Jack Whyte

CAMELOT-KRÓNIKÁK
1. KÖNYV
 Az égi kő
Gold Book
♣
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jack White: The Skystone
Copyright © Jack Whyte, 1992
All rights reserved
Fordította: Novák Gábor
Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Korrektúra: Tantras
A könyv szereplői képzeletbeli alakok vagy olyan történelmi személyek, akiknek a könyvben
bemutatott szavai és tettei a képzelet termékei. Bármiféle hasonlatosság valós élő vagy halott
személyekhez kizárólag a véletlen műve.
ISBN 978 963 426 205 3

Feleségemnek, Beverley-nek,
aki mindig hitt,
de ma már nem igazán tud.

ELŐSZÓ
A „történelmi regény” elnevezés azt jelenti, hogy egy regényben elbeszélt történetnek legalább a
keretei igazodnak a valós történelmi tényekhez. Logikusnak tartom tehát, hogy mindenkinek, aki
történelmi regényt olvas, joga legyen tudni, hogy az adott olvasmány történelmileg mennyire pontos és
helytálló.
Caius Britannicus és Publius Varrus kitalált alakok, akárcsak a családjuk, a barátaik és rokonaik.
Azért jöttek létre, hogy az író meg tudja válaszolni a kérdést: „Hogyan történhetett vagy következhetett
be ez vagy az az esemény?”
Az események azonban, melyek körül az ő kitalált történetük kibomlik, nagyon is valósak, a
fontosabb birodalmi alakok pedig – Valens, Valentinianus, Theodosius, Stilicho – léteztek, és a
leírtak szerint cselekedtek. A korszak, amikor éltek, vagyis a keresztény időszámítás szerinti IV.
század vége és V. század eleje olyan kor volt, amikor világrengető események játszódtak le; olyan
dolgok, melyek még ma, tizenhat évszázaddal később is befolyásolják az életünket, mert a gyökerek az
akkor kibontakozó történésekhez és elképzelésekhez nyúlnak vissza.
A 367. és 488. közötti nyolcvan év volt az egyik legmozgalmasabb időszak a rómaiak Britanniának
nevezett provinciájában. 367-ben Britannia még szilárdan Róma fennhatósága alá tartozott, és a római
hatóságok még készítettek írott feljegyzéseket. Az időszak végére azonban véget ért Britannia
négyszáz éves megszállása, a Római Birodalom nyugaton romokban hevert, magát Britanniát pedig, a
nyugati birodalom leggazdagabb magtárát olyan mértékben meghódították az angelek és a szászok,
hogy azután már örökre az angelek földjének, Angliának nevezték.
Ebben a nyolcvan évben a civilizált élet, a művelődés, az oktatás és a kereszténység gyakorlatilag
megszűnt, és sötét kor köszöntött Britanniára, amely két teljes évszázadig tartott. Mire visszatért a
fény, hatalmas változások történtek és legendák születtek. Addigra elterjedt az angol hosszúíj, az
emberek pedig a végtelen, sötét téli éjszakákon egy nagy bajnokról meséltek, aki az ősi időkben
bátran vezette embereit, kezében mágikus kardjával, melyet egy nő adott neki. Ez volt a kezdete annak,
amit az elkövetkező évszázadok folyamán mindenki csak Arthur-legendaként ismert.

A római hadsereg
A régi római, illetve a modern hadseregek közti különbségek főként elnevezésbeliek, a szerkezet
jobbára hasonló maradt.
Egy modern hadseregcsoport, vagy egy dandár több ezredből áll, melyek nagyjából megfelelnek a
klasszikus római legióknak. A modern dandár parancsnoka a dandártábornok, őt segíti egy adjutáns
vagy helyettes, valamint az ezredek ezredeseiből és őrnagyaiból álló vezetési törzs. Az ő közvetlen
alárendeltjeik a századparancsnokok (századosok) és a beosztott tisztek (hadnagyok), akik az altisztek
felett állnak.
A római hadseregben a legio parancsnokát legatusnak hívták. Őt segítette egy szárnysegéd vagy
tábori praefectus, valamint egy hat tribunusból, rangidős tisztből álló törzs. A tribunusok eredeti
feladata az volt, hogy terjesszék a fegyverbe hívó szót, és gondoskodjanak róla, hogy a polgárok
időben a sas alá gyűljenek, készen a menetelésre és a harcra. Később a tribunusság inkább politikai
tisztséggé vált, egyfajta gyakorlássá a fiatal nemesek számára, akik consuli vagy polgári szolgálatra
készültek. Amikor egy tribunus úgy döntött, hogy inkább katonai téren tünteti ki magát, semmint hogy
adminisztratív poszton szolgálja le az idejét, szinte biztos sikerre számíthatott.
Egy adott időben normális esetben huszonnégy legio állt szolgálatban, és mindegyik tíz cohorsra
oszlott. A III. század végére minden legio első két cohorsát miliaria státuszra emelték, ami azt
jelentette, hogy ezerfősre bővültek, és körülbelül egy modern zászlóaljnak feleltek meg. Addig csak
az 1. cohors volt miliaria. Az 1. és 2. cohorsoknak jutott a megtiszteltetés, hogy tartsák a legio
arcvonalának jobbszárnyát, ide csak a legerősebb, legjobb, harcedzett veteránokat válogatták be. A 3-
10. cohorsok 500-600 főt számláltak.
Mindegyik miliaria cohors tíz manipulusból állt, egy manipulus tíz darab 10-12 fős szakaszból
tevődött össze.
A legio parancsnokságának gerincét a centuriata adta, ennek soraiból kerültek ki a centuriók, a
legio alacsony és közepes beosztású tisztjei. A 3-10. cohorsok mindegyikében hat-hat centurio
szolgált, vagyis összesen negyvennyolc, valamint öt rangidős centurio, úgynevezett primi ordines az
első két cohorsban. Minden legiónak volt egy primus pilusa, egy fő rangidős centuriója, ami a
legmagasabb elérhető rangot jelentette a gyalogosok között. A primus pilus vezette az 1. cohorsot,
míg a másodikat a princeps secundus. A 3-10. cohorsok parancsnokai a pilus priorok voltak.
A római centuriót könnyen fel lehetett ismerni a ruhájáról: páncélja ezüstösen csillogott, kardját a
bal oldalán hordta, a sisakdíszét pedig keresztben viselte, akár valami fénygyűrűt.
Minden centuriónak joga volt maga kinevezni a helyettesét, és ezeket az embereket – a mai altisztek
megfelelőit – éppen ezért optiónak nevezték. Voltak rajtuk kívül a zászlóvivők (principale), akik
közül egy, az aqulifier vitte a legio sasát. Minden centuriához tartozott egy signifer, aki az egység
hadijelvényét vitte, és ő felelt a katonák fizetéséért is. Ezenkívül minden legio vitt magával orvosokat
és sebészeket, állatorvosokat, szállásmestereket, írnokokat, kürtösöket, őrparancsnokokat,
felderítőket, kínzómestereket és hóhérokat.

Lovasság
A II. század végére a lovasság fontos szerepet játszott a legiók taktikájában, és számos katonai
hadmozdulatban a résztvevő egységeknek akár az egyötödét is kitették. Ennek ellenére egészen az V.
századig a lovasság jelentette a hadsereg leggyengébb láncszemét.
Maguk a rómaiak sosem voltak lovas nemzet, a római lovasság pedig jórészt nem is rómaiakból
állt. A lovassági feladatokat inkább átengedték a szövetségeseknek, így a történelemkönyvekben is
főként a nagyszerű germán vegyes lovasságról olvashatunk, melyet Julius Caesar is csodált, és
amelyből kialakultak az equitate cohorsok, az I., II. és III. században alkalmazott vegyes lovassági-
gyalogsági egységek. A római írók csodálattal emlegették az észak-afrikai könnyűlovasokat is, akik
kantár nélkül lovagoltak.
A lovasság nagyon kevés kivétellel könnyű előcsatározó egységekként működött, jórészt lovas
íjászokból álltak, akiknek a feladata járőrözés, felderítés és mozgékony védelem biztosítása volt a
hadrendben menetelő legio számára.
A birodalom korai és középső időszakában a római lovasság alákba, 500-1000 fős egységekbe
szerveződött, melyek a decuriók parancsnoksága alatt álló 30-40 fős szakaszokra (turmae) tagolódtak.
Tudjuk, hogy a rómaiak használtak egyfajta nyerget, négy nyeregszarvval a csomagok rögzítésére, de
nem ismerték a kengyelt, bár sarkantyút viseltek. Használtak patkót és zablát is, és némelyik lovat
páncélozott, bronzpikkelyekből álló cataphractus takaróval takarták le, bár semmi nem utal rá, hogy
ezt a fajta páncélt, vagy páncélos lovasságot szélesebb körben alkalmazták volna.
Az V. századig, a hadrianopolisi csata utáni időszakig szinte semmiféle kísérlet nem történt az i. e.
II. században uralkodó makedóniai Philipposz, majd fia, Alexandrosz nehézlovassági technikáinak
tanulmányozására. Ez a reneszánsz, valamint a kengyel megjelenése Európában az V. század első
felében örökre megváltoztatta a hadviselést. Katonai szempontból a kengyellel ellátott nyereg
valószínűleg nagyobb jelentőségű találmány volt, mint később a harckocsi.

Helynevek
A rómaiak által Britanniának nevezett föld ugyanaz, amit ma Angliának hívunk. Skóciát, Írországot
és Walest különállónak tekintették, és Kaledoniának, Hiberniának, illetve Cambriának nevezték. Ezek
a földek nem képezték részét Britannia provinciának.
A római Britannia ősi városai ma is megvannak, de már angol nevet viselnek. Az alábbi listában
szerepelnek a római városok, illetve mai megfelelőik. A számozás a könnyebb térképes azonosítást
segíti.
 1. Londinium – London
2. Verulamium – St. Albans
3. Alcheseia – Alchester
4. Glevum – Gloucester
5. Aquae Sulis – Bath
6. Lindinis – Ilchester
7. Sorviodunum – Old Sarum
8. Venta Belgarum – Winchester
9. Noviomagus – Chichester
10. Durnovaria – Dorchester
11. Isca Dumnoniorum – Exeter
12. A kolónia
13. Camulodunum – Colchester
14. Lindum – Lincoln
15. Eboracum – York
16. Mamucium – Manchester
17. Dolocauthi – Welsh Gold Mines
18. Durovernum – Canterbury
19. *Regulbium – Reculver
20. *Rutupiae – Richborough
21. *Dubris – Dover
22. *Lemanis – Lympne
23. *Anderita – Pevensey
* a Szász-part erődjei
 Az égi kő legendája
Az éji égboltról kő hull alá,
Szíve mélyben született leányt rejt;
Hatalma tűzre vetve megszüli
A harcosokat avató pengét,
A fénylő lángkardot.
E fegyver asszonyi ármánnyal ölt,
És szörnyű tettre sarkall férfiút;
Egy kor ura lesz, királyt koronáz.
Hegyi klánból, ki sárkánytól ered;
Ádáz hősöktől, kiknek lelkében
Büszkeség és nagyság.
Mindnél hatalmasabb lesz e király,
Dicső tettiről kardok dalolnak,
Halandókat bódít varázslata,
Ágyékából legenda születik,
De nincs, ki vezesse hadait, ha elvész.
Ám a halál sem szennyezheti be sorsát,
Hisz holtan is örökké él, s hívásra vár.

ELSŐ KÖNYV Invázió

I.
Ma van a hatvanhetedik születésnapom, egy forró nap Urunk 410. esztendejének nyarán, az idő
múlásának új, keresztény módszerrel való számolása szerint. Agg vagyok, tudom már évek óta.
Csontjaim elöregedtek a hatvanhét nyár során, ám az elmém nem vénült együtt a testemmel.
A nevem Gaius Publius Varrus, és valószínűleg én vagyok az utolsó élő ember Britanniában, aki
elmondhatja magáról, hogy ott menetelt az országot megszálló római hadsereg sasai alatt. A többiek, a
bajtársaim nem csupán halottak, hanem nagyon régóta halottak. Én azonban a mai napig tisztán
emlékszem legiós napjaimra.
Ismertem embereket, akik azt sem voltak hajlandóak elismerni, hogy a hadsereggel együtt vonultak.
Bármi is legyen az indokuk, elutasításuk véleményem szerint a saját kudarcuk. Jómagam sűrűn
emlékszem vissza a legióban töltött időszakra, mégpedig elégedettséggel és hálával, mert életre szóló
barátságaim nagy részét a legiónak köszönhettem, és közvetett módon a feleségemet, gyermekeim
anyját és álmaim részesét is.
Vannak időszakok, amikor a szívemben hitetlenkedő nevetés visszhangjával gondolok vissza a
hadseregben töltött napokra. Emlékszem a kudarcokra, a zűrzavarra, a szánalmas emberi gyarlóságra
és esendőségre, melyek a felszínre bukkannak a hadsereg életében, és a véleményem ezzel
kapcsolatosan egyértelmű: nevetni kell rajtuk, vagy sírni.
Emlékszem például, hogyan töltöttem egy másik nyári nap délutánját, több mint negyven
esztendővel ezelőtt, '69-ben. Az volt az utolsó napom római katonaként, és az embereimet, valamint a
tábornokomat vezettem felfelé egy hegyre, egyenesen bele egy rajtaütésbe.
Csapdába esni sosem kellemes élmény, Isten a tudója, de amelyikbe aznap belesétáltunk, az a
katonáskodással töltött éveim legszörnyűbb rajtaütése volt. A pogányok mintha az élő sziklából
ugrottak volna elő. Vad, félelmet keltő lények voltak, félig emberek, félig hegyi kecskék, és sikerült
tökéletesen meglepniük minket a Britannia hosszán végigfutó csipkés hegylánc közepén, egy magasan
fekvő, sziklás hegyszorosban.
Akkor már két napja kapaszkodtunk felfelé, óvatosan választva meg az útvonalunkat, és azt
gondoltuk, sikerült észrevétlennek maradnunk a forgalmasabb átkelőhelyektől távol eső völgyekben és
ösvényeken. Szerettünk volna észrevétlenül átjutni a nyugati oldalra. A kevés lovas tiszt – köztük én
is – többnyire gyalog vezette hátasát. Éppen csak beértünk ebbe a szorosba, és lóra szálltunk,
köszönhetően a viszonylag sima terepnek, amikor odafentről kőlavina zúdult ránk.
A három katonát, akikkel beszélgettem, a szemem előtt zúzta véres péppé egy szikla, amelyik a
semmiből zuhant rájuk. Még csak nem is látták közeledni. Kétlem, hogy akik azokban az első,
apokaliptikus pillanatokban lelték halálukat, egyáltalán tudták, hogy mi történik velük. Az biztos, hogy
a támadás váratlansága engem is megbénított. Először eszembe sem jutott, hogy megtámadhattak
minket, mivel már több mint egy hete nem láttunk ellenséget, és itt, a magas hegyek között sem
számítottunk rájuk.
Az első sziklák hatalmas pusztítást végeztek az embereink között, akik összetömörültek a keskeny,
sziklás járatban, kimerülten a hosszú, fárasztó mászástól. A hegyek, melyek mindaddig csupán
lihegést, hörgő lélegzetvételeket és elmormolt káromkodásokat hallottak, hirtelen megteltek a
lezuhanó kövek robajával és a megcsonkított, haldokló emberek rémült, fájdalmas sikolyaival. Aztán
megjelent az ellenség is, és mint mondtam, hegyi kecskékként vetették ránk magukat a sziklafalról.
Britannicus, a tábornokom csak pillanatokkal korábban lovagolt hátra az oszlop elejéről, hogy
megsürgesse a lemaradozókat, és ahogy megfordítottam a lovamat, körülbelül harminclépésnyire
megpillantottam vörös sisakdíszét imbolyogni, ahogy próbálta féken tartani ágaskodó lovát. A
sziklafal közvetlenül fölötte teli volt állatbőrbe öltözött emberekkel. Én is rácsaptam a lovamra, azt
akartam, hogy a rémült hátas kivigyen a tömegből egy olyan helyre, ahol megszervezhetem a hatékony
védelmet.
Reménytelen helyzetbe kerültem, nem maradt hely semmire. Úgy tűnt, az egész szoros
másodperceken belül megtelt vicsorgó, dühös, egymással kézitusát folytató emberekkel. Ezt a harcot,
akármi is legyen a végeredménye, az erő és a bátorság fogja eldönteni, nem a taktika.
Lovamat faltörő kosként használva átverekedtem magam az egymásba gabalyodott testeken,
miközben egy felbukó katonától elragadott dárdával jobbra-balra döfködtem, de mintha valami
rémálomba kerültem volna, ahol semmi nem működik megfelelőképpen, és minden lelassul, kivéve a
fenyegetést.
A keskeny szorost körülbelül az egyharmadánál alacsony gerinc osztotta ketté, a tetején éles
sziklapengével. Éppen akkor értem el a kiemelkedés alját, amikor a lovam halálos sebet kapva
megingott alattam, de nem tudott eldőlni a rengeteg ember miatt. Valahogy levetődtem a hátáról,
mielőtt összecsuklott, és ott találtam magam a gerincen, a csata fölött, senkitől sem fenyegetve. Jobbra
néztem, és megpillantottam Britannicust, aki fájdalmas vicsorgással küzdött alig dárdatávolságnyira
tőlem, combjában nyílvesszővel. Vörös tollú nyílvessző volt, egyenes darab, simán átütötte
tábornokom lábát a térde felett, és odaszegezte vadul nyerítő lovához, amely az enyémhez hasonlóan
nem tudott eldőlni. Hirtelen egy kéz emelkedett ki a lent kavargó sokaságból, megragadta a kiálló
szárat, és erősen megrántotta lefelé. Parancsnokom felüvöltött, a hátasa megingott és oldalra zuhant,
maga alá temetve a sérült lábat.
Nincsenek emlékeim arról, hogyan tettem meg a kettőnket elválasztó távolságot. A következő, amire
emlékszem, hogy ott állok a ló mögött, közvetlenül Britannicus fölött, és keresek egy helyet, ahová
leugorhatnék. A tömeg egy pillanatra szétvált, én pedig már ugrottam is, de repülés közben kaptam egy
dárdaszúrást a mellembe, ezért háttal Britannicusra zuhantam. A mellvértem eltérítette a dárda hegyét,
de láttam, hogy a fegyver tulajdonosa újabb döfésre készül. Ügyetlenül próbáltam jobbra gördülni a
támadás elől, de ezúttal már éreztem, hogy a dárdahegy beékelődik a páncéllemezek közé, valamivel
a vállam alatt. Őrjöngve gördültem vissza, teljes súlyommal ránehezedve a nyélre, és sikerült is
kicsavarnom azt az ellenség kezéből, miközben az egyik emberem oldalról felnyársalta a kardjával.
Térdre roskadt és úgy halt meg, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Mire elkezdett felém dőlni, már
ismét talpon voltam, ügyet sem vetve a dárdára, amely lehullott mellém a földre. Inkább előrántottam
a tőrömet. A kardom is eltűnt valahol. Egy kéz megragadta a bal vállamat, és vadul megperdített,
mielőtt visszanyertem volna az egyensúlyomat. Vakon tántorogtam, pengém rátalált egy meztelen
nyakra, aztán újra elestem, és közben hallottam, hogy egy hang a fejemben folyamatosan átkozódik,
amiért képtelen vagyok talpon maradni.
Mindent vér borított, és megpillantottam magam mellett Britannicust, aki halottfehér arccal bámult
rám, aztán valaki bugyborékoló halálhörgéssel rám zuhant. Elvesztettem az eszem, pánikomban csak
arra tudtam gondolni, hogy talpra kell állnom. Kapálóztam, lökdösődtem és küzdöttem, valakit
félretaszítottam – hogy barát vagy ellenség volt, sosem tudtam meg –, és végül sikerült
felegyenesednem, de rájöttem, hogy fegyvertelen vagyok, és valaki ismét visszarántott. Fél térdre
rogytam, ezúttal már nem tudtam magamtól felállni.
– Varrus! – üvöltötte egy hang, és balról egy kéz nyúlt felém széttárt ujjakkal. Megragadtam és
felhúztam magam, de közben egy hosszú, fényezett tüskével ellátott bronz csatabárd csuklóból
leválasztotta a segítő kezet. Az idő megfagyott. Láttam, hogy a bárdos ellenség felém fordul, a fegyver
felfelé lendül, és pontosan tudtam, mennyire éles az a penge.
Annak a pillanatnak a részletei nagyon élesen megmaradtak bennem. Hatalmas termetű férfi volt,
vörös szakállal, vérszomjas vigyorral, fekete fogcsonkokkal. Meztelen mellén farkasbőrt viselt, az
ágyékán egy másikat, azt bőröv fogta össze, benne hosszú tőrrel. Egy halott embert látott a szemébe
nézni. A hang a fejemben egyetértett vele, és már felkészültem a halálra, amikor az a kézfej nélküli
kar feléje lendült, és telefröcskölte a szemét vérrel, elvakítva éppen annyi időre, hogy
előrevetődhessek, kirántsam a tőrt az övéből, miközben hátratántorodik a súlyomtól, és tövig a bordái
közé szúrjam.
Azonban miközben a haláltusáját vívva összeesett, valahogy még talált magában elég erőt hozzá,
hogy alulról meglendítse a fejszéjét, és éreztem a tüske karcolását a térdemtől a combomig, majd
ahogy rezegve megállapodik a lábam között. A fájdalomtól nyüszítve néztem le, és megláttam a
fegyver markolatát, ahogy fából faragott, bizarr falloszként mered elő a tunikám alól. Fájdalom
robbant valahol belül, és elképzelhetetlen hevességgel rántott magával, ahogy belezuhantam a sikoltó
sötétség örvényébe, továbbra is megmentőm leválasztott kézfejét markolva.
 Győztünk – hogy hogyan, sosem fogom megtudni. Mindenesetre ez jelentette a római sasok
követőjeként pályafutásom végét. Voltaképpen az életem is véget érhetett volna. A tüske elhibázta a
nemi szerveimet, és a fenekem bal felébe fúródott, viszont útközben megsértette a térdinamat, és
csontig felhasította a combomat. Az orvosok ott helyben, a harc végén le akarták vágni a lábamat,
mielőtt levinnének a hegyekből, mert úgy gondolták, egyébként sem élem túl az utazást. Ám Istennek
hála, elég gyorsan magamhoz tértem. Rikoltoztam, akár egy feldühödött héja, mert tudtam, hogy az
amputáltak túlélési esélyei szinte a nullával egyenlők. Ám még így sem mentem volna semmire, ha
nincs ott Caius Britannicus. Ragaszkodott hozzá, hogy égessék ki és varrják össze a sebet, és adjanak
egy lehetőséget. Számtalan alkalommal mentettem meg az életét, közölte, és ha meg kell halnom, akkor
a menny összes istenére, kiérdemeltem, hogy két lábbal tegyem meg. Én voltam a primus pilusa, és
egy primus pilusnak joga van a két lábhoz, élve vagy holtan.
Természetesen igaza volt. A primus pilus – az „első lándzsa” – volt a legmagasabb és
legkiemelkedőbb rang, amit egy katona el tudott érni a legióján belül. Róma abban az időben
huszonnyolc legióval rendelkezett, és mindegyiknek egyetlen primus pilusa volt. Így a saját legióm
primus pilusaként hivatalosan a római birodalmi legiók huszonnyolc legjobb hivatásos katonája közé
tartoztam.
Ezt soha senki nem vitatta, aki valaha is a sasok mögött menetelt. Róma ezeréves uralkodása alatt
minden primus pilus azzal érdemelte ki fokozatos előrelépését, hogy pályafutása minden szakaszában
kiemelkedett a vele egyenrangúak közül. Félrecsúszások és szégyenfoltok nélkül léptek mind
magasabbra, gyakran a legalacsonyabb rangúak közül, fel a ranglétrán, amíg el nem nyerték a végső
címet, és „első lándzsává” nem váltak. Taktikai, fegyelmi, csapatelosztási, illetve a legiót érintő napi
adminisztrációs kérdésekben mindenki – beleértve a politikai és kinevezett tiszteket, alacsonyabb
beosztású legatusokat, törzstiszteket és tribunusokat – a primus pilusnak tartozott beszámolási
kötelezettséggel. Maga a primus pilus ugyanakkor kizárólag a legio tábornokának felelt, az én
esetemben Caius Cornelius Britannicus legatusnak.
Nem tudom, hogy éltük túl a leereszkedést a síkságra, de amikor odaértünk, Britannicus saját tábori
kórházába vitetett, és Mitros, az ő személyes orvosa vett kezelésbe. Ott feküdtünk egymás mellett,
vártuk a gyógyulást, és várakozás közben rengeteg időnk jutott gondolkodni – el kell ismernem,
akkoriban az nekem igencsak újszerű tapasztalat volt. Azt hiszem, ott jutott eszembe először, hogy
egyszer elmesélem ezt a történetet, de persze nem állíthatom teljes bizonyossággal.
Hol találhat egy ember elegendő önteltséget ahhoz, hogy megfontolja egy olyan történet
továbbadását, mint az enyém? „Saját magában”, talán ez a legkézenfekvőbb válasz, ám ebben az
esetben ez nem pontos, és nem is helyes. Jelenlegi eltökéltségem az iránt, hogy elmondjam ezt a
történetet – pedig gyakran még saját szememben is makacsságnak és bolondságnak tűnik, annak
ellenére, hogy már sok éve írom – abból a tényből fakad, hogy Caius Britannicusban örök barátot és
tanítót ismertem meg, akinek profetikus látomásai és erkölcsi tartása a mai napig ámulattal tölt el. Az
ő lelkierejének, éleslátásának, ítélőképességének, valamint az irántam érzett ragaszkodásának
köszönhetően lehetőségem nyílt rá, hogy túléljem egy egész világ végét, és új életet kezdjek olyan
idősen, amikor mások már rég lefekszenek és várják a halált.
Most, hogy már valóban öreg vagyok, egyre jobban félek, hogy a történet elmeséletlen marad,
barátom sorsa pedig az örök feledés lesz, és ez erőt adott az íráshoz. Miután megleltem az erőt,
megfelelő kezdést kellett találnom a történetemnek, valahogy úgy, ahogy egy kisfiú keresi megszállott
módon a hagyma közepét, a könnyektől félig vakon űzve ostoba vágyát. Mostanra tudom, hogy nem
létezik valódi kezdet. Csak az emlékezet van, amely arra áramlik, amerre a terep engedi.
 Caius Cornelius Britannicus nem volt nyugodt sebesült. Gyűlölte az ágyhoz kötöttséget, de amíg a
lyuk a combján be nem gyógyult, nem tehetett semmit. Ennek eredményeképpen az az első néhány nap
volt a legrémesebb időszak, amit valaha a társaságában töltöttem. Hálás voltam neki, de üres
gyomorral nehéz volt őt elviselni, márpedig az első néhány napban visszaöklendeztem Mitros összes
orvosságát, így a gyomrom jó darabig üres maradt.
Sokkal szívesebben osztozkodtam volna a helyen egy dühös leopárddal. Végül azonban lehiggadt,
és a rá egyébként jellemző bölcsességgel elfogadta kényszerű tétlenségét. Attól kezdve sokat
beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én pedig hallgattam, és csak időnként dobtam hozzájárulásom
egy-egy rezét az ő ezüstjeinek és aranyainak halmára.
Bezártságunk egyhangúsága időnként megtört, amikor valamelyikünk látogatót kapott, de a hozzám
érkezők félszegen és kényelmetlenül érezték magukat tiszteletre méltó társam és vendéglátóm
jelenlétében. Számomra ő volt az én legatusom, bajtársam immár évek óta, megbízható barátom. A
látogatók viszont úgy tekintettek rá, mint az „Öreg Sasképűre”, a tábornokra, vagyis nemezisükre és
istenükre. Feszengtek, sugdolóztak, nyugtalanul fészkelődtek, és már alig várták, hogy távozzanak.
Az egyik ilyen alkalommal, miután két beosztott centurióm tett nagyon rövid látogatást nálam,
odafordultam Britannicushoz, de láttam, hogy a hátán fekve alszik, magas nyergű orra jól kirajzolódott
a fényben. Az a kép rengeteg emléket idézett fel.
Afrika, 365
Ha valaki két évet tölt aktív szolgálatban Afrikában, mindenképpen megtanulja, hogy a nap
legforróbb óráiban húzódjon be az árnyékba. Én is védett helyen, viszonylagos kényelemben
szunyókáltam, amikor valami felriasztott. Mozdulatlanul feküdtem, visszatartottam a lélegzetem és
hegyeztem a fülem, vártam, hogy a zaj megismétlődjön. Valahol mögöttem, éppen a hallótávolságom
határán felköhögött egy teve, és a következő pillanatban már be is vetődtem az árnyékot adó kövek
mögé, miközben megpróbáltam meghatározni a pontos irányt. Egy római katona nem sok barátságos
idegennel találkozhat a sivatagban, és azok sem tevén utaznak.
Öten voltak, négyen közülük tevén ültek, és a sivatagnak ezen a részén hemzsegő nomád barbárok
hosszú, fekete, fullasztóan meleg ruházatát viselték. Az ötödik férfi két teve között gyalogolt, és a
tartásán még ilyen távolságból is láttam, hogy hátra van kötve a keze; fogoly volt, ez abból is kitűnt,
hogy gyalogolnia kellett. Körülbelül egy mérföldnyire lehettek tőlem, amikor megpillantottam őket a
hőség csillogó ködén keresztül, és folyamatosan közeledtek, amíg a fogoly térdre nem esett, arra
kényszerítve a menetet, hogy megvárják, amíg talpra áll. Majdnem egy mérföld távolságból is láttam,
hogy saját fajtámból való, mivel rövid, katonai stílusú tunikát viselt. Azt is láttam, hogy az ereje
végén jár. Hozzálapultam a sziklákhoz, szemem alig emelkedett a táborhelyemül kiválasztott kis domb
fölé, és figyeltem, amint szegény pára támolyog és botladozik, ahogy a csoport egyre közelebb ér
rejtekemhez. Két kötelet kötöttek a nyakára, másik végüket a mellette lovagló barbárok tartották a
kezükben.
Nem kellett aggódnom amiatt, hogy rám bukkannak. Útjuk tőlem balra vezetett el, egyenesen a
vízgödör felé tartottak, mérföldeken belül az egyetlen helyhez, ahol csillapíthatták szomjukat.
Hajnalban én is jártam arra. Bőségesen ittam, és feltöltöttem vizestömlőimet, majd körülnéztem és
kiválasztottam a sziklás dombot, ahol elrejtőzhetek nappalra. A magas sziklák, valamint egy jó helyre
kifeszített köpeny megvédtek a naptól és a látogatóktól, a lovamat pedig jól el tudtam rejteni. Nem
hagytam látható nyomokat magam után. Meg akartam várni az éjszakát, hogy aztán átvágjak a tengertől
elválasztó tizenöt mérföldnyi sivatagon, majd felszálljak egy gályára, amelyik elvisz Afrikából az
ibériai és gall partok mentén haza, Britanniába.
Gyűlölöm Afrikát. Legionarius lelkem mélyéből megvetem, mégpedig a lehető legjobb okból,
ugyanabból, mint minden gyalogos, aki valaha katonai terhet cipelt azon az istenverte homokmezőn.
Katonaként mentem oda. Számomra annak a vidéknek két arca van, és ebből az egyik hamis. A hamis
arc egy szajha álarca, gondosan kifestve, hogy elrejtse a romlottságot és a rothadást. Ez a városi
Afrika arca, tarka, burjánzó és egzotikus fényűzésben gazdag. Ezt az arcot látják leggyakrabban a
római követek és a gazdag kereskedők. A nagyvárosok húsosfazekaitól és palotáitól távol azonban
Afrika a másik, a valódi arcát mutatja Róma katonáinak. Ez a vicsorgó arc eltorzul a gyűlölettől, a
méregtől és az ellenségességtől.
A katonáknak, akik gyalog járják Afrika halálos pusztaságát, nincsenek illúzióik a vidék
határtalanságával és titokzatosságával kapcsolatban; nekik Afrika Hádész, egy nyomorúságos,
tikkasztó hely kellemetlen szolgálattal, elviselhetetlen hőmérséklettel és állandó nehézségekkel.
Tudják, hogy idegen, erőszakos lények lakják, akiknek állati természetét jól tükrözi élőhelyük. Ezek az
emberek nomádok – komor sivatagi bennszülöttek, akiknek mintha az egész élete a végtelen helyi
háborúkról és a kegyetlen vérbosszúkról szólna. Berbereknek nevezik magukat, és az egyetlen közös
ügy, amiért hajlandóak voltak összefogni, a Róma katonái elleni háború volt. Ennek eredményeképpen
a római katonák az évszázadok folyamán félelemmel és gyűlölettel vegyes tisztelettel tekintettek rájuk,
őket tartották a világ legádázabb harcosainak, és meg voltak győződve róla, hogy a „barbár” kifejezés
nagyon régen az afrikai berbereket jelölte.
Ezeket az embereket figyeltem most. Sajnáltam a foglyukat, de még csak fontolóra sem vettem, hogy
segítsek neki. Négyen voltak a szajhafattyak, tehát maradt még két tevéjük, ahová engem is kiköthettek.
Ott kuporogtam a kövek mögött, mélyen előrehajolva, figyeltem és vártam, hogy továbbálljanak.
Amikor a legközelebb voltak hozzám, alig százötven lépésnyire, a fogoly ismét térdre rogyott. Két
fogva tartója közül az egyik nem is figyelt rá, észre sem vette, hogy felbukik, ezért a kötél megfeszült,
és arccal a kavicsos homokra rántotta a férfit. Elfintorodtam, ahogy megpróbáltam elképzelni a
kemény becsapódást, de az ezt követő fájdalomhoz képest jelentéktelen lehetett, mert a lovas
káromkodva végigvágott egy korbáccsal a fekvő ember hátán. Az meg sem rezdült – meghalt vagy
elájult. A korbácsos undorodó átkozódással térdre eresztette a tevéjét, lecsusszant a földre, és a
hajánál fogva felemelte a fogoly fejét. A homokkal borított arc nem adott életjelet, de a férfi
nyilvánvalóan nem halt meg, mert a berber visszaejtette a fejét a földre, odalépett a tevéjéhez, és
leakasztott róla egy vizestömlőt. Rálocsolt némi folyadékot a fejére tekert rongy lelógó végére, majd a
tömlőt továbbra is a kezében tartva visszament az eszméletlen emberhez, újra felemelte a fejét, és nem
túl finoman letörölte az arcáról a homokot. Világos, de napbarnított bőrt pillantottam meg.
Beletelt némi időbe, de a fogoly végül visszanyerte az eszméletét, köszönhetően elsősorban a
bőkezűen locsolt víznek, amit valószínűleg csak a közelben lévő utánpótlás miatt kaphatott meg.
Amint úgy tűnt, képes lesz folytatni az utat, a barbár talpra rángatta, és azonnal ott is hagyta
bizonytalanul imbolygó foglyát, míg ő maga visszamászott a tevére. Három társa nem mozdult, nem is
szólaltak meg. Hallottam a torokhangú „Hut! Hut! Hut!” parancsokat, és ahogy a tevék újra mozgásba
lendültek, a fogoly az első tántorgó lépés előtt megfordult, és szinte teljesen csukott szemmel, félig
vakon, egyenesen a rejtekhelyemre nézett.
Ez a pillantás olyan hatással volt rám, mintha jeges vízbe mártottak volna. Egész testemben
megborzongtam, gyomrom görcsbe rándult a rémülettől. Ismertem ezt az embert. Azonnal tudtam, hogy
ez a találkozás itt és most előre elrendeltetett, hogy egy természetfeletti hatalom vezetett erre a helyre.
Nem vagyok babonás, akkoriban pedig még kevésbé voltam, de tudtam, hogy ez a sorsom, a végzetem.
Sok embertől hallottam, hogy egy pillanat alatt átélték az egész életüket, amikor azt hitték, meg fognak
halni. Velem akkor nem egészen ez történt, de még soha nem volt olyan különös élményben részem,
mint abban a pillanatban, amikor a szagok, a hangok, az érzések és a képek egyszerre, figyelmeztetés
nélkül csaptak le rám egy négy évvel korábbi időpontról.
Akkoriban hadjáratban vettem részt a birodalom keleti határvidékén, de amikor aznap nagy nehezen
felébredtem, akárhol lehettem volna. A hátamon feküdtem, tökéletesen összezavarodva, és fogalmam
sem volt róla, mi történt velem. Aztán megérkeztek a csata emlékképei, az üvöltő, barbár arcok,
melyek gondolatára összeszorult a torkom a pániktól, és megpróbáltam talpra vergődni. Az elmém
ekkor közölte velem, hogy meghaltam, mert bármilyen elszántan is próbálkoztam, egyetlen izmomat
sem tudtam megmozdítani. Üvölteni sem tudtam – vagy a nyelvembe harapni. A pánik most már
fojtogatott, de aztán meghallottam a szívverésem dübörgését a fülemben, és ebből tudtam, hogy még
élek. Legyűrtem a rémületet, és kényszerítettem magam, hogy ellazuljak.
Egy ideig ott feküdtem, mélyeket lélegezve, és próbáltam összeszedni a még működő érzékszerveim
által közvetített ingereket. A szaglásommal, a hallásommal és a tapintásommal nem volt semmi baj.
Egy kövér légy szállt az arcomra, és bemászott nyitva hagyott számba. Megpróbáltam kiköpni. Nem
sikerült. A rémület ismét belém rágta magát, akár egy hordányi féreg. Féltem megkísérelni kinyitni a
szemem, hátha már nyitva van, és nem csak megbénultam, de vak is vagyok. A légy kirepült a
számból; egy pillanatig éreztem a nyelvemen, aztán eltűnt. Lassan igyekeztem kinyitni a szemem.
Sikerült, de a fény olyan vakító volt, hogy a szemhéjam izmai lázadva tiltakoztak erőfeszítésem ellen.
Testem többi része halott volt. A szám alatt egyáltalán nem éreztem semmit.
Nem tudom, meddig feküdtem ott, de a szemhéjamat ostromló fény egy idő után elhalványult, és
hűvösséget éreztem az arcomon, majd magányos esőcsepp hullott az orrnyergemre olyan erővel és
váratlansággal, hogy azonnal kipattant a szemem. A hátamon feküdtem, arcom az esőfelhőkkel terhes
ég felé nézett. Még soha nem láttam ilyen csodálatos dolgot. Volt valami nagyon közel az arcomhoz,
és amennyire tudtam, lenéztem, hogy lássam, mi az pontosan. Egy halott ember arca volt,
szörnyűségesen megcsonkítva, alig néhány hüvelyknyire az enyémtől. Koponyáját bezúzták, a lyukból
szürkés agyvelő szivárgott obszcén módon. A masszát vastagon lepték a legyek. Hányingerem támadt,
de rémülten legyűrtem, mert tudtam, hogy ha nem sikerül, megfulladok. A rosszullét csak lassan múlt
el, közben el is vesztettem az eszméletem.
Amikor ismét felébredtem, egy férfi tornyosult fölém, tunikája szegélye majdnem az arcomat
érintette. Sötétedett, és magamban hálát adtam Istennek, amiért még az éjszaka beállta előtt
idevezérelte őt. Próbáltam nyögni, mozogni, de semmi nem történt, egyetlen hang sem jött ki a
torkomon. Belül üvöltve, rémülten figyeltem, ahogy a tekintete végigszalad a környezetemen anélkül,
hogy megállapodna az arcomon. Könnyek szöktek a szemembe. Tizennyolc éves voltam, az első
csatámban megbénultam, és a halál várt rám alig néhány hüvelyknyire egy embertől, aki nem vett
észre! Könnyeimen keresztül láttam, hogy lenéz, aztán hirtelen kihajol a látómezőmből. Erőlködő
nyögést hallottam, váratlanul megbillent előttem a látóterem, és mintha milliónyi légy rebbent volna a
levegőbe. A férfi újra felegyenesedett, és tudtam, hogy jobbra taszigálta a testem. Elmozdult a holttest
is, amelyiknek az arca oly közel volt az enyémhez.
– Tribunus! – szólalt meg mély hangon. – Megtaláltam a zászlójukat. Ennek a kupacnak az alján
volt.
Kinyújtotta a karját, és láttam, hogy az ezüstsast tartja benne, melyet oly büszkén hordoztam. A sast
egy rúd tetejére erősítették, a Róma szenátusát és népét szimbolizáló SPQR-szimbólum fölé. Egy
másik, fiatalabb férfi lépett a látóterembe. Megragadta a zászló nyelét, felnézett a sasra, majd
körbehordozta a tekintetét, és sajnálkozva csóválta a fejét. Végül találkozott a pillantásunk. Ő maga is
egy sasra emlékeztetett, egy erős ragadozó madárra mélyen ülő, fakó, aranyszínű szemmel, nagy,
keskeny, kampós csőrre emlékeztető orral, és vékony vonallá összehúzott szájjal az erős, szögletes áll
fölött. Egyenesen a szemembe nézett anélkül, hogy észrevett volna, gondolatai egészen máshol jártak.
Aztán láttam, hogy felvillan a tekintete. Homlokán ráncok jelentek meg, és egyre mélyültek, ahogy
figyelme immár teljesen rám terelődött. Tett egy lépést felém, és láttam, hogy karomszerűen kinyújtott
ujjai a nyakam felé közelednek. Éles szemű ragadozóarca alig néhány hüvelyknyire volt az enyémtől,
és ahogy az egyik ujja megérintette könnyektől nedves arcomat, sikerült pislognom egyet. Jól láttam a
szarkalábakat a szeme körül, melyek meggyőződésem szerint csak attól keletkezhettek, hogy sokat
nézett a napba, mert még most, szabadulásom pillanatában is csak az járt az eszemben, hogy ez az arc
sosem nevet vagy mosolyog.
– Ez az ember él! Húzzátok ki innen, gyorsan!
Két újabb katona jelent meg mögötte, ő pedig oldalra húzódott, hogy ki tudjanak ásni a holttestek
halma alól. Megkönnyebbülésemben újra elájultam.
Végül kigyógyultam a bénultságból, melyet a gerincoszlopomra mért erős ütés okozhatott, és
visszatértem megtizedelt egységemhez, ahol engedélyt kértem és kaptam, hogy felkereshessem az
életemet megmentő fiatal tisztet. Sosem találtam meg, és jellegzetes arca fokozatosan beleolvadt
rejtett emlékeimbe, szépen lassan elfeledkeztem róla – egészen mostanáig.
Az arany szempár most ismét felém nézett, és eszembe juttatta a kifizetetlen adósságot. Különös
fatalizmus vett rajtam erőt, ahogy ott lapultam a sziklák között, és figyeltem, ahogy fogva tartói
magukkal rángatják, amíg el nem tűnnek a szemem elől a domb hajlata mögött. Mire távoztak, már
tudtam, mit kell tennem, és azt is, hogy kevés az esélyem a sikerre négyük ellen, ha pedig íjász is akad
közöttük, akkor gyakorlatilag semmi.
Kölyökként nagyapám otthonában mindig lenyűgözött egy hatalmas afrikai íj, amely
kincseskamrájának falán lógott – a helyiséget azért nevezte így, mert ott tárolta az összes egzotikus
páncélt és fegyvert, melyeket az ilyen eszközök tanulmányozásának szentelt élete során gyűjtött.
Varrus nagyapám állítólag Britannia legjobb fegyver– és páncélkovácsa volt, ugyanakkor művészete
antik darabjait is szenvedéllyel gyűjtötte, és a katonák állandóan hordták neki a különös relikviákat
Európa minden szegletéből, mert tudták, hogy boldogan fizet értük.
Egész gyűjteményéből a hatalmas íj volt számomra a leglenyűgözőbb. Túlságosan nagy volt ahhoz,
hogy kihúzzam, de ez csak tovább növelte tisztelettel vegyes ámulatomat.
Mióta katonaként Afrikába érkeztem, szert tettem egy hasonló, bár sokkal kisebb példányra, és saját
szórakoztatásomra megtanultam használni is. Most a gyakorlással töltött hosszú órák kínálták
számomra az egyetlen esélyt arra, hogy élve megússzam ezt a kalandot, mert elsajátítottam a gyors,
pontos íjászat művészetét – a nyílvesszőket leszúrtam magam elé a földbe, és sokkal gyorsabban
lőttem ki őket, mint bárki, akit ismertem. Ám a gyakorlások során soha senki nem lőtt vissza rám a
trükk bemutatása közben. Reméltem, hogy ez alkalommal sem alakul másként.
Amikor biztos voltam benne, hogy eléggé eltávolodtak, és már nem láthatnak vagy hallhatnak meg,
felhúroztam az íjamat, fogtam nyolc nyílvesszőt, és a nyomukba eredtem. Óvatosan haladtam,
próbáltam minél jobban megközelíteni a víznyerőt anélkül, hogy észrevennének. Természetesen
megálltak és letáboroztak. Amikor már nem tudtam közelebb osonni, beástam magam a homokba, és
magamra terítettem hosszú, homokszín köpenyemet. Nem volt más dolgom, mint várni a sötétséget,
ahogy egész nap tettem. Feladtam a reményt, hogy aznap éjjel elérhetem a partot; valójában abban is
kételkedtem, hogy a mai vállalkozásom után még bárhová eljutok. Hogy eltereljem a gondolataimat, és
ne gondoljak arra, ami valójában foglalkoztatott, inkább a sólyomarcú foglyon elmélkedtem, és azon,
vajon elegendő nyílvesszőt hoztam-e magammal. Értelmetlen rágódás volt. Ha két vesszőnél többet
kell kilőnöm egy-egy célpontra, akkor már úgyis túl késő lesz használni őket.
Természetesen nem tudtam megszabadulni attól, ami igazán foglalkoztatott, ezért fel is adtam a
próbálkozást, és hagytam felszínre törni a régi dilemmát. Katona voltam, Róma katonája. Mindent
megtettem azért, hogy a legjobbak között legyek. Ez volt a problémám egyik fele, a másik, sokkal
zavaróbb része viszont az, hogy kereszténynek vallottam magam, és bár nem törekedtem rá, hogy
ebben is kiemelkedő legyek, a gyerekkori neveltetésnek és a meggyőződésemnek köszönhetően a hívő
keresztények közé tartoztam. Hittem a tízparancsolatban, különösképpen abban az egyben, amelyik
világosan és egyértelműen kimondta: „Ne ölj!” Soha. Ezt a megfellebbezhetetlen igazságot nagyanyám
térdén tanultam meg. A lelke mélyéig hívő idős hölgy volt, akit felháborított férje mestersége, illetve
a fegyverek és katonai dolgok iránti szeretete, és szinte kötelességének érezte, hogy az élet
szentségének szem előtt tartását hangsúlyozva neveljen föl engem. Sosem háláltam meg neki, és soha
nem tudtam megszabadulni a bűntudattól, amiért katonának, fizetett gyilkosnak álltam. Lényemnek az a
fele, amelyet nagyanyám nevelt, irtózott az öléstől. A másik fele, amelyik szerette a katonáskodást,
élvezte az erőszak izgalmát és a csata tombolását. Természetesen harcolnom kellett. Ám a harc, az
öldöklés, az erőszak után mindig jött a büntetés: önutálat, undor, lelki gyötrődés és fizikai rosszullét.
Minden alkalommal, kivétel nélkül. És mindig utána, sosem előtte.
Mire besötétedett, már nagyon örültem, hogy ilyen közel lopakodtam a víznyerőhöz még a nappali
órákban, mert ezek az emberek nem békés alvással szándékoztak eltölteni az éjszakát. Amint felkelt a
hold, és ezüst fénye szétáradt a sivatagban, máris készülődni kezdtek a továbbindulásra. A hasamon
csúsztam közelebb a táborukhoz, reménykedve, hogy meglephetem őket alvás közben, de engem lepett
meg hirtelen sürgölődésük. Mozdulatlanná dermedtem, alig húszlábnyira onnan, ahol egyikük elsétált
a kipányvázott tevék felé. Két másik a foglyot rugdosta fel, talpra rángatták és ellenőrizték a nyakába
vetett hurkokat. A negyedik felém indult, és egyre közeledett. Úgy döntöttem, ennél jobb helyzetben
már nem lehetek, és a nyolc nyílvesszőt is letűzködtem, úgy álltak ki a földből, akár egy cölöpkerítés
gerendái. A férfit csupán pillanatok választották el attól, hogy észrevegye őket – és persze engem –,
amikor hirtelen megállt, jóval közelebb, mint a tevékhez induló társa az imént, és elkezdett könnyíteni
magán. A vizeletsugár egy idő után elvékonyodott, az erőteljes csobogás szaggatottá vált.
Összeszedtem magam, úgy időzítettem a mozdulataimat, hogy egybeessenek a férfi
köpenyigazításának neszeivel, aztán térdre emelkedtem és lőttem. A nyílvesszőm körülbelül tizenöt
lépés távolságból pontosan a mellébe fúródott, a becsapódás ereje a levegőbe emelte és hátralökte
célpontomat, miközben még mindig lefelé nézett. A második nyílvessző már a húron volt, szinte még
mielőtt az első célba talált volna, és a tevéknél álló barbár felé fordultam, arra számítva, hogy
meghallotta a zajokat.
Semmit nem hallott. Minden figyelmével arra összpontosított, hogy talpra állítsa a tevét,
amelyiknek felült a hátára. Ahogy a teste hátrabillent, igazodva a felemelkedő teve billegéséhez,
útjára bocsátottam a második vesszőt is, amely egészen a tolláig belefúródott a bordák feletti lágy
részbe. Ő is hang nélkül hanyatlott hátra, de nem maradt észrevétlen. Gúnyos nevetés harsant fel,
melyet gyorsan riadt kiáltások váltottak fel.
A hold fényesen ragyogott, de elég messze voltam a fogoly mellett maradt két barbártól. Még
mindig nem láttak meg, ám ösztönösen kettéváltak, jobbra és balra vetették magukat. Leadtam egy
gyors lövést a jobbra lévőre, de elvétettem, és már csak öt vesszőm maradt. Felmarkoltam az
összeset, majd futásnak eredtem jobb felé, csupán mert az az ellenfelem közelebb volt a másiknál.
Apró bucka emelkedett előttem, nem több egy homokfodornál, de levetettem magam mögé, és
feszülten hegyeztem a fülemet, hátha árulkodó zajt hallok. A fogoly ott maradt mozdulatlanul, ahol
hagyták, hátrakötözött kézzel, a nyakában két kötélhurokkal. Nem volt hová futnia. Amennyire ő tudta,
akár másik sivatagi nomád is lehetett a támadó. Ha megölöm a fogva tartóit, valószínűleg vele is
végzek. Körülbelül ötven lépésre becsültem a kettőnk közötti távolságot. Sehol semmi nem mozdult.
Most mi legyen?
Balra a tevék mozgolódni kezdtek, és majdnem túl későn jöttem rá, mit jelent ez. Odafordítottam a
fejem, és láttam, hogy egy fekete árny emelkedik fel mellettük a földről, hogy aztán mozdulatlanná
dermedjen a hatalmas testek takarásában. Gondosan megcéloztam azt a testrészt, amelyik kilátszott az
egyik állat hasa alatt. Lövésemet meglepett, fájdalmas üvöltés kísérte, az árny a földre roskadt.
Hárommal elbántam, egy maradt. Most már tudtam, mit kell tennem.
– Római! – szólaltam meg halkan. – Közvetlenül balra vagyok tőled! Lassan indulj el felém,
fedezlek! A barátaid közül egy még életben van valahol, ha elindul feléd, vagy gyanús zajt hallasz,
vesd magad a földre, a többit pedig bízd rám!
Amint beszélni kezdtem, feje a hang irányába fordult, aztán lassan lépdelni kezdett felém, mintha
csak esti sétára indulna. Felálltam, jobbra-balra forgattam a fejem, alaposan megnéztem minden
árnyékot, vártam, hogy a negyedik barbár cselekedjen, de nem történt semmi. Amikor Sólyomarc
odaért hozzám, jobb kezemmel elengedtem a húrt, de a balom mutató– és középső ujjával továbbra is
az íjhoz szorítva tartottam a nyílvesszőt.
– Fordulj meg! – Jobb kezemmel előhúztam a kardom, közben a sötétséget fürkésztem. – Nyújtsd ki
a kezed! – Engedelmeskedett, én pedig elkezdtem fűrészelni a kötelékét, azonban lehetetlen volt
egyszerre figyelni és vágni.
– Az ördögbe! – szitkozódtam. – Milyen a látásod?
– Tökéletes – felelte halk, higgadt hangon.
– Nagyszerű, akkor őrködj, amíg megszabadítalak a kötéltől, máskülönben valószínűleg elveszíted
valamelyik kezed.
Az íjat a lábamhoz fektettem, a nyílvesszőt pedig a homokba szúrtam a másik három mellé, aztán
gyorsan elvágtam a kötelet, bal kezem mutatóujjával vezetve a pengét. Alaposan összekötözték.
– Egy percen belül pokolian fog fájni, ahogy visszaáll a vérkeringés – mondtam. – Hajtsd előre a
fejed, leveszem a nyakbavalót is.
Nem tudom, mi figyelmeztetett, de működésbe léptek katonai ösztöneim. Hangos „Földre!”
kiáltással ellöktem a kiszabadított rómait, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy nyílvessző süvített át a
köztünk lévő arasznyi helyen. Kiáltásom visszhangja még el sem halt, máris a földön térdeltem, egyik
kezemben az íjjal, a másikban a nyílvesszővel. Gördültem néhányat a tengelyem körül, karjaimat a
fejem fölé nyújtva, miközben egy második, majd harmadik vessző is érkezett. Ahogy begurultam egy
kisebb mélyedésbe, észrevettem a sötét sziluettet a holdfényes égbolt előtt. Abban a reményben, hogy
néhány másodpercig biztonságban érezhetem magam, leráztam magamról a nyakamra tekeredett
köpenyt, gondosan a húrra illesztettem a nyílvesszőt, elcsavartam a csípőm, és előrelendülve talpra
ugrottam, miközben a húrt egészen az államig hátrahúztam. Ismét szerencsém volt. Ellenfelem éppen
Sólyomarcot célozta, és mire észrevette a veszélyt és felém fordult, a nyílvesszőm már úton volt. A
jobb vállát találtam el, hátratántorodott és térdre esett, lövése pedig eltűnt valahol a holdfényben.
Tőröm után kapva egyenesen rárohantam, ám a lábam egy olyan földdarabra lépett, amelyik nem
egészen ott volt, ahol szerintem lennie kellett volna. Egy teljes fordulatot tettem a levegőben, és az
eséstől minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Még akkor is próbáltam összeszedni magam, amikor
Sólyomarc hangja megszólalt fölöttem.
– Nyugalom, a barátunk elszaladt a sivatagba, nem fog visszajönni. Kicsit megütötted magad, de
rendbe jössz, ő viszont súlyosan megsebesült.
Felnéztem rá. Jobb csuklóját masszírozta és az ujjait mozgatta.
– Igazad volt. Pokolian fáj.
Most láttam csak, hogy összeszorított foggal beszél, ahogy a válla felett hátrabökve folytatta.
– Nem tudtam felemelni a kardod, máskülönben odamennék és megszabadítanám azt a szegény
disznót a szenvedéseitől.
Csak ekkor azonosítottam a fülemet ostromló ijesztő hangot. A szűnni nem akaró sikoly attól a
barbártól származott, akit a teve hasa alatt lőttem ágyékon. Néhány percig még feküdtem a földön, erőt
gyűjtöttem, aztán felálltam és az összegörnyedve vonagló férfihoz sétáltam. Nem kellett alaposabban
megvizsgálnom, hogy lássam, pontosan a szeméremcsontját lőttem keresztül.
Ettől a résztől rettegtem a legjobban. Az összes szellemem előjött kísérteni, miközben megadtam
neki a kegyelemdöfést. Hiába próbáltam úgy intézni, hogy ne fröccsenjen rám meleg, ártalmatlan vére.
Lassan egyenesedtem föl, szemembe égett az arckifejezése, kezemet vér borította. Belemarkoltam a
homokba, és megpróbáltam ledörzsölni vele a ragacsos masszát, de a vér már megdermedt az ujjaim
között. Négykézlábra ereszkedve, görcsös öklendezéssel szabadultam meg bűntudatomtól.
Egy idő után képes voltam felállni és visszamenni Sólyomarchoz, aki még mindig a csuklóját
dörgölte, és különös kifejezéssel méregetett.
– Ki vagy? – kérdezte. – Hogy kerülsz ide? Az ősi istenek szent nevére, hogy lehetsz olyan ostoba,
hogy kockára teszed az életed ilyen túlerő ellen, egy idegen megmentéséért?
Bizonytalanul elvigyorodtam.
– Nem is olyan idegen, mint gondolnád. A nevem Varrus. Publius Varrus. Egy szellem a múltadból,
aki visszatért törleszteni az adósságát.
Arcán pillanatnyi ingerültség villant át, mintha azt hitte volna, szó szerint gondolom, amit mondtam,
aztán széles mosollyal kezet nyújtott. Felfigyeltem rá, milyen erővel szorítja meg az alkaromat. Jobb
szemöldöke magasra szaladt a homlokán – ezt az arckifejezést már nagyon jól ismertem.
– Nos, Publius Varrus – mondta –, örülök, hogy találkoztunk ma éjjel, bár én biztos vagyok benne,
hogy korábban még nem volt szerencsénk egymáshoz. Összekeversz valakivel, amiért kimondottan
hálás vagyok.
– Nincs itt tévedés, tribunus. Láttál te már engem ezelőtt. Sőt meg is érintettél.
– Mikor? Mire gondolsz?
– Arra, amit mondtam. Nagyon rég volt, és nincs rá ok, amiért emlékezned kellene. Elég, hogy én
emlékszem.
– Ha ez eredményezte, hogy megmentsd az életem, akkor hálát adok Istennek a jó memóriádért.
Elmeséled?
 A vállam felett a környező árnyakra pillantottam.
– Örömmel, de azt hiszem, nem ez a megfelelő hely. Jobb, ha minél előbb továbbállunk. A víz túl
sok vándort vonz ide.
Ő is körülnézett.
– Igazad lehet, barátom, de szívesen aludnék egy órát, mielőtt indulunk. Az elmúlt néhány napban
nem sokat pihentem, azóta pedig, hogy a barátaink tegnap elkaptak, semmit.
– Kibírsz még egy órát ébren? A lovamat a sziklák mögött hagytam egy dombon, körülbelül másfél
mérföldnyire innen. Az a hely sokkal biztonságosabb. Ha odaérünk, annyit alhatsz, amennyit csak
akarsz.
– Másfél mérföld?
– Nem több.
– Tudsz tevén lovagolni?
Keserves grimaszra emlékeztető mosolyt villantottam rá.
– Tud bárki is? Egyszer ültem tevén, de nem mondanám, hogy élvezetes volt.
– Jobb, mint a gyaloglás.
– Tribunus, ezen a földön bármi jobb, mint a gyaloglás.
A visszaút alatt a gyomrom végre megnyugodott, és beszámoltam útitársamnak első
találkozásunkról. Örültem, amikor eszébe jutott az eset, és felidézte, hogy először a könnyeimet vette
észre, és arra figyelt fel, hogy szakáll nélküli ifjú vagyok.
– Úgy van, nem volt szakállam, de nem csak abban szenvedtem hiányt – mondtam. – Az volt az első
hadjáratom és az első csatám, és ha te nem vettél volna észre, az lett volna az utolsó is. – Elmeséltem,
hogy utána próbáltam felkeresni, de nem jártam sikerrel. – Hová tűntél? Miért nem találtalak meg?
Megvonta a vállát.
– Továbbálltam. Eredetileg sem tartoztam a te hadseregedhez, csak átutazóban voltam, hogy
csatlakozzam a saját legiómhoz. A te csatád éppen véget ért, amikor arra jártunk. Az embereim
átadtak téged az orvosaitoknak, de azt hittem, végleg lebénultál. Nem számítottunk rá, hogy életben
maradsz.
– Senki más sem, a de a bénultság egy idő után elmúlt.
Megborzongott, és én is csak most vettem észre, milyen hideg az éjszaka.
– Tessék, terítsd magadra a köpenyem – mondtam. – A lovamnál van egy másik, és takarók is.
– Élelmed van? Mármint valódi ennivaló.
– Legiós étel. Liszt és gabona, mogyoró, mazsola és datolya. Egy kis szárított hús, víz, amit
korábban hoztam innen, és két tömlő bor.
– Hála az isteneknek! Számíthatsz egy vacsoravendégre.
Egy tevét meglovagolni sokkal könnyebb elméletben, mint a gyakorlatban. Mintha évekig tartott
volna, míg elértük a domb alját, ahol a lovamat hagytam. Útközben halkan beszélgettünk, mert az
éjszakai sivatagban messzire terjed a hang, és elmondtam, hogy úton vagyok Britanniába, hogy
csatlakozzam a XX. legióhoz, a híres Valeria Victrix hez. Ez lesz az első otthoni szolgálati helyem,
mióta hét évvel korábban beléptem a hadseregbe. Érdeklődéssel hallgatta, hogyan sikerült elintéznem
az utazást, én pedig rámutattam, hogy hatévnyi határvidéki szolgálat alatt még egyszer sem voltam
hosszabb szabadságon. Biztosított róla, hogy bizonyára kiérdemeltem a pihenést, de ez még nem
jogosít fel a kontinensek és legiók közötti utazásra. Természetesen igaza volt, és vonakodás nélkül
számoltam be arról, hogyan sikerült mindezt nyélbe ütnöm.
– Centurio vagyok, tribunus. Te is tudod, hogy megy ez. Egy rangidős centurio szinte bármit
megkaphat, ha komolyan gondolja. Olyan helyzetbe kerültem, hogy több szívességet is tehettem a
parancsnokomnak. Olyasféle szívességeket, melyekért szerinte kiérdemeltem némi jutalmat.
Itt félbeszakított – mint később megtudtam, a jelleméből adódó tisztessége kényszerítette rá.
– Nem biztos, hogy ennél többet akarok róla hallani. Úgy tűnik, ez a jutalom valójában nem csak a
tiéd volt, hanem az övé is. Ha biztonságban visszajutsz Britanniába, hálás leszel neki, és valószínűleg
semmi olyasmit nem fogsz mondani róla, ami a szégyenére válna.
Értettem, mire gondol, és a fejemet ráztam.
– Tisztelettel, de nem erről van szó, tribunus. Nem történt semmi szabályellenes. A
parancsnokomnak, Seneca legatusnak volt egy fia, aki csak terhet jelentett neki. A szárnyaim alá
vettem a kölyköt, és gondoskodtam a megfelelő képzéséről. Mindössze ennyiről volt szó.
– Seneca? – ráncolta a homlokát. – Te a Senecák barátja vagy?
Ismét a fejemet csóváltam, de meglepett hangjának hirtelen ellenségessége.
– Nem, tribunus, én csak egy egyszerű centurio vagyok. A legatus megkért, hogy tartsam szemmel a
fiát, és egyengessem az útját; faragjak belőle katonát.
– És te megtetted?
– Igen, megtettem. Kiderült, hogy nem is olyan nehéz eset. Egyszerűen csak kihoztam belőle a
tisztelettudást. A legatus hálás volt, így most úton vagyok hazafelé, Britanniába.
– Hm. Nagyon tehetséges ember lehetsz, ha még egy Senecából is sikerült előcsalogatnod a
tisztelettudást. – Hangjából gúny és nemtetszés sütött.
Én is feldühödtem.
– Nos, tribunus – csattantam fel –, nagyon sajnálom, ha megsértettelek!
Kezével félreérthetetlenül jelezte, hogy maradjak csendben, és egy ideig szótlanul folytattuk az utat.
Amikor újra megszólalt, bűnbánó volt a hangja.
– Bocsáss meg, centurio. Nincs jogom, sem okom bírálni téged. Nem te választod meg a
parancsnokaidat. A családom és a Seneca-ház között hosszú időre visszanyúló, keserű
ellenségeskedés áll fenn. Az évek során rengeteg vért ontottak emiatt, és a rossz viszony generációról
generációra öröklődik.
Erre nem tudtam mit mondani. Nem az én ügyem volt, és kíváncsiskodni sem akartam. Elfogadtam
az érveit, és megjegyzés nélkül hagytam őket. Egy idő után újra megszólalt.
– Haza, Britanniába! – Sóvárgónak tűnt a hangja. – Az a rengeteg zöld az itteni homok után. Mit
tudsz a Huszadikról?
Megráztam a fejem.
– Azon kívül, hogy híresek, semmit. Julius Caesar ideje óta viselik a Valeria Victrix nevet, és a
legio erődje a cambriai Devában található, Agricola három évszázaddal ezelőtti hadjárata óta. Csak
annyit tudok, hogy a 2. ezerfős cohorshoz rendeltek, az ottani pilus prior posztjára. Úgy tűnik, az
előzőt megölték, a jelenlegi állományból viszont senki nem elég képzett, hogy betöltse a helyét. Amíg
oda nem érek, egy ideiglenes cohorsparancsnok irányít. – Elfintorodtam a sötétben. – Megmondom
őszintén, fogalmam sincs, mit jelent ez, így a legrosszabbra számítok, abban a reményben, hogy bármit
is kapok, az elviselhetőbb lesz. Még annyit hallottam, hogy jelenleg nem Devában állomásoznak,
mármint a 2. cohors. Északkeleten vannak, Eboracumnál.
– A Huszadik 2. cohorsa? – Még a sötétben is láttam a mosolyát, ahogy a fejét rázta.
– Mi olyan mulatságos? Min mosolyogsz?
Különös vigyor ömlött szét az arcán.
– Csak az itteni körülményeinkre gondoltam – felelte. – Te az ellenségem miatt vagy itt, még ha
csak közvetetten is, és megmentetted az életemet. Amikor hozzám szólsz, hiányzik belőled az előírt
katonai tiszteletadás, én pedig nem tudom, mit kezdjek veled.
A hangjában csendülő rosszallás hallatán összerezzentem. Természetesen igaza volt. Én csak egy
centurio voltam, ő pedig a hadsereg tribunusa, a viselkedésem pedig valóban eltért a katonai
normáktól. Ám valamiért, talán a körülmények miatt, nem tűnt szükségesnek, hogy megalázkodjak
előtte itt, a sivatag közepén, ahol csak ketten voltunk. Azonban úgy tűnt, félreismertem ezt az embert.
Sokkal szőrszálhasogatóbb volt, mint gondoltam. Olvashatott a gondolataimban, mert széles mosollyal
közelebb kormányozta a tevéjét.
– Nyugodj meg, Varrus. Mi ketten jól ki fogunk jönni egymással. Ezt a találkozást nyilvánvalóan
előre megírták. A nevem Caius Britannicus, én is Britannia felé tartottam, amikor elfogtak. A XX.
legio 2. cohorsában szolgálok, és én vagyok az új parancsnokod. Azt hiszem, jogom van
elgondolkodni rajta, mihez kezdjek veled, nem igaz?

II.
A hegyi hágóban felállított csapda után néhány hétig az egész világom beszűkült a sebesülésem
okozta fájdalomra. Veteránként, a legvadabb szolgálati helyeken eltöltött évek alatt összeszedett
sebek viselőjeként azt hittem, ismerem a fájdalmat. Tévedtem. A fejsze tüskéje által szétszaggatott
izmok és inak mutatták, milyen keveset tudok valójában. A fájdalom egészen széles skáláját és
intenzitását tapasztaltam meg, fel-felvillanó színekként éltem át őket, az izzó fehértől a tompa, feszítő,
lüktető vörösig.
Mindazon szenvedések között, melyeken átmentem, a legrosszabb saját szervezetem természetes
ürítő funkciója volt. Ez lett a legádázabb és legkegyetlenebb ellenségem, elképzelhetetlen kínnal
támadott minden alkalommal. Mitros persze segített, de nem mindig érzett együtt velem. Egy
alkalommal, amikor különösen türelmetlen hangulatban volt, nyersen közölte velem, hogy a nők
sokkal rosszabbat élnek át szüléskor, és inkább örülnöm kellene, hogy egyáltalán élek, és érzek
fájdalmat. Ám ezzel együtt az ő szakértelme és mágikus nyugtatószerei mentették meg az elmémet az
összeomlástól az első hónapban.
A fájdalom azonban, mint minden más az életben, mulandó dolog. Lassan, napról napra,
szívverésről szívverésre egyre jobban lettem, a sebem elkezdett összeforrni. Elérkezett az idő, amikor
képes voltam nyugodtan feküdni és érezni – szinte felfedezni – a fájdalmat anélkül, hogy üvölteni
akartam volna, akár egy csecsemő. Sokkal később pedig az a nap is eljött, amikor a hátamon
feküdtem, és már nem a fájdalmon gondolkodtam. Attól a naptól fogva láthatóan javult az állapotom,
újra tudtam értelmesen gondolkodni és beszélni.
 Számos csendes órát töltöttem a Britannicushoz kötődő kapcsolatom átvizsgálásával és
elemzésével, visszaemlékeztem, hogyan alakult és fejlődött kettőnk viszonya, miután magunk mögött
hagytuk Afrikát.
Együtt utaztunk vissza Britanniába, és mire partra szálltunk a dél-britanniai Lemanisban, nagyjából
megismertük egymás képességeit. Elégedett voltam a kettőnk között létrejött kapcsolattal – egy
törzstiszt és megbízható alárendeltje kapcsolatával –, és biztos voltam benne, hogy Britannicus is így
érez.
Lemanisban lovakat béreltünk, onnan egyenesen az északra fekvő Londiniumba utaztunk, Dél-
Britannia közigazgatási központjába. Ott jelentkeztünk a katonai kormányzónál, megmutattuk a
papírjainkat, és hivatalosan is tudomásul vették érkezésünket. Londiniumban senki nem vesztegette
ránk az idejét. Szinte pihenés nélkül küldtek a dolgunkra, néhány személyes utasítással, egy
harmincfős könnyűlovas egységgel egy rangidős decurio parancsnoksága alatt, valamint százhúsz
újonc gyalogossal és hat beosztott centurióval. A tribunusnak ezeket az embereket el kellett vinnie a
rangidős legatushoz Devába, amely már több mint három évszázada szolgált a XX. „Valeria Victrix”
legio központi erődjéül. Arra számítottunk, hogy onnan egyenesen Eboracumba küldenek minket, ahol
a XX. legio 2. cohorsa állomásozott „ideiglenesen”, immár több éve. A katonai gondolkodás azonban
továbbra is a maga külön útját járta.
Deva az északnyugati dombvidéken, Cambriában fekszik. Az Úr 70. évében építették, amikor Julius
Agricola hadjáratot indított Britannia teljes leigázására. Azért választották ezt a helyet az erődnek,
mert uralta a területet, ahol három háborúzó törzs – a brigantok, a deceanglusok és az ordovikok –
földje találkozott. Azonban a Pax Romana háromszáz éve alatt Deva stratégiai jelentősége rég
feledésbe merült. A helyválasztásra most már legfeljebb csak azt lehetett mondani: átkozottul
kényelmetlen. Ötnapi kemény menetelésbe került, hogy megtegyük az utat Londiniumból.
Deva lenyűgöző és bevehetetlen erődnek tűnt, pontosan olyannak, amilyenre az ember számítana
Róma egyik legbüszkébb és legrégebbi legiójától, amelyik háromszáz éve folyamatosan megszállva
tartotta a vidéket. Ám alig egy napunk maradt magunkba inni az érzést, mert parancsaink ismét az
utakra szólítottak minket.
Megérkezésünk után rögtön megtudtuk, hogy a még Afrikában hallott hírek igazak: a Huszadik 2.
cohorsa Eboracumban tartózkodott, ideiglenes szolgálatot látott el a II. „Augusta” legio mellett,
újabb háromnapi járóföldre északkeletre. A legatus, aki hivatalos szolgálatra való jelentkezésünket
fogadta, goromba és pocsék modorú férfi volt. Könyörtelenül ledorongolt minket, amiért ilyen sokáig
tartott az utunk – a jelek szerint az elmúlt hétre várták az érkezésünket –, majd csengő füllel utunkra
bocsátott. Elismerésem Britannicus iránt egyre fokozódott, ahogy figyeltem, milyen türelmesen viseli
mindazt az igazságtalanságot, kellemetlenséget és kényelmetlenséget, amit alkalmatlan feljebbvalói
zúdítanak rá.
Britannicus ismeretségünk kezdete óta töretlen udvariassággal és megértéssel vegyített katonai
tisztességgel kezelt engem. Igazságosan, türelemmel és tárgyilagosan viselkedett a parancsnokságára
bízott emberekkel, ugyanakkor félelmetes haragra tudott gerjedni, ha alkalmatlansággal vagy
szabályszegéssel találkozott. És soha, de soha nem szenvedhette az ostobákat.
Abban az időszakban már évek óta béke honolt Britanniában. A legionariusok munkája elsősorban
az utak építéséből és javításából, a provincia rendőri feladatainak ellátásából, a polgári rend
fenntartásából állt. Mint mindig, a hadsereg volt a törvény mögötti végrehajtó erő. A britanniai
csapatoknak csak nagyon ritkán kellett vért ontaniuk; időnként kaledóniai piktek vagy hiberniai skótok
törtek be fosztogatni a tartományba, és őket kellett kiűzni, vagy – sokkal ritkábban – független
egységeket kellett átvezényelni, hogy leverjék a hadsereg katonáinak düh, elégedetlenség vagy
fegyelmezetlenség szította lázongásait. A 2. cohors eboracumi vezénylése is egy lázadásnak volt
köszönhető. Mélyen gyökerező felkelés volt, és a Huszadik ezerfős cohorsát, Eboracum egyetlen
tisztán maradt egységét majdnem két évig állomásoztatták itt, mintegy figyelmeztetésként a többiek
számára.
Britannicus tribunust a faragatlan devai legatus arra utasította, hogy vegye át a 2. cohors
parancsnokságát, hozza ki az alakulatot Eboracumból, és meneteljen vele a hatvan mérföldnyire délre
lévő Lindumba, felváltani a XIV. legio ott lévő egységét. Így tehát mi ketten, Caius Britannicus
tribunus és új pilus priorja, Publius Varrus együtt léptünk be a 2. cohors életébe – és együtt kezdtük
el formálni az alakulatot Caius Britannicus képére.
Teljesen logikus tehát, hogy majdnem két évvel később is egymás mellett legyünk, amikor először
kerültünk szembe az elképzelhetetlennel: egy olyan eseményláncolat első epizódjával, amely örökre
megváltoztatta az életünket.
A hivatalos jelentés szerint Urunk 367. évében, augusztus első éjszakáján, a hajnal előtti órában
történt. A Hadrianus fala nevű erődítményrendszert lerohanta a pikt Kaledónia ellenséges törzseinek
szövetsége, akiket keletről a szászok, nyugatról pedig a hiberniai skótok tengeri inváziója támogatott.
Ennyit írnak róla. A római történetírók sosem részletezték túlságosan a római vereségeket.
Akárhogy is, a katasztrófa méreteit elképzelni sem lehetett. Hadrianus fala nyolcvan mérföld hosszú
volt, minden pontján legalább tizenöt láb magas, és teljes hosszában V alakú, tíz láb mély és harminc
láb széles árok védte. Mérföldenként őrállásokat építettek ki rajta két megerősített őrtoronnyal,
valamint tizenhat, helyőrséggel ellátott erődöt, egymástól pontosan hat mérföld távolságra. A falat
minden időpontban háromezer katona védte, általában reguláris kisegítő csapatok, a helyi
viszonyoktól és a rendelkezésre álló emberi erőtől függően, de főként helyi sorozottak, földművesek
és zsoldosok. Mindig a zsoldosok. Azon a fekete augusztusi éjszakán az egész védelmi vonal egyetlen
óra leforgása alatt összeomlott.
A támadás méreteit, időzítését és szervezeti gyorsaságát nem könnyű elképzelni, még kevésbé
leírni. Jómagam csak sokkal később alakítottam ki saját – személyes, és valószínűleg több helyen
hibás – álláspontomat az eseményekről, amikor az évek folyamán összevetettem a túlélők
beszámolóit. Ezek az emberek több év távlatából is kivétel nélkül döbbenten, hitetlenkedve és
zavartan emlékeztek vissza az aznap éjszakai történésekre. Alig akarták elhinni, hogy túlélték, és
mindannyian csak azt tudták felidézni, ami a közvetlen környezetükben történt. A legösszeszedettebb
közülük Marcus Gallifax volt, az egyik helyőrség centuriója, akinek néhány társával együtt sikerült
elmenekülnie, és később csatlakozott hozzánk.
Az elkövetkező hónapokban több alkalommal is beszéltem Gallifaxszal, aki hiteles és pontos
leírást adott arról az éjszakáról. A történetek elmesélése és részletei sosem változtak, így a
betegágyamon fekve, az unalom elűzésének módozatait kutatva egyáltalán nem okozott nehézséget
felidézni arcát és szavait…
Hadrianus fala, 367
Ez volt a harmadik szolgálati ideje a falon, és sokkal jobban gyűlölte, mint az első megbízatását.
Marcus Gallifax szája elé szorította köpenyét, kihajolt a fal csipkés oromzatán, és a vadul üvöltő
szélben csaknem teljesen összezárt szemmel fürkészte a sötétséget. Nem látott és hallott semmit, csak
a feketeséget és a szélvihar zúgását. Ahogy a szél átsüvített sisakjának fülvédő lemezei között,
semmilyen más hangot nem érzékelt, és még azt a mozgást sem látta, amiről pedig tudta, hogy ott kell
lennie valahol: a talajt borító saspáfrány, rekettye és fű hullámzását. Szeme pillanatok alatt könnybe
lábadt, elnyomott egy káromkodást és visszahúzódott a mellvéd védelmébe. Megtörölgette a szemét,
miközben a vihar üvöltve ostromolta a falat. A szél, amely az évnek ebben a szakában mintha
megállás nélkül fújt volna észak felől, rosszindulatú ellenségességgel csapott le újra meg újra, és ez
különböztette meg a világ összes többi szelétől. Hullámokban tört dél felé a dombok közül,
felerősödve és felgyorsulva a szorosokban, és teljes sebességgel rohant a tizenöt láb magas falnak;
először vízesésként zúdult le az árokba, majd onnan ugrott fel a mellvédre olyan vadsággal, ami
könnyen pánikba kergethette az embert azzal, hogy kilopta az orrából és szájából a levegőt, miközben
lélegezni próbált.
Gallifax előnyt kovácsolt ebből a gyűlöletből, felhasználta az őrjáratozásra, hogy az emberei
mindig, szünet nélkül éberek legyenek. A katonák azt képzelték, parancsnokuk nem kedveli őket, és
megpróbálja rajtakapni katonáit kötelességmulasztás közben. Pedig tévedtek. Gallifax nem őket
gyűlölte, hanem ezt az istenverte, barbár határvidéket, ahol mintha soha semmi nem mozdult volna az
átkozott szélen kívül, amely miatt csak egyik kőoromtól a másikig lehetett haladni a falon,
meghúzódva az apró szélárnyékban a következő ugrás előtt. A parancsnok újra nekilendült, vállát
nekinyomta a kőnek, és sikerült kivennie az egyik őrszem alakját, aki alig négylábnyira tőle
támasztotta a falat. A katona számított rá, de Gallifax inkább csak sejtette, mint látta a tisztelgést. Egy
különösen heves szélroham tört be közéjük, és a centuriónak várnia kellett néhány másodpercig,
mielőtt odalépett az emberéhez.
– Hogy telik az éjszaka? – Ordítania kellett, hogy hallani lehessen, de tudta, hogy az üvöltő szél
még így is széttördeli a szavait. – Van valami jelentenivalód?
– Nem, centurio, minden csendes! Ez csak… – Gallifax mintha az „elfecsérelt idő” szavakat
hallotta volna, de nem lehetett biztos benne, mert a katona hangját még jobban eltompította a
szabályzat ellenére az arcára tekert gyapjúsál. Az apró kihágás nem zavarta a centuriót. Ő maga is két
hosszú alsót viselt a bőrnadrágja, valamint hosszú szárú, kötött harisnyát a saruja alatt.
Felnézett az égre, csillagokat keresett a hömpölygő felhők között, de csak feketeséget látott. Az
őrszem kiabált valamit a hóról. Kétségtelenül elég hideg volt hozzá. Gallifax egyetértően bólintott,
aztán jobbra nézett, az őrtorony ablakában világító sárgás lámpafény felé. „Köszönöm, Mithrász,
katonák istene – gondolta. – A férfi igénye kevés és könnyen teljesíthető egy ilyen éjszakán. Egy kis
szélcsendtől és melegtől máris úgy érzi, mintha meg lenne áldva.” A sárga fény az ellenőrző körút
első felének végét jelezte, valamint egy csésze forró húslevest, esetleg néhány kockadobást, mielőtt
vissza kellene térnie az erődbe. Az őrszem vállára csapott, és a fülébe kiabálta:
– Az őrszolgálat fele letelt, fiam! Hajnalban jön a váltás! – Bal vállára dobta a köpenyét,
megmarkolta a centuriók rangjelzéséül szolgáló szőlővessző pálcát, és folytatta útját a torony felé. A
négy szerencsétlen fattyú, akiket az elmúlt egy órában ellenőrzött, teljesen süketen és vakon, átfagyva
és nyomorúságosan őrködött. A sárga lámpafény felé megtett utolsó száz lépés elkeseredett küzdelem
volt az egyensúlya megtartásáért az őrjöngő szél ellenében. Amint odaért a toronyhoz, kitárta az ajtót
és bevetette magát a barátságos melegbe és fénybe.
Odabent rémület és zűrzavar fogadta. Trebatius, régi barátja az asztalon hevert a hátán, fejét
csatabárd hasította ketté. Heródes, a fiatal júdeai katona az egyik sarokban kuporgott, teljesen a falhoz
szorította egy majdnem kétszer akkora férfi, aki vadul hadonászott a tőrével. Egy másik, hasonlóan
nagy termetű idegen éppen egy gőzölgő korsót emelt a szájához, amikor Gallifax rájuk tört. A
meglepetéstől mozdulatlanná dermedt, akárcsak a centurio, és egy kőbe fagyott pillanatig csak
meredtek egymásra elkerekedett szemmel.
Gallifax nem sokul tehetett. Csak a bal karja volt szabadon, a másikban a szorosan magára tekert
köpeny alatt csupán a pálcáját tartotta.
Ő tért magához elsőként. Hátravetette magát, ki a helyiségből, szabad kezével berántva maga után
az ajtót. Egyetlen gondolat foglalkoztatta: riadót fújni. Tele torokból üvöltött, miközben rohant vissza,
az őr felé, de a katona nem volt a helyén. A szél üvöltő vadállatként ostromolta a falat. Gallifax
zavartan lépett fel a mellvéd déli peremére, hátha az őrszemet lefújta a szél. Aztán átfutott a másik
oldalra, és ott is kinézett. Szeme sarkából megpillantott egy alakot egészen közel, a fal tetején, tizenöt
láb magasságban a föld felett, majd ujjak kapaszkodtak a sisakja peremébe, és erősen megrántották
kifelé. „Létrák! Hogy kerülnek ide létrák?” Még akkor is ezen gondolkodott, amikor huszonöt lábbal
lejjebb az árokba csapódott.
Gallifaxtól harminc mérföldre keletre, pontosan ugyanabban az időpontban Lollius Malpax a
poklok kínját állta ki. Az ő szektorában nem fújt a szél, de ha fújt volna, Malpaxot az sem érdekli.
Hasmenéssel küszködött, immár két napja. Belei vízzel teli hólyagok labirintusává váltak, és minden
figyelmét lekötötte a koncentrálás a következő rohamra, hogy még időben engedélyt kérjen őrhelye
elhagyására, és odaérjen a latrinaként használt bokorcsoporthoz a fal tövében. Malpax pannóniai volt,
a parancsnoka pedig egy ibériai, aki gyűlölte a pannóniaiakat. Malpax két nap szenvedés után eljutott
arra a pontra, ahol már szívesen megváltoztatta volna a nevét, a születési helyét és hovatartozását, ha
az a rohadék ettől megkönyörül rajta, és gyengélkedőre küldi, de sajnos nem tehette.
A parancsnok minden alkalommal, amikor engedélyt kért tőle, hogy könnyíthessen magán, egyre
hosszabb ideig tartotta fel, és tudta, hogy eljön az a pont, amikor már nem fog időben odaérni a
latrinához. Igaza is volt, de nem ezért. A parancsnoka elengedte, ő pedig rohant a sápadt holdfényben
a bokrok felé, félresöpörve a ruhájába kapaszkodó ágakat. Az egyik bokor mögül hirtelen felállt
valaki, és Malpax a bal vállát érő ütéstől megperdült, majd a földre rogyott. Forgott vele a világ és
érezte, hogy meleg vér borítja el. Évekkel később vissza tudott emlékezni, hogy mielőtt elveszítette az
eszméletét, arra gondolt, a parancsnoka biztosan elé vágott, hogy ellássa a baját, csak mert pannóniai.
Tetrino, egy szarmata zsoldos Gallifaxtól nem messzire nyugatra, az egyik őrtoronyban csak arra
emlékezett, hogy visszanyeri az eszméletét, és egy kisebb embertömeget lát a fal rossz oldalán, amint
éppen a kaput lezáró hatalmas vasrudat próbálják elmozdítani. A rúd végül megadta magát, néhányan
elestek, aztán a kapu kitárult, és pikt harci szekerek gurultak át rajta. Az első vasalt kerekével
darabokra törte a lábát, amikor átgördült rajta, és visszalökte az öntudatlanság sötétjébe.
Apis Elpis, az egyik szektor parancsnoka messze nyugaton kinyitotta az ajtót, és kilépett az
őrtoronyból, hogy megkezdje szemleútját. Közvetlen közelről szemben találta magát egy fekete
szakállas idegennel. Amikor később leírta nekem ezt a találkozást, emlékezett rá, hogy azt gondolta:
„Ki a Hádész vagy te?” – közvetlenül azelőtt, hogy egy erős rúgás feltolta a nemi szerveit a
gyomrába. A feje mintha szétrobbant volna, minden elsötétedett, valószínűleg becsukta a szemét, hogy
így tiltakozzon a váratlan, erős fájdalom ellen. Érezte, hogy kezek ragadják meg páncélja szíjait, és
könnyedén lehajítják a mellvédről a köves talajra.
Ők voltak a szerencsés túlélők, annak az éjszakának az egyedüli túlélői, akikkel találkoztam.
Mindannyian úgy emlékeztek, hogy a hajnal előtti utolsó őrszolgálat közepén történt, és semmi nem
figyelmeztette őket a támadásra. Egyikük sem tudta, mi történik, nem maradt idejük felkészülni vagy
figyelmeztetni a többieket. Elvesztették az eszméletüket, így halottnak hitték őket. Csak azért tudtak
megmenekülni, mert az ellenség nem maradt ott elpusztítani vagy megerősíteni a falat. Egyetlen,
nyolcvan mérföld hosszú hullámban foglalták el a védelmi állásokat, lemészárolták a védőket, majd
továbbnyomultak délre, Britannia belsejébe. Jól szervezettek, észrevétlenek, hatékonyak és
könyörtelenek voltak. Hadrianus falát, Róma britanniai jelenlétének magasztalt bástyáját egyetlen óra
leforgása alatt lerohanták. Megtörtént az elképzelhetetlen, Róma legbékésebb és legvirágzóbb
tartománya invázió áldozatává vált.
A szerencsének köszönhetően Britannicus és én az elsők között értesültünk a támadásról. Hajnalban
körülbelül tíz mérföldre délre tartózkodtunk a faltól, és észak felé tartottunk, hogy látogatást tegyünk
Britannicus egyik barátjánál, Antoniusnál, aki az egyik őrtoronyban teljesített szolgálatot. Ahogy
felértünk az egyik dombgerincre, elképesztő látvány tárult a szemünk elé. Az alattunk elterülő
völgyben hemzsegtek a dél felé igyekvő kelta harcosok. Körülbelül egy órán át figyeltük őket. Több
ezren voltak, és az első sokk elmúltával rájöttünk, hogy ez nem egy nagyobb portyázó csapat, hanem
egy egész hadsereg.
Fogalmunk sem volt róla, kik ők, csupán annyit tudtunk, hogy kelták, és csak északról jöhettek, ami
azt jelentette, hogy átkeltek a falon. A tény, hogy ilyen sokan voltak, és az ellenállásnak semmi jelét
nem láttuk, arra utalt, hogy a fal helyőrségei nagyon rosszul állnak. Hiába meneteltek ezrével, még
ekkor sem jutott eszünkbe, hogy ez nem csupán valami elszigetelt áttörés lehet. Britannicusra néztem,
hogy megpróbáljam kitalálni, mit gondol. Vihar dúlt az arcán.
A cohorsunkkal biztonságos védelmet építettünk ki öt mérföldnyire, és mint kiderült, nagyon jól
tettük, máskülönben ülő kacsaként lephettek volna meg minket a táborunkban, vagy menetelés közben.
Azt beszélik, aznap több mint százezren keltek át a falon. Azt sem tudtuk, hogy ilyen sokan élnek
odafent északon! Mindenesetre túl sokan voltak ahhoz, hogy elbánjunk velük. Szerencsére a keletre
lévő völgyön keresztül vonultak dél felé, az ezerfős cohors pedig délnyugatra várakozott, így
visszatérhettünk a táborunkba.
Megpróbáltunk észrevétlenek maradni, de egy csapatnyi harci szekér – mindegyiket két ló húzta, az
egyiket pedig négy – észrevett minket, ahogy megkerülték a nyugati dombot, és már az életünkért
futottunk. Természetesen a völgyet követték, ahol járható volt az út a szekereknek. Rájöttünk, hogy
mindaddig biztonságban vagyunk, amíg a dombgerincen haladunk.
Menekülés közben kiabáltunk egymásnak: a szekerek a falnak ezen az oldalán azt jelentették, hogy
elfoglalták legalább az egyik őrtornyot és kinyitották a kaput a járműveknek. Ez nem ígért sok jót a
faltól délre élő emberek számára, és az ellenség létszáma azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nem
nyújthatunk jelentős segítséget a helyieknek.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a lovam patája alól kiforduló köveket és földdarabokat, és
nem gondolni rá, mi történne, ha a hátasom felbukna. Jobban bíztam most benne, mint bárkiben vagy
bármiben a nagyapám óta. Hallottuk, ahogy a kelták kiabálnak alattunk, egyre jobban felzárkóztak,
közeledtek hozzánk. Amennyire meg tudtam állapítani, hárman vagy négyen szorongtak a négylovas
szekéren, és ketten a többiben.
Körülbelül két mérföldet tehettünk meg, mire rájöttem, hogy a völgy rossz oldalán vagyunk. Ha
vissza akartunk jutni a táborunkba, le kellett ereszkednünk, majd felvágtatnunk a másik dombra.
Valahogy még az ellenség jelenléte a fal innenső oldalán sem tudta megingatni a rómaiak
sebezhetetlenségébe vetett hitemet.
Britannicus is velem együtt jött rá ugyanerre. A domboldal kezdett keletre kanyarodni, el a tábortól,
a völgy pedig összeszűkült, így a szekerek kénytelenek voltak beállni egymás mögé. Valamivel elénk
kerültek, próbálták elvágni az utunkat.
– Gyerünk, Varrus! – kiáltotta Britannicus, és élesen jobbra kanyarodott a lovával. Saját hátasom
megbotlott, ahogy követni próbáltam, és kis híján lerepültem róla, de végül visszanyerte az
egyensúlyát, és már a szekerek útvonalára merőlegesen vágtattunk, valamivel a hátuk mögött.
Ahelyett, hogy azt néztem volna, hová visznek a lovaink, inkább a szekereken utazók reakcióját
figyeltem.
Manőverünk meglepetésként érte őket, hallottam az átkozódásukat, ahogy megpróbáltak vágta
közben megfordulni, de nem ismerték fel, mennyire behatárolják mozgásukat a közeli domboldalak.
Az egyik kisebb szekér felbillent, az utasai lerepültek. Egy ló rémült nyerítését hallottam.
A másik két szekér lelassított, és szűk fordulóval visszakanyarodott, a hajtók az ostorukat
csattogtatva nógatták lovaikat. Megleptük őket és némi egérutat nyertünk, de rézsútosan haladtunk
feléjük, és folyamatosan veszítettünk az előnyünkből, így már csak harminc lépéssel jártunk előttük,
amikor elértük a keskeny völgy alját, és balra fordulva nekivágtunk a szomszédos domboldalnak.
Britannicus lova ekkor bukott fel. Láttam, hogy a tribunus átfordul a fején a levegőben, és a lábára
érkezik, de a lendület továbbvitte, és még kettőt gördült, mire elveszítettem szem elől. Tébolyodott
szászként káromkodva fogtam vissza a lovamat, hogy megforduljon. Addigra ő is talpra ugrott, felém
rohant a domboldalon, de a két szekér alig huszonöt lépésnyire lemaradva követte. Lovam erősen
fújtatott, és tudtam, hogy képtelen lenne felvinni minket a dombtetőre, ezért leugrottam és kardot
rántottam. Jobbra tőlem, alig tízlépésnyire néhány nagyobb szikla állt; a köveket kerülgetve
odarohantam, a tribunus követett.
– Jó katona! – morogta, és még a lélegzete sem gyorsult fel. Britannicus láthatóan nem merült ki.
Szerencsére a domboldal nem kedvezett nekik. A sziklák között nem közelíthettek meg minket a
szekerekkel. Egyikük nyílvesszőket lőtt ki ránk, de a társai vérszemet kaptak – saját kezűleg akartak
végezni velünk. Hatan voltak, leugráltak a szekerekről, és úgy rohantak felfelé a domboldalon, mintha
a Colosseumhoz tartanának, végignézni egy mészárlást. Magam elé fordítottam a hátamra szíjazott
lovassági pajzsomat, és közben azt kívántam, bárcsak inkább a régi, fából, bőrből és fémből készített
gyalogsági scutumom lenne nálam. Az mögött az ember valóban biztonságban érezhette magát.
A harcból nem sokra emlékszem, bár tudom, hogy mindketten két-két embert öltünk meg.
Britannicus kapott egy ütést a fejére, ami behorpasztotta a sisakját, és a földre taszította. Odaléptem
mellé és kitértem egy hátulról érkező vágás elől, miközben az előttem álló nagydarab kelta arcába
nyomtam kardom hegyét. Oldalra dőlt, és nem tudtam kiszabadítani a pengém. Zúgó hangot hallottam a
fülem mellett, mire azt gondoltam: „Itt a vége.” Aztán kiszabadult a kardom, és megperdülve láttam,
hogy a hátulról támadó pogány nyílvesszővel a nyakában felbukik. Két talpon maradt társa tátott
szájjal bámult felfelé a dombtetőre.
Elkapott a vérszomj. Felugrottam az egyik sziklára, és megpróbáltam lefejezni a közelebb álló
keltát, minden erőmmel meglendítve kardomat. Pontos ütés volt, és kis híján sikerrel is jártam.
Fegyverem ezúttal könnyen kiszabadult, de mielőtt az utolsó ellenfélhez odaérhettem volna, már halott
volt – ujjaival hiábavalóan kapott az őt felnyársaló dárdához. Megfordultam, és a dombtető
megelevenedett a római katonáktól. Eldobtam a kardomat, majd rohantam Britannicushoz.
Titus Lautus, a szárnysegédünk kiküldött egy vadászcsapatot friss húsért. Ha két perccel később
érkeznek, belőlünk is az lett volna. Szerencsére még a völgy túloldaláról megláttak bennünket, és bár
nem tudták, miért vágtatunk annyira, azonnal a segítségünkre siettek.
 Britannicus eszméletlen volt, de nem vérzett, csak az orrán, és amennyire meg tudtuk állapítani,
csupán a fejére kapott ütés puszta erejétől ájult el. Isten a tanúja, a támadója hatalmas termetű fattyú
volt! Azzal a pogánnyal etettem meg a kardomat.
Két ellenfelünk még élt, de az egyik római katona rövid úton gondoskodott róluk. Mondani akartam
valamit a vadászcsapatot vezető decuriónak, de hirtelen minden elvörösödött előttem, aztán elhánytam
magam. Ez volt az egyetlen következménye nagyanyám arra irányuló erőfeszítéseinek, hogy megőrizze
lelki épségemet.
Amikor befejeztem, újra a decurio felé fordítottam a figyelmemet. Utólag visszagondolva
elismeréssel kell adóznom hallatlan fegyelmüknek. Egyikük sem mutatta jelét, hogy meglepődne,
amiért a cohors egyik centuriója is van annyira emberi lény, hogy felfordulhasson a gyomra.
– Hányan vagytok?
– Két szakasz, centurio. Húsz ember és jómagam.
– Lovasság?
– Nincs, centurio.
– Nos, örülök, hogy erre jártatok. Vissza kell jutnunk a táborba. Milyen messze vagyunk?
– Körülbelül két mérföldnyire, centurio.
– Helyes. A tribunus nincs jó állapotban. Hozzátok ide azt a négylovas szekeret, én fogom hajtani.
Helyezzétek el rajta a tribunust a lehető legkényelmesebben, az egyik embered pedig gyűjtse be a
lovainkat, de ne üljön rájuk senki. A tribunus lova jól van?
– Úgy tűnik, centurio. Nem tört el semmije. Viszont mindkét állat nagyon kimerültnek tűnik.
– Nem ok nélkül. Rendben, vonuljunk el innen, amilyen gyorsan és észrevétlenül csak tudunk.
A fiatal decurio a homlokát ráncolta.
– Mi folyik itt, centurio? Kik ezek az emberek? Honnan jöttek?
Meglepetten néztem rá. Még nem sok évet érhetett meg.
– Mit gondolsz, kölyök, szerinted honnan a Hádészból jöttek? Egyenesen a rohadt fal túloldaláról!
– Döbbentnek tűnt. – Mi a neved?
– Strato, centurio. Decius Strato.
– Nos, Strato decurio, a barbárok, az ellenség, amelyik ellen az utóbbi években képeztük magunkat,
nagy erőkkel átkelt a falon. Nagy erőkkel. Egy átfogó, meglepetésszerű offenzíva kellős közepén
vagyunk. Ez egy invázió, és letolt alsóval ért minket. Érted? – Bólintott, én pedig folytattam. – A
legjobb, amit most tehetünk, hogy visszatérünk a táborba, és ha tudjuk, tartjuk az állásainkat, amíg a
tribunusunk vissza nem tér az élők földjére. – Nem sok mindenre emlékszem arról a napról, de arra
igen, hogy láttam a decurio szemében, kezdi felfogni, miről beszélek.
Elhelyeztük Britannicust a négylovas szekéren, aztán elindultunk. Megcéloztam a dombtetőt, a
lovak pedig lépésben felkaptattak, így gyalogos megmentőinknek nem esett nehezükre követniük
minket. További problémák és kellemetlen találkozások nélkül értünk vissza a táborba.
Britannicus kevéssel az indulásunk után már életjeleket adott, de nagy fájdalmai voltak, és nem
sietett az eszméletre téréssel. A szekér alján nem volt sok hely, ezért félig ülő, félig fekvő helyzetben
rögzítettem a testét. Olykor mozgolódott, erősen dobálta magát, és azt hiszem, egyszer meg is kellett
rúgnom, hogy nyugton maradjon. Mindenesetre fokozatosan magához tért, próbált felállni, és mire
megpillantottuk a tábort, nagyjából ura is volt a cselekedeteinek. Amikor begördültünk a kapun, már ő
fogta a gyeplőt.
A támadás híre megelőzött minket. Az őrszemek messziről észlelték közeledésünket, és a
sürgölődésből tudtam, hogy értesültek a történtekről. Flavinius, a parancsnokhelyettes szokás szerint
észnél volt, és riadót fújt a teljes helyőrségnek. A cohors fele, ötszáz ember már a tábor védelmének
erősítésén dolgozott, mélyebbre ásták az árkokat és megmagasították a kerítést.
Britannicus halottfehér volt, bizonyára minden fejfájások ősanyja gyötörte, de azonnal összehívta az
összes centuriót és tisztet, aztán amennyire tudta, tájékoztatta őket a nap eseményeiről. Miután tudatta
velük az áttörést, rögtön azt kérdezte, hány menekülő katona érkezett a falról. Azt a választ kapta, hogy
egy sem. Elfintorodott, egy pillanatig lehunyt szemmel gondolkodott, aztán egy vállvonással elűzte a
gondolatot, bármi is volt az, és munkához látott. Britannicus pontosan tudta, mi a dolga.
Mivel menetben voltunk, jelentős készletek álltak rendelkezésünkre: élelmiszer, fegyverzet,
szekerek, továbbá minden más apróság, ami hatékonnyá teszi a hadsereg egyes egységeit, a méretüktől
függetlenül. Haladéktalanul utasítást adott a készletek szétosztására, és részletes riadótervvel állt elő,
beleértve a fokozott őrszolgálatot is, amely négyórás váltásokat írt elő a tábor minden katonája
számára. Nyilvánvalóvá tette a jelenlévőknek, hogy a jelenlegi vészhelyzet mindenkitől megköveteli a
felkészültséget és az azonnali alkalmazkodást az új utasításokhoz. Éppen a védelmi intézkedéseket
vette sorra, mikor megszólalt a riadó; az őrszemek ellenséges katonákat észleltek. Feloszlatta a
gyűlést, de engem, mint pilus priort, a cohors rangidős centurióját, és négy rangidős tisztjét még
visszatartotta.
Nem szólalt meg, amíg mindenki más el nem hagyta a sátrat, még azután is csendben állt egy
darabig, hosszú pillanatokig harapdálta a felső ajkát, és tudomást sem vett rólunk. Végül kizökkent
merengéséből, kihúzta magát, majd sorban végignézett mindannyiunkon. Vártunk, meg sem próbáltuk
kitalálni, mire gondol. Láthatóan elégedett volt azzal, amit az arcunkon látott, mert aprót bólintott, és
zajosan kifújta a levegőt a tüdejéből.
– Uraim – kezdte, mintha csak arra kérne minket, hogy a másnapi szemlére hajtsunk végre neki
valamit –, az az érzésem, amit most tapasztalunk, csak a kezdete valaminek, ami sokkal nagyobb
szabású lesz, mint azt bármelyikünk el tudná képzelni. Valami itt nagyon nincs rendjén, felborult az
egyensúly. Nem szeretném, ha ez kikerülne e falak közül, de biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz
idők következnek. A betörés túlságosan nagy, túlságosan erős ahhoz, hogy egyetlen éjszaka alatt véget
érjen. – A szemembe nézett. – Éppen ezért olyan lépéseket szándékozom tenni, melyeket később talán
furcsának találnátok. Hozz létre egy manipulust, Varrus, mégpedig a cohors legjobb embereiből.
Tényleg a legjobbak kellenek, legalább százan, sőt még egy tucatnyian, ha tudsz annyit nélkülözni. A
legegészségesebb, legerősebb, legrátermettebb katonákra van szükségem, akiket csak össze tudsz
szedni, megértetted? – Magamban csodálkozva bólintottam. Neki ennyi elég is volt, és egy apró
fejmozdulattal a többieket is bevonta a beszélgetésbe. – Azok a kifestett vademberek odakint azt
hiszik, legyőzték a római hadsereget. Nem tudják, mi a különbség a zsoldosok, a sorozott és a
reguláris katonák között. Ideje megmutatni nekik, milyen normák szerint épült fel a Római Birodalom.
Odalépett összecsukható asztalához, benyúlt az egyik fiókba, és elővett egy apró dobótőrt, melyet
tunikájának jobb ujjába rejtett. Aztán a sátor kijárata felé indult, mi pedig követtük. Azonban mielőtt
két lépést tehettünk volna, megtorpant és újra megszólalt.
– Ez a cohors Britannia legjobb egysége, uraim. Tudom, mert én tettem azzá. Fegyelmünkről több
mint kétszáz éve nem kellett tanúbizonyságot tennünk. Az elkövetkező napokban azonban újra
alkalmazni fogjuk a gyakorlatban is, és megmutatjuk ezeknek az embereknek, hogy a fal nem azért
épült, hogy megóvjon minket tőlük, hanem hogy ők védve legyenek tőlünk. Indulás!
Kiléptünk a sátorból, és ezzel megkezdődött életem két leghosszabb éve.

III.
Keserűen ismerem el, de már ma is, amikor ezeket a sorokat írom, az itteni kolónia erőit alkotó
fiatalemberek olyannyira bele vannak habarodva a lovakba és a lovassági taktikába, hogy csak nagyon
kevés fogalmuk van – ha van egyáltalán – a klasszikus római legiók összetételéről. Éppen ezért el kell
fogadnom, hogy szükség lesz némi magyarázatra, amennyiben a későbbi évek olvasói meg akarják
érteni, mi történt azokban a napokban a római hadseregekben.
A lovassági egységek és taktikák előtérbe kerülése előtt a római legio egy tíz cohorsból álló
gyalogsági alakulat volt. Ebből két cohors tíz manipulusból tevődött össze, a másik nyolc pedig ötből.
Egy manipulusban tíz darab tíz, tizenegy vagy tizenkét fős szakasz szolgált, így egy teljes legio
létszáma nem kevesebb mint tízezer főre rúgott. Ezenkívül a nyolc kisebb cohorshoz harmincfős
lovasság is tartozott. Abban az időben a lovasság lovas íjászokat jelentett, előcsatározó csapatokat,
akiknek az volt a feladatuk, hogy mozgó védelmi vonalat képezzenek előttünk, miközben a legio harci
alakzatba fejlődik.
Az egyes legiók 1. és 2. cohorsa dupla cohors volt, ezerkétszáz gyalogossal és hatvan lovassal.
Nekik jutott az a megtisztelő feladat, hogy tartsák az arcvonal jobbszárnyát. Ezekbe az egységekbe
csak harcedzett veteránokat osztottak be, tisztjeik és altisztjeik a legjobbak voltak, akik kiemelkedő
teljesítményükkel és kivételes képességeikkel nyerték el ezt a pozíciót.
A miénk is egy ilyen ezerfős cohors volt. Az invázió kezdete előtt helyőrségi szolgálatot láttunk el a
fal közelében lévő Luguvallium városában. Az ott állomásozó XXIV. legio egységei rövid életű
lázadást robbantottak ki. A mi feladatunk volt, hogy elsöpörjük a lázadókat – az Eboracumban szerzett
tapasztalatainkat felhasználva. Drasztikus és kellemetlen művelet volt, de teljesítettük a feladatot, és
éppen csatlakozni akartunk két kisegítő cohorsunkhoz Mamuciumban, amikor az ellenség áttörte a
falat. A mai napig senki nem tudja, hány római katona halt meg azon a napon, és hányan menekültek a
dombok közé vagy csatlakoztak a barbárokhoz. A támadók lerohanták az északi területeket, illetve a
délkeletiek egy részét. A barbárok még Londiniumba is eljutottak! A mienk volt a kevés túlélő egység
egyike, köszönhetően Britannicusnak és az ő régimódi elképzeléseinek – nem beszélve katonai
géniuszáról.
Britannicus azon ritka tisztek közé tartozott, akire az emberei istenként tekintettek. Ő volt a
legállhatatosabb, legvérmesebb, a fegyelmet leginkább megkövetelő parancsnok, aki alatt valaha
szolgáltam, és a katonák akár a Hádészba is bevonultak volna vele. Ismétlem, későbbi olvasóim talán
meg sem fogják érteni, hogy azokban a napokban ezt mondani bármelyik római parancsnokról már
önmagában is csodaszámba ment. A köztársaság napjaitól és a birodalom diadalaitól immár
évszázadok választottak el minket. A negyedik keresztény évszázad kezdetére, Róma fennállásának
tizenegyedik évszázadára a legmagasabb rangokat azok birtokolták, akiknek elég pénzük volt, hogy
megvásárolják maguknak. Száz parancsnokból kilencven félt szembeszállni a katonákkal, akiket
elméletileg vezetniük kellett volna.
Az átlagos katona a birodalom hadseregeiben valami rossz tréfa volt. Birodalmi rendelet folytán
mindegyik római polgárnak számított. Fekete, fehér, barna, vagy festékkel kékre pingált – mindegyik
római polgár volt. Szolgáltak köztük germánok, numidiaiak, egyiptomiak, armoricaiak, föníciaik,
görögök, vandálok, hunok, trákok, dákok, frankok, szászok, skótok, levanteiek és zsidók. Megtanítottuk
a harcra, a harci technikákra és a stratégiára, és felszereltük őket, hogy aztán ezrével dezertáljanak
haza, és megszervezzék az ellenállást a római succubus ellen.
Mindenki tudta, mi folyik. Tudtuk, hogy magunk képezzük ki a viperáinkat, akik aztán belénk
marnak. Közismert tény volt, amit tovább súlyosbított az is, hogy amíg a hadseregben szolgáltak,
„jogokat” kaptak. A helyőrségi csapatoknál megszokottá vált, hogy felmentették őket a mellvért és a
pajzs állandó viselése alól, mert az túl nehéz az embereknek! Az eredményt előre lehetett látni. A
Hadrianus falánál történt fiaskó csak egy apró példája volt az egész birodalom állapotának.
Britannicus apja nyomdokait követve semmiféle lazítást nem engedélyezett. Először meg kellett
vívnia a saját harcát, mert módszerei akkoriban már divatjamúltnak számítottak a birodalomban, de
bátran kiállt meggyőződése mellett, és maga is beállt a csatasorba. Elvárta embereitől, hogy minden
héten egyszer huszonöt mérföldet meneteljenek teljes felszereléssel. Ez hetvenfontnyi sisakot és
páncélt jelentett, két dárdát, öt gerelyt, scutumot (a gyalogosok nehéz pajzsát), lábvértet, főzőedényt,
élelmet, kulacsot és két paliszádot (hosszú, kihegyezett cölöpöket, melyek minden éjjel a tábor
védelmét alkották).
A katonák minden este, illetve hadmozdulatok alkalmával megerősített tábort építettek, árokkal és
cölöpkerítéssel. Csak azután pihenhettek és ülhettek le enni. A reggelit rendszerint állva vagy menet
közben fogyasztották el.
Britannicus maga is megtett mindent, amit elvárt az embereitől. Ott menetelt az oszlop elején,
gyalog, teljes felszereléssel. A nap vagy az éjszaka bármely szakában képes volt menetelésben,
futásban, ugrásban vagy harcban legyőzni a cohors bármelyik katonáját.
Amikor átvette a cohors vezetését, az emberek háborogtak. Saját mércéjük szerint ők már addig is
kiváló katonák voltak, csak az 1. cohors előzte meg őket. Ő viszont gyülevész csürhének látta őket,
akikből páratlan harcosokat akart faragni. Gyűlölték a rámenősségét, ő pedig önnön hányadékukkal
etette meg őket. A saját és a birodalom minden hatalmát felhasználta, hogy kegyetlenül megbüntesse
őket, amikor csak okot adtak rá. Minden alkalommal, amikor ellenállást tapasztalt, könyörtelenül a
sárba nyomta az arcukat. Minél jobban gyűlölték, annál keményebbé vált. Végül rájöttek, hogy ha le
akarják győzni, azt csak az ő területén, az ő szabályai szerint tehetik meg, ezért ezzel próbálkoztak. Így
is kudarcot vallottak. Ám útközben valahol felfedezték a büszkeséget magukban, az
állhatatosságukban, és végletekig gyűlölt, ribancfattya parancsnokukban is. Csak ezután, nagyon lassan
kezdtek rájönni, hogy minden hiba után, amit találnak benne, valaki más, valahol a cohorsban képes
rámutatni valamire, ami nem is olyan rossz, vagy valamire, ami tisztelhető, becsülhető.
Felismerték, hogy egyáltalán nincsenek rossz tisztjeik. Legalábbis, mint mondták, nem is olyan
rosszak azokhoz képest, akik a többi cohorsban szolgáltak. Britannicus az érkezése utáni hetekben
megtisztította a tiszti állományt, és ha új tiszt érkezett a 2. cohorshoz, az vagy gyorsan beleszokott a
viszonyokba, vagy mehetett tovább. A cohorsban soha egyetlen tiszt sem bántalmazta feleslegesen a
katonákat; a büntetés gyors volt, súlyos és egyértelmű, de az elnyomást és a zsarnokságot hírből sem
ismerték.
Az emberek egy idő után észrevették, hogy sokkal jobban táplálkoznak, mint a körülöttük lévő
egységek, ahol a tiszteknek fontosabb dolguk is volt annál, mint hogy a katonáik étrendjével
törődjenek. Britannicus azonban minden más elé helyezte saját emberei jólétét – legyen szó
élelmezésről, fegyverekről vagy elszállásolásról.
 Már két éve vezette a cohorsot, amikor Aaron Flavius, az 1. cohors pilus priorja, egy délután átjött
hozzám, és megkért, hogy intézzek el neki egy beszélgetést Britannicusszal, állítása szerint egy
„személyes és bizalmas ügyben”. Ahhoz is túlságosan meglepődtem, hogy tétovázzak, így egyenesen
Britannicus elé tártam Aaron igényét. Ő egész nap pocsék kedvében volt, és láthatóan nem tetszett
neki a szokatlan kérés. Komor arcán azonnal elutasító grimasz jelent meg, és csak annyit morgott:
– Mit akar tőlem, centurio?
– Nem tudom, tribunus – feleltem egy pontra meredve a bal válla felett. Aznap nagyon hivatalos
volt minden érintkezésünk.
– Nincsenek tisztek a saját cohorsában? És mi van a primus pilusszal? – Ezek nyilvánvalóan költői
kérdések voltak, nem is feleltem. – Rendben van, küldd be! – vakkantotta.
Aaron Flavius vörös arccal és feszengve lépett be, de láthatóan nagyon elszánta magát valamire.
Roppant kíváncsi voltam, mi akarhat, hiszen ez az eljárás meglehetősen szokatlannak számított a
római hadseregben. Odakint őgyelegtem abban a reményben, hogy kideríthetem, miről van szó.
Flavius körülbelül negyedórát lehetett bent, és amikor megjelent az ajtóban – búcsúzásként
tisztelgett, majd feszesen sarkon fordult –, már vártam rá.
– Mi volt ez az egész?
Különös tekintettel nézett rám.
– Majd megtudod – morogta, azzal elvonult, akár egy megbüntetett katona.
Most láttam csak, hogy az őrök kíváncsian figyelnek.
– Ti meg mit bámultok? – förmedtem rájuk. – Azt hiszitek, a bizalmamba avatlak titeket?
Foglalkozzatok a dolgotokkal, különben egy hónapig latrinát fogtok pucolni!
Hallottam, hogy kinyílik mögöttem az ajtó.
– Varrus centurio!
– Tribunus?
– Gyere be, kérlek.
– Igenis, uram! – Vetettem még egy utolsó megsemmisítő pillantást az őrökre, és beléptem
Britannicus dolgozószobájába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és feszes vigyázzba állva
tisztelegtem.
– Leülni! – Az odadobott szó sokkal inkább volt parancs, mint invitálás.
Lehajtott fejjel vizsgált egy papírt, amelyre nemrég írhatott valamit, így nem láttam az
arckifejezését, a hangsúlya alapján pedig nem tudtam következtetni a gondolataira. Szó nélkül leültem
az asztalával szemben álló két szék egyikére, és vártam, hogy elmondja, amit akar.
Nem sietett. Újra végigolvasta a papiruszt, a tetejétől az aljáig, ajka mozgott, ahogy magában
mormolta a szöveget. Aztán kivett egy tollat a kalamárisból, és aláírta. Miután ezzel végzett, rám
emelte a tekintetét; jól ismertem már ezt az elkerekedett szemű kifejezést. Azt jelentette, hogy néz, de
nem lát. A tekintete rám meredt, de a gondolatai egészen máshol jártak. Vártam türelmesen. Végül
kitisztult a tekintete, és tudtam, hogy döntésre jutott.
– Nos – kérdezte –, mit gondolsz?
Kifejezéstelen maradt az arcom.
 – Miről, tribunus?
– Erről a képtelenségről – intett az ajtó felé. – A barátodról, Aaron Flaviusról.
Továbbra sem hagytam, hogy bármi is meglátszódjon az arcomon.
– Mi van vele, tribunus? Miféle képtelenség?
Most enyhe hitetlenkedéssel meredt rám, és a következő szavai már sokkal lágyabban szóltak.
– Te tényleg nem tudod?
Nem feleltem, ő pedig felállt, és fel-alá kezdett járkálni, közben meglazítva páncélja bőrszíjait.
– Nehezen tudom elhinni, hogy nem mondta el a primus pilusnak – mormolta szinte csak magának.
– Úgy értem, Catullus új segglyukat fog vágni rá, ha megtudja, hogy a parancsnoki láncolatot
figyelmen kívül hagyva, egyenesen hozzám jött. És az is nehezen hihető, hogy legalább veled nem
beszélt, mivel téged kellett felkeresnie, hogy velem találkozhasson. Segítenél?
Odaléptem, hogy segítsek az utolsó, bal váll alatti szíjakkal, melyeket én sem tudtam soha
magamnak kioldozni. Lerázta magáról a nehéz bőrvértet, a lába mellé helyezte a földre, aztán
kinyújtózkodott, és a helyére rángatta tunikáját, amíg kényelmesen nem állt rajta.
– Így már sokkal jobb! Olyan, mint egy hosszú, nyomorúságos helyőrségi nap vége. – Odalépett az
egyik szekrényhez, levett a polcról két kupát és egy bedugaszolt boroskorsót. – Ülj le, Mithrász
nevére, ülj le és engedd el magad! Ettől a pillanattól kezdve nem vagy szolgálatban. Szükségem van a
tanácsodra. Tessék. – Átnyújtotta az egyik borral teli kupát, leült velem szemben, és a sajátját
szemmagasságba emelte. – Igyunk Aaron Flavius, az 1. cohors pilus priorjának egészségére, ha a
bölcsessége hagy is némi kívánnivalót maga után.
Én is felemeltem a kupámat.
– Örömmel, de miért? Mire készül Aaron?
– Hogy mire készül? Kiváló kérdés. Megbízol benne?
A kérdés zavarba hozott.
– Megbízni? Nem is tudom, tribunus. Attól függ, miről van szó. Milyen értelemben kellene
megbíznom benne? Csatában rábíznám-e az életemet? Természetesen. Vagy a húgomat, ha volna?
Valószínűleg nem. Akkora bolond nem lennék. A bizalom meglehetősen változékony fizetőeszköz,
tribunus.
– Hm, egyetértek, és nem csak változékony, különös is. – Még jobban elterpeszkedett a székében,
hosszú, izmos, arisztokratikus lábát a szoba sarkában lévő üres parázstartó felé nyújtotta, és nagyot
kortyolt a borából. – Bizalommal fordult hozzám, és egy furcsa kéréssel, amely oly mértékű tapintatot,
óvatosságot és diplomáciai érzéket követel, melyet általában nem találok meg más centuriókban, csak
benned. – Nem feleltem, így folytatta. – Azért jött, hogy szervezzünk meg egy versengést az ő cohorsa
és a miénk között. Azt mondja, tetszik neki, ami nálunk történik, és nem néz ki sokat saját tribunusából,
illetve az embereiből. Itt kellett a tapintat, hogy mindezt elmondja nekem. Pilus priorként úgy véli, az
egyedüli módja, hogy felrázza a katonáit, ha kihívást intézünk hozzájuk, mint egyik egység a másikhoz.
Szerinte egy ilyen kihívás sérteni fogja a felsőbbrendűségi érzésüket, elvégre ők az 1. cohors, vagyis
elméletileg a legjobb katonákból álló alakulat.
– Kinek az elmélete szerint, tribunus? Ők az idősebb katonák, és minden kétséget kizáróan
tapasztaltabbak is, de a legjobbak? – Kiürítettem a kupám, mire ő azonnal újratöltötte. Ahogy
elfordult, eszembe jutott, hogy soha nem ismertem más tisztet, aki elég udvarias, vagy inkább elég
magabiztos volt ahhoz, hogy önkéntelenül is kiszolgálja egy alárendeltjét.
– Tehát ki a legjobb? – szólt hátra a válla fölött. – Mi? Mit gondolsz a kihívásról? Nyugodtan
beszélhetsz, mint egyik férfi a másikkal, minden köztünk marad, nem vagyunk szolgálatban. Szerinted
beválhat? Ki tudjuk hívni őket? Úgy értem, az embereink megfelelnek a kihívásnak, ha belevágunk?
Újra ittam, és alaposan átgondoltam a kérdést, mielőtt válaszoltam. A bor kitűnő volt, nagyon
messze állt attól a ritkás, savanyú lőrétől, amit általában fogyasztottunk. Bonyolult kérdés volt. Vállat
vontam és elismertem tanácstalanságomat.
– Őszintén, tribunus? Nem tudom. Ha ezt néhány hónappal ezelőtt kérded, azt mondtam volna, hogy
nem, nem lehetséges. Most viszont tényleg nem tudom. Lehetséges, és az embereink talán győzhetnek
is, ha… – Elhallgattam.
– Ha? Mi ha, Varrus?
– Ha mi… vagyis valójában te… megfelelően közelítünk hozzá. Még mindig nem hivatalosan
beszélgetünk?
– Természetesen.
– Rendben. Aaron Flaviusnak igaza van. A tribunusa, Cirrius egy disznó, mindenki gyűlöli,
beleértve a mi embereinket is. Söpredékként kezeli a katonáit, és mint bizonyára te is tudod, néhány
emberét halálra korbácsoltatta apró-cseprő kihágások miatt. Talán nem tudsz róla, de az egyik áldozat
Castor Liger volt, Pollux Liger ikertestvére, aki a mi 8. szakaszunk parancsnoka.
– Tudtam róla – bólintott Britannicus –, de nem tehetek semmit. Hová akarsz kilyukadni?
– Pontosan ide. Bár ez csak egy halvány megérzés, és talán tévedek, de úgy vélem, ha személyesen
és nyilvánosan intézel kihívást Cirrius felé, mint egyik cohorsparancsnok a másikhoz, az embereink
elég vérmesek ahhoz, hogy támogassanak. – Rávigyorogtam. – Elvégre két éve folyamatosan átkoznak
és szidnak téged, rájuk fér egy kis változatosság, és ez most megfelelő alkalom lehet. Cirrius akkora
fattyú, hogy mellette még te is jó színben tűnhetsz fel.
Vigyora hűen tükrözte az enyémet, egész arca felderült a hirtelen mosolytól.
– Egy nap ezért a megjegyzésért szétrúgom a segged, drága barátom. Szerinted legyőzhetjük őket?
– Kétségtelenül, tribunus, és ad nauseam.
– Olyan távoli dátumot jelöljünk meg, hogy legyen idejük felkészülni?
Kiegyenesedtem, és végeztem a borommal.
– Nincs jelentősége, tribunus. Soha nem győzik le a 2. cohorsot, akármilyen keményen is
próbálkozzanak.
Britannicus ismét a korsó után nyúlt, ügyet sem vetett tiltakozásomra. Amikor mindkét kupát
újratöltötte, a korsó kiürült. Visszatette a helyére, a polcra, és újra leült velem szemben. Egy ideig
egyikünk sem beszélt.
– Nos – szólalt meg végül –, akkor megteszem a kihívást, és meglátjuk, mi történik. Győzünk vagy
veszítünk, legalább kicsit felrázzuk itt a dolgokat. – Elhallgatott, felvont szemöldökkel, kérdőn nézett
rám. – És veled mi van? Milyennek találod az itteni életet? Elégedett vagy? Kételyeid vannak?
Szeretnél elmenni innen?
– Tessék? Miért gondolod…? Nem, tribunus, jól érzem itt magam, és elégedett vagyok az
embereimmel is. Nem panaszkodom. – Kissé zavart a beszélgetés alakulása, de Britannicus tovább
erőltette a témát.
– Úgy értem… lehetnének panaszaid. Néhányan azt gondolják, lenne rá okod. Nem könnyű időszak
ez neked, igaz?
Kényelmetlenül feszengtem, éreztem, hogy a vér az arcomba szökik, ő azonban folytatta.
– Azt akarom, hogy tudd, nagyra értékelem a hűségedet, az elmúlt két évben biztosított
támogatásodat. Nagy áldozat volt, és mindent vissza szándékozok fizetni.
Megköszörültem a tokrom, és motyogtam valamit arról, hogy indulnom kellene, de ő figyelembe
sem vette zavaromat, felállt, és tenyérrel előre kinyújtott jobb kezével elhallgattatott.
– Varrus, bízz bennem – vigyorgott. – Tudom, mire gondolsz. Azt gondolod, a tribunusod kezéből
kicsúszik az irányítás, kezdi rosszul látni a dolgokat, és nem akarsz itt lenni, amikor darabokra hullik.
Ezt felejtsd el! Nem akarlak kínos helyzetbe hozni. Viszont valamit el kell mondanom.
Visszaült a helyére, én pedig megpróbáltam újra lélegzethez jutni.
– Mi ketten sok tekintetben nagyon hasonlítunk egymásra – folytatta. – Elsősorban katonák vagyunk,
és egy nagyon merev, ugyanakkor kifinomult etika szerint élünk. Biztonságban érezzük magunkat, ha
ennek határai között végezzük a dolgunkat. Amikor azonban elsodródunk tőle, elveszítjük ezt a
biztonságérzetünket. Szégyenkezni kezdünk. Ám vannak dolgok, amelyek nem szerepelnek a
kódexünkben, Varrus. El kell mondanom neked valamit, ami nem maradhat kimondatlan, és úgy
érzem, ez a legmegfelelőbb alkalom rá, tehát a legjobb, ha most azonnal túl leszünk rajta.
– Mint az imént már említettem, meg akarom köszönni neked, mint férfi a férfinak, hogy az elmúlt
két évben támogattál. Nem lehetett könnyű neked, mert úgy tűnt, mintha az én emberem volnál,
miközben mindenki más gyűlölt, te viszont rendíthetetlen nyugalommal tűrtél. Figyeltelek, és nagyra
értékeltem a hűségedet. Nagy volt a kísértés, hogy már sokkal előbb mondjak neked valamit, de végül
úgy döntöttem, inkább hagyom, hogy önállóan intézd a dolgaidat. Azt hiszem, jól döntöttem. A katonák
mostanra tökéletesen elfogadtak téged, mint maguk közül valót, és ennek így is kell lennie. Most van
valami a levegőben, valami, amit nem tudok pontosan meghatározni, de azt hiszem, közel állunk az
áttöréshez. Aaron Flavius segített megfelelő mederbe terelni a gondolataimat, és úgy határoztam,
kimondom, amit akarok. Tessék, ezzel be is fejeztem, és soha többé nem hozom fel ezt a témát. Ám
kérlek, ne feledd el, hogy az adósod vagyok. Ha a jövőben szükséged lesz egy barátra, örömmel állok
rendelkezésedre ilyen minőségben is. – Újra elmosolyodott, felvont szemöldökéhez apró ajakrándulás
társult. – Most pedig végezhetsz a boroddal, és elmenekülhetsz.
Másnap este, a tiszti étkezdében rendezett vacsorán Britannicus hivatalos kihívást intézett Titus
Cirriushoz, az 1. cohors tribunusához. Viadalt javasolt az ő katonái és a mieink között, férfi a férfi,
szakasz a szakasz, egység az egység ellen. A viadal atlétikai versennyel kezdődik reggel, majd a
katonai képességek összemérésével folytatódik délután. Az eredményeket a legatus értékeli a kisegítő
cohorsok tisztjeinek segítségével. Britannicus később elmondta, úgy válogatta meg a szavait, hogy
Cirrius ne utasíthassa el se a kihívást, se a fogadást. Mint mindenki más, természetesen Cirrius is
tisztában volt vele, hogy az emberei kiképzése és fegyelme nem fogható a mieinkhez, ezért Britannicus
nagylelkűen tíz hét felkészülési időt hagyott neki, és a viadal időpontját október tizenötödikében
határozta meg.
Legyőztük őket, de nem olyan könnyedén, mint tíz héttel korábban tettük volna. Azok a fiúk rengeteg
munkát végeztek a tíz hét alatt; híre ment, hogy nagy mennyiségű arany a tét, mégpedig az ő pénzükből.
Majdnem olyan keményen gyakorlatoztak és meneteltek, mint mi normális körülmények között. A mi
cohorsunkban a kiképzéssel kapcsolatos tréfák és bosszankodások egy csapásra megszűntek, és a
gyakorlatozás új szintjére léptünk, ami egy hónappal korábban még tömeges dezertáláshoz vezetett
volna.
A varázslat működött. A 2. cohors összetartó egységgé vált, a katonákat egybefogta a becsület és az
arany, amit együtt nyerhetnek mint fegyelmezett, jól képzett alakulat. Megszületett egy új harcoló
formáció, és az elkövetkező években a britanniai helyőrség egyik elit egységévé vált. Az 1. cohors
folyamatosan próbált legyőzni minket, de esélyük sem lehetett. A mi pengénk mindig élesebb volt.
Négy évvel később tehát így álltunk – egy elit harci egység a mező közepén, megerősített éjszakai
táborhelyen, körülvéve Isten tudja mennyi üvöltő vademberrel, akik a diadal mámorában özönlöttek
dél felé, akár a bor egy törött hordóból.
Az inváziót követő nap éjszakáján már megbecsülni sem tudtuk, hányan hemzsegtek a táborunk
körül, éppen csak nyíllövésnyi távolságon kívül. Az első csapat, amelyik belebotlott a táborunkba, és
amelyik kiváltotta a tribunus sátrában hallott riadót, azonnal segítséget hívott. Onnantól kezdve
keselyűkként gyülekeztek körülöttünk.
Az első este mellvédfalunk védelméből figyeltük a hordát, és azt találgattuk, mikor fognak támadni.
Nem ringattuk magunkat abba a hamis illúzióba, hogy félnek tőlünk. Hadrianus fala után a mi kis
táborunk olyannak tűnhetett számukra, mint egy pörsenés az elefánt farán. Tudtuk, hogy a piktek hajnali
harcosok. Átalusszák az éjszakát, és napkeltekor indítanak tömeges rohamot. Hittük és a reméltük,
hogy a skótok is hasonlóak, tehát csendes éjszakára volt kilátás, mielőtt a Hádész másnap reggel a
földre látogat.
Britannicusnak azonban más elképzelései voltak, és a terveiben én is szerepeltem. Miután távoztam
a megbeszélésről, haladéktalanul összehívtam a cohors összes centurióját. Rajtam kívül tizenketten
voltak. Mindegyiket megkértem, hogy válassza ki az öt legjobb katonáját az ötvenfős egységéből (azok
az idők, amikor egy centurio száz embernek parancsolt, négyszáz éve elmúltak). Persze nem volt
ennyire szigorú az utasítás, mert néhányan hat vagy hét embert is megjelöltek, de félórán belül
kezemben volt a százhúsz legjobb katonánk neve.
Utasítottam az írnokokat, hogy készítsenek beosztást az új manipulusnak és válasszanak ki két
centuriót a hatvan-hatvan ember vezetésére. Tíz katonát előléptettem decurióvá, megtartottam azt a
kettőt, akik már eddig is decuriók voltak, aztán megparancsoltam a tíz centuriónak, hogy a kiválasztott
embereket félórán belül küldjék a táborfalnak a sátramhoz legközelebb eső pontjához. Miután ezzel
végeztem, jelentettem Britannicusnak, hogy a „különleges egysége” készen áll.
Újabb meglepetést okozott, amikor az ezred páncélkovács-különítményének egyik kovácsát a
gyülekezési ponthoz küldte egy üllővel és egy kalapáccsal. Ott maradtam vele a sátorban, és
végighallgattam, ahogy utasításokat ad egyik beosztottjának, az ifjú Catónak, akit az új manipulus
vezetésével bízott meg. Amikor egy decurio bedugta a fejét az ajtón, hogy jelentse, a katonák
összegyűltek, Britannicus maga ment ki hozzájuk eligazítani őket.
A százhúsz fős alakulat katonái közeledtünkre feszes vigyázzba álltak. A két centurio hatvanfős
egységeket alakított belőlük, tízszer hatos sorokba rendezve. Az ellenség felől idehallatszó
kurjantásoktól és kiáltásoktól eltekintve teljes csend honolt a táborban. Britannicus végignézett rajtuk,
hűvösen, akár a tavaszi szellő, sorban minden katonát megvizsgált. Amikor végzett a szemlével,
visszatért az alakzat elé, felemelte a kalapácsot az üllőről, és teljes erejével lesújtott vele a sima
fémfelületre. Tudta, hogy most már biztosan mindenki rá figyel.
– Figyeljétek a kalapácsot! – Újra lesújtott. – Visszapattan a felületről! Figyeljétek! – Újabb
kemény ütés.
– Minél erősebben ütök, annál jobban visszapattan. És bármi, ami a két felület közé kerül,
szétroncsolódik. Most nézzétek ezt! – Levette a köpenyét, és bal kezével feltartotta maga előtt. –
Egész nap üthetném egy kalapáccsal, de csak az időmet és az erőmet vesztegetném! – Be is mutatta, a
szövet könnyedén félresiklott a kalapács útjából. Aztán Britannicus letette a kalapácsot, a köpenyt
összehajtogatta egészen kicsire, amíg már csak egy gyapjúcsomót tartott a bal kezében. Jobbjával újra
felvette a kalapácsot. Elengedte a köpenyt, meglendítette a kalapácsot, és a szövet jó tizenöt lábnyit
repült.
– Mint látjátok, ha össze van hajtva, elég tömörré válik ahhoz, hogy lesújthassak rá és odébb
repítsem. – Elhallgatott, várta, hogy a mondanivalója leülepedjen, aztán folytatta. Hangja mindvégig
erős és határozott maradt, az új manipulus minden katonája jól hallotta.
– Odakint több ezer csupasz seggű vadember várja, hogy elvághassa a torkunkat. Gyülevész banda,
fegyelmezetlen csőcselék. Ám szeretnek harcolni, és azt hiszik, tudnak is. Pedig nem tudnak! Majd mi
megtanítjuk nekik, hogyan kell ezt művelni! Ti fogjátok megtanítani nekik! Én már megtanítottalak
titeket. Addig fogjátok ütni őket a kalapáccsal, amíg a szédüléstől meg nem vakulnak. Keményen
lecsaptok rájuk, összetömörítitek és összehajtjátok őket, amíg az ütéseitek ereje a sűrűségük miatt
százszorosára nem erősödik. Ha eléggé összenyomjátok, megfosztjátok őket az erejüktől, és nem
tudnak visszaütni. Amint sikerült azt tenni velük, amit a köpenyemmel tettem, minden ütés után vissza
tudtok pattanni, akár a kalapácsfej, és újra lecsapni!
A katonák néma csendben hallgatták.
– Mielőtt Julius Caesar cohorsokba szervezte a legióit, a legiók fő csapásmérő ereje a manipulus
volt. A manipulus! Százhúsz ember, akárcsak ti, akik tizenkét tízfős szakaszban harcoltak. Mindegyik
szakasz ugyanúgy harcolt és manőverezett, akár egy modern manipulus, kivéve, hogy a mérete annak
csak tizenkettede volt. – Elhallgatott, megvárta, hogy szavai mindenkinek a tudatáig eljussanak. – Ma
éjjel felélesztjük ezt a taktikát. Nem kell aggódnotok, az elmúlt három évben erre lettetek kiképezve,
csak nem tudtatok róla. Azok a hitetlen helóták odakint azt sem fogják tudni, mi csapott le rájuk.
Újabb kimért szünet után folytatta.
– Három, egyenként négy szakaszból álló sorban fogtok harcolni, az elöl lévő szakaszok között
akkora réssel, hogy a második vonal szakaszai éppen átférjenek köztük, amikor ők visszahúzódnak.
Ugyanakkor a harmadik sor is előremegy, és betölti a réseket. Az időközben hátulra került első sor
jobbra és balra húzódik, és oldalvédet alkotva biztosítja a harc közbeni visszavonulást a táborból
kitörő lovas íjászok támogatásával. Nincs ebben semmi új, már rengetegszer gyakoroltátok. Ne
feledjétek, ti vagytok a kalapács. Rövid, váratlan és kemény támadásokat fogtok intézni a tábor mind a
négy kijáratán át. Az a cél, hogy megfélemlítsétek és szétziláljátok az ellenséget.
– Az is jusson eszetekbe, hogy a fegyelmezettségetek tesz titeket páratlan, legyőzhetetlen egységgé.
Az ellenség egyedül harcol. Minden egyes harcosuk egyedül küzd. Ti azonban olyanok vagytok, mint
egy jól működő szerkezet. Nincs bennetek semmi emberi. Azt akarom, hogy gyorsan törjetek be a
soraik közé, csapjatok le keményen, azután vonuljatok vissza a falak biztonságába. Sértetlenül! –
Tekintete egyik arcról a másikra siklott. – Ha visszaértetek, kaptok egy óra pihenőt, azután újra
támadtok egy másik irányban. – Újabb rövid szünet következett. – Nem könnyű megbízatás, de ti
vagytok a legjobbak, mindegyikőtöket tíz közül választottak ki. Hajnalra fáradtak lesztek, de a nappali
szolgálat alól fel vagytok mentve. Ne feledjétek, a manőver elsődleges célja a zavarkeltés és az
ellenség pánikba hajszolása, a magabiztossága aláásása. – Elhallgatott, végignézett a sorokon. – Van
köztetek, aki nem szeretné ezt a feladatot?
Csend.
– Ez az utolsó lehetőségetek!
Semmi.
– Rendben van. Akkor sújtsatok le rájuk! – Azzal sarkon fordult és elvonult.
Az új parancsnok megköszörülte a torkát. Britannicus nem mutatta be. Az emberek tekintete
rászegeződött. Megint köhécselt.
– A nevem Cato, én vagyok ennek a manipulusnak a parancsnoka. Félórával éjfél előtt ugyanitt
gyülekezünk, teljes páncélzatban. Centurio, vezényelj oszoljt!
Megtettem, ők pedig egymás között beszélgetve szétszéledtek. Öt percen belül egyedül maradtam az
üllővel és a kalapáccsal.
Nos, Britannicus kalapácsos tetve bevált. Valójában olyan jól bevált, hogy az első éjszaka a négy
kitámadás alatt mindössze három embert veszítettünk, és ők is csak könnyebb sebesülést szenvedtek.
A katonák kimerültek és egész délelőtt aludtak, a századírnokok módosították a szolgálati
beosztásokat, hogy szabaddá tegyék őket a „különleges szolgálatra”. Amikor az ellenség hajnalban
támadott, a „kalapácsok” már a takaróik alatt aludtak, és mindvégig ott is maradtak. A cohors többi
részének nem okozott gondot visszaverni a rohamot; falaink és árkaink elég magasak és mélyek voltak
ahhoz, hogy a legostobább barbárok kivételével bárkit elriasszanak, őket pedig könnyen leszedték az
íjászaink.
Másnap éjjel, körülbelül egy órával éjfél előtt Britannicus két harmincas csoportra osztotta
lovasságunkat, és külön irányokba küldte őket a tábor keleti és nyugati kapujából azzal az utasítással,
hogy teljes sebességgel vágtassanak át az ellenségen, de ne távolodjanak el túlságosan a falaktól. A
hatás minden képzeletet felülmúlt. A lovasok kirontottak a sötétben, testeket gázoltak le, és olyan
zűrzavart okoztak, hogy az ellenség rendbe sem tudta szedni magát, mire megérkezett a másik szakasz
az ellenkező irányból. Mindkét egység egy és egy negyed kört tett a tábor körül, és egy kapuval odébb
érkeztek vissza, mint ahonnan elindultak. Összesen négy embert veszítettek.
Nem sokkal azután, hogy odaát kezdett visszaállni a rend, a Pörölyök mind a négy irányban
egyszerre elindultak, némán és halálosan, harmincfős csapatokban. Ők is hatalmas pánikot keltettek,
keményen lecsaptak, majd gyorsan visszahúzódtak, mielőtt megszerveződhetett volna az ellenállás.
Egy óra múlva újra kitámadtak, ezúttal az északi kapun, százhúsz emberrel.
És egy órával később megint, ismét az északi kapun.
Az ostrom harmadik éjszakáján az ellenség hatalmas máglyákkal próbálta elűzni a sötétséget. Ám a
felföldi mocsárvidéken nem nőttek fák, így csak nagyon kemény munkával tudták táplálni a lángokat.
Aznap éjjel, a hajnal előtti sötétségben mindegyik kapun át támadtunk, azonban csak kis létszámú
csapatokkal.
Britannicus az ellenség fegyelmezetlenségére épített. Túlerőben voltak, de hiányzott az
összehangolt vezetés. Nem volt tábornokuk. Nem volt Britannicusuk. A negyedik nap végére százával
vonultak el, hogy könnyebb célpontokat keressenek.
Amikor felvirradt az ötödik nap hajnala, egyedül voltunk a lápvidéken. Győztünk. Istennek hála,
aznap reggel nem tudhattuk, hogy Britannia északi részén mi maradtunk az egyetlen ilyen méretű aktív
harcoló egység.
 Britannicus azonban gyanította, hogy máshol nem alakultak ilyen jól a dolgok. Eredeti feltételezése,
miszerint a betörés egy hosszú és keserves időszak kezdete lehet, riasztóan helyesnek bizonyult. Az
első nyugalmas éjszakánkon magához hívatta Luscart, a cohors rangidős írnokát, és utasította, hogy
készítsen pontos beszámolót a történtekről, és onnantól naponta vezessen naplót az eseményekről.
Mint kiderült, ezt a parancsot szegény Luscarnak könnyebb volt elfogadni, mint pontosan teljesíteni.
Majdnem egy évünkbe került, hogy visszajussunk a derventiói római erődhöz, és szinte minden lépést
harcolva kellett megtennünk. Mire odaértünk, megettük az ökreinket és a lovainkat. Egyetlen rozzant
kézikocsin elfértek a készleteink, Luscar pedig az utolsó papiruszdarabokat is felhasználta odisszeánk
feljegyzésére. A hátán cipelt zsákban több száz, szorosan összetekert lapot hurcolt, miközben
bebarangoltuk a vidéket, és eredménytelenül kutattuk a római fennhatóság nyomait.
Majdnem egy éven át nem találtunk semmit, csak lerombolt és elhagyatott falvakat, városokat és
katonai létesítményeket. Az a néhány helyi lakos, akivel találkoztunk, először hozzánk csapódott
abban a reményben, hogy mi majd segítünk nekik, de ahogy romlottak a körülményeink, és mind
elkeserítőbbé vált a helyzetünk, inkább kerültek és elrejtőztek előlünk, amikor közeledni láttak
minket.
A következő évben, egy júliusi reggelen éppen menetalakzatba álltunk a domboldalon, táborbontás
után, amikor felderítőink római lovas járőrt vettek észre az alattunk húzódó völgyben.
A XX. legio 2. cohorsának több mint ezeregyszáz emberéből háromszázhetvenegyen még mindig
éltek, ebből negyvenketten olyan túlélők voltak, akik más egységektől csapódtak hozzánk. Rajtam és
Britannicuson kívül négy tisztünk és tizenkét centuriónk maradt.

