Jan Assmann:

A kulturális emlékezet

Az emlékezés kultúrája

Előzetes megjegyzések
Az emlékezőképesség művészete és az emlékezés kultúrája
Az „emlékezőképesség művészete” szilárdan gyökerezik a nyugati hagyományban.
Feltalálója: Szimonidész (Kr.e. VI. század), görög költő. A rómaiak ezt a művészetet a
retorika öt területének egyikeként határozták meg. Ez a felfogás a középkorra és a
reneszánszra is áthagyományozódott. A Kr. u. 1. században Rhetorica ad Herennium
különbséget tesz „természetes” és „mesterséges” emlékezet közt. Az emlékezőképesség
művészete a „mesterséges” emlékezet alapja. Segítségével az ember képes lesz rendkívüli
mérvű tudás elsajátítására és keze ügyében tartására. Az emlékezőképesség művészete az
egyénre tartozik. Az egyéni képességek kifejlesztéséről van tehát szó. Az emlékezés kultúrája
társadalmi kötelezettségek betartása körül forog, ezért a csoport ügye. Központi kérdése: „Mit
nem szabad elfelejtenünk?”
Emlékezetközösség: ahol ez a kérdés központi helyet foglal el és megszabja a csoport
identitását.
Az emlékezés kultúrája a „közösségalapító emlékezettel” függ össze. Az emlékezés kultúrája
egyetemes jelenség, minden társadalmi csoportosulásban kimutatható. Az emlékezés
kultúrájának feltalálója a zsidóság. Náluk öltött először olyan új alakot az emlékezés
kultúrája, amely később a nyugati történelem számára is meghatározó lett. Ez az „Őrizz meg
és emlékezz” parancs. Minden olyan nép, amely a többi néptől különbözőként tekint magára,
„valamiképpen” kiválasztottnak tekinti magát. Ez a gondolat csak manapság látható át. A
kiválasztottság princípiumából ugyanis az emlékezés princípiuma következik.

A múlthoz fűződő viszony

Ami a tér az emlékezés művészetében, az az idő az emlékezés kultúrájában. Az emlékezés
művészete a tanuláshoz járul hozzá, az emlékezés kultúrája pedig a tervezéshez és a
reménykedéshez. Ez utóbbiak a társadalom értelmi és időbeli szemhatára. Az emlékezés
kultúrája a múlthoz való viszony formáin nyugszik. Múlt egyáltalán azáltal keletkezik, hogy
az ember viszonyba lép vele. A Ma holnapra a Múltté – Tegnappá lesz. – Ehhez a
folyamathoz azonban a társadalmak eltérően viszonyulhatnak:
1. „Egyik napról a másikra élni”: a Mát egykedvűen engedik át a Múltnak. Ez egyben
nyomtalan eltűnést és feledést jelent.
2. erőfeszítést tesznek, hogy a Ma huzamosabb ideig tartsák fenn. Ezek a társadalmak a
Mában már a Holnapra tekintenek és megőrzik a Tegnapot a nyomtalan eltűnéstől.
A múltat az emlékezés rekonstruálja. Ahhoz, hogy az ember viszonyba léphessen a Múlttal a
„múltra vonatkozásnak” tudatosulnia kellene benne. Ennek két feltétele van:
1. A Múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak.
2. a bizonyítékoknak különbséget kell fel mutatniuk a Mához képest. Ezt leginkább a
nyelv változásával lehet megvilágítani. A nyelv természetes körülménye a változás, mely
többnyire „lappangó” formában történik. Csak akkor tudatosul, ha a régebbi nyelvállapotok
valamilyen különleges nyelvezet formájában fennmaradnak olyan szövegekben, melyek
betűhíven adódnak tovább. Pl.: szent szövegek. Efféle disszociáció jellegzetesen az írásos
kultúrában keletkeznek.
A folytonosság és a hagyomány mélyebb szakadásai múlt keletkezéséhez vezethetnek akkor,
ha a törést követően újrakezdésre tesznek kísérletet. Pl.: reneszánsz, restauráció. Ezek az
újrakezdések mindig a múltra visszacsatolás formájában jelentkeznek.
A Tegnap és a Holnap közti szakadás legeredetibb formája a halál. Az élet csak a véget
értével nyeri a Múltnak azt az alakját, amelyre az emlékezés kultúrája épülhet. Ennek
egyrésze az egyén természetes visszaemlékezése saját életére, másrészt a róla való
megemlékezés az utókor részéről. A kettő közti különbség fényt vet a kollektív emlékezés
kulturális jellegére. A halottakról való emlékezés az emlékezés kultúrájának legősibb,
legeredetibb és legelterjedtebb formája. Vannak jelenségek, melyeket nem ragadhatunk meg a
„hagyomány” fogalmával. A hagyomány elrejti a múlt keletkezését kiváltó törést és helyette a
továbbhaladás szempontjai állítja előtérbe. Létezik természetes az emlékezés kultúrájából
(vagy kulturális emlékezet) leírt hagyományozás. Ez azonban megkurtítja a jelenségeket:
kiiktatja a befogadás szempontját és a jelenségek negatív oldalát: a felejtést és az elfojtást.
Halottakról való megemlékezést nem „hagyományoz” az ember. A megemlékezés, az érzelmi
kötődés, kulturális műveltség, a múlthoz fűződő tudatos viszonyulás emel valamit a
hagyományozásból a kulturális emlékezetbe.

