Zygmunt Bauman

A munkaetikától a fogyasztás esztétikájáig

Fogyasztói társadalom a miénk.

Mindannyian tudjuk többé-kevésbé, hogy mit jelent „fogyasztónak” lenni. A fogyasztó olyan
személy, aki fogyaszt, a fogyasztás pedig a dolgok elhasználását jelenti: megevésüket, elhor-
dásukat, a velük való játékot és egyéb módjait a szükségletek és vágyak kielégítésének. Mivel
a világ általunk lakott részén a vágyak és kielégítésük között legtöbb esetben a pénz „köz-
vetít”, fogyasztónak lenni – normálisan – a fogyasztásra szánt dolgok megszerzését is jelenti:
megvásárlásukat, kifizetésüket, kizárólagos birtoklásukat, mindenki más kizárását a tulajdo-
nos engedélye nélküli használatból.
A fogyasztás pusztítást is jelent. A fogyasztás során a fogyasztott dolgok megszűnnek
létezni, szó szerint vagy átvitt értelemben. Vagy „elhasználódnak” a teljes fizikai megsem-
misülésig (pl. megeszik vagy elhordják), vagy megfosztják őket csáberejüktől, és elvesztik
vágyakat és kívánságokat kielégítő képességüket – mint egy sokat használt játék vagy sokat
játszott hanglemez –, és fogyasztásra alkalmatlanná válnak.
Ezt jelenti fogyasztónak lenni, de mit értünk fogyasztói társadalom alatt? Van valami kü-
lönleges abban, hogy valaki fogyasztó a fogyasztói társadalomban? És nem minden ismert
társadalom a fogyasztók társadalma valamilyen mértékben? A fentiekben említett elemek,
kivéve talán a fogyasztani kívánt javakért való pénzfizetés szükségességét, minden társada-
lomban jelen vannak. Természetesen az, hogy miket tekintünk fogyasztásra alkalmasnak, és
hogyan fogyasztjuk el azokat, időtől és helytől függően változhat, de időtől és helytől függet-
lenül, egyetlen emberi lény sem képes fogyasztás nélkül életben maradni.
Tehát, amikor azt mondjuk, hogy a miénk „fogyasztói társadalom”, valami többre kell gon-
dolnunk, mint arra a triviális, megszokott és nem különösebben tanulságos tényre, hogy
ezen társadalom minden tagja fogyaszt. A miénk „fogyasztói társadalom” abban a lényegi
és alapvető értelemben, ahogy elődeink társadalma (a modern társadalom előző fejezetben
leírt ipari korszaka) kiérdemelte a „termelői társadalom” nevet, dacára annak, hogy az em-
berek az emberiség fennállása óta termeltek és termelni fognak az emberi faj kipusztulásáig.

Forrás: From the Work Ethic to the Aesthetic of Consumption. In Work, Consumerism and the New Poor. 2nd ed.
Maidenhead; 2005, New York: Open University Press, 23–42. Hungarian translation © Replika.

replika - 51–52 (2005. november): 221–237 221

 Annak oka, hogy a modern társadalom e régebbi szakaszát „termelői társadalomnak” ne-
veztük, az, hogy tagjait elsősorban termelőkként vonta be; a módot, ahogyan a társadalom
tagjait formálta, e szerepnek a szükséglete irányította, és a társadalom azt a normát állította
tagjai számára, hogy ezt a szerepet legyenek képesek és hajlandóak betölteni. A mai késő
modern, második modern vagy posztmodern állapotában a társadalom tagjait – megint el-
sősorban – fogyasztói képességükön keresztül vonja be. Ahogyan a mai társadalom formálja
tagjait, elsődlegesen és leginkább azt a fogyasztói szerep betöltésének szükséglete diktálja, és
a társadalom most azt a normát állította tagjai számára, hogy ezen szerepet legyenek képesek
és hajlandóak betölteni.
Az akkor és a most közötti különbség nem annyira radikális, hogy az egyik szerepet el
kell hagyni és a másikkal felcserélni. Egyik társadalom sem tudna működni anélkül, hogy
legalább néhány tagja elő ne állítaná a fogyasztáshoz szükséges dolgokat, és mindkét társa-
dalom minden tagja természetesen fogyaszt is. A különbség a hangsúlyokban rejlik, de ez a
hangsúlyeltolódás óriási különbséget jelent a társadalom, a kultúra és az egyének életének
gyakorlatilag minden aspektusában. A különbségek olyan nagyok és mindent áthatóak, hogy
teljesen indokolttá teszik, hogy társadalmunkról mint önálló, elkülöníthető társadalomtí-
pusról beszéljünk – a fogyasztói társadalomról.
A társadalom átalakulása termelőiből fogyasztói társadalommá számtalan mélyreható
változást hozott; talán mondhatjuk, hogy a legfontosabb ezek közül annak módja, ahogy
az embereket felkészítik és betanítják arra, hogy társadalmi identitásuk követelményeinek
megfeleljenek (vagyis az a mód, ahogy a férfiakat és nőket „integrálják” a társadalmi rend-
be, és ott helyet kapnak). Az egykor ebből a szempontból központi jelentőségű panoptikus
intézmények fokozatosan eltűntek. A tömeges ipari foglalkoztatás gyors csökkenésével és az
általános katonai szolgálat kis, önkéntes, professzionális hadseregekkel való felváltásával a
népesség nagy része valószínűleg soha nem is kerül közvetlenül a befolyásuk alá. A techno-
lógiai fejlődés elérte azt a pontot, ahol a termelékenység egyszerre nő a foglalkoztatás foko-
zatos szűkülésével; az üzemi szervezetek laposabbak és súlytalanabbak lesznek; a „leépítés”
a modernizáció új alapelve. Martin Wolf, a Financial Times szerkesztője számításai szerint
1970 és 1994 között az iparban foglalkoztatottak aránya 30%-ról 20%-ra esett vissza az Eu-
rópai Unióban, és 28%-ról 16%-ra az Egyesült Államokban, míg az ipari termelékenység
átlagosan évi 2,5%-kal nőtt (Wolf 1997: 5).
A kiképzés azon módja, ami a panoptikus intézményeket jellemezte, nem megfelelő a
fogyasztók betanítására. Ezek az intézmények jók voltak az emberek rutinszerű és mono-
ton magatartásra való tréningezésére, és ezt a hatást a választás korlátozásával vagy teljes
megszüntetésével érték el; a fogyasztó erényei (sőt e szerep előfeltételei) azonban épp a rutin
hiányában és a folyamatos választásban jelentkeznek. Így a panoptikus fegyelmezés szere-
pe nemcsak jelentősen csökkent a posztindusztriális és a sorozás utáni világban, hanem a
fogyasztói társadalom szükségleteivel összeegyeztethetetlen is. Az a fajta élethez való hoz-
záállás és alkat, aminek a kialakítására a panoptikus kiképzés igazán jó, az ideális fogyasztó
„termelésében” nemkívánatos eredményre vezet.
Ideális esetben az elsajátított szokásokat éppúgy kellene a fogyasztóknak felölteniük, mint
a vallás/etika inspirálta hivatásbeli és birtoklásbeli szenvedélyeket a protestáns szenteknek,
ahogy Max Weber idézte Baxtert: „mint egy könnyű kabátot, amit bármikor levethetnénk”
(1982: 287). A szokásokat valóban folyamatosan, naponta, kapva az első alkalmon, félredob-
ják, sosem adva meg az esélyt, hogy azok igazán beivódjanak. Ideális esetben a fogyasztónak