IV.
A lovas járőr azonnal megtorpant, amint meghallották üdvrivalgásunkat a dombról. Láttuk arcuk
sápadt, ovális foltját felénk fordulni, aztán legnagyobb csalódásunkra megfordították lovaikat, és
elvágtattak arra, amerről érkeztek. Az üdvözlő, bajtársias kiáltások hitetlenkedő és felháborodott
átkokká változtak katonáink torkában, és a zúgolódás egészen addig tartott, amíg Britannicus fel nem
kapaszkodott a legközelebbi sziklára, magára vonva ezzel az emberek figyelmét. Amikor mindenki
elcsendesedett, szinte társalgási hangnemben szólalt meg.
– É n tudom, hogy katonák vagytok. – Hangsúlyozása zavart kifejezést csalt az arcokra. Hosszú
ideig vártuk a folytatást, miközben végignézett rajtunk. – És ti is tudjátok, kik vagytok. – Felemelte a
karját, és lemutatott az üres völgybe, melyet a reggeli nap időközben árnyékokkal töltött meg. – Azok
az emberek azonban erősítésért rohantak. Jelentik egy nagyobb ellenséges csoport jelenlétét, és attól
függően, milyen messze van a táboruk, órákon belül nagy erőkkel, harcra készen fognak visszatérni.
Ismét elhallgatott, hagyta, hogy hallgatása tudatosítsa mondanivalóját, aztán felerősödött a hangja,
és szavai szinte pörölyként sújtottak le ránk.
– Amikor visszajönnek, legyen az egy vagy tíz óra múltán, a XX. legio 2. cohorsát fogják itt találni,
és itt látni!
Ahogy szavai jelentése világossá vált, összenéztünk, és első alkalommal láttuk egymást olyannak,
amilyennek az a járőr is láthatott minket. Ezek az emberek alig hasonlítottak római katonákra.
Páncélzatunk maradványa horpadt, összekarcolt, viharvert és hosszú ideje fényezetlen volt,
köpenyünk és tunikánk rongyos, szakadt. Csak a fegyvereink voltak élesek és csillogóak… a
fegyvereink és a sasunk.
 Az egyik katona, aki bátrabb volt társainál, rámutatott, hogy a lovasoknak látniuk kellett volna a
sasunkat, de a parancsnok letorkolta.
– Katona! – csattant fel Britannicus. – Hány halott rómait láttunk az elmúlt évben? Hány sast
zsákmányolhattak az ország területén a kelták? – Most már mindannyiunkhoz beszélt. – Azok a
lovasok ott lent azt hitték, kelta pogányok csőcselékét látják, akik zsákmányolt római zászlókat
visznek… hadi-trófeákat! Meg voltak győződve róla. Viszont amikor visszatérnek, minket fognak itt
találni, és addigra m i is megtaláljuk önmagunkat! Talán nincs olyan ruházatunk, kinézetünk és
felszerelésünk, ami elvárható lenne egy római katonáitól, de az élő Istenre, megmaradt a
büszkeségünk és a fegyelmünk, a méltóságunk, hogy magunkra hasonlítsunk… a birodalom katonáira!
Az emberek egyetértettek vele. Megbántottságot, elszántságot és dühös szégyenkezést hallottam
mormolásukban, és ezeket az érzéseket én is osztottam velük, mert ugyanúgy lekicsinylőnek és
szégyellnivalónak éreztem, hogy nem ismertek fel minket. Britannicus már ki is adta következő
utasításait, és erőltetett menetben indultunk lefelé a dombról. Az elkövetkező több mint egy órát
elszánt tisztálkodással töltöttük a völgyben csordogáló patak mellett. A még használható állapotban
lévő páncéldarabok összegyűjtésével fel tudtunk szerelni majdnem egy teljes szakasznyi zászlóvivőt,
ők alkották az éket Britannicus, jómagam és a többi tiszt mögött, míg a katonák fegyelmezett sorokba
rendeződtek, így várták a római haderő visszatérését.
Nem kellett sokáig várnunk. Alig valamivel több mint egy órával azután, hogy alakzatba állva
felsorakoztunk a völgyben, és még azelőtt, hogy kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat az
egyre erősödő júliusi napsütésben, őrszemeink jelezték a római erők közeledését.
Két teljes cohors érkezett, több mint ezer ember, és az előreküldött felderítőiknek majdnem
félórájukba telt, amíg elég közel értek, hogy azonosítani tudjanak minket. Láthatóan meglepte őket,
hogy a völgyben várunk rájuk, és a fegyelmezett hadrend látványára sem számítottak. A felderítők és a
fősereg között jöttek-mentek a tisztek és a hírvivők, nyilvánvalóan valami ravaszul előkészített
csapdát sejtettek. Még csak azzal sem tudtuk eloszlatni gyanújukat, hogy trombitaszóval jelzünk nekik,
mert egy két hónappal korábbi rajtaütésben az utolsó trombitásunkat is elveszítettük, a hangszerével
együtt. Hallottam, hogy Britannicus a tétovázás miatti ingerültségében sziszegve szívja be a levegőt
fogai között, de nem szólt semmit, és tovább vártunk mozdulatlanul.
Végül, látványos passzivitásunkra válaszul egy szakasznyi lovas íjász kíséretében előrelovagolt
néhány tiszt. Tétovázva közeledtek, megálltak hallótávolságon belül, és követelték, hogy azonosítsuk
magunkat.
Britannicus merev arccal rám nézett, ügyesen leplezte helytelenítését és undorát.
– Varrus – mormolta –, légy oly kedves odamenni a barátainkhoz, és megmondani nekik, kik
vagyunk. Nincs kedvem vásári kofaként kiabálni, csak hogy eloszlassam ezeknek a tökfejeknek a
félelmét.
Magamban vigyorogva indultam el, de amint a rómaiak közelébe értem, egyre inkább tudatára
ébredtem szánalmas kinézetemnek – ápolatlan voltam, szakállas, és egykori centurio egyenruhám
rojtos maradványait viseltem. Egyáltalán nem hasonlítottam római tisztre, és láttam a tekintetükben a
gyanakvást és az ellenségességet, ahogy a külsőm alapján besoroltak. Végül megálltam előttük,
felnéztem makulátlan, csillogó öltözékükre, és emlékeztetnem kellett magam, hogy ne tisztelegjek
nekik. Nem voltam az alárendeltjük, a 2. ezerfős cohors rangidős centuriójaként, pilus priorként
szolgáltam, jóval magasabb rangban, mint ezek a kölykök. Kihúztam magam és megszólaltam.
– Publius Varrus, pilus prior, XX. legio, 2. cohors, parancsnokom Caius Britannicus! – Arcukon
látszott a zavar, és az is, hogy fogalmuk sincs róla, mi a teendő. Megkíméltem őket a döntés
agóniájától. – Ki a parancsnok?
Az egyik fiatalember, feltehetően a rangidős közöttük, a válla felett hátraintett, az előőrs felé.
– Tertius Lucca – felelte –, ő itt a rangidős tribunus… azt hittük, ellenségek vagytok.
Rangidősségemet hangsúlyozva elvigyorodtam.
– Ne hagyd, hogy szánalmas kinézetünk befolyásolja az értékítéleted. Rómaiak vagyunk, és nagyon
örülünk nektek. Már hosszú ideje keresünk titeket. Sajnálatos, hogy kifogytunk a tiszta
egyenruhából… igazából már vagy fél éve, de a parancsnokom valóban nagyon ellenséges tud lenni,
ha megvárakoztatják. Szólj Lucca tribunusnak, hogy hivatalosan is üdvözöljön minket újra a
civilizációban, mielőtt Britannicus úgy dönt, hogy megsértődik. Javasolnám továbbá, hogy
udvariassági gesztusként ajánlj fel egy lovat a felettesemnek. Az övét hónapokkal ezelőtt meg kellett
ennünk, és nem szeret gyalogolni.
A fiatal tiszt még mindig össze volt zavarodva, úgy pislogott le rám, mint valami bagoly.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Placidus. Barates Placidus. Tribunus, XXXXI. legio, 3. cohors.
– Mióta vagytok Britanniában, tribunus? Nem tudtam, hogy a Negyvenegyedik is itt tartózkodik.
– Három hónapja. – Megköszörülte a torkát. – A Valentinianus császár által Britannia katonai
parancsnokává kinevezett Theodosius consuli hadseregével együtt érkeztünk.
Nem is próbáltam leplezni meglepődésemet.
– Theodosius itt van, Britanniában? És kinevezték Britannia katonai parancsnokává? Miért?
A fiatalember elkomorodott.
– Mert a császár így parancsolta.
Értetlenül ráztam a fejem.
– De mi van a többi katonai kormányzóval, a Szász-part parancsnokával délen, és britannia
hercegével? Mi történt velük?
Elképedten nézett rám.
– Halottak, megölték őket az invázióban.
Hátranéztem Britannicusra és az embereinkre, majd vissza a fiatal tisztre.
– Invázió? Olyan nagy volt a betörés?
– Teljes áttörés volt, és szinte tökéletes diadalt hozott nekik. A piktek, szászok és skótok
szövetsége lerohanta a provinciát. Az északi és középső földeket elvesztettük, csak a londiniumi erőd
maradt meg. Hogy lehet, hogy ti erről nem tudtok?
Megráztam a fejem, próbáltam rendezni a gondolataimat.
– Helyi harcok kötöttek le minket, próbáltunk visszajutni ide. A fal lerohanása óta senkivel nem
volt kapcsolatunk. Tehát azt mondod, Theodosius itt van, nyilvánvalóan azért, hogy visszafoglalja a
provinciát. Elindította már a hadjáratát?
– Igen.
– Helyes. Eddig sikeres?
 – Természetesen.
– Természetesen. – Nem ironizáltam. Sokat hallottam Theodosiusról, és tudtam, hogy nem ostoba
ember. Azon gondolkodtam, vajon Britannicus mit fog szólni mindehhez.
– Nos, Placidus tribunus, jó híreket is hoztál a rosszakkal. Visszatérek Britannicus parancsnokhoz,
és megmondom, hogy jelented a kilétünket a felettesednek, aki azonnal elindul fogadni és köszönteni
minket. Ne felejtsd el a lovakat. Hat tisztünk maradt. – Tisztelegtem és visszatértem Britannicushoz.
Hallottam, hogy megfordulnak a lovaikkal és elvágtatnak.
Amikor Britannicus meghallotta a híreket, elkomorodva az ajkába harapott. Azt hittem, az invázió
méretein gondolkodik, de tévedtem.
– A Negyvenegyedik legio? Biztos vagy ebben, Varrus?
– Igen, parancsnok – feleltem. – Úgy tudtam, az invázió előtt nem tartózkodtak Britanniában, ezért
külön rákérdeztem, és az a kölyök megerősítette, hogy csak három hónapja érkeztek, Theodosius
consuli hadseregének részeként.
– Értem. Egy consuli hadsereg négy, esetleg hat legióból áll, minket pedig éppen a Negyvenegyedik
mentett meg. Ez elég hozzá, hogy az ember kételkedni kezdjen Isten létezésében.
Értetlenül pislogtam, de nem szóltam semmit, mert tapasztalatból tudtam, hogy ha Britannicus meg
akar magyarázni valamit, majd magától megteszi.
Körülnézett, láthatóan az érdekelte, ki van hallótávolságon belül. Senki nem volt, de intett a
fejével, jelezve, hogy tartsak vele. Amikor elég távolra értünk, megkérdezte:
– Varrus, emlékszel a találkozásunk éjszakájára?
– A sivatagban? Igen, parancsnok, emlékszem.
– A Senecákról beszéltünk, emlékszel?
– Igen, a régi legatusomról.
– Pontosan, a régi legatusodról. Nos, ha az elmúlt két évben nem változtak a dolgok, a
Negyvenegyedik legio legatusa is egy Seneca, a te egykori legatusod bátyja. A neve Titus Probus
Seneca, ő a hat testvér közül a legidősebb, ezért mindenki csak Primusnak hívja.
Elhallgatott, gondolkodott, próbált értelmet adni mindannak, amit elmondott. Tudtam, hogy nem
tombol a szeretet Seneca és Britannicus családja között, de nem igazán értettem, miért olyan nagy
jelentőségű a minket megtaláló legio legatusának kiléte. Britannicus közben elmerengett és
megfeledkezett a létezésemről. Udvariasan köhintettem.
– Bocsáss meg, parancsnok, de nem látom ennek az egésznek a jelentőségét.
– A jelentősége? Nagyon is nagy jelentősége van, Varrus… nekem, de még inkább neked és az
embereinknek. Primus Seneca egyike annak a két embernek a világon, akit nyugodtan nevezhetek a
halálos ellenségemnek. Gyűlöl engem és a családomat, de ennek a gyűlöletnek az esszenciája
kifejezetten rám irányul. Ismersz már jól, nem szoktam túlozni. Megpróbáltam megölni őt, és ő is
megpróbált megölni, illetve megöletni, az elmúlt évek során több alkalommal is. Csak a sors
akadályozta meg, hogy valamelyikünk sikerrel járjon. Megvetéssel tekintünk egymásra. Zavar, hogy a
mai napon majd neki kell jelentést tennem, főleg azután, hogy ilyen sokáig voltunk távol a szolgálattól.
Nem félek tőle, de az emberségében egy pillanatig sincs bizodalmam. Biztosíthatlak róla, ha Primus
Seneca gondot tud okozni nekem, vagy bárkinek, akivel kapcsolatban állok, akkor nem szalasztja el a
lehetőséget.
 Éreztem, hogy zavart ráncok gyűlnek a homlokomra. Alaposan meg kellett válogatnom a szavaimat.
– Tehát azt gondolod, hogy ez a Primus Seneca problémákat okozhat nekünk? Hogyan teheti ezt,
tribunus?
Britannicus rám mosolygott – sajnálkozó, szinte már leereszkedő mosollyal –, és apró fejrándítás
kíséretében suttogta:
– Varrus, te szinte már ahhoz is túlságosan ártatlan vagy, hogy élj. Gondold csak át a helyzetünket.
Több mint egy évig távol voltunk anélkül, hogy kapcsolatba léptünk volna a hadsereggel. Eltűntünk,
valószínűleg halottnak hittek minket. Vagy ha valaki nem olyan jólelkű, mint te, azt is hihette, hogy
dezertáltunk. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye döbbent válaszomnak. – Nem, várj! Nem azt
mondom, hogy ilyen vádakkal kell szembenéznünk, de lehetséges, és szeretném, ha ennek tudatában
lennél. Mindössze annyit akarok mondani, hogy készülj fel mindenre, bármilyen kellemetlenségre, és
az embereinket is tájékoztasd, mi történik és miért. Ennyi az egész. Remélem, hogy a gyanúm
megalapozatlan, és tudom, nem kellett volna megosztanom veled, mert ez alááshatja a fegyelmet.
Azonban ismerem azt a vadállatot, akivel nemsokára találkoznom kell, és azt akarom, hogy tisztában
legyél a lehetséges politikai és személyes következményekkel. Most már értesz engem?
Megráztam a fejem, még mindig képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Felvont szemöldökkel,
furcsa félmosollyal nézett rám.
– Ugyan már, most csak lehetőségekről beszélek, nem bizonyosságokról.
Végül megtaláltam a nyelvem és a józan eszem.
– Hallak, parancsnok, és értem is, amit mondasz, de…
– De mi, Varrus?
– Semmi, parancsnok. Csak reménykedhetünk benne, hogy tévedsz, és hogy a Negyvenegyedik legio
közben új parancsnokot kapott.
– Pontosan. Akkor hát értjük egymást.
– Igen, parancsnok, de… mi van, ha igazad lesz? Ha még mindig ő vezeti a legiót? És ha úgy dönt,
saját előnyére használja ki a helyzetet? Akkor mi lesz?
Hosszan nézett rám az ajkát harapdálva, mielőtt válaszolt.
– Akkor, Varrus centurio, reménykedjünk benne, hogy vannak mellette mások, akik rákényszerítik,
hogy ne bosszúálló Senecaként, hanem római legatusként viselkedjen.
– Van erre esély, parancsnok?
– Fogalmam sincs, de gyanítom, már nem kell sokáig várnunk, hogy kiderüljön. Itt jönnek a
megmentőink. – A Negyvenegyedik legio tisztjei közeledtek, ezúttal parancsnokuk, Tertius Lucca
társaságában.
Visszatértünk az egység élére, és ki kellett eresztenem a hangomat, hogy elcsendesedjenek, mert
természetes megkönnyebbültségük és izgalmuk túlcsordulással fenyegetett.
Tertius Lucca lovagolt legelöl, mögötte tisztjei, akik egy láthatatlan jelre megállították hátasaikat
körülbelül százlábnyira tőlünk. Lucca másodmagával folytatta az utat, társa Barates Placidus volt, az
altribunus, akivel korábban beszéltem. Amikor megtették a távolság felét, megálltak és leszálltak a
nyeregből. Oldalvást Britannicusra pillantottam, de ő nem reagált.
– Azt hiszem, arra várnak, hogy odamenj, parancsnok.
 – Nyilvánvalóan. Nos, nem sok értelme lenne váratni őket. Legalább nem kiabáltak. Tarts velem.
Egy lépéssel lemaradva, kissé jobbra húzódva követtem megmentőinkhez, háromlépésnyire álltunk
meg tőlük. Senki nem próbált tisztelegni a másiknak. Lucca és Britannicus érzelemmentesen nézték
egymást, egyikük arcvonásai sem árulkodtak gondolataikról. Félelem markolt a gyomromba.
Britannicusnak igaza volt; nagy bajba kerültünk. Küzdöttem, hogy az én arcomon se látszódjon semmi.
Tertius Lucca sötét bőrű, jóképű, a húszas évei végén járó férfi volt, egyenruhája szinte már
hivalkodónak tűnt a mi rongyaink mellett. Csiszolt bronzlemezekből álló páncélinget viselt, az
ügyesen elhelyezett, átfedésben lévő lapok lazán kapcsolódtak egymáshoz, és minden mozdulatánál
megcsillantak. Csataszoknyája lemezcsíkjai és sisakja ugyanabból a drága bronzból készültek,
bőrhámja mély, üveges fénye arról árulkodott, hogy külön szolgát tart a tisztítására. Köpenye és
tunikája krémfehér gyapjúból készült, szegélyét zöld alapon görög minta díszítette, sisakjának taréján
kócsagtollak lengtek. Arra is felfigyeltem, hogy szandáljának szíjai alatt ugyanabból az értékes
gyapjúból készült lábszárvédőt visel. Ő törte meg a csendet.
– Nem tisztelegsz nekem?
Britannicus megvonta a vállát.
– Örömmel megtenném, ha úgy gondolnám, viszonozni fogod, de szerintem hiába várnék rá.
– Igen éles a szemed. – A tribunus az ajkába harapott. – És jól látod. Nem viszonoznám.
– És miért nem?
– Azért, mert bűnösnek találtak dezertálás vádjában, így nem szükséges, hogy katonaként ismerjelek
el téged.
– Értem.
Beleharaptam a nyelvembe. Képtelen voltam feldolgozni Britannicus hangjának hűvös higgadtságát.
– Tehát dezertálás. Még csak nem is csatában öltek meg. Egyáltalán nem feltételezték, hogy halott
vagyok, holott Hadrianus falának eleste óta senki sem látott. Úgy tűnik, még csak fel sem merült a
kétely a hivatalos elmékben. Nem halhattam meg. Dezertáltam. Az összes katonámmal. Nézz rám,
ember! – A hangja csattant, akár a korbács. – Te elhiszed, hogy dezertőr vagyok?
– Hogy én mit hiszek, vagy mit nem, annak nincs jelentősége. Téged elítéltek…
– In absentia!
– In absentia, ahogy mondod. Ez nem ritka dolog dezertálás esetén.
– Tehát, mi a következő lépésed, tribunus? – Britannicus hangja továbbra is nyugodt, egyenletes
maradt.
– Bizonytalan vagyok… – Lucca összehúzott szemmel méregette Britannicust, aztán rám nézett. –
Tudom, mit kellene tennem… mi lenne a dolgom. Már azzal is bűnt követek el, hogy így beszélek
veled, de ez a találkozás, és a körülmények… meglehetősen szokatlanok. – Britannicus nem szólt,
Lucca folytatta. – Ha az embereid nem így, alakzatba rendeződve álltak volna, amikor ideértünk,
habozás nélkül harcba szállunk. Gondolom, erre te is számítottál. – Most sem kapott választ. A
következő mondata még engem is meglepett. – Az engedékenységemet, bármilyen csekély mértékű
legyen is, egy egykori barátomnak köszönheted, aki évekkel ezelőtt együtt szolgált veled Afrikában.
Julianus Symmachusnak hívták. Ő ma nincs itt velünk, de emlékszem, milyen hévvel védte a neved és
a becsületed, amikor megtudta, hogy dezertálással vádolnak. Megesküdött rá, hogy halottnak kell
lenned, mert képtelen vagy a dezertálásra. Ám túl hangosan esküdözött, túlságosan hevesen
védelmezett téged, és egy idő után zavaróvá vált, ezért áthelyezték.
Britannicus elmosolyodott.
– Jól emlékszem Julianusra. Köszönetet kell mondanom neki. Hol van most?
– Meghalt. A skótok megölték egy csetepatéban.
Egy hatalmas méh tűnt fel a semmiből, és körözni kezdett Lucca álla körül – odavonzotta a nyári
hőségben a férfi arcát elborító izzadság. A tribunus anélkül, hogy odanézett volna, felemelte a kezét,
hogy elhessegesse, de olyan gyors volt a mozdulata, hogy lecsapta a rovart a levegőből. Hogy a földre
esett vagy elszállt, nem láttam. Lucca kicsatolta és levette a sisakját, a csípőjéhez fogta, a másik
kezével pedig megtörölte verejtékező homlokát.
– Julianus szavai jutottak ma eszembe, amikor Barates közölte, hogy Caius Britannicus vár rám.
Akkor úgy határoztam, hogy helytelen vagy sem, de beszélek veled, mielőtt megtámadnálak, és saját
felelősségemre így is tettem, mindössze egy tanú előtt. Meg kell értened, mindezt kizárólag Julianus
Symmachus emléke miatt cselekedtem. Nem úgy állok hozzád, mint ő, de nem is akartalak elítélni
anélkül, hogy megpróbáltam volna megbizonyosodni véleményének helyességéről. Rám bízod magad
és az embereidet?
– Milyen minőségben? – Britannicus felemelte a fejét, és egyenesen Lucca szemébe nézett. –
Dezertőrökként akarsz kezelni minket?
– Nincs más választásom.
Megint hallottam az éles szisszenést, ahogy parancsnokom levegőt vett a fogain keresztül; a hang
elárulta, milyen zavar uralkodik a fejében.
– Tertius Lucca, te, mint hivatásos katona, a józan ész embere, komolyan úgy gondolod, hogy ha
valóban bűnös volnék, ellenkezés nélkül átengedném magam és az egységemet Róma haragjának?
– Könnyen lehet. – Láttam, hogy Luccu majdnem elmosolyodik. – Symmachus gyakran beszélt róla,
hogy a múltban találékony vezetőként milyen pimaszságokat engedtél meg magadnak. Egy ilyen lépés
mesteri húzás volna, hogy megtéveszd a vádlóidat.
A csomó a gyomromban egyre szorosabbá vált, de Britannicus következő szavai meglepetést
okoztak.
– Mi lenne, ha azt mondanám neked, bizonyítani tudom a Rómához való hűségemet, de nemcsak az
enyémet, hanem az összes emberemét is? – Teljes magasságában kihúzta magát, mintha még a lovon
ülő Luccánál is magasabb lett volna. – Hogyan reagálnál?
– Elképednék. – Lucca most már leplezetlenül mosolygott, de tekintetében nem volt rosszindulat. –
Képes vagy rá? Tudod bizonyítani a hűségedet?
– Azt hiszem, igen, ha megkapom a lehetőséget. Akár még Primus Senecának is.
Lucca elfintorodott.
– Azt kétlem. A legatus nincs türelemmel az elítélt bűnösök irányában.
– És még kevésbé irányomban. Régi ellenségek vagyunk. Személyes ellenségek.
– Ő, ezt nem tudtam. Micsoda balszerencse!
– Seneca lesz az ítészem?
– Igen, ő a legatus. Hadjárat közben ő az isten, ezt te is tudod.
 – Elutasíthatja a bizonyítékaimat.
Lucca lassan bólintott.
– Megteheti, és jogában is áll. Hiszen téged már elítéltek.
Kihasználtam a rövid szünetet a beszélgetésben, és hátranéztem a katonáinkra. Minden tekintet ránk
szegeződött, és azon töprengtem, vajon mit gondolhatnak. Újabb méh kezdett zümmögni a fülem
mellett, odacsaptam, de hiába. Újra Britannicus szólalt meg.
– Hol a legatus szállása?
– Hivatalosan? Lindumban, körülbelül harminc mérföldnyire. Ám ma sokkal közelebb van, egy
megerősített táborban, úgy hat mérföldnyire. Fontos vendégek utaznak vele, egy szenátusi csapat a
császár udvarából, akiket a hadjárat eredményeinek megfigyelésére küldtek ide. Tegnap elhozta őket,
hogy megmutassa az alaptábort. Holnap térnek vissza Lindumba.
Britannicus felvonta a szemöldökét.
– Szenátorok? Tudod a nevüket?
Lucca a homlokát ráncolta.
– A vezetőjük Flavinius Tesca, a többire nem emlékszem.
– Flavinius Tesca! Ismerem őt még a békésebb időkből. Becsületes és tiszteletre méltó ember. –
Britannicus mély lélegzetet vett, egy pillanatra lábujjhegyre állt, majd visszazökkent a sarkára. –
Lucca tribunus, ha garantálod, hogy Seneca legatus elé viszel engem és az embereimet, amíg Flavinius
Tesca is ott van vele, akkor megadom magam neked, és Tescára bízom, hogy gondoskodjon az
igazságszolgáltatásról.
– Semmit nem garantálhatok, tribunus. – Lucca most egészen komornak tűnt, de mindannyian
hallottuk, milyen tisztelettel beszél Britannicusszal. – Az én feladatom, hogy őrizet alá helyezzelek
téged és az embereidet. Ha ez gyorsan és zökkenőmentesen megy, akkor még ma Seneca legatus elé
viszlek. Ám figyelmeztetnem kell téged, hogy a szenátornak, Flavinius Tescának fegyelmi és katonai
jogi kérdésekben nincs joga felülbírálni Seneca legatus döntéseit.
– Tisztában vagyok vele, tribunus. – Parancsnokom eltökélt hangján hallani lehetett, hogy döntésre
jutott. – Ám Flavinius Tesca egy birodalmi szenátor, vagyis magának a császárnak a közvetlen
képviselője, aki a birodalom ügyében jött Britanniába. Ha adsz egy percet, hogy szóljak az
embereimhez, akiknek fogalmuk sincs róla, mivel vádolják őket, arról pedig még kevésbé, hogy már
el is lettek ítélve, akkor kapitulálnak előtted, velem együtt. Milyen ironikus, hogy a katonáim
ünneplésre és jutalomra számítanak, amiért harcoltak római büszkeségükért, és mindvégig megőrizték
azt, nem igaz? Vajon az elmúlt egy évben milyen elszántsággal küzdöttek volna, ha tudják, hogy
hadbíróság és halál vár rájuk, amint hazaérkeznek?
– Rendben. – Lucca hangján és arckifejezésén zavar érződött. – Beszélj velük. Addig hozatok
lovakat neked és a tisztjeidnek.
– Köszönöm, tribunus. – Britannicus elkapta a pillantásomat, és együtt indultunk el, de Lucca
megállított minket, a nevén szólítva parancsnokomat. Visszafordultunk, és láttuk a szemén, hogy hinni
szeretne nekünk.
– Komolyan úgy gondolod, hogy tudod bizonyítani az ártatlanságodat?
– Igen.
– Biztosan te is látod, hogy ez lehetetlennek tűnik.
 Egyetértettem Luccával. Akkor félig-meddig meg voltam győződve róla, hogy miután visszatérünk
az embereinkhez, Britannicus elmondja nekik, mi történt, azután megpróbál harcolva kitörni a
völgyből. De hová? Annyira előre nem tudtam gondolkodni. Bámultam Britannicust, ugyanolyan
mohón vártam a válaszát, mint Lucca.
Britannicus rám nézett, és látta az értetlenséget az arcomon. Rám mosolygott, majd újra Luccához
fordult.
– Lehetetlennek? Az is lenne, ha a fal áttörésének napján nem döntök úgy, hogy napi
rendszerességgel naplót vezetek a hadjáratunkról. Nálam vannak ezek az írott feljegyzések, az
írnokunk minden nap lelkiismeretesen vezette, én pedig dátumoztam és aláírtam. Részletes napló,
minden nap az én dátumozásommal és aláírásommal. Merő szeszélyből kezdtem bele, aztán szokásból
és fegyelemből folytattam, és most úgy tűnik, mintha Isten akaratából vigyáztam volna rá, erre a napra
és ezekre a vádakra készülve.
Lucca szeme elkerekedett, hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ha én olvasnám, nekem bizony elegendő bizonyíték lenne – mondta.
– Barátom – felelte halkan Britannicus –, ez elegendő bizonyíték lesz Flavinius Tescának is, bármit
is mondjon Seneca legatus.
A parancsnoka említése letörölte a mosolyt Lucca arcáról. Vigyázzba merevedve tisztelgett, mi
pedig viszonoztuk.
– Tribunus – mondta erőteljes és határozott hangon –, te és az embereid egyelőre megtarthatjátok a
fegyvereiteket. A cohorsom csak kísérni fog titeket, nem őrizni.
– Biztosan ezt akarod tenni, Lucca tribunus? – kérdezte Britannicus halkan. – Seneca nem fogja
megköszönni, hogy nem fegyverezted le az elítélt bűnösöket.
– Igen, tribunus, biztos vagyok benne. A legatus a fejemet veszi, de csak ha nem tudod bizonyítani
az ártatlanságod. – Lucca újra elmosolyodott. – Ez az én személyes tiszteletadásom Julianusnak.
Hiszek neked, és hiszek neki is. Emellett… – első alkalommal fordult mosolyogva társa, a fiatal
Barates Placidus felé –, talán ez az egyetlen módja, hogy bekísérjelek titeket. Az embereid harcedzett
veteránok, túlélők, míg az enyéim jórészt tapasztalatlan újoncok. Nem igaz, Barates Placidus?
A fiatalember pislogott.
– De igen, tribunus.
– Legyen hát – mormolta Britannicus. – Ezt nem felejtjük el neked, Tertius Lucca.
Visszatértünk az embereinkhez, és Britannicus tájékoztatta őket a beszélgetés tartalmáról. Komor
arccal, néma csendben hallgatták, ahogy felvázolta a helyzetet, és hangsúlyozta az írnok Luscarnál
lévő feljegyzések fontosságát. Súlyos helyzetünk ellenére végül sikerült megnyugtatnia, és meg is
nevettetnie őket.
– Épségben elhoztalak ide – mondta –, nincs szándékomban most magatokra hagyni titeket. Mióta
megkezdtük utazásunkat, többször is hosszan beszélgettem mindenkivel. Tudjátok, hogy fontosak
vagytok nekem. Bízzatok bennem! Nem hagylak cserben titeket, de az Isten szerelmére, az elkövetkező
órákban nagyon vigyázzatok Luscarra! Ő lehet a nap hőse, de ha most elveszítjük, mindannyian
elvesztünk!
Alig két órával később elértük a tábort. Lucca előreküldött egy futárt érkezésünk hírével, így már
felkészülten vártak minket. Britannicus utasítására katonáink komoran, mosoly nélkül meneteltek. A
tábor kapuja csendben kinyílt, és megláttuk a merev vigyázzban álló legiósok sorait. Nem hangzott fel
üdvözlés, ahogy átléptük a kaput, és a gyomrom görcsbe rándult a látványtól.
Az egész helyőrséget fegyverbe szólították, mindenki felsorakozott a középső, üres térség mellett,
ahová tartottunk. Velünk szemben ragyogó egyenruhás legatus várakozott, körülötte törzstisztjei.
Britannicus egyenesen odalovagolt a csoport elé, és felemelt jobb karjával jelezte, hogy álljunk meg.
A térre tökéletes csend telepedett. Észrevette a háttérben álló polgári személyeket is: három magas
férfit és egy alacsonyabbat, mindegyik hihetetlenül tiszta, élénk színű ruházatot viselt.
Az ezüstbe, skarlátba és feketébe öltözött legatus magas, nyerítésre emlékeztető hangon szólalt meg,
melyből csak úgy csöpögött az ellenszenv és a diadal.
– A fogoly szálljon le a nyeregből!
Fogoly? Azonnal éreztem, hogy az embereinkben növekszik a feszültség. Még én is lúdbőrös lettem
a félelmetes szó hallatán, bár számítottam rá, és többször is elismételtem magamban idefelé.
Megfordultam és hátravakkantottam a vállam felett:
– Nyugalom!
A néhány arcon, melyeket egy pillanatig láttam, zavar és hitetlenkedés tükröződött.
– Nyugalom! – ismételtem meg.
Britannicus mozdulatlanul és csendben várakozott.
– Leszállni, vagy meghalsz! – A legatus felemelt kézzel jelzett, és hirtelen íjászok jelentek meg a fal
mellvédjén, és már fel is ajzották íjaikat. Britannicus egyik oldalról a másikra fordult, megnézte
magának az íjászokat, majd a minket körülvevő katonákat. Arca mindvégig kifejezéstelen maradt.
Végül újra Senecára pillantott, akinek az arcán felismertem testvére, egykori afrikai legatusom
vonásait.
– Mivel nem látok bűnözőket, feltételeznem kell, hogy hozzám beszélsz, Seneca legatus.
Seneca arcára kiült a diadal.
– Én rengeteg bűnözőt látok itt, Britannicus. Téged és a csőcselékedet!
Újra hátrafordultam, hogy megnyugtassam az embereimet, de nem volt rá szükség. A legtöbben
elfehéredett arccal álltak, és a nyakukat nyújtogatva figyelték Britannicust, aki éles, tiszta hangon
válaszolt.
– Ezt talán elmagyarázhatnád, Seneca.
– Nincs rá szükség. Téged és a csürhédet egy évvel ezelőtt elítélték dezertálásért. Senki nem
számított rá, hogy bűnbocsánatért könyörögve visszamerészkedsz, de a jellemedet ismerve, engem ez
nem igazán lep meg.
Láttam a feszültséget Britannicus minden egyes porcikájában, de a hangja továbbra is higgadt
maradt.
– Kinek a felhatalmazására ítéltek el? És milyen indokkal?
– Milyen indokkal? – kérdezett vissza Seneca leplezetlen gúnnyal. – Hogy milyen indokkal? Egy
provincia elveszítése nem elég indok? A te és a hozzád hasonlók alkalmatlansága miatt csaknem az
egész tartományt elfoglalták a barbár hordák, és bűnösséged elismeréseképpen elmenekültél a
birodalom igazságszolgáltatása elől, gyáván meglapultál a dombok között. Most, hogy az éhség
előhajtott, visszaoldalogsz, hátha megbocsátunk neked! Elég ebből! Parancsold meg az embereidnek,
hogy dobják el a fegyvereiket és adják meg magukat, különben utasítom a katonákat, hogy végezzenek
velük, és veled is!
Britannicus felemelte a hangját.
– Flavinius Tesca! Ha megkérlek, előrelépnél? És te is, Opius szenátor! – Zavart mozgolódás
támadt körös-körül, ahogy a négy római polgár elindult előre. Seneca láthatóan nem örült, és
nyilvánvalóan meglepte Britannicus kérése.
– Erre nincs szükség! – csattant fel. – A szenátoroknak itt nincs döntési joguk!
A szenátorok ennek ellenére tovább közeledtek. Amikor odaértek az első sorhoz, megálltak, és a
legmagasabb közülük semleges arccal bólintott Britannicusnak. Ezt látva egyik társa is apró
biccentéssel jelezte, hogy felismerte a tribunust. Britannicus az első férfit szólította meg.
– Tesca, te ismered az én házam és a Seneca család között fennálló viszályt. Halálbüntetés vár rám
és az embereimre? Csak mert a birodalmat szolgáltuk és visszatértünk a civilizációba?
Mindannyiunkat elítélhet egy Seneca, a birodalom szenátorai előtt?
Tesca láthatóan feszengett.
– Az ítéletet nem Seneca hozta, Caius Britannicus. Igazat beszél, dezertálásért ítéltek el in
absentia.
– Miért? Kinek az utasítására? – Britannicus most először hagyta, hogy düh áradjon a hangjából.
Tesca megvonta a vállát. Britannicus továbbra is hangosan beszélt, hogy a táborban mindenki hallja. –
Flavinius Tesca, hozzád fordulok, mint római polgár a szenátorhoz. A dezertőrök fegyelmezetten
menetelnének be egy katonai táborba, hogy jámboran megadják magukat, ahogy mi tesszük? Szeretném
szólítani az egyik emberemet. Megtehetem?
– Nem, szó sem lehet róla! – Seneca szólt közbe.
Britannicus ügyet sem vetett rá.
– Tesca szenátor? A kérdésem hozzád szólt.
Tesca bólintott.
– Luscar! Lépj előre!
Curullus Luscar, cohorsunk rangidős és egyetlen életben maradt írnoka előrelépett, és megállt
feszes vigyázzban.
– Vedd elő a feljegyzéseidet, Luscar, és add át őket a szenátornak!
Miközben Luscar engedelmeskedett a parancsnak, tekintetem Seneca gyanakvó és tanácstalan arcát
fürkészte. Luscar csomagja hatalmas méretű volt, de nem sok katonai felszerelés kapott helyet benne.
A vastag bőrből varrt zsákot szorosan összetekert papiruszok töltötték meg, rajtuk vándorlásunk
történetével, részletesen feljegyezve minden epizód. Útközben hamuból és vizeletből készített
magának tintát, s a papírok mindkét felét teleírta apró betűivel. Britannicus állával a földön
felhalmozott papiruszokra bökött.
– Utasítottam Luscart, hogy a fal múlt évi áttörése után minden eseményt jegyezzen fel. Azóta
folyamatosan írta a történetünket, egy idő után a dokumentumok hátoldalára, amikor kifogytunk az
alapanyagból. Képzett írnok, és most már látom, hogy Isten keze tartotta őt életben. Követelem, hogy
tanulmányozzátok át ezeket az iratokat, mert tanúskodnak minden egyes emberem hűségéről. A Róma
iránt érzett hűségről, ami több mint egyévi küszködés után végre ide vezérelt minket. – Magabiztosan
nézett Tescára, aki a torkát köszörülve jelezte zavarát, majd lehajolt, és felemelte az egyik tekercset.
Senki más nem mozdult. Tesca néhány pillanat múlva felemelte a fejét, és ismét megköszörülte a
torkát, először pillantva Senecára.
– Seneca legatus, ez a dokumentum arra utal, hogy itt súlyos igazságtalanság történhetett. –
Feltartotta a kezét, hogy megelőzzön bármilyen közbeszólást. – Azt mondtam, „történhetett”. Ez egy
katonai napló részlete, nyolc hónappal ezelőtti dátummal, Britannicus tribunus, a cohors
parancsnokának aláírásával.
Seneca kis híján őrjöngött dühében.
– Ez csak egy trükk, Tesca, hát nem látod?
– Nem, legatus, nem látom! – csattant fel Tesca. – Amit látok, az katonailag teljesen helyénvaló,
még ha kissé szokatlan is. – Megfordult, végignézett Britannicuson, majd rajtunk is, mielőtt folytatta. –
Lenne egy nyomatékos javaslatom. Sőt kettő is. Britannicus tribunus adja meg magát és az embereit,
és kapjanak szoros őrizetet, amíg jómagam és három társam, valamint négy tiszted alaposan
áttanulmányozzuk ezeket a… feljegyzéseket.
– Tehát továbbra is bűnözőkként kezeltek minket?
Tesca nem kerülte Britannicus tekintetét.
– A birodalom szemében ti igenis bűnözők vagytok. Ám el kell ismernem, hogy ez – emelte fel a
kezében tartott tekercset –, ez a feljegyzés, ahogy te nevezed, felvet bizonyos kételyeket. Ennek
fényében, amennyiben beleegyezel egy egyszerű őrizetbe, kényelmes elhelyezésben részesültök,
persze szigorú felügyelet alatt, amíg döntésre nem jutunk ezen a szinten abban, hogy bűnösök vagy
ártatlanok vagytok-e az ellenetek felhozott vádakban.
– És azután? – Britannicus ismét leengedte a hangját. – Azt mondtad, „ezen a szinten”.
– Azután, amennyiben meggyőződtünk róla, hogy nem követtetek el dezertálást, elküldünk a lindumi
katonai parancsnokságra, hogy hivatalos felmentésben részesüljetek a katonai kormányzó részéről is.
– Mind a négyszázunknak oda kell menni?
– Természetesen nem – ráncolta a homlokát Tesca. – Csak neked, a tisztjeidnek és az írnokodnak.
Britannicus mély sóhajjal nézett fel a mellvéden sorakozó íjászokra.
– Seneca – mormolta –, az íjászaidnak egy hétig izomlázuk lesz, ha nem könyörülsz meg rajtuk.
A haragtól és csalódottságtól vörös arcú Seneca felemelte a karját, és egy pillanatra bizsergést
éreztem a fejbőrömön, de aztán lassan leeresztette, és az íjászok visszaengedték a húrt.
Megkönnyebbült sóhajokat hallottam a hátam mögül.
– Ez így már mindjárt civilizáltabb. – Britannicus hangjában mosoly bujkált. – Flavinius Tesca,
köszönöm a higgadt és józan hozzáállásodat. Varrus centurio, szólj az embereknek, hogy tegyék le a
fegyvereiket és álljanak újra alakzatba… legatus, hová szeretnéd, hogy menjenek, persze a
legnyilvánvalóbb helyen kívül?
– Átok rájuk, és rád is, Britannicus! Ott maradnak, ahol vannak, vigyázzban!
Nem mozdultam. Ez az ügy még nem ért véget. Britannicus lehalkította a hangját, szavait csak
néhány fülnek szánta.
– Seneca, az embereim harcedzett veteránok, míg a tieid csecsemők. Nem fognak csak azért a tűző
napon állni, hogy te jól érezd magad. Alakzatba rendezem őket a kapun kívül, te pedig őrséget
szervezhetsz köréjük, de az élő Istenre esküszöm, ha rajtuk próbálod kitölteni az irányomban érzett
dühödet, akkor szabadjára eresztem őket, és egyikünk katonái közül sem sokan látják meg a holnapot!
– Te fenyegetsz engem? – Seneca alig jutott szóhoz döbbentében. – Hogy merészeled, te csatorna
mocska? – Hangja elfojtott, indulatos sziszegés volt csupán.
Britannicus rám nézett.
– Tedd, amit mondtam. Az emberek a kapun kívül gyülekezzenek. Menj velük, és ne engedj
semmiféle fegyelmezetlenséget. – Átemelte a lábát a ló tomporán, és leugrott a földre.
Még egyszer ránéztem, miközben két katona lépett mellé, majd megfordultam, hogy teljesítsem az
utasításait.
Az emberek az éjszakát és a következő nap jó részét a táboron kívül, egy ideiglenes lókarámban
töltötték. Hivatalosan foglyok voltak, de jól bántak velük, és hónapok óta először rendes ételt kaptak.
Én a táborban éjszakáztam, természetesen őrizet alatt, de meleg vízzel mosakodhattam, és kaptam
tiszta ruhát, amelyben újra embernek éreztem magam.
Másnap késő délelőtt elkísértek egy gyűlésre a legatus hatalmas, cölöpfalú sátrába. Flavinius
Tesca, a másik három szenátor és négy tiszt az éjszaka nagyobbik részében Luscar feljegyzéseit
olvasták, és elégedetten állapították meg, hogy nem vagyunk bűnösök. Az ő szemükben máris
felmentést nyertünk mindenfajta vád alól, és egyetértettek abban, hogy a katonáinkat azonnal szabadon
kell bocsátani. Seneca testőrségének egy rangidős centurióját küldték, hogy gondoskodjon az
elengedésükről, Tesca pedig rendelt egy flaska bort, megünnepelendő a szabadulásunkat.
Seneca legatus dühösen csörtetett ki a sátorból.
Késő délutánra Seneca szállásmestere új egyenruhát és felszerelést utalt ki az embereinknek, akik
ideiglenesen kinevezett tisztek parancsnoksága alatt továbbra is egy egységként tevékenykedhettek,
Britannicus pedig velem és a többi tiszttel együtt délre indult, hogy látogatást tegyen a katonai
kormányzónál. Seneca lovasságának egy szakasza kísért minket, valamint a négy szenátort, akiknek a
jelenléte kifejezetten örömteli esemény volt számunkra a legatus katonái között.

V.
Theodosius, az új katonai kormányzó nagyhangú, fontoskodó alak volt egy feldühödött vipera
minden bájával, viszont a vipera erejével és állhatatosságával is rendelkezett, és ami a legfontosabb,
sikeres embernek számított.
Ráadásul valódi vásári mutatványos volt – ha nem katonának és politikusnak áll, vagyonokat
kereshetett volna lamistaként, aki nyilvános látványosságokat szervez és rendez a lakosság
szórakoztatására. Azonnal ez jutott eszembe, amikor Britannicust és engem bevezettek lindumi
főhadiszállásának fogadószobájába. Theodosius még nem érkezett meg, várnunk kellett rá. Kísérőink,
egy tribunus és két katona vigyázzba álltak mögöttünk, két másik őr ugyanígy tett velünk szemben, a
szoba közepén lévő hatalmas, fényesre csiszolt asztal két oldalán. Az asztal mögött magas támlájú
karosszék – cathedra – állt, vele szemben, egy sorban pedig négy sallae, hagyományos, támla nélküli
szék. Nem ültünk le.
Az asztallapon, a késő délutáni szórt napfényben ott csillogott Theodosius kardja.
Híres fegyver volt, nevezetessé vált éles, ezüstös fényű, bonyolult megmunkálású pengéjéről.
Amikor nem viselte, Theodosius soha nem tartotta hüvelyben, nyilvánvalóan azért, hogy az
alacsonyabb rangú emberek megcsodálhassák. Elakadt a lélegzetem, amikor rápillantottam és
felismertem, és erőt kellett vennem magamon, hogy ne tegyek rá megjegyzést. Szerencsére nem
mertem megszólalni. De facto továbbra is elítélt bűnözőknek számítottunk, amíg Theodosius
hivatalosan is fel nem ment minket. Addig azonban nem szólalhattunk meg, csupán ha engedélyt adtak
rá.
Theodosius csak percekkel később érkezett meg. Meghallgatta ügyünket a mellénk rendelt
tribunustól, és végigfutotta írásos feljegyzéseinket. Végül bólintott, és közölte, hogy hosszasan
tanácskozott rólunk Tesca szenátorral, és meggyőződött az ártatlanságunkról. Még gratulált is
Britannicusnak előrelátásáért, vezetői képességeiért, példamutató viselkedéséért és kitartásáért, majd
utasítást adott az ellenünk szóló vádak iratainak megsemmisítésére.
Maga az ember majdnem ugyanannyira lenyűgözött, mint a kardja. Tisztában voltam
fogyatékosságaival, de megbűvölt a hatalom légköre, ami a jelenlétéből áradt. A 368. év vége felé
szállt partra Britanniában egy négy legióból álló consuli hadsereggel – összesen mintegy ötven-
hatvanezer emberrel –, és alig néhány hónap alatt helyreállította a Pax Romanát a mindent elborító
zűrzavarban. Újra felállította a provincia diplomáciai szerveit, és kinevezett egy új Comes
Britanniorumot az alkalmatlan Fullofaudes, az úgynevezett Dux Britanniorum, vagy Britannia
hercege helyére, akit az invázió során öltek meg. Ezenkívül kinevezett egy új vicariust is, egy polgári
kormányzót, hogy Londiniumban képviselje a császárt. Mindkét pozíció kényelmes állás volt, és egyik
jelölt sem zavart sok vizet abban a rövid időszakban, mikor Theodosius Britanniában tartózkodott.
Visszatérésünk és felmentésünk után nem sokkal ismét találkoztam vele, amikor meghívta
Britannicust, mint az országban fellelhető kevés, életben maradt és nem megszégyenült főtiszt egyikét,
hogy vegyen részt az egyik nagy hadjárata előtti megbeszélésen. Valentinianus császár a Comes Rei
Militaris címet adományozta Theodosiusnak, aki biztos akart lenni benne, hogy mindenki megtudja, ki
ő. Nem lehetett különösebben megnyerő személyiségnek nevezni, de jó katona és szervező volt, a
hadseregei pedig kiváló teljesítményt nyújtottak. Azt hiszem, senki nem lehet tökéletes. Tíz éven belül
ő lett a császár.
Katonai vezetőként Theodosius számos jelentős fejlesztést valósított meg a provincia általános
védelmében. Újjáépített és megerősített több lerombolt erődítményt, és feljavította bizonyos városok
védelmét, mégpedig meglepően rövid idő alatt.
Britannia városait földmellvéddel ellátott kőfal vette körül, előtte pedig mély, „V” alakú árok
húzódott. Theodosius utasítást adott ezeknek az árkoknak a betemetésére, azután külső tornyokat
építtetett a falakra, kifejezetten a nehéz ostromgépek számára – a különböző méretű katapultok
mindenféle lövedékkel szórták meg az ellenséget, a halálos ballistagerelyektől a masszív kőtömbökön
és sziklákon át a lángoló olajoshordókig. Ezután új, mélyebb, „U” alakú árkokat ásatott, olyan
távolságra, hogy megállítsák a támadókat még a falak előtt, de belül legyenek az új tornyok
ostromgépeinek lőtávolságán.
Legfontosabb és leggyorsabb hozzájárulása a provincia jólétéhez azonban az volt, hogy az
őrtornyokkal együtt újjáépíttette Hadrianus falát, és friss helyőrségi csapatokat telepített a
védvonalra.
Ezek gyökeres változások voltak, és magukban foglalták a parancsnoksága alatt álló haderő ravasz
és taktikus felosztását. Régi cohorsunk maradványait szétszórták a régi és újonnan alakult legiók
között, Caius Cornelius Britannicust pedig legatussá léptették elő, és megkapta az egyik új egység
parancsnokságát. Élt az előjogával, így magával vitt engem is, mint a primus pilusát, fő centurióját,
hogy a legio napi műveleteivel kapcsolatos ügyekben helyettesítsem. Az invázió után azonban már
soha nem lett minden olyan, mint régen. Britannicus komoly hírnévre tett szert, de az új emberei már
nem voltak olyan jók, nekünk pedig nem maradt időnk megfelelően kiképezni őket a harc előtt.
Theodosius hadjáratának utolsó hónapjaiban, amikor már megfutamítottuk az ellenséget, és újra a
faltól északra portyáztunk, belesétáltunk a hegyi csapdába, és nyertünk magunknak egy hosszú, ám nem
kívánt távollétet a háborúból.
Mitros, Britannicus – és most már Varrus – személyi orvosa azzal kezdte a napját, hogy életem
meghosszabbítása érdekében még tovább mélyítse nyomorúságomat. Britannicus még aludt, és Mitros
mindössze egy kurta pillantásra méltatott minket, mielőtt munkához látott. Gyomromban a félelem
tekergő férgével figyeltem az előkészületeit. A művelet mostanra napi rutinná vált, de a vele járó
fájdalomhoz soha nem tudtam hozzászokni, bármennyire is csodáltam ápolóm szakértelmét.
Mitros egy fiolából fehér, kristályos port öntött a kis parázstartóra helyezett korsóban bugyogó
vízbe, majd szinte azonnal lekapta a széndarabokról az edényt, és tartalmát egy sekély tálkába töltötte,
hogy ott hűljön, amíg meg nem tudom inni. A nagyobbik parázstartón álló edényben szürke, nyúlós
folyadék fortyogott, leginkább sárra hasonlított. Tudtam, hogy mindkét keverék olyan opiátokat
tartalmaz, melyek eltompítják az érzékeimet a fájdalomra, melyet Mitros hamarosan okozni fog
nekem. Amint eléggé kihűl, előbb megiszom a sekély tálkában lévő folyadékot. Bár friss, porrá őrölt
menta is volt benne, az sem tudta elvenni szörnyű ízét, viszont azonnal csodát művelt. Mitros azt
mondta, a szer alapja a messze keleten, Bizáncon túl növő mákgumóból kisajtolt anyag. Képes volt a
töredékére csökkenteni a fájdalmat. Mitros minden nap erősebbre készítette a főzetet, és én minden
nap elfeledkezhettem a kínokról.
Amikor az opiátok megfelelően elbódítottak, Mitros eltávolítja a kötéseimet, majd forró vízzel és
vérzéscsillapító szerekkel megmossa és kitisztítja a sebeimet, amit a kábítószer nélkül nem tudtam
volna elviselni. Miután végzett, újra felteszi a kötéseket, a belső pólyát megtöltve a borzalmas szagú,
agyagszerű, szinte elviselhetetlenül forró főzettel. Ez a szer is tartalmazott fájdalomcsillapítót, a maga
módján sokkal erősebbet, mint a másik volt, így mire a mákony hatása elmúlt, az iszap mágiája
teljesen elzsibbasztotta a lábam, és nyugodtan alhattam másnapig.
Mitros behajlított kisujjával megvizsgálta a tálkában lévő ital hőmérsékletét. Nyilván még túl forró
lehetett számomra. Idegesen visszanyeltem a számba gyűlő nyálat, és Britannicusra pillantottam. A
hátán fekve aludt, hatalmas, horgas orra a sátor teteje felé mutatott. Újra eszembe jutottak első
találkozásunk éjszakáján mondott szavai, amikor el kellett döntenie, mihez kezdjen velem, és
elvigyorodtam az emlékek felidézésekor. Az azóta eltelt évek folyamán Caius Britannicusnak sokkal
többet kellett foglalkoznia saját magával, mint azzal, hogy velem mi legyen. Vigyorom kiszélesedett,
és azon gondolkodtam, vajon mihez kezdett volna nélkülem.
– Ezt most megisszuk, és szép nagyra növünk. – Mitros megállt mellettem, bal kezében a tálkát
tartotta, a jobbal pedig felemelte a fejem.
– Az Úrra, megisszuk? Nos, Mitros, ha már együtt csináljuk, volna egy ötletem. Ma esetleg
megihatnád te, és én nézném, ahogy te szoktad. Így osztoznánk a fájdalmon és az örömön is.
– Ez egyáltalán nem szórakoztató. Gyerünk!
Engedelmeskedtem némán és szelíden, mivel nem volt más választásom. A szernek most is pocsék
íze volt. Így, évtizedekkel később is emlékszem savas keserűségére.
Amikor a tálka kiürült, Mitros visszaeresztette a fejem a párnára, és egy nedves ruhával megtörölte
a homlokom.
 – Rendben, nemsokára aludni fogsz.
Valóban így történt, de nem azonnal. Az álom nagyon lassan szüremlett be az elmémbe a kábítószer
után, sőt néha egyáltalán nem jött; egyfajta álomszerű lebegésben a tudatomnál maradtam, az
érzékszerveim működtek, de az olyan e világi problémák, mint a fájdalom és a kényelmetlenség, nem
foglalkoztattak.
Mitros visszatért a parázstartókhoz, és egy zömök faszerszámmal, amely segített elosztani a súlyt,
felemelte a nagyobbik edényt. Odacipelte a lábamnál lévő kis asztalhoz, majd a sátor bejáratához
lépett, és intett két katonának, hogy vigyék ki a parázstartókat. Mindezt bódult kábulatban néztem
végig, mígnem észre nem vettem, hogy Britannicustól eltekintve egyedül maradtam a helyiségben.
Caius Cornelius Britannicus valódi Cornelius volt, egyenes ági leszármazottja egy tiszta, patríciusi
vérvonalnak a római állam alapító családjai közül. Lábadozásunk első napjaiban, amikor a szó szoros
értelmében ágyhoz volt kötve, és senkinek a cselekedeteit nem irányíthatta, Britannicus rengeteget,
gyakran hosszú órákat beszélt britanniai életéről, amikor még nem volt katona. Emlékszem, ezt
először meglepőnek találtam, főként mert mindaddig csak úgy ismertem őt, mint Britannicus legatust, a
kevés beszédű parancsnokot, aki általában megtartotta magának a véleményét. Ám ahogy múlt az idő,
kiderült, hogy szinte alig ismerem őt. Mindaz a bensőségesség, amit bajtársként megosztottunk
egymással, csupán bizonyos oldalait mutatta meg elképesztő jellemének és személyiségének. Most,
ahogy beszélt, én pedig hallgattam, egyre újabb és újabb részletek kerüllek felszínre. Egyik atyai őse
– az ük-üknagyapja – nyerte el a Britannicus nevet, még Hadrianus idején, a provinciáért végzett
szolgálatai tejében, több mint százötven évvel ezelőtt, és a következő generációk során a család már
otthonaként gondolt Britanniára, bár hűségük továbbra is Rómához kötötte őket. Ami engem illet, én
Britanniában születtem és értem férfivá anélkül, hogy egyáltalán felfogtam volna. Sosem gondoltam,
hogy ez valami fontos hely; egyszerűen csak Britannia volt, itt éltem. Kellett néhány év Afrikában,
valamint Britannicus rajongása, hogy megértsem, mit jelent nekem valójában az ország.
Hosszasan, valódi szeretettel beszélt a családjáról és otthonukról, egy villáról Aquae Sulis, a híres
délnyugati meleg vizes fürdő közelében. Hallottam a büszkeséget a hangjában, amikor a feleségét,
Heraclitát említette, akit láthatóan imádott, és akinek birodalmi Claudiusi vére legalább olyan ősi és
nemes volt, mint az övé. Büszkén beszélt elsőszülött fiáról, Picusról is, aki Caiushoz és elődeihez
hasonlóan, tizenhat éves korában csatlakozni fog a legióhoz. A fiú most nyolcéves volt, majdnem
kilenc, így még nem érkezett el az ideje, hogy helyet keressen neki a birodalmi seregek soraiban. Az
ifjú Picus az elkövetkező öt évben otthon marad fiatalabb testvéreivel: a hétéves Meleiiával,
lágyszívű apja kedvencével, valamint a négyéves ikerfivérekkel, Marcusszal és Paulusszal. Beszélt
Luceiia nevű húgáról és egyik sógoráról, Varóról, akinek volt egy birtoka nyugaton, Britannicus
földjei mellett, és aki Caius távollétében intézte a család ügyeit. Esküdözött, hogy ha letelik a
szolgálati ideje, és a birodalomnak már nem lesz többé szüksége rá, hazatér, és saját maga fogja
igazgatni földjeit.
Ismeretségünk kezdetén Britannicusszal felfedeztük, hogy mindketten Colchesterben, Róma
legrégebbi britanniai településén születtünk. Az ő családja korán elköltözött Aquae Sulis közelébe,
egy villába, de Britannicus mindig is szívesen emlékezett vissza Colchesterre, amit ő a hagyományok
tisztelete miatt eredeti nevén, Camulodunumnak hívott. Azt állította, Colchester fattyú név, kelta és
római keverék, ami csak annyit jelentett, „tábor a dombon”. Szerinte ez a név nélkülözött minden
eredetiséget.
Az egyik beszélgetésünk során kiderült, hogy az apjának volt egy barátja Colchesterben, egy
kovács, saját műhellyel. Ezt az embert is Varrusnak hívták. Britannicus nem kötötte össze a nevet
velem, mert az ismerősei között egyetlen római polgár sem akadt, aki önként végzett volna kétkezi
munkát. Amikor közöltem vele, hogy az a Varrus a nagyapám volt, elkerekedett a szeme
meglepődésében, és tudni akarta, hogyan került olyan helyzetbe az öreg Varrus, hogy fizikai munkából
kelljen megélnie.
A válasz egyszerű volt és rövid, és nem vonakodtam elmesélni neki nagyapám történetét, aki
valójában az ifjabbik Varrus volt, a híres Varus család egyik oldalági leszármazottainak legfiatalabb
fia. Családom az évszázadok folyamán felszedett még egy „R” betűt a nevébe, és ezzel párhuzamosan
elveszítette majdnem a teljes vagyonát, ami addig hasonlatossá tette őket az egy „R”-es Varusokhoz.
Nagyapámat rabszolgák nevelték fel, ami a római háztartásokban nem volt szokatlan dolog, és már
fiatalkorában elbűvölte a házhoz tartozó kovácsműhely. Vonzotta a füst és a hő, a kovács
kalapácsának csengése, és állandóan a műhely körül őgyelgett. A kovács megkedvelte az ifjú nemest,
és amit csak tudott, megtanított neki a kovácsolás és a fémekkel való munka művészetéről. Ez a
szerelem sosem múlt el a fiúból, és sokkal később, amikor otthagyta a hadsereget, létrehozta saját
kovácsműhelyét.
Először csak kedvtelésből csinálta, ám ahogy a műhely a fiatalember mind több idejét vette el, apja
egyre csalódottabbá vált. A viták veszekedéssé fajultak, és az ifjú Varrus végül elhagyta otthonát,
hogy valóra váltsa álmát, és fémekkel dolgozhasson. A műhely eladásából szert tett némi pénzre,
ebből áthajózott Britanniába, ahol létrehozott egy újat, és szerszámokat, fegyvereket kezdett gyártani a
megszálló hadsereg katonáinak. Mivel római volt, a születése jogán arisztokrata, valamint a legio
veteránja, és ő készítette a legjobb kardokat, virágzó üzletet épített ki.
Egy gazdag kereskedő szintén tisztavérű római lányát vette el, és született egy fia, aki idővel elvett
egy másik római lányt. Így születtem meg én. Ám apám meghalt az egyik hadjáratban, anyámat pedig
következő évben elvitte a láz. Onnantól a nagyszüleim neveltek, majd szeretett felesége halála után
nagyapám egyedül vitte tovább ezt a terhet. Afrikai tartózkodásom alatt halt meg.
Amikor befejeztem a történetemet, Britannicus hosszú pillanatokig bámult rám, mielőtt megszólalt.
– Mihez fogsz kezdeni, ha leszerelsz, Varrus? Ha jól sejtem, nem folytathatod a katonáskodást –
mutatott megnyomorított lábamra.
Elvigyorodtam.
– Kovács leszek, mint a nagyapám. Visszamegyek Colchesterbe, és felélesztem a régi műhelyt.
Most már az enyém.
Meglepetten vonta fel patríciusi szemöldökét.
– Kovács? Nem késő már egy kicsit elkezdeni? Te katona vagy, Varrus. Az ősi istenek nevére,
mennyit tudsz te egyáltalán a kovácsmesterségről?
Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy most meg fogom lepni.
– Valószínűleg jóval többet, mint sok úgynevezett kovács, akik mostanában a hadsereg ellátásából
élnek, legatus. Az öreg mindenre megtanított. Legalább ugyanolyan jó tanítvány voltam, mint ő annak
idején. Tizenhárom éves koromra el tudtam vezetni a műhelyt. Mire tizennégy lettem, kardokat
készítettem a helyi tiszteknek.
– Kegyelmes Isten, ezt nem hiszem el! – De nagyon is elhitte, hallottam a hangján. – Azt akarod
mondani, hogy te valójában kovács vagy? Vasműves?
– Igen, legatus – bólintottam. – Hidd el, valóban az vagyok. – Lehalkítottam a hangom. – Még a
fehér vas titkát is ismerem.
Felemelte a fejét a párnáról, megpróbált felülni.
– A fehér vasét? A mágikus fémre gondolsz, aminek a tudománya feledésbe merült? Te tréfálsz
velem!
Megráztam a fejem.
– Nem, legatus, és elmondom neked az igazságot, hátha itt fogok meghalni. Néhányunk számára az a
titok sosem veszett el… az emberek többsége azonban még nem fedezte fel újra. Te is láttad
Theodosius kardját.
– Mi van vele?
– Tetszett?
– Természetesen! Neked nem? Csodálatos fegyver. Ha babonás volnék, azt mondanám, maga
Vulcanus készítette. Sosem láttam még hasonlót. Szinte világít a sötétben, és azok a minták a pengén…
szerintem egyiptomiak lehetnek. Legalábbis Theodosius ezt gondolja róluk.
Kinyújtóztattam begörcsölt hátamat, és elnyomtam egy böfögést. Aztán amikor már biztos voltam
benne, hogy azt hiszi, nincs több mondanivalóm, folytattam:
– Azok briton jelek, tábornok, nem egyiptomiak. A minta hegyvidéki kelta. A pengét pedig nem
Vulcanus készítette, hanem Varrus. Nagyapám kovácsolta azt a kardot apámnak, amikor belépett a
legióba. Nem fejezte be teljesen, mire apámnak indulnia kellett, ezért magánál tartotta, hogy az első
szabadságolásánál adja oda neki. Ám apám soha nem jött haza, meghalt Ibériában.
– Kölyökként játszottam azzal a karddal. Aztán egy nap néhány római tiszt meglátta, és meg akarták
venni nagyapámtól. Az öreg közölte velük, hogy nem eladó. Egy héttel később betörtek a műhelybe, és
soha többé nem láttam a kardot, amíg meg nem pillantottam Theodosius tulajdonában.
– Te jó Isten, Varrus! Csak nem azt akarod mondani, hogy Theodosius…?
– Nem, tábornok, természetesen nem. Egyedül Isten a tudója, hogy került a birtokába. Valószínűleg
felbecsülhetetlen értékű fegyver, talán a valaha készített legtökéletesebb kard. Sokan nagyon sok
mindent adnának azért, hogy ilyen kardjuk legyen.
Jó ideig csendben feküdtünk, mindketten a csodálatos kardra gondoltunk. Britannicus zökkentett ki
elmélkedésemből.
– Mi teszi annyira mássá, Varrus? Mitől keményebb, élesebb és tisztább, mint a közönséges vas?
És mitől olyan csillogó?
Alaposan átgondoltam a választ.
– Nem tudom, tábornok. Esküszöm, nem tudom. Tudom, hogyan készült, mert nagyapám megtanított
a folyamatra, és készítettünk világosszürke színű, kitűnő pengéket, de ezt a vakító csillogást sosem
sikerült újra létrehoznunk. Nagyapám megesküdött rá, hogy a különbséget az égi kő jelentette.
– A micsoda?
– Az égi kő… egy kő, ami az égből hullott le. – Az arckifejezése láttán elmosolyodtam. – Igazat
beszélek. A nagyapám egyik barátjának dolgozó juhász egy éjjel rettenetes zajt hallott a levegőből,
amit a földet megrengető becsapódás követett. Kis híján halálra rémült, és órákon át rémülten
kuporgott a takarója alatt. Amikor reggel kinézett, a kunyhójához közel egy nagy lyukat látott a
földben. A lyuk aljában pedig ott volt egy szikla, szinte teljesen belesüppedve a talajba. A juhász
megpróbálta kiásni, de a méretéhez képest olyan nehéz volt, hogy megmozdítani is alig bírta. Ijedten
tapasztalta, hogy a kő túlságosan meleg, ezért inkább otthagyta, és visszament jelenteni az esetet az
urának, aki szintén kiment megnézni, de nem nagyon tudott mit tenni vele.
– Aznap délután, egy beszélgetés folyamán megemlítette a nagyapámnak, aki odaküldte a kőért
apámat. Valamiért évekig megtartotta. A kő súlya nem hagyta nyugodni, míg végül egy éjszaka úgy
döntött, megpróbálja beolvasztani. Kiderült, hogy ez nem lesz könnyű feladat, és már majdnem feladta
a kísérletezést, ám épp, mielőtt abbahagyta volna, észrevette, hogy a külseje üvegessé vált, mintha
kezdene cseppfolyósodni. Ezért tovább próbálkozott. Sokkal magasabb hőmérsékletet kellett
előállítania, mint azelőtt bármikor, hogy megolvassza az ismeretlen anyagot. Végül sikerrel járt, és
elkészítette belőle azt a kardot, amelyik most Theodosius tulajdonában van. Az égi kő fémjét egyenlő
mennyiségű rendes vassal vegyítette. Amikor kész lett a pengével, megköszörülte, megcsiszolta, és így
nyerte el ezt a fényét, amit annyira csodálsz. Akármiből is volt az az égi kő, annak az anyaga teszi
olyan fényessé a kardot.
Amikor megszólalt, a hangja tele volt csodálattal.
– Még hogy fényessé? Az a fegyver természetfeletti! Találtak még ebből a mesebeli égi kőből?
Elképesztő, hogy soha senki nem beszélt róla.
Rosszkedvűen csóváltam a fejem.
– Sajnos ezt sem tudom. Ha ez az egy nem ott és akkor esik le, talán soha nem találják meg. Ki
tudja, hány hasonló lehet még?
– Hm, értem, mit akarsz mondani. Varrus, te valóban elhiszed, hogy az égből esett le? Ez
lehetetlen! Úgy értem, elhiszem, hogy így történt, de csak érkeznie kellett valahonnan!
– Tudom, hogy képtelenségnek tűnik, a nagyapám is ugyanígy érzett. Ám még meleg volt, amikor az
a juhász megtalálta, órákkal a lezuhanása után, és volt benne valami, amit egyetlen kovács sem ismert.
A nagyapám végül meggyőzte magát, hogy valóban odafentről hullott le.
Britannicus felvonta a szemöldökét, és a fejét rázta.
– Elképesztő! Próbáltál valaha utánanézni ennek a csodának? Az égi köveknek? Könnyen lehet,
hogy több ezer van szétszórva mindenfelé, és csak arra várnak, hogy megtaláljuk őket!
– Hol szétszórva, tábornok? – vigyorogtam rá, és a fejem csóváltam az eszembe jutó gondolat
ostobaságán. – Az ember az életének jó részét eltölthetné azzal, hogy hasztalanul keresi a köveket.
Fogai között sziszegve szívta be a levegőt.
– Igen, azt hiszem, igazad van. De ha találsz egy ilyen követ, képes lennél belőle hasonló kardot
készíteni?
Megfontoltam a választ.
– Igen, képes lennék. Tudom, hogyan csinálta nagyapám, és meg tudnám ismételni.
Britannicus csendben gondolkodott. Talán mondott volna még valamit, de bejött Mitros, hogy
kicserélje a kötéseinket, és mindkettőnkkel megitatta az altató folyadékot, mert abban hitt, hogy a
szervezet tudja a legjobban meggyógyítani önmagát. Álomba merültünk.
Másnap reggel morgásra és mozgolódásra ébredtem. Britannicust éppen az a két katona emelte fel
ülő pozícióba, akiket Mitros választott ki erre a feladatra. Viszonylagos nyugalomba helyezték
parancsnokukat, ügyet sem vetve átkozódására, ami rögtön elhalt, amint az orvos rámutatott, hogy ez a
gyógyulási folyamat része. Amikor újra egyedül maradtunk, megkérdeztem, nagy fájdalmai vannak-e.
Rám nézett, néhány pillanatig nem felelt, aztán mindkét kezét igénybe véve kissé arrébb helyezte a
lábát, és megrázta a fejét.
– Nem, korántsem fáj annyira, mint szokott. Te hogy vagy?
Rámosolyogtam.
– Egyáltalán nem érzek fájdalmat, amíg nem próbálok mozogni. Persze amikor elalszom, a testem
magától is mozogni akar, akkor nagyon fáj. Sűrűn riadok fel álmomból.
Alaposan szemügyre vett, homlokán ráncok jelentek meg.
– Nos, legalább kezdesz kinézni valahogy – morogta. – A szemed alól eltűntek azok a lila táskák, és
az arcod is kigömbölyödött. – Megköszörülte a torkát, és homlokráncolva tette hozzá: – Mitros szerint
nemsokára ismét használható leszel.
Most rajtam volt a sor a homlokráncolással.
– Használható? Hogy érted ezt, újra tudok majd járni?
– Nem, nem erre gondoltam. Tudjuk, hogy képes leszel járni, talán bicegsz majd egy kicsit, de az
nem probléma. A használhatót úgy értettem, hogy fizikailag… mint férfi. – Zavartnak tűnt.
– Ó, vagy úgy. – Egy pillanatra látomásként villant az agyamba, milyen kínokkal járna most egy
merevedés. – Azt hiszem, jelenleg erre gondolni sem szeretnék.
Különös pillantást vetett rám, éreztem, hogy elvörösödök.
– Mi az, tábornok? Mi a baj?
Megrázta a fejét.
– Semmi. Nincs semmi baj. – Rövid szünet után folytatta. – Te önmegtartóztató jellem vagy, igaz?
– Tessék?
– Önmegtartóztató és kifinomult ízlésű. Nem az a fajta vagy, aki előtérbe helyezi a nőügyeket.
– Azt hiszem, nem. – Meglepett és készületlenül ért ez a váratlan elkanyarodás megszokott
beszédtémáinktól. Rövid habozás után hozzátettem: – Legalábbis nem jobban, mint más férfiember,
bár nem is kevésbé.
– Dehogynem. – Szokatlan, szinte jókedvű arckifejezéssel csóválta a fejét. – Tudod, figyeltelek
téged az elmúlt években, és elégedett voltam a vérmérsékleteddel. Ez az egyik tényező, ami a
kiemelkedő katonák sajátja.
Láthatta az arckifejezésemen, hogy kényelmetlen a téma, ezért megnyugtatóan folytatta:
– Ó, Isten a tudója, nincs veled semmi baj. Mindössze arról van szó, hogy nincs benned semmi
szélsőséges, mármint a rossz értelemben véve. Mindent visszafogottan teszel, semmit nem viszel
túlzásba. Nem iszol túl sokat, nem jársz a szajhákhoz túl sokat, nem harcolsz vagy vitatkozol jó ok
nélkül. Nagyszerű példát mutatsz az embereidnek.
– Az istenekre, tábornok, a te elmondásodban túl jó vagyok ahhoz, hogy igaz legyek!
– Hah! Korántsem ez volt a célom, de bocsánatot kérek. – Néhány pillanatig hallgatott, én pedig
becsuktam a szemem, és azon gondolkodtam, mikor jön az orvos a forró vízzel, megkezdeni a reggeli
kínzást, amikor újra megszólalt. – Varrus, voltál már szerelmes?
Egész testem megfeszült az ágyban, próbáltam rájönni, mi késztette rá, hogy ilyen intim dolgokat
feszegessen.
 – Soha, uram – feleltem, és hallottam a zavarodottságot saját hangomban.
– Soha, Varrus? Sosem voltál szerelmes? Egész életedben egyszer sem?
Csukott szemmel elgondolkodtam a kérdésen, és ahogy felvillant néhány távoli emlékkép, éreztem,
hogy korábbi zavarom ellenére mosoly telepedik az arcomra.
– Ismertem néhány fiatal nőt, uram – feleltem végül –, vagy inkább lányokat, ha pontos akarok
lenni, akik időről időre megdobogtatták a szívem és megzavarták az érzékeimet.
– Ahha! – Elégedettnek tűnt. – És volt köztük valaki, aki még ma is hatással van rád?
Mosolyom könnyedebbé vált, ahogy egyre kényelmesebben éreztem magam ebben a témában.
– Nem. Ma nincs, nem igazán. Olyan hatással egyikük sincs rám, és ha jobban belegondolok, ez
tulajdonképpen elszomorít.
– Ó, Varrus barátom, akkor te nagyon szerencsétlen ember vagy. Nincs nagyszerűbb dolog egy jó
asszony szerelménél. Őrködik az ember felett bármilyen bajban, bármennyi időn át.
A csend hosszúra nyúlt, míg végül megtörtem.
– Igen… hallottam már ezt korábban, több embertől is.
– És igaz. – Britannicus hangja melegebbé és lelkesebbé vált, ahogy kitüntetett engem a bizalmával.
– Tudod, még mindig emlékszem a napra, amikor először találkoztam Heraclitával. Tizenhárom éves
voltam… – Elhallgatott, és rögtön módosította is, amit mondott. – Nos, akkor igazából még csak
láttam, nem találkoztunk. Utána sem még vagy két évig, de azt az első alkalmat soha nem felejtem el.
Egy nap majd te is találkozol vele, Varrus, és meg fogod érteni, miről beszélek. Ő volt… és még
mindig ő a leggyönyörűbb lény, akit valaha láttam. Már olyan idősen is biztosan tudtam, hogy az
életem körülötte forog majd. Más városban laktunk, így nagy szerencse, hogy a családjaink jó
barátságban álltak egymással. Az első találkozáskor a szüleink eldöntötték, hogy ha felnövünk,
összeházasodunk, mi pedig nem tiltakoztunk. Barátok lettünk, aztán beálltam a legióba, és évekkel
később szeretőkké váltunk, de már azóta szerettem, hogy akkor először megláttam, amint egy szelíd
nyúllal játszott a deres sás között, egy befagyott tó partján. Lélegzetével párafelhőt fújt a hideg
levegőbe, kipirult arca miatt még ragyogóbbnak tűnt kék szeme, mint amilyen valójában volt. Most
pedig házasok vagyunk, mióta is? – Lezárt szemhéja mögött gyors számítást végzett, és felelt saját
kérdésére. – Tizenöt éve. A huszonharmadik születésnapomon házasodtunk össze. Ő akkor húsz volt.
– Hangja elhalkult, gondolataiba merült.
– Egyetlen dolog miatt sajnálom, hogy az vagyok, aki – folytatta végül. – Kevés időt tölthetek a
feleségemmel. Egyedül katonáskodom, miközben ő otthon rendben tartja a saját kis világomat.
Eljöhetne velem, de a tábori élet nem való egy katonafeleségnek, egy főtiszt családja pedig rengeteget
aggódhat, főleg ha a férj és az apa komolyan veszi a munkáját. De a szerelem, Varrus, egy jó asszony
szerelme felbecsülhetetlen értékű. – Felém fordult, és enyhe zavarral rázta meg a fejét. – Nagyon
nehezen tudom elhinni, amit mondasz, hogy sosem voltál szerelmes.
– Pedig elhiheted, tábornok – mosolyogtam. – Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá.
Zavaró képek jelentek meg az elmémben, és valami különös okból, amit soha nem sikerült
megfejtenem, bűntudatot éreztem – talán mert úgy gondoltam, valamiképpen megtévesztem a
parancsnokomat. Gondoltam, hogy mégis elmondom neki, ami bárhová elvihette volna a
beszélgetésünket, ám ekkor megérkezett az orvos a forró vízzel, hogy megkezdje reggeli kínzásunkat,
és a kötések cseréje a hangulatot is megváltoztatta, így már nem volt kedvünk tovább boncolgatni a
témát. Ennek ellenére az egész kötéscsere, sebmosás és tisztítás közben arra a lányra gondoltam,
akinek a képe felvillant a fejemben, miközben Britannicus beszélt – arra a lányra, aki megbűvölt azon
a nyáron, amikor tizenöt évesen beléptem a legióba. Ő volt az én fantomszerelmem, a különleges
inspirációm. Magammal vittem fizikai, mágikusan borzongató emlékét, akárhová is vetődtem a
birodalom szolgálatában, és a hadjáratok hideg éjszakáin sok esetben emlékezetes arcának, karcsú
derekának, mélykék, csillogó szemének, meleg, édes ajka pirosságának emlékével aludtam el.
Csodálatos időszak volt, fiúkorom utolsó nyara, egy olyan időszak, amely örökké megmarad
emlékezetemben. Ma már tudom, vagy legalábbis erősen gyanítom, hogy nagyapám abban az évben
sok mindent megtett értem, tudván, hogy nemsokára elérem a férfikort, és csatlakozom a hadsereghez.
Volt egy barátja, egy gazdag vevője és támogatója, aki egy Verulamium melletti fényűző villában élt,
és ez a barát meghívta nagyapámat és engem, hogy töltsük náluk a nyarat. Elfogadtuk az invitálást, és
nyolc hosszú, aranyfényű héten át a paradicsomban éltünk. Maga a villa is lenyűgöző volt, de a
földekkel össze sem lehetett hasonlítani! A nyári mezők érett, egészséges zöldje szinte lüktetett az
élettől, a levegőt a fű illata ülte meg, keveredve a naptól forró por szárazságával, a trágya és a
virágok szagával. A legyek és rovarok zümmögése, a madarak dala és a lábamhoz csapódó fűszálak
surrogása zeneként töltötte be fülemet. Új barátokat szereztem, egy saját korombeli, Mario nevű római
fiút, akinek az apja az egyik birtok intézője volt, valamint egy Noris nevű fiatalabb fiút, egy kelta
tanár gyermekét, aki a környékbeli házak tetőit javította. Elválaszthatatlan barátok lettünk.
Aztán egy nap, alig egy héttel azelőtt, hogy nagyapámmal vissza kellett térnünk Colchesterbe,
megtudtuk, hogy a szomszédos, keleti villában ünnepséget tartanak. A villa tulajdonosának fia nemrég
vett el egy lányt, aki messze délnyugaton lakott. Az esküvőt a menyasszony házában tartották, és a fiú
most hozta haza a feleségét. Mindenkit meghívtak az ünnepségre. Voltak zenészek, színjátszók,
különféle játékok, táncoló medve, és természetesen étel ital mindenkinek.
A táncoló medve a legnagyobb példány volt, amelyet valaha láttam, de amikor közelebb mentem
hozzá, csalódnom kellett. Szegény pára félholt volt az éhségtől és a betegségtől, bőre ledörzsölődött
és kisebesedett az apró ketrec rúdjaitól, szőre koszos volt, tompa fényű és büdös. Felháborodtam a
tehetetlen, láthatóan megkínzott állat látványán, és haragudtam a tohonya, féleszű óriásra, aki
nyilvánvalóan a gazdája volt. Azonnal elindultam megkeresni a barátaimat, hogy segítségükkel
kiszabadítsam a medvét, miután mindenki aludni tért. Nem sokkal korábban láttam őket a sátor felé
menni, ahol a lepénysütő kétségbeesetten próbált eleget tenni az igényeknek, ezért én is arra vettem az
irányt. Egyenesen átvágtam a fákkal pettyezett mezőn, ahol az ünnepséget tartották. És ott, azon a
forró, poros délutánon, a rét közepén szembetalálkoztam jövendő álmaim tárgyával.
Éppen megkerültem egy méretes fa törzsét, a lehető legrövidebb utat választva a lepénysütőhöz,
amikor tekintetemet magához vonzotta egy ragyogó, kék folt – egy ruha volt, amit egy körülbelül
magam korabeli, magas lány viselt. Hosszú, egyenes szálú, fekete haja volt, fájdalmasan gyönyörű és
sima, napbarnított bőre, magas arccsontja, égővörös ajka, és távol ülő, kék szeme. Egyetlen pillantás
elég volt, hogy mozdulatlanná dermedjek; elkábultam, mintha egy husánggal vertek volna fejbe.
Lélegzetelállítóan festett. Soha, sehol nem láttam még hozzá fogható gyönyörűséget. Három másik
lánnyal beszélgetett, mindegyik alacsonyabb volt nála, időnként felnevettek, amikor valamelyikük
mondott valamit. Tudatában voltam a többieknek is – láttam a mozdulataikat, hallottam a nevetésüket
–, de csak elmosódott foltokként érzékeltem őket. A kékbe öltözött lány lekötötte minden figyelmemet.
A négy lány mintha ugyanabban a pillanatban vette volna észre, hogy figyelem őket. Hirtelen
abbahagyták a beszélgetést, és máris négy szempár szemlélte félszeg, moccanatlan csodálatomat,
amely tetőtől talpig elborított. Aztán azon az egyedi módon, ami csak a serdülő lányok sajátja,
csivitelve és kuncogva egymás felé fordultak, mintha meg lennének győződve arról, hogy ha a hátukat
mutatják nekem és összedugják a fejüket, akkor eltűnnek a szemem elől.
A magas lány azonban elkülönült társaitól azzal, hogy egyszerűen felemelte a fejét, és egyenesen a
szemembe nézett. Nem volt mosoly az arcán, sem felismerhető érzelem a tekintetében. Egyszerűen
csak rám nézett, én pedig rá, és valahogy a tíz lépés távolság ellenére is éreztem izgatott érdeklődése
melegségét. Szívverésem felgyorsult, alig kaptam levegőt, szorítást éreztem a mellemben. Tudtam,
hogy valami csodálatos módon elfoglaltam a világegyetemét, és ő is hasonló hatással volt rám. Szeme
egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt, ahogy néztem; tekintete szinte elnyelt, megtöltötte a tudatomat,
míg végül már minden más elhalványult, és nem akartam semmit, csak kinyújtani a kezem, és
megsimogatni tökéletesen sima arcát. Aztán a barátnői kiabálva és nevetgélve elrángatták onnan. Őket
már nem érdekeltem, és a csodával határos módon nem vették észre, mi zajlott le köztem és szépséges
társuk között. Velük tartott, bár láttam, hogy vonakodik, de menet közben visszanézett rám.
Elfeledkeztem mindenről, a barátaimról és a medvéről is, és utánaindultam. Mosolyogva fordult
vissza barátnőihez, most már tudta, hogy nem leszek messze.
Hűségesen követtem, amíg el nem érkezett a megfelelő pillanat – fogalmam sincs, mi volt az
pontosan, vagy mi vezetett hozzá –, amikor ott álltunk ketten, mindenki más eltűnt, csak mi léteztünk a
csodálatos elszigeteltségben a rengeteg ember között, akik nem lehettek befolyással ránk vagy az
életünkre. Szótlanul néztem őt, ő pedig engem. Tökéletes, gyöngyfogú mosolyt villantott rám, amitől
összeszorult a mellem. Tudom, hogy beszélgettünk, bár nem emlékszem a szavakra, aztán együtt
sétáltunk, el az ünnepségtől és a sokadalomtól, el az emberek tekintetétől.
Magas volt, gyönyörű, és az enyém. Ebben egyikünk sem kételkedett, nem is kellett beszélnünk róla.
Semmiféle feszültség nem volt köztünk, sem szégyenlősség vagy hamis félszegség. Finoman érintettük
meg egymás arcát, haját és szemét, áhítatos, remegő ujjakkal fedeztük fel egymást. Megérintettem telt,
mosolygó ajkát, mire ő finoman megcsókolta az ujjam. Éreztem karcsú derekát a tenyerem alatt, és kis
híján elakadt a lélegzetem a pániktól, amikor közelebb hajolt, és találkozott az ajkunk. Átöleltem,
megtöltötte a karjaimat, a sajátjába zárt engem, és elborított lágy, tiszta és tökéletes illata. Csókokkal
halmoztuk el egymást, mohón, vadul, az első szerelem ártatlan vadságával és rácsodálkozásával.
Cassie-nek hívták, ami a Cassiopeiia rövidítése, és egy olyan csillagképé, amely nem sokkal
azelőtt kúszik fel az éjszakai égre, hogy rájönnénk, mennyire későre jár. Ő tudta, hogy az én nevem
Publius. A teljes nevét soha nem tudtam meg, ő sem az enyémet. Mire visszatértünk az ünneplők közé,
már keresték, és szigorú, féltékeny apja onnantól ügyelt rá, hogy ne találkozhassunk.
Másnap reggel vissza kellett térnem Colchesterbe, és nem találkoztunk többé, de soha nem tudtam
őt elfelejteni. Azt mondta, az apja katona, legatus, és ő maga is katonagyerek, együtt vonul a
hadsereggel egyik táborból, egyik országból a másikba, ahová az apját a kötelesség hívja. Bár
utazásaim során mindig kerestem őt vagy az apját, amikor bevonultunk egy városba vagy helyőrségbe,
a családnév ismerete nélkül nem végezhettem módszeres kutatást, így lassan ő is halvány emlékké
fakult. Még tizenöt év múlva is őt kerestem minden városban, és most, hogy Britannicus felkavarta az
emlékeimet, átöleltem őt, és vele védekeztem a kegyetlen fájdalom ellen, amit az óvatos Mitros
ápolása okozott összeroncsolt húsomban.
Emlékeim szerint az a nap, és persze a beszélgetés jelentette a fordulópontot. Az elkövetkező
hetekben felgyorsult a gyógyulásunk, bár Britannicus sokkal hamarabb jött rendbe, mint én. Eljött a
nap, amikor elhagyhatta a helyiséget, és sétálhatott egyet odakint, miközben én még mindig a hátamon
feküdtem. Egy hónap múlva már rendszeres gyakorlatokat végzett, próbálta magát formába hozni, mire
visszatér a szolgálatba. Különös módon minél egészségesebb lett, én annál inkább lehangolttá váltam.
És egy nap elment.
Reggel még meglátogatott, sok szerencsét kívánt a gyógyulásomhoz, és megígérte, hogy ha
Colchester felé jár, felkeresi a kovácsműhelyemet és meglátogat. Kezet fogtunk, barátokként váltunk
el.
Addigra már visszatértem a tábori gyengélkedőre, ugyanazok az orvosok ápoltak, akik a többi
katonát, és azt hiszem, nagyon sajnáltam magam. Britannicus távozásának ténye azonban
rákényszerített, hogy szembeszálljak a problémáimmal. Elsorvadhatok és meghalhatok a betegágyban,
vagy felkészülhetek rá, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki nyomorék lábamból. Elhatároztam, hogy
legyőzöm testi fogyatékosságomat, és így is lett.
A legtöbb sebész és orvos, aki megnézte a sebem – márpedig elég sokan voltak a sebesülésem óta
eltelt hónapokban –, azon a véleményen volt, hogy soha többé nem leszek képes felegyenesedve járni.
Be akartam bizonyítani, hogy tévednek, és végtelenül hálás voltam azoknak, akik bár hasonló
képesítésekkel rendelkeztek, nem osztották a véleményüket. Közülük is a legemlékezetesebb Comius
Attribatus, egy kevert római-kelta vérű ragyogó sebész volt, egy ősz veterán, aki harminc évet töltött a
hadseregben orvosként. Comius a három évtized alatt mindenféle sebesüléssel találkozott, és közölte,
hogy látott már embereket az enyémnél sokkal súlyosabb sérülésekkel, akik akaratukkal úrrá lettek a
testükön, és újra megtanultak járni, holott a logika azt mondta, örökre nyomorékok maradnak. Ittam a
szavait, soha nem untam meg a történeteit, és úgy döntöttem, hiszek neki, mert ennél jobban semmire
nem vágytam a világon. Az ő szigorú felügyelete alatt kezdtem újra felépíteni a szétszaggatott és
összeroncsolt izomzatot.
Kínkeserves, magányos és hiábavalónak tűnő munka volt, és csak nagyon lassan haladtam előre.
Ám nemsokára már látható javulást mutattam, és miután a legkételkedőbb ítészek is kezdtek hinni a
győzelmemben, biztosítottak támogatásukról. Minden csepp zsírt leizzadtam a testemről, és
fokozatosan, az erőfeszítéstől reszketve egészséges, szálkás izomzatot építettem a helyére. Bal lábam
természetesen darabokra tört, az izmok szétszakadtak, és az orvosok kitűnő munkája ellenére nem
megfelelően képződtek újra, de ezt a korlátot el kellett fogadnom. Ám hat hónap gyakorlás és
erőfeszítés után a láb újra működött. Képes voltam járni vele. Sántikálva és tétován, de jártam.
Nyolc hónappal azután, hogy Caius Britannicus visszatért a szolgálatba, tél végén megérkeztem
Colchesterbe. Lóháton ugyanúgy festettem, mint régen, de amikor gyalog jártam, sántikáltam, akár egy
béna kacsa.

MÁSODIK KÖNYV Colchester

VI.
Nagyapám kovácsműhelye – vagyis most már az enyém – üresen állt érkezésemkor. Az ajtó sem
volt becsukva, lazán és fáradtan lógott az eresztékein. Bementem és körülnéztem, de nem találtam
semmit – sem üllőket, sem szerszámokat. Semmit. A tűzhely kihűlt, rácsai berozsdásodtak. A falakon
üresen árválkodtak az üres polcok, meghajolva a rájuk rakódott por súlya alatt. A helyet évek óta nem
használhatták, bár tudomásom szerint nagyapám halála után anyám egyik testvére felügyelt rá, hogy
minden rendben legyen, mire visszatérek. Becsuktam az ajtót, és elindultam nagyapám házához, ahol
most az egyik unokatestvérem családja lakott.
 Enyhe kifejezés, hogy meglepődtek a hazatérésemen. Ha pedig azt mondanám, örültek nekem,
egyenesen hazudnék. Abban a tudatban voltak, hogy halálomat leltem az invázió során, akárcsak a
nagybátyám és a felesége. Most viszont váratlanul betoppantam, élve és viszonylag egészségesen,
hogy visszaköltözzek a házamba, ami egyben azt is jelentette, hogy nekik távozniuk kell. Most
visszagondolva valószínűleg megengedtem volna nekik, hogy ott maradjanak, ha legalább az öröm
legapróbb jelét mutatják a megérkezésemkor, de még arra sem vették a fáradságot, hogy leplezzék
csalódottságukat, amiért túléltem a háborút; mintha mindent meg akartak volna tenni, hogy magukra
haragítsanak. Azt is el kell ismernem azonban, hogy fájós lábam, az elhagyatott műhely miatti
csalódottság, és a hosszú utazás miatt egyáltalán nem volt nehéz felbosszantaniuk.
A lényeg, hogy kiköltöztek. Gyorsan. Én pedig otthon voltam. A házat elborította a kosz, de jó
emlékek fűztek a helyhez. Tágas otthon volt, római városi stílusban épült, és úgy döntöttem, másnap
felfogadok néhány szolgálót, hogy takarítsanak ki és gondoskodjanak a házról, valamint rólam a
továbbiakban.
Másnap reggel jelentkeztem a helyi magisztrátusnál, gyorsan érvényesítettem
személyazonosságomat, valamint bona fide jogaimat mindenre, amit Varrus nagyapám hagyott rám.
Elővigyázatos voltam, és írattam Britannicusszal, mint a legio egyik parancsnokával egy
ajánlólevelet. Miután meggyőződtek róla, hogy az vagyok, akinek vallom magam, visszatértem az
elhagyatott kovácsműhelyhez, amely most már nem is volt annyira elhagyatott: három kölyök
játszadozott az épület sötétjében. Közeledtemre elfutottak, válluk felett hátra-hátrapillantva figyelték a
bicegő alakot, aki úgy megijesztette őket.
Bármilyen üres és kihalt volt is a műhely, a falakból még mindig ugyanaz az illat áradt, amely miatt
ezt tekintettem gyermekkorom legvarázslatosabb helyszínének. A kormos, füstös szag még ott érződött
a kövekben; a tűzhely mögött odahajoltam a falhoz, mélyet lélegeztem, és felidéztem rég elmúlt ifjú
éveim hangulatát és emlékeit. A helyiség hátsó részében masszív kőlapok fedték a talajt, ezek egyike
voltaképpen ajtó volt, alatta pedig egy üreget vájtak a földbe. Legjobb tudomásom szerint az apró
kamra létezéséről csak nekem és a nagyapámnak volt tudomásunk, és itt tároltuk azokat a kincseket,
melyeket a halála után nekem szánt. A lelkem legmélyén tartottam tőle, hogy a titkos szobát
felfedezték, amíg a hely elhagyatottan árválkodott.
Lassan odasétáltam a kovácstűzhely üregéhez. Mindössze egy kevés salak hevert az alján
elfeledetten, annak a tűznek az utolsó maradványai, amely egykor még az égi követ is megolvasztotta.
– Ki van bent?
A hang az ajtóból csattant fel. Hátrafordultam, és megpillantottam egy termetes férfi sziluettjét a
fényes ajtónyílásban. Nem láttam az arcvonásait, de így is felismertem, és mintha egy hatalmas kő
esett volna le a szívemről.
– Azt kérdeztem, ki van bent? Ki vagy?
Kérdésére egy másikkal válaszoltam.
– Kinek a kovácsműhelye ez?
– Miért érdekel? – A férfi belépett a helyiségbe.
– Kíváncsi vagyok. Kié ez a műhely? Vagy kié volt? Eladó?
– Nem, nem eladó. Quintus Varrus családjának tulajdonában van.
– És hol találom Quintus Varrus családját?
 Most már jobban láttam. Nagyapám mindig csak Equusnak hívta, mert erős volt, akár egy ló.
Gyerekkoromban jó barátok voltunk.
– Ki akarja tudni?
– Nyilvánvalóan én.
– És ki a Hádész vagy te? – Látszott, hogy kezd feldühödni.
– A nevem Publius. Publius Varrus. Üdv, Equus.
– Publius! – Egyetlen ugrással átszelte a köztünk lévő távolságot, felkapott a levegőbe, és odatartott
a fénybe, ahol alaposan megnézhette az arcom. – Publius, Minervára, valóban te vagy! Honnan jöttél?
És mikor?
Boldog nevetéssel nyugtáztam örömét.
– Tegyél le, Equus, tegyél le, már nem vagyok gyerek! Gondolj a méltóságomra… Róma
méltóságára! A birodalmi legiók tisztje vagyok!
– Hugyozok én Róma méltóságúra! – Végre abbahagyta a pörgést. – De igazad van, felnőttél, ezért
leteszlek, hogy vigyázzak a méltóságodra, és persze a saját derekamra. Publius, mi van veled? Jól
vagy? Itt maradsz? – És csak ontotta rám a kérdéseket, míg végül a szájára kellett tapasztanom a
tenyeremet, hogy abbahagyja.
– Elég, Equus, elég! Itt vagyok, jól vagyok, bár egy barbár csatabárdja megnyomorított, és
maradok, legalábbis amíg kiderítem, mi történt a kovácsműhellyel.
– Megnyomorított? Mi történt? Mutasd! – Arca most már aggodalomról árulkodott.
– Nincs mit megmutatni. Nem a megfelelő testrészemmel állítottam meg egy fejszét. Megcsípte a
lábam, de azért tudok járni.
– Mutasd! – követelte.
Megmutattam.
– Ez semmiség! Épp csak sántikálsz egy kicsit, pedig már kezdtem aggódni! – Megragadta a vállam,
és jókedvűen a szemembe vigyorgott, szinte elárasztott a viszontlátás örömével.
– Az összes Vesta-szűz lába közére, remekül nézel ki, Publius! Kiköpött úgy festesz, mint a
nagyapád, amikor először találkoztam vele, bár az ő haja valamivel később kezdett őszülni. Nem vagy
még harminc sem, de a hajad máris olyan ezüstös, mint egy vén róka bundája! Merre jártál, mióta
utoljára láttalak? Minerva mellbimbóira! Felfogtad, hogy annak már tizenegy esztendeje?
Addigra kiértünk a ragyogó napfényre. Visszanéztem az épület belsejébe.
– Mióta van zárva a műhely, Equus?
A szemembe nézett.
– Körülbelül két éve.
– Miért?
– Miért ne lenne? Mindenhol hemzsegtek a rohadt szászok, a nagybátyád pedig meghalt. Nem láttam
értelmét ilyen csábító célpontot hagyni a fosztogatóknak, ezért bezártam.
– Te zártad be?
– Ki más?
– Mi történt a szerszámokkal és a felszereléssel?
 – Elvittem őket. Elrejtettem. Nem tudtam, visszajössz-e még, de úgy döntöttem, adok neked további
öt évet. Ha addigra sem érkeztél volna meg, előástam volna a holmit, és magam használom fel. Úgy
gondoltam, nem fogsz tiltakozni, hiszen halott vagy.
A gyomromban érzett szorítás ellenére elmosolyodtam.
– Előástad volna? Úgy érted, elástad őket? A földbe?
Most ő mosolygott.
– Publius, amikor az emberek lónak neveznek, az erőmre gondolnak, nem a hasonlatosságomra az
állat hátsó feléhez. Elrejtettem. A föld alá. A nagyapád titkos raktárába.
– A padló alá? – Még mindig nem hittem a fülemnek.
Továbbra is vigyorogva bólintott.
– A padló alá. Annál jobb helyet nem ismertem. Te igen? Tudtam, hogy ha velem történik valami,
és te visszajössz, előbb vagy utóbb benézel oda. És azt is tudtam, hogy más nem ismeri a rejtekhelyet.
– Te honnan tudtál róla? A nagyapám beavatott?
– Beavatott? Én segítettem neki kiásni! Éjszaka dolgoztunk, hogy senki ne jöjjön rá. Amikor úgy
döntöttem, mindent elrejtek, gondosan becsomagoltam a nagyapád kincseit, és a felszerelést
odahalmoztam elé. Ha most le akarsz menni oda, félre kell hordanunk mindent az ajtó alól, mert a
kamra teljesen tele van. – Szinte ugrált az izgatottságtól. – Ott van minden, az utolsó darabig! Ha
valóban maradni akarsz, holnap kipakolhatunk, és egy héten belül munkához láthatsz. Gyere, nézd meg
a saját szemeddel!
Visszasietett a műhely hátsó részébe, lekuporodott, és kitapogatott egy rejtett bemélyedést a padlón.
Kikaparta belőle a földet, aztán megfeszítette az izmait, és lassan felállt. A titkos kőajtó könnyedén
felnyílt ellensúllyal ellátott pántjain. Odaléptem Equus mellé, és lenéztem. Az üreg tele volt
szerszámokkal, üllőkkel és mindenféle felszerelésekkel – egy kovácsműhely összes tartozékával.
Elégedetten vigyorodtam el.
– Equus, te egy lángelme vagy, és igaz barát! – A vállába öklöztem. – Hol a legközelebbi ivó?
Kétszeresen is okunk van az ünneplésre. Iszunk a hazatérésemre és arra, hogy a társam leszel a
műhelyben!
Elképedve nézett rám.
– A társad? Ezt mondtad? Hogyan lenne az lehetséges? Nekem nincs pénzem, Publius. Nem tudok
megvenni egy fél kovácsműhelyt.
– Ki beszél itt vásárlásról? Kiérdemelted azzal, hogy megőrizted nekem. Nem hallottad még a
hűséges intéző történetét? Gyerünk, igyunk egy kis bort, társam!
Boldog lerészegedéssel töltöttük azt az éjszakát, és másnap elkezdtük kihordani a holmit a
kamrából. Minden ott volt, minden, amire szükségünk lehetett. A harmadik nap délutánjára újra égett a
tűz a kemencében, és a lelkem együtt szárnyalt a kalapácsom alatt formálódó, vörösen izzó vas
szikráival. A füst szagától úgy kavarogtak és csapongtak az emlékek a fejemben, mint a fiúké, akik
végre megszabadulhatnak tanítójuktól, és újra felfedeztem azt a fajta izgalmat, ami folyamatosan jelen
volt az életemben, amikor még az élő fémet alakítottam az akaratommal és a szakértelmemmel. A
fogók tapintása a kezemben előhozta a régi fogásokat, trükköket, szokásokat, melyek éveken át
használatlanul és elfeledve szunnyadtak, és nagyapám mesterségének szeretete és ismerete őt magát is
megidézte, hangja megszólalt a fejemben.
 – Vigyázz a fekete vassal! – mondogatta, ám mindaddig értelmetlen figyelmeztetésnek gondoltam,
amíg egy alkalommal kézbe nem vettem a tűzhely mellett heverő, teljesen közönségesnek tűnő
vasdarabot, és meg nem tapasztaltam, hogy csak a vörös szín távozott belőle, a hő nem. Ahogy
visszaemlékeztem arra a sok évvel azelőtti napra, mélyet lélegeztem, megízleltem a faszén és a fémízű
füst aromáját, és élveztem ismerős, savas keserűségét, a csípős érzést a szememben, a fogaim között
csikorgó szemcséket.
Szegek készítésével kezdtem a munkát, mert tennem kellett valamit a helyiségben lévő roskatag
polcokkal. A fa kiszáradt és megvetemedett, széthasadt az eredeti szegeknél, melyek jó részét már
szinte teljesen elemésztette a rozsda. Küszködtem és morogtam, a nyelvemet kidugva koncentráltam,
hogy összefogjak két darab fát és szeget verhessek beléjük, amikor lépteket hallottam a hátam mögött.
Feltételeztem, hogy Equus az, aki elment lámpaolajat venni, ezért hátra sem néztem.
– Gyere, tartsd ezt meg, amíg beverem a szeget.
Két kéz jelent meg mellettem, és azt tette, amire kértem, csakhogy nem Equushoz tartoztak.
Meglepetten egyenesedtem fel, de az idegen addigra már átvette a súlyt, és csak bólintott, hogy
folytassam. Köszönetképpen elmosolyodtam, helyére illesztettem a keresztpántot, és két nagy szeggel
erősen rögzítettem.
– Kész! Legalábbis egy ideig megteszi. – Most már felálltam, és kezet nyújtottam segítőmnek, aki
erősen megszorította. – Köszönöm. Nem láttam, ki vagy, különben nem fogtalak volna be dolgozni.
Azt hittem, a társam, Equus jött vissza. Publius Varrus vagyok.
Mosolyogva biccentett.
– Engem Cunónak hívnak, ez a Cunobelin rövidítése. Equus húgát, Phoebét vettem feleségül.
– Phoebe férje vagy? Vagyis egy valódi király. Cunobelin király volt, igaz?
– Igen, nagyon régen. Legalábbis ezt mondják. – Tekintete végigfutott a műhelyen, felmért minden
részletet. – Tehát te vagy az unoka. Equus mondta, hogy visszatértél, és újra kinyitottad a régi műhelyt.
Nem nézett rám, ezért gyorsan kihasználtam az alkalmat az alaposabb megfigyelésére. Átlagos
magasságú, széles vállú, hordómellkasú férfi volt, durva zubbonyból és keresztszálas szövésű
nadrágból álló munkásruhája felett bőrkötényt viselt. Haja, szakálla szőke volt és tömött – szokatlan
látvány ebben az országrészben –, fűrészpor és apró faforgácsok akadtak a szálak közé.
Ruháján is vastagon állt a fűrészpor, és közel ülő szemével sűrűn pislogott, mintha így akarná távol
tartani a repkedő faforgácsot.
– Ismerted a nagyapámat?
– Nem, én csak két éve érkeztem ide, akkor vettem el Phoebét. A műhely akkor már zárva volt.
– Mivel foglalkozol? Fűrészmunkás vagy?
Elnevette magát, egy pillanatra kivillantva hosszú, keskeny, barna fogait. Nem volt megnyerő
ember, és láthatóan nehezére esett a szemembe nézni.
– Nem, legalábbis csak kis mértékben. Bognár vagyok. Bognár és kocsikészítő. – Ez
megmagyarázta a faforgácsot; a kerékküllők faragásából származtak.
– Tehát bognár? Biztosan értesz a mesterségedhez. A hajadban lévő forgács alapján elég sok
munkád lehet.
– Ühüm. – A mosoly nem tűnt el az ajkáról. – Jó vagyok, annak is kell lennem. A szögletes
kerekeket nehéz eladni.
 – Gondolom. – Annak ellenére, hogy ez az ember Equus sógora volt, ösztönös ellenszenvet éreztem
iránta, ugyanakkor bűntudatom is volt, hiszen semmi rosszat nem tett. Mindig is hittem az első
benyomásokban, ő pedig valamiért megbízhatatlannak tűnt számomra. Megpróbáltam elhessegetni az
érzést, és betudni nem túl szimpatikus vonásainak, amiről nem tehetett, és barátságosan viszonyulni
hozzá.
– Te vagy az első látogatónk, és mielőtt megérkeztél, éppen egy korsó sörön gondolkodtam. Te is
kérsz?
Tekintete abbahagyta a műhely felmérését, és visszatért hozzám.
– Tetszik az ötlet, kérek.
– Nagyszerű. – Töltöttem két korsóval Equus kancsójából, és némán köszöntöttük egymást, mielőtt
belekortyoltunk a habzó italba. Letöröltem a habot az orrom hegyéről.
– Isten hozott a műhelyünkben. Tehetek érted valamit, vagy csak véletlenül vetődtél erre?
– Nem, határozott céllal jöttem, be akartam köszönni és megnézni, mivel foglalatoskodsz.
Körbemutattam.
– Mint látod, egyelőre nem sok mindennel.
– Igaz, de még csak most jöttél. – Átvágott a helyiségen, és felemelt néhányat az újonnan elkészült
szegekből. – Ezeket te készítetted?
– Igen.
– És még fogsz többet is?
– Fogok. – Mosolyogtam, próbáltam rájönni, hová akar kilyukadni.
– És hol fogod tárolni őket?
Most már kezdtem zavarba jönni.
– Tárolni? Inkább eladom. Nem akarom tárolni őket.
– Nem, persze hogy nem. És miért adod el? Pénzért?
– Mi másért? Nem ez a szokás?
Ismét rám villantotta barna fogú nyúlvigyorát, miközben feldobta a szegeket a levegőbe, és
hatalmas kezével el is kapta őket.
– Arra gondoltam, megszabadítanálak néhánytól. De nem pénzért.
Most én mosolyodtam el, bár éreztem, hogy közben összehúzódik a szemem.
– Akkor hát miért?
– Jótéteményért. Amiért gondoskodom róla, hogy ne kelljen őket ezeken a polcokon tárolnod. –
Egyik kezével megmarkolta a legközelebbi polcot, és rántott egyet rajta, mire az öreg, kiszáradt fa
hangosan és vészesen megnyikordult.
– Hé, óvatosan! Nem olyan erősek!
– Azt látom. – Megfordult, és majdnem a szemembe nézett, de a tekintete végül mégis félresiklott,
vissza a korsójára, mielőtt létrejött volna a kapcsolat. – Üzletet ajánlok neked. Megrendelést kaptam
hat nehéz katonai szekérre. – Újra az a vigyor. – A hadsereg továbbra is pénzzel fizet, de csak
szállításkor.
 – És? Mi lenne az ajánlat?
– Szegek és fém alkatrészek. Jó minőségben van szükségem rájuk, és gyorsan. A szállítóm egy
hónappal ezelőtt meghalt, agyonrúgta egy ló, amikor patkolta. A két fia együtt sem képes elkészíteni
egy jó patkót. Ha eleget teszel az igényeimnek, cserébe elvégzem az összes itteni famunkát. Aztán ha a
hadsereg fizet, kiegyenlítem a különbséget, pénzben.
Ezen nem volt mit alkudozni, hiszen a társam húgát vette el feleségül. A tenyerünkbe köptünk, és
kézfogással pecsételtük meg a szerződést. Ezzel szert tettem az első vevőmre.
Equus néhány perccel később érkezett meg, és szemlátomást meglepődött Cuno jelenlétén.
Beszélgettünk egy darabig, és elégedetten láttam, hogy Equus sem kedveli túlzottan a sógorát. Nem
volt köztük nyílt ellenségeskedés, de jól látszott, hogy Equus undorodik Cunótól. Megemlítettem neki
az imént nyélbe ütött megállapodást, mire ő csak bólintott, nem mutatott sem örömöt, sem
bosszúságot.
Később, amikor Cuno távozott, megkérdeztem róla Equust, és megtudtam, hogy a sógora néhány
évvel korábban vetődött a városba, és hónapokig dolgozott a régi bognárnak, akinek átvette a helyét.
Az öreg utódok nélkül halt meg, Cuno pedig elfoglalta a városi bognár pozícióját, majd nem sokkal
később feleségül vette Phoebét. Equus szerint jó szakember volt, de túl sokat ivott, és több
alkalommal is kegyetlenül elverte Phoebét. Equus figyelmeztette, hogy pórul fog járni, ha még egy lila
foltot lát Phoebe hófehér bőrén. Ezután közölte velem, hogy nem kedveli Cunót, és nem is bízik benne.
Rögtön rákérdeztem, szerinte rossz üzletet kötöttem-e vele, de megnyugtatott, hogy az alku tisztességes
és becsületes volt. Kevés pénz volt forgalomban, szinte csak a hadsereg fizetett vele. Equus úgy vélte,
ha Cuno beszél a környékbelieknek a megállapodásról, több megrendelőre számíthatunk.
Igaza volt. A hír gyorsan terjedt, és egy héten belül egy hónapra előre friss kenyeret ígértek,
cserébe négy hosszú nyelű péklapátért; a fújtatók készítője az utcában új fújtatót ajánlott fel rövid
szárú szegekért, a helyi termelők pedig friss gyümölcsöt és gabonát adtak vasszerszámokért. Beindult
az üzlet, és meglepően rövid idő múlva már azon kellett gondolkodnunk, hogy segédeket vegyünk fel.
Addig is, amíg találunk megfelelően képzett munkásokat és inasokat, Equus odahívta a húgát,
Phoebét, hogy segítsen nekünk a napi ügyek intézésében. Először csak főzött ránk, aztán kidolgozott
egy módszert a cserébe kapott holmik nyilvántartására, és feljegyzett mindent, amit mi ígértünk
másoknak. Ahogy egyre jobban megismerte a munkánkat és az igényeinket, még aktívabb szerepet vett
magára, közvetítőként járt el közöttünk és megrendelőink egyre bővülő hálója között. Alig néhány
hónap alatt nélkülözhetetlenné tette magát.
Amikor Cuno először említette Phoebe nevét, nem voltam képes felidézni az arcát. Természetesen
rögtön tudtam, hogy kiről van szó, és azt is, hogy régen kedveltem őt. Sokkal fiatalabb volt Equusnál –
körülbelül olyan idős lehetett, mint én, vagy talán valamivel fiatalabb –, és rengeteg közös élményünk
volt gyerekkorunkból. Emlékeztem, hogy akkoriban mindig meg tudott nevettetni, akármilyen letört is
voltam. Az is rémlett, hogy kellemes megjelenése ellenére egyáltalán nem lehetett szépségnek
nevezni. Kapcsolatunk igazából a kölcsönös szimpátián és bajtársiasságon alapult, nem volt benne
cseppnyi testi vonzódás sem.
Ennek ellenére szívmelengető és kellemes érzés volt, amikor megláttam az örömöt az arcán az első
reggelen, amikor megjelent a műhelyben. Azonnal felismertem. A kis Phoebe felnőtt, és vonzó, vörös
hajú nővé cseperedett, bátor, méricskélő tekintettel, formás, erős lábbal és telt kebellel. Ugyanakkor
megőrizte régi vidámságát, ami mindig is megkülönböztette a maga korabeli játszópajtásaitól.
Egy este, amikor már készültünk a műhely bezárására és a hazamenetelre, sikerült alaposan
meglepnie. Equus odakint volt valahol, egy vevővel tárgyalt, én pedig levettem a kötényemet, hogy
lemossam magamról az egész nap porát és kormát. Phoebe a szegekkel teli fadobozokat rendezgette a
műhely hátuljában, és kis híján elfeledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül. Meglepett a hangja.
– Megtaláltad őt valaha, Varrus mester?
Éppen az arcomat szárítottam, a törülköző mögül válaszoltam.
– Tessék? Kicsodát? – Letettem a ruhát. – Miről beszélsz, Phoebe? Vagy kiről?
– Róla, az elveszett szerelmedről, Cassie-ről. Cassiopeiiáról. Így hívták, nem?
Tátva maradt a szám.
– Te jó Isten, Phoebe, honnan tudsz te erről?
Meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Honnan? Te magad mondtad nekem, Varrus mester, te beszéltél róla. Nem emlékszel?
– Én beszéltem róla? Nem, Phoebe, nem emlékszem. Mikor volt ez?
– Amikor visszajöttél Verulamiumból. Abban az évben egész nyáron távol voltál, és az volt az első
alkalom, hogy egyáltalán elutaztál. Aztán mire visszajöttél, megváltoztál. Szerelembe estél. Egy
esküvői ünnepségen találkoztál vele, és még ugyanazon az éjszakán el is veszítetted. Nem emlékszel?
Hangja megváltozott, szinte észrevétlenül csúszott át a régi Phoebe kiejtésébe, amelyre jól
emlékeztem a helyi kelta népesség lassú, kimért, kényelmesen egykedvű akcentusa miatt. Most, hogy a
finoman gördülő szavakkal visszavitt a múltba, már emlékeztem, de továbbra is elképesztett, hogy ő
emlékszik rá, és ezt meg is mondtam neki.
– Nos, nem is annyira emlékeztem, mint inkább emlékeztettek, ha érted, mire célzok.
– Nem, nem értem, mire célzol. Elmondhatnád.
– Pedig ott van – mutatott a falra. – Ott van, ahová leírtad, elfelejtetted? Megtanítottad, hogyan kell
elolvasni, aztán hosszú évekig nem is tudtam elolvasni mást, csak azt.
Előreléptem, már nem is hallottam, mit beszél, elképedten meredtem a falra. A vakolt felületen egy
„P” és egy „C” betű olvadt egymásba, széleik már elmosódtak, de még olvashatók maradtak, majdnem
másfél évtized után is, hiába voltak kitéve a füstnek és a koromnak. Most már emlékeztem, hogy én
karcoltam őket bele a falba, amikor Phoebe is ott volt, és beszámoltam neki soha ki nem hunyó
szerelmemről a kék ruhás, fekete hajú, gyönyörű lány iránt. Elképzelni sem tudtam, hogyan
feledkezhettem meg róla. Megérintettem a betűket, ujjam hegyét végigfuttattam rajtuk, miközben furcsa
szorítást éreztem a tokromban a fiú miatt, aki egykor voltam, valamint a remények, álmok és vágyak
miatt, melyek rávettek, hogy így emlékezzek meg egy lányról, akiről csupán annyit tudtam, hogy
Cassie-nak hívják. Valójában még azt sem tudhattam biztosan, hogy a Cassie az igazi neve.
Kikezdtünk egymással, vidámak voltunk, incselkedtünk, miközben nem gondoltunk a valóságra és
arra, hogy egészen máshol kell leélnünk az életünket.
Phoebe egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
– Nem, Phoebe – sóhajtottam –, sosem találtam meg őt. Kerestem mindenhol, amerre jártam, de
nem találkoztunk újra. Érdekes, hogy elfeledkeztem róla, hogy idevéstem a nevét, és neked is
beszámoltam róla. Elfeledkeztem a valóságról.
Phoebe szippantott egyet és elfordult, visszament a kendőjéért és a zsákjáért.
– Megtalálod újra, csak várj és figyelj.
 Felnevettem.
– Phoebe, miről beszélsz? – dorgáltam meg. – Eltelt majdnem tizenöt év! Valószínűleg már rég
férjhez ment, és szült egy rakás kölyköt. A szépsége pedig, bármilyen különleges is volt, rég
elhalványult… – Lassan elhalt a nevetésem.
– És? Mi lenne, Varrus mester, ha egy nap megfordulnál, és ott állna előtted, tizenöt évvel
idősebben, a gyermekeivel körülvéve? Mit tennél?
Hallgattam, magam elé képzeltem a magas, kék ruhás Cassie-t, de hiába próbáltam hozzáadni
tizenöt évet az akkori korához. Phoebe hangja rángatott vissza a valóságba.
– Varrus mester?
– Phoebe kedvesem, annyira szeretném, ha Publiusnak hívnál. Mi ketten túl hosszú ideig voltunk
barátok ehhez a képtelen megszólításhoz.
Mosolyogva hajtott fejet.
– Köszönöm, de nekem kényelmesebb a Varrus mester. Majd találsz valaki mást. A szerelem ott
van benned. Amit éreztél az iránt a lány iránt, az túl erős ahhoz, hogy hagyd elrothadni vagy kárba
veszni, ezt elhiheted nekem. Most pedig mennem kell, Cuno szereti, ha időben kész a vacsora. Jó éjt,
Varrus mester.
Miután távozott, még hosszú ideig ültem a peremmel ellátott, lassan füstölgő tűzhely mellett, az
életemre gondoltam és azokra a változásokra, amelyeket elő akartam idézni benne. Az egyik ilyen
változásra mindenképpen szükség lesz, ha valaha találkozom a kék ruhás lánnyal, vagy egy hozzá
hasonlóval, mivel a sebesülésem óta nem volt tudatos merevedésem. Érdekes módon a rendszeres
éjszakai magömlések nem maradtak el, így tudtam, hogy a testem még működik, de a vágy teljes
mértékben elkerült az ébren töltött órákban.
Végül felálltam, és magam is elindultam haza.
Nagyon gyorsan nyilvánvalóvá váll, hogy Equusnak és Cunónak egyformán igazuk volt, amikor azt
mondták, hogy ezen a vidéken csak a hadsereg fizet pénzzel, ezért úgy határoztam, én is megpróbálok
szert tenni valamennyire. A sikerhez végül több köze volt a szerencsének, mint a tervezésnek.
Az ivóban, ahová Equusszal beültünk a műhely bezárása után, véletlenül meghallottam egy nevet,
és ez vezetett el a helyi katonai táborhoz colchesteri tartózkodásom második hónapjában, március első
hetében. A kapunál szolgálatot teljesítő fiatal katonák azzal a csendes, szinte már pimasz
közömbösséggel néztek rám, melyet a fajtájuk külön a polgárok számára tartott fenn, még akkor is, ha
azok a polgárok láthatóan veteránok voltak. Kihúztam magam, neheztelés nélkül viszonoztam a
pillantásukat, és vártam, hogy valamelyikük megszólítson. Nem úgy öltöztem, mint egy kovács, de
nem volt rajtam semmi olyasmi sem, ami alapján tisztnek vagy nemesnek gondolhattak volna.
– Nos, mit akarsz? Ez egy katonai tábor. Ha dolgod van itt, közöld. Ha nem, távozz!
Szinte szó szerint erre számítottam. Megszólaltam, hagytam, hogy meghallják a hangomban a vas
keménységét.
– Pontius Aulus Plautus. A primus pilusotok.
Gyanakodva néztek össze, azon töprengtek, hogy talán túlságosan durvák voltak valakivel, aki ilyen
tekintéllyel a hangjában mondja ki a rangidős centuriójuk nevét. Ugyanaz a katona felelt, de a hangja
ezúttal már nem volt olyan bántó és éles, sokkal inkább óvatos és bizonytalan.
– Mi van vele?
 – Mondjátok meg neki, hogy itt van egy idegen, aki azt szeretné megkérdezni tőle, hogy még mindig
teveszarral ízesíti-e a muflonsültet.
Akkoriban hárman voltunk ott, alacsony beosztású centuriók Észak-Afrikában, és egy nagyon
kellemetlen tribunus, akit hosszan és kíméletlenül gyötörtek a heveny gyomorfájdalmak.
Csak mi hárman tudtuk, miért. A katonák megérezték a remek történet lehetőségét, ezt is vártam
tőlük. Egyikük az izgalomtól tágra nyílt szemmel sarkon fordult, és eltűnt a kapu mögött.
Teltek a percek. Az ott maradt őr nem nézett újra felém, szálfaegyenesen állt, és a végtelenbe
meredt. Aztán talpszegek csattogása hallatszott a kockakövön, a kapu újra kinyílt, és egy fényezett
bőrbe és csiszolt bronzba öltözött jelenés lépett ki rajta. A mélyen ülő, ráncos szempár rosszallóan
nézett rám, komor arca maga volt a helytelenítés.
– Publius Varrus. – A hang pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem; mély és erős, félelemkeltő
nem csak az egyszerű katonák, de a tisztek számára is. – Te alexandriai ringyó csatornatöltelék
kölyke! Azt hittem, meghaltál!
– Nem, Plautus, csak próbáltalak elkerülni, mint mindig.
Két hatalmas lépéssel átszelte a kettőnk közötti távolságot, jobb kezét a nyakam köré fonta, és
elkezdte lehúzni a fejem, de aztán hirtelen eszébe jutott, ki ő és hol van, és a mozdulat átalakult
öleléssé. Erősen magához vont, nem szólt egy szót sem, és a pillanatok lassan percekké nyúltak.
Bőrének tiszta, jól felidézhető illata visszaröpített a gondtalanabb, ha nem is feltétlenül boldogabb
időkbe. Végül elengedtük egymást, és karnyújtásnyira eltartva magától alaposan szemügyre vett, így
jól láttam az ádáz tekintetű szempárban csillogó könnyeket.
– Azt hittem, meghaltál! – motyogta, aztán köpött egy nagyot, majd karját a vállam köré fonva az
őrszemek felé fordult. – Nézzétek meg ezt az embert! Ő Gaius Publius Varrus, az a fajta szukafattya
katona, amilyenek ti, nyafogó kölykök, sosem lesztek! Ez az ember annyiszor húzta ki a seggem
veszélyes helyzetekből, és annyiszor mentette meg mihaszna életemet, hogy már a számát sem tudom!
Ha legközelebb szidni akartok engem, akkor inkább őt átkozzátok, mert nélküle nem lennék itt, hogy
gyötörjem értéktelen lelketeket! Ha elég sokáig megmaradtok a hadseregben, egy nap talán ti is
találtok egy olyan jó barátot, mint ő. Mondom, talán, de egyáltalán nem tartom valószínűnek.
Az a nap egy hosszú, átivott éjszakában végződött.
Másnap délután Antonius Cicero hivatalában ültem, a zseniális szónok közvetlen
leszármazottjáéban, aki a colchesteri központú katonai körzet legatusa volt. Régóta ismertem őt is,
mivel Afrikában alatta, majd Britanniában, előléptetésem után mellette szolgáltam. Britannicus közeli
barátja volt, és Theodosius nemrég nevezte ki erre a posztra. A helyiségben ott volt rajtam kívül
Trifax, a helyőrségi kovács, valamint Lucius Lucullus, a számvivő – mindkettejüket ismertem és
kedveltem még az invázió előtti időszakból. Plautus mereven állt a fal mellett, kissé feszengett ennyi
törzstiszt társaságában. Nekem kellemes és hálás érzés volt, hogy emlékeznek rám és ilyen
szívélyesen fogadnak, így idegeskedés nélkül mondtam el nekik, mivel foglalkozom mostanában
Cicero végighallgatott, csak akkor szólalt meg.
– Tehát kovácsként dolgozol itt, Colchesterben?
Hallottam a hangjában a hitetlenkedést, akárhogy is próbálta leplezni.
– Igen, legatus, így van.
– Elképesztő! És pontosan mit csinálsz?
 Végignéztem rajtuk, majd felálltam.
– Hadd mutassam meg. – Leoldottam az övem a derekamról, és a rajta lévő rövid karddal és tőrrel
együtt az asztalra fektettem. – Íme, egy minta.
Mindannyian közelebb hajoltak, Cicero kihúzta a kardot, és alaposan megvizsgálta.
– Ezt te készítetted?
– Igen, akárcsak a tőrt és a hüvelyeket. Ez egy készlet.
– Igen, azt látom. – Rövid szünet után folytatta. – Kiváló munka, nagyon szép. – Nem igazán találta
a szavakat, mert nem tudta, mit akarok, és félt, hogy esetleg megsért. Megvártam, hogy átadja a kardot
Trifaxnak, a kovácsnak, a tőrt pedig Lucullusnak. – Tisztázzunk valamit, Varrus. Te ezeket eladásra
kínálod fel?
– Úgy van – vigyorogtam rá. – Ezeket, és még sokkal többet, amennyire csak megrendelés érkezik.
Ezzel foglalkozom.
Szegény Cicero kizökkent arisztokratikus elmélyültségéből, és Trifaxra nézett.
– Mit gondolsz, Trifax?
Trifax érdes volt, akár egy rozsdás tőr.
– Nincs ezen mit gondolkodni, tábornok. Ez a kard hibátlan. Ha az én inasaim készítenének
ilyeneket, boldog ember lennék. De nem készítenek. Megveszek belőle annyit, amennyit csak lehet.
Lucullus?
A számvivő megvonta patríciusi vállát.
– Én csak a pénzt adom. A minőséget te állapítod meg, bár magam is látom, hogy kiváló munkák. –
Rám nézett. – A minőség adott, Publius, mi van a mennyiséggel? Tudsz ezekből annyit készíteni, hogy
megérje a papírmunkát?
– Ha naponta ezret akarsz, holnaptól kezdődően, akkor nem, nem tudok. Ha azonban az elvárásaid
méltányosak, és pontosan fizetsz, folyamatosan ellátlak titeket ilyen minőségű fegyverekkel.
– Pontos számot kérek. Ha most hozzálátsz, mennyit tudsz szállítani egy hét múlva?
– Jelenleg napi kettőt. Egy hónapon belül napi nyolcat. Ismétlem, ha pontosan fizettek, ki tudom
elégíteni az igényeiteket minőségvesztés nélkül. A terjeszkedés pénzbe kerül.
Bólintott.
– Rendesen fizetünk. Mi van a kovácscéhvel? Megkaptad a beleegyezésüket?
– Mihez? Én nem tartozom semmilyen céhhez.
– Ó, értem. Akkor ez problémás lesz.
Összevontam a szemöldököm.
– Hogyhogy? Miről beszélsz?
Megköszörülte a torkát.
– A törvényről, Publius. A törvény kötelez rá minket, hogy csak olyan polgári szállítókkal
üzleteljünk, akikért a céhük jótáll.
– Lószart! – Dühösen pattantam fel. – Bocsássatok meg, uraim, azt hiszem, csak az időtöket
raboltam. Mint mondtam, nem vagyok tagja a céhnek, és a nagyapám sem volt az. Nem volt szükségem
a kovácsok céhének jóváhagyására akkor sem, amikor a golyóimat tettem kockára a birodalomért, és
átkozott legyek, ha az engedélyüket kérem ahhoz, hogy megkeressem a kenyérre valót!
– Ülj vissza, Publius – szólt rám Cicero semleges hangon, és a következő szavait már a
számvivőnek címezte. – Komolyan beszélsz? Úgy érted, nem tudjuk megvenni Varrus kardjait, csak
mert nem tartozik holmi nevetséges polgári társuláshoz?
Lucullus ismét a torkát köszörülte.
– Ez a törvény, tábornok.
– Hogyan tudjuk megkerülni?
– Nem tudjuk, tábornok.
– Most már én is azt mondom, lószart! – Cicero kulturált hanghordozásához nem illett ez a
közönséges szóhasználat. – Varrus kardjait akarom az embereimnek, és te azt mondod, nem
szerezhetem meg őket?
Szegény Lucullus nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Nem, tábornok, nem azt. Minden ilyen szerződést a helytartó hivatalán keresztül kell intézni.
– Ó, szóval a helytartó hivatalán keresztül! Kezdem érteni. Nem kétséges, hogy a helytartó
„bizottsága” jutalékot kap a szolgáltatásokból.
A válasz rövid hallgatás után érkezett.
– Igen, tábornok.
– Mennyit?
– Tíz-tizenöt százalékot, a szerződés nagyságától függően.
– Ez közönséges lopás! – Cicero hozzám fordult. – Publius, ha a mi kiváló Lucullusunk kitalálja,
hogyan lehet ezt a nevetséges dolgot megkerülni, természetesen törvényesen, kész vagy az elmondott
per centum „adót” felajánlani a prokurátornak?
Most már mosolyogtam.
– Természetesen, tábornok. Örömmel. – Annál is inkább, mivel még nem alkudtunk meg az árról,
amit így gyorsan meg is emeltem húsz százalékkal.
– Kiváló! Lucullus, el tudod intézni?
Lucullus nem volt ostoba ember; rám nézett és elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, tábornok.
– Csodálatos! Erről jut eszembe, Lucullus, mikor kell benyújtanunk a tervezett költségtervezetünket
a prokurátornak?
– Jövő hónapban, tábornok. – Csak az arckifejezésével tette hozzá: „Mint te is tudod.”
– Nos, Publius Varrus, jó érzés, hogy a jövőben jó fegyverzettel és felszereléssel leszünk ellátva.
Azt hiszem, most alkalomhoz illő lenne egy korsó bor.
Aznap éjjel szinte a föld felett jártam, ahogy hazafelé sétáltam, és egy hónapon belül kőbe vésett
szerződéssel rendelkeztem a helyőrség fegyverrel való ellátására.