I. A múlt társadalmi konstrukciója (Maurice Halbwachs)

Maurice Halbwachs, francia szociológus. Ő alakította az 1920-as évek elején a „kollektív
emlékezet” fogalmát. Halbwachs Bergsontól és Durkheimtől „tanult”. Előbbi filozófiájában
az emlékezet központi helyet foglalt el. Durkheim pedig a „kollektív tudat” fogalmáva
foglalkozott. Halbwachs tehát az emlékezet társadalmi jelenségként való magyarázatán
fáradozott.
I.1. Egyéni és kollektív emlékezet
Halbwachs kitartott az emlékezet társadalmi meghatározottsága mellett. Eltekintett az
emlékezet fizikai (pontosabban: neuroniális) alapjaitól. Halbwachs szerint társadalmi
emlékezet nélkül egyéni emlékezet sem alakult ki. A magányban élő egyén nem rendelkezik
emlékezőképességgel. Az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. Bár az
egyén az, aki emlékezőképességgel rendelkezik, az emlékezőképesség mégis kollektív
produktum. A kollektívumok nem rendelkeznek emlékezettel, de befolyásolják tagjaik
emlékezetét. A legszemélyesebb emlékek is társadalmi csoportokon belül zajló
kommunikációk és interakciók során keletkezik.
Halbwachs bevezette a „társadalmi keretek” fogalmát, ami összecseng Goffman
„keretértelmezés” elméletével. Ezutóbbi a mindennapi tapasztalás társadalmilag
meghatározott szerkezetét és „szerveződését” vizsgálja. A Halbwachs-féle „társadalmi keret”
az, amelytől az egyén függ, és amely az egyén emlékeit szervezi. Halbwachs emellett a
felejtést is képes megmagyarázni. Az merül feledésbe, amelynek a jelenben nincsen
vonatkoztatási kerete. Az emlékezés tehát a kommunikációban él és marad fenn. Az ember
kizárólag arra emlékezik, amit a kommunikációban közvetít. Az emlékezet olyan aggregátum,
amely az egyén különféle emlékezetében való részvételének eredménye. Eközben persze
minden emlékezés „önálló rendszert” alkot, amelynek elemei kölcsönösen alátámasztják és
befolyásolják egymást. Halbwachs számára fontos az egyéni és a kollektív emlékezés
elkülönítése, hiába társadalmi jelenség az egyéni emlékezés is. Az egyéni emlékezet a
különféle csoportokhoz kötődő kollektív emlékezetnek és ezek sajátos kapcsolódásának
színtere.
I.2. Az emlékezés alakzatai
Az emlékezés mindig konkrét. Az eszméknek érzékelhető alakot kell ölteniük az
elfogadáshoz. Fogalom és kép azonban összeolvad. A fogalom és tapasztalat összjátékából
jönnek létre azok a jelenségek, melyeket az emlékezés alakzatainak neveznek.
3 ismérve:
a. A kollektív emlékezet térbeli és időbeli kötöttsége: az emlékezés
alakzatai megkövetelik, hogy bizonyos térbeli alakot öltsenek fel és meghatározott időhöz
kössük őket, azaz hogy tér és idő tekintetében kötöttek legyenek. A kalendárium, például, az
 átélt időt tükrözi. Egy ház, egy falu, egy táj az emlékezés térbeli kereteit adják, ők a lakott
terek. A tér kelléke az Én-t körülvevő dologi világ (berendezések, helyiségek, azok
elrendezése). Minden csoport helyszíneket igyekszik megteremteni, ami egyben a csoport
identitás szimbólumait és az emlékezés támpontjait is kínálja. A csoport ragaszkodik
kialakított tereihez, még akkor is ha elszakad, elszakítják tőle. Ilyen esetben a szent helyeket
szimbolikusan teremti újjá.
b. A kollektív emlékezet csoportfüggősége: A kollektív emlékezet saját
hordozóihoz tapad. Akinek része van benne, a csoporthoz tartozását tanúsítja. A kollektív
emlékezet önazonosság tekintetében is konkrét, vagyis kapcsolódik valamilyen valóságos és
eleven csoport álláspontjához. Az emlékezés alakzatai nem csupán a csoport múltját
reprodukálják, hanem sajátos jellegét, tulajdonságait és gyengéit is kijelölik. Egy társadalmi
csoport két szempont szerint őrzi múltját: a sajátossága és a tartóssága szerint. Ha egy
csoport döntő változásnak ébred tudatára, megszűnik csoportként létezni, és új csoportnak
adja át a helyét. Minden csoport tartósságra tör és a változások elkendőzésére hajlik.
c. A kollektív emlékezet rekonstruktív természete: A csoportfüggéshez
a legszorosabban kapcsolódik a kollektív emlékezet jellemzője: a rekonstruktív jelleg. Az
