Jack Whyte

CAMELOT-KRÓNIKÁK
2. KÖNYV
 Az éneklő kard
Gold Book
♣
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jack White: The Singing Sword
Fordította: Novák Gábor
Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Korrektúra: Tantras

A könyv szereplői képzeletbeli alakok vagy olyan történelmi személyek, akiknek a könyvben
bemutatott szavai és tettei a képzelet termékei. Bármiféle hasonlatosság valós élő vagy halott
személyekhez kizárólag a véletlen műve.
ISBN 978 963 426 206 0

Beverley-nek…
az én saját Jean Armouromnak

A SZERZŐ JEGYZETE
Az éneklő kard kitalált történet, de a történelmi háttér, melyben a könyvben leírt cselekmények
játszódnak, nagyon is valós, és az ismertetett politikai események valóban megtörténtek. Egy új
évszázad fordulójához közeledünk, és nem sokan tudjuk, mi zajlott le a XX. század kezdetén. Az
éneklő kard története az V. század fordulóján játszódik – ezerötszáz évvel ezelőtt –, és a legtöbb
embernek fogalma sincs róla, milyen lehetett az élet abban az időszakban.
Néhány név, esemény, kifejezés a narratívában talán ismeretlen lehet a modern olvasók számára.
Szerzőként megtehettem volna, hogy megváltoztatom vagy „modernizálom” ezeket, de végül úgy
döntöttem, a hitelesség megőrzése miatt inkább meghagyom őket úgy, ahogy vannak. A
mértékegységek például nem pontosan olyanok, mint a mai világban: a rómaiak nem ismerték a percet
és a másodpercet, a hüvelyket és a métert, ők szívverésben és pillanatokban, lépésben és
tenyérszélességben mértek. Egy római mérföld ezer (mille) lépés volt, valamivel rövidebb egy mai
kilométernél.
Mindennek persze nem szabadna hatással lennie az olvasmányélményre, mint ahogy ez a szerzői
jegyzet sem kötelező olvasmány a történet megkezdése előtt. A következő információk pusztán
tájékoztató jellegűek, azt a célt szolgálják, hogy tisztázzanak bizonyos részleteket. Talán érdemes
elolvasni, de ha ön inkább egyből belevágna Az éneklő kard meséjébe, semmi akadálya. Amennyiben
szükséges, bármikor visszalapozhat ide.

Rangok és címek
 A Camelot-krónikák első könyve, Az égi kő bevezetőjében röviden írtam a római hadsereg
összetételéről, az ókori Róma legióiról. Nem mentem bele a részletekbe, mivel a történet idején a
legiók befolyása már nem volt olyan számottevő, és egyébként sem játszottak fontos szerepet a
könyvben. Néhány kifejezés azonban hozzájuk köthető, ezekről talán nem árt egy rövid ismertető. A
cohors a legio fő műveleti egysége volt, ahogy ma az ezredé a század, és a rangidős tiszthelyettest
minden században pilus priornak hívták. A primus pilus rangot az egész legio rangidős tiszthelyettese
birtokolta. A legio parancsnoka a legatus volt, ezt olykor felcseréltem a tábornokkal, mivel pontosan
ezt jelenti. Időnként egy diadalmas és népszerű tábornokot a harctéren imperatornak szólítottak
győztes katonái. Az imperator jelentése „császár”, és a negyedik század végére, amikor Róma napjai
leáldozóban voltak, számos tábornokot kiáltottak ki császárrá ezen a módon – bár a legtöbbjük igen
rövid életű volt. A modernebb „herceg” és „gróf” címek közvetlenül a római comes és dux címekből
eredeztethetők – mindkettő meglehetősen népszerű volt Róma végnapjaiban, de a leginkább ismert
római cím manapság, köszönhetően a hollywoodi filmeknek, minden bizonnyal a tribunus. Minden
legiónak hat tribunusa volt, ők feleltek meg a mai őrnagyoknak és ezredeseknek. A római törvényszék
tribunusokból állt, ezért is nevezték tribunalnak.

Lovasság
A II. század végére a lovasság fontos szerepet játszott a legiók taktikájában, és számos katonai
hadmozdulatban a résztvevő egységeknek akár az egyötödét is kitették. Ennek ellenére egészen az V.
századig a lovasság jelentette a hadsereg leggyengébb láncszemét.
Maguk a rómaiak sosem voltak lovas nemzet, a római lovasság pedig jórészt nem is rómaiakból
állt. A lovassági feladatokat inkább átengedték a szövetségeseknek, így a történelemkönyvekben is
főként a nagyszerű germán vegyes lovasságról olvashatunk, melyet Julius Caesar is csodált, és
amelyből kialakultak az equitate cohorsok, az I., II. és III. században alkalmazott vegyes lovassági-
gyalogsági egységek. A római írók csodálattal emlegették az észak-afrikai könnyűlovasokat is, akik
kantár nélkül lovagoltak.
A lovasság nagyon kevés kivétellel könnyű előcsatározó egységekként működött, jórészt lovas
íjászokból álltak, akiknek a feladata járőrözés, felderítés és mozgékony védelem biztosítása volt a
hadrendben menetelő legio számára.
A birodalom korai és középső időszakában a római lovasság alákba, 500-1000 fős egységekbe
szerveződött, melyek a decuriók parancsnoksága alatt álló 30-40 fős szakaszokra (turmae) tagolódtak.
Tudjuk, hogy a rómaiak használtak egyfajta nyerget, négy nyeregszarvval a csomagok rögzítésére, de
nem ismerték a kengyelt, bár sarkantyút viseltek. Használtak patkót és zablát is, és némelyik lovat
páncélozott, bronzpikkelyekből álló cataphractus takaróval takarták le, bár semmi nem utal rá, hogy
ezt a fajta páncélt, vagy páncélos lovasságot szélesebb körben alkalmazták volna.
Az V. századig, a hadrianopolisi csata utáni időszakig szinte semmiféle kísérlet nem történt az i. e.
II. században uralkodó makedóniai Philipposz, majd fia, Alexandrosz nehézlovassági technikáinak
tanulmányozására. Ez a reneszánsz, valamint a kengyel megjelenése Európában az V. század első
felében örökre megváltoztatta a hadviselést. Katonai szempontból a kengyellel ellátott nyereg
valószínűleg nagyobb jelentőségű találmány volt, mint később a harckocsi.

A korai keresztények és az ő Krisztusuk

 A Jézus Krisztus nevet ma úgy használjuk, mintha a két szó egy vezeték– és egy keresztnév
lenne, pedig ez csak a modern felfogás szerint van így. A IV-V. században a Római Birodalom
keresztényei számára Jézus „Jézus, Krisztus” – Jézus, a Krisztus – volt, mert a Krisztus jelentése a
Megváltó, az Üdvözítő, vagyis a név a határozott névelőt is tartalmazta. Éppen ezért a bal oldali ábra,
amit mi Chi-Rho monogramként ismerünk, abban az időben széles körben elterjedt mint a
kereszténység szimbóluma. A görög c h i é s r h o betűk, melyek pontosan úgy fonódnak össze a
monogramban, mint a mai keresztény liturgikus miseruhákon, a leírt Christus szó első betűi voltak. A
Chi-Rho már nagyon régen felváltotta a hal jelét, ami a legelső, üldözött keresztények szimbóluma
volt.

Helynevek
A rómaiak által Britanniának nevezett föld ugyanaz, amit ma Angliának hívunk. Skóciát, Írországot
és Walest különállónak tekintették, és Kaledoniának, Hiberniának, illetve Cambriának nevezték. Ezek
a földek nem képezték részét Britannia provinciának.
A római Britannia ősi városai ma is megvannak, de már angol nevet viselnek. Az alábbi listában
szerepelnek a római városok, illetve mai megfelelőik. A számozás a könnyebb térképes azonosítást
segíti.

1. Londinium – London
2. Verulamium – St. Albans
3. Alcheseia – Alchester
4. Glevum – Gloucester
5. Aquae Sulis – Bath
6. Lindinis – Ilchester
7. Sorviodunum – Old Sarum
8. Venta Belgarum – Winchester
9. Noviomagus – Chichester
10. Durnovaria – Dorchester
11. Isca Dumnoniorum – Exeter
12. A kolónia
13. Camulodunum – Colchester
14. Lindum – Lincoln
15. Eboracum – York
16. Mamucium – Manchester
17. Dolocauthi – Welsh Gold Mines
18. Durovernum – Canterbury
19. *Regulbium – Reculver
20. *Rutupiae – Richborough
21. *Dubris – Dover
22. *Lemanis – Lympne
23. *Anderita – Pevensey
* a Szász-part erődjei

Az égi kő legendája
Az éji égboltról kő hull alá,
Szíve mélyben született leányt rejt;
Hatalma tűzre vetve megszüli
A harcosokat avató pengét,
A fénylő lángkardot.
E fegyver asszonyi ármánnyal ölt,
És szörnyű tettre sarkall férfiút;
Egy kor ura lesz, királyt koronáz.
Hegyi klánból, ki sárkánytól ered;
Ádáz hősöktől, kiknek lelkében
Büszkeség és nagyság.
Mindnél hatalmasabb lesz e király,
Dicső tettiről kardok dalolnak,
Halandókat bódít varázslata,
Ágyékából legenda születik,
De nincs, ki vezesse hadait, ha elvész.
Ám a halál sem szennyezheti be sorsát,
Hisz holtan is örökké él, s hívásra vár.
 PROLÓGUS: A. D.387
A tribunus több mint egy mérföld távolságból felismerte az első jeleket, ahogy az út átbukott a
dombgerincen, és behatolt a fák közé: karvalyok és dögevők keringtek az erdő fölött. Egyetlen éles
paranccsal utasította centurióját, hogy fokozza a menettempót, majd előreugratta lovát, ügyet sem
vetve rá, hogy maga mögött hagyja gyalogsági kíséretét. Az odafent örvénylő madarak halált
jelentettek; mivel sok volt, bizonyára egy tisztás fölött keringtek, és valószínűleg féltek leszállni.
Talán a farkasok miatt. A tribunus leeresztette sisakja arcvédő lemezét, hogy védje magát az alacsony
ágaktól, és vágtára ösztökélte hátasát, mert érezte, hogy az ellenséges rajtaütés veszélye rég elmúlt.
Már messziről hallotta a marakodó farkasok morgását, és még nagyobb iramban vágtatott, miközben
tele torokból üvöltött, hogy elriassza a dögevőket lakomájuktól. Nem sok kétsége volt afelől, mit
esznek.
Amint kirobogott a tisztásra, a földre lapulva összébb húzódtak, vicsorogva és morogva fogadták
az újonnan érkezőt. Habozás nélkül közéjük vágtatott a lovával, előhúzta kardját, és megsuhogtatta
feléjük. A csatamén a patáival szállt be a küzdelembe. A falka vicsorgó dühe egy szempillantás alatt
fájdalmas, rettegő vonyítássá alakult, ahogy a lovas közöttük termett, és a szürke hullarablók
hamarosan feladták a harcot, behúzódtak a tisztást körülvevő bozótos rejtekébe.
Miután eltűntek a közelből és belevesztek a sűrűbe, a tribunus körülnézett. A tisztást egyetlen
ősöreg, masszív tölgyfa uralta, melynek egyik ágára kötelekből és csigákból álló szerkezetet
rögzítettek. Az egyik kötél egy mélyen a földbe vert karóhoz rögzített gyűrűhöz vezetett. A karó körül
a föld – a füvet letaposták, és mindenhol emberi ürülék halmai látszottak – arra utalt, hogy valakit itt
napokig tartottak fogva. A poros, vérmocskos talajon három férfi holtteste feküdt, az egyik teljesen
meztelen volt. Rajokban keringtek a legyek, a nap által felmelegített vér szaga ugyanúgy odavonzotta
őket, mint a farkasokat és a madarakat. A két ruhás holttest arcát erősen összerágták a farkasok,
különösen a fiatalabbikét, egy szőke férfiét, akinek a torkát olyan mélyen vágta át egy kardcsapás,
hogy kis híján lefejezte.
A meztelen férfi arccal lefelé feküdt, kinyújtott karral és a válla közelében felszakított felsőtesttel,
ahol az egyik farkas marcangolni kezdte. A test jobb combján is jól felismerhető fognyomok
látszottak, bár a dögevők onnan még nem téptek ki darabokat. A holttest alatt tócsába gyűlt a vér.
A halott kinyújtott karja alatt különös, oda nem illő módon egy összetekert pergamen hevert, amin a
tribunus elmélázott, vajon mit tartalmazhat. Átvetette a lábát a lova nyakán, könnyedén lecsúszott a
földre, és vigyázva, nehogy véres legyen, magához vette a pergament. Aztán a hátára fordította a
holttestet, és szemügyre vette a halálos szúrásnyomot a felsőtest közepén, a bordakosár alatt. Bosszús
horkantással feltörte a pergamen pecsétjét, és olvasni kezdte a szöveget, halkan mormolva a szavakat,
hogy könnyebben értelmezze a tartalmát. Az első néhány mondat után megdermedt, a lábánál fekvő
halottra nézett, majd gyorsan leguggolt és megvizsgálta a pulzusát. Nem érezte. Elengedte a kart,
felállt, majd folytatta az olvasást.
Emberei közeledésének hangjára felkapta a fejét. Amint kiléptek a fák közül, és kettős oszlopba
fejlődve közelebb értek, utasította őket, hogy szóródjanak szét és kergessék el a bozótosban
rejtőzködő farkasokat. Minden megölt toportyánért egy ezüstdenariust ajánlott fel. A katonák lelkesen
vetették be magukat a sűrűbe, a centuriójukkal együtt. A tribunus megvárta, hogy mindannyian
eltűnjenek, majd folytatta az olvasást, ajka ismét szinte teljesen hangtalanul mozgott, ahogy haladt
előre a dokumentumban. A végére érve halkan csettintett a nyelvével, újra a meztelen holttestre nézett,
és még egyszer átolvasta az egész levelet, ezúttal már sokkal gyorsabban. Kifejezéstelen arccal
olvasott, csak a végén vonta össze a szemöldökét. Óvatosan összehajtotta az iratot, gondosan
lesimítva az éleket, hogy minél kisebb helyet foglaljon, és betette a páncélja alá. Mire az emberei
visszatértek a tisztásra, már újra a lován ült, és a gondolataiba mélyedve meredt maga elé.
Szeme sarkából észlelte a centurio közeledését, és megkérdezte alárendeltjét, mit akar.
A centurio a meztelen holttest felé biccentett, arcán bizonytalan kifejezés ült.
– Mit tegyünk, uram? Mármint a testekkel. – Idegesen megköszörülte a torkát. – Ő az, uram? A
procurator?
A tribunus nem felelt azonnal, de amikor megszólalt, felemelte a hangját, hogy a feszes vigyázzban
álló katonák mindegyike hallja, amit mond.
– Tartozom valakinek a farkasokért?
A centurióval együtt többen is a fejüket rázták. A farkasok mind elszöktek. A tribunus körülnézett a
tisztáson, ami a katonák egy részét is arra késztette, hogy ugyanezt tegyék.
– Jelen pillanatban fogalmam sincs róla, mi történt itt – mondta –, bár akinek van egy kis esze, az
nagyjából sejtheti, ha szemügyre veszi a helyszínt. A meztelen férfi nyilvánvalóan kiszabadult a
kötelékeiből a nagy fa alatt. Látni a csuklóján a horzsolásnyomokat, valamint a köteleket, a csigákat és
a feltúrt földet ott, ahol fogva tartották. A székletnyomokból arra következtethetünk, hogy bárkik is
fogták el, nem mutattak könyörületet. Nyilvánvaló, hogy magától szabadult ki valamilyen módon, aztán
szerzett egy kardot, és sikerült megölnie két ellenfelét, mielőtt vele is végeztek. Akárkik is voltak az
elrablói, az óvatlanság hibájába estek.
– Bocsáss meg, tribunus! – A meztelen testet figyelő centurio hirtelen letérdelt a halott mellé.
Összevont szemöldökkel a férfi álla alá csúsztatta a kezét, hüvelyk– és mutatóujjával határozottan
benyomva a bőrt, és minden józan elvárás ellenére megérezte a gyenge, de majdnem teljesen
szabályos pulzust. Az áldozat még élt. A centurio elkerekedett szemmel tájékoztatta a tribunust, aki
homlokráncolva fogadta a hírt.
– Még él? Az nem lehet! Biztos vagy benne? – Megfordult, és rámutatott két katonára. – Ti ott, a
dárdáitokból és a sátraitokból készítsetek hordágyat, gyorsan!
Miközben a katonák fürgén munkához láttak, visszafordult a centurióhoz.
– Most pedig válaszolok arcátlan kérdésedre, hogy elejét vegyem a többinek. A diplomáciai ügyek
nem tartoznak rád, centurio, de ez alkalommal tökéletesen megértem kíváncsiságodat. A válaszom
pedig: nem. Azért küldtek ki minket, hogy keressük meg Dél-Britannia procuratorát, de ezek az
emberrablók nyilvánvalóan ugyanolyan ostobák, mint amilyen gondatlanok. Ez az ember nem az eltűnt
procurator. Nem Claudius Seneca, a törött orrtól eltekintve még csak nem is hasonlít rá. Magam is
jobban hasonlítok Claudius Senecára, mint ez az ember, ami természetes, mivel Claudius Seneca az
apám testvére. Az áldozatot összekeverték vele. Ostobák voltak, mint mondtam. Nem a megfelelő
embert rabolták el.
Hátranézett a hordágyat eszkábáló katonákra.
– Nem tudom, ki ez, de azt akarom, hogy a legjobb ellátásban részesüljön. Óvatosan vigyétek,
legyen egy ember a hordágy minden rúdjánál, és aki megbotlik, azt megkorbácsoltatom! Megérdemli
az életet, ha másért nem is, mert küzdött a szabadulásáért. – Végignézett az emberein, próbálta
felmérni a reakcióikat. A fenyegetés miatti meghökkenéstől eltekintve úgy tűnt, nem nagyon érdekli
őket a dolog. Teljes mértékben elfogadták a magyarázatát, nem gyötörte őket a kíváncsiság.
– Rendben! – vakkantotta. – Vigyétek ezt az embert egy katonai kórházba, amilyen gyorsan csak
lehet! És a másik két testet is, azonosítás végett. Mozgás!
Mire a hordágy elkészült, és a menet elindult visszafelé az Aquae Sulis-i katonai táborba, a
településre, melyet a helyi kelták csak Fürdő néven emlegettek, már senki sem emlékezett rá, hogy a
tribunus egy pergament olvasott, amikor elérték a tisztást.

ELSŐ KÖNYV Telepesek

I.
Valahol becsapódott egy törött ablakzsalu. Még a szél üvöltésén és az eső sziszegő moraján
keresztül is tisztán hallottam. Majdnem teljesen besötétedett, alig tudtam kivenni a két férfi alakját,
akik velem szemben, a keskeny utca túloldalán lapultak a falhoz az egyterű kőház ajtaja mellett. Bal
oldalamon másik két emberem állt készenlétben az ajtónál, ahol én is várakoztam, és az utcát határoló
hat épület bejáratánál még tizenkét katona helyezkedett el. Harmincnégy fős tartalékomat
kettéosztottam, és a falu két végéhez küldtem.
Negyvennyolc évesen már valóban túl öreg voltam az ilyesmihez.
Tompa, sárga fény villant fel, ahogy valaki lámpást gyújtott a szemben lévő kunyhóban, aztán
remegő, nyögésre emlékeztető sikoly szárnyalta túl a szelet. Megadtam a jelet – egy fújás a kürtbe –,
mire az embereim kivont karddal és tőrrel berontottak az ajtókon. A háztisztogatás mindig brutális,
mocskos munka volt.
Lenéztem a lábamnál fekvő halottra. Az eső elmosta a vér nagyját, de még így sem nyújtott szép
látványt. Úgy láttam, egy balta ölte meg. Nyitott szeme csillogott a halványuló fényben.
Az egyik emberem újra megjelent, sziluettje kirajzolódott a szemben lévő ajtónyílásban, egy
rongydarabbal tisztogatta a kardját. Kihajolt az utcára, és bár nem hallottam semmit, láttam, hogy
megfeszülnek az izmai, és kiáltásra nyitja a száját. Aztán végigrohant a keskeny utcán. Átkoztam
koromat és rossz lábamat, de ellöktem magam a faltól, és bukdácsoló ügetésbe kezdtem. A harc most
már tőlem harminclépésnyire zajlott. Elképesztően nehéznek éreztem a köpenyem. Némi
ügyetlenkedés árán kioldottam a csatot, lehullott rólam a teher, és a következő pillanatban már a
küzdelem közepén találtam magam.
Magából a csetepatéból nem sok mindenre emlékszem, de ebben nincs semmi rendkívüli. Az
emlékezetemben mindössze képek maradtak meg: egy csupasz nyak kiugró ádámcsutkával, a vér
fröccsenése, ahogy kirántom belőle a kardom, de a szúrást már nem tudom felidézni; egy élő test a
lábam alatt, a letámasztott karom csuklóig a sárban, mert a rossz lábam ismét cserbenhagyott, és
elestem; egy férfi ágyéka, akinek báránybőrbe bugyolált lábán bőrszíjak feszültek, is ismét a pengém,
amint lemetszi a férfiasságát; egy arc, kitátott szájjal és tágra nyílt szemmel, és egy kéz, amelyikben
már nincs erő, hogy megmarkolja a kardomat, és kihúzza gazdája melléből. Ennyire emlékszem,
hangok nélkül. Semmi zaj, semmi sikoly – semmi hang.
Amikor az egész véget ért, teljesen kimerültem, kapkodtam a levegőt, akár egy aggastyán.
Négykézláb támaszkodtam a földön, lehajtottam a fejem, és zihálva próbáltam levegőhöz jutni.
 – Varrus parancsnok! Jól vagy?
Felismertem a hangot. Az ifjú Kyril volt az, az egyik hadnagyom. Bólintottam, amilyen
egyértelműen csak a testhelyzetemben tudtam, ő pedig továbbment ellenőrizni a többieket. Lassan
tudatára ébredtem, hogy két kézzel szorítom a térdem. Nem volt nálam a kardom, és nem is
emlékeztem, hogy elejtettem. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztítsam a szememből az esővizet, és a
jobb csuklómat borító vér alapján kikövetkeztettem, hogy megsebesültem, bár fájdalmat nem éreztem.
Felegyenesedtem, és bal kezemmel megérintettem a jobbat. A karom reagált, de furcsán. Az egész
elzsibbadt. Feljebb csúsztattam az ujjaimat, és megtaláltam az erősen vérző vágást a könyököm felett.
Felfordult a gyomrom, aztán elhánytam magam – ez volt a megszokott reakcióm minden csata végén,
de utána általában jobban éreztem magam. Ezúttal azonban, amint felegyenesedtem az öklendezésből,
mintha valami fényt láttam volna magam előtt, amely kavarogva, szédítő sebességgel közeledett felém.
Ez volt az utolsó, amire emlékszem.
Felemeltek az út sarából és becipeltek az egyik kunyhóba. Több mint egy hétig eszméletlen voltam.
A sebem önmagában nem lett volna túlságosan súlyos, bár elhanyagolható harci sérülés nem
létezik. Viszont valamelyik fattyú egy élezetlen fejszével talált el. A lendítés ereje a húsomba nyomta
a pengét, és olyan sérülést okozott, amit a kirurgusok zöldág-törésnek neveznek. Az életkoromat
figyelembe véve csoda, hogy nem tört darabokra az egész. Legalábbis ekkor még azt gondoltam. Ma
már tudom, hogy akkoriban voltam életem legjobb formájában. Mint később elmondták, rengeteg vért
vesztettem, és az erős vérzés nagyon aggasztotta őket, mert nem akart elállni. Ráadásul tüdőgyulladást
is kaptam átázott ruháim miatt. Az embereim jó ideig meg voltak győződve róla, hogy el fognak
veszíteni.
Még mindig emlékszem a holttestre, amelyik azon az éjszakán a lábam előtt hevert. Ha az engem
eltaláló balta olyan éles lett volna, mint az, amelyik az ő életét kioltotta, ma nem mesélhetném el ezt a
történetet. Persze akkor a nagy része meg sem történt volna.
A nevem Gaius Publius Varrus, kovács és fegyverkészítő vagyok. A kelet-britanniai Colchesterben
születtem és nevelkedtem, közel Londiniumhoz, a birodalmi provincia közigazgatási központjához, és
Colchesterbe is tértem vissza, hogy újra megnyissam nagyapám kovácsműhelyét, miután a 367-es
invázió egyik rajtaütésében megnyomorodtam, és ott kellett hagynom a legiót.
Katonaéveim alatt ismerkedtem meg Caius Britannicusszal, a gazdag nemessel, az ősi vérvonalból
származó római patríciussal. Fiatal tribunusként tűnt fel, megmentette az életemet, majd a
parancsnokom lett, és én is megmentettem az övét. Végül római szenátorrá és proconsullá
választották, azután a sógorom és a legjobb barátom lett. Barátságunk következtében azonban az ő
ellenségei az én ellenségeimmé is váltak, különösen egy család, a Senecák gazdag és befolyásos
bankárfamíliája, akik már generációk óta keserű gyűlöletet tápláltak a Britannicusok iránt.
Ez az örökölt ellenségeskedés személyes konfliktusba hajszolt Claudiusszal, a hat Seneca testvér
legfiatalabbikával. Egyszer összecsaptunk, és örök életére megjelöltem. Ezután kénytelen voltam
véglegesen – és sietve – eltávolodni Claudius Seneca haragjának útjából. A gazdag nyugati földek
felé indultam, hogy Aquae Sulis fürdővárosa közelében, Caius villagazdaságában éljek tovább.
Amint megérkeztem, az egész életem megváltozott. Megismertem és feleségül vettem Luceiia
Britannicust, ő pedig megmutatta nekem, hol találhatom meg azt a dolgot, amiről szinte egész
életemben álmodoztam: az általam csak égi kőnek nevezett, különleges fémet tartalmazó kőzetet.
Megolvasztottam a követ, és kikovácsoltam belőle a kelta vízistennő, Coventina durva szobrát, hogy
emléket állítsak küzdelmemnek, melynek során megszereztem a sziklát egy tó fenekéről. Fő célom az
volt, hogy méltóságban őrizzem meg a fémet, és ne hagyjam tömbként rozsdásodni, amíg ki nem
találom, mihez kezdjek vele. Tudtam, hogy egy nap majd kardot készítek belőle, de egyelőre még nem
álltam rá készen.
Azt is tudtam, hogy egy nap szükségünk lesz arra a kardra – és több száz hasonlóra –, amennyiben
Caius elmélete a birodalom széthullásáról valósággá válik. Úgy gondolta, a Római Birodalom
haldoklik, és meg volt győződve róla, hogy nemsokára, a nagyon is közeli jövőben visszavonják a
legiókat Britanniából, hogy megvédjék az anyaországot az invázió ellen. Amikor ez megtörténik,
Britannia népe magára marad, és saját erőnkön kívül semmire sem támaszkodhatunk.
Emlékszem, amikor először hallottam Caius elméletét, szóhoz sem jutottam felháborodásomban.
Hiszen Róma örök! Soha nem bukhat el! Ám ahogy teltek az évek, sorra érkeztek a Caius által
megjövendölt jelek, és végül én is elhittem, hogy a birodalom szövete, akárcsak a legtöbb ősi dologé,
elvékonyodott és rothadásnak indult.
Az új meggyőződéssel felvértezve teljes szívvel vetettem magam Caius tervének megvalósításába:
erődítménnyé kellett változtatnunk, és meg kellett védenünk a gyönyörű villagazdaságot, ahol ő és
barátai éltek. Ugyanolyan keményen, vagy még keményebben is dolgoztam, mint a többiek, hogy
felépítsünk egy kőfalú erődítményt a villa mögött emelkedő domb tetején, egy régi kelta földvár
helyén, és fegyvereket, valamint páncélokat állítsunk elő fiataljaink, a mi kis kolóniánk újonc katonái
számára.
Az új fegyverekhez szükséges vas utáni hajsza vezetett minket ilyen távolra a kolóniánktól abba az
összecsapásba, ahol megsebesültem.
Egy apró, bűzös kunyhóban nyitottam ki a szemem, és egy idő után rájöttem, hogy mezei pacsirta
énekét hallom, bár nem igazán figyeltem oda rá. Néhány szívverésnyi ideig mozdulatlanul feküdtem a
hátamon, homályos tekintettel és viszkető érzéssel; az egész testem viszketett, még az arcom is.
Felemeltem a kezem, hogy megvakarjam az állam, és a következő pillanatban elájultam a fájdalomtól.
Csupán pillanatokig lehettem önkívületben. Amikor kinyitottam a szemem, a madár még mindig
dalolt, és a szobában sem változott semmi. Továbbra is viszkettem, a karom pedig égett. Istenemre,
átkozottul fájt!
Megpróbáltam visszaemlékezni, mi történt azon a gyászos, téli napon.
Már jóval hajnal előtt úton voltunk a szakadó esőben. Egész éjjel esett, és a palaszürke égen csak
sokára tűntek fel a hajnal első fényei. Menet közben fogyasztottuk el szárított húsból, gabonából és
borsóból álló reggelinket, nyomorúságosan összehúzva magunkat a záporban.
Szürke csődörömön, Germanicuson lovagoltam – hátasomat Caius Britannicus egyik őse után
neveztem el. Szándékosan választottam ezt a nevet, elárulva Caiusnak, hogy ha kíméletlenül hajt, és
elvárja, hogy minden óhaját teljesítsem, akkor én is ugyanezt fogom tenni a rokonával. Hat emberem
szintén lóháton utazott, az ő feladatuk volt terelni az utunk során összegyűjtött lovakat. A többiek jó
gyalogoshoz illően meneteltek, elfojtott sóhajokkal és átkokkal gázoltak át a sáron. Hat négykerekű
szekeret is vittünk magunkkal, ebből hármat a Wealdban szerzett fémtömbökkel raktunk meg, kettőt
tömbökké formált tengeri sóval, egyen pedig a saját készleteinket szállítottuk.
Távol jártunk az otthonunktól, és már negyedik hete voltunk úton. Elhagytuk a Mendipek közelében
lévő kolóniánkat, és keletnek tartottunk, amíg el nem értük az Aquae Sulistól északra futó utat.
Onnantól kezdve a jelenlegi helyünkig végig a Caesar legiói által épített kitűnő úton haladtunk.
Aquae Sulistól tizenkét mérföldre délre újra délkelet felé fordultunk, elhaladniuk Sorviodonum és
Venta Belgarum mellett, és mindkét városnál megálltunk, de nem mentünk be. Ventánál délre,
Noviomagus felé kanyarodtunk, és utunk utolsó szakaszát alig két nap alatt gyűrtük le.
Vonulásunk nem maradt észrevétlen. Ez volt az első alkalom, hogy ebbe az irányba indultunk, és az
emberek többsége, akikkel az úton találkoztunk, római katonáknak nézett minket. Hosszú idővel
ezelőtt, a Stonehenge-nél gyújtott tűz mellett Caius Britannicus azt mondta, meg fogja változtatni
egyenruhánk színét. Persze csak tréfálkozott, de a jelenlévő kelták ezt nem tudták. Hittek neki, és a
királyuk, Ullic komolyan is vette őt. Engedélyt adott a vörös festék használatára, melyet addig egyedül
neki tartottak fenn. Diplomáciai kérdéssé vált a kedvére tenni, így kolóniánk katonái most a királyi
vöröst viselték, amely zavarba ejtően emlékeztetett a birodalmi testőrség egyenruhájának színére.
Természetesen voltak, akiket ezzel nem lehetett átverni, ami komoly aggodalmat okozott, de útközben
semmiféle gondunk nem akadt. Elvégre ki merne belekötni száz fegyelmezett, állig felfegyverzett
emberbe?
Noviomagusban megszerveztük a találkozót egy Statius nevű kereskedővel. A kufár azzal kérkedett,
hogy a megfelelő árért bárkinek, bárhová, bármikor képes elszállítani bármit, és ez nem csak üres
hencegés volt. Alaric püspökön keresztül vettük fel vele a kapcsolatot, és belementünk, hogy arannyal
fizessünk neki a november közepére ígért vastömbökért – egy atanyaurust minden száz font vasért,
amit eljuttat Noviomagusba. Ez a fizetség több mint hússzorosa volt a normál árnak. Neki ez lehetett
élete üzlete, mi viszont nem tudtunk mit kezdeni az arannyal a kolónián, vasat pedig egyre nehezebben
lehetett szerezni, mivel a hibernek, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a vasbányákban nincs arany,
elfoglalták a cambriai lelőhelyeket. A hibern skótoknak logikusnak tűnt, hogy mivel az aranyat
Cambriában, a dolochauti bányákban bányászták, bizonyára az összes többi cambriai gödörben is
arany található.
Csalódottan tapasztaltam, hogy Statius mindössze öt szekérnyi vasércet hozott magával. Az árut
átrakodtuk a mi három nagy szekerünkre. Odafelé arról álmodoztam, hogy mind az öt áruszállító
szekerünket megrakhatjuk, sőt még további szekereket is kell vásárolnunk. Amikor egy korsó sör
mellett találkoztunk Noviomagus egyik ivójában, elmesélte, hogy az egész keleti országrészt
felforgatta azért a háromszáz fontnyi áruért. Amikor azonban meglátta a zsák aranyat, amivel ki
akartam fizetni, elkerekedett a szeme, és hirtelen biztos lett benne, hogy még egyszer ennyit tud
szerezni, sőt talán többet is, ha adok neki elegendő időt.
– Mennyi időre van szükséged? – kérdeztem.
Elvégzett néhány gyors számítást, és megegyeztünk, hogy júniusban újra találkozunk. Közöltem,
hogy a szekereimre akár ezer font vas is felfér, és hogy ötezer font fölött minden újabb száz fontért
dupla árat fizetek, amennyiben átadja a lovakat és a szekereket is. Sikerült megegyeznünk, így amikor
másnap elváltunk, Statius meg volt győződve róla, hogy megtalálta a birodalom legnagyobb bolondját.
Hazafelé a déli, parti utat választottuk, hogy elkerüljük a városokat. A távolság így csaknem a
duplájára nyúlt, de jó okom volt a kerülőre: nem akartam, hogy az értékes szállítmány felkeltse
valakinek a figyelmét. Útközben vásároltunk két szekérrakomány sót, és a hajnal előtti sötét órákban,
néma csendben vonultunk el Durnovaria mellett. A település után az út több mérföldön át a tengerpart
mentén futott. A távoli nyugaton fekvő Isca kivételével nem kellett több várost érintenünk, és ezen az
úton alig jártak, amit a kövek között növő fű és gaz bizonyított.
Lassan haladtunk. A szekerek tele voltak rakva, és még a lovakat is terelnünk kellett, amelyek
legtöbbjét útközben vásároltuk; az arany nagy meggyőző erő. Némelyiket csak úgy találtuk, és voltak
köztük vadlovak is.
 Egy ponton, ahol az út nagyon közel futott a tengerhez, a lovak hirtelen megmakacsolták magukat, és
megálltak. Miközben megpróbáltuk újra mozgásra bírni őket, az egyik emberem rájuk ijesztett, mire
szétszóródtak. Nagy nehézségek árán újra összetereltük mindet, de aztán az egyik állat, egy hatalmas,
fekete herélt, mindegyik közül a legpompásabb, úgy döntött, ellenszegül az akaratunknak, és
elvágtatott nyugat felé. Hárman vettük üldözőbe. A vizes fű miatt veszélyes vállalkozás volt, és mire
sikerült beérnünk, messze eltávolodtunk az északra kanyarodó úttól.
Rátettem egy kötőféket a fejére, és átadtam a kötelet Bassusnak, legfiatalabb katonámnak. Éppen
visszafordultunk az út felé, amikor kiáltást hallottunk, amit hirtelen mintha elvágtak volna.
Mozdulatlanná dermedtünk, feszülten hallgatóztunk, de a csendet ezúttal már csak a köves partot
ostromló hullámok zúgása és az időközben valamelyest csendesedő eső susogása törte meg. Egy füves
mélyedésben álltunk, körülöttünk tüskés bozótos. Az ifjú Bassusra néztem.
– Honnan jöhetett ez?
Bizonytalanul rázta a fejét.
– Mintha abból az irányból jött volna – mutatott végül a tenger felé.
– És hol van a társad, aki velünk jött? – Csak most jöttem rá, hogy sehol nem látom a másik
emberemet. – Mi is a neve? Anicius. Mi történt vele?
Bassus megvonta a vállát.
– Amikor utoljára láttam, még mögöttem vágtatott.
Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy bizonyára leesett a lóról, de ez még szerintem is
hazugságnak tűnt.
– Kösd meg a lovakat, és gyere utánam! – suttogtam, mert hirtelen rájöttem, hogy tanácsos lenne
csendben maradnunk. – És ne csapj zajt!
Kimásztam a mélyedésből, óvatosan elindultam a part felé. A pázsit alatt göröngyös és köves volt a
talaj, átkoztam a sántaságomat, amiért sokkal lassabban és ügyetlenebbül kell mozognom, mint
szeretném. Izzadt a tényerem, ami azt jelentette, hogy az elmém mélyén éreztem, valami nagyon nincs
rendben. Visszanéztem, és láttam, hogy az ifjú Bassus fürge léptekkel követ. Intettem, hogy lassítson
le.
Jobbról barna villanást láttam. Anicius lova legelészett a fűben. Nagyon óvatosan elindultam felé,
amikor hangokat hallottam balról: egy mordulást, majd fém csendülését.
Egy ugyanolyan mélyedésben voltak, mint mi, mikor meghallottuk a kiáltást. Anicius teste a fűben
hevert, sisakos feje körülbelül öt lábbal odébb, arcán meglepett kifejezés. A felette térdelő férfi gyors
mozdulatokkal csupaszította le a holttestet. A fiú feje és teste között vér borította a talajt.
Az égi kőből készült tőröm után kaptam, és arra gondoltam, a gyilkos hátába hajítom, amikor
sziszegő zajt hallottam a fülem mellett, majd az összetéveszthetetlen, tompa puffanást, ahogy a
nyílvessző egy emberi testbe fúródott. Az idegen lapockái között megvillantak a sárga tollak, ahogy a
háta ívben megfeszült, amint a nyílvessző után kapott. Majdnem sikerült is elérnie, ám végül
fájdalmas hörgéssel rázuhant Aniciusra.
– Szép volt, kölyök – mormoltam, és óvatosan leereszkedtem a mélyedésbe.
A lábam csúszkált a nedves füvön, hallottam, ahogy Bassus öklendezik a hátam mögött.
Valószínűleg most ölt először embert, és első alkalommal látott erőszakos halált. Pontosan tudtam,
hogyan érez.
 Lehajoltam, legördítettem a gyilkost Aniciusról, és átfordítottam a hátára. Hatalmas termetű férfi
volt. Nem messze tőle kerek pajzs és véres fejsze hevert, a pajzsot jellegzetes mintázat borította.
Kelta lehetett, bár nem Britanniából. Legalábbis nem Britanniának ebből a részéből, mert az itteni
kelta motívumokat ismertem. Felemeltem a pajzsot, két kézzel magam elé tartottam. Bassus is
csatlakozott hozzám.
– Ki volt ez, Varrus parancsnok?
– Nem tudom, de fogadni mernék, hogy nincs egyedül. A ruhája és a pajzsa alapján nem a
környékről származik. Szerintem skót.
– Hiberniából? Hogy került ide?
– Ahogy máshová is eljutnak, fiam. Hajóval.
– Gályával? – Bassus körülnézett, mintha arra számítana, hogy megpillantja a bokrok közé kikötött
hajót.
– Igen, és ha jól sejtem, nem is lehet messze. Nézzünk szét, de ügyelj minden lépésedre, mert
ezektől nem kapsz kegyelmet vagy második esélyt! – Jobbra mutattam. – Te arra mégy, nyugat felé.
Enyém a bal oldal. Légy óvatos!
Nem sokkul később – elveszítettem az időérzékemet – sárga tollú nyílvessző fúródott a lábam előtt
a talajba, kis híján halálra rémítve. Bassus körülbelül hatvanlépésnyire állt tőlem, és hevesen
integetett, hogy csatlakozzam hozzá. Visszavittem neki a nyílvesszőjét.
– A hajó a földnyelv alatt kötött ki, parancsnok! Három embert láttam, az egyik majdnem észrevett!
– Biztos vagy benne, hogy nem látott meg? – Átnyújtottam neki a vesszőt.
– Nem – csóválta a fejét, és elvette a nyílvesszőjét. – Köszönöm, parancsnok. Nem akartam
kiáltani.
– Jól tetted. Menjünk, nézzük meg őket.
A földnyelv alatt húzták partra a gályájukat, a szirt takarásában, ahol egyaránt biztonságban volt a
kíváncsi tekintetektől és a kitartó hullámoktól. Első pillantásra három őrt számoltam meg, aztán
gyorsan vissza is húztam a fejem, miután felmértem a terepet. Másodszorra már alaposabban is
körülnéztem, és olyan közel húzódtam a szirt széléhez, amennyire csak tudtam. A nedves fűtől a
csontom velejéig átfagytam. Ezúttal már hat embert láttam, a másik hármat az előző helyemről nem
pillanthattam volna meg. Hat ember megfelelő számnak tűnt a hajó őrzésére, melyen körülbelül
harmincan férhettek el. A mögöttünk lévő mélyedésben azonban feküdt egy halott, vagyis összesen
heten őrködtek. Vagy többen? Sejtettem, hogy nincs sok időm, mert valaki felfigyel a hiányzó
őrszemre.
Visszakúsztam, és fejemmel a lovaink irányába böktem.
– Menjünk, de tartsd nyitva a szemed! A hajón még vagy két tucat embernek van hely. Isten a
tudója, merre járnak, de bármikor beléjük futhatunk.
Zúgott a fejem, miközben visszamentünk a lovainkhoz, melyek ugyanott vártak ránk a bozótban,
ahol Bassus kikötötte őket. Hányan lehettek még a parton? És hol vannak a többiek? Hány emberre
van szükségem, hogy komolyabb veszteségek nélkül legyőzzem őket? Az átkozottak! Már egyetlen
ember elvesztése is túlságosan nagy ár! Vágtában távoztunk, magunk után vezetve Anicius lovát és a
fekete heréltet.
Csapatunk ott várt ránk, ahol az út északra kanyarodott. Severus, a hadnagyom nyilvánvalóan
pihenőt engedélyezett az embereknek, mert kisebb csoportokba verődve, a szekerek fedezékébe
húzódva próbáltak védelmet találni a szél és az eső elől.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, valami nincs rendben. Jó százlépésnyire jártunk tőlük, amikor
talpra ugrottak, és mire odaértünk, már csendben és éberen álltak a helyükön. A lovam még meg sem
állt, amikor elkezdtem a parancsok kiadását. Severus és ötven ember ott maradt a szekerek őrzésére,
míg a többiek visszatértek velem a partra. Bassus a szekerek és a lovak mellett maradt.
A hajó fölött tucatnyi íjászt helyeztem el a szikla tetején, huszonnégy embert pedig leküldtem a
partra a földnyelvtől nyugatra, és figyelmeztettem őket, hogy csendben mozogjanak, az őrök
látómezőjén kívül, és maradjanak rejtve, amíg meg nem hallják a jelemet. A maradék tizennégy
katonát a földnyelv túlsó felén helyeztem el, hogy megakadályozzák az ellenség menekülését. Végül,
amikor megfelelőnek találtam az időt, belefújtam a kürtömbe.
A meglepetés tökéletes volt. A szikla alatt őrködő három skót azonnal rohanni kezdett a földnyelv
csúcsa felé. Egyiküket leterítette egy nyílvessző, mielőtt öt lépést tehetett volna, de a másik kettő
eljutott a partig, ahol levágták őket az ott lesben álló embereim. A hajón tartózkodók látták, hogy
túlerővel kerültek szembe, és mivel rómainak hittek minket, letették a fegyvert. A rajtaütés néhány
pillanat alatt véget is ért.
Mire leértem a partra – nyomorék lábam miatt csak lassan haladhattam a meredek, nedvességtől
csúszós domboldalon –, az embereim már kiterelték a három foglyot a szárazföldre, és összekötözték
őket. Tudomást sem vettem róluk, egyenesen a hajót vettem célba, felkapaszkodtam a durva létrán,
melyet valamelyik katonám támasztott az oldalához.
Erős és ellenálló hajónak látszott, a belseje csontszáraz volt, csupán az eső nedvesítette be. Nem
római építésűnek tűnt, ahhoz túlságosan kicsi, karcsú és könnyű volt, egyértelműen gyors rajtaütésekre
tervezték. Katonáim a zsákmányt már felhalmozták az árboc tövében. Volt ott négy hordó is, azonnal
utasítást adtam, hogy törjék fel az egyiket. Tele volt olajjal, akárcsak a többi. Összetörtük mindegyiket
és felgyújtottuk a hajót. A száraz fa jól égett, de hamarosan fekete füst emelkedett az égre. Túl későn
jutott eszembe, hogy ezt nagyon messziről megláthatják. Ha a legénység maradéka a közelben
tartózkodik, valószínűleg már rohannak is visszafelé.
– Rendben, fiúk! – kiáltottam. – Vissza a tetőre, amilyen gyorsan csak tudtok! Tullus, te és a társad
itt maradtok velem! A többiek futás, gyerünk! Odafent rendeződjetek két sorba, és tartsátok nyitva a
szemeteket! Lehet, hogy hamarosan társaságot kapunk.
Mire befejeztem, már félúton jártak felfelé. Jól képzett katonák voltak. Tullus és barátja a három
foglyot szemlélve várták a parancsokat. Most először léptem oda a skótokhoz. Rossz külsejű trió volt,
és tudták, hogy a kezemben tartom az életüket. Elgondolkodtam, hogy vajon a korai időkben a nem
keresztény parancsnokoknak is el kellett-e számolniuk a lelkiismeretükkel hasonló helyzetben, de
tudtam, hogy ez ostobaság.
Ha elengedem ezeket az embereket, ha találok rá módot, hogy elengedhessem őket, Isten a tudója,
mennyi ideig fogják rettegésben tartani a partvidéket. Hiszen semmi mást nem tehettek. Felgyújtottam
a hajójukat, maradniuk kellett. Aztán ha maradnak, és életben hagyom őket, újra csatlakoznak a
társaikhoz. Vagyis végeznem kellett velük, vagy fogságban tartani őket. Ha megölöm őket,
keresztényként gyilkosságot követek el, viszont ha megkímélem az életüket, ugyancsak gyilkos leszek,
mert további embereket fognak megölni, ez olyan biztos, mint ahogy lélegzem. Ők voltak az ellenség.
Behatolók. Kalózok. Felnéztem a szikla tetejére, az íjászokat vezető decurio visszanézett rám.
Tullushoz és a társához fordultam.
 – Meggondoltam magam. Csatlakozzatok a többiekhez.
– De…
– Hallottad, mit mondtam!
Elsétáltak, azonban a válluk felett még hátranéztek a három hibernre. Figyeltem, ahogy elérik az
ösvényt a szikláknál, és kapaszkodni kezdenek felfelé, majd visszafordultam a foglyokhoz, és sorban
mindegyiknek a szemébe néztem. Leolvasták a szándékomat az arcomról, és egymáshoz kötözve
megpróbáltak futásnak eredni a part mentén. A húsba csapódó nyílvesszők szisszenése és puffanása
nagyon hangosnak tűnt. Egyikük sem adott ki hangot, csendben haltak meg. Ketten még rángatóztak,
amikor elvágtam a torkukat.
Miközben lassan én is felkaptattam a sziklára, azon tűnődtem, mihez kezdjek a többiekkel. Legalább
további kéttucatnyian lehettek valahol a közelben. Ha meglátták az égő hajó füstjét, és idejönnek, a
probléma megoldódik. Ha viszont megpillantották a csapatomat az úton, el fognak rejtőzni a
távozásunkig, és Isten segítsen a szegény lelkeken, akik néhány nap járóföldön belül élnek.
Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem az én dolgom, pedig az volt. Azzá tettem, amikor
felgyújtattam az átkozott hajójukat. Csapdába estek, többé nem hajózhattak el. Átkoztam a dühömet,
amely miatt elpusztítottam a járművet, mielőtt még gondolkodtam volna. Amikor megláttam a törött
hordóból kiömlő olajat, csak arra tudtam gondolni, megakadályozhatom ezeket a vadállatokat abban,
hogy elhajózzanak, és megöljenek még néhány fiatal fiút a ruhájáért, ahogy Aniciusszal is tették.
Mire felértem, erősen lihegtem. Az íjászokat vezető decurio várt rám, s karját nyújtotta az utolsó
lépéseknél, amiért nagyon hálás voltam.
– Nos, fiatal barátom – ziháltam, miután köszönetet mondtam –, van itt egy probléma, ami magától
nem fog megoldódni.
– Mi lenne az, Varrus parancsnok?
– A többiek, fiam, a többiek.
– Úgy érted, az embereink az úton?
Elképedve néztem rá, alig tudtam elhinni, hogy nem érti, mire gondolok.
– Nem, kölyök, nem az embereink. A többi martalóc. Nem lehetnek messze.
– Nem, parancsnok, természetesen nem.
Ez már jobb volt, de üres tekintete elárulta. Megráztam a fejem.
– Ne játssz velem, fiam! Nem tudsz te semmit, mert nem tudhatsz! A tűz, amit az őrszemek raktak a
parton, nem régóta égett. Alig volt hamu, ami azt jelenti, hogy kora reggel szállhattak partra. Hét
embert hagytak a hajójuk őrzésére, és elindultak a szárazföld belseje felé. Még nincs dél, legalábbis
szerintem nincs, vagyis nem távolodhattak túl messzire. Tudsz követni? Érthető, amit mondok?
– Igen, parancsnok, értem. – Ezúttal valóban értette, eltűnt az arcáról az üres kifejezés.
– Helyes. Gyere, segíts fel a lovamra. Átkozottul fáj a lábam.
Miközben a lovamhoz sétáltunk, folyamatosan beszéltem; nem emlékeztem a nevére, hiába
gyötörtem az elmémet. Megbocsáthatatlan bűn, ha egy parancsnok nem ismeri az emberei nevét. Hála
istennek a „kölyök” és a „fiam” mindig bevált.
– Úgy látom – folytattam –, nem sok lehetőségünk maradt, mert nekik sem nagyon hagytam. Nem
hajózhatnak el, ezért meg kell találnunk őket, és meg kell szabadulnunk tőlük, különben rettegésben
fogják tartani az egész átkozott vidéket! Egyébként honnan tudtad, hogy meg akarom ölni azokat az
embereket a parton? – kérdeztem a szemébe nézve.
Habozás nélkül válaszolt.
– Te magad mondtad, parancsnok: választási lehetőségek. Elkötelezted magad abban a pillanatban,
amikor felküldted Tullust és a fivérét a sziklára. Egyedül maradtál. Nem engedhetted el, és nem is
próbálhattad felhozni őket. Vagyis három lehetőség maradt. Magad végzel velük, ott hagyod őket élve,
vagy szólsz az embereidnek. Bármelyiket választod, ránk volt szükséged hozzá. Mi pedig
cselekedtünk.
Újonnan kelt tisztelettel néztem rá.
– Ilyen egyszerű volt?
– Igen, parancsnok. – Meglepettnek tűnt.
Felmordultam, nem akartam, hogy tudja, mekkora veszélybe sodortam magam, amikor elküldtem
Tullust és „barátját”, aki valójában a testvére volt. Gondolatban adtam magamnak egy pofont, amiért
nem fedeztem fel a hasonlóságot.
– Milyen idős Tullus testvére?
– Mint Tullus, parancsnok. Féltestvérek.
Újra felmordultam, és ekkor eszembe jutott a decurio neve.
– Apád újra megnősült, igaz?
Meglepetten pislogott.
– Igen, parancsnok. Múlt évben.
– Úgy van. Jó ember és kiváló katona volt. Tudtad, hogy ő volt az első centurióm, amikor
csatlakoztam a legióhoz?
– Igen, parancsnok, elmondta. – Büszkeség csendült a hangjában.
Odaértünk a lovamhoz, segített felszállni.
– Köszönöm, kölyök. – Összeszedtem a gondolataimat. – Most pedig erőltetett menetben vezesd
vissza az embereidet az úthoz. Ott találkozunk.
Tisztelgett, aztán már futott is vissza az íjászaihoz. Megfordítottam a lovam, és intettem a
gyalogosoknak, hogy szintén erőltetett menetben siessenek vissza. Az eső közben ismét rázendített,
jeges cseppek záporoztak az égből. Lépésre ösztökéltem Germanicust, közben figyeltem a bokrok közt
botorkáló embereimet. Az Úrra, kezdek öreggé és figyelmetlenné válni! Itt voltam több
szekérrakomány értékes áruval és lovakkal, alig négynapnyira az otthonomtól, négyhetes távollét után,
és ahelyett, hogy a dolgommal törődtem volna, ostoba kölyök módjára cselekedtem. Felgyújtottam egy
hajót, amit nem kellett volna felgyújtanom, és olyan helyzetbe hoztam magam és az embereimet – akik
közül néhányan bizonyára meg fognak halni –, hogy kénytelenek legyünk felvállalni a felelősséget, és
felkutatni egy csapatnyi tomboló hibern skótot.
Feltettem magamnak a kérdést, hogyan cselekedne Britannicus hasonló körülmények között, és
megpróbáltam elhitetni magammal, hogy másképpen döntött volna. Csakhogy pontosan tudtam, hogy ő
is ugyanazt tenné, amit én. Kivéve, hogy Britannicus lévén, mindent alaposan átgondolt volna,
beleértve a tette következményeit is, mielőtt magát vagy az embereit beleártja az ügybe.
Germanicus lassú léptekkel haladt, és hamarosan észrevettem, hogy lemaradtam az erőltetett
menetben száguldó gyalogosoktól. Ügetésbe váltottam, így mire az oszlop elérte az utat, már én is elöl
voltam. Severus és katonái fegyelmezetten őrködtek a szekerek körül.
– Négy sorba rendeződni! – adtam ki a parancsot. Megvártam, hogy alakzatba álljanak. – Van
köztetek valaki, aki ismeri ezt a vidéket?
– Igen, parancsnok! – emelte fel ökölbe szorított kezét az egyik legfiatalabb katona.
– Mennyire jól ismered, kölyök?
– A közelben születtem, parancsnok.
– Pontosan hol? – Nagyon szerettem volna, ha eláll ez az átkozott eső.
– Körülbelül hat mérföldnyire innen, parancsnok. Az apám egy villagazdaságban dolgozott a
dombok között, ott. – A fiatalember, vagy inkább fiú a hátam mögött emelkedő magaslatokra bökött.
– Van valami város a közelben?
– Csak egy falu, parancsnok.
– Milyen messze?
A fiú a homlokát ráncolta, és átázott köpenye alatt megvonta a vállát.
– Hat vagy talán hét mérföldnyire, parancsnok.
– Hányan lakják?
Ismét vállat vont, láthatóan fogalma sem volt róla.
– Nem tudom, parancsnok. Évek óta nem jártam arra, talán harmincan-negyvenen.
– Mindegyik földműves? – Bólintott. – Rendben, köszönöm. Oda tudsz vezetni minket?
– Igen, parancsnok. – A tágra nyílt szemben meglepődést láttam.
A többiekre néztem.
– Rendben, mindenki nagyon figyeljen! – A tengerpart felé mutattam. – Nemrég felgyújtottunk egy
gályát a parton. Heten őrizték, és egyikük megölte Aniciust, aki velünk együtt lovagolt el. Az ifjú
Bassus végzett a gyilkossal, aztán megkerestük a gályát, felgyújtottuk, és megöltük a maradék hat őrt.
– Szünetet tartottam, hogy a következő szavaim tisztán szóljanak. – Azon a hajón legalább harminc
ember számára volt hely! Heten már halottak, vagyis valahol a környéken húsz-huszonöt hibern skót
garázdálkodik. Csak ma reggel érkezhettek, mert a tüzükben alig volt hamu. – Ismét hagytam, hogy
elgondolkodjanak a hallottakon. – Ezek nem barátságos népek. Ha bementek a szárazföld belsejébe,
elképzelhető, hogy rátaláltak a falura, még ha nem is azt keresték. Ebben az időben valószínűleg ott
találtak menedéket. Ugye, értitek, mire célzok? – Értették, ezért folytattam. – Miután megtalálják a
hajójuk hamvait, nagyon boldogtalanok lesznek, és Krisztus kegyelmezzen annak, akivel
összetalálkoznak. Ha haza is akartak menni, már nem tudnak. Itt maradnak, majd gyújtogatni,
erőszakoskodni, gyilkolni fognak, aztán amikor elteltek, megpihennek, odébb vonulnak és kezdik újra.
Nem is tehetnek mást, nem maradt más lehetőségük.
Az embereim komoran hallgattak, egy pillanat alatt megfeledkeztek az eső okozta
kellemetlenségről.
– Ha sikerül elkapnunk a faluban, talán elsöpörhetjük őket, mielőtt egyáltalán rájönnek, mi történik
velük. Nem számítanak katonákra. Ezek az emberek rendszerint nőkkel, gyerekekkel, öregekkel,
időnként földművesekkel kerülnek szembe. Komisz vadállatok, és bár a bátorság talán nem hiányzik
belőlük, nem szoktak hozzá a fegyelmezett ellenálláshoz, mert maguk sem ismerik a fegyelmet. Ha
sikerül meglepetést okoznunk, elsöpörhetjük őket, akár a lehullott faleveleket. – Ismét rövid szünetet
tartottam. – Természetesen lehetséges, hogy nem találták meg a falut, vagy hogy már rég itt vannak, és
az őrszemek egyszerűen csak sokáig nem gyújtottak tüzet. Lehet, hogy sokkal keményebb ellenfelek
lesznek, mint amire számítok. Bárhogy is legyen, van rá esély, hogy visszatérnek ide, míg mi úton
vagyunk a falu felé, ezért a haderőnk felét itt hagyjuk a szállítmány őrzésére. Ötven önkéntest kérek,
akik velem tartanak a faluba!
Százan léplek előre. Elmosolyodtam.
– Sejtettem, hogy így lesz. Nagyszerű! Első és harmadik sor, a bal oldalon állótól számolva minden
második ember velem jön. Második és negyedik sor, ugyanez jobbról. Állj! – Lépés közben
mozdulatlanná dermedtek. – Severus, te itt felügyelsz a védelemre! Háromórás menetelés vár ránk.
Mire végzünk, besötétedik. A hajnal első fényére visszatérünk. Építsetek tábort árokkal és kerítéssel.
Gondosan alakítsátok ki a táborhelyet!
A hátramaradók keservesen felnyögtek. Elvigyorodtam.
– Elég legyen ebből! A munka elvonja a figyelmeteket az időjárásról és a mókáról, amiből
kimaradtok… és most a dagonyára gondolok a vízben és a sártengerben. – Még egyszer körülnéztem.
– Az indulók vételezzenek két napra való élelmet a szekérről. Félórán belül indulunk. Oszolj!
Késő délután pillantottuk meg a falut. Még ebből a távolságból is nyilvánvaló volt, hogy helyes
volt a sejtésem. Néhány épület a sűrű eső ellenére lángolt, és fél mérföldről is láttuk a mozgó
alakokat. A martalócok itt kerestek menedéket a szél és a zivatar elől.
Gondosan kiterveltem minden lépésünket, és sötétedéskor támadtunk.
És most itt feküdtem ezen a fakeretes ágyon, és azon gondolkodtam, milyen régóta lehetek itt.
Legalább az eső elállt. Kinyitottam a szám, hogy kiáltsak, de nem jött ki hang a torkomon, és hirtelen
rettenetes szomjúságot éreztem – mintha száraz faleveleket nyeltem volna. Arra gondoltam,
megpróbálok felállni. Elhatároztam, hogy tízig számolok, aztán a sebesült karomat kímélve a bal
oldalamra fordulok, majd magam alá húzom a lábam és felkelek.
Tíznél rájöttem, hogy lekötöztek, és semerre sem tudok mozdulni. Az ajtóban egy árny állta el a
napfény útját – Severus lépett be a helyiségbe.
– Parancsnok! Hát felébredtél! Hogy érzed magad?
– Rettenetesen. Mindenem viszket. Mit keresel itt? A szekereknél hagytalak.
Lemosolygott rám.
– Nos, legalább az elméd még működik, parancsnok. A szekerek biztonságban vannak, idehoztam
őket magammal.
– Idehoztad őket? Hm, értem. Mióta vagyunk itt?
– Kilenc napja, parancsnok.
– Kilenc napja! Isten a mennyben, ember, miért?
– Nos, uram, féltünk megmozdítani.
– Akkor itt kellett volna hagynotok egy tucat emberrel, a többieket pedig visszaküldeni a kolóniára!
Hát semmi kezdeményezőkészség sem szorult beléd?
– De igen, parancsnok.
– Akkor az Úr nevére, miért… eh! – Rájöttem, mennyire hiábavalóan próbálom meggyőzni, ezért
témát váltottam. – Hány embert vesztettünk a harcban?
– Három halottunk és öt sebesültünk van. Közülük az egyik meghalt, három visszatért a szolgálatba,
és te vagy az ötödik.
– A skótok?
– Mind a huszonhárom meghalt. A legtöbbet a kunyhókban kaptuk el az első rohammal, de kilencen
együtt voltak a fő szénapajtában. Ők kirohantak az utcára, és megpróbálták riadóztatni a többieket,
csakhogy akkor már késő volt. A többiek addigra meghaltak.
– Vagyis nincsenek foglyok.
– Nincsenek, parancsnok.
– Hány falusi maradt életben?
– A nők többsége, és néhány férfi. Körülbelül huszonnyolcan, a nőket és a gyerekeket is
beleszámolva. Hat férfi távol volt, ők később tértek vissza.
– Hogy állnak élelemmel?
– Elég jól, parancsnok. Ideértünk, mielőtt a martalócok bármit megsemmisíthettek volna. Csak a
nőkön osztozkodtak.
– Hány emberünk van most itt?
– Tíz, parancsnok, téged is beleszámolva.
– Tíz? – Kiült az arcomra a döbbenet. – De azt mondtad… hol vannak a többiek?
– Előreküldtem őket a kolóniára, parancsnok. Mint mondtam, nem akartam megkockáztatni a
mozgatásodat, ezért itt tartottam néhány jó embert, hogy segítsenek gondoskodni rólad, amíg fel nem
épülsz annyira, hogy szállítani tudjunk.
Nem mondott többet, én pedig éreztem, hogy az arcomat és a nyakamat elönti a pír.
Megköszörültem a torkom, hogy bocsánatot kérjek.
– Bolond vagyok, Severus, mégpedig egy vén bolond. Tudnom kellett volna, hogy helyesen
cselekszel. Miért viszketek ennyire?
Elmosolyodott.
– Mert koszos vagy, parancsnok, és egy borotválkozás is rád férne.
– Az Úrra, mennyire igaz! Meg gőzre és illatos olajokra! – Ismét megpróbáltam megmozdulni. A
karomat szorosan a mellemhez rögzítették. – Miért van lekötözve mindkét karom?
– Hogy ne tudj hánykolódni. Mindjárt kioldozlak.
– Megköszönném. Aztán tegyetek fel egy szekérre, és vigyetek vissza a kolóniára. Először azonban
hozass vizet! Hideget inni, meleget tisztálkodáshoz!
Két nappal később hazaértünk. Akármi is gyengített le, alapos munkát végzett. Annyira gyenge és
tehetetlen voltam, hogy segítség nélkül felülni sem tudtam a szekéren. Az állandó zötykölődéstől
folyamatos rosszullét gyötört, és kocsonyává váló izmaimmal még az egyensúlyomat sem tudtam
megtartani, így hiába kötöztek ki, csak vergődtem, akár egy partra vetett hal, és teljes mértékben az út
bukkanóinak kegyelmére kellett bíznom magam. Tisztában voltam vele, mennyire ostoba dolog, hogy
mindenáron ülve akarok maradni, de csak nagyon hosszú szenvedés után voltam hajlandó beleegyezni,
hogy fekve utazzam egészen a Britannicus-villáig. A szekér aljára terített bőrökön heverve nem
tehettem mást, mint a fejem fölött vonuló felhőket figyeltem. Kitörő örömmel fogadtam, amikor
közölték, hogy már csak órákra, aztán később pillanatokra vagyunk végcélunktól.
Elkerültük Britannicust és az orvosokat, akik közben elindultak hozzám. Másnap értek vissza,
addigra már kezdtem visszanyerni emberi formámat – szerető feleségem gondoskodása révén kaptam
illatos olajokat, gőzfürdőt, masszázst, kényeztetést és pihenést.

II.
Amikor másnap reggel felébredtem, sokkal jobban éreztem magam. Reggelire forró fűszeres levest
ettem, és délre ismét megéheztem. Vacsoraidőre már farkaséhes voltam, de a levesem mellé kaptam
egy nagy szelet kenyeret és egy kisebb darab húst is, bár Luceiia úgy vélte, korai még szilárd
táplálékot magamhoz vennem, miután oly hosszú ideig nem ettem semmit. Valahogy azonban
legyűrtem az ételt, és onnantól felgyorsult a gyógyulásom. A tüdőgyulladás kétségtelenül végighaladt
az összes megszokott szakaszon, de úgy éreztem – és ezt a feleségemnek is megmondtam –, nagyon
sokat segített, hogy otthon, a szeretteim körében lehetek.
A visszatérésem utáni harmadik napon már felkeltem az ágyból, és rövid sétákat tettem. Rengeteg
súlyt veszítettem betegségem rövid időtartamához képest, és ennek a nagy része izom volt, így olyan
gyenge lettem, akár egy csecsemő, és bosszúsan morogtam, amikor a háziorvosunk rámutatott, hogy
középkorú embereknél ez természetes hatás. Luceiia tyúkanyóként sürgölődött körülöttem, bár be kell
vallanom, még soha nem láttam ilyen gyönyörű és figyelmes tyúkanyót, aki ragaszkodott hozzá, hogy
időm nagy részét – amikor nem az ágyat nyomtam – egy kényelmes karosszékben töltsem takarókba
burkolózva, közel a hordozható parázstartóhoz, melyben saját faszenem égett nagy hővel.
Néhány nappal később így ültem Caiusszal szemben, és éppen olvastam valamit, de hogy mi volt
az, arra már nem emlékszem. Valamilyen könyv volt, de mindössze ennyit tudok, mert soha többé nem
olvastam bele, miután Caius felnézett, és azt mondta:
– Ó, tudom már, mit felejtettem el említeni neked, miután elindultál a legutóbbi utadra.
Testhelyzetet váltottam, kényelmesebb ülést kerestem, és hiábavalóan megrángattam a takaróm
szélét, hogy ne lógjon annyira ki alólam. Feleslegesen erőlködtem, és végül undorodva felhagytam a
próbálkozással. Ingerültségem a hangomon is hallatszott, amikor rákérdeztem:
– Mit?
Meglepetten nézett rám, nyilvánvalóan azt találgatta, vajon az ő mondata váltott-e ki belőlem ilyen
reakciót. Patríciusi szemöldöke olyan magasra emelkedett, hogy jobb szeme fölött teljesen
összeráncolódott a homloka. Meglehetősen ostobán éreztem magam.
– Bocsáss meg, Cai – mentegetőztem. – Nem akartam ilyen goromba lenni. Az ingerültség nem
neked szólt, hanem a helyzetemnek.
– Ingerültség? – A szemöldök nem ereszkedett vissza. – Mi miatt?
Önkéntelenül is elnevettem magam saját gyerekes dühömön és az ő arckifejezésén.
– Ez az átkozott takaró! Rajta ülök, és szeretném kihúzni egy részét magam alól, hogy a vállamra
terítsem, de meg sem tudom mozdítani, és fel sem állhatok, Luceiia úgy rám tekerte ezt a rongyot!
Azonnal talpra ugrott, odahajolt hozzám, és kinyújtott kézzel felsegített. Álló helyzetben már
gyerekjáték volt eligazgatni a takarót úgy, ahogy nekem tetszett. Miután mindent tökéletesen
elrendeztem, mindketten visszaültünk.
 – Tehát, mi volt az? – kérdeztem újra.
– Mi mi volt?
– Amit elfelejtettél említeni, mielőtt elindultam a vasért.
Láthatóan elvesztette minden érdeklődését saját mondanivalója iránt, mert már újra a könyvét nézte,
belemerült az olvasásba.
– Ó, az! – Hangja jól tükrözte lanyhuló érdeklődését. – Semmi fontos, csak egy érdekesség. Levelet
kaptam Marcellus Prellótól, egy galliai barátomtól. Istennek hála, a birodalmi postahajók némelyike
még át tud jutni ide. Azt írta, hogy néhány hónappal korábban Rómában járt, és látta az utcán régi
nemezisünket, Claudius Senecát. Nem ismered Marcellust, de egyike volt azoknak a barátaimnak,
akiknél érdeklődtem Senecáról, miután megérkeztél hozzánk. Milyen régen is volt? – Költői kérdés
volt, mert már választ is adott saját magának. – A mennyekre, Publius, tudsz róla, hogy már több mint
tíz éve élsz itt?
– Igen, tudom – bólintottam. – Majdnem tizenegy éve vettem el a húgodat. Viszont a barátod
bizonyára tévedett.
Caius szemöldöke ismét megemelkedett.
– Hogy érted?
– Ahogy mondtam – vontam meg a vállam. – A barátod bizonyára tévedett. Az nem lehetett
Claudius Seneca.
Elnevette magát.
– Ne beszélj butaságot, persze hogy lehetett! Rómában volt, Publius!
Újra megráztam a fejem.
– Nem, az nem ő volt. Talán egy másik Seneca, hiszen magad mondtad, mennyire szaporák. De
biztos, hogy nem Claudiust látta.
Rögtön megbántam a szavakat, amint kimondtam. Caius elcsodálkozott a reagálásomon, én pedig
rájöttem, hogy taktikai hibát vétettem. Egyszerűen szó nélkül kellett volna hagynom a megjegyzését.
Egyetlenegy titkom volt előtte, mégpedig pontosan ez. Most viszont már szagot fogott, felkeltettem a
kíváncsiságát.
– Ezt nagyon határozottan állítottad, Publius. Mitől vagy ennyire biztos benne? – Szünetet tartott, de
nem olyan hosszút, hogy legyen időm kitalálni valami hazugságot. Gyanakvó hangon folytatta. – Mióta
vagy ennyire frissen tájékozott Claudius Seneca hollétéről és tevékenységéről?
– Nem vagyok – feleltem tömören. – Egyszerűen csak tudom, hogy a barátod téved. Nem azt az
embert látta, ennyi az egész.
Apró ránc jelent meg Britannicus szemöldökei közt.
– De honnan tudod, Publius? Biztos vagy benne, hogy Claudius Seneca a kérdéses időben nem
lehetett Rómában?
Egy hang a fejemben azt sikoltotta, hogy nagyon jól gondoljam meg, mit válaszolok. Végül úgy
döntöttem, maradok az eredeti állításom mellett.
– Igen – feleltem, és már bántam, hogy egyáltalán válaszoltam az eredeti megjegyzésre.
Kis híján talpra ugrott a válaszom hallatán, árgus szemmel vizslatott.
 – Értem. Akkor hol volt, Publius? És mikor volt az a bizonyos időpont? Mikor járt Marcellus
Prello Rómában?
Egyre növekvő pánikot éreztem, és féltem, hogy hazugságon kap, ezért inkább a mellettem égő
parázstartó lángjába néztem, nehogy lássa szememben a gondolataim tükröződését. Csakhogy most
már nem eresztett.
– Publius, hallasz engem?
– Hallak. Eltökélted, hogy kicsikarsz belőlem valamilyen választ, igaz? Miért? Miért olyan fontos
ez, Cai?
Kérdésem meglepte, arcán jól látszott a hitetlenkedés és a döbbenet. Amikor végül válaszolt, olyan
hangon tette, mint egy tanító, aki elmagyaráz valami magától értetődőt a nehéz felfogású tanulónak.
– Pontosan amiatt fontos, amit mondtál, és a tény miatt, hogy egyáltalán kimondtad, Publius Varrus.
Te egyenes ember vagy. Azt is tudom, miként érzel Claudius Seneca iránt, de már évek óta nem
említetted a nevét. Most pedig mintegy mellékesen közöltem, hogy egy barátom látta valahol, te pedig
azonnal és ellentmondást nem tűrően kijelented, hogy az nem történhetett meg. Az az érzésem, hogy
valami itt nincs rendben, és veterán katonaként megtanultam bízni az ösztöneimben az ilyen
kérdésekben.
Hatalmas sóhajjal adtam meg magam.
– Rendben, Cai, elmondom a titkomat. A barátod nem láthatta Claudius Senecát, mert Claudius
Seneca halott.
Most Caiuson volt a sor, hogy némán meredjen rám, majd a tűzbe. Állát egyik kezébe támasztotta,
mutatóujjával elgondolkodva dobolt az arcán. Színtelen hangon szólalt meg.
– Azt mondod, halott? Feltételezem, tökéletesen meg vagy győződve ennek igazáról. Teljesen biztos
vagy benne, ugye?
Bólintottam.
– Igen, amennyire csak lehet.
– Vagyis mennyire?
– Tökéletesen, a kétely legcsekélyebb nyoma nélkül.
– Az hogy lehet? Kitől hallottad? És hogy lehetsz ennyire biztos az igazában?
– Senkitől nem hallottam, Cai. És azért vagyok ennyire biztos benne, mert én öltem meg.
Caius felszisszent, felállt, sarkon fordult, és eltávolodott tőlem. A válla fölött szólt hátra.
– Mikor?
– Öt évvel ezelőtt, amikor szövetséget kötöttünk Ullickal és a keltáival, és megérkezett a hír, hogy
Theodosius legyőzte és kivégeztette Magnus Maximust.
Visszafordult felém, a szoba másik végéből nézett rám.
– Öt évvel ezelőtt? És nem szóltál egy szót sem? Miért? Hogyan ölted meg? És mikor? Soha nem
távoztál a kolóniáról hosszabb időre, Seneca pedig sosem járt errefelé. Egy ilyen gyilkosság gondos
tervezést igényel, és hosszabb távollétet, ami magyarázkodással jár, vagy éppen ellenkezőleg, egy
hirtelen és váratlan találkozást. Arra még csak gondolni sem merek, hogy lesből mészároltad le.
Biztos vagyok benne, hogy megadtad neki a tisztességes halál lehetőségét, annak ellenére, hogy a
szemedben annak az embernek már nem maradt becsülete. Folyamatosan azt kérdezem magamtól,
hogyan oldottad meg anélkül, hogy Luceiia vagy én bármit észrevettünk volna, és miért nem szóltál
egyikünknek sem ilyen hosszú ideig?
Bólintásommal elismertem mindannak az igazát, amit elmondott, és a szavai közt rejtőző
másodlagos jelentést is.
– Miután megtettem, úgy döntöttem, senkinek sem szólok – feleltem a torkomat köszörülve. – Úgy
véltem, minél kevesebbet mondok, annál jobb, és nem akartalak veszélybe sodorni titeket azzal, hogy
tudomásotokra hozom a tettemet, bár… – Tenyérrel előre felemeltem a kezem, nehogy félbeszakítson.
– Bár meg voltam győződve róla, hogy amit tettem, az helyes és jó dolog volt, és nem műveltem
semmi szégyenleteset. Az igazság eszközének szerepét játszottam, de nem akartam kérkedni vele.
– Értem. – Caius visszajött és leült a székére. – Legjobb lenne, ha mindent elmondanál, ami aznap
történt, Publius. Gondold át alaposan, és ne hagyj ki semmit. Tételezzük fel, hogy semmit nem tudok
arról, amit mondani fogsz. Tegyünk úgy, mintha soha nem is hallottam volna Senecáról. Ez most
nagyon fontos lehet.
Látható komolyságáról és aggodalmától megszeppenve egy ideig csendben ültem, és a
gondolataimat rendezgettem, mielőtt belevágtam a bő lére eresztett történetbe. Elmondtam neki
mindent, amire vissza tudtam emlékezni a Claudius Seneca halálához vezető eseményekből. Én
magam szerveztem meg Seneca megölését, és saját kezűleg végeztem vele, hogy elégtételt nyerjek
múltbéli cselekedeteiért és két legközelebbi barátom haláláért.
Első találkozásunkkal és összecsapásunkkal kezdtem a történetet, melyre tizenöt évvel korábban
került sor, amikor jó barátom, a colchesteri helyőrség első centuriója, Plautus társaságában ültem egy
fogadó asztalánál, és a végső találkozással fejeztem be, amikor kényszerítettem Senecát, hogy aláírjon
egy pergament, melyben elismerte bűneit, aztán adtam neki egy kardot azzal, hogy végezzen velem, ha
tud. Kudarcot vallott. Én vittem be a halálos szúrást, és olyan helyen hagytam a vallomását, ahol
biztosan megtalálják, majd elhagytam a helyszínt még a katonai keresőcsapat érkezése előtt, akiket az
egyik emberem hívott a helyszínre.
Hosszú és cseppet sem szép mesém közben Caius csendben ült, és az izzó széndarabokat bámulta.
Egyszer sem emelte fel a tekintetét, hogy rám nézzen. Amikor befejeztem, egyre hosszabbra nyúlt
közöttünk a csend. A faszén lágy pattogással és sercegéssel füstöt és hamut bocsátott ki magából.
Caius végül megmozdult, rám nézett, és hatalmasat sóhajtott.
– És mind ez idő alatt egyetlen szót sem szóltál.
Megvontam a vállam.
– Mint mondtam, nem láttam értelmét beavatni titeket. Nem voltam rá büszke.
– Hiszek neked, de vajon kielégített a bosszú?
Újabb vállvonással feleltem.
– Nem is tudom. Örömet nem találtam benne, ezt biztosan mondhatom.
– És biztos vagy benne, hogy megölted.
– Persze, hogy biztos vagyok! Miféle kérdés ez? Nem sok emberrel végzek, de ha megteszem,
általában tisztában vagyok vele, mit teszek!
Enyhe ingerültséggel rázta meg a fejét.
– Nem erre gondoltam. Úgy értettem, biztos vagy benne, hogy halott volt, amikor otthagytad?
– Olyan biztos, mint ahogy te élsz. Ott tartottam a szukafattyát kartávolságra, a kardom pengéjén, és
éreztem, ahogy kiszáll belőle az élet. Le akartam vágni a fejét, talán hogy rendes kivégzésnek nézzen
ki a dolog, de túlságosan undorodtam, ezért csak ott hagytam. De halott volt, Caius!
– Hmm… és ott hagytad az aláírt vallomást is?
– Pontosan ott, a karja alá tűztem.
– Soha nem hallottál semmit arról, amit tettél?
– Nem, semmit.
– Nem találtad ezt furcsának vagy különösnek?
– Nem, miért találtam volna? Tudtam, amit tudtam. Tudtam, mit tettem, és azt is, minek kell
történnie, miután rátalálnak. A családját értesítik a megszégyenüléséről, és lépéseket tesznek, hogy az
igazság ne váljon közismertté. Megvásárolták mindenki hallgatását, hogy védjék saját magukat és a
család nevét.
– Erre számítottál? Tehát nem akartál nyilvános megszégyenítést?
– Nem, dehogy! Mire lett volna az jó? Mindössze azt akartam, hogy meghaljon, és csak az érintettek
tudjanak a megszégyenüléséről.
– Hmm. – Caius ismét felállt, megigazgatta klasszikus tógára emlékeztető, de annál könnyebb és
praktikusabb köpenyének szárnyait. A ruhadarab elöl nyaktól bokáig nyitott volt, apró kapcsokkal és
egy bőrövvel lehetett összefogni. Britannicus enyhén előredőlve rendezgette öltözékét, és szorosabbra
húzta derekán a bőrövet. Tudtam, hogy erősen gondolkodik, és a pótcselekvéssel csak töprengését
leplezi. Végül, az eredménnyel elégedetten a parázstartó felé fordult, és szórakozottan kinyújtotta a
kezét. Vártam, hogy megszólaljon, és végül sikerült meglepnie egy kérdéssel.
– Publius, emlékszel a beszélgetésünkre az első találkozásunkkor, az afrikai sivatagban?
– Természetesen. Sok mindenről beszélgettünk aznap éjjel.
– Valóban, egyebek közt valami olyasmiről is, amiről nem akartam hallani. Emlékszel?
Elmosolyodtam.
– Tisztán és pontosan. A szívességről, amit a legatusomnak tettem, ami miatt elnyertem a jogot a
kontinensek és legiók közti utazásra, ahogy te fogalmaztál. Először azt hitted, valami törvénytelen
susmusban vettem részt.
– De tévedtem. Pusztán ezért jutalmaztak meg, mert megpróbáltad megnevelni a parancsnokod
tékozló fiát, az ifjú Senecát. Mi is volt a neve?
– A fiúnak? Jacobus, de én csak Jacobnak hívtam.
– Jacobus. Így hívták a testvéremet is. Nem tudod, mi lett vele a távozásod után?
Megráztam a fejem.
– Fogalmam sincs. Mióta aznap éjjel beszéltünk róla, nem is gondoltam rá. Ő volt a
legjelentéktelenebb Seneca. Feltételezem, hogy felnőtt és tribunus lett belőle; a családneve ellenére
úgy tűnt, jó tisztté válhat. Ne feledd, akkoriban ugyanolyan embereknek tartottam a Senecákat, mint
bárki mást.
– Emlékszem – sóhajtott mélyet. – Mindannyian az életünk során tanulunk.
Az ezt követő csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hittem, befejezte a beszélgetést, ám amikor
szóra nyitottam a számat, folytatta.
 – Mit szólnál, ha azt mondanám, ő is itt van, Britanniában?
Most rajtam volt a homlokráncolás sora, azon töprengtem, hová akar kilyukadni.
– Jacob? Meglepne, hogy egyáltalán tudsz róla, és nem szóltál nekem.
Mosolyogva válaszolt.
– Még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy a hír tökéletesen érdektelen számodra?
– Honnan tudhattad biztosan? Régen a barátom volt. Tehát idejött?
– Igen, Publius, ide. Azzal a hadsereggel érkezett, amelyiket Theodosius küldött ide rendet tenni
Magnus Maximus lázadása után. – Cai arcán már nyoma sem volt mosolynak. – Jelenleg a Venta
Belgarum-i helyőrség helyettes parancsnoka. Mint látod, rajta tartottam a szemem, elvégre ő is
Seneca. Jacobus századparancsnokként kezdte britanniai pályafutását, mégpedig itt, Aquae Sulisban,
és az egyik legelső feladata az volt, hogy reagáljon egy gyanús üzenetre, amely kapcsolatban állt a
dél-britanniai procurator eltűnésével.
– Tessék? – Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból, és a fülemben morajló dobolás kezdődött. –
Jacob? Egy Senecát küldtek egy másik Seneca után? Honnan tudod? És miért nem szóltál róla eddig?
Felemelte a kezét, hogy elcsendesítsen.
– Azonnal elmondtam volna, ha bármiféle jelentőséget tulajdonítok a dolognak, de nem tettem. A
részleteket egy levélben olvastam, melyet egy glevumi barátom, Decius Lepido küldött nekem.
Találkoztál már vele? – Megráztam a fejem, mire folytatta. – Nos, most már ülőmunkát végez, mint a
legtöbb öregedő katona, közel áll a visszavonuláshoz, és adminisztratív teendőket lát el. Lepido
szerint az egy téves riasztás volt. Jött egy rejtélyes üzenet az aquae-i helyőrségparancsnoknak,
melyben tudatták vele, hogy az eltűnt procurator, Claudius Seneca testét egy bizonyos helyen találják
meg. Még egy kézzel rajzolt térképet is mellékeltek. Azonnal kiküldtek egy keresőcsapatot, de
mindössze a helyet találták meg és három testet. Az egyikük még élt, de a procurator nem volt köztük.
A hivatalos jelentés a következő hónapban átment Lepido asztalán. A második levelében, néhány
hónappal később megemlítette, de csak mert a keresőcsapat vezetője Jacobus Seneca volt, a
procurator unokaöccse. Azt mondta, eszébe jutott a régi mondás arról, hogy egy tolvajt legkönnyebben
egy másik tolvaj tud elkapni.
Újabb rövid szünetet tartott.
– Többször is gondoltam rá, hogy esetleg érdekelhet téged régi, afrikai védenced feltűnése, talán
még a Senecával kapcsolatos hírektől függetlenül is, de a levél megérkezésekor éppen úton voltál, és
nem tűnt annyira fontos dolognak. Mire visszaértél, meg is feledkeztem róla. Amikor jóval később
újra eszembe jutott, már nem tartottam említésre méltónak, hiszen láthatóan te is elfeledkeztél a
Senecákról, és úgy véltem, jobb nem bolygatni a múltat, így nem szóltam semmit. Most már látom,
hogy rosszul tettem.
Magyarázatának második felét úgy hallgattam végig, hogy szinte fel sem fogtam, mit mond. Elmémet
betöltötte mondandójának egy nagyon fontos részlete: „Azonnal kiküldtek egy keresőcsapatot, de
mindössze a helyet találták meg és három testet. Az egyikük még élt, de a procurator nem volt
köztük.”
– Ez lehetetlen! – kiáltottam fel fojtott hangon. Caius felvont szemöldökkel nézett rám, nem mondott
semmit. Megköszörültem a torkom, és újra kezdtem. – Azt mondtad… a barátod azt írta, hogy nem
volt köztük Seneca. – Caius várta, hogy folytassam. – De ez nem igaz! Biztosan tévedett!
 Britannicus kurtán megrázta a fejét.
– Nem. A hivatalos jelentésből idézett, Publius. Lepido nem tévedhetett. A hivatalos jelentés ipso
facto a hivatalos igazság.
– Három halott maradt a tisztáson, Cai! Senki nem maradt életben! – Hirtelen eszembe jutott
valami. – És mi van a vallomással? Arról nem írt?
– Miféle vallomással? A hivatalos jelentésben nem említettek semmiféle vallomást.
– A disznó karja alatt hagytam!
– Hiszek neked, de hivatalosan semmiféle vallomás nem létezik, és nem is létezett.
Képtelen voltam tovább ülve maradni, a dühtől fortyogva felpattantam és járkálni kezdtem a
szobában, bal kezemmel jobb öklömet dörzsölgetve. Caius a tekintetével követett, nem szólt egy szót
sem, hagyta, hogy rendezgessem kaotikusan örvénylő gondolataimat. Végül megálltam és
szembefordultam vele.
– Tehát végül Jacob is valódi Senecává vált. – Caius a már jól ismert mozdulattal, cinikusan
felvonta a szemöldökét, én pedig folytattam. – Azt hittem, ő más… azt hittem, rendes emberré válik…
de ugyanolyan torz és gonosz, mint a rokonai! Megtalálta a holttestet, eltette a vallomást, és
elsimította az egész ügyet. De hogyan? Hogyan rejthette el Seneca kilétét? Ennek semmi értelme!
Caius széttárt ujjakkal végigsimított rövidre nyírt, acélszürke haján, és újra felsóhajtott.
– Dehogy nincs. Nagyon is van, Publius. Gondold át újra, és ne feledkezz el róla, miféle
emberekkel van dolgunk. Magnus lázadása véget ért. Mindenhol új csapatok hemzsegtek,
természetesen Theodosiushoz hű katonák, is mindannyian a tengeren túlról érkeztek. Valószínűleg
egyetlen lélek sem volt az Aquae Sulis-i új helyőrségben, aki valaha is látta Claudius Senecát, így
amikor az áldozat saját unokaöccse azt vallotta, az nem az ő nagybátyja, ki mondott volna ellent neki?
Jacobus Seneca hivatalosan valami névtelen túlélőt hozott vissza, aki…
– Ez lehetetlen! Mondtam már, Cai, rajtam kívül nem volt más túlélő!
Értetlenül nézett rám.
– Akkor miért tagadja olyan hevesen a holttest azonosságát?
– Ezt hogy érted? Természetesen, hogy védje annak a disznónak a jó hírét!
– Mi ellen, Publius? Jacobnak mindössze annyit kellett volna tennie, hogy megsemmisíti az írott
vallomást, és Seneca máris tiszta, mint a hó. Egy hős tragikus végzete: a nemes procuratort
meggyilkolják elrablói, miután titáni küzdelmet folytatott a szabadulásáért. Ezzel szépen feloldották
volna az eltűnése körüli rejtélyeket, és rajtad kívül mindenki nyugodt lenne.
– A fenébe is, ez nem elég, Cai! – Képletesen megvetettem a lábam, pedig tudtam, hogy igaza van.
– Kell lenni egy másik magyarázatnak! Az a fattyú halott volt, amikor ott hagytam, megesküszöm rá!
Caius lassan csóválta a fejét, képtelen volt elfogadni az állításomat.
– Miféle másik magyarázat lehet, Publius?
Öklömmel a tenyerembe csaptam.
– Nem tudom, nem tudom! De kell lennie valaminek, valami ördöginek, aljasnak és
visszataszítónak! Valaminek, ami csak egy átkozott Senecának juthat eszébe, és mi nem látjuk!
Caius döntésre jutott. Láttam a tekintetén, és egy pillanattal később határozottan, kurtán bólintott.
 – Rendben. Elismerem, hogy igazad lehet. Szerencsére mi sem vagyunk teljesen tehetetlenek és
vakok. Az igazság ellenőrizhető, bár nem azonnal. Ma éjjel levelet írok Marcellus Prello barátomnak,
és megkérem, hogy pontosítsa a megfigyelését Claudius Seneca római jelenlétével kapcsolatosan.
Eltelhet egy hónap, vagy több is, mire kiegészíti az eredeti jelentését, de akkor legalább majdnem
teljes bizonyossággal tudni fogjuk, hogy Prello az előző levelében meggyőződéssel írta, amit írt, vagy
csupán pletykálkodott.
Máris jobban éreztem magam.
– Legyen hát! De biztosan halott, Cai, és a barátod összekeverte valakivel, ezt le merném fogadni.
Nem tudom, mi késztette Jacob Senecát, hogy eltitkolja fertelmes nagybátyja halálát, de biztos vagyok
benne, hogy ezt tette. Claudius Seneca… átkozza meg a héberek ősi istene… halott, és Hádész tüzében
ég.
Erről a témáról a továbbiakban nem volt mit mondanunk. Magabiztosságom ellenére úgy éreztem,
hogy felborult a lelki békém, és a délután nagy részét átaludtam, elringatott Caius orvosának főzete.
Alig néhány napon belül azonban olyan események történtek, melyek maradéktalanul kisöpörték a
fejemből a Claudius Senecával kapcsolatos gondolatokat.

III.
Minden élő emberben ott rejtőzik egy szörnyeteg, amely benne született, és ott is lakik egész
életében, folyamatos küzdelmet folytatva a lelke feletti uralomért. Ezt teljes bizonyossággal mondom,
mert nekem is megegyezésre kellett jutnom saját szörnyetegemmel, mely most nyugodtan pihen valahol
odabent. Pihen, de nem halott. Időnként megmoccan, és emlékeztet a jelenlétére, a mérgére.
Az én szörnyetegem láncai erősek. Olyan erősek, amilyenre én, a vasláncok avatott készítője
kovácsolni tudtam őket. Ám saját példámon tanultam meg, mennyire törékenyek ezek a láncok.
Nem mindig voltam tisztában ezekkel a dolgokkal, mivel természetemtől fogva nem foglalkozom
olyasmivel, amit nem tudok megfogni vagy alakítani a kalapácsommal. Csak akkor lettem tisztában az
ember belső szörnyetegével, amikor már felnőtt férfi voltam. A barátomtól, Alaric püspöktől
hallottam róla, miután szemtanúi voltunk, milyen pusztítást végzett egy szerencsétlen ember
szörnyetege – ámokfutásba kezdett saját barátai és szomszédjai között, többeket megnyomorított,
mielőtt sikerült legyűrni. Alaric akkor azt mondta erről a közös ismerősünkről, „megszállta a
szörnyeteg”. Amikor hallottam ezeket a szavakat tőle, Isten emberétől, azt hittem, a szörnyetegre
gondol, a Sátánra, és ezt meg is mondtam neki. Alaric azonban gyorsan felvilágosított.
Azzal az egyszerűséggel, amit mindig is annyira bámultam nála, elmagyarázta, hogy nagyon könnyű
minden emberi kórt és gyászt Luciferre fogni. Ezzel áthárítjuk saját tetteink felelősségét, miközben a
hibákért valójában egy kisebb, sokkal emberibb szörnyeteg okolható, amely hol békésen szendereg,
vagy éppen vadul tombol mindenkiben, férfiben és nőben egyaránt. Hogy mennyire tudjuk elnyomni
saját belső szörnyetegünket, az attól függ, mennyi jó és nemes dolgot cselekedtünk életünkben.
Ez teljesen új gondolat volt számomra, egy felkavaró és kényelmetlenséget okozó gondolat,
mellyel, bevallom, nem könnyen birkóztam meg. Ám akkoriban még egyszer sem csaptam össze
komolyabban saját belső szörnyetegemmel, és leginkább csak a háborúban, a gyilkolás hideg örömét
élvezve néztem a szemébe, vagy éreztem meg a jelenlétét. Pontosan tudtam, mivé változtatott olyankor
– ismertem a csata vadállati örömét, és az azt követő rosszullétet. Ám az egészet nem holmi
szörnyetegnek, hanem a bűntudatomnak tudtam be.
 Sok évvel később egy felhős, esővel fenyegető nyári délutánon, amely sötét volt a legyektől és
terhes a baljós előjelektől, történt valami. Máig élesen emlékszem arra az alkalomra és arra a
beszélgetésre, mert rémült döbbenettel néztem végig egy szörnyeteg győzelmét, és akkor ismertem fel
a sajátom ijesztő ábrázatát is.
Ahogy felidézem az eseményt, újra érzem a rám nehezedő terhet és az aggodalmat, mert az
emberben, így a bennem is lakozó szörnyetegről kell írnom. Félek és undorodom a feladattól, de a
szándékom egyértelmű: nem írok más emberek hibáiról, amíg töredelmesen és maradéktalanul be nem
vallom sajátjaimat. Így most beszámolok a barátomról, Domitius Titensről, és arról, hogyan
viszonoztam árulással a barátságát.
Domitius Titens a szomszédunk volt, Caius Britannicushoz hasonlóan a kolóniánkat alkotó villák
eredeti építőinek egyik leszármazottja – ezenkívül a barátom, és a vasművesmesterség lelkes tanulója.
Soha nem lett belőle valódi fegyverkovács, de gyorsan elsajátította azokat a művészi fogásokat,
amikkel a kovácsoltvasat szépséges, erős és díszes formákká tudta hajlítani.
Ugyanakkor szolgált a legióban, amikor Cai és én, azonban ideje nagy részében a birodalom keleti
határvidékén állomásozott. Évekig tartózkodott Kis-Ázsiában, és végül Konstantinápolyban, a
császári udvarban kötött ki, ahol megismerte és feleségül vette vörös hajú párját, Cyllát. Szolgálati
ideje lejárta után visszahozta az asszonyt hatalmas britanniai birtokára.
Cylla Titens hosszú ideig képezte életemnek egy olyan részét, melyet a mai napig nem nagyon tudok
hová tenni. Mindig is „Szküllaként” emlegettem magamban, és úgy képzeltem, a mitológiai szörnyeteg
minden képességével rendelkezik. Az évek során megkeserítette az életemet, de valahogy soha nem
tudtam igazán hibáztatni érte. Én voltam a hibás; Cylla pusztán önmagát adta. Bármilyen hatalmat is
gyakorolt felettem, jót vagy gonoszat, csak azért tehette, mert én odaajándékoztam neki, és emiatt soha
nem tudtam kielégítő módon elbánni vele. Egy despota kitartásával szőtte hálóját, és soha nem tudtam
igazán elszakadni tőle.
Cylla és én sosem háltunk együtt. Soha. Ha csak egyszer is lefeküdtem volna vele, mindörökre
lemondtam volna a feleségemről és becsületemről, legalábbis saját magam számára. Határozottan
állíthatom, hogy Luceiia megbocsátott volna nekem, mert ezt meg is mondta, és tudom, hogy igazat
beszélt. Önmagamnak viszont soha nem néztem volna el egy ilyen felháborító cselekedetet.
Cylla Titens rendelkezett mindazzal, amit nem szerettem, sőt megvetettem egy nőben, ráadásul egy
olyan testbe rejtve, amit a legtöbb normális férfi csodált volna.
Cylla mindig is elképesztett. Tökéletesen el volt telve saját gyönyörűségével, így az életében nem
jutott hely senkinek és semminek. A teste volt az ő temploma, és hosszan, keményen dolgozott érte,
hogy jó formában tartsa. A szépség volt számára az élet értelme, és mindent megtett a megőrzéséért.
Soha nem sétált vagy üldögélt a napon, mert hitte, hogy attól kiszárad és ráncossá válik a bőre. Cyllát
és a gyerekeket soha senki nem említette egy mondatban. Saját maga volt az egyetlen személy, akihez
hűséges tudott lenni, és mélységesen elkötelezte magát emellett.
Nagyon jól ismertem Cylla hitetlenségét; jó okom volt rá. Ő pedig tudta, hogy szégyentelen
nőszemélynek tartom. Soha nem tett rá kísérletet, hogy véleményem megváltoztatására vagy
finomítására késztessen. Nem érezte szükségét. Vágytam rá, ő pedig bátorította vágyamat,
szándékosan hergelte bennem a szörnyeteget, saját vonakodó beleegyezésemmel csalogatta egyre
közelebb a felszínhez.
Személyiségemnek egy mocskos oldala nagyon is élvezte a folyamatot, akármilyen kínokkal is járt,
és bizonyos közös élményeink emlékének felidézésekor még ma is elkap a fojtogató vágy, bár már
több mint húsz éve láttam őt utoljára. A nő maga volt a megtestesült kísértés, és minden hízelgésében
ott rejlett egy kihívás, amivel próbára tette erkölcsi állhatatosságomat. Legalábbis ezt mondogattam
magamnak. Arroganciámban abba a hitbe ringattam magam, hogy tökéletesen ellen tudok állni a
kísértésnek, de mindig volt némi esély, hogy elcsábulok.
Furcsa kapcsolatunk mindvégig a mi titkunk maradt – az én bűntudatom keveredett Cylla harsány,
izgató testiségével. Amikor magunk voltunk, soha nem színleltünk. Cylla motivációi a sajátjai voltak,
akárcsak a tagadhatatlan elégedettség, amit az egész helyzet miatt érzett. Én is megtartottam magamnak
az indítékaimat. Soha nem beszéltünk róluk, legfeljebb általánosságban, nagy vonalakban, ahogy az
adott körülmények engedték. Ezen alkalmakkor Cylla rendszerint cselekedett – bár talán a „színjáték”
megfelelőbb kifejezés volna rá –, én viszont nem tettem semmit, csak néztem és reagáltam, időnként
fájdalmas önmegtartóztatással. Kapcsolatunkat az általam felállított korlátok között tartottuk, és csak
azért nem léptük át őket, mert én határoztam meg a nyitószabályait ennek a kifinomult, hosszúra nyúló
játéknak.
Első találkozásunkkor kezdődött, amikor első éjszakámat töltöttem a Britannicus-villában, amikor
megláttam és megszerettem Luceiiát. Cylla aznap éjjel bemászott az ágyamba, és felébresztett vágyteli
álmomból. Ha a Cyllát jól ismerő Luceiia nem siet azonnal a segítségemre, magamévá tettem volna őt,
mit sem törődve vele, ki lehet az. Ám így nem történt semmi. Luceiia csírájában fojtotta el a dolgot, és
csaknem egy évig nem láttam újra Cyllát.
Legközelebb egy baráti összejövetelen, az egyik betakarítás hálaadó ünnepségén találkoztunk. Cylla
szavak nélkül ismét a tudomásomra hozta, hogy potenciális hálótársnak tekint, akit nemsokára
birtokba is vesz. Ez alkalommal elkerültem, és nagyon hosszú ideig nem hagytam, hogy kettesben
maradjunk, így telt el ismét több mint egy év, mialatt mi négyen – Luceiia, Cylla, Domitius és én –
legalább öt alkalommal találkoztunk hasonló összejöveteleken.
Már említettem, de talán nem árt egyértelművé ennem, hogy Cylla Titens nem egyszerűen csak
vonzó nő volt. Gyönyörködni lehetett benne, és olyan testi kisugárzással rendelkezett, aminek minden
férfi a tudatában volt, és azonnal reagált is rá – kivételt csak a férje, Domitius jelentett.
Kevésbé vonzó tulajdonságai csak közelebbi kapcsolat során váltak felismerhetővé, és lehet, hogy
ezek közül jó néhány csak rám hatott; a férfiak többsége észre sem vette a hibáit, és csak a lába között
melengetett édes mézre koncentráltak. A hangja például nélkülözött mindenfajta harmóniát. Amíg
halkan beszélt, könnyen lehetett figyelni rá, ám amint belelendült, bántó élt kapott. Viselkedése
kellemetlenné vált akkor is, amikor olyan emberekről, eseményekről és témákról kellett beszélnie,
melyek nem érintették őt közvetlenül, vagy nem remélt hasznot tőlük. Gyakran veszekedett, becsmérelt
másokat, vagy vitatkozott mindenen, ami az eszébe jutott, pedig legtöbbször azt sem tudta, miről van
szó. Cylla megalapozatlan felsőbbrendűséggel ismertette álláspontját mindennel és mindenkivel
kapcsolatban. Röviden összefoglalva, igen kellemetlen természettel rendelkezett, ezért ha tehettem,
tartottam tőle a távolságot.
Domitius ezzel szemben gyakorlatilag istenítette a feleségét. Szinte csókolgatta a földet, ahol járt,
és egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy Cylla talán nem a legtökéletesebb lény a világon. Hithű
keresztény volt, mentes minden rosszindulattól vagy bizalmatlanságtól, és végtelen jóindulattal
viseltetett mindenki iránt. Persze ő is tisztában volt felesége hiúságával, látta, mennyire fontosnak
tartja a megjelenését, és azt is, hogy milyen felháborító összegeket költ tökéletes kinézetének
fenntartására. Ám mindezen csak nevetett, és szerencsésnek tartotta magát, amiért képes eleget tenni
Cylla minden igényének. Cylla szerencséjére Domitius elfogadta az élete és a boldogsága részének,
hogy felesége minden három hétből egyet Aquae Sulis fürdőiben tölt. Cylla legnagyobb, ám gondosan
titkolt ingerültségére időnként ő is csatlakozott hozzá, de többnyire otthon maradt, igazgatta a birtokot,
kedvenc időtöltéseivel múlatta a napot, és hagyta, hogy asszonya is hódoljon saját visszafogott
örömeinek.
A Britannicus-villában töltött harmadik évem tavaszán, amikor megtettük az első, óvatos lépéseket
kolóniánk megalakítása felé, Domitius Titens meglátogatta a kovácsműhelyemet, és lelkesen figyelte a
munkámat.
Eredetileg azért jött a birtokra, hogy családi ügyekről beszéljen Caiusszal, és pusztán udvariassági
látogatást tett nálam, hogy teljen az ideje. Megkérdezte, min dolgozom, én pedig megmutattam, aztán
újabb és újabb kérdéseket tett fel, őszinte érdeklődést mutatott. Lelkesen felelgettem, ahogy a
mesteremberek szokták, és ez eredményezte, hogy egyetlen rövid délután alatt szereztem magamnak
egy gazdag, elkötelezett tanoncot, aki csak nevetett, amikor összekormozódott hófehér köpenye.
Gyakran gondolkodtam, miként alakult volna kolóniánk sorsa, ha aznap egyszerűen csak udvariasan
felelek neki, és beletemetkezem a munkámba, hogy elkerüljem a további kérdéseket. Természetesen az
ilyen múltidézésnek semmi értelme.
Mindenesetre Dom hónapokon belül felállította saját kovácsműhelyét a villagazdasága területén. A
történet szempontjából nem fontos, hogy soha nem lett belőle jó kovács, mivel ez csupán időtöltés
volt számára; a lényeg, hogy éveken át örömét lelte a mesterség gyakorlásában, közeli barátokká
váltunk, és egyre több időt töltöttem az otthonában. Így keveredtem bele azokba a bizarr, groteszk
helyzetekbe, melyek Cylla játszmájának részét képezték.
Mindig Cylla játszmájaként gondolok rá, bár sok tekintetben én is ugyanolyan aktív játékos voltam,
mint ő. Pontosan emlékszem, hogyan alakultak ki a játék finom lépései, de az előzetes manőverek és
felmérések mind Cylla művei voltak; nekem fogalmam sem volt róluk. Mielőtt még rájöttem volna,
hogy egy játék részese lettem, mindig gondosan ügyeltem rá, hogy soha ne maradjunk egyedül, mindig
legyen valaki hallótávolságon belül. Cylla gyorsan elfogadta ezt az alapszabályt, és a következményét
is, amit akkor még nem ismertem fel: nem számít, ki van körülöttünk, mindig lesznek olyan rövid
időszakok, amikor senki sem figyel ránk. Erre a megfigyelésre építette fel stratégiáját, és eszerint
mozgatta bábuit. Hamar megtanulta, mi az, amit még eltűrök tőle, és mi az, amit már nem. A játék
szigorú szabályain belül mindent elviseltem.
Cylla komoly munkát fektetett bele, hogy vonzónak mutatkozzon számomra – személyesen,
meghitten, vendégszeretően vonzónak. És nyilvánvaló elutasításom ellenére sikerrel is járt.
Felesleges leírnom, mi mindent művelt; bevetette azoknak a nőknek a teljes fegyvertárát, akik
kiszemeltek maguknak egy férfit. Aki felnőtt, az ismeri a módszereket. Cylla azonban különleges
finomsággal kezelte ezeket a fegyvereket, elképesztő hatékonyságú eszközökké élezte őket, és a
leglehetetlenebb pillanatokban, hihetetlen pontossággal döfte őket áldozatába. Egy külső szemlélő azt
mondta volna, hogy az idő nagy részében tudomást sem vesz rólam, ám amikor hozzám szólt, feltűnően
kedves, meleg és barátságos volt. Publius Varrusnak soha nem jutott a zsémbeskedésből! Senki nem
gyanította, micsoda kötelék és vonzódás alakult ki köztünk.
Anélkül, hogy ellentmondanék korábbi szavaimnak, meg kell említenem, hogy Luceiia az elején
rövid ideig gyanakodott, de ez még azelőtt volt, hogy felépítettük a szabályokat, és rájöttem, miben
mesterkedik Cylla. Nőként és feleségként felfigyelt rá, hogy az átalakulás szexuális ragadozóból
elbűvölő baráttá túlságosan is teljesre sikeredett, és egy alkalommal, amikor kettesben vacsoráztunk,
ezt szóvá is tette. Csupán érdekességként említette meg, nem vádaskodott, a válaszom pedig tömör,
elutasító és a valóságnak tökéletesen megfelelő volt:
– Tudja, hogy nem kedvelem.
Luceiia elfogadta ezt a választ, és soha többé nem hozta fel újra a témát, amiért különösen hálás
voltam neki.
Cylla tehát oly mértékben lefegyverzett, hogy kezdett alábbhagyni az éberségem. Egyre
kellemesebben éreztem magam a társaságában. Ellazultam, kezdtem elhinni, hogy nem fog rám
támadni vagy zavarba ejteni a viselkedésével. Akkoriban csupán egy volt azok közül az emberek
közül, akiknek a társaságában továbbra is tudatában voltam nyomorék lábamnak. Ez az érzés azonban
lassan halványult, mivel folyamatosan törődően, kedvesen és tisztelettel bánt velem. Megnyugodtam a
közelében, amit ő is megérzett, és sort kerített a következő lépésre. Nagyon lassan, fokozatosan,
hónapok alatt behozta a játékba az érintést. Nem köztünk, eltekintve egyetlen alkalomtól. Cylla soha
nem érintett meg, kivéve akkor egyszer. Saját magát viszont igen, és csak az én szememnek szánta,
amikor látta, hogy figyelem.
Első alkalommal meglepett egy rejtett mozdulattal, a reakcióm pedig akaratlan volt, mivel azt
hittem, valami olyasmit láttam, amit nem lett volna szabad. Dom elvitt a villába, hogy megmutassa az
egyik készülő munkadarabját, és egyenesen a lépcső alatti, elfüggönyözött raktárhelyiséghez sétált,
előszedni a tárgyat. Amikor beléptünk az előtérbe, Cylla éppen átvágott a helyiségen a lépcső felé.
Elmosolyodott, mondott valamit anélkül, hogy megállt volna, majd elindult felfelé. Én a folyosón
vártam Domra.
Cylla mindig fejedelmien öltözött, erről volt híres. Jól szabott ruhái gondosan eltakarták, mégis
kiemelték testének formáját: keblét, lapos hasát, combját, csípőjét, fenekét és hosszú, szép vonalú
lábát. A lépcsőt jól megvilágította a mennyezeten át beeső napfény, és Cylla nyolc lépés után
megtorpant, hogy emlékeztesse Domot, délután vendégeket várnak. Amikor megállt, jobb lába két
lépcsőfokkal a bal fölött pihent, és enyhén előre és balra hajolva szólt le férjének, aki szinte pontosan
alatta matatott. Nem kerülte el a figyelmemet ruhájának redője felemelt combján, amely tisztán
kirajzolódott a szövet alatt. Még jobban előrehajolt, hogy hallja Dom válaszát, és ügyet sem vetett
rám, de ahogy ott állt néhány szívverésnyi ideig, jobb keze a combjára csúszott, és végigsimított a
borostyánszín szöveten. Önkéntelen mozdulatnak tűnt, de egy lélegzetelállító pillanattal tovább tartott
a kelleténél. A szórakozott simítás így egyértelmű cirógatássá vált, mintegy felhívást intézett hozzám,
hogy nézzem és csodáljam; egy apró, kéjes kis titok, amit magammal vihetek, miután szemtanúja
voltam, ahogy az ujjak buja mozdulattal rásimítják a ruhát a lábára, a térdétől egészen a combja
tövéig. Aztán Dom válaszolt valamit, és Cylla újra elindult anélkül, hogy egyetlen pillantásra
méltatott volna. Ágyékom megkeményedett, fülemben dübörögve áramlott a vér, és reméltem, hogy
Dom nem veszi észre nyilvánvaló merevedésemet.
Ez volt az első egyértelmű lépés Cylla játszmájában, és innentől minden felgyorsult. A második
lépésre nem sokkal azután került sor. Dom mellett állt, és egymásba karolva néztek le az asztalra,
ahová kiterítettem a magammal hozott pergament. Egyik hüvelykujjával szórakozottan megvakarta a
mellét, és elképesztően nagy mellbimbója alig karnyújtásnyira tőlem láthatóvá vált a ruha alatt.
Figyeltem keble érett, puha teltségét, a merev bimbót, ő azonban továbbra is úgy tett, mintha nem
érzékelné magán a tekintetemet. Dom természetesen semmit nem vett észre.
Egy másik alkalommal körülbelül kéttucatnyian lehettünk egy összejövetelen – köztük Luceiia –, a
ház fő fogadótermében. Addigra már számítottam rá, Cylla megtalálja a módját, hogy tegyen valamit,
és laza, könnyű köpenyt vettem, amely reményeim szerint elfedi esetleges izgalmamat. Vártuk, hogy a
szolgálók a vacsoraasztalhoz hívjanak minket. Az ünnepség nem hivatalos jellegű volt, és mindenki
nagyon élvezte a társalgást.
Luceiia elmélyült beszélgetést folytatott Dom idős rokonaival, akik Sorviodunumból jöttek el
látogatóba, és akiknek a jelenléte okot adott az összejövetelre. Kissé eltávolodtam tőlük, hogy az
egyik szolgálónál töltsek magamnak még egy kupával Dom kiváló germán borából, amikor
észrevettem, hogy Cylla engem figyel. Egy mély, magas támlájú székben ült, és néhány fiatal lánnyal
társalgott, akik most elindultak a helyiségen át Dom felé. Amint észrevette, hogy az ő irányába nézek,
elkapta a tekintetét és körülnézett a szobában, hogy lássa, figyel-e minket valaki. Ebben a pillanatban
az egyik szolga megütötte a rézgongot, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Rajtam kívül
mindenki a hang forrása felé fordult, Cylla pedig felállt.
Bárcsak érzékletesen le tudnám írni, hogyan tette! Az időzítése tökéletes volt, és olyan előkelően,
mégis gyorsan mozdult, hogy úgy éreztem, mintha ágyékon rúgtak volna. Kevesebb idő alatt, mint
ahogy ezt leírom, széttárta a lábát, hogy köpenyének redői behulljanak közé, és előrecsúsztatta a
testét, hogy aztán feltolja magát. Egy pillanatig ott állt, ruhája a bokája körül örvénylett. Atletikus
mozdulat volt, de a láb széttárása és az előrecsúszás meglepett, ahogy általában minden manővere.
Egy pillanatig semmi más nem létezett számomra, csak a széttárt combok sürgető követelése, és az az
előretolt női has, aztán eszméletre tértem, és bűntudatosan körülnéztem, hogy lássam, észrevette-e
valaki a reakciómat. Senki nem figyelt ránk, és a sokaság egy emberként mozdult a fő étkezőhelyiség,
a triclinium bejárata felé.
Forrongó vérrel csatlakoztam az exodushoz, próbáltam csillapítani vérem lüktetését a fejemben, de
mielőtt sikerült volna, Cylla, akire nem mertem újra ránézni, beállt közvetlenül elém a sorba. Azonnal
megtorpantam, felkészültem rá, hogy elhátráljak tőle, ám ebben a pillanatban hozzám ért, kézfejének
hátát merev falloszomhoz nyomta. Kis híján hátraugrottam, de Cylla nem érintett meg újra, és az este
hátralévő részében ügyet sem vetett rám. Lassan megnyugodtam, de még órákkal később is buja képek
kavarogtak a fejemben.
Cylla most már tudta, hogy beválnak a mesterkedései. És azt is ugyanolyan jól tudta, hogy számíthat
a hallgatásomra, valamint közreműködésemre a játékban, amely egyre komolyabbá vált.
Emberként soha nem tartottam nagyra Cyllát, és ez még ma is elszomorít. Egyszerű szajhának
tekintettem – mint mindenki, kivéve Domot –, és arroganciámban komolyan hittem, hogy nem érdekli a
véleményem. Valójában azonban szenvedett attól, hogy nem kedvelem őt, talán mert tudta, hogy ennek
ellenére újra és újra visszamegyek hozzá. Számomra úgy tűnt, a szimpátiának vagy az ellenszenvnek
semmi köze a játékhoz.
Abban azonban soha nem kételkedtem, hogy élvezi a játékot; és ő sem abban, hogy én is ugyanúgy
élvezem. Ám Cylla előnyt élvezett velem szemben: tudta, hogy bűntudatot érzek, mert arrogáns,
önámító gőgömmel előidéztem kéjes viselkedését, és képtelen voltam uralkodni vágyamon. Tudta,
hogy ha más testrészemet nem is, a szememet fogva tartja buja combjai közében; élvezte kínlódó
bűntudatom mélységét; és örömet talált a tudatban, hogy viselkedése miatt önkezemmel vagyok
kénytelen kiengedni magomat, mivel torz becsületem nem engedte, hogy a Cylla utáni vágyamat
hazavigyem Luceiiához.
Milyen gyávák vagyunk mi, férfiak! Itt írok Cylla züllöttségéről, miközben mindaz az enyém volt!
Végül, mielőtt olyan irányt vettek volna a dolgok, amit elképzelni sem mertem, kiszálltam a játékból,
mégpedig az őrülettel határos módon, és a későbbi években gyakran gondoltam arra, hogy eszeveszett
vágyam olyan viselkedésre késztetett, amit legfeljebb Claudius Senecáról hittem volna el – attól az
emberről, akit a világon mindenkinél jobban megvetettem.
Az elkövetkező években alig váltottunk szót egymással. A játszma folytatódott, Cylla
kezdeményezett, én reagáltam, és mindezt némán.
A következő szakasz vége egy őszi reggelen következett be, amikor átvittem néhány szerszámot
Domnak, és meghívtak az asztalukhoz reggelizni. Mindhárman letelepedtünk egy asztal köré, a saját
szobájukban. Csipegettük az ételt, és semmiségekről fecsegtünk, amikor megéreztem, hogy Cylla
valami veszélyes és meggondolatlan dologra készül. Amikor izgatottá vált, mindig csillogott a szeme.
Nem tudok jobb szavakat ennek érzékeltetésére; tekintete ilyenkor szinte vakítóan ragyogott, szemét
elfutotta a könny, szinte mintha sírni készülne, persze semmi szomorúságot nem lehetett felfedezni
rajta. Táncoló fényekkel telt meg a szeme, és sugárzott a jókedvtől.
Ez alkalommal Dom is észrevette. Előrehajolt, és szeretettel megsimogatta felesége arcát. Cylla
édesen rámosolygott, majd továbbra is mosolyogva felém fordult.
– Hát nem ragyogó, Publius? – lelkendezett Dom. – Minden nap hálát adok az Úrnak ezért a
kincsért, amit nekem juttatott! Ritkán látszik ennyire boldognak, bizonyára a te jelenléted is
közrejátszik benne. Gyakrabban kellene átjönnöd. Nincs igazam, kedvesem?
Cylla nem válaszolt, csak nézett rám azzal a ragyogó, sziporkázó mosolyával, én pedig
kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, mert egyik kezét sem láttam az asztal szélétől, és tudtam, hogy
saját magát simogatja.
Elvörösödtem a bűntudattól és a félelemtől, rettegtem, hogy Dom esetleg megpróbálja megfogni a
kezét. Gyorsan felálltam, hogy elbúcsúzzak.
– Ne! – Cylla kezei megjelentek az asztal fölött. – Még nem mehetsz el, Publius! Dom meg akar
mutatni neked valamit. – Dom arca kifejezéstelenné vált. – Nem igaz, kedvesem? – A férfi pislogott,
felesége pedig folytatta, mintha egy kisfiúhoz beszélne. – Az új mozaikos padló tervei.
– Ó, hát persze! Milyen ostoba vagyok! – Dom arcára újra üres kifejezés költözött. – Hol is van,
kedvesem? Nem tudod véletlenül?
– Ó, Dom, természetesen vagy a cubiculumodban, vagy az egyik ládában a hálószobádban. Hozd
ide, kiterítjük a másik asztalon!
– Igen, máris. Bocsáss meg, Publius, azonnal jövök.
Cylla keze újra eltűnt az asztal alatt, és amint Dom távozott, olyan mozdulatot tett, amiből rájöttem,
hogy félrehúzta a ruháját, és szabaddá tette a lábát.
– Nézd!
– Nem, a pokolba is! – Dühösen távolabb sétáltam az asztaltól, haragudtam rá és magamra is. –
Cylla, hogy teheted ezt Dommal?
– Dommal? Semmit nem teszek Dommal. Ezt veled teszem, nézd!
Odanéztem. Meztelen lábát szélesre tárta az asztal alatt.
– Krisztus szerelmére, egy napon rajta fog kapni!
– Talán. De nem ma. Jól elrejtettem azokat a terveket, rengeteg időnk van.
Hátat fordítottam neki, küszködve próbáltam visszatartani áruló ágyékom merevedését. Hallottam,
hogy feláll és elindul felém, majd odaállt elém, akár az illedelmes, kötelességtudó római feleség
mintaképe. Végül az ajtóhoz lépett, kinézett a folyosóra, aztán megállt köztem és a nyitott kertajtó
között, hogy teste vonala tisztán kirajzolódjon a reggeli napfényben a köpeny vékony anyaga alatt.
Szétvetett lábbal állt ott.
– Nézd, Publius! – Emlékezetemben mindig is csábító suttogással beszélt. – Csak ennyit akarsz, hát
figyelj és vágyakozz! Érezd, ahogy egyre merevebbé válsz, és képzeld el, mit tennél, ha bennem
volnál, hogyan lövellnéd belém a magodat, ha a vasakaratod engedné! – Félrehúzta köpenyének alját,
láthatóvá téve meleg, lágy, feszes húsának szépségét, első alkalommal villantva fel előttem
lélegzetelállító, aranyvörös, dús szőrzetét. Csak bámultam, és miközben éreztem a merevedésemet,
fülem Dom visszatérésének hangjai után kutatott. Cylla szeméből egy pillanatra sem tűnt el a csillogó
vidámság.
– Akármennyire szeretnéd, soha nem fogod belém csúsztatni azt a kemény kovácsfalloszt, igaz
Publius? Hiszen azzal bűnt követnél el a feleségeddel szemben. Csakhogy a feleséged már évek óta
megvan. Gyönyörű teremtés, de már ismerős terület, igaz?
El akartam mondani neki, hogy ne vegye a mocskos szájára a feleségemet, de Isten bocsásson meg
nekem, csak bámultam szótlanul, ahogy az egyik ujját magába csúsztatja, megmozgatja, majd kihúzva
felém nyújtja, hogy lássam rajta a csillogó nedvességet.
– Ezt viszont nem ismered, Publius. Ez tilos terület. Ez a nedv, amire vágyakozol, ez a tiltott
gyümölcs, ami fiatalon tartja a férfiakat. – Szájába vette az ujját, lassan leszopogatta, majd újra
előrenyújtotta. – Ezért bámulsz engem, Cyllát… mert én meg tudom mutatni neked a földi
gyönyöröket, mindazt a bűnös élvezetet, amit a feleségek nem tudnak megadni.
– Mutasd meg a férjednek! – krákogtam elszoruló torokkal.
Felvonta a szemöldökét, de nem gúnyosan, nem is derűsen.
– Őt nem érdekli. – Nem feleltem semmit, elmosolyodott. – Nem hiszel nekem, ugye? Miért
hazudnék? Mi hasznom lenne belőle? Kevésbé hinnél tőle erkölcstelennek? Azt sehogy nem tudnám
elérni, nem igaz? Csakhogy ez az erkölcstelenség hozott téged ide, így elfogadom a helytelenítésedet.
Tetszik? – Végigfuttatta ujjait az aranyvörös szőrzetben.
– Ismételd meg! – suttogtam elfúló hangon.
– Mit? Ezt? – Megismételte, ezúttal hosszabban elidőzött, ujját ismét magába csúsztatta, majd
odakínálta nekem megkóstolásra. Miközben megráztam a fejem, meghallottam Dom közeledését.
Figyeltem, ahogy újra tisztára nyalja az ujját, és pontosan tudtam, milyen érzés lenne, ha az a forró
száj körülölelne. Aztán Dom belépett a szobába, lehajtott fejjel, a kezében tartott dokumentumot
tanulmányozva. Cylla könnyed léptekkel odébb sétált a kertajtótól, én pedig az asztalra terített tervrajz
fölé hajoltam, de nem láttam semmi mást, csak az ujját szopogató Cylla képét.
Ez a kép, és vöröses ágyékának emléke még napokig elkísért.
A játék utolsó lépése, a züllöttség végső epizódja késő tavasszal zajlott le, abban az évben, amikor
a rajtaütést vezettem a martalócok ellen, néhány héttel azután, hogy Caius beszámolt nekem Claudius
Seneca római felbukkanásáról. Cylla egy reggel megjelent kovácsműhelyem ajtajában, és
megkérdezte, beszélhetne-e velem négyszemközt. Erre eddig még nem volt példa. Korábban soha nem
közelített meg ilyen nyíltan. Beleegyezően felmordultam, és kiléptem a ragyogó napfénybe, hogy
beszéljek vele, ám ő csupán a kezembe nyomta az olvasztókemence rajzait, melyeket nem sokkal
azelőtt adtam kölcsön Domnak, és a mai napra ígérte a visszajuttatásukat.
– Dom megkért, hogy adjam vissza ezeket. Elutazott Aquae Sulisba.
Pislogtam, szememet még bántotta az éles napfény.
 – Aquae Sulisba? Miért nem mentél vele? Általában együtt utaztok, nem?
– Ezúttal nem. Nincs rá szükségem. – Ránéztem, de nem láttam csillogást a szemében.
Megkönnyebbültem, ám ő folytatta. – Publius, van egy javaslatom. Tudom, hogy nem akarsz túllépni a
bámuláson. Élvezed, ha nézhetsz, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Most szeretném, ha kicsit
másként néznél rám. Szeretnéd? Szerintem igen.
Összevontam a szemöldököm, elléptem a műhely ajtajától, és a könyökét megfogva a sarok mögé
vezettem, a raktárépületek közti keskeny, kövezett átjáróba. Amikor biztos voltam benne, hogy senki
nem hallhat minket, halkan megkérdeztem:
– Cylla, miről beszélsz? Hogyhogy másként? Mit nézhetnék még? Ismerlek, ahogy egy férfi csak a
szemével megismerhet. Hogyan szárnyalhatnád ezt túl?
– Cylla.
– Tessék?
– Cylla. A nevem. Kimondtad. Soha nem szoktad.
– Valóban.
– Mondd ki újra!
Elmosolyodott, de különös mosoly volt ez. Ha nem ismertem volna olyan jól, talán bizonytalan,
esetleg félénk mosolynak hiszem. Nem szóltam semmit, ő pedig folytatta.
– Most itt vagyunk a te területeden, Publius, és nem a játékot játsszuk.
– És? – Összezavarodtam, nem tudtam, mit akar mondani.
– És miután hét éven át nem mondtad ki a nevem, ezen a szép nyári napon megörvendeztetnél vele,
hogy ismét így nevezel? Csak még egyszer?
Meglepődtem, és talán ennek köszönhető, hogy sokkal kegyetlenebbül válaszoltam, mint szerettem
volna.
– Hm! – Felmordultam, kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy nem a megszokott módon
viselkedett. – Ha már a bámulásról beszéltünk, Cylla… nos, már láttam, ahogy a legkülönfélébb
módokon szereted magad, mindenféle eszközzel, a zöldségektől a legfinomabb méhviasz gyertyákig.
Mi látnivaló maradt még?
Hosszú pillanatokig meredt rám csendben, megpróbáltam kiolvasni a gondolatait különös
arckifejezéséből, de végül elnevette magát a jól ismert, régi nevetéssel, és felcsillant a szeme.
– Rosszallást hallok, Publius? Undort? Ugyan már, mindegyik tetszett! Cylla, a te feslett Cyllád
sokkal jobban felizgat, mint amennyire taszít. Nem igaz? Nem – válaszolt gúnyosan saját kérdésére. –
Nem, talán nem sokkal jobban, de sokkal vadabbul, sokkal kielégítőbben. Láttam, hogy az undorod
ellenére merevvé válsz, Publius, akármennyire is utáltad magad a gyengeségedért. És figyeltem, ahogy
a kezeddel segítesz magadon, mert a magodat semmilyen más módon nem adod nekem. Csakhogy ez
még nem minden!
– Hogy érted? Mi lehet még ez után?
– Gyere el hozzám ma, és meglátod.
– Nem. Amíg Dom nincs otthon, nem megyek.
– Azon gondolkodom, vajon rájössz-e valaha, milyen ostobán viselkedsz, Publius. Nem fogod
elárulni a barátodat a távollétében. Jobban szereted, ha ő is a közelben van.
 – Elég, Cylla! Elég!
Rövid hallgatás után bólintott.
– Rendben, akkor találunk más helyet. Valahol kint, az erdőben.
– Nem! Az nem fér bele a szabályokba. Egyedül nem lehet! – Küzdöttem a kísértés ellen.
– Én nem leszek egyedül, csak te.
– Tessék? Mit akarsz ezzel mondani?
– Amit mondtam. Társaságom lesz.
– Az Úrra, te megőrültél! Ki lesz a társad? És miből gondolod, hogy egyáltalán fontolóra veszek
ilyesmit?
– Egy férfi. Egy bájos fiatalember, aki süketnéma, de egyébként semmiben sem szenved hiányt.
– Te valóban őrült vagy!
Újra felnevetett.
– Őrült? Miért? Mert meghívlak, hogy nézd végig? Imádom, amikor nézed a játékaimat, Publius!
Senki nem néz nálad áthatóbban, éhesebben. Komolyan hiszem, hogy élvezettel nézed végig, amint
valaki más szerzi meg magának az örömöt, amit te megtagadsz magadtól. Nem fenyeget a veszély,
hogy rájönnek. Ha akarod, végignézheted úgy, hogy rejtve maradsz. Gondolj bele, Publius! A fiú
süket, nem hallja a közeledésedet a bokrok között, és nem ad ki hangot, a szemét pedig bekötöm, így
semmit nem fog érzékelni, csak azokat az örömöket, melyekkel a te kedvedért elhalmozom. –
Elhallgatott, figyelmesen szemügyre vett, és amikor nem reagáltam, folytatta. – Ő csak egy fiú,
Publius, bár úgy teljesít, akár egy csődör. Az örömöm eszköze lesz, nem több… süket, vak és néma
eszköz, ugyanolyan irányítható, mint a többiek, akiket eddig használtam. Kivéve, hogy kancaként fog
bánni velem, és a végkimerülésig kihasználom az erejét. Képzeld el, Publius! Nem fog látni téged, de
én igen. És végre végignézheted, ahogy szajhaként bánnak velem, hiszen annak tartasz… zilált leszek
és kimerült, fáradt és összekarmolt, izzadok és lihegek, ott térdelek majd egy igazi fallosz fölött,
felnyársalom magam, miközben a feje fölött téged nézlek majd, és mindketten azt kívánjuk, bárcsak te
lennél bennem! – Ellágyult a hangja. – Nem szegjük meg a szabályokat, Publius, nem térünk el a
játéktól. Továbbra is csak mi ketten leszünk benne. Szorosan bekötöm a fiú szemét, mert azt akarom,
Publius Varrus, hogy legalább egyszer végignézd, amint egy férfi magja csorog a játszópajtásod
testén! Gondold meg, Publius! Csak a te szemednek és vágyadnak, és senki nem fog róla tudni rajtam
kívül!
– Drága Krisztus!
– Semmi ima, Publius! – vágott közbe gyorsan. – Én ott leszek a fiúval, dél után három órával.
Tudod, hol van az a menhir a földetek délkeleti szegletében. Az erdőből vezet oda egy ösvény.
Számold a lépéseidet, és fogd őket olyan rövidre, mint az enyém. Az erdő szélétől százhúsz
lépésnyire, az ösvény bal oldalán látsz majd egy üreges fát. Közvetlenül a fa mögött, az ösvénytől úgy
negyvenlépésnyire van egy tisztás, a puha mohaszőnyegen még egy isten is szívesen hálna bárkivel.
Ne félj, hogy zajt csapsz. Ne feledd, a fiú süket és néma. Figyelni fogom a közeledésed, de nem várok
sokáig. Egy meztelen ifjúval és egy hosszú, kemény fallosszal a közelemben hamar benedvesedem, és
csillapítanom kell a bizsergést! – Elhallgatott, közelebb hajolt hozzám és beszippantotta a
testszagomat. – Kormos vagy, izzadt és büdös. Szeretem ezt a szagot. Most is folyik a nedvem a
combomon. Neki akarok dőlni valaminek, vagy leülni, és elszórakoztatni magunkat. Tudsz egy jó
helyet a közelben?
 – Az Isten szerelmére, nem!
– Nem, inkább a vágy szerelmére. Mi van a műhelyeddel? Ott jó sötét van.
– Megőrültél? Equus odabent van, és vagy tucatnyi más ember is!
– És ott? – bökött az egyik ajtóra.
– Az egy raktár.
– Mutasd meg!
– Nem! Cylla, a…
– Akkor megnézem magam.
Odasétált, és kinyitotta az ajtót. Az apró helyiségben ahhoz is alig volt elég hely, hogy egy ember
elférjen a falnál sorakozó polcok előtt. Belépett, szembefordult velem, és gyönyörű, világoskék
ruhájának alját felhúzta formás, izmos lábán. Felnyögtem a kétségbeeséstől és az izgatottságtól.
Ezúttal valóban túlságosan messzire ment, de már láttam vágyának csillogó bizonyítékát a combja
belső oldalán; nem hazudott. Ujjai azonnal munkához láttak, térde megroggyant, ahogy lejjebb csúszott
a polcos fal mellett. A helyiség félhomályában fátyolosnak tűnt a tekintete, annyira felizgatta magát.
Saját testnedvétől csatakos kezét felém nyújtotta. Soha nem találkoztam még nővel, aki ilyen gyorsan
ennyire benedvesedett. Rettegve néztem szét, de senki sem közeledett. Cylla mély torokhangon
nyögdécselni kezdett, amit eddig még soha nem csinált.
– Hagyd abba! – sziszegtem.
– Nem tudom! – nyögte. – Az, hogy itt vagyok, olyan közel a te helyedhez… gyere közelebb! Hadd
érezzem a füstszagot!
Rettegtem, hogy valaki felfedezhet minket, de képtelen voltam ellenállni, ezért engedelmeskedtem,
ő pedig behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, és torokhangon nyöszörögve átadta magát az
élvezetnek. Fél térdre ereszkedtem, többé már nem törődtem vele, mi történhet.
– Mutasd meg! Mutasd meg, milyen nedves vagy!
– Milyen nedveset akarsz?
– Amilyet csak lehet!
Ajkai közt kidugta a nyelvét, elmosolyodott, majd még mélyebbre ereszkedett, és vastag sugárban
vizelni kezdett a kunyhó kőpadlójára. Miközben elképedve bámultam, a ruháját dereka fölött
összefogva lassan felállt, és hagyta, hogy a vizeletsugár végigfolyjon a lábszárán és átáztassa
szandálját.
– Ez elég nedves? Látod, vannak még új dolgok, amiket nézhetsz. Add ide a kezed! – Megráztam a
fejem. – Akkor adj valamit, egy rongyot!
Felálltam és odaadtam neki a nyakam köré tekert ruhadarabot. Megtörölte vele a combját, alaposan
felitatta vele a nedvességet, mielőtt visszaadta. Az arcomhoz emeltem és megszagoltam, ő pedig
kilépett a kunyhóból.
– Te jössz. Csak csináld, és én majd figyellek. Ha valaki jön, figyelmeztetlek, és úgy teszel, mintha
levennél valamit nekem a polcról. – Tekintete az ágyékomra tapadt. – Gyerünk, Publius! Most!
Megtettem, éhes tekintete és az iménti események hatására nagyon rövid ideig tartott. Amikor
végeztem, bólintott.
– A harmadik órában, egy pillanattal sem előbb. Nem lenne jó, ha összetalálkoznál velünk az
ösvényen. Figyelni foglak. Ne feledd: negyven lépéssel az üreges fa mögött.
Azzal megfordult, és már el is tűnt, magamra hagyva a gondolataimmal. Megpróbáltam magamban
újra összerakni a napomat, és küzdöttem a kísértés ellen, amit aznap délutánra felvillantott előttem.