VII.
Nyárközép napján végre engedélyeztem magamnak, hogy birtokba vegyem nagyapám kincseit, és
örvendezzem felettük. Egyik hónapot a másik után vártam türelmetlenül, amíg úgy nem éreztem, hogy
kiérdemeltem a jutalmat, és eltölthetek némi időt azoknak a csodáknak a tanulmányozásával, melyek
most már jog szerint is engem illettek.
Ha valaki olvassa ezt, a kincsek említésére bizonyára érmék és ékszerek gyűjteményére gondol.
Pedig nem egészen ez a helyzet. Nagyapán fegyverkovács volt – a kardok készítésének mestere,
ugyanakkor lelkiismeretes történetíró, a fegyverek és haditechnika tanulmányozója. A legióban töltött
első évei alatt szert tett a fegyverkovács és fémmegmunkáló mesterség néhány különleges, egyedi
darabjára, és felébredt benne a gyűjtőszenvedély. Később, miközben a Britanniában állomásozó
legióknál szolgált, arra biztatta a légionáriusokat, hogy gyűjtsenek neki további példányokat. Negyven
év alatt régi és egzotikus fegyverek és páncélok példátlan gyűjteményét állította össze. Ezek voltak
tehát nagyapám kincsei, mindegyik egyesével becsomagolva egy ruhába, vagy külön a számára
készített dobozban eltárolva. Mindegyik mellett volt egy pergamen, rajta az adott tárgy történetével,
amennyire nagyapám utána tudott járni. Ahol a történet homályos volt, elbeszélgetett az összes
fellelhető forrással, és annak alapján okos elméleteket gyártott.
Némelyik holmira emlékeztem még gyerekkoromból, és újból kisfiúnak éreztem magam, ahogy
sorban kibontogattam őket. Volt köztük egy tárgy, amitől a csontom velejéig elöntött az áhítat. Egy
arcvédő tompa, fekete vasból, a lovak orrára és homlokára igazítva, trapéz alakú szemnyílással.
Durva rajz díszítette, rohamozó lovast ábrázolt a vállán hosszú, nehéz lándzsával, alatta pedig görög
nyelven a „Barátok” felirat. A bennem élő történelemszerető ember nagyot nyelt a páncéldarab láttán,
mert tudtam, hogy ez a vas egy Barát lovát védte – ezek a válogatott barátok mindig a makedóniai
Philipposz, majd később fia, Alexandrosz oldalán lovagoltak a csatába, hétszáz évvel az én
születésem előtt. A lovas barátok! Hányszor álmodoztam róluk kölyökként,
Elképzeltem, ahogy dicsőséget szerzek az ősi idők legnagyobb hadvezérének parancsnoksága alatt.
Az arcvédő mellett ott volt egy sarissa rozsdás maradványa is – a tizenhat láb hosszú dárdát a
makedón lovasság használta. A penge alatt nem sokkal hosszú keresztvasat helyeztek el, valószínűleg
azért, hogy megakadályozza az egész fegyver átszaladását a felnyársalt áldozaton, és valamennyi
lehetőséget biztosítson a lovas számára, hogy visszahúzza a dárdát, miközben továbbvágtat áldozata
mellett. Nagyapám fiatalkorában sokat tanulmányozta ezt a fegyvert. Akárcsak a vérten lévő rajzon, a
sarissát heggyel lefelé hordták, markolata a lovas vállán nyugodott, és mindig lefelé döftek vele.
Eredetileg az első áldozat testében hagyták, és a harc további részében már kardot használtak. A
győzedelmes lovasság – Alexandrosz lovassága mindig győzött – később visszatért, hogy begyűjtse a
sarissákat az első roham áldozataiból. A később ráerősített keresztvas aztán esélyt biztosított, hogy
második célpont ellen is felhasználják.
Egy nagy, hosszú tokban, melyre nagyon jól emlékeztem, eredeti római pikák gyűjteménye pihent –
ez volt az ősi legiók harci dárdája. A hét láb hosszú fegyverek nyele a fele hosszáig fából készült, a
másik felét szakállas heggyel ellátott fémrúd alkotta. Amint beágyazódott az ellenség pajzsába, a lágy
fémrúd meghajolt, és a jelentős súly olyan erővel húzta le a pajzsot, hogy az használhatatlanná vált.
Egy másik, ruhával gondosan betekert csomagban volt az az afrikai íj, melyet annyira csodáltam
gyerekkoromban. Rétegelt fából, szaruból és inakból készítették, ilyen fegyvert még soha nem láttam a
világnak ebben a részében. Félretettem, hogy később alaposan tanulmányozzam.
Akadtak ott más, általam soha nem látott tárgyak is, valamint egy szarvasbőrbe csomagolt
pergamen, nekem címezve, azzal az utasítással, hogy gondosan olvassam át a benne leírt módszereket
és eljárásokat. Ezt is félretettem. Egy másik, sokkal újabb csomagban puha bőrből készült, csodálatos
ing rejtőzött, melyre elképesztő pontossággal apró, egymást átfedő fémgyűrűket varrtak, hasonlóan a
mi római páncéljainkhoz, de sokkal könnyebb és hajlékonyabb volt azoknál. A mellette lévő
feljegyzés szerint a Danuviustól északra fekvő vidékről származott, és mostanra ilyen páncélt viselt a
germán és szász vezérek jó része.
Az utolsó csomag egy díszes, olajozott fából készült, körülbelül egy láb hosszú, tenyérnyi széles és
feleolyan mély doboz volt. Először arra sem jöttem rá, hogyan nyílik, de végül felfedeztem, hogy a
felső és az alsó részét úgy alakították ki, hogy pontosan egymásba lehessen őket csúsztatni. Tudtam,
hogy ez valami különleges dolog, nem véletlenül volt leghátulra eldugva. Az izgalomtól remegő ujjal
nyitottam ki, de kis híján elejtettem, amikor megláttam, mi van benne. Egy kés. Pontosabban egy tőr.
De micsoda tőr! A penge csiszolt ezüstként fénylett, és először azt hittem, az is; a markolat csiszolt
aranynak tűnt. Az egész fegyvert vékony olajréteg borította.
Áhítattal emeltem fel. Szinte életre kelt a kezemben. A hüvelykujjamon próbáltam ki a pengét, és
rögtön vért fakasztottam. Elképedve bámultam a sebet, mivel alig fejtettem ki nyomást. Felvittem a
tőrt, ki a napfényre, ahol fáklyaként világított. Lépteket hallottam a hátam mögött, Equus csatlakozott
hozzám.
– Látom, megtaláltad. Már alig bírtam türelemmel, azt hittem, sosem mész le. Boudicca farára,
Varrus, néha már azt hittem, nem is emberből vagy! Hogyan tudtad visszafogni magad ennyi ideig?
Nem válaszoltam, túlságosan lefoglalt a kezemben tartott csoda bámulása.
– Sajnálta, hogy nem készíthet még egy kardot, de mindössze ennyi maradt az égi kő féméből, és
nem akarta beszennyezni közönséges vassal, mint az apádnak készített kardnál. Nem tudta, mi az, de
bármi is volt, úgy vélte, illő, hogy az égből hullott alá. Ennek a pengéje olyan éles, mint semmi más a
világon. Le tudod vele borotválni a szőrt a karodról, próbáld csak ki!
Megtettem, és az apró szőrszálak a csuklóm hátsó részéről halomba gyűltek a pengén.
– Láttál már ilyet?
Csak a fejem ráztam, és a kezemben tartott kést méregettem. Szokatlan markolata volt, keresztre
emlékeztetett, a keresztvas körülbelül egy hüvelyk hosszan állt ki a penge alatt és fölött.
– Miért a keresztvas?
– Súlyt ad a tőrnek, és az egyensúly miatt. Így el tudod dobni. Repül, mintha szárnyai lennének vagy
mágia mozgatná.
– A markolat tömör arany?
Equus a fejét rázta.
– Nem, csak be van vele futtatva, belül réz. Az arany túl nehéz lett volna, és túlságosan lágy.
– És túl drága. Úgy néz ki, mintha az egész markolat egy darabból lenne. Hogyan csinálta?
– Kiöntötte. – Equus vigyorogva szemlélte elképedésemet. – Megtaláltad a tekercset, amit hagyott
neked? Minden ott van benne. Az öreg úgy gondolta, ez egy teljesen új eljárás, mondhatni forradalmi,
ha megfelelően alkalmazzák.
– Mit tett, amitől ilyen sima lett a penge?
Megvonta masszív vállát.
– Semmit, ilyen volt. Mindössze csiszolni kellett rajta… csiszolni, csiszolni és csiszolni, de
megérte. Minél fényesebb lett, annál könnyebb volt csiszolni. Olajat kentünk rá, hogy megvédjük a
rozsdától, bár nem tudjuk, képes-e rozsdásodni az égi kő. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni.
Szememhez emeltem a csodálatos fegyvert. A penge felső részén, a keresztvas alatt nagyapám apró
„V” betűt vésett a fémbe: Varrus. Elszorult a torkom, nagyot nyeltem.
– Equus, hazaviszem ezt és a tekercset. Bezárnád helyettem a műhelyt?
Újra elvigyorodott.
– Gondoltam, hogy így lesz. Természetesen bezárok, menj csak haza.

VIII.
– Mennyire volt súlyos a sérülésed? – Plautus és én az egyik ivóban ültünk, melyet gyakran
látogattak a helyőrség centuriói, vártuk, hogy Equus csatlakozzon hozzánk, és közben figyeltük a többi
vendéget. Váratlanul ért a kérdése.
– Elég súlyos. Miért kérded?
– Csak kíváncsi vagyok. Ahogy nézem azt a nagy csöcsű fehérnépet ott szemben, valami emlékeztet
benne arra a másikra, aki azt a régi, nagy bordélyt vezette Alexandriában. Tudod, melyikre
gondolok… arra a nagyra.
– A nagy bordélyra, vagy a nagy szajhára?
Elnevette magát.
– Mindkettőre!
– Fatiáról beszélsz?
– Azaz, Fatia! Micsoda lotyó volt! Még a kardról is le tudta szopni a gombot! Hé, mi történik
odaát?
Én is az ivó hátsó részében kialakuló zűrzavar felé fordultam. Valakit rajtakaptak, amint csalt a
kockában, és máris csupasz pengék villantak. A vitatkozók azonban városi polgárok voltak, így
Plautusnak nem kellett beavatkoznia. Túlságosan távol voltunk ahhoz, hogy kivehessük a részleteket,
de a hirtelen kavarodás és a felhangzó sikoly arról árulkodott, hogy vért ontottak, mielőtt az ivó
tulajdonosa és az emberei ott teremhettek volna. Ám amint odaértek, kemény kézzel és
bunkósbotokkal pillanatok alatt rendet teremtettek.
Plautus visszaült a székére.
– Istenverte polgárok, rosszul vagyok tőlük! Egyik sem alkalmas katonai szolgálatra, de egyetlen
éjszaka alatt több bajt kevernek, mint az ide járó régi katonák összesen. Ha az enyém lenne a hely,
kitiltanám őket.
– Szép is lenne, akkor én sem jöhetnék ide.
Elfogyott a sörünk, intettem a felszolgálólánynak, hogy hozzon még. Csendben figyeltük, ahogy
méretes testével odalibben az asztalhoz, és a hatalmas kezében tartott korsóból teletölti kupáinkat.
Amikor lehajolt az asztalhoz, megéreztem meleg, izzadságszagú és enyhén savanykás testszagát.
Rákacsintott Plautusra, aki válaszképpen odanyúlt, és megcsavarta az egyik mellbimbóját. A lány
nevetve távozott.
– Bűzlik, mint egy kecske – jegyeztem meg. – Mi emlékeztet rajta Fatiára? Fatia legalább tiszta
volt.
 – Igen, tiszta, de telhetetlen. Micsoda szája volt! – Nosztalgikus ámulattal csóválta a fejét. –
Micsoda szája, a szajhának!
– Plautus, részeg vagy?
Meglepetten pislogott.
– Miért, te igen?
– Nem hiszem, te viszont összevissza beszélsz. Kérdeztél a lábamról, aztán Fatiáról kezdtél
motyogni. Nem értem az összefüggést.
Kihúzta magát a székén, és egyenesen a szemembe nézett.
– Te sokkal nagyobb szajhakergető voltál nálam. Te vezettél be engem is Fatia házába, nem
emlékszel? Most pedig itt vagyunk újra együtt, mióta is… két hónapja? És ez idő alatt nem láttam,
hogy egyetlen alkalommal is nőre néztél volna. Az jutott eszembe, hogy talán… – Elhalkult a hangja. –
Tudod… – Jókedvű meglepődéssel néztem rá. Plautus zavarban volt! – Hogy a sebed… hogy talán…
a fenébe, azt hiszem, valóban részeg vagyok!
Megértően elmosolyodtam.
– Megvan minden felszerelésem, ha erre gondolsz, bár nem sokon múlt. Egyetlen hüvelykkel
hibázta el.
– Azt mondod, egy csatabárd volt? – kérdezte elképedve.
– Igen, tüskével a másik oldalán. Az a tüske kapott el. A szukafattya alulról suhintott, bele az
ágyékomba.
– Uhh! – Arca az együttérzés és az undor grimaszába torzult. – Rágondolni is fáj!
– Képzeld magad az én helyembe. Még mindig hideg verejtékkel borítva riadok fel éjszakánként, ha
arról álmodok.
Megborzongott, de foglalkoztatta a téma.
– Nem vesztettél el semmit?
Aggodalmas arckifejezése láttán elmosolyodtam.
– Mondtam, hogy nem, mármint az egyenes járás képességén kívül. Minden a helyén van és
működik. Amennyire tudom, álmomban rendszeresen szárazra ürítem magam, de egyébként… –
Sóhajtottam, elhatároztam, hogy elmondom neki, de előbb körülnéztem, hogy megbizonyosodjak, senki
más nem hallhatja. – Nem tudom, Plautus. Mintha éber állapotban nem működne. Nem tudom
feléleszteni, még a vágy sincs meg bennem. Azóta nem háltam nővel, vagyis több mint egy éve.
– Próbáltál?
Keserűen felnevettem.
– Nem, nem mondhatnám. Mint mondtam, elvesztettem a késztetést.
– Talán ha befizetnél egy szajhára, minden rendben lenne. Úgy értem, ha álmodban működik, akkor
ébren is kellene, nem igaz? Ha alvás közben elkap a vágy, máskor is képesnek kell lenned rá.
Aprót bólintottam.
– Ezt gondolná az ember, mégsem így működik.
– Eeelképesztő – dünnyögte kásásán. Határozottan kezdett berúgni. – Ez… hihetetlen. És persze
szégyenletes. Szerintem egy kicsit ki kéne kupálnunk téged, Publius.
 – Lehet, de nem ma éjjel.
– Nem, nem ma éjjel. Túl késő van. Mennyi az idő?
– Mindjárt takarodó.
– Ideje visszamennem. Vajon mi történt Equusszal?
– Ó, előbb vagy utóbb biztosan ideér. Jobb, ha indulsz, látom, már a barátaid is készen állnak. Én
még itt maradok, várok egy darabig, és megiszok még egy sört.
– Hát nem felháborító? Egy magam korabeli férfinak éjfélre ágyban kell lennie.
– Ez a hadsereg, Plautus. Ha nem jelentem volna meg a városban, minden éjjel a szálláson
maradnál.
– Ez is igaz. Mégis jó élet ez! Nos, akkor én most megyek. – Enyhén imbolyogva felállt, és
levigyorgott rám. – Mondd meg Equusnak, hogy ő csak egy hugyos seggű polgár, egy hugyos seggű
polgár rossz szokásaival, amiért elmulasztott egy találkozót egy primus pilusszal. Jó éjt, barátom, a
farkad miatt pedig ne aggódj. Helyrehozzuk, bízd csak a jó öreg Plautusra!
Ülő helyzetben meghajoltam.
– Rendben, ha meghalok, a tiéd lehet.
Nagyot pislogott, nem fogta fel a szavaimat, tisztelgett. Mosolyogva figyeltem, ahogy távozik három
másik centurióval, akik odaintettek nekem búcsúzóul.
Kértem még egy sört. És közben azon gondolkodtam, vajon miért késik Equus. Már legalább egy
órája meg kellett volna érkeznie. Két sörrel később még mindig nem volt semmi nyoma, engem pedig
kezdtek közrefogni a rossz szagú, későn érkező tivornyázók. A gyomrom is felkavarodott a bűzüktől.
Rómainak lenni néha bizony hátrányokkal is jár, ezek egyike a tisztaság iránti igény. Befejezetlenül
hagytam az italomat az asztalon, és bizonytalanul célba vettem a kijáratot. A hűs éjszakai levegő
kijózanított annyira, hogy egy kicsit magamra találjak, és elindultam hazafelé.
Részegebb voltam, mint gondoltam, így nagyon hosszú és fárasztó séta várt rám az évszakhoz
képest szokatlanul hideg éjszakában. Utam a kovácsműhely mellett vezetett el, és az alkohol hatására
felötlött bennem a gondolat, hogy Equus talán ott lehet, és későig dolgozik. Valójában jóval elmúlt
éjfél, és csak a részeg érzelgősség vitt az ágyam helyett a műhely melegébe. Könnyen megtaláltam a
kulcsot a kő alatt, de sokáig matattam a sötétben, mire betaláltam vele a lakatba.
Amint beléptem a műhelybe, és önkéntelenül bezártam magam mögött az ajtót, rögtön érzékeltem,
hogy van valaki odabent. Az egyik polcon lámpás égett, és éreztem valakinek a jelenlétét.
– Equus? Itt vagy?
Nem jött válasz, mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Nem tartozom a babonás emberek közé,
de a helyiség láthatóan üres volt, és amikor rájöttem, hogy ki kellett nyitnom a zárat a bejutáshoz,
égnek álltak a tarkómon az apró szőrszálak. Odaléptem a lámpáshoz, útközben bekémlelve minden
árnyékos sarokba, de semmi riasztót nem láttam. Aztán ahogy kézbe vettem a lámpást, megpillantottam
a testetlen fejet, amint hatalmasra nyílt szemmel bámul rám a tűzhely melletti sarokból. Rémületemben
nagyot ugrottam, és kis híján elejtettem a lámpást, de a következő pillanatban felismertem Phoebét. A
földön feküdt, fekete takaróba burkolózva, mely egybeolvadt a sarokban összegyűlt sűrű árnyakkal.
– Phoebe! – Megpróbáltam leplezni ijedségem, amit a jelenlétével okozott. – Az összes isten
nevére, mit művelsz te itt, ráadásul az éjszaka közepén?
Legnagyobb megdöbbenésemre sírva fakadt, amitől eleve hátrányos helyzetbe kerültem. Csak
álltam ott némán, és aggódva figyeltem, ahogy egyre erősödő zokogása betölti az egész helyiséget. A
legtöbb helyzetet képes voltam kezelni, de a női könnyek láttán mindig tehetetlenné váltam. Nem
tudtam mást tenni, vártam, hogy megnyugodjon, ami végül be is következett, aztán hatalmas sóhajok és
szipogások közepette elmondta a történetét.
Cuno ismét sokat ivott. A négynapos bacchanália erőszakos tombolással ért véget, melynek során
megpróbált végezni a feleségével. Phoebe megszökött és idemenekült, hogy Equus segítségét kérje,
Equus pedig megnyugtatta, adott neki takarót, a biztonság kedvéért rázárta a műhely ajtaját, és elindult
megkeresni Cunót. Phoebe addig álomba sírta magát, és fogalma sem volt az érkezésemről, amíg meg
nem szólaltam, és ezzel rá nem ijesztettem.
Valamikor a történet közepén letelepedtem mellé a padlóra, megnyugtatóan átkaroltam a vállát, ő
pedig a vállamra hajtott fejjel, suttogva számolt be az eseményekről. Ha józanabb lettem volna,
biztosan feldühítenek a hallottak, így azonban különösebb érzelem vagy megdöbbenés nélkül
hallgattam, és amikor befejezte, csak „hm”-re, vagy valami hasonlóan értelmes megjegyzésre futotta
tőlem.
Zokogása lassan csillapodott, és teljesen természetesnek vettem, hogy ott maradjak, amíg egészen
meg nem nyugszik, bagolyként bámultam a feje tetejét, láttam fehér bőrét a hajszálak alatt, és csak
ekkor vettem észre, hogy már nem sír, nem mozog a válla. Elnehezedett a szemhéjam, gyorsan
pislogtam néhányat, próbáltam magam ébren tartani. Nagyon kényelmesen éreztem ott magam, a
kemény fallal a hátam mögött, a kemény padlóval az ülepem alatt, és Phoebe meleg, puha testével a
mellemnél. Enyhén felegyenesedett a karom alatt, felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen, hangja
alig volt több halk suttogásnál a fülem mellett.
– Maradhatok?
Hogy maradhat-e? Persze hogy maradhat. Az én fejem nem emelkedett fel az övével együtt, így
most éppen az inge kivágásába bámultam, szinte éreztem az áradó melegséget a telt, fehér keblekből,
melyek puhán és sebezhetően tárulkoztak fel tekintetem előtt. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül
az eddig a nyakán pihenő kezem átkarolta a vállát, és hirtelen ráébredtem, hogy egy női testet tartok a
karomban. Illetve egy vállat, de ez csak a kezdet volt, mert ugyanolyan hirtelen azzal is tisztában
lettem, hogy megszerezhetném magamnak ott és akkor. Megvert volt és nyomorult, sebezhető és
hozzáférhető, talán még hálás is lett volna. A gondolat visszarémített a józanságba, annak tudatába,
hogy ki vagyok és hol tartózkodom. Bűntudattal húztam vissza a karomat, és nekiálltam
feltápászkodni.
– Itt? Persze, hogy maradhatsz – hallottam saját hebegésemet. – Equus nemsokára visszaér, vagy
talán már végzett Cunóval, és vár reggelig, hogy kipihenhesd magad. Helyezkedj csak el, és aludj.
Reggelre minden rendben lesz. – Küszködve felegyenesedtem, de áruló, nyomorék lábam
cserbenhagyott. Egyáltalán nem éreztem. Mindkét kezemet nekinyomtam a falnak a hátam mögött, és
ép lábammal próbáltam kitámasztani magam.
– Mi a baj? Nem tudsz felállni?
– A lábam. A rosszabbik. Úgy tűnik, elzsibbadt. Nem érzem.
– Hadd segítsek! – Máris talpra ugrott, kibújt a takaróból, és odaállt mellém. Magas lány volt, én
pedig hálásan fogadtam a segítségét. Felegyenesedtem, elengedtem a kezét, és gyorsan újra
megtámaszkodtam a hátam mögött, mert elég bizonytalannak éreztem magam.
– Köszönöm, Phoebe, most már minden rendben lesz. Bújj vissza a takaró alá, megfázol.
 – Nem, idebent jó meleg van. Biztosan minden rendben?
– Igen, nem lesz baj. A lábam időnként furcsán viselkedik, ha nem jó helyzetben ülök. Könnyen
elmerevedik.
– Nagyon fáj?
– Általában nem.
– És most?
– Nem, most sem. Csak elzsibbadt.
– Tudsz járni?
– Egy percen belül tudok, ha újra elkezdem érezni.
– Velem is megtörtént már néhányszor. Különös érzés, mintha tűkkel szurkálnák.
Egészen közel állt hozzám, furcsa kifejezéssel nézte az arcomat, karját összefonta a melle alatt,
amely így láthatóan megemelkedett a ruhája kivágásában. Félrekaptam a tekintetem.
– Máris jobb. – Behajlítottam a térdem, megfeszítettem az izmokat, aztán elléptem a faltól… és
oldalra dőltem. Phoebe erős karjával elkapott – arcom a mellének nyomódott –, újra felállított és
nekitámasztott a falnak. Egyszerre éreztem magam gyengének, ostobának és meglepően józannak.
– Nem is jobb, igaz?
– Nem. – Réveteg mosollyal csóváltam a fejem. – Még nem.
A hirtelen, brutális, váratlan erősségű fájdalomtól elakadt a lélegzetem, combom szétszaggatott
izmai összeugrottak és megfeszültek, én pedig éreztem, hogy újra zuhanok. Phoebe teljes testsúlyomat
megtartotta a karjával, és félig cipelve, félig vonszolva a helyiség egyetlen székéhez húzott, és minden
teketória nélkül beledobott. Az addig még sosem tapasztalt erősségű fájdalomtól szinte magamon
kívül voltam. Az egész lábam fenéktől lefelé egyetlen üvöltő, görcsbe rándult fájdalomgóccá vált. A
kín ködén át sürgető hang sziszegte a fülembe:
– Hagyd abba a rángatózást, különben nem tudok segíteni rajtad! Húzd ki magad! Egyenesedj ki!
Maradj egyenesen, az Isten verjen meg!
Nagyon lassan, fokozatosan, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva a kegyetlen, mindent elsöprő
fájdalom kezdett csillapodni, a helyét egyenletes, simogató-dörzsölő érzés vette át, és erős ujjak
nyomását éreztem, ahogy a lábizmaimon dolgoznak, ellazítják, csökkentik feszültségüket és
csillapítják görcsös rángásukat, amíg teljesen meg nem szűntek. Kinyitottam a szemem, éreztem, hogy
verejték borítja az egész testem.
A kovácsműhely padlóján feküdtem, a felborult szék mellett, amelyikbe Phoebe belelökött. Nem
emlékszem, mikor estem le róla. Phoebe ott térdelt fölöttem, rosszabbik lábamat masszírozva, haja az
arcába lógott, ahogy az izmaim kilazítására koncentrált. Szokatlan dolgot éreztem, kellemeset és
ismerőset, mégsem tudtam hová tenni. Aztán felismertem. A meztelen combok érintésének puha
melegsége volt az a lábamon. Mozdulatlanná dermedtem a döbbenettől. Phoebe észrevette,
visszaereszkedett a sarkára, egyik kezével hátrasöpörte a haját a szeméből, és rám nézett. A
mozdulattól ágyékának forrósága a lábujjaimra sugárzott, de úgy tűnt, ő nem figyelt fel rá.
– Ez nagyon heves volt – mondta. – Gyakran történik hasonló?
Megráztam a fejem, és nagyot nyeltem, hogy megtisztítsam a torkomat.
– Nem – suttogtam. – Köszönöm!
 – Örülök, hogy segíthettem. Valamit tennem kellett, néhány pillanatig azt hittem, meg fogsz halni.
– Annyira rossz volt? Nem emlékszem.
– Akkor hálás lehetsz a sorsnak. Nem voltál eszednél a fájdalomtól. Nézd, hogy megszorítottál! –
Megmutatta jobb karját, melyen jól látszott ujjaim vöröslő nyoma.
– Ezt én tettem? Komolyan? – A torkom száraz volt és duzzadt. – Sajnálom, nem emlékszem rá!
– Tudom. Mondom, hogy egy darabig nem voltál a tudatodnál. Fejbe kellett, hogy csapjalak. Fáj?
– Nem. Hol?
– Itt. – Megérintette a fejem, és hirtelen fájdalmat éreztem. Sajgott, de ezt az érzést nem is lehetett a
lábaméhoz hasonlítani, legfeljebb múló kellemetlenségnek éreztem ahhoz képest. Óvatosan én is
megérintettem a pontot, és egy hatalmas duzzanatot tapintottam ki.
– Mivel ütöttél meg?
– Egy fahasábbal.
Lehajtotta a fejét, és éreztem, hogy ujjai ismét munkához látnak. Előrehajolt, hogy nagyobb nyomást
tudjon kifejteni, térdével összeszorította a lábam, és kicsit felemelte a testét, így a lábfejem ismét friss
levegőhöz jutott. Hüvelykujját mélyen az izmaim közé nyomta, felszisszentem.
– Uh! Hol tanultad ezt?
Megint felnézett, de nem hagyta abba a masszírozást.
– Masszírozónő vagyok. Vagyis az voltam, mielőtt férjhez mentem. A női fürdőházban dolgoztam, a
katonai szállások mellett. Főként a tisztek feleségei látogatták.
– Nagyon szépen beszélsz. – Rögtön rá is jöttem, milyen arrogánsan hangzik, amit mondtam. – Úgy
értem…
– Tudom, hogy érted, de köszönöm. Igen, jól beszélek, volt egy tanítóm. Magam fizettem neki, a
fürdőházban megkeresett pénzből. Úgy döntöttem, nem jó írástudatlannak maradni.
– Írástudatlannak?
– Igen. Írni és olvasni is tudok. Miért ne? Biztosan nem árt, bár ahogy látom, nem is igazán használ.
– Értem. – Szerettem volna behajlítani a lábam, hogy ismét érezzem testének melegét. Megint
lehajtotta a fejét, és csak most vettem észre, hogy az arca, melyet mindig is egyszerűnek és
érdektelennek gondoltam, egyáltalán nem az. Kutattam valami kérdés után, hogy újra rám nézzen.
– Cuno is tud írni és olvasni?
Elértem a kívánt hatást.
– A férjem? Cunobelin? A királyok leszármazottja? Hah! Beszélni is alig. Inkább csak iszik és
engem ütlegel.
– Akkor miért vagy még mindig vele? Hagyd el!
– Elhagyni? – prüszkölte gúnyosan. – Könnyű azt mondani! – Figyelme visszatért a munkájához,
ujjai gyorsan dolgoztak, lassan haladt felfelé a combomon, a térdére támaszkodva előre kellett
hajolnia és a lábával összeszorította az enyémet, hogy biztosabb fogást találjon. – Elfutni egy brutális
vadállat elől? Hová futhatnék? Mihez kezdenék?
Ismét felszisszentem, amikor talált egy újabb csomót.
– Tedd azt, amihez értesz. Bárhol. Vannak más városok is. Menj Londiniumba. Masszírozónő vagy,
ott is hasznosíthatod a tudásodat. Oda biztosan nem fog követni. Nincs gyereked, ugye?
Ujjai abbahagyták a gyúrást.
– Nincs. – Megint hátradőlt, forrósága ismét égette a lábamat, de ezúttal másként, behajlított térdem
ezúttal tökéletesen belesimult ágyékának lágyságába. Elkerekedett a szeme, ahogy rádöbbent a fizikai
kapcsolat illetlenségére. Ösztönös visszavonulása teljes lett volna, ha egy önkéntelen „Ne!” kiáltással
nem állítom meg.
Mozdulatlanná dermedt.
– Mit ne?
– Ne hagyd abba, még ne! Még érzem a fájdalmat.
– Hol?
– Itt, a combomban. Be van csomósodva. Valamivel lejjebb, a térdem fölött.
Még az egyetlen lámpa fényénél is láttam, hogy halvány pír kúszik fel a nyakán. Félig már felállt, az
egyik lába már nem ért hozzá az enyémhez. Lassan, még mindig térdelve hátrébb húzódott, térde
oldala végigsimította a lábam, és éreztem, hogy a szoknyája szegélye beakad a lábujjaimba. Ujjhegyei
finoman tapogattak, a térdem fölött nyomkodták az izmokat.
– Hol az a csomó?
Most más hangsúllyal beszélt, fátyolosan, szinte suttogva. Könyökömmel feltoltam magam, és
láttam, hogy a lábam mezítelen, tunikámat tapintatosan lehúzta a férfiasságomra. Phoebe szoknyája
felgyűrődött, fehér térdei szinte világítottak a lábam mellett.
– Ott, ahol a hüvelykujjad van. – Mélyebbre nyomta az ujját, felnyögtem.
– Feküdj vissza. Tessék! – Félredobott nadrágom után nyúlt, és labdává göngyölte. – Tedd a fejed
alá.
Zavaros gondolatokkal engedelmeskedtem. Azt akartam, hogy folytassa, sokkal jobban, mint hogy
abbahagyja, mégis féltem. Fel kellett volna izgulnom a fejemben kavargó gondolatoktól és a
gyomromban érzett feszültségtől, de továbbra is ernyedt maradtam. Phoebe ujjai folytatták a
masszírozást, a térdem fölötti izmok közé mélyedtek. Nem volt ott semmiféle csomó, de kellemesen
éreztem magam tőle, és a fájdalom mellett még részeg is voltam egy kicsit.
Ugyanazzal a fátyolos suttogással szólalt meg.
– Engedd el a lábad. Hagyd ellazulni. – Megpróbáltam. – Ki tudod nyújtani teljesen?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Megsérült a térdín, összezsugorodott.
– Meg tudod feszíteni? Meghajlítani? Próbáld meg!
Lassan behajlítottam, tovább, mint szándékoztam, amíg meg nem éreztem, hogy a szoknyája hátulja
le nem hullik a lábujjaimról, és a lábfejem ezzel bekerült a ruhája alá. Nyakamban lüktetett egy ér.
– Jó, most nyújtsd ki megint.
Engedelmeskedtem, lábam szoknyájának durva anyagához súrlódott. Vajon észrevette? Ha igen,
nem adta jelét. Mélyeket lélegzett, melle nekifeszült a ruhájának.
– Újra. – Gyúrt és masszírozott, nyomott és simogatott, és egy idő után még egy kicsit hátrébb
csusszant. Ismét megéreztem a hevét, de nem volt közvetlen kapcsolat, viszont a lábam érzékeny bőrét
erős szőrszálak csiklandozták.
 Csak feküdtem és élveztem a Phoebe által kiváltott kellemes érzést, amikor hirtelen abbahagyta.
– Elég lesz, elfáradtam. Fel kell állnom.
– Ne, kérlek!
Felsóhajtott.
– Mit akarsz tőlem, Varrus mester? Ez nem testi vágy. Semmi jelét nem mutatod.
– Szeretném, Phoebe, de nem tudom. Mégis élvezem a meleged, az érintésed.
– Nem tudod? – Hosszúnak tűnő ideig hallgatott. – A sebed miatt? Megfosztottak a férfiasságodtól?
– Sajnálkozás csendült a hangjában.
– Igen, úgy tűnik, legalábbis bizonyos értelemben.
Újra felsóhajtott.
– Szegény ember! – Újra munkához látott, de ezúttal a tenyerével kényeztetett, és egy idő után
visszaereszkedett a sarkára, ám ezúttal szándékosan hozzádörzsölte forró és csupasz szeméremtestét a
lábamhoz.
Nem éreztem szégyent, csupán elégedettséget és beletörődést, ahogy a kezei felcsúsztak a
combomon, egészen az ágyékomig. Ujjai végigsimítottak ernyedt hímvesszőmön, aztán én is
hozzányomtam a lábam meztelenségéhez, éreztem megadó lágyságát, ő pedig mozogni kezdett a
bokámon. Lassan előrehajolt, arcát a hasamra fektette; lélegzete csiklandozta a bőröm, ahogy
folyamatosan dörzsölte magát a lábamhoz. Egyik kezével az ülepembe markolt, a másikkal a
férfiasságomat fogta meg. Kezemet a nyakára helyeztem, miközben lábamon éreztem a nedvességét.
Aztán hirtelen felébredt a vágy az ágyékomban. Visszatartottam a lélegzetem, mozdulni sem mertem,
ahogy finom érintésétől lassanként életre keltem. Amint egyre nagyobbra és nagyobbra nőttem, ő is
megállt, és némán figyelte a szeme előtt lezajló folyamatot.
– Ó, te kedves hazug! – Fürgén fölém került, és lassan ráhúzta magát az újonnan született csodára,
melyet ő hozott létre.
Nagyszerű és szenvedélyes szeretkezés volt, amilyenhez hasonlót soha többé nem éltem át. Úgy
éreztem magam, mint egy vak ember, akit az Úr Jézus meggyógyított; felszabadulásom eksztázisa
leírhatatlan volt, és tovább erősítette, hogy visszakaptam valamit, ami mindeddig elveszett volt
számomra. Hiábavaló lenne leírni az akkori érzéseimet és gondolataimat. Mintha egy gát szakadt
volna át valahol bennem, és a folyadék szinte elapaszthatatlanul tört át a résen. Képtelen voltam
kielégülni, újra és újra feléledtem, szinte szünet nélkül. Amikor Phoebe órákkal később azt suttogta,
„Elég, elég! Már fáj, nem bírom tovább!”, hittem neki. Időközben visszamentünk a tűzhely mellé
terített takarójához, és már majdnem hajnalodott. Odébb gördültem és felálltam.
– Hová mész?
Lehajoltam és megcsókoltam.
– Haza. Equus bármelyik pillanatban itt lehet. De visszajövök, ne aggódj.
Odaléptem a hűtődézsához, jeges vizet locsoltam az arcomra és a fejemre, és a padra dobott
törülközővel megszárítottam magam. A zubbonyommal küszködtem, közben észre sem vettem, hogy
Phoebe odajött hozzám, amíg vékony hangon meg nem szólalt.
– Varrus mester, haragszol rám?
Elképedve néztem rá.
 – Haragudni? Rád? – Ekkor megláttam a szemében a félelmet és a bizonytalanságot.
Rámosolyogtam, átöleltem, és magamhoz húzva a fülébe súgtam: – Drága, csodálatos Phoebém,
hogyan haragudhatnék rád valaha is? Te adtad vissza a férfiasságomat. Azt hittem, soha többé nem
hálhatok nővel. Hogy sosem szánthatok újabb barázdát. – Megcsókoltam, éreztem szerelemtől
duzzadó ajkának lágy puhaságát. – Nem, nem vagyok rád dühös, ilyesmi eszedbe se jusson. Ám a
bátyád bármikor itt lehet, és talán a férjedet is magával hozza. Nem lenne jó, ha itt találnának minket,
nyilvánvalóan kielégülten. Vagy szerinted igen?
Összehúzott szemmel nézett rám, a szavahihetőségemet fontolgatta, végül komisz mosollyal
ajándékozott meg.
– Kielégülten? Ez a szó csak annak mond valamit, aki tudja is, mit jelent. A férjem semmit nem
venne észre. Vele még soha nem éreztem úgy, mint most, fel sem tűnne neki az örömöm. – Keze az
ágyékomra tévedt, gyengéden megszorította. – Örülök, hogy segíthettem feléleszteni. Bánj jól vele,
most, hogy újra jól érzi magát.
Elvigyorodtam.
– Úgy lesz, Phoebe. Úgy lesz. – Megsimogattam a mellét. – Viszont épp az imént mondtad, hogy
nem bírod tovább, mégis incselkedsz vele.
– Ó, eszembe sem jutna incselkedni, ahhoz túlságosan is tisztelem.
Hasát az enyémhez nyomta, lábujjhegyre állt, én pedig magamhoz szorítottam, és éppen akkor
csusszantam bele nedves melegségébe, amikor Equus megérkezett a kovácsműhelyhez. Mozdulatlanná
dermedtünk, nem mertünk moccanni, sem szólni, és kis híján elnevettem magam, amikor eszembe
jutott, mit gondolna Equus, ha meglátna minket itt állni, akár a paráznaság élő szobrait. Hallottam,
hogy a kulcsot keresi, ám azt behoztam magammal. Phoebe megpróbált elhúzódni tőlem, de még
erősebben szorítottam magamhoz a fenekét, és a fejemet csóváltam. Egészen a füléhez hajoltam, úgy
súgtam:
– Zárva, és nálam van a kulcs. Nem tud bejönni!
Elkerekedett a szeme, hallgattuk, ahogy Equus bosszúsan dörmög magában.
– Phoebe? – szólt be kisvártatva. – Phoebe, engedj be! Equus vagyok!
Megráztam a fejem, nehogy megszólaljon. Equus még néhányszor hívta, aztán hallottuk, hogy
káromkodva elindul hazafelé, valószínűleg a kulcsot keresgélni.
Amikor távozott, Phoebe felkuncogott.
– Szegény Equus, nagyon mérges lesz.
– Igen, és hamarosan visszatér. Mennem kell, de figyelj rám jól! Hozok neked egy erszényt, tele
pénzzel. Arannyal. Ne mondj semmit! – vágtam elébe tiltakozásának. – Csak figyelj! Ez ajándék,
tőlem neked. Nekem nincs szükségem rá, neked viszont igen. Visszaadtál nekem egy olyan életet,
amiről azt hittem, örökre elvesztettem. Én is ugyanezt szeretném tenni veled, érted? Életet az életért.
Használd fel, menj el innen, messzire a férjedtől. Ennél te sokkal jobbat érdemelsz. Mire visszatérek,
itt lesz Equus is. Nem kell hazudnod neki. Mondd azt, hogy múlt éjjel idejöttem, őt kerestem, de téged
találtalak itt, és te elmondtál nekem mindent. Ennél többet nem kell tudnia. Soha nem fog eszébe jutni,
hogy itt töltöttem az éjszakát. Ha nem figyel ide, átadom neked a pénzt. Ne vitatkozz, fogadd el! –
Félrebillentett fejjel a szemébe néztem. – Elfogadod, ugye?
Könnyben úszó szemmel nézett rám, végül lassan bólintott.
 – Igen, elfogadom. Az Isten áldjon meg!
– Lehet, hogy megteszi, bár én kétlem. Majd tudasd velem, hová mentél, rendben? Talán még látjuk
egymást. – Bólintott, könnyek csorogtak a szeméből. – Helyes. Tehát, hol is tartottunk? Nagyon
élveztem, nincs ennél jobb gyógymód a nehéz felfogásra.
Tétován elmosolyodott, hátradőlt a tenyeremben, és miközben lábujjhegyre állt, benyúlt kettőnk
teste közé.
– Azt hiszem – suttogta, miközben finoman, gyengéden megmarkolt –, ha jól emlékszem… – rövid,
feszült koncentráció, tapogatózó, vezető ujjak –, akkor éppen… – apró, őrjítő igazítások – valahol…
– hosszú, lassú, forró behatolás – …itt!
Egy órán belül visszatértem a pénzzel, ahogy ígértem, és sikerült átadnom neki anélkül, hogy Equus
gyanút fogott volna. Társam oda sem figyelt, egész éjszaka kereste eredménytelenül Cunót, a vétkes
férjet. Ám Cuno a jelek szerint nem volt annyira részeg, hogy ne emlékezzen rá, mit ígért neki Equus,
ha újra bántalmazza Phoebét. Eltűnt, és soha többé nem tért vissza Colchesterbe. Feltételeztük, hogy
elmenekült Equus elől, de semmit nem lehetett bizonyítani, és senki nem akart értékes időt áldozni a
megkeresésére.
Phoebe egy héten belül szintén távozott, hátrahagyott levelében megírta bátyjának, miért szánta el
magát erre a lépésre. Úti célját azonban nem árulta el, csak annyit írt, ha beleszokott új életébe, majd
tudatja vele, hogy jól van. A távozása előtti éjszakát velem töltötte, és utána többször is írt nekem
Verulamiumból, ahol letelepedett. Equust feldúlta a távozása, de később, amikor újra hallott a
húgáról, megnyugodott, mert tudta, hogy biztonságban van. Sosem jött rá, milyen szerepet játszottam
Phoebe menekülésében.

IX.
Tikkasztóan forró nap volt nyárközép táján, és nem éreztem magam túl jól a kovácsműhely
sötétjében, ahol az utolsó pillanatban kellett teljesítenem egy véletlenül elfelejtett rendelést:
dárdahegyeket készítettem a helyőrség germán katonái számára. A megbízatást állandóan félretettem
más, fontosabb megrendelések miatt, de tovább már nem halogathattam. Igazság szerint egyszerűen
lusta voltam, és aznap egyáltalán nem szerettem volna dolgozni. Befejeztem egy dárdafej
kikovácsolását, beledobtam a hűtővályúba, és ahogy a felszálló gőzön keresztül az ajtónyílásra
néztem, odakint megpillantottam Britannicust egy pompás fehér lovon, skarlátszín, fehér és arany
egyenruhájában. Ledobtam a fogót és a kalapácsot, és ahogy csak rossz lábam engedte, az ajtóhoz
siettem. Ott azonban megtorpantam, elfogott a szégyenlősség.
Gunyorosan nézett rám, végigmérte szakállamat, kormos arcomat és karomat, bőrkötényemet.
– Az isteni Augustusra, ez Vulcanus személyesen! Egy barátomat keresem, valószínűleg a gazdádat,
a római Varrust. Hol találom meg?
– Vulcanus születésétől bicegett – feleltem –, én viszont csak nemrég lettem sánta, amikor a drága
időmet vesztegetve megpróbáltam megmenteni egy hálátlan bajtársamat.
Széles vigyor terült szét az arcán. Lábát átvetette lova hátán, leugrott a földre, és széttárt karral
elindult felém, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megöleljen. Ijedten ugrottam hátra. Elég egyetlen
érintés, és a rajtam lévő korom örökre összerondítja makulátlan tunikáját. Felemeltem a kezem, hogy
távol tartsam magamtól.
 – Az Isten szerelmére, tábornok, ne érints meg! Soha többé nem leszel tiszta!
Még éppen időben torpant meg, de továbbra is széles mosollyal nézett végig rajtam.
– Igazad lehet, öreg barátom, igazad lehet. Elég… kormosnak tűnsz. De legalább a kezedet hadd
szorítsam meg!
Római szokás szerint, egymás alkarját megmarkolva kezet ráztunk, és kicsattanó örömmel néztünk
össze. Csaknem két éve nem találkoztunk. Britannicus kiválóan festett, ereje teljében volt, pedig már a
negyvenegyedik évében járt. Karcsú volt, napbarnított, és csak úgy duzzadt az erőtől. Skarlátszín
köpenye és sisakdísze, aranyban játszó sisakja és páncélja mellett makulátlan, gyapjúból készült
katonai tunikája mintha damasztból lett volna.
– Mi hozott Colchesterbe, tábornok? És mi ez a hivatalos öltözet? Belesajdul az ember szeme.
Remekül festesz!
– Köszönöm, Varrus, te is. De mi ez a Colchester? Én azt hittem, Comulodunumban vagyok!
Rávigyorogtam, teljesen kiment a fejemből, hogy mindig is ragaszkodott a britanniai helyek eredeti,
római nevéhez, soha nem használta a helyiek kelta elnevezéseit.
– Hogy vagy, Varrus? Jól bánik veled az élet? Megtaláltad a boldogságot?
– Mi a boldogság, tábornok? Jó életem van, otthonnal és munkahellyel. Mit akarhatna egy ember
ennél többet?
– Hogy van a lábad?
– Jól. – Lenéztem. – Soha nem lesz újra egyenes, és telente fáj, de mint látod, tudok rajta járni.
– Kiváló! – Körülnézett a portán. – Van egy korsó borod, amivel meg tudsz kínálni egy szomjas
embert?
– Nem, de van valami jobb. – Hátranéztem a műhely sötétjébe. – Equus, gyere ki! Be szeretnék
mutatni neked valakit!
Equus a kezét törölgetve lépett ki a napsütésbe. A társamként mutattam be Britannicusnak, és
megkértem, hogy töltsön nekünk a házi készítésű söréből. Az udvaron volt egy pad; miközben
kényelembe helyeztük magunkat, Equus elindult az italért.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, parancsnok. Mi ez a díszöltözet? – Az egyenruhájára böktem,
mire ő lenézően megvonta a vállát.
– Úgy tűnik, egész Britanniában tombol a béke. Úton vagyok Verulamiumba Theodosiusszal. Ma
este Antonius Ciceróval és az itteni helyőrséggel vacsorázunk. Reggel érkeztünk, délben
csapatszemlét tartottunk. A ceremónia után azonnal idejöttem.
– Ó, tehát az volt az a felbolydulás! Hallottam a trombitákat, de sok volt a dolgom, nem nagyon
figyeltem oda. Tudtam, hogy ha valami fontos történt, azt Plautus úgyis elmondja hamarosan. Ma éjjel
még a városban maradsz?
– Igen, holnap hajnalban indulunk tovább. Azért jöttem, hogy meghívjalak vacsorára, az erődbe.
Eljössz? Lesznek ott tisztek, akiket ismersz.
Meglepetten pislogtam. Ez egy formális tiszti vacsora lesz. gondolatban fél másodpere alatt
végigfutottam a teljes ruhatáramon, de nem találtam megfelelő öltözéket.
– Nem tehetem, parancsnok – feleltem. – Sajnálom, de nincs olyan ruhám, amit viselni tudnék egy
ilyen eseményen, még csak hasonló sem. Mióta idejöttem, nem vettem új ruhákat, legalábbis jobbakat.
Normális esetben nincs rájuk szükségem.
– Ez nem jó indok – csóválta a fejét. – Túl könnyen orvosolható, kifogásnak pedig nagyon gyenge.
Nem fogadhatom el. A segédem majd ellát ruhával az én készletemből. Azok jók lesznek rád, nekem
pedig jóval több van, mint kellene. Este megfürdünk, és a hadsereg masszírozói kigyúrják a tagjaidat
gőzzel, vízzel és illatos olajjal. Bűzlesz, akár egy kecske!
Hangosan felnevettem.
– Parancsnok, a kosz nem más, mint álca. Időnként azért szoktam fürdeni.
– Hála Istennek!
Amikor helyet foglaltunk, levette a sisakját, és most a katonai köpeny kapcsát is kioldotta; a
ruhadarab lehullott a háta mögött. Megérkezett Equus két hatalmas korsó sörrel, amit ő főzött saját
házában. Mindig tartottunk egy kis hordóval a pince hűvösében, mert úgy oltotta a szomjat, mint
semmilyen más ital. Britannicus hálás mosollyal fogadta el a kupát, és rögtön a szájához emelte.
Equus néhány másodpercig figyelte, ahogy hosszú kortyokkal iszik, majd megfordult és magunkra
hagyott miket.
Britannicus mintha percekig ivott volna, majd az alkarjával megtörölte a száját, és nagyot sóhajtott.
– Ez kitűnő, Varrus! Equus… Equus? Ez a valódi neve?
– Így nevezik. Szerintem a valódi nevét még ő sem tudja. Évekkel ezelőtt elfelejtette.
– Szóval ezt ő készíti?
– Igen, parancsnok. Nagyon büszke a sörére.
– Lehet is. – Újból ivott. – Hány rabszolga dolgozik neked, Varrus?
Ezúttal én csóváltam a fejem.
– Egy sem, parancsnok. Mint te is tudod, a rabszolgatartás nem jövedelmező.
Elmosolyodott.
– Igen, emlékszem a kis személyes eretnekségedre. A birodalmat a rabszolgák építették, Varrus.
– Ez lószar, parancsnok, és ezzel te is tisztában vagy. A szabad földművesek és Róma polgárai
építették a köztársaságot, aztán a köztársaságból birodalom lett, és mindkettővel a rabszolgatartás
végzett.
Most már szélesen vigyorgott.
– Ez árulás, Varrus! Ilyen gondolatokért Valentinianus kivágatná a nyelved. Hogyan tagadhatod a
rabszolgatartás hasznosságát?
– Ugyanúgy, ahogy az előző alkalommal, amikor felhoztad a témát. Józan ésszel. Meglepőnek
tartom, hogy bárki, akinek szorult egy kis ész a fejébe, képes kiállni mellette.
Britannicus felállt, és tett néhány lépést, hogy szemügyre vegye az udvar sarkában vadon növő
mályvarózsákat. Hosszú pillanatokig állt ott a gondolataiba merülve, kénytelen voltam a hátához
beszélni.
– Tudom, hogy elméletben te is egyetértesz azzal, amit mondok. Hallottam, amikor elárultad. Olyan
ostoba nem vagyok, hogy azt gondoljam, minden rabszolgát fel kellene szabadítani, de valóban
hiszem, hogy ha egy embert megfosztunk az emberi voltától, az a legbiztosabb módja, hogy utána
senki, saját maga se kapjon semmit az életmódjától. Egy rabszolgában nincs vágy a fejlődésre, ezért
nincsenek rabszolgák a legióban. Vagy menjünk vissza a köztársaság idejébe, amikor Róma a
legerősebb volt. A legjobb elképzelések, a legkiválóbb döntések, a legnagyobb előrelépések a tudás,
a stratégia, a harcrend vagy bármi más tekintetében szabad emberektől származtak. Soha nem
rabszolgáktól. Soha. Csupán ennyi a mondandóm. Nem érdekel, ha másoknak vannak rabszolgáik,
nekem az a fontos, hogy aki velem vagy nekem dolgozik, az uralja saját életét és életkörülményeit. Én
pedig gondoskodom róla, hogy megérje neki kihozni saját magából a legjobbat.
Megfordult, rám nézett.
– És a görög városállamok?
– Mi van velük, parancsnok? Egyszer már ezt is megbeszéltük. Azok is csak az én igazamat
bizonyítják.
– Nem hiszem, Varrus. Athénban, egy rabszolgatartó államban az emberi elme a valaha volt
legnagyobb magasságokba emelkedett.
– Igen, mégis kihaltak! Ez volt a sorsuk! Parancsnok, hogyan lehetsz keresztény, és hiheted, hogy
Isten a saját képmására teremtette az embert, ha fenntartod, hogy bármelyik embernek joga van
birtokolni egy másikat?
– Vallásfilozófia? Tőled, Varrus? – Ismét mosolygott.
– Ez nem filozófia! – Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. – Az a dolog túl homályos számomra.
Az athéni demokrácia egy alapvető hibára épült: csak a polgároknak engedélyezték a gondolkodást, és
csak a rabszolgáknak a munkát. A rabszolgáknak nem volt említésre méltó életük, de elvárták tőlük,
hogy mindent megtermeljenek, amin a parazita gondolkodók élősködhetnek. Kudarcra voltak
kárhoztatva. Gyűlöletet szült az egyik oldalon, lustaságot a másikon.
Britannicus visszament a padhoz, felvette a kupáját, és bemutatta érvelésem igazságát.
– Az a sör, amit iszol… szerinted honnan való? – kérdeztem.
Felvonta a szemöldökét.
– Elmondtad, Equus főzte.
– Igen, de miből? – Láttam a szemén, hogy remekül szórakozik. – Ismerünk egy földművest,
tábornok, aki ellát minket azokkal a nyersanyagokkal, amelyekből Equus a sörét főzi. Equus ad nekem
a sörből, mert rendelkezésére bocsátom a műhelyt, hogy elkészíthesse a szegeket és szerszámokat,
amivel kifizeti a földművest. Ha a földműves abbahagyja a termesztést, vagy ha én megfosztom Equust
a munkahelyétől, vagy ő nem készít már szegeket és szerszámokat, a lánc megszakad. A földműves
elmegy máshová a szükséges áruért, vagy Equus keres egy másik földművest, akitől beszerzi a
terményt. Közben pedig nekem nem lesz söröm. Valaki veszíteni fog.
Mosolyogva bólintott, és jókedvűen vonta fel a szemöldökét, én pedig folytattam.
– Kitalált példának tűnhet, pedig nem az. Egyszerű és valóságos, mint maga az élet. Elő kell állítani
valamit, mielőtt valaki felhasználhatná, én pedig hiszem, hogy az embernek nincs joga az élethez, ha
nem rukkol elő valamivel. Az élősködők csak rombolnak. Mégis, a mi társadalmunkban, a római
államban soha nem bátorították az embereket arra, hogy értelmesen termeljenek vagy irányítsák saját
termelésüket. Csupán ennyit akartam mondani. Egyébként pedig kezdek mérges lenni!
Jót mulatott vehemenciámon.
– Elég, elég, bocsánatot kérek! Inkább mutasd meg a műhelyed.
– Örömmel, de mondd csak, miért hoztad elő azt a témát, rögtön az érkezésed után? Szinte pontosan
ugyanitt hagytuk abba a beszélgetésünket két évvel ezelőtt.
– Így van – vigyorgott. – Pontosan itt. Egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, hogy emlékszel-e még
saját kitűnő érvelésedre, bár igazából egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy igen.
Bevezettem a műhelybe, és az elkövetkező félórában az éppen folyó munkákról beszélgettünk.
Britannicus értelmes kérdéseket tett fel, én pedig megpróbáltam hasonlóan értelmesen válaszolni.
Láthatóan lenyűgözte, ahogy vezettük a műhelyt, én pedig elégedett voltam. Miután egy ideig figyeltük
Equust, aki éppen az utolsó dárdafejeken dolgozott, Britannicus váratlanul előhúzta a kardját, és
markolattal előre felém nyújtotta.
– Mit gondolsz erről?
Elvettem és alaposan megvizsgáltam. Nem tűnt valami jó minőségű fegyvernek, a markolat
díszítése és berakásai ellenére sem. A penge egyszerű volt és rosszul kiegyensúlyozott. Gondosan
méricskéltem, próbálgattam a súlyelosztását.
– Nos?
Láthatóan az értékelésemet várta, de én nem akartam megsérteni.
– Honnan szerezted ezt, parancsnok?
– Az most nem lényeges. Te megvennéd?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Nem, parancsnok, nem venném meg. A penge egyensúlya pocsék, a fém nem tartja hosszú ideig az
élt, a csap pedig már kezd meglazulni a markolatban.
– Hm. Amikor múlt évben megvettem, még nem lötyögött. Mi okozhatja?
– Valószínűleg egy rabszolga készítette. – Nem tudtam megállni a csipkelődést. – Magára valamit
is adó fegyverkovács soha nem hagyná, hogy ilyen silány munka kerüljön ki a kezéből.
Megkockáztatom, hogy egy ékszerész vette meg olcsón, aki aztán feldíszítette, és inkább a külleme,
mint a használhatósága szerint árazta be, majd adott tovább rajta.
Sajnálkozva csóválta a fejét szókimondó véleményem hallatán, és visszacsúsztatta a kardot a díszes
hüvelybe.
– Van eladó kardod?
– Nincs – feleltem. – Nem mintha valaha is készítettem volna ilyen ceremoniális holmikat. Ezek
általában megrendelésre készülnek. Van egy kardom, de amolyan kísérleti darab, már hónapok óta
dolgozom rajta. Még soha nem próbáltam ki.
– Megnézhetem?
Odaadtam neki a kardot. Végigfuttatta a tekintetét a vonalain, kipróbálta a súlyelosztását, majd
szemügyre vette a markolatát.
– Ezt hogy csináltad? Bronzból van, igaz? – Bólintottam. – De egy darabnak tűnik, nincsenek
illesztések! Ez hogy lehet?
– Egy új eljárás, vagy inkább egy nagyon régi módszer átdolgozása. Szerintem be fog válni. Az
egész markolatot egyetlen darabból öntöttem, majd a csap vasához préseltem.
Döfött vele néhányat a levegőbe.
– Készítenél nekem egy hasonlót?
 – Örömmel. Odaadnám akár ezt is, de még nem vagyok megelégedve a súlyával és az
egyensúlyával. Amit neked készítek, az tökéletes lesz. Semmi díszítés, parancsok, de annyira közel a
tökéletes súlyelosztáshoz, amennyire csak lehetséges.
Visszatette a kardot a polcra.
– Tedd azt, barátom, és nevezd meg az árat.
Miközben visszasétáltunk a napsütésre, elmosolyodtam a gondolatra, hogy pénzt kérek
Britannicustól az egyik kardomért.
Lova az udvar kövei között kibújó fűszálakat rágcsálta. Britannicus megállt mellette, az állat
nyakára helyezte a tenyerét.
– Varrus, hallottál valaha a bagaudákról?
Egy pillanatig gondolkodnom kellett.
– Nem ők voltak azok a lázadók Galliában, akik banditának álltak úgy száz évvel ezelőtt? Ha jól
emlékszem, elég nagy bajt okoztak az ottani kormányzónak, alaposan felkavarták az állóvizet. Mi van
velük?
Szeretettel simogatta a lova orrát. A nagy, fehér hátas halkan horkantott, és megbökdöste gazdája
vállát.
– Jó a memóriád, barátom. Pontosan ők azok. Nem nevezném őket banditáknak, de hivatalosan
kétségtelenül lázadók voltak. A mai napig aktívak, és az ottani legiók semmit nem tesznek velük.
Elképesztő emberek, Varrus. Majdnem egy évszázada uralkodnak névlegesen Gallia déli felének
jelentős része felett.
– Mit értesz uralkodás alatt? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát. – Úgy érted, kormányozzák a
tartományt? És a legiók ezt engedik? Ezt nehezen tudom elhinni. Miért nem hallottunk többet róluk?
Miért nem tapostuk el őket?
Újabb vállvonás.
– Gyávaság, Varrus. Egyszerű gyávaság.
– Kinek a gyávasága? A legióké?
– Nem, a birodalomé.
Összevontam a szemöldököm.
– Parancsok, ennek semmi értelme.
– Ó, dehogynem, Varrus. Nagyon is van értelme.
– Számomra nincs.
– Mert te itt születtél és nőttél fel, Varrus, a hadsereg és a mindent körülölelő tengerek
védelmében. A birodalom valódi bürokráciája soha nem vetette meg a lábát úgy Britanniában, mint
bárhol máshol. Példának okáért vegyünk téged. Tudtad, hogy sem te, sem a nagyapád nem élhettetek
és dolgozhattatok volna úgy, ahogy mindig is tettétek, ha a birodalom valamelyik másik részén éltek?
A szabályok és a korlátozások megöltek volna titeket.
– A céhszabályokra gondolsz? Igen, már találkoztam velük.
– Igen? És milyen eredménnyel?
– Még itt vagyok, és nem fogok csatlakozni a céhhez.
 – Jó neked. Sejthettem volna. Tudod, ezek a szabályok nem csak a kovácsokra vonatkoznak, hanem
mindenkire. Megölik a kereskedelmet a birodalomban. Nagyjából Britannia az egyetlen hely, ahol
meg lehet kerülni őket… ahol az ember szabad maradhat, olyan értelemben, hogy a kereskedő
szabadon végezheti a dolgát anélkül, hogy beleszólnának. Ezt te is tudtad, igaz?
– Egy részét. Nagyjából igen. Hová akarsz kilyukadni, parancsnok? – Egyre inkább
összezavarodtam.
– Ide, Varrus. A bagaudák körülbelül száz éve fellázadtak Galliában, de ők nem banditák.
Egyszerű, ám bátor emberek, akik úgy döntöttek, nem tudnak tovább a birodalom szabályai szerint
élni.
– Mint például?
– Példák kellenek? Magas adók, igazságtalan és önző törvények, állandó áremelkedések, korrupt
tisztviselők, az addigi életmódjukat korlátok közé szorító szabályok, és a kormányzat állandó
közbeavatkozása.
Erre nem volt mit mondanom, Britannicus pedig folytatta.
– Egyszerűen távoztak, ott hagyták a birodalmat. Hátrahagyták az otthonukat, a munkájukat, az
üzletüket ugyanúgy, mint az adókat, a kötelességeket és a terheket. Bevonultak a hegyek közé és az
erdőkbe, és nem jöttek vissza. Kunyhókat építettek, azon éltek, amit megtermeltek és levadásztak
maguknak. – Hangja egészen monotonná vált. – Apró csermelyként kezdődött a harmadik század
végén, és végül árvízzé dagadt. Most a negyedik század végén járunk, és még mindig nem ért véget. A
bagaudák már több mint száz éve nem fizetnek adót, nem engedelmeskednek Róma törvényeinek, és
egyetlen római katonának sem kegyelmeznek, aki szembeszáll velük. A legtöbben közösségekben
élnek, hatalmas villagazdaságokban és településeken. Minden ember saját szakértelmét és képességeit
adja hozzá a közösség életéhez. A pénznek nem veszik hasznát, cserekereskedelmet folytatnak. Vannak
köztük orvosok, elöljárók, hivatalnokok, és rengeteg hivatásos katona is.
– Ez hihetetlen! És a birodalom semmit sem tesz?
Jellegzetesen gall mozdulattal széttárta a karját.
– Mit tehetne a birodalom? A bürokraták félnek tőle, hogy a történteknek híre megy. A hivatalos
álláspont, hogy nem tesznek semmi olyasmit, ami a problémára irányíthatná a figyelmet. Nem
törődnek vele, abban a reményben, hogy magától is megoldódik. Róma békén hagyja a bagaudákat,
mert a másik lehetőség egy olyan felbolydulás lenne, amely bagaudákkal töltené meg az egész
birodalmat.
– Honnan tudsz te minderről?
Elmosolyodott.
– Olvasok, beszélgetek, sok kérdést teszek fel sok embernek. Mi lenne, ha velem tartanál, és a saját
bagauda közösségem kovácsa lennél?
A kérdés váratlanságától önkéntelenül felnevettem, de gyorsan közbevágott, mielőtt válaszolhattam
volna.
– Azon a helyen egyetlen rabszolga sincs, Varrus.
Láttam, hogy komolyan beszél, de fogalmam sem volt róla, mire készül pontosan. Értetlenségem
bizonyára kiült az arcomra is.
Halk hangon folytatta.
 – Gondolkodj el rajta, Varrus. Komolyan mondom. Hatalmas segítséget jelentenél az elkövetkező
évekre vonatkozó terveimben. Azt akarom, hogy velem jöjj.
– Miféle tervek, parancsnok? – ráztam meg a fejem. – Azt sem tudom, miről beszélsz! Hol van a
birtokod? Aquae Sulisnál? Az több mint száz mérföld ide! Miért zárnám be itt a boltot, és költöznék át
oda azon kívül, hogy közelebb legyek hozzád? Miért lenne az jó nekem? Engem itt ismernek, a
munkám ide köt, és jól dolgozom. Talán soha nem leszek gazdag, de amíg az egészségem szolgál, nem
is fogok nélkülözni.
– Ez a végleges döntésed?
– Nem, természetesen nem! De szeretném tudni, miről van szó egyáltalán!
Újra felvillant a jól ismert, széles mosoly.
– Varrus, egy nap majd mindent elmagyarázok. Most azonban vissza kell mennem az erődbe. Velem
tartasz?
Hátranéztem a még mindig dolgozó Equusra.
– Nem, parancsnok, még el kell itt intéznem néhány dolgot, aztán hazamegyek és felveszek valamit,
amiben át tudok jutni a kapuőrségen. Körülbelül két óra múlva találkozzunk a fürdőházban.
– Legyen hát. A szolgálóm előkészít neked néhány ruhát. Mint a legio hőse, a lehető legjobban kell
kinézned, bár ezzel az arccal… – Játékosan a karomba öklözött. – Később találkozunk, barátom. Jó
újra látni téged.
Álltam és figyeltem, ahogy felszáll a lovára és kiüget az udvarból, teljes skarlát-arany katonai
pompában. A legio hőse, így nevezett. Vajon mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem? Kétségtelenül
szétmarcangoltattam a lábam és túléltem, ami már önmagában is szokatlan volt. Ez talán feljogosított
egy kisebb hősi státuszra. Felnevettem saját ostobaságomon, és visszatértem a munkámhoz.

X.
A vacsora a szokásos tiszti összejövetel volt, nagyon férfias rendezvény, annak ellenére, hogy több
lány volt jelen, mint amennyit az utóbbi években egy helyen láttam. Plautus is megjelent, hivatalosan ő
felügyelte az őröket, de leginkább csak a nőket bámulta.
Természetesen Theodosius sem maradhatott távol. Úgy tett, mint aki tudja, ki vagyok, amikor
Britannicus bemutatott neki, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és nem is nagyon
érdeklem. Nem hagytam, hogy rossz modora felbosszantson; régen is egy nagy segg volt, és a
viselkedése azóta sem változott.
Afelől azonban nem volt kétségem, hogy Primus Seneca legatus felismert. Szembetalálkoztunk
egymással nem sokkal azután, hogy beléptünk a terembe, mielőtt még lehetőségem lett volna
eligazgatni magamon a Britannicus szolgájától kapott öltözéket. Elfordult, teljes mértékben figyelmen
kívül hagyta Britannicust, de előtte még tetőtől talpig végigmért a legjegesebb, legepésebb
pillantással, amit valaha kaptam. Vendéglátómra néztem, kérdőn felvontam a szemöldököm, ő azonban
csak elmosolyodott, és folytatta útját a terem közepe felé, mintha csak mi ketten lennénk jelen.
Elfogadtunk két kupa bort egy arra járó legionáriustól, és bajtársias csendben álltunk néhány
pillanatig, felmértük a nagy és meglehetősen zsúfolt helyiségben tartózkodó többi férfit. Az egyik
díszes öltözékű tiszt valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Britannicus észrevette,
hogy figyelem, és helyesen értelmezte arckifejezésemet.
 – Umnax – mondta –, a XXXXII. legio tribunusa, Seneca mindenese. „Mosolygó” a beceneve, mert
még sosem látták mosolyogni.
– Hm. Csúf egy szukafattya, nem gondolod? Most már emlékszem rá. Meglep, hogy ilyen sokára
jöttem rá. – Egy pillanatra Britannicusra néztem, majd újra vissza Umnaxra. – Tábornok, te tudtad,
hogy ma este ők is itt lesznek? Seneca és az emberei?
– Igen, természetesen. Miért?
– Ó, semmi különös, csak érdekelt. – Megköszörültem a torkom. – Mostanában keresztezte egymást
az utatok?
– Gyakran – mosolygott. – Több dolgot is tettem, amivel keresztülhúztam a terveit. Az az ember
egy pók, Varrus. Egy rosszindulatú, áskálódó pók, aki állandóan szövi a hálóját.
– Hogy érted, uram?
– Szerintem éppen ideje lenne felhagynod ezzel az uramozással. A nevem Caius, és elég régóta
vagyunk barátok ahhoz, hogy így szólíts. – Kényelmetlen érzés kerített hatalmába, de folytatta. –
Senecának és a családjának mintha nem lenne semmi más célja az életben, mint növelni már egyébként
is mesés vagyonát. Semmiféle gátlásuk nincs ezzel kapcsolatban. Múlt hónapban a befolyásomat latba
vetve megakadályoztam, hogy a hadsereg rovására hízzon még kövérebbre. Az unokatestvére,
Quinctilius Nesca megpróbálta elfoglalni a hadsereg hadbiztosának posztját. Ismered őt?
– Nem. – Megráztam a fejem, és reménykedtem, hogy nem veszi észre, képtelen voltam őt a nevén
nevezni.
– Egy varangy. Kövér, zsíros, mohó és embertelen. Undorító lény. – Rámosolygott egy elbűvölő,
fiatal nőre, aki édességekkel teli tálcával közeledett felénk. Mindegyik csodálatosan nézett ki, végül
egy mandulakrémmel ízesített körtedarab mellett döntöttem. Amint a lány továbbállt, Britannicus
folytatta. – Primusnak kis híján sikerült elintéznie, hogy Nesca kapja meg a posztot. El tudod ezt
képzelni? Ő, mint főhadbiztos! Ez azt jelentette volna, hogy a hadseregek összes ellátmánya az izzadt
tenyerén megy keresztül, és azt vesz el belőle, amit csak akar, miközben ő és a családja tovább
gazdagodik. Szerencsére időben rájöttem a tervükre, és sikerült meghiúsítanom. A mi drága Senecánk
azóta igencsak boldogtalan.
Vigyorogva fordultam Seneca felé, aki éppen rajtam pihentette ellenséges tekintetét. Tudta, hogy
róla beszélünk. Attól a pillanattól kezdve, amikor csak elkaptam Primus Seneca pillantását, a hideg
tekintet mindig engem vagy Britannicust bámulta, és minden alkalommal, amikor észrevette, hogy
figyelem, gyorsan másfelé nézett. Caius Britannicus iránt érzett gyűlöletét kétségtelenül kiterjesztette
Publius Varrusra is.
Az este azonban kellemesen telt, és egy idő után elfeledkeztem Senecáról, mert az összejövetel
egyre hangosabbá és züllöttebbé vált. Gladiátorok, birkózók és táncoslányok érkeztek a birodalom
minden szegletéből. Bőségesen folyt a bor, az étel kitűnő volt, és mindkettő hatása meglátszott a
jelenlévőkön – mindenki ellazult, gyorsan kialakultak az asztaltársi közösségek. Nagyon jól éreztem
magam.
Az alacsonyabb rangú tisztek közül néhányan kiálltak a birkózók ellen, és egy merész fiatalember
még egy gladiátort is kihívott párharcra. Előkerültek a gyakorló fakardok, a küzdő felek körül
pillanatok alatt tisztes tér támadt a helyiség közepén. Az ifjú tiszt figyelemre méltó módon helytállt.
Ügyesen bánt a karddal, és a hivatásos gladiátor időnként csak nehezen tudta visszaverni rohamait.
Gyors fogadások köttettek, ahogy először az egyik, majd a másik irányba billent a mérleg nyelve a
rituális római harcban.
Végül kezdett érvényesülni a hivatásos gladiátor tudása és tapasztalata, a fiatal tiszt pedig elfáradt.
Láthatóan egyre nagyobb erőfeszítésébe került felemelnie a kardját. Akik ellene fogadtak, már kezdték
is számolni a nyereményüket, amikor hirtelen – és véleményem szerint zseniális elgondolással –
eldobta a pajzsát, a földre vetődve előregördült, és egy erős rúgással kisöpörte a meglepett gladiátor
lábát. A férfi eldőlt, a tiszt kardja pedig egy szempillantás alatt a torkának feszült. A terem szinte
felrobbant, ahogy a győztesek és vesztesek dicsérő szavakkal és szidalmakkal halmozták el a győztest.
Azonnal kitörtek az ilyenkor szokásos viták is; többen a harc befejezésének módjára hivatkozva
próbálták visszakövetelni a pénzüket.
A gladiátor közben figyelmesen tanulmányozta a tisztet, aki újra megmutatta neki a mozdulatot,
amivel legyőzte őt. Látszott, hogy lenyűgözte a manőver, és alaposan megjegyzi, hátha később majd
fel tudja használni.
A főasztal felől trombitaszó harsant fel, és a terem azonnal elcsendesedett. Theodosius széttárt
karral állt fel a helyéről.
– Barátaim! Hadd emlékeztesselek titeket, a ma esti összejövetel célja, hogy méltósággal és
bajtársiasan szórakozzunk. Jómagam is veszítettem ezen a fogadáson, márpedig ugyanúgy nem
szeretek veszíteni, mint bárki más. Ám bármiféle fegyveres összecsapás végső célja a diadal, vagyis
a túlélés és az ellenfél legyőzése. Itt is ezt láthattuk. Kijelentem, hogy a győztes Drusus tribunus, és a
rá rakott téteket érvényesnek nyilvánítom!
Újból felharsantak az éljenző és bosszankodó kiáltások, de ezúttal rövidebb ideig tartott a
hangzavar. Ami engem illet, kellemes meglepetést okozott, hogy Theodosius ilyen döntő lépésre
szánta el magát, és önkéntelenül is elismeréssel kellett adóznom neki, tekintve, hogy Drusus
megmozdulását érvénytelennek is nyilváníthatta volna, hogy visszakapja a pénzét.
Britannicus valamivel később bemutatott három embernek, akik közül kettőnek a neve teljesen
elsikkadt az általános bemutatkozások zűrzavara közepette. A harmadik nevére azonban máig
emlékszem, mivel ő lett az egyik legközelebbi, életre szóló barátom. Alaricnak hívták, és keresztény
püspök volt… vagyis még mindig az.
Addig az éjszakáig soha nem hallottam az Alaric nevet, ám most, negyven évvel később, amikor
ezeket a sorokat írom, az egyik leggyakoribb név lett a világban. Egy másik Alaric, a vizigótoknak
nevezett nép vezetője manapság próbálja megkongatni Róma lélekharangját és satist mondani a
birodalom sebezhetetlenségének legendájára.
Alaric püspök társai szintén püspökök voltak, és elsősorban az ő jelenlétüknek volt köszönhető,
hogy az este nem torkollott féktelen tobzódásba.
Azonnal megkedveltem Alaric püspököt. Egyszerű öltözéket viselt, fehér, tógaszerű köpenyt, és
katonás tartással járt. Olyan egyszerűen és világosan fejezte ki magát, mintha valami egészen más
nyelven beszélt volna – semmi retorika, semmi túlzás, semmi szóvirág. Azt mondta, amit mondani
akart, a lehető legkevesebb szóval. A legkülönösebb az egészben az volt, hogy az ember ettől nagyon
odafigyelt rá. Tudom, mert rengeteget beszéltem vele. Britannicust valaki elhívta, amint bemutatott
minket egymásnak, és egyedül maradtunk.
Először azt gondoltam, egy pappal nem lesz könnyű beszélgetésbe elegyedni, valójában azonban
egyáltalán nem így volt. Elképesztő embernek találtam. Beszélt a problémákról, amelyekkel ő és a
társai szembesülnek, amikor Krisztus igéjét viszik a barbároknak, valamint Britannia egyszerű
embereinek, akik jórészt még mindig pogányok voltak. Aztán áttért az elmúlt harminc-negyven évben
Britanniában tapasztalható új keletű pogányság és bálványimádás okainak elemzésére, valamint
pusztító hatására azoknak a keresztényeknek a hitére, akiknek ezzel együtt kell élniük. Nyíltan
bevallotta, nincs elég papjuk ahhoz, hogy hatékonyan harcoljanak a pogányság új felvirágzása ellen.
Legfőképpen a parasztok fordultak újra a régi szokások felé. Városokban élő társaik valamivel
kifinomultabbak, vagy legalábbis felvilágosultabbak voltak, őket nem lehetett annyira befolyásolni,
sokkal jobban elkötelezték magukat a kereszténység mellett.
Érdeklődtem, miben látja a probléma megoldását, ő pedig biztosított róla, hogy a pogányság nem
állhat ellen az egyház lassú, türelmes tanításaink és felvilágosításának. Magabiztos, meggyőző hangja
hallatán egyáltalán nem esett nehezemre hinni neki.
Megkérdeztem, sok problémája volt-e a druidákkal. Nem ők a régi vallás papjai? Jól szórakozott a
kérdésemen, és elmondta, nagy reményt fűz a druidákhoz. Udvarias emberek, akik messze
eltávolodtak véres és brutális gyökereiktől. Britannia hegyvidéki részén éltek, de a fény útját
követték, amit könnyen le lehetett fordítani a krisztusi tanításokra.
A beszélgetés innen természetes módon sodródott át a törzsi szokásokra, melyekkel papi
hivatásának első időszakában találkozott, amikor beutazta az egész birodalmat. Megemlítette, hogy
több évet töltött Galliában, én pedig azonnal megkérdeztem, volt-e dolga a bagaudákkal. Ahogy rám
nézett és elmosolyodott, rögtön tudtam, hogy a megfelelő kérdést tettem fel a megfelelő embernek, így
a következő negyedórában kifejtette, miért gondolja, hogy e – megfogalmazása szerint – figyelemre
méltó embercsoport számára megfelelő közösségi birtokrendszer miért válhat a jövő vidéki
társadalmi egységévé. Természetesen, miközben érvelt, én is rájöttem, hogy egy ilyen egység tökéletes
eszköze lenne a keresztény hit terjesztésének és túlélésének, de amit mondott, az jórészt alátámasztotta
mindazt, amit Britannicustól hallottam a délután folyamán. Magam is meglepődtem saját
csalódottságomon, amikor az egyik püspök odalépett, és emlékeztette Alaricot, hogy indulniuk kell.
Amint a három pap elhagyta a helyszínt, Theodosius, Cicero és a többi főtiszt pedig visszavonult a
szállására, az este méltóságteljessége villámgyorsan süllyedni kezdett. Örömmel maradtam volna,
hogy megkóstoljam az elképesztően gyönyörű táncoslányok portékáit, akik szemmel láthatóan
felkészültek az este komolyabb részére, de végül Britannicusszal együtt távoztam, aki azon kívül,
hogy főtiszt, vagyis azt este további részében persona non grata volt, a nőkkel kapcsolatban mindig
is szinte már fanatikusan válogatósnak tűnt. Kettesben tértünk haza, kísérőjét elbocsátotta, és kiültünk
a szabad levegőre. Hosszú beszélgetésünk közben elővettem az égi kőből készített tőr dobozát.
– Szerinted mi ez? – Átadtam neki a dobozt, amit hozzám hasonlóan ő sem tudott rögtön kinyitni.
Hagytam, hogy magától jöjjön rá, és néhány percen belül sikerrel is járt. Amikor meglátta, mi van
benne, nem szólalt meg, és semmiféle érzelemnek nem mutatta jelét. Kivette a tőrt, letette a dobozt egy
közeli asztalra, és a következő két percben egy szót sem szólt.
– Ezt te készítetted, Varrus? – kérdezte végül.
– Nem, a nagyapám. Emlékszel a történetre az égi kőről? – Bólintott, tekintetét nem vette le a
fegyverről. – Ez annak a kőnek a maradékából készült. Egy az egyben felhasználta, nem szennyezte be
közönséges vassal, mint a kardot, amit az apámnak készített. Le tudja borotválni a szőrt a karodról.
– Varrus, ez hihetetlenül gyönyörű! – suttogta. – Ezt látva az ember hinni kezd a mágiában. Még
sosem láttam ilyen tiszta, ilyen kitűnő pengét. Sem ilyen hibátlan markolatot, bár a hibátlan szót
leginkább a pengére szokták használni. Emellett még Theodosius kardja is ócska kacatnak tűnik! –
Áhítatos, hitetlenkedő fejcsóválással visszahelyezte a dobozba, de nem rakta rá a tetőt, hogy továbbra
is szemmel tarthassa. – Császárhoz illő fegyver! – Rám nézett és elvigyorodott. – Kár, hogy még nem
született olyan császár, amelyik méltó lett volna rá. Mitől ilyen ezüstös a pengéje? – Ismét felemelte a
tőrt, a fém visszaverte a lámpások fényét.
A pengére néztem és megcsóváltam a fejem.
– Nem tudom, tábornok, de azt hiszem, van benne valami más fém is, ami nem vas.
Odakapta a fejét, sikerült felkeltenem az érdeklődését.
– Miféle fém? Mi az? – Zavart arckifejezéssel fordította felém a tőr hegyét. – Biztosan van valami
elképzelésed róla. Vagy eddig nem is találgattál?
Elmosolyodtam, sokkal inkább magamnak, mint neki.
– Tábornok, ha tudnám, nagyon gazdag ember lennék.
– Publius, az összes Caesar nevére, nem létezik olyan sokféle fém, nem igaz? Biztosan ki tudsz
választani közülük egyet!
Megvontam a vállam, és hangot adtam annak a gondolatomnak, amely egy ideje már kimondatlanul
lapult az elmémben.
– Igen, ez így van, és egyet is értenék veled, ha meg lennék győződve róla, hogy valóban nincs
olyan sokféle fém. Csakhogy én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Szerintem még több száz fajta
fém létezhet, amit eddig nem fedeztünk fel.
– Több száz?
– Nos, annyi talán nem, de több tucat biztosan. Ismerjük az aranyat és az ezüstöt, az ólmot és a
cinket, a vörösrezet és az ónt, valamint a vasat. Talán még néhány másikat.
– Na és a bronz és a sárgaréz?
Meglepett a kérdés naivitása.
– Azok ötvözetek, parancsnok, az előbb felsorolt fémek keverékei.
– Persze hogy azok, tudom. Tudsz még mondani néhányat?
– Nem, fejből nem. Ezek közül a vas a legújabb felfedezés.
– A vas? Hiszen évszázadok óta ismerik!
– Valóban, de még csak most tanuljuk, hogyan dolgozzunk vele. Ez a legkeményebb fém, legalábbis
az ismertek közül.
Összeráncolta a homlokát.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem, amiről beszélsz, Publius.
– Én sem, parancsnok – mosolyogtam. – Van egy félig kiforrott elméletem a fémek keménységéről.
Minél keményebbek önmagukban, annál nehezebb megtalálni őket, és annál nehezebb kinyerni is.
– Kinyerni? Mármint olvasztani?
– Ugyanaz a kettő, csak az elsőt a nyers kőből való kiolvasztásra használjuk.
– Elképesztő! Mesélj még a vasról, Publius!
– Mit akarsz tudni?
– Mindent!
Hangosan felnevettem, az asztalra helyezett lámpás lángja pedig remegni kezdett kettőnk között,
mutatva, hogy fogyóban az olaj. Amikor leültünk, még teli volt. A pislákoló lángnyelvre böktem.
– Attól tartok, ez most nem fog menni, tábornok. Késő van már, és ez egy nagyon hosszú téma. Nem
azt mondtad, hogy hajnalban indultok? Ma éjjel nem sokat fogsz aludni.
– Nincs abban semmi új. Nagyon szeretném hallani az elméletedet a fémek keménységéről,
különösen a vaséról.
– Rendben van, te fogod megbánni. Előbb azonban feltöltöm a lámpást.
Miközben kihoztam az olajat a lámpásba, és magunknak némi bort, összeszedtem a gondolataimat,
és mire újra leültem, már pontosan tudtam, mit akarok mondani. Állammal az asztalon heverő, égi
kőből készült tőrre böktem.
– Tegyük fel, hogy amit gondolok, az helyes. Akármi is ez az anyag, a fém a pengében, nem vas.
Rendben, mondhatnánk, akkor valami más, de mi? – Barátomra sandítottam, aztán előrehajoltam és
megpiszkáltam a széndarabokat a parázstartóban. – Érted, mire gondolok?
Zavartan pislogott.
– Nem.
– Minek nevezzük, ha nem vas?
– Sajnálom, Publius, nem értem.
– Akkor megmutatom. Várj egy percet, rögtön visszajövök.
Volt az több perc is, de egy nehéz fadobozt cipelve tértem vissza. Szótlanul figyelte, ahogy
kirakodom a tartalmát az asztalra – három, nagyjából azonos, alkarnyi hosszúságú és ujjvastagságú
vasrudat, valamint egy kardpengét.
– Mit látsz? – kérdeztem visszaülve.
– Három vasrudat és egy kardpengét.
– Látsz különbséget a rudak között?
– Nem, ugyanolyannak tűnnek.
– Rendben, most figyelj. – Felkaptam az első rudat, és a kezemmel könnyedén patkó alakúra
hajlítottam. Ledobtam az asztalra, felvettem a következőt, és ezt is meghajlítottam, de nem olyan
könnyedén, és nem is annyira, mint az elsőt. Britannicus figyelt, nem szólt semmit. A harmadik rúd
meghajlításához már meg kellett támasztanom a vasat az asztalon, és mindkét kezemmel
ránehezednem. A kardpenge enyhén elhajolt, de azután visszanyerte az alakját.
– Ez mind vas, de mind különböző. Az elsőt hívjuk nyersvasnak. Ez tiszta vas, nemrég olvasztották,
és egyáltalán nincs megdolgozva. Mint látod, lágy és könnyen alakítható. A másodikat már
felhevítették, és némi kovácsolást is kapott. A harmadikat többször érte tűz és kalapács. A kardpengét
felhevítették fújtatóval izzított szénkemencében, alakra és élre kovácsolták, majd újra felhevítették, és
még vörösen vízbe mártották. Ez a legkeményebb mind közül. Ha kész lesz, ezt a kardot valamelyik
helyőrségi katona fogja hordani. Most pedig figyelj!
Kiemeltem a kardpengét, és mindhárom rúdba belenyomtam a hegyét. Akárcsak az előbb, az
ellenállás most is rúdról rúdra változott. Utána a rudakkal tettem ugyanezt, de meg sem karcolták a
pengét.
– Érted már, mire gondolok?
– Azt hiszem. – Láthatóan kitűnően szórakozott.
 Újra kézbe vettem a kardpengét.
– Ez a fém, ez a penge a legkeményebb vas, amit képes vagyok készíteni, parancsnok, és nem
ismerek senkit, aki ennél jobbat tudna előállítani. Legjobb tudomásom szerint az egész világon ez a
legjobb anyag, nem találsz ennél keményebb vasat. Kivéve Theodosius kardját, és ezt. – Jobb
kezemmel felkaptam a tőrt, míg a másikkal kettőnk közé helyeztem a kardot.
– Tartsd erősen azt a végét, ne hagyd elmozdulni! – A penge fölé hajoltam, öklömet és a tőr végét a
vállamnak támasztottam, és végighúztam a hegyét a kard pengéjén. Az égi kőből készült penge mélyre
hatolt, még egy kis fémforgácsot is kihasított. Felegyenesedtem, és odamutattam a kés hegyét
Britannicusnak.
– Nézd, rongálódásnak semmi nyoma.
– Magasságos Isten! – Elvette tőlem a kést, és alaposan megvizsgálta, miközben én tovább
beszéltem.
– Ez nem vas, de amíg nem tudom pontosan, hogy micsoda, vasnak hívom. És most jön az
elméletem, amit hallani akartál. Tudom, hogy magas hőmérsékleten ki lehet nyerni a vasat az
érctartalmú kőzetből. Ha van nyersvasunk, magas hőmérsékletünk és különféle módokon kezeljük és
hevítjük az anyagot, egyre keményebb vasat kapunk. A vas az általunk ismert legkeményebb anyag. Az
összes többi lágyabb, könnyebben olvasztható és alakítható. Szerintem a hő nagysága komolyan
befolyásolja a fém keménységét. A mai tüzeink, a széntüzelésű, fújtatós kemencék a legforróbb
kovácseszközök, amivel dolgozni tudunk.
Kivettem a kést a kezéből.
– Varrus nagyapámnak minden korábbinál keményebben kellett dolgoznia, hogy kinyerje ezt a
fémet. Magát az égi követ én soha nem láttam. Lehet, nem is olyan érctartalmú kőzet volt, amit mi
ismerünk. Talán ha láttam volna, felismerném, ha legközelebb találkoznék vele. Ki tudja? Egy biztos:
van ebben a fémben valami titok, ami csak arra vár, hogy felfedjük. Ha birtokában lennék a tudásnak,
hogy mitől más ez a vas… én továbbra is így hívom, mitől jobb, mint a többi, az emberek mágusnak
neveznének, amikor meglátnák az általam készített pengéket. Talán az is lennék, elvégre a mágia nem
több, mint olyan tudás, amit mások nem ismernek.
Britannicus elképedve csóválta a fejét, és szomorúan eresztette le a vállát.
– Publius, minden szavadat elhiszem, de hol a pokolban találhatunk egy másik égi követ, és hogyan
fogjuk felismerni?
Felálltam és elkezdtem visszatenni a vasakat a dobozba.
– Ez a legkisebb probléma, parancsnok. Azt hiszem, pontosan akkora esélyem van találni egy újabb
égi követ, mint egy korombeli feleséget.
Aznap éjjel már nem sokat beszéltük, és Britannicus rövidesen távozott. Egyenes tartással lépdelt a
telehold fényében, távozóban még ígéretet tett rá, hogy a közeljövőben meglátogat. Nyomott
hangulatban vánszorogtam el az ágyamig, ahonnan nem is szándékoztam felkelni másnap délelőttig.
A sors másként akarta. Alig feküdtem le, amikor közeledő patadobogást hallottam, a zaj
természetellenesen hangosnak tűnt a csendes éjszakában. A ló még meg sem állt a házam előtt, én már
talpon voltam, és eltöltött a közelgő katasztrófa előérzete.
A gyűrött, borotválatlan, egyenruha nélküli Plautus volt az.
– Britannicus még itt van?
 – Nem, miért? – Éppen a ruhát ráncigáltam magamra, kardövemet a bal kezemben tartva.
Öntudatlanul vehettem magamhoz a fegyvert.
– Mikor ment el?
– Körülbelül öt perce. Mi a baj?
– Merre ment? Az egyik emberemtől hallottam, hogy valami készül ellene. Tudják, hogy ide jött, és
el akarják kapni!
– Átkozottak! Melyik úton jöttél?
– A legrövidebben, de nem találkoztam vele. Annál a villás elágazásnál a másik útra
kanyarodhatott.
– Menj vissza és nézd meg, Plautus! Én a másik úton indulok el!
Nem kellett megkérdeznem, kik a támadók. Átkoztam magam, amiért nem figyeltem meg, merre
távozik Caius. Akár balra, akár jobbra indult a kapumtól, előbb-utóbb az erődbe jutott. Szétváltunk,
Plautus lóháton balra vágtatott, én gyalog jobbra fordultam.
Kidolgoztam egy technikát a futásra, amivel a legjobban kihasználhattam rosszabbik lábamat.
Szapora szökellésekkel haladtam, a jó lábammal ellöktem magam, a másikkal csupán egyensúlyoztam.
Elég jól működött, és viszonylag gyorsan tudtam vele haladni, ezúttal azonban az erőfeszítéstől és az
idegességtől gyorsan kifáradtam. Sötét lakóépületek tornyosultak fölém mindkét oldalon, és amikor az
egyik sarkon befordulva egy ijedt macska sziszegve és köpködve félreugrott az utamból, kis híján
elestem az ijedségtől. Megálltam hallgatózni, de a szívem dobogásán és hörgő lélegzetemen kívül
semmit nem hallottam. Húsz szívdobbanásnyi ideig álltam ott, kényszerítettem magam, hogy
megnyugodjak egy kicsit, mielőtt továbbindultam. Átkoztam a várost, ahol minden utca a dombtetőn
álló erőd felé emelkedett.
Áthaladtam egy kereszteződésen, futás közben jobbra és halra is benéztem. A telihold sápadt
fényénél láttam, hogy mindkét utca üres. Körülbelül a következő meredek utca felénél járhattam,
amikor valaki megpróbált megölni.
Féloldalas futásom mentette meg az életem. Az erős emelkedő és egyre fokozódó fáradtságom miatt
már csak szaggatott szökellésekkel haladtam. Amint az egyik ilyen ugrás után összehúztam magam, egy
kard hegye suhant el a fejem mellett, és belevágott a jobb fülcimpámba. Ösztöneim és kiképzésem
azonnal működésbe léptek, és tudatos gondolkodás nélkül hagytam, hogy rossz lábam összerogyjon
alattam. Előre és elfelé gördültem támadómtól, és a lendületemet megtartva még gurulás közben
előhúztam a kardom. Éppen időben rántottam az arcom elé a pengét, hogy megakasszam a következő
csapást, amelyik kis híján megfosztott az egyik karomtól. Kétségbeesetten löktem félre a pengét, és
sikerült kibillentenem az egyensúlyából a fölém magasodó, fekete csuklyás alakot. Aztán
megperdültem a hátsó felemen, és teljes súlyomat beleadva egy szabadon hagyott térd felé
suhintottam. Éreztem, hogy a penge mélyre hatol és megcsikordul a csonton. Ugyanabban a pillanatban
döbbentem rá, hogy ez akár Caius Britannicus is lehet, aki talán potenciális támadónak vélt engem.
Azonban nem Britannicus volt az, mert esés közben magas, vékony hangon, a fájdalomtól üvöltve
átkozódott. Összeakaszkodtunk a kövezett utca szélén. Most hasznát vehettem kovácsoláson edződött
izmaimnak; lefogtam a kezét, és kardom hegyét az álla alatti puha bőrbe döftem. A penge felszaladt a
koponyájába, és egy pillanat alatt végzett vele; a kétségbeesetten kapálózó orgyilkos néhány görcsös
rándulás után holt teherré vált.
Talpra álltam, kiszabadítottam a kardom, de közben reszkettem, mint egy szélütéses vénember, és
alig tudtam friss levegőt préselni a tüdőmbe. Senki más nem volt az utcán – csak én és halott
támadóm. Aztán meghallottam a vas csengését és a küzdelem zaját egy mellékutcából, amelyik mellett
már elhaladtam. A földön fekvő halottra ügyet sem vetve futásnak eredtem a hangok felé, és a
mellékutca közepén megpillantottam a küzdők csoportját.
Britannicus a falnak vetett háttal nézett szembe öt fegyveres férfival. Kiáltottam valamit és feléjük
vetettem magam, mire megfordultak, hogy lássák, ki érkezett. Amint megmozdultak, a parancsnok
levágta az egyiket, aki térdre zuhant, majd eldőlt a köveken. A következő pillanatban már ott is voltam
közöttük, jobbra-balra kaszaboltam kardommal és tőrömmel. Fenyegető látványt nyújthattam, mert az
első ellenfelem megfordult, mintha el akarna menekülni. Utánaugrottam, karom a nyaka köré fontam,
és belerántottam a pengémbe. Éreztem, hogy megfeszül a teste, ahogy távozik belőle az élet; ellöktem
magamtól a társai felé, és ezzel kiszabadult a kardom. Ahogy eldőlt, valaki megragadta a vállam, és
perceken belül másodszor találtam magam a földön, az életemért küzdve egy nagy termetű, ismeretlen
ellenféllel. Egy kard csörrenve hullott a kőre a fejem mellett, aztán a támadóm, aki már fölém került
és a halálos döfésre készült, hirtelen elernyedt és rám roskadt. Rohanó lábak dobogását hallottam,
aztán patacsattogást és kiáltásokat. Riadtan fedeztem fel, hogy nincs erőm lelökni magamról a
holttestet.
Plautus érkezett a segítséggel, két támadót élve fogtak el. Britannicus felsegített, én pedig
kimerülten támaszkodtam a falnak, próbáltam lélegzethez jutni, miközben körülöttem mindenki
egyszerre beszélt.
– Öt mocskos disznó! – mondta Plautus. – Téged akartak elkapni, legatus.
Néhány krákogással meg kellett tisztítanom a torkomat, hogy fel tudjam emelni a hangom.
– Hat – szóltam közbe.
– Nem, csak öt. Egy sem menekült meg, öten voltak.
– Hatan – ismételtem remegő hangon. Felkavarodott a gyomrom. – A felső utcában is van egy.
Akkor ugrott rám, amikor ide igyekeztem. – A fal felé fordulva öklendeztem.
– Lars, Pector, ellenőrizzétek, és hozzátok ide a holttestet! – Plautus hűvös, erős kezét éreztem a
tarkómon. – Krisztusra, Publius! Még soha nem láttam, hogy egy magadfajta okádna a móka végén!
Minden rendben? Megsebesültél? Látok rajtad vért, a tiéd?
Sikerült megráznom a fejem, de természetesen a vér egy része – mint arra később magam is
rájöttem – az enyém volt. Megvágott fülcimpám erősen vérzett.
Mire sikerül összeszednem magam, a két elküldött katona visszatért, a lábánál fogva vonszolva a
holttestet. Egy másik katona kerített egy kézikocsit, arra halmozták fel a halottakat. Plautus egy lámpás
fényénél vizsgálta meg az arcukat.
– Lám, lám – dünnyögte –, mi van itt nekünk…
Az utolsó férfi, akit az utcáról vonszoltak ide, nem más volt, mint a „Mosolygó”, Primus Seneca
mindenes tribunusa. Egyikünk sem lepődött meg, és senki nem szólt semmit. A többieket nem ismertük
fel, nyilván egyszerű útonállók voltak, akiket erre az alkalomra béreltek fel. A kocsit a két fogoly
húzta fel az erődbe. Jómagam a sértetlen Plautus és Britannicus között sétáltam.
Talán mondanom sem kell, Caius Britannicus nem távozott a városból kora hajnalban. Hivatalos
jelentést tett az incidensről, és Senecát jelölte meg felbujtóként a gyilkossági kísérletben. Theodosiust
is beleértve senki nem kételkedett a vádak jogosságában, de semmiféle bizonyítékot nem sikerült
felhozni Seneca ellen. Azzal védekezett, hogy alárendeltje a parancsnoka iránt érzett hűségtől
elvakítva, saját kezdeményezésére cselekedett, hogy megbosszulja mindazt, amit ő a felettesét ért
sértések sorozatának vélt. Maguk az orgyilkosok csupán a „Mosolygóval” tárgyaltak. Még ugyanazon
a napon kivégezték őket, és megfelelő bizonyítékok híján Senecát hivatalosan felmentették a vádak
alól.
Mire Britannicus a tervezettnél huszonnégy órával később távozott, nem sokat javult a viszony
közte és Seneca között. Közben bekötözték a fülemet, és végre aludtam egy jót.

XI.
Házi szolgálóm anyja körülbelül egy hónappal Britannicus látogatása után szenderült jobblétre. A
dolog személyesen nem érintett, egyáltalán nem is emlékeznék rá, ha nem érkezett volna váratlan
látogatóm az első napon, amit egyedül, szolgálóm és felesége nélkül töltöttem a házamban. A lábam
azon a napon is kínzott, ha nem is annyira, mint az előző alkalommal, de éppen eléggé ahhoz, hogy
egész nap távol maradjak a műhelytől. A délutánt a fekhelyemen töltöttem, párnákra felpolcolt lábbal,
és a nagyapám által hátrahagyott tekercseket olvasgattam. Az újonnan tökéletesített módszer az öntött
kardmarkolatok készítésére lenyűgözött, és körülbelül tizedszer olvastam újra, amikor meghallottam,
hogy valaki áll a bejárat előtt. Felugrottam az ágyról – közben örömmel tapasztaltam, hogy elmúlt a
lábfájásom –, és az ajtóhoz siettem. Nagyokat pislogva bámultam, nem ismertem fel az előttem álló
magas alakot a késő délutáni, vakító napsütésben.
– Publius? Varrus mester? Nem ismersz meg?
Hunyorogtam a fényözönben, fejemet oldalra billentettem, és végre rájöttem, ki az.
– Alaric püspök!
Beinvitáltam, és a nappali helyiségként használt szobába vezettem.
– Nem ismertelek fel, a napsütés miatt csak a sziluettedet láttam. Igaz, hogy nem is számítottam rád!
Foglalj helyet! – Leült az egyik nagy, párnázott karosszékbe, öregapám kedvencébe. – Megiszol
velem valamit?
– Igen – mosolygott –, nagyon szívesen.
Miután bort töltöttem, leültem vele szemben, és megpróbáltam rájönni látogatásának céljára.
Néhány percig csendben iszogattunk, próbáltam találni valamit, ami nem hangzik túl tolakodónak,
ostobának vagy kíváncsiskodónak. Kimentett szorult helyzetemből, ő szólalt meg először.
– Élveztem a beszélgetésünket a múlt hónapban, Varrus mester, és azóta is nagyon sokat gondoltam
rád.
Zavarba jöttem.
– Valóban? Miért? Miért jutottam eszedbe? Vagy inkább hogyhogy nem feledkeztél meg rólam?
– Miért feledkeztem volna? – mosolyodott el. – Olyan jelentéktelennek gondolod magad? – Nem
válaszoltam, ezért folytatta. – Elsősorban az elhivatottságod miatt emlékeztem rád. És persze mert
Caius Britannicus a merényletkísérletet követően, útban Verulamium felé sokat mesélt rólad. Azt
mondta, fémmel dolgozol, és nem csupán valami egyszerű kovács vagy.
Már a nyelvem hegyén volt a szerény szabadkozás, de aztán eszembe jutott, mit becsültem annyira
ebben az emberben – az egyenességét.
– Igen, voltaképpen ezt is lehet mondani. Vasműves vagyok.
 – Csak vas?
– Főként vas. Ezt a fémet mindegyik másnál jobban kedvelem. Időnként dolgozom bronzzal és
rézzel is, vörössel és sárgával egyaránt, de a legjobb a vas. Sokkal több benne…
– Mi van benne több?
– Egyediséget akartam mondani, de azt hiszem, a kihívás sokkal pontosabb.
– Szereted a kihívást?
– Természetesen, mint mindenki.
Újra elmosolyodott.
– Nem, Varrus mester, nem mindenki. És mi van az ezüsttel?
– Az ezüsttel? – Apró vállvonással jeleztem megvetésemet. – Szép fém az ékszerészeknek. Mi
lenne vele?
– Dolgoztál már ezüsttel?
– Nem. Az ezüstművesség külön mesterség, sokkal inkább művészet, mint szakma, ha érted, mire
gondolok. – Nem felelt, láthatóan várta, hogy folytassam. – Az ezüst túl lágy, túl könnyen formálható
ahhoz, hogy a fegyverkovácsok használják. Kényes és törékeny, nem bírja azt a fajta megterhelést,
amivel egy kovács dolgozik. Miért kérdezel engem az ezüstről?
Válaszként benyúlt hosszú köpenye alá, és előhúzott egy összehajtott papiruszt.
– Láttál már valaha ehhez hasonlót?
Elvettem tőle a lapot, szétnyitottam, és megpillantottam a finom ívek és kavargó, bonyolult vonalak
mintázatát.
– Kelta minta – állapítottam meg. – Gyönyörű munka. Ki készítette?
– Én. – Visszavette a papiruszt, én pedig figyeltem, ahogy tekintete végigsiklik a vonalakon. – Több
forrásból másoltam, amíg a nyugati hegyek közt éltem.
– Mi okból?
– Mert örömet okozott. Az a britanniai kelták művészete, én pedig a britanniai egyház püspöke
vagyok. Szeretnék magamnak egy püspöki mellkeresztet ezüstből, ilyen kelta mintával. Hiúság,
mondhatnád, mégis sokkal gyakorlatiasabb hiúság, vagy legalábbis kevésbé hivalkodó, mint ez.
Újra a köpenye alá nyúlt, és ezúttal egy vörös és zöld drágakövekkel díszített aranykeresztet adott
át nekem. Alaposan megvizsgáltam, nem kerülte el a figyelmem meglepően nagy súlya, valamint a
megmunkálás minősége.
– Gyönyörű darab!
– Barbár. Szibarita. Én otrombának tartom.
Megkapargattam a hüvelykujjam körmével.
– Megkérdezhetem, hol szerezted?
Vidám csillogással a szemében nézett rám.
– Rómában, amikor legutóbb ott jártam. Keletről származik, Constantinapolisból.
– Igen. – Megfordítottam, a hátulja tele volt csigavonalas keleti mintázatokkal. – Láttam már
hasonlót, de soha nem kereszten.
 – Az egyház egyre gazdagabb – horkantotta. – A püspökök körében elfogadottá vált, hogy ilyeneket
hordjanak.
– Te viszont otrombának véled.
– Igen, annak.
Visszaadtam neki.
– Ajándékba kaptad?
– Igen.
– Ha ennyire nem tetszik, miért fogadtad el?
Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Természetesen az értéke miatt. Láttam, hogy sokat ér. El akarom adni Londiniumban, a pénz sokat
segíthet a munkámban.
– Isten munkájában?
– A kettő egy és ugyanaz. – Cinikus kérdésemre rosszallás nélkül válaszolt.
– Értem. Mikor jártál Rómában?
– Három évvel ezelőtt.
– Miért nem adtad el eddig?
– Nem volt rá szükségem. Most viszont kell a pénz.
– A munkádhoz?
– A munkámhoz.
Megköszörültem a torkom, és úgy döntöttem, a pap igazat beszél.
– Mesélj az ezüstkeresztről, amit elképzeltél magadnak. Miért van rá szükséged?
Az ajkába harapva válaszolt.
– Jelképként. Szimbólumként.
– Minek a szimbóluma? Bocsáss meg a faragatlanságomért, de nem értem. Miért van szükséged
szimbólumra? Mihez kell? A hitedhez? A pozíciódhoz?
– Mindkettőhöz, de nem csak erről van szó. – Felemelte a kupáját, belenézett, aztán felállt és
járkálni kezdett körbe a szobában, időnként bele-belekortyolva a borba. – Varrus mester, úgy tűnik,
hogy az egyház itt, Britanniában elvesztette az identitását, vagy ha úgy jobban tetszik, a helyi ízét,
amely sokkal elfogadhatóbbá tette az itteni embereknek. A püspöki kereszt a hivatal kiváló jelképe.
Nagy, könnyen észrevehető és összetéveszthetetlen. Azonban ennek az aranykeresztnek a feltűnő
ízléstelensége, és persze a többié, amit láttam, idegenséget, a világi vagyon és hatalom iránti
megszállottságot sugall, ami sértő számomra. Érted már? Hiúságról beszélek, miközben itt állok a
saját hiúságommal, és másokét ócsárolom. Arra gondoltam, valami egyszerű, sima ezüstkereszt, némi
kelta díszítéssel, olyasmivel, amit az előbb mutattam neked, kettős célt szolgálna: egyrészt tudatná az
emberekkel a feladatomat, illetve Isten figyelmébe ajánlaná művészetüket, hagyományaikat és
képességeiket. Így már van értelme?
Újból kézbe vettem az ékköves keresztet onnan, ahol hagyta: a szék karfájáról.
– Igen, püspök, azt hiszem, van. De miért ezüst? Miért nem sima arany? Vagy ha már itt tartunk,
miért nem inkább fa?
 – Hogy miért nem? Értem a kérdést, de maradjunk annyiban, hogy hiúságból. A fát nem szeretem, az
ezüstöt igen. Van benne valami szépség, valami makulátlanság. Valami ősi tisztaság.
Tenyérrel kifelé felemeltem a kezem.
– Ezzel nem tudok vitába szállni. – Visszaadtam a keresztet, ő pedig eltette a köpenyébe. – De
miért hozzám jöttél? Nem én vagyok az az ember, aki el tudja készíteni azt a keresztet. Londiniumban
egymást érik az ezüstművesek, bármelyik megcsinálja akár álmában is.
– Nem, Varrus. Ebben tévedsz. – Az üres kupát az asztalra helyezte. – Nem akarom tovább rabolni
az idődet, de hadd mondjak még valamit. Lehet, hogy sosem dolgoztál ezüsttel, és nem is nagyon
érdekel a kényessége miatt, viszont olyasvalaki vagy, aki becsüli a teljességet, legyen az emberé vagy
fémé. Kérdezősködtem rólad. Saját bevallásod szerint is olyan ember vagy, aki szereti a kihívásokat.
Most elmegyek Londiniumba, és ott pénzzé teszem ezt az arany borzalmat. Ha úgy látod jónak,
gondold át, mi kellene ennek a keresztnek az elkészítéséhez, figyelembe véve a fém teljességét,
magának a keresztnek a kivitelezését, illetve a díszítését. Gondolkodj el az ezüst kihívásán is. Egy
hónapon belül visszatérek. Ha akkor azt mondod, nem akarod ezt a megbízást, tiszteletben tartom a
döntésed. Ez így megfelel?
Zavartan vontam meg a vállam.
– Igen, azt hiszem. Majd gondolkodom rajta, de nem ígérek semmit.
– Nem is szeretném. Most pedig indulnom kell. – Megmozdult, hogy felálljon, de egy ösztönös
parancsnak engedve megállítottam.
Várt, némán ügyelt, miközben a nyelvem hegyére kívánkozó kérdéssel küzdöttem. Eltelt néhány
másodperc, és végre rátaláltam a szavakra, amivel formába önthettem; pontosabban találtam egy
jelentéktelenebb kérdést, ami lehetővé tette nekem, hogy elinduljak a valóban foglalkoztató, fontos
kérdés felé.
– Ha még tudnál rám néhány percet szánni, szeretnék valamit kérdezni a tribunusról, Britannicus
parancsnokról.
Visszaült a székébe, és összefonta ujjait a hasa előtt.
– Mit szeretnél tudni, Varrus mester?
– Semmi olyasmit, amiről nem szívesen beszélgetnénk, püspök, viszont felvilágosíthatnál
valamivel kapcsolatban, ami foglalkoztat. Régóta ismered a tribunust?
– Egész életemben ismertem – bólintott. – A családjaink közel állnak egymáshoz, már nagyon
régóta.
– Gondoltam. Te Rómában születtél?
– Nem. Itt, Britanniában, akárcsak Caius.
– Mit tudsz a közte és Primus Seneca közötti ellenségeskedésről? Tudom, hogy a viszály mély és
elkeseredett, de az okára sosem tudtam rájönni.
– Megkérdezted Caiust?
– Britannicus parancsnokot? Nem, dehogy. Beszélt róla, de nem kérdeztem semmit. A kapcsolatunk
nem olyan közeli, hogy megengedne ilyen bizalmaskodást.
Alaric elmosolyodott.
– Szerintem tévedsz, Varrus mester, de megértem, miért gondolod ezt. Te illetlennek tartanál egy
ilyen kérdést, Caius Britannicus viszont aligha. Barátjának tekint téged, nem az alárendeltjének.
Szerintem örömmel elmesélné maga is a történetet, ha megkérdeznéd.
Ezen elgondolkodtam egy pillanatig, aztán azt feleltem:
– Inkább nem tenném.
– Rendben – mosolygott Alaric. – Ami köztük zajlik, az egy családi viszály, melynek az eredete
már rég feledésbe merült, a hevessége azonban megmaradt, sőt egyre fokozódott.
– Az összes Seneca gyűlöli az összes Britannicust? Erre célzol?
– Majdnem. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Caius Britannicus a vérvonala utolsó előtti
generációjába tartozik. Van egy testvére, Luceiia, egy fia, Picus, akire nagyon büszke, és még három
fiatalabb gyermeke. A Britannicus család több tagja nem maradt életben, még az unokatestvérek sem
ezt a nevet viselik. A Senecák ezzel szemben elképesztően szaporák, Primus a legidősebb a hat
fiútestvérből, akik mindannyian katonák, kivéve a legfiatalabb mihasznát. A család mesés vagyonnal
rendelkezik, és rendelkezett már Julius Caesar idejében is, amikor az idősebb Senecát, a bankárt
tartották a világ leggazdagabb emberének.
Bólintással jeleztem, hogy ismerem a Seneca-legendát.
– Mint mondtam – folytatta Alaric –, senki nem tudja, mikor kezdődött el a háború a családok
között, de úgy növekedett, akár a gyom, és megtizedelte mindkét famíliát, különösen a Britannicusét.
Caiusnak volt egy bátyja, Jacobus, akit a szüleivel együtt meggyilkoltak Rómában, csaknem húsz
évvel ezelőtt. A bűneset körülményei arra mutattak, hogy Primus Seneca volt a felbujtó, bár soha
semmit nem tudtak bizonyítani. Az ügyet a szenátus elé vitték, de törvényes úton nem lehetett mit tenni.
– Caius azonban másként gondolta. Akkoriban még nagyon fiatal volt, tombolt benne az ifjonti
forrófejűség és a bosszúvágy. Kihívta Primus Senecát, nyilvánosan megvádolta a bűntett
elkövetésével, és néhány zsoldossal az oldalukon harcba szálltak egymással. A konfliktus példátlan
felháborodást keltett. Nyílt háború dúlt az utcákon a két család képviselői között, sokan meghaltak. Az
emberek az ifjú Caiusszal szimpatizáltak, de Primus bűnösségére nem volt bizonyíték, ezért a
hatóságok közbeléptek és véget vetettek a harcnak azzal, hogy a két katonát a birodalom távoli
szegleteibe küldték. – Undorodva felsóhajtott. – Ez megoldotta a közvetlen problémát, de igazából
nem segített. A Seneca család továbbra is Rómában és Constantinapolisban él, Luceiiát pedig, Caius
húgát a család britanniai birtokára küldték, és ott is lakik a mai napig.
– A parancsnok vagyonos ember?
– Nagyon. Valószínűleg még sosem láttad a nyugati villáját.
– Nem, de azt hiszem, szeretné, ha odamennék, és az egyik bagaudájaként élnék ott.
– Ó, igen, a kolóniája. Tudod, szerintem létre fogja hozni. Legalábbis őszintén remélem, hogy
sikerül neki.
– Miért, ha szabad kérdeznem?
Elmosolyodott.
– Hogy miért szeretném? Caius olyan ember, akinek mindig el kell foglalnia magát valamivel. Nagy
dolgokra rendeltetett az elméje. Tudod, ő már látja a birodalom közeli halálának jeleit.
Megdöbbentem.
– Mire gondolsz? – kérdeztem jól hallható meglepődéssel.
 – Arra, mit mondok. Caius meg van győződve róla, hogy az általunk ismert birodalomnak
hamarosan vége.
– Rómának? Vége? Miért?
– Saját kiterjedése miatt.
– Ez képtelenség! Lehetetlen! Ez… ez förtelmes gondolat!
– Valóban az? Nem is tudom. A mi Krisztus urunk kijelentette, hogy visszatér az emberi faj
végítéletének napjára, és akkor vége lesz a világnak. Azért halt meg, hogy megszabadítsa az emberek
lelkét a bűntől, hogy lehetőséget adjon nekünk a szellemi növekedésre és az e világi dolgok
elhagyására. A birodalom nekem eléggé e világi dolognak tűnik, nincs benne semmi mennyei.
Zavartan pislogtam, kavarogtak a gondolataim.
– Bocsáss meg, de azt hiszem, túl messzire mentünk ebben a beszélgetésben, és túl gyorsan.
Elvesztettem a fonalat. Először a parancsnokról és az ellenségeiről volt szó, most pedig már a
természetfelettinél és a birodalom végénél járunk. Én nem vagyok elég művelt ezekhez a dolgokhoz.
Rám vigyorgott.
– Nekem kellene bocsánatot kérnem, Varrus mester. A viszályról kérdeztél, de hagytam, hogy
elragadjon a személyes meggyőződésem. Hadd foglaljam össze a gondolataimat Caius Britannicusszal
és a Senecákkal kapcsolatosan oly módon, ami nem visz minket túlzottan távolra attól, amiről az imént
beszéltünk, mégis egyértelművé teszi számodra, mire gondolok. Tudom, hogy nem kételkedsz a jó és a
gonosz létezésében, mint ahogy senki sem kételkedik a birodalom erejében, legalábbis látszólag.
Varrus mester, Caius Britannicus és a hozzá hasonlók képviselik mindazt, ami jó a római útban.
Jelszavaik a becsületesség, a rendíthetetlenség, az őszinteség, a rend és a törvény tisztelete mind
világi, mint szellemi értelemben. Az érme másik oldalán található a mértéktelenség, az önteltség, a
korrupció, az emberiesség és a hit megvetése. Sajnos manapság a birodalomban ez utóbbiak vannak
túlsúlyban. Fehér és fekete, jó és rossz, nappal és éjszaka. Britannicus és Seneca. Többet nem
mondok, mert mennem kell. Köszönöm a vendégszeretetedet, majd beszélünk egy hónap múlva,
amikor visszatérek Londiniumból.
Gondolataim aznap éjszaka két külön úton jártak: egyrészt a papiruszlapon, amit Alaric az
asztalomon hagyott, másrészt azon a félelmetes és látszólag képtelen lehetőségen, amire célzott, és
amiben a jelek szerint Caius Britannicus is hitt. A birodalom bukásán. Nagyapám pergamenjei egy
időre feledésbe merültek.
Képtelen voltam túltenni magam ennek az új gondolatnak a lehetséges következményein. Senki nem
képes elképzelni a világ végét, márpedig Róma a világot jelentette. A birodalom határvidékén kívüli
barbár államok voltak az Ultima Thule – olyan távol feküdtek, hogy elképzelni sem lehetett őket.
Megpróbáltam elűzni a rémítő kilátásokat, de nem sok sikerrel, és abba sem sikerült mélyen
belegondolnom, hogyan hatna itteni, britanniai életünkre Róma bukása. Végül azon téves hitbe
ringattam magam, hogy ennek a fejleménynek a bekövetkezése nem lehetséges, és elfogadtam, hogy az
egész csupán Caius Britannicus téveszméje. Elvégre mindenkinek joga van egy kis bolondsághoz.
Egy hét múlva már ezüstércet vásároltam, és elkezdtem megismerni a fém jellemzőit.
Alaric visszatérése után – egy hónapon belül, ahogy megígérte – hosszú órákon át tanulmányoztam
az arányosságot és a kelta művészetet.
Soha többé nem tudtam megszabadulni a késztetéstől, hogy különféle alakú és méretű
ezüstkereszteket készítsek.
 Körülbelül egy hónappal azután, hogy Alaric visszatért Londiniumból, egy estén, amikor az első
püspöki kereszt kinézetét tervezgettem, a szolgálóm közölte, hogy a bejáratnál egy katona vár, aki
szeretne beszélni velem. Megkértem, hogy küldje be.
Ruhadíszeiről azonnal felismertem, hogy látogatóm Antonius Cicero parancsnok segédje.
Vigyázzba állt, amint belépett a helyiségbe.
– Publius Varrus centurio? – Bólintottam, mire feszesen és hibátlanul tisztelgett. – Cicero legatus
üdvözletét küldi, uram. Ezt a tekercset ma hozta neki egy katonai futár azzal a kéréssel, hogy
továbbítsa neked.
Megköszöntem, és átvettem tőle a tekercset, melynek szokatlan súlyára azonnal felfigyeltem. A
katona távozásakor vettem észre, hogy már alkonyodik. Meggyújtottam néhány lámpát a naplemente
félhomályában, aztán úgy döntöttem, elkészítem a vacsorámat a konyhában, amíg még van elegendő
fény. Kenyeret, hideg húst és pácolt fokhagymát halmoztam a tányéromra, töltöttem Equus söréből, és
visszamentem a szobába, megvizsgálni a súlyos tekercset. Britannicus pecsétjével zárták le.
Meglepődtem, mert korábban még sosem kaptam tőle levelet. Hüvelykujjammal óvatosan felfejtettem
a pecsétet, vigyázva, hogy ne törjem meg a viaszt, és kigöngyöltem a levelet. Meglepetésem csak
fokozódott, amikor felfedeztem, hogy a vastag pergamen csupán a csomagolása négy finom
papiruszlapnak, melyeket betöltött Britannicus szabályos, jellegzetes írása. Elfeledkeztem az ételről
és az italról, közelebb húztam egy lámpást és olvasni kezdtem.
Caius Britannicustól
Publius Varrusnak
Köszöntelek!
Ez a levél kizárólag neked szól.
Emlékszem a történetre a kardról, melyet nagyapád készített apádnak, aki úgy halt meg messze
az otthonától, hogy még csak nem is láthatta azt a fegyvert. Remélem, az a tény, hogy most te is
kardot készítesz nekem, nem hordoz semmiféle balszerencsét.
Újra és újra meg tud lepni, amikor rájövök, hogy a birodalom eseményei az itteni jelentéktelen
ügyektől függetlenül is zajlanak, hogy az egyes emberek és népek sorsát irányító hatalmak
továbbra is figyelnek a távoli provinciák funkcionáriusaira. A szenátustól és Róma népétől azt az
utasítást kaptam, hogy azonnal utazzak Rómába, majd onnan Constantinapolisba, ahol
személyesen Valentinianus császár fog kinevezni Numidia consuljává, és felruház mindazzal a
jogkörrel, ami lehetővé teszi, hogy a megfelelő módon ellássam Numidia provincia consuli
teendőit.
A kinevezés, melyet rendszerint kiemelkedő katonai teljesítményekért adnak, természetesen
hatalmas megtiszteltetés, és gyanítom, hogy Theodosius keze is benne van a dologban. Öt évvel
ezelőtt nagyon boldog lettem volna, most azonban egyszerre tekintem ajándéknak, kelletlen
kötelességnek és kötelességszerű kellemetlenségnek. Te és a feleségem vagytok az a két ember,
akiknek ezt be merem vallani.
Még öt év Afrika napja alatt! A kilátás egyáltalán nem kecsegtető. Újabb öt évig foglalkozni a
folyton civakodó és ellenségeskedő nomád bennszülöttekkel egy olyan földön, amelyet még náluk is
kevésbé kedvelek, különösen, mivel az én fejemre száll a szégyen és a megvetés, ha hivatali időm
alatt nem mennek rendben a dolgok. Mikor volt minden rendben Afrikában öt egymást követő
évben? Egyedül Scipio emelkedett ki onnan valódi diadallal, és a consuli hadsereg, amelyik
elnyerte neki az „Africanus” nevet, négy valódi legióból állt! Az én katonáim sorozottak és
zsoldosok lesznek.
Ez azonban túlzottan borúlátó megközelítés. Az érme másik oldala egészen más képet mutat.
Hivatali időm lejártával teljes katonai és polgári elismeréssel vonulhatok vissza az általam
megválasztott provinciában – vagyis hazatérhetek –, a szenátori és consuli ranggal járó
illetménnyel. Ez azt jelenti, kedves barátom, hogy ötvenéves koromra földbirtokos leszek, ráadásul
elég gazdag ahhoz, hogy valóra válthassam álmaimat. Ne feledd el a kérésemet!
Egy másik nagy előny, hogy proconsuli státusban elhozathatom magamhoz a családomat, hogy
kényelemben és gazdagságban éljenek. Még mindig nem vagyok biztos ennek a lépésnek a
bölcsességében, de Heraclita ragaszkodik hozzá. Belefáradt, hogy mindig hátul maradjon, hogy a
katonai élet szótlanul tűrő áldozata legyen, és meggyőződése, hogy Picus fiunknak jót fog tenni, ha
látja Rómát, Afrikát és a büzantioni császári udvart. (A Constantinapolis túlságosan új név egy
ilyen régi városnak!) Hajlamos vagyok meghajolni az akarata előtt ebben a kérdésben annak
ellenére, hogy egy halk hang azt súgja, ne tegyem.
Ha eszedbe jutna nyugatra utazni, amíg mi távol vagyunk, örömmel látunk villánkban, Aquae
Sulis mellett. Távollétünkben sógorom, Quintus Varo tartja majd rendben. Megbízható és hasznos
barátnak fogod találni, amennyiben szükséged lenne egyre. Övé a szomszédos villa, a földjeink is
határosak egymással. Már beszéltem neki rólad, szívesen fog látni, akárcsak a húgom, Luceiia, aki
Quintus feleségének testvéréhez ment feleségül.
Nem felejtettem el, hogy azt ígértem, rövidesen meglátogatlak. Sajnos, úgy tűnik, hosszabb ideig
kell rá várnunk, mint gondoltuk. Addig vigyázz az új kardomra, és találj nekem egy égi követ.
Örök barátod,
Britannicus
Numidia proconsulja! Örvendtem a hírnek, ugyanakkor aggódva olvastam pontos megállapításait az
ottani kihívásokról. Ám biztos voltam benne, hogy remekül helyt fog állni. Többször is újraolvastam a
levelét, és közben azon gondolkodtam, milyen hosszú és magányos lesz az az öt év, amíg nem
láthatom. Mi ketten ennél hosszabb ideig voltunk bajtársak, mindössze az elmúlt két évben váltak szét
útjaink. Öt év! Barátom sikere miatt érzett természetes büszkeségem és elégedettségem átadta helyét a
reményvesztettségnek, és azon kaptam magam, hogy Alaric püspök kelta tekercseit bámulom.
Nekiláttam az előkészített ételnek, de mintha fűrészport rágtam volna, és még Equus söre is íztelennek
tűnt. Rosszkedvűen kanyarítottam magamra a köpenyem, és elindultam megkeresni Plautust, hogy
együtt fojtsuk alkoholba a bánatomat valamelyik ivóban.

XII.
A Theodosius hadjárata utáni években egyfajta újjászületés ment végbe Britanniában, feltámadt az
optimizmus, amiből Equus és én bőséges hasznot húztunk. Gyorsan terjeszkedtünk, a megrendeléseink
száma több mint kétszeresére nőtt. Rendszeresen kellett újabb munkaerőt igénybe vennünk.
Működésünk ötödik évének végére már négy inast foglalkoztattunk, akik közül az egyik Equus
idősebbik fia, Lannius volt, valamint hat kovácsot. Equus természetes érzékkel intézte az ügyeinket,
feszes, mégis rugalmas gyártási ütemet állapított meg, és foglalkozott a napi ügyekkel. Az én legfőbb
feladatom az új szerződések megkötése volt és a jó kapcsolattartás már meglévő ügyfeleinkkel, akik
közül a legnagyobb a megszálló hadsereg volt. Az élet jó volt hozzánk.
 Barátságom Alarickal, Verulamium püspökével annyira elmélyült az évek folyamán, hogy szinte
már testvéremnek tekintettem, akárcsak Equust és Plautust. Ritkán gondoltam rá Isten embereként,
kivéve, amikor a neki végzett munka emlékeztetett rá. Az első kereszt pontosan olyan lett, amilyet kért,
és munka közben beleszerettem az ezüstbe, nagy örömet leltem a vele való munkában –
alakíthatóságában, tisztaságában, anyagában, csillogó gazdagságában. Ez a szerelem persze nem
térített el a vas szeretetétől, mivel csak a csiszolt ezüst ragyogása hasonlított az égi kőből készített tőr
csillogásához.
A durva beszédű, zord külső mögül előbukkant Plautus valódi énje; barátom szívesen nézegette
ezüsttárgyaimat, és fenntartások nélkül elhitte az égi kőről szóló történetet. Ő is megkérdezte, vajon
lehetnek-e még ilyen kövek máshol is, és ugyanazt a választ kapta, amit Britannicus. A gyakorlatias
Plautust azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. Anélkül, hogy megindokolta parancsát,
utasította az őrjáratokat, hogy mindenhol érdeklődjenek furcsa zajokról, robbanásokról, égből hulló
kövekről és hasonlókról, akár nappali, akár éjszakai eseményekről. Kaptunk is néhány furcsa
jelentést, melyek közül kettőnek utánajártunk, hátha találunk egy újabb égi követ. Az egyik helyen egy
hatalmas, rég halott tölgyfát leltünk, melyet a múltban valami hatalmas erő pusztíthatott el, a másikon
pedig egy rakás követ, melyek a fenti szikláról hasadtak le, és eltorlaszolták a völgyet. Plautus a
kudarc ellenére nem vonta vissza parancsát, és folytatódott a kérdezősködés, amiért végtelenül hálás
voltam neki.
Egy meleg tavaszi estén, colchesteri tartózkodásom hatodik évében egyedül ültem házam hátsó
kertjében, és az Alaricnak készített legújabb keresztet nézegettem, miközben Equust és Plautust
vártam, akik vacsorára ígérkeztek. Keresztjeim egyre művészibb munkák lettek, ez pedig különösen
egyedire sikerült. Most, hogy befejeztem, nem is tudtam igazán eldönteni, hogy tetszik-e.
Előző évben vettem a bátorságot, hogy összevegyítsem a keresztet, melyen Krisztus kiszenvedett,
megaláztatásának egy másik szimbólumával, a töviskoronával, amit római kínzói tettek a fejére. A
végeredmény egy gyönyörű, bár kevéssé praktikus darab lett, mert a korona ezüsttüskéi olyan gyakran
beleakadtak viselője ruhájába, hogy voltaképpen egyáltalán nem is lehetett hordozni. Tetszetős, ám
teljességgel használhatatlan tárgy volt, ezért újra beolvasztottam, hogy felhasználjam az ezüstöt. Most,
hónapokkal később a kezemben tartottam az utódját. A koronát ezúttal egyszerű, széles ezüstkoronggal
jelképeztem, melyet negyedekre vágtak a kereszt ágai, és a körbe belevéstem a kusza, tövises ágakat,
a kelta művészetben gyakori stilizált mintázatot alkalmazva. Hogy ellensúlyozzam a kör
hangsúlyosságát, meghosszabbítottam a kereszt szárait. A végeredmény különbözött mindentől, amit
addig készítettem, de reménykedtem benne, hogy Alaricnak tetszeni fog. Úgy döntöttem, saját
ítéletemmel inkább megvárom az övét.
Ahogy ott tűnődtem, az ég észrevétlenül befelhősödött, és egyik pillanatról a másikra hatalmas
felhőszakadás támadt. Besiettem a házba, és onnan figyeltem, mit művel a csapadék a kerti
növényekkel. Olyan erővel zúdult le a víz, hogy a fiatalabb virágok meghajoltak a súlya alatt, egészen
a földhöz lapultak. Ott maradtam, amíg alább nem hagyott az ereje, aztán még utána is, mert valami
megragadta a figyelmemet. Valami, amit már korábban is láttam, és ami a maga különös módján
mindig is zavart, mióta ebben a házban éltem, mégsem szenteltem neki soha nagyobb figyelmet. A két
dárda volt az, melyeket nagyapám díszítésként helyezett el a kert két átellenes pontján. Ahogy a
rozsdás, esőtől ázó hegyeket néztem, belém hasított a felismerés. Öregek voltak és rozsdásak,
legalábbis a hegyük. A nyelek ahhoz képest viszonylag újnak tűntek. Ezeknek a hegyeknek nagyapám
gyűjteményében lett volna a helyük, gondosan becsomagolva, megvédve a további rozsdásodástól.
Akkor viszont miért tette ki őket ide, az elemek kénye-kedvére, furcsa és érthetetlen kerti díszként?
 Kirázott a hideg, ahogy rádöbbentem, nem ok nélkül vannak ott, mert nagyapám soha nem bánt így a
régi fegyverekkel. De milyen célból rakta őket oda? Csak annyit tudtam, hogy foglalkoztat a kérdés,
mert foglalkoztatnia kellett, ez volt a dárdák rendeltetése – hogy felfigyeljek rájuk. Nem találtam más
magyarázatot.
Magam sem tudtam, miért, de izgatottan léptem ki az esőbe, és odasiettem a közelebbi dárdához,
hogy alaposabban megvizsgáljam. A hegy több helyen szinte teljesen elrozsdállt, de a fanyél erősnek,
szinte teljesen újnak tűnt. Megpróbáltam lefeszíteni a falról, de a három nagy, hajlított, „U” alakú szeg
szorosan tartotta. Tudtam, hogy valami titokzatos dologra bukkantam, ezért gyorsan kerestem egy
feszítővasat, és óvatosan kihúztam a szegeket. Az utolsó eltávolításakor a dárda puffanva hullott a
talajra. Legalább tízszer olyan nehéz volt, mint amilyennek képzeltem; alig bírtam felemelni.
Elképedve térdeltem le a fűbe, elővettem a tőrömet, és a hegyével hamarosan megoldottam a rejtélyt.
A nyél falécekből állt, melyeket szorosan összekötöttek egy óncső körül. Amint erre rájöttem, már
hamar szabaddá tudtam tenni az egész csövet, amely végigfutott a nyél hosszában. Türelmetlenül
hasogattam fel tőrömmel az ónt – és megtaláltam az aranyat. Felálltam, egyik lábammal ráléptem az
üreges nyél közepére, és felfelé feszítettem a végét. A lágy ón hamarosan elpattant, és aranypénzek
esője hullott a nedves fűre. Hitetlenkedve bámultam az érméket, majd átrohantam a kert túlsó végébe,
ahol hamarosan megismétlődött ugyanez a jelenet. Gazdag voltam! Ott álltam a záporban, és csak
meredtem bambán a lábamnál heverő halomra. Aztán lassan megfordultam, és bementem a házba.
Equus éppen szembejött a bejárt felől. Elkomorodott, amint megpillantotta az arcomat, és
megkérdezte, mi a baj. Csak a fejemet ráztam, képtelen voltam beszélni, hüvelykemmel a kert felé
böktem a vállam fölött. Még mindig a homlokát ráncolva, céltudatos léptekkel elindult a jelezett
irányba, és eltűnt az ajtó mögött. Amikor elhaladt mellettem, hirtelen nagyon viccesnek találtam az
arckifejezését, és elnevettem magam. Nevetésem még hangosabbá vált, amikor visszajött a kertből,
ugyanolyan döbbenten és értetlenül, mint korábban én. A hasamat fogva hahotáztam, minden erő
kiszállt a tagjaimból, térdem megbicsaklott és elterültem a földön. Equus arckifejezése értetlenről
hitetlenkedőre változott, majd elképedtre, és az ő szájából is bizonytalan kacarászás tört elő. Mire
Plautus néhány perccel később megérkezett, mindketten a földön fetrengtünk, és barátunk arcát
megpillantva még kevésbé tudtunk uralkodni magunkon.
Végül elkerülhetetlenül győzött a józanság, és kivittük Plautust a kertbe, hogy ő is lássa, mi csillog
a hosszú, nedves fűszálak között. Összesen több mint négyezer aranyauri volt, ami akkori értékén
körülbelül egy kocsirakomány ezüstdenariit ért. Az érmék többsége még a korai Caesarok korából
származott. Némelyik Claudius vagy Néró képmását viselte, bár a legtöbbjén Tiberius látszott, és
akadt néhány olyan is, amelyiken maga Augustus. A több mint kétezer újabb érmét a közelmúlt
császárainak idején verték.
Mindhármunkat megdöbbentette a vagyon nagysága, de a mindig gyakorlatias Plautus volt az, aki
elsőként megfogalmazta a kérdéseket.
– Miért így rejtette-el? – kérdezte, de én már kész voltam a válasszal.
– A nagyapámról beszélünk. Milyen jobb helyet találhatott volna? Ott hagyta a dárdákat, mert tudta,
hogy előbb vagy utóbb rájövök, hogy valami nincs velük rendben. Tisztában volt vele, elég jól
ismertem ahhoz, hogy tudjam, soha nem hagyna így kint ilyen régi fegyvereket. Nekem már csak annyi
volt a dolgom, hogy észrevegyem és gondolkodni kezdjek.
– És ha soha nem figyeltél volna fel rá?
Nem hagytam magam meggyőzni.
 – Plautus, egy idő után mindenképpen feltűnt volna, hidd el nekem. A mai nap volt az első alkalom,
hogy esőben kint voltam a kertben, és már meg is láttam.
– Mi lett volna, ha nem térsz haza a háborúból? – kérdezte Equus.
– Mit gondolsz? Még mindig a nagybátyám élne itt, vagy valamelyik rokonom. Igazából teljesen
mindegy. A csövek ónfala néhány éven belül szétrohadt volna, és az érmék saját súlyuktól
kiszóródnak a földre. Ezért voltak átlósan elhelyezve. Ha én nem térek haza, valamikor valaki jól járt
volna. Azt hiszem, nagyapám pontosan ezt akarta. Ilyen ember volt.
– De honnan szerezte ezt a rengeteg pénzt? – kérdezte újra Plautus. – Nem hagyott neked valami
magyarázatot valahol?
– Valószínűleg hagyott, csak még nem néztem meg. – Felkaptam az egyik törött óncsövet, és a
tetejében ott volt összetekerve egy pergamen. Kigöngyöltem és hangosan felolvastam.
– „Olvasóm, remélem, Publius Varrus vagy. Ha igen, akkor sikerült megoldanod a kis
rejtvényemet, amivel igazoltad beléd vetett bizalmamat, és kiérdemelted a jutalmat. A pénz jog szerint
a tiéd. Egy részét itteni munkámmal, kovácsként kerestem meg az évek folyamán. A régebbi érmékhez
is becsületes úton jutottam, véletlenül bukkantam rájuk, amikor a kovácsműhely alatti üreget ástam.”
Érdeklődve néztem Equusra, de ő csak megvonta a vállát, és fintorral jelezte, hogy erről a
felfedezésről semmit sem tudott. Folytattam az olvasást.
– „A kincs legújabb érméit Claudius idejében verték, ezért gyanítom, hogy az ő uralkodása után
rejtették el itt, Colchesterben, amikor Camulodunum romjain felépítették a várost. Ha így történt,
akkor annak már majdnem háromszáz éve. Használd fel a pénzt legjobb belátásod szerint. Én nem
veszem hasznát. Ha te olvasod ezt a levelet, akkor biztonságban vagy, és az imáim meghallgatásra
találtak. Élj soká és boldogan!”
Az utolsó szavak felolvasásakor könnybe lábadt a szemem, hosszú percekig egyikünk sem szólalt
meg. Végül újra Plautus törte meg a csendet.
– Mihez kezdesz vele?
– Mivel? A pénzzel?
– Igen, a pénzzel. Több pénz hever itt szétszórva, őrizetlenül, mint egész Britanniában. Ez nyílt
meghívás egy rablásra, Publius.
A sebtében az asztalra halmozott kupacra néztem.
– Igazad van, kezdenünk kell vele valamit. De mit?
– Ássuk el újra.
– Hol?
– Mit számít az? Csak tüntessük el szem elől!
Végül ideiglenes megoldásként egy nagy vázába öntöttük a pénzt, amíg Equusszal nem készítünk
egy nagy, zárható ládát. Mindhárman kellettünk hozzá, hogy a vázát átvigyük a szobámba, ahol még
éjszaka lezártam viasszal. Barátaimnak adtam egy-egy bőrerszényt, tele pénzzel, persze csak miután
egy óráig győzködtem őket, hogy fogadják el. Hogy miképp sikerült megúsznunk azt az estét anélkül,
hogy a szolgálók megtudták volna, mi történt, máig sem tudom, de soha nem sejtettek meg semmit.
Addigra megszokták, hogy mi hárman hetenként legalább egy estét együtt töltünk, és örültek, hogy
ilyenkor nem kell körülöttem sürgölődniük, hanem végezhetik saját ügyeiket.
 Hosszú ideig tartott elfogadnom, hogy gazdag ember lettem, és egy ember halála kellett hozzá, hogy
végképp tudatosuljon bennem.
Egy reggel Plautusszal az erődből sétáltunk lefelé, ahol Lucullusszal volt megbeszélésem, és éppen
egy nagy, előkelő ház – vagy inkább villa – kapuja előtt haladtunk el, amikor a fal másik oldaláról
gyászolók sírását és jajveszékelését hallottuk. Kíváncsian megálltunk és benéztünk a kapun. Plautus
feltett néhány kérdést az embereknek. Kiderült, hogy az öregembert, aki évek óta itt élt, egy
visszavonult tábornokot, ma reggel holtan találták az ágyában. A szolgák üvöltöztek olyan hangosan,
gyanúm szerint nem is a gazdájukat, hanem magukat siratták, mivel az öregember utód nélkül távozott.
Plautus átvette az irányítást, mivel a halott a hadsereg tábornoka volt, és visszament jelenteni az
esetet a katonai hatóságoknak, valamint intézkedni a temetésről. Én folytattam az utamat hazafelé, és el
is feledkeztem az esetről egészen estig, amikor Plautus váratlanul megjelent az ajtóm előtt. Azonnal
láttam, hogy ivott. Töltött magának egy nagy kupa bort, és beleroskadt az egyik székbe.
– Nos, mindent elintéztem! Kivitettem az öreget a barakkokhoz eltemetni. – Nagyot kortyolt, majd
folytatta. – Semmi értelme nem lett volna otthon hagyni szegény, vén pederasztát. A szolgálói szerint
nincsenek rokonai, sem barátja, aki gyászolná. Tudod, Publius, az ember néha túl sokáig él.
– Mire gondolsz?
– Arra, amit mondok. A nemes római szajha szerencsétlen, öreg fattya túlélt mindenkit. Az összes
barátját. Egyedül halt meg, és ez egyáltalán nincs rendben. Remélem, én fiatalon fogok meghalni.
– Te, fiatalon? – Felnevettem. – Plautus, te már most öreg vagy! Emellett lehet, hogy neki soha nem
is voltak barátai. Talán mindenki gyűlölte.
– Nem. – Megrázta alkoholtól elnehezült fejét. – A szolgálói nem, és ha ők nem gyűlölték, akkor
nem lehetett olyan rossz ember. Szerencsétlenek térdig járnak saját szarukban a kétségbeeséstől, nem
tudják, mi lesz most velük.
– Hogy érted? Miért, mi lesz velük?
– Semmi, de holnap ki kell költözniük. Nem maradhatnak itt tovább. Nem az ő házuk, tehát
mehetnek!
– Majd találnak másik helyet, Plautus. Ez még nem a világ vége.
– Nekik az. Ki fogadja be őket? – Horkantott. – Még csak ki sem rabolhatják a házat, a procurator
emberei holnap beköltöznek.
– Miért?
– Leltárt készíteni. Ez a feladatuk. Az öregnek nem voltak örökösei, minden az államé lesz.
– Mihez kezd vele az állam?
– Nem tudom – csóválta a fejét. – Valószínűleg eladja.
– Kinek? Az egy hatalmas ház. Ki engedheti meg magának? Senkit nem ismerek ebben a városban,
akinek annyi pénze volna.
– Én igen – mosolygott kajánul. – Miért nem veszed meg te?
Elképedve meredtem rá.
– Én? Az összes isten nevére, miért venném meg?
Elvigyorodott.
 – Mert illene hozzád, és mert megengedheted magadnak. És mivel igazad van, féláron juthatsz
hozzá. Nem tudják eladni senki másnak, mert senkinek nincs rá szüksége.
Kezdett érdekelni a dolog.
– Miért mondod, hogy illene hozzám?
Még mindig vigyorgott.
– Azért, barátom, mert van egy helyiség abban a házban, amitől ki fog esni a szemed. Az öregember
gazdag volt, nagyon gazdag. Építtetett oda egy kis belső udvart, tudtad? Egy nyitott udvart, és az
egészet üveggel fedte be! Valódi üveggel, az egészet! Egy kisebb vagyonba kerülhetett. Vagyis
jelenleg van ott egy hatalmas helyiség, ahol ugyanolyan világos van, mint odakint, és üvegből van a
teteje… állandó nappali fényárban úszik! Kivéve persze éjszaka. És minden tele van növényekkel.
Amint megpillantottam, arra gondoltam, ez egy remek hely Publius kincsei számára. Tökéletes! Olyan,
mintha odakint tartanád őket, a napfényben, miközben odabent lesznek a napfényben, ha érted, mit
akarok mondani. Melegben és szárazon.
– Azt hiszem, értem. Hm, legalább… szeretném megnézni azt a szobát. El tudod intézni?
Másnap, mivel beleszerettem a helyiségbe, megpróbáltam megvásárolni a házat. Törvényességi
okok miatt nem kaphattam meg, de Antonius Cicero befolyásának köszönhetően engedélyezték, hogy
nagy összegért kibéreljem. A bérlés feltételei kedvezőek voltak; a ház minden tekintetben az
enyémnek számított, kivéve, hogy nem én voltam a hivatalos tulajdonosa. A procurator emberei
elmagyarázták, hogy ha a császár egyszer úgy döntene, hogy a birodalomnak ezen a részén akar élni,
mégpedig ebben a városban, akkor el kellene hagynom a házat.
Olyan élet kezdődött számomra, amilyet korábban a gazdag embereknek képzeltem, bár néha úgy
éreztem, mintha csak hánykolódnék a hatalmas épületben, akár egy magányos borsószem a kiszáradt
hüvelyben. Ám miután megvetettem az ágyam, eltökéltem, hogy bele is fekszem, és a kincsesszoba
felett érzett örömömmel egyensúlyoztam ki a ház kibérlésével kapcsolatos, ösztönös döntésem miatti
sajnálkozásomat.

