Kisajátítások a város testén.

A szellemvárosok krono-topológiája.

Hogyan tartozik a városhoz a tér és az idő? Mi az a tempolaritás, amit

metaforikusan a zenei ritmushoz kötünk hasonlóan a szív stabil lüktetéséhez? A város pulzál
és lélegzik, ritmust szab és ritmust szabnak neki. A város test, a város kiterjedésének
topográfiája a terjeszkedésben, a szétfolyásban áll. Újabb házak, újabb koncentrikus gyűrűk a
város körül, kinövések és összeolvadások territorializáló területnyerései. A város, mint test,
mint élő organizmus áll elő. A lüktető, pulzáló véráram az antropomorfizált város képében az
idő. Sebességét az ereken áthaladó, hömpölygő emberi tömeg diktálja, a járdák ritkás vagy
tömött, az utak zsúfolt vagy szellős jellege. Organikus test vagy épp mechanikus gép-test, a
húsevő titán vagy a fogaskerekű óraszerkezet egyformán perszonifikál. A várost, az első
esetben hús-matériával ruházza fel, így lüktető, szerves és halandó lesz, második esetben
rezonál, szervetlen olajozott gép lesz és tönkremegy. Míg az ember esetén a gép dehumanizál:
megfosztja a szervestől és megköti a gyúrható anyagot, addig ha a gépet antropomorfizáljuk
akkor az élő tulajdonságait projektáljuk belé. Egy gép mindig antropomorfizál, amennyiben
működésének mintája mindig az ember. A fogaskerekek, az áram vagy olaj, a gépváz alkotta
komplex, együtt-működő szerkezet mindig az élőt utánozza: időben akar terjeszkedni
szemben a többi tárggyal, amelyek együtt-nem működése folyton ellenállnak az időnek. Ha
tehát a várost, mint gépet metaforizáljuk, akkor kettős átvitel folytán végül az élőhöz jutunk
megint. Jelentős különbség van tehát az ember gépként és a város gépként való átvitele
között. Az első mindig dehumanizál, a második mindig humanizál. A város, mint húsevő
szörny és a város, mint gépszörny képe között tehát nincs szakadék. A nagyváros teste géptest
vagy titántest, míg a kisvárosoké egyedül organikus test tud lenni. A kisváros sosem gépezet,
nem rendelkezik az infrastruktúra szigorú rendjével, a gyárak szétszedő és újrarendező
törhetetlen energiájával. A nagyváros vagy titán vagy gépszörny, mindkét esetben
halhatatlannak látszik, sosem alszik és kegyetlenül felfalja gyermekeit. A kisváros is tud
könyörtelen lenni, de könyörtelensége nem a város-test oka. A kisváros teste puha, minden
este alszik, délután sziesztázik, korán kel és nem követel. A nagyváros intellektuális és sajátja
az elme, annak minden könyörtelenségével; a kisváros érzelmi, és sajátja a lélek, annak
minden tudattalan rétegével:
Mindenekelőtt ezáltal ragadható meg a nagyvárosi lelki élet intellektuálisabb jellege, szemben a kisvárosok
hangulatokra és érzelmi kapcsolatokra beállított létezésével. A kisvárosi kapcsolatok ugyanis a lélek tudattalanabb
rétegeiben gyökerezenk, és leggyakrabban a folyamatos megszokások nyugodt egyenletessége alapján alakulnak ki.1

A város tehát legyen az kisváros vagy nagyváros, gépi vagy organikus, születni/
létrejönni, pulzálni/ rezonálni, megbetegedni/ meghibásodni és végül meghalni/tönkremenni
képes. De mi lesz a várossal, ha meghal/ tönkremegy? Ha kiürül, mert az emberek otthagyják,
vagy kiürül, mert a háborúban kiirtják a lakosságot? Vagy ha a egy nagyobb város gravitációs
vonzása magához ragadja a lakosságot? Vagy ha lehetetlenné válik már az ott élés a bűnözés
miatt vagy a gazdaság miatt? A városok ilyen esetekben szellemvárosokká lesznek. Nem
(feltétlenül) azért, mert szellemek lakják, az még lehetne temető is. A szellemváros nem temető,
hanem maga a város lesz szellem. “Mi egy kísértet ténylegessége”?2 teszi fel a kérdést Derrida.
Mi az a sajátosság, az az ontológiai státusz, amely egy szellemet vagy egy kísértetet meghatároz?