IV.
Lóhalálában vágtattam a Cylla által megjelölt helyre aznap délután, miközben folyamatosan
átkoztam magam, és megkérdőjeleztem saját józan eszemet lovam patájának minden csattanásánál.
Utam végén kikötöttem a hátast egy facsemetéhez az erdő szélénél, a fák takarásában, körülbelül
ötvenlábnyira a tisztáshoz vezető ösvénytől. A nap a dél utáni negyedik órába ért, az árnyékom
közvetlenül a lábam elé vetült. Addigra teljesen eltompultam, csak annyit tudtam, hogy elvesztem a
vadonban, valahol a józan ész és az önuralom határán túl, de ez a csüggedt gondolat volt végül az,
ami megszilárdította a gerincemet, és erőt adott, hogy megálljak és visszaforduljak. Tudtam, ha
továbbmegyek a tisztásra, ha még egy lépést teszek az ösvényen, feladom méltóságom és büszkeségem
maradékát is; ha olyan mélyre süllyedek, hogy meglessem Cyllát egy másik férfival, nem csak a
családomat árulom el és mindazt, amit kedvesnek tartok az életben, hanem saját férfiasságomat is, és
átadom halhatatlan lelkem irányítását Cylla szörnyetegének – valamint a sajátomnak.
Lovam ugyanott ropogtatta a füvet, ahol hagytam, és egy pillanatra teljes súlyommal nekidőltem az
oldalának, beszívtam tiszta, állati illatát. Lószaga volt, ahogy annak lennie kellett, izzadt és
egészséges, nem volt benne semmi hamis vagy megtévesztő. Mert egy ló volt, ereje teljében. Semmit
nem találhattam volna rajta, ami ne illene egy lóhoz. Amikor párzott, azt egyenesen, félrevezetés
nélkül tette, és csak sárló kancával; egyébként pedig úgy viselkedett, mint a lovak általában.
Felsejlett előttem a képtelen jelenet, ahogy elképedve figyelem, amint egy másik csődör párzik egy
kancával, és nevetni kezdtem, először csak halkan, aztán egyre jobban belefeledkezve, mind kevesebb
öntudattal, ahogy ráébredtem képzelődésem nevetséges voltára, és végre magam is észrevettem, mivé
váltam.
Végül ott ültem a földön, lovam lábai között, harsogva kacagtam, aztán váratlanul sírva fakadtam;
hátasom pedig, érzékeny állat lévén, arrébb lépdelt, zavartan szemlélt, amitől még erősebben sírtam
és nevettem egyszerre.
Egy idő után magamhoz tértem, és sokkal jobban éreztem magam, mint hosszú idő óta bármikor.
Tökéletes tisztasággal láttam, hogy Cylla játszmája véget ért. Évek óta tartó bolyongás után végre
ismét irányt találtam magamnak, és ezt az irányt egy ló mutatta meg! Hány alkalommal hívott engem
Equus lóseggnek? Most már tudtam, hogy Equus tévedett, de egy lónak kellett megmutatnia, mi
vagyok, vagy minek kellene lennem: férfinak, fegyverek készítőjének, kovácsnak és katonának. Semmi
közöm az alávaló, férfiatlan dolgokhoz, és ettől a naptól kezdve elkerülöm őket, visszaszerzem
férfierőmet.
Megláttam a kidőlt, rothadó fát, amely már korábban is felkeltette a figyelmem – éppen amiatt
kötöttem ki ide a lovamat. Ha az embernek nyomorék a lába, mindig keresi a helyeket, ahol
könnyebben lóra szállhat. Odavezettem a hátasomat, felkapaszkodtam a hátára, és eltávolodtam az
erdőtől, elindultam a völgy alján csörgedező patak felé. Itt csak kisebb facsemeték nőttek, azok is
ritkásan, szinte ügetni lehetett volna köztük.
A patak partján, egy ősöreg, mohás tuskó mellett újra leszálltam, levettem a szandálomat és könnyű
lábszárvédőmet, és letelepedve az örvénylő vízbe lógattam meztelen lábamat. Figyeltem a halakat az
egyik csendesebb öblöcskében, és hagytam, hogy a hideg víz susogása és érintése tisztára mosson.
Amikor felöltöztem és hazafelé indultam, a legcsekélyebb sajnálatot sem éreztem Cylla és a kis játéka
miatt.
Hazafelé tartva fokozottan tudatára ébredtem a nap és a táj szépségének magam körül. A sarjadó,
alakuló levelek még nem vesztették el törékeny újdonságukat, a téli és tavaszi moha nedves volt és
élénkzöld; a fűben virágok nyíltak mindenfelé, a levegő megtelt pillangókkal és méhekkel. Egyszer
csörtetést hallottam a bozótban, és a lovam idegesen megrezzent, ahogy megérezte a menekülő medve
szagát. Megnyugtattam és ügetésre váltottam, hogy minél előbb elhagyjuk a területet, ne zavarjuk
szegény vadat. Aznap nem akartam összetűzésbe kerülni semmilyen állattal. Emiatt a hazaút sokkal
tovább tartott.
Éppen le akartam szállni a lóról a kovácsműhely mellett, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Az
egyik háziszolga futott felém hevesen integetve. Fent maradtam a lovon, és megvártam, hogy odaérjen.
Levegő után kapkodva közölte, hogy Luceiia már „órák óta” keres, és őt küldte a műhelyhez, hogy
várjon rám, és azonnal irányítson a feleségemhez.
Fogalmam sem volt róla, mi történhetett, de a villába lépve Luceiia sietett elém sápadt arccal.
Felkészültem, hogy rossz híreket hallok a gyerekekről vagy Caiusról.
– Hála Istennek, hogy itt vagy! Találkoztál Domitiusszal?
Ez készületlenül ért.
– Domitiusszal? Dommal? Nem, Aquae Sulisba ment, ma reggel. Miért?
Luceiián volt a sor, hogy értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Hogyhogy Aquae Sulisba ment? Alig egy órával ezelőtt itt járt, és téged keresett.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Dom? Ő nem lehetett, hiszen elment!
Luceiia kezdett méregbe gurulni, bosszantotta keményfejűségem.
– Publius, figyelj rám! Meg kell találnod! Nagyon rossz állapotban van, valami rettenetes dolog
történt! Nem tudom, mi az, de aggódom Domért! Olyan volt, mint egy vadállat, és vérfoltokat láttam a
ruháján!
– Vért? – Alig tudtam követni a mondandóját. – Hogyhogy vért? Mennyi vért? És kiét? Az Úr
nevére, beszélj már, Luceiia!
Tehetetlenül tárta szét a karját.
– Nem tudom, Publius! Nem tudok semmit, csak annyit, hogy valami nagyon, nagyon rossz dolog
történt, és nem tehetek érte semmit! Nem volt hajlandó beszélni velem, csak téged akart, senki mást.
Teljesen magánkívül volt, Publius… nem ismertem rá! Berontott a házba, és hallottam, hogy a te
nevedet kiabálja. Amikor kijöttem a zajra, már az emeleten volt, egyik szobából a másikba rohant, és
utánad kiabált! Közöltem vele, hogy elmentél, de nem hiszem, hogy felfogta. Félelmetesen festett,
Publius! A haja összekuszálva, és a szeme… – Elhallgatott, és a szájához kapta a kezét, mintha félne
kiejteni a szavakat. – Ó, Publius, még soha nem láttam ilyen szempárt… tele volt fájdalommal,
haraggal és gyásszal!
Kiszáradt a szám, szívem hevesen dübörgött, gyomrom összeszorult a rémülettől.
– Aztán mi történt? Mit mondott?
 – Semmit… vagy majdnem semmit. Abbahagyta a kiabálást, körülnézett, és úgy pislogott, mintha
nem tudná, hol van. Aztán rám nézett, és az arca… nem is tudom megfogalmazni… elsötétült, ahogy
megkérdezte: „Te tudtad?” Újra körülnézett, majd fel az égre, azzal lerohant a lépcsőn, és a nevedet
kiabálva távozott.
– Senki nem ment utána? Hagytátok elmenni?
– Először igen. Mindannyian megdöbbentünk, és odakint várta egy ló. Amint távozott,
visszanyertem az önuralmam, és utána küldtem Pault, az istállófiút, de addigra már túl késő volt; Paul
nem találta meg.
– A vér, Luceiia! Azt mondtad, véres volt. Hol és mennyire? A saját vére volt?
Tanácstalanul rázta a fejét.
– Nem tudnám megmondani. Köpenyt viselt, a nyakánál összefogva, az mindent eltakart. Egy
pillanatra láttam a tunikáját, és az feketének tűnt. Csak amikor kiment a napfényre, akkor jöttem rá,
hogy vért látok a lábán. Publius, az egész lábát vér borította!
– Hol volt ez idő alatt Cai? És hol van most?
Újabb fejrázás.
– Nincs itt. Még korábban elment egy régi barátjával, aki dél körül érkezett. Nem tudom, ki volt az.
El voltam foglalva a gyerekekkel, nem is láttam. A szolgálók azt mondták, valami idegen, de Cai jól
ismerte még régről. Együtt mentek el valahová, és még nem jöttek vissza.
– Drága Krisztus! – Már bicegtem is az ajtó felé, amilyen gyorsan csak tudtam, a vállam fölött
kiáltottam hátra: – Szólj Equusnak, szedjen össze egy lovascsapatot, legyen velük szekér és orvos is!
Mondd meg nekik, hogy jöjjenek minél gyorsabban a Titens-villához, te pedig maradj itt!
Lovam még mindig ugyanott állt az udvaron, ahol hagytam. Felugrottam a hátára, és már vágtattunk
is, mielőtt még rendesen elhelyezkedtem volna. Erős állat volt, készen állt az újabb futásra. Gyors
vágtában, a legrövidebb úton közelítettem meg Dom és hitetlen felesége otthonát.
Teljes sebességgel körülbelül félórába telt, hogy odaérjek, és már nem törődtem szegény párával
alattam, félelmemben kegyetlenül meghajtottam. Útközben saját képzelgésem ellen harcoltam, azt
hajtogattam némán, hogy biztosan nem olyan rossz a helyzet, mint először gondoltam.
A tragédia első jelei a villa kapujánál fogadtak: Carlos, aki már hosszú évek óta szolgálta Domot,
szétvetett tagokkal, kibelezve hevert az úton. Mögötte néhány lépésnyire ismeretlen holttest feküdt.
Amikor jobban körülnéztem, még négyet találtam a külső udvarban. Rajtaütésnek tűnt, és azzal
áltattam magam, hogy Dom megijedt, amikor hazatérve ez a kép fogadta, de miközben megformálódott
bennem a gondolat, már tudtam is, hogy csupán áltatom magam. Dom, az én szelíd barátom művelte
ezt az őrület szorításában.
Az utolsó holttest, egy fiatal nőé mozdulatlanul hevert egy megszáradt vértócsában, a ház oszlopos
előcsarnokába vezető lépcsőn. Egy pillanatra megálltam odakint, rettegtem belépni, féltem attól, amit
bent találhatok. Ahelyett, hogy alaposabban is szemügyre vettem volna a lábamnál fekvő nőt, inkább
felnéztem az égre. Közeledett az éjszaka, vastag, esőt ígérő felhők érkeztek nyugat felől. Tökéletes,
gondoltam. Rengeteg esőre lesz szükség, hogy elmossa a vért. Előhúztam a kardom, belöktem az
ajtót és beléptem Hádészba.
Egy katona általában hozzászokik a vér látványához. Ez az élete része, kiontása a feladata, és
rendszerint elfogadja, akárcsak a bűzt és a mocskot, amely kéz a kézben jár az élet brutális, váratlan
és erőszakos kioltásával. Megtanulja elfogadni és figyelmen kívül hagyni a kiürülő belek és hólyagok
szagát, nem igazán veszi észre a zsigerek fehéres-kékeslilás csillogását, és a testnedvek éles, szúrós
bűze is csak egy pillanatig bántja az orrát. A katona ugyanúgy hozzászokik ehhez, ahogy a vas
megedződik: tűzbe tartják, aztán erős kalapácsütésekkel kikovácsolják. Az ő edződése a harc dühe és
félelme, ahol semmi nem maradhat meg az elméjében, ami elvonná a figyelmét legszentebb,
legfontosabb feladatától: a túléléstől.
Azonban amint kivesszük a képből az elkeseredett küzdelmet, és a férfit a csatatér zűrzavaros
mészárlásával együtt áthelyezzük egy csendes, ízléses, jól megvilágított családi otthon belsejébe,
rögtön tízezerszeresére erősödik mindaz a borzalom, amit egész életében megtanult figyelmen kívül
hagyni. Az eredmény pedig egy rettenetes, leírhatatlan, éber rémálom.
Minden tapasztalatom ellenére sosem tudtam igazán, mennyi vér képes kifolyni egy emberi testből.
Úgy tűnt, mintha a ház összes belső fala véres lett volna: ott volt mindenhol, szétmázolva és
kifröccsenve, sűrű, sötét foltokban, melyekből gyászos patakok folytak a padló felé, ahol már szintén
tócsákban állt, a belső szervekről nem is beszélve. Tartaroszi kép volt, csak a gúnyolódó, visongó
démonok hiányoztak belőle. Nem is lettem volna meglepve, ha látok néhányat. Kerestem őket, de csak
a szolgáikat találtam, a legyeket. Maga Belzebub, a Legyek Ura szintén ott járhatott nemrég, de már
távozott, és csak a híveit hagyta hátra, zümmögésük megtöltötte a levegőt, az elkínzott lelkek
jajongására emlékeztetve.
Ott álltam a nyitott ajtóban, a vérben tocsogva, mintha gyökeret eresztettem volna a talajba.
Viszketett a fejbőröm, és ahogy lassan felfogtam a szemem elé táruló képet, lélegezni is nehezemre
esett. Hét testet számoltam meg, mindegyik házi szolga volt, és mindegyiket kegyetlen módon
mészárolták le. Az emeletre vezető széles lépcsőn, ahol először láttam Cyllát magához érni,
megszáradt vérpatak folyt le. Komoly erőfeszítések árán sikerült ellazítanom ujjaimat, melyek
fájdalmas erővel, görcsösen szorították kardom markolatát, aztán elindultam a lépcső felé, gondosan
ügyelve, hová teszem a lábam. Megpróbáltam kizárni a tudatomból a mészárszéket.
A lépcső tetején újabb fiatal nő feküdt. Szinte teljesen lefejezték, az ő vére ömlött szét a lépcsőn.
Cylla hálószobája a jobb oldali folyosóról nyílt, Domé a bal oldaliból. Először Dom szobájához
mentem, és a lábammal óvatosan kinyitottam az ajtót. Lassan tárult ki, felfedve az üres, tiszta,
csodálatos módon teljesen vérmentes szobát.
Éveknek tűnt, mire visszatértem a halott lányhoz, és elindultam Cylla szobájához, melynek nyitva
találtam az ajtaját. Az ajtóval szemben nyitott ablak volt, a megszáradt vértől nehéz függöny lustán
imbolygott a kintről befújó szélben. Beléptem, és azonnal öklendezni kezdtem, mert a látvány, ami
fogadott, a lelkem mélyéig megrázott.
Cyllát és a másikat – feltételezhetően a süketnéma fiút – az ágyban ölték meg, szinte a
felismerhetetlenségig összekaszabolták őket, majd egyetlen halomba rendezték a lefejezett testeket. Az
első pillantásommal levágott végtagokat láttam, egy kibelezett férfitorzót, valamint Cylla fejét. Szeme
kerekre tágult, arcán sikoly, haja a koponyájára tapadva a vértől, ajka hátrahúzva véres fogairól,
ahogy ráébredt, mi történik vele. Mindezt láttam, és a következő pillanatban már előrehajolva
öklendeztem, de a kardomat még ekkor sem eresztettem el. A rosszulléttől támolyogva léptem hátra,
féltem, hogy belezuhanok a vérbe. Próbáltam találni valamit, aminek nekitámaszkodhatok, és meg is
találtam Domot. Kezem megérintette meleg és élő arcát, és rémült sikollyal hőköltem hátra,
kardforgató kezem megemelkedett, hogy lesújtson rá.
Mégsem bántottam. Megláttam a tekintetét, aztán az arcát, aztán az állapotát. Térdére hajolva, félig
ülő helyzetben kuporgott az ajtó mögötti sarokban, és haldokolt. Bal keze csupán egy bőrdarabon
lógott a csuklójáról, vérének jó része már elfolyt. Szeme üveges fehérséggel meredt elő arcából,
mégis értelem csillant benne. Felismert. Érzésem szint nagyon hosszú ideig meredtünk egymásra
szoborrá dermedve, mielőtt leeresztettem a kardom. Dom pengéje, egy kiválóan megmunkált, éles
fegyver, melyet én készítettem neki, a lábánál hevert. Amikor megmozdultam, ő is tétován az ágy és a
borzalmas mészárszék felé intett groteszk módon leffegő kezével. A mozdulattól újabb adag vér
fröccsent felém, és eszembe jutott egy másik kézfej nélküli kar, amely oly sok idővel azelőtt
megmentette az életemet, lehetővé téve számomra, hogy ha megnyomorodva is, de tovább éljek.
– Cylla… – Hangja alig volt több halk susogásnál. – Gúnyolódott rajtam, Publius… –
Mozdulatlanul vártam, hogy folytassa. – Szidalmazott… nevetett… megütött… megpróbált megölni! –
Tekintete újra az ágyra tévedt, majd vissza rám. – Azt mondta, mindenki tudott róla, Publius…
mindenki tudta… a szolgálók… a barátok… mindenki. Te… – Elernyedt a teste, aztán összeszedte
magát, nagy erőfeszítés árán felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Te is…? – Ereje elhagyta,
összeroskadt előttem, akár egy esdeklő. Aztán kifordult a szeme és arcra zuhant. Nem kellett
lehajolnom, hogy kitapogassam a pulzusát. Dom meghalt, és talán így volt a legjobb.
Emlékszem, tökéletes nyugalomban sétáltam ki a házból, ügyeltem a lépteimre, hogy lehetőség
szerint elkerüljem a vért. Átvágtam az udvaron a kapuhoz, ahol a lovam várt rám elég távol ahhoz,
hogy ne érezze a vér szagát, de még így is idegesen toporgott. Megérkeztek az első, súlyos
esőcseppek, és hamarosan eleredt a zápor, miközben én a szörnyű helyszín külső falánál, a sarkamra
ereszkedve várakoztam. Lelki szemeimmel mit sem láttam a mészárszékből, csak barátom, Dom nézett
rám a befejezetlen kérdéssel az ajkán: „Te is…?”
A pincében találtunk egy hisztérikusan zokogó túlélőt, egy nőt, akinek sikerült egy kisebb vágással
megúsznia a tombolást. Beszámolt Dom őrjöngéséről. Minden esetben feltette a kérdést – „Te is
tudtál róla?” –, mielőtt lesújtott, és amikor már nem talált több élő embert, sikoltozva rohangált a
villában.
Porig égettük a Titens-villát és mindent, ami odabent volt, széthordtuk a köveit és felszántottuk a
hamut, hogy nyoma se maradjon a birtokunkon.
Csak nagyon hosszú idő után jutott eszembe, hogy Cylla azon a délutánon nem lehetett az erdei
tisztáson.

V.
A Titens-ügy mindenkit mélyen érintett a kolónián, felhőt vont apró közösségünk fölé, és ez a fátyol
még nagyon hosszú ideig befolyásolta életünk minden szegmensét. Ma már különösnek tűnik, hogy
Caius és én alig beszéltünk róla az első döbbenet múltán. A borzalmas délutánt követő napokban
persze alaposan beszéltünk minden részletről, de aztán hallgatólagosan úgy döntöttünk, nem
bolygatjuk a múltat. Rengeteg más dologgal kellett foglalkoznunk, és mindegyik kapcsolódott a
körülöttünk zajló élethez, melyért felelősséggel tartoztunk.
Luceiia fejéből azonban nem ment ki a Titens-ház, illetve az ott kialakult helyzet, és miután mindent
alaposan, logikusan és részletekbe menően átgondolt, olyan következtetésre jutott, melyet
mindenképpen meg akart osztani velem. Ebből egy éjszakába nyúló beszélgetés lett, és csak a hajnal
előtti órákban ért véget. A szobánkban ültünk az izzó parázstartó mellett, miközben a házban mindenki
más aludt. Főleg Luceiia beszélt, én hallgattam, és megpróbáltam ellenkezni vele néhány ponton, de
könyörtelen és támadhatatlan érvekkel zúzta össze kevés ellenvetésemet. Végül rájöttem, hogy
okosabb, ha csendben maradok, és megemésztem a mondanivalóját. Mire ágyba kerültünk, sikerült
meggyőznie arról, hogy minden tekintetben helytálló, amit gondol, még akkor is, ha nem voltam vele
kibékülve. Nézetei elfogadásának egyik egyenes következménye volt a ritka viták egyike, melyet
bátyjával valaha folytattam.
Váratlanul kezdődött, éppen beszámoltam neki a feleségemmel folytatott hosszú beszélgetésről.
Luceiia mondanivalójának néhány részlete, illetve a felvetett kérdések némelyike komolyan
foglalkoztatott, és azt hiszem, zavarom és aggodalmam világosan felismerhetővé vált Caius számára.
Először szokás szerint udvariasan hallgatott, figyelte, amit mondok. Aztán ahogy egyre jobban
belelendültem, láthatóan mind ingerültebbé vált, míg végül már képtelen volt tovább hallgatni, és
felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. Meglepetten haraptam el a mondatot.
– Mondani szeretnél valamit?
Haragosan meredt rám.
– Nem most. Addig nem, amíg rendet nem teszek a gondolataimban, és alaposan át nem gondolom,
amit mondtál. Nem értettem.
– Akkor mi a baj? Úgy néztél rám, mintha élve meg akarnál nyúzni.
Hirtelen dühösen az asztalra csapott, és olyan hévvel ugrott fel, hogy a széke hátrarepült és eldőlt.
– A pokolba, Publius, nem hiszek a fülemnek! Felfogod, amit mondasz? Hallod saját magad?
Figyelsz saját szavaidra? – Sarkon fordult és átrobogott a szobán, kezét többször is indulatosan
ökölbe szorítva, míg én elképedve meredtem rá.
Nekem is voltak aggályaim, de hosszan és alaposan átgondoltam mindent, mielőtt úgy döntöttem,
beszélek Caiusszal, és megpróbálom a lehető legnyugodtabban előadni neki a dolgot. Reakciója
véleményem szerint egyáltalán nem állt arányban mondandóm súlyával, főként, mivel be sem
fejezhettem, amit elkezdtem. Visszafordult felém, arcát olyan düh torzította el, amit már évek óta nem
láttam rajta. Összevontam a szemöldököm, és azon töprengtem, mivel válthattam ki ilyen indulatot.
Nem hagyott sokáig találgatni, és következő szavai úgy értek, akár a jeges víz.
– Hová a Hádészba tűnt a kiképzésed? Elvesztetted a férfiasságod? Te egykor katona voltál,
Varrus! Tiszt! Értelmes parancsnok! Ne kényszeríts, hogy kételkedni kezdjek benned! Az asszonyi
szavak, asszonyi vélemények és asszonyi könyörgések nem illenek hozzád! Több időt kellene a
bajtársaiddal töltened, és kevesebbet a nők között régi meséket és asszonybeszédet hallgatva! Egyre
jobban elpuhulsz és elnőiesedsz!
Szavainak igazságtalansága feldühített; vörös ködként tört elő belőlem az indulat, és azon kaptam
magam, hogy elindulok felé, készen rá, hogy megüssem. Azonban fél lépés után megállított a több évig
belém nevelt fegyelem. Kényszerítettem magam, hogy legyűrjem fortyogó haragomat, lassan
lehajoltam és felállítottam a feldöntött széket. Gondosan, két kézzel fogva visszatettem a helyére, és
csak azután néztem újra Caiusra. Arcán továbbra is harag ült, mint ahogy minden bizonnyal az
enyémen is. Ajka mozgott, új szavakat formált, de ezúttal én szakítottam félbe egy kézmozdulattal, és
bármit is akart mondani, örökre benne maradt. Hallottam, hogy a vér dobol a fejemben, és megvártam,
hogy alábbhagyjon a dübörgés, mielőtt megszólaltam. Hosszú ideig tartott, és közben egyikünk sem
mozdult. Végül, amikor úgy éreztem, kiabálás vagy remegő hang nélkül is képes vagyok beszélni,
nagyot nyeltem és azt suttogtam:
– Nem ezekre a szavakra számítottam tőled, barátom. – Azzal megfordultam, és kisétáltam a
helyiségből, magára hagyva oktalan haragjával.
Az. elkövetkező egy órában egyedül bolyongtam az erdőben, újra és újra elismételtem magamban,
amit neki mondtam, és próbáltam rájönni haragja okára. Mit mondhattam? Nyilvánvalóan semmi
kényes vagy kifogásolható dolgot; semmit, ami alapján férfiatlannak vagy nőiesnek nevezhetne, bár az
érvek kétségtelenül a feleségemtől származtak. Mi dühíthette így fel Caiust? – kérdeztem magamtól
újra és újra.
Elmondtam neki, Luceiia aggódik amiatt, hogy a telepeseink elveszíthetik a kapcsolatot a közösségi
élethez elengedhetetlenül szükséges erkölcsiséggel. Így visszagondolva szerintem is fellengzősnek
tűntek a szavak, de ez hogyan okozhatott volna ilyen heves dühkitörést? A fellengzősség? Vagy az
erkölcs felemlegetése? Lehet, hogy félreértette, és saját erkölcse elleni támadásnak vélte
mondandómat? Nem, biztosan nem.
Elmondtam Luceiia aggodalmait. A feleségem többnyire általánosságokban beszélt, de rámutatott
néhány kiemelt esetre, hogy alátámassza mondanivalóját. Ezek közül néhányat én is ismertem,
másokról viszont semmit sem tudtam. Mindegyik aggasztó volt, de némelyik egyenesen megrémített.
Különös módon a Titens család esetét tudtam a legkönnyebben elfogadni annak ellenére, hogy magam
is szerepet játszottam benne, mert lekicsinyítve mutatta az egész helyzetet. Luceiia pedig biztosított
róla, hogy az általa említett esetek csak véletlenszerűen kiragadott példák a kolóniánkban egyre
terjedő kórból.
Ennek egy részét elmondtam Caiusnak, és azt is el kellett mondanom, hogy Luceiia, és most már az
én véleményem szerint is ránk, mint a kolónia vezetőire komoly erkölcsi felelősség hárul – nem csak
az emberek fizikai épségével és jólétével kell törődnünk, hanem az erkölcsi, esetleg szellemi
egészségükkel is. Kényelmetlen felelősség, ez kétségtelen, de nem térhetünk ki előle.
Aztán közöltem, hogy Luceiia meggyőzött róla, Róma ősi erkölcsei és törvényei már nem elég
rugalmasak és hajlékonyak ahhoz, hogy a mi időnkre is alkalmazni lehessen őket. Minden
megváltozott, jelenleg is változások zajlanak, és Luceiiával úgy látjuk, hogy az általunk felépített
társadalom szabályai sokkal egyszerűbb, személyesebb és közvetlenebb törvényeket és rendeleteket
követelnek meg.
Caius ennél a pontnál szakított félbe dühösen, de akárhogy is vizsgáltam, nem találtam semmit, ami
ilyen reakciót válthatott volna ki belőle.
Végül, jó egy óra múlva megnyugodtam annyira, hogy visszamenjek a villába. Caiusnak nyomát
sem láttam, és nem is tettem kísérletet a megkeresésére. Kimentettem magam Luceiiánál azzal, hogy
dolgoznom kell, és átmentem a kovácsműhelyembe egy hideg fácánsülttel, egy karéj kenyérrel és némi
borral. Evés után estig egyedül dolgoztam, majd visszamentem a házba, ahol a közös helyiségben már
várt rám Caius. Amikor beléptem, felállt, én pedig megtorpantam a küszöbön, próbáltam felmérni a
hangulatát. Megvonta a vállát, és különös, szégyenlős tekintettel felemelte mindkét tenyerét.
– Beszélnünk kell, Publius. Barátokként.
Letettem a magammal hozott csomagot, és a tűz melletti székhez sétáltam. Caius mindvégig figyelt,
ahogy ellépdeltem mellette. A dühöm már rég eloszlott, a szoba pedig meleg volt és otthonos,
megtöltötték a táncoló fények és árnyékok.
– Hol van Luceiia? – kérdeztem.
Leült velem szemben.
– A gyerekekkel. Egy ideig nem fog zavarni minket. Elmondtam neki, milyen durva és erőszakos
voltam veled ma délután, ezért nem jön le, amíg meg nem főzöm, amit ettem, és bocsánatot nem kérek
a…
– Felejtsd el, Caius! – vágtam közbe. Felálltam, és az asztalhoz léptem, ahová egy bőrrel bevont
vödröt helyeztek sóval, valamint egy kőkorsót a kedvenc germán borommal. Ullic emberei
szekérszámra hozták nekünk a jeget a hegyekből minden tavasszal, mi pedig nagyobb tömbökre
vágtuk, bebugyoláltuk szalmával, és gondosan eltároltuk a villa fehérre festett hűtőszobájában, ahol a
legnagyobb nyári melegben is frissen tartották a húsokat. Ugyanezzel a jéggel hűtöttük a legjobb
borainkat is a különféle összejövetelekre. – Köztünk nincs szükség bocsánatkérésre, Cai. Ahhoz túl
régóta vagyunk barátok. Én felmérgesítettelek téged, és te is engem. Ilyesmi időnként megtörténik. –
Felemeltem a boroskancsót, éreztem jeges hidegségét, és két kupa után nyúltam. – Miért a legjobb bor
van idekészítve? Ezt ünnepekre tartogatjuk. Mit ünneplünk?
Ferde mosollyal válaszolt.
– A bocsánatkérésemet? Az én drága húgom úgy gondolja, hogy gyakrabban kellene elismernem a
tévedéseimet. Szerintem azt hiszi, attól sokkal emberibb leszek.
– Elmondtad neki, min vitatkozunk?
– Igen. Meglep, hogy te még nem.
– Nem álltam rá készen. – Mindkettőnknek töltöttem, és odaadtam neki az egyik kupát. – Egy idő
után elmondtam volna neki, de még túl korai volt, először át kellett gondolnom a dolgokat. –
Megkóstoltam a bort. Tökéletes volt, hideg és ízletes. – Mit szólt?
– Először nem sokat. – Rám emelte a kupáját, és belekortyolt a nedűbe. – Az Úrra, ez aztán a
nektár! Szóval, először nem sok mindent mondott. Tudtam, hogy szégyenkezik miattam és haragszik
rám, amiért neked támadtam, de figyelemreméltóan türelmesen viselkedett, és a szokásos
béketűrésével kezelte a helyzetet.
– Igen – mormoltam –, a húgod lenyűgöző nő, de ezt már sokszor mondtam. Tehát, beszéltél vele
a… következtetéseiről? Kulturált módon?
– Kulturáltan és mélyrehatóan.
– És…?
– És természetesen tökéletesen igaza van. Hatalmas problémával állunk szemben, amivel bizony
foglalkozni kell.
– Hmm… – Visszaültem kedvenc székembe. – És kinek kell vele foglalkozni?
– Mindannyiunknak, Publius. Elsősorban neked és nekem, együttműködve Luceiiával. Előbb vagy
utóbb azonban mindenkit érinteni fog a mi kis társadalmunkban.
Kényelmesen elhelyezkedtem, óvatosan tartva a kupámat, nehogy egy csepp is kilöttyenjen.
– Miért lettél rám olyan dühös?
– Nem tudom. – Azonnal elfintorodott, így ismerte el a hazugságot. – De igen, tudom. Azt hiszem,
megijedtem.
– Megijedtél? – Képtelen voltam leplezni meglepődésemet.
– Igen, Publius, megijedtem. – Újra leült velem szemben, és néhány pillanatig a tüzet bámulva
hallgatott, majd folytatta. – Egy ideje már én is tudatában vagyok, hogy változások zajlanak. Olyan
változások, amiket nem tudunk irányítani, és amik nem a kedvem szerint valók; változások az emberek
gondolkodásában és viselkedésében. – Újra elhallgatott, belekortyolt a borba. – A többsége a
felszínen nem tűnik lényegesnek vagy számottevőnek, pedig az. Az ellenszer pedig önmagában is nagy
veszélyt hordoz.
– Nem tudlak követni.
Talányosan elmosolyodott.
– Majd tudsz, ha jobban belegondolsz.
– Mibe? Miféle veszélyről beszélsz? Én nem látok semmiféle veszélyt.
– Valóban nem, Publius? – Caius kihúzta magát, előrehajolt, és jobb könyökével a térdén
egyensúlyozva a szemembe nézett. – Akkor tekints saját fenntartásaidra ebből a szemszögből: a témák,
amiket ma délután felvetettél nekem, a mindennapi dolgokhoz kapcsolódnak, melyeket az emberek
művelnek. Luceiia felfigyelt egy bizonyos… milyen kifejezést is használt? Erkölcsi lazulás? Igen, ez
volt az. Egy bizonyos erkölcsi lazulásra az itteni életben. Te is egyetértesz vele, miután felhívta rá a
figyelmedet. Én is egyetértek. Tökéletesen igaza van. De nem csak a mi kolóniánkról van szó, Publius,
nem csak a mi villagazdaságunkról. Ott van mindenütt. A meglátogatott városokban, a falvakban, és
egyre csak terjed. Nos, sikerült már nevet társítanod hozzá?
Megráztam a fejem. Elképesztett, hogy máris saját gondolkodásom határain kívülre ragadott. Meg
sem várta a választ, folytatta.
– Ezt anarchiának nevezik, Publius.
Most már válaszoltam, mégpedig hitetlenkedő nevetéssel.
– Anarchia? Cai, ezt te sem gondolhatod komolyan!
Caius azonban nem nevetett.
– De igen, Publius, és komolyan is gondolom. Persze jelenleg még csak nagyon kismértékű
anarchiáról beszélhetünk, de úgy fog terjedni, akár a járvány.
Újra felnevettem, próbáltam kizökkenteni ebből a gondolatfolyamból, de nem hagyta magát, és
felemelt kézzel elcsendesített.
– Kérlek, Publius, hadd fejezzem be. Most, hogy te és a húgom szembesítettetek vele, már semmi
vicceset nem látok benne.
– Ugyan már, Caius! – Továbbra is megpróbáltam nevetéssel komolytalanná tenni a felvetését. –
Mi nem beszéltünk anarchiáról, Luceiia csupán aggódott az egyik iszákos ács miatt, aki rettegésben
tartja a feleségét és a gyerekeit. Te is tudod, mennyire érzékenyen érintik ezek a dolgok.
Gondterhelt arccal bólintott.
– Igen, tudom – mormolta. Egy pillanat alatt megváltozott a hangulata, és sajnálkozva csóválta meg
a fejét. – Még mindig nem jött rendbe a gyerekek halála után, igaz? Mikor is volt már? Négy éve?
Rövid gondolkodás után válaszoltam.
– Igen, négy éve, és nem, soha nem jött rendbe teljesen. Mélyen legbelül még mindig bántja, Cai.
Szerintem soha nem is lesz teljesen rendben. Magát hibáztatja… még mindig azt gondolja, ő volt az
oka. Nem tudja megbocsátani magának, hogy nem látta előre az eseményeket. Úgy hiszi,
megakadályozhatta volna.
– Ez képtelenség!
– Persze hogy az, én is tudom… mindannyian tudjuk, még Luceiia is… többnyire. Hála Istennek,
legalább ezért. Néha viszont visszazökken a gyerekek halála utáni állapotba. Valami visszalöki,
emlékezteti rá, és ez általában akkor történik, ha meghallja, hogy egy gyerekkel durván bánnak, vagy
megbetegedett.
Hosszú pillanatokig ültünk néma csendben, mindketten emlékeztünk.
Annak az évnek a hosszú telén, amikor megöltem Claudius Senecát, súlyos járvány söpört végig a
földünkön. Úgy indult, mint egy szokványos téli megfázás, csakhogy ez valami gyilkos kór volt, magas
lázzal, tüdővérzéssel, izomrángással és bénulással járt. A nagyon fiatal gyerekek és az öregek
szervezete nem igazán tudott védekezni ellene, és csak a mi vidékünkön több tucatnyian haltak meg. A
mi házunkra az elsők között csapott le a járvány, és Luceiia bebeszélte magának, hogy ő hozta be a
kórt Aquae Sulisból, mert nem sokkal a járvány előtt ott járt.
Négy lányunkból három megkapta a betegséget, és a két legidősebb, a mindössze tizenegy hónap
különbséggel született Victoria és Rebecca belehaltak – Victoria alig néhány nappal a kilencedik
születésnapja előtt. Veronica, a harmadik lányunk éppen csak elmúlt hatéves, és egy ideig azt hittük,
őt is elveszítjük. Végül életben maradt, és a következő évben hozzá és húgához, Lucillához
csatlakozott még egy lány, Dorathea, „Isten ajándéka”. A most már legidősebb Veronicát
nagynénjéről, Veronica Varóról – Quintus Varo, Cai sógorának feleségéről – neveztük el, ő volt az
első nő, aki üdvözölt, amikor nyugatra menekültem a Senecák haragja elől.
– Lignis nyilvánvalóan rosszul bánik a gyerekeivel – vettem fel újra a beszélgetés fonalát. – Ez
bosszantotta fel Luceiiát, és természetesen az egyre gyakoribb lopások miatt is aggódik. Az elmúlt
időszakban nem is hallottunk errefelé lopásról, és megértem az aggodalmát. Mindez valóban aggasztó,
Cai, de nem mondanám, hogy ezek már az anarchia jelei.
– Tévedsz, Publius, mert mind az. Mindegyik pontosan annak a tünete, amit elmondtam. –
Ingerülten horkantott. – Hát nem veszed észre? Mindez annak a része, ami ellen elméletileg fel kellene
készülnünk: az összeomlásé. A hadseregek Britannia ezen részén gyakorlatilag dezertáltak. A
helyőrségek elvonultak Londiniumba, Ventába és Lindumba, mert ott van rájuk szükség, hogy
szembeszálljanak az ellenséggel, akik egyre többen vannak, és egyre vadabbul támadnak minden
irányból. A tengerentúlról alig érkezik utánpótlás, minden hadra fogható katona állandó
riadókészültségben van, vagyis éjjel-nappali szolgálatban. A katonai vezetés nem engedheti meg,
hogy a belföldi erőket kevésbé fontos helyeken állomásoztassa, ezért a kisebb, helyi és provinciális
helyőrségeket áttelepítették oda, ahol a legnagyobb hasznukat tudják venni. Mindez jó, logikus és
elkerülhetetlen lépés, de… Publius, van itt egy eddig példa nélkül álló tény: amikor a helyőrségek
elhagyják a provinciális központokat, valamiért a rendfenntartó hálózat is távozik velük.
Nem szóltam semmit, csak néztem rá nagyokat pislogva, ezért folytatta.
– Névleg még a magisztrátus uralkodik, de a katonaság nélkül nem tudja fenntartani a rendet. Te ezt
nem látod?
Néhány pillanatig fontolgattam a hallottakat, majd vállat vontam. Úgy tűnt, túl nagy jelentőséget
tulajdonít ennek az átmeneti kényelmetlenségnek, és nem voltam hajlandó elismerni a problémát.
– Nem, nem igazán. A bűnözőket továbbra is oda viszik, ahol kiróhatják rájuk a büntetést, ahogy
eddig is történt. Nem így van?
– Bűnözők! – horkantotta megvetően. – Itt nem a bűnözőkről van szó, Publius, hanem közönséges
emberekről, akik apró kihágásokat követtek el! Adóelkerülés, polgári engedetlenség, egyszerű
tettlegesség, engedély nélküli gyülekezés, nyilvános részegség… innen terjed a rothadás! A
gyilkosokat és gyújtogatókat továbbra is őrizet alatt szállítják a legközelebbi katonai táborba, de a
kisebb, jelentéktelenebb elkövetők büntetlenül maradnak, mert egyszerűen túl sok problémát jelent a
megregulázásuk.
– Ennek közvetlen eredményeképpen elmosódtak a jó és a rossz közötti határok. A hangsúly még a
közembereknél is áttevődött, már nem az a vezérelv, hogy „ne tedd, mert megbüntetnek”, hanem, hogy
„ne kapjanak el, amikor megteszed”. Ez hatalmas változás az emberek hozzáállásában, Publius, és kéz
a kézben jár a korrupcióval. A bírák és magisztrátusok vesztegetési pénzeket fogadnak el. Persze
néhányan eddig is megtették, azonban a hadsereg jelenléte miatt megpróbáltak mértéket tartani.
Kaptam egy levelet ebben a témában egy Aquae Sulis-i barátomtól. A városban katasztrofális a
helyzet. Több helyen látszólag szervezett, fegyveres csoportok alakultak, hogy segítsenek a katonai
egységeknek az útonállók jól szervezett bandái elleni harcban. A banditák mostanában olyan merésszé
váltak, és a városi katonaság annyira gyenge, hogy a lakosok már az életükért rettegnek. Nem bíznak
az igazságszolgáltatásban. Többé nem kapnak jóvátételt az őket ért atrocitásokért.
– Várj, Caius, várj! – Az ajkamba haraptam, nagyon óvatosan válogattam meg a szavaimat. – Nem
kételkedem benne, hogy a barátod igazat mond, de ez csak Aquae Sulis.
– Máshol is ugyanez történik.
– Biztos vagyok benne, de milyen hatással van ez a mi kolóniánkra? Nem látom az összefüggést.
Nem ezért vagyunk itt? Hogy elszigeteljük magunkat az ország többi részétől, valamint a pusztulástól,
ami menthetetlenül bekövetkezik a végső összeomláskor?
– Természetesen ezért, de soha semmilyen elszigetelődés nem lehet teljes, Publius. Az
embereinknek továbbra is van kapcsolatuk a külvilággal. Amiről pedig mi beszélünk, az egy
magatartásforma. Elvont fogalom, mégis mindenre kiterjed, és egyre nagyobb hatással van a mi kis
szentélyünkre is. Kezdünk belesüppedni a törvénytelenség mocsarába.
Továbbra is azt gondoltam, hogy jobban aggódik, mint kellene, az őszinteségében viszont nem
kételkedtem.
– Törvénytelenség – mormoltam. – Erős kifejezés, Cai, és nem hiszem, hogy ilyen súlyos a helyzet.
Te magad mondtad, hogy csak most kezdett el foglalkoztatni.
– Igen, valóban ezt mondtam. És?
– És mi?
– És mire akarsz ezzel célozni?
Ismét sikerült meglepnie.
– Én? Én nem célzok semmire. Vagy ha mégis, akkor talán arra, hogy kellene valamit tennünk vele,
gátat kellene szabnunk neki.
– Értem. – Ismét az a titokzatos mosoly. – És hogy lehet gátat szabni a törvénytelenségnek?
Rámeredtem, hirtelen megértettem, hová vezet ez az egész, és egyszeriben nagy szükségét éreztem,
hogy alaposan átgondoljam, mit mondok.
– Gondolom, új törvényekkel… amelyek felváltják a régieket.
– Pontosan. És te nem gondolod ezt veszélyesnek? – Mosolya kiszélesedett, de semmi jókedvet
nem fedeztem fel benne.
Összezavarodtam, elbizonytalanodtam, tisztában voltam vele, milyen mély vízbe merészkedem.
 – Veszélyesnek? Nem különösebben. Mi lehet ebben olyan veszélyes?
– Mondd csak, Publius, mi a különbség egy szabály, egy előírás és egy törvény között?
Sikerült tökéletesen összezavarnia, és nem válaszolhattam neki, mert nem tudtam a különbséget.
Megvontam a vállam, ő pedig továbbra is örömtelen mosollyal, kissé szánakozva nézett rám.
– Egyetértesz abban, hogy a szabály egy viszonylag engedékeny, nem előírásszerű irányvonal,
melyet például egy társadalom vagy céh készít a tagok irányítása céljából? Nem követel, nem ír elő
szigorúan semmit, legfeljebb annyit határoz meg, hogy a megszegőit enyhe fegyelmezésben részesítik,
vagy végső esetben felkérik az adott csoportosulásból való kilépésre?
Egyetértően bólintottam.
– Katonaként bizonyára tudod, hogy az előírás már egy sokkal szigorúbb szabály, melyet a hadsereg
fektet le, és a megszegése a katonai törvények értelmében fizikai fegyelmezést vonhat maga után. A
büntetést pedig a birodalmi legiók hatósága szabja ki. Egyetértesz?
Ismét bólintottam, ő pedig folytatta.
– A törvény azonban egy mindenek felett álló szabály, az állam hozza létre, és a megszegése újabb
határozott büntetést von maga után, melyet könyörtelenül végre is hajtanak, mégpedig az állam teljes
hatalmával és szigorával.
– Így van, ez egy jó összefoglalás – feleltem nagyon halkan.
– Rendben, Publius. Azt mondtad, új törvények kellenek a kolóniánknak. Maradjunk az előbbi
maghatározásoknál. Tehát akkor végeredményben szabályokra gondoltál? Vagy előírásokra? Vagy
valóban törvényekről beszéltél? Bármelyik is járt a fejedben, végiggondoltad, hogyan lehetne
felvázolni őket? Vagy bevezetni? Betartani?
– Istenem, Cai! – suttogtam. – Értem, mire gondolsz!
– Valóban, testvér? – Kortyolt egy nagyot a kupájából. – Bárcsak én is érteném!
Szintén ittam, de már íztelennek és laposnak éreztem a bort.
– Nem rendelkezünk ilyesféle hatalommal, igaz?
– Nem, Publius, valóban nem. És szerintem nem is akarunk. Van némi hatalmunk, amivel
birtokoljuk ezt a földet, közösen a többi villatulajdonossal. Ezáltal felügyeljük a kolóniát, és az itt
élők elfogadtak minket vezetőiknek, de vajon szeretnénk, ha ez a hatalom kiterjedne az élet és halál
feletti uralomra is? Feltételezem, hogy sem te, sem én, sem más nem lenne, nem is lehetne nyugodt, ha
ekkora hatalom birtokosává válna.
– Miért? – kérdeztem ismét meglepetten. – Mindketten rendelkeztünk már hasonló hatalommal, a
legióban.
– Igen, de csak alárendeltként.
– Ebben igazad van, de tennünk kell valamit, ha igaz, amit sejtesz. Mit tehetünk? Hol kezdjük
egyáltalán?
Caius felkelt, és a parázstartóhoz lépett, hogy rakjon a tűzre.
– Már el is kezdtük. Jelenleg csak annyit tehetünk, hogy beszélünk róla, és megpróbáljuk megtalálni
a módját néhány szabály felvázolásának, amelyek szerint élhetünk. Fel kell vállalnunk a felelősséget,
hogy mi legyünk az átalakulást előidéző erő, mert bár joggal félek attól, amit tenni készülünk, nincs
kétségem afelől, hogy helyesen cselekszünk. Persze minderre nem leszünk képesek egyedül, az
ilyesfajta arrogancia önpusztító folyamatot indítana el. – Visszafordult felém. – A törvények már
léteznek, nincs szükség újakra. Viszont nem rendelkezünk végrehajtó hatalommal. Kell valami mód,
hogy betartassuk a törvényeket, Publius… ez pedig félelmetes felelősség, és ijesztő, megterhelő
feladat.
– Fel kell állítanunk valamiféle új kormányzótestületet.
– Pontosan. Ugyanakkor képviselő-testületnek is kell lennie. Nem állhat csak kettőnkből. A
telepesek ezt sosem fogadnák el, és ezt nem is kívánom tőlük. Ám a jelenlegi tanács hatalmát
kiterjeszthetnénk a törvényhozásra is.
– Úgy érted, hozzunk létre egy törvényes szenátust, római mintára?
– Talán – fintorodott el. – Valami olyasmit. Ez volt az eredeti tervünk is, amikor először beszéltünk
róla, hogy felállítunk egy tanácsot a kolónia vezetésére.
Közelebb húzódtam a tűzhöz, kezemet a hő felé nyújtottam.
– Emlékszem, de végül úgy döntöttünk, nincs szükségünk ilyen fokú bonyolultságra és
kifinomultságra. Komolyan azt hiszed, hogy visszatérhetünk oda? Hatalmas eltérés lenne mindattól,
amit azóta tettünk, Cai. Nagyon nagy változás. Szerinted képesek lennénk rá?
– Természetesen igen, de mindent jól kellene intéznünk, megfelelő előkészítéssel és belátással.
– Mi lesz a betartatással? Még mindig szükségünk lesz valamiféle rendfenntartó erőre. Legyenek
saját katonáink?
– Nem lenne jó ötlet, Publius. Katonai diktatúra?
– Hát akkor?
– Fogalmam sincs. Mint mondtam, ehhez rengeteg beszélgetés és józan gondolat szükséges…
viszont egy megerősített tanács, felruházva egyfajta szenátusi jogkörrel talán beválna… különösen, ha
valamiféle törvényszék is támogatja.
Szinte hallottam, ahogy dolgozott az agya, amint megpróbálta felsorakoztatni az ötlet előnyeit és
hátrányait.
– Igen, talán ez a megoldás… egy törvényszék… egy módszeres metódus a telepesek hangjának és
véleményének kinyilvánítására, összhangban a tanáccsal. Nyilvános tárgyalások, a nyilvános vagy
magántermészetű bűnökkel vádolt személyek elszámoltatása, de semmi uralom az élet és a halál fölött,
és hasonló képtelenségek. És száműzetés, a legnagyobb büntetés a száműzetés.
Nem sikerült meggyőznie.
– Gondolod, hogy ez elég lesz a bűnözői magatartással szemben?
Rám vigyorgott.
– Ma? Valószínűleg nem. De öt vagy tíz év múlva, amikor a világ belép a Hádészba, ki tudja?
Szóljunk Luceiiának, jó hasznát vennénk a józan eszének.
Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy az aznap esti beszélgetés lesz az alapja egyre növekvő
birodalmunk jogrendszerének, pedig pontosan így történt.
Luceiia eloszlatta legtöbb aggodalmunkat azzal kapcsolatban, hogy korai lenne még a
törvényalkotás. Mint arra rámutatott, Cai a villagazdaság és a körülötte lévő földek tulajdonosa,
vagyi s ipso facto joga van döntenie az itt élőkre vonatkozó szabályokról, ahogy a többi
villatulajdonosnak is. A tanács még viszonylag új testület volt, és jelenlegi formájában egészen jól
működött. Legjobb, ha hagyjuk tovább működni, és az idő múltával majd meghatározza saját jogkörét
és rendeltetését. Ahogy nő a kolónia létszáma, a tanács természetes módon fog reagálni a
változásokra. Cai és én összenéztünk, és egyetértően bólintottunk; Luceiiának ismét igaza volt.
Egy ponton hirtelen elhallgatott, és egy ideig a gondolataiba merülve ült, mielőtt hamiskásan a
bátyjára, majd rám pillantott.
– Mindketten amiatt aggódtok, hogy beleavatkoztok más emberek jogaiba, igaz? Nem tudjátok, hol
végződik a jó ügy érdekében vett erkölcsi felügyelet, és hol kezdődik a beleavatkozás. Így van?
Így volt, de amikor megköszörültem a torkom, hogy válaszoljak, Caius már meg is szólalt.
– Jól látod, Luceiia, mint általában. Különösen zavar ennek az ácsnak az ügye, akit Publius említett.
A legjobb példa a problémánkra. Te azt mondod, iszákos. Ő erre valószínűleg azt felelné, hogy
keményen dolgozik, és időnként megiszik egy korsó sört vagy bort, esetleg mindkettőt, miután végzett
a napi munkájával. Én is azt teszem, akárcsak a férjed. Egyszerűen csak jobban bírjuk, mini ez az ács.
El kellene ezért ítélnünk? Elítélhetjük? Azt mondod, veri és rettegésben tartja a családját, és
vérfertőző kapcsolatot tart fenn a lányaival. Az utóbbi csupán szóbeszéd, nem igaz? Van rá bizonyíték,
hogy valóban azt teszi?
Luceiia a fejét rázta.
– Sejtettem. Vagyis jelen pillanatban semmit sem tehetünk vele. Nem tehetünk semmit, amíg valaki
panaszt nem emel. Semmit! Ami a verést és a rettegésben tartást illeti, azt felelné, hogy csupán
fegyelmezi őket. Erre mit felelhetek? – Cai a homlokát ráncolta, szemöldökei között mély, függőleges
redő alakult ki. – Hiszek a fegyelemben, és hiszem, hogy erős fegyelemnek kell uralkodnia, ha
eredményt akarunk elérni. Mi jogon írhatnám elő bárkinek, hogyan irányítsa saját családját?
Megmondhattam volna Domitius Titensnek, hogy fegyelmezze a feleségét? Vagy vigyáznom kellett
volna az asszony erkölcseire? Mi jogon tettem volna anélkül, hogy kotnyeleskedő és udvariatlan
szomszédnak tűnnék? Domitius otthoni élete nem rám tartozott, semmi közöm nem lehetett hozzá, mert
az kizárólag az ő ügye. Ti is ismeritek a házasságtörésre vonatkozó törvényeket. Büntetés nélkül
véresre korbácsolhatta volna a feleségét, és senki nem gondolt volna róla semmi rosszat. Voltaképpen
ezt is tette, tombolni kezdett, és lemészárolta a teljes háznépét.
– Valakinek meg kellett volna őt állítania, Cai.
– Luceiia, ez képtelenség! Valaki bizonyára megállíthatta volna, ha tudja, mire készül. És mivel
senki nem tudta, még ő maga sem, amíg meg nem tette, de addigra már elvesztette az eszét.
Luceiia bólintott.
– Pontosan erre akartam kilyukadni. Mindig ott lesz az ismeretlen tényező, ami túlnyúlik a
törvények és szabályok korlátain. Viszont lesznek jelek is, melyek az ismeretlen felé mutatnak, Caius.
Figyelmeztetések, csak észre kell őket venni. Valahogy rájuk kell hangolódnunk. Nekünk… figyelnünk
kell mindenre, ami eltér a normálistól, és meg kell tanulnunk gátat szabni neki, mielőtt elmérgesedik a
helyzet. Szabályok kellenek, Caius, és emberek, mint te és Publius, akiknek a feladata, hogy
betartassák ezeket a szabályokat, és nyilvános döntéseket hozzanak arról, ki mikor és hogyan szegte
meg őket.
– Ez… – Caius határozatlanul elhallgatott, majd folytatta. – Ez nem férfiaknak való munka, Luceiia!
– Nevetséges! Persze, hogy az! – vágott vissza megvetően Luceiia. – Nem csak hogy férfiaknak, de
különleges férfiaknak, akik felül tudnak emelkedni önös érdekeiken! És nagyon is szükséges munka,
bátyám. De igazad van, miért ne végezhetnék nők is? Különleges nők?
 Mindketten rámeredtünk, de végül én kérdeztem meg:
– Miről beszelsz?
Tágra nyílt szemmel nézett vissza rám.
– Szerinted miről? Engedjetek be nőket is a tanácsotokba, hadd osztozzanak a feladatokon a
törvények őreivel. Szerintem rá fogtok jönni, hogy sokkal lelkiismeretesebben és igazságosabban
fognak jelenteni mindazokról a dolgokról, melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, és nem érintik őket
azoknak a problémáknak egy része, melyek a férfiakat befolyásolják.
– Mint például? – kérdeztem mosolyogva. Szórakoztatott a felvetése, de csak megvető pillantásra
méltatott.
– Ugyan már, kedves férjem, gyakran beszéltünk erről! A nőket valójában foglalkoztató dolgokat
egy világ választja el attól, amelyeket a férfiak fontosnak tartanak. Az értékrendünk tökéletesen
különböző. A férfiakat a hódítás és a kereskedelem érdekli, a nőket viszont a családi béke, a
takarékosság, a háztartás, és az, hogy egészséges, erős, értelmes felnőtteket neveljenek a
gyermekeikből. Ha elismeritek, hogy ezek is értéket képviselnek, akkor bizonyára azt is belátjátok,
hogy a női vélemény jelenléte a kolónia vezetésében igenis előnyös lehet.
– Húgom – felelte Cai tiszteletteljes hangon –, szerintem ezt a kezdeményezést nehezen adnánk el a
telepeseinknek, de kétségtelenül érdekes ötletet vetettél fel. Egyelőre beszéljünk más dolgokról, és
gondolkodjunk el hosszan és alaposan azon, amit mondtál. Azt hiszem, a te segítségeddel hosszú utat
tettünk meg a problémánk megoldásához vezető ösvényen. Nem sok embert ismerek, akinek jobban
megbíznék az értékítéletében, mint a tiédben, és bármikor szembe merném állítani a véleményedet
bármilyen férfiéval. Ha volna három-négy hozzád hasonló nő, máris jó kezekben lennénk.
– Bátyám, holnap bemutathatok neked tízet, és örömmel teszem… – Hangsúlyából érződött, hogy a
mondat végén van egy kimondatlan „de”.
– Helyes, tedd azt. Alig várom! – Cai komor arcán váratlanul vigyor terült szét. – Amíg azonban
összegyűjtőd a jelöltjeidet, talán elmondhatnád, hogyan győzzük meg a tanácsot az ötleted
hasznosságáról.
– Mi sem egyszerűbb – mosolyodott el eltökélten Luceiia is. – Ezt csak bízd rám. Megtalálom a
módját… talán nem holnap, de megtalálom. – Kiürítette a kupáját, és lefelé fordítva jelzett, hogy kér
még. Újratöltöttem mindenkinek az alaposan megfogyatkozott tartalmú kancsóból, miközben feleségem
folytatta. – Viszont még nem fejeztem be, amit az előbb elkezdtem. Szeretnék valamit mondani az
ácsról, figyeljetek jól. – Cai összevonta a szemöldökét, de Luceiia ügyet sem vetett rá, rendületlenül
és eltökélten beszélt tovább. – Ez egy gonosz ember, és tudom, hogy nem szerettek rá gondolni, de
meg vagyok győződve róla, hogy különleges esetként kellene kezelnetek. – Felemelte a kezét, hogy
elejét vegye a közbeszólásnak. – Kérlek titeket, hadd fejezzem be! Volt egy kisfia, aki időnként együtt
játszott Veronicával és a többi gyerekkel. – Egyikünkről a másikra nézett, és a tekintete végül a
bátyján állapodott meg, mert tudta, hogy őt kell meggyőznie. – Caius, a gyerekek mindig együtt
játszanak, akármit is mondunk nekik. És mivel együtt játszanak, együtt is tanulnak. Ez a gyerekkor és a
természet rendje. – Újra elhallgatott, arca fehér volt a visszafojtott érzelmektől. – Szeretem a
gyermekeimet, Caius, és szeretem általában a gyerekeket. – A hangsúly jól felismerhető volt. – Isten a
tudója, a gyermekkor nagyon rövid, és én szeretném, ha a gyermekeim élveznék, amennyire csak
tudják; életük hátralévő részében végig annak a világnak a bűneivel és igazságtalanságával fognak
szembesülni, ahol élni kénytelenek. Viszont rettenetesen feldühít, amikor azt látom, hogy Veronica
rémülten sír amiatt, ami a kis barátjával történt, akinek a végtagjait összeverte és darabokra törte ez a
vadállat, aki nemzette. A lányomnak nem kellene ilyen dolgokat látnia, és a többi gyereknek sem. Azt
sem kellene látniuk, hogy egy barátjuk anyját és nővéreit folyamatosan veri és rettegésben tartja egy
szörnyeteg. – Luceiia rám nézett, majd vissza a bátyjára. – Nem mondom meg, mit kell tennetek, de
biztosan belátjátok, hogy valamiféle példát kell statuálni azon az emberen. Biztosan rá lehet
kényszeríteni valahogy, hogy másképp viselkedjen.
– Hogyan? – kérdezte Caius halk, komor hangon. – Mit javasolsz? Mit tehetnénk vele? Mihez van
jogunk?
– Jogotok? – kérdezett vissza fagyosan Luceiia. – Kinek a jogairól beszélünk éppen, Cai? Kinek
van igaza ebben az esetben? Azoknak a gyerekeknek nincsenek jogaik? És a feleségének?
– Itt most nem erről van szó, Luceiia – vágott közbe a bátyja. – Azt mondom, én és Publius nem
vállalhatjuk magunkra a felelősséget, hogy megfegyelmezzünk egy embert azért, ahogy a családjával
bánik. Nincs jogunk ezt tenni!
– Akkor mihez van jogotok? Ő nem az egyik alattvalód?
– Nem, nem az. Telepes, aki a munkájával járul hozzá a kolónia építéséhez. Szabad ember.
– Mondd csak, miként cselekednél, ha az egyik legionáriusod volna, és hasonlóképpen viselkedne?
Cai habozás nélkül válaszolt.
– Megkorbácsoltatnám.
– Akkor korbácsoltasd meg, Caius, különben azt kockáztatod, hogy mások is követik a példáját!
– Ez nevetséges! Túl sokat látsz bele ebbe az ügybe, Luceiia!
Ezen a ponton közbeavatkoztam, mert láttam, mennyi harag gyűlt fel mindkettejükben. Azt
javasoltam, hogy gondoljuk át, amit Luceiia mondott, és a vádak súlyosságának fényében fontoljuk
meg a lehetőségeinket. Azt is felajánlottam, hogy meglátogatom az ácsot, és elbeszélgetek vele. Ez
láthatóan mindkettejüket megnyugtatta, és másról beszélgettünk tovább, míg le nem égett a tűz. Senki
nem mozdult, hogy újra megrakja, így aludni tértünk. Mielőtt elaludtunk, Luceiia még annyit mondott,
örül, hogy beszélek az áccsal.

VI.
Bár másnap valóban szerettem volna szót váltani Lignusszal, ahogy azt Luceiiának megígértem, az
esti társalgás hevében megfeledkeztem róla, hogy azt ígértem Victorexnek, a Terra villagazdaság
egyik telepesének, hogy elutazom vele Aquae Sulisba. Az ottani piacot akarta meglátogatni, hogy
megvegyen egy tenyészcsődört, amelyet dicsértek neki, én pedig önként csatlakoztam hozzá. Hosszú és
unalmas út lett volna egyedül, és nekem is volt arrafelé némi dolgom, amit már régóta halogattam.
Egy gyors, könnyű, kétlovas szekéren utaztunk, és kellemesen teltek az órák. Szinte végig lovakról
beszélgettünk, mivel Victorexet a jelek szerint semmi más nem érdekelte. Amikor azonban
megérkeztünk, csalódottan tapasztalta, hogy sehol sem találja a csődört, amelynek a megvásárlásában
reménykedett. Nem akart hiába jönni, ezért tovább kérdezősködött, és megtudta, hogy az állat eladását
elhalasztották, mert a tulajdonosa nem ért a városba vásárnapra. Victorex újonnan kelt eltökéltséggel
felkereste a tulajdonos villáját, hogy megegyezzen vele, míg én egyedül tértem haza a kolóniára. Azt
mondta, majd az új csődörön lovagol vissza. Együtt töltöttük az éjszakát Aquae-ben, és másnap
reggel, amint a nap felkelt, elindultam.
 Az utazás az egész napot igénybe vette. Az idő csodálatos volt, és bár jó iramban haladtam, még hét
mérföldnyire jártam a kolóniától, amikor rám esteledett, így kénytelen voltam visszafogni a lovakat.
Általában jobban szerettem kint aludni, mint éjszaka utazni, de most fényesen sütött a hold a felhőtlen
égen, és a levegő is kellemesen meleg volt, ezért úgy döntöttem, hogy mivel már hazai területen
vagyok, folytatom az utamat. További három mérföldet tettem meg az úton, és már nagyon közel
jártam, amikor hirtelen élesen elkanyarodtam, és még a korábbinál is lassabban, toronyiránt mentem
tovább ahelyett, hogy a kanyargós úton maradtam volna.
Az elkövetkező egy órában csak a szekér eresztékeinek nyikorgását hallottam, valamint lovaim
patájának halk dobbanásait, ahogy a bokrok és facsemeték között haladtam a füves szekérúton.
Amikor megláttam a holdfény tükröződését a Sárkánytó vizén, tudtam, hogy otthon vagyok. Fejemet
megtöltötték a kellemes gondolatok a meleg fürdőről és a még melegebb ételről, amikor kísérteties,
éles sikolyt hallottam a part menti sás közül. Megdermedt a vérem, akár egy gyereké, amelyik túl sok
történetet hallott szellemekről és szörnyű teremtményekről, tarkómon égnek álltak a szőrszálak. Sosem
tartoztam a babonás emberek közé, de akadtak olyan pillanatai az életemnek, amikor könnyen
megtérhettem volna, és ez is egy ilyen volt. Az éjszaka az egyik pillanatban még tiszta és holdfényes
volt, a másikban pedig már elsötétedett és megtöltötte az ismeretlen fenyegetés.
Még ma este is, amikor ezeket a sorokat írom, sokévnyire és mérföldnyire a helytől, tudom, hogy a
Sárkánytó még mindig mély és sötét, partját sás, bokrok és fűzfák övezik, a felszínét pedig
valószínűleg finom köd takarja. A sötét, téli éjszakákon, a tábortűz körül elsuttogott mesék azonban
továbbra is ősi mészárlásokról, zűrzavarról és a meggyilkolt, megfulladt emberek lelkéről szólnak,
akik a sötétség leple alatt partra vonszolják magukat a mélységből, hogy elveszített életük miatt
sikoltozzanak.
Szívem azt közölte kétkedő elmémmel, hogy valóban egy ilyen hangot hallottam. A lovak is
hallották, de a viselkedésük meglepett: azonnal megtorpantak, egyikük halkan felnyerített, és a fülét
hegyezte, mintha igyekezne megtalálni a különös hang forrását. Mozdulatlanul ültem, próbáltam
megnyugtatni hevesen kalapáló szívemet, és azt mondogattam magamnak, túlságosan öreg vagyok már
ahhoz, hogy éjszakai hangok megrémisszenek, bármilyen különösek legyenek is. Ám a sikoly újra
felhangzott, és miközben a szívem kis híján kiugrott a helyéről az ijedségtől, felismertem, hogy a hang
teljesen természetes és emberi: egy nő, esetleg egy gyermek hangja. Félelmem azonnal elmúlt, mégis
haboztam visszakiabálni, mert nem akartam megtörni a csendet – vártam az újabb sikolyt.
Meg is jött, feloldva minden feszültségemet. Csak a víz fölötti párát és a sást láttam, de most már
tudtam, hogy a hang a partról érkezett. Felálltam és körülnéztem, ám a vastag ködpára korlátozta
látásomat, ezért mielőtt bárhová indultam volna, elővettem tűzszerszámomat, valamint a mély
agyagkorsót, melybe olajba áztatott rongyokkal körbetekert botokat tűztem arra az esetre, ha tüzet vagy
fáklyát akarok gyújtani. Pillanatokon belül meggyújtottam egy kis száraz mohát, és a lángot az egyik
fáklyához érintettem. Csak azután távolodtam el a szekértől, a lángot magasra tartva közelítettem meg
a partot. A hátam mögül sütő telihold torzan rajzolta ki árnyékomat a lábam elé. Most nem hallottam
hangot, csak a fáklya sercegését.
– Ki van ott? – kiáltottam. – Hol vagy?
Nem jött válasz, egyetlen nesz sem. Óvatosan közelebb lépdeltem a vízhez, és arra gondoltam, hogy
talán csak a bolondját járatják velem, mert egy bajba került ember bizonyára válaszolt volna. Senkit
nem láttam. Egyre növekvő nyugtalansággal vettem át a fáklyát a balomba, és előhúztam a kardomat.
Megnyugtatott a hüvelyben súrlódó penge hangja.
 Kiáltottam még néhányat, minden alkalommal megálltam, hogy halljam a választ, ám az nem jött. A
lábam most már belesüppedt a parti sárba, tovább nem mehettem. A derékig érő nád tengerként
hullámzott körülöttem. Ha volt élő lélek előttem, annak a vízen kellett lebegnie, vagyis nem
segíthettem rajta. Megfordultam, lovaimat és szekeremet ugyanott láttam, ahol hagytam. Elindultam
visszafelé. Árnyékom most a hátam mögé esett, és hat lépést sem tettem meg, amikor megpillantottam
valamit, amit idefelé nem vettem észre. A nádasban ösvény nyílt, valaki vagy valami itt vonszolta
magát végig, balról jobbra mozogva. A holdfényben meglehetősen tisztán láttam, hol keresztezte
egymást kettőnk csapása. Lenyeltem egy adag felgyűlt nyálat, megszorítottam kardom markolatát, és
néhány lépésig követtem az ösvényt. Aztán megláttam fáklyám fényét egy csillogó szemről
visszaverődni, és azonnal harci állásba kuporodtam. Kardomat széles ívben előrelendítettem,
ugyanakkor a fáklya lángjával lefelé suhintottam magam előtt. Végre felfogtam, mit látok, és egy
pillanatig csak álltam ott dermedten, tátott szájjal bámulva az apró, meztelen, koszos és vérmocskos
gyermeket. A fiú egyetlen szemét megtöltötte a rémület és a halál bizonyossága.
A következő pillanatban már ott térdeltem mellette, megpróbáltam visszadugni a kardom a
hüvelyébe, és ugyanakkor a sárba döfni a fáklya nyelét. A fiú elhúzódott tőlem, összeroncsolódott
szájából rémült nyögés szakadt fel, ahogy megpróbált elmenekülni. Sarkát hiábavalóan vágta bele a
csúszós sárba, megkísérelt újból behúzódni a nád rejtekébe. Elkaptam a lábát, hogy egy helyben
tartsam, és ujjaim alatt azonnal megéreztem egy törött combcsont szilánkos, véres végét. Egész
testében vonaglott a fájdalomtól, lélegzete kínlódó hörgéssel szakadt ki a tüdejéből, és végül ájultan
hanyatlott hátra.
Felkaptam a fáklyát, közel tartottam hozzá, és a láng fényében alaposan szemügyre vettem. A fiú
legfeljebb hét– vagy nyolcéves lehetett, és láthatóan brutális módon megverték, voltaképpen már rég
halottnak kellett volna lennie. Ettől a felismeréstől megborzongva az apró test fölé hajoltam, hogy
meghallgassam a szívverését, de csak a fáklyám ropogását hallottam. Végül az álla alatt kitapintottam
gyenge, de szabályos pulzusát. A gyermek félig kihűlt, és teljesen meztelen volt. Hangosan
káromkodva felpattantam, és visszasiettem a szekérhez, ahol előszedtem a csomagomból új
köpenyemet, és levezettem a lovakat a partra. A még mindig eszméletlen gyermeket duplán
bebugyoláltam a köpenybe, majd a vízbe vetettem a fáklyát, és visszacipeltem a kis testet a szekérhez.
Kiürítettem a hosszú szerszámosládát, a földre borítottam belőle mindent, és kibéleltem az alját az
összes kéznél lévő ruhámmal. A kis csomag tökéletesen illett a dobozba. Végül visszamásztam a
bakra, és a lehető leggyorsabban elindultam hazafelé anélkül, hogy a szükségesnél jobban
összeráztam volna a ládát és lakóját.
Egy óráig tartott az út, a fiúval a karomban berohantam a házba, és teli torokból kiabálva hívtam a
segítséget. A család akkor fejezte be a vacsorát, és az asztalt letakarítani igyekvő szolgálók éppen
beléptek az étkezőbe, ahol még mindig égett a tűz, a gyertyák, a lámpások is világítottak. Egyenesen az
asztalra helyeztem szánni való terhemet, a padlóra söpörve minden edényt és maradékot, és
szétnyitottam a köpenyt, amibe bebugyoláltam. Csak ott, a fényesen megvilágított tricliniumban láttam
igazán, milyen rossz állapotban van. Tetőtől talpig vastag, vérrel kevert sár borította, bal lába
legalább két helyen eltörött, jobb karja kificamodott. Bal mellén leffegett a felszakított hús és bőr,
apró bordái jól látszottak a seb belsejében. Szája összeroncsolódott, fogai felszakították az ajkát, alsó
ajka szinte kettészakadt. Fejbőrén mély vágások éktelenkedtek, a megszáradt vér beleragadt a hajába.
Luceiia csak egyetlen pillantást vetett rám az érkezésemkor, meggyőződött róla, hogy egy apró,
sebesült emberi lényt cipelek, és már el is tűnt a lakószobáink irányába, útközben kiáltva orvosért,
forró vízért, törülközőkért és tiszta ruhákért. A szolgálók siettek teljesíteni parancsait, miközben
Caius is odajött az asztalhoz, és némán meredt a gyermekre. Ilyen döbbenetet még sosem láttam az
arcán. Elsápadt, az asztal szélét markolva bámulta a fiút, majd megfordult és távozott – tudtam, hogy
öklendezni megy, így adja ki magából felháborodását. Nekem akkor még nem volt időm kikelni
magamból vagy dühöngeni; túl sok mindent kellett tenni, ha meg akartuk menteni a gyerek életét, aki
időközben mély öntudatlanságba került. Csak később kezdtem el fortyogni az indulattól, amikor nem
maradt más dolgunk, mint a várakozás.
Orvosunk, Cletus már hosszú évek óta látott el harci sérüléseket. Gyenge szappannal és forró vízzel
óvatosan és alaposan lemosdatta a fiút, kitisztította a sebeket, és behintette a törött végtagokat
gyógynövényekkel, majd összeillesztette a törött csontvégeket. Az ájult gyermek mind ez idő alatt
egyszer sem mozdult meg. Cletus végül égi kőből készült tőrömmel, a kolónia legélesebb pengéjével
leborotválta a fiú fejét, hogy hozzáférjen a felszakadt részhez, és gondosan kitisztította a sebeket.
Végül sort kerített az összeroncsolt szájra, és két rövid cérnaszállal rögzítette a szétnyílt alsó ajkat.
Finoman dolgozott a varráson, akár egy nő. Csak ezután vette szemügyre a sebet a fiú felsőtestén,
visszahelyezte a leszakadt bőrdarabot a helyére, és valamivel vastagabb fonallal rögzítette. Miután
mindezzel végzett, tiszta kötéseket tett betegére, és saját szállására vitette, ahol az éjszaka hátralévő
részében folyamatosan szemmel tarthatta.
Luceiia mindvégig csendben volt, csupán akkor moccant, amikor Cletus az orvosi felszerelése
valamelyik eszközét kérte tőle. Nekem sem volt mit mondanom; minden figyelmemmel a fiúra és az
orvosra koncentráltam. Végül, amikor a gyermek ágyba került, és körülrakták ruhába bugyolált forró
vizes palackokkal, Luceiiával visszatértünk a közös helyiségbe. Valaki tudta, hogy még talpon
vagyunk, mert a tűz égett, és a lámpásokat sem oltották el. Caius lefeküdt aludni. Odamentem a
kőhűtőhöz, mindkettőnknek töltöttem Equus hideg söréből, és leültem a tüzet bámuló Luceiia mellé.
Elvette tőlem a kupát, de nem is próbált inni belőle. Elhelyezkedtem mellette, és meghúztam az italt;
alig éreztem az ízét, de hálás voltam hűvösségéért.
Az elmém még mindig nem tudott elszabadulni a ma látottaktól. Nem voltak illúzióim a
gyermekkorral kapcsolatban; kevés gyermek nőtt fel olyan szerető és boldog környezetben, mint a
mieink. A gyermekkor a legtöbb ember számára egyáltalán nem számított boldog időszaknak. Ezt az
időszakot sokan legszívesebben minél gyorsabban átugrották volna; kemény fegyelemre oktatás,
felkészítés a még keményebb életre; a férfikor, vagy éppen a nővé válás kiképzési időszaka. Nehéz
leckéket és alapvető szakértelmeket kellett megtanulni, mégpedig jól és gyorsan, ha a gyermek fel
akart nőni, hogy aztán még elég fiatalon továbbadhassa tudását saját gyermekeinek. A gyermekkor
fegyelmezési módszerei és büntetései mindig könyörtelenek voltak, és annak is kellett lenniük; csak a
leggazdagabbak engedhették meg, hogy még az élettől is megóvják saját sarjaikat. Akik nem tanultak
meg alkalmazkodni, azok a szó legrosszabb értelmében kárba vesztek, és ritkán éltek sokáig.
Amit azonban ezzel a gyermekkel tettek, az a legaljasabb dolog volt. Ha megtudtam volna, hogy egy
felnőtt férfi így elbánik egy másikkal, és ok nélkül ilyen állapotban otthagyja, biztosan
megkorbácsoltatom. Nem számít, milyen provokáció történt, ez a tett egy gyermekkel szemben
megbocsáthatatlan bűn. Úgy éreztem, mindent meg fogok tenni azért, hogy elkapjam az útonállót, aki
ezt elkövette. A lángokba bámulva a fiú összetört arcát láttam magam előtt.
– Vajon ki lehet? – tettem fel a kérdést hangosan, és abban a pillanatban éreztem, hogy Luceiia teste
megfeszül mellettem.
– Komolyan azt mondod, nem tudod, Publius? Nem tudod, ki ez a gyermek?
Csodálkozás és hitetlenkedés volt a hangjában. Ránéztem.
 – Nem, természetesen nem. Honnan tudnám? A tó mellett találtam rá, valaki otthagyta. Nagyon
szeretném tudni, ki volt az.
Luceiia tágra nyílt szemmel meredt rám, arca kőmaszkká merevedett. Képtelen módon bűntudatot
éreztem, és valami alaktalan szégyenkezést is.
– Luceiia? Mi az, az Úr nevére? Mondtam, hogy nem ismerem a fiút! Nem hiszel nekem?
Még mindig csak nézett rám, tekintete szinte a semmibe révedt, arcára ráfagyott az a különös
kifejezés, és arra gondoltam, valóban azt hiszi, hogy hazudok neki.
– Luceiia? Mi van veled? Mondom, hogy nem ismerem! Miért hazudnék neked?
Végül elfordította a fejét, lenézett a sörére, és az ajkához emelte a kupát, de alig kezdett el inni,
amikor már el is rántotta a szájától, és remegő kézzel, undorodó fintorral odanyújtotta nekem.
Értetlenül vettem el tőle, figyeltem, ahogy feláll és szórakozottan az asztalhoz lép, ahol a
legfényesebben világító lámpások égtek. Felemelte az egyiket, és visszafordult felém.
– Simeon – mondta. – Figyelmeztettelek, hogy ez fog történni.
– Tessék? – kérdeztem zavartan. Fogalmam sem volt róla, miről van szó. – Ki az a Simeon? Miről
beszélsz, Luceiia? Mi… senkit nem ismerek, akit Simeonnak hívnak. Miféle Simeon? És miféle
figyelmeztetés? Figyelmeztettél engem? Mire?
– Az ácsra – suttogta tompa, érzelemmentes hangon. – Lignusra. Arra a részeges holdkórosra.
Megosztottam veled a félelmeimet. Veled és Caijal. Megígérted, hogy ellátogatsz hozzá és beszélsz
vele. Mondtam, hogy féltem a családját, hogy mit tehet velük egy nap. A fiú az ő gyereke, Simeon.
Időnként a te gyerekeiddel játszott, Publius, és most mégis azt mondod, nem ismered fel?
– Édes Krisztus! – Felálltam, egész testemen végigfutott a hideg. – Te azt hiszed, tudtam? És nem
tettem semmit? – Körülnéztem a helyiségben, magam sem tudtam, mit kellene tennem, úgy néztem
otthonom ismerős díszeire és berendezési tárgyaira, mintha soha nem láttam volna őket, aztán lassan
megint magamhoz tértem, és a haragom új irányba koncentrálódott. Emlékeztem, hogy befelé jövet
leoldottam a kardövemet, ezért most elindultam érte. Amikor a szíjjal bajlódva visszatértem, Luceiia
még mindig ott állt, ahol hagytam, a lámpással a kezében. Zavartan nézett rám.
– Mire készülsz? Kimész?
– Igen. Hol lakik pontosan ez az ács?
Megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani.
– Az utolsó kőházak mögött, délen, egy erdei tisztáson.
– Szükségünk van lovakra, vagy gyalog is elérjük? Milyen messze van?
Pislogott, ismét a fejét rázta.
– Nem messze… csak egy rövid séta a falun át, a túlsó széléig, a hegyi erődünk felé. De sötét van,
most akarsz kimenni?
– Persze, hogy most megyek, és te is! Krisztus a megmondhatója, milyen hádészi kép vár minket, ha
odaérünk, de te is kellesz, hátha szükség lesz női kézre. Van egy felesége, és több lánya is, igaz?
Ezúttal már sokkal riadtabban bólintott.
– Helyes – folytattam. – Most pedig mondd el pontosan, hogy jutok oda, aztán szedj össze némi
segítséget, és ti is gyertek az úton. Nem vesztegethetem az időt. Neked hosszabb előkészületek
kellenek, de ti is siessetek. – Elhallgattam, mert eszembe jutott valami. – Először a barakkokhoz
megyek, összeszedek néhány katonát. Szeretném, ha ez az ügy hivatalosnak tűnne, nem
magántermészetűnek. Az emberünk talán még ott lesz, és harcolni akar. Nagyon remélem, hogy így
tesz. Keltsd fel Caiust, talán szeretné felügyelni ezt az egészet. Mondd meg, hogy hívja össze a tanács
fontosabb tagjait, és várjanak itt rám, amíg visszajövök. Közben te hozd magaddal Gallót és két másik
szolgálót, a legerősebbeket, és a nagy kocsit. Lehet, hogy embereket kell rajta szállítanunk. Siess,
szerelmem, már így is sok időt elvesztegettünk, és lehet, hogy későn érkezünk a segítséggel!
Nem sokkal később megtorpantam az ács háza előtt tizenöt lépéssel, a tisztást körbevevő bokrok és
facsemeték mellett. Jobb kezemmel magasra emeltem a fáklyát, a ballal pedig megállítottam a
magammal hozott hat katonát, akik éppen kockáztak a villa melletti barakkban. Menet közben
elmondtam, miről van szó, és hogy nem tudom, mi vár ránk pontosan. Első pillantásra nem láttunk
semmi rendkívülit. A kunyhó erős építmény volt, amit el is lehet várni egy ácstól. Sötétnek és
békésnek tűnt, a tetőn vágott lyukon át füst szállt felfelé a kialvóban lévő tűzből. A két durva ablakot
vastag fatáblák fedték el, az ajtó pedig olyan masszívnak tűnt, mintha belülről eltorlaszolták volna.
Miközben hosszú pillanatokig az épületet szemléltem, azon gondolkodtam, mi lehet odabent. Végül az
egyik katona tétován megköszörülte a torkát, amit helyesen úgy értelmeztem, hogy vagy tegyünk
valamit, vagy engedjem vissza őket játszani. Az egységet vezető decurióhoz fordultam.
– Maradj itt az embereiddel, és várjatok. Tartsd őket a bokrok mögött, hogy az épületből ne
lehessen látni. Egyedül megyek oda. Nem tűnik veszélyesnek, de sosem lehet tudni. Kevés halálosabb
helyzet létezik, mint egy elmérgesedett családi perpatvar. Várjatok, amíg hívlak benneteket, de akkor
gyertek gyorsan, és készüljetek fel rá, hogy harcképtelenné kell tenni az emberünket. Megértetted?
Csak elfogjuk, akármit is tesz, akármilyen erőszakosan is viselkedik. Élve akarom, világos?
Bólintott, én pedig kiléptem az árnyékból és elindultam a kunyhó felé. Közvetlenül az ajtó előtt
álltam meg, feszülten hallgatóztam, de semmit nem hallottam odabentről. Vettem egy mély lélegzetet,
fogást váltottam a fáklyán, és bekopogtam. Azonnal női suttogást hallottam, aztán egy erőteljes, durva
hang rájuk parancsolt, hogy maradjanak csendben, mire rögtön elnémultak. Újra kopogtam, miközben
meglepő és őszinte megkönnyebbülést éreztem amiatt, hogy a nők élnek, és csak ekkor jöttem rá, hogy
ugyanolyan mészárszékre számítottam, mint ami a Titens-villában fogadott Dom megőrülésének
napján. Odabent mozgás támadt, majd hangos csattanás és káromkodás hallatszott – valaki felrúgott
egy nehéz tárgyat. Néhány pillanattal később fény gyúlt az ablaktáblák mögött, és ugyanaz a durva
férfihang kiabálva kérdezte, ki vagyok és mi a Hádészt keresek itt éjnek évadján.
Érzelemmentesen, de elég hangosan feleltem, hogy odabent jól hallják.
– Publius Varrus vagyok a villából. Lignusszal, az áccsal akarok beszélni.
Újabb suttogó párbeszéd kezdődött, ismét a férfinak kellett őket elcsendesítenie. Vártam. Végül
kiszólt:
– Mit akarsz tőle?
– Beszélni, és nem egy ajtón keresztül kiabálva. Nyisd ki!
Rövid szünet, majd:
– Lépj hátra az ajtótól! Honnan tudjam, hogy az vagy, akinek mondod magad? Lépj hátra, hadd
nézzelek meg az ablakból!
Két lépést hátráltam, ösztönösen megfeszített izmokkal vártam, hogy egy kés vagy nyílvessző
megtaláljon. Az ajtótól jobbra lévő ablak táblája lassan kinyílt, valaki kinézett rajta, majd halk,
felismerést jelző mordulást hallottam. A férfi még jobban kihajolt, és mindkét irányban alaposan
körbenézett a tisztáson.
– Egyedül vagy?
– Látsz még valakit?
– Hm. Mit akarsz? Ágyban kéne lenned, mint a többi becsületes embernek.
– Nemsokára ott leszek, de előbb beszélni akartam veled, méghozzá fontos ügyben.
– Beszélj hát, hallgatlak.
Tudtam, hogy nagyon óvatosnak kell lennem. Létfontosságú volt, hogy elmenjen az ablaktól és
kinyissa az ajtót, különben az elfogási kísérlete véres és hiábavaló öldöklésbe fulladhat. Kihúztam
magam, és következő szavaimmal hangot adtam undoromnak.
– Sürgősen szükségem van egy ácsra, és jó pénzt vagyok hajlandó fizetni a munkáért. Azt mondták,
te vagy a legjobb. Viszont átkozott legyek, ha innen fogok kiabálni, mint valami házaló zsibárus, hogy
mindenki hallja a problémám, miközben te lusta vaddisznóként dőzsölsz a házad melegében! Menj
vissza aludni, Lignus, keresek másik ácsot!
Azzal sarkon fordultam és elindultam, de a hangja megállított, mielőtt két lépést tehettem volna.
– Várj! Várj, a pokolba is! Kinyitom az ajtót!
Becsukta az ablakot, és egy pillanattal később hallottam, ahogy elhúzza a nehéz ajtóreteszt. Újra
előreléptem, amikor az ajtó kinyílt, de Lignus csak résnyire nyitotta, a teljes testsúlyával
megtámasztotta, és kidugta a fejét a nyíláson. Ezúttal már sokkal halkabban és udvariasabban beszélt.
– Miről van szó? Mi ez a sürgős munka, amit el kell végeznem? Eddig még sosem hívtál.
Egyből láttam, hogy hatalmas termetű férfival állok szemben, vagy fél fejjel magasabb lehetett
nálam, az arcát bozontos szakáll fedte, és tekintélyes pocakkal is rendelkezett. Nem tűnt részegnek, de
elég közel álltam hozzá, hogy megérezzem izzadsága savanyú szagát, a lehelete pedig mintha
halolajtól bűzlött volna; felfordult a gyomrom, részben az undortól, de főként az iránta érzett dühtől.
Közelebb húzódtam.
– Bejöhetek?
– He? – Láthatóan megleptem a kérdésemmel. Nem számított rá, hogy bemegyek, vagy hogy
egyáltalán szándékomban áll bemenni. Újra körülnézett a tisztáson, majd megköszörülte a torkát.
– Nem! Nem, inkább kijövök én. Egy pillanat.
Becsukta az ajtót az arcom előtt, és hallottam, hogy valakinek emelt hangon magyaráz, majd tompa
csattanás hallatszott és női fájdalomkiáltás. Újra feltámadt bennem a harag. Kezem a kardom
markolatára csúszott, és feljebb emeltem a fáklyát. Amikor kinyitotta az ajtót, hogy kijöjjön, fáklyám
lángoló végével az arca felé döftem, amitől meglepetten felszisszent, és a kezét az arca elé felemelve
hátraugrott. Vállammal belöktem az ajtót, és menet közben előrántva a kardomat követtem.
Fullasztó hőség fogadott. Észrevettem a két égő lámpást, a nagy, izzó tüzet, valamint néhány alakot,
akik ijedten húzódtak el tőlem, de én nem vettem le a tekintetem az ácsról. Meglepődése csak rövid
ideig tartott, a dühtől elborult az arca, ahogy megfeszültek az izmai, és felkészült az ugrásra. Mielőtt
bármit tehetett volna, torkához nyomtam a kardom hegyét.
– Ne tedd! – figyelmeztettem, és dühös sziszegésem meghátrálásra késztette. – Eszedbe se jusson,
hogy kezet emelsz rám, különben a padlóra ontom a beleidet! – Közelebb léptem, nekiszorítottam a
falnak, és félelmet láttam a szemében. – Őrültnek gondolsz? – Kérdeztem. – Azt hiszed, a férfi, aki
előtted áll, elvesztette az eszét? Nos, talán igazad is van. Ma éjjel megtaláltam a fiad a tó mellett, te
részeges fattyú! A kis Simeont. Milyen idős is? Nyolcéves? Vagy csak hét? A villában fekszik,
mostanra talán már meg is halt. Senki nem reménykedik, hogy túléli a verést, amit tőled kapott. A lába
több helyen eltört, így ha túl is éli, lehet, soha nem lesz képes rendesen járni. A karja szintén eltört, a
bordája is, és talán a koponyája. A fogai kitörtek, valószínűleg az egyik szemét is elvesztette, az alsó
ajka szétszakadt. Hétéves? Nyolc? Méltó ellenfél volt, te disznó? Alaposan próbára tette az erődet?
Vagy kegyelemért könyörgött? Nézz a szemembe, te utolsó szukafattya, és kérdezd meg magadtól,
látsz-e benne kegyelmet, aztán tedd fel magadnak azt a kérdést is, vajon mit fogok tenni, ha csak egy
apró okot szolgáltatsz rá, hogy harcképtelenné tegyelek!
A szemébe nézve elhallgattam, láttam a tekintetében a félelmet és a kezdődő pánikot. Anélkül, hogy
elfordítottam volna a fejem, odaszóltam a helyiségben tartózkodó nőknek, akik közül az egyik hevesen
zokogott.
– Menjetek ki, és kiáltsatok a katonáknak, hogy bejöhetnek! Gyerünk, mozgás!
Senki nem válaszolt, ezért megkockáztattam rájuk egy pillantást. Hárman voltak, mindannyian egy
hatalmas faágyon, bűzlő ágyneműk közt kuporogtak.
– Nem halljátok? Kifelé!
– Nem tudunk! – Egyikük kinyújtotta a lábát, és meghallottam a lánc csörrenését.
A hangtól meglepődve elkövettem azt a hibát, hogy odafordítottam a fejem, és Lignusnak csak
ennyire volt szüksége. Akkora ember volt, mint egy medve, de rá kellett jönnöm, hogy ugyanakkor
gyors is, akár egy macska. Láttam, hogy oldalra ugrik a fal mentén, a kunyhó sarkába, és alig maradt
időm elfordítani a kardom, máris az életemet kellett mentenem – a vastag vasrúd egy pillanat alatt
jelent meg a kezében, és ketté is hasított volna, ha eltalál. Így is kiverte a kardot a kezemből,
elzsibbasztotta az egész karomat, és ahogy megtántorodtam, átestem egy fapadon, majd elterültem a
szalmával felszórt padlón. Azonnal továbbgördültem, de hiányzott a lendület, és az óriás már ott is
volt fölöttem, félelmetes fegyverével lecsapott a fejemre. Elhibázta, és az ütés erejétől elejtette a
rudat. A fáklyával, melyet csodával határos módon még mindig szorongattam, sikerült egy visszakezes
ütést mérnem a feje oldalsó részére. Rögtönzött fegyverem kicsúszott a kezemből, de Lignus a
szerencsés ütéstől elszédült, haja és szakálla meggyulladt az olajos rongyok érintésétől. Üvöltve
próbálta eloltani a lángokat, én pedig tovább fokoztam a hangzavart, amikor a katonákért kiáltottam.
Mind a három nő sikoltozott, és miközben talpra kecmeregtem, arra is rájöttem, miért. Elejtett
fáklyám a szoba másik sarkában, egy szalma– és faforgács halmon ért földet, és a falak mentén máris
hosszú lángnyelvek csaptak fel. Lignus fejét szintén burokba zárták a lángok. Felkaptam egy vödör
vizet a kandalló mellől, és éppen akkor locsoltam le vele, amikor a katonák benyomultak az ajtón. Az
első két embert rögtön a földön heverő óriás felé löktem.
– Ti ketten, vigyétek ki innen és vigyázzatok rá! Kötözzétek meg! A többiek gondoskodjanak a
nőkről! – A decurio lekapta a köpenyét, hogy elfojtsa a sarokban tomboló lángokat, de tudtam, hogy
ahhoz már túl késő. Megragadtam és elrángattam a tűz mellől. – Felejtsd el, már késő! A nőket az
ágyhoz láncolták! Vigyétek ki őket, különben élve elégnek! Ha kell, törjétek darabokra az ágyat!
Én is rohantam segíteni, és végül szét kellett hasogatnunk az ágyat, bár csak két nő volt
hozzáláncolva. A harmadik, aki valószínűleg az anyjuk lehetett, nem volt leláncolva, de makacsul
kapaszkodott a lányaiba, hogy megóvja őket. Az ágy masszív, erős és elképesztően nehéz darab volt,
jól megépítette egy olyan ács, aki minden hibája ellenére kiváló szakember volt, és törődött a
kényelmével. Valaki az egyik ablak alatt talált egy nehéz pörölyt és egy fejszét, de mire szétvertük az
ágy sarokcsapjait, a kis helyiséget megtöltötték a lángok és a fojtogató füst, és félő volt, hogy
mindannyian bent égünk. Végül kiszabadítottuk a nőket, és elindultunk kifelé, de amikor
hátrafordultam, hogy megbizonyosodjam róla, mindenki épségben kiment előttem, valami villant, és
sűrű füst, valamint szikrák csaptak az arcomba. Éppen levegőt vettem, de mintha színtiszta tüzet
lélegeztem volna be. Görcsös köhögés tört rám, az égető fájdalom közepette teljesen elvesztettem az
irányérzékemet. Pánikba esve kétszer körbefordultam, hátha megtalálom az ajtót, de nem láttam át a
kavargó füstön. Ráadásul a térdem is felmondta a szolgálatot, előrebuktam, és bevertem a fejem a
padlóba – pontosan féllépésnyire az ajtótól, ahol már dübörögve tomboltak a lángok. Erős kezek
ragadtak meg és rángattak ki a hideg éjszakai levegőre, ahol utána görcsösen összegörnyedve mintha
egy örökkévalóságig köhögtem és öklendeztem volna.
Amikor valamelyest összeszedtem magam, és kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy a fejem és a
vállam a feleségem ölében pihen, aki egy nedves ruhával törölgeti az arcomat. Zavartan ráztam meg a
fejem, meglepett, hogy nem is emlékeztem rá, mikor vett kezelésbe.
Aggódva hajolt közelebb.
– Publius! Elájultál. Fáj valamid?
Újra megráztam a fejem, próbáltam megnyugtatni, de nem találtam a hangom. Egyik könyökömre
támaszkodva feltornásztam magam az öléből, és körülnéztem. Legalább tucatnyian voltak a tisztáson,
katonák és mindenféle korú telepesek. Mögöttem az ács kunyhója lángolt, de senki nem próbált harcba
szállni a tűzzel. Tucatnyi szempár szegeződött rám, ezért ülő helyzetbe toltam magam. Újra köhögtem,
próbáltam kitisztítani a torkomat, Luceiia pedig odanyújtott egy kupa vizet. Fájt a nyelés, de az
eredmény miatt megérte. Kiürítettem a kupát, éreztem szétáradni magamban a hűs, gyógyító vizet.
– Köszönöm – mondtam reszelős hangon.
Felálltam, alaposabban is körülnéztem. Luceiia követte a példámat, és a könyökömet fogva segített,
hogy enyhe imbolygásom ellenére is állva tudjak maradni.
– Hol van Lignus?
– A katonák őrizetbe vették. Csúnyán megégett és nagy fájdalmai vannak.
– Mint a fiának. Mi van a nőkkel?
– A szekéren vannak. Hoztam ruhákat és takarókat.
– Ők is megégtek?
– Nem, rendben vannak és foglalkoznak velük, bár a rémülettől alig vannak maguknál.
– A rémülettől? – néztem rá komoran. – Miért? Bántódásuk esett?
– Nem, Publius, de a történtek megrémítették őket. Ezek a nők nem szoktak az ilyen látványhoz, és
most mindenki rájuk figyel. Nagyon össze vannak zavarodva, és továbbra is attól félnek, hogy holnap,
miután véget ér a felhajtás, újra együtt kell lakniuk azzal a vadállattal.
– Mondd meg nekik, hogy attól nem kell tartaniuk. Egyáltalán nem.
– Mondtam, de nem hisznek nekem. Minden túl hirtelen történt, és már túl régóta éltek félelemben.
Az egyik lány terhes.
Ránéztem feleségem merev arcára.
– Tőle?
– Csak nem lep meg, Publius? Már korábban beszéltem róla neked, és ez is igazolja a gyanúmat.
 Nem nagyon tudtam mit mondani, és azon kaptam magam, hogy mentségeket keresek az ács számára,
hogy talán valaki másnak a gyereke, és hogy talán igazságtalanul ítéljük el, de Luceiiának ehhez nem
volt türelme.
– Az Úr nevére, Publius, ki másé lehetne? Az ágyhoz láncolva tartotta őket!
Sóhajtva ismertem el, hogy igaza van.
– Valóban. Isten a megmondhatója, a vérfertőzés viszonylag gyakori eset, de hogy megláncolja a
lányait, mint valami háziállatot… azt hiszem, személyesen fogom megkorbácsolni, mindenki szeme
láttára.
– Nem, semmi ilyesmit nem teszel. A kolónia törvényszéke elé viszed, és megvádolod. Az elé a
törvényszék elé, amelyiknek a felállításáról annyit beszéltünk. A többi polgár fogja őt elítélni és
száműzni a kolóniáról, hogy csak halálbüntetés terhe mellett térhessen vissza. Az ő tárgyalása jelzi
majd az új rendszer megszületését, és a felháborodás olyan egységet szül majd, hogy gyerekjáték lesz
betonba önteni a törvényeket. Talán még hálásak is lehetünk a részeges Lignusnak.
– Inkább gyilkos Lignusnak, ha a fia nem jön rendbe. Hogy van a kölyök?
Luceiia komoran megvonta a vállát.
– Nem tudom. Amikor eljöttem, változatlan volt az állapota.
– Nos – néztem körül újra –, akkor talán menjünk, és nézzük meg. Itt hagyunk néhány katonát, hogy
a tűz ne terjedjen szét, de azt hiszem, ettől nem nagyon kell félnünk. Istennek hála, ma éjjel nincs szél,
a fa nedves az elmúlt napok esőitől, és a közelben nincsenek más házak. Eléggé biztonságosnak tűnik.
Megszervezem itt a dolgokat, aztán hazaküldöm az embereket.
Lignust bizonyára szánalmas látványnak találtam volna, ha marad iránta egy csepp szánalom is a
szívemben. Luceiia nem túlzott, valóban csúnyán megégett az arca és a feje. Miután visszatértünk a
villába, erős őrizet alatt az egyik kőkunyhóban helyeztem el, majd elsiettem Cletusért, és közöltem,
hogy egy újabb embernek van szüksége a gyógyító tudományára. Csak azután kerestem fel Caiust.
A tricliniumban várt rám, a lobogó tűz előtt ült a huszonkét tanácstag közül tizenkettővel – ennél
jóval kevesebbre számítottam. Éppen élénk beszélgetést folytattak, de azonnal elhallgattak, amikor
besántikáltam a helyiségbe.
– Végre itt vagy, Publius! – Cai felpattant, és az övé mellé helyezett üres székre mutatott.
Köszöntésének hangsúlyából megállapítottam, hogy már az érkezésem előtt ismertette a helyzetet a
többiekkel. Hangja mélyen, öblösen, kissé túlságosan is ércesen zengett, általában akkor beszélt így,
amikor egy fontos gyűlést ő akart irányítani. – Biztosan megérezted a főzetet, amit Gallo kevert
nekünk. Az időzítésed kiváló, és valószínűleg jólesne egy forró ital, ha nem is az íze, de a melegsége
miatt.
Miközben helyet foglaltam, két háziszolga előrelépett, és tálcákon gőzölgő korsókat kínáltak felém,
melyekben Gallo különleges, hosszú és sötét éjszakákra szánt keveréke lötyögött: forró tej, bőségesen
ízesítve erős mézsörrel. Egyszerre felhajtottam az egyiket, és rögtön vettem egy másikat is magamnak,
miközben Caius visszaült, és hivatalos hangon folytatta, amit elkezdett.
– Beszámoltam barátainknak a beszélgetésről, amit nemrég folytattunk a környezetünkben egyre
gyakoribbá váló törvénytelenségekről. – Észrevettem, hogy Luceiia szerepét teljesen kihagyta. –
Bocsánatot kértem tőlük, amiért ebben az istentelen órában kiugrasztottam őket az ágyukból, bár a ma
éjszakai események kétségtelenül megkövetelték, hogy így cselekedjem.
 Bármivel is akarta folytatni, közbevágtam.
– Ennél jóval többet is megkövetelnek. – Körbenéztem az arcokon, de Caihoz beszéltem. – Hogy
van a fiú?
Megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, stabil az állapota.
– Semmi javulás? Még mindig eszméletlen?
– Igen, attól tartok. Amennyire én láttam, nincs javulás.
– Elmondtad mindenkinek, mi történt vele?
– Igen.
– Látták is őt?
– Nem, nem gondoltam, hogy ez szükséges. Semmit nem nyertünk volna vele, ha megnéznek egy
bepólyált kisfiút.
– Hm. – Látványosan megszámoltam a jelenlévőket, bár már az érkezésemkor pontosan tudtam,
hányan vannak. – A huszonkettőből tizenkét tanácsnok jött el, ami elég a határozatképességhez. Azt
hiszem, itt és most sort keríthetnénk egy rendkívüli tanácsülésre. Mindenkinek szóltunk?
– Igen, de ilyen-olyan okokból nem tudtak jönni. – Caius szégyenkezve köszörülte meg a torkát. –
Be kell vallanom, az értesítésem nem úgy volt megfogalmazva, ami tanácsülés összehívására utalt
volna.
– Hogy is lehetett volna? Hiszen senki nem tudta, hogy ma este sor kerül rá, az ötlet csak most jutott
eszembe. Viszont azt hiszem, szükséges lenne, hogy most azonnal hivatalosan is összeüljünk. Alapos
okunk van, és az elmúlt óra eseményei kényszerítő erővel hatnak. Ha még most reagálunk, megfelelő
határozottsággal, amíg a helyzet nem fajul el, mindent megoldhatunk, és hosszú, fáradságos
feladatoktól kíméljük meg magunkat a jövőben. Van ellenvetés?
A tanácsnokok csak a vállukat vonogatták és halkan mormoltak, de befolyásolhatónak tűntek. Annak
is kellett lenniük, mert még nem tudták, mi a tanácsülés célja. Egyedül Caius tiltakozott.
– Nagyon későre jár, Publius. Lehet, hogy egész éjszaka itt kell maradnunk.
Ezt puszta formaságnak tekintettem. Azonban nem tudtam meghatározni a szája sarkában bujkáló
mosoly jelentését, mielőtt elkezdett beszélni, de magamban feljegyeztem, hogy később rákérdezzek,
mi váltotta ki.
– Kétlem. Szeretném röviden felvázolni a helyzetet, majd előállni néhány cselekvési javaslattal. Ha
a jelenlévő tanácstagok elfogadják ezeket a javaslatokat, egy órán belül mindannyian ágyban lehetünk.
Ha valaki komoly ellenvetést fogalmaz meg, magam is a halasztásra fogok szavazni, amíg holnap
össze nem ül a teljes tanács. Ez esetben szintén lefekhetünk egy órán belül.
Caius megvonta a vállát.
– Részemről rendben. Van ellenvetés?
Nem volt, és Caius elnökletével azonnal el is kezdtük a hivatalos ülést. Megadta nekem a szót, én
pedig habozás nélkül elmeséltem Simeon megtalálásának történetét. Érzékletesen ecseteltem a fiú
sérüléseit, szándékosan megpróbáltam felháborodást és borzadályt kiváltani belőlük. Aztán, miközben
tágra meredt szemmel, undorodva hallgattak, előadtam az azt követő eseményeket is: a faluban
történteket, az ágyhoz láncolt nőket, Lignus ellenállását és a tüzet, ami katasztrofális
következményekkel is járhatott volna a kolóniára nézve, amennyiben az ács közelebb lakik a többi
épülethez.
Miután rögzítettem a lehetséges következmények képét hallgatóim elméjében, újból felvázoltam a
lassú, de egyre észrevehetőbb süllyedést az anarchia felé, amely nemcsak a környező városokban,
hanem saját kis kolóniánkban is kezdett eluralkodni. Ugyanúgy ismertettem velük a dilemmát, amivel
törvényalkotóként és végrehajtó hatalomként szembe kell néznünk, ahogy Caiustól hallottam, kitérve a
szabályok, rendeletek és törvények közti különbségekre. Hangsúlyoztam, milyen nagy szükség volna a
tanács befolyására és tekintélyére, hogy a telepesek elé vihessük ezeket az ügyeket, és megszerezzük
az erkölcsi támogatásukat mindahhoz, amit tenni készülünk.
Elmondtam, ha beigazolódnak a reményeim, és osztoznak az aggodalmaimban, továbbá képesek
elfogadni Caius és az én értékelésemet a helyzetről, és maguk is felismerik a kolónia előtt álló valós
veszélyeket, melyek az erkölcsi hanyatlással párhuzamosan egyre folyamatosabbá és szélesebb
körűvé válnak, akkor bizonyára azt is látják, hová vezet ez minket, tanácstagokat. Arra biztattam őket,
hogy az ügyben foglaljanak határozottan álláspontot, márpedig azonnal, még ma éjjel. Lignus, az ács
tökéletes lehetőséget szolgáltatott, érveltem, hogy határozott lépéseket tegyünk telepeseink
biztonságának megőrzése érdekében. A mi kolóniánk jobbára keresztény közösség, mondtam, és a
keresztény törvény egyszerű: valójában csak tíz parancsolata van, és Lignus szinte mindegyiket
megszegte. Ha a fia meghal, saját gyermekének meggyilkolásában lesz bűnös. Kegyetlensége annyira
elképesztő, és az alapvető társadalmi törvények iránti megvetése annyira nyilvánvaló, hogy a
viselkedése mindenkit veszélyeztet a környezetében, még akkor is, ha egyelőre csupán a családjának
okozott károkat. Ám ha egy ember a családját kínozza, hangsúlyoztam, öklömmel a szék támlájára
támaszkodva, lehet-e olyan ostoba valaki, hogy azt higgye, a puszta lelkifurdalás meg fogja
akadályozni abban, hogy másban is kárt tegyen? Lignus nem csak vétkezett, hanem messze túllépte az
emberi tisztesség határait. A teljes közösség fel fog háborodni a bűntettei ellen. Mi, a tanács,
felhasználhatnánk ezt a haragot egy soha vissza nem térő lehetőségként arra, hogy végrehajtsuk
tervünket, és megvédjük polgárainkat, telepeseinket.
Majdnem félórát beszéltem anélkül, hogy bárki közbeszólt volna, és amikor befejeztem, néma
csend telepedett a szobára. A mézsörös tej ereje ékesszólóvá tett, gördülékennyé tette mondataimat,
elfojtott haragom pedig harapós élt adott szavaimnak. Felálltam, és vártam a reakciókat a
szónoklatomra.
Vegetius Sulla törte meg a csendet. Ő volt eredeti tanácsunk őszinte és szókimondó tagja, a néhány
éve eltávozott Tarpo Sulla legidősebb fia. Vegetius azonban heves vérmérsékletű apjával ellentétben
csak ritkán beszélt, és akkor is alaposan átgondolta szavait, így az emberek önkéntelenül is nagyon
odafigyeltek a mondandójára.
– Erős érveket hoztál fel, Varrus. Egyetértek veled, de pontosan mi a javaslatod, mit kellene
mondanunk és tennünk? Kérlek, légy egy kicsit pontosabb, hadd szavazzunk róla. Abban azonban
kételkedem, hogy ma éjjel ágyba kerülünk. Ha a javaslataid mögé állunk, akkor elő is kell készítenünk
őket, hogy holnap a teljes létszámú tanács is engedélyezhesse, ha a teljes kolóniát nem is tudjuk
bevonni. Azt hiszem, a holnapi nap túlságosan fontos lesz a közösségünknek ahhoz, hogy részletes
tervek és stratégiák nélkül vágjunk neki.
Sulla szavai egyetértő mormolást váltottuk ki a többiekből, én pedig Caiusra néztem, és egy
pillantással átengedtem neki a szót. Apró vállrándítással reagált, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy
nyugodtan folytathatom. Csakhogy nekem eszembe sem jutott folytatni. Előkészítettem neki a terepet,
és tudtam, hogy sokkal pontosabban, sokkal tekintélyt parancsolóbban képes ismertetni korábbi
beszélgetésünket és szándékainkat, mint én.
– Rendben, ez esetben átadom a szót Caius Britannicusnak. Közben elnézéseteket kérem, de rövid
időre el kell mennem, megnézni a foglyunkat és a családját. Az ács égési sérüléseket szenvedett, de
remélem, nem súlyos az állapota, és ki tud állni a bíróság elé, hogy megtárgyalják az ügyét. Amint
megtudom, mi a helyzet, azonnal visszajövök és beszámolok róla. Caius?
Miközben felállt, elhagytam a helyiséget. Egyenesen a kőkunyhóhoz siettem, ahol Lignust tartották
fogva. Az épületet szoros őrizet alá vonták és kivilágították. Cletus éppen akkor lépett ki, amikor
megérkeztem; rögtön félrevontam, hogy az őrök ne hallják, amit beszélünk.
– Nos, hogy van? Túléli?
– Igen. – Furcsán nézett rám. – Ennyire érdekel, Publius?
– Igen, Cletus, de csak mert szükségünk van rá, hogy segítsen a kolónia hatékonyabb
kormányzásában. Azt akarom, hogy fel tudjon állni, hogy mindenki jól lássa, és hogy egy nyilvános
törvényszék ítélje el.
– Ó, értem… – Cletus hangja elhalt, aztán újra erőre kapott. – Mikor?
– Holnap. Lehetséges?
– Drága Publiusom, a jó Alaric püspök szerint nincs lehetetlen. A valószínűség azonban már más
dolog. Ennek ellenére úgy vélem, elég jól lesz, hogy egy rövid ideig segítség nélkül is képes legyen
állni holnap. Aztán mi történik vele?
– Valószínűleg száműzik. Kitiltják a kolóniából, és halálbüntetés terhe mellett tilos lesz
visszatérnie.
– Semmi kivégzés?
Megpróbáltam olvasni az orvos arckifejezéséből, de túlságosan sötét volt, így csak megráztam a
fejem.
– Semmi kivégzés, kivéve, ha a fiú meghal. Akkor az apának is halnia kell. Meghal a fiú?
– Lehetséges, nem tudom. Ezt csak az idő mondhatja meg. De ha Lignus nem hal meg holnap, a
törvényszék elé állhat. Ahhoz azonban nem lesz elég erős, hogy azonnal elhagyja a kolóniát, sőt még
egy vagy két hétig biztosan nem. Kivéve persze, ha kiviszed a területünk határára, és ott hagyod, ami
viszont azt jelenti, hogy holnap, vagy legkésőbb holnapután meghal.
Köptem egyet, hiábavalóan próbáltam megszabadítani a szám a harag fémes ízétől.
– Ő a barbár, Cletus, nem én. Milyen súlyos a sérülése?
Cletus ásított és megdörzsölte a szemét.
– Nem olyan súlyos, mint hittem, amikor először megláttam. A haja és a szakálla eltűnt, de nem
égett meg komolyabban. Az arca egyik felén megmaradnak a nyomok. Olaj fröccsent rá?
– Nem, megütöttem egy fáklyával – morogtam. – Az volt beáztatva olajba.
– Hát persze, az okozhatta. A bal füle nagyon megégett, talán teljesen el is veszíti.
– Ha csak ennyit veszít, nagyon szerencsésnek tekintheti magát. Nem tudod, hol van a felesége és a
lányai?
Cletus a fejét csóválta.
 – Nem. Luceiiával láttam őket, de az még azelőtt volt, hogy idejöttem. Szerintem a villában vannak.
– Hatalmasat ásított, és motyogott valamit arról, hogy még megvizsgálja a fiút, utána megpróbál
aludni egy kicsit reggelig.
Megköszöntem, aztán elindultam megkeresni Luceiiát, de az én szemhéjam is egyre jobban
elnehezült. Vettem néhány mély lélegzetet a tiszta, hideg éjszaki levegőből, hogy kitisztítsam a fejem,
és hálát adtam a villa irányából Lignus leégett kunyhója felé fújó enyhe szellőnek.
Luceiiát a fiú mellett találtam, akinek az állapota azóta sem változott. Beszámolt róla, hogy az ács
feleségét és lányait megfürdették, majd a szolgálók lakrészében szállásolták el, ahol Cletus egyik
altató főzetének köszönhetően hamar álomba merültek.
Mások is voltak körülöttük, akik figyeltek rájuk. Én is elmondtam neki, mi történt a rögtönzött
tanácsülésen a triclinumban, aztán megcsókoltam, elküldtem aludni és visszatértem a gyűlésre, ahol
időközben véget ért a tanácskozás. Caius javaslatait ellenszavazat nélkül elfogadták. Az éjszakából
még hátravolt vagy négy-öt óra, így megegyeztünk, hogy a tizedik órában találkozunk a
tanácsteremben.
Eldöntöttük, hogy a következő nap szabadnap lesz; egyetlen munkáscsapatnak sem kell kimennie
dolgozni, és a délután közepén általános nagygyűlést tartunk. A tanács új törvényeket jelent be a
kolónia érdekében, és miután sikerült megegyezni az előkészítésükről és bevezetésükről, nyilvános
törvényszék dönt Lignus, az ács ügyében.
Mire az utolsó vendégünk is elbúcsúzott, már támolyogtam a fáradtságtól, üresnek és kiégettnek
éreztem magam. Caius odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat.
– Nos, testvér, ez férfimunka volt. Hatalmas lépést tettünk előre egyetlen ülés alatt. Talán még
hálásak is lehetnénk a mi iszákos ácsunknak.
– Eh! Majd holnap kifejezem a hálámat, amikor arra szavazok, hogy a halálbüntetését enyhítsék
száműzetésre. – Hirtelen eszembe jutott valami. – Ma este egy alkalommal elnevetted magad,
pontosabban csak mosolyogtál. Amikor megérkeztem, és mielőtt beszélni kezdtem. Miért? Mulatságos
voltam?
Felnevetett.
– Ó, szóval észrevetted! Nem, egyáltalán nem voltál mulatságos. Csupán kellemes meglepetést
okozott a változás, amit észrevettem rajtad, Publius, ennyi az egész.
– Változás? Miféle változás?
– Fejlődés. Amikor besétáltál a tanácsülésre, és magabiztosan, önbizalommal telve átvetted tőlem
a szót, hirtelen ráébredtem, milyen messzire jutottál azóta, hogy ideérkeztél. Annak a Publius
Varrusnak sosem jutott volna eszébe, hogy kivegye az irányítást Caius Britannicus proconsul kezéből.
Persze bármikor megtehette volna, de nem állt rá készen; még nem békélt meg eléggé önmagával. Az a
Publius Varrus álmodni sem mert volna róla, hogy szembenézzen a kolónia tanácsának tagjaival, sőt
szónoklatot tartson nekik és erős akaratával befolyásolja őket. – Újra elnevette magát. – Ma éjjel első
alkalommal láttam, hogy elfogadod saját magad és a szereped, Publius. Láttam, ahogy érvényesíted a
hatalmad a közösségben, és még büszkébb lettem rád, mint addig voltam. Ezért mosolyodtam el,
helyeslően és elégedettséggel.
Csak néztem rá, de ahogy hallgattam a szavait, tudtam, hogy igaza van. Teljes mértékben átvettem a
parancsnokságot, nem mint Varrus, a centurióból lett tribunus, hanem mint Publius Varrus tanácstag,
polgár és vezető.
 – Igen, de dühös voltam és felháborodott – mondtam. – Most pedig le kell feküdnöm, Caius.
– Tedd azt, barátom. Remélem, kitart még a haragod, mert ha nem, meg kell találnom a módját,
hogy rendszeresen előidézzem. Tetszik, amit művel veled.
Luceiia valószínűleg már aludt, amikor belezuhantam az ágyba.