222 replika
semmihez sem szabad nagyon erősen ragaszkodnia, semelyik elkötelezettsége sem szólhat
örökre, semmilyen szükségletét sem láthatja teljesen kielégítettnek, semelyik vágyát nem te-
kintheti végsőnek. Minden lojalitáshoz és elkötelezettséghez kapcsolódó ígéretben meg kell
tenni „a további értesítésig” kikötését. Mindenfajta elköteleződésben az illékonyság és a be-
épült időlegesség számít csak; többet nyom a latban, mint maga az elkötelezettség, aminek
nem szabad túlélnie a vágy fogyasztásra váró tárgyát (vagy az elfogyasztott tárgy kívánatos-
ságát).
A fogyasztói társadalom nagy problémája és a fogyasztási javakkal kereskedők legfőbb
gondja az, hogy minden fogyasztás időt igényel. Ideális esetben pedig a fogyasztót pilla-
natokon belül kell kielégíteni, kétféle értelemben is. Az elfogyasztott javak azonnali kielé-
gülést kell, hogy hozzanak számára, semmiféle halasztást, időigényes készségfejlesztést vagy
hosszadalmas előkészítést nem igényelve; de a kielégülésnek abban a pillanatban meg is kell
szűnnie, amint a fogyasztás befejeződött, és ezt az időt a lehető legrövidebbre kell szabni. Ezt
az időcsökkentést pedig csak akkor lehet a végletekig vinni, ha a fogyasztó nem képes sem a
figyelmét, sem a vágyát hosszan egy tárgyra irányítani, ha türelmetlen, heves és csökönyös,
és mindenekfelett igen könnyen izgalomba hozható – de ugyanilyen könnyen meg is szűnik
az érdeklődése.
Ha elválasztjuk a várakozást és a vágyakozást, a fogyasztók fogyasztási kapacitása messze
túlnyúlhat a természetes vagy tanult szükségletek, illetve a vágy tárgyának fizikai tartóssága
szabta korlátokon. Megfordul a szükségletek és kielégítésük közötti hagyományos kapcsolat:
a kielégülés ígérete és reménye megelőzi a szükségletet, és mindig nagyobb lesz, mint maga a
szükséglet, de azért nem annyira, hogy kioltsa az ígéretet hordozó tárgy iránti vágyat. Tulaj-
donképpen annál vonzóbb az ígéret, minél kevésbé ismert a szóban forgó szükséglet: nagyon
szórakoztató olyan dolgokat átélni, amik létezéséről és elérhetőségéről az ember még csak
nem is hallott. Az új, ismeretlen érzések izgalma a fogyasztás lényege. Ahogy Mark C. Taylor
és Esa Saarinen írják: „a vágy nem kielégülésre vágyik, épp ellenkezőleg – a vágy vágyra
vágyik” (Taylor és Saarinen 1994: 11), legalábbis az ideális fogyasztó vágya mindenképpen.
Az ideális fogyasztók legszörnyűbb rémálma a vágy elhalványulásának, szertefoszlásának
a kilátása, amit semmi sem képes újraéleszteni; a semmilyen újabb vágyat nem keltő világ
fenyegető képe.
Fogyasztási képességük növelése érdekében a fogyasztóknak sohasem szabad pihenőt
adni. Állandóan új csábításoknak kell kitenni őket, hogy folyamatosan kavargó, sosem ha-
nyatló izgalomban, és mindemellett az állandó gyanakvás és elégedetlenség állapotában le-
gyenek. Azok a csalik, amik figyelmük másra irányítására veszik rá őket, a gyanakvás beiga-
zolódását kell, hogy szolgálják, ugyanakkor kiutat kell ígérniük az elégedetlenségből: „Azt
hiszi, már mindent látott? Ez még mind semmi!”
Gyakran halljuk, hogy a fogyasztói piac csábítja el a vásárlókat. De hogy ezt megtehesse,
olyan vásárlókra van szüksége, akik készek és vágynak is rá, hogy elcsábítsák őket (éppúgy,
ahogy a gyár vezetőjének is olyan munkásokra volt szüksége, akikbe mélyen beleivódott a
fegyelem és a parancs követésének a szokása ahhoz, hogy irányítani lehessen őket). A jól
működő fogyasztói társadalomban a fogyasztók aktívan törekszenek arra, hogy elcsábítsák
őket. Vágyakozástól vágyakozásig, kísértéstől kísértésig élnek; ha bekapták az egyik csalit,
máris újabbat keresnek. Minden vágy, kísértés, csali más, talán kicsit erősebb, mint az azt
megelőzők: éppúgy élnek, mint elődeik, a termelők, akik a szállítószalag újabb és újabb, tel-
jesen egyforma fordulataira vártak.

replika 223
 Egy jól fejlett, érett fogyasztó számára az ilyen viselkedés kötelezettség, kényszer; mégis,
ez a „kényszer”, ez a belső szükséglet, az ettől eltérő életmód lehetetlensége úgy jelenik meg
számukra, mint a szabad akarat gyakorlása. A piac már valószínűleg hatása alá vonta és fo-
gyasztóvá formálta, és ezzel megfosztotta őket attól a döntési szabadságtól, hogy ne vegyék
figyelembe a piac kísértéseit. Ugyanakkor minden egyes látogatás a piacon azt az érzést erő-
síti bennük, hogy ők irányítanak. Ők a bírák, a kritikusok, és ők azok, akik választanak. Végül
is a bemutatott áruk végtelen választékából bármelyiket vissza is utasíthatják, csak azt nem
választhatják, hogy nem választanak közülük. Megtalálni az identitást, beilleszkedni a tár-
sadalomba, olyan életet élni, amit értelmes életnek szoktak tartani – mind-mind napi piaci
látogatásokat igényelnek.
A modernitás ipari szakaszában egy dolog megkérdőjelezhetetlen volt: először mindenki-
nek termelőnek kellett lennie, mielőtt bármi más lehetett volna. A „második modernitásban”,
a fogyasztók modernitásában az a szigorúan megkérdőjelezhetetlen, hogy legelsősorban fo-
gyasztónak kell lenni, és csak aztán gondolhatunk valamilyen egyéb szerepre.

A fogyasztók előállítása

Az utóbbi években minden politikai irányzat politikusai egyhangúlag, vágyakozva és csábí-

tóan beszélnek „fogyasztók vezette fellendülésről”. A csökkenő termelést, az üres megrende-
lőlapokat és a renyhe bolti eladásokat általában a fogyasztói érdeklődés vagy a „fogyasztói
bizalom” hiányának tulajdonítják (ami azt jelentené, hogy a fogyasztó hitelbe vásárlásának
vágya nagyobb lenne a fizetésképtelenségtől való félelménél). Mindezen gondok elűzését
és a dolgok újra mozgásba lendülését attól remélik, hogy a fogyasztók újra elkezdik majd
tenni a dolgukat – ismét többet fognak vásárolni, sokat, egyre többet. A „gazdasági növe-
kedésről” – mint annak legfőbb modern mércéjéről, hogy a dolgok normálisan mennek és
jó mederben folynak –, a megfelelően működő társadalom fő jelzőszámáról a fogyasztói
társadalomban úgy találják, hogy nem annyira a „nemzet termelőerején” (egészséges és erős
munkaerején, teli páncélszekrényein, illetve a tőketulajdonosok és menedzserek vállalkozó
szellemén) múlik, hanem inkább a fogyasztók lendületén és erején. Az az egyéni célokat
összekapcsoló, társadalmi integrációt és rendszeres újratermelést biztosító szerep, amit egy-
kor a munka töltött be, mára a fogyasztói aktivitásra hárult.
Leépítve a „premodern” társadalmi berendezkedést – annak hagyományos, előíró me-
chanizmusait, melyek a férfiaknak és nőknek egyedül azt a viszonylag egyértelmű feladatot
hagyták, hogy „maradjanak a fajtájuknál”, hogy feleljenek meg (de ne emelkedjenek fölé) az
előírt standardoknak, amiket az a társadalmi réteg szab meg nekik, amelybe beleszülettek –,
a modernitás az egyénre terhelte az „énépítés” feladatát: az egyén társadalmi identitásának
felépítését, ha nem is teljesen a semmiből, de mindenesetre az alapoknál kezdve. Az egyén
– akit valaha a szigorúan meghatározott szabályok betartására köteleztek, amelyek előírták,
hogy mit is jelent nemesnek, kereskedőnek, zsoldosnak, katonának, mesterembernek, gazdá-
nak vagy napszámosnak lenni – felelőssége mostanra kiterjed saját társadalmi helyzetének
definiálására, annak meg- és elismertetésére is.
Kezdetben a munka volt az az elsődleges eszköz, ami ennek az új, modern kötelességnek
a teljesítéséhez kínálkozott. A vágyott és szorgalmasan épített társadalmi identitáshoz annak
legfőbb meghatározóira, a munkaképességre, a munkahelyre és az ahhoz tartozó karrierút-