emlékezetben a múltból csak az marad meg, amit a társadalom minden korszakban a maga
mindenkori vonatkoztatási keretei közt rekonstruálni képes. Halbwachs szerint a Jézus-
mozgalom érzelmi közösség. Az őrzött kép életrajzi kidolgozása csak később vette kezdetét,
a küszöbön álló apokalipszis reménységének megfakultával. Az emlékek nem eleve
helyszínekhez kötve maradtak fenn, ezért csak utólag kapcsolták őket konkrét
helyszínekhez. Pál színrelépésével az emlékezés súlypontja Galileából Jeruzsálembe
tevődik át. Innentől a szenvedéstörténet felől rekonstruálják Jézus élettörténetét. A níceai
zsinattal a Jézusra való emlékezés a kereszt és a feltámadás felől szerveződik újra. Az
emlékezés nem képes megőrizni a múltat. A jelennel folyik a múlt újjászervezése. Minden
új csak rekonstruált múlt alakjában léphet fel. A kollektív emlékezet két irányban tevékeny:
vissza- és előrefelé. Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő
tapasztalását is szervezi.
I.3. Emlékezet versus történelem
Halbwachs szerint a csoport olyan alakban jeleníti meg a múltját önmaga számára, amelyben
mindennemű változás kizárva. Ennek ellentéte a történelem, ami a kollektív emlékezettel
pontosan ellentétesen működik.
Kollektív emlékezet: csak a hasonlóságot és a folytonosságot tartja szem előtt.
Történelem: a különbségeket és a folytonosságon esett szakadásokat veszi figyelembe csak.
A kollektív emlékezet a csoportot belülről látja. Olyan képet próbál készíteni, amely alapján a
csoport mindig magára ismerhet, ezért a mélyreható változásokat elhomályosítja. Ezzel
szemben a történelem pont a változásmentes korokat borítja sötétbe és csak azt hagyja
érvényben, ami változást mutat. A csoportok valójában minden egyéb csoportemlékezettől
való különbözőségét hangsúlyozza. A történelem elsimítja a különbségeket, egy egynemű
történeti térben szervezi újra őket, ahol minden mindennel összevethető. Számtalan kollektív
emlékezet létezik, de csak egy történelem. Halbwachs szerint a történelem azért nem
emlékezet, mert nem létezik egyetemes emlékezet, csak kollektív, azaz csoportspecifikus
emlékezet létezik.
A történelem nem más mint sok-sok történetből lefejt tény üledéke. Ezek a tények azonban
senkinek nem sem jelentenek semmit, nem fűződnek személyes identitáshoz vagy
emlékekhez. Elsősorban az idő az absztrakt, amelybe a história beletagolja a maga adatait. A
történelmi idő olyan mesterséges tartam, melyet egyetlen csoport sem élt át, ezért a valóságon
kívül van. Halbwachs szerint, ahol a múltat már nem élik, nem tartják emlékezetben, ott
működésbe lendül a történelem. Halbwachs azonban nemcsak a történelemtől választja el a
kollektív emlékezetet, de a hagyománytól is, melyet ő eltorzult emlékezésformának nevez.
Assman a kollektív emlékezet fogalmát gyűjtőfogalomként használja és különbséget tesz
kommunikatív és kulturális emlékezet között.
I.4. Összefoglalás
Halbwachs gyengeségei, hogy elmélete híján van a fogalmi szigornak valamint
szisztematikusan nem tér ki arra, hogy az írás milyen szerepet tölt be az emlékezetben. Ő is az
„átélt idő” titokzatos és eleven összefüggéseit igyekezett felderíteni. Ezzel Nietzschét idéz,
bár Halbwachs nem kultúrakritikus, érdeklődése mindvégig analitikus. A kollektív emlékezet
felfedezése emlékezet és csoport egymáshoz rendelésén alapszik Halbwachs-nál és nem terjed
túl a csoport határainál. A kollektív emlékezet révén Halbwachs azt kívánja bizonyítani, hogy
az egyéni emlékezés is társadalmi jelenség. Attól, hogy egyedül az egyén rendelkezik
emlékezettel, még nem jelenti azt, hogy az ne függne valamilyen társadalmi „kerettől”. Míg
Jungnál a kollektív emlékezet biológiai úton öröklődik, addig Halbwachs-nál ez
kommunikációban terjedő „akaratlagos emlékezés”. Assman a múlt szociál-konstruktivista
elképzelését veszi át Halbwachstól. A múlt esetében társadalmi képződménnyel van dolgunk
amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkozatási kereteitől függ.
A múlt kulturálisan terem.