VII.
Lignus, az ács nyilvános megszégyenülésére a másnap délután harmadik órájában került sor,
amikor két, hozzá hasonlóan hatalmas termetű katona a Britannicus-kolónia megválasztott
törvényszéke elé vezette. Fejét szinte teljesen eltakarták a kötések, és a villa fő udvarán összegyűltek
– vagyis a kolónia minden férfija, asszonya és gyermeke – számára világos volt, hogy nagy fájdalmai
vannak. Szenvedése azonban nem sok szánalmat váltott ki a nézőkből, mivel egyetlen fia még mindig
önkívületi állapotban feküdt a villa gyengélkedőjében, és bántalmazott, megalázott feleségének,
valamint összevert és terhes lányainak látványa az egész közösségben felháborodást keltett.
Gyors és röviden összefoglalható ítélet született. Bűnösnek találták saját fia brutális
összeverésében és kínzásában, miután megnyomorította és olyan állapotban hagyta magára őt, ami
közelebb állt a halálhoz, mint az élethez, és azóta is közvetlen életveszély fenyegette az elszenvedett
bántalmazás hatására; továbbá megláncolta, fogva tartotta és vérfertőző kapcsolatban teherbe ejtette
saját lányát, és a másikkal is vérfertőző viszonyt folytatott, Isten és az emberek törvényeit megszegve;
ezenkívül cselekedeteinek eredményeképpen tűz keletkezett, ami veszélybe sodorhatta volna az egész
kolóniát. Lignust, az ácsot ezért törvényen kívülivé nyilvánították és száműzték a kolónia földjéről.
Amennyiben a jövőben beteszi a lábát a kolóniára, illetve a kolónia tulajdonában lévő területre,
azonnal végrehajtandó halálbüntetéssel kell számolnia. Feleségét és lányait felmentették mindenfajta
bűnrészesség vagy akaratlagos közreműködés vádja alól, és felkínálták nekik a lehetőséget, hogy a
kolónián maradjanak, és azt a munkát végezzék, amit a férfi távozása után kapnak. Habozás nélkül
elfogadták az ajánlatot.
Az ítélethez kiegészítés is járult, mert egyértelmű volt, hogy Lignus az ítélet kihirdetésének
pillanatában nincs olyan állapotban, hogy utazni tudjon. Legfeljebb huszonegy napig – vagy amíg
Cletus utazásra alkalmasnak nem nyilvánítja – szigorú őrizet alatt marad a kolónia területén, azután az
Aquae Sulis-i úton elkísérik a határhoz, és elengedik.
Az egész tárgyalás alig félóráig tartott, és nagyszerű betetőzése volt a napnak, melyen csodálatos
előrelépéseket értünk el kolóniánk kormányzásának terén.
A teljes létszámú tanács a tizedik órában ült össze, ahogy terveztük. Addigra elterjedt a hír a tagok
között, akik éjszaka nem voltak jelen, és az új elképzelések termékeny talajra találtak. Úgy tűnt, csak
nagyon kevés tanácstag van, aki nem tekint bizonyos fokú aggodalommal a Britannia délnyugati
városaiban kialakult és egyre romló helyzetre. Egy heves, kétórás tanácskozáson a tanácstagok
egyöntetűen elfogadták az előző éjszakai, rögtönzött ülésen hozott döntéseket. Ennél tovább tartott
azonban, hogy beleegyezzenek Caius javaslatának megvizsgálásába, miszerint a tanácsot ki kellene
bővíteni, és bizonyos területeken a nők javaslatait és ötleteit is meghallgatni, különösen az erkölcs, a
kormányzás, a telepesek jóléte és a családon belüli viszonyok kérdésében. A tanácsnokok ezt nehezen
nyelték le, de a többség végül elismerte, hogy ha egy ilyen lépés alapelveit jól átgondolják és
kidolgozzák, és gondosan betartják, az bizonyos előnyökkel járhat. Luceiiát és három másik nőt
jelöltek ki, hogy megbeszéljék a tanáccsal ezeknek a dolgoknak a bevezetését.
 Az összegyűlt telepesek lelkesen egyetértettek a tanács minden aznapi javaslatával, és amikor
Caius jelentést tett Simeon állapotáról, aki még mindig nem tért magához, hosszú pillanatokra együtt
érző csend telepedett a tömegre. A nyilvános gyűlés berekesztését követően nagyon kevesen hagyták
el a helyszínt. Mindenki beszélgetni akart a történtekről és a nap fejleményeiről, és nemsokára már
égtek a tüzek, készültek az ételek, és szinte ünnepi hangulat uralkodott egészen késő estig.
Az ifjú Simeon napnyugta előtt tért magához – mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére és
örömére, különösen az anyjáéra –, és Cletus ki merte jelenteni, hogy a fiú fel fog épülni, bár a törött
láb olyan súlyosan roncsolódott, hogy valószínűleg egész életében sántítani fog, még nálam is jobban.
Aznap éjjel, a késői vacsora után, miközben Luceiia legidősebb gyermekünk lefekvését felügyelte,
Caius és én bajtársias csendben üldögéltünk a szobájában égő tűz két oldalán. Az előző nap érkezett
levelet olvasta, melyet közös barátunk, Alaric püspök írt Verulamiumból, míg én ugyanennek a
levélnek a tartalmán elmélkedtem. Alaric beszámolt a tartomány minden részén egyre hevesebbé váló
ellenséges rajtaütésekről. A birodalmi kincstárból egyre kevesebb pénz és utánpótlás érkezett, ezért a
dél-britanniai provinciális főparancsnokság ismét arra kényszerült, hogy drasztikus mértékben
visszafogja rendfenntartó tevékenységét. Bár a hír nem volt meglepő, mégis feldühített. A csapatoknak
ez a nevetséges visszavonása és áthelyezése már évek óta zajlott, és ennek mindannyian tudatában
voltunk. Sok kisebb erődből visszarendelték a helyőrséget, és tisztában voltunk vele, hogy bár ezek a
hivatalos magyarázat szerint „csupán átmeneti intézkedések, amíg diadalmas haderőnk vissza nem tér
a kontinensről”, valójában nagyon is véglegesek.
Az én szempontomból ebben az egészben az volt a legrosszabb – persze azon kívül, hogy
szentesítették a törvény végrehajtó ágának elvesztését, ami rengeteg problémát okozott nekünk –, hogy
ezek a kis erődök stratégiailag fontos helyeken álltak, és létfontosságú szerepet játszottak a külső
területek védelmében. Amikor a katonákat visszavonták, semmi nem akadályozta meg a kalózok és
martalócok betörését.
Az egyik legékesebb példa erre a Cambria déli-középső részén lévő Cicutio fő erődjének bezárása
volt, valamint a csapatok átvezénylése Dolocauthiból északnyugatra. Dolocauthi volt a nyugati
birodalom legnagyobb aranybányája, és a csapatok kivonásának híre gyorsan elterjedt. A cambriai
félszigeten maradt még néhány, jó minőségű úttal összekötött erőd, hogy távol tartsák a tenger felől
érkező skótokat Dolocauthitól, de ez jóval csekélyebb védelmet jelentett, mint egy erős, helyőrséggel
ellátott erőd a helyszínen.
Dolocauthi önmagában nem nagyon érdekelt volna, még akkor sem, ha ezerszer nagyobb erőd, de
két dolgot is jelképezett: a főparancsnokság ostobaságát, amely úgy döntött, hogy visszavonja a
helyőrséget anélkül, hogy bezárná a bányát – nem kétséges, hogy ezzel a kritikus középszintű
kormányzati hivatalnokokat akarták megbékíteni –, valamint a hibern skótok végtelen ostobaságát,
akik nem tudtak különbséget tenni az aranybánya és a vasérckitermelő között.
Caius sóhajtva eresztette le Alaric levelét, és visszatolta a gyertyát az asztal közepére. Figyeltem
egy kis ideig, mielőtt megzavartam a gondolatait.
– Min töprengsz?
– Ó, nem is tudom. Alaric levele lehangolt. A helyőrségekre, illetve azok hiányára gondoltam.
Akármennyire jónak tűnik a helyzet, a britanniai helyőrség gyakorlatilag megszűnt létezni. Soha nincs
elég ember egy bizonyos helyen, és soha nem érnek oda időben, csak amikor már túl késő. – Rövid
időre elhallgatott. – Tudod, Publius, van valami, amit egy ideje már meg akarok kérdezni tőled.
Emlékszel a lóra, amelyet Glevumból hoztál?
 – Természetesen. – Meglepett a kérdése, és elképedtem, hogy egyáltalán emlékszik rá.
Öt évvel korábban még évente kétszer az északi Glevumba küldtük a szekereinket, hogy vasat és
ólmot hozzanak. Glevumból rendszerint Coriniumon és Aquae Sulison keresztül tértünk vissza a
kolóniára, és olyan luxuscikkekkel egészítettük ki a rakományt, amiben a kolónián hiányt szenvedtünk.
A glevumi szekérkaraván hazatérése hamarosan ünnepi eseménnyé vált, amire mindenki készült, ám
három év múlva elterjedt a híre, hogy a belső erődökből kivonják a helyőrségeket, és a parti erődök
létszámát is csökkentik.
A következő évben hajószámra érkeztek a hibernek Cambriába, hogy a mesés Dolocauthi
aranybányák után kutassanak. Legjobb tudomásom szerint sosem találták meg Dolocauthit, de úgy
ráijesztettek a vidék összes bányászára, hogy teljesen megszűnt a vas beáramlása a glevumi piacara.
Ez komoly csapás volt számunkra, és különösen nekem. Azt jelentette, hogy máshol kellett vas után
néznem. Körülbelül egy évvel korábban, az utolsó glevumi utamon találtam a lovat, amelyet Caius
említett.
Glevumtól északra kerestük a vasgyártás gócpontjait, és egy tavaszi délutánon éppen felhágtunk egy
dombgerincre, amikor megláttuk, hogy az alattunk húzódó völgyben egy birtokot fosztogatnak. A harc
már véget ért, ha volt egyáltalán. Mindenhol martalócok hemzsegtek, a lángok kezdtek szétterjedni az
épületeken. Azonnal belefújtam a kürtömbe, és rohamra vezettem embereimet a lejtőn. A banditák
megláttak és meghallottak minket, futásnak eredtek. Aznap hárman ültünk lovon, és üldözőbe vettük
őket, lehagyva katonáinkat, akiknek esélyük sem volt utolérni az ellenséget. Rövid időn belül
nyíllövésnyi távolságra megközelítettük a menekülőket, és leszedtünk vagy fél tucatot saját életünk
veszélyeztetése nélkül, mielőtt kifogytunk a nyílvesszőkből, és vissza kellett fordulnunk.
Az egyetlen életben maradt lény a birtokon egy csődör volt, egy vérben forgó szemű, fekete ló.
Éppen a vadsága miatt élte túl, két másik lovat lemészároltak, ő azonban tartotta a távolságot a
támadóktól. Bekerítettük, végül sikerült kötelet vetni a nyakába, és magunkkal vinnünk.
– Mi történt vele? Egy csődör volt, igaz?
– Igen, nem is akármilyen. Még megvan, de túl vad ahhoz, hogy rá lehessen ülni.
– Úgy érted, itt van az istállóban?
– Természetesen, hol máshol lenne?
– Hm. – Arcára az a jellegzetes britannicusos kifejezés költözött, melyet már jól ismertem, és
amely tapasztalatom szerint ahhoz vezetett, hogy valakinek a munkaterhe jelentősen megnövekedett.
Rendszerint az enyém. Következő szavai hűen tükrözték az elméjében végbemenő folyamatokat. – Egy
csődör. Publius, mit tudsz a lótenyésztésről?
Ránéztem, felismertem a hangsúlyt, és azon töprengtem, mi következik ezután.
– Az alapvető dolgokon kívül semmit. Szükséged van egy csődörre és egy kancára, a többit már ők
elintézik.
– Semmi más?
– Mi más kell, Caius? Ez természetes dolog.
– Publius, ha bolondra lesz szükségem, felbérelek egyet! – csattant fel ingerülten.
Vigyorogva vontam meg a vállam.
– Bocsáss meg. Mi jár a tejedben?
 – Hadrianopolis – felelte, némiképp megbékülve bocsánatkérésemtől. – Hadrianopolis és a
makedóniai Alexandrosz.
Vártam, hogy folytassa, de nem szólalt meg, így nekem kellett ösztökélnem.
– Bocsáss meg, de nem tudlak követni. Mi köze Hadrianopolisnak Alexandroszhoz?
– Semmi, Publius, az égvilágon semmi. Most még. Mármint a teljesen nyilvánvaló dolgon kívül,
amit te is mondtál. Valami viszont azt súgja, hogy még lehet. Nem vagy éhes? Én tudnék valamit enni.
– Van néhány körte az asztalon, idehozom. – Felálltam és odavittem a tálat. Figyeltem, ahogy
kiválaszt egy gyümölcsöt, felvesz egy kiskést, és hámozni kezdi. Láthatóan elmélyülten gondolkodott,
akárcsak én azon, hogy milyen „nyilvánvaló” kapcsolat lehet Hadrianopolis és Alexandrosz között,
amiről nem tudok.
– Varrus – kérdezte néhány pillanatnyi csend után régi, még a hadseregben használt hangsúlyával –,
mi a legnagyobb különbség a lovasságunk és a gyalogságunk között?
Ezen nem sokat kellett gondolkodnom.
– A sebesség és a manőverezőkészség.
– És szerinted melyik a jobb egység?
– Természetesen a gyalogság.
Különös mosollyal nézett rám.
– Miért? És miért „természetesen”?
Azt hittem, csak ugrat.
– Komolyan kérdezed, Cai? Sokkal rugalmasabbak és megbízhatóbbak, minden tekintetben.
– Miért?
Értetlenül pislogtam, nem tudtam, hová akar kilyukadni.
– Több okból is. Mit akarsz hallani, tábornok?
– Csak válaszolj a kérdésre, Varrus. Miért megbízhatóbbak?
Néhány pillanatig a gondolataimat rendezgettem.
– Nos, először is, a gyalogság sokkal… állandóbb. Tovább tudnak a terepen maradni, és elő tudják
készíteni saját védelmüket. Erődöt építhetnek. Stabilabbak. Kisebbek az igényeik. Egy gyalogosnak
csak magáról kell gondoskodnia, a lovasnak a hátasáról is. És végül, a gyalogság egy szilárd,
egységes haderő. A lovasok különálló egyének.
Alig adott időt, hogy befejezzem.
– De épp most mondtad, hogy a lovasságnál van a sebesség és a gyors manőverezés előnye.
– Nos… valóban, bizonyos körülmények között. Dombos vidéken a gyalogosok sokkal
megbízhatóbbak.
– Ha ők vannak a magasabb pozícióban.
– Pontosan – bólintottam.
– Akkor mi van Hadrianopolisszal? Abban a csatában a nagy tömegben koncentrálódó lovasság egy
egész római hadsereget elsöpört.
Megráztam a fejem.
 – Nem, az biztosan valami csel volt, vagy szerencse. A hadsereg parancsnoka bizonyára
figyelmetlenül és hanyagul tette a dolgát.
Caius összevonta a szemöldökét.
– Biztosak lehetünk ebben, Publius? Teljesen biztosak? Kétlem. A háborúban nincs szerencse, a
cselvetés pedig a hadviselés elfogadott eszköze.
Megvontam a vállam, kezdett fárasztani a téma.
– Nem látom, hová vezet ez minket.
– Majd meglátod. Szerinted mi a különbség Alexandrosz lovassága és a miénk között?
Ismét gondolkodtam egy keveset a válasz előtt.
– Ha van valami, akkor a fegyelem. És a taktikai elhelyezés. Alexandrosz tovább finomította apja,
Philipposz egyébként is kiváló taktikáját. Ettől eltekintve azonban a fő különbség, hogy a makedón
lovasság nehézlovasság volt, amit ma egyáltalán nem használunk. Hatalmas lovak jól páncélozott
lovasokkal, akik megtanultak együtt, összhangban cselekedni.
– Mint a Pörölyök, Varrus?
Ismét sikerült meglepnie. Gondolataim visszaszálltak több mint húsz évvel korábbra, a „Pörölyök”
nevű különleges egységhez, melyet én és Caius állítottunk össze, hogy visszaverjük a kaledónokat a
367-es invázió után. Lassan bólintottam.
– Igen, így is mondhatnánk. Mint a Pörölyök. Vagy inkább mint egyetlen, nagy pöröly.
Széles mosoly terült szét az arcán.
– Most már érted, mire gondolok, Varrus?
– Azt hiszem, kezdem érteni.
– Képzeld el a hatást, Publius! – suttogta izgatottan. – Képzelj el egy század, vagy inkább egy
cohors nehézpáncélos katonát, akiket nagy testű lovakra ültetünk, és megtanítunk egységként
lovagolni! Ezek nem előcsatározók lennének, nem is lovas íjászok, hanem első vonalbeli csapatok,
igazi rohamegységek! Képzeld el, amint a lovas dárdások töretlen vonala rárohan egy hajónyi szászra,
akiket a szárazföldön sikerül meglepni! Látod magad előtt?
Láttam. Nagyon is tisztán láttam, és valami megmoccant a zsigereim mélyén, de biztosnak kellett
lennem benne, hogy mindketten ugyanazt látjuk.
– Dárdások? Sarissákra gondolsz? A hosszú, tizenhat láb hosszú dárdákra, amelyeket Alexandrosz
lovas barátai használtak?
– Miért is ne? Vagy csatabárdokra. A lényeg, hogy ki legyenek képezve rá, hogy egy egységként
harcoljanak, akár egy gyalogsági manipulus. Szerinted lehetséges lenne?
Elképzeltem a hatalmas méneken dübörgő emberek szilárd falát.
– Miért ne? Rengeteg gyakorlásra lenne szükségük, de megoldható. Ha van elég ló. – Elhallgattam,
a csalódottság fájdalmas szúrását éreztem a mellemben, ahogy hirtelen támadt lelkesedésem elhalt. –
Nekünk sajnos nincs, és főleg nem az a fajta, amelyikre szükségünk lenne. Nagy, erős hátasok
kellenek, hogy cipelni tudják a páncélba öltözött lovasokat. A mieink nem elég nagyok, ráadásul
rengeteg kellene belőlük. Több száz.
Nevetve állt fel.
 – Lesz annyi, Publius! Kitenyésztjük őket! Hatalmas lovakat, több százat!
– Nem, Caius, ez képtelenség! – Kötelességemnek éreztem közbevágni, visszahozni őt a földre. –
Évekbe telne!
– Természetesen, ebben nem is kételkedem. – Hangja most ádáz volt és diadalmas. – Viszont
nekünk vannak éveink, Publius! Holnap belevágunk, és rögtön keresünk valakit, aki ért a lovakhoz.
Azt hiszem, ismerek is egy ilyen embert. Emlékszel az intézőre, aki Terra villáját gondozta, amikor
megvásárolta? Valami Victorex, Victrix, vagy hasonló nevű férfi volt. Terra egyszer azt mondta, az
apja lóversenypályát vezetett Galliában. A fia már egészen kicsi korától tanulmányozta a lovakat, és a
végén valami lódoktor lett belőle. Holnap elküldöm hozzá Terrát, és megkérdezzük, mit tud a
tenyésztésről. Az biztos, hogy nagyon ért a lovakhoz, és lehet, hogy ő a mi emberünk. Addig te kutass
elő mindent Alexandrosz módszereiről.
– Hogyan lássak hozzá? – fintorodtam el. – Tudok valamennyit a hadjáratairól és a csatáiról, és egy
keveset a stratégiájáról is, de a könyveinkben semmit nem írnak a taktikájáról, hogy miként helyezte el
és képezte ki az embereit. Minket, rómaiakat soha nem érdekelt ez a fajta lovassági harcmodor.
– Egészen mostanáig, barátom. Minket már érdekel.
– Egyébként sem tetszik a sarissa elképzelés – folytattam. – Ezek a fegyverek túl esetlenek.
Tizenhat láb hosszúak, és az első roham után használhatatlanná válnak. A katonáknak el kell dobniuk,
és előhúzni a kardjukat. Egyáltalán nem tetszik.
Bólintott.
– Nekem sem. Találd meg a módját, hogy megtarthassák a dárdájukat, és az első roham után is
hasznát tudják venni. A katonáinknak újra és újra ölniük kell vele, annyiszor, ahányszor a
győzelemhez szükséges.
– Hm. Úgy hangzik, mintha rövid dárdát akarnál.
– Nem tudom, mit akarok, de talán igazad van. Rövid dárda, kétélű pengével. Valami, amivel nem
csak döfni, de vágni is lehet. Valami, amivel a lovasaink tudnak harcolni anélkül, hogy le kellene
szállniuk. Erre van szükségünk, és ez a te területed. Gondolkodj rajta, és azonnal szólj, amint
megoldottad a problémát. – Caius Britannicus fejében már meg is épült a gyalogságtól a lovasságig
vezető híd.
– Rendben, szánok rá idő – bólintottam. – Beszélek Equusszal is, talán együtt kitalálunk valamit.
– Helyes. – Közelebb lépett és egészen fölém magasodott, miközben elgondolkodva ütögette össze
tenyerét a melle előtt. – Kiváló, kiváló! Most pedig menj, és keríts még valami ennivalót, de most már
valami húst szeretnék. A gondolkodástól megéhezem. És közben töprengj azon a dárdán!
Nevetve álltam fel, nyújtózkodtam.
– Rendben. Nem tudom, mivel fogok előállni, de gondolkodom rajta. Viszont eszembe juttattál még
valamit.
– Mit?
– Nemsokára ismét beszélek Statiusszal, azzal a kereskedővel, aki északkeleten gyűjt nekem vasat.
Megegyeztem vele, hogy jövő hónapban találkozunk Noviomagusban, de el is feledkeztem róla. Akkor
jutott eszembe, amikor felhoztad a régi glevumi utakat.
– Fontos?
– Nagyon fontos. – Elvigyorodtam, mert eszembe jutott a kereskedő arckifejezése, amikor meglátta
az aranyunkkal teli zacskót. – Látnod kellett volna a képét, amikor kifizettem! Most, hogy már tudja,
egy őrülttel akadt dolga, aki aranyat ad vasért, valószínűleg tíz teli szekér vasat fog szállítani.
Legalábbis remélem, és boldogan megszabadítom tőle.
– Olyan sokat? – komorodott el Caius. – Szükségünk van annyira?
Hangsúlya újabb mosolyra késztetett, de rendeztem az arcvonásaimat, mielőtt válaszoltam.
– Amennyit csak szerezni tudunk, Cai, majd utána még tízszer annyit. Miattad kezdtem el aggódni a
jövőn, most pedig már meg vagyok győződve róla, hogy a jövendölésed meglehetősen pontos volt. Ha
a helyzet ilyen iramban romlik, a vas nemsokára saját súlya százszorosát fogja érni aranyban, és nem
lesz időnk vagy lehetőségünk kibányászni, megolvasztani, majd idehozni a bányákból. Egy
aranyrudakkal teli raktár csak hasfájást okoz, amikor magadnak kell előállítanod az ételt, mert nem
lesz kitől vásárolni. Viszont ha a raktárunk vassal van tele, minden szerszámot elő tudok állítani, ami
az élelem megtermeléséhez és betakarításához szükséges, és a fegyverekkel elkergethetünk bárkit, aki
lopni akar tőlünk.
Egyetértően bólintott, sikerült meggyőznöm.
– Most is igazad van, Publius, mint általában. Időnként nagyon ostoba tudok lenni.
– Ez nem ostobaság, testvér. Egyszerűen csak nehéz felfogni, hogy a vas egy napon többet fog érni
az aranynál, ennyi az egész.
– Az Úrra, elhitte ezt egyáltalán valaki?
– Persze, én.
– No igen, tudhattam volna. Tehát, mikor indulsz?
– Körülbelül három hét múlva.
– Akkor magaddal viheted Lignust is.
Undorodva ráztam a fejem.
– Krisztusra, remélem, el tudom kerülni! Persze valószínűleg igazad van, és ha szükséges,
megteszem. De jobban teszi, ha okosan viselkedik, amíg el nem tűnik a szemem elől.
– Úgy fog, barátom, ebben biztos vagyok. – Caius nyújtózkodott és ásított. – Azt hiszem, meg is
feledkeztem az ételről, inkább elmegyek aludni. Múlt éjjel alig három órát aludtam, és már túl öreg
vagyok ehhez. Jó éjt, és ne feledkezz el a kétélű dárdámról!

VIII.
Rengeteget gondolkodtam a dárdán. Nagyon hosszú ideig szinte nem is gondoltam másra.
Beszélgetésünk estéje után hónapokig dolgoztam rajta éjjel és nappal, nem tudhattam, hogy még tíz
évnek kell eltelnie, mielőtt a felfedezés forradalmasítja hadviselésünket, és még többnek, mire
rájövünk, mi is került a kezünkbe.
Victorex, Terra birtokának intézője rákapott Caius elképzelésére, mielőtt barátom egyáltalán
befejezhette volna a felvázolását, mivel a lovak jelentettek neki mindent. Ő maga is úgy nézett ki, mint
egy ló. Magas volt és kopasz, eltekintve egy sűrű, egyenes szálú, vörösesbarna hajsávtól, amely a füle
fölött vette körbe a fejét, akár egy megnyírt sörény. Megnyúlt, hegyes füléhez nagy, közel ülő szempár
társult, valamint egy sápadt arc, amely mintha az egész fejét kitöltötte volna. Orra hosszú volt és
lapos, hatalmas lapátfogai pedig egészen előreugrottak a szájában. És hiányzott az álla. Mindent
összevetve érdekes külsővel rendelkezett. Amikor Equus első alkalommal megpillantotta, így kiáltott
fel:
– Istenem! És még ők hívnak engem Equusnak!
Victorex volt a tökéletes ember Caius új tervének végrehajtására, és egy pillanatig sem vesztegette
az időt. Miután a Terra-villából áthozta a holmiját hozzánk, első dolga volt ellenőrizni az összes
lovunkat. Egy héten belül szétválogatta őket nem, súly és szín alapján, és bonyolult terveket, ábrákat
készített a „vérvonalaihoz”, ahogy ő nevezte, valamint a tenyészistállókhoz. A kolónia összes villáját
is beleszámolva huszonhét csődörrel rendelkeztünk, körülbelül ötven kancával, valamint számos
herélttel, szamárral és öreg állattal, melyeknek már nem vehettük hasznát. Victorex
tenyészállománynak kiválasztotta a három legszebb csődört, valamint a tíz legnagyobb, legerősebb
kancát, ezeket a mi villánkban helyeztük el. A többit szétosztottuk a kolónia birtokai között. Caius
mindenkit értesített a tervünkről, és ha volt is valakinek kifogása az állatok átcsoportosítása ellen,
nem adott neki hangot. Mindenkinek szóltak, hogy a kolóniát elhagyó expedíciók útközben szintén
keressenek használható állatokat. Gebék és csapott hátú lovak nem érdekeltek, de ha valamelyiket
érdemesnek találtuk a tenyésztésre, azért tisztességes árat fizettünk, és visszahoztuk a kolóniára.
Az első lehetőség akkor adódott, amikor Noviomagusba utaztam, hogy találkozzam Statiusszal, de
azon az úton egyetlen lovat sem szereztünk, eltekintve persze a kilenc, vassal megrakott szekér elé
befogott állattól. Caiusnak igaza volt, jól időzítettük az utazást. A Lignus számára meghatározott
huszonegy napos türelmi idő éppen akkor járt le, amikor felkészültünk a kolónia elhagyására, és el
kellett még két napot töltenie a börtönében, hogy biztonságban kivihessük a kolónia területéről. Fia,
Simeon csak lassan gyógyult, és bár minden esély megvolt rá, hogy újra egészséges lesz, a lába
annyira megnyomorodott, hogy még Cletus szakértelme sem bizonyult elegendőnek a helyrehozásához.
Lignus égései ugyanakkor csupán felületi sérülések voltak, és gyorsan gyógyultak, kivéve a bal fülét.
Fejének többi részén máris nőni kezdett a haj, amitől mosdatlan és elhanyagolt kinézete lett –
szerintem remekül illett hozzá. Továbbra is bűzlött, akár egy kecske, ezért utasítottam, hogy fürödjön
meg, mielőtt felengedem valamelyik szekeremre.
Mindössze két szekeret vittünk magunkkal, a sónak és az útközben beszerzendő árucikkeknek,
Lignus pedig az egyik szekér aljában kapott helyet, megláncolva. Senki nem jött ki elbúcsúzni tőle
vagy jó utat kívánni. Jóval a kolónia határán, egy Sorviodonum nevű kisváros mellett, négy út
találkozásánál szabadítottuk meg láncaitól, és engedtük útjára.
Miután megváltunk tőle, mindkét irányban eseménytelenül telt az utunk, próbáltuk elkerülni a
településeket, nehogy felfigyeljenek ránk. Gyorsan lerendeztük az ügyletünket Statiusszal, és
legnagyobb megelégedésére abban is megegyeztünk, hogy az új év előtt ismét találkozunk. Miután
ismét bizonyítékot szerzett őrültségünkről és gazdagságunkról, és a kezében tartotta az újabb
elképesztő fizetséget, Statius boldogan vitte volna a következő szállítmányt egyenesen a kolóniánkra,
de viszolyogtam a gondolattól, hogy megtudja, merre lehet megtalálni minket és az aranyunkat. Azt
mondtam, egyébként is kell jönnöm Noviomagusba, más ügyeket elrendezni.
Öt nappal azután, hogy elköszöntünk Statiustól, már ismét saját földünkön jártunk, és kellemes
meglepetésként ért, hogy távollétemben régi barátomat, Alaric püspököt elszállásolták a villában. Ő
volt az első, akit megpillantottam a fogadásunkra kiszaladó kisebb csoportban, azonnal felismertem
Caius mellett magas termetéről és ősz hajáról. Ezúttal jó híreket hozott, de akkor még nem említette
őket. Luceiia elmulasztotta az érkezésemet, mert éppen a villán kívül akadt elintéznivalója az új
asszonytanács ügyében, de Caius biztosított róla, hogy nemsokára hazaér. Felügyeltem a lerakodást a
szekerekről, valamint az áru szétosztását, majd a fürdőház felé vettem az irányt, hogy lemossam az út
porát.
Amikor visszatértem a házba, Caius a dolgozószobájában ült az ablak mellett, és egy kupac
szorosan összetekert, viasszal lezárt pergamen fölött mélázott. Kíváncsian megkérdeztem, mit olvas,
mire egy olyan ember eufóriájával reagált, aki valami hatalmas kincset talált. A pergamenek mind
levelek voltak a fiától, Picustól – egy év alatt írta, és katonai futárral küldte őket haza a birodalom
különböző részeiről a colchesteri helyőrségbe, Plautusnak címezve. Plautust azonban Picus távozása
után áthelyezték Londiniumba, és a colchesteri postafelügyelőket nem nagyon érdekelte, hogy
továbbítsák neki a leveleket. Végül mégis elküldték egyben, ő pedig kötelességtudóan továbbküldte
Alaricnak, mert tudta, hogy a pap időnként meglátogatja Cait. Miután évekig várt rájuk anélkül, hogy
egyáltalán tudott volna a létezésükről, Caius most elhatározta, vár még egy kicsit, mielőtt elolvassa
őket, kínozza magát az önfegyelemmel, és nem enged a kísértésnek, hogy feltépje és végigböngéssze
őket. Mostanra azonban eleget várt, és elolvasta az egyiket. Vigyorogva magára hagytam, tudtam, hogy
később úgyis megmutatja mindegyiket.
Aznap este vacsora után, amikor Luceiia és a két nő, akik a villában vendégeskedtek,
visszavonultak feleségem új cubiculumába megvitatni tanácsbeli ügyeiket, Caius, Alaric és én
letelepedtünk Caius dolgozószobájában, és beszámoltak mindenről, ami a távollétem alatt történt. Cai
még nem állt készen rá, hogy Picus leveleiről beszéljen. Túlságosan új volt az öröm, túl
magántermészetű, túl drága ahhoz, hogy megossza, és Alarickal tökéletesen megértettük az érzéseit.
Egyikünk sem erőltette a témát, ezért beszélgetésünk meglehetősen csapongó volt.
– Philippus Ascanus itt volt a villában – mondta váratlanul Caius, a társalgás egyik hosszabb
szünetében. – Egy nappal azután érkezett, hogy te elmentél.
– Kicsoda? – Tökéletesen jól hallottam, de a név olyan idegenül hangzott, hogy meg kellett kérnem,
ismételje meg.
– Philippus Ascanus. Nem emlékszel rá?
– Hogy emlékszem-e? Persze hogy emlékszem! Hogy felejthetném el? Mi járatban volt?
– Azért jött, hogy bejelentse az igényét az örökségére. – Caius hangja száraz volt, akár a sivatagi
szél, és egy pillanatig elvesztem az örvénylő gondolatok között.
– Örökség? Miféle örökség? Beszéltél vele? Elképesztő, hogy egyáltalán a közeledbe mer jönni
azok után, ahogy a legutóbbi alkalommal elbántál vele. Mikor is volt? Az Úrra, Cai, húsz évvel
ezelőtt… de inkább közelebb a harminchoz!
Caius felmordult.
– Öregszel, barátom, és ahogy az öreg emberek általában, te is hajlamos vagy túlzásokba esni.
Sajnos nem tévedtél túl sokat, de az eset nem egészen húsz éve történt. – Megköszörülte a torkát, és
sikerült jó adag undort csempésznie a hangjába. – A fickó jelleme semmit sem fejlődött, és attól
tartok, újabb tíz év alatt sem fejlődne. Sarlatán és szélhámos, bár sokkal merészebb és szemtelenebb,
mint húsz évvel ezelőtt volt. Igaz, merészségnek sosem volt híján.
Alaric kíváncsian nézett egyikünkről a másikra, míg végül megkönyörültem rajta, és elmagyaráztam
neki, miről van szó.
– Philippus Ascanus a '67-es invázió előtt rövid ideig velünk szolgált. A legrosszabb fajta tiszt
volt, brutális vadállat, szadista, és a saját nemét kedvelte. Éheztette az embereit, és elköltötte az
élelmükre szánt pénzt. Caius az egyetlen lehetséges módon bánt el vele: hadbíróság elé állította, ahol
megfosztották a rangjától és elbocsátották a legióból.
– Jobb lett volna felakasztani – jegyezte meg keserűen Caius.
– Nem értem – fordultam felé. – Az ősi istenek nevére, mit keres itt egyáltalán? Miben
mesterkedik?
Kérdésem hallatán meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Mit keres? Természetesen a saját boldogulását. Valószínűleg szeretne a szomszédunk lenni.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
Caius bosszús mordulás kíséretében felelt.
– Úgy tűnik, innen északra az egyik villát egy nagybátyja vette meg, aki váratlanul elhunyt, és
kedvenc unokaöccsére hagyta a házat.
– Istenem! És Philippus Ascanus most itt van?
– Itt volt. Nem maradt sokáig.
– Melyik villa az? Közel van hozzánk?
– Elég közel. Amikor elmondta, miért van itt, arra gondoltam, nem ártana megtámadni az igényét,
de aztán meggyőztem magam, hogy az szánalmas lépés volna. A nagybácsi hivatalosan sosem lett a
villa birtokosa, de kifizette az árát, vagyis a villa és a föld az egyedüli örökösére száll.
– Philippus Ascanusra?
– Philippus Ascanusra. Ha jól tudom, Glevum közelében él. A barátodtól, az ottani tribunustól tudta
meg a nagybátyja halálának hírét.
– Scalától? Néhány évvel korábban, egyik glevumi utazásom alkalmával találkoztam Marius Scala
tribunussal. Kellemes ember volt, és barátságunk üdítő kapcsolat volt, ha nem is tartott túl sokáig.
– Igen, tőle.
– Szent Isten! – Újabb gondolat jutott eszembe. – Hogy tudtad meg mindezt? Azt mondod, azért jött
ide, mert tudta, hogy ez a te birtokod?
Apró, fagyos mosoly suhant át Caius arcán, és arisztokratikus, vontatott beszéde még
hangsúlyosabbá vált.
– Nem, nem egészen. Szerintem őszintén meglepődött, amikor itt talált. Azt is mondhatnám, eléggé
zavarba jött, és nem találta a szavakat. Úgy nézett ki, mintha megint rajtakaptam volna valami tiltott
dolgon. Nevetséges látvány lett volna, de az a baj, hogy a fickón sosem tudtam mulatni. Én voltam az
utolsó ember a világon, akire itt számított, és alaposan meglepődött, hogy hirtelen az ajtómban találta
magát látogatóként. Azt hitte, veled fog találkozni. Scala barátod bizonyára azt az érzést keltette
benne, hogy ez a te birtokod.
– Az enyém? Miért tenné ezt Scala? – Elhallgattam, és jobban belegondoltam. Lehet, hogy Scala
tévesen ezt a következtetést vonta le, elvégre alig egy hetet töltöttem a társaságában, és rengeteg
minden történt, beleértve néhány hosszabb ivászatot is. Egy vállvonással túltettem magam a
problémán. – Akkor is meglep, hogy Ascanusnak van képe elém állni, tudván, hogy mit tudok róla.
Miért akart beszélni velem?
Caius a fejét csóválta, apró mosolya egyre jobban kiszélesedett.
– Fogalmam sincs, valószínűleg meg akart tudni mindent a környékről. Egyedül a te nevedet
ismerte, mert a barátodtól, Scalától megkapta. Azt viszont nem látom be, miért ne merne a szemed elé
kerülni. Szerintem egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ismerhet téged, és valószínűleg akkor sem
emlékezne rád, ha odaállnál elé. Ne feledd, Ascanus pocsék tiszt volt, a legrosszabb fajta. Az ilyen
emberek nem ismerik fel az alattuk szolgáló katonákat, sőt még emberi lényként sem hajlandóak
elfogadni őket. Azt a tanácsot kapta, keresse meg a villatulajdonos Publius Varrust. Ha egyáltalán
emlékezett erre a névre a múltjából, a rég elfeledett katonakorszakából, az az ember csak egy
egyszerű centurio volt. A centurióknak nincsenek villáik, Publius. Elfeledkeztél róla, hogy amikor
együtt szolgáltunk vele, még nem léptettek elő, és nagyapád vagyonával sem rendelkeztél. Philippus
Ascanus soha nem találna kapcsolatot egy húsz évvel ezelőtti egyszerű katona és egy befolyásos,
gazdag ember között. Egyébként most már tudja, ki vagy – folytatta vigyorogva. – Elmondtam neki
mindent rólad, és figyelmeztettem, hogy nem fogsz örülni, ha újra meglátod. Tisztában van vele, hogy
nem lesz szívesen látott vendég ezen a vidéken, és hívás nélkül soha nem fog visszajönni, ezt
elhiheted.
Megpróbáltam eltüntetni a ráncokat a homlokomról.
– Ugye nem akarod felvenni a telepesek közé?
Újra elmosolyodott.
– Nem, egyáltalán. Ennek a valószínűsége nagyon csekély, sőt nem is nevezném valószínűségnek.
Azt hiszem, a vidéki élet csábítása abban a pillanatban megremegett, amikor szemben találta magát
velem, és végképp elillant, amikor megtudta, hogy te is itt vagy velem. A gondolat, hogy két olyan
ember közelében fog élni, akik tudják róla az igazságot, és akik lelkiismeret-furdalás nélkül
megbélyegeznék őt, elviselhetetlen a számára.
– Tehát nem gondolod, hogy a kolónia részévé fog válni? – Most már én is vigyorogtam.
– Nem, viszont most, hogy le kell mondania az álmáról, az ügynökeim talán méltányos áron meg
tudják venni a villáját.
– Sosem fogja eladni neked, Cai – csóváltam a fejem.
– Sosem tudja meg, hogy közöm van hozzá. Megkapja a pénzt, és el is feledkezik erről a helyről.
– Hm. – Eltűnődtem, sikertelenül próbáltam felidézni magamban a húszéves emlékeket Philippus
Ascanusról, de csak egy kissé pocakos, alaposan elhasznált testet és egy halvány, tésztaszerű arcot
láttam magam előtt dupla tokával és lebiggyedő ajakkal. A szemére nem emlékeztem, sem más
jellegzetes ismertetőjelre, még a haja színére sem. Rájöttem, hogy Cainak igaza van. Ascanus el fogja
adni a birtokot, mi pedig még több földet szerzünk.
– Milyen az a villa?
– Kiváló. Nem túl nagy, de jó a személyzet, és remekül vezették. Elmentem megnézni, amint
megtudtam, hogy Philippus visszatért Glevumba. – Caius felállt. – Maradj, csak kinyújtóztatom a
lábamat – mondta Alaricnak, aki szintén fel akart állni. A pap visszaült, Caius pedig a kandallóhoz
sétált és megrakta a tüzet, mielőtt visszafordult.
– Ennyi az egész? – kérdeztem zavartan. – Nem mondta meg, miért jött a villánkba?
– Csak annyit mondott, hogy Publius Varrust keresi, és hogy Scala adta meg neki a neved.
Visszasétált a helyére, az asztal mellé, és útközben megfogta Alaric vállát. Egyik ujját
megnedvesítette, óvatosan beledugta az asztal közepén álló sótartóba, majd szórakozottan az ajkához
emelte, és lenyalta róla a sót. Végül a némán figyelő papra nézett.
 – Alaric, mit gondolsz erről a beszélgetésről?
A püspök lassan pislogott, és néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt megszólalt.
– Nos, barátaim – mondta visszafogott, kimért hangon –, ami engem illet, különös, nem várt
szavakat és keserűséget hallok két olyan ember szájából, akiket kedvelek és tisztelek. Örök kárhozatra
ítélnétek egy embert, akiről húsz éve semmit nem hallottatok, miközben mindketten elismeritek
egymásnak, és nekem is, hogy a régi ellenszenven kívül erre semmi más okotok sincs. Nem látok
bennetek könyörületet, barátaim, és nem hallom a megbocsátást, amiért áldott Krisztusunk könyörgött
nekünk ellenségeinkkel szemben.
Savanyú képpel néztünk össze Cuiusszal.
– Alaricnak igaza van – mondtam végül.
Caius hatalmasat sóhajtott.
– Tudom – felelte. – Tudom. – Megrázta a fejét, és újabb sóhaj kíséretében felállt. – Fogadjuk meg
kimondatlan tanácsát, és inkább beszélgessünk másról. Még egy kupa bort? – Miközben töltött, szinte
csak saját magának dünnyögve folytatta. – Holnap ettől függetlenül üzenetet küldök londiniumi és
glevumi ügynökeimnek, hogy tisztességes árért megvenném a villát. – Határozottan letette a kancsót. –
Reggel az lesz az első dolgom, hogy útjára bocsássam a leggyorsabb futárunkat.
Így történt, hogy kolóniánk megnövelte méretét Ascanus birtokával, mi hárman pedig kellemes
beszélgetéssel töltöttük az este hátralévő részét.
Másnap reggel megkezdtem szokásos havi körutamat a kolónia birtokainak területén. A nap lassan
és eseménytelenül telt, egyike volt azoknak a vidéki, munkás napoknak, melyeket csak a keserves,
kemény munka és a készletek fájdalmasan aprólékos felmérése tesz emlékezetessé. Listát kellett
készíteni a terményről, a gabonatartalékról és ezer más dologról, ami életben tart egy gyorsan
növekvő közösséget. Késő délután indultam haza, és nehéz, nagy cseppekkel éppen eleredt az eső,
amikor átléptem a Britannicus-villához tartozó földek határát. Felnéztem a hirtelen elszürkült égre, és
áldottam Luceiia előrelátását, aki meggyőzött róla, hogy magammal vigyem a köpenyem. Szép, derűs
napnak indult, de kora délután tépett felhőfoszlányok érkeztek nyugat felől, és rájöttem, hogy
feleségemnek igaza volt, amikor előző este záport jósolt délutánra. Mostanra a felhők közötti rések
összeforrtak, és úgy tűnt, ez az eső nem fog egyhamar elállni. Szekérrel utaztam, mivel vittem néhány
új szerszámot a külső birtokokra, de Equus egy nappal korábban eltávolította a bőrponyvát, hogy
megvarrjon rajta egy szakadást, és még nem tette vissza. Gyorsan előszedtem vastag köpenyem a hátul
lévő ládából, bebugyoláltam magam, fejembe húztam a csuklyát, majd átbújtattam a kezem a
nyílásokon, és újra megfogtam a gyeplőt. Hideg széllökések ostromoltak, ám én védve maradtam
köpenyem alatt. Az egyre erősebb eső és szél eredménytelenül csapkodta a meleg ruha vastag, sűrű
szövésű, szél– és vízálló felületét. Csupasz kezem még így is merevre fagyott a gyeplő szorításától,
mire elértem a villa kapuját, és hálásan befordultam az udvarra.
Az időjárás miatt gyorsan hajtottam, szegény lovamat belepte a sár, és gőzölgött, akár egy
sudarium. Az eső közben elállt, a felhőtakaró felszakadozott, egyre szélesebb sávokban bukkant elő a
kék égbolt. Odadobtam a gyeplőt az egyik istállófiúnak, nedves köpenyemet pedig Gallónak, Caius
főudvarmesterének, és Caius után kiabálva befutottam a házba. Nem találtam meg, ahogy Alaricot és
Luceiiát sem. A ház a szolgáktól eltekintve teljesen üres volt. Ingerülten indultam a kovácsműhelybe,
de Equus is eltűnt, meglátogatta egy másik villa kovácsát. Csalódottan tértem vissza a villába, ahol
most, hogy már volt időm figyelni, Gallo udvariasan közölte, hogy Caiusért és Alaricért szekeret
küldtek barátaink, Terrix és Fermax, akiket mindenki csak Terrának és Firmának hívott. Vacsorára is
az ikreknél maradnak, és másnap reggel térnek haza. Feleségem más nőkkel együtt meglátogatta az
egyik szomszédunkat, akinek a felesége nagy fájdalmak közt próbálta világra hozni negyedik
gyermeküket. Még a lányaim is elmentek egy másik villába a barátaikhoz, dajkájuk, Annika
társaságában. Simeon egyedül maradt? – kérdeztem. Nem, felelte, átszállították az anyja otthonába,
aki a lányokkal együtt új házba költözött. A fiú túl volt az életveszélyen. Megsemmisülten indultam a
fürdőbe, és megkértem Gallót, hogy szerezzen valami ennivalót, azután gyújtson be Cai
dolgozószobájában.
Egy órával később megfürödve, jóllakottan és kényelmes, meleg ruhában üldögéltem Cai
asztalánál, az ablak előtt, és türelmesen vártam, hogy valaki hazaérjen.
Mire meghallottam a gyerekek érkezésének zaját, már kezdett sötétedni. Eléjük siettem, és magam
is meglepődtem, mennyire lelkesít a gondolat, hogy eltölthetek velük egy kis időt anélkül, hogy más
feladatok elvonnák a figyelmemet. Luceiiát és engem a barátaink különös embereknek tartottak, mert
rengeteget foglalkoztunk a gyerekeinkkel, és élveztük a társaságukat. Ám más ügyek állandóan
közbeszóltak, és manapság már alig jutott időnk rá, hogy a kicsikkel legyünk. A szokásos
elégedettséget éreztem, amikor láttam, mennyire megörülnek nekem: a legidősebb, tízéves Veronica,
az elbűvölő, hétéves Lucilla, valamint a lélegzetelállítóan szép, négyéves Dorathea, aki ma este
szipogott, mert egy kicsit megfázott.
Még akkor is együtt voltunk, amikor Luceiia hazaérkezett a hírrel, hogy az egyik legújabb
telepesünk, Margaret Lupidus ikerlányoknak adott életet. Ez nem volt jó hír. Az ikerfiúkat Remus és
Romulus miatt nagy becsben tartották Rómában, de az ikerlányok csak terhet jelentettek minden
családnak, és nem néztek rájuk jó szemmel. Miután a gyerekek lefeküdtek, Luceiiával megosztottunk
egy kupa bort, és szánakozva ittunk a Lupidus családra, ahol hét szülésből öt élő lánygyermek maradt,
fiú viszont egy sem érkezett. Nagyon szerettük a lányainkat, de nem sok család engedhette meg
magának, hogy annyi lányt tartson el, mint mi. Voltak időszakok, amikor vágytam egy fiúra, de ezt
soha nem említettem meg Luceiiának.
Amikor kiürült a kupa, felálltam, hogy újratöltsem, és beszámoltam a földeken töltött napomról. Jól
szórakozott a földművesek megjegyzésein és észrevételein, akik egészen más szögből néztek a világra,
mint a többi ember, ami gyakran vezetett mulatságos helyzetekhez. Végül lehajoltam és megcsókoltam.
– Elég korán van még a bűnbeeséshez. Gyere, bújjunk ágyba!
– Miért? Tán fáradt vagy?
Hangosan felnevettem.
– Nem, de hideg, nedves éjszaka van, és szükségem van a melegségedre.
Elnézően szipogott.
– Melegem az van bőven, de csodálatos ez az éjszaka, és egyáltalán nincs hideg.
– Hiszen esik az eső!
– Ugyan, egy órával ezelőtt elállt. Szép az idő, és tiszta az ég. Ma éjjel látni fogjuk a holdat.
Ártatlanul pislogtam.
– Valahol biztosan nedves az idő.
– Csakugyan. Menjünk!
Együtt álltunk fel, torkomat már fojtogatta a vágy, de az illendőség még mindig megkövetelte a
magáét.
 – Mi lesz a vacsorával? – kérdeztem rekedten.
– Mi lenne? Csak mi vagyunk itthon, mindenki más elment. Szóltam Gallónak, hogy a saját
szállásunkon főzök valamit. Mit szeretnél vacsorára? – Ő is halk, fojtott torokhangon beszélt.
– Téged!
– Nos, uram – felelte mosolyogva –, a vacsora majdnem kész, csupán az utolsó simítások vannak
hátra.
Nem sokkal később lihegve birkóztunk az ágyunkon, akár a friss házasok, akik túlságosan
türelmetlenek ahhoz, hogy a ruhák ledobásával bajlódjanak. Készen álltam, és ahogy behatoltam
feleségem testének szerető melegébe, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszafogjam kitörni
készülő magomat. Luceiia lágyan fogadott magába, nekem pedig ki kellett ürítenem a tudatomat, hogy
ellazuljak és ne mozduljak. Ám tudtam, hogy minden hiábavaló; testem és elmém összefogtak ellenem,
és éreztem, ahogy növekszik bennem a feszültség, pusztán a forró és nedves érzés hatására. Ám végül
megmenekültem, ugyanakkor meg is riadtam, mert a ház mélyéről keserves gyermeki kiáltás hangzott
fel. Luceiia azonnal mozdulatlanná dermedt, fejét oldalra hajtotta, az átmenet szeretőből anyába egy
pillanat alatt ment végbe.
– Ez Dora.
– Tudom. – Szerettem volna, ha nem oda figyel. – Annika majd gondoskodik róla.
– Beteg a gyerek, láza van.
– Megfázott, ennyi az egész. Az én problémám sokkal sürgetőbb.
Egy pillanatig még ügyet sem vetett rám, feszülten hallgatózott, de a kiáltás nem ismétlődött meg,
így egy idő után ellazult, és ismét rám összpontosított.
– Probléma? Problémád van? Miféle probléma? – Kissé megmozdította a testét. – Ó, ez a
probléma? – Éreztem a mosolyát, ahogy a sötétben mozgott alattam. – Nos, kedvesem, ezen könnyen
segíthetünk. – Lenyúlt a derekához, feljebb húzta a ruháját, aztán egész testében megfeszült, és
szorosan átölelt a combjaival. Megragadott a fülemnél fogva, közelebb vonta az arcom, és megtöltötte
a szám forró, kutakodó nyelvével. Éreztem, ahogy az ágyéka összerándul és megemelkedik, teste
megnyílik és elnyel, akár a forró fürdővíz, én pedig kirobbantam, elfeledkezve mindenről, kivéve az
üvöltő önkívületről a fejemben. Aztán, miközben kiürülve ziháltam, Luceiia megmozdult alattam, és
eltávolodott tőlem.
– Ne aludj el, még akarok! – suttogta.
Az oldalamra fordultam.
– Hová mész? – Tudtam a választ, és a következő pillanatban már el is tűnt. A szerető nem állhatott
az anya elé.
Hosszú ideig feküdtem ott, lassan nyerve vissza öntudatomat, aztán legurultam az ágyról, és
megigazgattam a ruhám, hogy kényelmesen álljon, mielőtt az ablakhoz léptem, és kinyitottam a
táblákat. Meleg, lágy késő júliusi éjszaka volt, nyoma sem maradt a néhány órája még zuhogó esőnek.
Felkaptam a köpenyem, egyik lábamat átvetettem a párkányon, és élveztem a hideg kő érintését
meztelen bőrömön; hallgattam az éjszaka neszeit, miközben mindarra a kellemes dologra gondoltam,
amit megtaláltam a nőben, akit feleségül vettem. Az ágyékom kiürült, szinte sajgott, és lustán élveztem
a kielégültség örömét, próbáltam felidézni az érzéseket, melyeket vágyam idézett elő bennem nem
sokkal korábban. Természetesen hiábavaló próbálkozás volt, hiszen testünk és elménk éppúgy nem
képes emlékezni a múló gyönyörre, mint a hirtelen fájdalomra, és az éjszaka neszei hamarosan el is
vonták a figyelmemet. Hangokat hallottam a közelben, egy férfi és egy nő beszélgetett, bár a szavaikat
nem értettem. Hamarosan odébbálltak, hangjuk beleolvadt a hirtelen felriadó kutyák ugatásába.
Valahol messze fülemüle szólalt meg, én pedig elbűvölve hallgattam a csodálatos éneket, elveszve
egy fantáziavilágban, míg egy durva hang vissza nem rántott a valóságba. Alattam valaki részeg,
dallamtalan gajdolásba fogott, ami darabokra törte a csendet, majd egy nehéz test puffanása
hallatszott, és végül csend. A fülemüle újrakezdte, de most már kényelmetlenül fészkelődtem, áthűlt
hátsó felem tiltakozott a kő ablakpárkány érdessége ellen.
Nem hallottam Luceiia visszatérését, de hirtelen ott állt mögöttem, beletúrt a hajamba, és rálehelt
nyakam lágy bőrére. A szenvedély, melyet az imént hiába próbáltam felidézni, egy csapásra visszatért
és magával sodort. Vissza húztam lábam a hűs éjszakából, és újra az ágy felé indultam. Kezem, ajkam,
tudatom tele volt Luceiia valóságával, és ezúttal már szántunk rá időt, hogy levetkőzzünk, mielőtt
felajánljuk egymásnak meztelenségünket. Szeretkezésünk csodálatos volt, tele szerelemmel és
élvezettel – két szerető egyesülése, akik tökéletes otthonosságot találnak a másik ismerős testében.
Összeolvadtunk, szerető ragaszkodással mozogtunk, és együtt értünk a csúcsra, ahol a partnerek élet
és halál közt lebegnek, tudván, hogy a boldogság mindkét oldalon elérhető.
Ám most én voltam az, aki felriadt. Fél könyökre támaszkodtam, és a fejemet oldalra billentve
hallgattam az idegen hangot, amely visszarántott az alvás széléről.
– Publius, mi az? Mi baj?
– Csst! Figyelj! Mi ez a zaj?
– Miféle zaj?
Felültem, arcomat a nyitott ablak felé fordítottam.
– Ez a zaj! Figyelj!
Újra hallatszott, egy pánikba esett férfi kiabálása volt, távoli és elmosódott, de egyre többen
csatlakoztak hozzá, és egyre közelebbről. Kiugrottam az ágyból, az ablakhoz rohantam, és amikor
kihajoltam, meghallottam a rettenetes szót: „Tűz!”
– Tűz van! – szóltam hátra a vállam fölött Luceiiának. – Riadót fújtak. – Nem láttam semmit,
füstszagot sem éreztem, de a gyomrom összeszorult az idegességtől. – Gyorsan, gyújts lámpást! –
Elkezdtem összeszedni a ruháimat a sötétben, valahogy magamra rángattam őket, és kirohantam a
szobából, mielőtt Luceiia megtalálta volna a taplósdobozt.
Az udvarban már óriási volt a nyüzsgés, emberek szaladgáltak mindenfelé, és hirtelen egy lovas
vágtatott be a ház elé, egyenesen felém véve az irányt. Amikor odaért, leugrott a hátasról, és kis híján
elterült a lábam előtt. Megragadtam a karját, és segítettem neki felegyenesedni.
– Mi történt, ember? Hol van tűz?
– A magtárakban! – lihegte levegő után kapkodva. – A magtárakban, fent a dombon! Négy is
lángokban áll!
– Négy! A pokolba! Hol voltak az őrök? Mindenki megvakult ott fenn?
Egy magtár leégése is tragédia; négy már katasztrófa. Nehezen fogunk felhalmozni elegendő élelmet
a következő télre. Megfogtam a férfi vállát, és a másik kezemmel elkaptam a lova kantárját.
– Elviszem a lovad, segíts felszállni, gyorsan!
Könnyedén fellendített, és egy pillanatig küzdenem kellett az irányításért, mert a hátast megzavarta,
hogy rögtön felpattan rá valaki, miután az előző lovasától megszabadult. Végül sikerült megfékeznem,
és a kívánt irányba fordítottam.
– Szólj mindenkinek a kolónián! – utasítottam a lovast. – Minden katonának, minden telepesnek!
Menjenek fel a dombra, amilyen gyorsan csak tudnak! Ki oltja a tüzet?
– Csak a katonák, akik ott voltak szolgálatban. Senki más nincs a közelben.
– Ördög és pokol! Azonnal odamegyek, te pedig küldd a többieket az úton, amilyen gyorsan csak
tudod! Mondd meg, ha késlekednek, szűkös telünk lesz! – Sarkamat a ló oldalába vágtam, és amint
kiértünk a villa délkeleti végét körbeölelő útra, az előttem emelkedő domb tetején megpillantottam a
vészjósló, füstös izzást.
A következő órák összemosódnak az emlékezetemben, olyan megszállottsággal küzdöttünk a lángok
ellen. A tűz dacos haraggal tombolt, nem volt hajlandó megadni magát, gyökerei a szárított gabona
halmainak mélyére nyúltak. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy már az oltás kezdetén felfigyeltem
valamire: az égő halmokat olajba áztatták, mielőtt meggyújtották a tüzet; a lángtenger szélén
szétszóródott a gabona – a katasztrófa felfedezői hordták szét –, de a szemek összeálltak, egymáshoz
tapasztotta őket a ragacsos, gyúlékony anyag, amelyet a gyújtogató locsolt rájuk.
A gondolatra, hogy van köztünk egy őrült, azonnal eszembe jutott, hogy egyetlen férfi sem maradt a
villában. Akárki is volt a gyújtogató, szinte biztos, hogy most nem a tüzet oltja.
Közvetlenül mellettem Erasmus Sita dolgozott, egy fiatal óriás, a kolónia hadseregének decuriója.
Hatalmas és erős ember volt, legalább egy fejjel magasabb nálam. Megfogtam a karját és intettem,
hogy lépjünk hátra a dübörgő lángoktól és a füsttől. Közelebb hajolt, hogy hallja, amit mondani
akarok. Utasítottam, hogy válasszon ki tíz fiatal, erős katonát, és amilyen gyorsan csak tudnak,
erőltetett menetben siessenek vissza a villához. Keresse meg Luceiiát, és győződjön meg róla, hogy
nincs veszélyben, aztán az embereivel maradjanak a villában, és álljanak őrt. Láttam a zavart és a
kíváncsiságot a szemében, ezért a tűzre mutattam.
– Ez nem véletlen, Sita. Négy helyen gyulladt meg, és most azzal fenyeget, hogy egyetlen nagy tűzzé
olvad össze. Valaki szándékosan felgyújtotta az épületeket. Nem tudom, ki, és miért tette, de szeretnék
felkészülni rá, ha az a fattyú valami mást is tervez ma éjszakára. Siess vissza a villába, de ne a fő
úton, így elkerülheted a felfelé igyekvőket. Ha látják, hogy visszafelé mégy, az zűrzavarhoz vezethet.
A lényeg, hogy siess! Megértetted?
Válasz helyett futásnak eredt, és már el is kezdte összeszedni az embereit.
Emlékszem, megpróbáltam vödörláncot szervezni az erőd befejezetlen ciszternájától, de nem volt
elég ember a munkához. Aztán megérkeztek az első segítők, és a csermely hamarosan áradattá bővült,
miközben a lángok egyre magasabbra csaptak, és a feltámadó szél szikraesővel borította el a négy
kisebb, egyelőre még ép magtárat.
A magtárak voltaképpen zömök fadobozok voltak, az illesztéseknél kőzúzalékkal, és az egészet
oszlopokra emeltük, hogy óvjuk a nedves földtől, majd nehéz, lankás tetővel fedtük le.
Gyomorforgatóan jól égtek. Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy nem győzhetünk, de azt hiszem, nagyon
lassan jött a felismerés. Sűrű, bűzös füst kavargott mindenhol, obszcén módon tekeredett felfelé. A
gabonahalmok minden részéből áradt, ehetetlenné tette az élelmiszert, mielőtt még a deszkák átégtek,
és a szemek a földre ömlöttek volna. Hamarosan minden erőfeszítésünkkel már csak arra
koncentráltunk, hogy megóvjuk a megmaradt négy tárolót.
Egyszer eltántorogtam a tűz közeléből, hogy szívjak egy kis friss levegőt, mert az egész belsőm
égett a rengeteg belélegzett füsttől. Találtam egy fűrészbakot, nekitámaszkodtam, és valaki a kezembe
nyomott egy kancsó vizet. Hosszan ittam, aztán egy időre leültem, figyeltem a nyüzsgést körülöttem.
Kimerültem, de addigra a többiek sem voltak jobb állapotban.
Túl fáradt voltam ahhoz is, hogy megmozduljak, csak figyeltem az embereket, és azon
gondolkodtam, vajon köztük van-e az is, aki a tüzet gyújtotta. Mindegyiküket ismertem, és el kellett
fogadnom a lehetőségét, de nehezen tudtam elhinni, hogy bármelyikük szándékosan ilyen pusztítást
okozna. Valaki mégis megtette. Hirtelen recsegő, sikolyokkal kevert dübörgés hallatszott – az egyik
tároló lángoló rommá omlott össze, égő szikrákat szórva minden irányba, ami váratlanul érte az egyik
tűzoltót. Újból belevetettem magam a füstbe, és elvesztettem az időérzékem.
Végül eljött az a pillanat, amikor már nem volt mit tenni. A tűz a lehető legközelebb állt ahhoz,
hogy határok közé szorítsuk. Esélyünk sem volt rá, hogy teljesen eloltsuk; a szétszórt gabonakupacok
még napokig izzani fognak, hacsak el nem ered az eső. Néhány katonának meghagytam, hogy
járőrözzenek a területen, nehogy újra elterjedjen a tűz, és megígértem nekik, hogy négy óra múlva
leváltom őket. Közben beköszöntött a hajnal, és mindenki más hazaindult aludni. Felmásztam egy
fáradt, kormos és füstös emberekkel teli szekérre, szemük és foguk fehérje riasztóan festett a fekete
arcokban. Orrlyukaimat eltömte a hamu és az égés bűze. Nem tudom, kik utaztak velem a szekéren,
vagy kinek a hátának támaszkodtam. Mielőtt a szekér elérte a domb alját, már aludtam. Szerintem
mindenki más is.
A férfi, akinek nekidőltem, felébresztett, hogy száljak le, de rövid mocorgás után azonnal
visszaaludtam, aztán valaki megrázta a vállamat, és a nevemen szólított. Kinyitottam a szemem, és
ránéztem kínzómra. Az arca fekete volt és furcsa, és amint elkapta a pillantásomat, szótlanul oldalra
bökött a fejével. Keserves nyögéssel feltápászkodtam, és amikor megláttam, hogy otthon vagyok,
merev végtagokkal elkezdtem lemászni a szekérről. A földre lépve visszafordultam, hogy köszönetet
mondjak a kocsisnak, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindenki a hátam mögé bámul. Megfordultam, és
összeszorult a gyomrom, amint a hajnal sápadt fényében megláttam a szétvetett tagokkal, arccal lefelé
fekvő testet a főbejárati lépcső aljában. Az ajtó nyitva állt, egyetlen hang sem hallatszott.
Fáradtságom egy szempillantás alatt eltűnt, de a lábaim nem akartak elmozdulni onnan, ahol álltam, és
éreztem az elhatalmasodó félelmet és pánikot.
Valahogy mégis megtettem az első lépést, és ettől elmúlt a bénultságom. Gyorsan odaléptem a
fekvő alakhoz, de még félúton sem jártam, máris tudtam, ki gyújtotta a tüzet. Miután azonosítottam, ott
hagytam a földön, és besiettem a házba. Amint az alsó lépcsőre tettem a lábam, az ifjú Sita bukkant fel
az ajtóban, aki szemlátomást meglepődött hirtelen felbukkanásomon.
– Parancsnok, nem hallottam, hogy jössz.
– Hol a feleségem?
Felvonta a szemöldökét.
– A szobájában, parancsnok.
Megkönnyebbülten nyeltem egyet.
– És a gyerekeim?
– Alszanak. – A holttest felé biccentett. – Láttad azt?
– Igen. – Visszamentem a halotthoz, és a hátára fordítottam.
Lignus, az ács nem gyújt több tüzet. Figyelmeztettük, ha visszajön, meghal, és valóban így történt. A
dolog tragikus része az volt, hogy elég hosszú ideig sikerült elkerülnie a halált, így végre tudta hajtani
tettét. Átcsapott rajtam a felháborodás, a harag és a mély gyűlölet hulláma, és vissza kellett fognom
magam, mert erős volt a kísértés, hogy belerúgjak a testbe. Ekkor vettem észre, hogy csak a hátán
láttam vért. Elöl semmiféle sebesülés nem látszott. Felnéztem Sitára.
– Te tetted?
Megrázta a fejét.
– Nem, parancsnok, de én hoztam ide.
– Honnan?
– Ahol meghalt. A háztól, ahol a felesége és a lányai laknak. Megpróbálta elkapni őket. – Idegesen
elvigyorodott. – Sikertelenül.
Kavarogtak a gondolataim.
– Honnan tudtátok, hogy ott kell keresnetek?
– Nem tudtuk. Akkor hallottuk meg a zajokat, amikor átvágtunk a falun. Női sikolyokat és sírást.
Úgy döntöttem, megnézzük, mi történt, és ott találtuk, holtan.
– Egyedül volt? Bűntársak nélkül?
– Egyedül, uram, nem találtunk cinkosokat, pedig átfésültük az egész területet.
– Ki ölte meg?
Megköszörülte a torkát.
– A feleséged, parancsnok. Luceiia úrnő. Mire odaértünk, mindennek vége volt.
– Mit beszélsz? – Újra lenéztem a holttestre, nem akartam hinni a fülemnek. – Ezt Luceiia tette?
A fiatal decurio bólintott, döbbent meglepődésem láttán ő sem jutott szóhoz. Megráztam a fejem,
hogy kitisztítsam, aztán eszembe jutottak a szekéren lévő emberek, akik minket figyeltek.
Visszafordultam hozzájuk.
– Köszönöm, barátaim! – kiáltottam. – Most már hazamehettek, vége van. – A földön heverő testre
mutattam. – Ez itt Lignus, az ács. Ő gyújtotta a tüzet, és meg is lakolt érte. – Újból megfordultam, és
azon töprengtem, hogyan volt képes erre az én szelíd feleségem. – Meg kell néznem Luceiiát. Jól van?
Sita bólintott.
– Tökéletesen, parancsnok, nagyon jól viseli. Semmi jelét nem mutatja a széthullásnak, és nem
sajnálkozik amiatt, amit tett.
– Hm. – Erre nem volt mit mondanom. Elindultam, ám útközben eszembe jutott még valami.
Megérintettem Lignus porhüvelyét a lábujjammal. – Bízz meg valakit, hogy földelje el ezt a hulladékot
a mezőn vagy az erdőben. Nem maradhat itt, amíg megbüdösödik. Most pedig jó éjszakát, majd
holnap beszélünk… vagyis ma. Minden jót, Sita.
– Jó éjszakát, parancsnok. – Tökéletes, feszes tisztelgést mutatott be, majd ő is ment a dolgára.
Amint eltűnt a szemem elől, beléptem a házba, és a hálószobánkba siettem. Valahonnan hátulról női
hangokat hallottam. Luceiiát nem találtam a hálóban. Egy vészhelyzet közepén bizonyára neki is fontos
tennivalói akadtak. Vissza kellett fognom magam, nehogy azonnal felkeressem, hogy megtudakoljam
tőle, mi történt pontosan, és hogyan volt képes megölni Lignust, de tudtam, hogy csak félbeszakítanék
valami nagyon fontos dolgot, amit ebben az istentelen órában intéz. Majd reggel megtudok mindent,
amit kell. Közben annyira kivilágosodott, hogy a reggeli fényben láttam magam Luceiia nagy, fényes
bronztükrében; közelebb hajoltam, hogy jobban ki tudjam venni a tükörképem. Mocskos voltam,
ruhám, bőröm és hajam feketévé vált, vastagon rakódott rá a korom és a hamu, és az orrom szerint
savanyú füstszagot árasztottam. Nem voltam olyan állapotban, hogy lefeküdjek a feleségem ágyára, de
ahhoz sem volt erőm, hogy forró vizet keressek. Elővettem egy gyapjútakarót az ágy lábánál lévő
faládából, és elindultam megfelelő fekhelyet keresni.
Luceiia éppen akkor nyitotta ki az ajtót, amikor távozni akartam, és láthatóan meglepődött, hogy ott
talál. Azonnal közelebb lépett, és állapotomra ügyet sem vetve megölelt, hiába próbáltam megmenteni
a kosztól.
– Hová mész? – kérdezte két csók között.
– Keresek egy helyet, ahol összeeshetek. – Felemeltem a takarót. – Tiszta helyre így nem fekhetek.
Merre jártál?
Elmondta, hogy összeszedett annyi nőt, amennyit csak tudott, és utasította őket, hogy készítsenek
enni– és innivalót a tűzoltásból visszatérő férfiaknak. Ezután meg kellett kérdeznem Lignusról és a
villában történtekről.
Mint kiderült, ösztönösen csatlakozni akart a dombra induló emberekhez, de aztán rájött, ha ez egy
nagyobb tűz, akkor szükség lesz élelemre, kötszerre és orvosi segítségre is. Összeszedett néhány
asszonyt, és kiosztotta a feladatokat, melyek közül az első az volt, hogy szóródjanak szét, és szóljanak
minden nőnek a villa melletti faluban. Ő maga is elindult, és útba ejtette a házat, ahová Lignus
felesége és lányai beköltöztek. Vele volt két másik nő is, és amikor közelebb értek, sikolyokat és
küzdelem zaját hallották. Nem tudták, mi történik, és a ház előtti tisztásra kilépve meglátták Lignus
állapotos lányát vérben fürödve feküdni a kunyhó küszöbén. A dulakodás hangjai bentről jöttek.
Luceiia habozás nélkül belépett, és megpillantotta Lignust az egyik sarokban, neki háttal. A másik
lányával küzdött, a feleség véresen nyögdécselt a földön. A férfi eldobta a kardját, hogy szabaddá
tegye a kezét, és brutális ütést mért a lányára. Luceiia azonnal rájött, hogy ő gyújtotta a tüzet a
dombon, hogy legyen ideje és módja bosszút állni családján. Annyira dühös lett, hogy egy pillanatig
sem gondolkodott, felkapta a kardot a földről, mindkét kezével megragadta, markolatát a mellének
támasztotta, és teljes erejéből az ács hátába döfte a pengét. A kardhegy pontosan a szívébe hatolt a
bordák között, és Lignus holtan esett össze, mielőtt ideje lett volna hátrafordulni és megnézni, ki ölte
meg. Néhány pillanattal később megérkeztek Sitáék.
Amikor befejezte, néhány pillanatig csendben figyeltem, és arra gondoltam, milyen keveset tudunk
azokról az emberekről, akiket szeretünk. Amit tett, az voltaképpen egyáltalán nem ellenkezett a
jellemével, és talán nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen ő volt Caius Britannicus húga, a
régi rend birodalmi arisztokratája, aki hozzászokott mások irányításához, a döntéshozatalhoz és ahhoz,
hogy engedelmeskednek neki. Ugyanakkor a feleségem is volt, akit nőként a legőszintébben szerettem,
így ritkán gondolkodtam a női külső mögött lapuló acélon.
Nézett rám némán, várta, hogy mondjak valamit. Végül megcsókoltam az orrát.
– Okos kislány – mondtam. – Hogy érzed magad?
Ujja hegyével megérintette a pontot, ahol megcsókoltam.
– Hogy érezném? Éhes vagyok és fáradt, de úgy érzem, az örökkévalóságig fenn tudnék maradni,
vagy legalább addig, amíg el nem takarítjuk Lignus mocskát. – Sanda pillantást vetett rám. – Ha arra
gondolsz, hogy érzem magam Lignus megölése miatt, akkor a válaszom: jól. Újra megtenném,
gondolkodás nélkül, ahogy egy állatot is megölnék, amelyik a családomat vagy a kolóniát fenyegeti.
Lignus nem ember volt, hanem egy szörnyeteg, őrült és veszélyes. És te? Hogy érzed magad?
– Lignus miatt sehogy. A tűz miatt dühös vagyok és aggódom. Bár még van időnk, ha idén nem lesz
jó az aratás, akkor hosszú télre számíthatunk. Ami téged illet, büszke vagyok és ámulok. Ha az alvásra
céloztál, nem érzek semmit. Keresek egy csendes zugot, ahol a korommal és a hamuval a legkisebb
kárt okozom, aztán összeesek és elájulok.
Arcát a vállgödrömbe temette, és mélyet sóhajtott.
– Elég füstös a szagod. – Eltolt magától és a szemembe mosolygott. – Tudom, hogy nem akarod
hallani, de sokkal jobban tudnál aludni egy fürdő és egy masszázs után. Tisztában vagyok vele, milyen
bonyolultnak hangzik, de az élet sokkal szebb lesz egy kis gőz, némi illatos olaj és masszírozás után.
Hm?
A szememet dörzsölgetve bólintottam.
– Rendben van, kedvesem – mormoltam. – Igazad van, mint általában. Máris megyek.
Nem emlékszem, hogy beléptem a fürdőbe és levetettem a ruhámat, de arra már igen, hogy átsétálok
a tepidariumon, ahol hideg vizet locsoltam magamra, lemosva a hamu egy részét, majd továbbmegyek
a gőzterembe, ahol a következő negyedórában élveztem az intenzív hőséget, és éreztem, ahogy a
mocsok és a korom saját izzadságom természetes folyamaiban ázik le rólam. Többször is
megmártóztam a hideg és a meleg vízben, mielőtt végigfeküdtem a masszőr padján. Nagyon sajnáltam,
hogy nincs ott, elképzeltem, ahogy könyörtelenül végiggyúrja elhasznált testem. Ám ő is fent oltotta a
tüzet, ugyanolyan keményen dolgozott, mint bárki más, és bizonyára már az igazak álmát aludta
valahol. Elküldethettem volna érte – bevallom, megfordult a fejemben az ötlet –, de végül nem volt
szívem megzavarni a pihenését, akárhol is legyen.
Végül elszunyókáltam, aztán megint felébredtem, nem találtam kényelmesnek a padot. Sokkal
tisztábbnak és emberibbnek éreztem magam, de halálosan kimerülten vánszorogtam vissza a
hálószobámba. Luceiia még nem feküdt le, de a mi kis beteg Doránk, négyéves lányunk békésen aludt
az ágyunkon, hüvelykujját apró szájába dugva. Odahajoltam és megérintettem az arcát, szokás szerint
elámulva bőrének csodálatos puhaságán és tökéletes ártatlanságán. Bemásztam mellé az ágyba, és
mielőtt elaludtam, átkaroltam apró testét.

MÁSODIK KÖNYV A régens

IX.
Apám!
Üdvözletét küldi a tékozló fiú, akit valószínűleg már rég örök kárhozatra ítéltél a gyermeki
figyelmesség hiánya miatt – hacsak nem hittél máris halottnak.
Élek és jól vagyok, és bűntudatos derűlátással remélem, hogy ti is. Milyen ostobán is kezeljük a
rohanó időt! Mélységesen sajnálom, hogy engedtem elmúlni ilyen sok évet anélkül, hogy
komolyabb kísérletet tettem volna a levélírásra. Emlékszem, milyen sokszor mondtad, mennyire
nehéz leírni a gondolatokat, mivel azok az egyén érzéseire reagálnak egy adott témában, adott
időben. Azt mondtad, a szavak pusztán durva eszközök, nem komoly, intelligens embereknek valók.
Gyakran gondolok vissza keserű iróniával, hogy ifjonti mindentudásommal milyen könnyed
kételkedéssel ugrottam át ezeknek a szavaknak a fontosságán. Most, hosszú órák kísérletezése után
már tudom, hogy a meglátásod tökéletesen pontos volt.
Ez a levél, melyet reményeim szerint valamikor el fogsz olvasni, kétségkívül lenyűgöz téged
tisztaságával és látszólagos könnyedségével. Nem szeretném, ha hamis képzetekbe ringatnád
magad, apám; ma is ugyanolyan nehezen írok meg egy levelet, mint régen. Amit most olvasol, az
csupán egy fáradságos munkával készült másolat az összefirkált, ezerszer megváltoztatott,
izzadságfoltos pergamen– és papírdarabok legutolsó példányáról, egy sok éjszakás munka
gyümölcse, melyet egy szinte fény nélküli lámpás rebegő lángjánál készítettem.
Tudom, nem szükséges emlékeztetlek, mennyi kényelmetlenséggel jár a levélírás egy hadjárat
közben. Most már évek óta folyamatosan hadjáratban veszek részt, mióta Magnus Maximusszal
elhagytam Britanniát, és mind ez idő alatt túlságosan könnyen találtam kifogásokat arra, miért
nincs időm írni. Hónapokkal ezelőtt döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek az állapotnak, és
mostanra sikerült előállnom valamivel, amit elég jelentősnek és teljesnek érzek ahhoz, hogy ilyen
hosszú csend után elküldjem neked.
Konstantinápolyban vagyok, és Flavius Stilicho, a császári testőrgárda parancsnokának
tanácsadói közé tartozom. Bizonyára mulatságosnak találod, hogy már több alkalommal
találkoztam Theodosiusszal, és csak megerősíteni tudom Publius Varrus véleményét, aki azt
mondta, Theodosius „minden hibája és fogyatékossága ellenére” kiváló szervező és jó katona.
Teodosius akkoriban még Britannia kormányzója volt, most viszont ő a császár, de ismét csak
Varrus szavaival élve még mindig egy „bosszantó segg”! Ám mindennek ellenére rátermett
uralkodó és jó emberismerő…
Talán abból, hogy ilyen szavakat leírhatok egy levélben, el tudod képzelni, milyen fontos
pozíciót töltök be, és milyen szabadságot élvezhetünk a levelezésünkben. Mindez parancsnokom,
Flavius Stilicho személyiségének és befolyásának köszönhető. Az ő engedélye és személyes pecsétje
lehetővé teszi számomra, hogy nyíltan megírjam, amit gondolok, és végül ő késztetett rá, hogy
levelet akarjak írni neked, elsősorban, hogy magáról Flavius Stilichóról beszéljek, valamint
mindarról a megbecsülésről és kivételezettségről, amiben a közelében részem lehet.
Apám, te biztosan a szívedbe zárnád Stilichót, mert megtestesíti mindazt, amit becsülendőnek
tartasz a római tradícióban. Félig vandál, az apja alacsony sorból származó zsoldos kapitány volt.
És mindennek ellenére azzal az akaraterővel és elképesztő szakértelemmel, amiről rövid
pályafutása során tanúbizonyságot tett (ne feledd, még csak húszéves, vagyis hét évvel fiatalabb
nálam!), tökéletesen elnyerte Theodosius megbecsülését és bizalmát, és elvette a császár kedvenc
unokahúgát, Serenát. Stilicho vonzerejének ő sem tudott ellenállni.
Ha jól sejtem, most horkantottatok fel Publius Varrusszal, hogy „Nepotizmus és kiváltságok!”,
de jobb lesz, ha gyorsan vissza is vonjátok. Esküszöm, ez az ember igazi férfi a férfiak között,
fiatal kora ellenére. Egy katonai lángelme, talán csak Alexandroszhoz tudnám hasonlítani.
Több mint egy éve találkoztam vele, Magnus hadjáratának második nyarán, Gallia déli részén.
Magnus dolgai jól alakultak (és ahogy hallom, ez azóta is így van), számos győzelmet arattunk az
ellenünk küldött haderők felett. Azonban nem tudtam nyugodni, nem tetszett, ahogy a dolgok
alakultak hadseregünkben; az a Magnus, akit észak-britanniában megismertem és megkedveltem,
már nem az az ember, nem az a császár volt, akit Galliában követtem. A nagyság jelentős
változásokat idézett elő benne, és amennyire láttam, ezek egyike sem vált előnyére.
Egy délután, amikor a szokásos őrjáratot vezettem a hadsereg előtt, csapatommal váratlanul
belebotlottunk egy népesebb ellenséges egységbe, még tisztek is voltak köztük. Szerencsére mi
láttuk meg őket elsőként, így lehetőségem nyílt csapdát állítani. A harcban szembekerültem egy
fiatal, díszes egyenruhájú tribunussal, aki még alig nőhetett ki a kölyökkorból. Megszállott
módjára harcolt, de igen nagy szakértelemmel. A szerencse az én oldalamra állt, mert megcsúszott
a fűben, és a következő pillanatban már a kezemben volt az élete. Hála Istennek, nem tudtam
rávenni magam, hogy megöljem, csak lesújtottam rá kardom markolatával, és ott hagytam.
Pillanatokkal később lerohant és körbevett minket egy nagyobb ellenséges haderő, amely, mint
később kiderült, az első csapat fogadására és bekerítésére érkezett. Teljes csapatommal együtt
fogságba estem, és elvittek minket Glaucius Mamilisa proconsul táborába. Mint bizonyára
kitaláltad, a fiú, akinek megkíméltem az életét, Flavius Stilicho volt.
Később értem küldetett, és alaposan kikérdezett. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, de
bizonyos fajta tiszteletet és vonzalmat éreztem iránta, fiatal kora ellenére. Elmondta, hogy nemrég
tért vissza Perzsiából, III. Shapur király udvarából, ahol Theodosius személyes nagyköveteként
szolgált. Amint hazaért Konstantinápolyba, rögtön azt a feladatot kapta, hogy elemezze a lázadó
Magnust és modus operandiját, majd dolgozzon ki egy módszert a legyőzésére.
Képzelheted, milyen elképedéssel hallgattam, bár meg kell mondanom, egy pillanatra sem jutott
eszembe, hogy kételkedjem benne. Nagyon is jól látszott, mekkora becsben tartják. Még a
proconsul is fejet hajtott a fiatalember előtt!
Flavius Stilicho megköszönte az életét, és felajánlotta a szabadságot nekem, valamint az összes
emberemnek, ha a továbbiakban őt szolgálom és hűségesküt teszek. Biztosított róla, hogy a
becsületemen nem esik csorba, mert nem kéri, hogy bármit is elmondjak neki Magnus terveiről, és
nem is kell harcba szállnom a katonák ellen, akikkel együtt küzdöttem Galliában. Apám, még csak
nem is tétováztam az ajánlata elfogadása előtt. Valahol a lelkem mélyén tudtam, arra születtem,
hogy Flavius Stilicho oldalán harcoljak, és már jóval korábban rájöttem, hogy nem érzem jól
magam Magnus Maximus hadseregében. Úgy döntöttem, Stilicho embere leszek, a katonáim pedig
követtek.
Azóta egyszer sem tekintettem hátra. Felajánlotta a lehetőséget, hogy máshol, Magnustól távol
várjak rá, ám én mellette maradtam. Három hónappal később már Kis-Ázsiában jártunk, és a
következő kilenc hónapban oda mentünk, ahol Stilichóra szükség volt. Aztán három hónapja
Theodosius kinevezte a császári testőrgárda parancsnokává, és azóta Konstantinápolyban
időzünk. Gyanítom, nem maradunk itt sokáig. Stilicho lóhátra termett, és nem szereti a város
bezártságát, emellett túl sok csatát kell még megvívni a birodalom területén.
Tökéletes beosztásba kerültem. A lovasság tagja vagyok, mégpedig meggyőződésből, ám ez egy
másik történet, és már fogalmazok is egy újabb levelet, mert ez túl hosszúra sikeredett, és abban
majd beszámolok Stilicho ötleteiről, illetve a sajátjaimról is.
Minden jót, apám.
Add át üdvözletem Luceiia nagynénémnek és a kis Varrusoknak, akik bizonyára kitöltik az
életeteket. Ezt a levelet katonai futár útján elküldöm Pontius Aulus Plautusnak, Publius Varrus
colchesteri barátjának, ő majd gondoskodik róla, hogy megkapjátok.
Kötelességtudó fiad:
Picus
Picus első levelei egymás után négyszer olvastam el az elejétől a végéig, miután Cai végre odaadta.
Már nagyon türelmetlenül vártam, hogy megkapjam, de próbáltam higgadt maradni. Cai nem kevesebb
mint tizennégy levelet kapott, egyik sem volt rövid, és egyik sem mutatta nyomát semmiféle
rendezettségnek vagy folyamatosságnak. Picus felettébb lelkiismeretes és ügyes beszámolókat közölt,
viszont kissé hanyag is volt, mert soha nem dátumozta a leveleit. Ennek eredményeképpen apjának
mindegyiket el kellett olvasnia, mégpedig véletlenszerű sorrendben, ahogy a kezébe kerültek, és csak
azután tudta sorba rakni őket.
Miután ezzel végzett, egyesével átadta nekem a leveleket. Elképesztő volt mindegyik. Érzelmileg
természetesen a legelső mozgatott meg leginkább, de a második is lenyűgözött, mert eszembe jutott
róla Alaric barátunk egyik mondása, miszerint Isten úgy akarta, hogy a nagy ötletek soha ne egyetlen
embernek jussanak eszébe. Amikor az emberiség történetében valami igazán jelentős előrelépés
történik, az mintha egyszerre több helyen jelenne meg, sok intelligens és nagy elme gondolkodásának
eredményeképpen.
Üdvözöllek, Apám!
Az első lépés megtétele után az írás egyre könnyebb kihívásnak tűnik. Gondolom, ez az első levél
megírásának nehézségei miatt is lehet, amikor az érinteni kívánt témák száma végtelennek tűnt. Ez
a levél sokkal egyszerűbb, mindössze egy dologgal foglalkozom benne.
Apám, a lovakról szeretnék írni neked – a lovakról, a lovasságról és arról, hogyan változtatja
meg a történelmet, ha egy ember észreveszi ezeknek a fontosságát. Ez az ember természetesen
Flavius Stilicho. Bármit is írok neked a jövőben, az nem lesz mentes az ő befolyásától, még akkor
sem, ha holnap esetleg meghal, amitől az istenek óvjanak minket!
Tudom, hogy ismered a 376-os hadrianopolisi fiaskó történetét. Abban az évben csatlakoztam a
Sasokhoz. Függetlenül az esetről alkotott véleményedtől, újra fel kell hoznom a témát, mivel
közvetlenül kapcsolódik a levél további tartalmához.
Mint bizonyára tudod, a kudarc hivatalos magyarázata az volt, hogy Valens császár, aki annak
idején társuralkodóként kormányzott Valentinianus mellett, elővigyázatlanul és ostoba módon
cselekedett, amikor egy nyolc legióból (40 000 emberből!) álló konzuli hadsereget anélkül vezetett
át az ellenséges területen, hogy akár a legalapvetőbb védelmi intézkedéseket tette volna. A
hadsereg egyetlen hosszú vonalban nyúlt el egy tó partja mentén, és meglepte őket egy vándorló
osztrogót törzs, akik lóháton érkezve megragadták a lehetőséget, és fegyelmezetlen, ám halálos
rohamot intéztek a mieink ellen. Együttes, meglepetésszerű támadásuk úgy göngyölítette fel Valens
legióit, akár egy pergamenlapot, mielőtt egyáltalán eszükbe juthatott volna hadrendbe fejlődni.
Csupán balszerencse volt, mondták nekünk, olyan előre nem látható és megjósolhatatlan
fejlemény, amit egy háborúban egyszerűen el kell fogadni.
Flavius Stilicho nem hajlandó elfogadni. Szerinte – és senki nem képes vitába szállni
elméletével és logikájával – képtelenség, hogy egy fegyelmezetlen csőcselék ötletszerű támadása,
legyenek akármilyen sokan, és tömörüljenek akármilyen sűrű tömegbe, demoralizáljon és az utolsó
emberig megsemmisítsen egy 40 000 fős római konzuli hadsereget a császárral és a vezérkarával
együtt.
Ilyesmi egyszerűen elfogadhatatlan. Hogy valóban mi történt, vagy mi történhetett volna, az a
legvadabb találgatások tárgyát képezi. A valószínű történéseket azonban lehet tárgyilagosan
elemezni, és Stilicho ezzel kapcsolatban meglehetősen velős véleményt fogalmazott meg. Az
elméletek tanulmányozása után több következtetésre jutott, és ezek alapján készített egy elképesztő
naptárt a jövőben várható eseményekről. Mivel a bizalmasa vagyok, és nem kell félnem a
hűtlenségtől vagy a cenzúrától, úgy döntöttem, beavatlak Stilicho gondolataiba, mert tudom, hogy
számot tartanak az érdeklődésedre, és azt is, hogy a részletezésük nekem is segít a
megemésztésükben.
Most ismertetem veled felfedezéseit és következtetéseit, de kötelességemnek érzem tájékoztatni
téged, hogy a nyelvezet és a gondolatok tisztasága egyedül Stilicho érdeme.
I. Bár Valens és hadserege egyaránt vétkes gondatlanságot követett el, haderőként egyáltalán
nem tett tanúbizonyságot olyan fokú buta, öngyilkos nemtörődömségről, mint ami az eset hivatalos
beszámolójában szerepel. Valens kiváló tábornokokkal, legatusokkal és vezérkari tisztekkel
rendelkezett. Még ha Valens ugyanolyan őrült is lett volna, mint Nero vagy Caligula,
parancsnokai megőrizték volna katonai rátermettségüket és felelősségtudatukat.
II. Róma legiói kiválóságának köszönhetően hódította meg a világot, ez volt a legnagyszerűbb
katonai erő a történelem folyamán. A római hadseregek – vagyis Róma gyalogosai –
legyőzhetetlenek GaiusMarius és Julius Caesar korától fogva, azóta csak más római seregeknek
sikerült vereséget mérni rájuk.
III. Ezáltal a hadrianopolisi katasztrófa korszakos jelentőségű esemény volt: több mint ötszáz
éve ez a római hadseregek legnagyobb veresége egy nem római hadseregtől. Ha nem szerencsétlen
és sajnálatos véletlenként tekintenének rá, az annak elismerése volna, hogy a barbár erők a
birodalmat fenyegetik, és akkor ismétlik meg hadrianopolisi tettüket, amikor csak akarják. Egy
ilyen hivatalos beismerés nyilvánvaló okokból szóba sem jöhet, ezért folyamatosan azt
hangoztatják, hogy ilyen veszteségeket kizárólag a balszerencsének köszönhetően lehet
elszenvedni – a tény, hogy a barbárok az incidensnél éppen lóháton voltak, olyan eshetőség, ami
példa nélkül áll a római hadviselés történetében.
IV. Róma soha nem támaszkodott a lovasságra, legfeljebb mozgékony elő– és oldalvédeket,
előcsatározókat és lovas íjászokat alkalmazott a legiók védelmére, míg azok harcrendbe állnak. A
lovassági feladatokat jórészt Róma szövetségesei látták el Germaniában és Afrikában. A római
katonai gondolkodásban így a lovasság mindig is alsóbbrendű feladatok ellátására alkalmas
egység maradt, ezek a csapatok a tömeges gyalogsági formációk vasfegyelme és kiképzése nélkül
vonultak csatába. Róma alapításától fogva a mai napig mindig is volt valami „kevéssé római” a
lovasságban és a lovas harcmodorban.
Ezek tehát Flavius Stilicho megállapításai, melyekből több következtetést is levont:
V. Ha valaki méltónak érzi magát a római névre, már rövid gondolkodás után is fel kell fognia
az első négy pontot, és el kell fogadnia azok igazságtartalmát, valamint értékelnie a veszélyt,
amire utalnak.
VI. Ha egy igazi római a legcsekélyebb katonai ismerettel is rendelkezik, nem kételkedhet benne,
hogy a barbár földeken is léteznek nagyszerű, tiszta gondolkodású tábornokok, akik ugyanolyan
alkalmasak a helyzet kiértékelésére és a cselekvésre, mint a mieink. Ebből logikusan és
elkerülhetetlenül következik, hogy ezek az emberek annak fogják látni a hadrianopolisi támadást
Valens serege ellen, ami valójában volt: elsöprő győzelem egy legyőzhetetlennek hitt haderő ellen,
amit úgy értek el, hogy villámgyorsan lecsaptak a római cohorsokra, és csapdába ejtették őket,
mielőtt azok kialakíthatták volna harcvonalukat, majd az emberek és lovak puszta tömegével
elsöpörték őket. Amennyiben ezt többen felismerik, biztosra vehető, hogy ha nem is most, de
valamikor a jövőben Hadrianopolis meg fog ismétlődni, és a jelenlegi római legiók napjai
leáldoztak.
 Apám, ez a „jelenlegi” kifejezés mindennek a kulcsa. Flavius Stilicho gondolatai elébe mennek
a potenciális katasztrófának, majd kicselezik azt. Következnek a javaslatai:
VII. Ha elfogadjuk egy ilyen fejlemény elkerülhetetlenségét, akkor a császári vezérkar vezető
legatusaira hárul a feladat, hogy azonnal hatékony módszereket keressenek a megelőzésére, és ne
csak tátott szájjal bámuljanak a jövőbe, hanem a múltban is kutassanak válasz után.
VIII. A régi idők legnagyobb katonai lángelméje, a makedón Alexandrosz, akit a „Nagy” névvel
is illettek, apja, Philipposz, nehézlovassági taktikáját finomította, és ezzel a nehézlovassággal
hódította meg a világot.
IX. Mivel a mai lovasság jórészt előcsatározókat alkalmaz, könnyű hátasokkal, és az
Alexandrosz csapatai által használt robusztus lovak ismeretlenek a római hadseregben, minden
erőfeszítést meg kell tenni – mégpedig késlekedés nélkül – annak érdekében, hogy begyűjtsük az
ilyen lovakat az egész birodalom területéről, és célirányosan tenyészteni kezdjük őket, miközben
nagy létszámban képezünk ki és szerelünk fel katonákat arra, hogy a római világ egy új típusú
hadviselésének magját alkossák.
X. Egy, vagy legfeljebb két évtizeden belül minden birodalmi legio huszonöt százalékának ilyen
fegyelmezett, jó manőverező készségű nehézlovasságból kell állnia.
Apám, az a megtiszteltetés ért, hogy jelen lehettem, amikor Stilicho ismertette kutatásait,
következtetéseit és javaslatait a császárral. Theodosius a homlokát ráncolva nézett rá, és azt
kérdezte: „Te komolyan hiszel ebben?” Stilicho csak bólintott. „Legyen hát – mondta a császár. –
Vágjunk bele!” És az általunk ismert világ – ezerévnyi katonai történelem és tradíció – ezzel
megváltozott.
Hosszú levél volt, apám, de élveztem a megírását, és azt hiszem, már nem sokat tehetek hozzá.
Tudom, hogy hosszan el fogsz rajta gondolkodni, és azt is, hogy átlátod a jelentőségét. Még aznap
éjjel nekiláttunk a lovasság átalakításának, bár most még jórészt csak papírmunkát végzünk.
Teljesen beletemetkeztem, és máris nagy előrelépést tettünk. A legnagyobb nehézséget a megfelelő
emberek megtalálása jelentette – veterán, de rugalmas gondolkodású tiszteké (érdekes, hogy ez a
két dolog milyen ritkán jár együtt), akik el tudják képzelni, mire gondolunk.
Írok megint, amint lesz miről. Vigyázz magadra, apám, és add át üdvözletem és jókívánságaim
mindenkinek, akit kedvesnek tartok.
Picus
„Érdekes, hogy ez a két dolog milyen ritkán jár együtt.” Elégedettséggel töltött el a gondolat,
hogy Picus mennyire jól láthatóan az apja fia. Ez a panaszos, ugyanakkor csípős megjegyzés minden
másnál jobban megmutatta számomra, hogy a fiú gyakorlatias és kissé cinikus fejet visel a nyakán. A
gyakorlatiasság önmagában erény, de túl gyakran párosul sótlansággal. Amikor azonban
megfűszerezik egy kis finom, egészséges cinizmussal, az eredmény gyakran humorérzék,
éleselméjűség és irónia. Azok az emberek, akiknek a jellemét ilyen fűszerkeverék itatja át, sosem
unalmasak.
Találkoznom kellett Victorexszel, a lovak mesterével, de útközben még egyszer elolvastam Picus
levelét, és magamban mosolyogva fordultam be az istállók előtti nagy udvarra. Olyan látvány
fogadott, amitől a mosolyom még jobban kiszélesedett. Megálltam, és a kapuoszlopnak támaszkodva
figyeltem.
Furcsa kinézete, valamint a többi ember dolgai iránt tanúsított tökéletes közömbössége miatt (csak
a lovak érdekelték, minden mástól elzárkózott) Victorex nem sok barátot szerzett a kolónián, és úgy
tűnt, ezzel tökéletesen elégedett. A Britannicus-villában azonban megérkezése után nem sokkal rögtön
szert tett két hű barátra, akikkel osztozott a lovak szeretetében, és akik szemlátomást nem törődtek a
külsejével.
Az egyik Veronica lányom volt, a másik a feleségem. A gyönyörű, most már tízéves Veronica azóta
imádta a lovakat, hogy meg tudta különböztetni őket a kölyökkutyáktól. Mint később kiderült, az anyja
is hasonló szenvedélyt dédelgetett lány korában, de ahogy nővé érett, lassan elfeledkezett róla. Az
elmúlt néhány évben azonban gyermekkori rajongása lánya lelkesedése hatására újra visszatért, és
mióta Victorex megérkezett, hogy felügyelje a lótenyésztést, mindketten vele és a lovakkal töltötték
összes szabadidejüket.
Victorex szinte kivirult gondoskodásuk és figyelmük hatására. Továbbra is ugyanolyan érdes és
udvariatlan maradt a többi emberrel szemben, a feleségemet és a lányomat viszont olyan helyre
emelte magában, ahol eddig csak és ő és szeretett lovai fértek el. Ezzel párhuzamosan ő is gyökeres
átalakuláson ment keresztül, az egész viselkedése drámai módon megváltozott az érkezése óta eltelt
néhány rövid hónapban. Elkezdett figyelni az öltözködésre és a tisztaságra, ami nem volt rá jellemző,
mielőtt Veronica és Luceiia napi látogatói nem lettek. Igaz, hogy továbbra is a lovak közelében aludt,
de már nem árasztott magából olyan átható istállószagot.
A futtató közepén találtam rá, lassan forgott körbe, és vezetőszáron futtatott egy gyönyörű, fekete
pónit, hátán a lányommal. Veronica arca ragyogott a boldogságtól, és Victorex is vigyorogva
villantotta ki hatalmas lapátfogait, ahogy utasításokat kiabált neki. A lányom maga alá húzta a lábát,
és lassan kiegyenesítette, amíg tökéletesen egyensúlyozva fel nem állt a póni hátán. A gyeplőt lazán
tartotta bal kezében, a jobbját enyhén oldalra nyújtotta. Nézni is gyönyörűség volt. Mozdulatai,
önuralma és tartása annyira tökéletes volt, annyira természetes, hogy a vele járó veszély csak jóval
később jutott eszembe, amikor már arra is rájöttem, hogy ha valóban veszélyes lett volna, Victorex
nem engedi kipróbálni. Tett két teljes kört a futtatóban, aztán visszaült a lóra, és könnyedén
odavezette hozzám az állatot. Pontosan előttem megállt, leugrott a földre, egy pillanatra átölelte a póni
nyakát, aztán izgatottan odarohant hozzám. Felkaptam, ő pedig a fülembe kiabált:
– Apa, hát nem csodálatos? A neve Bucephalus, ugyanaz, mint Alexandrosz lovának, és Victorex
azt mondta, nekem adja! Hát nem csodálatos?
Az volt, és meglepő is. Akármennyire is szerette a lovakat, Victorex egynek sem volt a tulajdonosa.
Közös tulajdont képeztek, vagyis nem rendelkezhetett felettük. Miközben szerető gondoskodással
beszívtam lányom hajának meleg, tiszta illatát, láttam, hogy Victorex közeledik félrebillentett fejjel,
mintha feszülten figyelne. Miközben lépdelt, összetekerte a vezetőszárat, és a hurkokat gondosan a
karjára fűzte. Pontosan olvasott az arckifejezésemből, és megelőzött, mielőtt szólhattam volna.
– Varrus mester – bólintott köszöntésképpen. – Csodálatos napunk van.
– Victorex – viszonoztam a biccentést. – Magam is így gondoltam, amíg meg nem tudtam, hogy
meglepted a lányomat egy közösségi ajándékkal.
Összevont szemöldökkel rázta a fejét, megpróbált elhallgattatni. Veronica hátralépett, zavart arccal
nézett egyikünkről a másikra.
– Mi a baj, apu? Mi az a közösségi ajándék?
Victorex válaszolt neki.
– Az sok ember ajándéka, kis Szarka.
 Szarka? Ez valami új volt számomra, de amikor rápillantottam fehér bőrű, hollófekete hajú
lányomra, rögtön rájöttem, mennyire illik hozzá a név. Most egyenesen Victorexhez beszélt.
– De te azt mondtad, tőled kapom!
– Így is van. Most pedig vidd be szépen Bucephalust, és csutakold le. Beszélnem kell édesapáddal.
Egyetlen részt se hagyj ki, megérdemli a legjobb ellátást!
– Tudom, és meg is kapja… ő is tudja! Nem igaz, lovacskám?
A póni felnyerített és megbökdöste az orrával Veronicát, aki felnevetett, de az arcán továbbra is
zavar tükröződött.
– Tudja, hogy hoztam neki egy kis mézet, de azt nem, hogy hová tettem. Még itt leszel, amikor
végzek, apa?
– Ne siesd el – bólintottam. – Beszélnem kell Victorexszel, de ha előbb befejezzük, megvárlak, és
együtt sétálunk haza.
A lovász és én figyeltük, ahogy elvezeti a pónit; önkéntelenül is megcsodáltam lányom ruganyos
kecsességét, és újra elképedtem, milyen gyorsan nő.
– Bucephalus… szép póni – szólaltam meg végül, miután eltűnt az istállóban.
Victorex horkantott. Láthatóan nem tartoztam a kedvencei közé.
– Emlékszel a csődörre, amit Terrának akartam venni, amikor együtt lovagoltunk Aquae Sulisba? –
kérdezte.
Szembefordultam vele.
– Igen.
– Nos, megtaláltam és megvettem, de találtam ott egy másik lovat is… ugyanott, ugyanakkor. Egy
csodaszép tenyészkancát. Eladó volt, ezért megvettem a saját pénzemen. Az első saját lovam. Aztán
beleszerettem.
Egyáltalán nem tűnt furcsának, hogy ezt a kifejezést használja.
– Hol van most?
Az istálló felé bökött.
– Ott, a többivel együtt. – Megköszörülte a torkát. – Nos, térjünk vissza a kis Bucephalusra. Az a ló
tökéletes. Tökéletes az alakja, a színe, az arányai, a vérmérséklete. Csodálatos kis állat. Igazából
mindenre tökéletes, kivéve munkára vagy tenyésztésre. Túlságosan kicsi. Ennek ellenére tökéletes. És
tökéletesen használhatatlan is, kivéve, ha egy tízéves kislány vagy, akihez tökéletesen illik. – Még
egyet horkantott, én pedig kezdtem összezsugorodni. Tudtam, mi következik, és egyre jobban
szégyelltem magam.
– A lényeg, hogy megbíztál egy munkával, amit el kell végeznem, és azt az utasítást kaptam, hogy
legyek könyörtelen. Itt nincs hely felesleges utasoknak. Ha egy ló nem tud dolgozni, és tenyésztésre
sem alkalmas, meg kell szabadulnom tőle, értesz engem? Ami azt jelenti, hogy meg kell ölnöm. –
Krákogott és köpött egy nagyot. – Nem szeretek lovakat ölni. Az emberek nem nagyon érdekelnek, de
a lovakat szeretem. A legtöbbjük különb az emberek jó részénél. Különösen akkor tiltakozom, amikor
egy szép lovat kell megölnöm. A kicsi ló nem az enyém, de Szarka már szerelmes lett belé. Hogy
végezhetnék vele? Ezért elcseréltem a kancámat a pónira, így ő most már az enyém, és senki nem
mondhatja meg, mit tegyek vele. Én pedig odaadtam Szarkának.
 Most rajtam volt a torokköszörülés sora. Ostobának és nyomorultnak éreztem magam.
– Bocsáss meg, Victorex, rosszul ítéltelek meg. Több eszem lehetett volna.
Elnevette magát.
– Hogyan? Egyáltalán nem ismersz engem, Varrus mester. A helyedben én is ugyanezt gondoltam
volna. Egyszerűen csak nem szerettem volna felizgatni Szarkát.
– Szarka – ízlelgettem a nevet. Tökéletesnek tűnt, akárcsak a „kicsi ló”. Illett az én szépséges
lányomhoz. – Honnan szedted ezt a nevet?
– Nem én adtam. Az összes barátja így hívja, nem hallottad még? De szerintem…
– Tökéletes.
Mindketten nevettünk.
– Nézd – mondtam –, legalább azt engedd meg, hogy kárpótoljalak a kancádért. Nem tisztességes,
hogy elveszítetted a pénzed.
Vidám pillantást vetett rám, és következő szavaival szerzett magának egy harmadik barátot a
Britannicus-villában.
– Elvesztettem a pénzem? Vak vagy, Varrus mester? A boldogság a kicsi lány arcán máris
tízszeresen visszahozta az árát, pedig még oda sem adtam neki a lovat! Nem kérek pénzt, és mit
kezdenék egy lóval? Már így is van vagy száz, és még több lesz. – Megcsóválta a fejét. – Nem, Varrus
mester. Tartsd meg a pénzed, és hagyd, hogy tegyem, amihez a legjobban értek. Tudom, mennyire
szereted azt a kicsi lányt, de számomra is nagyon különlegessé vált. Ráadásul nem fél tőlem, és ez
sokat jelent. Meglepődnél, milyen sokan gondolják, hogy veszélyes vagyok, vagy őrült.
Felemeltem a kezem.
– Nos, egyvalaki biztosan van, aki nem így véli. Mostantól úgy vezeted az istállót, ahogy akarod,
de hálás lennék, ha tájékoztatnál az eseményekről. Az én dolgom kiképezni az embereket, hogy
megüljék a lovaidat, így együtt létrehozhatunk valami újat ebben a provinciában. A legjobb emberek a
valaha látott legjobb lovakon. Tudom, nem akarod megmondani, hogyan végezzem a dolgom, és én
sem fogok beleszólni a tiedbe. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
Később, amikor Veronicával sétáltunk vissza a villába, megkérdeztem az új nevéről. Szégyelltem
magam, hogy eddig nem tudtam róla. Az eddigi évek során mindig a lányomként gondoltam rá, az apai
szeretet vaksága miatt nem láttam, hogy ugyanakkor egy külön, kifejlett személyiség is volt.
– Tehát, ifjú hölgy – kérdeztem –, mióta is vagy te Szarka?
– Mindig is az voltam, apa. Igazából A Szarka, de egy idő után lerövidült Szarkára.
– És miért „A Szarka”?
– Hát mert csupa fekete és fehér vagyok, szeretem a zöld ruhákat, és a szemem is zöld és csillogó!
És szörnyű kis tolvaj voltam kiskoromban!
– Tolvaj? Mit loptál el?
– Ó, hát mindent… vagyis mindent, ami fényes volt vagy csillogott, mint egy igazi szarka. De én
mindig mindent visszaadtam… a legtöbbször azért, mert rám szóltak.
– Értem. Nem tudtam róla, hogy van egy tolvajunk a családban.
 Felmosolygott rám, amitől szárnyra kapott a lelkem.
– Nem voltam igazi tolvaj. Úgy értem, nem rabló vagy martalóc. Nem loptam volna pénzt, és
egyébként is mindent csak kölcsönvettem. Amikor valami csillogó dolog eltűnt, mindenki azonnal
tudta, hol keresse. Nem is tudtam volna semmit megtartani.
– Megpróbáltad?
– Micsodát? Megtartani valamit? – Elhallgatott, összevonta a szemöldökét. – Úgy érted,
megpróbáltam-e valaha igazából ellopni valamit? – Határozottan megrázta a fejét. – Nem hiszem.
Talán amikor még egészen kicsi voltam, de arra már nem emlékszem. Aztán anya egy nap elvette az
egyik legféltettebb kincsemet… a legszebb fésűmet, aminek színes üveggyöngyök voltak a nyelében.
Egyszerűen csak elvette. Azt mondta, kell neki és megtartja. Nagyon mérges voltam, aztán később
nagyon szomorú. Rettenetesen hiányzott… – Elhalt a hangja, megállt, megfogta a kezem és lehúzott
magához, hogy egy szintben legyen a szemünk. – Aztán a következő nap anya visszaadta a fésűmet, és
azt mondta, ha elveszek valamit, ami valaki másé, akkor pontosan olyan szomorú lesz, mint én voltam.
– Nagyon komoly és ünnepélyes arckifejezéssel folytatta. – Soha többé nem loptam el semmit, és
utána nagyon hosszú ideig nem vettem kölcsön semmit a barátaimtól, még az engedélyükkel sem.
Megrángatta a kezem, jelezve, hogy folytathatjuk a sétát, de közben tovább beszélt.
– Azután már nem hívtak A Szarkának, viszont a Szarka megmaradt, aminek nagyon örülök, mert
szeretem ezt a nevet. Persze csak a legjobb barátaim hívnak így, a többieknek továbbra is Veronica
vagyok.
Szinte már irigységet éreztem, amiért ki voltam zárva a körből.
– Sosem hallottam a mai napig – mondtam. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem tartozom a
legjobb barátaid közé…
– Ó, apa! – Újra megtorpant, és szerető bosszankodással nézett fel rám. – Te az apám vagy, az Isten
szerelmére! Te vagy a legkülönlegesebb barátom, még Victorexnél is különb! Akkor hívsz Szarkának,
amikor csak akarsz.
– Köszönöm, Szarka – feleltem. – Úgy lesz. – Örömmámorban úsztam.
Mire Victorex két évet eltöltött új megbízatásában, már jó úton haladt az önellátó lótenyésztés. Volt
öt nagyon boldog csődöre, és körülbelül hetven kancája a vemhesség különböző szakaszaiban,
valamint számos csikója. Elkezdte a jövőbeli tenyészállomány gondos kiválasztását. Az első
generációból csak két csikót tartott meg tenyésztésre, egy-egyet mindkét nemből, ezeket ítélte a
legjobb példányoknak. A többi lovat munkára fogták, amint elérték a megfelelő kort. Victorex úgy
becsülte, a tizedik év végén elkezdhet nagy, erős lovakat tenyészteni, húsz év múlva pedig már nagy
számban fognak rendelkezésre állni a hátasok.
Pontosan tudta, mit tesz. Mi nem, ezért hagytuk dolgozni.
Közben azokkal az állatokkal, melyekre Victorex engedélyt adott, megkezdtem az új kiképzési és
felfejlődési technikák kidolgozását. Könnyűnek hangzott, amikor csak beszéltünk róla, de átültetni a
gyakorlatba már jóval nehezebbnek bizonyult.
Összeszedtem néhány embert, akiket ki akartam képezni lovassági harcmodorra, ők alkotják majd
az új haderő magját. Mindegyik fel tudott ugrani a lóra, még teljes felszerelésben is. Ez akár előny is
lehetett volna, és voltaképpen az is volt, de csak bizonyos mértékig. Mindössze annyit kellett tennem,
hogy teljesen átképzem ezeket az embereket. El kellett felejteniük mindent, amit addig tanultak, kivéve
azt, hogyan maradjanak a ló hátán, ha már egyszer felültek – és még ezt is könnyebb volt elgondolni,
mint megvalósítani.
A katonák, akiket át kellett képeznem, íjászok voltak, könnyűlovas előcsatározók. Őket kellett
nehézlovassággá alakítanom. Ez azt jelentette, hogy az addig viselt könnyű bőrpáncél már nem volt
alkalmas a feladatra, ami rájuk várt. Vagyis el kellett dobni a bőrpáncélt, és a helyére vas– vagy
bronzsisakot, mellvértet, vassal kivert csataszoknyát kellett ölteni. Gyalogos ellenséggel fognak
harcba szállni, ezért a legsérülékenyebb részük a lábuk volt. A csupasz lábszárat és a szandált
felváltotta a fém lábszárvédő és a páncélcsizma, amely elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon egy
kardvágásnak vagy fejszecsapásnak. Minden embernek körülbelül harminc fonttal kellett nagyobb
terhet cipelnie.
A pluszsúlyon kívül azt is számításba kellett vennem, hogy az akkori lovasok apró, gyenge,
keményített bőrből készült kis pajzsokat hordtak, melyekkel el lehetett téríteni egy eltévedt nyílvesszőt
vagy egy eldobott követ, de egy erős kardcsapás, egy közelről kilőtt nyílvessző vagy egy dárda ellen
mit sem értek. Ezért a könnyű tákolmányokat nehéz, kifejezetten lovasok számára készített pajzsokra
kellett cserélni.
Azt is észben kellett tartanom, hogy nagyobb lovakat tenyésztünk. Nem csak egyszerűen
magasabbakat, hanem nagyobbakat.
Érthetőbben megfogalmazva, a következő problémával álltam szemben: vennem kellett néhány
egyszerű katonát, akik hozzászoktak, hogy könnyedén felugranak a lóra, megterhelni őket további
negyven-ötven font holtsúllyal, és rávenni, hogy szálljanak fel egy olyan hátasra, amelyik nagyobb és
szélesebb, mint bármilyen ló, amellyel eddig dolguk volt.
És ez még csak a kezdet volt. Meg kellett kérnem őket, hogy felejtsenek el minden előnyt, ami azzal
járt, hogy egy gyors, fordulékony állaton száguldanak, amely érzékenyen reagált a
súlypontváltoztatásra vagy a térd apró nyomására, és szükség esetén azonnal kiviszi lovasát a
veszélyes területről. Ehelyett arra hívtam fel a figyelmüket, hogy tudatosan váljanak mozdulatlan
építőkővé, manőverezésre képtelen egységgé egyetlen szilárd, lovakból álló falban. Egy erős
szerkezet mozdulatlan részeiként kellett előrenyomulniuk, kanyarodniuk, fordulniuk. Egyetlen élő
egységként. Nem egyénként, hanem lovasok falaként. Ez azt jelentette, ha Caius Britannicust vagy
Publius Varrust megöli egy jól célzott vagy eltévedt nyílvessző, akkor ő kiesik a sorból, de a lova
továbbra is a támadó erő része marad, mert a szomszédjai mindkét oldalon tartják a pozíciójukat.
Sokan ezt dermesztő és természetellenes gondolatnak vélték. A szemükben a lovasok hirtelen
feláldozható katonákká váltak, és a ló lett a legfontosabb elem.
Természetesen ez nem így volt, de az elején így látták, és nekem ezzel a látásmóddal kellett
felvennem a harcot.
Kitartóan próbálkoztam, és nemsokára észrevettem, hogy néhány emberem már a folyamat kezdetén
kezd jó vezetői képességeket mutatni az új harci technika gyakorlása közben. Ha ilyet láttam, ott
helyben előléptettem, és bár akkor még nem tudtam, ezzel a vezetők új hierarchiáját hoztam létre: a
lovassági tisztekét.
Az ilyen gyökeres változtatásokat persze nem lehet egyetlen éjszaka alatt végrehajtani, ez a
folyamat is évekig tartott. Az élet a kolónián ez idő alatt viszonylag csendesen és nyugalomban folyt,
csupán ritkán vetett rá árnyékot a kinti világban uralkodó zűrzavar – rendszerint Alaric, vagy
valamelyik hozzánk látogató papja hozta a híreket. Így szereztünk tudomást Valentinianus haláláról,
vagy egy újabb reménybeli császár, Eugenius felkeléséről, aki szintén a hadsereg soraiból előlépve
intézett kihívást Theodosius ellen. Stilicho – és az oldalán Picus Britannicus – azonban jól végezte a
dolgát, és a nyugaton összegyűjtött hatalmas hadsereg elsöpörte Eugeniust.
Aztán két évvel később olyan hír érkezett, ami mindannyiunkat megdöbbentett. Illő módon Picus
küldte, aki most már rendszeresen írta a leveleket.
Üdvözöllek, Apám!
Remélem, ez a levél hamarabb ér el hozzád, mint a hír, amit tartalmaz. Belekeveredtem
valamibe, amit egyesek a birodalom két legerősebb, legrátermettebb embere közötti
polgárháborúként írtak le, és a hír, amit közölnöm kell veled ebben a levélben, minden bizonnyal
elbizonytalanít és megdöbbent majd. Theodosius halott. Ma éjjel halt meg, és a halála olyan
szakadékba taszította a birodalmat, ami az egész világot meg fogja rázni.
Előző leveleimben nem említettem, de Stilicho meteorként felívelő pályafutását nagyban
befolyásolta, korlátok közé szorította, és bár kisebb mértékben, de lemásolta egy másik Flavius –
egy bizonyos Flavius Rufinus, akiről már valószínűleg hallottál. Flavius Stilicho és Flavius
Rufinus riválisok, mióta Stilicho megtette első lépéseit az ismertség felé vezető úton. Addig Flavius
Rufinus élvezte az uralkodó kegyeinek teljes kényelmét, amit senki sem veszélyeztetett. Rufinus
azonnal meglátta Stilichóban a vetélytársat, és a nyílt ellenségeskedés kivételével mindent megtett,
hogy akadályozza előrejutását. Néhány hónappal ezelőtt azonban minden megváltozott. A két férfi
közötti rivalizálás nyílt összeütközésbe torkollt, és Theodosius, a ravasz, ügyes manipulátor saját
előnyére használta ki a helyzetet. Ez végül, hat nappal levelem megírása előtt egy olyan birodalmi
kiáltványhoz vezetett, ami villámcsapásként érte az egész római udvart.
Mivel a fiad vagyok, tudom, kíváncsiságod és türelmetlenséged ellenére meg fogod bocsátani
nekem, hogy a szónok szerepébe bújok, és csak később térek rá a kiáltvány tartalmának
ismertetésére. Úgy vélem, sokkal fontosabb, hogy először megértsd a két Flavius
ellenségeskedésének hátterét.
Stilicho és Rufinus személyisége szinte mindenben gyökeresen eltér egymástól, és vannak, akik
szerint kettejük közül Flavius Rufinus a jobb ember. Én nem osztom ezt a nézetet, nem oszthatnám
még akkor sem, ha Stilichót csak hírből ismerném. Míg Stilicho megragad minden új és idegen
ötletet, szinte még mielőtt teljesen megismerné őket, és felkészül rá, hogy aszerint cselekedjen,
addig Rufinus hosszadalmas és fáradságos munkával feltérképezi és a magáévá teszi. Ám amint
ezzel végez, ugyanolyan határozottan és gyorsan cselekszik, mint Stilicho… egyszerűen csak több
időre van hozzá szüksége. Mindketten kivételes tehetségű emberek, született vezetők, a katonáik is
bálványozzák őket, de míg Stilicho ravasz, eltökélt, logikus és lelkiismeretes mindenkivel, rangtól
függetlenül, addig Rufinus lobbanékony, kapkodó, logikátlan és ösztönös vezető. Minden más
különbség eltörpül amellett, hogy Flavius Stilicho mély igazságérzettel rendelkezik, és átlagon
felüli emberséggel bír – ezek a jegyek Rufinusból tökéletesen hiányoznak.
A legutóbbi, nagyobb nézeteltérésük okozta a szakadék elmélyülését, és bár a nyílt
ellenségeskedés kirobbanásának oka aszerint változik, ki számol be róla, a történetekben van
annyi közös elem, ami alapján sejteni lehet az igazságot.
Mint tudod, Flavius Stilicho vandál származású, apja a vandál zsoldosok kapitánya, anyja pedig
egy kifogástalan származású római úrnő. Flavius Rufinus gall, egy ősi országrészből, amit Gallia
Cisalpinának neveznek.
Stilicho apjától tanulta a katonai tudományokat, és tribunusként kezdte pályafutását a
hadseregben. Rufinus fiúként csatlakozott a praetorianusokhoz, amikor Stilicho még csecsemő
volt, és onnan dolgozta egyre feljebb magát, amíg praetorianus prefektus nem lett Illyricumban, az
Adria északi részén. A két Flavius kiemelkedő képességei hamar felkeltették Theodosius
figyelmét… Rufinus esetében már jóval azelőtt, hogy Theodosius császár lett.
Rufinus körülbelül egy évvel ezelőtt hírt kapott róla, hogy a rá bízott körzet egyik zsoldos
helyőrsége fellázadt, és nyílt zendülést robbantott ki a császár ellen. Ugyanez a hír Stilichóhoz is
eljutott több mint egy hónappal később, de Stilicho változata, amit én is olvastam, jelentős
eltéréseket mutat Rufinus jelentéséhez képest. A körzet hadbiztosa saját kézzel írt levelében arról
tájékoztatta Stilichót, hogy a helyőrség – Stilicho egyik legiójával együtt – már majdnem két éve
teljesít szolgálatot anélkül, hogy a katonák megkapnák a bérüket. Mindez az illyriai határvidéken
történt, ahol gyakoriak voltak a banditák támadásai. A számvevő szekereit három alkalommal is
elfogták és kirabolták, mielőtt elérhették volna a helyőrséget, hiába rendelt melléjük egyre
nagyobb védelmet. A zsoldosok végül közölték a helyi hatóságokkal, hogy amíg ki nem fizetik őket,
nem teljesítenek szolgálatot, nem látnak el katonai teendőket, és semmilyen árut nem engednek ki a
körzetből. Stilicho azonnal reagált, utasította a számvevőt, hogy akármilyen áron is, de rendezné a
helyzetet, és fizesse ki a zsoldosokat. Ám sajnos már elkésett.
A zsoldosok vandálok voltak, és ez nem kerülte el Flavius Rufinus figyelmét. Ostrom alá vette a
várost, elfoglalta, majd lemészároltatta a teljes helyőrséget és lakosságot, aztán földig rombolta a
települést – mint mondta, hogy példát statuáljon a potenciális lázadóknak és támogatóiknak.
Nyilvánvalóan nem hagyta ki a lehetőséget, hogy megszégyenítse riválisát, és néhány hónappal
ezelőtt maga hozta el a hírt Konstantinápolyba.
Magam is ott voltam a kihallgatóteremben Stilichóval, amikor Rufinus jelentést tett a
császárnak, és ekkor hallottunk először az esetről. Apám, elképzelni sem tudod Stilicho dühét!
Soha nem hittem volna, hogy képes ilyen ádáz, a következményekkel mit sem törődő viselkedésre,
pedig azt gondoltam, jól ismerem. Úgy kellett lefogni, nehogy nekirontson Rufinusnak, és mindezt
a császár jelenlétében! És még így, lefogva, a császár haragját kockáztatva, semmibe véve a
Rufinushoz kötődő bajtársi kapcsolatát, és tudva, hogy az élete egy hajszálon múlik, azt mondta
Rufinusnak, nem méltó az életre és arra, hogy katonának nevezze magát, és közölte vele, hogy ő
fog végezni vele, bárki vagy bármi is legyen az eszköz.
Természetesen a császár szigorúan rendreutasította Stilichót, de a vak is láthatta, hogy
Theodosius valójában nagyon élvezte az összecsapást. Figyelmeztette őket, hogy tartsák távol
magukat a másiktól, ha nem akarják a haragját kockáztatni, és véget vetett a kihallgatásnak.
Rufinust éppen csak megfeddte az atrocitások miatt, melyek annyira felbőszítették Stilichót.
Aztán hat nappal ezelőtt ő császári agyafúrtsága kibocsátotta a kiáltványát. Theodosius már
hónapok óta nem érezte jól magát, ám ezt eltitkolta mindenki elől, csak a kiválasztott kevesek
tudtak róla. Nem volt már fiatal, viszont a ravaszságából és a fortélyosságából mit sem veszített.
Bejelentette részleges lemondását ikerfiai, Honorius és Arcadius javára. A fiúk persze még csak
csecsemők, azonban a birodalom érdekében Theodosius elrendelte, hogy halála esetén fiai a
birodalom egy-egy felén uralkodhatnak. Honoriusé lesz a nyugati rész Rómával, Arcadiusé pedig a
keleti Konstantinápollyal. A fiúk helyett nagykorúságukig két régenst nevezett ki: Flavius Stilichót
Honorius mellé Rómába, Flavius Rufinust pedig Arcadius mellé Konstantinápolyba. És amíg azok
ketten a kormányzással lesznek elfoglalva, maga Theodosius felügyeli az egész birodalmat.
Micsoda elme, apám! Theodosius egyetlen lépéssel gondoskodott fiai örökségéről, és
megduplázta a birodalom túlélésének esélyét bármilyen támadással szemben, bár a vészmadarak
rögtön a birodalom pusztulását jövendölték. Sem Stilicho, sem Rufinus nem fogja cserbenhagyni
védencét, és egymásról sem veszik le a tekintetüket. Természetesen Theodosius nem akart ilyen
hamar meghalni. Csakhogy meghalt, és most már a lépése következményei megváltoztathatatlanok.
Jó lenne tudni a véleményed, de megkérlek, hogy ne válaszolj, vagy ha mégis megteszed, akkor
ne írj semmi olyasmit, amit bárki árulásnak vagy hűtlenségnek bélyegezhet. A biztonság, amit a
levelezésemben élvezek, már csak kifelé működik. Lehet, hogy a nekem érkező leveleket átnézik
Stilicho és a nyugati birodalom ellenségei.
Isten veled, nemsokára újra írok.
Picus

