Professional Documents
Culture Documents
A.L Jackson Szívdöglesztők 2 - Érints-Meg
A.L Jackson Szívdöglesztők 2 - Érints-Meg
Fordította
VARGA CSABA
ISBN 978-615-6067-05-0
Ajánlás
Kale
Hope
Kale
Hope
Kale
Kale
Hope
Kale
Megkönnyebbülve fellélegeztem.
Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne essek szét,
miközben ott álltam a Macaber utca egyik elegáns étterme előtt.
Az utca díszkivilágítása jelezte, hogy péntek este van.
Rengetegen sétáltak erre, a nevetésük hangosan zengett a meleg
alabamai levegőben.
Várakoztam.
Hope ragaszkodott ahhoz, hogy Uberrel jön, és itt
találkozzunk. Hiszen csak vacsorázni viszem, ez minden.
Vicces.
Főleg azért, mert ennél sokkal többre vágytam.
Gyorsan bepötyögtem a válaszomat.
Hope
Kale
Ara s va ! Örülök, ho te va az új or m. Ha
úg go l , ho me fo ha , ne áru el az
an ám a . Nem ak , ho s o rú le n.
Hope
Kale: A szíve.
Azonnal visszaírt.
Kale: Én is kedvelem. Nagyon.
Őrjöngő pillangók.
Istenem, hát mit művelek én itt? Csakhogy semmit sem
tehettem az ajkam remegése és a hasamban feltámadó forróság
ellen, miközben az ujjaim elképesztő sebességgel táncoltak a
kijelzőn.
Kale: Nem?
Én: Nem.
Hűha!
Igazából nem lett volna okom meglepődni.
Hiszen ott láttam mindent Kale szemében, amikor ma délelőtt
a rendelőben elkezdte felfogni a dolgokat. Amikor váratlanul
rádöbbent arra, hogy itt mi forog kockán.
Düh lángolt a szemében, és olyan erővel szorította a
csuklómat, mint akinek esze ágában sincs elengedni engem.
Aztán rádöbbent arra, hogy kénytelen elengedni.
Bármennyire is vonzódunk ugyanis egymáshoz, az utunk sosem
keresztezheti egymást.
Majd egyszer.
Egyszer majd belevethetem magamat ennek a lenyűgöző,
gyönyörű férfinak a tengerébe. Hagyhatom, hogy elsodorjon.
Nem kell két lábbal állnom a talajon, mert ő lesz a támaszom.
Iszonyúan sokáig kellett várnom, hogy megjöjjön a válasza.
Kale: Basszus.
Kale: Sajnálom.
Hope
Kale
Kale
Hat óra után öt perccel álltam meg Hope és Evan háza előtt.
A nap izzó korongja egészen alacsonyan járt az alabamai
látóhatáron. Lusta sugarak ragyogtak a fák levelei között, a
levegő megtelt fénylő és árnyas sávokkal.
Abban a pillanatban, hogy kiszálltam a kocsimból, elemi
erővel sújtott le rám a folyondár mézédes illata. Éppen
virágzott.
Felgyorsult a szívverésem. Ideges voltam, és bizonytalan.
Ez persze nem tartott vissza attól, hogy odasiessek a
tökéletesre nyírt gyepszőnyeget keretező fehér
deszkakerítéshez. Csakhogy minden egyes lépés után
feszültebbé váltam, és belém mart a félelem meg a mohóság.
Kinyitottam az alacsony kaput, és elindultam az első udvar
kellős közepén az úton. A kétoldalt ácsorgó fák büszke
katonaként vigyáztak a csendes házikóra.
Lassítás nélkül felsiettem a lépcsőn. Mindent beborítottak a
cserepes virágok, a gerendáról folyondár lógott, az élénkpirosra
festett ajtó valósággal ragyogott.
Elképesztően meghitt és barátságos volt ez a kis ház. Egész
könnyen el lehetett képzelni róla, hogy az ajtó túloldalán egy
boldog család él. Ebben a pillanatban talán mindannyian a
heverőn ülnek és a tévét nézik.
Összeszorult a mellkasom, kérdések bukkantak fel bennem,
és rádöbbentem arra, hogy igazából semmit sem tudok róluk.
Vajon jól élnek? Boldogok így?
Az ereimen végighullámzott a bizsergető vágy, hogy valahogy
boldogabbá tegyem őket.
Basszus. Tényleg kezdek bekattanni.
Bekopogtam.
