pesti Hírlap
> REGENYTARA
(A P esti Hírlap Könyvekben m egjelent regények olcsó kiadása.)
HUGÓ MARIA KRIZ:
RIADALOM
A HATODIK EMELETEN
I. FEJEZET.
A reklámosztály irodai órája hivatalosan
kilenckor kezdődik.
Kilenc órakor még néma csöndben állnak a
hivatali szobák.
Kilenc óra tiz perckor W ölflin ur lép be el­
sőnek a szobába..
Kis, barnabőrü fiatalember, koromfekete sze­
mekkel, amelyek, pápaszemének domború
üvegje mögött természetellenesen nagyoknak
látszanak; széleskarimáju fekete kalapját a fo­
gasra akasztja, előveszi termoszpalackját és
tízóraiját az irattáskából, Íróasztalához ül az
ablak mellett és reggelizni kezd. Közben újságot
olvas.
W ölflin ur alig több huszonegyévesnél. Mint
gyakornok kezdte a cégnél, becsületesen és szor­
galmasan dolgozott, most már kétszázötven már­
kát keres havonta, ő szerkeszti az árjegyzé­
keket. Wölflin ur rengeteget olvasott össze és
minden megmaradt a fejében. Tudása alaposan
túlszárnyalja a reklámosztály többi tisztviselői­
nek ismereteit, beleértve főnökeit is. Mindezek
ellenére Wölflin ur csak meglehetősen alárendelt
szerepet játszik a cég életében.
Anyjánál él, aki úgy vigyáz rá, mint a himes
tojásra és a fiatalembernek semmi sem annyira
fontos, mint a finom étel és a jó modor, ezenkívül
még csak két dolog van, amit szeret: a könyv és
Kastor Cilly, a főnök titkárnője.
Kilenc óra húsz perckor beérkezik Payer gya­
kornok, szikár, csontos legényke, még alig
túl a kamaszkoron, aki folyton vigyorog, sem­
mivel sem törődik és szemtelen. Fizetése 80
márka havonta, szereti az izgalmas olvasmá­
nyokat, szenzációkat, komiszságokal. Ezen kí­
vül pedig — szive mélyén — Kastor Cillyt, a
főnök titkárnőjét.
— Payer ur, — szólal meg W ölflin, miköz­
ben termoszából kakaót önt csészéjébe — maga
elő fog teremteni egy fényképészt és ki fog vele
utazni Köpenickbe. Köpenickben él egy százéves
ember, aki hetven éve kizárólag a mi Si-Go
szappanunkat használja. A főnök azt m osdja,
hogy az öregember képének okvetlenül meg kell
jelennie az újságokban.
— Már a legközelebbi számban? — Payért vaj­
mi kevéssé érinti ez a megbízatás.
— Persze. Mit gondol, talán a jövő esztendő­
ben?
Keserű pirula ez a kora reggeli utazás Kö­
penickbe, 'nedves és hűvös az időjárás ezekben
a novemberi napokban, Payer ur pedig már
egész más programot csinált Egyelőre tehát
nem is gondol arra, 'hogy ezt a köpenicki ki-
rándulást, csak úgy minden további nélkül,
meg nem változtatható ténynek tekintse.
— Nekem nincs időm, — mondja hanyagul
— délelőtt át kell olvasnom a legújabb reklám­
cédulák levonatait, azután pedig mindenféle
képeket kell beszereznem a főnöknek, tehát ki­
zárt dolog, hogy Köpenickbe utazhassam. Kü­
lönben is, link duma az egész ezzel a százesz­
tendőssel. Először is a kutya se nézi meg a la­
pokban az ilyen reklámképeket, másodszor pe­
dig . . .
— A maga egyéni véleményei engem egyál­
talában nem érdekelnek, azt teszi, amit paran­
csolnak! Ha pedig nem, hát repülni fog!
Payer röviden felnevet:
— Mondja már! Nyolcvan márkás állást
meg mindig kapok Berlinben.
— A maga munkáját még nyolcvan márká­
val is alaposan tulfizetik Most pedig párologjon
el, kérem. Délre már vissza kell lennie.
— Mióta süket maga? Világosan megmond­
tam, hogy nincs időm. Hadd menjen Kügel-
mann Köpenickbe, ő szereti az ilyeneket. Én
nem mehetek.
— És mégis menni fog!
— És mégsem fogok menni!
— Azt mondom m agának ...
— Maga nekem ne mondjon semmit. Érti!
A reklámosztálynak csak egy főnöke van és az
nem maga. Mondhatnám: hála Istennek!
W ölflin kissé tanácstalan. Képtelennek érz
magát ezt az izgága kamaszt, mint ahogy ne
vezni szokta, megszeliditeni, egyúttal azonban
elkeseredetten küzd tekintélyének és hatalmá­
nak fenntartásáért.
— A főnök bizott meg azzal, hogy magát
Köpenickbe küldjem. Ha nem megy, legyen el­
készülve a legrosszabbra.
— Kérem szépen, már el is vagyok ké­
szülve.
Wölflin feladja a küzdelmet.
— Szót sem szólok többet. Torkig vagyok
vele, hogy az olyan emberekkel, mint maga, ve­
szekedjem. Majd meglátja, mi haszna lesz a
dologból.
És hogy Payert bosszantsa, cigarettára
gyújt, mert a gyakornoknak nem szabad do­
hányozni az irodában.
Payer nagyon meg van elégedve az eszme­
csere eredményével. Tapasztalatból tudja, hogy
a százesztendős aggastyán, legalább is az ő
szempontjából, végleg tárgytalanná vált, mert
kétségtelen, hogy Wölflin maga kapta a főnök­
től a megbízást, hogy Köpenickbe utazzék, ám
Wölflin, csupa kényelemszeretetből, szerette
volna a dolgot az ő nyakába sózni. Payer tehát
teljes lelki nyugalommal papircsomót vesz elő
fiókjából és irni kezd. A szobában templomi
csönd támad. Csak Payer tolla perceg kissé és
az ujságlapok suhognak Wölflin Íróasztalán.
Kilenc óra harminckor belép Kügelmann
kisasszony, ferde cipősarkaival, vastag gyapjú-
harisnyájával, egészségesen és megtermetten,
mint valami fiatal fa, de sohasem teljesen tisz­
tán és nem is valami rendesen öltözve. Pompás
2
fogsora van, sugárzó kék szeme, kissé hajlamos
a hízásra, habár még csak huszonhárom éves,
nagyon okosan tud beszélni és kitünően dolgo­
zik. Kügelmann kisasszony kozmetikai reklám­
cikkeket ir, anélkül, hogy csak a legtávolabb­
ról is szándékában volna kozmetikai tudását a
saját személyén kipróbálni. Erdők és mezők il­
latát árasztja magából, sohasem jár kávéházba,
soha moziba, még kevésbé tánclokálba. Minden
héten weekendre megy, horgászik és turistás­
kodik. Nem törődik a férfiakkal és valóban ko­
mikus dolog is volna Kügelmann kisasszonyt
szerelmesen, gyengéden, vagy pláne érzelmesen
elképzelni. A hivatalban kollegiális, de tartóz­
kodó. Mindenkivel jó viszonyban van, még
Kastor Cillyvel, a főnök titkárnőjével is. Bár
szive mélyéből gyűlöli ezt a lányt.
A reklámosztály csak Kügelmann kisasszony
megjelenésével kezdi felölteni a munkahely ké­
pét. Kügelmann a komoly megfontoltság meg­
testesülése, aki minden bizalmat kiérdemel. A
reklámosztály többi tagjaival ellentétben, neki
soha sincsen arra ideje, hogy munkaidő alatt
folytatásos regényeket olvasson, mint Payer ur,
vagy keresztrejtvényt fejtsen, mint Wölflin ur.
Vasakarata és acélból kovácsolt becsvágya van.
ezenkívül mélységes kötelességtudás dolgozik
benne. Egy sajtóhiba, mely elkerülte a figyel­
mét, meg tudja ríkatni.
Úgy Wölflin, mint Payer idegenül és értei
metlenül állanak szemben a lelkiismeretességnek
ilyen hatalmas mértékével, de tisztelettel és ei
ismeréssel adóznak neki. Ezzel szemben Kasto>
Cilly, a főnök titkárnője, csak szánakozó mo­
sollyal veszi tudomásul Kügelmann létezését.
Vidékiesnek és elbizakodottnak tartja. Ez azon­
ban nem gátolja abban, hogy néhanapján, kü­
lönösen hónap végén^ apróbb kölcsönöket ne
kérjen Kügelmanntól, akinek mindig van
pénze, mert a pénzt úgy össze tudja tartani,
mint a kotlóstyuk a kis csibéit.
— Adj Isten! — mondja Kügelmann, mikor
reggel a szobába lép és ehhez az üdvözléshez
rendszeresen hozzáfűz holmi kis megjegyzést az
időjárásról. Csodálatosképpen ma elmarad ez a
megjegyzés.
W ölflin felpillantott.
— Jóreggelt, Kügelmannka! — mondja. —
Mi van magával?
A lány nyitogatni kezdi fiókjait.
— Hát mi volna?
— Maga ma olyan különös. Egy szót sem
mond a napról, a légnyomásról és a csillagok
állásáról. Ennek valami oka van.
Kügelmann halkan felsóhajt. De hallgat.
Wölflin ur ott áll íróasztala mellett és fölébe
hajol:
— Miért sóhajt? Nem szoktam ezt meg ma­
gától. Talán elhagyta a babája?
— Szamárság! — mosolyog a lány. — Jól
tudja, hogy ezt a cikket nem tartom. De mond­
juk: volna babám és elhagyna, ez még mindig
nem volna ok a szomorúságra.
— Szóval beismeri hogy szomorú?
Kügelmann hátravetett fejjel mélázó pillan­
tást vet az ablak felé.
 — Szomorúság? Nem is tudom, szomorú va­
gyok-e? Valami egészen más ez. Valami egé­
szen különös érzés. Szorongó előérzet, vagy va­
lami hasonló.
Wölflin a füleit hegyezi. Nagyon szeret tu­
dományos érdeklődéssel idegen lelkekben ku­
tatni, tehát most is óvatosan szólal meg:
— Előérzet? — mondja fejét csóválva. —
Gyakrabban megtörténik magával, hogy előér-
zetei vannak?
— Úgyszólván soha.
— És tulajdonit ennek valami jelentőséget?
A lány vállat vont.
— Ostobaság! — mondja aztán. — Mit is je­
lenthetne ez? Nem vagyok babonás. De azért...
tudja, mégis olyan különös ez az érzés. Gyöt-
relmesnek mondhatnám, mintha nehéz kő fe­
küdné meg a mellemet. Emlékszem, hogy két
évvel ezelőtt ugyanezt éreztem. A kkor. . .
Hirtelen elhallgat és maga elé réved.
— Beszéljen hát, — sürgeti Wölflin.
Kügelmann enyhén megrázkódik.
— Ne is beszéljünk róla! Maga csak kine­
vetne, pedig a dolog egészen komoly.
— Ugyan kérem, — mondja Wölflin kissé
bosszúsan, — meséljen csak! Sohasem fogom
kinevetni, erről biztosíthatom. Jól tudja, hogy
minden érdekel és mindent megértek. Beszéljen
csak nyugodtan. Mi volt akkor?
Kügelmann egy pillanatig habozik, majd új­
ból mosolyogni kezd, mintha előre is bocsána­
tot akarna kérni.
— Persze, hogy az egész csak véletlen, mi
is lehetne más? Nem szeretném ha azt hinné,
hogy titokzatosságra játszom ki magam, min­
den vagyok, csak titokzatos nem. De hallgasson
csak ide. Két év előtt, augusztus 19-én, reggel
felkelek és mint mindig, tornázni kezdek. Gyö­
nyörű reggel volt, nap sütött a szobámba és
minden okom megvolt arra, hogy jókedvű le­
gyek. És amint ott állok és a karjaimat lendí­
tem, egyszerre csak rám támad ez az undok
érzés, ez a különös szorongás, amely összeszo-
ritja az ember szivét, hogy a legszívesebben
sima, anélkül, hogy tudná, miért. Egész nap
nem tudtam megszabadulni ettől az érzéstől.
Megpróbáltam szórakozni és mindenfélét meg­
kíséreltem, de hiába. Estefelé annyira fokozó­
dott idegességem, hogy altatót kellett beven­
nem. Éjszaka aztán táviratot kaptam. Hirtelen
meghalt a barátnőm. Vizbefult. Csónakszeren­
csétlenség a Chiemsee-n.
1
— Borzasztó!
— Mondom, nem vagyok babonás, nem hi­
szek előérzetekben, titokzatos jelenségekben. De
ez az élmény megmagyarázhatatlan és rejtel­
mes marad számomra.
W ölflin elgondolkozva szívja cigarettáját.
— Kevésbé, mint gondolná! — szólal meg
végre. Elfelejti, hogy gondolatátvitel is van
a világon. Ennek semmi köze a babonához.
Többször megtörténik, mintsem gondolná az
ember, hogy egyesek megérzik hozzátartozóik
halálát. Tulérzékeny természetű emberek ezek.
akik mint valami rádió, felfogják a feléjük
áramló hullámokat. A haldokló gondolathullá­
mait. Az ilyen eseteket a tudomány is hitelesíti.
Kügelmann kisasszony összeráncolja a hom­
lokát.
— No jó, —- mondja — de maga megfeled­
kezik arról, hogy én már kora reggel azzal a
szorongó érzéssel ébredtem, de a barátnőm csak
délután járt szerencsétlenül. így tehát ebben az
esetben szó sem lehet az olyanfajta gondolat-
átvitelről, amilyenről maga beszél.
W ölflin tudományos példákat kezd idézni,
amelyekkel az előérzetek természetes magyará­
zatát akarja adni. Ebben a pillanatban azonban
ajtó csapódik a szomszéd szobában.
— Itt a főnök! — szólal meg Kügelmann, mi­
közben W ölflin a helyére ül.
A Si-Go vegyészeti részvénytársaság reklám­
osztálya a hatalmas igazgatósági épület hatodik
emeletének hosszú folyosóján van. A cég, mely
illatszerek és kozmetikai készítmények gyártá­
sával foglalkozik, közel ötszáz embernek ad
munkát és egyike a legjobb hírnevű vegyészeti
vállakózásoknak. León ur, aki jelenleg egyedüli
tulajdonosa a vállalatnak, Berlin öt leggazda­
gabb embere közé sorolható. A vállalatnál azon­
ban inkább csak legendás jelenségnek számit,
mert alkalmazottainak legalább kilencven szá­
zaléka még sohasem látta szemtől szembe. Az
igazgatósági épület öt nagy udvara közül az
elsőben, néhanapján tizenkettőtől háromig ott
áll egy mesés fehér autó, annak jeléül, hogv
León ur, azaz a „Nagy Mogul", mint ahogy ne­
vezni szokták, az épületben tartózkodik. León
ur mogorva aggastyán, ráncos arcú, bizalmat­
lan, igazságtalan és cukorbajos. Leánya egy an­
gol miniszter felesége.
A homlokzati épület hatodik emeletén he­
lyezkednek el a reklám és eladási osztályok. Á
reklámosztály főnöke Harras Fred, az eladási
osztályé dr. Leermann.
A reklámosztály két helyiségből áll: a nagy
dolgozószobából, amelyben Wölflin, Payer, Kü­
gelmann és Kastor kisasszony ülnek, továbbá
a főnöknek bizonyos enyhe fényűzéssel beren­
dezett szobája. Mindkét szobából ajtó nyílik a
folyosóra és persze egymásba is.
A folyosó másik végén van dr. Leermann
szobája. Ez már sokkal tágasabb és a többihez
viszonyítva, előkelő berendezésű.
Alig akasztotta fel Harras Fred kabátját és
kalapját a fogasra, már zajosan be is nyit a
másik szobába.
— Jó reggelt — mondja hangosan és állva
marad a nyitott ajtóban.
— Jó reggelt — visszhangozzák a hivatal­
nokok.
Harras Fred alacsony, pocakos úriember, rö­
vid, kövér karokkal, hájas nyakkal, bár alig
haladta túl a harminc évet. Csontkeretes, sötét
pápaszemet visel, arca puffadt és egészségtelen
színű. Szeret elegánsan öltözködni és erős illat­
szert használ. Harras Frednek az a hire, hogy
ügyes, ötletes reklámfőnök. Legnagyobb tehet-
3
sége azonban az, hogy önmagát mindig kedvező
világításba helyezze. León ur, a mindenható fő­
nök, valóságos lángelmének tartja, de különben
is nagy tekintélye van Harrasnak a házban.
Ügyesen tudja leplezni műveltségének tátongó
hiányait, gyorsfelfogásu és alkalmazkodó ter­
mészet. Ha jókedve van, hosszú, esetlen léptek­
kel jár fel és alá és vicceket mesél. Ilyenkor
megáll a munka és a tisztviselők áhitatosan
hallgatják. A viccek, melyeket Harras elmesél,
váltig ugyanazok; már mindenki kívülről tudja
őket. Nagyon hiú. Kétértelmű vicceket is szeret
mesélni. A két fiatalember ilyenkor kötelesség-
tudóan harsogó nevetést hallat, Kiigelmann kis­
asszony némán lesüti szemét, Kastor Cilly, a
titkárnő pedig ezüstös hangon kacag fel.
Fred Harras ilyenkor tetszelegve mosolyog,
sütkérezik a sikerben, mint valami operett­
primadonna és visszavonul szobájába.
Ma azonban ballábbal kelt fel az ágyból.
Arca még a szokottnál is sápadtabb, szeme alatt
mély karikák.
— Kastor kisasszony még nincs itt? — kérdi
nyersen. — Sürgőn diktálnivalóm van.
— Minden percben jöhet — vágja rá gyor­
san Wölflin. — Harras ur ma kissé korábban
jött be.
— Amint megérkezik, azonnal jöjjön be hoz­
zám — sarkonfordul és becsapja magamögött
az ajtót Bumm!
— Zivataros hangulat — konstatálja röviden
Payer — Sajnálom azt a szegény gyereket.
Ebben a pillanatban valaki felrántja a fo­
lyosóajtót, tiz óra öt perc.
Kastor Cilly.
Az irodai óra kilenckor kezdődik.
Be viharzik az ajtón, felhevült, rózsás arccal,
tizenkilenc évével, vékony kabátja úgy lobog
mögötte, mint zászló egy árboc csúcsán és
egyetlen fogással lerántja fejéről a sárga, kö­
tött kis sapkát. Alig tud kilihegui egy jóreg-
geltet
— Azonnal be kell mennie a főnökhöz —
szólal meg Wölflin. Szemeit mereven a lányra
irányozza. Wölflin órákhosszat bámulni tudja
Kastor kisasszonyt Minden hajszálát olyan
kincsnek tartja, mint valami gyémántot.
Kastor Cilly magas, karcsú, mint egy fiú,
hajlékony és formás. Szemei zöldek, mint a
smaragd, gondosan festett hosszú szempillák­
kal. Piros szája lágyhajlásu, gyermekes és ár­
tatlan. Szeme egy kígyóé, szája egy kis babáé
— gondolja gyakran Wölflin. Különös keveréke
ez a lány a naivságnak és a világvárosi raffi-
náltságnak.
Wölflin gyakran gondol odahaza is Kastor
Cíllyre. Sohasem jutott vele tovább annál a
pajtáskodó tréfálkozásnál, amely hivatali kol­
legák közt szokásos. Néha ünnepélyesen kezet-
csókol neki és ilyenkor a lány mosolyog De a
fiú még sohasem tudta magát rászánni, hogy
néhány szívből jövő szóval megmondja neki,
mit érez iránta és mit jelent neki a lány. Fél
ettől a pillanattól, mert hiszen Cilly valószínű­
4
leg csak hangos nevetéssel és fiús oldalbalökés-
sel válaszolna, esetleg buta kisfiúnak nevezné
és ezzel el is volna intézve a dolog. Erre a gon­
dolatra hideg borzongás fut végig W ölflin ur
hátán. Inkább meghalna! Már több mint egy
éve, hogy naponta nyolc órán át közvetlen kö­
zelében ül, ezalatt az idő alatt szakadatlanul
megfigyelte és tanulmányozta Cillyt, ismeri
minden mozdulatát, beszédét, családi viszo­
nyait és első nap óta szerelmes bele. Wölflin
egy csinos kis könyvkereskedésről álmodozik
valahol a város előkelő negyedében, látja ma­
gát, mint ennek a boltnak tulajdonosát, Cillyt
pedig mint törvényes hitvesét. Köröskörül pe­
dig nincs más, mint valóságos tengere a szere­
lemnek, amelyben mindketten jólesően lubic­
kolnak és boldogok egy örökkévalóságig. W ölf­
lin mindössze huszonkétéves, de sohasem sze­
retett más lányt, mint Cillyt
Kastor kisasszony leemeli Írógépének fede­
lét, levélpapírt csavar a gépbe, hogy megfossza
a tétlenség látszatától, majd kézitáskájából kis
ezüst puderdobozt vesz elő és a púderpamaccsal
áttörli arcát. Roppantul bosszantónak találja,
hogy arcának oly egészséges színe van. Piros-
arcú nők — szerinte — vidékiesek és ő nem
akar vidékiesnek látszani, sokkal inkább sá-
padtnak és érdekesnek. Amerikai folyóiratok­
ban azt olvasta, hogy az egészséges sportlady
típusának ideje lejárt, manapság már démoni
arcot „viselnek" a nők és hogy lépést tartson
az idővel, most démonra csinálja ki magát.
Szemöldökeit orratövéig rajzolja, parányi raff;
nált kis árnyékot fest felső szemhéjára, sima,
aranysárga haját pedig lágy vonalakban hordja
arca körül. Igen gyakran megáll otthon a tükör
előtt és sex appeal-t gyakorol.
— Be kell mennie a főnökhöz — ismétli
W ölflin kérő hangon.
Cilly, miközben pirositót tesz ajkaira, türel­
metlen mozdulatot tesz a vállával.
— Istenem, — mondja bosszúsan — már
mondta egyszer, pár percig még várhat, nem?
— Miattam? — feleli W ölflin bánatosan.
Nem szereti, ha Cilly művésziesen kikészíti ma­
gát, fölöslegesnek és ostobának tartja ezt. Mér­
gét azonban lenyeli.
Payer gyakornok hirtelen feláll. Cédulát
tart kezében.
— Lesz olyan szives később nekem ezt a pár
sort leírni, Kastor kisasszony?
Szorosan a leány mellé lép és mutatóujjával
kissé belébök a karjába. Cilly feltekint. A cédu­
lán, mely Payer olvashatatlanul rossz írásával
van telefirkálva, ez áll felül: „Magánügy! Sür­
gős!"
— All right! — mondja Cilly és gyorsíró-
füzetének lapjai közé rejti a cédulát.
Megcsendül a telefon. Kügelmann megy a
készülékhez, néhány szót beszél és vissza­
akasztja a hallgatót.
— Kastor kisasszony gyorsirófüzettel azon­
nal a doktorhoz! — jelenti ki.
Cilly a homlokát ráncolja:
— A doktorhoz? Őrület. . . — majd magáho2
veszi a füzetet, két finoman hegyezett ceruzát
és kimegy a szobából.
Apró, sietős lépésekkel megy végig a folyo­
són. Az ajtó előtt, melyen ez a név olvasható:
dr. Leermann, néhány pillanatig megáll, meg-
igazitja ővét és testéhez simuló sárga blúzát és
belép.
Doktor Leermann körülbelül 35 éves ember,
gondosan öltözött, jól borotvált, kissé kékes
állu. Most ott ül egy csomó irat előtt, mellette
várakozó helyzetben, sápadt fiatalember áll.
Mikor Cilly belép, a doktor becsapja a nyitott
kartotékákat és félretolja.
— Szerződést kell magának diktálnom, Kas­
tor kisasszony, — mondja idegesen — foglaljon
helyet. — Majd a fiatalemberhez fordul. — Nik­
kel ur közben elmehet, majd később behívom.
Alig csukódott b e . az ajtó a fiatalember
után, a doktor előrehajol és megragadja Cilly
kezét.
— Hogy vagy, drágám?! — kérdi halkan. —
Szerencsésen hazaérkeztél? Jó késő lett köz­
ben, remélhetőleg nem vett észre semmit anyu?
Cilly az Íróasztal mellett ül, keresztbeveti
lábait és lassan visszahúzza kezeit.
— Taxit kellett vennem, már nem ment vil­
lamos Pankow felé. Már majdnem három óra
volt, mire hazaértem. Hála Istennek senki sem
vett észre semmit. Ma reggel, mikor anyu be­
hozta a reggelimet, megkérdezte hol voltam
Azt mondtam, moziban, majd utána kávéház­
ban. Egy kolleganőmmel. Elhitte. Anyu min­
dent elhisz. Aranyos nő!
— Nagyon aggódtam. Féltem, hogy kellemet-
lenségeid lehetnek. Ezt nagyon fájlalnám ..
Doktor Leermann mosolyogva néz a lányra.
Szemei vizenyős és színtelen halszemek, Cilly
azonban mégsem állja ezeknek a szemeknek
pillantását, van bennük valami, ami megbé­
nítja és megzavarja. Lehajtja fejét és a pad­
lóra néz.
— Egész éjszaka rólad álmodoztam, drágám
—■folytatja a doktor. — Még most is a tegnapi est
hatása alatt vagyok. Oly hálás vagyok neked
érte, szivecském. Hiszen te nem is tudod, mit
jelentesz nekem. Mit tudod te, mit jelent az, ha
olyan ember, mint én, száz százalékig szerel­
mes? Tudja Isten mi történt velem, de eskü­
szöm, a legnagyobb bolondságokra is képes vol­
nék érted! Pedig tudom, hogy te alapjában véve
nem sokat törődő] velem.
Elhallgat és várakozón, fürkészőn tekint a
lányra.
— Téved — mondja Cilly, anélkül, hogy fel­
emelné a fejét.
— Még mindig magázol, ami annak bizonyí­
téka, hogy még mindig idegenül állasz velem
szemben és nem a barátot, hanem a feljebb­
valót látod bennem. Félénk vagy és tartózkodó.'
Talán kellemetlen is velem lenned, de nem me­
red megmondani az igazságot. De miért nem?
Nem volna jobb, ha őszintén beszélnél velem?
Igaz, aranyos vagy hozzám, nem mondasz el­
lent, mindenbe beleegyezel, amit mondok, de
zárkózott vagy. Szeretnék veled egyszer nyíl­
tan beszélni. Hiszen most már néhány hónap
óta tart köztünk ez a dolog és én ezt a bizony­
talanságot nem bírom. Mindent felteszek egyet­
len kártyára. És itt csak két lehetőség van.
Vagy százszázalék, vagy nulla! Ami azt je­
lenti, hogy te tudatában vagy érzelmeidnek és
hozzám tartozol, vagy pedig nem vagy tudatában
és én is csak annyit jelentek számodra, mint
más férfi. Ebben a második esetben, bármily
fájdalmas volna is számomra, kénytelen volnék
lemondani arról, hogy továbbra is érintkezzünk.
Nem volna értelme.
Cilly kissé elsápad, ujjai gyöngén remegnek,
szive valósággal a torkában dobog. Görcsösen
gondolkozik, mit válaszoljon ezekre a szavakra,
hogy a helyzet komolyságát enyhítse, a végle­
ges döntést elodázza. Nincs azonban ideje, hogy
kitaláljon valami okosat, mert a doktor hirte­
len felemelkedik, mellé lép, megragadja kar­
ját és magához vonja. Keze végigsimitja a lány
haját és most már akar vagy sem, a doktor
szemébe kell pillantania.
— Nos? — szólal meg a férfi. — Most már
csak egy kérdésre kell válaszolnod: százszáza­
lék, vagy nulla?
Cilly a férfi zavaros szürke szemeibe néz,
megint valósággal elkábul.
— Nos? — kérdi a férfi másodszor is.
A lány most már érzi, hogy nincs menekvés.
— Száz százalék — mondja halkan, hangja
rekedt és idegen. Megpróbál mosolyogni, de csak
halván) kis remegés fut végig ajkán.
! II. FEJEZET.
— A teremtését, hát hol bujkál az a Kastor?
Harras Fred az iroda ajtajában áll, látni
j rajta, hogy vihar van kitörőben.
Wölflin, Cilly leghívebb védelmezője, aggó'-
dalmasan ugrik fel.
— Kastor kisasszonyt éppen most hívta be
doktor Leermann sürgős diktálásra.
— Doktor Leermann? Maga talán megbolon­
dult, barátom? Kastor kisasszony az én titkár­
nőm és nem doktor Leermanné. Ő csak diktál­
jon a saját hölgyeinek, épp elég van belőlük.
Micsoda hallatlan szemtelenség ez!
Wölflin tehetetlenül vonogatja vállait.
— Leermann doktor ur végre is vezetőem­
ber . . . és ha ő úgy intézkedik, hogy Kastor
kisasszony...
— . . . ugorjék ki az ablakon, akkor ki fog ug­
rani? Maga pedig, maga talán még segít is majd
neki? Szamár! Nagyon jól tudja, hogy a reklám-
osztályon én parancsolok. Leermann doktor ur­
nák itt egyáltalában nincs joga intézkedni. Érti?
Magától több észt vártam volna, Wölflin ur.
— Nem tehetek róla, — szólt Wölflin megsér­
tődve — nem vagyok felhatalmazva, hogy Kas-
tor kisasszonynak parancsoljak.
— Fogja be a száját, — kiabálja Harras —
megmondtam magának, hogy Kastor kisasszonyt
küldje be hozzám. Ha maga ezt megtette volna,
nem ment volna be doktor Leermannhoz.
— Én kérem ...
5
 — Mit csinált maga?
— Én kérem . . . elfelejtettem neki megmon­
dani.
Kügelmann és Payer felpillantanak.
— Wölflin ur téved — szólal meg nyugod­
tan Kügelmann kisasszony. — Világosan hallot­
tam, hogy kétszer is figyelmeztette Kastor kis
asszonyt, hogy önhöz azonnal menjen be.
Harrasnak megvan az a tulajdonsága, hogy
pillanatok alatt megérti a legbonyolultabb ösz-
szefüggéseket is.
— No jó — veti oda és sarkon fordul. —
Majd megkapja Leermann a magáét. Hozza be
a kefelevonatokat, Wölflin.
Szobájába megy és Íróasztalához ül. Fejét
tenyerébe hajtja és maga elé bámul. Mikor W ölf­
lin belép, Harras Fred felé fordítja fejét.
— Kérem, tegye be maga mögött az ajtót,
Wölflin ur, — mondja hirtelen támadt jóindulat­
tal — beszélnem kell magával. Foglaljon helyet
egy pillanatra és gyújtson rá egy cigarettára.
Egy kis prédikációt kell magának tartanom.
W ölflin leül az Íróasztal előti álló zöld bár
sonyfotelbe és kis meghajlással cigarettát vesz
az elébe tartott tárcából.
— Nem szeretném, ha azt hinné, hogy kicsi­
nyes és szívtelen vagyok — kezdi Harras Fred.
— Amit most magának mondani fogok, nem a
tényre vonatkozik, hanem az indító okokra Ha
az előbb kissé goromba voltam, akkor ön bizo­
nyára úgy is tudja, hogy ennek nincs különö
sebb jelentősége, hiszen ismer engem.
— Természetesen, Harras ur — siet Wölflin
kijelenteni.
Harras Fred gondosan vizsgálgatja párnás
kezének csillogó körmeit.
— Becsülni tudom a kollegialitást — folytatja
—- és örülök, hogy oly lovagiasan segítségére
volt Kastor kisasszonynak. Maga megmondta
neki, hogy hozzám kell jönnie és ö mégis Leer-
mannhoz szaladt. Ez önmagában véve jelenték­
telen dolog. De következtetni lehet belőle vala­
mire és én idejében figyelmeztetni akarom ma­
gát. Beszéljen velem őszintén, Wölflin és mondja
meg, van-e valami maguk között Kastor kis­
asszonnyal? Úgy gondolom, hogy az irodán kí­
vül összejönnek-e és mi a helyzet? Beszéljen
nyíltan, én csak jót akarok.
Wölflin zavarban van.
— Kastor kisasszony — mondja vontatottan
— nagyszerű leány és é n . . . hogy őszinte le­
gyek . . . boldog volnék, ha érintkezésünk sokkal
kevésbé kollegiális és felületes volna, mint ami­
lyen. Sajnos, azonban, semmi sincs közöttünk.
Tudomásom szerint Kastor kisasszonyért igen
gyakran jön el egy magas, szőke fiatalember
autóval és telefonbeszélgetéseiből úgy látom,
hogy más irányban is le van kötve. Nekem
mindössze csak annyi sikerült eddig, hogy üz­
letzárás után kávézni mentünk valahova. Ez
minden.
— Erre sincs szükség, Wölflin. Saját érdeké­
ben hagyja abba. Az üzleti világban nem nézik
jószemmel az ilyen hivatali flörtöket, mert hi­
6
szen károsan befolyásolja a munkateljesítményt.
De egyébként sem ajánlatos. Képzelje el, hogy
egyszer összevesznének és mégis kényszerítve
volnának napról-napra egy és ugyanazon szobá­
ban tartózkodni. Én csak nyomatékosan figyel­
meztetni akarom Wölflin: hagyja Kastor kis­
asszonyt békében. Általában, sohase kezdjen ki
kolleganőkkel. Ez még sohasem vezetett jóra.
— Nagyon hálás vagyok önnek, Harras ur,
— felelte Wölflin — de mint már mondottam,
nem úgy áll a dolog, ahogy ön gondolja. Ha
akarnék, se volna meg a lehetőségem, hogy Kas­
tor kisasszonnyal komolyabban foglalkozhassam.
De ha ön óhajtja, minden további kísérletet be­
szüntetek.
Wölflin felállt.
Harras fürkészőn tekint arcába. Wölflin
utolsó mondata túl mereven és szertartásosan
hangzik, Harras világosan érzi, hogy Wölflinnek
a legtávolabbról sincs szándékában eltűrni, hogy
valaki magánügyeibe beleszóljon és ebben a pil­
lanatban Wölflin sorsa már meg is van pecsé­
telve.
; — Hát akkor ne is beszéljünk többet róla, —
mondja Harras túlzott nyájassággal — a dolog
rendben van. Lásson hozzá Wölflin, hogy uj
árjegyzékeink számára néhány ügyes reklám­
jelszót találjon ki.
— Igenis, Harras ur.
Alig lépett ki Wölflin a szobából, Harras fel­
ugrik és fel-alá járkál a szobában, összeszoritja
fogait, szája szélét legörbiti, ami arcának rut és
veszedelmes kifejezést ad, görcsösen gondolko­
zik. Végül is a telefonhoz megy és a személyzeti
osztállyal kötteti össze magát.
— Itt H arras.... Hogy áll Wölflin ur előleg-
számlája?
— Pillanat, kérem, — szól a hivatalnoknő,
majd kis idő múlva: — le van törlesztve, Wölflin
urnák már nincs előlege.
— Kérem, nézzen utána a személyzeti listá­
ban, hogy jár-e Wölflin urnák bizonyos megha­
tározott felmondási idő?
Megint egy kis szünet.
— Nem jár semmi.
— Köszönöm.
Helyére akasztja a kagylót, de a telefon is­
mét megcsendül:
— Doktor Müller óhajt Harras Fred úrral
beszélni.
— Azonnal vezessék hozzám.
Harras Fred hirtelen ideges és izgatott lesz.
Megnyom egy villanygombot, amelytől minden
ajtó fölött, mely szobájába vezet, piros égő gyul­
lad ki. Ez azt jelenti, hogy a főnök szobájába
további intézkedésig senki sem léphet be. Vastag
szivarra gyújt és ajtót nyit, hogy doktor Müller
urat, akit azonban tulajdonképpen Pankrácnak
hívnak, beengedje.
Pankrác János Károly egy tapasztalt öreg
csimpánzra emlékeztet, arca csupa ránc, szürké­
sen borostás, kemény ingmellén kávé és tojás
nyomai.
— Van szerencsém, — szól Pankrác magán­
detektív és méltóságteljesen meghajolt, — hogy
van Harras ur?
— Köszönöm. Foglaljon helyet.
Harras Fred megkísérli, hogy idegességét
sűrű szivarfüst mögé rejtse. Karjait a szék tám­
lájára helyezi és hátradől. Pankrác valósággal
elsüllyed székében, keménykalapját térdén tartja
és piszkos jegyzetkönyvet vesz elő.
— Na gyerünk, gyerünk! — mondja Harras
türelmetlenül.
— Elég sokat megtudtam, — kezdi Pankrác
lassan és jelentőségteljesen — meg lesz velem
elégedve. Mindenesetre hangsúlyoznom kell, hogy
kizárólag rendkívüli ügyességemnek köszön­
hető . . .
— A dologra, Pankrác ur!
— Kastor Erzsébet kisasszony . .*.
— Kastor Cilly!
— Pardon, Kastor Erzsébet, mert a Cilly név
az ifjú hölgy saját találmánya és igy nem hite­
les. Ezt a hölgyet tehát, mint ahogy megbeszél­
tük, szombaton megfigyeltem. A következő meg-
állapitásokat tettem.
Jegyzetkönyvébe néz, felemeli fejét és tovább
beszél.
— Szombaton délben irodazárás után Pan-
kowba utazott a hölgy a földalattival, ahol
Wineta-utca 163. szám alatt lakik. Hat órakor
elhagyta lakását, ismét földalattival az Uhland-
utcáig utazott. Itt bizonyos Egrescu Vince várta.
Ez az ur automobilszakmában dolgozik. A Kern
pinsky-étterembe mentek vacsorázni. A hölgy,
amennyiben ez önt érdekli, nem szereti a húst,
inkább a gyümölcsöt és főzeléket. Kilenc órakor
moziba mentek, utána a hölgy egyedül hazatért
— Hogy néz ki az az alak?