224 replika
ra volt szükség. Ha egyszer kiválasztódott egy identitás, akkor azt egyszer és mindenkorra
kellett építeni, egész életre szólóan; és ugyanígy – legalábbis elméletben – a munkavállalást,
a hivatást, az életre szóló munkát. Az identitás építésének folyamatosnak és konzisztensnek
kellett lennie, jól meghatározott állomások egymásutániságán alapulva (nem csoda, hogy
az „építést” használták metaforaként a megvalósítandó „identitásmunka” (identity work)
természetének leírására), hasonlóan a munkához kapcsolódó karrierhez. A karrier megha-
tározott menete és az életre szóló identitás létrehozásának előfeltételei jól megfeleltethetők
egymásnak.
A stabil, tartós és folyamatos, logikusan összefüggő és szigorúan strukturált karrier azon-
ban már nem széles körben választható lehetőség. Csak viszonylag kevés esetben lehet tartós
identitást meghatározni – nemhogy biztosítani – a végzett munka által. A tartós, jól védett és
biztos állások manapság ritkaságszámba mennek. A régi, „életre szóló”, néha még örökletes
állások csupán néhány régi iparágban vagy hivatásban maradtak meg, és egyre inkább eltűn-
nek. Az új állások kötött időre szólnak, csak „további intézkedésig”, és gyakran részidősek.
Sokszor más elfoglaltságokkal kombinálódnak, a folytonosság – nem is beszélve az állandó-
ság – biztonsága nélkül. A jelszó a rugalmasság, és ez az egyre divatosabb kifejezés a nagyon
kevés szabállyal körülhatárolt felvételt és bármikori kirúgást takarja, ahol a játékszabályok
egyoldalúan megváltoztathatók.
Nem reménykedhetünk semmi valóban tartós felépítésében ilyen futóhomokon. Őszin-
tén szólva, az életre szóló identitás munkán alapuló megteremtése az emberek nagy többsége
számára – kivéve, legalábbis egyelőre, néhány magas képzettséget igénylő, privilegizált szak-
ma képviselőit – kilátástalan.
Ennek ellenére ezt a jelentős változást nem élik meg óriási földrengésként vagy egziszten-
ciális fenyegetésként a társadalom tagjai. Ennek az az oka, hogy az identitással kapcsolatos
általános hozzáállás is megváltozott, aminek hatására az új feladatok és aggodalmak szem-
pontjából a régimódi karrier nagyon alkalmatlanná és nem megfelelővé vált. Egy olyan vi-
lágban, ahol – George Steiner lényegre törő aforizmájával szólva – minden kulturális termé-
ket „maximális hatásúra és állandó avulásra” szánnak, egy a priori meghatározott identitás
életen át tartó építése csak gondot okozna. Mint Ricardo Petrella megfogalmazta, a jelenlegi
globális trendek „a gazdaságokat a termékek életciklusának jelentős csökkentése által a tü-
nékeny, illékony és az ingatag (időszakos, rugalmas és részmunkaidős állások) termelése felé
viszik” (Petrella 1997: 17).
Akármilyen identitást is vegyen fontolóra vagy kívánjon valaki, annak az identitásnak
napjaink munkaerőpiacához hasonlóan rugalmasnak kell lennie. Rövid idő alatt vagy azon-
nal változtathatónak, és minden – legalábbis a lehető legtöbb – lehetőséget nyitva kell tarta-
nia. A jövő meglepetésekkel teli, éppen ezért, ha az egyén másképp választana, az azt jelen-
tené, hogy önkezűleg hozza magát hátrányos helyzetbe: saját magát fosztja meg olyan, még
ismeretlen és csak homályosan sejtett előnyöktől, amiket a sors jövőbeli alakulása, az élet
kínálta soha nem látott és váratlan lehetőségek hozhatnak.
A kulturális divathullámok berobbannak a hiúság nyilvános vásárába, de gyorsabban el-
avulnak, és nevetségesen ódivatúvá válnak, mint ami az általános érdeklődés felkeltéséhez
szükséges lenne. Épp ezért jobb minden aktuális identitást időszakosként megélni, csak la-
zán elköteleződni mellette, abban a tudatban, hogy le lehet cserélni, ha egy új, fényesebb, vagy
akárcsak kipróbálatlan érkezik a helyére. Lehet, hogy megfelelőbb lenne az identitásról töb-
bes számban beszélni: a legtöbb egyén életútja levetett és elvesztett identitásokkal lesz tele-

replika 225
 szórva. Minden egymást követő identitás várhatóan befejezetlen és feltételes marad, inkább a
berögződés veszélyének elhárítása a gond. Lehet, hogy maga az „identitás” fogalom vesztette
el értelmét, mert inkább elfedi, mint megvilágítja a legáltalánosabb élettapasztalatot: a társa-
dalmi helyhez kapcsolódó aggodalmak egyre inkább abból a félelemből táplálkoznak, hogy
túl szoros azonosulás alakul ki, amiből nem lehet majd kitörni, ha szükség lesz rá. Az iden-
titás vágya és eme vágy kielégítésétől való félelem, a vonzódás és taszítás, amit az identitás
gondolata ébreszt, és mindezek keveredése állandó ambivalenciához és zavarhoz vezet.
Az ilyen aggodalmakat sokkal jobban kiszolgálja a fogyasztói javak gyorsan változó, vég-
telenül találékony és kiszámíthatatlan piaca. Legyenek akár tartós vagy azonnali fogyasztásra
szánt termékek, definíciószerűen nem szánják őket örök életűnek – nem hasonlítanak az
„élethosszig tartó karrierre” vagy az „élethosszig tartó állásokra”. A fogyasztási cikkek sorsa,
hogy elhasználják őket és eltűnjenek; az időlegesség és átmenetiség gondolatát eredendően
magában hordozza már a fogyasztás tárgyaiként való megnevezésük is; a fogyasztói javakon
mindenhol – még ha csak láthatatlan tintával írva is – a memento mori olvasható.
Van tehát valamiféle előre elrendelt harmónia vagy összecsengés a fogyasztói javak ezen
minősége és a jelenlegi identitások körüli ambivalencia között. Az identitásokat éppúgy,
mint a fogyasztási cikkeket, meg kell szerezni és birtokolni, de csak azért, hogy fogyasztásra
kerüljenek, és aztán eltűnjenek. Ahogy az árusított fogyasztói javak esetében, az identitások
fogyasztása során sem kell – nem szabad –, hogy ez kioltsa az új identitások iránti vágyat,
vagy az új átvételének a képességét. Mivel ez az alapkívánalom, nem érdemes máshol ke-
resgélni az eszközöket, mint a piacon. A megvásárolható, nem túl tartós, könnyen leválaszt-
ható, könnyen pótolható, jelenleg a boltban kapható darabokból hevenyészve összerakott
„aggregált identitások” pontosan azok, amire szükségünk van, hogy megfeleljünk a mai élet
kihívásainak.
Ha az identitásproblémák keltette energiát erre fordítják, akkor nem szükségesek a „nor-
matív szabályozás” vagy „mintafenntartás” speciális társadalmi mechanizmusai, és nem is
tűnnek kívánatosaknak. A kiképzés hagyományos, panoptikus módszerei a fogyasztó felada-
taival szembemennének, és a vágy és választás köré szerveződött társadalomban katasztrofá-
lisnak bizonyulnának. De boldogulhatna vajon jobban bármilyen más normatív szabályozás?
Nem maga a normatív szabályozás a múlté, legalábbis össztársadalmi szinten? Ami elenged-
hetetlen volt egykor, hogy az „embereket munkára bírja” a dolgozó emberek társadalmában,
nem vesztette el hasznosságát a fogyasztók társadalmában? Bármilyen norma alapvető célja,
hogy az ember szabad választásán keresztül korlátozza vagy teljesen megszüntesse az embe-
rek döntési szabadságát; hogy kiszorítson minden választási lehetőséget – annak az egynek
a kivételével, amit a norma kínál. De a választás kiirtásának, és különösen a normatív, rendre
nevelő szabályozás szempontjából a legmegvetettebb – a változékony, szeszélyes és könnyen
visszavonható – döntés kiiktatásának a mellékhatása azzal lenne egyenlő, hogy megölik az
emberben rejlő fogyasztót – ami a legnagyobb katasztrófa, ami csak történhet a piacközpon-
tú társadalommal.
A normatív szabályozás tehát „diszfunkcionális”, és így nemkívánatos a fogyasztói piac
fennmaradásához, olajozott működéséhez és virágzásához, de a vásárlók szemében is taszító.
A fogyasztók és a piac működtetőinek az érdekei itt találkoznak, különös és váratlan módon
igazolva azt a régi szállóigét, miszerint: „ami jó a General Motorsnak, az jó az Egyesült Ál-
lamoknak” (feltéve, hogy itt az Egyesült Államok semmi mást, mint lakosainak összességét
jelenti). A „fogyasztói szellem”, hasonlóan a belőle élő kereskedelmi vállalatokhoz, lázad a

226 replika
szabályozás ellen. A fogyasztók társadalma minden, a választás szabadságát korlátozó jogi
intézkedésen és minden potenciális fogyasztói jószág törvényen kívül helyezésén felhábo-
rodik, és haragját úgy fejezi ki, hogy széleskörűen és készségesen támogatja a „deregulatív”
intézkedések túlnyomó részét.
Ugyanezt az ellenérzést tükrözi a szociális juttatások – központilag nyilvántartott és ga-
rantált szükségletkielégítés – leépítéséhez adott, korábban soha nem tapasztalt beleegyezés
is az Egyesült Államokban és máshol, feltéve, hogy adócsökkentéssel karöltve megy végbe.
Az „így több pénz marad az adófizetők zsebében” szlogenje, ami annyira népszerű a bal- és a
jobboldal körében is, hogy már nem is vitatott, a fogyasztók kötelességévé teszi a választást;
olyan kötelességgé, ami már belülről fakad és beépült az élethivatásba. Az adózás után zseb-
ben maradó több pénz ígérete a választók számára nem annyira a nagyobb fogyasztás ígérete
miatt vonzó, hanem annak a lehetősége miatt, hogy több döntést lehet hozni arról, hogy mit
fogyasszanak, ezért több vásárlási és döntés okozta örömöt élhetnek át; a többszöri választás
gyakorlásának ígéretében rejlik elképesztő csábereje.
Minden gyakorlati szándék és elhatározás esetében az eszköz, és nem a cél az, ami számít.
A fogyasztó akkor tölti be a hivatását, ha többet, gyakrabban választ – jelentsen ez akár több
fogyasztást, akár nem. A fogyasztói lét felvállalása elsősorban és leginkább a választással való
szerelembe esést jelenti, és csak másodsorban, és egyáltalán nem szükségképpen jelent több
fogyasztást.