X.
A Picustól kapott legfrissebb hírek hatására felkészültünk, bármi is történjen. Csakhogy semmi nem
történt. Az élet elszigetelt kis kolóniánkon a maga nyugodt ritmusában folyt tovább, és én is
nyugodtan, aprólékosan építgettem tejfölösszájú hadseregemet. Aztán a következő évben, 394
tavaszán újra eszünkbe jutott Picus levele.
Ullic királyságából azt az üzenetet kaptuk, hogy kalózok szálltak partra nagy erőkkel a tőlünk
északra lévő folyótorkolat déli oldalán, és a délre, illetve nyugatra fekvő városokból, falvakból
három küldöttség is érkezett, hogy a segítségünket kérjék a partvidéket sáskahadként ellepő szász és
frank haramiák ellen. Alaric püspök és papjai tájékoztattak, hogy a szász rablók az elmúlt két télen a
parton táboroztak le, még azzal sem törődtek, hogy hazavitorlázzanak, így a következő tavasszal
azonnal elkezdhették a fosztogatást, köszönhetően a katonai helyőrségek hiányának a körzetben. A
világ egyre gyorsabban csúszott a Hádész felé, és Britannia délnyugati részén egyedül mi voltunk
képesek szervezett ellenállásra.
A legnagyobb nehézséget ironikus módon a védekező szerep fenntartása jelentette. Nagy volt a
kísértés, hogy háborúba vonuljunk, egyedül Caius Britannicus higgadt gondolkodása tartott minket
vissza. Állandóan emlékeztetett a kolónia rendeltetésére: önfenntartás és túlélés.
Amikor lehetőségünk volt, még így is kiküldtünk csapatokat a szomszédjaink megsegítésére, és
végül ez a lépés volt az, amivel felkeltettük a katonai hatóságok figyelmét.
Már az elejétől fogva tudtuk, hogy egy magánhadsereg fenntartása – még ha csak félkatonai
szervezetnek nevezzük is – kívül helyez minket a törvényen. A törvény szerint a birodalom minden
hadra fogható férfija katonának számított, és a császárnak tartozott hűséggel. A tény, hogy egyszerre
három vagy négy császár is uralkodott, nem számított, annak nem volt hatása a törvényre. Ebből
következett, hogy ha egy polgár fegyveres katonákból álló egységet szerelt fel és tartott fenn – még ha
azok független csatlósok voltak is –, azzal ipso facto elbitorolta az emberek hűségét, amivel a
császárnak tartoztak, és megfosztotta a birodalmat egy egységtől.
A gazdagok természetesen már évszázadok óta fenntartottak magán „testőrséget”, ez ismert és
elfogadott tény volt. Csendes kis kolóniánkon azonban alig néhány év alatt felszereltünk és
kiképeztünk egy csaknem ezer emberből álló hadsereget. Három dolog tette lehetővé, hogy mindezt
észrevétlenül végrehajthassuk. Az első természetesen az volt, hogy eredeti tervünket a britanniai
hadseregek legmagasabb beosztású tisztjei közül többen is ismerték és támogatták. A második
szorosan kacsolódott az elsőhöz, és minden érintett jól ismerte: „hadseregünk” terv szerint épült fel,
nem akartuk mozgósítani vagy megmutatni, amíg a római legiókat ki nem vonják Britanniából, már ha
ilyen katasztrófa egyáltalán megtörténik valaha. A harmadik dolog, ami védett minket, az
elszigeteltségünk volt. Távol estünk minden sűrűn járt úttól, és az első években nagy erőfeszítéseket
tettünk a titkosság és a biztonság megőrzése érdekében.
Ahogy azonban múltak az évek, megváltoztak a körülmények. Keményen képeztük az újoncainkat,
és a kiképzés megkövetelte az egyenruhát, hogy úgy érezzék, valódi katonai egységhez tartoznak.
Aztán amikor Caius Britannicus diplomáciai gesztusként, hogy kedvére tegyen Ullic Pendragon
királynak, értékes északnyugati szövetségesünknek, katonai vörösre változtatta az addig egyszerű, házi
szövésű egyenruhát, hirtelen sokkal láthatóbbá váltunk. Ez a láthatóság még nagyobb hangsúlyt kapott,
miután a katonai hatóságok elkezdték kivonni a helyőrségeket a nyugati erődökből, hogy dél-keleten, a
Szász-parton, a faltól délre eső területeken és Londinium körzetében vonják össze őket, amely már
hosszú ideje Dél-Britannia adminisztrációs központja volt. A helyőrségek eltávolítása a fosztogatások
gyakoribbá válásához vezetett, ami miatt egyre nyitottabb védelemre álltunk át, kockáztatva, hogy
hivatalosan is „észrevesznek” minket. Előbb vagy utóbb meg kellett történnie. Végül 396-ban történt
meg.
Egy Londiniumban szolgáló fiatal, csillogó szemű tiszt hallott a tetteinkről, és meglátta a
lehetőséget, hogy hatékonyságával lenyűgözze feletteseit. Felkészült rá, hogy jelentést tegyen a
„nyugaton, Glevumtól délre garázdálkodó lázadókról és banditákról”. A jelentését szinte a felettesei
előtt kaptuk meg, köszönhetően Plautusnak, aki éppen szolgálatban volt, és látta a dokumentumot. A
cambriai helyőrségek egyikéből ideküldtek egy kisebb egységet, hogy ellenőrizzék a jelentés
valóságtartalmát, de Glevumtól délre nyomát sem találták szervezett fosztogató csoportoknak.
A balszerencsének köszönhető, hogy az expedíciót vezető fiatal tiszt együtt vacsorázott a glevumi
magisztrátussal. Az étkezés folyamán meghallott valamit rólunk és a tevékenységünkről, és ezt a
részletet is belevette a londiniumi feletteseknek küldött jelentésébe. Ezúttal még azelőtt tudtunk
mindent, hogy elment volna a levél. Alaric egyik papja szólt nekünk, ő pedig egyenesen az írnoktól
tudta meg, aki lekörmölte a jelentést. Az ifjú tribunus azt írta, „minden oka meg van feltételezni, hogy
a Glevumtól délre tevékenykedő fosztogatókról szóló hírek valójában helyi lakosok egy kisebb
közösségére utalnak Aquae Sulistól délre, akik félkatonai szerveződést hoztak létre, hogy védjék saját
magukat és földjüket a hiberniai banditáktól”. Hozzátette, semmilyen jel nem utal rá, hogy ezek az
emberek bármilyen törvénytelen cselekedetben vennének részt, mármint azon kívül, hogy engedély
nélkül felfegyverkeztek. A csoport létszámáról nem tudott semmit, de a hírek alapján száz és néhány
ezer között lehet. Személyes véleménye az volt, hogy már a száz is erős túlzás. Ennek ellenére azt
javasolta, hogy a szenátus és Róma népe érdekében végezzenek vizsgálatot a területen, amely kívül
esett az ő hatáskörén.
Egészében véve kitűnő jelentés volt egy olyan ritka embertől, aki egyszerre volt a hadsereg tisztje,
ugyanakkor józan gondolkodású, a szolgálatát lelkiismeretesen elvégző katona. A jelentés híre úgy
csapódott le a kolónián, ahogy az égi kövem fúródott a földbe. Britannicus azonnal összehívta a
tanácsot, és sor került egy igen viharos ülésre.
Caiusnak volt egy nagyon erős, és rá meglepő módon egyáltalán nem jellemző meggyőződése,
amihez minden tanácsülésen következetesen ragaszkodott, és ami a csodával határos módon sosem
hagyta cserben. Őszintén hitte, hogy a tanács a maga módján képes megoldani minden problémát.
Rendszerint hátradőlt, és nem vett részt a vitában, csupán akkor szólt bele, amikor a rend megőrzése
érdekében szükségesnek vélte. Fenntartotta, hogy bármi is legyen a probléma, a tanács képes saját
keretei között megoldani. A végső döntés soha nem tőle származott, de ő választotta ki a
tanácstagokat, és szinte illetlen örömöt érzett, amikor a különféle képességeket és szakértelmeket
kellett összeegyeztetnie a kolónia jóléte érdekében. Az ülések egyetlen szabálya az volt, hogy senki
nem távozhat, amíg meg nem oldják a problémát, és a javaslatot a jelenlévők egyharmada, plusz egy
fő el nem fogadja.
A tribunus jelentése miatt összehívott tanácsülés volt a leghosszabb, melyen valaha részt vettem: tíz
órán át tartott.
A józan, értelmes javaslatot ezúttal Vegetius Sulla szolgáltatta, a néhány évvel korábban elhunyt
Tarpo Sulla legidősebb fia. A negyvennyolc éves Vegetius huszonöt évig szolgált a legióval
Galliában, Afrikában és a germán határvidéken. Halk szavú, de nagy tudású ember volt, aki csak
ritkán szólalt meg a tanácsban, de amikor megtette, mindenki figyelt rá. A vita már órák óta folyt,
néhányan kis híján ölre mentek. Magasra csaptak az indulatok, és tökéletes zűrzavar uralkodott a
helyiségben. Több mint hat órája semmiféle előrelépést sem sikerült tenni.
Láttam, hogy Vegetius feláll a székéről, és az övén lógó zacskóban matatva a szoba egyik üres
sarkába sétál. Zavartan figyeltem, ahogy előhúz egy madzagra erősített követ. Kirázta a csomókat a
madzagból, és a végét az egyik kezébe fogva elkezdte pörgetni a feje fölött. Ahogy a kő felgyorsult,
zúgó, fütyülő hangot hallatott, amely lassan éles, fültépő sikollyá alakult.
Minden más zaj megszűnt a helyiségben, az emberek döbbenten, tátott szájjal fordultak felé.
Hirtelen leeresztette a karját, kinyújtotta a másik kezét, és a kő hangos csattanással állapodott meg a
tenyerében. Azon vettem észre magam, hogy szélesen vigyorgok, bár fogalmam sem volt róla, mire
készül. A szobára néma csend telepedett.
Vegetius végignézett az őt bámuló arcokon, kinyitotta az ujjait, és hagyta, hogy a kő lezuhanjon,
amíg a madzag engedi.
– Ezt akkor szereztem, amikor Germaniában szolgáltam – mondta. – A határon túl élő barbárok
készítik őket, és a gyermekeik ezzel játszanak. Ha éjjel hatan vagy heten nekiállnak a szabadban, az
emberbe belefagy a vér. Viszont teljesen ártalmatlan. – Újra megpörgette, egyre gyorsabban és
gyorsabban, amíg néhányan a fülükre nem szorították a tenyerüket, aztán elengedte. A kő átrepült a
szobán, és a falhoz csapta az asztalon álló vázát. A döbbent csendben az edény darabjai
esőcseppekként koppantak a padlón. Ebben a csendben szólalt meg újra.
– Vagy legalábbis ártalmatlannak tűnik. Valójában ölni lehet vele. Mikor látta bármelyikőtök
utoljára valamelyik hadihajónkat? – Senki nem felelt, így folytatta. – Tudjátok, azok a kékek.
Akárcsak a legénység egyenruhája. Bizonyos megvilágításban az ember észre sem veszi őket. Pedig
higgyétek el, ott vannak, és átkozottul veszélyesek.
– Vegetius – szólalt meg halkan Britannicus –, szerintem rá akarsz vezetni minket valamire. Ha
mindannyian leülünk, elmagyarázod?
Vegetius elmosolyodott.
– Boldogan. – Mindenki leült, ő pedig továbbra is mosolyogva a helyiség túlsó végébe sétált, és
felvette a követ. Lassan körbenézett a szobában, mielőtt belevágott. – Van egy problémánk, vagyis
igazából több. Van egy hadseregünk, amit nem volt szabad felállítanunk és kiképeznünk; egyenruhánk,
amit nem szabadna viselnünk; erődítményeink, amelyek nem is létezhetnének; lovasságunk, amit nem
birtokolhatnánk; és egy katonai különítmény már úton van ide keletről, hogy megtudják, kik vagyunk és
mivel rendelkezünk. – Néma csend fogadta szavait. – A javaslatom a következő. A dolgok nem
mindig azok, aminek látszanak. Ki kellene használnunk a rendelkezésünkre álló időt a vendégeink
megérkezése előtt, aztán megmutatni nekik, mink van, és hagyni, hogy maguk is meggyőződjenek róla:
semmink sincs.
 A beszéd ideges mozgolódást keltett. Néhányan azt gondolták, elment az esze, mivel a
mondandójában nem találtak semmi logikát. Aztán valaki megkérdezte, hogy gondolja végrehajtani a
javaslatát.
– Egyszerűen felelte. – A legnyilvánvalóbbal kezdjük. Feloszlatjuk és hazaküldjük a hadsereget.
– Ezer embert? – Már maga a kérdés is nevetségessé tette a felvetést, de Vegetius lecsapott rá.
– Miért ne? Ha most elküldjük őket, mire a vendégeink megérkeznek, nyoma sem marad, hogy
valaha is léteztek.
– De hová küldjünk ezer embert? – kérdezte másvalaki.
– Bárhová, ember! De nem egyben. Szétosztjuk őket, és elküldjük gyakorlatozni. Ullic a hegyek
közt hasznukat tudná venni a hibernek ellen, mondjuk egy hónapig. Két– vagy háromszáz emberre
gondoltam. Másik kétszáz bevehetné magát a délnyugati mocsarakba. Másik száz mehetne a
Stonehenge-et körülvevő síkságra.
– Ez még mindig csak öt-hatszáz. Mi van a többiekkel? – Most már mindenki kérdésekkel
dobálózott.
Vegetius undorodva csóválta a fejét.
– Hányan élnek itt közülük valójában? A falvakban és a gazdaságokban? Százan? Kétszázan? Ez
kevesebb, mint két ember a kolónia minden négyzetmérföldjére, az pedig nem túl sok. Amíg ügyelünk,
hogy ne legyünk szem előtt, és megpróbálunk a lehetőségeinkhez mérten láthatatlanok maradni,
négyszáz embert nyugodtan kint hagyhatunk.
Caius szólalt meg.
– Vagyis marad száz ember, meg a jól látható erőd a dombtetőn.
Vegetius elvigyorodott.
– Igen, Caius… egyelőre. De ne feledkezz meg a hadigályákról.
– Bocsáss meg, Vegetius, de nem tudom, miről beszélsz.
– Arról, hogy ha jól csináljuk, el tudjuk rejteni.
– Elrejteni? – kérdezte megütközve Britannicus. – Mármint az erődöt?
– Miért ne? Ha a haditengerészet képes elrejteni egy egész flottányi gályát, miért ne rejthetne el a
hadsereg egy erődöt?
– Isten a mennyben! – horkantotta Britannicus. – Hogy lennénk rá képesek?
Vegetius Britannicusra nézett, de mintha nem is látta volna; összevonta a szemöldökét, tekintete a
távolba révedt.
– Van egy ötletem, ami talán beválhat… vagyis biztosan beválik, ha megtalálom hozzá a kulcsot.
Nem olyan nehéz. Csak egy kis képzelőerő, elkötelezettség és szerencse kell hozzá. – Hangja egészen
elhalkult, ujja hegyével megvakarta az állcsúcsát. A szobában mindenki a mozdulatot figyelte, és
várta, hogy folytassa. – Egyszer Galliában egy egész legiót elrejtettünk fényes nappal, egy hadsereg
alig negyedmérföldnyire vonult el mellettünk, és nem vettek észre. – Újra elhalkult a hangja, ahogy
tűnődött, végül határozottan megrázta a fejét. – Nem, ez nem lesz jó. Hálókat használtunk ágakkal és
levelekkel, de ezek a falak túl magasak, ráadásul egy domb tetején vannak. Caius, a domb másik
oldaláról látni a falakat?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Britannicus. – Szerintem még sosem jártam a domb mögött.
Miért, fontos lenne?
– Lehet. Tudja valaki?
– Igen – szólalt meg Terra. – Firma és én arra vadásztunk körülbelül egy hónappal ezelőtt, és a
völgy aljában meg is jegyezte, hogy semmi nem utal rá, hogy valami épülne a tetőn. Meg is beszéltük,
mennyire nehéz volna felmászni vagy leereszkedni azon az oldalon. Nem igaz, Firma? – A testvére
bólintott.
– Helyes – mosolygott elégedetten Vegetius.
Kinyitotta a tasakját, beleejtette a fütyülő követ, majd odalépett az asztalhoz, amelyiken a törött
váza hevert. A mellette lévő, nyitott kódex lapjain cserepek hevertek. Lesöpörte a törmeléket, és a
többieknek háttal nézte a könyvet. Testtartása nyilvánvalóvá tette, hogy elmélyülten gondolkodik.
Végül szembefordult a tanáccsal, és az asztal szélének támaszkodva hátradőlt.
– Andros atya a villában tartózkodik?
– Nemrég még itt volt – feleltem. – Éppen akkor beszéltem vele, amikor ide indultam, de annak már
több órája. – Töprengtem, mi járhat a fejében. Andros egy darab pergamennel és egy szénrúddal
csodákat tudott művelni.
– Legalább nincs túl távol. Caius Britannicus, volna egy javaslatom a tanács számára. Ha
elfogadjátok, azzal precedenst teremtünk. Nem könnyű szívvel terjesztem elő, de komoly válsággal
nézünk szembe. Az a helyzet, hogy ez az ülés már… mennyi is? Igen, hét órája tart, és nem sikerült
megoldanunk semmit, csak a helyzet súlyosságát hangsúlyozzuk újra meg újra.
– Van egy ötletem, ami szerintem beválhat, de szükségem volna egy kis időre, és Andros atya
segítségére, hogy tisztázza a részleteket. Ezért javaslom, hogy az ülést függesszük fel, mondjuk… két
órára. Ígérem, hogy amikor újra összegyűlünk, elmondom az ötletem, és szerintem elég jó esélyünk
lesz rá, hogy meg is tudjuk valósítani.
Kényelmetlen csend támadt, ahogy a másik húsz ember az ajánlatot mérlegelte, és végül minden
szem Britannicus felé fordult. Még soha nem hallottam ilyen csendet a tanácsteremben.
Caius megköszörülte a torkát, és a teljes tanács nevében szólalt meg.
– Vegetius igazat beszél. A javaslata elfogadása veszélyes precedenst teremtene. Fel kell tennünk
magunknak a kérdést, meg merjük-e szegni saját szabályunkat, az egyetlen szabályt, amely
jelenlétünket meghatározza. Már a kezdet kezdetén eldöntöttük, hogy senki nem távozhat az ülésről,
amíg meg nem oldottuk az adott problémát. Ez lehetővé tette számunkra, hogy elkerüljük a késlekedés
és a halogatás veszélyét. Eddig a pillanatig eredményesen és sikeresen tettük. El merjünk térni a
rendszerünktől? Ugyanakkor… – Egy pillanatra elhallgatott, a gondolatait rendezgette. – Ugyanakkor,
amit Vegetius javasol, az nem gyökeres eltérés ettől a szabálytól. Mindössze időt kér, és egy kis
egyedüllétet, hogy átgondolhassa és finomíthassa az ötletét, ami teljes mértékben a mai problémánkra
reagál. Nem egy egész éjszakás halasztást kért, csupán egy kis gondolkodási időt. Hét óra alatt
egyikünk sem állt elő semmilyen értelmes ötlettel. Nem csupán nincs a kezünkben a megoldás, hanem
ahogy Vegetius oly pontosan megfogalmazta, még magát a problémát sem sikerült meghatároznunk.
Reményeim szerint Vegetius Sulla jóval előttünk jár mind a probléma meghatározásában, mind a
kiértékelésében és a megoldásában. Mindössze annyit akar mondani, hogy a vitánk akadályozza a
gondolkodásban. Az elkövetkező két órában ehetünk, felfrissülhetünk, és pihenten térhetünk vissza a
tanácsterembe, hogy megvitassuk a javaslatot, amit elénk tár. Tehát, miként szavaztok?
A folytatást két órával elhalasztottuk, ellenszavazat nélkül.
 XI.
Vegetius késve tért vissza, és jól mutatta, milyen megbecsülést vívott ki magának telepeseink
között, hogy huszonegy társa nyugodt maradt, és csendes beszélgetésbe merülve várta érkezését.
Végül, körülbelül negyedórás késéssel berobogott a szobába, a nyomában Andros atyával, házi
művészünkkel, aki rajztudományával immár évek óta, újra és újra ámulatba ejtett minket. Andros egy
köteg összetekert pergament is hozott magával, Vegetius pedig még oda sem ért az asztalhoz, már
beszélni is kezdett.
– Elnézést kérek a késésért, barátaim, de látni fogjátok, nem töltöttük haszontalanul az időt. Andros
atyával mutatunk néhány képet, de először szeretnélek emlékeztetni titeket arra, amit korábban
mondtam: a fütyülő kő gyerekjáték, de értő kézben halálos fegyverré válik; a haditengerészet kékre
festett gályája képes eltűnni a szem elől fényes nappal; és végül egy római legio, amelyiket
negyedmérföldről sem vesz észre az ellenség, ismét csak nappali fényben.
Elhallgatott, és mindenki csüngött a szavain, várták a folytatást.
– Ezeknek a jelenségeknek egyike sem az, aminek látszik, amennyiben megfelelőek a körülmények,
és itt most az alapos előkészítésre gondolok. A halálos fenyegetés láthatatlanná válik, nem csak azért,
mert kevésbé fog halálosnak tűnni, hanem mert átalakítják… álcázzák oly módon, hogy az ember
ránéz, de egyszerűen nem látja meg. – Elhallgatott, várta a közbeszólásokat, de egy sem érkezett. –
Értitek, miről beszélek?
Torquilius Linus, egy sikeres törvénytudó, a szobában tartózkodók közül az egyik
legméltóságteljesebb férfiú zavartan köhécselt, és kellemes, zengő baritonján válaszolt.
– Azt hiszem, én értem, Vegetius. Azt akarod mondani nekünk, hogy képes vagy elrejteni egy egész
dombot, vagy inkább egy kisebb hegyet az emberi szem elől. Én pedig azt mondom, hogy ezt nem
hiszem el.
Vegetius hangosan összecsapta a kezét.
– Tökéletesen igazad van, Torquilius. Ez nem lehetséges. Csakhogy én nem ezt mondom! Azt
mondom, hogy erőfeszítéssel, eltökéltséggel és gondos tervezéssel megváltoztathatjuk a domb
kinézetét, hogy megtévessze az emberi szemet, mégpedig azáltal, hogy az erőd körvonalait
feltördeljük, álcázzuk. Legalábbis ha valaki innen, egy mérföld távolságból nézi. – Andros atyára
nézett. – Megkaphatom az első rajzot? A jelenlegi helyzetről.
Andros átnyújtott neki egy vastag tekercset. Vegetius kigöngyölte és felmutatta, hogy mindenki
lássa. A tanácstagok egy emberként szisszentek fel, amint megpillantották az élethű képet. Tökéletes
másolata volt annak a látképnek, ami a villa udvaráról tárult volna elénk, ha felnézünk a dombra.
Andros tehetsége már-már a mágia határát súrolta; néhány szénvonással tökéletesen elkapta a képet,
az erőd falai jól látszottak a domb körvonalai fölött. Alig néhány pillanatig csodálhattuk, máris
elengedte a pergamen alját, amely így újra hengerré ugrott össze.
Andros szó nélkül átnyújtott neki egy újabb tekercset, melyet Vegetius hasonlóképpen bemutatott.
Szinte pontos mása volt az előzőnek, azzal az eltéréssel, hogy több száz függőleges csíkot húztak rá,
és most már rájöttem, mi volt a baj az elsővel.
– Látja valaki a különbséget? – kérdezte éles hangon Vegetius.
– Igen – bólintottam. – Az elsőről hiányzott az állványzat. – A gyorsan emelkedő falak mellé
nemrég emelt állványzat gyökeresen megváltoztatta az erőd kinézetét az előző hónapokban. Haboztam,
nem voltam biztos a dolgomban. – De ez sem pontos. Mintha valami hiányozna.
– Igazad van, Varrus. De mi az?
– A vízszintes vonalak! – csattant fel Firma hangja a jobb vállam mögül. – A pallók hiányoznak az
állványokról!
– Pontosan, Fermax! – Vegetius elengedte a pergamen alját, az összetekeredett, és már nyúlt is
maga mögé a harmadikért, melyet Andros időközben előkészített. – És most nézzétek ezt!
A pergamenen véletlenszerű mintázatban függőleges vonalak borították be a domboldalt, jóval
lejjebb, mint az előző képen. Senki nem szólt, a zavar a szobában szinte tapintható volt.
Vegetius szó nélkül összetekerte ezt is, és elkérte a negyediket. Ezúttal döbbent suttogás hallatszott.
Az egész kép megváltozott. A domb ugyan ott volt, de körülbelül a kétharmadától felfelé sűrű erdő
borította. A fák és a bokrok teljesen eltakarták a falakat.
– Látjátok, barátaim? Mágia! Csakhogy minden római tisztában van vele, hogy mágia nem létezik. –
Újabb tekercsért nyúlt. – Most pedig nézzétek meg jól! – mondta drámaian elmélyített hangon.
A pergamenen hat hengerszerű tárgy állt, véletlenszerűen szétszórva. Ennyi. Hat függőleges henger.
Összetekerte a pergament. A következő egy hengert mutatott közelről, faágakkal és bokrokkal,
melyeket úgy rögzítettek a hengerhez, akár a vesszőnyalábokat.
– Ez a mi mágiánk, barátaim. – Vegetius hangjából meggyőződés és elégedettség érződött. Tiszta,
csengő hangja betöltötte a szobát, mintha azzal akarná meggyőzni hallgatóságát. – Kell elég ember, ág
és kötél, hozzá kell kötözni egy oszlophoz, és ha távolabbról nézik, erdőt látnak ott, ahol azelőtt nem
volt. Az oszlopok csupaszságát elfedik az előttük lévő ágak. A legaljára bokrokat teszünk,
eltávolodunk egy merföldnyire, és amíg az ágak el nem halnak, úgy fog kinézni, mint egy élő erdő.
Elhallgatott, hagyta leülepedni a mondatait. A hosszú csendet végül Britannicus törte meg.
– Beválhat ez Vegetius? Meddig maradnak zöldek az ágak?
Vegetius vállat vont, és a fejét csóválta.
– Nem tudom, Caius. Talán két napig, legfeljebb három. Utána már valószínűleg nagyon száraznak
fognak tűnni, de nagyobb távolságból még az sem lesz feltűnő. Lehet, hogy mind halott, de idelentről
élőnek látszanak majd. Egy hétnél tovább viszont biztosan nem hagynám fent őket.
Caius összevont szemöldökkel, az állát vakargatva gondolkodott.
– És mi van a fal tetejével? Ha nem sikerül olyan magasra raknod a „fáidat”, mint szeretnéd?
– Némi földdel megváltoztatom a fal tetejét is. – Vegetius körülnézett. – Milyen széles is legfelül?
Hat láb?
– Közelebb van a kilenchez – felelte Tullus, az egyik kőműves.
Vegetius bólintott.
– Vagyis három jó nagy lépés. Elegendő hely néhány földhalomnak, amivel megtörjük az egyenes
vonalakat. Ha marad elég időnk, a földet még fűvel is betemethetjük.
A tanácstagok megilletődött csendben ültek, aztán az egyik új tag bizonytalanul felemelte a kezét.
Britannicus biccentett neki.
– Beszélj, Horatio.
Horatio megköszörülte a torkát, és erős, határozott hangon tette fel kérdését.
 – Azt hiszem, működhet az elképzelés, de úgy látom, rengeteg szervezést igényel, és nagyon sok
múlik az időzítésen. Egyetértesz?
– Igen, tökéletesen – bólintott Vegetius. – Én is úgy látom, hogy az időzítés lehet a buktató. Mit
szeretnél mondani, Horatio?
– A zöld lombok, és az összegyűjtésükhöz szükséges idő… egy erdő létrehozásához rengeteg fa
kell, még egy hamis erdőéhez is. És azt mondtad, ha levágtuk a lombokat, nem szeretnéd egy hétnél
tovább fent hagyni. – Végignézett a tanácstagokon. – Arról beszélünk, hogy elküldjük az embereinket,
de szükségünk lesz rájuk a lombgyűjtésnél, ha el akarjuk rejteni az erődöt, különösen, ha mindezt
néhány nap alatt kell végrehajtani.
A többiek egyetértően mormoltak, és rögtön számolgatni kezdtek, de Horatio felemelte a hangját, és
ezzel elcsendesített mindenkit.
– Nem hibát próbálok találni! Hiszem, hogy ez sikerülhet. Mindössze arra célzok, hogy nagyon
gondosan kell megterveznünk. Sikerülhet, de meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az időzítést mi
határozzuk meg.
– Horatio, gondold át, amit mondtál! Ez lehetetlen! – csattant fel Varo. – Az időzítésre semmi
ráhatásunk sincs! Arra célzol, kérjük meg a londiniumiakat, hogy mondják meg, mikor küldik el
hozzánk az ellenőrző csapatot?
Horatio habozás nélkül válaszolt.
– Nem, dehogy! Csupán azt akarom mondani, hogy Vegetiust is beleértve egyikünknek sem jutott
eszébe megemlíteni, hogy el kell rejtenünk majdnem száz nehéz lovat, nem csak ezer embert. Azt
mondom, az embereket rejtsük az erődbe, a lovakat pedig használjuk fel a terveinknél. Egyszerre
tudjuk eldugni és használni őket. – Felém fordult. – Varrus, volna értelme szétküldeni a lovasokat a
kolóniára vezető utakon, hogy máglyákat rakjanak és figyeljék a közeledőket?
Semleges arccal bólintottam.
– Érdekes ötlet, megpróbálhatjuk.
– Nos – folytatta egyre nagyobb lelkesedéssel –, csak három úton lehet idejutni, jól tudom?
Északról, Glevumon és Aquae Sulison át, keletről Sorviodunum felől, és délről, a parti úton. Ha
kiküldjük a lovasságot azzal az utasítással, hogy szóródjanak szét az utakon, és rakjanak jelzőtüzeket
olyan távolságban, hogy a következő ember lássa, akkor felkészülhetünk az ellenőrző csapatra.
Közeledésük híre olyan gyorsan eljut hozzánk, amennyi idő alatt az ember meglátja a távoli tüzet, és
meggyújtja a sajátját.
– Igen – bólintottam –, ennek van értelme. De miért lovasokat küldjünk?
– Mert ők tovább maradhatnak itt dolgozni, majd gyorsan odajuthatnak, ahol őrködniük kell. Aztán
gyorsan el is tudnak tűnni a dombok között, hogy csak a látogatóink távozása után térjenek vissza. Így
nem kell elrejtenünk a lovakat.
– Héphaisztoszra, Horatio, igazad van! – Talpra ugrottam, és a szoba elejébe sántikáltam. – A
jelzőtüzek három, talán négy napot is biztosítanak nekünk, ha elég korán észrevesszük a látogatókat.
És amíg a jelre várunk, a kolónia összes lakója dolgozhat. Akár itt is tarthatjuk a katonákat, mert ha
nem tudjuk elrejteni az erődöt, akkor őket sem fogjuk tudni. Ha két napig keményen dolgozunk,
befejezhetjük a munkát, aztán mindenki szétszóródik, és ártatlanul őgyeleg a domb alatt, amikor a
vendégeink megérkeznek. Vegetius, Horatio, nagyon szép munka volt!
 Izgatottságom másokra is átragadt, mindenki lelkesen kiabált. Végül Vegetius tett rendet, elővette a
fütyülő kövét, és addig pörgette, amíg a többiek el nem hallgattak.
– Rendben – mondta, miután csend lett. – Úgy látom, az elkövetkező hetekben, ha van egyáltalán
annyi időnk, több munka vár ránk, mint eddig bármikor a kolónia történetében. Rengeteg előkészületet
kell tennünk, ne húzzuk az időt. Britannicus, átadom a szót.
Britannicus mosolyogva felállt.
– Köszönöm még egyszer, Vegetius Sulla, mindannyiunk nevében. – Körülnézett a helyiségben. –
Mindenki egyetért Vegetius tervének elfogadásában?
– Igen! – kiáltottak fel egyhangúan a tanácstagok.
– Abban is egyetértünk, hogy Quintus Horatio javaslata ésszerű?
– Igen! – Most sem volt ellenszavazat.
– Legyen hát. Most pedig dolgozzuk ki a részleteket.
Éjfél körül befejeztük a tervet. Caius a következő napra általános gyűlést hívott össze a villa
főépületénél, hogy elmagyarázza a telepeseknek, miről van szó. Közvetlenül a gyűlés után elkezdődött
a munka. Az emberek rámpákat építettek, hogy a fal legfelső részeit is el lehessen érni, mások pedig
földet hordtak fel a falakra, hogy eltüntessék az éles körvonalakat. Voltak, akik füvet vágtak és
rászórták a földhányásokra, megint mások fa méretű oszlopokat szúrtak le a domboldalban. Akik nem
vettek részt a nehéz munkában – nők, gyerekek, öregek –, azok a vidéket járták facsemeték és
megfelelő fák után kutatva, melyeket ki lehet vágni anélkül, hogy a ritkítás feltűnne egy idegennek.
Britannicus úgy számolta, legalább tíz napunk van a felkészülésre, mielőtt a londiniumi hatóságok
megkapják a jelentést, feldolgozzák, megtárgyalják, döntésre jutnak, és végül kiküldenek egy
ellenőrző csapatot. Ami azt jelentette, hogy a lovasok egy hétig dolgozhatnak, mielőtt ki kell menniük
őrt állni.
Mint kiderült, a hatóságoknak mindez három hétig tartott. Az így nyert további két hétben még több
oszlopot ástunk be a dombon. Néhány csapatunk facsemetéket ásott ki és ültetett át, míg a domb végül
valóban úgy festett, mintha a növényzet most térne magához egy több évvel ezelőtti erdőtűz után. A
földből kitépett, és lovakkal a domboldalra vontatott bokrok kezdték megváltoztatni a helyet. Még egy
mérföldön belülről is nehéz lett volna felismerni a falak tetejét.
Ebben a három hétben telepeseink olyan tettet vittek véghez, ami már-már a varázslat határát
súrolta, és hatalmas segítséget nyújtottak a kelták is, akik az őrült terv hírét megneszelve százával
érkeztek megnézni, mi folyik itt. Mindezt átitatta a szinte már hisztérikus hangulatú várakozás és
izgalom amiatt, hogy talán feleslegesen dolgozunk. Ha a hatóságok úgy döntenek, nem ellenőrzik a
fiatal tiszt jelentését, feleslegesen roppantottuk meg a gerincünket, és túrtunk szét egy tökéletesen jó
dombot.
Egy este éppen a családommal vacsoráztam, előkészületeink negyedik hetének kezdetén, amikor
belépett Britannicus intézője, és közölte, hogy a legközelebbi jelzőtűz kigyulladt, és már el is küldte a
hírvivőket a kolónia többi villagazdaságába. Embereink aznap éjjel összegyűltek a fő villánál, és
hajnalban elkezdődött a terv megvalósításának utolsó szakasza. Aki mozogni tudott, zöld ágakat
vágott, és felkötözte a rögtönzött fatörzsekre.
Britannicus ismét felkelt, miután egy túlságosan nehéz fatörzs megemelésekor meghúzta a hátát, és
több mint egy hétig nyomta az ágyat. Meggyőződtem róla, hogy mindenki munkához látott, és
visszamentem jelentést tenni neki, de amikor beléptem az udvarra, patadobogást hallottam, és
hamarosan felbukkant az egyik emberem kimerült lovával. Amint meglátott, megállította a félholt
állatot, és lepattant a hátáról. Térde a földet éréskor megbicsaklott, nekem kellett elkapnom, nehogy
elterüljön. Majdnem ugyanúgy zihált, mint a lova, erősen tartottam, amíg vissza nem nyerte a
lélegzetét.
– Mi a baj, ember? Mi történt?
– Lovasság, parancsnok! Nehézlovasság! – Megborzongott. – Londiniumból jönnek, nyílegyenesen!
Nem az utat használják, és nagyon gyorsak!
– Milyen gyorsak, ember? Mennyi időnk van?
– Egy nap, parancsnok, talán kettő. Nem több! Holnapután reggelre biztosan itt lesznek.
Meggyújtottuk a tüzeket, amint megpillantottuk őket, de a hírt szájról szájra kellett továbbadni. Kis
híján megöltük a lovainkat!
– Milyen sűrűn helyezkedtetek el?
– Három-négy mérföldenként, a tereptől függően. Látnunk kellett a következő őr tüzét.
Száguldoztak a gondolataim.
– Hány ember volt a láncodban?
– Harminckilenc, én vagyok az utolsó.
– Mennyi időbe került, amíg eljuttatták hozzád a hírt?
– Nem tudom, parancsnok – csóválta a fejét. – Néhányan elindultak, amint meggyújtották a tüzet,
ahogy parancsba volt adva. Volt olyan, akinek három tűz mellett is el kellett lovagolnia, mire talált
valakit pihent lóval. Mindannyian teljes sebességgel vágtattunk!
– Okosan cselekedtetek. Mi a neved?
– Septimius Severus, parancsnok.
– Mindannyian az adósaid vagyunk, Septimius Severus. Most pedig pihenj, kiérdemelted. Hol
vannak a többiek?
– Szétszóródtak, ahogy parancsoltad.
– És a többi úton levő őr? Tudsz valamit róluk?
– Nem, parancsnok, de arról volt szó, hogy amint meglátják a jelzőtüzeket a kolónia felé közeledni,
ők is továbbadják a jelet kifelé. Mostanra mindenki tudja, mi a helyzet.
– Helyes – bólintottam. – Keress valami fekhelyet, és aludj egyet. Szólok a munkásainknak, hogy
még ma végezniük kell. Hála az Úrnak, hogy volt még két hetünk.
Besiettem, hogy közöljem Britannicusszal a történteket, és üzenetet küldjek a kint dolgozó
embereknek a gyorsan közeledő látogatókról. Egy hosszú, fárasztó napot töltöttem azzal, hogy a
gyorsaságuk miatt aggódtam, és azon töprengtem, vajon rendelkezésünkre áll-e elég emberi erő a
munka befejezéséhez. A munkások emberfeletti teljesítményt nyújtottak, és már jóval alkonyat előtt
elvégezték a halandó varázslat utolsó simításait. A dombot erdővel ültették be, a villa mögött nyoma
sem maradt emberi beavatkozásnak.
Aznap éjjel egyikünk sem aludt. Az élelmiszerraktár alkonyattól pirkadatig teljes kapacitáson
működött, és amint a katonáink megkapták az ellátmányukat, belevesztek az éjszakába, hogy
elrejtőzzenek a frissen álcázott erődben. Hajnalra mindennel készen voltunk, amivel kész lehetett
lenni. Hadseregünk szétszóródott vagy elrejtőzött, őrült előkészületeink nyomait eltakarítottuk. Nem
maradt más dolgunk, mint várni, és megpróbálni úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Elérkezett a reggel, majd a dél is délutánba fordult. Britannicusszal az udvarban ültünk egy padon,
osztoztunk a délutáni nap melegében, és mindent megtettünk, hogy könnyednek és gondtalannak
tűnjünk.
Fogalmunk sem volt róla, hol lehetnek a vendégeink, vagy mikor érkeznek meg. Úgy döntöttünk, az
első észlelést követően már nem kémkedünk utánuk, mivel úgy véltük, elég, ha azt tudjuk, hogy
közelednek. Victorex késő délelőtt átjött megkérdezni, mikor akarjuk kihozni a lovakat a
tenyésztelepéről – a munkalovak jó részét oda zártuk be, hogy az üres állások ne keltsék fel a
figyelmet. Feltételezte, hogy a jövevények majd ott akarják elhelyezni a lovaikat; elfeledkezett róla,
hogy mi elméletileg nem is tudhatunk az érkezésükről. Elszégyellte magát, amikor erre felhívtam a
figyelmét, de az érthető hiba mindannyiunkat rádöbbentett, mennyire könnyen elárulhatjuk magunkat.
Ezért a hosszú délutánt azzal töltöttük, hogy áttekintettünk mindent, ami balul sülhet el.
Tudatában voltunk, hogy minden – egész tervünk sikere vagy kudarca – a küldöttséget vezető ember
képességeitől függ. Arra számítottunk, hogy bárki is lesz az, alapos vizsgálatot végez, de tudtuk, ha
van egy kis szerencsénk, és belé is szorult egy cseppnyi jóindulat, akkor jó eséllyel elaltathatjuk a
gyanakvását. Abban is biztosak voltunk, hogy egyenesen hozzánk fog jönni, mert az úton nem volt más
hely, ahol megállhattak volna. A városok bizonyára nem érdeklik őket, ráadásul Aquae Sulis volt a
legközelebbi nagyobb település. A környékbeli falvakat megtöltötték saját embereink, akik az
idegeneket hozzánk irányítják, és a szomszédos villákat is mi felügyeltük. Látogatóinknak tehát
hozzánk kellett jönniük, hogy Caius Britannicusnak, Róma szenátorának és proconsuljának tegyenek
fel kérdéseket.
Tudtuk, hogy a környéken élők közül senki nem árul el minket, mert mérföldeken belül mindenki a
mi jóindulatunktól és támogatásunktól függött. Ha a birodalom iránti hűség bárkit is arra sarkallt
volna, hogy az erőnkre irigykedve feladjon minket, azon is el kellett gondolkodnia, mi lesz, ha
elveszíti a segítségünket és katonai jelenlétünket. Legalábbis ebben reménykedtünk.
A délután közepén Caius kürtszót hallott a távolból, és a villa főkapujához vezető úton feltűnt egy
csapatnyi lovas. Később elmondta, hogy vett egy hatalmas lélegzetet, mielőtt elindult eléjük.
Az előreküldött csapatban öten voltak: egy ősz szakállú centurio, egy kürtös, egy zászlóvivő és két
csatlós. Egészen a kapunkig vágtattak, ahol Caius már várt rájuk. A centurio nem szállt le; a mieinknél
többtenyérnyivel magasabb lóról nézett le Britannicusra.
– Caius Britannicus proconsul? – kérdezte bizonytalanul.
– Én vagyok – bólintott Caius. – Mostanában vált szokássá, hogy egy centurio fentről nézzen le egy
római szenátorra?
– Elnézésedet kérem, proconsul. – Látszott, hogy a katona nem akart tiszteletlen lenni.
Elvörösödött, tekintete az embereire siklott, majd vissza Caiusra. – Kíséret, lóról! – vezényelte, és
mind az öten leszálltak. A zászlóvivőnek nem ment olyan könnyen a hatalmas, skarlátvörös lobogó
mérete és súlya miatt. Ahogy a férfi újra vigyázzba állt, Britannicus alaposabban is szemügyre vette a
zászlót.
– Miféle címer ez? – kérdezte. – Még sosem láttam.
A centurio tisztelgett.
– Az egész világ számára új, proconsul. Új egység vagyunk, nehézlovasság. Most érkeztünk
Armoricából, Gallián keresztül.
 – Mi az egység neve?
– Első Lovas Cohors, a 34. legiótól választottak le minket különleges feladatokra, proconsul.
– Első Lovas Cohors, értem. 34. legiót mondtál? Isten hozott, centurio, mit tehetek érted?
A férfi megköszörülte a torkát.
– Azért küldtek előre, hogy a vendégszereteteddel éljünk, proconsul. Öt napja jövünk
Londiniumból, és a parancsnokunk szeretne megpihenni itt, amennyiben felajánlod hajlékodat.
– Öt napja Londiniumból? – Caius meglepettnek tűnt. – Nagyon gyorsan haladtatok. Hová
igyekeztek ennyire?
A centurio ismét a torkát köszörülte.
– Attól tartok, ezt nem árulhatom el, proconsul.
– Persze, hogy nem. Tehát azt mondod, nehézlovassági egység? Mióta van Rómának
nehézlovassága?
– Csak nemrég óta, proconsul. Néhány éve.
– Hm. – Britannicus hümmögése teljességgel érdektelennek hangzott. – Ki a parancsnokod, és
hányan vagytok? Reméltem, nem a teljes cohors. Mennyi ideig szándékoztok maradni?
– Nem, proconsul, csupán három század jött. A tribunusunk Marcellus Vicere, százharmincnyolc
embert és lovat hozott magával, proconsul.
– Százhar… – Britannicus később elmesélte, úgy érezte magát, mint egy szerepet játszó színész.
Elkerekedett a szeme, és őszintének tűnő döbbenettel nézett a lovasra. – Hoztatok ennivalót a
lovaknak?
– Igen, proconsul, az ellátó szekereken. És az embereinknek is.
– Ó, értem. – Cai nem engedte meg magának, hogy megkönnyebbültnek tűnjék. – Nos, az nem is
olyan sok, szerintem el tudunk szállásolni titeket. Egy éjszakára biztosan. – Az egyik fülelő
szolgálóhoz fordult. – Nestor, keresd meg Gallót, és mondd meg neki, hogy ma estére százötven
emberrel többnek készíttessen vacsorát. Nem érdekel, honnan szerzi, felőlem a szomszédoktól is
kérhet kölcsön, majd később visszafizetjük. Mondd meg neki, hogy társaságot kaptunk Londiniumból,
és az embereivel állíttasson fel asztalokat Terrix és Fermax villája mögött. – Felemelte a kezét, hogy
visszatartsa a szolgálót, és a centurióhoz fordult. – Százharmincnyolc lovat mondtál?
A katona egyszerre vonta meg a vállát és bólintott.
– A szekereket húzó lovakkal együtt száznegyvennégy, proconsul.
Britannicus visszafordult Nestorhoz.
– Üzenj Victorexnek is, hogy szükségünk lesz a körbekerített legelőjére. Ha vannak ott munkalovak,
vigye ki a földekre, és éjszakára hagyja ott őket.
Nestor meghajolt, és futva távozott.
– Hány tiszt van veletek összesen? – kérdezte Caius a centuriót.
– Öt, proconsul. Négy szokványos, és egy… vendég.
– Vendég? Egy őrjáraton? Ki az az úriember?
A centurio elvörösödve nézett a távolba.
– Én… nem tudom a nevét, proconsul.
 Cai szerint jól láthatóan hazudott, de nem törődött vele.
– És te? Milyen rangban vagy a lovassági egységedben?
A férfi elmosolyodott, örült, hogy témát váltottak.
– Ugyanabban, mint korábban, nagyuram. Rangidős tiszthelyettes. A cohors első dárdája, pilus
prior.
– Helyes. Add át üdvözletemet a parancsnokodnak. Őt és a tisztjeit örömmel látjuk ma éjszakára a
tetőnk alatt, és megtiszteltetés lenne, ha velünk vacsoráznának. Ha megérkeznek az embereid, a
szolgálóm, Rollo megmutatja a szállásukat. – Bólintással jelezte, hogy befejezte, és megfordult,
mintha távozni akarna, de hirtelen megtorpant. – Mikor érkeznek meg?
– Körülbelül egy óra múlva, talán egy kicsit később, proconsul. Nincsenek messze.
Caius újra bólintott, és ott hagyta a centuriót az úton, emberei gyűrűjében. Azonban három lépést
sem tehetett, amikor a primus pilus utána szólt.
– Proconsul! Bocsáss meg, uram, de hajt a szükség. Használhatnám a latrinádat?
Caius szemöldöke felszaladt a homlokára a meglepő kérés hallatán, de túl udvarias volt ahhoz,
hogy visszautasítsa.
– Természetesen. Rollo, mutasd az utat a centuriónak.
Miközben Caius átsétált a villa kapuján, némán gratulált magának, amiért sikerült a beszélgetés
végére érnie anélkül, hogy felkeltette volna a gyanút. Mint elmondta, úgy érezte, éppen a megfelelő
arányban keverte a meglepődést a közömbösséggel, megfűszerezve egy cseppnyi jóindulatú
türelmetlenséggel, és úgy vélte, ha mindannyian tudjuk hozni ezt a színvonalat, akkor a kezünkben
tarthatjuk az eseményeket. Tudta, hogy a pilus hazudott, amikor a „vendégről” kérdezte, de a hazugság
okát is ismerte, mivel az illető egy birodalmi ellenőr lehetett. Nem lepte meg, hogy a centurio azt az
utasítást kapta, semmit ne szóljon a látogatás valódi okáról.
Körülbelül ekkor értem vissza a villába, a keleti erdő fái közül kibukkanva még éppen láttam,
ahogy Caius eltűnik a villa kapuja mögött. Észrevettem a vendégeket, de nem siettem. Amikor
százlépésnyire jártam, láttam, hogy a parancsnokuk kisiet a kapun, felmászik hatalmas lova hátára, és
int az embereinek, hogy indulhatnak. A centurióval az élen távoztak, észre sem vettek.
Cait a villa bejárati lépcsője előtt találtam, a távolba bámult, és valamit tartott a kezében. Egy idő
után megfordult, hogy bemenjen az épületbe, de meglátott, és inkább megvárta, hogy odaérjek.
Lovamat kikötöttem az udvaron. A kezében tartott tárgy egy vastagon összehajtott papirusz volt,
elgondolkodva ütögette vele bal csuklóját, és még akkor is szórakozottan ráncolta a homlokát, amikor
odaértem. Állammal a papirusz felé böktem.
– Mi ez? Ők hozták?
– Igen – felelte. – De nagyon különös, és nincs semmi értelme.
Nevettem.
– Annak sem, amit mondtál. Hogy ment?
– Hm? – Úgy nézett rám, mintha görögül beszélnék.
– A találkozás. Hogy ment?
– Ó, szerintem nagyon jól. Fogalmuk sincs róla, hogy számítottunk rájuk. De ez… – Meglengette az
összehajtott papiruszt. – Nem tudom, mit gondoljak róla. Felettébb szokatlan.
 Vállára tettem a kezem, és az ajtó felé fordítottam.
– Gyere, ki vagyok száradva. Igyunk meg egy kupa bort, amíg megbeszéljük.
Nem sokkal később, amikor sikerült szomjam csillapítanom, újratöltöttem a kupámat, és
kényelmesen elhelyezkedtem.
– Az istenekre, micsoda nap! A délután folyamán bejártam az egész kolóniát. Most pedig meséld el,
mi történt.
Megtette, felidézte a teljes beszélgetést a pilus priorral. Amikor említette, hogy a katona engedélyt
kért a latrina használatára, felnevettem, de Caius gyorsan elhallgattatott.
– Nem, Publius. Ez csak álca volt, valami nagyon rejtélyes okból. Nézd ezt. – Felemelte a
papiruszt. – Rollo elkísérte a latrinához, és amikor visszajött, ezt hozta. A centurio nekem akarta
átadni anélkül, hogy bárki más meglátná. A benne lévő üzenet zagyvaság. A pilus prior Rollón
keresztül azt üzente, hogy ezt csak nekem szánja, mondhatni baráti szívességként. De hogy ki ez a
barát, és mit akar, arról elképzelésem sincs.
– Mi az? – Felálltam és kinyújtottam a kezem a papiruszért. Széthajtottam, majd hangosan
felolvastam. – „Amikor a primus pilus Istenről beszél, emlékezz Istenre, és óvakodj tőle. A pilus
priorral lovagol.” – Az aláírás „PPP” volt, amit jól ismertem, és rögtön közöltem is a megfejést: –
Pontius Plautus, primus pilus.
Caius értetlenül nézett rám.
– Plautus? De mit akar ez jelenteni? A barátod rejtvényekben beszél, Publius!
Aztán hirtelen riadtan elkerekedett a szeme, és erősen megragadott, mert megszédültem, és kis híján
felbuktam. Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból, és hangos morajlást hallottam a fülemben.
Végül, egy örökkévalóság után a forgó, morajló érzés a szemem mögött megszűnt, és megráztam a
fejem, de amikor beszélni kezdtem, a hangom nem volt több rekedt károgásnál.
– Az Úr nevére, azt mondod… igazad van, és nem is tudod! Ezt akarja mondani nekünk Plautus.
Isten ezzel a pilus priorral lovagol. Az az ördögtől született fattyú még él! A római barátodnak igaza
volt! Seneca! Claudius Seneca! A barátai aznap, amikor először találkoztunk, Deusnak nevezték!
Plautus is olt volt! Deus! Isten! Így becézték Claudiust, és Plautus hallotta. Caesarius Claudius Seneca
a pilus priorral lovagol! Ő a birodalmi ellenőr!
Caius villámsújtottan állt.
– Nem, az nem lehet! Hiszen halott! Megölted, és meggyőztél róla! Lehetetlen, hogy ő legyen!
Seneca itt? Az a vadállat? Nem, biztosan tévedsz, ő nem lehet!
Megborzongtam, lassan kezdtem magamhoz téri.
– Pedig ő lesz az. Ő kell, hogy legyen, Cai! Plautus nem valami kifinomult ember, ez az üzenet
mégis egy rejtvény. A fattyú még él! Képtelen voltam elfogadni a bizonyítékot, hogy életben maradt,
mert nem akartam. Pedig túlélte… hogy miképp, ezt képtelen vagyok felfogni… és most idejön. Ennek
az üzenetnek nincs más magyarázata, Cai! Plautus nyilvánvalóan ezzel a katonával küldte el, mert csak
így tudott figyelmeztetni. Senki más nem értené meg rajtam kívül, és Plautus tudta ezt!
Elkomorodva harapdálta az ajkát, lázasan gondolkodott, miközben becsukta a dolgozószobája
ajtaját, hogy senki ne zavarjon minket.
– Nos – szólalt meg végül, mintegy elfogadva az érvelésemet, és közben intett, hogy maradjak
csendben és hagyjam gondolkodni –, azt hiszem, felesleges vitába bocsátkozni veled. Jobban utána
kellett volna néznem a dolognak, de nem tettem meg. A pokolba! Át kell gondolnunk mindent, és az
egészre összesen egy óránk van.
Követtem a tekintetemmel, ahogy fel-alá járkált a szobában. Közben az én gondolataim is
száguldoztak, de felháborodott hitetlenkedésem ellenében semmire sem jutottak. Caius végül
megtorpant.
– Nincs más választásunk, egyszerűen el kell rejtőznöd, amíg el nem mennek. Szerencsétlen
fordulat, de alapvetően nem változtatja meg a helyzetet. Semmit nem kell módosítanunk, csak éppen
nem leszel jelen. Egyedül is el tudok intézni mindent.
Megráztam a fejem.
– Máris minden megváltozott, Caius. Te nem ismered ezt az embert.
– Nevetséges! Ez az ember egy Seneca, és sokkal jobban ismerem a fajtáját, mint te. Lehet, hogy
valamivel veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, mint a rokonai, de nem sebezhetetlen a Britannicusok
jelenlétével szemben. Gúzsba kötöm a vendégszeretet selyemkötelékeivel, amely megfojtja, mert
biztosan nem számít tőlem tisztességes bánásmódra.
– Nem, Caius! Az egész tervünk azon a feltételezésen alapult, hogy valami közönséges katonával
lesz dolgunk, valami hivatásos tiszttel, a saját fajtánkkal. Most viszont már egy őrülttel kell
szembenézned, mert Seneca őrült! Bármire képes. Ha akarja, kivégeztet, csak hogy kielégítse saját
megszállott bosszúvágyát! Majd meglátod, számára nincsenek szabályok, csak a sajátjai, és azokat is
mindig menet közben találja ki. Az évek során sok mindent megtanultam erről az emberről.
Megszállott, és hiányzik belőle minden, ami emberi.
Felemelt kézzel szakította félbe fröcsögésemet.
– Nem számít! Róma proconsulja vagyok, és rangidős szenátor ezzel a söpredékkel szemben,
legalábbis az életkoromból adódóan. Csak nem képzeled, hogy meghunyászkodok előtte? Egy Seneca
előtt? Most pedig maradj csendben, kérlek, gondolkodnom kell.
Újból járkálni kezdett, én pedig kényszerítettem magam, hogy csendben üljek, és rendellenes
félelmemmel birkózzam. Sokfajta félelmet ismertem, de ez vízzé változtatta a zsigereimet.
Tekintetemet Caiusra függesztettem, próbáltam kiüríteni az elmémet, és ahogy figyeltem őt, mintha
ledobott volna magáról néhány évet, és átalakult azzá a Britannicusszá, akit megismertem.
– Varrus – szólalt meg nagy sokára. Régi nevem használata mintegy pontot tett az átalakulás végére.
– Van egy tervem, és szerintem jó terv. Kérek egy kis időt. – Szeme sárgán villogott, és reméltem,
hogy valóban jó terv lesz. Ismét megállt, felém fordult, tekintete szinte a lelkem mélyig hatolt. –
Szerinted emlékszik rád?
– Hogy emlékszik-e rám? Azonnal keresztre feszíttet, amint rám pillant!
– Ugyan! – Homlokráncolása és bosszús arckifejezése semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy
Caius Britannicus nem veszi félvállról az ügyet. – Egy kis komolyságot, Publius! Amit elmondtál a
legutóbbi találkozásotokról, annak alapján zavart volt és félig vak, miután egy hetet töltött letakart
szemmel, így volt?
Ezen egy-két pillanatig el kellett gondolkodnom. Tudtam, hogy Caius jól beszél, ugyanakkor az a
kényelmetlen érzésem támadt, hogy azt fogja javasolni, tegyük valamiféle próbára az elméletét, és az
én életem legyen a tét. Végül igazat adtam neki, de hagytam, hogy a tétovázásom tükrözze
magabiztosságom hiányát.
 – Többé-kevésbé. – Nem akartam túlságosan lelkesnek tűnni. – De elég tisztán látott, amikor
harcoltunk. Ne feledd, megpróbált végezi velem.
Caius bólintott, láthatóan valami nagy húzáson törte a fejét. Az ellenérzéseim egyre gyarapodtak,
rossz előérzetem támadt.
– Azt is mondtad, hogy soha nem sikerült megtudnia a nevedet. Ehhez az állításodhoz továbbra is
ragaszkodsz?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
– Igen, Cai. Biztos vagyok benne, de abban is biztos voltam, hogy megöltem.
– Hm. Mindegy, ez már a múlt. – Lebiggyesztette az ajkát, láthatóan megfontolt, majd el is vetett
néhány dolgot, amit mondani akart, hogy meggyőzzem a tervéről. Végül határozottan bólintott. –
Kiváló! Van egy ötletem, ami beválhat, feltéve, ha a neved semmit nem jelent számára.
– Mi lenne az?
– Maga az egyszerűség. Átadunk neki téged.
Éreztem, hogy valamiről lemaradtam, a logika egyik létfontosságú eleme elkerülte a figyelmem.
– Bocsáss meg – mondtam a tőlem telhető legsemlegesebb hangon –, de eszedbe jutott, hogy esetleg
rögtön kivégeztethet, amint megpillant?
– Nem, nem jutott eszembe, csupán mert már a feltételezés is nevetséges! – csattant fel. – Az én
foglyom leszel, így az ő hatáskörén kívül kerülsz.
– A te foglyod? Mit akar ez jelenteni?
Most már mosolygott.
– Gondolj csak bele, Publius! Azért jön ide, hogy banditák, törvényen kívüliek, fegyveres lázadók
után kutasson. Elméletileg mi semmit sem tudunk a feladatáról. Mi van, ha… – Elhallgatott, aztán
folytatta, láthatóan egyre jobban tetszett neki az ötlet, ahogy a lehetőségek mind tisztábbá váltak a
fejében. – Mi van, ha arra ér ide, hogy megoldódtak a problémák? Itt talál engem, amint éppen
Londiniumba készülök, elintézni az ottani dolgaimat, és mellesleg elszállítani egy foglyot, egy nagyon
fontos foglyot, egy banditavezért, aki a bandájával rémületben tartotta az egész vidéket? Te leszel az a
fogoly!
Nem nyűgözött le a terv.
– Cai, nem tudok osztozni a lelkesedésedben. Számomra Seneca első lépése olyan nyilvánvaló,
hogy már abba is belefájdul a nyakam, ha rágondolok. Saját felelősségére és hatáskörében gyorsan
megszabadít téged a foglyodtól, aztán itt, helyben kivégeztet az imént általad felsorolt bűnök miatt. Az
ő helyében én ezt tenném, még akkor is, ha nem lenne személyes gyűlölet kettőnk között.
– Ez képtelenség, Varrus! Mi is az a hatáskör, amiről most beszélsz? Honnan jön? Régen birodalmi
procurator volt, és mindketten tudjuk, hogyan töltötte be azt a posztot. Jelenleg nem több kivételezett
futárnál, akit azért küldtek, hogy elvégezze valaki más feladatát. Nem hagyom, hogy elbitorolja a
jogaimat, minden tekintetben felülmúlom őt rangban.
Kétkedve csóváltam a fejem.
– Az ő szemében nem.
 – A pokolba a szemével! Szeretnélek emlékeztetni valamire, Publius. – Caius hangja recsegett, akár
a jég. – Az ő szeme Seneca-szem, ami azt jelenti, hogy korántsem csalhatatlan. A feljebbvalója
vagyok mindenki szemében, akinek van egy kis józan esze, a pilus priorja pedig egyáltalán nem őrült.
Ígérem neked, Senecának nem lesz választása. Ha kénytelen leszek kiterjeszteni a befolyásomat az
egység parancsnokára, arra a Marcellus Vicerére, hogy megkerüljem őt, akkor nem fogok habozni.
Senecának nem lesz más lehetősége, mint felajánlani, hogy visszakísér engem Londiniumba, vagy
hozzájárulni, hogy egyedül menjek oda a foglyommal. Én pedig magammal viszem a legjobb
embereinket, akik biztonságban elkísérnek és visszahoznak. Természetesen a fő feladatuk az lesz,
hogy gondoskodjanak a kényelmedről. Semmi bántódás nem ér, barátom, ezt megígérem neked.
Ezzel még korántsem nyugtatott meg.
– És mi történik, amikor megérkezünk Londiniumba? Ne feledd, hogy Aquae Sulisban még mindig
köröznek mint Quinctilius Nesca és verőlegényei feltételezett gyilkosát. Ha másért nem, azért biztosan
felakasztanak.
– Nevetséges! – legyintett. – Pontosan ez az egésznek a lényege. Visszük a saját tanúinkat, akik
elmondják, hogy azon az éjjelen Nesca közelében sem járhattál, és hivatalom minden befolyását
felhasználom a védelmedben, beleértve az összes személyes ígéretet és fogadalmat, amit szenátorként
és proconsulként begyűjtöttem. Ígérem, az összes vádat ejteni fogják. Az én szavam és hírnevem
Senecáé ellen. Kételkedsz a végkimenetelben?
Elfintorodtam.
– Cai, nagyon hosszú ideje ismerlek, és eddig egyetlen fontos dologban sem tévedtél. Eddig.
– Akkor nem most van itt az ideje, hogy kételkedni kezdj bennem, Publius. A lehetőséget mintha az
Úr küldte volna, az összes problémánkat megoldhatná! Csak várj és figyelj! Seneca annyira fog örülni
a fogságba esésednek, hogy gond nélkül elhiszi a történetemet. Fogalma sincs a valódi szándékomról,
és úgy fog elindulni innen hazafelé, hogy sejtelme sem lesz a várfalakról. Aztán később, ha már
biztonságban leszünk Londiniumban, egyszerűen hátat fordítok neki, és ott hagyom a döbbenetével.
Mit szólsz hozzá?
Amit gondoltam, azt nem mondhattam ki. Zajosan kifújtam a levegőt, és lassan csóváltam a fejem.
– Nos? – erősködött. – Megteszed? Az elkövetkező hetekben durva bánásmódban lesz részed, de
megmented vele a kolóniát, és tisztára moshatod a nevedet.
Felálltam, töltöttem magamnak egy kupa bort az asztalon álló kancsóból, és elgondolkodva
bámultam az italt, miközben a hallottakat emésztettem.
– A nevem soha nem sározódott be, Cai, mert az ellenségeim soha nem ismerték. Mindössze a
személyleírásomat tudták. Megmondom őszintén, nem tetszik az elképzelésed. Szeretném, ha én is a
tiédhez hasonló önbizalommal tudnék tekinteni saját sorsomra. – Egyetlen hajtásra kiürítettem a kupát.
– Ugyanakkor, az enyémen kívül minden más nézőpontból működőképesnek tűnik a terv. Sőt
egyszerűen zseniális. Bárcsak valaki más foglalhatná el a helyemet, de igazad van, nekem kell ott
lennem. Senki más nem vállalná, hogy megtegye Seneca kedvéért, amit én… már csak abban
reménykedem, hogy a többi dologban sem tévedsz.
Caius átölelt.
– Nem tévedek, bízz bennem!
– Én bízom benned. – Valahol találtam számára egy mosolyt. – De a húgod ezért letépi a golyóidat.
 Apró, gonosz vigyorral válaszolt.
– Luceiiát bízd csak rám. Ő az én húgom, nagyon jól tudja, mit jelent a kötelesség, és időnként
mivel jár. Közben nem ártana átöltöznöd valami régi, koszos ruhába. Olyan undorítóan kell kinézned,
amilyen a híred.
Mosolyogva néztem a szemébe.
– Egy kovácsnál ez nem probléma. Faszén, korom, füst, hamu és régi, izzadt, büdös ruha. Még te is
becstelen rablónak fogsz látni. – Hirtelen leolvadt az arcomról a mosoly, összerándult a gyomrom, és
a hangomból minden könnyedség kiveszett. – Ez valóban durva lesz, igaz?
Megfogta a kezem.
– Igen, barátom, durva, de csak egy ideig.

XII.
Majdnem besötétedett, mire Vegetius Sulla kinyitotta a börtönömmé vált kőkunyhó ajtaját. A
szalmával felszórt padlón feküdtem, karom és lábam sajgott a láncoktól. Bedagadt, véraláfutásos bal
szememmel alig láttam – valamivel korábban maga Vegetius ütött meg a kardmarkolatával. Belépett
és lekuporodott mellém.
– Készen állnak, Publius. A közönség összegyűlt, a mutatványt előkészítettük. Caius mindent
elmondott nekik rólad és az elfogásodról, valamint a terveinkről veled. Alig várják, hogy lássanak.
Hogy érzed magad?
Megpróbáltam megnyalni sajgó ajkamat, amelyik az ideszállításomkor hasadt fel egy visszakezes
ütéstől.
– Kérek inni – krákogtam. A vizet nektárnak éreztem. Lenyeltem néhány kortyot, az utolsót pedig
kiköptem. – Hogy érzem magam? Micsoda ostoba kérdés! Hogy festek?
Vegetius elfintorodott.
– Borzalmasan, ráadásul bűzlesz, akár egy kecske. Pontosan, mint egy mocskos, gonosz bandita,
akit az elfogása után tisztességesen megvertek.
– Helyes, így akarok kinézni.
– Fel tudsz állni?
Megpróbáltam.
– Nem, segítened kell.
Kurta parancsot vakkantott, mire az egyik fiatal katonánk belépett a kunyhóba, és elkerekedett
szemmel, elborzadva nézett rám.
– Segítsd talpra a foglyot!
A fiatalember együttérzéssel a szemében lehajolt, és úgy segített fel, mintha törékeny üvegből
volnék. Amikor már egyenesen álltam, Vegetius átdugott egy dárdanyelet behajlított könyököm és a
hátam között, és megbilincselt csuklóm láncát áthúzta a hasam előtt.
A fiatal katona tekintete aggasztott.
– Várj! – Megálltak és rám néztek, én pedig gondosan megfogalmazott szavakkal fordultam a
katonához. – Nézd, kölyök, ezt az egészet szándékosan tesszük. Elmagyarázták neked? – Bólintott. –
Helyes. Akkor töröld le ezt a kifejezést a képedről. Ma meglátják, mindannyiunkat elárulsz. Mind ez
csak színjáték, de valódinak kell látszania. Ne feledd, most nem Publius Varrus vagyok, hanem egy
elfogott lázadó, gyilkos és útonálló. Fogoly vagyok, és ha valamit érzel egyáltalán irántam, az
közömbösséggel kevert harag. Megértetted? – Újra bólintott. – Rendben, akkor vedd fel az álarcod, és
üss meg, keményen. Aztán szedj fel a földről, és vonszold el a seggemet Caius Britannicushoz.
Vegetiusra nézett megerősítésért, aki bólintott.
– Tedd, amire kér, és mostantól kezeld állatként. Ha gyanakodni kezdenek a céljainkat illetően,
Publius halott ember.
A fiatalember megfeszítette az állkapcsát, és kardlapjának egyetlen ütésével a földre sújtott.
Mire visszanyertem az eszméletemet, már cipeltek Caiushoz és a látogatókhoz. Két őrt kaptam,
kétoldalt fogták a dárdanyél végeit, és a vállukon cipeltek; a lábam nem ért le a földre, a teljes
testsúlyom elkínzott vállízületeimre nehezedett. Nem kellett színészkednem, helyzetem és fájdalmam
nagyon is valóságos volt. Hallottam, hogy valaki megállítja az őröket, akik leeresztettek a földre.
Térdem megbicsaklott, és össze is estem volna, ha nem tartanak meg. Nagyot nyeltem, és
megpróbáltam összeszedni magam. Valaki mintha felnyögött volna a távolban. „Luceiia – gondoltam
–, légy erős! Ne hagyd, hogy lássák a fájdalmad!” Ám a nyöszörgés folytatódott, és rájöttem, hogy
tőlem származik. Abbahagytam, és csak lógtam az őreim között.
– Ez egy tábornok? – A mély, meglehetősen kellemes hang tele volt megvetéssel. Nem tudtam
összeegyeztetni azzal a Senecával, akit ismertem.
– Nem – felelte Caius –, nem tábornok, Claudius Seneca, csupán egy lázadó vezér.
– Nem tűnik vezérnek.
Caius irányából olyan hang érkezett, mintha kényelmesen hátradőlt volna a székében.
– Elismerem, kissé megviselt, és korántsem olyan harcias, mint amikor elfogtuk. A páncélja, a
fegyverei és a lázadói nélkül egészen emberinek látszik. Ám biztosíthatlak, egy héttel ezelőtt még
félelmetes volt a híre, és borzalmas dolgokat cselekedett.
A mély hangból unalom érződött.
– Talán itt, vidéken ő volt a rettegett rablóvezér, de máshol csak egy szúnyog lett volna, amit
bármikor lecsapnak. A fickó nyilvánvalóan dezertőr. Akaszd fel, és végezzünk az üggyel.
– Nem – felelte Caius. Meglepett, milyen könnyedséggel beszél rólam. Nagyon közel álltam az
asztalukhoz. – Mint mondtam, ketrecbe zárva elvisszük Londiniumba, hogy példát mutassunk. Lázadó,
tehát nyilvánosan kell megszégyeníteni, nagy látványosság közepette, hogy elriasszunk másokat a
követésétől. Ha csak felakasztanánk, azzal nem érnénk el semmit.
– Nem értek egyet. – A mélyebb hangban most ingerültséget érzékeltem. – Már rég halottnak
kellene lennie. A dezertőröket rögtön ki szokták végezni.
– Ez nem dezertőr, szenátor. Legalábbis én nem hiszem. Kétségtelenül veterán, de kétlem, hogy
dezertált. A fickó nyomorék, van egy régi és súlyos sebe, ami bizonyára véget vetett a katonai
szolgálatának.
– Ez nevetséges, Caius Britannicus! Azt a sebet bármikor szerezhette.
– Ezt biztosan nem, szenátor. Ha dezertőr, akkor nem, hiszen belehalt volna. Ilyen sérülésből csak
katonai kórházban lehet felgyógyulni.
Hosszú csend következett, éreztem magamon a vizslató tekinteteket. Aztán újra megszólalt az
idegen hang, kissé sértődötten – mintha egy gyerek beszélt volna egy felnőtt száján keresztül.
– Az ősi istenekre, Caius Britannicus, te aztán aprólékos ember vagy! A katonáim átutazták velem
az egész vidéket, hogy egy kis vért ontsanak, te pedig megfosztottad őket az örömüktől. Hogyan
nyerhetted meg úgy az összecsapást, hogy csak egyetlen foglyot ejtettél? – Elhallgatott, mintha
válaszra várna, de miután Caius nem szólt, a panaszos, gyerekes, mégis mély hang folytatta. – Nincs
válaszod? Akkor hadd mondjam el, én mit gondolok. Szerintem sokkal kevesebb történt, mint amit
elmondasz. Megpróbálod elhitetni velünk, hogy hatalmas győzelmet arattál, miközben csak egy kisebb
csetepatéra került sor. Holnap kilovagolunk veled megnézni a lázadó tábor maradványait,
megszámoljuk a halott bajtársakat, és azt hiszem…
– Claudius Seneca! – Caius hangja csattant, akár a korbács. – Azt hiszem, örömmel megteszem,
amit javasolsz, de azt is hiszem, ideje lenne gondolkodnod valami illő bocsánatkérésen, amiért
megsértetted a becsületemet! Továbbá azt hiszem, túlságosan elfáradtál a hosszú és kimerítő
utazásban, azt azonban nem hiszem, hogy szeretnéd, ha azt gondolnám, megkérdőjelezed a
szavahihetőségemet!
A szavakban nem is leplezett kihívás csendült. Seneca csendben maradt, ezért Caius folytatta.
– És ha már ilyen őszintén kimondjuk, amit gondolunk, gondolkodj el valamin. Az én embereim
nem Róma katonái. Földművesek és kézművesek, megbízhatóak és ritkán lobbanékony természetűek.
Ám amikor fenyegetve érzik magukat, visszavágnak. Amikor megsebesülnek, bosszút állnak. És
amikor annyira feldühítik őket, hogy bosszút akarjanak állni, nem gondolkodnak a fogolyejtésen! Itt
nincs börtönünk, sem börtönőreink. Egyedül a lázadók vezérének megkímélésére adtam parancsot. Az
ember, akit magad előtt látsz, az egyetlen foglyunk. A tábornokuk, ahogy te nevezted. A nyomorék,
sánta istenük, vad, ősz hajú Vulcanusuk! Nemsokára lógni fog, de Londiniumban, és én magam viszem
őt oda! Vigyétek! – Az utolsó parancs őreimnek szólt, akik már meg is fordítottak.
– Várj! – A hang szinte sikoltott. Kivetettük a csalit. Vettem egy mély, fájdalmas lélegzetet. – Mit
mondtál, Britannicus? Hogy nevezted?
– Hogy neveztem? Vulcanusnak, a sánta isten után.
– Ez a neve? Vulcanus? – A dühösen sziszegő hang most kígyóra emlékeztetett. – Emeljétek fel a
fejét, látni akarom az arcát!
Éreztem, hogy ujjak markolnak a hajamba, és fájdalmasan hátrarántják a fejem. A szememet elfutó
könnyeken át láttam, hogy a férfi megközelít, szinte oldalazva csosszan előre, hogy a veszély
legkisebb jelére azonnal visszaugorhasson a biztonságba. Még közelebb jött, vértől és sártól maszatos
arcomba bámulva próbálta felidézni az emlékeket.
– Lehetséges! – suttogta. – Lépjetek hátra! – Parancsolt vékony, éles hangon a katonákra. – Hadd
álljon meg egyedül! – A támasztékom eltűnt, testsúlyomat most már csak a lábam tartotta. Seneca
hátralépett, kinyújtotta a kezét, és ujjával intett, hogy lépjek közelebb. Caius ugrásra készen állt a háta
mögött. A többiek az asztalnál hitetlenkedő képet vágtak. Tekintetemet Senecára szegeztem, aki égő
szemel suttogta: – Te! Te vagy az, ugye? Gyere ide hozzám, te fattyú!
Meginogtam, de nem indultam el, mert eszembe jutottak Plautus szavai az első találkozásunkkor:
egy isten arca, de egy vipera személyisége. A mai istennek csúnyán össze volt törve az orra. Jobbra
lépett, kikerült a látóteremből, én pedig ügyet sem vetettem rá, inkább az asztalnál ülő idegeneket
vettem szemügyre. Négyen voltak, mind fiatalok, és mind úgy nézték Senecát, mint a gyerekek, akik
egy új, csúf gyíkot találtak. Seneca hirtelen megragadta a dárdanyelet, durván megfordított a
tengelyem körül, és a talpával belém rúgott.
– Sétálj, te fattyú!
Elbotlottam és arcra zuhantam. Ő belerúgott az oldalamba, és hallottam, hogy Caius a nevét kiáltja.
Elfogott a rosszullét, és kis híján elájultam. Seneca ott tombolt fölöttem, aztán a két őr újra talpra
rángatott. Ellenfelem háttal állt nekem, vadul gesztikulálva üvöltözött az asztalnál ülő csoporttal.
Megpróbáltam visszanyelni fájdalmamat.
– Seneca! – Nem kellett hangosan mondanom. Mozdulat közben dermedt jéggé, és lassan felém
fordult, arcán szinte komikus felismerés látszott, ahogy meghallotta a hangomat. Kipréseltem
magamból egy mosolyt. – Te szánalmas pederaszta! Legutóbb engedtem az undoromnak, és ott
hagytalak meghalni ahelyett, hogy azonnal végeztem volna veled. Legközelebb, amikor a kardom
pengéjére szúrlak, a fejed is levágom, ahogy bármelyik másik kígyóval tenném!
Megvillant a szeme, felüvöltött, és mintegy varázsütésre egy kés jelent meg a kezében. Rám vetette
magát, de bármilyen gyors is volt, Vegetius Sulla még nála is gyorsabban mozdult, és lefogta, mielőtt
a közelembe érhetett volna. A szobában elszabadult a zűrzavar, hallottam Caius kiáltását:
– Vigyétek ki innen, vissza a cellájába! Láncoljátok a földhöz!
Elvonszoltak.
Órákkal később, a hajnal előtti sötétségben Caius meglátogatott és leült mellém a földre.
Megsimogatta a hajam, majd a nyakamra tette a kezét.
– Nos? – krákogtam. – Hogy ment?
Megcsóválta a fejét.
– Jobban nem is mehetett volna, Publius. Csak azt sajnálom, hogy ilyen szenvedést kell kiállnod.
– Ha ezzel tönkretehetem azt a rühes szajhától származó veszett fattyút, tízszer ennyit is kiállnék –
morogtam. – Nem megmondtam neked? Hát nem csodálatos figyelni a viselkedését?
– Mint egy veszett kutya. A katonái rettegnek tőle. – Megrázta a fejét. – Sokkal rosszabb, mint
amilyennek leírtad, pedig sosem fukarkodtál a szidalmakkal.
Kinyújtottam a lábam és felnyögtem a fájdalomtól.
– Mi történt a távozásom után?
Caius felsóhajtott.
– Végül lehiggadt, de váltottunk néhány éles szót. Szerencsére oly mértékben a rossz oldalra
helyezte magát, hogy még a tisztjei is mellém álltak. Meglengettem a proconsuli pálcámat, és idéztem
neki a törvényt. Azt hiszem, most már sokkal jobban gyűlöl, és nem csak mert Britannicus vagyok.
Majdnem annyira gyűlöl, mint téged.
– Nos, amennyire tudom, nem olyan nehéz kiváltani ezt a gyűlöletet. Légy óvatos, Cai, nem jó
keresztezni az útját.
– Az enyémet sem, Publius. Nem vagyok ostoba, és óvatos leszek. Dühösen állt fel a
vacsoraasztaltól, de végül lefeküdt aludni, és nyugodt álma lesz az utolsó kupa bortól.
– Beadtál neki valamit?
Bólintott.
– Így biztosan nem próbálkozik meg valami botorsággal. – Megszorította a vállam. – De a jó hírt
még nem is hallottad! Seneca azért jött Britanniába, hogy előkészítse az utat Stilicho érkezéséhez!
Északról újabb nagy invázió indult, és a fiatal tiszt elmondta, hogy Stilicho személyesen jön
visszaverni a támadást. Mire Londiniumba érünk, talán már ő is ott lesz, és vele együtt Picus.
Régensként és főparancsnokként Stilicho meg fogja hallgatni az ügyedet, ha megkérem rá. Győztünk,
mielőtt még belevágtunk volna, Caius!
Egy újabb mozdulattól ismét fájdalmasan elfintorodtam.
– Ne igyál előre a medve bőrére, Caius. Először el kell juttatnotok oda élve. Egyetlen pillanatra se
téveszd szem elől azt a tényt, hogy ez az őrült fattyú milyen bosszúvágyat táplál irántam…
elcsúfítottam a csinos képét, aztán elraboltam, felfedtem az árulását, és kényszerítettem, hogy el is
ismerje. A beteg elméjében ezek sokkal nagyobb vétkek, mint az, hogy meg akartam ölni.
– Életben maradsz, barátom. Most pedig próbálj aludni. Holnap hivatalosan is magam elé hozatlak,
megvádollak Quinctilius Nesca és az emberei megölésével, valamint Seneca, mint Valentinianus
követének megtámadásával és megcsonkításával, továbbá lázadással és útonállással. Ezek közül
bármelyik vád elég súlyos ahhoz, hogy garantálja a biztonságos elszállításodat Londiniumba, ahol
majd elítélnek és kivégeznek.
– Köszönöm, Caius. Ettől sokkal jobban érzem magam, most már biztosan nyugodtan fogok aludni.
Hosszú, kegyetlen utazás volt Londiniumig, minden szemszögből megtapasztaltam a
legkellemetlenebb oldalait.
Seneca kereken visszautasította Caius javaslatát, hogy szíjazzanak egy lóhoz. Ragaszkodott hozzá,
hogy gyalog menjek, vagy egy ló vonszoljon. Caius persze tiltakozott, azzal érvelt, hogy az lelassítaná
az egész menetoszlopot, márpedig neki halaszthatatlan elintéznivalói vannak Londiniumban. Emellett
én az ő foglya vagyok, és azt akarta, hogy megfelelő egészségi állapotban ítéljenek el és akasszanak
fel. Javasolta, hogy építsenek ketrecet az egyik szekérre, és ott tartsanak.
Seneca ezt túlságosan kényelmesnek találta számomra. Elvégre fegyveres őrizet alatt álló bűnöző
voltam, és egyébként is halálbüntetés vár rám. Példát kell mutatni velem mindenkinek, akivel az úton
találkozunk – itt Caius korábbi érvét hozta fel –, így semmiféle engedékenységet nem mutathatnak
velem szemben. Caius ezzel nem nagyon tudott vitába szállni, ezért a végén kompromisszumos
megegyezésre jutottak. Szekéren fogok utazni, de úgy, ahogy Seneca elképzelte. Caius ezt az
indulásunk előtti estén közölte velem. Láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát a következő hetem miatt,
de én csak megvontam a vállam, és azt mondtam, verje ki a fejéből az egészet. Legalább nem kell
gyalogolnom. Biztosan kényelmesebb lesz, mintha lábon kellene megtennem az utat Londiniumig.
Feltehetően nem voltam magamnál, amikor ezt gondoltam, tudva, hogy Seneca határozza meg
utazásom körülményeit.
Mindenesetre aznap éjjel jól aludtam, mert tudtam, hogy saját embereim vigyáznak rám. Mindegyik
tudta, mi történik, és egyetlen pillanatnyi habozás nélkül bármelyikükre rá mertem volna bízni az
életem. Mielőtt elaludtam, eszembe jutott, hogy végeredményben pontosan ezt teszem.
Még napkelte előtt kivittek, és engedték, hogy hideg vízben megmosakodjam, mielőtt a szekérhez
vezettek. A félhomályban egy oszlopot láttam, amit a padlódeszkákba süllyesztettek, és szilárdan
rögzítettek. Csak saját katonáim voltak a közelben, ők segítettek fel a szekérre, majd tétovázva
megtorpantak. Végül Draco, az őrök vezetője szólalt meg halk hangon.
– Egy cseppet sem tetszik ez nekem, parancsnok. Sem nekem, sem a többieknek. Csak add ki a
parancsot, és máris kiviszünk innen.
 Rávigyorogtam a reggeli szürkületben, és kinyújtóztattam a kezemet – nem akartam túlságosan
könnyednek tűnni, hátha valaki figyel minket.
– Ne aggódj, Draco. Jobb, mint gyalogolni, minden rendben lesz.
– Gondolod? – kérdezte dühös morgással. – Kétlem. Éppen a láncokra várunk. Az a fattyú azt
akarja, hogy egészen Londiniumig állj.
– És? Akkor állok. A fél életemet állva töltöttem, általában egy kovácstűzhely mellett.
– Igen, de nem voltál hozzáláncolva semmihez. Itt viszont hozzá leszel ehhez a póznához, és nem
dőlhetsz le, még akkor sem, ha elájulsz.
– Akkor majd nem ájulok el. Egy héten belül Londiniumba érünk, utána minden rendben lesz.
– Remélem, igazad van. De egy hét is nagyon hosszú idő, ha állva kell töltened.
– Kibírom.
Most már egyre tisztábban láttam az arcát. Kétkedést és aggodalmat olvastam le a vonásairól.
– Remélem, Varrus parancsnok, nagyon remélem. De már most megmondom, ha elájulsz, vagy
valamelyik lovas fattyú elkezd bántalmazni, véget vetek az egésznek, és vér fog folyni.
Óvatosan megfogtam a karját.
– Nem, nem fog, de köszönöm az együttérzést, Draco. Egyedül éjszaka kell aggódnod a
biztonságom miatt, de akkor sem fenyeget nagy veszély.
– Értem. Itt jön a kovácsuk.
Lánccsörgést hallottam és szegecselt szandál csattogását. Seneca egyik centuriója közeledett, és
fürgén felmászott mellém a szekérre. Kíváncsian figyeltem a kezében tartott szerkezetet, de a láncok
kivételével nem nagyon láttam, mi lehet az. Nem is hagyott sok időt gondolkodni, ledobta a láncot a
szekér aljába, és felemelte az ismeretlen eszközt.
– Rendben. Ebből szabadulj ki, lázadó! – vicsorogta.
A szerkezet két vastag, széles bőröv volt – az egyik hosszabb, mint a másik –, melyeket két rövid
lánc kötött össze. A láncok a bőrbe szúrt karikákon keresztül csatlakoztak az övekhez. A hosszabbikat
jó szorosan a derekam köré kanyarította, a másikat pedig a póznához erősítette. Mozdulatlanul álltam,
amíg be nem fejezte, aztán kipróbáltam kötelékem erősségét. Nagyon jól tartott. Jobbra és balra alig
kéttenyérnyit tudtam elmozdulni, a leülés pedig lehetetlenné vált. Eszembe jutott, hogy talán mégis van
mód a pihenésre; behajlítottam a térdem, és hagytam, hogy teljes testsúlyomat a bőröv tartsa. Kemény
volt és merev, fájdalmasan nyomta a hasamat a bordák alatt. Itt nem fogok sok kényelmet találni.
– Rendben, vegyétek le a vasakat a kezéről!
Kinyújtottam a karom, Draco pedig leszedte a könnyű bilincset. A centurio kuncogva ugrott le a
szekérről.
– Ezt imádni fogod, lázadó!
Értetlenül figyeltem, amint felemel egy vastag, nehéz vasgyűrűt, melyet tőlem jobbra a szekér
oldalához rögzített, és átvezette rajta a hosszú lánc egyik végét. Hatalmas gyűrű volt. Elég nagy ahhoz,
hogy a lánc végén lévő bilincs könnyedén átcsússzon rajta. És a bilincs is nagynak és nehéznek tűnt.
Sokkal nagyobbnak, mint amit Draco levett rólam.
– Imádni fogod! – ismételte meg inkább saját magának, mint nekem, és újra felugrott a szekérre.
Most már zihált kissé. Megnéztem magamnak a láncot. Csaknem hat lépés hosszú volt, és nagyon erős.
Tudtam, mert én magam kovácsoltam, bár a bilincset valaki más erősítette hozzá. Lekuporodott a
lábamnál, átnyúlt, hogy a bilincset áthúzza a szekér túloldalán lévő másik gyűrűn, majd
felegyenesedett.
– Most pedig lássuk a csuklódat – mondta olyan mosollyal, amitől a legszívesebben szétrúgtam
volna a golyóit. – Nyújtsd előre!
Megtettem, nem volt választásom. A bilincs szoros volt, belevágott vastag csuklómba.
– Egyetlen rossz mozdulat, és megkapod a magadét! – morogta. Egyik kezével a derékszíjánál
kotorászott, a másikkal a derekamhoz tartotta a csuklós kapcsot. Előszedett egy hosszú fémdrótot –
szintén a sajátja lehetett –, és a foga közé szorította, miközben felemelte hosszú nyelű fogóját. A
koncentrálástól egyre gyorsabban lélegezve átfűzte a drótot a bilincs lyukain, és a fogóval addig
tekerte a végüket, amíg fel nem szisszentem a fájdalomtól. Amikor meggyőződött róla, hogy elég
szoros lesz, megismételte az egészet a másik kezemen is. Összeszorítottam a fogam, és tudtam, hogy
nagyon hosszú lesz ez az út.
– Nagyszerű! – Hátralépett, szemügyre vette a művét. – Most pedig… – Letérdelt elém, megfogta a
láncot, és addig húzta a kétoldali gyűrűkön keresztül, amíg meg nem feszült a karom. Megnézte,
mennyire feszesek az izmaim, aztán lazított rajta egy kicsit, hogy legyen némi holtjáték. – Így már
jobb! Nem akarjuk túl feszesre, igaz?
– Nem? – Próbáltam nyugodt hangon beszélni. – Miért nem?
– Azért, lázadó, mert hagynunk kell egy kis helyet, hogy követni tudd a szekér imbolygását.
Ezután már nem szólt hozzám, visszatért a munkájához, és csodálkozva figyeltem, ahogy lassan
végighúzza a láncot a kezei között, gondosan méregetve és igazgatva, amíg meg nem találta a két
keresett szemet. Ezeket összefogva felemelte, a lánc többi, középső része a kezei között lógott lefelé.
– Hé, te ott! Gyere, segíts!
Draco mindvégig ott állt a közelben, csendben figyelt, és láttam az arcán, hogy bármelyik
pillanatban robbanhat. Szigorú pillantást vetettem rá, elkaptam a tekintetét, és figyelmeztetően
megráztam a fejem, jelezve, hogy tegye, amire a centurio kéri. Undorodó arccal letérdelt Seneca
embere mellé.
– Mi az?
– Tartsd ezeket a láncszemeket, amíg összekötözöm őket! – Megismételte a trükköt a dróttal, erősen
összekötötte a láncszemeket, de még mindig nem értettem, miért. A lánc túlságosan hosszú volt.
Egyszerűbb lett volna kimérni a szükséges hosszt, és megrövidíteni. Draco is ugyanerre gondolhatott.
– Miért nem rövidíted meg a láncot? – kérdezte.
– Ó, először én is arra gondoltam – felelte a centurio –, de aztán Seneca nagyúr elmagyarázta, mit
akar. Nézd csak meg az összekötött szemeket. Mi van alattuk?
– A lába.
– Úgy van, kölyök! A lába. De az nem kell oda, ugye? Meg kell kérnünk, hogy mozdítsa el, nem
igaz? – Azzal deréköve hátsó részéből előhúzott egy rövid nyelű kalapácsot, és fájdalmas ütést mért
vele a lábfejemre. Ügyetlenül elrántottam a lábam, mert már alig bírtam mozogni, aztán hitetlenkedve
figyeltem, ahogy bever két hosszú szöget a szekér padlójába, aztán meghajlítja őket, amíg szilárdan
nem tartották a láncot ott, ahol a lábam volt. Csak akkor vált nyilvánvalóvá, mire készül, amikor a
maradék lánchalmot belökte alám, újra eltakarítva az útból a lábfejem a kalapácsával. Összeestem
volna, ha nem tartanak a szíjak.
– Kell valami, amire ráállhat, nem igaz? Nehogy szálkák fúródjanak a lábába ezekből a durva
deszkákból. Tessék, lázadó, készen is vagyunk. Élvezd az utazást!
Draco tátott szájjal bámult, csak most kezdte megérteni, mit tett, én azonban már jóval előtte jártam.
Egészen Londiniumig ezeken a láncokon kell majd állnom. Már a gondolatra is megsajdult a talpam.
A villa teljes személyzete kijött megnézni az indulásunkat, mindenki ünnepélyes csendben figyelte,
ahogy ott állok kikötözve, mocskosabban, mint eddig bármikor. Felszegtem az állam, és próbáltam
nem nézni senkire. Luceiiát sehol nem láttam. Fogalmam sincs róla, Caius mivel tartotta távol.
Britannicus ellenőrizte a láncaimat, ajka egészen keskeny vonallá húzódott. Féltem, hogy
elárulhatja magát, ezért a szerepemet játszva leköptem, hogy biztosan hallgatásra bírjam. Az undor
apró kifejezéseként megrázta a fejét, mielőtt odasétált a saját szekeréhez.
Amikor a szekérhajtó felmászott a helyére, és a karaván felkészült az indulásra, még egyszer
körülnéztem, tekintetemet az erdővel borított dombra emeltem. A magaslat tetejét vastag, alacsonyan
szálló felhő takarta el. Fejedelmi látványt nyújtott, és semmi nem utalt rá, hogy egy erőd áll odafent.
És mivel az „elfogásom” hatalmas kavarodást keltett, nem is fenyegetett az a veszély, hogy valaki
felfedezi. Kövér vízcsepp csattant szét az arcomon, és eleredt az eső. Valaki parancsot harsogott az
oszlop elejéről, mire a menet megindult. A kocsisom megcsördítette az ostorát, és elfoglaltuk
helyünket az oszlop közepén. Előttünk Seneca katonái vonultak, hátul pedig a mieink. Hangos
patacsattogás és kerékcsikorgás közepette távoztunk, de mindenki néma maradt. Még Seneca is, pedig
számítottam tőle néhány gúnyos megjegyzésre.
Nem sokkal indulásunk után már éreztem, mekkora kínszenvedés lesz nekem ez az út. Amíg az út
egyenletes volt, tudtam tartani a testhelyzetemet, legalábbis kezdetben. Buckás terepen viszont
lehetetlen volt megőriznem az egyensúlyomat. A lábam alatti láncok keménysége és egyenetlensége
keserves kínokat okozott, és folyamatosan átkozódva sajnálkoztam, hogy a két lábam nem egyforma
hosszú és erejű. Próbáltam kirúgni magam alól a láncokat, de nem véletlen szegelték oda őket, így
amikor nagy nehezen sikerült előrébb lökdösnöm a halmot, a két egyenes lánc jobbról és balról
fájdalmasan feszült a lábfejemnek. Egy idő után elviselhetetlenné vált a fájdalom megfeszült
karjaimban, az izmaim sikoltoztak a kíntól. Eldőltem, amennyire a láncaim engedték, de aztán újra fel
kellett állnom. Mindkét csuklóm vérzett, aztán behegedt, majd megint vérezni kezdett a bilincs
rántásától, ahányszor a szekér megbillent, és elvesztettem az egyensúlyomat.
Az első két nap és éjszaka szinte szünet nélkül esett. A póznához láncolva aludtam. Ott vizeltem,
ahol álltam, még a sugarat sem tudtam irányítani. A beleimet két napig sikerült visszafognom.
Valamikor a harmadik napon, saját bűzömben és fájdalmamban haldokolva elvesztettem az
eszméletemet.
A csuklómba hasító fájdalom ébresztett fel újra, amikor kinyitottam a szemem, az út mellett
feküdtem, és mellettem állt az az átkozott szekér a póznával. Nem mozgott, és én sem. Éreztem, hogy
valaki tartja a fejemet, a közelben dühös hangok kiabállak. Összerándult a gyomrom, és hánytam, de
még arra sem volt erőm, hogy oldalra fordítsam a fejem. Valaki gyorsan megfordított, és a mozgástól
újra elszédültem. Visszazuhantam a fekete örvénybe.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, börtönben voltam: egy hatalmas, boltíves cellában,
elreteszelt ajtóval, és magasan elhelyezkedő, apró, rácsos ablakkal, melyen alig szüremlett be némi
fény. Lassan, megfontoltan körülnéztem, nem tettem hirtelen mozdulatokat. A fejem fölött fáklya
lobogott a tartójában, a lángok vadul táncoltak az ablaknyíláson befújó szélben. Egyedül voltam a
helyiségben. Vigyázva megmozdítottam a karom, arra számítva, hogy megérzem a bilincsek rántását,
de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. A tagjaim szabadok voltak.
Mivel semmi okom nem volt a sietségre, és nem tudtam, hol vagyok, vagy kik a vendéglátóim,
lassan, kizárólag a kezemmel és a szememmel felfedeztem a helyet. Egy kőpadon feküdtem, alattam
vékony gyékény. Közvetlenül a fejem felett, mintha csak gúnyolódni akarnának, bilincsek lógtak a
falba vert karikáról lógó rozsdás láncon. A helyiség másik végében, az ajtó közelében frissnek tűnő
széna hevert halomban, mellette egy fémtál és egy korsó, amelyikben akár víz is lehetett. Még több
bilincset láttam a falakról lógni. További hat fáklya szolgáltatta a fényt, táncoló árnyékokat vetve a
falakra. A lángok ropogásán kívül semmi más zajt nem lehetett hallani. Mélyet lélegeztem, szagok
után kutattam, de csak a falakba ivódott halovány bűzt éreztem – mosdatlan testek, illetve
végtermékeik keverékét.
Óvatosan fél könyökre tornásztam magam, de azonnal rám tört a rosszullét; reszketve, összeszorított
foggal próbáltam megnyugtatni háborgó gyomromat. Küzdöttem a hányinger ellen, a szemembe szökő
könnyektől elhomályosult a látásom. Fogcsikorgatva bár, de végül sikerült uralmam alá hajtanom
lázadó testem. Nyilvánvalóan olyan rossz állapotban voltam, hogy semmit sem tudtam felidézni a
fölém magasodó szekér képén kívül. Végül, amikor csillapodott a szédülés, sikerült elfordítanom a
fejem. A kőpad, amelyen feküdtem, körbefutott az egész helyiségen, kivéve azt a falat, ahol az ajtó is
nyílt. Hatalmas terem volt. Nem tudtam, hol lehetek, de gyanítottam, hogy valahol Londiniumban. Erőt
vettem magamon, és hangos nyögéssel felültem, amitől újabb gyengeséghullám söpört végig rajtam,
ezúttal dübörgő fejfájással kísérve. Megpróbáltam letenni a lábam a padról, hogy hátammal a falnak
támaszkodhassak, de azok egyszerűen lezuhantak, és a hirtelen súlyeltolódás kis híján kibillentett az
egyensúlyomból. Fellángolt bennem a félelem, akár az életre kapó parázs. Gyenge voltam, akár egy
újszülött.
Tehetetlenül, szaggatottan zihálva ültem a padon, nem mertem újabb próbák elé állítani magam.
Biztosan tudtam, ha megpróbálnék felállni, elterülnék a padlón. Elmém hiábavalóan próbált
megbarátkozni testi gyengeségemmel, magyarázatot találni rá, felidézni a velem történteket.
Reménytelen volt, és csak még jobban ráijesztettem vele magamra. Annyit tudtam, hogy gyenge
vagyok, valószínűleg közel jártam a halálhoz is. Kényszerítettem magam, hogy lehunyjam a szemem és
mélyen, szabályosan lélegezzek, próbáltam legyűrni a pánikot és összeszedni az erőmet. Aztán
köhögni kezdtem, és nem tudtam abbahagyni. A roham fájdalmasan rázta a testem, szaggatta a tüdőmet
és a hasizmomat. Kis híján leestem a padról, de végül sikerült kitámasztanom magam fekvőhelyem
peremén. Hatalmas váladékcsomók képződtek a tüdőmben, majd elindultak felfelé a torkomban, és
köpni is alig marad erőm, a nyál az államról csöpögött. Végül a roham alábbhagyott, engem pedig
semmi nem érdekelt, csak a szenvedés enyhüléséért hálálkodtam magamban.
– Tehát felébredtél.
A hang az ajtóból érkezett. Felemeltem a fejem, hogy lássam, ki beszél, pislogva próbáltam
kitisztítani a látásom. Egy katona volt, nyilvánvalóan az egyik őr. Idegen. Megpróbáltam az
egyenruhájára koncentrálni, kerestem valamilyen jelet, ami a kilétére utal, de semmit nem láttam. A
helyőrségi gyalogosok szokványos, dísztelen bőrhámját viselte. Elindult felém, meg sem próbálta
becsukni maga mögött az ajtót. Körülbelül kétlépésnyire megállt, és hatalmasnak tűnő magasságból
nézett le rám. Megnyaltam cserepes ajkamat, és beszélni próbáltam, megkérdezni tőle, hol vagyok.
Nem jött ki hang a torkomon. A katona hangos cuppogással próbált kiszívni egy fogai közé akadt
morzsát. Türelmesen vártam.
 – Lázadó létedre erős madár vagy. Már azt hittük, elpatkoltál, de te túlságosan szívós voltál, nem
igaz? – Nem várt választ, nem is számított rá. – Nesze. – Visszament a korsóhoz, és odahozta nekem.
– Próbáld meginni.
Elvettem tőle, és bár csak félig volt, alig bírtam a számhoz emelni. Borral kevert víz volt benne, de
én nektárnak éreztem. Megforgattam a számban, éreztem, ahogy megtisztít.
– Elég lesz, nem akarom, hogy végighányd a padlót. – Elvette a korsót, de csak a földre rakta, ahol
könnyen elérhettem. Most már éreztem, hogy tudok beszélni.
– Hol vagyok?
– Londinium birodalmi börtönében, a tárgyalásodra és az akasztásodra vársz.
Ez nem volt valami szívderítő hír.
– Hol vannak a barátaim?
– Miféle barátaid? Neked nincsenek barátaid, bár némelyik őröd elég sok időt eltöltött itt veled.
Úgy tűnik, igen értékes fogoly vagy, nem akarnak elveszíteni. Sem betegség, sem Seneca emberei
által.
– Seneca itt van? Miért nem vagyok megláncolva?
– Megláncolva? A pokolba is, mi nem vagyunk barbárok, már nem láncolunk meg hullákat! És nem,
Seneca nincs itt. Ez egy börtön, ha nem hallottad volna. Seneca egy villában lakik. Aludj, amíg még
tudsz. Az őreid nemsokára visszatérnek, azt mondták, szóljak nekik, ha életjelet mutatsz. Éhes vagy? –
Megráztam a fejem. – A tálban van étel, ha megéhezel. Idehozom. – Letette a vizeskorsó mellé. –
Aludj, lázadó. – Egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. – Segítek visszanyerni az erődet, most, hogy
visszatértél az életbe. A szökésről pedig ne is álmodozz, innen sehogy nem jutsz ki.
Megfordult, hogy távozzon, de megállítottam.
– Mióta vagyok itt?
Fintorogva rázta meg a fejét.
– Nem tudom. Már itt voltál, amikor átvettem ezt a szolgálatot. Annak már egy hete, te körülbelül
előtte egy héttel érkezhettél.
Két hét! Hol lehet Caius? Mi történik itt? Visszafeküdtem, és próbáltam megfogadni az őr tanácsát,
de nem hittem, hogy el tudok aludni.
Amikor legközelebb felébredtem, Draco nézett le rám. Mielőtt kinyithattam volna a szám, hogy
köszöntsem, a vele lévő két férfihoz fordult.
– Igazatok volt – morogta. – Él a szajhaivadék. Nem hittem volna, hogy sikerül neki. – Odaszólt a
jobb oldalon állónak: – Vizsgáld meg, de óvatosan. Caius Britannicus nem fogja megköszönni neked,
ha megígérted neki a kivégzést, és aztán hagyod meghalni a disznót.
A férfi, aki a ruhája és a kinézete alapján orvos lehetett, előrelépett, és vigyázva megtapogatott,
majd óvatosan oldalra fordított, hogy hozzáférjen a bordáim hátsó részéhez. Kutakodó ujjai hidegek
voltak és nem túl finomak. A vizsgálat végén a homlokomra fektette tenyerét, majd a szemhéjamat
felhúzva belebámult a szemembe.
– Nos? – Draco hangja türelmetlen mordulás volt. – Mi az?
Az orvos sóhajtva egyenesedett fel.
– Élni fog, hogy a kedvetek szerint meghalhasson. De még mindig nagyon gyenge. Legalább két
napig ne próbáljátok mozgatni, és mostantól rendes ételt kell kapnia. Forró levest és
gyógynövényekből készült főzeteket. Majd én hozok növényeket.
– A Hádészba a növényeiddel! Nem lesz rájuk szüksége!
– De igen. Ha tárgyalást, kivégzést és nyilvános mulatságot akartok, akkor vissza kell nyernie az
erejét. Próbáljátok csak megmozdítani, vagy tovább bántalmazni, de én nem vállalom a felelősséget!
Már így is rég halottnak kellene lennie, és az is lesz, ha nem teszitek, amit mondok. Forró húsleves és
gyógyfőzetek, különben te felelsz érte.
Draco olyan gyűlölködő pillantást vetett rám, hogy egy pillanatra még én is hittem neki. Az orvos a
másik férfira nézett, egy egyszerű katonára, majd vissza Dracóra.
– Miért gyűlölöd annyira ezt az embert? – kérdezte.
– Hogy miért? A fattyú megölte a feleségem! Kifelé, mindketten! Kifelé!
Gyorsan távoztak, Draco pedig ott állt fölöttem, és bámulta őket, amíg a cella ajtaja be nem
csukódott. Én közben őt figyeltem, megpróbáltam nem mozdulni, míg a tekintete a távozók hátára
szegeződött. Amikor biztos volt benne, hogy elmentek, felkapta az ivókorsót, az ajkamhoz emelte, és
kezével megtámasztotta a tarkómat. A víz és bor keveréke ugyanúgy ízlett, mint első alkalommal.
Miután ittam, finoman visszaengedte a fejem a padra.
– Nagyon tudsz gyűlölni, Draco – mondtam. – Nem is tudtam, hogy volt feleséged. – A hangom
kezdte visszanyerni az erejét.
Sanda vigyorral megvonta a vállát.
– Britannicust okold, ő tett minket színésszé.
– Miért? Mi történt?
Leült a kőperemre, a derékaljam mellé, nekidőlt a falnak, és tekintetét a szemben lévő ajtóra
szegezve válaszolt.
– Feküdj mozdulatlanul és csukd be a szemed, mintha aludnál, de figyelj jól, nem akarok túl
hangosan beszélni. Mennyire emlékszel az utazásból?
– Az esőre. Az esőre és a fájdalomra. Ez minden.
– Ez minden? Semmire nem emlékszel azután, hogy leszedtük rólad a láncokat?
– Draco, még arra sem emlékszem – feleltem. – Az utolsó emlékem, hogy az út mellett fekszem,
felnézek a szekérre és hányingerem van. Utána semmi, amíg fel nem ébredtem itt.
– Nos, azt hittük, elveszítünk, és kis híján összeakaszkodtunk Seneca embereivel. Szinte rohamot
kapott, amikor elkezdtünk kihámozni a láncok közül. Még engem is meg akart ölni. Aztán felbukkant
Britannicus, és majdnem összeverekedtek. Seneca megpróbált rátámadni, félig már a kardját is
előhúzta.
– Britannicus ellen? Mi történt? Caius megsérült?
– Ugyan! – Továbbra is az ajtót nézve megrázta a fejét. – Mindjárt jövök.
Felállt, és gyorsan az ajtóhoz surrant. Figyeltem, ahogy lehajol és ellenőrzi, hogy senki nem
hallgatózik a másik oldalon. Végül visszajött és leült.
– A tiszt, az egység parancsnoka leállította Senecát, mielőtt előkerült volna a kard, és ezzel
megmentette az életét. Megfogta a karját, és dulakodni kezdett vele. Megfenyegette, hogy őt fogja a
helyedre láncolni, ha nem viselkedik úgy, mint egy római tisztviselő és patrícius. Végül kísérettel
vezettette vissza a saját szekeréhez, és bocsánatot kért Britannicustól.
– Azt mondtad, „megmentette az életet”. Hogyan? Caius megölte volna?
Draco a fejét rázta.
– Nem, de én igen. Elég dühös voltam, hogy megtegyem. Mint mondtam, éppen felém jött, amikor
Britannicus közbelépett. Előrántottam a tőrömet, amint a parancsnok ellen fordult, és egy pillanattal
később már a bordái közé döftem volna, ha az a tiszt, Vicere tribunus nem lép közbe.
– Értem. – Ezen elgondolkodtam. Emlékeztem a dühös hangokra, amikor visszanyertem az
eszméletem az út mellett. – Aztán mi történt?
– Akkor kezdtük a színészkedést. Kérsz még inni?
Megráztam a fejem, ő viszont kortyolt a vizezett borból, majd elmesélte az egész történetet.
Úgy tűnt, Draco hű maradt az ígéretéhez. Végig szemmel tartott lehetetlen helyzetemben, ugyanúgy
fent maradt, mint én, egy pillanatra sem pihent, és nem védte magát a két napig zuhogó hideg eső ellen.
Amikor végül elájultam és összeroskadtam láncaimban, alig háromlépésnyire volt tőlem, és jól
sejtette, hogy ezúttal nem fogok magamhoz térni. Azonnal felugrott a szekérre, és nekilátott átvágni a
bőrhevedereket, ügyet sem vetve rá, hogy figyeli-e valaki. Mint kiderült, senki nem vette észre, amíg
az utolsó bőrszíj is ketté nem szakadt, én pedig eszméletlenül, összebilincselve, a derekamon
láncokkal zuhantam a szekér aljára. A zaj és a mozgás volt az, ami végül felkeltette a katonák
figyelmét, és ezért akart a dühöngő Seneca nekiugrani Dracónak.
Először ügyet sem vetett Seneca hőbörgésére. Felemelt egy nehéz pörölyt a szekér aljáról, és
nekiállt szétverni a kocsi oldalán lévő gyűrűket, amelyeken átvezették a láncaimat. Amint végzett az
egyikkel, átdobta a pörölyt a szekér másik oldalán álló emberének, hogy lazítsa meg azt is.
Jelenlétének és hatalmának tökéletes figyelmen kívül hagyása láttán valami elpattant Senecában, és
Draco talán meg is halt volna, ha Caius nem lép közbe. Senecát azonban már nem lehetett leállítani.
Csak annyit érzékelt, hogy megakadályozzák a bosszúja beteljesítésében, márpedig ezt nem
engedhette. A második gyűrű engedett, Draco elvonszolt a kocsitól, lefektetett az út mellé, és Caius
pont akkor állt közéjük, amikor Seneca bele akart rúgni. A dühöngő őrült erre elő akarta rántani a
kardját, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy rátámadjon Caiusra. A lovasság parancsnoka, Vicere
ekkor avatkozott közbe, őrizet alá helyezte és elvezettette Senecát. A dühös szóváltás közben tértem
magamhoz egy pillanatra, hogy aztán rövid öklendezés után rögtön el is ájuljak.
Úgy tűnt, Marcellus Vicere becsületes, bosszúszomjtól mentes ember. Miután döntött arról, hogy
időlegesen fegyveres őrizet alá helyezi Senecát, józanul átgondolta a helyzetemet, és megvizsgálta
Caius szempontjait, aki továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy olyan állapotban kell túlélnem az
utazást, hogy katonai bíróság előtt felelhessek bűneimért. Megállította a karavánt, és engedélyezte
saját orvosának, hogy megvizsgálhasson, de akkor már túl késő volt. Az orvos nem tudott eszméletre
téríteni, és be is lázasodtam. Mindössze annyit tehetett, hogy melegen és viszonylagos kényelemben
tart az utazás hátralévő részében, és reménykedik, hogy életben maradok.
Két éjszakával később, táborozás közben az egyik emberünk, aki a szerencsének köszönhetően
éppen a megfelelő időben volt a megfelelő helyen, megakadályozott egy ellenem irányuló gyilkossági
kísérletet. Visszafelé tartott a szolgálata vége után, és az én sátram mellett haladt el, amikor látta,
hogy valaki besurran a sátornyíláson. Ő is bement, és rajtakapta az idegent, aki megpróbált
megfojtani. Dulakodtak, és a merénylőnek sikerült elmenekülnie. Az engem őrző katonát sehol sem
találták, és nem is bukkant elő többé: másnap reggel hiába kutattak utána a környéken, így arra a
következtetésre jutottak, hogy ő lehetett a próbálkozó.
Mindenki tudta, ki fizette le az őrt, de bizonyítékot vagy bárminemű nyomot nem találtak.
Attól a naptól fogva azonban Caius Britannicus emberei vigyáztak rám. Caius közölte velük, úgy
kell tenniük, mintha gyűlölnének, és csak az iránta érzett hűségük akadályozná meg őket, hogy
végezzenek velem.
Túléltem a lázat és a tüdőgyulladást, és idehoztak, ebbe a börtönbe, ahol most már két hete
küzdöttem a halál ellen. Caius szinte belebetegedett a gondolatba, hogy meghalhatok, és utasította az
embereit, hogy legalább egyikük mindig legyen szolgálatban, és tartsa rajtam a szemét, bár most, hogy
megérkeztünk Londiniumba, és a birodalom hivatalos foglyának számítottam, már nem sok veszély
fenyegetett Seneca irányából.
Amikor Draco befejezte a történetét, néhány pillanatra csend telepedett közénk, és éreztem, hogy
kezd leragadni a szemem, hiába akartam ébren maradni. Az mondta, aludjak nyugodtan, itt lesz,
amikor felébredek, én pedig engedelmeskedtem.
Valamivel később – fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el – hallottam, hogy valakivel vitatkozik,
bár a szavakat nem tudtam kivenni. Végül visszatért mellém, és dünnyögött valamit arról, hogy kár az
ételt és az italt egy ilyen természetellenes fattyúra pazarolni. Csukva tartottam a szemem, és
türelmesen megvártam, hogy „felrázzon.” Meg is tette. Ismét egyedül voltunk.
– Idd meg ezt, parancsnok. Odatartom a szádhoz. – Gőzölgő marhahúslevest hozott,
gyógynövényekkel és fűszerekkel. Az első falatra összefutott a nyál a számban. Felséges volt. Utána
sokkal jobban éreztem magam, visszatért az erőm egy része. – Később hozok még. Hogy érzed
magad?
– Jobban – feleltem. – Üzentél Britannicus tábornoknak, hogy magamhoz tértem?
– Igen, de még nem kapta meg az üzenetem. Ma reggel kilovagolt Stilicho régenssel, és még nem
tért vissza.
– Stilichóval? Stilicho itt van?
Draco elvigyorodott.
– Igen, parancsnok, Stilicho itt van. Itt, ott, és mindenhol. Azt mondják, két napot sem töltött
Londiniumban, mióta egy hónappal ezelőtt partra szállt Britanniában. Britannicus tábornok több mint
egy hetet várt a visszatérésére. Stilicho négy napja jött meg, és a tábornok csak ma reggel tudott
bejutni hozzá. Kora reggel ellátogatott a konzulhoz, három órát beszélgettek négyszemközt, aztán
együtt ellovagoltak délre. Nem tudom, hová mentek, sem azt, mikor térnek vissza.
Ezen eltöprengtem egy ideig.
– Rendben – mondtam végül. – Minél tovább maradnak távol, annál erősebb leszek, mire
visszajönnek. – Újabb gondolat jutott eszembe, és fel is tettem a kérdést, amint megformálódott a
fejemben. – Mi van az ügyemmel? Hallottál valamit?
Vigyorogva csóválta a fejét.
– Nem, parancsnok. Senki nem beszél rólad, nem te vagy a történelem leghíresebb útonállója.
Kevesen tudják, hogy egyáltalán itt vagy, persze rajtunk és Seneca emberein kívül. És gondolom, most
már Stilicho is.
Körülnéztem a hatalmas cellában.
– Nem tudod, miért vagyok egyedül?
 – De igen, tudom. Amikor Stilicho megérkezett, ez a cella tömve volt, de kiüríttette. Mindenkinek
az ügyében döntést hozott, a legtöbbet felakasztatta, a maradékot szabadon engedte. Azóta senki nem
akarta próbára tenni a vendégszeretetét.
Mintha hideg árnyék suhant volna át rajtam, egy pillanatra jeges bizsergést éreztem.
– Milyen ember ez a Stilicho, Draco? Láttad őt?
– Nem – rázta meg a fejét. – Ő a császári régens, parancsnok. A magunkfajta kisemberek sosem
látják az ilyeneket, még távolról sem. Nincs is ezzel semmi baj, remélem, nem is látom soha sem őt,
sem a császárt. Csak eszembe juttatná, mennyire gyűlölöm mások gazdagságát.
Találtam magamban annyi erőt, hogy elmosolyodjak a tréfa hallatán.
– És most mi fog történni? – kérdeztem. – Szerinted Caius idejön?
– Abban biztos lehetsz, parancsnok. Az utasításai egyértelműek voltak. Abban a pillanatban
értesítenünk kell az állapotodról, amint bármilyen jele mutatkozik, hogy magadhoz térhetsz. Attól a
pillanattól fogva mindig legalább két embernek kell vigyáznia rád.
– Az ittenieken kívül?
– Igen. Legalábbis egyelőre.
Fel akartam ülni, de még mindig nagyon gyenge voltam. Tudtam, hogy a legjobb, amit saját
érdekemben tehetek, hogy pihenek a következő meleg étel megérkezéséig, tartalékolom és gyűjtöm az
erőt. Megköszöntem Dracónak a kedvességét, és megkértem, hogy hagyjon egy kicsit aludni.

XIII.
Draco tévedett. Caius nem látogatott meg. Azonban most, hogy visszanyertem az eszméletem,
nagyon felgyorsult a gyógyulásom. Óráról órára egyre erősebb lettem, rengeteget segítettek a
gyógynövények, majd később a szilárd táplálék, amit Draco és a többiek látványos utálattal löktek
elém. Tudtam, hogy Britannicus és Stilicho már az első nap estéjén visszatértek a városba, mert
üzenetet küldött, és örömét fejezte ki gyógyulásom miatt, de ő maga nem jött el. Másnap Draco levelet
hozott Caius ismerős írásával. Azonnal elolvastam, most már erőfeszítés nélkül fel tudtam ülni a
padon. A szűkszavú levelet nem írták alá.
Boldog vagyok, hogy jobban érzed magad, és gyorsan gyógyulsz. Nagyon megrémítettél
mindannyiunkat. Lehet, hogy nem látogatlak meg, mert nagyon veszélyes lenne, de ne aggódj,
tettem lépéseket az érdekedben. Rengeteg mindent intéztem, de van még tennivaló. Nemsokára sor
kerül a tárgyalásodra, végképp leszámolunk a képtelen vádakkal, és el is felejthetjük az egész
ügyet. Rufinus halott, az ellenségednek már nincsenek barátai a birodalomban. Eszedbe se jusson
megtartani a levelet, add vissza az üzenetvivőnek, aki majd visszahozza nekem.
Háromszor is elolvastam a levelet, mielőtt összetekertem és visszaadtam Dracónak.
– Miféle veszély? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Seneca. Mindenhol ott vannak az emberei. Ha Caius Britannicus meglátogatna, jelentenék neki, és
az senkinek sem lenne jó. Szerintünk sikerült teljesen bolonddá tennünk Senecát. Fogalma sincs róla,
hogy érzünk irántad valójában. Azt hiszi, tényleg az a lázadó vagy, akinek mondunk.
– Ezt értem, de ki az a Rufinus? A név ismerős, de nem tudom archoz vagy pozícióhoz társítani.
 – Kelet régense, ahogy Stilicho nyugaté.
Amint kimondta, már eszembe is jutott. Picus az egyik levelében írta, hogyan osztotta meg
gyermekei gyámságát két legjobb parancsnoka, Flavius Stilicho és Flavius Rufinus között. Oszd meg
és uralkodj. Amíg mindketten éltek, nem fenyegetett az a veszély, hogy a másik megpróbálja
elbitorolni a gyermekek trónját.
Ezen elgondolkodtam egy darabig.
– És mi köze ennek Senecához?
Draco vigyorogva vonta meg a vállát.
– Semmi és minden. Úgy tűnik, Seneca Rufinus kéme volt, neki kellett szemmel tartania Stilichót.
Viszont Rufinus meghalt.
– Honnan tudod?
– A tábornok mondta, neki pedig Stilicho.
Nem én voltam az egyetlen Cai veteránjai közül, aki tábornoknak szólította.
– Stilicho tudja? És nem tesz semmit?
– Nem nagyon tud, inkább kivár. Ha bármit is lépne, túl sok embernek ártana vele. Ezért inkább
beletörődik, akárcsak Seneca.
– Britannicus azért mondta mindezt el, hogy továbbadd nekem?
– Mi másért? Nem az én ügyem. – Draco ferde grimasszal megrázta a fejét, mutatva közömbösségét
és érdektelenségét.
– És Seneca semmit nem tud erről?
– Semmit. Csak Stilicho tudja. Meg Britannicus, én, és most már te is. Nem értettem.
– Miért akarta ezt közölni velem? Nemsokára bíróság elé állok. Nem tudod, mikor? – Draco a fejét
rázta. – Britannicus tudja? – Újabb fejrázás. Ingerülten elküldtem, ő pedig magamra hagyott, hogy
nyugodtan gyakorolhassam a járást, és megküzdhessek cseppet sem nyugodt gondolataimmal.
Két nappal később a helyi őrök ébresztettek, és közölték, hogy reggel katonai bíróság elé kell
állnom. Felsegítettek, járóbilincset tettek a lábamra, és a kezem is hátrabilincselték. Szinte rosszul
lettem a rémülettől, és kénytelen voltam tudomásul venni lábam erőtlenségét, miközben felkísértek egy
hosszú, kanyargós lépcsősoron, ahol csak bizonytalanul tántorogva tudtam felkapaszkodni. A lépcső
tetején egy hosszú folyosó vezetett a belső udvarra, a megszokott félhomály után a reggeli nap fénye
elvakított. Ám séta közben éreztem, hogy lassan kezd visszatérni az erőm, és nemsokára már régi
bicegésemmel haladtam. Minden lépésnél éreztem a lánc rántását, és hallottam a szemek csilingelését.
Egy idő után a látásom is kitisztult, és az első dolog, amit megpillantottam, saját mocskos tunikám
volt. Aztán a tiszta levegőn megéreztem a testszagomat is, ami kis híján elég volt hozzá, hogy
öklendezni kezdjek. A törvényszék biztosan le lesz nyűgözve a megjelenésemtől, gondoltam keserűen.
Azonban meglepetés ért, mert őreim egyenesen egy fürdőházba vezettek, ahol megszabadítottak a
láncaimtól, valamint ruháimtól, és engedélyeztek egy hideg vizes fürdőt. Amikor végeztem, a régihez
képest tiszta ruhákat is kaptam. A rám vigyázó hat őr egy szót sem szólt, és mindvégig rajtam tartotta a
szemét. Miután felöltöztem, újra megbilincseltek, és folytattuk utunkat a katonai főparancsnokság
központi épülete felé. A fürdő és a tiszta ruha miatt jobban éreztem magam, mint hetek óta bármikor,
és mondogatni kezdtem magamban, hogy megbízhatok Caius ítélőképességében. Ennek ellenére nem
volt könnyű meggyőzni magam.
 Kétség sem férhetett a császári megbízott londiniumi jelenlétéhez. Még a sikátorokban és eldugott
utcácskákban is császári testőrök hemzsegtek. Nagyon ügyeltek a biztonságra. Áthaladtunk több
ellenőrzőponton is, mindegyik szigorúbb volt az előzőnél, míg végül beléptünk egy épületbe, és
valamiféle váróhelyiségben találtuk magunkat, ahol az őreim hivatalosan átadtak egy centuriónak és
két testőrnek, akik a császári testőrség bíbor– és égkék színű egyenruháját viselték. A testőrök
közrefogtak, és végigmentünk egy újabb sötét folyosón, amely nehéz ajtóban végződött. Őreim ott
közelebb léptek hozzám, megfogták a karomat, a centurio pedig kitárta az ajtót, és beléptünk.
A tárgyalóteremben voltunk, egy amfiteátrumra emlékeztető helyiségben; a patkó alakú, lépcsőzetes
padsorok mind az emelvényre néztek, ahol egy hosszú asztalt és három magas támlájú széket helyeztek
el. A teremben minden fej felém fordult, amint beléptem az ajtón. Körülbelül ötven tiszt lehetett jelen,
mindegyik díszes egyenruhában, sisakjukat szertartásosan a bal karjuk hajlatában tartották. Dél-
Britannia hatalmi központjának tribunusai. Első pillantásra ugyanolyannak tűnt az arcuk, nem tudtam
megkülönböztetni őket egymástól, de aztán néhányan, főleg az idősebbek, kezdtek ismerősnek tűnni.
Legelöl, az emelvény előtt számomra fenntartott üres térség szélén ült Caius Britannicus és Caesarius
Claudius Seneca. Ahogy tekintetem Senecára szegeződött, átcsapott rajtam a gyűlölet és megvetés
hulláma, és egy pillanatra megfeledkeztem róla, hol vagyok. Különös módon Caius látványa
semmiféle hatást nem tett rám, még megkönnyebbülést sem éreztem.
Kísérőim megböktek, én pedig a helyiség elejébe sétáltam. Láncaim hangosan csörögtek a néma
csendben. Ügyet sem vetettem az arcokra magam körül – az arroganciájukra, kíváncsiságukra,
ellenségességükre és megvetésükre –, kényszerítettem magam, hogy egyenesen előre nézzek,
tekintetemet a fal egy pontjára szegeztem. Tisztában voltam vele, milyen látványt nyújthatok
börtönruhámban, ezért megfeszítettem a vállam és kihúztam magam, hogy minél magasabbnak tűnjek.
Bizonyára már vártak, mert amint megálltam az emelvény előtt, velem szemben kinyílt egy ajtó, és
egy csapatnyi díszes öltözékű, idősebb tribunus lépett be. Fellépdeltek a rostrumra, és hirtelen
szemben találtam magam Flavius Stilichóval, a Romai Birodalom hadseregeinek főparancsnokával,
az ifjú Honorius császár régensével.
Össze sem lehetett téveszteni senkivel, hiába viselt ugyanolyan ruhát, mint a társai. Eszembe jutott
Caius egy évekkel korábbi mondása: a ruha a háttérbe szorul, ha egy nagy ember viseli, ennek az
embernek pedig minden porcikájából valami különlegesség áradt. Beszéltünk már a nagyságról, és
Caius azt mondta, azok az emberek, akik valamire rendeltettek, gyakran rendelkeznek annak a
ragadozónak a képességeivel, amelyikre hasonlítanak. Erre létező példák is akadtak. Theodosius
tartása leginkább egy nagy tigrisre emlékeztetett. Julius Caesart mindig sassal ábrázolták. Flavius
Stilicho pedig egy vandál héja volt. Azonnal ez jutott eszembe, amint megpillantottam. Arányos
testfelépítése nagy erőről és mozgékonyságról árulkodott, csupasz alkarja vastag volt, jól látszottak
rajta az izomkötegek. Komor, keskeny arcában hatalmas, sötét, szinte fekete szem villant. Szája apró
volt és éles vonású, az ajka határozott és telt az erős, kiugró áll fölött. Arcát apró, erősen kampós orr
uralta. Igazából ez az orr dominált egész megjelenésében, természetesen a szemével és magas
homlokával együtt. Fiatal kora ellenére – akkor még csak a huszonkilencedik évében járt –
halántékánál már kopaszodott, csak a homloka közepén maradt egy sötét, határozott vonalú hegy.
Ahogy kényelmetlenül felnéztem rá, még onnan lentről is láttam a homlok és a sötét szempár mögött
rejtőző intelligenciát.
A hétfős csoport elrendeződött, négyen karba font kézzel állva maradtak a három szék mögött.
Stilicho előrelépett és helyet foglalt a középső széken, és másik két tribunus is leült kétoldalt.
Pontosan alatta álltam, és éreztem, hogy valami nyugtalanítja, bár nem tudtam volna megmondani, mi
az. Hosszan, kifejezéstelen tekintettel méricskélt, aztán végignézett a jelenlévőkön, míg végül Senecán
és Britannicuson állapodott meg a tekintete. A hatalmas teremben egyetlen hang sem hallatszott. Ő ült
le először, majd a többiek, kivéve engem, az őreimet és a négy tribunust az emelvényen. Stilicho az
ajkába harapott, majd beszélni kezdett, szavait az egész teremhez intézte.
– Ez egy katonai törvényszék, melyen főparancsnokként én ítélkezem. Ugyanakkor polgári
törvényszék is, melyen ő császári felsége, Honorius régenseként szintén én ítélkezem. A mai ügy
bonyolult, és egyaránt érint katonai és polgári kérdéseket. Az előttünk álló foglyot súlyos bűnökkel
vádolják. – Lenézett az előtte fekvő pergamenre, és kibontotta. – Most felsorolom mindegyiket.
– Először. Caesarius Claudius Seneca azzal vádolja, hogy a fogoly, akinek a nevét nem ismeri,
tizennégy évvel ezelőtt egy másik férfival, akinek a neve szintén nem ismert, provokáció nélkül
megtámadta Claudius Senecát egy nyilvános mansióban, miközben ő Valentinianus császár ügyében
járt el. A támadás során a fogoly állítólag eltörte a vádló orrát és megcsonkította a testét oly módon,
hogy egy „V” betűt vésett a mellére.
– Másodszor. Caesarius Claudius Seneca azzal vádolja, hogy a foglyot, akinek a nevét még akkor
sem tudta, két évvel később felismerték Aquae Sulisban, és utasították, hogy adja meg magát
Quinctilius Nescának, a vádló nagybátyjának és a provincia magistrátusának. A vádló továbbá azt
állítja, hogy a fogoly, miközben megpróbálta elkerülni az őrizetbe vételt, megölte Quinctilius Nesca
két emberét, és magát a magisztrátust is megfojtotta a következő éjjelen.
– Harmadszor. Caesarius Claudius Seneca azt állítja, amikor megérkezett Caius Britannicus,
Numídia egykori proconsuljának, Róma szenátorának házába, ott találta a Vulcanus nevű foglyot, akit
a proconsul fogott el, hogy Londiniumba hozza és bíróság elé állítsa útonállás és fegyveres felkelés
vádjával. – Felnézett és bólintott Caiusnak. – Caius Britannicus szenátor jelen van. Ezeket a vádakat
terjesztetted a bíróság elé. Van valakinek hozzáfűznivalója?
– Igen, régens nagyuram! – Seneca vörös arccal, arrogáns vicsorgassál pattant föl. – Egy apróság,
ami tisztázásra szorul. Elfelejtetted felolvasni, hogy Britannicus szenátor fenntartja a vádakat.
Stilicho hosszú pillanatokig némán meredt rá, mielőtt kifejezéstelen arccal válaszolt.
– Nem felejtettem el semmit, Seneca szenátor. – Egy pillanatra tétovázva lenézett, majd újra
felemelte a fejét. – Nem, ez nem teljesen igaz, bár a hanyagság nem érinti ezt az ügyet. Elfelejtettem az
ülés elején szólni, hogy nemrég tájékoztattak Flavius Rufinus, a keleti birodalom régensének váratlan
haláláról. Hiányozni fog.
Egyszerre többen is felszisszentek, és gyorsan hátrafordultam, hogy megnézzem, milyen hatása van
a bejelentésnek Senecára. Örömmel láttam, hogy az összes vér kifutott az arcából, és egyre
bizakodóbb lettem a tárgyalás kimenetelét illetően, bár még mindig sok mindent nem értettem. Stilicho
figyelmen kívül hagyta Seneca döbbenetét, és tiszta, csengő hangon folytatta beszédét.
– Honorius császár személyes képviselője és régenseként felhatalmazást kaptam, hogy saját
belátásom szerint mérlegeljek és döntsek az ügyben. Én azonban nem élek ezzel a lehetőséggel, több
okból is. A jelenlévő Larrens és Titanius legatusokat jelöltem ki, hogy segítsenek nekem a
bizonyítékok és vallomások értékelésénél, melyek közül némelyik már nagyon régi. Az elmúlt
negyvennyolc órában ezt tettük, és a következő eredményre jutottunk.
Egy pillanatra elhallgatott, meredten nézte az előtte heverő dokumentumot, aztán felemelte a fejét,
és folytatta.
 – A tizennégy évvel ezelőtti támadás ügyében Larrens legatus vezette a nyomozást. Legatus?
Larrens felállt, és legnagyobb elképedésemre felolvasta Plautus részletes tanúvallomását az
összecsapásról, illetve az ahhoz vezető eseményekről. Seneca mind ez idő alatt kővé meredten állt.
Miután Larrens befejezte, Stilicho kifejezéstelen arccal Senecára nézett.
– Rendelkezünk még egy tanúvallomással, ami jelenleg nincs itt, de napokon belül előkeríthetjük,
amennyiben Seneca szenátor kívánja.
Visszatartott lélegzettel vártam, hogy folytassa, és közben azon gondolkodtam, miféle vallomás
lehet az. Folytatta is, tekintetét egy pillanatra sem vette le Senecáról.
– A mansio tulajdonosa, a felesége és két gyermekük még mindig ott élnek. A törvényszék biztos
benne, hogy nagyon jól emlékeznek az itt részletezett eseményekre. Seneca szenátor, kívánod, hogy
idehozzuk őket sub poena?
Tökéletes csend támadt a teremben. Seneca arca elszürkült. Végül, hosszú hallgatás után görcsösen
megrázta a fejét.
– Ne! – Jól láthatóan, nehézkesen nyelt egyet. – Én… elfogadom a törvényszék döntését.
– Legyen hát. A törvényszék ebben az ügyben minden tekintetben ártatlannak tekinti a vádlottat. A
támadás jogos és kiprovokált volt. Most pedig következzék Quinctilius Nesca magisztrátus
gyilkosságának ügye. Titanius legatus?
Kis híján összecsuklottam a megkönnyebbüléstől. Miközben azért küzdöttem, hogy szabályosan
tudjak lélegezni, Titanius legatus felállt, és ismertette azoknak a tanúknak a részletes vallomását,
akiket otthonról hoztunk magunkkal. Amikor végzett és visszaült, Stilicho körbenézett a teremben.
– Senki ne feledkezzen meg róla, hogy a fogoly utáni embervadászat jogtalan volt, mivel semmiféle
bűntettet nem követett el. Az első támadás utáni évben a vádlott nyugatra utazott és megházasodott. Az
út során háromszor törtek az életére ugyanazok a felbérelt orgyilkosok. Az utolsó alkalommal a
vádlott foglyul ejtett egy támadót, és átadta az alchesteri katonai hatóságoknak. A férfi a felakasztása
előtt részletes vallomást tett. Beismerte, hogy Quinctilius Nesca szolgálatában állt, aki nagy jutalmat
ígért aranyban egy ember fejéért, bármilyen emberéért, akinek a személyleírása ráillik a vádlottra. A
vallomást felvevő tiszt jelenleg a provincia északi részén, Arboricumban állomásozik. Seneca
szenátor, kívánod, hogy a törvényszék utasítást adjon a tiszt idehozására, mielőtt ítéletet hozunk?
Újra az a hosszú, jelentőségteljes csend, majd a görcsös fejrázás és az elsuttogott „nem”.
– Rendben. A törvényszék ítélete, hogy a fogoly, Publius Varrus ártatlan Quinctilius Nesca
meggyilkolásában. Ugyanakkor a törvényszék úgy véli, a fogoly jogosan, önvédelemből vette el Nesca
két emberének életét. Ami pedig az útonállás és a fegyveres lázadás vádját illeti, Caius Britannicus
szenátort illeti a szó.
Caius felállt, és az őreim nem próbáltak megfegyelmezni, amikor odafordítottam a fejem.
– Kérlek, ismertesd a fogoly, Varrus elfogásának körülményeit – mondta Stilicho érzelemmentesen.
Caius tekintete végigfutott az összegyűlt tiszteken, rajtam és Senecán, mielőtt Stilicho és a két
legatus felé fordult.
– A vádak nem valódiak, régens nagyuram – közölte. – Nincs semmi alapjuk. Én találtam ki őket
Claudius Seneca megérkezése előtt egy órával. – Tudtam, hogy Caius szándékosan nem hangsúlyozza
Seneca szenátori rangját. – Értesítést kaptam a közeledéséről, és tudtam, milyen gyűlölettel viseltetik
barátom, Publius Varrus iránt. Kitaláltam ezt a kis cselt, hogy őrizet alatt Londiniumba hozzuk
Varrust, mert csak így garantálhattuk, hogy életben marad.
Éreztem magamon Seneca tekintetét, gyűlölete szinte savként égette a bőröm.
Újra Stilicho szólalt meg.
– Mióta ismered a foglyot, szenátor?
– Majdnem három évtizede, régens nagyuram.
– És mind ez idő alatt becsületes embernek találtad?
– Igen.
– Milyen mértékig?
Caius először rám nézett, majd újra az emelvényre.
– Publius Varrus centurióként szolgált mellettem a fal elleni első támadásnál, régens nagyuram. Az
invázió után tribunusi rangra emeltem a harcmezőn nyújtott teljesítményéért. A lábát megnyomorító
sebet Theodosius császár hadjáratának vége felé kapta, mert meg akarta menteni az életemet a hegyek
között, egy rajtaütésben. Amióta csak ismerem, becsülettel, tisztességgel és hűséggel szolgált, és
rendelkezik mindazokkal az erényekkel, amiért büszkék lehetünk rómaiságunkra.
– Köszönöm, proconsul. – Caius leült, Stilicho pedig felállt, és elefántcsont pálcájával
megkocogtatta a rostrumot. – Hallja hát mindenki! Honorius császár nevében a törvényszék kijelenti,
hogy a vádlott, Publius Varrus minden vádpontban ártatlan, Isten és ember színe előtt. Úgy legyen!
Vegyétek le a fogoly láncait, adjatok neki enni, engedjétek fürdeni, és lássátok el olyan ruhával, amely
illő rangjához és a vele történt igazságtalansághoz! A törvényszéket ezennel feloszlatom! Seneca
tribunus, a szállásomra, ha megkérhetlek. Most!
Körös-körül mindenki beszélni kezdett, én pedig ott álltam egyedül, és nagyon jól tudtam, hogy
akárhány ellenséget is szerzett Caius, összesen nem táplálnak iránta tizedannyi gyűlöletet sem, mint
ami aznap áramlott felé Caesarius Claudius Senecától. Egészen addig a napig én voltam Seneca
életének egyik legfontosabb pontja – persze a pénz harácsolásán kívül –, de most már másfelé is
összepontosította gyűlöletét. Caius Britannicus felé. És a zsigereimben éreztem, hogy Claudius
Senecában bőven van két emberre elegendő gyűlölet.