XIII.
Az öregkor lenyűgöző állapot, és az ember látásmódja vele kapcsolatban folyamatosan változik,
olyan gyorsasággal, ahogy a teleket hagyja maga mögött. Olyan életkorban járok, amikor unokáim
bizonyíthatják legjobban, hogy az emberek joggal gondolhatnak engem öregnek, fejben azonban
továbbra is fiatal vagyok, és jókedvvel várom az eljövendő boldog, dolgos évek hosszú sorát, mielőtt
valóban megöregednék a halálhoz.
Nem volt ez mindig így. Amikor fiatalabb voltam, évtizedekkel fiatalabb, sokszor rettegtem – és ezt
még magamnak sem akartam beismerni –, hogy megöregszem, mielőtt lenne időm igazán élni. Azt
hiszem, ezt a félelmet valamikor mindenki átéli, de a rémálmait mélyen elrejti magában. Én akkor még
negyven sem voltam, és az ilyen gondolatok sokszor előhozták belőlem a durvábbik énemet –
megfontolás nélkül mondtam dolgokat, és olyan nyakasságról tettem tanúbizonyságot, amit sosem
feltételeztem magamról.
Körülbelül három hónappal azután, hogy beköltöztem új otthonomba, egy csodálatos nyár közepén
történt valami, ami megismertette velem a Senecák romlottságát, mégpedig oly módon, hogy utána
sokáig töprengtem, hogyhogy korábban nem éreztem meg ezt a bűzt. Tudom, a sors írta elő, hogy azon
a napon úgy viselkedjek, és ma is hasonlóképpen tennék. Mindössze egy bizonyos helyzetre reagáltam
anélkül, hogy belegondoltam volna a hosszú távú következményekbe.
Hosszú nap volt, már a második a héten, amelyet az úton töltöttünk a szabadságon lévő Plautusszal.
Verulamiumba tartottunk, hogy meglátogassuk Alaricot, és átadjak neki egy újabb ezüstkeresztet,
ezúttal egy nagyobbat, melyet kirakhat, hogy a hívők lássák az istentiszteleteken. Equusra bíztam a
kovácsműhelyt, és lassan elindultunk délnek, azzal a céllal, hogy a háromnapos utat másfélszer annyi
idő alatt tegyük meg. Legiós bőrsátrakat vittünk magunkkal, íjat és nyílvesszőket a vadászathoz,
valamint vashorgokat a halászathoz. Nagyszerű időjárást fogtunk ki. Harminchét éves voltam, és
egészen addig a reggelig lélekben húsznak éreztem magam, amikor a mezőn találkoztunk két fiatal
nővel. A nálam három évvel idősebb Plautus fekete, rövidre nyírt hajával és simára borotvált állával
sikert aratott a választottjánál. Én nem. A nő, akit vonzónak találtam, ránézett őszülő hajamra,
bozontos szakállamra és bicegő lábamra, és onnantól úgy kezelt, mintha a fogatlan nagyapja lennék –
nevetett rajtam, és elérte, hogy szégyelljem magam a külsőm miatt. Öregnek éreztem magam, és a nap
szépsége elolvadt körülöttem.
A délután közepén már egy előkelő mansio elülső udvarában üldögéltünk, az úttól csak egy
alacsony kőfal és egy széles, nyitott kapu választott el minket. Élveztük a friss zöldséggel megszórt
húsos lepényt, a frissen sütött kenyeret és az édes, lédús szilvát, Plautas pedig végre abbahagyta
kérkedését reggeli hódításával. Továbbra is rossz kedvemben voltam, emlékeimet megmérgezte a
korom okozta igazságtalanság.
A vendégfogadó tulajdonosa, a hadsereg veteránja nemrég hozott ki egy kancsó bort, éppen
gondtalan társalgással múlattuk az időt, amikor hangokat hallottunk a távolból. Mindhárman
odafordultunk. Nagyobb csoport közeledett az úton két harci szekérrel, mindegyik elé három-három
lovat fogtak be. Láttam, hogy vendéglátónk arca elkomorodik.
– Kik ezek? – kérdeztem. – Errefelé laknak?
– Nem, uram. – Aggódó tekintettel folytatta. – Vagyis igen, de nem állandóan, hála az isteneknek.
Időnként errefelé vonulnak el.
– Látom, nem tölt el boldogsággal a jelenlétük. Kik ők?
– Csak kettőt ismerek közülük. Quinctilius Nesca, a pénzkölcsönző unokaöccsei. Van egy nagy
villája innen délre. A többiek pedig a… barátai.
Quinctilius Nesca. Hol találkoztam már ezzel a névvel? Ismerősnek tűnt, és csak nemrég hallhattam.
Mielőtt válaszolhattam volna, Plautus szólalt meg.
– Valami kárt okoztak neked a múltban?
A mansio tulajdonosa fanyar mosollyal nézett rá.
– Kárt? Igen, uram, így is mondhatjuk. Időnként. Vagyis szinte mindig. Ezek az emberek nagyon
gazdagok, és romlottak. Nem ismerik a fegyelmet. Úgy gondolják, nincs szükségük senkire, legalábbis
az itteniek közül. – Még mindig az apró, távoli csoportot nézte. – Bocsáss meg, uram, de elő kell
készülnöm. – Azzal elsietett, én pedig a maradék szilvát rágcsáló Plautushoz fordultam.
– Mi is indulhatnánk. Kész vagy?
Kiköpte a szilvamagot, nagyot nyújtózkodott, és hangosat szellentett.
– Minek? Csak nem sietünk? Csodálatos az idő, süt a nap, még van egy kancsó borunk, és
egyáltalán nincs kedvem mozogni.
Rávigyorogtam, egy pillanatra még a rosszkedvemről is elfeledkeztem.
 – Plautus, néha olyan vagy, mint egy disznó. Nézz csak magadra… borotválatlan, mosdatlan, és úgy
böfögsz, szellentesz, vakarózol és köpködsz, mintha soha nem láttál volna katonai gyakorlóteret. Ha a
katonáid egyszer látnának szolgálaton kívül, egyenruha nélkül, a félelmük röhögésbe fordulna.
Ismét szellentett, ezúttal szándékosan.
– Erre való a szabadság, barátom, hogy az ember megszabaduljon a használatlanság miatt
rárakódott rozsdától.
– Ugyanezt mondom én is. Egy disznó vagy.
Böfögött, mire elnevettem magam.
– De legalább jól nevelt disznó, aki fizet azért, amit elfogyaszt. Nem szeretnék a vendéglátónk
lenni, és arra építeni, hogy talán azok a piperkőcök is így tesznek.
Oldalra intett a fejével, és láttam felénk száguldani a két harci szekeret. Végigdübörögtek az úton,
befordultak az udvarra, ahol mi is ültünk. Utasaik – hatan voltak – nevetve özönlöttek le róluk,
kiabálva követelték, hogy valaki lássa el a lovakat. Hatalmas zajt csaptak. Legalábbis öten közülük. A
hatodik, aki fent maradt a szekéren, minden tekintetben elütött társaitól. Magasabb volt náluk, széles,
izmos vállal, dús, szőke hajjal és napbarnított, jóképű arcvonásokkal. Csendben állt, és egy pillanatig
azt hittem, hogy mosolyog, mert megvillantotta fehér, csillogó fogait és nagyon világos, kék szemét.
Csakhogy nem mosolygott. Semmi jókedv nem tükröződött az arcán, zord tekintettel figyelte Plautust.
Rossz előérzetem támadt.
– Menjünk – mondtam Plautusnak, aki nem vette észre, hogy figyelik. – Hajtsd fel a borod, és
induljunk. A kancsót magunkkal visszük. Itt most hosszú ideig nem lesz csend és nyugalom.
– Lazíts, ember! Ez csak néhány elkényeztetett, gazdag kölyök. Hamar elunják magukat és
továbbállnak. Nem piszkálnak minket, ha mi sem piszkáljuk őket. – Beszéd közben rájuk pillantott, és
a hallgatag vendég tudta, hogy róluk beszélünk. Megmozdította a gyeplőt és előrébb léptetett a
lovakkal, egészen az asztalunkig. Öt társa hirtelen elhallgatott, minket figyeltek. Plautus és én csupán
egy futó pillantással reagáltunk az alig kartávolságra álló fehér lovakra. A szekér megbillent, ahogy
hajtója lelépett róla, és láttam, hogy a szandálos láb Plautushoz közeledik. Plautus kifejezéstelen
tekintettel rám nézett, és ivott egy korty bort, de nem nyelte le, bent tartotta a szájában.
– Hé, te! Gondoskodj a lovakról! – A halk, vészjósló hangon elmondott szavak erőszak
fenyegetését hordozták.
Plautus megjáratta a bort a szájában, majd lenyelte, elfintorodott, és hangos cuppantással beszívta
az ajkát a fogai közé. A hármas gyeplő lecsapódott közénk az asztalra. Felemeltem a tekintetem és a
férfira néztem, aki ügyet sem vetett rám. Tekintetét Plautusra szegezte, ám ő mozdulatlanul ült oldalt
neki, és úgy figyelt engem, mintha rajtunk kívül nem lenne ott senki.
– Parancsot adtam, te szarrakás! – A hangsúly nem változott.
A másik öt nem mozdult, de egyikük megszólalt.
– Mutasd meg neki, Deus!
Deus? Alaposabban is megnéztem vezetőjüket, akit Istennek neveztek. Közelről még lenyűgözőbb
látványt nyújtott, de volt valami az arcán, ami azt súgta, hogy idősebb, mint amennyinek kinéz, az
arckifejezéséről pedig az a tribunus jutott eszembe, aki annak idején megette Plautus teveürülékes
sültjét Afrikában. Ugyanaz a gőgös, kevély nyerseség, kérlelhetetlen arrogancia és makacsság. És a
tekintetében is volt valami. Valahogy ismerősnek tűnt ez a szempár.
 – Tévedtem – szólalt meg végre Plautus. – Mármint a piszkálással kapcsolatban. Ostoba voltam,
mert nincs kapcsolat a kettő között. – Aprólékos mozdulattal letette a kupáját az asztalra. – Kérek
még.
Olyan érzésem volt, mintha valami görög tragédia közepébe kerültem volna, ahol mindannyian arra
rendeltettünk, hogy előadjuk a táncunkat, de nem tudjuk megváltoztatni a történéseket. Amikor tölteni
kezdtem, az idegen a kancsó után nyúlt, de Plautus következő szavai megállították.
– Nézd, idegen – mondta nyugodt, csendes hangon, hogy más ne hallhassa –, ha nagyon akarod, én
szívesen eltöröm a karod, és feldugom a seggedbe, de ezt inkább szeretném elkerülni. – Most először
nézett fel a mellette álló fiatalemberre. – Látom, sikerült olyan helyzetbe hoznod magad, ahol a
barátaid várnak valamit tőled, ezért van egy javaslatom. Sétálj vissza szépen a társaidhoz, és hagyd,
hogy békében élvezzük a borunkat. Ha megteszed, én elviszem a lovaidat, és gondoskodom róla, hogy
megfelelően ellássák őket. Aztán visszajövök, megisszuk a bort, és távozunk. Így te sem maradsz
szégyenben a barátaid előtt, és senkinek nem esik bántódása. Nos?
A fiatalember semmit nem szólt, csak állt ott, és Plautust méregette különös, villogó tekintettel,
amely továbbra is emlékeztetett valakiére. Egyszerre találtam őrültnek és ismerősnek. Aztán szó
nélkül sarkon fordult, és egyenes háttal elsétált díszes mintázatú, görög stílusú fehér tunikájában.
Hallottam, ahogy a szekér mögött egy pillanatra megtorpan, majd folytatja útját.
– Csodálatos, nem igaz? – Plautus hangjából csak úgy csöpögött a gúny.
– Szerintem őrült.
– Az, mint Caligula. – Felállt. – Amint megmozdítom a lovakat, biztos idehozzák a másik szekeret
is. Hagyd őket, ne mozdulj meg. Ne szólj egy szót sem, ne avatkozz bele, csak ülj a helyeden.
– És aztán? – néztem fel rá.
– Aztán visszajövök, és elviszem azt is.
– Komolyan beszélsz? Minek fárasztod magad vele? Álljunk eléjük, és essünk túl rajta. Ha mindkét
szekeret elviszed, nem fogják abbahagyni. Az a szukafattya harcot keres.
– Hadd keresgéljen. Tőlem biztosan nem kapja meg, te pedig ne haragítsd őt magadra. Engem akar.
– Miért, Plautus? Ismer téged?
– Nem, de az nem számít.
– Akkor intézzük el! Kapjuk el őket most, és később nem lesz velük gond. – Fel akartam állni, de a
vállamnál fogva visszanyomott.
– Felejtsd el! Nem éri meg. Egyébként a barátunk szodomita, nézd csak meg azt a két csinos
kísérőjét. Ha melleik lennének, még én is ágyba vinném őket. Maradj itt, és ne izgasd magad. – Azzal
megfogta a gyeplőket, és elvezette a lovakat.
Amint a szekér kikerült a látóteremből, tekintetem az udvar másik felében összegyűlt csoportra
tévedt. Egy vonalban állva figyelték Plautust, egyikük sem nézett rám. Vezetőjük egyetlen, röpke
pillantásától eltekintve mindeddig úgy viselkedtek, mintha ott sem lennék. Kezdtem megsértődni.
Vezetőjük egyik kezében két kardöv lógott. Amint Plautus eltűnt a sarok mögött, az egyiket
odadobta egy társának, a másikat pedig átvetette saját mellén. A másik kocsi aljából is előkerült két
kardöv. Hatból négyen felfegyverkeztek, egyre jobban aggódtam. Korábbi lelkesedésem, mellyel meg
akartam leckéztetni őket, gyorsan elenyészett. Plautus és én fegyvertelenek voltunk, kardjainkat a
lovaknál hagytuk. Elbódított bennünket a nyári délután békéje, eszünkbe sem jutott, hogy ebben a
csendes mansióban erőszakra kerülhet sor. Kizárólag Alaric keresztjét hoztam magammal az
asztalhoz, mert az túlságosan értékes volt ahhoz, hogy szem elől tévesszem. Ott feküdt előttem az
asztalon, egy egyszerű kendőbe csavarva.
Figyeltem, ahogy a fejüket összedugva, sugdolózva és nevetgélve készülődnek újabb csínyükre.
Egyikük hahotázva felnevetett, és játékosan birkózófogásba fogta társa nyakát, ügyet sem vetve a
többiekre, akik továbbra is nagydarab vezetőjüket hallgatták. Lehettek volna egy egyszerű, jókedvű,
fiatalokból álló csapat is, ha a szőke hajúból nem árad olyan nyilvánvalóan a rosszindulat.
Plautus végül visszatért – nem siette el –, és leült a helyére. Kupája még mindig tele volt, előbb
belenézett, csak aztán emelte fel.
– Ezek a fiúk fegyveresek.
– Igen – bólintottam –, mi viszont nem. Mióta is vagyunk katonák?
– Elég régóta ahhoz, hogy ne hozzuk magunkat ilyen helyzetbe. De még megúszhatjuk.
– Kétlem. – A csendes mansióra pillantottam a hátunk mögött. Az ajtót becsukták. – Neked is
feltűnt, hogy senki nem jött ki köszönteni ezeket az embereket?
– Igen, észrevettem. Idejöttek, amíg én hátul voltam?
– Nem, ügyet sem vetettek rám.
– Helyes, remélem, így is marad, te pedig tartsd féken az indulataidat. – Miközben ezt mondta,
tekintetem az udvar másik végébe tévedt, ahol a megtermett, szőke fiatalember éppen fellépett a másik
szekérre.
– Most hozza a másikat – mormoltam.
– Rendben, számítottam rá. – Nem nézett hátra, úgy folytatta. – Nem ismerted fel? Claudius
Caesarius Seneca. Mond neked valamit a neve azon kívül, hogy ismered a bátyját?
Elképedve néztem rá.
– Úgy érted, ez a legfiatalabb testvér?
– Pontosan, valódi kis szépség, a család büszkesége. Milyen messze van innen Londinium? Holnap
estére odaérhetünk?
Nem értettem a hirtelen témaváltás okát, de aztán rájöttem, hogy Seneca már elég közel ért, és
hallhatja, amit beszélünk. Bólintottam.
– Ha időben indulunk, minden gond nélkül. – Elhallgattam, vártuk a korábbi előadás
megismétlődését. A gyeplő ismét közöttünk csattant az asztalon. A fiatalember némán meredt ránk,
kezét jelentőségteljesen a kardgombjára csúsztatta, majd megfordult és távozott. Amikor
hallótávolságon kívülre ért, folytattam a félbehagyott témát. – Hát persze! Quinctilius Nesca volt az a
sógor, akit Primus megpróbált hadbiztossá tenni. A parancsnok azonban keresztülhúzta a számításait.
Viszont a tulajdonos azt mondta, ezek Nesca unokaöccsei.
– Ketten közülük talán azok, de a taknyos szajhafattya Seneca, nem Nesca. Ráadásul ő mind közül a
legrosszabb. Őrült, akár egy részeg egyiptomi pap, és teljességgel irányíthatatlan, még a bátyjai sem
tudnak hatni rá. – Plautus alsó ajkával beszívta a felsőt, ami nála az elmélyült és sebes gondolkodást
jelezte. – Higgy nekem, Publius, hallottam már erről a disznóról. Rosszabb, mint Néró és Caligula
együtt, és ő a leggazdagabb kurafi az egész Seneca családban. Vagy inkább az egész birodalomban.
Egy isten ábrázata, egy vipera személyisége és elképesztő kéjvágy jellemzi a történelem
legperverzebb disznóját.
 – Ugyan már, ez azért túlzás. Annyira nem lehet rossz, hiszen talán még húszéves sincs.
– Huszonöt, és sokkal rosszabb, mint ahogy elmondtam. – A fiatalemberre pillantott. – Igen,
biztosan ő az. – Felállt. – Rögtön jövök, állj készen a távozásra. Amikor visszatérek, nálam lesznek a
lovak, és egy íj készenlétben. Kitalálod, kire fogok célozni vele? Egy kifeszített íj ellen nem
próbálnak szerencsét, de ne vesztegessük az időt. Fel kell ugranod az asztalra, onnan pedig a lóra. Az
első szekerük elől már kifogtam és szétkergettem a lovakat, ezt fogom tenni ezzel is. Csak maradj
nyugton, és reménykedj benne, hogy továbbra se vegyenek észre. Sietek, ahogy csak tudok.
Megfogta a gyeplőket, és ezeket a lovakat is elvezette az épület mögé, miközben én elképedve
figyeltem a csoport vezetőjét. Claudius Caesarius Seneca, annak a háznak a legfiatalabb gyermeke,
amelyik gyűlöletet táplált legjobb barátom iránt – a legnemesebb vérvonalak és a leggazdagabb római
családok ivadéka. Britannicus egyszer említette, hogy az ifjú megörökölte idős apja mesés vagyonát.
Az öregember végakaratának értelmében ő volt az egyedüli örökös. Testvérei addigra már maguktól
is elég gazdagok voltak, senki nem akart vitába szállni a végrendelettel. A parancsnok azt is elárulta,
hogy az igazán gazdag emberekre, akiknek a vagyonát már meg sem lehet számlálni, külön törvények
vonatkoznak, és az átlagos emberek törvényei nem érinthetik őket.
Hirtelen ráébredtem, hogy mind a hatan engem néznek, erre összeszorult a gyomrom. Egyikük,
akinek nem jutott kard, elindult felém, ringó csípővel utánozta egy nő járását. Megtorpant, csípőre
tette a kezét, és gúnyosan bámult rám. Rá volt írva, hogy egy pederaszta szeretője. Undorodva néztem
kifestett ajkát, kipirosított arcát és fekete szempillafestékkel kiemelt, csillogó szemét. Ám el kellett
ismernem, Plautusnak igaza volt. Két formás mellel a fiú ellenállhatatlan lett volna.
Félig megfordult, és intett a társainak, akik szintén elindultak felém. Mozdulatlanul ültem, figyeltem
a közeledésüket, szokatlan és megmagyarázhatatlan félelmet éreztem a gyomromban. Aztán hirtelen
újra elöntött a düh. Kik azok a Senecák, hogy még a legfiatalabbtól is rettegnem kellene? Ezek a
fiatalok csak a nyers hatalmat képviselték, legalábbis az egyikük, de mit ér a hatalom itt, a vidéki
Britannia csendes szívében? Nem ismertek engem, és ha nem lettem volna tisztában vezetőjük
nevével, illetve családi hátterével, egyedül is kiálltam volna ellenük. Négy nagyszájú kölyök,
valamint néhány meghatározhatatlan nemű hímringyó!
Öten megtorpantak ötlépésnyire tőlem, és megvető grimasszal figyelték, ahogy a vezetőjük odalép
hozzám. Pontosan előttem állt meg, és első alkalommal nézett a szemembe. Ismét láttam azt az
ellenséges, különös ürességet a világítóan kék szempár mögött, a most már túlságosan is ismerős
arcban.
– Mozgás! Kell nekünk az asztal! – Lassan előrenyúlt, felemelte Plautus kupáját, és furcsán
szertartásos mozdulattal, merev karral a földre ejtette az agyagedényt. Nem mozdultam. Következett a
kancsó, de most már én is érte nyúltam.
– Ne légy ostoba! – A figyelmeztetés állati vicsorgásnak tűnt.
Visszahúztam a kezem, és hagytam, hogy a félig telt kancsó is a kupa sorsára jusson. Aztán az én
kupám, majd a tál, amelyben a szilvák voltak. Még mindig nem mozdultam, azon gondolkodtam, mi
tart ilyen sokáig Plautusnak.
Seneca sóhajtott.
– Mondtam, hogy tűnés innen, öreg!
Rosszabb kifejezést nem is választhatott volna. Erre az „öregre” a nap folyamán felgyűlt összes
feszültségem és csalódottságom egyszerre robbant ki belőlem. Tenyeremmel az asztalra támaszkodva
félig már felálltam, amikor Seneca keze rákulcsolódott az előttem heverő kereszt bebugyolált szárára.
Eszembe jutott, hová szántam a keresztet, és már annak a gondolatára is elöntött a düh, hogy ez az állat
hozzáér. Rácsaptam a keresztre, amely kicsúszott az ujjai közül, és visszaesett az asztalra. Ám az
alakja és a súlya alapján valószínűleg fegyvernek vélte, és onnan már nagyon gyorsan történt minden.
Hallottam a fémes súrlódást, ahogy a kardja előszökkent a hüvelyéből, és az arckifejezéséből
tudtam, hogy nincs sok időm. Hátravetődve félrerúgtam a padot, amin ültem, és közben valahogy
sikerült talpon maradnom. A kard hegye ott hasította szét a levegőt, ahol egy pillanattal korábban még
a fejem volt. Támadóm az asztalt megkerülve a nyomomba eredt, én pedig jobbommal a becsomagolt
keresztet markolva hátráltam. Egy újabb visszakezes suhintás után felkészült a gyilkos csapásra,
melyet ösztönösen védtem Alaric ajándékával. Az ütés ereje kis híján kiverte a kezemből a keresztet,
és láttam, hogy ellenfelem szeme elkerekedik. Vas csengésére számított, nem erre a tompa kongásra,
és persze arra, hogy a kardja nem ragad be. Az edzett acél mélyen belevájt az ezüstkereszt egyik
szárába, és ott is maradt beágyazódva. Seneca elég hosszú ideig összezavarodott ahhoz, hogy
felismerjem, mi történt, és gyorsabban reagáljak nála. Tudtam, amit ő nem, ezért a felsőtestemet
elcsavarva előrelendültem, és jobb vállammal telibe találtam a mellcsontját, miközben jobb karomat
kinyújtottam oldalra, és erős kovácskezemmel kicsavartam a kardot az ujjai közül. Tántorogva hátrált,
mialatt átvettem bal kezembe a kardot, és kiszabadítottam ezüstcsapdájából a pengét.
A barátainak eddig nem volt idejük cselekedni, ám most mindannyian felém indultak, a három
fegyveres elővette a kardját.
– Állj! – harsant Plautus kiáltása. Nyílvessző suhant el előttem, és beleállt az egyik támadó vállába,
akit le is döntött a lábáról. Minden tekintet Plautusra szegeződött, aki alig hatlépésnyire ült a lován, az
íj húrján máris új nyílvessző pihent, és a válla felett egy tegeznyi másik tollai kandikáltak elő.
– Azt hiszem, elég volt a vérontásból. Eldobni a kardokat, fiúk! Jó messzire. Hét, te, csinoska!
Szedd össze a barátod kardját is, és dobd oda! – Rám nézett és a lovam felé biccentett. – Lóra! Nincs
szükség vádaskodásra és visszavágásra. Induljunk!
Tudtam, hogy figyelmeztetni akar, de addigra már túlságosan feldühödtem, hogy hallgassak rá.
– Nem! – vicsorogtam. – Még nem! Ez a kutyaszar öregembernek nevezett! Lakmározni akarok a
beleiből!
– Felejtsd el, és menjünk!
Ügyet sem vetettem rá, tekintetemet egy pillanatra sem vettem le Senecáról. Most mutassa meg,
mekkora hatalma van! Odaléptem az asztalhoz, letettem egymás mellé a kardot és a keresztet, aztán
visszatértem a helyemre.
– Tessék, piperkőc – mondtam. – Most csak egy öregember áll közted és a kardod között. Vagy
felveszed és használod, vagy odaadod az övet és a hüvelyt, és hagylak úszkálni a barátaid
hányadékában.
Haragosan bámult rám és az arcomba köpött. Ösztönösen lehunytam a szemem, miközben ő
karmokká görbített ujjakkal előreugrott, és a szemem után kapott. Valóban öregembernek vélt!
Hátraszökkentem, bal kezemmel megragadtam a jobb csuklóját, és ismét a kovácsolás közben
kifejlődött izomzatomra támaszkodva nagyot rántottam rajta, amivel kibillentettem az egyensúlyából.
Ahogy dőlni kezdett felém, teljes testsúlyomat a rossz lábamra helyeztem, jobb térdemet pedig
belerántottam abba a gyönyörű, züllött, fiatal és őrült arcba. Éreztem az orrcsontja roppanását.
Gyorsan elengedtem a kezét és oldalra léptem, amivel ismét közé és az asztal közé kerültem.
 Vetettem egy gyors pillantás Plautusra. Mozdulatlanul ült a lovon, félig felhúzott íjjal, szemmel
tartotta a többieket. Ellenfelem nem sietett a feltápászkodással. Négykézláb imbolygott, lehajtott
fejjel, összezúzott arcából vér és nyál csorgott a földre.
– Végeztünk? – gúnyolódtam.
Lassan felemelte a fejét, és több gyűlölettel nézett rám, mint amit emberi arcon valaha láttam.
Bármikor nekitámadhattam volna újra, miközben felállt, mégis vártam.
– Gyerünk, Deus! Végezz a vén disznóval! – Ez a néhány elsziszegett szó volt az első hang, amit a
társai kiadtak a küzdelem kezdete óta. Deus, gondoltam magamban. Talán a Claudius rövidítése? Ha
ez a piperkőc isten, akkor a Hádész egyik istene!
Újból közeledett, ezúttal sokkal óvatosabban, és hamarosan én is megéreztem izmai erejét.
Nyilvánvalóan cestusszal, a gladiátorok páncélkesztyűjével szokott harcolni, mert pörölyként
használta puszta öklét. Kaptam egy olyan ütést a vállamra, amelyik könnyen lefejezhetett volna, ha egy
kicsit jobban céloz. Így is megroggyantam, és máris vadmacskaként vetette rám magát, azzal a céllal,
hogy leszakítsa bármelyik testrészemet, amelyhez hozzáfér. Jól képzett harcos volt, de én is, ráadásul
sokkal durvább iskolát jártam ki, mint ő. Nekiláttam módszeresen tönkretenni a szépségét, és végül
sikerrel jártam. Nem tudok visszaemlékezni még egy alkalomra, amikor a dühöm felülmúlta azt, amit
azon a napon éreztem, egy ponton, amikor imbolyogva, tehetetlenül állt előttem, vérrel és nyállal
borított tunikában, véres masszává roncsolt arccal, tudtam, hogy túlzásba vittem a dolgot, de valami
elemi indulat kerített hatalmába. Hallottam Plautust, amint azt kiabálja, hogy hagyjam békén, hogy
eleget kapott, de most sem figyeltem rá, hanem kimértem még egy utolsó, pörölycsapásszerű ütést.
Minden csalódottságomat, dühömet, félelmemet és undoromat beleadtam abba az ütésbe, és
ellenfelem úgy esett össze, mintha valódi pöröllyel taglóztam volna le. Ám a dühöm még ettől sem
csökkent. Felkaptam a kardot az asztalról, hüvelykujjammal megvizsgáltam a pengéjét. Nagyon éles
volt. Nyaktól derékig felhasítottam vele a tunikáját, majd az alatta viselt gyapjú alsóruhát, és miután
így lemeztelenítettem, Isten bocsássa meg nekem, de egy nagy „V” betűt karcoltam szőrtelen mellére.
– Emlékezni fogsz, hogy találkoztál velem, te szajhaivadék! – sziszegtem. – Légy hálás, hogy nem
vágom le a farkadat, és nem tömöm a szádba! – A többiek felé fordultam, akik falfehér arccal
figyelték a jelenetet. – Nos? Ti is emlékezni fogtok? És a jövőben békén hagyjátok az öregembereket?
– Rémülten hátráltak, és hirtelen rosszullét fogott el. Utánuk köptem és megfordultam, majd a még
mindig becsomagolt kereszttel a kezemben felszálltam a lovamra, hogy kövessem Plautust. A mansio
ajtaja csukva maradt. Senki nem próbálta megakadályozni a távozásunkat.
Több mint félórán át csendben lovagoltunk, az idő nagy részében reszkettem, mintha lázam volna.
Aztán ahogy lecsapódtak bennem a történtek, leugrottam a lóról és vadul öklendeztem. Amikor
végeztem, még mindig nyomorultul éreztem magam, de ez már másfajta rosszullét volt. Tisztátalannak,
mocskosnak éreztem magam belülről.
Plautus türelmesen megvárta, amíg végzek. Odavezettem a lovam egy megfelelő fatönkhöz,
visszaültem a hátára, és biccentéssel jeleztem, hogy folytathatjuk az utat. Ismét csendben lovagoltunk,
és amikor Plautus ügetésre fogta a hátasát, kérdés nélkül követtem.
Hosszú idő múlva egy patakhoz értünk, Plautus leszállt inni. Csak ültem a nyeregben és figyeltem
anélkül, hogy felfogtam volna, mit művel, amíg meg nem éreztem a keserű ízt a számban. Én is
leugrottam, a sebes folyóvíz fölé hajoltam, és hosszan öblögettem, amíg ismét tisztának nem éreztem a
szám. Úgy véltem, legbelül soha többé nem leszek tiszta. Felegyenesedtem, és a meglehetősen széles
patakra meredtem. A nap még melegítette a vállam, de az ereje egyre csökkent. Lassan besétáltam a
térdig érő vízbe, beleereszkedtem, hagytam, hogy átjárjon a hűvössége.
Amikor felálltam, észrevettem, hogy Plautus a hátát egy fának támasztva ül, és engem figyel.
Tekintete egy pillanatra sem engedte el az enyémet, miközben partra sétáltam és megálltam mellette.
– Szeretnél beszélni róla?
Megráztam a fejem. Vállat vont.
– Azt hiszem, ma éjszakára letáborozhatnánk itt. Ha valaki keres minket, valószínűleg nem erre jön.
Körülnéztem.
– Hol vagyunk?
– Tőlem kérded? Eltévedtünk, ott vagyunk. Dél felé nem mehettünk, arra van a nagybácsi villája,
nem emlékszel? Egyébként is hallotta, hogy délnek tartunk, ezért rögtön kelet felé fordultam, amint
látótávolságon kívülre értünk. Több mint egy órán át mentünk abban az irányban, aztán északnak
kanyarodtunk. És most itt vagyunk. Ha valaki követni akar, annak tudnia kell, hová megyünk. Mivel
még mi magunk sem tudjuk, ők sem fogják. Abban a tóban lehetnek halak, megnézem, hátha hajlandóak
bekapni a horgot.
Távozott, én pedig leheveredtem, élveztem átázott ruhám tapadósságát. Mintha csak percekkel
később ébredtem volna csontig átfagyva. Gyorsan levetkőztem, és a köpenyemmel szárazra dörgöltem
magam. Plautus még mindig horgászott. Mire négy méretes hallal visszatért, már meggyújtottam a
tüzet, és megsüthettük a halakat. Sokkal éhesebb voltam, mint gondoltam, és a hal nagyon ízlett.
Csendben ettünk. Végül, miután kényelmesen elpihentünk a part egyik bemélyedésében, úgy éreztem,
most már beszélhetünk róla.
– Honnan tudtad, hogy kicsoda?
– Először nem tudtam. – Plautus azonnal válaszolt, mintha már egy ideje beszélgettünk volna. –
Akkor jöttem rá, amikor valaki Deusnak szólította. Szokatlan név élő embernek, eddig csupán egyszer
hallottam, amikor valaki éppen róla beszélt. Aztán az is eszembe jutott, hogy ugyanaz az ember azt is
mondta, hogy Quinctilius Nesca rokona. Akkoriban ez valahogy teljesen természetesnek is tűnt.
Találkoztál valaha Nescával?
– Nem, nem ismerem.
– Ez a szerencséd. Különösen visszataszító ember. Jórészt a constantinapolisi császári udvarban
időzik, de vannak udvarházai Róma mellett is, valamint itt, és övé az Egei-tenger egyik szigete, ahol
állítólag csak pederasztákat és fiatal fiúkat tart, nőt egyet sem. Azt beszélik, szereti az emberhúst,
egészben főzi meg a csecsemőket, aztán fűszerekkel és fahéjjal ízesíti őket.
– Uh! – Megborzongtam. – Ez undorító! Hogy hallgathatsz végig egyáltalán ennyi zagyvaságot?
Megvonta a vállát.
– Nem lepne meg, ha az utolsó szóig igaz lenne, egyáltalán nem lepne meg. Mondtam, hogy undorító
ember.
– Honnan ismered?
– Én nem ismerem, csak a bátyám. Neki dolgozott, mielőtt meghalt.
– És ez a Deus az unokaöccse?
– Nem, nem egészen, bár valamilyen rokona.
– De az az ember a mansióban azt mondta, a csapatból ketten Nesca unokaöccsei.
 – És? Bizonyára két másikra gondolt. Ez megmagyarázza, hogy az a fattyú miért van Britanniában.
Meglátogatta a családot.
– Család? – Ismét megborzongtam. – A család nekem otthont és melegséget jelent. Értéket,
tiszteletet.
– Ó, vannak nekik értékeik, csak különböznek más emberekétől. Az egyik ősüket, a nevét már
elfelejtettem, különös kegyetlensége miatt távolították el egy provincia kormányzói posztjáról. Ez
persze nem példa nélkül álló dolog, viszont Caligula volt az, aki leváltotta. Caligula! El tudod ezt
képzelni? Milyen ember lehetett?
– Szerinted keresnek minket?
– A Senecák? Mit gondolsz? Belevésted a neved kezdőbetűjét az egyikbe, a család kedvencébe,
mégpedig a saját kardjával! Még szép, hogy keresnek, de nem tudják, hol kezdjék. Fogalmuk sincs
róla, kik vagyunk, mivel nevek nem hangzottak el. Vagy igen? Elárultad nekik a neved, amíg én a
lovakkal foglalkoztam?
Megráztam a fejem.
– Nagyszerű. Akkor viszont hogyan találhatna ránk? Eszébe sem jutna a centuriók asztalánál keresni
minket, és abban is biztos vagyok, hogy ritkán látogatja a kovácsműhelyeket. A hajad és a szakállad
alapján felismerne, egy-két hónapra vágd le mindkettőt. Legyél kopasz és csupasz képű, még
fiatalabbnak is fogsz tűnni. Ne feledd, azt hiszi, egy öregembert keres.
– És te, Plautus? Miért akart téged elkapni?
Plautus a tűzbe köpött.
– Ki tudja? Mondtam már, hogy őrült, ezt mindenki tudja róla. Egyszerűen csak szeret embereket
ölni. Aludjunk, aztán napkelte előtt induljunk tovább. Hosszú az út Verulamiumig.
– Verulamium… – Már nem tűnt olyan jó ötletnek. – Szerinted még mindig el kellene mennünk oda?
– Miért ne? Elvégre oda indultunk.
– Hogy átadjuk a keresztet, amit tönkretettek. Szerintem vissza kellene mennünk Colchesterbe.
Méricskélő tekintettel nézett rám.
– Biztos vagy benne?
Alaposan átgondoltam.
– Igen, biztos. Igazad lehet, ő és az emberei biztosan keresnek minket, és ha valóban olyan gazdag,
amilyennek leírtad, úgy rengeteg embert fel tud bérelni. Le akarom borotválni a hajam és a szakállam.
Plautus mosolyogva csóválta a fejét.
– Így is vagy annyira csúnya, hogy megijeszd a gyerekeket, de kopaszon egyenesen rémisztően
fogsz festeni.
Elfintorodtam.
– Sajnálom, hogy elrontottam a szabadságod.
– Nem te rontottad el, hanem az a másik fattyú. Hogy is nevezted? Szajhaivadék? – Felnevetett. –
Nálad is volt egy kis zűrzavar a nőkkel, de korántsem akkora, mint nála.
Csodálkozva pislogtam, de nem szóltam semmit.
 XIV.
Részben igazam volt a Senecák reagálásával kapcsolatban, de nem egy csapatnyi zsoldost béreltek
fel a megkeresésünkre, hanem a római hadsereget. Korai, nem várt visszatérésünk után egy hétig
semmi nem történt Colchesterben, mi pedig nem szóltunk senkinek a történtekről, csak Equusnak.
Aztán egy reggel, amikor a műhelybe indultam, elraboltak. Emlékszem, hogy valamilyen ruhát dobtak
a fejemre, és erős karok fogtak le, aztán jött a sötétség.
Amikor újra kinyitottam a szemem, Antonius Cicero, a katonai körzet parancsnokának
magánlakosztályában feküdtem. Először nem tudtam, hol vagyok, de Cicero személyesen állt ott
fölöttem, teljes katonai pompában. Meglepetten pislogtam rá.
– Cicero?
– Varrus – bólintott. – Hogy érzed magad?
Hogy éreztem volna? Össze voltam zavarodva. Megmozdultam, hogy felüljek, de a fejem rögtön
tájékoztatott róla, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Fájdalmas fintorral és keserves nyögéssel
tornáztam fel magam.
– Mi történt velem? Hol vagyok? Mi folyik itt?
– Tessék, idd ezt meg. – Odanyújtott egy pohár forró, gőzölgő valamit. – A szállásomon vagy,
őrizet alatt.
Elvettem a főzetet, de meg sem próbáltam belekóstolni.
– Őrizet alatt? Miért? Komolyan beszélsz? Milyen váddal? És kinek a felhatalmazására?
– Halálosan komolyan beszélek. Én adtam rá engedélyt, és azért vagy itt, mert őrizetbe vettek.
Csodálatos! A fejem lüktetett. Odanyúltam, és egy nagyon érzékeny dudort találtam a tarkómnál.
– Mi szükség volt erre? Mi ez az egész? Túlságosan veszélyes vagyok ahhoz, hogy egyszerűen csak
odajöjjenek és letartóztassanak? Mit követtem el?
Megfordult, odasétált az asztalához, felemelt egy másik gőzölgő bögrét, és leült egy székre velem
szemben. Egy ideig csendben figyelt, miközben az italát kortyolgatta. Vártam. Végül megszólalt.
– Mit szólnál, ha beszámolnék egy brutális és ok nélküli támadásról, melyet egy Britanniába
látogató fontos személy ellen követtek el? Egy fiatalember ellen, aki azért jött ide, hogy meglátogassa
igen befolyásos családját, és aki a támadás idején éppen a császár ügyében járt el? És ha esetleg
hozzátenném, hogy ez a bizonyos fiatalember nem csak szenátor és a császár barátja, hanem az egész
birodalom egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, és hogy a családja, elsősorban a
testvérei a britanniai hadsereg magas rangú tisztjei? Mit szólnál, ha elmondanám azt is, hogy ezt az
embert megtámadták és kegyetlenül megcsonkították itt, az én körzetemben, alig ötven mérföldnyire,
egy útszéli mansiónál, fényes nappal, miközben hasonlóan gazdag és híres, bár kissé távoli rokonához
igyekezett? Mondd csak, Varrus, mit felelnél erre?
Tétován megérintettem a tarkómon lévő dudort, de közben sebesen pörögtek a gondolataim.
– Miféle választ vársz? Miről beszélsz egyáltalán, mármint a hatalmon és a befolyáson kívül?
– Ne tréfálkozz velem, Varrus! Pontosan tudod, miről beszélek. Választ várok!
– Mire? A koponyám szét akar hasadni, a felét sem hallom annak, amit mondasz. Hallhatnám
elölről?
 Belekortyoltam a meleg folyadékba – fűszeres bor volt –, miközben ő újra elmondott mindent.
Elfintorodtam.
– Azt mondanám, közvetett módon bajban vagy, mert a te katonai körzetedben történt a dolog, bár
nem igazán értem, miért téged kellene elővenni a vidék összes megszállottja miatt. Egy szenátor
indokolatlan megtámadása és megcsonkítása? Aki ilyet tesz, az bizonyára őrült. De mi közöm van
nekem ehhez?
– Idd meg, Publius, és elmondom. – Újra belekortyolt a borába, mielőtt folytatta. – Jelen
pillanatban az egész várost fenekestül felforgatják, egy szürke hajú és szakállú, sántikáló férfit
keresnek. Egy nagyon erős férfit. A keresést házról házra végzi a császár saját testőrségének egyik
londiniumi egysége. Tegnap késő délután érkeztek, és a parancsnokuk este itt járt, ebben a szobában,
hogy tájékoztasson a feladatáról, és hivatalosan engedélyt kérjen a kutatás lefolytatására. Azt a
parancsot kapta, hogy találja meg ezt az embert, nem számít, mennyi időt vesz igénybe, vagy, hogy
milyen messzire megy a keresésben.
– Ó, most már értem. Tudják ennek az embernek a nevét?
– Nem, csak személyleírás van róla.
– Kit támadott meg?
– Caesarius Claudius Senecát.
– Ó.
– Ennyi a mondandód?
– Mi mást mondhatnék? Letartóztattál egy személyleírás miatt.
– És mert tudtam, hogy a támadás időpontjában azon a vidéken jártál, mégpedig saját primus
pilusom társaságában, akire éppenséggel tökéletesen illik a másik férfi személyleírása.
– Plautus! – Hirtelen jeges rémületet éreztem. – Ő hol van?
– Ahol lennie kell. A testőrséggel járja az utcákat, és irányítja a keresést.
Nagyot kortyoltam a fűszeres borból, hogy leplezzem zavaromat.
– Nem értem.
– Nem? Pedig nagyon egyszerű. – Felállt, a szoba ajtajához sétált, kinyitotta, és mindkét irányban
végignézett a folyosón, mielőtt becsukta és visszatért a helyére. – Plautus ma reggel elmondott nekem
mindent. Nem tudok számára biztonságosabb helyet, mint hogy hivatalos minőségében, egyenruhában
irányítsa a keresést. Igazából veled van problémám. – Megcsóválta a fejét. – Magasságos Isten,
Varrus! Egy dolog megharagudni valakire, de muszáj volt rávésni a neved kezdőbetűit a mellére?
Miközben tudtad, hogy egy Seneca? Milyen fényt vetne Caius Britannicusra, ha megvádolnának téged
ezzel a bűntettel? Párba állítanák Primus Senecával… olyan embernek tekintenék, aki orgyilkosokat
bérel arra, amihez ő maga gyáva. Caius ezt nem köszönné meg neked.
Elszégyelltem magam. Helyzetértékelése tökéletesen pontos volt, és egészen addig a pillanatig
eszembe sem jutott, hogy veszélybe sodortam a parancsnok hírnevét. Egyszerűen csak a
kegyetlenkedésbe menekültem.
– Az nem ember – dünnyögtem –, hanem egy beteg állat. És csak egyetlen betűt karcoltam bele.
„V”, mint Vae Victis. Nem tartod helyénvalónak, hogy élete végéig magán viselje a figyelmeztetést:
„Jaj a legyőzötteknek”?
 Hosszú csend következett, majd újra én szólaltam meg.
– Igazad van, megbocsáthatatlan ostobaság volt részemről. Gondolkodás nélkül cselekedtem.
– Hm. A lényeg, hogy most biztonságban vagy. Itt nem fognak keresni.
– Nem? Ebben nem vagyok olyan biztos, Tonius. Ha elkezdenek kérdezősködni, megtudhatják, ki
vagyok, hol lakom, hol dolgozom.
Felállt a székéről.
– Arról már gondoskodtam. Meg fognak találni, és el is vetnek, mint gyanúsítottat. Eszméletlenül
hoztak ide egy letakart kocsin, kíséret mellett. A kíséret kizárólag Plautus megbízható embereiből állt,
ők nem fognak beszélni. Senki más nem látott téged. A társadnak a kovácsműhelyben szóltunk, hogy
küldje a keresőcsapatot a házadhoz. Ott meg is találják majd Publius Varrust. Alaposan kikérdezik,
aztán békén hagyják.
– Tessék? Hogyan?
Most mosolyodott el először.
– Találkoztál már Leóval, a főudvarmesteremmel? – Értetlenül ráztam a fejem, mire folytatta: –
Majd fogsz. Mellettem van, mióta megszülettem, előttem pedig apámat szolgálta egész életében. Idős
ember, ősz hajú, és a bal lábára sánta, akárcsak te. Csakhogy ő már túl öreg és gyenge ahhoz, hogy
elkövessen egy olyan tettet, amiért téged keresnek. A mai napon ő lesz Publius Varrus, a te házadban.
Elképedve hallgattam.
– Miért? – Ezt az egy kérdést tudtam megfogalmazni, de egyszerre vonatkozott száz dologra.
Újra elmosolyodott.
– Mint mondtad, őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki provokáció nélkül olyasmit tegyen, amivel
téged vádolnak. Ismerlek jól, és Plautust is. Az ifjú Senecával még nem találkoztam, de amit hallottam
róla, az alapján valóban egy őrült vadállat.
– Ne bántsuk a vadállatokat. Az az ember egy szörnyeteg.
– Pontosan. Tehát nem fog megtalálni téged, sem Plautust, és hamarosan oda viheti kielégítetlen
vadállati dühét és a hatalmát, ahová csak akarja. A jelek szerint valóban a császár ügyében jár el, ami
azt jelenti, hogy nem sok ideje marad a személyes bosszúra. Neked azonban körülbelül egy hétig itt
kell maradnod.
– Egy hétig?
– Legalább. Amíg ez az ügy feledésbe nem merül. Elnézést a fejed miatt, de nem volt sok
választásom. Nem tudtam, ki járkál még akkor az utcákon Senecának kémkedve. Aranyat ajánlott fel a
kézre kerítésedért. Nem volt idő elmondani neked mindent, vagy hosszasan győzködni. Azt akartam,
hogy észrevétlenül hozzanak ide, és ez volt a leggyorsabb és legbiztonságosabb módja.
Óvatosan megráztam a fejem.
– Semmi baj. Hálás vagyok és az adósod lettem, Antonius Cicero. Mi lesz most?
Rám vigyorgott.
– Most találkozunk egy nővel, akit ismerek. Más nőkkel csodákat tud művelni, és most veled is ezt
fogja tenni.
Gyanakodva sandítottam fel rá.
 – Miféle csodákat?
– Át fog alakítani. Megváltoztatja a hajad színét, szőkére festi és megnyírja a szakálladat, és hosszú
kelta bajuszt növeszt neked. Ezenkívül besötétíti a bőrödet. Mire végez veled, még Equus sem fog
felismerni.
Felkeltem és járkálni kezdtem a szobában, a helyzet izgalma még a fejfájásomat is elfeledtette
velem.
– Nem, Tonius, ez nem lesz jó! A fiatalabb Seneca talán nem ismer, de a bátyja igen, és ő a család
esze. El kell hagynom Colchestert, minél messzebbre kell mennem innen!
– Miért? Ez képtelenség! Az ismerősöm átalakít, higgy nekem, Varrus! Biztonságban leszel. Szőke
haj, rövid szakáll, sötét bőr és bekötözött láb – veterán tiszt leszel, egy germán zsoldos, aki az északi
hadjáratban sérült meg.
Halkan, szinte csak magamban morfondírozva feleltem.
– Igen, és az átverés be is fog válni egy darabig. Amíg rám nem találnak. Amíg Primus Senecának
eszébe nem jut, hogy van egy ember, akire tökéletesen ráillik a leírás, ráadásul közeli barátja Caius
Britannicusnak, és akit legutoljára Colchesterben látott Britannicus társaságában, éppen akkor, amikor
Caius megvádolta őt azzal, hogy orgyilkosokat bérelt fel a megölésére. – Felgyűlt bennem a
keserűség, ahogy ráébredtem helyzetem ingatagságára. – Nem, Tonius, az első megállapításod volt
helyes. Veszélybe sodortam Caiust, és az egyetlen módja, hogy valamit helyrehozzak, ha eltűnök. A
testőröket talán be tudja csapni az embered, de a fortély csak akkor válik be, ha elutazom. Ha Primus
Seneca visszajön és itt talál, minden hiábavaló volt.
Gondterhelten nézett rám.
– Hová mennél, Varrus? Hol lennél biztonságban a Senecák kémeitől?
Rávigyorogtam, mert gondolatban éppen akkor válaszoltam meg magamnak ugyanezt a kérdést.
– Nyugaton. Britannicus állandóan azzal nyaggatott, hogy utazzam el oda, és segítsek létrehozni
saját kis kolóniáját, miután visszavonult. Csaknem öt éve van Afrikában, nemsokára hazatér. Én pedig
ott fogok várni rá. Senki nem jön rá, hogy a távollétében odautaztam.
Cicero felvonta a szemöldökét és oldalra billentette a fejét.
– Nos, talán igazad van. Elfogadható érvelésnek tűnik. De mi lesz az üzleteddel? A
kovácsműhellyel?
– Equus nélkülem is elboldogul, többnyire már most is azt teszi. Viszont mondasz valamit. Mennyi
időre kell eltűnnie egy embernek, hogy hivatalosan is halottá nyilvánítsák?
– Különös kérdés – ráncolta a homlokát. – Miért érdekel?
– Talán meg kellene halnom – feleltem. – Hogyan tudnánk ezt megszervezni?
Kifejezéstelenné vált az arca, ahogy megértette, miről beszélek, és nagyon hosszú ideig
gondolkodott.
– Megoldható – mondta végül. – Időnként találunk holttesteket, némelyik teljesen felismerhetetlen.
Gondolom, ilyesmi jár a fejedben.
Bólintottam.
– Ha barátként rád bíznám a végakaratomat, kötelességednek éreznéd, hogy a halálom után előállj
az irattal, igaz? – Lassan bólintott. – Helyes. Akkor megírom a végrendelkezésemet, melyben
mindenemet Equusra, egyetlen örökösömre és társamra hagyom. A kovácsműhely így törvényesen az ő
tulajdonába kerül, senki nem veheti el tőle. Esetleg adhatnék neked valami személyes tárgyat, amit
elhelyezhettek a megfelelő holttest mellett.
Megköszörülte a torkát.
– Mint például?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Még nem gondoltam át, de majd találunk valamit.
– Varrus, ez ellenkezik a szabályokkal…
– Igen, Tonius, akárcsak a Senecák tettei. Nem lesz semmi baj. Eltűnök, mindenki halottnak fog
hinni. Ti találtok valahol egy oszladozó tetemet, és hivatalossá teszitek a halálomat. Hónapokig is
eltarthat, de ez nem számít, és Equus időközben elintézi a közös ügyleteinket, aztán a későbbiekben
csatlakozhat hozzám, ha akar, és ha már biztonságosan megteheti. A lényeg, hogy Caius Britannicus
biztonságban lesz a Senecák vádaskodásától, legalábbis az én irányomból.
– Ennyire bízol Equusban?
– Tökéletesen – mosolyodtam el. – A mai napig mindössze három ember volt, akiben feltétel nélkül
megbíztam: Equus, Plautus és Caius Britannicus. Te vagy a negyedik.
– Hm, remek társaságba kerültem, köszönöm. Mikor akarsz indulni?
– Hamar, de nem túlságosan. A vadászat most van a tetőpontján, megvárom, hogy kicsit
csillapodjon a láz. Talán két hét, nem több. Még kevesebb, ha Primus Seneca idejön. Akkor azonnal
távoznom kell.
Mély, torokból jövő köhintést hallatott.
– Rendben, akkor itt maradsz az erődben, amíg a testőrség el nem hagyja a várost. Talán már
holnap vagy holnapután, mivel hiába fognak keresni téged. Ne hagyd el a szállásomat, Plautus majd
előkészít neked egy fekhelyet a másik szobába. Nem láthat meg senki, amíg én nem szólok, és addig
Leo is ott marad a házadban.
Főhajtással jeleztem beleegyezésemet, és egyben megköszöntem nagylelkűségét.
Mindössze egy napol töltöttem a szállásán, mert a császári testőrök másnap távoztak. Tonius
közölte, hogy meglátogatták a házamat, és megbizonyosodtak róla, hogy a szerepemet játszó Leo
túlságosan gyenge és öreg ahhoz, hogy az ő emberük legyen. Equus is kiesett a gyanúsítottak köréből,
mert hatalmas termete és szőke haja miatt nem illett rá a másik férfiról adott személyleírás.
Az elkövetkező két hétben előkészítettem nyugati utamat, és adtam Cicerónak egy kis ezüstrudat,
melybe belevéstem a nevemet, hogy azzal bizonyíthassák a halálomat, ha találnak egy megfelelő
holttestet. Végrendeletem rövid volt és lényegre törő, azt is nála hagytam. Ennyi állt benne:
A Caius Britannicus elleni éjszakai támadás óta, amikor is könnyen és hirtelen életemet
veszthettem volna, sokat gondolkodtam a halálon. Tisztában vagyok vele, hogy halálom esetén
barátom és társam, akit mindenki csak Equusként ismer, nem tudná bizonyítani, hogy az együtt
vezetett kovácsműhely jog szerint őt illeti, mivel jómagam már nem veszem hasznát, örököseim
pedig nincsenek. Ezért ha meghalok, és Equus még él, a műhely és minden tartozék őt illeti, és azt
tesz vele, amit akar.
Ezt az iratot nemes barátomra, Antonius Ciceróra, a körlet katonai kormányzójára bízom.
Gaius Publius Varrus
 Három nappal tervezett távozásom előtt ellátogattam a fegyverszobámba, és leakasztottam
nagyapám nagy afrikai íját a falról. Felajzatlanul, egyik végétől a másikig öt és fél láb hosszú volt.
Már korábban készítettem néhány bélhúrt, valamint rengeteg vesszőt fiatal lucfenyők egyenes
ágaiból. Ezeket lekérgeztem, majd szorosan egymáshoz kötözve, nehogy elhajoljanak, kiszárítottam a
kemencében. Equus meglepő jártasságot mutatott a nyílvesszők feltollazásában, és órák hosszat
elbogarászott velük – először mindegyik vessző végét behasította, majd enyvvel sastollakat erősített a
vágatokba. A kész nyílvesszők karnyi hosszúak voltak, és a legjobb, saját műhelyünkben készült
vashegyekkel láttam el őket.
Maga az íj három réteg fából, szaruból és ínból készült, a fa került középre, az ín a külső ívre.
Kovácsoláson edződött izmaim ellenére először ki sem tudtam húzni, de Equus megmutatta a helyes
technikát, és karjaim hamarosan hozzáedződtek a szokatlan megterheléshez. Amint elsajátítottam a
helyes módszert, rájöttem, hogy majdnem kétszáz lépésről is célba lehet juttatni vele a vesszőt.
A Seneca eset óta eltelt két hétben nem vettem kezembe az íjat, de úgy döntöttem, magammal
viszem az égi kőből készült tőrrel és egy magamnak kovácsolt karddal.
A helyőrségben vettem három jó lovat, kettőt hátasnak, a harmadikat málhásnak. Katonai tulajdont
természetesen szigorúan tilos volt áruba bocsátani, de a barátaim az erődben, Cicero és Plautus
beleegyeztek, hogy egykori primus pilusként és fegyverszállítóként hosszú távra „bérbe vegyem”
őket.
Végül egy csodálatos, késő őszi napon készen álltam az utazásra. Az út első harmadán,
Colchestertől Verulamiumig egy könnyűlovas század fog kísérni, és felváltják az ottani, már nagyon
hosszú ideje szolgálatban lévő egységet. Equus a műhelynél búcsúzott el tőlem, ott találkoztunk
Plautusszal, aki visszatért velem az erődbe a kíséretemért. Búcsúzáskor elvigyorodott, de inkább csak
magában, nem is nekem.
– Mit mosolyogsz?
Plautus vigyora kiszélesedett.
– Ó, csak eszembe jutott valami. Add át üdvözletem Phoebének.
– Phoebének?
– Átmész Verulamiumon, nem? Döfd meg helyettem is.
Nem tudtam, hogy nevessek vagy dühös legyek.
– Plautus, micsoda mocskos disznó vagy! De ezt már mondtam.
– Igen. – Gonoszkodva kacagott. – Phoebe pedig egy gömbölyű kis galamb, aki csak arra vár, hogy
megízleljék, úgyhogy hosszú lesz az utad nyugatra. Egy puha párna utazás közben mindig nagy öröm,
ha még csak egy éjszakára is.
Összevontam a szemöldököm.
– Verulamiumban Alaricnál fogok lakni.
– Hát persze, én pedig tisztelem az erkölcsösségedet. Mindenesetre ha találkozol Phoebével, ne
feledd a kérésem.
Mosolyogva megöleltem, és útnak indultam. Az oszlop elején lovagoltam a fiatal parancsnokkal.
Az út első szakasza gyorsan és kellemesen telt, bár minden éjszaka mezőkön és útszéli tisztásokon
táboroztunk. Sosem tudtam megszokni, hogy olyan katonai táborban aludjak, melyet nem vesz körül fal
és árok. Nagyon zavart a dolog, de úgy tűnt, a többieket nem foglalkoztatja. Britannicus és az elvei
talán túlzottan kritikussá tettek, ezt hajlandó vagyok elismerni, de az én gondolkodásomból sem
hiányzott a logika. A fallal és árokkal körülvett menettábor csaknem ezerkétszáz éve a római katonák
egyik legnagyobb erősségét jelentette. A gyakorlattal csak az elmúlt évszázadban kezdtek felhagyni,
különösen itt, Britanniában, ahol több mint háromszáz éve béke honolt. A szabályok fellazulásának
gyökerét a fegyelem általános romlásában lehetett fellelni; úgy tűnt, a mai, modern katonák a jogaik
megsértésének vették, hogy békeidőben árkot kell ásni és falat kell emelni az éjszakai táborhely körül.
Gondolataim visszarepültek a felföldi lápvidékre, az invázió első napjára. Megerősített táborunk
akkor mintegy ezer életet mentett meg, hála Caius Britannicusnak, aki mindig, mindenben makacsul
ragaszkodott a legmagasabb színvonalhoz. Körülnéztem a nyílt vidéken, ahol táboroztunk, és végül
úgy döntöttem, csukva tartom a számat, nem szólok egy szót sem.
A könnyűlovas századok akkoriban lovas íjászokat jelentettek, így afrikai íjammal nagy sikert
arattam a katonák körében. Minden este étkezés után, a sötétedésig hátralévő egy órában célpontokat
állítottunk fel az út mellett, és íjászversenyt tartottunk. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az íjam
olyan volt az övékéhez képest, mint egy ballista a gyerekek csúzlija mellett.
Phoebe örült a viszontlátásnak, efelől semmi kétséget nem hagyott, amikor váratlanul betoppantam
arra a helyre, ahol dolgozott. Éppen elfoglalt volt, mint mondták, a város egyik magisztrátusa
feleségének a kezét ápolta, de azonnal otthagyta a kuncsaftját, amikor közölték vele, hogy én várok rá.
Futva érkezett köszönteni, a karomba vetette magát, és csókja azzal fenyegetett, hogy kiszívja belőlem
a lelket is. Közöltem, hogy csak egyetlen éjszakát leszek a városban, és Alaric püspököt jöttem
meglátogatni, de megbeszéltük, hogy a nap folyamán, miután végzett a munkájával, találkozunk.
Valójában tudtam, hogy Alaric nem tartózkodik Verulamiumban. Megérkezésem után rögtön a
házához mentem, ahol megtudtam, hogy ura ügyében jár el valahol. A hír nem lepett meg, mivel Alaric
általában nem sok időt töltött a városban. Sokkal jobban meglepett azonban saját reakcióm –
egyszerre éreztem megkönnyebbülést és felszabadultságot. Üzenetet hagytam a ház gondozójánál, és
elindultam megkeresni Phoebét.
Nem tudom, miért hazudtam neki, de előttem állt az egész délután, hogy gondolkodjam rajta. Az
egyik kereskedőtől vettem friss kenyeret, sajtot, valamint egy kis kancsó bort, és kilovagoltam a
városból egy kis magányos elmélkedésre. A folyóparti lankán letelepedtem egy fa alá, a lovamat
kicsaptam legelni, és miközben falatoztam, elgondolkodtam a Phoebéhoz fűződő kapcsolatomon.
Szenvedélyem iránta ugyanolyan erős volt, mint régen, nem sok értelme lett volna ezzel kapcsolatban
becsapni magam. Amikor a karomba vetette magát, azonnal sürgető és követelő vágyat éreztem.
Phoebe ráadásul a barátom volt. Vagy több annál? Önkéntelenül elmosolyodtam a gondolatra. Nincs
követelőzőbb dolog egy mereven álló fallosznál, és egy odaadó nő karjában nem sok megfontolás fér
meg a szeretkezés iránti vágy mellett. Phoebe a barátom volt, ez igaz… egy kipróbált, hűséges és
szerető barát. Túlságosan is szerető, és ez volt az én dilemmám. Szökevénynek számítottam, és ha
elfognak, halott ember vagyok. Ha Phoebe erről tudomást szerezne, osztozkodni akarna velem
odisszeámban, útszéli fekhelyemen és a veszélyeken. A lelkiismeretem ezt nem engedhette, mert
legalább két okból – a lakhelye és a Cunóval kötött házassága miatt – sem tekinthettem őt a
feleségemnek, vagyis pusztán a hús vágyakozása miatt nem tehettem ki effajta veszélynek.
Természetesen mindez csupán elmélkedés volt, amit viszont kifejezetten élveztem, de mire
felálltam, hogy visszainduljak, szilárdan eltökéltem, hogy semmit nem mondok neki az utazásom
okáról vagy az úti célomról.
 Amikor a megadott helyen és időben újra találkoztam vele, Phoebe szinte táncot lejtett örömében.
Aznap este drámát adnak elő az amphiteátrumban, újságolta, és még sosem volt ilyen előadáson.
Természetesen együtt mentünk el megnézni.
Alig néhány évtizede hatalmas amphiteátrumot építettek a külvárosban. Már nem emlékszem a
darab címére, mert az idő nagy részében az előadást csillogó szemmel figyelő Phoebében
gyönyörködtem, viszont lenyűgözött a rengeteg ember látványa, és hogy milyen jól hallani minden szót
a színpadról, pedig egészen fent ültünk. Valaki azt mondta, akár hétezer ülő néző is elfér a lelátókon.
Az előadás végén, amikor már távoztunk, hangos vita tört ki valahol a közelünkben, és valaki
tolvajt kiáltott. Jobbra pillantottam, és megláttam a zsebmetszőt, aki kivont pengéjével éppen felém
közeledett. Meglátta, hogy észrevettem, és gyorsan bevetette magát a sokaságba, mielőtt akár eszembe
juthatott volna, hogy elkapjam. A tömeg túl sűrű volt, hogy kövessem, ezért hagytam futni. Inkább
Phoebe csevegésére koncentráltam, és el is felejtettem az incidenst.
Az amphiteátrum közelében boltok sorakoztak, mindenféle finomságokat kínáltak az előadásokra
igyekvőknek. Találtunk egy helyet, ahol többek szerint nagyon jó ételt adtak. Miután Phoebe kifejtette
véleményét a darabról, evés közben elmondtam, hogy hosszú utazásra indultam, és hogy valószínűleg
soha többé nem találkozunk. Könyörögtem, hogy ne kérdezősködjön az okokról, de végül megadtam
magam, és elmeséltem neki mindent, kivéve az úti célomat. Kérdésére azt is közöltem, hogy nem
vihetem magammal.
Ezután egy darabig szomorúan hallgatott, és én sem szóltam semmit, magára hagytam a
gondolataival; életemben először elég okos voltam ahhoz, hogy a helyes dolgot cselekedjem.
Kortyolgattam a boromat, próbáltam minél észrevétlenebbül figyelni az arcát. Talán fájdalmat láttam
rajta? Csalódottságot? Neheztelést? Nem tudnám megmondani. Az arca semmit nem árult el abból,
ami a fejében zajlott. Csak a csend árulkodott róla, hogy a gondolataiba mélyedt.
Miközben megtettük a rövid utat az otthonáig, mindvégig fogta a kezemet, és nem tett további
megjegyzést az utazásomra. Inkább ismét az esti előadásról beszelt, és az örömről, amit a megnézése
okozott. Ha nem gyanakodtam volna az ellenkezőjére, könnyen hihettem volna, hogy még mindig
ugyanazt a csillogó szemű szilfet látom, aki reggel a karomba vetette magát.
Megálltunk az épület előtt, ahol a szobája volt, nyugodt tekintettel rám nézett, aztán megfogta a
szakállamat, lehúzta a fejem, és gyengéden, szemérmesen megcsókolt.
– Jó éjt, Publiusom. Utazz gyorsan és biztonságban, és térj vissza hozzám mielőbb. Időközben
pedig gondolj rám kedves emlékekkel.
Megfordultam, hogy távozzak, ő azonban elvigyorodott, és továbbra is a szakállamat markolva
visszatartott.
Valamikor az éjszaka közepén rám gördült és meglovagolt, nagyon lassan, egészen magasra emelve
magát, annyira, hogy már vártam, mikor szűnik meg köztünk az érintkezés. Ám minden alkalommal,
amikor már csupán egy halovány, bizsergető érzés tartott benne, megállt, és végtelen lassúsággal újra
nedves, lágy szorításába fogadott. Soha nem feledtem el azt az érzést. Annyira tisztában volt a
reakcióimmal, hogy mindig egy fél szívverésnyivel a kilövellésem előtt állt meg, mozdulatlanná
dermedt, amíg a vihar elvonult, aztán folytatta, ahol abbahagyta. Az egyik ilyen csodálatos
megszakítás után teljesen rám ereszkedett, és egészen a válláig felhúzta a térdét – fenekével az
ágyékomra telepedve kuporgott rajtam. Olyan mélyen voltam benne, hogy éreztem hímvesszőm végét
élő húsa legmélyebb redőinek nyomódni, aztán elkezdett körözni a csípőjével, és olyan erővel
dörzsöltem belső, forró lágyságát, hogy attól féltem, fájdalmat okozhatok neki. Szóvá is tettem, mire
megállt és rám hajolt.
– Publius, te drága ember, ezt a fajta fájdalmat örömmel viselném életem minden percében! Te
élvezed?
Feltoltam a csípőm.
– Még kérdezned kell?
– Nem. Hiszek neked, varázslatos emberem! Az öröm, amit érzel, nem is hasonlítható az enyémhez.
Ha el tudnálak zárni, és itt tartani magam mellett életem hátralévő részében, boldog nőként halnék
meg, és mosollyal az arcomon temetnének el. – Újból felemelkedett, hagyta, hogy majdnem teljesen
kicsusszanjak belőle, majd ismét tövig rám ereszkedett, és vadul, forró lehelettel, érzékien a fülembe
suttogott: – Talán ez az utolsó alkalom, hogy a testemben tudhatlak, Publius Varrus. Emlékezni akarok
rá, és azt akarom, hogy te se felejtsd el soha. Sok nő lehet még az életedben ezután, de soha nem lesz
olyan, aki jobban élvezne téged, ezért most önző vagyok. Ez az éjszaka az enyém! A tested az enyém
ma éjjel. Ágyékod teje az enyém! És ez a csodálatos, vággyal teli tőr is az enyém, össze akarom
szabdalni magam vele, meghalni rajta, amikor mélyen bennem van! Döfj hát, Varrus. Nyársalj fel, te
csodálatos, üzekedő, vad férfi!
Ez már túl sok volt nekem. Hangos nyögéssel lövelltem ki, átkaroltam Phoebét, és erősen
magamhoz szorítottam, miközben vad lökésekkel ölének mélyébe ürítettem magomat.
Reggel, mielőtt a nap felkelt, megfürdetett és megetetett, aztán a távozásom előtt még egyszer
kitárulkozott előttem az asztalon, így nedvességével az ágyékomon, illatával az orromban keltem útra.

HARMADIK KÖNYV Nyugat felé

XV.
Két napja hagytam el Verulamiumot, könnyed tempóban haladtam a britonok által Alchesternek
nevezett város felé, amikor bajba kerültem. Még mindig a hatása alatt voltam a Phoebével lezajlott
találkozásnak, és menet közben álmodoztam. Igazából annyira belevesztem a gondolataimba, hogy kis
híján túlságosan későn reagáltam, amikor megpillantottam az öt férfit, akik körülbelül hetven lépéssel
előttem, egy sorba rendeződve elállták az utat. Azonnal tudtam, hogy bajban vagyok. Fenyegetés áradt
belőlük, erőszakos és rosszindulatú alakoknak tűntek.
Megállítottam a lovam és körülnéztem. Nyílt mező terült el mindkét oldalon, egyetlen helyet sem
láttam, ahol viszonylagos biztonságban érezhettem volna magam. Hátranézve már meg sem lepődtem a
másik három férfin, akik valamivel távolabb voltak, mint az előttem lévők. Amint tudatára ébredtem a
veszélynek, elmém azonnal visszazökkent a legiós napokba. Egyetlen szempillantásnyi gondolkodás
nélkül átlendítettem a lábam lovam hátán, leugrottam a földre, egyik kezemmel lekaptam a hátamról
felhúrozott íjamat, a másikkal pedig vessző után nyúltam. Arra sem vesztegettem az időt, hogy
átkozzam magam az óvatlanságom miatt. A húrra illesztettem a nyílvesszőt, kihúztam az íjat, vettem
egy mély lélegzetet, és leadtam az első lövést. Tekintetbe véve a sietséget, amivel cselekedtem,
igazán szerencsésnek mondhattam magam. A vessző az öt férfi közül a középső homlokába fúródott,
az útonálló estében átbucskázott a feje fölött.
Társuk gyors halála összezavarta a többieket. Kettőnél azonban íjat láttam, és tudtam, hogy amint
felocsúdnak az első rémületből, rögtön kellemetlenné tehetik az életemet. Féltem, hogy eltalálhatják a
lovaimat, ezért sántikálva az út szélére futottam, és közben kis híján beleszaladtam az első
nyílvesszőjükbe. Körülbelül egy lábbal zúgott el előttem. Emlékszem, arra gondoltam, ha ilyen
rosszul lőnek, talán meg kellene állnom egy helyben, hadd pazarolják a vesszőket.
Én is leadtam egy lövést a három hátsóra, és ismét szerencsém volt; egyikük fájdalmas üvöltéssel
esett össze. Úgy döntöttek, a továbbiakban megadják nekem a tiszteletet. Az egyik íjász letérdelt, hogy
jobban tudjon célozni. Én is célba vettem őt, egészen a fülemig hátrahúztam a húrt, és egy pillanatig
kitartottam, mielőtt eleresztettem. Rájöttem, hogy egy kovács izomzata gyakran még az aranynál is
többet ér. Nyílvesszőm felnyársalta az útonállót, mielőtt még lőhetett volna, és térdelő testhelyzete
ellenére felrepült a levegőbe, bizonyítva óriási fegyverem erejét.
Gyorsan megfordultam, látni akartam, mit művel két hátsó ellenfelem. Szétváltak, az út két oldalán
rohantak felém, amilyen gyorsan csak bírtak. Egyikük már csak húsz hosszú lépésre lehetett tőlem,
ekkor az íjam újra szerephez jutott. A férfi azonnal összeesett, és már nyúltam a következő vesszőért,
de társa rémült üvöltéssel megperdült, és eliramodott arra, amerről érkezett. Hagytam futni, aztán újra
a többiek felé fordultam, de már ők is menekülőre fogták. Reszkető lélegzettel, megkönnyebbülten
felsóhajtottam, majd visszasántikáltam a lovakhoz. Felrémlett nagyanyám szomorú arca, amitől rám
jött a hidegrázás és a görcsös öklendezés.
Négy halott ember alig négy perc alatt! Köptem egyet, hogy megszabaduljak az epe keserű ízétől, és
elindultam visszaszerezni az értékes nyílvesszőket. Hármat megtisztogattam egy marék fűvel, de a
negyediket ott kellett hagynom az elsőként lelőtt férfi homlokában. Nem volt kellemes feladat a
vesszők összegyűjtése, nem is szívesen tettem, de nem akartam őket otthagyni.
Az előttem fekvő vidéket sűrű erdő borította, a lágyan hullámzó dombokon és völgyekben dúsan
nőttek a növények. Hála Istennek a római utakért! A következő két órában egyetlen teremtett lelket sem
láttam, bár most már nagyon figyeltem, és felhagytam az álmodozással.
Alkonyat felé már kezdtem nézelődni alkalmas táborhely után, amikor embereket láttam közeledni.
A fény fémen csillant, azonnal felismertem őket – egy gyalogsági manipulus. Amikor közelebb értek,
megpillantottam a XX. legio zászlaját, saját egységemét, és vigyázzba merevedve vártam, hogy
odaérjenek. Az alakulatot vezető lovas centurio néhány lépésnyire állt meg tőlem. Ökölbe szorított
kézzel, légionárius módra tisztelegtem neki, ő pedig meredt szemmel bámult rám.
– Centurio? Varrus parancsnok?
Előrébb noszogattam a lovamat.
– Igen, Varrus vagyok. És te ki vagy?
– Strato. Strato Pompeius, parancsok! '67-ben a Pörölyöknél szolgáltam!
– Strato! Az összes Caesarra, kölyök, te aztán megnőttél!
Felnevetett, aztán közelebb lovagoltunk egymáshoz és összeölelkeztünk. Valóban megnőtt. A
Pörölyöknél ő volt a legfiatalabb katona, mindössze tizenhét éves, de már decurióként szolgált.
– Azóta merre jártál?
Hátrébb húzódott, végigmért, láttam a tekintetében az őszinte elismerést és rokonszenvet.
– Azóta is a Huszadikban vagyok, uram. Az inváziót követően újjászervezték az egységet. Most már
centurio vagyok, és primus pilus, mint láthatod. És én még azt reméltem, leszoktál róla, hogy „az
összes Caesarra!” kiáltással köszönj, ahányszor megpillantasz egy Pompeiust. Mindig azt gondoltam,
egy nap bajba kevered magad vele. Mi, Pompeiusok, vad népség vagyunk, és még ma sem szeretjük a
Caesar nevet hallani. – Szégyenlősen elmosolyodott, rájött, milyen merész szavakat használt egykori
parancsnoka előtt. Csakhogy most már ő maga is primus pilus volt. Az ifjú Strato felnőtt. – Éppen
letáborozni készültünk éjszakára. Körülbelül egy mérföldnyire előre van egy magasan fekvő, nyílt
terület. Csatlakozol hozzánk?
– Örömmel, barátom! Nemrég jöttem el a magaslat mellett. Megálltam volna magam is, de
korábban volt egy kis összetűzésem a helyiekkel, és reméltem, hogy találok egy olyan helyet, amelyet
egyedül is könnyen megvédek. A Caesarokkal kapcsolatos ellenérzéseidet pedig megértem. Vannak
köztük igen kellemetlen emberek.
Aggódva nézett rám.
– Miféle problémád volt, uram? És hol?
Hátrafelé intettem a fejemmel.
– Valamivel arrébb, körülbelül nyolc-tíz mérföldnyire. Néhány útonálló megpróbált
megszabadítani a lovaimtól, és persze az életemtől.
– Nem esett bajod?
– Ó, én jól vagyok, de közülük négyet hagytam az úton. Reggel valószínűleg megtaláljátok őket, ha
a társaik nem jöttek vissza értük.
Elkerekedett a szeme.
– Négyet?
– Négyet – vigyorogtam. – De nem volt közelharc. Távolról lőttem le őket, ezzel – mutattam fel az
íjat.
Halkan füttyentett, ahogy szemügyre vette a fegyvert.
– Ez mindenképpen lenyűgöző teljesítmény. Négyet!
Miközben beszélgettünk, a manipulus folytatta az utat, és mostanra jó száz lépéssel előttünk járt.
– Menjünk, parancsnok. Jobb, ha utolérjük őket, különben elsétálnak a táborhely mellett.
Mellé léptettem a lovammal.
– Hová tartotok, Strato?
– Igazából sehová, uram, csak a szokásos őrjáraton vagyunk. Vannak gondjaink a banditákkal ebben
a körzetben. Nem tudom, kik azok pontosan, de sok kellemetlenséget okoznak, ezért rendszeresen kell
járőröznünk a környéken. És te?
– Én… – Kis híján elárultam, hová tartok, és úgy éreztem, nagyon nyilvánvaló a habozásom. – Csak
utazgatok, Strato, nézelődök a vidéken, pihenek. Néhány napra elszakadtam a normális életemtől.
Vidáman elvigyorodott, és még akkor is mosolygott, amikor utolértük a manipulust, amely már
megkezdte a táborverést. Most sem láttam kísérletet a tábor megerősítésére, de ezúttal úgy éreztem,
nyugodtan szóvá tehetem a dolgot.
– Szabadon álló tábor, Strato? Azt hittem, ennél azért jobban tanítottunk.
Elkomorodott.
– Sokkal jobban, uram, és nekem sem tetszik, de a Huszadiknál manapság így mennek a dolgok. És
mindenhol máshol is. A legiót vezető legatus nem akar problémát az emberekkel, márpedig az lesz, ha
árkot kell ásniuk és falat építeniük minden este.
– Még ellenséges területen is?
– Attól tartok, parancsnok – bólintott. – Már semmi nem olyan, mint régen.
– Azt látom. – Körülnéztem. A tábort pontosan az előírásoknak megfelelően állították fel,
mindössze a védelmi intézkedések hiányoztak. – Elkaptak már letolt gatyával?
Megvonta a vállát.
– Még nem, hála Istennek. Jóval több őrszemet állítunk, mint azelőtt.
– Azt akarod mondani, az emberek inkább vállalnak több őrszolgálatot, mint hogy biztonságos
tábort építsenek?
– Pontosan.
Most én vontam meg a vállam.
– Nos, Strato, nagyon remélem, sosem kerülsz olyan helyzetbe, hogy azt kívánd, bárcsak
ragaszkodtál volna ahhoz, amit jónak vélsz.
– Akárcsak én, parancsnok.
– Hol táborozhatok le? A tisztek körletében?
– Itt, uram, a tribunus helyén. Szólok valakinek, hogy állítson fel neked egy sátrat.
– Nem, Strato, majd felverem a sajátomat. Akkor biztos, hogy nem omlik rám az éjszaka közepén.
Inkább foglalkozz a feladataiddal. Addig elrendezkedek és megvárlak. Ha van egy kis időd, gyere
vissza.
Tisztelgett és távozott, hogy ellenőrizze az esti előkészületeket. Vacsoránál bemutatott a többi
centuriónak és altisztnek, és kellemes hangulatban töltöttük az estét, felidézve a '67-es és '68-as
történeteket, a visszavonulást a faltól. Tíz óra körül feküdtem le, és aludtam, mint a bunda, egészen az
ébresztő megszólalásáig.
Másnap kora reggel vágtam neki alchesteri utam utolsó szakaszának. Barátságos helynek találtam a
települést, amely voltaképpen nem volt több egy állandó tábornál piactérrel, viszont büszkélkedhetett
egy mansióval, ahol forró fürdőhöz és meglepően jó minőségű meleg ételhez jutottam. Felfrissülve és
újjáéledve látogattam meg a piacot, ahol egy helyi kézművesnél remekbe szabott kerámiákat találtam.
Megláttam egy feketére és sötétkékre festett vázát, ami valamiért olyan erősen felidézte bennem
Britannicust, hogy meg kellett vennem, mert tudtam, hogy örülni fog neki. Hosszú, keskeny nyaka és
elegáns vonalú öble ellenére megfelelően erős és vastag volt.
Addigra késő délután lett, ezért átsétáltam az alchesteri katonai táborba, és bemutatkoztam a
parancsnoknak. Nem ismertem, ő azonban tudta, ki vagyok – köszönhetően ismét Antonius Cicerónak
–, és meghívott, hogy vacsorázzak vele és a tisztjeivel. Örömmel elfogadtam az invitálást, és egy
nagyon jó hangulatú estét töltöttem velük, ügyesen elkerülve az úti célomra vonatkozó kérdéseket.
Abban a szilárd hitben hagytam őket, hogy délnyugatra, Portus Adurniba, vagy ahogy a helyiek
nevezték, Portchesterbe tartok, ahonnan áthajózok Galliába, egzotikus fegyverek után kutatva.
Szenvedélyes gyűjtőként mutatkoztam be nekik, gazdag emberként, aki állandóan a világot járja. Mire
felálltam az asztaltól és elindultam vissza a mansióba, besötétedett.
A mansio főbejárata egy keskeny átjáróból nyílt, ami sokkal inkább volt sikátor, mint valódi utca,
de jól kivilágították fáklyákkal, ami meglepett. Körülbelül negyvenlépésnyire járhattam a mansio
bejáratától, amikor két részegen dülöngélő, egymásba karoló férfit vettem észre felém közeledni.
Félre akartam húzódni, hogy elengedjem őket, amikor az egyik fáklya fénye rájuk esett, és több dolog
történt egyszerre. Felismertem a késes zsebmetszőt a verulamiumi színházból, a társában pedig az
egyik útonállót, azt, amelyik üvöltve menekült, amikor a cimboráját alig húszlépésnyiről lelőttem.
Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, két másik közeledik hátulról, mivel négyet hagytam életben.
Még mindig a hosszú nyakú vázát markoltam, amit korábban vettem a piacon. Nem gondolkodtam,
mivel tudtam, hogy tökéletesen jó a megérzésem, és tökéletesen halott leszek, ha nem cselekszem
azonnal. A két „részeg” felé ugrottam, és bunkósbotként meglendítettem a vázát. Oldalról találtam el a
zsebmetsző fejét, aki ájultan vágódott a sikátor másik falának. Barátja mozdulatlanná dermedt a
döbbenettől, még a szája is tátva maradt, éppen annyi ideig, hogy áthelyezzem a testsúlyom, és a jó
lábammal teljes erővel a lába közé rúgjak. Ahogy összegörnyedt, a még mindig ép vázával lesújtottam
a tarkójára, és hallottam, ahogy elroppan a gerince. Az ütés lendületét kihasználva megperdültem, de
a két reménybeli orgyilkos mozdulatlanná merevedve figyelte a szemük előtt lejátszódó eseményeket.
A vázát magasan a fejem fölé emelve, tébolyult üvöltéssel rohamoztam meg őket. Sarkon fordultak és
futásnak eredtek, én pedig üldöztem őket, bár esélyem sem lehetett csökkenteni a távolságot. Én
tudtam, hogy sánta vagyok, ők viszont nyilvánvalóan megfeledkeztek róla.
Végül a haragtól reszketve megálltam, és visszatértem a két leterített orgyilkoshoz. A második a
keskeny utca közepén feküdt holtan, szétroncsoltam a koponyaalapját. A másikhoz, a zsebmetszőhöz
léptem – én már csak így gondoltam rá. Elájult, de élt, a pulzusa erősen vert. Mindkét irányban
végignéztem az utcán. Egyetlen lelket sem láttam. Kik ezek az emberek? Nyilvánvalóan nem
véletlenül találkoztam velük három nap alatt háromszor, ötven mérföldön belül.
Az ájult férfi fölé hajoltam, és ülő helyzetbe emeltem. Az arcát pofozgatva próbáltam eszméletéhez
téríteni. Nem féltem, hogy meglátnak; senki nem kérdezősködne a tiszti barakk vendégétől. Előhúztam
az égi kőből készült tőrömet, letérdeltem mellé a földre, és a fegyver hegyét belenyomtam hüvelykujja
körmének félkörívébe. Erre már azonnal reagált. Amint láttam, hogy kezd magához térni, hagytam,
hogy magától nyissa ki a szemét. Amikor megtette, és tudatára ébredt, hogy az én arcomat látja maga
előtt, félelem lángolt fel a szemében.
– Ismersz engem, igaz? – Belemarkoltam a hajába, és a tőr hegyét az orrlyukához nyomtam. – Nos,
én nem ismerlek téged, de azt tudom, hogy meg akarsz ölni, és ez nagyon nem tetszik. Tudok jobb
módot is a halálra, mint hogy egy hozzád hasonló szarkupac kezétől kelljen elszenvednem.
Hangom nyugodt volt és színtelen, nem mutattam ki a dühöt, a félelmet és a megkönnyebbülést, ami
a veszély elmúltával tombolt bennem. Még erősebben megmarkoltam zsíros haját, és annyira
hátrahúztam a fejét, hogy eltorzult az arca. Ijedten próbált minél távolabb kerülni az orra előtt
imbolygó tőr hegyétől.
– Csúf egy szajhafattya vagy, de akkor sem leszel szebb, ha mindkét oldalon felvágom az orrod.
Márpedig meg fogom tenni, barátom, ha nem mondod el, amit tudni akarok. Vagy ha nagyon erős vagy,
és elviseled a fájdalmat ahelyett, hogy beszélnél, akkor a füleid következnek, egyesével. Utána pedig
vágok neked egy új szájat, ajkak nélkül. – Egy apró mozdulat, és a penge könnyedén átmetszette az
orrcimpa érzékeny bőrét. Vér buggyant, fájdalmas üvöltés harsant. A tőr hegyét a másik orrlyukához
helyeztem. – Ezt a trükköt az afrikai törzsek tagjaitól lestem el. Egész jól beválik, nem gondolod?
Kiguvadt szemmel, rémülten motyogott valamit saját nyelvén. Elvettem a tört, a hajánál fogva
kegyetlenül megráztam a fejét, majd visszahelyeztem a pengét.
– Miért próbáltatok megölni? Miért pont engem?
Vadul tátogott, de nem jött ki hang a torkán. Elengedtem a haját, elkaptam a tunikája elejét, és
magamhoz rántottam. Egészen közelről éreztem bűzös leheletét.
– Háromig számolok, aztán eltűnik az orrod, és jönnek a füleid. Egy!
Ennél tovább nem kellett mennem, kibuktak belőle a szavak.
– Felbéreltek! Felbéreltek rá, hogy megöljünk! Tíz aranyaurit kaptunk!
– Ki bérelt fel? Honnan ismertetek?
– Nem ismertünk, egyáltalán nem! Egy sántikáló, ősz hajú férfit kerestünk! Egy erős embert!
Verulamiumban pillantottunk meg először!
– Megpillantottatok? – Újra belemarkoltam mocskos üstökébe, és erősen megcsavartam. – Azt
akarod mondani, hogy talán nem is én vagyok az az ember, akit meg akartok ölni?
Rémülten bólintott, és elvigyorodott, mintha a tévedés elismerése kihúzhatná őt szorult helyzetéből.
– Mennyi ideje keresitek ezt az embert?
– Egy hete, talán valamivel több ideje.
– Egy hete? Ti nem csak gyilkosok, de félnótások is vagytok! – Eleresztettem a haját. – Azt
mondod, egy hete? Ki akarhatja azt az embert holtan látni annyira, hogy ilyen sok pénzt fizet a fejéért?
– kérdeztem, bár már tudtam a választ. – Azt mondod, nem tudjátok az áldozat nevét?
Megkönnyebbülten rázta a fejét.
– Nem, nem kaptunk nevet! Csak a személyleírást, mint mondtam. Szürke haj és szakáll, béna láb.
Mint te!
– Mint én. Tudod, hány hasonló ember él Britanniában, te gyengeelméjű? Több százan lehetnek,
mind veteránok. Mindegyik képes rá, hogy élve felfalja a magadfajtát, aztán kiokádjon egy csatornába.
– Hüvelykujjammal megvizsgáltam a tőr élét. – Szeretnélek megölni, pedig már évek óta nem éreztem
így. Szívességet tennék vele a világnak. – A torkához érintettem a pengét, és láttam, hogy a pupillája
kitágul a rémülettől. – Egyetlen esélyed van az életben maradásra. Ki ajánlotta fel a vérdíjat?
Tudtam, hogy hazudni fog, még mielőtt megszólalt. Láttam a szemében.
– Nem tudom!
Gyorsan fogást váltottam, megfogtam a fülét, és lemetszettem a felét. A levágott darabot az orra elé
toltam, hitetlenkedve meredt rá.
– Szeretnéd megtartani a másik felét? Azt várod, hogy elhiggyem, nem tudod, hol kell begyűjtenetek
az átkozott vérdíjat? Ki tette az ajánlatot?
Nagyot nyelt, és egy nevel suttogott. Nem értettem, de amikor a füle után nyúltam, felsikoltott:
– Quinctilius Nesca!
– Quinctilius Nesca. – Fülemben lüktetve áramlott a vér. Éreztem, hogy lassan távozik belőlem a
feszültség, és a helyét jéghideg düh veszi át. – Megspórolhattál volna magadnak egy fél fület, ha
előbb elköpöd. – Eleresztettem, talpra rángattam és nekilöktem a falnak. Orrából és füléből vérpatak
csordogált, de kísérletet sem tett rá, hogy elállítsa. Tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le rólam.
– Nem ölsz meg?
Végignéztem rajta.
– Ezek után miért ölnélek meg? Majd a katonák fellógatnak. – Elrángattam a fal mellől,
megfordítottam, és a tőröm hegyével odatereltem a mansióhoz, ahol a tulajdonos fiát elszalasztottam a
katonai táborba egy járőrért.
A hivatalos dolgok elintézése után, amikor elindultam aludni, egy fiatal katona toppant elém.
– Varrus parancsnok?
Gyanakodva néztem rá. Nagyon fiatalnak tűnt.
– Igen?
– Bocsáss meg, uram, de ez a tiéd? Az utcán találtuk.
A vázám továbbra is sértetlen volt, ékesen bizonyítva készítője hozzáértését. Arra gondoltam, talán
reggel visszaviszem és kicserélem egy másikra, amelyiken nincs vér. Azonban gyorsan le is tettem
róla. A váza eddig jól szolgált, nélküle Britannicus elvesztette volna egy barátját, nem beszélve a
becsületéről.
Aznap éjjel lehangoltan és elkeseredetten feküdtem le, kifejezetten aggasztott a Seneca család
gyűlölete, illetve a kezükben összpontosuló hatalom. Azzal az emberrel, aki a családján keresztül
képes bárkit megöletni Britanniában, nagyon kell vigyázni.
Az eset után további tíz napot töltöttem az utakon, és most már nagyon vigyáztam, hogy egyszerű
utazónak tűnjek. Megeresztettem az íjam húrját, a vesszőket és a fegyvert vászonba tekertem, és a
továbbiakban az egyik lóra kötözve szállítottam, így mindenki azt hihette, még egy fekhelyet vagy
sátrat viszek magammal. Az első négy napon gyorsan haladtam, sok mérföldet sikerült megtennem,
aztán amikor úgy véltem, sikerült magam mögött hagynom azokat, akik rám vadásznak, engedélyeztem
magamnak, hogy lazítsak egy kicsit és élvezzem az utazást.
Ahogy közeledtem Britannicus lakóhelye felé, a környék fokozatosan átalakult. A sűrű, erdős
területek jellege megváltozott. A fák alacsonyabbak és vékonyabbak lettek, egyre gyakoribbá váltak a
bozótosok. Tőlem balra, dél felé a hullámzó dombok lassan ereszkedtek a parti síkságok felé, míg
jobbra magas hegyekké alakultak, amit Mendipeknek neveztek.
A hegyektől délre és nyugatra, ahogy mind közelebb értem célomhoz, egyre gyakoribbá és
gazdagabbá váltak a megművelt területek. Mire megérkeztem Aquae Sulis városába, készen álltam rá,
hogy élvezettel merüljek bele a híres fürdővízbe, amiről a település a nevét kapta. Egy hét eleji,
csendes napon érkeztem meg, és hatalmas tömegbe botlottam. Mintha nyugaton mindenki Aquae
Sulisba jött volna a fürdő, valamint a piac miatt, ahol a környék árucikkeit kínálták. Amikor
megdicsértem az egyik lókereskedő portékáját, közölte, hogy az ő földjéhez hasonló nincs az egész
világon, és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van.
Az egyik helyi vendégfogadóban kivettem egy szobát, és az első három napom délutánját jórészt
azzal töltöttem, hogy végigjártam a piacokat, és megkóstoltam az eladásra kínált élelmiszereket. Most,
hogy ideértem, miután átutaztam egész Britanniát, hirtelen már nem is voltam olyan biztos benne, hogy
szívesen látott vendég leszek. Caius távol volt, és nem ismertem sem a húgát, Luceiiát, sem a sógorát,
Varót. Gondolataim minduntalan visszatértek saját családom reakciójához, amikor váratlanul
betoppantam Colchesterbe, hogy visszaköveteljem az örökségem.
Éppen ezen gondolkodtam, amikor a városban töltött harmadik nap délutánján visszatértem a
szállásomra. Korábban fürödtem és jóllaktam a piaci árusoknál, továbbá vettem magamnak egy új,
finom tunikát, egy bricseszt és egy pár szandált. Előző nap vásároltam egy puha nyúlszőrrel díszített,
menyétprémmel szegélyezett előkelő köpenyt. Este néhány percre felpróbáltam, és rögtön láttam,
mennyire szegényesnek tűnik mellette a többi ruhám. Hogy megpróbáljak megszabadulni állandó
levertségemtől, felöltöttem az új ruhadarabokat, és lementem a mansio közös ivójába, elfogyasztani
egy korsó sört.
A hely zajos volt és zsúfolt, de amint beléptem, pillanatnyi csend támadt, és éreztem, hogy száznyi
szempár méri fel külsőm minden apró részletét. Egy szívverésnyi ideig tétováztam, a csend szinte
tapinthatóvá vált, aztán ahogy elindultam a helyiség hátsó részében álló pult felé, a beszélgetés
újrakezdődött, és a továbbiakban már senki sem figyelt rám. Hárman gondoskodtak a szomjas
vendégek folyamatos ellátásáról. Vettem egy kancsó sört, és miközben lassan kortyolgattam az italt,
szemügyre vettem az arcokat. Csupán egyetlen ember bámult összevont szemöldökkel. Ahogy
elkaptam a pillantását, megrázta a fejét, mintha meglepődött volna, és homlokán még jobban
elmélyültek a ráncok. Végül felállt – asztaltársai ügyet sem vetettek rá –, és elindult egyenesen felém,
nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy mondjon valamit.
Figyeltem a közeledését, lázasan próbáltam valahol elhelyezni az arcát, ám tökéletesen idegen volt.
De akkor mit akarhat tőlem? Összetéveszt valakivel? Nem tűnt valószínűnek. Az egyetlen lehetséges
magyarázat az volt, hogy Seneca kémje, és éppen engem keres. Viszont akkor miért jönne oda hozzám
ilyen nyíltan? Felkészültem minden eshetőségre.
Átlagos magasságú, jól öltözött, erős testalkatú, vörös arcú férfi volt kopasz fejtetővel és római
divat szerint nyírt, vasszürke hajjal. Az ujj nélküli, elöl széles bőrövvel és ezüstcsattal összefogott
bőrköpeny alatt nehéz gyapjútunikát viselt.
Máris ott álltunk szemtől szemben, egy örökkévalóságig tűnő ideig néztük egymást. Végül enyhén
oldalra billentette a fejét, és mély, rekedtes hangon megszólalt:
– Bocsáss meg, de véletlenül nem Publius Varrusnak hívnak?
Megpróbáltam elrejteni meglepődésemet.
– De igen. Honnan tudod? Ki vagy?
– Az összes istenre, tudtam! Abban a pillanatban felismertelek, amikor beléptél az ajtón! –
Kisimult a homloka, és már széles mosollyal az arcán ragadta meg a kezemet. – Varo vagyok, Quintus
Varo, Caius sógora. Ő beszélt nekem rólad, rengeteget mesélt! Mondta, hogy egy nap majd erre jársz,
és a lelkemre kötötte, hogy bánjak veled jól. Légy üdvözölve Aquae Sulisban! Hosszabb ideig
maradsz? Luceiia nagyon mérges lesz, amiért én találkoztam veled elsőként. Erős akaratú asszony.
Ettél már? Az istenekre, pontosan úgy nézel ki, ahogy Cai lefestett! Elképesztő! Mikor érkeztél? Mit
iszol? Sört? Én a bort jobban kedvelem. Gyere, csatlakozz hozzám! Van egy kiváló vörösöm Gallia
középső részéből, amitől eláll a szavad, és itt szolgálják fel a legjobb marhasültet! Hádész átkozzon
meg, amíg élek, pontosan úgy nézel ki, ahogy Cai mondta! Gyere, ott az asztalom!
A szóáradat közben mindvégig tátott szájjal bámultam rá, szívtam magamba a kérdéseit, de egyikre
sem tudtam felelni, olyan gyorsan érkeztek egymás után. Anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat,
határozottan megragadta az alkaromat, és húzni kezdett az asztala felé. Engedelmesen, a sörömet
markolva követtem, és közben azon gondolkodtam, mi lehet rajtam, amit Britannicus ennyire
részletesen és nyilvánvalóan pontosan leírt. Amikor odaértünk az asztalhoz, a sógora legjobb
barátjaként mutatott be az ott ülőknek. Azok barátságosan bólintottak, és helyet szorítottak maguk
mellett. Azután folytatták félbehagyott beszélgetésüket, udvariasan lehetőséget biztosítva kettőnknek
az ismerkedésre. Mindannyian állattenyésztők voltak, akik a rendszeres évi marhavásár miatt jöttek a
városba.
Egy óra múlva úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem és kedveltem volna Quintus Varót. Ő
és Luceiia Britannicus egy testvérpár tagjaival házasodtak össze. A fiútestvér néhány éve meghalt, így
Luceiia özvegy maradt. Varo feleségét Veronicának hívták, és mint megtudtam, a birtokuk határos volt
Britannicusékéval. Amikor megkérdeztem, hogyan tudta Luceiia vezetni a birtokot Caius távollétében,
Quintus egy pillanat alatt meggyőzött Caius húgának képességeiről. Bár őszinte és félreérthetetlen
kedvességgel beszélt róla, véleménye szerint Luceiia Britannicus nem rendelkezett a nők jellemző
gyengeségeivel. Szemrevaló nő, mondta, de igazság szerint férfinak kellett volna születnie, mivel nem
sok nőiesség szorult belé. Szöges vasnyelvvel vezette a birtokot, és tökéletesen értette a dolgát.
Valójában jóval többet tudott az üzleti dolgokról, mint bárki más nő, akivel eddig találkozott.
Magamban olyan nőnek könyveltem el Luceiia Britannicust, akivel jobb udvariasan viselkedni, és
kitérni az útjából. Ezután más dolgokról beszéltünk, köztük arról a megdöbbentő hírről, hogy Caius
feleségét, Heraclitát és három gyermekét elvitte a járvány az afrikai szolgálat első évében. Soha nem
találkoztam a parancsnok családjával, de tudtam, mennyire szereti őket, különösen a feleségét, és több
év távlatából is mélyen együtt éreztem vele. Tisztán és pontosan emlékeztem rá, hogy amikor együtt
lábadoztunk mozgásképtelenül, milyen szeretettel beszélt róluk, és mennyire hitt benne, hogy minden
férfinak szüksége van egy jó asszony szerelmére. Vajon hogy birkózott meg ezzel a veszteséggel?
Hosszan iszogattunk aznap éjjel, miközben sajnálkoztunk Caius tragédiája miatt, és megünnepeltünk
a találkozásunkat. Varo ugyanabban a fogadóban aludt, amelyikben én, és fogalmam sincs róla, mikor
tántorogtunk el lefeküdni, de másnap reggel együtt fogyasztottuk el a reggelinket, és együtt utaztunk
Quintus házába, majd onnan Caius villájába.