Az esztétikai szempontból megítélt munka

A termelők csak kollektíven tudják megvalósítani hivatásukat; a termelés közös vállalkozás,

feltételezi a munkamegosztást, a résztvevők együttműködését és tevékenységük összehan-
golását. Bizonyos résztevékenységeket alkalmanként lehet önállóan és egyedül végezni, de
az egyéb tevékenységekkel való összeegyeztetésük, amikkel a végső termék előállításában
összetartoznak, a feladat nélkülözhetetlen része marad, és a termelő ezt állandóan szem előtt
tartja. A termelők akkor is együtt vannak, ha külön cselekszenek. Mindegyikük munkája
csak nyer az emberek közötti több kommunikációval, harmóniával és integrációval.
A fogyasztók ennek pont az ellentétei. A fogyasztás nagyon is egyéni, egyedül végzett, és
végső soron magányos tevékenység, a vágy oltásából, felkeltéséből, csillapításából és felfoko-
zásából áll, amely mindig egyéni és nem könnyen kommunikálható érzés. Nincs „kollektív
fogyasztás”. Igaz, a fogyasztók a fogyasztás idejére összegyűlhetnek, de a fogyasztás maga vé-
gül nagyon magányos, egyénileg átélt élmény marad. Az összejövetel csak erősíti a fogyasz-
tási aktus magánjellegét, és fokozza a belőle származó élvezetet.
A választás nagyobb kielégülést nyújt, ha más döntéshozók társaságában zajlik, lehetőleg
egy, a választás kultuszának gyakorlására berendezett templomban, csordultig tele a válasz-
tás imádóival; ez az egyik legfőbb élvezet egy mindig előjegyzésekkel teli étteremben elköl-
tött vacsorában, a zsúfolt bevásárlóközpontban vagy a vidámparkban való bóklászásban,
vagy éppen a csoportszexben. De amit az ezekhez hasonló helyzetekben együtt ünnepelnek,
az a választás és fogyasztás individualitása. Minden választás egyediségét újrateremti és
megerősíti, hogy megismétlődik a választást hozók tömegének azonos tevékenységében.
Ha ez nem így lenne, akkor a fogyasztó nem nyerne semmit abból, hogy társaságban fogyaszt.
A fogyasztás tevékenysége a koordináció és integráció természetes ellensége. Érzéketlen ezek

replika 227
 befolyására, ellenáll minden megkötési próbálkozásnak, amelyek tehetetlenek a járványsze-
rűen terjedő magányos fogyasztással szemben. A fogyasztók akkor is egyedül vannak, ha
közösen cselekszenek.
A fogyasztói társadalomban a választás szabadsága jelenti a társadalmi ranglétrát, és így
tagjai, a fogyasztók, ennek keretein belül határozzák meg életcéljaikat – ez a keret szabja meg
az önfejlesztés érdekében kifejtett erőfeszítéseik irányát és foglalja magában a „jó életről” al-
kotott képet. Minél több szabadsága van az egyénnek a választásra, és mindenekelőtt, minél
több választást tud szabadon meghozni, annál magasabban helyezkedik el a társadalmi hie-
rarchiában, annál több társadalmi elismerésre és önbecsülésre számíthat, és annál közelebb
kerül a „jó élet” ideáljához. A jólét és a jövedelem természetesen számít; nélkülük a választás
korlátozott, vagy teljes egészében lehetetlen. De a jólét és jövedelem, mint tőke – mint pénz,
ami elsősorban és leginkább még több pénz elérését szolgálja – háttérbe, másodlagos helyre
szorul, ha el nem tűnik teljesen a szempontok és a motivációk köréből. A jólét és a jövedelem
elsődleges jelentősége a választások palettájának kiszélesítésében áll.
A felhalmozás, takarékosság és befektetés csak akkor nyerhet értelmet, ha a fogyasztói
választás jövőbeni bővítésének ígéretét hordozza. Ezeket a lehetőségeket azonban nem az
átlagos fogyasztók tömegének szánták, és nagy csapást jelentene, ha a fogyasztók többsége
elköteleződne mellettük. A növekvő megtakarítások és a csökkenő hitelfelvételek rossz hírt
jelentenének; a fogyasztói hiteleket viszont annak biztos jeleként értelmezik, hogy a „dolgok
jó irányba haladnak”. A fogyasztói társadalom nem venné jó néven, ha el kellene halasztania
az élvezeteit. A fogyasztói társadalom a hitelkártyák társadalma, nem a takarékkönyveké. Ez
a „most” társadalma. Egy akaró, és nem egy kiváró társadalom.
Visszatérve: nincs szükség „normatív szabályozásra” annak rendszabályozó kiképzésével
és mindenütt jelenlévő ellenőrzésével ahhoz, hogy az emberi kívánságok a piacot működte-
tők profitját szolgálják, nem kell újragondolni a „gazdasági szükségleteket”, a fogyasztáson
alapuló gazdaság rendjét ahhoz, hogy az a fogyasztók vágyaihoz illeszkedjen. A csábítás, a
soha nem látott csodák előrevetítése, a minden eddig próbáltat eltörpítő és beárnyékoló új
élmények ígérete bőven megteszi mindezt. Feltéve természetesen, hogy fogékony hallgatóság-
ra talál az üzenet, és hogy minden szem izgalmat ígérő dolgokra szegeződik, amikor a jele-
ket keresi. A fogyasztásnak, az egyre változatosabb és gazdagabb fogyasztásnak a fogyasztók
szemében az élvezet jogaként, nem pedig elszenvedendő kötelességként kell feltűnnie. A fo-
gyasztókat esztétikai érdeklődésük, nem pedig etikai normáik kell, hogy vezessék.
Az esztétika az, és nem az etika, amit a fogyasztók társadalmának integrálására felhasz-
nálnak, hogy működésben tartsák és időről időre megmentsék a krízisektől. Ha az etika jól
teljesített kötelességeknek tulajdonít magasabb értékeket, akkor az esztétika a magasztosabb
élményeket értékeli. A kötelességteljesítésnek megvan a saját, időigényes logikája, és ezáltal
strukturálja az időt, irányt szab neki, értelmet ad az olyan fogalmaknak, mint a fokozatos
gyarapodás, a beteljesülés elhalasztása. Az élménykeresés késleltetésére azonban nem lehet
jó okot találni, hiszen a késlekedés csak „lehetőség elszalasztását” hozhatja. Az élmény lehető-
sége nem kívánja meg és nem is igazolja az előkészületeket, mivel bejelentés nélkül érkezik, és
el is tűnik, ha nem élnek vele azonnal (hiszen elhalványul röviddel azután is, hogy megragad-
ták). Az élmény lehetőségét hanyatt-homlok meg kell ragadni. Nincs olyan speciális pillanat,
amelyik különösen alkalmas lenne ennek megtételére. Ebben a tekintetben az egyik pillanat
semmiben sem különbözik a másiktól, mindegyik ugyanolyan jó, „megérett” a célra.

228 replika
 Mellesleg a pillanat kiválasztása az egyetlen döntés, amely nem áll rendelkezésre azok szá-
mára, akik életmódjukként választották a választást. Nem a fogyasztó dönti el, hogy mikor
merüljön fel valamilyen lehengerlő élménynek a lehetősége – éppen ezért állandóan készen
kell állnia, hogy tárt karokkal fogadhassa azt. Mindig résen kell lennie, és állandóan képes-
nek arra, hogy felmérje, értékelje az adódó lehetőséget, és mindent megtegyen, ami ahhoz
szükséges, hogy a legjobbat hozza ki belőle.
Ha az ipari társadalom platóni ihletettségű, megszeghetetlen szabályokat, a dolgok végső
mintáját kívánja, akkor a fogyasztói társadalom arisztotelészi – pragmatikus, rugalmas, és
ahhoz az elvhez tartja magát, hogy csak akkor aggódjunk, hogy hogyan tudunk átmenni
a hídon, ha már odaértünk, azelőtt ne (de később se). Az értelmes fogyasztó számára csak
egyetlen kezdeményezési lehetőség maradt: az, hogy ott legyen, ahol sok lehetőség van, és
akkor legyen ott, amikor biztos benne, hogy különösen sok van. Az ilyen viselkedés csak a
gyakorlati bölcsességgel (phronesis) fér meg, hüvelykujjszabályok gyűjteményével, nem pe-
dig egyszerű receptekkel és algoritmizált parancsokkal. Ezért nagyon sok bizalmat kíván, és
mindenekfelett olyan biztos kikötőket, amihez ezt a bizalmat kötni lehet. Nem csoda, hogy a
fogyasztói társadalom a tanácsadás és a reklám paradicsoma, és egyben kiváló terep prófé-
táknak, jövendőmondóknak, varázsitalokkal házalóknak és a bölcsek kövével kísérletezők-
nek.
Egyszóval, ma a fogyasztás esztétikája uralkodik ott, ahol valaha a munka etikája ural-
kodott. A fogyasztóképzés sikeres végzőse számára a világ lehetőségek, intenzív és egyre in-
tenzívebb érzeteknek, meghatározó és egyre meghatározóbb élményeknek az óriási mátrixa
(a német Erlebnisnek megfelelő értelemben, ami különbözik az Erfahrungtól; mindkét szó
„experience”-ként fordítható angolra. Röviden szólva, az Erlebnis az, „amit átélek”, az Erfah-
rung pedig az, „ami történik velem”.1) A világot és minden darabját azon képességük szerint
értékelik, hogy mennyire tud érzéki érzeteket és Erlebnist kelteni – a vágyakozás felkeltésére
való képesség alapján, ami a fogyasztók élettörekvéseinek legkellemesebb szakasza, ami ki-
elégítőbb, mint a kielégülés maga. A térképre a tárgyak, események, emberek erre való ké-
pességük változó mértéke szerint kerülnek fel; a világtérkép leggyakoribb használata inkább
esztétikai, nem pedig kognitív vagy morális.
A munka által elfoglalt státust, vagy pontosabban a végzett munkát, csakis mélyen
érintheti az esztétikai kritérium jelenlegi felívelése. Mint az előbbiekben láttuk, a munka
elvesztette kiemelt pozícióját – már nem az a tengely, amely körül minden önalkotást és
identitásépítést szolgáló erőfeszítés forog. De a munkára már az a különösen intenzív etikai
figyelem sem irányul, amelynek értelmében a morális fejlődés, a bűnbánat és a megváltás
választott útjaként szolgált. Mint a többi élettevékenységet, a munkát is most már először és
elsődlegesen esztétikai vizsgálatnak vetik alá. Értékét a kellemes élmény szerzésének képes-
sége adja. Az a munka, amelyik nem rendelkezik ilyen képességgel – ami nem szerez „belső
kielégülést” –, az értékkel sem rendelkezik. Más kritériumok nem állják a versenyt (még a
feltételezett morálisan nemesítő hatása sem), és nincs elég erejük, hogy meg tudják mente-
ni a munkát attól, hogy haszontalannak vagy akár megalázónak bélyegezzék az élmények
esztétika vezette gyűjtői.