XIV.
Még akkor is rosszul voltam és reszkettem, amikor a bilincsek lehullottak a csuklómról és a
bokámról. Számításaim szerint huszonegy napot töltöttem láncra verve egy ketrecben vagy egy
cellában, és a tudat, hogy mindez csak félrevezetésből történt, nem okozott sok könnyebbséget. Sőt
semmit. Lélekromboló élmény volt, és a végén, amikor őrizet alatt álltam a törvényszék előtt, és
hallgattam, ahogy Stilicho felolvassa a vádakat, valóban azt hittem, itt a vég. Azok a vádak nagyon
komor képet festettek, és meg voltam győződve róla, hogy Senecának tizennégy év után végre sikerül
megszabadulnia tőlem. A felmentés hallatán azt hittem, elájulok vagy öklendezni kezdek, esetleg
mindkettő; zúgott a fülem, és utána már nem ismertem fel egy arcot sem, nem hallottam a nekem
címzett szavakat.
Elvittek egy kovácsműhelybe, levették a láncaimat, aztán a fürdőházba kísértek, ahol lemostam,
legőzöltem és levakartam magamról a három hét szennyét, végül a tiszti étkezdében megetettek.
Mindvégig beszéltek hozzám, én pedig válaszolgattam, de semmire nem emlékszem. Az elmémben, a
lelkemben úgy éreztem, megfosztottak emberi mivoltomtól.
 Másnap reggel, ébredéskor azonban már várt rám a jóvátétel. A katarzis, a léleknek ez a nehezen
megfogható megtisztulása rendszerint a nézők érzelmeit manipuláló tragédia– és drámaírók
szakértelmén keresztül hat. Az én esetemben azonban Plautus testesítette meg. Amikor kinyitottam a
szemem, karba tett kézzel, hátát az ajtófélfának döntve állt az ajtóban, és engem figyelt.
– Mindig is csúf egy fattyú voltál, Varrus, de most már el is lustultál. Egész nap itt akarsz izzadni
ebben a bolhafészekben?
Nagyokat pislogva felültem, egész lényemmel mosolyogtam, és nagyon jól éreztem magam!
Félóra múlva már az étkezőben ültünk, egymást méregettük, és ügyet sem vetettünk a jövés-menésre
körülöttünk.
– Tehát, hogy találtad ezt a beosztást? – kérdeztem. – Jó társaságba kerültél, itt ez a rengeteg
birodalmi katona.
– Mit értesz jó társaság alatt? – morogta komor arccal. – Gúnyolódsz, ugye? Miféle beosztás? Nézz
rám, az Isten szerelmére! Polgár vagyok! Kitették a szűröm!
– Kitettek? – Észrevettem a polgári ruhát, de azt hittem, nincs szolgálatban, mert tudtam, hogy
önként soha nem jelenne meg egyenruhában a törzstisztek területén. – Mit értesz az alatt, hogy kitettek?
Az nem lehet, még van hátra öt éved!
– Nem – csóválta a fejét. – Harmincöt év, az a legtöbb. Ötvenhárom éves vagyok.
Elképedve meredtem rá.
– Az Úrra, Plautus, fogalmam sem volt róla! Miért nem mondtad? Tudtad, hogy találhatsz meg! Ha
nem küldöd ezt a figyelmeztetést, valószínűleg már halott lennék. Szépen kisétáltam volna, hogy
fogadjam azt az istentelen Senecát, és pillanatokon belül tálcán vitték volna elé a golyóimat.
Lemondóan legyintett.
– Felejtsd el. – Nem mondott mást, és ez szöget ütött a fejembe.
– Még nem válaszoltál. Miért nem mondtad el, hogy visszavonultál?
Hangjának keserű éle sokkal többet elárult, mint a szavai.
– Mire lett volna jó? Mit kellett volna mondanom? Hogy végeztek velem? Hogy mehetek legelészni
a mezőre? Hogy a hadseregnek már nincs rám szüksége? Hogy túl öreg vagyok? Nem, egyszerűen csak
távoztam, és úgy döntöttem, itt maradok még egy darabig… amíg vége nem lesz.
– Amíg minek nem lesz vége? Az életednek? – Hitetlenkedve néztem rá, ezt az oldalát eddig még
nem ismertem. – Plautus, vannak más lehetőségek is, mint ez a sodródás a latrinában! Mihez fogsz
most kezdeni?
Horkantott.
– Emlékszel az aranyra, amit adtál? Végül mégis fel tudtam használni. Vettem itt egy kocsmát,
közösen egy cimborámmal, akit ugyanakkor tettek ki, mint engem.
– Kocsmát? – Meglepődtem, bár örültem is. – És jól megy? Élvezed a munkát?
– Patkánylyuk, mint a többi – mondta undorral. – Mindig azt mondtam, ha egyszer kocsmát nyitnék,
nem engedném be a polgárokat. Nos, rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg. Nem létezhetsz a
hadseregen kívül, ha nem támaszkodsz mindenben a polgárokra, mert abban a pillanatban, ahogy
utoljára kisétálsz innen egyenruha nélkül, már te is közéjük tartozol. Úgy beszélsz, úgy viselkedsz és
gondolkozol, mint egy katona, de polgár vagy. Vége a történetnek, vége a jó életnek.
 Felzaklatott, amit hallottam. Nem tudtam, mit mondhatnék a nyilvánvaló dolgokon kívül.
– És mi van a kolóniával, Plautus? Te oda tartozol! Ott voltál a kezdeteknél, az esküvőmön!
– Igen, és ha öt éve a hosszabbítás helyett odamegyek, nem is lenne semmi baj. Most már viszont
túl késő.
Ingerülten csattantam fel.
– A lószart, Plautus! Miről beszélsz?
Egy legyintéssel közbevágott.
– Nincs értelme vitatkozni, Varrus. A hadsereg nem ostoba! A hadsereg pontosan tudja, mit csinál.
Minden értékes dolgot kikapar az emberből, amíg van valamije, amit oda tud adni, aztán amikor már
nem tudja használni, amikor kiszipolyozott belőle mindent, eldobja! Ez a katonai élet alapja. Ha
használhatatlan vagy, kitesznek, és ha kitesznek, használhatatlan vagy!
– Te ostoba… – Elharaptam a mondatot, körülnéztem, hogy megbizonyosodjam róla, senki nem hall
minket. – Plautus, már sok éve ismerlek, és azt hittem, tudok az összes hibádról. Tudom, hogy egy
züllött, rossz természetű, mocskos szájú szajhafattya vagy, aki szívesebben verekszik, mint
paráználkodik, és szívesebben iszik, mint gondolkodik, de ilyen ostobának, mint amilyennek most
mutatod magad, még sosem láttalak! „A hadsereg nem ostoba! A hadsereg tudja, mit csinál.” Drága
Krisztusom, mióta? Miféle ökörség ez? A hadsereg a birodalom legnagyobb emésztőgödre, ezt te is
tudod! Az egész főparancsnokságnak összesen nincs annyi esze, hogy megtervezzen egy menetet egyik
pontból a másikba, egyenes úton! Ha a hadsereg valaha is tudná, mit csinál, a felét szélnek lehetne
ereszteni! Úgy nyavalyogsz, mint valami beteg birka! Sajnáltatod magad, ez az egyedüli problémád!
Elkerekedett szemmel meredt rám, meglepte kitörésem hevessége. Nem hagytam neki időt, hogy
megtalálja a hangját, folytattam.
– Akarsz valami értékeset tenni? Adok valamit, ami értékes! – Gondosan lehalkítottam a hangom. –
Van otthon egy hadseregem, és normális kiképzésre lenne szüksége. Kis hadsereg, de napról napra
egyre nagyobb lesz. Saját módszereinket alkalmazzuk, új elképzeléseket próbálunk ki, amikkel még
sosem kísérleteztek, és egyetlen gyenge láncszem sincs az egész parancsnoki láncolatban! Olyan
újoncaim vannak, akik még nem hallottak a katonák jogairól. Megerősített táborokat építenek, úgy
menetelnek és gyakorlatoznak, ahogy a legiósok ezer évvel ezelőtt, és azt gondolják, erről szól a
katonaság! Szerinted nem tudnám használni a segítséged? Hogy nem venném hasznát a
tapasztalatodnak? Valóban azt hiszed, ennyire öreg vagy? Hogy használhatatlanná váltál?
Elhallgattam, haragosan meredtem rá. Nem tudott mit mondani.
– Adok valamit, amin elgondolkodhatsz, Plautus. Néhány nap múlva hazaindulunk. A kolónián nem
használunk pénzt, nincs rá szükségünk, és neked sem lesz. Nem tűnsz valami boldognak
kocsmatulajdonosként, ezért gondolkodj el az ajánlatomon: ajándékozd oda a részed a társadnak, és
tarts velünk. Olyan gyorsan találok neked munkát, hogy pillanatnyi időd sem lesz azon gondolkodni,
milyen öreg és használhatatlan vagy!
Rám nézett, és reményt láttam felcsillanni a szemében.
– Komolyan mondod, Varrus?
Sajnálkozva csóváltam a fejem.
– Ha ezt meg kell kérdezned, te beszélő segglyuk, akkor sokkal reménytelenebb vagy, mint hittem.
Nos, mit mondasz? Van primus pilusunk?
 Nagyon lassan bólintott, aztán fokozatosan széles vigyor terült szét az arcán, és egy csapásra
megfiatalodott.
– Felteheted rá a golyóidat, Publius Varrus. Van primus pilusotok. – Izgatottsága láthatóan
fokozódott, egyik pillanatról a másikra. – Ptolemaiosz heréire, mikor indulunk?
Elégedetten mosolyogtam.
– Nem igazán tudom. Talán holnap, vagy azután. Nemsokára. Caius biztosan kitalálta már, de még
el kell rendeznie ezt-azt Stilicho embereivel, valami ilyesmit mondott tegnap este. Amint végzett,
indulunk. Most már biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Nem sajnálod a kocsmádat?
Előrehajolt az asztal fölött, megragadta a csuklómat, és őszintén meghatottak a szemében csillogó
könnyek.
– Nem sajnálom, barátom, egyáltalán nem. Soha! Az élet túl rövid. – Vidám redők gyűltek a szeme
sarkába. – A társam, Dindi, rohamot kap, ha elmondom neki. Nem fogja elhinni. Azt gondolja majd,
elvesztettem az eszem. Imádja az üzletet, de a pénz az enyém. A munka nagyját ő végzi. Összefossa
magát, ha elmondom neki! Gyere, menjünk el hozzá! Alig várom, hogy lássam a képét!
Rávigyorogtam, és megittam a gyümölcslevem maradékát.
– Rendben, úgysincs más dolgom. Menjünk, mondjuk el neki.
Ugyanaznap délután Caius meglátogatott, és órákig beszélgettünk, jórészt a betegségemről és az
előző hetek eseményeiről. Természetesen nemsokára Stilichóra terelődött a szó, és róla is mindent
tudni akartam.
– Hogy találtad meg? – kérdeztem. – Nem volt nehéz meghallgatást kérni tőle?
Elvigyorodott.
– Nem, éppen ellenkezőleg. Azonnal elküldetett értem, amint megkapta az üzenetemet.
– És?
– Örömmel fogadott.
– Ennyi az összes mondanivalód? Hogy örömmel fogadon? Hogyan? Mit mondott? Te mit mondtál
neki?
Caius megjátszott unottsággal felelt, tenyerét bágyadtan végighúzta arca két oldalán.
– Nos, ha annyira akarod hallani, éppenséggel megpróbálhatok visszaemlékezni. – Összevonta a
szemöldökét. – Viszont most nincs rá időnk, mert ma délután beszélni akar veled. Jelenleg a
főtisztjeivel tárgyal, utána vár minket.
– Hol?
– A szállásán, hol máshol?
Éreztem, hogy a szemöldököm felszökik a homlokomra.
– Ki lesz még ott?
– Nem tudom. Gondolom, Picus, te meg én. Talán még néhányan. Nem hivatalos alkalom. Kedvelni
fogod… mármint Stilichót.
– Már most is kedvelem. Megkedveltem, amikor tegnap kihirdette az ítéletet.
Caius elmosolyodott.
– Be kell vallanom, én is.
 Elkerekedett a szemem.
– Azt akarod mondani, hogy meglepődtél? Nem tudtad, mi lesz az ítélet?
Újra az a mosoly.
– Nem, őszintén megmondva nem tudtam, bár gyanítottam, sőt fogadtam is volna rá. Teljes
bizonyossággal azonban nem tudtam.
Nem szóltam semmit, Caius pedig beszámolt első találkozásáról Stilichóval, amikor elmondta neki,
hogy Londiniumban vagyok, és milyen bűnök elkövetésével vádol Seneca. Mint mondta, az a
határozott benyomása támadt, hogy Stilicho nem kedveli túlságosan Senecát, bár a régens erről
semmit nem mondott. Amikor elárulta, ki vagyok valójában, Caius döbbenten tapasztalta, hogy
Stilicho Picusnak köszönhetően már ismeri a híremet.
Caius azonnal megkedvelte Stilichót, és ez az érzés kölcsönös volt. Caius nagy vonalakban
ismertette a régenssel az ügyemet, Stilicho pedig két legmegbízhatóbb segédjére bízta a
tanúvallomások és bizonyítékok összegyűjtését a tárgyalásra. Valójában Stilicho ragaszkodott az álca
fenntartásához, hogy Seneca ne tudja, milyen kapcsolatban állok a többi „vádlómmal”. Caius
gyanította, hogy Stilicho meg akarja izzasztani Senecát, de ebben a témában inkább nem akart
véleményt nyilvánítani.
Mire Caius befejezte a beszámolóját, indulnunk kellett Stilichóhoz, és ismét tudatára ébredtem a
Római Birodalom jelenlétének. Egyszerű látogatásunkat is komoly külsőségek, szertartások és
biztonsági intézkedések kísérték.
A Britannia provinciát kormánytó legatus és birodalmi régens belső szentélyébe vezető út utolsó
szakasza egy márványfolyosón vezetett keresztül, amely visszhangzott a lépteinktől. Hárman kísértek
minket, egy ember elöl, a másik kettő kétoldalt. A folyosó mindkét oldalán huszonöt katona állt őrt,
egymástól háromlépésnyi távolságban, díszegyenruhában, a birodalom vörös köpenyében, tolldísszel,
égkék tunikában és bronzfénnyel csillogó páncélban. A folyosó végén lévő nagy ajtónál újabb négy őr
állt, vállt vállnak vetve. Végül átjutottunk az ajtón, és ott voltunk a leghatalmasabb ember előtt, akivel
valaha találkoztam.
A roppant méretű termet gazdag pompával díszítették fel, a frissen vágott virágok összekeveredő
illata betöltötte a levegőt. Rögtön keresni kezdtem a fényáradat okát, és megláttam a hatalmas
ablakokat a többféle árnyalatú, színezett üvegekkel, melyek könnyen átengedték a fényt. Ezek voltak az
első benyomásaim, de rögtön meg is feledkeztem róluk, mert az ablak elé helyezett, hosszú asztal
körül összegyűlt, díszesen öltözött tisztek mind engem figyeltek. Első pillantásra hetet számoltam meg,
de a másik hat rögtön a háttérbe szorult, amikor megpillantottam azt az embert, aki miatt idejöttünk:
Flavius Stilichót, a Római Birodalom hadseregeinek főparancsnokát, az ifjú Honorius császár
régensét.
Csend ereszkedett a helyiségre, amikor Caiusszal beléptünk az ajtón. A minket kísérő centurio
feszesen tisztelgett, majd sarkon fordult és távozott. Stilicho udvarias biccentéssel vette tudomásul
jelenlétünket, és két ujját felemelve kis türelmet kért. Visszafordult a tisztjeihez, és megkérdezte,
minden érthető volt-e, amit elmondott. Azok egy emberként kapták magukat vigyázzba, és
biztosították, hogy tökéletesen értettek mindent, mire elégedetten bólintott, jelezve, hogy a gyűlés
véget ért. A távozók tisztelegtek, és elvonultak mellettünk az ajtóhoz. Mindegyik szánt rá egy
pillanatot, hogy a maga módján végigmérjen.
Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttük, Stilicho már el is indult felém, héjaszerű szeme rám
szegeződött. Mereven álltam, és azon gondolkodtam, mi az illő megszólítása egy olyan embernek, aki
minden hatalmat a kezében tart, mégsem császár. Korábban eszembe sem jutott megkérdezni Caiust,
hogy szólítsam, amikor szembekerülök vele. Megállt előttem, és mintha gúny csillant volna a
szemében. Nem szólt semmit, és a közeledésétől eltekintve nem tett semmilyen köszöntő mozdulatot.
Zavartan és feszengve megköszörültem a torkom, meghajoltam, és közben lázasan kutattam az
udvarias szavak után, melyektől nem fogok tökéletesen bolondnak tűnni.
– Nagyságos uram – kezdtem –, kérlek, bocsáss meg, de nem vagyok tisztában az itteni
formaságokkal. Nem számítottam rá, hogy személyesen fogadsz, és őszintén szólva azt gondoltam,
majd megfigyelem mások viselkedését.
Megrándult a szája sarka, és lassan kinyújtotta felém jobb kezét. A gyűrűsujján jól látszott a
birodalmi pecsétgyűrű. Lehajoltam, hogy megcsókoljam.
– Ne! Kezet nyújtottam, nem csókot kértem!
Meglepetten ráztam kezet vele, éreztem ujjai erejét a csuklómon. Bal kezével megfogta a
könyökömet, amin még jobban elképedtem. El sem engedett, inkább közelebb hajolt, és jellegzetes
pillantásával a szemembe nézett.
– Azon gondolkodom, Publius Varrus, vajon tisztában vagy-e vele, milyen ritka, hogy valakiről már
az első találkozáskor tudjam, feltétel nélkül megbízhatok benne? Hidd el, nagyon ritka. És most,
néhány héten belül kétszer is abban a szerencsében részesültem, hogy megtapasztalhattam.
Értetlenül pislogtam.
– Nagyságos uram?
– Nagyságos uram! – Elmosolyodott, és az arca teljes átalakuláson ment keresztül. Megjelent rajta
a vidámság, a megértés és az a nyíltság, amiről ösztönösen tudtam, hogy csak nagyon kevesen
láthatják. – Még a kifejezés is idegen a nyelvednek! Nagyságos uram! Hívj csak tábornoknak, elvégre
az vagyok, egyszerű katona, akárcsak te és a barátod, vagy a fia.
– Picus.
– Igen, Picus Britannicus. – Caiusra nézett. – Ő a napfény a borúsabb napjaimon. – A sötét tekintet
visszatért rám. – Sokat mesélt rólad.
Büszke voltam Caiusra, de tudtam, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ő érez a fia miatt.
– Ezek szerint jól szolgál, tábornok?
– Hogy jól szolgál? Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk. Rá merem bízni az életem, és a császárét
is. A legjobb lovassági parancsnokom és a legbizalmasabb barátom. – Megfordult, és egy nagy,
díszesen faragott paravánra mutatott. – Gyertek, ott leülhetünk. Szakítottam rátok időt, mert sok
mindenről kell beszélgetnünk. Közben ihatunk egy kis bort, de később el kell mennem ügyeket intézni.
Ha akartok, velem tarthattok, amennyiben addig nem fejeznénk be a beszélgetést.
A paraván mögött egy kényelmes, szőnyeggel és bútorzattal ellátott cubiculumba jutottunk, ahol egy
ezüstkancsóból bort töltött mindenkinek.
– Britannicus szenátor, őszinte leszek veled, és ugyanezt várom el viszonzásképpen. A fiadtól is
évek óta őszinteséget kapok, és már nagyon hozzászoktam a friss gondolkodás és a józan ész
oázisaihoz, amivel ő szolgál nekem nap mint nap. – Helyet foglalt, és kupáját néma köszöntésre
emelte, mielőtt beleivott. Én is megkóstoltam a bort. Kiváló volt, de nem is vártam kevesebbet egy
birodalmi kancsóból. Stilicho enyhén oldalra biccentette a fejét. – A kolóniádról akarok beszélni
veled, de mielőtt elkezdenénk, nem árt, ha tisztában vagy vele, hogy mindent tudok. Évek óta tudom.
Természetesen törvényt sért, de tudok a létrejötte okairól, illetve a színre lépés időpontjáról. Vagy
változott valami? Még mindig meg akarod várni Britannia kiürítését, mielőtt kinyilvánítod a terület
függetlenségét?
Láttam, hogy Caius nagyot nyel.
– Igen, tábornok, ez a célunk.
– Helyes. Később erről még beszélünk, de most nézzük a legfőbb akadályozó tényezőt. Claudius
Seneca. Mennyit tudsz valójában erről az emberről?
Caius megfontolta a kérdést, aztán őszintén válaszolt.
– Tudom, hogy nincs hitele a birodalomban, tábornok. Igazság szerint megdöbbentem, amikor
egyenruhában láttam. Azt gondolnám, Rómának van elég problémája anélkül is, hogy egy ilyen embert
felelős pozícióba ültetne.
Stilicho rágcsálta az ajkát, méricskélő tekintettel figyelte Caiust.
– Flavius Rufinus? Róla mit tudsz?
– Nem sokat – csóválta a fejét Caius. – Csak, hogy ti ketten nem voltatok a legjobb barátok, és
osztoztatok a kormányzáson: övé volt kelet, tiéd nyugat.
Stilicho szemében mosoly villant.
– Szép megfogalmazás. Rómában azt beszélik, én ölettem meg. Pedig nem, ez nem az én
módszerem. A lényeg azonban, hogy halott, és nem sírok miatta. Seneca az ő egyik talpnyalója, vagyis
csak volt. Rufinus azzal bízta meg, hogy figyeljen engem.
Meg kellett szólalnom, elfeledkeztem megilletődöttségemről.
– Tudtad, és mégis elviselted? Miért nem szabadultál meg tőle, tábornok?
A fogait kivillantva rám vigyorgott.
– Politika, Publius Varrus. Van, amit nincs időd elintézni, és igazából szükséged sincs rá. Amíg
Rufinus élt, több okból sem lett volna könnyű dolgom. Most viszont már el tudom távolítani, és el is
szándékozom, csak van itt ez a kis probléma. – Egy pillanatra elhallgatott, ránk nézett. – Meg kell
értenetek, mi történt Senecával. Ő nem az a fajta ember, aki önként jelentkezik aktív szolgálatra.
Theodosius döntött úgy, hogy katonát csinál Claudius barátunkból, mégpedig két okból: demonstrálni
akarta hatalmát Valentinianusnak, Seneca mentorának és pártfogójának, és meg akarta mutatni
Senecának, hogy egyáltalán nincs megelégedve azzal a teljesítménnyel és hűséggel, amit britanniai
procuratori szolgálata és a feltörekvő Magnus Maximus lázadása idején tanúsított. A jelentések arról,
hogy Seneca pénzelte a lázadást birodalmi aranyból, elég meggyőzőek voltak, és megbízható
forrásokból származtak. Soha nem sikerült ellenük meggyőző érveket felsorakoztatni… mármint azon
kívül, hogy Seneca visszatért a halálból, a könyvei tökéletesen rendben voltak, és minden pénzzel el
tudott számolni… – Elhalkult a hangja, függőben hagyta az utolsó gondolatot, majd folytatta. –
Theodosiust azonban nem sikerült meggyőznie, és nem is próbálta leplezni kételkedését. Választás elé
állította Claudius Senecát: aktív szolgálat a hadseregben tíz évig, vagy minden vagyona elkobzása.
Igazából ez nem is volt választási lehetőség. Seneca fejet hajtott a császári parancs előtt, és ide
helyezték mellém. Ám Seneca és Rufinus között volt valami rejtélyes kapcsolat, aminek a
kiderítésével nem igazán foglalkoztam, mert nem nagyon érdekelt. Seneca egyébként befolyásos
ember, sok úgynevezett baráttal. Ezek egyike javasolta nekem, hogy vezényeljem át Rufinus mellé, én
pedig örömmel megtettem, hogy levakarjam végre magamról. Öt évig ott maradt Rufinusnál, amíg
Theodosius ki nem jelölt Honorius fia gyámjává, és hirtelen nagy nyomás alatt találtam magam: át
kellett helyeznem Senecát a saját parancsnokságomba. Természetesen kémként érkezett, de a színfalak
mögötti politikai alkuk miatt nem szabadulhattam meg kellemetlen jelenlététől anélkül, hogy nagy
fájdalmat és szomorúságot okozzak néhány barátomnak. Ezért eltűrtem, és gondoskodtam róla, hogy
semmiféle kárt ne okozhasson a terveimben.
Rövid ideig csendben bámult a kupájába, mielőtt az ajkához emelte és beleivott. Utána gondosan
megtörölte a száját egy összehajtott kendővel, és a kendőt a kupával együtt az asztalra helyezte. Újra
felnézett, ezúttal rám, és hűvös volt a tekintete.
– Valentinianus meghalt, Theodosius meghalt, és Rufinus is meghalt. Nálam összpontosul a
hatalom, legalábbis egy ideig. – Újra elhallgatott, de nem vette le rólam a tekintetét, és magamban
hálát adtam az égieknek, amiért nem kíván nekem semmi rosszat. – Miután megjelentél a törvényszék
előtt, váltottam néhány szót Claudius Senecával, Varrus uram. A viselkedése azóta jelentős
változáson ment át, én pedig rájöttem, hogy tudok neki egy kis munkát adni az északi határvidéken.
Bizonyára üdítőnek fogja találni a tapasztalatszerzést. Hidd el nekem, még ha foglalkoztatja is az ügy,
a jövőben nem sok ideje lesz a kis személyes bosszújára gondolni.
– Köszönöm, tábornok – mosolyogtam rá. – Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallom.
Kacsintott, de olyan gyorsan, hogy később abban sem voltam biztos, jól láttam-e, aztán minden
figyelmével Caiusra összpontosított.
– Britannicus proconsul, Picus azt mondta, jobban szereted ezt a földet, mint bármely másikat a
világon. Most, hogy magam is láttam a tartományt, meg tudlak érteni. Azt hiszem, ennél zöldebb zöldet
még sosem láttam.
Caius udvariasan elmosolyodott, semmit nem kellett mondania. Stilicho újra felállt, megtöltötte a
kupáinkat, én pedig elgondolkodtam elbűvölő személyiségén. Mindenhol hemzsegtek a szolgák, akik
csak azért éltek, hogy lessék a parancsait, ezen a beszélgetésen mégis ő volt a mi szolgálónk.
Miközben ezen elmélkedtem, újra témát váltott.
– Te gyalogsági parancsnok vagy, proconsul. Mit gondolsz a lovassági szemléletváltásomról?
Caius elismerően belekortyolt a borba, a válaszon töprengett. Végül bólintott.
– Úgy vélem, pont megérett rá az idő. Az ellenség lóra szállt és elsöpört egy római hadsereget.
Újra meg fogja próbálni.
– És? – Stilicho arca feszült érdeklődést tükrözött. Caius válasza egyértelműen nagyon sokat
jelentett számára.
Caius megvonta a vállát.
– Készen fogsz állni rájuk. Sőt láthatóan már készen is állsz. Mivel ezt tudják, kisebb az esély a
provokációra.
Stilicho rám nézett, bár a gondolatai láthatóan máshol jártak.
– Hatalmas vállalkozás megváltoztatni a birodalom hadviselési szokásait, proconsul.
– Így van, Stilicho tábornok, néhányan talán lehetetlennek is tartanák. Pedig nem az, és szerintem
igazad van, ha megpróbálkozol vele. – Caius halkan beszélt, Stilicho pedig árgus szemmel figyelte az
arcát, mintha hízelgés jelei után kutatna.
– Úgy gondolod? Ez meglep.
 Caius elmosolyodott.
– Miért, tábornok? Mert ismertem a régi gyalogsági legiókat? Ez nem tesz vakká a változás
szükségességével szemben.
– Hmm – morogta Stilicho. – Bárcsak elmondhatnám ugyanezt a társaid többségéről, proconsul.
Kitalálod, miért jöttem Britanniába?
– Könnyedén! – felelte nevetve Caius. – Azért vagy itt, hogy olyan ellenféllel szemben képezd ki a
csapataidat, amelyiknek esélye sincs veled szemben a szárazföldön. – Stilicho arcán mosoly terült
szét, miközben Caius folytatta. – A szászok soha nem rendelkeztek fegyelmezett lovassággal, mint
ahogy az északról érkező támadók sem. Semmiféle védelmet nem tudnak kiállítani a haderőd ellen.
Könnyen és gyorsan szétzúzod őket, hozzászoktatod a harchoz a csapataidat, és megmutatod az egész
világnak stratégiád és taktikád értékét.
– Az Úrra, Caius Britannicus, bárcsak húsz évvel fiatalabb volnál! Azonnal visszavennélek a
legióba, és adnék neked néhány hadsereget! Pontosan úgy gondolkodsz, ahogy én! Ha lenne ötven
hozzád hasonló parancsnokom, megfordíthatnám a történelem árját, és semmissé tehetném az elmúlt
kétszáz évben elszenvedett károkat!
Összeszorult a gyomrom Caius kockázatos válasza hallatán.
– Nekem már van hadseregem, Stilicho tábornok. Kicsi, de nagyszerű hadsereg. Rendelkezésedre
áll most, vagy a jövőben bármikor.
Stilicho elkomorodott.
– Mit értesz az alatt, hogy van hadsereged? Úgy érted, a telepeseid?
– Igen, tábornok, a telepeseink – bólintott büszkén Caius.
– Hányan éltek ott?
Caius rám nézett, én vállat vontam.
– Körülbelül ezer egyenruhás katona – feleltem.
– Egyenruhás? Úgy érted, ez egy valódi hadsereg?
Bólintottam.
– És van száz nehézlovasunk, hasonlóak a tieidhez.
– Nehézlovasság? Honnan szedtétek a lovakat?
– Saját állományunkból tenyésztettük őket, tábornok.
– És a lovasokat? – kérdezte rezzenéstelen arccal.
– Magunk képeztük ki őket.
– Ki az a „magunk”?
Caiusra pillantottam, mielőtt válaszoltam.
– Tulajdonképpen én. Az elképzelések az enyémek, minden erényükkel és hibájukkal. Az
utasításaimat továbbadom a többi kiképzőnek.
– Hogyan képzitek az embereiteket? Milyen módszert használtok?
Újra megvontam a vállam, még mindig azon csodálkoztam, hogy semmiféle elmarasztalást nem
kaptunk.
 – Voltaképpen ötletszerűen dolgozunk, tábornok. Mindazonáltal tanulmányoztuk a makedóniai
Alexandrosz hadjáratait, és megpróbáltuk feleleveníteni az ő módszereit. A proconsul ötlete volt.
– Istenem, én is ott kezdtem! Mióta gyakorolnak az embereitek?
– Körülbelül tíz éve.
– Ez hihetetlen! És van a lovakra nézve tenyésztési tervetek?
– Van, de a lovaink nem olyan nagyok, mint a tieid. Még nem.
Felállt és járkálni kezdett, ujjait lazán összefűzte a háta mögött, és egy ideig csend uralkodott a
helyiségben.
– Mesélj erről a nyugati vidékről, proconsul! – mondta végül. – Miféle problémákkal kell
szembenéznetek?
Láttam, hogy Caius megértette a kérdés mögötti okokat, ezért óvatosan felelt, gondosan
megválogatott szavakkal.
– Nem sok problémánk van, Stilicho tábornok, ha a tartomány többi részéhez képest nézzük. A
legnagyobb nehézséget jelen pillanatban az okozza, hogy a provincia más részeinek megerősítése
miatt felszámolták a nyugati helyőrségeket a Szász-parton és az északi határvidéken.
Stilicho figyelmesen hallgatta Caiust, aki beszámolt a szövetségünkről Ullic keltáival, valamint az
egyre több igényről, hogy megvédjük a szomszédjaink földjeit a kolónia körül. Amikor Britannicus
befejezte, Stilicho elgondolkodva hümmögött, és visszaült a helyére. Elkaptam Caius pillantását,
barátom a jellegzetes britannicusos szemöldökfelvonással nézett rám. Végül újra Stilicho szólalt meg.
– Ami a helyőrségek kiürítései és elhagyását illeti, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem sok mindent
tehetek. Minden emberre szükségem van az északi invázió visszaveréséhez, majd a védelmi vonal
megerősítéséhez, miután távoztam.
Caius meglepetten pislogott.
– De csak most érkeztél, tábornok! Máris elmész?
– Nem – rázta a fejét Stilicho, és csippentett egy falat kenyeret. – De nem maradhatok túl sokáig. A
világnak felügyeletre van szüksége. Elindítom a hadjáratot, és amikor már jó úton haladunk a
győzelem felé, a fiadra bízom a befejezést. Egy éven belül vissza kell térnem Rómába, nem merek
tovább távol maradni. A távollétemben a feleségem vigyáz a császárra, vagyis az egész birodalomra,
és bár nincs kétségem az alkalmasságát illetően, mégiscsak nő, egy nő erős és gyenge pontjaival. –
Őszinte melegséggel elmosolyodott. – Seren nagyszerű asszony, de bizonyos dolgokban hajlamos a
naivitásra, illetve a tétovázásra. Példának okáért börtönbe vet bárkit, aki megérdemli, de ha
halálbüntetésről van szó, akkor már elbizonytalanodik. Minden alkalommal, amikor hazamegyek,
zsúfolásig tele vannak a börtönök. – Vigyorogva nézett rám. – Biztos megértitek, ez nagyon
kellemetlen helyzet, ami azonnali orvoslást igényel.
Mosolyogtam, de nem szóltam semmit, ő pedig visszafordult Caiushoz.
– Tehát, proconsul, mint mondtam, nem maradhatok sokáig Britanniában, és nem is helyezhetek új
helyőrséget a nyugati erődökbe. Egyvalamit azonban megtehetek… amennyiben elfogadod a
javaslatomat. – Elhallgatott, várta a reakciót. Nem tudtam, mi jár a fejében, és láttam, hogy Caius is
ugyanezen gondolkodik.
Britannicus végül megköszörülte a torkát.
– Hallgatlak, tábornok. Örömmel megfontolok bármilyen javaslatot, amennyiben az növeli a
biztonságunkat.
Stilicho felállt, ellépett az asztaltól, és felemelt egy összetekert pergament a fal melletti kis asztalon
lévő halomból. Csendben figyeltem, ahogy visszasétál, és egyik lábát a székére helyezi.
Elgondolkodva támasztotta meg könyökét felemelt térdén, a pergamennel másik kezének tenyerét
ütögette. Végül csettintett, és fogai között hangosan beszívta a levegőt.
– Egy egyezségen gondolkodom, Britannicus proconsul, amiből mindketten hasznot húzhatnánk.
Már korábban megfogalmazódott bennem az ötlet, de most már sokkal jobban szeretném
megvalósítani, mint eddig bármikor. Hivatalosan és törvényesen elismerem a kolóniádat, ha
elfogadod a megbízatást, és az én legatus emeritusomként fogsz szolgálni, mint a dél-britanniai
szabadcsapatok parancsnoka. – Látta a döbbenetet a tekintetünkben, és folytatta. – Az imént már
mondtam, túl kevés jó ember van körülöttem, akiben megbízhatok, és túl sok a Seneca. Olyan
embereknek a megkérdőjelezhetetlen támogatására és hűségére van szükségem, amilyen te vagy.
Cserébe feloldozást kapsz a birodalmi törvények áthágása alól. Ez nagyon sokat jelentene a
kolóniádnak: kezdetben törvényes státuszt, vagyis a jövőben nem kellene ellenőrzéstől és nyomozástól
tartanod. Ezenkívül az embereimen keresztül hozzájuthatnátok kiváló vérvonalú tenyészlovakhoz a
saját állományomból.
A szívem majd kiugrott a helyéről, akkorát dobbant. Ez sokkal több volt, mint amiben valaha is
reménykedni mertünk. Sehol semmi hátulütőt nem fedeztem fel. Tudtam, hogy Caius is ezen
gondolkodik, mert mély levegőt vett.
– Stilicho tábornok – felelte –, nem fogok hazudni neked. Az ötletet nagyszerűnek tartom, csakhogy
nekem elsősorban a saját embereim felé vannak kötelességeim. Te kölcsönösen előnyös
megegyezésről beszélsz, de eddig bármit mondtál, az a mi előnyünket szolgálta. Mit vársz tőlünk
viszonzásképpen?
Stilicho elmosolyodott, kivillantotta fehér fogait. Barátságos mosoly volt, de az az érzésem támadt,
hogy csak egy nagyon kis változtatás kellene, hogy fagyossá váljon.
– Az érdekeim védelmét, támogatást, hűséget, illetve a kiállást Britanniára vonatkozó terveim
mellett.
Caius egy darabig bent tartotta a levegőt, majd hangosan kifújta.
– Bocsáss meg a kérdésemért, tábornok, de mik a Britanniára vonatkozó terveid?
Stilicho még mindig mosolygott.
– Gyarapodás, béke, a törvény és a rend folyamatos jelenléte. Mint tudjátok, most az északi
invázióval kell foglalkoznom, valamint a keleti, délkeleti és északkeleti fosztogatásokkal.
Északnyugaton nincs különösebb probléma, az ottani részen szinte alig élnek. A többi területen
viszont szükségem van a britanniai hadseregek összes katonájára, ami azt jelenti, hogy a többi nyugati
helyőrségre is. Ki fogom üríteni azokat is, csupán jelképes jelenlétet tartunk fenn, és itt szeretném a
segítséged kérni. Lehet, hogy a hadsereged kicsi, de meg merem kockáztatni, hogy kitűnően képzett. És
nekem szükségem van rá, mégpedig pontosan ott, ahol most is van. A megállapodás rád eső része
annyi lenne, hogy tovább folytatod, amit elkezdtél, csak nagyobb mértékben. Ha van elég embered, én
el tudlak látni lovakkal, és kapsz egy írott meghatalmazást az aláírásommal. Mit mondasz hát?
Mindketten árgus szemmel figyeltük az ajánlatot mérlegelő Caiust. Rám nézett, mintha segítséget
várna, pedig ezúttal nem adhattam, mindössze annyit tehettem, hogy vigyorogva bólogatok.
Csodálatosnak tartottam az elképzelést. Caius egy ideig az alsó ajkát rágcsálta, majd megvonta a
vállát, és közölte Stilichóval a véleményét.
– Nehéz döntés ez, tábornok, és a kolóniámra nézve messzire nyúló következményekkel járhat.
Igazából meg kellene beszélnem a tanácsommal, de tudom, hogy erre nincs idő, így az én kezemben
van a döntés. Tetszik az ötlet, tisztességes és gyümölcsöző megállapodásnak vélem. Nem látom, hogy
egy ilyen megegyezés miként hátráltatná jövőbeli terveinket, mivel mi csak túl akarjuk élni a seregek
kivonulását. Az együttműködés csökkenti ennek a kivonulásnak az esélyét. Rendben, benne vagyok az
egyezségben.
Stilicho az asztalra csapott.
– Kiváló! Az írnokaim azonnal megfogalmazzák. Szükségetek van még valamire az engedélyen és a
lovakon kívül? Tudom, hogy pénzt nem használtok a kolónián, vagy mégis?
Caius a fejét csóválta.
– Nem, nem használunk, próbálunk önfenntartóak lenni. Egyelőre semmi nem jut eszembe, de nem is
szeretnék ennél többet kérni, tábornok.
Stilicho kurta vigyorral felelt.
– Dehogynem, de mivel az vagy, aki vagy, nem kérsz. Rendben, legyen. Nekem most el kell
mennem, de ti maradhattok. Picus nemsokára megérkezik, biztosan lesz miről beszélgetnetek.
Mielőtt távozott, kezet fogott velem.

XV.
Mint kiderült, Picus aznap este mégsem csatlakozott hozzánk, a szolgálat máshová szólította. Nem
sokkal a birodalmi régens távozása után azonban hírvivő érkezett Caius fiától, hogy tolmácsolja a fiú
bocsánatkérését, és megkérjen minket, hogy másnap reggel találkozzunk a városházán, a város főterén,
ahol Stilicho helyetteseként fog elnökölni egy polgári tárgyaláson. Aztán amint vége az ülésnek, elvisz
minket szemleútra a lovassági táborba, a várostól öt mérföldre délre.
Visszaüzentünk, hogy már korán ott leszünk – a magisztrátusok megérkezése után be szokták zárni
az ajtókat –, majd elindultunk valami ennivalót keresni. Ám valahogy ma ebben sem jártunk sikerrel.
Az étkező felé tartva elénk állt egy császári írnok, és közölte Caiusszal, hogy másnap reggel néhány
órára szüksége lesz rá, hogy megfogalmazzák Stilicho felhatalmazását és engedélyét. Caius feltett neki
néhány kérdést, majd savanyú képpel felém fordult, megvárakoztatva a hivatalnokot.
– Bocsáss meg, Publius, de kénytelen leszel egyedül elkölteni a vacsorádat az első szabad estéden.
Tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Amit ezek az emberek „néhány órának” mondanak, az könnyen
napokig is eltarthat, és lehet, hogy még akkor is itt leszünk, amikor már rég hazafelé szeretnénk tartani.
Jobb, ha rögtön elkezdjük, amíg még itt van a fejemben minden.
Bólintottam.
– És mi lesz a reggeli találkozóval?
Szégyenlős mosollyal csóválta a fejét.
– Kizárt, hogy ott legyek, egyedül kell menned. Picus biztosan örömmel lát majd, és szívesen
megmutatja a táborát. Nagyon büszke rá.
– Abban biztos vagyok. És mi van veled?
– Hogyhogy mi van velem? A múlt héten órákat töltöttem a fiammal, de ti húsz éve nem láttátok
egymást.
Csak most döbbentem rá, milyen gyorsan telik az idő.
– Hogy néz ki, Cai? Sokat változott?
Caius elvigyorodott, arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
– Az én fiam, hogy kéne kinéznie? – Kihallgatott, és újra kezdte. – Nem, inkább őszintén
válaszolok, Publius. Ő egyszerűen… elképesztő! Ha az utcán találkozom vele, biztosan nem ismerem
fel, de te sem. Ennél többet azonban nem mondok, megérdemled ugyanazt a kellemes meglepetést,
amit én át éltem. Régen mindig azzal bosszantottam a feleségemet, Heraclitát, hogy az egyik nagyanyja
egyszer bizonyára nagyon közel került egy északi rabszolgához. Az első pillantás a fiamra húsz év
után meggyőzött róla, hogy a tréfa közelebb állt az igazsághoz, mint gondoltam. – Újra elmosolyodott,
és búcsúzásképp megszorította a karom. – Add át neki az üdvözletem, és érezzétek jól magatokat.
Amikor visszaérsz, itt leszek, és remélem, nemsokára elindulhatunk haza.
Ismét bólintott, és további késlekedés nélkül elindult a várakozó írnokkal, hogy lejegyezzék a
Stilichóval megbeszélt részleteket. Egyedül mentem vacsorázni, és korán nyugovóra tértem.
Másnap reggel már két órával napkelte előtt felébredtem, a nyirkos, fagyos sötétség és a fájdalom
sziszegő moraja nem hagyott aludni. Nagyon sajnáltam magam amiatt, amin a közelmúltban
keresztülmentem. Hideg vizet locsoltam az arcomra, és kimentem az étkezőbe, ahol többen már
elkezdték a napot, és egyikük sem tűnt boldogabbnak, mint én. Ám letelepedtem a konyha közelében,
és hamarosan kezdtem jobban érezni magam. A pékek szokás szerint egész éjjel dolgoztak, a konyhát
átmelegítették a kőkemencék, és mindent megtöltött a frissen sült kenyér illata.
Ropogós, meleg kenyeret és sűrű zabkását reggeliztem friss, krémes tejjel, aztán átvonultam a
fürdőházba, ahol a sudarium már tele volt emberekkel. Megpróbáltunk ügyet sem venni a többiekre,
miközben fokozatosan emberi lénnyé gőzöltük magunkat. Az eső reggelre elállt, és mire kiléptem a
fürdőből, a nap keleten már kezdett átragyogni a felhőtakarón.
Alig egy órával később a városháza előtt jelentkeztem a szolgálatban lévő helyőrségi katonáknál,
és kértem, hogy beszélhessek az ügyeletes tiszttel. Azt mondták, még nem érkezett meg, és egy
várószobába küldtek a főbejárat mellett. Azon gondolkodtam, hogy kihúzom magam, és közlöm velük,
ki vagyok és kihez jöttem, de végül inkább lemondtam róla és úgy tettem, ahogy kérték. Ezek a
katonák nem császári testőrök voltak, csak átlagos gyalogosok, akik unalmas és cseppet sem irigylésre
méltó munkájuk mellett is megpróbáltak barátságosak lenni. Köszönetképpen bólintottam, odamentem,
ahová mutatták, és a küszöbön megállva körülnéztem.
Hosszú, keskeny, gyengén megvilágított helyiség volt – húsz lépés hosszú lehetett és hat lépés
széles –, az egyetlen fényforrást a dupla boltíves, üveg nélküli ablak szolgáltatta az ajtóval szembeni
falon. A bal oldali, dupla szárnyú ajtót két merev tartású legiós őrizte, tőlük jobbra unatkozó
hivatalnok ült, asztala telerakva írott feljegyzésekkel. Mögöttük emberek töltötték meg a termet,
láthatóan mindegyikük várt valakire, és egyértelműen előttem érkeztek.
A hivatalnok ingerülten felnézett, amikor közelebb léptem az asztalához, és megkérdezte a nevem,
de azt nem, hogy mi járatban vagyok, majd megkért, hogy üljek le. Újra a nyelvembe haraptam, és
engedelmesen megfordultam, de a két hosszú pad a falak mellett már tele volt, akárcsak a rövidebb,
egymás mellé helyezett padok a szoba közepén. Nem láttam szabad ülőhelyet, ezért a helyiség végébe
sétáltam, óvatosan lépkedve a kinyújtott lábak között, és az ablak előtt, az egyik szabad részen a
falnak vetettem a hátam. Innen meg tudtam számolni az előttem lévőket, és alaposabban megnézhettem
őket magamnak.
Semmi különöset nem láttam rajtuk, hacsak nem azt, hogy észrevehetően mindegyikük szeretett
volna valahol máshol lenni. Én is így voltam vele, de én tudtam, hogy el is fogok menni, amint Picus
megjelenik. Ha nem jönne, akkor kiszámoltam, hogy huszonnegyedik vagyok a sorban. Ám amint
jobban megnéztem a sokaságot, ezt felül kellett bírálnom. Néhányan nyilvánvalóan egyedül jöttek,
saját problémájukba burkolózva, de a többség párosával érkezett és volt két hármas csoport is.
Elgondolkodtam, vajon miféle nézetkülönbségeket és vitákat kell itt megoldani, és milyen
ítélethozónak fog tűnni Picus azoknak az embereknek a szemében, akik igazságért jöttek hozzá, mint a
régens megbízottjához.
Jobbára csendben voltak, nem figyeltek fel vizsgálódásomra, egymás tekintetét is kerülték,
egykedvűen tűrték a várakozást. Amikor valaki megszólalt, az is suttogva tette, és rájöttem, hogy a
legtöbben – ha nem mindannyian – félnek és kényelmetlenül érzik magukat, ami egyáltalán nem volt
meglepő, tekintve, hogy hol voltak, és milyen ügyekben érkeztek a londiniumi polgári és katonai
hatóságokhoz. A legtöbbjüket egyszerű városlakónak néztem, durva, fakó ruháik a barna és a szürke
különböző árnyalataiban játszottak. A helyiség túlsó végében csoportosuló három férfi egyértelműen
földműves volt, két másik pedig, akik tőlem jobbra kuporogtak a padon, és éles, suttogó vitát
folytattak, jobb minőségű ruhája alapján talán kereskedő lehetett. Egyikük sem nézett rám, és
hamarosan eluntam magam.
Egy idő után zavarni kezdett bal kezem kisujjának berepedt körme, amelyik bosszantó módon
állandóan beleakadt ruhám ujjába. Hogy eltöltsem az időt, kényelmesen nekidőltem a falnak,
elővettem égi kőből készült késemet, és elkezdtem kiegyenesíteni a körmömet. Éreztem, hogy valaki
közeledik felém, ezért felnéztem. Az egyik férfi volt, aki eddig egyedül ült a padon, a két őr
közelében. A megtermett, izmos fickó közel ülő, erősen kancsal szeméhez kilapított orr társult. Lábát
vastag, nehéz nemezcipőbe burkolta, és mindössze egyetlen vastag köpenyt viselt, amit a bal válla
fölött hátravetett, így a karja takarásban maradt. Tekintete a késemre tapadt, valószínűleg a penge
fényes ragyogása miatt, de amikor látta, hogy észreveszem, gyorsan elkapta a fejét az ablak felé.
Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Körülbelül egylépésnyire állt meg az ablaktól, közvetlenül
előttem, egy kicsit jobbra, és a testszagától egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ügyet sem vetettem rá,
de kissé kinyitottam a szám, hogy azon keresztül lélegezzek, és ne kelljen éreznem a bűzt. Ujjam
hegyével ellenőriztem a simává varázsolt körömélt, és visszacsúsztattam a kést a tokjába. A férfi
időközben hátralépett, hogy az ablakív árnyéka az arcára essen. Lustán, kissé érdektelenül ellöktem
magam a faltól, megfordultam, és követtem a tekintetét az udvarra, hogy lássam, mit néz. Reméltem,
hogy bármi is az, elég unalmas ahhoz, hogy az idegen visszavigye magát és a szagát a helyiség másik
végébe.
Az udvar közepén négy rab ült láncra verve és megbilincselve. Karjukat a hátuk és behajlított
könyökük közé dugott botok tartották mereven. A lábbilincsükön lévő karikákon át láncot fűztek át,
hogy egymástól se távolodhassanak el, és hat katona vigyázott rájuk. Mind a tízen mozdulatlanok
voltak. Éreztem, hogy a mellettem álló férfi ismeri őket, és ezért jött az ablakhoz.
– Kik ezek? – kérdeztem.
A különös, felemás szempár rám villant, majd vissza az udvarra, mintha meg sem szólaltam volna.
A futó pillantástól eltekintve tökéletesen figyelmen kívül hagyta a kérdésem. Dühösen elléptem
mellette az ablak másik feléhez, és a párkányra támaszkodva kihajoltam, nemcsak a friss levegőért,
hanem további látnivalóért is. Éreztem, hogy megrezzen a hátam mögött, de nem mozdult.
 Az egyik őr az udvaron érzékelte a mozgást az ablakban, és felnézett rám. A férfi a hátam mögött
még hátrébb húzódott, alig fél lépéssel, de ez is felkeltette a figyelmemet. Ez az ember nem akarta,
hogy meglássák. Közömbösen intettem az őrnek, majd visszafordultam a terem belseje felé.
Nekitámaszkodtam az ablak szegélyének, és gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek senkire, bár semmi
okom nem volt ilyen elővigyázatosságra, csupán a katonaösztönöm figyelmeztetett. Hallottam, hogy az
udvaron nyílik, majd csukódik egy ajtó, katonás léptek csattantak a köveken, majd egy centurio
összetéveszthetetlen hangja csattant fel.
– Rendben, emberek! Állítsátok talpra ezeket a vadállatokat, és vegyétek le a bilincseket! A
tribunus látni akarja őket, gyerünk, mozgás!
Mozgolódás támadt, többen káromkodtak, láncok futottak végig a vasgyűrűkben. A mellettem álló
férfi megfordult, visszatért a helyére, és ahogy lépdelt, láttam, hogy négy szempár figyeli minden
mozdulatát. Ha nem néztem volna, biztosan nem is látom meg az apró bólintást. Mögöttem újra
szegecselt szandálok csattantak. Fogalmam sem volt róla, mi folyik itt, de minden ösztönöm azt
sikoltotta, hogy valami baj készülődik.
Új hang vonta magára a figyelmem, ezúttal a szoba melletti folyosóról: sebes léptek közeledtek.
Megfordultam, és a vállam fölött lenéztem az udvarra. Egy kifogástalan kinézetű centurio közeledett
az ablakom felé, mögötte kissé lemaradva a hat őr, akik a négy rabot fogták közre. Valószínűleg az
ajtó felé tartottak, ahonnan a centurio kilépett az udvarra. A szobában felélénkülő zajongás hallatán
visszafordultam. Az ajtóban három tiszt állt – az egyik valóságos óriás, egy fejjel emelkedett társai
fölé –, és kissé meglepetten nézte az összegyűlt tömeget.
– Mi a…? – A magas tiszt hangja bábeli hangorkánt szabadított el a helyiségben, az addig csendes
emberek most egyszerre indultak meg az ajtó felé. A két kereskedő kezdte, de egy pillanattal később
már mindenki talpon volt, és a zajban semmit nem lehetett meghallani, mert mindegyikük megpróbálta
magára vonni a tiszt figyelmét.
A verekedés szinte gyorsabban alakult ki, mint ahogy le tudom írni. Láttam, hogy a megtermett,
kellemetlen szagú, kancsal fickó megpróbál utat törni magának, és ugyanabban a pillanatban rájöttem,
hogy a magas tiszt nem más, mint Picus. Miközben feltettem magamnak a kérdést, hogy józan eszemnél
vagyok-e, odaugrottam a hirtelen üressé vált, hosszú padhoz, és megpróbáltam megtalálni a másik
négyet, akik a kancsalhoz tartoztak. Az egyik már nagyon közel járt Picushoz.
– Picus! – üvöltöttem a félhomályban. – Orgyilkosok mögötted!
Meghallotta, és azonnal cselekedett. Előrevetette magát, kinyújtott karjával elsodorta két társát, de
miközben azok előretántorodtak, már elő is rántotta pengéjét. Kés villant ott, ahol egy pillanattal
korábban még a nyaka volt, aztán arra is rájöttem, milyen veszélybe kerültem. A négy idegen férfi
közül három felém csörtetett a sokaságban, mohó tekintettel lökdösték félre az útjukba kerülőket. Az
emberek most már riadtan kiabáltak, nem értették, mi történik körülöttük, de tudták, hogy halálos
veszélyben vannak.
Gyorsan körülnéztem, felmértem a lehetőségeimet. Nem voltak. A folyosón lévő őrök ott ragadtak,
az ajtóban tülekedő, pánikba esett tömeg miatt nem juthattak be a szobába. A kihallgatóterembe vezető
ajtó előtt álló őröket szintén odaszegezte a sokaság, egyetlen lépést sem tehettek előre. Egyedül Picus
tudott mozogni, és még fegyvere is volt. A támadóit most nem láttam.
A hozzám legközelebb álló gyilkos egy gadiusszal ugrott felém, én pedig átkoztam magam, amiért
nem hoztam saját kardomat.
 Pengéje kis híján elért, miközben behúztam a hasam, és tőrömmel az arca felé döftem – mindössze
ennyire volt időm, és már arra sem emlékszem, mikor rántottam elő a kést. A hegy mélyen behatolt a
jobb szemébe, a férfi üvöltve kapott az arcához, és térdre rogyott.
Ahogy az első elesett, közvetlenül mögötte érkező társa beleakadt egy szintén elzuhanó ember
lábába, aki a földön fekve küzdött a szabadulásért. A második orgyilkos káromkodva szúrt az őt
akadályozó kérelmező felé. Ép lábammal felléptem a padra, amelyiknél álltam, egy pillanatig ott
egyensúlyoztam rajta, és onnan vetettem magam a harmadik, utolsó támadómra. Láttam, hogy a
kardtartó keze felemelkedik, de már rajta is voltam, mire meglendíthette volna, és együtt zuhantunk a
vonagló, kapálózó testek közé. A zűrzavarban aztán el is vesztettem, majd hallottam, ahogy valaki
felkiált:
– Kifelé, kifelé innen!
Amikor sikerült felülnöm, láttam, hogy az öt támadó közül három – köztük az, akire ráugrottam –
sietve távozik az ablakon át. Követtem őket, amilyen gyorsan csak tudtam, kivetettem magam az
udvarra, de a rossz lábammal értem földet, és fájdalmasan elterültem a kockaköveken.
Mielőtt összeszedhettem volna magam, máris a hátamon feküdtem, és a centurio kardja szegeződött
a torkomnak. Az ajtó, ahol be akart lépni, alig háromlépésnyire volt az ablaktól. Megpillantottam a
négy foglyot, akiket az őrök éppen elrángattak a csetepaté helyszínéről, miután rájöttek, hogy valami
nincs rendben, aztán minden figyelmemmel a megölésemre készülő centurióra összpontosítottam.
– Ne engem, azokat ott! – üvöltöttem. – Azt a hármat, akik előttem jöttek ki! A bírát akarták elkapni,
a régens megbízottját! Hívd az őrséget!
Szerencsére gyors észjárású fickó volt. Szeme az ablakra villant a fejem fölött, felmérte a zűrzavart
és a tülekedést.
– Lószar! – sziszegte, azzal talpra segített és odahúzott az ajtó mellé. – Kik voltak?
– Nem tudom, csak véletlenül csöppentem bele. De még nincs vége!
Az orrfacsaró szagú idegen éppen akkor ért földet mellettem. Biztosan látta, hogy kiugrom, és ennyi
ideig tartott, hogy átverekedje magát a zsúfolt helyiségen. Hosszú köpenye eltűnt, egyik kezében
fejszét, a másikban kardot tartott, és ez okozta a vesztét. Meglendítette a fejszét, de a centurio karja
addigra már lesújtott a bordáira. Üvöltve tántorodott hátra, a penge nem hatolt át a tunikája alatt viselt
páncélingen. Oldalra pördültem, és megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, miközben az egyik
őr futva indult az orgyilkos felé, ám félúton nyílvesszővel a nyakában zuhant el. Láttam a vessző
villanását, és megfordultam, hogy lássam, ki lőtt. Két íjász állt az udvar bejáratánál, az egyik éppen
rám célzott. Oldalra vetettem magam, a nyílvessző pedig elsuhant mellettem, és telibe találta a
centurio bal könyökhajlatának belső felét. A katona a becsapódás erejétől megpördült és elesett.
Fentről, az ablakból üvöltéseket hallottam, ám ezt hamarosan elnyomta a patacsattogás – négykerekű
szekér fordult be az udvarra a most már nyitva álló kapun, és elcsapta az egyik íjászt, mielőtt a kocsis
visszanyerte az uralmát a lovak fölött az éles kanyar után, és teljes sebességgel elindult felém.
Megfordultam és feltéptem az épületbe vezető ajtót. A foglyokat őrző katonák tágra nyílt szemmel
figyelték az eseményeket, nem nagyon tudták, mit kellene tenniük.
– Vigyétek be őket! – üvöltöttem rájuk. – Aztán torlaszoljátok el az ajtót, és hozzatok segítséget!
Betuszkolták a foglyokat az épületbe, én pedig rájuk csaptam az ajtót, és csak utána gondolkodtam
el rajta, hogy talán nekem is velük kellett volna tartanom. A szekér már csaknem odaért, ezért gyorsan
hátrafordultam. Ketten ültek hátul, és ketten a bakon – az egyik a gyeplőt markolta, a másik egy
hatalmas szekercét lengetve próbálta megőrizni egyensúlyát az imbolygó tákolmányon. Az első lovak
alig tizenkét lépésnyire voltak tőlem, és egyértelmű volt, hogy a hajtó megpróbál odaszorította a
falhoz. Bal kezemmel felkaptam a centurio kardját, az égi kő tőrt feldobtam a levegőbe, a hegyénél
fogva elkaptam, és teljes erővel elhajítottam, a kocsis torkát célozva. Elhibáztam. A markolat a
homloka közepén koppant, amitől hátravágódott a feje, miközben én gurulva oldalra vetődtem a fal
mellől, kis híján a pánikba esett lovak patái alá, és alig valamivel kerültem el a szekér masszív
kerekét. Hallottam a reccsenést, ahogy a kocsi oldala a falnak csapódott, aztán már talpon is voltam,
és bicegve futottam a kapu és az íjász felé. Elvesztettem a kardot, amikor a földre estem, így
fegyvertelenné váltam, és könnyű célpontot jelentettem a megmaradt íjásznak.
Az íjász azonban eltűnt, nyomát sem láttam. Csak a társa feküdt a földön, ahová esett, és körülötte
hét nyílvesszőt láttam szétszórva. Gyorsan összekapkodtam és a tízlépésnyire fekvő íjhoz siettem.
Egyelőre senki nem törődött velem. Vesszőt helyeztem az idegre, és körülnéztem. Katonák jelentek
meg mindenfelől, ablakokon ugráltak ki, és kettős sorba rendeződve futottak az udvar túlsó végébe. A
centurio mozdulatlanul feküdt a váróhelyiség ablaka alatt, és még ebből a távolságból is láttam, hogy
vér borítja a testét. Valószínűleg áthajtott rajta a szekér, és miközben ezen gondolkodtam,
észrevettem, hogy a kocsi ismét mozgásba lendül. A négy reménybeli orgyilkos időközben felszállt, és
voltak ott vagy további féltucatnyian, akik eddig a szekér hátuljában lehettek. A kocsis – nem ugyanaz,
akit fejbe dobtam – vadul csépelte ostorával a lovakat, és széles ívben körbefordult velük, miközben
egyre jobban felgyorsult, és magát a szekeret használta fegyverként a most már mindenfelől közeledő
katonák ellen. Dárdák hasították a levegőt és hullottak hasztalan a földre, aztán a hajtó befejezte az
ívet, és a lovak dübörgő vágtában indultak a még mindig nyitva álló kapu felé – vagyis felém.
– Kaput becsukni! – kiáltottam, de senki nem hallotta.
A kapuban legiósok egysoros vonala fejlődött fel, de láttam, hogy a kocsi egyszerűen át fog gázolni
rajtuk. Aztán eszembe jutott egy hátborzongató gondolat, és tudtam, mit kell tennem.
A fülemig húztam az ideget – sokkal könnyebb volt, mint saját nagy íjamét –, és célba vettem a
legközelebbi ló nyaka és válla közötti pontot. A lövés pontos volt, az állat lépés közben térdre
roskadt, holtsúlya magával rántotta párját, és kibillentette egyensúlyából a mögötte futót. A szekér
olyan hirtelen lassult le, hogy több utasa is kirepült. Második nyílvesszőm pillanatokkal később a
másik vezérlovat találta el, amelyik nyerítve próbált felágaskodni. A szekér az oldalára dőlt, és
azonnal körbevették a katonák, akik rövid úton elintézték a túlélőket. Túl messze voltam ahhoz, hogy
megakadályozhassam a mészárlást.
Megvártam, hogy kissé lenyugodjanak a kedélyek, aztán elindultam a szekér roncsai felé. Amikor
odaértem, az egyik katona éppen lehajolt, és felvett egy fényes tőrt.
– Az az enyém lesz – mondtam –, köszönöm.
Komor pillantást vetett rám.
– Hogy érted, hogy a tiéd? – kérdezte ellenségesen.
– Nézd meg a keresztvasat. – Most már egészen közel értem hozzá. – Bele van vésve egy „V”,
vagyis Varrus. Az volnék én.
A katona megnézte, de még mindig kételkedett.
– Akkor mit keres itt? És egyáltalán, ki vagy te?
– Én fújtam riadót, és azért van itt, mert megdobtam vele a kocsihajtót. A nyelével találta el, és
beleesett a szekérbe. A centurio meghalt?
 – Miféle centurio?
Nagyot sóhajtottam, és újra próbálkoztam.
– Hallottál valaha a császár régenséről, Stilichóról?
– Természetesen. Miért? És ki akarja tudni?
Megint sóhajtottam. Gyengének éreztem a lábam, és különös dobolás kezdődött a fülem mögött.
Összeszorítottam a szemem, aztán kinyitottam, és nagy nehezen uralkodtam magamon.
– Én akarom tudni. A nevem, a teljes nevem Gaius Publius Varrus, és dolgom van Stilicho
megbízottjával, Picus Britannicusszal. Most pedig vigyél oda hozzá, és hozd a késemet is!
Még egy hosszú pillanatig csak meredt rám, aztán végül úgy döntött, talán mégis jobb, ha rám
hallgat. Visszaadta a kést, aztán intett, hogy kövessem. Visszadugtam a pengét a helyére, és mentem
utána.
A városháza mögötti udvaron most már valóságos tömeg gyűlt össze, mindenfelé katonák futkostak.
Ahogy az ajtó felé közeledtünk, láttam, hogy négy ember hordágyra emeli a centuriót. Intettem a
kísérőmnek, hogy teszek egy kis kitérőt. Meglepődve láttam, hogy a centurio nem csak hogy él, de
eszméletén is van. Azonnal felismert, és erős hangon megszólalt.
– Mi a neved?
– Varrus. Publius Varrus. – Tompának tűnt a hangom. – Hogy vagy?
– Megmaradok. – Felmordult, és összerándult az ajka a fájdalomtól, de folytatta. – Lehet, hogy soha
többé nem harcolhatok. Ellőtték a könyökömet, és a lábam is eltört. Te sem nézel ki valami jól. Az a
te véred?
– Vér? Miféle vér? – Kezemet a fejemhez emeltem, ujjaim ragacsossá váltak. – Uh, azt hiszem. –
Ekkor a moraj a fülem mögött felerősödött, megbicsaklott a térdem, és rázuhantam a sebesültre.
Éreztem, hogy felkapnak és visznek valahová, aztán elvesztettem az eszméletem.
Felébredve egy tiszta ágyban találtam magam, bekötött fejjel, és egy fiatal katona tartott szemmel,
aki rögtön megkérdezte, hallom-e, amit mond, és a válaszom után távozott is.
Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a hátamon, aztán erőt gyűjtöttem és felálltam. Különös zajokat
hallottam a fejemben, és néhány pillanatig riasztó módon mozgott velem a szoba, de a szédülés
hamarosan elmúlt. Óvatosan átlépdeltem a helyiségen, ott megpihentem, és felkészültem rá, hogy
visszafelé is megtegyem az utat. Ám mielőtt belevághattam volna, lépteket hallottam, kinyílt az ajtó, és
Picus nézett le rám.
A fiú, akire emlékeztem, már rég eltűnt ebből az emberből. Hatalmasra nőtt! Mindkettőnknek
alkalmazkodnia kellett a másikban végbement változásokhoz. Több mint fél fejjel tornyosult fölém, és
testének többi része tökéletes arányban állt a magasságával. Kétszer belefértem volna a mellvértjébe,
és amikor megölelt, attól fértem, összeroppantja a bordáimat karjának erejével. Örömteli találkozás
volt. Most már értettem, miért volt annyira büszke Caius erre az ifjú óriásra, akit ő nemzett.
– Varrus nagybácsi! – morogta vastag, mély hangon. – Köszönöm, az életemmel tartozom neked!
Hogy érzed magad?
Elfintorodtam, magam is ugyanezen töprengtem.
– Nem tudom, Picus. Azt hiszem, semmi gond, de feleolyan jól sem vagyok, mint ahogy te kinézel.
Kimehetek innen?
 Picus a mellette álló férfira nézett, aki a külseje alapján orvos lehetett.
– Nos? Szabad neki?
Az orvos összehúzott szájjal csóválta a fejét.
– Én nem engedném ki, de látom, hogy nagyon menni akar.
– Jól vagyok – nyugtattam meg. – Fáj a fejem, de egyébként semmi bajom, nézd! – Mély lélegzetet
vettem, és lehajoltam, hogy megérintsem a lábujjamat, de a szoba hirtelen megperdült körülöttem, és
vissza kellett ülnöm az ágy szélére.
Picus és az orvos figyeltek, egyikük sem szólalt meg. A helyiség néhány pillanat múlva megpihent,
és máris kezdtem jobban érezni magam. Kezem a fejemet és arcomat takaró kötéshez emeltem.
– Mi történt velem? Nem sebesültem meg a harcban, a közelembe se jött senki!
– Felhasadt a fejbőröd – tájékoztatott az orvos. – Nem tudom, hogy szerezted, de nagyon erősen
vérzett, ahhoz képest, hogy csak egy apró seb. Nagyon kemény fejed van.
Ezúttal sokkal finomabban, az ujjaim hegyével tapogattam meg, és találtam egy sajgó pontot
koponyám jobb oldalának legvastagabb részén. Bevillant a kép, ahogy a dübörgő, vasalt kerekű kocsi
elszáguld mellettem. Ezek szerint közelebb volt, mint gondoltam. A kerék bizonyára horzsolta a
fejemet.
Az orvos elment a dolgára, Picus pedig átvezetett a rendelkezésére bocsátott szobákba, ahol
mindkettőnknek töltött egy kupa bort.
– Nos, szerinted mi volt ez az egész? – kérdezte.
Óvatosan leraktam a kupámat.
– Seneca.
– Tessék? – Szemöldöke ugyanúgy szaladt fel, ahogy az apjáé szokott.
– Claudius Seneca. Megkérdezted, mi volt ez, én pedig válaszoltam.
– Ez lehetetlen!
– Nem – csóváltam a fejem –, ez teljességgel bizonyos, de sosem fogod tudni bizonyítani, kivéve,
ha a kínzómestereid kicsikarnak egy vallomást a fickóból, akit megsebesítettem.
– Az nem fog sikerülni. – Most Picus csóválta a fejét. – A nagydarab megölte, mielőtt elhagyhatta
volna a helyiséget.
Hangos sziszegéssel szívtam be a levegőt a fogaim között.
– Vajon miért nem lep meg? Nincsenek tanúk… először azt hittem, az udvaron lebzselő foglyok
miatt jöttek. Mielőtt megérkeztél, láttam, hogy négyen a vezetőjüket figyelik. Az ablaknál állt és kifelé
nézett, én azt hittem, a foglyokat lesi. Viszont így utólag belegondolva, valószínűleg a menekülési utat
mérte fel. Ránk vadásztak, rám és rád, és el is kaptak volna, ha a szajhafattya nem olyan büdös.
Sokkal több figyelmet fordítottam rá, mint egyébként tettem volna, csak mert annyira bűzlött. Tudtam,
hogy készülnek valamire, de csak akkor riadóztattam, amikor láttam, hogy ketten elindulnak feléd.
Ivott még egy kis bort.
– Hála az isteneknek, hogy megtetted, különben végeztek volna velem. Semmit nem gyanítottam.
– Tudom. Én sem, csak amikor már benne voltam a sűrűjében, és magam is célponttá váltam.
Biztos, hogy Seneca volt. Megtudta, hogy ma itt leszel, és hogy én is csatlakozom hozzád. Tökéletes
helyzet volt, távol a praesidiumtól, és tökéletes bosszú is lett volna… rajtam, apádon, rajtad és
Stilichón. Hol van most Seneca?
– Eltűnt. Múlt éjjel Stilichóval együtt távozott, és nem jött vissza. Stilicho lefokozta. Megtarthatja a
rangját, és legatus is maradhat egy legio élén, de alantas szolgálatra osztják be a határvidékre, a fal
mögötti területekre. Ott távol lesz mindentől, nem tud bajt keverni. Nem lesz ideje bosszút forralni
ellened, vagy bárki más ellen. Stilichóval együtt mennek Pontesig, ahonnan Seneca továbbmegy a
falhoz, a Galliából most érkezett új egységgel együtt. – Rövid gondolkodás után folytatta. – Nem, az
Úrra, ezt nem engedhetem! Vissza kell rendelnem a fattyút!
Felemeltem a kezem, hogy megnyugtassam.
– Ne törődj vele, Picus. Hagyd főni a saját levében. Mi élünk, ő elment, és ha van egy kis
szerencsénk, valami északi pikt nemsokára a dárdájára tűzi a fejét. Ha viszont túléli, és elég ostoba
lesz hozzá, hogy visszajöjjön, én tűzöm fel egy dárdára. Egyelőre azonban azt mondom, semmit sem
tehetünk, legfeljebb felhozhatunk ellene néhány vádat, amit nem tudunk kellőképpen alátámasztani.
Semmit nem bizonyíthatunk. Most legalább azt hiszi, halottak vagyunk.
Picus elvigyorodott.
– Jó újra látni téged, Varrus nagybácsi. Már el is felejtettem, milyen hideg fejjel tudsz gondolkodni.
– Azért ne ringasd magad tévképzetekbe, Picus. Ha esélyt kapok rá, puszta kézzel tépem le annak a
féregnek a fejét.
Felállt.
– Gyere, menjünk ki sétálni. Hogy érzed magad?
– Jól, de mi lesz a te meghallgatásaiddal?
– Elhalasztottam. Ráérek.
– Akkor menjünk.

XVI.
Nem sokkal később magunk mögött hagytuk Londiniumot, és alig öt mérföld megtétele után már a
gyakorlótér döngölt földjén lovagoltunk, a nagy lovassági tábor bejárata előtt, amelyhez hasonlót még
sosem láttam. Katonai tábor lovasoknak! Mindenfelé lovakat láttam, több ezret. Elképedve
nézelődtem, meg sem próbáltam leszállni, és ámulatomat látva Picus a sorok között elvezetett oda,
ahol hatalmas, fekete-fehér zászló jelezte a szállásává kinevezett nagy, kényelmes sátor helyét. A
zászló felé biccentettem.
– Gondolom, ez a tiéd.
– Igen. Mit szólsz hozzá?
– Elég nagy – mordultam.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte nevetve. – Nem tetszik?
Próbáltam kimagyarázni magam, hogy leplezzem kényelmetlen érzésemet, mert amit mondott, az a
valódi helyzet alapos alábecsülése volt.
– Nos, ha már így megkérdezted, kissé hivalkodónak tűnik.
– Persze, szándékosan ilyen. Ez az egészben a lényeg, nagybácsi. Elég nagy ahhoz, hogy jó
messziről is lehessen látni, és felismerni. Nézd meg az alját!
A zászlórúd alja széles, kipárnázott villában végződött. Picus lelkesen bólintott.
– Ez a villa pontosan illik a ló nyakára, így a súlya nem akadályozza a zászlóvivőt. Stilicho félig
vandál származású, ez az új zászló az ő ötlete volt. Saját népe használ hasonlót, tőlük vette az ötletet,
valamint a gótoktól és a hunoktól. – Valamit észrevett, és nekem is megmutatta. – Azt nézd!
Lovasok falanxa tartott alaki kiképzést. Egy ideig lóháton ülve figyeltük őket, aztán Picus újra
elindult, és amikor megint megszólalt, sem a hangja, sem a szavai nem álltak semmiféle kapcsolatban
azzal, amiről korában beszélgettünk.
– Apám öregszik, nagybácsi.
Ferde oldalpillantást vetettem rá.
– Valóban? Jobban teszed, ha ezt neki nem említed. – Meglepődést és védekezést hallottam saját
hangomban, és rájöttem, hogy hazudok magamnak. Én is észrevettem a változást Britannicuson, de úgy
döntöttem, figyelmen kívül hagyom, amit a szemem lát. Caius már valóban nem volt fiatal. Súlya,
ereje, ellenállása és egészsége egyaránt megfogyatkozott. Persze mindezek csupán testi jellemzők. Az
elméje élesebb volt, mint valaha. Hirtelen elszégyelltem magam. – Nos – ismertem el vonakodva –,
most, hogy említed, valóban nem az a fiatalember, akivel először találkoztam. És nem is az, aki akkor
volt, amikor elmentél otthonról. Viszont még nem agg, szenilis vagy ütődött.
– Nem, azt én is tudom! – tiltakozott Picus. – Nem is így értettem. Isten a tudója, még mindig elég
erős, talán erősebb is, mint amikor húsz éve visszaértünk Afrikából, de akkor is öregnek látszik,
nagybácsi. Sok éve hordoztam magammal a róla őrzött képet a fejemben, és az a kép egy sokkal
fiatalabb embert ábrázol. – Néhány pillanatra csend ereszkedett közénk, majd folytatta. – Boldog
ember, Publius Varrus? Élvezi az életet?
Ezen elgondolkodtam néhány pillanatig a lovam fülét bámulva.
– Mit akarsz hallani, Picus? Ezek nagyon erős kérdések. Lehet boldog egy ember ezen a világon?
Egyébként is, mi az a boldogság? Mindenkinek mást jelent. Az ember minden nappal egyre öregebb
lesz, és figyeli, ahogy a barátai sorban meghalnak. Az illúzióit elfújja a szél. És mégis, minden nap
egyre jobban… nem is tudom, mi a megfelelő szót, talán méltányolja? Igen, minden nap egyre jobban
méltányolja mások ostobaságát és gyengeségeit, akik ugyanolyan átlagos emberek, mint ő maga. A
boldogságnak nincs módszere, Picus. Nem mondhatom, hogy az apád boldog. Ő Caius Britannicus.
Egész nap elfoglalja magát, jól él és elégedettnek tűnik. Nem tudom.
– Nincsenek nőismerősei? Társai?
– Nem, egy sincs – csóváltam a fejem. – Kivéve a húgát, és persze néhány barátunk feleségét, de
azok nem társak, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy szerintem te gondolod. Ha azt kérded,
hódol-e a női nemnek, akkor a válaszom: nem. Soha. Ebben a tekintetben apád a legvisszafogottabb
ember, akit csak ismertem. Nem foglalkozik a nőkkel, szerintem még csak nem is gondol rájuk. De az
biztos, hogy sosem beszél róluk.
– Tehát magányos?
– Magányos? – A szó valamiért meglepett, ezért meg kellett ismételnem, és jól átgondolnom,
mielőtt válaszolok. – Magányos… azt hiszem, igen. De ki nem az? – nevettem el magam. – Picus,
magányos világban élünk. Néhányan sokat megteszünk érte, hogy ezt elkerüljük, de nem tudjuk, mert a
fejében, vagy inkább a lelke mélyén minden ember magányos. Te még nem vetted észre? Szerintem
ezért használjuk a „minden egyes ember” kifejezést.
 Picus összevonta a szemöldökét.
– Igen, talán igazad van. Soha nem gondoltam bele, de igaz. Még a csatában is minden ember
egyedül van.
Bólintással jeleztem, mennyire egyetértek a megállapítással.
– Különösen a csatában, fiam, nekem elhiheted. Még a legvadabb összecsapás közepén is olyan
egyedül vagyok, mintha kívülről nézném, mit művelek. És amikor az egésznek vége, elmúlik a
veszély, csak nagyon lassan szivárog vissza saját világom. Aztán jön az öklendezés. Minden egyes
alkalommal ki kell adnom magamból a magányt, az elszigeteltséget.
Picus közelebb húzódott hozzám nagy lovával, és amikor ránéztem, láttam az arcán az aggodalmat.
– Te valóban keresztény vagy, Publius Varrus?
Váratlanul ért a kérdés, sikerült is kizökkentenie.
– Mi köze van ennek bármihez?
– Nagyon sok, nagybácsi – mosolyodott el. – Elkezdhetnék neked prédikálni arról, hogy az ember
soha nincs egyedül, ha Isten ott van a szívében. De nem erre gondoltam. Tehát, keresztény vagy?
Megvontam a vállam, kissé szégyelltem magam a téma kényessége miatt.
– Azt hiszem. – Válaszom félszeg volt, szinte csak érthetetlen dünnyögés. – Nem mindenki az?
Megkereszteltek, mielőtt átgondolhattam volna. Keresztényként nőttem fel, a legiós eskümet a
keresztény kereszt előtt tettem le. Miért kérded?
Nem tágított, hangja most már szinte parancsoló volt.
– Hiszel Istenben? A létezésében?
– Persze, hogy hiszek… legalábbis azt hiszem. – Egyre jobban zavarba jöttem. – Mi bajod? Te
talán nem hiszel?
Az arcára kiülő kételkedés máskor talán mulatságosnak tűnhetett volna, de azon kaptam magam,
hogy ismét hatalmas testméretét csodálom, ahogy feszít abban a nagyszerű egyenruhában, és valamiért
egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy egy ilyen hatalmas és nyilvánvalóan rátermett ember Isten
létezésén elmélkedik.
– Azt hiszem, néha igen – felelte. – Időnként nem nehéz. Aztán vannak időszakok, amikor nem. Ha
Isten olyan volna, amilyennek a papok el akarják hitetni velünk, akkor ez a világ sokkal jobb lenne.
Csakhogy én láttam dolgokat, és katonaként tettem is olyan dolgokat, amit Isten nem engedne. Akkor
biztosan nem, ha valóban olyan jó, igazságos és könyörületes, amilyennek lefestik.
Elgondolkodva rágtam az ajkam.
– Azt mondják a papok, Picus. De időnként többet is mondanak, nem csak imádkoznak, és még soha
nem találkoztam egy olyannal sem, a mi jó Alaric püspökünket is beleértve, aki bizonyítani tudja,
hogy személyesen és közvetlenül, szemtől szemben beszélt Istennel. Mindazonáltal – tettem hozzá
sietve, mert kicsit úgy éreztem, elárulom régi barátomat –, Alaric soha nem is álmodna olyasmiről,
hogy létezik valamiféle kivételezett kapcsolat a Teremtővel. Kár, hogy csak néhány hozzá hasonló pap
van. – Áthelyeztem a lábam, és még inkább hátrafordultam a lovam hátán, hogy jobban lássam Picust.
– Hány éves is vagy, Picus? Harminchat?
– Igen.
– Nos, akkor a szent vagy nem szent Krisztus nevére, más dolgokkal kellene inkább foglalkoznod!
Isten az öregemberek témája, nem a katonáké.
Picus harsányan nevetett, majd szólt néhány kedves szót Alaricról, ami eszembe juttatta, hogy ő is
tiszteletre méltó korban járt, a szó legnemesebb értelmében. Erről pedig saját éveim jutottak eszembe,
amire általában alig gondoltam.
– Ő egy valódi szent, nem igaz? – kérdezte Picus.
– Ki, Alaric? – Megköszörültem a torkom, és csak néhány pillanat után válaszoltam. – Igen, Picus,
szerintem az. Ő a legjóságosabb, leggyakorlatiasabb, legigazabb keresztény, akivel valaha
találkoztam. Azt hiszem, a mi jó Alaric barátunk valóban Isten embere, ellentétben sok társával, akik
csak annak vallják magukat. Ő az egyedüli pap az ismerőseim között, aki Krisztus tanításai szerint éli
az életét.
– Ezt gondolod? – Furcsán nézett rám. – Mármint a papokról?
– Megfogalmaztam volna véleményt a papokról általában?
– Nem – vigyorodott el –, de mintha nem nagyon dicsérted volna őket.
Közben mindkettőnk lova megállt, ezért most újra elindítottam az enyémet.
– Picus, nekem nincs időm a papokra, soha nem is volt. – Lova magától követte az enyémet,
szorosan egymás mellett baktattunk. – Sokat beszéltem erről Alarickal, és a véleménye alakította a
gondolataimat, bár valószínűleg belehalna az önvádba, ha tudná, hogyan alakítottam át a szavait a
magam ízlésére. – Köptem egyet, mert hirtelen keserű lett a szám íze.
– A papok is csak emberek, Picus – folytattam. – És az emberek többsége a határozott külső alatt is
csak esendő lélek. Az emberek Krisztus ideje óta veszik magukhoz a tanításait, és formálják át őket a
maguk kedvére. Az egyház elbitorolta Isten hatalmát. Tisztségviselőik, mert mi egy püspök, ha nem az
egyház tisztségviselője, megrontották a Megváltó tanításait, és arra használták őket, hogy világi
hatalmat szerezzenek maguknak. Amikor más papot hallok beszélni, csak bűnről és kárhozatról
szónokol. A papokban nincs semmi öröm, és a tanításaikban sem. Engedelmességről és bűnbánatról
prédikálnak, és ez egyre rosszabb lesz, ahányszor csak hallom őket. Te nem vetted észre? Biztosan
nem kerülte el a figyelmed.
Picus csak megvonta a vállát, láthatóan nem akart félbeszakítani, ezért folytattam.
– A papok között mostanában divatossá vált a nők pocskondiázása, még pedig teljesen nyíltan.
Minden nőé! Olyanoké, mint Luceiia nagynénéd! Ez nem mindig volt így, Picus. Amikor én kisfiú
voltam, még nem. Lehet, hogy Rómában már akkor is ez ment, azt nem tudhatom, de itt, Britanniában
biztosan nem. És Alaric azt mondja, a helyzet egyre romlik. Hallottál a szerzetesekről? – Némán
bólintott, de én nem hagytam annyiban. – És mit hallottál?
Ám Picust nem lehetett provokálni. Megrázta a fejét és visszakérdezett:
– Te mit gondolsz róluk, nagybácsi?
– A pokolba, Picus, fogalmam sincs, mit gondoljak! Az egész bűzlik a rothadástól! Amit hallottam,
annak alapján egész kolóniák léteznek, melyek elzárják magukat a világtól a rendháznak nevezett
helyeiken, és megtagadják maguktól a legkisebb örömöket is az életben. Egész nap és egész éjjel
imádkoznak, sanyargatják magukat, ostorral verik saját hátukat, hogy kiűzzék az elméjükből a
tisztátalan gondolatokat. Nos, számomra ez a rendellenes! Alarickal már többször is beszéltünk róla.
Nem hajlandó egyértelműen elítélni a mozgalmat, mert úgy gondolja, minden embernek meg kell
találnia a saját útját a túlvilágra, és szeretné azt gondolni, hogy mindenhol titokzatos és isteni erők
munkálkodnak, de neki sem tetszik a dolgok alakulása. Azt mondja, az egész Egyiptomban kezdődött,
körülbelül száz évvel ezelőtt, és hogy a szerzetesi út lényege Szent Pál azon kijelentésében rejlik,
hogy ha egy férfi nem képes megtagadni nemiségét, inkább házasodjon meg, semmint hogy
elhamvadjon a vágytól.
– És mi a te válaszod erre?
– Az én válaszom csak a sajátom, és én nem vagyok tudós.
– De?
– Igen, de! Az én egyszerű katonai logikám azt súgja, hogy az áldott Pál jobban szerette a férfiakat a
nőknél!
– Úgy érted…
– Hogy máshogy lehet érteni?
– Vagyis azt akarod mondani, hogy a szerzetesek saját nemüket kedvelik?
Akármilyen dühös is voltam, elnevettem magam.
– Ugyan, dehogy, Picus! Azt mondom, mindannyian rendellenesek abban, amilyen gyűlölettel
viseltetnek a nők irányában. Krisztus életében és tanításaiban nyoma sincs a nőgyűlöletnek, igaz?
Éppen ellenkezőleg. Csakhogy a papok ma sokkal inkább gyűlölettel, mint szeretettel fordulnak
feléjük. Félelemről, kárhozatról, büntetésről, bűntudatról és bűnről beszélnek, nem szeretetről,
együttérzésről és megbocsátásról. Bürokratákká váltak, a bürokraták kicsinyes, beszűkült
látásmódjával és lelkével. A római egyházukat és a teljes hierarchiájukat a Római Birodalom polgári
szolgálatának mintájára alakították ki, méghozzá Krisztus nevében. Palotákban élnek és elvárják, hogy
a nyáj mindennel ellássa őket, amit megkívánnak! Eh, ne is beszéljünk tovább a papokról, mert
hányingerem támad!
Picus megköszörülte a torkát, és egy darabig nem mondott semmit. Csendben lovagoltunk, a tábor
mindennapi életét figyeltük.
– Hallottál már Pelagiusról, nagybácsi? – szólalt meg egy idő után.
A semmiből érkező, egyenes kérdés hallatán azonnal tudtam, hogy ez valamiért nagyon fontos
Picusnak.
– Nem – feleltem szándékosan semleges hangon. – Ki ő?
– Egy jogtudós Britanniából, de már régóta Rómában él. Odaát nagyon nagyra tartják.
– Akinek van egy kis esze, az nem tart nagyra semmilyen jogtudóst, Picus – morogtam. – Kivéve, ha
egy másik jogtudós az, de akkor is csak irigységből.
Ezúttal nem nevetett, még csak el sem mosolyodott.
– És mit tudsz az eredendő bűnről?
Megrántottam a kantárszárat, és térdeim nyomásával vezetve a lovamat megkerültem egy
munkáscsapatot, amelyik fegyvereket cipelt valahová, egyebek közt rövid, kétélű, veszélyes kinézetű
dárdákat. Addig figyeltem őket, amíg el nem tűntek a tábor egyik útkereszteződésénél, aztán
visszafordultam Picushoz, és felvettem a beszélgetés elejtett fonalát.
– Mit tudok az eredendő bűnről? Annyit, amit mindenki más: semmit. Ez túl bonyolult téma egy
egyszerű katonának, Picus. Azt mondják, vele születtem, és azért kereszteltek meg, hogy
kigyógyítsanak belőle, így már nincs bennem többé. Egy embernek elég ennyit tudnia. – Újra
elindultam a lóval, Picus követett, úgy válaszolt.
– Pelagius azt mondja, ez nem így van. Szerinte az egész elmélet bűzlik. Úgy véli, az egyház azért
találta ki ezt az eredendő bűn dolgot, és azért híreszteli, hogy az embereket a bűntudat posványában
tartsa, mert elhiszik magukról, hogy már a születésük előtt bűnösök voltak.
Bólintottam.
– Okos embernek tűnik, az ilyet mi barakkjogásznak neveztük. Milyen idős?
– Fiatal, és valóban nagyon okos.
Még mindig a tábor főútján haladtunk, beszélgetés közben tekintetemmel folyamatosan
méricskéltem mindent, semmi nem kerülte el a figyelmemet.
– És mit javasol a barátod? Tagadjuk meg a bűnt?
– Nem, Varrus nagybácsi, ez nem ilyen egyszerű. Mindennek a kegyelemhez van köze.
Éles pillantást vetettem rá, attól tartottam, hogy ez a fiatalember túl mélyen belebonyolódott az élet
vallásos oldalának spirituális részébe.
– A kegyelemhez! – horkantottam gúnyosan. – Úgy érted, az isteni kegyelemhez? Krisztusom! –
Ingerülten emeltem fel a kezem. – Az Úr nevére, mit tudhat a halandó ember a kegyelemről? Én már
kölyökkoromban lemondtam róla. Végtelen gabonafolyamnak láttam, amit a lelkem tölcsérébe
töltenek, amikor egy angyal megránt egy zsinórt! Ne próbálj nekem kegyelemről beszélni, fiam, vagy
egyáltalán megérteni! Ezt hívják a papok isteni misztériumnak. Vagy úgy is mondhatnám, átkozottul
semmi közöd hozzá!
Úgy tűnt, Picusnak nincs gondja a nézőpontommal.
– Egyetértek, nagybácsi, de kérlek, várd meg, amíg végigmondom, rendben?
– Figyelek. Mit akarsz mondani?
– Csak azt, hogy… – Elhallgatott, összeszedte a gondolatit, majd újrakezdte. – Múlt évben
eltöltöttem néhány napot Pelagiusszal, és hosszú órákat beszélgettem vele. Lenyűgöző ember, de
mégiscsak ember.
– És? Ez meglepett?
– Nem, de gondolkodj el rajta, mit jelent ez. Ember, és nem több, mint ember. Akárcsak az
anyaszentegyház püspökei és papjai. Az emberek pedig hibáznak. És az emberek képesek a
legszentségtelenebb dolgokra, hogy elérjenek valamit, ha meg vannak győződve róla, hogy az ő
módszerük a jó, és csak az a módszer létezik.
Felismertem az állítás igazát, és tökéletesen egyetértettem vele.
– Igen, igazad van, Picus. Isten a megmondhatója. – Átköptem a lovam füle fölött. – Az ég óvjon az
ilyen jó emberektől.
– Téged, és mindannyiunkat.
Most már a bekerített legelők mellett lovagoltunk; végtelenül nyúltak el minden irányban, és tele
voltak gyönyörű hátasokkal. Szorosabbra fogtam a kantárszárat.
– Felkeltetted az érdeklődésem, Picus. Mesélj még erről a Pelagiusról. Mit tudott mondani neked,
ami még ilyen hosszú idő után is felzaklat?
Megrázta a fejét.
 – Nem, nagybácsi, nem zaklatott fel… legalábbis nem ott, nem rögtön. Hosszú időnek kellett
eltelnie, és rengeteget gondolkodtam azon, amit mondott. Hallottál már a hippói Augustinus
püspökről?
Ismét éreztem, hogy valami nagyon fontos dologról van szó.
– Nem, soha. Mesélhetsz róla is.
– Nos – kezdte jól felismerhető tétovázás után, amit még jelentőségteljesebbé tett rövidsége –,
Augustinus egyike az egyház legnagyobb tiszteletnek örvendő tudósainak. Bölcs és tanult ember, Isten
szavának híres értelmezője.
– Ó, szóval egyike. Elég baljóslatúan hangzik. Folytasd!
– Augustinus, akit a legtöbben felettébb ájtatos embernek tartanak, összetűzésbe került
Pelagiusszal, vagy inkább fordítva, Pelagius különbözött össze Augustinusszal.
– És? Mi a probléma az ájtatos Augustinusszal?
– Pelagius álszentnek és hazugnak tartja.
Elismerően füttyentettem.
– Ő maga mondta?
– Az egész világnak híreszteli.
– Miért? Mi okból? – Annak ellenére, hogy semmit nem tudtam erről a Pelagiusról, Picus utolsó
mondata megdöbbentett. – Ha amint mondod, Augustinust mindenki istenfélő embernek ismeri,
Pelagius azt kockáztatja, hogy őrültnek, esetleg bajkeverőnek fogják tekinteni.
Addigra majdnem megtettünk egy teljes kört a táborban, és láttam, hogy Picus nagy zászlaja ismét
feltűnik a távolban.
– Igen, valami hasonló – felelte továbbra is nagyon komolyan –, de ennél sokkal többről van szó.
Augustinus az isteni kegyelem elméletének bajnoka. Isten embere. Püspök. Fiatalkorában viszont
állandóan a nők után futkosott.
– Nőfaló volt? Valóban? – Ezt érdekesnek találtam, de nem túl meglepőnek. – Akkor már pap volt?
– Nem, nem hiszem – csóválta a fejét Picus. – Egyébként volt egy hírhedt imája. Azért
fohászkodott, hogy Isten részesítse őt abban a kegyelemben, hogy rátaláljon az erkölcsösségre… de
majd csak később!
Nevettem, de Picus zavartalanul folytatta.
– Augustinus úgy véli, az ember isteni segítség nélkül képtelen meglelni vagy elnyerni a megváltást.
Szerinte mindenki átkozottan, halálos bűnben fürödve jön a világra. Ezt a bűnt csak a keresztség
moshatja le, és utána csak az isteni kegyelem képes távol tartani az embert a bűntől. Hiszi, hogy az
egész élet kísértés, és az embernek imával kellene töltenie az életét, Isten könyörületére bízva, hogy
megváltásban részesíti-e.
Bólintottam.
– Ez az eklézsia nézőpontja is, fiatal barátom. Ezt prédikálja az összes pap. Semmi újat nem
mondtál, talán csak az ájtatos püspök saját példáját. És Pelagius ebben hibát talált? – Bólintott. –
Mifélét?
– Alapvetőt. Pelagius szerint az egész kegyelemelmélet emberi találmány, amit az egyház vezetett
be, hogy kötöttségek alatt tartsa a nyájat.
 – Hah! A te Pelagius barátod kezd olyannak tűnni, mint azok a vénasszonyok, akik minden bokor
mögött erőszakoskodót sejtenek. Hogyan tarthatná az embereket kötöttség alatt az isteni segítség?
– Elfeledteti velük, hogy Isten a saját képmására teremtette őket, vagyis képesek különbséget tenni
jó és rossz között.
Azonnal észrevettem a hibát.
– De ez nem lehetséges! Az az ember őrült! Az emberek azóta képesek különbséget tenni, mióta
Éva megette az almát. A jó és a gonosz tudása. Az emberek mindig is tudták a különbséget!
– Pontosan, nagybácsi. Pelagius is ezt mondja. – Kezdtem összezavarodni, de Picus folytatta. –
Pelagius azzal érvel, hogy az Isten képmására teremtett ember tudja, mi a különbség jó és rossz között,
és képes dönteni közöttük, sőt képes volt már Krisztus előtt is. Még a barbároknak is vannak erkölcsi
törvényeik, ha nem is írták le őket. Pelagius azt mondja, az isteni kegyelmet az ember hozta létre, hogy
mindenki le legyen kötelezve az egyháznak, mint az Isten és ember közötti egyetlen kapocsnak.
Szerinte az eredendő bűn fogalmát emberek erőszakolták rá más emberekre, hogy eleve bűnösnek
higgyék magukat, és már a kezdetektől megfosszák őket a szabad választástól. Ha már születésünk
előtt is bűnösök vagyunk, hogyan élhetnénk szabadon, szabad akarattal?
Visszatartottam a lélegzetem, kezdtem megérteni ellenérzésének mértékét.
– Várj egy pillanatot, Picus – emeltem fel a kezem, hogy gátat szabjak szavainak és lelkesedésének.
– A túl sok abraktól még egy ökör is megbetegszik. Hagyj egy kicsit gondolkodni, kölyök. – Közben
odaértünk a sátrához. – Esetleg töltenél egy italt öreg nagybátyádnak?
Leszálltunk a lóról, és besétáltunk a sátor hűvösébe. Rögtön elküldte az egyik emberét borért.
Amikor kényelmesen elhelyezkedve hátradőltünk, ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Most már érted, mire gondolok, nagybácsi? Hogy miért foglalkoztat ez a kérdés? Az egész dolog
túlmutat az eredendő bűn és a keresztség kérdésén. Sokkal mélyebbre nyúlik, egészen a személyes
felelősségig. A logikus következtetés pedig az, hogy az isteni kegyelem elmélete szétrombolja a
törvény alapjait. Ki ítélhetne el egy bűnözőt, ha az csak azért tért le a becsületes útról, mert Isten nem
részesítette abban a kegyelemben, hogy ellenálljon a kísértésnek? Persze ez képtelenség, de a végén
mindig ide lyukadunk ki. Ha elfogadjuk az isteni kegyelem elvét, egy csodálatos és szomorú képet
festhetünk szegény emberiségről, valamint könyörületes és nagylelkű istenéről. Viszont ha ezt
elfogadjuk, el kell fogadnunk teljes egészében. Vagyis bele kell nyugodnunk, hogy a törvény, az
emberi törvény ostobaság, és eleve kudarcra van ítélve, mivel kegyelem hiányában voltaképpen csak
Istent okolhatjuk a bűnök létezéséért.
Újra megráztam a fejem, miközben idegesen szívogattam a fogam; tudtam, hogy ez az egész
beszélgetés meghaladja a képességeimet.
– Kölyök, túlságosan belemelegedtél, attól tartok, én ehhez nem vagyok elég okos – kérleltem.
– Ugyan már, nagybácsi!
Valami elpattant bennem.
– Az Isten szerelmére, ne szólíts már nagybácsinak! Úgy érzem magam tőle, mint egy fogatlan
vénember!
– Sajnálom. – De nem úgy hangzott, mintha sajnálkozott volna. – Azt viszont nem hiszem, hogy a
téma meghaladja a felfogóképességed. Pelagius hiszi, hogy miként a Szentírásban is szerepel, Isten a
saját képmására teremtette az embert, és ha az ember rendelkezik Isten képességeivel, akkor szüksége
van a szabad akaratra. Az emberek többsége tudja, hogy a társadalom megkövetel bizonyos
szabályokat a tulajdonlás, a józanság, a tisztesség és a méltóság jegyében. Ezek a szabályok alkotják a
törvényt. Pelagius szerint minden ember egy isteni szikrával születik, ami lehetővé teszi, hogy
szabadon válasszon jó és gonosz között, ahogy azt az egyház és a társadalom meghatározza. Ha úgy
dönt, ellenszegül a törvénynek, legyen az isteni vagy emberi törvény, az a saját döntése, és vállalnia
kell a döntésével járó felelősséget Isten szemében és embertársaiéban egyaránt.
Elhallgatott, csend ereszkedett közénk, amit csak egy közelben éneklő katona hangja tört meg.
Elgondolkodtam a hallottakon. Sok mindent mondott, de találtam benne értelmet.
– Tehát azt mondod, ez az ember egy jogtudós? – Bólintott. – Hiszel neki? Vagy inkább
Augustinusnak és az egyháznak?
Az ajkába harapott.
– Pelagiusnak hiszek.
Megpróbáltam kiszívni a fogaim közül egy beleragadt szőlőmagot.
– Nem kis bátorság kell szembemenni az egyházzal. Ma reggelig soha nem hallottam erről a
Pelagiusról, de van logika a mondandójában. Milyen messzire ment ez a vita kettejük között?
– Messzire. Hiszen Rómáról beszélünk.
– Lehet, hogy nemsokára az egész világ erről fog beszélni. Azt mondod, ez a püspök nagy hatalmú
ember?
– Elképesztően. Erős barátai vannak, komoly befolyása, egy nap még pápa is lehet belőle.
– Úgy tűnik, a te Pelagius barátod a széllel szemben vizel. Egyezségre juthatnak valaha? Valamiféle
megállapodásra?
– Képtelenség. Olyanok, mint a nappal és az éjszaka.
– Igen, és úgy látom, az éjszaka gyorsan közeledik. Pelagiusnak vannak támogatói az egyházban?
Vagy mindenki meg van győződve róla, hogy gonosz szellem szállta meg?
– Rengeteg a támogatója. A legbefolyásosabbak közül is sokan támogatják.
– Hányan? Vagy inkább milyen arányban? Körülbelül egyenlők az erőviszonyok?
– Körülbelül, ha csak a számokat nézzük.
– Hogy érted?
– Nagybácsi… bocsánat, Publius, így megfelel?
– Sokkal jobb.
– Rendben. A kérdés itt az alapvető irányvonal. Ha egy katona fellázad, talán bizonyos mértékig
igaza van, ha megnézzük, milyen körülmények és események vezettek a lázadásához. Ennek ellenére
meg kell halnia, nem számít, mennyire voltak érthetőek az indokai, és mennyire tudunk együtt érezni
vele. A lázadás nem tolerálható, tekintet nélkül a motivációra. Ha egyetlen esetben megbocsátanának,
azzal gyakorlatilag előidéznék az összes hadsereg pusztulását. Ugyanez a helyzet Pelagiusszal. Végül
veszítenie kell, különben összeomlik az ötszáz éves egyház, amit maga Krisztus hozott létre, az összes
szabályával és rituáléjával. Pelagius ezt jól tudja, Publius, mert nem ostoba ember. Nem Krisztus
egyháza ellen intézett kihívást, hanem az emberek romlottsága ellen, mégis tudja, hogy túl késő
megváltoztatni, amit mások, nála erősebb emberek évszázadok alatt felépítettek azzal a céllal, hogy
örökkévalóvá tegyék. Pelagius elmélete, ha szabad így nevezni, megszüntetné az egyház
szükségességét, miközben Augustinus elmélete a törvény szükségességével teszi ugyanezt. Pelagius azt
mondja, minden ember a szívében hordozza az egész egyházat, és egyszerű elmélkedéssel is képes
kapcsolatot teremteni Istennel. Augustinus szerint az ember semmi a keresztény egyház nélkül, ami
gyakorlatilag a mennyei királyság kulcsát szimbolizálja. Az egyház Istenért emel szót, Pelagius az
emberekért. Így Pelagiusnak végül buknia kell.
– És ha elbukik? Utána mit fogsz tenni?
Picus megvonta hatalmas vállát.
– Az ő szabályai szerint élem tovább az életemet. Hiszem, hogy igaza van, akármilyen
bizonyítékokat is sorakoztatnak fel ellene. Úgy fogok Isten elé állni, ahogy éltem, és ha tévedtem, azt
legalább őszintén, a legjobb akarattal tettem. Olyan szabályok szerint éltem az életemet, amelyekre
fiatal koromban megtanítottak. Nem hiszem, hogy különösebben vétkes volnék.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert éreztem, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik.
– Én is úgy gondolom. – Felálltam és a vállára csaptam. – Elég lesz ennyi Istenről és emberről,
sétáljunk egyet, és élvezzük ezt a napot, amit Isten küldött a szórakoztatásunkra… bárhogy is szeretné,
hogy higgyünk.
– Ámen! – Rám mosolygott, és ebben a csillogó, bronzbőrű mosolyban ismét megláttam azt a fiút,
akit ismertem.
Az oldalán lógó kardra mutattam.
– Ismerősnek tűnik.
Elővonta a pengét a bronzzal bevont hüvelyből.
– Nem csoda. Mióta ideadtad, állandóan magam mellett tartom. Találtam Ibériában egy kovácsot,
aki értette a dolgát, és ünnepi alkalmakra készített hozzá egy aranyhüvelyt. De arany vagy bronz a
hüvely, a kard mindig velem van.
Elindult a sátor kijárata felé, de megragadtam a karját.
– Egy pillanat, Picus. Láthatóan nagyon foglalkoztat ez a Pelagius-dolog. Mondd csak, miért velem
beszéltél róla? Azt hiszem, apádtól sokkal értelmesebb válaszokat kaptál volna.
Elfintorodott.
– Ez nem az a dolog, amin szívesen vitatkoznék apámmal. Attól tartok, szószéknek használtalak.
Sajnálom, ha untattalak.
– Untattál? – Hangosan felnevettem. – Picus, soha nem álltam ilyen távol az unalomtól. Lehet, hogy
felettem állt a téma, de egyetlen pillanatig sem unatkoztam. Menjünk, még sok mindent nem láttam, és
szeretnék megnézni mindent, mielőtt hazaindulunk.
Mosolyogva nézett rám.
– Haza? Úgy érted, a hatalom londiniumi légköre nem felel meg az ízlésednek? Inkább
visszamenekülnél vidékre?
– Pontosan – bólintottam. – Luceiia nagynénéd és én nem törődünk vele, ki nevet ki minket ezért.
– Nagybácsi – mondta Picus még mindig mosolyogva –, tőlem nem fogsz sem gúnyos nevetést, sem
kritikát kapni emiatt.
 HARMADIK KÖNYV Genezis

XVII.
Nincs is jobb érzés annál, mint hazaérkezni egy hosszú és kimerítő távollét után. Nagyszerű
hangulatban indultunk el Londiniumból, feldobott minket Stilicho megbízatása, és biztosak voltunk
benne, hogy valóságos diadalünnep vár az út végén. Az utolsó szakaszon választhattunk, hogy
továbbmegyünk, és az éjszaka közepén érünk a villába, vagy megállunk aludni az erdőben, és csak
másnap érkezünk meg. Az utóbbit választottuk, és még sötétben, a pacsirtákkal együtt ébredtünk, majd
azonnal elindultunk, amint a fény elkezdett beszüremleni a fák közé. A villagazdaságot így pont akkor
pillantottuk meg, amikor a nap fölötte állt, és felnőtt életem során először éltem át a valódi
hazaérkezés örömét.
A villára és a környező földekre néző délnyugati domb tetején kirajzolódtak új erődünk még mindig
befejezetlen falai, körvonalai jól látszottak az éles napfényben. Az ideiglenesen odatelepített erdőnek
nyoma veszett, és jó érzés volt arra gondolni, hogy soha többé nem kell elrejtenünk alkotásunkat.
Plautus, akinek elmeséltük az erőd álcázásának történetét, most szemügyre vette a helyet, és
kijelentette, hogy csak ugrattuk. Most, hogy saját szemével is látta, képtelen volt elhinni, hogy
elrejtettük az épületet, és ha jobban megnéztem a dombot, valamint a tetejét koronázó erődöt, el
tudtam fogadni kételkedését. Összemosolyogtunk Caiusszal, és hagytuk, hadd gondoljon, amit akar.
Caius észak felé mutatott, ahol sűrű felhők hömpölyögtek.
– Úgy tűnik, éppen csak sikerült megelőznünk a vihart. Jó lesz megpihenni a lobogó tűz mellett, míg
másokat odakint áztat az eső.
Tökéletesen egyetértettem vele, és az út hátralévő részét vágtatva tettük meg – alig vártuk már, hogy
otthon legyünk.
Zűrzavaros és lelkes fogadtatásban részesültünk. Luceiia leplezetlenül zokogott a
megkönnyebbüléstől, miközben elém rohant, nem érdekelte, ki láthatja. Testének formája, ahogy a
nyakamat átkarolva megölelt, eszembe juttatta mindazt az élvezetet, amiben osztoztunk még a
legrövidebb elválás után is házasságunk első időszakában, és olyan sürgető vágyat éreztem, hogy a
sürgölődésre ügyet sem vetve azonnal visszavonultam vele a szobánkba. Rögtön egymásnak estünk,
akár a felajzott állatok, mégsem siettünk el semmit, hiszen jól összeszokott pár voltunk. Később
csatlakoztunk a többiekhez, kéz a kézben, egymás újbóli megismerésétől kipirultan.
A kolónia minden lakója összegyűlt a villában, az emberek utazásunkról és kalandjainkról
beszélgettek. Caius kénytelen volt rögtönzött beszédet intézni az egybegyűltekhez, elmondta, hogy
hivatalosan is elismertek minket kolóniaként, katonai erőforrásainkat pedig „irreguláris hadseregként”
sorolták be. Másnapra összehívta a tanácsot, hogy részletesen megbeszéljük, új megbízatásunk miféle
változásokkal fog járni jövőnkre nézve.
Aznap nem sok munkát végeztünk a kolónián. Spontán szabadnapot tartottunk, és az ebéd
nagyszabású ünnepséggé fajult, amely a folyamatosan szemerkélő eső ellenére bőven belenyúlt a
délutánba. Amikor leszállt az este, az utolsó, legelszántabb ünneplők fedél alá húzódtak, és mintha a
kolónia összes gyertyáját és lámpását meggyújtották volna, hogy tovább folytathassák az éneklést, a
táncot és a játékokat. Mire Luceiiával ágyba kerültünk, olyan fáradtak voltunk, hogy kis híján azonnal
álomba merültünk egymás karjaiban. Kis híján.
 A másnapra összehívott tanácsgyűlés csak a reggel tizedik órájában kezdődött el, és öt órán át
tartott. Nem volt kimerítő ülés, mivel kizárólag pozitív és előnyös dolgokról kellett tárgyalnunk,
amitől az összes tanácstag felszabadultan és jókedvűen viselkedett, Caius mégis fáradtnak tűnt, mire
végeztünk. Átsétáltam vele a nappali szobájába, ahol megállt, szeretettel végigsimított a
dolgozóasztalán heverő kódexen; még akkor tette oda, mielőtt elindultunk Londiniumba Senecával.
– Jó újra itthon lenni, Publius – mondta. – Azt hiszem, most egy darabig írni fogok, amíg még van
fény. Tudod, egyre rosszabb a szemem. Fáj, amikor lámpafénynél kell írnom, pedig nem olyan régen
még egész éjjel képes lettem volna írni a legkisebb fáradtság nélkül.
– Ez senki szemének nem tenne jót, Caius – mutattam rá. – Szerintem is jó ötlet nappal írni, ha van
időd és lehetőséged. Habár még most sem értem, miért akar valaki olyan sokat írni, mint te. –
Elmosolyodott, de nem válaszolt. – Egyébként mit írsz? – kérdeztem. – Úgy értem, már évek óta napi
több órát töltesz írással, de soha nem mutatod meg senkinek. Legalábbis szerintem nem, vagy
tévednék?
Mosolya kiszélesedett.
– Nem, Publius. Igazság szerint még soha senki nem látta, mit írok. Senki nem mutatott érdeklődést
iránta, kivéve Luceiia. Ő tudja, mi az, bár sosem olvasta. És azt is tudja, hogy ha meghalok, az övé
lesz az egész.
– Nos, ha nem bánod, én is megkérdezem.
– Egyáltalán nem, főként, mivel te ösztönöztél rá.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Én? Mivel?
Caius felnevetett.
– Mivel, Publius? Nem is emlékszel? Hiszen te támadtál rám, amiért meg akartam írni a katonai
emlékirataimat! Semmi nem rémlik? Azt mondtad, inkább saját leszármazottaimra kellene gondolnom,
és nekik írnom valamiféle útmutatást a jövőre nézve. – Valóban, valami kezdett derengeni. – Nos,
azért írok azóta is. Egy személyes história a kolónia gyarapodásáról azoknak a szórakoztatására és
talán okítására, akik egy nap vezetni fogják ezt a helyet.
– História? Ezt hogy érted?
Caius vállat vont, és látható kimerültsége ellenére elvigyorodott.
– Nagyon egyszerű – mondta halkan. – Rávettem magam, hogy minden nap leüljek, és a napirendem
részeként írjak.
– Tehát egy krónika lesz? Mint Luscar feljegyzései az inváziós hadjáratról?
– Hm. – A torkából előtörő éles hang nemleges választ sejtetett. – Nem egészen, Publius, nem
egészen… sokkal inkább beszámolóféle, nem hivatalos dokumentum. Benne lesznek a saját
gondolataim és megfigyeléseim is. A véleményem és a meglátásaim bele lesznek keverve az
események leírásába. Mint mondtam, egyfajta személyes história, és néhol szégyentelenül önző.
– Ezért nem mutattad meg senkinek? Mert annyira személyes?
– Részben. – Ismét elmosolyodott, mintha azon mulatna, milyen nagy jelentőséget tulajdonít saját
fontosságának az irományában. – És mint mondtam, soha senki nem akarta megnézni.
Bólintottam.
 – Ha megkérlek, elolvashatom?
– Természetesen. Sőt, nagy örömet okoznál vele. – Még mindig mosolygott.
– Akkor megkérlek.
– Rendben, Publius – biccentett. – Szívesen odaadom. Tiéd a kézirat, amikor csak kéred.
– Akkor ma éjjelre kérem.
Ezúttal felnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Elkezdheted ma éjjel, Publius, de nem fogsz a végére érni. Rájöttem, hogy elég terjengősen írok.
Szeretem saját szavaim hangzását, ha szabad egyáltalán ezt mondani egy olyan foglalatosságra, ami
nem jár hanggal. Majdnem tíz éve írom, az rengeteg olvasnivaló.
– Helyes! – Lelkesedéssel és elszántsággal telve pattantam fel. – Akkor ma éjjel legalább
elkezdem. Már alig várom! Addig viszont lemegyek a műhelybe, hetek óta nem jártam ott. Equus már
el is felejtette, hogy nézek ki kormos arccal. Gyere, meggyújtom a tüzed és gondoskodom róla, hogy
elég fa és tinta legyen melletted.
– Nem, nem teszed meg! – Szinte felháborodott az ajánlatomon. – Gallo majd mindent elintéz, és
ezt te is tudod. Menj csak a műhelyedbe, Publius.
Ügyet sem vetettem rá, tettem, amit jónak láttam, és csak akkor szólaltam meg újra, amikor már
égett a tűz.
– Néha Gallo is elfelejt dolgokat, mint mi mindannyian. Tudod, ő sem lesz már fiatalabb.
Az íróasztalát a délutáni napfénybe húztam, és gondosan eligazgattam. A vasszobor, amit
Coventinának, a Tó Hölgyének neveztem el, egy másik asztalon állt egymagában. Megcirógattam, mint
mindig, ujjaimat szeretettel húztam végig a gömbölyded íveken.
– Türelmes hölgy, Publius – jegyezte meg Caius. – Figyel és vár rád, akár egy szűz menyasszony,
és azon töpreng, mit akarsz vele kezdeni.
Kezemet a fejére helyeztem, éreztem a tenyeremben a fémkoponya egyenetlenségeit.
– Tudom, Caius – feleltem szinte suttogva. – És ezzel nincs egyedül. Én is ugyanazon töprengek.
Magára hagytam Britannicust, és lesétáltam a műhelybe. Útközben meghallottam a kalapácsok
csilingelését. Az ajtón belül megálltam, hogy szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és megtöltöttem a
tüdőm a füstös, vasszagú levegővel. Minden alkalommal szinte testi vágyat éreztem, amikor
visszatértem erre a helyre. Equus a központi kemencénél dolgozott, én pedig a kötényemet felkapva
csatlakoztam hozzá.
– Min dolgozol?
Színpadiasan ugrott egyet, mintha valami nagyon megriasztotta volna.
– Boudica hátsójára! Szellemeket látok? Mit keresel te itt, a mocskos kovácsműhelyben? Azt
mondták, meghaltál, amikor egy kancát gyömöszköltél, hogy megpróbáld javítani a vérvonalat!
– Nem, az Victorex volt – vigyorogtam rá. – Én jobban kedvelem a birkákat.
– Ó, értem – bólogatott bölcsen. – A birkákat. Akkor dugd bele ezt a tűzbe. – Átadott egy keskeny
vasdarabot, ami mintha kardpenge lett volna, de kétszer olyan hosszú, és másfélszer olyan széles volt.
– Mi ez?
– Amin dolgozom.
 Előrenyújtottam, éreztem, ahogy billeg a fogók között.
– Akár egy kardpenge, de túl hosszú és nehéz.
– Pontosan az: egy túl hosszú és túl nehéz kardpenge.
Megjátszott döbbenettel csóváltam a fejem, és belenyomtam a fémet a faszénbe. Ismerősen
kellemes érzés volt a fogókat tartani a kezemben.
– Komolyan beszélek, Publius. – Equus szeme csillogott a tűz fényében. Ez az, amit mondtam. Van
egy ötletem, és szeretném kipróbálni.
Még mélyebbre nyomtam a fémet.
– Mesélhetnél róla. Honnan jött az ötlet?
– Természetesen a fejemből. Honnan jöhetett volna?
– Nem, Equus, úgy értem… eh, hagyjuk. Mi ez az ötlet?
– Gyere ide, és nézd meg. Készítettem néhány rajzot.
– Rajzot? – nevettem. – Túl sok időt töltesz Androsszal, Equus. Egy nap majd benézek, és itt
talállak térden állva, amint éppen imádkozol!
– Bah! – horkantotta megvetően. – Ne hidd, Publius Varrus! Ne hidd, hacsak nincs előttem egy
asszony a földön! Ezt nézd!
A falapú munkaasztalhoz lépett, megragadott egy halom különféle méretű pergament, és kiterítette
őket maga előtt. Amikor megtalálta, amit keresett, megkopogtatta az ujjával, én pedig előreléptem,
hogy megnézzem. Nagyobb darab pergamen volt, dárdahegyeket, gerelyeket, fejszéket és kardokat
ábrázoló rajzokkal. Mindegyiket megnéztem, de nem tudtam, mit kellene látnom. Egyik sem tűnt
furcsának vagy újnak.
– Nos? – vontam fel a szemöldököm. – Nézem. Mit olyan érdekes rajtuk?
– Egyelőre semmi, de engedd, hogy elmagyarázzam. Olyan fegyvert akartál, amit egy ember
lóhátról is tud használni. Rengeteget dolgoztam rajta, de Bacchus golyóira esküszöm, már kezdtem
kételkedni benne, hogy ez lehetséges. – Vártam, nem szóltam semmit, ő pedig állával a rajzokra bökve
folytatta. – Ezek gyalogosoknak való fegyverek, és a kard közülük a legjobb. Egyaránt használható
támadásra és védekezésre. Meg tudod állítani egy másik ember csapását, és könnyedén meg is ölheted
vele. A dárdának vannak korlátai. Ha eldobod, vagy rohamozol vele, elhasználódik, ezért jobb, ha
van nálad tartalékként egy kard is. A fejsze még rosszabb. Ha jól meglendíted, védtelen maradsz egy
karddal vagy dárdával szemben. Ha támadsz vele, jobb, ha eltalálod az ellenfeled, mert ha egy kicsit
is ért a harchoz, több lehetőséged nem lesz.
Eszembe jutott, hogy soha nem hallottam Equust ennyit beszélni egyetlen témáról, és még messze
járt a végétől. Tekintete felélénkült, keze folyamatosan mozgott egyik rajztól a másikig, hogy
hangsúlyt adjon a szavainak, és terelgesse gondolataimat. Érdeklődve hallgattam.
– Tehát, amikor egy embert lóra ültetünk, a lovakat pedig szoros alakzatba tömörítjük úgy, ahogy te
képzeled, jó mélyen elmerülünk a szarban. Ilyen helyzetben a fejsze annyit ér, mint vadkanon az emlő,
mert ha meglendíted, eltalálod a melletted lovaglót, vagy a saját lovadat mészárolod le. A kard
ugyancsak használhatatlan, mert túlságosan rövid. Még ha marad is helyed meglendíteni, nem érsz el
egy térdelő vagy fekvő embert. Marad tehát a dárda, de a dárdák hegyes fegyverek, csak döfni lehet
velük, vágni nem. Ráadásul a pilumot úgy alakították ki, hogy a nyele meghajoljon. Nagyon jó, ha az
ellenfél pajzsába kell hajítani, és ezzel akadályozni, de számunkra ez mit sem ér.
 Tenyerével rácsapott a rajzokra, eltakarva őket hatalmas mancsával.
– Ezért egy újfajta dárdán kezdtem gondolkodni. Rövid, merev, körülbelül három láb hosszú
nyéllel, hogy azért meglegyen a súlya, és lapos, kardszerű, de kétszer olyan hosszú pengével, amelyik
dupla élű és élesebb, mint egy szajha nyelve. – Miközben beszélt, egy darab szénnel gyors vonalakat
húzott a papírra. – Egy ilyen fegyver sokféle előnyt biztosít a lovasnak. Le tud nyúlni vele a lovak
között, ha a nyelet a hóna alá fogja, és elég könnyen kezelhető ahhoz, hogy vágásra és szúrásra is
használhassa.
Le voltam nyűgözve.
– Igazad lehet – dünnyögtem, miután alaposan átgondoltam a hallottakat. – Viszont csak az egyik
oldalon lehetne használni.
– Mire gondolsz? – Összevonta a szemöldökét, nem értette, mit akarok, de aztán hirtelen rájött, és a
következő szavaiból kiderült, hogy én értettem félre őt. – Nem, dehogy, Publius! A pokolba is, ezt
kétoldali használatra terveztem! A rövid nyél miatt a lovas könnyedén átemelheti a lova feje fölött, és
ott is támadhat vele.
– Szerintem nagyon jó ötlet, és egy próbát mindenképpen megér. Készíts nekem egyet, és
kipróbáljuk.
– Készítsek egyet, és kipróbáljátok! Krisztus keresztjére, ember, nem azt teszem éppen?
A faszénből kiálló hosszú vasra nézetem.
– Mikor lesz kész?
– Ha nem akadályozol tovább a munkámban, reggelre megkapod.
– Teljesen készen?
– Teljesen készen, és megélezve. Most pedig megengednéd, hogy folytassam?
A következő két órában a műhelyben tébláboltam, az inasokat ellenőriztem és leltárt készítettem a
készleteinkről, a szegektől a hordóabroncsokig. Időnként visszamentem Equushoz megnézni, hogy
halad. Végül sikerült annyira felbosszantanom, hogy nevetve kergetett ki a műhelyből.
Különös hangulatban voltam azon a délutánon. Nem volt kedvem semmi hasznos munkát végezni, és
komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ágyba viszem a feleségemet, egy kis nappali hancúrozásra.
Évek óta nem éreztem magamban ennyi ifjonti energiát, de mint kiderült, nem vezethettem le a kívánt
módon, mert Victorex a nevemet kiáltozva integetett az istálló mellől. Odamentem, ő pedig azonnal
hosszas litániába kezdett arról, hogy a lovakat sokkal gyakrabban és rendszeresebben kellene
patkolni. Udvariasan bólogattam, becsuktam a fülem és hagytam, hadd mondja a magáét. Végül feladta
és eltűnt az istálló sötétjében – magában motyogott, és bizonyára mindenféle csúf nevekkel illetett.
Hirtelen jellegzetes, halálos szisszenést hallottam a fülem mellett, és miközben lebuktam, már meg
is hallottam a hosszan rezgő puffanást, ahogy egy nyílvessző az egyik ajtóba fúródott mellettem.
Méltóságomra ügyet sem vetve megperdültem, tekintetem a támadót kereste, de senkit sem láttam.
Beugrottam az istállóajtó fedezékébe, és ebben a pillanatban újabb nyílvessző vágódott a fába,
könnyedén átfúrva a két hüvelyk vastag tölgyet.
– Varrus! Gyere elő, római! – Megkönnyebbültem, ahogy felismertem a mély, erős hangot. – Ha
rosszabb lövész lennék, most halott volnál!
– Ullic! – kiáltottam vissza. – Te félnótás kelta megszállott! Tedd le azt a fegyvert, mielőtt
megsebesítesz valakit! – Újabb nyílvessző fúródott a fába, majd még egy és még egy. Láttam, hogy
Victorex felém rohan az istálló félhomályában, és intettem neki, hogy maradjon a helyén.
– Hagyd abba, Ullic! Valaki megsérül! – Egy hatodik nyílvessző is érkezett válaszként, aztán csend
lett.
– Befejeztem, római! Gyere elő, és nézd meg a mintát!
Kiléptem az ajtó mögül. Még mindig nem láttam sehol, ezért úgy tettem, ahogy mondta, és
megnéztem a fából kiálló vesszőket. Tökéletes kört alkottak, és hatalmasok voltak. Akkorák, mint a
saját nyílvesszőim. Mindegyik teljesen átvitte a keményfa deszkákat.
Anélkül, hogy megfordultam volna, hátraszóltam a vállam felett:
– Ullic, egy keményfejű kelta hol talál olyan nagy és erős íjat, amiből ilyen vesszőket lehet kilőni?
– Például készíthet magának, római.
– Ki van zárva, hacsak az egész törzs eszét nem egyesíti egy mesteremberben, aki elég okos ahhoz,
hogy egy római segítségét kérje.
– Állj félre! – Engedelmeskedtem, és egy hetedik vessző fúródott pontosan a kör középpontjába. –
Most pedig nézd meg az én csodálatos fegyverem, te arrogáns latin bugris, és ámulj!
Hallottam a közeledő lépteket, és hátrafordultam. Hatalmas fogai villogtak, ahogy gonoszkodó
mosollyal lépdelt felém, és amikor elég közel ért, odadobta nekem az íját. Jobb kézzel kaptam el.
Hatalmas fegyver volt, talán még hat lábnál is hosszabb, ínnal megfeszítve, de egyetlen darabból állt,
nem rétegelték, mint az én fából, szaruból és ínból készült fegyveremet. A legömbölyített fa
megtöltötte a tenyeremet középen, ahol fogtam, és a végei felé fokozatosan keskenyedett.
Méricskéltem a súlyát, jó fogás esett rajta. Átvettem a bal kezembe, és kipróbáltam a húrt. Erős volt,
akár a sajátomé.
Ullic némán figyelt, meg sem mozdult, amíg óvatosan vissza nem engedtem a húrt. Aztán a hátán
függő tegezhez nyúlt, és adott egy nyílvesszőt is.
Kifeszítettem az íjat, megcéloztam az egyik kerítésoszlopot, és lőttem. Csodálatos fegyver volt.
– Nos? – kérdezte halvány mosollyal.
– Nem rossz. – Lehajtott fejjel nézegettem az íjat, próbáltam nem mutatni, mennyire tetszik. –
Honnan loptad?
– Bah! Egy kelta királynak nem kell lopnia. Az emberei harcolnak, hogy ajándékokkal lássák el!
– És ki harcolt kivel, hogy ezt megszerezzék neked? – Felegyenesedtem, és mosolyogva
visszadobtam neki az íjat. – Ettél már?
– Hogy ettem volna? Három napja úton vagyok, azért jöttem, hogy lenyűgözzelek az új
játékszeremmel. Mostanra már ehetnék, ha valaki felajánlotta volna a vendégszeretetét, még ha az
római vendégszeretet is.
– Római-briton. Jól nézel ki, Ullic, az asszonyaid bizonyára nagyon keményen munkálkodnak.
Öblös nevetéssel átkarolt, és alaposan megszorongatott. Victorex az istálló biztonságából figyelte,
ahogy elindulunk a ház felé. Soha nem tudott megbízni Ullicban és az embereiben.
– Nos, barátom – kérdeztem, miközben összekapaszkodva sétáltunk –, mesélj szépen erről az íjról.
Honnan szerezted?
– A saját földemről, az egyik fámról. – Hangja sokkal áhítatosabb volt, mint korábban bármikor.
 – Miféle fa az? – érdeklődtem mohón.
– Mi tiszafának hívjuk. Örökzöld, alacsony és terebélyes. Lassan nő, de erős, rugalmas, és
tökéletes az íjkészítéshez.
– Ki készítette?
– Természetesen Cymric. – Ullic kinyújtott kézzel maga elé tartotta a fegyvert, és megcsodálta
íveit. – Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy készít valami hasonlót. Megpróbálta lemásolni a te
afrikai szörnyetegedet, de a szaru kifogott rajta, ezért feladta, és inkább különféle fákkal próbálkozott.
Végül kikötött ennél. Két évébe került, hogy elkészüljön vele.
– Egyetlen íjjal?
– Igen, Varrus, egyetlen íjjal, de esküszik rá, hogy ez csak az első a több ezerből. Cymric nagyon
büszke az íjára.
– Lehet is. Miért adta neked?
Ullic meglepetten nézett rám.
– Kénytelen volt. Én vagyok a király.
– Lószart! Beszéljünk komolyan, Ullic! A te néped körében ez semmit sem jelent, legalábbis ha
tulajdonról van szó.
Újra elnevette magát.
– Szegény Cymric! Kénytelen volt nekem adni, miután elkészült vele, mert kiderült, hogy nem elég
erős hozzá, én vagyok az egyetlen, aki ki tudja húzni.
Vigyorogva elvettem tőle az íjat, és újra a fülemig húztam a húrt.
– Nem az egyetlen, Ullic.
– Eh! – Fejedelmien intett a kezével, mintha még a gondolatát is elutasítaná, hogy valamiben
egyenrangú lehetek vele. – Te nem számítasz. Idegen vagy, egy átkozott római.
– Ez igaz – mosolyogtam. – És mint ilyen, kivételt képezek a szabályod alól… – A szemöldökét
összevonva nézett rám. – Örülök, hogy végre elismered a felsőbbrendűségünket.
Utánam vetette magát, és minden bizonnyal le is teper a földre, ha Luceiia nem ezt a pillanatot
választja, hogy észrevegyen minket, és odaköszönjön. Ullic Luceiia jelenlétében hatalmas birkává
változott, a feleségem tökéletesen elbűvölte a királyt. Egy pillanat alatt megfeledkezett rólam, és
inkább Luceiia sugárzó szeretetében fürdőzött, aki persze tisztában volt vele, milyen hatással van
Ullicra. Amint közelebb értünk a házhoz, Veronica is előkerült, és kiszaladt elénk köszönni – ő is
nagyon kedvelte vendégünket.
Ullic is hallott a látogatók érkezéséről, és jelentős haderővel indult el otthonról, készen rá, hogy ha
a szükség úgy hozza, harcba szálljon értünk. Ám még félúton sem járt, amikor hírt kapott róla, hogy
elindultunk Londiniumba, ezért visszafordult, és őrszemeket hagyott hátra, hogy jelentsék neki, ha
megérkeztünk. Ezeket az embereket most a dombok között hagyta, ezért Britannicus küldött nekik
szekéren egy hordó sört. Egészen a villáig hallatszott az örömujjongásuk, amikor a szállítmány odaért,
és nemsokára felizzottak az első tábortüzek odafent, megvilágítva az éjszakát, és hallottuk a kelta
énekeket.
A mi esténk jóval visszafogottabbra sikeredett, és rajtam kívül mindenkinek korán véget is ért.
Ahelyett, hogy a többiek példáját követve lefeküdtem volna aludni, kölcsönkértem Caius művének
első két kötetét, és letelepedtem olvasni.
Az az esti olvasás fordulópontot jelentett az életemben, mert az olvasottaktól annyira izgatottá
váltam, hogy elkezdtem elmélkedni saját gondolataim papírra vetésén. Lenyűgözött az a látszólagos
könnyedség, amivel Britannicus átadta magát az oldalaknak, és elhatároztam, hogy én is valami
hasonlót fogok tenni. Az elkövetkező hónapok során azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta írás
korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Legalább ezerszer adtam volna fel undorral, ha
maga Caius nem bátorít. Egyszerűen nem engedte meg, hogy abbahagyjam. Megmutatta, hogy megéri
az erőfeszítést. Beszélt saját nehézségeiről, amikor belevágott, és megmutatta korai próbálkozásait,
melyek nem sokkal voltak jobbak az enyémnél. Meggyőzött róla, hogy ha elég elszántan próbálkozom,
és nem adom alább, egy nap le tudom írni a pergamenre, amit érzek. És az idő bebizonyította, hogy
igaza volt. Ám az első néhány hónapi munka a legnehezebbek közé tartozott, amit valaha valaminek a
megtanulásával töltöttem. Először úgy tűnt, semmit nem csinálok helyesen, amíg el nem jött a nap,
amikor leírtam valamit, és legnagyobb meglepődésemre rájöttem, hogy majdnem pontosan azt
jegyeztem le, amit gondoltam. Ez volt a valódi kiindulópontom. Ami előtte történt, az csak az alapok
elsajátítása volt.
Az olvasás és felfedezés első éjszakáján még akkor is izgatottan járt az agyam, amikor befeküdtem
az ágyba. Később ki kellett mennem kiüríteni a hólyagomat, és örömmel bújtam vissza feleségem
selymes melegsége mellé.