Sietős léptek dobogtak a túloldalon, és valaki kapkodva
megpróbálta kinyitni a zárakat. Azt hiszem, az előző
kérdéseimre részben választ kaptam, amikor feltárult az ajtó, és
a küszöb túloldaláról a világ legboldogabb gyermeke vigyorgott
rám.
Hullámos vörös hajat, szeplős orrocskát és egy reménykedő
zöld szempárt láttam.
SZIA – jelelte, és egy helyben szökdécselt. Csak úgy sugároztak
a különféle érzelmek a gyerekből.
A szívem már megint olyan furcsán viselkedett. Úgy tűnt,
nincs elég helye odabent. Ügyetlenül odaintegettem a
gyereknek.
– Szia, Evan! Hogy vagy?
Hüvelykujjával a magasba bökött, én el sem tudtam volna
képzelni, hogy ezt miért tartom ilyen aranyosnak. Úgy éreztem,
hogy a gyerek megpróbálja a lehető legegyszerűbbé tenni a
dolgomat. Az a helyzet, nekem sajnos halvány lila gőzöm sem
volt, hogy mégis mi a fenét művelek itt. Evan intett, hogy
kerüljek beljebb.
Körbe fordulva gyorsan megnéztem magamnak az
otthonukat.
A bejárati ajtón át egy apró előszobába érkeztem, innen egy
díszléces boltív alatt a nappaliba lehetett továbbmenni. A szoba
közepét szinte teljesen elfoglalta a párnákkal és pokrócokkal
zsúfolt heverő. Két oldalára egy-egy fotelt állítottak. A sötét
parkettára puha, vastag szőnyeget terítettek, a garnitúrát a tévé
felé fordították.
Csakhogy sem a heverő, sem a fotelek nem számítottak. Elég
volt egyetlen pillantást vetnem a nappalira, hogy megértsem,
ezen mi a legfontosabb a világon Hope-nak.
Az összes függőleges felületet, minden falat elborították Evan
képei. A legkülönfélébb stílusú és méretű keretek sorakoztak
mindenhol.
Mintha remekművek lettek volna.
Vallomás volt ez a javából.
A fiú kirohant a jobbra nyíló rövid folyosóra, én pedig nagy
nehezen levettem pillantásomat a képekről, és a nyomába
eredtem.
Könnyed léptekkel haladtam egészen addig, míg majdnem
hasra nem estem, mert egy kisebb boltív alatt áthaladva
megérkeztünk a konyhába.
Hope mélyen előre hajolva állt előttem. Ugyanazt az izgató
ruhát viselte, mint az előbb a kávéházban. Miközben
megpróbált elővenni valamit a legalsó fiókból, ide-oda
ringatózott tökéletes, kerek feneke.
Olyan nagyon szerettem volna beleharapni.
Összefutott a számban a nyál.
Ebben persze szerepet játszott az a tény is, hogy a konyhában
őrjítően finom illat terjengett.
Szívből jövő, erőteljes és meleg.
Hope megpördült, ahogy meghallott minket a háta mögött. A
döbbenettől tágra meredt zöld szeme, mintha – bár számított az
érkezésemre – most mégis sikerült volna meglepnem.
A levegőben pedig egyből ott lángolt az a zabolátlan
összeköttetés, amit a közelében mindig is éreztem…
Mozgásba lendült.
Szabadon és gyorsan.
Beborította közöttünk a padlót, mielőtt bármelyikünknek is
lehetősége lett volna arra, hogy megvesse a lábát.
Leigázott, átjárt és rabul ejtett minket.
A vonzalom és a vágy.
Az az őrjítő éhség, ami már majdnem térdre kényszerített.
Csakhogy én nem ezért jöttem ide, úgyhogy elfojtottam
magamban a lángolást.
Megköszörültem a torkom, és lazán elmosolyodtam. Csakis
így élhetem túl ezt az estét anélkül, hogy feldobnám Hope-ot az
asztalra. Így majd felfogom, hogy a combjával nem öleli át a
derekam, és ajkammal nem derítem fel a teste minden
porcikáját.
– Szia, sütilány – nagyot nyújtózkodtam. Az ingujjamat már
korábban felhajtottam. – Itt vagyok, állok szolgálatodra. Amit
csak szeretnél. Ne fogd vissza magad. Élj a lehetőséggel.
Néhány másodpercig csak halkan zihált. Úgy tűnt, neki is
pontosan úgy össze kellett szednie magát, mint nekem.
Elfojtani a vágyakozást.
Mind a ketten ugyanúgy találtuk meg a kiutat.
Oka volt annak, hogy itt vagyok.
Szerettem volna valamit visszaadni ennek a két csodálatos,
önzetlen lénynek.