— Körülbelül 35 éves, feketehaju, kisbajuszu,
valószínűleg román.
— Tovább!
— Vasárnap csak este nyolckor jelenik meg
a hölgy a láthatáron. A Wittenberg-téreu egy kis
kávéházban, nagyon fiatal, nagyon szőke úri­
emberrel találkozik, akinek neve Heintze Haas.
Csinos kis kocsija van. Az ülés itt tizenegy óráig
tart, akkor mindketten kocsiba szállnak és el­
robognak.
— Hova?
— A Hallenseehez.
—i Honnan tudja ezt?
— Utánuk mentem taxival.
— No és?
— A kocsi megállt egy sötét fasorban, de ők
nem szálltak ki. Kis idő múlva egy iramban
Pankowba robogtak, ahol a hölgy kiszállt lakása
előtt és eltűnt.
Harras Fred fagyos tekintettel szorongatja
szivarját:
— Mennyi ideig állt a kocsi a sötét fasorban,
anélkül, hogy kiszálltak volna belőle,
— Félórahosszat. Óhajtanám azonban, hogy
ön mellőzze a téves következtetéseket. A férfi csak
megcsókolta néhányszor a hölgyet, bár a hölgy
ez ellen több Ízben tiltakozott.
—- Csodálatosan tud mindent.
Pankrác szemrebbenés nélkül nyugtázza ezt
a bókot. Majd folytatja:
—■A hétfői nap eseménytelenül múlt el, a
hölgy el sem hagyta lakását. Kedden újból a
Wittenberg-téren látjuk és p e d ig ... — pillantás
a noteszbe — . . . és pedig nyolc órakor. A föld­
alatti vasút lejáratánál találkozik bizonyos Dr.
Leermann úrral.
Harras olyan sápadt, mint asztalán a papír.
— Mit beszél maga itt?
Kitágult szemekkel mered Pankrácra és szinte
értelmetlenül dadogja:
— Ez lehetetlen!
— Önnek talán lehetetlenül hangzik, —
mondja Pankrác nyugodtan — de valóban dr.
Leermann Kurt úrról, a Si-Go Művek részvény-
társaság cégvezetőjéről van szó.
Harras Fred valósággal összeroskad. szé­
kében, idegesen simítja végig néhányszor a
haját.
— Tovább!
Pankrác egy pillanatig habozik, majd nyoma­
tékosan igy szól:
— Most kérem ne szakítson félbe, mert amit
hallani fog, az, első hallásra, sokkal rosszabbul
hangzik, mint aminő a valóságban. Szerencsére
abban a helyzetben vagyok, hogy önt biztosít­
hassam: nem történt semmi. A Newyork kávé­
házhoz mentek, itt megálltak és tanácskoztak. A
férfi hevesen gesztikulált, a hölgy ellenben egye­
lőre elutasítóan- viselkedett. Tovább mentek,
majd később újra megálltak tanácskozni. Ez al­
kalommal azonban megegyezésre juthattak, mert
mindketten eltűnnek a Kleist-utca 83. számú ház­
ban.
Harras nehezen lélekzik:
i — Mi van ebben a házban?
— A kerti traktusban az első emeleten van
Sanders őrnagyné penziója. Ez a penzió, ezt
hangsúlyoznom kell, teljesen tisztességes hely.
Dr. Leermann három év óta bérel szobát ebben
a penzióban, ahol meglehetős gyakran tartózko­
dik. Nem volt még időm, hogy ennek az urnák
otthoni körülményeit alaposabban megvizsgál­
jam, de házassága ugylátszik nem boldog, mert
gyakrabban távol marad tulajdonképpeni otthoná­
tól, anélkül azonban, hogy — véleményem szerint
— felesége túlságosan nélkülözné. A Kleist-utcai
szobában sok könyv van és egy írógép. Ide ve­
zette Kastor kisasszonyt. Említettem már, hogy
a szoba a kerti traktusban, egyemeletnyi ma­
gasságban van. Én tehát felszaladtam az utcai
front lépcsőjén az első és második emelet között
húzódó folyosóra. Az ablakon át igen jól meg­
figyelhettem a kerti rész frontját. Detektivi praxi­
somban tiz évenként sem fordul elő olyan sze­
rencsés eset, amilyen ez volt: egész este. . . a
hölgy körülbelül tiz óráig m a ra d t... nem eresz­
tették le az ablakfüggönyt. Mármost ami a szo­
bában történt, az majdnem semmi. Az asztalnál
ültek és bort ittak. Azután a hölgy végighevere-
dett a pamlagon, a doktor ur pedig egy barna
füzetből felolvasott neki valamit, ami, arckife­
jezéséből Ítélve, vers lehetett. Bizonyára a saját
költeményei voltak.
7
 Harras megvetően fintorítja el orrát,
— Tovább! — mondja kurtán.
— Aztán a doktor ur megcsókolta a hölgyet,
majd eltávoztak a lakásból. A hölgy egyedül
ment haza. Ez kedden történt. Szerdán nagyon
izgatott a hölgy, fodrászhoz rohan, majd szabó­
nőhöz, ahonnan elhozza ruháját, este pedig ala­
posan kiöltözve, színházban jelenik meg, ragyo­
góan néz ki, ha szabad ezt a megjegyzést koc­
káztatnom, halványzöld ruhájában, enyhe kis
narancsillattal.
— De kivel, a kutyafáját?! — kiabál Harras
és az asztalra csap.
— Bocsánat, — Pankrác újra visszaesik hi­
vatalos hangjába — megint a feketehaju román­
nal. Jóképű fiatalember, de ugylátszik nem túl­
ságosan szivügye a hölgy. Színház után egy
bárba mennek, két cocktailt isznak, majd taxiban
hazatérnek.
— Hova, haza? Kihez? — Harras remeg az
idegességtől.
— A férfi taxin viszi haza a hölgyet Pan-
kowba, Wineta-utca 163. Mondtam már, hogy itt
lakik a hölgy. Aztán a férfi is hazatér. A taxi
tizenhárom márka huszonötöt mutat. Ezzel ké­
szen is vagyunk a szerdai nappal. Csütörtökön
nem történik semmi. Pénteken detto. Szombaton
a kisasszony, édesanyjával és apjával egy hölgy­
höz megy látogatóba, akinek születésnapja van.
Vasárnap p e d ig ... azaz tegn a p... ismét doktor
Leermann van soron.
Harras káromkodást fojt el.
— Sajnos, nein változtathatok rajta — csú­
szik ki Pankrác ur száján.
— Nem is a maga dolga — röffen rá Harras
dühösen. — Mi történt tegnap?
— Őszintén szólva, nem tudom.
Harras homlokán veszedelmes és fenyegető
ránc jelenik meg:
— Pankrác ur! Nem vagyok tréfálkozó ked­
vemben, ezt szíveskedjék tekintetbe venni.
Pankrác sértődött arcot vág.
— Ön igazságtalan, Harras ur. Kollégáim ki­
lencven százaléka egész bizonyosan valami ré­
mes históriát tálalna fel önnek a drága pénzéért
és ön ezzel meg volna elégedve. Én azonban
becsületes vagyok és bevallom, hogy nem tud­
tam semmi bizonyosat megállapitani. Feltevé­
seim mindenesetre vannak, ha ugyan önt ezek
érdeklik.
— Miket beszél itt? Hogy-hogy nem tud sem­
mit? Nem kezdő detektív maga!
— A kisasszony és a doktor ur ismét a
Wittenberg-téren találkoztak nyolc órakor. Innen
egyenesen a penzióba mentek. Ez alkalommal
azonban, Harras ur, az ablakfüggönyök le vol­
tak bocsátva. Innen van, hogy nem mondhatom
meg önnek, mi történt.
— Ügyesebb detektívet kellett volna szerződ­
tetnem — mondja Harras gyilkosán.
— Talán olyat, akinek Röntgen-szemei van­
nak? — vág vissza szárazon Pankrác.
— ö n az előbb feltevésekről beszélt, Pank­
rác ur — kezdi ismét kényszeredetten barát­
8
ságos hangon Harras. — Talán közölje velem
ezeket a feltevéseket.
Pankrác eltűnődve néz ki az ablakon.
— Én a magam részéről úgy teljesítem meg­
bízásaimat, ahogy kapom. Nem kérdezem az
indító okokat és szándékokat, ehhez nekem
semmi közöm, Harras ur. De semmi sem aka­
dályozhat meg abban, hogy magánvéleményt
alkossak magamnak a dolgokról. Ön megbí­
zott engem egy fiatal hölgy megfigyelésével,
mint ön mondotta, vállalatuk megbízásából.
Arról volna ugyanis szó, hogy a hölgy bizalmi
állásba lépjen elő, de ehhez feddhetetlen élet­
mód az első feltétel. Ön nem az első házasem­
ber, Harras ur, aki titkárnőjét megfigyelteti.
Ilyesmi naponta megtörténik. És minden alka­
lommal bizonyos valószínűtlen üzleti érdekek
szolgálnak kifogásul.
— Ismétlem, Pankrác ur, az én esetemben
valóban csa k . . .
Pankrác összeráncolja szemét és fintort
vág. Mint valami született csimpánz, olyan eb­
ben a pillanatban.
— Harras ur! Ön elfelejti, hogy hivatásom
kizárólag csak titoktartáson alapul.
— Én sem titkolnám, ha személyesen érde­
kelve volnék az illető hölgynél. Tudom, hogy ön
diszkrét ember. De higyje el, nem úgy van,
ahogy ön gondolja.
— Ilyenformán téves megvilágításban lát­
tam a dolgot — mondja udvarias sajnálkozás­
sal Pankrác — tehát jelentésemhez nincs egyéb
hozzátenni valóm.
Harras fáradtan mosolyog.
— Maga olyan sima, mint valami ángolna.
Tegyük fel, hogy például valóban érdekelne az
illető hölgy. Habár erről szó sincs. Mi volna
akkor?
— Tipikus irodai flörthistória és nem is va­
lami örvendetes. Mindenesetre nagy botrányt
szimatolok. Két vezető üzletember és egy tizen­
kilenc éves leány. Mindkét úriember harmincon
felül van, nős, komoly férfi. A leány könnyelmű
és kalandvágyó. De csak naivitásból. Játszik a
férfiakkal, akik feljebbvalói, vagy helyesebben
csak feljebbvalóinak kellene lenniük és ez hize-
leg hiúságának. Szerény házból való. Még egy
évvel ezelőtt is észrevétlenül, mint jelentéktelen
kis gyakornoknő ült a könyvelésben. Címeket
gépelt, bélyeget ragasztott és tízóraiért szaladt.
Ön aztán az osztályába vette át és a karriér,
ha szabad ennek neveznem, megkezdődött
Ügyes leány, az igaz, de ha golyvás volna és
görbelábu, akkor még ma is a könyvelésben
ülne. Ezzel csak tisztában vagyunk, Harras .ur?
— Értesültsége bámulatbaejtő, —- mondja
kitérően Harras — folytassa!
— Ön kezdettől fogva, legalább is igy gon­
dolom, úgy tekintette ezt a leányt, mint saját
felfedezettjét, büszke volt rá. Olyan jóindulattal
is bánt vele, mint eddig egyetlen alkalmazottjá­
val sem. A leányt elkényeztette, de nemcsak
maga és szinte azt mondhatnám, ő az egész
osztály koronázatlan királynője, sőt az egész
emeleté. Csak természetes, hogy minden férfi,
aki érintkezésbe kerül vele, rögtön beleszeret,
minden irodában igy van ez. Csak az aggályos,
hogy a leány oly nagyon fiatal és nyoma sincs
benne komolyságnak. Minden férfihoz egyfor­
mán kedves. Úgy látszik, örömet okoz neki,
hogy komoly férfiaknak elcsavarja a fejét és az
orruknál vezesse őket <3 maga túlságosan is
felszínes, semhogy komolyabb érzelmei lehetné­
nek. És nem is enged magához senkit annyira
közel, hogy elveszíthetné egyensúlyát. Erre gon­
dosan vigyáz, először is kényelemből, másod­
szor, mert valószínűleg arra a bizonyos mese­
beli hercegre vár. Sok diplomáciai érzéke van
és ennek köszönheti, hogy különböző férfiakkal
való barátkozása soha sem lépi túl a tisztesség
határait, ellenben ezek a barátkozások egyre
szaporodnak. Előbb vagy utóbb azonban ke­
nyértörésre kell kerülnie a dolognak. Azt hi­
szem, nem tévedek, ha. azt mondom, hogy teg­
nap este sem történt különösebb dolog a lebo-
esátott ablakfüggöny mögött. Már csak azért
sem, mert ez a doktor Leermann egyáltalában
nem esete a hölgynek. Ha egyáltalában van va­
laki, aki iránt mélyebb rokonszenvet érez, ak­
kor ez talán az a szőke autós, aki nagyon fia­
tal, karcsú, igazi sportember, jókedvű és köny-
nyelmü, mint ő maga. Talán, ezt hangsúlyozom,
mert erről sem vagyok meggyőződve. Annyi bi­
zonyos, hogy a doktor versei iránt talán érdek­
lődést tud mutatni de nem érez iránta semmit.
Talán kissé fél tőle, igy hát tűri a dolgokat és
nem nagyon sokat gondolkozik felőlük. Ez a
nemtörődömség azonban előbb vagy utóbb ka
varodást fog okozni És az ifjú hölgy nagy sze­
meket fog mereszteni és nem fogja megérteni,
hogy az egésznek ő az oka. Kis szőke macska...
Harras eltűnődik. Majd gondolkozva ismétli:
— Kis szőke m acska. . . Magának igaza le­
het.
— Ha szabad önnek tanácsot adnom, Har­
ras ur, akkor . ..
Ebben a pillanatban Harras hirtelen feláll.
Arckifejezése ismét gőgös és elutasító, mint
mindig.
— Köszönöm, Pankrác ur, de tudom, mit
kell tennem. Most még arra kérném, hogy a
nap hátralevő részét töltse el itt az irodában.
Ön nagy emberismerő és egészen bizonyosan
felfedez valamit, ami az én figyelmemet elke­
rülte. Különösen . . . arra a két fiatalemberre
gondolok, a szomszéd szobában. Úgy fogom önt
bemutatni, mint valami szaktudóst, aki reklám­
szervezetünket akarja tanulmányozni. Üljön le
az egyik sarokba. Majd néhány mappát adatok
önnek különböző reklámanyaggal, amely mögül
ön nyugodtan megfigyelheti őket. Rendben?
Harras benyit a szomszéd szobába és Pan­
krác urat előrebocsátja.
— Ez itt dr. Müller ur, — szól hangosan —
meg szeretné ismerni egész reklámszervezetün­
ket. W ölflin ur, kérem, vegye gondjaiba ezt az
urat.
Kurtán megfordul és szokása szerint be­
vágja maga mögött az ajtót. íróasztalán ott
fekszik a napi posta, félretolja. Ceruzát vesz a
kezébe és egy szelet papirra a következőket
'írja:
Egrescu.
Az autós.
Dr. L.
Wölflin.
Az első kettőt rögtön kihúzza. Ezeket ve­
szélytelen vetélytársaknak tartja, pajtásoknak.
Majd Wölflin neve mellé keresztet rajzol. Nem
azért, mintha félne Wölflintől, hanem mert hiú­
ságát sérti, hogy alárendeltje vetélytársként
szerepeljen. Épp ezért Wölflinnel végezni fog.
Felmondás nélküli elbocsátásra nagyon köny-
nyen lehet okot találni. Szükség esetén elő lehet
ilyen okot idézni. Harras Fred igazán nem az
az ember, aki ilyen kis akadályok előtt meg­
hátrálna.
Marad hát doktor Leermann.
Harras, ceruzája végét rágva, gondolkozik.
Arckifejezése sötét és baljóslatú. Leermann! Ezt
az embert gyűlöli egy félóra óta Eddig egészen
jól megvoltak egymással. Soha egy pillanatra
sem jutott eszébe, hogy Leermann és Cilly kö­
zött lehetne valami. Pankrác felfedezése olyan
volt, mint amikor villám sújt le. Még mindig
nem tudja megérteni, még mindig kábult, bar
agya pontosan működik.
Pontosan és hidegen.
Nagyon sokáig gondolkozik. Eltelik egy óra,
mialatt majdnem mozdulatlanul ül helyén, uj­
jaival idegesen dobol Íróasztala lapján, egyik ci­
garettát szivja a másik után és gondolkodik,
gondolkodik. Végre is felveszi a kagylót és ösz-
szekötteti magát Learmannal.
— Hallja, doktorkám, van egy kis ideje öt
órakor, zárás után? Beszélnem kell magával.
Nagyon fontos.
Hangja olyan, mint mindig, semmi izgalom­
nak nincs rajta nyoma.
— Persze, hogy van, hájaskám! — mondja
Leermann. — Hogy van? Ma még nem is lát­
tuk egymást. Ugyan, jöjjön át egy csésze ká­
véra.
— Most nem, tele vagyok munkával. Ké­
sőbb. Au revoir!
Visszaakasztja a kagylót, majd mélyet lé­
legzik és kétszer hosszan csenget: Kastor kis­
asszony!
Kügelmann dugja be fejét az ajtón.
— Ebédszünet, Harras ur. Mindnyájan le­
mentek.
— Jó.
Kinyitja Íróasztalának legalsó fiókját, vas­
kazettát vesz ki belőle, amelyben kotorászni
kezd. A kazetta papírokkal van tele. Kihúz kö­
zülök egy levelet. Ez a levél nyolc oldal terje­
delmű és egyenletes, szépirásu betűkkel van
teleirva. Hamisitatlan könyvelőirás.
Harras maga elé teszi a levelet és lassan
olvasni kezdi.
Az ötödik oldalon ez áll:
. . . Dr. L. ügyei sem teljesen szobatiszták.
Semmi érdekem ezeket nyilvánosságra hozni,
de az sem érdekem, hogy elhallgassam, amit
tudok. Ha ő egyetlen szót is emelt volna érde­
kemben, mint ahogy Ön azt megtette, Harras
9
ur, akkor nem tettek volna ki az utcára, ezt
biztosan tudom. De inkább éhenhalni, mond­
tam magamnak, semhogy odamenjek hozzá,
mint valami zsaroló és pisztolyt szegezzek mel­
lének. De most már minden rendben van, van
valami kis megélhetésem és igy a dolog elsi­
mult. Tudom, hogy Ön sohasem fogja felhasz­
nálni, amit én itt Önnek Írok, mert hiszen Ön,
tudomásom szerint bizalmas barátságban van
L.-el. Megtörténhetik azonban, hogy egyszer ne­
héz ütegekkel kell majd felvonulnia és akkor
— amit azonban nem remélek — szives figyel­
mébe ajánlom a Prosper és Társa céggel kötött
szerződések figyelmes áttanulmányozását. Cse­
kély harmincezerről van itt szó, ami dr. L. zse­
bébe vándorolt. Legszükségesebb esetben per­
sze, esküt is tehetek erre az állításomra, de
mint már mondottam, semmi érdekem sincs
abban, hogy a lavinát megindítsam."
Harras Fred valósággal összeroskad szé-
velet és zsebébe dugja. Nem fojthat el közben
egy gúnyos mosolyt. Majd piros ceruzát vesz
kezébe és dr. L. neve után is nagy keresztet
rajzol a listán.
— Most aztán rajta!
III. FEJEZET.
Ebédszünet félegytől egyig. Az étkező az
ötödik udvarban van a földszinten. Vízgőz és
kelkáposztaszagu helyiség. A terem olyan sö­
tét, hogy egész nap villany ég benne. Hosszú
asztalok, mint egy kaszárnyában, teritetlenek
és zsírosak. Az ételkiadásnál hosszú sorban áll­
nak az alkalmazottak, kezükben tányér és evő­
eszköz, valamint az ebédjegy: 30 pfennig az
ebéd. A párás levegőben hangos csevetelés, ne­
vetés, evőeszközök és tányérok csörömpölése. Az
egyik sarokban, kétszemélyes kis asztalnál ül
Wölflin. Felhajszolt valahol néhány szál őszi­
rózsát, melyet söröspohárban az asztalra állí­
tott. Előtte és vele szemben, ahol Kastor Cilly-
nek kell ülnie, egy-egy tányér, almával, banán­
nal és egy-egy csésze tea. Cilly még nincs itt
és Wölflin inkább lemondana az ebédről, sem­
hogy Cilly nélkül hozzáfogjon. Tekintetét sza­
kadatlanul az ajtóra szegezi. Néha-néha fel-fel-
pillant a faliórára, melynek mutatója könyör­
telenül halad előre. Holott minden perc drága.
Mikor végre Cilly megérkezik, háromnegyed
egy.
Mint mindig, most is lihegve és futva érke­
zik meg, kezében még mindig ott van a jegy­
zetkönyv, mert egyenesen doktor Leermann
szobájából jön.
— Hol mászkálsz olyan sokáig? -— mondja
Wölflin szemrehányó hangon. — A teád már
egészen kihűlt.
Annak, hogy W ölflin tegezi Kastor kisasz-
szonyt, semmi különösebb jelentősége nincs,
mert a reklámosztályban bizonyos könnyed ba­
ráti tónus uralkodik és ha éppen nem veszek­
szenek és ha épp úgy tetszik nekik, tegezik egy­
mást.
— Mostanáig a doktornál voltam — feleli
10
Cilly és enni kezd. — Szünet nélkül diktált.
— Harras nagyon dühös volt, nagy muri
lesz belőle!
— Mondd már!
— Azt mondod: mondd már! Mintha bizony
neked mindegy volna, hogy muriznak-e veled,
vagy sem. Pedig már akkor is bőgni kezdesz,
ha csak ferdén néznek rád.
— Csak nyugodjék meg, uram! Velem nem
muriznak.
— Ne légy olyan elbizakodott. Harras na­
gyon undok tud lenni ha akar. Még hozzád is.
Cilly szórakozott és ideges. Szemei ide-oda
járnak a helyiségben. Arca tüzel. Wölflin egy
darabig figyeli, majd megrázza a fejét.
— Mi van veled, Cilly? Oly különös vagy.
Talán neked is rossz sejtelmeid vannak, mint
Kügelmannak?
— Kérlek, ne hasonlíts engem Kügelmann-
noz. Nagyon ideges vagyok.
— Mitől, kicsikém? — A fiú előrehajol és
fürkészőn tekint a leány arcába. — Mitől vagy
ideges? Történt valami?
A leány hallgat és tányérjára néz. A fiú
megragadja hideg, sima kezét és megszorítja.
— Hát mondd, Cilly, valami baj van?
— Hagyj békén! Nem mondhatom meg. —
Kezét visszahúzza és egy almába vág.
— Nem akarlak kényszeríteni, de fáj nekem,
hogy nincs bizalmad bennem. Már oly régóta
ismerjük egymást Cilly és tudod, hogy az egész
házban nincs senki, aki annyi jószándékkal
volna hozzád, mint én. Mit meg nem tennék,
hogy segítsek rajtad! Nem bízol a titoktartá­
somban? Vagy azt hiszed, buta vagyok ahhoz,
hogy tanácsot adjak?
— Egyiket sem gondolom. De borzasztó
volna, Wölflin, minden jó véleményedet elvesz­
tenéd felőlem.
— Ostobaság! Hányszor mondtam már,
hogy én senkit el nem Ítélek, hanem inkább
megpróbálom megérteni. Miért volnék más, ha
rólad van szó? Senki sem érthet meg téged job­
ban, mint én. Mert én téged. . . Mert te nekem
annyira szivemhez nőttél. — És egy kis idő
múlva, mert a leány nem válaszolt, halkan
folytatja: — Férfiról van szó?
A leány bólint.
— Hivatalbeli.
— Sajnos.
Wölflin homlokát ráncolja.
— Payer?
— Ugyan mi jut eszedbe?
— Harras?
Cilly mozdulatlanul ül és a teáskanállal ját­
szik. Egy pillanatig küzd magával, hogy el­
mondjon-e mindent, nagy gyónást rendezzen-e,
hogy könnyítsen a szivén és megossza titkait
az egyetlen emberrel aki igazi barátja. . . de
az utolsó pillanatban meggondolja magát.
— Nem, — szólal meg végül — Harras sem.
— Majd vontatottan hozzáteszi: — Doktor Leer-
mannról van szó.
 Wölflin bámul.
— A doktor? A doktor? Hogy lehetséges ez,
Cilly?
— Mindent elmesélek neked, Wölflin, adj
egy cigarettát — Majd a füstöt a levegőbe fúj­
va, folytatja: — Ez nem jött egyik napról a
másikra, hanem a legutóbbi hónapokban kez­
dődött. Először csak viccelődött velem, mint
ahogy fiatal leányokkal szokás. Azután, mikor
vége volt a hivatalnak, de nekem még valami
dolgom akadt, többször felbukkant a reklám­
osztályban, ahonnan együtt mentünk el kávé­
házba, moziba, nemsokára este is találkoztunk.
— De hiszen nős ember — veti közbe W ölf­
lin.
— Erről sohasem beszéltünk. Nem is fontos.
Mindig nagyon kedves .volt hozzám és ugy-e,
azt te is elismered, Wölflin, hogy nagyon okos
és művelt ember.
Wölflin nagyot nyel és azt mondja:
— No, igen.
— így ment ez egy darabig. Kétszer is ta­
lálkoztunk egy héten, minden olyan egyszerű
és vidám volt. És aztán. . . aztán valami na­
gyon rosszat tettem, W ö lflin ...
A leány megakad. Ebben a pillanatban
Wölflin a legrosszabbra van elkészülve. Reme­
gés fut át tagjain, összedőlni érzi a világot, a
szőke angyal képe, mely egyébként sohasem
hagyja el, hirtelen szétolvad, mint a hó. A
leány halkan tovább beszél:
- - Ha erre gondolok. . . szeretnék a föld alá
süllyedni! A legrosszabbat tettem, amit leány
tehet, Wölflin. Elmentem hozzá. Egy Kleist-ut-
cai penzióba.
Ismét szünet. W ölflin nehezen lélegzik.
— Akkor mindennek vége! — mondja re­
kedten.
A leány villámgyorsan felemeli fejét.
— Wölflin! Esküszöm, nem történt semmi.
Megcsókolt, ennyi az egész. Wölflin, hiszel ne­
kem?
— Nem! — gondolja W ölflin és az asztal
alatt összeszoritja csontos, kemény öklét. Arcá­
nak, testének minden izma megfeszül.
— Mellékes, hogy hiszek-e neked, Cilly. Mit
törődsz te egy kolléga véleményével?
— Ne beszélj ilyen csúnyán! Tudod, hogy
te nekem több vagy, mint kolléga. Te nekem...
Hirtelen boldogság fut végig Wölflinen.
— . . . jópajtásom vagy. Jobban bízom ben­
ned, mint a saját bátyámban.
W ölflin hátradől és néhány pillanatra le­
hunyja a szemét. Majd felsóhajt.
— Beszélj tovább Cilly. Nincs már sok idő.
— Nála voltam egyszer, ekkor felolvasott
egy novellát, melyet nekem irt. De nem értet­
tem belőle semmit. És tegnap este megint nála
voltam, megcsókolt és slussz. És én azt mond­
tam n ek i. . . Nem is tudom, hogy történhetett
ez, valami megzavarhatta az agyam at. . . azt
mondtam neki, hogy szeretem. Wölflin! Mikor
később a földalattiban ültem és visszagondol­
tam a dologra, valósággal kétségbeestem. Nem
igaz, hogy szeretem. Megzavart a pillantásával,
amely ellen nem tudok védekezni, elkábitott a
szavaival, nem igaz, hogy szeretem, Wölflin!
Csak éppen nem tudok hideg és visszautasító
lenni, mint más nő. Nem tagadom, eleinte iz­
gatott, hogy doktor Leermann cégvezető ur úgy
szaladt utánam, mint egy kis kutya. De aztán
unni kezdtem a dolgot. Ezerszer elhatároztam,
hogy megmondom neki az igazat: hagyjon bé­
kén! De ha csak ki akartam nyitni a számat,
már olyan voltam, mintha megbénultam volna.
Az egyetlen, amit tehettem, az volt, hogy foly­
ton halogattam a dolgot, kifogásokat találtam
ki, mikor azonban ez már nem használt, Ígére­
teket tettem neki, amelyeket persze, sohasem
akartam megtartani, de kis időre legalább meg­
nyugodott. Ma pedig, Wölflin, ma pedig vége
szakadt a türelmének. Ultimátum eié állított:
vagy, vagy! Először lett volna alkalmam egy
vacak kis szóval megszabadulni az egész dolog­
tól. És nem tudtam, nem tudtam, mintha meg­
babonázott volna. Mikor pedig azt kérdezte tő­
lem, hogy most már övé leszek-e egészen, igent
mondtam. De ami a legrosszabb; ma este vele
kell lennem, azaz nyolc órakor találkoznunk
kell és akkor . . . W ölflin . . . nem tudok majd
több kifogást találni. Akkor igazán vége lesz
mindennek. Ennek azonban nem szabad meg­
történnie. Te vagy az egyetlen, aki nekem se­
gíthet, Wölflin. Drágám! Mondd, mit csináljak?
— Szilárd az elhatározásod, Cilly, hogy vé­
get vess a dolognak? És én legyek az, aki ne­
ked tanácsot ad? Én csak egy módját látom a
szabadulásnak: menj oda hozzá és mondd meg
neki az igazat. És ha úgy akarod, valld be
neki, hogy mást szeretsz, ez sietteti nala a ki­
ábrándulást. Ha ezt elég határozottan az orra
alá dörgölöd, örökre megszabadulsz tőle
Cilly a fejét rázza:
— Mondtam már, Wölflin, hogy nem tu­
dok neki ilyesmit mondani. Olyan furcsán néz
rám valahogy és nekem valósággal elakad a
hangom.
Wölflint hirtelen izgalom fogja el
— Akkor, fiacskám, — mondja majdnem
gorombán — egyáltalában nem lehet rajtad se­
gíteni. Akkor semmi más sem vagy, mint mé­
dium egy hipnotizőr kezében, már pedig ilyen
ponyvaregények ellen nem tudok neked segitsé-.
get nyújtani. Ha csak egyet nem: azonnal ott­
hagyod az állásodat.
Cilly lehajtja fejét, egy szőke fürt homlo­
kába hullt, szinte gépiesen simítja hátra.
— Látom már, Wölflin, — mondja szomo­
rúan — hogy nem értesz meg engem. De azt
hiszem, nincs is aki ezt megérthetné. Pedig
annyira szükségem volna valakire, aki mellém
áll, egy őszinte, igaz pajtásra, egy emberre,
akire teljesen rábízhatom magamat és aki
megért engem. Csakhogy persze, ebben az em­
berben meg kell lennie az akaratnak, hogy
segítsen nekem, okos, kiegyensúlyozott és ön­
tudatos nővé fejlődni. Wölflin, te vagy az
egyetlen, aki ilyen pajtásom lehetne. Akarsz?
11
 Pajtás, pajtás — gondolja Wölflin. Ez
olyan, mint amikor az ember a főnyereményt
?árja és pár márkával húzzák ki a sorsjegyét.
De azért . . . ha öt márka nem is egy millió,
mégis jobb öt márka, mint egy sem. És Cilly
pajtásának lenni, ez még mindig valami hatá­
rozott nyereség, ha szomorú is, hogy még csak
megcsókolnia sem szabad az embernek. Csak
tanácsot adni.
— Oly sokáig gondolkozol!
— Már nem, Cilly! Jópajtásod vagyok.
— Remek! — Szemei felragyognak, a fiú keze
után nyúl és melegen megszorítja. — De ugy-e,
sohasem fogsz túlságosan elitélni, Wölflin, ha­
nem mindig igyekezel majd megérteni és min­
dent megtenni, hogy segits rajtam. Igen?
— Sohasem hagylak cserben, Cilly!
— Ó, Wölflin, nagyszerű fiú vagy te! U]
életet fogok kezdeni, büszke leszek rá, senki
sem fog rám rosszat mondhatni és ennek a sok
férfinak, aki úgy szalad a nyomomban, mint
a vérebek, kiadom az útját. Hideg leszek, mini
az acél. Megközelíthetetlen.
— Ami Leermannt illeti, — szakítja félbe
tárgyilagosan Wölflin — legjobbnak tartanám,
ha levelet im ái neki. Hát persze, hogy manap­
ság nem hagyhat ott az ember egy állást csak
azért, mert beleszeretett a cégvezető! Beszélni
pedig nem tudsz vele, a híres pillantása miatt.
Marad: a levél. De mi történik, ha azután
megint kérdőre von? Megint csak ki vagy neki
szolgáltatva.
— Ezt nem fogja tenni. De ha m égis. . . szi­
lárd leszek, mint a gránit. De mit Írjak neki?
— Ha akarod. . . diktálom a levelet.
— Remek! — Cilly lelkesülten csapja fel
jegyzetkönyvét.
— írd: K ed ves... hogy is hívják tulajdon­
képpen?
— Kurt.
— Tehát: Kedves Kurt! — A fiú maga elé ré­
ved és mint mindig, amikor diktál, körmeit
rágja. Majd lassan, megfontoltan a mondatok
között szünetet tartva, igy folytatja: — Kedves
Kurt! Őszinte leszek és megmondom neked az
igazat. Nem volt szép tőlem, hogy ennyi ide’ig
kétségben hagytalak a felől, mit érzek irántad.
Sajnos, nem tudtam veled nyíltan beszélni.
Most azonban, hogy fordulópont előtt állunk,
nem hallgathatok tovább. Hazudtam, mikor
azt mondtam, hogy szeretlek. Mást szeretek . . .
— Stop, Cilly! . . . — Már több mint egy éve
mást szeretek! Te azonban mindig oly kedves
voltál hozzám és én oly szívesen voltam veled,
hogy hazugságomat nem tartottam fontosnak.
Féltem, hogy barátságodat elveszítem abban a
pillanatban, amelyben megvallom neked, hogy
nem tudlak úgy szeretni, mint ahogyan elvár­
nád. Most bizonyára csalódottnak érzed magad
és minden jó véleményed elveszíted felőlem, de
vájjon nem jobb-e, ha az utolsó pillanatban
megvallom neked, mi a helyzet, mint ha to­
vábbra is visszaélnék a bizalmaddal? Nem ta­
lálkozunk többé soha, de én mindig örömmel
12
fogok visszagondolni az együtt eltöltött kelle­
mes órákra. Isten veled, kedves Kurt és felejts
el mindent, mint valami álm ot Cilly.
W ölflin feliélekzik.
— Úgy. Ez talán használni fog. Meg vagy
elégedve, Cilly?
— Meg vagyok hatva, Wölflin. Gondold csak
el, milyen szörnyű lesz ez szegény embernek.
Ne Írjam „Isten veled, kedves Kurt“ helyett
„Isten veled, te kedves, jó Kurt!" Ez mégis
I sokkal szebben hangzik.
— Nem, — mondja a fiú nyersen — fölös-
! leges!
— Ahogy gondolod. — A lány becsapja a
j jegyzetkönyv födelét azzal a csendes elhatáro-
! zással, hogv mégis azt fogja Írni: te kedves, jó
; Kurt.
I ■
Az étkező jó negyedórája üres; a szomszéd
helyiségekből tányércsörömpölés hangzik és
| W ölflin rémülten ugrik fel.
— Cilly, félkettő! Harras epeömlést kap, ha
észreveszi, hogy nem vagyunk fenn! Gyerünk,
gyerünk, futólépés!
Átrohannak az udvarokon, fel a lépcsőn.
Épp abban a pillanatban, midőn a hatodik
emelet súlyos vasajtaját kinyitják, szalad nekik
Herras. A "főnök azonban, csodálatosan nyugodt
Rendkívül kedves hangon mondja:
— Ha később ideje lesz, Kastor kisasszony,
kérem, jöjjön be hozzám. — És eltűnik a szo­
bában.
— Mázlink volt! — mondja W ölflin és helyet
foglal az Íróasztalnál. A szobában, háttal az ab­
lakhoz, Pankrác ur ül és figyelmesen lapoz a
terjedelmes mappákban. Senki sem vesz róla
tudomást
— Wölflin, kérlek, engedj egy pillanatra az
asztalodhoz, szeretnék gyorsan levelet Írni.
Payer nincs jelen, Iíügelmann telefonál.
Cilly félretolja W ölflin asztaláról'az iratokat
és egy Wölflinnek szóló levél akad kezébe, a
cég levélpapirosán.
— Neked szól — mondja és átadja a fiúnak
a levelet. Majd Írni kezd.
Wölflin kinyitja a sárga borítékot. A levelet
León, a mindenható főnök irta alá, saját sze­
mélyében ___I
Elolvassa, csodálkozó szemekkel. Majd össze­
hajtogatja és zsebregyüri.
A levélben a következők állanak:
„Az irodai óra a reklámosztály alkalmazot­
tai számára 9 órakor kezdődik. Harmadszori
i késésnél a vezetőségnek jogában áll felmon­
dásnélküli, azonnali elbocsátás. Ön tizennégy
napja irt alá egy körlevelet, amely ismételten
figyelmeztette az alkalmazottakat erre a kö­
rülményre és ezáltal kötelezte magát, hogy az
■irodai órákat a legpontosabban be fogja tar­
tani. Miután Ön bebizonyitottan minden reg­
gel legalább 10 percet késik, a vállalat veze­
tősége, sajnos, kényszerítve érzi magát . . .
stb., stb.
 Ebben a pillanatban Wölflin megsejti, hogy
befolyásos ellensége van a házban, akinek nagy
érdeke, hogy őt eltegye az útból. Mert ezt a fel­
mondási okot a hajánál ráncigálták elő. Igaz,
hogy a késések ellen körlevelet intéztek az al­
kalmazottakhoz és ők ezt aláírták, de ezen az
alapon soha senkit még csak rendre sem utasí­
tottak. Elbocsátásról tehát pláne szó sem lehe­
tett. W ölflin tanácstalanul áll. Csak személyes
gyűlölet lehet a magyarázat. De ki lehet a do­
log kezdeményezője? És mik az okok?
