Stefan Niemayer

Titkos kísérletek a
náci birodalomban

Puedlo Kiadó
Stefan Niemayer
TITKOS KÍSÉRLETEK A NÁCI BIRODALOMBAN
Koncentrációs táborok mint „tudományfejlesztő”
laboratóriumok
Puedlo Kiadó
Felelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője
Borító: Frigya Design
Copyright: Nemere István ©
ISBN: 963 9477 65 6
Kiadónk honlapja: www.konyvdiszkont.hu
E-mail: puedlo@axelero.hu
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János
 A szerző figyelmezteti az olvasót

Csak akkor fogjon e könyv olvasásának, ha önmagát

eléggé erős idegzetű, józan és sokat kibíró embernek tartja.
Lehet ön akár nő, akár férfi, sőt talán fiatal ember is – legyen
rá elkészülve, hogy amit olvasni fog, az maga az árnyék. Az
emberiség ugyan kétségtelenül fejlődik, de a huszadik
században voltak olyan pillanatok – és ezek olykor évekig
vagy évtizedekig tartottak –, amikor a tudás, a fejlődés helyett
annak árnyéka borult rá sokakra. Amikor nem látszott semmi
jó, csak a Rossz uralt el mindent.
Ha elolvassa ezt a könyvet és kissé szomorú lesz tőle – az
jó jel. Ha elolvassa és utána ökölbe szorul a keze, dühös lesz
és átkozódik – az még jobb jel. Mert remélem, ön sem tűmé
el mindazt, ami sajnos abban a már elmúlt században igenis
megtörtént. Hazudjon bárki bármit, az a század volt eddig a
legrosszabb, a legkegyetlenebb, a legreménytelenebb –
százmilliók számára.
Mi mégis azt mondjuk: van fejlődés, van fény. És
reméljük, az árnyék többé nem borul rá senkire.
„Az állam maga nem cél, csak eszköz”
(Adolf Hitler)

Első fejezet

A helyszínek magyarázata
 Írhattam volna azt a címet is, hogy „A haláltáborok”, vagy
„A táborokban”, vagy valami hasonlót. De az nem adta volna
vissza a bennem lévő lényeget. Azt, amit fontosnak tartok
elmondani.
Mert csak a táborokban jöhetett létre ilyesmi, amiről e
könyv szól. Az emberi kegyetlenkedésnek nem ugyanaz a
fajtája zajlott és zajlik a falak között, nem ugyanaz történik a
börtönök udvarán vagy a már kiásott tömegsírok, a
kivégzőhelyek szélén. Amikről e könyvben lesz szó, azt csak
a haláltáborokban lehetett megvalósítani. Ne legyenek
illúzióink: bár ez a könyv a hitleri korszakról, a náci
haláltáborokról szól, sajnos hasonló szörnyűségek
megtörténtek más világrészek ottani haláltáboraiban is.
Legfeljebb azokról nem beszéltek annyit már akkor sem,
később pedig ügyesen eltüntették azok nyomait.
Haláltáborok, koncentrációs táborok, „gulágok” mindig ott
jöttek létre, ahol a hatalom szembefordult saját lakossága
tekintélyes részével. Ha ennek a lakosságnak csak kicsiny
részét kellett volna megfegyelmeznie, elszigetelnie vagy akár
kiirtania is – nem épít táborokat, mert nincs rájuk szükség.
Nem véletlen semmiképpen sem, hogy a huszadik század
elején a dél-afrikai területen tevékenykedő angolok „találták
fel” úgymond a koncentrációs tábort – szögesdrótok mögé
szállították azok tömegeit, akik nem értettek velük egyet,
ergo: ellenségnek számítottak. Később ugyanez sokfelé
megtörtént, különösen hadban álló országokban. A
hadifoglyok egyszerre nagy tömegben szakadtak rá a
hadviselő felekre. Bár meg kell jegyezni, hogy egyes
országokban erős humanista hagyományok miatt senkinek
sem jutott eszébe, hogy a hadifogolytáborokba került
ellenséget megsemmisítsék vagy szándékosan pusztító fizikai
körülmények között tartsák az első világháborúban még a cári
orosz hatóságok sem vetemedtek ilyesmire, az Osztrák-
Magyar Monarchiában sem voltak efféle táborok. Viszont a
pekingi Kínában a mai napig milliók sínylődnek a
szögesdrótok mögött kényszermunkatáborokban – ez a világ
legnagyobb börtöne, lényegében az egész ország egyetlen
nagy börtön.
De akadtak és akadnak másutt is ilyenek, szerencsére
egyre csökkenő számban. Ahhoz, hogy megértsük a náci
haláltáborok sokféle jelentését és illuzórikus „hasznát” az
építtetők és fenntartók számára, meg kell ismerkednünk a
diktatúra egynémely alapfogásaival. A ma élő emberek
tekintélyes része sohasem élt zsarnoki rendszerekben, ezért
számukra az ilyesmit még elképzelni is nehéz.
A nácik 1933-ban kerültek hatalomra Németországban
Adolf Hitler vezetésével. Ez az ember már vagy tíz évvel
korábban nyíltan hangoztatta – később egy könyvben, az
elhíresült „Mein Kampfban” meg is írta –, hogy mire készül.
Senki sem mondhatta, hogy nem figyelmeztették. Már csak
azért sem, mert 1933 után éveken át ezt a könyvet sok millió
példányban kiadták (minden házasságot kötő pár ingyen
megkapta az anyakönyvi hivatalban a szertartás végén, de
osztogatták pártszervezetekben, iskolákban, gyűléseken is).
Hitler és pártja fajvédő alapokon állt, vagyis egyik fajt
„védelmezte” a másiktól. A védekezésnek nevezett
folyamatot eleinte úgy képzelte el, hogy az árjának is nevezett
„tiszta” germán fajú embereket meg kell védelmeznie zsidó
és egyéb mételytől. Az „egyéb” kifejezés ebben az esetben az
összes többi, az árjákhoz képest alantas fajt jelentette:
cigányokat, feketéket, indiánokat, általánosítva: a nem fehér
bőrű embereket. A nácik különösen a zsidókra fenekedtek. A
Mein Kampf („Harcom”) leírása szerint ezek roppant
kártékony emberek voltak, akiket el kellett szigetelni, a világ
fehérek – árják – lakta részeiből kitiltani, minden
tevékenységtől megfosztani.
Ne feledjük el: kezdetben Hitler és társai nem akarták a
zsidókat megölni. Az 1930-as évek közepén kiterjedt
tárgyalásokat folytattak annak érdekében, hogy Németország
teljes zsidó lakosságát kitelepítsék nemcsak az országból, de
ha lehet, Európából is. Azt a tervet, hogy Madagaszkár
szigetén rendezzenek be egy zsidó államot, a gyarmatot
birtokló francia állam akadályozta meg. A következő,
németek által javasolt – és a zsidók által is áhított helyszín
Palesztina (Izrael) lett volna, de azt meg annak a földnek
akkori brit birtokosai torpedózták meg. Csak miután
kimerültek a lehetőségek, a nácik akkor kezdték szervezett és
egybehangolt, sőt a náci „törvényhozás” és
„igazságszolgáltatás” áltál is törvényesített módszerekkel,
tömeges méretekben alkalmazni. Ezek eleinte csak a zsidók
jogainak korlátozásában merültek ki, de aztán hamarosan
létében is megfenyegették ezt a közösséget.
Említettük: „táborok” mindig akkor jöttek létre valahol, ha
az adott országban olyan kör, csoport, párt, réteg stb. került a
hatalomba, amelynek efféle faji nézetei is voltak, és azokat
nem csak verbális szinten hirdette. A nácik nem is titkolták,
hogy nézeteik szerint a zsidóknak el kell tűnniök német
földről – vagy így, vagy úgy.... De akkor is erre került a sor,
ha az uralkodó csoport a társadalom többi részét, vagy annak
egy tekintélyes rétegét eleve ellenségnek tekintette és így is
bánt (el) vele – ez utóbbi helyzet a kommunista országokban
alakult ki. Mindegyikben kivétel nélkül Oroszországtól
Albániáig, Kínától Kubáig, Lengyelországtól Vietnamig.
Ezenközben szép csöndesen elhurcolták és a rohamosan
épülő, szaporodó táborokba zárták a hazai cigányságot, aztán
a másféle, sokszor inkább ideológiai ellenfeleket is. A
homoszexuálisokat, a kommunistákat, a vallási szekták
tagjait, az eszperantó nyelv és mozgalom híveit (mert a
zseniálisan egyszerű nyelvet egy zsidó találta ki) és a végén az
elmebetegeket is elvitték. Semmilyen improduktív elemet
nem tűrtek meg a társadalomban. Így persze odakerültek a
bűnözők is. Vagyis már a fentiekből is tudható, hogy a nácik
messze nem csak a zsidókkal akartak leszámolni „így vagy
úgy”, hanem gyökeresen új társadalmat szerettek volna
létrehozni. Vezérük, Hitler ezt sem titkolta el.
Tehát nem csak zsidók ültek a koncentrációs táborokban,
nem csak őket dolgoztatták (sokszor halálra), hanem mások is
kerültek oda bőven. Katolikus papok, apácák is éltek a
szögesdrót kerítések mögött. Amikor pedig 1939-ben
megindult a németek által kezdeményezett háborúk sorozata,
az ellenséges hadifoglyok és a polgári lakosság, a partizánok
és az ottani civil társadalom, valamint a közigazgatás vezető
személyiségei – általában nem zsidók – is milliószámra (!)
kerültek be a gyorsan szaporodó táborokba.
Hitler a kétségtelen(nek tetsző) egyszerűsítések embere
volt. Csak úgy volt képes megérteni a világot ez a kevéssé
művelt ember, hogy azt a maga számára leegyszerűsítette. Ez
még nem lett volna baj – sok ilyen él körülöttünk most is, ez
elsősorban a társadalomról és a politikáról hangoztatott
együgyű véleményeken szűrhető le –, de amint egy nép
diktátora lett, elveit másokra is rákényszerítette. Kötelezőnek
hirdette ki őket.
A legtöbb baj forrása szerintünk abból a nézetből eredt,
amely megosztotta és mintegy osztályozta az emberiséget.
Hitler ugyan maga is habozott, hogyan is lehetett ez régen. Ki
hozta létre a civilizáció alapjait, abba belejátszottak-e más,
nem árja fajok? A kínaiakat, az ókori egyiptomiakat, a
perzsákat szemlátomást nem tudta hová tenni. Ezért ezen a
téren inkább átugrotta az egész múltat: „Fölösleges volna
azon vitatkozni, hogy mely faj vagy fajok voltak az emberi
kultúra letéteményesei, egyúttal tehát alapítói is mindannak,
amit röviden az „emberiség” szóban foglalunk össze. Sokkal
egyszerűbb, ha ezt a kérdést a jelenre vonatkozólag tesszük
fel, mert erre világos és határozott választ kapunk.”
Persze, nagyon is átlátszó „érvelés” ez. Hiszen Hitler az
emberiségen belül állítólag létező „fajokról” beszél, holott
már tudjuk (és az ő korában is tudtuk), hogy minden ember
egyetlen fajhoz, az emberi fajhoz tartozik, ezen belül
nincsenek megoszlások. A külsődleges jegyek nem alfajokra-
fajokra osztást jelentenek, hiszen a tarka házimacska meg a
szürke meg a teljesen fekete házimacska is macska. De még a
perzsa és a sziámi is macska, és senkinek sem jutna eszébe
bármelyiket „nem macskának” nevezni. Ezenfelül a nácik
vezették be az „Übermensch” és az „Untermensch”, vagyis a
felsőbbrendű és az alsóbbrendű ember fogalmát, ami szintén
ostobaság. Képzeljük ezt el az iménti példánkra vetítve ismét:
mondjuk a háromszínű tarka macska lenne az „Überkatz” és a
fekete szőrű az „Unterkatz”. A felsőbbrendű és az
alsóbbrendű, amelyek között állítólag olyan hatalmas
különbség van, hogy az „über”-nek (no persze, csak Hitlerek
szerint) jogában áll meg is semmisíteni az „unter”-t, mint
alapjaiban káros elemet. Merthogy a fekete macskák csak
élősködnek a tarkákon, alattomosak, kiszipolyozzák és
lehetetlenné teszik a tarkák életét. Ezért jogos, ha a tarkák
szövetkeznek és elpusztítják a feketéket.
Hitler arra a következtetésre jut kissé akadémikusan
száraz, de korántsem olyan nagy tudásanyagot használó
művében, hogy az árják értek el minden civilizációs csúcsot
és eredményt, a többiek csak felhasználták, készen kapták
azokat. Ismétlem, nem tudta, hová tegye az ötezer éves kínai
kultúrát, nem is szólva a többiekről. Ellenkezőleg, mert az
árjákról szóló kitalált tévhitet erőteljesen hirdette is:
„Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk, a tudomány,
a művészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek,
sőt talán csak egy fajnak az alkotásai. Tőlük függ eme kultúra
léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk
minden szépsége.”
Nos, az idézett három mondat közül mind a három
alapjaiban hamis állítást tartalmaz. Gyakorlatilag egyetlen szó
sem igaz az egészből. Ez persze elmondható a hírhedt írásmű
tartalmának túlnyomó részéről. Ma, a huszonegyedik
században ezt olvasva még azon is csodálkozunk, hogy annak
idején ezt olyan nagyon jelentős „filozófiai” műnek tartották.
Talán nem olvasták...? Tény, hogy nem olvasták elég
figyelmesen. Hisz ha megteszik, még időben rájöhettek volna,
hogy kivel állnak szemben. A könyv szerzője alapjaiban hibás
képpel bírt a világról, úgy annak múltjáról és benne az
emberek szerepéről, mint az akkori jelenről. Profánnak
hangzik az összehasonlítás, mégis azt kell mondanom: az
„árja” Hitler éppen olyan nagyot tévedett, mint egyik ősi faji
ellensége, a messze nem árja Marx. Mindkettő hamis világot
látott, és amit helyette szeretett volna látni, az is hamis volt.
Hitler fajokat és magasabb- meg alsóbbrendű embereket látott
ott, ahol ilyenek nem voltak és nincsenek. Marx meg
„társadalmi osztályokat” vizionált, amelyek pedig már az ő
korában sem léteztek, nemhogy a jövőben létrejöhettek volna.
Mindkettejüket egyazon cél vezette: hogy megosszák az
emberiséget, és azáltal egy kis csoportot korlátlan hatalomhoz
juttassanak. Ráadásul igyekeztek elhitetni a világgal, hogy ez
lesz a társadalmi igazságosság diadala... A korábban élt Marx
korábban is ért célba, és egy rettenetes eszmét, az
emberiségellenes kommunizmust hozták létre az általa
elvetett ördögi magvakból. Hogy Hitler elve mit termett, arról
többek között majd ez a könyv is szól.
Aki nem értette és most sem érti, hogyan történhetett meg
mindaz a szörnyűség a második világháború idején
Németországban és az általa megszállt területeken – azokkal
tudatjuk: előtte is lejátszódott már ilyesmi, nem is egyszer,
Európában is. Századokkal korábban egy ideológia jegyében
már irtottak embereket, csak akkor másképpen
csoportosították az ellenséget és általában az embereket. A
középkorban a földrészen akkor még egyeduralkodó
katolikus egyház osztotta ki a szerepeket. Róma szerint voltak
hát igaz keresztények és voltak eretnekek. Ez utóbbiak
játszották akkortájt az „Untermensch-szerepet”, rájuk sütötték
a bélyeget, hogy ezek másféle emberek. Nem olyanok, mint
az igazi hívők, sőt nem is emberek. Akik balhitükben
tévelyegnek és nem térnek meg, azokkal végezni kell, mert
ők az ördög műve, a társadalom ellenségei, maga a métely.
Akkor elsősorban „faji” alapon ment a dolog – Európában.
De később erre is sor került, sőt ezzel egyidőben is zajlott
ilyesmi – Amerikában. Akkor meg az volt az álláspont, hogy
az ott élő indiánok, akik nem ismerték még Jézus Krisztust és
tanait, természetesen pogányok. Vagyis hitetlenek, akik nem
rendelkeznek emberi lélekkel. Ergo: olyanok, mint az állatok.
Szabadon irthatóak és a keresztény („Übermensch...”)
embereknek nem kell felelniök semmilyen világi vagy lelki
hatalomnak azért, hogy megöltek közülük egyet vagy tízet
vagy ezret. A karibi, a panamai, a mexikói, a perui stb. indián
a kártékony üregi rágcsálók színvonalára süllyedt – a
dicsőséges fehér emberek szemében és tudatában.
Volt hát mire gondolnia és mire támaszkodnia Hitlernek,
amikor nyugodtan leírta, később pedig ezerszer elmondta
beszédeiben, hogy az emberek nem egyenlőek. Ő a
legmélyebb rétegben vélte felfedezni ezt a különbözőséget: a
„fajban”. Vagyis elkövette a legnagyobb bűnt, amelyet ember
elkövethet egy másik ember ellen: megkérdőjelezte annak
emberi mivoltát.
Amikor azt állította, hogy az egyik ember kevesebbet ér a
másiknál, amikor azt állította, hogy az egyik uralkodásra
termett, a másik arra, hogy emezt szolgálja, sőt egy harmadik
csoportot is kreált, amelyet egyszerűen meg kell semmisíteni
fizikailag – végzetes útra indította híveit, később pedig egész
országokat, hatalmas hadseregeket. Amikor kimondta, hogy a
zsidók „alacsonyrendűek”, egyben máris felmentette a
„felsőbbrendűeket” az alól, hogy valaha is felelniök kellene az
alacsonyabb-rendűek ellen elkövetett bármiféle vétségért
vagy bűnért. Amikor azt mondta: a zsidók, a szlávok, a
feketék, a cigányok – és sorolta jóval tovább, mint én tettem –
együttesen sem érnek annyit, mint egyetlen árja,
mérhetetlenül felértékelte az emberi faj egyik csoportját az
összes többivel szemben. Amikor kijelentette, sőt
szuggesztíven hirdette is, hogy az árják a világ urai kell
legyenek – gyakorlatilag pusztulásra ítélte az összes többi
embert.
Hitler és a nácik tehát genocídiumot, népirtást követtek el.
Tették ezt előttük már más csoportok, sőt egész népek is. De
ez volt az első olyan eset, amikor tetten érhető mindez
egyetlen ember agyának korai termékében. Amikor ő
kihirdette mindezt, még senki sem gondolt ilyesmire. Persze,
sokan utálták vagy gyűlölték a zsidókat, a négereket, a
szlávokat és szinte mindenki mást is. Volt, aki ki nem állhatta
a dél-amerikaiakat, másik a kínaiakat vagy a malájokat vagy
az arabokat, és ezt a sort is sokáig lehetne folytatni.
De ezek a gyűlölködők csak olykor kezükbe kaparintott,
ócska irodalmi vagy kevéssé irodalmi termékekből,
áltudományos eszmefuttatásokból és hamisításokból
kaphattak egy kis szellemi táplálékot, rozoga nézeteik
hasonlóan rozoga megerősítéseit. Egészen Hitlerig. Mert
aztán jött ő és könyvének „Nép és faj” című fejezetében
támpontot, mintegy igazolást adott azoknak, akik addig
eléggé homályosan, de már azt gondolták, ők jobbak, mint
azok a lenézettek. És lám, most elmondhatták, hogy itt van
nézeteik „tudományos” alátámasztása, igazolása,
magyarázata. A könyv fegyver lett a kezükben, aminthogy az
volt egykoron mások számára a Biblia, a Korán és számos
hasonló, új ideológiai alapokat teremtő írásmű.
Ezzel korántsem akarom azt állítani, hogy a „Mein
Kampf” egy sorba állítható az említett vallásalapító iratokkal.
De mert az emberek szeretnek valamilyen írásos anyagra
támaszkodni, ami ihletet és alapot ad, amire hivatkozni lehet
és amelyet nézeteik megerősítésének hisznek – hát így járt
Hitler és műve is. Persze neki éppen ez volt a célja,
ellentétben a Biblia vagy a Korán (isteni?) szerzőinek
(egyazon szerzőjének?) véleményével.

És most értünk oda, ahová vezetni akartam az olvasót.

Amint ez a nézet hatalomra került Németországban, a
primitív emberek és a nyerészkedni akaró okosak mind úgy
érezték, szabad a gazda. Eljött az ő idejük. Most nemcsak
hogy büntetlenül utálhatják, gyűlölhetik a zsidókat, szlávokat,
négereket stb., hanem ez egyenesen állami kánon lesz, eleinte
elvárt, később pedig az egyénektől is kéményen megkövetelt
magatartásforma. Aki ehhez tartja magát, sokra viheti.
A társadalom nagyobb része persze birka módra ment a
vezérürü után. Akik emberiességi, filozófiai vagy gyakorlati
okokból tiltakoztak e nézetek ellen, azokat különféle
módokon elhallgattatták (például még a zsidók előtt éppen ők
kerültek be az első, még „kísérleti” koncentrációs táborokba.)
Aztán eltelt egy kis idő, és az lett a norma, aminek nemcsak
elfogadását, de gyakorlását is elvárták minden felnőtt
állampolgártól. Tevékeny részvételre számítottak, amely egy
velejéig fegyelmezett társadalomban aztán szépen ki is
alakult.

A náci kényszermunkatáborok (amelyek aztán később

megsemmisítő táborokká alakultak át) eredete is a hitleri
„eszmékhez” vezethető vissza. No meg ahhoz a tényhez,
hogy kezdetben állítólag maga Hitler sem akarta a zsidókat
tömegesen elpusztítani – legalábbis nem erről írt a
könyvében. De éppen eléggé szörnyű volt az is, amit leírt. A
zsidókat szerinte munkára, mégpedig fizikai munkára kell
kényszeríteni! Eredetileg ezt a célt (is) szolgálták volna a
szögesdrótok mögött sorakozó barakkok.
Volt ebben valami tragikomikus. Adott volt egy nép,
amelyet még az őskorban felsőbb hatalmi szóval és katonai
erővel szétszórtak a világban és évezredeken keresztül arra
kényszerítettek, hogy sehol se élhessen normális
körülmények között. Megtiltották nekik a földbirtoklást,
és/vagy a házépítést, nem lakhattak a városokban, vagy ha
igen, csak különleges, elszigetelt negyedekben, gettókban.
Megtiltották nekik bizonyos foglalkozások gyakorlását, és
volt, hol még ősi nevüket sem viselhették, hanem az
államnyelven értelmezhető neveket kellett maguknak
választaniok. Ezerféle módon irányították őket oda, hogy csak
bizonyos szakmákban tevékenykedhessenek.
Aztán, amikor eljött a huszadik század, mindezt a fejükre
olvasták, mint bűnöket! Azok, akik addig ott bántották, ahol
érték őket, és ezzel kemény összetartásra késztették ezeket az
embereket – a zsidókat –, most szemükre hányták, hogy
összetartanak és egymást példátlan módokon segítik. Most
meg ebben láttak valamilyen természetelleneset, valamit, ami
állítólag rontja a társadalom más származású egyedeinek
esélyeit a boldogulásra. Egyáltalán az az érzésünk, hogy a
zsidók bárhol, bármikor, bármit csináltak is, azt mások rossz
néven vették. Afféle bűnbaknak kiáltották ki őket.
Az egyház meg majd' kétezer éven át alattomosan táplálta
ezt a rossz tüzet. Azt állította a lelki hatalom, hogy a zsidók
ölték meg Jézust – ezzel az ügyes és egyben álnok fordulattal
sok emberben azt a tévhitet keltették, mintha maga Jézus nem
lett volna zsidó. Hiszen éppen azért ítélkezhettek felette a
zsidók (részben persze a megszálló rómaiak segédletével),
mert maga is ahhoz a népcsoporthoz tartozott. Ha Jézus nem
lett volna éppen olyan zsidó, mint a többiek akkor és ott, a
zsidó közösségnek semmi köze nem lévén hozzá nem is
vádolhatta volna be őt valamiféle vallási eltévelyedés címén.
Hogy egy, magát Messiásnak kiadó szélhámosként szédíti a
többi zsidót.
Ezért van az, hogy még ma is akadnak számosan a
keresztény világban, akik azt hiszik, hogy Jézus nem zsidó,
hanem valamilyen más vallású, származású ember volt, aki
csak úgy egyedül éldegélt Jeruzsálemben, vándorolt fel-alá
abban az országban... Nos, ennek semmi köze az igazsághoz.
Jézus zsidó volt, nem keresztény, és nem is lehetett az, hisz
amíg ő élt, ilyen egyházat nem hoztak létre.
Mindennek persze nem sok köze volt az 1930-as évek
németországi eseményeihez. Akkor egy kezdetben szűk,
később egyre tágasabb, népesebb csoport akarta átvenni a
hatalmat, és ehhez kerestek olyan ideológiát, ami elég sok
embert tud mozgósítani, tömegeket melléjük állítani.
Mondhatjuk: megtalálták.
Persze az a tény, hogy a nácik oly gyorsan eljutottak a
zsidók kiebrudalásának szándékától azok teljes fizikai
megsemmisítéséig, jelzi: az eredeti szándék sem állt olyan
messze ettől. Amikor látták, hogy a Nyugat nem hajlandó
áttelepíteni a németországi zsidókat a világ egy másik
pontjára, rájöttek: akkor sem fognak kiállni mellettük, ha
ennél sokkal keményebb sorsot szánnak nekik. Márpedig
meg akartak tőlük szabadulni így vagy úgy. És ha nem
sikerült így, hát majd sikerül úgy!
Amikor pedig ezek az eszmék nemcsak „fű alatt” terjedtek
tovább, hanem 1933 elejétől kezdve egy napról napra erősebb
állam politikájának egyik vezérszálává léptek elő – már nem
volt megállás. Hitler, még ha akarta volna, sem foghatja
vissza a dolgot – de persze nem is akarta. Amit addig hirdetett
félhangon, azt most beleharsoghatta a mikrofonokba,
megafonok és rádiók és újságok és filmhíradók és szónokló
náci vezérek vették át és hangosították fel milliószorosára
mindazt a szörnyűséget, amit azelőtt csak ez az egyetlen
ember terjesztett. És amikről a zsidók, cigányok,
homoszexuálisok, csavargók, fogyatékosok és más efféle,
attól kezdve utált népcsoportok eleinte azt hitték, csak egy
rossz tréfa, nem több. Hogy nem lehet több.
Mint említettem már, az út egyenes volt. Amint hatalomra
került a náci párt, Münchentől nem messze létrehozta első
koncentrációs táborát, Dachaut. Hat héttel a náci
hatalomátvétel napja után a táborba máris megérkeztek az
első foglyok – igazán rekordgyorsasággal, azt kell
mondanunk. És hamarosan épülni kezdett a többi tábor is,
elszaporodtak egyelőre csak Németországban. Később az lett
a vezérlő elv, hogy az efféle táborokat inkább a megszállt
területeken állították fel, így az átlag német polgár, a civil csak
nagyon ritkán találkozhatott elítélt (?) csíkosruhás foglyok
látványával.
De a lényeg nem itt van. Ami ebben a kérdésben fontos, az
ismét csak az ideológiából fakadt. Ha Hitler kimondta – és ki
merte mondani –, hogy az ellenséget mindenáron le kell
győzni, vele le kell számolni – akkor ezzel azt üzente a
táborok őreinek, hogy ne kíméljék a foglyokat. Mindenki
vette az üzenetet – a táborok kegyetlen parancsnokaitól a
vérszomjas őrökön át a politikai vagy faji foglyok gyötréséért
felelős félig rab, félig őr kápókig. Az üzenet pedig az volt,
hogy ezeket az embereket nem kell sajnálni, lényegében azt
tehetnek velük, amit akarnak.
Az üzenet nemcsak ide jutott el. Másféle intézményekben
is meghallották. Például az ipari üzemekben. Magáncégek és
állami vállalatok jelentkeztek az olcsó munkaerőért,
tudományos kutatóintézetek és katonai szervezetek olcsó
kísérleti alanyokért. Ha az első években még nem is, de
később, és különösen a háború megindulását követően már
napi gyakorlattá lett a foglyok munkára fogása külső
intézmények által.
Egyfelől tehát az alig élelmezett, rettenetesen rossz
körülmények között tartott, folyton erőtlen és jobbára beteg
foglyokat nehéz fizikai munkára kényszerítették, másfelől az
államnak ebből még jelentős haszna is lett. Kevesen tudják
ma már, hogy a táborok őrségét és vezetését Hitler elit
gárdája, az SS vette át. A szervezet a háború végére a harcoló
alakulataival együtt több millió (!) taggal rendelkezett, ezek
igen nagy erőt képviseltek a Birodalmon belül.
Azt viszont még kevesebben tudják, hogy az SS nemcsak
elit katonai alakulatként és szervezetként működött. Hanem
mint üzleti társaság is jelentős haszonra tett szert. Az
ellenségtől elkobzott javak egy része eleve ide érkezett,
azonfelül számos gyár és termelő üzem is neki dolgozott,
szinte az SS „tulajdona” lett. Erről a legfelsőbb vezetés,
elsősorban Himmler, az SS Birodalmi Vezetője (SS-
Reichsfuhrer) gondoskodott.
Előállt az a fura helyzet hogy a náci Németországban és az
általa megszállt területeken a koncentrációs táborok, a lágerek
foglyai is az SS „tulajdonába” mentek át. Ők rendelkeztek
ezzel a hatalmas, a háborús évek alatt folyamatosan
többmilliós szinten tartott tömeggel. Vagyis a munkaerővel!
Naponta bizonyos meghatározott összegért kölcsönözték ki a
foglyokat a táborokhoz közel eső gyáraknak, üzemeknek,
bányáknak stb.
Ily módon az SS naponta több millió márkát keresett, és
ebben senki sem talált semmi kivetnivalót. Fogoly volt bőven,
hiszen a letartóztatások egyre csak tartottak. Amikor német
területen már minden zsidót bezsuppoltak a szögesdrótok
mögé, akkor természetesen jöttek a többiek is. A vallási
szekták tagjai, a kommunisták, a szociáldemokraták és
mindazok, akik nem rokonszenveztek a nácikkal. Aztán
lerohanták Lengyelországot, és az ott épített táborok hamar
megteltek lengyel zsidókkal, lengyel katolikusokkal,
értelmiségiekkel, papokkal, bárkivel. Aztán megint tovább
gördült a hadigépezet, a nyugat-európai megszállt
országokból is hoztak zsidókat, keletről meg áradt a
táborokba a rengeteg szovjet katona, aztán szovjet zsidó,
aztán a párttitkárok és más kommunista funkcionáriusok,
végül az elfogott partizánok.
A táborok életében és eseménysorozatában általában nem
nagy, mégis igen jelentős szeletet jelentettek a „tudományos”
kísérletek. Ezekre a lakóknak egy hányadát szánták,
amelynek tagjait, a kísérletek alanyait a legkülönfélébb,
sokszor igen ravasz vagy aljas trükkökkel választották ki.
Elsősorban az úgynevezett orvosi kísérletekről fogunk írni.
Ebbe a csoportba a nácik annyi mindent zsúfoltak bele, hogy
kénytelen-kelletlen követjük ezt a sajátos „statisztikát”.
Mindamellett tudjuk, hogy a kísérletek egy részének semmi
köze sem volt az orvostudományhoz, de még az igazi élettani
kutatásokhoz sem. Számos másik műveletnek pedig csak
orvosi jelleget adtak, de ezek annak ellenére sem az
orvostudomány esetleges fejlődését szolgálták, hogy az
azokat végző németeknek orvosi diplomájúk volt Ezekben az
esetekben ennek nincs jelentősége.
Mert nem fogadhatjuk el azt az érvet – amit pedig ezek az
emberek gyakorta hangoztattak már „menet közben” is, hát
még a háború után, amikor mindezért felelősségre vonták
őket! –, hogy az emberiség érdekében és/vagy a tudomány
érdekében cselekedtek. Mint majd olvashatják, itt sok
mindenről volt szó, csak éppen nem a tiszta tudományról.
Semmiképpen sem arról a tudományról, amelyet emberek
működtetnek más emberek érdekében.

Amikor a fejezet címében „a helyszínek magyarázatát”

ígértem, arra gondoltam: valahogyan meg kell tudnia az
olvasónak, hogyan kerültek a szögesdrótok mögé azok az
emberek, akikről ez a könyv szól. Meg kellett magyaráznom,
hogy mint már oly sokszor, ezúttal is az ideológia kezdte
aláásni a világnak azt a részét, ahol aztán efféle eszmék teret
nyerhettek. Ahol százezer- és milliószámra akadtak követői
annak a barbár eszmének, amelyet Hitler és társai hirdettek,
kezdetben csak ők.
Most már tudják, hogyan jutottak oda azok az emberek.
Nem a saját akaratukból kerültek a barakkokba.
Értelemszerűen igaz tehát az az állításunk is, hogy nem
önként jelentkeztek titkos és embertelen kísérletek alanyainak.
Hanem egyszerűen az uraik, a rabszolgatartók, a börtönőrök
jelölték ki őket. Már azzal, hogy odajutatták őket az árammal
telített fémkerítések mögé. Aki egyszer oda bekerült, többé
nem volt a maga ura, semmiről sem dönthetett még a saját
puszta életével kapcsolatban sem.
Hát így kezdődött.
 „A legtöbb esetben nem kultúraalapító, hanem csak
kultúrahordozó népekről van szó.”
(A. Hitler)

Második fejezet

A „kísérleti alanyok”