Néztem, ahogy ellazult a válla, és jókedvű mosolyra húzódott
puha, rózsaszín ajka.
– Vigyázz a szádra, Dr. Bryant. Ha még egyszer sütilánynak
hívsz, kizavarlak hátra, hogy lenyírd a füvet.
– Ez fenyegetés akar lenni? Ne csináld, tudsz te ennél
cifrábbakat is.
Sütőkesztyűt húzott, és kinyitotta a sütőt. Bár a házuk
visszafogott volt, ugyanezt nem lehetett volna elmondani a
konyha berendezéseiről.
Egy gourmand is elégedett lett volna vele.
A hatalmas hűtőszekrény egy étteremben is megállta volna a
helyét, akárcsak a dupla tűzhely. Minden bútor fehér volt,
rusztikus stílusú. Ugyanolyan varázserő áradt belőlük, mint a
gazdasszonyból.
Hope előrehajolt, és kihúzott a sütőből egy kerámiatepsit.
Édes Istenem. Majdnem összeestem.
Ahogy ugyanis előrehajolt, dús vörös haja beborította az
egyik vállát, a háta enyhén meghajolt, és oldalról az arcára
pillantva jól láthattam parányi orrát, duzzogó száját és gödrös
állát.
Rám sandított a válla fölött.
– Ó, Dr. Bryant, ingoványos talajra tévedsz…
A tekintetemmel majdnem felfaltam a testét. Ingovány, na
persze.
– Megtörténhet ugyanis, hogy rengeteg házimunka akad
nálunk. Figyelembe véve, hogy nincs férfi a háznál, lehet hogy a
lista már tizenöt mérföld hosszú – mondta jókedvűen, én pedig
megállapítottam magamban, hogy imádom, amikor így ugrat.
Amikor elég jól érzi magát a társaságomban ahhoz, hogy ne
aggódjon annyira.
Megfeszítettem a karizmaimat. Elégedetten láttam, hogy
ahogy a tekintete megakadt a felsőtestemen, kénytelen volt
levegő után kapkodni.
– Megint azt szeretnéd, hogy megmentselek, sütilány? Csak
bátran, drágám. Ne felejtsd, hogy hős lovag vagyok!
Kötelességem bármit megtenni a hercegnőmért. Abban pedig
biztos lehetsz, hogy nem fogom tehernek érezni a szolgálatot.
Hirtelen Evan bukkant fel az orrom előtt. Az arcomba nyomta
a füzetét, és így egy csapásra az eszembe juttatta, hogy miért is
jöttem ide.
Egyáltalán nem azért, hogy az anyukájának udvaroljak.
Figyelembe véve, hogy ez a gyerek jól tud szájról olvasni, csak
reménykedhettem abban, hogy nem figyelt fel kétértelmű
szavainkra.
A mutatóujjával megütögette a papírt, és felhúzta a
szemöldökét.
Mi a ke n éte ?
A ke n ko d?
Ame i.
Nem is va k ma !
Ked c fa d?
– Eper.
Ezt habozás nélkül vágtam rá, és ebben a pillanatban Hope és
az asztal túlsó fele felé fordultam.
Talán csak azért, mert látni szerettem volna, ahogy elpirul.
Ő természetesen tudta, hogy valójában mi jár az eszemben.
Az eper, a tejszín meg az a sok édesség.
Úgy szerettem volna alaposan végignyalni. Visszamenni az
időben arra az éjszakára, amikor belesimult a tenyerembe, és a
nyelvével benedvesítve az ajkát a nevemet nyöszörögte.
A rám törő vágy majdnem elsodort, de elfojtottam
magamban, és nem voltam hajlandó engedni neki. Ugyanakkor
valamiért mégis azt éreztem, hogy elkerülhetetlen, ami történni
fog.
Evan gyorsan írt valamit a papírra.
Te az an ám pa va ?
Azér , me am ránéze , úg mo y z, mi h
na n s ép e ta nád.
Szóva ?
Szomorúságot éreztem, ahogy visszakértem a filctollat, hogy
leírjam a választ?
Visszakérte a tollat.
Nek is a ba áto va ?
Ez a gyerek!
Ahogy ott ültem, valamiért úgy éreztem, hogy ez így nem elég.
Félresöpörtem ezt az érzést, és óvatosan oldalba böktem a
fiút.
– Tessék tovább dolgozni, te kis lustaság.
Elnevette magát. Miközben a szájából előtört a kuncogó hang,
ragyogóan rám mosolygott. Akkor is kacagott, amikor leírta a
válaszát.
Nem is va k lu ság.