XVI.
A villagazdaság, amit Quintus Varo az otthonának nevezett, hatalmas épületegyüttes volt, sokkal
nagyobb, mint amilyeneket Colchester környékén láttam. Valójában, amikor először megpillantottam
egy kisebb domb tetejéről, azt hittem, egy fallal körülvett kisebb település. Azonban rövid időn belül
rá kellett jönnöm, hogy a Varo-villa a szerényebb épületek közé tartozik ezen a vidéken.
Később, amikor jutott némi időm rá, hogy felmérjem ennek a körzetnek a gazdagságát, rájöttem,
hogy a villa tökéletesen illik a tulajdonosához. Quintus Varo becsületes, nyílt ember volt, egyszerű
ízléssel és nem túl bonyolult elképzelésekkel. Annak idején földművesként vonult be a hadseregbe, és
a nemesi cím, valamint a római polgárság csak azon ritka alkalmakkor jelentett neki valamit –
rendszerint kellemetlenséget –, amikor önhitt látogatói megkövetelték, hogy szórakoztassa és
körbeudvarolja őket. Villája a család otthona volt, azt a célt szolgálta, hogy felügyelje a földeket, és
szerető közeget biztosítson a gyerekek felneveléséhez. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy nem egyszerű
látogatóként kezelt, hanem bajtársként, illetve otthonának megbecsült vendégeként.
Aquae Sulisból délkelet felé lovagoltunk egy párás, csodálatos reggelen, amely csillapította az
előző esti ivászat utóhatásait. Mire a nap elég magasra emelkedett ahhoz, hogy eloszlassa a ködöt,
szinte már önfeledt boldogságot éreztem. A száznyi különféle madárfajta énekétől kísérve nagyon
gyorsan haladtunk a nyílegyenes úton, és mind mélyebbre hatoltunk az általam addig látott
leggazdagabb mezőgazdasági terület belsejébe. Mindenhol a gyorsan érő zab és árpa bőségesen termő
mezőit láttam, de más gabonákét is, melyeket egyáltalán nem ismertem. Kövér, egészséges
szarvasmarhák legelésztek a térdig érő fűben, a meleg, őszi napsütésben hatalmas szénabálák
száradtak mindenfelé. Quintus Varo egyetlen pillanatra sem hallgatott el a nap folyamán, pedig
többször is azt kívántam, bárcsak megtenné. Folyamatosan és csodálattal beszélt a vidékről, a
családjáról, a birtokairól, a terményeiről és a sógoráról. Amikor pedig nem beszélt, akkor énekelt
mély, erős, kellemes hangján.
 A délután közepe táján letértünk a kövezett útról, és egy poros szekérúton átvágtunk a mezőkön,
majd eljutottunk annak a zöld dombnak a tetejére, ahonnan először láttam meg Varo villagazdaságát.
Mint említettem, hatalmas volt, egymással összeköttetésben álló épületek négyszögének tűnt; maga
az „L” alakú villa az északnyugati sarokban kapott helyet, míg a kisebb épületek – lakóházak,
műhelyek, raktárak, istállók – a villa szárnyaitól indulva húzódtak a déli és keleti sarkokig, hogy aztán
a megfelelő szögbe rendeződve délkeleten találkozzanak össze újra. A belső terület átmérője
háromszáz lépés lehetett egyik saroktól a másikig, és amennyire láttam, csupán egyetlen bejárata volt.
Első pillantásra úgy tűnt, az összes épületet kőből emelték és szalmával fedték be, de később
felfedeztem, hogy a falak valójában sárból és fából vannak, vastagon befedve valamiféle szárított
vakolattal, amit olyan művészi módon vittek fel, hogy kőnek látsszék. A fórumra hasonlító központi
udvar tele volt emberekkel és állatokkal.
Elképedésemet jelző, halk füttyömre Varo kérdő pillantást vetett rám, én pedig illőnek éreztem
reagálni.
– Ez hatalmas, Quintus! Sokkal nagyobb, mint vártam! Ez… ez… – Kerestem a megfelelő szót. – Ez
gyönyörű!
Félig nevetve felmordult.
– Ez egy gazdaság, Varrus, csupán egy gazdaság. Csak várj, amíg meglátod Cai házát. Az a
gyönyörű! A feleségemnek és nekem nincs sem annyi pénzünk, sem olyan jó ízlésünk. Viszont az
otthonom, és mindent megtettem érte, hogy bevehetetlen legyen.
– Bevehetetlen? – A kifejezés meglepett. – Miért kell bevehetetlennek lennie? Itt biztosan nem
számíthatsz támadásra.
Meghúzta a gyeplőt, és én is megálltam. Egy ideig csendben várakoztunk, gyönyörködtünk a lenti
látványban. Végül egy füstoszlopra mutatott tőlünk jobbra, melynek forrása valahol északkeleten
lehetett, látótávolságon kívül.
– Új területeket tisztítanak meg. Nem csak azért, mert szükségünk van még több felszántható földre,
hanem mert az erdő egyszerűen túl közel van az épületekhez. – Hangosan harákolt, felköhögött némi
váladékot, majd kiköpte. – Ma nem aggódom semmilyen támadás miatt, és holnap sem. Ám ha
elhiszed, amit Cai mond, akkor érdemes felkészülni egy jövőbeli holnapra. Inkább vagyok nevetség
tárgya, de felkészülök minden váratlan eseményre. Egyébként pedig az is csak egy terület, amit
művelni tudunk. A jó földnek mindig hasznát vesszük.
Miután mindezt közölte velem, megsarkantyúzta a lovát, én pedig követtem le a völgybe, ahol
ráfordultunk egy széles, mélyen kijárt útra, amely a villa főbejáratához vezetett. Útközben több szekér
mellett is elhaladtunk, a két– és négykerekű szerkezeteket ökrök húzták. A kocsisok és a járókelők
tisztelettudóan és látható örömmel köszöntötték Quintus Varót, és felfigyeltem rá, hogy mindannyian a
Domine, vagyis „uram” megszólítást használják. Mindegyiküket név szerint ismerte, és közvetlen
hangvétele még nekem is feltűnt, bár sosem kételkedtem benne, hogy a Varo-villagazdaság barátságos,
boldog és jól vezetett közösség.
Érkezésünk, de főként váratlan látogatásom az egész Varo háztartást a feje tetejére állította, ám az
általam akaratlanul okozott felfordulásban is volt időm megcsodálni Varo feleségét, Veronicát, aki
tökéletes nyugalommal és határozottsággal irányította népes családját és a szolgálók hadát. Egész
seregnyi gyereknek mutatott be – a legidősebb tizenöt éves lehetett, a legfiatalabb, totyogó csöppség
talán tizennyolc hónapos –, akik aztán gyorsan el is tűntek szem elől. Veronica nem vesztegette az
időt, azonnal utasította konyhai és házi szolgáit, hogy készítsenek üdvözlő lakomát, és nyissák meg az
egyik vendégszobát. Ezután azonnali kényelmemre és igényeimre fordította figyelmét, hiába próbáltam
biztosítani róla, hogy erre semmi szükség.
Veronicát nem lehetett kimondottan szép nőnek nevezni, ellenben tiszta bőrű volt, egészséges és
vonzó, az állandó termékenység és gyakori terhesség jegyeit viselte asszonyi testén. Arca és elméje
fiatal volt, kedvessége és vidámsága révén egyből kellemesen éreztem magam a társaságában. A
férjéhez hasonlóan ő is tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki vagyok és miket cselekedtem,
beleértve első, afrikai találkozásomat sógorával, valamint az azt követő hadjáratot. Érdeklődését
egyszerre találtam hízelgőnek és kedvesnek, bár kissé zavarban voltam, mert nem szoktam hozzá, hogy
egy szervezőkészséggel megáldott, anyai őserő minden figyelmével közvetlenül rám koncentráljon.
Varóval végigélveztünk egy hosszú és vidám ejtőzést a fényűző fürdőházban egy Nemo nevű,
csodálatos masszőr keze és gondoskodása alatt, aki kigőzölte, kiolajozta és kigyúrta pórusaimból a
több száz mérföldes út porát. Amikor újra előbukkantunk, egy szolgáló már várt ránk, és közölte, hogy
a vacsora egy óra múlva tálalva lesz. Varo a vállamra csapott.
– Ez pont elég idő, hogy megkóstoljunk néhány kitűnő bort… éppen csak az ízük kedvéért. Ha jól
sejtem, nincs kifogásod ellene.
Vigyorogva hajoltam meg.
– Egyáltalán nincs. Új ember lettem, tiszta, elégedett és jó illatú. Nem is hiányzik más, mint néhány
korty jó bor.
Nevetve vezetett be két hatalmas, csiszolt tölgyfából készült ajtón át a tricliniumba, a villa
formális étkezőjébe, ahol már várt ránk két kancsó galliai bor – az egyik mélyvörös, déli nektár volt,
a másik sápadt, aranysárga nedű a középső vidékekről. A vöröset enyhén lehűtötték, a fehér viszont
jéghideg volt. Az utóbbit választottam, és csodálatosnak találtam – simán csúszott, és volt egy kis
édeskés íze. Veronica perceken belül csatlakozott hozzánk, és ivott velünk egy keveset, együtt
élveztük a késő délutáni napsütést. A szolgálók a jelek szerint jól végezték a dolgukat, mivel a
gyermekek nem jelentek meg, és a hangjukat sem lehetett hallani.
A lenyugvó nap aranyfénybe borította a helyiséget az ablakokon át, és világos négyszögeket vetített
a fényezett padlóra és az erős, kényelmesnek tűnő bútorzatra. Nagyon jó érzés ömlött szét bennem. A
magas asztal köré négy széket helyeztek, és miközben elfogadtam a második kupa bort Veronicától,
elismerően húztam végig a kezem az egyik párnázott, magas támlájú szék ívelt, gazdagon erezett
felületén.
Quintus észrevette a mozdulatomat, és elmosolyodott.
– Tetszenek? – Nem lehetett nem észrevenni a büszkeséget a hangjában.
Bólintottam, és közelebbről is szemügyre vettem a székek faragását.
– Igen, csodálatosak. Ezeket valódi mester készítette.
Veronica nevetése a hárfák hangját idézte.
– Nem, aki ezeket készítette, egy halandó ember, aki soha nem volt képes fekve fogyasztani az
ételét, mint a régi rómaiak. Olyan ember, aki szeret ülve étkezni, mert azt vallja, hogy ha a hát és a
nyak egyenes, az elősegíti az emésztést. Olyan ember, akit örökre a barátoddá tettél az iménti
megjegyzéseddel. Ezeket a székeket a férjem saját kezűleg készítette és faragta.
Elképedésemet meg sem próbáltam palástolni.
 – Valóban? Quintus, ez a te műved?
Széles vigyorral bólintott.
– Én. Nagyon szeretek fával dolgozni, ez a kedvenc időtöltésem. A legtöbb barátom kissé
bogarasnak tart.
Felemelt kupámmal tisztelegtem neki.
– Akkor itt van egy, aki nem. Pontosan tudom, mire gondolsz, mert az én elmém is hasonlóan
működik. Az én szenvedélyem a fém. Főként a vas, de az utóbbi években az ezüsttel is elkezdtem
dolgozni. Egészen másfajta szakértelmet igényel, de oly módon hálálja meg az erőfeszítéseket, ahogy
a vas csak nagyon ritkán képes. Az ezüst szépsége egyedülálló.
Az elkövetkező percekben a mesterségünkről beszélgettünk. Megtudtam, hogy gyakorlatilag az
egész berendezést Quintus készítette saját kezűleg, a padlótól az ajtóig. Az ajtó különösen figyelemre
méltó darab volt, a szárnyak két masszív, hornyolt és csappal ellátott tölgyfa deszkából álltak. Az
innenső oldalukba aprólékos munkával paneleket faragtak, mindegyikre hatot-hatot, rajtuk Hercules
próbáinak képével. A másik oldaluk egyszerű, csiszolt tölgyfa volt, az egyetlen díszt a fogantyúk
jelentették. Nem kellett tettetnem csodálatomat, amikor többször is kinyitottam és becsuktam őket,
élvezettel figyelve, hogy a hatalmas súlyok milyen könnyedén fordulnak el a sarokvasakon.
A harmadik kupa bort már visszautasítottam vacsora előtt, és kimentettem magam, hogy
átöltözhessek a szobámban. Rég találkoztam olyan emberekkel, akiknek a társaságban ennyire
kellemesen éreztem magam, és azon kaptam magam, hogy vidáman fütyörészve öltözködöm. Borostát
keresve végigsimítottam az államon, ujjhegyeimmel beletúrtam rövidre nyírt hajamba, hogy
megbizonyosodjak róla, teljesen megszáradt és úgy áll, ahogy kell, majd még mindig fütyörészve
elindultam, hogy újra csatlakozzam vendéglátóimhoz.
Alig vágtam neki a második szintről levezető lépcsőnek, belém villant valami, amit ma már csak
úgy tudok leírni: kékség. Mindenkinek az életében vannak olyan, rendszerint nem tervezett és váratlan
pillanatok, melyek valamilyen értelemben nagy jelentőséget hordoznak. Egyetlen szempillantásnyi idő
alatt olyan események történhetnek, amelyek megbontják az egyensúlyi helyzetet, azonnal és drasztikus
módon, mindörökre. Egy ilyen pillanat kapott el és gyűrt maga alá, még mielőtt egyáltalán rájöhettem
volna, hogy valami kellemetlen dolog történik. Évekig próbáltam rájönni az események, cselekedetek
és reakciók pontos sorrendjére, melyek a lépcsőn való leereszkedés közben történtek meg velem, de
soha nem sikerült visszaidéznem a gondolataimat és a reagálásomat arra, amit látni véltem.
Emlékszem, valami kékséget láttam; úgy tűnt, mintha az előttem és alattam lévő fal kékes színben
játszana, mintha valahol a közelben kék derengés világítana. Azt hiszem, még el is fordítottam
valamennyire a fejemet, hogy megtaláljam a forrását, mielőtt észrevettem az alsó folyosón elsétáló
nőt. Háttal volt nekem, és három-négy lépés választhatta el a triclinium ajtajától. Valami
kísértetiesen, már-már ijesztően ismerős érzés fogott el egy pillanat alatt, ahogy figyeltem a hosszú,
egyenes szálú, fekete hajat, a kecses alakot a kék köpenyben, és azt a siklásra emlékeztető járást,
amelynek mintha semmi köze nem lett volna a lábakhoz.
Morajló hangot hallottam a fejemben, és támasztékot keresve megmarkoltam a lépcsőkorlátot,
ahogy a nő neve visszhangot vert először az elmémben, majd a folyosó csendjében.
– Cassie?
Azonnal megállt, enyhén előrebillentette a fejét, mintha hallgatózna, majd megfordult, és felnézett
rám, ahogy ott álltam megkövülten a lépcső tetején.
 – Cassie? – ismételtem, ezúttal rekedt, krákogó hangon.
Nem felelt, nem is mozdult. Tudatos erőfeszítéssel elindultam lefelé a lépcsőn.
Emlékszem, arra gondoltam, sokkal fiatalabbnak néz ki, mint vártam volna, semmi anyás vonás nem
volt benne. Aztán ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy ez nem Cassie, hanem egy idegen nő, aki csak
egy kicsit hasonlít arra a lányra, akit évekkel azelőtt ismertem. Ugyanaz a fekete haj és nagy, kék
szem, és még a ruhájuk színe is egyezett. Csakhogy ez a nő nem Cassie volt.
Megálltam a lépcső alján, ránéztem, és tudtam, hogy Cassie a szívemben és az emlékeimben mindig
is fiatal lány maradt. Ez az elbűvölő lény azonban, aki néma csendben figyelt, a szó minden
értelmében felnőtt nő volt, és a szépsége láttán a torkomban dobogott a szívem. Megráztam a fejem,
hogy kitisztítsam belőle szegény Cassie-vel kapcsolatos utolsó, kósza gondolataimat, vagy hogy
bocsánatot kérjek tőle, már nem is tudom, ám ekkor elindult felém.
Ahogy mozgott, ismét több benyomás is ért a magasságával, méltóságteljességével, könnyed
mozdulataival, lélegzetelállító szépségével és kékségével kapcsolatban. Magas, karcsú, nyugodt és
gyönyörű álomképnek láttam őt. Felszegett fejjel lépdelt, hátát olyan egyenesen tartotta, hogy keblének
teltsége és formája még a hosszú, világoskék ruha fölött viselt sötétkék stolán keresztül is jól látszott.
Öltözéke fokozottan kiemelte csillogó, kék szemét, még a folyosó félhomályában is; a tekintete szinte
perzselt a széles, magas arccsont felett. A bármiféle természetes hullámtól vagy mesterséges
praktikától mentes hosszú, fekete hajtincsei párhuzamos keretbe foglalták arcát, majd eltűntek a válla
mögött.
Fogalmam sem volt róla, ki lehet, de azonnal tudtam, hogy ő az a nő, akit mindenki másnál jobban
akarok. A gondolataim úgy száguldoztak, hogy mire két lépéssel közelebb ért hozzám, már el is
döntöttem magamban, hogy bizonyára Veronica egyik szolgálója, bár még sosem láttam ilyen
gyönyörű szolgálót. Nem is volt lényeges – úrnő vagy szolgáló, a szépsége letaglózott. Kinézete,
mozgása és méltóságteljessége mindenképpen hódolatot érdemelt. Önkéntelen katonai tisztelgéssel a
mellemhez emeltem ökölbe szorított kezemet, és meghajoltam, majd hátraléptem és lesütöttem a
tekintetem, miközben ő tovább közeledett felém. Láttam, hogy szandálba bújtatott lába közvetlenül
előttem áll meg. A csend mintha egy örökkévalóságig húzódott volna, ezért úgy döntöttem, kihúzom
magam és a szemébe nézek.
Még szebbnek láttam, mint amikor távolabbról megpillantottam. Szemének kékje fájdalmasan mély
volt, meleg és barátságos mosolyától kiszáradt a szám. Kimondta a nevem, én pedig csodálkoztam,
elsősorban nem azon, hogy ismer, hanem hangjának csengésén, amely sokkalta lágyabb, érettebb és
mélyebb volt, mint vártam. Előrenyúlt, mindkét csuklómat a kezébe fogta, és a világom leszűkült arra
az arcra, kezének puha melegségére.
– Luceiia, hát itt vagy! Mi tartott ilyen sokáig?
Veronica hangja mintha hatalmas távolságból érkezett volna, és szavai teljessé tették zavaromat.
Láttam, hogy az étkező nyitott ajtajában áll, és nyilvánvalóan a csuklómat fogó nőhöz beszélt. De
Luceiiának hívta! Ő lehet Luceiia Britannicus? A nő, akit Quintus Varo úgy jellemzett, hogy nem
nőies? Hogy nincsenek női vonásai?
Luceiia ügyet sem vetett Veronicára, továbbra is rám koncentrált tekintetével és mosolyával.
– Isten hozott – mondta. – Azt hittük, soha nem látogatsz el nyugatra. Már azt fontolgattam, hogy
elrabollak és idehozlak, csak hogy a közelben legyél, amikor Caius megérkezik.
Nagyot nyeltem, nyelvemmel megnedvesítettem az ajkam. Tudom, hogy valami ostoba és banális
dolgot rebegtem, de már nem emlékszem a szavakra. Azonban a helyzethez illők lehettek, mert
elengedte a csuklómat, és átsétált velem az étkezőbe, ahol megölelte Veronicát és Quintust. Az ezt
követő beszélgetés során módom nyílt rá, hogy valamennyire összeszedjem magam, és magamhoz
térjek a megjelenése okozta hatás alól. Ennek ellenére – bár az első pillantás emléke zavaros, mégis
felejthetetlen élmény maradt – az elkövetkező egy óra teljesen kiürült a fejemből, csak valami kék
ködben fürdő, kellemes dolog maradt meg belőle.
Most, hogy már több alkalommal beszélgettem mind Quintusszal, mind Veronicával, tisztában
vagyok vele, hogy állapotom nagyon is jól látható volt, és igen vidám perceket szerzett nekik az
asztalnál, ám elegáns módon leplezték derültségüket. Quintus később elismerte, Veronica kérte meg
rá, hogy ne beszéljen nekem Luceiia szépségéről. Látni akarták, milyen hatást tesz rám, ha váratlanul
találkozom össze vele.
Vacsora után a Varo-villa főudvarmestere megtörte a varázst, amikor bejelentette, hogy a belső
udvarban meggyújtották a tüzet, és ha kimegyünk és helyet foglalunk, elkezdődhet az előadás.
Quintus megköszönte neki, és vezetésével kivonultunk a ház hátsó részében lévő udvarra. Egy
gödörben hatalmas tűz égett, ugráló árnyakat vetve a falakra, és körülbelül egy tucat ember –
bizonyára a ház szolgálói – üldögélt csendben az egyik oldalon, egy fiatalembert figyelve, aki a
sarokban ült egy fatönkön, líraszerű hangszerét hangolva. Kényelmesen elhelyezkedtünk a tűz
közelében, ő pedig több mint egy órán keresztül énekelt saját hangszerkíséretével. Erős és tiszta
hangja volt, az összes dal a minket körülvevő vidék szépségéről szólt. Nem is választhatott volna
jobb témát, és nem is lehetett volna hálásabb közönsége. Quintus Varo is meglepett – az előadás
elejétől a végéig elragadtatottan figyelt, minden dal végén hangos tapssal és biztató szavakkal fejezte
ki elégedettségét.
Miközben az ifjú hangja felszárnyalt, majd leereszkedett, a szépség varázsát szőve körénk, én csak
ültem és ittam magamba annak a nőnek a lángokban fürdő szépségét, aki a tűz túloldalán, velem
szemben foglalt helyet. A mellemet feszítő érzés hevessége túlszárnyalta minden addigi
tapasztalatomat. Nem létezett nő, még a fiatalkori Cassie, vagy a legnagyobb szükségem óráján érkező
Phoebe sem, aki így hatott volna rám. Soha semmit nem láttam még, amit hasonlítani tudtam volna
ennek az arccsontnak az ívéhez, a száj tökéletességéhez, vagy a lángoktól megvilágított arc
rejtélyességéhez.
A fiatalember végül kifogyott a dalokból, és engedélyt kapott a távozásra, miután Quintus és én is
adtunk neki némi pénzt. Ez volt a jel a szolgálóknak is a szétszéledésre, és nemsokára már csak mi
négyen – Quintus, Veronica, Luceiia és én – maradtunk az udvaron.
A többiek távozása után néhány percig csak a lángok ropogása törte meg az otthonos csendet. Újra
Luceiiára néztem, és észrevettem, hogy ő is engem figyel. Szégyenkezve kaptam vissza a tekintetem a
tűzre. Amikor újra fel mertem nézni, még mindig engem nézett apró, rejtélyes mosollyal az ajkán.
Quintus megköszörülte a torkát.
– Publius, nem emlékszem, hogy ez elmúlt években lett volna hasonlóan kellemes estém, viszont
elfáradtam és aludnom kell. Holnap reggel elmégy, és még előtte szeretném megszervezni a holnapi
feladatokat. Jó éjt, barátom. Menjünk, Veronica.
Felálltam volna, de intett, hogy maradjak.
– Nem, nem szükséges elmenned! Maradj csak, és élvezd a tüzet Luceiiával. Luceiia, te már tudod,
hol van a szobád. Jó éjt mindkettőtöknek, aludjatok jól. Reggel találkozunk, mielőtt még elindultok.
 Távozásuk után bénult nyelvvel ültem, nem is mertem Luceiiára nézni. Végül ő törte meg a csendet.
– Szegény Quintus nem igazán kifinomult, igaz?
Felemeltem a fejem, és egyetlen pillantással magamba ittam annyi szépséget, ami kitartott a
következő felnézésig.
– Kifinomult? Hogy érted?
– Hogy értem? – Nevetése olyan volt, akár a fiatal énekes lírájának hangja. – Úgy értem,
felháborító, ahogy a kerítő szerepét játssza.
– Kerítő? – Csikorgónak éreztem a hangom, ezért azonnal suttogásra váltottam, amitől viszont elég
ostobának tűnhettem. – Ó! Valóban?
– Miért, nem? Nem tudom elképzelni, hogy bármelyik másik férfival egyedül hagyott volna itt este.
Nagyot nyeltem, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
– Értem. Szeretnél aludni menni? Úgy értem ahelyett, hogy itt üldögélsz? Mármint velem? –
Átkoztam magam, amiért buta módon lehetőséget biztosítok neki a távozásra.
– Nem, köszönöm, jól érzem magam itt. Csodálatos az este, bárcsak sose érne véget!
Ettől valamivel jobban éreztem magam, de újra ólomsúlyú csend ereszkedett közénk, és hiába
próbáltam megtörni, nem sikerült.
– Luceiiának hívnak.
Meglepetten pislogtam.
– Tudom. – különös mosollyal nézett rám, úgy éreztem, valamit elmulasztottam. – Miért mondod?
– Mit? Hogy Luceiiának hívnak? Mert így van, és szeretem a nevem, te pedig egyszer sem mondtad
ki, mióta találkoztunk. Bár első alkalommal mintha másként neveztél volna. Mi is volt az?
Idegesen köszörültem meg a torkom.
– Cassie – krákogtam, majd újabb torokköszörülés következett. A név furcsán hangzott a
nyelvemen, mintha egy ősi meséből idéztem volna. Cassie álombeli alaknak tűnt csupán, valami
halvány sejtelemnek a velem szemben ülő nő mellett. – Amikor először megpillantottalak a folyosón,
háttal nekem, rá emlékeztettél. Nagyon hosszú idővel ezelőtt ismertem, még fiúkoromban.
– Fontos lehetett számodra.
– Igen és nem. Csak egyszer találkoztam vele, egyetlen délutánon.
– Mégis emlékszel rá, ennyi idő után is.
Egyre magabiztosabbá váltam, ahogy elmerültem egy fiú régóta megtartott emlékei között, és
összehasonlítottam egy érett férfi meglátásaival. Megráztam a fejem.
– Nem igazán. Emlékszem az érzésekre, amiket keltett bennem, és a hangulatra, amit előidézett. Ám
a fejemben ő még mindig tizenöt éves. Egy emlék, nem több. Ugyanolyan szép volt, mint te, hasonlóan
sötét hajjal, és szintén kék ruhát viselt.
– Sajnáltad, amikor kiderült, hogy nem ő vagyok? – Ezúttal nem nézett a szemembe, én pedig
rámosolyogtam a feje búbjára.
– Nem, egyáltalán. Miért sajnáltam volna? Cassie gyerek volt, akárcsak én.
Néhány szívverésnyi szünet következett.
 – Szokatlan név – szólalt meg végül. – Cassie.
– A Cassiopeiia rövidítése. Azt sem tudom, ez volt-e a valódi neve.
– Cassiopeiia. Nagyon szép név.
– Nem szebb, mint a Luceiia. Ez a szép név.
Felnézett és elmosolyodott.
– Mondd ki újra!
– Luceiia.
Erre szélesen mosolygott.
– Sokkal jobb. Kétszer olyan jó. Most már úgy érzem, mintha illő módon bemutatkoztunk volna. –
Önkéntelenül rámosolyogtam én is. – Elképesztő ember vagy, Publius Varrus. – folytatta. – Úgy
érzem, mintha egész életemben ismertelek volna, és most, hogy találkoztunk, ez az érzés nem változott.
Csupán azt nem tudtam, hogyan nézel ki valójában.
– És?
– És mi?
– Olyan vagyok, amilyennek elképzeltél?
Incselkedő hamissággal elmosolyodott.
– Nos, hogyan is válaszolhatnék erre? – Türelmesen vártam. – Azt elmondhatom, hogy annyira
jóképűnek véltelek, hogy a valóság messze elmarad az elvárásaimtól…
Nem szoktam hozzá, hogy szójátékokat játsszak nőkkel, és az arcomon jól látszódhatott a
bizonytalanságom, mert hirtelen minden gunyorosság eltűnt a mosolyából, és teljesen őszinte
arckifejezéssel folytatta.
– Caius állandóan téged emlegetett. Varrus így, Varrus úgy, Varrus ezt tette volna… reggeltől estig,
és a bátyám soha senki másról nem beszélt így. Nem szokása. Természetes, hogy kíváncsi voltam a
katonai erények és az egyenes, becsületes gondolkodás e megtestesítőjére, ezért feltettem neki néhány
kérdést, ami alapján elképzelhettem, hogy nézel ki. A kép, amit megalkottam rólad, szinte tökéletes
volt. Tudtam, hogy magas vagy, széles vállú, kivételesen erős karú és felsőtestű. Azt is tudtam, hogy a
hajad sötétbarna, és katonásan rövidre nyírva viseled, és hogy rövid szakállad és bajuszod van. Hogy
a szakállad már őszül, és a hajad távolról egészen ezüstösnek látszik. Hogy megvan minden fogad,
hogy könnyen és gyakran nevetsz. És azt is tudtam, hogy szörnyű sebet szereztél a bátyám
szolgálatában, amitől nyomorékká váltál, vagy legalábbis maradandóan sántává.
Sajgó keserűséget éreztem nyomorékságom ilyen mellékes említésére, aztán ez lassan csodálattá
alakult, amiért nem szégyellte megemlíteni. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy további szót
vesztegessen rá. Elfogadta, hogy az is hozzám tartozik, és folytatta a mondandóját.
– Egyedül azt nem tudtam, nem is tudhattam, milyen ezeknek a külsőségeknek az eloszlása, a
formája, és milyen lesz az arckifejezésed. Így az arcod mindig is üres folt maradt számomra. Egészen
máig, egészen mostanáig.
Felálltam, és egy hasábot vetettem a lassan kialvó tűzre – nem akartam, hogy az arca beleolvadjon
a haldokló lángnyelvek körül összesűrűsödő sötétségbe. Nem éreztem ilyen bolond módon fiatalnak
magam, mióta megszűntem bolond módon fiatalnak lenni, és nem szerettem volna, ha abbahagyja a
beszédet. Hangja halk volt és kellemesen fátyolos, ehhez hasonlót még sohasem hallottam nőtől.
Szikraeső csapott fel a tűzgödörből, és éreztem, hogy néhány izzó forgács a kezemre hullik. Újra
leültem vele szemben, vártam, hogy folytassa, ő azonban rám várt. Nagyon szerettem volna
megkérdezni, elégedett-e azzal, ami kitölti az üres helyet, de ott ülhettem volna akár egész éjjel, mire
összeszedtem a bátorságot, hogy kimondjam a szavakat.
Ismét felnevetett, azzal a csodálatos nevetéssel.
– Most pedig azon gondolkodsz, vajon tetszik-e, amit látok, de túlságosan bizonytalan vagy ahhoz,
hogy megkérdezd. Igazam van? – Felvonta a szemöklökét, pontosan úgy, ahogy a bátyja szokta, én
pedig elmosolyodtam és bólintottam. – Nos, uram, akkor hát töprengj csak. Vannak dolgok, amiket egy
római hölgy nem tesz meg, többek között nem hízeleg idegen férfiaknak.
Ezen elrágódtam jó néhány pillanatig, mire rájöttem, hogy dicséretnek szánta.
– Most, hogy veled végeztünk – folytatta –, ideje rólam is beszélni egy kicsit. Nem gondolod, hogy
kellemes téma lenne?
Felnevettem, egyre jobban és fesztelenebbül éreztem magam ennek a hihetetlen nőnek a
társaságában.
– Dehogynem – feleltem. – Szerinted milyennek kellett volna elképzelnem téged, miután nem
rendelkeztem azzal az előnnyel, hogy a bátyád állandóan rólad beszéljen, és felkészítsen a
találkozásra?
Ismét felvonta a szemöldökét.
– Azt akarod mondani, hogy Caius elfelejtette megemlíteni a szépségemet? Az éles eszemet? A
gyors gondolkodásomat?
– Mindössze a nevedet tudtam. – Elvigyorodtam, szinte már csodálatos módon könnyednek éreztem
magam. Úgy tett, mintha mérges volna, beharapta az alsó ajkát és a homlokát ráncolta. – Viszont ezért
kifejezetten hálás vagyok neki – tettem hozzá. – Ha tudtam volna az igazságot, már alig vártam volna,
hogy találkozhassam veled. Azt azonban elmondta, hogy te vagy a legkedvesebb húga.
– Nos, ez is valami. Persze az sem mellékes, hogy én vagyok az egyetlen húga.
– Komolyan – mosolyogtam vidáman –, mit kellene tudnom rólad?
– Lássuk csak. – Tettetett összpontosítással ráncolta a homlokát. – Hogy mit kellett volna tudnod
rólam? – Lebiggyesztette az ajkát, ami lehetőséget adott rá, hogy megcsodáljam formáját és puhaságát.
– Először is, tudnod kellene, hogy nagyon örülök az érkezésednek. Már évek óta szerettem volna
találkozni veled. Aztán azt is tudnod kellene, hogy engem amolyan különlegességnek tartanak errefelé,
mert nem vagyok hajlandó úgy viselkedni, mint a többi nő, vagyis nem célom, hogy a gyereknevelésen
kívül semmi mással ne foglalkozzak. Van eszem, és szeretek tanulni. Alig várom, hogy mesélj az égi
kőről! – Elhallgatott, átgondolta a következő szavait, majd folytatta. – Azt is tudnod kellene, hogy
különlegesen szerencsétlen vagyok férjek terén. Eddig kettőt veszítettem el, ami megmagyarázza,
miért élek huszonöt éves özvegyként a bátyám házában, miközben boldogan lakhatnék saját
otthonomban, egy rakás apró Britannicust nevelgetve.
Meglepetten álltam fel, és áttelepedtem mellé.
– Kettőt?
Bólintott.
– Kettőt.
– Hogyhogy?
 Nem tudom. Meggondolatlanság? Nem, bocsáss meg, ez komolytalanul hangzott. Talán az önhittség
büntetést érdemlő vétkébe estem.
– De kettőt? Én csak egyről tudtam.
– Honnan? Quintus ezek szerint mesélt róla? Ostoba kérdés, persze hogy mesélt! Veronica Julius
testvére. – Néhány másodpercre elhallgatott, a tüzet bámulta. Stolája kezdett lecsúszni a válláról,
visszaigazítottam a helyére, magam is meglepődve saját merészségemen. Nagyon közel volt hozzám,
szerettem volna magamhoz húzni. Apró mosollyal nyugtázta kísérletemet, hogy megvédjem őt a
hidegtől.
– Az első férjemet alig ismertem. Tizenhét éves fiú volt még, amikor vadkan végzett vele egy
vadászat során. Én akkor tizenöt éves voltam. Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, és csak úgy
emlékszem rá, mint egy szerető testvérre. Az ő családja és az enyém generációk óta közel álltak
egymáshoz, bár mi Britanniában éltünk, ők pedig Constantinapolisba költöztek a császári udvarral
együtt. Alig három hónapig voltunk házasok. – Nem szóltam semmit, tudtam, hogy még nem fejezte be.
– Aztán jött Julius, Veronica bátyja, egy nagyon kedves, becsületes ember. Ismét apám rendezte el a
házasságot. Egy évig boldogan éltünk, ismerkedtünk egymással, majd jött három boldogtalan év,
amikor már túlságosan is jól ismertük a másikat. Négy éve halt meg, és nem nagyon gyászoltam, bár
nem volt rossz ember. Viszont a húgát sokkal jobban szerettem, mint Juliust valaha is. – Kíváncsi
arckifejezéssel nézett fel. – Nem tartod megbotránkoztatónak, hogy elmesélem neked ezeket?
Megráztam a fejem, mire folytatta.
– Nagyon furcsa érzésem van ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, azt hiszem, egy római nőnek nem
illene így gondolkodni. Mindenesetre kötelességtudó lányként tettem a dolgomat. Apám viszont már
halott, és így én rendelkezem saját életem felett. Nem vagyok többé kislány. Nő vagyok, mégpedig
gazdag nő. Egy gazdag, fiatal nő. A huszonöt év nem nagy kor, és azzal hízelgek magamnak, hogy még
mindig képes vagyok magamhoz vonzani egy nekem tetsző férjet, amennyiben ez az ötletem támadna. –
Rövid szünetet tartott – Most megdöbbentettelek, igaz?
Valóban így volt, de ismét hazudtam, megráztam a fejem, ő pedig úgy döntött, hisz nekem.
– Rendben – bólintott. – Volt egy nagynénim, Liga. Figyelemre méltó nő volt. Abban a
meggyőződésben élt, hogy a férfiak csupán azért uralják a világot, mert a nők ügyelnek rá, hogy ne
vitassák el a felsőbbségüket. Ő viszont belevágott az üzletbe. Birtokokat vett és jelentős vagyont
halmozott fel. Ez már önmagában is hallatlan dolog volt, viszont ő Rómában élt, ami még nagyobb
botrányt jelentett, ám mire meghalt, pusztán a hírnevével és a vagyonával jelentős elismerést szerzett
magának. Az összes pénzét, földjét és házát rám hagyta. – Elhallgatott, egyenesen a szemembe nézett a
köztünk lévő két láb távolságon keresztül. – Nagyon gazdag nő vagyok, Publius. Hatalmas vagyonom
van Rómában, és egy valamivel kisebb Constantinapolisban földek és épületek formájában. – Ismét
szünetet tartott, majd komoly tekintettel folytatta. – Nagyon szeretem a bátyámat, de most, hogy már
van saját vagyonom, rájöttem, hogy a bátorsággal is rendelkezem az elképzeléseim megvalósításához.
Azt hiszem, ez alatt igazából azt értem, hogy magamévá teszem Liga nagynéném életfelfogását és
életmódját. Ha újra megházasodom, én fogom kiválasztani a férjemet, akármennyire is bosszantja ez
Caiust. Nem fognak cseretárgyként kezelni, csupán mert női testbe születtem. Az elmémmel semmi
baj, tudok írni, olvasni, gondolkodni, és saját törvénytudóimon keresztül fogom intézni az üzleti
ügyeimet.
Mostanra teljesen összezavarodtam, fogalmam sem volt róla, miért mondja el mindezt nekem.
 – Erről beszéltél Caiusszal is? – Érdekes módon az ő társaságában nem „tábornokként” gondoltam
a parancsnokomra.
– Nem, még nem volt rá lehetőségem. – Felnevetett. – Rajtad gyakorlok. Caius félelmetes tud lenni,
amikor felhorgad az érzékenysége. Nagyon hagyománytisztelő ember, tudom, hogy nem értett egyet
Liga nagynéném nézeteivel. Szívrohamot fog kapni, amikor megtudja, hogy Liga rám hagyta helytelen
módon szerzett vagyonát. A nagynéném egy évvel azután halt meg, hogy a bátyám elutazott Afrikába,
és körülbelül rá egy évre tudtam meg, hogy engem nevezett meg örököséül. Azóta megtanultam,
miképpen irányítsam az ügyeimet törvénytudók segítségével. Van belőlük kettő itt, és öt Rómában.
Amikor ott jártam, mindegyikkel találkoztam, és azóta rengeteg időt töltöttem saját helyzetem
tanulmányozásával. Tudom, hogy mindannyian felháborító módon kirabolnak, de majd eljön a nap,
amikor ezzel is lesz időm foglalkozni, és akkor nagyon kellemetlen meglepetésben lesz részük. A
lényeg, hogy eddig nem volt alkalmam beszámolni Caiusnak a történtekről.
Ismét elfordította a fejét, a tüzet nézte, és újra beállt a csend. Ezúttal azonban nem volt benne
semmi kényelmetlen vagy feszélyezett, mindketten az imént elhangzottakon gondolkodtunk. Egy
gyantacsomó az egyik hasábban hangosat pattant, és a tűz hirtelen összezsugorodott; a rönkökből
milliónyi szentjánosbogár mutatta, hogy a fa kezd átalakulni tüzelőanyagból zsarátnokká. Azon
gondolkodtam, hogy talán még tennem kellene rá, de Luceiia döntött helyettem.
– Rakjál még rá egy kis fát, és mesélj az égi kövedről!
Ezúttal nem esett nehezemre elmosolyodni.
– Mit szeretnél tudni róla?
– Mindent. Egyszerűen lenyűgöz. Mielőtt elment Afrikába, Caius mesélt Theodosius kardjáról,
hogy eredetileg a nagyapád készítette apádnak egy olyan kőzetnek a fémjéből, amely állítólag az égből
esett le. Most szeretném tőled is hallani a történetet. Te valóban úgy véled, hogy az a kő odafentről
zuhant le, igaz?
Felálltam.
– Igen, de Theodosius kardja semmiség. Ezt nézd meg! – A hátam mögé nyúltam, és a gerincem
mellé rögzített tokból előhúztam a tőrt. – Óvatosan – mondtam, miközben átnyújtottam –, sokkal
élesebb, mint bármilyen penge, amivel eddig találkoztál.
Amikor befejeztem a tűz megrakását és visszafordultam, még mindig elbűvölten bámulta a tőrt.
– Mitől ilyen ezüstös? – Felemelte a kést, hogy a lángok fénye megcsillanjon a pengén.
Leültem mellé és kinyújtottam a kezem, ő pedig megfordította a tőrt, és nyitott tenyerembe
csúsztatta a nehéz markolatot. A tűz fényében jól láttam apró hüvelykujjának lenyomatát a csillogó
pengén. Lassan mozgattam a hegyet, figyeltem, ahogy a fény fel-le futkározik a fémen.
– Nem tudom, Luceiia, de azt hiszem, a vas mellett van benne valamilyen más fém is.
– Hm, Caius is ezt mondta. Mesélj a vasról! Azt mondta, szerinted ez egy új tudomány.
– Így van. – Meglepettségem jól hallható volt. – Viszont csak annyit mondtam, viszonylag új. Miért
szeretnél többet tudni a vasról?
– Mondtam már, szeretek gondolkodni. Minél többet akarok tudni mindenről, ami érdekel, és a
vasról semmit nem tudok. Egyáltalán semmit.
– Rendben, ez érthető. Hol kezdjem?
– Az elején. De kérlek, úgy mondd el, mintha Caiusszal beszélnél. Próbálj ne nőként gondolni rám.
 Ellenálltam a kísértésnek, hogy a mellére vagy a combjáról lelógó ruhájára tévedjen a tekintetem,
és elkeseredett igyekezettel próbáltam nem bámulni a haját vagy arccsontja ívét. Harcoltam a kísértés
ellen, hogy ajkának teltségét csodáljam. Szándékosan próbáltam figyelmen kívül hagyni rajta mindent,
ami figyelmen kívül hagyhatatlan volt, és átgondolni, mit mondanék, ha egy férfi kérdezné tőlem
ugyanezt.
– Nos – motyogtam –, hadd gondolkodjak egy percet. Ezt korábban már megpróbáltam
elmagyarázni Caiusnak, és akkor sem volt könnyű. Nem szeretnélek sem összezavarni, sem untatni. –
Gondolataimat legalább nagyjából logikus sorrendbe rendeztem. – Talán azzal kezdeném, hogy én
sem tudok sokkal többet erről a dologról, mint te… igazság szerint senki sem tud. Ismered az égi kő
történetét, de azt tudod, hogy nagyapám kis híján felhagyott a próbálkozással, hogy megolvassza?
– Igen – bólintott. – Akkoriban furcsának tűnt, hogy valaki meg akar olvasztani egy követ, de nem
akartam fitogtatni teljes tudatlanságomat Caiusnak, így nem tettem szóvá. Miért kérdezted?
– Nos, szinte mindegyik fém eredetileg kövekből származik, de nem minden kő tartalmaz fémet. Az
ilyen köveket érctartalmú kőzeteknek nevezzük, és ezt az ércet nevezhetjük nyers fémnek.
– Nyers, mint főzés nélküli?
– Pontosan. A vasérc vörös színű. Utazásaid során láttál már olyan hegyeket, melyeket mintha
rozsda borított volna? – Igenlően bólintott. – Az vas volt. Az ilyen vörös színű követ nevezzük
vasércnek. Fogjuk ezt a követ, összetörjük és alaposan átmossuk, majd magas hővel kiszárítjuk. A
mosás megszabadítja az ércet a hordalékoktól és más szennyeződésektől. Ami megmarad, azt magas
égetőkemencékben vagy kohókban hosszú ideig hevítjük. Az égetés, vagy ahogy mi nevezzük,
ömlesztés során a fém leolvad az ércről, és belefolyik egy olvasztótégelybe a kemence alján. Amikor
a tégely lehűlt, megkapjuk a tiszta érctömböt, valamint a kemencében rárakódott salakot. Ekkor fogjuk
a kalapácsot, és elkezdjük ütni ezt a nagy, mocskos mosogatórongyra emlékeztető tömböt, amíg a
salak le nem pereg róla. A végén megmarad a vastömb. Ezt nevezzük kovácsoltvasnak, mert szó
szerint kikovácsoljuk a kőből, saját verejtékünkkel és kalapácsunk erejével. Eddig tudsz követni?
Tágra nyílt szemmel bólintott, láthatóan érdekelte a dolog.
– Helyes. Innentől kezd bonyolultabbá válni. Ez a kovácsoltvas már kemény fém, rengeteg célra
felhasználható. Könnyű alakítani, könnyű vele dolgozni, ahhoz azonban még lágy, hogy megtartsa az
élét. Egy megfelelően kovácsolt bronzpenge sokkal élesebb és tartósabb tud lenni, mint az ilyen vas.
Természetesen a vassal hideg állapotában szinte lehetetlen dolgozni, az alakításhoz előbb vörösre
kell izzítani. – Bólintással nyugtázta a jól ismert tényt.
– Rendben – folytattam. – Menjünk tovább. Hosszú idővel ezelőtt valaki, már senki sem tudja, ki
lehetett, jelentős felfedezést tett. Aki dolgozott már vassal, tisztában van vele, hogy a tartós
vaspengéhez először meg kell kalapálni a fémet, azután lassan lehűteni. Ha túl gyorsan hűtőd, a penge
nem lesz tartós. Ám egyszer valaki úgy döntött, újraélez egy pengét, és a kelleténél sokkal hosszabb
ideig hagyta a faszéntűzben a vasat. Vagy az is lehet, hogy újrakovácsolta az élt, aztán megint
felhevítette. Amikor rájött, mit tett, biztosan azt gondolta, kárba ment a munkája, és vízbe dugta a
pengét, hogy gyorsan lehűtse és újrakezdhesse az egészet. Senki nem tudja, hogyan történt pontosan a
felfedezés, de valószínűleg a véletlenen múlt. Tény azonban, hogy a faszénben újra felizzított, majd
vízben gyorsan lehűtött vas hihetetlenül kemény élt ad, miközben ugyanaz a vas faszén nélkül
melegítve, és ugyanabba a vízbe dugva korántsem lesz olyan jó minőségű.
– Hihetetlennek hangzik.
 – Tudom, de ez az igazság.
– Van valamiféle mágia a faszénben?
– Bizonyára. – Megráztam a fejem, mivel már magam is számtalanszor gondolkodtam ezen a
talányon. – Egyfajta mágia lehet, csakhogy én nem hiszek a mágiában. És nem vagyok hajlandó elhinni
azt sem, hogy miközben annyi dolog létezik a világon, ami mágiának tűnik, miközben nem az, itt van ez
az égetett fa, ami egyáltalán nem látszik mágikusnak, mégis az. Nem, Luceiia, ez nem az a mágia.
Egyszerűen csak valami, amit még nem értünk.
Melegen és elismerően rám mosolygott, amitől legszívesebben élvezettel nyújtózkodtam volna,
akár egy macska.
– Nem csoda, Publius Varrus, hogy egy kemence mellett töltöd minden idődet! Ez elképesztő! A víz
biztosan nem lágyíthatja meg az élt, vagyis csak a faszén teheti!
– Éppen ellenkezőleg. A faszén hiánya teszi lággyá a vasat.
– Igen, a hiánya… így akartam mondani. Vagyis a kemény él titkát a faszén rejti. És senki nem tudja
az okot. Lenyűgöző!
– Ugye? – folytattam az elismeréstől fellelkesülve. – Persze nem derült ki rögtön ilyen
egyértelműen. A fém keményítése évszázadokon át szerencse kérdése volt. Ám lassanként elterjedt a
helyes módszer, a kovácsok megtanulták, hogyan fokozzák a tüzeik hőjét, és a vas minősége javulni
kezdett, feketéről a mai halványszürke színűre változott.
– Várj egy pillanatot, mit jelent, hogy fokozni a tűz hőjét? Mi lehet még forróbb a tűznél?
– A forróbb tűz. – Arckifejezése láttán elnevettem magam. – Ezért juttatunk a fújtatókkal levegőt a
faszénhez. A légmozgás növeli a faszén égési hőjét, bár hogyan vagy miért, azt senki sem tudja.
Ezenkívül némelyik anyag forróbban vagy lassabban ég másoknál. Ezért használunk mi faszenet, mert
melegebben és lassabban ég, mint a közönséges fa. Nagyon nagy hőmérsékletet lehet vele elérni. Mint
említettem, nagyapám kis híján lemondott róla, hogy megolvassza az égi követ. Többféle
tüzelőanyaggal próbálkozott, különféle faszenekkel, és oly mértékben növelte a kemencébe áramló
levegő mennyiségét, ahogy korábban még soha, de nem járt sikerrel. Aztán végül, miközben a
kemence az utolsónak tartott próbálkozása után lassan lehűlt, észrevette, hogy bár nem olvasztotta meg
a követ, a felszíne valahogy mégis megváltozott, mintha átalakulás előtt állt volna. Ezért elhatározta,
hogy újra felfűti a kemencét, és megtalálja a módját a hőmérséklet növelésének. Addigra már hetedik
hónapja szenvedett az égi kővel, de a dolog a kedvenc időtöltésévé vált, és nem tartotta
elvesztegetettnek a rááldozott időt.
Ismét felfigyeltem elragadtatott arckifejezésére. Éreztem, hogy nem unatkozik, de az is eszembe
jutott, hogy talán csak tetteti az érdeklődést. Elhallgattam, lehetőséget hagyva neki, hogy ha akar, témát
váltson.
– És aztán? Tudom, hogy végül sikerrel járt, de mi módon? – Őszinte lelkesedés csendült a
hangjában.
Mosolyogva folytattam.
– A feljegyzéseiben azt írja, hogy egy munkatársa, egy tüzelőanyag– és olajkereskedő rábukkant egy
olyan szénfajtára, amit nem tudott hasznosítani, mert túlságosan törékeny volt. Apró darabkákra hullott
szét, és nem gyulladt meg. Nagyapámnak ez jutott eszébe, mert a kereskedő nem mondta, hogy a szén
nem ég, csak azt, hogy nem gyullad meg, érted? Nagyapám tudta, hogy a faszén sem gyullad meg,
mégis forróbban ég, mint a fa, amiből készült. Kíváncsivá vált, és megkérdezte a barátját, hozna-e
neki abból a szénből. A kereskedő undorodó horkantással elmondta, hol lehet találni, és sok
szerencsét kívánt.
– Varrus nagyapa gyűjtött némi szenet, és összekeverte a legjobb minőségű faszenével, hogy lássa,
forróbban ég-e. Keményen és tisztán égett, és mire kikísérletezte a faszén és a szén megfelelő arányát,
sikerült olyan hőmérsékletet előállítania, ami megolvasztotta az égi követ. A többit pedig már tudod.
Elég fémje volt, hogy elkészítse a kardot apámnak, valamint ezt a tőrt nekem.
– De a kard anyagát közönséges vassal keverte?
– Nem, nem közönségessel – feleltem. – Hanem a legjobbal, ami volt neki. Ám Theodosius kardja
még így sem olyan csillogó, mint a tőröm.
Luceiia arcára különös, elgondolkodó kifejezés költözött. Vártam, mit fog mondani. Amikor
azonban megszólalt, meglepett a kérdésével.
– Mikor történt ez, Publius?
– Fogalmam sincs. Valószínűleg nem sokkal a születésem után, mert apám akkoriban ment el
utoljára. Harminchárom vagy harmincnégy éve? Nagyapán feljegyzéseiből valószínűleg a pontos
időpontot is meg tudom mondani.
– Olyan lelkiismeretes jegyzetelő volt?
– Igen. Jegyzeteket írt mindenre, ami a keze ügyébe került, a viasztáblától kezdve a papiruszon át a
pergamenig.
Titokzatosan elmosolyodott.
– A nagyapád bölcs ember volt. Ki tudnád deríteni pontosan, mikor történt mindez? Lehetséges
volna?
– Azt hiszem, de miért? Annyira fontos? Mi okból?
Egy vállvonással elhárította a kérdéseimet.
– Nem is tudom. Nem hagy nyugodni valami, amit mostanában hallottam. Nem szeretnék beszélni
róla, amíg nem ellenőriztem, azonban nagyon érdekes lehet. Akkor hallottam, amikor utoljára Aquae
Sulisban jártam. Tudtad, hogy az ottaniak hisznek a sárkányokban?
Kapott tőlem egy igazi britanniai szemöldökfelvonást.
– A sárkányokban?
Bólintott, én pedig rávigyorogtam.
– Értem. Át kellett utaznom egész Britannián, hogy olyan embereket találjak, akik hisznek a
sárkányokban.
Viszonozta a mosolyomat.
– Ne gúnyolódj, barátom. Fogadd el, hogy léteznek. És azt hiszem, egyszer a tieid lesznek.
Az arckifejezéséből meg tudtam állapítani, hogy elhallgat valamit, de elképzelésem sem volt róla,
mi lehet az. Nem akartam olyan irányba terelni a beszélgetést, hogy köszörülhesse rajtam a nyelvét.
Megpróbáltam kitalálni, mire gondol, és miért az enyémek ezek a sárkányok, de reménytelen kísérlet
volt.
– Rendben, te győztél – emeltem fel a kezem megadóan. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Miért
és mi módon az én sárkányaim?
 – Azért, mert azonnal a magadénak fogod vallani őket, amint hallasz róluk, és holnap hallani fogsz
róluk. Viszont a tűz majdnem kialudt, én pedig elfáradtam.
Igaza volt, a tűz már alig égett; észre sem vettem, hogy csak pislákol. Vonakodva felálltam, nem
volt kedvem elengedni magam mellől Luceiiát, még néhány órányi alvás erejéig sem.
– Bocsáss meg – mentegetőztem –, észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő.
– Tudom. Én sem, de minden percét élveztem.
Beszéd közben felállt, és ismét tudatosult bennem a magassága. Elég közel állt hozzám, hogy
érzékeljem teste melegét és illatát. Átkarolhattam volna a derekát anélkül, hogy odahajolok hozzá.
Természetesen nem tettem meg. Egy nagyon hosszú pillanatig a szemembe nézett, és az elmém sikoltva
tudatta velem, mennyire puha és ízletes lenne az ajka az enyémen. Aztán újra elmosolyodott, lágyan és
mindentudóan, és szorosabbra húzta magán a stoláját. Félig elfordult, majd hirtelen megtorpant,
mintha eszébe jutott volna valami.
– Mi az? – kérdeztem. – Segíthetek valamiben?
Ugyanaz a mosoly. Jobb kezével előrenyúlva, két ujjával gyengéden megérintette a jobb
arccsontomat. Alig éreztem a nyomást, mégis égetett.
– Jó éjt, Publius – suttogta. – Köszönöm. – Azzal elfordult, hogy távozzon.
Megfogtam a könyökét, és ezzel megállítottam. Visszafordult, fejét meg billentve hátranézett a válla
fölött, nekem pedig hirtelen ismét elment a hangom.
– Igen, Publius?
Mondanom kellett valamit.
– Holnap… – hebegtem. – Látlak még? Mielőtt elmész?
– Mielőtt elmegyek? – kérdezett vissza nevetve. – Igen, és még utána is. Hiszen velem jössz,
elfelejtetted? Vacsoránál beszéltünk róla. Mostantól a Britannicus-villa az otthonod. – Semmire nem
emlékeztem a beszélgetésből vacsora közben. Újra elnevette magát, nyilvánvalóan az arckifejezésem
láttán. – Ne aggódj, Varrus – folytatta játékos gúnyolódással –, elég nagy épület kettőnknek.
A zárt udvarban most már szinte teljesen sötét volt, de sokáig figyeltem csípőjének ringását, amíg
teljesen bele nem veszett a homályba. Nem hallhatta suttogásomat:
– Jó éjt, szerelmem.
Egy ideig még kavargó gondolatokkal bámultam a haldokló tüzet, majd félig kábán én is elindultam
aludni.

XVII.
Aznap éjjel keveset aludtam, kínoztak a káprázatok, a vágy és a bűntudatom. Ez a nő a legjobb
barátom, mentorom és parancsnokom húga volt. A családom lovagi rangot viselt, az övé viszont ősi
patríciusi vérből származott, még a Caesarok ideje előtt nyert nemesi rangot, és a vérvonalat egészen
Róma alapítóiig vissza lehetett vezetni. Luceiia maga is gazdag volt, és a családján keresztül még
nagyobb vagyonnal rendelkezett. Én mindössze egy kis kovácsműhelyt tudhattam a magaménak. Ő
nemes hölgy volt magas elvárásokkal és értékekkel, míg én egy kézműves, egy koszos körmű,
füstszagú, kormos ruhájú kovács, még a nagyapámtól örökölt pénzzel együtt is. Igaz, hogy úgy tett,
mintha őszintén beszélne velem, és érdekelné a sorsom, de a szívem mélyén tudtam, hogy csupán így
fejezi ki háláját annak az embernek, aki megmentette a bátyja életét. Az is igaz, hogy élénk
érdeklődést mutatott a mesterségem iránt, de csak mert Caius ódákat zengett róla, és a történet ismételt
meghallgatása lángra gyújtotta szokatlan és tudásra éhes elméjét.
Ám tudtam, az az átkom, hogy örökké szeressem Luceiiát, és már talpon voltam, mielőtt a pacsirták
énekelni kezdtek, türelmetlenül vártam, hogy megpillantsam.
Sokáig kellett várnom. Luceiia későn ébredt, majd egy gyors mosoly és köszöntés után eltűnt a ház
belsejében Veronicával és a gyerekek egy részével. Együtt reggeliztem Quintusszal, és a napi
tennivalókról beszélgettünk, majd ő is távozott a dolgait intézni, én pedig egyedül maradtam a
gondolataimmal.
Amint világosabb lett, és a hely élettel telt meg, elindultam felfedezni a gazdaságot. Találtam egy
kovácsot, aki a villa szerszámaiért felelt, és bemutatkoztam neki. Kevés beszédű férfi volt, de
barátságos, viszont rengeteg feladat várt rá, ezért nem lehetett elvonni a figyelmét a munkájáról. Elég
ideig őgyelegtem a műhelyben, hogy meggyőződjek róla, érti a dolgát, aztán visszamentem ellenőrizni
a holmimat és a lovaimat, hogy készen álljak az indulásra.
Végül fogtam afrikai íjamat és néhány vesszőt, és távolabb sétáltam az épületektől, hogy egy kicsit
csiszoljam lövésztudományomat. Legnagyobb meglepődésemre nem csak megtelelő helyet találtam,
hanem egy láthatóan sűrűn használt célalakot is. Az egyik kőfalú pajta mögötti letaposott területen, a
külső fal mellett emberméretű, nagyjából embert formázó, kitömött szalmabábra bukkantam, melyet
kilyuggatott zubbonyba gyömöszöltek és gallyakkal erősítettek meg. Miután körülnézve senkit nem
láttam, elfogadtam az ismeretlen íjász ajándékát, és felhúroztam az íjamat.
Az első lövésemnél kiderült, hogy a bábu belsejében egy farönköt rejtettek el. A vesszőm olyan
mélyen belefúródott, hogy alig bírtam kiszabadítani. Onnantól csak fémhegy nélküli
gyakorlóvesszőket használtam.
Egy idő után hozzászoktam a célpont keménységéhez, és rájöttem, hogy nem kell olyan erősen
megfeszítenem az íjat, ahogy szoktam. A végén már annyira arra koncentráltam, hogy a lehető
legkisebb erővel lőjem ki a nyílvesszőket, hogy észre sem vettem a férfi közeledését, akinek így
sikerült meglepnie a hangjával.
– Jó nagy íj egy ilyen kis célponthoz! Rengeteg elvesztegetett idő és erőfeszítés!
Meglepetten fordultam hátra, és szemben találtam magam egy elképesztően széles vállú, púpos kis
emberrel. A púp előre és oldalra tolta a fejét, amitől az egész teste torznak tűnt, holott csak az egyik
oldala – a bal – volt deformált. Testi fogyatékossága ellenére nagyon erősnek látszott, és nem lehetett
nem észrevenni megvető arckifejezését, amivel az íjamat nézte. Rámosolyogtam, nem kerülte el a
figyelmem a jobb kezében tartott, felhúrozott íj.
– Elvesztegetett? – kérdeztem. – Hogyan lenne elvesztegetett, amikor a vessző minden alkalommal
eltalálja a célpontot?
– Bah! – prüszkölt lenézően. – Azt mondod, eltalálja? Ha elég nagy a célpont, egy kölyök is képes
eltalálni egy kővel. Ez csak annyit jelent, hogy a fiam játékszerére lődözöl. Gyere ide, majd én
mutatok neked célpontot!
Anélkül, hogy válaszra várt volna, sarkon fordult, és furcsa, szökdécselő bicegéssel elindult –
bánatosan fedeztem fel, hogy a járása nem is különbözik annyira az enyémtől. Körülbelül
százlépésnyire kellett követnem, ott megállt, és szabad kezével előremutatott.
– Ott a célpont.
 Odanéztem. Körülbelül százhuszonöt lépésre szélviharban kidőlt fenyőfa hevert, törzsének
keresztmetszete nagy, barna, kör alakú foltnak látszott a mögötte lévő fák előterében. Valamivel előtte
fehér botot szúrtak le a földbe.
– A fehér bot? Mi az?
Miközben beszéltem, felajzotta íját, és le is adta az első lövést. A vessző súrolta a rudat, és jobbra
lepattant róla; láttam, hogy a vörös tollak megállapodnak a mögötte lévő földhányásban.
– Egy ásó, beleszúrva a földbe. Lássuk, el tudod-e találni azzal a szörnyeteggel.
Az első lövéssel elhibáztam, bár nem sokkal, és a másodikkal is. A kis ember egy szót sem szólt,
csendbe burkolózott, mert tudta, hogy ezzel sokkal jobban bosszant. Visszanyeltem mérgemet, és
inkább megpróbáltam rájönni, hol hibáztam. Azonnal megérkezett a válasz: még mindig nem húztam ki
eléggé az íjat, inkább a kifinomultságra törekedtem az erő helyett. Ezt észben tartva elvégeztem
néhány mentális módosítást, és újra kifeszítettem az íjat. Nyílvesszőm megcsípte az ásónyelet, és
lepattanva az ő első vesszője mellett állapodott meg. Nem szóltam semmit.
– Sokkal jobb – bólintott. A következő lövésénél mintha nem is célzott volna. Ezúttal pontosan a
célpont közepét találta el, és a fehér nyél kettérepedt. Felmordult, én pedig elképedve bámultam.
Hihetetlen lövés volt, vagy éppen hihetetlen szerencse.
Kényszerítettem magam, hogy semleges maradjon a hangom.
– Nem rossz. Képes lennél rá újra?
Válasz helyett cselekedett, nekem pedig elállt a szavam, mert előző nyílvesszője, amely
beékelődött az ásó széthasadt nyelébe, pörögve esett a földre. A célpont megsemmisült. Ostobaság
lett volna tovább lövöldözni rá, és ezt szóvá is tettem.
– Azért próbáld csak meg – morogta.
Gondosan céloztam, és elengedtem a vesszőt. A lövésem közel volt, de hogy mennyire közel, azt
nem tudtuk megállapítani. Újabb mordulással fordult felém.
– A kifinomultság, fiam, az hiányzik belőled. Annak a hatalmas fegyvernek a kifeszítése túl sok erőt
emészt fel. Egy ilyennel nem lehet pontosan lőni. Kifinomultság, arra van szükséged! Egyébként mi a
neved?
Mosolyogva támaszkodtam az íjamra.
– Varrus. Publius Varrus. Caius Britannicus vendége vagyok.
Sziszegve szívta be a levegőt fogai között.
– Tehát vendég? Vagyis római. – Úgy ejtette ki a szót, ahogy más a „békát” vagy a „kígyót”
mondja.
Felnevettem.
– Igen, római vagyok. Miért, minek hittél? És te ki vagy?
– Cymric. Közülünk valónak hittelek, de úgy látszik, vak vagyok!
Különös módon beszélt, ehhez hasonlót még sosem hallottam. Bizonyára a helyi kelták közül való
lehetett.
– Tehát idevalósi vagy?
– Nem. – Tekintete az arcomra tapadt, valamilyen saját mérce szerint méricskélt. Végül úgy
döntött, válaszol. – Nem, csak itt élek a környéken, de a hegyek közül jöttem, amonnan. – A távoli
horizontra mutatott északnyugaton, ahol egyetlen hegyet sem láttam, majd összehúzta a szemét, és úgy
nézte a házak felől közeledő férfit.
– Varrus mester – szólalt meg a jövevény –, Luceiia úrnő induláshoz készülődik.
– Köszönöm – feleltem. – Kérlek, mondd meg az úrnőnek, hogy rövidesen ott leszek. – Amikor
távozott, újra Cymrichez fordultam. – Várj meg itt!
Kiléptem a távolságot a kidőlt fa előtt a földbe leszúrt, széthasadt ásónyélig. Próbáltam minél
pontosabb lenni. Százhuszonhat lépést tettem meg az ásóig, melyet kihúztam a földből – észrevettem,
hogy a lapja még egészen fényes –, majd újabb tizenkettőt a fatörzsig. Fölém tornyosult, ahogy
megálltam előtte, és belevágtam az ásót a gyökérzetbe. Miután végeztem, visszatértem Cymrichez.
– Nos, Cymric barátom – mosolyogtam –, hozzáadtam még tizenkét lépést a távolsághoz, de a
célpont szélesebb és rövidebb lett. Lássuk, mire jutunk vele. Hat nyílvessző.
Megvető grimasszal nézett rám, és nem vesztegette tovább az időt. Négy nyílvesszője hangos
pendüléssel pattant le az ásófejről, de erősen beékeltem a helyére, így nem mozdult el. Megálltam a
háta mögött, és egy sorban leszúrtam a földbe hat legjobb nyílvesszőmet. Utolsó nyílvesszője és
negyedik találata után megfordult, hogy lássa, mit művelek. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról,
de amikor intettem, hogy álljon félre, szó nélkül engedelmeskedett, tekintetét a távoli célpontra
szegezve.
– Szép volt, Cymric – dicsértem meg. – Hatból négy az nagyon jó eredmény. Most figyelj, és
jegyezd meg jól a kifinomultság hiányát.
Könnyed, gyakorlott mozdulattal húztam hátra a fülemig a húrt, és olyan gyorsan adtam le a hat
lövést, hogy az egyik vessző még a levegőben volt, amikor útjára engedtem a következőt. Öt pendülést
hallottunk, egy ugyanolyant, mint az ő találatainál, és négy másfélét.
– Öt – mormoltam. – Gyere velem!
Halottam, ahogy ott lépdel mögöttem a cél felé. Tudtam, mit fogunk találni, és úgy helyezkedtem,
hogy folyamatosan takarjam előle a célpontot. Az ásótól körülbelül kétlépésnyire megálltam.
– Nos, Cymric?
Lenézéséért és megvetéséért teljes lett a bosszúm, amikor ellépett mellettem, és tekintetét a
célpontra szegezve, némán megállt a fa előtt. Az ő hat nyílvesszője, és a sajátjaim közül kettő ott
hevert szétszóródva az ásófej körül. A vason négy karcolásnyom jelezte az ő vesszőit, és egy
bemélyedés az enyémet. Négy nyílvesszőm azonban átütötte a lapot, és szilárdan beékelődött mögötte
a gyökérzetbe.
– Nem kifinomult, de hatékony, Cymric – mondtam vetélytársam hátának.
Megfordult, elkerekedett szemmel nézett előbb rám, majd az íjamra. Biccentését elfogadtam az
erősebb fegyver iránti elismerésnek. Előreléptem, és nekiláttam kiszabadítani a vesszőimet.
– A Britannicus-villában leszek. Ha meglátogatsz, örömmel látlak. – Visszadugtam a nyílvesszőket
a tegezbe. – Addig is minden jót. – Kezet nyújtottam neki, ő pedig elfogadta és megrázta, de továbbra
sem szólalt meg. Éreztem, hogy mindvégig engem figyel távozásom közben.
Amikor beléptem az udvarra, azonnal megpillantottam Luceiiát, Veronicát és Quintust, akik a
főbejárat előtt álltak egy gazdagon díszített, négykerekű szekér mellett, amely elé négy egyforma,
szürke lovat fogtak be. Nem láttam szolgálókat a közelben, még egy kocsihajtót sem, amit meglepőnek
találtam, bár több gondolatot nem vesztegettem rá. Mindannyian elmosolyodtak, amikor látták, hogy
közeledem.
– Elnézést, ha megvárakoztattalak benneteket – szólaltam meg közelebb érve –, de az elme és a
nyílvesszők vetélkedésébe bonyolódtam Quintus egyik emberével.
– Nem várakoztattál meg – felelte Luceiia –, nem sietünk sehová. Ki volt az ellenfeled?
Kezet ráztam Quintusszal.
– Cymric. Mit dolgozik a háznál?
Quintus felnevetett.
– Cymric csak azt teszi, amihez kedve van. Cymric egyszerűen csak Cymric. Cambriából jött, a
hegyek közül, és időnként dolgozik valamit, amíg bele nem fárad, azután továbbáll.
– Értem. – Luceiiára néztem, próbáltam kevésbé bárgyún viselkedni. – Mondtam neki, hogy
nyugodtan látogasson meg a villátokban. Remélem, nem követtem el ostobaságot.
– Egyáltalán nem – nevetett. – Ha megkedvelt téged, talán még el is jön. Kevés rómait zárt a
szívébe.
– Nekem is ez volt az érzésem. De legalább tisztel, ebben biztos vagyok.
– Azt jól is teszi. – Tudtam, hogy most csak incselkedik velem.
Körülnéztem.
– Látom, készen állsz az indulásra. A lovaim és a felszerelésem az istállóban vannak, elmegyek
értük.
– Nem, már nincsenek ott. Előreküldtem velük Jacobust, mert reméltem, inkább velem utazol a
kocsin.
Elvörösödtem örömömben, és azzal palástoltam zavaromat, hogy gyorsan köszönetet mondtam
Quintusnak és Veronicának kedvességükért és vendégszeretetükért.
Végül mosolyok és integetések közepette magunk mögött hagytuk a Varo villát, és elindultunk az
alig hat mérföldnyire délnyugatra fekvő Britannicus-villa felé. Végig egy sokat használt, jól kijárt
szekérúton haladtunk, amely megkerülte a Varo-földek külső négyszögét, és a kidőlt fa közelében
vezetett el, ahol győzelmet arattam Cymric felett. Még mindig ott állt, figyelte távozásunkat.
Odakiáltottam és integettem neki, amit komor intéssel viszonzott.
Luceiia hajtotta a kocsit, és jól haladtunk. A járművet láthatóan utasok számára, és nem
áruszállításra tervezték. Hat ülőhely volt rajta, valamint egy puha bőrből készített ponyva, melyet esős
időben ki lehetett feszíteni. A hajtó ülését kipárnázták és a lehető legelviselhetőbbé tették. Körülbelül
egy mérföldön át nem szólaltunk meg, Luceiia az útra koncentrált, én pedig rá, de megpróbáltam nem
túl mohón bámulni arcélét. Csodálatos nap volt, a madarak daloltak, én pedig olyan boldog és
elégedett voltam, amilyen csak élő ember lehet.
Nemsokára azonban megérezte, hogy vizslatom, mert apró mosollyal az arcán felém fordult.
– Nagyon csendben vagy ma reggel, Varrus mester. Minden rendben?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Köszönöm, minden tökéletesen rendben van, Domina – feleltem. – Igazság szerint éppen most
gratuláltam magamnak, amiért sikerült megélnem egy ilyen szép napot, mint ez.
 Szélesebb mosollyal kérdezte:
– Nincs kedved beszélgetni?
– Nem nagyon.
– Rendben, akkor osztozzunk a csendben és ebben a szép napban.
Csendben utaztunk tovább, ő pedig megadta nekem a lehetőséget, hogy zavartalanul csodálhassam
őt. Mindketten tudtuk, hogy illemtelen módon bámulom, ám nem vette zokon, és elég magabiztos volt
hozzá, hogy ne is hozza zavarba.
Hosszú ujjú és finom, ugyanakkor barna és erős keze volt, aranyszínű alkarját nem takarta el
teljesen a fehér ruha hosszú ujja. Klasszikus római öltözéket viselt: a hosszú, tiszta, lágy
szövetcsíkokat a derekánál megkötötte, a felső részt pedig áthúzta a melle előtt, és egy ékköves tűvel
rögzítette a vállánál. Csodálatosan festett, és egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy ezt meg is
mondjam neki, de nem volt hozzá elég bátorságom. Ehelyett inkább álmodoztam, elképzeltem, hogy
kimondom, ő pedig elmosolyodik, és kezét az enyémbe helyezi, hogy megcsókolhassam.
Képzeletemben meg is csókoltam, az aranyszín bőrt finoman az ajkamhoz érintettem, nyelvem
hegyével megízleltem édességét. A hangja rángatott vissza a valóságba.
– Ez a két birtok határa. A patak mögött vár rád az új otthonod. – A bátyjára jellemző
szemöldökfelvonással fordult felém. – Mármint ha maradni szeretnél.
Elmosolyodtam, és nem feleltem, de a szívem azt dübörögte: „Maradok! Maradok!”
A patak nem volt mély, alig volt több csermelynél; az út egyenesen átvágott rajta, majd háromfelé
vált: az egyik ment tovább, a másik kettő a patak partját követte két irányban. Arra számítottam, hogy
egyenesen megyünk tovább, ám Luceiia jobbra kanyarodott a lovakkal, és a vízfolyás mellett maradt,
amíg el nem értünk egy fűzfákkal körbevett tavat. A fák alatt megállította a kocsit.
– Most pedig, uram, ha kiveszed azt a kosarat a hátunk mögül, és lesegítesz innen, akkor harapunk
valamit továbbindulás előtt, és beszélgetünk egy kicsit a sárkányokról.
Rossz lábamról megfeledkezve ugrottam le a kocsiról, de sikerült szerencsésen földet érnem. Utána
őt is lesegítettem a bakról, először éreztem ujjaim közt derekának csodálatos puhaságát.
A kosárban különféle ételeket és egy kancsó bort találtam, valamint ivókupákat, késeket és egy
kendőt, amit le lehetett teríteni a fűre. Tökéletes elégedettségben étkeztünk a halkan csobogó patak
partján.
Egy idő után már nem tudtam többet enni, ezért egy fa törzsének dőlve kényelembe helyeztem
magam.
Luceiia rám mosolygott.
– Most minden rendben? Tehetek érted még valamit?
– Csak egy dolgot – feleltem felszabadult jókedvvel. – Mesélj a sárkányokról, és hogy miért fogom
a sajátomnak tekinteni őket.
Elkomolyodott az arca és a homlokát ráncolva koncentrált, letépett egy fűszálat, miközben jobb
hüvelykujjának körmével csíkokra hasogatta.
– Mit tudsz a druidákról, Publius?
Rövid gondolkodás után válaszoltam.
– Nem sokat, főként azt, amit Alaric püspök elmesélt róluk. Ismered Alaricot? – Bólintott. – Azt
mondta, a kelták papjai. Az érkezésünk előtt elterjedt régi vallás követői. Állítólag emberáldozatokat
is végeztek, és mágikus erővel rendelkeznek. A fákat szolgálják, elsősorban a tölgyet, az élősködő
fagyöngyöt pedig szent növényüknek tekintik. Mára sokkal mérsékeltebbé váltak, és nézeteik
nincsenek teljes ellentétben a kereszténység alapvető tanításaival, vagyis ők is azt mondják, hogy
mindent egy jóságos isten teremtett, valamilyen különleges céllal. Körülbelül ez minden. Miért
kérded?
Gyönyörű arcán kiismerhetetlen kifejezéssel nézett rám, jobb szemöldöke valamivel feljebb
emelkedett, mint a bal. Amikor válaszolt a kérdésemre, fejét enyhén oldalra billentette, mintha
nyugtázna valamit.
– Csak kíváncsi voltam, mennyit tudsz róluk. Hiszel benne, hogy mágikus erővel rendelkeznek?
– Nem. Mint mondtam, abban sem hiszek, hogy a faszénnek mágikus ereje volna.
Szemöldöke még feljebb emelkedett, bátyja gunyoros kifejezését utánozva.
– Nos, Publius, ebben tévedsz – mondta vontatottan. – Van mágiájuk. Valódi mágia, de teljes
mértékben természetes eredetű. Az emlékezet mágiája.
Elutasítóan horkantottam.
– A jó memóriában nincs semmi mágikus, Luceiia. Ez az első, amit a legióban megtanítanak. Ha
egy ember írástudatlan, akkor a memóriáját kell képezned, ha azt akarod, hogy megjegyezzen
dolgokat, az alaki parancsoktól kezdve a létfontosságú üzenetekig.
Tiltakozás nélkül elfogadta az álláspontomat.
– Ez igaz, de a druidák egészen más mértékekben gondolkodnak. Túlmennek azokon a határokon,
melyeken belül a római emberek lehetségesnek tartják a dolgokat. Az egész történelmüket a fejükben
és a szívükben hordják, Publius. Valóban csodálatos emberek. Több barátom is van köztük, akiket
jóval többre becsülök sok „tiszteletre méltó” rómainál.
Ennek a megjegyzésnek sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, magamban női beszédnek
könyveltem el, és ezt a következő szavaim is elárulták.
– Ha jól sejtem, ezek az emberek mutattak be a sárkányoknak.
– Ne gúnyolódj, Publius Varrus, nem áll jól neked! Egyébként pedig igazad van. Valóban ők voltak.
– Értem. Nos, mi közük van hozzám ezeknek a sárkányoknak?
– Egyelőre semmi, mégis talán minden. Mint mondtam, birtokba fogod venni őket.
Sóhajtottam. Megtöltöttem a hasam, és több mint kellemesen éreztem magam a társaságában, de
semmi kedvem nem volt a rejtvényekhez. Ennek ellenére hatalmas küzdelmet folytattam, hogy a
hangomban ne legyen nyoma a türelmetlenségemnek, és egy részem – egy igen nagy részem –
tökéletesen elégedett lett volna vele, ha egész nap itt pihenhetek Luceiia társaságában, még akkor is,
ha zagyvaságokat beszél.
– Kifejtenéd bővebben? – kérdeztem.
– Örömmel. Az itteni, nyugati kelták a sárkány népének nevezik magukat. Egészen pontosan
Pendragonénak. Nagyon sokra tartom és tisztelem őket, és mint mondtam, szereztem néhány barátot a
druidáik között. Te is említetted, hogy a keresztényeknek az utóbbi években sikerült utat találniuk a
régi vallásba, de a druidák még nagyon messze állnak attól, hogy felhagyjanak a föld tiszteletével.
Egyikük elmesélte Pendragon, illetve az elnevezésük történetét. Az egész tele volt misztikummal, és
főként csak udvariasságból hallgattam meg, nem sokat értettem belőle. Ám te felhívtad a figyelmem
valamire azzal, amit Caiusnak mondtál a nagyapádról. Ő továbbadta nekem, és én azóta is ezen
gondolkodom.
Vártam. Láthatóan küzdött a rakoncátlan gondolatokkal.
– Megkérdezted, láttam-e már rozsdás hegyoldalt, és természetesen láttam, bár nem tudtam, mi az.
Innen északkeletre, a Mendipek hegyei között többször is találkoztam ezzel a jelenséggel. A
Pendragonok a fémművességükről váltak híressé. Dolgoztak ónnal, ezüsttel, ólommal és vassal.
Legnagyobb törzsi titkaik közé tartozott a fémek tudománya.
Most már minden idegszálammal figyeltem.
– Folytasd!
– Érthető módon szerették volna megóvni titkos tudásukat az illetéktelen tekintetektől, ezért az
ömlesztést, ahogy te nevezed, a legnagyobb titoktartás mellett, éjszaka, a barlangjaik mélyén végezték.
A kemencék izzása, a hangok és a felszálló füst életre keltett egy legendát, melyet ők is buzgón
tápláltak, miszerint a hegyek között tűzokádó sárkányok élnek, szörnyetegek, melyek üvöltését és
morgását éjszakánként bárki hallhatja, aki elég ostoba hozzá, hogy a barlangjaik közelébe
merészkedjen. A megtévesztés bevált, sikerült elriasztani a rablókat és a kémeket, és a titkuk
évszázadokon át biztonságban volt.
– Amíg a rómaiak meg nem érkeztek.
– Pontosan, Publius. Amíg a rómaiak meg nem érkeztek. A rómaiak elképesztő étvággyal vetették
magukat a nyersanyagok után, és nem hittek a sárkányokban, sem bármi másban, amit nem lehet
legyőzni karddal, pajzzsal és dárdával. A kemencék a barlangokban elhagyatottá váltak, és úgy is
maradtak több mint négyszáz éven át.
– Vagyis az összes sárkány meghalt? – kérdeztem, ő pedig bólintott. – Akkor hogy tudnám birtokba
venni őket? Miért tenném egyáltalán?
Mindentudó mosollyal felelt.
– A Pendragonok között él egy legenda, miszerint a sárkányok egy nap, a rómaiak távozása után
visszatérnek a hegyek közé.
– És?
A mosolyt most enyhe ingerültség váltotta fel.
– Mi az, hogy „és”? Gondold át, amit mondtam!
A fatörzsnek támaszkodva arrébb csúsztam, kényelmesebb testhelyzetet kerestem.
– Luceiia, nem akarlak megsérteni, sem cinikusnak tűnni, de mióta csatlakoztam a legióhoz, ezernyi
hasonló történetet és legendát hallottam. Miben különbözik ez azoktól?
– A bizonyítékokban. Ez a legenda meglehetősen egyértelmű. A sárkányok visszatérnek a
Pendragonok hegyei közé, ha a rómaiak elhagyják Britanniát. Caius szerint erre már nem kell sokáig
várni.
– Arra az elméletre célzol, miszerint a rómaiaknak haza kell térniük megvédeni a saját földjüket?
– Igen.
Bólintottam.
– Rendben van, akkor most gondolkodom. A bátyád ezért akarja, hogy itt éljek, Aquae Sulisban,
igaz? Hegy felkészüljek az eseményekre?
 Bólintott, és a következő szavait már nem lehetett félreérteni.
– Igen, és hogy segíts nekünk felépíteni az új életünket, miközben a sárkányok visszatérésére
várunk.
Elvigyorodtam.
– Nos, miért is ne?
– Valóban, miért is ne? Úgy tűnik, már el is kezdték.
– Mire gondolsz?
Most ő vigyorgott, már előre élvezte mondandójának hatását.
– Elkezdtek visszatérni a hegyek közé. A sárkányok. Látták őket.
– Mikor? És ki látta? A druidáid?
Válasz helyett tépett egy újabb fűszálat.
– Múlt éjjel, ugye, azt mondtad, hogy a nagyapád harminc-egynéhány éve találta az égi követ? –
Bólintottam. – Nos, a druida barátaim szerint a hegyeket körülbelül abban az időben meglátogatták a
sárkányok. A helyiek nagyon megrémültek. A sárkányok éjjel érkeztek, tűzzel, mennydörgéssel és
füsttel, nagy sebességgel hasították a levegőt, és a keleti hegyek közt értek földet hatalmas rengéssel.
A Mendip-hegységben. A Sárkány-hegységben.
Rövid szünetet tartott, hogy leülepedjenek a szavai.
– Nem volt tudomásom az eseményről, hiszen tizenegy évvel a születésem előtt történt, és a
családom akkor még Rómában és Constantinapolisban élt. Mindenesetre a nagyapád történetét hallva
eszembe jutott, hogy talán lehet valami összefüggés a két esemény között. Talán a „sárkányok” a te égi
köveid lehettek? Ha az általad mondott időpont helyes, akkor körülbelül ugyanakkor történhetett
mindkettő. Mit gondolsz, van ennek értelme? Vagy őrültségnek tűnik? Egy bolond nő képzelgésének?
Szinte magam sem vettem észre, de addigra már talpon voltam, kis híján szökdécseltem
izgalmamban. Nem csak hogy volt értelme, de egyenesen valószínűnek tűnt! Könnyen lehet, hogy
valóban ez ijesztette meg az embereket.
Az. égi kövek zápora! Elképzeltem, ahogy vörös izzással, üvöltve zuhannak le az égből.
– Irgalmas Isten, Luceiia! – nyögtem elszoruló torokkal. – Persze, hogy van összefüggés, ez
nyilvánvaló! Igazad van, egészen biztos vagyok benne! Égi kövek zápora!
Most azonban, hogy sikerült meggyőznie, hirtelen mintha elbizonytalanodott volna.
– Publius – kérdezte szinte suttogva –, te valóban hiszel ebben a dologban? – Kissé kábultnak tűnt.
– Szerinted ez történhetett?
– Persze, hogy ez történhetett! Sőt, meg vagyok győződve róla!
– Ó, én is meg voltam győződve róla, amikor felmerült bennem a gondolat. Ám Caius az érveivel
elbizonytalanított, és megadtam magam a logikájának.
Szúrós tekintettel meredtem rá, Caius logikájának említésére mintha hideg vizet zúdítottak volna
rám.
– Miféle logika?
Elvörösödve hajtotta le a fejét.
– Ó, Publius, olyan bűntudatom van emiatt! Itt állsz izgatottan, de Caius annyira összezavart, hogy
bármennyire is akarom, képtelen vagyok teljes szívemmel hinni, hogy azok a kövek az égből zuhantak
le. Hacsak nem egy katapulttal lőtte fel valaki őket.
Leültem mellé a földre, de nem tudtam összeszedni annyi bátorságot, hogy a kezemet az övére
helyezzem.
– Luceiia, ez nem fontos. A bátyád római tábornok, az ő tárgyilagos tiszti észjárása nem engedi,
hogy elhiggyen olyasmit, amit az érzékeivel lehetetlennek gondol. Én tudom, hogy jó a
következtetésed! Fogalmam sincs, miért, de tudom! Az ösztöneim azt mondják, igazad van! Azok égi
kövek voltak.
– És mit akarsz tenni?
– Az tőled és a druidáidtól függ. Tudjátok pontosan, hol értek földet azok a kövek?
– Ők tudják. Éppen egy kisebb marhacsorda legelt a közelben, és az állatok másnapra mind
elhullottak. Némelyik megégett, másokat mintha felfaltak volna.
Alig bírtam magammal.
– Luceiia, ki tudnád deríteni, hol van pontosan az a hely? Tudnál keríteni valakit, aki elvezet oda?
A világegyetem összes istenére, Luceiia, van fogalmad róla, mennyire izgatott vagyok?
Szinte sugárzott az arca.
– Sejtem. Látom rajtad.
– Gondolj bele, Luceiia! Találhatunk egy másik égi követ! – Összecsaptam a tenyerem. – Ha
vannak ott égi kövek, én visszahozom a sárkányokat az átkozott hegyek közé!
– Látod, Publius? Nem megmondtam, hogy a tieid lesznek?
Ránéztem, és ha nem lettem volna máris fülig szerelmes belé, most azonnal beleszerettem volna.

XVIII.
A Britannicus-villától elállt a szavam. Olyan mértékű gazdagsággal szembesültem, hogy jelentős
vagyonom és sikeres colchesteri fegyverkészítő műhelyem ellenére ismét koldusnak éreztem magam.
Mindig tudtam, hogy a Britannicus család gazdag, de a villa mérete, állapota és környezete minden
emberi képzelőerőt meghaladó vagyonról árulkodott.
Az első napon, miután megmutatták a szállásomat és kicsomagoltam kevés holmimat, Luceiia
elvezetett a szobába, amit az ő cubiculumjának nevezett, bár elismerte, hogy valójában a bátyjáé, és
megmutatta a birtok tervrajzát, sorban elmagyarázva a különböző helyiségek rendeltetését. A gazdaság
egy hatalmas, kelet-nyugati tengelyű „H” betűt formázott. A család lakórészei a „H” legnyugatibb
részén alkottak négyszöget. A négyszög belső udvarára néző épületekben laktak a villagazdaság
szolgálói, és itt kaptak helyet a fürdők, a mosoda, a pékműhely, a konyha és egyebek is. A „H”
összekötő elemének portikusza egy másik, külső udvarba vezetett a keleti részen. Ez az udvar három
oldalról zárt volt – maga a „keresztelem” határolta, valamint a déli és északi szárny. Az épületekben
rendezték be az istállókat, a magtárakat, a pajtákat, egy hatalmas kovácsműhelyt több kemencével, egy
ácsműhelyt, ahol hordókat is lehetett készíteni, egy fazekasműhelyt és egy cserzőműhelyt.
Luceiia körbevitt és megmutatott mindent. Maga a villa kétemeletes épület volt, a belső udvart
körülvevő falak erős kőből épültek – hatalmas, sima és lekerekített gránittömbökből, melyeket erős
beton kötött össze. A külső udvar melletti épületszárnyak anyaga fa, gipsz és kőzúzalék elegye volt.
 A Britannicus család érthető módon büszkén tekintett a villájára. Az épületegyüttes két külön
fürdővel rendelkezett, egyik a családnak, és egy jóval nagyobb a szolgálóknak és más lakosoknak,
akik a környező földeket művelték. Luceiia rámutatott, hogy a belső udvart körülvevő épületek
mindegyikébe az udvarról lehet belépni. Ez nem lepett meg, és nem is tűnt fontosnak, amíg fel nem
hívta a figyelmem rá, hogy a külső udvar melletti épületek viszont a földekre nyílnak. A lakók ezekből
az épületekből mindössze kis ajtókon át juthattak a külső udvarra. Ez viszont már meghökkentő volt.
Látta meglepődésemet, és mosolyogva közölte, hogy a különös jelenségért maga a külső udvar a
felelős. Amikor Caius elutazott Afrikába, Luceiia úgy döntött, kicsinosítja a helyet. Átalakította az
udvart, lezárta az összes bejáratot a környező épületekbe, és újakat nyitott a másik oldalon. Így a
szérűskertet, az istállók bejáratát, a birkakarámokat és a disznóólakat elrejtette a látogatók szeme elől.
Miután ily módon álcázta az épület elülső frontját, hozzákezdett egy nagy, íves, a főportikuszhoz
vezető bekötőút építéséhez. Újrafrissítette az egész udvart, és gondosan ápolta, majd kerti virágokat
ültetett bele – rózsát, ibolyát és árvácskát. Mire végzett, a régi dolgokból mindössze az a tizenkét
hatalmas fa maradt, melyek mindig is ott álltak – négy tölgy, három szil, továbbá öt bükk.
– Gyere, Publius – mondta, miután megcsodáltam a látványt. – Most már van némi fogalmad az
épületek elrendezéséről, megnézzük őket közelebbről.
Itt kezdődött a megalázó procedúra. Miközben hallgattam, amit a villáról mond, azt gondoltam,
kezd némi fogalmam lenni az egészről, de tévedtem. A valóság túlszárnyalta a képzeletet.
A családi szárny alsó szintje például egészen fejedelmi lakrész volt, minden szobát másféle
padlóval láttak el. A fő helyiségek padlóját színes mozaik borította, a képek a görög mitológia
jeleneteit ábrázolták: Europé és a bika, Léda és a hattyú, Thészeusz és a Minotaurosz. A kisebb
szobák padlóját egyszerűbb kockakövek alkották, a geometriai alakzatok és minták összezavarták a
szemet csillogásukkal és színükkel.
A tricliniumban, vagyis a nagy étkezőben egyforma tölgyfa asztalok sorakoztak, ahol akár hatvan
vendég is kényelmesen leülhetett, a falat pedig olyan fényesre csiszolt, zöld és sárga márványlapok
fedték, hogy láttam bennük a tükörképemet. A falaknál mély, polcos szekrények álltak egymás mellett
– némelyik nyitott, némelyik ajtóval ellátott –, ebben tartották a család tányérjait és konyhai kellékeit:
tálakat, ezüst, arany, bronz, ón evőeszközöket, drága, gazdagon díszített számoszi korsókat, kupákat és
serlegeket, csiszolt üvegvázákat, valamint két hatalmas, bölényszarvból készült, a használattól
fényesre csiszolódott ivószarut, melyet finoman megmunkált arannyal díszítettek.
A család a felső szinten aludt, ahová két széles márvány lépcsősoron lehetett feljutni. Odafent ismét
elállt a szavam. A padló mindenhol fából készült, de ilyen fát még soha nem láttam. Megkérdeztem
róla Luceiiát, mire azt felelte, fenyő, és még a dédapja hozatta Britanniába sok-sok évvel ezelőtt.
Százévnyi törődés és fényesítés adta a deszkáknak ezt az üveges csillogást.
A legelképesztőbb dolog az összes közül azonban az volt, hogy mind a tíz hálószoba rendelkezett
ablakkal, vagyis természetes fény töltötte meg őket. Az apró ablakokra bordás fazsalukat illesztettek,
melyeket teljesen be lehetett csukni, vagy bizonyos szögbe állítani, hogy átengedjék a fényt és a
levegőt.
Hallottam már ilyenről, láttam is néhányszor, de ilyen mennyiségben meg soha. A megszokott római
alvókamrák pontosan azok voltak, aminek a nevük is mutatta őket: kicsi, levegőtlen cellák egyetlen
ággyal, és talán egy asztallal. A fény szabad beáramlása miatt itt mindegyik szobát másféle színnel
díszítették, a falak, a függönyök és a padlószőnyegek miatt a helyiségek egyedi jelleget kaptak és
különböztek egymástól. A szobámat – melyet Caiusétól egy rövid mellékfolyosó választott el, keleti
végében ablakkal, az ajtók pedig középen, egymással szemben nyíltak – sápadt aranyszínbe
öltöztették, míg az ő lakosztályát hűvös zöldbe. Luceiia lakrésze ezüst volt és fehér, halványkék
szőnyegekkel és függönyökkel, a kék-ezüst selyem ágytakaró pedig felbecsülhetetlen értékű lehetett,
mivel keleten, a Constantinapolison túl fekvő, távoli helyen készítették.
A hőmérséklet az egész épületben egyforma volt, köszönhetően a hypocaustum által mindenhová
eljuttatott meleg levegőnek. A padló alatti csöveket a fürdő alatt folyamatosan égő kemence fűtötte,
melyet a szolgálók naponta kétszer megraktak. Luceiia a felső szintről a külső átjáró mellől a belső
udvarra vezető lépcsőn át lekalauzolt a családi fürdőbe, amely ismét túlszárnyalta minden
elvárásomat. Semmi nem hiányzott belőle, amire az ember egy nagy, nyilvános fürdőnél számítana. A
tágas öltözőt farudakra rögzített függönyök osztották részekre, a falfülkékben kényelmesen el lehetett
helyezni a ruhákat. Közvetlenül az öltöző mellett sorakozott a három medence – hideg, langyos és
meleg vízzel –, mögöttük pedig vastag, vízhatlan függönnyel elválasztva a sudarium, vagyis a
gőzterem a kőpárkányokkal, ahol egy masszázsban és szőrtelenítésben járatos szolga tartott
felügyeletet.
A fürdőben nem sokat időztünk, de rákérdeztem a falakat és a medencéket határoló fényes
kőlapokra, mire azt a választ kaptam, hogy azokat is a tengerentúlról hozatták.
Megkönnyebbülés volt újra felkapaszkodni a belső udvar illatos hűvösségébe, ahol a növények
miatt még az évnek ebben szakában is friss volt a levegő. Az udvart négy részre osztották az egymást
keresztező utak. A lakószobákhoz legközelebb eső két részt dísznövényekkel ültették be,
fagyalsövénnyel szegélyezték és rengeteg vörös pipaccsal díszítették, melyek egy része még mindig
virágzott. A távolabbi részeket a zöldségeknek és gyümölcsöknek szentelték. A hangjából kicsendülő
büszkeség alapján nem volt nehéz megállapítani, hogy Luceiia nagy gondot fordított erre a területre.
Mutatott két szilva–, egy cseresznye– és két almafát, mindegyik bőségesen termett és kicsattant az
egészségtől.
A két út kereszteződésénél jobbra fordult, aztán bevezetett a konyhába és a pékműhelybe. A
személyzet nagy része ezek felett lakott. Mindkét helyiség hatalmas volt, makulátlanul tiszta és elég jól
felszerelt ahhoz, hogy rövid időn belül ki lehessen belőlük szolgálni kétszáz embert.
Az udvar innenső részének távolabbi végében a házat fűtő kemencéktől legtávolabb helyezte el
Caius azt a szobát, ahol a borait tartotta. Elkerekedett a szemem, amikor Luceiia megmutatta az itt
tárolt kincseket. A mennyezetig érő polcos állványok között pontosan annyi helyet hagytak, hogy el
lehessen férni még a legnagyobb cserepekkel, korsókkal és hordókkal is. Mindegyik edényt gondosan
felcímkézték és megszámozták, tartalmuk a sűrű, édes, gazdag ízű görög boroktól a Vezúv lankáin
termett sötét, vörös, fűszeres nedűkig terjedt. Volt külön amphora a zamatos amineai bornak, valamint
több edény a galliai boroknak, köztük annak a déli, könnyű és édes fajtának, amelyik nem volt sem
vörös, sem fehér, hanem a kettő keveréke.
Az egyik polcon teljesen másféle borok sorakoztak kisebb kancsókban, melyeket egy férfi akár fél
kézzel is a szájához emelhetett volna; Luceiia feltörte az egyik pecsétjét, és átnyújtotta nekem.
Ambrózia volt! Hűs és nektár édességű, állítólag a német törzsek földjéről hozták, ahol évekkel
korábban magam is harcoltam. Ha tudtam volna, hogy ilyen kiváló bort termelnek, a hadjárat után
talán tovább is ott maradtam volna.
Ismét átvágtunk az udvaron az északi falhoz, kezemben a felnyitott kancsóval, ahol megmutatta a
mosodákat és a szárazraktárakat, melyek elfoglalták a teljes szárnyat, valamint a kemencéktől szintén
távol elhelyezett hűtőkamrát. A bortárolón kívül ez volt az egyetlen helyiség az egész épületben,
amelyet nem fűtöttek alulról. Minden irányban vastag kőfalak választották el a többi szobától, a falak
belső oldalát szalmával kevert sárral tapasztották be, és fehérre festették. Észrevettem, hogy a
cementből készült padlóba vájatokat róttak, hogy a víz szabadon elfolyhasson. A nyári hónapokban
jéggel, sóval és szalmával töltötték meg a kamrát, hogy hidegen tartsák, a mennyezeti gerendákra
akasztott kampós láncokon ökrök, birkák, disznók, szarvasok és más vadak tetemei lógtak. A
sarkokban nem lehetett pókhálót látni, a falakat és a padlót egyetlen porszem sem szennyezte.
Mire bejártuk az egész villát, a nap már lenyugvóban volt, én pedig csak kerestem a szavakat. Egy
nagy és tágas kovácsműhely volt az utolsó állomásunk, miután megismerkedtem a Britannicus-villa
minden lábnyi területével. Megnéztem az üres kemencéket és parázstartókat, a takaros rendben
sorakozó szerszámokat.
– Nos? – kérdezte Luceiia. Hosszú idő óta most törtük meg először a csendet. – Mit gondolsz?
Végighúztam a lábam a padlón. Semmi korom, semmi hamu. Újból a legközelebbi szénserpenyőre
néztem, és a mellette lévő szerszámokra.
– Minden újnak látszik.
l.ucciia szemöldöke a homlokára szaladt, ahogy elnevette magát.
– Mert valóban minden új, Publius. Ez a te helyed, Publius Varrus kovácsműhelye, melyet Caius
tervezett, és együtt rendeztünk be abban a halovány reményben, hogy egyszer csatlakozol hozzánk.
Mindketten egyetértettünk, hogy nem szeretnénk, ha a fedelünk alatt unatkoznál vagy céltalannak
éreznéd magad.
Ennyit már magamtól is kitaláltam. Odafordultam hozzá, és úgy helyezkedtem, hogy tisztán lássam
az arcát a késő délutáni fényben.
– Ti valóban számítottak rá, hogy idejövök? Miért?
Megajándékozott szédítő és csábító mosolyával.
– Miért ne? Te vagy a bátyám legközelebbi barátja. Már nagyon hosszú ideje, mióta magad mögött
hagytad a hadsereget, abban reménykedett, hogy egy nap eljössz nyugatra, és osztozol az álmában.
Mindketten abban reménykedtünk, bár én nem is ismertelek. Vagy legalább abban, hogy ha egyszer
meglátogatsz minket, az a műhely arra fog ösztönözni, maradj, vagy gyakrabban visszatérj. –
Felemelte a kezét, még mielőtt megszólalhattam volna, így kénytelen voltam megvárni, hogy befejezze.
Arckifejezése komollyá vált. – Publius, tudom, hogy új életet kezdtél, és saját boltot építettél fel
Camulodonumban.
– Colchesterben – vigyorogtam.
– Legyen Colchester – bólintott ő is mosolyogva. – Caius azonban nemsokára hazatér, és már nem
katonaként. Az egész élete megváltozik, erre készült évek óta. Nagyon boldog lesz, ha itt talál téged,
amint várod őt. Isten a tudója, mindannyiunknak van itt elegendő hely, de Caius különleges szerepet
szánt neked a terveiben, amiről már te is tudsz valamennyit. Még néhány nap, és sokkal többet fogsz
tudni.
Odaléptem a parázstartóhoz, ő pedig a tekintetemet látva utánam sietett.
– Akár maradsz, akár nem, fel fogsz menni a hegyekbe, utánanézni az égi köveknek. Igazam van? –
Bólintottam. – Nos – folytatta olyan lelkesedéssel a hangjában, ami még engem is meglepett –, ha
találsz ilyen köveket, valószínűleg azonnal meg akarod olvasztani őket. És most már meg is tudod. Itt.
– Körülnézett, és hirtelen sokkal jobban hasonlított egy nagyon fiatal lányra, mint egy csodálatos, érett
nőre. – Lehet, hogy nem találsz meg mindent, amire szükséged lesz. Ha valami fontosról
megfeledkeztünk, Aquae Sulisban könnyen beszerezhetjük.
Sóhajtottam, a fejemet csóválva ismét elmosolyodtam, majd a sarokba halmozott, rozsda lepte
vasrudakhoz léptem. A halom mellett volt egy nagy, tetővel ellátott tartály, tele faszénnel. Az egyik
darabot mutató– és hüvelykujjam közé szorítottam. Jó minőségű faszén volt. Felnéztem Luceiiára.
– Ezt honnan szedtétek?
Meglepettnek tűnt.
– Megkértem Quintus kovácsát, hogy szerezzen be mindent, amire szerinte szükséged lehet. Miért?
Valamit elhibázott?
Hitetlenkedve nevettem.
– Nem, Luceiia, nagyszerű munkát végzett. Ez a hely jobban fel van szerelve, mint az én otthoni
műhelyem. Csupán elképedtem, ennyi az egész. Meglepett és hálás vagyok. Ez a gesztus császárhoz
illő… és egy császárnőhöz.
– Nem, Publius – szabadkozott a fejét rázva. – Ugyanakkor remélem, illő egy baráthoz. Örülök, ha
tetszik.
– Tetszik? Imádom! – Lehajoltam, és felemeltem egy nehéz vasrudat. – Ha valami hiányzik, amiben
őszintén kételkedem, adott a nyersanyag, hogy én magam elkészítsem. – Hangos csörrenéssel
visszaejtettem a vasat.
– Nagyszerű! – örvendezett. – Most pedig térjünk vissza a házba, vendégeket várunk.
– Vendégeket? Kik jönnek?
– Barátok és szomszédok, akik már alig várják, hogy találkozzanak a rettenthetetlen Varrusszal.
Megfogta a karom, kivezetett a nappali fénybe, majd a fal mentén futó úton vissza a villába. Jobbra,
északkeletre hegyvonulat emelkedett a szürkülő égre, szélei belevesztek az alkonyatba, de a felső
lejtők még csillogtak a lemenő nap sugaraiban. Biccentettem feléjük.
– Azok a sárkányhegyeid, a Mendipek?
– Igen, ott vannak az égi kövek.
Figyeltem az elmosódó vonalakat, éreztem az izgalom szorítását a gyomromban, a lábam
önkéntelenül is megállított.
– Tudom, hogy már mondtad, de valóban ismersz valakit, aki el tud vezetni a pontos helyre?
Keze még mindig behajlított karomon nyugodott, és megnyugtatóan megszorította alkarom izmait – a
szívverésem kis híján már ettől az érintéstől is megállt.
– Minden meg van szervezve. Meric, az egyik helyi druida tudja, hová vigyen és mit mutasson. Ma
este találkozol vele.
– Druidákat hívtál meg vacsorára?
– Természetesen! – nevetett. – Ugyanolyan emberek, mint mi. Sőt ugyanazt az ételt eszik, így nagyon
könnyű szórakoztatni őket, bár a legtöbbször ők szórakoztatnak engem. Élvezni fogod a druidák
társaságát, Publius Varrus, ígérem!
Újra elindultunk az úton, és egy rigó éneke hirtelen eszembe juttatta találkozásomat Nesca
orgyilkosaival az úton. Luceiia figyelhette az arcomat, mert azonnal érzékelte a hangulatváltozásomat,
és megkérdezte, mi a baj.
– Semmi – feleltem –, csak a madárdalról eszembe jutott egy probléma, amivel útközben
találkoztam. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene.
– De igen, ha te is aggódsz miatta. – Halk és komoly hangon beszélt, azonnal odafordultam, hogy
lássam az arcát. Az ösztönömre hallgatva úgy döntöttem, a bizalmamba avatom.
– Nos – ismertem el –, valóban van bennem némi aggodalom. Köze van ahhoz, amiért idejöttem.
– Ez elég baljósan hangzik – vonta össze a szemöldökét. – Mondd el őszintén! Miért jöttél ide?
Még nem is említetted. Nem mintha számítana – tette hozzá sietve. – Örülök, hogy itt vagy, de most
érzem, hogy bánt valami, amit a találkozásunkkor nem láttam.
Gondolkodtam néhány másodpercig, majd megkérdeztem:
– Ismersz egy Quinctilius Nesca nevű embert?
Elszakította tekintetét az útról, és rám nézett. Amikor válaszolt, halk és semleges hangon tette.
– Igen, de nem túl jól. Egy vagy két alkalommal találkoztam vele. Miért kérded?
– Miféle ember?
Hátravetette a fejét, vele hosszú, fekete haját, és ezúttal egészen határozott hangon felelt.
– Felháborítóan aljas. Kövér, visszataszító és undorító. Pénzkölcsönzéssel foglalkozik. De te nem
erre vagy kíváncsi, igaz? – Beharapta az ajkát, és rövid ideig néma csendben sétáltunk tovább. –
Quinctilius Nesca nem az az ember, akinek a társaságát Caius hosszabb ideig elviselné, vagy
egyáltalán keresné. Honnan ismered?
– Nem ismerem. – Vettem egy mély lélegzetet, és közben azon töprengtem, hogyan lehetek ennyire
nyílt ezzel a nővel, akit huszonnégy órája még csak nem is ismertem. Aztán belekezdtem, és
elmeséltem neki Caesarius Claudius Seneca történetét, a találkozásunkat, valamint a Colchesterből
idefelé történt eseményeket. Figyelmesen hallgatott, egyszer sem szólt közbe, és mire befejeztem,
visszaértünk a családi épületrész főbejáratához. Beengedett a cubiculumába, és a fejével intett az
egyik szék felé, ahol engedelmesen megvártam, amíg mindkettőnknek tölt egy kis bort. Csendben
kortyolgattam, miközben ő a hallottakon töprengett. Végül megszólalt.
– Mindez Caius távozása után történt?
– Igen, az elmúlt néhány hónapban.
– És csak akkor láttad ezt a Senecát?
– Igen, de ez az egy is elég volt.
– Elhiszem. Ugyanolyan tehetsége van mások barátságának elnyeréséhez, mint a rokonainak. –
Néhány pillanatra elhallgatott. – Pontosan mikor történt?
– Két hónapja… legfeljebb három.
– És még mindig keresnek? – Megrázta a fejét. – Kár, hogy sántítasz.
– Igen, és mellé az ősz hajam…
Újabb rövid hallgatás.
– Még mindig dühös vagy Senecára, igaz?
Kortyoltam a borból.
– Igen, az vagyok.
 – Miért?
– Miért ne lennék?
– Erre tudok válaszolni. – Elképesztő mértékben hasonlított a bátyjára, aki pontosan ugyanezt
mondta volna nekem, ugyanezzel a hangsúllyal. – Te nyerted a harcot. Ő lett a vesztes. Semmiféle
bántódásod nem esett a kezétől. Legfeljebb a nyelvével sérthetett meg, de ennyi idő alatt azt már rég
el kellett volna felejtened, vagy legalábbis félretenned a legfontosabb gondolataid közül.
– Talán igazad van. – Tudtam, hogy így van. Hirtelen viszketni kezdett hónaljam. – Valószínűleg
tényleg el kellett volna felejtenem. Valamiért mégsem tudom kiverni a fejemből sem az embert, sem a
történteket.
– Megkérdem még egyszer: miért? – érdeklődött állhatatosan.
– Nem tudom, miért, Luceiia! – csattantam fel ingerülten. – Bocsáss meg, így hat rám ez a dolog.
Sokat kérdezősködtem róla, az az ember hírhedt… közutálatnak örvend. Úgy tűnik, minél többet
hallok róla, annál jobban megvetem. A puszta léte sértő mindenre, amit én kedvesnek tartok. Néha azt
gondolom…
– Folytasd, fejezd csak be. – Ismét a bátyja hangsúlya. – Néha mit gondolsz?
Megráztam a fejem.
– Nem is tudom, hirtelen még nekem is ostobaságnak tűnt. Azt akartam mondani, hogy néha azt
gondolom, ő a megtestesítője mindannak, ami romlott a birodalomban, de azzal túlságosan nagy
jelentőséget tulajdonítanék neki. Ő csupán egy gonosz kis ember, túl sok pénzzel és hatalommal.
Luceiia felállt, és az oldalsó asztalhoz sétált, ahol a bort hagyta. Felvette a kancsót, és újra töltött.
– A Seneca család elképzelhetetlenül gazdag, Publius, a vagyon pedig hatalom. Mi, Britannicusok,
ezt saját bőrünkön tanultuk meg, több generáción keresztül. Gonosz kis ember? Nem azt mondtad,
hogy megtermett, izmos férfi?
– Az. Nagy és erős, izmos és jó formában van. Nem ezt értettem „kicsi” alatt. Arra gondoltam, hogy
hitvány és szánalmas.
Visszaült a helyére.
– Soha ne kövesd el ezt a hibát, Publius. Az az ember korántsem szánalmas. Egyetlen Seneca sem
az. Amit gondoltál, az egyáltalán nem ostobaság. Hitvány, rosszindulatú, gonosz és kegyetlen, de nem
szánalmas. Ő és a családja valóban megtestesítik Róma betegségét. Benne van a vérükben, és
családként sajnos nincsenek ezzel egyedül. Sokszor hallottam, hogy Caius azt állítja, az imént
felsorolt jellemzők azok, amelyek országunk és birodalmunk bukását okozzák. Róma összes
romlottsága, összes bűne, összes hibája és gyengesége az úgynevezett nemességénél koncentrálódik, a
Seneca család pedig ezek jellemző példája. Attól tartok, nem jó ellenséget választottál magadnak. Azt
mondod, visszatért Constantinapolisba? – Bólintottam. – Helyes. Reméljük, a jövőben távol marad
Britanniától. A lényeg, hogy itt valószínűleg nem fogsz szembetalálkozni Quinctilius Nescával.
Éppen csak befejezte beszédét, amikor belépett a főintéző, és közölte, hogy már csak félóránk
maradt felkészülni a vendégek érkezésére. Luceiia kimentette magát, és azonnal távozott, így egyedül
kellett visszamennem a szállásomra.
Lassan sétáltam, az elképesztő mélységeken gondolkodtam, amiket felfedeztem ebben a kivételes
nőben ilyen rövid idő alatt, és útközben megpillantottam saját tükörképemet az egyik szoba
márványfalán. Megálltam, szemügyre vettem magam, próbáltam ugyanúgy felvonni a jobb
szemöldököm, ahogy ő és a bátyja szokták.
– Ez az a nő, barátom – mondtam saját tükörképemnek –, aki nélkül le kell élned életed hátralévő
részét, és jobb, ha ehhez hozzászoksz. Örökre. Hacsak valami csodálatos módon nem találod meg a
módját, hogy elnyerd magadnak. – Ám gyomromat a vágy, szívemet az emésztő szerelem miatt
szorította össze a bűntudat, és nem voltam hajlandó elgondolkodni rajta, mit szólna Caius, ha rájönne,
hogy az ő kishúgáról merek álmodozni.
Az aznap esti vacsora egyszerre volt üdítő és kihívást jelentő esemény. „Szemlén” voltam, vagyis
ugyanolyan alaposan figyeltek és vizsgáltak, mint annak idején a hadseregben, Caius parancsnoksága
alatt. Legyűrtem az idegenekkel szembeni természetes ellenérzésemet, megpróbáltam barátságosan és
megnyerően viselkedni. Legnagyobb meglepődésemre nem is ment rosszul, kifejezetten élveztem a
rám irányuló figyelmet, és úgy reagáltam rá, ahogy korábban sosem hittem volna magamról.
Természetesen mondanom sem kell, hogy újonnan kelt, könnyed magabiztosságomat Luceiiának
köszönhettem. Szintre ragyogott egész este, és mintha mindenért lelkesedett volna, amit valaha tettem.
Ragyogó ösztönnel irányította úgy a beszélgetést, hogy mindvégig engem és a véleményemet helyezze
a középpontba, mint egyfajta mércét, amihez minden más véleményt és tapasztalatot hasonlítani kell.
A hosszú, formális vacsora folyamán mindvégig tudatában voltam jelenlétének, káprázatos
szépségének az asztal túloldalán.
Tizenhatan ültünk az asztalnál, és már rég elfelejtettem, kik a többiek, bár az elkövetkező években
mindannyiukat jól megismertem. Csupán három ember maradt meg jobban az emlékezetemben, mert
aznap éjjel ők hárman a villában maradtak: Meric, a druida, aki sokkal kevésbé tűnt idegennek és
barbárnak, mint azt vártam; Domitius Titens, egy helyi földbirtokos és egykori tribunus, akivel
gyorsan összebarátkoztam; valamint Cylla, gyönyörű és éles nyelvű felesége, aki akkor, és utána
halála napjáig megpróbált az ágyába vinni engem.
Az, hogy nem sikerült, nem ad okot különösebb büszkeségre, mert nem a rendíthetetlenségem tartott
távol odaadó testétől – hanem először a körülmények, a későbbiekben pedig a hűség.
Már az első találkozásunkkor támadásba lendült, amikor azon a módon, ahogy csak a nők képesek
rá, csupán a szeme villanásával tudomásomra hozta, hogy egyetlen szavammal megkaphatom. Férje
ebből mit sem vett észre. Nem úgy Luceiia, és később fültanúja voltam egy egész sor mosolygós
szóbeli pengeváltásnak is, ami bármilyen halandó férfit a padlóra küldött volna. Az éles elmék és
csípős nyelvek viadalának kezdetét elmulasztottam, és csak később, Luceiia mondatai alapján
sejtettem meg, hogy Cylla epés megjegyzéseket tett arra, mennyire kellemes lehet kettőnknek osztozni
a villán. Luceiia erre először nem is reagált, nem tartotta érdemesnek a válaszra. Cylla azonban
kitartott, irigy makacssággal tovább erőltette a témát, amíg Luceiia meg nem elégelte a célozgatást, és
ezt a vendége tudomására is hozta. Körülbelül ekkor mentem oda hozzájuk gyanútlanul, és
meghallottam néhány kedves mondatot, mielőtt észrevettek. Úgy tettem, mintha semmit nem hallottam
volna, ők pedig nem sokkal később, amikor a szolgálók asztalhoz hívtak minket, fel is hagytak a
szópárbajjal.
A vacsora végére ismét belefeledkeztem Luceiia szépségébe, és érzéketlen maradtam Cylla
vonzereje iránt. Nem is gondoltam rá, amíg éjfél után be nem surrant a szobámba, hogy felébresszen
és a pánik szélére hajszoljon.
Éppen Luceiiáról álmodtam, éreztem, hogy ott van mellettem az ágyban, melegen, erősen és lágyan,
aztán a következő pillanatban már nem álmodtam. A kebel, amit simogattam, meleg volt és valódi, a
megduzzadt férfiasságomhoz nyomódó test élő és követelőző. Nagyon gyorsan felébredtem, és
valószínűleg Luceiia nevét mondtam, mert egy nevető hang egészen közelről azt súgta a fülembe:
– Nem, Luceiia most nincs itt.
Miközben azért küzdöttem, hogy fél könyökre támaszkodjak, és valahogy kivergődjek az álomittas
pánikból, meghallottam Luceiia hangját:
– Ó, dehogy nincs, kedvesem, viszont azt hiszem, te rossz ágyban fekszel.
Mire felültem és teljesen kiszakítottam magam az álomból, Cylla eltűnt, csak Luceiia állt ott a
szobám ajtajában.
– Feküdj vissza, Publius, és aludj jól.
Láttam az alakját kirajzolódni a holdfényben, ahogy megfordult és távozni készült.
– Várj! Luceiia, várj! – Megfordult, én pedig kitörölgettem az álom utolsó foszlányait a szememből.
– Mi volt ez? – kérdeztem, bár addigra én is rájöttem. – Mi történt?
Halk hangon válaszolt.
– Elküldtem Cyllát. Ostoba és veszélyes nő, a férje viszont korántsem olyan buta, mint hiszi. Ha
felkelt volna és észreveszi, hogy eltűnt, azonnal idejön. Csupán két ágyat látogathatott meg ezen kívül,
de Meric túl öreg és szent életű ahhoz, hogy esélye legyen nála.
– Uhh. – Nem nagyon találtam a szavakat. Végül valahogy mégis sikerült. – Köszönöm. Aludtam, és
azt hittem, álmodom.
– Tudom. – Megesküdtem volna rá, hogy mosolyog. – Hallottalak.
– De… hogy kerültél ide? Mennyi az idő?
– Késő van, Publius, de egész életemben ismertem Cyllát. Tudtam, hogy ide fog jönni, ezért vártam
rá. Jobb szeretted volna, ha nem teszem?
– Nem, dehogy! Köszönöm a figyelmességed! Lehet, hogy az életemet mentetted meg. Igazad van, ez
egyszerre volt ostoba és veszélyes tett. És kéretlen.
– Akkor hát nem Cylláról álmodtál? – Ismét az a mosolygós hang.
– Már nem emlékszem – hazudtam. – Nem, az biztos, hogy nem Cyllával.
– Jó, akkor aludj tovább. Ma éjjel már nem tér vissza, holnap pedig korán kelünk. Meric nem
valami türelmes vezető. Jó éjt, Publius.
Halkan betette maga mögött az ajtót, én pedig csak nehezen tudtam újra elaludni.

XIX.
Tudtam, hogy léteznek emberek, akik szeretik a dombokat és a hegyeket. Én gyűlöltem őket. Vértől,
haláltól és rajtaütésektől bűzlöttek. Ellenséget rejtegettek. Túl sok barátot veszítettem el a hegyek
között ahhoz, hogy meglássam a szépségüket. A hegyek veszélyt jelentnek az utazók és a katonák
életére. Ha kiküldenének egy hegy tetejére, ahonnan minden irányban akadálytalanul beláthatnám az
egész környéket, akkor talán megnyugodnék valamennyire, de soha nem lennék képes egy hegyoldalon
aludni, és soha nem tudok jókedvű és gondtalan lenni, ha az út völgyeken vág keresztül. Mint
mondtam, gyűlölöm a hegyeket.
A Mendip-hegység semmiben nem különbözik Britannia déli részének többi hegyláncától. Pontosan
ugyanúgy néz ki, mint azok. Csakhogy itt rejtőztek az égi kövek, és mivel ideérkezésem óta csak
kellemes élményekben volt részem, kész voltam egy darabig baráti területként kezelni a hegyeket;
életemben először nem éreztem fenyegetést vagy bezártságot. Erre azonban csak akkor jöttem rá,
amikor egy magas hegy gerincén megállítottuk a lovainkat, és lenéztünk abba a völgybe, amelyiket
meglátogatták a sárkányok.
– Nos, mit gondolsz?
Meric tette fel a kérdést. Nem válaszoltam azonnal, túlságosan lekötött a völgy vizsgálata. Még a
hegy tetejéről is jól látszott, hogy a fű dúsan burjánzik, de már megjelentek a tél sárga és barna foltjai.
Bárhová néztem, az a nedves, hideg, barátságtalan látvány fogadott, ami a decembert jelentette, és
semmi ígéreteset nem láttam az elém táruló képben, bár legalább harminc nagy követ számoltam meg a
völgyben szétszórva. A túlsó végében lévő tó hidegnek és ellenségesnek tűnt, felszínét szél borzolta,
és az utazás izgalma hirtelen csalódottsággá és levertséggé vált. Két útitársamra pillantottam.
Mindketten összekuporodva ültek a nyeregben, köpenyüket szorosan magukra csavarták, hogy
védekezzenek a hideg, maró szél ellen.
– Nem tudom, mit gondoljak, Meric – feleltem. – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely?
Éles válaszra készült, de végül visszafogta magát, elszakította rólam a tekintetét, és ő is lenézett a
völgybe. Láthatóan úgy döntött, nem alacsonyítja le magát azzal, hogy az én modortalan stílusomban
és hangnememben vág vissza.
– Igen, Varrus, biztos vagyok benne, hogy ez az a hely. Voltam már itt többször is, és nem változott
meg. – Állával előrebökött. – Azok a sziklák, amelyek szerinted az égből zuhantak le?
– Talán, de kétlem. Ezek túl nagyok. Ugye, tudod, hogy még soha nem láttam égi köveket?
Fogalmam sincs róla, hogy néznek ki. – Hangom nyers durvaságát túl későn próbáltam leplezni. Nem
Meric hibája volt, hogy a hely nem felelt meg az elvárásaimnak. Igazából azt sem tudtam, mire
számítsak. – Mondd el még egyszer, mi történt azon az éjszakán, Meric – tettem hozzá sokkal
szelídebben.
Megborzongott, köpenyét szorosabbra húzta a vállán, és amikor megszólalt, nem lehetett érezni a
hangján, hogy bosszantaná a kérésem.
– Rendben, de kérlek, ne feledd el, hogy csak azt mondhatom, amit én is hallottam. Az esemény még
gyerekkoromban történt, mielőtt csatlakoztam a testvériséghez. Viharos éjszaka volt, felhős és szeles,
ám a felhők rései közt jól lehetett látni a csillagokat. Körülbelül egy órával éjfél előtt új fények
gyúltak az égen. Először csak halványak voltak, aztán ahogy nagy sebességgel közeledtek, vakítóan
ragyogóvá erősödtek, és dübörgő hang társult hozzájuk. Tűz és lángok kíséretében csapódtak a hegyek
közé, a felhők vörössé váltak, közeledésük füstje kioltotta a csillagokat. Több százan látták a
hegyekben lakó emberek közül, és egyértelmű volt, hogy a legendák sárkányai tértek vissza.
– Másnap a kalandvágyóbbak bevetették magukat a hegyek közé, hogy megnézzék, mik lehettek
azok. Köztük volt Athyr is, az az öregember, aki később a tanítóm lett. Egyebek közt ő mesélte el, amit
a saját szemével látott. Elhozott erre a helyre, és megpróbálta leírni a pusztítást.
Elhallgatott, néhány szívverésnyi ideig csak a szél süvítése és Luceiia lovának toporgása hallatszott
a hegytetőn. Meric megköszörülte a torkát, és folytatta a történetet.
– Aznap éjjel egy kisebb marhacsorda legelészett a völgyben, ez volt a falu teljes vagyona. Minden
állat kimúlt, a falusiaknak semmijük sem maradt. Némelyik marha apró cafatokra szakadt, darabjaik
nagy területen szóródtak szét. Mások nyom nélkül eltűntek, vagy élve megsültek. Az egész völgyet
elborította a néhol egy láb mély sár. Athyr szerint a sárból még a környező csúcsokra is jutott. – Egy
nyugaton emelkedő szirtre mutatott. – Annak a hegynek az egész oldalát törmelék borította. A tövében
még mindig láthatod a köveket, bár mostanra jórészt benőtte a növényzet.
Valóban, a távoli tó föle emelkedő hegy lankás oldalán még innen is jól látszott a kőtörmelék a
bokrok és a sűrű aljnövényzet alatt.
– Mindent sár borított, Athyr mégis azt állította, az állatok élve megsültek. Én még most sem értem,
hogyan történhetett ez meg. – Megvonta a vállát. – Ám el kell fogadnom, hogy ez az igazság. Athyr
soha nem hazudott volna semmiről, nem ismertem nála igazabb embert. Azt mondta, amit látott, vagyis
ez történt. Hitt abban, amit elmesélt, és én is hittem neki. Mire tíz évvel később idehozott engem, a fű
már kezdte benőni a romokat, bár még nem volt olyan sűrű, mint most.
Közbevágtam.
– És mi van a tóval?
Meglepetten nézett rám.
– Mi van a tóval?
– Én nem tudom, mi van vele, ezért kérdem. Athyr mondott valamit a tóról?
A homlokát ráncolva próbált emlékezni.
– Nem, nem mondott semmit. Miért kérded?
– Nem is tudom. – Alaposabban is szemügyre vettem a völgyet. – Ez egy zárt völgy. Hogy kerültek
ide az állatok?
Tanácstalannak tűnt.
– Nem tudom. Bizonyára átkeltek a gerincen.
Próbáltam száműzni a hangomból a türelmetlenséget.
– Miért tették volna? A másik oldalon is nagyon jó legelők vannak. Miért fáradnának vele a
falusiak, hogy felhajtsák az állatokat a hegytetőre, majd le a túloldalon, hogy egy zárt völgyben
legelhessenek?
– Talán a védelem miatt?
– Kitől kell őket megvédeni? Akkoriban jártak erre fosztogatók?
– Tudomásom szerint nem.
– Biztos vagy benne, hogy nem mondott semmit a tóról?
– Igen, egészen biztos.
– A tó mindig itt volt?
– Miféle kérdés ez? Persze hogy itt!
– Akkor honnan jött az a rengeteg sár?
– Nem tudom, fiam.
– Mit mondott még neked? Koncentrálj erősen, Meric, ez nagyon fontos! Mondhatott még bármit
erről a helyről, amit esetleg elfelejtettél? Valamit, amit akkor nem tartottál lényegesnek? Bármit?
Elgondolkodva fordult vissza a völgy felé. Árgus szemmel figyeltem, egyetlen pillanatra sem
vettem le a szemem az arcáról. Tekintete végigsöpört a völgyön jobbról balra, és akkor megláttam –
egy apró rándulás a két szemöldöke között. Visszatartottam a lélegzetem, mert nyilvánvaló volt, hogy
az első látogatása emlékei között kutat az elméjében, és felidéz valamit, valami halovány emléket,
amely évek óta mellőzve és elfeledetten hevert valahol mélyen.
– Igen, van valami. Mondott valamit arról a hegyoldalról. – Hirtelen mintha fény gyúlt volna a
szemében. – Már emlékszem! Azt mondta, a napisten arca volt abban a hegyoldalban.
– Tessék? Ez meg mi a Hádészt jelent?
Vigyorogva nézett rám.
– Én is ezen gondolkodtam, ezért megkértem, hogy magyarázza meg. Azt mondta, a hegyoldalt
borító sárban tátongott egy kör alakú lyuk, ahol egyáltalán nem volt sár. Mintha az egyik sárkány a
napisten tökéletes mását rajzolta volna bele a sárba. Tökéletes kör ezüstszürke sziklából, a sártenger
közepén.
Egy ideig hallgattam. Valami motoszkált az elmémben, mintha egy gondolat akart volna kipattanni
belőle, hogy aztán mégis rejtve maradjon. Pislogtam néhányat és megráztam a fejem, hogy kitisztítsam
a gondolataimat.
– Hol volt pontosan az a kör?
Megmutatta.
– Odaát, a hegyoldalban.
Odanéztem, de nem láttam semmit.
– Mekkora volt a kör?
– Nem tudom. Athyr nem mondta, nekem pedig nem jutott eszembe megkérdezni.
Halk káromkodást mormoltam, és alaposan átvizsgáltam a hegyoldalt, próbáltam megtalálni rajta a
napisten képét. Aztán összeszorult a gyomrom, mert rájöttem, mi motoszkált a fejemben: egy forró,
poros, nyári nap Germániában, huszon-egynéhány évvel korábban. Egész nap meneteltünk, és
megálltunk az egyik tízperces pihenőnkre. Ahhoz sem volt erőm, hogy levegyem magamról a
málhámat; ott ültem egy határkövön az út szélén, és vakon meredtem a kövezett utat borító porba.
A délután nagy részében dörgött az ég, de az eső nem eredt el. Ahogy ott ültem, hirtelen nagy, kövér
esőcseppek kezdtek hullani körülöttem. Gyakorlatilag csupán szemerkélt az eső, és mindegyik csepp
ugyanolyan nyomot hagyott a porban: tökéletes kört, egy vízbuborékot, melynek szélén falként
tornyosult fel a kiszoruló por. Ha nem vagyok olyan fáradt, talán észre sem veszem, viszont a legelső
csepp pontosan annak a kőnek a közepére hullott, amelyiket bámultam. Kissé meglepett a tökéletes
forma látványa, és megnéztem egy másikat is, pusztán az összehasonlítás végett. Ugyanolyanok voltak.
Ugyanaz a méret, ugyanaz a tökéletes forma, és nem csak a köveken, hanem az útszéli porban is. Apró,
hibátlan körök mezőjében ültem. Aztán a centurio üvöltözni kezdett, és a hosszú menetelés kiújult
agóniájában el is feledkeztem az egészről.
Néhány nappal később azonban ismét eszembe jutott, amikor befejeztük a menetelést, és elhelyeztek
minket egy táborban. Vastag por fedett mindent, és a centuriónk kijelölt néhány embert – köztük engem
–, hogy locsoljuk fel a tribunus sátra melletti területet. Akkor megpróbáltam lemásolni az esőcseppek
hatását, magasan felfröcsköltem a vizet a levegőbe, és figyeltem az aláhulló cseppeket. Néha sikerült,
néha nem. Úgy tűnt, minden a vízcseppek nagyságától függ. A nagyobb cseppek szétfröccsentek.
Mindez nem volt fontos számomra, csupán a kíváncsiságom kielégítése végett tettem, ám amikor a
többiek észrevették, mit művelek és gúnyolódni kezdtek, ostobának éreztem magam és abbahagytam.
Hónapokkal később azonban nagyon is éberen figyeltem a lehulló cseppek hatását. Láttam, hogyan
érkeznek a vízbe, és hogyan keltenek körkörös hullámokat. Végül elvesztettem az érdeklődésemet a
jelenség iránt, amíg egy nap, körülbelül öt évvel később el nem kapott minket egy nyári vihar, és meg
nem pillantottam ugyanezt a hatást a mezőn, ahol átkeltünk.
Évekig nem gondoltam rá újra, mégis ott lapult valahol a tudatalattimban, várva, hogy emlékezzem.
Most felidéztem, és azonnal izgalom lett úrrá rajtam. Nagyapám egy lyuk alján talált rá az égi kőre – a
lyukat a kő ütötte, amikor nagy sebességgel becsapódott a földbe. Az öreg Athyr pedig egy kört látott
a sárban a hegyoldalon, méghozzá elég nagyot ahhoz, hogy megragadja a figyelmét.
Elmélkedésemet Luceiia zavarta meg, aki mindeddig csendben hallgatott minket.
– Nem kellene lemennünk és megnéznünk azokat a köveket, Publius?
Elmosolyodtam, mert udvariasan nem mondta ki, hogy kezd halálra fagyni a szeles hegytetőn ülve.
– Természetesen lemehetünk, de kétlem, hogy ma egyetlen égi követ is találunk.
Láthatóan meglepődött.
– Honnan tudod?
– Egyáltalán nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy azok a sziklák nem égi kövek.
Mindenesetre nézzük meg őket, talán tévedek.
Elkezdtük az ereszkedést, és láttam Luceiia arcán a kételkedést.
– Gondterheltnek tűnsz, Luceiia. Mi a baj?
Megrázta a fejét.
– Igazából semmi. Mindössze azon gondolkodom, miből tudod megállapítani, hogy egy szikla égi
kő vagy sem.
Elmosolyodtam komor arckifejezése láttán.
– Azt hiszem, ezt ma már többször is elmondtam, de fogalmam sincs róla. Nem tudom, honnan
fogom megállapítani, vagy hogy egyáltalán meg tudom-e állapítani. Kivéve persze, ha találunk egy
tiszta fémtömböt. Azt hiszem, amíg nem próbálom kézbe venni, nem fogom tudni.
– Publius Varrus! Komolyan mondod, hogy nem tudod, hogy néz ki egy égi kő?
– A leghalványabb elképzelésem sincs róla – ráztam meg a fejem. – Én csak hallottam róla, sosem
láttam.
– Azt mondod, nem fogod tudni, amíg nem próbálsz kézbe venni egyet. Tréfálsz? Azok a kövek ott a
völgyben hatalmas darabok! Senki nem emelheti fel őket.
– Ebben igazad van, Luceiia, de akinek van egy kis esze, az megpróbálhat letörni belőlük egy
darabot, nem igaz? Vagy másként gondolod?
Elvörösödött, azt hitte, ugratom.
– Komolyan beszélek, Luceiia. Össze kell törnöm a köveket, hogy megnézzem, mi van a
belsejükben. Egy friss törésfelületen könnyű észrevenni a fémércet. A külső felület általában
elszíneződött és megkopott, nagyon nehéz rajta bármit is meglátni. Majd ha leérünk, megmutatom. –
Merichez fordultam, aki közvetlenül mögöttünk ereszkedett lefelé. – Láttál már sárkányt, Meric? –
Válaszként csak mordult egyet, fel sem emelte a tekintetét a talajról, azt figyelte, hová teszi a lábát
hátasa. Megnyugodtam, és én is a lovamra bíztam magam. Eszembe jutott az invázió napja, sok-sok
évvel ezelőtt, amikor Britannicus és én lovaink biztos lábára bíztuk az életünket.
 A felhőtakaró közben szétnyílt, és leragyogott ránk a sápadt decemberi nap, ám a sugarai
túlságosan gyengék voltak a jeges szél ellenében. A völgy pontosan az a fajta hely volt, ami
felébresztette bennem a hivatásos katona ellenérzéseit: tökéletesen körbevették a hegyek. A talaj
fokozatosan lejtett nyugat, vagyis jobb kéz felé, a völgy nyugati végét teljesen lezárta a tó. Könnyű
volt elképzelni, ahogy egy teljes legio csapdába esik itt, háta mögött a tóval, és mindenkit
lemészárolnak a környező magaslatokról.
– Van ennek a tónak neve, Meric?
– Tudtommal nincs, csak egy tó. A nyugati völgyben van egy másik is, egy kisebb. Az is csak egy
tó, nincs neve.
Az elkövetkező félórában megvizsgáltuk a legközelebbi sziklákat. Mindegyikből lepattintottam egy
darabot, és megmutattam Luceiiának a barázdáikat, de semmi jel nem mutatott fémtartalomra. Maga
Luceiia jegyezte meg, hogy a kő belseje nem sokban különbözik a külsejétől, és igaza volt. Ezek a
sziklák újak voltak, nem lehettek idősebbek harminc-negyven évesnél. A sárkányok éjjelén
szakadhattak le az északon emelkedő hegyoromról.
A talaj kis híján járhatatlan volt a lovainknak, a hosszú szálú, sűrű fű kisebb halmokon nőtt, az
állatok térdéig ért. Újabb félóra múltán megbizonyosodtam róla, hogy a völgy összes sziklája
ugyanolyan. Csupán sziklák voltak, ahogy a tó is csupán egy tó. Luceiia azonban az új felfedezők
lelkesedésével mindegyiket meg akarta nézni, hátha valamelyik mégis különbözik a többitől. Fogalma
sem volt róla, mit keresünk, de izgatottan rohant egyik kőtől a másikig, és abban a reményben
vizsgálta át a felszínüket, hátha rábukkan valamire. Meric és én végül egymás mellett állva figyeltük,
ahogy Luceiia a nyeregből mélyen kihajolva alaposan szemügyre vesz minden követ, és mindegyik
sikertelen vizsgálat után egyre csalódottabbá válik.
Szívesen legeltettem rajta a szemem anélkül, hogy túlságosan feltűnő lett volna. Aznap reggel
sikerült meglepnie, amikor a hosszú, térdig érő tunika alatt legionárius lábszárvédőben jelent meg.
Igazából a tunikától akadt el a lélegzetem, mivel mindkét oldalon fel volt vágva egészen a csípőjéig.
Persze teljesen érthető megoldás egy nő számára, aki férfi módra akar lovagolni, ám olyan sokat
mutatott lába és csípője ívéből, hogy a látvány letaglózott. Sikerült magamban tartanom
gondolataimat, bár nem kis nehézségembe került, akárcsak az, hogy ne a lábát bámuljam egész nap.
Most, hogy biztonságos távolságban tevékenykedett, nyugodtan gyönyörködhettem benne.
Tekintetem a hegyoldalon közeledő felhőárnyékra tévedt, mélán bámultam a jelenséget, próbáltam
megbecsülni az árnyék sebességét, amikor Meric megszólalt.
– Ez különös.
Ránéztem. Megfordította a lovát, és a mögöttünk emelkedő hegyoldalt vizslatta. Felhő úszott el a
nap előtt, egy hirtelen szélrohamtól a lovam idegesen mocorogni kezdett.
– Mi az? – érdeklődtem.
Tanácstalan arckifejezéssel megrázta a fejét.
– Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy kört láttam volna a hegyoldalon.
– Mi? – Azonnal hátrafordítottam tiltakozó hátasomat. – Hol?
Felmutatott a hegyre.
– Pontosan ott, ahol Athyr mondta. De nincs ott semmi, biztosan csak képzelődtem.
Igaza volt. A csupasz hegyoldalon semmit sem lehetett látni. Körök után kutatva végigpásztáztam az
egész hegyoldalt, hasztalan. Semmi. Undorodva fordítottam vissza a lovam.
– Játékot űz veled a szemed, barátom. Jobb lesz, ha elindulunk vissza, késő van már. – Tölcsért
formáltam a kezemből, és odakiáltottam Luceiiának, hogy jöjjön vissza.
– Nézd, Varrus! Ott! Nézd!
Újból megfordultam, és a szemem sarkából megpillantottam valami körre emlékeztető, nagyon
halovány alakzatot. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, el is tűnt, de még sikerült azonosítanom. A
szívem a torkomban dobogott.
– Egy árnyék az, Meric. Egy árnyék! Nézd, a nap megint eltűnik! – Felnéztem a nap elé beúszó
hatalmas felhőre. – Néhány perc múlva újra előbukkan! – Szinte remegtem az izgatottságtól. – Amint
áttöri a felhőt, megmutatja a kör pontos helyét a hegyoldalon. Utána felmegyek, ti pedig itt maradtok
és mutatjátok az irányt, ha nem találnám meg.
Mintha évekbe telt volna, mire a nap újra előbukkant a felhő mögül, de amikor végül sor került rá,
a hegyoldalon ha haloványan is, de ismét láthatóvá vált a kör. Azonnal vágtába ugrattam a lovam, és
felnyargaltam az emelkedőn. A nap folyamatosan sütött, de ötven lépésen belül ismét elvesztettem
szem elől az alakzatot. Ám az imént megjegyeztem, hogy egy sziklakiszögellés mellett van, így
zavartalanul folytattam az utam.
Körülbelül öt percbe telt, amíg felértem oda, ahol a kört látni véltem. Megállítottam a lovam, és
lenéztem Mericre, akihez időközben Luceiia is csatlakozott. A nap még mindig sütött, de nyomát sem
láttam a gyűrű alakzatnak. Meric széles taglejtésekkel kísért kiáltása szűrődött fel hozzám.
– Jobbra! Tőled jobbra!
Lassan lépegettem jobb felé, amíg meg nem állított.
– Most pedig erre! Felém!
Engedelmeskedtem, elindultam lefelé a hegyoldalon.
– Állj! Ott állj meg! – Türelmesen megvártam, hogy csatlakozzanak hozzám.
Meric valamivel Luceiia előtt érkezett, aki mászás közben folyamatosan a hegyoldalt vizslatta
tekintetével. A druida enyhén lihegett, mire felért.
– Nos, akármi is ez, pontosan a közepén állsz.
– Milyen messzire vannak a szélei?
– Amennyire lentről meg tudtam becsülni a méreted és az árnyékod hossza alapján, négy-öt
lépésnyire lehetnek minden irányban.
Odanéztem, ahová mutatott. Az árnyékom egyre hosszabbra nyúlt a füves meredélyen.
– Elvesztettem szem elől a kört, amint mászni kezdtem – mondtam. – Te szintén?
– Tisztán láttam, amikor felfelé kapaszkodtál, ezért tudtalak pontosan ide vezetni. De amint én is
nekivágtam, eltűnt. Lehet valami mágikus ebben a helyben.
– Biztosan. – Lecsúsztam a lovam nyergéből, és tekintetemet a földre szegezve elindultam jobbra.
Öt lépésen belül megtaláltam a kör peremét. Ha valaki nem kifejezetten ezt keresi, sosem veszi észre.
Igazából csak egy apró földsánc volt, legmagasabb pontján is alig tíz vagy tizenkét hüvelyk, de ha már
meglett, könnyen végig lehetett követni. Most már én is nehezen lélegeztem, alig bírtam türtőztetni
magam, ahogy rájöttem, hol állok. Átléptem a sáncon, és sétáltam még húsz lépést, mielőtt
visszafordultam. Igen, a gyűrűn belül volt egy enyhe, de most már jól felismerhető bemélyedés.
Diadalmas érzéssel tértem vissza a kör közepébe.
– Mit jelent ez, Varrus? – kérdezte megilletődötten Meric. – Fontos lehet?
Felkacagtam, de izgatottságom miatt még az én fülemnek is hamisan csengett a nevetésem.
– Fontos? – A még mindig lovon ülő Luceiiára néztem, aki úgy meredt rám, mint egy megszállottra.
– Luceiia, szerinted ez fontos? – Elkerekedett szemmel nézett, nem szólt egy szót sem. – Menjetek oda
mindketten, ahol az előbb álltam, és mondjátok meg, mit láttok.
Udvarias és elnéző pillantást váltottak egymással, de engedelmeskedtek. Közben én kivezettem a
lovamat a gyűrűből, majd visszatértem középre.
– Nos, mit láttok?
Egymásra néztek, aztán megint rám, és Luceiia felelt.
– Semmit, Publius.
– A föld, Luceiia! A földet nézzétek, Meric! A kör közepén állok. Láttok valami szokatlant, valami
eltérőt? Bármit? – Meric összevont szemöldökkel koncentrált, és végül felismerés ömlött szét az
arcán, ahogy megpillantotta, amire céloztam.
– Egy teknő! Mintha kiásták volna! Van ott egy bemélyedés!
– Igen, Meric. Luceiia, most már te is látod? – Szótlanul bólintott. – Rendben, gyertek vissza ide.
Ismét csatlakoztak hozzám, de a lovakat a körön kívül hagyták. Mindketten felettébb zavartnak
tűntek.
– Még mindig nem tudjátok, hol vagyunk? – kérdeztem.
Meric a homlokát ráncolva töprengett.
– Nekünk, druidáknak a nagy síkságon van egy napnak szentelt, kör alakú templomunk, de ez túl
kicsi ahhoz, hogy hasonló hely legyen.
– Hah! Templom a napnak? Nem ilyen egyszerű, Meric! Ez egy sárkányfészek! Egy sárkányfészek
közepén állunk!
Nem volt valami kedves dolog ezt mondani nekik, és csaknem fuldokolni kezdtem a nevetéstől,
amikor kiszaladt a vér az arcukból, és ösztönösen körülnéztek, mintha attól félnének, hogy a sárkány
elkapja és lenyeli őket. Egy pillanatra láttam a szemükön, hogy minden szavamat elhitték, aztán még
mindig nevetve előhúztam a kardom, és megszurkáltam vele a talajt a lábam mellett. Gyakorlatilag
sehol nem volt föld, kivéve a bemélyedés közepén, ahol a kardom csaknem markolatig eltűnt.
Felegyenesedtem és elraktam a fegyvert.
– Induljunk – mondtam –, késő van. Legközelebb hozunk ásókat, és kiássuk a sárkány tojását.
Még mindig félelem volt az arcukon, én pedig vidáman kacarászva szedegettem össze néhány követ,
hogy halmot rakjak belőlük a kör közepén. Végül felsegítettem a lóra Luceiiát, és a lenyugvó nap
fényében kaptattunk fel a hegygerincre. Jól láthatóan megjelöltem a helyet. A kövek égre meredő
ujjként mutatták az égi kő helyét – minden ösztönöm azt súgta, hogy amit keresünk, ott pihen a föld
alatt.
– Hosszú út vár ránk a sötétben – mondtam, és több mint egy órája csak most éreztem meg újra a
szél harapását.
– Publius, nézd! – csendült fel Luceiia fojtott kiáltása. Hátrafordultam. A nap már majdnem eltűnt
szem elől, haldokló fényében öt másik kör rajzolódott ki a hegyoldalakon és a völgyben.
Hitetlenkedve bámulta a látványt.
– Sárkányok, barátaim – suttogtam bele a szinte már áhítatos csendbe. – Ez a hely a sárkányok
lakhelye!

XX.
Még jóval az indulásunk előtt megkérdeztem Luceiiát, milyen hosszú út vár ránk a Mendipekig. Azt
felelte, hogy Meric szerint könnyedén megjárjuk egy nap alatt.
Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy Meric druidaként egészen másképp tekint az időjárásra és a
távolságra, mint az emberek többsége. Képes lett volna gyalogolni egész éjszaka és nappal, majd a rá
következő éjszakán is, hogy eljusson oda, ahová indult, és még mindig nem számította volna kétnapos
útnak, ha a nap nem kel fel az érkezéséig.
Már több órája úton voltunk, vérünkben az utazás izgalmával, mire rájöttem, hogy valami nincs
rendben a távolsággal és a megtételéhez szükséges idővel. Kételyeimet csak tovább fokozták Meric
derűlátóan pontatlan válaszai az olyan kérdésekre, mint „szerinted még mennyit kell mennünk?”.
Végül nyilvánvalóvá vált, hogy a távolság – az öreg druida becslései ellenére – egyszerűen
túlságosan nagy ahhoz, hogy könnyedén visszaérjünk egy nap alatt. Ám mire erre rájöttem, túl messze
jártunk a villától, hogy visszamenjek további készletekért. Felmerült, hogy hazatérünk, és másnap újra
elindulunk ahelyett, hogy végigszenvednénk a hosszú, másfél napos utat, de a végső döntést Luceiia
hozta meg. Akkor még csodálatos reggel volt, egyetlen felhő sem látszott a decemberi égbolton. A
következő két órában ez megváltozott. Az időjárás borúsra és ködösre fordult, és kezdtünk rájönni,
hogy alábecsültük a kis kirándulásunk nehézségeit. Magammal ugyan kevésbé törődtem, Luceiiát
azonban nem lehetett a hosszú utazások edzett veteránjának tekinteni. Mericet természetesen mindez
nem érdekelte.
Annak ellenére, hogy mindezzel tisztában voltunk, a vadászösztönünknek engedelmeskedve a
tervezettnél jóval hosszabb ideig maradtunk a völgyben. Miután elindultunk hazafelé, gyorsan leszállt
az éjszaka, és az egész délután fenyegető eső élénken rákezdett, tovább fokozva a szél csípős
hidegségét. Mericet egy ponton cserbenhagyta az irányérzéke, és csaknem egy órát kóvályogtunk a
hegyoldalban, kantárszáron vezetve a lovakat, mert nem akartunk felbukni a minden korábbinál
meredekebb lejtőn.
Mire leértünk az utolsó hegygerincről, órák óta koromsötét volt, bőrig áztunk, és a csontunk
velejéig átfagytunk. Az eső most már folyamatosan zuhogott, a szél pedig olyan heves lökésekkel
támadott, hogy a világunk leszűkült az alvilági sötétségre és a fülsiketítő üvöltésre. Aznap éjjel nem
léteztek nálunk nyomorúságosabb emberek egész Britanniában, és még mindig legalább tizenkét
mérföldre jártunk a Britannicus-villától.
Luceiia a karomba kapaszkodva közelebb hajolt, hogy valamit a fülembe kiáltson, de a szél olyan
erős és hangos volt, hogy szavai elszálltak a sötétben anélkül, hogy elértek volna hozzám. Intettem és
a fejemet ráztam, jelezve, hogy nem hallom, mire még jobban odahajolt, olyan közel kormányozva a
lovát, hogy összeértek a lábaink. Ajka ezúttal kis híján megérintette a fülemet, éreztem a bőrömön
meleg leheletét, amitől a hideg ellenére egész testemet kiverte a libabőr.
– Menedék! – kiabálta. – Minél gyorsabban menedéket kell találnunk! Még többórányira vagyunk a
villától!
– Tudom! – üvöltöttem vissza. – De hol? Tudod, hol vagyunk?
 A fejét rázva jelezte, hogy nem tudja, és további három mérföldet kellett lovagolnunk átázva és
félig megfagyva, amikor is Meric váratlanul megjelent mellettem, és vad integetéssel mutatta, hogy
irányt kell változtatnunk. Hirtelen feltűnése alapján arra a következtetésre jutottam, hogy
elszunyókálhattam lovaglás közben, amitől azonnal vészjelző lámpások gyulladtak ki az elmémben,
akár a jelzőtüzek. Határozottan megráztam a fejem, és próbáltam nagyobb figyelmet szentelni a
körülöttem történő dolgoknak.
A legióban töltött éveim alatt sem kellett átélnem ennél mostohább éjszakát. Tökéletes volt a
sötétség, semmiféle fény nem törte meg, és az egybefüggő felhőtakaró miatt a csillagok sem látszottak.
Az esőt továbbra is az arcunkba vágta a kíméletlen, jeges szél, amely falkányi éhes farkasként üvöltött
a fülünkbe. Amikor eszembe jutott, meddig kell még poroszkálnunk a sötétben, ólomsúlyú félelem
telepedett rám, mert rádöbbentem, hogy egy ilyen éjszakán, a semmi közepén, meleg és menedék
nélkül bármelyikünk meghalhat. Ám abban a pillanatban, amikor ez a gondolat felmerült bennem, a
szél ereje órák óta először csillapodni kezdett, és újra hallottam a hangokat.
– Mi az, Meric? – üvöltöttem bele túlságosan is hangosan a hirtelen csendbe.
– Azt hiszem, tudom, hol vagyunk, de nem látok eleget hozzá, hogy biztos legyek benne. Ha jól
sejtem, van a közelünkben egy kunyhó, ahol védelmet találhatunk a szél elől. Teteje sajnos nincs.
– Hol? Milyen messze? – Csak most jöttem rá, hogy látom a druida körvonalait, és a fejrázását is
felismertem.
– Nem tudom pontosan. Ha látnám a hegyeket, jobban meg tudnám határozni. – Egyre kivehetőbb
lett a sziluettje. Hátranéztem oda, ahol Lucciiának kellett lennie, és ott is volt, halványan és
bizonytalanul, de láthatóan. Közben az eső is csillapodni kezdett, és felnézve megpillantottam a
gomolyogva vonuló felhőket.
– Nézzétek, felszakadozik!
Ebben a pillanatban egy hasadék jelent meg a felhőtakarón Meric feje fölött, majd egy pillanatra
megláttam a holdat. Az eső lassan elállt, és ahogy ott ültünk hárman az eget bámulva, tudatára
ébredtem a furcsa zajnak, amely körülvett minket a hirtelen beállt csendben. Azonnal hegyezni
kezdtem a fülem, próbáltam betájolni a hang forrását, amíg rá nem jöttem, hogy Luceiia fogainak
összekoccanását hallom. Őszintén sajnáltam és együtt éreztem vele. Én sem voltam valami jó bőrben,
pedig éveket töltöttem a szabad ég alatt, különféle hadjáratokban; csak elképzelni tudtam, milyen
szenvedést élhet át Luceiia.
A felhőtakaró újabb résén áttörtek a holdsugarak, mintha fényárba borult volna minden az előző
órák koromsötétje után. Meric körülnézett, minden irányban felismerhető tájékozódási pontokat
keresett.
– Megvan! – közölte végül jól hallható megkönnyebbüléssel. – Pontosan tudom, hol vagyunk!
– Helyes – feleltem. – Közel a kunyhóhoz?
– Nem. – Nem nézett rám beszéd közben. – Az mérföldekre van innen. Viszont a közelben lakik egy
négy családból álló kis közösség. Ott, a bucka mögött, alig félmérföldnyire. Gyertek!
Lovaink kimerültek, a sajátom mozgásából könnyen megállapíthattam, hogy közel áll az
összecsukláshoz. Lecsusszantam a hátáról és gyalog követtem Mericet, egyik kezemmel saját
hátasomat vezetve, a másikkal Luceiiáét, miközben próbáltam életet imádkozni rossz lábamba.
Az apró falu jelen állapotunkban sokkal fényűzőbb menedéknek tűnt, mint a Britannicus-villa. Mind
a négy család felébredt jövetelünk zajára, és Meric jelenléte elég volt hozzá, hogy elnyerjük
kifogástalan vendégszeretetüket. A pislákoló tüzek újra életre keltek, két nő elvitte Luceiiát az egyik
házba, hogy lehámozzák róla átázott ruháját, és egy kellemes meleget árasztó tűzhely mellett
megszárítsák. Merickel hátravezettük a három lovat az egyik ház oldalához épített pajtába, száraz
rongyokkal alaposan letörölgettük őket, majd mi is bevonultunk a melegre, ott hagyva a hátasokat négy
tehén társaságában.
A kis kőház belseje meleg volt, a lobogó tűz táncoló árnyakkal töltötte meg a helyiséget. Luceiia
egy hosszú, sötét köpenybe öltözve már a tűz mellett kuporgott, és valami gőzölgő itallal teli kupát
szorongatott. Azonnal odasiettem hozzá, a vállára tettem a kezem és megkérdeztem, jól van-e; ez volt
az első eset, hogy én értem hozzá. Felnézett rám és lassan bólintott, de nem szólalt meg. Azonban
megajándékozott egy apró, bizonytalan, meglepően gyermeki mosollyal. Megkönnyebbülten sétáltam a
helyiség végébe, ahol megszabadultam átázott ruháimtól, bár egészen biztos voltam benne, hogy soha
többé nem melegszem fel.
Húsz perccel később azonban, amikor már a tűz közelében ültem egy háromlábú kisszéken, és saját
nyúlhúslevesemet kortyolgattam, csodálatosan éreztem magam; elégedetten bámultam a tüzet, és
élveztem Luceiia testének kényelmes súlyát, aki a földön ülve a lábamnak támaszkodott. Nekem nem
volt köpenyem, amivel eltakarhattam volna meztelenségemet, ezért az ágyként szolgáló medvebőrök
közül kaptam egyet magamra.
Luceiia feje lebillent, majd hirtelen megrándult és kiegyenesedett. Lemosolyogtam a feje tetejére.
Halálosan fáradt lehetett. Letettem a levesemet és körülnéztem. Egyedül voltunk. A család átköltözött
a szomszédokhoz, Meric pedig követte őket, így csak mi maradtunk az apró házban. Valami hangosan
pattant a tűzben, mire Luceiia újra összerándult. Mosolyom mintha örökre rögzült volna az arcomon,
ahogy tarkóját és válla fölött előreomló, hosszú, félig megszáradt haját tanulmányoztam. Soha nem
tapasztalt vonzalom és féltés szorongatta a torkomat.
Felálltam, fölé hajoltam, és gyengéden talpra állítottam, ügyet sem vetve álmos, összefüggéstelen
tiltakozására. Odavezettem a meleg bőrökhöz, lefektettem, majd a legnagyobbal betakartam. Csukott
szemmel elmosolyodott, kényelmesen elhelyezkedett a puha prémek között, és azonnal álomba
szenderült. Vártam néhány pillanatot, majd leereszkedtem mellé, megcsodálva tökéletes szépségét a
tűz táncoló fényénél. Megígértem magamnak, hogy csupán öt percig legeltetem rajta a szemem, azután
felkelek és átmegyek aludni a tűz elé.
Valamikor éjszaka arra ébredtem, hogy fázom, mert a tűz kialudt, a medvebőröm pedig lecsúszott
rólam. Ahogy visszahúztam magamra, éreztem, hogy Luceiia megmoccan, és csak ekkor döbbentem rá
rémülten, hogy elaludtam mellette. Azonnal teljesen éber lettem, és megpróbáltam távolabb
csusszanni mellőle, attól tartva, hogy váratlanul felriad, és ott talál engem, szinte egy ágyban vele. Ám
ahogy eltávolodtam volna, a karja előbukkant a sötétségből, és átkarolta a derekamat a medvebőr
alatt; tenyere végigsimított a bőrömön, megmarkolta az oldalamat, és magához húzott. Bármilyen
feszült is voltam, nem mozdultam, ő azonban igen. Visszafojtott lélegzettel tűrtem, hogy közelebb
fészkelje magát hozzám, fejét a vállgödrömbe fúrja, és hosszú, sima, meleg és meztelen lábát átvesse
az enyémen. Hajának illata megtöltötte az orromat, és éreztem, hogy bal keblének meleg teltsége a
bordámhoz nyomódik. Megpróbáltam mozgás nélkül lélegezni, kivárni, hogy ellazuljon és újra
mozoghassak, bár igazából egyetlen porcikám sem akart eltávolodni tőle.
Amikor újra próbálkoztam, már sokkal vadabbul állt ellen. Erősen kapaszkodott belém, nem volt
hajlandó elengedni, aztán fészkelődni és tekeregni kezdett, álmos torokhangokat hallatott, amíg a bal
karom a feje alá nem került, ujjaim pedig könnyedén és félénken nyugodtak a hátán.
Csak meredtem a sötétbe, éreztem testének minden hüvelykjét a köpenyen keresztül, amit viselt, és
tudtam, hogy az anyag felgyűrődött egészen a derekáig. Képtelen voltam pihenni. Fenséges és áhítatos
vágy lüktetett ereimben, hullámokban csapott át rajtam az öröm és a bűntudat. Aztán éreztem, hogy
megfeszül a teste.
– Publius Varrus – szólalt meg –, ugye valójában te sem hiszed el, hogy alszom?
Megdermedtem, képtelen voltam válaszolni, és néhány pillanatig semmi nem történt, aztán
megéreztem a lágy nedvességet, ahogy megcsókolja a mellkasomat.
– Mert én ébren vagyok, és szeretném megcsókolni a szád is…
Bár nem szeretném részletezni azt a csodás együttlétet, amiben aznap éjjel osztoztunk, vagy akár a
többit, melyekre az elkövetkező években került sor, annyit elárulok, hogy a felfedezés első óráiban
nem sokat szóltunk egymáshoz. Ám eljött az idő, amikor a szellem akarata ellenére a hús gyengesége
is figyelmet követelt magának, és ott feküdtünk szorosan összeölelkezve, örülve mindannak, amit
megleltünk egymásban. Csupán akkor kezdtünk el beszélgetni. Ő szólalt meg először, és ahogy a
fülembe suttogott, a hangja szinte álomszerűnek tűnt eufóriámban.
– Publius, kimondanád a nevem?
– Hm? Hogy érted? – Félig már aludtam.
– A nevem. Hogy hívnak?
– Luceiia.
– Úgy van. Mondd újra!
– Luceiia. Luceiia Britannicus. Miért akarod, hogy a neved mondjam? Nem tudod elég jól?
– Ühüm. – Szinte hallottam a dorombolást a hangjában. – Szeretem hallani, ahogy kimondod. A te
szádból úgy hangzik, mint egy egzotikus idegen neve, egy híres hősnőé valami nagy, tragikus meséből.
– Nos – mosolyogtam –, egy nap valóban híres leszel. Elvégre te vagy Caius Britannicus húga, és
ha így folytatja, mindenki ismerni fogja őt korokon át, mint a britanniai bagaudák atyját.
– Ó, azt hiszem, élvezném a hírnevet, Publius. Viszont a tragédiához semmi kedvem.
Homlokon csókoltam.
– A te jövődben nincs semmi tragédia, úrnőm. Tudom. Megkérdeztem a druida barátaidat, és
biztosítottak róla, hogy Isten áldását hordozod.
Lustán megmoccant, hozzám simult.
– Publius Varrus, ez istenkáromlás! Mondd ki megint a nevem! – Megtettem, ő pedig felsóhajtott. –
Ha belegondolok, hogy néhány nappal ezelőttig soha nem mondtad ki…
– Ez igaz. – Egészen magamhoz vontam. – Igaz, valóban nem. Hallottam ugyan a neved, de soha
nem gondoltam rá. Most viszont ki sem tudom verni a fejemből.
– Miért?
– Miért? Mert most már ismerlek, és a világom örökre megváltozott.
– Élvezed a változást?
– Igen.
– Helyes. Azt hiszem, én is. – Elnyújtózott mellettem, lábát az enyém mellé helyezte. – Elképesztő
ember vagy, Publius Varrus, mondtam már? Sokkal inkább, mint hittem, pedig igazán sokat képzeltem
rólad. Még ide sem jöttél, én már úgy éreztem, mintha egész életemben ismertelek volna, és most,
hogy személyesen is találkoztunk, az érzés nem változott, kivéve, hogy most már a testemmel is
megismertelek, és ez mindent megváltoztatott. Van ennek valami értelme számodra?
– Azt hiszem – feleltem. – De légy velem kíméletesebb, nem vagyok hozzászokva az ilyen bő kézzel
adagolt dicsérethez. Még a végén beképzelt leszek.
Ujjai hirtelen belemélyedtek hasizmaimba.
– És mi van a nőkkel? Hozzászoktál, hogy körülötted legyeskednek?
– Egyszerre tíznél több soha.
– Aha! A mi katonánk a nők bálványa.
– Nem egészen. Azt hiszem, egy nap majd erről is komolyan kell beszélnünk.
– Komolyan? – Az oldalára fordult és a hátával hozzám bújt.
– Komolyan. – Átcsúsztattam a kezem, éreztem tenyeremben mellének teltségét, ujjaim hegyével
cirógattam. – Nem sokat tudok a nőkről, Luceiia, még azokról sem, akikkel a katonáknak általában
dolguk van. A valódi hölgyekről pedig semmit. Ami pedig téged illet, itt vagy, én is itt vagyok, és még
mindig nem tudom elhinni, hogy együtt vagyunk. Mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem?
– Remélem, ez alatt a jó szerencsédet érted. Hát nem különös? És még én hittem magam
szerencsésnek. Mesélj azokról a nőkről, katona!
– Már mindent tudsz, amit tudni érdemes. Kovács voltam, izgalmasabb események nélkül teltek a
napjaim, aztán beléptél az életembe, és rájöttem, milyen keveset tudok az életről, a nőkről. Most
pedig mesélj magadról, Luceiia Britannicusról. Amikor megérkeztem, beszéltünk egy keveset rólad,
de nem eleget. Korántsem eleget. Ki vagyok száradva, inni akarom az életedet a hosszú szomjúság
után. Mondj el mindent, amit tudnom kell rólad!
– Ó! Én, a csodálatos! Lássuk csak, mit is kell tudni rólam? – Elhallgatott, aztán felém fordult a
sötétben. – Mit érdemes tudnod? – Újabb csend következett, miközben kezem a fenekére tévedt, és
elég időt adott rá, hogy megcsodáljam gömbölyűségét, lágy íveit és puha erejét.
– Először is tudnod kell, Caius azt gondolja, nagyszerű feleséged lennék, te pedig jó férjem. Aztán
tudnod kell, hogy én is ugyanígy gondolom. Erre a következtetésre a Varóéknál elköltött vacsora alatt
jutottam, mielőtt még Cylla megpróbált elcsábítani.
Egy pillanatra megszédültem, ahogy eljutott a tudatomig szavainak jelentősége. Végül sikerült újra
megtalálnom a hangomat.
– Úgy érted… úgy érted, a parancsnok… a bátyád… Caius beleegyezne?
– Természetesen! De ennek igazából semmi jelentősége. A bátyámnak ebben a kérdésben nincs
szava és hatalma, Publius Varrus.
Megpróbáltam felülni, de a nyakam köré fonta a karját, visszahúzott, és mielőtt az ajkaink
találkoztak, még azt suttogta:
– Én vagyok az egyetlen, aki dönthet a házasságommal kapcsolatban.
Bármilyen üdítő is volt, nem tudtam elhúzni a csókot. Ismét szólni próbáltam, de az ujjai
összezárták az ajkamat és elhallgattattak, mielőtt a nevén kívül bármi mást mondhattam volna.
– Tudom, hogy téged foglalkoztatnak a bátyám érzései, de ez csak azért van, mert férfi vagy, a
férfiak összes hűségével, nemességével és ostobaságával elvértezve. Nem hallottad, amit mondtam?
A bátyám beleegyezése nem befolyásolja azt a döntésemet, hogy elfogadlak vagy visszautasítalak.
Sikerült felismernem a hangjában lévő élt, mielőtt még folytattam volna a vitát. Végül úgy
döntöttem, jobb a békesség, és inkább a gondolataimba merültem. Közben hihetetlenül meleg, puha és
lágy kezét lecsúsztatta a nyakamon a mellemre, és suttogva folytatta, minden gúnyolódás nélkül.
– Caius, az én drága bátyám egy idealista. Természetesen helyesli a házasságunkat. Egyfajta
eszményképnek tekint téged, ezért már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy nem is találhatnék magamnak
jobb férjet nálad. Az a tény, hogy ebben a kérdésben egy ideje már csak én határozok, egyáltalán nem
zavarta. Nagyon szeretem őt, de azt hiszi, kétségbevonhatatlan taktikai lángelméjét mindenhol
ugyanolyan hatékonyan tudja kamatoztatni, mint a harcmezőn. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy
vannak olyan körülmények, amelyek között nem működik. Nem engedhetem jobban beleszólni az
életedbe, mint mennyire az enyémbe hagytam. Mielőtt néhány rövid nappal ezelőtt találkoztunk,
fogalmad sem volt a létezésemről. Leéltél mennyit is… harminchét évet? Harminchét évet nélkülem,
élhettél volna még egyszer ennyit, ugyan olyan boldogan.
– Eddig két házasságot intéztek el nekem anélkül, hogy beleszólásom lett volna. Senki nem
hibáztatható azért, mert egyik sem sikerült, de elegem lett. Mint már az első találkozásunknál
említettem, megtettem mindazt, amit egy kötelességtudó lánynak kell. Két férjem meghalt. Hogy
szükségem van-e egy újabbra? Feltettem magamnak a kérdést, és úgy döntöttem, a válasz: nem.
Megfogadtam, nekem nem kell ahhoz férfi, hogy segítsen a létezésemben, és hogy önmagam lehessek.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Aztán találkoztam veled, és rájöttem, hogy újból feleségnek lenni
nagyon is vonzó kilátás. Mivel nő vagyok, rögtön láttam, milyen hatással voltam rád a
találkozásunkkor. Tudom, hogy jó feleséged leszek, és tudom, hogy boldoggá teszlek, mert te vagy az
a férfi, Publius Varrus, akit a sors, az istenek és Jézus nekem rendeltettek. Megdöbbent ez téged?
Megdöbbentett, de hazudtam.
– Nem, csak meglep. Sokat beszélsz.
– Csak amikor van mondanivalóm. Csókolj meg!
Eltelt egy kis idő, mire folytattuk a beszélgetést. Nem szerettem volna otthagyni az ölelését, de
szükségem volt egy kis hűs levegőre, ezért felültem és a térdemre könyököltem. A szobában tökéletes
sötétség uralkodott.
– Hagytuk kialudni a tüzet – mondtam. – Most majd újra meg kell gyújtaniuk.
– Semmiség – suttogta válaszképpen. – Majd hoznak zsarátnokot a másikból. Publius?
– Igen?
– Szégyent hoztam magamra? Pimasznak és szemtelennek tartasz?
Oldalra nyúltam, tenyeremet a mellére helyeztem.
– Soha nem tartanálak annak, Luceiia.
– Akkor miért vagy ilyen csendben? Nem akarsz feleségül venni? Mert ha nem…
– Maradj csendben, Luceiia, és egy kicsit figyelj rám. Rengeteg gondolkodnivalót adtál, és kissé
megrészegültem az örömtől, de most időt kell adnod, hogy elmondhassam, amit gondolok, előtte
azonban rendeznem kell a gondolataimat. Engeded ezt nekem?
– Igen, Publius.
Egy időre csend támadt, hallgattam a lélegzését. Végül visszadőltem a párnaként használt,
összetekert bőrre, és magamhoz vontam, amíg a feje ismét a mellemen nyugodott, arca a vállgödrömbe
simult. Miközben beszéltem, ujjaim hosszú, fekete haját cirógatták.
– Luceiia, én csak azt tudom gondolni, amit az elmém diktál. Még soha nem voltam szerelmes. Nem
tudom, mi az a szerelem. Soha nem volt időm vagy késztetésem, hogy felfedezzem magamnak.
Ismertem néhány nőt, a legtöbbjüknek fizettem is, de olyannal, mint te, még sosem találkoztam. A
szépséged először megrémített, mert azt gondoltam, csupán egy nyomoréknak látsz engem. Most már
tudom, mennyire méltatlan gondolat volt ez tőlem. De az elméd, Luceiia! A függetlenséged, ahogy
kifejezed magad, ahogy mosolyogsz, nevetsz és mozogsz… ezek mind új és izgalmas dolgok
számomra. Állandóan te jársz a fejemben, minden ébren töltött percemben, de még álmomban is…
– Ma éjjel nem akartam melletted aludni. Véletlenül történt, mert túlságosan kimerült voltam. Isten
a tanúja, sosem reménykedtem benne, hogy egyszer birtokba vehetem a tested. Ám most megtörtént, és
ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha megesett velem. Újra érintetlen fiúnak érzem magam,
egyetlen más nő sem ismeri azt, amit ma neked adtam magamból. Megszerezted a lelkemet, és még
mindig birtoklod, és ennek a birtoklásnak soha nem szabadna véget érnie. Mostantól tiéd vagyok
testben és lélekben, akármi is történjék velünk.
– Nos, ha ez a szerelem… és azt gondolom, ez az, akkor végre felfedezem. Ahogy rád nézek itt, a
sötétben, látom minden arcvonásodat, mosolyod minden részletét, és ki tudom mondani, hogy
szeretlek, és tudom, hogy ez az gazság. És ha mint mondtad, örömmel lennél a feleségem, hogy osztozz
az életemben, hogy gyermekeket szülj nekem, és olyan otthont teremts, amit a sajátunknak mondhatunk,
akkor nem létezik nálam boldogabb élő ember a világon. Mert úgy tűnik, ilyen boldogságot csak a
papok által emlegetett mennyországban lehet találni.
Vettem egy mély lélegzetet, és gondosan mérlegeltem következő szavaimat, mielőtt kimondtam őket.
– Egyetlen dologtól félek: a bátyádtól, Caiustól. Nagyapám halála óta ő az az ember, aki többet
jelent nekem bárki másnál. Álmomban sem gondoltam volna, hogy áldását adja a házasságra köztem
és a húga között. Ma éjjel elárultad, hogy titokban ebben reménykedett, én pedig hiszek neked és
örülök. Ám a mai éjszaka után őszintén megmondom neked, szerelmem, hogy ha nem is boldogan, de
önként feláldoznám a barátságunkat, ha megpróbálná megakadályozni az egybekelésünket.
Feláldoznám a barátomat, hogy megtartsalak téged. Szeretlek, ennél többet nem mondhatok.
Magam is meglepődtem saját ékesszólásomon, és Luceiia kellemes ügyködése az elkövetkező
hosszú és örömteli percekben meggyőzött arról, hogy pontosan a megfelelő dolgokat mondtam.
Valamivel később kinyitottam a szemem, és a hajnal fényét láttam az ablakon keresztül. Luceiia már
mocorgott valahol, egyedül voltam a szobában. Kiugrottam az ágyból és magamra rángattam ruháimat,
a gondolataim száguldoztak, miközben megpróbáltam különválasztani az álmot a valóságtól. Éppen a
szandálomat kötöttem meg, amikor Luceiia belépett a helyiségbe. Azonnal felegyenesedtem,
tekintetem az arckifejezését próbálta kiolvasni a félhomályban.
Egyenesen odajött hozzám, és csípőre tett kézzel megállt előttem. Elég magas volt ahhoz, hogy
egyenesen a szemembe nézzen, és megkönnyebbülten fedeztem fel a mosolyt az arcán.
– Nos, Publius Varrus, most, hogy felvirradt, még mindig jogomban áll a férjemként gondolnom
rád?
Átkaroltam és magamhoz vontam.
– Igen, szerelmem. Amíg van levegőm és erőm a feleségemnek nevezni téged.
Csókunk ezúttal rövid volt. Ellépett tőlem és megigazgatta a ruháját a csípőjén.
 – Úgy legyen. Nem fogod megbánni, szerelmem. Viszont most sok a dolgunk. Vissza kell térnünk a
villába, és meg kell kezdenem az esküvői előkészületeket. Közben mindkettőnknek azzal teszed a
legjobbat, ha az égi köved kutatásával töltöd az időt. Így egyikünk sem vonja el a másik figyelmét a
tennivalóitól. Még ma írok Caiusnak, és holnap elküldöm neki a levelet egy katonai futárral. –
Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami, visszalépett hozzám, megfogta a kezem és
megcsókolt.
– Majdnem elfelejtettem mondani – suttogta. – Múlt éjjel földre szállt a mennyország, és én
szeretlek. Meg fogod látni, az otthoni ágyamban sincsenek élősködők.