Ebben a könyvben – és persze ezért ebben a fejezetben –

nem lesz szó a „különleges foglyokról”. Már csak azért sem,
mert belőlük nem lettek kísérleti alanyok.
Az embereken végzett kísérletekhez többféle okból is csak
amolyan szürke, átlagos rabokra volt szükség. Ha csak valami
meg nem követelte, hogy a foglyokat nyelvük, származásuk,
vagy egyéb, például biológiai körülményeik miatt vessék alá
kísérleteknek, akkor ezzel nem törődtek. Elvileg mindegy
volt, ki a zsidó, ki a lengyel, ki az orosz és így tovább. Ám ha
speciális körülményekre kellett tekintettel lenni – például
valamilyen kísérlettel eleve csak zsidókra jellemző
tulajdonságokat akartak bizonyítani –, akkor értelemszerűen
csak ilyeneket vittek el a „laboratóriumokba”. A biológiai
körülmények voltak a döntőek például az ikerkutatásoknál,
vagy a nőkön végzett speciális kísérletek esetében
nyilvánvalóan nem alkalmazhattak férfiakat, és fordítva.
A különleges foglyokat megőrizték ettől is. Márpedig nem
kevés ilyen státusszal rendelkező rab volt a Birodalomban,
különösen a háború utolsó két-három évében. Például eleve
ilyen különleges őrizetbe kerültek a fontos államférfiak, a
valami okból a nácik számára értékes rabok vagy azok
családjai. Néhány szélsőséges példa: a német egyház néhány
vezetője, akik nem hódoltak be Hitlernek, szintén olyan
körülmények között élte túl a háborút, amely valóságos
luxusnak nevezhető a többihez képest. Néhány külföldi
politikus vagy azok családtagjai, ha például koncentrációs
táborba kerültek, azért mégis biztonságban tudhatták
magukat. Ilyen volt az ifjabb Horthy Miklós esete
Mauthausenben, ahol különben a tábor egy leválasztott
részében csupa hozzá hasonló fontos embert őriztek. Akiket
persze egy gyorsan változó politikai széljárásban vagy egy
Hitlertől kapott gyors parancs értelmében bármikor
kivégezhettek. De ezeket az embereket nem gyötörték nap
mint nap, nem ütötték-verték és éheztették. Ők a politikai
kártyapartiban még esetleg esélyes ütőlapok is lehettek
éppenséggel. Ellenkező parancsig meg kellett őket őrizni a
későbbi időkre.
Ilyen volt Sztálin fogságba esett fia és számos magas
rangú politikus a megszállt területekről – no persze, inkább
csak Nyugat-Európából. Értelemszerűen nem végeztek sem
orvosi, sem semmilyen egyéb kísérleteket a nyugati fronton
fogságba esett reguláris katonákkal, sem tisztekkel. (Ami nem
mondható el a keleten elfogott szovjet katonákról.)
Nem kísérleteztek azokkal sem, akik valamilyen fontos
szaktudás birtokában voltak. Ezek között akadtak
köztörvényes bűnözők is szép számmal. Például a
pénzhamisítóknak arany életük volt, ha igazán jók voltak
ebben a ritka szakmában – a nácik is pénzt hamisítottak, hát
szükség volt rájuk. És ez csak egy példa a sok közül.
A náciknak nem volt lelkiismeretük. Ha valakinek közülük
mégis akadt ilyen, akár csak részlegesen, foltokban, olykor-
olykor – akkor nem is volt igazi náci, és előbb vagy utóbb
konfliktusai támadtak vagy a nemzetiszocialista hatósággal,
vagy önmagával. Természetesen ez az utóbbi volt a
gyakoribb, de sajnos nem eléggé.
A legtöbb náci kritika nélkül – mondhatni: gondolkodás
nélkül – átvette Hitler eszmeiségét, magyarázatait, indokait.
Azt hiszem, sokan még örültek is, hogy nem kell ezen
töprengeniök. Hogy náluk okosabb vagy annak tartott
emberek levették a vállukról a terhet. És mint hitték, a
felelősséget is, de ez később csalóka ábrándnak bizonyult. A
háborút túlélő nácik számára. Mert bizony mindenkinek, aki
közepes vagy annál magasabb posztot töltött be abban az
emberiségellenes rendszerben, valamilyen mértékben felelnie
kellett előző magatartásáért.
De a nácik, ismétlem, nem az a lelkizős fajta voltak.
Elfogadták, hogy „odafönt” már megállapították a határokat,
kitűzték a célokat és az odavezető utakat. Indulhatott hát a
gépezet. Ami aztán sokéves agymosás után 1933-ban be is
indult.
A náci alapvetés szerint a zsidók – betegség. Az a tény,
hogy (egyelőre) főleg Európában oly sok millió zsidó él más
népek között, tulajdonképpen egy beteg állapot. A zsidó az az
emberi társadalomban, ami a betegség az emberi
szervezetben – hirdették. Vagyis valami, ami nem oda illő,
ami csak fertőz, legyengít, megbetegít és a végén akár még a
pusztulást is okozhatja.
Amikor ezt bemesélték az embereknek, már csak arra
kellett várni, hogy elhiggyék. Ez persze hosszan tartó
folyamat volt, mint írtuk az előző fejezetben, lényegében
minimum évszázadokig, ha nem tovább tartott, és a friss
magok a régi talajon régóta növekvő és már-már termőre
fordult szálak közé estek. Minden kornak megvolt a maga
antiszemitizmusa, nem kellett sosem elölről kezdeni, szűz
területet feltörni. A régi beidegződések és ellenszenvek
folyamatosan és erősen léteztek.
De nem csak zsidók lehettek későbbi kísérleti alanyok,
hanem más nemzetiségűek, „fajúak” – akár bizony még
németek is! És itt nem a német zsidókra gondolunk. Hanem
például a német homoszexuálisokra, akiket röviddel Hitler
hatalomra kerülése után kezdtek összeszedni és a sebesen
épülő táborokba hurcolni. Az új táborok egy részét ők maguk
építették fel. Ezeknél kétféle „orvosi” kísérletről tudunk. Az
egyik az volt, amikor rádiummal sugározták be a foglyok
nemi szerveit, méghozzá nagyon durván, eltúlzott adagokkal,
ami mérhetetlen szenvedést okozott nekik. Ezt különben a
nácik sterilizálásnak nevezték. Ennek fájdalmasabb és
radikálisabb módja a kasztrálás volt, amelynek során a
heréiktől fosztották meg a férfiakat.
A zsidókon kívül a szlávokat is alacsonyabb rendű
embereknek tartották, hát amint szlávok lakta területeket
foglaltak el, rájuk is sor került A zsidók után ők voltak a
legtöbben, és a nácikat bizony nem érdekelte, hogy ezen
szlávok túlnyomó része keresztény, sőt katolikus.
Az elsődleges cél – ezt meg kell értenünk már az elején –
nem az volt, hogy olcsó munkaerőt vagy kísérleti alanyok
százezreit szerezzék meg. Az elsődleges cél a zsidóknál azok
megsemmisítése, elpusztítása volt. „Ki kell őket vágni Európa
testéből, mint egy begyulladt vakbelet”, mondta egy náci
sebész. Ez megint Hitler hatása volt, aki a zsidókat
betegségnek titulálta.
A szlávok meg túl sokan voltak, ezért kerültek a
táborokba. A meghódított országokban különleges emberirtó
alakulatok haladtak közvetlenül a megszálló-harcoló német
csapatok mögött. Ezek végeztek a helyszínen sok ellenállóval,
de persze zsidók és szláv foglyok és civilek olyan tömegben
voltak, hogy ez a feladat ott és akkor meghaladta az erejüket.
Ezért ahogyan ment előre a német sereg a szláv területeken –
Lengyelország, a Szovjetunió testén keresztülgázolva –, úgy
szaporodtak a hadifogoly-és koncentrációs táborok. Valahol el
kellett helyezni az emberanyagot.
A szláv területeken összeszedtek mindenkit, aki bármilyen
módon a nép vezére lehetett volna akár a legkisebb
településen is. A falusi plébánost éppen úgy táborba hurcolták,
mint az ottani orvost vagy a nagyobb birtokos gazdát, netán
egy környék urát, a nagybirtokos grófot (a nácik sehogyan
sem tudtak kibékülni az arisztokráciával, a megszállt
területeken és otthon erőteljesen irtották őket). Ha kitörne egy
lázadás, nehogy valaki a szláv népek élére álljon! Elvittek
minden katonatisztet, értelmiségit, elhurcolták még a
rádiókészülékeket is (attól kezdve birtoklásukért halál járt –
nehogy a szláv tömegek értesüljenek arról, mi zajlik a
világban). Az iskolákból eltűntek a tanítók, az egyetemekről a
professzorok is a koncentrációs táborokba kerültek, és például
a lengyel iskolákban attól kezdve csak hatodik osztályig
lehetett-szabadott képezni a gyerekeket, nehogy azok „túl
okosak, képzettek” legyenek. Még szerencse, hogy egyfelől a
társadalom ott is a földalatti oktatás megszervezésével
védekezett, másfelől az egész megszállás nem tartott öt évnél
tovább, így ennek a „rövidített tanügyi programnak” nem
lettek észbeli áldozatai.
Végül is a nácik kitalálták, hogy ellenségeik színe-javának
előbb dolgoznia és szenvednie kell, hogy aztán a végén
meghaljon. A tömegirtást ipari méretekben szervezték meg.
Ennek a hatalmas gyilkológépnek, ennek a halálgyárak
összességének egyik mellékhajtását, de korántsem
jelentéktelen leágazását jelentik azok a kísérletek, amelyekét a
náci „tudósok” élő embereken folytattak.
A legrettenetesebb az, hogy ezt megtehették, mert egy
ideológia nevében működő szervezett államgépezet minden
skrupulus nélkül tette ezt számukra lehetővé.
A nácik találtak ki olyan fogalmakat, mint például „az élet,
amely nem méltó az életre”. Vagyis arra, hogy éljen és
fejlődjön más (emberi) életekkel együtt, párhuzamosan. Már
az is megdöbbentő (vagy az kéne, hogy legyen), amikor
egyes emberek dönteni merészelnek arról, melyik élet méltó
az életre és melyik nem. Politikusok, ideológusok, rendőrök,
orvosok, kutatók merészelték kijelenteni, hogy egy ilyen
bőrszínű vagy olyan születésű vagy amolyan állapotú ember
nem maradhat életben, mert ő ahhoz a csoporthoz tartozik,
amelynek halál jár.
Ne legyenek kétségeink, ilyen emberek sajnos ma is
akadnak, de talán nem olyan méretekben és nem egészen
olyan szemlélettel, mint a nácik. Azért ez nem ugyanaz, mint
volt fél évszázaddal ezelőtt az Egyesült Államokban akkor
uralkodott faji megkülönböztetés (amelynek már a neve is
hamis, hisz beláttuk az előző fejezetben, hogy az emberek
nem oszlanak különböző „fajokra”) volt Akkor csak számos
hátrányban részesítette a „felsőbb”, a fehér ember a hozzá
képest „alsóbbnak” nézett és nevezett feketéket. De senki sem
akarta őket „egy az egyben” összefogdosni, táborokba zárni
és válogatott módszerekkel előbb vagy utóbb megölni – csak
azért, mert feketék!
Ám a nácik esetében éppen ez történt. Aki „fekete”, annak
meg kell halnia – ennyi volt az ítélet és ez volt egyben annak
sajátos indoklása is. Tehát kísérleti alannyá lettek mindnyájan
a zsidók, persze a többségükre sohasem került sor. De ezzel
felhatalmazta a hatalom azokat, akik neki dolgoztak az élet
bármilyen területén – a tudományban is –, hogy ezekkel az
emberekkel szinte szabadon rendelkeznek. Mi több: ezek attól
kezdve nem is emberek voltak, hanem tárgyak. Kísérleti
anyag. Velük szemben bármilyen módon eljárhattak,
akármilyen szenvedést, egészségkárosodást okozhattak nekik,
sőt meg is ölhették őket büntetlenül – hiszen úgyis az lett
volna a sorsuk!
Civilizálatlan államokban és még bizony sokfelé Kelet-
Európában is – így bánnak az állatokkal. Nyugaton ez már
nem járható út. De az 1930-as évek Németországa különleges
hely volt a világ térképén. A világ nemcsak akkor, de még a
borzalmak után sok évvel is nem vagy alig volt képes elhinni,
hogy ilyesmi megtörténhetett – Európa közepén!
Ezek az okok vezettek hát oda, hogy számos náci kutató,
orvosok és nem orvosok a lehető legnyugodtabban folytatták
a kísérleteket, amelyekről ez a könyv szól majd. Egyfelől a
kísérleti alanyok a rendelkezésükre bocsátott egyedek voltak,
akikért senkinek sem tartoztak felelősséggel. Másfelől pedig
ezek az emberek meg voltak győződve arról, hogy Adolf
Hitlernek akkor és abban is igaza van, amikor az Ezeréves
Birodalomról beszél. Ha pedig a Birodalom sokáig fenn fog
állni és győztes lesz – nem akad majd senki sem a közeli, sem
a távolabbi jövőben, aki felhánytorgatná tetteiket.
Elkövethetnek bármit – akár olyasmit is, amit az
országhatárokon túli normális világban bűnnek neveznek –,
itthon nem kell érte felelniök.
Így aztán már szinte semmilyen erő sem fékezhette meg a
hamarosan elkezdődő borzalmakat.

Ami ezután történt, annak is vannak fokozatai.

Nem egyszerre vetették rá magukat az orvosok és más
tudósok (?) a kísérleti alanyokra. Sőt, azért a náci uralom
kezdetén még egyáltalán nem volt olyan biztos, hogy a
koncentrációs lágerek lakóin lehet kísérletezni, titokban akár a
legbarbárabb, legkegyetlenebb dolgokat is végigcsinálni
velük.
De mint fentebb írtuk, azért ezt már lehetett sejteni.
Mindjárt az elején akadtak olyan szakemberek – vagy
magukat annak tartók –, akik sugallták a vezetésnek, hogy kár
lenne veszni hagyni ezt az „anyagot”. És vele együtt persze a
lehetőséget. Azt ugyan nem mondták, hogy „soha vissza nem
térő lehetőségről” lenne szó, mert biztosak voltak benne, hogy
az állam ezt még sokáig, nagyon sokáig lehetővé teszi majd
számukra.
A Birodalom következő ezer éve alatt remélték elfoglalni
az egész világot. Ahogyan a menetelő katonáikkal
énekeltették is a dalt, hogy „ma Anglia, és holnap az egész
világ” – hát sokan csakugyan hitték is, hogy „die ganze Welt”
a lábukhoz hullik majd egy napon, és persze senki sem akart
erre ezer évig várni Hitler villámháborúkat ígért, és ez sokak
nacionalista lelkét feszítette. (Ne feledjük már soha, hogy a
„nacionalista” rövidítéséből lett a „náci” kifejezés...)
Németország mindenek felett, harsogta a himnusz is. És
akkor milliók érezték úgy, hogy a sok megaláztatás után a
„Deutschland über alles” többé nem csak egy puszta
szókapcsolat, nem csak egy jelszó, hanem a hamarosan beálló
valóság, mindnyájuk megvalósuló álma lesz.
Ennek ellenére nem azzal kezdték, hogy különféle
kísérletek ürügyéri legyilkoltak mindenkit, aki csak bekerült a
táborokba. Erről szó sem volt. Mint mindennek az életben,
ennek is voltak fokozatai. Most így utólag szemlélve az
embernek van egy olyan érzése, hogy maguk a nácik is
lépcsőfokról lépcsőfokra bátorodtak fel. A Hitler által hirdetett
eszmék tehát valahol tudat alatt az ő számukra is túl „vadak”
lehettek. Nem hitték, hogy meg lehet őket valósítani,
legalábbis nem maradéktalanul. Gondolom, számos német
emberben éltek még különféle fékek. Különösen egy olyan
társadalom esetében, amelynek egyedei azelőtt minden
lehetséges alkalommal hangsúlyozták „kultúrnemzet”
voltukat.
Persze Hitler is éppen erre hivatkozott, de máris és eleve
megosztó jelleggel.
A mások megalázásának, majd gyötrésének és a végén
kiirtásának első fokozata az volt, amikor a nácik az embereket
„hasznot hajtókra” és „hasznot nem hajtókra” osztották. Ez
utóbbiak voltak természetesen azok, akikkel kapcsolatban
felhozták az „életre nem méltó élet” fogalmát.
Ilyen szempontból aztán mit sem számított, hogy az utóbbi
kategóriába eső emberek éppenséggel németek voltak. Nem
is zsidók!
Éppenséggel nem sok jót jósolhatott a német
átlagbetegnek Hitler azon mondása, miszerint „aki láthatóan
beteg vagy öröklött betegségben szenved és ezt
továbbadhatja, szaporodásra alkalmatlannak kell ítélni”.
 Ilyen apodiktikusan, ilyen diktátori módon. Hogy végül is
kiket fognak elítélni és kik – azt a Führer természetesen nem
részletezte. Nem is az ő dolga volt Mellesleg a nácik már
kitaposott ösvényen haladtak. Ma már kevesen tudják (és
hiszik), hogy kényszerű sterilizálás (vagyis a „szaporodásra
nem méltók kényszerű nemi sterilizálása”) már a huszadik
század elején sokfelé létezett. Az akkori USA 25 államában a
pszichopatákat, ha megszegték a törvényt, és a genetikailag
károsult embereket sterilizálásra ítéltek. A nőket éppen úgy,
mint a férfiakat „kasztrálták”, további szaporodásra orvosi
módon tették alkalmatlanná, így hát kezdetben a kis lépéssel a
nácik még nem tettek olyan nagy dolgot.
Különben annak előtte a német alkotmány tiltotta emberek
csonkítását, és nem is alkalmazták ezt Hitler számára persze
olyan apróságok, mint „alkotmány” meg „törvények” meg
„jogszokás” vagy „emberi jogok” nem is léteztek. Míg más
országokban – nem sok helyen – a bűnözőket és
degeneráltakat sterilizálták, ne szaporodjanak tovább és ne
rontsák (le) a társadalom összegészségügyi képét – addig a
nácik ezt is faji előítéleteik alapján akarták felhasználni. És
meg is tették.
De ismétlem, kezdetben ők is csak erről papoltak. A
bűnözőkről, a degeneráltakról. Mert jól tudták, hogy ehhez
lehet tömegtámogatást szerezni. Később persze már nem volt
szükségük a társadalmi többség beleegyezésére vagy
támogatására – tették a dolgukat. Ahogyan odafent
elhatározták, odalent úgy végrehajtották. „Befehl ist Befehl”,
a parancs az parancs.
Nem kellett sokáig várni arra, hogy a náci orvosok nézetei
elterjedjenek. Egy diktatúrában a felsőbbség által elfogadott
nézeteknek nincs ellenzéke, aminthogy ilyen a politikában
sem létezik. Ha ez volt a felülről hirdetett elv, ezt kellett
végrehajtani A nácik „fajegészségtant” hirdettek, és amit
egyes országokban csak a bűnözők ellen hirdettek meg
(sterilizáció például, vagy hosszas elkülönítés a társadalom
többi tagjától, vagyis börtön), azt ők egy másik „faj” ellen
vetették be. Mintha mindenki, aki ahhoz tartozna, eleve
bűnöző és csökkent értékű ember lenne.
Szerintük így is volt.
Eleinte szó sem volt kísérletekről. De persze
tömeggyilkosságokról sem. A sterilizálási program határait
azonban igen szélesen határozták meg, éppen azért, hogy
sokan beleférjenek. Számos orvos is hitt benne, nem kellett
ehhez feltétlenül nácinak lenni. Azt remélték, hogy így
kevesebb lesz Németországban az örökletes betegség. Hogy
végre valaki kemény kézzel fog a dologhoz, azt dicséretesnek
vélték.
Hogy milyen fontosnak tartották ezt, jelzi: Hitler
hatalomra kerülése után az első náci rendelkezés, amit
törvénybe iktattak, éppen a „német nép genetikai
egészségéről” szólt. Nemcsak egyes politikusok, de számos
orvos is olybá vette, hogy a nemzetiszocializmus voltaképpen
nem más, mint alkalmazott biológia. Ha pedig ez így van,
akkor sok orvos nyugodt lélekkel támogathatja ezt az eszmét.
És támogatták is. Ezek az orvosok és ideológiától
megkísértett emberek voltak azok, akik például tönkretették
az „euthanázia” szó igazi jelentését, értelmezését. Még fél
évszázaddal tevékenységük után is sok emberben elsősorban
Európában – ez a szó valamiféle népirtás emlékét idézi fel,
holott nem erről volt és van szó. Amit a nácik így neveztek,
annak semmi köze a „jó halálhoz” vagy „kegyes halálhoz”.
Hamis névvel fedtek le egy bűntettet – amit aztán később is
gyakran megtettek. Ők az életre alkalmatlannak ítéltek
kiselejtezését, fizikai megsemmisítését értették ezen.
Ha egy foglyot kivégzőosztag elé állítanak vagy simán
felakasztanak – ez nem euthanázia. A nácik az orvosi
eszközökkel történő gyilkolást nevezték így, de ettől az még
gyilkolás, emberölés, sőt tömeges emberölés maradt. A nácik
„könyörületességből történő emberölésnek” nevezték azt,
amikor hamarosan nemcsak az elmebetegeket, de más, a
természettől egyéb módon sújtott embereket is a
haláltáborokba vittek és ott rövid úton végeztek velük. Nem
siették el: előbb itt, aztán ott, amott kaptak bele, előbb
gyermekeket, sőt csecsemőket tettek el, még nem tömegesen,
aztán jöhettek a felnőttek. Lényegében elmondható, hogy
ezek kivégzések voltak, nem kísérletek. Csak azért említjük itt
a sor elején, hogy az olvasó is tudja: a nácik akkor kezdték az
embereket nem-embereknek, tárgyaknak, anyagnak tekintem
a gyakorlatban is.
Alaposan kiszélesítették azon betegségek körét, amelyeket
„halállal gyógyítottak”. Előbb a gyermekkorú, később a
fiatalkorú és felnőtt mongolidiótákat, aztán más genetikai
betegségek áldozatait, végül pedig azokat, akik félzsidók
voltak – merthogy ez utóbbi állapotot is kórosnak tartották...
Végül is a háború első éveiben is tartott még ez a program,
és nehéz lenne összeszámlálni, hány ezer gyermekkel
végeztek így a náci orvosok – vagy inkább idézőjeles
„orvosok”. Az áldozatul esett felnőttek számát még
felbecsülni is nehéz. Mert eleinte, amikor csak a német
elmebetegeket és más fogyatékosokat kellett meggyilkolni, a
számok elég szerények voltak. De később, amikor egyre több
országot foglaltak el, bizony az új területeken is elhurcolták
azokat, akik szerintük „fölöslegesen éltek” és csak „terhére
voltak a társadalomnak”. Ez a dölyfös magatartás, ez a sajátos
filozófia, amely őket jellemezte – engedte meg nekik, hogy
ők döntsenek a társadalom nevében. Hogy ők határozzák
meg annak sarkalatos érdekeit és mindig úgy döntsenek,
ahogyan jónak, hasznosnak, követendőnek látták. A hatalmi
arrogancia párosult itt valamiféle primitív társadalmi
hasznossági elvvel, amit leöntöttek egy ideológiai szósszal.

Nem volt nehéz dolguk a náciknak, amikor indokolniok

kellett (kellett?) azt, hogy orvosaikra ezután emberölési
feladatokat is bíztak. Egyszerűen azt sugallták a
társadalomnak, hogy a felnőtt elmebetegek valamilyen
módon a nép, a felsőbbrendű faj tisztaságát veszélyeztetik.
Hogy ez hogyan volna lehetséges, nem mondták ki. Bíztak
abban, hogy a tömegek primitív módon gondolkoznak és
elhiszik: ha az elmebeteg szaporodik, más elmebetegeket
hozhat létre. Innen már csak egy logikus lépés volt, hogy
elhiszik: ezt meg kell akadályozni. Vagy kasztrálással, vagy
„egyéb módon”. Ezt az egyéb módot sokféleképpen
nevezték, vagy éppenséggel sehogyan sem. Vagy azt
mondták, a követendő út az euthanázia, a könyörületes halál.
Kísérletezésről persze itt is szó lehetett, éppenséggel. Mert
a kivégzett gyermekek és felnőttek boncolása után az agyakat
is eltették, ha azokban valami érdekeset találtak vagy csak
véltek látni. Hogy aztán mi lett ezekkel az agyakkal, arról
szinte semmit sem tudni. Ily módon tehát csak névlegesen
folytak kísérletek, az a gyanúnk. De ennek mi jelentősége
lehet végül is a sok-sok halál közepette?
Még azt sem mondhatjuk el, hogy a nácik különösebben
titkolták volna ezt a programot. Nemcsak hivatalos rendeletek
útján hozták az emberek tudomására, hanem a lakosságot
időnként ügyesen elhelyezett sajtócikkekkel is bombázták.
Még magazin-jellegű lapokban is megjelentek olyan,
információk, amelyek igyekeztek megmagyarázni a
németeknek, hogy miért van szükség minderre. Persze azért
nem vitték túlzásba a dolgot, és külföldön sokáig nem is
tudtak semmit erről a szégyenletes gyakorlatról.
Az egyik fő kritérium – ki esik az új rendelkezések hatálya
alá, vagyis kit kell halálra ítélni? – többek között a
munkaképesség volt. Ami elárulja a hasznossági elvet is: aki
még dolgozhat, azt ráérnek később kivégezni, aki viszont nem
hajt semmilyen hasznot, attól lehetőleg gyorsan meg kell
szabadulni. Áldozattá váltak hát a pszichiátriai intézmények
kezelésében, különféle elmegyógyintézetekben, elfekvőkben
vegetáló betegek. Mindenki, akinek „gyógyíthatatlan”
neurózisa volt, a skizofrének, az epilepsziások, a koruk miatt
szenilis öregek, bénák, szifilisz következtében beteggé lett
emberek, mindenféle agyvelőgyulladásosok és
gyengeelméjűek mehettek a halálba. Természetesen (?) ez lett
a sorsa mindazoknak, akik legalább öt éve voltak már
pszichiátriai intézetben – az időhatár nyilván azt jelezte a
nácik számára, hogy ha annyi idő alatt sem tudták őket
meggyógyítani, akkor már eleve gyógyíthatatlanok és nem
érdemes velük tovább foglalkozni.
A pszichopata bűnözőkre is ugyanez a sors várt, amivel a
társadalom egyedei (nemcsak ott és akkor, hanem sokfelé ma
is!) egyetértettek. Őket szinte senki sem sajnálta, különösen
akkor, ha előtte rettenetes bűntényeket követtek el.
Persze néhány kísérletet itt is végeztek, vagy legalábbis
igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha azért
szállíttatnának el egynéhány beteget, hogy rajtuk az emberi
gyógyítás új eszközeit tanulmányozzák, próbálják ki. A
valóságban persze erről szó sem volt.
A betegeket előre elkészített listák szerint szedték össze a
gyógyintézetekben, elfekvőkben, osztályokon. Fehér köpenyt
öltött SS-katonák lefüggönyözött autóbuszokon szállították el
az embereket, hogy a kórházi vagy szanatóriumi személyzet
ne fogjon gyanút, az illetőknek minden orvosi papírjukat
jelentésüket, értékeiket magukkal kellett vinni, merthogy őket
most „gyógyászati centrumba” szállítják. A valóságban persze
összegyűjtötték őket egy-egy kivégzőhely („euthanázia-
központ”) közelében. A családok sem tudhatták meg, hová
vitték hozzátartozójukat. Aztán, amikor végeztek a beteggel,
jóval később küldtek együttérző értesítést a családjának arról,
hogy valamilyen betegségben elhunyt.
És azt kell mondanunk, hogy a sajátos euthanázia-
központok kiépítését valóban megelőzte egy kísérletsorozat.
Amelyben a legoptimálisabb gyilkolási eszközt választották
ki!
Az ugyanis túl költséges lett volna – vélte Hitler és néhány
hasonszőrű szakértője –, ha injekcióval végeznek a
betegekkel. Attól tartottak, hogy az orvosok egy idő után
megelégelik ezt a tömeges halálosztogatást. Ezért inkább a
lakott területektől távolabb eső, zárt régi kastélyokat
választották ki, ezeket magas kerítéssel vették körül. A buszok
ide szállították az elmebetegeket, pszichopata bűnözőket,
bénákat, szifiliszeseket stb.
A megelőző kísérletek arra szolgáltak, hogy kiválasszák a
leginkább megfelelő gyilkolási eszközt. Amely egyszerre
lehet szinte tömeges, nem kerül sokba, jól alkalmazható, és
kevés nyomot hagy. Furcsa, hogy erre igazából csak 1940-
ben került sor orvosok közreműködésével. Az a gyanúnk,
hogy a nem túl nagyszámú német beteg elpusztítása még
megoldható volt injekcióval, de a háború második évében
már nyilvánvaló lett, hogy ezentúl nagyon sok „kísérleti
alannyal” fognak végezni, ehhez pedig optimálisabb módszert
kellett találni.
Persze azért az injekciókat sem vetették el teljesen. Sőt,
többfélével kísérleteztek. A szokásos méreganyagokon kívüL
azok sajátos keverékeivel is kísérleteztek, melyik hogyan hat,
és melyik hat gyorsabban? Morfinok, cianidok, sőt a dél-
amerikai kuráre kígyóméregből készült szerek is terítékre
kerültek. Azt is mondhatnánk, hogy az egyik náci főorvos
által saját kezűleg beadott szerek közül, amelyik néhány
esetben nem hatott elég gyorsan, azoknál ismételni kellett. De
mint kiderült, a szén-monoxid hatásosabb és olcsóbb volt,
ezzel aztán a vita – néhány ember élete árán – a gáz javára
dőlt el.
Itt az ideje hát eloszlatni egy félreértést: a nácik nem csak a
haláltáborok némelyikében használtak gázt! És első ízben
sem csak ott! Nem csupán Auschwitz volt a gázzal gyilkolás
első eszköze. Ily módon az is igaz, hogy az első náci
gázkamrát sem ott és azoknak az áldozatoknak állították fel.
Az első gázzal meggyilkolt áldozatok nem is zsidók,
hanem elmebetegek voltak, akik persze nem is tudták, mi
történik velük. Erre, ismétlem, 1940 körül került sor. Ráadásul
nem annyira orvosok, mint SS-vezetők forszírozták az első
gázkamrás kísérleteket. A legelső gázkamrát például az SS
bűnüldözési vezetője irányította. Ne feledjük, az SS mindig is
a belügyminisztériumnak tartozott felelősséggel, az összevont
Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) csak később jött létre.
Úgy oldották meg a dolgot, ahogyan később
Auschwitzban is – nagyban. Itt kicsiben folyt a gyilkolás.
Persze egyetlen ember ilyen szervezett megölése is rettenetes,
és nehéz azt „kicsinek” nevezni. Mindez összehasonlítás
kérdése, és nem erkölcsi vagy bármilyen más értékítéletet
mondunk akkor, ha ilyen kifejezéseket használunk.
Nos, Brandenburgban építették fel az első kísérleti
gázkamrát, éppen egy „euthanázia-centrumban”. Azt később
a legmagasabb rangú SS-tisztek és a náci orvosok vezetői
„tesztelték”, vagy legalábbis megfigyelték. Nem világos, az
utóbbiak miért ragaszkodtak annyira ahhoz, hogy a gázzal
csak orvosok foglalkozzanak. Mintha azt nem tudta volna
kezelni bármelyik egyenruhás náci katona vagy tiszt is. De az
akkor kialakult gyakorlaton később sem akartak változtatni.
Ahogyan később a haláltáborokban, úgy itt is fürdőnek
álcázták a kivégzőhelyet. Minden pontosan úgy nézett ki,
mint az abban az intézményben nem messze található igazi
fürdőkben. Padokkal is ellátott zuhanyozó volt ez, ahol
azonban a vízcsapokból nem víz, hanem gáz érkezett. Belül
nem is voltak csapok, mindezt kívülről lehetett irányítani. Az
első időkben valóban emberkísérletek – mondhatnák
nyugodtan: halálkísérletek – zajlottak a brandenburgi
intézményben. Több magas vezető csoport jött el megnézni,
hogyan is zajlik egy ilyen „elmebeteg-fürdetés”.
Mondani sem kell: mindenki meg volt győződve, hogy ők
most jelentős lépést tesznek előre a gyógyítás terén!
Merthogy kiszűrik, eliminálják azokat, akiken úgysem lehet
már segíteni – és itt jön a fő érvük: így majd sokkal több erő
és eszköz marad az igazi betegek gyógyítására!
És akadtak köztük szép számmal, akik ezt el is hitték…
Mert az emberek minden cselekedetükhöz – legyen az a
legaljasabb is – gyártanak valamilyen filozófiát, indokot,
magyarázatot. Most sem történt másképpen.
Az első ilyen kísérletek során a külső megfigyelők vastag
üvegű kerek ablakok mögött álltak. Onnan látták, hogy
miután a szerencsétlen alakokra zárták a vasajtót és egy orvos
elindította a gázfolyamot, pár perc elég volt ahhoz, hogy a
szén-dioxidot kényszerűen belélegző betegek a padlón
fetrengve megfulladjanak. Amikor már senki sem mozdult,
elzárták a gázt és beindították a szellőztető-berendezéseket, a
ventillátorokat. A kamra nagyságától függően öt-nyolc perces
szellőztetés után máris mehettek be a halottakért. Ezt a
kitakarítást természetesen SS-katonák, tehát abszolút
megbízható emberek végezték, akiktől semmiféle információ
nem szivároghatott ki a külvilágba. Már csak azért sem, mert
az SS tagjai kivétel nélkül nem is az államra, hanem személy
szerint Adolf Hitlerre esküdtek fel, és csak neki tartoztak
engedelmességgel. A titoktartás megsértését a nácik nagyon
szigorúan büntették – volna. Azért e feltételes mód, mert
tudomásunk szerint ilyesmire éveken át sehol sem került sor.
A hírzárlat, a katonai fegyelemmel párosulva nagyon jól
működött, és kiszivárogtatásról nem érkeztek hírek.
A halottakat a „fürdőből” egyenesen a krematóriumba
vitték. Vagyis, ismétlem, ugyanaz zajlott le itt korábban és
kisebb méretekben, ami majd később a haláltáborokban.
Persze egy-egy „eutanázia-centrumban” is „megérte”
krematóriumot építeni, hiszen ha egyszer beindult ez a
folyamat, akkor volt ott halott éppen elég. Az országban több
ilyen működött, és mindegyiket rendszeresen feltöltötték
„páciensekkel”. Mi inkább azt mondanánk, az események
utólagos ismeretében, hogy ezek nem betegek, nem
gyógyítandó páciensek, hanem egyszerű halálraítéltek voltak.
Abban különböztek a későbbi haláltáboriaktól, hogy nem is
voltak tudatában annak, mi történik velük.
Mint az később Nürnbergben, a náci orvosok ellen külön
rendezett bírósági tárgyalássorozaton is kiderült, valóságos
bemutatókat rendeztek a brandenburgi „euthanázia-
központban”. Rossz belegondolni, hogy a segédszemélyzettel
együtt összesen legalább 1500-2000 embert foglalkoztattak
ezek a tartományi „központok”, akik valamilyen formában
mind gyilkosok voltak.
És közben mindnyájan meg voltak győződve, hogy ők
most nagyon humánusak! Maga Hitler is kijelentette, hogy
sikerült kiválasztani a leghumánusabb megoldást: a betegek
előre nem tudnak semmit, nem fognak szorongani, és amikor
jön értük a halál, nem éreznek semmit. Egyszer csak
eszméletüket veszítik és máris meghalnak. Tehát a módszer
jó, a gázt választjuk! – hirdették ki ezek az SS-orvosok,
professzorok, fehérköpenyes főemberek.
Igazából nemcsak a betegeket csapták be, hanem a
hozzátartozóikat is! Mert az „euthanázia-központokban”
végeztek valódi orvosi vizsgálatokat is. Minden beteget,
mielőtt a „fürdőbe” küldték, ezek az orvosok megvizsgáltak.
Ám csupáncsak azért, hogy eldöntsék, mit hazudnak majd a
hozzátartozóknak! Hiszen azoknak később küldtek egy
értesítést arról, hogy családtagjukat elragadta valami betegség.
Azt is megírták, hogy az elhunytat az intézetben érvényes
szabályok szerint már el is hamvasztották. Nem adtak ki a
családoknak egyetlen holttestet sem, nehogy azok kiderítsék,
megtudják, nem az volt a halál igazi oka, amit az iratokba
beleírtak.
Nos, attól függően, hogy milyen volt a beteg külseje, előző
kórisméje, állapota – döntötték el, hogy milyen nyavalyát
írnak majd a jelentésbe. Mert hiszen szinte természetes, hogy
német alapossággal mindenről papírokat vezettek. A betegek
kórlapjára, halotti zárójelentésére azonban nem került fel,
hogyan és miért halt meg – már oda is az előzőleg kigondolt
hamis indokot írták mint halálokot.
Furcsa is lett volna, ha a halál helyének és módjának
leírására szolgáló rubrikában valaha is feltűnik az a szó, hogy
„gázkamra”. De még az sem szerepelhetett, hogy „fürdő”.
Semmi olyasmi, ami az igazi körülményekre utalt volna
Azokban az intézményekben minden gyengeelméjű, szellemi
elmaradott vagy éppen pszichopata bűnöző egészen normális
betegségekben hunyt el. Olyanokban, mint tüdőgyulladás,
például.
Azok az orvosok; akik itt szórványosan azért néhány
„kísérletet” végeztek, meg voltak győződve, hogy a
társadalom majd elfogadja ezt is. Olybá vették, hogy a
tudománytörténetből is tudható: az újítóknak először meg kell
küzdeniök a régi, elavult, maradi szemlélettel és azok
képviselőivel, aztán majd mindenki belátja, hogy ez a jó, a
szép és a hasznos, akkor elfogadják és hamarosan
rutineljárássá lesz… És tényleg hitték ezt!
A kísérletek gyakorta nem szorítkoztak másra, mint
boncolásokra. Beterelték a betegeket a „fürdőbe” azzal, hogy
alaposan zuhanyozzanak le. Hogy esetleges gyanakvásukat
elaltassák, még szappant is nyomtak a kezükbe. Mindenütt
teljes tisztaság uralkodott, ami egy német egészségügyi
intézményben megszokottnak számított, elvárható norma volt
már akkor is. Így hát senkiben sem ébredt semmi gyanú, a
„bolondok”, fogyatékosok, bűnözők, epilepsziások és a
többiek mind engedelmesen bemasíroztak a csempézett falú
helyiségekbe.
A boncolásra szánt holttesteket már ott, a fürdőben
elválasztották a többi hallottól. Ez utóbbiak mehettek a
krematóriumba, a boncolásra szántakat külön helyiségben
tárolták, és igyekeztek gyorsan felboncolni őket. Elsősorban a
betegek agya érdekelte őket. Testi állapotuknak az orvosok
számára nem volt különösebb jelentősége. Sok orvos, sőt
professzor is hitte a huszadik század közepén – messze nem
csupán Németországban –, hogy az agyban szinte szabad
szemmel is felfedezhetőek bizonyos elváltozások. Elsősorban
az elmebaj egyes fajtái hagyhatnak látható nyomot,
torzulásokat, elváltozásokat...
Az orvosok nem csak a halotti bizonyítványokat
hamisították meg – mellesleg kivétel nélkül mindegyiket
hamis adatokkal kellett kitölteni, hisz a halál igazi okát ők
maguk, az orvosok idézték elő, ezt pedig nem írhatták be a
hivatalos iratokba –, hanem különös módon a hamvakat is.
Hiszen nem bajlódtak azzal, hogy a pácienseket egyenként,
jelölt módon hamvasszák el (mint ahogyan teszik ezt
manapság a temetkezési vállalkozások krematóriumaiban
szerte a világban), hanem együttesen. Így remény sem volt
arra, no meg szándék sem, hogy minden család a saját
rokona, hozzátartozója hamvait kapja vissza. Az orvosok
szerint ennek semmi jelentősége sem volt, a segédszemélyzet
egy-egy hagy kupac hamvasztott maradványból merített és
azt rakta az urnába, amit aztán eljuttattak a családhoz.
A Würtemberg, Hadamar, Hartheim és más városok,
tartományok területén álló krematóriumok azokban az
években folyamatosan füstöltek, dolgoztak. Igyekeztek
mindent megtenni, hogy a külvilág semmit se tudjon meg az
„euthanázia-központok” létezéséről és tevékenységéről, de
hát ez persze csak részben sikerült. Hiszen ott is dolgoztak
kívülről bejáró civil emberek, és egy idő után feltűnt a
társadalomban is, hogy mostanában milyen sok intézetben
tartott beteg ember haláláról érkeznek hivatalos hírek. Volt
olyan „kísérlet” is, ahol zsidó gyerekeket halálra éheztettek.
Ennél a módszernél a „kísérletezők” elsősorban annak olcsó
voltát hangsúlyozták!
 Nem lehetnek kétségeink, hogy mindez a náci
ideológiából eredt. Amikor 1939 őszén a németek lerohanták,
elfoglalták és megszállták Lengyelországot (tegyük hozzá:
kiadós sztálini szovjet segítséggel), akkor ezen az új
„munkaterületen” hatalmas lehetőségek nyíltak a kísérletező
kedvű orvosoknak is. Akkortájt nemcsak a többi megszállt
országból, Csehországból és Ausztriából, de Németországból
is oda szállítottak több ezer értelmi fogyatékost – hogy ott,
nyugodt körülmények között, távol a figyelő német szemektől
végezhessenek velük. Senkinek sem voltak aggályai a náci
vezetésben, hogy valaha is kiderül, mit tettek. Senki sem félt
semmilyen büntetéstől, és ez még éveken át így tartott.
Egészen addig, mígnem megfordult a hadiszerencse és a
szövetséges erők közeledni kezdtek Németország határaihoz.
Még az is megesett, hogy Lengyelország területén a
megszálló németek olyan elmegyógyintézetekbe vitték a
németországi zsidókat és a hazai, tehát német betegeket,
amelyek a valóságban... nem is léteztek! Kitaláltak egy-egy
jól hangzó címet, valamelyik ottani nagyváros német nevét
adták meg, és mintha ott lenne az intézet, onnan keltezték a
halotti bizonyítványokat és az urnákat (persze, ez utóbbit csak
a németeknek küldték el. A zsidók elhamvasztásáról már nem
voltak otthon maradott hozzátartozók, akiket értesíthettek
volna...) onnan postázták. Gondosan ügyeltek ilyenkor, hogy
jól látszódjanak a posta- és keletbélyegzők.
Szó sem volt kísérletekről akkor, amikor az előrenyomuló
német csapatok valahol, valamelyik lengyel (később orosz)
városban elmegyógyintézetre találtak. Aminthogy nem voltak
ott kéznél „fürdők” vagy más elgázosító helyiségek. Ilyenkor
az SS-katonák simán lelövöldözték az elmebetegeket az
intézmények udvarán, és a halottakat elhamvasztották vagy
belökték a tömegsírokba. Ha egyáltalán voltak valamiféle
kísérletek – hát azok igencsak morbidra sikerültek. Ugyanis
menet közben a csapatok nem szívesen vesztettek
lendületükből, szerettek volna az efféle akadályokkal gyorsan
végezni. Viszont nem hagyhatták maguk mögött az
elmegyógyintézeteket, mert akkor a „bolondok”
szétszaladnak. De őrséget sem akartak hagyni, mert minden
katonára szükség volt. Végül hol azt találták ki, hogy
robbanóanyaggal felrobbantják a betegeket (!), amit néhol
meg is tettek. De mert túl sok robbanóanyag fogyott és utána
„sokat kellett takarítani” – értsd: a mindenfelé szétrepült véres
maradványokat, nehogy nyoma maradjon a gaztettnek – hát
ez sem volt jó. Maradt a lelövés, ami olykor valóságos
hajtóvadászattá fajult egy-egy ilyen intézményben. Inkább
megint a gázra fanyalodtak, de ez sem fizetődött ki. A
Németországban alkalmazott gázt ilyen messzire elszállítani
nem volt olcsó mulatság. Akkor találta ki valaki, hogy a
fogyatékosokat zárt felépítményű teherautókban hordozzák
körbe-körbe, de úgy, hogy a kocsik kipufogó gázait bevezetik
a raktérbe, és mire véget ér egy-egy ilyen „halálfuvar”, csak
hullákat dobhatnak ki belőlük.
Ha azt vesszük, akkor 1939-40-ben itt egy igen nagy
méretű kísérletezés folyt. Ennek célja az optimális gyilkossági
módszer megállapítása volt. És végül is azt kell mondanunk:
ezeken a fogyatékosokon, németeken és zsidókon
kísérletezték ki azokat a tömeges ölési módszereket,
amelyekkel aztán milliókat pusztítottak el a nagy, sőt
gigantikus gyilkológépekben – a haláltáborokban. Mindaz,
ami később megvalósult Auschwitzban, Treblinkában,
Sobiborban és másutt, azt kicsiben mind ekkor és így
próbálták ki a náci „orvosok” és technikus társaik. No meg
persze az egész vezetés, amely Hitlerrel az élen és Heydrich
személyes felügyelete mellett már akkor foglalkoztatott olyan
„specialistákat”, mint például Adolf Eichmann. Azt az
Eichmannt, aki később a zsidókérdés végső megoldásának,
Endlösung-nak nevezte a zsidók tömeges, sőt ha lehet, totális
fizikai megsemmisítését, kiirtását.
 Azt kell mondanunk e sajátos bevezető végén: a nácik
mindenütt, mindig megtalálták a maguk embereit. Minden
körben tudtak hatni, mert minden rétegben, szakmában és
helyzetben találtak éppen elég olyan személyt, aki azt tette,
amit ők akartak tenni. Akiket sikerült meggyőzniök tetteik
„helyességéről”, méghozzá általában nem is kellett nagyon
győzködniük az embereket. Akkortájt a porosz rendszer és
nevelés hatására a legtöbb ember – férfiak és nők, de
gyerekek is – születésüktől egyfajta hierarchikus rendszerben
éltek, annak voltak kicsiny részei. Mindenki ismerte a maga
helyét és feladatát, ugyanakkor ismerte korlátait is. Tudta hát,
meddig mehet el, tudása, helyzete, származása, képzettsége
vagy állása mire jogosítja fel és mire nem.
Hasonló volt a helyzet a náci időkben is. Azzal a
különbséggel, hogy a nácik roppant sokan voltak, az élet
minden lehetséges területén otthon voltak, és hatalmukat
nagyon jól, láthatóan, érezhetően ki tudták mutatni. Egy olyan
társadalomban, amilyenben az 1920-as és 1930-as években a
németek éltek (és tegyük hozzá: amely teljesen különbözött a
mostanitól), a legjobb szakembereket is sikerült politikai
zászlók alá gyűjteni, nagyon kevesen voltak – de voltak! –
olyan értelmiségiek, tudósok, igazi szakemberek, akik
képesek voltak ellenállni egyfelől a csábításnak, másfelől a
fenyegetéseknek.
A legtöbb ember sem akkor Németországban, sem másutt,
máskor nem tud ellenállni. Ezekből lesznek mindenfele
politikai rendszer támaszai, olykor meglepően hűséges és
kitartó támaszai.
Lám, jó példa erre a náci orvosok gyülekezete. Ezek az
emberek évekkel vagy évtizedekkel korábban még
Hippokratész szavaival esküdtek fel. Nem is sejtették talán,
hogy évek múlva nem emberek gyógyítására fogják őket
alkalmazni, és ők sem ezt a magasztos hivatást végezhetik,
hanem förtelmes feladatokat kapnak majd.
 Arra esküdtek, hogy „képességeiket a betegek hasznára
fogják alkalmazni” – ehelyett morbid és gyilkos kísérletekbe
hajszolták őket. Vagy nem is mindet kellett hajszolni, hiszen
tették a dolgukat maguktól is...? „Ahány házba csak belépek,
a betegek hasznára fogok belépni, távol tartva magamat
minden egyéb szándékos és kárt okozó jogtalanságtól...” – így
Hippokratész az eskü szavaiban. Nos, ez sem sikerült nekik.
Éppen a hivatásukat gyalázták meg, amikor nem embereket
gyógyítottak, hanem „kísérletek” címén voltaképpen azon
emberek szervezetéhen és tudatában okoztak jóvátehetetlen,
soha el nem múló károkat Vagy éppenséggel – legyilkolták
ezeket az embereket.
Számos pszichiáter került szembe ezzel a dilemmával már
a háború előtti utolsó években, amikor otthon
Németországban kellett elmebetegeket, fogyatékosokat a
gázkamrába küldenie. A legtöbben közülük biztosan nem így
képzelték el az életüket, és nem ezt akarták a sorstól.
„Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, akkor
élvezzem életemet és mesterségemet úgy, hogy az összes
embereknél örök időkre becsületem legyen...”
Nos, ez sem így lett. Csak remélni merjük, hogy ezen
emberek között azért akadt, aki megbánta, vagy akinek
legalább valamilyen halvány lelkiismeret-furdalása támadt.
Vagy kezdetben, vagy később Mert lehet, hogy az áldozatok
száma egyesekre később kezdett hatni és maguk is
elrémültek, ha eszükbe jutott, milyen sok ember ment már át a
kezükön, és azok közül egyetlenegy sem maradt életben, mert
egy lélektelen törvénynek engedve mindet kivégezték? De az
is lehet, másokban meg éppen a sokaság, a kivégzettek
elrémisztő mennyisége nyomott el mindenféle gátlást és egy
idő után már éppen azzal a gondolattal mentesítették magukat
minden furdalástól: „Ha már ennyien meghaltak, hát nem
mindegy, hányan lesznek, lehetnek még...?” És: „Ha én nem
teszem meg, megteszik mások, hát akkor nem mindegy...?”
 Hippokratész már semmit sem tehetett. Évezredek óta
halott volt. Csakúgy, mint ezen orvosok lelkiismerete is
elpusztult. Akik pedig tehettek volna bármit is, azok
hallgattak, mélyen hallgattak.
 „Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem
cselekedhettem másként.”
(Adolf Hitler)