XVIII.
A következő nap nem indult szerencsés előjelekkel. Kora hajnalban a szakadó eső zúgására
ébredtem, és úgy döntöttem, forró fürdővel és masszázzsal kezdem a napot, de rá kellett jönnöm, hogy
a hypocaustumot, központi fűtőrendszerünket ellátó kemence megrepedt – emberemlékezet óta
először. Így meg kellett elégednem egy hideg fürdővel és egy fájdalmas masszázzsal, és az a tudat sem
nyugtatott meg, hogy munkások egész hada próbálja elhárítani a hibát.
A reggel folyamán fel akartam lovagolni az erődhöz, ellenőrizni az ott folyó munkálatokat, de a
főépület és a fürdőház közötti rövid távolság megtétele meggyőzött róla, hogy értelmes ember ilyen
időben inkább odabent keres magának valami tennivalót. Csakhogy a ház is hideg volt a tönkrement
kemence, vagy a törött fűtéscsövek miatt, bármi is okozta a hibát. Végül a köpenyembe burkolózva
átsiettem a kovácsműhely barátságos melegébe.
Equus több mint egy órája dolgozhatott, mivel odakint már világos volt, mégis égtek a lámpások.
Felnézett a munkájából, amikor kiakasztottam száradni nedves köpenyemet.
– Esik?
Először azt hittem, csak tréfál, de aztán láttam, hogy nem is igazán érdekli a válaszom.
– Hogy esik-e? Mióta vagy itt?
Nagyon koncentrált valamire a munkaasztal mellett, és csak a válla fölött szólt vissza, tekintetét egy
pillanatra sem vette le a munkájáról.
– Azt hiszem, egész éjjel itt voltam. Kész akartam lenni a dárdáddal. – Éppen végzett valamivel,
felegyenesedett, és érkezésem óta először pillantott az ajtó felé. – Úgy látom, szajha reggelünk van.
Beletúrtam elázott hajamba, majd leráztam ujjaimról a vizet.
– Elég pocsék, Equus, de miért szajha?
 Vigyorogva fordult vissza a munkájához.
– Nedves és bárki megkaphatja, de alapvetően hideg, kellemetlen és mindenkit megvámol.
Viszonoztam a vigyorát.
– Ilyen korán filozofálsz? Kemény éjszakád lehetett. Mi a helyzet?
Újra felegyenesedett.
– Nem is tudom – felelte undorral. – Nem vagyok elégedett ezzel a dárdával.
– Miért nem? Mi baj van vele?
– Átkozott legyek, ha tudom! De valami nincs vele rendben.
– Hol van? Hadd nézzem meg.
– Ott – bökött hátrafelé a fejével. – A hátsó falnak támasztottam.
Azonnal meg is pillantottam.
– Innen jónak tűnik… kicsit furcsa a kinézete, de erre is számítottam.
Odaléptem, és felemeltem az új fegyvert. Megfelelően nehéznek és jól használhatónak tűnt. A dupla
élű penge három láb hosszú volt, a hegyétől hat hüvelyken át fokozatosan szélesedett, amíg el nem érte
a két hüvelyket, majd onnan valamivel lassabban tovább, mintegy négy és fél hüvelykig. Az élek
mindkét oldalon kiválóak voltak, a központi mag vastagsága körülbelül fél hüvelyk lehetett, és
végigfutott az egész nyélben. Equus a nyélre vasdrótokkal sima fadarabokat erősített, és így
létrehozott egy erős, két és fél hüvelyk vastag, három láb hosszú markolatot. Súlyos fegyver volt, de
nem otromba.
– Mi baj van ezzel? – kérdeztem. – Mi nem tetszik rajta?
Equus tanácstalanul és ingerülten csóválta a fejét.
– Már mondtam, nem tudom. Ráültem arra a fűrészbakra, és gyakoroltam vele egy keveset. Valami
nincs vele rendben, de átkozott legyek, ha meg tudom mondani, mi az!
– Esetleg túl nehéz? – Vállmagasságba emeltem, behajlítottam a karom, próbálgattam a súlyát.
– Arra a feladatra, amire szánjuk, biztosan nem.
– Esetleg az egyensúly? Azzal meg vagy elégedve? – Miközben beszéltem, két kézre fogtam a
markolatot, és kinyújtott karral magam elé tartottam a dárdát.
– Igen, azt hiszem. Igen, a pokolba is! Vágásra és szúrásra is tökéletes… – Érezni lehetett a
hangján, mennyire bosszantja a dolog. – Csak… egyszerűen érzem, hogy valami rossz, Publius! Bár
alkalmas arra, amire kitaláltuk, valami hiányzik. Van ennek valami értelme?
– Nem, barátom. Semmi értelme. – Ingerülten horkantott. – Mit akarsz, mit mondjak? Fogalmam
sincs róla, mitől éreznéd jónak. Nekem megfelel, de nem én terveztem és készítettem.
Sóhajtva visszafordult a vasdarabhoz, amelyet ez időre bedugott a faszénbe. Figyeltem, ahogy
ráhelyezi az üllőre, és ütni kezdi. Minden csapás után szikrák röppentek. A negyedik ütésnél megállt,
elgondolkodva leengedte a vállát, és hatalmas kezében a pöröllyel visszafordult hozzám.
– Szerintem az zavar, hogy ez a fegyver se ló, se szamár. Dárda, de kardként kell használni.
– Ez egy új fegyver, Equus. Logikus, hogy saját szabályai vannak. Egyszerűen más.
– Igen, azt hiszem… nos, remélem, hasznát veszed. Én sosem fogom használni.
 Nagyon elkeseredettnek tűnt. Letettem az új fegyvert, odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
– Majd megszokod, öreg barátom. Ha meglátod, milyen jó szolgálatot tesz másoknak, büszke leszel
rá.
– Kétlem – morogta.
– Én nem. Britannicus engem bízott meg vele, hogy találjak ki egy új fegyvert az új taktikájához. Én
továbbadtam neked a feladatot, és ez a végeredmény.
– Nem, Publius, nem ez! – felelte meglepő indulattal. – Én nem vagyok olyan okos, mint te meg a
tábornok, és nem bánok olyan jól a szavakkal. De legbelül akkor is tudom, hogy nem ez a fegyver a
válasz! Lehet, hogy egy ideig megteszi, de nem ez az!
Újra kézbe vettem a fegyvert, méregettem a kezemben, megnéztem az élét a hüvelykujjammal.
– Meglátjuk, Equus. Túl sok a víz odakint ahhoz, hogy még ma kipróbáljuk. Ha holnap felszárad
egy kicsit, meglátjuk, mit tud egy lovas kezében.
Szavaim végére csengő kalapácsütéssel tett pontot, majd az időközben kihűlt vasat káromkodva
lökte be újra a faszéntűzbe. Caius ebben a pillanatban lépett be a műhelybe, szorosan magára tekert
katonai köpenyében.
– Publius, Equus! Reméltem, mindkettőtöket itt talállak. Ez az egyetlen hely az egész villában, ahol
el lehet rejtőzni a hideg elől. Mi van a kezedben, Publius?
Felé nyújtottam a fegyvert.
– Az új lovassági fegyvered. Equus éjjel végzett vele.
– Kiváló! Lássuk csak… – A fegyverért nyúlt, de én nem engedtem el.
– Majd ha levetted a vizes köpenyed. A te korodban már végzetes lehet egy tüdőgyulladás, Caius.
– Rosszabb vagy, mint a feleséged – morogta.
Ledobta magáról a köpenyt, én pedig átadtam a fegyvert, és kiakasztottam a ruhadarabot saját, már
gőzölgő köpenyem mellé, amely a vizes gyapjú szagával töltötte meg a műhelyt. Mire visszafordultam,
Caius már próbálgatta az új dárdát, a válla fölé emelve, mint valami gerelyt, a súlyát és az
egyensúlyát méricskélte. Equus Britannicus arcát figyelte, láthatóan megpróbálta leolvasni róla a
tábornok gondolatait.
– Jó. Hm, igen. Jó lesz, Varrus. Kiváló munka, Equus. Azt hiszem, ezt kerestük.
– Te igen, tábornok? Mert én nem. – Equus egyértelműen nem volt elégedett.
– Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten Caius.
– Equus nincs vele megelégedve. Saját találmánya, de úgy véli, jobbat is készíthetett volna.
Caius megtapogatta a penge élét, mintha felfedezett volna rajta egy hibát.
– Nos, talán tud is, főleg ha ennyire határozottan érzi. Lehet, hogy valóban tudsz jobbat készíteni,
Equus, de nem tudhatjuk, amíg meg nem próbálod, igaz? Addig is azonban azt kell mondanom, kiváló
munkát végeztél. – Közelről is megvizsgálta a pengét. – Igen, valóban kiváló. Az embereinknek lesz
mivel gyakorolniuk, amire büszkék lehetnek, ami mássá teszi őket. Nagyszerű fegyver, magammal
vihetem?
– Igen, ha akarod – bólintott Equus. – De tartsd szárazon, nem lenne jó, ha elrozsdásodna még
használat előtt.
 – Ne aggódj, vigyázok rá. Mindenesetre a lelkesedésem ne akadályozzon meg benne, hogy
megpróbáld továbbfejleszteni.
Equus hangosan horkantott, és jelezve, hogy részéről befejezte a beszélgetést, visszatért a
munkájához.
– Publius – fordult hozzám Caius, még mindig Equus zsémbességén mosolyogva. – Ullic keresett,
sikerült megtalálnia?
– Nem, még nem.
– Nos, ha fontos a dolog, előbb vagy utóbb itt is biztosan megnéz. Elég jól ismer, hogy tudja, hol
talál meg. Luceiia azt üzeni, hogy neki is szüksége lenne rád ma. Ebédre valami különlegességet
készít neked, és délben a családi szobában fogtok étkezni. A helyedben nem felejteném el.
– A családi szobában? Délben? Mi folyik itt, Caius?
Caius őszinte ártatlansággal az arcán rázta meg a fejét.
– Nos, valami biztosan készül. Valami, amit majd megtudok, amikor eljön az ideje.
Caius bölcsen, kifejezéstelen arccal bólintott.
– Valószínűleg dél körül.
– Az biztos, barátom. A családi szobát csak itthoni hadbírósági tárgyalásokra és egyéb fontos
eseményekre szoktuk használni. Ha találkozol a feleségemmel, kérlek, mondd meg neki, hogy ott
leszek.
Luceiia családi szobája a legszentebb hely volt a házban. A nagyméretű helyiségben kényelmes
székeket és fekvőhelyeket helyeztek el, és ez volt az egyetlen szoba a házban, ahová csak a
kivételezett kevesek léphettek be. Amikor családi összejövetelt tartottunk ott – a családba
természetesen Caius is beletartozott –, akkor egyetlen szolgáló vagy látogató sem zavarhatott minket.
A többi szoba többé-kevésbé nyilvánosnak számított – kivéve a hálószobákat – de a családi szobába
kizárólag a nagyon közeli barátokat engedtük be. Luceiia maga takarította a helyiséget, és voltaképpen
kizárólag az övé volt, amiben különbözött nem csak a ház, de biztos vagyok benne, hogy a birodalom
összes többi szobájától is. Az összes ismerősünk közül egyedül Ullic Pendragon rendelkezett azzal az
előjoggal, hogy bármikor beléphessen.
Az eső körülbelül dél előtt egy órával elállt, de a felhőtakaró nem akart felszakadozni, ezért
folytattam a munkát a műhelyben, amíg el nem érkezett az idő, hogy elinduljak a rejtélyes „különleges
ebédre”.
– Légy óvatos – mormolta Equus, miközben felhúztam a köpenyem –, az asszonyok, különösen a
feleségek hívása veszélyes lehet. Rá fog beszélni valamire, és csak remélhetem, hogy túléled.
Nevetve indultam a ház felé, és azon gondolkodtam, vajon miről lehet szó. Igazából nem aggódtam.
Luceiia előző éjjel nagyon jó kedvében volt. És még reggel is vidámnak tűnt. Megtanultam még a
korai szakaszában felismerni az asszonyi elégedetlenséget, így biztos voltam benne, hogy a személyes
horizontomon nem gyülekeznek a viharfelhők.
Az első dolog, amit a házba belépve észleltem, hogy a fűtés ismét működik. Észrevehetően feljebb
kúszott a hőmérséklet, mióta kora reggel átmentem a műhelybe. Luceiia öleléssel, csókkal és
mosollyal fogadott az ajtóban, belém karolt, és átvezetett a családi szobába, én pedig boldogan
hagytam magam vezetni, mert bár biztos voltam benne, hogy nincs semmi baj, mégis
megkönnyebbüléssel fogadtam derűs viselkedését. A helyiség fényárban úszott és vidám hangulatot
árasztott, mint mindig. A kandallóban égett a tűz, és meleg fény ömlött be az átlátszó üvegablakokon
keresztül – ez volt Luceiia egyetlen nagyobb engedménye a fényűzés felé, az üvegtáblákat Galliából
hozatta ijesztő áron. A tűz elé, a szoba közepére egy kis asztalt helyeztek, a rajta álló agyagkorsót
friss gyümölcs, kenyér, sajt és bor vette körül.
Luceiia fiatalkori utazásai során rengeteg egzotikus étel receptjét gyűjtötte össze. Ugyanúgy
szeretett főzni, ahogy én szerettem a vassal dolgozni. A házasságkötésünk előtt elkészített nekem egy
ilyen ételt, és az lett a mi rituális „boldogság” ételünk, melyet csak különleges és jelentős
alkalmakkor tett az asztalra. Tudtam, hogy most is az van a korsóban. Fogalmam sem volt róla, mitől
különleges vagy jelentős a mostani alkalom, de szó nélkül elfogadtam, ahogy a szobába lépve
összefutott a nyál a számban a borban, fűszernövényekkel sült fácán– és csirkemell, a hagyma és a
gomba illatától. Megálltam az ajtóban, körülnéztem, és nem kerülték el a figyelmem az asztalokra
rakott vázában álló virágok, mint ahogy a Konstantinápolyból hozott keleti füstölő könnyű illata,
valamint a jobb oldali falnál álló Ullic sem.
– Mire készülsz, Luceiia? – Tekintetem Ullicra siklott, majd vissza a feleségemre. – Mi folyik itt?
Szerelmes és hamiskás tekintettel mosolygott rám.
– Folyik? Semmi nem folyik, szerelmem. Ullic a hegyekből jött idáig, hogy üdvözöljön, és mivel
már nagyon rég járt itt, szégyen lett volna, ha nem ünnepeljük meg valamilyen módon a jövetelét.
Túlságosan ritkán látjuk.
– Ritkán? – morogtam. – Az az évi két-három alkalom nagyon is gyakori egy tanulatlan vadember
számára egy ilyen civilizált otthonban. Még a végén elégedetlen lesz saját rozoga viskójával.
Legközelebb majd furcsa gondolatai támadnak, és azt fogja hinni, bármikor keveredhet a rendes
emberekkel.
Játékosan a vállamba öklözött.
– Viselkedj, és ne morogj, mint egy morcos medve! Láttam ma reggel, hogy esik, és tudtam, hogy
itthon maradsz, ezért úgy döntöttem, egy kicsit ünnepélyessé teszem a napodat. És a miénket is.
Magamhoz vontam és megcsókoltam.
– Éppen ideje volt. Esküszöm, mostanában csak akkor kapok megfelelő bánásmódot, amikor ez a
kelta bugris erre jár.
Lemondóan csóválta a fejét, és az asztalhoz sétált; még mindig úgy mozgott, akár a fiatal lány,
pedig már egy ötgyerekes matróna volt.
Ullic nem reagált a csipkelődésemre, amit kissé furcsának találtam, ezért alaposabban szemügyre
vettem a kelta királyt.
– Mi van veled? – kérdeztem.
Ostoba vigyorral megvonta hatalmas vállát, de nem szólt semmit. Luceiia közelében az ostoba
vigyor volt a megszokott arckifejezése, de a hallgatása akkor is különös volt. Nem hagytam annyiban.
– Nem jól érzed magad? Sosem láttalak még ilyen csendesnek és illedelmesnek. – Most sem jött
válasz, ezért Luceiiára néztem. – Hol vannak a gyerekek?
– Ma a konyhában esznek. Túlságosan lármásak voltak reggel, így száműztem őket.
– Helyes, ezt imádni fogják.
– Valóban. Néha azt gondolom, jobban kedvelik Gallót és a szolgálókat, mint minket.
 – Ha evésről van szó, akkor így is van, kedvesem. Ha a konyhában esznek, mindenki dédelgeti,
körülugrálja és kényezteti őket, tőlünk viszont csak fegyelmezést kapnak.
– Gyertek, üljetek le mindketten.
Az étel csodálatos volt, a burgundiaiak világossárga bora tökéletesen passzolt hozzá. Miután helyet
foglaltunk, Ullic megtalálta a nyelvét, és az étkezés folyamán semleges témákról csevegtünk. Amikor
végeztem az utolsó darab kecskesajttal és a frissen sütött kenyérrel, eltoltam magam az asztaltól.
– Rendben… Luceiia, nagyszerű volt az ebed, mondhatnám mennyei, a váratlansága miatt még
inkább. Jóllaktam, elzsibbasztott a bor, átmelegített a fény és a tűz, a füstölők és a virágok illata.
Tehát, mit tartogattok számomra?
Ullic olyan neheztelve nézett rám, akár egy rajtakapott besurranó tolvaj, aztán Luceiiára pillantott.
– Semmi különlegeset, kedvesem – felelte Luceiia. – Ullic beszélni akart veled, de nem tudta,
hogyan fogjon hozzá. Ti ketten állandóan olyan neveletlenül társalogtok egymással, hogy félt tőle, nem
veszed őt komolyan, ezért inkább hozzám fordult tanácsért.
– Te pedig kitervelted ezt a színjátékot, hogy megpuhíts! Nem kis szívességről lehet szó,
Pendragon!
– Látod, miről beszélek? – csattant fel Luceiia élesen. – Máris bizonyítottad, hogy igaza volt. Ullic
nem akar tőled szívességet kérni, és nincs szüksége a gúnyolódásodra.
– Ez nem igazság, asszony! Nem volt itt semmiféle gúny!
– Pedig nagyon úgy hangzott.
Megadásom jeleként tenyérrel kifelé felemeltem a kezem.
– Bocsáss meg, Ullic. Komolyan meghat, ahogy megközelítetted ezt a problémát, bár egyelőre
fogalmam sincs, miről lehet szó. Viszont bánt kissé, hogy ennyi idő után azt gondolod, érzéketlen
lennék az iránt, amit mondani akarsz, és ami szemlátomást oly sokat jelent számodra.
Megköszörülte a torkát.
– Nem szeretnélek megbántani, Publius. – Ez meglepett. Sosem hívott Publiusnak. – Egy pillanat, és
ha meghallgatod a mondandómat, magad is megérted, miért közeledtem ezen a módon.
Vártam. Láthatóan nagyon erősen gondolkodott. Luceiia furcsa félmosollyal nézett bennünket.
– A legidősebb lányodról van szó.
– A lányomról? Veronicáról? – kérdeztem értetlenül. – Mi van vele?
– Hozzá akarom adni a fiamhoz, Urichoz.
– Hogy mit akarsz? – kérdeztem döbbenten.
– Azt akarom, hogy Uric fiam elvegye a lányodat, Veronicát.
Még másodszorra sem hittem a fülemnek.
– Veronicát? Hiszen ő még csak gyerek! Csecsemő!
Teljes csend fogadta kifakadásomat. Ullic kényelmetlenül fészkelődött, tekintetét az asztalon
összekulcsolt kezére szegezte. A meglepődéstől tökéletes zűrzavar uralkodott a fejemben. Veronicát?
A Szarkát? Ez lehetetlen! Belekapaszkodtam felháborodásomnak ebbe a részletébe, és éles szavakkal
hangot adtam véleményemnek.
– Szó sem lehel róla, erről még csak ne is beszéljünk! – Természetesen amint kimondtam, tudtam,
hogy túlságosan durva voltam, mert valamikor férjhez kellett adnunk a lányunkat. – Ha a gyermek
megnőtt, lesz időnk visszatérni erre.
Luceiia szelíden korholó hangon szólalt meg.
– Publius, ez nem tisztességes. Hová tetted a szemed? A lányunk már majdnem felnőtt!
– Ne szólj bele, asszony! – ripakodtam rá. – Ez nem a te dolgod! Elfintorodott, mintha megütöttem
volna, és voltaképpen azt is tettem.
Amikor újra megszólalt, olyan hangon beszélt, amit korábban még sosem hallottam tőle.
– Sajnálom, férjuram, de ez az én ügyem is. Veronica az én lányom, és semmivel sem szeretem
kevésbé, mint te. A nekem és Ullicnak adott válaszod túlságosan indulatos és illetlen. – Félbe akartam
szakítani, de megelőzött. – Hadd fejezzem be! Veronica tizenkét éves, és testileg máris kész nő. Ullic
a családon kívüli legjobb barátunk. Nem azt mondja, hogy még ma, vacsora előtt küldjük el a
gyereket. Azt javasolja, szervezzük meg a házasságot, amelyre nem kerül sor, amíg Veronica fel nem
nő, és készen nem áll a feleségszerepre.
Majdnem megbékéltem, de csak majdnem. A reakcióm miatti bűntudat még saját magam számára is
túlságosan érdessé tette a hangomat.
– Akkor miért ez a titkolózás?
– Miféle titkolózás? Ullic attól tartott, hogy úgy fogsz viselkedni, ahogy meg is tetted. Tudja,
mennyire szereted Veronicát. Ő a te napod, holdad és csillagod.
Ezen el kellett mosolyodnom, és máris távozott belőlem a mogorvaság.
– Nem, asszony. Te vagy az én holdam és csillagom.
– Tehát szegény Ullic hozzám fordult, abban a reményben, hogy segíthetek tompítani a haragodat.
Nézz rá! Ő a legjobb barátod, a vendéged, egy király, és most itt ül egészen kicsire zsugorodva az
asztalodnál!
Ullicra néztem, a bűntudat és a szégyenkezés most teljes súlyával nehezedett rám.
– Bocsáss meg, barátom. Túlreagáltam a dolgot, most már én is látom, de nagyon érzékeny pontot
találtál meg. Veronicát egyszer már majdnem elveszítettük… ő nagyon értékes számomra. Az én
szememben mindig is kislány lesz, az én kislányom. A gondolat, hogy elveszíthetem, hogy akár egy
remek férj elveszi tőlem, ellenérzéssel tölt el, miközben tudom, hogy ez mekkora ostobaság.
Lassanként felnőtt, ezt én is látom, de nem akarom elfogadni. Az ajánlatod váratlanul ért, én pedig túl
indulatosan válaszoltam. Bocsáss meg nekem!
Mosolyogva megvonta a vállát.
– Publius, barátok vagyunk. Nincs a világon semmi más, amit haboztam volna megkérdezni tőled,
de tudom, milyen nagy becsben tartod őt, ezért a feleségedhez fordultam. És igazam volt, ugye? Ahogy
neki is.
Törtem egy darab kenyeret, és elgondolkodva morzsolgattam hüvelyk– és mutatóujjam között.
Magam előtt láttam lányom szépséges, mosolygó, ártatlan arcát.
– Mesélj nekem a fiadról, akit férjül szánsz Veronicának – mondtam végül.
– Találkoztál vele, amikor két évvel ezelőtt meglátogattál. Olyan idős volt, mint most Veronica.
– Vagyis most tizenöt éves?
– Majdnem. Még nem töltötte be.
 – Mikor szeretnéd a házasságot?
– A fiam tizennyolcadik születésnapján. – Ez már jobban hangzott. Veronica addigra kész nő lesz,
majdnem tizenhat éves.
– És miért Veronicát?
– Ezt komolyan kérded? – kérdezett vissza széles mosollyal. – Az anyja lánya! És persze a tiéd, bár
ez egy olyan hátrány, amivel megtanult együtt élni. Tudom, hogy a fiam nem is kaphatna jobbat.
– De ő római.
Széles vigyorral, ravaszul csillogó szemmel válaszolt.
– Nem annyira, inkább briton, Publius. Nem emlékszel? A britonok újjáéledtek Stonehenge-nél, a
találkozásunk éjszakáján.
– Tehát úgy gondolod, egy kelta-briton keveredés szerencsés lenne?
Mosolya egy pillanat alatt eltűnt, helyére olyan kifejezés költözött, amiben már nyoma sem volt
komolytalanságnak.
– Igen, barátom, úgy gondolom. Jó lenne a fiataloknak, és jó lenne nekünk. Mindketten királyok
vagyunk a magunk módján, Publius. Te Britannicus örököse vagy, ha úgy tetszik, a szellemi örököse, a
királyságtól való római félelmed és Picus jövőbeli visszatérése ellenére. Esküszöm, sosem láttam
fejedelmibb férfiakat, mint ti ketten.
– Hízelegsz, Ullic. – Persze nem esett rosszul. – Erre nem számítottam tőled.
– Én senkinek nem hízelgek, barátom. Ez az igazság, sem több, sem kevesebb.
Egy ideig egyikünk sem beszélt, mindannyian a gondolatainkba merültünk. Végül Luceiia törte meg
a csendet azzal, hogy kezét gyengéden az enyémre helyezte.
– Beleegyezel, szerelmem? Úgy látom, nincs ellenedre a dolog, de még nem mondtál semmit.
Egyikükről a másikra nézetem.
– Van még bor?
– Rengeteg.
– Akkor tölts, hogy megpecsételhessük a megállapodásunkat, asszony! Ha már a keltákkal keverjük
a vérünket, akár le is ihatjuk magunkat!
Ullic hátravetett fejjel, örömmel és megkönnyebbülten nevetett, aztán talpra ugrott, és
mindkettőnket megölelt. Ittunk a gyermekeinkre és az ő gyermekeikre, akiknek a gyermekei majd
összekötik a népeinket jóval azután, hogy mi már nem leszünk.

XIX.
Stilicho kétéves britanniai hadjárata alatt szerencsére többször is találkozhattunk Picusszal annak
ellenére, hogy mindvégig nagyon heves és zűrzavaros harcok folytak. Ő árulta el, hogy Stilicho
erőinek fő problémája az elhelyezkedés volt, mivel jórészt tengerről érkező, fegyelmezetlen
ellenséggel harcoltak, és a szász betörések mögött nem létezett átfogó terv. Picus kitartott amellett,
hogy terv és ellenséges vezér híján nem beszélhetünk invázióról. Bár a támadások gyakoriak és
jelentősek voltak, a népes szász, hibern, skót, kaledóniai pikt és Gallia déli részéből érkező frank
csapatok figyelmeztetés nélkül csaptak le, így Stilicho seregei soha nem kezdeményezhettek, mindig
reagálniuk kellett. Ez egy újfajta háború volt; nem szilárd állásokkal rendelkező ellenséget kellett
legyőzni.
A két év folyamán Stilicho legjelentősebb fegyvere az új nehézlovasság volt. Már a hadjárat elején
nyilvánvalóvá vált, hogy a sereg gyorsasága és manőverezőképessége fejlesztésre és finomításra
szorul, de Stilicho ragyogó hadvezér volt, aki a legtöbbet tudta kicsikarni a rendelkezésére álló
eszközökből. Hónapokon belül hajószámra érkeztek a Szász-part erődjeibe a lovak – a legpompásabb
hátasok, amelyeket csak a birodalom területén fel lehetett lelni.
A fiatal Quintus Flaviust, Picus egyik legközelebbi barátját tábornokká nevezték ki, és az ő feladata
lett felügyelni a britanniai hadseregek tenyésztelepeit. Egyáltalán nem volt véletlen egybeesés, hogy
ahányszor ők ketten meglátogatták a kolóniát, Flavius egy pompás ménen lovagolt, és az állományunk
minden alkalommal gyarapodott egy pompás példánnyal.
398 augusztusának végén Picus kis létszámú fegyveres kísérettel érkezett meg hozzánk.
Gondoskodott a lovak elhelyezéséről, majd Caiust és engem behívott apja dolgozószobájába. Éreztük,
hogy valami fontos történt, de nem tudtuk, mi az, vagy mi módon hathat ránk. Picus mindent elmondott,
amint Gallo bort és mézes gabonasüteményt tett elénk az asztalra, és felszította a tüzet a
parázstartóban. Miután az ajtó becsukódott az öregember mögött, Picus kinyitotta az erszényét, és
átadott belőle egy összetekert pergament Caiusnak. A birodalmi pecsét jelezte, hogy fontos iratról van
szó.
– Olvasd fel hangosan, apám.
Caius feltörte a pecsétet, gyorsan átfutotta a pergament, majd megköszörülte a torkát és olvasni
kezdett:
– „Caius Britannicusnak, Róma proconsuljának, Flavius Stilichótól, a birodalmi hadseregek
főparancsnokától.
Ő császári felsége, Honorius, Róma császára nevében emlékeztetlek annak a megbízatásnak a
részleteire, melyet Britanniába érkezésem évében kaptál tőlem.
Most, hadjáratunk második évében úgy tűnik, hadseregeink visszaverték az inváziót, és
visszaállították a római erők hatalmát a provinciában. Ő császári felsége megparancsolta, hogy
vonjam vissza legióimat, és a birodalom más részein vessem be őket. Azonnal távozom, amint
meggyőződtem a britanniai katonai lépések megfelelő lezárásáról.
Picus Britannicus legatus a megbízottamként Britanniában marad lovasságával, amíg a
birodalomnak szüksége nem lesz rá máshol, vagy amíg fel nem állít egy saját igényeinek megfelelő
lovassági haderőt Britanniában, és úgy nem dönt, hogy átruházza a felelősséget helyettesének, és
önként visszatér parancsnokságom alá.
Ezen levél mellé, melyet Britannicus legatus juttat el hozzád, csatolok egy megbízólevelet, melyben
Honorius, nyugat császára nevében megerősítelek posztodon, mint a délnyugat-britanniai
szabadcsapatok legatus emeritusát. Ebben a minőségben a rendelkezésedre álló haderőt felhasználva
meg kell védened a mellékelt, saját kézjelemmel ellátott és Honorius pecsétjével lezárt térképen jelölt
területet.
Stilicho főparancsnok, Honorius császár nevében.”
Amikor befejezte az olvasást, mindketten Picusra néztünk.
– Mit jelent ez valójában? – kérdezte Caius. – Mármint azon kívül, ami nyilvánvaló. Stilicho
távozik, te pedig még itt leszel egy ideig. Meddig maradsz Britanniában?
 Picus mosolyogva vállat vont.
– Ki tudhatja, apám? Lehet, hogy jövő hónapban értem küldet, bár ezt kétlem. Szerintem ezúttal
hosszú ideig maradok. Stilichónak jelenleg három lovassági parancsnoka is van Britanniában, nem
számolva Flaviust. Én vagyok a rangidős, és azért hagy hátra, hogy megszervezzem a védelmet
Britanniában. Lehet, hogy komoly vállalkozás lesz.
– Lehet? – kérdezte élesen Caius. – Lehet? Nem vagy benne biztos?
Picus szégyenkezve csóválta a fejét.
– Hadd fogalmazzam át, ezúttal hamis szerénység nélkül. Nagy felelősség, Stilicho hatalmas
megtiszteltetésben részesített.
– Így már jobb.
Elkaptam Picus tekintetét, és halvány mosollyal az arcomon nyugtáztam, ahogy a lelkiismeretes apa
visszafogott kritikával illeti kedvenc fiát. Picus azonban ezt észre sem vette, elgondolkodva meredt a
tűzbe egy ideig, mielőtt újra megszólalt.
– Nem lesz könnyű állandó lovassági helyőrséget kiépíteni itt, vagy felállítani egy önellátó
parancsnokságot, amelyet nyugodt szívvel hátrahagyhatok. A reguláris hadsereg tisztjeiben túl sok az
ellenérzés.
– Hogyhogy? – Caius árgus szemmel figyelte fiát, miközben a fiatalember ismertette velünk a
problémát.
– Azt hiszem, irigykednek – mormolta végül, és ismét megvonta a vállát. – Miután Róma négyszáz
évig megszállva tartotta Britanniát, úgy látják, fennhatóságukat most elorozza tőlük egy elitista
hadsereg, amelyet ráadásul olyan tisztek vezetnek, akiknek a jó része még huszonöt éves sem múlt.
– A pokolba velük! – csattantam fel. – Ez mindig is így volt! A történelem összes nagyszerű
katonája felfegyverzett gyerek volt!
Rám nézett, és úgy éreztem, mintha csak egy arra repülő szúnyogról venne tudomást.
– Igen, de ők többnyire gyalog harcoltak, Varrus.
– Ez nem érv, fiam – szólt közbe Caius. – A négyszáz éves megszállás alatt a római katonai elmék
végre előhozakodtak valamivel, ami segíthet visszaállítani a római uralmat. A hadsereg tisztjei ezt
nem látják?
Picus feje megrándult, ezzel a befejezetlen mozdulattal jelezte, hogy apja érvelése nem győzte meg.
– Talán látják, apám, de ez nem jelenti azt, hogy tetszik is nekik.
– Igaz, de Stilicho akaratát el kell fogadniuk.
– Ebben nincs vita. – Picus felemelte a sisakját, és tunikája ujjával megtörölte a merev, skarlátszín,
lószőrből készült sisakdíszt. – Csakhogy az elfogadáshoz akarat is szükségeltetik. A változásokkal
szembeni ellenállás egy belső emberi hiba. Emlékszem, kölyökkoromban mindig azt mondtad, hogy az
igazi, maradandó változások csak lassan következnek be. A britanniai katonai parancsnokság torkán
gyökeres változtatásokat nyomtunk le alig két év alatt. A lovasságomnak nincsenek hagyományai,
nincs történelme, és te igazán tudhatod, mit jelent a római tiszti kar számára a hagyomány és a múlt.
Apja felé nyújtotta a sisakját, melynek homlokrészére nehéz fémből készült arcmaszkot erősítettek,
és úgy alakították ki, hogy a szélei az arccsonthoz lapuljanak, majd kiszélesedjenek. Egyértelműen a
lövedékek eltérítése volt a fő rendeltetése.
 – Vegyük például ezt. Ragaszkodtam hozzá, hogy az összes emberemnek legyen a sisakhoz kapcsolt
arcvédő maszkja. – Cai elvette a sisakot, gondosan megvizsgálta, többször is felnyitotta és lecsukta az
arcvédő lemezt.
– A gyorsaságunk miatt nagyon hamar az ellenséges íjászok hatótávolságába kerülünk, és az arcunk
védtelen marad. Ez egy új körülmény volt, és nagyon sok emberemet vesztettem el ilyesfajta
sérüléssel. A katonáim arca most már védve van, a büszkeségük viszont csorbát szenvedett a veterán
gyalogoskatonák és tisztek gúnyolódása miatt, akiknek soha nem volt szükségük hasonló védelemre.
Britannicus hosszú ideig gondolkodott a válaszon.
– Tudod, fiam – mondta végül –, most rámutattál valamire, amit nekem is el kell ismernem, és ki
kell hangsúlyoznom. Az öregség egyik előnye annak a lenyűgöző képességnek a fejlődése, hogy az
ember képes elfogadni, hogy tévedhet, és gyakran téved is legmélyebb meggyőződésében. Életem
során sok mindenben tévedtem, de az ellentmondás ott van, hogy akkor és ott mégis igazam volt. –
Elhallgatott, lenézett a levélre. – A változások korát éljük, olyan változásokét, amelyek
elképzelhetetlenek lettek volna ötven vagy száz évvel ezelőtt, amikor a világ egyenes úton haladt.
Manapság el kell fogadnunk az ilyen változásokat, és meg kell szoknunk őket… hirtelen, gyökeres
változásokat, az alkalmazkodást az új és váratlan körülményekhez. És amikor azt mondom, „nekünk”,
úgy értem, nekünk, telepeseknek a birodalom eme apró szegletében. A birodalom többi része nem tud,
és nem is fog alkalmazkodni, és ezért vannak megszámlálva a napjai. Ezért vagyunk mi itt. A te
lovasságod egy ilyen alkalmazkodás a változó körülményekhez. Ha a parancsnokság tunyasága, a
sekélyes katonai gondolkodás nem fogadja el ennek szükségességét, az tragédia.
Közben töltöttem bort, megízleltem a mézes süteményt, és most tele szájjal szóltam közbe.
– Talán tragédia, de egyáltalán nem szokatlan. – Mindkettejüknek adtam egy-egy kupa bort. Caius
belekortyolt, csak azután válaszolt.
– Nem, Varrus, egyáltalán nem szokatlan. Mi eltökéltük, hogy alkalmazkodni fogunk, és így életben
maradunk. A lányod és az ifjú Uric Pendragon házassága jövő tavasszal hivatalosan is összeköti a két
népet, és ennek a köteléknek a gyümölcse egy új kezdetet jelent Britannia szigetének történelmében.
Az unokáid egy új vérvonalat fognak képviselni, Publius.
– Nem gyakran vitatkozom veled, Cai – ellenkeztem –, de azt hiszem, ezúttal túlzol egy kicsit. A
rómaiak azóta házasodnak briton nőkkel, mióta itt vannak Britanniában.
Bár láthatóan egyetértett azzal, amit mondok, mégis elutasítóan csóválta a fejét.
– Ez így van, barátom, mindannyian tudjuk. De ilyen szinten még soha nem került rá sor. Ez egy
hatalmas jelentőségű lépés, nem látod?
– Nem, Caius. Miféle „szintről” beszélsz?
– A legmagasabbról.
– Az Úr nevére, mi a különbség? Két fiatal ember, akiket a szüleik összeadnak. Nem különböznek
semmiben a többi fiataltól, akikkel ugyanez történt, ugyanígy.
– Publius Varrus! – Türelmetlenül rázta a fejét, és ingerült kifejezés költözött az arcára. – Hát nem
látod, mi történik? Tudtommal nincs a családomban kelta vér, és a tiédben sincs. Igaz?
Megráztam a fejem, és grimasszal jeleztem, hogy ez a téma teljességgel közömbös számomra.
– Amennyire tudom, nincs, bár nem néztem utána.
Ennyivel megelégedett.
 – Erről van szó! Britanniában születtünk, de a vérünk tiszta római. Makulátlan római vér, Publius.
Köztársasági vér. Ullic barátunk pedig hallatlanul büszke rá, hogy a vére nem szennyeződött be holmi
római tisztátalansággal. Ő királyi családból származik, Varrus. Hamisítatlan kelta. A népe
évszázadokig uralkodott itt, már jóval azelőtt, hogy Caesar hatalomra került. És mégis azt mondod,
nem látod, mit jelent ez?
– Amikor a lányod feleségül megy Ullic fiához, az egy új vérvonal kezdetét jelenti… ugyanez hozza
izgalomba Victorexet is a lovak tenyésztésénél. És most a fajtákról beszélünk, ezt ne feledd el! Egy új
emberfajtát hozunk létre, amikor Veronica tiszta római vérét keverjük Uric tiszta kelta vérével.
Felejtsd el a többieket, az egyszerű fajkeveredés! A római legionáriusok már évszázadok óta nem
tiszta rómaiak. A birodalom kevert faja… talán rómaivá tették őket, de soha nem voltak valódi
rómaiak. – Fiához fordult, aki ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett, mint én. – Picus, ne mondd,
hogy te sem látod ennek a jelentőségét!
Picus elképedve csóválta a fejét.
– Nem, apám. Igazából egyáltalán nem gondoltam rá, ebből a nézőpontból pedig különösen nem.
– Akkor most gondolj! És mostantól mindig gondolj! A frigyből születő unokatestvéreid egy egyedi
származású, nemes ház alapítói lesznek!
Picus ajka felfelé görbült.
– Nos, feltételezem, hogy így is meg lehet fogalmazni.
– Ne feltételezz! Ez így lesz! – Caius újra rám nézett, és felemelte a kupáját. – Most pedig igyunk a
még meg sem születettekre! Veronica és Uric fiaira, a kolónia és az egész vidék jövőbeli uralkodóira,
mert olyan hatalmat, örökséget és szabadságot adunk a kezükbe, amilyet ember már évszázadok óta
nem látott! Az utódainkra!
Pompás és felkavaró tószt volt, elégedetten ittunk rá, bár magamban még mindig a fejemet
csóváltam saját vakságomon. Caius Britannicus időnként tett róla, hogy tökéletesen félkegyelműnek
érezzem magam.
– Miért állunk még mindig, mint a munkakerülők az utcasarkon? – kérdezte végül Caius. –
Foglaljunk helyet, és élvezzük a tüzet. Van valami ma a levegőben, amitől fokozottan érzem az éveim
számát. – Leült a tűz mellé, és mi is közelebb húztunk két széket.
– Beszéljünk a stratégiáról – mondta Caius, miután elhelyezkedtünk. – Valóban sikerült visszaverni
az inváziót?
– Igen – bólintott Picus. – Úgy hisszük, legalábbis minden jel erre utal. A rajtaütésekről szóló
jelentések az utóbbi hónapokban megfogyatkoztak.
– Mennyire észrevehetően? – kérdeztem.
– Nagyon. Az utolsó két hétben egyetlen támadás sem volt. Előtte mindössze három, három hét alatt.
Az előző három hónapban csupán tizenkettő, és ebből hat az első hónapban volt.
– Ez még mindig rengeteg – csóválta a fejét Caius. – Szerinted ez valóban jelentős mértékű
visszaesés?
Picus előrehajolt, és tenyerét néhány pillanatig melengette az izzó faszén körül, mielőtt válaszolt.
– Igen, apám, szerintem az. Határozottan mondhatom. Múlt évben ugyanebben az időszakban több
mint negyven rajtaütés történt. Ez minden nyelven jelentős különbségnek számít.
– Igen, talán igazad van. – Britannicus hosszú szünet után szólalt meg újra. – Hogyan fejlődött a
taktikátok itt, Britanniában?
– Nem értem pontosan, mire gondolsz, apám. Milyen szempontból?
– Milyen fejlődés történt az utóbbi két évben? Mit tanultatok? Mit tettetek? Milyen
kezdeményezések voltak?
– Rengeteg – mosolyodott el Picus. – Mindhárom tekintetben, apám. Talán az első dolog, amit
megtanultunk, az volt, hogy egy olyan ellenséggel szemben, amelyiknek a támadásait nem lehet előre
kiszámítani, nem működnek a hadviselés megszokott szabályai. Nem is, ezt inkább másként
fogalmazom meg. – Beszéde lelassult, ahogy megpróbált pontosabban fogalmazni. – Nem
reménykedhetünk benne, hogy az elfogadott, hagyományos módszereket és eljárásokat alkalmazva
felvehetjük velük a harcot. Azok ugyanis nem működnek. – Elhallgatott, hosszan ivott, mielőtt
folytatta. – Már a hadjárat elején el kellett fogadnunk, hogy ilyen fajtájú ellenséges betörésekkel
szemben soha nem reagálhatunk elég korán ahhoz, hogy megelőzzük a bajt. Új taktikát kellett
kidolgoznunk az új körülményekhez, ezért ötfelé osztottuk a lovasságot, öt helyi központi táborral: egy
volt Eboracumban, egy Glevumban, egy Verulamiumban, egy Dubrisban és egy Noviomagusban. Ezek
a táborok alkották a kerék tengelyét, és gyalogsági őrposztokból álló vonalakat hoztunk létre,
jelzőtüzekkel. Amint a vonalak létrejöttek, a rajtaütések híre gyorsan eljutott a központi táborba. Néha
az ősi módszerek a legjobbak. Egyszerűen saját igényeinkhez igazítottuk a jelzőtüzeket, és a
szokásosnál jóval többel alkalmaztunk belőlük. A tüzekkel együtt váltóállomásokat is telepítettünk
ugyanazokon a vonalakon, teljes legénységgel és friss lovakkal. Csapatainkat önellátó egységekre
osztottuk, mindegyikben egy centurióval, két decurióval és negyven lovassal. Úgy gondolkodtunk,
hogy egy hosszúhajóban harminc-ötven ember fér el. Két hajó ennek a dupláját hordozhatja, és így
tovább. Számításaink szerint egy századnyi fegyelmezett lovasság legyűr kéthajónyi fosztogatót, ezért
minden állomáson nyolcvannyolc lovat tartottunk állandó készenlétben.
– Mindegyik állomás ötös jelzőtűzcsoportok létrehozásáért és őrzéséért felelt, melyeket egy
vonalban állítottak fel, egymástól olyan távolságra, hogy ne okozzanak zűrzavart. Egy tűz egy hajót
jelentett, négy tűz több mint három hajót, ami már nagyszabású rajtaütésnek számított. Ha mind az öt
tüzet meggyújtották, akkor tudtuk, hogy több mint hat hajó jön, vagyis egy inváziós flotta. A rendszer
nagyon jól működött, az egész taktikánkat arra az előnyre alapoztuk, amit egy dupla század
nehézfegyverzetű, fegyelmezett lovas katona jelentett, kétszer annyi gyalogossal megtámogatva.
Például amikor négy tüzet gyújtottak, három század indult visszaverni a támadást. Kettő olyan
sebességgel haladt, hogy a szárazföldön érje el az ellenséget, és megakadályozza a visszavonulását a
hajókhoz, míg a harmadik jóval lassabban nyomult előre, egy erőltetett menetben vonuló gyalogsági
cohorssal együtt.
– Jól hangzik – bólintott Caius. – Bevált a módszer?
– Ahogy reméltük. Kezdetben az volt a leggyengébb pontunk, hogy nem rendelkeztünk elegendő jó
lóval. Egy ilyen terv végrehajtásához rengeteg hátasra van szükség. Először minden területen csak
feleakkora erővel őrködtünk, mert nem tehettünk mást. Nem hagyhattunk figyelmen kívül bizonyos
területeket mások kedvéért, mivel nem tudhattuk, hol zajlik a következő partraszállás. A jelzőtüzek
viszont sebesen vitték a hírt, és mindig villámgyorsan reagáltunk. Ahogy a módszerünk kezdte igazolni
a várakozásainkat, Stilicho minden követ megmozgatott, hogy még több lovat kapjunk. Mindig azzal
tréfálkozott, hogy megfosztja a birodalmat az összes lótól, csak hogy etethesse Britannia népét, és
voltak időszakok, amikor úgy tűnt, nagyon is igaza van. Mintha minden második érkező római gálya
lovakkal lett volna tele.
 – Lenyűgöző – mondtam. – Az érkezésed után mennyi idővel vezettétek be ezt a rendszert?
– Hónapok alatt. Amint belefáradtunk, hogy mindig későn értünk a helyszínre, amikor már
megtörtént a kár, a fosztogatók pedig távoztak.
– Gyakran történt ilyen?
– A „mindig” valamivel közelebb áll az igazsághoz.
– Értem. És mióta átálltatok az új taktikára, minden megváltozott? Kinek az ötlete volt a területi
táborok felállítása?
– Senkié és mindenkié – ingatta a fejét. – Az ötlet egy tiszti gyűlésen merült fel. Megemlítettem,
hogy szétoszthatnánk az erőinket a nagyobb mozgékonyság érdekében, és innen forrta ki magát az
elképzelés. Mire véget ért a gyűlés, lefektettük a terv alapjait, és elkezdtük áttanulmányozni az ellátási
igényeket. Onnan már csak idő kérdése volt, hogy az egységeket elhelyezzük, és készen álljanak az
indulásra a jelzőtüzek meggyulladásakor. Amint a csapatokat szétosztottuk, csak feszesebbé kellett
tenni a folyamatot, tanulni a hibáinkból, és alkalmazkodni a változó körülményekhez.
Felállt, nagyot nyújtózkodott.
– Hogy ez mit jelent pontosan, arra is tudok példát mondani. Az egyik legelső dolog, amit
megtanultunk, az volt, hogy amikor csupán egyetlen hajó vett részt a rajtaütésben, akkor az ellenség
szinte mindig eltűnt, mire megérkeztünk, akármilyen gyorsan is reagáltunk. Lecsaptak, összeszedték a
zsákmányt, és már távoztak is. Ha azonban két vagy több hajóval érkeztek, jelentős mértékben
lelassultak. Nem tudjuk, hogy ez miért volt így, de valószínűleg a martalócok nagy létszáma miatt. Úgy
tűnt, sokkal magabiztosabbak voltak és bemerészkedtek a szárazföld belsejébe. Természetesen kétszer
annyi ember esetén kétszer annyi zsákmány is kellett, hogy ugyanolyan sikeresnek mondhassák
magukat. A lényeg, hogy gyorsan kialakult egy mintázat, és annak alapján arra a megállapításra
jutottunk, hogy egyetlen hajó ellen nem éri meg kiküldeni a csapatokat.
– Tudom, vannak emberek, akik szerint ez érzéketlen döntés, de csak így határozhattunk, csak ennek
volt értelme. Amikor a legsűrűbbek voltak a rajtaütések, az első év nyarának elején négy alkalommal
történt meg, hogy nem volt elég emberünk lecsapni néhány nagyobb fosztogató csapatra, mert az
egységeket elküldtük a kisebb rajtaütésekhez, és a katonáink a négy alkalomból egyszer sem
találkoztak az ellenséggel. Visszahúzódtak a tengerre, mielőtt a mieink egyáltalán a közelbe érhettek
volna. A továbbiakban az volt az utasítás, hogy jelezzék az egyhajós támadásokat, de csak a két vagy
több hajóval végrehajtott ellenséges rajtaütésekre reagáljanak.
– Ennek van értelme – bólintottam. – Ha igaz, amit mondasz, márpedig én egyetlen szavadban sem
kételkedem, akkor a parti falvakban és gazdaságokban élő embereken, akik ezeknek a rajtaütéseknek
az áldozatai voltak, egyébként sem lehetett volna segíteni.
– Pontosan. Ám két év múltán érdekes dolog történt. Tudtok róla, hogy Dél-Britannia partja mentén
jelenleg egy szinte teljesen lakatlan, tíz-tizenkét, de néha tizenöt mérföldes sáv húzódik?
– Nem – csóváltam a fejem. – Úgy érted, az emberek elvándoroltak?
– Igen, a legtöbben beljebb költöztek. Néhányan maradtak, ők túlságosan makacsak voltak ahhoz,
hogy otthagyják az otthonukat és a megélhetésüket… többnyire halász emberek. De a többség, a
földművesek és a gazdaságok dolgozói mindent hátrahagytak, és beköltöztek a biztonságba.
– Hogyan hatott ez a fosztogatókra és a módszereikre? – Britannicus árgus szemmel figyelte a fiát,
szemöldökei között apró ránc jelent meg.
 – Egyelőre túl korai lenne bármit biztosan mondani, de meg vagyunk győződve róla, hogy kedvező
hatással van a rajtaütések számára és természetére. Az egyhajós fosztogatások mostanra szinte
teljesen megszűntek. Nagy bátorság kell hozzá, hogy harminc-egynéhány ember behatoljon a
szárazföld belsejébe abban a reményben, hogy talál egy falut, és még ki is tudják fosztani, mielőtt a
katonáink odaérnek. Túlságosan messzire kellene távolodniuk a hajójuktól.
– De azt mondtad, nem reagáltok az egyhajós rajtaütésekre.
– Most már fogunk, mert tudjuk, hogy az ellenségnek harminc mérföldet kell gyalogolnia. De mint
mondtam, ezek a támadások megszűntek.
– Vagyis nagyobb fosztogató csapatok jönnek?
– Igen, és jóval kevesebb.
– Ha a rajtaütések ezt a mintázatot követik, milyen fejleményt jósolsz a jövőre nézve?
Picus rávigyorgott szigorú arcú apjára.
– Abban reménykedünk, hogy egyszer mind partra szállnak, és végképp elsöpörhetjük őket, de ez
csak álom. Ha folytatódik ez a tendencia, ami most még csak feltételezett tendencia, és majd az idő
dönti el, hogy valós-e vagy sem… tehát ha folytatódik, akkor jövő évben nagyobb létszámú, sokkal
módszeresebben dolgozó csapatokra számíthatunk.
– És hogyan hat ez a lovasságod taktikájára?
– Sehogy, legalábbis nem számottevően, mert már felkészültünk rá. Készen állnak a tervek az
összeköttetési vonalak megszilárdítására. Egyszerűen csak megerősítjük a tartalékainkat, és még
nagyobb erővel fogunk kivonulni.
– Nyilvánvalóan úgy gondolod, ez fog történni. – Cai hangsúlya inkább kérdő volt, mint kijelentő.
– Nem, én csak remélem, hogy ez fog történni. Éppen most vetettem el, mint álmot, de az
kétségtelen, hogy minél nagyobb flottával és emberrel jönnek, annál nagyobb az előnyünk. Csak
egyszer gyűljenek össze egy helyen, és úgy összezúzom őket, hogy soha nem térnek magukhoz.
– Hm. – Caius mintha kételkedett volna. – Még ha csak álom is, elegendő erővel rendelkezel
hozzá?
– Igen, ráadásul a gyorsaság és a nyers erő is az én oldalamon van. Te is tudod, apám, mennyire
vadak ezek az emberek. A fegyelemnek, szervezettségnek még a leghalványabb jelét sem mutatják.
Önálló egységként tevékenykednek, minden hajó legénysége csak saját magának van elkötelezve. Ha
több hajó egyszerre száll partra, vademberek félelmetes seregét kapjuk, de ez csak csőcselék.
Amennyiben ezt teszik, könnyedén megsemmisíthetném őket, de büszkeségükben és arroganciájukban
ezt nem hajlandóak elismerni. – Csapott egyet az arca előtt, mintha egy legyet próbálna elkapni, és
ökölbe szorította a kezét. – Csupán egyetlen esélyt kapjak, hogy nagy számban lecsaphassak rájuk a
szárazföldön! Nem kell egy egész hadsereg, csak egy jó nagy tömeg, amelyen rendesen rajtaüthetek!
Apja beszívta a levegőt összezárt fogai között.
– És hogyan látod a mi szerepünket itt a kolónián, most, hogy én lettem délnyugat-britannia
szabadcsapatainak legatus emeritusa? Mellesleg még mindig nem adtad át a hivatalos megbízatást.
Vagy szándékosan tartod vissza?
– Ó, bocsáss meg! Tessék! – Picus előhúzott egy másik tekercset, jóval nagyobbat, mint az előző.
Apja elvette, feltörte a pecsétet, és gyorsan átfutotta, mielőtt továbbadta nekem. Egyértelmű és pontos
utasítás volt, Stilicho aláírásával és pecsétjével, valamint Honorius császári pecsétjével. Gondosan
átolvastam, majd visszaadtam.
– Szólíthatlak újra tábornoknak? – kérdeztem.
– Újra? Hiszen sosem hagytál fel vele. – Caius a fiára nézett. – Nem válaszoltál a kérdésemre,
Picus.
– Miféle kérdésre, apám? Olvastad a parancsot, különleges helyzetben vagy. Birodalmi pecsét alatt
kaptál teljes önállóságot. Nem mondhatom meg, mit tegyél, és senki más sem.
– De ha megkérlek, adhatsz tanácsokat.
Picus mosolyogva bólintott.
– Ez igaz.
– Nos, éppen az imént kértem. Hogyan látod a mi szerepünket?
– Ha nincs ellenedre, apám, szeretném, ha komoly előrelépések történnének. Hány lovatok van?
– Kiképzett lovassági hátasokra gondolsz? – Picus bólintott, Caius pedig megcsóválta a fejét. –
Nem tudom pontosan. Victorex biztosan tudja, de szerintem körülbelül százötven lehet, esetleg
százhetvenöt. Nem több.
– Hm, az nem elég. – Picus a gondolataiba merült, hüvelykujja körmével a fogát pöckölgette. –
Adok most még százat, és hat-tizenkét hónap múlva még egyszer ugyanennyit.
– Az Úrra, meg tudod tenni? – Újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe. – És hogy számolsz el a
feljebbvalóid felé?
Kisfiús mosollyal nézett rám.
– Miféle feljebbvalók, nagybácsi? Stilicho távozása után egy sem marad Britanniában. Nem, ez így
nem teljesen igaz. Marcus Tella, a dél-britanniai provincia főparancsnoka névleg a felettesem, de
Stilicho részletesen elmagyarázta neki, hogy valójában mekkora halalommal rendelkezik fölöttem.
Rendszeresen továbbítja a jelentéseimet Stilichónak, segít megerősíteni a parancsnokságomat, és nem
engedi, hogy bárki is beleszóljon a munkámba, de ezeken kívül hagyja, hogy azt tegyek, amit akarok.
Nekem nem kell senkinek megindokolnom semmit. Úgy döntöttem, ellátlak titeket a szükséges lóval,
hogy segíthessetek a feladatom elvégzésében. Ha az embereitek elég jó lovasok, járőrözhetnek a
területen, illetve őrposztokat és lovassági állomásokat építhetnek ki az egész partvidéken, melyet
Stilicho rátok bízott.
– Észak vagy dél felé?
– Egy idő után mindkét irányban, de jelenleg észak a fontosabb, hogy őrizni tudjátok a Glevumba
vezető folyó torkolatát, és mentesítsétek az ottani embereimet, akik így át tudnak menni délkeletre. És
ezzel meg is van a szükséges indoklás, amennyiben valakinek szüksége lenne rá.
Britannicus talpra ugrott és összecsapta a tenyerét.
– Kiváló! Legyen így, együtt fogunk működni! – A tapsra kinyílt az ajtó, és Gallo lépett be a
helyiségbe. – Gallo, Picus tábornok szobája készen áll?
– Természetesen, uram. – Az öregember hangjában csupán enyhe rosszallás érződött.
– Rendben, nagyszerű. Mikor lesz kész a vacsora?
– Amikor akarod, uram. A hölgyek már várnak.
– Akkor mi is végeztünk. Publius, Picus, menjünk enni. A nagynénéd örülni fog neked, kölyök.
 – Remélem, és én is örülök, hogy láthatom. Hónapok óta nem jártam itthon.
Elindultunk az étkező felé, miközben Picus arról érdeklődött, hogyan oldjuk meg az embereink
felfegyverzésének problémáját.
– Tettünk bizonyos előrelépéseket – feleltem –, de semmi átütőt nem sikerült elérni. A forradalmi
áttörés egyelőre várat magára. Ha holnap még itt vagy, megmutatom, mire jutottunk. Itt leszel?
Vigyorogva beletúrt rövidre nyírt hajába.
– Itt. Dolgos hetek állnak mögöttem, rám fér egy kis pihenés. Holnapután hajnalban indulok vissza.
– Rendben. – A vállára csaptam. – Most már ne beszéljünk háborúról és fegyverekről. A
nagynénéd és az unokahúgod belemerültek a jövő tavaszra tervezett esküvő előkészületeibe. Mióta
Veronica „nővé vált”, ahogy ő mondja, az anyjával összeesküvést szőttek, hogy megszelídítsék a ház
férfitagjait. Nagyon határozottan támogatják, hogy az asztal mellett ne beszéljünk munkáról. Apáddal
úgy döntöttünk, legalább az esküvőig a kedvükre teszünk. Mostanában általános témákról
cseverészünk az asztalnál, ami valójában azt jelenti, hogy végighallgatjuk a nász tervezésének
legújabb fejleményeit.
Harsányan nevetett.
– Úgy tűnik, nagyszabású ünnepség készülődik.
– Nézőpont kérdése – felelte az apja. – Valóban az lesz, és nem nagyon bánom. Ne feledd el, amit
mondtam korábban ennek a frigynek a valódi jelentőségéről. Minél emlékezetesebbé tesszük, annál
jobban szolgálja a céljainkat.
– Úgy érted, mindez csak politika? Két dinasztia egybekelése? – tréfálkozott Picus.
– Igen, pontosan úgy. A fiatalok persze kedvelik egymást, ami kellemes adalék, de ez a házasság
mindenekelőtt politikai jellegű. Ha én terveztem volna meg, akkor sem találok jobb párosítást, de mint
kiderült, nem kellett közreműködnöm. Varrus és Ullic megegyeztek egymás közt, miközben Varrusnak
fogalma sem volt az egész dolog jelentőségéről. Ullic persze pontosan tudta, mit tesz.
Közbevágtam.
– Egyébként mi van Senecával? Még mindig Britanniában szolgál?
Picus vakkantva felnevetett.
– Ó, igen, még itt van. Ő az északi parancsnokom, és állandóan rajta tartom a szemem. Ezt tudja is,
ezért nagyon vigyáz, hogy tiszta maradjon a keze.
– Mi lesz, ha Stilicho elmegy? Számítasz valami problémára miatta?
– Mármint Senecától? Egyedül azzal okozhatna problémát, ha fellázadna, de ha megpróbálkozik
vele, keresztre feszíttetem, amivel tisztában van. Nem, nem fog gondot okozni. A birodalmi rendelet
értelmében még két évet kell szolgálnia. Ha lejár az ideje, esetleg megpróbálhat keresztbe tenni
nekem, de ez a kilátás nem rémít meg igazán.
Megérkeztünk az étkező ajtajához, és Britannicus az ajka elé tette az ujját.
– Csst! – Jobb szemöldöke jellegzetes módon megemelkedett, és Picusszal még akkor is
vigyorogtunk, amikor bevezetett minket a hölgyek társaságába.

XX.
 Aznap éjjel rosszul aludtam, és már jóval azelőtt fent voltam, hogy keleten feltűntek volna a hajnal
első fényei. Meglepetten tapasztaltam, hogy Picus még nálam is előbb ébredt, és már hozzá is látott a
reggelihez. Együtt ettünk, aztán beszélgettünk egy darabig, és végül azt javasolta, lovagoljunk ki.
Örömmel beleegyeztem, és tréfásan megjegyeztem, hogy siessünk, mielőtt Luceiia felkel, és talál
nekem valami munkát. Nemsokára már a lovon ültünk, és a villa mögött elterülő síkság felé tartottunk,
ahol nekieresztettük a lovakat, és addig vágtáztunk, amíg alaposan el nem fáradtak. Az én lovam,
Germanicus négytenyérnyivel alacsonyabb volt Picus hatalmas, fekete ménjénél, mégis ő volt a
legnagyobb állat az istállónkban. Éppen elismerően szemléltem a fekete hátast, amikor Picus
megzavarta a gondolataimat.
– Luceiia nagynéni valóban megakadályozta volna, hogy kilovagolj?
Elképedve néztem rá.
– Dehogy, csak tréfáltam! Eszébe sem jutna ilyesmi. Miért kérded… túlságosan hihetőnek hangzott?
Zavartan ráncolta a homlokát.
– Nem is tudom. A nők rejtélyesek számomra. Sosem érzem magam felszabadultnak a
társaságukban, nem tudom, mit tegyek vagy mit gondoljak. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is
megházasodjak.
Elvigyorodtam.
– Isten hozott a férfiak világában! Ha már megházasodtál, és csendes, békés életet akarsz
magadnak, meg fogsz tanulni látszólag úgy gondolkodni és cselekedni, ahogy elvárják tőled. Cserébe
hosszasan panaszkodhatsz majd arról, amennyire nehéz ilyen áldottnak és szerencsésnek lenni…
persze ez is csak tréfa!
Kiérdemeltem egy bizonytalan, nem túl meggyőző mosolyt.
Addigra több mint három mérföldnyire eltávolodtunk a villától, és felfelé kaptattunk az egyik
dombtetőre, ahol szívesen töltöttem az időt magamban vagy Luceiia társaságában.
– Kanyarodjunk balra, arra! – mutattam, Picus pedig kérdés nélkül engedelmeskedett.
Felkapaszkodtunk a domb gerincére, és megálltunk egy erdős mélyedésnél, amely alulról teljesen
láthatatlan volt.
– Majd én megyek előre, már jártam itt.
Egy alig látható ösvényen bevezettem Picust a bokrok közé. Ahogy ereszkedtünk, a bokrok mind
magasabbak és sűrűbbek lettek körülöttünk, ágaikkal végigsimítottak minket, miközben a domb közepe
felé tartottunk. Germanicus jobbra fordult, és hirtelen egy apró mélyedésben találtuk magunkat, egy
természetes amfiteátrumban, melyet három oldalról sziklafal határolt, a negyedikről pedig sűrű
növényzet – innen érkeztünk mi is. Az egész hely alig lehetett szélesebb ötven lépésnél. Pontosan az
ösvénnyel szemben mély tavat táplált a mohos sziklákon lecsorgó, halkan csobogó vízfolyás. A víz az
utolsó három lábon szabadon zuhant egy kiugró sziklapadra, amely szivárványszínben csillogott a
verőfényes napsütésben. Tőlünk jobbra mohaszőnyeg terült el, legalább olyan hívogatóan, mint egy
párnázott fekhely.
– Hogy találtál rá erre a helyre, Varrus nagybácsi?
– Véletlenül. Tetszik?
– Mindig is tetszett. Az enyém volt. – Döbbent arcom láttán szélesen elmosolyodott. – Itt nőttem fel.
Itt lett az enyém az első lány, azon a mohaágyon. Aztán még több is.
 Meglepetten vontam fel a szemöldököm.
– Valóban? És én még azt gondoltam, hogy ez a hely szűz, rólad nem is beszélve!
Öblös hangon felnevetett.
– Tizenhat éves voltam! Ne feledd, katona akartam lenni, nem pap.
– Nos, akkor újra légy üdvözölve itthon. Pihenjünk le.
Leszálltunk a lóról, és leheveredtünk a fűre. Picus úgy nézett körül, mintha keresne valamit az apró
tó partján.
– Mit keresel?
– Hamut, de nem látok. Mintha senki nem járt volna itt évek óta.
– Nem is járt, kivéve engem és a családomat. Miért keresel hamut?
Meglepetten nézett rám.
– Sosem horgásztál itt?
Most rajtam volt a meglepődés sora.
– Horgászni? Nem, soha. Miért tettem volna? Pihenni jöttem ide, nem enni.
– Ó, Varrus nagybácsi! – Gúnyosan csóválta a fejét. – Életed egyik legnagyobb élményét hagytad
ki. Amikor kölyök voltam, néha egész napokat töltöttem itt. Elhoztam a legiós bőrsátramat, és itt
vertem fel, ahol most ülünk. Velem volt az íjam és a parittyám, néhány horgászhorog és zsinór,
kenyér, só és tűzszerszám. Teljesen önellátó voltam. Itt helyben fogtam ki az ételem, és saját tüzemen
sütöttem meg.
– Milyen halat?
– Pisztrángot. Zamatos, gyönyörű pisztrángot.
– Nehéz megfogni őket?
– Néha, de nem lehetetlen.
– Valóban? Mit fogtál még? A hal elég egyhangú tud lenni.
Picus lemondóan csóválta a fejét, és ujjait a tarkója mögött összefonva hátradőlt a fűben.
– De nem a pisztráng, Varrus nagybácsi! A pisztráng soha nem unalmas. Időnként nyulat is lőttem,
vagy fácánt, esetleg kacsát. De főként nyulat.
– Hogy lőtted le őket? Íjjal vagy parittyával?
– Attól függ, milyen messze voltak. Nyílvessző vagy kő, a távolságtól függően.
– Elhibáztad valaha?
– Kezdetben majdnem mindig. – Nevetve ült fel. – De az éhség csodákat tud tenni a célzással.
Én is ledőltem a fűre.
– Engem a lovam hozott ide egyszer. Úgy tűnt, tudja, hová akar menni, ezért hagytam, és kellemes
meglepetés ért.
– Szürke ló volt? Öreg?
– Igen. A tiéd volt?
Mosolyogva bólintott.
 – Gyakran jöttünk ide együtt. Cupidónak hívták. Ostoba név egy lónak. Már biztosan nem él.
– Öt vagy hat éve pusztult el, télen. Emlékszem rá, mert egy reggel kimúlva találtam az istállóban.
Sajnálkozva felmordult.
– Már kölyökkoromban is öreg ló volt. Nagy kár, hogy a lovaknak is meg kell halniuk. Ha a
természetüket nézzük, gyakran többet érnek az embereknél.
– Néha én is így látom. – A hátasa felé biccentettem, amely a közelben ropogtatta a füvet. – Remek
állat. Észrevettem, hogy az összes emberednek kiváló lova van. Ezek honnan származnak? Jó négy
tenyérrel nagyobb az enyémnél, pedig az is nagynak számít.
Szakértő szemmel szemügyre vette Germanicust, aztán a saját lovát.
– Galliából származik, jó vérvonalból… azt is mondhatnám, kiválóból. A gallok nagy lovakat
tenyésztenek, germán fajtát. A földeken használják igavonóként. Nem hiszem, hogy van a világon
nagyobb náluk. Bozontos óriások hosszú, durva, szinte kifésülhetetlen sörénnyel, de hihetetlenül
erősek, és meglepően szelídek ahhoz képest, hogy vadon szaladgálnak az erdőben. Most már a
birodalom egész területén tenyésztjük őket. – Elhallgatott, láthatóan eszébe jutott valami. – Pontosan
mikor kezdtétek a tenyésztést a kolónián?
Felültem.
– Pontosan? Nem emlékszem, de úgy tíz éve lehetett. Az ötlet természetesen apádtól származott.
Beszélgettünk a hadrianopolisi mészárlásról, Alexandrosz lovas barátairól, és természetesen a szász
fosztogatókról. Apád úgy vélte, érdemes lenne kiképezni embereket nehézlovassági taktikára is, nem
csupán lovas íjásznak. Mint látod, bevált.
Velünk szemben örvös galamb robbant ki a fák közül, valami felzavarhatta. Felnéztem az égre.
– Úgy tűnik, ma távol marad az eső. Ideje lenne visszamenni a villába, már késő délelőttre jár.
Jó egy órával később összegyűltünk a kovácsműhelyben, hogy megvizsgáljuk legújabb
fejlesztéseinket a fegyverzet területén. Picus kézbe vette Equus legelső kísérletét, megsuhintotta,
kipróbálta a súlyát és a súlyelosztását, ám ekkor észrevett néhány rozsdafoltot a pengén, és felhívta rá
a figyelmem.
– Ez meglehetősen szokatlan, Varrus nagybácsi. Egy rozsdás penge itt, a fémes tökéletesség
templomában?
– Equust hibáztasd – morogtam. – Rá sem tud nézni, nemhogy még jó állapotban is tartsa.
– Nem kedveli? Ezt? Az Úr nevére, miért nem?
– Nem tudom, kölyök. Az ő műve, kérdezd őt. Már akkor sem tetszett neki, mielőtt befejezte, és
azóta sem készített semmi hasonlót.
– Pedig ez csodálatos fegyver! Nézd csak meg, mennyire sokoldalú… egyszerre lehet vele vágni és
szúrni! A hosszú penge… még sosem láttam hasonlót. Varrus nagybácsi, ez működik!
– Ezt mondd el Equusnak. Szerinte katasztrófa.
– De miért? Nehéz, ám rendelkezik valamivel, amivel a többi dárda nem. A nyél erős, talán egy
kicsit túl hosszú. Ha egy kicsit rövidebb volna, és az ember szabadon mozgathatná át a melle előtt,
egyenesen tökéletes volna. Egy lovas bármikor kezet válthatna, minden nehézség nélkül. Nekem
tetszik! – Equushoz fordult. – Equus, szerintem az ötlet nagyszerű, ezen a vonalon kellene
továbbhaladnod!
 – Ne beszélj bolondságokat! – morogta Equus. – Azért gondoltam meg magam, mert láttam, milyen
ostoba ötlet. Hogy rakosgathatná egy lovas a dárdáját egyik kezéből a másikba? Mihez kezd addig a
pajzsával? Ráakasztja az orrára?
Picust azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. Lassan mozgatta a maga elé tartott fegyvert,
figyelte a fény játékát a pengén.
– Equus, ha nekem lenne valami hasonló, ugyanilyen súlyelosztással, amit mindkét kézzel lehetne
használni, erős lenne a kísértés, hogy eldobjam a pajzsom!
– Bah! – horkantotta undorodva Equus. – És mit érnél vele? Az első lándzsás felnyársalna, mint
valami nyulat.
– Nem hiszem, és ezt komolyan mondom. Nehezebb mellvértet vennék, és az, hogy meg tudnám
lendíteni a fegyvert, ellensúlyozná a pajzs hiányát. Apám, te mit gondolsz? – Beszéd közben támadást
mímelt, előredöfött a fegyverrel, hatalmas, izmos karjában szinte nevetségesen könnyűnek tűnt a
dárda.
Britannicus tekintete végigfutott Picus kinyújtott karján, majd a hét láb hosszú dárdán.
– Fogalmam sincs, fiam. Azt hiszem, beválhat. Mennyit vágnál le a nyélből?
– Körülbelül a felét.
– Ti mindketten megőrültetek! – zsémbelődött Equus. – Ha levágjuk a felét, vagy bármennyit
belőle, már búcsút is mondhatunk a szükséges súlynak, nem beszélve az egyensúlyról. Tudjátok, egy
fegyvert arányosra kell tervezni. Nem azért toldjuk meg a hosszát, mert úgy szebb a szemnek.
Figyelmesen hallgattam őket, bár nem vettem részt a beszélgetésben, de valami most mocorogni
kezdett az elmém hátsó szegletében.
– Egy dárdáról beszélünk! – vitatkozott Equus. – Boudica hátsójára, úgy hadonászol vele, mintha
egy fejsze lenne!
– De hát majdnem az is, Equus, legalábbis a penge alakja és súlya alapján.
Equus ingerülten csapott a munkapadra.
– Így van, ember! Sem ez, sem az! Ez egy fattyú, egy pillanatnyi őrültség szüleménye! A penge
súlyelosztása rossz, ezért nem lehet rendesen meglendíteni. Az összes súly a végénél koncentrálódik,
túlságosan közel a markolathoz. Ha rácsapsz vele valami kemény dologra, összemorzsolódik, akár
egy darab pergamen. Hidd el nekem, Picus!
Picus sajnálkozva elhúzta a száját.
– Nos, ha valóban így gondolod, és mivel te készítetted, hinned kell nekem. Mindenesetre nagy kár,
mert bármit is mondasz, tudom, hogy valami rendben van vele! – Rám nézett. – Varrus, nem szóltál
egy szót sem. Mit gondolsz?
Kinyújtottam a kezem, és odaadta a dárdát. Nagyon nehéz volt.
– Equusnak igaza van – mondtam. – Túlságosan nehézkes. Az átlagos katonák nem tudják úgy
használni, ahogy te szeretnéd, és gyanítom, hogy csatában még te is nagyon hamar elfáradnál vele. A
súlyelosztása valóban rossz, és a nyél megrövidítésével ezt csak még tovább fokoznád. –
Visszaadtam neki a fegyvert, és csüggedt arckifejezését látva elmosolyodtam. – Ennek ellenére
egyetértek veled, van benne valami jó. Jó lenne kideríteni, mi az. Majd dolgozom rajta.
– Helyes! Ha megoldottad a problémát, százszámra fogom rendelni tőled!
 A beszélgetés azután más témára terelődött, de innentől már nem nagyon figyeltem a társalgásra.
Valami zavart, valami, ami kis híján megfogalmazódott a fejemben Picus és Equus vitáját hallgatva.
Természetesen minél elszántabban próbáltam megragadni, annál jobban kicsúszott a markomból.
Kevés bosszantóbb dolog van, mint megpróbálni felidézni egy illékony, félig megfogalmazott
gondolatot. Még azt is megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem fontos, de tudtam, hogy az,
különben nem foglalkoztatott volna. Végül azonban, amikor a többiek már elmentek, és magamra
hagytak, a szökevény gondolat hirtelen a felszínre bukkant, és már átkoztam is magam, amiért olyan
elkeseredetten próbáltam rábukkanni. Súlyról és súlyelosztásról beszélgettek, és Picus azt mondta,
hogy a penge súlya és alakja miatt majdnem olyan, mint egy fejsze. Erről szembe jutott egy gyermek
valamelyik távoli afrikai faluban, amint fát aprít egy nehéz, levél alakú pengével ellátott, ősi
bronzkarddal. A fegyver nagyon öreg és viharvert volt, a pengéje már rég kicsorbult. A fiú mégis fát
vágott vele, és a bennem lakozó fegyverimádó elszomorodott a gondolatra, hogy ilyesmire használnak
egy fegyvert, amely egykor gazdája legbecsesebb tulajdona lehetett. Szerettem volna megvásárolni, de
a fiú elfutott, és magával vitte a kardot is.
Ez izgatott fel annyira, most pedig már bosszantott, mert nem láttam a jelentőségét. Miért jutott ez
eszembe több mint harminc év után? Miféle kapcsolatot talált az elmém a mai beszélgetés, illetve a
koszos észak-afrikai falu főutcáján látott kép között? A közös pont nyilván a penge formája volt, de
miért? Semmi értelme nem volt Equus dárdáját elképzelni levél alakú pengével, hiszen akkor teljesen
használhatatlanná válna. Egyre dühösebb lettem magamra – felismertem a jeleit –, ezért
kényszerítettem magam, hogy kiürítsem az elmémet, és elindultam vissza a házba. Útközben
bólintottam a szembejövőknek, és próbáltam nem gondolni semmire. Tudtam, hogy meg fogom kapni a
választ, egyszerűen csak gyűlöltem volna ülni és várni rá.
A ház sarkánál Picus négy kísérője kuporgott. Amikor megláttak, gyorsan elrakták a kockát, és
vigyázzállásba merevedve fogadtak. Tisztelgésükre válaszul biccentettem, és megkérdeztem, hol
találom a legatusukat. A négy közül a legidősebb kinevezte magát szóvivőnek.
– Mi is őt várjuk, uram. Bement a házba a proconsullal, és azt mondta, itt várjunk rá.
– Rendben, akkor én is itt várok veletek, ha nincs ellenvetésetek. – Természetesen nem volt.
Elbeszélgettünk, amíg Picus vissza nem tért. Ugyanolyanok voltak, mint a többi katona: pimaszok,
magabiztosak, büszkék elit egységükre, és ámulattal vegyes tisztelettel fogadták, hogy egy főtiszt –
még ha visszavonult is – megáll és szóba elegyedik velük.
– Itt jön a legatus, uram.
Felnéztem, és Picust láttam közeledni a kapu felől. Ugyanakkor pillantott meg ő is, és
elmosolyodott.
– Varrus parancsnok, jó orrod van a titkokhoz, és mindig elvezetnek a megfelelő helyekre. Pecula,
mutasd meg a kardod a parancsnoknak! – A négy katona közül a legfiatalabb elvörösödött, amikor a
tábornoka a becenevén szólította, ami tolvajt vagy zsebmetszőt jelentett, és félszeg vigyorral húzta elő
a kardját, majd markolattal előre felém nyújtotta. Közönséges római gladius volt, vagyis rövid kard,
egyetlen lényeges különbséggel, amit rögtön meg is éreztem, amint ujjaim a markolatra fonódtak.
Azonnal szorosabbra fogtam a fegyvert, és a fiatalember szemébe néztem.
– Mi ez? Honnan szedted?
– Mit, uram?
– A markolat borítását. Miből van?
 Picus intett a katonának, hogy ne szóljon semmit, és ő maga válaszolt.
– Szerinted mi az, Varrus parancsnok? Anélkül, hogy megnéznéd.
Odafordultam hozzá, erősen ráfogtam a markolatra, megfeszítettem a csuklóm, próbálgattam a
fogását.
– Fogalmam sincs, de tudni szeretném.
– Mire emlékeztet a fogása? Gondolkodj!
Az érzésre koncentráltam, miközben harcoltam a késztetés ellen, hogy lenézzek.
– Nem hasonlít semmire, amit eddig éreztem. Nem bőr, ahhoz túl durva. Nem fém, csont vagy fa.
Olyan, mint… – Újra megszorítottam, próbálgattam a tenyeremmel. – Mintha finom homokkal borított
bőr volna…
– A közelében sem jársz, és akkor sem találnád ki, ha egész nap próbálkoznál. Nézd meg inkább.
Lenéztem. A markolatot olyan anyag borította, mely nem volt sem fekete, sem szürke, sem
ezüstszínű, hanem az összes keveréke. Tapintásra durva volt, akár egy ráspoly. Tudtam, hogy ez az
anyag nem csúszik meg egy izzadt vagy véres kézben. Bármi is volt, szorosan bevonták vele a
markolatot, és vékony fémdróttal rögzítették.
– Feladom. Mi ez?
– Halbőr.
– Hogy mi?
– Halbőr.
Eszembe jutott, hogy nem sokkal korábban a pisztránghorgászattal ugratott, ezért mélyen a szemébe
néztem, hogy megállapítsam, nem tréfálkozik-e, de komoly volt az arca. Újra a fiatal katonára,
Peculára néztem.
– Miféle hal bőre?
A fiatalember bocsánatkérő arckifejezéssel vállat vont.
– Nem tudom, uram. Kockán nyertem a kardot. Az előző gazdája mondta, hogy halbőr, állítólag az
apja készítette, aki halász volt.
– Ki volt ez az ember?
– Nem tudom, uram. Egy helyőrségi katona Londiniumban.
– Mikor történt ez?
– Körülbelül egy hónapja, uram.
– Láttad azóta azt az embert? Megismernéd?
– Igen, uram, de azóta nem láttam.
Alaposabban megvizsgáltam a markolatot, és tudtam, hogy valami nagyon értékes dolgot tartok a
kezemben. Egy mérföldkőnek számító felfedezést. Újra Picusra néztem, majd vissza a katonára.
– Sosem láttam még ehhez hasonlót, pedig gyűjtöm a fegyvereket. Jó pénzért hajlandó lennél
megválni tőle? Esetleg egy új kardért?
Tekintete a tábornokára villant, aztán újra rám.
– Nem is tudom, uram. Nem tudtam, hogy értékes.
 – Nem az, kölyök, csak nekem. A penge teljesen átlagos vacak. A halbőr az értékes, de csak ha
rájövünk, milyen hal bőre, és hogy hozzá lehet-e jutni itt, Britanniában. Mennyit ér neked?
Zavartnak tűnt. Tudta, hogy bármilyen árat megnevezhet, de nem akarta megsérteni a tábornokot
azzal, hogy hasznot húz az egyik barátjából. Úgy döntöttem, kisegítem.
– Adok érte kéthavi zsoldot, és választhatsz egyet a kardjaim közül.
Elkerekedett a szeme a döbbenettől.
– Megegyeztünk, uram!
– Jó fiú! Menj be a házba, és keresd Gallót, ő a főintézőm. Mondd meg neki, hogy Varrus
parancsnok értékelné, ha megmutatná neked a fegyverszobát. Ott találsz elegendő kardot, válassz
egyet közülük. Mindegyiket saját kezemmel készítettem, biztosan lesz olyan, amelyik megfelel az
ízlésednek.
Picus a saját kardját előhúzva közbeszólt.
– Varrus parancsok a birodalom egyik legjobb fegyverkovácsa, Pecula. Ezt ő készítette nekem,
amikor beálltam a legióba. Menj, hátha találsz egy még jobbat. De nem akarom, hogy olyat válassz,
ami akár egy császárhoz is illene. Valami egyszerűt nézz ki magadnak.
– Igenis, tábornok! – Pecula tisztelgett, félig elfordult, majd habozva megtorpant. – Varrus
parancsnok, a hüvelyre is szükséged van?
Elmosolyodtam.
– Igen, Pecula, a legjobb lesz, ha azt is nálam hagyod.
Az új kardodnak lesz saját hüvelye.
Izgatottan matatott a derékszíjánál, és átadta a hüvelyt. Egyszerű, régi, de gondozott tok volt.
– Köszönöm – bólintottam. – Egyébként Gallótól kapod meg a kéthavi zsoldod is, ne felejtsd el
elkérni tőle.
– Igen, parancsnok! – Tisztelgett, és társai irigykedő pillantásától kísérve távozott.
Visszacsúsztattam a kardot a hüvelybe.
– Picus tábornok, szeretnék szót váltani veled. Sétálunk egyet?
Amint a többiek hallótávolságán kívülre értünk, megszólalt.
– Gondoltam, hogy elnyeri a tetszésed, de kéthavi zsold és egy valódi Varrus-kard? Nem gondolod,
hogy kissé túlfizetted?
– Ismersz már, Picus. Lelkes vagyok, de sosem hagyom, hogy a lelkesedésem eltompítsa az
ítélőképességemet. Ha rájövök, milyen hal ez, valószínűleg a kolónia teljes vagyona sem fog annyit
érni, mint ez a felfedezés, ezt elhiheted nekem. Tudni akarom, milyen hal és honnan származik. Ha ezt
kiderítem, akár a birodalom túlsó feléből is hozatok belőle, de szükségem van a segítségedre. Találd
meg nekem azt a katonát, akitől az ifjú Pecula elnyerte a kardot. Kérdezd ki, tudj meg mindent az
apjáról… ki ő, hol él, hogy fedezte fel a bőrt. Ha mindezt megtudtad, értesíts. Megteszed?
– Természetesen.
– Helyes. Egy nap készítek neked egy halbőr markolatú kardot.
– Gusztustalanul hangzik, de már alig várom. Egyébként érzed a szagát a kezeden?
Vigyorogva megszaglásztam a tenyerem.
 – Nem érzek semmit.
– Megnyugtató. Biztosan pisztráng.
A ház közelébe érve szembetalálkoztunk az ifjú Peculával, aki széles mosollyal, büszkén viselte új
kardját. Megálltunk megcsodálni a fegyvert – jól választott, az egyik legkitűnőbb kardomat vette
magához. Minden jót kívántam a használatához, Picus pedig a négy katona kíséretében távozott az
istálló felé. Bevittem a kardot a házba, kerestem neki egy helyet a fegyverszobában, és ott maradtam
még egy órán át, játszogattam a fegyvereimmel, hagytam, hogy átitasson a helyiség légköre.
Két órával később már újra a kovácsműhelyben voltam, Andros egyik pergamenjére rajzolgattam
egy darab faszénnel. A lap minden hüvelykjét megtöltöttem kardok, dárdák, fejszék és Equus új
dárdájának vázlataival. Némelyik kardnak levél alakú pengéje volt, de a legtöbb egyenes maradt.
Equus figyelt, éreztem a tekintetét a hátamon. Végül megszólalt.
– Van valami probléma?
– Nem több, mint általában. Állandóan az jár a fejemben, amit Picus mondott a dárda nyelének
lerövidítéséről. Igaza van, beválhat.
– Boudica hasára, Varrus, elképesztesz! Egész életedben fegyverekkel dolgoztál, te is tudod, hogy
nem lehetséges! Készíts neki egy hosszú nyelű buzogányt, mint amilyet a barbárok használnak, vagy
egy fejszét… valamit, aminek a súlya a végén van, hogy meg lehessen lendíteni. De nem rövidítheted
meg egy dárda nyelét, hogy megmaradjon az egyensúlya, mint ahogy egy kard pengéjét sem
hosszabbíthatod meg!
– Tudom, Equus, tudom! Mégis, ha volna valami módja…
– Lószart! Ha volna rá mód, hogy almává változtassuk a lócitromot, soha senki nem lenne éhes!
Lehetetlen!
Egy ideig még firkáltam, aztán megfordítottam a pergament, hogy a másik oldalán folytassam.
Lerajzoltam egy gladiust, a valaha tervezett legjobb, leghatékonyabb fegyvert. Aztán fogtam a
faszenet, és duplájára hosszabbítottam a pengét. Milyen kár, hogy nem működhetett! Egy ilyen hosszú
karddal még Picus is elérne egy gyalogost a ló hátáról. Csakhogy baj volt az alakjával. A kétszeresére
nyújtott gladius penge elveszítené a szilárdságát, és túl nehéz lenne. Aztán hirtelen rájöttem, mit akart
mondani nekem az elmém a levélpengéjű kard felidézésével. Nem a fiú kardjának a formája volt
fontos, hanem az elv, ami alapján működött! Picus a dárda és a fejsze kombinálásáról beszélt –
szilárdság és lendület. Nem működhetett; alma és lócitrom, ahogy Equus oly ékesen megfogalmazta.
De egy kard, olyan hosszúsággal, mint Equus új dárdája…!
Valójában nem is tudtam, miért váltam annyira izgatottá, de felugrottam, kézbe vettem a fegyvert, és
alaposan szemügyre vettem a pengét. Dárda alakú volt, fokozatosan vastagodott a hegyétől az
alapjáig, majd újra a nyél vastagságához idomult, akár egy egyik oldalán rendellenesen megnyújtott
rombusz. A penge három láb hosszú volt a legszélesebb pontjáig. Gondosan megvizsgáltam, hogyan
erősítette meg Equus. A keresztmetszete ugyancsak rombusz alakú volt. A faszenem újra munkához
látott, felvázolta a pengét, a hegy arányait, és végül megkaptam, amit kerestem. Nem tudtam volna
megmondani, mi az, de biztos voltam benne, hogy majdnem tökéletes.
– Equus, idejönnél egy pillanatra? – Hallottam, hogy leteszi a munkáját, és megéreztem magam
mellett a jelenlétét.
– Itt vagyok. Mire jutottál?
Nem emeltem fel a fejem; olyan erősen koncentráltam az ötletemre, hogy éreztem a feszültséget a
két szemöldököm között.
– Szeretném, ha megnéznéd ezt, azután megtennéd, amire kérlek anélkül, hogy kérdéseket tennél fel
vagy vitatkoznál. Rendben?
– Hallgatlak.
– Helyes. Gondold végig a kard részeit: penge, markolattüske, markolat, markolatborítás,
markolatgomb. A markolat ráillik a tüskére, így súlyt ad a forgáspontnak, és megtámasztja a borítást.
A borítás rásimul a markolatra, és az egészet a gomb tartja egyben.
– Mi ez, fegyverkészítési alapismeretek?
– Csend, és figyelj! Nézd meg a dárdádat. Nehéz, erős penge, dárdafej alakú, de három láb hosszú,
ugyancsak három láb hosszú tüskével, a nyél pedig fával van beburkolva. Azért vitatkoztunk a
súlyelosztáson, mert dárdaként tekintettünk rá.
– És? Mert az is, egy dárda.
– Tudom, de figyelj! Azt akarom, hogy a kedvemért megpróbálkozz valami mással, valami
különbözővel, és a legkevésbé arra van szükségem, hogy felsorolj ezer okot, miért nem lehetséges.
Azt akarom, hogy elkészítsd, még akkor is, ha valami olyasmi jön ki belőle, amit felemelni sem tudok
a földről. Értesz engem?
– Persze. Mire gondolsz?
– Erre. – Megmutattam neki. – Azt akarom, hogy készíts egy pengét, amelyik egynegyeddel
hosszabb az eredetinél, a legszélesebb pontja pedig feleolyan keskeny. Tudsz követni?
Bólintott, szemében újonnan kelt érdeklődés gyúlt rögtönzésem láttán.
– A legnehezebb rész az elkeskenyedő hegy lesz – folytattam. – Azt akarom, hogy a penge kétélű
legyen, és a lehető legegyenesebb, de a legszélesebb részétől feleolyan szélesre keskenyedjen az
utolsó tenyérnyi szakaszon, a hegy alatt. – Láttam, hogy alig tudja türtőztetni magát. – Meg tudod
csinálni?
A szózuhatag elmaradása meglepett. Az alsó ajkába harapva nézte a pengét, aztán felkapta a
faszenet, és gyors, biztos mozdulatokkal felvázolta a szükséges változtatásokat.
– Igen – bólintott végül –, meg tudom. De ez az elkeskenyedés aggaszt. Lehet, hogy csak az időnket
vesztegetjük. – Legalább nem azt mondta, hogy biztosan.
– Mert?
– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én. A szélesség és a hosszúság aránya. – Megfogta a dárda
pengéjét. – Ez a holmi olyan erős, amilyenre csak készíteni tudtam, de a markolattól nézve a fele után
túlságosan keskeny arra a feladatra, amire szántam, a legszélesebb pontjánál viszont nem kap elég
támogatást az élek mentén a központi tüskétől. A fém túlságosan vékonnyá válik. Olyan, mint egy
kasza… nagyszerű a fű levágására, de ezzel sokkal erősebb, vastagabb dolgokat kellene vágnunk.
– És? Van jobb ötleted?
– Talán. Tegyük fel, hogy megcsináljuk, amit javasolsz. Megnyújtjuk a pengét a negyedével, de a
szélességét csak a harmadával csökkentjük a fele helyett. Aztán megnyújtjuk az elkeskenyedő részt,
hogy egészen a széles alaptól, folyamatosan menjen össze majdnem a végéig, majd onnan hirtelen
átalakul heggyé. Így az egész penge erősebb lenne, bár a nyél felől érkező emelőerő alatt így is
meghajolna.
 – Miféle nyél? Én nem akarok nyelet. – Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – A nyél
most egyébként sem fontos – folytattam gyorsan, lehetőséget sem hagyva neki a válaszra. – Először a
pengét oldjuk meg. Tetszik az ötleted, így erősebb lesz a penge, de még mindig tovább kell
erősítenünk. Hogy tudjuk ezt megoldani?
– Ugyanúgy, mint a dárdahegynél. A gerinc egy vasrúd legyen.
– Nem, az nem jó. Te magad mondtad, hogy akkor a penge nem kap megfelelő támaszt. Mi lenne, ha
egyszerűen vastagabbá tennénk a pengét?
– Hogy gondolod?
Gyorsan lerajzoltam.
– Így. Téglalap alakban kezdődik, aztán átmegy lekerekítettbe.
Alaposan megnézte a rajzom.
– Boudica hasára, Varrus, ez pontosan olyan, mint egy gladius!
Elvigyorodtam.
– Lerajzolva olyan, és akkor is olyan lesz, amikor készíted. Kivéve, hogy sokkal hosszabb, és
teljesen más. Komolyan beszélek, Equus. Mások az arányok. A markolattól számított egyharmadánál a
penge már vékonyabb lesz, mint a gladius. A kétharmadánál még vékonyabb.
Összehúzta a szemét.
– Kétirányú keskenyedést akarsz?
– Pontosan – bólintottam. – Mondtam, hogy nem lesz könnyű.
– Igen, mondtad, és igazad is volt, de korántsem lehetetlen. Mi legyen a penge vastagabbik
végével? Milyen meredeken keskenyedjen?
– Függőlegesen. Azt akarom, hogy teljesen lapos legyen a vége, mint egy gladiusnak, kéttenyérnyi
markolattüskével.
– Markolattüskével? – hördült fel. – Vagyis egy kardot készítünk! Elmondanád, hogyan hozunk létre
forgáspontot, ami kiegyensúlyozza az egészet?
– Van ötletem, Equus, de nem lehetek biztos benne, amíg ki nem próbáltam. Eszembe jutott valami,
ami talán működhet. Mikor tudsz hozzákezdeni?
Nem tudott válaszolni, mert kinyílt az ajtó, és az egyik háziszolga bukott be a műhelybe.
– Varrus parancsnok! Megtámadtak minket!

XXI.
Tudom, milyen sokáig szokott tartani az út a műhelytől a házig, de most mintha kétszer annyi ideig
tartott volna, hiába sántikáltam a tőlem telhető leggyorsabban. Mindenfelé emberek rohangáltak, de
pániknak nyomát sem láttam. A távolban trombiták szóltak, és az alkonyati sötétben megpillantottam
az egyik centuriónkat. Láthatóan nem ismert fel, ezért megragadtam a karját és megkérdeztem, mi
történt. Meglepetten nézett rám.
– Parancsnok? Sajnálom, uram, nem láttalak. Vegetius Sulla, uram. Megtámadták a házát.
– Megtámadták? Kik?
 – Bocsánat, uram, nem tudom. Szerintem senki más sem.
Vegetius Sulla háza! Ez készületlenül ért. A kolónia összes villája közül az övét tartottuk az egyik
legbiztonságosabbnak, mivel egészen délnyugaton helyezkedett el, és a hátát magas, nehezen járható
hegyek védték, délre és keletre pedig harminc mérföldön át nem volt semmi, csak a Stonehenge-ig
nyúló, enyhén hullámos magasföldi síkság.
– Ki fújt riadót?
– Saját őrjáratunk, uram. Füstöt láttak, és odamentek megnézni, de belefutottak a támadókba.
Egyetlen embernek sikerült megmenekülnie, aki elhozta a hírt, bár szerintem ő sem fogja túlélni.
– Nem mondta, hányan vannak a fosztogatók?
– Nem tudja, parancsnok. Nem jutottak elég közel, már útközben rajtuk ütöttek.
– Hogy tudsz ilyen sokat és ilyen keveset egyszerre, ember?
– Én voltam szolgálatban a kapunál, amikor megérkezett, uram. Felvittem a főépületbe.
– Rendben, menj a dolgodra! – Sebesen sántikáltam tovább, évek óta először átkoztam nyomorék
lábam.
A ház és az udvar fényárban úszott, mindenfelé emberek szaladgáltak fáklyákkal. Az istállófiúk
lovakat készítettek elő, a kövezett udvar bolondokházává változott. Picus kíséretének négy katonája a
ház főbejáratánál várakozott, a mozdulatlanság apró szigetét alkották a zűrzavarban. Egyenesen
hozzájuk mentem.
– Picus legatus itt van?
– Odabent, parancsnok.
Magukra hagytam őket, a tolongáson átvágva beléptem a házba, és az első ember, akivel
találkoztam, a feleségem volt. Sápadt arca ellenére nyugodtnak tűnt, bár a szemében aggodalmat
láttam. Ez volt az első alkalom, hogy valódi veszély fenyegette. Elindultunk egymás felé, és a
karomba zártam. Reszketett. Megcsókoltam és erősen magamhoz öleltem, nem érdekelt, ki láthatja.
– Ne aggódj! – suttogtam. – A közelben sincsenek, ez a hely nincs veszélyben. Hol vannak a
többiek?
– Caius nappali szobájában. Mire van szükséged?
– A páncélomra, és némi élelemre. Az elkövetkező napokban nem biztos, hogy sok időm lesz enni,
ezért viszek magammal némi kenyeret, sajtot és bort.
– Gallo mindent elintéz, rögtön munkába állította a konyhai személyzetet, amint megérkezett a hír. A
páncélodat éppen most készíti elő.
– Helyes. Fel is veszem, amíg még ott van, sokkal egyszerűbb, ha segít. Aztán csatlakozom a
többiekhez. Hol vannak a gyerekek?
– A gondozójukkal, Annikával. Vigyáz rájuk, hogy ne legyenek útban.
– Rendben. Most mennem kell. – Újra megcsókoltam, és elindultam a szobánk felé.
– Publius! – Visszafordultam. – Légy óvatos! Ne sebesülj meg, rendben?
– Nem, nem fogok – kacsintottam rá. – Viszem az íjamat, így senki nem kerülhet közel hozzám.
Gallo segítségével gyorsan magamra öltöttem a páncélomat. A kíméletlen szíjak alatt
kényelmetlenül éreztem csípőm és derekam vastagságát. Valamivel később, bal karom alatt a
sisakommal csatlakoztam a haditanácshoz. Amint beléptem Caius szobájába, abbamaradt a
beszélgetés.
– Bocsánat a késésért. Amint meghallottam a hírt, jöttem, amilyen gyorsan tudtam. Mi történt? –
Tekintetem végigsöpört a szobán. Ott volt Caius, Picus, néhány főtisztünk… és Vegetius Sulla.
Meglepetten vontam fel a szemöldököm.
– Varrus – biccentett fáradt mosollyal. – Ma délután, Aquae Sulisból hazafelé tartva megálltam
nálatok. Éppen induláshoz készülődtem, amikor megtudtam, mi történt. Caius Britannicus nem
engedte, hogy egyedül elinduljak.
– Jól tette. Egyedül semmit sem tehetnél, és ha velünk lovagolsz, legalább egy darabban odaérsz. A
feleséged veled van?
– Nem, otthon hagytam. A fiaimmal együtt.
– Reméljük, jó egészségben találjuk őket. Mi történt eddig?
Picus válaszolt.
– Nem tudunk biztosat. Az egyik járőrünkön rajtaütöttek…
– Azt hallottam – vágtam közbe. – Valószínűleg óvatlanok voltak, nem számítottak támadásra. Nem
tudjuk, hányan vannak a fosztogatók?
– Nem, de feltételezzük, hogy nagy erővel érkeztek. Csak a déli part felől jöhettek, a szárazföldön
keresztül. Bármelyik másik úton megláttuk volna őket. És mivel ilyen mélyen behatoltak a szárazföld
belsejébe, biztosan sokan vannak.
– Az nagyon hosszú menetelés. Igazad van, egy kisebb hadsereg lehet. Milyen lépéseket tettünk?
– Általános gyülekezőt rendeltem el – felelte Plautus. – Ha ugyanolyan jól megy, mint a gyakorlatok
alkalmával, az embereink félórán belül felsorakoznak a gyakorlótéren.
– Mostantól félóra?
– Nem, a parancs kiadásától.
– Aztán?
– Sulla háza délnyugatra van, éjszakai erőltetett menetben körülbelül háromórányira.
– Picus?
Amint kimondtam a nevét, felém fordult.
– Te vagy a parancsnok, Varrus.
– Képtelenség! Te vagy a legatus. Elég hosszú ideig harcoltam apád mellett, hogy megbízzam a
fiában. Vezeted a lovasságunkat?
– Örömmel! – Apjára nézett, aki beleegyezően bólintott.
– Tábornok? Van valami javaslatod, hogyan oldhatjuk meg leghatékonyabban ezt a problémát?
Csak a fejét csóválta.
– Nincs, Publius. Az embereinket évek óta erre képezzük, most meggyőződhetünk a módszerünk
hatékonyságáról. Picus, a gyalogság erőltetett menetben fogja követni a lovasaidat. Nem lesznek
messze lemaradva tőled, mire odaérsz. Hogyan akarod elhelyezni őket?
Picus elmélyülten gondolkodott, és közben Vegetius Sullát figyelte, aki a tenyerét dörzsölgette,
mintha kezet mosna – láthatóan már alig várta, hogy induljunk.
 – Vegetius – szólalt meg végül –, nem láttam a házad kölyökkorom óta, de emlékszem egy nyílt
mezőre a főépületektől északkeletre. Még mindig ott van? – Vegetius bólintott. – És északról az a kis
erdő és a folyó határolja? – Újabb bólintás. – Nagyszerű. – Picus újra ránk nézett. – Varrusszal
északra visszük a lovasságot, és elvágjuk az utat, ahonnan a támadók érkéztek. Aztán a hajnal első
fényénél támadunk, és északra űzzük az ellenséget, minél távolabb a villától. Vegetius, te a
legrövidebb úton elvezetsz minket az otthonodhoz, aztán ott hagyunk, hogy megvárd Plautust és a
gyalogságot. Gondoskodj róla, hogy jól elrejtőzzenek a fák között, és maradjanak is rejtve, amíg a
karjaikba nem kergetjük a fosztogatókat. Amikor elérkezik a megfelelő pillanat, fejlődjetek
csatarendbe a nyílt mezőn, és összezúzzuk őket a pöröly és az üllő között.
A helyzet komolysága ellenére elmosolyodtam a hasonlaton. Régi emlékeket idézett fel bennem.
Picus közben tovább beszélt.
– Uraim, rögtönöznünk kell a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Amíg nem ismerjük az ellenség
pontos erejét, nem tudjuk megfelelően elhelyezni az egységeinket, de akkor is van egy lovassági
pörölyünk és egy gyalogsági üllőnk, és bármilyen erős is az ellenség, nem tud a létezésünkről.
Menjünk hát, és mutatkozzunk be nekik.
Britannicus megállított, amikor elindultam kifelé.
– Egy szóra, Varrus.
– Tábornok?
Szomorúan elmosolyodott.
– Már nem, barátom. Hiába Stilicho kinevezése, megöregedtem, méghozzá egyik napról a másikra.
Túl öreg vagyok már a háborúhoz.
– De a tervezéshez nem.
– Nem, abból sosem öregszem ki. Figyeld a fiamat a kedvemért, Publius. Hiszem, hogy valóban
van olyan jó, mint mondják. Te leszel az ítészem.
– Ne aggódj, Caius, egy valódi uralkodót nemzettél. Látszik a szeme csillogásán. Ugyanolyan, mint
te voltál harminc évvel ezelőtt. – Tisztelegtem, és nehéz szívvel magára hagytam.
Pokoli út állt előttünk délnyugatra. Ha Vegetius Sulla nem vezetett volna az erdős vidéken,
kénytelenek lettünk volna a hosszabbik utat választani az éjszaka közepén. Így viszont megtaláltuk a
viszonylag nyílt területeket. Felhős éjszaka volt erős, meleg széllel és teliholddal. Amikor nyílt
terepre értünk, a hold fénye beragyogta a mezőt, ha éppen nem takarta el felhő, de a fák között
valóságos rémálom volt a haladás, a láthatatlan ágak rendszeresen leverték az embereket a lovak
hátáról. Több mint két órába telt, mire elértük Sulla birtokát. A távolban vöröses izzás derengett.
Vegetius felemelt kézzel megállította a menetet, majd Picushoz és hozzám fordult.
– Körülbelül két mérföldnyire vagyunk a háztól. Valószínűleg az lángol ott balra. – Fakónak tűnt a
hangja, de magamban elismeréssel adóztam nyugalma és önuralma előtt, amiért nem követelte, hogy
azonnal rohanjuk le a helyet. Következő szavai azonban megmutatták, mi jár a fejében. – Valószínűnek
tartom, hogy a feleségem és a fiaim halottak. Ha így van, én akarok bosszút állni a gyilkosaikon.
Mindegyiken, nem csak azokon, akiket elkaphatnánk, ha azonnal rohamot indítanánk. Ha viszont a
családomat fogva tartják, akkor viszonylag biztonságban vannak, és valószínűleg alszanak. Ha valami
bajuk esett, az már rég megtörtént, és azért is bosszút fogok állni. – Elhallgatott, rövid ideig némán ült
a lován, mielőtt folytatta. – Közvetlenül előttünk van egy keletről nyugatra vezető szekérút. Ha keletre
viszitek az embereiteket, körülbelül két mérföld múlva elágazáshoz értek. Válasszátok a déli utat, ez
felvisz egy hegyi legelőhöz. Az út a rétnél véget ér, de ha a jobb oldalon maradtok, és követitek a fák
vonalát, körülbelül három mérföld után újabb mezőkre értek. Ott felfejlődhettek, alig két mérföldnyire
lesztek az épületektől, és semmi nem gátolja az előrenyomulásotokat.
– Ha Plautus gyalogsága megérkezik, ezen az úton nyugatra vezetem őket. Innen körülbelül egy óra
kell, hogy elfoglalják a helyüket, és ha jól számolom, bő egy órával lehetnek mögöttünk. Vagyis
nagyjából hajnal előtt egy órával készen állunk, és addigra ti is a helyeteken lesztek, az emberek és a
lovak kipihenik magukat. A támadás időpontját ti választjátok meg, mi várni fogunk.
Picus lova idegesen toporgott, ráijesztett az enyémre, amitől felágaskodott és kis híján levetett a
hátáról. Határozott mozdulattal megnyugtattam. Vegetius a lovakra nézett.
– Még valami. Nem vagyok jó alvó. Gyakran sétálok odakint, amikor mindenki más alszik, és
észrevettem, ha egy róka ugat vagy egy bagoly huhog a keleti dombok között, ahová most ti is mentek,
az úgy hangzik, mintha közvetlenül az épületek mögül jönne. Nem tudom, miért van így, de a hang
nagyon jól terjed odafentről, ezért legyetek óvatosak.
– Köszönjük a figyelmeztetést – mondta Picus. – Vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt.
– Ma este egyébként sem hallana minket senki – tettem hozzá, de legszívesebben azonnal el is
haraptam volna a nyelvem.
– Valóban – bólintott Vegetius kifejezéstelen arccal. – A lángok ropogása mindent elnyom, de nem
érdemes kockáztatni.
– Igazad van, vigyázni fogunk. – Pocsékul éreztem magam, némán átkoztam azt a nagy számat. –
Vegetius, bárcsak tudnék valamit mondani vagy tenni…
– Mit mondhatnál? Mit tehetnél, Varrus? Mi változtatna bármin is? – Keserűen elmosolyodott, arca
kísérteties volt a holdfényben. – Mit tudtam volna tenni én, ha otthon vagyok? Halott lennék, a
családommal együtt. Így legalább van lehetőségem bosszút állni.
Megszorítottam a vállát, aztán Picushoz fordultam.
– Indulnunk kellene.
– Igen. Sulla barátom, nem tudok mit mondani, amivel enyhíthetem a fájdalmad, de bármily keveset
ér is, felajánlhatom a megtorlás lehetőségét. Isten veled.
Továbbítottam a parancsot a hátsó soroknak, és elindultunk. Negyed mérföld után megtaláltuk a
szekérutat, és azt követtük az elágazásig. Ott délnek fordultunk, és a keréknyomok mentén haladtunk,
amíg el nem értünk az emelkedőig. Ahogy egyre feljebb értünk, fokozatosan elállt a szél. Picus
megállított, és intett az egyik emberének, aki közvetlenül mögöttünk lovagolt. A katona mellénk
léptetett.
– Tábornok?
– Elállt a szél. Eddig jobbról fújt és elvitte a zajunkat az ellenség felől. Bármelyik pillanatban
megérezhetjük az égő épületek füstjét. Nem lesz kellemes. Add tovább, hogy mindenki fogja be a lova
orrát. Nem szeretném, ha a nyerítésükkel bárkit is felriasztanának. És mondd meg mindenkinek, hogy
lassan mozogjanak. Nem akarunk zajt csapni, megértetted?
– Igen, tábornok!
– Helyes. Gondoskodj róla, hogy mindenki más is megértse.
Kettes oszlopba rendeződve újra elindultunk, elég lassan ahhoz, hogy lovaink könnyedén vegyék a
kaptatót. Germanicus orrára egy kendőt terítettem, Picus egy sálat használt saját hátasánál. Csendben
lovagoltunk, amíg Picus újra meg nem szólalt.
– A szívem vérzik szegény Sulláért. Nem tudom, én is ilyen nyugodtan viselném-e a várakozást,
alig két mérföldnyire az otthonomtól, azt sem tudva, hogy a szeretteim élnek vagy halnak.
– Egyetértek – bólintottam. – Hasonló körülmények között nem tudom, hogy viselkednék, de már az
is szétszaggat belülről, hogy megpróbálom elképzelni. Az Úr a tudója, min kell keresztülmennie.
Egy ideig ismét némán haladtunk, és újra Picus törte meg a csendet.
– Szerinted honnan jöttek, Varrus?
– Magam is ezen gondolkodom már egy ideje. Csak délről érkezhettek.
– De akkor harminc vagy negyven mérföldet kellett megtenniük.
– Talán még többet is.
– A szárazföldön, Varrus? Ennek semmi értelme. Miért jöttek ilyen messzire? A parttól húsz
mérföld távolságra szinte mindenhol találhattak volna várost vagy falut. A vezetőjüknek vasból
lehetnek a golyói. Negyven mérföld ellenséges területen óriási kockázat.
– Talán nem a tenger felől jöttek.
Rám nézett.
– Mire gondolsz?
– Lehet, hogy törvényen kívüliek.
– Lázadók? De az Úr nevére, honnan?
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs, Picus, de tudom, hogy körös-körül vannak kisebb törvényen kívüli csapatok.
Amikor először jöttem apád villájába, még a kolónia megalapítása előtt, én is belefutottam egybe.
Nagyon rég volt, azóta talán erősebbek és szervezettebbek lettek.
– De honnan jöttek?
– Honnan jönnek a kétségbeesett emberek? Lehet, hogy dezertőrök. Vagy földművesek, akik
elvesztették a földjüket, esetleg falusiak, akiknek leégett az otthonuk. Ki tudja?
– Az élő Krisztusra, ha ezek dezertőrök, keresztre feszíttetem mindegyiket, élve vagy halva!
– Az is lehet, hogy északnyugatról jöttek, át a hegyeken a torkolatvidékről, de ezt nem tartom
valószínűnek. Az Ullic területe, az ő emberei pedig sasszemmel figyelik a partot. Nem tudom
elképzelni, hogy észrevétlenül átjutottak Ullic földjén, még akkor sem, ha jórészt mocsárból és sűrű
erdőből áll.
– Nos, néhány óra múlva megtudjuk.
Elértük a tisztást a dombtetőn, és innen már tisztán láttuk az égő épületeket odalent a völgyben.
Komor csendbe burkolózva néztük a füstöt árasztó romokat.
– Sulla azt mondta, maradjunk jobb oldalon, és kövessük a fák vonalát. – Picus elfordult a lovával,
és levezetett minket a domboldalon, amíg a sötétségből elő nem tűntek a fölénk tornyosuló fák,
eltakarva előlünk a lángokat. A csípős, olajos füst egyre sűrűbbé vált.
Az emberek lovaglás közben felkészültek az előttünk álló eseményekre. A csata időpontja egyre
közeledett.
Alig egy órával később elértük az erdő végét, és ismét nyílt mezőn találtuk magunkat. Valamikor
magunk mögött hagytuk a gomolygó füstöt, a villa most jobb kéz felől esett. Picus vezetésével
kilovagoltunk a legelőre, amíg egy vonalba nem értünk az épületekkel, ahol egy kézjellel ismét
magához hívta az emberét.
– Mondd meg mindenkinek, hogy szálljanak le a lóról, nyújtóztassák ki a tagjaikat, és itassák meg
az állatokat. A hajnal alig egyórányira van, akkor fogunk támadni. Addig egyetlen hangot sem karok
hallani! Semmit! Nincs beszéd! Lehet, hogy őröket állítottak, és nem szeretnék kockáztatni, érthető?
Szólj mindenkinek, aztán gyere vissza ide!
A katona ezüst alkarvédője nekicsattant a mellvértjének, ahogy tisztelgett.
– Igenis, tábornok!
– Rendben. Legközelebb halkan tisztelegj.
– Igenis, tábornok!
Amint a katona eltűnt, Picus átvetette a lábát a lova leje fölött, és leugrott a földre. Én is ugyanezt
tettem, de hátrafelé, rossz lábamat Germanicus fara fölé emelve, és a ló sörényébe kapaszkodva. Nem
ugrottam, inkább csak leereszkedtem, hogy kíméljem a lábam. Jó volt pihenni egy kicsit, már sajgott
az ülepem.
– Velünk együtt száztizennégyen vagyunk, Varrus. Hogyan használhatjuk fel őket a legjobban?
– Ahogy akarod. – Elégedetten láttam, hogy ő is fájdalmasan tapogatja a hátsóját. – Előttünk két
mérföld sík terep van a villáig, ezért szerintem jobb lenne minél nagyobb számban rohamozni, hogy
lássák, milyen sokan vagyunk. Halálra rémülnek, mielőtt egyáltalán odaérnénk. Az a célunk, hogy
nekikergessük őket a gyalogságunknak. Azt javaslom, két hatvanas, vagy három negyvenes sorban
támadjunk. A három sor talán jobb lenne. Tíz lépés a lovasok és a sorok között egyaránt. Így bárki lát,
úgy tűnik majd, mintha több százan lennénk.
– Igazad van. Erről a taktikáról beszéltünk legutóbb, amikor a kolónián jártam. Az embereim
gyakorolták, de még soha nem próbáltuk ki.
– Mi sem, de elméletileg működik. Elég nagy a hely.
– Tehát három sor, amelyik három ékké alakul. Meg tudják csinálni az embereid?
Elmosolyodtam.
– Tudnak repülni a varjak?
– Ki vezeti a harmadik sort?
– Bassus. Ő a legjobb parancsnokom.
– Hívjuk ide.
Negyedórán belül készen álltunk, az emberek továbbadták egymás között a parancsokat. Vadonatúj
taktikát próbáltunk ki, melyet egy hideg, téli estén dolgoztunk ki Picusszal és Titus Harmennel, pont az
ehhez hasonló helyzetekre: nyílt térség, rengeteg hely a manőverezésre, a meglepetés előnye, illetve
olyan ellenség, amelyik még soha nem találkozott lovassággal. Három, egyenként negyven lovasból
álló sorral fogjuk nyitni a támadást. A sorok szellősek lesznek, hogy az ellenség jól lássa a második
és a harmadik sort is. Először csak léptetünk a lovakkal, majd ügetésre fogjuk őket, és így kezdjük el
a manőverezést, mielőtt könnyű, majd gyors vágtába váltunk. Az első sor a bal oldalon haladó lovas,
ez esetben Bassus mögé zárkózik. Ugyanakkor a második sor a jobb oldalra, vagyis mögém húzódik.
Ellentétes irányú mozgást hajtunk végre, jobbról balra, illetve balról jobbra, miközben a hátsó sor a
középső ember, Picus mögött vesz fel alakzatot.
 Ezután a két szélső alakzat még mindig ügetésben lassan befelé húzódik úgy, hogy a vezérek mögött
két ember lovagol, mögöttük három, majd négy, és így tovább; egyedül a hátsó sor, vagyis Picus
egysége fejlődik fel úgy a vezér mögött, hogy mindvégig egyenesen halad.
Az ellenség széles lovassági sorokat fog látni, melyek egymás előtt mozognak, majd a nehézlovasok
hirtelen három ékbe tömörülnek, melyek könnyedén áthatolnak a gyalogosok sokaságán. Tudtuk, hogy
a terv jó, egyedül amiatt aggódtunk, hogy még soha nem próbáltuk ki valódi csatában. Minden a
manőverek időzítésén múlt, és Picus hátsó alakzatának kellett az egész támadás súlypontjának lennie.
A század alakzat felvétele után szinte rögtön előre kellett jönnie, hogy szilárd falat mutassunk az
ellenségnek, három lovassági ékkel.
Úgy véltük, ha ezt sikerül végrehajtani, a nyílhegy alakzat már tökéletes rugalmasságot nyújt a
gyalogság ellen. Könnyű volt fenntartani, a szélen lovagló katonának csak annyit kellett megjegyeznie,
hogy ha az alakzat bal oldalán halad, akkor az előtte lévőnek tőle jobbra kell lennie, ha pedig a jobb
oldalán, akkor balra. A belül lévők előre és jobbra, illetve balra húzódnak, attól függően, hol dől ki
az alakzatból egy ember. Ebben a formációban mindenkinek elég helye maradt harcolni, és megfelelő
védelmet is kapott a többiektől. Egyszerűen csak a lovakhoz kellett igazítani, vagyis megnégyszerezni
a római legióknál megszokott térközöket.
Mint mondtam, tudtuk, hogy működnie kell. Azon gondolkodtam, a mögöttem lévők közül vajon
hányan tudják, hogy magam is most első alkalommal szállok harcba lovas katonaként.
A következő negyedórában koromfekete volt az ég, nem láttunk semmit.
– Varrus, látlak! – szólalt meg hirtelen Picus.
Kinyitottam a szemem, és már meg tudtam különböztetni a lovak és emberek alakját. Ahogy a fény
egyre erősebb lett, Picus utasítást adott a lóra szállásra és a három sor kialakítására. Valaki felsegített
Germanicusra, és elfoglaltam a helyem a második sor jobb szélén. Aztán figyeltük a hajnal közeledtét,
és vártuk, hogy Picus kiadja a jelet az indulásra – az öldöklés megkezdésére. Valahol balra halkan
felnyerített egy ló, amire egy másik felelt elölről. Germanicus nyugtalankodott, gyengéden
megsimogattam a nyakát. Nem messze megszólalt egy pacsirta a hajnali szürkületben, majd
csatlakozott hozzá egy másik, és még egy, amíg a levegőt be nem töltötte a madárdal.