Nem.
Kicsit sem.
Csakhogy, ha még egy darabig itt maradok velük, akkor
nekem végem.
Nem voltam biztos abban, hogy az én szívem elviselné-e ezt a
sok érzelmet.
Hope
Hope
Kale
Hope
Kale
Hope
Kale
Ti mo ma k at an l?
Evan zöld szeme keményen és vádlón meredt rám a vastag
szemüveg mögül, dühösnek tűnt.
Az arcomhoz kaptam a tenyerem. Ezek szerint nem véletlenül
gondoltam a vadászpuskás apukára.
Aggódva néztem a gyereket, aztán elvettem tőle a tollat meg a
füzetet, és leírtam a választ.
Te ne néze tévét?
Az ő ág ába al ál?
Sze n ke , ha it ak z él i. Ez a s a ál .
Istenem. Mennyire ártatlan és bölcs ez a gyerek. Okosabb,
mint én. Egyszerű szavakkal fejezte ki az igazságot.
Megragadtam a két vállát, és közelebb húztam magamhoz.
Olyan jó lett volna, ha hallhatta volna a hangomat. Ha
könnyebben tudtam volna kommunikálni vele. Olyasmit
akartam ugyanis megértetni vele, ami előttem sem volt teljesen
világos.
– Nekem nagyon fontos az anyukád, Evan. Nagyon, de
nagyon. És te is fontos vagy. Érted?
Nem számítottam arra, hogy elbőgi magát. Átöleltem, és
magamhoz szorítottam.
Egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Hope milyen
nehézségekre akart figyelmeztetni.
Ez a gyerek és az anyukája megjárta a poklokat, és a fiú most
attól tartott, hogy holmi pasik miatt újra visszakerülnek oda.
Hátrébb húzódtam, és letöröltem a könnyeit.
– Nem fogom bántani.
Az alkarjával megtörölte az orrát.
Ígérd meg – mondta. Az ajkával jól formálta a szavakat, de a
száján csak érthetetlen hangok törtek elő.
Jól hallottam.
Megértettem.
– Ígérem.
Egy pillanatig csak nézett, aztán bólintott.
OKÉ.
Rendben.
Kifújtam a levegőt, amikor lecsapott rám a megkönnyebbülés.
Felkaptam a jegyzettömböt, és ráírtam egy kérdést.
Hogy vagy?
Éhe va k.
Elnevettem magam.
Hát jó.
Reggeli.
Felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Nem igazán akadt
széles e világon nagyobb dolog annál, mint amikor megfogta.
22. FEJEZET
Hope
K-A-L-E.
Hope
Nem me ez ne !
Az mo t , ho me róbál a s ne le d i
mögöt e .
Sza n ke róla. Ez a s a ál .
Csa jó s a ál o k .
Kale
Hope
Ige . De ak mi va k én?
Nek is te va a ke n .
Kale
Hope
Kale
A ke n .
Itt az idő.
Az is egyértelműen ezt bizonyította, ahogy ma reggel Hope-ot
meglátva viselkedtem.
Tévútra kerültem.
Szétestem.
Biztosra vettem, hogy ezzel már abban a pillanatban
tisztában voltam, amikor rájöttem arra, hogy Evan Hope
gyermeke.
A sors arra figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos. Meg
arra, hogy jobb lenne visszavonulót fújni.
Én azonban rohantam előre. Gondtalanul.
Vakmerőn.
Önzőn.
Olyanért küzdöttem, amire nagyon vágytam, miközben
pontosan tudtam, hogy nem lehet az enyém.
Kábultan szenvedtem végig a munkanapot. Komoly
erőfeszítést igényelt az összpontosítás. Minden önuralmamra
szükség volt ahhoz, hogy a gyerekek kezébe nyomjam azokat az
átkozott nyalókákat, mivel valahányszor csak rájuk
pillantottam, mindig majdnem térdre rogytam.
Elköszöntem az utolsó betegemtől, és visszatántorogtam a
szobámba.
Lerogytam a laptopom elé.
Le kell zárnom ezt az ügyet.
Egész nap ez motoszkált a fejemben. A gondot csupán az
jelentette, hogy a szívem és a lelkem kőkeményen ellenállt
ennek a késztetésnek. Éppen ezért egyre csak halogattam a
döntő lépést.
Talán azért nem tettem semmit, mert az járt az eszemben,
hogy esetleg megtalálom az orvosságot erre a bajra, mielőtt még
igazi betegséggé válna.
Mert pontosan ennek éreztem magamat.
Betegnek.
Eljött az utolsó lépés ideje.