Sem lélek, sem test, egyik is, másik is. Mert a hús és a fenomenalitás ad kísértetszerű megjelenést a szellemnek, ám
nyomban el is tűnik a megjelenésben, a visszajáró lélek [revenant] eljövetelében vagy a kísértet visszatérésében.
[…] A kísértet vagy lidérc [revenant] a szellemtől vagy akár a szellemtől, mint általában vett fantomtól kétségkívül
természetfeletti és paradox fenomenalitása, a láthatatlan rejtett és megfoghatatlan láthatósága, avagy egy látható X
láthatatlansága különbözteti meg, az érzékfeletti érzékiség.3

Ez a közöttiség állapot, amely a láthatóság-láthatatlanság, érzékiség-érzékfelettiség,

jelenlévőség-visszatérés mentén húzódik lesz sajátja a kísértetnek vagy lidércnek. Mert a szellem
mindig abszolút, eloldott az anyagtól és az anyag mindig lekötött. Átjárása, féregjárata a
küszöbön áll ezért jelenléte vibrált: rezonált annak értelmében, hogy egy vonal mentén leng ki
azonos módon mindkét irányba. Sajátságai, ténylegessége így érthető meg, Derrida Marxon
keresztüli Shakespeare értelmezésében a király szelleme anyagként egy páncélt képes kitölteni
a másik pillanatban anyagostul eltűnik. A rostély fel van hajtva a tekintetet látják, de a húst nem.
Időben kibicsaklott, the time is out of joint. Miként lehet felismerni egy kísértet? Ahogy az
optikai játékok esetén, amikor két kép hirtelen váltakozása eggyé teszi azt, vagy ahogy a színes

1 Simmel (2001)
2 Derrida (1995): 20.
3 Derrida (1995): 16.
pörgettyű végül egy színt mutat, a kísértet is rezonálásában felismerhető: álmunkban se
szükséges az azonos kinézet a személy felismerésében, van olyan álom, amelyben bár más
alakban látunk valakit, tudjuk mégis, hogy ki az. A kísértet hasonló, egy valamilyen test (páncél)
és egy valamilyen szellem (egy tekintet) bár két külön irányba mutatnak a vibrálásban mégis
kétség kívül azonosítható eggyé lesznek. Egy nagyváros, egy ipari metropolisz szelleme hasonló
a kísértet rezonált jelenlétéhez: egyrészről ott van egy valamilyen test (az omladozó vagy álló
épületek, vagy azok hiánya) és egy valamilyen eszme (a kapitalizmus antiformája vagy
anarchikus állapot), amely bár két irányba szétmutat rezonálásában egyként tűnik és valósnak.
Nem csak testileg és térben érvényesül a rezonancia, hanem az időben is: az idő kibicsaklása
vagy az időben széttartottság állapota a kísértet és a szellemváros is. Két idő oszcillált
váltakozása, az egyik a már elmúlté és a másik a még vagy már nem lévőé, egyszerre ott lenni
jelen, ahol már sose lehet jelen. “De lehetséges-e egyáltalán a tér és az idő széttartása közepette
bárminemű egység?”4 teszi fel a kérdést Böhringer, a válasz a rom felé vezet. Rom az, ahol a tér
egy helyén az idő egyszerre két irányba mutat. Egyrészt vissza a valaha voltra és másrészt a már
soha se leszre. A rom e kettétartásában folytonos emlékeztetőül, momentumként áll, “ahol gátat
vetnek és feltartóztatják az időt”5. A kettős időtapasztalat, mint a rom, mint a szellemváros, mint
a kísértet sajátja és kapcsolatuk origója is. A múlt időtapasztalatának érzékfeletti érzékisége ez,
ahol kitapinthatatlanul, de láthatóvá válik a már nem jelenlévő. Ez a már nem jelenlévő az a
centrum, amelynek “elvesztése folytán, ürességének és nyitottságának háttere előtt valósulhat
meg, miáltal a test elveszti szilárdságát, könnyűvé, strukturálttá és áthatolhatóvá válik”6. Ez a
kísértetnek és így a romnak és a szellemvárosnak is a halmazállapot-jellemzője: strukturált és
áthatolható. Az elhagyott, kiírtott, ellehetetlenített városok, legyen az kis vagy nagyváros,
sajátosan kötődnek a modernitáshoz, annak háborúihoz, gazdasági válságaihoz és
urbanizációjához, így ezek a szellemvárosok lesznek “A modernitással szemben a korhadt,
szétrohadt, kudarcot vallott modernitás”7 emlékei. Egy város, ahogy már említettem
sokféleképpen kiürülhet, de van két különös szituáció, amely ideiglenesen hoz létre
szellemvárost a városból és ennek megfelelően sajátos esztétikával bír. Az egyik eset a