XXII.
Óráknak tűnt, mire kivilágosodott, de végül alig két mérföldnyire, a nyílt térség túloldalán
megpillantottuk a villa épületeit. Haderőnk mozdulatlanul várakozott. Hallottam egy ló közeledését,
és Germanicus hátán megfordulva Picust pillantottam meg, aki a sora mellett léptetett felém. Fenséges
látványt nyújtott fekete-fehér-ezüst ruhájában, hatalmas, fekete lova hátán, és hirtelen tudatára
ébredtem, milyen színeket is viselünk. Saját hat embere a hátsó sorban az ő színeibe öltözött – fekete
páncél, fehér tunika –, és mind a hatan nagy fekete lovon ültek. Az én katonáim lovai különfélék
voltak, de így is nagyszerűen festettek skarlát, bronzszín és barna bőrruhájukban.
Picus mellém húzódott.
– Jól néznek ki az embereid, Varrus. Nem szeretném hiábavalóan elvesztegetni az első rohamot.
Azt akarom, hogy azok a vadállatok alaposan megnézhessék a rohamozó római lovasságot, ezért
várunk egy kicsit, hogy biztosan jól lássanak.
– Római-briton lovasság, Picus, de értem, mire gondolsz.
 – Római-briton, persze. Egyébként azt hiszem, most már elég világos van. Visszamegyek a
helyemre, és jelt adok az indulásra. Hol vannak a kürtöseid?
– Az egyik itt, a balomon, a másik Bassus mellett, az első sor túlsó oldalán.
– Nagyszerű. Az embereid továbbítják a jelem?
– Igen, már alig várják.
Lassan visszaporoszkált az utolsó sor közepére, útközben egy-két szót váltva a katonákkal, és
amikor elfoglalta a helyét, ismét minden figyelmemmel a villára koncentráltam, mozgás után kutattam.
Érces, rezes hangon felharsant a jel, a hangot átvették saját kürtjeink. Figyeltem, ahogy az előttem
lévő sorban az egyik katona elindul a lovával, és amikor tizenöt lépésnyire becsültem kettőnk között a
távolságot, én is mozgásra ösztökélem Germanicust. Oldalra néztem, hogy megbizonyosodjak róla,
senki sem vágott elém. A sorok közötti térköz létfontosságú volt; ha túl közel vannak egymáshoz, az
alakzatba álló sorok összekeveredhetnek. Az embereim kiválóan tartották a helyüket.
Körülbelül egy nyolcad mérföld után ügetésre váltottam, és láttam, hogy az előttem lévő katona
lassan balra húzódik. A patadobogás egyre hangosabbá vált, ahogy fokozódott a tempó. A jobb
vállam fölött hátranézve láttam, hogy a kürtösöm, aki eddig a bal oldalamon lovagolt, pontosan
mögöttem jön, ahogy elő volt írva, és pillanatokkal később az ő jobb oldalán is felbukkant egy lovas.
Eddig jó. Ékünk a terv szerint formálódott, ahogy oly sokszor elpróbáltuk a gyakorlótéren. Újra
előrenéztem. Az első sor hibátlanul balra húzódott. Most a bal oldalon néztem hátra, és ellenálltam a
kísértésnek, hogy felgyorsítsak. A sorom másik vége most már az előrenyomulás vonalának közepén
járt, határozottan zárkózott felém, és láttam Picus fekete-fehér ékét előretörni. Ideje volt növelni a
sebességet. Kicsit megeresztettem a gyeplőt, és Germanicus máris könnyű vágtába váltott.
A villa most már egy mérföldnyire sem volt, embereket láttam szaladgálni, remélhetőleg a pániktól.
Kiszáradt szájjal nagyot nyeltem, és újra hátrapillantottam. Az alakzatom tökéletes volt; emberek és
lovak rendíthetetlen éke dübörgött mögöttem. A bal oldalon Bassusék is felfejlődtek. A paták
dübörgése most már fülsiketítő volt, Picus teljes vágtában zárkózott fel az ékével a mieinkhez.
Térdem szorítására és a gyeplő meglazítására Germanicus is felvette Picus fekete csataménjeinek
tempóját, és most már mindhárom nyílhegy alakzat együtt száguldott. Erősen megmarkoltam a
pajzsom, könyökömet a mellem elé húztam, és gondolatban feljegyeztem, hogy át kell alakítani a pajzs
formáját. Könnyedén lovagoltam, fellelkesített a ló kirobbanó ereje alattam, élveztem közeledésünk
mennydörgésszerű robaját, és nagyon könnyűnek éreztem a bőrsisakot a fejemen. Szerettem volna a
kezemben tartani Equus dárdáját, amit úgy gyűlölt, de meg kellett elégednem a vesszőkkel teli tegez
csapkodásával a hátamon.
Előrébb emberek rohantak mindenfelé, de főként a másik irányba. Aztán teljesen váratlanul
megpillantottam egy csapatnyi lovast kivágtatni az egyik fel nem gyújtott épület mögül.
Körülbelül tízen lehettek, és kelet felé menekültek. Hátranéztem Picusra, hogy látja-e őket. Látta, és
egy intéssel már utánuk is küldte az egységemet. Dárdatartó kezemet a fejem fölé emeltem, és
elkanyarodtam jobbra. Hallottam, hogy a századom követ, megpróbáltuk beérni a menekülő
ellenséget. Körülbelül negyedmérföldnyi előnyük lehetett, ráadásul pihent lovaik voltak, míg a mieink
egész éjjel mentek, és másfél mérföldet vágtáztak. Ennek ellenére lassanként beértük őket, a két csapat
közötti távolság alig egy mérföld alatt száz lépésre csökkent.
Hátrapillantva csalódottan láttam, hogy alakzatom messze elnyúlt mögöttem, és a szökevények is
éppen ekkor tűntek el egy dombgerinc mögött. Germanicus megingott, és tudtam, hogy az ereje végére
ért. Magamban tombolva lelassítottam, és hagytam, hogy a neki kényelmes tempóra váltson. Mire
elértem a dombtetőt, nehezen zihálva léptetett, az oldala úgy emelkedett-süllyedt, akár egy fújtató. A
fosztogatók már a távoli erdő védelme felé tartottak, és kis híján elsírtam magam haragomban és
csalódottságomban.
Zajt hallottam alulról, és lenézve egy lovas nélküli lovat pillantottam meg, amelyik ágaskodva és
rúgkapálva igyekezett kiszabadulni az egyik kidőlt fa ágaira tekeredett kengyeléből. A lovast sehol
sem láttam. Az embereim lassan felzárkóztak mögém, de intettem nekik, mire megálltak. Alaposan
végignéztem a domboldalt. Semmi nem mozdult, kivéve a csapdába esett lovat. Először azt hittem,
beakadt a fába és levetette a lovasát, de aztán találtam valami furcsát a külsejében, és rájöttem, hogy
ez egy málhás állat lehet. Legalábbis valamilyen csomag volt felkötve a hátára. Ezért nem találtam a
lovast – mert nem is volt.
Intettem a mögöttem érkezőknek, hogy jöjjenek előrébb, aztán gyalog leküldtem egyiküket a domb
aljába, hogy hozza fel a pórul járt állatot. A katona a lótól kis távolságra megállt, megnézett valamit a
fűben, aztán felegyenesedett és visszafordult felénk.
– Itt egy halott, parancsnok!
Leküldtem még két embert a holttestért. Meglepően könnyen felcipelték, miközben az első katona
megnyugtatta a lovat, kiszabadította, és visszavezette a dombtetőre.
A halottat minden ceremónia nélkül ledobták a ló mellé, az állat riadtan hátrált el tőle.
– Csak egy fiú.
– Igen, parancsnok. Méghozzá egy gazdag fiú, akárki is volt. Nézd meg a ruháit.
– Nézem. Fogd meg ezeket! – Odaadtam neki a pajzsomat és a dárdámat, majd az íjamat is. Immár
minden tehertől megszabadulva leereszkedtem a földre, és odatérdeltem a halott fiú mellé. Az arca
csúnyán összekarmolódott, de nem láttam sok vért, és a feje természetellenes szögben billent oldalra.
– Eltört a nyaka.
– Igen, parancsnok, mi is láttuk. Néhány nagyobb kőre esett odalent.
A szőke fiú valamilyen finom, kék anyagból készült tunikát viselt, arany gallérral és erős
bőrcipővel. A tunikájára több ezer apró, egymást átfedő láncszemből álló páncélinget húzott.
Kioldottam a páncélt a nyakához rögzítő szíjat, és benyúltam a láncing alá. Lágy, puha bőrrel bélelték,
erre varrták rá a láncszemeket. Sokkal kifinomultabb páncél volt, mint amit Varrus nagyapám hagyott
rám a kincsei között. Lenyűgöző kézművesmunka.
Felegyenesedtem.
– Nem lehet több tizennégy évesnél, de ahhoz már elég idős volt, hogy háborúba vonuljon, és ahhoz
is, hogy meghaljon. Vegyétek le róla az inget és a tunikát, a testet pedig dobjátok vissza oda, ahol
volt. Nem volt keresztény, és az az érzésem, Sulla házánál rengeteg sírt kell ásnunk. – Az idegen lóra
pillantottam. – Hozzátok ide!
Jó csontozatú állat volt, kis termetű, jól illett egy gyerekhez, de engem elsősorban a rajta lévő
málha érdekelt. Körülnéztem, mindenki a különös tárgyat bámulta. Előreléptem, és erősen
megrántottam magam felé. Valamiféle nyereg lehetett, mert erősen rögzítették a ló hasánál, meg sem
moccant.
– Tudja valaki, mi ez? – Nem jött válasz. – Látott már valaki hasonlót? – Ismét csak csönd.
– Valamilyen nyeregnek nézem, de inkább székre hasonlít, nem? – szólalt meg valaki,
nyilvánvalóan a szerkezet magas hátrészére célozva.
– Akkor ez egy átkozottul kis szék – mondta egy másik hang.
– Igen, Brutus, a te kövér seggedhez biztosan kicsi! – Harsogó nevetés csapott fel, amit egy éles
kézmozdulattal elhallgattattam.
– Elég! Ma reggel nincs min nevetnünk. Valaki segítsen fel a lovamra, azt pedig hozzátok –
mutattam a másik lóra. – Később majd alaposabban is megvizsgálom. Eltettétek a ruhákat? El ne
veszítsétek azt a páncélinget, mert megnyúzlak benneteket! – Éppen akkor végeztek a holttest
vetkőztetésével, amely fehérnek és szánalmasnak tűnt a hideg földön, de nem éreztem sajnálatot
egyetlen fosztogató iránt sem csak azért, mert fiatal. Mint mondtam, ha elég idős ahhoz, hogy
háborúba menjen, akkor elég idős a halálhoz is. – Szabaduljatok meg tőle – böktem a halottra. –
Indulás!
Beleléptem a segítségemre siető katona összekulcsolt kezébe, ő pedig felemelt olyan magasra,
ahonnan már át tudtam vetni a lábam Germanicuson. Szűk ívben megfordítottam a lovam, és
elindultam vissza, Vegetius villájához. Mielőtt odaértünk, hátranéztem kettős oszlopban lovagló
embereimre.
– Rendben, fel a fejjel! Nem értük utol az ellenséget, de ez nem jelenti, hogy ilyen szerencsétlenül
kell kinéznünk! Felzárkózni! – Ügetésre váltottam Germanicusszal, és mire a villához értünk, már
kezdtünk hasonlítani egy katonai egységre.
A hely teljesen elhagyatott volt, eltekintve néhány szétszórt holttesttől. Mindent betöltött az égett fa
szaga. Körülnéztem, de nem láttam női vagy gyermek holttesteket. Aztán megpillantottam Vegetiust.
Először elnéztem mellette, mert nem ismertem fel, mivel az egész arcát vér borította, de a páncélját
ismerősnek találtam. Az egyik kőfal tövében kuporgott, egy halom széna fölött. Leszálltam a lóról, és
elindultam felé. Azt hittem, meghalt, de amikor megérintettem, már tudtam, hogy él. Kapott egy csúnya
ütést, amely lenyúzta a bőrt a homlokáról, és a lebeny most rálógott a szemére. Tenyeremmel
óvatosan felemeltem, és visszatapasztottam a helyére, amitől máris sokkal jobban festett. Vér borította
a szemét is, de eszméleténél volt.
– Cato! – kiáltottam. – Hozd ide a kölyök kék tunikáját! – Az emberem futva jött a ruhadarabbal. –
Tépj le belőle egy csíkot, és kösd Vegetius homloka köré, gyorsan! – Úgy tett, ahogy utasítottam. – Így
jobb. Most pedig segíts felfektetni a szalmára! – Közben azon gondolkodtam, miért nem gyulladt meg
a szalma, és csak most néztem körbe először figyelmesebben. Az épületek többsége sértetlen maradt,
mindössze három égett le: a villa és két másik. Az istálló megkímélésének volt értelme, hiszen a
fosztogatók is lovakkal érkeztek.
– Itt jönnek a többiek, parancsnok – mondta Cato.
Az udvar hátsó részét övező erdőből Picus és Bassus bukkantak elő, őket követték az embereik.
Ahogy megláttak minket, azonnal elindultak felénk.
– Vegetius? – kérdezte Picus a fal tövében sürgölődőkre mutatva.
– Igen. Nem halt meg, csak eszméletlen.
– Hol volt? Hol találtatok rá?
– Itt, a fal mellett, de ne kérdezd, hogy került ide.
– Nem is kell. Egyedül jött, mindenki más előtt. Elvezette a gyalogságot a helyére, azután eltűnt.
Biztosan megpróbálta megkeresni a családját.
 – Valószínűleg. Nos, nem találta meg őket.
– És te szerencsével jártál? Utolérted őket?
Undorodva horkantottam.
– Nem, lehagytak minket. A lovaik pihentek voltak. Nálatok volt valami probléma?
Jókedv nélkül elvigyorodott.
– Úgy működött minden, akár a varázslat. A hátsó erdőn át menekültek, akár a lábasjószágok, mert
azt hitték, oda nem tudjuk követni őket, és egyenesen belerohantak a gyalogságunk dárdáiba. Igazi
mészárlás volt, egyetlen embert sem vesztettünk. Néhány gyalogos megsebesült, de egyik sem
súlyosan.
– Foglyok?
– Tizenhét.
– Hányan voltak összesen?
– Körülbelül kilencvenen.
– Van valami ötleted, kik lehettek?
– Igen, a jelek szerint frankok.
– Frankok? – hökkentem meg.
– Igen, vagy burgundok.
– És a lovak?
– Mi van velük? Magukkal hozták őket.
– Hajókon?
– Úgy tűnik, hacsak nem úsztatták őket. – Picus leszállt a lováról, és megmasszírozta az ülepét. –
Az Úrra, saját súlyomat meg tudnám enni!
– Hogy a Hádészba lehetsz éhes, amikor ennyi vér van körös-körül? Engem inkább az foglalkoztat,
hová tűnhetett Vegetius családja. Nincsenek itt. Kiadtál valamilyen utasítást a gyalogosoknak a
halottakra vonatkozóan?
– A foglyok gödröt ásnak, ahová eltemethetjük őket.
– Jó mély gödör kell kilencven holttesthez.
– Ez az ő bajuk. Egyébként sincs jobb dolguk.
Bassushoz fordultam.
– Válaszd ki a húsz legjobb emberedet, és menjetek a szökevény lovasok után. Jól látható nyomokat
hagytak. Öljétek meg őket, aztán térjetek vissza a villába, amilyen gyorsan csak tudtok.
Tisztelgett és távozott, én pedig magára hagytam a még mindig a fenekét dörzsölő Picust, és
kiosztottam a feladatokat az embereimnek. Minden csata után hajlamosak voltak eltunyulni. Mire
megszerveztem az étkezés előkészítését és a romok eltakarítását, Picus is munkára fogta saját katonáit.
Visszamentem Vegetius Sullához, akit időközben kezelésbe vett az egyik orvosunk. Ahogy meghallotta
a lépteimet, kinyitotta a szemét, és láttam, hogy felismer. Ajkával némán formázta a nevemet, ahogy
letérdeltem mellé.
– Hogy érzed magad? – Átkozottul ostoba kérdés volt, de mi mást kérdezhettem volna, még akkor
is, ha tudom a választ?
Megrebbent a szemhéja, lecsukódott, majd újra felemelkedett. Pontosan rám nézett. Figyeltem,
ahogy fény csillan a szemében, majd elhomályosodik. Ez volt a legkülönösebb dolog, amit valaha
láttam. Végül kimondta a nevem, de alig hallottam valamit. Közelebb hajoltam hozzá.
– Mit mondasz?
– Az istálló alatti pince… megpróbáltam oda… – hangja kásássá vált, de végre megoldotta
családja hollétének rejtélyét.
Megfogtam a kezét.
– Ne aggódj, Vegetius. Biztonságban vannak, kihozzuk őket.
Ujjai hirtelen görcsbe rándultak, összezárultak a kezemen, és az egész test megvonaglott a
fájdalomtól. Előrehajoltam, hogy bátorítóan megszorítsam a vállát, de már nem sikerült elérnem, mert
vér buggyant ki a füléből és a szájából, és az élet egy pillanat alatt távozott belőle. Mozdulatlanná
dermedtem a döbbenettől, halálának váratlansága lebénított. A másik oldalon térdelő orvos
előrehajolt, és lezárta a tágra nyílt, szenvedő szempárt.
– Mi történt? – tudakoltam. – Nem volt ennyire súlyos a sebesülése!
– Valami bizonyára elpattant a fejében, parancsnok. Láttam már ilyet a nagyobb fejsérüléseknél.
Óvatosan visszahelyeztem Vegetius Sulla kezét a mellére, és próbáltam imát mondani érte, de egy
sem jutott eszembe; kiürült a lelkem. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Sóhajtva talpra álltam,
és az istálló bejárata felé néztem. Stella és a gyermekei nemsokára kilépnek a napfényre a pince
sötétjéből.
– Cato, válassz ki két embert, és gyertek velem!
Bevezettem őket az istállóba, és elkezdtem félrerugdosni a földre szórt szalmát.
– Mit keresel, parancsnok?
– Egy csapóajtót a földön.
– Itt van, uram! – A kiáltás szinte azonnal érkezett, és összeszorult a gyomrom az ijedtségtől a gyors
válasz hallatán. Az egyik fiatal katona egy négyszögletes, megtisztított területre mutatott a földön.
Lassan odasétáltam.
– Nyisd ki!
Mindannyian halottak voltak. Körülbelül húszan, nők és gyermekek. A nőket jól láthatóan
megerőszakolták, tekintet nélkül az életkorukra. A fiúgyerekek hevertek a halom legalján. Megölték és
bedobták őket a lyukba, aztán miután használták a nőket és a lányokat, velük is végeztek, és rájuk
hajigálták őket. Sulla felesége, Stella a halom legtetején feküdt meztelenül, véresen és összeverve,
mégis könnyen felismertem. Meredt, halott tekintete vádlón mélyedt az enyémbe. A domb aljában
talált halott fiú képe rémlett fel előttem, és azon töprengtem, vajon ő is részt vett-e ebben.
Hányingeremmel küzdve elhátráltam a borzalmas látványtól, amíg a csapóajtó széle el nem takarta
a hádészi képet. Az elmémben újra lejátszódtak a valószínű történések. Talán nem maradt odakint
senki, aki betakarhatta volna szalmával a csapóajtót. Vagy valamelyik gyermek zajt csapott, és
meghallották. Vagy meglátták, amikor az utolsó ember elrejtőzött. Most már soha senki nem tudja meg,
de megtalálták őket, és a menedékük lett a sírboltjuk.
Hallottam, ahogy az egyik emberem öklendezik, és csak most jöttem rá, hogy jó ideje már hallom a
zajt, de ahelyett, hogy az én gyomrom is felkavarodott volna, a hang furcsa módon megacélozott.
Sarkon fordultam és kisétáltam a mészárszékből, nagyokat pislogtam a reggeli napfényben. Odahívtam
magamhoz az első katonát, akit megláttam, és utasítottam, hogy azonnal kerítse elő Picus legatust,
aztán hunyorogva körülnéztem az udvaron – szemem az istálló félhomálya után még nem szokott hozzá
a verőfényes napsütéshez. Elvesztettem az időérzékem, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy
nem is láttam Picus közeledését, és összerezzentem, amikor megszólalt mellettem.
– Mi a gond, Varrus?
Vállam fölött az istálló bejáratára böktem a hüvelykujjammal.
– Nézd meg magad, de légy erős. Nem lesz szép látvány.
Amikor kijött, hófehér volt az arca.
– Sulla felesége is köztük van?
– Ő van a halom tetején. Utolsóként halhatott meg.
Láthatóan megviselte a látvány, egy ideig egyikünk sem szólt. Egy csapatnyi katona közeledett az
istállóhoz, vödörrel a kezükben. Picus megállította őket.
– Hová mentek?
– A centurio küldött, hogy vigyünk zabot az istállóból, tábornok.
– Te! – bökött rá Picus arra a katonára, aki válaszolt. – Menj vissza, és mondd meg a centuriódnak,
hogy a csapatot különleges szolgálatra rendeltem. A többiek tegyék le a vödröt, és oszoljanak két
csoportra. Az egyik az első, a másik a hátsó ajtót őrzi. Senki nem léphet be az istállóba, csak ha
engedélyt kap rá tőlem vagy Varrus parancsnoktól. Mozgás! – Visszafordult hozzám. – Sétáljunk
egyet.
Átvágtunk az udvaron, jelenlétünk látható hatással volt azokra, akik észrevettek minket. Hirtelen
mindenki nagyon lelkesen kezdte végezni a feladatát. Ügyet sem vetettünk rájuk, csendben sétáltunk,
amíg Picus meg nem szólalt.
– Azt hiszem, el kellene temetnünk őket. Nem vihetjük vissza őket magunkkal.
– Miért vinnénk egyáltalán, Picus? Halottak.
Megrázta a fejét.
– Ez nagy megdöbbenést fog kelteni a kolónián. Ez az első alkalom, hogy közvetlen támadás ért
titeket?
– Nem, a második. De ez az első eset, hogy ilyen keményen lecsaptak ránk. És ebből az irányból.
– Mit lehet tenni? – Volt valami különös a hangjában, ami arra késztetett, hogy ránézzek. Észrevette
az arckifejezésemet, és folytatta. – A helyzet egyedisége foglalkoztat, nagybácsi. Ez nem katonai ügy,
legalábbis nem a szokványos értelemben. Ezek az emberek egyszerű polgárok voltak. Ráadásul az én
polgáraim, pontosabban az apámé és a tieid. Megtanultam távolságtartóan kezelni a veszteségeket, de
ők Luceiia nagynéném barátai voltak. A háború hirtelen nagyon közel került az otthonomhoz.
– Így van, kölyök. Pontosan tudom, mire gondolsz. De ez ne tegyen vakká az itteni esetre, ami
valóban katonai ügy, akár elfogadod, akár nem. Ez a legmesszebb fekvő birtokunk, túlságosan messze
van a központi villától. Ez az a tény, ami ma tragikus módon bebizonyosodott. Villagazdaságként
mostantól teljesen használhatatlan számunkra. Ez egy másik tény, az elsőből következik. Újra meg kell
rajzolnunk a határainkat, és átszervezni az erőinket, hogy megvédhessük a legfontosabb földeket. Ez is
egy újabb tény.
– A vadállatoknak, akik ezt tették, volt lovassági kíséretük. Ez is egy tény, ami megváltoztatja az
ellenünk vonuló erőkről alkotott fogalmainkat. Azt jelenti, hogy az ellenség, vagy legalábbis egy része
ugyanolyan mozgékony, mint mi. Ettől a pillanattól kezdve ezt is szem előtt kell tartanunk. Ez rengeteg
tény, Picus, mind katonai természetű, és egyik sem örvendetes. Minél előbb vissza kell mennünk a
kolóniára, és értesíteni a tanácsot. Új fontossági sorrendet kell meghatároznunk a kolónia
gyarapodásában és védelmében.
– Mi legyen az áldozatok temetésével? – kérdezte komoran.
– Már ott vannak a sírjukban, kölyök. Vegetiust a felesége és a fiai mellé fektetjük, és felgyújtjuk az
istállót. A kolónia mártírjaiként ez illő végtisztesség lesz számukra.
– Igazad van, nagybácsi, mint általában. Azonnal intézkedem.
– Várj! Hívd össze az embereinket, gyalogosokat és lovasokat egyaránt, hogy díszőrséget álljanak.
Tudniuk kell, mit teszünk és miért. És hozasd ide a foglyokat is. Szembesítjük őket a bűnükkel, és
kivégezzük mindegyiket. – Szóra nyitotta a száját, de közbevágtam. – Nincs vita, Picus! Meg fognak
halni.
Miután néhány pillanatig elgondolkodva nézett, bólintott.
– Hogyan?
– Legszívesebben keresztre feszíteném a disznókat, és ha volna időnk, meg is tenném. De nincs.
– Akkor?
– Elégnek ők is. Úgy tűnik, szeretik a tűz istenét, most találkozhatnak vele szemtől szemben.
Tíz szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul figyelte az arcomat, végül halk hangon megszólalt.
– Keményebb ember vagy, mint gondoltam, Publius Varrus.
– Vegetius Sulla a barátom volt – feleltem visszafojtott dühvel. – A felesége kedves, barátságos
asszony volt, tele méltósággal és békével. Láttad, mit tettek vele. Égni fognak.
– Legyen hát. Égjenek.
– Még mindig bizonytalannak tűnsz. Bánt a lelkiismeret?
– Nem is tudom, nagybácsi. Lehetséges. Megérdemlik a halált, de az élve elégetés nem tűnik
keresztényi cselekedetnek.
– Emlékezz Pelagius barátodra, Picus. A választás szabadsága és a személyes felelősség. Ahogy
látom, jelenleg ez az egyetlen út az igazán lelkiismeretes emberek számára. Itt most nem
keresztényekkel van dolgunk. Ha az ilyeneknek odatartod a másik orcádat, ahogy a papok mondják,
akkor egy éven belül mindannyian halottak leszünk. A héber testamentum régi istenének „szemet
szemért” elve most jobban tetszik, mint a megbocsátó Krisztusé. Az ő útját választottam, és az
embereink túlélése érdekében kész vagyok vállalni a felelősséget.
– Rendben, igazad van. – Most már valódi meggyőződés csendült a hangjában. – Intézkedem. Mi
legyen a gödörrel, amit a többieknek ástak?
– Hagyd, hadd rothadjanak el a levegőn. Egy emberünk sem lesz a közelben, hogy érezze a bűzt.
Gyűjts össze mindenkit. El kell sétálniuk a lyuk mellett, hogy lássák, mi történt itt, aztán végignézhetik,
ahogy a bűnösöknek igazságot szolgáltatunk az áldozati máglyán.
Így is történt.
 XXIII.
Hosszú, csendes lovaglás várt ránk a kolóniáig. Mindenkinek volt min gondolkodnia, és a Sulla
család máglyájának fekete füstje körbeölelt minket, bár már rég magunk mögött hagytuk. Amikor
megérkeztünk, Picus és én azonnal felkerestük Caiust. A nappali szobájában várt ránk Alaric
püspökkel, aki szokásos látogatásainak egyikére érkezett hozzánk. Amint beléptünk, mindketten
felálltak, az arcunkat fürkészték. Biccentettem, és elsőként az öreg püspököt szólítottam meg.
– Velünk kellett volna jönnöd, Alaric. Nagy hasznodat vettük volna.
– Miért? – kérdezte feszült hangon Caius.
– Temetési szertartáshoz.
– Ennyire rossz volt?
– Rosszabb, mint képzelnéd. – Elmondtam nekik, mi történt, és mit találtunk a pincében. Picus nem
próbált meg hozzátenni semmit, vagy félbeszakítani. Mire végeztem, mindketten olyan fehérek voltak,
mint Picus, amikor kijött az istállóból.
– Kivégezted a foglyokat? – kérdezte Caius.
– Igen.
A szemembe nézett, és ha nehezére is esett elfogadni, amit tettem, ennek semmi jelét nem láttam.
Megfordult, néhány lépésnyire eltávolodott a székétől, válla megereszkedett.
– Ez mindent megváltoztat – mondta. – Nem számítottunk lovasságra. A védelmünket minden
szempontból át kell alakítanunk.
– Nem lovasság, Caius, csak lovasok. – A szemöldökét összevonva nézett rám. – Először én is
elkövettem ugyanezt a hibát, de mi nem lovasságot üldöztünk. Egyszerűen csak lovasok voltak.
Viszont már ez is nagy különbség az ellenség mozgékonysága szempontjából. Nyilvánvalóan a
lovasok jelentette előny bátorította fel a többieket, hogy ilyen mélyen bemerészkedjenek a szárazföld
belsejébe.
Alaric püspök eddig egy szót sem szólt, csak ült a székében, és figyelte a beszélgetésünket. Most
megszólalt.
– De hol találnak itt ezek az emberek lovakat? Ugye azt mondtad, frankok voltak?
– Nem találtak, Alaric. Magukkal hozták őket Galliából.
– Galliából? Hogyan?
– Hajón, ugyanúgy, ahogy Picus a sajátját.
– Nem ugyanaz! – szólt közbe Caius. – Picus birodalmi gályákat használ a szállításhoz. A
frankoknak nincsenek ilyenjeik.
– Nem, valóban nincsenek – feleltem –, de nincs is rá szükségük. Mindössze tíz-tizenkét lovast
láttunk. Ennyi ló könnyedén elfér két vagy három hosszúhajón. De nem a szám a lényeges, hanem a
tény, hogy megtették. Meg kell találnunk, hol szálltak partra, és gondoskodnunk kell róla, hogy a
barátaik ne kövessék őket. Ha ez azt jelenti, hogy állandóan járőröznünk kell az egész délnyugati
partszakaszon, akkor azt tesszük. Picus egyetért velem, ma reggel sokat beszéltünk erről.
Caius elfintorodott.
– Tehát szerintetek a déli partról jöttek? Olyan messziről?
 Picus bólintott.
– Harminc, negyven, vagy talán ötven mérföld szárazföldön, attól függően, milyen utat követtek.
Igen, ezt gondoljuk. A lovak megadták nekik a szükséges védelmet, azt a sebességet és
mozgékonyságot, ami az előttük lévő terület felderítéséhez kell. Becslésünk szerint három hajóval
jöhettek, minden hajón harminchárom emberrel és három-négy lóval.
– Értem. És most mi a teendő?
– Holnap reggelre összehívunk egy tanácsülést, és meghatározunk néhány új irányvonalat.
– Mint például?
– Például eldöntjük, hogy az új körülményekre figyelemmel mekkora földdarabot kell feladnunk.
Néhány villát teljesen ki kell ürítenünk, még ha a földet tovább műveljük is. A legtávolabb élő
embereket beljebb kell vonni, ahol már megfelelő védelmet biztosíthatunk nekik. És mostantól minden
dolgozó csapat mellé fegyveres őrséget kell állítani.
Némán bólintott, minden felsorolt ponttal egyetértett.
– Más?
– Nos, hazafelé egész úton a védelmünkön gondolkodtam. Amint végzünk a betakarítással, minden
erőfeszítésünket az erődünk befejezésére kell fordítanunk. Kiépíthetnénk ott egy állandó
főhadiszállást, és fel kellene készülnünk, hogy az embereinket szükség esetén gyorsan védett helyre
vigyük.
– Ésszerű gondolat. Picus, egyetértesz Publiusszal?
– Igen, apám, de ne feledjétek, hogy meg kell oldanotok a könnyű ki-be járást. Szükségetek lesz egy
útra, amelyik legalább a domb aljától a tetejéig vezet.
– Igen, ebben igazad van. Gondoskodunk kell róla, hogy az emberek gyorsan bejuthassanak, vagy
elhagyhassák az erődöt.
Picus továbbvitte a gondolatot.
– Az emberek is, de főként a katonák, a gyalogosok és a lovasok egyaránt.
Caius visszafordult hozzám.
– Igazad van, Varrus, ez a tanácsra tartozik. A vészhelyzetre való tekintettel még ma éjjel
összehívom őket.
– Nem, Caius – vágtam közbe. – Ne ma éjjel. Elég lesz holnap reggel is. Hadd aludjon mindenki
egy keveset. Közben utána kell néznem néhány dolognak, így ha megbocsátotok, most el is megyek. –
Meghajoltam és magukra hagytam őket. Elindultam megkeresni Luceiiát, hogy elmondjam a szomorú
híreket a barátairól.
Sokkal jobban fogadta, mint vártam, alig ejtett könnyeket. Nyilvánvaló volt, hogy felkészítette
magát erre a végkimenetelre, és nem akarta, hogy túlságosan látható módon hasson rá. Magamhoz
szorítva tartottam, amíg össze nem szedte magát, és újra a ház úrnőjévé nem vált.
– Biztosan nagyon éhes vagy – mondta az orrát törölgetve. – Mikor ettél utoljára?
– Múlt éjjel, napkelte előtt. Elrágcsáltam némi sajtot és kenyeret, amit itthonról vittem. Azóta nem
volt étvágyam. Picus bent van Alarickal és Caiusszal. Ő is biztosan éhes.
– Eszel most?
 – Nem, szerelmem, inkább nem. Gondoskodnom kell Germanicusról, és beszélni akarok Equusszal.
Indulok is, egy óra múlva jövök.
Lábujjhegyre állt és megcsókolt.
– Menj, és siess vissza. Szólok Gallónak, hogy a fürdőházi szolgálók álljanak készen, és mire
megfürdesz és átöltözöl, meleg vacsora vár.
Nem sokkal később megtaláltam Victorexet az istállóban, éppen a különös szerkezetet vizsgálta,
amelyet leszedett a kis frank ló hátáról. A tárgy a lábánál hevert, ő pedig odakuporodott mellé,
tenyerét végigfuttatta a sima bőrön. Leszálltam Germanicusról, és átadtam a kantárszárat egy
istállófiúnak, aki elvezette a lovat az egyik állásba.
– Mi ez, Victorex? Láttál már ehhez hasonlót?
– Nem – csóválta a fejét. – Átkozott legyek, ha tudom, mi ez, bár nyilvánvalóan valamiféle nyereg.
– Újra megtapogatta az ismeretlen tárgyat, bedugta ujjait az alsó pereme alá, a súlyát méricskélte. –
Nem hasonlít semmilyen római nyeregre… mint tudod, azok bronzlapokra varrt bőrből állnak, hogy
erősen tartsanak. Könnyűek, de meglehetősen esetlen holmik, ezért használják olyan kevesen. Ez
viszont… – Megfordította, hogy jól látszódjon a másik oldala. – Ezt nézd! Ezt fakeretre húzták rá, itt
pedig… – Visszafordította a nyerget. – Nézd meg a formáját, és ezt a különös dolgot az elején. Ezt
nem teherhordásra tervezték! Olyan az alakja, mint egy ember hátsója. Viszont ha az ember beleül, és
a feneke nekiszorul ennek a hátsó résznek, onnantól lovasként használhatatlanná válik. Nem tud együtt
mozogni a lovával, nem tudja irányítani, még az állat törzsét sem tudja megszorítani. A lovas azonnal
leesik róla, amint… – Elhalt a hangja, majd folytatta. – De nem is ez a lényeg, igaz? Túl kicsi egy
embernek.
– Egy fiú – mondtam. – A lovas egy fiú volt, és annak ellenére, amit most elmondtál, az gondolom,
hogy ez mégis valamilyen nyeregféle, bár fogalmam sincs róla, miért volna bárkinek is szüksége egy
ilyen… – Figyelmemet hirtelen két tartozék vonta magára, melyek a nyereg két oldaláról lógtak. – És
mi van ezzel a két lelógó valamivel? Mik lehetnek ezek?
Kézbe vette az egyiket, és húzni kezdte maga felé. Csupán egy széles bőrszíj volt, egyik végén a
nyereghez erősítve, a másikon egyszerű hurokkal. A hurok aljának belső oldalára lapos fadarabokat
erősítettek, így háromszög alakot vett fel.
Victorex egy darabig elgondolkodva nézte.
– Fogalmam sincs – dünnyögte. – Hacsak nem… – Elhalkult a hangja, aztán ismét erőre kapott,
ahogy a fával merevített bőrhurokkal megkopogtatta nyereg hátulját. – Nézd, parancsnok, ha ezen
ülnek, vagyis ha ez valóban valamilyen nyereg, amire a józan ész ellenére az alakja is utal, akkor
kizárt dolog, hogy egy ember el tudjon helyezkedni benne. Túl magas a hátsó része.
Bólintottam.
– És?
– Hogy ül fel a lóra? Sokszor láttam, te hogy lendíted át a lábad, nemegyszer én tartottam bakot. –
Az orrom elé tartotta a hurkot. – Ez a dolog hasonló célt szolgálhat: egyszerű fellépő.
– Az Úrra, igazad van, Victorex! De miért vállalna a felszállásért valaki ennyi kellemetlenséget?
Kiévé persze, ha a fiú nyomorék volt.
– Az volt?
Megvontam a vállam.
 – Nem tudom. Halott volt, amikor megtaláltuk. Igazából meg sem néztem. Eltört a nyaka, és a
gerince is. Senki nem figyelte a lábát.
– Vagyis lehetett? Mert könnyen lehet, hogy ez egy nyomorék fiú hámja. Igen, egyre valószínűbb.
Valószínűleg nagyon ingatagon ült benne, ezért esett le szinte azonnal.
Most én gondolkodtam el. Miért vinne valaki magával portyázni egy nyomorék fiút? Még akkor is,
ha a legkedvesebb fia. Mondjuk egy főnök fia, hiszen a ruha és az aranygallér is arra utalt. Ám más,
sokkal fontosabb dolgok is foglalkoztattak.
– Most nincs időm rejtélyeken töprengeni. Az egyik embered vigye fel Gallónak a házba, és mondja
meg, hogy tegye az egyik állványra a fegyverraktáramban. A továbbiakban egy szomorú esemény
emléke lesz.
Ott hagytam Victorexet a francia hámmal, és felkerestem a kovácsműhelyben Equust, aki a késő
délutáni napsütésben odakint dolgozott. Már hallotta a hírt a Sullákról, és alaposan ki akart kérdezni,
de nem voltam beszélgetős hangulatban.
– Hogy haladsz az új karddal? – kérdeztem.
Bevezetett a műhelybe, és megmutatta a munkapadon fekvő hosszú vasat. Mellette papiruszdarab
hevert, rajta egy kard rajzával – egy kardéval, kétszer olyan hosszú pengével, mint a gladiusé, nagy
markolattal és a végén nehéz gombbal.
– Nem volt sok időm foglalkozni vele, és nem kezeskedem érte, hogy úgy fog működni, ahogy
elképzelted. – Kétkedve csóválta a fejét. – Tudom is, mi a probléma. Nagyon súlyosra kell
készítenem a markolatgombot, hogy kiegyensúlyozza azt az átkozottul hosszú pengét. Ez a holmi
előreugrik, mint Rhea csöcsei, de Rheának ott a nagy segge, hogy ellensúlyozza, míg ennek nincs.
Elnevettem magam. Rhea volt az egyik legbőkezűbben megáldott fiatal telepesnő, aki után Equus
titokban már jó ideje epekedett. Ő is velem nevetett, de közben a fejét csóválta.
– Ó, Rhea! Micsoda kiegyensúlyozottság! Olyan egyensúlya van, az istenek áldják meg érte, hogy
tollpiheként tud a hátsójára hátradőlni, amikor csak akar. És akar is gyakran, kivéve az én
közelemben. – Ismét nevetett, leginkább saját magán.
Megveregettem a vállát.
– Legalább elkezdted. Folytasd csak, Equus. Holnapután már én is segíthetek.
– Rendben, de készülj fel rá, hogy sok időt kell mellette töltened. Ez a szajha nem adja magát egy
szép mosolyért.
– Felkészültem rá, barátom. Most pedig megyek fürdeni, borotválkozni és enni. Holnap tanácsülés,
és szeretnék jól festeni.
Hagytam dolgozni és elmélkedni az új fegyver egyensúlyán.

XXIV.
Másnap elkéstem a tanács üléséről, pedig ott akartam lenni időben, így nem is tudom, mivel
kezdődött a vita. Csak annyit tudok, hogy mire megérkeztem, az ülés jó félórája tartott, és már az első
pillanatokban kitört valami nagy vihar. Hallottam a kiabálást, ahogy az ajtó felé közeledtem, és a
hangerő még engem is meglepett. Megálltam odakint, eszembe jutott Vegetius és a fütyülő köve, aztán
egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve elindultam keresni egy kürtöst, vagy legalább egy kürtöt.
Természetesen egyetlen katonát sem találtam, ezért meg kellett elégednem a fegyvertáramból
kölcsönvett rézkürttel.
Amint visszaértem a szobához, ahol még mindig zajlott a vita, a hónom alá kaptam a kürtöt,
kinyitottam az ajtót és beléptem. A hatalmas helyiségben elviselhetetlen volt a zaj – tökéletes zűrzavar
uralkodott, mindenki egyszerre kiabált és üvöltözött. Azonnal észrevettem Caiust a szoba túlsó
felében. Egyenesen állt, figyelte a vitát, és mellette ott állt Alaric püspök. Rajtam kívül csak ők ketten
voltak a szobában, akik nem beszéltek.
Nagyon hosszú ideig szolgáltam Caius Britannicus mellett, és azt hittem, ismerem minden
hangulatát. Időnként láttam mérgesnek, sőt nagyon ritkán haragosnak is. Ezen a reggel egyetlen
pillantás elég volt, hogy megállapítsam, ennyire dühösnek még soha nem láttam. Arca sápadt volt,
bőre ráfeszült az arccsontjára, és olyan szorosan összeszorította az ajkát, hogy nem is látszott a szája.
Ám igazából a tekintete lepett meg. Olyan volt, akár a kő: kemény, hideg, hajthatatlan és könyörtelen.
A számhoz emeltem a kürtöt, és a rezes sikoly egy pillanat alatt elcsendesített mindenkit.
Mindannyian döbbenten fordultak felém, meglepte őket a váratlan közbeavatkozás. Aztán valaki
kimondta a nevem, és a hangsúlyból kitaláltam, hogy a tanácstag meg akarja nyerni magának a
támogatásomat. Egy újabb tülköléssel elhallgattattam, és ezúttal addig fújtam a kürtöt, amíg bírtam
levegővel. A fülsiketítő ricsajban senki nem beszélt, ám amint elhallgatott, újrakezdték, ezért
kénytelen voltam harmadszor is belefújni. Ezúttal viszonylag hamar elvettem a számtól a kürtöt, és a
szoba elejébe mutattam.
– Caius Britannicus! – harsogtam.
Minden tekintet rátapadt. Néhány pillanatig mereven állt a helyén, aztán csak ennyit mondott:
– Talán foglaljunk helyet.
Ismét megszólalt valaki, de Caius előrántotta a kardját, és a lapjával az asztalra csapott.
– CSEND LEGYEN! – bömbölte.
Tökéletes, tiszteletteljes csend támadt. Egy pisszenés sem hallatszott.
– Azt mondtam, foglaljunk helyet. – Szinte suttogott.
A szobában felhalmozódott indulat egyszeriben szégyenérzetbe fordult Caius haragja előtt, és
mindenki leült.
Britannicus felemelte a kardját, fogást váltott, és mélyen belevágta a hegyét az asztal fájába, így a
fegyver függőlegesen meredt az égnek. Amikor újra megszólalt, halk, indulatos és undorodó hangon
beszélt.
– Soha az életben, soha nem vettem részt ehhez hasonló gyomorforgató, szégyenletes gyűlésen!
Hogy mertek előttem, és saját magatok előtt ilyen visszataszító módon viselkedni? Ti vagytok ennek a
kolóniának a tanácsa! A legbölcsebbek! Elméletileg a tiétek a bölcsesség hangja! – Tekintete
végigsöpört minden jelenlévőn, sokan kényelmetlenül feszengtek. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő
idő után folytatta.
– Most pedig nagyon figyeljetek arra, amit mondok. Azt akarom, hogy mindegyikőtök erőltesse meg
magát, és feledkezzetek el saját személyes érdekeitekről, igényeitekről, illetve mindarról a
magyarázatról, amit hallottatok, mielőtt idejöttetek. – Beleharapott a felső ajkába, és haragos
tekintetével magára vonta a figyelmüket, megnyújtotta a csendet. – Figyeljetek, mert az életetekről van
szó! Én, Caius Britannicus mondom ezt nektek! – Tekintete egyik arcról a másikra siklott, és ismét
hosszú csend következett, mindenki a következő szavait várta.
– Ez az én házam, ti az én meghívásomra jöttetek ide. Én hoztam létre ezt a tanácsot! – Várakozó
csend telepedett a szobára. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem akar ellentmondani neki,
folytatta. A hangjában csengő magabiztosság és meggyőződés betöltötte helyiséget, bár nem beszélt
hangosan. Ezúttal senki sem kételkedett benne, hogy megsértették azt a jelenlétet, azt az erőt, ami maga
volt Caius Britannicus. Cikázó tekintete senkit nem hagyott ki, és a jelenlévők tudták, hogy a szavai
egyformán vonatkoznak mindenkire. – Nem tűrök ilyen felháborító viselkedést a házamban! Érthető?
Ha állatok, vagy utcai zsibárusok módjára akartok viselkedni, akkor menjetek és vitatkozzatok
egymással az istállóban vagy a piacon, de ne itt! – Haragjában túlfeszített volt és rideg, és ezáltal
törékeny is. Indulatával küzdve lehajtotta a fejét, jobb kezének mutató– és hüvelykujjával
megdörzsölte orrnyergét.
Éppen akkor indultam el a szoba eleje felé, amikor a nálam előrébb, kicsit jobbra álló Lars Nepos,
egy képzett bőrműves oldalra hajolt, hogy mondjon valamit a szomszédjának.
– Nepos! – dörrentem rá, és keményen a vállára csaptam. – Csend legyen, még nem fejezte be!
Azonnal elhallgatott, szemlátomást elszégyellte magát, és folytattam az utam a szoba másik felébe,
ahol megálltam Caius mögött, szembefordultam a tanáccsal, és végignéztem az arcokon haragot,
neheztelést vagy önhittséget keresve. Mindössze szégyenkezést láttam, a Caius iránt érzett
aggodalommal keveredve.
Felemelte a fejét, megtornáztatta a vállát, és amikor újra megszólalt, már a rendes hangján beszélt,
de szónoki hanghordozással.
– Amikor megalapítottuk ezt a kolóniát, elköteleztük magunkat annak az ügynek, hogy túléljük a
végpusztulást, és megőrzünk mindent, ami valaha nagy és dicső volt Rómában. Amikor létrehoztuk ezt
a tanácsot, hogy irányítsuk a kolóniát, büszke és nemes beszéddel oldottuk meg problémáinkat, az
üléseket a közös jó érdekében hívtuk össze, akárcsak köztársasági ősapáink a szenátusban. Ez a
tanács a mi szenátusunk! – Megint elhallgatott, hogy utolsó mondata mindenkiben leülepedjen, és
ismét végignézett az egybegyűlteken, nem hagyott ki senkit.
– Ez a tanács a mi szenátusunk. Ez az igazság, de még sosem mondtuk ki, mert annyira túlzónak és
félelmetesnek hangzik, bűzlik a mesterkéltségtől és a ki nem érdemelt, nem helyénvaló hatalomtól. –
Újabb jelentőségteljes, mindent átölelő pillantás következett, de beszédének ritmusa nem tört meg. –
Pedig ez az igazság.
Hallgatósága megbűvölten bámulta.
– Ti vagytok ennek a kolóniának a szenátorai. Sosem használtuk ezt a kifejezést, egészen mostanáig,
eddig a sajnálatos alkalomig, de azok vagytok, és ez a legmegfelelőbb idő, hogy rámutassunk,
bevéssük az elmétekbe és a lelketekbe… ti vagytok ennek a kolóniának a szenátorai!
Mély, reszkető lélegzetet vett.
– Itt, ebben a tanácsteremben minden ember egyenlő. Mindenkinek megvan a maga szerepe, amit el
kell játszania. Mindenkinek megvan az értéke, ami csak az övé, és nem is tudná jobb dologra
felhasználni, mint a közös problémáink megoldására. Egyetlen ember hangja sem lehet fontosabb, mint
a másiké, beleértve engem is. Az én szerepem csupán az elnöklés, legalábbis a mai napig az volt.
Most azonban Julius Caesarhoz hasonlóan diktátorként állok itt, és áthágom a törvényt, mert arra
kényszerítettetek, hogy így beszéljek! Nem vagyok hálás ezért! – Újra elhallgatott, megfontolt
lassúsággal sorban végignézett mindenkin.
 – Nem fogadom el a szerepet, amit rám szabtatok. – A szobára síri csend borult. – Nem fogok apát
játszani a gyermeteg játszadozásaitok mellett. – Mélyet lélegzett. – A fiamat, Picust mostanában
nagyon foglalkoztatja a személyes felelősség kérdése. Amikor legközelebb meglátogat minket,
érdemes lenne felkeresnetek, és elbeszélgetni erről egy kicsit vele, mert tetszik vagy sem,
mindegyikőtök személyes felelősséget vállalt ennek a kolóniának a boldogulásáért!
– A mai vita feloldozott engem egy felelősség alól, ami igazából soha nem is volt az enyém, mégis
úgy gondoltam, az én kötelességem… egy személyes kötelezettség irántatok, a tetteitek és
viselkedésetek, valamint a kolónia iránt. Ettől a naptól fogva nem fogok elnökölni ebben a tanácsban.
– Gyorsan felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a szavai nyomán keletkező mormolást. Én magam is
meglepetten és helytelenítően mordultam fel.
– Hallgassatok végig! Nem drámára vágyom, teljesen komolyan beszélek. Kezdek ehhez túlságosan
öreg lenni, és egy ideje már gondolkodom rajta, hogy a feladatom végére értem. Ma rájöttem, hogy
tévedtem. A munkám koránt sincs elvégezve, de most befejezem, akár jól, akár rosszul.
– Annak ellenére, ahogy ma reggel viselkedtetek, mindannyian felnőtt férfiak vagytok. Itt az ideje,
hogy felelősséget vállaljatok saját cselekedeteitekért. Ma utoljára vezetem az ülést. A köztársasági
Róma szenátusának nem volt elnöke, így ennek a tanácsnak sem lesz.
– Az utóbbi néhány gyűlésen megéreztem a kiemelkedettség érzésének légkörét. Azzal vádoltam
magam, hogy kezdek gyanakvó és cinikus lenni, de most már látom, hogy nem így van. A ma reggeli
fiaskó pontosan abban gyökerezik, amitől tartottam: az elitizmusban! Nem engedhetjük, hogy tovább
növekedjen, hogy folytatódjon, különben a tanács, és az egész kolónia pusztulásra van ítélve. – Ismét
elhallgatott, de most sem próbált ellenkezni senki.
– Nemrég vesztettük el a háborúban az első tanácstagunkat. Megvan az első mártírunk. Vegetius
Sulla becsülettel szolgált közöttünk. Most viszont meghalt, és valakit a helyére kell állítani.
Tragédiának érzem, hogy miközben egy ilyen ember meghal, és a pótlásáról kell beszélnünk, olyan
szánalmas jelenetre kerülhet sor, amilyennek az imént tanúi voltunk. – Hangja ismét felerősödött,
betöltötte az egész helyiséget. – Ilyen körülmények között hogy mer bárki is saját magával
foglalkozni? Hogy lehetünk olyan szánalmasak, hogy azon vitatkozunk, ki hol üljön? Mit számít, hogy
öregek vagytok vagy fiatalok? Miért fontos, hogy elöl vagy hátul ültök? Szégyen, ha valaki úgy
gondolja, ez bármit is számít! Van köztetek valaki, aki azt hiszi, nagyobb súllyal esik latba a szava, ha
közelebb ül hozzám? Ha igen, ezt könnyen megoldhatjuk, mert többé nem fogok itt ülni!
– Vagy van valaki, aki azt hiszi, nem figyelnek rá, ha hátulról jön a hangja? Az ilyen gondolatok
szégyent hoznak erre a testületre! Nem méltóak hozzánk! Ebben a tanácsban mindenkinek a szava
egyformán fontos, és mindenkinek joga van beszélni és szavazni! Ez egy tanácsterem! – Hangja ismét
suttogásig halkult. – Nem pedig piactér.
Elhallgatott, ismét elég időt hagyott rá, hogy szavai leülepedjenek hallgatói fejében, aztán kinyújtott
mutatóujjal felemelte a jobb kezét.
– Az évek folyamán csupán egyetlen szabályt érvényesítettünk ebben a testületben. Azt hiszem,
eljött az ideje, hogy újabbakat vezessünk be, nem hatalmi célból, hanem egyszerű, becsületes
útmutatásként, hogy emlékeztetőül szolgáljon arra, kik vagyunk, és milyen célok lebegjenek a szemünk
előtt. Mi vagyunk annak a tanácsnak tagjai, melyet azért hoztunk létre, hogy a legjobb tudása szerint
szolgálja az embereket, akiket képviselünk: a telepeseket, akik osztoznak életünkben és sorsunkban.
Engem és Publius Varrust kivéve mindenki azért van itt, mert az emberek úgy vélték, tevékenyen
hozzájárulhatnak a tanács munkájához. Vegetius Sulla volt erre az egyik legjobb példa. A szükség
idejében az ő bölcsessége tette lehetővé számunkra, hogy megtegyük a védelmünkhöz szükséges
lépéseket, azokat a lépéseket, melyek rajta kívül senkinek nem jutottak volna eszébe. És ha
emlékeztek, amikor megszólalt, mindig ennek a szobának a hátsó sarkából tette, csak azután sétált
előre!
Kezét a még mindig az asztallapban álló kardja markolatára helyezte, és a fegyvert ide-oda
mozgatva kiszabadította a pengét, majd visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– Sértegettelek titeket. Egyeseket azzal vádoltam, hogy a szem előtt lévő helyek elfoglalásával saját
terveiket akarják előnyben részesíteni. És eszembe jutott, hogy ezt nagyon könnyű megakadályozni. –
Elhallgatott, mert nyilvánvalóan várt valamire, és valaki fel is tette a mindannyiuk fejében ott
motoszkáló kérdést.
– Hogyan, Caius?
– Hogyan? Úgy, hogy itt és most elfogadunk egy szabályt: ezentúl az összes tanácsülésen körben
ülünk le. A székeinket gyűrű alakban helyezzük el, és vezessük be azt a szabályt is, hogy senki nem
ülhet kétszer ugyanazon tanácstag mellé, legalább a hetedik gyűlésig. – Ezúttal kísérletet sem tett rá,
hogy elfojtsa a szavai nyomán felcsapó hangzavart. Inkább felemelte a hangját, és túlharsogta a zajt.
– Gondoljatok bele, barátaim! Gondoljátok át, mit jelent ez! Minden alkalommal, amikor a tanács
összeül, eszünkbe fog jutni ennek a döntésnek az oka. – A hangok elhaltak, a szoba újra
elcsendesedett, mindenki hallgatta, amit mond. – Sőt még ennél is tovább mehetnénk. A szoba ajtaján
belül elhelyezhetnénk egy zsák követ, húsz fehéret és egy feketét. Amikor valaki belép, húz egy követ,
és aki a feketét húzza, az vezeti le az aznapi ülést. Lehet, hogy így valaki többször lesz elnök, mint a
többiek, viszont kizárólag a véletlen fog dönteni.
Újból mormolás töltötte be a helyiséget, de ezúttal egy kéz is a magasba emelkedett: Quintus
Secóé.
– Igen, Seco?
Seco felállt, és vörös arccal körülnézett. Aprót köhintett, és megköszörülte a torkát.
– Caius Britannicus, jogosan bár, de kimutattad nyelved élét, és minden okot megadtál nekünk a
szégyenkezésre. Nagyon figyelmesen hallgattam a szavaidat, és azt hiszem, mindenben igazad van. –
Megint a torkát köszörülte. – De azt hiszem, ami a legkevésbé tetszett, az a legigazabb dolog volt
mind közül. Kezdtünk elfeledkezni róla, miért vagyunk itt. Saját magunkat éreztük fontosnak. Büszke
vagyok rá, hogy ennek a tanácsnak a tagja lehetek, ám a szavaid hatására elgondolkodtam rajta, hogy
talán túlságosan is büszke vagyok. A kör alakú ülésrendnek látom értelmét, akárcsak a minden
alkalommal véletlenszerűen választott elnöknek, bár nem akarnálak megsérteni azzal, hogy azt
sugallom, nem vagyunk hálásak eddigi közreműködésedért.
Caius csak legyintett.
– Nem sértesz meg, Quintus. Folytasd.
– Nos, azt javaslom, fogadjuk el az általad javasolt változtatásokat, akár most rögtön. Szerintem
mindkét kérdésben szavazhatnánk, további vita nélkül.
Seco még mindig vöröslő arccal visszaült, és egy ideig senki nem szólt. Végül Varo, Caius sógora
emelkedett szólásra.
– Az Úr vérére, Quintus, támogatom! Azt mondom, szavazzunk most azonnal!
Caius visszavette a szót.
 – Mielőtt szavaznátok, van valaki, aki szólni kíván az ötlet ellen?
A jelenlévők körbenéztek, és a szoba túlsó végében egy kéz emelkedett a magasba. Caius
kifejezéstelen arccal nézett a férfira.
– Totius, ellenvéleményed van?
Totius elvörösödve, már-már félszegen állt fel.
– Nem, Caius, de úgy látom, ez a szoba túl kicsi huszonkét körberakott széknek.
Caius elmosolyodott.
– Nem hiszem, Totius. Ha mindent félrehúzunk az útból, lesz elegendő hely. Bizonyos tekintetben
viszont igazad van, a szoba lehetne nagyobb is.
Totius volt az egyetlen, aki hozzá akart szólni az elhangzottakhoz, így azonnal szavazásra került sor,
és a javaslatokat ellenszavazat nélkül elfogadták. Elnökként egyedül Caius tartózkodott.
A szavazás lezárása után Varo újra talpra ugrott.
– Azt javaslom, most azonnal változtassuk meg az ülésrendet!
Spontán helyeslés csapolt fel, és a helyiségben egy időre eluralkodott a zűrzavar, amíg az emberek
a széküket maguk után vonszolva kört alakítottak a szoba közepén. Végül nagyjából helyreállt a rend.
Caius széke mozdulatlan maradt a kavarodás közepén, akárcsak az enyém. Senki nem próbált leülni,
ünnepélyes csend ereszkedett a helyiségre.
Caius végignézett a körön, és elmosolyodott.
– Mint a régi tanács utolsó elnöke, ezennel hivatalosan megnyitom a Körtanács első ülését!
A tagok egyetértő kiáltások kíséretében ültek le. Vettem egy mély lélegzetet, felálltam, Caius pedig
egy intéssel megadta a szót. Jobbra néztem, aztán balra, majd a kör túlsó részére, és meglepődve
tapasztaltam, mennyire egyszerű így beszélni a többiekhez.
– Barátaim – kezdtem –, azt hiszem, ez nagyon jól van így. Amikor majd rátok kerül a sor, ti is
észre fogjátok venni. Azért jöttem ma ide, hogy beszámoljak az elmúlt két nap eseményeiről, és
megbeszéljük, milyen hatással lesznek ezek további életünkre. Elkéstem, és felkészültem a
bocsánatkérésre, de úgy tűnik, senki nem vette észre. – Nevetés csapott fel, megvártam, hogy újra
csend legyen. – Késésemnek több oka is volt, az első, hogy vártam a jelentést attól a csapattól,
amelyiket a Sulla birtokáról elszökő lovasok után küldtem. A csapat azonban még nem érkezett vissza.
Késésem másik oka az volt, hogy hosszú beszélgetést folytattam Picus legatusszal, aki, mint bizonyára
tudjátok, ma reggel távozott. Múlt éjjel elköszöntünk egymástól, de távozás előtt még volt
mondanivalója, és a lelkemre kötötte, hogy ezt veletek is közöljem.
Elhallgattam, a papiruszdarab után kotorásztam, amelyre a jegyzeteimet lefirkantottam, a
tanácstagok türelmesen vártak. Lenéztem az írásra, felfrissítettem az emlékezetemet, és folytattam a
beszédem.
– A lényege a következő. A legatus és én is úgy véljük, hogy kolóniánk többé már nincs olyan
biztonságban, mint azt egykor gondoltuk. Sulla villáját váratlan irányból érte meglepetésszerű
támadás, de az a villa minden irányból védhetetlen lett volna egy ilyen rajtaütés ellen. Véleményünk
szerint ugyanez a helyzet az összes többi villával, beleérte ezt is, ahol most ülünk. Ezek a villák
voltaképpen csak udvarházak, nem arra tervezték őket, hogy ehhez hasonló támadásoknak
ellenálljanak. Ebben teljes mértékben egyetértünk Picusszal és Caius Britannicusszal. Mindannyian
katonák vagyunk, és különböző mértékben mind felelünk a kolónia biztonságáért. Sokkal gyorsabban
változnak az idők, mint gondoltuk volna. Az eddigi védelmi rendszerünk idejétmúlttá vált. –
Elhallgattam néhány pillanatra, hogy megemésszék, amit mondtam.
– Ha biztonságot akarunk nyújtani az embereinknek, két dolgot tehetünk: mindegyik villát fegyveres
erőddé alakítjuk, ami lehetetlen, vagy befejezzük a dombon álló erődítmény építését, legalább
annyira, hogy kolóniánk tagjai viszonylagos kényelemben menedéket találhassanak ott egy közvetlen
támadás fenyegetése esetén. – Halk mormolás kezdődött, ezért felemeltem a hangom. – És még egy
dolog: a Sulla villájára lecsapó frankok lovakkal érkeztek.
Ez elcsendesítette őket. Minden tekintet rám tapadt. Vártam három szívdobbanásnyi időt, csak
azután folytattam.
– Igen, jól hallottátok. Lovakat hoztak, és ez olyan gyorsasággal és mozgékonysággal ruházta fel
őket, amit nem múlhatunk felül, mivel nem tudjuk, honnan jönnek legközelebb. Bár kevés lovasuk volt,
de már azok is hatékony támogatást nyújthatnak egy nagyobb fosztogató csapatnak. Ráadásul még csak
azt sem tudtuk, hogy egyáltalán Britanniában vannak.
– Vagyis mivel lovas ellenséggel állunk szemben, sokkal alaposabb védelemre van szükségünk,
ami azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb be kell fejeznünk az erőd építését. Az emberi erő a
rendelkezésünkre áll, és a betakarítás már majdnem befejeződött, így ha hozzálátunk, még a tél beállta
előtt végezhetünk.
A többiek mormolásától kísérve leültem, és figyeltem, milyen hatást váltottak ki a szavaim. Az
emberek egymással beszélgettek, senki nem állt fel, hogy önállóan hozzátegyen valamit. Caiusra
néztem, aki szintén a beszélgetést figyelte. Végül felém fordult, jellegzetes módon felvonta a
szemöldökét, én pedig újra felálltam.
– Barátaim! – Megvártam, hogy minden szempár rám szegeződjön. – Ebben a kérdésben most kell
megegyezésre jutnunk, holnap már késő lesz. Rengeteg tervezés áll előttünk, túl sok részletet kell
megbeszélni, nem kockáztathatjuk, hogy akár egy napot is elveszítsünk. A legfontosabb tényező az idő.
Azaz, amiből a legkevesebbel rendelkezünk. – Halkan tízig számoltam, és erőt kellett vennem
magamon, hogy hangomon és tartásomon ne látszódjék türelmetlenségem. – Hadd mondjak valamit.
Mivel ma mindent újrakezdtünk, azt javaslom, ebben a szellemben is folytassuk. A falaink ott állnak a
dombon. Nincsenek ugyan befejezve, de elég magasak ahhoz, hogy szükség esetén már most is
védelmet nyújtsanak. Húzzunk fel ott egy épületet, a falakon belül, ahol a tanácsüléseinket tartjuk. Ott
könnyebben összpontosíthatnánk erőfeszítéseinket, és az épület egyéb feladatokat is elláthatna, amikor
nem a tanács ülésezik benne.
A javaslatom kedvező fogadtatásra talált, ezt rögtön hallottam az elejtett megjegyzésekből. Ekkor
Alaric püspök felállt, és minden hang elhallgatott, ahogy a tanácstagok tudatára ébredtek a pap
jelenlétének. A püspök hivatalos státusz nélküli vendégként volt jelen, nem a tanács tagjaként. Caius
azonban nem mutatott meglepődést, egy bólintással szót adott az öregembernek, aki lassan körülnézett,
és beszélni kezdett.
– Caius Britannicus, tisztelt tanácstagok. Tudom, nincs jogom szólni ezen az ülésen, de a szívem
mélyén már sok éve úgy érzem, ehhez a kolóniához tartozom. Itt voltam az alapításánál, és már az ötlet
felmerülése előtt ismertem az alapítóit. Őszinte elégedettséggel tölt el, hogy az elmúlt pillanatokban
úgy cselekedtetek, ahogy kellett. – Elhallgatott, kereste a megfelelő szavakat. – Ez az elégedettség
adott bátorságot ahhoz, hogy felálljak. – Állával felém bökött. – Publius Varrus javaslata kitűnő. Az
épület valóban segítene a munkátokra és az életetekre koncentrálni. Ha elfogadjátok a javaslatot, és
én imádkozom, hogy így tegyetek, akkor remélem, hogy az enyémet is meghallgatjátok. Húzzátok fel
mielőbb az épületet, a tanács üléstermét és életetek központját, de ugyanakkor az legyen Krisztus
otthona is, hogy szellemi szükségleteitek is ott összpontosuljanak. Hagyjátok, hogy maga Krisztus is
köztetek éljen!
Néma csend fogadta szavait, már-már ellenségességet olvastam ki néhány tag testtartásából. Alaric
azonban mintha észre sem vette volna, mosolyogva folytatta.
– Tudom, vannak köztetek, akik azt gondolják, nem tudnának szabadon beszélni és cselekedni egy
olyan helyiségben, amelyik egyben Krisztus temploma is, de tévedtek, barátaim. Nem templomról,
nem is eklézsiáról beszélek. Nem szeretném a hit állandó helyévé tenni a termeteket. Mindössze azt
javaslom, a hely csupán a hit számára kijelölt időpontban legyen a hit központja, egyébként maradjon
meg világinak. Ne szenteljük fel Isten kizárólagos használatára. – Bólintott, mintha magában nyugtázna
valami titkos, belső gondolatot. – Öreg ember vagyok, nemsokára meghalok. Előtte azonban szeretnék
felszentelni egy különleges oltárkövet nektek és a kolóniátoknak. Egy követ, amelyik itt marad, és
bármelyik püspök használhatja, amennyiben szükségetek lenne rá. Ez az oltárkő Isten áldásával lenne
felszentelve, és az Úr szentjeinek és mártírjainak relikviáit őrizné. Egy oltárkő, amelyet ha bevisznek
egy szobába és leraknak az asztalra, a helyiség Isten házává válik. Ezt az oltárkövet akarom adni
nektek, hogy őrizzétek, és ha a szükség úgy hozza, a tanácstermeteket Isten szent bizalmába
ajánlhassátok.
A feszültség eloszlott a szobában.
– Ha megtiszteltek egy öregembert, és engeditek, hogy ennyivel hozzájáruljon az életetekhez,
azonnal ideutazok felszentelni új otthonotokat, és lefolytatni az első istentiszteletet Krisztus új
épületében. – Fejet hajtott, kezével olyan mozdulatot tett, mintha áldást osztana, és visszaült a helyére.
Caius felállt, mindannyiunk és a kolónia nevében megköszönte a felajánlást, majd mosolyogva
folytatta.
– Bocsáss meg, hogy még mindig ezen lovagolok, Alaric püspök, de jól értettelek? A tanácsterem
csak akkor lesz Isten háza, amikor az oltárkövedet bevisszük? És ha a követ újra eltávolítjuk, a
helyiség ugyanolyan lesz, mint előtte?
Alaric újra felállt, ünnepélyesen bólintott, és elismételte ezt a nagyon lényeges pontot.
– Így van, Caius Britannicus. Ez az egyház hitvallása. Az oltárkő jelenlétében a legutolsó
rabszolgakunyhó is templommá válik, amíg a kő ott marad. Ha elviszik, a kunyhó újra egyszerű
kunyhó lesz.
– És az emberek újra kiabálhatnak?
– Kiabálhatnak, tivornyázhatnak, még paráználkodhatnak is, ahogy minden férfi szokott.
Caius drámaian felsóhajtott, és szembefordult a körrel.
– Legyen hát. Tanácstagok, hogy szavaztok ebben a kérdésben? Elfogadjuk a püspök ajánlatát?
– Igen! – Egyhangúan elfogadták.
– Akkor ezzel Publius is megkapta a válaszát – biccentette oldalra a fejét mosolyogva. – Nem igaz?
– Úgy van! – harsant fel egyöntetűen.
Azonnal talpra ugrottam.
– Akkor már csak két dolog van hátra. Az engedélyeteket kérem, hogy megbízzam a mi kitűnő
építészünket, Tigellinus Coraxot, hogy tervezze meg az erőd belsejét és a főépületet.
 – Megadjuk! – Ezen sokan nevettek, mert Tigellinus soha semmire nem jelentkezett önként.
– És bele kellene egyeznetek, hogy Marcus Leo és árkászai elkezdjék az új út építését a síkságtól a
kapuig. Nincs szükségünk teljesen kiépített útra, de hamarosan jól fog jönni egy járható út felfelé. Leo
emberei képesek rá, hogy megépítsék, és ő maga is kiváló árkász. Beleegyeztek?
– Igen! – A lelkesedés minden akadályt félresöpört.
Nagyon elégedett voltam. Megfordultam, és bólintottam Caiusnak.
– Caius Britannicus, engedélyt kérek elhagyni a tanácsot, hogy azonnal munkához láthassak.
– Köszönöm, Publius – mosolygott Caius. – Nélküled folytatjuk.
Az idő dél előtt járt egy órával, az udvar elhagyatott volt. Elindultam az istállók felé, amikor
kiáltást és patadobogást hallottam a kapu irányából. Megálltam, és figyeltem Bassusék érkezését.
Nagyon csalódottnak tűntek.
Bassus azonnal észrevett, és odalovagolt hozzám. Tisztelgett, fáradtan lecsúszott a hátasáról, és
odaállt elém.
– Nos? – kérdeztem.
Szomorúan csóválta a fejét.
– Elvesztettük őket. Sajnálom, parancsnok.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy üvöltözni kezdjek vele, visszafogott hangon kérdeztem:
– Elmagyaráznád, hogy lehet elveszíteni tíz vágtató lovas nyomát?
Megvonta a vállát.
– Kemény volt a föld, parancsnok. Belovagoltak egy patakba, hogy elleplezzék a nyomaikat, és
nagyon sokáig maradtak ott. Ketté kellett osztanom a századomat, hogy mindkét irányban kereshessük
őket. Aztán átkeltek egy, egy mérföldes nyílt mezőn, és rátaláltak az észak-déli irányú főútra. Mire mi
is odaértünk, már nem lehetett megmondani, melyik irányba indultak.
– Megpróbáltátok követni őket?
– Természetesen, parancsnok, és meg is találtuk a nyomaikat. A hegyek felé tartottak, a
Mendipekbe. Ott vesztettük el őket végleg. A köves talajon nem maradtak nyomok, amit követni
lehetett volna.
– A pokolba! – Visszanyelem ingerültségemet, és elfogadtam az elfogadhatatlant. – Jól van, Bassus,
azt hiszem, mindent megtettetek, amit lehetett. Vigyétek be a lovakat az istállóba, és küldd pihenni az
embereidet.
Tisztelgett és távozott. Magamban szitkozódtam.

NEGYEDIK KÖNYV A kard

XXV.
Többet nem hallottunk a frank lovasokról, és mivel az elkövetkező hónapok lázas munkával teltek,
végül el is feledkeztünk róluk. A terményt sikerült behozni még a rossz idő beállta előtt, a
betakarításra minden földön fegyveresek felügyeltek. Ahogy közeledett a tél, Marcus Leo befejezte az
erődhöz vezető út tervezését, Plautus pedig munkába állította az embereit, kihasználva a nyugalmat és
a szokatlanul enyhe telet. Katonái keményen dolgoztak esőben, szélben és hóban, így a tavasz
közeledtére el is készültek, és vadonatúj út kanyargott fel az erőd főkapujáig. Maga a kapu nehéz
rönkökből készült, és masszív vaspántokkal erősítettük meg, melyeket Equus és én kovácsoltunk.
Kőműveseink úgy építették meg a körkörös alakú falat, hogy a két vége nem találkozott, hanem átfedte
egymást, és így létrejött egy ötven lépés hosszú, tizenöt lépés széles átjáró, melyet közvetlen támadás
esetén könnyen meg lehetett védeni, mivel a támadóknak végig kellett haladniuk a két fal védői között.
Az átjáró belső végénél lévő kaput nem könnyen lehetett megtámadni.
Közben a falakon belül gyorsan alakot öltött új otthonunk. Minden ácsnak, építőnek és munkaképes
embernek adtunk feladatot az új tanácsterem felhúzásánál, melyet máris lehetett használni. A hatalmas,
négyszögletű, vastag gerendákból és gipszből épített ház két bejárattal rendelkezett, valamint egy
vastag, bár még nem teljesen elkészült, nádból és gyékényből álló tetővel. Néhány másik épület
felhúzását is megkezdtük. Az új magtárak teljesen elkészültek, és a nyugati fal tövében már egy
kemence is helyet kapott.
Tigellinus Corax, az építészünk örökre hírnevet szerzett magának a telepeseink előtt, amikor
megtervezte a hatalmas ciszternát a dombról lefolyó víz összegyűjtésére, és Marcus Leóval közösen,
Arkhimédész spirális módszerét használva létrehoztak egy szivattyúrendszert, hogy az összegyűjtött
vizet visszajuttassák a dombtetőre. Szerencsénk volt a csövek ólombélésével, mert a tőlünk északra
fekvő területek tele voltak érccel, és ezt a fémet a legkönnyebb megolvasztani. Legiós mérnökeink
rövid idő alatt felépítették a hálózatot.
Építési tervünk a klasszikus, szabványossá vált római katonai táboron alapult, azzal az eltéréssel,
hogy a szokásos négy helyett mindössze egy kisebb és egy nagyobb kijárat kapott helyet. Mivel a
növekvő lóállomány miatt egyre nagyobb szükségünk volt új istállókra, egyszerűen megnöveltük az
erre szánt helyet, és így már négyszáz hátast tudtunk elszállásolni az erődben.
Emlékszem, egy komor, viharos őszi délutánon hirtelen rájöttem, abban az évben leszek ötvenöt
éves, és a felismerés megrázott. Egész életemben öregnek tekintettem mindenkit ötven év fölött, és
most itt álltam, fél évtizeddel még annál is idősebben, fejben legalábbis életem derekán! A
kovácsolással és katonáskodással töltött éveknek köszönhetően ugyanolyan kemények voltak az
izmaim, mint egy húsz évvel fiatalabb embernek, és ez nem üres hencegés. Tudtam, hogy így van, mert
ilyen emberekkel dolgoztam együtt nap mint nap a kovácsműhelyben és a gyakorlótéren. Az elmúlt
hónapokban, különösen, amikor magamra öltöttem a páncélom, kezdtem észrevenni csípőm és
derekam megvastagodását, de ez jórészt izom volt, a hasam pedig lapos maradt. Testi téren is
ugyanolyan aktív és érdeklődő maradtam. Persze már nem úgy, mint egy üzekedő mén, de attól is távol
álltam, hogy tehetetlen öregember legyek. A tényt azonban nem lehetett félresöpörni: ötvenöt éves
ettem!
A Tó Hölgye névre keresztelt vasszobor volt az, ami felhívta a figyelmem a múló évekre. Éppen a
szobrot bámultam a fém korán és származásán merengve, felidézve a tó leeresztését és az égi kő
megtalálását, amikor hirtelen rájöttem, hogy ezek az események már húsz éve történtek. Több mint hét
évet öltöttem a fém kinyerésével, és a nyugodt Hölgy már több mint tizenkét éve ült Caius nappali
szobájának asztalán. Mint írtam, a felismerés megrázott, és egyszeriben rájöttem, hogy nem hagyhatom
így elúszni az időt. Azonnal felálltam, és a nyitott ablakhoz léptem, ahonnan az udvaron
megpillantottam két beszélgető katonát. Odahívtam őket magamhoz, és megparancsoltam, hogy hozzák
utánam a szobrot. Azzal az övembe tűztem égi kő tőrömet, és elindultam megkeresni Equust.
 A munkapadja mellett ült egy magas széken, jobb alkarját a bal kezében tartva, és merőn bámulta
jobb keze ujjait, időnként megfeszítve és elengedve őket. Merő vér volt a keze, az egész alkarja
vérszennyes kötésekbe volt bugyolálva. Megmutattam a katonáknak, hová tegyék a szobrot, azután
elbocsátottam őket és Equushoz léptem.
– Mi történt a karoddal?
Vádló pillantást vetett rám.
– Te voltál! Te történtél! Te és a remek ötleteid!
Értetlenül pislogtam rá, és újra a bekötözött karra néztem.
– Azt mondod, én vagyok a felelős ezért? Miről beszélsz?
Megfordult, és a válla fölött hátrakiáltott.
– Joseph, hozd ide őket!
Az egyik növendék közeledett két hosszú karddal, Equus a munkapadra bökött a fejével.
– Nos, itt az új kardod – mondta. – Kettő is. Mit szólsz?
Felemeltem mindkettőt. Csodálatos fegyverek voltak, pengéjük hosszú és halálos, markolatuk nehéz
és kidolgozott, végükön az egyensúlyt szolgáltató markolatgombbal. Tökéletesen kiegyensúlyozott
kardoknak tűntek.
– Equus, ezek csodálatosak! – suttogtam. – Hogyan sikerült kiegyensúlyoznod a markolatot? Így,
készen, már nem is hasonlítanak a gladiusra. Semmi hasonlóság sincs!
– A markolatgombok ólomból vannak – mormolta. – És igazad van, valóban nincs hasonlóság. Ezek
a fattyúk olyanok, mint a hálátlan kutyák. Megharapják a gazdájukat.
A kardokról bekötözött kezére néztem.
– Az egyik ilyennel ejtetted? Hogyan? Sosem bántál óvatlanul a fegyverekkel.
Újra felmordult, és talpra állt.
– Gyere, megmutatom.
Még mindig a kardokkal a kezemben követtem a műhely elé felállított gyakorlócölöphöz. Útközben
felkapott egy falnak támasztott, nehéz gyalogsági pajzsot, és odakint felém fordult.
– Add ide az egyik kardot, és fogd meg a pajzsot. Szokványos vívásgyakorlás, gyerünk!
Nem tudtam, mit akar ezzel, de elvettem tőle a pajzsot, és a szokásos módon megálltam a
gyakorlócölöp előtt. A pajzs alját a földre támasztottam, és a kardot szorongatva mögé kuporodtam,
majd felegyenesedve Equusra néztem, és nagyon ostobának éreztem magam. Meg sem emeltem a
fegyvert.
Equus csillogó szemmel figyelt, láthatóan remekül mulatott.
– Igen, én is körülbelül eddig jutottam – bólintott. – Éppen az imént semmisítettünk meg egy
ezeréves technikát és kiképzési módszert. Ezt a kardot nem tudod úgy használni, mint egy gladiust.
Túl nagy, túl hosszú. Ha ezzel a kezedben gladius távolságra megközelíted az ellenfeled, halott vagy.
Kettőbe vág, mielőtt eléggé hátrahúznád a kezed, hogy védekezz, a támadásról nem is beszélve. –
Mondani akartam valamit, de belém fojtotta a szót. – Igen, tudom, mit akarsz. Ez lovassági kard, nem
gyalogosoknak tervezték. Mindez szép és jó, amíg lovon ülsz. És ha leesel? Vagy ha megölik a lovad,
és hirtelen a földön találod magad?
 Némán álltam a helyemen.
– És nem ez a legrosszabb az egészben. – Felemelte a kezét. – Hanem ez. Vagyis a legrosszabb,
amire eddig rájöttem. Szerinted hogy szereztem? Kitalálod? – Megráztam fejem. – Nos, nem is
mondom el, inkább megmutatom. – Bement a műhelybe, és egy bőrköténnyel tért vissza. – Tessék,
fogd meg az egyik végét. Jó régi darab. – Megfogtam, ő pedig a hosszában egészen a közepéig
belevágott.
– Tekerd a kardtartó kezedre. – Négyszer is körbeérte a karom, és Equus két bőrszíjjal rögzítette,
majd fejével a gyakorlócölöp felé intett. – Most kérem a szokványos mozdulatokat, hárítás és vágás.
Kicsit hátrébb kell lépned az oszloptól.
Megtettem, és végrehajtottam az alapkiképzés mozdulatait. A befejezéshez teljesen ki kellett
nyújtanom a kezem, és valahogy az egész fegyvert idegennek éreztem.
– Látod már, mire gondolok? Teljesen másképp kell egyensúlyoznod. Ezzel nem tudsz kis ívben
vágni vagy közelre döfni. Lehetetlen. Egyenes karral kell suhintanod, a penge íve körülbelül négyszer
olyan hosszú, mint a gladiusé.
Elképedve néztem a kardot.
– Equus, de hát ez nagyszerű! Éppen ezt kerestük! Ezzel hihetetlen erővel lehet lesújtani!
Krákogott, és nagyot köpött oldalra.
– Igen, ezt elismerem. És darabokra szabdalhatsz egy gladiusos ellenfelet, mielőtt hozzád érhetne.
De mi történik, ha olyasvalakivel kerülsz szembe, aki hasonló fegyvert visel? Nos, velem ez történt.
Újra a karjára pillantottam.
– Hogyan?
Válaszképen elvigyorodott, majd lekuporodott.
– Ezt fogom megmutatni. Támadni fogok, egyenes támadás, semmi csel. Védd magad, és ne próbálj
visszatámadni.
Felvettük a harci állást, és Equus behajlított karral, fej fölötti csapással támadott. Könnyedén
felemeltem a kardomat, és magamban ismét ámulattal adóztam a fegyver tökéletes egyensúlyának.
Aztán a penge éles csattanással az enyémnek vágódott, az ütés ereje félrelökte a karom, és kis híján
kitépte a kardot az ujjaim közül. Equus továbbvitte az ütést, és a fegyver felső ívénél egy pillanatra
megállt, készen rá, hogy egy visszakezes suhintással lefejezzen. Könnyedén megölhetett volna, mivel
esélyem sem volt újból összeszedni magam.
– Egy kicsit más, nem igaz? – Leeresztette a kardját. – Most, hogy már tudod, mire számíts,
próbáljuk meg még egyszer.
Megismételtük a mozdulatot, de ezúttal már felkészültem az ütés erejére, és jobban
megtámasztottam magam, hogy a visszakezes csapást függőlegesen tartott pengémmel eltérítsem, és
csak ekkor vettem észre, hogy két kézzel markolom a kardot. Equus kardja újra felemelkedett, majd
lezúdult, én pedig bal kezemmel elengedtem a markolatot, úgy próbáltam védeni. Hallottam az edzett
vas éles csengését, aztán minden elhomályosult, és a világ vakító, lángoló fájdalommá robbant szét
körülöttem. Nem éreztem, ahogy a kard kirepül a kezemből, de azt igen, hogy a térdem az udvar
kövének ütődik. A durva talaj végighorzsolta az arcom, aztán segítőkész kezek húztak fel.
A fájdalommal teli szédülés hullámai ellen küzdve kinyitottam a szemem, és nagy nehezen sikerült
magamhoz térnem. A jobb kezemet váll alatt nem éreztem, de ott is mintha kificamodott volna. A
földön ültem, hátammal a gyakorlócölöpnek támaszkodva, Equus pedig aggódó arccal térdelt előttem.
– Mi történt? – kérdeztem.
Ismét köpött egyet oldalra, mintha ízlelgette volna a választ.
– Ugyanaz, ami velem, csak én erősebbet ütöttem. Ha Joseph így suhintott volna meg engem, most
nem lenne karom.
– A karom… – Lenéztem. Az alkaromra tekert köténydarabok még ott voltak, de a merev, koszos
bőr három rétegben felhasadt. Azonnal magam elé képzeltem, hogy nézne ki a karom, ha a kemény bőr
nem véd, és felfordult a gyomrom. Kellett még egy kis idő, hogy teljesen magamhoz térjek. Equus
figyelte, ahogy öklendezem, nem mozdult, hogy segítsen vagy támogasson. Végül visszanyeltem az
epét, és erőt vettem magamon. – Azt hiszem, eltört a karom.
– Nem – rázta meg a fejét –, de néhány napig nem nagyon fogod tudni használni. Nem sokkal a
könyököd alatt kaptalak el, ott jó vastagok az izmok. Számíthatsz egy csúnya zúzódásra, de nem tört el
semmid.
– Mi okozta, Equus? Mi történt?
Kurtán megrázta a fejét.
– Semmi. Ilyenek a kardok. Mások, furcsán viselkednek. A pengék irányíthatatlanul pattannak
vissza egymásról. Átugranak a markolatvédőn, és a kart vagy a csuklót találják el.
Megpróbáltam felállni, de még mindig nem éreztem a jobb karomat. Equus a balomat megfogva
felsegített, és közben tovább beszélt.
– A fém megmunkálása és a csapás ereje, illetve szöge okozhatja, Publius. De bármi is az okozója,
átkozottul veszélyes. Kizárt, hogy az embereink ezt használni tudják még egy darabig. Addig biztosan
nem, amíg ki nem találjuk, hogyan ne veszítsék el a kézfejüket vagy a karjukat gyakorlás közben.
Az egyik új fegyvert a bal kezembe fogtam, és újonnan kelt érdeklődéssel vizsgáltam meg. Még
mindig jó érzés volt tartani. Megnéztem a pengét, és csorbulást fedeztem fel rajta.
– Equus, mi ez? Olyan, mint egy csorbulás.
– Mert az egy csorbulás – felelte Equus mentegetőzve. – Ez a legjobb vasam, de még így is túl lágy.
– Odanyújtotta a másik pengét. Az is kicsorbult. – Nem tudom, milyen erővel találkozott ez a két
penge, Publius, de nagyon örültem, hogy nincs köztük az ujjam. Meg soha nem tapasztaltam, hogy
valamelyik új kardunk kicsorbult volna.
– Én sem. – Megfordultam, és az ujjaimat hajlítgatva visszamentem a műhelybe. Szerencsére
mozogtak, de az egész karom el volt zsibbadva. – Istenem, Equus, ez a penge visszapattant, mielőtt
eltalálta a kezemet! Képzeld el, mit művelhet egy teljes erejű csapás!
– Igen, képzeld el, mi lett volna, ha a nyakadat veszem célba.
A szobor felé biccentettem, amelyik még mindig ott állt, ahová a katonák letették.
– Lehoztam a Hölgyet. Azt hiszem, itt az ideje, hogy munkába álljon.
Ránézett, aztán vissza rám.
– Úgy érted, abból fogsz egy ilyet készíteni?
– Miért ne? Ha az égi kő tőröm is ebből az anyagból készült, nem fog kicsorbulni.
Equus vállat vont, és megveregette az alak farát.
 – Vajon ugyanolyan fényes lesz?
– Az Úrra, mennyire fáj a karom! Hozz nekem egy kupa bort, aztán megkeresem a legforróbb
gőzhelyiséget a fürdőben. Amint újra tudom használni a karom, ha valaha képes leszek rá egyáltalán,
megnézzük, hogy fénylik-e vagy sem.
Megfogta a szobor arc nélküli fejét, és az egészet oldalra döntötte.
– Caius tudja, hogy be fogod olvasztani? Már nagyon hosszú ideje lakott nála.
– Túl hosszú ideje – mondtam. – Nem, még nem tudja, de állandóan célozgat rá, hogy fel kellene
használni valamire. – Fájdalmasan elfintorodtam, ahogy az idegek lassan kezdtek életre kelni a
karomban. – Egyébként is, később visszakapja, legalább egy részét. Most csak a felére van
szükségem.
Aznap éjjel halálra rémítettem a feleségem, amikor az éjszaka legsötétebb tájában üvöltve ültem fel
az ágyban. A fájdalomtól kiáltottam, mert sebesült karom valahogy belegabalyodott az ágyneműbe, de
az elmémben felvillanó kép tiszta volt és fényes. Claudius Senecáról álmodtam, dühösen izzó
szemmel vetette rám magát, kardja megvillant, hogy véget vessen az életemnek, aztán jött a
megrendítő erejű ütés, amely nyomán égető fájdalom cikázott végig a karomon, ahogy a penge éle
belemélyedt Alaric ezüstfeszületének karjába.
Az éjszaka további részében már nem tudtam aludni, és amikor Equus másnap reggel megérkezett a
műhelyhez, már órák óta ott voltam – felváltva hevítettem a Hölgy szobrát, és kalapáltam durva,
négyszögletes rúddá, ügyet sem vetve megkínzott karom fájdalmas tiltakozására.
Attól a naptól kezdve négy hónapon át minden nap a kardon dolgoztam, minden szabad pillanatomat
rááldoztam, és még annál is többet. Equus ez idő alatt jórészt békén hagyott, de sokat segített a minden
oldalról elkeskenyedő penge kialakításának és megnyújtásának aprólékos, időrabló és kényes
feladatában. Ennek a kardnak már a kezdetektől tökéletesnek kellett lennie. A négy hónap során
elégettem egy erdőre való faszenet, újra és újra felhevítettem a fémet, miközben durva tömbből
hosszúkás rúddá, majd felismerhető, penge alakú, fekete vasdarabbá vált. Aztán szinte észrevétlenül
majdnem teljesen elkészült, már csak az utolsó simítást, keményítést kellett elvégezni rajta.
– Equus – mondtam egy napon –, menj ki, és keress nekem egy szüzet.
– Egy szüzet? Itt? – Gúnyos hitetlenkedéssel csóválta a fejét. – Esetleg a lányaid, de ha Veronica
férjhez megy, eggyel kevesebb marad. A katonai táborokban nem gyakoriak a szüzek. Elmehetek
keresni egyet, de ne maradj ébren, amíg vissza nem térek. Egyébként is, egy magadfajta vén kecske
mit akar egy szűzzel?
Hunyorogva, elismerően vizsgáltam az új penge élét.
– Vér. Nem emlékszel? Az ősi kovácsok szüzek vérében fürdették meg a pengéiket, hogy
megtisztuljanak.
– Ezt nem tudtam, komolyan beszélsz?
Ránéztem.
– A legendák ezt mondják. Hitték, hogy a vérontás, természetesen a szüzek véréé adja a fehér vas
titkos esszenciáját.
– Lószar! – horkantotta undorral. – Akinek van egy kis ész a fejében, az tudja, hogy a faszén jelenti
a különbséget!
Letettem a pengét.
 – Te tudod, Equus, és én is tudom, de az ősiek nem tudták. Évszázadokig nem.
Odalépett mellém, felvette a pengét és kritikus szemmel megnézte. Kereste a hibákat, de nem
voltak.
– Jónak tűnik, Publius. Hogyan teszed rá a markolatot?
Még nem beszéltem neki a keresztmarkolatos ötletemről.
– Ó, van rá elképzelésem, nem is egy. De először meg kell edzenem. Vajon ez is fényes lesz?
– Már az is, nézd! Nem látod? – A fény felé tartotta a pengét.
Bólintottam.
– Igen, valami van ott, de ezt még nem nevezném csillogásnak.
– Akkor ne tedd, de én mondom neked, ebben a szakaszban a tőröd is ugyanígy nézett ki, és sosem
láttam még olyan fémet, amelyik így festett volna. Te igen?
Megráztam a fejem.
– Nem, ezt el kell ismernem.
Hangos csörrenéssel ledobta a pengét.
– Akkor láss hozzá az élezéshez, nem fogja saját magát megedzeni.
Elsétált, én pedig újra felemeltem a pengét, és munkához láttam egy reszelővel. Halkan
fütyörésztem a bajszom alatt, kiválóan éreztem magam. Az ősz folyamán egyetlen útonálló sem
zavarta meg békénket. Erődünk fala néhány helyen teljesen elkészült, és az új tanácsterem is a
befejezéséhez közeledett, egyedül a tető egy darabja hiányzott. Az új esztendő Róma
ezeregyszázötvennegyedik éve lesz, illetve a keresztény kor négyszázadik éve – az újfajta időszámítás
egyre gyorsabban terjedt. Vagyis az új év vagy egy évszázad zárását jelzi majd, vagy egy új kezdetét.
Mindkettő mellett és ellen hallottam érveket: a négyszázadik az előző évszázad utolsó, vagy az új első
éve? Ami engem illet, nem törődtem vele, a lényeg, hogy a következő év szerencsésnek ígérkezett a
kolónia számára.
Hirtelen eszembe jutott valami – fogalmam sincs, miről –, és benyúltam a tarisznyámba a kagylóért,
amit előző este vettem el az étkezőasztalról. Ujjaim hamar rátaláltak, és óvatosan a munkaasztalra
helyeztem, finoman összezárva a héjakat. Kifejlett kagyló volt, egy egész kosárral hozott belőle a
fiatal pap, aki mostanában mindenhová elkísérte Alaric püspököt. Előző nap érkeztek, és néhány
napig itt szándékoztak maradni.
Magamban elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy még Alaric sem hozott nekünk rossz
híreket az utóbbi hónapokban. Előző éjjel, vacsora közben arról beszélt, hogy Isten milyen nagy
gondot fordított a részletekre még akkor is, amikor csak egy egyszerű kagylóhéjat hozott létre a maga
tökéletességében. Akkor vettem fel ezt a kagylót, hogy közelről megvizsgáljam, és egy hang a
fejemben egészen tisztán azt mondta: „markolatgomb!” A kagyló szép formájú és tökéletesen
szabályos volt, a bordázat vonala kecses és tiszta, ahogy elindultak a héj vastag tövéből a fűrészes élű
peremig.
Lelki szemeim előtt megjelent a kagyló másolata tömör aranyból, megnövelve az új kard
ellensúlyának tömegét. Most, nappali fénynél megnézve tudtam, hogy a megérzésem pontos volt.
Arany markolatgomb. Tömör arany. Elmosolyodtam az ötleten. Esetleg egy aranymarkolat? Egy arany
keresztmarkolat? Nem, az már túlságosan hivalkodó volna, és nagyon nehéz is. Emellett az arany
túlságosan lágy fém volt egy olyan markolathoz, amit elképzeltem. Még közelebb emeltem a kagylót a
szememhez. Nagyobb példány volt, az alapjánál hüvelykujj szélességű, és feleolyan vastag.
Nagyszerű markolatgomb lehetne belőle. De hogyan erősítem fel? Rájöttem, hogy ez komoly
probléma, mert az új penge hossza olyan rezgést keltett, ami a rövid gladiusoknál sosem létezett, ezek
a rezgések pedig azzal fenyegettek, hogy tönkretesznek minden csatlakozást a fémen, amennyiben az
nem teljesen tömör. Egyelőre nem tudtam, hogyan erősítsek szilárdan egy keresztvasat az egyenes
pengére, és hogyan tegyek kényelmes markolatot a keresztvas és a markolatgomb közé. Ezek a
rezgések lerombolták az összes ötletemet.
Visszadobtam a kagylót a tarisznyámba, a pengét ott hagytam a munkaasztalon, és visszasétáltam a
villába, hogy megkeressem nagyapám tekercsét a formaöntés ősi művészetéről.
Luceiia a családi szobában ült, és elmélyülten beszélgetett Veronicával és húgaival, Lucillával és
Dorával – mindketten hallatlanul izgultak amiatt, hogy nővérük hamarosan kislányból nővé érik. Az ő
szemükben Veronica már felnőtt volt, és messze maga mögött hagyta őket. Nem mintha féltékenyek
lettek volna rá – legfeljebb egy kicsit irigykedtek, azon a tágra nyílt szemű, rácsodálkozó, izgatottan
levegő után kapkodó módon, ami mintha minden fiatal lány sajátja lett volna.
Családom négy nőtagja belemerült a társalgásba – természetesen a jövő tavaszra tervezett
házasságkötésről volt szó –, és biztos vagyok benne, hogy észre sem vettek, amikor mentegetőzve
átvágtam a szobán. Magammal vittem Veronica lányom képét csillogó szemével és magas, büszke
keblével. Ő volt az én gyönyörűségem, az én kis Szarkám. Még akkor is halkan fütyörésztem, amikor a
tekercset keresgéltem, és közben már vagy századszor gondolkodtam el azon a mágikus folyamaton,
ami egy gyönyörű, ártatlan kislányt elképesztően magabiztos, fiatal nővé érlel. A tekercset ott
találtam, ahová legutóbb tettem, és visszavittem a műhelybe tanulmányozni. Hamarosan arra a
következtetésre jutottam, hogy szükségem lesz Andros atya segítségére.

XXVI.
Mire a galagonya márciusban virágot bontott, az új úton minden nap, pirkadattól alkonyatig állandó
forgalom zajlott mindkét irányban. A kolónián mindenki új szállásaink előkészítésével volt elfoglalva,
kivéve családom nőtagjait, akiknek az esküvővel is foglalkozniuk kellett. Mindenhol lázas
tevékenység folyt, és még az aktív járőrszolgálatra az erődből kirendelt katonák – haderőnk mintegy
kétharmada – távolléte sem befolyásolta számottevően a munka sebességét.
A Picus által ígért lovak – köztük két csodálatos és nem várt, tenyésztési célokra szánt csődör –
március elején érkeztek meg, és azonnal be is fogtuk őket, ami jelentősen megnövelte kapacitásunkat.
Egyik telepesünk, egy fehér szakállú veterán januárban azzal az ötlettel kereste fel Caiust, hogy a
szokásosnál is korábban elkezdené fiataljaink kiképzését. Azt mondta, készen áll a feladatra, Caius
pedig örömmel engedett. Negyvenöt tizennégy és tizenhat év közötti fiatal tartozott a keze alá, akik
egész nap meneteltek és gyakorlatoztak, fegyverhasználatot tanultak, és az új lovassági taktikákat
tanulmányozták.
Meleg, ígéretekkel teli tavasz volt. Átköltözünk egy új, biztonságosabb otthonba, elkezdünk egy új
évszázadot a keresztény naptár szerint, és bizakodóan néztünk a jövőbe. Fenyegetésekre és veszélyre
készültünk, de körülöttünk mindenhol békesség honolt. Azonban készen álltunk rá, bármi is történjen.
Földműveseink katonák éberen figyelő tekintete előtt szántottak, a Glevumba küldött szekérkaraván
pedig erős fegyveres kísérettel utazott. Elhatároztuk, hogy egyetlen fosztogatónak sem mutatunk gyenge
pontot.
 Az esküvőt áprilisra terveztük, egy olyan időpontban, ami a druida és keresztény naptárban is
ünnepnapnak számított, és március végén már elkezdtek megérkezni Ullic emberei. A villa körüli
mezőkön, főként az erődbe vezető út mentén felállították táboraikat, Ullic és a főcsapat pedig húsvét
első napján futott be, vad kelta fényűzés közepette. Érkezése egybeesett Alaric püspökével, aki
ígéretéhez híven azért jött, hogy lefolytassa a ceremóniát, és egy különleges istentisztelettel ünnepelje
meg tanácstermünk elkészülését.
Ullic ajándékokkal és barbár ünnepi hangulattal érkezett, Alaric az új oltárkővel. Ullic szeretetet,
nevetést és dalt hozott, Alaric szeretetet, nevetést és áhítatot. Ullic szekerén druidák utaztak, Alaric
társa egyetlen pap volt, egy Phonos nevű kedves óriás, aki még alig nőtt ki a legénykorból. Minden
készen állt a békére vagy a háborúra, amikor a druidák és a keresztény papok első alkalommal
találkoztak egymással. Én legalábbis így láttam, de mint kiderült, feleslegesen aggódtam; a két csoport
között sem akkor, sem később nem volt semmi ellenségeskedés.
Aznap este, az ünnepi hangulatú vacsora közben az ifjú pár jövőjéről volt szó, valamint a másnapra
szervezett nagy vadászatról. Caius valósággal sziporkázott, a beszélgetést átitatta a vidámság és a
jókedv.
Nem vagyok babonás ember, de emlékszem, akkor este úgy éreztem, minden túlságosan is simán
megy. Körülnézve az asztalnál, érezve a melegséget és a szeretetet, hirtelen rám tört, hogy az életünk
az elmúlt nyolc hónapban túl könnyű volt. Mintha valahol odakint a sötétben ellenséges erők
gyülekeztek volna, hogy véget vessenek vidámságunknak, ezért a vacsora alatt félig-meddig
számítottam is rá, hogy nemsokára futó lépteket hallok, és valaki megérkezik a katasztrófa hírével. Ám
nem jött senki, és az este baj nélkül eltelt, ahogy a rá következő hét is. Az esküvőt húsvét napjára
tűztük ki, a tavasz és a feltámadás, az újjászületés ünnepére. Így tűnt helyénvalónak, és az ég is
áldását adta rá. A vadászataink minden nap sikerrel zárultak, rengeteg friss húst hoztunk a konyhára,
valamint tengeri és édesvízi halat.
Ullic csapatában volt egy fiatal nő, akinek minden férfi utána fordult, még én is. Enidnek hívták, és
Ullic húga volt. Aranyló bőréhez hófehér fogsor és elképesztően piros ajak társult. Még az én szelíd
Luceiiám is kivillantotta karmait, amikor először meglátta; félig-meddig tréfásan figyelmeztetett, hogy
ne nagyon meresztgessem a szemem. Meglepett, mert ez volt az első alkalom, hogy a feleségem ilyen
megjegyzést tett. Később viccelődve megemlítettem Caiusnak, aki nagyon bölcsen azonnal megértette,
hogy Luceiia valószínűleg úgy érezte, már nem elég fiatal ahhoz, hogy felvegye a versenyt egy ilyen
kancával, mint Enid.
Valóban pompás példány volt, és ezt minden rosszmájúság nélkül mondom. Vad volt, ahogy egy őz
vad; karcsú és kecses, láthatóan félénk és ijedős, ami azt a benyomást keltette az emberben, hogy egy
hirtelen mozdulatra azonnal eltűnik szem elől. Mégis volt valami ádáz kisugárzása, emlékeztetett az
afrikai nagymacskák elegáns kecsességére. Kékeszöld szeméhez homokszín hajkorona társult, ami
meglepőnek számított a fekete hajú, kék szemű kelták között. Formás keble hetykén ágaskodott, és bár
nem éreztem bűnös vágyat iránta, amikor a közelemben volt, nemegyszer elkapott a kísértés, hogy
hatalmas kezemmel átfogjam vékony derekát. Természetesen nem volt annyira vékony, de dús keble és
széles csípője között olyannak látszott. Én is bámultam, mint mindegyik férfi, aki nem tartozott a
rokonságába. A fiatal nő iránti csodálatomat jelentős mértékben tompította a vágy, hogy ne bántsam
meg a feleségem, és nagyjából ki is merült az ábrándozásban és a fiatalkor utáni vágyakozásban.
Voltak azonban, akiket a kor és a feleség gondolata sem riasztott vissza, ők gondoskodtak róla, hogy
Enid soha ne unatkozzon. A kolónia minden egyedülálló, fiatal férfija csak rá figyelt, és még
néhányan, akik nem voltak sem fiatalok, sem egyedülállók. Legfiatalabb tanítványom, Josephus, aki
még a tizenhatot sem töltötte be, azonnal beleszeretett, és úgy követte, akár egy kutyakölyök.
Állandóan a közelében ült le, és néha még enni is elfelejtett.
Luceiia különös figyelmet fordított rá, hogy megismerje az új szépséget, és végül úgy döntött,
kedvelni fogja. Ő mesélte el nekem Enid történetét. A nő gyönyörű, akaratos, makacs teremtés volt,
ugyanakkor nagyon szeretetreméltó, és felkészült rá, hogy hajadonként fog meghalni. Igaz szerelme
meghalt, amikor meg akarta menteni őt egy óriási medvétől, és az azóta eltelt évek folyamán nem talált
senkit, aki hozzá fogható lett volna. Közeledett a harmincéves korhoz, és valójában Ullic féltestvére
volt, a király idősödő apjának második feleségétől. Ullic már rég feladta, hogy férjhez adja, és
Luceiia szerint Enid tökéletesen elégedett volt ezzel a helyzettel, nem is akart változtatni rajta.
Az esküvő előtti napot nagyon szerettem volna átaludni. Valóságos bolondokháza volt a villában.
Megpróbáltam elszökni a kovácsműhelybe, hogy Equusszal töltsek egy kis időt, de nem jártam
sikerrel. Luceiia a nevemet kiáltotta éppen, amikor indultam volna, és elküldött valamiért az erődbe.
Attól a pillanattól kezdve belekerültem az általános zűrzavarba. Egyetlen pillanatom sem jutott saját
magamra aznap, amíg ágyba nem kerültem.
Alaric püspök másnap reggel a villában akarta felszentelni az oltárkövet, melyet ünnepi menet
kísér majd fel a dombtetőre. Hosszú séta volt az öregembernek, de elhatározta, hogy végigcsinálja.
Mint mondta, az út több szempontból is szimbolikus jelentőségű lesz: jelképezi Krisztus útját a
Kálváriára, valamint a mi küzdelmünket, ahogy kolóniaként haladunk egy jobb, keresztényibb élet
felé. Nem tudom pontosan, mire gondolt ezzel, de nem akartam vitatkozni vele.
A menyasszonyt, az én kis Szarkámat, Veronicámat – magamba kellett csípnem, hogy felfogjam, mit
is jelent ez – egy különleges hordszékben viszik fel, melyet külön neki készített az egyik ácsunk. A
díszőrség hatvan gyalogosból fog állni. Luceiia és a barátai szintén hordszékeken utaznak, gyalogosok
viszik őket a vállukon. Jómagam, mint a menyasszony apja, a menetet vezetem lóháton, és a menet ékét
Caius alkotja tíz másik lovassal. Az időjárás eddig kitűnő volt. Ha holnap esni kezd, az katasztrófa
lesz, de erre inkább nem is akartam gondolni. Hosszú nap várt ránk. Luceiia hangja zavarta meg fáradt
gondolataimat.
– Picus nem jött el.
– Nem. Mondta, hogy megpróbál ideérni, de a szászok könyörületére van bízva, szerelmem. Ha
támadnak, reagálnia kell. Meg lennék lepve, ha az évnek ebben a szakában ide tudna jönni. –
Belezuhantam az ágyba, és magamra rántottam a prémes takarót, akár egy üregében elhelyezkedő állat.
Luceiia eloltotta a lámpást, és olyan hosszú ideig volt csend közöttünk, hogy már majdnem aludtam,
amikor megszólalt.
– Belegondoltál, Publius, hogy holnap ilyenkor a mi kicsi lányunk, Veronica már asszony lesz? A
férjéhez fog tartozni, nem hozzánk.
– Igen. – Szembefordultam vele. – Belegondoltam. Feleség lesz és asszony, és ha bármelyikben
csak feleolyan kiváló, mint az anyja, akkor nem féltem sem őt, sem a férjét. – Átkaroltam a derekát,
amely életkorát meghazudtolóan vékony volt még most is.
– Egyáltalán nem tűnsz zaklatottnak.
Ezen meglepődtem.
– Miért lennék az?
– Alig három éve kis híján háborúba vonultál Ullic ellen, amikor megemlítette ezt a házasságot.
– Ó! – Lázasan gondolkodtam, de tudtam, hogy ebből nem vágom ki magam. – Értem már, mire
gondolsz. De csend legyen, asszony, annak már három éve, Veronica akkor még kislány volt! Most
viszont itt az ideje, hogy nővé váljon, és részesüljön mindazokban az örömökben, amiben te is
részesültél.
– Mi ez a múlt idő? Még mindig részesülök, férjuram!
– Igen, de nem olyan gyakran.
– Nem, nem olyan gyakran. Ez igaz… és szomorú.
– Miért szomorú?
– Mert nem akarom, hogy az emberem megöregedjen, és a vágyam kielégítetlen maradjon.
Fél könyökre emelkedtem, lenéztem rá a sötétben, és tudtam, hogy hallja a mosolygást a
hangomban.
– Kielégítetlen? Asszony, csak a t e előrehaladott korod miatt fogom vissza magam! A csontjaid
egyre törékenyebbek, nem szeretném eltörni őket a szerelem hevében!
Keze a tarkómra csúszott.
– Gyere, te vén kecske, és törj össze, ha tudsz!
Másnap reggel tökéletes, aranyló hajnal virradt ránk. Miközben a fürdőházban gőzöltem magam,
hallottam az előkészületek hangjait, és szokatlanul nagy gondot fordítottam a tisztálkodásra és az
öltözködésre – olyannyira, hogy Luceiia előbb készült el, mint én.
Az alkalomra tiszti egyenruhámat öltöttem fel, amit nagyon ritkán tettem. Életem során olyan sok
időt töltöttem katonai felszerelésben, hogy tiszti öltözékem pompája sem töltött el elégedettséggel;
sokkal jobban öltözöttnek éreztem magam a Luceiia által készített ruhákban, és kényelmesebbnek is
tartottam őket. Ma azonban, a lányom esküvőjén készen álltam a szenvedésre. Sisakot viseltem,
mellvértet, hátpáncélt és tömör bronzból készült lábszárvédőt. A sisak és a vért művészi kivitelezésű
darabok voltak, a legszebb kelta ornamentikákkal díszítve, amit Andros atya összegyűjtött távoli
utazásai során. Magas sisakdíszem lószőrét ugyanolyan skarlátvörösre festették, amilyen a köpenyem
volt, melynek vállrészeit finoman megmunkált bronz-és ezüstszálak szőtték át, így önmagában is
páncélra emlékeztetett. Fehér vászontunikámat vörös szegély díszítette, csataszoknyám bőrszíjaira
hosszú bronzlemezeket rögzítettek. A legszebb kardomat kötöttem fel, bronzmarkolattal és -hüvellyel,
és amikor mindennel elkészültem, tettem néhány lépést a szobában, hogy biztos legyek benne,
tökéletes a súlyelosztás, és minden kényelmesen áll rajtam. Jobban szerettem volna régi, jól bejáratott
lábbelimet viselni az új, merev szandál és lábszárvédő helyett, melyek az öltözékhez tartoztak. Végül
már nem húzhattam tovább az időt; kisétáltam feleségemhez és gyermekeimhez.
Amikor megpillantottam őket, kis híján földbe gyökerezett a lábam. A lányomat még soha nem
láttam ilyen gyönyörűnek. Házasságkötése reggelén szinte ragyogott, fehér ruhája miatt mintha tetőtől
talpig fény áradt volna belőle. Luceiia tíz évvel ezelőtt vásárolta ennek a ruhának az anyagát;
pontosan tudta, mit vesz, és egy nap mire fogja felhasználni. Az ismeretlen szövet Afrikából
származott, finomsága és tisztasága lenyűgöző volt. Amikor először megláttam a ruhát, ami készült
belőle, az egyszerű stolára emlékeztetett, amit a köztársasági Róma fiatal női hordtak mindennapos
viseletként. Ez azonban csak az első benyomás volt. Amikor alaposabban is megnéztem, kiderült,
hogy nagyon messze áll az egyszerű stolától, vagy éppen bármi mástól, ami egyszerű. Az anyag –
tudom, hogy Luceiiának volt rá neve, de képtelen vagyok felidézni – több rétegből állt, melyeket több
ezer apró, áttetsző héjú kagylóval tűztek egymáshoz. Amikor Veronica megmozdult, a kagylóhéjak
összekoccantak, de hangjuk elveszett a ruha rétegei közt. Meseszép ruhaköltemény volt.
 A lányom rám mosolygott, és előrelépett, hogy belém karoljon. Amikor ujjai megérintették alkarom
bőrét, elakadt a lélegzetem, és mellem csak úgy dagadt a büszkeségtől és az atyai féltéstől; néma esküt
tettem, hogy megnyúzom új férjét, amennyiben nem helyezi a lába elé a holdat és a csillagokat.
Elszorult a torkom, ahogy együtt indultunk a ház kijárata felé, a húgaival és az anyjával a nyomunkban.
Amikor kiléptünk a napfényes reggelbe, a ránk váró mintegy háromszáz ember spontán éljenzésben
tört ki. A menet már sorokba rendeződött. Felsegítettem a lányomat a hordszékébe, aztán az anyját és a
húgait is a sajátjukba, majd katonás bicegéssel az oszlop elejére vonultam, ahol a lovam várakozott.
Equus saját kezűleg segített felszállni Germanicusra, és amint felültem, megfordultam, hogy
ellenőrizzem a díszőrséget. Miután meggyőződtem róla, hogy pompásabban nem is festhetnének,
megadtam a jelet, és elindítottam Germanicust.
A menet lassan haladt, de nyugodt voltam és remekül éreztem magam az oszlop elején. Caius a
jobbomon lovagolt, és további tíz közeli barát csatlakozott hozzánk, de senki nem beszélt. Úgy tűnt, a
többiek szavak nélkül is megértették, hogy most csendben szeretném élvezni ezt az ünnepélyes
pillanatot.
Körülbelül a távolság egyharmadát tettük mag az újonnan épített úton, amikor balra, a távolban
fényes villanást láttam, és a szívem egy pillanatra megállt. Senki más nem vette észre, de én rögtön
tudtam mi az: a kora reggeli nap fémen csillant ott, ahol nem szabadott volna fémnek lennie. Azonnal
felemeltem a kezem, hogy megállítsam a menetet, és már azon gondolkodtam, hogy az erődben kellene
menedéket találni, vagy inkább siessünk vissza a villához. Nagyon is tudatában voltam, milyen sok nő
gyalogol velünk. Aztán eszembe jutott, hogy saját katonáinkat a birtok mögött vonultattuk fel, és
tudtam, hogy nem fenyeget veszély minket.
Caius megkérdezte, miért álltunk meg, én pedig a csillanás irányába mutattam, ahol lassan
kivehetővé vált egy gyorsan mozgó lovas alakulat, valamint Picus Britannicus fekete-fehér lobogója.
Hatásos belépő volt, a tömeg ujjongása és az erőd kürtjeinek tülkölése közepette, ahol Ullic
emberei várakoztak. Picus maga is kiöltözött az alkalomra: legszebb, arannyal futtatott páncélját vette
fel, és a hosszú út ellenére az emberei is teljes birodalmi díszben érkeztek. Ahogy közelebb értek, a
zászlóvivői felfejlődtek mögé, és Róma népének és szenátusának zászlaja az SPQR felirattal büszkén
lobogott Picusé mellett. Mindegyik zászlóvivő Picustól húsz lépéssel lemaradva, negyvenlépésnyivel
mellette foglalta el a helyét. A három századzászló mögöttük érkezett, szintén negyven lépés térközzel.
Picusszal együtt hat főből álló éket alkottak a három, egyenként negyven lovasból álló nyílhegy
alakzat előtt.
Az esküvői menet még hangosabban éljenzett, ahogy a büszke lovas felvonulás odaért hozzánk, és
tökéletes alakzatban egyszerre magállt. Picus alig négylépésnyire torpant meg előttem, és ökölbe
szorított kézzel, feszesen tisztelgett.
– Üdv, Publius Varrus! Feltartottak minket, de most itt vagyunk, hogy díszkíséretet adjunk egy
gyönyörű hölgynek ezen a gyönyörű napon!
A lovasok érkezése után beállt csendben mindenki tisztán hallhatta az üdvözlést. Újra kitört az
üdvrivalgás, alig hallottam saját válaszomat.
– Isten hozott, Picus Britannicus. Ha tiszteletedet tetted atyádnál, Caius Britannicusnál, örömmel
veszem társaságod.
Katonái mozdulatlanok maradtak, miközben Picus sorban odatáncolt lovával Caiushoz,
Veronicához és Luceiiához. Miután mindenkinek köszönt, széles mosollyal visszatért mellém az
oszlop elejére.
 – Le vagyok nyűgözve, Varrus nagybácsi! Ez nem csak egy esküvő, ez egy eposzba illő felvonulás!
– Így van, Picus – vigyorogtam. – Pontosan az. Minden álmunk valóra válásának kezdete,
elsősorban az apád álmainak, és ez az első nagyobb ünnepség a kolónia alapítása óta. Hogyan akarod
elhelyezni az embereidet?
Végignézett a katonáin, aztán felnézett a domb tetejére és az út végén álló erődre.
– Menet közben ezen gondolkodtam. A te meneted már elrendeződött és elindult, és bármilyen
változtatás csak zűrzavarhoz vezetne. Mi lenne, ha felsorakoztatnám őket az út két oldalán? Tíz lépés
térköz, és jó negyedmérföldön át, az erődig lesz díszőrségetek.
– Kitűnő! – nevettem. – Nagyszerű ötlet, kezdj hozzá! És ha már nem leszel katona,
meggazdagodhatsz látványosságok szervezéséből a Circus Maximusban.
Visszament a zászlóvivőjéhez, jelzett a századparancsnokoknak, és a dombtetőre mutatott.
Nyilvánvalóan ez valami előre megbeszélt jel lehetett, de akkor is csodálatos látvány volt. A lovasok
megfordultak, könnyű vágtában elindultak, és közben alakzatot váltottak. Négyes oszlopba rendeződve
gyorsan maguk mögött hagytak minket. Kezem felemelésével parancsot adtam az indulásra, és jóval
méltóságteljesebb iramban követtük őket.
Amikor meggyőződtem róla, hogy az egész menet baj nélkül elindult, a balomon lovagló Picushoz
fordultam.
– Nos, kölyök, mi történik odakint, a nagyvilágban? Be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy itt
leszel ma.
– Én sem, nagybácsi. – Hangja meglepően halk és komor volt, és azonnal Caiusra pillantottam.
Láttam, hogy az ő tekintete is megkeményedik, és közelebb hajolt, hogy mindent halljon. Picus
megvárta, hogy az apja egészen mellénk érjen. – Északon elszabadult a Hádész. Ha így folytatódnak a
dolgok, nem fogjuk tudni tartani a falat.
– Az hogy lehet? – kérdezte feszülten Caius. – Miről beszélsz?
– Odafent teljes a zűrzavar, apám. Múlt október óta folyamatos, egyre erősödő támadások alatt
állunk, egy pillanat nyugtunk sincs. A fal nyolcvanöt mérföldjének minden pontján támadnak, általában
egyszerre három-négy helyen, egymástól több mérföldes távolságokban. Egyszerűen lehetetlen
védekezni ellenük. A lovasságunk használhatatlan, kivéve, ha a rendes helyőrségek megerősítéséről
van szó. Az áttöréseknél meg tudjuk tisztítani a területet, de csak akkor kergethetünk vissza mindenkit,
ha elég közel vagyunk, hogy azonnal lecsapjunk.
Caiusszal néhány pillanatig csendben emésztettük a híreket, aztán szokatlan módon ő szólalt meg
elsőként.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire rossz a helyzet odafent. Természetesen hallottunk
pletykákat, de azt hittük, az északi ellenséget többé-kevésbé kordában tartjátok.
– Most még igen. – Picus nem tűnt magabiztosnak. – De ez nem fog sokáig tartani. Túlságosan jól
szervezettek. Kiváló katonai elme irányítja őket.
Női sikoly hasított a levegőbe mögöttünk, aztán bömbölő kacagás. Megfordultam, hogy hátranézzek,
de nem láttam a hang forrását, sem az okát. Picus ügyet sem vetette a sikoltásra.
– De erről majd beszéljünk később, amikor a hölgyek már ágyba kerültek. Ez a reggel szóljon
inkább az örömről.
Bajtársias csendben lovagoltunk egy darabig, élveztük ezt a csodálatos napot, és hallgattuk a
hölgyeket szórakoztató kelta muzsikusok játékát. Picus első lovasa körülbelül félmérföldnyire
előttünk ült a lován, pontosan a domb aljában.
– Nézd – mutatta Picus –, Janus felváltva helyezte el az embereket az út két szélén. Nagyon jó,
szeretem, ha valakiben van kezdeményezőkészség. Így majdnem fél mérföld hosszú lesz a díszsorfal.
– A hölgyek nagyra fogják értékelni – morogta Caius jókedvűen. – Tudod, hogy sokan közülünk a
mai napig nem láttak birodalmi katonákat? Különösen a fiatalok.
Picus hangja meglepődésről árulkodott.
– Most, hogy mondod, valóban. Tényleg az Isten háta mögött éltek.
– Igen – bólintottam –, és ezért hálát adunk az Úrnak. És mi hír a különös gondolkodású ifjú
barátunkról? Mi is a neve? Pelidorus?
– Pelidorus? – kérdezte Picus értetlenül, majd hirtelen rájött, kire gondolok. – Ó, Pelagius!
– Igen, igen, Pelagius. A teológus. Mi van vele?
– Semmi – csóválta a fejét Picus. – Nincs semmi hír róla. Évek óta nem hallottam említeni a nevét.
Igazság szerint azóta, hogy beszélgettünk róla.
– Szerinted még él?
– Miért ne élne? – nevetett Picus. – Csak egy püspököt sértett meg, nagybácsi, nem a császárt. És
ha már a püspököknél tartunk, mikor láttad utoljára, Alaricot?
– Alaricot? Körülbelül egy órája. Mögötted van, az oszlop közepén. Egyszerre szentesíti a
házasságot, és áldja meg az új oltárkövünket.
– Oltárkő? Az mi?
– Majd meglátod. A jó püspök rábeszélte a tanácsot, hogy létesítsenek egy helyet a tanácsteremben,
ahol találkozhatnak papok és hívők.
– Mithrászra, ezt tette? – Volt valami komor elismerés Picus hangjában. – Hogy sikerült neki?
– Ravasz módon – ismertem el mosolyogva. – És akkor, amikor a leghatásosabb volt. Ezzel fogja
befejezettnek nyilvánítani a tanácstermet.
Picus az ajkába harapva az apjára nézett, majd újra rám.
– Azt mondtad, ez a reggel jelzi a kezdetét valaminek, ami valóra váltja apám álmait. A házasságot
értem, de mi van még?
– Nos, egy új tanácsterem, mint mondtam, és az új szállásunk. Az erőd mától van teljes
használatban. Ez az első alkalom, hogy a telepesek csoportként végigmennek ezen az úton. És ez
Krisztus urunk új évszázadának első tavasza. Gondolj csak bele, Picus. Amit ma látsz, az kicsiben egy
új társadalom születése egy új helyen, körülvéve új falakkal, egy új kor kezdetén. És mindez, az
emberek és az álmaik, a hely, a katonák és a fegyverzetük, a jövőbe vetett hit, mind apád álmaiból
keltek életre.
Caius halkan köhintett, szerényen megköszörülte a torkát, és bizonyára tiltakozni is kezd, ha nem
vágok közbe.
– Nem, Caius, nem szólsz közbe, és nem próbálod jelentéktelenné tenni a mondandómat. Amit
mondok, az mind igaz, és sehová nem szökhetsz a terveid és a mesterkedéseid miatti megtorlás elől,
úgyhogy ne is próbálkozz vele!
 – Publius Varrus – felelte Picus, inkább az apjának és saját magának –, a szavaiddal elérted, hogy
egyszerre érezzek büszkeséget és alázatot, amiért apám fia vagyok.
– Helyes, ennek így is kell lennie. A büszkeség az erős ember kardja, és egy kis alázat még
senkinek sem ártott meg.
Odaértünk Picus első emberéhez, aki merev vigyázzban ült a lován, erősen fogva a hátast. Meztelen
pengéjén megcsillant a napfény, ahogy mozdulatlanul meredt egy pontra valahol a végtelenben. A
közelébe érve Picusszal együtt kihúztuk magunkat, és így is maradtunk egészen a dombtetőig.
Elképzelhetetlen hangzavar fogadott – kürtök, füttyök és éljenzés kakofóniája, mindenki a
menyasszonyt és kíséretét éltette. Az erőd belsejét az ünnepi alkalomhoz illően feldíszítették. A
falakról színes szövetcsíkok lógtak, Ullic szokásosnál is tarkábban öltözött keltái pedig ünnepi
cicomát öltöttek magukra. Az egész hely színek kavalkádjává változott. Több helyről is szolt a zene,
balra hatalmas, táncoló medvét láttam. Aztán ahogy a csapat eleje átlépdelt a kapun, valaki egy kelta
harci dobon rákezdett a lassú üdvözlő ritmusra, és a többiek is átvették az ütemet. A dobolás egyre
gyorsabbá vált, míg végül már maga a levegő is ritmusra lüktetett. Ezek a dobok rémítették halálra
Caesar katonáit négyszáz évvel ezelőtt, és hatásuk az évszázadok folyamán mit sem változott.
Megtévesztően könnyű, törékeny és finom eszközöknek tűntek, mindössze tenyérnyi mély fakarikára
húzott szárított bőrről volt szó, amit két merevítővel erősítetek meg, a dobosok ezek találkozásánál
fogták a hangszert. Egy rövid fapálca két végével ütötték, mégpedig elképesztő ügyességgel, és
hihetetlenül vad, harcias és fenyegető hangokat tudtak előcsalni belőle.
Ullic, a nagy mutatványos már várt ránk, körülötte családtagjai, vezérei és druidái – utóbbiak
fekete vagy fehér ruhában, feladatuktól függően. Ullic maga lenyűgöző látványt nyújtott ékkövekkel
díszített, színpompás öltözékében, fején a királyság szimbólumával, a hatalmas sas sisakkal, melyet
utoljára első találkozásunkkor, Stonehenge-nél láttam rajta. Emberei emelvényt építettek neki és
társaságának, így fejük és válluk kiemelkedett a tömegből. Uric az apja jobbján állt, a büszke
fiatalember egyszerű, kék anyagból készült tunikát viselt, melyet karmazsin övvel fogott össze, és a
szegélyét arany négyszögekből álló görög motívum díszítette. Lábán aranyszegecsekkel kivert, állati
prémekből varrt cipőt viselt, fején pedig ceremoniális sisakot hatalmas, egészen a válláig
hátrakanyarodó kosszarvakkal.
Caius, Picus és én az esküvői menet számára szabadon hagyott térségre léptettünk, és közvetlenül
Ullic emelvénye előtt álltunk meg oly módon, hogy Caius és közém beférjen Veronica hordszéke,
Picus és Caius közé pedig Luceiiáé.
A többiek szétszóródtak kétoldalt, így amikor a menyasszony és kísérete bevonult az erőd udvarára,
akadálytalanul elfoglalhatták a nekik kijelölt helyet.
Körülbelül negyedórába telt, hogy mindenki megérkezzen, de az emberek végül elhelyezkedtek, és
Ullic felemelt jobb kezével csendet parancsolt. Minden tekintet rászegeződött. Hagyta, hogy a csend
már-már kényelmetlen hosszúságúra nyúljon, aztán beszélni kezdett. Mindenkit üdvözölt, külön
kiemelve Caius Britannicust, aki lehetőséget teremtett rá, hogy itt ünnepeljük meg az esküvőt, és
felsorolta annak az embernek a tetteit, akit a jelenlévők mindegyike tisztelt és szeretett. A tapsvihar
közepette Caius tiltakozva emelte fel a kezét, de Ullic rögtön lecsapott rá.
– Beszélni szeretnél, barátom?
Elképesztő, hogy ezer, vagy még több ember időnként milyen csendben tud lenni. Cai hangja tisztán
és élesen csendült.
 – Ullic király, azért vagyunk ma itt, hogy tanúi legyünk, amint a fiad feleségül veszi az
unokahúgomat. Ez a két fiatal ember az ünnepelt, dicsőítés kizárólag nekik jár. Nem térhetnénk rá
rögtön a ceremóniára?
Ullic harsogva nevetett.
– Hah! Legyen hát! Igazad van, barátom, egy esküvő miatt vagyunk itt. Akkor az összes istenre,
tartsunk egyet! Szóljanak a kürtök!
A jelenlévők zajos tetszésnyilvánítása közepette egy csapat kelta lovas láthatóan előre jól
begyakorolt dallamot kezdett fújni, hat vagy hét különféle méretű és hangú kürtön. Még sosem
hallottam ahhoz foghatót; a hangokból hiányzott a római trombiták és cornuák rezes tisztasága, de a
hatás bizsergető volt. Amint az utolsó hang is elhalt, újabb csapat kezdett rá, ezúttal dobosok ütöttek
bonyolult ritmust, majd újra a kürtök következtek az előző dallammal, csak most sokkal gyorsabban,
és aztán újra a dobok. Alaric püspök a második dobszakasz tetőpontján lépett az udvarra a
tanácsterem felől, melynek nagy zsúpteteje uralta az erőd egész belsejét. Vele voltak társai is, Phonos
atya és Andros atya, valamint egy csapatnyi druida, akik közül az egyik tetőtől talpig királyi vörösbe
öltözött.
A menet megközelítette az emelvényt, majd megállt pontosan a közepénél, Ullic, Uric, Caius és
Veronica között. Alaric és a vörös ruhás druida felléptek az emelvényre, és szembefordultak a
tömeggel. Tökéletes csend támadt, és ez jóval több volt, mint a feszültség és a várakozás keveréke.
Mindenki érezte, hogy itt valami nagy és jelentőségteljes dolog történik, mert ahogy Caius Britannicus
is rámutatott mindenkinek, aki hajlandó volt figyelni rá, ez nem egy szokványos házasságkötés volt.
Alaric körülnézett, majd egy gyakorlott szónok hangján beszélni kezdett, ami meglepett, bár nem
kellett volna, hiszen a püspök Rómában született, és kitűnő nevelést kapott. Csak most jöttem rá,
mennyire keveset is tudok róla valójában, akármilyen régi barátom is volt. Miközben elhatároztam,
hogy jobban megismerem, felharsant erőteljes, szónoki hangja. Szavai tisztán és erősen csengtek, nem
árulkodtak éltes koráról.
– Britannia lakosai – kezdte –, kelták és rómaiak! A mai napon azért gyűltünk össze itt, mert egy új
kor eljövetelére készülünk. Ez a lehetőségek kora lesz, de sok helyen ugyanakkor a félelem és a
bizonytalanság kora is.
– Együtt állunk ma itt Isten színe előtt, és sem ő, sem én nem törődünk vele, milyen néven nevezitek
a szívetekben, amíg elhiszitek, hogy az ő színe előtt álltok. Ő az egy igaz Isten, aki megtestesíti az
összes többi istent, akikhez az emberek imádkoznak. Ő Mithrász, a katonák istene; Ő Ámon-Ré, az
egyiptomiak napistene, mert ő maga teremtette a napot; és ő a kelta istencsalád is, akiknek a jelenléte
megtölti a szent ligeteket. – Hirtelen elhallgatott, és a mellette álló druidára nézett, aki azonnal
megszólalt a kelták hullámzó, dallamos nyelvén, láthatóan az eddig elhangzottakat fordítva Ullic
keltáinak, akik nem értették a püspök szavait. Amikor befejezte, Alaric folytatta.
– A mai nap egy új kezdet, teljes letérés a régi útról, és mi mégis úgy tesszük meg, hogy közben
megtartjuk a régi dolgok legjobb vonásait, a kelta és a római hagyományok legnemesebb részeit.
– Ez a két fiatal ember jelképezi vérvonalaink legjavát. Uric a királyotok fia, és egy nap ő is király
lesz az öröklés jogán. Vére tiszta, ősei több mint húsz generációra visszamenőleg ismertek. Uric
elődei már hosszú idővel azelőtt saját népük felett uralkodtak a dombok között, hogy Caesar
megpillantotta ezeket a partokat. Uric kelta, nem szennyezte vagy fertőzte idegen vér. – Alaric
türelmesen megvárta, hogy a vörös ruhás druida fordítson, és a tömegben álló kelták bekiabált
megjegyzéseinek is hagyott időt.
 – Veronica, akit Uric ma, itt, a szemetek láttára feleségül vesz, hasonlóan nemes ősöket tudhat maga
mögött. Ereiben gazdagon folyik az a patríciusi vér, amely a régmúltban oly naggyá tette Rómát. És ez
is tiszta vér, tiszta római, Róma dombjairól, nem keveredett semmilyen más fajéval. – Elhallgatott,
hagyta, hogy szavainak visszhangja elüljön, és mondandója leülepedjen. Aztán, amikor a csend szinte
már vibrált a feszültségtől, tökéletes időzítéssel folytatta.
– Egészen máig. Eddig az egyesülésig… eddig a házasságig. Ennek a két embernek az egyesülése
több egyszerű házasságnál, jóval több. Mert a mai esküvő egyben két nép egyesülését is jelzi! –
Alaric hangja most élesen, erősen vibrált. – Két népét, a rómaiak és a kelták népét! – Felemelte a
kezét, hogy elhallgattassa a közbekiabálókat, ám mindenki csendben maradt, ezért bólintott a
druidának, hogy fordíthat. Utána ismét átvette a szót.
– Itt, ezen a földön, melyet a rómaiak Britanniának neveznek, sok törzs, sok nép él. Mielőtt a
rómaiak idejöttek, úgy hívtátok magatokat: „a nép”. Az ő nyelvükön a nevetek durotriges é s belgae
volt. Nyugati szomszédjaitoknak a dumnonii nevet adták, az északnyugati folyótorkolat másik oldalán
élőknek pedig a silurest. Mindannyian tudjuk, hogy ez ostobaság. Ti voltatok, ti vagytok ennek a
földnek a népe, jóval azelőtt itt voltatok, hogy a rómaiak rátaláltak ezekre a partokra…
– Most úgy tűnik, a rómaiak visszavonulnak. Ez Caius Britannicus véleménye, és sikerült
meggyőznie róla a barátait is. Ennek az elméletnek köszönhető a kolónia létrejötte. A mai Róma, a
birodalom olyan, mint egy buborék a mocsár felszínén. Az idő szelei megszárították a buborék kérgét,
megakadályozták, hogy tovább növekedjen, vagy akár hogy kipukkadjon. A buborék így
összezsugorodik, lassan magába omlik, elveszíti az alakját, anyagát és életét. És miközben
összeomlik… – Hangja ismét kiáltássá erősödött, hogy a képet mélyen hallgatói elméjébe vésse. –
Miközben összeomlik, barátaim, a szélei visszasüppednek a mocsár felszíne alá, újra elolvad, a héja
összeesik, míg végül csak ráncos, kiszáradt magja marad meg, amit az emberek csodálkozva
vizsgálhatnak. – Magasba lökte széttárt karját, majd lassan leeresztette, kezét a melle felé húzva, amíg
két tenyeréből kupát nem formált. A tekintetek követték a mozdulatot.
– Britanniának ez a szépséges darabja, amit mi oly nagy becsben tartunk, a birodalom buborékjának
legszélén fekszik. Az első birodalmi területek közé fog tartozni, amiről lemondanak. Rómának a
központi részeken van elég problémája. Itt nincs. A földünk gazdag, és bár az itteni háborúk nagynak
tűnnek számunkra, a birodalomnak ez semmiség, hiszen sokkal nagyobb barbár hordákkal kell
megküzdenie, mint ami itt fel tud vonulni ellenünk. Róma tehát a sorsunkra hagy minket, talán nem is
olyan sokára, és ránk bízza saját védelmünket.
Miközben a druida fordított, kelta kiáltásokat csalva ki Ullic embereiből, Alaric figyelte a
tömegben az arcokat, és látta az elképedést a keltákon és a nem keltákon egyaránt, ahogy a druida
szavait hallgatták. Amikor a vörös ruhás pap elhallgatott, Alaric hangja ismét a magasba szárnyalt,
képzett szónokhoz illő módon.
– De van okunk az örömre, barátaim, mert a mai napon sokkal erősebbé válunk! Népeink egyesülve
képesek lesznek ellenállni az inváziónak, és végül győzni fogunk! Életben maradunk! Ennek a
házasságnak a gyümölcsei a mi gyermekeink lesznek, a legjobbjaink, akikben egyesül az erőnk! Egy új
nép születik, amelyet mi nevezünk el, nem idegenek! A gyermekeik, a mi gyermekeink Britannia
gyermekei lesznek. Nem rómaiak, nem kelták, nem belgaék és nem dumnoniik… hanem BRITONOK!
– Három szívdobbanásnyi szünetet tartott. – BRITONOK! Mindannyian hallottátok már ezt a szót. A
rómaiak emlegetik a britonokat, és azt a népet értik alattuk, amely ezen a földön él. De ennek az
egyesülésnek a gyermekei, a mi gyermekeink egészen másfajta britonok lesznek! Büszke nevük
legendává válik!
Ezúttal amikor elhallgatott, a tömeg spontán éljenzésben és egyetértő füttyögésben tört ki, még azok
is üvöltöttek, akik a druida tolmácsolására vártak. Az én szívem is hevesen vert a mellkasomban,
tarkómon és karomon égnek meredtek a szőrszálak. Végül, amikor a hangzavar kezdett elcsitulni, az
öreg püspök tökéletes időzítéssel felemelte a kezét, és elcsendesítette a sokaságot.
– Lépjen előre a menyasszony!
Leszálltam Germanicusról – ez egyszer szinte már fürgén –, miközben a dobok újra rákezdtek, és
odaléptem a hordszékhez, hogy lesegítsem a lányom. Egyszerre sírt és mosolygott, bal szeme pilláin
könnycsepp csillogott. Ahogy lelépett mellém, megcsókoltam a kezét, aztán felvezettem az
emelvényre, hogy odaállhasson a vőlegénye mellé.
Miközben Uric előrelépett, hogy átvegye tőlem menyasszonyát, az apja odahajolt és a fülembe
suttogott:
– Nos, római, ma sikerült felülmúlnod. Nem tudtam, hogy ilyen kincset őrizgetsz! –
Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. – Gyerünk, most mi jövünk.
Odaléptünk az emelvény széléhez, és egymás felé fordultunk, így a tömeg az egyik oldalunkra, a
jegyespár pedig a másikra került.
– Publius Varrus! – dörögte Ullic. – A mai napon átadom a jegyajándékot, amiben előre
megállapodtunk. Lányodért cserébe tiéd családom és földjeim teljes gazdagsága, a születendő
unokánknak pedig felajánlom apja után a királyi címet.
A tömeg villámsújtottan állt. Ilyet még soha nem hallottak. Mi van, ha a házasságból nem születik
örökös? Ez járhatott mindenki fejében, aki hallotta ezeket a szavakat. A történelem során még nem
köttetett olyan házasság, ahol a jegyajándék nem cserélt gazdát valóságos formájában: ez lehetett
jószág, arany, vagy kincsek. Mielőtt a bénultság elmúlt volna, és a kétkedők hangot adhattak volna
fenntartásaiknak, gyorsan válaszoltam neki, azokat a szavakat használva, melyekben Caiusszal előre
megállapodtunk.
– Ullic Pendragon! – harsogtam tiszta, erős hangon. – Elfogadom az ajándékot, és a népeink közti jó
viszony jegyében itt, ezen a napon, mindenki előtt felajánlom családom és földjeim minden
gazdagságát, valamint Caius Britannicus földjeit és vagyonát unokánknak, ezenkívül a hercegi vezéri,
parancsnoki és uralkodói rangot minden birtokunk felett, majd idővel, és a kolónia tanácsának teljes
támogatásával a királyi címet és nevet Dél-Britannia ezen vidékén!
Ez az! Kimondtuk! Caius Britannicus legnagyobb diadala, látomása nagyságának elismerése,
meggyőzőkészségének és személyisége erejének bizonyítéka. Az, hogy egyetlen ember – legyen az
bármilyen ember – meggyőzte a kolónia tanácsát egy király megválasztásáról, tökéletesen ellentétben
állt Róma történelmével és szokásaival. Visszatartottam a lélegzetem, és vártam az elkerülhetetlen
reagálást, felkészültem bármire. De ez volt a megfelelő idő, és beavattuk az embereket.
– Éljenek a britonok, és a királyuk! Hip-hip-hurrá!
Fogalmam sincs, melyik erős torokból röppent fel először a kiáltás, de azonnali és lelkes választ
váltott ki a tömegből, és felharsant az éljenzés. Négyszáz évvel korábban, amikor Caesar először
partra szállt, a különös „hip-hip-hurrá” kiáltás, a vad, kékre festett klántagok csataüvöltése
megrémítette a harcedzett veteránokat, mert az eddig hallott csatakiáltásokkal ellentétben ennek a
kiáltásnak a természete – egyetlen hang kezdte, és mindenki egyszerre felelt rá – vele született, ádáz
fegyelemről és közös győzni akarásról árulkodott.
 A kiabálók lelkesedését ma nem lehetett nem észrevenni. Ullicra mosolyogtam, és a tömeg
egyetértő üdvrivalgása közepette átöleltük egymást. Aztán hátraléptünk, és ezzel megkezdődhetett az
esküvői ceremónia.
Az eufóriámtól eltekintve valójában semmire nem emlékszem a ceremóniából. A menyasszony
gyönyörű volt, a vőlegény fiatal, erős és jó kiállású. A szertartás egy pontján egyetlen, finom szövésű
köpenybe burkolták, és arany szalaggal egymáshoz kötözték őket; aztán a köpenyt lefejtették a fejük
fölül, és hagyták lógni a szalagon. Ott álltak egymáshoz szorulva, deréktól felfelé szabadon, deréktól
lefelé a köpenybe csavarva, szemtől szemben, mell a mellnek, férfi a feleségnek. Elvégeztetett. Ullic
előrelépett és bejelentette, hogy a falakon kívül, a domboldalon előkészítették a lakomát, és a még
mindig éljenző tömeg szétszéledt.