Harmadik fejezet
Irány a haláltáborok világa!
Bármennyire is próbáljuk megérteni ezeket a
„kísérletezőket", igazából ez nem sikerülhet. Már csak azért
sem, mert nem azokban az időkben élünk. A mi agyunkat
nem mosták át a náci ideológusok, és nem kerültünk még
olyan élethelyzetekbe, mint ezek az orvosok.
Mi most itt azt mondjuk: az ő helyükben nem tettük volna
ezt. Ám ki tudja...? Az embert a huszadik század során olyan
helyzetekbe hajszolták bele, hogy ennél sokkal rosszabb
dolgokat is megtett, és nem csak egy vagy kettő ilyen volt.
Hanem ezrek, százezrek és milliók. Vajon csak a sima túlélési
ösztön aljasította le az embereket, vagy ebben más is
közrejátszott?
Tudunk legalább egy okról. A csillapíthatatlan
tudásvágyról. Ez máskor, más helyzetben, más időkben és
más körülmények között sokat jelenthet. Nagy
megbocsátásokra adhat okot, nagy felelősségektől
mentesíthet.
De tegyük hozzá: nem itt, nem ekkor, nem a táborokban,
nem a második világháborúban és főleg: nem a nácik
szolgálatában. A náci fajvédő ideológia olyan volt, mint egy
nyálkás, undorító, fekete réteg, amely belepett mindent. Egy
országot, egy népet, egy nyelvet, egy művészetet, az élet
minden oldalát és viszonylatát. Pontosan olyan volt, mint a
kommunizmus, csak az hatszor annyi ideig aratott véresen és
kétszer annyi áldozatot szedett. Majd minden aspektusában
pontosan fedte, utánozta egymást a két emberiségellenes
ideológia.
De mi most maradjunk a náciknál. Mire kitört a háború, a
német lakosságban nem akadhatott egyetlen olyan ember
sem, akit ez meg ne fertőzött volna. Nem véletlen, hogy ott és
akkor nagyon-nagyon kevesen voltak, akik tiszták
maradhattak tőle. Ők is csak úgy, hogy elhagyták a Harmadik
Birodalmat.
A tudásvágyat említettük. Nos, az orvosok egy része
mindig, mindenhol arra készült és készül, hogy a
kutatásoknak szenteli majd az életét. Ez is van olyan szép,
nemes eszme és munka, mint a közvetlenül betegeket
gyógyító orvos hivatása.
Akik kísérletezni vágytak, akik még ismeretlen titkok
mélyére akartak hatolni, azok most hirtelen teret kaptak.
Biztosan nem ilyenre vágytak rejtett vagy nem is rejtett
álmaikban. Nem úgy képzelték el, hogy koncentrációs
táborokban kényszerrel eléjük hozott, amúgy is köztudottan
halálra ítélt emberekkel dogozhatnak. Biztosan akadtak
közöttük olyan orvosok, akiket ez taszított. Számukra
igencsak viszolyogtató volt már belépni a „munkahelyükre”,
a szögesdrótok közé. És persze elsősorban az a tudat
nyomaszthatta őket, hogy ezek az emberek itt nem egyszerű
betegek, és ahol mindez történik, az nem egy klinika. No és
amit csinálnak, azt nem ellenőrzi semmilyen főbb hivatal.
Nincsenek „odafönt” nagy tudású kollégák, egyetemi
professzorok, akik jóindulattal figyelnék a kezdő kísérletezők
első lépéseit, botladozásait, akik időben közbelépnének,
mielőtt még valami nagyobb bajt csinálnak... Csinálhattak
akármilyen nagy bajt, senkinek sem tartoztak érte
felelősséggel!
Az első időkben a még ki nem végzett elmebetegeket is a
táborokba szállították. A KZ-k (Konzentrationslager) világa
azonban nehezen tűrte meg ezeket. Érdekes módon még arra
is sor került, hogy nem a táborok foglyai, hanem őrei és
vezetői lázadoztak ezek ellen. Sokkal több bajuk volt velük
ugyanis, mint az egyszerű foglyokkal. Ez utóbbiak ugyanis
dolgoztak, értették a parancsszavakat, engedelmeskedtek,
irányíthatóak voltak – mindez nem mondható el a betegek
nagy többségéről.
Az egyik első „tudományos kísérlet” az volt, hogy náci
pszichiátereket küldtek a koncentrációs táborokba, és azok
feladatul kapták az agresszív egyedek kiszűrését. Hamar
rájöttek azonban ezek az orvosok, hogy munkájuknak nincs
jelentősége, sem haszna. Hiszen csak pár adatot kellett
kérdezniök a foglyoktól, és amúgy is nehéz volt
megállapítani, ki lehet közülük agresszív és ki nem. Akik
ugyanis addig egészen jól elvoltak a békés, aránylag csöndes
elmegyógyintézetekben, azok itt a szögesdrótok, farkaskutyás
őrök, a fegyverek és rideg viszonyok között akkor is
agresszívvé lettek, ha addig nem voltak azok. Nőtt az
öngyilkosságok száma, ami módfelett dühítette a nácikat.
Annak ellenére, hogy hiszen ők is halálra szánták ezeket az
embereket – no de akkor és úgy, amikor és ahogyan ők
akarták! Minden öngyilkos egyfajta szökevény volt, aki
keresztülhúzta az illetékesek számításait, deviánsan
viselkedett, és összezavarta az előre elképzelt és felvázolt
rendet!
Jó, ha tudjuk: ilyen „finoman” is csak a német
elmebajosokkal, betegekkel bántak. A zsidókat nem kérdezték
ki, nem kerestek még megfelelő indokot sem arra, hogy
haláltáborba, „fürdőbe” utalják. Hiszen Hitler már évekkel
korábban elkészítette és kihirdette a „csoportos diagnózist”:
minden zsidó beteg. Minden zsidó nő és férfi, öreg és gyerek
degenerált, az emberiségen élősködő, romlott faj, amelyek
egyedeitől így vagy úgy meg kell szabadulni. Akkor már
senki sem beszélt Madagaszkárról vagy Palesztináról, ahová
kitelepítenék őket.
 Kitalálták a „különleges kezelés” jelszavát,
meghatározását is. Ami persze nem azt jelentette, hogy akiket
ennek alárendeltek, azok bármiféle orvosi kezelést kaptak
volna. Elég volt, ha valaki zsidónak született, vagy ha nem is
volt az, de bizonyos okból nem volt rá szüksége a
Birodalomnak, netán esetleg éppen akadályt jelentett, zavart
okozhatott a gépezet olajozott működésében. Így aztán
például gyilkosság áldozatai lettek azok a lengyel munkások
(keresztények), akiknél tüdőbajt állapított meg egy széles
körű orvosi vizsgálat. Ezt akkor még nem tudták, nem is
akarták gyógyítani, különösen nem az „alsóbbrendű
emberek” esetében. Egyszerűbbnek látszott ezeket is
elgázosítani.
Az egyetlen adminisztratív tevékenység és egyben feltétel
ezzel kapcsolatban az volt, hogy egy orvosnak
„gyógyíthatatlanná” kellett nyilvánítania ezeket az embereket.
A náci korszakban márpedig orvosi működési engedélyt csak
az kaphatott, akit a hatóságok megvizsgáltak és rendben
lévőnek találtak (vagyis aki maga is árja volt, négy
nemzedékre visszamenően igazolni tudta, hogy felmenői
között nem voltak zsidók...) Ez egyben azt is jelentette, hogy
a hatóságok megbíztak bennük, hiszen ezek az orvosok az
„övéik” voltak...
Voltak olyan táborok, ahol eredetileg nem a foglyok
elpusztítása volt a cél – Ravensbrück, Dachau,
Sachsenhausen. Voltak olyanok, ahol viszont kialakították
ezeket a euthanázia-központokat (Mauthausen, Hartheim és
mások). De még mindig nagyon kevés igazi kísérlet folyt,
jobbára csak arra késztették a náci orvosokat, hogy előbb
ölessék meg az összes elmebeteget, és csak később, a háború
kitörésével és előrehaladtával került sor a megszállt
területeken összeszedett zsidókra és nem zsidókra, akikkel
szintén végezni akartak.
 Az első években a nácik kínosan ügyeltek arra, hogy
mindent orvosok végezzenek. A német alaposság mellett ez a
mániákus „mindent lefedni papírokkal”-elv is működött. Azt
kell mondani, hogy az euthanázia-program körülbelül
húszezer (!) áldozata közül egyetlenegy sem halt meg anélkül,
hogy előzőleg legalább egy diplomás – német, árja, hithű –
orvos ne írt volna alá valamilyen rá vonatkozó
dokumentumot. Orvosok igazolták, hogy X.Y. milyen beteg.
Orvosok igazolták azt is, hogy gyógyíthatatlan. Orvosok
aláírása szerepelt azon az utasításon is, amelynek alapján az
illetőt meggyilkolták. És végül orvos írta alá azt az értesítést
is, amit a családjának küldtek arról, hogy az illető mondjuk
„tüdőgyulladásban” elhunyt. Különben pedig ilyen értesítések
a háború harmadik évéig mentek a hozzátartozóknak, utána
már ezzel a formasággal sem fárasztották magukat a nácik.
Nem csoda, mert addigra már olyan hihetetlenül tömeges
méreteket öltött a gyilkolás, hogy azt ép ésszel nehéz is
felfogni. Erőteljesen hathatott hát azok elméjére és
valóságtudatára is, akik „nyakig benne voltak”, maguk is
részévé lettek a gépezetnek.
Egyfelől ott volt a náci biomedikális felfogás, másfelől a
háború.
Az első ok tehát az ideológiai orvoslás volt. Akik ezt nem
fogadták el, nem lehettek orvosok, legalábbis nem
emelkedhettek ki a falusi körzeti vagy családorvos szintjéről.
Akik elfogadták, azok bekerültek a „kísérletezők” közé.
Ezeknek eleve abból kellett kiindulniuk, amit fentebb már
írtunk: hogy az „életre nem érdemes életet” pusztítani kell.
Ám azt, hogy mely életek nem érdemlik a további életet, azt
nem orvosok, hanem politikusok és náci főideológusok
mondták meg. Ezek egyike sem volt orvos, természetesen.
A másik ok a háború volt Annak legalábbis az első fele,
amikor a Wehrmacht vagyis a német szárazföldi hadsereg
diadalmasan menetelt előre és előbb Európában, később
Afrikában hódított, és már közel járt Ázsia határaihoz is. Ez
egyben azt is jelentette, hogy egyre több hadifogoly került a
táborokba, valamint egyre több zsidót hurcoltak el
szülőföldjéről a megszállt területeken létesített táborokba.
Ezek száma milliókra rúgott! Ekkora tömeggel kellett valamit
csinálniuk az orvosoknak. Bármennyire is kegyetlenül
hangzik, tudjuk: nemegyszer csak azért kellett kivégezni x.
számú régebbi foglyot, hogy helyet csináljanak a már útban
lévő, közeledő újabb szállítmányoknak...
Komoly dolog-e itt orvosi kötelmekről, vizsgálatokról
beszélni? Egyáltalán volt akár csak egyetlen orvos is e
táborokban, aki valódi gyógyító munkát végzett?
Talán csak az, aki az SS-személyzetet, a tiszteket és az
őröket gyógyította.
Akik a táborokban voltak orvosok, különösen
Auschwitzban, ahol eleve megsemmisítés folyt – a tábor is
azért jött létre „függelékével”, Birkenauval együtt – azoknak
sok feladatuk volt. Még azoknak is, akiket nem jelöltek ki
kísérletre, szépen el voltak látva „munkával”. Az idézőjelet
azért tettük itt is ki, mert erősen vitatható, hogy ez munka és
főleg orvosi munka lett volna. Hiszen amikor új
fogolyszállítmány érkezett, akkor az orvosok is ott álltak a
vasúti rámpákon. Feladatot kaptak. Eleve ki kellett
választaniok azokat, akik már első látásra is gyengék, tehát
nem bírjak majd a munkát. Ha pedig így van, akkor nem
foglalkoznak velük, ételt sem kapnak, sőt már eleve helyet
sem jelölnek ki számukra. A nagyon öregek, a nagyon
fiatalok máris mehettek a gázkamrába. A gyermekes nőkre is
ugyanez a sors várt.
A betegekre, a szemlátomást elesettekre. Viszont ha éppen
folyt akkor és ott valamilyen kísérlet, amihez szükség volt
ilyen vagy olyan alanyokra, ezek az orvosok máris lecsaptak
és elválasztották ezeket az embereket a többiektől. Ha éppen
valamilyen kísérlet zajlott terhes nőkkel vagy csecsemőkkel –
mert mint látni fogják, ilyenekre is sor került –, akkor azokat
kivételesen nem küldték azonnal a gázkamrákba, hanem az
erre a célra kijelölt barakkba irányították.
De a mindennapok életébe is alaposan belefolytak az
orvosok. Ott kellett lenniök minden fenyítésnél. Mert hát
egyfelől a német bürokrácia, másfelől az esetleges
következmények elhárításának igénye miatt volt rájuk
szükség. Ha egy fogoly fegyelmi büntetésre szolgált rá –
mondjuk, megkorbácsolásra ítélték –, akkor előbb az illetékes
orvosnak kellett megállapítania, hogy bírni fogja-e ezt a
büntetést. Persze nem tudunk olyan esetről, amikor az orvos
igenlő válasza után a fogoly a korbácsolás közben életét
vesztette – és ezért az orvost felelősségre vonták volna.
Ismétlem, ez is része volt annak a gigantikus színjátéknak,
amit a foglyokkal, a táborokkal, és többek között az
orvosokkal is rendeztek a nácik.
Az orvosoknak jelen kellett lenniök nemcsak a különféle
fegyelmi büntetések végrehajtásánál, hanem a gázkamrás
kivégzéseknél is. Sőt, megesett olykor, hogy politikai foglyok
kivégzését is rájuk bízták! Természetesen ezek sem holmi
„kísérletek” jegyében zajlottak le. Német politikusok – no
persze, olyanokról volt szó, akik Hitlerrel nem értettek egyet
–, magas rangú lengyel és más nemzetiségű katonatisztek, ha
egy idő után kényelmetlenné váltak, hát el kellett tenni őket
láb alól. Megesett persze, hogy ilyen személyeket
felakasztottak vagy kivégzőosztag elé állítottak, de a legtöbb
esetben méreginjekciót (fenolt) kaptak. Olykor nem is tudták,
hogy erről van szó. No és kik adták be az injekciókat?
Természetesen az SS-orvosok.
Aki önök közül még mindig nem érti esetleg, miért volt
szükség például Auschwitzban orvosokra, annak
elmagyarázzuk. A zsidók és más „untermenschek” kiirtását a
náci ideológia nem népirtásnak tekintette – természetesen! –,
hanem egy sajátos közegészségügyi kérdésnek. Anélkül, hogy
bárkit megsértenénk – legkevésbé az áldozatok emlékét –, azt
kell mondanunk, hogy Hitler és ideológus társai szerint a
zsidók és más alacsonyabb rendű emberek kiirtása teljesen
indokolt dolog! Méghozzá azért, mert ezek romlott emberek.
Olyannak tekintették a zsidókat, mint amikor egy
csirkefarmon elszaporodik egy betegség, és végül olyan
döntés születik, hogy az egész farmon meg kell gyilkolni
minden állatot, nehogy tovább terjedjen a kór.
Említettük már, hogy ők így tekintettek a zsidókra. Ezen
emberek puszta létezése kihívást jelentett az „árjáknak”, olybá
vették őket, mint egy degenerált fajt, amelyet az utolsó
egyedig el kell tüntetni ebből a világból, hisz csak így
előzhető meg a további „fertőzés”.
Nos, mivel ők úgymond egészségügyi kérdést csináltak a
dologból, elvárták és megparancsolták, hogy a folyamat az
első lépéstől az utolsóig orvosok felügyelete alatt menjen
végbe.
Számos orvos számára skizofrén helyzetet teremtett az
elmélet és a gyakorlat. Hiszen ők gyógyítók voltak, nem
pusztítók. Ugyanakkor bebeszélték nekik, hogy az a pusztítás,
amit végeznek, az tulajdonképpen gyógyítás! Hiszen kivágják
a fertőzött gócot, eltüntetik a fertőzést, hogy megmaradjon a
beteg népesség nagyobb része és azután egészségesen
élhessen tovább. Olyan ez – magyarázták nekik –, mint
amikor a kígyómarás után gyorsan ki kell vágni a marás helye
körüli ép, egészséges húst is, nehogy tovaterjedjen a baj. Vagy
mint amikor a sebész a gagréna (üszkösödés, elhalás)
határánál magasabban vágja le a sérült végtagot, hogy
biztosan megússza a páciens a további amputálásokat...
És ezek a példák hatottak is. Nagyon kevés olyan orvosról
tudunk, aki nyíltan szembeszállt volna ezzel a helyzettel.
Inkább beletörődtek a viszonyokba. Elfogadták azt, amibe
belecsöppentek, és a legtöbbjük – e régi emberi szokás szerint
– azonnal elfogadta a kész ideológiát, ami megmagyarázta a
helyzetet és egyben azonnal fel is mentette őt.
Sokat segített rajtuk az is, hogy jól tudták: aki a
haláltáborba érkezett mint fogoly, az onnan úgysem mehet ki
élve. Vagyis mivel a jogi felsőbbség, a polgári és katonai
hatalom, a belügy és mindenki egyetértett Hitlernek efféle
nézeteivel és szentesítette ezeket az ítéleteket – az orvosok azt
is gondolhatták, hogy ők tulajdonképpen már akkor
halottakkal kerültek szembe, amikor azokat a
szerencsétleneket kivagonírozták az auschwitzi rámpán.
Amikor végigmentek a rémült és tudatlan emberek sorfala
előtt, sok tekintetben láthatták a reményt. Láthatták azt is,
hogy néhányan – vagy éppen igen sokan – milyen
reménykedve néznek ezekre a fehérköpenyes férfiakra! Hisz
az „orvos” fogalma a könyörületességet, a segítő kezet és
akaratot jelentette számukra – addig. Abban a kinti, normális
világban, amelyikből érkeztek. Még nem tudták, hogy ezek a
szabályok itt nem működnek. A legtöbben nem is tudták meg,
mert azonnal elválasztották őket a többiektől. Az öregek, a
betegek azt hitték (azt is mondták nekik), hogy kórházba
kerülnek. Még talán azt is hihették, hogy lám, nem is olyan
rossz ez a táborbeli élet, hiszen ennek a kedves doktornak,
lám, az volt az első dolga, hogy kiválassza a betegeket, akiket
majd meggyógyítanak...!
Akik erre gondoltak, nem tudhatták, hogy már egy órájuk
sem maradt az életből. És hogy a „kedves doktorok” elkísérik
ugyan őket – de nem a kórházbarakkba, hanem a „fürdőbe”
mennek. A kedves doktor úr szemét talán még egyszer látni is
fogják – azon a vastag kerek üvegablakon át, amikor a doktor
kíváncsian szemléli őket... De azt persze nem tudhatták, hogy
az lesz az utolsó dolog, amit életükben látnak.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a náci rendszerben a
koncentrációs táborokat kivették a jogi keretekből.
Majdhogynem földrajzilag is, de jogilag mindenképpen.
Vagyis ami a táborokban történt, arra nem vonatkoztak a
Németországban érvényben lévő törvények és más jogi
normák. Vagyis például egy táborbeli fogoly nem hívathatott
ügyvédet és nem indíthatott pert a hatóság ellen a bánásmód
miatt, amiben részesült. Kívülről sem avatkozhatott be senki
abba, ami odabent történt. Ha valakinek elhurcolták a
hozzátartozóját és végeztek vele egy ilyen táborban, német
jogi intézmények – bíróságok vagy más intézmények – előtt
nem kezdeményezhetett vizsgálatot, nem indíthatott pert, nem
panaszolhatott be senkit. A táborok mintha kívül estek volna
mindezen.
De német földön kevés tábor volt. Nem véletlen, hogy
éppen a fenti megfontolások miatt is a legtöbbet a megszállt
Lengyelország németektől uralt részén hozták létre.
Mindehhez hozzájárult az őrség agymosása is. Mindenki, aki
német létére a táborokban szolgált akár egyszerű őrként, akár
civil alkalmazottként, akár orvosként vagy parancsnokként –
el kellett fogadnia azt az alaptételt, hogy minden fogoly
ellenség! Minden fogoly a német nép, az árják, a rendszer és
egyáltalán, „a te ellenséged is!” Aki a vesztedre törne, ha nem
tenne szögesdrótok mögött. Most már csak rajtad múlik, hogy
kijut-e innen, hogy bosszút álljon rajtad vagy a családodon...
Ugye, ezt te sem akarod?
Persze, hogy nem akarta senki.
Az orvos sem.

Mint majd látni fogjuk, később olyan sok lett a munka,

hogy a táborokban dolgozó náci orvosok már nem bírták, és
akkor megengedték, hogy a foglyok között lévő zsidó és más
nemzetiségű vagy származású rab orvosokat is
alkalmazzanak. Ezek az emberek kényszerhelyzetben voltak,
ugyanakkor számukra is egy túlélési esély nyílott. Nekik nem
kellett részt venniök a döntésekben – ez elképzelhetetlen is
lett volna, lévén maguk is rabok –, és nem szelektálhatták a
foglyokat, nem állítottak ki okmányokat, nem rendelhettek el
semmilyen vizsgálatot, aminthogy a kivégzéseknél, az
elgázosításoknál sem kellett jelen lenniök.
Könyvünknek a kísérletekről kellene szólnia – és végső
soron erről beszélünk.
Mert hiába nem voltak kísérletek a haláltáborokban a
háború első éveiben, vagy számuk és jelentőségük elenyésző
volt – igazából mégis folyt itt egy nagy, mondhatni gigászi
kísérlet! Aminek azonban nem a rabok, a foglyok voltak az
alanyai.
Hanem maguk a németek.
A náci vezetés a hitleri hatalomátvételtől (1933)
folyamatosan tolta ki a nem is csak képzeletbeli határt. Az
emberek tűrőképességére gondolunk elsősorban – ők is ezt
célozták. Hitler kitalálta a maga eszméit, persze jelentős
segítséggel, régebbi elődök vállán állva alkotta meg azt a
bonyolult téveszmét, amely az emberiséget fajokra osztotta és
ezen belül alacsonyabb rendűekre, kiket ki kell irtani és
magasabb rendűekre, akik azért születtek úgymond, hogy
uralják a világot. Az első nagy kísérlet arról szólt, hogy
sikerül-e ezt az eszmét elterjeszteni „békés” úton.
Sikerült. Ne feledjük, Hitler mindezt sohasem titkolva
legális úton jutott hatalomra. Szabad, demokratikus
választásokon a többség szavazatával került a hatalomba.
Nem kellett ehhez valamilyen sötét katonai puccsot
szerveznie (az egyszer már nem jött be neki), a nép akaratából
került az élre.
A nagy kísérlet első része tehát sikerült. Bevette a nép az
aljas, zavaros ideológiát. Különösen az egyszerűbb, hogy ne
mondjuk primitívebb emberek fogadták el és vallották
magukénak. No persze annak különféle cifrázásai, sallangjai,
bonyolult fejtegetései nélkül. A lényeg, hogy mentek a nácik
után, mint a birkák.
A második szakaszban a gondolkodó emberekkel is el
kellett hitetnie a benne foglaltakat. Nos, ez persze már nem
volt olyan egyszerű és könnyű feladat. Nem is sikerült
maradéktalanul. Akik nagyon ellenezték és érveik is voltak
vele szemben, azok két út között választhattak (amíg
választhattak): vagy elmenekülnek az országból, vagy
meghúzzák magukat és úgy tesznek, mintha egyetértenének.
De aggasztóan sokan voltak olyan értelmiségiek, akik
szintén vallani kezdték a náci eszméket. Sokan persze
elsősorban azért, hogy ne lógjanak ki a sorból, és szép
számmal olyanok, akik rájöttek, hogy ezen keresni lehet.
Hogy ebből mindenféle előnyök származnak, ha idejében
csatlakoznak a mozgalomhoz. Így tettek hát.
A nagy kísérlet aztán folytatódott. Most már arra kellett
rávenni az embereket, hogy amit a „Mein Kampfban”
olvastak, azt a valós életben is megvalósítsák, vagy legalábbis
ne ellenezzék, ha a hatalom követi azt az utat. Itt is bevált a
főnácik számítása, minden al-náci követte őket, és a
fegyelemben élő német nép meg amúgy sem gyakran szokott
lázadozni. Most sem tette, legalábbis nem tömegméretekben.
Ha pedig eddig eljutottak, akkor már voltaképpen nem is
volt más választásuk, mint tovább követni a politikai-
ideológiai vezetést. Hisz aki kilépett volna a sorból, arra
ugyanaz a halál vár, mint a „Birodalom ellenségeire”, a
zsidókra, szlávokra, cigányokra és másokra. Aki nem akar őr
lenni, az csak fogoly lehet. A szögesdrót kerítésnek csak két
oldala van.
Sok szakma képviselőire kiterjesztették a náci ideológiát.
De talán egyikre sem olyan nagymértékben, mint éppen az
orvosokra. Fentebb leírtuk már, hogy a zsidókérdést
egészségügyi problémának nevezték el, és a náci vezetés attól
kezdve – egészen 1945-ig, a háború végéig – görcsösen
ragaszkodott ehhez a fikcióhoz. Az egészségügyi gondokat
pedig nem lehet megoldani orvosok nélkül.
Ugyanakkor ez kényelmes ürügy is volt a felsőbb vezetés
számára. Olyanná tették az alacsonyabb rendű „fajok”
kiirtását, mint egy ciánozást, egy patkányirtást. Amit a
megfelelő szakemberekkel szoktunk elvégeztetni, nem saját
kezűleg. Mert hiszen „mi nem értünk hozzá”.
És az orvosok túlnyomó többsége ezt is elfogadta. Nem
emeltek szót az ellen, hogy először csak az
elmefogyatékosokat hurcolták el és gyilkolták le. Másodjára
azt is tűrték, ha a fizikai fogyatékosokat, rokkantakat stb.
hurcolták el – no persze orvosi papírokkal! Aztán már
mintegy rezignáltan tűrték, sőt segítettek abban, hogy a többi
„életre nem érdemes életet” is megszüntessék – szintén
diplomás asszisztencia mellett, sőt azon keresztül.
Így aztán amikor eljött az idő, hogy több mint félmillió
németországi, zsidót – értsd: saját országuk állampolgárait,
sokszor kollégákat, ismerősöket – kellett beutalniok a
megsemmisítő intézményekbe – ezt is vállalták. Nem is
szólva aztán mindarról, ami orvosi felügyelettel, segítséggel
később a haláltáborokban zajlott le.
Vagyis a nagy kísérlet száz százalékig sikerült! A náci
ideológia legyőzte még az orvosok esetleges ellenállását is.
Vagyis ha sikerült ebbe belevenni azokat, akiknek szakmai
hitvallásuk és esküjük szerint egyáltalán nem lett volna
szabad ebben részt venniök – akkor játszi könnyedséggel
sikerülhet elterjeszteni ezt az eszmét és gyakorlatot az élet
bármelyik másik területén, bármilyen más foglalkozású,
szemléletű emberek között is!
Adolf Hitler elégedett lehetett.
Annak, hogy ezek az orvosok, különösen Auschwitzban és
Birkenauban később mindenre kaphatók voltak, azért akadtak
előzményei.
Nyilván a fentebb említett kísérlet részeként jött létre ez is.
A náci orvosok akkor is náciként viselkedtek hamarosan, ha
kezdetben nem nagyon szimpatizáltak az eszmével. A
legnagyobb haláltáborokat megjárt foglyok és mások –
nemegyszer a túlélő személyzet tagjai is nyilatkoztak,
különösen a nürnbergi orvosperekben, no és szép számmal
írtak visszaemlékezéseket is –, mind azt írták, hogy a német
orvosok elég hamar belerázódtak a munkába. Pedig nap mint
nap szelektálniuk kellett, akár egyes esetekben, akár
tömegesen. Mert nem csak arról volt szó, hogy a hírhedt dr.
Mengele mintájára ki kellett állniok a vasúti rámpára és a
frissen érkezők háromnegyedét elküldeni a gázkamrába.
Hanem az is feladataik közé tartozott, hogy a barakkokban – a
blokkokban – felügyeljenek az egészségi állapotokra. Vagyis
nap mint nap kiválasszák azokat a foglyokat, akiket már nem
lehet vagy nem érdemes tovább dolgoztatni. Ez persze nem
jelentett mást, mint azt, hogy minden orvos nap mint nap
számos halálos ítéletet hozott.
A beteg-barakkokban is ez folyt. Ott is naponta
szelektáltak, és nem egy olyan orvos akadt, akinek reggeltől
estig vagy estétől reggelig egy nappali vagy éjszakai
műszakban több száz gázkamrába küldött ember terhelte meg
a lelkiismeretét.
Már ha ilyen volt neki. Ugyanis minden forrásunk arról
tanúskodik, hogy ezek a náci orvosok például Auschwitzban,
de nem csak ott meglehetősen normálisan éltek, és még
évekkel később sem látszott rajtuk semmi. Nem viselte meg
őket mindaz, amit ott naponta láttak. Elsősorban egészen
könnyen vészelték át azt, hogy egy nagy becsapást hajtanak
végre: sok frissen érkezett fogolynak mondták, hogy
kezelésre viszik őket, vagy fürdőbe mennek, vagy
kórházbarakk az úti cél – miközben jól tudták, hogy ezeknek
csak egyetlen úti céljuk lehet: a gázkamra.
De az sem gyakorolt rájuk rossz hatást, hogy mennyi
szenvedést láttak, és oly közelről. Ráadásul jól tudták: nem
valamiféle természeti csapás által okozott baj nyomaival
kellett találkozniuk minden percben. Nem járvány volt ez,
nem vihar, árvíz vagy földrengés áldozatai vártak segítségre
(amit úgysem kaptak meg). Hanem hozzájuk hasonló
emberek, német emberek találták ki és valósították meg ezt a
rettenetes rendszert. Ahol millió embernek kellett szenvednie
egy homályos ideológia miatt. Olyanoknak, akik semmit sem
követtek el.
Az orvos a haláltáborban, az SS alkalmazásában – maga is
úr volt. Maga is irányította a táborok életét, még ha netán nem
akarta ezt, vagy nem volt vele tisztában – akkor is.
Ne feledjük: az orvosok folyamatosan más orvosoktól,
egészségügyi hatóságoktól is kaptak támogatást, mi több,
instrukciókat, majdhogynem utasításokat. Tehát nem lehetett
olyan érzésük, hogy magukra maradtak és valahol a durva
SS-őrök és a szerencsétlen foglyok között vergődnek –
dehogy! Ők egyfelől az SS tagjai lettek, amikor oda osztották
be őket, másrészt pedig folyamatosan látogatták őket a
felsőbb orvosi szervek képviselői. Akik természetesen maguk
is orvosok, főorvosok, professzorok voltak. Velük
megbeszélhették a problémákat, és ezt meg is tették. Az
persze más kérdés, hogy ezek a főorvosok ugyanúgy a
rendszer hű szolgái voltak, mint a tábori orvosok –
másmilyenek nem is lehettek volna.
Mindenképpen arról volt szó, hogy ezek az orvosok – akik
egy része később kísérleteket is végzett a foglyokon – maguk
mögött érezhették a szakma együttérzését, a felsőbb orvosi
vezetést is. Ez részben megnyugtatta őket.
Tudjuk persze, hogy az efféle helyzetekben azért ez-az
kitör az emberekből. Feljegyezték, hogy az SS-orvosok
pihenőidejükben, a tiszti kantinban és másutt egymás között
megbeszélték munkájuk undorító voltát, és sokan gyakorta
leitták magukat – nyilván azért, hogy ne kelljen ezen tovább
gondolkodniok.
Ugyanakkor nem vitás, hogy kijózanodva tovább végezték
a „munkájukat”, és nem nagyon hallottunk olyan esetről,
amikor bárki is megtagadta volna a szelektálást. Könnyen
odakerülhetett volna a foglyok közé maga is. Auschwitzot
tehát elfogadták úgy, ahogyan van, és amilyen. Minden
velejárójával együtt. Nem tettek semmit, hogy bármin is
változtassanak.
A kísérletezések érdekes módon kicsiben kezdődtek és
nem is felsőbb utasításra.
Az orvosok maguk kezdtek keresni valami elfoglaltságot,
ami elterelné a figyelmüket a rettenetes mindennapokról.
Mert azért ne higgyük, hogy nem viselte meg őket ez az
állapot, különösen akkor, ha már évek óta tartott.
Dr. Mengele, mint látni fogják, ikrekre vadászott. Az
ikerkutatás volt a hobbija és egyben valamiféle tudományos
(?) igényű megszállottsága is. A többi, alacsonyabb rangú
auschwitzi orvosnak persze nem jutott ilyesmi, nekik valami
mást kellett kitalálni.
Az egyik hát bizonyosfajta sebek iránt érdeklődött. Kiadta
az utasítást alárendeltjeinek, hogy ha valamelyik foglyon
ilyent látnak, jelentsék. Akadt, aki a kórházblokk egyik
termébe csak olyan rabokat gyűjtött be, akik sérvet kaptak a
munkától. Amikor ennek elterjedt a híre, sok fogoly
produkálta magán azokat a tüneteket, amelyeket X. vagy Y.
orvos keresett – remélve, hogy kihúzhatja magát a pusztító,
kínzó fizikai munka alól, és ha nem is többet, de legalább pár
nap nyugalmat nyer, egy kis lélegzethez jut.
Olykor a kísérletező orvosok összeálltak és többen
alkottak egy csapatot. Tudunk olyan eseményről is, amikor
fogoly orvosokat vontak bele a munkába, ha az elég sok
foglalatosságot igényelt. Valahol persze meg lehet érteni
ezeket a törekvéseket, hiszen a doktorok valahol a lelkük
mélyén akkor is orvosok voltak. Szerettek volna valamilyen
igazi értelmet belevinni ebbe a munkába is. Ha akadt köztük
olyan – márpedig tudjuk, hogy akadt –, aki eleve és amúgy is
kutatóorvos akart lenni, az most úgy érezhette: valamit csak
lecsíp magának ebből a szörnyű munkából. Hogy ha már ide
került, akkor kihasználja az alkalmat és az itt lévő, neki (is)
alárendelt emberanyagból kihoz valami tudományosan
értékelhetőt.
Azt azért ne feledjük: ezek az orvosok nem csak úgy „az
SS-nél dolgoztak”, mert erre nem is volt lehetőség. Aki az SS-
nél vagy SS-nek dolgozott, az tagja is volt a szervezetnek.
Bizony az auschwitzi orvosok az SS egyenruháját hordták, és
ők voltak az egyetlen katonaorvosok a német hadseregben,
akik egész szolgálati idejük alatt pisztolyt viseltek az
oldalukon. Tehát katonák voltak és orvosok.
Azt mondhatjuk nagy általánosságban, hogy bár egyes
orvosok a szaksajtóban publikáltak is ezt-azt a foglyokon
végzett kísérleteikről, ezek igazából nagyon szórványos
dolgok voltak. Azt természetesen mindig el kellett hallgatniuk
e dolgozatokban, hogy kik voltak a kísérletek alanyai... De
általában ezeknek nem maradt írásos nyoma, nem szóltak
róluk szakmai publikációk. Az orvosok nemegyszer csak
időtöltésből foglalkoztak egyik-másik kórral, ami gyakori volt
a foglyok között. A legtöbb ilyen esetről úgyis csak
Auschwitz vonatkozásában tudunk. Ott nagyon sok SS-orvos
dolgozott, és ezek némelyike az üres órákban – talán a szinte
kötelező alkoholizálás helyett – mással foglalkozott.
Nem gyógyítással, ne higgyük! Ez nem tartozott feladataik
közé. Inkább csak egyik-másik érdekesebb kóreset lefolyását
vizsgálták. 1942 előtt csak német orvosok dolgozhattak
orvosként, de később oly sok lett a fogoly, hogy lassan
megengedték a munkát a foglyok közül kiválasztott
orvosoknak is. A vége felé ezek már egy kiválasztott kasztot
képviseltek, de persze továbbra is foglyok voltak és maradtak.
Általánosságban elmondható, hogy ezek a magánjellegű
kísérletek, megfigyelés-sorozatok nem voltak jelentősek és
semmilyen nyomot nem hagytak az orvostudományban. Csak
jeleztek egy áramlatot, egyfajta törekvést. Valami halvány jel
volt arra nézve, hogy ezek az orvosok – valahol a lelkük
mélyén még orvosok...