Elvágom a kettőnket összekötő, utolsó szálat is.
Már beszéltem Acosta doktornővel arról, hogy átvehetné
tőlem Evant. Elmeséltem neki, hogy felmerült az
összeférhetetlenség, és jobban örülnék, ha mostantól ő lenne a
kisfiú kezelőorvosa.
Egész idő alatt úgy éreztem, mintha árulást követnék el. Nem
azért, mert mostantól nem én leszek Evan orvosa. Hanem azért,
mert többé nem lehetek ott vele.
Szükségem van rád.
Megdermedt a szívem, amikor lesújtott rám ez a hang.
Összeszedtem magam, és betöltöttem Evan dossziéját. Ideje
volt beírni az utolsó feljegyzéseimet a kezelésével kapcsolatban,
hogy átadhassam a kolléganőnek. Utána meg egy névtelen
levelet fogok küldeni Hope-nak, amiben arról értesítem, hogy a
fia pontosan ugyanolyan szívbetegségben szenvedett, mint
amilyen Evan nagynénjének is volt. Bár nem tudtam elég
mélyre ásni ahhoz, hogy megtaláljam a következtetésemet
egyértelműen bizonyító leleteket.
Azoknak az orvosi dokumentumoknak itt kellett volna
lenniük.
Kitörölték vagy elrejtették őket.
Nem tudom, mi történt.
Hope viszont végre megtudja az igazat.
Legalább ezzel megajándékozhatom.
Végül megnyílt a kisfiú dossziéja.
Evan Quinn Masterson.
Remegés futott végig rajtam.
Nyugtalanság. Valami motoszkált a fejemben.
Itt egészen egyszerűen nem stimmelt… valami.
Napok óta zavart ez a megérzés, a tudatom legszélén hol
feltűnő, hol elhalványuló sejtés. Persze ennek részben a
lelkiismeret-furdalásom volt az oka, amiért magyarázat nélkül
kisétáltam az életükből.
A bűntudat, mert úgy hagytam ott őket, mintha ez
valamiképpen az ő bűnük lett volna, miközben jól tudtam,
mindenáron meg kell óvnom Hope-ot az igazságtól. Most
viszont valami mást is megéreztem. Valami megfoghatatlant.
Halk kopogást hallottam az ajtó felől, az asszisztensnőm
nézett be.
– Itt vannak a leletek, amiket kért tőlem. Az egyiken rajta van
egy megjegyzés, hogy két héttel ezelőtt a laborból küldték, de
akkor valamiért nem került elém.
– Kitől jött? – kérdeztem, és felpillantottam a számítógép
mögül.
– A radiológiától.
– Rendben, köszönöm – mondtam, és elvettem tőle a
laboratóriumból átküldött maréknyi faxot. Ezeket még
csatolnom kell Evan kórtörténetéhez.
– Még valamit ma estére, mielőtt letenném a lantot? –
kérdezte.
– Köszönöm, ez minden. Még egy kicsit bent maradok, hogy
behozzam az elmaradásomat a papírmunkával.
A nővér habozó arccal mintha még mondani akart volna
valamit. Egyértelműnek tűnt, hogy aggódik miattam.
Csakhogy egyszerűen nem létezett olyasmi, amivel javítani
tudott volna a helyzetemen.
Csak magamnak köszönhettem a bajt.
– Akkor jó – mondta, és bólintott. – Viszlát holnap reggel!
Becsukta az ajtót, én a leletek felé fordultam. Átfutottam a
számokat és a teszteredményeket, miközben a könnyeimmel
küszködtem, mint egy nyomorúságos puhány.
Basszus.
Annyira hiányzott nekem az a gyerek!
Igazából mindketten olyan rohadtul hiányoztak, hogy
mindenem sajgott, mintha darabokra szaggattak volna. Egészen
egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt nem úszhatom meg ép bőrrel.
Megpróbáltam a munkára összpontosítani. Beszkenneltem az
első oldalt, aztán a másodikat, és kézbe vettem a harmadikat is.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a tekintetem sorra
vette a papíron lévő számokat.
A radiológus jelentése volt a kezemben. Evan terheléses
szívvizsgálatának eredményei.
Ezt a leletet már két héttel ezelőtt meg kellett volna kapnunk.
Úgy éreztem, hogy mindjárt rám szakad a kis irodám
mennyezete.
Közben dermedten bámultam a papírokon a számokat.
Megszűnt körülöttem a világ.
A számok közé bevillant Evan bizalommal teli, kedves arca.