4 Böringer (1990): 1.
5 Böringer (1990): 1.
6 Böringer (1990): 8.
7 Horváth–Lovász (2018): 469.
háborús megszállásé, mint amilyenben többször is része volt Magyarországnak a 20. század
folyamán. Ebben az esetben a város utcái és a város terei jelentősen leszűkülnek. Az utcák
járatokra cserélődnek, a lehető legkevesebb távolság által és leggyorsabb módon kell eljutni
épületről épületre, biztonságos helyről, biztonságos helyre. A város hálózata kiürül, üres és
áthatolható struktúrává válik. A másik különös eset a járványhelyzet. Ezekben az időkben
különböző korlátozások teszik nehézzé vagy akár teljesen lehetetlenné a városban való
mozgás lehetőségét. A város kiürülése egy kijárási tilalom utolsó óráiban: a már vezető
nélküli, önműködő metrók utas nélküli járatai, a villanyfényben úszó kiürült utcák és egy-két
kóbor állat és hajléktalan működteti a város pulzálását. A dermedt állapot kísértetiessége
rokonítható a háború és az elhagyatott városok szellemképeihez. Mindkét esetben arról van
szó, hogy a város, mint város felszámolódik és helyébe pontszerű város-alakzatok kezdenek el
működni. Ezek a város-alakzatok olyan pillanatok és helyek, ahol egy pillanatra úgy tűnik,
mintha a város továbbra is mozgásban lenne és élne. Ezeken a város-alakzatokon túl a város-
test tér-anomáliái maradnak, a város zsebei [Böhringer; Didi-Huberman] vagy redői [Derrida].
Az otthonok apró zsebekként szakítják át a város terét. Ezekbe zsebekbe terjed ki az otthonosság:
egy lakás belső szobája, egy kávézó egy erkély. Nem minden belső tér zsebszerű, vannak város
által átjárt belső terek is, mint például a passageok. Eleve zsebbé azok a terek tudnak válni,
amelyek ellenirányú mozgást végeznek a város elidegenítésével szemben. A zsebek tehát olyan
helyek, amelyeket magunk alakítunk ki annak érdekében, hogy otthonra leljünk. A zseb olyan
tér, amely a városon belül van úgy, hogy benne a város nincs jelen. Ezek a furcsa tér-anomáliák
az utolsó biztosítékai annak, hogy a város ne forduljon át szellemvárosba: egyfajta tetszhalott
állapot ez.
De térjünk vissza a szellemvárosokhoz és szellemeihez. A szellemváros kísérteties
jellegének egyik összetevőjét az ott lakottak kísértetjárása okozza. A lakások, közterek és
középületek stabil vázán felül lenyomatokat gyűjtenek. A szellemváros kísérteteit a város zárja
kriptákba. Az említett két fogalom a lenyomat és a kripta. Az első Jean-Luce Nancy-tól vettem
át8, aki a modern művészet jellegzetességeit vizsgálva annak maradvány jelleget tulajdonít. A
maradvány vagy lenyomat [vestige], amely különbözik a képtől [image] és melynek sajátja, hogy
a