Volt olyan orvos, konkrétan dr. R., akit a pszichoterápia

érdekelt. Akkoriban hallott először az elektrosokkról, és ki
akarta próbálni. Miután beszerezte az ehhez szükséges
berendezéseket – ez Auschwitzban történt –, jobbára lengyel
foglyokon végezte kísérleteit. „Szerzett” lengyel pszichiátriai
betegeket, és azok lettek az alanyai.
Ez az orvos egy lengyel fogoly-orvostól tanulta a
teendőket, aki pár lépéssel járt csak előtte a tudás
megszerzésében – az elektrosokk-terápia akkoriban még
újdonságnak számított (Ma már tudjuk, hogy az elektrosokk
roppant káros módszer). A német orvos kénytelen volt
elfogadni a lengyelt tanítójának. Ebben az esetben a jelek
szerint fontosabb volt számára a tudás, mint az egyéb
szempontok. No persze ezt az együttműködést nem
reklámozták kifelé. Főleg zavarodott lelkű női pácienseket
szereztek neki.
Volt akkoriban – az 1940-es évek elején – egy másik
orvos, dr. W., aki szintén az auschwitzi lágerban praktizált. Őt
inkább az abnormális csontozató betegek érdekelték. Nem
valószínű, hogy amikor annak idején megkapta a diplomáját,
már ez volt a fő érdeklődési köre. Csak itt, a táborban jött rá,
hogy az Európa különféle részeiből összeszedett betegek
között szép számmal akad mindenféle kór, nyavalya,
abnormitás, különlegesség. Kiválasztotta hát magának ezt a
témát. Attól kezdve minden szelektálásnál sasszemmel
figyelte a frissen érkezett foglyokat. Persze körülbelül
kéthetente került rá a sor, így hát nem láthatott minden
foglyot. Ezért megkérte kollégáit, ha ilyent látnak, ne
szelektálják ki, hanem küldjék el hozzá a megfelelő orvosi
barakkba.
Sok alanya lett, bár igazából nem végzett rajtuk
kísérleteket. Fiatal fiúk, idősebb emberek, jobbára férfiak,
nagy ritkán nők kerültek hozzá. Gyermekkorban eltörött és
rosszul összeforrott kar- és lábcsontok, kórosan burjánzó
bordák, lapockák. Púposok és más nyomorékok gyűltek ott
össze. Persze amikor megvizsgálta és leírta őket, már csak
néhány napig maradhattak ott. Összehasonlító vizsgálatokat is
végzett, és amennyire lehet, dokumentálta az eseteket.
Tolmácsok útján kikérdezgette a holland, lengyel, orosz,
magyar, görög stb. foglyokat, mi történt velük, mikor és
hogyan. Aztán, amikor már együtt volt miden anyag,
intézkedett, hogy a foglyot mégis „csatolják” egy éppen akkor
szelektált, a gázkamra felé tartó csapathoz.
1943-ban az auschwitzi kórházblokkban (barakkban)
német és fogoly orvosok közösen végeztek sterilizálási
kísérleteket. Ez elég széles körű dolog volt akkoriban és
később is. Egymástól függetlenül több náci haláltáborban
több orvoscsoport folytatott ilyen kísérleteket. A kezdetek
Himmlerhez vezethetők vissza. Heinrich Himmler, az SS
Birodalmi Vezetője (SS-Reichsführer) számos tekintetben
elébe akart menni imádott Hitleré tanításainak és vágyainak.
Ezért nemcsak hogy megszerezte ezt a fekete egyenruhás
„lovagrendet”, az SS-t hanem számos téren próbált nagyot
alkotni a náci eszmék nagyobb dicsőségére. Egyfelől
valamilyen áltudományos maszlaggal kevert mitológiát is
létrehozott, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a
zsidókat – akiket ő is éppen úgy gyűlölt, mint Hitler – szerette
volna kiirtatni. Ám a zsidóknak, a lengyeleknek és főleg az
oroszoknak volt egy igen kellemetlen tulajdonságuk: a
létszámuk. Az, hogy nagyon sokan voltak.
Ezért a mindennapos gyilkolás mellett Himmler már
előretekintett, és úgy vélte: valahogyan el kellene érni, hogy a
majdani rab népek ne szaporodjanak el túlságosan. Hogy
mindig csak annyi szülessen belőlük, amennyi a német
munkaerőigényeknek megfelel. Kézenfekvőnek tűnt az a
lehetőség, hogy vagy a férfiakat, vagy a nőket, vagy mindkét
nembeli „aljanépet” nagymértékben sterilizálni kell.
Emlékeztetőül: férfiak kasztrálása folyt már korábban
Németországban, ahol az elmebeteg férfiakkal, nagyobbrészt
pszichopata bűnözőnek bélyegzett személyekkel bántak el
ilyen brutális módon. Most azonban, amikor a táborokban
ilyen mérhetetlenül sok kísérleti alany gyűlt össze, Himmler
és szaktanácsadói elérkezettnek látták az időt nagyszabású
kísérletek elvégzésére is.
Azt, hogy melyik módszert kell alkalmazni, kizárólag
elméleti fejtegetések útján megállapítani nem lehetett. Ezért a
próbák, a tapasztalatok útján indultak el, ami az igazi
tudományban is gyakorta bevált addig, és beválik máig. Bár
kissé időigényes és költséges.
Nos, Auschwitzban a költségek egy jelentős részét eleve
lefaraghatták. Nem a kasztrálást választották, mert az sok
fáradságot igényelne a majdani német rabtartóktól. Akik
természetesen a megszállt területek rabszolgalakosságának
egészségéről is „gondoskodni fognak”. Hogy miképpen, arra
a legjobb példát éppen e kísérletek során láthattuk.
Nőket és férfiakat kellett megfelelőképpen sterilizálni,
azaz terméketlenné tenni. Bár zsidókat a jövőben nem
szándékoztak „tenyészteni”, most mint kísérleti alanyokra
volt rájuk szükség.
Száz nőt és száz férfi foglyot rendeltek a kísérlethez.
Viszonylag jó állapotban lévő alanyokra volt szükségük, ezért
hát nem lehettek olyanok, akik már régóta vannak a táborban.
A kísérletező orvosok kívánságára majdhogynem frissen
érkezett, még a külvilágban erőre szert tett férfiakat és nőket
kaptak. A foglyokkal természetesen nem közölték a kísérlet
tárgyát – mi több, még annak tényét sem.
És ez is fontos szempont, ami mellett nem mehetünk el
szó nélkül. Könyvünk második fejezetében nem említettük
azt a tényt, hogy a náci orvosi és egyéb kísérletek alanyai nem
tudtak arról, mit történik velük. Egy normális társadalom
normális viszonyai között ilyesmi eleve nem jöhetett volna
létre.
No de ki mondta, hogy itt normális társadalom van? Ki
mondta volna valaha is, hogy a körülmények normálisak,
demokratikusak, szabályosak, törvényesek...? Ezt mellesleg
maguk a nácik sem állították. Fennen hivatkoztak arra, hogy
ők egy teljesen új, még járatlan úton haladnak. Hogy olyan
társadalmat építenek, amely nem a „rothadt, degenerált
demokrácián”, hanem az erő tiszteletén alapul.
Egy demokratikus, tehát „normális” világban úgy lehet
tudományos kísérletet végezni élő embereken, hogy azok
önként vállalják a kísérletet. Ha pontosan tisztában vannak
annak körülményeivel, lefolyásával, kockázataival és céljával.
Így maguk képesek mérlegelni, mi történhet velük és milyen
rizikót vállalnak. Ha valami balul sül el, bizony a kísérlet
vezetőit, tekintet nélkül tudományos fokozataikra és
érdemeikre, felelősségre vonja és megbünteti az arra illetékes
tudományos vagy közigazgatási hatóság – olykor mindkettő.
Talán fölösleges is mondani, hogy itt erről szó sem volt.
Egy nagy kényszerhelyzet állt elő a foglyok számára. Az
orvosoknak pedig sokszor egyáltalán nem volt megfelelő
tudományos képzettségük, tudásuk szintje nem érte el azt a
magasságot, amikor valaki emberkísérleteket vezethet. Az
erkölcsi szintről nem is beszélve, természetesen...
A foglyokat úgy terelték oda ezekhez a kísérletekhez, mint
a birkákat És a hasonlat részünkről most nem véletlen. A
nácik, mint már említettem, a táborokba zárt fogolytömeget
nem is vették emberszámba. Ez egyenes folyománya volt
ideológiájuknak, amely az alsóbbrendű embert elpusztítandó
betegségnek tartotta.
Melyik pásztor tartana beszédet birkái előtt és mondaná el
nekik, milyen sors vár rájuk? Hiszen azok csak állatok... Nos,
ez volt itt is a helyzet. A nácik nem tartották szükségesnek a
felvilágosítást. Sem arról nem beszéltek, hogy mi lesz a
kísérlet célja, lefolyása – de arról sem, hogy egyáltalán van
valamilyen kísérlet Az arra ítélt résztvevők teljesen tudatlanok
voltak e tárgyban.
 Persze mi lennénk a naivak, ha azt várnánk, hogy a nácik
az élet bármilyen területen betartották volna a civilizált világ
szabályait, törvényeit, szokásait. Barbárok voltak a szó igazi,
teljesen negatív értelmében. Akik még büszkék is voltak arra,
hogy törnek-zúznak, hogy megbotránkoztatják a normális
társadalmak normális tagjait és intézményeit.

Az auschwitzi 10-es blokkban történteknek még

évtizedekkel később is nagy visszhangjuk volt. Már csak azért
is, mert a huszadik század második felének nagy zsidó
regénye, L. Uris: „Exodus” című könyve is kitért erre az
epizódra.
Ami persze lehet, hogy epizód csak egy nép életében, de
azok számára, akik ott voltak, ennél sokkal több. A náci
orvosok itt lengyel és más nemzetiségű fogoly orvosok
szolgálatait is igénybe vették. Mindenesetre hóhérmunka volt
ez a javából.
A kísérlet első fázisában úgy próbálták elérni a
sterilizációt, vagyis a foglyok – az emberek – szaporodási
képességének megszűnését, hogy nemi szerveiket erős
röntgensugárzásnak tették ki. Ez természetesen alapvetően és
súlyosan károsította a szervezetüket. De hogy milyen erős
sugárzásnak tegyék ki, és az mennyi ideig tartson, vagyis
hány egységnyi sugárzást kapjanak a páciensek – mennyi az
„optimális adag”? – ahhoz nem volt elég egy vagy két
csoport.
A betegeket húsz fős csoportokba osztották. Öt csoportot
alakítottak ki a férfiaknál és ötöt a nőknél. Igyekeztek minden
csoportba ugyanolyan kevert módon: főleg a koruk és
állapotuk szerint összeválogatni az embereket. Ez fontos volt
azért, hogy a majdani eredményeket összehasonlíthassák.
Feltehetné valaki a kérdést: hogyan lehetséges a
besugárzás pusztító hatását ellenőrizni? Szaporodásra, nemi
aktusra késztetik a foglyokat, és megnézik, hány nő esett
teherbe? Ilyesmiről természetesen szó sem volt. A hatás
ellenőrzésére egy, a nácikra nagyon is jellemző brutális
módszert választottak, ami aztán szerves része lett az efféle
kísérleteknek.
Megvárták, míg eltelik egy bizonyos idő a besugárzások
után, és akkor kioperálták a nők petefészkét, a férfiakat pedig
kasztrálták! A kioperált szerveket boncolásnak vetették alá, és
az ott talált eredményből következtettek arra, hogy melyik
besugárzás végezte a legnagyobb pusztítást, de úgy, hogy
magával a kísérleti alannyal nem végzett...
Mert hiszen az alapvető cél az volt: olyan módszert kellett
találni, amely szaporodásra képtelenné teszi, vagyis sterilizálja
a majdani alávetett rabszolga népességet, de nem öli meg
őket, még beteggé sem teszi, hanem azok megőrzik
munkaképességüket.
Nos, azt nem igazán tudni ma már, hogy ezek a kísérletek
mennyiben járultak hozzá a nagy náci állam majdani
megteremtésének álmához és gyakorlatához. Már csak azért
sem, mert arra az államalapításra nem került sor, a háború
végén nem ők győztek és nem hajthattak uralmuk alá egy
hatalmas területet az Oderától az Urálig, ahol legalább
százötven millió szláv rabszolga dolgozott volna a német
uraknak. Ha így alakul, akkor természetesen ezek a
röntgenbesugárzások is elterjedt módszerré válnak. Az
„optimális” sugáradagot megkapta volna majdnem minden
fiatal lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán stb. személy. Akik attól
kezdve soha nem emelkedhettek volna fel a társadalmi
ranglétrán, már csak azért sem, mert számukra olyan nem lett
volna. Szláv embernek az eljövendő és két-három földrészre
kiterjedő Harmadik Birodalomban semmiféle lehetősége nem
lett volna a kiugrásra, a felemelkedésre, egyáltalán: semmire.
Jobbára mezőgazdasági munkások, szolgák lettek volna, akik
csak hat elemi iskolát végezhetnek, hogy megtanuljanak írni-
olvasni és számolni, azzal vége. Nem tanultak volna
nyelvtant, földrajzot, történelmet és semmi egyebet sem, nem
értesültek volna a múlt eseményeiről és önnön eredetükről,
nem tudták volna meg, milyen a Birodalmon kívüli világ.
Nem hallgathattak volna rádiót, nem olvasnak újságot vagy
irodalmat. Egyetlen feladatuk lett volna: dolgozni a németek
számára.
De mivel szolgákra mindig szüksége lesz a Birodalomnak,
hát szaporodniuk is kell, új szolganépeket kell létrehozniuk, a
nemzedékek láncolata nem állhat meg – csak ha az urak, az
„árják” úgy akarják. Tehát lenni kell közöttük olyanoknak –
nőknek és férfiaknak –, akik szaporodhatnak, míg a nagy
többségnek ez nem adatik meg. A szolganépség megosztása
különben is az uralkodó osztályok egyik feladata és egyben
módszere, uralkodási technikája.
Nos, ez volt hát a cél. Bizony el kell mondanunk, hogy a
nácik a jelek szerint eléggé előre gondolkoztak. És az 1940-es
évek elején, amikor még egyik diadalt a másik után aratták,
közülük szinte mindenki hitt a végső nagy győzelemben.
Ez a győzelem hozta volna el azokat a viszonyokat,
amelyekre ezek az auschwitzi kísérletezők is készültek.
Minden bizonnyal fentről jött az utasítás, nem a maguk
kisszerű elméjéből pattant ki a sterilizálás kérdésének
megoldására irányuló igény. Himmler és körei szintén arról
ábrándoztak, miféle „Új Rendet” fognak bevezetni a
világban, ha megszerzik fölötte az uralmat. Ők biztosra
akartak menni, és kihasználták az alkalmat, amikor ennyi
fogoly volt a kezükben. Mire eljön a nagy nap, mire felvirrad
a hatalmas tennetek és néptömegek valós birtoklásának ideje,
már kész módszerekkel akartak a Führer elé állni. Aki nyilván
kellően értékelné is szolgálataikat.
Az említett sterilizációs kísérletek lezajlása pontosan
szemlélteti azt a brutalitást és érzéketlenséget, amely a nácikat
az élet szinte minden területén jellemezte. Először is a
besugárzást is durván végezték el, bár ezenközben a foglyok –
pardon, „kísérleti alanyok”! – nem éreztek fájdalmat. A
röntgensugárzás, mint tudjuk, nem fájdalmas, egyáltalán nem
is érezhető beavatkozás.
Annál inkább a hatása!
Mint későbbi beszámolókból tudjuk, a túl nagy adag
sugárzástól fekélyek támadtak a nemi szerveken, égető
fájdalom jelentkezett, majd olykor megfeketedett az a testrész,
és a fogoly majd' beleőrült a fájdalomba. Ami a nácik számára
nagyobb baj volt, az ilyen alanyt később már munkára sem
lehetett fogni, tehát egyenesen küldhették a gázkamrába.
Itt viszont a kétszáz fős kísérletnél óvatosabbak voltak.
Nem használtak túl nagy adagokat, és különben sem az volt a
cél, hogy egy nagy adag röntgennel tegyék tönkre az alanyt.
Igyekeztek megtalálni az optimális sugáradagot, amelynek
használata után a fogoly mehetett dolgozni és amely
egyáltalán nem hatott az egészségi állapotára – viszont
mindörökre lehetetlenné tette számára a gyermeknemzést,
illetve a teherbe esést.
A rosszabb rész ezután következett.
Az orvosok egy idő elteltével, amely alatt a foglyok nem
mehettek munkába, az erre a célra kijelölt barakkban
tartózkodtak, nehogy történjen velük olyasmi, ami tönkreteszi
a kísérlet eredményét (fegyelmi büntetés, hirtelen halál, gázba
küldés stb.), ellenőrizni akarták a hatást. Ezért, mint írtuk
fentebb, gyakorlatilag egy csaknem érzéstelenítés nélkül
végzett műtét során a nőknek operálták a petefészkét, a
férfiaknak pedig a heréit, és azok felboncolása révén tudták
meg, milyen fokú roncsolást végzett bennük az előzetes
röntgenadag...
Akadt olyan orvos – erre egy, az 1960-as években
Londonban lezajlott per során derült fény –, aki egy leoperált
nagyobb herezacskóból magának... dohányzacskót
készíttetett! Kipreparáltatta a bőrt egy szakemberrel, és attól
kezdve büszkén mutogatta orvostársainak is. Minden
rágyújtásnál ezzel hencegett.
 De hát ez sem számított olyan különleges, egyedi
dolognak. Tudjuk, hogy számos táborparancsnoknak voltak
zsidók lenyúzott bőréből készített használati tárgyai, például
lámpaernyők is. Sőt, előszeretettel használtak fel ehhez olyan
bőrt, amelyen már volt egy... tetoválás is! Ez aztán „remekül
mutatott”, amikor a másik oldalról egy lámpa átvilágította...
Mondani sem kell, hogy nem sajnálták és nem is óvták a
kísérleti alanyokat. Nemcsak az általános durvaság és az
érzéstelenítés majdnem teljes hiánya volt jellemző ezekre a
műtétekre. De az is, hogy az orvosok e műtétek előtt még
kezet sem mostak és a műtéti eszközöket sem sterilizálták! A
szepszisnek persze minden fajtája előfordulhatott ezután, és
elő is fordult rendszeresen. Hogy a műtét után mi lesz a
kísérleti alanyokkal – kit érdekelt volna? Hiszen az ő szerepük
bevégeztetett abban a pillanatban, amikor kioperálták belőlük
a kísérlethez szükséges testrészeket. Attól kezdve ismét azzá
váltak, amik addig voltak számokká.
Igen, minden rabnak száma volt a koncentrációs
táborokban. Nem volt vezetékneve, keresztneve, nemzetisége,
lakóhelye – semmi. Ezeket az adatokat legfeljebb listákon
tartották számon, de a táborban mindenki csak egy szám volt.
A fentebb leírt kísérletekben is a rabok száma szerepelt
csupán. No és a kísérleti kartonokon pontosan feltüntették a
besugárzás dátumát, idejét, körülményeit, az adag nagyságát –
majd az egyéb észrevételeket, megjegyzéseket. Aztán amikor
a belőlük kioperált szervek patológiai vizsgálata is megtörtént,
akkor a kartonokra felvezették, hogy az illető szervben milyen
fokú elváltozásokat, roncsolásokat észleltek Később ebből
vonták le a szükséges következtetéseket és készítették el az
eredményeket.
Ezek először az SS orvosi szolgálatának vezetőihez
kerültek. Ennek minden tagja magas rangú SS-tiszt is volt
egyben. Innen jutott a jelentés a főbb emberek asztalára.
Himmler és társai azonban nem lehettek mindezzel
megelégedve, már csak azért sem, mert ez így nagyon
kevésnek tűnt. Kevés kísérleti alanyon végezték, és jószerével
inkább csak a követendő irányt mutatta meg, dt nem adott
elég „tudományos alapot” arra, hogy ezekből végérvényes
következtetéseket vonjanak le. Még kevésbé adott útmutatást
arra nézve, hogy miképpen alkalmazzák majd tömeges
módon a megszállt területeken, amikor már katonailag
veszélyes ellenségek nélkül maradnák a németek a csatatéren,
és egy hatalmas birodalomban egyedül maradnak a
rabszolgáikkal...
Ez a magyarázata annak, hogy máskor és máshol (is)
végeztek még ehhez hasonló sterilizációs kísérleteket a nácik.
Tudunk természetesen alapvetően másfajta kísérletekről is.
Ezeket szintén az előbbi helyszínen, az auschwitzi 10-es
blokkban végezték el. Ehhez néhány olyan náci orvost
kerestek, akik azelőtt nőgyógyászattal foglalkoztak, valamint
természetesen hasonló képzettségű vagy szakosodású fogoly
orvosokat is. Ez utóbbiakra itt is csak azért volt szükség, hogy
az alantasabbnak, vagy egyszerűen csak kényelmetlennek,
„piszkosnak” tartott munkától megkíméljék magukat a német
orvosok. Az ilyeneket ezekkel végeztették el.
A kísérletek ezúttal a női méhnyakrákra vonatkoztak.
Közelebbről nem ismertetett módon rákot oltottak be kísérleti
nőkbe, akik természetesen mind foglyok voltak
Auschwitzban. Egy idő elteltével aztán műtétet végeztek
rajtuk és a méhnyak egy részét – vagy az egészet –
eltávolították. Az érzéstelenítésnek itt sem volt nagy szerepe, a
pácienseket sokszor úgy kellett lefogni vagy lekötözni, mert
fájdalmukban törtek-zúztak. Mindenki úgy emlékezett vissza
később – már a foglyok közül csak az, aki túlélte a kísérletet
és túlélte Auschwitzot is! – hogy igen nagyszámú nőn
folytatták ezt a kísérletet. Minimum több száz, de inkább
ezernél is több nőről lehetett szó – pontosabb adatokról nincs
tudomásunk.
 „Ami nem tiszta faj ezen a földön,
az csak annyi, mint a pelyva.”
(Adolf Hitler)

Negyedik fejezet
„Ez maga a pokol"

A hitleri „ideológia” úgy vélte, a cigányok is a

kipusztítandók közé tartoznak. Sem maga Hitler, sem követői
nem voltak képesek felfogni ennek a népnek a jelentőségét,
mi több: éppen jelentéktelenségét hangsúlyozták. És persze
ártalmas, nem-európai voltát. Ami mellesleg az ő
értelmezésükben a zsidókra is igaz volt, hiszen az ókori
(amint a mai) Izrael állam nem Európa része, hiszen Nyugat-
Ázsiában helyezkedik el.
A cigányok tehát feketelistára kerültek teljes egészében.
Előbb csak Németországból hurcolták el őket Auschwitzba,
aztán sorra a megszállt területekről is. Persze nem minden
cigányt találtak meg. Németországban lehetősége volt a náci
rendszernek arra, hogy alig néhány év alatt szoros zárat
építsen ki minden ember köré, bárhol is lakott. A
vándorcigányok már nem vándorolhattak, lakóhely kellett, a
lakóhelyeken pedig illetékes hivatalnokok, akik mindenkit
szemmel és nyilván tartottak. A cigányoknak befellegzett
német földön.
De nem volt ilyen egyértelmű a helyzet másutt. A nyugat-
európai országokban a cigányok már régebben letelepedtek
ugyan, mégis akadtak ide-oda vándorló csoportjaik –
különösen Franciaországban. Ezek egy része a veszedelem
közeledtére átment spanyol földre, ahol a németek nem
érhették el őket. De persze a többség ott is fogságba esett.
 A kelet-európai cigányoknak is csak egy részét tudták
megfogni, elhurcolni. Ők is bujkáltak attól kezdve, hogy
világos lett: a németek ugyanazt a sorsot szánják nekik, mint a
zsidóknak. A cigány holokauszt ennek ellenére szinte alig
ismert területe a történelemnek, máig nem kutatták
kellőképpen.
Auschwitzban volt egy külön „cigánytábor” is. Sokkal
inkább ráillik ez a név, mint bármelyik másikra, ugyanis itt
együtt maradhattak a családok. A cigányokkal tettek csak
kivételt a németek. Ennek persze nyomós oka volt. Már az
első cigányszállítmány megérkezésekor dantei jelenetek
játszódtak le a rámpán. Ugyanis a németek nagy döbbenetére
a cigányok nem voltak hajlandók egyetlen parancsszóra
szétválni. Míg a zsidó, szláv és egyéb – bárhonnan érkezett –
csoportok az auschwitzi vasúti rámpán azonnal
engedelmeskedtek az utasításnak, külön csoportba álltak a
férfiak, a nők és a tizennégy éven aluli gyermekek, és ezen
családtagok általában ott látták egymást utoljára, addig a
cigányokkal ezt a módszert nem lehetett követni. Ők inkább
ott haltak volna meg a peronon, de nem engedik el egymást,
főleg nem a gyermekeiket.
Ez adta az ötletet dr. Mengelének, a haláltábor legfőbb SS-
orvosának, hogy ha már így áll a helyzet, valamilyen módon
ki kellene vagy lehetne használni a családok együttmaradását.
Az volt az ötlete, hogy elsősorban a cigány gyerekekre
jellemző betegségeket kutassák. Mi több, mivel voltak a
táborban más nemzetiségű gyerekek is, hát akár
összehasonlító vizsgálatokra is sor kerülhet – a nem
cigányokból lehetne például egy kontrollcsoportot létrehozni.
Mert fogódzkodjanak meg: mára már azt is tudjuk, hogy
dr. Mengele és néhány társa az auschwitzi táborban végzett
néhány valódi orvosi kutatást is! Olyant, amivel más, nem ott
élő betegeket akartak megmenteni a jövőben. Csak az a kár,
hogy mivel Mengele is náci volt (sőt, ő volt csak az igazi,
vérbeli náci...!), hát természetesen a németek gyógyítását
tartotta céljának. Nem az egész emberiség rendelkezésére
akarta bocsátani ottani eredményeit (ha végül is lettek
ilyenek), hanem csak a német boldogulást akarta szolgálni.
E kutatás tárgya az úgynevezett „noma” volt.
A latin nevén noma faciei, régi magyar nevén vízirák vagy
arcüszök egy időben gyakori volt, de érdekes módon jobbára
cigányokat támadott meg. Előfordult persze nem cigányok
körében is, de ritkán. Sok orvos vélte úgy akkoriban, hogy
ennek oka lehet a cigánygyerekek magukkal hozott fertőzése
is. Vagyis a felnőttektől örökölt szifilisz, amihez aztán
hozzájárult az életük korai szakaszában még megkapott
vérhas, a tífusz, a skarlát, a kanyaró és még sorolhatnánk.
Nem segítette állapotukat az általánosnak mondható
alultápláltság sem.
A kór halálosnak bizonyult, és már gyermekkorban nagy
aratást végzett a cigányok között. Mengelének sikerült vagy
ötven ilyen gyereket találnia a táborba érkezett cigányok
között. Hogy ne bontsa meg a kialakult családi kötelékeket,
mint említettük – ez volt az egyetlen barakk-együttes a
hatalmas Auschwitz-Birkenauban, ahol együtt maradhattak a
családok. Ami nem jelenti azt, hogy ne jutottak volna innen is
sokan a gázkamrákba. Végső soron szinte mindenkinek ez lett
a sorsa.
De akadtak gyerekek, akikkel még előbb különféle
betegségek, így például a noma végzett. A különösen
érdekesebb eseteket Mengele úgy őriztette meg az utókor és
az orvostudomány (?) számára, hogy a gyerekek fejét
levágatta és azokat tartósítószerben, üvegben megőrizte.
Valóságos kis „múzeuma” volt neki a táborban, amiről még
lesz szó.
Hamarosan tehát létrejött az orvosi kísérletek és
gyógyítások erre specializálódott részlege, a „Noma-
Abteilung”. Itt legkevesebb negyven, olykor viszont
éppenséggel hetven gyereket is kezeltek. Nemcsak jobb
ételeket kaptak, mint más foglyok – hiszen jó testi
kondícióban kellett őket tartani, és ellensúlyozni addigi
alultápláltságukat –, hanem szulfamid-készítményeket is.
Ezekkel próbáltak ellenhatni a fertőzésre. Az arcüszök a jó
kezelés révén számos esetben lassan elmúlott Mengele nem is
titkolta, hogy szakmunkát akar erről írni – de legalább
szakcikket valamelyik orvostudományi folyóiratban –, és
ezért hajlandó volt igazi gyógyítást is végezni. Aztán
odahívott más orvosokat is – no persze, csak a táborban
dolgozó SS-orvosokkal tehette ezt, külső doktort a nácik nem
engedtek volna a tábor területére –, és azoknak is
eldicsekedett az eredményeivel. Mengele ezenfelül, hogy
majdan dokumentálhassa az eseteket, gyakran hívott fotóst,
aki a kezelés megkezdése előtt, majd annak különböző
szakaszaiban és a végén is lefényképezte a kis betegek arcát.
Lehet, nagyon meglepő, ami most következik: doktor
Mengelének sikerült sok gyereket kigyógyítania a kórból!

A cigányokkal kapcsolatosan még két másik

kísérletsorozat is folyt.
Az egyiknél a kornak nem volt jelentősége. Mivel
gyakorta megesett, hogy a cigányok között akadtak törpe
növésű egyének, hát azok lettek Mengele másikfajta
érdeklődésének alanyai. Az orvost nagyon érdekelte az, mi
lehet a törpe növés oka. Nem tudunk arról, hogy hasonló
érdeklődést mutatott volna ő vagy mások a törpe növés
ellentéte, a magasnövés (akromegália) irányában is. Amely
pedig legalább annyira abnormális – ha ritkább is – mint a
törpe növés.
Mindenesetre ha az érkező szerelvényekben, a cigányok
vagy mások között abnormálisan kistestű egyént talált, azt
nem küldte a gázkamrába, hanem a tábor egy erre kijelölt
blokkjába, barakkjába. Ott végzett rajta antropológiai
vizsgálatokat. Természetesen nem tudta megváltoztatni az
illetők testméreteit, de igyekezett kideríteni: vajon miféle
okok játszottak közre abban, hogy ilyenné lett...? Mekkora
szerepe volt ebben a táplálkozásnak, az öröklött
tulajdonságoknak, esetleges betegségeknek, testi
elváltozásoknak?
A másik, amit még annyira sem lehet igazából
kísérletezésnek, inkább kutatásnak, vagy vizsgálatnak nevezni
– az ikrekre vonatkozott. Ma már köztudott, az auschwitzi
tábor történetével foglalkozók jól tudják, hogy Mengele
doktor és társai sajátos „iker-mániások” voltak. Már az érkező
szállítmányoknál felhangzott a doktor elvárásait jól ismerő
SS-katonák és foglyokból előléptetett segítők kórusa:
– Ikrek...! Ikreket keresünk! Ikrek jelentkezzenek!
Természetesen mindig azon a nyelven, amely anyanyelvű
volt az érkező csoport.
Az ikerkutatás akkoriban nem csak Auschwitzban, hanem
szerte a világon úgynevezett „divatos” kutatássá vált. Ennek
oka az a nagy feltűnést kiváltó eset lehetett, amelynek során
Kanadában ötös ikrek születtek. Ez akkoriban nagy publicitást
kapott a világmédiában, és könnyen lehet, ez inspirálta
Mengelét is.
De volt más oka is. A náci fajtervezők erre is ráharaptak.
Hiszen míg egyfelől az volt a nem is tagadott céljuk, hogy az
alacsonyabb rendű emberek szaporodását gátolják és
gazdasági szükségleteiknek megfelelően szabályozzák, addig
másfelől a saját fajtájukat szerették volna szaporábbá tenni.
Már csak azért is, hogy a németséget mint olyant létszámában
is kiteljesítsék és minimum a japánokkal hozzák egy szintre,
nem is szólva az angolokról és az amerikaiakról.
Ezenfelül Hitlernek német katonákra volt szüksége. A
nácik nagy időtávlatokra terveztek – ami manapság már
nevetségesnek tűnik, mert nem tudhatták, hogy mindössze
tizenkét évet kaptak a történelemtől, az alatt is a legnagyobb
veszedelembe, nyomorúságba és vérveszteségbe döntötték a
német népet, amely valaha is érte azt a földet és lakóit.
Nos, minden férfira és nőre szükség volt Ezért találták ki a
nácik a Lebensborn („életforrás”) programot is, amelynek
során fiatal lányok számukra jobbára ismeretlen SS-
katonáktól szültek „igazi germán utódokat”, akiknek
törvénytelen, balkézről való születését is elnézték csak azért,
hogy minél többen legyenek az uralkodó faj tagjai.
Nem kétséges, hogy Himmler egyik utasítására indult el az
iker-program is. A vezető náci ideológusok és jövőtervezők
igénybe vették a náci orvosok segítségét is, amikor népük
szaporaságát elemezték. Arra a belátásra jutottak: nem ártana,
ha a német nők egy része életében legalább egy alkalommal
ikreket szülne. Az sem baj persze, ha kétszer is. Ez már négy
gyermeket jelentene! Nyilvánvaló volt a sajátos férfi-logika
is: ha egyszer kell csak szülni, de akkor mindjárt két, sőt
esetleg három gyermek hozható a világra, akkor a nők
szívesebben fognak szülni. Úgymond, a „hazának”...
Ez volt az iker-program ideológiai háttere. Nem eléggé
világos viszont e kutatások módszertana. Ma már tudjuk,
hogy az ikerszülések nagy többségében genetikai tényezők
játszanak szerepet – erről viszont abban az időben a
tudomány és a tudósok még keveset tudtak. Különösen nem
sok információt szerezhetett éppenséggel a kutatások
irányítását lelkesen felvállaló doktor Mengele...
Azt is meg kell mondanunk, hogy lényegében minden
kísérleti alany azzal, hogy kísérleteztek vele – egy másik jogi
kategóriába került át. No, ezt ne úgy értsék, hogy bármiféle
jogot megszerzett volna. Ellenkezőleg, inkább elvesztette azt
is, amivel addig rendelkezett. Pedig már az is a nulla felé
tendált. Mint kísérleti alany, átment a mínuszos, negatív
tartományba – ahogyan a háború után egy megmenekült
fogoly orvos közölte.
 Arról van szó, hogy aki ilyesmibe keveredett, akit
bármilyen kísérletnek vetettek alá, az náci titkok birtokába
jutott. Vagy ahogyan ők mondták akkoriban Auschwitzban és
a többi táborban: „titokhordozóvá”, titokbirtokossá lett. Mint
ilyen viszont veszélyes volt a nácik számára. Hiszen tudta,
hogy orvosi kísérletek is folynak a táborokban. Maga is részt
vett valamelyikben, és arról tudott volna mesélni
kívülállóknak, ha egyszer kiszabadul onnan!
Akkor, az 1940-es évek első felében arról senki sem
álmodott, hogy egyszer csak idegen katonák (oroszok,
amerikaiak, britek) állnak majd a táborok kapujában, az SS-
őrség pedig elmenekül és a táborok felszabadulnak. Ennek
ellenére a német táborvezetés és az SS illetékesei úgy
döntöttek: az a fogoly, aki bármilyen orvosi vagy egyéb
kísérletben vett részt, nem szabadulhat. Szabadulások
különben is nagyon ritkán fordultak elő, ahhoz már igen
potens támogatója kellett legyen valakinek a táboron kívüli
világban, vagy igen nagy szolgálatot kellett végeznie a
táboron belül valami fontos embernek, hogy élve elhagyhassa
azt.
De nem akkor, ha kísérletekben vett részt. A nácik nem
bírták volna elviselni, ha ezek az emberek – vagy közülük
akár csak egyetlenegy is – kikerül ebből az abnormális
világból és valahol elmeséli, mit élt át. Azok a foglyok, az
alanyok, bár általában erről mit sem tudtak, már akkor halálra
lettek ítélve, amikor beválogatták őket valamelyik kísérletbe.
De ehhez persze nem volt szükség kísérletekre. Efféle
titokbirtokosok lettek például azok is, akik az úgynevezett
Sonderkommando, különleges „alakulat” tagjaiként
dolgoztak. Ez volt az a váltásonként kétszáz férfi fogoly, akik
a krematóriumoknál éjjel-nappal égették a holttesteket. Ezek
annyi szörnyűséget láttak, annyi mindent tudtak Auschwitz
igazi lényegéről – hogy nem is élhettek sokáig. Négyhavonta
„leváltották” őket, ami az ő esetükben azt jelentette: minden
negyedik hónapban kivégezték az előzőeket, és újakat
rendeltek a helyükre.