II. A kollektív emlékezés formái: Kommunikatív és kulturális emlékezet

II.1 A „sodrodó hasadék” – két modus memorandi

Vansina szerint a közelmúltról bőséges az információ, de minél messzebb hátrálunk a múltba,
annál inkább megritkul. A történeti tudat az ősidő és a közelmúlt terepén munkálkodik. A két
terep közötti rés a „sodródó hasadék”.
A csoport kulturális menetében a múlt két rétege minden átmenet nélkül torlódik egymásba. A
múlt fent is megnevezett két spektruma (ősidő és közelmúlt) az emlékezet kommunikatív és
kulturális válfajának felel meg.
A kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozó emlékeket tartalmazza. Ezekben az
emlékekben az ember kortársaival együtt osztozik. Pl.: nemzedéki emlékezet. Az emlékezet
ezen fajtája történetileg tapad a csoporthoz. A hordozóival együtt keletkezik és velük együtt is
vész el. Egyik nemzedéki emlékezet váltja így a másikat. Ez a közvetlen tapasztalati horizont
az úgynevezett „oral history”, mely szóbeli megkérdezéssel tesz szert az emlékezetre. Az
„oral history” kutatások megerősítik, hogy az eleven emlékezés még írásos társadalmakban
sem terjed 80 évnél távolabbi múltba. Ezután a 80 év után, a „sodródó hasadéktól” elválasztva
a hivatalos hagyomány következik (tankönyvek, emlékművek). Az emlékezés két modusáról,
az emlékezés és a múlt kettős rendeltetéséről van szó. A kollektív emlékezet kettős
működésű:
1. megalapozó emlékezés: ez az őseredetre utal. Tárgyiasított alakzatokkal dolgozik:
rítusok, táncok, öltözetek, ékszerek, tájak. Ezek olyan jelrendszerek, melyek a
„memória” gyűjtőfogalmába tartoznak.
2. biografikus emlékezés: saját tapasztalat nyújtja. Társas interakcióra épül.

Kommunikatív emlékezet Kulturális emlékezet

Tartalom Történelmi tapasztalatok egyéni
életutak keretében
Forma Informális, kevéssé formált,
köznapi, személyközi
érintkezésben alakul ki
Közvetítőcsatornák Személyes tapasztalás,
szájhagyomány
Mitikus őstörténet, a múlt abszolút
eseményei
Alapítást igényel, megformáltság,
ceremoniális kommunikáció,
ünnep
Rögzített, tárgyiasult
kifejezőeszközök: szimbolikus,
szóbeli, képszerű, táncos
Időszerkezet 3-4 nemzedék, 80-100 év Mitikus ősidők abszolút múltja
időhorizontja, mely a jelennel
együtt halad
Hordozók Kortársi emlékezetközösség A hagyomány szakosodott
hordozói