8 Nancy (2001)
jelenlét és hiány, minden és semmi, kép és Eszme között helyezkedik el, mint valami idegen test, elbizonytalanítván
e dialektikus párokat. […] Az ember imago, úgy mint rationalis, de a vestigum érzéki. Vagyis az érzéki [sensible]
olyan eleme, amelyben, amelyhez hasonlóan a kép eltörli magát, visszavonul. Az Eszme elvész benne, miközben
talán otthagyja nyomát, de nem a forma értelmében: saját eltűnésének nyomvonalát, lépésnyomát hagyja ott.9

A kísértetek megközelítésemben olyan rezonált dolgok, amelyek nyomot hagynak, ahogy

eltávoznak. Nyomhagyásuk eltűnésükből fakad. Kísértetjárásuk, ektoplazmájuk a nyomvonal,
amelyet otthagynak. Abból tehát, ahogy otthagynak egy lakást, benne tárgyaikkal, bejárt
útvonalaikkal, megszokásukból fakadó rendezettségükkel és rendetlenségükkel, hanyagságból
eldobott szemetükkel, bezárt gyáraikkal és kocsmáikkal, a kocsmák polcain álló megmaradt
itallal, amit már nem vittek magukkal. A szellemváros kísértetjárás helye, áthálózó, keresztező
nyomvonalrendszer. De maga a szellemmetropolisz is kísértet, ahogy a kapitalizmus eszméje
elhagyja és nyomát rajta felejti, az autóroncsokkal és irodaházakkal, bennük iratokkal
szétszórtan, telefonokkal és úthálózattal, amely összeköti a gyárakat a lakótelepekkel. A
szellemváros tehát kísérteties azért, mert visszajárnak bennük a kísértetek egész arzenálja, de a
freudi és esztétikai értelemben is kísérteties. Egyrészről legkézenfekvőbb módon: valami, ami
valaha lakott és otthonos [heimlich] volt, az most üres, lakatlan és félelmetes, kísérteties
[unheimlich]. Másrészről, amire Freud is felhívja a figyelmet, ahogyan a heimlich szó önmaga
ellen fordul: a szó két fogalomkört alkot, az elsőben az otthonos, míg a másikban a titkos és
rejtett játszik szerepet.10 Freud idézi Schelling gondolatát, amely az unheimlichot, mint olyat
értelmezi, ami a titkot feltárja, valami olyat, aminek rejtve kellett volna maradnia mégis
megnyilatkozott. Ez az az olvasat, amely igen közel áll a derridai kripta és kísértet fogalomhoz
is, amelynek eredetét Elissa Marder tárta fel a Magic and Telepathy című szövegében.11
Derrida a kripta és a fantom fogalmát Ábrahám Miklóstól és Török Máriától vette át, akik a

9 Derrida (1995): 34.

10 Freud (1919): 247–251.
11 Marder (2008)
pszichoanalízis során használták a fogalmakat.12 Elméletük szerint a gyász munkája az
inkorporáció és introjekció kettősségében ragadható meg, az egyént ért behatások alapvetően
az introjkció folyamatában beépülnek és újraalkotják az ént. Ezzel szemben az inkorporáció
akkor lép fel, amikor az én képtelen a gyászt feldolgozni, ezért azt mágikusan bekebelezi,
lenyeli és tudati kriptájába zárja azt, ami halott úgy, hogy életben tartja. Ez a sikertelen gyász,
amely neurózishoz vezet.13 A kriptába záráskor tehát az én lenyel és elfalaz, azért, hogy ne
kelljen szembesülnie azzal, hogy ami elmúlt már nincs számára. A kripta szeretett titkot rejt,
ami alaposan elzárásra kerül, azonban a titok, azaz a kísértet időnként visszajár és megkísérti
az “őrt”. Visszatérve tehát a schellingi unheimlich értelmezésre, az ami elrejtve van és aminek
elrejtve is kellett volna maradnia megnyilatkozik, visszajár és kísért. Feltöri a kriptát és
felszínre hozza a titkot. A szellemmetropolisz titka a kapitalizmus halandósága, amellyel nem
képes megbirkózni, így azt elfalazza épületeibe és romjaiba. A szellemmetropoliszokban tehát
a kapitalizmus szelleme is visszajár kísérteni, miközben a város “a katasztrofális pillanat
végtelenné lassított felvételévé válik”.14
A küszöbön a kísértet mellett álló másik jelenség, a zombi rezonált jelenlétéé. A zombi
a voodoo vallás sajátja, azé a vallásé, amely gyarmatosító hajókon született meg. Ahol a
keresztény hit külső hatására egy furcsa szintézis jött létre, egy törzsi afrikai vallás és a
kereszténység metszéspontján. A vallás híres a voodoo babáiról és fétiseiről, azonban egy
másik sajátja a zombifikálás jelensége is. Az eljárás igen bonyolult rituálé, amelynek