Az ikrek, bármilyen korúak is voltak, kedvelt kutatási

alanyok lettek.
Elsősorban Auschwitzban doktor Mengelénél, de mint a
háború után kiderült, másutt is foglalkoztak velük.
Auschwitzban az ikreket tehát már a vasúti rámpán
kiválogatták. Akadtak köztük gyermekkornak és akadtak
felnőttek is. Ez utóbbiak hamar felfogták – olykor már a
rámpán megsúgták nekik a szolgálatkész segítők, akik
régebben éltek a táborban és jól ismerték a körülményeket,
viszonyokat –, hogy az életben maradás egyik lehetősége az,
ha az ikrek nem oszlanak el a tömegben, hanem éppen
ellenkezőleg, együtt jelennek meg. Az anyák ezt hallva
maguk vitték kiskorú ikreiket Mengeléhez.
Az ikreknek – csakúgy, mint a törpéknek – nem kellett
felölteniök a táborbeli hírhedt rabruhát. Civil ruhájukban
maradhattak, amely ha lefoszlott róluk, kaptak másikat.
Éppen elég ruhanemű áramlott be a táborba nap mint nap: az
oda szállított foglyoknak legalább a fele ment azonnal a
gázkamrákba, gazdátlan ruha maradt hát bőven.
Az ikreket az F jelű táborrész 14-es számú barakkjában
helyezték el. Viszont a kutatásokat a cigánytáborban
folytatták, ott voltak erre a célra kialakított helyiségek.
Naponta át kellett oda menniök, persze a megfelelő kísérettel.
Mint egy fogoly orvos írta közvetlenül a háború után
megjelent könyvében: ami vizsgálat élő emberen elvégezhető,
azt az ikreken mind elvégezték. Vérvételek, gerincvelő-
csapolás, ami nagyon fájdalmas, de ki kellett bírniok, ha élni
akartak – még egy ideig!
Mengele egyik ötlete az volt, hogy vércserét hajtottak
végre az ikrek között és figyelték, hogy ez okoz-e valamilyen
problémát a szervezetük működésében. Ugyanakkor rajzokat
készítettek az ikertestvérek koponyáiról, füleiről, orrukról,
szájukról, kéz- és lábvonalaikról. Különösen a tenyérvonalak
érdekelték az orvosokat, nem mintha hittek volna a
tenyérjóslásban, de úgy vélték, talán annak is van valamilyen
alapja. Tény, hogy az ember tenyerén gyakorta megjelenő
vonalak kombinációi, formái, hossza vagy rövidsége stb.
jellegzetes tulajdonságokat képes jelezni. Hogy ez mennyiben
van így az ikreknél – nos, ez is érdekelte a Mengele-féle
kutatókat. (Az utolsó szót nem egy esetben idézőjelek közé is
helyezhetnénk.)
Valami hasonló zajlott le a törpéknél is, bár azok a
legritkább esetben voltak ikrek. De Mengele itt is valami
olyasmi után kutatott, ami közös, ami összekapcsolja őket,
ami rávilágíthat a törpe növés titkaira.
A könyv első mondataiban, a „figyelmeztetésben” arra
intettem az olvasót, csak akkor fogjon bele e könyv
olvasásába, ha úgy érzi, ki is bírja majd azt, amit ott talál. Ezt
előre senki sem tudhatja, természetesen. Gyanítom, hogy akik
idáig eljutottak az olvasásban, azok már kellően
megedződtek. Most mégis egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol
– úgy érzem – meg kell ismételnem a figyelmeztetést. Mert
ami most következik, sokakat meg fog rázni.
Arról van szó, hogy a fajelmélet hívei egyfelől lenézték,
megvetették, gyűlölték és kiirtandónak tartották a más,
„alacsonyabb” fajok képviselőit. Ennek mintegy
ellensúlyaként igen magasra értékeltek saját germán, árja
fajukat. Annak érdekében pedig, hogy az terjedjen el a földön
és a németek elegen legyenek ahhoz, hogy a „kieső” –
kiselejtezett, kiirtott – népek helyére álljanak, az addiginál
sokkal jobban kellett szaporodniok. Az ikerkutatások tehát azt
célozták, hogy megfejtsék az ikerszületések és az ikeri lét
titkait. Azért, hogy elérhessék: a német nők is ikreket
szüljenek, vagyis azonos idő alatt minimum kétszer annyi
germán, felsőbbrendű ember jöjjön a világra, mint a
hagyományos módszerrel.
 Mengele igyekezett mindent megtudni az ikrekről. És meg
is tudott sokat – az élőkről. De mi lesz a holtakkal? Számos
olyan kutatás van, amit csak halottakon lehet elvégezni. És ez
az ember megszállottan hitte, hogy ha annak is a végére jár,
akkor már nem lesz előtte titok.
Az életben az ikrek ritkán halnak meg egyszerre! Sőt, ez
nagyon ritka. Hiszen mire felnőnek, az élet, a sors, a pálya
elválasztják őket egymástól. De ettől függetlenül a halál sem
egyszerre jön el értük. Így hát Mengele azt az ördögi tervet
eszelte ki, hogy íme, most az ő kezében van a lehetőség! Csak
ő és senki más nem rendelkezik akkora hatalommal, hogy
egyetlen intéssel a halálba küldhet egy-egy ikerpárt!
Így azonos időben és helyen, egyszerre hal meg a két iker.
Milyen csodálatos megoldás ez az orvostudomány számára!
Egyszerre lehet felboncolni őket és összehasonlítani, melyik
szervük hogyan fejlődött, mi hogyan hatott az egyik ikerre és
hogyan a másikra.
Ez a bomlott elme ebből is azt próbálta kikövetkeztetni,
milyen lényegében az ikerség – és remélte, ebből eljuthat
majd oda, hogy rájön a természet titkára. Ha pedig rájött,
hogyan képződnek az ikrek egy anya szervezetében, akkor ezt
mesterséges úton is előidézheti, és attól kezdve a német
szülészetek valóságos „tömegtermelésre” állhatnak át!
(Minden diktatúra nagy álma a tömegtermelés, legyen szó
bármiről. A kommunisták is erről álmodtak, sőt el is érték, no
persze ők sem az ikrek területén.)
Mengeléről még szólunk majd a későbbiekben. Most csak
annyit, hogy ez az ember nem volt mindig olyan
elválaszthatatlan „tartozéka” Auschwitznak, ahogyan sokan
hitték. Csak 1943. május végén került oda, így két évet sem
töltött a „halálgyárban”. Nemcsak hogy előképzés és
gyakorlat nélkül kezdhetett „genetikai kutatásokba” az ikrek
szakterületén, de munkáját senki sem ellenőrizte. Egy neki
alárendelt és így kényszerűségből segédkező magyar
boncorvos visszaemlékezéseiből tudjuk: amikor egy-egy
ikerpár kutatási pályafutása Mengele szerint véget ért, akkor
egy szívbe adott vagy adatott injekcióval ölte meg őket.
Nyilván ezt is azért, hogy ne roncsolja a testeket, a halált
okozó beavatkozás ne okozzon fölösleges sérüléseket,
amelyek csak megzavarhatják a majdani vizsgálatokat.
A boncolások egy részét az említett orvosra bízta, és ő már
csak az arról készült jegyzőkönyveket olvasta el. Nemegyszer
azonban maga is elvégezte a boncolásokat a szakma minden
előírása szerint, aztán órákig ült kis laboratóriumában,
mikroszkópot használt, szakkönyveket olvasott – egyszóval
minden jel szerint kutatómunkát végzett!
Azt is tudjuk, hogy a kapott anyagot Mengele
rendszeresen továbbította egy berlini tudományos intézetnek.
Mielőtt még minden szempontból „fair” intézményre
gondolnánk, ne felejtsük el, hogy mindez a fajvédő náci
államban történt. Ennek megfelelően a szóban forgó
intézményt is a fajvédők hozták létre és az ő céljaiknak
megfelelően működött. Különben pedig a Berlin-Dahlembe
telepített „Fajbiológiái és Embertani Intézetről” volt szó. Ez
az alapjaiban egy hamis „tudományra” épült intézmény fogta
össze a koncentrációs táborokban és azokon kívül folytatott,
sajátságos náci antropológiai és „fajbiológiai” kísérleteket.
Tény persze az is, ami a kutatásainak mellékhatása volt
csak – hogy az általa kutatásra kiválasztott törpék, ikrek és
mások tovább élhettek, mint a többi fogoly. De végül azokra
is halál várt, bár ezt nem tudhatták. Mengele doktor az általa
kiválasztott, nagyobbrészt gyermekkorú ikreket egy külön
blokkban tartotta. A cigány-ikrek a családjukkal együtt
élhettek. De míg a felnőttek dolgoztak, addig az ikrek –
legyenek bár felnőttek – pihentek. Mengele erre is
tudományos, vagy annak tetsző okot szolgáltatott. Érvelése
szerint a táborbeli pusztító fizikai munka hamar végzett volna
velük. Azonfelül a nagy kimerültség és napi munkabeosztás
mellett egyszerűen nem lett volna idő a vizsgálatok
elvégzésére. Ezek naponta több órát is igénybe vettek,
különösen akkor, ha éppen elég sok iker gyűlt össze a
táborban. Ha már elég soknak ismerte az összes eredményét,
megállapított róluk mindent, amit csak lehetett, akkor kiadta
az utasítást, és máris végeztek velük. Volt olyan nap – tudjuk a
táborban készült orvosi feljegyzések utólagos elemzése,
valamint a nürnbergi orvosperek irataiból –, amikor egyszerre
három-négy ikerpárral is végeztek. A boncolásokat még
aznap elvégezték, megírták a jegyzőkönyveket. Ha valami
különöset találtak, mondjuk egy deformálódott szervet, akkor
azt formalinba kellett tenni. A holttesteket aztán azonnal
küldték a krematóriumba vagy a máglyára. Ugyanis
Auschwitz létezésének második szakaszában már oly sok
zsidót kellett meggyilkolniuk (erre különösen 1944 tavaszától
került sor, amikor egyszerre több százezer magyar zsidó
került a táborba), hogy a krematóriumok már nem bírták a
„munkát”. Akkortól kezdve holttestek ezreit égették el nap
mint nap az erre a célra ásott árkokban, ahol éjjel-nappal
lobogtak a máglyák.
Ide jutottak az ikrek is. Így utólag szegények már nem sok
hasznát látták annak, hogy előtte heteken vagy hónapokon
keresztül megúszták a munkát, az éhezést, a rendszeres
veréseket (Mengele az őröknek ezt is megtiltotta a „kísérleti
alanyok” esetében, sőt éppenséggel rendes fekhelyen alhattak,
tápszereket és feljavított ételeket kaptak. Persze minderre nem
Mengele doktor jóságából, hanem a kísérletek sikere
érdekében került sor. És csak ez, nem más volt az indok a
kiválasztott foglyok viszonylagos „jóltartására”.)
Mengele elvakultan hitt néhány, talán nem is olyan
jelentős részletkérdésben. A gyakorta mindössze 4-8 éves
ikergyermekeknél például szenvedélyesen izgatta, ha
észrevette, hogy a két szemük nem azonos színű. Az
ikergenetika egyik titkát éppen a szemek eltérő voltában vélte
megtalálni. Persze lehet, hogy csak ezt hitte, de mindennek
morbid következményei lettek. A boncolóktól például
megkövetelte, hogy a kis áldozatok különböző színű
szemgolyóit szedjék ki és tegyék el neki egyazon üvegbe.
Lehet, a jövőben erről is szakmunkát szeretett volna írni?
A „kísérletei” különben életveszélyesek voltak. Nagyon
kevés gyermek menekült meg tőle élve, azok is inkább csak
olyanok, akik már 1944 vége felé kerültek a hatalmába. Mint
tudjuk, a tábor 1945. január elején fogadta az utolsó
szállítmányt, aztán akit lehetett, megöltek, majd az utolsó 66
ezer fogollyal az őrség elhagyta a tábort – kilenc nap múlva
odaértek az oroszok –, és addigra szerették volna nemcsak
Auschwitz-Birkenau és Treblinka és más, Lengyelországban
felépített táboruk nyomait eltüntetni, de a foglyokat is
megsemmisíteni, ne találjanak a szövetségesek semmilyen
bizonyítékot. Nos, a kevés túlélő iker vagy más okból
Mengelének kiszolgáltatott „kísérleti alany” szerint a doktor
nemegyszer szándékosan betegségekkel fertőzte meg a
gyerekeket, és azt figyelte, hogyan reagál a szervezetük.
Bizony az is megesett, hogy kasztrálást, petefészek-
kioperálást nem csak felnőtteknek, hanem ikergyermekeken
is végrehajtottak, éppen az ő utasítására. A műtéteket ekkor is
érzéstelenítés nélkül végezték el.
Ne legyenek illúzióink – Mengele és társai, nem csak
Auschwitzban, de a többi már említett és nem említett
koncentrációs táborban is – sohasem törődtek igazán az
alanyaikkal. A doktor nemegyszer kedvesnek mutatta magát a
gyerekek felé, azokat olykor meg is tévesztette – de valójában
a férfit nem érdekelte más, csak az eredmény. A
„tudománynak” nevezett, általa annak is hitt eredmény,
amelyet majd feljebbvalói elé tárhat és aminek nyomán
egyszer – évtizedek múlva? – megkaphatja a legnagyobb
kitüntetést és kikiáltják őt a német tudomány jeles
személyiségének...? SS-egyenruháján Aszklépiosz kígyós
jelvényével fogja átvenni a kitüntetést magától a Führertől?
Nem ismerjük valódi indokait, de nem nehéz kitalálni,
hogy a férfit a magasabb elismerés vágya űzte elsősorban.
Ugyanakkor nehéz elhinnünk, hogy normális lett volna.
Tudjuk sokaktól, akik annak idején ott kapcsolatba kerültek
vele, hogy azok egyenesen őrültnek tartották. Megszállott volt
mindenképpen, akit nem érdekelt az emberi szenvedés, aki
hihetetlen szörnyűségeket hajtott végre másokon a legkisebb
könyörületesség, együttérzés nélkül. Mindenkit, még saját
orvostársait és gyaníthatóan a náci hatalom intézményeit is
eszközként használta fel arra, hogy előbbre jusson.

A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mennyire nem

tekintették embernek a kísérleti alanyokat. Ez az a pont, ami
eleve megkérdőjelezi e kísérletek tudományos voltát, de még
a fontosságukat is. Hiszen még ha valóban nagyon fontos, az
emberiség számára sok hasznot hajtó eredmények érdekében
folytatták volna e kísérleteket – a hely és a körülmények eleve
áthúzzák mindezen érveket. Mások fogságában lévő,
kiszolgáltatott sorsú embereket akaratuk ellenére tudományos
vagy annak tetsző életveszélyes és sok fajdalommal járó
kísérleteknek kitenni – nem orvoshoz és nem emberhez méltó
tett volt. Minden más, ami ezek után még következett
mindebből, már csak súlyosbítja a kísérletezők bűneit.
Tudjuk, hogy volt még egy kategória a foglyok között,
amely sok okból szintén rosszul járt. Ezek voltak a
homoszexuális férfiak. Ehhez nem árt figyelembe venni, hogy
a náci ideológia nem valamiféle erkölcsi, keresztény tilalmak
miatt tekintett rossz szemmel az azonos neműek szerelmére (a
nők leszbikus hajlamai érdekes módon soha fel sem merültek
ebben az ideológiában és a megtorlások között sem ismerünk
ilyen esetet).
Nem, Himmlemek és társainak a homoszexuálisok ellen
foganatosított intézkedései mögött kizárólag gazdasági és
katonai megfontolások álltak. Az 1930-as évek közepén
bizonyos számítások szerint Németország körülbelül
húszmillió felnőtt féri lakójának csaknem tíz százaléka volt
homoszexuális! Ez az arány a huszadik században csak az
angolokéhoz volt fogható, de ott ez természetesen nem vont,
nem von maga után semmilyen tilalmat, kényszerintézkedést
vagy megtorlást.
Nem így volt ez Németországban. Hitler már az 1920-as
években nemegyszer kifakadt a homoszexuálisok ellen, akik
csak élősködnek a társadalom nyakán. Meg is mondta,
miképpen érti ezt: az a kétmillió férfi, ha valóban férfi volna,
megnősülne és gyermekeket nemzene Németországnak! Ez
volt a fájdalmas pont! Munkások és katonák hiányoztak
Hitlernek már akkor, amikor még nem is volt kezében a
hatalom.
Aztán amikor megkaparintotta, egyik legelső intézkedése
az volt, hogy elkezdték üldözni a homoszexuálisokat Igaz,
eleinte Himmler – ez a tudományos kérdésekben sokszor
gyermeteg lelkű, roppant hiszékeny és naiv, misztikus
dolgokra igen hajlamos ember – szeretett volna egy
lehetőséget adni ezeknek az embereknek. Elvégre mégiscsak
németek, és ki tudja, talán valahol férfiak is...?
Könyvünk témájához csatlakozik ez is, hát nem ok nélkül
hoztuk itt fel.
Himmler javaslatára – amit persze alárendeltjei azonnal és
nem véletlenül utasításként fogtak fel és igyekeztek is
teljesíteni – a homoszexuálisoknak másik utat kívánó
módszert kellett kidolgozni. Erre ismét egy náci
kísérletsorozatban kerülhetett sor. Ezt még nem annyira
orvosok, mint inkább a hatóságok végezték el. Persze, a
belügyes Himmler rendelkezései alapján inkább rendőri
lelkületű urak, ami eleve rányomta bélyegét a sajátos
módszerre.
1933-34-ben még sokszor megesett, hogy összefogdosták
a homoszexuálisokat, és akkor még nem koncentrációs
táborokba, hanem más zárt intézményekbe vitték. Aztán a
„kísérlet” vagy „kezelés” első szakasza abból állt, hogy a
bordélyházakból kirendelt prostituáltakat vittek oda nekik, és
„összeeresztették őket”. Az ügyletben részt vevő összes felet
megalázó jeleneteket talán nem kell itt ismertetnünk,
hangsúlyoznunk.
Tény viszont, hogy egyesek itt még megúszhattak a
későbbi sorsukat, ha csakugyan képesek voltak nemi aktusra
a lányokkal. Talán az is megeshetett, sejthetjük, hogy egyes
bevádoltak, fogva tartottak nagy pénzt ígértek a lányoknak,
vallják azt, sikeres volt közeledésük. Így reméltek szabadulni,
és talán nem volt alaptalan ez a reménykedés.
Viszont mindettől függetlenül később a koncentrációs
táborokban százezer számra kerültek be előbb a német, aztán
a más nemzetiségű homoszexuálisok, akiknek sorsa még a
többi fogolyénál is rosszabb volt
Miután Himmler nagy ötlete a prostituáltakkal nem vált
be, sajátos bosszúhadjárat kezdődött. És ahogyan az ilyenkor
lenni szokott, a szórásba olyanok is bekerültek, akik nem is
tartoztak az üldözendő csoportba, csak valakik
rosszindulatból feljelentették őket. Történetünk
szempontjából ennek sincs jelentősége. Annak viszont igen,
hogy a táborokba bekerült homoszexuálisokat sokfelé
kísérleteknek vetették alá.
Természetesen és elsősorban azért, hogy „meggyógyítsák”
őket. Ez a gyógyítási mánia aztán később Auschwitzban is
folytatódott, a német homoszexuálisok még addig túlélt utolsó
csoportjai oda kerültek. A röntgensugaras sterilizáló
beavatkozásokról már írtunk. Ezek eredménye igen
elszomorító volt. Ezekben a kísérleti avagy tudományos (?)
jelleget mindössze az adta, hogy pár héttel a besugárzás után
kioperálták a nemi szerveket és azokat laboratóriumi
vizsgálatnak vetették alá.
Tizenöt perces röntgensugárzás már hatalmas károkat
okozott. A túlélő kevesek rettenetes fájdalmakról
panaszkodtak a háború után. Az elítélt férfiak nagyon
megszenvedték a dolgot. Már csak azért is, mert őket senki
sem sajnálta annyira, mint az ikreket vagy a törpéket
Auschwitzban. Nekik a besugárzás után továbbra is dolgozni
kellett. Viszont néhány napon belül nemi szerveik
megfeketedtek, és azokon olyan fekélyek, tályogok és egyéb
sebek jelentek meg, amelyek még a járást is szinte
lehetetlenné tették, nemcsak a munkát. Sokan már ekkor
életüket veszítették.
Aztán akadtak olyan esetek is, amikor szintén kísérletekre
hivatkozva a következő alternatíva elé állították a foglyokat
(ugyanakkor azt a látszatot keltve, mintha szabadon
választhatnának): kasztrálás vagy halál!
Vagyis vagy hagyják magukat kiherélni, vagy azonnal
mehetnek a halálba. Nagyon kevesen voltak, akik az azonnali
halált választották – hiszen az ember mindig remél. Reméli a
túlélést, ha csak egy kicsiny időt is nyerhet. Természetesen az
esetek nagy többségében közülük senki sem élte túl, a
táborbeli kasztrált létezés sem tarthatott sokáig. A végén
mindenkit megtalált az erőszakos halál. Akkor is, ha azt nem
„tudományos kísérlet” eredményének nevezték.

Megesett, hogy kísérletnek álcázták vagy legalábbis

nevezték azt, amikor zsidó nőket prostitúcióra kényszerítettek.
Az érkező szállítmányoknál már nem csak orvosok, de
más SS-tisztek is segédkeztek a szelektálásban. Ez utóbbiak
nőket kerestek, de nem valamiféle tudományos, talán
mondjuk inkább úgy: tudománytalan kísérlethez. Kizárólag a
szemrevaló, csinos, fiatal, vonzó nőkre vadásztak, akiket
haladéktalanul elszakítottak hozzátartozóiktól, autóra raktak,
és... többnyire soha többé nem látták egymást a rokonok,
családtagok. De hát az ilyesmi a táborokban gyakran
megesett.
Ez sem volt csak auschwitzi specialitás. Más táborokban is
megesett. A hivatalos indoklás ezúttal összefüggött a
homoszexualitással. Ugyanis úgy az őrszemélyzet, mint az
„elit foglyok” (ezek németek voltak, és valami egyéb okból is
különlegesek, akikre vigyáztak és azért igyekeztek
gondoskodni különféle szükségleteikről is...) értelemszerűen
csak férfiakkal voltak együtt, összezárva, nőt csak messziről
láttak, vagy még úgy sem. Ezért attól féltek, hogy
homoszexuális viszonyok szövődnek, amit valami okból a
táborok vezetése nem vett volna a lelkére. Nyilván felsőbb
utasítás is született az ügyben, hiszen a táborvezetők –
bármennyire is élet-halál urai voltak a maguk szemétdombján
– nem merték volna parancs nélkül megvalósítani.
Szóval a csinosabb női foglyokból minden táborban
berendeztek egy kisebb-nagyobb bordélyt a tábor területén.
Ezeket engedéllyel látogathatták az SS tagjai, elsősorban
persze az őrkatonák, és olykor – még különösebb engedéllyel
– az elit foglyok is. Persze nem vitték túlzásba a dolgot. Azon
senki sem filozofált, hogy mit éreztek azok a többnyire
tisztességes asszonyok és lányok, akik a munkatáborba
érkezve váratlanul egy bordélyban találták magukat. Ahol
rabszolga módra kellett viselkedniök – hiszen azok is voltak.
Egy tőlük teljesen idegen életformát kellett felvenni és élni
egyik napról a másikra.
De hát minden fogolynak ez volt a sorsa. És a nők még
csak nem is panaszkodhattak, hiszen sorsuk
összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt minden
megaláztatás ellenére is, mint azoké, akik kevésbé szépek
lévén, valahol már csontra soványodva robotoltak, éheztek és
szenvedtek, hogy útjuk rövidesen a halálba vezessen.
A valószínűleg ismételten himmleri félelem a
homoszexualitástól a tábori bordélyok elszaporodásához
vezetett. Egyre több táborparancsnok jött el személyesen a
már létező bordélyokba és kért kölcsön nőket a sajátjába, míg
otthon is sikerült „feltölteni a létszámot”. Így aztán számos
táborban állandóan hiány volt csinos nőkben. Minderre,
ismétlem, egy ócska, tudományosnak kikiáltott félelem
keretében került sor. A homoszexualitás elterjedésének
megakadályozása fogoly nőkkel – íme, a náci tudományos
szellem egyik legkiemelkedőbb „terméke”...

Auschwitzban olykor igen neves orvosok is dolgoztak.

Jellemző módon nem annyira a nácik, mint inkább a foglyok
között. Mengele ikerkutatásaiban egy prágai zsidó orvos is
részt vett annak fejében, hogy meghagyták az életét. Az illető
akkortájt Európa legjobb gyermekorvosának számított. A
többi kísérletben is olyanok szerepeltek – fogoly németek,
lengyelek, zsidók, franciák, magyarok stb. –, akiknek neve
ismerősen csengett, a szakdolgozatokban, tudományos
munkákban, nemzetközi kongresszusokon találkozhattak is
egymással – még a háború előtt. Furcsa elképzelni, hogy
azok, akik mondjuk 1938-ban egy svájci orvoskongresszuson
szívélyesen megvitatták egymással a szakmai ügyeket, sőt
netán arra is szövetkeztek, hogy együtt írjanak cikkeket
komoly szaklapokba – 1939 után váratlanul mint ellenfelek
találkoztak. Mi több, az egyik börtönőr volt, a másik rab
ugyanott. És ami még különösebb és tragikusabb: most az
egyik a másikat arra kényszeríthesse, hogy elveit és orvosi
esküjét megtagadva segítsen neki embereket irtani...!
Voltak külön női táborok, mint például Ravensbrück, és
voltak koedukált táborok. Ilyen volt Auschwitz-Birkenau.
Ahol a ma múzeumként mutogatott tulajdonképpeni
Auschwitz szinte bent van a lengyel Oswiecim városában, de
Birkenau (lengyelül Brzezinka) a várostól messzebb található
és hihetetlenül nagy, szinte hatalmas táborváros volt. Ha azt
mondjuk vagy írjuk, hogy „Auschwitz”, akkor lényegében
három, egymáshoz közel fekvő és egyazon egységként kezelt
táborról van szó (a harmadik Monowitz, lengyelül Monowice
volt).
A táborokon bdül persze a nők el voltak választva a
férfiaktól. Minden tábor sok részre oszlott, és közöttük is
szögesdrótot feszítettek ki, sőt magasfeszültségű árammal
telített drótkerítéseket is építettek. Így csak a kapuknál volt
átjárás, ahol természetesen SS-őrség állt. És mindenhol
őrtornyok, géppuskafészkek, éjjel fényszórók – ha a rabok
lázadására került volna sor, akkor kíméletlenül lemészárolnak
mindenkit ez volt az előre kiadott parancs.
Az auschwitzi táborban tehát férfi és női foglyokból is volt
éppen elég. Mindig elégséges ahhoz, hogy bármilyen
kísérletet elvégezhessenek. Például olyanokat is, amelyeknek
alanyai biológiai okokból eleve csak nők lehettek.
Ilyenek voltak a már említett méhnyakrák-kutatások, vagy
éppen a női sterilizálások kutatása. Ez utóbbit különösen
lelkes orvosok végezték. Mi itt sem írunk ki neveket – a
bűnös német orvosok nevei napvilágra kerültek a nürnbergi
perek során, és ma is olvashatóak számos erről szóló
szakkönyvben, amelyek szinte mindenki számára
hozzáférhetőek. Mi nem a személyekről írunk inkább (az egy
Mengele kivételével), hanem a jelenségről, az eseményekről,
a tendenciákról. Remélve persze, hogy bár ezek az orvosok
olvasóink számára név és arc nélkül maradnak, tetteiket
éppen úgy elítélik, ahogyan azt a szerző teszi.
Nos, a sterilizálási kísérletekhez 1943-44-ben mintegy
ötszáz alanyra volt igény. Ez ott és akkor nem jelentett
semmilyen nehézséget. Legfeljebb annyiban, hogy a
kísérletező német orvosoknak elsősorban nem olyan nőkre
volt szükségük, akiket a tábori lét már meggyötört. Maguk is
jól tudták, hogy egy olyan létbe kényszerített női szervezet
nem reagál kellőképpen.
Ezért bejelentették igényüket a tábor SS-orvosainak
főnökénél és engedélyt kaptak arra, hogy a frissen érkező
szállítmányokból válasszanak ki maguknak elégséges alanyt.
Jellemző az orvosok gondolkodására, hogy ha már ilyen nagy
számban „meríthettek”, hát valamiféle társadalmi leképezésre
törekedtek. Vagyis az európai statisztikák szerint haladva
annyi férjes asszonyt, annyi fiatal és nem egészen fiatal lányt
igényeltek, amennyi a valós társadalomban is van,
arányaiban. Ezek persze más és más nemzetiségűek voltak,
attól függően, hogy kiket hoztak éppen a halálszerelvények
Auschwitzba. Európa déli, keleti, nyugati és északi tájairól is
érkeztek asszonyok és lányok.
Egyikük sem sejtette, hogy mi vár rá. Az ötszáz fős
sterilizálási kísérletsorozatnál egyeseknek kivették a méhét,
másoknak a petefészkét ismét másokat hormoninjekciókkal
nyomorítottak el. Ez utóbbit különben más orvosok
használták az általunk már említett homoszexuális férfiak
esetében is! Ott ilyen férfiaknak adtak be – szándékosan
túladagolva – huzamosabb időn keresztül női hormonokat. A
kísérlet vége felé ezek a szerencsétlenek félig férfi, félig női
sajátosságokat és hajlamokat mutattak. Úgy tudjuk, közülük
többen megőrültek De végül is mindnyájan a
krematóriumban végezték.
Az ötszáz nő közül egy sem menekült meg.
Mi több, már akkor meghaltak jobbára, amikor a kísérlet
még véget sem ért Akárcsak Mengele ikrei – a velük folytatott
kísérletezés utolsó stádiuma a felboncolásuk volt. Mivel erre
is okvetlenül szükség volt ahhoz, hogy teljes képet kapjanak a
kísérletezők a kísérlet lefolyásáról, hát a kísérleti alanyokat
meg kellett ölniök, fel kellett boncolniok, és akkor lett teljes
egy-egy áldozat dossziéja. A boncolási jegyzőkönyv nélkül az
egész mit sem ért volna – mondta 1946-ban az egyik orvos
Nürnbergben. Olyan magától értetődő természetességgel,
hogy az volt az egészben a legszörnyűbb.

Auschwitz-Birkenau 10-es blokkja sokak számára így lett

az életük utolsó állomása.
A blokkot különben több részre osztották és mindegyikben
zajlottak valamiféle kísérletek – ne higgyük hát, hogy ott
valaha is voltak szünetek. A náci orvosok és ál-orvosok
kísérletei lényegében 1943-tól kezdve folyamatosan tartottak,
csaknem 1945 januárjáig, amikor aztán a tábort
kényszerűségből és meglehetősen kaotikus körülmények
között, nagy sietve felszámolták. A náci orvosok
szempontjából a „legjobb időszak”, a legtermékenyebb
korszak éppen 1943 második fele és az egész 1944-es év volt.
Érdekes módon akkoriban éppen ebben a blokkban
rendezték be a huszonkét lányt foglalkoztató személyzeti
bordélyt is. És némi meglepetéssel értesülhetünk arról, hogy
ebben az épületben folytak egy bizonyos Higiéniai Intézet
kísérletsorozatai is...
Mellesleg a bordély-ügy sem volt véletlen. Már az sem,
hogy éppen abban a blokkban helyezték el a lányokat.
Ugyanis a náci orvosi, de még inkább a különleges helyi
körülmények között érvényes tábori orvosi felfogás abban
állt, hogy a bordély is egészségügyi intézmény, amennyiben
az „egészségügyi szolgáltatást végez”. És ezt halálosan
komolyan mondták. Követve azt a sztereotip és sok
tekintetben mára túlhaladott gondolkodást, miszerint a
férfiaknak „muszáj” nővel lenniök bizonyos időnként,
különben a dolognak komoly kihatása lehet idegrendszerükre.
És gondoljunk csak bele: ha ezt az elvet komolyan vették,
akkor csakugyan tekintélyes érveket sorakoztathattak fel
mellette. Hiszen több százezer embert kellett őrizni, akik adott
esetben mindenre el vannak szánva – elsősorban arra, hogy
őreikkel, kínzóikkal végezzenek. Ráadásul az SS-katonák
folyamatosan fegyverrel a kézben jártak, álltak őrt, kísérgették
a foglyokat – ha ezeknek az idegei mondják fel a szolgálatot,
az beláthatatlan tragédiákhoz vezethet! – érveltek a bordélyok
mellett egyesek. Nem is lehettek kevesen, és ahogyan az
elszaporodó bordélyok számát nézzük így utólag, azt kell
mondanunk, az illetők jó érdekérvényesítő képességgel
rendelkeztek.
A Birkenauban zajló nőgyógyászati, sterilizálási és egyéb
programokban részt vett nőkre is vonatkozott a titoktartási
tilalom. Persze nem kérdezgették meg senkitől, hogy
betartotta-e a titkot, beszélt-e erről bárkivel. Ha valaki valami
okból nem volt alkalmas a kísérletre, valamilyen szervi baja,
betegsége volt, ami csak később derült ki valamelyik
vizsgálatnál, azt természetesen eltávolították a 10-es blokkból.
Viszont akár a lelkére kötötték, hogy senkinek se szóljon
arról, hol volt eddig és ott mit látott, tapasztalt – akár nem
szóltak neki, az eredmény szempontjából egyre megy. Mert
akit a 10-es blokkból kiküldtek mint alkalmatlant, azt azonnal
a gázkamrába vezényelték. Általában sem ideje, sem módja
nem volt arra, hogy bárkinek bármit elmondjon.
Hasonlóképpen végeztek azokkal is, akikről menet közben
derült ki alkalmatlanságuk – éppen azért, mert a rajtuk
folytatott kísérlet ütött ki balul. Az ilyenek boncolási
jegyzőkönyvére sem volt szükség, kiírták őket a kísérletből és
összetépték a kartonjukat – a nőt meg azonnal elküldték a
„fürdőbe”, vagyis elgázosították.
Ami egyben azt is jelenti, hogy meghamisították az
eredményeket!
Mert hát az igazi tudományos kísérlet, akár emberekkel,
akár állatokkal, akár növényekkel zajlik, abban áll, hogy
akikkel azt elkezdték, azokkal be is fejezik. Ha pedig menet
közben azok az emberek, állatok vagy növények valami
okból kiesnek belőle, akkor ennek is szerepelnie kell a végső
eredményben. Ha ez lerontja a kísérlet hatásfokát, akkor is.
Ha emiatt nem olyan szép gömbölyű eredmények születnek,
mint amilyenekről a kísérlet előtt a kutatók ábrándoztak,
amire vágytak – hát akkor úgy kell nekik, ezúttal nem jött
össze, legközelebb majd tessék jobban odafigyelni.
Még csak azt sem mondhatjuk hát, hogy a náci orvosok
valóban egzakt tudományos eredményekre törekedtek volna!
Ezek az apróságok elárulják az egész hozzáállásuk
komolytalan voltát. Nem a tudomány volt hát itt a legfőbb
érdek, és nem is a tudományos eredmény a legfontosabb cél.