II.2 A rítus és az ünnep mint a kulturális emlékezet elsődleges szeveződésformái

Az írás tárolás lehetősége nélkül a csoport identitásbiztosító tudásának nincs más helye, mint
az emberi emlékezet. Három kívánalom: tárolhatóság, előhívhatóság, közölhetőség, azaz
költői megformáltság, rituális megjelenítés, kollektív részvétel. A költői megformáltság célja
az identitásbiztosító tudás maradandó formába öntése. Ez a tudás egyszerre több csatornán és
színen közvetítődik: emberi hang, emberi test, mimika, gesztus, tánc, ritmus, rituális
cselekedet. A tudásból való részesedés azt a kérdést boncolgatja: hogyan veszik ki részét a
csoport a kulturális emlékezetből? A válasz: összejövetelek (pl.: ünnepek), személyes jelenlét
révén. Az ünnepek és rítusok visszatérése kezeskedik az identitásbiztosító tudás
közvetítéséért, a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és időbeli összetartozását. Az
ünnepek során kozmikussá tágul a látóhatár. A rítusok és a mítoszok a valóság értelmét írják
körül. Megőrzésük, továbbadásuk tartja életben a csoport identitást. Az emberélet
kétdimenzióssá válik a kulturális emlékezet révén. Az írástalan társadalmak esetében ez a
kulturális kétidejűség a köz- és ünnepnapok, a mindennapi és a ceremoniális kommunikáció
különbségében mutatja meg magát leginkább. Az ókor szerint az ünnep a köznapokból való
kigyógyítás. Ezt Platón mondja ki, de rávilágít arra is, hogy különbség szent (ünnep) és profán
(köznap) rendje között. Eredetileg a szent rend létezik, amely segíti az eligazodást a
mindennapok során. Az ünnep az idő tagolása, ritmust és struktúrát kölcsönöznek az
időfolyamnak.
A kulturális emlékezet a mindennapokon túli emlékezés szerve. A kulturális emlékezet a
szilárd dolgokba kapaszkodik, dologi világként vetül ki az emberből. A szóbeli
hagyományozás éppúgy kulturális és kommunikatív emlékezetre tagolódik, mint az írásos
kultúrák emlékezete. Csak az oral historynak nehezebb a dolga, mivel a szájhagyományból ki
kell válogatni mindent, ami nem köznapi. Írástalan kultúrákban a kulturális emlékezet nem
tapad szövegekhez egyértelműen. Ritmusok, dallamok, maszkok, táncok itt sokkal jobban
tartoznak a csoport ünnepélyes önmegjelenítésének és önigazolásának formái közé.
II.3 Az emlékezés tájai. Palesztina mint „mnemotoposz”
A mnemotechnika legősibb és legeredetibb eszköze a térbeliesítés. Az emlékezés kultúrájában
is a tér játssza a főszerepet. Ezek az „emlékezés helyszínei”. Az emlékezőképesség
képzeletbeli terekkel foglalkozik, az emlékezés kultúrája ezzel szemben valós terekbe plántál
jeleket. Ezek a terek teljes egészükben lépnek elő jellé, vagyis szemiotizálódnak. Pl.: ausztrál
bennszülöttek totemikus tájai, ahova az egyes ünnepek során elzarándokolnak. Ezek a
kulturális emlékezet „mnemotoposzai”, az emlékezés helyszínei. Az egyik legnagyobb és
legjelentősebb „mnemotoposz” a Szentföld, azaz a mai Palesztina.
II.4 Átmenetek
a. Megemlékezés a halottakról: Az emlékezés kultúrája a múlthoz fűzött viszony. Múlt
ott támad, ahol Tegnap és Ma tudatosul. A halál e különbség ősi tapasztalata. A halottakról
való emlékezés a kulturális emlékezet ősformája. A halottakról való megemlékezés egyrészt
„kommunikatív”, mert általános emberi forma, másrészt „kulturális”, mert sajátos hordozói,
rítusai és intézményei alakulnak ki. A holtakról való emlékezés vissza- és előretekintésre
tagolódik. Egyetemesebb a visszatekintés, vagyis ahogy egy csoport együttél hallottaival. A
tovahaladó jelen emlékezetben tartja halottjait. Az előretekintésben a teljesítmény és a
hírnév aspektusa a fontos, mely révén valaki felejthetetlenné válhat, és dicsőséget szerezhet.
Hogy mi tesz felejthetetlenné az egyént, az kultúránként más és más. A visszatekintésben a
 kegyelet, mások felejthetetlenségéhez való egyéni hozzájárulás a döntő. Egy furcsa eset
Egyiptom, ahol a fáraó saját sírt építetett emlékmű gyanánt, és így „előretekintve” alapozta
meg saját emlékezetét. Ebben persze munkálkodik egy kölcsönösség is: annyi kegyeletet
várhatsz az utókortól, amennyit magad tanúsítasz elődeid iránt. Egyiptom esetében a
halottakról való vissza- és előretekintő emlékezés tehát összekapcsolódik.
A közösség saját identitását igazolja azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A
bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás vallását
takarja. Az emlékművek felállításával a csoport saját identitását teremti meg. Az
ereklyekultusz is a holtakról való megemlékezés közösségalapító- és szilárdító
összefüggésébe tartozik. Az ereklyék védelme is az identitásszerző funkciót példázza: aki
megkaparint egy jelentős ereklyét, az a legitimáció egy fontos eszközére tesz szert.
b. Emlékezet és hagyomány: A kommunikatív emlékezet csak korlátozottan képes tárolni
az emlékeket. Az emlékezetelmélet egyik előnye, hogy felejtéselmélet is egyben. Az
„emlékezet” és „hagyomány” közötti különbség hasonlít a „kulturális” és „kommunikatív”
emlékezet közti különbségre. Halbwachst a megélt emlékezés írásos rögzítésének két
formája érdekli: história és tradíció. Léteznek olyan érdekek, melyek a múlt rögzítésére és
megőrzésére törekszenek. E révén hagyomány születik, mely kioldódik a kommunikatív élet
szövetéből, és kommemoratív tartalomként kanonizálódik. Kezdetben múlt és jelen eggyé
fonódik a csoporttudatban (Pl.: kora kereszténység, az evangélium történései együtt
zajlottak a jelennel). Az érzelmi érintettség fázisa a kollektív emlékezet természetes fázisa.
A csoport ekkor még nem emlékeinek, hanem saját céljainak él közös történetisége
tudatában. A második szakaszban a csoport rögzíti hagyományait, kijelöli tanításait,
hordozóit. A hordozók révén egy zárt csoportot teremt, mely minden ízében a múlt felé
fordul kizárólag annak megőrzésével foglalkozik (pl.: papok szerepe a valláson belül). A
társadalom változásával az emlékek elfelejtődnek, a szövegek elveszítik közérthetőségüket,
ezért magyarázatra szorulnak. A kommunikatív emlékezést a szervezett emlékezés váltja
fel. A szövegek már nem a jelenhez szólnak, értelmezésüket a hordozók vállalják magukra.
A lehetséges interpretációkat a dogmatika kell, hogy kiűzze.