12 Az Ábrahám–Török kriptaelemzésének összeolvasása Derrida kritpa fogalmával problematikus is lehet.

Dragon Zoltán élesen kritizálja Derridát, miszerint egyrészről nem jelöli meg fogalmainak forrását (Ábrahám–
Török), másrészről félreolvassa őket, amennyiben topografikusan, azaz freudiákusan olvassa a kriptát, ami
nyelvi. Dragon kritikája több sebből is vérzik: egyrészről, azt a pontot, ami egyértelművé tenné Ábrahám–Török
szövegben a nyelvire szűkülő, nem topografikus megközelítést nem hivatkozza le. Másrészről, ha megnézzük a
Farkasember bűvös szavát a következőt olvassuk: Egy hamis Tudattalan: a kripta az Énben – „az elfojtott
visszatérése” hamisan; a kripta rejtett gondolatainak műve az Énbe” Ábrahám–Török (2006): 25., vagy ha a
Rejtett gyász és titkos szerelmet nézzük ott a következőt olvashatjuk: “A topográfiában a crypte egy
meghatározott helyet foglal el. Ez a hely nem a dinamikus tudattalan, és nem is az introjekció énje. Inkább egy
enklávé, egy beékelt terület a kettõ között, valamiféle mesterséges tudattalan, elszállásolva az Én ölében.”
Ábrahám–Török (1998): 148. Ezek az idézetek egyértelműen bizonyítják, hogy a kriptának igenis van
topografikus jelentősége is. Az is azért lényeges, mivel abban igaza van Dragonnak, hogy a Farkasember bűvös
szavában Ábrahám–Török végül a kripta titkát a szavak szintjén találták meg, eltolásokkal. Mindenesetre a
kripta ezen nyelvi felfogása sem áll ellentétben Derrida olvasatával. Dragon (2017)
13 Ábrahám–Török (1998): 131–136.
14 Böringer (1990): 3.
keretében a mágia a testet kisajátítja és rabbá, szolgává teszi. A zombifikálás élő-halott
munkásokat és cselédeket hoz létre mindaddig, amíg a testet arra kényszeríti az idegen erő. A
szellemváros teste, mint metaforikus, eleven anyag vissza törekszik a szervetlenbe, de ez
gátolva van a számára. A gátló egyrészről maga az anyag, a vas-beton szerkezet stabilitása: a
város halála után is hosszú ideig elhúzza a lebomlást. Másrészről a benne és rajta zajló
kísértetjárások azok, amelyek konzerválják. A szellemváros teste maga zombi-test, olyan
halott város, amelyet idegen erők életben tartanak és életre kényszerítenek. Ez az erő három
mozzanatból táplálkozik. A szellemváros mindig egy szemlélőnek tárulkozik fel, aki
egyrészről esztétikailag lát:

it is, in its aesthetic dimension, a representation of a mental state of projection that precisely elides the
boundaries of the real and the unreal in order to provoke a disturbing ambiguity, a slippage between waking and
dreaming15