„Ez maga volt a pokol”, mondta egy asszony, akinek

valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie, és 1945
januárjában még a halálos menetelésből is ki tudott
szabadulni. A legtöbben ezt a szót használták nemcsak
Auschwitzra, de más táborokra is. A koncentrációs táborbeli
létezésnek sok alfaja volt, sokféle fokozata – egyik
szörnyűbb, mint a másik.
De a legrosszabbul minden bizonnyal azok jártak, akiket a
náci orvosok valamiféle nagyobb szabású „tudományos”
kísérletbe kényszerítettek. Közülük aztán tényleg csak
maroknyinak sikerült megmenekülnie, azok is általában
belerokkantak az eseményekbe. Később sem éltek sokáig.
Mire eljött a huszonegyedik század, nem hiszem, hogy sokan
maradtak volna életben közülük. Már csak azért sem, mert
hiszen szinte gyermeknek kellett lenniök ahhoz, hogy 1945
előtt odajussanak.
A nőket sterilizáló kísérletsorozatok egyikét-másikát olyan
emberek irányították, akiknek minderről halvány fogalmuk
sem volt. Akadtak ott persze nőorvosok, akik már a háború
előtt is praktizáltak, sőt néhány közülük némi ismertségre,
hogy ne mondjuk tekintélyre tett szert a német
orvostársadalomban. De igazából maga a helyszín, a
kísérletezés módja és eszköztára is olyan volt, ami csak durva
beavatkozásokra és brutalitásokra adott alkalmat.
Itt nem privát páciensekkel találkoztak az orvosok, nem is
csöndes, jóhírű klinikák páciensei vártak rájuk. Mindenki
tudta, hogy foglyokkal állnak szemben. Ráadásul az esetek
többségében olyan zsidókkal, akiket akkor már vagy tíz évre
programszerűen utálni, sőt gyűlölni kellett Németországban
minden igaz németnek... Ha valaki nem is volt náci, azért még
nem maradt mentes ezektől á folyton agyukba sulykolt
jelszavaktól, nézetektől, viselkedési formáktól. Hisz jó ideje
nem is láttak másfélét otthon.
 Itt pedig egy megszállt területen éltek, ellenségek között.
Fokozott óvatosságra volt hát szükség. Talán éltek is ezek az
orvosok ebben a környezetben. Így hát nem csoda, hogy
ellenségként viselkedtek a rendelkezésükre bocsátott fogoly
nőkkel szemben.
Himmler felülről érkező utasításai egyértelműek voltak. A
megszállt területek lakossága körében a nőket is sterilizálni
kellett (volna). Erre készültek hát a nagy kísérletsorozatokkal,
persze mindez nyilván megoldható lett volna a nők
petefészkének kioperálásával vagy röntgen-besugárzással. De
ez az utóbbi, mint kiderült, más kísérletsorozatokból, eléggé
kétélű fegyver volt, gyakorta okozott más bajokat, rákot,
kimerültséget, munkaképtelenséget, sőt halált. Ezért hát nem
tudták tömegesen alkalmazni.
Az előző módszer sem ígérkezett jónak. A szervek
kioperálása hosszadalmas dolog volt Bár tudjuk, akadtak ott
ügyes kezű, félelemtől hajtott fogoly orvosok, akik olyan
gyakorlatra tettek szert, hogy képesek voltak bárki petefészkét
tíz perc alatt kioperálni – de ez csöppet sem volt általános, és
nem lehetett mércének használni.
Ami pedig sokáig tart és utána a páciens munkaképtelen –
az nem az a módszer volt, amire a jövendő rabszolgatartók
vágyakoztak.
Nyilván valóságos zseninek hihette magát az a professzor,
akinek eszébe jutott, hogy injekcióval kell terméketlenné
tenni a jövő rabszolganőit!
No persze ennek a metódusát, eszközeit is ki kellett
kísérletezni, mielőtt büszkén jelenthetik magának az SS
legfőbb birodalmi vezetőjének, Himmlernek, hogy rájöttek az
optimális megoldásra. E kísérletek színhelye lett a birkenaui
10-es blokk.
Az orvos, aki ezeket a kísérleteket vezette, az SS-nél
tartalékos tábornoki rangban állt (SS-Gruppenführer, orvos
tábornok volt), ezért megfelelő felszerelést és kísérletező
körülményeket tudott magának biztosítani.
A nők sterilizálási kísérletei ugyan már 1943-ban
beindultak, de igazán csak később teljesedtek ki. Addigra
készült el a megfelelő laboratórium, és addigra sikerült úgy
megszervezni mindent, hogy végre komoly eredményekre
számíthattak. A táborok parancsnokai tudták, mennyire fontos
Himmlernek ez az ügy, és a maguk részéről természetesen
minden segítséget megadtak hozzá.
A birkenaui orvosok nem hozták nyilvánosságra, milyen
anyagokat tettek fecskendőikbe. Csak gyanítani lehet némi
biokémiai és gyógyászati ismeretek birtokában, hogy előbb
jelzőanyagokkal kísérleteztek, később valódiakkal. A
jelzőanyagok révén szerették volna a röntgenképeken
megállapítani, hogy merre haladt és meddig jutott el a nők
méhnyakába befecskendezett anyag.
Ugyanis nem hormonális úton haladtak először a
kísérletek, amelyeken a háború után aztán szinte minden
fogamzásgátló szer alapult. Itt végül is nem időszakos
terméketlenné tételről volt szó. A nácik azt akarták, hogy akik
megkapják az injekciót, azok az asszonyok többé sohase
szülhessenek.
A kísérlet metódusából, az alanyválasztásból látszik, hogy
első menetben azt akarták elérni: olyan nőket tegyenek
terméketlenné – de végleg –, akik egyszer vagy kétszer már
szültek. Tehát valamiféle náci népességszabályozás működött
ismét – az elferdült agyakban, legalábbis. Himmler
környezetében akadhattak hát olyan gyakorlati ideológusok,
akik azt tervezték: minden megszállt országban, annak
minden tartományában, kerületében megállapítják, hány nő
szülhet, mekkora gyermekszaporulatra lesz szükség egy adott
esztendőben, és mennyire lesz szükség előreláthatóan a
következő öt- vagy tízéves időszakban. Tehát annyi felnőtt
nőt hagynak csak szaporodásra képes állapotban, amennyien
az időközben melléjük felnövő fiatal lányokkal együtt
képesek lesznek megszülni a kívánt utódmennyiséget. Hogy a
germán uraknak mindig legyen elegendő rabszolgája,
nemzedékre előre biztosítva legyen az ingyenes munkaerő.
Nos, ha ezt sikerül elérni, akkor csak egyféle módon:
valamilyen könnyű módszerrel terméketlenné kell tenni
azokat a nőket, akiktől nem várnak több utódot. Lehet, az
adott területen évről évre váltakozó számban kapott volna
injekciót minden olyan nő, aki egyszer már szült? Plusz
persze azok, akik valamilyen betegség tüneteit mutatják,
nehogy szaporodva nem teljes értékű utódokat hozzanak
létre?
Az első kísérletsorozatnál az orvosok maró folyadékot
fecskendeztek be az alanyok méhnyakába. A cél az volt, hogy
ezzel az anyaggal eltorlaszolják a petevezetéket, és így a nő
örökre terméketlenné váljon. Mondani sem kell talán, hogy ez
milyen brutális és fájdalmas beavatkozás volt. Arról nem is
beszélve, hogy rengeteg gyulladásra, sőt fertőzésre adott
alkalmat és okot, amit persze a kísérleti alanyok ott és akkor
semmiképpen sem védhettek ki.
Sőt, a kísérletezők éppen azt akarták, hogy ne védhessék
ki! Szerintük csak akkor teljesülnek a tudományos elvárások,
ha semmilyen külső hatás nem avatkozhat közbe, ha a dolgok
a „maguk természetes rendjén” folynak le...
Azt persze nem vették figyelembe, hogy ezen a téren
semmi sem volt természetes. Már az egész kísérletezés sem.
Az első sorozatban, amely 1943 májusa és augusztusa
között zajlott le, több mint száz nő vett részt. Természetesen
nem önként jelentkeztek. Már a birkenaui vasúti rámpán
választották ki őket az akkor érkezett, viszonylag egészséges,
még a tábori léttől meg nem viselt asszonyok közül. Mind
férjezett volt előtte, egyik sem volt fiatalabb húsz, sem
idősebb negyven évnél. Ha csak lehetett, olyanokra esett a
választásuk, akik legalább egyszer már szültek. A jelek szerint
nem volt itt felső sugallat, a professzorok maguk választották
ki ezeket a korhatárokat. Amelyeket aztán később tágítani
igyekeztek, persze lefelé. Hogy a majdani szláv
rabszolganőket még korán, esetleg már tinédzser korukban
terméketlenné tehessék, egyszer és mindenkorra.
A kísérlet vezetői injekciós tűkkel ismeretlen folyadékot
fecskendeztek a nők szervezetébe, konkrétan a méhükbe. Azt
a szót, hogy „ismeretlen”, tessék szó szerint érteni – olykor
maguk az alárendelt orvosok sem tudták, mi az az anyag! És
nem tudták a németek sem, nemhogy maguk a fogoly nők, a
kísérleti alanyok. Ez a feltaláló titka volt. Clauberg professzor,
a sterilizálás fő embere volt Auschwitzban az „isten” ezekben
a kísérletekben. Neki még azt is elnézték, hogy nem közölte
az SS orvosi főhatóságaival, milyen anyaggal kísérletezik.
A professzor ugyanis ipari kémektől félt. Attól, hogy
konkurens gyógyszergyárak ellesik a titkát, megszerzik és
elemzik a befecskendezett folyadékot, és esetleg megelőzik őt
a nagy találmánnyal... Ez bizony komoly összeget, nagy
elismeréseket jelenthetett számára. Azonfelül, ha sikerül a
dolog és megoldja a rabszolgák terméketlenné tételének
ügyét, nyilván részesült volna a speciális anyag gyártásából,
forgalmazásából – hasznából.
Ez tehát egy üzleti vállalkozás is volt egyben! Ami még
inkább arra sarkallta a résztvevőket és elsősorban éppen ezt a
Clauberg professzort, hogy igyekezzen titokban tartani az
éppen használt kísérleti anyag összetételét. Ami több okból is
elég könnyen mehetett neki. Az egyik az volt, hogy az
anyagot időről időre megváltoztatta, cserélte, vagy éppen
összetevőinek arányán változtatott csak.
Erre azért volt szüksége, mert az eredmények nem mindig
voltak optimálisak. Tehát addig kísérletezett egyre újabb és
újabb asszonyokon, míg közelebb nem jutott a legjobb, a
leghatásosabb összetételű anyaghoz.
A titoktartást megkönnyítette elsősorban maga a tábori
légkör, az ottani körülmények. Igazi ipari kémek aligha
szivároghattak volna be a táborba. De ott voltak például a
fiatal kollégák...! Akiket bármikor megkörnyékezhetett egy
másik gyógyszergyár. Mert persze Clauberg már előzőleg
kapcsolatot teremtett a maga leendő ipari hátterével.
Konkrétan a Schering gyógyszergyárral. Amely kezdetben
inkább csak egy gyógyszervegyészeti cég volt, kísérleteket
vállalt megrendelésre, aztán mind több anyagot gyártott le
maga is, végül pedig – a háború idejére már egészen komoly
gyógyszergyárrá fejlődött. Annyi bizonyos, hogy Clauberg
mellett dolgozott ennek a cégnek egy vezető vegyésze is. Ő
készítette el a különféle keverékeket, sőt hamarosan ő lett a
professzor asszisztense is.
A másik ok, ami majdnem kizárhatta az ipari kémeket a
10-es blokkból – az a tény, hogy mindenről maga a professzor
gondoskodhatott. Mint az SS tartalékos tábornoka és már
előzőleg a civil életben is hírnévre szert tett orvosprofesszor
igen nagy tekintéllyel rendelkezett mérvadó körökben. Nem
árt tudnunk, hogy a professzor teljesen kívülállóként
kapcsolódott be ezekbe a kutatásokba: bérelte a 210-es blokk
legjobb kórtermeit, laborhelyiségeit sőt mi több: az SS-től
bérelte a kísérleti alanyokat is!
Ahogyan bármelyik német vállalkozás vagy
magánszemély bérelhetett koncentrációs táborbeli
foglyokat...! Csak hát erről a lehetőségről eleve nem sokan
tudtak. És más magánszemély különben is, miért tett volna
ilyesmit? Mire használta volna a foglyokat? A nagyobb
gyárak, cégek sokszor eleve Auschwitz mellé települtek, mint
az IG-Farben vagy a BUNA, Ezek naponta sok ezer foglyot
kértek és kaptak, akikért mindössze néhány pfenniget (a
márka váltópénze = „fillér”) fizettek. Roppant olcsó volt ez a
munkaerő, enni alig kapott, és tizenkét-tizenhat órát dolgozott.
Az SS-nek pedig, amely ily módon tulajdonosként is
birtokolta a táborokat és a foglyokat – szép pénzt hozott. Sok
tízezer kemény birodalmi márkát naponta. Nem csoda, hogy
ezt követően az SS már maga is alapított gyárakat, üzemeket,
és azokban is a saját foglyait dolgoztatta. (Erről
részletesebben olvashatnak a szerző „Az SS története” c.
munkájában – a Kiadó megjegyzése.)
Nos, Clauberg professzor és társai afféle bejáró civilek
voltak. Önállóan tevékenykedhettek, és igazából az SS-nek
sem volt beleszólása abba, mit csináltak a fogoly nőkkel.
Nem mintha ez ott bárkit is érdekelt volna. Ha egy nő belehalt
a kísérletekbe vagy a bánásmódba vagy öngyilkosságot
követett el – egyszerűen átszóltak az illetékesekhez telefonon,
és negyedóra múlva ott volt egy másik fogoly. Vagy ha nem
akartak elfogadni egy kiéheztetett, összevert, nyomorúságos,
tetves foglyot, akkor az aznapi vagy másnapi frissen érkező
fogolyszállítmányból kértek maguknak nőket. Sőt, a
professzor emberei ott lehettek a hírhedt auschwitzi vasúti
rámpán, ahol Mengelével és más kísérletezőkkel együtt
kedvükre válogathattak az akkor érkezett, zavarodott, mit sem
sejtő nők között.
A féltékeny professzor soha senkivel, még az auschwitzi
koncentrációs tábor parancsnokával, Höss-szel (akit a háború
után a lengyel népbíróság halálra ítélt és akit ott, az egykori
tábor területén akasztottak fel) sem osztotta meg. Ez szerinte
annyira titkos adat volt, hogy rajta és vegyészén kívül senki
sem tudhatott róla.
Csak gyanítani lehetett utólag, némi vegytani ismeretek
birtokában és sejtve, hogy milyen anyagokat használhattak a
kor tudása szintjén az akkori szakemberek – hogy a
professzor és emberei formalint használtak igen sokféle
sűrítésben. Lehet, olykor keverte is más anyaggal, például az
akkoriban igen divatos és széles körben használt
fájdalomcsillapítóval, a novocainnal. De senki sem tudhat
erről semmi bizonyosat.
A nők sterilizálási kísérletei több hónapon át tartottak.
Annyiban jobban jártak ezek az asszonyok, hogy nem kellett
kényszermunkát végezniök, majdnem normális táplálékot
kaptak – bár éppenséggel ez sem volt ugyanolyan kalóriadús,
mint amit szabad emberként otthon a hazájukban
fogyasztottak. De a sorsuk – akkor – összehasonlíthatatlanul
jobb volt, mint fogolytársaiké. Viszont sejthették, hogy a
viszonylagos jólétért nagy árat kell fízetnök. Bár
reménykedtek is, ami ismét csak természetes emberi reakció.
Itt nemhogy nem kellett dolgozniok, hanem éppen
ellenkezőleg, kórtermekben fekhettek, mintha betegek
lennének. Igaz, a furcsa és ismeretlen rendeltetésű injekciók
olykor csakugyan ledöntötték őket a lábukról, belázasodtak és
fájdalmaik voltak. Bár soha senki nem mondta nekik, mi
zajlik itt, annyit mindenképpen sejthettek, hogy valamiféle
kísérletezés folyik velük.
Már csak azért is, mert ahányszor orvos, vagy maga a
nagyhatalmú professzor elé kerültek, azok kikérdezték őket
arról, mit éreznek, megvizsgálták mindazt, amit levettek
tőlük, elsősorban a vérüket persze. És azt is látták ezek az
egész Európából érkezett asszonyok, hogy az asszisztensek
folyton mindent feljegyeznek a kartonokra. Talán előző,
szabad életükben is voltak már kórházban, vagy
betegeskedtek ilyen-olyan okból, tehát tudták, hogy milyen
fontosak az efféle eredmények, a lázgörbe, a vérvételek
eredményei. De ennél itt sokkal többet sejtettek. Az is sokat
elárulhatott nekik, hogy milyen titoktartó légkör uralkodott az
osztályokon. Az sem kerülte el a figyelmüket, hogy ezeket az
adatokat az orvosok milyen szorgalmasan gyűjtötték be és
hogy milyen féltékenyen, a világtól elzárva őrizték a
kartonokat.
A professzor és orvosai azzal hitegették a betegeket (már
amikor egyáltalán szóba álltak velük, hisz ez végső soron
minden privatizálás ellenére is egy börtönkórháznak
számított), hogy nem mennek majd vissza Birkenauba a
„kezelések” után sem, hanem a professzor úr
magánklinikájára jutnak, valahol Németországban... Persze
ezt örömmel hallották és el is hitték azok, akik a többi
fogolytól, a bejáró személyzettől és másoktól kezdték sejteni,
mi zajlik a táborokban. Ráadásul elég volt kinézni az ablakon
és láthatták, a 10-es blokkon kívüli világban mi történik. Vég
nélkül, órákon át tartó álldogálás a téren, akár téli fagyban is,
kelés hajnali négykor, emberfeletti munka, táplálék és orvosi
ellátás semmi, korbácsos felügyelők... Sokan imádkozhattak
közülük azért, hogy inkább itt maradhassanak! Hogy ezek a
kísérletek tartsanak minél tovább! Nem baj, ha néha fájdalmat
okoznak – csak ne küldjék őket vissza oda!
A sterilizálók agyában különös ötletek fogantak meg. Még
az sincs kizárva, hogy Clauberg professzor komolyan
gondolta a dolgot. Ugyanis akik túlélték a kísérleteit, és azok
voltak többségben, akkor tervei szerint „fordított volna” a
dolgon. Orvostársai visszaemlékezéseiből és a háború utáni
vallomásaikból tudjuk: szerette volna igen sajátos és
természetes úton-módon kontrollálni az eredményeket. Ami
viszonylag logikus is.
Vagyis azt tervezte, hogy körülbelül egy évvel később az
összes nőt – akkor már csaknem ötszázan voltak! – elviszi a
táborból, jobb körülmények közé helyezi őket majd erre a
célra felbérelt (?) férfiakkal... hm... szóval összehozza őket
szexuálisan.
Ez lett volna a tudomány által megkövetelt kontroll. Mert
hiszen ha sikerül akár mind az ötszáz fogoly nőt sterilizálnia,
vagyis terméketlenné tennie – honnan lehetnek benne
bizonyosak, hogy valóban azok lettek? Ne felejtsük el, az
1940-es években még senki sem hallott mesterséges
megtermékenyítésről. Ennek semmilyen módszere nem volt
alkalmazható, mi több, el sem kezdődtek az ez irányú
kísérletek, amelyek később aztán döntő változásokat és új
lehetőségeket hoztak ezen a téren.
Visszatérve ahhoz, mi is folyt ott valójában, lássuk a
későbbi orvosi szakvéleményeket. A szakértők persze
nagyobbrészt sötétben tapogatóztak, nem ismervén a
Clauberg és cinkosai által alkalmazott anyag összetételét. De
a kísérletek iránya kikövetkeztethető volt. A professzor a
végleges terméketlenné tevésnek egy lényegében fizikai útját
választotta. A petevezetékben az anyag olyan tapadásokat hoz
létre, amelyek eltorlaszolják a peték útját, így
megtermékenyülés nem jöhet létre – amíg ez az állapot tart.
No de meddig tart? Végleges-e, vagy a természet segít magán
és pár hét múlva megszűnik az „úttorlasz”?
Az eredményt gyakori röntgenfelvételekkel ellenőrizték.
Ami persze gyaníthatóan ismét csak nem használt ezeknek a
kísérleti alanyoknak, hiszen a felvételek készítése – ha csak
egy villanásnyi időre is – de megint csak besugározta
életfontosságú szerveiket. Mindenesetre Clauberg kísérletei az
1943-as év őszére, végére azt sugallták, hogy minimum
hathetes időtartam alatt a petevezeték a befecskendezett anyag
hatására „eldugul”. Az akadály hosszan tartónak bizonyult.
No de mégis milyen hosszan tart majd? Kihat a nő egész
következő életére, vagy legalább addig, míg amúgy is nem
válik terméketlenné korosodása folytán? Vagy egy idő után
váratlanul ismét felszabadul a petevezeték, és a nő újra
teherbe eshet...? Ez a lehetőség elriasztaná a szer jövendőbeli
alkalmazóit. Márpedig a két cinkos – az orvos és a vegyész,
kinek kiléte nem ismeretlen: dr. Johannes Göbel volt a neve –
arra számított, hogy nagy üzletet csinálnak. Teljes joggal
remélték, hogy amint véget ér a feltétlenül győzedelmes
háború, a Harmadik Birodalom határai nyugaton az Atlanti-
óceánnál húzódnak majd, keleten pedig valahol az Uralnál,
délen övék lesz Észak-Afrika és a Közel-Kelet, és ezen belül
gyakorlatilag szinte a teljes Európa vagy velük szövetséges,
vagy néhány mutatóba meghagyott kis semleges államból fog
állni. Horogkeresztes zászló lobog majd mindenfelé, és újkori
szláv és más nemzetiségű rabszolgák százmilliós serege fogja
szolgálni a német urakat. Minden német, aki erre vágyik vagy
erre rászolgált kap egy nagy birtokot keleten, ahol őt és
családját több száz vagy ezer lengyel, ukrán, orosz munkás
fogja szolgálni. Azok művelik majd a földet és végzik a
szükséges szolgáltatásokat. A német rendőrség kordában tartja
ezeket a műveletlen, fejletlen embereket, és örök béke
uralkodik el az árja faj számára...
Nos, a leendő rabszolgasereg szaporodását mindenképpen
uralni akarták a németek. Legrosszabb rémálmaik egyike
volt, hogy ezek a rabszolgák mértéktelenül és
megállíthatatlanul szaporodni kezdenek, mígnem egy szép
napon fellázadnak és végeznek minden leendő német
birtokossal – Berlin és az Urál között...
Az uralkodó faj tehát ezen a téren is kordában akarta
tartani a legyőzötteket. Uralni azok mozgását, szaporodását,
tanulmányait, szakértelmét, hollétét – mindent. Ha pedig ez
így lesz – gondolhatták ezek a nagy kísérletezők –, akkor a
Birodalom hálás lesz, ha ők adják a kezükbe azt a szert, amely
a rabszolga százmilliók szaporodását szabályozza, és ezáltal
őket uralhatóvá teszi.
Itt milliárdos üzletről volt szó! Ennek reményében fektetett
Clauberg professzor sok százezer márkát a helyiségek, gépek
és foglyok bérletére, osztott ki fizetést német orvostársainak.
Minden reménye megvolt arra, hogy ha véget érnek a
kísérletek és a szakma számára is egyértelműen bizonyítani
tudja, hogy az általa alkalmazott szer örökre terméketlenné
teszi a vele kezelt nőket – évről évre hatalmas
megrendeléseket kap majd az a bizonyos gyógyszergyár, és
ezáltal Clauberg professzornak élete hátralévő részében már
nem lesznek anyagi gondjai.
Tény, hogy ha minden eszerint alakult volna, akkor ez
valóban nagy üzlet lett volna. Az persze egy csöppet sem
izgatta a professzort, a vegyészt és a többieket, hogy miféle
hatalmas bűnt követnének el az emberiség ellen. Mint
ahogyan az sem hatott rájuk különösebben, hogy ezzel az
ötszáz nővel is hogyan bántak (el). Igazi kutatóknak érezték
magukat, és ezeket az asszonyokat nem tekintették többnek,
mint hogyha csupán laboratóriumi fehéregerek lettek volna...
Nos, a kísérletek megkoronázása lett volna, ha sikerül az
ötszáz nő nagyobb részét körülbelül egy évvel később elvinni
a tábori körülmények közül és szerezni húsz-harminc jó
fizikai kondícióban lévő férfi rabot, hogy aztán ezeket
„összeeresszék” és mint az állatokat, úgyszólván parancsszóra
pároztassák. Persze minden nőt akkor, amikor az biológiailag
éppen termékeny napjait éli. Ha valamelyik nő a kapott szer
ellenére teherbe esik, akkor ebből a peches tényből kell majd
levonni a szigorúan tudományos következtetéseket. Vajon mit
és hol rontottak el? Mennyiben kellene mégis változtatni a
szer összetételén, vagy milyen nőknek mikor, melyik
ciklusban nem adható?
Egyszóval komoly és felelősségteljes kutatómunkára
vállalkozott a professzor – a saját felfogása szerint. A másik
oldalról nézve ezeknek a nőknek egy ideig életlehetőséget és
jobb körülményeket adtak. Ugyanakkor ne felejtsük el: mivel
frissen érkezettek voltak, nem tudhatták, hogy amíg
szabályosan és persze éppen ezért könyörtelenül működik a
náci gépezet a táborokban, addig ők onnan nem
szabadulhatnak ki élve. Hiszen titkok hordozóivá lettek...! Az
SS pedig nem tűrhette, hogy az eleve titkossá minősített
orvosi jellegű kísérletek alanyai visszakerüljenek a többi
fogoly közé és ott elmondják, merre jártak addig és ott mi
történt velük. A pletyka vagy az igazi hír mindig kijuthatott
valahogyan a táborokból. Ezt meg kellett akadályozniuk.
Az „akadályozás” egyik módja, és tegyük hozzá: a
leggyakrabban alkalmazott módja a kivégzés volt.
Vagyis aki valamilyen okból nem bizonyult alkalmasnak a
kísérletekre, vagy annyira leromlott az állapota, hogy tovább
nem folytathatták vele a kísérleteket, azokat a 10-es blokkból
egyenesen a gázba küldték, mint már említettük. A legtöbb
nővel történt ez-az, de azért ott maradhattak. Sokaknak
begyulladt a petefészkük, másoknak különféle
hashártyafertőzés jutott.
Clauberg nem ok nélkül félt a konkurenciától. Nem csak
attól kellett tartania, hogy ellopják anyagának összetételét és
mások valósítják azt meg, lekörözve és kizárva őt a majdani
haszonból, sőt már eleve a versenyből is. Ám voltak más,
hozzá hasonlóan törleszkedő, Himmler által biztatott náci
orvosok, akik ugyanezt a sterilizálást akarták elérni – növényi
eredetű szerekkel. Tehát nem drágán előállítható vegyszerre,
hanem egy bárhol learatható gyomnövényre volt szükségük,
amiből kivonják a sterilizáló szert. Ráadásul ez a konkurencia
állítólag olyan szert volt képes előállítani, amely nemcsak
nőkre, de férfiakra is ugyanúgy hatott!
Ne feledjük, 1943 végén ugyan Sztálingrád alatt
megfordulni látszott a hadiszerencse, és attól kezdve a
németek sok fronton kénytelenek voltak visszavonulni.
Mindenesetre megtorpantak a nagy hódítások – de ezt akkor
még senki sem láthatta.
Viszont abban a pillanatban már hárommillió orosz katona
volt német fogságban!
És ez volt az az első emberanyag, amire Clauberg
vetélytársai számítottak. Azokon a férfiakon akarták
bebizonyítani, hogy az ő szerük is van olyan jó, mint a
professzoré, sőt jobb, hiszen az mindkét nembeli jövendő
rabszolgákat tehet terméketlenné. És Himmlernek is biztosan
jobban tetszett az az ötlet, hogy egyszerre tegyenek
terméketlenné sok millió rab férfit és nőt – így még a véletlen
teherbe esések lehetőségét is kizárhatták.
1945 után szakértők kiderítették, hogy az a növényi anyag,
amit a vetélytársak javasoltak Himmlernek, valójában nem
alkalmas emberek terméketlenné tételére – csak az
állatkísérletekben váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
 Clauberg viszont vígan prosperált. Persze ez is csak
látszólagos volt, hiszen egyfelől folyton a konkurenciától
rettegett, másrészt félt elveszíteni Himmler nehezen kiharcolt
kegyeit és juttatásait. Közben meg kellett küzdenie az
anyaggal is. Vegyészének nem kis erőfeszítésébe került, hogy
a folyadékba olyan anyagot vigyen be és tegye annak szerves
részévé, amely röntgensugarak által is látható
jelzőfolyadékként is működik. Így közben múltak a hónapok,
Himmler pedig türelmetlenkedett. Mindehhez járultak a napi
bajok, a kísérleti alanyok váratlan betegségei.
Az is megesett, hogy valamelyik nő kapott egy újabb
injekciót és egyszerűen – meghalt A professzort és cinkosait
ez persze nem rázta meg, legfeljebb kissé bosszantotta őket,
hogy egy kartont kidobhattak és elölről kellett kezdeni a
dolgot egy másik nővel.
Clauberg különben az utolsó pillanatig folytatta
sterilizációs kísérleteit a fogoly nőkön. Orosz fogságba esett,
hároméves munkatábor után háborús bűnösként elítélték, de
amikor 1955-ben szinte az összes német hadifoglyot
hazaengedték, ő is velük jöhetett és ismét orvosként kezdett
praktizálni – mintha mi sem történt volna. Végül azonban a
nagy felháborodás hatására ott is börtönbe került, ahol
hamarosan meg is halt
„Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred
folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén,
karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment
ez idő alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a
zsidó, és mindenek dacára változatlanul bontakozott ki az
emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily
megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz
vissza ez a tény!”
(Adolf Hitler)