1 Magyarul a legjobban az élmény (Erlebnis) és tapasztalat (Erfahrung) kettősével lehet visszaadni. (A ford.).

replika 229
 A hivatás, mint privilégium

Nincs semmi újdonság abban, hogy az egyes állások nagyon különböző mértékben okoz-
nak kielégülést. Néhány munka mindig is nagyon keresett volt, mint kielégítő és „kiteljesítő”
munka, míg sok másikat robotolásként éltek meg. Bizonyos munkák „értelmesek” voltak,
könnyebben lehetett őket hivatásnak, a büszkeség és önbecsülés forrásának tekinteni, mint
másokat. De a lényeg az volt, hogy etikai szempontból semmilyen munkát nem lehetett
igazából értéktelennek vagy értelmetlennek nevezni; minden munka hozzáadott az em-
beri büszkeséghez, és minden munka egyformán szolgálta a helyes erkölcs és a spirituális
megváltás ügyét. A munka etikai szempontjából minden munka – a munka, mint olyan
– „jobb emberré tett”, bármilyen azonnali örömöt (vagy annak hiányát) hordozott is a vég-
zői számára. Etikai szempontból az elvégzett kötelesség érzése volt a legközvetlenebb, döntő
és végső soron elegendő kielégülés, amit a munka nyújtani tudott, és ebből a szempont-
ból minden munka egyenlő volt. Még az önkiteljesítés lebilincselő, átható érzését megélő
néhány szerencsést is, akik szakmájukat mint valódi hivatást, mint valamilyen szekuláris
missziót élhették meg, azok közé sorolták, akik „jól teljesítik a kötelességüket” – ami elvileg
nyitva állt minden munkát végző számára, legyen az a legrosszabb vagy a legkevésbé lel-
kesedést kiváltó is. A munka etikája az egyenlőség üzenetét közvetítette, háttérbe szorítva
az egyébként nyilvánvaló különbségeket a munkák között kielégülést hozó potenciáljuk,
státus- és presztízsképző képességeik és materiális előnyeik szempontjából.
Nem így a munka esztétikai vizsgálata és értékelése. Ez hangsúlyozza és felnagyítja a kü-
lönbségeket; bizonyos foglalkozásokat az esztétikai, sőt a művészeti élmény lebilincselő, ki-
finomult tárgyává emel, míg más fizetett, létfenntartó tevékenységektől megtagad minden
értéket. A „kiemelt” foglalkozásokkal szemben ugyanolyan feltételeket támaszt, mint a mű-
vészet értékelésével szemben – jó ízlést, kifinomultságot, ítélőképességet, önzetlen elkötele-
zettséget és magas iskolázottságot. Más típusú munkák annyira azonos módon hitványak és
értéktelenek, hogy el sem képzelhető olyan ember, aki azokat hajlandó lenne kényszer nélkül
választani. Ez utóbbiak elvégzésére az egyéneket valószínűleg csak a szükség viszi rá, és csak
abban az esetben, ha a túlélésnek semmi más módja nem elérhető a számukra.
Az első kategóriába eső munkák „érdekesek”, a második kategóriába esők „unalmasak”.
Ez a két tömör ítélet bonyolult esztétikai kritériumokat takar, amelyek értelmet adnak nekik.
Ezekkel kapcsolatban „nincs szükség magyarázatra” – „nincs helye a vitának”, ami burkolt ta-
núbizonysága a jelenleg a munka világában terjedő esztétikának, ami előtte az etika területe
volt. A munkának is – csakúgy, mint minden más dolognak, amelynek reális reménye lehet
arra, hogy a vágy céljává és a fogyasztó szabad választásának tárgyává váljon – „érdekes-
nek” kell lennie: változatosnak, izgalmasnak, ami még kalandra is lehetőséget nyújt, némi (de
nem túlzott) kockázatot hordoz, és új élményeket ígér. Azok a munkák, melyek monotonok,
repetitívek, rutinjellegűek, amelyekben nincs sem kaland, sem kezdeményezési lehetőség,
amelyek nem támasztanak intellektuális kihívást vagy bármilyen lehetőséget önmagunk
kipróbálására vagy önmagunk megerősítésére, „unalmasak”. Egyik jólnevelt fogyasztó sem
vállalná el őket önszántából, kivéve, ha nincs más lehetősége (azaz, ha fogyasztói identitása,
mint szabadon választó emberé, már megtépázódott, elvesztette, vagy más módon megta-
gadták tőle). Ezek a munkák nem bírnak esztétikai értékkel, és ezért nagyon kis esélyük van
arra, hogy hivatássá váljanak az élménygyűjtők társadalmában.

230 replika
 A lényeg, hogy egy olyan világban, ahol az esztétikai kritériumok előbbrevalók, a kérdéses
állások nem tartották meg a korábban nekik tulajdonított etikai értéküket sem. Csak olyan
emberek vállalják el szívesen ezeket, akiket még nem alakított át a fogyasztók társadalma és
nem térített át a konzumerizmusra, és így még beérik azzal, hogy munkaerejüket a puszta
túlélésért cserébe adják el (első generációs bevándorlók, szegény országokból jövő „vendég-
munkások”, vagy az olcsó munkaerőt kereső vándorló tőke által gyárakba vonzott szegény
országok lakói eshetnek ebbe a kategóriába). A többieket kényszeríteni kell arra, hogy elfo-
gadjanak olyan munkát, ami nem bír esztétikai értékkel. A durva kényszer, amely egykor a
munkaetika álarca mögé bújt, mostanra csupaszon és nyíltan vállalva jelenik meg. A csábítás
és vágykeltés, a fogyasztói társadalom máskor oly csalhatatlanul hatékony integráló/motivá-
ló eszközei, ebben az esetben döbbenetesen irrelevánsak és hatástalanok. Annak érdekében,
hogy azokat az állásokat is be lehessen tölteni a már fogyasztóvá alakított emberekkel, ame-
lyek nem állják ki az esztétikai értékelés próbáját, mesterségesen olyan helyzetet kell terem-
teni ismét, amely nem hagy más választást, amely rákényszerít erre, az elemi túlélésért vívott
harcot – immáron azonban a morális nemesülés mentőöve nélkül.
Mint a választás szabadsága és a mobilitás, a munka esztétikai értéke is a fogyasztói társa-
dalom tekintélyes rétegképző tényezőjévé emelkedett. Mára már nem az a cél, hogy a mun-
kaidőt a minimálisra csökkentsék, több időt felszabadítva így a szórakozásra; épp ellenkező-
leg: teljesen el kell mosni a hivatást a szabadidőtől, az állást a hobbitól, a munkát a pihenéstől
elválasztó határvonalat, hogy a munkát magát a legmagasabb és legkielégítőbb szórakozás
szintjére emeljék. A szórakoztató munka nagyon vágyott privilégium. Azok, akik élhetnek
ezzel a privilégiummal, fejest ugranak az ilyen állások kínálta erős érzések és izgalmas élmé-
nyek lehetőségeibe. A fix munkaidő nélküli, napi 24 órán és heti 7 napon keresztül a mun-
kájuk kihívásaival foglalkozó „munkamániások” ma már nem a rabszolgák közé tartoznak;
ilyeneket csak a szerencsések és sikeresek elitjében találunk.
Az olyan munka, amelyikben sok a kielégítést nyújtó élmény, a munka mint önmegvaló-
sítás, a munka mint az élet értelme, a munka mint mindennek, ami számít, a középpontja és
mozgatója, a munka mint a büszkeség, önbecsülés, megbecsülés, elismerés és tisztelet forrása,
röviden: a munka, mint hivatás, kevesek előjogává vált; mára az elit megkülönböztető ismér-
ve, olyan életmód, amit a többiek tisztelettel vegyes csodálattal figyelhetnek és szemlélhetnek
a távolból, de megtapasztalni csak másodkézből, a ponyvaregényeken és a televízió dokudrá-
máinak virtuális valóságán keresztül van lehetőségük. A többieknek nem adatik meg, hogy a
munkájukat úgy éljék meg, mint hivatást.
A „rugalmas munkaerőpiac” nem kínál és nem is teszi lehetővé az elkötelezettséget és az
odaadást bármilyen aktuálisan végzett tevékenységgel szemben. Kötődni az adott álláshoz,
beleszeretni a munka megkívánta tevékenységbe, azonosítani a világban betöltött helyet a
végzett munkával vagy a használt képességekkel, azt jelenti, hogy az egyén a sors túszává
válik; ez azonban se nem túl valószínű, de nem is ajánlatos, tekintve a foglalkoztatás rövid-
távúságát és a minden szerződésbe beépített „további intézkedésig”-ről szóló záradékot. Az
emberek többsége számára, a néhány kiválasztott kivételével, a jelenlegi rugalmas munka-
erőpiacon valamit hivatásnak tekinteni vagy elköteleződni egy állás mellett – óriási kockáza-
tot és biztos pszichológiai és érzelmi katasztrófát jelent.
Ilyen körülmények között a szorgalomra és elkötelezettségre buzdítás őszintétlennek és
hamisnak hangzik, az okos embereknek ajánlatos is ezt így értelmezni – hogy átlássanak a
főnökeik játéka iránti látszólagos elhivatottság nyilvánvaló csapdáin. A főnökök nem igazán