NEGYEDIK KÖNYV A sárkány fészke

XXI.
Az elkövetkező hónapban Luceiia belevetette magát egybekelésünk előkészületeibe. Ami engem
illet, tartottam a szavamat, és nem álltam az útjába, inkább égi köveket ástam. Legnagyobb
csalódottságomra csupán hetet találtam – legalábbis ezeket gondoltam égi köveknek –, és a
legnagyobb is akkora volt, mint egy csecsemő koponyája. Az ömlesztésről nem tudtam valami sokat,
de még így is tisztában voltam vele, hogy ezekből a kavicsokból nem sok fémet nyerhetek ki.
A legelkeserítőbb azonban az volt, hogy elsőként a legnagyobb „fészek” feltárásának fogtam neki.
Ha ezek a legnagyobb égi kövek a völgyben, akkor minden álmodozásom és erőfeszítésem hiábavaló
volt. Mégis úgy gondoltam, elsiklott valami felett a figyelmem. Nagyapám égi köve csupán akkora zajt
csapott, hogy mindössze egyetlen embert ébresztett fel. Magát a követ soha nem láttam, de tudtam,
hogy többfontnyi nyers fémet nyertek ki belőle, miközben az általam talált kövekből összesen nem jött
volna ki egy font. A legrejtélyesebb dolog az volt, hogy ezeket több száz ember látta és hallotta, több
mérföld távolságból is. Valami hiányozhatott a számításaimból. Valahol tehát több égi kőnek is kellett
lennie, és sokkal nagyobbaknak. Biztosan rossz helyen keresgéltem, talán nem is a megfelelő
völgyben.
Csalódottságomban és ingerültségemben úgy döntöttem, egy időre felhagyok az ásással, és
megpróbálom megolvasztani az eddig talált köveket. Ehhez építenem kellett egy olvasztókemencét
valahol a birtokon, ezért tábort bontottam és visszatértem a házba, melyet most már otthonomnak
tekintettem. Luceiia egyébként is ezen a napon számított az érkezésemre. Öt napja voltam távol, és
kezdtek elfogyni a készleteim. Ám annak ellenére, hogy örömteli várakozás töltött el a találkozásunk
gondolatára, korántsem voltam olyan jókedvű, mint amikor elindultam erre az útra.
Január közepén jártunk, és bár a tél viszonylag enyhe volt, a szél illata havat ígért. Megállítottam a
lovamat a hegygerincen, és megfordultam, hogy még egy pillantást vessek a sárkányok völgyére.
Kopár volt és ellenséges, rideg és fagyos. Apró ásatásaim nyoma nem látszott ilyen magasságból, a tó
felszíne a völgy túlsó végében durva palára emlékeztetett a haragos ég alatt. Szorosabbra húztam
magamon a köpenyt, és elhatároztam, hogy legalább három hónapig nem térek vissza. Reméltem, a
tavasz addigra barátságosabbá teszi a helyet.
Mire visszaértem a villába, elhatalmasodott rajtam a rosszkedv. A hóvihar útközben kapott el, alig
nyolc mérföldnyire a háztól. Átfagytam és megéheztem, de volt annyi eszem, hogy mielőtt Luceiiával
találkozom, a fürdőbe vonuljak. A forró víz és a gőz valamelyest helyrehozta a hangulatom.
 Még be sem fejeztem a fürdést, amikor megzavart Luceiia személyes szolgálója, egy Diomédé nevű
görög, aki tiszta ruhát hozott. Üdvözölt itthon, és tájékoztatott, hogy Luceiia úrnő vendégeket fogadott,
és a vacsorát félóra múlva szolgálják fel. Addig is csatlakozhatnék a vendégekhez a várószobában,
hogy elfogyasszak velük egy kupa bort. Megköszöntem, és a fürdést rövidre fogva gyorsan magamra
öltöttem a legfinomabb ruhát azok közül, amit a család szabói készítettek nekem az elmúlt hónapban.
Nemsokára már tisztán, frissen és új, divatos ruhámban szinte már fejedelmien siettem át a
kolonnádon a fürdőből a főépületbe. Kíváncsi voltam, kik lehetnek a vendégek. Hárman voltak,
mindannyian fiatalok, jóképűek és katonák. A divatos szóhasználattal csak „köznapi egyenruhának”
nevezett öltözéket viselték – dekoratív tunikát, amely ravasz szabásával páncélra hasonlított.
Érthetetlen módon irigységet és neheztelést éreztem, amiért ők itt lehetnek Luceiiával, miközben
nekem még mindig a hegyek között kellene kutatnom. Ám legyűrtem az érzést, mert rájöttem, mennyire
nevetséges, és mosolyt varázsoltam az arcomra, miközben köszöntöttem és megcsókoltam Luceiiát, és
barátságos, de személytelen biccentéssel üdvözöltem a vendégeket.
Luceiia valósággal ragyogott a villa ezernyinek tűnő, kúp alakú méhviasz gyertyájának fényében.
Még soha nem láttam ilyen elragadónak, és ezt közöltem is vele, de éreztem, hogy a szeme csillogása
nem csupán az én jelenlétemnek szól. Megmagyarázhatatlan izgatottsággal szorította a karomat,
miközben bemutatott vendégeinek, akik mind a déli Portus Adurna, vagy mai nevén Portchester
helyőrségéből érkeztek. Külön köszöntem nekik, üdvözöltem őket a Britannicus-villában, aztán
elfogadtam egy kupa bort Diomédétől, és Luceiiával az oldalamon visszafordultam hozzájuk.
– Egészségetekre, uraim! Megkérdezhetem, mi hozott ide titeket?
– Én voltam az, Publius. – A közvetlenül mögöttem megszólaló hangra olyan gyorsan fordultam
hátra, hogy kilöttyintettem a boromat. Ott állt Caius Britannicus ölelésre tárt karral, éppen most lépett
be az ajtón, arcán hatalmas vigyor. Átkarolt, felemelt a földről, és tett velem egy teljes kört a tengelye
körül, mielőtt elengedett, hogy hátralépve szemügyre vegyen.
– Az istenekre, Varrus, kitűnően festesz! És milyen tiszta vagy! Nem látom rajtad Vulcanus jeleit! A
húgom szerint nem dolgoztál, mióta hírt kaptál a helyi égi kövekről!
Még mindig szólásra képtelenül és zavartan Luceiiára pillantottam, aki legalább olyan szélesen
mosolygott, mint a bátyja. Előrelépett és mindkettőnket átölelt.
– Bocsáss meg, kedvesem – szabadkozott. – Caius tegnap érkezett meg a tisztjei társaságában.
Amint meghallotta, hol vagy, azonnal ki akart lovagolni a völgybe, de én nem engedtem. Tudtam, hogy
ma vagy holnap hazaérkezel, és meg akartalak lepni, hogy lássam az arckifejezésed, amikor
találkoztok. Ezért mindenkit titoktartásra kértem, amíg szemtől szemben nem álltok egymással. Gonosz
voltam?
Végre megtaláltam a hangom.
– Nem, ez nem gonoszság, csupán valami női dolog, és ezáltal rejtélyes is. Mindenesetre sikerült.
Én… meglepődtem… vagyis igazából megdöbbentem. – Rámosolyogtam Caiusra. – Isten hozott
itthon, proconsul. Milyen volt Afrika?
– Forró és büdös, tele rovarokkal és kórokkal. Nem sok minden változott, mióta utoljára ott jártunk.
A lényeg, hogy a proconsuli posztot az utódomra hagytam. Most már egyszerűen csak Caius
Britannicus vagyok, földműves, aki kevés szenvedélyének él.
– Igen – vigyorogtam –, ezenkívül Numidia proconsulja, Róma szenátora, a legio tábornoka és
magisztrátus. Ezektől a címektől nem lehet csak úgy megszabadulni.
 – Nem, barátom, de ezek csak címek, és van belőlük elég egy egész életre. Ezentúl csak a Caius
Britannicus nevet viselem. – Átkarolta a vállam és a többiek felé fordított. – Uraim, azonnal megyünk
vacsorázni, de először köszöntőt szeretnék mondani. Publius Varrusra, legkedvesebb barátomra,
akinek többszörösen is köszönhetem az életemet, valamint a házasságra, amely hamarosan megköttetik
közte és szeretett húgom között.
Luceiia megfogta a kezem, a többiek pedig ittak a jövőnkre, majd ismét Diomédé lépett előre, hogy
mindenkit áttereljen a tricliniumba, Caius azonban mindkettőnket visszatartott a karunknál fogva, és
megvárta, hogy a többiek távozzanak a teremből. Aztán maga felé fordított, és a szemembe nézve
halkan beszélni kezdett:
– Luceiia azt mondja, kételkedtél benne, hogy áldásomat fogom adni erre a házasságra. –
Felsóhajtott, és gunyoros sajnálkozással megcsóválta a fejét. – Publius Varrus, elképesztesz, mégis
azt kívánom, bárcsak több lenne belőled. Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Egyikőtöknek
sem tudnék elképzelni tökéletesebb párt. Mindkettőtök ereiben tiszta római vér folyik, és titeket
szeretlek legjobban az egész világon, egyformán kedvesek vagytok a szívemnek. Együtt, párként még
nagyszerűbbek lesztek, olyan unokahúgok és unokaöcsök egész törzsével ajándékoztok majd meg
engem, akiket örömmel és kötelességszerűen fogok felháborító módon elkényeztetni. Tiétek a
jóváhagyásom és az áldásom, örömmel adom mindkettőt, mert tudom, hogy ez nem csak lélekben, de
valójában is testvérekké tesz minket.
Összeszorult a torkom, és első alkalommal öleltem meg őt a testvéremként, egyetlen szó nélkül.
Az asztalhoz érve észrevettem, hogy hét terítéket készítettek elő hatunknak. Nem tettem rá
megjegyzést, de Caiusnak is feltűnt.
– Hol van Picus? – kérdezte abban a pillanatban, amikor egy magas, jóképű, tizenhat év körüli fiú
lépett be a helyiségbe. – Ó, hát itt vagy! Késtél.
A fiú bólintott.
– Tudom. Bocsáss meg, apám. Luceiia nagynéni, uraim… – Találkozott a tekintetünk, és mindvégig
egymás szemébe néztünk, amíg oda nem ért.
– Publius – mondta Caius –, ő a fiam, Picus. Picus, a barátom, Publius Varrus. Évekig
hallgathattad, ahogy beszélek róla, most végre találkoztatok. Nemsokára a nagybátyád lesz.
– Tudom. – A kölyök mosolya nyílt volt és őszinte, önbizalomtól sugárzó.
Kezet nyújtottam neki, mint egyenlő félnek.
– Hívhatlak Varrus nagybácsinak? – kérdezte.
– Varrus nagybácsi – bólintottam, továbbra is a szemébe nézve. – Jól hangzik. Legyen hát!
A vacsora több dolog megünneplése volt, sokat és jókedvűen beszélgettünk. Azt azonban
észrevettem, hogy Caius nem hajlandó beszélni az Afrikában töltött idejéről. Mesélt római és
constantinapolisi látogatásáról, a történeteivel gyakran megnevettetett minket, de egyetlen szót sem
szólt a numidiai szolgálatról.
Gyorsan telt az idő, és a vacsora során megtudtam, hogy a három fiatal tiszt kora reggel visszatér a
helyőrségbe. Picus velük tart egészen odáig, majd továbbmegy Londiniumba, ahol megkezdi katonai
szolgálatát a gyalogosok között, akárcsak annak idején én vagy az apja. Egyszerű katonaként az volt az
elvárás vele szemben, hogy saját erejéből eljusson a centuriói rangig, ahonnan továbbléphet a tiszti
képzésre.
 Amint ezt meghallottam, kimentettem magam és elküldtem Diomédét a szobámba egy csomagért. Ő
feltűnés nélkül le is hozta, ahogy utasítottam, én pedig a lábam mellé helyeztem, és vártam a
megfelelő pillanatot.
Amikor bekövetkezett, megköszörültem a torkom. Úgy akartam közölni a mondanivalómat, ahogy
Alaric barátomtól tanultam: egyszerűen, érthetően és sallangoktól mentesen.
– Picus, szeretnék néhány szol szólni hozzád, mint legújabb unokaöcsémhez. – Ez általános nevetést
váltott ki az asztalnál, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Picus kíváncsian figyelt az asztal
túloldaláról. – Nemsokára csatlakozol a legióhoz. Tulajdonképpen holnap, ha már az otthon
elhagyását is beleszámítjuk. Van egy ajándékom számodra, nagy megtiszteltetés volna, ha elfogadnád.
A fiú szeme elkerekedett, nem tudta, mire számíthat. Benyúltam az asztal alá, és elővettem a
csomagot, amit a görög szolgáló hozott le. Miközben kibontottam, folytattam a szózatot.
– Mielőtt apád elutazott Afrikába, megkért, hogy készítsem el neki ezt a kardot. Nem lettem kész,
mire távozott, mivel nem is tudtam róla, hogy elmegy, csak amikor már túl késő volt. Most pedig
megesküdött, hogy soha többé nem lesz katona. A lényeg, hogy ezt a kardot Britannicus tábornok
számára kovácsoltam, és véleményem szerint nagyszerű fegyver. A markolat egy darabból készült, egy
új módszerrel, amivel sokat kísérleteztem. Most, hogy a tábornoknak már nincs többé szüksége
kardra, szerintem nem is találhatnánk méltóbb helyet, mint hogy a fia oldalán lógjon. – Előhúztam a
pengét a bronzborítású hüvelyből. – A hüvelyt és a markolatot Britannia népének, a keltáknak a
motívumai díszítik, ami illik a Britannicus névhez. A penge vasát itt, Britanniában bányászták,
olvasztották és kovácsolták. Hidd el, Picus, ezt a fegyvert mindig magabiztosan hordhatod és
használhatod. Egyformán jól fog szolgálni harcban és a díszegyenruhában. – Visszatoltam a pengét, és
odanyújtottam neki.
Egyikünk sem szólalt meg, amikor átvette a kardot a kezemből, és áhítattal végignézett rajta;
tekintete végigfutott a bonyolult kelta mintákon. A hüvely báránybőrből készült, és az állat természetes
szőre szegélyezte; egészen rövidre vágtam, hogy óvja a vasat a rozsdától, és fényesítse a pengét,
ahányszor előhúzzák vagy visszadugják. A külső felületét papírvékonyságú bronzzal borítottam be, és
saját kézzel díszítettem. Nem adhattam alább, a legjobbat kellett kihoznom magamból a készítése
közben, ha a barátomnak szántam.
Picus tisztelettel vonta elő a pengét, méricskélte a súlyát, tétován a levegőbe suhintott vele.
– Varrus nagybácsi – szólalt meg –, még soha nem birtokoltam, tartottam, vagy akár láttam ehhez
fogható gyönyörűséget! Köszönöm az apám iránt érzett tiszteletedet, amivel elkészítetted neki ezt a
kardot, és azt is, hogy méltónak találtál engem a viselésére. – Caiusra nézett. – Apám, esküszöm
neked, ugyanolyan becsülettel próbálom hordozni ezt a kardot, ahogy te tetted volna.
Szép beszéd volt egy fiatal kölyöktől, észrevettem, hogy Britannicust is meghatotta. Felállt,
odalépett a fiához, és némán megölelte. Éreztem magamon Luceiia tekintetét, és amikor odanéztem,
könnyeket láttam a szemében.
Britannicus ismét felém fordult, egyetértően bólintott, aztán megköszörülte a torkát. Kíváncsi
voltam, mit akar mondani.
– Még egy kupa bort, Publius barátom, ezúttal a birodalom legújabb sorozottjára!
Miközben Picus áhítattal mutogatta ajándékát a három tisztnek, köszöntőt mondtunk rá, aztán a régi
XX. legióra, majd Varrusra, a kardkovácsra. Amikor kiürítettük a kupáinkat, Britannicus felvont
szemöldökkel, ellentmondást nem tűrően nézett újra a fiára.
 – Most pedig, fiatalember, ideje aludni térni. Egyelőre még polgár vagy, és nem érted el azt az
életkort, hogy fegyvert viselhess. Jó éjt.
A fiú távozása után visszaültünk a helyünkre.
– Rátermett fiatalember, Caius – mondtam. – Olyan, mint egy görög isten.
– Inkább mint egy átkozott hun! Az anyja családjában mindenki ugyanilyen. Ragaszkodnak hozzá,
hogy tiszta római vérből valók, de ha engem kérdezel, az egyik ük-ükanyja összefeküdt egy északi
rabszolgával.
Picus távozása mintha jel lett volna a vacsora befejezésére. Nem sokkal később a három fiatal tiszt
is kimentette magát. Napkelte előtt kellett kelniük, és hosszú út várt rájuk. Luceiia egy rövid időre
magára hagyta Caiust, hogy megbeszélje Diomédével és a konyhai személyzettel a korai reggelit és az
utazók számára csomagolandó élelem kérdését. Amikor visszajött, már csak jó éjszakát kívánt nekünk,
és figyelmeztetett, hogy ne maradjunk fent túl sokáig.
Caius kiválasztott egy boroskancsót, amelyikben még tisztességes mennyiségű ital volt, és
átsétáltunk a cubiculumába, ahol Diomédé egyik embere már előkészített egy parázstartót.
Egy ideig bajtársias csendben ültünk, mindketten elmerültünk saját gondolatainkban. Caius szólalt
meg elsőként, újra köszönetet mondott a kardért, amit azzal hárítottam, hogy nem tudtam volna jobb
helyet a fegyvernek.
– Ez akkor is egy nemes barátra valló gesztus – erősködött.
– Helyes – feleltem apró mosollyal. – Egy egészen kicsit aggódtam, hogy tiltakozni fogsz, amiért a
megkérdezésed nélkül adom oda. A pillanat szülte az ötletet, de a kard eredetileg neked készült.
– Nem, Varrus. Hogyan is tiltakozhattam volna? Nagyszerű fegyver, büszkén viselném, de már
nincs szükségem kardra, Picus pedig imádni fogja. Az egész legióban nem lesz ehhez hasonló kard.
Egyébként tudom, hogy korábban már kérdeztem tőled valami hasonlót, de hogyan sikerült ilyen
világosra kovácsolnod a pengét? Az égi kő fémje van benne?
Vigyorogva csóváltam a fejem.
– Nem, nincs benne égi kő, sem mágia, csak a nagyapám egyik trükkje, parancsnok. Az olvasztás és
az újraizzítás során faszenet keverünk a vasba. Megkeményíti a pengét, és sokkal tartósabb, finomabb
él készítését teszi lehetővé. A világosabb szín csupán mellékhatás.
– Ó, már emlékszem, olvasztás és ömlesztés. Amikor legutoljára találkoztunk, éppen erről kezdtél
mesélni. Holnap jó lenne erről hosszabban is elbeszélgetni. És mi a helyzet a kelta mintával a
hüvelyen? Hasonlít ahhoz, amit a nagyapád készített, nem? Amelyik most Theodosiusnál van.
– Igen, többé-kevésbé. A barátod, Alaric püspök keltette fel az érdeklődésem… többek közt ez
iránt is.
Elmosolyodott.
– Alaric egy csoda. Aki találkozik vele, az megváltozik. Luceiia említette, hogy gazdag ember lett
belőled… örököltél a nagyapádtól? Elképesztő történet, szívesen meghallgatnám, ha van időd.
– Nem hosszú mese, parancsnok. – Néhány percig csendben ültem, a gondolataimat rendezgettem,
aztán a lehető legrövidebben beszámoltam az aranyak megtalálásáról nagyapám dárdáiban.
Szokása szerint figyelmesen hallgatott, majd feltett néhány kérdést, melyek az aranytól elvezettek
minden másig, ami az elmúlt öt évben történt velem. A lehető legkurtábban válaszolgattam abban a
reményben, hogy sikerül kizökkentenem és rábírnom, hogy saját kalandjairól meséljen, de akárhogy is
próbálkoztam, nem térhettem ki a kérdései elől, hogy feltegyem neki a sajátjaimat.
Végül beszámoltam a találkozásomról Senecával, a menekülésemről Colchesterből, illetve az
Aquae Sulis-i úton adódott nehézségekről.
– Tehát a Senecáknak köszönhetjük, hogy élvezhetjük a társaságodat – foglalta össze végül. –
Mennyi ideje is vagy itt? Egy hónapja? Kettő? A találkozásod a Seneca kölyökkel egy hónappal előtte
lehetett?
– Kevesebb – feleltem. – Körülbelül két héttel, talán hárommal.
– Quinctilius Nesca ismer téged látásból?
– Nem, sosem találkoztunk. Igazából egyikük sem tudja, ki vagyok. A söpredék, akivel az úton
találkoztam, sántikáló, ősz hajú embert keresett. Mindössze ennyit tudnak rólam. Itt soha nem találnak
rám.
– Hm. Kivéve, ha Primus Senecának eszébe jut, hogy volt egy ősz hajú, sántikáló barátom, amikor
utoljára találkoztunk. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Soha ne becsüld le a Senecákat, Publius! Ők
nem olyanok, mint más emberek. Szinte természetfeletti tehetségük van a gonoszságra.
– Ebben az esetben jobb, ha továbbállok, parancsnok. – Megzavart baljós hanglejtése, és hogy
azonnal rámutatott arra a pontra, amely hónapokkal korábban engem is foglalkoztatott. – Semmi
értelme bajt hozni a házadra.
– Ne légy naiv, Publius, az nem oldana meg semmit. Ha ide akarnak jönni, idejönnek, a távolléted
nem akadályozza meg őket. Menjünk aludni, későre jár, és holnap korán reggel kelünk. Majd
napközben még beszélünk erről, addig azonban nem kell aggódnod, barátom. Nekem is vannak
eszközeim. Először is kiderítjük, milyen hangulatban vannak mostanában… felteszünk néhány kérdést,
hogy megtudjuk, mennyire elszántan vadásznak rád. Könnyen lehetséges, hogy a hiányos személyleírás
miatt Primus soha nem hozott kapcsolatba kettőnket. Hosszú ideig voltam távol, remélhetőleg meg is
feledkeztek rólam. Akárhogy is, tizenöt napon belül többet fogunk tudni. Most pedig feküdjünk le.
– Parancsnok… – Küzdöttem a gondolataimmal. – Még lenne egy kérdésem, parancsnok, mielőtt
aludni térünk.
Az állát a mellére hajtotta, és az volt az érzésem, mintha nem is figyelne rám.
– Parancsnok…
– Parancsnok! Ez három átkozott parancsnok egy lélegzetvétellel! Meglepetten pislogtam nem várt
kitörésén, ő pedig fáradtan sóhajtott, mielőtt rám nézve folytatta. – Varrus, mi ketten jól ismerjük
egymást, emberként és bajtársként is, immár több mint tizenegy éve. Nem jut eszembe senki, akit nálad
többre tartanék, vagy jobban becsülnék. Megtiszteltetésnek érzem, hogy a barátomnak nevezhetlek.
Tudom, hogy van egy részed, amelyik mindig is centuriónak fog tekinteni téged, engem pedig magas
rangú tisztnek, de én tettelek a primus pilusommá, Varrus, és soha, egyetlen pillanatra sem bántam
meg. Viszont nem is barátságból tettem. Kiérdemelted azt a kinevezést. Képességeid és természetes
adottságaid miatt járt neked az a rang. Sok tekintetben te testesíted meg mindazt, amit megbecsülésre
méltónak tartok a „római” kifejezésben. Több száz hivatásos tisztet ismerek, politikusokat,
szenátorokat és uralkodókat, akik semmiben sem mérhetőek hozzád. Ne nézz rám így, tudom, mennyire
szégyenlőssé válsz, amikor ilyeneket hallasz, de figyelj jól és fogadd meg, amit mondok! Az
ismerőseimnek és bajtársaimnak Britannicus vagyok. A barátaim Caiusnak hívnak. Többé már senki
nem hív parancsnoknak, egyedül te. A nevem Caius. Hadd halljam!
– Caius.
 – Helyes. Én pedig Publiusnak foglak hívni. Kivéve, ha a pillanat hevében megfeledkezünk
magunkról, ezentúl úgy szólítjuk egymást, mint barátok és testvérek. Rendben?
– Rendben – bólintottam.
– Nagyszerű! Azt is tudom, hogy gondoskodni fogsz a húgomról. Remek lány, Publius. Jó feleséged
lesz, és megtölti ezt a házat gyermekekkel. Fiúkkal, Publius, fiúkkal! Egy férfinak arra van szüksége!
Sosem lehet elég gyereked. Nézd csak, mi történt velem. Egyetlen hónap alatt hármat is elveszítettem,
és most a legidősebb beáll a seregbe. Ha megöleti magát, a nevem velem hal.
Hallgatásba süppedt, én pedig töltöttem még bort magamnak, azután csendben ültünk néhány percig,
mire ismét megszólalt.
– Nos, mit akartál kérdezni?
– A családoddal kapcsolatos. – Tétováztam, de végül folytattam. – Nem fejeztem ki részvétemet,
mióta hazajöttél, és te sem hoztad szóba. Mi történt Afrikában, Caius?
A keze megremegett, ahogy belenézett a kupájába, és olyan hosszú ideig hagyta megválaszolatlanul
a kérdésem, hogy önkéntelenül mentegetőzni kezdtem, de egy intéssel elhallgattatott.
– Rossz dolgok, Varrus. Nagyon, nagyon rossz dolgok. – Hangja halk volt és élettelen, de azért jól
hallottam. – Rögtön tudtam, hogy nem lesz kellemes, ezért a családomat itt akartam hagyni
Britanniában, ahol biztonságban lettek volna, ám Heraclita erről hallani sem akart. Állította, hogy
Britannia nem biztonságos, mert egyre gyakrabbak az átkozott szászok rajtaütései, és el kell ismernem,
akkoriban hajlamos voltam egyetérteni vele.
– Ahhoz is ragaszkodott, hogy ezúttal családként utazzunk. Mint tudod, mindig is egyedül
katonáskodtam, itthon hagytam a gyerekekkel, ő pedig sosem panaszkodott. Ha emlékszel, meg is
írtam a levélben, amit a távozásom előtt küldtem neked. – Bólintottam. – Nos, minden
meggyőződésem ellenére engedtem az érveinek. Elvégre Numidiába már évszázadokkal ezelőtt
betelepültünk, és semmiféle veszély nem leselkedik ott ránk, mondta. Ostoba módon rábólintottam,
mert jó érzés lett volna magam mellett tudni a családomat. A színtiszta önzés vezérelt. A bennem
felmerülő ellenérvekre magyarázatot adtam, és kizártam az ezernyi szempontot, amelyek mind
ellenünk szóltak.
– Mint te is tudod, odafelé megálltunk Rómában, majd Constantinapolisban. Heraclita gyűlölte
Rómát, akárcsak én. Manapság nagyon lehangoló hely. Mióta az udvar kiköltözött, szinte elhagyatottá
vált. Persze névlegesen ott is van udvar, az úgynevezett nyugati császáré, de az csak egy rossz tréfa.
Aki egy kicsit is számít, az Constantinapolisban él. Rómában voltaképpen csak a néptömeg maradt, és
a bürokraták, akik lehetőségeik szerint megpróbálják boldoggá tenni őket. Hátborzongató az egész.
Constantinapolis teljesen más. Idegen és keletiesen rejtélyes. Nagyon élveztük volna, ha tovább
maradhatunk ott. – A hangja elhalkult, gondolatai nyilvánvalóan visszakanyarodtak az ottani boldog
időszakhoz. Egy idő után folytatta a történetet.
– Nos, végül megérkeztünk Numidiába, ami először igencsak… megterhelő volt. Rengeteg munka
várt rám, és nagyon kevés időt tölthettem a családommal, hiába voltak nagyon közel hozzám. Aztán hat
hónappal a megérkezésünk után elkapott a kór. Legjobb orvosaink is tehetetlenek voltak, a járvány
terjedt, akár a hullám a víz felszínén. Semmi nem állíthatta meg. Te is tudod, milyenek a hadsereg
orvosai. Elsőként a vízivást tiltották meg, de az sem használt. Az embereink hullottak, akár ősszel a
levelek. Százával haltak meg, százával! És akik életben maradtak, azok sem jártak jobban… amint úgy
tűnt, javul az állapotuk, megint visszaestek. Én is ezek közé tartoztam. Néha attól féltem, meghalok,
máskor attól, hogy életben maradok. Leírhatatlan érzés. A kór kis híján halálosan legyengített, de
végül nem vitt el.
– A feleségemet, Meleiia lányomat, valamint a két fiamat, Marcust és Paulust viszont igen.
Mindegyiket egy hónapon belül. Az volt az a hónap, amikor a legrosszabbul éreztem magam, ezért az
orvosok úgy döntöttek, nem számolnak be a családom sorsáról, mert attól féltek, a hír végezne velem.
Minden nap arra számítottak, hogy meghalok, de Isten valami rejtélyes okból úgy döntött, élnem kell.
Az idő többi része a bűnbánat jegyében telt el, nem kaptam sem polgári, sem katonai kitüntetést, de
további katasztrófák sem történtek. És most itt vagyok.
– Sajnálom, barátom – mormoltam. – Az egészről semmit nem tudtam, amíg néhány hete meg nem
érkeztem ide. Megdöbbentett a hír.
– Eh! – horkantott hangosan. – Évekkel ezelőtt történt, szinte már hozzászoktam. Persze az emlékek
időnként, amikor a legkevésbé számítok rá, előugranak a rejtekükből és rám támadnak.
– És mi van Picusszal, tábornok? Ő nem betegedett meg?
– Nem, a kór őt nem érintette, és hálát adok Istennek, hogy a gyermeki erő megóvta a gyásztól és az
emlékektől.
Semmit nem mondhattam, ami ne hangzott volna ostobán, ezért nem is kérdezősködtem tovább.
Váratlanul ő is témát váltott.
– Bárcsak itt lettél volna, amikor tegnap megérkeztem! Nagyon érdekelt volna, mit szólsz a tegnapi
vacsoránál lezajlott beszélgetéshez. Elképesztő társalgás volt egy borzalmas témáról. Jó lett volna, ha
hallod.
– Miről beszélgettetek?
– A morálról.
– A morálról? Az olyan rettenetes téma?
– Igen, az. – Elnéző mosolyomat még komoly hangja sem tudta eltüntetni az arcomról, de ahogy
folytatta, én is elkomorodtam.
– Az a helyzet, Publius, hogy a legio morálja soha nem volt ilyen alacsonyan, még az invázió alatt
sem, igaz, az csak Britanniát érintette. A rothadás mindenhol ott van. Egyre gyakoribb a lázongás,
nincs rend és fegyelem, nincs említésre méltó szervezettség. Manapság több barbár zsoldos szolgál a
seregben, mint azelőtt bármikor, bár mindegyik római polgárnak nevezi magát. Tudod, mi a
véleményem erről. Igazából a szerkezet hiányzik, Varrus. Nincs alapzat, nincsenek normák. Nincsenek
méltó szimbólumok a fiatal rómaiak számára, melyek mögé felsorakozhatnának. Nincsenek értékek,
melyeket őszintén el lehet fogadni és támaszkodni rájuk. Az egész világ a zűrzavar felé csúszik. –
Pillanatnyi hallgatás után folytatta. – Tudsz róla, Publius, hogy ha csak egy kicsit is megerőltettem
volna magam Afrikában, még a járvány érkezése előtt, akkor elérhettem volna, hogy saját legióim
válasszanak Róma császárává? Tudod, mit jelent ez?
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, azon gondolkodtam, mi következik ez után. Még soha nem láttam
ennyire elkeseredettnek.
– Engem, Caius Britannicust, aki most itt ül a tűz mellett, a katonáim megválaszthattak vagy
kinevezhettek volna Róma császárává. Afrikában ötvenezren szolgáltak közvetlenül alattam, és
további ezrek álltak volna mellém a hívásomra.
Eszembe sem jutott, hogy túlozna. Tudtam, hogy a legteljesebb igazságot hallom. Vártam, hogy
folytassa.
– Róma katonái nem hűségesek Rómához, Publius. Az állam túl sok mindentől fosztotta meg őket,
túl gyakran árulta el az érdekeiket és a bizalmukat. A katonák nem tudják összpontosítani a hűségüket,
így amikor találnak valakit, aki rendelkezik némi hatalommal, és akivel azonosulni tudnak, öngyilkos
megszállottsággal állnak az ügye mellé. Néhány tisztem titokban felkeresett. Nem hangzottak el áruló
kijelentések, de értésemre adták, hogy a hadsereg kész olyan embert juttatni hatalomhoz, aki
gondoskodik az igényeikről és a határvidékek rendbetételéről. Én megtehettem volna, Publius, ha nem
betegszem meg.
– Úgy érted, komolyan fontolóra vetted?
Ezen hosszan elgondolkodott.
– Hogy fontolóra vettem-e? Azt hiszem, igen. Igen, természetesen eltöprengtem rajta.
– Képes lettél volna rá?
– Elfogadni a császári trónt? – Tekintete a tűzre vándorolt. – Nem tudom. Talán igen. Először nagy
volt a csábítás, de aztán megláttam a csábítás lényegét, és addig halogattam, amíg megbetegedtem. Ne
feledd, jártam Rómában és Constantinapolisban, és egyik helyen sem láttam semmit, ami a legkisebb
hűségérzetet felkeltette volna bennem. Amikor az embereimre néztem, és láttam, hogyan bánik velük
saját kormányuk, elfogott a bűntudat, és úgy éreztem, cserbenhagytam őket. – Újabb rövid szünet
következett. – Róma mit sem ér a legiói nélkül, Varrus, több mint kétszáz éve mégis szemétként bánik
a katonáival. A kevés jó császárunk mindegyik katona volt, kivéve Claudiust, aki véleményem szerint
ennek ellenére a legjobb volt mind közül. A katonák megértik a birodalom igényeit, tudják, mennyit ér
a fegyelem. Tisztában vannak az utánpótlási kérdésekkel, az ellátás és az igények szabályaival.
Tudják, hogy nagy távolságokból is erős összeköttetésre van szükség, hogy vészhelyzet esetén a helyi
parancsnokokra kell bízni a döntéseket. Talán jó császár lett volna belőlem.
– Az én fejemben nincs talán, Caius – feleltem együttérzőn. – Viszont fogadtam volna rá, hogy
ellenállsz a kísértésnek. De valójában most nem erről van szó, igaz? Szerinted mi fog történni?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, azonban már régóta nem történt semmi jó. Ha a katonáim készek lettek volna
császárrá tenni, akkor okkal hihetem, hogy más katonák is császárrá tehetnek más tiszteket. Isten a
tudója, nem példa nélkül álló dolog.
– De… – Elhallgattam.
– De?
– Nos, még ha ez meg is történik, nem jelent semmi veszélyt a római államra. Tudom, hogy már
korábban is választottak meg hadseregek császárt. A praetorianusok ültették a trónra Claudiust, igaz,
csak gúnyból… fogalmuk sem volt róla, mekkora dolgot cselekedtek a birodalomért. Voltak
lázadások és polgárháborúk, ám a birodalom mindegyiket túlélte. Nem látom be, hogy egy római
polgárháború hogyan lehetne komolyabb hatással Britanniára.
– Valószínűleg nem lenne – felelte Caius. – Egy polgárháború nem. Csakhogy én inváziótól tartok,
nem polgárháborútól. Mielőtt eltértünk a tárgytól, pont arra akartam rávilágítani, hogy a legiókban
nem maradt lélek. A katonák már nem törődnek Rómával. Mindenhol hemzsegnek a barbárok, akik
csak a túléléssel foglalkoznak, Publius. Hogy elszökjenek kopár szülőföldjükről egy olyan helyre,
ahol könnyebb az élet. Ahol nem fagynak meg ezrével minden télen. Ahol a gyermekeik nem éheznek.
Mindannyian a birodalomban látják az ígéret földjét. Hallgass rám, Publius. Egy nap, talán nem is
olyan sokára, a hordák betörnek a birodalom területére, és amikor ez megtörténik, már túlságosan
késő lesz megmenteni Rómát. Az invázió első hatása a pánik lesz. A hadseregeket, az összes legiót
visszahívják a határvidékekről, hogy védjék a várost és a Campanát.
Felálltam, odasétáltam az izzó parázstartóhoz, fölé tartottam a kezem. Felzaklatott, hogy Britannicus
ilyen érthetően öntötte szavakba aggodalmait. Nem akartam folytatni ezt a beszélgetést, mégis úgy
éreztem, szükség van rá.
– Szerinted ez nemsokára bekövetkezik?
– Nagyon hamar, Publius. A britanniai katonák közt az a hír járja, hogy a legiók itt akarják
megválasztani a császárt.
– Itt, Britanniában? – Az elképzelés meglepett, és kellemetlen érzés fogott el. – Mit gondolsz,
megteszik?
– Ki tudja? Talán igen. Britanniában elég sok becsvágyó ember él, talán valamelyikük kísérletet
tesz rá.
– Gondolod? Például ki?
– Ó, már hallottam néhány nevet. Például Magnus Maximusét.
– Ő ki?
Hitetlenkedve nézett rám.
– Hogy ki…? Istenem, Publius, te tényleg elrejtőztél a világ elől! Ő az összes legio kék szemű
csodatevője. Az emberei szerint még a vízen is tud járni. Én rá tenném a pénzem a jelentkezők közül.
– Támogatnád?
Csalódott hangom hallatán elmosolyodott.
– Nem ezt mondtam. Ha valaki megkörnyékezi a császári trónt Britanniából, biztos vagyok benne,
hogy ő lesz az.
– Vagyis nem támogatnád?
– Soha. Az az ember politikus, könyörtelen és önző. Behízelegte magát a katonáihoz, mert szüksége
van a támogatásukra, de ha egyszer hatalomra segítik, jobban teszik, ha maguk gondoskodnak a
jövőjükről.
– Ha megválasztják, lehet belőle császár?
Caius kétkedve csóválta a fejét.
– Egy dolog Britanniában császárnak lenni, ellenben elmenni Rómába, megszabadulni a nyugati
uralkodótól, majd elfoglalni a keletet is? Ez nagyon komoly vállalkozás. Keresztbe tenne vele az
összes birodalmi érdeknek, saját katonáié kivételével. A birodalom többi részének összes olyan
katonai vezetője ellenállna, aki hasonló álmokat dédelget.
Egyre jobban elkedvetlenedtem.
– Az Úrra, Caius! Ha így beszélsz, minden olyan reménytelennek tűnik. Becslésed szerint mikor
fognak visszavonulni a legiók, hogy védekezzenek az inváziós fenyegetés ellen?
– Egy hónap. Egy év. Tíz év. Vagy húsz. Fogalmam sincs róla, de meggyőződésem, hogy inkább
előbb következik be, mint utóbb.
– És mi mit fogunk tenni?
 – Semmit, Publius. Nem teszünk semmit. – A mosolya teljesen őszintének tűnt. – Itt maradunk
Britanniában, ebben a villában, élvezzük az öregkort, figyeljük, ahogy a gyermekeink felnőnek
körülöttünk, csak a magunk dolgával törődünk, és éljük az életünket ezen a gyönyörű vidéken.
Önkéntelenül is elvigyorodtam.
– Zavartalanul?
– Miért ne? Ha megtesszük az előkészületeket.
– Úgy érted, elszigeteljük és megerősítjük a villát.
– Igen, többé-kevésbé. Meg kell tudni védenünk magunkat.
Megcsóváltam a fejem.
– Bár mosolygok, megijesztesz, Caius. Miért mindig késő éjszaka kerítünk sort ezekre a
beszélgetésekre? Holnap el akartalak vinni a kovácsműhelybe, megmutatni néhány dolgot, de már
most is majdnem holnap van.
Caius nyújtózkodott és ásított.
– Igazad van, barátom – motyogta. – Túl késő van ahhoz, hogy megoldjuk a birodalom problémáit.
Minden tekintetben túl késő. Menjünk aludni.
Felálltunk és magunkhoz vettünk egy-egy lámpást, a többit pedig eloltottuk.
Lassan vetkőztem le, felidéztem Luceiia csókjainak emlékét. Tudtam, hogy oda kellene mennem
hozzá, de Caius puszta jelenléte a házban elrettentett. Az hűtlenség volna vele szemben, bár talán csak
az én fejemben. Mégis, elegendő indoknak tűnt.
Az összes ősi istennek hála, Luceiia könyvként olvasott bennem. Még le sem vetkőztem, már ott is
volt az ágyamban.

XXII.
Caius már két hete otthon volt, amikor észrevettem, hogy barátom és egykori parancsnokom egy
szélhámos. Igaz, kedves szélhámos, aki sokkal inkább saját magát csapja be, mint másokat, és ezért
még jobban szerettem. Jóval később ismertem csak fel, hogy színleléseivel már évek óta tisztában
voltam, de annyira a részét képezték az embernek, hogy kérdés és felismerés nélkül elfogadtam őket.
Szélhámossága abban rejlett, hogy rómainak nevezte magát, és szeretett úgy gondolni magára, mint
aki megtestesíti a birodalom dicső Rómájának összes erényét. Valójában ezt le sem lehetett tagadni,
ám Caius Britannicus ugyanakkor briton is volt, születését és meggyőződését tekintve egyaránt.
Britanniában született egy olyan eseményláncolat tetőpontján, amely azzal kezdődött, hogy az ősei
felvették a Britannicus nevet, és ő volt a harmadik itteni generáció elsőszülöttje. Katonaként bejárta
egész Európát, de mindig azt vallotta, hogy egyetlen olyan vidéket sem látott, amelyik szépségét,
barátságosságát és éghajlatát, vagy éppen az emberek kiegyensúlyozottságát, erejét és egyszerűségét
tekintve mérhető lett volna ehhez a gyönyörű földhöz.
Odakint már sötétedett, amikor megtettem felfedezésemet; Diomédé emberei meggyújtották a
lámpásokat és feltöltötték a parázstartókat a téli hideg ellen, bár napközben az évszakra nem
jellemzően kellemes volt az idő. Caius aznap este nyugtalannak tűnt, járt-kelt a házban, keresett
valamit, ami leköthetné. Végül rátalált az asztalomon heverő codexre. Egyszerű könyv volt durva
kötéssel, mégis valami újat nyújtott. Figyeltem, ahogy felemeli és alaposan szemügyre veszi. Az első
borítót bonyolult kelta mintával díszítették, és amikor kinyitotta, belül is hasonlókat talált. Semmi
szöveg nem volt benne, csak rajzok gyűjteménye, és láthatóan mindegyiket ugyanaz a kéz készítette.
– Mit szólsz? – kérdeztem.
– Ez csodálatos! – Megvizsgálta a lapok összeillesztését. – A pap műve? Androsé?
– Igen. Azt mondta, megunta, hogy állandóan egy nagy köteg pergament kell magával cipelnie. A
minap látott nálad egy codexet, megkért, hogy mutassak még néhányat, aztán elkészítette a sajátját.
Nem rossz, ugye? Minden pergament ugyanakkorára vágott, most pedig azt állítja, tízszer könnyebb
lett az élete.
Andros vándorló pap volt, aki egy nap felbukkant Caiusék küszöbén, és soha többé nem ment el.
Egyszerű ember volt, mint a neve – Andros azt jelentette, „az ember” –, és az általam látott
legcsodálatosabb tudást birtokolta: képes volt megörökíteni dolgokat egy darab faszénnel. Elképesztő
rajzokat készített, pedig nem tudott sem írni, sem olvasni.
– Hiszen ez gyönyörű! Nézd! – Caius elismerősen csóválta a fejét. – Ki másnak jutna eszébe ezen a
földön, hogy fogjon egy darab fát ilyen végekkel, és szíjakkal kösse össze az egészet? Könnyű
egyesével további lapokat hozzátenni, tetszőleges sorrendben! A fa pedig tartást ad neki, és könnyebb
hordozni. Ez valóban elképesztő, Varrus! – Őszinte és lelkes csodálattal nézte a találmányt. – A
pergamen minősége pedig páratlan! Hol szerezte ezt Andros?
– Ő készítette.
Meglepetten pislogott.
– Pergament készít? Andros? Saját maga?
– Saját maga. – Megvontam a vállam. – Vagyis ő és a két testvére, hogy egészen pontos legyek.
Szerintem viszont sokkal izgalmasabb, hogy kiváló minőségű papiruszt is elő tudnak állítani.
– Az Úr nevére, hol tanulták meg mindezt?
– Az apjuktól, ő pedig Rómában… vagy Constantinapolisban. Vagy mindkét helyen. Évekig
dolgozott ott kézművesként, aztán visszajött ide a mesterével, még mielőtt a fiúk megszülettek. Aztán
ahogy felnőttek, továbbadta nekik a tudását. A mester Észak-Afrikából származott, talán Egyiptomból.
Egy Aquae Sulis melletti villában éltek. Andros azt mondta, az egész vidék kézműveseit ellátták a
termékeikkel.
– Miért hagytak fel vele?
– Ki tudja? Andros mindenesetre papnak állt, de sosem tanult meg írni és olvasni. Ő csupán
rajzolni akart. Láttál már ilyen hozzáértést?
– Nem. Ezek a rajzok nem klasszikusak ugyan, de mesteriek.
– Nem klasszikusak? – hitetlenkedtem. – Hogy nem klasszikusak? Tábornok, nem hiszek a
fülemnek! – Furcsán nézett rám, ezért folytattam. – Ha közelről megnézed, és alaposan megnézed,
látni fogod, hogy ezek a rajzok minden értelemben klasszikusak, kivéve a római látásmódot.
Tökéletesek, a tiszta kelta motívumok élethű utánzatai. Ősiek. Nem az az értéktelen szemét, amivel a
kufárok elárasztják az egész birodalmat. Ez a te szeretett Britanniád történelme! Azt hittem, magadon
kívül leszel az örömtől, amikor meglátod őket!
Most már sokkal tüzetesebben megvizsgálta a képeket, és láttam rajta, hogy rájött: a codex, melyet
első pillantásra egyszerűnek és elnagyoltnak tartott, egyáltalán nem az.
– Természetesen igazad van, Varrus. Ezek valóban csodálatra méltóak. Gyönyörűek!
 – Caius, mindketten láttuk Európa legszebb házainak falfestményeit és mozaikjait, melyeket
népszerű művészek készítettek, akiknek fogalmuk sincs arról, amire ez az ember hosszas gondolkodás
nélkül képes. Esküszöm, egyetlen kézmozdulattal tökéletes kört rajzol!
Caius eltűnődött, a codex láthatóan elindított benne valamit.
– Igazad van, barátom. Tökéletesen igazad van. Ha legközelebb látod, mondd meg, hogy látogasson
meg, rendben?
– Miért? – Azonnal védekező állásba húzódtam. – Ugye, nem akarsz megfosztani engem a
szolgálataitól? A rajzai sokat segítenek a munkámban.
Britannicus elmosolyodott.
– Nem, Varrus, nyugodj meg. Nem a tollára, hanem a pergamenjeire és a papiruszaira van
szükségem. Azt hiszem, most, hogy már nem vagyok aktív szolgálatban, sokkal több időm lesz, és
gyakran gondoltam rá, hogy le kellene írnom saját gondolataimat a haditaktikáról. Évek óta
álmodozom róla, de eddig csak álom maradt, főként mert soha nem állt rendelkezésemre elegendő
íróeszköz, és sem türelmem, sem időm nem volt saját könyv összeállításához. Andros szakértelme
által viszont hozzájuthatok a megfelelő mennyiségű papiruszhoz, valamint egy egyszerű módszerhez,
amivel összefűzhetem őket, hogy ne vesszenek el, és védve legyenek a sérülésektől.
Mióta ismertem, talán első alkalommal akadékoskodtam vele.
– Miért, Caius? Úgy értem, miért akarsz hadi emlékiratokat írni? Hogy utánozd Caesart? Hogy
Róma hasznosíthassa a tapasztalataidat? Miért nem írsz a villádról és a britanniai életedről?
Meglepett pillantást vetett rám, talán azt gondolta, lebecsülöm őt. Lassan, kimért hangon válaszolt.
– Azért szeretném megírni katonai szolgálatom történetét a birodalomnak, mert katona vagyok.
Ehhez értek. Ez volt az életem. Annyira meglepőnek vagy megvetendőnek találod ezt?
– Nem, egyáltalán – visszakoztam. – Csupán időpocsékolásnak tűnik, amennyiben a birodalom
valóban a végét járja.
– Ugyan már, Publius! – legyintett türelmetlenül. – A hasznosan töltött idő soha nem elvesztegetett.
Azok kedvéért írok, akik majd engem követnek. Mert biztosan lesznek olyanok is, bármennyire rossz a
helyzet.
– Ó, így már értem.
– De?
– Mit értesz az alatt, hogy „de”? – kérdeztem ártatlanul.
– Fenntartásaid vannak – felelte hűvösen. – Hallom a hangodon.
Tiltakozva emeltem fel a kezem.
– Nem, Caius, félreértesz! Szerintem jól teszed, hogy írsz, de Britanniának kellene írnod. A
fiadnak, Picusnak, és az én fiaimnak. Te leszel a nagybátyjuk, nem árt, ha tudják, hogy a felmenőik
nem csupán egyszerű nevek.
Kiengesztelődve mosolyodott el.
– Ez mulatságos, de nem elvetendő gondolat, Publius. Rendben, akkor hát Britannia eljövendő
polgárainak fogok írni. Te aztán értesz a rábeszéléshez!
– Neked nincs szükséged rábeszélésre – vigyorogtam. – Most, hogy van időd, nem szeretnél
visszamenni Rómába?
Arca látványos átalakuláson ment keresztül, a mosolyt undor váltotta fel.
– Nem, nem szeretnék. Az a hely egy pöcegödör!
Élveztem a helyzetet, mert végre rájöttem arra, amit korábban említettem.
– Pöcegödör? – kérdeztem hitetlenkedve. – Valóban?
Gyanakodva nézett rám, érzékelte, hogy csak játszom vele.
– Publius, te szándékosan gúnyolódsz. Miért? Soha nem viselkedtél még így.
Elnevettem magam.
– Nem, Caius, egyáltalán nem! Igazság szerint most is csodálattal nézek rád. Viszont most, hogy
testvérek vagyunk, már nem félek bizonyos dolgokról nyíltan beszélni veled.
– Miféle dolgokról?
– Például az önámításodról.
– A mimről? – Sértettnek tűnt a hangja.
– Az önáltatásodról. Állandóan a rómaiságodat hangoztatod, pedig valójában nem vagy rómaibb
Mericnél. A hűséged ehhez a földhöz, ehhez a helyhez, ezekhez az emberekhez köt, akiket te
Pendragonoknak nevezel. Ez az otthonod, Caius. A római útnak még a gondolatától is irtózol. Éppen
most ismerted el.
– Talán valóban így van. – Zavartan vonta össze a szemöldökét. – Talán. Ez viszont nem változtat a
birodalom iránti kötelességérzetemen.
Visszadobtam az asztalra a könyvet.
– Miféle kötelességről beszélsz, Caius? A fenntartásaid ellenére te mindent megtettél, amit kellett,
méghozzá becsülettel, nyíltan és jóindulattal. Te viszont alig szentelsz figyelmet a saját tetteidnek.
Képtelen vagy elfogadni, hogy nem tartozol nekik semmivel!
Hirtelen kisimult az arca.
– Igazad van, Publius. Ez az igazság. Teljesítettem minden kötelezettségemet a birodalommal
szemben.
– Így van, Caius – bólintottam. – Teljesítetted. Most pedig ideje elgondolkodnod a saját magaddal
szemben vállalt kötelezettségeiden. Írd meg az élettörténetedet, de a népednek írd, a családodnak, ne
a római szibaritáknak!
Csettintett az ujjával.
– Erről jut eszembe, van egy levelem, amiről beszélni akartam veled. Ma reggel hozta egy futár.
Úgy tűnik, a barátod Rómában összeakaszkodott Theodosiusszal.
– Miféle római barátom? Egyről sem tudok.
– Rendben, kissé túloztam. Az ifjú Senecára gondoltam.
– Seneca? – Bólintott. – Azt hittem, Constantinapolisban van. Mikor költözött Rómába, és mivel
sértette meg Theodosiust? És honnan tudtad meg?
Mosolyogva csóválta a fejét.
– Megvannak a forrásaim. Kérdezősködtem egy kicsit, ha elfeledkeztél volna róla. Ezt a választ
néhány érkező és távozó római követnek köszönhetem. Egy régi barátomtól származik, akit már évek
óta ismerek. Nem sok jót tudott elmondani Caesarius Claudius Senecáról. Állítólag olyan mértékben
költötte a pénzt, még egy Senecához mérten is, hogy az már bántotta Theodosius orrát. A császárunk
mértékletes és hithű keresztény annak ellenére, hogy a becsvágya a trónig vezette.
Legyintettem, ezt nem tartottam fontosnak.
– Akárcsak Constantinus. Mi történt Seneca és Theodosius között?
– Úgy tűnik, senki nem tudja pontosan, de Seneca közel állt Valentinianushoz, ami nem kedveltette
meg őt Theodosiusszal.
Beszámolóját egy varjúraj érkezése zavarta meg, a madarak hangos károgással repültek át a tető
fölött; valamilyen apró zsákmányon veszekedtek, amit egyikük tartott a csőrében. Megvártuk, hogy
elmenjenek, meg sem próbáltunk versenyre kelni a fülsiketítő lármával.
– A lényeg – folytatta egy idő után Caius –, hogy a császár érdekes közleményt adott ki.
Nyilvánosan kijelentette, hogy Seneca és néhány más, hozzá hasonló polgár nem szolgálja a köz
érdekét. Hogy is fogalmazott? „Megfosztják a birodalmat posztjuk, tapasztalatuk és neveltetésük
előnyeitől.” Igen, így volt. Olyan felzúdulás támadt, hogy Senecának egy ideig közszolgálatot kell
ellátnia, világi javai elkobzásának terhe mellett. Szerintem ötletes megoldás.
– Tessék? Hogyhogy „ötletes”?
Felvonta a szemöldökét.
– Gondolj csak bele. Seneca egy császári ediktumot csak akkor utasíthat vissza, ha kész lemondani
az összes vagyonáról. A másik lehetőség, az elfogadás szintén a császár rendelkezésére bocsátja a
vagyonát. Biztos lehetsz benne, Theodosius talál olyan posztot Seneca számára, hogy a lehető
legteljesebb mértékben kihasználhassa vagyoni lehetőségeit, és abban is, hogy Seneca a birodalmi
szolgálat alatt megpróbálja növelni a vagyonát. Ám teljesen mindegy, mit tesz Seneca, kivéve a
legnagyobb, árulással egyenértékű lopást, Theodosius hasznot fog húzni belőle. Nyugodj meg, a
birodalom árgus szemmel figyeli majd leggazdagabb polgárát és szolgálóját.
– Seneca ebbe belement?
– Mi mást tehetett volna? Képtelen szegénységben élni, és ha megpróbálta volna, a római barátom
megesküszik rá, hogy ez első napot sem éli túl.
Halkan füttyentettem, amikor a hallottak jelentősége végre eljutott a tudatomig.
– Akkor jó ideig a császár felügyelete alatt fog állni. Vajon hogy vágja ki magát ebből a
helyzetből?
Caius undorodva horkantott.
– Valószínűleg elég könnyen, hiszen ő még mindig Seneca. Az azonban biztos, hogy korlátok közé
szorították. Theodosius figyelni fogja, de afelől sincs kétségem, hogy Caesarius Claudius Seneca
tovább gyarapítja a vagyonát.
Egy hónapon belül kiderült, hogy a próféta szólt belőle.
Nem sokkal a beszélgetésünk után Caius felajánlotta Andros két testvérének, hogy pergamengyártó
tevékenységükért cserébe költözzenek be a villagazdaságba. Elfogadták a meghívást, megkezdték a
pergamenek készítését külön nekünk, Caius pedig az írást. Kezdetben nem ment neki könnyen.
Rendelkezett a fegyelemmel ahhoz, hogy időt szakítson rá, de a gondolatait nem tudta összeszedni. Túl
sok mindenről akart írni, és hamar rájött, hogy a legnagyobb veszély, ha túl sokat ír túl kevés
dologról. Végül az lett a munkamódszere, hogy mindig arról írt, ami az adott időben éppen érdekelte.
Egy idő után szokásává vált megbeszélni velem az ötleteit.
Leírta a gondolatait és elméleteit általában az életről, valamint a britanniai életről és Britannia
múltjáról. Beszéltünk Róma királyairól, és arról, hogyan utasította el őket Róma. Szóba került a
dicsőséges köztársaság, amely a Caesarok – Julius és unokaöccse, Octavius, aki később Augustus
Caesar néven uralkodott – fénykoráig tartott. Onnantól gyakorlatilag visszatértek a királyok. Igaz,
Caesarnak nevezték magukat, de valójában királyok voltak, egy önkényúr minden hatalmával. Ők ölték
meg Rómát.
Hosszan társalogtunk Britanniáról és a tartomány jövőjéről, mert Caius őszintén hitt benne, hogy
Istennek nagy tervei vannak ezzel a zöldellő földdel. A legtöbb ilyen alkalommal Luceiia is ott volt
velünk, okos és bölcs hozzászólásokkal pezsdítette fel a beszélgetésünket. A hosszú, téli estéken
megtanultam becsülni a szépsége alatt rejtőző éles elméjét.
Különösen azon az estén nyűgözött le, amikor kijelentette, hogy Róma kiéheztette saját magát, és
rögtön érvekkel támasztotta alá elméletét. Rámutatott, hogy az anyaország jórészt terméketlen, soha
nem termelt elég élelmet a polgárai számára, ezért kellett meghódítaniuk más termőföldeket. Ezek a
földek azonban soha nem voltak olyan gazdagok, hogy eltartsák az őslakosokat és Rómát, ezért
kezdődött minden elölről.
Meggyőződése volt, hogy Britannia sosem fog éhezni. A föld gazdag és jól termő, és ahogy az
emberek terjeszkednek, az erdők kivágásával újabb termőföldeket létesítenek. Azt hiszem, igaza volt,
mert az itteni lakosok nagyon erősek. A helyi kelták nemes emberek – többnyire szorgalmasak,
büszkék, kétségkívül hirtelen haragúak, de ugyanolyan gyorsan megnyugszanak –, a zene és a
művészetek nagy rajongói. Azonban amit ő a legtöbbre tartott bennük, és ebben csak csatlakozni tudok
hozzá, az a kölcsönös tisztelet. A kelta feleségek és anyák nem tulajdonnak számítanak. Ugyanúgy
harcolnak, mint a férfiak, és olyan egységgé fogják össze a kelta családot, melyet csak tisztelni lehet.
Tanácsaik és beleszólásuk nélkül nem hoznak otthoni döntéseket. Rendelkeznek méltósággal és
büszkeséggel, akárcsak a római nők, és a római matrónákhoz hasonlóan képzettek a szövésben és a
fazekasságban. Gyermekeiknek ugyanúgy megtanítják, hogy tiszteljenek mindent, amit egy gyermeknek
tisztelnie illik.
Amikor Luceiia első alkalommal beszélt erről, kiérdemeltem magamnak egy legyintést a tarkómra,
miután mosolyogva megjegyeztem, hogy négyszáz év megszállás belenevelt egy kis rómaiságot ezekbe
a keltákba.
Idilli időszak volt, ám nemsokára elcsúfította egy olyan fejlemény, melyről első látásra nem
gondoltam volna, hogy bármit is megzavarhat.
Caius üzenetet kapott Antonius Cicerótól, aki üdvözölte őt újra Britanniában, és tájékoztatta három
dologról. Az első az én hivatalos halálhírem volt. Verulamiumtól délre találtak meg egy árokban, csak
a csomagomból előkerült ezüstrúdba vésett név alapján tudtak azonosítani. A második hír az volt,
hogy a házam visszakerült az állam tulajdonába, majd elfoglalta az új procurator, Claudius Seneca,
akit az elődje visszavonulása miatt neveztek ki erre a posztra. Bármelyik pillanatban megérkezhetett
Colchesterbe, jórészt a Gallia és Britannia közötti tenger időjárási viszonyaitól függően.
Ennek az ironikus fejleménynek komoly hatása volt mindannyiunkra nézve, de a következő üzenet
még furcsábbnak tűnt, legalábbis számomra. Equus a kedvezményezettemként birtokba vette az összes
holmimat, és az eltűnésem vagy halálom felett érzett szomorúságában bezárta a kovácsműhelyt,
mindent felrakott néhány szekérre, és elhagyta Colchestert, hogy egy másik városban próbáljon
szerencsét. Nem hagyott nyugodni a döntése. Vajon hová mehetett? Hiszen tudta, hogy nem vagyok
halott. Lehet, hogy követ engem? Vissza akarja adni a holmimat? Ha igen, Tonius miért nem írta meg?
Caius ezzel kapcsolatban megnyugtatott, és egyben meg is dorgált, amiért túlságosan szó szerint
veszem az üzenetet. Természetes, hogy Equus errefelé tart, mondta, de Tonius levele félig hivatalos
dokumentum volt, katonai futár hozta, vagyis ellenőrizhették. Hogyan tehetett volna Tonius bármiféle
utalást – ha mégoly homályosat is – a túlélésemre, ha a legkisebb veszélye is fennáll, hogy a levelet
elolvashatja valaki? Tonius elég intelligens és tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, Caius megfelelően
értelmezi az üzenetet, és levonja a következtetéseket. Közben azt is tudomásunkra hozta, hogy
hivatalosan halottnak nyilvánítottak, vagyis a keresés véget ért. Ezenkívül a lehető legegyszerűbb,
mégis feltűnésmentes módon arról is tájékoztatott, hogy ellenségem hatalmi pozícióban tért vissza
Britanniába, és hogy a barátom úton van hozzám a javaimmal.
Megkönnyebbülten, és a hatalmas nyomás alól felszabadultan hirtelen rájöttem, milyen sokkal
tartozom Antonius Cicerónak. Caius egyetértett.
– Milyen nevet is adott neked, miután elrabolt, hogy megmentse az értéktelen irhádat? – kérdezte
kiismerhetetlen arckifejezéssel.
Kellett gondolkodnom néhány másodpercet, mire eszembe jutott a név.
– Gratens. Publius Gratens. Miért?
– Ó, csak az jutott eszembe, hogy Tonius talán szeretne egy kis szabadságra menni, hogy részt
vegyen régi barátja, Publius Gratens esküvőjén, mivel ismeri a menyasszonyt, és egyébként is barátok
vagyunk már hosszú ideje.
Luceiia talpra ugrott és arcon csókolta.
– Caius, drága bátyám, tudtam, hogy bátor katona vagy, de időnként más téren is megmutatod
nagyszerűséged! Nagyon szeretném újra látni Toniust! Mit gondolsz, Publius?
Ugyanolyan lelkes voltam, mint ő.
– Igen, én is – vigyorogtam. – Még tartozom neki egy rémes fejfájással, illő volna a menyasszonyi
borral viszonozni. – Eszembe jutott még valami. – Főleg, ha rendellenesen pocsék ízlése miatt eszébe
jutna magával hozni Plautust is a kíséretében.
Ám Caius gyorsan vizet löttyintett ennek az ötletnek a lángjára.
– Nem! Ha jön, egyedül kell jönnie, kíséret nélkül. Ne feledd, itt senki nem hív téged Publius
Gratensnek, Publius Varrus pedig halott. Aki nem nagyon jó barát, annak megsejtenie sem szabad,
hogy nem így van. Túlságosan veszélyes lenne, és Tonius tudja ezt. Még ma éjjel írok neki, és holnap
elküldök egy embert az Aquae Sulis-i helyőrségparancsnokhoz, hogy azonnal továbbítsák.
Természetesen igaza volt, mint általában, mégis csalódottságot éreztem amiatt, hogy Plautus nem
tudja megünnepelni újjáéledt férfiasságomat és a feleségválasztás terén tanúsított kiváló ízlésemet.
Tonius válaszára pontosan tíz napot kellett várni, ami gondolkodóba ejtette Caiust: vajon mi az oka
a helyőrségek közötti összeköttetés felélénkülésének? A szokásos katonai úton elküldött levelek
Aquae Sulisból Londinium felé érinteni szokták a közbeeső helyőrségeket is. A válasz gyors
megérkezése azonban arra utalt, hogy a katonai körzetek parancsnokságai között elsőbbségi üzenetek
váltására került sor. Még ki sem nyitotta a levelet, máris eldöntötte, hogy meglátogatja az Aquae
Sulis-i helyőrséget, és személyesen deríti ki, mi készül.
Tonius levele hosszabb volt és kevésbé hivatalos, mint az előző, ez részben alátámasztotta
aggodalmainkat. Mint írta, örömmel tesz nálunk látogatást májusban, részben hogy újra találkozzon a
menyasszonnyal, részben hogy lássa régi barátait, Caius Britannicust és Publius Gratenst, de főként,
hogy osztozzon e két kitűnő és nemes család egyesülésében, ami az utódok révén biztosan a birodalom
érdekeit szolgálja. Régen vágyott már egy hosszabb szabadságra, mivel – mint arra rámutatott – neki
nem volt családja, ezért nem is érezte szükségét, hogy huzamosabb időre elhagyja az állomáshelyét. A
mostani azonban emlékezetes és ünnepi alkalom lesz, így örömmel hagyja ott a szolgálatot egy teljes
hónapra, hogy illő módon vehessen részt az eseményen.
Tájékoztatta Caius barátját arról is, hogy a verulamiumi Alaric püspök is jelen lesz az esküvőn,
mivel a pap éppen Colchesterben tartózkodott Caius levelének megérkezésekor, és habozás nélkül
úgy döntött, nem hagyja ki a jeles eseményt. Ők ketten együtt terveztek nyugatra utazni, de ez attól is
függött, milyen gyorsan tudja Tonius helyettesíteni primus pilusát, egy bizonyos Pontius Aulus
Plautust, akit Tonius legnagyobb büszkeségére és elkeseredésére kineveztek a londiniumi testőrgárda
tisztképző iskolájának primus pilusává. Ez nagy megtiszteltetés volt Plautusnak, ugyanakkor még
nagyobb kellemetlenség Antonius Cicerónak. Plautus már el is hagyta Colchestert, hogy eltöltse három
hónapnyi felgyűlt szabadságát, mielőtt elfoglalja új helyét. Közben Colchesterben egyelőre senki nem
töltötte be ezt a létfontosságú és felelősségteljes pozíciót.
Cicero befejezésként azt is megemlítette, hogy az új procurator megérkezett, és beköltözött szegény
Varrus egykori otthonába. Tonius hivatalosan találkozott vele, de a levél írásáig még nem beszéltek
meg sok mindent. Alig várta már, hogy újra találkozhasson velünk, és reményét fejezte ki, hogy lesz
időnk hosszabban is elbeszélgetni a rengeteg kedves barát között, akik az esküvőre érkeznek a
Britannicus-villába.
Alig két héttel később, március idusán, miközben a kovácsműhelyben dolgoztam, és sikertelenül
próbáltam megtervezni az olvasztókemencét, hosszú szekérkaraván érkezett a kapuink elé. A
különösen csúf tél legkegyetlenebb időszakában vágtak át a vidéken. A menet három nagy
társzekérből és három kisebből állt, mindegyiket két ló húzta, és utasaik megpillantásakor örömöt és
meghatottságot éreztem.
Equus hajtotta az első szekeret, és magával hozta az egész családját. A másodikon Plautus ült,
először fel sem ismertem egyenruha nélkül, köpenyben és nagy szakállal. A harmadik kocsi hajtója
saját colchesteri főudvarmesterem fia volt, a szülei egy másik kocsin ültek. Ez a fajta hűség hízelgett,
ugyanakkor mélyen megérintett, bár sietve közölték, hogy csak az ünnepségre jöttek, azután mennek is
tovább. Hová? Egyikük sem tudta.
Miután beszámoltak a jövőre vonatkozó terveikről, csupán néhány percbe telt meggyőzni őket, hogy
kössék az életüket a Britannicus-villához, mivel Luceiia és én külön háztartást fogunk vezetni, és
szükségünk lesz szolgálókra. Ezenkívül nagy szükségem volt Equus hozzáértésére az olvasztókemence
megépítéséhez. Igazából nem volt nehéz dolgom, mert titokban valószínűleg mind abban
reménykedtek, hogy maradásra bírom őket. Miután ezt elintéztük, az újraegyesülés ünneplésbe fordult.
Aznap este, vacsora után a többiek elvonultak, hagyták, hogy beszélgessek Equusszal és
Plautusszal. Equus láthatóan már alig várta, hogy beszámolhasson róla, miért döntött úgy, hogy
bezárja a műhelyt és nyugatra jön. Távozásom után egy ideig abban reménykedett, hogy a felhajtás egy
idő után csillapodik majd, és visszatérhetek, hogy együtt vezessük a műhelyt, de a hivatalos
„halálhírem” egy hónappal később véget vetett ennek a reménynek, majd amikor kiderült, hogy
Senecát nevezték ki procuratornak, minden eldőlt.
Equus elkezdte összegyűjteni mindazt az anyagot és felszerelést, amire szerinte szükségem lehetett,
beleértve nagyapám kincseit is, és mindent gondosan becsomagolt. A műhelyt eladta egy
szekérkészítőnek a három nagy szekérért, majd a tőlem kapott aranyból megvette a három kisebb
kocsit és az állatokat. Tonius Cicerót és Plautust használta közvetítőként, mert nem akarta közhírré
tenni, hogy aranyai vannak. Mire felrakodta az összes holmit, köztük a nagyapám aranyát tartalmazó
vázát, sikerült rábeszélni a többieket is az útra. Plautus külön hagyta el a várost, és később
csatlakozott hozzájuk.
Melegen megöleltem Equust, és köszönetet mondtam az előrelátásáért és hűségéért. Némán
megmarkolta a karomat, szemében könnyek csillogtak.
Én is kipislogtam a könnyeimet, és Plautushoz fordultam.
– És te, barátom… Tonius Cicero írta, hogy gratulálhatunk neked.
– Miért? A kinevezésem miatt? – Bosszúsan horkantott. – Cicero megmozgatott néhány szálat. Én
leszek az új primus pilus az ottani tisztképzőben. Tiszteletbeli pozíció.
– Tudom – mosolyogtam –, Tonius írta. Nagy megtiszteltetés egy hozzá méltó embernek. Sok
szerencsét hozzá, barátom.
– Mihez? – fintorodon el. – Én katona vagyok, Varrus, nem holmi udvaronc vagy szárazdajka, hogy
fiatal tisztek siránkozását hallgassam! Tartogasd a gratulációdat magadnak, a házassághoz!
Meglepett a reakciója.
– Nem örülsz neki?
Megsemmisítő tekintettel nézett rám.
– Nem örülök? Publius, mindig is ronda voltál, de ostoba sosem! Még szép, hogy nem örülök neki!
A lehető legrosszabb pozíció!
– De… – Nem találtam a szavakat. – Akkor miért fogadtad el? Tonius Cicero büszke a
kinevezésedre.
– Ó, hát persze, és ezért hálás is vagyok neki. – Hangsúlya azonban mást sejtetett. – Nem is kaptam
volna meg, ha ő nem intézkedik, de jobb szerettem volna ott maradni, ahol az elmúlt tíz évben
szolgáltam.
– Ó! – Csak most jöttem rá az ingerültsége okára. – Seneca!
– Igen, Seneca, a himpókos lotyó fattya! Az új procurator. Ki más kényszeríthetett volna rá, hogy
feladjam a valaha volt legjobb beosztásomat?
– Szerinted még mindig felismerne? – kérdeztem enyhe hitetlenkedéssel a hangomban. – Ne feledd,
én harcoltam vele, és én jelöltem meg. Engem keres, te csupán szemtanú voltál, nem sok közöd van az
egészhez. Emellett eszébe sem jutna banditát keresni, amikor egy primus pilusra néz.
Plautus horkantott.
– Ha visszaemlékszel, barátom, én voltam az, akit az a disznó elsőként kiszemelt magának. Az én
képem nem tetszett neki. Amint Cicero megtudta a kinevezése hírét, azonnal szólt nekem. Úgy
döntöttünk, jobb lesz nekem Londiniumban. Rengeteg szabadságom volt, elég ahhoz, hogy eljöjjek az
esküvőre, aztán egyenesen Londiniumba menjek.
– Értem. – Ehhez nem sok mindent tehettem hozzá, mégis úgy éreztem, meg kell próbálnom. –
Plautus, őszintén sajnálom. Tudom, hogy a sajnálat nem tesz jóvá semmit, de úgy érzem, a barátságunk
nagyon sokba került neked.
 Úgy nézett rám, mintha valami idegen nyelven beszélnék hozzá.
– Mi a Hádészt akar ez jelenteni?
– Az igazságot. Miattam kellett feladnod a helyedet. Ha aznap nem lettem volna túl indulatos, ez
nem történik meg.
– Lószart! Ez a sors. Ha nem akaszkodsz össze a szukafattyával, engem kényszerített volna rá, hogy
megleckéztessem. És meg is tettem volna, egyébként is közel álltam hozzá. Talán meg is ölöm, és
akkor mindketten nagy szarban lennénk. Nem úsztuk volna meg ilyen könnyen. Életben hagytad, és ez
mentett meg minket. A barátai túlságosan el voltak foglalva az ápolgatásával ahhoz, hogy utánunk
jöjjenek, ezért nem kell, hogy bűntudatod legyen. Megértetted?
– Azt hiszem – bólintottam. – Nos, akkor igyunk egy kupa bort a kinevezésedre, akármennyire is
nem kívánatos, és arra, hogy Senecát minél előbb hívják vissza a császári udvarba.
– Én inkább annak a vadállatnak a mielőbbi és fájdalmas halálára iszom. Rothadjon a Hádészban,
amíg a csontjai el nem olvadnak! – Egyetlen hajtásra kiürítette kupáját, és hangosat böffentett. – Azt
hiszem, ez pontosan egy kupával több volt a kelleténél, barátaim. Fáradt vagyok, és reggel zúgni fog a
fejem, akár egy rézgong. Varrus, a szolgálóid délig meg se közelítsék az ajtómat! Addig nem fogok
készen állni, hogy szembenézzek a következő nappal. – Elhallgatott, belenézett a kupájába. –
Egyébként igazad van. Tudod, egyszer vele vacsoráztam.
– Kivel?
– Tessék? – Álmosan pislogott rám, és csak most vettem észre, hogy valóban berúgott.
Equusra pillantottam, aki vigyorogva bólintott. Megismételtem a kérdésem.
– Azt mondtad, együtt vacsoráztál vele. Kiről beszélsz? Toniusról?
– A fenébe, dehogy! Senecáról!
– Senecával vacsoráztál? – hüledeztem. – Mikor? Hogyan?
Nehézkesen bólintott.
– Az indulásom előtti estén. Tiszti vacsora volt. Cicero legatus megparancsolta, hogy legyek jelen,
ezért elmentem. Elmentem és végignéztem, ahogy Seneca a jelenlétével beszennyezi a katonai asztal
tisztességét. Nem ismert fel… – Hangja annyira elhalkult, hogy erőltetnem kellett a fülem. – Úgy
történt, ahogy mondtad. Teljes díszegyenruhában voltam, csupa bronzban, rézben és fényes bőrben.
Rám nézett, és nem azt látta, k i vagyok, hanem hogy m i . Csakhogy nem lehetek állandóan
egyenruhában, előbb vagy utóbb felismer, és akkor halott ember vagyok.
Megragadtam a vállát, és alaposan megráztam. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, próbált
megszabadulni a bor mámorától.
– Plautus, józanodj ki! – förmedtem rá. – Ezt el kell mondanod!
Prüszkölt, akár egy ló, de a tekintete lassan kitisztult, és a hangja is normlissá vált.
– Akkor ki kell vezetned a friss levegőre, Publius barátom. Ha beszélni akarok, ki kell
szellőztetnem a fejemet. A parázstartó hőjétől itt elálmosodom.
Kivezettem a klasszikus stílusú, nyitott átriumba. A hidegtől azonnal reszketni kezdtem, Plautus
azonban mintha egyáltalán nem fázott volna, csak állt és mélyeket lélegzett, beszívta a tüdejébe a
hideg éjszakai levegőt, hosszan bent tartotta, majd egy idő után gomolygó párafelhő kíséretében
kifújta. Végül, amikor már azt tervezgettem, hogy ott hagyom és visszatérek a tűzhöz, kurta, vakkantó
nevetést hallatott.
– Krisztusra, Varrus, soha nem féltem még annyira. Ha felismert volna, halott ember vagyok,
primus pilus ide vagy oda. Menjünk vissza, mielőtt halálra fagysz. Luceiia még Senecánál is
fájdalmasabb módon végezne velem, ha kihűlnél az esküvő előtt.
Amikor újra elhelyezkedtünk az izzó parázstartó mellett, folytatta.
– Tehát az elutazásom előtti este történt. Éppen az őrséget ellenőriztem a déli falnál, még utoljára,
és amikor visszatértem az erődbe, idegen katonákat találtam ott. Seneca megérkezett! Az évek során
sokszor féltem már, Publius, de egyszer sem annyira, mint amikor megpillantottam azokat a katonákat.
Meg voltam győződve róla, hogy értem jöttek, és azonnal a disznó elé visznek, és hogy még
naplemente előtt elítélnek és kivégeznek.
– Lehajtott fejjel iszkoltam a szállásomra, de nemsokára kopogtatott egy katona, levelet hozott
Cicero legatustól. Utasított, hogy vegyek részt a vacsorán aznap este, és találkozzam a vendégekkel.
Nem tehettem mást, elfogadtam a meghívást.
– Ügyeltem az öltözékemre, gondolhatod. Seneca csak egyszer látott, de akkor durva parasztruhát
viseltem és háromnapos szakállam volt. Az ünnepi díszegyenruhámat vettem fel, de még így, minden
ízemben római harcosként sem lehettem biztos a dolgomban. Mielőtt elindultam a legatushoz,
ellátogattam a fürdőbe, és megnéztem magam az ottani nagy bronztükörben. Ettől egy kicsit jobban
éreztem magam. Még Senecának is varázserő kellett volna hozzá, hogy felismerje bennem azt az
embert a mansio udvaráról. Rengeteg történetet hallottam róla, de egyik sem említette, hogy varázsló
volna. Vettem egy mély lélegzetet, és elindultam a vacsorára.
– Mire megérkeztem, már mindenki más ott volt, és Tonius látványos ceremóniával bemutatott a
vendégeknek, mint a helyőrség büszkeségét, a primus pilust, akit az a megtiszteltetés ért, hogy
átvezénylik Londiniumba, az ottani tisztképző iskolába. Seneca először háttal ült nekem, de amikor
odaértünk, megfordult, és olyan arckifejezéssel mért végig, amitől egy kupac szarnak éreztem magam.
Biccentett, kezet nyújtott, és amikor egymáshoz értünk, elmosolyodott. Esküszöm neked, Publius, hogy
a mosolya láttán egy pillanatra azt gondoltam, talán nem is ő a mi emberünk. Ám ez az érzés csak egy
másodpercig tartott. A fogai megúszták a maradandó károsodást a találkozásunk után, az orra azonban
belapult, szétroncsolódott és behegesedett. Mondott néhány udvarias szót, már nem emlékszem, hogy
mit, és én is motyogtam valamit. Aztán már tovább is mentünk.
Equus és én elképedve hallgattuk, Plautus pedig hol egyikünkre, hol másikunkra nézet, tisztában
volt vele, hogy figyelmes közönsége támadt. A részegségnek most már nyoma sem volt rajta.
– A vacsora alatt próbáltam oda se nézni, de nem ment. Kétszer is rajtakapott, hogy bámulom, és
mind a két alkalommal úgy tettem, mintha a feje fölött néznék valamit. Akkor már nem féltem tőle,
mert tudtam, hogy mit lát bennem. Amikor rám nézett, csak az egyenruhát, a primus pilust látta.
Megkönnyebbültem és ellazultam, bár még soha nem ültem egy asztalnál Tonius Ciceróval és a
tisztjeivel. Tudtam, hogy figyel engem, mármint Cicero, és biztosan észrevette, hogy megnyugodtam,
mert egy idő után már sokkal kevesebbet nézett rám.
– Aztán elkezdte kínozni Senecát. Rajtam kívül persze senki nem tudta, mit művel, de egyenesen
torokra támadott. Azt mondta: „Tudod, procurator, igen kíváncsi lennék arra a sajnálatos kimenetelű
balesetre, ami néhány hónappal ezelőtt ért téged nálunk, Britanniában. Volt szerencsénk vendégül látni
a testőrség néhány katonáját, akik a te ügyedben jártak a városban, vagy legalábbis azzal
kapcsolatban. Azokat a gonosztevőket keresték, akik rád támadtak, miközben a császár ügyét intézted.
Mikor is volt? Három hónapja? Négy?”
 – Esküszöm, Seneca megdermedt a székében! – mesélte lelkesen Plautus. – Tonius persze úgy tett,
mintha nem venné észre, és folytatta a kérdezősködést. – „Bocsásd meg a kíváncsiságom, procurator,
de soha nem hallottam annak a történetnek a végét. Mi történt? Megtaláltad az embered? Hihetetlennek
tartom, hogy ilyesmi megtörténhet a császár küldöttével, különösen az én körzetemben. Természetesen
az, hogy a testőrgárda egységeit használtad a keresésre, megfosztott minket attól a lehetőségtől, hogy
innen vezessük a nyomozást, holott ez helyi ügynek számított volna.”
– Hidd el Varrus, Seneca feje teljesen elkékült! Olyan meredten figyeltem, hogy kellett egy kis idő,
mire észrevettem, hogy az asztal körül megszűnt a beszélgetés. Mindenki elnémult és Senecát figyelte.
Közben az arca kékről halott fehérre változott. Olyan erősen markolta az asztal szélét, hogy azt hittem,
letör belőle egy darabot. Az ökle ugyanolyan fehér volt, mint az arca.
– Tonius hagyta olyan hosszúra nyúlni a csendet, amennyire csak merte anélkül, hogy túlságosan
nyilvánvalóvá válna, mit tesz, azután eljátszotta a faragatlan, egyszerű katonát. Felvonta a
szemöldökét, és sorban végignézett mindenkin, mintha azon csodálkozna, mit mondhatott, ami ilyen
reakciót váltott ki. Ám amint szabadkozni kezdett, Seneca közbevágott. „Nem, nem sikerült elfogni!”,
mondta olyan hangon, mintha homokkal teli szájjal beszélt volna. „De megtaláljuk. Hidd el nekem, az
a fattyú egy nap felelni fog a bűneiért!”
– Tonius persze továbbra is játszotta az ártatlant. „Felelni fog? Úgy érted, egyedül volt? És még
mindig arra számítasz, hogy megtalálod? Ennyi idő után?”
– Esküszöm, ha szemmel ölni lehetne, Tonius ott rogyott volna össze holtan. „Ketten voltak –
vicsorgott Seneca –, de legalább az egyik egy nap meg fog halni, és én örömmel nézem végig!
Megtalálom, legatus! Hidd el nekem!”
– „Ó, vagyis ketten voltak – folytatta Tonius. – Én is úgy hallottam. És melyiküket keresed?”
– „Az idősebbet.” Ezt alig hallottam, mert suttogta, de olyan hangon, mintha fojtogatták volna.
„Ketten voltak, de az egyikük megjelölt! Nézd!”, sikoltotta, mint egy megszállott, azzal talpra ugrott és
felszakította a tunikáját, hogy megmutassa a jelet, amit belekarcoltál. „Megjelölt!” Még mindig
sikoltott, és az asztalnál mindenki összehúzta magát, kivéve engem és Toniust.
Plautus itt rövid szünetet tartott, Equus és én pedig némán kapaszkodtunk a csendbe, amíg már nem
bírtuk tovább.
– És aztán? Mi történt aztán, Plautus?
– Megváltozott. Ugyanolyan hirtelen, ahogy elveszítette az önuralmát, össze is szedte magát. Mintha
kihunyt volna egy fény a szeme mögött. A tunikáját tartva mozdulatlanná vált, és sorban mindenkin
végignézett az asztalnál. Végül felnevetett, összehúzta magán a ruhát, visszaült a helyére és kézbe
vette a kupáját, mintha mi sem történt volna. „Kitűnő a borod, Antonius Cicero”, mondta tökéletesen
nyugodt hangon. „Akárcsak a konyhád. Uraim, igyunk nemes vendéglátónkra!” Esküszöm, Varrus, az
az ember őrült! Nos, itt a vége.
Csendben ültünk Equusszal, emésztettük a különös történetet, és ami engem illet, nem akartam, hogy
így érjen véget.
– Ennyi? – kérdeztem Plautust. – Nem történt más?
Az ajkába harapva megrázta a fejét.
– Ennyi, bár az is igaz, hogy kijöttem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Át akartam aludni az
éjszakát, mert másnap kora reggel útra kellett kelnem. Ó, és történt még valami, ami mosolyt csalt az
arcomra. – Elvigyorodott, a parázstartó halódó fényei mély árnyékokat vetettek az arcára. – Az egyik
tiszt csúnyán sántított. Senki nem vette észre, amíg szegény fattyú fel nem állt, hogy könnyítsen magán.
Majdnem elért az ajtóig, amikor Seneca észrevette. „Te ott!”, üvöltött rá.
– „Procurator?” Szerencsétlen először azt sem tudta, hogy neki szól a kiáltás.
– „Hol sántultál meg?”
– Tonius válaszolt neki. „Scala tribunus harc közben sérült meg, procurator. Az invázió során, még
évekkel ezelőtt.” Senecát ez nem hatotta meg. Addigra lerészegedett, ellenségessé és rosszindulatúvá
vált. „Nem szeretem a sántikáló embereket! – vicsorogta. – Sértőnek tartom őket! Hová mész?”
– „Könnyítek magamon, procurator.” Alig hallottam Scala válaszát. Szegénynek fogalma sem volt
róla, mivel sértette meg a vendéget. Seneca felhorkant, legszívesebben belevágtam volna a késem. „A
sántaságodtól is szabadulj meg, te szarkupac! – üvöltötte. – Ha nem sikerül, vissza se gyere!”
– Láthatóan nem szereti a sántákat, Varrus. Most szívesen koccintanék a sántákra, de már így is túl
sokat ittam, és nagyon fáradt vagyok. Hol fogok aludni?
Addigra Equus is elálmosodott, alig tudta elnyomni ásításait. Úgy döntöttem, megkegyelmezek
nekik.
– Egyébként meglátogattad Phoebét Verulamiumban idefelé jövet? – kérdeztem Equust, miközben
felálltunk.
Equus megvakarta a szakállát.
– Nem. Kerestük, de lakhelyet változtatott, és az a vén banya nem tudta, hová költözött. Hagytam
neki egy levelet Alaric püspöknél. Ha visszamegy, tudni fogja, hogyan találjon meg.
Miután lefeküdtek, egy ideig még üldögéltem a parázstartó mellett, elmélkedtem az életemben
bekövetkezett változásokon, és várakozással tekintettem a jövőbeli kellemes eseményekre – a
rengeteg vendégre a házasságkötésen, valamint a Luceiiával való közös életre. Egyre közeledett a nap,
alig három hét maradt az esküvőnkig. Mire megtaláltam az ágyam, kellemesen elfáradtam, és alig
vártam, hogy kialudjam magam.

XXIII.
Equusék jövetele mintha megadta volna a jelet, mert onnantól minden nap egyre nagyobb számban
érkeztek a vendégek. Legtöbbjüket nem ismertem, Caius és Luceiia régi barátai voltak, bár időnként
találtam köztük ismerős és szívesen látott arcokat is. Azonban mindegyikük találkozni akart velem,
hogy felmérjék az embert, aki elnyerte Luceiia Britannicus szívét.
Az esküvőig hátralévő három hétben folyamatosan Luceiia mellett voltam, de olyan nagy volt az
emberek és a feladatok nyomása, hogy egyáltalán nem tudtunk kettesben maradni. Equust és Plautust is
hanyagolnom kellett. Az egyre növekvő izgalom és a vendégek folyamatos fogadása közepette arra
sem jutott időm, hogy kivigyem őket az égi kövek völgyébe. Tudtam, hogy Plautust nem is nagyon
érdekli, de időnként lelkiismeret-furdalást éreztem Equus csalódottsága miatt, még ha nem is adta
jelét.
Tonius Cicero és Alaric püspök a colchesteri csapat után tizenöt nappal érkeztek, a ceremónia előtt
egy héttel, és azonnal beolvadtak a vendégek tömegébe, akik addigra kiszorultak a villából, és a
környező földeken szálltak meg. Nem is vettem észre az érkezésüket. Valamikor délután toppantak be,
amikor a délnyugati erdőségben szarvasra vadásztam. Luceiia kissé elkésve aggódni kezdett, hogy
talán mégsem halmoztunk fel elég ennivalót a még mindig érkező sokaságnak. Örömteli meglepetés
volt megpillantani a két új vendéget Equus és Plautus társaságában, amikor másnap visszatértem egy
szekérnyi friss hússal, de csak néhány szót tudtunk váltani egymással. Csupán késő este, Alaric
kérésére vezettem távolabb őket a zsúfolt tábortűztől, hogy Caius nappali szobájába vonuljunk, melyet
fényesen kivilágítottak néhány olajlámpással és egy izzó parázstartóval. Miután becsuktuk az ajtót,
nehogy valaki megzavarhasson minket, tettetett kimerültséggel vetettem le magam az egyik ágyra.
– Nos – kérdeztem vigyorogva –, mi volt olyan fontos, hogy a szerelmem haragját kell
kockáztatnom, amiért otthagytam a vendégeket, mielőtt mindannyian elájulnának a bortól? Vagy
csupán annyira hiányoztam nektek, hogy irigyek lettetek a tömegre, és most kisajátítottatok
magatoknak?
Olyan eltéveszthetetlen nyugtalansággal néztek össze, hogy a jókedvem egy pillanat alatt elszállt, és
a helyébe nyúlós, jeges félelem költözött, amely mintha még a parázstartó melegét is elszívta volna.
Felültem és felkészítettem magam a rossz hírekre, bár még fogalmam sem volt róla, mik lehetnek
azok. Tonius leült velem szemben, Alaric állva maradt a parazsas serpenyő mellett.
– Az Úr nevére, Alaric, mi a baj?
– Varrus. – Tonius szólalt meg, tekintetem azonnal a gondterhelt arcra villant. – Rossz híreket
hoztunk. Olyan híreket, melyeknek nincs helyük egy esküvői vigasságon.
– Akkor a pokolba a híreiddel! – csattantam fel. – Nem akarom hallani őket! – Elmémben azonnal
megjelent Seneca képe, de nem tudtam elképzelni, miféle fenyegetést jelenthetne jelen pillanatban.
Tonius folytatta volna, de felemelt kezemmel félbeszakítottam. – Nem, Tonius barátom! Előbb
hallgasd meg, amit mondani akarok. Az elmém tiszta. Az összes barátom itt van, mindenki ezen a
világon, aki kedves számomra. Egyiküket sem fenyegeti veszély, és ennek örülök. Vagyis bármilyen
hírt is hoztatok, az nem lehet hatással rám egészen az esküvőig. Ezt biztosan ti is tudjátok. Ezért nem
vagyok kíváncsi a híreitekre. Legalábbis addig nem, amíg le nem zajlott az esküvő.
Tonius kelletlen grimasszal, támogatást keresve nézett Alaricra – akárcsak én, de nem kaptam.
– Publius – mondta a püspök –, Tonius és én úgy gondoljuk… nem, inkább úgy hisszük, hogy
Phoebét megölték. Meggyilkolták. Véleményünk szerint elrabolták és megölték, hogy megtaláljanak
téged.
Az agyam egy pillanatig képtelen volt felfogni, amit mondott, olyan váratlan volt a felvetés.
Phoebe? Meghalt? Meggyilkolták miattam? Képtelenségnek tűnt. Tudtam, hogy képtelenség, hiszen
senki nem hozhatta őt kapcsolatba velem! Még Equus sem, a bátyja. Egyedül Plautus tudott rövid
kapcsolatunkról, ő pedig soha egyetlen szót sem szólt volna róla. Nagy nehezen megtaláltam a
hangom.
– Ez lehetetlen! – Magamnak is furcsának tűnt a hangszínem. – Biztosan tévedtek! Biztosan nincs
köze hozzám, hiszen Phoebe azt sem tudta, hol vagyok! Nem, itt valami tévedés van!
– Imádkozom a Megváltóhoz, hogy így legyen, Publius, de a lelkem mélyén tudom, hogy már nem
él. – Alaric hangja halk volt és gondterhelt. – Túlságosan sok bizonyítékunk van az ellenkezőjére, és
ezeket két megkérdőjelezhetetlen ember gyűjtötte össze… én és Tonius.
– Mi… – Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy folytatni tudjam. – Mik ezek a… bizonyítékok?
Mondjatok el mindent!
Alaric nem szépítette a helyzetet. Equus hagyott nála egy levelet azzal, hogy juttassa el Phoebének,
ha a húga visszatér Verulamiumba. Másnap Alaric saját gyülekezetének egy tagja olyan gyónást tett,
amely gondolkodóba ejtette a püspököt. A bűnös bevallotta, hogy pénzt fogadott el idegenektől,
cserébe azért, hogy minél többet elmondjon egy bizonyos fiatal nőről. Akkor még szerencsésnek
érezte magát, mert a nőről mindenki tudta, hogy nem szent, és az idegenek nélküle is biztosan
megtalálták volna a vörös hajú szépséget.
Aztán hetekkel később megtudta, hogy a nőt holtan találták, leszúrták és megcsonkították egy nappal
azután, hogy beszélt az idegenekkel. A lelkiismerete azóta is gyötörte, ezért végül feloldozást kért.
Alaric bűnbocsánatban részesítette, bár a férfi nem követett el bűnt, de a pap tudta, hogy Phoebe
vörös hajú és szemrevaló nő, ezért aggódni kezdett. Alaposan kikérdezte a vezeklőt, és legnagyobb
megkönnyebbülésére megtudta, hogy a nő nem azonos Phoebével. Ennek ellenére úgy döntött,
meglátogatja Phoebe régi lakhelyét, és beszél valakivel, aki ismerte.
A fürdőben, ahol dolgozott, azt mondták, hogy már több mint egy hónapja nem látták. Egészen
pontosan a kalendák estéje, vagyis február első napja óta. A házat birtokló vénasszony szerint Phoebe
egyik pillanatról a másikra tűnt el, még a lakbért sem fizette ki. A lakásban azóta valaki más lakott.
Alaric csalódottan és aggódva fizette ki az elmaradt bért a tulajdonosnak. Úgy vélte, Phoebe
túlságosan okos és felelősségteljes ahhoz, hogy csak így elszökjön anélkül, hogy üzenetet hagyna a
bátyjának vagy a barátainak. A püspök megpróbálta elhitetni magával, hogy rémeket lát, de azért szólt
az embereinek, hogy derítsék ki, mi történt pontosan azzal a nővel, akit a híve „kiadott”.
Amire rájött, az korántsem volt biztató. A kérdéses reggelen két nőt találtak holtan, mindkettő vörös
hajú és szép volt. Előző este tűntek el, ugyanazon az éjszakán, amikor Phoebének – akire szintén
ráillett a leírás – nyoma veszett. A római katonai rendőrségnek feltett kérdésekből kiderült, hogy a
második nő sem Phoebe. Ám azon kívül, hogy a kettő – vagy Phoebével együtt három – nőt ismeretlen
okból rabolták el, semmi mást nem tudtak mondani. Mindez két héttel azelőtt történt, hogy Alaric
nyugatra indult Verulamiumból.
Ezen a ponton abbahagyta a beszámolót, láthatóan tétovázott, majd közölte, hogy Tonius fogja
folytatni. Nem szóltam, csak vártam Toniusra. Mélyen a gondolataiba merült, gyanítottam, hegy
megfelelő kezdőpontot keres a történetéhez. Végül egy kérdést tett fel.
– Plautus beszámolt neked a vacsoráról, ahol Seneca is ott volt? – Bólintottam, mire folytatta. –
Említette Seneca kitörését veled kapcsolatban?
– Igen, és azt is elmondta, hogy Seneca egy másik vendégen köszörülte a nyelvét, egy sántító
katonán.
– Igen, Scala volt az. Szegény Scala ismét kihozta belőle a vadállatot. Seneca még vagy egy órával
azután is dühöngött, hogy szerencsétlen megszégyenülten távozott, azt sem tudva, mit követett el. Ez
jellemző Claudius Senecára… részeg tombolás és lehetetlen viselkedés. Megsértett mindenkit, köztük
engem is, aztán elzavarta saját talpnyalóit. Így csak ketten maradtunk. – Elfintorodott. – Nagy
dicsőség, de meglettem volna nélküle.
– Gondolom, addigra sikerült elszigetelned magad – mondtam. – Ha jól sejtem, lerészegedtél.
Tonius a fejét rázta.
– Én nem, csak ő. Sokat ittam ugyan, de tudat alatt biztosan tisztában voltam vele, milyen károkat és
zűrzavart képes okozni ez az ember, ezért józan maradtam.
Azon gondolkodtam, hová fogunk kilyukadni.
– És?
Ismét keserű fintorral jelezte utálatát és undorát.
 – Rosszindulat. Ez az egyetlen szó jut eszembe, amikor arra az emberre gondolok. Rosszindulat. És
gonoszság, Publius. Annak az embernek a gonoszsága határtalan. Még mindig vadászik rád,
pontosabban arra az emberre, aki megjelölte. Az a betegesen torz rokona, Nesca ráállította az
embereit az ősz hajú sánták figyelésére.
Bólintottam.
– Tudok róla.
– Annak alapján, amit hallottam, mivel korábban sosem találkoztam vele, egészen jó kiállású férfi
volt, mielőtt elcsúfítottad. – Kelletlenül bólintottam, mire folytatta. – Nos, már nem az, és ezt soha
nem bocsátja meg neked. És a tény, hogy nem tudja, ki tette ezt vele, csak tovább rontja a helyzetet.
– Sosem volt egy szépség – mordultam fel. – Igazából nem. Már akkor is volt benne valami torz,
amikor találkoztam vele. Talán azt gondolta magáról, hogy jóképű, de ez korántsem igaz.
– Rendben, legyen úgy, tehát szépnek hitte magát. Ennél több viszont nem is kell. Egy ilyen… ízlésű
embernek a fizikai szépség mindenek előtt való. Elcsúfítottad őt, Varrus, örökre és
helyrehozhatatlanul. Ha rád talál, megöl, méghozzá nem a legkellemesebb módon.
– Tudom. – Későre járt, kezdtem álmosodni, kényelmetlenül mocorogtam. Éreztem, hogy indulnom
kellene lefeküdni. – Mi köze mindehhez Phoebének?
Fejcsóválása ingerültségről árulkodott.
– Nem tudom, talán csak túlzottan borúlátó vagyok, de a mi nemes procuratorunk aznap éjjel
elejtett egy megjegyzést arról, hogy egy nő meghalt kihallgatás közben, amikor egy sántikáló, ősz hajú
férfiról faggatták.
– Phoebe?
– Nem tudom – rázta a fejét ismét. – Mint mondtam, csak kicsúszott a száján, aztán gyorsan át is tért
más témára, nem említette többé. Akkoriban még semmit nem tudtam Pheobéről, és nem akartam újra
felhozni a dolgot nyíltan. Ha pedig ravaszkodva próbálom kihúzni belőle, felkelthetem a haragját vagy
a gyanakvását. Annyiban hagytam a dolgot, de nem felejtettem el. Katonai kormányzóként így is eléggé
nehéz a dolgom, nem akarok belekeveredni kiszámíthatatlan procuratorunk ügyeibe. Ha még többet
megtudtam volna, kénytelen vagyok nekiállni kérdezősködni anélkül, hogy tudnám, hol kezdjem, vagy
egyáltalán mit keressek.
Felháborodva néztem Alaricra. A püspök figyelmesen hallgatott minket, az arcáról semmit nem
lehetett leolvasni. Az én érzelmeim már sokkal láthatóbbak voltak.
– A pokolba, Tonius, ez undorító! Mit mondott?
– Nem teljesen értettem. Ne feledd, én is sokat ittam. Valamit motyogott arról, hogy majdnem
elkapta a fattyút. Elkapta a szajháját, de a nő makacs volt, meghalt anélkül, hogy egyetlen szót mondott
volna. Egy részeg ember összefüggéstelen dadogása volt, Publius. Mire felfogtam, hogy egyáltalán
hallok valamit, már abba is hagyta. Néhány másodpercig töprengtem rajta, aztán úgy döntöttem, nem
akarok többet tudni róla. Ám ott maradt a fejemben, nem tudtam elfelejteni.
– Nem vagyok meglepve. A gyilkosság a római törvények megszegése, legatus.
– Lehet, de vajon valóban gyilkosságról beszélt? Ezt nem mondhatom biztosan, Varrus. És ha biztos
is lennék benne, semmit nem tehetnék vele. Az egyedüli forrásom ugyanezt nem nagyon ismételné meg
józanul, nem gondolod?
Szinte forrongtam a türelmetlenségtől.
 – Ez volt minden, amit mondott? – Tonius bólintott. Meg sem próbáltam kiszűrni a haragot a
hangomból. – Az Úr nevére, miből gondolod, hogy ennek köze van Phoebéhez? Egy részeg ember
motyogása egy nőről, aki meghalt, talán szándékosan megölték, miközben egy nyomorék embert
kerestek. Ez nekem nem úgy tűnik, mintha Phoebe lenne!
Tonius kihúzta magát.
– Nekem viszont igen, Publius. Ugyan már, gondolkodjunk józanul! A nyomorék, akiről beszélünk,
te vagy. A nő pedig verulamiumi volt, ennyit hallottam. Azért nem gondoltam rögtön Phoebére, mert
akkor még nem is tudtam a létezéséről. Csak akkor lett világos a kapcsolat, amikor Alaric közölte
velem az aggodalmait.
Dühös voltam, de nem Toniusra, hanem a helyzetre. Tudtam, hogy csak véletlen egybeesésről lehet
szó. Ingerülten felpattantam, és a tűz felé nyújtottam a kezem.
– A pokolba is, Tonius, Verulamiumban Alaric kivételével senki nem tudja, ki vagyok, azt meg
főleg nem, hogy ismerem Phoebét! Kizárt dolog, teljességgel kizárt… – A mondat közepén
megdermedtem, végigfutott rajtam a hideg, és az elmémben megjelent egy arc: a zsebmetsző arca a
verulamiumi amphiteátrumot elhagyó tömegben, annak az embernek az arca, akit átadtam kivégzésre
az alchesteri helyőrségnek. Csupasz pengét tartott a kezében, és felém közeledett. Valakit kiraboltak,
zűrzavar támadt, én pedig azt az embert néztem, akit a tolvajnak véltem. A z valóban véletlen
egybeesés volt. Ám a véletlen egybeesések itt véget is értek. Ő akkor már kiválasztott engem, és
szemmel tartott. Vagyis látta velem Phoebét. Alchesterben kivégezték, de hét társával utazott, akik
közül ketten életben maradtak. Közülük legalább egy ott lehetett vele a tömegben, vagy beszélhetett
nekik arról, hogy felismert a színházban egy nővel. És leírhatta nekik a nőt.
Görcsbe rándult a gyomrom. Ennél többre nem is volt szükségük. A két túlélő orgyilkos egyikének
leírására a vonzó, vörös hajú nőről. Verulamium nem nagy város, én pedig meg sem próbáltam
elrejtőzni, amíg ott voltam Phoebével. Vagy száz ember emlékezhetett rá, hogy együtt voltunk, és
rengetegen azonosíthatták Phoebét. Mindez egy pillanat alatt villant át az agyamon, és azonnal tudtam,
hogy Toniuséknak igazuk van: Phoebe halott. A bűntudat olyan erővel csapott le rám, hogy
megroggyant a térdem.
Alaric elkapott, mielőtt nekizuhantam volna a parázstartónak, és Tonius segítségével szinte
visszacipeltek az ágyhoz, ahol percekig ültem önkívületben, mire ki tudtak csikarni belőlem valami
reakciót.
Minderre alig emlékszem. Csak a felismerés maradt meg, hogy a vágyammal megöltem Phoebét. Ha
aznap nem látogatom meg Verulamiumban, akkor még ma is élne. Utána csupán az üresség maradt meg
az emlékezetemben, amíg arra nem eszméltem, hogy Alaric ott ül velem szemben, és előrehajolva,
aggodalmas arccal néz a szemembe.
Később, sokkal később elfogadtam a tényt, hogy bűntudatom igazságtalan és oktalan, de ez nem tette
elviselhetőbbé a fájdalmat. Azt a tényt is elfogadtam, hogy Claudius Caesarius Seneca és én halálos
ellenségek lettünk. Egyikünk meg fogja ölni a másikat, és elhatároztam, hogy azt a találkozást én
fogom túlélni.
Még ugyanaznap éjjel elmondtam Luceiiának, mi történt, és együtt gyászolta velem a balsorsú,
fiatal nőt, aki csak azért halt meg, mert összebarátkozott velem. Az álomtalan éj végtelenségében úgy
döntöttem, elrejtem szomorúságomat a vendégek elől, és majd később gyászolom meg Phoebét,
amikor lesz rá elég időm. Meg akartam bosszulni a halálát, és arról álmodoztam, mit fogok tenni
Senecával, ha legközelebb találkozunk.
 XXIV.
Az esküvői ünnepség két hétig tartott. Polgári méltóságok és tartományi vezetők keveredtek katonai
parancsnokokkal és mindenféle rangú és beosztású katonákkal, akik között az ifjú Picus is ott volt.
Megjelentek püspökök, druidák és papok, kovácsok, ruhakészítők, cipészek, takácsok,
jövendőmondók és muzsikusok. Voltak ott római származású rómaiak, brit származású rómaiak,
görögök, észak-afrikaiak és mindenféle bretonok, gallok a tenger másik partjáról, és gallok a
hegyvidékről. Az ünnepség a régi idők szaturnáliáit idézte, és mindenki a legteljesebb mértékig
kiélvezte.
Az esküvő napján a nap melegen és fényesen ragyogott, én pedig sokkal beszédesebb voltam, mint
általában a vőlegények szoktak. Az előző éjszakát szerelmem karjai közt töltöttem, és saját magom
mellett a vele kapcsolatos kételyek utolsó magvaitól is megszabadított annak a nőnek a szeretete és
megértése, akit másnap feleségül veszek. Végre megérkezett a tavasz, minden zöldellt, a fűben virágok
pompáztak. A szél sem fújt, a levegőt megtöltötték a tavasz illatai és a madarak dala. Menyasszonyom
csodálatosan festett afrikai szövetből készült esküvői ruhájában, és tudtam, hogy magam is pompásan
nézek ki a bőrruhában, amit Luceiia saját kezűleg varrt nekem. Amikor elmondtuk az eskünket, és
egymáshoz kötöttük a sorsunkat, mintha még a madarak is elhallgattak volna, hogy mindenki tisztán
hallja szavainkat – Luceiia tiszta és édes, illetve az én meglepően bátortalan hangomat.
Szerződésünket csókkal pecsételtük meg, és megkezdődött az ünnepség.
Mindegyik csodálatos, tavaszi nap bővelkedett játékokban, atlétikai viadalokban,
vadászversenyekben és hasonlókban. Ennivaló akadt bőséggel, és mindenki csillapíthatta mindenfajta
étvágyát. Az esték megteltek énekkel, tánccal és dévajkodással, és valószínűleg nem én voltam az
egyetlen, aki ezekben a napokban kiteljesített egy kapcsolatot.
Caius is jól érezte magát a két hét folyamán, bár az ő motivációi messze álltak a társkereséstől –
viszont összegyűltek a legjobb barátai erre a különleges alkalomra, hogy megosszák a nézeteiket a
birodalom ügyeiről, és ő is elmondhatta a véleményét. Ez idő alatt tanúja voltam egy csodálatos
születésnek, sőt bábáskodtam is felette. Lehetnek, akik megvetően olvassák ezeket a szavakat, és
hóbortosnak tartják őket, de én kiállok az igazuk mellett. Az én esküvőm volt az alkalom annak a
valaminek a megszületéséhez, amit később a kolóniánknak neveztünk, és tisztán emlékszem a
körülményekre, melyek elindították a mindannyiunk sorsát alakító eseményláncolatot.
Caius már évek óta hangoztatta elképzeléseit a birodalomról, illetve félelmeit annak jövőjével
kapcsolatban. Néhányan egyetértettek vele, mások vitatták véleményét, megint mások türelmesen
végighallgatták, miközben magukban jót mulattak rajta, és esdeklő pillantásokat vetettek az ég felé,
amikor belekezdett valamelyik szózatába. Ám azt mindannyian elismerték, hogy részben igazat
beszélt; valami nem volt rendben a római világban. Ennek ellenére csak nagyon kevesen hitték el,
hogy a helyzet valóban olyan lehangoló, amilyennek Caius lefesti, és én is a kétkedők közé soroltam
magam.
Terra és Firma Atribatus mindezt egyetlen este alatt megváltoztatták.
A teljesen egyforma ikrek valódi neve Terrix Polonius és Arpius Fermax Atribatus volt. Mint a
legnagyobb britanniai tengeri kereskedőflotta közös tulajdonosai, mesés vagyonra tettek szert, és
elkerülhetetlennek tűnt, hogy tengeri tevékenységük miatt egy idő után rajtuk ragadjon a Terra és
Firma név. Nem ismertem őket személyesen, de már gyerekkoruk óta szoros barátságban álltak a
Britannicus családdal. Nevük a meghívott vendégek listájának elején kapott helyet, azért amikor az
ünnepség első hetének végére sem érkeztek meg, távollétük mindenkinek feltűnt. A tizedik nap estéjén,
sötétedés után azonban befutottak, és mindenki kitörő őrömmel fogadta őket, hiszen már lemondtak
róluk.
Csak nagyon rövid időre találkoztunk, Caiusszal együtt üdvözöltem őket, aztán vissza is tértem a
szabadtéri tűzhöz, Caiusra bízva, hogy a szállásukra vezesse az ikreket.
Ezeket az esti összejöveteleket jobban élveztem, mint bármi mást – természetesen új feleségem
kivételével –, mert Caius és barátai itt nyújtották a legjobb formájukat, a lobogó tűz mellett, kezükben
egy kupa borral, kelta mézsörrel vagy helyben főzött sörrel. Mindig élvezetes beszélgetéseket és
vitákat folytattak. Az estéről estére megismétlődő diskurzusok témája politika volt és filozófia, vallás
és költészet, mezőgazdaság és időjárás, de minden alkalommal lenyűgözve hallgattam. Azon a
bizonyos estén, az ikrek érkezése előtt éppen a nagy köztársaságról és a római életmódról társalogtunk
– a régi időkről és a régi utakról. Caius igazán elemében érezte magát, és még Plautus is csatlakozott
a vitához, megfeledkezve róla, hogy parancsnoka, Tonius társaságában rendszerint visszafogottan
viselkedett. Ám később, Caius ösztönző jelenléte nélkül a beszélgetés ellaposodott, és már épp azon
gondolkodtam, hogy megkeresem és ágyba viszem a feleségem, amikor Quintus Varo megjegyezte,
hogy Caiusnak átkozottul sokáig tart idehozni a tűzhöz a vendégeket. Felálltam, és hangos ásítással
nyújtózkodtam, amivel nevetési és sikamlós megjegyzéseket váltottam ki a többiekből. Gaius Gallus,
Britannicus egy másik közeli barátja elegáns mozdulattal előrehajolt, és egy kisebb ágat dobott a
tűzbe.
– Megint fáradt vagy, Publius? Senki nem mondta még neked, hogy az ágyban aludni is lehet?
Szégyenlősen elmosolyodtam, és mentegetni próbáltam magam.
– Nem vagyok fáradt, Gaius, csak unatkozom. Megyek, megkeresem Caiust és az új vendégeinket.
Szükségünk van némi friss vérre, hogy feldobjuk a társalgást. – Magam mögött hagytam a kedvesen
csúfolódó kórust, és elindultam Caius után.
A magánnappalijában találtam rá, elmélyült beszélgetésben az ikrekkel. Látva általános
hangulatukat és a társalgás komolyságát, megálltam a nyitott ajtóban, nem akartam megzavarni őket.
Már fordultam volna el, hogy távozzak, amikor Caius a szeme sarkából megpillantott, és egy
parancsoló intéssel megállított. Miközben habozva megtorpantam, arcát félig felém fordította, de
tekintetét továbbra is az éppen beszélő ikren tartotta. Amint a vendég levegőt vett, egy újabb
kézmozdulattal egy pillanatra elhallgattatta.
– Bocsáss meg, Terra. – Felém fordult. – Publius, kérlek, te is bocsáss meg. Nem akartam
modortalan lenni, de nem szeretném, ha elmennél. Terra, Firma, ő az új sógorom, Publius Varrus.
Korábban már találkoztatok vele, de az érkezésetekkor meglehetősen nagy volt a zűrzavar. Publius, ők
az egyik legrégebbi és legkedvesebb barátaim, sokszor beszéltem már róluk. Ő Terra, a kék tunikáról
ismered meg. A másik, a fehér tunikás pedig Firma. Holnapra átöltöznek, és mindenkit összezavarnak.
Mosolyogva biccentettünk egymásnak, majd megráztam a fejem Caius felé.
– Sajnálom, Caius, igazából nincs semmi fontos mondandóm, és nem akartalak megzavarni titeket.
Éppen úton voltam az ágyam felé, és a többiek nem tudták, merre vagy. Azt mondtam nekik,
megkereslek és odaküldelek, de látom, hogy fontos dolgokról beszélgettek, ezért inkább szólok, hogy
ne várjanak. – Ismét el akartam indulni.
– Nem, Publius, ezt neked is hallanod kell! – Rövid szünet után hozzátette: – Igazából a többiek is
hallhatnák. Hányan vannak még a tűznél?
 Gondolatban végigfutottam a hátrahagyott csoporton.
– Gaius, Varo, Tonius, Plautus és még körülbelül öten. A többiek már korábban visszavonultak.
– Helyes, pont rájuk van szükségem. – Az ikrekre nézett. – Szerintem fejezzük be ezt a beszélgetést,
aztán mondjuk el Varrusnak és a többieknek, amit nekem elmondtatok. Van ellenvetés?
Az ikrek azonos mozdulattal megvonták a vállukat, Caius visszafordult hozzám.
– Kérlek, szólj a többieknek, hogy várjanak meg minket. Hamarosan csatlakozunk hozzátok.
Elmosolyodtam.
– Engem is beleértve? Azt hiszem, a feleségem vár rám valahol.
Nem reagált a mosolyomra.
– Igen, szeretném, ha te is maradnál. Rengeteg megbeszélnivalónk van. Egyre növekvő
kíváncsisággal vontam vállat.
– Ahogy kívánod. Szólok nekik, hogy várjanak.
Visszamentem a többiekhez, és megpróbáltuk kitalálni, mi lehet annyira fontos, hogy még a friss
férjet is távol tartják miatta a kötelességétől.
Caius és új vendégei nem sokkal később szintén kijöttek a tűzhöz, félbeszakítva Quintus Varo
meglehetősen mocskos történetét. Arcuk elég komor volt ahhoz, hogy az egész társaságot
elcsendesítse, és amint helyet foglaltak, Gaius Gallus feltette a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést.
– Mi ez az egész, Caius?
Caius sorban mindenkin végignézett, mielőtt válaszolt.
– Terra és Firma villát akarnak vásárolni a környéken. Tudtok eladót? Esetleg kettőt?
Rövid csend után Varo megkérdezte:
– Kettőt? Ez komoly? – Elnéző hitetlenkedéssel nézett az ikrekre. – Le akartok telepedni? Itt? A
földművesek között? Mi van a Londinium melletti villátokkal? Vagy a tiéddel Aquae Sulis közelében?
És a tiéddel az Égei-tenger szigetén? A constantinapolisival? Ha ilyen idős volnék, és ennyi pénzem
lenne, a napon süttetném magam, és nem próbálnám elhitetni az emberekkel, hogy egy ilyen Isten háta
mögötti helyen akarok élni.
Firma elfintorodott.
– Mind elveszett, Quintus.
– Elveszett? – kérdezte Gaius Gallus. – Hogy érted ezt?
– Úgy, ahogy mondtam. Már nincsenek meg azok a helyek.
– Úgy érted, el kellett adnotok őket?
– Nem. – Olyan hangsúllyal ejtette ki ezt az egy szót, hogy az utána következőkre is oda kellett
figyelni. – Fel kellett adnunk őket.
– Feladni? – Gaius Gallus döbbent hangja mindannyiunk elképedését jól tükrözte. – Úgy érted,
csődbe mentetek? Vége?
Ezúttal Terra válaszolt.
– Nem, attól azért messze vagyunk. Viszont kiszállunk az üzletből. – Megköszörülte a torkát, és
folytatta. – Mostanában rengeteget veszítettünk a kalózok miatt. Túl sokat.
 – Milyen sokat? – Ismét Varo kérdezett.
– Az utóbbi két hónapban hét hajót.
– Hetet?
– Hetet. Egy hajót, legénységgel és rakománnyal minden nyolcadik napon, és a helyzet
folyamatosan romlik. Az egyik hajó egy négysorevezős volt, valamint négy háromsorevezős és két
kétsorevezős. Nagy hajók, nagy rakomány, nagy veszteség.
– Krisztusra! – tört ki Varo. – Ilyen veszteséget senki nem tud elviselni! Hol volt a haditengerészet?
– Ahol mindig is… a tengeren. – Az iker rövid, ingerült sóhajt hallatott. – Nem a haditengerészet
hibája, Quintus. Semmit nem tehetnek, nincs hozzá erejük. Túl kevés a hajójuk, túl nagy a tenger, és
túl sok a kalóz. – Elhallgatott, sorban mindenkin végignézett. – Mondd el nekik, Firma.
Testvére felállt és közelebb lépett a tűzhöz, kezét a lángok felé nyújtotta, és mintha az izzáshoz
beszélt volna.
– Nem túlzás. Egyetlen biztonságosan hajózható út sem maradt a tengereken. Egy sem.
Természetesen ez még nem köztudott, mivel a kikötők tele vannak ki– és berakodást végző hajókkal.
Hajók százai teszik meg biztonságban az utat. Ám másik százakat elfognak, és mindegyik hozzánk
hasonló kereskedők birtokában van, akik már nem vállalhatják ezt a kockázatot. A pénzkölcsönzők és
a bankárok becsukták a pénzeszsákjukat, és csak az adósságok behajtására koncentrálnak. Még a
Seneca család is felhagyott a tengeri vállalkozásaival, és ők voltak a mi bankáraink az egész világon.
A Seneca név említésére felállt a tarkómon a szőr, és Caiusra pillantottam, neki azonban máshol
jártak a gondolatai.
– Vagyis kiszálltunk a tengeri kereskedelemből – folytatta Terra –, akárcsak a legnagyobb
versenytársaink többsége. – Visszaült a helyére, a testvére folytatta, szinte pillanatnyi szünetet sem
tartva.
– Más szóval, barátaim, a birodalom kiszállt a kereskedelemből, és mindannyian tudjátok, hogy ez
mit jelent.
Plautus, aki mindvégig csendben ült, értetlenül pislogott, homlokát elfelhőzte az aggodalom.
– Én nem tudom. Mit jelent?
Firma a szemébe nézett.
– Felbomlást, barátom. Először csak fokozatos, de határozott és egyre gyorsuló megsemmisülést.
Szétszakadást. A véget.
Szegény Plautus még mindig nem értette.
– Az Úr nevére, minek a végét?
Firma undorodva horkantott.
– Mindenét! Annak az ellátó láncnak a végét, amelyik eteti és ruházza a római népet. Annak a
kereskedelmi hálózatnak a végét, amelyik megóvja a birodalmat az összeomlástól. A status quo végét.
A római egyeduralom végét. Folytassam? Caius már évek óta ezt jósolja, mi pedig rendszeresen
kinevetjük és vészmadárnak nevezzük.
– De mi van a kormányzattal? – Most Quintus Varo kérdezett. – Ők semmit nem tudnak tenni,
amivel segíthetnének nektek?
Terra gunyorosan felvonta a szemöldökét.
 – Ó, hát persze, a kormányzat. Ők rengeteget beszélnek a megsegítésünkről. Például nagylelkűen
engedélyezik, hogy továbbra is működjünk a veszélynek kitéve, annak ellenére, hogy mi nem akarunk.
A kormányzat utasított minket, hogy folytassuk a kereskedést, hogy veszítsük el minden vagyonunkat,
és ha nem engedelmeskedünk, akkor kilátásba helyezték a javaink elkobzását.
Döbbent csend követte a szavait.
– Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy elindultunk ide, üzenetet kaptunk egy megbízható barátunktól,
miszerint egy katonai különítmény indult el meglátogatni minket, hogy mint mondták, „segítsenek
megvédeni az érdekeinket”. Amennyire egy hét alatt tudtuk, lezártuk minden ügyünket, összegyűjtöttük
minden elérhető vagyonunkat, kiürítettük a kincstárainkat, aláírtuk, hogy önként felajánljuk a flottánkat
a birodalmi kormányzatnak, és elhagytuk a várost, mielőtt a katonák megérkeztek volna. – Újra
végignézett rajtunk. – Amit nem tudtunk pénzzé tenni vagy magunkkal hozni, azt elkobozták,
büntetésként az együttműködés megtagadásáért. Ezzel válaszoltam a kérdésedre, Quintus?
– Krisztus sebeire, ez kegyetlenség! – Varo felugrott, dühösen nézett körbe, és tekintete végül
Toniuson, az egyetlen jelenlévő tiszten állapodott meg. – Igaz ez, Cicero?
– Ne okádj tüzet Toniusra, Varo – csitította Terra. – Mi még csak nem is az ő körzetéhez tartozunk.
Tonius felállt, és újabb hasábot vetett a tűzre, mielőtt válaszolt Varo kérdésére.
– Mondjuk úgy, hogy nem lep meg, Quintus. Azt hiszem, ennek be kellett következnie, vagy
legalábbis valami hasonlónak, bár semmit nem láttam előre. – Végignézett a tűz körül ülőkön. – Úgy
érzik, hibáztatniuk kell valakit, ezért a kereskedőket teszik meg bűnbaknak, legalábbis a tengeren. De
nem csak a tengeri utak záródtak le. A szárazföldi karavánok szinte teljesen megszűntek. Volt idő,
amikor egyetlen manipulust rendeltünk egy nagyobb karaván kíséretére és védelmére. Ma egy egész
hadseregre van szükség hozzá, és még akkor sem biztos, hogy megérkezik.
Gaius Gallus szólalt meg.
– Igaz. Ez mindenkire hatással van. Három raktárházamban a mennyezetig állnak a cserepek. Hat
hónapja várják, hogy Galliába szállítsák, át a szoroson. Nincs rendelkezésre álló hajó, vagy éppen az
akarat hiányzik. Cserepek! Tetőfedésre való agyagcserepek.
Szegény Varo szinte füstölgött reménytelen próbálkozásában, hogy megértse az elhangzottakat.
– De… de… mit jelent mindez? Úgy értitek… úgy értitek, hogy a kormányzat tehetetlen? Hogy
ártatlan kereskedőket zaklat, őket teszi meg bűnbaknak, és senki semmit nem tud tenni? Mi van a
hadsereggel? – Felháborodva nézett Toniusra, majd vissza rám. – Miért nem cselekszik a hadsereg?
Hiszen már korábban is megtették! Válasszanak új császárt, és alakítsanak új kormányt! Miért ne?
Gaius Gallus a fejét csóválta.
– Nem jó ötlet, Varo. Nem fog működni. Ahhoz már túl késő. Semmilyen új kormányzat nem tudja
helyrehozni az eddigi károkat. Maga az elképzelés is, hogy a hadsereg válasszon új császárt, az egész
dolog hiábavalóságának elismerése. – Hüvelykujjával Caiusra bökött. – Kérdezd csak meg
Britannicust.
Minden tekintet Caiusra villant, aki nagyot sóhajtott, mintha hirtelen érezni kezdte volna éveinek
súlyát.
– Mit mondjak neked, Quintus? Hogy tévednek? Hogy a világgal és a birodalommal minden
rendben? Azt akarod, hogy változtassam meg a véleményem, miután már annyi éve ismersz? –
Megrázta a fejét. – Nem, barátom, igazuk van. Igazuk. A jelek itt vannak körülöttünk, mindenhol,
világszerte. Egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy ennyire
végleges. De láttam a közeledését… mindannyian láttuk, még ha nehéz is elismerni. Róma végül az
egész világot kiéheztette és lázadásba hajszolta. Ez történik most.
– Azonban nem itt, Britanniában – mutatott rá Plautus.
– Nem, Plautus, itt nem. Ám Britannia az egyetlen kivétel.
– Britannia mindig is kivétel lesz! – jelentette ki Tonius, mire Caius felkapta a fejét.
– Hogy érted ezt, Tonius?
– Britannia sziget, tenger veszi körül, tehát védhető.
– Kitől?
– Mindenkitől! – Cicero hangjából düh érződött.
– Még a rómaiaktól is? – kötekedett vele finoman Caius.
– Még tőlük is! – Tonius továbbra is dühös volt, de kezdett elbizonytalanodni.
– Ez áruló beszéd, barátom. Megölhetnek érte.
Cicero elvörösödött.
– Ez az egész beszélgetés árulás, Caius! A római és londiniumi férgek szerint Terra és Firma
árulást követ el azzal, hogy nem hajlandóak tönkremenni, hogy nem akarják fenntartani a látszatot az
arctalan tolvajoknak, akik a néptől rettegve élnek… a néptől, amely mindent akar a semmiért cserébe.
Szerintetek a császár és az udvara miért élnek Constantinapolisban? Ők döntöttek úgy hosszú idővel
ezelőtt, hogy nem közösködnek Rómával és izzadságszagú, kiállhatatlan természetű, bajkeverő
lakosságával. Gondoljatok bele! – Haragosan nézett ránk, mintha megvetne mindenkit, aki nem ért
egyet vele. – A férgek szerint a tűz körül ülők közül senkinek sincs joga az élethez! Csak az ő
kényelmük és jólétük érdekében létezünk! Pfuj! Köpni támad kedvem, amikor arra gondolok, hogy az
SPQR, a szenátus és Róma népének jele egykor a szabadság és a szabad emberek jogainak
legnagyobb szimbóluma volt a történelemben! A Rómában élő emberek csupán gyilkos, gyülevész
csürhe, a szenátus pedig egy eunuch! Ha árulásnak számít, hogy nem vagyunk hajlandóak mindent
feláldozni a falánk római csőcseléknek, amit nemesnek tartunk, akkor igen, áruló vagyok!
A kifakadás után újabb hosszabb csend támadt. Tonius a szózata közben felpattant, de most vörös,
dacos és dühös arccal visszaült a helyére.
– Jól beszéltél, Tonius – szólalt meg végül Caius halkan. – Azt hiszem, itt nem találsz olyat, akinek
más lenne a véleménye. Ám emlékeztetlek, hogy a britanniai hadseregek tábornoka vagy, és szent eskü
köt ennek az állapotnak a fenntartásához. A véleményed pedig összeférhetetlenséghez vezethet.
– Nem! – Cicero előredőlt, érzéseinek hevessége minden egyes mondatából kiérezhető volt. – Nem
így van, Caius, egyáltalán nem így van! Valóban britanniai tábornok vagyok, egy katonai körzet
parancsnoka. Hogy meddig, azt csak az Úr tudhatja, mert a császári szeszély kiszámíthatatlan, mint
mindig. Lehet, hogy a távollétemben leváltottak, de az Úrra, amíg ezt a rangot és posztot birtoklom,
minden erőmet arra fogom fordítani, hogy ellássam a kötelességemet, ami a fennhatóságomon belül
katonai és polgári feladatokra egyaránt vonatkozik. Rendesen és legjobb tudásom szerint fogom
végezni a munkám, ahogy Róma ősi törvényei előírják, mert én csak azokban a törvényekben hiszek!
Az én feladatom, hogy fenntartsam a Pax Romanát a körzetemben, és ezen a földön. Sehol máshol! –
Ismét végignézett rajtunk. – Mindannyin hallottátok, amit Varo mondott arról, hogy a hadseregnek
kellene kijelölnie egy új császárt. Nem ez lenne az első eset, de talán az utolsó. Hallottam, hogy a
hispániai hadsereg éppen ezt tette. Az egyik tábornokuk, a nevét már nem tudom. Ha ez igaz, harcolnia
kell majd a címéért, és ugyanolyan becsvágyó emberekkel kerül szembe, amilyen ő maga. Ez teszi
reménytelenné a birodalom ügyét. Most már minden arról szól, hogy a legerősebb hódít, kizárólag a
saját érdekeit tartva szem előtt!
Mindenki feszülten várta a folytatást.
– Azt hiszem, mindannyian értitek, mit akarok mondani. A mi szigetünk egyelőre még a béke
szigete, de tudom, hogy vannak Britanniában, akik innen szeretnék megválasztani Róma uralkodóját.
Ezzel bizonyos mértékig egyet is tudok érteni, de csak egy egyértelműen körvonalazott határig. Ha
valaki megpróbálná Britanniából Róma császárává kikiáltani magát, azonnal szembekerülne velem,
mert a z már árulás. Rómának ugyanis v an császára; három is, és mindegyik disznót a megfelelő
folyamat során választották meg.
– Ugyanakkor, ha megtudnám, hogy mintegy varázsütésre jöttment császárok kerültek elő a hadsereg
soraiból más tartományokban, trónbitorlók, akik keselyűkként lakmároznak a világ testén, akkor azon
a napon kezdeményezném, hogy a római köztársasági elvek szerint hozzunk létre egy igaz kormányt
Britanniában. De csak Britanniában, nem a világon! Egy kormány Britanniában, Britanniáért, egy
szenátussal a törvények felügyeletére, ahogy őseink tették a köztársasági elveknek megfelelően.
– Bravó, Antonius Cicero! Ha ez a nap még a mi életünkben elkövetkezik, én támogatni fogom a
lázadásodat! – Caius előrehajolt. – De mit tennél a másik esetben?
– Miféle másik esetben?
– Ha a császárnak nem akad kihívója. Ha eljön a nap, amikor a távoli tartományokban szolgáló
hadseregeket a császár utasítására visszahívják Rómába a szülőföld védelmére. Mert meg fog
történni, barátaim. Kiéheztettük az egész világot, hogy megtöltsük a csőcselék gyomrát, ahogy Tonius
nevezte őket. A világ most tele van dühös emberekkel, akinek nincs hol élniük, nincs mit enniük. És
látják, hogy ami nekik hiányzik, azt Róma birtokolja. A részüket akarják, mert úgy vélik, az jár nekik.
A fiaik Rómáért haltak meg milliószámra az évszázadok folyamán. Milliószámra! Akik pedig nem
haltak meg, azok Róma kiképzett katonáiként tértek haza. Azok az emberek tudják, hogy a római legiók
léte ma már csupán mítosz. Mindannyian tudjuk, csak nem vagyunk hajlandóak elismerni.
– Caius, Caius! – vágott közbe Varo. – Azt hiszem, kicsit eltúlzod a dolgot, hogy bizonyítsd az
igazadat. Annyira nem lehet rossz a helyzet! Ha téged hallgatlak, szinte már hallom a vademberek
üvöltését, akik fel akarják gyújtani ezt a házat! Ismerd el, hogy csak a hatáskeltés miatt érvelsz.
– Nem! – jött az indulatos válasz. – Ez nem igaz, Quintus! Egyáltalán nem túlzok. A birodalomnak
csupán néhány olyan pontja van, ahol a legiók még valódi erőt képviselnek, és azok is csak a
véletlennek köszönhetően léteznek. Tonius ebben biztos egyetért velem. – Cicero bólintott, Caius
pedig folytatta. – Ez a sziget az egyik ilyen hely, mert a magunkfajta embereket, mint te, Varrus vagy
én, távol tartják a hatalom középpontjától, Rómától és Constantinapolistól. Mi túlságosan érzékenyek
vagyunk, Quintus, túl hajlíthatatlanok a mai Róma ízléséhez képest. Sértjük az érzékenységüket, ahogy
ők is sértik a miénket. Így mi és a hozzánk hasonlók itt maradunk, és megőrizzük az erőnket. Az az
igazság, Quintus, hogy a magunkfajták Róma utolsó reménységei.
Caius újra Ciceróhoz fordult.
– Amikor jön a vész, Tonius, mert jönni fog… amikor magát a római anyaföldet fogják lerohanni,
akkor a legióinkat biztosan visszahívják védekezni. – Hagyta leülepedni a szavait. – Akkor mit fogsz
tenni?
 – Lemondok – hangzott az arisztokratikus torokból szokatlan, mély morgás.
Caius elmosolyodott.
– Nem, Caius, azt nem teheted. Az árulás lenne. Egy császári parancs nyílt megtagadása. Azonnali
halállal büntetendő.
Cicero ismét felcsattant.
– Jobb úgy meghalni, mint a Hádészba menetelni az embereimmel egy olyan ügyért, amiben nem
hiszek, és végignézni, ahogy lemészárolják őket! – Elhallgatott, megköszörülte a torkát és a tűzbe
köpött. – Egyébként pedig ez nem fog megtörténni. Legalábbis nem holnap vagy holnapután. Biztos
forrásból tudom, hogy a főparancsnokság nagy mozgósításra készül. A katonai értékek és a katonai
szellem felerősödésének leszünk tanúi az egész világon, legalább egy rövid ideig. Hidd el, ha a
közeljövőben valaki megpróbálja hergelni a sast, csúnya meglepetésben lesz része.
– Ez hivatalos? Mi készül? – kérdeztem.
Rám nézett és felmordult.
– Igen, nevezhetjük hivatalosnak. Mindenhol növelik a sorozottak számát, átvizsgálják és
visszaállítják a régi normákat. Valentinianus évekkel ezelőtt parancsot adott egy katonai tanulmány
írására. A készítő nevét elfelejtettem, de olvastam a munkáját. Nem volt rossz. Persze semmi
újdonság nincs benne, inkább a régi módszereket hangsúlyozza.
– Katonai ügyekről – mondta halkan Caius. – Flavius Vegetius Renatus. Olvastam és tetszett.
Szerinted lesz valami haszna?
– Jelenleg minden tisztnek kötelező olvasmány. Elfogadták, ha nem is kiképzési útmutatóként, de
legalább a fegyverek, módszerek és taktikák ismertetőjeként.
– Helyes. Vagyis visszatérünk a védett táborokhoz?
– A védett táborokhoz? – nevetett gúnyosan Tonius. – Aligha. Te csodát szeretnél, Caius! Még hogy
védett táborok! Manapság túlságosan civilizáltak vagyunk ilyesfajta képtelenségekhez. A mi szegény
katonáink képtelenek lennének megbirkózni vele.
– Az én parancsnokságom alatt is megbirkóztak.
– Csakhogy te egy embernyúzó voltál, Caius! Te voltál az az őrült Britannicus fattyú, akinek a
katonáit gonosz szellem szállta meg, és már nem is emberként, hanem gépezetként működtek. A
tisztjeink manapság már túlságosan félnek a lázadástól ahhoz, hogy fegyelmet próbáljanak tartani.
Hitted volna ezt? A római tisztek félnek az embereiktől!
Végignéztem a tűzfényben fürdő arcokon. Különféle reakciókat lehetett leolvasni róluk, de az
biztos, hogy mindenki élénken figyelt, magával ragadta őket a beszélgetés.
– Elhiszem neked, Tonius – sóhajtott hangosan Caius. – Magam is láttam. Tehát szerinted ez az új
próbálkozás halálra van ítélve?
– Természetesen. Magad mondtad, hogy a rothadás túlságosan kiterjedt. Néhány évig lesz némi
hatása, talán tízig is, esetleg húszig, bár ezt kétlem. De nem fog örökké tartani. Nincs semmi, ami
fenntartsa. Már csak abban reménykedem, hogy időközben tisztes módon visszavonulhatok.
Elhallgatott, ismét a közben kialudni készülő tüzet bámulta. Láttam, hogy Caius végignéz a
vendégein. Kivétel nélkül mindenkin lehangoltság és kétségbeesés látszott.
– Barátaim – mondta nagyot nyújtózkodva –, késő van, mindannyian elfáradtunk. Holnap új nap
lesz, és reggelre játékokat terveztünk a gyerekeknek. Azt javaslom, hagyjuk őket szórakozni, és dél
előtt találkozzunk ugyanitt.
Mindannyian kíváncsian néztünk rá, próbáltunk rájönni, mi következik, ő pedig nem váratott minket.
– Mint azt közületek többen tudják, már a mai este előtt is sokat gondolkodtam ezen a problémán,
és kidolgoztam néhány tervet, amiket holnap ismertetek. Lehet, hogy illeszkednek a ti terveitekhez, de
legalábbis adnak egy kis gondolkodnivalót az elkövetkező hónapokra. Egyelőre legyen elég annyi,
hogy a mostani beszélgetés miatt ne kedvetlenedjetek el. Higgyétek el, számos körülmény kedvez
nekünk, és soha semmi nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Reggel találkozunk.
Gaius Gallusnak azonban még nem volt kedve lefeküdni, és mint rájöttem, nekem sem.
– Könnyű azt mondani, Caius – szólalt meg. – Még nincs túl későn, hacsak fáradt nem vagy a
folytatáshoz. – Körülnézett. – Mit szóltok? Ami engem illet, szeretnék egy kis betekintést nyerni
azokba a tervekbe, mielőtt megpróbálok elaludni.
Mindenki egyöntetűen helyeselt, és láttam, hogy Plautus kihúzza magát és keresztbe teszi a kezét,
mintha hosszú éjszakára számítana.
Caius felvont szemöldökkel szemügyre vette a csapatot, és halványan elmosolyodott.
– Mindannyian azt akarjátok, hogy folytassuk? – Halkan összecsapta a kezét. – Figyelmeztetlek
titeket, hogy talán hosszúra fog nyúlni. – Terrára és Firmára pillantott. – Nem vagytok éhesek? A
megérkezésetek óta csak beszéltek, és senki nem kínált meg benneteket. Rengeteg étel van itt, én pedig
el tudnék viselni egy korsó sört, mielőtt folytatom.
A közelben álló főintéző, Gallo bólintott Caiusnak, és elsietett, hogy intézkedjen az ennivalóról.
– Tartsunk egy kis szünetet. Régóta beszélgetünk, és véleményem szerint nem árt, ha hagyjuk egy
kicsit leülepedni a dolgokat. Sétáljatok egyet, egyetek, igyatok, beszélgessetek egymással, vagy
gondolkodjatok magatokban. Ha vannak kérdéseitek, gondoljátok át és tegyétek fel.
– Nekem van kérdésem. – A felszólaló egy Glevumból érkezett férfi volt, a család egyik barátja,
akinek már elfelejtettem a nevét.
Caius ránézett.
– Tedd fel.
– Nos, tudom, hogy van valahol a közelben egy latrina, de már nem emlékszem, hol, és a hólyagom
mindjárt eldurran. Segítenél?
A társaságból egy emberként tört elő a nevetés. Caius útbaigazította a kérdezőt.