Pankrác ur szakadatlanul fel-alá sétál a
szobában. A szoba oly kicsi, hogy a sok hatal­
mas mappát, melyet W ölflin Harras utasítá­
sára elébe rakott, Pankrác sehol sem tudja ren­
desen elhelyezni. Egy iratállványra halmozta
tehát fel, mely a főnök ajtaja mellett áll, most
aztán minden egyes mappával végig kell sza­
ladnia a szobán. Szemei közben kutatón járnak
szerteszét a szobában. Semmi se kerüli el figyel­
mét, az a levél sem, melyet Cilly éppen ir, az
sem, melyet W ölflin éppen zsebretett. Elég, ha
mindegyikből csak pár szót lát, hogy tudja, mi­
ről van szó.
Cilly leteszi tollát, leitatja a levelet. Dr. Leer-
mann urnák, magánügy — ezt Írja a borítékra,
majd felugrik, felveszi jegyzetkönyvét és ceru­
záját, megint leteszi és egy darabig púderes
dobozával foglalatoskodik. Aztán kirohan, vé­
gig a folyosón a várószobáig, ott a boy kezébe
nyomja a doktor Leermannak szóló levelet és
visszarohan a főnöki szoba ajtajához. Mélyet
lélekz'ik és nem minden szívdobogás nélkül,
belép.
Egy pillanat múlva fellángol a vörös lámpa:
Harras úrhoz belépni tilos!
— Tudod-e, — mondja Harras, miközben fel
és alá járkál — tudod-e, hányadika van ma?
— November 8-ika — mondja Cilly csodál­
kozva.
— És azt is tudod-e, mit Ígértél nekem erre
a napra. Hónapok és hetek óta, mit ígértél?
Megáll a lány előtt Hideg rémület fut végig
Cilly tagjain, elsápad.
— Türelmesen vártam a mai napig, — foly­
tatja Harras > — ami nem csekély önuralmamba
került. Azt Ígérted, hogy tizenkilencedik szüle­
tésnapodon az enyém leszel! Holnap lesz a szü­
letésnapod.
Nyersen, követelőn, majdnem durván
mondja ezt Harras. Nagy megerőltetésébe kerül,
hogy gyilkos és éles szavakkal rögtön a lány
arcába ne vágja, amit róla megtudott. De visz-
szatartja magát, előbb válaszát akarja hallani,
mert semmiesetre sem mond le arról, ami, sze­
rinte jogosan megilleti.
— Nos? — kérdezi gorombán — elhatároztad
magad?
Cilly nagyot nyel,' valami összeszoritja tor­
kát, alig tud szólni.
— Igen — mondja reszkető hangon.
Harras diadalmasan mosolyog.
— És szívesen?
— Igen — hazudja a leány és a legszíveseb­
ben sírni kezdene.
IV. FE JE ZE T.
A reklámosztályban még sohasem dolgoztak
olyan keveset, mint ezen a november 8-ik'i na­
pon. Payer éppen visszatért az állami könyv­
tárból, ahova átsétált az irodából, most pedig
a Si-Go Reklámújság számára cikket próbál ki­
agyalni a régi rómaiak szépségápolásáról. Eb­
ben doktor Leermannal akar vetélkedni, aki
titokban szintén írónak érzi magát és különö­
sen az ókor specialistájának. Payer azonban
nem túlsókat tart felőle. Általában meg kell
jegyezni, hogy Leermannt az első nap óta, hogy
udvariasan kénytelen hajlongani előtte, szívből
utálja. Sőt gyűlöli.
Mikor a vörös lámpa kialszik a főnöki ajtó
fölött és Kastor Cilly a szobába lép, Wölflin
még mindig ott ül Cilly Írógépe előtt és szóra­
kozottan játszadozik egy vörös törlőgummival.
Mikor a lány belép, felkel, hogy átadja helyét.
A lány zavart, de a fiú nem veszi észre.
— Maradj csak ülve, — mondja Cilly — még
egy levelet kell kézzel megírnom.
W ölflin azonban felkel és fel és alá járkál.
Szórakozott és látszik rajta, hogy erősen gon­
dolkozik.
Közben Cilly szóról-szóra leírja újra azt a
levélszöveget, amelyet W ölflin *neki diktált,
csakhogy a borítékra most azt Írja: Harras
i Ered urnák, magánügy.
Éppen mikor a borítékot beragasztja, meg
í szólal a telefon, de nem a városi vonal érce*-
csengésével, hanem azzal a száraz berregéssel,
mely a háziközpont jelzése. Kastor kisasszonyt
kérik. Pankrác pillanatokra abbahagyja a map­
pák tanulmányozását, Wölflin megáll.
— Kastor — mondja Cilly halk és lágy te­
lefonhangján.
Pár pillanatnyi szünet. Majd a lány beszél
bele a kagylóba, halkan és meg-megakadva.
— Persze . . . legkomolyabb elhatározásom . . .
Nem, nem hiszem, de — . . . Azt hiszem igy a
le g jo b b ... Igazán? Erre nem is gon doltam ...
Nem, telefonon nem lehet. . . Nem . . . n e m !. . .
Hogyan? Ezt nem é rtem ... No, ezt nagyon
sajnálnám, igazán nem úgy gondoltam . . . No
jó, rendben van. Igaza v a n . . . De visszavonha­
tatlanul utoljára . . . Jó, jó. Félkilenckor . . . Vi­
szontlátásra.
Visszaakasztja a hallgatót és helyére ül. Za­
vart. Anélkül, hogy feltekintene, érzi hogy
W ölflin szakadatlanul és mereven nézi. Megkí­
sérli, hogy közönyösnek lássák, de a bűntudat
szemmel láthatóan ott van az arcán. És már
hozzá is lép Wölflin. Lehajol és az Irógépasz-
talra könyököl.
— Kivel beszéltél, Cilly? — Hangja fojtott
izgalomtól vibrált.
— Úristen! milyen kiváncsi vagyl — veti oda
könnyedén a lány. — Egy ismerősömmel. Heintze
Hans-zal, tudod, azzal az autóssal.
Wölflin alig hallható suttogássá tompítja
hangját:
13
 — Mondd, miért hazudsz, Cilly? Hiszen a
háziközpont hivott?!
— Tévedsz, Wölflin. A városi volt. Igazán.
A fiú arca már most fenyegetővé válik.
■— Leermannal beszéltél! És ő megint ha­
talmába ejtett a szavaival. Mért tagadod?
Cilly feláll, ideges remegés fut végig arcán.
— Ne szamárkodj, Wölflin. Heintze Hans-zal
beszéltem.
— Cilly, hogy tudsz ennyire hazudni? Ilyen
szemtelenül é s . . . bután? Hiszen csak meg tu­
dok különböztetni egy városi hívást a házitól?
Ez pedig házi hivás volt! Te pedig Leermannal
beszéltél.
Cilly dacosan hátraveti fejét, felveszi az asz­
talról a Harrasnak szóló levelet és az ajtó felé
indul. W ölflin megragadja karját.
— Hagyj! Végre is tehetek, amit akarok —
szól rá dühösen a lány. Kirántja karját és már
kinn is van az ajtón. Végigmegy a folyosón és
ieadja a levelet a várószobában.
— Rögtön adja át Harras Fred urnák —
mondj a boynak. Aztán végigsétál az eladási
osztály hosszú termén és eltűnik a női mosdó­
helyiségben. Megmossa kezeit, hosszan és
figyelmesen vizsgálgatja magát a tükörben, az­
tán egy darabig tanácstalanul álldogál, majd
ablakot nyiUés kikönyököl. Lenéz az udvarra.
Kissé magához akar térni és visszanyerni
nyugalmát. Micsoda őrült nap ez a mai!
Mennyi minden rászakad! És a végén most még
ez a W ölflin is! Mi jut eszébe tulajdonképpen
Mintha bizony joga volna felelősségre vonni.
Néha direkt az idegeire megy az embernek.
Pajtás ide, pajtás oda, nincs joga előimi, hogy
az ember mit csináljon. Leermannak végre is
igaza van, ez nem az a mód, ahogy vele elbán­
hat az ember. Ilyesmit nem lehet pár sorral el­
intézni. Szamár egy ötlet volt ettől a Wölflintől
ez a levél. Hiszen végre is Leermann úriember.
Nem muszáj valakit mingyárt földöntúli szere­
lemmel szeretni. Enélkül is megy a dolog. Hi­
szen igaz, egy kicsit édeskés ember, sőt émely­
gős, de hát mindenkinek megvan a maga hi­
bája. Először is szabadulni kellene a reklám­
osztályból. Itt már az idegeire mennek az em­
bernek a dolgok. Leermann majd megcsinálja
valahogy. Ez a Harras. . . Borzalmas egy dolog,
remélhetőleg most már egyszersmindenkorra
vége. Hiszen borzasztó, melléig is alig ér az em­
bernek. No és az a pocak?! Most már biztos
megkapta a levelet. Biztosan káromkodni fog,
mint egy kocsis. No é s ? . . . vájjon megkisérli-e,
hogy más elhatározásra birja. Nem valószínű.
Inkább csak undok lesz. Elbocsátani persze
nem tud, mert ha az ember a száját kinyitja...
no az ilyen feljebbvalói udvarlások esetében a
munkabiróság nem ismer tréfát. Wölflinnel pe­
dig egy darabig nem kell szóbaállni. Túl szem­
jelen kezd már lenni. Kár volt neki szólni. Nt>
persze, mert az ember sohasem gondolja meg
előre. Hála Istennek, hogy legalább az az őrült
Payer nem hallat magáról semmit, ez a ma­
jom . . . Hopp! A cédula!
Újabb viharfelhő. Gyorsan visszasiet szobá­
14
jába. Payer ir, W ölflin mozdulatlanul ül, gon­
dolkozik, van neki miről. Kügelmann elment,
Pankrác szorgosan jegyez.
Cilly emlékezik, hogy Payer céduláját a
gyorsírójegyzetkönyv lapjai közé tette, de aztán
megfeledkezett róla. No, szép dolog volna, ha
a főnök, vagy Leermann szobájában elvesztette
volna! De nem! Itt van,
— Pardon! — szól Pankrác ur és Cilly kissé
hátrarukkol székével, hogy Pankrác urnák utat
engedjen.
Payer céduláján ez áll:
„Ütött az óránk. Mindent előkészítettem.
Holnapután gőzhajó megy Hamburgból Bar­
celonába, kis kereskedelmi gőzös, mely csak
két-három utast visz. A pénz felől ne legyen
gondod. Holnap eladom pár cikkemet és
egyelőre lesz pénzünk. Ha pedig minden kö­
tél szakad, akkor tudni fogom, hogy a Si-Go
Művektől hogyan lehet pénzt kipréselni. Te­
hát holnap este indulás Hamburgba, holnap­
után pedig mind felköthetik magukat! Hipp
hipp, hurrá, hipp hipp, hurrá!"
Cilly pillanatnyi gondolkozás nélkül megfor­
dítja a cédulát és ezt Írja rá:
„Meggondoltam magam. Nem utazom. Ne
haragudj, hogy az utolsó pillanatban vizben-
hagylak, de bizonyosan találsz Berlinben
más lányt, aki szívesen megy veled. Én azon­
ban nem mehetek. Nyíltan megvallom neked,
hogy szeretek valakit, akit nem tudok el­
hagyni. Bizonyára nem leszel féltékeny, van
benned annyi nagystilüség. Persze, hogy szép
lett volna, de a sors máskép akarta."
Átadja a cédulát Payernak. Papirost akar a
gépbe csavarni, midőn rémülten rázkódik össze.
Payer dühösen felugrik, arca eltorzul, fel­
emelt kezében ott szorongatja az összegyűrt cé­
dulát.
— Cilly!
Mint valami revolverlövés, hangzik ez a ki­
áltás. Az iroda egyszerre tele van villamos-
feszültséggel. W ölflin felugrik és villámgyorsan
Payer felé fordul:
— Mi az?
Payer mint valami pojáca, kapálódzik kan­
jaival. Megőrült? Cilly vérvörös, zavart és dü­
hös.
— Mi történhetett itt?
Pankrác feszült figyelemmel nézi a három
fiatalembert.
— Nem ülsz le rögtön, Payer! — sziszegi
Cilly. Smaragdzöld szeme szikrázik, mint a tig­
risé.
Payer kinyitja a száját, de nem szól, hanem
leül.
— Szabad kérdeznem, — avatkozik bele
Wölflin — mit jelent ez a viselkedés? Mit
kiabálja itt Cilly nevét? Van vele valami baja?;
— Fogja be a száját! Mi köze hozzá?!
 Mint valami szikrát hányó mozdony, fújtat
és liheg Payer, úgyhogy Wölflin valósággal
visszahőköl. Ezzel a fickóval nem jó tréfálni,
állapitja meg nem minden respektus nélkül.
És egyszerre feldereng benne valami sejtelem.
Különös, hogy még sohasem támadt fel benne
az a gondolat, mintha Cilly és Payer között
. . . jó, de most már bizonyos! Egészen bizo­
nyos és Payer most biztosan hideg zuhanyt
kapott a nyakába, mint ahogy ő is.
Hirtelen szánalmat érez Payer iránt. Test­
vérének érzi. A cédula, apró golyóvá gyűrve,
a papírkosárba repül. Cilly sötét pillantással
dolgozni kezd. Már ez is szemtelenkedik? —
gondolja. Tizennégy nap előtt megígérte ugyan
neki, hogy megszökik vele valahova Spanyol-
országba, de hogyan is sejthette volna, hogy
ez a szamár kölyök, komolyan vette? No most
itt van! Felugrik helyéről és kirohan, mint
valami tébolyodott! Isten áldja. Majd csak
megnyugszik.
Az irattárban, mely ablaktalan sötét helyi­
ség, telve van poros állványokkal, iratcsomők-
kal, Peyer egy ládára ült, messze kinyújtja
lábszárait és öklével szakadatlanul a combját
ütögeti. Valaminek történnie kell, ver benne
riadót vad szive. Elégtételt kell vennem, bosz-
szut kell állanom, mert megalázott, mint egy
kutyát. Darabokra kellene tépni ezt a lányt.
Hirtelen ott áll mellette Wölflin.
— Hallja csak, Payer — szólal meg olyan
szelíd hangon, ahogy még sohasem beszélt
Payerral. — Micsoda ostobaságokat csinál itt?
Minek ez az izgalom?
— Hagyjon békén! Magánügyeimhez sen­
kinek semmi köze.
— Nem akarok tolakodni, de úgy érzem,
nehány felvilágosítást kell önnek adni. Túlsó­
kat kockáztat, ha Kastor Cillyvel foglalkozik.
Nagyon sajnálnám, ha a lány miatt komoly
kellemetlenségei támadnának.
Payer felemeli fejét és vizsgálódva néz
Wölflin arcába. , meg az irodába. Közben Kuhnertné emeletről-
— Mennyiben sajnálná maga ezt? Ha jól
tudom, sohasem voltunk jóbaratok?
— Annál inkább örülnék, ha mint bará­
tok búcsúzhatnánk el. Ha tudni akarja, ma
vagyok utoljára az üzletben. Azonnali hatállyal
felmondtak.
— Mit beszél? És miért?
Wölflin vállat von.
— Hivatalosan — ismételt késés miatt.
— De hiszen ez szamárság!
— Ürügy.
— És nem is sejt semmit mögötte?
— Valószínűleg valakinek szálka vagyok a
szemében.De kinek és miért, nem tudom. Most
már nem is fontos. Csak annyit akarok még
magának mondani; óvakodjék Leermanntól.
— Leermanntól? Miért?
— Tudja, sok mindenféle történik itt a
kulisszák mögött, amiről az embernek fogalma
sincs. Ezt maga tudja a legjobban, ugyebár.
hiszen magának is van valami dolga Cillyvel.
De azt bizonyára nem tudja, hogy nem maga
az egyetlen.
— Megírta a cédulán. De mi köze ennek
Leermannhoz?
Wölflin egy pillanatig habozik. Megmondja?
Elhallgassa? Á, mit! Utolsó nap van ebben az
átkozott házban, a lányt pedig örökre ki kell
vernie a fejéből, ha nehéz dolog is lesz, de leg­
alább ez a sorstársa is hadd tudja, miféle lány
ez a Cilly!
Wölflin Payer mellé ül és mindent elmesél
neki, ami ezen a napon történt. Csak egyet hall-'
gat el. Hogy ő maga is szerelmes Cillybe. Ezt
Payernek nem kell tudnia. Payer csak úgy falja
Wölflin szavait. Összeszoritja ajkát, agya láza­
san dolgozik.
— Köszönöm — mondja végül szilárd han­
gon. — Nagyon fontos volt, hogy ezt megtud­
jam. Leermann, ez az a lja s!...
V. FEJEZET.
Sem a háború kitörésekor, de még akkor sem,
mikor a forradalom napjaiban gépfegyverek fe­
nyegették a Si-Go Művek igazgatósági épületét,
nem volt az egész ház olyan izgalomban, olyan
szörnyű forrongásban, mint azon a november
9-i napon, amikor Kuhnert Anna takarítónő reg­
gel hét órakor holtan találta dr. Leermannt az
irodájában.
Ott ült keskeny pamlagának sarkában, le­
hunyt szemekkel, mintha csak aludnék. Ponto­
san a szive fölött hatolt a golyó a testébe. Kuhnert
Anna, aki nem egyhamar ijed meg a saját ár­
nyékától, rögtön a portáshoz szaladt és felhívta.
I
1 A portás, aki reggeli hét órától délutáni négy
óráig szolgálatos, nem tehetett mást, mint León
ur villáját felhívni. Megparancsolták neki, hogy
Dr. Leermann szobáját zárja le, hallgasson a
dologról és várja be a „Nagy Mogul" megérkezé­
sét, aki riadtan ugrott ki ágyából, mosdatlanul
ás reggeli nélkül, leggyorsabb kocsiján érkezett
emeletre szaladt, hogy az összes takarítónőknek
elmesélje borzalmas felfedezését. Amikor pedig
pár kifutófiu meghallotta a dolgot, persze a
könyvelőségben is rögtön megtudták, ahonnan
mint valami gyujtózsinór szikrája, végigfutott az
egész házon. Ősidők óta először történt meg,
hogy a Nagy Mogul reggel nyolc órakor már az
irodában volt. Felvitette magát a hatodik eme­
letre. Tágranyilt szemmel, félénken és szinte
rosszaiban nézegette a halottat, majd bezárta a
szobát, zsebretette a kulcsot és személyesen te­
lefonált a rendőrségre. A rendőrségi urak már
egynegyedóra múlva a helyszínen voltak. León
ur átadta nekik a kulcsokat és megkérte őket,
hogy tegyenek meg mindent a gyors nyomozás
érdekében. Majd szobájába ment, ahol idegesen
járt fel-alá.
A ház lassan benépesedett a hivatalnokokkal,
a borzalmas hir szájról-szájra járt. Az eladási
osztályt döbbentette meg persze a legjobban a fő­
nök hirtelen halála. Szinte látták, amint elhalad
15
az íróasztalok között, jólöltözötten, mosolyogva,
kezében cigarettával.
T íz órakor ócska autóján megérkezik Crabbe
rendőrtanácsos és ettől a pillanattól kezdve Leer-
mann doktor halála már „bűneset". Mint valami
kedélyes nagybácsi, úgy ül Crabbe a halálos
szoba egyik székében, hasacskája fölött összekul­
csolja kezeit, szájában szivar füstölög, közben
apró, élénk szemei ide-oda járnak. Egyike a ber­
lini rendőrség azon tagjainak, akiket ma Frank­
furtba, holnap Königsbergbe hívnak, hogy olyan
esetekre, amikor az ottani rendőrségek nem ér­
nek el eredményt, világosságot derítsen. Egész
Európában ismerik, mint a legkiválóbb rendőr-
kopók egyikét és hirét-nevét mindig igazolta is.
Olyan ember, akiért Berlint még a Scotland
Yard is irigyli. Most itt ül rózsásan és vidáman,
mindennek látszik, csak detektivnek nem és idei
szabadságáról beszél, melyről nem rég tért
vissza.
A revolvert nem találták meg. A lövést köz­
vetlen közelről adták le. Leermann zsebében le­
velet találtak Cilly aláírással. Ez fontos nyom,
Crabbe zsebredugja a levelet.
Miután a halottat elszállították, Crabbe le­
megy az első emeletre, hogy Leonnal beszéljen.
Elkéri az alkalmazottak névsorát és kiutaltat
magának egy üres szobát. A tanácstermet bo­
csátják rendelkezésére. Crabbe mindent elkészít
a kihallgatásokra, majd maga elé hivatja a ha­
todik emelet alkalmazottait és az éjszakai por­
tást.
Kiderül, hogy Wölflin ur hiányzik. Megbíz­
nak egy rendőrőrmestert, hogy hajszolja fel és
azonnal hozza ide.
Az az ember, akinek kihallgatásához Crabbe
a legtöbb reményt fűzte, nem tud semmit. Az éj­
szakai portás, aki délután 4 órakor veszi át szol­
gálatát és reggeli 8 óráig fülkéjében ül, semmit
sem mondhat. Négy órakor üresedett meg az
épület. A hatodik emeleten, a reklám-osztályban
valamivel tovább maradnak mindig. De ezek is
elmentek öt órakor. Milyen sorrendben, nem
tudja. Lehetséges egyébként, hogy még hat vagy
hét órakor is elhagyta valaki a házat. Túlságo­
san el volt foglalva a teherautókkal, amelyek
tizenegy óráig folyton ki- és bejártak, úgyhogy
a hivatalnokokra nem is vethetett ügyet.
Nickel, az eladási osztály egyik hivatalnoka,
négy órakor, mielőtt elment, még beszélt dr.
Leermannal. Utána senki sem látta többé élve.
— Nem volt olyanféle benyomása, — kérdi
Crabbe — mintha valami szokatlan dolog történt
volna vele? Nem figyelt meg valami változást a
viselkedésében?
Nickel ur fejét rázza.
— Talán kissé szórakozottnak láttam.
— Nem emlékszik az utolsó szavaira?
— Ha nem tévedek, azt mondta, hogy öt
óráig marad, mert Harras úrral van valami
megbeszélni valója.
— Harras Freddel, a reklámosztályból?
Nickel ur igent bólint.
— Amikor ön négy órakor eltávozott, ki ma
radt a hatodik emeleten?
— Leermann doktoron kivül még a reklám­
osztály tisztviselői.
— Ismer ön egy Cilly nevű hölgyet?
— Cilly? Nem.
Crabbe a névsor tanulmányozásába merül.
— Köszönöm. Kéretem Payer urat.
Payer sápadt, ujjai idegesen játszanak kabát-
gombjával. Pillantását kíváncsian Crabbera sze­
gezi, de aztán tovább siklik fölötte és megakad
egy festményen, mely León ur apját ábrázolja.
— Mikor hagyta el tegnap este a házat,
Payer ur?
— Néhány perccel öt óra előtt.
— Előzőleg engedélyt kellett kérnie erre
Harras úrtól? Úgy értem, hogy hiszen a
munkaidő öt óráig tart az önök osztályában.
— Ha nincs sok dolog, már előbb is elmehe­
tünk. Természetes azonban, hogy erre engedélyt
kell kérnünk a főnöktől, Harras úrtól. De ő teg­
nap már nem volt a házban, mikor én elmen­
tem.
— Tudja ön esetleg, mikor hagyta el Harras
ur a házat?
Payer vállatvon, arckifejezése közönyös és
fásult.
— Csak azt tudom, — feleli vontatottan —
hogy Harras már elment, amikor az aláírásra
váró postát eléje kellett volna terjeszteni. Ez
valamivel négy óra előtt volt.
— De Harras ur esetleg egy másik osztály­
ban is tartózkodhatott?
— Ha kalapja, kabátja és irattáskája már
nem lógnak megszokott helyükön, a fogason,
akkor Harras ur már nem jön vissza. Ha az
irattáska még ott lóg, akkor még visszajön. Ez
mindig igy volt.
— Mi van a postával, ha Harras ur már
nincs jelen?
— Kügelmann kisasszony lebélyegzi a levele­
ket egy aláirásos bélyegzővel.
— Mi a keresztneve Kügelmann kisasszony­
nak?
— Nem tudom. Azt hiszem Gertrud, vagy
ilyesvalami.
— Ismer ön egy hölgyet, akinek Cilly a neve?
Vagy aki legalábbis igy nevezi magát?
Payer összerázkódik:
— Miért?
Crabbe vidáman felnevet:
— Hogy kérdezhet ilyen gyerekes dolgot,
Payer?
— Nem ismerek senkit, akit Cillynek hív­
nak — feleli dacosan.
Crabbe az asztal lapján dobol ujjaival.
— Szóval nem ismer senkit? No jó. Ki ma­
radt még itt, amikor ön elment?
— Csak egy Wölflin nevű kollégám és bizo­
nyos Müller ur, aki régi árjegyzékekben bön­
gészett.
— Ki volt az a Müller ur?
— Nem tudom. A főnök vezette be hozzánk
déltájban és azt mondta, Müller ur tanulmá­
nyozni akarja reklámrendszerünket.
 — Feltűnt valami különösebb magának ezen
a Müller uron?
__Valami különösebb? Semmi. Körülbelül 50
éves lehet. Őszhaju, alacsony, sovány, ápolatlan­
nak és rosszul táplált embernek látszik. Ez min­
den.
—. Lövést hallott?
— Nem.
— Biztos, hogy nem?
— Biztos.
— Köszönöm. Most kéretem Wölflin urat.
Crabbe kedélyes mosollyal üdvözli Wölflint.
— Felmondását visszavonták, León ur meg­
gondolta magát. Megpróbálja, hátha ezentúl job­
ban megbecsüli magát. De nehogy megint el­
késsen!
Wölflin annyira csodálkozik, hogy szavakat
sem talál. A pillanatnyi csendbe hirtelen bele­
vág Crabbe hangja:
— Mondja csak, ki az a Cilly? Itt a házban
kell lennie egy hölgynek, akit Cillynek hívnak.
A levél! Ugylátszik megtalálták Leermannál
Cilly levelét. Most mit csináljon? Azt feleli, amit
Payer, hogy nem ismer ilyennevü hölgyet. Kü-
geimannt Hildegardnak hívják, a másik höl­
gyet, Kastor kisasszonyt, Erzsébetnek.
— A házban az a szokás, hogy az a hivatal­
nok, aki utolsónak hagyja el az emeletet, le­
zárja a lépcsőházhoz vezető vasajtót és a kul­
csot leadja a portásnál. Tegnap este ön volt az
utolsó. De ön nem zárta le a vasajtót. Miért
nem?
— Nem én voltam az utolsó. — Wölflin olya*
mozdulatot tesz, mintha gyanút akarna elhárí­
tani maga felől. — Payer még itt volt, dr. Leer­
mann is és bizonyos Müller ur.
— Payer ur azt állítja, hogy félötkor eltá­
vozott.
— Úgy? — Wölflinnek az az érzése, mintha
sima jégre lépne. Vigyázat!. . .
— Hogy magyarázza maga ezt? — faggatja
tovább Crabbe.
Wölflin vállat von.
— Tévedhettem. Akkor Payer a mosdófül­
kében vagy valamelyik másik helyiségben tartóz­
kodhatott. De mielőtt ő eltávozik, még vissza
szokott jönni a reklámosztályba, hogy elbúcsúz­
zék. Ezt tegnap nem tette. Utoljára az irattár­
ban beszéltem vele. Aztán lementem az első
emeletre, hogy búcsút vegyek néhány ismerősöm­
től. Mivel ugyanis felmondtak. Mikor megint föl­
értem . . .
— Hány órakor volt ez?
— Pontosan négy órakor, mert az eladási
osztály épp akkor készülődött eltávozni. Mikor
feljöttem, Payer még ott volt, de nemsokára fel­
kelt és kiment. Bizonyára a mosdófülkébe. A fő­
nök már nem volt ott. Aztán Kügelmann kis­
asszony és Kastor kisasszony is eltávozott.
Müller ur, vagy ha nem tévedek, dr. Müller,
még a szobában ült és régi reklámcikkeket má­
solt. Megmondtam neki, hogy amennyiben még
tovább akar dolgozni, vigyázzon, nehogy bezár­
ják, mert Leermann doktor ur általában nem
maradt sokáig a hivatalban.
— Tehát ez az idegen ur, ez a Müller, volt
az egyetlen, aki doktor Leermannon kívül vissza­
maradt?
— Ha Payer tényleg eltávozott már, akkor ő
volt az utolsó.
— Lövést hallott?
— Nem.
i— Tud ön arról, mintha doktor Leermannak
civódásai lettek volna valakivel a házban?
— Nem tudok.
— Nem tartja különösnek, hogy ön egy vad­
idegen embert teljesen egyedül hátrahagyott az
irodában?
— De annak tartom. Csakhogy én már nem
törődtem semmivel, ami a céget illeti. Elbocsá­
tásom igazságtalan volt. Aimóta itt vagyok, so­
hasem ügyeltek arra, hogy a reklámosztály tag­
jai mikor jönnek és mennek. Ilyen ürüggyé!
az egész személyzetet elbocsáthatták volna.
— Nincs valami kis szerelmi ügye a házban?
— Nincs.
— Dr. Leermann rokonszenves ember volt?
— Nagyon.
— Nem tűnt fel önnek, mintha a házbó!
valamelyik hölggyel bensőbb barátságban lett
volna?
— Nem, ilyesmit sohasem tapasztaltam.
— Mi a véleménye az egész ügyről?
Wölflin vállat von:
— A legjobb akarattal sem tudok véleményt
mondani. Talán bosszú? De nem tudom elkép­
zelni, hogy Leermann ellen valaki bosszút forralt
volna. Legalább is olyasvalaki, akit ismerek.
— Köszönöm. Most Kastor kisasszonnyal
szeretnék beszélni.
— Kastor kisasszony félórával ezelőtt haza­
ment. Olyan idegsokkfélét kapott. Diktálás köz­
ben, Harras urnái.
— Akkor kérem Kügelmann kisasszonyt.
Crabbe mindössze néhány kérdést intéz Kü-
gelmannhoz.
— Ismer ön valami Cilly nevű hölgyet?
— Persze, hogy ismerek. — Kügelmann nem
győz eleget csodálkozni, hogy ilyesmit kérdez­
nek tőle. — Kastor kisasszonyt mindenki Cilly­
nek hívja.
— Payer és W ölflin urak is?
— No de természetes!
— Úgy. — Crabbe elégedetten mosolyog. —
Hát mondja, kedves kisasszony, önnek, mint a
legtöbb nőnek, igen jó szeme van szerelmi
ügyekben. Nem tünt-e fel önnek valaha, mintha
Kastor kisaszonyt bizonyos szálak fűzték volna
a ház valamelyik férfitagjához? Nyíltan beszé'-
het, mi titoktartók vagyunk.
— Nem mondhatok semmi bizonyosat, csak
annyit tudok, hogy Payer, W ölflin és Kastor
kisasszony között tegnap történt valami, de fo­
galmam sincs róla, miről volt szó. Egyebet nem
tudok.
Crabbe éles szemét nem kerülte el, hogy
17
Kügelmann kisasszony viselkedése ellentmond
legutóbbi szavainak. Látni rajta, hogy tudna
még valamit mondani.
— Van még valami megjegyezni valója,
Kügelfnann kisasszony? — mondja Crabbe ba­
rátságosan. — Nyugodtan elmondhat mindent,
ami a szivén van. Még ha nem is több, mint
a leghalványabb sejtelem. Ezért is hálás va­
gyok.
— Oly nehéz ezt kifejezni. Tegnap egész na­
pon át az a határozott érzésem volt, hogy va­
lami borzalmas dolog fog történni. Ezt emlí­
tettem is Wölflin urnák. Valahogy az idegeim
ben éreztem. Mondhatja, hogy csak véletlen az
egész, de nem először történik meg velem, hogy
ilyesfajta sejtésem megvalósul. El sem tudom
képzelni, ki ölhette meg dr. Leermannt, de az
a határozott érzésem, hogy Kastor kisasszony
valahogy vonatkozásban áll a dologgal. Miért
és hogyan, persze nem tudom.
— Amit mond, nagyon érdekes. Tekintetbe
kell azonban venni, hogy Kastor kisasszony
mindössze tizenkilenc éves és első pillantásra
talán kissé hihetetlen is, hogy valaminő köze is
lehetne az ügyhöz. Holmi kis flörttől, ami az
ilyen hivatalokban napirenden van, a gyilkos
Ságig igen nagy a távolság.
— Persze, persze! Hiszen mondtam, hogy
az egész csak sejtelem. Amikor Kastor kis
asszony ma reggel a szobába lépett . . . blzo
nyára már a lépcsőn vagy az udvaron érte
sült a dologról . . . valósággal vissza kellet*
magamat tartanom, hogy fel ne sikoltsak. Min*
ha valami titokzatos fluidum áradt volna be­
lőle, megrémültem tőle, mint valami kisértet­
től. Ezt ön talán túlzottnak fogja Ítélni, de
nem tudom ezt az érzésemet másként meg­
határozni.
— Kastor kisasszony külsején nem észlelt
semmi rendkívülit?
— Legfeljebb azt, hogy nagyon izgatott volt.
De hiszen mindnyájan izgatottak voltunk.
— Gondolkozzék csak kissé, Kügelmann kis­
asszony. Nem látott olyasmit, mintha Kastori
kisasszony tegnap nem írógépen, hanem kéz­
zel magánlevelet irt volna?
— De igen. Ezt határozottan tudom. Wölflin
íróasztalánál ült és levelet irt. Most az is
eszembe jut, hogy nem sokkal a levélírás után
telefonon hívták. Néhányszor nem-et mondott,
de aztán randevút adott valakinek tegnap
estére.
— Nővel is beszélhetett?
— Nem. Én emeltem le a kagylót Először
is házibeszélgetés volt, másodszor pedig férfi­
hang.
— Mit tud ön Kastor kisasszony idegsokk­
járól, amely miatt kénytelen volt hazamenni?
— Semmit. Alig érkezett meg a hivatalba, én
kimentem a szobából, le a laboratóriumba. Va­
lósággal lehetetlennek éreztem, hogy Kastor
kisasszonnyal egy és ugyanabban a szobában
tartózkodjam. Jelenléte úgyszólván rámneheze­
dett. El tudom képzelni, hogy a középkori bo­
szorkányégetések korában az olyan lányt, mint
18
Kastor kisasszony, minden további nélkül meg­
égették volna. Hiszen nem egyéb, mint ártal­
matlan fiatal lány, szeszélyes és csapongó,
nagyon elbizakodott, komolytalan, de akárho-7
gyan áll is a dolog, veszélytelen. Jó szive van
és senkit sem bánt. És mégis . . . valahogy
mintha arra született volna, hogy bajt csinál­
jon. Ő maga nem tud erről semmit és meg
sem értené, ha ezt valaki neki megmagyarázná.
De persze, én tévedhetek is. Talán csak ellen­
szenves nekem. Ön azonban tudni akarta, mit
gondolok felőle, azért mondtam el ezeket.
Alig hagyta el Kügelmann a szobát, Crabbe
a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult:
— Megjegyzés: hisztérika.
Aztán Harras Fred lép a szobába.
Alkoholszaga van, arca felpuffadt és vörös.
Széles, lármás módján úgy köszönti Crabbet,
mint valami régi ismerőst.
— Örvendek, hogy megismerhetem, rendőr-
tanácsos ur, bár jobb szerettem volna, ha
inkább kedélyes kártyapárti közben ismerke­
dünk meg. Ez a Leermann-dolog egyszerűen
fantasztikus!
— Jóbarátságban volt ön dr. Leermannal,
Harras ur?
— Igen. Jól voltunk egymással. Nagyon ren­
des fiú volt.
— Mikor beszélt vele utoljára?
— Tegnapelőtt. Tegnap csak telefonon.
— Nem volt önnek vele öt órára valami
megbeszélése?
— De igen, volt. Csakhogy én már három­
negyed négykor elmentem. Nem jól éreztem
magamat. Sok szardíniát ettem reggelire.
— Mi megbeszélni valója volt öt órakor dr.
Leermannal?
— Üzleti dolgok.
— Szabadna közelebbit tudnom?
Egy pillanatig úgy tűnik, mintha Harras
felfortyanna e kérdés miatt. Elhúzza száját és
türelmetlen mozdulatot tesz.
— A tervbe vett négyszinnyomásrói lett
volna szó. A Si-Go Reklámújság belső oldalait
színesen akarom nyomatni. Leermann úgy
vélte, hogy ez tuldrága mulatság volna. Ez
azonban önt nem érdekelheti túlságosan.
— Van önnek valami határozott gyanúja,
Harras ur? Úgy értem, hogy itt a házban kel-
lene-e keresni a bűntény okait, vagy dr. Leer­
mann magánéletében? Egyelőre persze még
nincs tiszta képem a dologról, nem ismerem
eléggé dr. Leermann egyéniségét.
— Hja, kedves tanácsos ur, — Harras szé­
les mozdulatot tesz karjaival és érdesen fel­
nevet — erre a kérdésre nem is olyan egyszerű
válaszolni! Két éve egymás szomszédságában
dolgozunk. Üzleti dolgokon túl alig tudok róla
valamit. Amennyire tudom, sem szerelmi ügyei,
sem ellenségei nem voltak a házban. Helye­
sebben: nyiít ellenségei. Titokban, ez lehetsé­
ges. De nem tudnám miért? Dr. Leermannak,
mint cégvezetőnek, sok tisztviselője volt. Nem
lehetetlen, hogy valaki, akivel egyszer igazság­
talanul bánt, vagy akit elbocsátott, végső szük­
ségben és mindenre elszánva, veszekedés köz­
ben, rálőtt. Erre van is támpont. Ennek az
ismeretlennek persze érdekében állhatott, hogy
abban a házban, ahol dolgozott és amelyet nem
valami dicső körülmények között volt kényte­
len elhagyni, ne lássák. Ez csak világos? Tehát
bizonyára csak irodazárás után jöhetett fel,
hogy dr. Leermannal beszéljen. Valószínűleg azt
remélte, hogy lehetőséget fog találni ujabbi
alkalmaztatására. Sajnos, azonban ez, a mai
viszonyok mellett, lehetetlen. Kérésének vissza­
utasítására azután a lövés lehetett a felelet.