Mi is történt a parkban? Nem kapott levegőt. Amikor Rexnél
és Rynnánál voltunk, kivörösödött a nyaka és az arca. Meg is
kérdeztem, hogy jól van-e, ő pedig azt felelte, hogy csak fáradt.
Fáradt.
Aminek az volt az oka, hogy a beültetett szív nem pumpálta
megfelelően a vért.
Korábban, még az év elején megvizsgálták. A leletek jelezték
azt, amire számítottak is az orvosok, hogy baj lesz a
koronaerekkel.
De ez?
Felgyorsult a folyamat. Ijesztő, veszélyes ütemet öltött a
leépülés.
Pánikba esve felpattantam, a székem felborult, és nagyot
csattant a padlón, miközben megragadtam a mobilomat.
Remegő kézzel gyorsan azt a számot hívtam, amit soha az
életben nem akartam újra hívni.
Közben feltéptem az ajtót.
Te vagy a kedvencem.
Ez a pár szó ott dübörgött a fülemben.
Megsüketültem.
A kedvencem. A kedvencem. A kedvencem.
Basszus.
Ezt nem engedhetem meg.
Nem fogom megengedni.
Nem hagyom Evant.
– Kérlek, vedd fel a telefont, Hope! – könyörögtem halkan, az
idegességtől reszketve, miközben hallgattam, hogy kicsöng a
mobil. A negyedik csöngés után átkapcsolt a hangpostára.
A hangja édes dalként zendült fel a fülemben. Az én hangom
viszont a csipogás után recsegő hörgésnek tűnt:
– Hope, azonnal hívj vissza, ha meghallgattad az üzenetem.
Tudom, hogy ki vagy akadva rám, és nem érted a helyzetet, de
most nem rólunk van szó. Hanem Evanról.
Befejezve a hívást végigrohantam a folyosón, és az oldalsó
ajtón át odaszaladtam a kocsimhoz. A talpam hangosan
csattogott a betonon.
Tombolt bennem az adrenalin.
A távirányítóval kinyitottam a kocsit, és mire becsaptam
volna magam mögött az ajtót, már el is indítottam az autót.
Rükvercbe kapcsolva, nyikorgó gumikkal kiálltam a
parkolóhelyről.
Amint kiértem az úttestre, máris a gázra tapostam.
Vadul előzgetve az autókat, megpróbáltam nem szétesni.
Azzal hitegettem magamat, hogy még nem késő.
Jól lesz a fiú.
Csakhogy ez volt az a pillanat, amikor teljes erővel rám zúdult
a hét folyamán végig ott lappangó, nyugtalanító, kellemetlen
érzés – az, hogy valami nagyon nincs itt rendben.
A baljós előérzet ott rejtőzködött mélyen a bőröm alatt.
Fenyegetően és könyörtelenül.
Az aggodalom valósággal rám üvöltött. Siessek, mert a helyzet
sokkal rosszabb annál, mint amilyennek gondolom.
Száguldva értem oda a kávéházhoz. Egyetlen lámpa sem
égett. Már elég későre járt ahhoz, hogy Hope otthon legyen,
éppen ezért csikorgó gumikkal bekanyarodtam az első, bal kéz
felőli utcába, és utána elindultam a házuk felé.
Ismét a padlóig nyomtam a gázpedált, amikor sárgára váltott
előttem a lámpa, átszáguldottam a kereszteződésen, eszem
ágában sem volt lassítani vagy megállni, hanem egyre
elkeseredettebben vezetve, sorra megelőztem a lassabb
kocsikat.
Egy újabb kanyar következett, és ekkor végre némileg
megkönnyebbülve fellélegeztem, mert odaértem az ő utcájukba.
Mindjárt ott leszek náluk. Mindjárt kiderül, hogy jól vannak.
Közelebb érve a házhoz, lassítottam.
Ahogy csökkent a távolság, úgy fogott el a mind erősebb
nyugtalanság.
Aggodalom.
Bizonytalanság.
A kibaszott hatodik érzékem.
Nem tudtam, hogy micsoda.
Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy hideg
borzongás fut végig a hátamon, feláll a szőr a nyakamon, és a
rosszullét végighullámzik az egész testemen.
Nem az a fajta nyugtalanság tört rám, mint amit Evan leleteit
megpillantva éreztem.
Egy dermesztő érzés.
Fenyegető és könyörtelen.
Hope háza előtt egy sötétkék kocsi állt.
A színe miatt kis híján beleolvadt az alkonyi homályba.
Kis híján.
Üvöltött róla, hogy milyen sokba került. Nemcsak klassz kocsi,
hanem egy beképzelt fajankó öntelt verdája.