Ötödik fejezet
Kísérletek élő embereken

Az első ilyen kísérleteknek még szinte semmilyen

visszhangjuk nem volt a táboron belül sem. Már csak azért
sem, mert addig senki nem volt képes elképzelni, hogy a
nácik ilyesmire is vetemednének.
Márpedig Auschwitz „beindulása” után nem sokkal erre is
sor kerülhetett. Cseh és szlovák foglyok visszaemlékezéseiből
tudható (Ota Kraus – Erich Kulka: „Továrna na smrt”
„Halálgyár”), hogy már 1942 decemberében elkezdődtek
például a később szintén nagyon hírhedtté lett dr. Schuhmann
vagy Schumann kísérletei. (A név e kétféle írásmóddal jelenik
meg még manapság is a különféle forrásokban, mi ettől
kezdve az egyszerűbbet, a Schumannt fogjuk használni.)
Clauberghez hasonlóan nyilván Schumannak is közeli,
erős kapcsolatai lehettek a náci vezetés bizonyos köreivel, ha
el tudta érni, hogy tulajdonképpen első orvosként indíthatta
meg tömeges emberkísérleteit Auschwitz-Birkenauban. Az
más kérdés, hogy ezeknek sem volt semmi gyakorlati haszna,
éppen ellenkezőleg, csak tömeges szenvedést, pusztítást és
halált okozott ez az „orvos” is.
 Az is meglehetősen hasonlóvá tette őket, hogy mindketten
„sterilizálásban utaztak”. Schumann is arra szerződött az SS
orvoskarának vezetőségével, hogy férfiakat és nőket egyaránt
meddővé tud tenni. Csak ő injekciók, vegyi anyagok stb.
helyett a sokkal egyszerűbbnek látszó röntgenbesugárzást
szerette volna alkalmazni. Amivel nem hozott újítást, hiszen
azt már e sugarak század elején történt felfedezése óta tudták,
hogy túlzott alkalmazása meddővé teheti például a vele
foglalkozó kezelő személyzetet, röntgenorvosokat,
asszisztenseket stb. Mi több, ez máig nem változott, nem is
változhatott.
Viszont Schumann az illetékesek előtt azt állította, hogy a
módszer egyszerűvé, sőt olcsóvá is tehető és mindenütt
alkalmazható még afféle „tábori”, mezei körülmények között
is, ahol elérhető az elektromos áram.
Schumann azelőtt a könyvünk elején ismertetett
„euthanázia-programban” vett részt. (Az idézőjelet az ismert
okok miatt használjuk. Nem győzzük ismételten
hangsúlyozni, hogy ennek a szónak a náci értelmezése
gyökeresen eltért attól, amit mi manapság értünk alatta.) Így
nem csoda, ha a nácik nagyon megbíztak benne.
Azt kell mondanunk, hogy ebben is benne volt Himmler
keze. Mint minden efféle kérdésben, itt is előbb hozzá
fordultak, és az ő hozzáállásán múlott, lesz-e valami a
kísérletből, vagy sem. Ha neki tetszett a dolog, vagy látott
benne annyit, amiért érdemes lesz erre időt, pénzt, energiát
pazarolni, felhasználni, akkor nagy kegyesen engedélyezte.
Ugyanakkor azonban azt is elvárta, hogy rendszeresen és
részletekbe menően értesítsék a folyamatokról, a kísérletek
részeredményeiről is. Így önmagát is alkotó résztvevőnek
érezhette, és ennek az alapjában véve hiú embernek erre is
szüksége volt.
Abban már kezdetben megegyeztek és Himmler is úgy
tudta: a besugárzásnak nem kell feltétlenül úgy lezajlania
majdan a jövőben, hogy a delikvens tudjon róla. Ez már
önmagában nagy változást jelenthetett a náci „politikában”.
Legalábbis ami a megszállt területek rabszolgának szánt
lakosságával szembeni magatartását illette. Addig ugyanis
szóba sem jött semmiféle álcázás, sőt ellenkezőleg. A
németek mindenütt igen brutálisan léptek fel, a fizikai erőszak
és elrettentés rémisztő eszközeivel próbálták a lakosságot
féken tartani. Csak akkor számíthattak parancsaik
betartatására, ha nem mutattak félelmet, éppen ellenkezőleg,
kérlelhetetlen és könyörtelen erőszakkal jellemezték magukat.
Másképpen áll egy tömeg ember olyan fegyveresekkel
szemben, akikről már tudható, hogy mindenre képesek. Akár
arra is, hogy az egész tömeget lekaszabolják percek alatt –
ráadásul úgy, hogy azért őket semmiféle hátrány nem érheti.
Most azonban nem ilyesmiről volt szó. Most valami olyan
ördögi és egyben mégis oly naiv tervet eszeltek ki, ami
kilógott az addigi sorból. Nem is hasonlított a nácik egész
gondolkodásához. Ám lehet, Himmler éppen ezért pártolta az
ötletet Még magában talán jókat kuncoghatott is, amikor
először hallotta. Később pedig – szokása szerint – már
nyilván úgy adta tovább, mint a saját ötletét.
„A fizikai körülmények kialakítása” címen elképzelték,
hogyan lehetne röntgennel besugározni a mit sem sejtő
rabszolgákat úgy, hogy azok sem akkor, sem később ne
vegyék ezt észre!
Felettébb vad gondolat volt ez. Azt már nagyjából tudták,
hogy egy kisebb sugárzó készülékkel vagy egy, vagy két
oldalról kell pár percen át sugározni a delikvens ágyékára, a
nemi szervek környékére. De hogyan tehetnék meg ezt
észrevétlenül? Mivel vesznek rá ezer és ezer szlávot, férfit és
nőt, hogy beálljanak egy ilyen helyre és mozdulatlanul
maradjanak ott perceken át?
Ezt is kitalálták. De ezt már aligha az orvosok. Inkább
valamelyik pihent agyú... hivatalnok, ha ilyent is beavattak az
előkészületekbe. Szóval azt találták ki, hogy a megfelelően
beirányzott röntgenkészülékeket a sugárzófejet vagy fejeket
íróasztalba, hivatali pulpitusba építik be.
Kívülről a dolog észrevehetetlen lesz. Aztán minden
szlávot, akit sterilizálásra ítéltek annak tudta nélkül, férfiakat
és nőket, jobbára persze felnőtteket, behívatnak abba a
hivatalba, és egy körülbelül három-négy percet igénylő
kérdőív kitöltésére „kérnek”. Ezen idő alatt persze senki sem
mer felállni és kimenni, a megfélemlített emberek még majd
örülnek is, hogy csak ezért hívatták be őket, és nem kell
mástól, például fenyítéstől tartaniok. Amikor a „páciens” leült
a székbe, a hivatalnok egy észrevétlen mozdulattal beindítja a
hangtalan, érezhetetlen röntgensugárzót, és a delikvens, aki
termékeny nőként vagy férfiként ment be abba a látszólag
jelentéktelen hivatalba, már mint meddő, magtalan jön ki.
Még azt is kiszámították, hogy egy ilyen készülék körülbelül
25 ezer márkába fog kerülni.
Nagyon el voltak ragadtatva maguktól. A zsenialitásuktól.
Csak éppen a készüléket kellett kikísérletezni és azt, hogy
milyen erős sugárzás, mennyi időn át szükséges a biztos
eredményhez... Nos, éppen ezzel a „biztossággal” voltak a
gondok, de még évekkel később is.
Nos, Schumann doktorra bízták a kísérleteket. Ahhoz
képest, amit a terv kiagyalói előre elképzeltek, bizony a dolog
nem így működött. Az auschwitzi kísérleti alanyokat az erre a
célra létrehozott és felszerelt helyiségekben két sugárzó gömb
közé állították. Rájuk parancsoltak, hogy maradjanak
mozdulatlanul, majd egy orvos vagy technikus bekapcsolta a
gépet. Mindössze körülbelül három percről volt szó, amit
állítólag később megismételtek. Nos, az az elképzelés, hogy a
sugáradagot fájdalommentesen és így észrevétlenül kapják
meg a delikvensek, rögtön zátonyra futott. Ugyanis a
sugárzás, legalábbis abban a dózisban, rögtön égető fájdalmat
okozott, a páciensek jajgattak és igyekeztek kikerülni a sugár
hatóköréből.
Schumann doktor maga is jelen volt e kezeléseknél, és
igen durván beszélt a foglyokkal, ha nem azonnal
engedelmeskedtek neki vagy „renitens módra viselkedtek” –
értsd szerettek volna megszabadulni a fajdalomtól, vagy
elkerülni azt. Tudjuk olyan foglyoktól, akik
röntgenasszisztensként dolgoztak Schumann mellett, hogy a
kísérletek gyakorlatilag sohasem szüneteltek. Legfeljebb kis
időszakokra hagytak fel velük, de ilyenkor mindig utasítások
érkeztek Berlinből, az SS központjából. Vagy egyenesen az
SS Birodalmi Führerétől, Heinrich Himmlertől.
Aki különben a jelek szerint egyszerre legalább kettő –
vagy több? – vasat is tartott a tűzben. Pártolta és támogatta
Clauberg professzor injekciós kísérleteit, amelyek a nőket
voltak hivatva egyszer s mindenkorra terméketlenné tenni. De
nem feledkezett meg másik tudományos kedvencéről,
Schumannról sem, aki viszont úgy a férfi, mint a női
rabszolgák esetében ígért végleges és fájdalommentes
módszert. Ez utóbbi persze nem azt jelentette, hogy a
náciknak fájt volna a szíve, ha szenvedni látják szláv, zsidó
vagy bármilyen más rabszolgájukat – inkább attól féltek,
hogy ha a beavatkozás nagy fájdalommal, esetleg
sérülésekkel jár, akkor a kezelt rabszolgák kiesnek a
munkából, vagy netán meg is halnak. Márpedig minden
fogoly halála gazdasági veszteség volt, bár a háború alatt
ilyesmivel nem nagyon törődtek. Fogoly volt elég, és ha
belegondoltak abba a perspektívába, hogy előttük van még
egész Eurázsia, ahol száz- és százmilliókat, sőt milliárdokat
hódíthatnak meg és hajthatnak rabigába – valósággal elaléltak
az élvezettől.
Nos, a Schumann-féle röntgenes sterilizáló kísérletek több
mint két éven át folytak – gyakorlatilag csak 1944 végén
vetettek nekik véget. Természetesen akkor sem azért, mert
valamiféle humánus megfontolások kerekedtek volna felül –
dehogy! Inkább az elektromos energia hiányára és más
hasonló, nagyon is objektív okokra háríthatták a felelősséget.
Tény, hogy Schumann és munkatársai ennyi idő alatt sem
voltak képesek kidolgozni a módszert rendesen, megbízható
módon.
A nácik töretlen akarattal dolgoztak egyszerre két,
látszólag ellentétes cél elérésén. Az egyik a sterilizáció
elmélete és gyakorlata volt azért, hogy majdan az uralmuk alá
került alsóbbrendű emberek tömegét létszám tekintetében
kordában tartsák, azok fejlődését, kiteljesedését
megakadályozzák.
A másik céljuk ezzel éppen ellentétes, a nagy szaporaság
előidézése volt. Ezzel természetesen saját germán,
felsőbbrendű, „árja” fajukat akarták jobb helyzetbe hozni. A
távlati cél – amelynek elérésére annak a háborús náci
nemzedéknek az életében már nem kerülhetett volna sor még
a számukra legoptimálisabb körülmények között sem – az
volt, hogy sok száz millió főre duzzasszák a németséget, és
azok a szó szoros értelmében eluralják Eurázsiát és Észak-
Afrikát, a Pireneusoktól Mongóliáig, az Északsarkkörtől
Indiáig.
Ezért dolgoztak ezek az emberek olyan lelkesen. És ezért
kellett meghalnia annyi szerencsétlen fogolynak, akik pedig
senkinek sem vétettek. Belekerültek egy számukra
nagyobbrészt átláthatatlan gépezetbe. Kinek volt köztük
fogalma arról, hogy dr. Mengele egy „Rassenforschung”
(„Fajkutatás”) című, úgymond alapvető művön dolgozik, és
ahhoz van szüksége ezekre az adatokra? Azért kutatta a
cigányokat, a törpéket, az ikreket és vette el ezrek vagy
tízezrek életét, hogy egy nem is létező „tudományágat”
alapítson és azt számos kutatási eredményével gazdagítsa...?
A kísérletek leírását egy kissé megszakítva, sajnos azt kell
mondanunk: mindez elsősorban az ideológusok bűne. Ha
nincs az az egész elméleti áramlat, amit Hitler és már előtte is
sokan (akikre a későbbi Führer zavaros fejtegetéseit alapozta)
hirdettek, akkor az orvosoknak eszükbe sem jut semmiféle
„Rassenforschung”, és senki sem ad hitelt nemhogy a fajok
kutatásának, de annak sem, hogy ilyen „fajok” egyáltalán
léteznének. Ma már ezen – merem remélni – szerencsésen
túljutottunk, de lám, akkoriban Európa kellős közepén
nemcsak az amúgy is zavaros fejeket, de képzett elméket is
megtévesztettek ezek a tragikus ostobaságok.
És ha csak ennyi lett volna a következmény...! Ha ezek az
emberek csak szószékekről harsogták volna a hülyeségeiket,
ha nem szerveztek volna mögéjük mozgalmakat, ha nem
állítják oda a tömegeket, amelyek segítségével aztán
bejutottak a hatalomba, majd megkaptak mindent, amit csak
elképzelhettek maguknak – akkor az erőszak ilyen arányú
kiterjesztésére sem került volna sor – sohasem.
Ám mint tudjuk, nem így történt. A sötétnek nevezett
középkort messze meghaladó módon törtek előre a barbárok,
és uralmukat kiterjesztették az élet minden területére. Előbb
csak egy országban, ráadásul ott, amely századokon át az
európai kultúra egyik legfényesebb földje volt. Utána
széthordták a pokol magvait minden irányban, és mérhetetlen
szenvedést és pusztulást okoztak százmilliók számára.
A náci orvosok nem fogtak volna bele semmilyen
kísérletbe, ha előbb a náci politikai-gazdasági-katonai hatalom
nem teremti meg ennek feltételeit. Ha nem hozzák létre a
koncentrációs táborokat, ha az oda hurcolt embereket nem
veszik ki a törvények hatálya alól. Ha nem jelentik ki, hogy
aki nem árja, az nem is ember. Az rosszabb, mint az állat –
tehát szabadon megölhető. Ha megölhető, akkor úgyis meg
fog halni, hisz ez a sorsa. Ha úgyis meg fog halni, akkor előbb
miért ne lehetne rajta kísérletezgetni...?
Különösen akkor, ha mindezt egy felemelő, minden állami
intézmény és vezető által szentesített nagy cél – a Birodalom
jövője és az árják érdekében teszik!
 A nácik számára nagyon sok emberi kérdés igen hamar a
számok kérdésévé silányult. Himmler és társai miután 1942
elején a hitleri birodalom vezetői eldöntötték, hogy végeznek
az összes európai zsidóval, aki csak a kezükbe kerülhet –
kezdték a zsidókat mennyiségnek, mennyiségi problémának
tartani. Ez persze látszólag megkönnyítette a dolog
elfogadását az alacsonyabb rangú náciknál és
szakembereknél.
E szakemberek közé tartoztak a náci orvosok is.
Himmler már 1942 késő őszén elrendelte, hogy
szelektálják ki a reménybeli munkaképes zsidókat. A nem
munkaképeseket pedig „természetesen” dolgoztassák, amíg
lehet, vagy eleve és azonnal küldjék a gázkamrákba.
Auschwitz is beindult. A nácik úgy számították, hogy a
munkaképes és munkára nem fogható zsidók aránya 3:7-hez
lesz. Vagyis hetven százalékukkal végezni kell előbb vagy
utóbb, de inkább előbb. Hogy miféle módokon tették azt,
lényegében nem tárgya e könyvnek, bár természetesen nem
váltak el a dolgok ennyire élesen. Ezért a mi könyvünkben is
gyakoriak az utalások kivégzésekre, tömeges elgázosításokra,
halálbüntetésre.
A zsidók harminc százaléka lesz csak munkaképes,
állapították meg a nácik. Nem tudni persze, hogy miféle
számításokra alapozták ezt a feltételezést, ezt az arányt. Lehet,
hogy maguk sem tudták. Egyszer valahol „odafönt”
elhangzott egy ilyen „adat”, és az rögzült, kezdett terjedni,
csorogni lefelé, és mindenki készen kapott, ellenőrzött és
persze megkérdőjelezhetetlen információnak hitte.
Végül is mindegy. Amikor a nácik lerohanták előbb
Lengyelországot, majd Norvégiától Görögországig majdnem
az egész Európát, a sajátos árja álom kezdett valóra válni.
Egyfelől a megszállt országokból zsidó szállítmányok
kezdtek özönleni a náci haláltáborokba, másfelől a
szövetséges országok némelyikében is üldözni kezdték a
zsidókat. Néhány nagyon törleszkedő helyi hatalom
(Magyarország, Románia stb.) kivételével azonban nem adták
át őket a német szövetségeseknek, így ezek kívül maradtak a
haláltáborokon, és nagyobbrészt megmenekültek.
De ezek igen kevesen voltak az egészhez képest. A náci
vezetés eleve úgy számolt, hogy legalább hárommillió zsidó
maradhat életben egy ideig. Ezeket kár lett volna elpusztítani,
jobbára fiatal és egészséges nők és férfiak voltak, akiket a
Birodalom javára sok éven át dolgoztathattak. Valahol egy
zárójelben persze ezek sorsát is előre látták, és ez
természetesen a halál volt. De az még a ködös messzeségbe
veszett, most arra koncentráltak, mit és hogyan tegyenek
ezzel a reménybeli hárommillióval.
A lengyel és szovjet területek elfoglalása után csakugyan
több millió zsidó került a kezükbe. Háromnegyedükkel vagy
azonnal végeztek, vagy előbb gettókba tömörítették őket és
hagyták, hogy a kitörő járványok, más betegségek, az éhezés
végezzen velük. Aztán szelektálták közöttük azokat, akiknek
munkát szántak, a többieket pedig a haláltáborokba
szállították.
És akkor merült fel a probléma Meg kellett akadályozni,
hogy a háború után még hosszú időn át dolgoztatott zsidó és
más tömegek ne szaporodjanak saját akaratuk szerint. Sőt,
akkor az elgázosítási programot is lefékezhetik, hiszen majd a
természetes okok – betegségek, rossz bánásmód, halál –
leapasztja a létszámot, és nem kell kivégzésükről
gondoskodni.
Nos, a szaporodás meggátlása volt az egyik cél. Erre pedig
a költséges és hosszan tartó, ráadásul biztos eredményt nem
garantáló addig ismert módszerek helyett Himmler
életrevalóbbnak látta a durva, de olcsó és hamar végrehajtható
módszereket.
A sterilizálási programok akkor indultak. Most ismét
visszatérünk az egyik legnagyobb, élő embereken végzett
kísérletsorozathoz, amelynek során a náci orvosok
röntgensugarakkal tettek meddővé sok ezer nőt és férfit. Ezt a
témát még nem dolgoztuk fel véglegesen. Már csak azért
sem, mert a módszert az évek során számos módon próbálták
tökéletesíteni.
Francia és görög zsidó nők, valamint fogoly orvosok és
orvosnők számos beszámolója maradt fenn ezekről a
kísérletekről. A görög nők úgy kerültek a történetbe, hogy
Szaloniki környékén a nácik nagyobb zsidó kolóniát ürítettek
ki és szállítottak Auschwitz-Birkenauba. Így amikor éppen
beindult egy újabb kísérletsorozat az emlékezetes Birkenau-
10-es barakkban – amely furcsa módon a férfitábor kellős
közepén állt, minden oldalról szögesdrót kerítésekkel
körülvéve és úgy, hogy még az ablakokat is bedeszkázták,
nehogy bárki meglássa, mi zajlik a falak között – akkor fiatal
görög nőket találtak a kísérletre alkalmasnak. De voltak ott
más nemzetiségűek is.
Az a sorozat, amiről most beszélünk, 1943 decemberében
kezdődött. A nőkkel folytatott kísérlethez körülbelül 350 nőt
gyűjtöttek össze. De ez a létszám nap mint nap változott.
Egyesekről kiderült, hogy valamilyen biológiai okból
alkalmatlanok, és mivel még semmit sem tudtak a
kísérletekről, sőt olyanokat rajtuk nem is folytattak, no meg
fiatalok és egészségesek, erősek voltak – hát nem a gázba
küldték őket, hanem valamelyik barakkba, ahol még néhány
hónapig vagy jobb esetben akár egy évig is húzhatták.
Aztán a kísérlethez váltakozó számú nő kellett annak
egyes szakaszaiban, emiatt sem volt állandó a létszám. Akik
súlyosan megbetegedtek, azoknál olykor a kór mintegy
„felülírta” a kísérleti eredményeket, azok érthetetlenné váltak,
eltörlődtek. Ezeket a nőket – mivel már titkok tudóivá lettek –
egyenesen a gázkamrákba irányították.
Újabb alanyokat folyamatosan szedtek össze a rámpán az
új szállítmányokból is. A létszám tehát változott. Schumann,
aki a röntgenkísérleteket végezte, nem volt olyan önálló elme,
mint a már emlegetett Clauberg. Schumann csak azt tette,
amit mondtak neki fentről. Nem maga találta ki a módszereit,
legfeljebb azok árnyalatnyi változtatásait, ha úgy hozta a
szükség. Clauberg – emlékezzünk csak – kreatív volt,
szakembere segítségével maga alkotta meg azt a folyadékot,
amellyel meddővé tehette volna a nőket.
A dolog érdekessége, hogy már a háború előtti években is
létezett egy olyan szer – illogikus lenne gyógyszernek
nevezni, hiszen nem gyógyított –, amellyel mesterséges
meddőséget idézhettek elő. Ezt „salpingo”-nak nevezték, és
akkoriban csak Nagy-Britanniában gyártották. A német
orvosok és tudományos kutatóintézetek is onnan importálták.
Amint kitört a háború, természetesen mindenfajta
kereskedelem megszűnt a hadviselő felek között. Mivel 1939.
szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország is hadat
üzent Németországnak, amiért az megtámadta
szövetségesüket, Lengyelországot (ugyanakkor nem üzentek
hadat a Lengyelországot szintén megtámadó, annak felét
bekebelező Szovjetuniónak, sőt keblükre ölelték annak
diktátor vezérét Sztálint...), a gyógyszerek, vegyszerek és
bármi egyéb anyag importja és exportja egy csapásra
megszűnt a két ország között.
Ilyen körülmények között az auschwitzi náci orvosok egy
ipari jellegű feladatot is kaptak a berlini vezetéstől.
„Salpingót” kellett gyártaniok. Ez lett volna a harmadik
lehetséges módszer az injekciós beavatkozások és a röntgen-
besugárzások mellett – ha sikert érnek el. Minden bizonnyal
számba vették ugyan, hogy az addig importált szer igen drága
volt, és maguk sem fogják azt olcsóbban előállítani.
Különösen nem háborús viszonyok között, amikor igencsak
szűkében voltak a szükséges vegyszereknek de még
energiának is.
Ennek ellenére ez volt Himmler harmadik, tűzben tartott
vasa. Vagyis titokban abban reménykedett, hogy ha nem jön
össze sem az első, sem a második módszer, egyik sem lesz
tömegesen és olcsón alkalmazható, akkor a háború tartama
alatt az angoloktól „lekoppintott” szert használják, kerül,
amibe kerül. Aztán majd ha véget ér a háború és lesz elég
idejük, módjuk, pénzük a kísérletekre, akkor feltalálják majd a
„salpingo” előállításának olcsóbb módszerét.
Mindazonáltal Himmler és társai szívesebben látták volna,
ha egy hazai kutatók által kidolgozott és főleg igen olcsó,
tömegesen alkalmazható módszert találnak vagy
kísérleteznek ki. Az már csak a kialakult sajátos helyzetből
következett, hogy mindhárom kísérletsorozatra ugyanott
került sor. Amit a logika diktált, hiszen Auschwitzban találtak
együtt sok, arra alkalmas fogoly nőt. Akikkel senkinek sem
kellett elszámolniuk, akikkel azt tehettek, amit akartak.
Az angol szert más laboratóriumokban gyártották, mindig
egy kicsit eltérő változatban, merthogy a német tudósok jó
ideig nem ismerték annak pontos összetételét. A kipróbáló
kísérletekre került sor a haláltáborban. A nők egy-egy
csoportja kapott a szerből, aztán vártak, majd ellenőrizték a
hatást, és ennek megfelelően változtattak a szer összetételén.
Persze hetekig, sokszor hónapokig kellett várniok a hatás
megismerésére, azért ezek a kísérletek is nagyon lassúak,
időigényesek voltak.
Egyes forrásaink szerint e kísérletek során a nők méhébe
jodipint fecskendeztek Rögtön utána röntgenfelvételt
készítettek a méhről. Mindezt gondosan feljegyezték az illető
fogoly kísérleti kartonjára, mellékelték hozzá a röntgenképet
is. Huszonegy-huszonkét nappal később a befecskendezést
megismételték, de ezúttal nem jodipint, hanem egy másik
készítményt juttattak a nők méhébe. Ennek összetételét nem
ismerjük. Igazából neve sem volt. A foglyok úgy hallották a
kísérletezőktől, hogy azok „F-12/A”-ként emlegették. A
foglyok és egyben kísérleti alanyok nem tudták, mi az. Mivel
fogalmuk sem volt arról, mit céloznak ezek a kísérletek, hát ki
sem találhatták, hogy melyik anyag mi céh szolgálhat. 1944
elején azt a verziót adták be előbb harminc zsidó nőnek,
később egy második, már ennél nagyobb létszámú csoportnak
is, hogy ettől egészségesebbek lesznek, jobban bírják majd a
munkát...
Megint várniok kellett körülbelül három hétig. Ezt
követően az első csoport, amelynek hat héttel korábban
jodipint, három héttel korábban pedig „F-12/A”-t
fecskendeztek a méhébe, most citobáriumot kapott. Ahhoz,
hogy ezt fecskendővel beadhassák nekik, előbb ezt vízben
kellett oldani. Csak remélni tudjuk, hogy ehhez desztillált
vizet használtak a kísérletezők.
Még azt is tudjuk, hogy a jodipint körülbelül 30 százalékos
oldatban alkalmazták. Már nem titok az sem – a nürnbergi
orvosperek során erre is fény derült –, hogy a rejtélyesen
hangzó „F-12/A” maga nem egy terméketlenné tevő szer,
hanem kontrasztanyag volt. A preparátumhoz tíz
köbcentiméter vizet és ugyanannyi novocaint adtak.
Amíg mindez zajlott, egyre újabb és újabb harminc-ötven-
nyolcvan fős csoportokkal kezdték el ugyanazt a három-
három hetes kísérletsorozatot. Sejthető azonban, hogy a
módszer az egyes csoportoknál apróbb különbségekkel is járt,
amiket azonban a kísérleti alanyok nem vettek, nem is
vehettek észre. Vagy az egyik szer százalékos aránya, vagy
vegyi összetétele változott, vagy nem pontosan ugyanannyi
naponta kapták meg az egyes csoportbeliek.
A legtöbbször vért is vettek a nőktől, minimum hetente
egyszer. No és azt sem hallgathatjuk el, hogy maguk a
befecskendezések is fájdalmasak voltak – a nők sokszor úgy
kiabáltak és sikoltoztak, hogy azt az egész barakkban
hallották.
Utána pedig magas láz lépett fel. Ez nemegyszer odáig
fokozódott, hogy a kísérleti alanyok elveszítették az
eszméletüket. Görcsös fájdalmak gyötörték őket, betegen
hevertek naphosszat. Arra talán fölösleges is kitérnünk, hogy
ilyenkor minimális gyógyításban részesültek, azt is jobbára
csak a szintén fogoly, a kísérletsorozatokban segédszerepre
kárhoztatott orvosoktól és orvosnőktől remélhették.
A nők mesterséges meddővé tételéért folytatott kísérletek
ezzel nem fejeződtek be. A röntgenfelvételek alapján
döntötték el, kit fognak a náci orvosok „operálni”. Ez persze
azt jelentette, hogy a fogoly nő egyik vagy mindkét
petefészkét kivették, majd arról fényképeket készítettek.
Olykor úgy, ahogyan voltak, a kioperált szerveket preparálták
és Berlinbe küldték. Valamilyen „tudományos intézetbe”,
hallották néha a rab orvosok félfüllel, de a háború után már
nem tudták megmondani, hogy e sajátságos küldemények
igazi célpontja mi lehetett.
Bevett szokásuk volt a kísérletezőknek, hogy
röntgenbesugárzást is alkalmaztak. Mint arról már írtunk, a
másik kísérletsorozatnál a besugárzott nők egyik petefészkét
hetekkel később kivették, nyilván azért, hogy
meggyőződjenek a besugárzás pusztító hatásáról. Aztán
néhány héttel később kioperálták a kísérleti alany másik
petefészkét is. Minden alkalommal vért is vettek az
alanyoktól, és azt egy másik „tudományos kutató részleghez”
továbbították ott helyben, szintén Birkenauban. A
petefészkeket alaposan megszemlélték, sőt le is fényképezték,
és a látottakat megint csak feljegyezték az alanyok kartonjára.
Hogy a náci orvosok – és talán feljebbvalóik is? –
mennyire nem figyeltek arra, ami közben a világpolitikában
és a hadi helyzetben történt jelzi egy érdekes fordulat. A már
többször emlegetett Clauberg SS-orvostábornok és professzor
addig járkált Berlinbe, addig kilincselt protektorainál, köztük
személyesen Himmlemél is, míg elérte, hogy számára az
auschwitzi tábor területén egy újabb kutatólaboratóriumot
építsenek! És erre 1944 végén került sor!
 Mintha egyikük sem nézett volna a térképre. Mintha nem
tudták volna, hogy az oroszok már augusztusban Varsó alatt
álltak (ott is maradtak kerek három hónapig, visszatartva az
egész keleti frontot, mert megvárták, míg a lengyel nemzeti –
nem kommunista! – ellenállósereg lázadását a németek
leverik. Csak utána indultak rohamra és foglalták el Varsót,
hogy ott aztán kommunista kormányt ültessenek a nép
nyakára...).
Szóval 1944 nyarán a szövetségesek partra szálltak
Franciaországban, hónapokkal később pedig már
Németország területén is harcoltak, keletről már ott lihegtek
az oroszok is – és ekkor Clauberg professzor úrnak új
barakkot avarnak az auschwitzi táborban...! A dolog olyan,
mint egy abszurd színdarab. Ugyanakkor mélyen tragikus is.
No persze mindezeken túlmenően teljesen fölösleges is volt,
pocsékba ment sok szerencsétlen fogoly rettenetes munkája.
A barakkot ugyanis hiába szerelték fel modem
röntgenberendezésekkel, használatba venni már nem tudták.
Mint ismeretes, 1945 januárjában az aushcwitzi tábort
kiürítették.

Schumann doktor magas volt, fiatal, jóképű – és mivel

eredetileg a légierőnél szolgált, hát Auschwitz-Birkenauban
nem SS-tiszti, hanem Luftwaffe-egyenruhában jelent meg. A
kísérletekhez persze átöltözött fehér köpenybe. Rideg volt,
személytelen, mint sok társa. Ő sem embereket látott maga
előtt, hanem számokat, nem foglyokat, akiket idehurcoltak
egész Európából, hanem csak és kizárólag kísérleti alanyokat.
Amit végzett, az is brutális volt. Úgy is mondhatnánk,
hogy személytelenül kegyetlen. Ő a birkenaui 30-as barakkot
kapta a röntgenes sterilizáló kísérletek színhelyéül. Ez az
ottani női kórház részlege volt, ebben különítettek el számára
egy termet. Őt magát persze gondosan felépített erős ólomfal
védelmezte a káros sugárzástól – amivel viszont bőven kínálta
kísérleti alanyait.
 Az ő egyik módszere az volt, hogy teljesen váratlanul
hozatott be a tábor különféle részeiből olyan női és férfi
foglyokat, akik addig mit sem tudtak az egészről és nem
voltak nyilvántartva sehol mint kísérleti alanyok. De egyetlen
pillanat alatt azzá váltak, legalábbis arra az időre, amit ott
töltöttek a 30-as barakkban.
Schumann egyszerűen megrendelte előző este, hogy kikre
számít. Végső soron e tekintetben mindegy volt, hogy azok a
nők már szültek-e valaha is, vagy hogy a férfiak milyen
korban voltak éppen. Az ilyesmi különben is elmosódott a
táborban. Az ottani lét, a nyomor, a félelem, az örökös
feszültség miatt például a nők nagy többsége egyáltalán nem
menstruált, mindenki sokkal öregebbnek látszott a koránál.
Schumann csak annyit kötött ki, hogy tizennyolc évnél
idősebb, de huszonötnél viszont nem idősebb nőket hozzanak
neki másnap reggelre. Közölte, hány ilyen nőre tart igényt, a
többi az SS és a felügyelő személyzet dolga volt. Másnap
reggel, amikor Schumann megérkezett, a fogoly nők már ott
sorakoztak. Reszkettek a félelemtől, mert egyfelől nem
tudhatták, mi vár rájuk, másfelől minden ilyen rendkívüli
esemény – mint ez a berendelés is egy addig ismeretlen
barakkba – éppenséggel a halálos ítéletüket is jelenthette.
És nem is tévedtek sokat.
Csakhogy az a halál nem azonnal következett el.
Hoztak persze férfi foglyokat is, ezeket is a várószobában
sorakoztatták fel. Nem ugyanott, ahol a nőket. Aztán felváltva
engedték be hol a női csoportokat, hol meg a férfiakat. Aki
belépett, annak megparancsolták, hogy vetkőzzön le és hová
álljon. A nőket a doktornak segédkező, szintén fogoly
személyzet két fémlap közé helyezte, ezek a nemi szervek
magasságában helyezkedtek el. Aztán a lapok rászorultak a
sovány, kizsigerelt testekre, elöl a has aljára, hátul a
fenekükre. Amikor jelentették Schumann doktornak, hogy
„Fertig!”, vagyis készen van, az alany elfoglalta a
megkövetelt testhelyzetet, Schumann behúzta az ólmozott
ajtót, és percekig „nyomta” a röntgensugarakat. A bekapcsolt
gép zümmögött, és egy-egy „kezelés” (mert a foglyoknak, ha
ugyan mondtak valamit, ezt a szót használták) több percig
tartott. Az emberek nem nagyon tudták, mennyi idő telt el így.
Voltak, akik úgy érezték, hogy öt-hat percnél is tovább tartott.
A pontos időtartam feltehetően a kísérletsorozat különféle
szakaszaiban változott, hol rövidebb, hol hosszabb lehetett.
Ezt sok tényező befolyásolhatta.
A férfiak péniszét és herezacskóját egy fémlapra
helyezték, és más irányból sugározták be. Úgy a nők, mint a
férfiak később fajdalomra panaszkodtak. Sok nő tapasztalta
később, hogy mintha megégették volna a bőrét – ami nyilván
abból eredt, hogy a szokásos röntgenezés másodpercei helyett
hosszú perceken át kapták bőrükre, testükre és testükbe az
ártalmas sugarakat Ezek a fájdalmak azután fokozódtak.
Később odáig fejlődtek, hogy a nők ágynak estek, és
némelyiket hosszan kezelték. Akkor még szóba sem jött
elpusztításuk, mert szükség volt rájuk. Hetekkel később –
függetlenül állapotuktól – minimális érzéstelenítést követően
kioperálták egyik petefészküket és újabb hetekkel később a
másikat. Sokan különféle szövődményeket kaptak – már
előtte is. De a barbár módon, tíz perc alatt végrehajtott
műtétek csak rontottak állapotukon. Mindennapos dolog lett a
30-as barakkban végzett kísérletek után a hasüregi fertőzés, a
magas láz, a szepszis állapota.
Némelyik nő valósággal lebénult, nem tudott mozogni.
Megint mások felpuffadtak, vagyis ödémát kaptak. Arról nem
is szólva, hogy lelkileg rettenetes hatást gyakorolt rájuk,
amikor felfogták, mi is történt velük. Hogy meddőek lettek! A
zsidó kultúrában a nők termékenysége alapvetően fontos
dolog.
A második sorozatban már nem is tizennyolc fölötti,
hanem szinte kivétel nélkül tizenhat, tizenhét éves, filigrán
testű görög kislányok lettek a kísérleti alanyok. Képzelhetjük,
hogyan hatott rájuk a tudat, hogy még el sem kezdték szinte a
felnőtt életüket, már biztos, hogy nem mehetnek majd férjhez.
Persze a későbbi események fényében az is csoda, ha közülük
valaki egyáltalán életben maradt. Szerencsére akadtak ilyenek
is, és ők is megjelentek később a nürnbergi bírák előtt – mint a
náci vádlottak ellen valló terhelő tanúk, természetesen.
Nem jártak jobban a férfi foglyok sem. Itt negyven fős
kísérteti csoportokat hoztak létre. Akiket besugároztak, azokat
hetekkel később ismét hívatták. Elsőre egy nagyon durva
módszerrel minimális mennyiségű spermát vettek tőlük, amit
szintén vizsgálatra küldtek a kioperált női petefészkekkel
együtt. A cél természetesen az volt, hogy megtudják: mennyi
ideig és milyen módon kell besugározni egy férfit, hogy az
terméketlenné váljon, miközben munkaképes marad?
De persze ezzel nem úszták meg az alanyok. Újabb hetek
múlva ismét hívatták őket, és előbb az egyik heréjüket
operálták ki, később a másikat is. Állítólag voltak esetek,
amikor már az első heréből sikerült a laborban megállapítani
kétséget kizáróan, hogy az alany meddővé vált. Férfiak
esetében úgy is mondhatjuk: magtalan lett. Ilyenkor a
második heréjét meghagyták, bár ez sem volt törvényszerű.
Schumann doktor és társai olykor a „biztonság kedvéért” meg
akartak győződni a magtalanságáról egy második próba árán
is...
Ezen operációkat is érzéstelenítés nélkül végezték és más,
a kísérletekben nem érintett foglyok később elmondták: az
éppen műtött alanyok ordítása messzire hallatszott.
A sebek elfertőződtek, és természetesen a férfi rabok lelkét
is megviselte a kasztrálás ténye, legalább annyira, mint a
meddővé tett nőkét. A sebek éppen a besugárzás miatt
nehezen gyógyultak, vagy sehogyan, és sok rab belehalt az ott
szerzett műtéti sérülésekbe.
Nem árt megjegyezni, hogy nem csak zsidó férfiakat
kasztráltak Schumann kísérletei során. Megesett, hogy több
tíz fiatal és még teljesen egészséges lengyel férfira is ez a sors
várt őket különben ezzel a besugárzással eleve halálra is
ítélték. Nehéz elhinni, Hogy egy olyan képzett orvos, mint
Schumann ne tudta volna, mi vár azokra, akik ilyen nagy
adagot kapnak. Mert bizony a lengyelek nemi szervei előbb
csak begyulladtak, később valósággal lerohadtak az élő
testről. Az alanyok rettenetes fájdalmai semmihez sem
mérhetőek, fetrengtek a kíntól, bár a szintén fogoly orvosok
titokban próbáltak rajtuk segíteni, valami orvosságot találni
minderre. Ám ez lehetetlen volt, a sugárfertőzést semmivel
sem gyógyíthatták. Mi több, még a fájdalmakat sem
enyhíthették. Amikor a lengyelek állapota semmit sem javult,
egyszerűen a gázkamrákba irányították az egész csoportot.
Jó lenne persze tudni, hogy végső soron hány férfi és nő
járt így... A híres német alaposság és a „mindent leírni,
mindenről legyen papír”-kényszer ellenére sem lehetünk
biztosak a dolgunkban. Az adatok egy részét ugyanis
szándékosan megsemmisítették, másfelől a rettenetes háborús
zűrzavarban egész irattárak vesztek el. Elég, ha arra
gondolunk, hogy egyes orvosok az egész, őket terhelő
kutatási anyagot állandóan maguknál hordták egy
aktatáskában – és mielőtt fogságba estek akár az
amerikaiaknál, akár az oroszoknál, gondoskodtak annak
megsemmisítéséről. De jusson eszünkbe az is, hogy amikor
az auschwitzi tábort 1948 januárjában felszámolták, nyilván
rengeteg terhelő iratot semmisítettek meg. Ez érdekében volt
az akkori táborvezetésnek.
Ezért inkább az efféle „érzékeny adatok” tekintetében csak
az akkor ott lévők visszaemlékezéseire számíthatunk.
Természetesen nem a német orvosokra gondolunk ekkor,
akiknek az volt az érdekük, hogy mindent letagadjanak.
Közülük a legtöbben elrejtőztek, megszöktek. Akik a nyugati
szövetségesek fogságába kerültek, azok előbb-utóbb
lelepleződtek. Kár tagadni, hogy maga a (nyugat)német
társadalom akkoriban nem vetette ki őket magából, és még tíz
évvel később is megesett, hogy ezeket az embereket – ha
rövid börtönbüntetést kaptak is – afféle félreértett hősökként
ünnepelték. Mellesleg efféle magatartás még Clauberg
esetében is megfigyelhető volt.
Azon orvosok, akik szovjet fogságba kerültek, tanulságos
utat jártak végig. Bármilyen hihetetlenül is hangzik: azok az
oroszok, akik a nürnbergi perben végig igen könyörtelennek
mutatták magukat (mellesleg helyesen, hisz a nácikat nem
kellett sajnálni, ezerszer akkora büntetésekre is rászolgáltak
volna...), azok az ő kezükbe került nácikkal egyáltalán nem
bántak rosszul. Ismeretes, hogy a rakéta-, repülő- és egyéb
kutatásokkal foglalkozó szakembereket ezerszámra hurcolták
magukkal, és azok egy évtizeden át segítették ezen iparágak
és kozmikus kutatások kifejlesztését a Szovjetunióban. A náci
orvosokkal pedig saját katonáikat is gyógyíttatták. Tudunk
olyan háborús bűnösről, akit ha el is ítéltek, csak azért tették,
mert az ő katonáikkal bánt rosszul! Az Moszkvában senkit
sem érdekelt, hogy ez vagy az a náci orvos zsidók ezreit vagy
tízezreit ölte meg! Az ott nem számított bűnnek, és a
nyugatiaknak sem adták ki ezeket a körözött bűnözőket.
Visszatérve tehát a hiányzó statisztikai adatokra, a
viszonylag legpontosabbakat a kisegítő személyzettől
kaphatták meg az érdeklődő hatóságok, intézmények és
kutatók. Az asszisztensként foglalkoztatott és túlélő raboktól,
no és még inkább a fogoly orvosoktól. Akiket persze senki
sem kérdezett annak idején, hogy szeretnének-e részt vállalni
egy-egy ilyen embertelen kísérletsorozatban –, egyszerűen
megparancsolták nekik. És még örülhettek is, mert sokszor
nem is titkoltan ez volt az ára további életben maradásuknak.
Nos, ilyen doktoroktól tudható, hogy a Schumann-féle
röntgenes sterilizációs kísérletekben összesen minimum 1000
nőt és férfit tettek meddővé, illetve magtalanná. Minden száz
férfiból legalább kilencvennek kivették mindkét heréjét, 10-
nek csak az egyiket.
A dokumentumokat – ahogyan ez Európában szokás –
latin nyelvű orvosi meghatározásokkal írták tele. Minden
kasztrálást, petefészek-eltávolítást stb. feljegyeztek a
kartonokra, latinul. A kiterjedt kartonrendszernek sok haszna
volt – az orvosok, a kísérletezők számára. Ezekből sok egyéb
adatra is következtetni lehetett. Az például, hogy a különböző
szakaszokban az alanyoktól levett vér milyen sajátosságokat
mutatott, vagy hogy mikor mekkora lázuk volt milyen egyéb
tüneteket produkáltak stb., arra engedett következtetni, hogy a
jövőben – a módszer általános használata esetén – hogyan
kell kivédeni az ilyen fertőzéseket, komplikációkat. Mert
hiszen Himmler egyik legfőbb utasítása és egyben elvárása
úgy szólt: a módszernek nem szabad kiesést okoznia a
munkában! Vagyis a besugárzott rabszolga vagy rabszolganő
a lehető legrövidebb időre essen ki a munkából.
De a legjobb, ha egyáltalán nem esik ki. Ha például azzal
az elmésnek tűnő rejtett besugárzással is elintézhető a dolog,
amibe az alany nemhogy nem betegszik bele – de még csak
észre sem vészi, hogy sterilizálták!
Nos, a probléma igazi súlya nyilván abban rejlett, hogy két
ellentétes kívánalomnak kellett volna eleget tenni, egyszerre.
Ha ugyanis diszkréten és fájdalommentesen akartak valakit
besugárzással sterilizálni, akkor nem adhattak túl nagy adagot,
hisz azt az alany észrevette volna. A kis sugárzás viszont nem
okozott teljes meddőséget vagy magtalanságot, esetleg nem
okozott ilyent egyáltalán.
Ha viszont a biztos hatásra törekedtek, akkor brutálisan
nagy adagot kellett adni, amit az alany nemhogy észrevett, de
egyenesen bele is betegedett!
Tehát valami középutat kellett (volna) találni, de ez nem
ment. Igazából nem tudható, hogy miért hagyták abba a
kísérleteket. Nyilván a felsőbbség tudtával, sőt
beleegyezésével történt ez így. És mivel tudjuk: Himmler és
társai semmi pénzért nem adták volna fel a dolgot, továbbra is
törekedtek az alapvető cél elérésére – hát valahol egy másik
„fronton” sikerült valami eredményt felmutatniok. Az SS
Birodalmi Vezetője nem arról volt híres, hogy csak úgy,
egyszerűen lemond arról, amire pedig olyannyira vágyott.
Mivel közöltük már az egyik fő bűnös orvos, Clauberg
életének további részleteit is – röviden –, hát ugyanilyen
távirati stílusban álljon itt Schumann további életpályája is. A
doktor, miután az auschwitzi kísérleteket befejezettnek
nyilvánították, áttelepült Ravensbrückbe. Ez egy női
koncentrációs tábor volt. Itt állítólag 12-14 éves
cigánylányokon folytatott valamilyen, közelebbről nem
ismertetett kísérleteket.
Nyilván nagyon gyakori, sőt mondhatni közönséges
nevének köszönhetően a háború után hiába keresték őt. A
nürnbergi orvosperek egyikének eredményeképpen ő is
felkerült a körözött háborús bűnösök listájára, amelyhez
fényképet is mellékeltek. A kép persze régi volt, az orvos neve
pedig gyakori – legyen elég annyi, hogy mivel Schumann
önként (természetesen...) nem jelentkezett a hatóságoknál, hát
azok nem találtak rá. Amihez érthető módon hozzájárulhat az
is, hogy a német bűnüldöző intézmények – különösen a
háború utáni években – nem is nagyon törekedtek arra, hogy
ismét újabb százak és ezrek életében vájkálva még rosszabb
bizonyítványt állítsanak ki a németségről.
Így aztán Schumann meglapult és orvosi praxist (!)
folytatott valahol az isten háta mögött, vidéken. Ám ennek az
időszaknak is vége szakadt, mert valami irategyeztetésnél
mégiscsak lebukott. Rájöttek, ki ő, de mire érte küldték a
rendőröket, a doktornak nyoma veszett. Sikerült titokban
elhagynia Németországot, és meg sem állt... Afrikáig.
Több országban élt, az egyikben hét vagy nyolc éven át
egy kórházat vezetett, és azt beszélték később: megszállottan
dolgozott. Feltehetően valamiféle vezeklési kényszer fogta el.
Itt csakugyan gyógyított, méghozzá igen rossz körülmények
között. Ám egyszer rátalált egy újságíró, aki persze nem
ismerte valódi kilétét, de írt róla egy lelkes hangú cikket, és
közölte fényképét is. Akkor egy auschwitzi túlélő felismerte a
férfit, otthon megint felcsaptak körülötte a hullámok.
Schumann ekkor otthagyta kórházigazgatói állását és az
afrikai kontinens másik végébe menekült, ahol újabb évekig
meghúzhatta magát. Tizenegy évvel a háború vége után,
1966-ban sikerült elérni, hogy kiadják őt Németországnak.
Ha Afrikában vezekelt is, a német bíróság előtt megint a régi
lett és vagy tagadott mindent, vagy amit rábizonyítottak,
abban saját bűnrészességét igyekezett csökkenteni, szinte
jelentéktelenné tenni önnön szerepet. Mivel tanúként
felvonultak egykori kísérleti alanyai (akik még éltek
egyáltalán...), hát végül is elítélték. Ám már Afrikából is
súlyos betegen tért haza, néhány trópusi nyavalya kínozta,
amihez még más kórok is társultak. Végül is nem sterilizációs
kísérletei, hanem más rábizonyított bűnök miatt vonult
börtönbe, de ott is folyton beteg volt. Ezért végül szabadlábra
helyezték, gyógykezeltette magát, de 1983-ban súlyos
betegen halt meg.
Hogy megszüntessük a sterilizációs kísérletek leírásának
egyhangúságát, ideje szót ejteni másféle eseményekről is.
Úgy Dachauban, mint Auschwitzban folytattak fiziológiai
jellegű kísérleteket is. Ezekkel az emberi tűrőképesség
határait akarták vizsgálni, és nem kétséges – bár ennek sem
sok nyoma maradt –, hogy ezeket a kísérleteket nem
Himmler vagy egyáltalán az SS, hanem inkább a szárazföldi
hadsereg megrendelésére végezték. A Wehrmacht a
szélsőséges hőmérsékleti körülmények kutatásában volt
érdekelt.
De ne feledkezzünk meg a Hermann Göring-féle
Luftwafféról sem. A légierőnek is akadtak speciális
kívánságai, amelyeket foglyokon próbálhattak ki. Ezért az
ilyen kísérletekről együttesen szólunk alább.
Dachauban egy dr. Rascher nevű orvos ügyködött. Ő
különben szintén az SS tagjaként, sőt tisztjeként dolgozott a
táborban (SS-Hauptsturmführer, „főrohamvezető” rangban
volt). Azt is tudjuk, hogy Rascher doktor nem volt
megelégedve a kísérletek helyszínével, az ottani
körülményekkel és főleg a „szegényes emberanyaggal”. A
lelkes doktor többre vágyott, és 1943. február I7-én
Himmlemek küldött levelében fel is panaszolta a szerinte
mostoha körülményeket.
Nem tudni, csak arról volt-e szó valójában, hogy Rascher
jobb feltételeket akart magának kialkudni – vagy addigi
kudarcait próbálta ezzel a levéllel magyarázni, netán leplezni?
Lehet, elmaradt az egyes fázisokkal az előre elkészített
kutatási tervhez képest, és most mindenképpen ki kellett
mosnia magát Himmler előtt? Tény, hogy azt sugallta az SS
Birodalmi Vezérének: őt és eszközeit és az egész kísérletet
helyezzék át Auschwitzba!
De miféle kísérletekről volt itt szó?
A hadsereg adta az ötletet. A haditengerészetet is nagyon
érdekelte a dolog. A Kriegmarine emberei régóta tudták, hogy
a Németország, a német flotta által aránylag könnyen elérhető
tengerek nagyon is északon fekszenek és vizük hideg. Elég
belegondolni abba a közismert ténybe, hogy ha akkor vagy
manapság valaki az Anglia körüli vizeken, Norvégia vagy
Izland partjai előtt, de lényegében akárhol a brit és amerikai-
kanadai partok között a tengerbe kerül, az maximum tizenöt
percig bírja ki az alig pár fokos vízben. Aztán a szervezete
lehűl, és az ember elpusztul. A tengerész, hajós vagy bárki, aki
ilyen alacsony hőmérsékletű vízbe került, hamar életét veszíti.
A német hadvezetést tehát több okból is nagyon érdekelte,
mit bírhat ki egy ember a jeges vízben, meddig és milyen
körülmények között. No és miképpen lehetne javítani a
túlélési esélyeket?
Doktor Rascher egyik kísérletsorozatának alighanem a
légierő volt a megbízója. Ennek ellenére a földrajzi szélesség
miatt, amelyen Dachau feküdt, a kísérleteket hideg, jeges
vízzel végezte el. A levegő hőmérséklete ott sohasem zuhant
le annyira, amennyire szükséges lett volna.
A Luftwaffe attól féltette az embereit, hogy a nagyon nagy
magasságban szálló gépeken esetleg megfagynak. Ezt persze
különféle eszközökkel kivédhették volna (például fűtik a
különleges vadászgépek amúgy sem túl nagy pilótafülkéit).
De Göring utasítására a légierő szakemberei azt szerették
volna tudni, hogy milyen negatív hőmérsékleten, tehát hány
mínusz foknál mennyi ideig bírja ki egy viszonylag felöltözött
ember. És ha a hideg csökken, mennyivel tovább bírhatja, ha
pedig a hideg még növekszik, mennyivel rövidebb idő marad
számára?
Rascher doktor nem tudott eleget tenni a kérésnek, hiszen
ahhoz a sarkvidékre kellett volna költöznie. Ám egy másik
német tábor mellett sikerült olyan „hidegkamrákat” felépíteni,
ahol elvégezhették ezt levegővel is. Az eredményről nem
tudunk beszámolni.
Voltak olyan légkamrák is, ahol koncentrációs táborok
foglyain azt tanulmányozták, hogy a különféle légnyomások,
illetve annak hiánya milyen gyorsan végez egy emberrel...
Ezek valódi gyilkos kísérletek voltak. Nem olyanok, ahol az
orvosok beadtak valami szert, aztán hetek teltek el, miközben
lesték-várták az eredményt. Így tudnivaló volt, hogy akit
egyszer belöktek egy ilyen vastag üvegfalú, vagy ilyen kerek
ablakokkal ellátott kamrába, ahonnan aztán a gépek elkezdték
kiszivattyúzni a levegőt – ott az a fogoly mindjárt meg fog
halni. Vérzett a tüdeje, görcsösen rángatózott, a teste
felpüffedt – sőt az is megesett, mint egy újabb kori
horrorfilmben: hogy a nyomáskülönbség szétvetette a testét.
Ilyenkor véres húscafatok, kiszakadt belső részek repültek
szét és kenődtek az üvegfalra, majd csúsztak le rajta
vérpirosan...
Bizony akadtak olyan kutatók, gyengébb idegzetű orvosok
is, akik az első négy-öt ilyen esetnél még nem bírták elviselni
a látványt. Márpedig ott kellett lenniök, felírni mindent, amit
láttak. Egy ízben az egyik ilyen kísérletnél állítólag filmre is
vették a rettenetes eseményeket.
Mivel igen hosszas kísérletekre volt szükség ahhoz, hogy
megállapítsák, egy átlagos ember milyen
légnyomáskülönbségeket bír ki, bizony sok kísérleti alanynak
kellett meghalnia. Az asszisztencia szorgalmasan feljegyezte
minden egyes alkalommal, hogy milyen fizikai állapotban
volt a fogoly, aki mondjuk a 344-es számú kísérletben részt
vett. Minél frissebb volt, vagyis minél később került be a
táborba, annál jobban bírta a terheléseket. Hiszen volt még
ereje, még nem pusztította el idegeit és izmait a tábori létezés,
a sok éhezés, a fegyelmezések, a kimerítő életmód.
Nagyon kevés adatunk van arról, hogy valamiféle „fagyási
kísérleteket” végeztek Auschwitzban is. Sőt, mintha itt is
doktor Mengele bukkant volna fel, bár ez az adat
meglehetősen bizonytalan eredetű.
De tény, hogy ha nem is Rascher doktorral, hanem
másokkal és talán más táborokban is – de folytak olyan
kísérletek, amelyek hőmérsékleti sérülések kivédését
célozták. Például a náci kutatók számos kísérlet – értsd:
számos emberi élet – árán megállapították, hogy mikor és
hogyan következik be egy-egy ember megfagyása és
fagyhalála. Lehet, erre is szüksége volt a hadseregnek? Netán
azért, hogy újfajta védőruhákat kísérletezzen ki?
Mindez nagyon is valószínű. Aminthogy az is, hogy úgy a
légierőnek, mint a haditengerészetnek – és logikusan véve: a
Wehrmachtnak, vagyis a szárazföldi hadseregnek szintén –
érdekében állt megtudni ezeket az adatokat Mivel erre nézve
sok bizonyító irat nem maradt fenn, el kell fogadnunk, hogy a
náci katonai vezetés – és ennek élén maga Adolf Hitler állt! –
rendelte el ezeket a kutatásokat.
Aminthogy azonban azt sem feledhetjük, hogy az örökké
lelkes és oly buzgó, a maga Führerét meg egyenesen imádó
Himmler, a rendőrség és az SS vezetője is benne lehetett a
dologban. Például azzal, hogy miután valaki felvetette előtte
az ötletet (saját ötletei nem nagyon voltak), hát felkarolta az
ügyet, és mielőtt a hadseregnél bárkinek is eszébe jutott volna,
ő javasolta nekik ezt a „kutatási témát”.
Tény: van néhány tanúvallomás, amely szerint Auschwitz
egyik kísérletezésre használt épületében láttak nagy
tartályokban jeges vizet – jégdarabok úszkáltak bennük – és
azokban embereket. Egyesek meztelenek voltak, mások
viseltek valamiféle ruhát, sőt akadt olyan tanú, aki búvárruhás
embereket is látott!
Fel kell tételeznünk, hogy ez utóbbiak természetesen nem
foglyok, nem kísérleti alanyok voltak. Hanem a német
segédszemélyzet, sőt talán éppenséggel katonai személyek.
Mondjuk a haditengerészet a Kriegmarine búvárai. Őket
rendelték ki, hogy ellenőrizzék és segítsék a kísérletezőket,
akiknek nyilván nem lehetett nagy gyakorlatuk efféle „vizes”
dolgokban. Ehhez viszont a minden tengertől elég messze
fekvő Auschwitzba eredeti tengervizet kellett szállítani, hiszen
a kísérleteknek a valódihoz leginkább hasonlító körülmények
között kellett lezajlaniok.
Ismervén a nácik szokásos, végül szinte mindig halállal
végződő kísérleteit, arra is gondolhatunk: a búvárok másik
feladata a kísérlet végére elhalálozott alanyok kihozatala volt.
Akik megfagytak, eszméletüket veszítették, a vízbe fulladtak
és lemerültek a medence fenekére...?
De térjünk vissza Rascher doktorhoz.
Ő büszkén jelentette egyenesen Himmlerhez címzett
levelében, hogy egy saját teóriáját szeretné bebizonyítani
kísérleti úton. Rascher doktor ugyanis azt állította: a fagyos
levegővel lehűtött emberek ugyanolyan gyorsan
felmelegíthetőek, mint azok, akiket hideg vízben hűtöttek le.
Túl azon, hogy a dolognak nem sok értelme látszik az első
pillanatban, különösen összevetve a két lehűlési, majdnem-
megfagyási esetfajtát – már érthető, hogy erre is a
hegymászóknak, a téli sportok kedvelőinek és elsősorban a
hadseregnek lehetett szüksége. A haditengerészetet valóban
érdekelhette, hogy ha emberei vízbe estek és csaknem
megfagytak, milyen módon lehetne visszahozni az életbe. Ez
és csak ez volt itt a lényeges. Annak, hogy a levegővel
lehűtötteket milyen gyorsan lehet visszahozni az életbe a
vízben lehűltekhez képest, nincsen jelentősége. Csak az
számíthat, ha mindkét csoport embereit eszméletre téríthetik!
Nos, Rascher doktor a maga dachaui módján fogott a
feladatához. A kutatás – vagy inkább kísérletezés – első
szakaszában nagyon is „természetes” módon jártak el. Télen a
dermesztő hidegbe meztelenre vetkőztetett foglyokat zavartak
ki a tábor egyik terére, amit persze szigorúan őriztek. Senki
sem láthatta, mi történik ott. Viszont hallhatta! Ugyanis a
csaknem fagyhalálra ítélt emberek rettenetesen jajgattak.
Jajgattak nappal és éjszaka, míg csak egyáltalán hang jött ki a
torkukon. Rascher ezt a jajgatást még Himmlernek írott
levelében is felemlegette. Mi több, ez volt az egyik ok – a
hőmérsékleti tényezőkön és az Auschwitzban fellelhető
sokkal több kísérleti alanyon kívül –, amely miatt szerette
volna onnan áttenni a kísérleteket máshová. Dachauban
ugyanis a kis táborban nem volt egyszerűen olyan hely, ahová
elvihette volna félig fagyasztott foglyait és ahol a többi fogoly
ne hallotta volna ezek jajgatását, szenvedését...
A Rascher-fele kísérletben részt vevő foglyok, általában
férfiak, 9-14 órát álltak kint a jeges télben. Addigra
testhőmérsékletük 27-29 Celsius-fokra hűlt le. Ez lényegében
szinte halálosnak számított. Végtagjaik addigra elfagytak.
Nem tudjuk persze, hány fok volt ekkor a levegő
hőmérséklete, de ennek nincs is nagyobb jelentősége.
Ugyanis állhat valaki meztelenül mínusz húsz fokban is – ha
ez csak egy perc, túléli. De ha mínusz 5 fokon áll órákig vagy
10 órán keresztül anyaszült meztelenül, akkor a szervezete
veszélyesen lehűl, sőt a végtagok elfagynak. A szervezet
ugyanis úgy védekezik a mindenfelől rátörő hideg ellen, hogy
a vérkeringést egyre kisebb körben tartja fenn, általában a
végtagok kihagyásával erősíti meg. Ezzel azokat mintegy
kiselejtezi, halálra ítéli – azért, hogy a többi testrésznél sokkal
fontosabb törzs minél tovább maradjon életben és végezhesse
fenntartó funkcióit (légzés, vérkeringés).
Rascher doktor azt akarta bebizonyítani, hogy nem csak a
vízben lehűlt testeket, hanem a levegőben lehűlteket is
úgymond életre lehet kelteni. Ehhez forró vizes fürdőt
használt. Maga dicsekedett azzal Himmlernek, hogy
körülbelül harminc fogollyal végezte el ezt a kísérletet.
Amikor a szerencsétlen alany már halálra váltan feküdt a
jégen és végtagjai „fehérre fagytak” – mint Rascher
feljegyezte – legkésőbb egy órás forró vizes fürdetés után
mindegyik visszahozható volt az életbe, visszatért
vérkeringése és normális testhőmérséklete.
Azt állította ez az „orvos”, hogy haláleset nem történt a
kísérletek során, ami nehezen hihető. Mi több, azzal
dicsekedett, hogy mindössze néhány kísérleti alany
panaszkodott másnap némi „fáradtságra” és „enyhe
hőemelkedésre”. Tehát még csak nem is lázra...?
Rascher biztosan fanatikus volt. Az ilyenektől pedig
minden kitelik. Ezt megtapasztalhatták egyrészt a kísérleti
alanyok, akikkel bizonyíthatóan nagyon rosszul bánt és akik
ezért gyűlölték. De nem jártak vele jobban a felettesei sem,
hiszen semmilyen körülmények között nem volt hajlandó
lemondani vágyairól, a realitások nem érdekelték. Például a
dachaui táborban többször egymásután tífuszjárvány lépett
fel, a tábort le is zárták, ember a kapukon se ki, se be. Sőt,
egyes fertőző gócként nyilvántartott barakkot vagy táborrészt
még külön is megerősített őrséggel láttak el, és a táboron
belüli közlekedés is csaknem teljesen megszűnt.
Ilyen körülmények között mások nem gondoltak volna
kísérletezésre. Rascher doktor bezzeg nem tartozott ezek
közé! Többször egymásután beoltatta magát tífusz ellen, és
folytatta a kísérleteit...
Ma már nem titok az sem, hogy Rascher és Himmler
egyik személyes találkozásuk alkalmával az SS Birodalmi
Vezére, ez az önjelölt „tudós” is sugallt egy módszert az
orvosnak. Méghozzá azt, hogy ha már kellően alacsony
hőmérsékletre hűtötte a kísérleti alanyokat, akkor vigye őket
szaunába! Ott, forró levegővel és gőzzel élessze fel őket, ne
forró vizes kádban, ahogyan a fentebb leírt kísérletek folytak.
Az más kérdés, hogy tisztán technikai okokból Rascher
nem volt képes ezt megvalósítani és maradt a kádaknál. Amit
Himmler aligha vett jó néven.
Rascher különben azok közé tartozott, akik a német
légierő kérésére úgynevezett „magas légköri kísérleteket” is
végeztek. Az orvos légritkított kamrákban helyezte el a
foglyokat, és azokban csökkentette a nyomást. Írtunk már
előbb efféle kutatásokról. Nos, a háború után derült csak ki,
hogy ezek egy részét Himmler szintén Rascher doktorra bízta.
Himmlerhez intézett kéréseit gyakorta nem teljesítették.
Dr. Sigmund Rascher többször egymás után mást tett, mint
amit Himmler sugallt, pedig hát hithű náci volt ő is. Csak
éppen sokat tudott, feltehetően. Amikor már közeledett a vég,
Himmler azért egyszer még gondolt rá...
Mivel az eddig nagy kísérletezők későbbi sorsára is
vetettünk egy-egy pillantást, itt hát Rascher doktorról is meg
kell emlékeznünk. Bizony Himmler egy idő után
valószínűleg megelégelte, hogy ez az orvos folyton rá
hivatkozik hivatalos leveleiben, hogy azt terjeszti: ezt vagy azt
az ötletét a Birodalmi SS-Vezér sugallta vagy egyenesen
elrendelte. Ezért aztán 1945 februárjában titkos parancsot
adott, amelynek eredményeképpen Rascher doktort, az SS
hithű tagját, az igazi nácit – kivégezték.
 „A nép meglátta a zsidóban az idegen testet és annak
megfelelően viselkedett vele.”
(Adolf Hitler)