replika 231
 várják el a beosztottaiktól, hogy elhiggyék: komolyan gondolják azt, amit mondanak – csak
azt várják, hogy mindkét fél úgy tegyen, mintha elhinné azt, hogy a játék valóságos, és ennek
megfelelően cselekedjenek. A főnökök szempontjából arra biztatni az alkalmazottakat, hogy
a munkájuk hivatásnak színlelését komolyan vegyék, a bajok konzerválását jelenti, ami aztán
felszínre tör, amikor a következő „leépítés” hulláma vagy egy másik „racionalizálási” csörte
elérkezik. Hosszú távon a moralizáló prédikációk rövid távú sikere kontraproduktív lenne,
mert elvonná az emberek figyelmét arról, ami igazi hivatásuk kell, hogy legyen – fogyasztói
céljaiktól.
A feladatok és tiltások, az álmok és költségeik, a feladás csábítása és ezen csapdába esés el-
leni figyelmeztetések bonyolult összefonódását látványosság gyanánt kínálják a hivatásra éhes
közönségnek. Nagyszerű sportolókat és más sztárokat láthatunk, akik szakmai csúcsokra érnek
fel, de a teljesítmény és hírnév ilyen magasságaiba annak árán jutnak, hogy megtisztítják az éle-
tüket mindentől, ami ennek a teljesítménynek az útjába állhat. Megtagadnak maguktól minden
élvezetet, amiben az átlagos emberek nagy örömüket lelik. Teljesítményük a valóság minden
tünetét mutatja. Nehezen találunk ellentmondásosabb és meggyőzőbb terepet, ahol a „valós
minőség” megmérettetik, mint az atlétikai stadion vagy a teniszpálya. És ki kételkedne az éne-
kesek teli előadótermek őrjöngő delíriumában tükröződő kiválóságában? Ebben a nyilvános
előadásban, úgy tűnik, nincs helye a színlelésnek, a bizalmi játszmáknak, a megjátszásnak, a
színfalak mögötti cseleknek. Ez valódi, mindenki láthatja és megítélheti. A hivatás drámája
elejétől a végéig nyilvánosan zajlik, a hűséges tömeg előtt. (Vagyis így látszik. Az igazság és
hitelesség valójában nagyon sok előkészületet és próbát igényel.)
A sztárkultusz szentjei, mint minden szent, azért vannak, hogy imádjuk őket és példa-
ként lebegjenek előttünk, nem pedig azért, hogy versengjünk velük. Egyszerre testesítik meg
az életideált és annak elérhetetlenségét. A stadion és a színpad csillagai mind hihetetlenül
gazdagok. Odaadásuk és önmegtagadásuk nyilvánvalóan meghozza gyümölcsét, amiről a
hivatásként megélt munka amúgy is híres; a tenisz-, golf-, sznúker-, biliárd- vagy sakkbaj-
nokságok győzteseinek járó díjak vagy a focisták átigazolásainak díjai kapcsán emlegetett
észbontó összegek éppúgy részét képezik a kultusznak, mint a véghezvitt csodák elmesélése,
vagy az elszenvedett mártírság történetei a hűség és jámborság szentjeinek kultuszában.
Amit a sztárkultusz szentjei a sikerért cserébe feladnak, legalább annyira hátborzongató,
mint amennyire döbbenetes a nyereségük. Az egyik költség, hogy dicsőségük gyorsan letűnik.
A csillagok az égre szöknek a semmiből, ehhez a semmihez kötődnek, és aztán oda is tűnnek
el. Nem csoda, hogy a sportemberek a hivatás moralitásjátékának legjobb színészei: teljesít-
ményük természetéből adódik, hogy rövid életű, és éppannyira nyúlfarknyi és megszabott,
mint maga a fiatalság. Ahogy a sportolókon látszik, a hivatásként megélt munka gyors véget
érő, önpusztító élet. A hivatás sok minden lehet, de életterv vagy teljes életre szóló stratégia
– ebben az értelmezésben – a legkevésbé sem. Ahogy a sztárok esetében látható, a hivatás,
csakúgy, mint a posztmodern élménygyűjtők életének bármilyen más élménye, egy epizód.
Weber „puritán szentjei”, akik munkával töltött életüket mély etikai erőfeszítésként élték
meg, mint az isteni parancsolatok teljesítését, a többiek munkáját – bármilyen munkát – alap-
vetően csak erkölcsösség dolgának tekinthették. A mai elit hasonlóan természetes módon
hajlik arra, hogy minden munkára mint esztétikai kielégülésre nézzen. Ha a társadalmi hi-
erarchia alján lévő élet realitását vizsgáljuk, akkor ez a koncepció, éppúgy, mint az ezt meg-
előző, nagyon groteszknek tűnik. De bárhogy is, ez lehetővé teszi, hogy azt higgyük, hogy a
munkakörülmények önkéntes „rugalmassága”, amit a felül lévők szabadon és lelkesen vá-

232 replika
lasztottak – és amit, ha már választottak, ápolnak és óvnak –, mindenki számára megkér-
dőjelezhetetlen áldást jelent, beleértve azokat is, akiknek ez a „rugalmasság” nem annyira a
választás szabadságát, autonómiát és az önértékelés jogát jelenti, hanem a biztonság hiányát,
a gyökerek elvesztését és a bizonytalan jövőt.

Szegénynek lenni a fogyasztói társadalomban

Az ipari társadalom dicső napjaiban a munkaetika messze túlnyúlt az üzemeken és a szegény-

házakon. Ennek szabályai határozták meg a helyes és jó társadalom vízióját, amelynek elérése
még hátravolt, de addig is olyan távlatként szolgáltak, ami felé a mindenkori lépéseknek irá-
nyulniuk kellett, és ami az aktuális állapot kritikus megítélésének alapját szolgáltatta. A végső
megvalósítandó állapot víziója a teljes foglalkoztatottság volt, egy olyan társadalom, amely
csak dolgozó emberekből áll.
A „teljes foglalkoztatás” az egyszerre jog és kötelesség valamelyest ellentmondásos pozí-
cióját foglalta el. Attól függően, hogy a „munkaszerződés” melyik felére alkalmazták az elvet,
e kétféle jelleg egyike vagy másika került előtérbe, de, mint minden norma esetében, ahhoz,
hogy az elv működjön, mindkét szempontnak jelen kellett lennie. A teljes foglalkoztatás ide-
ája, mint a „normális társadalom” elengedhetetlen feltétele, magában foglalta az általánosan
és önként elfogadott kötelességet és az univerzális jog szintjére emelt közös akaratot.
A norma meghatározása definiálja az abnormálist is. A munkaetika az abnormalitást a
munkanélküliség jelenségében rögzítette – „abnormális” az volt, ha valaki nem dolgozott.
Mint az várható volt, a szegénység huzamos fennmaradását vagy a munka hiányával, vagy a
munka akarásának hiányával magyarázták. A Charles Booth-hoz és Seebohm Rowntree-hoz
hasonlók üzenete – miszerint teljes foglalkoztatottság mellett is lehetnek szegények, tehát a
szegénység jelensége nem magyarázható a munkaetika elégtelen elterjedésével – sokkolta a
brit felvilágosult közvéleményt. Maga a „dolgozó szegények” fogalma égbekiáltó ellentmon-
dásnak tűnt, addig egészen bizonyosan, amíg a munkaetika általános elfogadottsága a legha-
tározottabban a társadalmi problémákról való közgondolkodásban volt jelen, és továbbra is
azt tekintették minden társadalmi baj ellenszerének.
Ahogy a munka kikerült az egyéni célok, a társadalmi integráció és a rendszerszerű repro-
dukció találkozási pontjának központi helyéről, a munkaetika, amint már láttuk, lassan elvesz-
tette azt a funkcióját, hogy legfőbb szabályozó elvként működjön. Mostanra visszahúzódott
vagy kiszorult a társadalmi és egyéni élet sok területéről, melyeket korábban közvetlenül vagy
burkoltan uralt. A lakosság nem dolgozó része maradt talán végső menedéke, vagy még in-
kább utolsó esélye a túlélésre. Az utolsó szolgálat, amit a munkaetika a fogyasztók új társadal-
mának tett, az volt, hogy a szegények szerencsétlenségét munkakerülésükre fogta, így erkölcsi
romlottsággal vádolta őket, és a szegénységet a bűnért elszenvedett büntetésként állította be.
Az emberi történelem nagy részében a szegénység közvetlen kockázatot jelentett a fizi-
kai túlélésre nézve – az éhhalál, az orvosi kezelés nélküli betegségek, vagy a hajléktalanság
veszélyét. A földön sok helyütt még mindig ezeket a veszélyeket jelenti. Még ha a szegények
körülményei a puszta túlélés szintje fölé emelkedtek is, a szegénység mindig a rossz táplál-
kozást, az időjárás szeszélyeivel szembeni hiányos védettséget és a hajléktalanságot jelenti
– ezeket mind attól függően állapítva meg, hogy az adott társadalomban mi a táplálkozás,
ruházkodás és lakás standardja.