Kétségbeesésből.
— Az ilyesmi könnyen elképzelhető. Van
erre nézve valami határozottabb támpontja?
— Nincs. Az eladási osztályban gyakran
változik a személyzet és alig ismerem az em­
bereket.
— Kinek az intézkedése volt, hogy Wölflin
urnák felmondjanak?
Harras habozás nélkül válaszol:
— Dr. Leermann intézkedése. Személyi
ügyekben a reklámosztályra is kiterjedt rendel­
kezési joga. Tegnap felhívott telefonon és meg­
kérdezte, hogy van-e valami kifogásom Wölflin
elbocsátása ellen? Én, a magam részéről, kissé
tulszigorunak tartottam ezt a büntetést, de
nem ellenkeztem, mert, őszintén szólva, nem
túlságosan sokra becsülöm W ölflin munkássá­
gát. Nem valami tehetséges. De León ur külön
ben is visszavonta a felmondást. Hogy milyen
okból, azt nem tudom.
— Én kértem erre. Senkit sem nélkülözhe­
tek, aki a gyilkosság idején a házban tartóz­
kodott. Nos, Harras ur, most még csak arról
a bizonyos Müller úrról szeretnék egyet-mást
hallani. Ön vezette be a reklámosztályba és ő
volt az utolsó, aki elhagyta az emeletet. Ez az
ember tehát bizonyos mértékig fontos nekem.
— Jelentkezett nálam és szaktudósnak mu­
tatkozott be. Általában ki szoktam utasítani az
ilyen embereket, de ez megígérte, hogy érdekes
cikket ir cégünkről, tehát kivételt tettem vele.
Nem sokat beszéltünk, de biztosíthatom önt,
ez az ember nem az, akit ön keres. Vacak,
öreg kis firkász, aki talán életében sem fogott
kezébe revolvert.
— Mégis meg kell találnunk. Tudja ön a
címét?
— Nem, névjegyet nem adott és nem is dol­
gozott nekünk soha.
— Nem baj, mégis meg fogjuk találni.
— Ez kétségtelen.
Crabbe feláll, leveri a szivarhamut, kabát­
járól.
— Mint hallom, Kastor kisasszony idegsok­
kot kapott. Hogyan történt ez, épp diktálás
közben?
Harras Fred is feláll.
— Sürgős diktálnivalóm volt, aminek rög­
tön a nyomdába kellett mennie. És alig ült
Kastor kisasszony néhány pillanatig a gépnél,
hirtelen sírni kezdett. Csodálkoztam rajta és
megkíséreltem megnyugtatni, de egyszerre csak
összeesett. Amikor aztán kissé jobban lett, ha-
zaküldtem. Ez a lány túl ideges és a legcseké­
lyebb ok is elég, hogy elveszítse önuralmát.
Most azonban nem csoda, ha idegei nem bírták
tovább.
— Talán közelebbről is érintette dr. Leer­
mann halála, mintsem ön gondolná?
— Hogy érti ezt? — kérdi Harras elfogulat­
lanul.
— Talán viszonya volt vele?
— Lehetséges. De nem hiszem. Dr. Leer­
mann sohasem érdeklődött a hivatalbelj nők
iránt.
— Okos elvei voltak. — Crabbe jókedvűen
dörzsöli kezeit.
— Igen, ez mindenesetre okos elv. Paran­
csol még valamit, tanácsos ur?
— Köszönöm, egyelőre elég. Most előbb át
kell tanulmányoznom az eddigieket, hogy át­
tekintésem legyen. Azután majd folytatjuk.
— Remélem, hamar nyitjára jönnek a do­
lognak. Súlyos csapás ez León urra nézve. Az
üzletre is káros. — Édeskés mosollyal kezet
nyújt a rendőrtanácsosnak. — No, ha ön vette
kezébe a dolgot, hamarosan kiderül az igazság.
— Reméljük — feleli Crabbe kissé hűvösen.
VI. FEJEZET.
Másnap reggel a hatodik emeleti üzem már
ismét teljes gőzzel dolgozott. A reklámosztály­
ban különös változások történtek. Kilenc óra
után egy perccel már az egész személyzet «
helyén van, három további perc múlva mind­
egyik némán belemerül munkájába. Cilly kar­
csú ujjai ide-oda röpködnek az írógép billen­
tyűin. Wölflin egy halom levonatot tanulmá­
nyoz, Payer fényképeket vág ki, Kügelmann
használati utasítást ir a cég szempillafesté­
kéihez. Nem traccsolnak, nem nevetgélnek, nem
veszekesznek, nem flörtölnek. Hang sem hal­
latszik. Az Írógép kopogása az egyetlen zaj a
szobában.
Tegnap óta más levegője van a hivatalnak,
más emberek ülnek itt, mintha arcuk is meg­
változott volna. Idegen, ellenséges lélekkel, bi­
zalmatlanságtól áthatva és a munka védőbás­
tyái mögé menekülve. Cilly ujjai azonban csak
gépiesen Írják a címeket, Payer belevagdos a
fényképekbe, amelyeket papírkosárba dob, Wölf-
lin a legdurvább sajtóhibákat sem veszi észre,
Kügelmann maga elé mered és már a második
mondatnál megakad. Mert a valóságban min­
den gondolatuk szakadatlanul egy és ugyan­
azon pont körül kering:
Ki tette? Te voltál? . . . Vagy te? . . . Vagy
talán . . .?
Cilly ma ki sem készítette magát, nagyon
sápadt, szeme alatt fekete árnyékok. Arcán
állandó ideges rángás fut át, orrcimpái remeg­
nek, fáradt arcán látszik, hogy egész éjjel nem
aludt. Mint valami lavina, zuhantak rá az ese­
mények és magukkal sodorták, idegennek és
borzasztónak érzi saját magát. Elkinzott lelke
már alig érti meg a sok szörnyű dolog össze­
függését. A könnyű, kacér játéknak csúnya
19
vége lett, szörnyű vége! Éjszaka, amíg álmat­
lanul feküdt ágyában, Újra és újra csak azt a
tegnapi szörnyű képet látta maga előtt, amint
Harras, kidagadt, vörös szemmel, hideg u jjai­
val csuklóját szorítva, alkoholtól gőzölögve fölé
hajol, brutálisan megrázza és vad, veszedelmes
fenyegetésekkel rémiti meg. Ő dermedten me­
red Harrasra és ájultan esik össze. Mikor az
után hazaküldik az irodából, otthon aggodal
más arcok, százféle kérdés, esetlen vigasztaló
szavak, majd később a rendőrség, annyi min­
denféle kérdésével és neki minden kérdésnél
meg kell erőltetnie agyát, hogy óvatosan vála­
szoljon, mert még mindig Harrast látja maga
előtt és hallja éles, parancsoló, fenyegető hang­
ját.
Harras is már féltizkor megjelenik az Iro­
dában. Borotválatlan, cipője sáros. Gallérja sem
oly vakítóan fehér, mint rendesen. Haja hom­
lokába lóg. Mindebből is látszik, hogy Harras
ezt az éjszakát nem töltötte otthon. Fáradt és
meghajszolt, szemében lázas fény lobog. Vala­
hányszor a telefon cseng, összerázkódik. Le­
emeli a kagylót, de most nem jelentkezik azzal
az öntudatos „Fred Harras!“-szal, mint más­
kor, hanem halk, elváltoztatott hangon szól bele
a kagylóba: Itt a reklámosztály. És csak ami­
kor megtudja, kivel beszél és hogy egész bizto­
san nem a rendőrfőnökség, lélegzik fel meg­
könnyebbülten. Fél ettől a felhívástól, de szinte
vágyódik is utána.
Átolvassa a postát, folyóiratokban lapozgat
de közönyösen és lélektelenül. Végre Wölflint
csöngeti be.
— Jó reggelt, Harras ur!
Wölflin is sápadt, látszik, hogy nem aludt.
— Jó reggelt, Wölflin ur! Örülök, hogy
mégis megmarad nálunk. Nagyon nélkülöztem
volna önt. Mindent elkövettem, hogy önt vissza­
tartsák, de dr. Leermannal nem lehetett be­
szélni. Túlságosan adott a tekintélyére és ezzel
szemben nem érvényesült az én közbelépésem.
No, de most megint a régiben maradunk.
— Igenis, Harras ur, köszönöm szénen —
válaszolja Wölflin fáradtan.
— Mintha nem örülne túlságosan, Wölflin?
— De igen, csak az a tegnapi rémület még
mindig bennem van.
— Dr. Leermann miatt?
— Igen. Annyit gondolkoztam az eset felől
és azt hiszem, sohasem tisztázhatják ezt a rej­
télyt.
— Honnan gondolja? Crabbe már súlyosabb
eseteket is kiderített. Gondoljon csak a tömeg­
gyilkosra.
— Ez bizonyos. Crabbe rendkívül ügyes de­
tektív. De ő sem boszorkánymester! Dr. I.eer-
mannt nem hivatásos bűnöző ölte meg, hanem,
ha szabad magamat igy kifejeznem, laikus gyil­
kos. Ezek az esetek a legnehezebbek. Minden
előkészítés nélkül, világos nappal behatolt va­
laki Leermann szobájába, lelőtte, zsebretette a
revolvert , , .
— Hogy-hogy zsebretette?
— Nos, hiszen a revolvert nem találták
meg.
— Persze, persze „ . . Kérem, folytassa.
— . . . szóval, zsebretette a revolvert és el­
távozott. Nem találtak ujjlenyomatot, senki
sem látta a titokzatos látogatót, nem hiányzik
a szobából semmi . . . egyetlen támpont sincs.
Itt van például Leermann felesége. Évek óta el­
váltán élnek, mikor most a férj meghalt, bi­
zonyára elsír nehány könnyet, de alapjában
véve nem nagyon érinti az eset. Szerelmi ügyet
sejt a dolog mögött, de egyébként fogalma sincs
semmiről. Utoljára egy héttel ezelőtt látta fér­
jét, mikor hazulról pár könyvet hozott el. Ez
alkalommal meg is beszélték a válóper meg­
indítását. De nem volt sietős a dolog, egyik sem
volt útjában a másiknak. Az asszony gyakran
látható egy ismert építész társaságában, aki,
mielőtt Leermann felesége lett, leghívebb udvar­
lója volt. Leermann házassága tehát igazán
nem az a támpont, amely előbbre vinné a rej­
tély megoldását.
Fred Harras csodálkozik:
— No de ember, honnan tudja maga mind­
ezt?
— Tegnap kissé szimatoltam itt meg ott.
Még dr. Leermann özvegyével is beszéltem.
— És miért nincs túl nagy véleménye Crab-
beről?
— Mert nevetségesnek tartom, hogy ennek a
dr. Müllernek, aki nálunk üldögélt, olyan külö­
nös jelentőséget tulajdonítanak. Crabbe az egész
rendőrséget mozgósította megtalálására.
— Talán már meg is találta?
E kérdés mögött annyi feszült várakozás,
sőt elfojtott félelem érezhető, hogy Wölflin
ösztönszerüleg felfigyel:
— Tudomásom szerint ezt a Müllert még
nem találták meg. De csak órák kérdése. Egy
iróembert, ilyen jellegzetes külsővel, még Ber­
linben sem nehéz megtalálni, ahol minden má­
sodik embert Müllernek hívnak.
Harras Fred homlokát ráncolja és idegesen
dobol a papirvágó-késsel az Íróasztal lapján.
Nyugtalansága hirtelen fokozódik. Sötét gyanú
támad benne.
— Hiszen ön még dr. Mülller előtt ment el
innen, nem?
— Úgy van.
— Hát akkor hogyan állíthatja ilyen hatá­
rozottsággal, hogy nem ő lőtte le dr. Leer-
mannt?
Meg kell kísérelnie, hogy Wölflinből ameny-
nyit lehet, kihúzzon.
— Nem akarok és nem is tudok semmit tel­
jes határozottsággal állítani. De véleményem
szerint tiszta képet alkottam magamnak a do­
logról és nem hiszem, hogy ennek a Müllernek
valami köze is volna a dologhoz.
— Ez rendkívül érdekes. Üljön le Wölflin
ás beszéljen. Szóval magának tiszta képe van.
a dologról. Átkozottul érdekes. No csak rajta!
Maga talán okosabb, mint az egész főkapitány­
ság!
Wölflin megfontoltan leül és vontatottan igy
szól:
— Véleményem az, hogy Crabbe sok időt
veszít nyomozásával. Nem állitottam, mintha
hamis nyomon járna. A dolognak szerelmi hát­
tere van, ez biztos és Crabbe ezt a szerelmi
ügyet a legrövidebb idő alatt kinyomozza, ha
ugyan már eddig is meg nem tette. De félek,
hogy nem fog neki elég jelentőséget tulajdoní­
tani; azt fogja hinni, hogy csak lényegtelen
flörtről volt szó. És abban a pillanatban, amint
ezt a nyomot elejti, a bünügy zsákutcába kerül.
— De most már, az ördögbe is, igazán tudni
szeretném, honnan szedi maga ezeket? Végül
még talán azt is tudja, ki a gyilkos?
Wölflin egy pillanatig habozik. Titkát azon­
ban nem árulhatja el.
— Ki a gyilkos? Nem tudom. De nemsokára
ki fogom deríteni.
Harras arcán felenged a feszültség.
— Ha valóban szerelmi ügyről van szó.
mint ahogy maga gondolja, ki lehet az a nő,
aki miatt a gyilkosság történt?
W ölflin ismét kitér a nyílt válasz elől. Kissé
nekiereszti a fantáziáját.
— Az illető hölgy egy bizonyos Neumayerné
nevű hölgy, akivel dr. Leermannak viszonya
volt.
— Nagyszerű ember maga, W ölflin! —
mondja rá Harras hirtelen támadt jókedvvel
— Csak folytassa, már most is látom, hogy
meg fogja szégyeniíeni a rendőrséget.
Felkel és megveregeti W ölflin vállát.
Wölflin felemeli fejét és Harras pillantásá­
ban észreveszi a leplezetlen gúnyt.
— Most pedig dologra. — Harras elintézet­
len levelek egész kötegét nyújtja át Wölflinnek.
— Intézze el. Tegyen úgy, mintha csak maga
volna a főnök. Nincs közötte fontos dolog, ezen­
nel teljhatalommal ruházom fel magát. De sze­
rezzen valahonnan gépirónőt, Kastor kisasszony­
nyal magamnak van rengeteg dolgom,
— Igenis, Harras ur.
Wölflin már az ajtónál van, mikor a tele­
fon megcsendül Harras asztalán. W ölflin visz-
szajön és leemeli a kagylót:
— Itt Si-Go Művek reklámosztály!. . . Har­
ras urat? . . . Rögtön megnézem . . . Ki beszél
ott? . . . Egy pillanatnyi türelmet, nagyságos
asszony! . . .
— A feleségem? — kérdi Harras.
— Igen.
— Adja ide!
Wölflin átnyújtja a kagylót és kimegy a
szobából.
— Hallgass csak ide, Freddy, — mondja
Harrasné — itthon voltál te ma éjjel?
— Hogy otthon voltam-e? Furcsa kérdés!
Nagyon jól tudod, hogy Kottbus-ban voltam. Ha
otthon lettem volna, csak észreveszed, vagy
nem? Talán te nem voltál otthon?
— Ne viccelj! Persze, hogy itthon voltam. De
tudod, mégis csak különös dolog! Megmagya­
rázhatatlan és teljesen lehetetlen, hogy téved­
tem volna. Talán te tudsz valamit . . .
— No mondd meg végre, mi történt? —
kiáltja türelmetlenül és idegesen Harras.
— Hát ide figyelj, Freddy! Emlékszel, hogy
nemrégiben eltűnt az iróasztalfiókból egy tiz-
márkás. Akkor azt hittük, a takarítónőnek ái-
kulcsa van és hogy megbizonyosodjunk felőle,
azt mondtad, feszítsünk ki a fiók elé egy haj­
szálat, hogy meglássuk, vájjon valóban motosz­
kál-e valaki a záron.
— Na és?
— No és tegnap este meg is tettem ezt. Elő­
zőleg egy marék ezüstpénzt tettem a fiókba a
takaritónő jelenlétben, úgyhogy ő láthatta is.
Ma reggel pedig, de még mielőtt a takaritónő
megjött volna, odamegyek az Íróasztalhoz, a
hajszál el van szakadva.
— Talán magától vált le.
— Kizárt dolog. Nem vált le az oaaragasz-
tott hajszál, hanem kettészakadt. Ez csak úgy
történhetett, hogy valaki kinyitotta a fiókot.
Pénz azonban nem hiányzik, eg;y fillér sem.
— No jó, hátha az előszobaajtó nem volt be-
lakatolva?
— Dehogynem! Csakhogy az uriszoba ablaka
nyitva volt.
— No tessék! Nyitva volt az ablak. Hány­
szor mondtam neked, Klára, ne hagyd nyitva
a7 ablakokat, hiszen földszinten lakunk.
— De hiszen nem loptak el semmit, Freddy!
— Hogy tudhatod ezt? Fontos irományaim
és leveleim vannak a fiókban. Ha ezek közül
valami eltűnt, nagy kellemetlenségeim lehetnek.
— Ne haragudj, Freddy, tegnap este elfelej­
tettem becsukni az ablakot. Mindig te szoktad.
Értesítsem a rendőrséget?
— Megőrültél! — kiáltja hevesen Harras. —
Mit akarsz a rendőrségtől? Hiszen magad mon­
dod, hogy semmi sem hiányzik! Csak hagyd ki
a rendőrséget a dologból.
— Mikor jössz haza, Freddy?
— Még nem tudom. Lehet, hogy csak későn.
Most dolgom van.
Rosszkedvűen csapja vissza a kagylót. Átko­
zott kopók! Bemásznak éjszaka egy lakásba,
hogy megszaglásszák az ember holmiját, mi­
csoda szemtelenség ez! Hiszen nem találtak
semmit, ez bizonyos, mert hiszen ki volna olyan
ostoba, hogy pont az iróasztalfiókjába tegyen
olyasmit, amit el akar rejteni! Még hozzá, ha
a fiókhoz a feleségének is kulcsa van.
A dolog mindenesetre kellemetlen. Nagyon
kellemetlen.
Crabbet nem szabad lebecsülni. És egyálta­
lában . . .
Izgatottan felugrik és fel-alá szaladgál a
szobában. És egyáltalában, tiszta őrület! Hiszen
Crabbe semmiről sem tud, nem is tudhat. Ez a
titokzatos éjszakai látogató csak Pankrác le­
hetett. Ez az undok állat. De hol az ördögbe
bujkál! Tizenhat órája keresi már kétségbeeset­
ten Harras, emberfeletti erőfeszitéssel. Elbújt
valahol, mint valami bosszút forraló gorilla
és kelepcét állit neki? Tizezer márka jutalmat
tűzött ki León ur annak, aki a gyilkos kézre-
keritésére az első nyomot szolgáltatja. Tizezer
márka csinos összeg az olyan emberek számára,
mint Pankrác, akik pénzért mindenre kapha­
tók. Csak Cilly fogja be a száját, de őbenne
lehet-e bízni? Harras csenget.
Cilly szive megdobban. De hiába minden, be
kell mennie. Most nem vet előbb pillantást a
tükörbe, nem csinosítja ki magát, amikor a fő­
nök szobájába belép.
— Jó reggelt Cilly! Gyújtsd meg a vörös
égőt.
Harras fürkészőn tekint a lány arcába. Cilly
sápadt, szája körül két finom ránc, olyan fá­
radtnak látszik, hogy Harrasban szinte részvét
támad iránta. De most a maga bőréről van szó,
tehát ennek a részvétnek még megszületni sincs
ideje. Érzi, hogy nem bizhat teljesen Cillyben,
tehát igyekszik minél megnyugtatóbban, biza­
lomgerjesztőbben szólni hozzá.
— Nagyon sajnálom, Cilly, — kezdi a be­
szélgetést — hogy igy történt. Látom, hogy
szenvedsz és ez fáj nekem. Tegnap nagyon izga­
tott voltam, sőt talán kissé nyers is veled szem­
ben, de képzeld csak magad az én helyzetembe.
Bizonyos, hogy nem rendes dolog tőlem, hogy
téged hazugságra kényszeritlek, de ennek igy
kell lennie. Neked is jobb. Belátod?
Cilly hallgat.
— Belátod ezt? — ismétli nyomatékosan
Harras. — Szólj hát, Cilly. Nem szeretném, ha
azt hinnéd, hogy csak magamra van gondom.
Ekkor megszólal a lány, anélkül, hogy Har-
rasra tekintene.
— Nem tudom, mit akar tőlem. Minden
olyan bonyolult és én semmit sem látok tisztán.
Ki volt az, aki . . .
Harras félbeszakítja:
— Nálad volt tegnap Crabbe?
— Kicsoda?
— Valaki a rendőrségtől?
— Ketten jártak nálam. De én nem mond­
tam semmit.
— Beszélj értelmesebben! Mi az, amit nem
mondtál?
Mintha minden szó nehezére esnék, küsz­
ködve, akadozva mondja a lány:
— Annyi mindent kérdeztek tőlem, olyan
gyorsan és összevissza, hogy egészen megzava­
rodtam. Hogy Leermannal összejöttem-e az üzle­
ten kívül?
— Ezt csak nem tagadtad?
— Nem.
— Miért nem?
— Mert . . . levelet Írtam neki és ezt a rend­
őrség bizonyára megtalálta.
— Okos lány vagy! Fődolog, hogy rólunk
kettőnkről nem beszéltél. Ez katasztrófa volna.
Mit kérdeztek felőlem?
— Hogy privátim is összejövünk-e és hogy
22
tudom-e, milyen viszony volt maga és Leermann
között?
— No és te mit válaszoltál?
— Hogy közöttünk semmi sincs és hogy
maga Leermannal jóbarátságban volt.
— Azonnal elhitték, vagy az volt a benyo­
másod, mintha ebben a vallomásban kételked­
nének?
Cilly fáradtan vállat von:
— Semmit sem vettem észre. Én csak attól
félek, hogy végül mégis kiderül minden és
akkor nekem végem, mert hazugságon kaptak
és bűntársnak tartanak.
— Az Isten szerelmére, miben tartanának
bűntársnak? Micsoda őrült gondolataid vannak,
kislányom?!
— Istenem, hiszen magam sem tudom. De
mégis kell itt lennie valaminek a háttérben,
mert akkor miért nem szabad megmondanom
az igazat, miért kell hazudnom?
— Figyelj ide, mégegyszer elmagyarázom
neked. Tegnap mindketten túlságosan izgatot­
tak voltunk. Tudnod kell, hogy mindaz, amit
a rendőrségen vallasz, rögtön az újságokba ke­
rül. Ha pedig tárgyalásra kerül a dolog, min­
den kis vacakot felfújnak és ez hallatlanul kel­
lemetlen. Te még nem tudhatod, mit jelent az,
ha az ember belekeveredik egy ilyen bűnpörbe,
még ha csak tanúképpen is. Már az is elég,
hogy az a levél, melyet Leermannak Írtál, bi­
zonyítja, hogy kapcsolatban voltál vele. Külön­
ben is, miért titkoltad ezt el előlem? Abban a
levélben, melyet nekem Írtál, megemlékezel egy
férfiról, akit szeretsz. Most már tudom, hogy
ez ő volt.
— Nem! Istenemre, nem! — kiáltja he­
vesen Cilly. — Ezt csak azért Írtam, mert min­
denáron szakítani akartam veled, hiszen már
annyi mindenféle a fejemre nőtt, hogy ki sem
ismertem magam. Valamit tennem kellett é3
ezért Írtam a levelet. Szóról szóra ugyanazt Ír­
tam neked, mint amit dr. Leermannak.
— Mit beszélsz? Szóról szóra ugyanazt a le­
velet? — Harras felemelkedik székéből és iz­
gatottan előrehajol. — C illy. . . miért nem
mondtad ezt nekem előbb?. . . Akkor talán min­
den . . .
Hirtelen elhallgat.
Cilly azonban befejezi magában a megkez­
dett mondatot: akkor talán minden máskép
történt volna! Ezt akarta mondani. És megint
feltámad benne az a szörnyű gyanú, az a ret­
tenetes gondolat, mely egész éjszaka gyötörte.
Harras sietve tovább beszél.
— Kérlek, vésd eszedbe a következőket.
Tudják, hogy Leermannal összejöttél. Mármost,
ha kiderülne, hogy én i s . . . helyesebben, hogy
kettőnk között is fennállottak bizonyos kap­
csolatok, akkor csak természetes, hogy azonnal
feltámad az a gondolat, hogy mi Leermannal ve-
télytársak voltunk, ez pedig rossz világításba he­
lyezne engem. Hiszen persze, hogy van alibim
és különben sem hiszem, hogy valaki nekem
ilyen szörnyűséget tulajdoníthatna, de minden-
esetre borzasztó volna, ha mi ketten egyáltalá­
ban belekeverednénk a bűnügybe. Végre is nős
ember vagyok és itt az üzletben is lehetetlenné
válnék. Ez neked is kellemetlen volna, gondolj
csak szüléidre és rokonaidra, barátnőidre és itt
a házban is micsoda helyzet adódnék! Ahogy
én León urat ismerem, úgy kiröpitene bennün­
ket, mint a pinty! Persze, persze, tudom mit
akarsz mondani. A te lelkiismereted tiszta és
semmi sem volt közöttünk. Egy így is van. De
hiszen valószinüleg Leermannal sem volt ko­
moly a dolog. Ezt azonban a kutya sem kérdezi
és az igazságot bajos is volna bizonyítani. Épp
azért a legokosabb, ha az ember hallgat. Ha
állhatatos maradsz és csak azt vallód, ami rád
tartozik, akkor nem történhetik semmi baj. Ne
ess kétségbe, minden egyszerű és veszélytelen.
Megértem, hogy dr. Leermann hirtelen halála
megrémített és felkavart. Engem nemkevésbé.
De nincs semmi okod, hogy begyulladj.
Nehezére esik ilyen megnyugtató szavakat
mondani, holott az ő idegei is remegnek a
nyugtalanságtól. Nem is nagyon hiszi, amit
mond, de szükségét érzi, hogy a leányt meg­
nyugtassa, mert egyetlen meggondolatlan lé­
pése megindíthatná az egész lavinát. Látszólag
el is érte célját. Cilly még mindig mereven ré­
ved jegyzetkönyvére, melynek legfelső lapjára
szórakozottan rajzol mindenféle köröket és
csigavonalakat, de mintha gondolatainak zűr­
zavara már lassan, egész lassan tisztulna. Amit
Harras mond, talán megfelel a valóságnak és
ő talán csak kísérteteket látott.
— No igen, — mondja vontatottan — hiszen
lehet, hogy igaz, amit mond. Magam is belá­
tom, hogy a legokosabb, ha senki sem tudja
meg, hogy találkozni szoktunk. Csak attól fé­
lek, hogy mégis kiderül és akkor. . ,
— Lehetetlenség! Senki sem tudhat erről,
azaz.^. — homlokát ráncolja és aggodalmas
rángás fut végig a rcá n . . . — Légy oly szives,
Cilly és hívd fel a rendőrfőnökséget. Kérd
Crabbe tanácsost a telefonhoz és mondd, hogy
León titkársága beszél. Jól értsd meg: León
titkársága. Mondd neki, hogy León ur tudni
szeretné, hogy azt a bizonyos Müller urat, akit
tegnap este óta lázasan keresnek, már meg­
találták-e? Megteszed?
— Meg.
— Kérlek, telefonálj a földszinti telefonfül­
kéből és rögtön értesits.
Pár perc múlva Cilly már vissza is tér.
— Semmi, — mondja lihegve — Crabbeval
beszéltem. Nyoma sincs Müllernek. Valószinü­
leg álnevet használt és ez nagyon gyanús.
Harras mélyen sóhajt. Pankrác, ez az aljas!
Hogy nem futott rögtön a rendőrfőnökségre,
hogy mindent azon melegében elmondjon, amit
november 8-án hallott és látott, hogy ezt nem
teszi, hanem bujkál és bizonyítékokat gyűjt, ez
felettébb aggasztó és Harras nem is tudja, mit
adna érte, ha ezt a Pankrácot felhajszolhatná,
nogy valamiképpen befogja a száját!
Egész nap és egész éjszaka futott utána;
lakásán kereste, majd rosszszagu kis irodájá­
ban, Harras még Kottbusba is elutazott, — mint
feleségének mondta, üzletileg — Kottbusba,
mert kinyomozta, hogy Pankrácnak egy lánya
él ott, de ez sem tudott neki felvilágosítást
adni. Végigjárta az összes kávéházakat és kocs­
mákat, amelyekről feltételezhette, hogy Pankrác
ott meg szokott fordulni, ahhoz az újsághoz is
elment, amelyben Pankrác jelige alatt hirdetni
szokott, de sehol sem tudtak róla. És midőn
Harras ma reggel másodszor is kiutazott
Tempelhofba, ahol a detektív egy nagy bér­
kaszárnya valamelyik hónapos szobájában la­
kik, háziasszonya egy levelezőlapot mutatott
neki, melyet tegnap adtak fel Berlinben. A le­
velezőlapon Pankrác arról értesíti háziasszo­
nyát, hogy néhány napra elutazik. Mármost
elutazott-e valóban és mitsem tud a történtek­
ről, — ami valósággal lehetetlen, mert hiszen
az összes újságok tele voltak dr. Leermann ti­
tokzatos halálának hírével — vagy pedig Ber­
linben van, szimatol, és előre kiszámithátatlan
orvtámadást készít elő ellene...?
Cilly még mindig ott állt a szobában, hatá­
rozatlanul és várakozva, Harras meg is feled­
kezett róla.
— Nos, fiam, — szólal meg, mikor észre­
veszi — remélhetőleg nemsokára túl leszünk
mindenen, mindenekelőtt azonban nyugodj meg.
Verd ki fejedből ezeket a sötét gondolatokat és
felejtsd el ezt az egész históriát. Ebédszünet
után pedig megint jöjj be hozzám, pár dolgot
kell majd diktálnom.
A lány hangtalanul hagyja el a szobát. Gé­
péhez ül és csak most, hogy kissé megnyugo­
dott, veszi észre, milyen szokatlan csend van a
szobában. Mint valami orvosi váróteremben.
Kügelmann felemeli fejét, pillantásuk találko­
zik. Cilly érzi, a gyűlöletnek micsoda hulláma
csap felé és zavartan lesüti szemeit. Úgy érzi,
mintha kitaszított volna, hirtelen meg nem ér­
tettnek és boldogtalannak érzi magát. Felugrik,
az irógépasztal kis fiókjából kirántja zseb­
kendőjét és kirohan a szobából A női mosdó­
fülkében a falhoz dől és heves zokogásra fakad.
Aztán megnedvesiti zsebkendőjét és megmossa
kisirt szemeit.
Hetek óta először hull kis gyenge napfény
a poros irodába és éppen arra a fehér papírra,
mely W ölflin előtt fekszik.
«■
Wölflin zöld napszemüveget kotor elő fiók­
jából, mely még nyárról maradt itt, aztán be­
fejezi hosszú levelét, melyet Crabbe tanácsos­
nak irt.
„Ön bizonyára igazat fog nekem adni ab-
oan, — írja — hogy nincs olyan magyarázat,
mely ennél elfogadhatóbb volna. A fentemli-
tett dolgokat nagyrészt saját szememmel lát­
tam, másrészt maga az illető hölgy mesélte el.
Mégis kérnem kell Önt, hogy egyelőre ne te­
gyen lépéseket, hanem pár napig várjon.
Majd aztán kiderül, hogy feltevésem helyes
volt. Kiváló tisztelettel: Wölflin
23
 Leitatja a levelet, mégegyszer elolvassa és
borítékba teszi. Aztán megint előszedi, kis ideig
gondolkozik és apró darabokra tépi a Crabbe
tanácsosnak szóló levelet.
— Hallja csak, Payer, — szólal meg — nem
hozhatja nekem ma este vissza a könyveimet,
amiket kölcsönadtam?
Payer szórakozottan felvillant.
— Ilyen sürgős?
— Szükségem van rájuk. De különben is.
mutatni szeretnék magának néhány érdekes, uj
kiadványt.
— No jó. Nyolc órakor. Helyes?
— De pontosan kérem.
VII. FEJEZET.
A rendőrfőnökség vörös épületének 940/941-e-
számú szobájában igy szól Crabbe rendőrtaná
esős a dr. Breitsched nevű szőke fiatalem
berhez:
— Átkozott egy história! Sehol sem tudja
megfogni az ember. Mindenütt van valami, ami
nem stimmel. Nem jutunk előre. És ki az oka
az egésznek?
— Én nem — mondja komikus fintorra!
Breitsched.
— Majd én megmondom neked, fiacskám
Egy hülye portás az oka mindennek, mert
semmire sem emlékszik! Ha ugyanis határozót-
tan tudnók, milyen sorrendben távoztak el a hi
vatalnokok, akkor már jóval előbbre tarfa
nánk. Ez a banda azonban hazudik, mint a
pinty!
— Kastorról tudjuk, mikor távozott, Kügel-
mannról is. Sem az egyik, sem a másik nem
követhette el a gyilkosságot.
— Maga rémitően okos, dr. Breitsched ur.
Határozott haladást tesz a bűnügyi mesterség­
ben. De jobb szeretném, ha azt mondaná meg,
ki követte el a gyilkosságot, mint azt, hogy
ki nem követte el. Csak úgy mellékesen, azt
hiszem, ez sokkal fontosabb is volna.
A minden hájjal megkent Breitsched most
kissé elragadtatja magát:
— Harras a gyilkos! — mondja határo­
zottan.
— Úgy? És mért éppen Harras?
— Hát akkor Payer.
— És ha nem vagyok indiszkrét, mér!
Payer?
Breitsched felsóhajt:
— Igaza van, átkozottul bonyodalmas dolog
ez. — Mélabusan réved maga elé, majd meg­
szólal: — Ki kellene huzni Harrasból, mi tör­
tént a revolverrel és hol van? Viszont ez a
Payer még öt órakor is ott kószált a házban,
holott azt állítja, hogy félötkor már eltávozott,
az ember egész egyszerűen nem ismeri ki
magát.
— Rendszert, Breitsched, rendszert! Mutasd
meg, hogy Crabbe iskolájából való vagy. Az
ilyen bűnügyet először is művésziesen szét kell
boncolni, mint valami halat, melyből az ember
24
kiszedi a gerincét. így kell kezdeni: Leermann
meggyilkolásának két oka lehetséges; az első:
szerelmi ügy, a második: ismeretlen. Az első­
vel Payer, Wölflin és Harras valahogy össze­
függésben állnak, a másodikkal a legendás
Müller ur. Hát foglalkozzunk először is a sze­
relmi üggyel.
— Itt van ez a Kastor Cilly.
— Nagyon helyes.
— Wölflin, Payer és Leermann szerelmesek
belé, Leermannak kiadja az útját, lásd levél,
ez azonban később felhívja' és sikerül neki ta­
lálkozót kieszközölni. Estére adnak egymásnak
találkát. Bizonyíték Kügelmann vallomása.
Kastor este félnyolckor elment, de tízkor vissza­
jött. Egy ideig várt Leermannra, ez nem jött,
megint hazatért. Payer: ezzel viszont Spanyol-
országba akart szökni, az utolsó pillanatban
meggondolja magát és neki is kiadja az útját.
A levélben, melyet Leermannak irt, említ vala­
kit, akit szeret. Később azt állítja, hogy ezt
csak kitalálta. Vegyük azonban azt az esetet,
hogy valóban igy volna. Nem Payert szeretheti,
mert hiszen éppen lerázta magáról. Bizonyíték:
a papírkosárban talált cédula. Marad Wölflin.
Wölflin öt órakor otthon volt, ez megcáfolhatat­
lan tény. Öt órakor Leermann telefonon beszélt
a laboratóriummal. Akkor még élt, tehát nem
Wölflin a gyilkos. Azt hiszem, az az ember,
akibe Kastor szerelmes, nem Wölflin, mert
hiszen ennek az ismeretlen embernek kell a
gyilkosnak lennie. A lány szakítani akart Leer-
mannal. ez azonban nem ment egészen simán.
Tehát lehetséges, hogy a lány megemlítette ezt
annak az embernek, akibe szerelmes. Sőt talán
panaszkodott is neki, hogy nem tud megszaba­
dulni Leermanntól, aki végre is cégvezető és
feljebbvalója. Mármost ez az ember fogta ma­
gát és elment Leermannhoz, hogy beszéljen vele.
Ez az ember egyrészt Harras lehet, másrészt
egy kívülálló valaki. De vájjon volt-e alkalma
a lánynak, hogy időközben egy kívülálló em­
berrel beszéljen a dologról?
— Feltevések, fiatalember, csak feltevések!
Semmi kézzelfogható. Maradjon csak a tényék­
nél.
— No jó. Tények. Tény például, hogy Payer
öt órakor még az üzletben volt. Az eladási osz­
tályban jelentkezett, mikor a laboratóriumból
telefonon keresik az osztályt. A laboratórium
Leermann doktort kéri, de a telefonos kisasz-
szony tévedésből az eladási osztályt kapcsolja.