Ilyen járgányt azok a seggfejek vesznek maguknak, akik ezzel
akarják megmutatni a maguk ostoba módján, hogy mennyivel
jobbak nálad.
Senki sem volt a közelében.
Én így is tudtam. Kurvára tudtam.
Fájdalom mart a mellembe. Őrjöngő szívem majdnem
kirobbant a bordáim közül.
Mégis hogy a fenébe nézzek rá arra a faszkalapra anélkül,
hogy szétverném az ocsmány pofáját mindazokért, amiket
elkövetett Hope és Evan ellen?
De nem fogok térdre esni, ha majd ránézek, és megpillantom
Melody szemét?
Ennél könyörtelenebbül, durvábban nem is emlékeztethettek
volna a kudarcomra.
További töprengésre azonban nem maradt időm, mert máris
ott álltam Hope verandája előtt.
Nem habozhattam.
Nem bizony, mert ekkor azt láttam, hogy a faszfej megragadja
Evant, és kirángatja maga után az ajtón.
Hope sikoltozva próbálta meg kiszabadítani a gyermekét.
Az izzó levegőben pánik és rettegés remegett.
Én pedig csak annyit éreztem, hogy mindenképpen meg kell
védenem ezt a két embert.
29. FEJEZET
Hope
Kale
Kale
Hope
Kale
Ennyi elég.
Hope
Ó, Istenem!
Fellángolt és táncra perdült a lelkem, a testem pedig
megingott.
Megszédültem.
Evan hátraült a sarkára, és jeleket írt a levegőbe.
AZT MONDTAD, HOGY ÉN VAGYOK A LEGJOBB BARÁTOD.
AZT HITTEM, HOGY BARÁTOK VAGYUNK.
Evan arcát sötét árnyékba borította a rettenetes fájdalom. A
szeméből egyfolytában ömlöttek a könnyek, miután elolvasta
Kale válaszát.
Annak idején figyelmeztettem a férfit, hogy nagy a tét. Most
már ő is érti azt, hogy a fiam milyen színtiszta szeretettel bízott
meg benne?
Evan felült, és a kezével egyre gyorsabb, egyre ingerültebb
jeleket rajzolt a levegőbe.
A MI HÁZUNK A SZ-E-R-E-T-E-T-É. HA OTT ÉLSZ, AKKOR
SZERETNED KELL. EZ A SZABÁLY.
Az én szemem is annyira könnyes volt, hogy alig láttam,
amikor megpróbáltam lefordítani a jeleit, ám ekkor Kale
felemelte a saját kezét.
Ügyetlenül és bizonytalanul írta a jeleket a levegőbe, legalább
a felüket elszúrta, de így sem lehetett volna félreérteni, hogy
mit próbált meg elmondani.
EZ ÍGY RENDBEN IS VAN. MERT SZERETLEK TÉGED, EVAN.
NAGYON SZERETLEK TÉGED ÉS AZ ANYUKÁDAT IS. VELETEK
AKAROK MARADNI. AZ ANYUKÁDDAL. HOGY A CSALÁDOTOK
RÉSZE LEHESSEK. AZÉRT, MERT A SZÍVEMBE ZÁRTALAK.
Amikor elmutogatta, hogy a szívembe, akkor az egyik öklét a
mellkasára szorította.
Alig kaptam levegőt, miközben a fiamhoz beszélő férfit
bámultam. Kale szakított időt a tanulásra. Odafigyelt ránk.
Képes megérteni a gyereket.
Még mindig térdelt, amikor felnézett rám.
– Szeretlek téged, Hope. Úgy szeretlek, hogy az
kimondhatatlan. Enni sem tudok miattad. Aludni sem.
Lassan felkelt, de az öklét még mindig a mellére szorította.
– Figyelmeztettél arra, hogy a feje tetejére állt a világod, és az
életedben nem maradt hely semmi másnak. Én mégiscsak
belefurakodtam. Meg akartalak menteni. A fiadat is. Hogy én
lehessek a lovagod, a hősöd, vagy bármi, amit szeretnél.
Csakhogy közben kiderült az is, hogy valójában te változtattál
meg engem. A lehető legjobb módon. Felráztál, és elérted, hogy
érzelmeim legyenek, pedig azt hittem, hogy úgy már soha többé
nem érezhetek. Végül te lettél az, aki megmentett engem.
Ráharaptam remegő alsó ajkamra, Kale közelebb jött. Olyan
közel, hogy mindenütt ott éreztem. A kisugárzása
végigszáguldott a bőrömön, és még jobban belemélyedt a
szívembe.