XXV.
Felálltam, megmasszíroztam a hátsó felemet, és elkaptam Plautus pillantását, ahogy keresztben
átvágott előttem a főépület udvara felé tartva, ahol volt egy másik, kisebb latrina. Intett a fejével, hogy
kövessem, én pedig csatlakoztam hozzá.
– Mit gondolsz? – kérdezte.
– Erről az egészről?
– Igen, az egészről, a birodalom végéről. Kissé hihetetlen, nem? Először magam sem hittem. Ha
nem Britannicus mondja, nem most és nem ezen a helyen, azonnal hívtam volna az őrséget, és
megvádolom zendüléssel. – Hitetlenkedve csóválta a fejét, és oldalra lépett, hogy előreengedjen az
udvar túlsó sarkában lévő latrinához vezető úton. – Még sosem hallottam hasonlót. – mondta a
tarkómnak. – És te? Téged nem lepett meg?
– Nem – pillantottam hátra. – Nem igazán. Hallottam már ezt korábban is. Caiusszal és Luceiiával
gyakran beszélünk róla. – Megálltam és visszafordultam. – Neked viszont teljesen új lehet. Mondd
csak, te elhiszed, amit mond?
Plautus arcán zavar látszott. Elfordította a fejét, a jobbra lévő, kivilágított épületekre nézett. Ajkát
lebiggyesztve elfintorodott. Vártam, nem szóltam semmit, amíg vissza nem fordult.
– Igen, a pokolba is, elhiszem! – mondta feszült, elkínzott hangon. – És ez megijeszt!
Bólintottam, majd folytattuk a sétát. Eljutottunk a fallal körülvett latrináig, ahol gyorsan elvégeztük
a dolgunkat, és még arra sem vesztegettük az időt, hogy eltávolodjunk egymástól a bűzös sötétségben.
Odakint, a hűs éjszakában újra megálltam.
– Figyelj – mondtam –, most elmegyek és jó éjszakát kívánok a feleségemnek. Ma alig láttuk
egymást, és gyűlölök arra gondolni, hogy talán azt hiszi, előnyben részesítem a ti társaságotokat az
övével szemben. Nemsokára csatlakozom hozzátok a tűznél, de mielőtt elindulok, el kell mondanom
valamit, csak neked. Azt mondtad, félsz. Szerintem jó okod van rá. Mindannyian félünk.
– Én hiszek Caiusnak, Plautus. Szerintem tökéletesen igaza van. A birodalomnak vége, minden
összeomlik. Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, évekig én is így láttam, de ennyi bizonyítékot már nem
lehet figyelmen kívül hagyni. Amit Terra és Firma mondtak, az igaz, pedig ők a világ leghíresebb
tengeri kereskedői közé tartoztak. Most pedig végük, és nem azért, mert ügyetlenek voltak, hanem mert
a rendszer összeomlott. És az ő üzletük csak a zűrzavar egy kis része. A világ többi fele is hasonló
állapotban van.
Valahol a sötétben, meglepően közel hozzánk felnevetett egy nő, hangja kuncogásba és suttogásba
olvadt. Megfogtam Plautus könyökét, és újra elindultunk a fáklyákkal megvilágított főbejárat felé.
Csendben lépdelt mellettem, lehajtott fejjel, nyilvánvalóan próbálta megemészteni a közelgő zűrzavar
gondolatát.
– Hé! – Megállítottam és a szemébe néztem. – Nem akarom, hogy öngyilkos légy, katona! Annyira
azért nem rossz a helyzet. Higgy nekem, Caiusnak van terve a zűrzavar átvészelésére. Nem tudom
pontosan, miről van szó, de biztos vagyok benne, hogy egyértelmű és megvalósítható terv lesz.
Bármilyen képtelenségnek tűnjék is ma este, működni fog, ebben biztos vagyok. Hazudtam már neked
valaha? Plautus, hazudtam?
Rám nézett, sóhajtott egy hatalmasat, és bátortalanul elvigyorodott saját félelmén.
– Nem, bajtárs, soha nem hazudtál. Semmi fontos dologban.
– Így van, és nem most szeretném elkezdeni. Az általunk ismert világ nem ér véget holnap, de
jövőre sem. Lehet, hogy még évtizedekig húzza. Hallgasd meg Caius mondandóját. Néhány perc
múlva én is megyek. Figyelj rá, és bármit is javasol, fogadd el.
Néztem, ahogy visszasétál a tűzhöz, és elgondolkodtam, milyen láthatatlan, ám annál félelmetesebb
hatások játszhattak közre az elmúlt percekben, amitől az egyszerű és egyenes Plautus ilyen állapotba
került. Első katonai megbízatásom óta ismertem őt. Plautus igazi bika volt: semmi nem állíthatta meg,
és nem félt senkitől. Amikor eltűnt a szemem elől, én is elindultam, hogy megmondjam a
feleségemnek, késni fogok.
 Máris elkéstem. Luceiia édesen és érzékien aludt a takarók alatt, és komoly kísértést éreztem, hogy
csatlakozzam hozzá, de végül csak gyengéden megcsókoltam, nehogy felébresszem, és néhány percig
odafészkeltem magam mellé. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog felriadni, óvatosan a
takaró alá csúsztattam a kezem, és a vállgödrébe fúrtam az arcomat, belélegezve bódító illatát. A
néhány perc egyre jobban elnyúlt, és kis híján én is elaludtam, úgy kellett kényszerítenem magam,
hogy felkeljek. Vonakodva indultam el, tenyerembe simuló mellének meleg emlékével a gondolataim
közt.
Mire visszaértem a tűzhöz, Gallo hozott egy szekérnyi friss ételt és italt, és mindenki odagyűlt az
ennivaló köré. A gyűlés közös megegyezés alapján folytatódott még az étel megérkezése előtt, és
annyira előrehaladtak, hogy Plautusnak gyorsan össze kellett foglalnia az eddigieket, amíg a többiek
falatoztak.
– Igazad volt. Caius barátodnak van egy kész terve.
– Mi lenne az?
Morogva tört le magának egy nagy csirkecombot, a nedves reccsenés hallatán az én számban is
összefutott a nyál. Rádobta a húst egy fatányérra, és felvett egy fél karéj kenyeret, de mielőtt
beleharapott, gondosan megtörölte benne zsíros ujjait. Tele szájjal válaszolt.
– Bagaudák. Beszélt róluk valaha neked?
Nevetve néztem Caiusra, aki a többiektől elkülönülve éppen mézsört töltött magának.
– Igen, többször is. Caius csodálja őket, azt gondolja, az ő életmódjuk a megfelelő.
– Hmph – motyogta Plautus nagyot nyelve. – Megfelelő? Az ő elmondásában mintha az övék lenne
a világmindenség.
– Szerinted bagauda közösséget akar itt létrehozni?
– Úgy tűnik. És talán be is válhat, amíg valami szajhafattya úgy nem dönt, hogy idejön és felborítja
az egész szekeret. Ez az egyetlen hátulütője, az viszont szép nagy. Vajon ő belegondolt? Mármint
abba, hogy ezt a helyet leheletlen megvédeni.
Rámosolyogtam.
– Plautus, ha nem gondolt volna bele, ez lenne az első alkalom, hogy elmulaszt valami fontosat.
Caius nagyon alapos tud lenni, ha a részletekről van szó.
Ledöntött fél kupa bort, majd harapott a húsból, és ismét tele szájjal beszélt.
– Nos, majd meglátjuk. Ez lesz az első dolog, amit megkérdezek tőle. Most azonnal.
A többiek visszamentek a helyükre a tűz mellé, és én is sietve szedtem magamnak ennivalót.
Letörtem a csirke másik combját, és bőségesen megszórtam sóval. Mire töltöttem magamnak egy
korsó sört, és megfordultam, a társalgás már újrakezdődött, és éppen Plautus beszélt Caiushoz.
– Ne érts félre – mondta, miközben leültem –, nagyon jónak találom az elgondolásodat. Tetszik,
hogy mindenki egyformán húzza az igát és közreműködik. Nem kellenek élősködők. Mindez nagyon
szép, de, és ez egy nagy „de”, hol fogod megtalálni ehhez a megfelelő embereket? Hogyan fogod
meghatározni a fontossági sorrendet a közösség összeállításánál?
Az egyébként hallgatag Plautus szokatlan bőbeszédűségén meglepődve körülnéztem, és láttam az
arcokon, hogy mindenkit ugyanez a kérdés foglalkoztat. Én is pontosan erre lettem volna kíváncsi.
Caius elmosolyodott.
 – Jogos kérdés, Plautus, megpróbálok a lehető legérthetőbben válaszolni rá. Ám előtte tisztáznunk
kell valamit. – Végigfuttatta tekintetét a jelenlévőkön. – Ne feledjétek, hogy most nem egyszerűen csak
beszélgetünk a túlélésről, hanem tervezünk. Ez nagyon is valóságos. Az általunk ismert világ végéről
van szó. Akár tetszik, akár nem, mindannyian hisszük, hogy közeleg a vég, és amikor bekövetkezik,
amikor a birodalom összeomlik, már semmi nem lesz olyan, mint régen. Semmi! A legiók eltűnnek,
nyomuk sem marad. Vagyis megszűnnek a törvények. Gondoljatok bele, nem lesznek törvények! Nem
lesz igazságszolgáltatás, amit a hadsereg ereje támogat, sem polgári törvénykezés, mert a városoknak
és falvaknak nem lesznek helyőrségeik, végrehajtó rendszerük. Ugyanakkor nem lesznek adók sem,
illetve bürokraták, akik behajtanák őket.
Következő szavai egy pöröly erejével csaptak le ránk, lehengerelve hitetlenkedésünket.
– Róma bukásakor az egész világban zűrzavar lesz úrrá, és a legnagyobb veszély jelenleg az, hogy
valaki elhiszi, ez nem fog megtörténni, vagy nem történhet meg. Higgyetek nekem, barátaim, csak azok
fogják túlélni ezt a bukást, akik felkészítik magukat, gondolnak saját védelmükre.
Élelmiszerkészleteket kell felhalmozni, és meg kell tervezni saját folyamatos, szervezett
fennmaradásunkat, még jóval a zűrzavar eljövetele előtt.
Köpenye zsebéből elővett egy pénzérmét, felpöckölte, majd elkapta.
– Talán azt gondoljátok, túldramatizálom a helyzetet, de mondok még valamit. – Felmutatta az
érmét. – Ebből nem fognak többet készíteni. Semennyit. Már ma is szinte teljesen értéktelen. Az arany
ára hihetetlen mértékben felemelkedett. Tehát mihez kezdünk majd pénz nélkül? Akiknek lesz pénzük,
felhalmozzák, de mivel nem kapnak utánpótlást, eljön a nap, amikor a vagyonuk értéktelenné válik,
mert az emberek már nem fognak pénzt használni. Visszatérnek a cserekereskedelemhez. Egymás
között, saját közösségünkben azonnal fel kell hagynunk a használatával. – Rövid hallgatása
ugyanolyan beszédes volt, mint a szavai, mert rávezetett minket a végső következtetésre, még mielőtt
kimondta volna. – Hangsúlyozom, azonnal, mert az itt összegyűlteknek tisztában kell lenniük vele,
hogy mi, a családjaink, a barátaink és a szolgálóink a túlélők között leszünk. Mindannyian.
Rendelkezünk a szükséges akarattal, ésszel, szakértelmekkel, képességekkel, állhatatossággal,
valamint az előre gondolkodás előnyével. Mi túl fogjuk élni. Sőt előrelépünk. Megőrizzük az igazi
római erények, romai értékek, római szabadságelvek és a romai méltóság kicsiny szigetét itt, a brit
szigeten.
Nagyszerű, vérpezsdítő szónoklat volt. Amikor befejezte, sorban mindenkin végignézett, de senki
sem mozdult vagy szólalt meg. A csend hosszúra nyúlt és elmélyült, míg végül újra beszélni kezdett,
ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Természetesen, ahogy Tonius is mondta, a vég nem holnap vagy holnapután érkezik el.
Ugyanakkor hallottátok Terrát és Firmát, és tudjátok, hogy nem tévednek. Lehet, hogy tíz vagy húsz év
múlva, esetleg még később, de el fog jönni, barátaim.
Újabb hallgatás után Gaius Gallus tette fel a kérdést:
– Tehát mikor kezdjük el megszervezni ezt a közösséget, amiről beszélsz? És hogyan? Még mindig
nem válaszoltál Plautus kérdésére.
Caius lebiggyesztette az ajkát.
– Fogok, és a tiédre is. Már el is kezdtük. Itt, ma éjjel. A fontossági sorrendről kérdeztél, Plautus.
Nos, kezdjük a védelemmel. Tonius? Szerinted tévedek, amikor ezt veszem előre?
Plautus és Tonius elmosolyodtak, Plautus rám nézett, Tonius pedig válaszolt.
 – Nem, Caius. Akkor kételkednék a józanságodban, ha máshová tetted volna.
– Rendben. Te hogy látod a helyzetet?
Tonius, immár újra Cicero legatusaként, a hadsereg tábornokaként megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Mekkora területet kell megvédeni?
– Ezt a völgyet.
– Az egészet? – kérdezte Tonius meglepetten.
– Miért ne? Ez egy római enkláve.
– De tizenkét mérföld minden oldala, Caius!
– Egészen pontosan tizennégy hosszú és tizenegy széles.
– Ez hatalmas földdarab!
– Korántsem olyan nagy, mint a birodalom, Tonius. A síkság négyszer akkora, és remélem, egy nap
arra is kiterjeszthetjük a védelmet.
– Rendben, Caius. – Ez már a régi Plautus volt. Úgy tűnt, teljesen megfeledkezett a tisztek
társaságában rendszerint tanúsított visszafogottságáról. – Hol találsz hozzá embereket?
– Találunk eleget, Plautus, attól ne félj. Ha lesz elég időnk, majd mi magunk nemzzük és neveljük
fel őket! – Szavait nevetés fogadta. – Addig azonban az új kolónia minden egészséges polgára
fegyvert fog viselni, ahogy az őseink tették a kezdetekkor. A katonáskodás a földművelés része lesz, a
közösségi életünk velejárója. Ahogy növekszik a létszámunk, a fegyveres erőnk is bővülni fog.
Tonius, hol helyeznéd el a haderőnket?
Cicero alaposan megrágta a kérdést.
– A magaslatokon. A nagyobb dombokon van néhány kelta erőd, be sem kell menni a magas hegyek
közé. Jó helyeken állnak, én felújítanám őket.
– Rendben – bólintott Caius. – Onnan rálátni a síkságra. Magamban én is ugyanígy döntöttem,
örülök, hogy megerősítetted a véleményemet. Az egyik innen alig egy mérföldnyire áll. Amikor
használták, igen hatékony lehetett. Alaposan megvizsgáltam, és azt hiszem, viszonylag kis
erőfeszítéssel átalakíthatjuk az igényeinknek megfelelően.
Plautus elvigyorodott.
– Britannicus tábornok, mennyire ragaszkodsz a régi fegyelemhez?
– Teljes mértékben.
– Ez esetben melletted vagyok. – Ismét az az ádáz vigyor. – Tehát a legfontosabb dolog a védelem.
Szerinted hány erődre lesz szükségünk?
– Egyelőre elég egy – felelte magabiztosan Caius. – A többi ráér később is, amikor többen leszünk.
Plautus elégedetten bólintott.
– Vagyis úgy gondolod, többen leszünk?
– Biztos vagyok benne.
– Rendben. Mi a következő lépés?
– A védelem után? – Caius mindenkinek külön a szemébe nézett, mielőtt folytatta. – Az emberek.
Meg kell terveznünk a jövőbeli igényeinket. Építőmunkásokra lesz szükségünk, kőművesekre,
pékekre, takácsokra, tetőfedőkre, hordókészítőkre és vagy száz másik kézművesmesterre.
Tonius Cicero közbevágott.
– Mi lesz az irányítással? Mármint jogi értelemben gondolom. A kormányzással. Erről
gondolkodtál már?
– Igen. Szeretnék létrehozni egy tanácsot, az ősi szenátus mintájára.
Egyértelmű mormolás hallatszott. Jó kezdésnek tűnt. Az éjszaka hátralévő felét a tervek részletes
kidolgozásának szenteltük. Minél többet beszéltünk, annál több probléma merült fel, ám ennek
ellenére mégis mind bizakodóbbá váltunk, és egyre merészebb gondolataink támadtak.
Fel kellett vásárolni a környező villákat, és egyetlen védelmi egységbe sorolni őket, amilyen hamar
csak lehetséges. Tudtuk, hogy a rendelkezésünkre álló idő években mérhető, de semmit nem bízhattunk
a véletlenre.
Listát készítettünk a hozzáértő emberekről, akikre szükségünk lesz az önfenntartáshoz, és
megfogadtuk, hogy mostantól mindenki keresni fogja a megfelelőnek tűnő személyeket. Mielőtt a
beszélgetés véget ért, a jelenlévők titoktartást fogadtak abban a tudatban, hogy a legiók távozásának
napjáig az egész tervünk árulásnak minősül. Ha valaki vigyázatlanul elszólja magát, azzal az összes
résztvevő életét kockáztatja.
Mire négy nappal később véget ért az esküvői ünnepség, másokat is beszerveztünk, és mindenki,
aki tudott a tervünkről, a jövőbe vetett remény álmával a fejében tért haza. Tudták, hogy a családjuk
jólétét és biztonságát tartják a kezükben, és már mindenki azt tervezgette, hogyan fogja Caius
kolóniájába szállítani világi javait, ha elérkezik az idő. Szívből jövő mosollyal és meleg
kézfogásokkal búcsúztunk egymástól.

XXVI.
Az utolsó vendég távozása utáni reggelen együtt ébredtem a pacsirtákkal, és egyedül indultam el a
Mendipekbe – erre a látogatásra még Equust sem akartam elvinni. Ott hagytam az ágyban kaján
elégedettséggel mosolygó feleségemet, és kizárólag az égi kövek megtalálására koncentráltam.
Most, hogy az ünnepség véget ért, türelmetlenné és ingerültté váltam. Az eddig talált kövek
túlságosan kicsik voltak. Nem túl aprók, de nem is elég nagyok ahhoz, hogy jelentős mennyiségű égi
fémet olvaszthassak ki belőlük. Erős meggyőződésem volt, hogy van valami a Sárkányok Völgyében –
ezt a nevet adtuk neki –, ami elkerülte a figyelmemet, vagy amit mindeddig egyszerűen képtelen
voltam felfogni. Több mint három hónap telt el utolsó látogatásom óta, és reméltem, hogy ez a szünet
lehetővé teszi számomra, hogy más szemmel nézzek a völgyre.
Reményem oly módon vált valóra azon a napon, ahogy álmomban sem gondoltam volna. A szemem
által az agyamnak továbbított kép olyan meglepő és döbbenetes volt, hogy egy pillanatig saját
érzékszerveimnek sem hittem el. Lóhalálában vágtattam vissza a villába, alig bírtam magammal az
izgatottságtól.
Sötét volt, mire visszaértem. Leugrottam a lóról, mielőtt a patacsattogás visszhangja elhalt volna az
udvar kockakövein, és harsányan köszöntöttem feleségemet, aki futva jött elém. Együtt megfürödtünk,
beszámoltam neki a felfedezésemről, aztán nagyon hosszú ideig alig szóltunk valamit.
Tíz óra felé járhatott, amikor beléptem Caius cubiculumába. Britannicus két lámpás fényénél
olvasott. Meglepődtem, hogy itt találom, mert azt hittem, már rég lefeküdt aludni. Belemerült Ovidius
A szerelem művészetébe, és mint később elmondta, enyhe nosztalgiát érzett a fiatalkor feledésbe
merült örömei iránt.
– Caius? Nem zavarlak?
Örömteli meglepődéssel nézett fel.
– Nem, dehogy! Örülök, hogy újra a talpadon látlak!
Értetlenül néztem rá.
– Tessék?
– Úgy értem, jó látni, hogy fent vagy és járkálsz. A házasság több férfit dönt az ágynak, mint az
összes betegség együttvéve.
– Ó! – mosolyodtam el zavartan. – Most már értem.
– Gyere be, foglalj helyet, és ügyet se vess rám, csupán ugratni akartalak egy kicsit. Talán csak
irigylem a fiatalságodat.
– Annyira megöregedtél volna, tábornok? Ilyen hirtelen?
– Ne nevezz így. Elég öreg vagyok, hogy tudjam, mire vagyok képes és mire nem, barátom. Mire
jutottál ma?
– Caius…
Kis híján egyszerre ráömlesztettem mindazt, amit el kellett mondanom neki, de aztán visszafogtam
magam. Figyelte, ahogy az ajkamba harapok és mély levegőt veszek az orromon keresztül. Aztán
hirtelen, robbanásszerűen kiengedtem a levegőt az ajkaim közt, ahogy a lovak szokták. Caius a rá
jellemző türelemmel várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Végül, amikor megtaláltam
magamban a megfelelő szavakat, beszélni kezdtem.
– Azonnal hozzád akartam jönni ezzel, amint visszaértem, csak… feltartottak, mint te is láthatod.
Elmosolyodott.
– És hol van most, aki feltartóztatott?
– Alszik. Caius, mit terveztél holnapra?
– Semmi olyasmit, amit nem lehet megváltoztatni. Mik a terveid velem?
– Feljönnél velem a hegyekbe? Szeretnék valamit mutatni, és szükségem van a tanácsodra.
– Semmit nem élveznék jobban. Mit akarsz mutatni?
Megráztam a fejem.
– Azt most inkább nem árulnám el. Talán azt gondolod, hogy elment az eszem, de ez nagyon fontos!
Azt hiszem… sőt tudom, hogy igazam van, de még nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy kiállják
a meggyőződésem mellett. Ezért akarom, hogy te is megnézd és tanácsot adj. Ha tévedek, ami
megtörténhet, nagyon ostobán érezném magam.
Britannicus felvonta a szemöldökét.
– Kíváncsivá tettél, Publius. Ez elég izgalmasan hangzik, már alig várom, hogy megnézzem. Fel
fogom ismerni?
– Remélem, Caius. Nagyon remélem!
– Nyilvánvalóan köze van az égi köveidhez.
 – Igen, valóban.
Mutató– és hüvelykujját a szája sarkához emelte, alsó ajkát becsippentette és lefelé húzta, mintha
egy kenyérmorzsát akarna eltávolítani róla.
– Ma reggel a kovácsműhelyben láttam néhányat. Equus mondta, mik azok. Reméltem, hogy tudunk
beszélni róluk.
– Mit kerestél a műhelyben? Ritkán jársz arra.
Elmosolyodott, és beszámolt róla, mi járatban volt ott reggel.
Az előző hetek lármája után a villa aznap csendes volt, akár egy kripta, és Caiusnak emlékeztetnie
kellett magát, hogy ez a normális állapot. Elveszett lélekként járt-kelt, dühös volt magára, amiért a
szokásosnál tovább aludt, és ezzel elveszített néhány drága órát. Aztán megtudta, hogy már hajnalban
kilovagoltam a hegyek közé, és ez valamiért még tovább fokozta rossz hangulatát. Luceiia megpróbált
vele kedves lenni reggelinél, de elég jól ismerte már a bátyját, hogy tudja, mennyire rossz kedvében
van, ezért inkább békén hagyta.
Caius két eredménytelen és bosszantó órát töltött azzal, hogy megpróbált írni, de képtelen volt
hosszabb ideig összpontosítani, így végül, valamivel dél után a kovácsműhelyben találta magát, és
figyelte az izzó vasrudat kalapáló Equust.
Equus felnézett, és hangos „Tábornok!”-kal üdvözölte őt. Eltanulta tőlem ezt a megszólítást.
Egy darabig udvariasan elcsevegtek egymással, aztán Equus visszatért a munkájához, magára
hagyva Caiust a gondolataival. Britannicus a műhely hátsó részébe sétált, és szemügyre vette az egyik
polcon pihenő, furcsa kinézetű köveket.
– Viccesen festenek, nem igaz? – Equus hangja meglepte.
– Mik ezek? – kérdezte.
– Égi kövek.
Caius csak ekkor jött rá, mit néz, mert a méretük miatti csalódottságomban eddig még előle is
titokban tartottam. Közelebbről is szemügyre vette őket. Hetet gyűjtöttem össze, a legkisebb
körülbelül akkora lehetett, mint egy újszülött feje, a legnagyobb pedig mint egy serdülőé. Mindegyik
ugyanaz a fajta nehéz, tompa szürke-fekete kőzet volt. Simaságuk nem a vízben csiszolódott
kavicsokéra emlékeztetett, a felületük inkább az üvegre hasonlított. Felemelte az egyik közepes
méretű követ, és arra gondolt, ha igazam van, akkor ez az égből hullott alá. Logikus római elméje azt
súgta, hogy ez lehetetlen. Mindennek jönnie kell valahonnan, akkor ez honnan esett le?
Caius tudta, mint ahogy minden gyerek is: ahhoz, hogy valami leeshessen a magasból, először föl
kell oda kerülnie. Ám a kő súlya képtelenné tette a gondolatot, hogy a földről lőtték volna fel az égbe.
Lehetetlen. Tudta, hogy a legerősebb katapultok milyen messzire és magasra lennének képesek
hajítani egy ilyen követ. Látta, amikor saját hadserege lőtte ki őket, de soha nem veszítette szem elől a
lövedéket. Akkor hogyan eshetett le ez a dolog lángolva az égből, és csapódhatott be olyan erővel,
hogy belefúródjon a talajba, és tizenkét láb átmérőjű körben felgyűrje maga körül a földet?
Mégis úgy tűnt, mintha a felszíne valamikor megolvadt volna. Azt is tudta, hogy az egyik
„sárkányfészkem” közepéből ástam ki. Legalábbis én ezt mondtam neki.
Itt félbeszakította a történetét, elhallgatott, és felpillantva várta, hogy mondjak valamit. Nem
tudtam, mit vár, ezért vállat vontam.
– Így van, egy sárkányfészekből ástam ki. Mi a probléma, Caius?
 Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nem is tudom, Publius. A neveltetésem azt diktálja, hogy amit mondasz nekem, az lehetetlen.
Mégis itt állsz előttem, egy jós magabiztosságával, aki éppen most húzott ki egy rothadó szívet egy
egészséges csirkéből. Amíg nem látom a fémet ezekből a kövekből, soha nem fogom tudni elfogadni,
hogy az égből hullottak le. És még akkor is rá kell mutatnom, ha hitelt adok a dolognak, azt kizárólag
azért teszem, mert bizodalmam van a te különleges őrületedben. – Rövid szünetet tartott. – Ám mint
mondtam, a rejtélyes felfedezésed most kíváncsivá tett. Mit akarsz mutatni holnap?
Másnap délelőtt már a sárkányaim völgyére néző hegytetőn álltunk. Csupán hárman jöttünk – Caius,
Equus és én –, és Caius nagyon élvezte az utazást a hegyek közé.
– Tehát ez a híres sárkányfészkek völgye, Publius. Már el is felejtettem, milyen felséges látvány. –
Állával egy frissen ásott gödörre bökött a hegyoldalban. – Ha jól sejtem, az az egyik.
– Igen. És van egy másik ott, balra. És egy a jobb oldaladon, odaát. Összesen hét, tábornok.
– Hét. Én csak négyet látok. És mindegyik adott neked egy égi követ?
– Igen.
– Akkor mi aggaszt? Nincs több?
– Ó, dehogynem. Találtam még tízet, amit nem ástam ki, mivelhogy túl kicsik. – Krákogtam és
köptem egyet. – A hét kő közül a legnagyobb a legnagyobb fészekből származik, amit eddig találtam.
A fészkek valójában földgyűrűk, amiket a becsapódás ereje tornyozott fel. A legnagyobb közülük
tizenkét lépés átmérőjű.
– Tizenkét lépés? – Caius az ajkába harapott. – Varrus, őszinte leszek – mondta végül. – Tudom,
hogy korábban már mondtam, és azt is, hogy valószínűleg már nagyon unod hallani, de ha a köved
valóban az égből esett le, az elmém képtelen felfogni, hogyan csapódhatott be akkora erővel, hogy
ilyen hatása legyen.
– Az enyém sem, tábornok. – Próbáltam semleges hangon beszélni. – Ám a tény továbbra is tény:
megtörtént. Hidd el, a kövek az égből hullottak alá. Csak az Úr tudhatja, honnan érkeztek. Talán egy
csillagból zuhantak le. Vagy maguk is csillagok.
Caius kétkedve csóválta a fejét.
– A csillagok fényesek, Publius. A köveid viszont feketék.
– Most azok, Caius, de tűzként hullottak le. A vas is fekete, amikor hideg, de hevítéskor vakító
fehérré válik, pedig a tüzet csak mi tápláljuk! Ki tudná megmondani, mire képesek a menny tüzei?
Tudtam, hogy erre nincs válasz. Caius kíváncsian nézett rám.
– Egyébként – folytattam –, ha a sejtésem helytálló, ennél nagyobb követ itt nem fogok találni. A
nagyapám köve több mint kétszer ekkora volt, és mire megolvasztotta, épp csak annyi fémje maradt,
hogy elkészítse belőle a tőrt és a kard egy részét.
– És ha mind a hetet egybeolvasztod? Akkor sem jönne ki belőlük annyi, amennyire szükséged van?
És mi van a másik tízzel?
Megvontam a vállam.
– Talán. Ki tudja? Fogalmam sincs róla, mennyi fém lehet ilyen kis kövekben. Lehet, hogy
semennyi.
Caius újra lenézett a völgybe.
 – Mit akartál mutatni nekem?
– Egy sárkányfészket, Caius, amelyik nagyobb, mint az összes többi együttvéve. Egy hatalmas
fészket.
– Hol? A völgyben?
– Igen. Jól látható, de saját szemeddel kell észrevenned, én nem segítek. Hónapokig bámultam, és
fogalmam sem volt róla, hogy ott van. Most már mindent tudsz, keresd meg nekem, Caius. Te is,
Equus!
Felszólításomnak engedelmeskedve elkezdték átvizsgálni a völgyet, én pedig közben őket
figyeltem. Láttam, hogy megtalálják az eddig felfedezett és kőkörrel megjelölt gyűrűket, de a hatalmas
gyűrűt sehol nem lelték, akárhogy is próbálkoztak. Caius tekintete bejárta az egész völgyet, az egyik
oldal nyers szikláitól a másik oldalon lévő tóig, mindegyik magaslatot az aljától a tetejéig alaposan
megvizsgált.
Végül megszólalt.
– Biztos vagy benne, hogy amit keresek, az valóban ott van, Publius?
– Igen – mondtam sokkal nagyobb magabiztossággal, mint amit valójában éreztem. – Ott van. Csak
abban nem vagyok biztos, hogy valóban az, aminek gondolom.
– És látnom kellene? Most is?
– Igen.
Tovább próbálkozott, északról délre, keletről nyugatra, újra és újra, nem tudva, hogy mit kellene
látnia. Aztán a szeme sarkából észrevett egy alakot, vagy talán csak egy halovány körvonalat.
Odakapta a fejét, ám az addigra eltűnt. De ott volt, ott kellett lennie, mert egy nappal korábban én is
ugyanígy láttam meg. Figyeltem, ahogy lassan mozgatja a szemét, és a lélegzetemet visszafojtva
fohászkodtam, hogy vegye észre ismét. A szeme villanásából tudtam, hogy sikerült neki, és fel is
ismerte, hogy mi az. Most már egyenesen odanézett, és tisztán látta. Nem egy teljes kör volt, csak a
kör egy szelete – egy jól felismerhető szelete. Figyeltem, ahogy meglepett tekintete befogadja a teljes
méretét, és a szívem gyorsabban kezdett dobogni.
– A tó, Varrus! – suttogta áhítattal. – A tó a sárkányfészek! De ez hatalmas! Óriási!
Leugrottam a lovamról, és őt is lerángattam az övéről, majd magamhoz szorítottam, és tele torokból
kiabálva diadalmas körtáncot lejtettem vele.
– Tudtam, Caius! Tudtam, hogy észreveszed! A tó az! Egy hatalmas teknő, tele vízzel! Nem kör
alakú, a hegyoldal elnyelte a becsapódás erejének nagy részét. A sziklák és a törmelék
megakadályozták a víz végigáramlását a völgyön, és tóvá változtatták a becsapódási gyűrűt!
Elengedtem, és együtt bámultuk tovább a tavat.
– Ez a szarvasmarhákat is megmagyarázza! – döbbentem rá hirtelen az igazságra.
Caius rám nézett.
– Miféle szarvasmarhákat? Miről beszélsz?
– A halott állatokról. – Rájöttem, hogy a történetnek azt a részét még nem hallotta. – Volt itt egy
marhacsorda azon az éjjelen, amikor az égi kő lehullott. Mindegyik állat elpusztult, ami természetes,
de volt itt valami, aminek nem találtam értelmét, és mindvégig foglalkoztatott. Nem tartottam
valószínűnek, hogy valaki áthajtsa az állatokat a hegyeken, le, ebbe a völgybe, amikor a másik oldalon
ugyanolyan jók a legelők. – Újra a tó felé biccentettem. – Most megtaláltam a választ. A völgynek az a
vége a katasztrófa előtt nyitott lehetett, így a csorda könnyen menedéket találhatott benne a szél elől.
Az égi kő becsapódásának ereje elzárta a bejáratot, és a felgyűrődő földperem miatt létrejöhetett a tó.
– Meric nem azt mondta, hogy a tó mindig is ott volt?
– De igen, és valószínűleg így is lehetett, csak sokkal kisebb volt és sekélyebb. Onnan jött az a
rengeteg, mindent beborító sár. Az égi kő kicsapta a tóból az összes sarat és vizet, és kimélyítette a
feneket.
Equushoz fordultam, aki úgy nézett rám, mintha mindketten megőrültünk volna. Caius is észrevette,
mire elnevettük magunkat.
– Equus – kérdeztem –, mi a baj? Te nem látod?
– De látom, egy hatalmas tó, de mire fel ez a nagy izgalom? Hogyan fogsz megtalálni egy követ a tó
fenekén? Én leginkább erre lennék kíváncsi.
– Ahogy a többit is megtalálta! – vágta rá diadalmasan Caius. – Kiássa!
Equus most már egészen biztos volt benne, hogy elvesztettük az eszünket, ezt világosan le lehetett
olvasni az arcáról. Egyre nagyobb zavara láttán szinte a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Végül
megsajnáltam, és összeszedtem magam annyira, hogy eláruljam a megoldást.
– Equus, ez egyszerű hadmérnöki kérdés. A tó vizét leeresztjük a többi völgybe, aztán ha kiszáradt
az alján lévő iszap, kiássuk a követ.
Szegény Equus erre már megkönnyebbült, és nemsokára hozzáláttunk megenni a magunkkal hozott
élelmet. Bort nem sokat csomagoltunk, de annyira mámorosak voltunk, hogy a szűkös készlet is bőven
elegendőnek bizonyult.

XXVII.
Fejedelmi bak volt – karcsú, gyönyörű, kecses, és még nem érte el élete virágját. Szinte
észrevétlenül bukkant elő a sarjerdőből a hajnali fényben, mintegy varázsütésre öltött testet az
alacsonyan gomolygó ködben, és finom léptekkel jött előre, mintha lábujjhegyen kereste volna az utat
a liget harmatos, térdig érő füvében. Lélegzete tisztán látszott a mozdulatlan levegőben, úgy tűnt,
mintha ő maga állította volna elő a ködöt, és a kettőnket elválasztó fiatal levelek fátylán át láttam az
agancsáról drágakövekként csüngő vízcseppeket. Lassan, óvatosan, hirtelen hangok és mozdulatok
nélkül a fülemig húztam az íjhúrt, kérges ujjaimon éreztem az állati ideg feszítését, másik kezem
hüvelykujján a halálos, vashegyű nyílvessző szárának súrlódását. Kihúzó kezem hüvelykjével
megérintettem az arcomat, a bak pedig mozdulatlanná merevedve felemelte a fejét és előremeresztette
füleit – tökéletes célpont volt. Behunytam az egyik szemem, gondosan céloztam.
– Ne, Publius! Ne!
A kiáltás legalább annyira meglepett, mint a bakot, darabokra zúzta koncentrációmat. Idegesen
felrántottam az íjat, megzaboláztam izmaimat, melyek ösztönösen útjára akarták engedni a vesszőt.
Mire újra odanéztem, a gyönyörű bak már eltűnt. Lassan, a fogamat csikorgatva visszaengedtem a
húrt, és hátrafordultam Luceiiához, aki kezét az ajkához emelve, elkerekedett szemmel, neheztelve
nézett rám. Másik kezével a lepedőt markolta, melyet a hajnali hideg elleni védelemül tekert maga
köré. Nem közeledtem felé, ő pedig csak állt ott, várva, hogy első alkalommal töltsem ki rajta
mérgemet.
 – Ezt miért kellett? – kérdeztem nyugodtan.
Őzszemével ártatlanul pislogott.
– Én… olyan csodálatos volt! Nem akartam, hogy megöld.
– Ennyit én is megértettem, Luceiia. De miért kellett úgy megijeszteni, hogy egy évig megállják a
fejlődésben, és még a tegnapi vacsorám is lázadozni kezdjen?
– Tessék? Megijesztettelek? Hogyan… – Tekintete megváltozott, mosoly költözött bele. –
Megijesztettelek?
Komolyan bólintottam, magamba ittam a szépséges látványt, ahogy ott állt, mit sem tudva róla, hogy
a lepedő alatt jól látszik meztelensége.
– Kis híján meghaltam – mondtam. – Mit tettél volna, ha holtan esem össze? Mit éreztél volna? Az
a bak is képes lett volna ugyanígy gondoskodni rólad?
Kezével most teljesen eltakarta a száját, elrejtve nevetését.
– Nem vagy dühös?
– Azt kérdeztem, mit éreztél volna, ha az ijedségtől holtan zuhanok el, asszony! Válaszolj nekem!
Válasz helyett azonban kuncogva perdült meg, és visszarohant a facsemeték között felállított
bőrsátorhoz. Üldözőbe vettem, és pont a bejáratnál kaptam el. Berántottam a még mindig meleg
állatbőrök közé.
Órákkal később, az aranyló tavaszi reggelben lovagolva még mindig a megmentett szarvasról
beszélt, rámutatva, hogy ha megöltem volna, az egész reggelt tisztítással, nyúzással és darabolással
kellett volna töltenem, és így elmulasztottuk volna ezt a szépséget. Emellett, érvelt, a bak még fiatal
volt – túl fiatal ahhoz, hogy megtapasztalja az életet és a párzás csodáját. Annyira érzéketlen lennék
az élet iránt, hogy képes lennék megtagadni azt mástól, akár egy szarvastól?
A tavaszi nap melegen és erősen sütött le ránk, Luceiia szeme csillogott az egészségtől és a
jókedvtől. Combjának hosszú, hibátlan ívei kitöltötték a lovagláshoz viselt puha bőrnadrágot.
Elszorult a torkom, ahogy tekintetem követte a vonalakat, bár pillanatnyilag inkább az kötött le, hogy
mellette lovagoljak, élvezettel hallgassam csacsogását, és legeltessem a szemem kristályragyogású
szépségén. Az én feleségem! Erre még majdnem egy hónappal a házasságkötésünk után is állandóan
emlékeztetnem kellett magam. Az enyém! Életünk hátralévő részében akkor élvezhetem a társaságát,
amikor csak akarom.
– Te nem is figyelsz rám, Publius!
A dallamos, éneklő dorgálás visszarántott a valóságba.
– Bocsáss meg, elgondolkodtam. Mit is mondtál?
– Azt mondtam, drága férjem, hogy együtt érzek szegény állatokkal.
– Miféle állatokkal? A szarvasokkal? Miért?
– Nem csak a szarvasokkal, minden állattal. – Rám vigyorgott, szeme pajkosan csillogott. – Mert az
évszakokhoz vannak kötve, és nincs kezük.
Összevontam a szemöldököm.
– Nem tudlak követni.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem tudsz, mert nem figyeltél. Viszont rögtön tudnál, ha leszállnék a
lóról, és megszabadulnék a ruháimtól ebben a dús, hosszú fűben, nem igaz?
– Tessék? – Gyomrom összerándult a várakozástól, és önkéntelenül is körülnéztem. – Úgy érted,
itt? A nyílt domboldalon?
– Nyílt? – Amikor nevetett, mintha csengettyűk csilingeltek volna. – Mérföldekre vagyunk
mindenkitől, férjuram, és kívánlak. Érezni akarom a kezed, a tested, és a fű hűs érintését a bőrömön!
A lovaink közben megálltak, a levegő mintha megsűrűsödött és remegett volna közöttünk, egymás
felé húzva minket.
– Szégyentelen perszóna vagy – motyogtam rekedten.
– Természetesen, de csak veled! – Ismét felnevetett, és lesiklott a lováról a fűbe. Kis híján leestem,
ahogy követni próbáltam.
Lovaink gondtalanul legelésztek a közelben több mint egy órán át, miközben mi üzekedtünk a meleg
napsütésben. Luceiia hirtelen felült, és a ruhája után nyúlt.
– Eltévedtem, férjuram – mondta. – Milyen messze vagyunk a völgytől?
Ott maradtam a földön, hanyatt fekve, szétvetett tagokkal, és hüvelykujjammal a fejem fölött a
mögöttünk magasodó hegyre böktem.
– A hegy másik oldalán van – feleltem. – Körülbelül félóra lovaglás a csúcsig, és már meg is
pillantjuk.
Lehajolt, hogy megcsókolja a mellkasomat, aztán elkapta lankadt férfiasságomat, és gyengéden
húzni kezdte felfelé, mintha annál fogva akarna talpra állítani.
– Nos, akkor emeld fel a lusta hátsó feledet, és induljunk.
Elkezdtem felkelni, de aztán visszafeküdtem és felnéztem az égre.
– Nézd, pont felettünk!
Ülő helyzetben nem láthatott semmit, ezért visszahúztam magam mellé, és percekig feküdtünk ott,
figyelve a több mint egy mérföld magasságban lebegő apró kereszteket.
– Mik azok, Publius? Sárkányok? – Hallottam a mosolyt a hangjában.
– Nem, sasok – feleltem. – Párzanak.
– Párzanak? Úgy érted, most?
– Az nem lenne könnyű, szerelmem. Úgy értem, ez egy összetartozó pár.
– Honnan tudod? És azt, hogy sasok? Lehetnek héják is.
– Olyan magasan nem. És nézd, mekkorák a szárnyaik, még ilyen távolságból is. – Lenyúltam és
megfogtam a kezét. – Azok sasok. Valószínűleg figyelik, ahogy figyeljük őket.
– Szerinted látnak minket olyan magasról?
– Jobban, mint mi őket. A sas szeme a legélesebb a világon.
Megszorította az ujjaimat.
– Mit gondolsz, szerelmesek?
– Minden bizonnyal. Sasszerelem. Egy életre választanak párt maguknak.
A könyökére támaszkodva rám nézett.
– Valóban? Ezt nem tudtam.
 Odasandítottam.
– Ugyan már, azt hittem, te mindent tudsz!
– Nem. – Fejét a mellemre hajtotta. – Nem mindent. Csak azt, amit tudni kell, és amit tudni akarok.
– Rövid hallgatás után megkérdezte: – Szerinted hol lehet a fészkük?
Megcirógattam a haját.
– Nem tudom, de biztosan a közelben. Ez a költési időszak, nyilván vannak fiókáik. A fészket
valahova magasra rakták, valószínűleg az egyik sziklacsúcsra. Tudod, minden évben ugyanott
fészkelnek.
– Ugyanaz a társ és ugyanaz a fészek egy életre? Szinte mint az emberek.
Nem tudtam elszakítani a tekintetem a fölöttünk keringő alakokról.
– Ne becsméreld őket, Luceiia. Nagyon kevés ember rendelkezik a sasok méltóságával,
becsületével és tisztaságával. Nagyon, nagyon kevés.
– Mit akarsz ezzel mondani, Publius? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy csak a sasok lehetnek sasok, kedvesem, és a sasok csak sasok lehetnek. Egyediek.
Sosem alázzák meg magukat, nem alacsonyodnak le. Tisztaságuk megkérdőjelezhetetlen, mert
képtelenek a szándékos tökéletlenségre.
Megcsókolt.
– Vagyis olyanok, mint te?
Viszonoztam a csókot.
– Nem, Luceiia, nem olyanok. Én túlságosan emberi vagyok.
– Akkor, férjuram, ha te túlságosan emberi vagy, egyetlen ember sem reménykedhet benne, hogy
valaha sas legyen.
Felültem és a ruháim után nyúltam.
– Ez nem igaz, szerelmem. Megnézted már valaha figyelmesebben a bátyádat?
Mozdulatlanul feküdt tovább, csendben pislogott.
A nagy madarak még mindig odafent köröztek, amikor átkeltünk a hegygerincen, és lenéztünk a
Sárkányok Völgyére. Megmutattam neki, hol ástuk ki az égi köveket, majd a tópart köríves részét.
Amikor elkezdtük az ereszkedést a tó felé, újra megszólalt.
– Különös elgondolni, hogy azok a nagy kövek odalent a hegyek leszakadt darabjai. – A szemben
emelkedő hegyre nézett. – Lehet, hogy ott a sasok fészke?
Megfordultam, és a magas sziklaoromra pillantottam.
– Elképzelhető. Sima és megközelíthetetlen.
Csendben lovagoltunk tovább, és nemsokára közvetlenül a tó fölött álltunk, alattunk a víz mélye.
Valódi tó volt, sokkal nagyobb, mint általában a hegyi tengerszemek. Ilyen közelről egyáltalán nem
látszott a köríves partszakasz. A tiszta ég és a ragyogó nap miatt sokkal barátságosabbnak tűnt a
felszíne, mint korábban bármikor, és örültem, hogy Luceiia is ilyen állapotában látja.
– Nos – kérdeztem –, mit gondolsz? Az idődet raboltam, amikor iderángattalak, és egy bőrsátorban
kellett töltened az éjszakát?
– Nem – felelte fátyolos hangon. – Ez nagyon nagy, Publius! Sokkal nagyobb, mint emlékeztem.
Milyen mély?
Közelebb araszoltam a lovammal, és a vállára tettem a kezem. Ujjaimban éreztem a belőle sugárzó
erőt.
– Nem igazán tudom, de mély. A legmélyebb pontja becsléseim szerint úgy száz láb lehet,
legalábbis a völgyfal meredeksége alapján, de lehet, hogy tévedek, és legalább másfélszer mélyebb.
– Százötven láb? És te le akarod ereszteni? Hogyan? Hová?
– Gyere, megmutatom! – Újabb fél mérföldet lovagoltunk a tó nyugati szegélye mentén, ahonnan
már láthatta a szomszédos völgy meredek falát. – Látod, mi történt itt? A lezuhanó kövek ereje
felgyűrte a földet a völgynek ezen az oldalán, és létrehozta ezt a természetes gátat. Látod, hogy ezen az
oldalon mennyire friss az omlás? – Bólintott, mire folytattam. – Ez a tó itt olyan, mint a bor egy
edényben. Mindössze annyit kell tennünk, hogy megrepesztjük az edény oldalát azzal, hogy egy lyukat
ásunk ott, és a bor kifolyik az alsó völgybe, majd az alatta lévőbe, és így tovább, amíg el nem éri a
síkságot, ahol beleömlik a patakokba és a folyókba.
– Ez veszélyes lehet, ugye?
– Hogy érted?
– Lyukat ásni az edény falába, ahogy megfogalmaztad. Mi van, ha túl mélyre ástok?
– Nem – ráztam meg a fejem kissé lesajnálóan. – Ez egyszerű mérnöki munka, Luceiia. Semmi
nehézség nincs benne.
Szúrós tekintettel nézett rám.
– Egy mérnöknek talán semmi, de te nem vagy az.
– És? Mérnököt bárhol fel lehet fogadni, szerelmem.
– Például hol?
Megvontam a vállam.
– Akárhol.
– Hol? – Hangjában eltökéltség csengett.
– Sok helyen.
– Hol?
– Az istenekre, nem tudom! Még el sem kezdtem a keresést, Luceiia!
– Hol fogod kezdeni?
Ismét megvontam a vállam, kezdtem kényelmetlenül érezni magam a vallatástól. Úgy tűnt, eltökélte,
hogy nehézségeket támaszt, ám következő szavaiból kiderült, hogy tévedtem.
– Ez nagyon fontos neked, Publius, mint ahogy nagyon fontos nekem is, de nem fogom hagyni, hogy
te túrd a földet odalent, ezért gondolkozz! Ha találnod kell egy mérnököt, méghozzá gyorsan, akkor
hol kezded a keresést?
Meglepetten néztem rá.
– A hadseregnél.
– Pontosan, a hadseregnél. Neked és Caiusnak biztosan vannak barátaitok és kapcsolataitok, akiken
keresztül tudtok szerezni rátermett mérnököt. És mi van Tonius Ciceróval? Ő nem tudna keríteni
valakit?
 Alig néhány másodperc alatt felszabadultság költözött a lelkembe, de aztán gyorsan el is
kedvetlenedtem. Luceiia mindvégig az arcomat figyelte, ezért rögtön észrevette, hogy valami nincs
rendben.
– Mi a baj?
– Semmi, és minden. Nagyszerű ötlet, de nem kivitelezhető. Caius soha nem venné igénybe a
birodalmi csapatokat ilyen magánkezdeményezéshez, és ha jobban belegondolok, én sem.
– Miért nem, ha a hadseregnek is hasznára válik? Tonius maga mondta az esküvőn, hogy a tisztjei
mindig igyekeznek kitalálni, hogyan próbálhatnák ki az embereiket újabb és újabb területeken.
Szerintem ez nagyszerű kiképzési feladat lenne nekik. Nagy mennyiségű víz elvezetése mint taktikai
gyakorlat.
Nem tudtam elég közel hajolni hozzá, hogy megcsókoljam, de szerencsére segített.
– Szerelmem, a bátyád húga vagy!
– Nem, én Publius Varrus felesége vagyok.
Fél karommal magamhoz vontam, és felnéztem a csendesen köröző madarakra.
A sasok még akkor is ott voltak, amikor pontosan egy hónap múlva, néhány tiszt társaságában
visszatértem ugyanarra a helyre. A különleges csapat tagjai Glevumból, Venta Belgarumból és a
cambriai hegyekben fekvő Dolocauthi nagy aranybányáiból érkeztek. Mindegyikük értett a víztömegek
mozgatásához, és a rangidős közöttük, Verecundius Secundus személyesen működött közre a
dolocauthi vízrendszer létrehozásában, ahol két nagy vízvezeték – az egyik hét mérföld hosszú –
naponta hárommillió amphora vizet szállított az aranytartalmú érc átmosására. Secundus felelt a nagy,
fából épített vízkerekek működtetéséért, melyek elvezették a vízfelesleget a külszíni fejtésektől és a
bánya több mint száz láb mélyen húzódó föld alatti járataiból.
A csapat egy ideig némán tanulmányozta a tavat, a völgyeket és a meredélyt, a szikla szögét és
esését, a gátszerű képződmény falait.
– Nos, Secundus? Mit szólsz?
– Cicerónak igaza volt. – Nem nézett rám, tekintete még mindig méricskélt és térképezett. –
Érdekes feladat. Nem túl bonyolult, de elég nehéz ahhoz, hogy az újoncaimnak kihívást jelentsen. –
Rám pillantott, majd társára, a ventai Rufus Seculusra. – Nekem tetszik. Szerintem meg tudjuk
csinálni. Rufus?
Rufus Seculus felmordult.
– Szerintem is, de lehetnek problémák. Ezt nem lehet egyetlen nap alatt elintézni, rengeteg tervezés
kell hozzá. Ha rossz helyen fúrjuk meg a hegyoldalt, egy rakás emberünk odaveszhet, amikor ömleni
kezd a víz. Különösen, mivel nem veteránokat alkalmazunk, hanem újoncokat. Mi a véleményed,
Rasmus?
Erasmus Lecio volt a csoport harmadik tagja, több háború ősz hajú veteránja. Lebiggyesztetett
ajakkal hallgatta a többieket, homlokát ráncok szabdalták a koncentrálástól. Végül köpött egy nagyot
és válaszolt.
– Az a véleményem, ha nem egy nagyobb egységnyi veteránnal látunk neki, akkor mindannyian
hadbíróság elé kerülünk. Ez egy jó gyakorlófeladat, ezzel kapcsolatban nincs is kifogásom, de
ocsmányabb is lehet, mint egy éles fogú szajha. Nem szeretnék kizárólag zöldfülűekre támaszkodni.
Igazad van, Seculus, ez a gát a kinézete alapján új, és nem rómaiak építették. Nem tudhatjuk, milyen
meglepetést tartogat, vagy mennyire instabil. Mindegyik ásólapátnyi föld kritikus lehet, mert talán az
tartja a helyén az egészet. Nem akarok én felelni azért, ha valami újonc, aki nem tudja
megkülönböztetni a segglyukát a szájától, hibát követ el, és rosszkor ereszti le a vizet. Lássunk neki,
de mindvégig nagyon figyeljünk arra, amit teszünk.
Seculus visszafordult hozzám.
– Mit mondtál, miért is akarod leereszteni ezt a tavat?
Elvigyorodtam.
– Az alján, az iszapban van egy kő eltemetve. Az kell nekem.
– Igen, akkor jól emlékeztem. Tehát egy kő. Az iszapban. Te dobtad bele?
– Nem, beleesett.
– Értem. És most ki akarod szedni. Nagy kő?
– Azt hiszem.
– Azt hiszed.
Láttam az arcán, úgy véli, nem vagyok teljesen normális, de nem akart megsérteni azzal, hogy ezt a
szemembe is mondja.
– Van fogalmad róla, mennyi iszap lehet a tó alján, Varrus mester? Továbbra is mosolyogva
bólintottam.
– Gondolom, elég sok.
– És ez nem csüggeszt el? – Megráztam a fejem, ő pedig összehúzott szemmel kérdezősködött
tovább. – Igazából mit keresel?
– Mondtam már, egy követ. Egy nagy követ a fenéken, az iszap alatt. Nézd, Seculus, tudom, hogy
nem hiszel nekem, de ez az igazság, és ha ennél többet mondanék, valóban félnótásnak hinnél. Hiszem,
hogy az a kő ott van, és nagy értéket képvisel számomra, de csak számomra. Legalábbis azt hiszem,
hogy értékes. Az is lehet, hogy nem. De csak akkor tudom meg, ha rátalálok. – Az arckifejezésük
láttán elnevettem magam. – Esküszöm, hogy igazat beszélek! Gyertek, menjünk vissza a villába, így is
sötét lesz, mire odaérünk. Ígérem, Caius Britannicus a vacsoraasztalnál elmondja a teljes történetet.
Ha nem is hisztek benne, és ha nem is lesz ott az a kő, az újoncaitok legalább tapasztalatot szereznek a
tavak leeresztésében, kár pedig senkit nem ér, legfeljebb az álmaimat.
Egyelőre beérték ezzel a magyarázattal, később pedig elfogadták Britannicus történetét az égből
hulló kövekről, és mivel azok voltak, akik voltak, intelligens kérdéseket tettek fel, melyekre
megpróbáltam legjobb tudomásom szerint válaszolni. Ezután nekiláttak a tervezgetésnek és a
szervezésnek, mintha a világ legtermészetesebb és legsürgetőbb dolga volna eltüntetni több millió
amphora vizet és sarat, hogy mielőbb hozzájuthassak az égi kőhöz.
A három hadmérnök még a következő hónap vége előtt utászok és árkászok hadával tért vissza,
napokon belül felépítettek egy katonai tábort a völgyben, és már meg is kezdték a munkát. Nagyon
óvatosan dolgoztak, mert mint arra Erasmus Lecio első látogatásukkor rámutatott, nem lehetett tudni,
milyen vastag a gát fala a külső oldalon, vagy hogy milyen mélyen mosta alá a víz. Veszélyes feladat
volt, de az első áttörés csak július közepén következett be. Onnan már csupán idő kérdése volt minden
– még egy kis óvatos ásás, azután várni, hogy a tó vize magától megtalálja a kiutat.
A nyári reggel korai óráiban morajlás és dübörgés ébresztette az árkászokat, és a tó a következő hét
folyamán lefolyt a hegyoldalon, maga után hagyva az üres teknőt.
 Kevés visszataszítóbb látvány létezik, mint egy gyorsan kiszáradt tó frissen napvilágra került
feneke – a sáros mederből bűzös, mérgező gázok törtek fel a forró napsütésben. Nem lehetett mit
tenni, mint reménykedni benne, hogy a nap gyorsan kiszárítja.
Megérkezett és eltelt az augusztus, immár szeptemberi nap ragyogott. Az erős őszi szelek sokat
segítettek, én pedig a türelmetlenség és az ingerültség lázában őrlődve figyeltem a folyamatot.
Október végéig száraz és tiszta maradt az idő, és végül a várakozás izgalmától hajtva úgy döntöttem,
elérkezett a perc.
Készítettem néhány pontos rajzot még a tó leeresztése előtt, és tíz lépés eltéréssel kiszámítottam a
kincs helyét. Egész nyáron, amint az iszap megszilárdult annyira, hogy elbírjon egy embert, a
munkások árkokat ástak, hogy elvezessék az összegyűlt vizet a középponttól, így ősz végére a tó
feneke csatornák hálózatává alakult – némelyik kifejezetten széles és mély volt.
Egy csapatnyi emberrel és néhány lóval tüzelőanyagot halmoztattam fel a part mellett – bokrokat,
kiszáradt füvet, elhalt faágakat, kórókat, még egész fákat is. Végül bevittünk mindent oda, ahol a követ
sejtettem, és hatalmas máglyát gyújtottunk belőlük. Két napig tápláltuk a tüzet, aztán hagytuk kihűlni a
hamut, és amikor félresöpörtük, keményre főtt agyagot találtunk alatta. Ásókkal, csákányokkal és
kapákkal estünk neki a kemény kéregnek, amíg újra nedvességre nem bukkantunk. Akkor
megismételtünk az egész folyamatot. Fárasztó, kemény és mocskos munka volt, de az év vége felé
elérkezett a nap, amikor az egyik munkás csákánya kőbe ütközött, és örömujjongás tudatta velem, hogy
megtaláltuk, amit kerestünk. Az égi kő ott volt. Jól tippeltem. A méretétől azonban elállt a lélegzetem.
Caius ezt sosem fogja elhinni, gondoltam.

XXVIII.
Utólag már könnyen mondhatnám, hogy rossz napot választottam az égi kő hazahozatalára, de az
nem volna helytálló vagy igazságos. Hazatérésem az égi kővel nagy diadal volt, és különös módon
Caiusnak is. Azzal, hogy sikerült rábukkannom a kőre, egyben igazoltam az ő bizalmát is különös
megszállottságom iránt. Évek óta szerette volna, ha találok egy égi követ; nagyon sokat jelentett neki.
Érzékeny elméjében csak időnként merült fel, milyen lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Az a nap,
amikor megtaláltam a követ, és elszállítottam a villába, egész napos ünneplésre adhatott volna okot.
Azonban mégsem így lett. Az égi kő megérkezése a villába olyan esemény volt, melyet hamarosan
elhomályosítottak más történések. Az a nap mindannyiunknak mérföldkő volt, bár emberi
gyarlóságaink meggátoltak minket abban, hogy meg tudjuk határozni, milyen irányban sodródunk
tovább.
Nagyszerű és gyümölcsöző egy évet töltöttünk a villában, melyet egyre gyakrabban neveztünk
kolóniának. A földek jól teremtek, az ekék több földet szántottak, mint korábban bármikor. Quintus
Varo, északi szomszédunk együtt művelte a földjét a miénkkel, akárcsak Terra és Firma, akik a tőlünk
délre és keletre lévő villákat vásárolták meg. Már kilenc egymás melletti villagazdaságot
birtokoltunk, és így egy körülbelül tizenkét mérföld hosszú, legszélesebb részén öt mérföld széles,
nagyjából rombusz alakú területet mondhattunk a magunkénak. Biztosak voltunk benne, hogy a
következő évben tovább bővíthetjük birtokunkat.
Caius tudomása szerint volt még legalább három villa délen és nyugaton, valamint annál is több
északon és keleten, amelyek tulajdonosai Britannián kívül éltek: egyikük a császár szigetén, Caprin,
egy Róma mellett, egy pedig Gallia déli részén. Tudtuk, hogy ezeket megszerezhetjük – ha az
események felgyorsulnak, akkor egyenesen a kezünkbe hullnak. A birtokokat kiválóan képzett
szolgálók gondozták, vagyis pontosan olyan emberek, akikre a tervünkhöz szükségünk volt.
A nyári és őszi hónapok alatt folyamatosan érkeztek az emberek a villákba – mesterek és
kézművesek családostul, akiket újonnan létrehozott tanácsunk tagjai választottak ki.
Elsőként egy verulamiumi család érkezett. Az apa és két felnőtt fia cserzővargák voltak, az anya, a
lány és a fiúk feleségei pedig kitűnően képzett bőrmunkások. Caius tárt karokkal fogadta őket. Egy
hónapon belül követte őket egy bodnárcsalád, akiket Tonius Cicero küldött Londiniumból. Domus, a
családfő egyben asztalosmester is volt, Andronicus fia pedig apja tehetségét örökölte.
Augusztusban sörfőző család jött a messze keleten fekvő komlóvidékekről, egy hónapra rá pedig
még egy asztalos és szekérkészítő család, valamint egy férfi északról, aki feleségével és lányaival
kiválóan értett a kosárfonáshoz. Egy héten belül olyan kosarakat fontak, amelyekben vizet is lehetett
tartani! Nem sokkal utánuk érkezett egy fazekas, a korongjával együtt – a hatalmas szerkezeten
vázákat, valamint más nagy korsókat és tárolóedényeket állított elő.
Caius elkezdett listát készíteni a rendelkezésünkre álló eszközökről, valamint az emberekről, akik a
legjobban fel tudják használni őket, és most is ezzel foglalkozott, amikor az érkezésem kiváltotta
sürgölődés felkeltette a figyelmét. A kapuban vártak Luceiiával, amikor a megrakott szekérrel
befordultam az utolsó kanyarban, és már száz lépésről is jól láttam, hogy kivillanó fogakkal vigyorog.
Külső szemlélő számára ez a felfordulás sokkal inkább illett volna valami magas rangú vendég
érkezéséhez, mind egy darab kőéhez, de a kolónián már hónapok óta mindenki tudta, milyen nagy
jelentőséget tulajdonítok a hosszú ideje keresett kőnek.
A gyeplőt tartva felálltam a bakon, széles vigyoromtól szinte kettéesett a fejem. Aztán már ott is
voltam előttük, és leugrottam, hogy megcsókoljam Luceiiát és megöleljem Caiust.
– Megtaláltad! – ujjongott Britannicus.
Luceiia nem szólt semmit, mosolyogva élvezte nyilvánvaló örömömet.
– Igen, megtaláltam. Pontosan ott volt, ahol sejtettem. – Kimondhatatlanul boldog voltam, szorosan
magamhoz szorítottam egykori parancsnokomat, tőlem szokatlan módon könyökhajlatomba fogtam a
nyakát, nem törődve vele, hogy ezzel a méltóságát veszélyeztetem. Finoman kiszabadította magát
rendhagyó ölelésemből, és szemügyre vette a ponyvával letakart halmot a szekér hátuljában.
– Nos? Lássuk a csodát! Hadd nézzem meg!
Visszamásztam a bakra, és lerántottam a ponyvát. A kő hatalmas volt. Vagy inkább kövek, mert
négyet hoztam. Négy hatalmas sziklát, a legkisebb akkora lehetett, mint egy megtermett ember
felsőteste, a legnagyobb pedig mint egy katonai ló hátsó fele.
Tudtam, hogy a látvány milyen hatással lesz Caiusra. Láttam, hogy a kövek megpillantásakor
minden kételye újra a felszínre tör. Hogyan eshettek le ezek az óriási kövek az égből? Beleharapott az
ajkába. Mindenki elcsendesedett.
A kövek csillogtak a napfényben. Majdnem közönséges szikláknak látszottak, de bizonyos részeik
üvegesen simának tűntek ugyanúgy, mint a korábban talált hét kisebb darab.
Caius megköszörülte a torkát, mivel észrevette, mindannyian arra várunk, hogy mondjon valamit.
– Ezek… nagyon tiszták.
Hangosan felnevettem.
– Annak is kell lenniük, mivel megmostuk őket.
 – Megmostátok?
– Igen, természetesen megmostuk. Évek óta pihentek tonnányi iszap alatt. Le kellett mosni őket,
hogy biztos legyek benne, valóban égi kövek. A súlyuk alapján azok voltak, de mivel nem láttam
semmit belőlük, az első pataknál megtisztogattuk mindegyiket. És kiderült, hogy valóban azok!
Valóban azok voltak.
Caius arcán még mindig kétely látszott.
– Nem arra számítottál, hogy csak egyet fogsz találni?
Tenyeremmel az egyik sima felületre csaptam.
– De hát ez e g y darab, Caius! Legalábbis úgy gondolom. Szerintem a becsapódáskor esett
darabjaira. Ha közelről megnézed, láthatod, hogy mindegyiknek vannak sima felületei és recés élei.
Ha valakinek lenne ideje és ereje eljátszogatni velük, összerakhatná őket, akár egy törött mogyorót.
– Értem. – A hangsúlyából tudtam, hogy valójában nem érti. – Mihez kezdesz velük?
– Még apróbb darabokra töröm és megolvasztom.
– Az sokáig tart?
– Ki tudja? Remélem, nem. Nagyon sok függ az olvasztókemencétől, amit építünk, hogy mekkora
hőt tudunk előállítani, a kövek keménységétől és a benne lévő vas minőségétől. Egy hónapig is
eltarthat, talán még tovább. Csak annyit tudok, hogy megcsinálom, akármilyen hosszú időt is vesz
igénybe.
Láttam, hogy még mindig tele van kétellyel.
– Varrus… Publius, mi van, ha a kövekben nem lesz fém?
Újra leugrottam a földre.
– Lesz, Caius! Lesz. – Hirtelen tudatára ébredtem, hogy körülöttünk mindenki minket figyel, ezért
felemelt kézzel feléjük fordultam. Tisztában voltam ámulatukkal, kíváncsiságukkal és
kételkedésükkel, amit korántsem palástoltak olyan jól, mint Caius.
– Barátaim – törtem meg az udvarias, figyelmes csendet –, ezek az égi kövek, melyekről már annyit
hallottatok beszélni. – Sorban végignéztem az arcokon, elmosolyodtam az erőltetetten semleges
kifejezéseken. – Nem nyújtanak valami lenyűgöző látványt, igaz? Viszont nagyok, és én pont ebben
reménykedtem.
Felmásztam a szekérre, és megdörzsöltem a legnagyobb kő egyik sima, üveges felületét.
– Ne hagyjátok, hogy egyszerű kinézetük félrevezessen titeket. Ezek valódiak, és pontosan ott
találtam meg őket, ahol számítottam rá, igazi mágiájuk felfedése pedig az elkövetkező hónapok
feladata lesz. – Előhúztam az égi kőből készült tőrt, és felemeltem, hogy mindannyian jól láthassák
csillogó, folyékony ezüstre emlékeztető pengéjét. – Ilyen fémet tartalmaznak, és ugyanolyan valódiak,
mint ez. Nem tudom, miféle fém ez, de több egyszerű vasnál. Akármi is legyen, ki fogom nyerni
belőlük!
Láttam az arcokon – és a néhány barátságos, de kétkedő fejcsóváláson –, hogy készek elfogadni
különcségemet, és idomulni hozzá. Lassan szétszéledtek, elindultak folytatni a munkájukat, még
mielőtt ismét leszálltam volna a szekérről. Equushoz fordultam, aki hetek óta nem tágított mellőlem.
– Vidd a szekeret a műhelyhez, és szólj néhány embernek, hogy segítsenek lerakodni. Figyelmeztesd
őket, hogy a kövek nehezebbek, mint amilyennek látszanak. Ügyelj rá, nehogy valaki megsérüljön.
 Luceiiához fordultam.
– Szerelmem, meg kell fürödnöm, és olyan éhes vagyok, mint három éhező ember. Elrendeznéd a
fürdőt és valami ennivalót, amíg beszélek Caiusszal?
Felmosolygott rám, megszorította a karomat, és lábujjhegyre állva csókot nyomott koszos arcomra.
– Örömmel, uram és férjem. Isten hozott itthon, odabent várlak. – Azzal távozott.
Figyeltem egy darabig, ahogy a ház felé igyekszik, aztán gondterhelt sóhajjal Caiushoz fordultam.
Átkaroltam a vállát és odébb sétáltunk.
– Caius, mondtam neked valaha köszönetet a húgodért?
– Csupán úgy tízezerszer. Esküszöm, nem többször!
– Rendben – nevettem hátravetett fejjel. – Caius, olyan jól érzem magam, hogy el tudnék járni egy
táncot! Ott van a vas a kövekben! Emlékszel, amikor meséltem, milyen nehezen tudta nagyapám
megolvasztani a köveket? – Bólintott. – Akkor bizonyára arra is emlékszel, hogy az utolsó
próbálkozásánál, amikor már fel akarta adni kétségbeesésében, észrevette, hogy megváltozott a kő
felülete.
– Igen, arra is emlékszem, de mi…?
– Amit észrevett, Caius – vágtam közbe –, az egyfajta üvegesedés volt, mintha a kő pontosan akkor
kezdett volna elolvadni, amikor a tűz kialudt. Ugyanaz a hatás, ami itt, ezeknél a köveknél is látható!
Értetlenül csóválta a fejét.
– Nem érted, Caius? Amikor ezek a kövek lángolva lezuhantak az égből, az a tűz elindította az
olvadási folyamatot!
Ez azonban már messze meghaladta Caius képzelőerejét, és a kétkedésben keresett menedéket.
– És? Azt akarod mondani, hogy nincs szükséged olvasztókemencére? Hanem ha feldobod ezeket a
köveket a levegőbe, egyszerűen elolvadnak?
Megállítottam és szembefordítottam magammal, arcán jól láttam a hitetlenkedést. Egy ideig csak
álltunk így, aztán folytattuk a sétát. Amikor újra megszólaltam, sokkal komolyabb volt a hangom.
– Caius, nagyon szeretném, ha most azonnal bizonyítani tudnám az igazamat, de nem tudom. Még
csak el sem tudom magyarázni, mit érzek… hogy tudom, hogy igazam van! Ez egyszerűen csak itt van
bennem. Talán azt gondolod, bolondokat beszélek, és elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nagyon
sokáig kellene őrlődnöd magadban, mire ezt a szemembe mondanád. Ám azt is tudom, hogy te vagy az
az ember, aki a legjobban szeretne hinni nekem és megérteni engem.
– Láttad a tőrt, hallottad a történetet, és hiszed, hogy amit a szemeddel tapasztalsz, az igaz.
Legbelül nagyon szeretnéd azt hinni, hogy igazam van, és hogy vasat fogok kiolvasztani ezekből a
kövekből. Így van? – Bólintott. – Az az egyetlen problémád, hogy a józan gondolkodásod miatt
képtelen vagy elhinni, hogy bármilyen méretű kő lángolva zuhanhat le az égből. Kivéve persze, ha
először felhevítették, és kilőtték egy katapulttal.
Odaértünk a fürdőház elé, az egyik szolgáló már várt rám. Intettem, hogy mindjárt megyek, és
mosolyogva Caiusra néztem.
– Nos, tábornok, bizonyítékkal egyelőre nem szolgálhatok, de mondok valamit. Hagyd, hogy egy
időre elfoglaljam magam a megszállottságommal, én pedig fémet adok neked azokból a mennyei
kövekből. Esküszöm. Közben azonban nagyon hálás lennék, ha mindenki mást biztosítanál róla, hogy
nem vagyok őrült.
Egyenesen a szemembe nézett, pislogott néhányat, és egy hihetetlen pillanatig úgy véltem, mintha
könnyeket látnék. Aztán nyelt egy nagyot, megveregette a karomat és bólintott.
– Rendben! – Azzal ott hagyott a fürdő előtt.
Mire megfürödtem és ettem, Caius újra beletemetkezett a jegyzékeibe, és egészen vacsoráig nem is
láttam újra. Alig kezdtük meg az étkezést, amikor megérkezett régi barátunk, Alaric püspök, két másik
pap társaságában. Caius ragaszkodott hozzá, hogy azonnal csatlakozzanak az étkezéshez, akármilyen
porosak és fáradtak is. A kölcsönös köszöntések után azoknak az embereknek a mohóságával vetették
rá magukat az ételre, akik már napok óta nem ettek. Ez mindannyiunknak feltűnt, és váltottunk is
néhány értetlen pillantást egymással, de senki nem tette szóvá.
Alaric végül letette a kést, és lemosta a zsírt a kezéről.
– Caius, testvéreim nevében is köszönöm az ételt. Tegnapelőtt reggel ettünk utoljára.
– Az Úr nevére, miért? – kérdeztem elképedve.
– Mert nem volt rá időnk, Publius, és tudtam, hogy itt kapunk enni, mielőtt továbbindulunk.
Caius a homlokát ráncolta.
– Hová tovább? Izgatott vagy, barátom. Mi történt odakint a világban?
Alaric hűen utánozta Caius arckifejezését.
– Tehát nem hallottátok? Nem, ezek szerint nem. Rossz hírek mindenhonnan, Caius. Invázió
északon, a falon át. Semmi szervezett dolog, de nagyobb fosztogató csapatok garázdálkodnak messze
délen, egész városokat rombolnak le a martalócok. Egymástól nagy távolságban, gyorsan mozognak,
ezért az északi legiók szétszóródtak, hogy felvegyék velük a harcot.
– Délről senki nem küldött nekik segítséget?
– Nem. Az arboricumi helyőrség fellázadt, állítólag az új fegyelmi rendszabályok miatt tört ki az
elégedetlenkedés. Rosszabb időben nem is jöhetett volna. A helyőrséget elszigetelték a város
belsejében, és az őket őrző csapatok választhattak, hogy északra vonulnak visszaverni a pikteket, vagy
ott maradnak letörni a lázadást. Kitört a zűrzavar. Természetesen maradniuk kellett, így az északi
fosztogatók jobbára zavartalanul garázdálkodhatnak.
Elhallgatott, de láttam az arcán, hogy még nem fejezte be.
– Van még valami, igaz?
Tekintete Caiusról rám villant.
– Igen. Van. Szász hosszúhajók flottája ért partot délkeleten, a Szász-parton, és feldúlták az egész
környéket. Valahogy kicselezték az ellenük küldött erőket, és mindenkit lemészároltak.
– Hány embert?
– A Tizenhetesek egy teljes cohorsát.
Éreztem, hogy feláll a karomon a szőr.
– Úristen! – suttogtam. – Ötszáz embert?
– Ezret. Az 1. cohors volt az.
Talpra ugrottam.
– Az leheletlen! Egy csapatnyi képzetlen szász? Soha! – Önkéntelen reakciómat a hitetlenkedés
váltotta ki, mert természetesen tudtam, hogy Alaric nem hazudna.
Ügyet sem vetett a burkolt sértésre, egyenesen a szemembe nézett.
– Nem lehetetlen, Publius. Talán kissé valószínűtlen, de akkor is megtörtént.
– Róma összes erényére, hogyan történhetett?
Megvonta a vállát és a fejét csóválta.
– Senki sem tudja. Mindössze annyi biztos, hogy menetben ütöttek rajtuk. A szászok felgyújtották a
füvet. Száraz, nyári idő volt, és aznap erős szél fújt. A holttestek helyzete alapján bemenekültek a tűz
elől egy hegyi hágóba. Ott csapdába ejtették és lemészárolták őket.
– Még mindig alig tudom elhinni! – Caius hangja ugyanolyan döbbenetről árulkodott, mint az
enyém. – Biztosan küldtek ki felderítőket! Egyetlen római egység sem menetel vakon, legyen szó
hadseregről, cohorsról vagy legióról!
Alaric erre nem reagált, csak megvonta a vállát.
– Innen hová mentek? – kérdeztem.
– Délre, a partra. Ott van ránk szükség. Úgy tűnik, újabb flotta érkezett oda, olyan helyre, ahol még
sosem jártak fosztogatók. Az emberek nem készültek fel rájuk, és most szenvednek, nélkülöznek.
Ezúttal Caius vágott közbe.
– Egy flotta? Innen délre? Hogyan? Nem hajózhattak el a Szász-part előtt anélkül, hogy a
haditengerészetünk feltartóztatta volna őket! Mi történik itt?
– Úgy tűnik, Caius, hogy ezek a tengeren túlról érkeztek. Galliából.
– Nem! – Caius elutasítóan rázta a fejét. – Az hogy történhetne meg? A szorosnál… ott még meg
tudnám érteni. De egy hadiflotta a tenger legszélesebb részén át? A tél kezdetén? Ki próbálkozna meg
ezzel ebben az évszakban? A galloknak se hajóik, se bátorságuk.
– Állítólag frank kalózok.
– Frankok? Az Úrra, szánalmas útonálló létükre jól felbátorodtak!
Alaric azonnal ellentmondott.
– Ők már rég nem szánalmasak, Caius. A frankok manapság sokkal merészebbek, mint gondolnád.
Harcos királyok uralkodnak náluk, a Galliából érkezett hírek szerint jól szervezettek, és hamar olyan
erővé váltak, amivel számolni kell. A legiók odaát bajban vannak.
Az asztal túloldalán elképedve ülő Caiusra és Luceiiára néztem, szemlátomást megdöbbentették
őket az Alarictól hallott katasztrofális hírek. Hosszú csend ereszkedett az asztalra, szinte fojtogatott a
sűrűségével. Végül én törtem meg.
– Nos, Caius – szólaltam meg, még a saját fülemben is tompának és súlyosnak tűnő hangon –, ez
lehet a kezdete annak, amire évek óta figyelmeztetsz minket.
Úgy nézett rám, mintha nem fogná fel, miről beszélek, szemöldökei között az értetlenség apró ráncai
jelentek meg egy pillanatra.
– Tessék?
Változatlan hangon folytattam.
– Úgy tűnik, megkezdődött a világvéged. Ezek a frankok nagyon éhesek lehetnek, ha idáig
merészkedtek. Ami azt jelenti, valószínűleg nincsenek jókedvükben, és nem lehet velük egyezkedni,
mert az éhes emberek ritkán nevetnek. Ha valóban szervezett harcoló erőként jelentek meg, ahogy
Alaric is állítja. Márpedig csak így lehet, ha az évnek ebben a szakában nekivágtak a tengernek, akkor
az egész birodalom egyensúlyát felboríthatják. Ez lehet az utolsó szalmaszál, amelyik megrogyasztja a
tevét, és romba dönti az egész világot.
Hangtalanul bólintott, alaposan átgondolta a hallottakat, mielőtt újra Alarichoz fordult.
– Mit tudsz még ezekről a frankokról? Miért váltak hirtelen ilyen problémásakká?
A püspök a fejét csóválta.
– Erre nem adhatok hiteles választ, Caius, mert én sem tudom.
– Harcos királyokról beszéltél. Kik ők?
– Neveket nem tudok, csak annyit, hogy léteznek, a népük problémái hívták életre őket. Ma már a
vizigótoknak is vannak vezetőik. Olyan vezetők, akik értenek a hadviseléshez.
– Pogány fattyúk! – fakadtam ki dühösen.
– Nem, Publius, ezek nem pogányok. Sokan közülük keresztények, és a népükkel szembeni
igazságtalanságok kényszerítették őket a háborúskodásra. Ez az igazság. Vannak közöttük papjaink és
püspökeink, nagy sikerrel terjesztik az Úr igéjét, kivéve a háborúval kapcsolatos intelmeket. Ezek az
emberek nem tűrik tovább, hogy Róma kizsigerelje őket. A harc mellett döntöttek. Ők ezt úgy látják,
hogy népként küzdenek a túlélésükért.
– Igen, és mindegyik római kiképzést kapott!
– Ez a legkevésbé zavaró dolog velük kapcsolatban – felelte komoran Alaric. – A frankok lóra
szálltak. Nagyon mozgékonyak, nagy távolságokat képesek megtenni sokkal gyorsabban, mint a legiók,
igen nehéz elkapni őket.
– Már a frankok is? – szólt közbe undorral Caius. – Rómának elég baja volt az osztrogótokkal Kis-
Ázsiában, amikor lóra szálltak. Mikor is volt az? Öt évvel ezelőtt? Egy teljes consuli hadsereggel
végeztek! Hat legiót megsemmisítettek! Negyvenezer embert! Ennyi idő után is képtelen vagyok
elhinni!
– Egy birodalmi hadsereg – mormoltam halkan. – Ne feledd. Valens is olt volt.
– Valens! Ő nem volt császár, csak egy piperkőc, aki úgy tett, mintha uralkodna nyugaton,
Valentinianus Constantinapolisban pedig engedte játszani, mert hasznos bábnak tartotta. Két császár
egy időben, bah! Most pedig három is van! Gratianus meg a szeretője, Valentinianus, társcsászárok,
ha úgy tetszik, és Theodosius. A gondolatra is elfog a hányinger! – Caius komolyan feldühödött, és
hagyta magát eltéríteni a tárgytól. – De a lovasoknál tartottunk. Akármilyen rosszul felszerelt,
gyülevész horda is volt, az osztrogót lovasság aznap megsemmisítette a legyőzhetetlen Róma
illúzióját. Hol találtak a frankok ilyen sok lovat?
Alaric tárgyilagos vállvonással felelt.
– Tenyésztették őket. Évek óta ezzel foglalkoznak. A legtöbb Ázsiából származik, a frankok
megvették, vagy egyszerűen ellopták. A lótenyésztés egyfajta művészetté vált náluk.
– Különös, hogy soha nem hallottunk róla – tűnődött Caius.
– Ugyan már, Caius Britannicus! Évek óta itt volt az orrotok előtt, csak éppen úgy döntöttetek, hogy
nem foglalkoztok vele, amíg békében maradnak. Rómának nem volt égető szüksége lovakra,
különösen nem a frankok kis termetű, szabadon tenyésztett hátasaira.
 Caius ajkai közül reszelős sziszegés tört elő.
– Igazad van, barátom. Igazad van. Úgy tűnik, Róma sosem tanul. Ha a frankok lovon harcolnak,
akkor komoly fenyegetést jelentenek. Nagyon komolyat! Ha egy lovas horda egyetlen szerencsétlen
nap alatt elintézhetett hat legiót, szőnyegként göngyölítve fel a cohorsokat, akkor megint megtehetik,
higgyétek el. Mit szándékozik tenni a császár? Róma képez lovasokat?
– Melyik császár, Caius? – mosolygott Alaric. – Egy perccel ezelőtt még te dühöngtél a három
uralkodó miatt. Akkor nem akartam közbeszólni, de most fel kell hívnom a figyelmed, hogy le vagy
maradva. Már négy császárunk van.
Nagyot dobbant a szívem, Caius bénultan ült a helyén.
– Hogy mondod? – préselte ki magából végül a szavakat.
Alaric ismét vállat vont.
– A britanniai legiók közfelkiáltással megválasztották Magnus Maximust. Jelenleg sereget állít
össze, hogy átkeljen Galliába, helyreállítsa a rendet és megerősítse birtokait.
– Az Úr vérére! Előre tartottam annak az embernek a sötét becsvágyától. Varrus, nem megmondtam
előre? – Caius komor arccal fordult vissza Alarichoz. – Mi van Antonius Ciceróval? Hol van most?
– Tonius meghalt – felelte szomorúan a püspök. – Hűséges volt Theodosiushoz és meghalt, Caius.
Amikor meghallotta a hírt, Magnus ellen vonult, de saját emberei elárulták, és átálltak Maximushoz.
Cicerót kivégezték.
Rám tört a rosszullét, amikor ezt meghallottam. A nemes Tonius. Úgy tett, ahogy az esküvőn
mondta, és a nemes szíve miatt halt meg. Elviselhetetlen szomorúságot éreztem.
– Mikor történt?
– Nemrég. Én is csak napokkal ezelőtt tudtam meg.
– Alaric – kérdeztem fáradtan –, hogy lehet, hogy te ilyen gyorsan megtudsz mindent?
– Az egyháznak számos szeme és füle van, Publius, és nem fenyeget senkit. Cato atya hozta a hírt,
aki egy olyan paptól hallotta, aki látta Cicerót meghalni.
– Cicero legatust – javítottam ki.
– Cicero legatust. Isten nyugosztalja!
Vállamat a lehangoltság súlya nyomta, visszaemlékeztem Toniusra, aki azon az éjszakán
megesküdött, hogy szembe fog szállni bármilyen önjelölt britanniai császárral. Szegény Cicero. Előre
látta a jövőt. Vajon azon az éjjelen még hányan tették ugyanezt?
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Mi van Senecával? Ő hol van?
– Nem tudom, Publius, de elhagyta Colchestert. Nem sokkal Magnus felkelése előtt tűnt el.
Összehúzott szemmel néztem Alaricra, valami nem tetszett a hangsúlyában.
– Eltűnt? Még előtte? Hogy érted?
– Ahogy mondom. Eltűnt.
– De azt mondtad, előtte. A felkelés előtt? És volt abban valami, ahogy mondtad. Mintha meglenne
a saját véleményed a dologról.
– Publius – sóhajtott Alaric –, én csak tényeket tudok mondani neked. Nem foglalkozom
pletykákkal, és ebben az ügyben csak pletykákkal rendelkezem. Nem érdekelnek az olyan emberek,
mint Claudius Seneca. Nem szeretem rájuk fecsérelni a drága időmet.
– Mi a pletyka, Alaric? Kérlek, lehet, hogy fontos!
Makacsságom láttán ismét sóhajtott.
– Ki kellene zárnod az elmédből Senecát, Publius. Ő gonosz ember. Semmi jóra nem vezet, ha rajta
és a cselekedetein rágódsz.
– Tudom, Alaric, de tartozik nekem egy élettel.
– Semmivel sem tartozik. – Most csüggedtnek tűnt a hangja. – A szóbeszéd szerint az ő pénze
segítette Magnus Maximust a birodalmi trónért folytatott játszmában.
Dühösen csaptam az asztalra.
– A Hádész legsötétebb bugyrába azzal az emberrel! Most már két barátomat ölte meg! Phoebét és
Toniust!
– Publius! – szólt rám Alaric dorgálóan. – Ilyesmit nem mondhatsz. Mondtam, hogy ez csak
szóbeszéd.
– Igen, Alaric, mondtad. Én pedig azt mondom, ennél megalapozottabb szóbeszédet még nem
hallottam. A tett tökéletesen illik az emberhez. Bűzlik a kezétől és a beteg elméjétől. Ha Magnus
Maximus sikerrel jár, megbuktatja Theodosiust, amiből senki nem húz nagyobb hasznot Senecánál. A
kígyó talált egy tökéletes követ, amely alatt meghúzhatja magát. Magnus felkelése eltereli a császár
figyelmét Senecáról és gonosz üzelmeiről. Ha Magnus győz, Seneca is győz. Ha Magnus veszít,
Seneca akkor is győz. Nyugodjatok meg, nem lesz egyetlen élő ember sem, aki elmondaná, hogyan
segített Seneca a pénzével Magnusnak megnyerni a hadsereget. Theodosius pedig nem hibáztathatja a
procuratorát, amiért nem tudja végrehajtani a feladatait egy olyan tartományban, ahol fellázadt egy
császárjelölt. Nem, higgyétek el, amit mondok. Amikor ennek a felkelésnek a pora elül, így vagy úgy,
de Claudius Seneca sértetlenül, minden eddiginél gazdagabban fog előbukkanni!
Hirtelen rájöttem, hogy dühödten fröcsögök. Luceiia tágra nyílt szemmel figyelt, Alaric arca
kifejezéstelen maradt. Caiusra néztem. Britannicus a tenyerébe hajtotta homlokát. A püspök észrevette
a pillantásomat, és Caiusnak címezte következő szavait.
– Sajnálom, hogy csak ilyen rossz hírekkel szolgálhatok, Caius. Nem tudtam, hogy ide még semmi
sem jutott el. Időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy mások is rendelkeznek az én forrásaimmal.
– Semmi baj, Alaric – legyintett Caius. – Itt, az Isten háta mögött nem terjednek úgy a hírek.
Ez már sok volt nekem.
– A pokolba is, Caius, mindössze ennyit tudsz mondani? – fakadtam ki. – Most Claudius Senecáról
beszélünk, nem holmi sosem hallott, felemelkedett félkegyelműről! Azt hittem, neked jóval több okod
van rá, hogy felizgassanak az ilyen hírek, mint nekem!
– Tán halottnak hiszel? – csattant fel olyan hangon, amitől belém szorult a levegő. Vett egy mély
lélegzetet, hüvelyk– és mutatóujjával megmasszírozta az orrnyergét. Amikor újra megszólalt, hangja
már visszanyerte szokásos nyugalmát. – Publius, bárki másnál jobban tudom, mennyire könnyű
gyűlölni a Senecákat… az egész családjukat. Ám nem engedhetem meg magamnak, hogy dührohamot
kapjak minden alkalommal, amikor valamelyikük bizonyítja szörnyeteg voltál. Jelenleg sokkal
fontosabb dolgok is vannak az életünkben. Sem neked, sem nekem nincs időnk rá, hogy egy Seneca
árulása miatt aggódjunk. Bízzuk rá őket az időre, a történelemre és Istenre. Nekünk is megvannak a
saját gondjaink. Amit ezen a kolónián művelünk, az sokkal fontosabb, mint amit bármelyik Seneca
tenni képes, miközben a világ darabokra hullik. Az itteni sikerünk a túlélésünket jelenti… és ennél
nagyobb bosszúra nincs szükségünk egy olyan család ellen, amely már elindult a kihalás útján.
Úgyhogy ne beszélj nekem tartozásról és bosszúról, Publius. Nem kell ilyen dolgokon töprengened.
Ezeket az adósságokat hamarosan lerendezi az idő.
Nem tudtam mit felelni, egy ideig csend uralkodott az asztal körül. Luceiia kimentette magát és
elhagyta a helyiséget. Végül megint én szólaltam meg.
– Természetesen igazad van, Caius. Sajnálom. Azt hiszem, minél öregebb leszek, annál könnyebben
elkap a hév. Az idő majd elbánik Senecával és a fajtájával. Inkább témát váltanék. Nehezen tudom
elhinni, hogy ha valóban ennyire rossz a helyzet, Magnus el akarná hagyni Britanniát, és átkelne
Angliába.
– Miért? – Caius torkát valószínűleg epeként marta a keserűség. – Most becsvágyról van szó,
barátom, nem kötelességről! Róma új császárának nevet kell szereznie, mégpedig ezeken a partokon
kívül. Itt már mindenki ismeri, fenséges jelenlétét más földeken is meg kell mutatnia.
– De hogy engedhetik ezt a tábornokai?
– Ne légy naiv, Varrus! Mindegyik az új praetorianus gárda parancsnokának, az új császár
testőrének tekinti magát. Harcolni fognak, akár a démonok, nem akarnak hátul maradni.
– Valaki biztosan marad, nem? Nem foszthatja meg a tartományt a fegyveres véderőtől!
Caius dühe átadta helyét az undornak.
– Nem, nyugodt lehetsz, hagy hátra elegendő katonát, ha a terve kihullik a sors hálóján, legyen egy
lyuk, ahová visszavonulhat. Egyelőre gondoskodik Britannia erősségéről. A mi nemes, új császárunk
nem teljesen bolond.
– Publius, Luceiia beteg? – szólt közbe Alaric aggodalmas hangon. – Halálosan sápadt volt, amikor
távozott.
– Valóban? – kérdeztem riadtan. – Nem vettem észre. Kérlek, bocsássatok meg, meg kell néznem,
hogy jól van-e.
Felugrottam és sietve távoztam.
Amikor újra előkerültem, furcsa kifejezés ülhetett az arcomon, mert Caius azonnal megkérdezte, mi
a baj. Odaléptem az asztalhoz, és magamhoz vettem egy kancsó bort.
– Milyen nap van ma?
Alaric válaszolt.
– Két napja volt a hónap első napja, vagyis most a harmadikban járunk.
– Melyik évben?
– Róma ezeregyszázharminchatodik évében, ami Urunk háromszáznyolcvanharmadik éve. Miért
kérded?
– Mert ez egy fontos nap. – Töltöttem magamnak egy kupa bort, majd az asztalt körbejárva a
többieknek is öntöttem. – Először is, hazahoztam az égi követ. Aztán megérkeztél te, Alaric, ami a
maga nemében hasonlóan jelentőségteljes esemény. Hírt kaptunk invázióról, árulásról, lázadásról és
háborúról, egy új császárról és egy nemes lelkű barát haláláról. Most pedig a feleségem közölte, hogy
gyermeket vár. Valóban fontos nap ez a mai!
 Felemeltem a kupámat, és a barátaim szó nélkül velem ittak.

XXIX.
Ahogy öregszem, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az élet olyan, mint egy hadjárat: hosszú,
csendes és unalmas időszakok, amikor mintha semmi sem történne, majd rövid, erőteljes rohamok,
amikor minden fontos dolog egyetlen zűrzavaros jelenetbe sűrűsödik össze.
A keresztény naptár szerinti 383. esztendő kifejezetten zűrzavaros volt – legalábbis az utolsó
hónapjai. Ahhoz képest a következő négy év igencsak egyhangúan telt.
Természetesen sok minden történt, a tartományban és az egész birodalomban egyaránt, de ezek nem
gyakoroltak hatást csendes kis kolóniánkra. Számunkra ez az építkezés és a megerősödés időszaka
volt, viszonylag kevés lényeges eseménnyel.
Caius fia, Picus üzenetben tudatta velünk, hogy hadba vonul az új császárral, Magnus Maximusszal,
hogy segítsen neki megszerezni a birodalmi trónt, és azóta nem hallottunk róla többet. Caiust mélyen
bántotta, hogy fia nem vette észre az új uralkodó ordító tökéletlenségét, de Picus még fiatal volt, alig
tizennyolc éves. Majd tanul a saját kárán, mint a többi ember.
Egyebek közt pont erről beszélgettünk Caiusszal egy csípős reggelen, miután rám talált, amint
három tagbaszakadt, fiatal katonával harci technikákat gyakoroltatok. Akkor még nem építettünk fel
egységes, világosan leírható tervet a fiataljaink kiképzésére; erre csak egy teljes évvel később került
sor. Ettől függetlenül a magunk módján, rendszertelenül oktattuk a tizenöt évnél idősebbeket, mert
tudtuk, hogy valahol el kell kezdenünk, ha azt akarjuk, hogy az összes telepesünk fegyverforgató
legyen, és gondoskodni tudjon saját védelméről.
Senki nem ismeri a római gyakorlókard eredetét; kitalálójának neve és a fegyver létrejöttének
története az idő homályába veszett. A célszerű, hatékony darabot azonban soha nem változtatták meg,
és nem is lehetett rajta mit fejleszteni. Nehéz kőrisből készült, egy darabból állt, és a pengéje
hengeres volt, vagyis sokkal jobban hasonlított husángra, mint kardra. Ugyanolyan hosszú volt, mint a
gladius, a klasszikus római rövidkard, de körülbelül kétszer annyit nyomott, ami nehézkessé tette a
viselését és a használatát. A többletsúly annyira megerősítette a használó karját, hogy amikor valódi
harcra került sor, amikor valódi pengét vontak, annak súlya semmiségnek tűnt a jól képzett katona
számára.
Caius a gyakorlókardok csattogását követve talált rám; éppen közelharcot oktattam egy kicsi,
kövezett, állati trágyával borított udvaron, három ifjú képességeit tettem próbára. Egyszerre támadtak
rám, kardjukkal megpróbáltak beszúrni a pajzsom alatt, vagy védekezően előretartott pengém mellett.
Nem jártak sikerrel, én viszont kifejezetten élveztem a testmozgást, mert tudtam, mekkora fölényben
vagyok velük szemben. Fiatalok voltak és tapasztalatlanok, kapkodók és fegyelmezetlenek. Tudtam,
hogy alig néhány hónap alatt megtanulnak majd annyit, hogy könnyedén legyőzzenek ebben a kis
játékban. Egyelőre azonban előnyt kovácsoltam fiatalságukból, nyers erejükből és esetlenségükből,
bátorítottam őket, hogy még elszántabban támadjanak, de a sok sikertelen próbálkozás után egyre
ingerültebbé váltak. Amint észrevettem, hogy Caius ott áll és figyel minket, gyorsan véget vetettem a
küzdelemnek – pengémmel keményen rákoppintottam egy sisakra, egy könyökre és egy bordára, majd
hátraléptem és kardom leeresztésével tudattam velük, hogy az oktatásnak vége. Megverve és
csalódottan távoztak, meg voltak győződve róla, hogy soha nem fogják legyőzni azt a vén fattyú
Varrust. Kilazítottam az állszíjat és levettem a sisakom, majd megtöröltem a homlokom a páncélom
alá dugott kendővel.
Caius végig figyelt, egy ideig nem szólt semmit.
– Úgy láttam, igencsak élvezted – jegyezte meg végül.
Lábujjhegyre álltam, karomat a fejem fölé nyújtottam, vettem egy mély lélegzetet, majd derékból
előrehajolva megérintettem a lábujjaimat.
– Így van. – Felegyenesedés közben halkan kifújtam a levegőt, azután hozzáláttam a sisak
fejpántjának tisztogatásához. – Szeretem a mozgást, formában tart. Manapság kevés lehetőségem
adódik egy kis testmozgásra, emellett a fiataloknak is jót tesz. Kiadják magukból a felesleges
elevenséget, miközben megpróbálnak egy kicsit törleszteni a felnőttek felé, és soha nem a
merészségükért kapott leckéztetésként fogják fel a vereséget. – A fejpánt bőrszegélye száraz volt, újra
a fejembe nyomtam a nehéz fejvédőt. – Mindketten tudjuk, hogy ezt a trükköt nem merném
megpróbálni, miután kicsivel többet megtanulnak annál, amit most tudnak, de így legalább némi
egészséges tisztelet támad bennük azok iránt, akik az életüket irányítják.
Mosolyogva fordult el.
– Gyere, sétáljunk egyet – szólt hátra a válla fölött.
Ott hagytam a holmimat és követtem. Átsétáltunk a villa főkapuján, és néma csendben lépdeltünk
csaknem fél mérföldet, amíg a gazdaság hangjai el nem maradtak mögöttünk. Az épületeket eltakarták
elölünk a bokrok és az aljnövényzet.
Közvetlenül előttünk állt a birtok egyetlen nagy fája, egy csodálatos, fenséges és magányos bükk,
amely mintha a puszta jelenlétének köszönhette volna túlélését. Már nagyon hosszú ideje állt ott, és
senkinek nem jutott eszébe kivágni. Most már nem is fogja. A hely részét képezte, és mindenki csak a
„nagy fa”-ként hivatkozott rá. Caius megállt alig tízlépésnyire a törzstől, amelyen az első nagyobb
elágazás harminc láb magasságban lehetett, egy ideig figyelte a sima, ezüstszürke kérget, majd felém
fordult.
– Itt van a tőröd?
– Igen – bólintottam. – Miért?
– Dobáshoz is ki van egyensúlyozva, igaz?
– Igen, miért?
– Onnan, ahol állsz, bele tudnád állítani a törzsbe?
A fára pillantottam, felmértem a távolságot, elképzeltem a pörögve repülő kést és a dobás
eredményét.
– Könnyedén, de inkább nem tenném.
– Miért nem? – A szemöldökfelvonásából láttam, hogy sikerült meglepnem.
Megvontam a vállam, és magyarázatot adtam vonakodásomra.
– Kényelmesség, tisztaság… vagy lustaság. A fák nedvei különös dolgokat művelnek az égi kőből
készült tőrrel. Beszennyezik a pengét. Nem sértik meg, de kissé megszínezik, és később nagyon nehéz
letakarítani. Miért akarod, hogy beledobjam?
Megköszörülte a torkát és a szemembe nézett.
– Nem akarom különösebben – felelte. – Csak reméltem, megmutatod, hogyan kell eldobni.
 – Ó, azt nagyon szívesen. – Jókedvűen előhúztam a tőrt a derekamon lévő tokból, felemeltem a
vállamig, gondosan céloztam, és eldobtam a fa irányába. Mindössze egyet pördült a levegőben, majd
mély, tompa és megnyugtató puffanással beleállt a törzs közepébe. Azonnal utánamentem,
kiszabadítottam a fából, és gondosan megtörölgettem a hegyét, majd visszasétáltam és megmutattam az
enyhe elszíneződést Caiusnak.
– Látod, miről beszéltem? – A fény felé tartottam a pengét. – Ez semmilyen más pengével nem
történik meg, legalábbis még nem tapasztaltam. Mint mondtam, könnyedén eltávolítható, ha azonnal
letörlöd. Ha azonban hagyod rászáradni, fekete folt marad utána, amit szinte lehetetlen leszedni.
Tessék.
Átadtam neki a kést, ő pedig alaposan megvizsgálta, ugyanolyan lazán tartva ujjai között a fegyvert,
ahogy tőlem látta a dobás előtt. Megmutattam a dobófogást, és rövid leckét adtam a helyes technikáról
– olyan erővel kell eldobni, hogy a fegyver átforduljon, és erősen beleálljon a célpontba. Végül
engedélyeztem egy dobást, és sikerült is a pengét jó hüvelykujjnyi mélységben beleágyaznia a fába.
Utána zsinórban még ötször sikerrel járt. Aztán növeltük a távolságot, ami további finomítást igényelt
részéről. Kétszer hibázott, a tőr az oldalával csapódott a fának, de végül sikerült megtalálnia a helyes
egyensúlyt, és onnantól mindig eredményes volt. Amikor úgy döntöttem, eleget tanult, magamhoz
vettem a kést, alaposan megtöröltem a pengét, és visszacsúsztattam a tokjába.
– Mi vitt rá, hogy késdobálást akarj tanulni? – kérdeztem.
Mielőtt válaszolt volna, belém karolt és magával húzott. Miközben beszélt, egyre távolodtunk a
magányos fától.
– Nem igazán akartam kést dobálni, Publius. Csak valami máshoz volt kedvem. Van ennek értelme?
Igenlően intettem, bár valójában nem nagyon értettem. Ám egyáltalán nem figyelt rám. A reakcióim
abban a pillanatban nem voltak fontosak neki, csupán a beszélgetés kedvéért beszélt.
– Nyugtalan vagyok – folytatta –, és nem tudom, miért… – Szinte hallottam csikorogni a
gondolatait. – Nem teszik, ahogy érzem magam, Publius. Nem tetszik, hogy nem tudom
megfelelőképpen irányítani az életemet és a vágyaimat. Tudod, miről beszélek? Úgy érzem, valami
hiányzik. Éreztél már valaha hasonlóképpen?
Rájöttem, hogy erre lehetetlen értelmes választ adni, mégis szerettem volna tudni, mire gondol.
– Nem tudom, Caius. Talán időnként szoktam, de nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról a
dologról beszélünk. Mi hiányzik? Van róla valami elképzelésed?
Egy pillanatra rám nézett oldalról, majd a tekintete visszatért az útra.
– Igen, például a fiam hiányzik. Nem tetszik a döntése, hogy Magnust követi.
– Ez csak azért van, mert te soha nem döntöttél volna így, Caius – feleltem határozott hangon. –
Mert nem kellett volna így döntened. Te Caius Britannicus vagy, legatus, szenátor és római proconsul.
Most viszont Picus döntéséről van szó. Ő csak egy kölyök, ráadásul egyszerű katona, még csak nem is
centurio. Azt kell tennie, amit mondanak neki, akárcsak a többi katonának. Valószínűleg választása
sem volt. Felesleges ezen rágódni, mert semmit nem tehetünk.
Belerúgott egy fűcsomóba.
– Az ördögbe, Publius, ezt én is tudom, de akkor sem tetszik! Itt kellett volna tartanom a kölyköt a
kolónián!
– Hogyan? Úgy érted, megfosztottad volna a megtiszteltetéstől, hogy a legióban szolgáljon? Hogy
az ősei nyomdokaiba lépjen? Mikor történt meg utoljára, hogy egy Britannicus otthon maradt, és nem
szolgálta a birodalmat?
– Te is tudod, hogy soha nem volt ilyen.
– Akkor miért most kellene elkezdeni? A tapasztalat a fiú hasznára válik.
– Azt is tudom, de mi van, ha…?
– Mi van, ha mi? Arra gondolsz, mi lesz, ha megölik?
Rekedt suttogással válaszolt.
– Igen, azt hiszem, arra.
Odafordultam és megragadtam a vállát.
– Akkor a neved veled hal, barátom. De ez nem fog megtörténni, Picus nem hal meg! Hazajön, mert
tudja, hogy itt szükség van rá. Megvan a helye a kolóniánkban, a tapasztalata és a képességei pedig
nagyon fontosak lesznek. A fiúk, akik itt maradtak, sokat tanulhatnak tőlünk. Jó katonák lesznek, de
akkor is csak helyben nevelkedtek. Picus viszont hazahozza a kiképzést és a tapasztalatot, amivel
tovább tudja alakítani őket, és valódi harcosokat, valódi rómaiakat faraghat belőlük.
– Igen – felelte mély sóhajjal. – Azt hiszem, igazad van, barátom. Az eszem tudja, hogy igazad van,
de a szívem…
Közbevágtam.
– Mi bánt valójában, tábornok?
Lépés közben megtorpant és rám nézett.
– Ez, Publius. Amit most mondtál.
Értetlenül pislogtam.
– Mit mondtam?
– Tábornoknak neveztél, és ez az, ami hiányzik. A katonaság, Publius! Az izgalom, a kihívás, a
menetelés, az állandó ösztönzés és igény, hogy fel legyek készülve mindenre. Annak a folyamatos
szükségessége, hogy menet közben gondolkodjak, és mindig az események előtt járjak egy lépéssel.
Én is megálltam, és csodálkozva néztem rá. Döbbent hallgatásomat a probléma felismeréseként
értelmezte.
– Tán nem értesz egyet?
– Egyetérteni? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Egyszerűen nem hiszem el, amit hallok!
Tábornok, te felismered a lószart, amikor ott van a szemed előtt?
Tekintete kifejezéstelenné vált.
– Mire gondolsz? Természetesen felismerem.
– Én is – bólintottam. – És azt is hallom, amikor frissen leesik a földre. Viszont ritkán tapasztalom,
hogy egy ló szájából jönne ki.
A régi Britannicus gyorsan a felszínre bukkant.
– Varrus, mi a Hádészról beszélsz?
– Arról, amiről te. Lószarról. Ilyet még sosem hallottam. Pontosan te voltál, aki órákat beszélt a
katonai élet hasztalanságáról és feleslegességéről… a semmittevésről, az unalomról, a
reményvesztettségről, a bürokratikus akadályokról, az alkalmatlanságról és az általános ostobaságról,
amiket a hadsereg „sietni és várni” hozzáállása szül. – Vettem egy mély levegőt a folytatáshoz, de
nem szakított félbe. – Ha nem téged hallgatnálak, hajlamos lennék azt hinni, hogy sajnáltatod magad.
Ám tudom, hogy nem erről van szó. Hatalmas munkát végeztél itt, a kolónián, és nagyon jól teszed a
dolgod. Amit most érzel, az el fog múlni. Érzelgősen gondolsz egy olyan életre, aminek már rég vége.
Ha megpróbálnád megismételni bármelyik részét, beleőrülnél. A mostani feladataid sokkal többet
jelentenek, és többet is követelnek tőled, mint bármi más, amivel korábban foglalkoztál.
Most ő bámult rám tátott szájjal.
– Az élő Krisztusra, Varrus, azelőtt sosem mertél velem így beszélni! – felelte elkerekedett
szemmel. – Egészen ékesszólóvá válsz, amikor dühös vagy… alaposan belehugyozhattam a
tábortüzedbe, ha ennyire indulatba jöttél!
Láttam, hogy nevetés táncol a szemében, de megpróbáltam komoly maradni.
– Azt tetted – vicsorogtam –, és ezen nem kellene meglepődnöd! – Próbáltam utánozni korábbi
szavait, de minél elszántabbá váltam, annál hangosabban kuncogott, és annál ostobábbnak tűnt az
egész beszélgetés. – A katonáskodás mozgalmassága! Istenek, kegyelmezzetek neki! Az izgalom! Az
igény, hogy fel legyen készülve mindenre… szent lószar az ürühúsban! Istenem… szellentenem kell!
Nem tudtam folytatni, mert Caius most már tele torokból, megállíthatatlanul kacagott, akár egy
kölyök, és az én torkomból is vakkantásszerű nevetés tört elő. Jókedvünk önmagát táplálta, és a végén
már egymást támogatva, támolyogva hahotáztunk, amíg térdünk és méltóságunk meg nem adta magát,
és össze nem csuklottunk a fűben. Attól a naptól kezdve sosem beszéltünk elégedetlenségről vagy az
elmúlt idők utáni sóvárgásról. Barátságunk a közös tapasztalat új rétegével lett gazdagabb, és a
továbbiakban minden időnket és egyesített erőfeszítésünket a kolónia fejlesztésére fordítottuk.
E csendes időszakban Luceiiával is jobban megismertük egymást, és nyáron világra jött elsőszülött
gyermekünk. A kislány, Victoria valódi angyal volt, aki napról napra szebbé vált, akárcsak anyja a
terhesség időszaka alatt. Ma, évtizedekkel később is tisztán emlékszem rá, milyen elképedéssel
figyeltem, ahogy Luceiia folyamatosan szépül a terhesség előrehaladtával, így mire eljött az ideje,
valósággal ragyogott, tündökölt az egészségtől és az érett teljességtől. Szinte kérkedett állapotával,
büszkén cipelte maga előtt hasát, mint nőiességének szimbólumát. Maga a szülés meglepően
zökkenőmentesen folyt le, kevés időt vett igénybe és – legalábbis a feleségem szerint – nagyobb
fájdalommal sem járt, így az anyaság és annak minden velejárója nem okozott neki komoly nehézséget,
és annyira örömét lelte az egész folyamatban, hogy alig egy évvel később már a második gyermeket
vártuk. A két terhesség ideje alatt az égi köveimmel hadakoztam, melyek makacsul ellenálltak,
bármivel is próbálkoztunk Equusszal – nem akartak megolvadni és felfedni titkukat.
Caiusnak rengeteg munkája akadt a nyár folyamán, egyebek közt meg kellett tanulnia igazgatnia a
kolóniánkat. Tonius Cicero halála, és ezzel együtt tanácsainak, befolyásának és hatalmának elvesztése
– amivel új telepeseket toborozhatott volna – súlyos csapást jelentett a tervünkre, de folytattuk a
munkát, annál is inkább, mert az előző év fejleményei még nagyobb igyekezetre sarkalltak minket.
Megkezdtük Caiusszal a telepesek szervezett katonai oktatását. Brutális kiképzésnek vetettük alá az
újoncokat, különösen a fiatalokat, az ősi módszer szerint képeztük őket – megtanultak futni és
menetelni nehéz teherrel, dárdákkal és az igazi legionariusok harci pajzsával, a scutummal. Az
emberek lelkesek voltak, mert ugyanabban az álomban osztoztunk, és tudtuk, hogy a túlélésünk múlhat
azon, milyen eredményességgel verünk vissza egy jövőbeli támadást.
A hosszú nyári estéken Caius mindenkit kiküldött a hátunk mögött lévő hegyi erőd helyreállítására.
Az építménynek nem volt neve, mert amíg Caius Britannicus el nem mondta a többieknek, hogy mi az,
senki nem is tudta, hogy erődként használták. Csupán egy domb volt, mindig is ott állt, senki nem
törődött vele, egészen egy ragyogó, nyári délutánig, valamikor az első gyermekem születése és a
második fogantatása között. Aznap Caius szekerekre rakott több mint húsz telepest a
legbefolyásosabbak közül, és kivezette őket a villától egy mérföldre emelkedő domb tövébe. Ott
leszállította őket a kocsikról, és közölte, hogy a villa konyhaszemélyzetének egy része már korábban
kijött ide, és a csúcson ételt készített az érkezőknek. Addigra természetesen már jóval többen voltak a
helyszínen, mint Caius emberei. Az emberekkel megrakott, láthatóan valamilyen határozott céllal
elinduló szekerek látványa sokakat odavonzott, így aznap közel százan kapaszkodtak fel a dombtetőre.
Odafent Caius szakácsai várták őket kenyérrel és sörrel, mogyoróval és pirított gabonával, édes
gyümölcspéppel, valamint egy nyársra húzott, ropogósra sült báránnyal. Caius az étkezés végeztével
elmondta, miért is kellett feljönniük ide. Elkészítette a dombtető kicsinyített mását, és azon mutatta
meg a korai kelták, az erődöt ezer éve felépítő emberek zseniális védelmi rendszerét.
Az egész dombtető koncentrikus földsáncokból állt, melyeket mély árkok választottak el egymástól,
középen pedig egy sík, száz lépés átmérőjű, nagyjából kör alakú terület szolgált a védők utolsó
menedékéül. Egyszerű, mégis gyakorlatilag bevehetetlen erődítmény volt. A támadó erőnek először
fel kellett kapaszkodnia a meredek domboldalon, majd hosszas és véres küzdelemben eljutni középre,
átvágva az árkon és megmászva a sáncot, hogy aztán szemben találják magukat a következővel.
Mindeközben a sáncokon harcolók végig előnyben lesznek, és csak akkor kell visszavonulniuk a
következő védelmi állásba, miután a lehető legnagyobb veszteségeket okozták az alul tülekedő
támadóknak.
Amikor Caius mindezt elmagyarázta, rámutatott a szükségszerű következményekre is: a védelem
tagjainak el kell szánniuk magukat a halálra, amennyiben a támadó erő elég nagy vagy makacs ahhoz,
hogy elviselje a hatalmas veszteségeket. Ám ennek nem feltétlenül kell így lennie. Az erőd tízszer,
vagy akár százszor is biztonságosabbá tehető, állította, ha paliszáddal biztosítják, vagy akár ezerszer
is, ha kőből építik fel a falakat. Ékesszólásával senki nem tudott vitába szállni.
Befelé szűkülő lőréseket ástunk, majd nemsokára elkezdtünk erős faerődítményeket felhúzni a
stratégiai fontosságú pontokon. Végül lassanként kiépítettünk egy kőfallal körbevett citadellát. Napi
feladattá vált, hogy a kőgyűjtésre beosztott munkacsapatok körútjai mellett minden férfinak kellett
keresnie egy követ, és felvinnie a dombra, ahol a kőműveseink folyamatosan építették az erős falat.
Lassú, unalmas munka volt ez az első két évben, és Caius keményen dolgozott, hogy fenntartsa az
emberek lelkesedését. Folyamatosan emlékeztette őket Róma falainak legendájára, és ezerféle módon
magyarázta el nekik, milyen erősek voltak azok a falak évszázadokon át. Gyakran hangoztatta,
mennyire könnyű megérteni Romulust, akit feldühített, hogy Remus csak úgy átugorja a „városfalat.”
Minden hónap minden hetének minden napján arra ösztönözte őket, hogy figyeljék munkájuk
előrehaladását, és kövessék a fal megépülését. Valóban, egyik nap követte a másikat, egyik kő került
a másikra, elmúlt az év, majd eljött a következő, és a fal kezdett határozott formát ölteni. Így már fel
lehetett ismerni, mi lesz ott egy idő múlva.
Amellett, hogy az égi kő megolvasztásával küszködtem, és új katonákat képeztem ki, napjaim a vas
alakításával teltek. Számos segédet kaptam, megtanítottam őket fémet olvasztani, új szerszámokat és
fegyvereket kovácsolni. Még a helyi keltákat is rávettem, hogy kutassanak fel egy szegényes
vasérclelőhelyet a hegyek között, és szállítsák az ércet az olvasztókemencéinkhez. Viszonzásképpen
szerszámokat készítettem nekik, és megtanítottam őket a római vasművességre. Némelyik kovácsukkal
összebarátkoztam, minden bizonnyal az azonos mesterséget űzök egymás iránti kölcsönös tiszteletének
köszönhetően, és Caius egy este mosolyogva jegyezte meg, hogy az én kovácsműhelyem lett a
legélettelibb hely az egész kolónián.
Cymric, a kelta íjász, akivel megérkezésemkor találkoztam, rendszeres látogatóvá vált, és emiatt én
is sűrűn gyakoroltam nagy afrikai íjammal. A fegyver híre hamar elterjedt, mert a hegyvidéki emberek
szenvedélyes íjászok voltak, a Pendragonokat pedig különösen sikerült lenyűgöznöm vele. Egyikük
egy nap több tucat gyönyörűen megmunkált, színes tollakkal és vasheggyel ellátott nyílvesszőt hozott
nekem ajándékba. Tudtam, hogy külön az én íjamhoz készítették, mivel ők fele ilyen hosszú vesszőket
használtak. Nagyon megörültem, és viszonzásul egy tömör bronzból kovácsolt fejszét készítettem. Így
sikerült összebarátkoznom az íjkészítőjükkel, Cymric testvérével, és mindkettejüknek megengedtem,
hogy kipróbálják az íjamat. Cymric órákat töltött azzal, hogy a térdére fektetve tanulmányozta a
fegyvert.
A harmadik év, vagyis 386 végére erősen megvetettük a lábunkat. Rendelkezésünkre állt egy
hatszáz fős, jól képzett katonákból álló magánhadsereg, akik képesek voltak egész nap menetelni,
majd tábort építeni, reggel pedig összecsomagolni és betemetni az árkokat, hogy aztán még egy napig
meneteljenek.
Ahogy múlt az idő, a létszámunk egyre gyarapodott. Egyetlen hónap sem telt el, hogy ne érkeztek
volna új emberek: ácsok és vargák, bodnárok és rézművesek. Mindenkit örömmel fogadtunk, és
azonnal munkába állítottunk. Nemsokára már hatan gyártották az első bőrszandálokat, melyeket a
másik mellett felépített kisebbik kovácsműhelyből kikerülő vasszegekkel erősítettek meg. Egy
glevumi ezüstműves is csatlakozott hozzánk három erős, fiatal fiával, közülük az egyik apja
mesterségét vitte tovább. A másik kettő nem is akart mást, csak katonának állni. Ők voltak a
legfiatalabb sorozottjaink. Keletről érkezett még két kőműves, őket azonnal az erődhöz irányítottuk.
Plautus délről egy páncélkovácsot küldött nekünk, aki elmondta, hogy a barátom még mindig egy
britanniai helyőrségben szolgál, a jelek szerint átállt Magnus oldalára. Ezt nehezen tudtam elhinni, de
nem találtam más magyarázatot Plautus folyamatos britanniai jelenlétére. Ha Magnus lázadása idején
tiltakozni mer, minden bizonnyal ugyanaz a sors várt volna rá, mint Tonius Ciceróra. Hálás voltam,
amiért nem így történt, de továbbra sem értettem, hogyan tudta elkerülni, hogy át kelljen kelnie
Galliába Magnusszal. Egy ilyen tapasztalt katonát normális esetben nem hagytak volna itthon,
miközben odaát dúl a harc, de a vén Plautus ezek szerint talált valamilyen kibúvót. Miközben ezen
dolgozott, az egyik őrjárata alkalmával rátalált a kovácsra, és elküldte hozzánk. Szegény ördögnek
máris tudtam adni feladatot, még mielőtt megebédelhetett volna.
Rövid időn belül elkezdtük az új épületek felhúzását az érkezőknek, és lassanként egy kisebb város
épült fel a villa főbejárata előtt. A házak a hegyekben bányászott és szekereken lehozott kőből
készültek. Az elsők között csatlakozott hozzánk egy tetőfedő család, így a házakra erős tetők kerültek
fonott nádból, szalmából vagy fűből, az évszaktól függően.
Időnként hallottunk pletykákat arról, hogy a Szász-part mentén egyre gyakoribbá váltak a
fosztogatások. A jelek szerint Magnus távozása a csapatokkal nem maradt észrevétlen. A hátrahagyott
helyőrségi csapatok túlságosan széttagolódtak ahhoz, hogy hatékonyan végezhessék a dolgukat, és
Alaric az egyik látogatásakor elmondta, hogy a morál nagyon alacsony, mivel a katonák folyamatosan
azzal szembesülnek, hogy túlságosan keveset tesznek, és azt is késve.
Akárcsak a lovas frankok, ezek a szász martalócok is egy újfajta harcostípust képviseltek. Éjszaka
érkeztek, sötétben szálltak partra, és hajnalban támadtak. Az esetek többségében harminc-ötven fős
csapatokba álltak össze. Megtámadtak egy falut, felégették, elvittek mindent, amit tudtak, csillapították
a hús és vér iránti vágyukat, és már újra a tengeren voltak, mire érkezésük híre eljutott a helyőrségi
csapatokig, amelyeknek meg kellett volna állítaniuk őket. Egyedül azt kockáztatták, hogy összefutnak
egy haditengerészeti járőrrel, csakhogy a tenger hatalmas volt, a járőr pedig kevés.
387 őszén egy hajórakomány szász beúszott a tőlünk északnyugatra fekvő folyótorkolatba.
Hátrahagyták a hajójukat, és mélyen behatoltak a szárazföld belsejébe. Messze elkerülték a városokat,
és valahogy sikerült észrevétlen maradniuk.
A legészakibb villánkra csaptak le. Szerencsére az embereink többsége éppen kint dolgozott a
földeken. A területen tartózkodott egy szakasznyi katonánk, akik megérezték az égő zsúptetők füstjének
szagát. Magam is a közelben voltam, embereket és szekereket vezettem Aquae Sulisba készletekért.
Lorca, az egyik kocsihajtóm vette észre, hogy valami nincs rendben. Különösen érzékeny orra volt, és
ha nincs velünk, talán továbblovagoltunk volna anélkül, hogy bármi is feltűnik. Megérezte a
jellegzetes füstszagot, és azonnal jelentette nekem. Bár először nem hittem neki, a két legjobb futónkat
elküldtem, hogy nézzenek körül, és derítsék ki, honnan jön a szag.
Alig két órával később már egy bozótos buckán lapultam, egy mindkét oldalán árokkal övezett,
keskeny ösvényt figyelve. Reménykedtem benne, hogy helyesen mértem fel a környék terepviszonyait
és a rendelkezésre álló utakat. Mint kiderült, nem tévedtem, és az ellenség pontosan a várakozásnak
megfelelően cselekedett. A meglepetés előnye a mi oldalunkon állt, a harc rövid volt és heves.
Kettéosztottam a haderőmet, és a nagyobb csoport élén harcba szálltam az ellenség elővédjét alkotó
ádáz, rettenthetetlen harcosokkal. A fosztogatók zöme az első támadásunk hatására meghátrált, ám a
másik csapatom elvágta az útjukat. Leszálltam a lóról és gyalog harcoltam, azonban az egyik
menekülő szász elkapta a hátast és felugrott rá. A bandájából egyedül ő élte túl a rajtaütést –
reméltem, vasból vannak az izmai, mert egyedül kellett hazaevezni a csónakjukkal.
A harc véget ért ott is, ahol a menekülő ellenség a második csapatunkba ütközött. Bár az elővéd
emberei halálukig küzdöttek, és harcolva haltak meg, a menekülőket nem faragták olyan kemény fából.
De amikor visszasétáltam az úton, az út mentén hasábfákként egymásra tornyozott halottakat láttam.
Minden bandita meghalt.
Mi ilyenkor a teendő? Ezzel a dilemmával már korábban is szembesültem. Az ellenséget legyőztük,
és nem szolgáltattunk igazságot. Foglyokat ejthettünk volna, legalább a sebesülteket. Néhányuknak
életben kellett volna maradnia. A halottak halmát nézve eszembe jutottak a piktek egyik vezetőjének
évszázadokkal korábban mondott becsmérlő szavai: „Letarolják a földet, és ezt hívják békének.” Így
jellemezte Julius Agricola hadseregének atrocitásait, amikor a rómaiak megpróbálták meghódítani
Kaledónia felföldjeit. Nagyanyámnak ez lett a kedvenc mondása a katonai elme embertelenségére.
Felsóhajtottam és magamhoz hívattam a hátsó egységet vezető centuriót, de kiderült, hogy életét
vesztette a csatában, akárcsak a két decuriója, vagyis senki sem figyelt a szakasz életben maradt
katonáira. Így már világos volt, mi történt: a fiatal, tapasztalatlan katonák között elszabadult a félelem,
az izgatottság, a vérszomj és a bosszúvágy.
Álszentnek éreztem magam, amikor összehívtam és megdorgáltam őket, hosszan szónokolva a
felelősségtudatról és a gyilkosságról. Katonák voltak ugyan, de keresztények is; mindegyikük
felesküdött a keresztre, a keresztény parancsolatot pedig nem lehetett félreértelmezni: ne ölj!
Elmondtam, hogy a csata hevében megbocsátást nyernek, hiszen akkor az „ölj, vagy téged ölnek meg”
törvénye felülírja a parancsolatokat. Utána azonban, amikor már elmúlt a veszély, újra a
parancsolatok kerülnek előtérbe. Egy olyan ember megölése, aki már nem harcol, közönséges
gyilkosság.
Vigyáztam rá, hogy beszédem közben senkinek ne nézzek a szemébe túl sokáig, és ne hozzak fel
meghatározott vádakat, mert túl jól ismertem ezt a kétségbeejtő érzést ahhoz, hogy hasonlót kívánjak
ezeknek a fiatalembereknek. Elvégre kiválóan tették a dolgukat az első valódi összecsapásukban.
Tapasztalatlanságuk okán végül megkegyelmeztem nekik, és azzal a figyelmeztetéssel bocsátottam
őket útjukra, hogy a jövőben felelni fognak a hasonló oktalan mészárlásért. Amikor végeztem,
melléjük rendeltem az egyik emberemet megbízott centurióként, és visszaküldtem őket a kolóniára a
rajtaütés hírével, én pedig a többiekkel folytattam az utat Aquae Sulisba.