Payer talán véletlenül épp arra megy, vagy
mikor meghallja a csengetést, ösztönszerüen le­
emeli a kagylót, ő azonban az eladási osztály
nevében jelentkezik, mire Leermannt kérik a
telefonhoz. Payer lenyomja a fehér gombot,
mire a kisasszony átkapcsolja a vonalat. Köz­
ben azonban a telefonos kisasszony megismerte
Payert hangjáról, különös hebegő beszédéről.
Ezzel szemben Payer azt állítja, hogy már öt
órakor eltávozott és ez gyanús.
— Mi az, hogy gyanús? Ki nem gyanús? De
fel lehet-e tételezni Payerről gyilkosságot?
Breitsched tűnődve rázza fejét.
— Véletlenül kezembe került egy kis cikk,
 melyet Payer irt. A cikk cime: Az emberi élet
értéke. Roppantul tanulságos. Többek közt azt
állítja benne, hogy P áp u ában ... pont Pápuá­
ban . . . a gyilkosságot egyáltalán nem tekintik
bűnnek. Az ottani fiatalemberek szemrebbenes
nélkül megölik azt, aki utjukba áll, nehogy a
falubeli lányok gyáváknak tartsák őket. Payer
ur ugylátszik ilyenféle tanokért hévül. Sze­
rinte, annyi sok ember él a földön, hogy eggyel
több vagy kevesebb igazán nem számit- Töb
bek közt a háborút is idézi és arra a következ­
tetésre jut hogy amit ott tömegesen megtenni
szabad, az egyénenként elkövetve sem lehet
bűn.
— Szamárság! De azért mégis érdekes, hogy
ez a fickó miket forgat a fejében. No és mi bi­
zonyítók van még ellene? Kihallgatásánál ta­
gadta ugyan, hogy ismerne valami Cilly nevű
lányt, ezt azonban W ölflin is tagadta. Nincs
ebben semmi különösebb. Az első kavarodásban
menteni akarták a lányt, ahogy tudták. Ez
azonban nem bizonyíték Payer ellen. Kutas­
sunk tovább. Marad: Harras.
— No, itt meg ez a revolverhistória gyanús,
íróasztalában az irományai között megtalál­
tam dr. Leermann névjegyét, amelyen ez áll:
Kedves Harras, kérem adja nekem kölcsön a
revolverét, ma éjjel autóval Leipzigbe utazom,
a múltkor is megtámadtak valakit az utón,
sohasem tudhatja az em b er... — Ez minden,
ami Harras ellen szól. A gyilkosság napján is
este nyolckor érkezett haza, miután néhány be­
vásárlást intézett el Mármost mh csináljunk?
Megkérdezzük, hogy áll a dolog ezzel a revol­
verrel?
— Ez elhamarkodott dolog volna. Nem sza­
bad megrémíteni. Én különben, a magam ré­
széről teljesen ártatlannak tartom Harrast.
— Miért?
— Olyan ember ez, akinek csak egy dolog
van a fejében: előrejutni a pályáján. Huszonöt
éves korában még egyszerű szedő volt. Ezt
egyelőre még titkolja, de tiz év múlva már di­
csekedni fog vele. Ma' 1200 márka a havi kere­
sete és egyetlen becsvágya, hogy ennek legalább
a háromszorosát keresse meg. Nem nagyon il­
lik hozzá, hogy egy gépirólány miatt gyiL
koljon. Még csak az sem, hogy flörtöljön vele.
Nőkkel nem törődik, megnősült, mikor még
szedő volt, hogy legyen valakije, aki főz neki
és a harisnyáit javítsa. Felesége szelíd, házias
teremtés, valamikor tanítónő volt, pontosan
olyan nő, amilyen Harrasnak kell. Ezen felül
nem érdekli a nő. Es különben is, mi baja lett
volna Leermannal? Az öreg Leonnal nagyon
jól megférnek, tehát Leermann nem lehetett
útjában. Miért ölte volna meg?
Breitsched ismét a fejét rázza.
— Lehet, de máskép is lehet. Túlságosan
keveset tudunk a hatodik emeletiekről. Azt
hiszem, először is pontosan meg kellene állapí­
tani, mi van ott a kulisszák mögött. Ebben a
pillanatban ez volna a legfontosabb.
Crabbe ekkor felugrik. Gyorsan begombolja
kabátját, a fogasról lekapja esőköpenyét
— Gyerünk, Breitsched! Van egy kitűnő öt­
letem! Te tökéletesen beszélsz angolul, ugy-e?
Egy pillanat múlva már Crabbe ócska ko­
csijában ülnek és Dahlem, Berlin előkelő kert­
városa felé robognak. Komor, szürke, őszi nap
van, Crabbe azonban jól ismei’heti ezt a vidé­
ket, mert a köd ellenére is biztos irányban ve­
zeti kocsiját. Végre megállnak egy pompás,
nagy villaépület előtt.
— Kiszállni! — mondja Crabbe. — Remél­
hetőleg itthon van az öreg!
Csöngetnek. Hosszuszőrü, fehér kutya fut
csaholva feléjük és nekiugrik a vasrácsnak.
— Csiba te! — szól oda Crabbe és a vasrácson
át bedugja neki lábfejét.
Crabbe remek kedvében van és a fiatal
Breitsched vállait veregeti.
— Csak jól vigyázz, ecsém! — a tizezermár-
kás jutalmat most az egyszer megszerzed, ha
csak nem vagy tökkelütött szamár. Különben
pedig most jut eszembe: hogy állsz a kislány-
nyal?
Ebben a pillanatban a ház felől fehérköte
nyes szobalány közeledik. Breitschednek mái
nincs ideje, hogy Crabbe különös kérdésére vá­
laszoljon.
— Jó napot, kicsikém! — mondja Crabbe a
lánynak — no, csak gyorsan, gyorsan nyissa
ki azt az ajtót és jelentsen bennünket León
urnák. Crabbe, a rendőrfőnökségről. Ő már
tudja.
A lány az előcsarnokba vezeti őket, ahol
leülnek.
Kisvártatva megjelenik León ur, fekete ru­
hában, fehér bokavédővel a lábain, ráncos, mo­
gorva arcával és élesen szemügyre veszi a két
férfit.
— Ó . . . Crabbe u r !. . . Nagyon örülök, —
szólal meg reszketeg hangján — remélem, azt
jön jelenteni, hogy Leermann gyilkosát meg­
találták?
— Még nem, León ur. De nemsokára. Ké­
rünk még pár napi türelmet. Bemutatom ön­
nek dr. Breitschedet, aki egyike a legtehetsége­
sebb fiatalembereknek a rendőrségen. — Ezek­
nél a szavaknál észrevétlenül Breitsched lábára
lép és vigyorogó fintort vág felé.
León kezetszorit Breitscheddel, a fiatalember
meghajol.
— Foglaljanak helyet az urak és mondják
el, miért jöttek? Rendkívül kellemetlenül érint,
hogy a nyomozás még semmi eredményt sem
tudott elérni. Elsősorban az a gondolat gyötör,
hogy a gyilkos talán egy fedél alatt dolgozik ve­
lem és ezt a gondolatot elviselhetetlennek tar­
tom. Nem lehetséges az, hogy valaki más, va­
laki, aki nem tartozik az én embereimhez, kö­
vette el a gyilkosságot?
Crabbe a fejét csóválja.
— Nem lehetetlenség, de én valószínűtlennek
tartom. Ebben a pillanatban még nem adhatok
önnek világos képet a különböző dolgok össze­
függéseiről. Biztosíthatom azonban León ur.
25
 hogy jelentős lépéssel előrejutunk, ha ön meg­
teszi azt, amit én most önnek javasolok.
— Kérem szépen, hajlandó vagyok minden
kívánságának megfelelni, amennyiben módom­
ban áll.
Breitsched feszülten figyel. No, végre meg­
tudja, mit forgat fejében ez a Crabbe!
— Nézze, kedves León ur, — kezdi végre von­
tatottan — a mi véleményünk az, hogy a hato­
dik emeleten történnek bizonyos dolgok, ame­
lyeket azonban mi nem tudhatunk ellenőrizni.
Lehetséges, hogy ezek a dolgok nem fontosak
a mi szempontunkból, de az is lehetséges, hogy
a rejtély megoldásához vezetnek. Most azonban
arról van szó, hogy ezt a hatodik emeleti nép­
séget alaposan megfigyeljük. Hogy ezt elérjük,
kigondoltunk valamit. Először is engedjen meg
egy kérdést, León ur: be van már töltve Leer-
mann állása?
— Még nincs. De miért?
— Mert akkor kérni szeretném, hogy ideig­
lenesen ezt az urat, dr. Breitschedet nevezze ki
Leermann utódává.
León csodálkozva néz egyikről a másikra.
— Hogy képzeli ezt? Be tud dr. Breitsched
ilyen fontos állást tölteni? Még akkor is, ha
csak szinleges a dolog, bizonyos szakértelmet
igényel az ilyen állás.
— E felől ne legyenek gondjai, León ur.
Csak egészen rövid időről van szó. Dr. Breit­
sched ügyes fiú, de viszont az első időben min­
den cégvezetőnek bele kell még dolgoznia ma­
gát a teendőibe. Senki sem fogja észrevenni.
— Hát persze, hogy nem — buzgólkodik
Breitsched, habár belsőleg nem túlságosan örül
a dolognak, kozmetikai dolgokhoz annyit ért,
mint a csillagászathoz, ehhez pedig egyáltalán
nem ért.
— N os. . . ha úgy akarják, — León vállat
von — csak azt remélem, hogy ez az ur sem­
mit sem fog nekem elpuskázni.
— Talán az volna a legjobb, — veti közbe
Breitsched óvatosan — ha ön a fontos dolgokat
valaki mással intéztetné el. Hiszen mindössze
arról van szó, hogy ürügyet találjunk és én
egész nap szabadon szimatolhassak a házban.
— Úgy kell beállítani a dolgot, — fűzi hozzá
Crabbe — mintha dr. Breitsched a cég egy lon­
doni üzletbarátjának a fia volna. Mondjuk, Mr.
Bride. Szép név, mi? Különben pedig úgy kell
ezt a Mr. Bridet bevezetni, hogy minél nagyobb
tekintélye legyen. Erre súlyt helyezek, mert
okom van rá.
Az öreg León nem túlságosan lelkesedik
ezért a tervért, de beleegyezik. Gondolja, talán
mégis kiderül valami ezen a réven.
— No jó — mondja végül.
— Továbbá arra is engedélyt kérek, hogy
ma este a rendőrség villanyszerelői néhány hu­
zalt szereljenek a hatodik emeleten és minden
szobában elrejthesenek egy mikrcfónt. Ez volna
a legfontosabb.
— All right! — León ur feláll. — Reméljük',
26
hogy eredményre jutnak! Lehet a dologról
Harras Fred urat értesítenem?
A két detektív rémülten ugrik fel.
— Az Isten szerelmére, León ur! Hát min­
dent el akar rontani? Senkinek sem szabad
róla tudni. Legkevésbé pedig Harras urnák.
— Jó, hogy mondják. Ehhez fogom tartani
magam. Mikor foglalja el állását, Mr. Bride? —
Az aggastyán ráncos arcán halvány mosoly
fut át.
— Még ma — feleli Crabbe. — A nap folya­
mán jelentkezni fog önnél.
León bólint és ezzel a megbeszélés végétért.
Az urak elbúcsúznak.
— De nehogy aztán szégyent hozz a fe­
jemre! — szólt Crabbe az autóban. — Tudod-e,
ecsém, micsoda remek gentlemannek kell mu­
tatkoznod? Finom angolnak, tetőtől talpig.
Golfnadrág, p ip a . . .
— . . . illatos dohány. . .
— . . . úgy van, de mindenekelőtt gondoskodj
egy jóképű kocsiról és adass magadnak lon­
doni rendszámot. Ha valaki megkérdi, honnan
tudsz ilyen jól németül, hát akkor azt mondod,
hogy Heidelbergben végezted az egyetemet.
Érted?
— Ühüm. De mi az ördögnek kérdezte az
előbb, hogy a kislánnyal hogy állok?
Crabbe jóízűen kuncog.
— De nagy szamár vagy, hallod! Világos do­
log, hogy különleges megbízatásod ennek a
Kastor Cilly nevű másik kilánynak a fejét annak
rendje és módja szerint elcsavarni! Mérget ve­
hetsz rá, hogy az ilyen finom londoni ficsurnak
nem fog ellentállni. Aztán majd kiszedheted
belőle, ami kiszedhető.
— Úgy? — majd kis gondolkodás után — de
legalább csinos?
Crabbe ekkor felé fordult és huncutul rá­
kacsint.
— Csuda egy nő, fiam!
VIII. FEJEZET.
Wölflin pontosan hét órakor ott leskelődik
egy kapualjban, pontosan azzal a házzal szem­
ben, amelyben Payer lakik. Nyolc órára hívta
meg magához Payert és ha ez pontosan nála
akar lenni, akkor nemsokára indulnia kell ha­
zulról. W ölflin anyja majd azt fogja neki mon­
dani, hogy várjon kicsit, fia csak cigarettáért
szaladt el. Egészen bizonyos, hogy Payer, ha
már kiutazott a város másik végébe, legalább
kilencig ott fog ülni és várni, aztán dühösen
hazamegy. Holnap majd lehet neki valami ki­
fogást mondani. Annyi azonban bizonyos, hogy
féltiz előtt semmiesetre sem lehet otthon. Más­
fél óra igen sok idő, sok mindenre elegendő,
Wölflin pontosan tudja, mit akar.
Alig ütötte el a félnyolcat, Payer kirohan a
házból és eltűnik az utca forgatagában.
Wölflin még vár néhány pillanatig, majd fel­
megy. A harmadik emeleten, ütött-kopott
ajtó, Payer háziasszonyának névtáblája alatt
ott van a rajzszöggel felerősített névjegy: Payer
Tivadar reklámfőnök. Wölflin csenget. Idősebb
nő nyit neki ajtót.
— Jó napot, — szól Wölflin. — Payer úrhoz
jöttem. Odalenn éppen találkoztunk, még né­
hány bevásárolnivalója van. Kérem, vezessen a
szobájába.
Ilyen különös szobát még életében nem
látott Wölflin. Alig nagyobb valamivel, egy
vonatfülkénél, falai, a mennyezettől a padlóig,
fényképekkel és ujságkivágásu tarka képekkel
vannak teliragasztva. Női arcképek, aktok, ál­
latképek, katonai parádék felvételei, jelenetek
cow-boy-filmekből.
Egy rozsdás szögön Beethoven halotti
maszkjának gipszöntvénye függ, alatta egy
bendzsó, az ágy felett két keresztbetett kard
és öt-hat rozsdás, ócska elültöltő pisztoly.
Maga az ágy nem más, mint keskeny vas­
állvány, kopott vörös bársony teritővel. Az ab­
laknál régimódi mahagóni asztal áll, Ízléstele­
nül tuldiszitett és faragott lábakkal. Lapját
zöld itatóspapír fedi, amelyen valósággal a
mennyezetig tornyosultak a könyvek és iro­
mányok. Nádfonatu szék áll előtte. Ennyi az
egész szoba. Sem szekrény, sem mosdó. Nem
is volna helye. Bizonyára a konyhában mos­
óik, gondolja W ölflin; húsz márka havonta,
mindent beleszámitva. És a falakat saját Ízlése
szerint kárpitozhatja.
A szomszéd szobából gyerekbógés hallat­
szik. W ölflin az íróasztalhoz ül. Megnézegeti a
könyveket. Furcsa, nagyon furcsa. Bűnügyi
kórtan, erkölcstörténet, Marquis de Sade könyve
franciául, grafológia, arcisme, egy könyv Haar-
manról, a hannoveri tömeggyilkosról, egy másik
Landruról, a francia kékszakállról, terjedelmes
mű növényi mérgekről, néhány detektivregény.
Ez a könytár jól illik ahhoz a képhez, melyet
Wölflin magának Payer gyakornokról alkotott.
Fantasztikus őrült! Bűnügyi mániája van. És
nem ismer akadályt. Hol van a revolver? Bi­
zonyára eldobta. Hülye is volna, ha ilyen cor-
pus delictit megőrizne.
A fiók mindenféle szedett-vedett holmival
van tele. Levelek, zsebkendők, elviselt gallérok,
rozsdás borotvapengék, ceruzák, ócska zsebóra,
rosszszagu öreg pipa, aszpirintabletták, tyuk-
szemtapasz, néhány törött pénzdarab, rozsdás
tábori kulacs, pár javeszett női kesztyű. A leve­
lek nem érdekesek. Hazulról jönnek, Payer ap­
jától, aki csemetéjének állandó pénzkéréseire
csökönyesen nemmel válaszol. Wölflin talá­
lomra belenyúl az egymás hegyén-hátán heverő
holmiba és kihalász egy tintafoltos frakknyak­
kendőt. Minek Payernak frakknyakkendő? Az­
tán kihúzza a fiókot, ameddig csak lehet. Az
egyik sarkában néhány lebélyegezetlen bank­
jegy az infláció idejéből, a másikban rossz­
szagu öreg púderpamacs és nikkel öngyújtó
társaságában revolvertöltény hever.
W ölflin izgatottan kap utána. Visszatolja a
fiókot és megdöbbenten feláll.
A töltényt alaposan megnézi. Vastag patron,
legalább 9 milliméteres. Azt, hogy csak egy­
magában hever itt, a revolver pedig hiány­
zik, Wölflin gyanúsnak tartja. Nem is csoda,
kedves kollega, hogy ilyen rendetlenségben
megfeledkezett róla, no majd m eglátjuk!. . .
Wölflin zsebredugja a töltényt.
Elégedetten dörzsöli kezeit és tovább vizs­
gálódik a szobában. Tízezer márka, ez magya­
rul annyit jelent: kis könyvkereskedés valahol
egy előkelő, csendes utcában, persze csak első­
rangú irodalom, egészen finom kis b olt. . . hol­
nap reggel rögtön a rendőrfőnökségre megy.
A Leermann-ügy rejtélye meg van oldva, Crabbe
tanácsos ur, — fogják mondani — küldje csak
kérem a rabszállitókocsit a Si-Go Művekhez és
hívjon meg bizonyos Payer Tivadar urat egy
kis sétakocsikázásra. Majd kissé kapálódzni
fog, káromkodni, de mihaszna? Tessék bizonyí­
tani ...? Kérem. Egyúttal szerényen érdeklődni
is lehet közben, hogy is állunk azzal a 10.000
márkával, melyet áldottszivü főnökünk, León
ur az első nyomravezetőnek kitűzött és amikor
a csekk már a zsebünkben van, akkor szépen
útnak eredünk és megkeressük azt a bizonyos
előkelő kis könyvkereskedést, amely a mai vi­
szonyok között bizonyára eladó is. Pá, pá, León
ur, pá, pá, Harras ur, bizony! így hát minden
rendjén is volna.
Ebben a pillanatban Wölflin pillantása egy
fényképre esik a falon. Kastor Cillyt ábrázolja
a kép, mely az irodában készült. Cilly Wölflin
íróasztalánál ül, fejét tenyerére hajtja, fogai
csillognak, szemei ragyognak, egész nevetése
egy rózsás, édes kisbabáé. Ó, C illy .., gondolja
W ö lflin ... mindent visszavonok. Mindent, amit
rólad gondoltam. Hiszen csak gyerek vagy.
Mindennek a férfiak az okai. Miért futnak mind
utánad, hisz oly fiatal vagy még, mit tudsz te
a férfiakról? Azt hiszed, nyugodtan mehetsz ve­
lük moziba, evezni, ötórai teára táncolni, mert
azután csak kezet nyújtasz nekik, szép kis puk-
kedlit csinálsz és slussz. Ma ezzel, holnap azzal
Ó3 a dolog igy mehet az örökkévalóságig. Meg­
húzol egy drótot, jönnek. Meghúzol egy másik
drótot, mennek. Ahogy a tündér parancsolja!
A tündér csak mosolyog. Leermann pedig meg­
hal. Mármost mi lesz? Végre is mégsem ülhetsz
ott örökkétig vörösre sirt szemekkel, magad elé
meredve? Vagy tán a lelkiismereted furdal?
Gyerek! Legalább okultál a dologból, most
már legalább tudod, hova vezet az, ha azt hi­
szed, hogy tánclépésben lehet végigjárni az éle­
tet, ha mindig csak az véletlenre bízod maga­
dat és sohasem a józan eszedre. Hát ez bizony
szomorú dolog, de nagyon tanulságos. Már­
most mi lesz? Payer bizony a rovásodon van.
Ez tagadhatatlan. Dehát ez nem fontos. Szán­
dékos emberölés? Erős felindulásban elkövetett
gyilkosság? Mindegy. Pár évi fegyház és rend­
ben van. Az ok: Kastor Cilly, Ami Leermannt
illeti, nem hat meg túlságosan. Szomorú dolog
ilyen véget érni, dehát tetszett volna a kis­
lányoknak békét hagyni, főként ha az ember
olyan idős és felesége is van. És légióként, ha
az ember főnök. Csúnya dolog volt ez, doktor
ur, tudja mi volt e z ? ...
Csengetnek. Halk beszéd odakinn.
27
 Kinyílik az ajtó és belép Kastor Cilly.
W ölílin tátott szájjal bámul rá, mint valami
kísérteire.
— Cilly! — kiált fel, mint akit rajtakaptak
valamin. — Éppen rád gondoltam. Mit kere
sel itt?
Cilly egy pillanatra meghökken, majd las­
san odalép Wölflin mellé.
— Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! Hol
van Payer?
— Nincs itthon. Azaz . . . nemsokára haza­
jön. Látogatóba jöttél hozzá?
Cilly tetőtől talpig feketébe öltözött. Csak
apró kis kalapját disziti kevés fehér toll. Cilly
visszahajtja köpenyének magas, fekete prémgal
lérját. Ruhája is fekete. Arcát fehérre pude-
rozta, szemei fáradtak és szomorúak. Wölflin
valósággal megdermed a csodálkozástól. Ilyen
nek még sohasem látta Cillyt, ilyen dámának
ilyen elegánsnak. És ilyen komolynak. Pillan
tása ösztönszerüleg megkeresi a falon a lány
fényképét. A kacagó kisbaba. Alig hihető, hogy
ezek ketten: egy és ugyanaz a nő.
Cilly az ágy szélére ül és keresztbe veti a
lábait.
— Sürgősen beszélnem kell Payerral. Haza
jön nemsokára? Hova ment? — kérdi idegesen
Wölflin nem válaszol. Mereven nézi Cillyt.
— Mit bámulsz úgy rám?
Wölflin összerázkódik.
— Bocsáss meg, de oly ragyogóan nézel ki
Cilly bosszúsan rázza fejét.
— Hagyd ezt! Nem vagyok olyan hangulat­
ban, hogy bókokat hallgassak.
W ölflin sóhajtva fel és alá kezd járni a szo­
bában, már amennyire ez itt lehetséges. Majd
lassan és vontatottan igy szól:
— Nézd, Cilly, alig három nap múlt el a tör­
téntek óta és mi elidegenedtünk egymástól.
Mintha sohasem ismertük volna egymást. Pedig
még alig három napja, hogy szövetséget kötöt­
tünk, megfogadtuk, hogy pajtások leszünk és bá­
natban, örömben összetartunk. És most az első
íűzpróbánál széthull az egész. Más ember lettél
egyik napról a másikra, Cilly?
— Lehetséges — mondja réveteg tekintettel
a leány. — Minden máskép van, mint volt, Ugv
tűnik nekem, mintha három év múlt volna el,
nem pedig három nap. Sejtelmed sincs róla.
Wölflin, miken mentem át. Néha úgy érzem,
nem bírom tovább. És úgy érzem, elég volt az
életből. Ne hidd, hogy hisztérika vagyok, komo­
lyan mondom. Csak volna több energiám. A gáz­
csap . . .
Wölflin gyorsan félbeszakítja:
— Hallgass, Cilly! Nevetséges, amit beszélsz.
Ha az embert egy kis baj éri, nem kell mingyárí
a gázcsapra gondolni. Gondolkozz józanul és
próbáld tultenni magad a dolgon. Vagy ta­
lán annyira szeretted?
— Kicsodát?
— Leermannt.
— Dehogy szerettem. Jól tudod, W ölflin, hogy
nem szerettem. És m é g is ... Nem borzalmas,
28
hogy meghalt? É s ... ami még ennél is rosz-
; szabb. . . >— hirtelen összerázkódik — de hagy­
juk ezt. Ne beszéljünk róla. Hol marad Payer
j olyan sokáig?
j Wölflin szomorúan csóválja fejét.
— Mégis csak különös. Lejátszódik egy drá­
ma, amelyben mindnyájunknak megvan a maga
szerepe. Három nap óta nem beszéltem veled,
mert nem volt rá alkalmam, de égek a vágytól,
hogy kibeszéljem magam veled, Cilly, mert azt
hiszem, bizonyos dolgokban még mindig nem
látsz tisztán. Erre te azt mondod: ne beszéljünk
többé róla. Mi történt veled Cilly? Úgy látszik,
nem veszed tudomásul, hogy még egy második
emberélet is kockán forog.
A leány felugrik.
— Mit jelentsen ez?
— No j ó . . . ülj le csak, fiam. Ne légy oly
ideges. Kissé túloztam. Tulajdonképpen csak né­
hány évi fegyházról van szó. Ez is épp elég.
— De kiről beszélsz, W ölflin?
— Kiről? — A fiú szorosan a leány mellé lép
és mereven a szemébe néz. — Nem tudod, iga­
zán nem tudod?
A leány lesüti szemeit. Nem mer nemet mon­
dani. A szobában fojtó csend. Végre halkan szó­
lal meg Cilly:
— Gondolod, hogy rájönnek?
W ölflin mélyet lélegzik.
— Holnap reggel letartóztatják. Ide nézz! —
a leány elé tartja a revolvertöltényt.
— Mi ez?
— Mi ez? Revolvergolyó! Kilenc milliméteres.
Ugyanilyennel ölték meg Leermannt, ezt min­
den újságban olvashattad. Ezt pedig itt talál­
tam a fiókban.
— No és?
— Nincs tovább! Ez azonban épp elég. Ha
még azt is hozzáveszem, amit Leermannal való
szándékairól m ondott. . .
— De kicsoda? . . . Kicsoda? — kérdi a leány
izgatottan.
— Hát Payer! Ki más? Holnap a rendőrfő-
aökségre megyek és feljelentem. Nem kollegiá­
lis dolog, beismerem. De végre mégis embert ölt
és itt vége a kollegialitásnak.
— P a y e r ? ... Payer? Megőrültél! Payer sen­
kit sem ölt meg. Esküszöm, Wölflin.
Még sohasem látta Cillyt ilyennek. Arcának
kétségbeesett kifejezésén látja, hogy olyan dol­
gokról kell tudnia, amelyekről neki fogalma
sincs. Oly világosan kiolvasható szeméből Payer
ártatlansága, hogy az általa felépített bizonyítá­
sok egész állványzata ingadozni kezd.
— Mi az? — kérdi zavarodottan. t— Tudsz ta­
lán valamit? Senki más nem tehette, mint Pa­
yer.
A leány tágranyitott szemekkel mered rá,
majd akadozva mondja:
— Csak annyit tudok, hogy Payer nem tette!
Nem tehette. Valaki más.
— De hát kicsoda? Mondd! — Az izgalomtól
valósággal remeg.
 A leány azonban, mintha hirtelen rémület
futna fajta át, vadul megrázza fejét:
— Nem, W ölflin! Ne kérdezz! Úgysem mon­
dok semmit! És ha agyon ütsz, sem mondhatok
semmit! . . . Nem szabad!
— Cilly! — kiáltja a fiú szinte kábultan. —
Tudod ki a gyilkos és nem mondod meg, nem
mondhatod meg? De az Isten szerelmére,
tudod, mit jelent ez?! Ez annyit jelent, hogy
bűntársa vagy! Erre nem gondolsz?
— Gondolok. Tudom, hogy bűntársa vagyok,
de nem tehetek m ást Úgy félek, Wölflin.
A fiúban szörnyű gondolat támad.
— Mondd, Cilly, már azelőtt is tudtál róla?
Úgy értem, hogy tudtad: valaki elhatározta
Leermann megölését?
— Dehogy tudtam! Különben megakadályoz­
tam volna mindenáron.
— És nem mersz a rendőrségre menni, hogy
megmondd, ki a gyilkos? Miért nem? Nem te­
het neked semmit De különben is kötelességed
feljelenteni. Kötelességed! És mellékesen, tízezer
márkát is keresel.
— Pfuj!
Oly megvetően mondja ezt a leány, hogy
Wölflin összerázkódik. Hirtelen lealacsonyítva
érzi magát, valósággal szennyesnek. Kötelesség?
Most érzi csak, hogy amit tenni akart, az volta­
képpen árulás volt. Csak a pénz vonzza, minden
egyéb ürügy. És ebben a pillanatban elhatároz­
za hogy hallgatni fog és szahad folvást pngeü a
dolgoknak. Mindegy, hogy Payer bünös-e vagy
sem. Cilly magatartása, amellyel sorsát viseli,
tiszteletet kelt benne a leány iránt.
— Akárhogyan is, — szólalt meg zavartan —
segíteni fogok neked, Cilly. Most már nem gon­
dolok arra, hogy Payert feljelentsem. Azt mon­
dod, nem ő a gyilkos. Hát akkor miért vagy itt,
Cilly? Van valami közietek, ezt ő maga is mon­
dotta nekem. Azon a napon, hogy Leermannt
meggyilkolták, beszéltünk rólad. Azelőtt, ha
Payer ilyesmit mond nekem, örök életemre meg-
gyülölöm. Most máskép van a dolog. Ő maga
mondta, hogy te hirtelen szakítottál vele, hogy
mindennek Leermann az oka és hogy tudja Is­
ten, mire volna képes ezzel az emberrel szem­
ben. Olyan vadul viselkedett, hogy megrémül­
tem tőle. Mindenre elszántnak tartom és ime,
— felmutatja a revolvergolyót — itt a bizonyíték,
hogy igazam van. Esküszöm, nem fogom feljelen­
teni. De tudni szeretném az igazat. Most, hogy
Leermann meghalt, hirtelen eljössz Payerhez,
habár szakítottatok. . . Nem azt jelenti ez, hogy
most megint a régiben van minden?
— Ne folytasd, — szakítja félbe a leány —
tévedsz! Azért vagyok itt, h ogy. . . hogy elvi­
gyem tőle az irományaimat.
— Micsoda irományokat?
A leány lehajtja fejét és elpirul.
— M eg. . . meg akartunk . . . esküdni.
— Megesküdni? Payer és te?! Megőrültetek?
Hiszen ez valósággal nevetséges. Payer a havi
'30 márkájával!
— Igazad van, Wölflin, őrült gondolat volt.
De hiszen én nem is vettem soha komolyan.
Szökni akartunk, világnak menni, kalandokat
átélni. És hogy apám ne küldhesse nyakamra
a rendőrséget, törvényesen meg akartunk es­
küdni. Hülyeség, belátom. Amikor Payer az iro­
dában azt a dührohamot kapta, ez azért volt,
mert megírtam neki, hogy verje ki fejéből ezt a
szamárságot és ettől megvadult. De most már
megnyugodott. Rá se nézünk egymásra. De az
irományaimat vissza kell kapnom.
— Cilly, esküdj meg, hogy tudod, ki ölte meg
Leermannt! Ez a gondolat nekem annyira fan­
tasztikus, hogy el sem hihetem.
— Magam sem. De hiszen én már nem is
ismerem magamat. Olyan, mint valami rossz
álom, hogy egy ember miattam megölt egy má­
sikat.
— Honnan tudod, hogy miattad ölték meg
Leermannt? Talán semmi közöd a dologhoz?
— De igen, igen . . . Jobban, mint hinnéd,
Wölflin. Én is egyik láncszeme vagyok a dolog­
nak, de kérlek, ne kérdezz. Nem felelhetek. Ha
megölsz, sem mondhatok egy szót.
— Annyira szereted azt a férfit, akit védel­
mezel?
— Hagyd ki a szerelmet a játékból. Semmi
köze a szerelemhez a dolognak. Úgy visszaéltek
ezzel a szóval. Flörtöltem, semmi más. Egyiket
sem szerettem azok közül a férfiak közül, akik
körülöttem legyeskedtek. Nem tehetek róla, hogy
igv történt. Wölflin, mondd, bűnös vagyok?
Tettem valami olyat, amit nem kellett volna
tennem?
W ölflin félrenéz.
— Csak annyit tudok, hogy hallgatásoddal
bűntárssá válhatsz.
— Nos, — mondja hátravetett fejjel a leány
— akkor magamra veszem. Ne hidd, hogy vala­
kit védelmezni akarok. Csak magamat, Wölflin.
Nem akarok a bíróság elé állni és felvilágosítást
adni arról, ki és hol és hányszor csókolt meg-
Nem akarok megszégyenítve kiröpülni a hiva­
talból.
— Hogy érted ezt? Hát mégis valaki az iro­
dából?
Cilly arca kifürkészhetetlenné válik.
— Wölflin, — mondja szilárd hangon — be­
fejeztük beszélgetésünket. Ne haragudj, de men­
nem kell. Nincs semmi értelme.
Kézitarsolya után nyúl, kinyitja, pillantást
vet a tükörbe.
— Felejtsd el, amit mondtam. Az idő mindent
el fog temetni.
■
— Egyszóval, te . . . nyugodtan tudsz egy fedél
alatt élni, dolgozni egy olyan emberrel, aki miat­
ta d ... hiszen magad m on d tad ... gyilkolt.
— Csak pár napig még, Wölflin. Elsején már
Münchenben vagyok. Uj állásom van.
A fiú bámul.
— T e . . . te elmégy Berlinből?
Cilly némán bólint.
— És ebben senki sem fog megakadályozni?
Úgy értem, h o g y ...
29
 — Értem, mire gondolsz. Erről szó sem lehet.
Először is túlságosan gyáva és csak önmagán;
gondol, másodszor pedig, biztosan tudja, hogy
utálom, irtózom tőle és sohasem volt ez máskép,
De most egy szót se többet! Késő van, Payer
úgy látszik, nem jön.
Menni akar. A fiú a kabátja és kalapja után
nyúl.
— Megyek veled, Cilly. Semmi dolgom itt
többé.
Együtt mennek el.
Mellettük, kopár, rosszszágu, fehérre meszelt
helyiségben két férfi emelkedik fel a földről,
ahol eddig kuporogtak.
— No, mi aztán jól nézünk ki, — mondja
Crabbe és leporolja meszes ruháját, — de leg­
alább megérte, fiam.
— Azt elhiszem, — feleli Breitsched. — Csak
az a kár, hogy ez a W ölflin megelőzött bennün­
ket a házkutatásban.
— Eh, mit! Az a vacak revolvergolyó! Ezt el
is vehetjük tőle, ha gusztusunk támad rá. De
mit szólsz a kis tyúkhoz? Remek, mi? Most
már magam is úgy érzem, hogy nemsokára
tisztán látunk. Az én orrom! . . .
Breitsched fürkészve pillant Crabbera.
— Harrast gondolja?
— Hát persze. Kis mást gondolnék?
Breitsched lassan a fejét csóválja.
— Payert.
— Mit akarsz folyton ettől a Payertől?
I-Iagyj már békét ezzel a sráccal!
— Maga pedig, mélyen tisztelt tanácsos
uram, mintha csak épp ma reggel mondta volna,
hogy az olyan ember, mint Harras, sohasem
vetemedik gyilkosságra.
Crabbe dühös lesz.
— Ha mondtam, hát mondtam! Azért még
nem kell úgy hencegni, gyermekem! Inkább azon
légy, hogy a lányból kicsikard a vallomást.
Mert ha nem, esküszöm, beverem azt a szép
fejedet!
— De hát nem volna sokkal egyszerűbb —
véli Breitsched — a leányt megidézni? Har­
madszori kihallgatásánál olyan volna már, mint
a kezesbárány!
— Ez a lány? Tévedsz. Ismerem ezt a fajtát.
S zívós , mint a macska. Ez aztán nem vall egy
szót se. A te dolgod, hogy ügyesen megköze­
lítsed.
Breitsched cigarettára gyújt es megfontol­
tan mondja:
— Hát ami azt illeti, a hangja után Ítélve
egész csinos lehet. No, majd meglátjuk.
IX. FEJEZET.
Mivel az említett szinnyomásos árjegyzékek
dolga sürgős elintézést kíván, Harras Fred ur
kénytelen volt dr. Leermann szobájába menni,
és iratait átnézni, természetesen csak azért,
hogy tájékozást nyerjen, vájjon mit tett dr.
Leermann ebben a dologban.
Az már azután puszta véletlen, hogy hivata­
los írások között közönséges kék borítékot ta­
30
lál, melynek postai bélyegzőjén Frankfurt áll,
a dátum pedig tizennégy nap előtti. Címzés a
következő: Dr. Leermann Kurt urnák, a Si-Go
Müvek Részvénytársaság címén, Berlin. Feladó
nem szerepel a borítékon. A levél pedig rövid és
jelntéktelen értesítés arról, hogy egy frankfurti
antikvárium legnagyobb sajnálatára sem tudta
beszerezni Garcilaso kívánt műveit.
Harras sohasem hallott még egy Garcilaso
nevű Íróról, de ez a boríték sokat ígérő vállal­
kozásra indítja. Zsebre dugja, visszamegy szo­
bájába, fogja a kabátját és botját, eltávozik.
Valahol benn a városban bemegy egy cukrász­
dába, vesz egy tábla csokoládét, aztán belép
egy nagy szálloda kapuján, amelynek irószobá-
jában, mint tudjuk, néhány Írógép áll a ven­
dégek rendelkezésére. Harras a kávéházban leül
egy asztalhoz, reggelit rendel, újságot olvas.
Valahonnan talán kiváncsi szemek is lesik.