III. A kulturális emlékezet változatai: „forró” és „hideg” emlékezés

III.1 A „történeti érzék” mítosza
Kezdetben úgy gondolták, hogy az írástalan népeknek nincs is történet tudatuk. Ezt a
problémát az oral history koncepciója oldotta meg. A történeti tudat azóta antropológiai
egyetemesség. Rothacker a „történeti tudatot” és a „történeti érzéket” ősi ösztönnek tekintette,
amelyek a múlt eseményeit rögzítik és örökítik meg, emlékezetben tartják őket és elbeszélik.
A történeti érzék az ember kultúrára termettségével függ össze. A szóbeli
történethagyományozás az írásbeli feljegyzésnél erősebben kötődik a csoporthoz (ezt már
Schott mutatta ki), egyben egy összetartó erőt is kifejez. Assman ezt a történeti érzéket inkább
a kulturális emlékezettel azonosítja. Kiindulópontja az, hogy az ember inkább a felejtés, mint
az emlékezés jegyeit mutatja, így az emlékezés, a múlt iránti érdeklődés, annak kutatása,
feldolgozása magyarázatra szorul (ez a kijelentés Nietzsche eszméjét tükrözi). Assman szerint
a múlt iránti érdeklődés a legitimitás, beigazolódás, változtatás érdekeltségébe tartozott.
Ennek tudatában kell keresni történeti emlékezést gátló és serkentő tényezőket.
III.2 „Hideg” és „forró” emlékezés
Ezt a két meghatározást Lévi-Strauss vezette be. „Hideg” az a társadalom, amely intézményei
révén maga hárítja el a történelmi tényezők hatásait saját egyensúlyára és folytonosságára és
így minden ellenállást legyőznek, amely struktúrájuk változtatására kényszerítené őket. A
„forró” társadalmakat a változás igénye jellemzi. Ezek bensővé tették történelmüket, hogy
fejlődésük motorja legyen. A „hideg” Lévi-Straussnál egy pozitív teljesítményt jelöl, melyet a
„bölcsesség” egy fajtájával azonosít. Nemcsak az a kérdés tehát, hogy a társadalmak hogyan
terjesztették el saját történeti tudatukat, de az is, hogyan „fagyasztottak be” mindenféle
változást. A „hideg” kultúrák más valamire emlékeznek, mint a „forró” kultúrák. Ezen
emlékek miatt kell gátat vetni a történelem beáradásának. A „hideg” és „forró” jelzők Lévi-
Straussnál megegyeznek az írástalanság és írásosság, primitívség és civilizáltság
különbségének. Hideg és forró tehát az előbbitől az utóbbihoz történő civilizációs folyamat
ideáltipikus pólusai. Lévi-Strauss ezutóbbi kijelentéssel fosztotta meg magát egy fontos
felismeréstől, legalábbis Assmann szerint, aki két megfigyeléssel támasztja alá saját
felfedezését:
1. Vannak társadalmak, amelyek civilizáltak, írásosak, szervezettek, és mégis hidegek,
azaz ellenállást tanúsítanak a történelem beáradásával szemben. Pl.: ókori Egyiptom,
középkori zsidóság. Assman szerint érdemes a hideg-forró fogalompárt kulturális
alternatívaként illetve emlékezéspolitikai stratégiaként kezelni, amelyek minden korban
adottak. A hideg változat esetében az írás és az uralom intézményei a történelem
befagyasztásának eszközei.
2. a társadalmak és kultúrák nem teljes egészében „hidegek” vagy „forrók”. Lehetnek
benne hideg és forró elemek, hűtő- és fűtőrendszerek. Hűtőrendszer az az intézmény,
amelyek segítségével a hideg kultúrák befagyasztják a történelmi változást illetve a forró
kultúrák különálló részei. Pl.: egyház, hadsereg.
Az emlékezést gátló tényezők a hideg emlékezést szolgálják és a változás befagyasztására
törekszenek. A serkentő tényezők pedig a forró változatot szolgálják. Itt az egyszeri, a
különös, a forgandóság, a növekedés, a züllés, a romlás, a hanyatlás, a változékonyság az, ami
jelentőséggel bír.
III.3 Uralom és emlékezet szövege
Az emlékezés egyik serkentője az uralom. Az akefális társadalmakban a történeti tudás egypár
nemzedékeken túl ritkán terjed, majd a mitikus ősidőkbe vész. Ez a „sodródó hasadék”
egyrészt a kortársak eleven emlékezete, másrészt az „ősi eredet” megszentelt hagyományai. Itt
a kollektív történelemtudat természetes állapotával van dolgunk. Erősebben tagolt
időperspektíva csak olyan népek körében nyílik, amely központi politikai intézményeket
alakítottak ki. Példák uralom és emlékezet szövetségére a sumér és egyiptomi királytáblák. Az
uralomnak származásra van szüksége. Ez a jelenség retrospektív oldala. Létezik azonban egy
prospektivisztikus oldala is. Az uralkodók nemcsak a múltat birtokolják, de a jövőt is, azaz
igényt tartanak a rájuk való emlékezésre. Az uralom visszatekintve legitimálja magát,
előretekintve pedig megörökíti önmagát. Az egyén halhatatlanságának a csoport emlékezése
vet alapot. Állam híján széthullanakt a társadalmi emlékezés keretfeltételei, miáltal a