ÖTÖDIK KÖNYV A sárkány lehelete

XXX.
Két nappal később, egy borús délutánon Aquae Sulisban még mindig a „katona dilemmáján”
elmélkedtem. Mikor engedélyezett az ölés, és mikor nem? A múltban többször is beszélgettem erről
Caiusszal és Alaric püspökkel, és egyik alkalommal sem jutottunk megnyugtató eredményre. A katona
létezése többek között az ölés egyértelmű szükségességének következménye, a keresztény törvény
mégsem tűr ellentmondást: ne ölj!
Nem sokkal korábban vásároltam egy szekérnyi kendert a kötélveréshez, és az embereimre bíztam a
felrakodást, míg én elindultam az egyik nyilvános mansióba, hogy egyek valamit. Mélyen a
gondolataimba merültem, alig voltam tudatában környezetemnek, amikor hirtelen valami kavarodás
keltette fel a figyelmemet a zsúfolt utcán. Ha kevésbé lettem volna gondterhelt, talán előbb figyelek
fel rá, és más utat keresek, így azonban mire észrevettem, már a piactér tömegében jártam. Kisebb
nehézségek árán utat törtem magamnak az út szélére, és felálltam egy csatorna szegélyére; kezemmel
megtámaszkodtam az előttem álló férfi vállán, és a nyakamat nyújtogatva megpróbáltam kideríteni, mi
történt.
Nem sokkal előttem egy ló vontatta, gazdagon díszített kocsi foglalta el az utat szinte teljes
szélességében, feltűnően kövér utasa éppen akkor emelkedett fel a párnázott ülésből, hogy lemásszon
a járműből. Arcára kiült az undor, ahogy végignézett a körülötte tolongó, gazdagságát csodáló
tömegen. Az emberei gyorsan ék alakba rendeződtek és megtisztították az utat a kocsitól az épületig,
ahová nyilván be akart menni. A bejárat körülbelül négy nagy lépésnyire lehetett a leshelyemtől. Az
egyik csatlós, egy ostoba kinézetű, majomfejű emberhegy durván félrelökött az útból egy idős nőt,
miközben harsányan felbődült:
– Utat! Utat Quinctilius Nescának!
Olyan váratlanul ért ez a név itt, ezen a helyen, hogy görcsösen felkaptam a fejem, és tekintetem
újra a kocsi utasára tapadt. Éppen akkor akart lelépni az utca kövére, segítő karok nyúltak előre, hogy
megtartsák embertelen súlyát. Ahogy ránéztem, találkozott a tekintetünk. A meglepődés és a döbbenet
kifejezése felkeltetel a figyelmét, mert az arcom semmi másban nem tűnt ki a tömegből. Összehúzta a
szemét, jobb kezével megfogta a kocsi peremét, és félig még fent állva, a sokaság feje fölött nézett
rám. Láttam, hogy gyanakvás költözik a tekintetébe, én pedig átkoztam magam hanyagságom miatt,
mert egy római városban egy gondosan nyírt, ősz szakáll könnyen észrevehető a simára borotvált
arcok és a bozontos szőrzetek között. Megdermedve álltam ott, tekintetem összekapcsolódott az
övével, képtelen voltam félrefordítani a fejem. Láttam, hogy a keze felemelkedik, rám mutat, és az
ajka szavakat formál:
– Hé, te ott! Gyere ide!
Bőröm bizseregni kezdett a pániktól, mert tudtam, hogy a halál szemébe néztem, és képtelen voltam
megmozdulni. Arra gondoltam, talán vállalhatnám a találkozást, de az első bicegő lépésem elárulna.
Eddig csupán a szürke szakállamat látta, de valami felkeltette az érdeklődését a tekintetemben; ha
meglátja, hogy sántikálok, halál fia vagyok. Most már kiabált, rám irányítva emberei figyelmét.
– Hozzátok ide azt az ember! – mutatott rám. – Azt, a szürke szakállasat, ott! – A hozzám
legközelebb álló majomképű behemót hátrafordult, és amint meglátott, karommá görbített ujjakkal már
meg is indult felém az emberek között. Az elfeketedett, vicsorgó fogak látványa észhez térített. A
férfit, akinek eddig a vállán támaszkodtam, odalöktem a karjai közé; mindketten megtántorodtak, én
pedig belevetettem magam a tömegbe. Amint eltűntem szem elől, üvöltés harsant, és tudtam, hogy az
életemért futok. Faltörő kosként használtam a vállamat, láttam az ijedelmet és az értetlenséget a
félrelökdösött emberek arcán. Hirtelen megszűnt a testek nyomása, és beértem egy keskeny átjáróba
két épület között. A sikátor az utcára néző épületek mögötti közös szemétgyűjtőhöz vezetett. A
saroknál jobbra fordultam a fal mellett, hátam mögött futó lábak dobogását hallottam az átjáróban.
Teljes erőmből futottam saját módszeremmel, bicegő szökdécseléssel, rossz lábamat csak
egyensúlyozásra használva, és a jóval elrugaszkodva. Suta és csúf mozdulatsor volt, de rövid távon
viszonylag jól lehetett vele haladni.
Jobb oldalon szinte rögtön találtam egy nyitott ajtót, habozás nélkül bevetődtem a teljes sötétbe.
Valamiféle istálló lehetett, tele szénával és állatszaggal. A beszűrődő fényben megpillantottam magam
előtt egy létrát, de nem igazán vonzott a lehetőség. Nem futottam eleget ahhoz, hogy máris elrejtőzzek,
az üldözőim pedig a sarkamban lihegtek. Az ajtó melletti sötét sarokba ugrottam, nekipréselődtem a
falnak néhány vasvilla és ásó mögé, és előhúztam a kardomat.
A futó léptek megtorpantak a nyitott ajtó előtt, alig egylépésnyire tőlem, éppen csak a fal választott
el minket egymástól. Ketten voltak, erősen lihegtek. Visszatartottam a lélegzetem, éreztem a
torkomban a szívem lüktetését, hallgattam, ahogy mozdulatlanságuk csendje egyre hosszabbra nyúlik,
szinte már lehetetlenül hosszúra. Nem kellett látnom őket, akkor is pontosan tudtam, hogy az ajtó előtt
állnak, és befelé kémlelnek a sötétbe. Lihegésük egy idő után csillapodott, és az egyikük megszólalt:
– Mit gondolsz? Szerinted bent van?
A másik halk morgással felelt:
– Persze hogy bent van, máshol nem lehet. Ennyi idő alatt nem juthatott messzebb. Itt kell lennie!
– Hívok segítséget.
– Nem! – vakkantotta a társa, és el tudtam képzelni a másik arcán a meglepődést. – Nem hívsz
senkit, majd mi elintézzük!
– Miért? A többiek is itt vannak valahol, egy percen belül ideérnek.
– Nincs szükségünk segítségre, te féleszű! Életedben egyszer használd a fejed! Nem tudod, ki ez a
fattyú?
– Nem – felelte enyhén panaszos hangon a társa. – Ki ez?
– Nem tudom a nevét, senki sem tudja. Emlékszel, amikor néhány éve szóltak nekünk, hogy
keressünk egy sánta, szürke szakállú rohadékot? Nesca tíz aranyaurit ajánlott fel a megtalálásáért.
Nem emlékszel? Legalább öt éve lehetett.
– De igen, emlékszem. Senki nem találta meg. Szerinted ő lehet az?
– Nem tudom, de a fattyúnak szürke szakálla van, sántít és menekül. Szeretnél elosztani tíz aranyat
a többiekkel?
Rövid csend, majd:
– Mi van, ha nem is ő az?
– Ha holtan visszük vissza, akkor ő lesz az. Szerinted kikérdeznek egy holttestet? Gyerünk, kapjuk
el!
Mély, néma lélegzetet vettem, amikor beléptek az ajtón és megálltak olyan közel hozzám, hogy
éreztem a szagukat. A villanyelek között átnyúlva akár meg is érinthettem volna őket.
– Sötét van! – suttogta a kisebbik.
Társa tett egy lépést befelé a homályba, ott lekuporodott, és a fejét mozgatva vizsgálta a sötétséget
maga előtt. Egyik kezében kardot tartott, a másikban tőrt. A kisebbik is előrelépett, és felfedezte a
felfelé vezető létrát. Megérintette társa karját, és állával a feljáróra bökött. Egyikük sem nézett felém,
meg voltak győződve róla, hogy valahol beljebb kerestem menedéket.
Az ajtón beömlő fényben alaposan megvizsgáltam őket. A nagyobbik volt a majomképű. Egyikük
sem viselt páncélt.
Majomképű a létrára mutatott és intett a társának, hogy menjen fel, ő pedig az alsó részt ellenőrzi.
Óvatosan, az árnyékokat fürkészve indultak előre.
A nagyobbik láthatóan meg volt győződve róla, hogy fent bújtam el, mert újra intett, ezúttal már
türelmetlenül. A kisebbik lassan mászni kezdett, csak a jobb kezét használta, a balban a kardot
szorongatta. Tekintetét a fenti sötétségbe fúrta, ahol szerinte a veszély leselkedett rá. Majomképű ott
maradt középen, körülbelül négylépésnyire tőlem.
Átvettem a kardot a bal kezembe, és a testem előtt átnyúlva megragadtam az égi kőből készült tőr
markolatát; nem mertem kihúzni a tokjából, nehogy meghalljanak valamit, mielőtt készen állnék.
Amikor üldözőm elérte a nyolcadik fokot, úgy döntöttem, elérkezett a megfelelő idő, és lándzsaként
vágódtam ki a sarokból; bal kezemet előrenyújtottam, hogy minél előbb áthidaljam a majomarcútól
elválasztó távolságot, miközben a jobbal előrántottam a tőrt. Teljes testsúlyommal és lendületemmel
megtámogatott kardom a nagydarab férfi hátának alsó részébe fúródott, és ahogy gerincét megfeszítve
próbált elhúzódni a penge elől, jobb kezem köríves mozdulatot írt le a tőrrel, melynek hegye az áll
alatti puha részen behatolva felszaladt egészen az agyáig, és azonnal végzett vele. Tétovázás nélkül
elengedtem a kardot, és a szúrás lendületét kihasználva tovább fordultam, kirántottam a tőrt, majd fél
térdre ereszkedtem. Jobb kezem már lendült is hátra a dobáshoz.
A létrán álló férfi tökéletes célpontot nyújtott. Társa halála olyan váratlan hirtelenséggel
következett be, hogy teljes volt a meglepetés hatása. Tátott szájjal bámult rám, még annyira sem tudta
összeszedni magát, hogy kiáltson, és a teljes mellét mutatta felém. Minden erőmet beleadva
elhajítottam a tőrt, a melle közepére céloztam. A penge ezüstnyílként vágódott a torka alatti részbe,
örökre megfosztva a kiáltás lehetőségétől. Álla lecsapódott a tőr markolatára, a szeme elkerekedett, a
szája néma szavakat formált, és nedves, hörgő szörcsögés tört elő a torkából. Végül lassan eldőlt,
egyenes testtel, mint aki karót nyelt, és fejjel előre zuhant a talajra. Azonnal ott voltam mellette,
kirántottam a tőrt a torkából. Megtisztítottam a pengét a tunikájában, aztán majomképű társához
siettem, átfordítottam a másik oldalára, hogy visszaszerezzem a kardom. Szívem a fülemben
dübörgött, felkészültem mindenre, mert arra számítottam, hogy a zajt odakint is meghallották. Ám a
kritikus pillanatok elmúltak, és senki nem jelent meg az ajtóban; figyelmeztető kiáltásokat sem
hallottam.
A szemem addigra nagyjából alkalmazkodott a sötéthez, így az árnyékok már nem voltak annyira
feketék, és a holttesteket mintha napfény világította volna meg. Óvatosan körbevizsgálódtam. A hátsó
sarokban szénát halmoztak fel, a másikban szalmabálák álltak, de ettől eltekintve a pajta teljesen üres
volt. Számba vettem a lehetőségeimet, és egyáltalán nem lepett meg, amikor rájöttem, hogy
gyakorlatilag kifogytam belőlük. Itt maradhatok és elrejtőzhetek, vagy megpróbálhatok menekülni. A
társaim alig kétutcányira voltak tőlem, még mindig a kendert rakodták, de akár húsz mérföldnyire is
lehettek volna.
Megjelölt ember voltam. Az egész város egy szürke szakállú sántát fog keresni, és mindenhol
voltak emberek. Az arcomat talán eltakarhattam volna valahogy, de a bicegéssel nem tudtam mit
kezdeni. Itt kellett maradnom, és reménykedni a legjobbakban, ami azt jelentette, hogy el kellett
rejtenem a majomképűt és a barátját.
Néhány percnyi keserves rángatás és taszigálás után sikerült mindkettőt a sarokba vonszolnom, ahol
átrendeztem a szalmabálákat, és elrejtettem őket szem elől. Közben minden pillanatban azt vártam,
hogy valaki megjelenik a nyitott ajtóban. Végül sikerült üldözőimet csaknem teljesen eltüntetni. Két
bála köteleit elvágtam, és szalmát szórtam a vérfoltokra. Alaposan megtapostam, hogy feligya a
nedvességet, majd újabb réteget terítettem le. Rengeteg vér folyt ki, és miközben az elrejtésén
munkálkodtam, iróniával gondoltam az ölés erkölcsi tanulságairól folytatott belső vitáimra. Miután
elégedetten nyugtáztam, hogy mindent megtettem az erőszak nyomainak eltüntetéséért, visszavonultam
a holttestekkel átellenes sarokba, és tekintetemet az ajtó fényes négyszögére szegezve lekuporodtam a
szalmahalom mögé. Eszembe sem jutott felmászni a létrán. Az alsó szinten is elég szép kis csapdában
voltam. Ez volt az első alkalom, hogy az ölés után nem támadt hányingerem. Az majd csak később jön,
ha minden veszély elmúlt. Valami a zsigereimben azt súgta, hogy arra még elég hosszú ideig kell
várnom.
Az a lehetőség egy pillanatra sem ötlött fel bennem, hogy az embereim önkéntelenül is elárulhatnak
Nesca bérenceinek. A katonáim a várostól néhány mérföldnyire, egy rejtett tisztáson táboroztak, ahová
nem lehetett belátni az útról. Sulisba mindössze öt hallgatag földműves jött velem. Nem szerették a
várost, nem bíztak az itteniekben, és nem is volt hozzájuk türelmük. Ha egy idegen megkérdezi tőlük,
láttak-e egy sántító, szürke szakállas férfit, rögtön arra gondolnak majd, hogy bajba kerültem, és nem
mondanak rólam semmit.
Ugyanakkor reménykedtem, hogy haladéktalanul a keresésemre indulnak.
Már majdnem sikerült a normális sebességre lassítanom a szívverésemet, amikor egy újabb veszély
hatására ismét felgyorsult. Eddig észre sem vettem az ajtót, amely most váratlanul kinyílt. Lámpafény
ömlött szét a helyiségben, a torkomat összeszorította a rémület. Az ajtó ugyanazon a falon volt, ahol
én is rejtőztem, és ugyanabból a durva deszkából készült. Olyan erővel csapódott ki, hogy
nekiütközött a falnak, alig néhány hüvelykkel hibázva el engem, majd visszapattant, és ezzel el is
takarta előlem a férfit, aki magában mormogva lépett be a pajtába. Nyolc nagy lépéssel átvágott a
helyiségen, és cifra káromkodások közepette becsukta azt az ajtót, amelyiken bejöttem, majd el is
reteszelte.
Csendben és óvatosan, továbbra is a torkomban dobogó szívvel – tudtam, hogy bármelyik
pillanatban megfordulhat és megláthat – felálltam, és a nyitott ajtón át kiléptem a rövid folyosóra,
reménykedve, hogy bármilyen helyiségbe is jutok, üres lesz. Valóban az volt: üres, és szinte teljesen
sötét. Csupán két lámpás szolgáltatott némi világosságot, valamint az egyetlen ablak zsaluinak résein
beszűrődő napfény. Az utcára vezető ajtó vastagnak tűnt, és azt is elreteszelték.
Egy gyertyaöntő műhelybe kerültem, mindenhol különféle méretű és alakú agyaglámpások,
amphorák és olajjal megtöltött apró edények álltak. A helyiséget betöltötte az olajok és a kámfor
szúrós szaga. Balra veszélyesnek tűnő lépcsősor vezetett fel a padlástérbe, nyilván ott lakott a
tulajdonos. Sietve átvágtam a szobán, és kinéztem a zsaluk résein az utcára. Odakint tombolt a
zűrzavar, emberek rohantak minden irányba, elszabadult a pánik. Észrevettem egy idős, szürke
szakállú polgárt, akit két megtermett férfi rángatott valahová. Ennél több időm nem maradt a
nézelődésre, mert a bolt tulajdonosának mély hangját hallottam hátulról, amint vitatkozik valakivel.
Újra körülnéztem valami rejtekhely után, miközben hallottam az ajtócsapódást, majd a gyors, dühös
léptek közeledését. Behúzódtam a lépcső mögötti sarokba, és a következő pillanatban a boltos
belépett a szobába.
Magas, széles vállú ember volt, ezért az ajtónál le kellett hajolnia. Amint felegyenesedett, meglátta
a lábamat, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán kihúzta magát és gyanakodva végignézett
rajtam. Nem szólt semmit, és láttam, hogy nincs nála fegyver. Egyenesen a szemembe nézett, majd a
tekintete a bal térdemre tévedt. Mozdulatlan maradtam, kezem a kardom markolatán nyugodott. Végül
sietség nélkül becsukta maga mögött az ajtót, két lépéssel besétált a bolt közepére, és az árucikkeivel
teli pultnak támaszkodva szembefordult velem. Nem láttam félelmet a szemében. Csak az utcáról
szűrődtek be hangok, egy nő sikolya áthatolt az általános hangzavaron, leginkább egy megtébolyodott
bagoly rikoltására emlékeztetett. Amikor a férfi megszólalt, hangja sokkal mélyebb és tisztább volt,
mint vártam.
– Jó nagy zűrzavar van odakint – mondta. – Remélem, megérsz ennyit.
Bal kezemmel benyúltam a tunikámba, és előhúztam egy teli erszényt. Odadobtam mellé a pultra;
mély, telt koppanással érkezett meg a fafelületre.
– A fejemre kitűzött vérdíj tíz aranyauri – feleltem. – Az erszényben van annyi, kicsivel több is,
ami érdekes választás elé állít téged. Segítségért kiálthatsz és meghalhatsz most, vagy úgy teszel,
mintha segítenél nekem, és később gyűjtőd be a vérdíjat, feltéve, ha sikerül. Az én véleményem, hogy
ha elkapnak, semmit sem látsz belőle, és azt sem tarthatod meg, ami az erszényben van.
Kifejezéstelen arccal nézett rám.
– Kell lennie egy harmadik lehetőségnek is, amikor megtartom a pénzt. Mi az?
Elmondtam neki.
– Van egy kötélverő körülbelül kétháznyira innen. Ismered?
– Igen – bólintott.
– Nos, az embereim ott várnak rám, kendert rakodnak egy kocsira. Nem tudják, mi történt. Hozd
őket ide, a hátsó ajtóhoz, amit az imént csuktál be. Ha biztonságban a szekéren leszek, jól betakarva,
szépen elmegyünk, te pedig megtarthatod a pénzt.
– Tíz aranyauri? Te bolondnak nézel? Annak a tizedéért is itt hagynál a véremben fuldokolva! Vagy
a tizenkettedéért!
Megvontam a vállam.
– Ez nem így van. A pénz nem fontos. Nem várom, hogy elhidd, de akkor is igaz. Azért hordom
magammal, hátha valahol lehetőség adódik némi vasvásárlásra.
Kétkedve méregetett.
– Vas? Te aranyért vasat vásárolsz?
– Így van – bólintottam. – Nyersvasat. Vastömböket. Legalábbis vásárolnék, ha tudnék. De
nyersvasat mostanában sokkal nehezebb találni, mint aranyat. – Még mindig hitetlenkedést és
gyanakvást láttam az arcán, ezért vállat vontam. – A szavamat adom. Attól tartok, meg kell bíznunk
egymásban.
Egy ideig csendben maradt, nem vette le rólam méricskélő tekintetét.
– Nézd, idegen – szólalt meg végül –, én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni, de senki nem
ér tíz aurit, ezt még kimondani is nevetséges.
Állammal az erszényre böktem.
– Számold meg.
– Ó, én elhiszem, hogy annyi van benne. Jó nehéznek tűnik, és biztosan nem kövekkel töltötted meg,
arra számítva, hogy találkozol velem. Csakhogy azon gondolkodom, mit tehettél Quinctilius Nescával,
amitől az irhád tíz aurit ér neki?
Hazudhattam volna neki, de valami az arckifejezésében arra késztetett, hogy elmondjam az
igazságot.
– Összeroncsoltam a kedvenc unokaöccse arcát, és a mellébe vágtam a nevem kezdőbetűjét.
– Hogy mit tettél? – Az arca most már vidám hitetlenkedést tükrözött.
– Jól hallottad.
– Igen, hallottalak. – Megcsóválta a fejét. – Ki volt az az unokaöcs?
– Még mindig az, nem öltem meg, csak megjelöltem. Caesarius Claudius Seneca.
Elkerekedett a szeme.
– Az a megszállott? Ő Nesca unokaöccse?
– Igen, rokonok.
Elkomorodott.
– De ugye nem a procuratorról beszélsz?
– Az volt, de eltűnt. Hat évvel ezelőtt itt járt, a császár ügyét intézte. Akkor… találkoztunk.
Újra a fejét csóválta, majd hirtelen az ablakhoz lépett. Megfeszültek az izmaim és előrántottam a
tőröm, felkészülve a dobásra, de csupán az egyik réshez hajolt, esze ágában sem volt kinyitni a
sötétítőt. Kissé ellazultam, ő pedig néhány másodperc múltán újra felém fordult.
– Ne is reménykedj benne, hogy ma sikerül kijutnod a városból. Kizárt. Ajtóról ajtóra átkutatnak
mindent, és minél kevesebb szerencsével járnak, annál elszántabban próbálkoznak. Nesca befolyásos
ember, nem érdemes keresztezni az útját. Nem fog nyugodni, amíg az egész várost fenekestül fel nem
forgatja. Itt biztonságban vagy, legalábbis egyelőre. Itt már jártak. Ezért zártam be, és ezért tudtam,
hogy te vagy az, amint megláttalak. Hogy jutottál be?
– Elmentél mellettem, amikor bezártad a hátsó ajtót. Akkor surrantam be, amikor háttal álltál
nekem.
– Jól tetted. Éppen akkor értek oda, amikor bezártam. Ugyanazok, akik korábban elölről is
érdeklődtek. Elküldtem őket.
– Átkutatták a pajtát?
– Nem nagyon, csak gyorsan körülnéztek. Mondtam nekik, hogy nincs ott senki, és elég mérges
voltam a zaklatásuk miatt, így hittek nekem. Miért?
Úgy döntöttem, a békesség érdekében inkább nem mondok semmit.
– Hm. – Hüvelykujja körmével megkocogtatta a fogát. – Szerencsés ember vagy.
Elfintorodtam.
– Szerencsés? Azt gondolod? Miért?
– Sikerült elszöknöd előlük, vagy nem? És végül itt kötöttél ki.
– Ez már szerencséssé tesz? Talán igazad van.
– Úgy van, barátom. Ez szerencséssé tesz.
Nyilvánvalóan célzott valamire, de nem tudtam, mi lehet az.
– Miért? Nem tudlak követni.
Felvette az erszényt, kinyitotta, és a pultra öntötte az aranyat. Az egyik érmét a hüvelyk– és
mutatóujja közé fogva felém nyújtotta.
– Ezért. És mert emiatt gyűlölöm Quinctilius Nesca hájas zsigereit. – Nem szóltam, vártam, hogy
folytassa. Megfordította az érmét. – Ha hat évvel ezelőtt lett volna tíz ilyenem, még öt évig
vezethettem volna az üzletemet, mielőtt az a zsíros disznó belépett az életembe. Kölcsönkértem tőle
némi pénzt, azután tönkrementem. Mindenemet elvette, még a feleségemet is. Nem, nem hozzá ment,
csak elhagyott. Nem bírta a nincstelen életet. – Hatalmas ökle összezárult az aranyon. – Ez a Seneca,
Nesca unokaöccse… soha nem jutott eszembe, hogy a procurator lehet. Hogy néz ki?
– Miért kérded? Láttad már?
A nagy ember a fejét csóválta.
– Nem is tudom, talán. Azt mondod, hat évvel ezelőtt Britanniában járt. Akkor volt az a kis gondom
Nescával, és volt vele valaki, aki rengeteg problémát okozott errefelé. Sosem láttam még korábban,
és más sem. Átkozottul kellemetlen fattyú volt, jóképű, akár egy isten, és gonosz, mint egy kígyó. –
Elszakította rólam a tekintetét, és ismét az ablakhoz lépett.
– Ez alapján akár Seneca is lehetett – mondtam. – Mindig is jóképű volt, ha az ember nem nézte
meg magának alaposabban. Megsértett téged valamivel?
– Igen, úgy is mondhatjuk – felelte mély torokhangon. Visszasétált a pulthoz, nekitámaszkodott, és a
fa mintázatát követve végigsimított rajta az ujjaival. – Volt egy fiam, ötéves. Eltűnt, soha nem találtuk
meg. Azt mondták, farkas vagy medve támadhatta meg az erdőben. Ostobaság, hiszen soha nem
engedtük ki az erdőbe. Egyszerűen eltűnt. Aztán nem sokkal később a feleségem is elment… –
Elcsuklott a hangja, és láttam, hogy rázkódik a válla, de folytatta. – Hónapokkal később megtudtam,
hogy azon a nyáron öt fiatal fiú tűnt el. Öt! És mindegyik akkor, amikor Quinctilius Nesca
népszerűtlen vendége itt tartózkodott. Voltak tanúk, akik látták ezt a vendéget két fiúval, nem sokkal az
eltűnésük előtt. Senecának hívták… Kerestük volna, de addigra visszament a constantinapolisi
udvarba. Nesca kinevetett minket, és elzavart a birtokáról. A tanúknak később persze ugyanúgy
nyomuk veszett, mint a fiúknak.
– Értem. – Ideje volt témát váltani, mert a vendéglátóm tartása kezdett megrogyni. – Mivel
foglalkoztál?
Néhány gyors pillantással kitisztította a szeméből a könnyeket, és újra megfordította az aranypénzt.
– Bort hoztam be. Nem tartoztam a nagyok közé, de kényelmesen megéltem. Kitanultam a szállítás
trükkjeit, amíg a haditengerészetnél szolgáltam. Kis üzletet vezettem, de jól ment. Aztán megláttam a
lehetőséget a feljebb lépésre, és pénzt kölcsönöztem hozzá.
– És?
– A hajó elsüllyedt, vagy a kalózok kapták el. Mindegy, a végeredmény szempontjából nem számít.
Nesca pedig elvette mindenemet.
– Mennyi ideig szolgáltál a flottánál?
– Tizenöt évig. Harmincévesen léptem ki.
– És tizenöt év tapasztalattal a hátad mögött mindent feltettél egyetlen hajórakományra?
Jókedv nélkül elmosolyodott.
– Nem, kettőre, de a második nem érkezett meg a három hónapos határidőre. Mire befutott, már
Nescáé volt.
Őszintén együtt éreztem vele.
– Nem tudott volna várni még egy keveset?
– A kövér fattyú semennyit nem várt. A második hajó kapitányát lefizette, hogy kerülőt tegyen, de
ezt csak később tudtam meg. Mindez hét éve történt, szóval megtarthatod a pénzed, én már nem
veszem hasznát. Nekem az is elegendő fizetség, hogy keresztülhúzhatom a kövér disznó számításait.
Éhes vagy?
Csak most éreztem, mennyire. Bólintottam.
– Rendben, akkor együnk valamit. Nincs sok mindenem, és az sem jó minőségű, de megtölti a
gyomrunkat. A nevem Tertius Pella.
Megszorítottam kinyújtott kezét.
– Publius Varrus.
Kenyeret, sajtot és ecetbe áztatott fokhagymát vett elő, majd miután végeztünk az evéssel, egy
kancsó valóban remek bort – vörös volt és sűrű, akár a vér. Ám amikor a számhoz akartam emelni a
kupát, megtorpantam.
– Mi a baj? – kérdezte.
Visszatettem a bort az asztalra.
– A bűntudat. Te a vendégszeretetedben részesítesz, én pedig viszonzásul nagyobb bajba keverlek,
mint sejtenéd.
– Mivel?
– Két halott van a pajtádban, a széna alatt.
– Ó! – Elfintorodott. – Az nem jó. Nesca emberei?
Bólintottam.
– Sajnálom.
– Hát még én! Erre fognak visszajönni, és újra átkutatnak mindent. Jobb lesz, ha elvisszük őket
onnan.
– Elvinni? Hová?
– Bedobjuk a holttesteket a pincébe, és a bejáratra szénát terítünk. Majd később elásom őket.
– Mi lesz a vérfoltokkal? Ha keresgélni kezdenek, megtalálják őket.
– Nagyok?
Ismét bólintottam.
– Véreztek, mint a malacok.
– Nem rossz hasonlat. Hol vannak pontosan? Nem láttam őket, amikor bezártam az ajtót.
– Mert nem kerested őket, különben biztosan észrevetted volna.
– A pokolba! Nem tehetek úgy, mintha mit sem tudnék róluk, pedig ez az igazság! Sosem hinnék el,
hogy amikor nem engedtem őket kutakodni, nem tudtam a holttestekről. Kivisznek Nesca elé, és amint
meglátja az arcomat, nekem végem. Tudja, hogy tudom, hogy kirabolt. Ez tökéletes alkalom lenne
neki, hogy végképp elhallgattasson. – Elcsendesedett, különös pillantást vetett rám. – Ha innen
elmész, hová tartasz? Hol élsz?
– Egy villában, innen körülbelül negyven mérföldre délre.
– Egy villában? A sajátod?
Megráztam a fejem.
– Nem, egy barátomé. Kedvelnéd őt.
– Veled mehetek?
Ismét sikerült meglepnie.
– Velem? Komolyan gondolod? Mi lesz a boltoddal?
Körülnézett a helyiségben.
– Miféle bolttal? Nascáé lehet, viheti a pincében fekvő halottakkal együtt. Én undorodom tőle.
Halkan felnevettem.
– Tertius Pella, ha valaha kijutunk innen élve, szívesen látunk a villánkban.
– Kiváló! – Köszöntésre emelte a kupáját. – Az új barátságokra, az új jövőre, a kövér tolvajok
lassú és fájdalmas halálára!
Kiürítettük a kupáinkat, aztán újra odament az ablakhoz, és hosszan nézett kifelé a réseken. Az utcai
zaj időközben szinte teljesen megszűnt. Végül hátraszólt a válla felett.
– Azt mondtad, kendert rakodnak a szekeredre. A kocsihajtód egy megtermett, vörös hajú fickó, kék
tunikában?
Egy pillanat alatt ott termettem mellette. Igen, az én szekerem állt odakint.
– Ő az! Hívd be! Meg tudod tenni? A neve Cerdic!
– Cerdic. Adj egy percet.
Körülbelül három percébe került, de végre mindketten visszaindultak. Cerdic legalább úgy örült
nekem, mint én neki. Az embereim rám ismertek a leírás alapján, amit a keresők megadtak, de semmit
nem mondtak nekik. Utána szétszéledtek, és azóta is engem keresnek a városban. Cerdic ott maradt a
szekérrel, nem akarta magára hagyni. Az volt a terv, hogy a város melletti tábornál találkoznak, és ott
töltik az éjszakát, majd másnap folytatják a kutatást.
Cerdic erősködött, hogy szálljak fel a szekérre, aztán majd elrejtenek. Éppen az utca végén kutatták
át, és ha elég gyorsak vagyunk, visszamehetünk ugyanazon az úton anélkül, hogy újra zaklatnák.
Tertius megmutatta neki a hátsó bejáratot, ott vártam rájuk, és csak akkor nyitottam ki az ajtót, amikor
meghallottam a kocsi zörgését. Cerdic megállt a szekérrel, én pedig beugrottam a kellemetlen szagú
kender közé, és jó mélyen beástam magam. Éreztem, hogy Tertius Pella eligazgatja a terhet, hogy
jelenlétem minden nyomát eltüntesse. Azonnal indultunk, és tíz percen belül ismét ott voltunk az
ellenőrző pontnál, ahol a szekeret átkutatták. Hallottam az őrszem kiáltását.
– Ugyan már, ember! – harsogta Cerdic. – Az előbb kutattál át! Átnézted az egész rohadt szekeret!
Csak az utca végére mentem, a mansióhoz, hogy felvegyem a barátomat! Esetleg vetkőzzünk is le?
Vagy borítsam az egész istenverte rakományt ide az útra? Ha keresgélni akarsz, láss neki! Én nem
érek rá itt üldögélni, amíg te rám szabadítod a bolháidat!
Nem értettem a választ, de hosszú percekig nem mozdultunk. Éreztem, hogy valaki a rakományon
lépdel, valahol a fejem fölött. Elképzeltem, ahogy véletlenszerűen beleszúr néhány helyen a kenderbe
a dárdájával, és remegő szájjal vártam, hogy a fegyver hegye rám találjon. Kiszáradt a torkom,
köhögnöm kellett. A nyelvemet mozgatva próbáltam egy kis nyálat gyűjteni, hogy elűzzem a
szárazságot. Aztán a szekér előrelódult, és újra gurultunk, de csak néhány lépésnyit. Cerdic kiáltott
valamit, amit nem értettem. Újabb percek teltek el, mire elindultunk. Elöntött a megkönnyebbülés, és a
köhögési ingerem is elmúlt.
Ahogy végigdöcögtünk a kockaköves utcákon, rájöttem, hogy a zötykölődéstől megvéd a kender
rugalmassága, és egy idő után kis híján elszunyókáltam. Különös módon nagyon hosszú ideig nem
álltunk meg, és akkor is csak néhány másodpercre. Hallottam, hogy Cerdic elköszön valakitől, és azon
gondolkodtam, mi történhet odafent. Talán Tertius Pella mégis meggondolta magát? Tudtam, hogy
Cerdic szólni fog, ha biztonságban vagyunk – de előbb semmiképpen sem –, ezért kihasználtam
kényszerű tétlenségemet, és gondolatban végigfutottam azoknak a dolgoknak a listáján, amelyeket
ezúttal nem viszünk vissza a kolóniára.
Hirtelen újra megálltunk. Mozgolódás támadt fölöttem, és hűs levegőt éreztem az arcomon.
– Publius, jól vagy?
Kiköptem némi kendert, és felültem.
– Elég jól. Biztonságban vagyunk?
– Igen! – nevetett Cerdic. – Kijutottunk. Hála az isteneknek, hogy csukva tartottad a szád. Nem
tudtam, hogy az első őr megölt-e a dárdájával, de nem tehettem semmit, amíg ki nem érünk a
városkapun.
– Mi történt Tertius Pellával? Miért ment el?
Értetlenül nézett le rám.
– Elment? Nem ment el, itt van.
– Akkor ki szállt le a szekérről?
– Ó, arra gondolsz! – nevetett. – A centurio, aki velünk jött. Átvitt minket az összes őrposzton, és a
kapunál letettük. Ezért örülök annyira, hogy nem szólaltál meg. Ha elárultad volna magad, kénytelen
lettem volna megölni, és akkor aztán bajban vagyunk. Gyere, kisegítelek innen!
Félórával később megérkeztünk a táborunkhoz. Az összes többi szekér megelőzött minket, és csak
ketten hiányoztak. Ők Aquae Sulisban maradtak, megszálltak a mansióban abban a reményben, hogy
hírt kapnak a szökésemről vagy a fogságba esésemről. Reggel majd ők is csatlakoznak a karavánhoz.
Bemutattam Tertius Pellát új szomszédjainak. Amikor elmeséltem nekik aznapi kalandjaimat és
menekülésemet, maguk közül valóként üdvözölték.
Két hiányzónk másnap kora hajnalban csatlakozott hozzánk, és meghökkenten tapasztalták, hogy már
ott vagyok. Csodálkozó arckifejezésük láttán elnevettem magam.
– Mi tartott fel titeket? – kérdeztem csipkelődve. – Egész éjjel itt vártunk rátok.
– Egész éjjel? – Tarpo Sulla, az idősebbik zavartnak és izgatottnak tűnt. – Hogyhogy egész éjjel?
Mikor jöttél ki?
Tarpo kérdésének hevességétől meglepetten pillantottam Cerdicre.
– Mikor is lehetett, Cerdic? Úgy a nyolcadik órában? Nem sokkal naplemente után. Miért?
– Akkor nem te voltál.
– Ki nem én voltam? Tarpo, beszélj már értelmesen!
– Rendben – morogta Tarpo. – Azt a fattyú Nescát múlt éjjel megölték. Megfojtották. Nem sokkal
vacsora után, amikor aludni tért volna. Valaki ráugrott az árnyékszéken, és egy vékony madzaggal
szinte levágta a fejét. Téged gyanúsítanak a gyilkossággal.
Le kellett ülnöm egy fatönkre. A táborban mindenki engem figyelt, várták a reagálásomat. A gyanú
még csak fel sem merült senkiben, hiszen majdnem éjfélig beszélgettem velük a tűz mellett. Azonban,
hogy a nevem kapcsolatba került Quinctilius Nesca meggyilkolásával, nagyon is komoly ügy volt. A
nevem!
– Azt mondod, személyesen engem? Tudják a nevem? Publius Varrust keresik?
– Nem, hanem egy szürke szakállú, erős testalkatú férfit, aki a bal lábára erősen sántít. A nevedet
nem tudják. Viszont sokan lehetnek a városban, akik igen. Például akikkel üzletelünk. Előbb vagy
utóbb valaki megemlíti a neved, és megmondja, ki vagy.
Ha ez igaz, akkor hármas gyilkosságért fognak körözni, amennyiben megtalálják a másik két
holttestet is. Megpróbáltam átgondolni, hányan lehetnek Aquae Sulisban, akik azonosítani tudnak, de
akárhogy is erőlködtem, senki nem jutott eszembe. Korábban csak egyszer jártam a városban. Három
napot töltöttem itt idegenként, amikor első alkalommal tartottam Caius villájába. Cerdicre néztem.
– Cerdic, koncentrálj! Amikor tegnap a kötélverőnél jártunk, megmondtam neki a nevem? Vissza
tudsz emlékezni?
Összevont szemöldökkel gondolkodott.
– Ha jól emlékszem, nem. – Tovább töprengett. – Nem, biztos vagyok benne. Mogorva fickó volt,
és alkudoztál vele az árról, de nem barátkoztatok. Kifizetted neki a pénzt, aztán csak hozzám beszéltél.
Azt mondtad, átmész a mansióba, és már távoztál is.
– Igazad van, Cerdic. Nem említettem neki a nevem. És te a tiédet? Ismer téged?
– Nem – rázta meg a fejét. – Sosem láttam, szerintem új lehet itt. Semmit nem mondtam neki,
nemhogy a nevemet! Miért? Ez fontos?
Végignéztem az embereimen.
– Igen, fontos. Nagyon fontos. Titeket ismernek a városban, de engem nem. Most járok itt
másodszor, és az első alkalommal is csak átutazóban voltam. Senki nem ismer, és az egyetlen ember,
aki veletek együtt látott, a kötélverő. Ami azt jelenti, hogy nem fogják kitalálni a nevem, és nem
hoznak összefüggésbe veletek. Továbbá azt, hogy egy darabig nem jövök vissza. – Nevettek, én pedig
folytattam. – Nem tudom, ki ölte meg Quinctilius Nescát, egy ilyen ember sosem szűkölködik
ellenségekben. Azt azonban tudom, és ti is tudjátok, hogy nem Publius Varrus volt. Most pedig térjünk
vissza a kolóniára, amilyen gyorsan csak tudunk. Minél előbb eltűnünk innen, annál boldogabb leszek.
Elhallgattam, mert furcsa gondolat ötlött fel bennem, és ismét a híreket hozó emberemhez
fordultam.
– Azt mondtad, Nescát éjszaka támadták és ölték meg. Ki találta meg a testét, és hol?
Tarpo Sulla a homlokát ráncolta.
– Nem tudom. Éppen úton volt az árnyékszékre, mindössze ennyit hallottam. Bárki is tette, majdnem
leszakította a fejét. Willy szerint valaki említette, hogy az unokaöccse talált rá. Nem igaz, Willy?
Az unokaöccse! Seneca? Rögtön az jutott eszembe, hogy talán megtaláltam az eltűnt procuratort, és
a gondolat nem is tűnt olyan elrugaszkodottnak. Lehet, hogy Nesca menedéket nyújtott gazdag
rokonának, egy biztonságos rejtekhelyet, ahol kivárhatja, milyen eredményre jut Magnus a hatalmi
játszmájában. Innen már csak egy ösztönös ugrás volt a gondolat, hogy ha megromlott a viszony
kettejük között, akkor Seneca talán úgy gondolhatta, itt a nagyszerű alkalom megszabadulni kövér
nagybácsijától, és mindent rákenni holmi sánta orgyilkosra, aki korábban már őt is megpróbálta
megölni. Persze mindez puszta feltételezés volt részemről, de megláttam benne a komor logikát.
Az úton nem ütköztünk akadályokba, két nappal később megérkeztünk a kolóniára. Caius
figyelmesen végighallgatta a történetemet, sajnálkozva csóválta a fejét az emberek ostobaságán és
kicsinyességén, aztán annyiban hagyta a dolgot, és beszámolt egy különös küldöttségről, amely
Ullictól, a helyi Pendragon kelták vezetőjétől érkezett hozzánk. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli az
elméletem Nesca meggyilkolásáról és Claudius Seneca hollétéről – puszta egybeesésnek vélte,
ráadásul lényegtelennek és jelentéktelennek saját hírei mellett. Emlékszem, mennyire megsértődtem,
amiért ilyen közönnyel fogadja beszámolómat és gyanúmat. Ugyanakkor persze én is felfogtam Ullic
küldöttségének jelentőségét, és elismertem, hogy nem minden ok nélkül támadt ilyen nagy izgalom a
távollétemben.
Miután elindultam Aquae Sulisba, Cymric és testvére, az én nyílvesszőkészítő barátom hivatalosan
felkeresték Caiust. Vezetőjük, Ullic Pendragon üzenetét tolmácsolták: Ullic találkozni szeretett volna
Caiusszal, hogy kettejük közös érdekeiről tárgyaljanak. Ez nagy megtiszteltetés, tette hozzá Cymric,
mivel Pendragon vezér korábban még soha nem tárgyalt rómaiakkal.
Caius természetesen meghívta a vezért a kolóniára, de nekik ez nem volt elfogadható. A hivatalos
megbeszélésre egy szent helyen fog sor kerülni. Caius megkérdezte, melyik az a hely, mire azt a
választ kapta, hogy Stonehenge.
Természetesen tudtam, merre található Stonehenge. A druidáknak felszentelt nyílt templom – vagy
inkább templomrom – ősi volt, mint maga az idő, és a tőlünk délre elterülő nagy síkság közepén állt, a
villától több mint egynapi járóföldre. Caius először nem akart elmenni olyan messzire, de Luceiia, aki
szintén jelen volt a megbeszélésen, szerencsére meggyőzte, hogy egyezzen bele a találkozóba. Caius
megkérdezte, milyen kíséretet vihet magával ilyen hivatalos alkalomra, mire azt a választ kapta, hogy
Ullic a druidáival és egy harcosokból álló kísérettel érkezik, vagyis Caius is nyugodtan hozhatja
magával a saját embereit.
Caius ragaszkodott hozzá, hogy halasszák el a találkozót, amíg én is csatlakozni tudok hozzájuk,
ezért az időpontot két héttel későbbre határozták meg, vagyis hat nappal a visszaérkezésem utánra.
Érdekelt a lehetőség, hogy találkozzam a kelta vezérrel, de még mindig a Seneca család felbukkanása
foglalkoztatott. Ismét megpróbáltam felkelteni Caius érdeklődését a Seneca hollétével kapcsolatos
elméletem iránt, de láttam, hogy csak az időmet vesztegetem. Teljesen belemerült a közelgő találkozó
megszervezésébe, és olyan sok minden járt a fejében, hogy nem vonhatta el a figyelmét egy Seneca,
aki jelen pillanatban nem jelentett közvetlen fenyegetést.
Rám ennek épp az ellenkezője volt igaz. Nem nagyon tudtam foglalkozni egy kelta vademberrel,
miközben ősellenségem bosszúm hatótávolságán belül került. Caius érdektelensége csalódottsággal
töltött el, kicsit fel is bosszantott, ezért úgy döntöttem, megteszek bizonyos lépéseket arra az esetre, ha
Seneca esetleg Aquae Sulisban tartózkodik. Nem szóltam sem Caiusnak, sem a feleségemnek, mert
tudtam, hogy egyikük sem értene egyet azzal, amit tenni készülök. Önteltségemben és dühömben, mint
oly gyakran, most is elfeledkeztem róla, milyen következményekkel járhatnak a tetteim. Igazamba
vetett meggyőződéssel életet leheltem egy régi gyűlöletbe, és olyan eseményláncolatot indítottam
útjára, amely még évekkel később is kísértett engem és szeretteimet.

XXXI.
Öt nappal később Equus elhozta hozzám Tertius Pellát. A villa mögötti részen dolgoztam, ahol
felépítettük a kemencét a fém kiolvasztásához az égi kőből. Amikor megérkeztek, éppen a különleges
agyaggal foglalatoskodtam, amellyel a tűzteret akartuk kibélelni, és amíg megmostam és szárazra
töröltem a kezem, Equus elmagyarázta Tertiusnak, mi a szándékunk az új olvasztókemencével. Miután
végeztem az alapos tisztálkodással, levettem a bőrkötényem és üdvözöltem Tertiust. Forró, poros,
napsütéses nap volt, Equus mindannyiunknak töltött egy korsó hűs sört soha ki nem fogyó, árnyékos
helyen tárolt készletéből. Miközben felhajtottuk az első hosszú kortyokat, újra szemügyre vettem
Pellát, és megerősítettem magamban korábbi véleményemet róla.
Magas, széles vállú, jó kiállású férfi volt – ahogy a helyi kelták szokták mondani – a harmincas
évei végén járhatott. Dereka még csak most kezdett vastagodni, miközben a korabeli férfiak többsége
már méretes pocakot növesztett a rengeteg evésnek köszönhetően. Sötét bőrű, komor arca és a szeme
körüli mély ráncok igazolták, hogy rengeteg időt töltött a napsütésben hunyorogva a tengeren – mert
Tertius Pella igazi tengerész volt, olyan katona, aki a sas alatt szolgálva évei nagy részét a vízen
töltötte. Erős, okos és állhatatos embernek ismertem meg, megbízható volt, akár szeretett
négysorevezőseinek egyike, és előreugró álla is ugyanezeknek a hajóknak az öklelősarkantyúira
emlékeztetett.
– Nos, mit találtál? – kérdeztem.
Jókedv nélküli rókavigyorral válaszolt.
– Amit kerestem. Ott lakik egy házban, amit egy évre bérelt ki a senki által nem siratott, trágyazsák
Nesca.
– Láttad őt? – Biztosra kellett mennem.
– Igen, egyszer. Csupán néhány pillanatra, de az is bőven elég volt. Kijött az egyik nyitott
oszlopsorra, alig tizenöt lépésnyire tőlem. Tévedés kizárva, ő volt. Caesarius Claudius Seneca, Róma
szenátora és Dél-Britannia procuratora, aki egy sötét házban rejtőzködik a napfény elől. Ha
belegondolok, ez voltaképpen illik hozzá. Istenem, bárcsak lett volna egy íj a kezemben! Olyan
gyorsan átlőhettem volna az egyik szemét…
 – Meglátott valaki? Felismertek?
– Nem, természetesen nem. Azt mondtad, vigyázzak, hogy ne lássanak meg.
– Helyes, helyes! – Izgalomba hozott, hogy Pella megerősítette, ami addig a pillanatig csupán gyanú
és remény volt. – Tehát ott van, és nyilvánvalóan rejtőzködik. – Félig neki, félig magamnak beszéltem,
hangot adva a gondolataimnak. – De miért rejtőzködik? Ki elől bujkál? Az egész világ elől, különösen
Theodosius és a kémei elől, mert a pletyka nyilvánvalóan igaz: valóban ő pénzeli Magnust!
Birodalmi erőforrásokat használt fel egy trónbitorló hadseregeinek felfegyverzésére, és most
rejtőzködik, várja a játszmája végkimenetelét!
– Várj, ezt nem értem – szólt közbe Equus. – Miért kell rejtőzködnie? Egész Britannia Magnusé. Ha
Seneca Magnus támogatója, nincs mitől félnie.
– Két okból, Equus – magyaráztam. – Az első, hogy Magnus csak Britanniában császár. Könnyen
lehet, hogy kudarcot vall az egész birodalom megszerzésével. Ha így történik, akkor mindenkire, aki
segített neki, halálbüntetés vár. Ez pedig elvezet a második okhoz: Seneca nem ostoba. Nyugodj meg,
van egy tartalék terve arra az esetre, ha Magnus kudarcot vallana. Gondoskodott a túléléséről akkor
is, ha bekövetkezik a katasztrófa. Dél-Britannia császári procuratoraként úgy kell tűnnie, mintha
hűséges lenne Theodosiushoz… saját biztonsága érdekében ez nem lehet másként. Ezért aztán „eltűnt”,
hogy egy biztonságos helyről vezesse a császár ügyeit. Természetesen nem tud kapcsolatba lépni
Rómával, mivel Britannia a lázadók kezére került. Ha Magnus sikerrel jár, Seneca nyer, hiszen ő lesz
az, aki a trónra ültette az új császárt. Ha viszont Magnust legyőzik, Seneca besározatlanul jöhet elő
rejtekéből. Az anyagi veszteséget könnyedén fedezi saját zsebéből… Isten a tudója, elég mély
mindegyik. Igazából ezt az egyetlen kockázatot vállalja, de a lényeg, hogy rejtve kell maradnia.
Equust még mindig nem sikerült meggyőznöm.
– Hogyan maradhat rejtve egy városban? Valaki előbb vagy utóbb felismeri. Vannak még emberek,
akik hűségesek Theodosiushoz és a birodalomhoz.
– Persze hogy vannak, Equus, ebben nem tévedsz. – Pellára néztem. – Mit viselt, amikor megláttad?
Pella meglepettnek tűnt.
– Semmi különlegeset, egy tunikát.
– Díszeset? Rikító színűt?
– Nem, egyáltalán nem. Egyszerű fehér volt.
– Értem. Fényes fehér?
– Nem! – Egyre ingerültebbnek tűnt. – Egyszerű fehér, ugyanolyan, mint az enyém. Teljesen átlagos,
hétköznapi tunika.
– Jó ember vagy, Tertius. Kiváló megfigyelő. A kapunál hány őrt láttál?
Equusról rám nézett, megrázta a fejét.
– Egyet sem, és ez először engem is meglepett.
– Először?
– Igen, amíg meg nem értettem, miről van szó.
– És miről van szó? – Equusra pillantottam, aki a homlokát ráncolva koncentrált, nehogy
elmulasszon valami fontosat. – Mit láttál?
Pella összehúzott szemmel nézett rám egy pillanatig, aztán megvonta a vállát.
 – Igazából semmit, semmi feltűnőt. Semmit, amit a szomszédok megláthattak volna, kivéve, ha
nagyon odafigyelnek. A házban legalább nyolc férfi lakik Senecával, mindannyian hivatásos
gladiátoroknak tűntek. Nyolcat számoltam meg, de lehet egy kilencedik is. Két napig tartott, amíg ezt
kiderítettem.
– Mindannyian rejtőzködnek?
– Igen, legalábbis próbálnak nem szem előtt lenni. Hárman jönnek-mennek, intézik a dolgokat, de a
többiek nem nagyon mutatkoznak, legfeljebb késő este. A második éjszakán láttam, hogy négyen
kiosonnak, és csak hajnal előtt tértek vissza.
– Equus – kérdeztem –, felfogtad, miről beszél Tertius? – Equus komoran csóválta a fejét. –
Gondolj Senecára! Ő Dél-Britannia császári procuratora, az egész provincia egyik legbefolyásosabb
és legmegbízhatóbb hivatalnoka. Ezenkívül a birodalom egyik leggazdagabb embere. És
mindenekelőtt ő Caesarius Claudius Seneca, Róma szenátora, aki a kicsapongásaival és züllött
életmódjával vált hírhedtté. Az emberek sok mindent várnak Senecától, Equus. Például divatos,
feltűnő ruhákat, a hatalom és a gazdagság megannyi kifejeződését… díszes kocsikat, pompás lovakat,
egyenruhás csatlósokat, tökéletes biztonságot. Amit viszont nem várnak tőle, az a csend, a
visszahúzódás és a szerény megjelenés. Most már érted?
– Őrök és katonák! – Equus szemében a felismerés szikrája gyúlt. – Nincsenek őrök! Rejtőzködik,
átlagos polgárnak álcázza magát!
– Pontosan. Tökéletesen jellegtelenné és felismerhetetlenné vált. Aquae Sulisban senki nem fogja
felismerni, Equus, senki, mert nem gondolják, hogy itt láthatják. Az az ember akkora disznó, hogy már
azzal is képes elrejtőzni, ha egyszerűen megszűnik önmaga lenni. – Újra Tertiushoz fordultam, aki
közben segített magán egy kis sörrel. – El tudod foglalni a házat?
– Igen – bólintott. – Azt hiszem.
– Hány emberre van szükséged?
– Tizenkettőre. – Láthatóan már előre átgondolta, ez a szám mégis meg lepett.
– Olyan sokra?
– Igen, ha jól akarom csinálni. Négyen gondoskodnak a fattyúról, nehogy véletlenül valami baja
történjen, a másik nyolc pedig elintézi a testőreit.
– És te hol leszel?
– Tartalékban – vigyorgott. – Azonban figyelmeztetlek, a terved veszélyes és pazarló. Ha már úgyis
ott vagyunk, egyszerűbb lenne helyben elrendezni mindent. Megöljük a fattyút és kész. Nem kell
aggódni a kihozatala, az elrejtése és más képtelenségek miatt. Az elrablása az egész terv
legkockázatosabb része.
Tisztában voltam Pella érzéseivel ezzel kapcsolatban. Szerette volna minél előbb holtan tudni
Senecát, megbosszulandó a fia halálát. Ám úgy gondolta, Seneca megölésének joga egyedül az övé.
Közbevágtam, mielőtt még kifejthette volna az álláspontját.
– Ezt felejtsd el, Tertius! – figyelmeztettem. – Egyszer már megbeszéltük. A gyors, tiszta halál
túlságosan jó annak az embernek. Azt akarjuk, hogy szenvedjen. Azt akarjuk, hogy elgondolkodjon
azon, ki és miért teszi ezt vele. Azt akarjuk, hogy rettegjen és kegyelemért rimánkodjon. És
mindenekelőtt azt akarjuk, hogy tudja, nem vásárolhatja meg tőlünk az életét. Mielőtt végzünk vele,
tudni fogja, hogy utolérte Justitia keze.
 – Eh! – horkantott undorral Pella, akit láthatóan nem győztek meg a szavaim. – A pokolba
Justitiával! Azt mondom, öljük meg tétovázás nélkül, elég, ha egy pillanatra látja az arcomat, mielőtt a
penge belefúródik! Az a fattyú akkor sem ismerné fel Justitiát, ha előtte venné le a szemkötőjét, hogy
megtisztítsa vele a mérlegét! – Hirtelen abbahagyta és elmosolyodott. – De ismét igazad van, Publius.
Jól látod a helyzetet. Tegyünk úgy, ahogy te akarod, talán lesz alkalmunk egy kis vidámságra.
– Helyes. – Nem tudtam, mi mást felelhetnék. – Két nap múlva délre utazom Caiusszal. Körülbelül
hat napig leszünk távol, aztán újabb két napot töltök itthon a feleségemmel, mielőtt megkereslek
titeket. Egészen biztos vagy a helyünkben?
– Teljesen. Visszafelé ott jöttem el ma reggel, tökéletes lesz.
– Kiváló. Amint visszatérek Stonehenge-ből, Equus eljuttatja hozzád az üzenetem, és az érkezésem
utáni második nap reggelén ott várj rám, ahol az ösvény bemegy az erdőbe. Equus, tudod, hol találod
meg Tertiust? – Equus igenlően mordult egyet, én pedig tovább beszéltem Pellához. – Kiválasztottad
az embereidet? – Bólintott. – Mind megbízható, és titoktartást fogadtak? – Újabb bólintás. – Helyes.
Mikor indulsz?
– Ma este. Már minden elő van készítve.
Gondolatban újra végigfutottam a terven, a mai napig emlékszem, hogy éreztem magam és mire
gondoltam. Mindent elsöprő indulat kerített hatalmába, melyet a fékezhetetlen bosszúvágy táplált, és a
szívem hevesen dübörgött a mellkasomban a tudattól, hogy milyen közel állok a beteljesítéséhez.
Éjszakák óta kínoztak a Phoebével kapcsolatos álmok, és elképzeltem, ahogyan a szelleme
igazságszolgáltatásért esdekel. Egyetlen pillanatig sem voltak kételyeim azzal kapcsolatban, amit
tenni akartam. Nem éreztem sajnálatot. Seneca az én kezemtől fog meghalni, és úgy fogok végezni
vele, ahogy egy kígyóval, skorpióval vagy más veszélyes, ellenséges lénnyel szokás.
Sohasem éreztem még olyan heves kényszert és vérszomjat, mint akkor. Azt a fajta hideg,
kérlelhetetlen, elítélő véleményalkotást azóta sem tapasztaltam magamon. Tomboló gyűlöletem
hirtelen jött, akár a zivatar. Kétlem, hogy ma elő tudnék hívni magamból ahhoz hasonló haragot, bármi
is legyen a kiváltó ok.
Végeztem a terv ellenőrzésével.
– Tökéletes – biccentettem Pellának. – Ahogy látom, minden a helyén van. Ha elkaptátok, ne
hagyjátok tájékozódni. Tömjétek be a száját, és folyamatosan legyen rajta szemkötő. Legalább
óránként ellenőrizzétek, és győződjetek meg róla, hogy nem tudja elérni a kezével. És ami a
legfontosabb, ne beszéljetek vele, egyetlen szót sem. Mindvégig maradj mellette, és két másik
embered is. A többieket küldd haza, amint biztonságosan elhelyeztétek. Adjatok neki enni
rendszeresen, de ne túl sokat. Éreznie kell, hogy ádáz ellenségei kezébe került. – Elhallgattam,
átgondoltam az eddig mondottakat, mielőtt folytattam. – Azt se hagyjátok, hogy kihallgassa, amit
egymás között beszéltek. Meg tudod oldani?
– Természetesen, ez csak fegyelem kérdése.
– Nagyszerű. Minél jobban elbizonytalanítjuk, annál jobban megfelel a céljainknak. Azt akarom,
hogy mire velem találkozik, remegjen a félelemtől és össze legyen zavarodva. Erről jut eszembe,
vetkőztessétek meztelenre, de ne hagyjátok megfagyni. Ha az idő rosszra fordul, adjatok neki egy
takarót, de az is régi, rongyos és büdös legyen. – Száguldoztak a gondolataim. – Még valami… ha
elkaptátok és biztosan nem üldöznek titeket, kössétek össze a kezét, és úgy fusson a lovad után.
Érdekes ismerkedés lesz ez az új életével. De nagyon figyelj rá, Tertius! Ha elesik, ne vonszold,
állítsd talpra. És még egyszer, senki ne beszéljen hozzá!
– Ha elértetek a kiválasztott helyre, táborozzatok le és várjatok meg engem. Kötözzétek egy karóhoz
a nagy tölgyfa alatt, töltsön el órákat a feje fölött kinyújtva összekötött kézzel. Szeretném, ha ebből
egy hétig része lenne, mielőtt odaérek. Van elég időd?
– Több mint elég – morogta. – Ma este elindulunk, és egy-két napig megfigyeljük a helyet, mielőtt
bemegyünk, hátha felfedezünk valami rendszerességet a viselkedésükben, aminek hasznát vehetjük.
Ha négyen mindig távoznak éjszakára, az megkönnyíti a dolgunkat.
Bólintottam, újra Equus szólalt meg.
– Valószínűleg így van… mármint minden nap kimennek sötétedés után. Feltehetően váltásokban,
mint rendes őrszolgálatnál. Egyébként megőrülnének, állandóan bezárva abba a házba. Úgy értem,
nőket nem vihetnek be, igaz? Legalábbis rögtön elindulna a szóbeszéd. Szerintem esténként néhányan
kimenőt kapnak, miután a rendes polgárok már elaludtak, és a város lecsendesedett. Ugyanoda
mehetnek, valami ivóba, ahol kapnak italt és nőt. Találjátok meg a helyet, és máris a kezetekben
vannak. Az nagyban megkönnyítené a dolgotokat.
Pella ismét elvigyorodott. Ő már volt azon a helyen, amiről Equus beszélt. Megveregettem a karját,
és felkeltem a kőről, amin addig ültem.
– Úgy legyen! – mondtam. – A mennyekben talán nem értenek egyet azzal, amit tervezünk, de nem
hallunk tiltakozó mennydörgést sem. És ha jól sejtem, az emberek között sem lesznek sokan, akik
elítélnek minket.
– Caius Britannicus nem egyezne bele – mondta Equus szinte szemrehányóan.
– Nem, biztosan nem – értettem egyet vele. – A módszerrel sem értene egyet, de a végén ő is örülni
fog.
– Úgy gondolod, a cél szentesíti az eszközt, Varrus?
Megfordultam és Tertius szemébe néztem.
– Nem érdekel. Csak meg akarom állítani Senecát, és nem szeretném, hogy Caius Britannicus
bármit is megtudjon, amíg ez az egész véget nem ér. Megértettétek?
Mindketten bólintottak, Pella ujja hegyével megvakarta a felső ajkát.
– Tudod – monda csendesen –, nekem jó okom van gyűlölni Senecát, mivel az a vadállat megölte a
fiamat, de ha jól látom, te sem kedveled túlzottan.
– Így is lehet fogalmazni, barátom – feleltem halvány mosollyal. – Az Úr óvjon téged utadon,
Tertius. Jó híreket várok, ha visszatértem délről.
Pella átnézett a vállam fölött.
– Itt jön Caius Britannicus. Mondd csak, mit akartok elérni Stonehenge-nél? Miért mentek
egyáltalán oda? És ki ez a kelta, aki úgy gondolja, hogy egyetlen ujjmozdulatával utasítgathatja a
rómaiakat?
Mire Caius odaért, már javában a stonehenge-i útról beszélgettünk, és onnantól ez a téma uralta az
egész társalgást. Csupán egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért becsapom Caius barátomat, de
tudtam, ha sikerrel járok, ő is együtt fog örülni velem. Emellett a Seneca elleni bosszú várakozásának
izgalma nem sok helyet hagyott a sajnálatnak vagy lelkifurdalásnak.
Négy nappal később már sóvárogva gondoltam vissza erre a beszélgetésre és a párás, nyár délutáni
hőségre. Fáztam és átázott a ruhám. Az sem tudott meghatni, hogy a nagy, zuzmó lepte kőoszlop,
amelynek a hátamat támasztottam, több ezer éve állhat ezen a helyen. Előttem a Sarum nagy
síkságának lágyan hullámzó dombjai lassanként belevesztek az esőszitálásba, amely minden irányban
elrejtette a horizontot, és a szem már nem tudta megállapítani, hol végződik az ég, és hol kezdődik a
föld. Voltak időszakok, amikor Caius szeretett Britanniája sokkal többet adott, mint amit az ember
megkívánt. Már órák óta vártunk, de Ullic és a keltái nem kerültek elő.
Pedig nagyon szép látványt nyújthattunk, ahogy Stonehenge felé közeledünk, csak sajnos nem volt,
aki nézzen minket. A masszív templom üresen állt, körvonalai élesen kirajzolódtak a késő délutáni
égre. Caius és én lóháton vezettünk két szekeret, megrakva Ullicnak szánt ajándékokkal, és hoztunk
magunkkal egy teljes egyenruhás manipulust.
Szándékosan későn érkeztünk, de amikor láttuk, hogy a nagy templom elhagyatott, Caius
megsértődött és ingerültté vált. Szerencsére sikerült kirángatnom ebből a hangulatból, amikor
rámutattam, hogy egyszerűen csak kimanővereztek minket, és nincs más dolgunk, mint letáborozni a
templom mellett, majd őröket állítani éjszakára. Caius tudatosan úgy döntött, hogy kiképzése és józan
ítélőképessége ellenére nem erősítjük meg a táborunkat palánkkal és árokkal. Elvégre követségbe
jöttünk, és úgy érezte, itt az ideje némi visszafogottságnak, viselkedésben és megjelenésben egyaránt.
Ullic Pendragon és emberei hatásos belépővel érkeztek meg a hajnali órákban. Csendben jöttek,
mindössze pónijaik patáit lehetett hallani, illetve Ullic lenyűgöző barbár kocsijának keréknyikorgását.
Körülbelül ötszáz harcost hozott, egy részük gyalog jött, a többiek bozontos hegyvidéki pónikon, a
rajtuk ülők lába szinte a földet szántotta. Mindannyian rikító ruhákat viseltek, szemlátomást háborúhoz
öltöztek.
Maga Ullic valóságos óriás volt, jó egy fejjel magasabb nálam. A megtermett kelta vezér vasalt
bőrsisakot viselt, melynek páncélozott arcvédői egészen a válláig leértek. Ám valójában a sisak
dekorációja keltette fel a figyelmemet. Az elején szirti sas díszelgett, a csillogó és élőnek tűnő szemek
az ádáz csőr fölött meredtek a világra. Azon gondolkodtam, hogyan sikerült megőrizniük ennyire élő
kinézetűnek, és hogyan rögzítették a sisakhoz a felborzolt nyaktollak alatt. Az összezárt szárnyak a
sisak oldalához simultak, amikor a vezér elfordította a fejét, és az egyik emberére nézett, láttam a
legyezőszerűen szétterülő farktollakat a tarkójánál.
Caius két sorba rendezte az embereinket, a feszes vigyázzban álló katonák nem sokban különböztek
bármelyik római egységtől. Mindenki egyszerű bronzsisakot és keményített bőrpáncélt viselt,
derekukról kardhüvely és fémmel megerősített bőrcsíkokból álló csataszoknya lógott. Páncéljuk alatt
egyszerű, fehér, térd fölé érő tunikát viseltek, valamint puha bőrből készített bricseszt. Az öltözéket
lábszárvédő és nehéz, szegecselt szandál egészítette ki, valamint házi szövésű gyapjúköpeny.
Kezükben dárdát és nehéz pajzsot tartottak, a római katonák scutumját.
Ullic leszállt a szekeréről, és miközben közeledett, szemügyre vehettük ruházatát. Hatalmas, állati
prémmel szegélyezett vörös köpenyt terített magára, mellén barbár ékszerek csillogtak, lábát
bőrszíjakkal átkötött hosszú lábszárvédő fedte. Tunikáját vastag kötéllel fogta össze a derekán – a
kötelet mintha aranyból fonták volna –, a ruhadarab színe ugyanolyan vörös volt, mint a köpenyé és a
bricseszé. A vezér igazán pompás látványt nyújtott, még ha mezítláb volt is. Háromlépésnyire tőlünk
megállt, és mindkettőnket tetőtől talpig végigmért.
Caius tógaszerű köpenyt viselt, és hirtelen azt kívántam, bárcsak rajtam is hasonló lenne. Aztán
Ullic engem is szemügyre vett, és máris jobban éreztem magam. Kiváló minőségű bőrruha volt rajtam,
ami díszes kiegészítői ellenére megtartotta katonás jellemzőit. Bal alkaromra tömör ezüstből készült,
bőrszíjakkal rögzített karvédőt kötöttem – ez voltaképpen csupán dekorációs célt szolgált, de hasznát
is vettem, mert védte a karomat az íj húrjától. A vezér alaposan megnézte magának, majd tekintete
végigfutott feszes vigyázzban álló embereinken. Szeme élénkkék színű volt, szakálla és bajusza fekete,
itt-ott néhány ősz szállal.
Újra Caiusra nézett, és végre megtörte a csendet. Mély hangon beszélt, mintha áradó víz zubogott
volna egy barlangban. Egyetlen szót sem értettem belőle. Felemelte a kezét és csettintett, mire Cymric
kilépett a kelták sorából, és elindult felénk. Ullic ismét megszólalt. Cymric úgy nézett a szemembe,
mintha még soha nem találkoztunk volna, majd Caiushoz fordult.
– A király azt mondja, „beszéljünk”!
– Király? – pislogott meglepetten Caius. – Nem is tudtam, hogy királynak hívja magát.
Ullic felvonta az egyik szemöldökét, mire Cymric átváltott keltára. A király a homlokát ráncolta,
láthatóan megfontolta a hallottakat, aztán éles hangon mondott egy-két szót, megfordult, és elindult a
templom felé.
– Gyertek! – intett nekünk Cymric. – Az embereiteket hagyjátok itt!
Caius hátranézett.
– Alakzatot tartani!
A négyszeres túlerővel szemben nem is lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni. Követtük
Ullicot, aki megállt, hogy felzárkózhassunk. Csendben léptünk be Stonehenge-be, és csak most tűnt fel,
hogy Ullicon, Cymricen, Caiuson és rajtam kívül eddig senki nem szólalt meg az odakint várakozó
hatszáz ember közül.
Megálltunk a templom közepén, Ullic szembefordult velünk. Eszembe jutott, hogy korábban soha
nem voltam ennyire megilletődve, még Theodosius császár előtt sem, aztán arra gondoltam, hogy nem
is találkoztam sűrűn ilyen emberrel. Meglepő, de a „fejedelmi” szó jutott eszembe róla. Valóban
királyi jelenség volt.
– Tehát, római! – Összehúzott szemmel nézett Caiusra. – Meglepődtél, hogy király vagyok. Miért?
Latinul szólalt meg. Caius meglepetten nézett rám, aztán visszafordult Ullichoz. Nem ismertem
ennek az embernek a vérmérsékletét, de reméltem, hogy Caius nyíltan és őszintén válaszol.
– Nekünk… – kezdte Caius rekedten, aztán dühösen megköszörülte a torkát, aztán ezúttal már
rendes hangon folytatta. – Nekünk régen voltak királyaink Rómában, de leváltottuk őket.
– Leváltottátok őket? Miért? – kérdezte halkan Ullic.
Caius egyenesen a kelta vezér szemébe nézett.
– Mert nem voltak méltók a címre. Királyi hatalmukat az emberek elnyomására használták.
– Az emberek elnyomására. Érdekes. – Rövid szünet, majd: – A te néped az egész világot nyomja
el, római!
Britannicus ezen elgondolkodott.
– Igaz.
– Akkor mi a különbség? Mikor voltak nálatok utoljára királyok, római?
– Nagyon régen.
– A birodalom előtt?
 – A köztársaság előtt.
– De a birodalom előtt? – Ullic hangja csöpögött a gúnytól.
– Igen, jóval előtte.
– Méltatlannak találtátok őket, mert megpróbáltak uralkodni felettetek, így megszabadultatok tőlük.
Hogy is mondtad? Leváltottátok őket. Utána pedig ti kezdtetek uralkodni mindenki más felett.
Igaza volt, Caius erre nem tudott mit felelni. Úgy döntöttem, jól tettem, hogy nem szóltam bele.
Ullic folytatta.
– Római, az elmúlt négy évben haderőt építettél ki a határaimnál. Miért?
Caius megvonta a vállát.
– A nevem Caius Britannicus. Nevezz így, vagy csak Britannicusnak.
– Miért? Nem szereted azt, hogy „római”? Nem válaszoltál. Miért állomásoztatsz katonai haderőt a
határaimon?
– Nem tudtuk, hogy ez a te területed. Sem azt, hogy a kolóniánk közel van hozzá.
– Kolónia? Mi ez a kolónia? Megpróbálsz felmérgesíteni, római?
Éreztem, hogy ez a „király” szándékosan viselkedik ilyen bántó módon. Azt is éreztem, hogy ezzel
Caius ugyanúgy tisztában van. Ha dühös is volt, jól leplezte.
– Találkoztál már valaha királlyal, római?
– Többel is – felelte Caius kurtán. – Egyiket sem kedveltem. Szánalmas zsarnokok voltak egytől
egyig.
Magamban elfintorodtam és a fogamat csikorgattam. A feszültség görcsbe rántotta a gyomromat.
– És én? Én is zsarnok vagyok? Hallottál történeteket a zsarnokságomról?
– Nem, de mint mondtam, a királyságodról sem. Mit akarsz tőlem?
– Sok mindent, római. – Ullic egy pillanatra sem vette le a tekintetét Caiusról. – Az embereim azt
mondják, hadsereget képzel ki a birodalmam határában. Miért? Ezúttal kit vagy mit akartok
meghódítani?
– Meghódítani? – Caius keze ökölbe szorult az oldala mellett, és láttam, hogy fortyog benne az
indulat. Komoran rám pillantott, majd dacosan vissza Ullicra. – Mi nem akarunk hódítani, csak
megvédjük magunkat.
– Ki ellen? – Ullic hangjába ismét gúny vegyült, de úgy tűnt, Caius eltökélte magában, hogy nem
reagál rá.
– Talán inkább azt kellene kérdezned, mi ellen, Ullic király.
Hangja annyira leereszkedő volt, amennyire csak lehetett. Erre válaszképpen Ullic is halkabb,
fenyegetőbb hangnemre váltott.
– Akkor hát mi ellen fegyverezed fel magad, római? – Caius nem felelt. – Válaszolj, római, de
ügyelj a szavaidra! – Valamivel halkabban hozzátette: – Nem kedvelem a hazugokat.
Caius később elmondta, hogy az igazság pillanata, amely minden ember életében eljön valamikor,
nála akkor következett be. Valami mélyen legbelül visszavonulót fújt, és halálosan félt kimondani a
szavakat, melyek igazára hirtelen rádöbbent. Össze kellett szorítania a fogait, és nyelnie egy nagyot,
hogy legyűrje a hányingerét, úgy érezte magát, mint egy kisfiú, akinek felfedik bűnös titkát. Tudta, mit
kell mondania. Tudta az igazságot.
– Nem vagyok római! – sziszegte a három hangsúlytalan szót összefüggéstelenül.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ullic gunyorosan pillantott Caiusra, jobb szemöldökét felvonta,
pontosan úgy, ahogy Britannicus szokta időnként. Aztán tekintete lassan végigvándorolt az előtte álló,
tógába öltözött férfin.
– Bocsáss meg nekem, Caius Britannicus, nem is tudom, hogy követhettem el ilyen hibát. Hogyan is
gondolhattam, hogy római vagy? – Lassan, derékból meghajolt. – Viszont ha nem római vagy, akkor
mi? Mert biztosan nem kelta!
– Briton vagyok, akárcsak te!
Ullic ugató kacajt hallatott.
– Briton? Te? Ember, Boudicca briton volt! És Caradoc… vagy Caractacus, ahogy ti hívtátok! Ők
és a népük azért éltek, hogy a magatok fajta ellen harcoljanak! Ők britonok voltak! Te idegen vagy itt,
egy betolakodó!
Caius válasza azonnali volt és heves.
– Nem így van, Pendragon király! Briton vagyok, ezen a földön születtem, akárcsak őseim több
generációja! Igaz, a nevem római, és a hűség is Rómához kötött, egészen mostanáig! Az is igaz, hogy
nem folyik kelta vér az ereimben, de briton vagyok a nevem, Britannicus által, és az vagyok a születés
jogán is!
Ullic karba font kézzel hallgatta a kitörést, amely szemlátomást korántsem lepte meg annyira, mint
engem, és nekidőlt az egyik kőoszlopnak. Tekintetét nem vette le Caiusról.
– Hm. Rendben, tegyük fel, hogy mostantól britonnak hívlak. Az eredeti britonok egy kelta törzs
volt, mint bizonyára te is tudod. Ám ti az utolsó szálig kiirtottátok őket. Ennek ellenére most britonnak
foglak hívni. Ám még mindig nem mondtad el, miért képzel hadsereget a küszöbömön! Mi ellen akarsz
védekezni?
Caius kertelés nélkül felelt.
– A világvége ellen.
– A világvége ellen. – Ezúttal mintha derültséget hallottam volna Ullic hangjában.
– A római világ vége – javította ki magát Caius.
– Azt hiszem, ma egy kicsit lassú vagyok. Elmagyaráznád?
Önkéntelenül is Caiusszal együtt bólintottam.
– Róma napjai leáldoztak – magyarázta. – A birodalom már nem marad fenn sokáig. El kell buknia,
méghozzá hamarosan.
Ullic sajnálkozva csóválta a fejét.
– Hogy történhetne ez meg, briton barátom? Hiszen Róma örök, minden római ezt mondja nekünk!
– Nem, Rómának vége – ismételte meg Caius. – Hamarosan eljön a nap, amikor betörnek a hordák.
Rómának már nincs ereje kívül tartani őket.
– És? Miért lenne ettől vége a világnak?
Hitetlenkedve néztem rá. Csak a bolondját járatja velünk? Vagy valóban képtelen a falon túlra
nézni?
 – Ha Róma elbukik, az egész világ elbukik, Ullic király. – Caius lassan és nagy körültekintéssel
beszélt. – Megszűnik a törvény, nem lesznek hadseregek, a városok éhezni fognak. A lakosság
megvadul. Semmi nem fogja megvédeni Britannia földjét azoknak a népeknek az inváziójától, akik
mellett még a rómaiak is ártalmatlan gyermeknek tűnnek csupán. Semmi! Kivéve azok az erősségek,
amit az emberek saját maguknak építenek. Ezért költöztünk a határvidékedre. Nem tudtuk, hogy
egyáltalán vannak határaid, azt viszont tudjuk, hogy képesek vagyunk tartani a földjeinket, és
megvédeni a martalócok ellen addig, amíg csak szükséges.
Ullic vagy egy percig hallgatott, Caius szemét figyelte. Aztán lassan felém fordította a fejét, és csak
most jöttem rá, hogy eddig egyetlen szót sem szóltam. Végül újra Caiusra nézett, elmosolyodott, és
fenyegető alakból egy pillanat alatt barátságos és elbűvölő férfivá vált. Elképesztő átalakulás volt. A
kezét nyújtotta Caiusnak, aki zavartan megrázta.
– Caius Britannicus – mondta –, könnyen lehet, hogy te vagy egy új nép első tagja, a nem kelta
britonoké. Védd a földed, és ezzel véded az én hátamat is. Védd a hátamat, és én is megvédelek téged.
Cymric! Adj jelet, hogy készüljenek a lakomára! A megbeszélésnek vége. El kell mondanunk a
többieknek, mire jutottunk.
Másodpercekkel később elbődült egy kürt, és hangos üdvrivalgás hallatszott. Úgy álltam ott, mintha
villám sújtott volna, akárcsak Caius. Vigyorogtam, akár egy félnótás, amikor Ullic odalépett hozzám,
és nekem is kezet nyújtott. Éreztem a hatalmas erőt óriási ujjaiban.
– Publius Varrus – mondta –, meg kell változtatnunk a nevedet. Aki ennyire szereti a vasat, annak
keltának kellene lennie.
– Ullic király… – nyögtem reszelős, a felhalmozódott idegességtől száraz hangon.
– Az Ullic is megteszi. A „király” csak a látszat miatt kell. Később majd megint király leszek, de
most itt az evés ideje… – Elhallgatott, és a vállam felett a hátam mögé pillantott. – Britannicus,
túlságosan jól kiképezted az embereidet, még mindig vigyázzban állnak. Nem engedélyezel nekik egy
kis pihenőt?
– Azonnal. Mondd csak, Ullic, miért játszottál velem? Nyilvánvalóan tudtad a válaszokat a
kérdéseidre, még mielőtt feltetted őket. Te ezt tisztességesnek véled?
Ullic most már szélesen mosolygott.
– Tisztességesnek? Úgy érted, igazságosnak? Britannicus, én nem ismertelek téged, fel kellett, hogy
mérjelek. Varrusról tudtam ezt-azt, de Caius Britannicusról nem. Általában megtartod magadnak a
véleményed, akárcsak én. Tehát ha meg akartalak ismerni, szemtől szemben kellett beszélnem veled,
mégpedig úgy, hogy te vagy hátrányban. – Óriási vigyor terült szét az arcán. – Tudod, találkoztam már
olyan rómaiakkal, akiket egyáltalán nem kedveltem.
Caius is elmosolyodott, és a megkönnyebbülés hűsítő vízként ömlött végig rajtam.
– Azt hiszem, barátok lehetünk, király uram – mondta Britannicus.
– Azok leszünk, ebben egészen biztos vagyok, briton uram! – Ullic átkarolta a vállunkat, és
Stonehenge kövei közül kivezetett bennünket a reggeli napsütésbe.
Amint kiléptünk a templomból, engedélyeztem az embereknek, hogy bontsák az alakzatot. Ullic
kísérői már meggyújtották a tüzeket, és elkezdték az étel előkészítését. A szekerekről hordókat
emeltek le, többen énekeltek. Egy csapatnyi druida csatlakozott a készülődéshez, fehér köpenyük
világított az erős napsütésben.
 A nap hátralévő része lakomázással telt. Futóversenyeket és egyéb viadalokat szerveztek, a mi
embereink is bemutatót adtak római alaki gyakorlatokból, kardvívásból és dárdavetésből. A kelták is
jó dobók és íjászok voltak, és a bajnokságot végül közülük nyerte meg egy vézna kis ember, aki a
második helyezettnél tizenöt lábbal messzebbre dobta a római pilumot.
Amikor kezdett sötétedni, a kelták hatalmas máglyát építettek a kocsikon magukkal hozott
farönkökből – mivel az üres síkságon nem nőttek fák. Az egyik kelta előszedett egy római lírára
hasonlító húros hangszert, és rázendített, mire egy druida pap előlépett és énekelni kezdett a dallamra.
Rabul ejtett minket a hangulat, amikor a dal egy pontján mindenki csatlakozott, a zene felerősödve a
magasba szárnyalt, majd hirtelen elhalt, és a druida egyedül énekelt tovább. Mivel saját nyelvén
dalolt, egyetlen szót sem értettünk belőle, mégsem hallottunk még soha hasonló csodát emberi
torokból. A druida ismét elért egy ponthoz, és megint mindenki csatlakozott hozzá.
– Miről énekelnek? – kérdeztem Ullicot.
– A földünkről, a hegyeinkről, a tavainkról.
– Gyönyörű! Egy nap látnom kell a magas hegyeiteket.
– Fogod.
– Ez a druida túl jól énekel ahhoz, hogy pap legyen.
Nevetve nézett rám.
– Túl jól, hogy pap legyen? – vakkantotta. – Hiszen pontosan ezért pap, ember! Ez az ő
művészetük! A druidákat gyerekkoruktól arra képzik, hogy a dalaikban megőrizzék népünk
történelmét. Ő k a mi történelmünk, Varrus… a druidák a mi történelmünk! Ők a büszkeségeink, a
bárdjaink, az éneklő életörömünk. Ezért druidák. Ezért vannak!
Érvelésének ereje szinte elsöpört.
– Azt akarod mondani, hogy ők ismerik a legendáitokat? Mindegyiket?
– Nem, ember! Nem a legendáinkat, a történelmünket! – Kelta beszédének dallamossága erősen
beszüremlett a latinjába is, éneklővé téve a római nyelvet, ami nem volt kis teljesítmény. –
Legendáitok nektek vannak. A legenda egy történet, amit idegenek mesélnek el, és folyamatosan
változik, ahogy szájról szájra terjed éveken át, amíg végül már az sem ismerne rá, akivel történt.
Hadd magyarázzam meg. Minden alkalommal, amikor valami nagy, jelentőségteljes, esetleg vidám
dolog történik, amire érdemes visszaemlékezni, az egyik druidánk megénekli. Ezt a dalt aztán szóról
szóra megtanulják, és így adják tovább, érintetlenül. Soha nem változik, a részletek nem cserélődnek.
Ez a mi druidáink szent felelőssége. Ők történelmünk hordozói.
– De… az egészé? Hány ilyen dalt ismernek?
Megvonta a vállát.
– Ki tudja? Több ezret? Vagy a sokszorosát?
– Hogyan lehet mindre emlékezni? Egy emberi elme nem képes ennyit megjegyezni!
– Badarság, Varrus! Ugyan ki tudja, mire képes egy emberi elme? Találkoztál már olyan emberrel,
akinek tele volt az elméje?
– Nem, nem hiszem. – Elmosolyodtam a gondolatra. – Azt mondod, több ezer dal?
– Igen, és több száz druida. Nem mind ugyanazokat a dalokat énekli. Vannak híres dalaink, azokat
mindegyik druida ismeri, de a többit gyerekkorukban tanították nekik, esetleg maguk írták, és ezeket
majd átadják másoknak. Ez az ő művészetük.
Elképedve csóváltam a fejem, és újra az énekre koncentráltam; a hangok ismét felerősödtek, majd
hirtelen csend lett.
Közben besötétedett, és újabb druida lépett a fénykörbe, saját hangszerével. Énekelni kezdett a
néma csendben. A dalában volt valami kísérteties, törékeny szépség, és ahogy sorban következtek a
versszakok, egyre jobban belevesztem a dallam szerkezetébe. A druida folyamatosan változtatta
hangja erejét és intenzitását, néha lágyan és panaszosan énekelt, majd élénken és erősen, aztán
dühösen, amihez arcvonásai is igazodtak. Végignéztem a dalt ülve hallgató férfiakon, és csodálkozva
láttam, hogy néhányan nyíltan könnyeznek. Ahogy a druida hangja végül elhalt, szinte
természetellenesnek ható csend állt be; senki nem szólalt, nem mozdult, nem tapsolt.
Ullic felállt és belépett a tűzkörbe. Körbenézett az emberein és a mieinken, majd beszélni kezdett.
Cymric, aki köztem és Caius között foglalt helyet, minden szavát tolmácsolta; láttam, hogy Ullic több
harcosa ugyanígy fordít a katonáinknak. Egyenlőként beszélt hozzájuk, de látszott, hogy tisztában van a
hatalmával. Beszámolt a Stonehenge-nél folytatott megbeszélésünk részleteiről, és közölte, hogy a mai
naptól fogva nem tekint minket rómaiaknak. Britonok vagyunk, hiszen ezen a földön születtünk,
akárcsak ők, büszkék vagyunk a hazánkra, és készen állunk megvédelmezni azt közös ellenségeinktől.
Kimondta, ha a legiók egyszer elvonulnak, rengeteg katona marad hátra, és ha azok banditának állnak,
ellenük is védekeznünk kell majd, hiába rómaiak.
Aznap sok mindent megbeszéltünk, mondta. A köztünk létrejött szövetség nem holmi alkalmi
társulás. Mi valódi testvériséget keresünk, és ha az embereink hajlandóak keresztbe házasodni,
örömmel fogadják az ilyen egyesüléseket. Ez még számomra is új volt, és láttam, hogy Caius is
meglepődik, de magamban kénytelen voltam elismerni Ullic bölcsességét és előrelátását. Ez az ember
nem volt ostoba. Elmondta az embereinek, hogy a hegyekbe fogjuk küldeni a katonáinkat, ahol
megtanítják az övéit a római hadviselésre, ők pedig cserébe megismertetnek minket a kelta
módszerekkel. Végül megkérte őket, hogy üdvözöljenek minket testvérekként és szomszédokként ezen
az új briton földön, amely nemsokára megszabadul a római uralomtól.
Amint befejezte, az egyik embere talpra ugrott, és belevágott egy dalba, melyhez még a második sor
kezdete előtt mindenki csatlakozott. Egyértelműen valamilyen üdvözlő és ünnepi ének volt, bizsergető
dallama mindannyiunkat felpezsdített. Amikor véget ért, a kelták megéljeneztek minket, és éppen
eszembe jutott, hogy ezt valahogy viszonoznunk illene, amikor Caius felkelt és odasétált a tűzhöz.
Nagyon kíváncsi voltam, mi jár a fejében és mit akar mondani, de még a reggeli kitörése után sem
gondoltam volna, hogy azt teszi, amit tett.
– Köszönjük! – kezdte. – A mai nappal megszűntem rómainak lenni! – Azzal ott, mindenki előtt
megszabadult tógájától és a tűzbe vetette. Az elképedt csendet egyetértő felbolydulás követte, Ullic
pedig odalépett Caiushoz, és a vállára terítette királyi köpenyét. Caius mosolyogva megköszönte, és
felemelt karral csendre intette a sokaságot. – Ha valamelyik katonám megpróbál utánozni, azonnal
hadbíróság elé állíttatom! – Az embereink nevettek, éljeneztek és füttyögtek. Ismét megvárta, hogy
csend legyen. – Beszéljünk komolyan, barátaim. Bolond az az ember, aki nem tanul a történelemből.
A római fegyverek és a páncélok a legjobb harci eszközök, melyeket valaha hadviselésre kitaláltak,
ezért megtartjuk őket, talán csak a színüket változtatjuk meg. Nekem tetszik ez a vörös – simított végig
az imént kapott köpenyen.
Újabb éljenzés harsant fel, és egy söröshordót gurítottak a tűz mellé. Mielőtt azonban kinyitották
volna, Ullic szólalt fel.
 – Ma éjjel igyatok, amennyi jólesik, és ünnepeljetek, de holnap hajnalban már az úton akarok lenni!
Thyrrwygg, ma te ügyelsz, ellenőrizd az őrszemeket! – Azzal ellépett a tűz mellől, maga után intve
Caiust és engem.
– Caius – csóváltam a fejem álmélkodó elismeréssel –, micsoda ötlet elégetni a tógát! Hogy
működik a te elméd? Ilyesmi soha nem jutott volna eszembe.
Rám mosolygott és megszorította a vállam. Csupán évekkel később mondta el, hogy a pillanat
szülte az ötletet. Nagyon szeretett mély benyomást tenni másokra.
Egy óra múlva már aludtam.

XXXII.
Gyakran úgy tűnt, mintha Alaric püspöknek valami Istentől kapott, szinte már misztikus képessége
lenne, hogy megsejtse a kolónia ünnepi pillanatait, és elhomályosítsa még fontosabb híreivel. Ez
alkalommal is így tett, még előttünk megérkezett a kolóniára, és mondanivalója egy időre elfeledtette
az elmúlt napokat. Magnus Maximus, Britannia, Gallia és Ibéria önjelölt császára meghalt. A felkelés
véget ért, újra Theodosius irányított mindent.
Becsületére legyen mondva, Alaric egészen vacsoráig nem szólt egy szót sem, megtartotta magának
a mondanivalóját, hogy legyen alkalmunk örvendezni saját eredményeinknek. Amikor azonban az
étkezést követően megosztotta velünk a hírt, döbbenten hallgattam.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem. – A frank lovasok végeztek vele?
– Nem, Publius – csóválta a fejét. – Theodosius maga végeztette ki. Én is csak nemrég értesültem
róla. Ti mit hallottatok róla utoljára? Mármint Maximusról.
– Azt, hogy Germániában beiktatták, és meg akarta szerezni Illiriát. Körülbelül két éve lehetett –
felelte Caius.
– Legalább – bólintott Alaric. Láthatóan megőszült, mióta utoljára találkoztunk. – Múlt évben
megtámadta Itáliát, és Valentinianus Thesszalonikába menekült, hogy megszökjön előle. Rettegésben
élt, mióta Magnus Galliában megölte Gratianust, a másik szánalmas társcsászárt. Valentinianus
eltűnésével Maximus saját fiát nevezte ki társcsászárrá, így ismét négy császárunk lett. Nevetséges!
Viszont valódi fenyegetést jelentett, akit komolyan kellett venni. Nem csak Valentinianus, de
Theodosius is elismerte a fiút uralkodóként.
– Megint négy császár! – Caius undora jól érzékelhető volt. – Az Úrra, micsoda ocsmányság!
– Pontosan. Magnus kettéosztotta a seregeit, és újra behatolt Illiriába. Mind a két hadsereg
vereséget szenvedett, Magnust elfogták, és azonnal végeztek vele.
Caius elkomorodott.
– Magnus mindkét hadseregét legyőzték? Mi van a fiával? Ő még él?
Tudtam, hogy Caius most Picusra gondolt, aki könnyen ott veszhetett. Alaric megvonta a vállát.
– Senki nem tudja. Úgy vélik, ő is elesett. Viszont van hírem a fiadról, Picusról.
– Picus! – élénkült fel Caius. – Mi van vele? Él?
Alaric nevetett.
– Igen, Caius, él és jól van. Stilichóval lovagol.
 Caius homlokráncolása akár az enyém tükörképe is lehetett volna.
– Stilicho? Ő kicsoda?
Alaric sajnálkozva csóválta a fejét.
– Ti itt semmiről sem tudtok? Stilicho a legragyogóbb csillag, amelyik még megmaradt a birodalom
koronáján. Egy fiatal, nagyszerű tábornok. Úgy tűnik, Picus lett az egyik pártfogoltja. Együtt hallottam
emlegetni a nevüket alig egy héttel ezelőtt, Glevumban, bár Picust egyelőre még senki nem kötötte
össze veled.
Caius felmordult.
– Nem is fogják, legalábbis egyelőre. Túl régen eltűntem ahhoz, hogy eszükbe jussak. A tegnap
katonája vagyok. – Fájdalmat láttam a szemében. – Mesélj még erről a Stilichóról. Azt mondod, a
fiam a barátja?
– Azt hallottam, az egyik legjobb lovassági parancsnoka.
Caius elképedt.
– Ez hogyan lehetséges? – töprengett összevont szemöldökkel. – Picus Magnus mellett állt.
Magnusszal együtt vonult háborúba.
– Igen, de úgy tűnik, el is hagyta Magnust – mosolygott Alaric. – Picus az apja fia, Caius. Nem
kellett neki sok idő, hogy átlásson Magnuson és az álszent képmutatásán. Csak feltételezhetjük, hogy
miután rájött Magnus útjának helytelenségére, megadta magát Stilichónak, és megbocsátást nyert.
Stilicho nagyon ravasz ember, különben ma nem lenne a posztján. Azonnal felismerte Picusban az
értékeket, és szüksége volt egy ilyen ember szolgálataira és hűségére.
Caius csak most jutott el gondolatban Alaric előbbi mondandójának másik részéhez.
– Lovasság? Lovasságot mondtál?
– Igen, Caius, lovasságot. – A püspök most már szélesen vigyorgott. – A múltkorjában azt
kérdezted, Róma képez-e lovasságot. Nos, igen. Több legiónyit. Nehézlovasságot, nehéz páncélzattal
és vasfegyelemmel. A fiad a szóbeszéd szerint kulcsfigurája az új lovassági taktikák kidolgozásának.
– Picus? Hiszen még gyerek!
Hallottam az atyai büszkeséget a hangjában, és magamban elmosolyodtam.
– Hány éves is? – kérdezte Alaric.
– Huszonhárom vagy huszonnégy.
– Akkor már nem gyerek, Caius. Stilicho mindössze huszonnégy esztendős, és máris ő irányítja a
constantinapolisi császári udvar testőrségét. Azt beszélik, egy éven belül kinevezik a hadsereg
főparancsnokává.
– A hadsereg főparancsnokává? Huszonöt évesen? Theodosius elvesztette az eszét?
– Nem, csak a kedvenc unokahúgát, Serenát. Feleségül ment Stilichóhoz.
– Ó, az Úrra! – nyögtem fel. – Egy császári patronált!
– Nem, Varrus, nem erről van szó… vagyis nem egészen. – Alaric felemelte a kezét, hogy elejét
vegye újabb kitörésemnek. – A Stilicho alatt szolgáló katonák azt állítják, Alexandrosz óta ő a
legjobb hadvezér.
– Ühüm. – Megtartottam magamnak a véleményem. – Stilicho… különös név.
 – Félig vandál.
– Félig vandál? – fakadt ki Caius. – Még egy barbár! Félig vandálnak lenni olyan számomra, mint
félig terhesnek lenni!
A tudat, hogy Picus jól van, kissé szokatlan, rá nem jellemző viselkedésre késztette, és Alaric a
következő szavaival finoman meg is feddte.
– Caius, még soha nem láttalak ilyen szőrszálhasogatónak. Jól vagy?
– Elég jól, köszönöm. A főparancsnok egy vandál! Átkozott legyek!
Alaric rám mosolygott.
– Ha ilyen hangulatban halsz meg, barátom, az is leszel.
Szélesen elvigyorodtam, mert ritkán tapasztaltam, hogy Caiust a saját asztalánál, ha finoman is, de
rendreutasítják.
– Köszönd meg az összes szentnek, hogy Picus jól van, Caius – mondtam –, és ne légy ilyen
kritikus. Ha valóban olyan jó, mint mondják, talán eszébe jutnak a beszélgetéseink Alexandroszról, és
megtanít néhány használható taktikát a parancsnokának, Stilichónak.
Stilicho. A név megmaradt a fejemben. Izgalommal töltött el, de nem éreztem fenyegetőnek.
Éreztem, hogy ez egy bűvös név.
Magnus vereségének és halálának híre éppen időben érkezett. Elképzeltem, milyen lesújtó hatással
lesz Senecára, amikor elmondom neki. A britanniai állapotok most visszatérnek a lázadás előtti
helyzetbe, és Dél-Britannia császári procuratora képtelen lesz magyarázatot adni hosszú távollétére,
főleg azoknak a bizonyítékoknak a fényében, melyeket át szándékoztam adni Theodosius visszatérő
erőinek. Küzdöttem a késztetés ellen, hogy elmondjam Caiusnak, milyen döntésre jutottam Senecával
kapcsolatban, de tudtam, hogy nem nyernék vele semmit, csak ellenkezésre és vitára számíthatnék. Így
inkább csendben maradtam, és az estét – valamint a következő nap nagy részét – azzal töltöttem, hogy
átgondoltam stonehenge-i utazásunk következményeit.
Egyértelmű volt, hogy a találkozó pillanatától kezdve megváltozik az életünk, és a visszatérésünk
utáni napokban vad derűlátás uralkodott el a telepeseink között. Először voltak valódi
szövetségeseink, akik készen álltak rá, hogy védjék az érdekeinket, cserébe a mi támogatásunkért.
A visszatérésünk utáni második napon korán keltem, és kisurrantam a villából, mielőtt bárki más
felébredt volna. Luceiiának előző este azt mondtam, belovagolok Aquae Sulisba. Voltaképpen nem
hazudtam nagyot, mivel úti célom mindössze öt mérföldnyire délre volt a várostól. Mire
kivilágosodott, már több mint tíz mérföldet megtettem, lovam egyenletesen falta a távolságot a
nyílegyenes úton.
Korai indulásom ellenére csak késő délelőttre értem el a helyet, ahol megbeszéltük a találkozót
Tertius Pellával. Ott várt rám türelmesen az egyik emberével, az útszéli fák takarásában. A rövid
üdvözlés után távolabb vezetett az úttól, be az erdőbe. Egy göröngyös szekérutat követtünk. Csak
akkor szólaltunk meg, miután megbizonyosodtunk róla, hogy az útról senki nem láthat meg minket.
– Hogy van a foglyunk? – kérdeztem.
– Sajnos azt kell mondanom, biztonságban és sértetlenül, eltekintve néhány horzsolástól és
zúzódástól.
– Voltak problémák?
– Nem sok. Az egyik emberünk könnyebben megsebesült, szerzett egy karcolást. Egy héten belül
rendbe jön.
– A többiek?
– Milyen többiek? A mieink vagy az ő emberei?
– Természetesen az övéi.
Elvigyorodott.
– Hárman meghaltak, az öt túlélőt megkötözve, betömött szájjal ott hagytuk. Ha valaki arra jár,
majd kiszabadítja őket.
Nem nagyon tetszett a másik lehetőség.
– Mióta tartjátok fogva Senecát?
– Hat napja. Ő valószínűleg azt mondaná, hat hosszú napja. Úgy intéztük, hogy a lehető
legkényelmetlenebb legyen neki. Azt akartad, hogy összezavarodjon és féljen. Minden tekintetben
sikerült elérni a célt.
– Helyes. Milyen messze van innen?
– Két mérföld, arra – mutatta. – Egy mérföld egyenesen, aztán még egy a szarvascsapáson, a kis
tisztásig.
Elővettem egy csomagol a tunikám alól.
– Jó munkát végeztetek, Tertius, az, embereid megérdemlik a jutalmat. Most pedig vegyük át az
időzítést. – Odafordultam a társához, és átadtam neki a csomagot. – Ezt vidd el az Aquae Sulis-i
helyőrség őrparancsnokának. Mondd neki, hogy egy ezüstöt kaptál a kézbesítésért. Tessék. – Az
oldalán lógó tarisznyába pöcköltem egy érmét. – Az üzenetben az áll, hogy az eltűnt procurator,
Claudius Seneca ezen a helyen található. Van a csomagban egy térkép is, az alapján idetalálnak.
Amint átadtad a csomagot, azonnal menj vissza a kolóniára, de bizonyosodj meg róla, hogy senki nem
követ. Nem tudhatják, hová tartasz, érthető? – Bólintott. – Rendben. Körülbelül egy óra kell, talán
még több, hogy odaérj a helyőrséghez. Újabb fél óra, amíg összeszedik a keresőcsapatot, aztán még
egy, hogy a térképem alapján idetaláljanak. Innen már maguktól is eljutnak a tisztásig. Közben Tertius
és én elvégezzük a dolgunkat, és eltűnünk innen, mire a délután közepén megérkeznek.
Tertius visszafordította a lovát az ösvényre, én pedig szorosan követtem, mélyen a hátasom nyakára
hajolva, hogy elkerüljem az alacsony faágakat.
A lovakat a tisztástól távolabb hagytuk, gyalog folytattak az utat. A rögtönzött tábor szélén
megálltam. Két legionárius bőrsátort, egy összecsukható asztalt, egy széket és egy tűzgödröt láttam. A
tűz égett, de a lángokat alig lehetett észrevenni a tiszta levegőben. Valahol jobbra patak csörgedezett.
A sátrak mögött hatalmas tölgyfa uralta a tisztást, a két emberi alak eltörpült mellette. Egyikük, a
Randall nevű őr a törzsnek támaszkodva szunyókált, a másik, Seneca meztelenül állt a földbe vert
cölöphöz kötözve. Szemére kendőt húztak, bokáját összekötötték, a cölöpbe vert két vasgyűrű közül az
alsón áthúzták béklyói láncát. A fogoly kezét a teste előtt összekötözték, és a felső gyűrűn átfűzött,
megfeszített kötéllel alsó állásba kényszerítették. A gyűrű fölött egy másik kötelet kötöttek az
előzőhöz, ezt átvetették egy vastag ágon Seneca feje fölött. Az egyik kötél meglazításával, illetve a
másik megfeszítésével az őr tetszőleges helyzetbe állíthatta összekötözött csuklóit.
Hosszú ideig bámultam undorral Senecát, ízlelgettem a pillanatot és a beígért bosszút, amivel
Phoebének tartoztam. Borzalmasan festett. Koszos haja csatakosan tapadt a fejére, arcán piszkosszőke
szakáll serkent. Ahogy figyeltem, összekuporodott, majd ismét kihúzta magát, felegyenesedett annyira,
amennyire a kötél engedte. Nem tudott teljesen felállni, így a háta hajlott maradt. Az őr azt az utasítást
kapta, ha megpróbál lefeküdni, rángassa fel. Tisztában voltam vele, hogy ez a látvány bármilyen más
esetben szánalommal töltene el, és dühös lennék a fogvatartókra, de láttam magam előtt Phoebe
kedves arcát, és könnyedén a háttérbe szorítottam az együttérzésemet. Intettem Pellának, hogy hajoljon
közelebb, és a fülébe súgtam:
– Beszélt vele valaki?
Megrázta a lejét, és ő is suttogva felelt.
– Egyetlen szót sem, mióta hat napja idehoztuk.
Bólintottam és intettem, hogy menjen előre, majd én is elindultam a sátrak előtt felállított asztal
felé. Seneca felkapta a fejét, amikor meghallotta Pella szandáljának surrogását a magas fűben, de nem
adott ki hangot. Az őr is meghallotta a közeledésünket, lassan felegyenesedett, és kurta biccentéssel
jelezte, hogy felismert. Ujjamat az ajkamhoz szorítva mutattam, hogy maradjon csendben.
Pella közben meglazította a fogoly karját előrehúzó kötelet. Seneca azonnal megérezte a változást,
de mielőtt bármit is tehetett volna, Pella máris a feje fölé húzta a karját a másik kötéllel. Néhány
pillanattal később Seneca már a karjainál fogva lógott lefelé, éppen csak a lábujjával tudta tartani a
testsúlyát. Üvöltött, akár egy állat, de Pella oda sem figyelt rá, a kötelet feszesen tartó csomó
meghúzására koncentrált. Amikor meggyőződött róla, hogy tartani fog, az asztalhoz lépett és felvett
róla valamit.
Most jött a legrosszabb rész. Ellenálltam a késztetésnek, hogy az utolsó pillanatban
közbeavatkozzak, és kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak, miközben Pella odasétált a
fogolyhoz, és a korbács vasalt végeivel finoman végigsimított Seneca vállán. Seneca a korbács
érintésére felnyögött, és üvöltésre nyitotta a száját, de Pella rögtön be is tömte egy mocskos
rongydarabbal. Behunytam a szemem, mert tudtam, mi következik, de újra sikerült rávennem magam,
hogy tovább nézzem. A következő lépés szükséges volt, egyfajta kóstoló abból, amire ezután
számíthat.
Miközben Pella hátralépett és megsuhintotta a korbácsot, Seneca ívbe hajlította izmos testét, hogy
megpróbáljon kitérni az útjából, mindhiába. Sokkal nagyobb és erősebb volt, mint ahogy emlékeztem.
A szíjak belehasítottak a levegőbe, és amikor a remegő húshoz értek, a fogoly a szájába dugott rongy
ellenére felsikoltott. Elfordultam és a fűbe hánytam, szinte magam is képtelen voltam elhinni, hogy
mindezt én terveltem ki hidegvérrel, vagy, hogy hagyom megtörténni. Mire az államat törölgetve újra
felegyenesedtem, Seneca elvesztette az eszméletét, vér patakzott a felsőtestét elcsúfító sebekből.
Nagyot nyeltem.
– Vedd ki azt a szájából, és a szemkendőt is szedd le!
Pella engedelmeskedett, én pedig az asztalhoz léptem és leültem a székre, hogy Seneca jól lásson,
amikor visszanyeri az eszméletét. Kigöngyöltem az asztalon heverő tekercset.
– Megtaláltátok a pecsétjét?
– Igen, a nyakában lógott egy aranyláncon. Tessék! – Pella odadobta nekem a pecsétet, letettem a
pergamen és a viaszrúd mellé. Az összes előkészülettel kész voltam.
– Locsolj rá egy kis vizet.
Seneca nagy nehezen magához tért, küzdött a víz sokkoló hidege és a nap ragyogása ellen, amely hat
nap koromfekete sötétség után bántotta a szemét. Figyeltem, ahogy lassanként tudatára ébred a
jelenlétemnek, megpróbálja összeszedni magát, és a tekintetével rám összpontosítani – egyelőre
sikertelenül. Hosszú pillanatokig egyikünk sem szólt, végül én törtem meg a csendet.
– Ismersz engem, Seneca?
Láttam, hogy valóságos küzdelmet folytat a szavakért, próbál úrrá lenni meggyötört testének
rángatózásán. Amikor végül válaszolt, a hangja száraz és akadozó volt, szeme szinte világtalanul
meredt rám, ahogy résnyire nyitva hunyorgott a délutáni napsütésben.
– Nem – suttogta. – Ki vagy?
Határozott, de színtelen hangon feleltem.
– Egy ősz, sántikáló öregember vagyok. Emlékeztet ez téged valakire?
Élesen megrázta a fejét, mintha próbálna elhessegetni egy kellemetlen gondolatot.
– Nem… ki vagy? – kérdezte újra.
– Ugyan, Seneca, biztosan felismersz. Volt egy barátom Verulamiumban. A kedves arcú, fiatal nő
vörös hajjal. Phoebének hívták. A te vendégedként halt meg. Emlékszel rá? Beszéltél róla Antonius
Cicerónak.
Még mindig hunyorgott, a fejét elfordítva próbálta jobban megnézni az arcomat. Jobb karjával
megdörzsölte arca jobb felét, hogy eltávolítsa a szemébe csorgó izzadságot, és amikor újra
megszólalt, már sokkal erősebb volt a hangja, és a bátorsága is kezdett visszatérni.
– Légy átkozott! – rikoltotta. – Miféle őrület ez? Mit akarsz tőlem? Ki vagy? Fogalmam sincs,
miről beszélsz!
Ugyanazon a kemény, érzelemmentes hangon válaszoltam.
– Nem emlékszel Antonius Ciceróra? Ő volt a colchesteri helyőrség legatusa. Meghalt, mert
hűséges volt Theodosiushoz, amikor mindenki más fellázadt Magnusszal. Nem emlékszel, Seneca?
Neki meséltél Phoebe haláláról. Ugyan, biztosan rémlik valami! Elmondtad neki, hogy a férfi, akit
üldöztél, az ősz hajú sánta megszökött előled. Viszont megtaláltad a szajháját, ám az meghalt anélkül,
hogy elmondott volna bármit is, ezért nagyon csalódott voltál. Biztosan nem felejtetted el.
Ezúttal nem válaszolt. Szemét összehúzta, ravasz kifejezés költözött az arcára. Jobb hónaljából,
ahol a korbács mélyre vágott, újabb vérpatak indult lefelé. Testhelyzete még jobban kihangsúlyozta a
fehér „V” alakot a mellén. Hirtelen felpattantam, a szék eldőlt mögöttem, és az asztalt megkerülve
odaléptem hozzá. Szeme először tágra nyílt, majd gyorsan lecsukódott, ahogy közeledtem hozzá.
Öklömmel erőteljes ütést mértem a szegycsontjára.
– Nézz rám, te fattyú! Nézz rám! Én jelöltelek meg, én csúfítottam el a helyes ki orrod!
Felpattant a szeme, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy lát-e vele vagy sem, és gyorsan, akár
egy kígyó, az arcomba köpött. Aztán üvölteni kezdett, szitkokat és átkokat zúdított rám olyan
mennyiségben, ami talán még Plautust is ámulattal töltötte volna el. A „Ki vagy?” kérdés többször is
megismétlődött.
Letöröltem az arcom, és megvártam, hogy elcsendesedjen. Egy idő után kiadta magából a dühét.
– Ki vagy? – suttogta újra.
– A nemezised – feleltem. – Számodra nincs nevem, csak a Halál és a Vérbosszú, erre utal a „V” is
a mellkasodon. Emlékszel a barátomra? – biccentettem Pella felé, aki előrelépett, hogy Seneca tisztán
láthassa.
Seneca rábámult, majd megrázta a fejét.
 – Nem ismerlek.
– Engem nem, de a fiamat megismerted Aquae Sulisban, hat évvel ezelőtt. Ötéves volt. Öt!
Megölted, alávaló, romlott fattyú, négy másikkal együtt, és biztonságban érezted magad! Csakhogy
valaki meglátott. És most itt az ideje, hogy a fajtalan életeddel fizess!
– Caesarius Claudius Seneca, választanod kell! – vágtam közbe. Seneca most már tágra nyílt
szemmel, riadtan és rettegve nézett rám, de időnként azért vetett egy-egy oldalpillantást Pellára. –
Figyelj, és ne szólj közbe! Ha megszólalsz, Pella fog elcsendesíteni a korbácsával. – Felvettem a
tekercset és olvasni kezdtem. – Olyan életet éltem, melyre kevesen lennének büszkék. Visszaéltem a
hatalmammal, amióta az eszemet tudom, embereket öltem, személyesen és felbérelt gyilkosok által.
– Itteni, dél-britanniai pozíciómmal is visszaéltem. Megharagudtam Theodosiusra, és távlati
lehetőségeimet számba véve úgy döntöttem, támogatom a Magnus Maximus néven ismert trónbitorlót,
Britannia önjelölt császárát. Ennek érdekében pénzt vettem el a Theodosius számára összegyűjtött
bevételekből, és ebből fegyvereztem fel Magnus hadseregét.
– Ennek eredményeképpen közvetlen okozója vagyok Antonius Lepus Cicero legatus, a
camulodunumi helyőrségi parancsnok halálának. Császára hűséges tisztjeként Magnus ellen fordult,
ezért kellett meghalnia.
– Amint Magnus kinyilvánította szándékát, elrejtőztem, és azóta is bujkálok, várom Magnus
vállalkozásának eredményét, abban a tudatban, hogy ha kudarcot vall, hűséges tisztként bukkanhatok
elő, aki minden ügyét magával vitte a búvóhelyére.
– Most igazságszolgáltatás elé állítottak egy olyan ügyben, amiről még csak nem is gondoltam, hogy
említésre érdemes; végeztem egy ismeretlen nővel, miközben az engem megszégyenítő férfi után
kutattam. Verulamiumban élt, és mint megtudtam, Phoebének hívták. Az ő emlékére vádolom és ítélem
el most magam, saját kezemmel és pecsétemmel.
Felemeltem a fejem és Senecára néztem.
– Választhatsz – mondtam. – Vagy aláírod, vagy nem. Így is, úgy is ott találják majd meg a
holttested mellett.
Arca halottsápadt színt öltött, szeme eszelősen villogott.
– Te megőrültél! – suttogta. – Komolyan azt hiszed, alá fogom írni?
– Tertius Pella barátom abban reménykedik, hogy nem – feleltem –, mert ha visszautasítod, halálra
korbácsol, és minden csapást élvezni fog. Harminc korbácsütés. Nem éled túl, de nem is akarod majd.
– Láttam, hogy a harminc korbácsütés gondolatára megrándul a szája széle. Már az az egyetlen is mély
benyomást tett rá. – Én azonban kész vagyok felajánlani neked a harc lehetőségét. Nem mintha
kevésbé gyűlölnélek, mint Pella. Hosszan vitatkozhatnánk Tertiusszal, melyikünk gyűlöl jobban.
Elhallgattam, vártam, hogy feleljen valamit az elhangzottakra. Kinyújtózott, könnyebbséget keresett
a fellógatott testhelyzetben, arca kifejezéstelen maradt.
– Ha nem vagy hajlandó aláírni – folytattam –, akkor, mint mondtam, a korbácsütések alatt fogsz
meghalni. Ez olyan biztos, mint Phoebe halála, akit megöltél. Ha azonban aláírod a vallomásodat,
esélyt kapsz az életben maradásra. Nem túl nagyot, de még így is nagyobbat, mint amennyit te adtál
másoknak. Kapsz tőlem egy kardot, és harcolni fogunk. Ha megölsz, szabadon távozhatsz, bár
valószínűleg Pellával is végezned kell, mert ha jól sejtem, vitatni fogja a döntésemet. Ha győzöl,
birtokodban lesz a dokumentum, valamint az elégtétel a forradásaidért. Ha viszont meghalsz, és
biztosíthatlak, a legnagyobb örömmel próbállak majd megölni, a kézjeleddel és pecséteddel ellátott
vallomást a holttested mellett fogják megtalálni, mint egyfajta végső, jól megérdemelt ítéletet. Már
küldtem üzenetet az Aquae Sulis-i helyőrségbe, rövid idő múlva itt lesznek érted.
Felvillant valami a szemében, de rögtön le is hűtöttem.
– Nincs más kiút számodra, Seneca, még akkor sem, ha a katonák előbb érkeznek és megmentik az
életed. Ők már nincsenek a te befolyásod alatt. Magnus hónapokkal ezelőtt meghalt, és mostanra
mindenki tud róla. Theodosius visszaszerezte Britanniát. – Hagytam, hadd gondolkodjon ezen egy
darabig. – Nos? Készen állsz a döntésre?
– És ha aláírom? Megölsz, mielőtt felemelném a tollat.
Elöntött a düh, félre kellett fordulnom, hogy megnyugodjak. Csak akkor néztem rá újra, amikor
ismét tudtam uralkodni magamon.
– Akkor semmivel nem lennék jobb nálad, Seneca, márpedig én minden szempontból jobb vagyok,
mint te. És ha megölnélek? Még mindig jobb, mintha Tertius Pella korbácsol halálra. Ha meghalnál, a
vallomásod már nem árthat neked. Romlott életed során most az egyszer meg kell bíznod valakiben,
Seneca, el kell hinned, hogy van valaki, aki becsületesebb nálad. Ha egyszerűen csak meg akarnálak
ölni, már napokkal ezelőtt meghaltál volna. Úgy akarok végezni veled, hogy kard van a kezedben, le
akarlak győzni, és azt akarom, hogy tudd: egy ősz nyomoréktól szenvedtél vereséget. – Bólintottam
Pellának. – Vágd le, és szedd le a kötelékeit.
Pella engedelmeskedett, Seneca a lábam elé zuhant.
– Hasra! – parancsoltam rá, és megbökdöstem kardom hegyével. Hasra fordult, és Pella leszedte a
lábbéklyót. – Most vissza! – Fegyveremmel sakkban tartottam, amíg a keze is kiszabadult. Amikor
Pella végzett, hozott egy darab kötelet, és ráhurkolta Seneca nyakára. Amikor bólintottam neki, durván
talpra rángatta a foglyot.
– Válassz. – Küzdenem kellett, hogy a hangom semleges maradjon. – Aláírás vagy korbács.
Seneca valahol mélyen talált magában egy kis friss erőt. Szinte már magabiztos megvetéssel nézett
rám, és zsigeri gyűlöletem ellenére némi tiszteletet éreztem iránta.
– Aláírhatom – mondta halkan –, de hol a kard, amivel harcolni fogok?
Pellára néztem.
– Add oda neki a kardod!
Társam arca elkomorodott, akár egy viharfelhő.
– Krisztusra, azt már nem! Ez a fattyú legfeljebb az átkozott bordái közé kaphatja meg a kardomat!
A közelben álló őrhöz fordultam.
– Randall, kérem a kardod!
Az őr leoldotta a fegyverét, átadta, én pedig ledobtam a földre, az asztaltól körülbelül ötlépésnyire.
Ezután tettem tíz hosszú lépést, és saját kardomat leszúrtam a földbe, majd visszamentem és
megálltam a két fegyver között.
– Tessék – mondtam –, most egyikünk sincs előnyben. Tertius Pella majd szól, ha rendesen
aláírtad. Utána harcolunk, és meghalsz.
Ezúttal már gúnyosan horkantott.
– A bátorságod csodálatra méltó, nyomorék! Hat napja nem ettem és nem mozogtam rendesen.
 Megvontam a vállam.
– Sírdogálj csak, Seneca, ha attól jobban érzed magas. Szerencséd, hogy egyáltalán ennyi esélyt
kapsz.
Az ajkába harapott, nem látott kegyelmet a tekintetemben.
– Legyen hát, aláírom. – Előrelépett az asztalhoz, kézbe vette a pergament és a kalamáris mellé
készített íróvesszőt.
Pella együtt mozgott vele, nem engedte, hogy a kötél túlságosan meglazuljon.
– Adjatok egy zsarátnokot! – morogta.
Pella dühösen meredt rá, aztán rám nézett. Bólintottam Randallnak, aki a tűzhöz sétált, és odavitt
egy égő hasábot a pergament olvasó Senecának.
Seneca a fejével intett az őrnek, hogy menjen közelebb, és amikor Randall engedelmeskedett, a
fogoly helyzetéhez képest ijesztően elbűvölő mosollyal nézett rá.
– Én tartom a pergament, te olvaszd rá a viaszt. – Figyelte a lecsöppenő viaszt, majd a gyorsan hűlő
tócsába nyomta a pecsétjét, és alákanyarította a nevét. Még ilyen távolságból is láttam, hogy az írása
jól olvasható. Tertius Pella ellenőrizte a tekercset és bólintott.
– Nagyszerű – bólintottam. – Tertius, vedd le a kötelet és állj odébb! – Elindultam a kardom felé.
Amint a kötél lekerült a nyakáról, Seneca a másik kardhoz ugrott. Lihegve kuporodott le, ajkán
vadállatias vigyorral nézett rám.
– Most meghalsz, nyomorék!
Néztem, ahogy ott áll meztelenül, a lábai közt lengő fallosszal, és legyőzhetetlennek éreztem
magam.
Egy ideig óvatosan keringtünk körbe-körbe, felmértük egymást, aztán a kör közepén egymásnak
ugrottunk. Kardjaink éles csengéssel találkoztak, ahogy brutális erővel lecsaptunk, abban a
reményben, hogy egyetlen vágással véget vethetünk a küzdelemnek. Nem volt itt semmiféle technika,
és nem is volt rá szükség; egyikünk sem viselt pajzsot. Ezt a harcot az erőnek, a gyorsaságnak és a
szerencsének kellett eldöntenie. Figyeltem a szemét, kerestem a következő mozdulat jeleit, és kis híján
sikerült meglepnie, mert figyelmeztetés nélkül, egy vipera gyorsaságával támadott. Kardjának hegye
az arcomtól alig egyhüvelyknyire suhant el, és ahogy hátraléptem, esélyem sem volt az
ellentámadásra. Villámgyorsan utánam vetette magát, ezúttal döfni próbált, és most már semmi
nevetségeset nem találtam a meztelenségében. Csupán a vadságának voltam tudatában, és annak, hogy
minden tekintetben alábecsültem. Csupán a gyengeségét és a gyávaságát kerestem, a saját nemüket
kedvelők nőies puhaságát láttam benne. Ám ahol gyengeséget feltételeztem, ott erőt és eltökéltséget
találtam, és miközben kétségbeesetten hátráltam a kardja elől, a saját sebezhetetlenségembe vetett
minden hitemet elveszítettem.
Nevetve üldözött, én pedig sokkal jobban sántítottam, mint a sebesülésem óta bármikor. A
kardhegy ismét a mellem előtt villant, elhibázta, de éreztem a közelségét. Újra támadott, én hátráltam,
vártam a következő mozdulatát. Megpróbált lerohanni, én oldalra léptem és visszatámadtam, de
elhibáztam, ő viszont rohant tovább előre. Arrafelé, ahol Randall, az őr figyelt minket karba font
kézzel. Az aljas vágás mindannyiunkat meglepett. Randall hátrazuhant, mindkét kezével a torkán
tátongó sebhez kapott, melyből magasra spriccelt a vér, vörös felhőbe borítva rángatózó testét.
Mielőtt mozdulhattam vagy reagálhattam volna, Pella ádáz üvöltéssel vetette magát a harcba, és
előhúzott karjával lesújtott Senecára, aki még nem nyerte vissza teljesen az egyensúlyát a Randallra
mért gyilkos csapás után. Ahogy Pella teste kettőnk közé került, félig eltakarva előlem Senecát,
láttam, hogy ellenfelem a felsőtestét elfordítva kitér a támadás elől, majd a következő pillanatban
Pella lábujjhegyre állva megmerevedett, egész teste halálos görcsbe rándult. Hallottam a gyilkos
szúrás zaját, a fűrészelő csikorgást, ahogy Seneca kardja végigkaristolta a mellcsontját. Seneca
macskaként szökkent előre, egyik talpát Pella testének feszítette, és egy erőteljes rúgással
kiszabadította a kardját.
Az események fordulatától megdöbbenve hallottam, ahogy elmém tiltakozva felsikolt. Mindkét
társam a földön vonaglott.
Egyedül maradtam Seneca ellen, ő pedig nevetett, szemében a harc és a gyilkolás öröme izzott.
– Kettőnek vége, Szürkeszakáll – mondta. – Most pedig, mielőtt meghalsz, elárulod nekem a valódi
neved?
Szilárdan megvetettem a lábam, és felkészültem a fogadására.
– Már mondtam korábban! – vicsorogtam. – Számodra a nevem Halál… Halál és Vérbosszú! –
Újra támadott, próbálta megállapítani, melyik irányba fogok kitérni, ám én a helyemen maradtam,
előrehajoltam, hogy felfogjam a rohama lendületét, és erőteljesen előredöftem a kardommal. Az álla
keményen a mellének ütődött, a szeme elkerekedett, és egy pillanatig a kardom pengéjével tartottam a
teljes testsúlyát. Éreztem a fejemből az izmaimba áradó felszabadultságot. – Bosszú! – suttogtam. –
Bosszú és Halál!
Visszarántottam a karomat, kiszabadítva a pengét Seneca melléből, és figyeltem, ahogy előbb
térdre rogy, majd arccal a fűbe dől. Hosszú ideig álltam ott őt nézve. Nem rángatózott vagy vonaglott,
és bár még lélegzett, tudtam, hogy beteljesült a bosszúm. Felemeltem a kardomat, hogy lecsapjam a
fejét, és hirtelen rájöttem, hogy nincs kedvem még egy vágáshoz. Ujjaim elernyedtek, hagytam a
kardot a földre hullani, aztán végignéztem a mészárszéken. A katonák nemsokára megérkeznek.
Elvettem a tekercset az asztalról, szorosan összegöngyöltem, és betűztem a jobb karja és az oldala
közé – közben éreztem izmai halott merevségét.
Beletöröltem a kezem a tunikámba, sarkon fordultam és visszasétáltam a lovakhoz, örökre magam
mögött hagyva a tisztást és a pusztítást.

XXXIII.
Idővel meggyóntam bűnömet Alaric püspöknek, aki fel is oldozott, de Caiusnak és Luceiiának soha
nem mondtam el, mit tettem. Nem mintha szégyelltem volna, de nem is voltam büszke rá, és úgy
döntöttem, semmi értelme nem lenne elterjeszteni a hírt azok között, akiket szeretek. Megelégedtem
azzal, hogy Seneca eltávolításával biztonságosabbá vált az életük. Árulása és végzete nemsokára
úgyis közismertté válik, a halálát előidéző eseményeket azonban nem kellett megnevezni.
A jó püspök egy idő után távozott, és az élet a kolónián visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Folytattuk az elszigetelődést Britannia többi részétől, és egyáltalán nem lepett meg, hogy Seneca
bukásának híre nem jutott el hozzánk. A családja valószínűleg nagy erőfeszítéseket tett, hogy
elleplezze végromlását az emberek elől. Közben a termés évről évre jobb lett, és Ullic nagyon sokat
segített azzal, hogy mindegyik embere, aki eljött látogatóba, hozott egy követ a falunkhoz. Ez
nagymértékben felgyorsította az építkezés ütemét, mivel sűrű forgalom zajlott a mi földünk és a
keltáké között. A kőműveseinknek nemsokára már állványról kellett dolgozniuk, és a régi erőd a
citadellán belül állandó táborrá alakult, a zömök rönképületekben szállásoltuk el állandó
hadseregünket.
Kormányzótanácsunkban is történtek változások. Most már az összes tag a kolónián élt, és havonta
egyszer összegyűltek megbeszélést tartani. Senkit nem a félénksége miatt választottak ki, így volt
néhány viharos tanácskozásunk, de az életünk többé-kevésbé békés mederben folyt.
Amikor először látogattam meg Ullicot hegyi királyságában, megbeszéltük a stratégiát egy esetleges
szász rajtaütés esetére. Az ő emberei őrzik a bejáratot a folyó felől, és folyamatosan szemmel tartják
az északról érkező főutat. Miénk lesz a keleti, déli és délnyugati megközelítési út. Ha valaki nyugatról
közeledik, annak az ő földjén kell átvágnia. Elégedett voltam.
Több házasságkötést is ünnepeltünk az ő keltái és a mi briton római embereink között. Nem
tömegével, de időnként sor került rá. Az élet jól alakult.
Egy esős márciusi estén, a kolóniában töltött életem nyolcadik esztendejében elküldtem lányomat,
Victoriát, hogy hívja ki Caiust a kovácsműhelybe. Ő volt Caius kedvence, az elsőszülött unokahúga.
Gyermekként nem tudta kimondani nagybátyja nevét, ezért csak „Cai nagybácsinak” hívta. Quintus
Varo is így nevezte őt már hosszú évek óta, ám most, egy gyermek szavára rajta maradt a név, és
onnantól az egész család a Cai nevet használta.
Kezét a hétéves kislány fején nyugtatva jött ki a műhelybe. Már vártam rá a munkaasztalom mellett,
Luceiiával az oldalamon. Előreléptem köszönteni, és igencsak meglepődött, amikor átkaroltam és
felemeltem a földről.
Magasra felvont szemöldökkel nézett rám, miután letettem, majd húgára is vetett egy túljátszottan
béketűrő pillantást.
– Köszönöm, Publius – mondta méltósággal. – Most pedig elmondanád, miért hívattál? És mi volt
ez az üdvözlés? Victoria azt mondta, valami „fontos dolgot” akarsz mutatni nekem. – Mosolyogva
utánozta unokahúga kiejtését.
– Így van, Caius, mindjárt megmagyarázom. Lássuk csak… – Úgy tettem, mintha elmélyülten
gondolkodnék. – Luceiia, miért is kértem meg Cait, hogy idejöjjön? – Nem válaszolt, csak nézett rám
elnézően, míg végül csettintettem az ujjammal. – Ó, emlékszem már! Cai, szeretném, ha
megismerkednél valakivel.
Körülnézett. A műhely rajtunk kívül teljesen üres volt. Közben a lányom is távozott.
– Megismerkedni valakivel. Értem. És hol van ez a valaki?
– Itt.
Halkan beszélt hozzám, ahogy egy megszállotthoz szokás.
– Publius barátom, egyedül vagyunk itt, te, Luceiia és én.
– Nem egészen, Cai – mosolyogtam. – Van itt még valaki.
– Valóban? – kérdezte vontatottan. – Hol?
– Ráadásul nő az illető, Cai. Egy valódi hölgy. Egy úrnő.
– Egy hölgy. Nos, ez esetben hol találom?
– Ott – böktem a műhely hátulja felé.
– Hol? Senkit nem látok.
– Akkor menj közelebb! Ott lesz, Cai.
 Már tiltakozott volna, de ekkor meglátta. Bizonytalan mosollyal nézett vissza ránk.
– Gyerünk, menj csak közelebb! – biztattam.
Zavarodottan engedelmeskedett.
A „hölgy” egy szobor volt, egy női alak, körülbelül két láb magas, nagy keblű és hasú, méretes
farral… és arc nélkül. Egy durván megmunkált, vasból készített szobor tömör fémtalapzaton, amely a
lábfej nélküli láb alatt leginkább pocsolyára hasonlított.
– Ki ez, Varrus? Vagy mi? – Látszott, hogy még soha nem látott hasonlót.
– A neve Coventina, Cai. Kelta. A kelták vízistennője. Vízi nimfa, és a szelleme évszázadokon át él
ennek az országnak minden csepp vizében. Ő az oka, amiért a kelták pénzérméket és áldozatokat
dobálnak a tavakba. Én csak úgy hívom, a Tó Hölgye.
– A Tó Hölgye. – Hirtelen meglátott valamit, és felém fordult. – A tóé! Úgy érted…?
– Pontosan, Caius, úgy értem! – Képtelen voltam tovább visszatartani vigyorgásomat. – Az égi kő
vasából készítettem. Múlt hónapban olvasztottam meg.
Elkerekedett a szeme.
– Múlt hónapban? És nem szóltál semmit? Hogy voltál képes ennyi ideig titkolni? És te, Luceiia,
hogy engedhetted meg ezt?
Luceiia a fejét rázta.
– Ne hibáztass, bátyám, mostanáig én sem tudtam róla. Az én titoktartó férjem azelőtt hívatott ide,
hogy érted küldte Victoriát. Addig még csak nem is célzott rá.
Mosolyogva vonogattam a vállam, nem szóltam semmit. Caius kissé zavartnak tűnt.
– De miért pont egy szobor, Publius?
– Miért ne?
Ismét a Hölgyre nézett. A megmunkálása kissé durva volt, de még így is rendelkezett egyfajta
szépséggel.
– Valóban, miért ne? – dünnyögte.
Csatlakoztam hozzá, megfogtam a vállát, és együtt néztük a szobrot.
– Mi mást kellett volna kezdenem vele, Cai? – kérdeztem. – Nem akartam, hogy a végén csak
valami egyszerű tömb legyen belőle. Hét év erőfeszítése inkább egy szimbólumot érdemelt, ráadásul
most nincs égető szükségem a fémre. Egy nap majd lesz, egy nap rájövök a tökéletes felhasználás
módjára, addig azonban, úgy gondoltam, a te gondjaidra bízom. Megígértem, hogy ha hagysz időt,
kinyerem a vasat azokból a kövekből. Vagyis amíg nem tudom jobban felhasználni, ő a tiéd.
Végigfuttatta rajta a kezét.
– A Tó Hölgye! Miért nem fénylik, Publius?
– Majd fog – nyugtattam meg. – A ragyogás ott van a nyers fémben. Egy nap, ha rájövök a módjára,
csillogni fog.
– Mit jelent ez, Varrus? – kérdezte fojtott hangon.
– Mit jelent? – Vettem egy mély lélegzetet, és megcirógattam a hűs, tömör szoborfejet. – Nem
tudom, mit jelent, Cai. Talán nem jelent semmit azon kívül, hogy az elméletem igaznak bizonyult.
Vagy, hogy annak ellenére, hogy az elméd lehetetlennek gondolja, mégis vasat tartalmazó kövek
hullnak az égből. – Hüvelykujjammal megdörzsöltem a Hölgy arcát, és elmosolyodtam. – Azt jelenti,
barátom, hogy Istennek vannak még olyan titkos csodái, melyeket elrejt az emberek elől.
– Úgy tűnik – suttogta, és a szoborért nyúlt, hogy felemelje.
– Óvatosan, Cai! – figyelmeztettem. – Nehezebb, mint gondolnád. Hadd segítsek.
Luceiia vezetésével, nagy erőfeszítések árán átcipeltük a szobrot az udvaron, be a házba. Caius
cubiculumában, az ablak melletti asztalon helyeztük el.
– Rögtön jövök. – Hamarosan visszatértem az égi kőből készült tőrrel, és a fémtalapzatra helyeztem
a fegyvert. – Hasonlót a hasonlóhoz. Hadd gyönyörködjenek egymásban!
– És most, Publius? – kérdezte Caius halkan. – Kardokat készítesz a Tó Hölgyéből?
– Kardokat? – megráztam a fejem. – Nem, nem hinném, Caius. Nem kardokat, de talán egy kardot.
Azt hiszem, ez a hölgy egyetlen nagy kardot rejteget.
 Tartalom
ELŐSZÓ
A római hadsereg
Lovasság
Helynevek
ELSŐ KÖNYV Invázió
I.
II.
III.
IV.
V.
MÁSODIK KÖNYV Colchester
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
HARMADIK KÖNYV Nyugat felé
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
NEGYEDIK KÖNYV A sárkány fészke
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
ÖTÖDIK KÖNYV A sárkány lehelete
XXX.
XXXI.
XXXII.
XXXIII.