Ő azonban nem törődik vele. A pincér elébe
teszi a reggelit, Harrasnak hirtelen eszébe jut,
hogy kezet is kell mosnia. A szálloda tár­
salgótermei és az irószobák is teljesen népte-
lenek, féltiz is alig van. Harras egymásután veszi
szemügyre az Írógépeket, majd kiválaszt egyet,
melynek betűi hajszálig azonosak a borítékon
látható betűkkel. Aztán, mivel más épp nincsen
kéznél, a csokoládét burkoló papirosra a követ­
kezőket gépeli:
„ Tisztelt Doktor ur, hónapok óta húzza
és halasztja már a dolgomat üres ígérgeté­
sekkel. Utolsó levelemre egyáltalán nem. vá­
laszolt, bizonyára nem jut már semmi eszébe,
amivel becsapjon. így azonban nem megy to­
vább, Doktor ur! Türelmemnek vége szakad.
Valaminek történnie kell. November 8-án Ber­
linbe utazom, hogy alaposan leszámoljak
Önnel és már most írásban adom Önnek,
hogy ezúttal nem fog egykönnyen lerázni
a nyakáról! Délutáni 5 óra körül fogom Önt
hivatalában felkeresni. Megkülönböztetett
nagyrabecsüléssel, N. R.“
Ezt a levelet a borítékba teszi, gyufát gyújt,
a frankfurti antikvárium levelét elégeti és visz-
szamegy a kávéházba. Megreggelizik és vissza­
tér a hivatalba.
Itt persze első dolga megint Leermann szo­
bájába menni, elővenni egy mappát és az iro­
mányok közé csúsztatni a levelet. Bizonyos hogy
legközelebbi napokban előveszik ezt az iratcso­
mót és Leermann utóda, akinek ma kell elfog­
lalnia hivatalát, meg fogja találni. Innen azután
már csak egy lépés, hogy Crabbe kezeibe ke­
rüljön, aki haladéktalanul Frankfurtba fog
utazni és ilyenképpen jóidőre foglalkoztatva
lesz.
Leermann utóda! Tegnap a Nagy Mogul ma­
gához hivatta Harrast és értesítette az angol
úriember érkezéséről.
— Atyja — mondta León ur szemrebbenés
nélkül — régi jó barátom, akinek igen le va­
gyok kötelezve. Fia kitünően dolgozott London-
bán és Newyorkban, most pedig a mi vállala­
tunkba fog egy kis friss levegőt hozni. Széles
hatáskört biztosítottam neki, igazgatónak szer­
ződtettem.
— Ez tehát annyit jelent, — mondta Har­
ras rosszul leplezett bosszúsággal — hogy ön
főnököt ültet a nyakamra!
— Szó sincs róla, Harras, — León ur bé-
kitőleg tette kezeit Harras vállára — nem sza­
bad ezt igy felfognia. Bizonyos, hogy Mr.
Bride ügyvezető-igazgató, de önnek a reklám-
osztályban, mint eddig is, szabad keze van.
Csak épp döntő elhatározásoknál szükséges,
hogy ön Mr. Bride véleményét kikérje.
— No jó, — mondta rá csendes dühvei Har­
ras — tehát mégis csak főnök! A viszontlátásra,
León ur.
Más körülmények között Harras nem egye
zett volna bele egykönnyen, hogy megnyirbál­
ják hatáskörét és jogait, sőt minden erejével
kapálódzott volna ellene, de most szörnyű ke­
délyállapotban van, tele gonddal, aggodalom
mai, idegességgel.
Éjszakái telve vannak nyugtalansággal,
folyton maga előtt kell látnia annak a gaz­
ember Pankrácnak kopott alakját, undok mo­
solyát: ej, ej, Harras ur, — cseng még a fülébe
hangja — csak nem ejtett valamit a vízbe,
hogy úgy áthajol a hid korlátján?! Vigyázzon
a kalapjára. Nagy szél van. Bizony, Harras
u r . . . — Szörnyű alak! És mire feltekinthetett,
Pankrác már egy tovarobogó villamoskocsiban
ült, hogy ettől a perctől kezdve nyoma vesszen.
Minden szó, amit Pankrác ott a hidon, azon a
szörnyű november 8-iki estén mondott, mélyen
bevésődött Harras emlékezetébe. Sokáig gon­
dolkozott róla és rájött, hogy Pankráctól csak
a legrosszabbat várhatja. És minél tovább buj­
kál Pankrác, anélkül, hogy hallatna magáról,
annál gondterheltebb és kétségbeesettebb Har­
ras.
Ilyen körülmények között nem túlságosan
érdekelheti Mr. Bride, a leendő főnök. Feszült
idegei csak egy jelre várnak. Pankráctól. És
a jel megérkezik. Hirtelen és váratlanul, mint
a villámcsapás.
Tizenegy óra előtt hat perccel, megcsendül a
telefon. Pontosan egy negyed óra múlva műkö­
désbe lépnek azok az ördöngősen megszerkesz­
tett hallgatódzógépezetek, amelyeket a rendőr­
főnökség szereltetett fel. Harras Frednek ezt a
telefonbeszélgetését azonban még semmiféle Mr.
Bride nem hallgatja ki.
— Jó napot! — mondja Pankrác. — Remé­
lem, nem kell mondanom, ki beszél? Jól tudja
Harras ur, mi?
Harras egy pillanatig olyan, mintha meg­
bénult volna. Végre, a nagy pillanat! Lenni,
vagy nem lenni.
— Örülök, hogy végre hallat magáról —
mondja szivdobogva Harras. — Na, mi újság?
— Beszélni szeretnék önnel. Nagyon fontos
volna. Mikor van ideje?
— Nem jönne ide hozzám?
— Tréfálni méltóztatik. Majd valahol talál­
kozunk. Még pedig, mondjuk, a Friediger-
kávéházban, a Potsdami-téren.
— Jó. Mikor lesz maga ott?
— Figyeljen rám. Valószinü, hogy magát
szemmel tartják. Ha a kávéházba jön, tegyen
úgy, mintha helyet keresne. A falnál, az abla­
kok között, szürkeruhás ur fog ülni, kis fekete
bajusszal, és feketekeretes szemüveggel. Ez az
ur olasz újságot fog olvasni. És ez az ur én
leszek. Üljön oda asztalához, mintha nem is is­
merné. Lassan-lassan beszédbe fogunk ele­
gyedni. Én egy órától kezdve ott leszek. Nem
fog feltűnni, mert maga máskor is fekete­
kávézni szokott félkettőtájban. Csinálja feltűnés
nélkül, a saját érdekében, Harras ur.
— Jól van. Még valami van?
— Egyelőre nincs.
Harras helyére akasztja a kagylót. Sápadt,
ajkai remegnek. Hát végre ide is eljutottunk.
Még csak pár óra. Persze a legegyszerűbb meg­
oldás az volna, ha ennek a Pankrácnak nya­
kát lehetne törni. Hátradől székében és komo­
lyan foglalkozni kezd ezzel a gondolattal. Majd
megrázkódik és felkel.
Az egész házban csak egyetlen egy embernek
van joga az összes szobákba kopogtatás nélkül
belépni, és ez León ur. Magas, szőke, fiatal­
ember lép be mögötte a szobába. Világos, tiszta
szemei vannak, barnapiros, egészséges arcszine,
kitünően szabott, jellegzetesen angol ruhája..
Mr. Bride,
— Harras ur, — mondja León — bemutatom
önnek eladási osztályunk uj igazgatóját, Mr.
Bride-t. Ez az ur pedig, Mr. Bride, reklámosz­
tályunk kitűnő főnöke, Harras Fred ur.
Breitsched kimérten és udvariasan meg­
hajol, arcizma sem rándul.
Arrogáns fráter, gondolja Harras és mint
mindig, ha valakit ellenszenvesnek talál, csupa
mézes-mázos szeretetreméltóság.
— Nagyon örülök, Mr. Bride, hogy önt meg­
ismerhetem — mosolyog édeskésen. — Hallot­
tam, hogy önnek Angliában és Amerikában
nagy üzleti sikerei voltak.
— Mindig elértem, amit akartam — feleli
Breitsched fölényesen. — És most is remélem,
hogy sikerülnöm fog a Si-Go Művek forgalmát
emelni.
— Ön kitünően beszél németül, Mr. Bride.
— Heidelbergben jártam egyetemre.
León ur hirtelen elveszti kedvét, hogy ennek
a komédiának továbbra is tanúja legyen, any-
nyival is inkább, miután semmi eredményt
nem vár tőle, tehát sarkon fordul és rövid üd­
vözlés után távozik.
— Nem foglalna kissé helyet nálam — kérdi
Harras Breitschedtől. — Azt hiszem, volna egy
és más megbeszélni valónk.
— Később, kérem. Most nincs időm. Jó na­
pot, Harras ur!
Ismét az előbbi kimért meghajlás, aztán
szobájába megy Mr. Bride.
31
 Harras cseppet sincs elragadtatva ettől a
beszélgetéstől. Ez az ember ugylátszik nagy
kegyben áll León urnái, nehéz lesz megszelí­
díteni. Jó lesz, ha minél előbb megtudja ki va­
gyok! Csak már Pankráccal elintéződött volna
ez a dolog. Addig nincs idő másra.
A hatodik emelet korlátlan uralmáért folyó
harc azonban, még mielőtt Harras várhatta
volna, eldőlt. Breitsched, az eladási osztály
Nickel nevű sápadt hivatalnokának kiséretében,
aki úgy követi, mint valami szárnysegéd, sorra
járja a szobákat. Nickel ur megnevezi a hiva­
talnokokat, ezek tisztelettudón felállnak, Breit-
Bched leereszkedően üdvözli őket és tovább
halad.
A személyzet összedugja fejét. A lányok egy­
másra néznek. „Jampec!“ — mondja az egyik
hivatalnok megvetően.
— Kügelmann kisasszony, Kastor kisasz-
szony, Wölflin ur, Payer ur — folytatja Nickel
a bemutatást.
Breitsched pár lépést tesz a szobában. Cilly
Íróasztala mellett megáll.
— Kinek dolgozik ön, Kastor kisasszony?
A lány feltekint, szórakozottan végigsimitja
haját és zavart mosollyal feleli:
— Harras urnák.
— Mától kezdve nekem dolgozik, — mondja
Breitsched röviden — kérem, jöjjön pont tizen­
két órakor a szobámba. — Majd anélkül, hogy
a többiekre pillantást is vetne, kimegy.
Cilly alig tudja leplezni örömét. Most végre
megszabadul Harrastól. Szörnyű dolog volt
napról-napra ott ülni vele szemben és arcába
nézni. Igaz, hogy viselkedése a legutóbbi na­
pokban megváltozott. Csak üzleti dolgokról be­
szélt, Leermannról és mindarról, ami ezzel
összefügg, szó sem esik. Csak néha érzi, mi­
alatt lehajtott fejjel ül vele szemben és dolgo­
zik, amint pillantása fürkészőn és áthatón
nyugszik rajta. Ilyenkor a lány remegni kezd,
hogy megint arról a dologról kezd beszélni.
Eddig azonban ez nem történt meg. De akár­
hogy is van, jelenléte félelemmel és undorral
tölti el, nagy önuralmába kerül, hogy ne üssön
arcába, hogy egész gyűlöletét és ellenszenvét
ne éreztesse vele. No de még csak pár nap,
aztán úgyis elmegy Berlinből és uj élet kezdő­
dik számára.
Mr. Bride sem Wölflinre, sem Payerre nem
tett különösebb hatást. Mindketten szórakozot-
tak és saját gondolataikkal foglalkoznak.
Kis idő múlva Harras csengője hallatszik.
— Kastor kisasszony diktálásra jöjjön!
Felkel, kinyitja a főnök szobáját.
— Mától kezdve az uj igazgató urnák kell
dolgoznom. Épp most mondta. — Hangja nem
túlságosan nyugodt, de bátor.
Egy pillanatig úgy látszik, mintha Harras
fel akarna fortyanni, de csak ennyit mond:
— Majd meglátjuk! — És a telefonhoz nyúl.
— León ur kérem, — szól a telefonba —
Mr. Bride nem valami örvendetesen kezdi.
Nem tartom rendjén valónak, hogy személyze­
32
temmel mások intézkedjenek a hátam mögött.
Végre is én vagyok a reklámosztály főnöke és
senki más. Volna oly szives, León ur Mr.
Bride-t utasítani, h ogy. . .
— Kérem, — szakítja félbe hűvösen León —
hagyjon engem békén! A hatodik emeletnek
megvan a maga igazgatója és kérnem kell önt,
bizza rá a dolgot. Tegyen úgy, mintha én nem
is volnék a világon. — És anélkül, hogy be­
várná Harras válaszát, leteszi a kagylót.
— Hát csak dolgozzék Mr. Bride-nak — szi­
szegi Cilly felé Harras.
A lány némán bólint és beteszi az ajtót
magamögött. Harras tisztában van azzal, hogy
vereséget szenvedett. A naptár, mely asztalán
áll, gúnyosan és fenyegetőn 13-as napot mutat.
Atkozott egy nap ez! Ki kell ugrani az em­
bernek a bőréből! Harras előtt kézirat fekszik,
de semmiképpen sem tudja gondolatait össze­
szedni. Wölflinnek csenget.
— Hallja csak, kérem, — szól Wölflinhez,
mikor ez sápadtan és borotválatlanul belép a
szobába — mi van tulajdonképpen ezzel a Leer-
mann-üggyel? Hallott valamit?
Wölflin tartózkodó. Vállat von.
— Nem hiszem, hogy Crabbe egy lépéssel Í3
előbbre jutott volna. Minden a régiben van
— A múltkor mintha valami olyat említett
volna, hogy van valami feltevése az ügyről.
Mire jutott vele?
— Tévedtem. De különben is feladtam már
a küzdelmet, hogy a rejtély megoldásán feje
met törjem.
— Úgy? És mi van Kastor kisasszonnyal?
A kérdés oly váratlanul hangzik, hogy
Wölflin csodálkozva tekint fel.
— Hogy érti ön ezt, Harras ur?
— Hiszen ön erősen érdeklődött Kastor kis­
asszony iránt, zöldágra vergődött vele?
— Téved, Harras ur. Követtem az ön taná­
csát és visszahúzódtam. Először is, mert kilá­
tástalan volt a dolog, másodszor, mert valóban
kerülni kell az embernek az ilyen hivatalbeli
szerelmeskedéseket.
— Mondja csak, Wölflin, Kastor kisasz-
szonyért még mindig eljönnek azok a fiatal­
urak? Mintha valami ilyet említett volna a
múltkor.
Harras érdeklődését Kastor kisasszony iránt
különösnek tartja Wölflin. Talán ő is a tízezer
márkára pályázik?
— Sajnos, erről sem mondhatok semmit —
feleli W ölflin tartózkodón. — Nem figyeltem rá.
hogy ki és mikor jön Kastor kisasszonyért.
— Na persze, — fejezi be Harras a beszélge­
tést — hiszen nem is fontos. Majd az előtte
fekvő kézirat fölé hajol, amiből Wölflin arra
következtet, hogy távozhat.
Kilép a szobából és mialatt az ajtót be­
csukja magamögött, pillantása Cilly arany-
szőke hajára esik. És ebben a pillanatban vé-
gigvillámlik agyán, hogy Harras talán olyan
tényező a dologban, amelyet eddig különös mó­
don kihagyott a számításból. Az oknélküli el­
bocsátás... ismételt érdeklődése Cilly ir á n t...
 Heves izgalom vesz rajta erőt. íróasztalához
ül, tenyerébe hajtja fejét és gondolkozni kezd...
Dr. Leermann szobájában szivardoboz hever
az asztalon. Ez a hangszóró. Breitsched előre­
hajol. Halkan, de kristály tisztán jönnek a
hangok a dobozból. Hallja mit beszélnek a rek­
lámosztály szobájában és mellette Harras iro­
dájában. A mikrofonokat a szerelők a gőzfűtés
faburkolatéban helyezték el. Egyetlen gyenge
kis koppintás a szivardoboz félig nyitott fede­
lére és megvan az összeköttetés.
Harrasnál, miután W ölflin kiment a szobá­
ból, csend lett. A másik dobozból halkan hallat­
szik Cilly Írógépének kopogása. Breitsched
cilinderes, szakállas úriembert rajzol irómap-
pájára, majd néhány pompás nyolcast és hat
darab hatalmas dupla vé-t. Borzalmasan unat­
kozik. Végre egy női hang.
— Hogy hívják tulajdonképpen az uj cég­
vezetőt?
Semmi válasz.
Ugyanaz a hang:
— Kastor kisasszony, nem tudja mi a neve
az uj cégvezetőnek?
Másik női hang, Kastor Cillyé:
_Először is nem cégvezető, hanem igazgató
mint Nickel mondta, másodszor Bride a neve
harmadszor pedig angol.
— Negyedszer?
— Beképzelt majom!
Breitsched mosolyog.
— Miért volna beképzelt majom? — kérdezi
Kügelmann kisasszony bosszúsan.
— Mert ellenszenvesnek találom. Utálom eze­
ket a merev, unalmas férfiakat. Akárcsak séta­
pálcát nyelt volna.
— Azt hiszem, Kastor kisasszony, magának
minden férfi ellenszenves, aki első pillanatra
nem habarodik bele magába!
— Szíveskedjék kissé uralkodni magán, Kü­
gelmann kisasszony. Nem vagyok olyan hangu­
latban, hogy magával veszekedjem.
— Én még kevésbé.
— Csend! — kiáltja egy férfihang, valószí­
nűleg Payer.
— Azaz, — folytatja Kügelmann kisasszony
zavartalanul — ami még ma nem aktuális, Kas­
tor kisasszony, az még megtörténhetik. Az olyan
zsánerű nőknek, mint maga, mindig sikerük
szokott lenni vezető személyiségeknél.
Az Írógép kopog, nincs válasz.
— Okos leány, — gondolja Breitsched — nem
hagyja magát ugratni.
Csend.
Breitsched most nagyhasu nullákat rajzol,
szépen kiámyékolt szegéllyel, majd szemet raj­
zol nekik. Aztán orrot és szájat, nagyot ásit és
meg van győződve egész feladatának kilátásta-
lanságáról. Ezzel a leánnyal nem lesz oly köny-
nyü elbánni. Egyébként egészen érdekes terem­
tés, habár ő teljesen máskép képzelte. Fekete-
hajúnak, égő szemekkel, érzéki szájjal, olyan
leánynak, aki elveszi a férfiak eszét, úgy, hogy
ezek szinte önkívületben nyúlnak revolverhez
miatta. Ehelyett egy szőke angyalt talált, aki
elpirul, ha ránéznek, de azután fényesen kikö­
szörüli a csorbát, azzal a megállapítással, hogy
az illető férfi, akinek pillantásától elpirult, be­
képzelt majom. Ezt a leányt nehéz dolog kap­
csolatba hozni gyilkossággal. Csak véletlenség
lehet, ha tud valamit a dologról. De vájjon tud-e
igazán? Ennek a Crabbenak is lehetetlen ötletei
vannak néha. Hát most itt van, udvarolni kell
neki, csak azért, hogy megtudja az ember a tit­
kát. Teljesen kilátástalan! És mégis meg kell
próbálni. Különben is csinos leány, olyan a szá­
ja, mint a cseresznye. Szolgálaton kívül is ér­
dekes volna.
Á, Harrasnál van valami!
— Gyere ide és ülj le — szólal meg Harras
hangja a szivardobozban. — Beszélnem kell ve­
led.
— Mi van már megint? — mondja Kastor
hangja.
— Cilly. mindenfélét kell kérdeznem tőled!
Ez az óra sorsdöntő jelentőségű úgy rád nézve,
mint rám nézve. Sokat gondolkoztam a dolog­
ról. Mindenekelőtt azt kell tőled megkérdeznem,
gyilkosnak tartasz engem?
Semmi válasz.
— Szóval te azt hiszed, én öltem meg Leer-
mannt, mert megtudtam, hogy viszonyod van
vele?
— Nem volt vele viszonyom.
— Mindegy, minek nevezed a dolgot. Te en­
gem hiszel gyilkosnak! Ez onnan van, hogy nem
gondolkozol logikusan. Röviddel az eset előtt, azt
írtad nekem, hogy nekem tett Ígéretedet nem
tarthatod meg és hogy vége köztünk minden­
nek. Ha logikusan gondolkodói, rá kell eszmél­
ned, hogy nem lett volna értelme Leermannt
megölnöm, mert hiszen én már úgyis lecsúsztam
nálad.
— Maga azt hihette, hogy ő az a férfi, akit
levelemben említettem.
— Akit szeretsz?
— Aki egyáltalában nincs is a világon és
nem is volt soha.
— Ez mellékes, Cilly. Nem akarom, hogy azt
hidd, én gyilkoltam meg! Talán különösen vi­
selkedtem veled szemben, de ez csak idegessé­
gemből eredt. Beismerem, hogy azon az estén
beszéltem Leermannal, sőt veszekedtünk is, még
azt is beismerem, hogy miattad veszekedtünk.
De mikor elváltunk, rendbe jöttünk egymással.
És akkor még élt, semmi baja nem volt, mint
ahogy te, vagy én élünk. Sőt, még egy üveg
borra is meghívtam, de ő visszautasította, mert
még dolga volt. Ez a színtiszta igazság, eskü­
szöm! Nem hiszel nekem, Cilly?
Habozva felel a leány:
i— Akkor miért kényszer!tett arra, hogy ha­
mis vallomást tegyek?
— Megmagyarázom neked. De előbb egy kér­
dés: miért akartál. . . helyesebben miért szakí­
tottál velem? Tudni szeretném az okát. Beszélj
nyíltan. Sok függ ettől, de az is lehet, hogy min­
den.
33
 Breitsched visszafojtott lélegzettel figyel. Fel­
szakad a köd, itt van a megoldás, abban, amit
Harras most mondani fog.
Cilly elgyötörtén válaszol:
— Nem adhatom magam oda olyan ember
nek, akit nem szeretek! Ezért szakítottam ma
gával.
Harras tulteszi magát ezen a feleleten.
— Mi az, hogy szerelem? Szokás dolga az
egész. Figyelj csak ide, Cilly. Volna egy indít­
ványom. Van útleveled?
— Van.
— Eljössz velem Hollandiába? Jó összekötte
téseim vannak Amszterdamban. Hajlandó va
gyök mindent elejéről kezdeni, ha velem jössz.
Cilly bámul.
— No d e . . . hiszen e z . . . nem, nem, ez nen
lehetséges! Maga nős ember!
— Ez nem akadály!
— És azután miért is? . . . Ha igaz, hogy maga
ártatlan, akkor minek a szökés?
— Ártatlan vagyok. Ezt rögtön bebizonyítom
néked. De előbb mondd, velem jössz-e? Gyorsan
kell határoznod. Nincs sok időnk. Ha igent mon­
dasz, két óra múlva már a repülőtéren va­
gyunk. És aztán. . . utánunk a vízözön! Nekem
már minden mindegy.
— Nem, nem megyek! Lehetetlenség!
— Cilly, tudom, mire gondolsz. Szilárd a
meggyőződésed, hogy én öltem meg Leermannt.
Nos. hát figyelj ide.
Mint valami gonosz varázslat, épp ebben a
pillanatban lép be a sápadtképü Nickel ur, kar­
ján egy csomó irattal. Breitsched dühösen üt a
szivardobozra és felugrik helyéről. Valósággal
remeg a dühtől.
— A teremtését, nem tud kopogni? Micsoda
neveletlenség ez? Erdőben vagyunk? Tudtom­
mal kopogtatni szokás!
A szegény sápadt kis Nickel ur ijedtében a
gyomrához kap.
— B ocsán a t... igazgató u r . . . — dadogja —
ez eddig nem volt szokásos.
— Tűnjön el rögtön! És csak akkor jöjjön, ha
hívják.
Szegény Nickel még sohasem csapott be aj­
tót maga mögött oly gyorsan, mint most.
Breitsched idegesen nyitja ki újra a szivar­
dobozt. Semmi. A készülék néma.
— Hát ez már mégis cs a k !. . . — Breitsched
fogait csikorgatja és dühösen rázza a dobozt.
Legjobban szeretne kirohanni és Nickel urat
megfojtani. Kétségbeesetten piszmog a drótok
között, közben káromkodik, mint egy kocsis. Az
idő múlik. Minden hiába, a készülék nem mű­
ködik. Csak percek múlva jut eszébe, hogy az
előbb kissé túlságosan rácsapott a doboz tete­
jére, valószínűleg lepattant valamelyik kapcsoló.
Egy pillanat alatt visszahelyezi.
Kastor hangja:
— . . . ezerszer is úgy lehet, ahogy mondja!
Mellékes. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés
34
számomra tudni, hogy maga ártatlan. Ezáltal
azonban nem tisztázódik Leermann halálának
rejtélye. De ez most nem is tartozik ide. Nem
megyek magával Hollandiába. Tudni sem aka­
rok többé magáról. Ez az utolsó szavam.
— No jó — válaszolja Harras gyenge hangon,
t— Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Tudod, mi­
vár rám. Tudod, hogy minden ellenem szól és
nem védekezhetem.
— Mindennek maga az oka, Harras ur. Úgy,
mint maga, ki kell mondanom, semmiféle úriem­
ber nem cselekedett volna.
— Jól tudod, hogy mindez csak miattad tör­
tént.
— És ha? Ezáltal talán jóvá teszi a hibát?
H a . . . mit bánom én, heves felindulásában meg­
gyilkolta volna, ezt még megérteném, de orvul
mögéje lopakodni és mindenféle bizonyítékok­
kal arra kényszeríteni egy embert, hogy meg­
adja magát, a legaljasabb eszközökkel megzsa­
rolni . . . ez undorító dolog, Harras ur, meg­
mondom ezt magának a szemébe. Most már az­
tán el is bocsáthat felmondás nélkül! Nekem
mindegy.
Ezeket a szavakat tompa csapódás követi. És
csend. A leány becsapta maga mögött az ajtót.
Remek leány, gondolja Breitsched. Ha ez
egyszer tüzbe jö n !... Ki tudja, igy történtek
volna-e a dolgok, ha kezdettől fogva ilyen han­
gon beszélt volna feljebbvalóival? No és ez a
H arras?... Valaminek kell lennie a rovásán,
ha nem 'is ő a gyilkos.
Öt évet engedne az életéből Breitsched ha bi­
zonyos Nickel ur sohasem jött volna a világra.
Soha az életben nem kínálkozik hasonló alka­
lom. Most már igazán csak Kastor Cilly marad,
akiből mindenáron ki kell préselnie a titkot. Ha
nem megy jó szóval, akkor erőszakkal.
Kopogás, az ajtón.
— Szabad! — Breitsched óvatosan beteszi a
sz'ivardoboz fedelét. Megint Nickel ur jön ugyan­
azzal az iratcsomóval. Óvatosan közeledik, mint
valami dühös fenevadhoz és könyörgő hangon
mentegetődzik:
— Nagyon fontos ügy, igazgató ur. Egyik leg­
nagyobb vevőnk, a Flaudegg részvénytársaság
levelezése. A többi itt van az iratszekrényben.
Leermann doktor éppen ezt az ügyet intézte,
am ikor. . .
— Keresse ki azt a vacakot. Majd elintézem.
— Breitsched az iratszekrény felé mutat. A Hau-
degg részvénytársaság aktacsomója legfelül
fekszik. Nickel ur gondosan Breitsched orra elé
tolja.
— Elmehet! — mondja Breitsched jéghi­
degen.
Újra bekapcsolja az áramot; a reklámosztá­
lyon telefonálnak, aztán Payer előadást tart a
jó és rossz fotómontázsokról. Érdektelen. Breit­
sched a Haudegg részvénytársaság iratainak
tanulmányozáséba mélyed, mert úgy érzi, hogy
legalább meg kell kísérelnie, hogy az üzleti dol­
gokról némi fogalma legyen. Megtörni pipáját
illatos angol dohánnyal és megkísérli, hogy a
 rengeteg levél, számla, ellenszámla, üzleti jelen­
tés között eligazodjék. Végül is elhatározza, hogy
ennek a rejtélynek megoldását viszont León urra
bízza. De amint éppen az irományok között la­
poz, hirtelen kezeügyébe akad egy kék boríték,
dr. Leermann címével. Breitsched elolvassa a le­
velet és majdnem felkiált. Fenyegető levél
Frankfurtból, a nap és óra hajszálig egyeznek.
Valóságos főnyeremény! Izgatottan emeli le a
telefonkagylót, Crabbet kéri, azonnal küldjön
valakit hozzá, nagyon fontos dolog, minden
perc drága. Végre valami támpont! Micsoda os­
toba ötlet volt a gyilkost mindenáron itt a ház­
ban keresni! Leermannak bizonyára voltak
olyan magánügyei, amelyeket ügyesen tudott
leplezni. Akárhogy is, ez a levél biztos nyomot
jelent, amelyen el lehet indulni, hogy végül is
a rejtély megoldására vezessen.
Mikor Cilly, kissé púderes orral és enyhe na­
rancsillattal, vadonatúj jegyzetfüzetet szoron­
gatva megjelenik Breitsched szobájában, a de­
tektív olvan jókedvű, mint egy gimnáz'ista.
— Oh . . . Kastor kisasszony — mondja es
kissé kihívóan tekint rá. — Éppen hívni akar­
tam. Üljön le, kérem.
Cilly csodálkozik. Mi történt ezzel az ember­
rel? Előbb még olyan arcot vágott, mint valami
spanyol inkvizitor, most pedig barátságosan vi­
gyorog és úgy néz rá, mintha a legjobb bara
tok volnának. Fura dolog. Bizonytalan mosoly
lyal leül.
— Úgy mondták nekem, hogy maga a legki
tünőbb titkárnő az egész házban.
Cilly elpirul, de nem a szavaktól, hanem a
pillantástól, amellyel Breitsched minden mozdu­
latát kíséri. Nagyon jól tudja, mit jelent az, ha
igy néznek egy leányt a férfiak. Védekezik te­
hát, szándékosan előregörnyed, hogy minél je­
lentéktelenebbnek lássék.
— Hány éves ön, Kastor kisasszony?
— Tizenkilenc.
— És mi a fizetése?
— Százhúsz!
— Hetenként?
Cilly felnevet.
— Havonként!
Ha nevet,, gondolja Breitsched, hallatlanul
aranyos...
— Elsejétől kezdve a dupláját kapja, i—
mondja nagystílűén — százhúsz márkát fizetni
egy olyan leánynak, mint maga, egyszerűen szé­
gyenletes!
Cilly tágranyitott szemmel bámul a férfira és
ebben a pillanatban a londoni Mr. Bride-t kissé
kótyagosnak tartja,
— Kérem, ne bámuljon úgy rám, mint vala­
mi szörnyszülöttre. Mint mondtam, elsejétől
kezdve kétszáznegyven márka lesz a fizetése.
Vagy nem akarja?
- - O h . . . persze, hogy akarom! — feleli a
leány gyorsan. — De nem tudom ezt megérteni.
Még csak két éve vagyok a cégnél és ilyen ke­
vés szolgálati idővel egy hölgynek sincs ennyi
fizetése.
B reitsch ed h átrad ől karosszékében.
— Slussz! — mondja nagyúri mozdulattal. —
Amit mondtam, megmondtam.
Megcsendül a telefon. Egy ur óhajt Mr.
Bride-el beszélni! Jöjjön feli Crabbe küldönce.
Breitsched átadja neki a levelet. Alig hagyta
el a küldönc a szobát, Cilly megszólal:
— Ezt az embert ismerem. A rendőrségtől
van.
A teremtésit! Hogy lehetett Crabbe ennyire
vigyázatlan! Miért nem küldött valami kisasz-
szonyt.
— Téved, — feleli közönyösen Breitsched —
ez az ember egy tudakozóiroda küldönce.
— De én jól ismerem, velünk egy házban la­
kik. Ewaldtnak hívják.
— Akkor bizonyára állást változtatott.
Cilly erre már nem válaszol, nem is gondol­
kozik tovább a dolgon.
— Most néhány levelet diktálok önnek, Kas­
tor kisasszony.
Felüti az előtte fekvő mappák egyikét. Kike­
res néhány másolatot azok közül az üzleti le­
velek közül, amelyeket még dr. Leermann dik­
tált és lassan, mintha gondolkoznék, lediktálja
őket Cillynek. A mappában kétféle szinü má­
solópapírra írott levelek vannak. Sárgák és ké­
kek.
— Miért van kétféle színük ezeknek a máso­
latoknak?
— A kékek a reklámosztály, a sárgák az el­
adási osztály levelei.
— Aha! — és miközben a világoskék másola­
tokat olvassa, feltűnik neki valami. Mindezeken
a reklámosztálybeli másolatokon ugyanezt a le­
vélzáradékot olvassa: „megkülönböztetett nagy­
rabecsüléssel".
Ez pedig olyan levélzáradék, amelyet az üz­
leti életben nem használnak igen gyakran.
— Ezeket a leveleket Harras ur diktálta?
Cilly megnézi az aláírást.
— Ő diktálta, igen.
— Harras ur mindig azt diktálja: „megkülön­
böztetett nagyrabecsüléssel“?
— Amióta én itt vagyok, mindig.
Ez gyanús. A frankfurti levél záradéka is
igy hangzik. Beszélnie kellene Crabbeval. Korai
volt az öröm.
Még néhány levelet diktál, majd váratlanul
igy szól:
— Nem tudja véletlenül, mit játszanak a
színházakban? Még sohasem voltam Berlinben
színházban. Ma este kedvem volna.
Cilly pillanatig gondolkozik.
— Ha jól tudom, az Operettszinházban uj da­
rab megy.
Kitűnő! Legyen oly kedves, Kastor kis­
asszony, rendeljen telefonon jegyet.
— Milyen helyre?
— Első vagy második sorba.
— Hány jegyet?
Breitsched hirtelen feltekint, mint akinek
remek ötlete támadt: mosolyog, köhécsel. . . __
született komédiás ez a Breitsched — majd ud­
variasan mondja:
35
 — Hány jegyet? Az teljesen öntől függ, kis­
asszony.
— Tőlem? — kérdi a leány gyanútlanul.
— Úgy értem, ha kedve van, Kastor kísasz-
szony és ha meg akarja szerezni nekem azt az
örömet, hogy az estét velem tölti, akkor két je­
gyet kérek. De ha nincs kedve, vagy nem akar
nekem örömet szerezni, akkor csak egyet
Cilly valósággal megdermed a csodálkozás­
tól. Nem először történik, hogy ieljebbvalója
meghivja színházba, ismeri már ezt a dolgot és
elege is van belőle. . . no de azért ilyesmi még
nem történt vele, hogy már az első félórában és
minden bevezetés nélkül és ennyire magától ér­
tetődő m ódon . . .
— De igazgató u r . . . — hebegi —- ez nem
lehet.
— Talán eligérkezett már ma estére?
; volna ön előtt mutatkoznom. Teljesen megér­
— Nem erről van szó . . . d e . . .
— Hát akkor kérjen mégis csak két jegyet,
Kastor kisasszony. Lesz oly szives?
X. FEJEZET.
Mielőtt Harras Fred a Friediger kávéházba
megy, hogy Pankráccal beszéljen, egy közeli kis
kocsmában két konyakot iszik. Aztán lassan, le­
hajtott fejjel, gondolatokba merülve, a Pots-
dami-térre megy, egy lodenkabátos és lábszár-
védős, idősebb úrtól követve. Felhalad a kávé­
ház lépcsőjén, fent kutatva néz körül. Ezidőtnr
sokan vannak a kávéházban, alig lehet helyet
kapni.
A falnál, két ablak között, kis asztalnál, szi­
kár, sötétbőrü ember ül, koromfekete bajusszal
és vastag keretes szemüveggel — ez bizonyára
Pankrác, ha nem is túlságosan felismerhető.
Harras lassan az asztalhoz lép, köszön, meg­
kérdi, helyet foglalhat-e, mintha csak vadidegen
volna az asztalnál ülő, nem pedig az a gazem­
ber Pankrác, majd csésze kávét rendel és maga
elé bámul.
A lodenkabátos férfi a lépcső felől oda-oda
sandít felé, majd leül anélkül, hogy kabátját
levetné, két alaposan kikészített hölgyhöz; ka­
lapját térdén tartja és cigarettázik. Harras
észre sem vette ezt az embert, de Pankrác ész­
revétlenül szemmeltartja. Igaz, hogy egyébként
is ártalmatlan, oly messze ül.
Pankrác leteszi a Corriere della Sera-t, me­
lyet eddig olvasott és Harras arcába néz. És
hirtelen, olyan udvarias arccal, mintha csak
azt kérdezné: „nem tudja, uram, hány óra le­
het?" — halk hangon szólal meg:
— No, hogy van, reklámfőnök ur? A legszí­
vesebben megfojtana, mi?
Harras ugyancsak udvariasan és előzéke­
nyen:
— A vízbe uram, a vízbe! Mint valami kö-
lyökmacskát.
Pankrác szeretetreméltóan mosolyog.
— Azt elhiszem. Sajnos azonban ehhez nem
lesz szerencséje. Mingyárt azzal kell kezde-
36
| nem, hogy itt a közelben az egyik ügyvédnél
ötszörösen lepecsételt levél fekszik egy kis cso­
mag társaságában. Mindkettő Grabbe rendőr­
tanácsos urnák van címezve és holnap postára
adják, abban az esetben, ha tizenkét óráig nem
jelennék meg személyesen az ügyvéd irodá­
jában. Ezt csak azért mondom, hogy önt meg­
gondolatlan lépésektől megóvjam.
— Csomag?