Ez az esztétikai látás az, ami a romban, a korhadóban a pusztulóban élvezetét leli és

amely a látott és a látszat összemosása révén kísértetiesként és fenségesként éli meg a jelen-
lévőt, a már nem jelen-lévőben és a még nem jelen-lévőben.
Másrészről a külső szemlélő, mint emlékező lát. Ez a historikus dimenzió, amely mint
mágikus erő folyton jelentéssel látja el az anyagot. Mágikussága éppen abban rejlik, hogy
számára az anyag nem különül el a szellemtől és ennek folytán képes azt megszállni és nem
momentummá merevíteni. Mint történeti tudat hajtja végre mágikus megszállását, azaz a
kapitalizmus/ modernizmus / kommunizmus / fasizmus szellemét helyezi bele a holt testbe és
kényszeríti folyamatos emlékezésre és emlékeztetésre.
A harmadik szempont a természet kisajátító erejét mutatja meg. Ez a szellemváros
testének harmadik kisajátító mozzanata. Egyrészről az élet elhagyja a várost, a demiurgoszok
kivonulnak, nyomaik, lenyomataik és romjaik maradnak hátra, másrészt új nyomok
keleteznek, ezek már a természet nyomai, annak a természetnek, ami már halottnak látszott, és
most feltámadt. Reterritorializáló organizmusként behatol a halott város-testbe mintegy
fordított fertőzésként rátelepszik, elgombásítja. A halott város-test ismét élőnek látszik, de
valójában csak egy újabb kisajátítás áldozata lett. A város zombifikálódott teste újra lélegezni

15 Vidler (1992): 11.

kezd. A város építése olyan lenyomatot hozott létre a természetben, ami már nem olyan volt,
mint egy lábnyom az ösvényen, ami nyomtalanul eltűnhet.
Ez a három mozzanat, tehát az esztétikai, a historikus és a természeti az, ami a bomló
város-testet konzerválja és azt kisajátítva zombifikálja, ezzel mintegy megdermeszti a testet. A
kristályosodás [Gehlen] ezen típusa a megdermedt testen túl a növekedő testet is
megmutatja.16 A zombifikált város testén új kinövések és kráterek keletkeznek: a természet
áthatolva a szervetlen felé tartó testen folyamatosan hibridizál, másrészről a korhadás ereje
rombolja és emészti a testet. A szellemvárosok különböző szinteken állnak, mint a kísértés,
mint a kriptába zárás, mint a természet reterritorializációjának szempontjából. Bizonyos
szellemvárosok időszakosan azok, mások mindörökre, az idő szétválásával és kettétartásával
egyre intenzívebben jelentkezik a zombifikálódó és kikristályosodó test és ez fordítottan is
igaz. Viszont a kísértetjárás és a szellemváros kísértetjellege független az idő széttartásának
mértékétől.
Detroit szellemvárosa izgalmas esettanulmány. A város Michigen állam egykori központi
iparvárosa volt, amely a 20. században vált jelentőssé, amikor nagy gépkocsigyártó cégek
telepedtek meg és ezzel hatalmas munkástömeget vonzott be magába, ekkor vált az USA
meghatározó nagyvárosainak egyikévé. A 20. század közepén az autógyártás hanyatlani kezdett
és a fehér-fekete faji ellentét kiéleződése miatt jelentős kitelepülés zajlott a peremvidkre. A
gazdaság folyamatos leromlása a munkanélküliség megnövekedése és az ezzel járó bűnözés
eldurvulása a 2010-es évekre megharmadolta a város lakosságát17 és ezzel a város jelentős része
kiürült és szellemvárássá vált. A várost sokan egyik napról a másikra hagyták ott, házukat,
felesleges tárgyaikat és rengeteg háziállatot.18 Ennek ellenére Detroit olyan most, mint Detroit
maga mindig is volt, visszajár benne Detroit, visszajár benne a város, a maga mozgalmas
lüktetésével, kísért benne a kapitalizmus szelleme, a Ford, a Chrysler és a Dodge gigantikus
termelő gépezetei. Az elhagyott irodaházakban, lakásokban, kertes házakban és utcákon pedig
számtalan nyomvonal rajzolódik ki: olyan családok lenyomatai, akik egyik napról a másikra
otthagyták lakásukat és holmijaikat, gyerekszobák játékokkal; alkalmazottak, akik
haladéktalanul otthagyták munkahelyüket, befejezetlen feladataikat; házak, amelyek egy évtized