replika 233
 A szegénység jelensége azonban nem korlátozódik a materiális elszegényedésre és a testi
szenvedésre. A szegénység társadalmi és pszichés állapot is: az emberi létezés helyességét
mindig az adott társadalom szabta megfelelő élet standardjai szerint mérik; már önmagában
az, hogy valaki képtelen megfelelni ezeknek a standardoknak, elkeseredést, szenvedést és ön-
sanyargatást okoz. A szegénység a „normális életből” való kizártságot jelenti, bármit értenek
is alatta. Azt jelenti, hogy valaki „nem felel meg a mércének”. Ez az önbecsülés csökkenését,
szégyenérzetet és bűntudatot okoz. A szegénység azt is jelenti, hogy az ember elveszti a „bol-
dog élet” lehetőségét, értelmezze akárhogyan is ezt az adott társadalom; azt jelenti, hogy nem
élhet azzal, „amit az élet kínál neki”. Ez haragot és bosszúságot eredményez, ami erőszakos
cselekményekben, önleértékelésben, vagy mindkettőben fejeződik ki.
A fogyasztói társadalomban a „normális élet” a fogyasztók élete, ami a kellemes érzések
és életteli élmények lehetőségeinek közszemlére tett arzenálja közötti választások körül fo-
rog. A „boldog élet” itt azt jelenti, hogy sok lehetőséget ragadunk meg, és csak keveset vagy
egyetlent sem szalasztunk el; hogy megragadjuk azokat, amelyekről a legtöbbet hallottunk, és
amelyek ezáltal a legkívánatosabbak; és hogy lehetőleg nem később, hanem inkább előbb ra-
gadjuk meg őket, mint ahogy azt a többiek teszik. Mint minden más társadalomban, a fogyasz-
tói társadalom szegényei sem férnek hozzá a normális élethez, nem is beszélve a boldog életről.
Azonban a fogyasztói társadalomban a boldog vagy akár csak a normális élethez való hozzáfé-
rés hiánya ezeket az embereket félresikerült vagy tökéletlen fogyasztónak bélyegzi. A fogyasztói
társadalom szegényeit társadalmilag és önmaguk által is elsődlegesen és főképp mint hibás,
elfuserált, sérült, elégtelen – egyszóval alkalmatlan – fogyasztóként definiálják.
A fogyasztó társadalmában mindenekelőtt a személy mint fogyasztó alkalmatlansága az,
ami társadalmi leértékeléshez és „belső száműzetéshez” vezet. Ez az alkalmatlanság, a fogyasz-
tói kötelességeitől való megszabadulás képtelensége az, ami az elhagyatottság, kitagadottság
vagy leértékeltség keserűségét okozza; az érzés, hogy kizárták egy társadalmi ünnepből, ami-
ben a többiek részt vehetnek. A fogyasztásra való alkalmatlanság leküzdése tűnhet az egyetlen
orvosságnak, az egyetlen kijáratnak, hogy kikerüljenek ebből a megalázó állapotból.
Mint Peter Kelvin és Joanna E. Jarrett a munkanélküliségnek a fogyasztói társadalom-
ban tapasztalható szociálpszichológiai hatásairól írott úttörő tanulmányukban felfedték, a
helyzet egyik tényezője különösen fájdalmas a munka nélküli emberek számára: a „látszólag
végtelen szabadidő”, társulva annak „kihasználására való képtelenséggel”. „Az ember min-
dennapjaiban nincs rendszer”, de a munkanélkülieknek nincs eszközük arra, hogy értelmes-
nek, kielégítőnek vagy értékesnek ítélt módon rendszert vigyenek bele:
Az otthoni bezártság élménye a munkanélküliek egyik leggyakoribb panasza… nemcsak unott-
nak és frusztráltnak látják magukat, [de] ekként látva magukat (és valóban így is érezve) inger-
lékenyekké válnak. Az ingerlékenység a munkanélküliek mindennapi létezésének alapvonásává
válik (Kelvin és Jarrett 1985: 67–69).

Stephen Hutchens a következő válaszokat kapta a megkérdezett fiatal férfi és női munkanél-
küliektől az általuk vezetett élethez kapcsolódó érzéseikről: „Unatkoztam, könnyen depres-
sziós lettem – leginkább otthon ültem és a falat bámultam.” „Nincs pénzem, vagy nem elég.
Nagyon unatkozom.” „Sokat fekszem otthon, kivéve, ha elmegyek találkozni a barátaimmal,
vagy ha beülünk egy kocsmába, ha van pénzünk – nem sok, amivel dicsekedni lehetne.” Hut-
chens az alábbi következtetéssel foglalja össze eredményeit: „A legnépszerűbb szó a mun-

234 replika
kanélküliség élményének leírására az »unalmas«… Unalom, problémák az idővel, »semmit
nem kell csinálni«…” (Hutchens 1994: 58, 122).
Az unalom a fogyasztói társadalomban az a panasz, amely számára nincs hely, és amit a
fogyasztói kultúra el akar tüntetni. A boldog élet, ahogy a fogyasztói kultúra meghatároz-
za, az unalom ellen biztosított élet; olyan élet, amelyben mindig „történik valami”, valami
új, izgalmas, és ami azért izgalmas, mert új. A fogyasztói piac, a fogyasztói kultúra hűséges
társa és elengedhetetlen kiegészítője, biztosít kedvetlenség, unalom, túltelítettség, melankó-
lia, keserűség, megcsömörlés és blazírtság ellen – mindazon bajok ellen, amelyek valaha a
bőségben és kényelemben élők életét fenyegették. A fogyasztói piac garantálja, hogy soha
senki ne keseredjen el vagy váljék vigasztalhatatlanná, mondván: „már mindent kipróbált”,
és kimerítette az élet kínálta örömök teljes tárát.
Ahogy Freud mondta még a fogyasztói korszak előtt: nincs olyan, hogy a boldogság ál-
lapota; csak egy rövid pillanatig vagyunk boldogok, amikor valamilyen nyugtalanító szük-
ségletet kielégítünk, de rögtön utána jön az unalom. A vágy tárgya elveszíti vonzerejét, ha a
vágy oka eltűnt. A fogyasztói piac azonban leleményesebbnek bizonyult Freud nagy képze-
lőerejénél. Elővarázsolta a boldogság állapotát, amit Freud elérhetetlennek ítélt. Azáltal érte
ezt el, hogy a vágyakat gyorsabban kelti fel, mint amennyi idő a kielégítésükhöz szükséges,
és a vágy tárgyait gyorsabban cseréli le, mint hogy azok birtoklását meg lehetne unni vagy
zavaróvá válnának. A sohasem unatkozás a fogyasztó életének normája, realisztikus norma,
megvalósítható cél – akik mégis elhibázzák, csak magukat okolhatják, s a többiek lenézésé-
nek és elítélésének könnyű célpontjává válnak.
Az unalom enyhítéséhez pénz kell, mégpedig nagyon sok pénz, ha valaki az unalom bármi-
lyen formáját örökre ki akarja küszöbölni, hogy elérje a „boldogság állapotát”. A vágy ingyen
van, de hogy reálisan lehessen vágyakozni, és a vágyakozást mint kellemes állapotot lehessen
megélni, erőforrások szükségesek. Az unalom elleni orvosság nem íratható fel receptre. A
pénz az, amely a belépési engedélyt adja olyan helyekre, ahol az unalom elleni orvosságok
megszerezhetők (mint a bevásárlóközpontok, vidámparkok, egészség- és fitneszközpontok);
ezek a helyek azok, ahol már a puszta jelenlét is a „betegség” kitörésének leghatékonyabb
megelőzése; ezek a helyek hivatottak elsősorban gondoskodni arról, hogy a vágyak – kielégí-
tetlenek és kielégíthetetlenek – állandó mozgásban legyenek, mégis a várható kielégülésnek
köszönhetően nagyon is kellemesek maradjanak.
Az unalom a fogyasztói társadalom egyéb rétegképző tényezőinek pszichológiai folyo-
mánya: a választás szabadságának és széleskörűségének, a mobilitás szabadságának, a képes-
ségnek a tér szabta korlátok átlépésére és az idő strukturálására. A rétegződés pszichológiai
dimenziójaként alighanem ez az, amit az alul lévők a legfájdalmasabban megtapasztalnak és
a legdühödtebben elutasítanak. Az elkeseredett vágy az unalomtól való szabadulásra vagy
annak enyhítésére valószínűleg cselekedeteik legfőbb mozgatórugója.
Annak esélye, hogy elérik céljukat, ennek ellenére nagyon kicsi. Az unalom elleni gyógy-
szerek elérhetetlenek a szegények számára, míg legyőzésének minden szokatlan, szabálytalan
vagy innovatív módja törvénytelennek minősül, és aki él velük, a jog és rend fenntartóinak
büntetésére számíthat. Paradox módon – vagy végül is nem is annyira paradox módon – a
szegény emberek kedvenc pótszerévé válhat a jog és a rend erőinek kihívása által kísérteni a
sorsot, ezzel helyettesítve a fogyasztók jól szabályozott unaloműző kalandjait, amelyekben a
vágyott és megengedett kockázatok mértéke gondosan kiegyensúlyozott.