— Igen, csomag. Ön bizonyára sokszor kér­
dezte magától, vájjon mit csinálhattam én ad­
dig, amig nem voltam látható sehol. Ez a cso­
maggal függ össze. A csomagban ugyanis —
ne ijedjen meg! — egy revolver van. Legjobb
volna, ha most cigarettára gyújtana, akkor
nem látszik annyira, milyen ideges. Bizony, re­
volver. Amig ugyanis minden bizonyiték nincs
a kezemben, gondoltam, addig veszedelmes
tem, hogy vannak emberek a világon, akiknek
némileg útjában vagyok, de azért kilenc milii-
méternyi ólmot kapni a fejembe, no nem, erre
azért még nincs szükségem. Bizony, kilenc
milliméternyit. Mondott valamit, Harras ur?
— Blöff! Csak ennyit.
Harras körülnéz a helyiségben, pillantása
közömbös, úgy érzi, ma formában van. A leg­
utóbbi napok szorongásai elmúltak. Most itt
ül Pankráccal szemben, aki megkísérli, hogy
megfélemlítse. Nem fog neki sikerülni.
— Nem blöffölök. A revolver tényleg meg­
van. Három éjszaka horgásztam utána, mig
végre sikerült kihalásznom a vízből.
— Hát akkor miért nem rohan azonnal a
rendőrfőnökségre, hogy az a tízezer márka a
markát üsse, amelyre olyan nagyon éhes?
— Miért? Nézze csak Harras ur, én érzelmes
ember vagyok. Lelki szemeimmel látom magát
egy csikós pizsamában, amely azonban nem
selyemből készült, a fegyház udvarán, amint
körbe-körbe sétálgat, látom mélabus pillantá­
sát, hallom nagyrabecsült felesége őnagysága
jajveszékelését... higyje el hát, hogy nincs szi­
vem a rendőrségre menni és ujjal mutatni ma­
gára. Nincs hozzá szivem. Azaz, hogy túlságo­
san is sok szivem van, Harras ur.
— Zsaroló!
— Hogy érti ezt?
— Úgy ahogy mondom. Ugylátszik, tízezer
kevés magának. És azt hiszi, hogy bennem
megtalálta azt a tőkét, amely életfogytig elég a
gondtalan megélhetésére. Csak arra várok,
minő konkrét ajánlatot tesz.
— Az ön folyószámlája a bankban. . . ha
már erről van szó . . . tizennyolcezer márkát
tesz ki. Feleségének van ezenkívül körülbelül
tizenötezer márkát érő értékpapírja. Stimmel?
— Pontosan.
— Tehetséges vagyok, mi? Valóságos isteni
sugallat volt, hogy ön pont hozzám fordult
nagyrabecsült megbízásával. Tizennyolc és ti­
zenöt, ha nem tévedek, harminchárom. Csinos
kis összeg. Harminchárom. Aranyos dolog.
 — Aranyos dolog, az igaz, de ezt kérem
verje ki a fejéből. Inkább fegyházba megyek.
— Akkor talán szabadna kérnem becses
ellenajánlatát? Üzlet, — üzlet!
Harras hirtelen Pankrác felé fordítja fejét.
Arca komoly és határozott.
— Ne tréfáljunk, Pankrác! Maga épp oly
jól tudja, mint én, hogy nem öltem meg Leer-
mannt.
— Kutyafáját, micsoda nagy újság! Nem
maga ölte meg Leermannt? Igazán nem? Hát
akkor kicsoda?
— Ha én azt tudnám, Pankrác! — Arca fe­
nyegetővé válik. — Ha én ezt tudnám, akkor
maga már rég . . .
— . . . nem volnék a világon! Képzelem!...
Ez azonban nem fontos. Fontos az, hogy a
maga bevonulása a fegyházba biztos dolog ab­
ban a pillanatban, amint a számat kinyitom.
Szíveskedjék ezt megjegyezni magának.
— Nem szíveskedem.
Pankrác csodálkozik.
— Nem? Mit akar ezzel mondani?
— Azt, hogy ártatlan vagyok! Ezzel pedig azt,
hogy a biróság úgyis felmentene. Mert mindaz,
amit maga skartban tart ellenem, nem bizo­
nyíték. Nem elegendő bizonyíték.
— Nagyon érdekes! Ön tehát meg van ar­
ról győződve, hogy az a revolver, amelyet ön
az én jelenlétemben, helyesebben szemem
láttára a Spree-csatornába dobott nem bizo­
nyíték.
— Azt hiszi, elhiszem, hogy ezt a revolvert
ön megtalálta? Be akar csapni, ennyi az egész!
Valójában az az ön egyetlen bizonyítéka, hogy
megbíztam magát titkárnőm megfigyelésével.
Ezzel pedig nem imponál nekem.
— Maga egy kis hitetlen Tamás, főnök ur!
De számoltam ezzel. A revolver. . . az ön revol­
vere gyári számjelzéssel van ellátva. Tudja
ezt a számot? Ha akarja, rögtön megmondom.
Harras biztos fellépése és fölénye egyszeri­
ben elmúlik. Kissé megjátszott szemtelenséggel
mondja-
— Halljuk a számot!
Pankrác jó emberismerő, észreveszi ezt a
változást.
— Most veszteni fog. Figyeljen ide. Egy pil­
lanat múlva egészen kicsi lesz. A revolver
száma: 1914. Ezt a számot, azt hiszem, nem ne­
héz megjegyezni. És amilyen bizonyos, hogy
ez stimmel, olyan bizonyos, hogy a revolver
birtokomban van.
— És ha úgy is van, ahogy mondja, és ha
a szám stimmel is, amit nem tudok, — hazudj a
— és ha százezerszer is úgy van a dolog, ahogy
maga mondja, azt hiszi, ezzel már fegyházba
juttathat? Soha! Nincs senki, aki bizonyíthatná,
hogy Leermannt megöltem!
— Hopp! Tehát beismeri, hogy maga ölte
meg!
— Megőrült? Hogy ismerhetném be, ha nem
tettem?
Pankrác g ú n y o s a n felnevet.
— Maga oly naiv, hogy azt hiszi, azonnal
futni hagyják, ha azzal a nagyszerű állítással
jön, hogy ártatlan!? Nem volt még eddig egy
gyilkos sem, aki ne ezzel kezdte volna. Ezzel
senkit sem fog megfőzni.
— No és mit gondol, hinni fognak önnek, ha
Crabbehoz szalad és kipakkol a tudományával?
Mindent letagadhatok, amit maga állít.
— Kivéve egyet, hogy a revolver az öné.
— Jó, jó, de hiszen maga is ellophatta tő­
lem és lelőhette vele Leermannt. Bizonyítsa
maga, hogy nem igy van!
Pankrác fölényesen mosolyog.
— Tizenöt évig magam is rendőrségi szolgá­
latban álltam. A Pankrác névnek még mindig
jó csengése van a főkapitányságon. És amit én
eskü alatt vallók, az megáll a maga lábán, el­
hiheti!
— És ha megkérdik, miért nem jelentkezett,
rögtön?
— Azt csak bízza rám, mit mondok.
— Ezenkívül azt is el fogom mondani, hogy
ide rendelt a kávéházba és meg akart zsa­
rolni.
— Megzsarolni? Hogy jut ilyesmi eszébe?! —
Pankrác mérhetetlenül csodálkozik. Néha-néha
odasandit, a lodenkabátos férfi felé és nem
mondhatni, hogy túlságosan jól érezné m agát
— Megzsarolni? Ugyan kérem!
— Ne komédiázzék, Pankrác!
— Ön, Harras ur, mindenféle megfigyelési
szolgálataimért tiszteletdijjal tartozik nekem.
Tisztára csak erről beszélünk itt. A tiszteletdij
összege. . . nem akarok szemtelen lenni. . .
mondjuk, húszezer márka.
— így néz ki maga, ha nem szemtelen. Na
jő, beszéljen csak tovább.
— Ellenszolgáltatásul visszakapja revolverét
és eskü alatti Ígéretemet arranézve, hogy sem­
mit sem teszek ön ellen.
— És egy hét múlva persze újra eljön hoz­
zám és újabb tízezer márkát követel, majd há­
romezret, ha pedig már nincs egy vasam se,
akkor elmegy szépen a rendőrségre, feljelent és
nyugodtan bezsebeli a tízezer márkát. így gon­
dolja? Most én mondom magáról, hogy naiv
ember.
— Na hallja, maga ugylátszik nem tudja
kivel van dolga. Húszezer márka, egy fillérrel
sem több! Aláírok egy nyugtát és ez biztosíték
arranézve, hogy semmit sem teszek maga el­
len! Ezzel a nyugtával, ha akarja, maga is
árthat nekem.
— Feltéve, hogy nem lopja ki előbb az Író­
asztalomból!
— Mit jelentsen ez?
— Mondtam már, ne komédiázzék!
Pankrác a fejét rázza és bámulata ezúttal
olyan őszinte, hogy Harras gondolkodóba esik.
— Azt akarja talán mondani, hogy nem
maga tört be a lakásomba és kutatta át az Író­
asztalom fiókjait?
— Nem, ezt nem tettem. Igazán nem. Hiány­
zik talán valamije?
37
 — Tudtommal semmi. De azért lehetséges,
hogy valami eltűnt. Azt hittem, hogy itt is a
maga piszkos ujjai vannak a dologban.
— Biztositom, hogy ebben téved. Becsület­
szavamra. Nyugodtan megmondanám, ha igy
volna.
— No jó, akkor biztosan Crabbe volt.
— Crabbe! — legyint Pankrác. — Nem tehet
magának semmit. Ha csak én okot nem adok
rá. Ha sikerül megkötnünk az üzletet, akkor
maga életfogytáig olyan biztonságban van,
mint valami bombaálló fedezékben.
Harras kitekint az ablakon. Alig tudja már
titkolni nyugtalanságát és határozatlanságát.
Most már nincsen formában. Egy pillanatra az
a gondolata támad, hogy felkel és egész egy­
szerűen faképnél hagyja Pankrácot. Jöjjön,
aminek jönnie kell. De azután maga előtt látja
a rendőrkapitányság sivár, komor épületét,
majd a szürke fegyházépületet és borzadály fut
végig rajta.
— Látom az arcán, — szólal meg vigyo­
rogva Pankrác — mi megy most végbe magá­
ban. Maga ül a pénzén. Azt hiszem, maga Skó­
ciában született, Harras ur. ■
— Hagyja ezeket a buta vicceket.
— Hát akkor miért habozik olyan sokáig.
Szabadsága, jó hire, karriérje nem ér meg ma­
gának vacak húszezer márkát? Hát akkor men­
jen fegyházba.
— Hallja-e, ne beszéljen velem úgy, min!
egy gonosztevővel. Ezt kikérem magamnak.
— Csitt! Ne felejtse el, hogy nem messze )
tőlünk egy hekus* ül!
— Úgy? Igazán? — Harras meg sem moz­
dítja fejét.
— Ha oda óhajt menni hozzá, hogy zsaro­
lás miatt lefogasson, akkor kérem, csak tes­
sék! De azt hiszem, ez önnek nincs szándé­
kában.
Harras összeszoritja fogait.
— Átkozott egy gazember maga, Pankrác!
— Kérem, csak tárgyilagosan. A tiszteletdi­ lesz, ha még egy kicsit itt marad, aztán nyu­
jamról volt szó.
— Holnap estig meggondolom magam.
— Jó Isten, micsoda unalmas ember maga!
Minek holnapig gondolkozni? Azt hiszi talán,
holnapig eszébe jut valami, hogyan tehet el en­ megy. Van szerencsém, Harras ur!
gem láb alól úgy, hogy ez se derüljön ki? Saj­
nálnám, ha ezt képzelné.
— Abszurdumnak, őrültségnek tartom, hogy
húszezer márkát fizessek semmiért! Tegyük fel,
hogy holnap átadom magának a pénzt és há­
rom hét múlva elcsípik az igazi gyiikost. Maga
ekkor már hetedhét országon túl van, én pedig
kidobtam a drága pénzemet! Miért vásároljam
meg a hallgatását, ha nem követtem el sem­
mit?
— Bizonyítsa ezt, uram! Ha nem volna vaj
a fején, szóba sem állna velem. így azonban
igyekeznie kell, hogy visszakapja revolverét, én Mr. Bridere, akinek férfias arcéle, nyugodt kék
pedig fogjam be a számat. Itt nem használ
semmi.
* Detektn.
38
— Tizenkétezer, a végső összeg.
Pankrác türelmetlen mozdulatot tesz, mintha
makacs gyerekkel volna dolga.
— Hagyja az alkudozást, Harras ur. Én már
lementem harmincháromról húszra. Ön nagyon
is jól elbírja, amit kérek. Nem lesz tőle szegény,
nekem pedig jól jön az összeg. De lejjebb már
nem megyek egyötvennel sem.
Fred Harras tépelődve néz maga elé. Semmi
értelme Pankrác ellen hadakozni. Húszezer
márka! Az ördögbe is, ennyi kidobott pénz!
— Mondok magának valamit — folytatja
Pankrác. — Tudja meg, kivel van dolga. Adok
magának három napi időt. Három nap múlva
ugyanitt találkozunk, ugyanebben az időben.
Ha addig sikerült valamit kigondolnia, hogy
engem knock-outoljon, akkor csak tegye meg
nyugodtan. Izgat engem az ilyesmi. Érti? Kell
az idegeimnek. Sport. Mindent megtehet, amit
akar. Jöhet tankokkal, gépfegyverekkel, mérges
gázokkal, mit bánom én! Irtson ki, ha tud. Ka­
lapot le, ha ez önnek sikerül! Én már csak ilyen
vagyok. Komikus, mi?
Harras nem válaszol, de Pankrác fölényes
biztonsága megzavarja.
— Jó, — feleli — rendben van. Három nap
múlva ugyanitt, ugyanennél az asztalnál talál­
kozunk és megkötjük az üzletet. így vagy úgy.
— Rendben! És most ne beszéljünk róla töb­
bet. Egyébként hogy van, Harras ur? Mi van
a kis Kastorral? Nem volt nála sok szerencséje,
mi? Túl nagy a konkurrencia. És hogy érzi
magát a kedves neje őnagysága?
Válasz helyett Harras az arra siető pincér
felé fordul:
— Fizetni!
— Én is fizetek! — szól Pankrác és pénzt
tesz az asztalra.
Miután pedig mindketten kifizették kávéju­
kat, Pankrác igy folytatja:
— Reklámfőnök ur, nem óhajt magánbeszél­
getéseket? No jó. Hát akkor megyek. Legjobb
godtan visszamegy az irodába. A hekus követni
fogja, de ne forduljon hátra. És ha most el­
búcsúzom magától, akkor kérem, mosolyogjon
rám udvariasan és kedvesen, bármi nehezére
esik is. — Felkel, meghajol. — Látja, egész jól
És már el is tűnik az ajtóban.
Harrasnak újabb és még súlyosabb gondjai
vannak.
XI. FEJEZET.
Kastor Cilly, mintha uj életre ébredt volna
a legutóbbi napok borzalmait valósággal elfe­
ledte. És Mr. Bride . . .
Cilly nem emlékszik, hogy valaha is lett
volna ilyen szép estéje. Eleinte kissé félénk és
tartózkodó volt. Mialatt a színházban ült, néha
fel-feltekintett a szeme sarkából a mellette ülő
szemei,- kitünően szabott szmokingja, annak a
'ölényes és megbízható férfiasságnak légköre,
aely belőle áradt, titokban valósággal elra­
 gadta és most már beválthatta magának, hogy
ilyen férfival még soha életében nem volt együtt.
Ez a londoni Mr. Bride, ezt tárgyilagosan meg
lehet állapítani, remek fiú! Mindenki más el­
törpül mellette. Hans egy kis kölyök, aki Nick
Carter regényeket hord a kabátzsebében; a ro­
mán simanyelvü ficsur; dr. Leermann nagyon
kedves, de nőies és siránkozó; Harras, Wölflin,
Payer . . . Nem, nem, olyan ember, mint ez a
londoni Mr. Bride, még sohasem került útjába.
Csak egyet nem tudott megérteni: miért éppen
ő, kis jelentéktelen gépirónő ül mellette a szín­
házban és nem valami nagyvilági és pompás
asszony, aki után az egész nézőtér megfordulna.
Ettől az érzéstől kissé bizalmatlanná vált, de
ez az érzése lassan-lassan felengedett, jókedve
támadt, vidáman kacagott a darab fordulatain
és Mr. Bride el volt tőle ragadtatva.
Azután egy jó étterembe mentek, végül egy
finom kis bárba. Mr. Bride egy pillanatra sem
veszitett tartásából, haja nem lett kócos, kezei
nem izzadtak át, nevetése nem lett hangosabb,
nem nógatta, hogy igyék, egész egyszerűen
bűbájos volt! Gyönyörű kocsiján hazavitte és
mielőtt kiszálltak, megcsókolta a lány finom,
hegyes ujjait. És mikor Cilly végre az ágyban
volt, kicsit zugó fejjel, fülében még egy tangó
dallamával, hirtelen megfordult, átölelt egy pár­
nát és boldogan, boldogtalanul, maga sem tudja
miért, sírni kezdett.
Másnap reggel Cilly oly jókedvű volt, hogy
Kügelmann kisasszony csak a fejét csóválta.
Wölflin pedig a legdurvább sajtóhibákat w n
vette észre a levonatokban. Mikor pedig Harras
sápadt és elkinzott arccal szobájába lépett, tel­
jesen másképp, mint régebben szokott és amikor
fáradtan, szinte halkan kiadta a rendelkezé­
seit, ekkor Cilly hirtelen észrevette, hogy Harras
egyik napról a másikra teljesen más ember lett,
aki iránt valósággal részvétet érzett. Harras
nagyzási hóbortja megtorpant, fontoskodása
eltűnt, szinte már nem is volt gyűlölni való
rajta. Cilly örült ennek, mert hiszen e napon
mindennek örült és titokban elhatározta, hogy
mielőtt Berlint elhagyná, — már csak pár nap
volt elsejéig — odamegy Harrashoz, kezet nyújt
neki és békésen elbúcsúzik tőle.
És mikor ennek a napnak nyolc órája is el­
múlt, miután Mr. Bride ismét néhány levelet
diktált, amelyeket azután természetesen össze­
tépett és a papírkosárba dobott, s miután fent
nevezett Mr. Bride kissé túlságosan is sokat
mosolygott Cillyre, a lány szívesen engedte,
hogy Wölflin elkísérje a -földalattihoz, ahol vidá­
man dudorászva futott le a lépcsőkön, a pénz­
tárnál megállt, kis púdert tett az orrára, rúzst
a szájára, majd megint dudorászva visszaro­
hant a lépcsőkön, és ugyan ki állott ott fenn,
reá várakozón? — Mr. Bride. Beszálltak a gyö­
nyörű kocsiba és a fedett uszodába mentek. Mr.
Bridenek vasizmai vannak és negyven másod­
perccel tovább tud a viz alatt maradni, mint
Cilly. Nem nagyszerű? A hullámfürdőből mo­
ziba mentek, az utolsó sorban ültek és Mr.
Bride az előadás végéig úgy tartotta kezében
Cilly kezét, mint egy gimnazista. Utána finom
vacsora, majd egy kis séta a Tiergarten-park-
ban, némi kis csókolódzás, majd csöndesen,
egymás kezét fogva, haza, Pankowba. Cilly la­
kásának kapujában ismét egy rövid kézcsók és
jó éjszakát.
Miközben Breitsched visszafelé egyedül ült
autójában, hirtelen szembe nézett Mr. Bride-del.
Sok szemrehányást tett az egyik a másiknak. A
fiatalember nem túlságosan sokat aludt ezen az
éjszakán, mert hiszen egyre csak egy szerelmes
kislány kacagása csengett a fülében.
Másnap este Cilly ott ül Mr. Bride lakásá­
nak egyik kényelmes foteljében. Hogy az ajtón
álló névtáblán olvasható nevet, „dr. Breitsched"
megmagyarázza, Mr. Bride siet kijelenteni: a
lakást egyik külföldön tartózkodó barátjától
bérli. Herbert — igy hívják Mr. Bride-et — teát
főz, pillantása kissé szomorú és idegesen fütyö-
részi a tegnapi tangómelódiát. Cilly egy dara­
big nézi, majd megszólal:
— Miért vagy olyan rosszkedvű? Valami ba­
jod van?
Herbert megpróbál mosolyogni, átnyújt a
lánynak egy csésze teát és mellé ül. Köhécsel,
sóhajt, bátorságot vesz magának, de megint
csak elhallgat. Átkozott egy história! Ördög
vigye azt a Crabbet! Lenyel egy korty teát,
majd határozottan leteszi a csészét.
— Bogárkám?!
A lány nagy szemekkel néz rá.
— Bogárkám . . . én . . . hm . , . tudod
olyan furcsa . . s
' — Mit akarsz?
— Egy csókot.
A lány kiissza teáját, az asztalkára teszi a
csészét, elegáns kis ugrással Breitsched térdére
pattan, kezeit vállára teszi. Aztán megcsókolja.
— Úgy. Most pedig halljuk, mit akarsz mon­
dani? Látom, hogy valami nyomja a szivedet.
Fejét a férfi vállára hajtja és mereven, vá­
rakozóan függeszti szemeit egy szemüveges,
idősebb hölgy képére a falon, melyet a lámpa
halványsárga fénye világit meg.
— Figyelj ide, Bogárkám, — kezdi akadozva
a fiú. — Mindent el kell neked mondanom.
Előbb azonban szentül fogadd meg nekem, hogy
sem dühöngeni, sem közbeszólni nem fogsz,
hogy nem bőgsz, nem rohansz el, nem veszek­
szel és nem haragszol. Bendben?
A válasz egy halk nyikkanás.
— Látod, Bogárkám, mi még csak három
nap óta ismerjük egymást, de mégis olyan,
mintha már hosszú hónapok óta jóbarátságban
volnánk. Három nap alatt annyira a szivemhez
nőttél, hogy semmiért a világon nem szeretné­
lek elveszíteni. Elogyan történt ez, nem tudom.
A tréfából komoly dolog vált, a játékból való­
ság. Mert én kezdettől fogva hazudtam neked.
Én nem vagyok az, akinek hiszel. Mr. Bride
nincs is a világon. Üzletéhez annyit értek, mint
hajdú a harangöntéshez. Mindez svindli! Bo­
gárka, maradj csendben és figyelj. Az én ne­
vem Breitsched, ez a lakás az enyém. A rend­
őrség embere vagyok. Mindez Leermann halá-
 iával függ össze. Mindmáig egy szót sem kér­
deztem tőled, nem terheltelek ilyen dolgokkal
és ezt javamra Írhatod. Mingyárt meghallod,
miért. Főnökömnek, Crabbenak az az ötlete tá­
madt, hogy te bizonyára többet tudsz az isme­
retlen gyilkos felől, mint bárki más. Megbízott
hát azzal,. . . tudom, hogy ez ridegen hang­
zik . . . de úgy van: megbízott, hogy próbálja­
lak téged megközelíteni, hogy kicsikarjam be­
lőled, amit tudsz. Ne szólj, az Istenre kérlek!
Még mielőtt ismertelek, tudtam, hogy van va­
lami dolgod Leermannal, mert hiszen megtalál­
tuk egy leveledet. Azt is tudtam, hogy Payerral
kalandos terveket szőttél, sőt meg is akartál
esküdni vele, persze szamárság az egész! Mikor
pedig Wölflinnel Payer szobájában beszélgettél,
ott voltam a szomszéd szobában és mindent
hallottam. Mindezek után meglehetősen köny-
nyelmü és vakmerő lánynak gondoltalak és én
azt hittem, nem lesz nehéz dolog megbízatásom­
nak eleget tenni. De alig ismertelek meg, belát­
tam, hogy tévedtem. Amolyan igazi fiatal kis
bogárka vagy és ez lefegyverzett. Nem veszem
a szivemre, hogy játsszam veled. Legutóbbi be­
szélgetésedet is hallottam Harras-szal, de ami a
leglényegesebb volt benne, azt nem tudtam ki­
hallgatni. Tudom, mit akarsz kérdezni. Mikro­
fonokat szereltünk fel és én mindent hallottam,
amit az egyes szobákban beszélgettek. Véletle­
nül csak épp azt nem hallottam, ami a legfon­
tosabb lett volna. És én ezt esak tőled tudhattam
meg. Gondolkoztam, tűnődtem, mit csináljak
Crabbe sürgetett, veszekedett, dühöngött, ma
éjszaka pedig elhatároztam, hogy mindent meg­
mondok neked és bocsánatot kérek tőled. De ha
te nem bocsátasz meg nekem, Bogárkám és ezek
után nem fogsz szeretni, akkor nem tudom mit
csinálok, elmegyek Crabbehoz és betöröm az
orrát . . . mondd, Bogárkám, hogy minden úgy
van, mint eddig, mondd, mondd, most már
neked is szabad beszélned.
Cilly némán és mozdulatlanul ül a férfi tér­
dein és még mindig a szemüveges öreg hölgy
képét nézi mereven, szeme nedvesen ragyog.
— Tehát minden csak svindli, — mondja
szomorúan — az is, hogy szeretsz?
Ekkor azonban Breitsched felfortyan:
— Cilly! Ne mondj ilyet. Igazán kétségbe
ejtesz! Hogy szeretlek, az igaz és ennek semmi
köze a másik dologhoz, ahhoz, hogy ki vagyok
és milyen megbízást teljesítek. Mindez mellékes,
mit érdekel engem most Leermann és Crabbe...
Te az én kis Bogárkám vagy és az is ma­
radsz halálig!
Cilly felemeli a fejét, a férfi szemébe néz,
komolyan, kissé felvont szemöldökkel és végre
mosolyogni kezd.
— No látod, te kis bolond, — sóhajt fel bol­
dogan Breitsched — már mosolyogsz is és ez
csak azt jelentheti, hogy minden a régiben van
megint.
A lány csak bólint, a fiú magához öleli és
boldogságában azt sem tudja, mit csináljon,
A lány kiszabadítja magát karjaiból, tű­
nődve fel és alá jár. majd megszólal:
— Hát figyelj csak ide, Herbert. Komoly és
felelősségteljes a te hivatásod. Megbíztak, hogy
engem kivallas. Mi történnék, ha megmondanád
főnöködnek, hogy ez nem sikerült.
— Akkor? . . . Hm . . . Valószínűleg naponta
háromszor a rendőrfőnökségre idéznének téged
és faggatnának.
— Úgy? Hát mi történnék, ha azt mondanád
főnöködnek, hogy sikerült engem kivallatnod?
— Hogy érted ezt, Bogárkám?
— Egész egyszerűen úgy, hogy mindent el­
mondok neked, amit Ilarras mondott. De Ígérd
meg, hogy nem lesz semmi bajom belőle, hogy
nem keveredem bele semmiféle bűnügyi főtár­
gyalásba, Megígérheted ezt nekem?
— Nem. Viszont mindent elkövetek, hogy mi­
nél kevesebb kellemetlenséged legyen és amit
elmondasz, azt csak egészen diszkréten fogom
felhasználni.
A lány leül az Íróasztalhoz.
-— Mindent rád bizok, Herbert. Végre is te
jobban értesz ilyen dolgokhoz. Pontosan elmon­
dom neked, amit Harrastól hallottam. Azt hi­
szed, ő ölte meg Leermannt?
Breitsched vállat von.
— Nehéz kérdés. Tulajdonképpen nem is hi­
szem. És te?
— Nem ő ölte meg. Amit mondott, az tel­
jesen szavahihető és világos. Harras az emlé­
kezetes időpontban átment hozzá, hogy beszél­
jen vele. Persze, rólam volt szó. Harras a fejébe
vette, hogy én az övé leszek. Én kapálództam ez
ellen és végül is búcsúlevelet írtam neki. Ugyan­
azt a levelet, mint Leermannak. Harras arra
következtetett, hogy csak azért adtam ki az
útját, mert teljesen Leermanné akarok lenni,
tehát átment hozzá, hogy beszéljen vele. Ha
Harras valamit el akar érni, akkor semmitől
sem riad vissza. Tudta, hogy Leermann külön­
böző cégektől províziókat vágott zsebre és lelep­
lezéssel fenyegette meg, ha Leermann nem köte­
lezi magát, hogy engem egyszersmindenkorra
békén hagy. Szegénynek nem maradt más vá­
lasztása, mint mindent megígérni, Harras pedig
— jellemző rá — ezek után még egy üveg borra
is meghívta. Leermann azonban visszautasította
és Harras eltávozott. A földalatti pénztáránál
veszi észre, hogy pénztárcáját az irodában fe­
lejtette és nincs nála egy fillér sem. Vissza­
rohan. Szobájába lép, magához veszi a pénztár­
cát, megint el akar menni. Ekkor eszébe jut,
hogy még valami üzleti ügyet kellene Leerman­
nal megbeszélnie. Leermann ajtaja zárva van,
de a kulcs kívül van a zárban. A kulcs kívül
van a zárban, jegyezd ezt jól meg magadnak.
Kinyitja az ajtót, mert a hasadékon világos­
ság szűrődik ki és Harras azt hiszi, Leermann
már elment és égve hagyta a villanyt. Mikor
benyit az ajtón, megdöbbenve látja, hogy Leer­
mann holtan fekszik a pamlag sarkában. Ki­
rohan, hogy felverje a személyzetet, ekkor a
folyosó padlóján megbotlik valamiben. Revol­
ver. És amikor közelebbről szemügyre veszi,
látja, hogy a saját revolvere. Körülbelül három
 héttel ezelőtt adta kölcsön Leermannak, amikor
ez egyszer éjszaka autón Leipzigbe utazott. Leer­
mann kissé félős természetű volt és ezen az
útvonalon már két ízben is megtámadták cé­
günk utazóit. Mármost a revolver ott fekszik
a folyosón, a gyilkos valószinüleg szándékosan
dobta el. És ekkor Harrasnak eszébe jut, hogy
lehetetlenség volna bizonyítania, hogy nem ő
lőtte le Leermannt, tehát gondolkodás nélkül
zsebrevágja a revolverét. Észrevétlenül elhagyja
a házat, a revolvert a Spree-csatornába dobja.
Most pedig Pankrácról kell beszélnem. Harras
mindent elmesélt nekem. Azon a napon, amikor
a gyilkosság történt, egy Pankrác nevű magán­
detektív jött Harras irodájába, hogy jelentést
tegyen neki. Harras öt bizta meg, hogy engem
megfigyeljen. És ez a Pankrác . . .
— . . . hírhedt vén akasztófavirág!
— . . . azonos a legendás dr. Müllerrel. Az
volt a feladata, hogy megfigyelje, milyen vi­
szonyban vagyok én Wölflinnel vagy Payerral.
Pankrác még a házban volt, amidőn Harrast
nagy izgalomban látta lerohanni a lépcsőn,
látta azt is, amint a revolvert a vízbe dobta,
tehát nem volt nehéz arra következtetnie, hogy
Harras a gyilkos. Másnap aztán az újságban
állt, hogy León ur tízezer márkát tűzött ki a
nyomravezetőnek és ettől a pillanattól kezdve
Pankrác eltűnt. Ugylátszik busásan keresni
akar. Felhívta ugyanis Harrast és találkozóra
hivta. Harras gyanította, hogy Pankrác zsarolni
akar. nasryon kétségbe volt esve és nem tudta
mit csináljon. Mi történt később, azt nem tudom,
mert azóta nem láttam Harrast. Ez minden.
Mármost ki ölte meg Leermannt?
Breitsched felnevet:
— Azt csak a jó Isten tudja! Harrast persze
majd ki kell hallgatnunk. Bolondság, hogy
Pankráctól fél. Az olyan embereket, mint Pank­
rác, egyszerűen galléron ragadja az ember és
kidobja, ha megjelennek a rendőrfőnökségen.
Csak fölösleges munkát adnak az embernek.
Cilly felkel és odalép Breitschedhez.
— Ugy-e, te afféle Sherlock Holmes vagy?
Most már mindent tudsz a dologról, csak azt
nem, ki ölte meg Leermannt. Én sokat gondol­
koztam erről a dologról, de fogalmam sincs
róla, ki tehette. Akkoriban még, mikor W ölflin­
nel Payer lakásán találkoztam és te a szomszéd
szobában hallgatóztál, esküdni mertem volna
rá, hogy Harras a gyilkos. Ezt azonban most
már nem hiszem. Hát neked nincs valami gya­
núd, még csak körülbelül sem?
— Nézd, fiacskám, nehéz kérdéseket adsz fel.
Mindenki elkövethette és épp úgy nem is kö­
vethette el. Mindenek ellenére Harras is lehet
a gyikos, de Payer is, W ölflin is, Pankrác is.
Lehetséges azonban, hogy egészen más valaki
ölte meg Leermannt, valaki, akit nem is isme­
rünk.
— Most mit fogsz csinálni, Herbert? Elmon­
dod a dolgot a főnöködnek?
Breitsched kissé határozatlan.
— Majd meglátom. Mindenekelőtt holnap be­
szélnem kell Harras-szal négyszemközt. Még sok
mindent meg kell tudnom tőle, hogy esetleg
valami nyomra jussak.
— De csak nem akarod neki megmondani,
Herbert, hogy mindezt tőlem tudod?
— Ugyan mi jut eszedbe?! Rólad egyáltalán
nem lesz szó.
— Nos, akkor — és Cilly vidáman megper­
dül a sarkán — ma már ne beszéljünk többet
bűnügyekről és gyilkosokról, inkább másról. Me­
sélj nekem valamit. Mondd el ki vagy, hogyan
élsz, ki az az öreg hölgy a nagy szemüveggel,
hány lánynak csavartad már el a fejét, hány
tömeggyilkost tettél már ártalmatlanná, rendőr­
főnök leszel-e nemsokára, és h o g y ... és h o g y ...
igazán szeretsz-e? Vagy csak úgy egy kicsit,
vagy...
Ebben a pillanatban megcsendül a telefon
Breitsched elfojt egy káromkodást és a telefon
hoz lép.
— Crabbe beszél. Hallja-e, — Crabbe hangja
nagyon ideges — azonnal jöjjön hozzám. A
Leermann-dologról van szó. Letartóztattam
Payert. Igen. Mégis Payer. Ne kérdezzen sem
mit, hanem azonnal jöjjön. Ki kell őt hallgatni
XII. FEJEZET.
Körülbelül öt órakor egy hölgy jelent meg
a rendőrfőnökségen. Szalmasárga hajú hölgy
koromfekete szemekkel, milliméter vastagság
nyira feketített szempillákkai, szivalakura piro
sitott szájjal, feltűnően illatosítva. Önagysága
igen magas és karcsú, sötétkék kosztümöt visel
és fehér kalapot, bár ez a fehérség, ha jobban
szémügyre veszi az ember, már kissé kétes. A
hölgy felhalad a lépcsőkön, egymásután két
rendőrtiszttel találkozik, mindkettő jól ismeri a
hölgyet, akinek legszebb lábai és legszemtele­
nebb orra van Berlinben.
Hosszú Lotti, az éjszaka közismert virága.
Lotti, mint aki felettébb ismerős a helyzet­
tel, egyenesen belép Crabbe szobájába.
— Szolgája, tanácsos ur — szólal meg re­
kedtes hangján. — Régóta nem láttuk egymást,
hála Istennek, mondhatnám. Hogy van, hogy
van? Nincs véletlenül egy cigarettája? . . . Jaj
de kedves, forró köszönet . . . a kutyafáját, tiz
pfenniges cigarettákat szívnak itt nálatok? Hű
de előkelők vagytok! . . . Na ja, persze, mi sze­
gény adófizetők, no figyeljen ide, tanácsos ur,
valami egész klassz dolgot hoztam magának.
Ugrálni fog az örömtől, mint egy kecskebak.
— Remek! Ülj le! Mi van!
Hosszú Lotti leül, keresztbe veti lábait, ame­
lyekről általános a vélemény, hogy a legformá-
sabbak egész Berlinben, bár Crabbe, amint oda­
néz, kénytelen észrevenni, hogy a kigyőbőrcipő
felett csinos kis lyuk ékteleniti el az egyébként
pompás szürke selyemharisnyát.
— No, szép asszony! Halljuk! Miről van szó?
Talán a jelenlegi vőlegényéről?
41
 — Maga is mindent kitalál.
Crabbe szivarra gyújt.
— Nohát, — mondja, miközben rágyújt —
mi van a híres Payereddel?
A nő elámul.
— Kutyafáját! . . . — a csodálkozástól csak
ennyit tud mondani.
— No csak ne csodálkozz annyira. Hol csíp­
ted fel ezt a srácot?
— Nem csíptem én fel, tanácsos ur. De ha
már úgyis mindent tud, akkor a legjobb, ha
megyek.
— Dehogy is tudok mindent! Ezt is csak
kitaláltam. Tudtam ugyanis, hogy a fiú néhány­
szor megfordult a napokban a Dervis-bárban,
ahová te jársz.
— Stimmel. Néhány nap előtt bejött és rög­
tön belémszeretett.
— Mikor volt ez?
— Pontosan november 8-án.
— Nohát csak mesélj tovább.
— Bejött, kalap nélkül, félrecsuszott nyak­
kendővel, gondoltam, valami diák, hát oda se
neki! De a gyerek csak egyenesen odaül a bár­
asztalhoz és rögtön pezsgőt rendel, igaz, hogy
csak nyolc márkásat, no de ez is jobb, mint
a limonádé. Mellé ülök, hát nem mingyárt
belémpistul a srác!? Elkezdett főzni, hogy igy,
meg úgy, mennyi könyvet irt már, meg meny­
nyit utazott a világban, gondoltam, csak afféle
dilis művész, de ki tudja, mennyi dohánya van
a bankban! Aztán negyven márkát fizetett a
pezsgőért, a zenészeknek is pálinkát fizetett,
erre meghívtam feketére. Otthon aztán minden­
félét kérdezősködött tőlem, hogy igy, meg úgy,
van-e már vőlegényem, mi az ördög, végre is
ajánlatot tesz, költözzünk össze, béreljünk egy
kétszobás lakást, mire azt mondom, először
aludd ki magadat, hiszen csudára be vagy csics
csentve, nem is tudod, mit beszélsz, aztán majd
holnap gyere vissza. Mit mondjak magának, ta­
nácsos ur, másnap este megint megjelenik ná­
lam, csomaggal a hóna alatt. Hát ez mi, mon­
dok. Erre siralmas arcot vág: itt van az ingem,
légy szives, mosd ki. Hopp! — gondolom ma­
gamban, — itt valami nem stimmel. Nekem
ehhez már orrom van. Mért pont én mossam ki,
mondom neki. Vidd a mosónéhoz. Nem, mondja,
nem lehet, neked kell kimosni. No nézd, mon­
dom, csak nem csináltál valamit? Kinyitom a
csomagot, hát az ing egyik kézelője egész véres.