16 Böringer (1990): 2.
17 1950-ben még 1,8 millió lakosa volt, 2013-as felmérés már csak 600 ezer lakost jelentett.
18 50.000 kóborló kutya.
alatt a földig rombolódtak és persze a gyárak, amelyekben szerszámok és a gépiesült emberi
munkák végtelen ismétlődései maradtak hátra. Detroit egy szellemmetropolisz esete, de ott
vannak a sugárzástól hátrahagyott városok is, ahova az ősvilág hatolt be, és ahova a
kommunizmus szelleme jár vissza kísérteni vagy a dél-olaszországi kisvárosok esete, ahova
pedig a modernizmus jár vissza. Minden szellemváros kriptába zár egy eszmét és titkát magában
őrzi, ahonnan az kelletlenül visszajár lidérc-jelenségként. És minden szellemváros számtalan
kísértet lakhelye is, emberi történetek lenyomataié.
Felhasznált irodalom:

Ábrahám, Miklós – Török, Mária (1998): Rejtett gyász és titkos szerelem. ford. Erős, Ferenc–
Miklós, Barbara http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/
(09)1998_2-3/123-156-Abraham-Torok-Rand_Burok_es_a_mag_reszletek.pdf
(2020.12.15.)

Ábrahám, Miklós – Török, Mária (2006): A farkasember bűvös szava. ford. Gyimesi Júlia
http://www.mtapi.hu/thalassa/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/
(17)2006_1/023-47_Abraham-M_Torok-M.pdf (2020.12.15)

Freud, Sigmund (1919): A kísérteties. in. Sigmund Freud Művei IX. Művészeti írások (SFM
9), Budapest, Filum Könyvkiadó, 2001, 245–281.

Böhme, Hartmut (2016): A romok esztétikája. ford. Verebics Éva Petra, http://okorportal.hu/
wp-content/uploads/2018/02/2016_4_boehme.pdf (2020.11.08.)

Böhringer, Hans (1990): Romok a történelmentúli időben. ford. Tillmann József Aadalbert,
http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Bohringer_Kis%E9rletek/romok.html
(2020.11.08.)

Derrida, Jacques (1995): Marx Kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új

internacionálé. Pécs, Jelenkor.

Dragon, Zoltán (2017): Derrida szellem, Ábrahám fantomja. A pszichoanalízis, mint a

dekonstrukció kísérteties magva. http://imagobudapest.hu/images/lapszamok/
2017_3_Fantom_es_Kripta_szam/IB_2017_3sz_pp053-70_DragonZ.pdf
(2020.12.15.)
Horváth Márk – Lovász Ádám (2018): Romok és szellemek. Egy kísértetjárta fenomenológia
felé. in. SIC ITUR AD Astra 66, 467–484.

Marder, Elissa (2008): Mourning, Magic and Telepathy. In. Oxford Literary Review , 2008,
Vol. 30, No. 2, Telepathies, 181–200.

Nancy, Jean-Luc (2001): Ami a művészetből megmarad. ford. Házas Nikoletta. In. Változó
művészetfogalmak: kortárs frankofón művészet, szerk. Házas Nikoletta, Budapest,
Kijárat.

Simmel Georg (2001): A nagyváros és a szellemi élet. In uő.: Válogatott társada-

lomelméleti írások. Budapest, Novissima, 223–233.

Simmel, Georg (2011): Halál és halhatatlanság. In. A halál filozófiai megszólításai. Sören
Kierkegaard, Max Scheler, Georg Simmel, Miguel de Unamuno írásai a halálról.
ford. Csejtei, Dezső – Juhász, Anikó. Budapest, l’harmattan, 95–137.

Vidler, Anthony (1992): The architectural uncenny. Essays in the modern unhomley.
Cambridge, The MIT Press.