halhatatlansághoz vezető utak is elrekednek.
III.4 Uralom és felejtés szövetsége
Lévi-Strauss szerint a politikailag szervezett egyenlőtlenség értelmében vett uralom
felforrósít. A „forró kultúrák” „gőzgép” módjára működnek, amelyben az osztályellentétek
különbségei változást terjesztenek. Erdheim szerint nem a forró társadalmak hajlanak
államiságra, hanem az államilag szervezett kultúrák hajlanak kulturális felforrósodásra.
Változtatásra az uralom alatt állók, az elnyomottak és a hátrányos helyzetűek törekszenek. A
történelem kiegyenlítése tehát inkább az alsóbb néprétegekre jellemző. Az elnyomás serkenti
a történeti gondolkodást. Itt tehát uralom és felejtés szövetségével van dolgunk. Léteztek az
uralomnak olyan formái, amelyek olyan ellenállást tanúsítottak a történelem beáradásával
szemben, mint Lévi-Strauss hideg társadalmai. Az elnyomás körülményei között az
emlékezés az ellenállás egyik formája lehet.
III.5 Dokumentáció – a történelem ellenőrzése vagy értelmezése?
Az egyiptomiak a leghosszabb emlékezetű nép, kifinomult történelemtudatot fejlesztettek ki
magukban. A hivatalos források másképp kezelték a múltat. A királylisták és az annalisek
történetírást gátló és nem serkentő tényezőknek bizonyultak. Itt tehát, akár, hideg
emlékezésről is beszélhetünk. A leghosszabb emlékezetű nép toposzát Hérodotosz vezette be,
aki 341 nemzedékről beszél. Állítólag ilyen messzi múltba nyúlik vissza Egyiptom
dokumentált történelme. Az egyiptomiaknak az világlott ki ezekből az emlékezésekből, hogy
eddig semmi sem változott. A királylisták és annalisek a történelem trivialitását bizonyítják. A
királylisták hozzáférhetővé teszik a múltat, de a dokumentálással megvonják azt a képzelettől.
A történelem csak az istenekkel válik érdekessé, itt azonban már a történelem mitológiává
fordul át. Erről a korról lehet beszélni, sőt érdemes is róla. Ezeket az elbeszéléseket mítosznak
nevezik. A mítoszok a világ keletkezéséről szólnak, illetve azokról a mechanizmusokról,
rítusokról, amelyek távol tartanak minket a változástól. A királylisták a tájékozódás és az
ellenőrzés eszközei, nem az értelemadáséi. Ezek a dokumentumok tehát az Ókori Keleten a
történelem berekesztését és jelentéstől való megfosztását szolgálja.
III.6 Abszolút viszonylagos múlt
A „forró társadalmak”, Lévi-Strauss szerint, bensővé teszik a történelmi keletkezést és
alakulását, úgy, hogy az saját fejlődésük motorja legyen. Az emlékezés, a bensővé tett múlt a
mitikus időre vonatkozik. A mitikus kor a keletkezés és alakulás kora, a történelmi idő viszont
a már létrejöttek további fennmaradása. A bensővé tett múlt elbeszélésekben ölt testet. Az
elbeszélések vagy a fejlődés motorja vagy a folytonosság alapjait alkotják. A múltra azonban
egyik esetben sem önmagáért emlékeznek.
A megalapozó történeteket „mítosznak” nevezik. Ezt a fogalmat a „történelemmel” szokták
szembeállítani. A szembeállításhoz két ellentétpár kapcsolódik: fikció (mítosz) és realitás
(történelem), értéktelített szándékosság (mítosz) és szándékmentes objektivitás (történelem).
Az emlékezetben őrzött múlt alakjai szétválaszthatatlanul tartalmaznak mítoszt és történelmet
egyaránt. A megalapozott történetté szilárduló és bensővé tett múlt akaratlanul is mítosszá
lesz. A történelem mítosszá fordulásának és a tapasztalatok emlékké válásának klasszikus
példája a kivonulás hagyománya. A mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és
a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként, amely
nem egyszerűen megállja a helyét, hanem túl ezen normatív igényeket is támaszt és alakító
erővel bír. A Holocaust például történelmi tény, ám az újkori Izraelben megalapozó történetté,
mítosszá vált. Csak a jelentőségteli múltra emlékezünk és csak az emlékezetben tartott múlt
telik el jelentőséggel. Az emlékezés a jelentéssel felruházás, a szemiotizálás aktusa. Tisztázni
kell: az emlékezésnek semmi köze a történettudományhoz. Erre a társadalmi emlékezet
hívatott. A múlt mítoszokká fordításáról van itt szó, amely kidomborítja az események jövőt
megalapozó, elkötelező érvényét. A megalapozó történet fogalom kérdése, hogy a rítusokban
és ünnepekben újra jelenvalóvá lesz és így sohasem távolodik el a jelentől, vagy az ünnepek
és rítusok már csak felidézik a múltat, mivel távolsága egyre inkább nő a jelentől.
A mítosz: megalapozott történetté sűrűsített múlt. A kérdés: abszolút vagy történeti múltról
van-e szó? Az abszolút múlt olyan korszakokat jelöl, amelyektől a jelen mindig azonos