– Sírba visz engem, Hope, sírba visz bizony, hogy éppen azon
az estén hagytalak ott, amikor a legnagyobb szükséged lett
volna rám. Megrémültem. Halálra váltan elöntött a fájdalom és
a bűntudat. Csakhogy te életre keltetted bennem azt a halott
részt, ajándékot kaptam tőled… ajándék voltál te, meg a fiad…
én pedig nem akarok úgy élni, hogy le kelljen mondanom erről.
Hatalmas tenyere két oldalról rásimult az arcomra.
– Szeretlek minden porcikámmal, és megígérem neked, hogy
ha esetleg képes volnál megbocsátani nekem, akkor veled
fogom leélni az életem. Evan kedvéért. A kettőnk kedvéért.
Lehet, hogy lesznek napok, amikor megrémülök, amikor
kudarcot vallok, de még akkor is szünet nélkül harcolni fogok
értetek. Olyan úton indítottál el, amit semmiképpen nem
akarok félbehagyni. Bárhová elmegyek utánad.
Könnyes szemem dacára elnevettem magam, szipogtam
egyet, és a körmömmel végigsimítottam az állát.
– Cowboy.
Megragadta az ujjaimat, és az ajkával megérintette a
bütykeimet.
– Hercegnőm.
Elképzelhetetlenül sokáig így nézett rám, aztán odafordult a
mellettünk álló, szipogó, és az arcáról a könnycseppeket
törölgető Evan felé. Kale odatérdelt a gyerek elé.
– Akarod, hogy maradjak? – kérdezte érdes torokhangon. –
Veled? Anyukáddal?
Evan torkából egy kaparós, reszelő hang tört elő:
– Maradj.
A mellemre szorítottam a kezem. Lenyűgözött ez a látvány.
Elbűvölt.
Kale a gyerekre mosolygott. Lágyan. Olyan sok szeretettel,
hogy attól majdnem összerogytam.
– Megcsókolhatom az anyukádat, kislegény?
Evan felkapta a füzetét.
Ak o eg l ár c óko ke ad ne .
Hope
LINCOLN
– Tiltakozom!
Az egész gyülekezet megfordult, és bámultak, ahogy kivágtam
a kétszárnyú ajtót.
Elmosódottan láttam őket, bizonyára a két dupla skót
whiskytől, amit azért hajtottam fel, hogy elfojtsam a bánatomat,
amiért ő máshoz megy feleségül.
Mert egy Riscoff és egy Gable soha nem élhet együtt boldogan.
De én nem voltam hajlandó szó nélkül végignézni, ahogy
Whitney Gable egy másik férfival köti össze az életét.
– Te átkozott seggfej! Hogy merészelsz beleszólni?! – Whitney
maga volt a tökéletes menyasszony a fehér ruhában, kivéve,
hogy az arcát eltorzította a harag, ahogy felém csörtetett.
Lehet, hogy részeg fejjel elszámítottam magam.
– Nem mehetsz hozzá! – Tudtam, hogy a hangom fátyolos, de
nem érdekelt.
– Nem is értem, hogy képzeled, hogy beleütheted az orrodat.
Takarodj!
– A nyomomba sem ér a pasi – motyogtam. Whitney szeme
szikrázott. – Nem érdekel! Mert engem nem birtokolsz.
Hátulról ketten elkaptak, és az ajtó felé vonszoltak.
– Ne, ezt ne… – Nem fejezhettem be a mondatot, mert
kihajítottak a templomból.
– Ha még egyszer rá mersz nézni a húgomra, esküszöm,
kitekerem a nyakadat! És leszarom, mennyi pénze van a
családodnak. – Asa Gable fölém tornyosult, és egy pillanatra
sem vontam kétségbe a szavait, főleg, mivel tiszti egyenruhában
és zöld sapkában volt.
Mellette állt a vőlegény. A férfi, aki kurva nagyot hazudott
Whitney-nek. Nem gondoltam volna, hogy Whitney tényleg
képes lesz hozzámenni. És azt sem, hogy a bátyja hagyni fogja.
De tévedtem. Inkább menjen férjhez bárkihez, csak egy
Riscoffhoz ne.
A vőlegény elvigyorodott, de nem szólalt meg. Mindketten
megfordultak, és visszamentek a templomba.
Ha nem lettem volna kurva részeg, én is visszamentem volna,
hogy újból tiltakozzak.
Lehet, hogy Whitney Gable férjhez megy, de én akkor sem
vagyok hajlandó lemondani róla.
Soha.
LINCOLN
Régebben