replika 235
 Ha a szegények nehéz helyzetének megkülönböztető tulajdonsága az, hogy nem megfele-
lő fogyasztók, akkor a szegénynegyedek lakói nagyon keveset tudnak közösen tenni annak
érdekében, hogy kialakítsák idejük strukturálásának alternatív módjait, különösen olyan
formában, amelyet értelmesnek és értéket adónak minősíthetnek. A lustaság vádja ellen, ami
mindig nagyon közel ólálkodik a munkanélküliek lakásaihoz, harcolni lehet (és az 1930-as
évek nagy válsága idején küzdöttek is) túlzott, feltűnő, és végül is rituális ház körüli tevé-
kenykedéssel – padló- és ablakpucolással, falak, függönyök, gyerekszoknyák- és nadrágok
mosásával, a hátsó kert gondozásával. De semmit nem lehet tenni az alkalmatlan fogyasz-
tók billoga és annak szégyene ellen, még a hasonlóan elégtelen fogyasztók gettójában sem.
Már nem elegendő a szomszédokkal lépést tartani, mert a helyes magatartás standardjait a
napilapok és a televízió csillogó, napi huszonnégy órában közvetített, fogyasztói boldogság-
ról szóló reklámai állítják fel és emelik folyamatosan, távol a szomszédok figyelő szemeitől.
Akármilyen találékonyak is egy környék lakói, nem tudnak olyan pótlékot kitalálni, ami fel
tudná venni a versenyt, garantálni tudná a saját magukkal való elégedettséget, és csillapítani
tudná a nyilvánvaló alsóbbrendűség fájdalmát. A fogyasztóként való megfelelés értékelése
távolból irányított, és nincs olyan bíróság, ahol az ítélet ellen házilag gyártott véleményekkel
tiltakozni lehetne.
Ahogy Jeremy Seabrook (1988) írja: a jelenlegi társadalom titka „a mesterségesen létre-
hozott és szubjektíven érzékelt elégtelenség kialakításában” rejlik, mivel „semmi nem lehetne
fenyegetőbb” az alapjaira nézvést, „mint ha az emberek elégedettnek nyilvánítanák magukat
azzal, amijük van”. Mindazt, amijük van, leértékeli, befeketíti, eltörpíti a jólétben élők szem-
betűnő és túlzottan is látható extravagáns fogyasztása: „a gazdagok általános imádat tárgyává
válnak”.
Ha visszaemlékszünk, az általános imádat tárgyaként személyes hősökként beállított
gazdagok valaha „self-made man”-ek voltak, akiknek élete a munkaetikához való szigorú és
makacs ragaszkodás üdvös hatásait mutatta. Most már nem ez a helyzet. Az imádat tárgya
immár maga a jólét, a vagyon, mint a legkülönlegesebb és legpazarlóbb életstílus garanciája.
Az számít, amit valaki meg tud tenni, nem az, hogy mit kéne tennie, vagy mit tett. Mindenki
csodálja a gazdagok azon csodálatos képességét, hogy megválaszthatják az életük tartalmát
– a helyet, ahol élnek, a partnert, akivel élnek –, és kedvük szerint meg is változtathatják
mindenféle erőfeszítés nélkül. Úgy tűnik, sosem jutnak el olyan pontig, ahonnét már nincs
visszaút; úgy tűnik, reinkarnációiknak sosincs vége, jövőjük mindig tartalmasabb és csábí-
tóbb, mint a múltjuk. Végül, de nem utolsósorban, az egyetlen dolog, ami látszólag számít
nekik, a kilátások és lehetőségek mérhetetlen sokasága, amelyet a vagyonuk megnyitni lát-
szik előttük. Úgy tűnik, hogy ezeket az embereket valóban a fogyasztás esztétikája vezérli, az
esztétika mesterfokú ismerete; nem a munkaetikának való megfelelés vagy a pénzügyi sike-
reik, hanem kifinomult jártasságuk (connaisseurship) adja nagyságuk lényegét és jogukat az
általános imádatra.
„A szegények nem élnek másik kultúrában, mint a gazdagok” – írja Seabrook. „Abban a
világban kell élniük, amit a gazdagoknak találtak ki. Szegénységüket súlyosbítja a gazdasági
növekedés, ám éppúgy nehezíti a recesszió és a megtorpanás is.” „Súlyosbítja a gazdasági
növekedés” – tegyük hozzá, kétféle értelemben is.
Először is, bármit is takarjon jelenleg a „gazdasági növekedés” koncepciója, kéz a kézben
jár az állások „rugalmas munkával” való helyettesítésével, az állások biztonságának „gör-
dülő szerződésekkel”, határozott idejű megbízásokkal, alkalmi munkaerő-felvétellel való

236 replika
helyettesítésével, leépítéssel, átszervezéssel, „racionalizálással”, ami mind a foglalkoztatás
csökkenését eredményezi. Semmi sem mutatja látványosabban ezt a kapcsolatot, mint az
a tény, hogy a Thatcher utáni Angliáról, a „növekedési faktorok” úttörőjéről és legbuzgóbb
védelmezőjéről, a széles körben a nyugati világ legbámulatosabb „gazdasági csodájának”
nevezett országról kiderült, hogy a világ gazdag országai közül ott a legsúlyosabb a szegény-
ség. Az ENSZ Fejlesztési Programja által készített legutóbbi Human Development Report az
angliai szegényeket szegényebbnek találja, mint bármelyik másik nyugati vagy nyugatias
ország szegényeit. A Nagy-Britanniában élő idősek közel negyede él szegénységben, ami
ötször több, mint a „gazdasági nehézségekkel küzdő” Olaszországban, és háromszorosa a
„lemaradó” Írországénak. A brit gyerekek ötöde él szegénységben, kétszer annyian, mint
Tajvanon vagy Olaszországban, s hatszor többen, mint Finnországban. Mindent egybevet-
ve: „a »jövedelmi szegénység« kategóriájában a szegények aránya közel 60%-kal nőtt [Mrs.
Thatcher] kormánya alatt” (idézi Lean és Gunnell 1997).
Másodsorban, míg a szegények egyre szegényebbek lesznek, a gazdagok – a fogyasztói
értékrend eszményei – tovább gazdagodnak. Míg a legszegényebb ötöd Angliában, a leg-
utóbbi „gazdasági csoda” országában kevesebbet tud vásárolni, mint bármelyik nagy nyugati
országbeli sorstársai, a leggazdagabb ötöd tagjai Európa legvagyonosabbjai között vannak,
a legendásan gazdag japán elittel azonos vásárlóerőt képviselve. Minél szegényebbek a sze-
gények, annál elérhetetlenebbek és különösebbek az életminták, amiket eléjük tárnak, hogy
imádják, kívánják és törekedjenek elérni azokat. Így az „elégtelenség szubjektív érzete”, az
azt kísérő megbélyegzés és megalázás minden fájdalmával együtt, fokozódik azáltal a kettős
nyomás által, amit az életminőség romlása és a relatív (komparatív) elszegényedés növe-
kedése jelent – mindkettőt inkább erősíti, mint csillapítja a gazdasági növekedés jelenlegi,
szabályozatlan, laissez-faire formájában.
A csillagos ég, a fogyasztói álmok határa, egyre magasabb; azonban a közösen üzemeltetett
csodálatos repülőmasinák – melyeket valaha arra terveztek, hogy a lent lévőket a mennybe
repítsék – tankjaiból először kifogy a benzin, aztán az „elavult” irányelvek szeméttelepén
végzik, vagy pedig rendőrautót gyártanak belőlük.

Fordította Szabó Adrienne

Hivatkozott irodalom

Hutchens, Stephen (1994): Living a Predicament: Young People Surviving Unemployment. Aldershot: Avebury.
Kelvin, Peter és Joanna E. Jarrett (1985): Unemployment: Its Social Psychological Effects. Cambrgidge: Cambridge
University Press.
Lean, Garth és Barbara Gunnell (1997): UK poverty is worst in the West. In Independent on Sunday (jún. 15.).
Petrella, Riccardo (1997): Une machine infernale. In Le Monde diplomatique (jún.).
Seabrook, Jeremy (1988): The Race for Riches: The Human Cost of Wealth. Basingstoke: Marshall Pickering.
Taylor, Mark C. és Esa Saarinen (1994): Imagologies: Media Philosophy. London: Routledge.
Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.
Wolf, Martin (1997): Mais pourquoi cette haine des marchés? In Le Monde diplomatique (jún.).

replika 237