távolságra marad és így valamilyen örökkévalóságot jelent, a mítosz „hideg” társadalom
világképét és valóságértelmezését alapozza meg. Itt a múlt jelenvalóvá tétele ciklikusan
történik. A történeti múlt a mítosz „forró” társadalom önelképzelését alapozza meg, egy olyan
társadalomét, amely saját történeti alakulását tette bensővé. Ezt a különbséget Eliade így
fogalmazta meg: a kozmosz szemiotizálását felváltja a történelem szemiotizálása.
III.7 Az emlékezés mitomotorikája
a. A megalapozó és a jelennek kontrasztot vető emlékezés
Azt a „forró” emlékezést nevezte Assman mítosznak, amely múlthoz fűződő viszonyából
meríti a jelen önelképzelésének alkotóelemeit. A mítosz a múltra hivatkozik és onnan vett
fényt jelenre és jövőre. A múlthoz viszonyulás két, látszólag ellentétes, funkciót tölt be.
1. megalapozó funkció: a mítosz Isten által szándékolt láttatja a jelent. Pl.: a kivonulás
hagyománya.
 2. kontraszt vetés a jelennel: az értékhiányos jelennel szemben a hőskori múltat idézi fel.
Ezek az elbeszélések tudatosítják a szakadékot „akkor” és „most” között. A jelen itt
viszonylagossá válik egy szebb múlthoz képest.
A mítosz két funkciója nem okvetlenül zárja ki egymást. Léteznek olyan elemek is, amelyek
egyszerre tesznek eleget mindkét funkciónak. A megalapozás és a jelen viszonylagossága a
mítosz jelen szempontjából betöltött jelentőségéhez fűződik. Ezt az erőt mitomotorikának,
mitikus hajtóerőnek nevezte el Assman. A jelennel kontrasztot vető mitomotorika
forradalmivá is válhat akár. Ilyenkor a hagyomány megkérdőjelezi az adottat, a hivatkozott
múlt egy társadalmi-politikai utópiaként tűnik fel, amelyért érdemes élni és munkálkodni. Az
emlékezés várakozásba csap át, pl.: messianizmus és a millenarizmus mozgalmak. Jellemzően
elnyomorodás és elnyomás során jelentkeznek ezek. Példák messianizmusra és
millenarizmusra: Dániel könyve (legősibb millenarisztikus mitomotorika bizonyíték),
Egyiptom kései szakaszának szövegei, az ókori görög Cseréporákulum és Bárányprófécia
szövegek (mindkettő egy messiáskirály eljövetelét írja le). A Cseréporákulum egy másik
szöveget a Noferti próféciát idézi, ám az inkább a megalapozó mitomotorika jegyében
született. A Cseréporákulum ezzel szemben egy Üdvhozó király eljövetelét jövendöli, aki
csak a fennálló politikai rend felforgatásával jöhet el. Mindenfajta nemzeti felkelési
mozgalom egy olyan múlt emlékét mozgósítja, ami éles ellentétben áll a jelennel. A XVIII-
XIX. századi folklór is ilyen nemzeti ellenállási mozgalmak során keletkeztek. Pl.: skótkockás
minta.
b. Az emlékezés mint ellenállás: A jelennel kontrasztot vető alkotás Eszter könyve is, ám
sohasem szított mitikus forradalmat. Eszter könyve a zsidó purim ünnep liturgiája lett. Eszter
könyve egy jellegzetes ellen-történet. Az elnyomottak szemszögéből úgy jelenik meg a múlt,
amely a mai elnyomókat szánalmas alakoknak festi le, a mai legyőzöttek pedig a hajdani igaz
győztesek.
A vallást az emberek összefüggésbe hozhatják a megalapozás funkciójával, ám a vallásnak
egy adott kultúrán belül az egyidejűség megbontása is a feladata lehet. A vallás funkciói közé
tartozik az emlékezés, a jelenvalóvá tétel és az ismétlés, ezzel együtt pedig valamilyen nem
egyidejűséget közvetít. A nem-egyidejűség miatt az emlékezés az ellenállás jellegét öltheti. A
nem-egyidejűség megteremtésének intézményei az ünnepekben és szakrális rítusokban
gyökereznek. A nem-egyidejűség ezzel együtt a vallás lényegének is látszik A vallás
elhalványulásával a nyugati világ az „egydimenziós jelleg” felé tart. A kulturális emlékezet
egy másik dimenzióval bővíti az ember életét. A nem-egyidejűség, az élet két időben
élhetősége a kulturális emlékezet egyetemes funkciója.
Az egydimenzionalitás azonban általánosságban is jellemző a mindennapokra. A
mindennapok elhomályosítják a nagy távlatokat. A kulturális emlékezetnek és tárgyi
megjelenéseinek nincs helye a mindennapokban. Az emlékezés rövid pillanatokra megtöri a
fennálló tények hatalmát: ijedelmeket és reményeket idéz fel. Már Tacitus is beszél arról,
hogy a diktatúra nyelvet, emlékezetet és történelmet öl. Az emlékezés fegyver az elnyomás
ellen. Erre nagyon jó példa Orwell 1984 című regénye. Az elnyomás idején az emlékezet
szabadító erővel bír, uniformizálás idején a másság megtapasztalását teszi lehetővé. Nem
politikai értelmet tekintve a mindennapok, az egydimenzionalitás ugyanúgy az emlékezet
elnyomását eredményezi, ezért ha az mégis felszínre tör ugyanúgy a szabadság és a másság
érzetét idézheti fel az emberben.