XXVII.
A friss házasokat elkísérték a tanácsterem irányába, és láttam, hogy Luceiia hordszékét is arrafelé
viszik. Körbevettek a gratuláló barátok, akárcsak Ullicot és Caiust, de végül Ullickal sikerült egymás
közelébe jutnunk. Caius alig egylépésnyire állt tőlünk, az egyik barátjával beszélgetett.
– Nos, római, minden jól sikerült, nem igaz?
– De igen, Ullic. Minden rendben ment.
– A püspök barátod jól beszélt. Örülök, hogy eljött.
– Akárcsak én. Még jobban összefoglalta a dolgokat, mint ahogy Caius tette volna, és el kell
ismernem, sikerült meglepnie. Sok éve ismerem Alaricot, de azt hiszem, még soha nem hallottam
nyilvánosan beszélni. Fogalmam sem volt róla, hogy egy szónok rejtőzik benne. Játszott a tömeggel és
velem is, ahogy a druidáid játszanak a hangszereiken.
– Milyen érzés birtokolni a földjeimet? – kérdezte halvány mosollyal.
– Nagy felelősség – vigyorogtam vissza rá. – Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
Ullic nagyot sóhajtott.
– Ki tudja, barátom? Mi csupán elvetettük a magot, többet nem tehetünk. Most már minden attól
függ, honnan fúj a szél, és az ifjú Uric hogyan veti el saját magvait.
Megjátszott komorsággal bólintottam.
– Igen, ez igaz. Más sem hiányzik, mint egy rakás lánygyermek.
– Hah, attól ne félj! Mi, Pendragonok, mindig erős fiakat nemzettünk. Csak a gyenge rómaiaknak
születnek állandóan lányaik!
– Amiért hálás lehetnél az isteneidnek, pogány! – Közben megfogtam Caius karját, elhúztam
beszélgetőtársától, és a vállam fölött szóltam vissza Ullicnak. – Bőséges talajt biztosítanak a csődör
fiaitoknak, ahol az elkövetkező időszakban szánthatnak.
Kacsintottam a férfinak, aki mellől elrángattam Caiust, és közelebb húztam őt magamhoz.
– Bocsáss meg, barátom – mondtam a barátjának, akinek a nevére már nem emlékszem –, de félbe
kell szakítanom a beszélgetést, és el kell lopnom a hallgatóságodat, mert ideje, hogy az ünnepi
csarnokba vonuljunk, és csatlakozzunk a hölgyeinkhez. Ezenkívül innunk kell az elkövetkező évekre.
Ullic körülnézett a szinte teljesen kiürült udvaron.
 – Mindenki elment, már csak ránk várnak. Készen álltok?
– Nem, még nem – feleltem. – Nagy lesz a tömeg odabent, és már így is fuldoklom ebben a
nevetséges öltözékben. Le kéne vennem ezt a köpenyt, a páncéllal együtt. Igazából minél többet
gondolok rá, annál biztosabb vagyok benne, hogy ez a legértelmesebb dolog, amit tehetek. Hová ment
Picus? A lovát ott látom.
– Valószínűleg a csarnokban van – mondta Caius.
Az egyik háziszolga bukkant elő az ünneplők közül, és amint meglátott minket, elindult felém.
– Varrus nagyúr, Luceiia úrnő küldött a keresésedre. Azt kéri, csatlakozz hozzá a tanácsteremben.
Fintorogva néztem Ullicra és Caira.
– Pedig jó ötletnek tűnt. – Újra a szolgálóhoz fordultam. – Kérlek, mondd meg Luceiia úrnőnek,
hogy Ullic király, Caius Britannicus és én rövidesen csatlakozunk. Addig is folytassák, mintha ott
lennénk, nemsokára megyünk. – Távozni készült, de megállítottam. – Várj, Picus tábornok is ott van?
Kifejezéstelenné vált az arca.
– Nem tudom, uram. Nem láttam, de nem is kerestem.
– Nem számít, majd később megkeresem. – A szolga ment a dolgára, én pedig visszafordultam
társaimhoz. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mi is csatlakozunk az ünnepséghez, de arra gondoltam, hogy
előtte, amíg csak hárman, vagy Picusszal együtt négyen vagyunk, talán szánhatnánk egy kis időt a
tervezés és a stratégia megbeszélésére. Elindítottunk ma valamit, amit nem hagyhatunk felügyelet
nélkül. Uricot is be kellene vonnunk. Mikor lenne a legalkalmasabb az idő?
– Neked mikor a legjobb? – kérdezett vissza Ullic. – Nekem semmi dolgom nincs, amíg itt vagyok.
Caius felvonta a szemöldökét.
– Holnap?
– Rendben, mondjuk délután – bólintottam. – Alaric reggel imádkozni akar.
Ullic különös pillantást vetett rám.
– Azt mondtad, imádkozni? Miért? Mi történt?
– Ez csak egy keresztény szertartás, Ullic. A tanácsteremben. Alaric egy különleges oltárkövet ad
át a kolóniának. Holnap fogja első alkalommal használni. Szeretnél részt venni rajta?
– Lehet róla szó. Azt mondod, egy szent kő? Mint a mieink?
– Majdnem – feleltem mosolyogva, Caius pedig hozzátette:
– De nem olyan nagy, és nem olyan fallikus.
– Ezt hogy érted?
Rávigyorogtam.
– Fallikust mondott. Tudod, mit jelent, nem? Olyan, mint egy fallosz. A néped a régi időkben
előszeretettel emelt hatalmas merevedéseket mindenhová.
– Merevedéseket? Mármint a templomokra gondolsz? Mint Stonehenge?
– Nem, Ullic. Stonehenge-nél vannak felső összekötő elemek, melyek kört alkotnak, de a többi kő,
amit Britanniában mindenfelé láttam, leginkább hatalmas, égnek meredő péniszre hasonlít.
Ullic idegesen nézett körül.
 – Ügyelj a szádra, Publius! – suttogta rekedten. – A papok nem a béketűrésükről híresek, ha
gúnyolódnak rajtuk.
Válasza meglepett, és egy kicsit el is szégyelltem magam, mintha valami méltóságomon aluli
dolgon kapott volna. Megköszörültem a torkom, hogy leplezzem hirtelen támadt zavaromat, és azonnal
mentegetőzni kezdtem.
– Ugyan, Ullic, soha nem gúnyolnám a papjaitokat vagy a hiteteket. Pusztán azt mondtam el, amire
gyakran gondolok, és azt hittem, majd jót mulatsz rajta. Most már látom, hogy meggondolatlanság volt
tőlem, ezért bocsánatot kérek.
– Hol találkozunk holnap? – tette fel a kérdést Caius. – Fontos, hogy magunk legyünk?
– Nem – feleltem –, nem feltétlenül, bár a beszélgetésünk tartalmát ebben a szakaszban még nem
tenném közhírré.
– Rendben, akkor miért nem lovagolunk le a villába? Útközben beszélgethetünk, ott iszunk egy kupa
bort, aztán visszajövünk.
– Jól hangzik – egyezett bele Ullic. – De miért pont a villába? Vihetünk magunkkal borostömlőt, és
beljebb is lovagolhatunk.
– Ez igaz – bólintottam –, de ha jól tudom, Cai le akar menni a villába, és ha már ott vagyunk,
mutatnék nektek valamit. Ne kérdezzétek, mi az, mert nem mondom el. Holnap megmutatom. Most
pedig menjünk, és tegyük atyai kötelességünket.
– Vagyis én kimaradok – jegyezte meg búsan Cai.
Nevetve karoltam át a vállát.
– Ne beszélj butaságot, te vagy a mai nap tiszteletbeli atyja!
Ahogy a tanácsterem bejárata felé közeledtünk, valaki Ullic nevét kiáltotta. Hátrapillantott a válla
fölött, és megtorpant. Amikor mi is megálltunk, intett, hogy menjünk csak tovább.
– Menjetek, mindjárt csatlakozom, csak beszélnem kell Cymrickel.
Folytattuk az utunkat, és közben idegesen rángattam a vállam, hátha attól kényelmesebben fog állni
rajtam a köpenyem. Úgy éreztem magam, mint egy sétáló üllő, olyan nehéz volt a rengeteg fém, amit
cipeltem. Már alig vártam, hogy az erős napsütésből beérjek a tanácsterem árnyékába.
Cai és én a főbejáraton belépve megtorpantunk, a kinti napfény után pislogva próbáltuk
hozzászoktatni szemünket a benti félhomályhoz. A bejárat előtt volt egy álfal, vagy elválasztó, amitől
az embernek olyan érzése volt, mintha előtérbe jutott volna, és azt a célt szolgálta, hogy amikor a
főbejárat nyitva áll, ne lehessen belátni a belső részbe. Picus egyik karjával az elválasztó falnak
támaszkodva állt, közvetlenül mellette Ullic húga, Enid. Picus még mindig viselte a sisakját és
köpenyét. Nyilvánvalóan észlelték a belépésünket, de továbbra is csak egymásra figyeltek. A
feszültség kettejük között szinte tapintható volt, már a testtartásukból is érezni lehetett a vibráló
vágyat. Caiusra pillantottam, de addigra már ő is engem nézett felvont szemöldökkel. Szótlanul
megkerültük a falat, nem zavartuk a párt. Általában nem vagyok túl érzékeny a finom részletekre,
ahogy ezt a feleségem is gyakran megállapította, de még én is láttam, mi zajlik Picus és Enid között.
Csak annyira volt finom, mint egy rúgás a gyomorba.
Ám amint kikerültem a látóterükből, azonnal eszembe jutott, hogy ha Ullic belép utánunk az ajtón,
és ugyanaz a benyomás éri, ami engem, esetleg olyasmit tehet, amit minden érintett megbánhat. A két
fiatal testi vágyának kisugárzását nem lehetett nem észrevenni. Megfordultam, hogy visszamenjek, de
végül nem tettem. Azok ketten felnőtt emberek, elég idősek hozzá, hogy azt tegyék, amit akarnak. Picus
birodalmi legatus és lovassági parancsnok, Enid pedig egy király utódja és érett, felnőtt nő. Bármit is
tesznek, nem rám tartozik. Végül nem szóltam nekik.
Caiusszal csatlakoztunk a sokadalomhoz. Nemsokára Picus is előbukkant, nem mutatta jelét, hogy
bármi szokatlan történt volna, de láttam, hogy időnként a terem másik végébe pillant, Enid pedig őt
nézi. Leginkább az képesztett el, hogy szemlátomást én voltam a teremben az egyetlen ember, aki
észlelte a kettejük közt röpködő szikrákat. Meg is jegyeztem Luceiiának, de az érdeklődés legkisebb
jele nélkül vette tudomásul. Körülnézett, és meglátta Enidet, aki néhány asztallal odébb ült, és éppen
a szomszédjával beszélgetett. Picus is valaki mással társalgott, és nem Enid irányába nézett. Luceiia
ingerülten pillantott rám, és mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát; inkább megszorította
a kezem, és elmesélte, miről beszélgetett az esküvői ceremónia után két másik tanácstag feleségével.
Elég ostobán éreztem magam, ahogy ott ültem és hagytam, hogy szavai átvonuljanak rajtam, az egyik
fülemen be, a másikon ki. Arra gondoltam, hogy még a legremekebb asszonyok is végtelenül vakok
tudnak lenni, még akkor is, ha ők mondják nekünk, mennyire vakok vagyunk.
Egyéb emlékeim annak a napnak az eseményeiről olyanok, mintha csatában vettem volna részt;
töredezett, kimerevedő képek: a menyasszony, a lányom, amint örömtől ragyogva szorítja az oldalához
férje kezét, és belenevet a szemembe; a nagy, barna hegyi medve, amint csörgődobra táncol; Ullic
emberei, amint pörögnek és forognak, szaltókat vetnek; egy egészben sült hattyú, melynek tollait
gondosan visszahelyezték, és körberakták sült kacsákkal és récékkel, ahogy elvonul előttem egy nagy
falapon; és saját kerekre tágult szemem, ahogy visszabámul a kupám aljából. Életemben talán
harmadik alkalommal történt meg, hogy eszméletlenül cipeltek az ágyamba. Megengedhettem
magamnak, én voltam a menyasszony apja.
Koromsötétben ébredtem, fogalmam sem volt róla, hol vagyok; tudtam, hogy ágyban fekszem, de ez
volt minden. A távolból hallottam az emberek részeg gajdolását, és lassan visszatértek az emlékek. Az
erőd mellett felállított sátrunkban hevertem. Megpróbáltam kitapogatni Luceiiát, de nem volt a helyén,
ami elgondolkodtatott: vajon hány óra lehet? Ülő helyzetbe küzdöttem magam, és rögtön azt kívántam,
bárcsak ne tettem volna: a fejemben mintha Vulcanus műhelyének összes kovácsa egyszerre dolgozott
volna.
Méltóságomat sutba dobva nyöszörögtem, és rettenetesen sajnáltam magam. Amikor végre
kinyitottam a sátorponyvát, és megálltam a csípős éjszakai levegőben, rájöttem, hogy a tunikámon
kívül semmi nincs rajtam. Ki vehette le a páncélomat és a ruháimat? És hogyan?
Visszamentem az ágyammá kinevezett, egymásra terített bőrökhöz, és addig matattam a sötétben,
amíg meg nem találtam a cédrusfa ládát, amelybe a ruháimat pakoltam. Luceiia ragaszkodott hozzá,
hogy magammal hozzam báránybőr tunikámat, mert idefent a dombon hidegek voltak az éjszakák. Jó
darabig tapogatóztam és ügyetlenkedtem a sötétben, mire ráleltem a nehéz báránybőrre, de aztán
gyorsan magamra öltöttem, és visszamentem a bejárathoz. Szélesre tártam a ponyvát, hogy
beengedjem a holdfényt. Rögtön sokkal jobban láttam mindent. Megkerestem a szandálom, és a
sátorrúdba vert szegről leakasztottam gyapjúköpenyem. Odakint, a sátor előtt leültem a földre,
megkötöttem a szandálom, és közben rá kellett jönnöm, hogy még a keskeny holdsarló fénye is bántja a
szemem. Nem voltam túl boldog; igazság szerint még soha nem éreztem magam ennyire nyomorultul,
főként egy kellemesnek ígérkező este eredményeképpen. A föld hidegen nyomta hátsómat, ezért
keserves nyögéssel felálltam, és visszamentem a sátorba, hogy magamhoz vegyek néhány bőrt a
fekhelyemről. A pavilontól alig néhány lépésnyire fa állt. Ledobtam a bőröket a tövébe, és hátamat a
törzsnek támasztva óvatosan leültem rájuk. Köpenyemet szorosan magamra tekertem, és szememet
szorosan összezárva mélyeket lélegeztem a friss éjszakai levegőből.
Valahol a közelben csaholni kezdett egy kutya, a váratlan hangtól görcsbe rándult az agyam.
Megesküdtem, hogy ha a dög közelebb merészkedik, puszta kézzel fojtom meg, hogy csend legyen
végre. Aztán közeledő lépteket hallottam, valaki harsány, részeg éneklésbe fogott, és csakhamar
néhány hasonlóan ittas cimborája is csatlakozott hozzá. Talpra kecmeregtem és bemenekültem az
éjszakába, magam után vonszolva a bőrt, amin ültem.
Jó fél mérföldet gyalogolhattam a domboldalon, párhuzamosan a fölém magasodó fallal,
keservesen egyensúlyozva a jobb felé ereszkedő meredélyen. Időnként hallottam a kitartóbb
mulatózok nevetését és kiáltásait a falon belülről, de hamarosan elég messzire eltávolodtam a
sátortábortól ahhoz, hogy minden hangot magam mögött hagyjak – amiért a fejem igencsak hálás volt.
Végül találtam magamnak egy másik fát, amelynek nekidőlve leülhettem. Sarkamat szilárdan
megvetettem a lejtőn, könyökömmel felhúzott térdemre támaszkodtam, tenyeremet pedig lüktető
halántékomra szorítottam. Ugyanolyan betegnek és nyomorultnak éreztem magam, mint amikor
zöldfülű újoncként először ittam túl sokat a ritkás, savanyú legiós borból.
Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott. Körülbelül egy óra lehetett – talán valamivel több vagy
kevesebb –, de végül elbóbiskoltam, és csak akkor riadtam fel, amikor a fejem lecsúszott a kezemről.
Pislogtam néhányat, és bosszús morgással néztem körül a sötétségben. Előttem, a horizont fölött a
hold már majdnem lenyugodott. A csontomig átfagytam, de határozottan jobban éreztem magam, mint
korábban. Magamban szitkozódtam, mert tudtam, hogy rossz térdem milyen kínokat fog okozni, amikor
megpróbálok felállni. Összehúztam magamon a köpenyt, egy kis meleget kerestem ott, ahol nem volt.
Túl sokáig ültem egy helyben. Lassan, a fájdalomtól összeszorított foggal felálltam. Úgy éreztem,
mintha a térdemben egymáshoz dörzsölődnének a csontok, de kényszerítettem magam, hogy elinduljak.
Bicegtem és tántorogtam, egy ponton szinte már négykézláb másztam, a meredekebb részeknél egyik
kezemre terheltem testsúlyom egy részét.
A mozgással együtt a vérkeringés is visszatért a tagjaimba, a fájdalom csökkent, és egyre
gyorsabban haladtam, bár visszafelé sokkal nehezebb volt menni, mert a meredély miatt végig a rossz
lábamra kellett nehezednem. Semmi értelme nem lett volna megszidnom magam, amiért idefelé nem
gondoltam erre, mert olyan rosszul voltam, hogy gondolkodni sem tudtam, és nem törődtem volna
vele. Még erősebben összeszorítottam a fogam, és igénybe vettem minden fa segítségét. Szinte
mindegyiknél megálltam egy kicsit, pihentetni a térdemet.
Körülbelül félúton járhattam, amikor egy vastag fának dőlve pihentem, és a hólyagom jelzett.
Miközben a ruhám kioldásával bajlódtam, észleltem, hogy a vár teljesen elcsendesedett. Ebben a
pillanatban nyögést hallottam magam előtt, és ijedten összerezzentem. Nem vagyok babonás ember, de
ez a hang az üres, sötét domboldalon vízzé változtatta a zsigereimet. Hólyagomról elfeledkezve
mozdulatlanná dermedtem és a fülemet hegyeztem a kísérteties hangot követő csendben. Semmi nem
moccant, aztán újra meghallottam az elnyújtott, sóhajtásra emlékeztető nyögést. Ezúttal sokkal halkabb
volt, és már korántsem olyan kísérteties. Felismertem, hogy emberi torokból származik, és nagyjából
az irányát is meg tudtam határozni. Valamivel lejjebb, tőlem balra bemélyedés volt a hegyoldalban.
Akárki adta ki a hangot, ott kellett lent lennie. Most, hogy a hangot és a helyet is azonosítottam, máris
sokkal jobban éreztem magam. Lassan kiléptem a fa mögül, és nagyon óvatosan megközelítettem a
mélyedés szélét. Ott megálltam, és ismét végigfutott a hátamon a hideg.
Senki nem volt ott. Senki. Csak egy üres, füves, koromfekete mélyedés. Aztán valami sápadtan
megvillant, és rájöttem, mit látok: két ember feküdt egy sötét takaró alatt. Az éjszaka sötétjében
tökéletesen láthatatlanná váltak, de valamelyikük kidugta a lábát, aztán gyorsan vissza is húzta.
Suttogást hallottam, egy férfi nevetését, és összeszorult a gyomrom.
A sötét takaró valójában egy fekete köpeny volt, minden bizonnyal Picus Britannicus köpenye, mert
ő nevetett, és nem kellett sokat találgatnom a másik személy kilétét illetően. A pánikkal küzdve
húzódtam hátra. Mit fognak gondolni, ha itt találnak, amint bámulom őket? A sarkam ebben a
pillanatban beleakadt egy fűcsomóba, kibillentem az egyensúlyomból, és képtelen voltam megtartani
magam rossz lábammal. Keményen a fenekemre estem, mégpedig érzésem szerint egy kisebb
földcsuszamlás zaját csapva. Erre még a halottak is felébredtek volna, de ők ketten odalent túlságosan
belemerültek az élők dolgaiba ahhoz, hogy meghallják.
Lassan felálltam, és nagyon óvatosan elsántikáltam. Szeretkezésük hangjai egyre élesebbé és
szenvedélyesebbé váltak a hátam mögött, amíg eléggé el nem távolodtam ahhoz, hogy biztosan ne
zavarjam meg őket. Drága Krisztus a kereszten! Ebből nagy zűr lehet, ha Picus nem megfelelően
kezeli a helyzetet. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, vagy hogyan hozzam Picus tudomására a
helyzet komolyságát. Enid Ullic húga volt, az egyik legkedvesebb rokona. Ha megsérti, azzal
jóvátehetetlen bűnt követ el, amin egyáltalán nem lepődtem volna meg. Bár ugyanannyira volt Ullic
ügye is, mint az enyém, ez nem sokat jelentett. Gyanítottam, hogy nem csak egyszerűen dühös lesz.
Mindennek ellenére semmi természetellenest nem találtam az Enid és Picus közötti vonzalomban és
testi vágyban, mint ahogy vágyaik kielégítését sem tartottam szokatlannak. Miért éreztem mégis olyan
kényelmetlenül magam? Nem tudtam, de az elmémben egymás után felvillantak a képek, ahogy a két
test egymásba fonódik a köpeny alatt. Elképzeltem, ahogy Enid arca eltorzul a gyönyörtől, és hirtelen
már én voltam ott fölötte, nem Picus. Amikor rádöbbentem, min ábrándozok, azonnal leállítottam
magam, és csak akkor jöttem rá, mi okozza ezt a kellemetlen érzést. Az irigység! Féltékeny voltam!
Újból megálltam, ezúttal egy kiugró sziklánál, és megpróbáltam rendszerezni, körbejárni ezt az új
felismerést. Szokatlan volt, mivel nem emlékszem rá, hogy a házasságkötésem óta más nőkről
ábrándoztam volna, kivéve persze Cylla Titenst. Legalábbis komoly gondolatot egyiknek sem
szenteltem. Persze egy-egy hatalmas kebel vagy ringó csípő magára vonta a figyelmem, de ezek csak
múló érzések voltak. És most hirtelen iriggyé váltam? Valahol találtam magamban annyi erőt, hogy
kinevessem magam, és felismerjem a helyzet humoros és igaz voltát. Ez a gyönyörű, érett nő
egyszerűen elveszett fiatalságomra emlékeztetett. Ezért nem vette észre senki a kölcsönös
vonzalmukat: annyira természetes, annyira normális volt, hogy észrevétlen maradt. Csak én láttam,
mert önkéntelenül is kutattam utána, és zokon vettem.
Rögtön jobban éreztem magam. Megfeledkeztem fejfájásomról, a lábam is varázsütésre rendbe jött,
és a hólyagom is újra jelzett. Könnyítettem magamon, majd visszamentem a sátramhoz, ahol a
feleségem már a helyén aludt, és egy lámpás világította meg nekem az utat az ágyig. Eloltottam a
lángot és bemásztam Luceiia mellé, befészkeltem magam hívogató melegébe, és elalvás előtt már alig
gondoltam Picusra és Enidre.

XXVIII.
Picus másnap frissnek és kivirultnak tűnt. Mindannyian hajnalban keltünk, a levegőt belengte a
főzés és a fafüst illata. Alaric püspök az álmélkodó tekintetek előtt felfedte az oltárkövet, és
lefolytatta az istentiszteletet, Isten és a mennyei szentek áldását kérve erre a helyre, melyet egy ősi
erődre építettünk fel.
 Ullic, a családja és a druidái is megjelentek a ceremónián, az utóbbiak komoly, higgadt
érdeklődéssel figyelték az eseményt, és amikor véget ért az istentisztelet, Alaric mindenkinek
engedélyezte, hogy közelről is megnézzék a követ, mielőtt belehelyezik a külön e célra készült, díszes
tárolóba. Nem tudtam, mire számítsak, soha nem láttam még közelről oltárkövet, de őszinte
csodálattal adóztam a gondos megmunkálásnak.
Egyetlen tömör márványtömb volt, körülbelül olyan széles, mint a vállam, a hossza pedig annak a
háromnegyede. Tenyérnyi vastag lehetett, valamivel vastagabb, mint egy kardpenge szélessége, és a
két rövidebb oldal faragása a hajókat rögzítő kenderkötél fonatokra emlékeztetett. A felső lapját kelta
minta díszítette, középen a keresztények Chi Rho szimbóluma látszott. Közvetlenül a szimbólum fölött
négyszög alakú lyukat fúrtak a kőbe, ahová keresztet lehetett állítani, a Chi Rho alatt pedig egyszerű
kinézetű, négyszög alakú betétet süllyesztettek a márványba.
– Ez mit jelképez? – kérdeztem Alaricot a négyszögre mutatva.
– Ez nem jelképez semmit, Publius. Ez annak a tárolónak a fedele, amelyik egy Krisztus idejéből
származó becses relikviát őriz: az áldott János, az evangélista ujjcsontját.
Ezzel sikerült elhallgattatnia.
– Csodálatos ajándék, Alaric – mondta Caius. – Jó hasznát fogjuk venni.
– Biztos vagyok benne, barátom. – Alaric felkapta a követ, mintha levegőből lett volna, és
belehelyezte a tartójába. – Csupán egyvalamit kérek: a kő hordozható, a kolónia viszont állandó.
Krisztus urunk elégedettségére válna, hogy ha egyszer lesz időtök és lehetőségetek rá, építsetek egy
állandó otthont a kőnek. Egy házat, amelyik csak Isten háza lesz.
– Egy templomra gondolsz?
– Templomra. Germániában, Galliában és Itáliában ma is rengeteg templom épül. Az ima állandó
házai. Boldogan halnék meg, ha tudnám, hogy egy nap itt is felépül egy.
– Akkor nyugodj békében, öreg barátom – mosolygott Caius. – Ígérem neked, lesz itt egy ház
Istennek.
Az egyik druida, aki hátramaradt még nézelődni, megkérdezte:
– Mi ennek a kőnek a jelentősége?
Az öreg püspök mosolyogva nézett rá.
– Ugyanaz, mint a ti köveiteknek, melyeket őseitek emeltek régen. Isten dicsőségét hirdeti. Fel van
szentelve, meg van áldva, és mint mondtam, egy bölcs és szent ember relikviáját őrzi. Amikor ezt a
követ beviszik egy helyiségbe, hogy imádkozzanak mellette, magát a szobát is megáldja a kő jelenléte,
és amelyik asztalra a követ ráhelyezik, az oltárrá változik, ahol a hívek megemlékezhetnek Krisztus
urunk testéről és véréről, mert ő ezt áldozta fel, hogy feloldozza az emberiséget a bűnei alól.
A druida összevonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést, Alaric pedig lezárta a fadobozt,
elrejtve a követ az evilági szemek elől, majd Phonos atyával átvitték a tanácsterem túlsó végébe, ahol
egy külön rekeszt alakítottak ki számára.
Később, a reggeli étkezés után a megbeszéltek szerint találkoztunk, és lelovagoltunk a villához – én,
Caius, Picus, Ullic, Uric és Equus. Picus és én készültünk el elsőként, és miközben a többiekre
vártunk, kajánul megjegyezte, hogy mivel tegnap túlságosan részeg voltam, elmulasztottam az este
legérdekesebb részét. Magamban mosolyogva elképzeltem, milyen képet vágna, ha elmondanám neki,
mit láttam és hallottam a domboldalban. Természetesen hallgattam, és hamarosan megérkeztek a
többiek is, így véget ért az ugratás.
Amikor megérkeztünk a villához, egyenesen a kovácsműhelybe vezettem barátaimat, ami kissé
meglepte őket, és egy-két megjegyzés is elhangzott, mert útközben éppen arról beszélgettünk, hogy
megérkezésünk után azonnal megbontunk egy boroskorsót. A műhelyben sötét volt, egyetlen tűz sem
égett. Kitártuk mindkét ajtót, és az ablaktáblákat is, így a ragyogó tavaszi nap a legsötétebb sarkokon
kívül az egész helyiséget bevilágította.
Picus felült az egyik munkapadra, de előbb gondosan letisztogatta. Ullic az egyik oszlopnak dőlt,
ügyet sem vetve a koszra, és jelentőségteljes krákogással jelezte, hogy ki van száradva a torka. Az
ifjú Uric némán megállt az apja mellett, nem szólt semmit. Mióta elhagytuk az erődöt, alig beszélt
néhány szót, ez volt az első alkalom, hogy a férfiak társaságában ment valahová. Természetesen egész
úton könyörtelenül ugrattuk, engem is beleértve, és még nem volt elég hosszú ideje házas ahhoz, hogy
szert tegyen arra a magabiztosságra, ami szükséges hozzá, hogy megszégyenülés nélkül tudjon felelni
a játékos gúnyolódásra. Ezzel természetesen csak további olajat öntött a tűzre, amin kíméletlenül
sütögettük.
Letelepedtem az egyik háromlábú sámlira, és bólintottam Equusnak, aki egy ládához sétált a műhely
hátuljában, és kivett egy hosszú, rongyokba csavart csomagot.
– Equus valamit szeretne mutatni nektek – mondtam.
Odahozta a csomagot, hangos csörrenéssel ledobta a padlóra, és kigöngyölt belőle négy hosszú
kardot – két ugyanolyant, és két különbözőt. Szó nélkül kiosztotta őket, Picus egy enyhén ívelt
pengéjű, a hegy alatt kiszélesedő fegyvert kapott. Ullicnak jutott a másik egyedi darab, Caius és Uric
pedig egy-egy hosszú, fokozatosan vékonyodó, egyenes pengéjű kardot kapott nehéz, ólomból készült
markolatgombbal és kétkezes markolattal.
– Már régóta keresünk egy olyan fegyvert, amely megfelelő lenne a lovasságunknak – kezdtem. – A
régi kardjaink túlságosan rövidek ahhoz, hogy a nagytestű lovakról használni tudjuk őket. Ezeket a
megoldásokat találtuk ki. Picus, mit gondolsz?
Picus két kézzel felemelte a kardot, jobbjával a markolatot fogta, baljával megtámasztotta a pengét,
és végigfuttatta a tekintetét a gyenge fényben tompán csillogó fegyveren. Végül elengedte a pengét,
tétován suhintott egyet, és elégedetten elvigyorodott. Fürgén leugrott a padról, és előrelépett, hogy
jobban meglendíthesse a kardot, majd előredöfve megérintette a padlót a fegyver hegyével, és még így
sem kellett teljesen kinyújtania a karját.
– Nekem tetszik, nagybácsi! – Feldobta a levegőbe, elkapta a markolat alatt, és szemügyre vette a
markolatot a gombbal. – Ezt hogy csináltad? És mi ez? Ólom?
– Egyelőre igen – bólintottam. – Ólombevonatú vas.
– Hogy sikerült eltalálnod a súlyt?
– Ólomgyűrűket fűzött fel a vasmagra, mint a gyöngyöket a nyakláncra, aztán felhevítette őket –
árulta el Equus.
– Egyben marad? – Picus ellazította majd megfeszítette ujjait a markolaton, hogy minél biztosabb
fogást találjon.
– Igen, egyben marad – felelte Equus. – Teljesen tömör.
Picus folytatta a szemrevételezést a pengével, kinyújtotta bal karját, és a fegyver hegyét felfelé
fordított tenyerébe helyezte.
 – Miért kell a kiszélesedés a hegy alá? Ismerősnek tűnik, pedig még sosem láttam hasonlót.
– De igen, Picus – mondtam. – Afrikában és Kis-Ázsiában. A sivatagi emberek hasonló kardot
használnak, íveset, enyhén kiszélesedő heggyel, hogy nagyobb lendületet adjanak a vágáshoz.
– Ó, hát persze! De ez más… ez a penge nem annyira ívelt.
– Nem, valóban nem annyira. Ne feledd, Picus, a mi katonáink lovasok. Megpróbálunk itt valami
olyasmit létrehozni, amivel lehet döfni, akár egy dárdával, ugyanakkor vágni is, mint egy fejszével
anélkül, hogy túlságosan nehéz lenne meglendíteni.
A kezemben lévő kardra mutatott.
– Az másmilyen. Miért?
Megvontam a vállam.
– Mindegyik más. Az Ullicnál lévő sokkal szélesebb a hegy alatt, mint a tiéd. Azt már elvetettük,
mert túlságosan nehéz, ormótlan. Próbáld ki!
Picus kardot cserélt Ullickal, és egyetlen suhintással meggyőződött róla, hogy igazam van.
– Egyetértek, túl nehézkes. Az előbbi sokkal jobb.
– Igen és nem. Jobb, de a másik túlságosan könnyű. Meghajlik a csatában. Az a legszebb, a szemnek
legkedvesebb, de a legkevésbé használható az összes közül. – Felemeltem a kezemben lévőt. – Ez a
győztes. A legjobb, amit eddig létrehoztunk.
Markolattal előre odadobtam neki, ő pedig eldobta az előbbi kardot, és ügyesen elkapta az újat a
levegőben. Kinyújtott karral maga elé tartotta, tekintete végigsiklott egyik végétől a másikig. Hosszú
pillanatokig állt ott mozdulatlanul, aztán, mintha a fegyver hegye oda lett volna rögzítve egy kör
középpontjához, lassan körbesétált, és figyelte a fény játékát a fémen. Behajlította a karját, és az arca
elé húzta a pengét, amíg az hozzá nem ért a bőréhez, és a fejét hátrahajtva felnézett a kardhegyre.
Végül óvatosan előretolta a bal lábát, és meglendítette a kardot, méricskélve annak súlyát és
egyensúlyát az ív minden pontján.
– Ebben semmi hiba sincs, nagybácsi. Rengeteg előnyös tulajdonság, semmi hátrány.
– Hadd próbáljam ki! – kérte Ullic elragadtatottan, Picus pedig átadta neki a fegyvert, majd felém
fordult.
– Azt hiszem, megoldottad a problémát, nagybácsi.
– Mi is úgy gondoljuk – mosolyogtam. – Még Equusnak is tetszik.
– Eltekintve egyetlen jelentős hibától. – Equus hangjából csöpögött az irónia.
Megpróbáltam lecsendesíteni, mielőtt többet mondana, felemeltem az ujjam, és lesújtó pillantást
vetettem rá, miközben reméltem, hogy Picus nem vesz észre semmit.
Picus természetesen észrevette.
– Mi a baj? Miféle hiba?
Bosszús mordulással elfogadtam az elkerülhetetlent.
– Csak egy kisebb hiba, Picus, egyáltalán nem megoldhatatlan – feleltem. – A pengék vasát nehéz
irányítani a kard hossza és keménysége miatt. Lepattannak egymásról, és könnyen megsebesíthetik az
óvatlan használót. De mint mondtam, a probléma orvosolható, jelenleg is ezen dolgozunk.
– Ezért tűnik olyan elégedetlennek Equus?
 – Ugyanaz az oka, mint mindig – mosolyogtam. – Számára csak a tökéletes megoldás létezik,
képtelen elfogadni bármilyen apró hibát. Viszont az, hogy Equusszal a probléma megoldásán
munkálkodunk, nem kell, hogy bármiben is hátráltasson téged. Azt szeretném, ha azonnal megkezdenéd
az embereid kiképzését az új fegyver használatára. Mire elég kard áll majd a rendelkezésedre a
tömeges kiképzéshez, a keresztmarkolat problémáját is megoldjuk.
– A miét?
– Keresztmarkolat. Ha elkészült, megmutatom, az sokkal egyszerűbb, mint elmagyarázni. A lényeg,
hogy ne hagyd az embereidet egymás ellen gyakorolni ezzel a karddal.
– Ahogy kívánod, nagybácsi – egyezett bele kérdés nélkül, de láttam az arcán az értetlenséget.
Mindenesetre jól türtőztette magát, és Ullicra nézett. – Te mit gondolsz a kardról?
– Szerintem kiváló kard, Picus, de én inkább maradok az új íjamnál, a rövidkardomnál és a
fejszémnél.
– Nem tetszik?
– Ó, dehogynem. – Ullic vállvonása egyértelműen mutatta, hogy nem igazán érdekli az új fegyver. –
De miért lenne szükségem egy ekkora holmira? Én nem lóhátról harcolok. Gyalog megyek csatába,
vagy néha futva. Egy ilyen hosszú kardon állandóan átesnék, és azt megszenvedné a királyi
méltóságom.
– Ez bizony fontos érv, Varrus nagybácsi. – Picus vigyorogva nyugtázta Ullic élcelődését, de
közben heggyel lefelé a derekához tartotta a kardot, ahol a rómaiak viselni szokták a fegyverüket. –
Ezt nem lehet a szokványos módon hordani, leér a földig.
– Igen – bólintottam –, és nem lehet jobb kézzel előhúzni a jobb oldalról. Az embereinknek a
nyakukba akasztva, a hátukon kell viselniük.
– Hogyan? Hüvelyben?
– Még nem tudom, Picus, de valószínűleg egy keresztszíjhoz csatolt fémgyűrűn. Rengeteg időnk van
kitalálni. Először el kell készítenünk a kardokat. Majd utána eldöntjük, hogyan hordjuk őket.
– Mennyi ideig tart kétszáz ilyet elkészíteni?
Mosolyogva néztem Equusra.
– Mennyi ideig, Equus? Két év?
– Körülbelül.
– Két év?– kérdezte Picus fájdalmas hangon. – Két év? Miért? Miért olyan sokáig?
– Azért, türelmetlen barátom, mert csak most kezdtünk dolgozni ezen a fegyveren, ezen a
problémán. Ez a vas nincs megfelelően megedzve. Ebben a szakaszban sokkal nagyobb figyelmet
szenteltünk a súlynak, a formának és az egyensúlynak, mint a minőségnek. Nagyon sok időnek kell
eltelnie, mire ez a fegyver alkalmas lesz a gyakorlása, és a harcról még nem is beszéltem.
– Akkor nem zavarna, ha megbíznám saját kovácsaimat, hogy dolgozzanak rajta?
A kérdés meglepett, és Equusra néztem, hogy a válaszom előtt lássam a reagálását.
– Ne engem kérdezz – feleltem. – A terv Equusé. Ha neki nincs kifogása, nekem hogyan lehetne?
– Equus?
Megtermett barátom vállat vont és a fejét rázta.
 – Nekem nem gond – mondta. – Ez voltaképpen a római rövidkard megnyújtott változata. Meglep,
hogy a római fegyverkovácsok még nem álltak elő vele.
– Nem álltak, Equus, mert nem rendelkeztek azzal, ami benned és Publius Varrusban közös: ti csak
ránéztek valamire, ami már évszázadok óta változatlan, és kitaláljátok, hogyan lehet továbbfejleszteni,
hogy megfeleljen az igényeinknek. – Picus hirtelen elhallgatott, Equusra nézett, aztán rám. – És éppen
most győztem meg magam arról, miért nem szólok erről mégsem senkinek.
– Nem, Picus – vágtam közbe gyorsan és őszintén, mert tudtam, mit akar mondani, és azt is, hogy
téved. – Ezt nem teheted. Hűséggel tartozol Stilichónak, ha a császárodnak nem is, és mindenekelőtt a
katonáidnak. Ha ez az új hosszú kard megnövelheti a harci erejüket, akkor el kell juttatnod hozzájuk,
amilyen gyorsan csak tudod.
Picus bólintott, aztán Ullicra és a fiára pillantott.
– Mit gondoltok? Varrusnak igaza van?
Ullic kifelé fordított tenyérrel felemelte a kezét, arcán könyörgés keveredett a félelemmel és a
dühvel. Bár egyértelmű volt, hogy csak tréfál, azt is tudtam, hogy nem minden szava barátságos
gúnyolódás.
– Engem ebből hagyjatok ki, semmi közöm hozzá! Miért részesíteném előnyben a fegyveres
rómaiakat magunkkal szemben? Lehet, hogy ez a döntés egyszer még visszajár kísérteni minket.
Uric tisztelettel és csodálattal, szemében mosollyal figyelte az apját, de nem szólt egy szót sem.
Picus visszafordult hozzám.
– Egyelőre nem mondok semmi biztosat, nagybácsi, de azt hiszem, igazad van: ez jobb fegyver,
mint bármi, amivel jelenleg rendelkezünk, vagy a közeljövőben rendelkezni fogunk. Talán valóban
kötelességem átadni a kovácsainknak. Az embereimnek szükségük van rá, mégpedig nagy számban.
– Rendben, Picus – bólintottam. – Rábeszélted magad, válaszoltál saját kételyeidre. Most pedig
menjünk át a házba, és nézzük meg azt a bort.
A bor kitűnő volt, és mire megpillantottuk a korsó alját, elkészültünk egy tervvel a jövőre nézve,
melynek az volt a lényege, hogy egyesített haderőnk – Ullicé, Picusé és a telepeseinké – az
elkövetkező hónapokban szorosan együttműködjenek.
Ullic elmondta, hogy Cymric és négy másik íjkészítő folyamatosan dolgozik a nagy íjakon, az
eredeti fegyver egy könnyebb, módosított, de még mindig hatalmas változatán. Úgy hitte, eljön az idő,
amikor Ullic hosszúíja, ahogy fellengzősen megfogalmazta, elterjed az emberei között. Úgy döntött,
Uric az év felét a kolónián fogja tölteni, megtanulja a taktikánkat és a hadviselési módszereinket, a
másik fél évben pedig továbbadja a tanultakat saját népének. Uric azonban rámutatott, hogy a hegyi
emberek nem lovasságnak valók, és a lovaik sem. A kelta hegyi pónik nagyszerűen helytálltak saját
terepükön, de lehetetlen lett volna olyan szervezett, ütőképes lovasságot felállítani belőlük, mint
amilyennel a kolónián rendelkeztünk. Ugyanakkor a mi lovaink túlságosan nagyok és esetlenek voltak
ahhoz, hogy a hegyek között használjuk őket.
Így abban egyeztünk meg, hogy Uric egy új nézőpontból fog tanulmányozni minket: összekötő
tisztként, aki összeveti mindkét hadviselési módot, és gondoskodik róla, hogy a legelőnyösebben
alkalmazzuk azokat, amikor együtt kell fellépnünk. Félig-meddig tréfásan azonban rámutattunk, hogy
elsődleges feladata továbbra is egy fiú nemzése, aki élő szimbóluma lesz a népeink közötti
kapocsnak. Uric elvörösödött, de végül összeszedte magát és mosolyogva bevallotta, hogy már
dolgozik a feladaton.
 Mindannyiunk közül Picus nézett szembe a legkomolyabb problémákkal. Bosszantotta a szerep,
amibe csapatai belekényszerültek északon, Hadrianus fala mentén. Úgy érezte – nem is ok nélkül –,
hogy katonáit pusztán a morál fenntartása miatt tartják annak az ellenséges vidéknek a helyőrségeiben.
Csapatai a dél-britanniai, londiniumi központú hadsereg részét képezték. Politikai harapófogóba
került, amikor az észak-britanniai Arboricum katonai parancsnoka mozgékony erői segítségét kérte a
falon átjutó fosztogatók ellen. Ez a kérés egy olyan időszakban érkezett, amikor délen viszonylagos
nyugalom honolt, és Picus vonakodva bár, de beleegyezett az északi segítségnyújtásba. A következő
három hónapban a fogát csikorgatta dühében, és a sziklás, mocsaras északi vidéken kergette a kisebb
ellenséges csapatokat, a gyalogos pikteket, miközben a fal szilárd tömbje megakadályozta, hogy
betörjön az ellenséges területre, és jelentős mértékben befolyásolja az eseményeket.
Amikor délen a szászok megkezdték szokásos tavaszi rajtaütéseiket, azonnal visszahívták, de
továbbra is úgy gondolta, hogy északon a fal, mint határvidék halálra van ítélve. Nem állomásozott ott
elég ember, hogy ellen tudjanak állni a nyomásnak, és a helyőrségek morálja is egyre romlott. A
szolgálatot teljesítő katonák tudták, hogy a fal nem sérthetetlen; '67-ben egyszer már elesett, és azóta
is több helyen áttörték, ha nem is olyan mértékben. A helyőrségi csapatok úgy érezték, hiábavaló és
hálátlan feladatot teljesítenek, és tisztában voltak vele, hogy a déli, tengerről érkező rajtaütések miatt
nem fognak állandó erősítést kapni.
Még Stilicho tízezer fős konzuli hadserege sem segíthetett rajtuk, mert a parti területet kellett
megerősítenie, elsősorban délkeleten, a Szász-part mentén, illetve keleten.
Picus elmondta, hogy másnap kell visszatérnie a szolgálatba. Egyenesen Londiniumba megy, onnan
pedig valószínűleg délkeletre küldik.
– Küldenek? – kérdeztem. – Azt gondoltam, a magad ura vagy.
– Igen, de ahol a legsűrűbbek a rajtaütések, oda megyek, legtöbbször a katonai főparancsnokság
kérésére. Ez csak formalitás, Varrus, egyébként is oda mennék.
– Nem kétlem, de nem aggódsz amiatt, hogy hozzászoknak az irányításodhoz ezeken a kéréseken
keresztül?
Rám mosolygott.
– Nem igazán. Ha ebből konfliktus támadna, azt tenném, amit a rendelkezésemre álló jelentések
alapján jónak látok, persze a parancsnokom eredeti utasításával nem ellentmondásban. Utána
panaszkodhatnak Stilichónak, ha akarnak.
– Értem – bólintottam. – Nem akarsz visszatérni északra?
– Soha, hacsak a sors nem űz velem csúf játékot. Tudod, nagybácsi, talán különösen hangzik, de az
egyetlen ember, aki élvezi az északi szolgálatot, az Claudius Seneca.
– Seneca? – hitetlenkedtem. – Te tréfálsz!
Picus azonban a fejét ingatta.
– Esküszöm, nagybácsi, Seneca más emberré vált odafent, és ezt még a katonái is észrevették.
Megtesznek bármit, amit mond, és olyan dolgokat művel, amit korábban még soha. Amire soha nem
számítottam volna tőle.
– Mint például?
Alig néhány pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Nos, néhány katonájával többször is önként vállalt éjszakai szolgálatot, mégpedig a legszörnyűbb
időjárási körülmények között. Ezt képzeld el! Nekem is nehéz volt, pedig ott voltam.
Tátott szájjal bámultam.
– Igaz, nagybácsi, esküszöm! Seneca úgy viselkedett, mint egy ember. Mint egy hivatásos katona.
Mint egy vezető.
– Vajon mi okból?
– Tessék? – Picus nem értette a kérdésem.
– Azt kérdeztem, mi okból? Ilyen hosszú idő után miért kezd el Seneca hirtelen felelősségteljes
tisztként viselkedni?
Erre a kérdésre két olyan becsületes, nem túl nagy képzelőerővel megáldott katona, mint Picus és
én, nem tudtunk felelni, mert nem rendelkeztünk a politikusi gondolkodású emberek ravaszságával és
éleslátásával. Nem is beszéltünk tovább róla, de a hírt mindannyian elraktároztuk az elménkben,
későbbi tanulmányozásra.
Picus hamarosan elbúcsúzott tőlünk, még vissza akart menni az erődbe, ellenőrizni az embereit. Az
apja kisétált vele a lovakhoz. Ullic különös arckifejezéssel figyelte távozásukat, amire máskor
biztosan tettem volna valami megjegyzést, az előző éjszaka látottak emléke azonban még nagyon friss
volt a fejemben, így csendben maradtam. Ullicot viszont semmi nem kötötte.
– Remek ember.
– Kicsoda, Caius?
– Nem, nem Caius. Picus.
– Ó, Picus! Igen, egyike a legjobbaknak. Az apja fia. Csak most jöttél rá?
Ullic undorodó pillantást vetett rám, és a gyerekek számára fenntartott hangsúllyal dorongolt le.
– Nem, Publius. Már hosszú ideje tudom. Egyszerűen csak eddig soha nem jegyeztem meg
hangosan.
– Értem. És most miről jutott eszedbe?
– A húgomról. Uric, hoznál nekünk még egy kis bort? – Figyelte, ahogy Uric távozik, aztán intett a
fejével, hogy kövessem a nagy helyiség túlsó végébe, ahol biztosan nem hallhatott minket senki.
– Tehát itt van az én húgom, Enid – folytatta. Nem szóltam közbe, némán figyeltem. – Már nagyon
rég meg kellett volna házasodnia. Kezd túlérett lenni. – Beleharaptam a nyelvembe, nehogy
kimondjam, ami eszembe jutott. – Csakhogy Enid makacs egy némber, akinek az igazi emberét
megölte egy medve nyolc vagy kilenc éve, még mielőtt mi ketten találkoztunk. Meg akarta menteni
Enid életét. A húgom végignézte, ahogy szétmarcangolják, aztán a karjában halt meg. – Ullic sóhajtott.
– Jó ember volt. Túl jó ahhoz, hogy így menjen el. Enid azóta hozzá mér minden férfit, akivel
találkozik, és eddig még egyiket sem találta elég jónak. Arra gondoltam, Picus esetleg
megszelídíthetné. Miért nem házasodott még meg ez a kölyök?
– A hadsereg miatt. Elfelejtetted, hogy katona?
– Az apja is az volt, mégis nemzett egy fiút.
– De idősebb volt, mint most Picus!
Ullic ezen elgondolkodott, rágódott rajta egy darabig, aztán megszólalt:
– Azt hiszem, igazad van. Caius legalább ilyen idős volt, amikor a fia született.
 – Így van. Mire akarsz kilyukadni, Ullic?
Visszajött az ifjú Uric, töltött az apjának, aztán nekem. Ullic addig bámulta a borát, amíg a fia
vissza nem vonult.
– Hogyan bírhatnám rá Picust, hogy vegye el a húgomat?
– Talán említsd meg neki. – Próbáltam semleges hangon beszélni. – Lehet, hogy nincs ellenére az
ötlet.
Ullic a szemembe nézett.
– Úgy gondolod? Még akkor sem, ha Enid ereiben nem római vér folyik?
– Ullic, ez még tréfának is rossz, különösen most, amikor azért jött ide önszántából, a szolgálatát
hátrahagyva, hogy megünnepelje véreink egyesülését.
Ullic az ajkát harapdálva nekidőlt a falnak.
– Tudom, hogy mi a látszat, barátom, de Picus Britannicus annak ellenére, ami itt történt, még
mindig római tiszt. Az ő egyenruhájukat viseli, az ő háborújukat vívja. Ízig-vérig római.
– Nem, Ullic – vágtam közbe határozottan. – Ezúttal te tévedsz. Picus Cai fia. Közénk tartozik.
Amíg egyenruhát hord, hűséggel elsősorban Stilichónak tartozik, legjobb barátjának és
parancsnokának. Utána azonban hozzánk lesz hű, és csak másodsorban Rómához, erre meg mernék
esküdni.
– Tudom, hogy igazad van, Publius Varrus. Enid sorsa időről időre sok kellemetlenséget okoz.
Látom, hogy a fiam megnősült, és eszembe jut, hogy az én kötelességem lenne férjet találni a
húgomnak. Ő pedig semmit nem tesz, amivel megkönnyítené a dolgom.
– Gyönyörű lány, Ullic.
– Az, és nagyon makacs, akaratos, önfejű, hajthatatlan és bosszantó. Az őrületbe kerget! Ha rád
hallgatva megkérdezem Picust, és kinevet, hogyan reagáljak? Komolyan nem tudom, Publius, mit
mondjak akkor.
– Próbáld ki, és meglátod, barátom. Az az érzésem, nem fog elzavarni. – Éreztem az arcomon
lassan szétterülő mosolyt.
– Miért nem? – Ullic árgus szemmel nézett. – Miért vigyorogsz? Láttál valamit? Picus mondott
neked valamit?
– Nem, Ullic, semmit. – Most már hangosan nevettem. – De láttam, hogy Picus észrevette Enidet
tegnap, ha érted, mire gondolok… nagyon is tudatában volt, hogy a húgod ott van a teremben. És Enid
is figyelte őt.
– Mikor? Észre sem vettem.
– Persze, hogy nem. Miért vetted volna észre? Én is csak véletlenül figyeltem fel rá. – Ez majdnem
igaz volt.
– Az istenekre, Publius, ez nagyon jó hír! Ma este majd figyelem őket, és meglátom, hogyan
viselkednek egymással. Ha úgy látom, érdeklődnek, felhozom a témát Cainak.
– Cainak? Miért tennéd? Miért nem keresed meg rögtön Picust? Hiszen már felnőtt férfi!
– Igen, valóban, de mégiscsak Cai az apja. – Ullic hajthatatlannak tűnt, ezért vállat vontam, és
annyiban hagytam a dolgot. Nem akartam a dolgok helyes menetének útjába állni.
 Ám mint kiderült, Picus mindkettőnket kikerült, és beszélt az apjával, amikor kimentek a lovakhoz.
Kertelés nélkül közölte, hogy feleségül akarja venni Enidet, amint lehetséges. Valószínűleg ez volt az
írott történelem eddigi legrövidebb házassági alkudozása – minden érintett egy órán belül áldását
adta, és aznap éjjel a tűz fényénél meg is köttetett a frigy, mivel minden szükséges kellék jelen volt, és
a férjnek másnap reggel háborúba kellett mennie. Ismét mindenki leitta magát. Uric és Picus érthető
módon már korán visszavonultak, valószínűleg ők voltak az egyetlenek a férfiak közül, akiknek
másnap nem fájt a feje.
Picus szeretett volna még egy napot áldozni a szerelemnek, mielőtt visszaindul, de a
kötelességtudat túlságosan erős volt benne, és már délelőtt távozott az embereivel; nekivágott a
dombról levezető kanyargós útnak, és egy időre kilovagolt új felesége életéből. Enid velünk együtt a
fal tetejéről figyelte, ahogy a lovasok eltűnnek a távoli erdőben, aztán száraz szemmel csatlakozott a
többi asszonyhoz.
– Jó szorosan összekötöttük a népeinket, barátom – fordultam Ullichoz a húga távozása után.
– Mire gondolsz?
– A húgodra. Ő most már az unokahúgom, mivel a feleségem a férje nagynénje. A gyermekeik pedig
szintén az unokahúgaim és unokaöccseim lesznek. Ezenkívül a fiad most már az én fiam is, és az ő fia
az én unokám lesz, ahogy a tiéd is.
– Igaz, Publius. – Ullic a vállamra tette hatalmas mancsát. – Ha nem gyarapodnak, azt biztosan nem
lehet a vérükre fogni. Csak abban reménykedem, hogy Picus hamarosan visszajön, és elülteti a magját.
– Még szép! Hiszen ő is Britannicus, Ullic. Nem arról híres, hogy csak áll és várja, hogy történjen
valami. Tegnap éjjel már el is ültette, ebben biztos vagyok. – Vagy egy nappal előtte, tettem hozzá
magamban.

XXIX.
A velem szemben ülő Andros szomorúan csóválta a fejét.
– Sajnálom, Publius, de ez az egyetlen javaslatom. Nem látok más módot, hogy elérjük, amit
akarsz.
Még mindig nem tértem magamhoz. Hónapokon át újra és újra végigrágtuk magunkat a problémán,
és mindig visszatértünk ehhez a kikerülhetetlen akadályhoz. Úgy tűnt, sehogy nem tudjuk kiküszöbölni.
Megkértem Androst, hogy segítsen az új kard keresztmarkolatának megtervezésében. Ki akartam
önteni a markolatot, hogy egyetlen darabból álljon, és ő tökéletesen megértette, mire van szükségem.
Most pedig arra kért, hogy én is fogadjam el az ő álláspontját, mielőtt nekiállok az elkészítésnek. Az
új kard tervezésénél elkövettem egy alapvető hibát, ami valóban nagyon alapvető volt, tekintve, hogy
most mihez akartam kezdeni vele. Újra lenéztem a rajzokra. Három egyszerű ábra volt egymás mellett.

Az első azt mutatta, amit Androsnak adtam; a második azt, amit adnom kellett volna; a harmadik
pedig azt, hogyan kell átalakítani a másodikat, hogy az öntött markolat váza legyen. Csuklómat a
halántékomra szorítottam.
– A pokolba is, Andros! Ez azt jelenti, hogy újra kell kezdenem a legelejéről!
 Nyugodt arckifejezéssel bólintott.
– Ha jól akarod csinálni, akkor igen. Annyira fontos? Mármint a keresztmarkolat.
Az új kardhoz készített tervekre gondoltam, és a kézre, amelyik egy nap használni fogja. Fásultan
bólintottam.
– Igen, Andros, fontos. De így most újabb hónapokat kell rászánnom.
– Nos, időd van – mosolyodott el. – Most, hogy lezajlott az esküvő, rengeteg időd lett. Az erődöt
befejeztük, a tanácstermet is. Az út megépült, a nagy istállók ott állnak a dombon, a falakon belül
minden kész van. Rengeteg idővel rendelkezel, Publius – Haragosan néztem rá, de zavartalanul
folytatta. – Emellett egyszer már megcsináltad. Másodszor könnyebb lesz, és ha imádkozol Istenhez
segítségért, talán gondoskodik róla, hogy a következőre még jobban sikerüljön.
– Most is tökéletes volt!
Andros a fejét csóválta, ajka megértő, szomorkás mosolyra húzódott.
– Nem, nem volt az, Publius. Ezért kell újrakezdened.
Ennyi naiv becsületesség hallatán a fogamat csikorgattam.
– Köszönöm, Andros. Most menj.
Amint távozott, odaléptem a munkaasztalomhoz, és kibontottam a rajta fekvő hosszú csomagot. A
tartalma folyékony ezüstként csillogott a műhely félhomályában. Lenyűgöző fénye volt. Ez volt a
legtökéletesebb penge, amit valaha készítettem. Csakhogy hibáztam, elrontottam, és ezért csak saját
magamat okolhattam; ehhez semmi köze nem volt az égi kőből kinyert fémnek. Kézbe vettem, vetettem
még egy utolsó pillantást a tükröződő felületre, aztán bedugtam a tűzbe, mélyen az izzó faszéndarabok
közé, és a fogók után nyúltam. Meg kellett lágyítanom, alaktalan fémtömeggé olvasztanom, és egy
hármas markolattüskével újra elkészítenem.
A műhely kihalt volt, egyedül tartózkodtam a helyiségben. Equus és a többiek az új
kovácsműhelyben dolgoztak, fent az erődben, így a villa környéke manapság igencsak csendes volt. A
személyzetet apránként eltávolították, a fenti szállásról kellett gondoskodniuk. A villát továbbra is
használni fogjuk, de csak mint tartalék lakhelyet. A család új otthona odafent nem volt ilyen tágas és
elegáns, de ott sem szűkölködtünk semmiben, és tudtuk, hogy a használattól egyre otthonosabbá válik
majd. Ráadásul most, hogy az erőd elkészült, sokkal nagyobb biztonságban is voltunk a dombon. A
falak néhol huszonöt láb magasra nyúltak, függőlegesen emelkedtek ki a meredek hegyoldalból.
Visszamentem a munkaasztalhoz, kerestem egy darab papiruszt és egy faszén rudat. Tudtam, hogy
nem nagyon fognak megzavarni az égi kő fémével folytatott második küzdelmemben, ezért szépen
kényelmesen átgondoltam, milyen különbséget fog jelenteni a hármas markolattüske a penge súlyában,
súlyelosztásában és szívósságában. Nem akartam megfosztani Caiust az istennő újabb darabjától; a
régivel fogok dolgozni, és erről eszembe jutottak családom nőtagjai.
Veronica távozása korántsem volt olyan szívszaggató elválás, mint amire számítottam, elsősorban
azért, mert helyét a háztartásban azonnal átvette Enid, aki úgy döntött, velünk fog élni, amíg Picus a
hadjáratot vezeti. Luceiia gyakorlatiasan vette tudomásul az új helyzetet, mint általában, és rámutatott,
hogy bár elveszítettem egy lányt, de nyertem helyette egy unokahúgot. Elmosolyodtam, ahogy rájuk
gondoltam. Luceiia nem csak unokahúgot, de egy barátot is nyert. Azt hiszem, azért kerültek olyan
közel egymáshoz, mert mindkettejüket ugyanabból a fából faragták. Mindketten makacsak voltak,
akaratosak, intelligensek, hajlíthatatlanok, ugyanakkor hihetetlenül nyugodtak, önállóak és
méltóságteljesek. És persze gyönyörűek. Meglepetten tapasztaltam, hogy dallamtalanul fütyörészek,
miközben arra vártam, hogy a kard pengéje vörösre hevüljön.
Az elkövetkező hetekben és hónapokban szorgalmasan, szinte már vallási hevülettel dolgoztam, és
legnagyobb meglepetésemre és megelégedésemre kiderült, hogy Andros igazat beszélt: másodszor
sokkal könnyebben ment minden, és még jobban megismertem a fém tulajdonságait. A második penge
hosszabbra, karcsúbbra és egészében véve szebbre sikerült elődjénél, így mire hozzáláttam az utolsó
simításokhoz, a keményítéshez és az élezéshez, nagyon erős, már-már varázslatos izgatottság vett
rajtam erőt, az a fajta félelemmel vegyes tisztelet, ami arra késztetett, hogy mindenki elől elrejtsem a
munkámat, amíg teljesen el nem készül. Még Equusnak sem mutattam meg. Csak akkor hívtam le a
műhelybe, és mutattam meg neki a munkaasztalon fekvő, ruhákba bugyolált pengét, amikor már biztos
voltam benne, hogy nem javíthatok rajta. A csomagra nézett, aztán rám, és arcán őszinte mosoly terült
szét – nyoma sem volt rajta neheztelésnek a hosszú hónapok titkolózása miatt.
– Tehát befejezted. Most már megnézhetem?
Bólintottam, mire kicsomagolta a pengét. Hosszú ideig csak állt ott háttal nekem, nézett maga elé,
és nem szólt semmit. Végül önkéntelen mozdulattal, szórakozottan a fenekéhez emelte a kezét, és
megtörölte az ujjait a ruhájában, majd rövid matatás után előhúzott egy szövetdarabot a köténye
zsebéből, és azzal emelte fel művemet, nehogy rajta maradjon az ujja nyoma. Amikor végül áhítattal
felém fordult, könnyek csillogtak a szemében. Hevesen megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, és
kurtán felnevetett.
– Varrus! – mondta. – Ez egy Varrus-penge! – Újra megrázta a fejét. – Azért sírok, mert a
nagyapádra gondoltam, és ő is sírna, ha ezt látná. Azt hiszem, még soha… – Elcsuklott a hangja, meg
kellett köszörülnie a torkát. Amikor újra megszólalt, megpróbált erőteljesebben beszélni. – Publius,
még soha senki nem készített ehhez hasonlót vasból! Ez maga a tökéletesség!
Nagyot nyeltem, hogy úrrá legyek a szavai nyomán feltoluló érzelmeken. Megpróbáltam közömbös
hangon beszélni.
– Nem, Equus. Ez nem tökéletes, még nem. Markolatot kell tennem rá.
Megrázta a fejét, mintha nem akarna tudomást venni a további nehézségekről.
– Meg fogod csinálni. Ezért van a tripla markolattüske, nem igaz? Kiöntöd, mint a tőr markolatát?
– Igen, kereszt formára – bólintottam. – Így semmilyen penge nem jut át a keresztvason. A külső
tüskéket a megfelelő szögben elhajlítom, és köréjük öntöm a markolatot.
Még mindig a pengét nézte, képtelen volt abbahagyni a fejcsóválást.
– Az Úrra, Publius, ez csodálatos! – Valódi ámulat csendült a hangjában, hasonló ahhoz, mint amit
én éreztem, amikor a nyers vasból létrehoztam a pengét. – Hosszabb, mint az előző, és jó
hüvelyknyivel keskenyebb. – Oldalra fordította. – És bizonyos helyeken vastagabb. Ezt nézd! – A
megerősített magot tapogatta, amely végigfutott a penge hosszában két, hüvelyknyi széles csatorna
között. – Az Úrra, ezt nézd meg! – Felemelte a fejét, rám nézett. – Megtervezted már a markolatot?
– Igen, megvannak a tervek, és befejeztem az öntőformát. Andros nélkül nem sikerült volna. Igazi
művész, gyere és nézd meg!
A kovácsműhely hátsó részébe vezettem, ott meggyújtottam két lámpást, melyek fényénél
megmutattam a befejezett forma két felét, illetve azt, hogy a három markolattüske hogyan fog
illeszkedni hozzá. Megkérdezte, mennyi idő kell a markolat és a kard befejezéséhez, mire fejcsóválva
csak annyit feleltem, annyi ideig fog tartani, ameddig szükséges. Éppen csak eloltottuk a lámpásokat,
és elindultunk kifelé a műhelyből, amikor Ullic hatalmas alakja torlaszolta el az ajtónyílást.
 – Római! – harsogta. – Itt vagy?
Kétlépésnyire álltunk tőle, de a szeme még nem szokott hozzá a sötéthez.
– Itt vagyok, Ullic – feleltem halkan. – Hogyhogy ilyen hamar visszajöttél?
– Híreim vannak, öreg barátom! – Belépett az ajtón, és megragadta a vállam. – Nagyapák leszünk,
te meg én! Veronica gyermeket vár! Nem megmondtam, hogy a Pendragonok nemzőképessége kiváló?
– Bah! – Én is megöleltem. – És az asszonyaitok is termékenyek, te kelta bugris! Nagybácsik is
leszünk, mert Enid húgod szintén terhes!
Éreztem, hogy eltol magától, és felvillant a szeme.
– Enid? Máris? A hatalmas napistenre, mikor fog szülni?
– Újévkor – nevettem. – Picus nem vesztegette a magját.
– De Uric sem! A két oroszlánkölyök együtt cseperedhet! Ezt meg kell ünnepelni, Varrus!
Meg is ünnepeltük, és amikor Picus alig egy hét múlva rövid látogatást tett, újra ünnepeltünk. Az
asszonyok figyelték részeg tobzódásunkat, és sokat tudóan mosolyogtak egymás közt.
Picus mindössze egy napig maradt velünk. Igazából nem is lehetett volna itt, de megragadta az
alkalmat, hogy utoljára még hazajöjjön, mielőtt a Hádész rászabadul a provinciára. A helyzet
mindenfelé egyre gyorsabban romlott. A kémek szerint északon, a fal mögött ismét valami nagy dolog
készülődött, és kételkedett benne, hogy az északi helyőrségek sokáig vissza tudnak verni egy általános
támadást. A piktek állítólag hatalmas hadsereget gyűjtöttek, megerősítve hibern skótokkal és a germán
földek vadembereivel a keleti tengeren túlról. Ezek nem szászok voltak, hanem egy teljesen más nép,
nagyobbak és vadabbak a szászoknál. Hallottam már ezekről az északiakról, ahogy saját magukat
nevezték. Nem szóltam semmit, és végül Caius tette fel a kérdéseit. A lovasságról és Senecáról
érdeklődött.
Picus néhány pillanatig gondolkodott, és amikor válaszolt, abban nem volt semmi reménykeltő.
Elmondta, hogy a lovassága gyakorlatilag használhatatlan a fal miatt. Ezt már a korábbi
beszámolóiból is tudtuk. Az emberei nem tehettek mást, mint kelet és nyugat felé lovagoltak a fal
mögött. Theodosius a '67-es invázió után befalaztatta az átjárókat, így Picus lovassága nem
használhatta ki stratégiai előnyét az elérhetetlen ellenséggel szemben. A fal, melyet azért építettek,
hogy megvédje Britanniát a piktektől, most a pikteket védte a római lovasságtól. Seneca még mindig
kiváló munkát végzett odafent, ami azonban nem volt meglepő, mert Picus nemrég odaküldte néhány
legjobb tisztjét, hogy nézzenek a sértett legatus körmére. Jelenlétük, illetve Picus iránti
megkérdőjelezhetetlen hűségük hatékonyan akadályozott meg mindenfajta tunyaságot, alattomosságot
vagy árulást Claudius Seneca részéről. Seneca kelletlenül viselte a felügyeletet, de mivel nem volt
más választása, jó képet vágott hozzá. Folytatta a munkáját, és kihozta magából a legjobbat, időnként
meglepő módon megvillantva vezetői képességeit, amit Picus szerint a rákényszerített mostoha
életmód hozott a felszínre. Mindezt megjegyzés nélkül hallgattam végig, és megköszöntem az
isteneimnek, hogy a múló évek rajta is nyomot hagytak.
Másnap, amikor eljött Picus távozásának ideje, láttam, hogy vonakodik otthagyni feleségét, és teljes
mértékben együtt éreztem vele. Folyamatosan incselkedtek egymással, amíg el nem jött, majd el nem
múlt a távozás kijelölt időpontja, és amikor végül mégis elbúcsúzott Caiustól, Ullictól és tőlem,
megígértette velünk, hogy gondoskodunk Enidről, amikor elérkezik az ideje.
Apja keményen a vállára csapott.
 – Ugyan már, legatus! Az még hét hónap, addig csak találkozunk!
Picus nem volt ilyen bizakodó.
– Remélem, apám, de kétlem. Nagyon rossz előérzetem van a mostani utammal kapcsolatban. A
keleti és a déli part mentén végig erős rajtaütések zajlanak, ha az északi gond még nem lenne
elegendő. Baljós előjeleket látok mindenhol. Majd gyakran írok levelet Enidnek. – Szégyenlősen
elmosolyodott. – Megígértette velem. Folyamatosan tájékoztatlak benneteket a fejleményekről. Ha
veszély fenyeget titeket itt, nyugaton, mindent megteszek, hogy azonnal megtudjátok. – Azzal tisztelgett
és sarkon fordult.
Amikor ellovagolt, Enid ismét ott állt a falon, Caius és köztem, tekintete követte férje minden
mozdulatát, amíg el nem nyelte a távoli erdő. Gyönyörű, egészséges, harmincas évei elején járó nő
volt, és előnyös tulajdonságai még jobban előtérbe kerültek, ahogy a hasa növekedett.
Ám a hónapok teltek, és Picus nem tért vissza feleségéhez, bár folyamatosan írta neki a leveleket,
és nekünk is üzent. Így szereztünk tudomást Hadrianus nagy falának végső elestéről. A helyőrségi
csapatokat visszavonták Arboricumba, a város és a fal közötti terület elhagyatottá vált. Azt is
megtudtuk, hogy jelentős méretű inváziós erő indult el befelé a Szász-partról, és a rómaiak
kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy visszaszorítsák az ellenséget a tengerbe. Aztán egyszer csak
nem jött több levél.
Hozzászoktunk, hogy minden héten kapunk egy küldeményt, és az egyik héten nem jött levél. Aztán a
következőn sem, és a harmadikon már megijedtünk. További három hét telt el, és Alaric egyik papja
hozta a hírt, hogy Picus él, de súlyosan megsebesült. Az egyik csatában egy nyílvessző átfúrta az
arcát. A lövedék a nyitott szájon át hatolt be, és oldalt, a jobb füle mögött jött ki. Senki nem tudta, túl
fogja-e élni, de a pap szerint Lindumtól északra, egy villában szállásolták el, egy bizonyos Marcus
Aurelius Ambrosianus római magisztrátus villájában. A legjobb orvosi ellátást kapta, de sorsa Isten
kezében volt.
Enid azonnal oda akart utazni, és csak nagy nehézségek árán tudtuk visszatartani. A logika nem
hatott rá, de végül sikerült megértetnünk vele, hogy hiábavaló utazás lenne, és valószínűleg igen
veszélyes is a gyermekére nézve. A pap, aki a hírt hozta, nagyon sokáig volt úton, és azóta bármi
történhetett. Lehet, hogy Picus meghalt és eltemették – borzalmas gondolat, de nem lehetett elvetni,
mivel a pap szerint nagyon súlyos volt a sebe. Vagy az is lehet, hogy máshová szállították. Esetleg
eléggé felgyógyult ahhoz, hogy újra szolgálatba álljon, egyelőre nem harci beosztásban. Ezenkívül a
kolóniánkon kívüli világban eluralkodott a zűrzavar, a fosztogató hadseregek miatt nem engedhettük,
hogy egy nő, különösen egy állapotos nő útra keljen, még fegyveres kísérettel sem.
Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, megpróbáltam elképzelni a sebet, és egyáltalán nem
tetszett, amit láttam. Még egy nyílvesszőt is bedugtam a számba, és hozzáérintettem a torkom hátsó
feléhez. Nem volt kellemes érzés. Amikor belegondoltam, mit okozhat egy kilőtt nyílvessző, amikor
megtalálja azt a lágy pontot, felfordult a gyomrom. Elhatároztam, hogy megtalálom a módját, hogyan
lehetne megvédeni a lovasokat az ehhez hasonló, alulról érkező lövésektől.
Nem sokkal később híre érkezett, hogy Picus valóban túlélte a sérülést, viszont a hírhez egy
különös történet is társult. Ismét egy pap tájékoztatott minket. Marcus Aurelius Ambrosianus, Picus
vendéglátója a jelek szerint elvesztette az eszét, és egy éjjel, miközben Picus aludt, rátámadt a
legatusra. A bekötözött arcú Picus nem tudta, ki a támadója, és megfojtotta a férfit, mielőtt a segítség
megérkezett. Szó sem lehetett előre kitervelt gyilkosságról, vagy más bűncselekményről, minden egy
értelmetlen tragédiára utalt. A támadó kardja véres volt, mivel oldalba szúrta az alvó Picust, és
amikor az őrök odaértek, ott találták a legatust félig az ágyneműbe gabalyodva, ujjaival egy halott
ember torkán. Ki lehetett zárni, hogy Picus tudta volna, ki a támadója. A szobában sötét volt, ráadásul
a sebe miatt be volt bugyolálva a feje. Az egész ügy talány maradt, legalábbis amíg Picus haza nem
jön, hogy elmagyarázza nekünk. Reménykedtünk, hogy erre hamarosan sor kerül, mivel a seb
természete miatt nyilvánvaló volt, hogy jó ideig nem harcolhat.
Minden reményünk és imánk ellenére azonban Picus nem tért haza, mire Enid január második
napján, a reggel negyedik órájában világra hozta egészséges, üvöltő gyermeküket.
Alig három nappal előtte Caius, Enid, Luceiia és én a tűz mellet üldögélve unokánk közelgő
születéséről beszélgettünk. Ullic királyságából nem érkezett hír Veronicáról, de úgy véltük, ha nincs
hír, az jó hír.
– Hogy fogjátok hívni, ha fiú lesz? – kérdezte Caius Enidet.
Enid belemosolygott a tűzbe.
– Picusszal már beszéltünk erről. Picus Caius Britannicus lesz a neve.
– Még egy Caius Britannicus? Miért?
Enid felsandított rá, mert Caius valamivel magasabban ült, a széke karfáján.
– Miért? Természetesen a tiszteletedre. Talán ellenedre van? Vagy meglep?
Caius mosolyogva simogatta meg fia feleségének haját.
– Nem, kedvesem, természetesen nem. De még jobban a kedvemben járnátok, ha megváltoztatnátok.
Enid elfordult a székben, így most már apósával szemben ült.
– Megváltoztatni? A gyerek nevét? Mire?
Caius a fejét csóválta.
– Fogalmam sincs, gyermekem, de gondolj erre a helyre, és mindarra, amit elértünk. Ez a hely
briton. Az emberek is azok. Egy új nép képviselői vagyunk. Azt gondolom, az általatok kigondolt név
túlságosan romai, túl régi módi ehhez a helyhez és korhoz. – Ujjaival megcirógatta a lány arcát. – A
fiad ereiben kelta királyok vére folyik, Enid. Britannia királyaié, ezért inkább adj neki briton nevet. –
Szélesen elvigyorodott. – De ne valami kelta nyelvtörőt. Legyen egyszerű név, amit az emberek első
hallásra megjegyeznek. Ehhez a földhöz illő név. Azzal nagyon megörvendeztetnétek.
Enid hosszú ideig meredt rá, aztán megfogta apósa kezét.
– Köszönöm, Cai apám – mondta. – Tetszik az ötlet. Elgondolkodom rajta, és kitalálok egy nevet,
ami mindannyiunknak tetszeni fog.
Merlynnek nevezte el a gyermeket, egy rigófajta után, melynek mágikus éneke egész Britanniában
megtöltötte a hosszú tavaszi és nyári napokat. Caius Merlyn Britannicus lett.

XXX.
Nem sokkal később megérkezett a hír saját unokám születéséről is. Ez esetben szóba sem jöhetett
semmiféle római név; a fiút Uthernek, Uther Pendragonnak nevezték el. Anya és fia is jól voltak, és
tavaszra ígérték a látogatást, amint a hegyekben elolvad a szokatlanul vastag hó. Örültem a
gyermekeknek, de egyáltalán nem voltam elégedett az új kard markolatának kiöntésére irányuló
próbálkozásaim eredményével. A tavaszi olvadásig kilenc alkalommal tettem kísérletet, és mindegyik
kudarccal végződött. Androsszal meg voltunk győződve róla, hogy a módszere sikeres lesz, amint
kitapasztaljuk, milyen mennyiségű fémet kell önteni, milyen sebességgel, és milyen hőmérsékleten.
Korai próbálkozásaink mindenesetre katasztrofálisak voltak, és gyakran adtam hálát Istennek és a
csillagaimnak, hogy a kard anyaga ennyire kemény, mert kilenc alkalommal kellett levernem a bronzot
és az aranyat a markolattüskékről, hogy minden sikertelen kísérlet után megtisztítsam a pengét. A
folyamat egyre költségesebbé vált, mert soha nem tudtuk visszanyerni az összes aranyat, és minden
alkalommal, amikor újra próbálkoztunk, újabb aranypénzeket kellett beolvasztani nagyapám
vagyonából.
Talán túl sok minden foglalkoztatott abban az időben, azért nem éreztem át a jelentőségét annak,
amit Luceiia mondott a két gyermekről. Uther és Merlyn ugyanakkor születtek, január második napján,
a reggel negyedik órájában. Később is csak nevettem az idősebb asszonyok mormogásán, akik szerint
a fiúk születésük időpontjának egybeesése miatt az elkövetkező években nagy hatással lesznek egymás
életére. Mint már említettem, sosem voltam babonás ember, és bár hajlandó voltam elismerni a
különös időzítést, pontosan tudtam az okát. Ha együtt születtek volna, egy házban, talán nagyobb
figyelmet szentelek neki, de ennek ma már nincs jelentősége; egymástól hatvan mérföldre jöttek
világra, és már születésüktől fogva úgy különböztek egymástól, mint a nappal és az éjszaka. Meg
voltam győződve róla, hogy Caius Merlyn Britannicus és Uther Pendragon egészen másféle utat
fognak bejárni. Természetesen úgy nőnek fel, hogy ismerik egymást, de egyénként nem sok befolyásuk
lesz a másik életére. Elhessegettem a gondolatot, és inkább az előttem álló problémákra
koncentráltam.
Március idusának hajnala így egyedül talált a kovácsműhelyben, éppen arra vártam, hogy a tizedik
öntőforma eléggé lehűljön és széttörhessem. Csodálattal figyeltem a kard ezüstös pengéjét, amely
folyékony fénycsóvaként állt ki az öntőforma kocka alakú tömbjéből. Emlékszem, azon elmélkedtem,
vajon a kezemben tudom-e valaha is tartani a teljesen befejezett kardot. Tétován megérintettem az
öntőformát. Még mindig túl forró volt. Ingerült és türelmetlen mormogással sétáltam át a villába, hogy
keressek valami ennivalót, amivel véget vethetek éjszakai böjtölésemnek. Egész éjjel fent voltam, de
szinte észre sem vettem. Túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy aludni tudjak.
Amint beléptem a villába, meghallottam unokaöcsém, Merlyn üvöltését. Születése után Enid
beköltözött hozzánk, elfoglalta a ház egyik szegletét, és nem volt hajlandó semmit a szolgákra bízni.
Kelta volt, sosem szerette, ha mások végzik el helyette azt a munkát, ami véleménye szerint az ő dolga
volt. Ahogy megfogalmazta, nem tudta elviselni, ha mások élik az ő életét. Mivel láthatóan halálosan
komolyan beszélt, engedelmeskedtünk, és hagytuk, hogy ő maga lássa el a házi teendőket saját
lakrészében. A szolgák csak heti két alkalommal jöttek le a dombról, hogy a nagy ház többi részét
rendben tartsák. Arról azonban gondoskodtunk, hogy valaki közülünk minden éjjel mellette legyen.
Előző este Caius és én is itt maradtunk, ezért nem éreztem lelkifurdalást amiatt, hogy az egész éjszakát
a kovácsműhelyben töltöttem.
Követtem a gyereksírást a konyhába, ahol Enid éppen ételt melegített egy serpenyőben. Köszöntem,
felvettem a gyereket, és addig ringattam, amíg elcsendesedett.
– Éhes? Azért sír?
– Nem, azért sír, mert egy malac – mosolygott Enid. Merlyn most csendben volt, hatalmas, barna
szemével engem bámult. Anyja odajött, és finoman belecsípett pufók arcába. – Egy mohó kismalac,
igaz? Ma reggel teljesen szárazra szívott, így most várnia kell. Tudod, még egy tehenet is ki lehet
üríteni! – Az utolsó mondatot a fiának mondta, aki ügyet sem vetett rá.
 – Mit melegítesz? Jut belőle nekem is?
Bólintott, és megkavarta a serpenyő tartalmát.
– Mindannyiunknak jut, de Cai apám még nem ébredt fel. – Rövid hallgatás után megkérdezte: –
Publius, milyen idős Caius?
– Cai? Lássuk csak… – Ezen néhány pillanatig gondolkodnom kellett. – Nos, körülbelül öt évvel
idősebb nálam, vagyis hatvankettő vagy hatvanhárom, esetleg valamivel öregebb. Miért kérded?
Összevonta a szemöldökét.
– Nem is tudom. Csak mintha nagyon gyorsan öregedne.
– Gyorsan öregszik? Úgy gondolod? – kérdeztem meglepetten. – Én nem vettem észre semmit,
legalábbis mostanában nem. Néhány évvel ezelőtt volt egy időszak, amikor valóban aggódtam érte, de
átvészelte, és azóta kitűnő egészségnek örvend. Én legalábbis semmit nem láttam, ami másra utalna, te
viszont ezek szerint igen. Mi az?
– Nem tudom, Publius – csóválta a fejét. – Semmi nyilvánvaló jel, de valami mégis van.
Mostanában nagyon hamar elfárad, és sokkal többet alszik, mint régen.
Elnevettem magam, feldobtam a gyermeket, és gyorsan el is kaptam, mielőtt valójában elhagyta
volna a kezemet.
– Ez azért van, mert ez a kis ördög nagypapává tette őt. Cai elmúlt hatvanéves, Enid. A legtöbb
ember meg sem éri ezt a kort, aki pedig mégis, az lelassul, különösen, ha az ideje nagy részét azzal
tölti, hogy gyerekekkel játszik.
– Hm, lehetséges. – Oldalra billentette a fejét, ami nála azt jelezte, hogy elfogadja a véleményem. –
Talán csak rémeket látok. Tedd le jövőbeli uralkodónkat, és gyere enni. Ha te nem is, én farkaséhes
vagyok.
Mire végeztünk, Caius is csatlakozott hozzánk, és gondtalanul csevegtünk, miközben Enid neki is
megterített. Utána visszatértem a kovácsműhelybe. Amikor kiléptem a házból, összefutottam a
látogatóba érkező Plautusszal, és vele is elbeszélgettem. Egyike volt azoknak a ragyogó kora
reggeleknek, melyek rendszerint egy csodálatos tavaszi nap előhírnökei. Megkérdezte, hová megyek,
én pedig elmondtam, hogy tizedik alkalommal fogom feltörni az öntőformát. Közölte, hogy szeretné
végignézni.
– Biztos vagy benne, Plautus? – A kérdésem csak félig-meddig volt tréfa. – Nem vagyok a
legfinomabb és legudvariasabb ember, amikor az öntvény nem sikerül jól.
– És? Faragatlan fattyú vagy, mióta csak ismerlek.
Elvigyorodtam.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Andros bármelyik pillanatban itt lehet, akár meg is
várhatjuk. Legalább olyan keményen dolgozott ezen a kardon, mint én.
Félórával később Androsnak még nyoma sem volt, és úgy döntöttem, nem várunk tovább. Plautus a
műhely hátsó részében, a polcok között matatott, és amikor odahívtam, valamit tartott a kezében.
– Mi ez? – kérdezte.
A kemény, összegöngyölt anyagra pillantottam, és elmosolyodtam.
– Sosem találnád ki, Plautus, de ugyanaz, mint ez. – Felkaptam egy kicsi, négyzet alakú, ezüstös
csillogású anyagot, amely tapintásra olyan volt, mint a legfinomabb bőr, apró homokkal behintve.
 Elvette, megdörzsölte az ujjával, hitetlenkedve vizsgálta a kétféle, mégis azonos tárgyat.
– Mi ez?
– Cápabőr. A hastájékról.
Zavartan pislogott.
– Úgy érted, egy cápa hasáról? Arról a nagy halról beszélsz? Mire való?
– Az tartja össze a cápát, te ostoba! – vigyorogtam rá, és az öntőformából kiálló kardra mutattam. –
Ahhoz kell. Beborítom vele az új kard markolatát, így soha nem fog csúszni.
– Hm. – Mindössze ennyit mondott. – Vajon hol lehet Andros?
Felálltam.
– Nem tudom, de nem várok tovább. Gyere, segítened kell. Mondom, mit csinálj.
Kellett félóra, mire meglazítottam az öntőformát rögzítő drótokat. A várakozás izgalmától reszketve
álltam a munkaasztal fölött, kezemmel az öntőforma két átellenes sarkán, készen rá, hogy feltörjem.
Plautus a másik két sarkot tartotta.
– Nos – sóhajtottam idegesen –, soha nem tudjuk meg, ha nem nyitjuk ki. Most, Plautus! –
Megcsavartam felfelé, és az öntőforma halk reccsenéssel szétnyílt. Lassan, alig-alig reménykedve
lenéztem.
– Nos? – csattant Plautus hangja türelmetlenül.
Kissé megkönnyebbültem.
– Ez az oldala jól néz ki. Remélem, a másik is ugyanilyen.
Felemeltem a pengét, és a markolat jól hallható pattanással elvált a formától. Hibátlan volt a másik
oldalon is. Lezökkentem a padra, a megkönnyebbülés teljesen elgyengített, a lélegzet sípolva szakadt
ki a tüdőmből.
– Mi az? – Plautus kis híján rosszul lett az aggodalomtól. – Mi baj?
Megfogtam a karját, és halkan feleltem:
– Semmi baj. Pontosan ilyennek kell lennie.
Plautus is kifújta a levegőt, és letelepedett mellém.
– Hála Istennek! Egy pillanatra azt hittem, most sem sikerült!
Egy ideig csendben ültünk, és a markolatot bámultuk. Poros volt, viaszos réteg borította, és apró
fémgömbök dudorodtak ki belőle több helyen, ahol a megolvadt fém kitöltötte az öntőformában lévő
lyukakat. Ezeket egy pillanat alatt el tudom távolítani, amint újra lélegzethez jutok. Kezdtem érezni a
felszabadultságot. A markolatgomb aranykagylója tökéletes volt, akárcsak az a pont, ahol a második
aranyöntvény az első bronzhoz illeszkedett.
– És most, Publius?
Újra rámosolyogtam, fáradt voltam, mégis diadalt éreztem.
– Most megtisztogatom, lecsiszolom, és ráteszem a cápabőr bevonatot.
– Az mennyi ideig tart?
Megvontam a vállam.
– A tisztítás és a csiszolás egy óra, vagy talán még kevesebb. A markolat körülbelül egy nap.
 – Megfoghatom?
– Nem, még nem – csóváltam a fejem. – Még nincs kész. Adj egy órát, és utána a kezedbe veheted.
Alig egy óra múlva elkészültem, és lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. A kagylót formázó
arany markolatgomb tökéletes volt, minden barázda élesen elkülönült, a vastag keresztvason
kristálytisztán látszott a kelta minta. Végig elkerültem, hogy megfogjam a markolatot, és a reszelőt
sem húztam végig a felszínén. Miközben a végső simításokat végeztem egy fényesítő ronggyal, Plautus
a cápabőrrel játszadozott.
– Tudod, nem akarom becsmérelni a munkádat – mondta –, de ez a bőr majdnem olyan ezüstös,
mint a penge, a markolatgomb pedig arany. Ehhez képest a keresztmarkolat szinte fakónak tűnik, mivel
színtiszta bronzból van. Erre nem gondoltál?
– De igen. – Felálltam, és megtornáztattam a derekam. – A keresztmarkolatot ezüstlemezekkel
fogom borítani.
– Mivel?
Az egyik dobozra mutattam.
– Ezüstlemezek, olyan vékonyra kalapálva, hogy szinte súlytalanok és átlátszóak. A dobozban
találsz néhányat.
Amíg az ezüstlemezeket tanulmányozta, kivettem a kardot a fogókból, és első alkalommal fontam
ujjaimat a markolatra.
– És most!
Nagyot suhintottam a levegőbe, és a szívem kis híján meghasadt az örömtől, hogy a kezemben
tarthatom ezt a szépséget. Minden aggodalom, minden félelem semmivé vált. Hosszadalmas
számításaink a súlyról és az egyensúlyról pontosnak bizonyultak. Ez maga volt a tökéletesség!
– Excalibur – mondtam.
– Tessék?
– Excalibur. Ez a neve. Így fogom hívni, mert pontosan az.
Plautus értetlenül pislogott.
– Excalibur? Biztosan ostoba vagyok, de még sosem hallottam.
– Nem, Plautus, nem vagy ostoba. A Calibur, vagy qualibr az öntőforma afrikai neve, és mivel ez
egy öntőformából született… Excalibur lesz. – Átadtam neki. – Ne érintsd meg a pengét, ha szükséged
van az ujjaidra.
A hosszú penge mindkét oldalán sűrű hullámvonalak vonultak végig, a vastag központi magtól az
élek felé, és a fénytörések a mintázat mentén pontosan mutatták, hol hajtottam vissza a fémet saját
magára számtalan alkalommal, a keményítési folyamat alatt.
Megragadta a markolatot, kipróbálta a fegyvert, és elkerekedett a szeme.
– Istenem, micsoda fegyver! Az Excalibur! – Suhintott még egyet, és a mozdulat végén a kard hegye
pont az ajtó felé mutatott, ahol ebben a pillanatban tűnt fel Andros.
A pap lekuporodott az ajtóban, és vaksin hunyorogva nézett be a félhomályba.
– Publius, itt vagy? Picus hazajött!
– Picus? – Meglepetten és örömmel néztem Plautusra. – Itt van? Ez nagyszerű! Láttad őt?
 Andros most már beljebb jött, és amint hozzászokott a szeme a sötéthez, szemügyre vette a kardot
Plautus kezében.
– Felnyitottad! És? Jó lett?
Plautus átnyújtotta neki a kardot.
– Tökéletes – feleltem. – Mesteri munkát végeztünk, te, Equus és én. Egyébként hol van Equus? És
mikor érkezett meg Picus?
Egészen közelről tanulmányozta a markolatot, alaposan megvizsgálta a mintázatot és a
kagylóformát.
– Equus fent van a dombon, a másik műhelyben. Egy ideig én is ott voltam vele, szüksége volt
néhány rajzra. – Alig lehetett hallani a hangját, annyira belemerült a kard vizsgálatába.
– És Picus? Mikor jött meg?
– Hm? Ó, Picus! Épp az imént – mormolta. – Az út mentén, az egyik domb mögött láttam a
zászlaját, a villa felé tartott.
– Úgy érted, most? Az előbb?
Szokatlanul türelmetlen pillantást vetett rám, bosszantotta, hogy megzavarom a szemlélődésben.
– Igen, ezt mondtam. Most, az előbb. Akkor pillantottam meg, amikor befordultam a kapun.
– Hogy fest?
Még mindig az arany kagylóformát vizsgálva összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom. Picust nem láttam, csak a zászlaját a gerinc mögött. Ezt mondtam az előbb is.
– Valóban, sajnálom. Elvontam a figyelmed a diadalodról. Nos, mit szólsz?
– Jónak tűnik. Nagyon jó, meg vagyok elégedve. Használható is? – Fogást váltott, és úgy nézett
körül, mintha keresne valamit, amin kipróbálhatja. Az arckifejezése láttán megijedtem.
– Andros, lendítettél már meg kardot valaha?
Szórakozottan pillantott rám.
– Nem, de mit számít az? Még jó öntőformát sem terveztem soha. – Fürgén odalépett az egyik
üllőhöz, és a kard lapjával rácsapott a szarvra. A fém olyan élesen és tisztán csendült, akár a
madárdal. Plautusra néztem, és tanácstalanul megvontam a vállam, miközben Andros újra körülnézett,
és tekintete megakadt a munkaasztalon. Határozottan odalépett, nekikoccantotta a pengét az egyik
asztallábnak, aztán a fegyver hegyét felfelé tartva a munkapad lapjának nyomta a markolatgombot.
Hirtelen az egész helyiséget mély, dallamos búgás töltötte be, a hang egyértelműen a kardból jött.
Plautus keresztet vetett, én pedig a fülemre szorítottam a kezem, olyan erős volt a zúgás. Hosszú idő
után végül gyengülni kezdett, majd teljesen elhalt. Végtelen csend következett.
– Mi volt ez? – kérdeztem Androst.
Megszokott, visszafogott mosolyával válaszolt.
– Nem tudom, Publius, de valamikor régen hallottam, hogy a régi kovácsok így vizsgálták meg a
pengéiket. Minél jobb minőségű volt a fém, annál tisztább hangot adott ki.
– Erről sosem hallottam – vallottam be. – Hadd próbáljam ki! – Megismételtem, amit az imént ő
tett, és a műhelyt ismét betöltötte a tiszta, vibráló hang. – Elképesztő! Mit gondolsz, Plautus?
Plautus a kardra meredve csak a fejét csóválta.
 – Excalibur – mormolta. – Az éneklő kard. Sosem hallottam még ehhez hasonlót!
Megpörgettem a kardot a fejem fölött.
– Mert még soha nem készült ehhez hasonló! Gyerünk, mutassuk meg Caiusnak és Picusnak, és
persze Equusnak! Dühös lesz, mert elmulasztotta a születését.
Hunyorogva kisétáltunk a napsütésbe, menet közben jobbra-balra suhintottam az Excaliburral, nem
győztem betelni látszólagos súlytalanságával. A villa központi udvara felé menet lecsaptam vele egy
facsemetére, és a penge könnyedén kettévágta. Tunikámmal éppen a fa nedvét törölgettem a
pengémről, amikor Plautus megszólalt:
– Ez különös.
Valami a hangjában felkeltette a figyelmem, még mielőtt a könyökömet megragadva megállított.
Zavartan néztem fel.
– Mi az? Mi a különös?
Mozdulatlanul állt, és ahogy a villa felé nézett, végigfutott a hátamon a hideg. Nem láttam ezt a
tekintetet már évek óta, de azonnal reagáltam rá.
– Mi történt?
A portikusz felé intett.
– Mondd meg te.
Éreztem, hogy előtérbe tolakszik mogorva katonatermészetem, és követtem a tekintetét. A villa
főbejárata mellett nyolc ló állt. Nyolc ló, mindegyik lovas nélkül. Őrök sehol, az udvar kihalt volt.
Senki nem várakozott az állatok mellett. Éreztem, ahogy a tarkómon égnek merednek a szőrszálak a
szokatlan látványtól, és ekkor egy újabb szokatlan jelet pillantottam meg: egy fekete-fehér foltot a
földön. Picus nagy lovassági zászlaja! Amiről azt mondta, hogy már nagy távolságból is fel lehet
ismerni. Egyszerűen csak félredobták, mintha a használójának már nem lett volna rá szüksége. Most
már minden idegszálam riadót fújt.
– Ördög és pokol! – sziszegte Plautus. – És nincs nálam a kardom!
Gondolatai jóval előttem jártak, de ezek a szavak végre cselekvésre sarkalltak. Ránéztem,
fejemben ezernyi gondolat kavargott.
– A műhelyben, a bal oldali falnál, ahol az öntőforma volt… oda van támasztva két hosszú kard, a
pulton pedig találsz tőröket és gladiusokat. Megvárlak! – Eltűnt, szinte még mielőtt befejeztem volna.
Ujjaimat Andros karjába mélyesztettem. – Andros, meg tudsz ülni egy lovat?
– Ha muszáj.
– Muszáj! Menj vissza a műhelyhez, és tedd fel a segged a lovamra! – Végignéztem a völgyön, az új
út aljának irányában. Valami nem volt rendben, de nem tudtam, mi az. – Andros, itt valami bűzlik!
Nem tudom, hogy mi, de azt akarom, hogy vágtass fel az erődbe, amilyen gyorsan csak tudsz, de a
hátsó úton menj, hogy elölről ne lássanak. Megértetted?
Bólintott. Nem látta a jeleket, melyeket Plautus és én észrevettünk, de pontosan olvasott a
viselkedésünkből.
– És aztán? – kérdezte.
– Keresd meg Bassus tribunust. Mondd meg neki, hogy én küldtelek, és azt is, hogy hol vagyunk.
Mondd meg, hogy valami gyanús. Ha Picus katonái felbukkannak a völgyben, a kapu alatt, vegyék őket
őrizetbe! És mindenekelőtt küldjön le egy század lovasságot ide, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent
megértettél?
Újra bólintott.
– Mi történt, Publius?
– Nem tudom, Andros, de valami nagy baj van. Siess, és vigyázz, nehogy valaki meglásson! Nem
érdekel, ha a lóhoz kötöd magad, csak érj oda mielőbb! Meg tudod tenni?
– Már indulok is, Publius. – Úgy is tett, éppen akkor tűnt el a műhely irányában, amikor Plautus
előbukkant, egyik kezében egy új hosszú karddal, a másikban egy gonosz kinézetű tőrrel.
– Rendben – mondta. – Mi a terv?
Egy pillanatig tétováztam, az elhagyatott portikuszt néztem, és abban reménykedtem, hogy talán
tévedek.
– Komolyan azt hiszed, valami nincs rendben, Plautus?
– Ez itt egy nagy rakás lószar, Varrus. Bűzlik a lószar? Csak mondd, mit tegyünk.
Ennyi elég volt. Vettem egy mély lélegzetet.
– Mit tennénk? Bemegyünk, de óvatosan.
Megvetően nézett rám.
– Azt hiszed, tréfából hajlandó lennék kockára tenni a seggem? Az én koromban?
Egymás mellett rohantunk át a nyílt térségen a villa faláig, lihegve lapultunk a kőhomlokzathoz.
Körülbelül tízlépésnyire lehettünk a bejárattól. Plautus rám nézett.
– Mi van, ha őrt hagytak az ajtó előtt? Akkor halottak vagyunk. Ezek a fattyúk nyolcan vannak.
Elfintorodtam.
– Remélem, nem tették. Ha őrt állítottak volna, azt valószínűleg kint helyezik el, hogy figyeljen a
lovakra.
Elismerően bólintott.
– Tudod, évekig gondolkodtam rajta, miért léptetett elő téged Britannicus annak idején. Most már
tudom: mert gondolkodsz. Azt hiszem, ez a legfőbb különbség egy tiszt és egy magamfajta közkatona
között. – Csak azért beszélt, hogy ráhangoljon minket a feladatra, ám ekkor a ház belsejéből
felhangzott Enid éles sikolya. A hangtól megfagyott az ereimben a vér.
– Lószar! – sziszegte Plautus. – Ez mindent eldöntött. Gyerünk!
Együtt lendültünk a bejárat felé, beugrottunk Újabb sikoly harsant, fájdalmas és gyötrelmes, ezúttal
nem torzította el a távolság és a vastag falak.
Plautus intett, hogy menjek előre, és ismét együtt rohantunk át a villa előcsarnokán a hátsó
lakrészek felé. Megpróbáltunk minél kisebb zajt csapni szandáljainkkal a folyosók márványpadlóján.
Bicegésem ellenére Plautus előtt értem el a Caius nappali szobája előtti mozaikos udvar dupla ajtaját.
Tudtam, hogy ott vannak, és gyorsan jeleztem neki, hogy húzódjon félre, mielőtt átrobogott volna az
ajtón, és elárulta volna jelenlétünket. Végül ott álltunk a nyitott ajtó két oldalán, és levegő után
kapkodva néztük egymást. Rám mutatott, jelezve, hogy nézzek be. Előretoltam a fejem, egyszerre
próbáltam látni, hallani és láthatatlan maradni. A szobában beszélt valaki, a kis udvar üresnek tűnt.
Összeszorítottam a fogam, és kihajoltam. Az is volt, Caius szobájának ajtaja viszont félig nyitva állt.
Az ajkamba haraptam. Annyira azért behajtották, hogy talán elfedje a mozgásunkat.
Plautus árgus szemmel figyelt. Széttárt ujjakkal felemeltem a tenyerem, és némán suttogtam: „Ötre!”
Bólintott, én pedig sorban behajtottam az ujjaimat. „Öt… négy… három… kettő… egy… most!”
Egyszerre ugrottunk be az ajtón, és már oldalra is vetettük magunkat, mindketten a falhoz lapultunk a
saját oldalunkon. Gyorsan és halkan megközelítettük a félig nyitott ajtót, amely eltakarta előlünk a
bentieket. Miközben hátamat a falhoz szorítva figyeltem Plautust, meghallottam a szobában beszélő
férfi hangját, és összeszorult a torkom a felismeréstől. Plautus is rájött, ki az; láttam, ahogy felvonja a
szemöldökét. Odabent Caesarius Claudius Seneca szónokolt.
– …biztosan azt akarta volna, látogassam meg szegény öreg apját, és egyetlen fiát, ha már ilyen
súlyosan megsebesült. Bárcsak el tudnám mondani, mennyire lesújtott a hír! Claudius, mondtam
magamnak, egyértelmű, mi a kötelességed. Tiszteletedet kell tenned a családodnál, Britannicus legatus
szerencsétlen sorsú rokonainál. Elvégre egy szenátor fiáról van szó! A tragikus körülményeket
figyelembe véve biztosan örülnének a látogatásnak. Hogy érezheti magát nemes atyja, kérdeztem
magamtól. És szeretett felesége? Arra gondoltam, a balszerencsés legatust talán magához hívja a
menny ebből a földi siralomvölgyből, mielőtt alkalma lenne visszafizetni a tartozását neked, Claudius
Seneca, ezért kötelességed gondoskodni róla, hogy nagyra becsült fia, egyetlen örököse rendezze apja
minden adósságát, és ő kapja meg apja jutalmát és járandóságát is, mégpedig a te kezed által. Így hát
itt vagyok, siettem, ahogy tudtam, hogy emlékeztesselek titeket: Isten útjai kifürkészhetetlenek!
Gyomrom felkavarodott az undortól, de képtelen voltam megmozdulni. Közben Caius válaszolt.
Hangja nyugodt volt és visszafogott, szinte már könnyed, de érződött rajta az undor.
– Publius Varrus egy alkalommal szánalmas pederasztának nevezett téged, Seneca. Akkor is
undorodtam tőled, és undorodom most is, bár azt gondolom, azóta még lejjebb süllyedtél. A hangod
borzolja az idegeimet, bűzlik attól az összetéveszthetetlen nőiességtől, ami az igazi korcsfajzatok
sajátja. A gyomrom felfordul a gondolatra, hogy Róma szenátora lehetsz. Gyerünk, láss hozzá és
végezzünk! Én nem tudok szerepet játszani. Értem jöttél, hogy bosszút állj a szégyenért, amit miattam
szenvedtél el Flavius Stilicho színe előtt. Legyen hát! A nőt és a gyermeket viszont engedd el. Ők nem
ártottak neked, azt sem tudják, ki vagy.
– Nahát! – rikoltotta Seneca, nyilvánvalóan a saját embereihez beszélve. – Megszólalt Róma
hangja! Halljátok ezt a tisztaságot? Ezz a zengő tónust? Ez a hang tette naggyá Rómát! Cicero hangja!
Marcus Antonius hangja! A civilizált hangnem, amitől a csőcselék elfelejtette, hogy gyűlöli Caesart!
A józan ész hangja! Ha megbocsátotok, most egy pillanatra a szívem mélyébe nézek, és megtalálom
magamban az emberi jóságot. Utána pedig szépen félreállunk, hagyjuk, hogy ez a szegény, hangtalan,
megtört szívű özvegy és a fia távozzanak, és érleljék a szívükben az irántunk érzett gyűlöletüket! – A
hangsúlya ismét megváltozott, hirtelen és drasztikus módon, és döbbentem vettem tudomásul, amit
valójában már nagyon régóta sejtettem: egy megszállott tombolását hallgatom.
– Publius Varrus! Hol van? A kis összejövetelünk díszvendége! Publius Varrus? Itt? Soha nem járt
itt, mondod te. Csakhogy én, aki oly keveset tudok a kényelmes életetekről a kis kolóniátokon, ennél
okosabb vagyok! Az embereim elmondták. Ha a híres Publius Varrus nincs a villában, akkor a tűzhely
hamujánál kell keresni, ahol állandóan dolgozik, a becsületes munkától izzadt homlokkal!
Seneca elhallgatott, és a komor Plautusra néztem. Megrázta a fejét. Még ne! Csupán egyetlen
veszett kutya tombolását hallottuk, de másik hét józan ember is volt odabent. Lassan, alig mozdulva
benéztem az ajtórésen.
Caius a bal oldalamon állt, háttal az asztalnak, ahol a könyveit tárolta. Két ember tartotta lefogva,
egyikük, a közelebbi gladiust nyomott a nyakához. Enid a szoba közepén térdelt, nekem háttal,
lehajtott fejjel. Őt is ketten őrizték. Balra, látóterem legszélén éppen csak ki tudtam venni egy másik
férfit, aki az ajtó közelében állt. Amennyire láttam, szabályos katonai vigyázzba volt merevedve, ezért
feltételeztem, hogy az ajtó másik oldalán áll még valaki, akit nem látok.
Claudius Seneca Caius dolgozóasztalánál ült, de mivel Enid és az őrei köztünk álltak, csak
kinyújtott, szandálos lába látszott. A nyolcadik férfi volt az egyetlen, akit tisztán láttam, és fel is
ismertem. Több mint tizenhat éve nem láttam, mióta a mansióban találkoztunk, de rögtön
azonosítottam. A csinos örömfiú volt, aki fekete szemfestéket kent magára. Megöregedett, és már
csinos sem volt, ráadásul tribunusi egyenruhát viselt, de az arcán még mindig ott volt az a jellegzetes,
megvető, nőies ajakbiggyesztés. A távolabbi falnak támaszkodva állt, velem szemben, összefont
karral, tekintete ide-oda cikázott Caius, Enid és Seneca között.
Seneca elhallgatott, de senki más nem érezte úgy, hogy meg kellene szólalnia. Maga alá húzta a
lábát, felállt, és egyenesen rám nézett. Egy pánikkal teli pillanatig azt hittem, meglátott az ajtó mögött,
de ahhoz az emberhez beszélt, akinek a helyét eddig csak sejtettem, de most már biztosan tudtam.
Hangja ezúttal normálisnak tűnt, ezúttal katonásan, parancsolóan beszélt.
– Marius és Dedalus, valahol a birtokon találtok egy kovácsműhelyt. Ott dolgozik Publius Varrus.
Hozzátok ide nekem! – A két férfi elindult, de a következő szavával megállította őket. – Várjatok!
Nem akarom, hogy gyanút fogjon vagy bántódása essen. Legyetek vele kedvesek és udvariasak.
Tisztelegjetek, mondjátok meg, hogy Picus legatus hazatért, és itt van a villában a feleségével és az
apjával. Mondjátok meg, hogy a legatus még lábadozik, és szeretné látni őt. Nem érdekel, hogy utána
mit mondotok neki, de hozzátok ide, és ne gyanakodjon! Látni akarom az arcát, amikor megpillant. Ha
csalódást okoztok, felelni fogtok! Indulás!
Hallottam, ahogy szabályosan tisztelegnek, és elindulnak a félig nyitott ajtó felé. Ugrásra készen
várakoztunk, számítottunk rá, hogy felfedeznek minket, de a katonák nem néztek se jobbra, se balra,
amikor kivonultak a szobából, így kissé javultak az esélyek, de tudtuk, hogy nemsokára visszajönnek.
Dulakodás zaját hallottam, majd újabb sikolyt, és gyorsan visszadugtam a fejem a réshez. Seneca
odasétált a gyerekágyhoz, és Enid bizonyára igyekezett megakadályozni, mert most arccal előre feküdt
a földön, és halkan zokogott. Seneca lenézett rá, és undorodva elhúzta az orrát.
– Tudod, talán én is örülnék egy fiúnak – mondta csak úgy magának –, de képtelen lennék rávenni
magam, hogy hozzáérjek egy ilyen söpredékhez, mint te, csak hogy legyen egy! Eh! – Megborzongott. –
Vigyétek a szemem elől ezt a bűzölgő némbert! Szabaduljatok meg tőle, tapasszátok be a száját,
egyszer és mindenkorra! Ne itt, te ostoba! – Ezt már az egyik emberének üvöltötte, aki felemelte a
kardját. A katona habozott, nem tudta, mit tegyen, miközben Seneca a gyerekágy fölé hajolt, és
megcsiklandozta a csecsemő állát. Gügyögve beszélt a gyerekhez, közben nem nézett sem Enidre, sem
a fogvatartóira. – Nem akarjuk, hogy a mocskos, bűzös nőstényvér beszennyezze ezt a szép padlót,
ugye? Vigyétek el valahová, és tegyétek, amit tennetek kell! A lényeg, hogy elhallgasson. –
Felegyenesedett és megfordult, hanglejtése ismét katonássá vált. – Lehet, hogy megkívánjátok –
horkantotta undorral. – Ha így lesz, végezzetek gyorsan, és utána azonnal gyertek vissza. De ne
kiabáljon, és bizonyosodjatok meg róla, hogy halott. Emeljétek fel!
Talpra rángatták Enidet, így oldalról láttam rá. Ajka felhasadt, orrából vér csöpögött. Seneca
előhúzta a kardját, és kényeskedő mozdulatokkal levágta róla a ruhát, miközben Caius hiábavalóan
küzdött az őt lefogó katonák szorítása ellen. Seneca végignézett a meztelen nőn, arcát eltorzította az
undor. Enid lenyűgöző szépsége nem volt rá hatással.
 – Ezt nézzétek! – Enid megduzzadt melleiből szivárgott a tej. Seneca kardja hegyével megbökte az
egyik mellbimbót, érintése nyomán vér serkent. Odafordult a falat támasztó cimborájához. – Egy
tehén. Egy hatalmas, visszataszító, koszlott tehén! Pfuj! – megborzongott az undortól, Enid pedig
leköpte. Seneca visszafordult, és brutális erővel gyomron rúgta. Picus felesége felnyögött a
fájdalomtól, és össze is esett volna, ha nem tartják két oldalról.
Rohadt fattyú! – gondoltam. Már csak ezért is meg fogsz halni!
– Vigyétek innen a szajhát! Undorodom a látványától is!
Ahogy a két férfi megfordult, hátrahajoltam és Plautusra néztem, aki két ujját felemelve bólintott.
Hátunkat a falhoz szorítottuk, és vártunk. Enid erős lány volt, és a fájdalmai ellenére keményen
küzdött. Hosszú ideig tartott, míg elráncigálták az ajtóig. Hallottam, hogy Seneca azt mondja,
„Csukjátok be mögöttük az ajtót!”, és reméltem, hogy Plautus is hallja, és nem siet el semmit.
Odaértek a kijárathoz, a két katona minden figyelmét és erőfeszítését lekötötte megszállottként küzdő
foglyuk. Ahogy kiértek, valaki rögtön becsukta mögöttük az ajtót. Plautusszal egyszerre mozdultunk, és
a két katona meghalt, mielőtt egyáltalán felfogták volna, mi történik velük. Halkan távoztak, de mielőtt
a testüket leereszthettük volna a padlóra, Enid összeesett, a keresésemre küldött két ember pedig
belépett az udvarra. Most már nem volt értelme csendben maradni. Elhajítottuk a két holttestet, és a
következő pillanatban felharsant egy hang a szobában:
– Mi volt ez?
– Tiéd Caius, én elintézem ezt a két fattyút! – Plautus küzdőtartást vett fel, és máris elindult előre.
Enid mozdulatlanul feküdt ugyanott, ahol összeesett. Az ajtó felé indultam, amikor kivágódott előttem,
és az Excalibur már hasította is a levegőt az első kilépő felé. A kard hegye úgy metszette át a férfi
torkát, mintha nem is ütközött volna ellenállásba. A katona szeme és szája kitágult a hitetlenkedéstől,
de a lendülete továbbvitte. Rossz lábamra nehezedve oldalra léptem, követtem a csapás irányát, és
visszakezes vágással fogadtam második ellenfelemet, akinek ideje sem maradt felocsúdni
meglepődéséből. Őt is a kard hegye, a penge utolsó hat hüvelykje kapta el. Majdnem hétlábnyira állt
tőlem, és éppen előhúzta a gladiusát, így a karja felfelé állt, készült a lecsapásra. Pengém a csuklóján
érte el, és lemetszette a kezét, mielőtt csörrenve a sisakjának ütődött. Hátam mögül fémes
csattanásokat hallottam, ahogy Plautus harcba szállt a másik kettővel. Berontottam a szobába,
útközben tövig döfve égi kő tőrömet kezetlen ellenfelem még mindig felemelt karja alá, majd
lendületemet kihasználva ki is rántottam belőle.
A szemem elé táruló kép beleégett az elmémbe, akár egy mozaikkép. Seneca még mindig a bölcső
mellett állt, a döbbenettől kővé meredve, szeme és szája is tágra nyílt a dühtől és a meglepődéstől.
Kezét maga elé emelve rám szegezte az ujját. Caius bicegő futással előrevetette magát, hogy
megtámadja Senecát vagy mentse a gyermeket – nem tudhattam, mi a célja. Az örömfiú – magamban
már csak így neveztem – tőrrel a kezében megpróbált elé vágni, bal keze Cai után nyúlt. Miközben
mindezt feldolgoztam, a két test találkozott, és a fiatalabb férfi súlya hátralökte az egyensúlyát vesztett
Caiust. Az örömfiúban viszont nagyobb erő lakozott, mint gondoltam. Bal karját Cai nyaka köré fonta,
és ott is tartotta, amíg a lendülettől neki nem ütköztek a falnak. Mielőtt bármit tehettem volna, az
örömfiú a falhoz szegezte az elkeseredetten küzdő Cait, és tőrének hegyét a fül alatt Britannicus
nyakába döfte.
Tétováztam, és ezzel elveszítettem a kezdeményezést. Hallottam, ahogy Seneca kardja szisszenve
elővillan a hüvelyéből, és hangja betölti a szobát.
– Öljétek meg az öreget! Őt keressük!
 És Caius ekkor visszaadta nekem az elveszített helyzeti előnyt. Felrántotta a térdét, és egész
testsúlyát beleadva eltaszította ellenfelét a faltól. Az örömfiú elém tántorodott, én pedig lecsaptam a
hátára a kardommal, akár egy fejszével. Az ütés a vállán érte, és könnyedén átvágta a bőrvértet, ám
bele is akadt, a keményített páncél két szívverésnyi ideig fogva tartotta a pengét.
Fehér villanást láttam a szemem sarkából, és a kardot egy rántással kiszabadítva a mozgás felé
fordultam. Seneca a ruhájánál fogva kiemelte a gyermeket a bölcsőből, és Enid, a gyönyörű, meztelen
Enid rávetette magát. Ahogy egymásnak ütköztek, gondolatban felsikoltottam, mert láttam a felfelé
szúró pengét. Enid görcsösen összerándult, egész teste vonaglani látszott a szúrás helye körül, aztán
Seneca vadul ellökte magától, és úgy állt ott villogó szemmel, akár egy Hádészból szabadult démon,
véres pengével az egyik kezében, az anyja vérében fürdő, üvöltő csecsemővel a másikban. Enid a
hátára zuhant, karját vérző hasára szorította, lába időnként megrándult. Az örömfiú közben
összeszedte magát, és szinte észrevétlenül elkezdett odébb kúszni a földön fekvő Caius mellől.
– Hátra! – Seneca tekintetében ugyanazt gyomorforgató, üres megszállottságot láttam, amire régről
emlékeztem. – Vissza! Vissza, vagy a kölyök meghal!
– Ha a gyereknek baja esik, hónapokig fogsz haldokolni, Seneca, az anyja vérére esküszöm!
– Akkor mentsd meg! Mentsd meg a kis fattyút! – Magasan a feje fölé emelte a kivörösödött arccal
üvöltő Merlynt. Másik kezével a gyerek hasához nyomta a véres pengét. – Mentsd meg, Varrus, te
rühes szajha ivadéka! Dobd le ezt a kardot! Most! Ide, mellém! Dobd ide! – Torkaszakadtából
üvöltött, és meg voltam győződve róla, hogy bármit teszek, végez a gyerekkel.
Nem volt választásom. Enid mozdulatlan testére pillantottam, a halál valahogy furcsává tette. Caius
nyakából lassan bugyogott a vér az örömfiú tőrének pengéje mellett. Maga az örömfiú két lépéssel
lehetett mögöttem, fájdalmasan vonszolta magát a márványpadlón. Arra a rengeteg vérre, pusztításra,
nyomorúságra és fájdalomra gondoltam, amit az a sok évvel ezelőtti nap váltott ki, és úrrá lett rajtam
a gyásszal keveredő harag. Ezért halt meg annak idején Phoebe, most pedig Enid és Caius.
Mindannyian ártatlanok voltak. Az égi kő tőr a lábamhoz esett, ahogy két kézre fogtam a kard
keresztmarkolatát, és a hegyét dárdaként vágtam az örömfiú lapockái közé, egyenesen a gonosz
szívébe.
– Varrus! – A hang egy megszállott sikolya volt. – Parancsot adtam! Nem hallottad? Parancsot
adtam!
Lassan, hitetlenkedve megfordultam, és Seneca látványára le kellett hunynom a szemem.
– A kardot! Ide vele, most!
Erősen ráfogtam a markolatra, és lassan forgatni kezdtem jobbra-balra, amíg ki nem tudtam húzni a
testből. Aztán odadobtam neki, már nem törődtem semmivel. A gyermeknek élnie kellett. Ha átadom
neki, talán még egy ilyen megszállott sem képes bántani őt… A kard hangos csörrenéssel csapódott a
márványlapoknak, és odacsúszott a lábához. Egyik kezével továbbra is a gyereket tartva maga mögé
rúgta a fegyvert.
– Most pedig térdre, te nyomorék disznó!
Éreztem mind az ötvenhét évemet, és éreztem, hogy elszáll belőlem a küzdeni akarás. Egy halk,
meglepett és tiszta hang a fejemben azt mondta, még soha nem láttam ennyi vért egyetlen helyiségben.
Mindenhová jutott belőle, és egy cseppje sem volt az enyém. Még a gyermek is vérzett, ahol Seneca
megvágta apró arcát a pengéjével. Láttam Cai vérét, Enid vérét, az örömfiú vérét és a többi ember
vérét, akit megöltem. És tudtam, nemsokára látni fogom saját véremet is, mert nem akartam többé
harcolni. Azt akartam, hogy vége legyen. Szemem elhomályosították a könnyek, és hangosan zokogtam
– nem a vereségem miatt, hanem mert tudtam, hogy meg fogja ölni Merlynt. Térdre zuhantam. Már nem
tudtam, hol vagyok és miért. Csak a vért láttam, és véget akartam vetni az egésznek. Aztán Seneca
hirtelen felegyenesedett és hátralépett.
– Vissza! – sikoltotta. – Vissza, vagy megölöm a kölyköt!
Kábultan néztem hátra, és ahogy megpillantottam Plautust az ajtóban, egy pillanat alatt magamhoz
tértem. Egyik kezemmel a véres padlóra támaszkodva talpra álltam.
Plautus még mindig a jobb kezében tartotta a hosszú kardot, a ballal viszont a melléből kiálló
gladius markolatát fogta. Arca halottsápadt volt, beesett szeme szinte lángolt. Úgy lépdelt, akár egy
részeg, lassú tántorgással haladt előre. A halál volt az arcán – Claudius Seneca halála. Seneca félig
oldalazva hátralépett, és ismét azt üvöltötte, hogy megöli a gyereket.
Plautus imbolyogva megállt.
– Gyerünk! – mondta halk, de tiszta hangon. – Nem az enyém, mit érdekel engem. Én csak végezni
akarok veled, te bűzlő hányadék!
Égi kő tőröm a lábamnál hevert a földön; Plautus tett még egy imbolygó lépést; láttam, hogy Caius
is megmozdul, éppen amikor Plautus vért öklendezve térdre esett.
Seneca képtelen módon nevetésben tört ki, a magas hangú, éles vihogástól kirázott a hideg. Tett
még két lépést oldalra, hogy minél jobban eltávolodjon a felkelni próbáló Plautustól, és barátomat
figyelve megrázta magasba tartott kardját és Merlynt. Lába ekkor beleakadt az Excalibur
keresztvasába. Lepillantott, hogy megnézze, mi az, és újra odébb rúgta a kardot. A fegyver
végigcsúszott a márványlapokon, és pontosan Caius Britannicus nyitott szeme előtt állapodott meg.
Plautusnak hihetetlen módon sikerült újra talpra állnia, és tett még egy tántorgó lépést Seneca felé.
Gyorsan lehajoltam és felkaptam a tőrt. Seneca vinnyogott, akár egy gyerek, tovább hátrált, aztán
lábujjhegyre emelkedett, és a tekintete ide-oda cikázott köztünk. Nem vette észre Caiust, aki fekvő
testhelyzetében valahogy meglendítette az Excaliburt. A fényes penge éle belemart Seneca
térdhajlatába, átvágta a megfeszült inakat, amitől Seneca hátraesett, és vállával a földnek csapódott.
Merlyn haldokló nagyapjára zuhant. Seneca sikoltozott, akár egy nő, hevesen kapálózva vonaglott, és
megpróbált felállni, de sokkal komolyabb sérülést szenvedett, mint én annak idején. A gyermek
üvöltése beleveszett az övébe.
Elindultam felé. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire odaértem. Sikoltozva és köpködve
kapott felém karommá görbített ujjaival. Megfogtam a kard markolatát, és kihúztam a fegyvert a lába
alól, közben éreztem, hogy a penge ismét húsba vág. Szenvtelen arccal figyeltem. Caius Seneca
mögött feküdt, bal karjával óvón ölelte át síró unokáját. Nyaksebéből már nem folyt a vér, teste
mozdulatlan volt. Sápadt arcára néztem, és az idő ismét lelassult, ahogy a nagy kard markolatára
fontam az ujjaimat. A sikolyokra és az átkokra ügyet sem vetve magasan a fejem fölé emeltem az
Excaliburt, és teljes erőmből lecsaptam, elválasztva Caesarius Claudius Seneca fejét a törzsétől.
– Helyes döntés! – hörögte Plautus saját vérétől fuldokolva, és hallottam, ahogy utoljára összeesik
mögöttem. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, az arcára zuhant, illetve a melléből kiálló kard
markolatára.
Lassú léptekkel odasétáltam az Enidről levágott ruhák halmához, és betakargattam meggyötört,
meztelen testét. Aztán kézbe vettem az unokaöcsémet, és elhagytam vele a mészárszéket.
Merlyn a meleg, napsütéses udvaron elcsendesedett. Bal alkaromra fektetve cipeltem, ahogy Caius
nagyapja is szokta, a jobbommal az Excaliburt markoltam. Valahonnan a távolból csatazajt hallottam,
de nem törődtem vele. A magasban pacsirta énekelt, a közelben feketerigó trillázott. Hallottam, hogy a
nevemet kiabálják, és lódobogás közeledett, de az sem érdekelt. A kovácsműhely csendes és
biztonságos hely lesz a gyermeknek, ott sötét van és meleg. Csak ez számított.
Nekem is szükségem volt egy sötét, biztonságos helyre, ahol elrejtőzhetek az elmémet marcangoló
iszonyat elől.

EPILÓGUS:

A. D. 401, NYÁR

Ullic a vállamra csapott, felállt a sámliról, és kisétált a fényes, forró napsütésbe, otthagyva a
munkaasztalon nehéz ceremoniális sisakját. Átfutott az agyamon, hogy utána szólok, de aztán eszembe
jutott, hogy bár a sisakot sas díszítette, nem fog elrepülni, és később biztosan visszajön érte.
Elmosolyodtam a gondolatra, és a fényezőolajos edény után nyúltam, de ujjaim beleakadtak a
peremébe, felborították, és a ritkás olaj végigömlött az asztalon. Káromkodva próbáltam felkapkodni
a veszélybe került tárgyakat, és belém hasított az emlékezés fájdalma, amikor megérintettem a
tekercset, amely elfeledve hevert ott hónapok óta. Néhány pillanatig kővé dermedve álltam a
papiruszt markolva, aztán visszaültem a helyemre, és hagytam, hogy a kiömlött olaj tegye a dolgát.
Másodszor göngyöltem ki a tekercset, mióta megkaptam.
Üdvözöllek, Apám!
A jóslatod valóra vált, Stilicho visszahívott Rómába. A barbár Alaric király – mennyire más
ember, mint a mi Alaric barátunk! – és vizigótjai készen állnak az anyaország megtámadására.
Kapkodva készülök az utazásra, mert a lehető leggyorsabban útra kell kelnem. Stilicho parancsa
egyértelmű volt. „Gyere azonnal, hozd az embereidet, és minden mást hagyj hátra!” Ebben az
esetben ez a lovakat is jelenti, mivel ennyi idő alatt nem tudom átszállítani mindegyiket. A
megbízatásod tartalmazza, hogy te vegyél át mindent, amit itt kell hagynom.
Üzenetet küldtem glevumi, durovernumi és londiniumi táboraimba, hogy számítsanak az
embereid érkezésére, akik elviszik az összes hátrahagyott lovat, vagyis mindösszesen
hatszáznyolcvan állatot. Gyűjtsd össze őket minél előbb. Nekem azonnal indulnom kell, de lesznek,
akik csak később követnek. Tudom, hogy jó hasznát veszitek a lovaknak. Egy nap majd visszajövök
értük.
Rád bízom, hogy meggyőzőerőddel és érveiddel elmagyarázd a helyzetet Enidnek. Próbáltam
írni neki, de nem találtam a megfelelő szavakat. A sebeim begyógyultak, de megnémultam és
elcsúfultam, így most egy olyan férjet kell elviselnie, aki nem csak visszataszító, de még távol is
szolgál. Ha gondolod, magyarázd el neki, hogy ez a kettő kioltja egymást. Egy nap biztosan
visszatérek. Add át szerető üdvözletem Publius Varrusnak és családjának. Amíg távol vagyok,
gondoskodj a feleségemről és a fiamról.
Isten veled.
Picus
 Utóirat: Mióta megsebesültem, semmit nem hallottam Senecáról. Lehet, hogy meghalt az északi
harcokban, legalábbis nagyon remélem. Ha még él, akkor velem együtt el fog hajózni Stilicho
utasítására.
A szavak még most, hónapok után is képesek voltak fájdalmat okozni. A katona, aki a levelet hozta,
a munkámban zavart meg. Luceiia küldte hozzám az üzenettel, és miután elolvastam, mondtam neki,
hogy menjen az erőd konyhájára, egyen valamit, mert úgy gondoltam, azonnal vissza kell indulnia. Ő
azonban közölte, hogy a neve Gwynn, és Britanniában ő volt Picus istállómestere. Picus azért hagyta
hátra, hogy együttműködjön az időközben nagyon megöregedett Victorexszel. Meglepetten, és a levél
tartalmától még mindig döbbenten köszöntöttem őt a kolónián, és értetlenül nézett rám, amikor így
neveztem kis közösségünket. Arra gondoltam, mindent elmagyarázok neki, de akkor éppen nem volt
türelmem hozzá, ezért csak annyit mondtam, később meghallgathatja a teljes történetet.
Rám mosolygott, feszesen tisztelgett, én pedig figyeltem a távozását, és arra gondoltam, milyen
hihetetlenül fiatalon vonult vissza a britanniai birodalmi hadseregek istállómesteri tisztéről. Az is
eszembe jutott, hogy a történet, amit el akarok mesélni neki, valójában nem is olyan hosszú.
Caius Britannicus, aki ezt a kolóniát létrehozta, Britannia legrégebbi római városában született,
melyet egy olyan település helyén építettek fel, ahol évszázadokon át tisztelték Lodot, a keleten élő
trinovantok hadistenét. Az azóta eltelt négyszáz évben az emberek Colchesterre változtatták a nevét,
ami „dombon lévő erődöt” jelent, de Caius mindig is a valódi, ősi nevén, Camulodonumnak hívta.
Mindig is sajnálta, hogy az emberek pusztán a változtatások kedvéért eszközölnek változtatásokat,
ügyet sem vetve a megváltoztatott dolgok hagyományaira vagy ősi értékére.
Itt, az általa tiszta szívből szeretett nyugaton, egy másik dombon felépített egy másik erődöt, aminek
nem volt neve. Ez volt az ő síremléke, ez állt a sírja fölött. Luceiia húga, az én feleségem az ő
emlékére adott neki nevet, és mivel emlékezett bátyja szavaira, nem „valami kelta nyelvtörőt”.
Camelotnak hívtuk, Caius Britannicus, az utolsó dicső római sas emlékére. Amikor mi is
meghalunk, az emberek majd úgy értelmezik, ahogy akarják.
Elengedtem a tekercset, amely halk papírzörgéssel összeugrott, és azon gondolkodtam, vajon látom-
e még valaha Picus Britannicust. Aztán újra tudatára ébredtem a hüvelykujjam alatti sima, csiszolt
fafelületnek, és lenéztem a tartóra, melynek készítésébe oly sok időt öltem. Általában nem dolgoztam
fával, de nem volt más választásom, mint magam elkészíteni egy sokkal kisebb alapján, amit még
nagyapám hagyott rám az ég ikő tőrrel együtt, sok-sok évvel ezelőtt. A doboz sima, csiszolt tölgyfából
készült, a tetejébe egy ezüstcsillagot süllyesztettem, melyet aranycsóva követett. Átvittem a műhely
hátuljába, ahol kinyitottam, és ujjaimat még egyszer végigfuttattam a belsejét beburkoló őzbőrön.
Megfelelő lesz.
A kard ott feküdt, ahol hagytam, beburkolva egy selyemruhába – ha Luceiia tudott volna róla, élve
megnyúz. Széthajtottam a szövetet, és kiemeltem belőle a fegyvert. Excalibur! Tökéletesen illett rá a
név. A tükröződő penge megvillant, a gondosan kovácsolt él víztükrön táncoló árnyékokra
emlékeztető mintázatán sziporkázva tört meg a fény. Ez volt életem főműve: egyetlen kard, a penge
hegyétől a kagyló alakú markolatgombig egyedi darab, királyhoz illő fegyver, egy királyhoz, akinek a
napja csak azután fog eljönni, hogy én már rég porrá váltam. Akárki is lesz, méltó kard birtokosává
válik, és biztos voltam benne, hogy amíg az Excalibur létezik, az én nevem is fennmarad.
Megemeltem, csodáltam a fény játékát a méretes keresztvason, élveztem az óriáscápa bőrével burkolt
markolat fogását. Caius Britannicus sosem adózhatott a csoda előtt, amivel a Tó Hölgye kedveskedett
nekünk. Ám egy alkalommal ő is meglendítette, mielőtt még a markolat megkapta volna a cápabőrt, és
akkor sem csúszott ki a kezéből. Óvatosan belehelyeztem a tartóba, a gondosan a méretére igazított
őzbőr bélésbe, és rácsuktam a tetőt.
Ullic nagy, ceremoniális sisakja még mindig ott feküdt a munkaasztalon; felvettem, fejmagasságba
emeltem, és belenéztem a masszív ragadozócsőr fölött villogó ádáz, sárga szempárba. Egy pillanatra
felkeltette a szakmai érdeklődésemet, és eltöprengtem, hogy a készítő miként tudta megőrizni ilyen
élethűnek az óriási madarat, de a szem hirtelen eltűnt, és már Caius nézett rám azon a csaknem ötven
évvel korábbi napon, amikor rám talált megbénulva, a holttestek között. Elszorult a torkom, és halk
mordulással a fejembe nyomtam a sisakot. Vállamra vetettem az Excalibur dobozát, és visszasétáltam
a házba, szeretett feleségemhez – aki vagy otthon várt, vagy nem, ha a női tanács egyre hosszabb
gyűléseinek egyikén kellett részt vennie –, valamint családom többi tagjához, álmaink örököseihez,
legjobb barátom unokájához, és a sajátomhoz.
Azon töprengtem, a két fiú közül melyik fogja viselni a kardot. Uther, aki már hat hónaposan
valóságos vasgyúró volt, és anyja, a kis Szarka szépségét örökölte, vagy szelídebb unokatestvére,
Merlyn, az aranyhajú Britannicus? Élvezettel merültem bele a kérdésbe, és azon kaptam magam, hogy
hónapok óta először fütyörészek, miközben a nyári napsütésben ballagok. Equus közeledett Josephus,
a fiatal tanonc társaságában, aki a legjobb mesterünkké vált. Észrevettem, amire korábban nem
figyeltem fel – hogy Josephus már felnőtt férfi –, és mosolyogva nyugodtam bele egyszer és
mindenkorra, hogy a gyermekek felnőnek, és hogy a saját feladatomat nagyjából elvégeztem.
 Tartalom
A SZERZŐ JEGYZETE
Rangok és címek
Lovasság
A korai keresztények és az ő Krisztusuk
Helynevek
PROLÓGUS: A. D.387
ELSŐ KÖNYV Telepesek
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
MÁSODIK KÖNYV A régens
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
HARMADIK KÖNYV Genezis
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
NEGYEDIK KÖNYV A kard
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
XXX.
EPILÓGUS:
A. D. 401, NYÁR