Mi ez? — mondom. Ekkor megdühödik, menjek
a fenébe, mondja, szép kis menyasszony az
olyan, akitől ilyen kis szívességet sem kaphat
az ember. — No várj csak, — gondolom — ki­
húzod te tőlem még a lutrit. Hagyd csak itt
az inget, jó, jó, nem kérdezek semmit. Hát
bizony, nehéz dolog volt kihúzni valamit a srác­
ból. Végre azonban annyira jutottam vele, hogy
mindent elmondott, de először meg kellett neki
ígérnem, hogy Spanyolországba szökünk, meg­
42
tanulok gépírást és hasonló hülyeségeket . . .
én mindenre igent mondok, aztán megesküszöm
az anyám életére, hogy senkinek semmit sem
árulok el abból, amit mond. No végre dumálni
kezd . . . Mit mondjak magának, tanácsos ur,
majdnem elájultam. Ez a srác megölt valakit
és tudja miért? Valami kis tizenkilencéves
macskáért. Figyeljen ide. A saját revolverével
lőtte le az illetőt, aztán a kabátzsebébe nyúlt,
kivette a kis macska képét és zsebrevágta. Az­
tán meglógott. Hát a revolvert hol hagytad, kér­
dezem, mire azt mondja, a revolvert eldobtam
a folyosón, hiszen nem is volt az enyém. Pénzt
is loptál? — kérdezem tőle, — mire dühöngeni
kezd, hogy mit gondolok én róla? Hát jó, csak
ne izgasd magad, mondom, ha nem loptál, hát
nem loptál. Kérdezni csak szabad? Aztán elvet­
tem tőle a fényképet, a hátán valami Írás van.
Pali vagy, mondom, ha magadnál tartod, elég
ha megtalálják nálad, hogy benne légy a
pácban. A képet a kályhába dobom, de hát nem
volt benne tűz. Az inget sem adtam mosásba.
És egyszerre azt mondja nekem: ha kérdezik
tőled, hogy november 8-án délután nálad vol­
tam-e, akkor igent kell mondanod, pont három­
negyed ötkor nálad voltam, érted-e? Pont három­
negyed ötkor. Jó, mondom, rendben. És ma reg­
gel, azaz délben, mikor reggelizni megyek, egy
hirdetőoszlopon látok egy vörös plakátot, valami
tízezer márkás jutalomról, erre hazaszaladok,
összepakkolom az inget és a képet és egyene­
sen ide rohanok. Lehet mondani, hogy ez nem
valami szép tőlem, dehát nem is szószegés, ta­
nácsos ur; először is szegény anyám már húsz
éve nem él, hát az eskü úgysem érvényes.
Másodsorban pedig tízezer márka mégis csak
tízezer márka. No nézzen ide!
Hosszú Lotti felemeli a kézitáskát, melyet
maga elé állított a földre, kék sportinget vesz
ki belőle,' kicsire göngyölítve és egy levelezőlap
nagyságú arcképet.
Az arckép hátán kissé elmosódottan ceruzá­
val írva, a következő olvasható: „A kedves dr.
L. urnák, barátsággal K. Cilly.“
Crabbe csenget és a belépő hivatalnoknak
átnyújtja az inget.
— Azonnal vizsgáltassa meg a vérfoltokat.
Tudni akarom, hogy ugyanahhoz a vércsoport­
hoz tartoznak-e, mint a meggyilkolt dr. Leer-
mann kabátján talált vér. Sürgős!
Majd Hosszú Lottihoz fordul:
— Remek nő vagy! Megbocsátom összes
eddigi bűneidet. És ha Payer valóban Leermann
gyilkosa, akkor a tízezer márka tuti!
— ügy? — mondja Hosszú Lotti. — És mikor
tudom én ezt meg és mikor kapom meg a pénzt?
Crabbe felnevet.
— Kuyafáját, de sürgős! A jutalmat a Si-Go
Műveknél kapod meg, de csak akkor, ha mi
utasítást adunk rá.
— És ez mikor lesz?
— Abban a pillanatban, amint bizonyossá
válik Payer bűnössége. Lehet, hogy már hol­
napután, de az is lehet, hogy csak hónapok
múlva.
— No, szép dolog, — mondja Hosszú Lotti
mérsékelt lelkesedéssel. És amikor felszólitják,
hogy vallomását ismételje meg és mondja
jegyzőkönyvbe, jókedvét hirtelen mintha az ör­
dög vitte volna el, dühös, begombolkozott, min­
den szót harapófogóval kell belőle kivenni.
■yfr
Három órával később Payer Tivadar kényel­
mes karosszékben ül Crabbe asztala mellett, a
rendőrtanácsos drága cigarettáját szívja és
igyekszik barátságos arcot vágni.
— Néhány kérdést szeretnék önhöz intézni,
Payer ur — mondja Crabbe udvariasan. — Bi­
zonyos dolgokat tisztáznunk kell.
— Kérem szépen, — mondja Payer ugyan­
ilyen udvariasan és fürkészve néz a szoba sar­
kában ülő úriemberre, akinek arcvonásait nem
ismeri fel a félhomályban, de aki mintha Mr.
Bridere, az uj igazgatóra emlékeztetné.
— Emlékszik, Payer ur, november 9-én tetl
vallomására?
— Egész világosan.
— Ön akkor azt mondotta, hogy nyolcadi­
kén, mikor dr. Leermannt meggyilkolták, félöt­
kor hagyta el a hivatalt. Emlékszik?
— Világosan.
— Payer ur, kérem, gondolkozzék. Valóban
félöt volt, mikor ön elhagyta a hivatalt? Nem
volt ez kissé később? Valamivel öt óra után?
— Csak azt mondhatom, hogy 'félöt volt.
— No jó. És hova ment ön, Payer ur?
— Találkám volt. Egy hölgyet kellett meg­
látogatni.
— Hölgyet, Payer ur?
— Úgy van. A Lietzenburg-utcában lakik.
— És mennyi volt az idő, mikor a Lietzen-
burg-utcába érkezett? Nem tudja véletlenül?
— Nem tudom pontosan. Be semmiesetre
sem lehetett háromnegyed ötnél több.
— Biztos, hogy nem téved, Payer ur?
— Biztos.
— November 8-án öt órakor az eladási osz­
tályon a hatodik emeleten megszólalt a telefon.
Valaki leemelte a kagylót és jelentkezett. Dr.
Leermannt kérték és ez a valaki ekkor meg­
nyomta a fehér gombot, a központos kisasszonyt
megkérve, kapcsolja át a beszélgetést Leermann
szobájába. Ez a valaki, Payer ur, csodálatos­
képpen az ön neve alatt jelentkezett, igen. az
ön neve alatt és még az is remekül sikerült
neki, hogy oly jól utánozza az ön hangját, hogy
a háziközpont kezelőnője megesküszik rá, hogy
ön volt a telefonnál. Ez pedig pontosan öt óra­
kor volt, Payer ur. Megmagyarázhatja ön ezt
a különös dolgot?
— Nem tudom megmagyarázni. Én öt órakor
már rég a Lietzenburg-utcában voltam. Ezt
bizonyítani is tudom.
— Akkor talán nevezze meg nekünk Payer
ur a hölgyet, akinél látogatóban volt. Nagyon
lekötelezne ezzel.
— A hölgy neve Würtzburger Lőtte. Lietzen-
burg-utca 95/a. Megkérdezhetjük tőle, hogy no­
vember 8-án öt órakor nála voltam, vagy sem.
— Biztos, hogy ez nem kilencedikén volt?
— Egészen biztos.
— Bocsásson meg Payer ur, hogy ilyen ki­
váncsiak vagyunk, de ez kötelességünk. Hol és
mikor ismerkedett ön meg Würtzburger kis­
asszonnyal?
— Előző este a Dervis-bárban.
— Tehát ön november 7-én este ismerkedett
meg Würtzburger kisasszonnyal a Dervis-bár­
ban. Másnap Leermannt megölték. így van?
— így van.
— Még valamit, Payer ur . . . — Crabbe Író­
asztalának fiókjából előveszi Kastor Cilly fény­
képét — ismeri ezt a fényképet, Payer ur?
Payer megdöbben.
— Hogy kerül önökhöz ez a kép?
— Figyelmeztetem, Payer ur, hogy itt mi
hallgatjuk ki önt és nem ön minket.
— Rendben van, — siet kijelenteni Payer —
a fénykép az enyém. Würtzburger kisasszony
lakásán a kályhába dobtam. A kályhában azon­
ban nem volt tűz, tehát valószínűleg az ön
emberei találták meg. Az ön emberei, akik min­
denbe beleütik az orrukat, például az Íróaszta­
lomban, a lakásomon, ahonnan eltulajdonítot­
tak egy revolvergolyót. De már előre megmon­
dom önnek, tanácsos ur, hogy ennek semmi
jelentősége. A töltény már akkor is ott volt az
Íróasztalomban, mikor beköltöztem a lakásba.
Méltóztassék lenyomozni.
— Reméljük, hogy igy van. De most a fény­
képről van szó, Payer ur. Először is, honnan
vette ön ezt a fényképet. Másodszor, miért dobta
a kályhába?
— Először is: a képet találtam.
— Ej, milyen érdekes, Payer ur. Ön a képet
találta?
— Igenis találtam — folytatja Payer nyu­
godtan. — Egy iratcsomóban, melyet dr. Leer­
mann adott át nekem. Egy óra múlva vissza­
kérte tőlem az iratcsomót, ugylátszik észrevette,
hogy a kép valahogy belecsúszott. Közben azon­
ban már zsebrevágtam.
— Vannak erre tanúi, Payer ur?
— Nincsenek. De nagyon gyakran megtör­
tént, hogy Leermannak az irattárból, melyet én
kezeltem, irományokat kellett átadnom, amelye­
ket ő azután áttanulmányozás után visszaadott.
— És miért dobta a képet a kályhába?
— Azért, mert semmi értelme sem volt, hogy
továbbra is megőrizzem. Azelőtt nagyon érdek­
lődtem Kastor kisasszony iránt. Ez azonban
megszűnt, mikor Würtzburger kisasszonyt meg­
ismertem.
— Most egy kérésem lesz önhöz, Payer ur.
43
 Nyissa ki ezt a csomagot és mondja meg mi
van benne?
Crabbe átnyújtja neki a csomagot. Payer
teljes lelkinyugalommal és a legcsekélyebb ide­
gesség nélkül kinyitja, majd igy szól:
— Ez az én ingem.
— És hogy került ez az ing Würtzburger kis
asszonyhoz?
— Egyszerű a dolog. Harminc márkával tar­
tozom mosónőmnek, aki tovább nem hajlandó
hitelbe mosni. Miután pedig nem vagyok olyan
gazdag, hogy hat tucat ingem volna, elvittem
Würtzburger kisasszonyhoz és megkértem, hogy
mossa ki.
— Brávó! Ilyenformán talán arra is talál
valami elfogadható magyarázatot, hogy a bal
kézelő véres. Maga mindenre talál magyará­
zatot
— Felsértettem a csuklómat. Erősen vérzett.
— No lám, nem mondtam, hogy erre is lesz
magyarázata? Hogyan sértette fel a csuklóját,
Payer?
— Felugrottam a villamosra.
— Szabad kérnem, Payer ur, hogy mutassa
meg a bal csuklóját.
— Óh, kérem, — mondja Payer, felhajtja ing­
ujját é3 karját az Íróasztal felett Crabbe felé
nyújtja. A csuklón alig behegedt kis seb lát­
ható, afféle horzsolás, amely igen gyakori, ha
valaki robogó villamosra felugorva, megsebzi
magát.
— Hol történt ez, Payer ur?
— A Joachimstal-utcában.
— Hányas villamoson?
Payer egy pillanatig habozik, majd azt
mondja:
— A 17-esen.
— 17-es villamos? A Joachimstal-utcában?
Biztosan tudja ön ezt?
Crabbe mosolyogni kezd.
— Ez azonban mégsem olyan nagyon bizo­
nyos. 17-es villamos nem is megy át a Joachims-
tal-utcán.
Peyer türelmetlen mozdulatot tesz.
— Hát akkor más villamosvonalon történt.
Tévedhet az ember.
— Persze, hogy tévedhet. Csakhogy maga
kissé túlságosan is gyakran téved, Payer ur.
Mondhatnám állandóan téved. Mert abból, amit
elmondott, egyetlen szó sem igaz. Maga 8-án
délután öt órakor nem volt Würtzburger kis­
asszonynál látogatóban, annál az egyszerű oknál
fogva, hogy ezzel a hölggyel csak 9-ére virradó
éjjel ismerkedett meg. A fényképet nem irat-
csomóban találta, hanem dr. Leermann kabát­
zsebéből vette ki. Mialatt ezt tette, kézelője
hozzáért a sebhez, innen erednek a vérfoltok.
Mondja, Payer ur . . . — Crabbe felkel, meg­
kerüli az Íróasztalt és Payer vállára teszi ke­
z é t... — miért nehezíti meg nekünk is és ma­
gának is a dolgot? Miért hazudik? Azt hiszi.
44
ezáltal javul a helyzete? Ha töredelmes vallo­
mást tesz, valószínű, hogy sokkal enyhébb bün­
tetésben részesítik. Hiszen itt bizonyára szó
sem lehet előre megfontoltságról. Mikor Leer­
mann szobájába ment, még nem állott szándé­
kában, hogy megölje, csak kérdőre akarta
vonni a lány miatt. Aztán ugylátszik, ő heves
felindulásában revolvert rántott, maga kicsa­
varta a kezéből és mielőtt még ráeszmélhetett
volna mit cselekszik, már le is lőtte.
Payer felugrik.
— Hagyjon engem! — kiáltja. — Nem öltem
meg Leermannt. Megmaradok eddigi vallomá­
somnál. Bizonyítsa, hogy Leermannt lelőttem.
Nem bizonyíthatja. Nehány gyanuok, mi ez?
— Hát jó, — mondja Crabbe és begombolja
kabátját — igy is jó, Payer ur. Tagad. Viszont
ön elég okos ember ahhoz, hogy tudja, ezzel
csak magának árt. Gondolkodási időt adok, köz­
ben talán* rájön, hogy a tagadás nem használ.
Holnap egész sprát vonultatjuk fel a tanuknak.
Würtzburger kisasszonyt, a Dervis-bár személy­
zetét, mosónőjét és még sok mást. Majd aztán
meglátjuk, helytállnak-e adatai. Nekem egyéb­
ként mindegy, hogy tizenöt évi fegyházat kap-e
vagy csak ötöt. Viszont úgy gondolom, bolond
ember az, aki vakon a romlásába rohan és pon
tosan az ellenkezőjét teszi annak, amivel hasz­
nálhatna magának. Én azonban nem hiszem
hogy maga ilyen bolond ember. Tehát mégeg
szer csak azt tanácsolhatom, gondolkozzék »
dolgon. Többet nem mondok.
Payer hűvösen meghajol, majd két detektív
kíséretében elhagyja a szobát. A félhomályos
sarokban most felemelkedik Breitsched s az Író­
asztalhoz lép.
— Na? — mondja Crabbe kezeit dörzsölve —
mi a véleménye uraságodnak Leermann halála
felől? Azt hiszem, célnál vagyunk.
— Igen, célnál vagyunk. Nem hiszem, hogy
nagy baja lesz ennek a Payernak.
— Uraságod megint kissé siet. Uraságod mór
a törvényszék előtt látja Payert lelki szemeivel.
Én még nem. Mert például, hol az ördögben
hagyta a revolvert?
Breitsched leül, arra a székre, melyen az
imént Payer ült.
— Tanácsos ur sok mindenfélét szeretnék ön­
nek meggyónni. Eddig még nem volt erre alkal­
mam. Az ügy teljesen tiszta, minden egybevág,
még a revolverhistória is stimmel. Mindent el­
mesélek önnek, előzőleg azonban kérni szeretnék
valamit.
Breitsched arca elkomolyodik.
— No mi az, fiam?
— Kérem, engedje meg, hogy ne feljebb­
valómhoz, hanem atyai barátomhoz szólhassak.
Mingyárt megtudja, miért.
— Rendben. No, halljuk!
Breitsched beszélni kezd. Semmit sem hallgat
el, nyiltan, becsületesen, szépités nélkül mondja
el a dolgokat és mikor végére ér, még hozzá­
fűzi:
 — M ind ent el a k a rok követni, h og y a lány
bele ne k evered jék a b ű n ü g yb e. N em csak m iatta,
h an em m a g a m m ia tt is. M ert m eg kell v a lla ­
n om ta n á csos ur, h og y az én szán dékaim k o m o ­
ly a k vele. Ön b izo n y á ra azt fo g ja m on da n i,
kissé tú lság os g y orsa n m ent, de h it , I s t e n e m ...
m é g csak a kezdetén v a g y u n k .
C rabbe la ssan a fe jé t csóv á lja .
— H a jó l értem , — m o n d ja h a n g s ú lly a l —
m a g á n a k az a szán déka, h o g y m eg k á rosítsa az
állam ot.
— M egk árosítsam az állam ot? H og y a n ?
— Ö n u ra m , m eg a k a rja k á ro síta n i az álla­
m ot, am en n y iben az a szán déka, h og y az a g g ­
leg én y a d ó tov á b b fizetése alól k iv o n ja m a g á t
V a llja m eg.
B reitsch ed v ig y o ro g .
— M egvallom .
— B orza lm a s — ja jd u l fel Crabbe. — És ha
m eg g on d olom , h o g y ez a szörn yű ség az én lelk i­
ism eretem et terheli.
— T a lá n m ég e ljön az id ő, h o g y ezért ön t
felelősség re v on om , ta n á csos ur.
— T a lá n ? M i az, h o g y talán ? E gészen bizto­
san. Ezt elhiheti nekem , öreg róká n ak . A z igazi
ren d őr nem a lk a lm a s házaséletre. R égi bölcses­
ség ez, ba rá tom . És m ig nem k éső, h a g y ja ezt
az egész dolgot.
— De hiszen ta n á csos ur, m a g a is n ős em ber!
— É ppen azért m on d om , ba rá tocsk á m .
h a g y d a b b a az ügyet.
* mégis Leermannt?
M id őn B reitsch ed m á sn ap regg el C rabbe szo­
b á já b a ér, ez v id á m a n fü työrész.
— G yere csak, fia m — k iá ltja B reitsch ed
felé. — K ukkants csak ide azokkal a g y ö n y ö r ű ­
séges kék szem eiddel.
G épírásos p a p írla p ok a t tesz elé és ig y fo ly ­
ta tja :
— L e fo g a d o m veled, h o g y soh a n em találod
ki, m i ez?
— Száz k ilom éterről is látn ám , h ogy je g y z ő ­
kön yv.
— Sokkal több, m in t je g y ző k ö n y v , ba rá tom .
T eljes v allom ás. Na m ost m it szólsz?
— N o lá m , P a y er vallott?
— D e m en n yire!
— H iszen ez rem ek. S zaba d m egn éznem ?
— N em szabad. M ost egészen m á s dolgod
van. H arrash oz m ég y és m egpróbálsz vele ok o­
san beszélni. Szükségem van a revolverre. És
láss hozzá, h og y P a n k rá cca l is tisztázd a dolgot.
E gyszer m á r erélyesen a tyú kszem ére kell lépni
ennek a vén csirk efogón a k .
— R endben. L eg alá bb n em sok á ra végeztünk
ezzel a L eerm an n -ü ggyel. V ég re m eg v an a g y il­
k o s és a többi m in den is v ilá g o s előttünk.
— V ilá g os? Te k is ja víth ata tla n . Szeretnék
most neked valamit mondani, de egy szót sem
szólok. Még elesel a csodálkozástól és megütöd
magad. Nem, egy szót sem szólok.
— Tanácsos ur kérem, ne tegyen kiváncsivá.
Egész nap nem fogok dolgozni tudni.
— Nem fontos az egész. Igazán nem fontos.
Csak valami kis sejtelmem van. Egészen kicsi
kis sejtelmem.
— És pedig?
— És pedig . . . ha éppen tudni akarod. . .
nekem az a benyomásom, hogy ez a Payer ár­
tatlan.
— Breitsched hihetetlenül bámul rá.
— Tanácsos u r . .. tréfálni méltóztatik?
— Ördögöt! Határozott benyomásom ez. A
kölyök vallomást tett. Ma éjszaka. No jó. Min­
den stimmel, Leermannal összeveszett, a revol­
ver az asztalon hevert, aztán kivette a fényképet
a halott zsebéből és elrohant. Este elitta a no­
vemberi fizetését és Hosszú Lottival mulatott,
mindez stimmel. És én mégsem tudok megsza­
badulni attól a gyanútól, hogy a tacskó csak
komédiázik, hogy magára Veszi a bűnt, mit
tudom én minő okból. Olyasvalaki, aki úgy vi­
selkedik, mint ahogy ő tegnap viselkedett, nem
roppan össze az első éjszakai kihallgatásnál.
Az ilyen, ezt tapasztalatból tudom, továbbra is
ravasz és szemtelen és egyáltalában nem vall.
Azután. . . még más dolog is motoszkál a fe­
jemben.
— Tegyük fel, hogy igaza van, tanácsos ur,
de hát akkor, az Isten szerelmére, ki ölte meg
Crabbe vállat von:
— Mondom, sok mindenféle motoszkál a fe­
jemben. Például, borzasztóan kiváncsi vagyok,
hogy fog ma Hosszú Lotti viselkedni. Valami
egészen döntő dolgot várok mára. De lehet az
is, hogy tévedek. Hát jobb, ha egyelőre nem be­
szélek. No de most lógás, barátom!
Breitsched utoljára lépi át mint Mr. Bride
a Si-Go Művek igazgatósági épületének küszö­
bét. A hatodik emeleten egyenesen Harras szo­
bájába megy.
— Jó reggelt — köszönti Breitsched.
Harras lassan felemelkedik.
— Jó reggelt — viszonozza szórakozottan a
köszöntést. — Mit parancsol, Mr. Bride?
— Kérem, maradjon ülve. Beszélnem kell ön­
nel, Harras ur. U gya n is... de kérem ne ijedjen
m eg. . . az én nevem nem Bride és nem is va­
gyok igazgató. Ez csak trükk volt. Nevem Breit­
sched, a rendőrfőnökségtől vagyok. Nyugodjék
meg, nem akarom letartóztatni, inkább segíteni
szeretnék magán. A Leermann-ügy rejtélye meg­
oldódott. Payer ma éjjel vallomást tett. Ö ölte
meg Leermannt. Kérem, ne kérdezzen, kevés az
időm. Csak azt mondja meg gyorsan, mi van
Pankráccal? Remélem, még nem késő?
45
 Harras, akinek gyors felfogóképessége van,
most mégis értelmetlen arcot vág.
— Harras ur, — folytatja Breitsched sür­
getőn — higyje el nekem, mindent tudunk. Haj­
szálpontosan tudjuk, mi történt november 8-án,
azt is, hogy ön a saját revolverét találta meg a
folyosón, majd a Spree-csatornába dobta, tu­
dunk Pankrácról, ezenkívül pedig — Breitsched
erősen Harrasra tekint és lehalkítja hangját
— azt is tudjuk, hogy ön téves nyomra
akart bennünket vezetni. A frankfurti le­
velet gondolom, ön túlságosan be volt gyul­
ladva, Harras u r ...
— Volt is rá okom, — vág közbe Harras
izgatottan — képzelje csak el, hogy Leermannt
ott találom holtan, a folyosón ráakadok saját
revolveremre, ha otthagyom, másnap letartóz­
tatnak.
— Jó, jó, — szól közbe Breitsched — de mi
van Pankráccal?
Harras zavartan nyel egyet.
— Pankrác? Pankrác húszezer márkát kér a
revolverért és hallgatása fejében.
— És ön már határozott?
— Ma délben kellene találkoznunk. Egy óra­
kor a Friediger-kávéházban. És már elhatároz­
tam, hogy átadom neki a pénzt, mit tehettem
volna mást, hiszen ő a revolvert ügyvédnél he­
lyezte letétbe.
Breitsched felkel.
— Két detektívet küldök egy órakor a kávé­
házba. Szinleg egyezzék bele mindenbe, amit
Pankrác mond. Mondja neki, hogy szívesen
fizet, de előbb kézhez akarja kapni a revolvert.
A detektívek követni fogják önöket, lefogják
Pankrácot és elkobozzák a revolvert. Bele­
egyezik?
Harras halványan mosolyog.
— Bizony Isten nem egyeztem még bele
semmibe oly szívesen, mint ebbe. Épp a leg­
jobbkor jött. Mint valami őrangyal. Csak az tű­
nik fel előttem lehetetlennek, hogy ez a Payer...
— Sok mindenféle lehetetlennek látszott eb­
ben a dologban, Harras ur, hát ne is törje to­
vább a fejét, hanem örüljön, hogy ilyen ked­
vezően megoldódott a dolog.
Kezet nyújt neki é3 indulni készül. De hir­
telen visszafordul.
— Még valamit, Harras ur. Mondja meg ne­
kem, egész diszkréten. . . ígérem, hogy senki­
nek sem mondom tovább. . . mondja, mi van
tulajdonképpen maga és Kastor kisasszony kö­
zött? Úgy értem, komolyak voltak az ön szán­
dékai vele? És mik a tervei a jövőre nézve? Sze­
retném ezt tudni, m ert. . . m ert. . . igy világo­
sabban látom a helyzetet,
— Honnan tudja ön, h ogy. . ,
46
— Már mondtam, hogy mi mindent tudunk.
Hajlandó a kérdésemre felelni, Harras ur?
— Kastor kisasszonnyal vége a dolognak.
Már akkor is vége volt, amikor Leermann még
élt, sőt azt is mondhatnám, mikor a dolog még
el sem. kezdődött köztünk.
— örüljön neki, — mondja erre Breitsched
hirtelen, nagyon jókedvűen — nem is tudja,
mennyire örülhet, hogy igy van. A viszont­
látásra.
Átmegy a szomszéd szobába. Csak Wölflin
ül ott és Kügelmann kisasszony. Cilly hiányzik,
Payer hiányzik.
Breitsched visszamegy a rendőrfőnökségre.
Hol az ördögbe lehet az a lány? Máskor ilyen­
tájban már rég az irodában van.
Cilly ott ül Crabbe előszobájában és amikor
Breitsched belép, felugrik és felé rohan.
— Herbert! Óriási szenzáció! Ma reggel. . .
jön a szomszédasszonyunk...
Kinyílik egy ajtó, belép egy detektív.
— Breitsched doktor ur, azonnal kérem
Crabbe tanácsos úrhoz.
Breitsched Crabbe ajtaja felé rohan.
— Pillanat, Bogárkám, rögtön itt vagyok
megint.
Még mielőtt Cilly egy szót szólhatna, már ei
is tűnik.
Crabbenél magas, szalmasárga hajú hölgy ül
— Jó, hogy jön, Breitsched — mondja Crabbe
és észrevétlenül Breitschedre sandít.
— Würtzburger kisasszony, bemutatom ma­
gának dr. Breitsched urat.
Hosszú Lotti némán és előkelőén bólint.
Breitsched meghajol.
— Most pedig — folytatja Crabbe — hall­
juk, mivel szolgálhatok?
— Csak azt akarom megtudni tanácsos ur,
mi van a jutalommal? Tud már valamit?
Crabbe mélyet lélekzik.
— Sajnos, drágaságom, most kicsit csalódni
fogsz. A tízezer márka — fiatal. Pedig szivem­
ből kívántam volna neked.
— Mit jelentsen ez? — kérdi Hosszú Lottj
élesen.
— Payer ur ártatlan. Mégegyszer kihallgat­
tuk és ellentmondást nem türőn bebizonyította
ártatlanságát.
— Ez lehetetlen, hiszen vallomást tett!
Crabbe felugrik.
Honnan tudod ezt?
A nő ekkor ijedten Crabbera mered és ha­
bozva mondja:
— Az előbb . . . kinn a folyosón hallottam.
F.gy detektív mondta a másiknak.
— Nagyon jól hallottad, lelkem, — Crabbe
titokzatosan mosolyog, mint egy sphinx. —
Payer ur tényleg vallomást tett, a tiszta igazat
vallotta, értsd meg jól, a tiszta igazat.
 —■ H o g y tu d n illik L eerm a n n t m e g ö lt e . . .
— No n em éppen ezt. P a y er u r k icsit b e g y u l­
ladt, összeroppan t és m in den t őszintén elm on ­
dott. íg y h á t fu tn i is h ag ytu k .
B reitsch ed értelm etlen ül nézeget k ö rü l a szo­
bában. M i az? Crabbe ta n á csos u r h irtelen m eg ­
őrült? F u tn i h a g y ta P ayert?
H osszú L otti g y o r sa n m a g á h oz tér.
— K érem szépen, m it vallott P ayer?
— Azt, h o g y veled eg y h u ron p en d ü l! — ri-
vall r á Crabbe.
M ost b lö ffö l — g o n d o lja m a g á b a n B reitsched.
Ism eri m á r C rabben ak ezt a h a n g já t. H osszú
Lotti is g y a n ú t fog.
— H o g y -h o g y eg y h u ro n pen d ü l velem ? —
kérdi á rta tla n képpel.
C rabbe B reitschedh ez ford u l.
— A z előszobá ba n ott v á ra k ozik K astor k is­
asszon y, fon tos közlen dővel. N ekem n em akarta
elm on d a n i m irő l v a n szó. B eszélt m á r vele?
— M ég nem .
— A k k or h a m a r, m en jen át hozzá.
K ét p erc m ú lv a B reitsched, levéllel a kezében,
visszajön.
— T e s s é k ... — m o n d ja iz g a to tta n .... — ezt
a levelet, k ilen cedik én , tévedésből C illyék szom ­
szédasszon yánál ad ták le, ez m egfeledkezett
róla. csak m ost ju tott eszébe á t a d n i ... Olvassa.
Crabbe szem rebben és n élk ü l v ég ig olv a ssa a
levelet, m a jd fa g y o s n y u g a lo m m a l ig y szól:
— L á tja , B reitsched, ez az, am i az én fe je m ­
ben m otoszkált. Nem is lep m eg tú lságosa n a
dolog. É rti m ost m á r m icso d a szerepet já tsza ­
! zsebéből. . . az íróasztalon búcsúlevél hevert, ezt
n ak a d olog b a n P a y e r u r és W ü rtzb u rg er k is­
; zsebrevágtam. . . hogy aztán később bizonyítani
asszon y?
— Tökéletesen értem .
— K ü ld jék be a zon n a l P ay ert!
B reitsch ed a telefon h oz m eg y . H osszú L otti
idegesen felu grik .
— M i a z ? — k érd i b izon y ta la n h a n gon .
— A zt m in g y á rt m egtu d od , szépségem !
E g y p erc m ú lv a ott áll P ayer. C sodálkozva
és n y u g ta la n u l p illa n t eg y ik rő l a m á sik ra , m i­
k o r H osszú L o ttit m eg lá tja .
— P a y e r ur, — k iá lt rá C rabbe — h o g y halt
m eg dr. L eerm a n n ?
O lyan ez a kérdés, m in th a fejb evern ék
Payert. E lőbb za va rb an v an , m a jd bizon y ta lan
h a n gon ig y felel: :
— L e e r m a n n . . . L eerm a n n t én lőttem le.
Crabbe h a rsog v a feln evet, ettől a n evetéstől
n em csak P a y er, h a n em L otti is rem eg n i kezd.
— R em ek ! E s k ü s z ö m !. . . M icsod a jó v icc !
Payer, m o n d ja el ezt a v icc e t m égegyszer.
Payer ajkába harap.
— É n ... — hangja azonban egyáltalában
nem oly fölényes, mint tegnap volt. . . — én lőt­
tem le Leermannt.
Crabbe megkerüli az Íróasztalt és megáll
Payer mellett. Szó nélkül és feszült csendben
kezdi felgyürni kabátja ujját.
— Payer, — szólal meg acélkemény hangon —
Payer, pimasz tacskó, azt hiszed, vádlottak pad
jóra fogunk ültetni m'int gyilkost, azt hiszed,
hogy gyönyörűséges arádnak tízezer márkát fo­
gunk csak úgy ukmukfuk kifizetni, hogy aztán
jól élhessetek belőle? Komolyan gondoltad,
hogy az orrunknál fogva vezethettek bennün­
ket? No csak rajta! Hogy halt meg Leermann?
Gyerünk! Gyerünk! Hármat számolok. Ha ad­
dig nem mondod meg az igazat, akkor légy el­
készülve a leghatalmasabb pofonra, amelyet
valaha ember kapott. Gyerünk. . . Hogy halt
meg Leermann? E g y ...
Payer sápadt, mint a viasz. Szája remeg.
— Kettő. . .1
— Leermann . . .
i - No?!
Payer lehajtja fejét, kezét ökölbeszoritja.
— Leermann . . . öngyilkos. . . lett.
— Tovább!. . . És aztán?
— Én...
— Gondolj a pofonra!
— Kivettem kezéből a revolvert. . . azt akar­
tam, hogy olyan színezete legyen a dolognak,
mintha gyilkosság történt vo ln a . . . gyanúba
akartam keveredni... magam sem tudom m iért-
tálán, hogy Cillynek im ponáljak. . . talán, hogy
híres ember legyek. . . a fényképet kivettem
tudjam . . . hogy ártatlan vagyok.
— Persze az utolsó pillanatban, amikor már
folyik a bünper, amikor már minden megy a
maga utján? Hol a levél?
Payer félénk mozdulatot tesz Lotti felé.
— Nála van.
— Hol a levél, Lotti?
— Otthon van a lakásomon. Eldugtam.
— Mi áll a levélben?
Hosszú Lotti visszanyerte önuralmát, vere­
ségét bizonyos méltósággal viseli.
— Hát Istenem, mi állhat benne? Nagyon
szomorú levél, tanácsos ur, valósággal bőgtem,
mikor elolvastam. Hogy olyan borzasztó egye­
dül van a világon, — irja szegény — hogy
senkise szereti, hogy semmi öröme az életből,
hogy mindent egészen máskép képzelt. . . szóval
amolyan igazi búcsúlevél.
— Payer! Volt még egy levél az asztalon?
Kastor kisasszonynak címezve?
— Nem volt.
— De hiszen ő is kapott Leermanntól búcsú­
levelet? Sajnos, csak ma került napvilágra.
47
Különben, már régen készen volnánk egymással, — Tanácsos ur, k érem . . . az ingem et. . .
Payer ur. — Iíilenc-nyolcvankettes szoba! Mars!
—- Az irodában ü ltem . . . Harras ur már elment #
akkor . . . hallottam, amint a vasajtó csapódik,
valószínűleg ekkor vitte le Leermann doktor — Bogárkám, — mondja ezen az estén Breit-
ur a levelet az elsőemeleti postaszobába. Aztán sched — te Münchenbe akartál utazni. Jól meg­
fontoltad?
m egint feljött.
— Jól megfontoltam. Utazom.
— Tulajdonképpen miért ment be maga
hozzá? — Bogárkám, ne viccelj! Miért akarsz el­
utazni?
— Mert röviddel azután lövést hallottam.
— M e r t... mert Münchenben huszonöt márká­
— És mire volt ez az egész komédia? Tud­
val több fizetésem lesz.
hattátok, hogy ez annyi, mint hatóság félreveze­
Breitsched kissé eltűnődik.
tése és csalás.
— B ogá rk á m ...
Payer közben egész kicsi lett.
— Na?
— Tízezer márka, tanácsos ur, — felelt Payer
— Bogárka, hiszene én nekeed kétszáznegyven-
helyett Hosszú Lotti — csinos kis dohány. Azt
márkás állást Ígértem! íg y van?
akarta Payer, hogy a pénzzel menjek külföldre
— Üres ígéret. Blöff. Svindli. Nem hiszek m ái
és várjam meg, m ig utánam jöhet. Hatóság
férfinak.
félrevezetése és csalás? A srác azt mondta, ezért
— De ezt az állást elsején elfoglalhatod.
legfeljebb pár hetet kaphatok.
— No ne mondd! És hol?
— Jól van, • — szólal meg Crabbe nyájasan —>
— Titkárnőre van szükségem.
de most, hogy oly szépen válaszoltál kérdéseim­
— Ez komoly, Herbert?
re, fiacskám, megkapod tőlem a megígért nyak­
— Halálosan komoly.
levest. Nesze!
—i Oh, Herbert!
Bumm! — jobbról.
Öt perc múlva:
Bumm! — balról.
— Bogárka! . . .
— Most pedig lógás, barátom! Vidd a meny­
— Na?
asszonyodat is, egy-kettő! Nem akarok többet ró­ — Elmész Münchenbe?
latok hallani! De ha két órán belül nincs itt a ke­ — Én? Münchenbe? Ugyan kérlek, m i keresni
zemben.a levél, akkor meglátjátok, m i lesz.
valóm volna nekem Münchenben? . . .
A lig távoztak el Lotti és Payer, kopognak az
ajtón és Payer félénken és sápadtan, újra belép.
— Na, mit akarsz még? — förmed rá Crabbe. (Vége.)

Kiadja és nyomtatja Légrády Testvérek, Budapest. Szerk.: Márkue Miksa. A kiadásért Hanák Nándor, a nyomdáért
Kertész Árpád felelős.