Hatodik fejezet
Végtelen szenvedés

Nyilván észrevették már, hogy bár a fejezeteket nyitó

Hitler-idézetekben – a náci közgondolkozást erősen
befolyásoló mottókban – csak a Führer zsidókkal kapcsolatos
gondolataiból tallózunk (egyik ostobább hazugság, mint a
másik...), a nácik korántsem csak a zsidókkal álltak hadilábon.
Akadtak más „faji” problémáik is. Minden szlávot eleve
alacsonyabb rendű embernek tartottak, ugyanakkor kétségeik
voltak néhány olyan néppel, amelyet nem tudtak hová sorolni.
A bolgároknak például csak a nyelve szláv, ők maguk török
eredetűek. Vagy ott voltak a románok, akik szövetségesek
lévén rászolgáltak a bizalomra, viszont mint afféle „balkáni
népség”, nem érdemeltek semmiféle tiszteletet, és nem is
kaptak a németek részéről soha. Hasonló volt a helyzet a
magyarokkal is. Hitler őket is valamiféle undorító keverék-
népnek vélte, de kezdetben – mert a magyarok is a németek
szövetségesei voltak – hát türtőztette magát. Titkos terveiben
azonban (mint arra később fény derült) a magyaroknak is
ugyanolyan alárendelt, sőt rabszolga-szerepet szánt, mint a
szlávoknak. Berlinből nézve persze Budapest is a Balkánon
feküdt. (Ez a nézet nagyon, nagyon sokáig megmaradt a
németek fejében. Ehhez egy kis adalék: az ADAC
(nyugat)német autóklub minden évben Európa-térképet
küldött tagjainak. Nos, ebben Magyarország évről évre
rendületlenül a „Balkáni Országok” (Balkanländern) címszó
alatt volt található, még 1985-ben is...)
 Voltak olyan „fajok”, amelyekkel nem igazán tudtak mit
kezdeni. Ugyanis egyfelől elismerték, hogy az árják az Indus
völgyéből származnak, tehát eredetileg indiaiak voltak.
Onnan hozták magukkal az ott máig kultikus jelképnek
számító szvasztikát, vagyis a horogkeresztet.
Ugyanakkor a cigányok is indiai eredetűek. Itt Európában
valóságos páriák. No de akkor most velük mi legyen? Netán
árják...?
Ezt semmiképpen sem engedhették meg. Két tényre
hívjuk itt fel a figyelmet Az egyik: nagyon, de nagyon ritkán
megesett, hogy egyes foglyokat szabadon bocsátottak a
koncentrációs táborokból. Valamiféle fontosabb nyugati vagy
lengyel, esetleg orosz személyiségek elhagyhatták a tábort, ha
elég erős érdekek és fontos személyek álltak ki mellettük,
ugyanakkor – szinte hihetetlen, de igaz – Auschwitzból
például időnként cigány foglyokat is szabadon engedtek!
Méghozzá olyanokat, akikkel előzőleg doktor Mengele
„foglalkozott”. Nem kifejezetten kísérletezett velük,
legalábbis látható nyomot nem hagyott rajtuk. Valami okból
tehát a cigányok egyfelől teljesen elnyomott nép voltak és
maradtak, hisz senki sem állt mögöttük, egyetlen állam sem.
Mi több, a németek által megszállt vagy velük szövetséges
államok egyáltalán nem védelmezték ezeket a polgáraikat.
Ahogyan a zsidók mellett is csak szórványosan álltak ki.
A másik meglepő tény az volt, hogy a nácik mintha nem
tudták volna végleg eldönteni, miként értelmezzék a
cigányságot. Az 1935-ös nürnbergi „fajvédő, törvények”
ugyan elég pontosan meghatározták ezt is, de némi habozás
mindig maradt a dolgok mögött. (Közbevetés: 1945 után
éveken át éppen ezért volt Nürnberg a háborús bűnösöket
elítélő nemzetközi katonai törvényszékek színhelye, hogy ott
kapják meg méltó büntetésüket azok, akik előzőleg
ugyanabban a városban a „faj tisztaságát” harsogva hoztak
emberellenes törvényeket.)
 Az NSDAP, vagyis a német nemzetiszocialista párt (amit
Hitler alapított) ideológiai szakembereiben is lehetett némi
zavar e tárgyban. Mert bár úgy a zsidóságot, mint a
cigányságot is a német nép organikus ellenségeként
határozták meg – ezzel kimondatlanul is, de eltávolításukról,
később elpusztításukról döntöttek –, még ugyanabban az
évben pszichiáterek és más orvosok csoportját...
cigánykutatással bízták meg!
Doktor Robert Ritter pszichiáter vezette ezt a sajátos
csapatot. Ugyanis mint kiderült, addig a német tudományban
nem létezett semmiféle pontosabb meghatározás a cigányokat
illetően. Itt tehát egy alapvető munkáról volt szó. Még kellett
határozni, mi a cigány és ki a cigány... Mit értsenek ezentúl a
nagy német ideológusok és fajvédők a „cigány” szó alatt?
Ezekről a kutatásokról nem sok adatunk maradt.
Mindenesetre nem lehetett megrázó az eredmény, nem
okozott száznyolcvan fokos fordulatot a németek
viselkedésében. A Ritter-féle csoport valószínűleg arra a
belátásra jutott, amit már a nürnbergi „fajvédő törvények” is
sugalltak, és ez bizony igen negatív volt a nácik fennhatósága
alatti területeken. Ez akkor még csak Németországra
vonatkozhatott, ámde a helyzet hamarosan sebesen változni
kezdett. Előbb jött Ausztria bekebelezése, aztán Csehország
következett – ezek még egyetlen lövés és nagyobb erőszak
alkalmazása nélkül.
Az ezeken a területeken élő cigányok számára persze
ennek nem volt jelentősége. Békésen vagy nem békésen
jöttek be a németek, a nácik – nekik az semmi jót sem
jelenthetett.
Ausztria beolvasztásával egy időben megnyilatkozott
Heinrich Himmler is. Hivatkozott a Ritter-csapat genetikai és
egyéb kutatási eredményeire, majd kijelentette: a cigányokat a
faji probléma keretein belül kell kezelni. A nácikra (és minden
diktatúrára) oly jellemző képes beszéd igazi értelme ezúttal az
volt, hogy úgy kell bánni velük, mint a zsidókkal. Amikor
valaki megkérdezte tőle, hogy ezen pontosan mit kell érteni,
az SS vezére kijelentette: a „zsidókérdés” megoldása során
személyes felügyelete alá vonja a „cigánykérdés” megoldását
is. Márpedig ahol kérdés van, ott akad válasz is – jött a
dodonai magyarázat Azt persze 1938-ban otthon már jó
néhányan, külföldön persze még kevesen sejthették, hogy a
nácik az efféle „kérdésekre” milyen „választ” akarnak adni...
Himmler kétségtelenül betartotta ígéretét és áttételesen
nem vette le a szemét a cigányokról (sem). Ausztriában már
1938-ban megindult üldözésük. Akiket erre kijelöltek, azokat
lefogták, vonatra tették és valamelyik már létező német vagy
osztrák gyűjtőtáborba szállították. Igazából viszont csak akkor
indult meg ellenük a később oly jellemző tömeges
hajtóvadászat, amikor a nácik elfoglalták Lengyelországot is,
és ott rohammunkával épültek a koncentrációs táborok. Most
már volt elég hely a cigányok számára is. Himmler közben
nem feledkezett meg a németországi cigányokról sem. Egy
rendeletet adott ki 1939 novemberében, amelyben
egyszerűen, tisztán, világosan annyi állt, hogy a romákat
táborokba kell zárni. A nácikra különben ez jellemző volt.
Ami más országban addig elképzelhetetlen lett volna (kivéve
persze a Szovjetuniót ahol az ilyesmi régen létrejött már, sőt
sok, emberi jogokat megszorító vagy egyenesen eltörlő
rendelkezést a nácik onnan lestek el, beleértve a Lenin által
megtervezett koncentrációs táborok ötletét is) – hogy saját,
addig teljes jogú állampolgáraik egy részét csupán csak azok
származása alapján megfosszák minden joguktól, majd
„legálisan” elhurcolják és kivégezzék őket tömegesen – azt ők
szemrebbenés nélkül megtették.
Attól kezdve német nyelvterületről is mentek a cigány-
transzportok a megszállt lengyelországi táborokba. Közben
Himmlerék tovább ontották a szigorító belügyi
rendelkezéseket, törvényeket és új szabályokat. Később
feltűnt a kutatóknak, hogy 1939 után hirtelen megszakadt a
„roma program”, és a cigányokkal szemben egy ideig nem
foganatosítottak semmilyen rendszabályt, akkor sem, ha
azokat a törvényeket, rendeleteket meghozták, kihirdették.
Csak sejteni lehet, hogy ennek a megtorpanásnak szintén
ideológiai oka lehetett. Néhány történész és orvos-kutató ma
úgy véli, hogy a Ritter-bizottság jelentése ugyan nem okozott
bizonytalanságot, de más jelentések annál inkább.
Tudni kell, hogy Himmler nagy misztikus is volt egyben.
Szentül hitte és hirdette például, hogy a Himalájában kell
lennie valamilyen nyomának az árja őshazának. Vagy hogy az
egykori Atlantisz nemhogy bizonyosan létezett, de egyenesen
az árják földje volt! Hogy minden fajtiszta germán, vagyis
árja – Atlantiszról származik. Tudjuk azt is, hogy afféle
sajátos „múltkutató” expedíciót küldött titokban Tibetbe.
Nos, indiai forrásokból újabb adatokat kaphattak ekkortájt,
és ez tette őket kissé bizonytalanná. Néhány ezer ausztriai
cigány elhurcolása után a program mintegy megtorpanni
látszott, jó ideig egyetlen transzport sem indult, és a cigányok
fellélegeztek. Azt hitték, elmúlt a veszély.
Tévedtek.
Ebben a tétova szakaszban a nácik csak rendeleteket
hoztak a cigányok ellen, de egyetlen erőszakos lépésre sem
került sor. A rendeletek egyike különben kimondta, hogy a
cigány és nem cigány személyek között bármikor a múltban
kötött házasságok nem érvényesek többé.
De ismétlem, 1939 és 1942 eleje között valahogyan „leült”
a dolog. Igaz, később aztán annál nagyobb erővel indult meg.
Amikor ismét beindult és felcsavarodott az erőszakspirál,
akkor aztán már nem volt kétkedés, nem volt tétovaság,
bizonytalanság, várakozás. A cigányok szaporasága régebben
is szálka volt a nácik szemében (aminthogy ma is az sok
olyan ember szemében, aki felháborodottan tiltakozna, ha őt
nácinak neveznénk. Lám, mégis „félti nemzetét” „amazok”
szaporasága miatt. Vagyis ezek a mai „szelíd nácik” is fajvédő
alapokon állnak...?), és elsősorban itt akartak változtatni. A
maguk szempontjából ez logikus is volt – nem akarták
megvárni, míg évente sok ezer újszülöttel kerülnek majd
szembe, akikből idővel ismét felnőtt romák lesznek (ha ugyan
addig meg nem ölik mindet – teszem hozzá én, már a későbbi
események ismeretében). Azt a megoldást választották, hogy
több ezer cigány gyermeket... sterilizáltak. Megfosztották őket
nemzőképességüktől, ami kétségtelenül nagyon barbár tett
volt.
És barbárok voltak azok az orvosok, akik ezt vállalták.
Nem, itt nem volt szó semmiféle tudományos vagy
áltudományos kísérletsorozatról, az akciónak semmilyen
tudományos célja vagy hordaléka nem volt Egyszerűen egy
barbár parancsot teljesítettek barbár lelkű emberek – bár még
az is kétséges, hogy jogos-e itt az „ember” szó használata.
1941 őszén jöttek a fentebb ismertetett rendeletek, és 1942
májusában megtoldották azzal, hogy a cigányokat a zsidókkal
azonos kategóriába sorolták most már „jogilag” is. Vagyis az
indiai eredetű kétségek megszűntek, és az is világos volt hogy
a cigányokkal végezni kell.
Sok jel mutat rá, hogy már 1941 őszén beindultak a
tömeges cigánygyilkolások a megszállt területeken, például
az akkori Jugoszlávia horvátországi vidékein. Auschwitzot
jelölték ki mint legfőbb gyűjtőhelyet a cigány
szállítmányoknak. 1942 végén Himmler már a „félvéreket”
sem felejtette ki – vagyis egy újabb rendelettel a félig cigány
származású embereket, akiket addig úgy-ahogy megkíméltek,
most már szintén cigánynak tekintették, és azokat is
Auschwitzba deportálták. Aztán a rendelet hatálya nem
sokkal később kiterjedt a megszállt nyugat-európai, még
később pedig a kelet-európai területekre is. Így tehát a
Benelux-államokból éppen úgy elhurcolták a cigányokat,
mint számos balkáni vagy kelet-európai területről, országból.
 Összességében azonban a könyvünk tárgyát képező,
különösen cigányok ellen irányuló tudományosnak álcázott
kísérletsorozat csak Auschwitzban zajlott, és azt Mengele
doktor vezette, akiről majd még szólunk.
Most térjünk át egy másfajta kísérletre.

Volt egyfajta „antropológiai kutatás” is, szintén Auschwitz

D-ben, ami Birkenaut takarta a náci szolgálati
rejtjelrendszerben. Mi több, erre is a hírhedt 10-es blokkban
került sor.
Már elég sokat írtunk a nácik biológiai és orvosi
szemléletéről, amelyet – mondani sem kell – nem igazi
szakemberek irányítottak. A teljes szellemi irányítás fentről
érkezett, a politikai-ideológiai oldalról, a szolgálatkész és a
náci hitvallást átvevő főorvosok, professzorok, egyetemi
tanárok teljes támogatását is élvezte.
Így aztán nem csoda, ha a haláltáborokban dolgozó, eleve
az SS tagjaiként és egyben a szervezet tisztjeiként szolgáló
orvosok egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy helyes
úton járnak. Mindössze egy-két kivételről tudunk, akik nem
így tettek. Ezen orvosok mellett drámai módon álltak ki
később a nürnbergi orvosperek során maguk a... foglyok is!
Már persze csak azok, akik túlélték a pokoli
megpróbáltatásokat.
A legtöbb kísérlet alanya a kísérletek időtartama alatt
rettenetes félelmek közepette élt. Sokan közülük tudták, hogy
amint véget érnek a kísérletek, „eldobják” őket. Ha már nem
lesz rájuk szükség, akkor mint titkok birtokosaival végeznek a
gázkamrákban.
Ilyen légkörben persze nem lehetett együttműködésre
számítani kísérletezők és alanyok között. No de erre igazából
nem is számított senki. A legtöbb orvos olybá vette az
alanyokat, mintha azok laboratóriumi patkányok lennének.
Az egyetlen különbség – az ő oldalukról nézve – az volt, hogy
ezekkel a lényekkel olykor könnyebb volt kommunikálni,
mint a patkányokkal. Már persze, ha tudtak németül. Ha nem,
akkor tolmács-„patkányokat” alkalmaztak. Akikkel perszer a
kísérletsorozat végén szintén végezni kellett, nehogy
kibeszéljék, amit a 10-es blokkban láttak...
De nem csak ott folytak antropológiai kísérletek és
vizsgálatok. Mi több, Auschwitzot egy időben inkább csak
arra használták, hogy az ottani hatalmas emberanyagból
kiválogassák a kuriózumokat. Hogy milyen morbid sorsuk
lett később ezeknek a „kiválasztottaknak”, hamarosan
megtudják.
Az SS orvosai alaposan megszemléltek mindenkit, aki
kiszállt a birkenaui végállomás (szó szerint végállomás...)
peronján. A marhavagonokban heteken át zötykölődő, éhező
és bűzös emberek csak szédelegtek. Nem tudtak semmit
Főleg azt nem, hogy hol vannak, hová érkeztek, mi ez itt és
mi lesz a további sorsuk. Mindenki abban reménykedett –
útközben is ezzel biztatták őket az őrök – hogy olyan helyre
kerülnek, ahol dolgozni fognak. És a munka életet ment,
életet tartósít. Nemcsak a zsidók, de a más vallásúak,
származásúak között is sokan voltak, akik elhitték, hogy pár
hónap vagy év múlva, ha már eleget dolgoztak a náciknak,
hazamehetnek. Elhitték, mert el akarták hinni.
Az orvosok ott a vágányok mellett értő szemmel vizslatták
a tömeget. Minden egyes ember, aki megérkezett, el kellett
menjen előttük. Senkihez nem értek hozzá. A segédek hangos
szóval németül és az érkezettek nyelvén többször ismételve
kiabálták, hogy álljanak külön az orvosok. Ha olykor valami
okból bizonyos szakmák képviselőit nagyon keresték, akkor
ezek a szavak is elhangzottak. Ezeket is külön állították.
Az antropológiai vizsgálódók valami okból a többiektől
eltérő külsejű embereket kerestek. Mengele rendeletére, mint
már tudjuk, még ott azonnal elkülönítették a törpéket, az
ikreket. Keresték az olyan embereket is, akiknek két szemük
különböző színű volt. Ám érdekes módon a törpék ellentéte, a
kórosan magas növésűek nem igazán érdekelték őket. Talán
ennek is voltak ideológiai okai, bármilyen hihetetlen is – az
„északi”, nordikus árja faj képviselői amúgy is a magas
férfiakat tartották ideálisnak, a „fajra” jellemzőnek. (Ehhez
képest hadd tegyünk itt egy ironikus megjegyzést: Hitler
bizony alacsony ember volt. Csizmája magas sarka és sapkája
felmagasított csúcsa nélkül, valamint ha a filmhíradósok nem
alulról filmezik, rögtön mindenki láthatta volna, hogy
százhatvan centi körül volt mindössze. Mellesleg diktátor
kollégája, Sztálin is alacsony volt.)
Ha valakinek valamilyen szembetűnő testi
fogyatékossága, születési rendellenessége volt, komoly esélye
volt arra, hogy elvigyék a 10-es blokkba, sőt onnan tovább.
Mindez annak a szintén titkos náci programnak a keretében
történt, amelyet egy Hirt nevű anatómus professzor és egyben
megrögzött náci javasolt Himmlernek. Mint látjuk, Himmler
valósággal vonzotta magához a tudomány salakját. Ezek a
ferdeeszű emberek mind tőle kértek segítséget, őt bombázták
jó vagy ostoba ötleteikkel, tőle várták, hogy támogatja olykor
nagyon is vad ötleteiket. És lám, sokan nem is hiába
számítottak efféle „Deus ex machinára”, náci egekből érkező
segítségre.
Doktor August Hirt, az SS századosa nem erről volt híres,
eredetileg. Hanem hogy Himmler parancsára ő állította elő azt
a vegyi anyagot – cianid sót –, amelyből a gázkamrákat
táplálták a kezdeti időkben. Az első auschwitzi gázkamrát is
éppen az általa összeállított anyaggal avatták föl – ha szabad
ezt így mondani egy ilyen intézménnyel, egy efféle
szerkezettel kapcsolatban.
Hirt a maga szakterületén akart egy igen sajátos politikai
intézményt létrehozni. Mint azt a Himmlerrel folytatott – és
szerencsére fennmaradt – levelezése bizonyítja, a doktor
egyik álma az volt: alacsonyabb rendű emberek múzeumát
rendezi be, jobbára persze igazi kiállítási tárgyakkal. Hogy
mire gondolt, arról lehet némi fogalmunk, ha megnézzük,
milyen „tárgyakat” sorolt fel reménybeli protektorának.
Például azt javasolta, hogy az összes legyőzött nép egy-
egy jellegzetes képviselőjét öljék meg és preparálják (tömjék
ki!), úgy mutogassák majd az ö leendő múzeumában! Akárha
valamely vidék jellegzetes állatairól lenne szó, csupán
állatokról.
Hirt doktor azt is javasolta Himmlernek, hogy ebben a
leendő antropológiai múzeumban ízléses üvegedényekben ott
sorakozzanak például a megszállt orosz területek elfogott és
kivégzett... kommunista pártmegbízottak, az úgynevezett
komisszárok levágott fejei is. Mi több, egy külön sorban
kellene például bemutatni számos „zsidó bolsevista
komisszár” fejét! Talán, hogy a néző érzékelje a különbséget a
„sima”, orosz kommunista és a halmozottan ellenséges „zsidó
kommunista” feje és arcvonásai között...?
Már szinte látjuk magunk előtt, amint kivezénylik egy
ilyen múzeumba a német kisiskolásokat is, hadd csodálják
meg, milyen kemény ellenfeleket győzött le a Führer, amikor
hadaival elindult Kelet felé...
De nem ez volt Hirt legnagyobb bűne. Hiszen ezek a
lázálmok szerencsére meg is maradtak az álmok szintjén.
Himmlernek ekkor nem egy – vagy több – múzeum
megalapítása járt az eszében. Mégis, az az ötlet, hogy az
antropológiát bevonják az ügybe, megtetszett neki. Már csak
azért is, mert erre ideológiája is kötelezte. Hiszen éppen a
nácik voltak azok, akik számtalan esetben hangoztatták: a
zsidók külsejükkel is erősen eltérnek az európai
embertípustól. Szentül hitték, hogy mindenhol és minden
körülmények között felismerik, meg tudják különböztetni a
zsidót az árjától már csak úgy szemre is! (Érdekes, ma is
akadnak efféle emberek, több országban hirdetik is ezt az
elméletet, és kivétel nélkül nagyon „nemzetinek” hiszik
magukat. Csak emlékeztetőül jegyzem meg: a „náci”
kifejezés a „nacionalista”, vagyis „nemzeti” rövidítése volt...)
A náci ideológia, amikor orvosi érveket is használt a
zsidóság elnyomására, már alkalmazott ilyen felületes
antropológiai érveket vagy inkább úgy mondhatnánk:
trükköket. Nem volt ez indokolt és komoly alkalmazása
ennek a tudománynak, nem is lehetett az.
De Himmlert persze ez nem akadályozta meg abban, hogy
erre kísérletet tegyen. Kapva kapott hát Hirt ötletén, hogy
előreláthatóan hosszú évek munkájával alakítsanak ki egy
múzeumot, amely szemléltetően bemutatná, mifélék is azok
az „alacsonyabb rendű fajok”, milyen az „untermenschek”
világa.
Hirt el is kezdte az anyag előkészítését. Az elfogott szovjet
párttitkárok egy részét lefényképezték élve vagy holtan.
Fogoly oroszokon, lengyeleken, zsidókon és más népek
tagjain végeztek antropológiai jellegű méréseket. Végtagok és
azok részeinek hossza, az arc méretei, a koponya, az általános
testmagasság, szélesség, súly stb. érdekelte őket.
Hirt maga is végzett ilyen méréseket – már Auschwitzban.
Ahol kapott erre szolgáló helyiségeket a 10-es blokkban.
Aztán kért és kapott emberanyagot a foglyok közül. Hol egy
női csoportot, hol egy férfi csapatot engedett maga elé. A
nőket is meztelenre vetkőztette, és úgy vonultatta őket fel-alá
maga előtt. Majd kiadta az utasítást segédeinek – akik jobbára
szintén foglyok voltak –, hogy miféle méréseket végezzenek
el rajtuk.
Hirt nem csupán Auschwitzban tevékenykedett. Afféle
ingázó módon egy földrajzilag jóval távolabbi, a német-
francia határ menti Strasbourghoz közeli Natzweilerben is
felépült egy kisebb koncentrációs tábor. Itt, éppen Hirt
kérésére, kapott egy saját kis gázkamrát, ahol kedvenc cianid
sójával ő gázosíthatta el azokat, akiket elég furcsának vagy
jellegzetesnek talált ahhoz, hogy leendő múzeumának díszei
legyenek.
Tudjuk néhány túlélő beszámolójából, hogy Hirt doktor-
százados és „antropológiai kutató” olykor lázas lelkesedéssel
válogatott az auschwitzi hatalmas embertömegben. Meg is
találta azokat, akik szerinte vagy fajtájuk leginkább jellegzetes
típusai voltak, vagy valamilyen testi rendellenességük miatt
érdemesek voltak arra, hogy abban a majdani náci
múzeumban megörökítsék őket.
Ez nemegyszer abban merült ki, hogy az illetőket
meztelenül lefényképezték, vagy éppen csak azt a testrészét
fotózták le, ami olyannyira érdekes volt. Például púpos férfiak
és nők egész kisebb serege fordult meg a 10-es blokkban
olyankor, ha Hirt éppen ott „kutatott”. A púp volt az egyik
mániája, de minden testi torzulás érdekelte. A balesetek miatt
bekövetkezett sérülések utóhatásai, látható nyomai nem
érdekelték, csak a veleszületett rendellenességekkel
foglalkozott.
Bár Himmler annak idején nem lelkesedett a formalinba
tett párttitkár-fejekért, Hirt a maga módján azért megoldotta a
dolgot. Járta a tábort, figyelte a foglyokat, és ha valamilyen
érdekes, szerinte jellegzetes arcú embert talált, elintézte, hogy
azt neki... kivégezzék. De kiadta az utasítást, hogy a fejére
vigyázzanak, azt egészben akarja megkapni! Sőt, csak a fejet
akarta.
És meg is kapta.
Ha a fej a kivégzés során nem sérült meg, akkor Hirt azt
preparáltatta. Persze egy ilyen fej arra is jó volt neki, hogy
azon antropológiai méréseket végezzen. Természetesen
elvégeze rajtuk a nácik által olyannyira kedvelt „faji
osztályozást”. Mindez persze egy csöppet sem volt
tudományos – főleg akkor nem, amikor e „faji jegyek”
alapján Hirt megkülönböztetett „jó” és „gonosz” emberi külső
jegyeket. Az ő számára persze a „zsidó” vagy a „bolsevik”
(kommunista) egyaránt a „gonosz” fogalomkörébe,
osztályába tartozott. Ha pedig e kettőt együtt kaphatta meg – a
kivégeztetett személy zsidó volt és míg élt, kommunista
pártfunkcionárius is –, akkor ezt boldogan újságolta, és azt a
fejet leendő múzeumának egyik legszebb kiállítási
darabjaként tartotta számon...
A múzeumi anyag lassan gyűlt össze. Nem kétséges, hogy
Hirt és néhány társa, szintén anatómusok, egy valódi morbid
múzeumot akartak létrehozni. Amely külsőségeiben
emlékeztetett volna bármilyen másik múzeumra. De amíg
azokban kőbaltákat vagy régi szövőszékeket vagy
búzamagokat vagy kitömött madarakat láthatunk, ebben a
nácik által olyannyira gyűlölt fajok képviselői lettek volna a
kiállítási tárgyak.
Méghozzá emberekből készült preparátumok formájában.
A preparátumokat csakugyan nem lehetett elkészíteni
Auschwitzban, ezért az említett Strasbourg melletti táborba
élve vitték el a múzeumba kijelölt embereket. Hirt – éppen
Himmler támogatására, egyetértésére, olykor pedig az SS-
vezér kifejezett parancsára hivatkozva – el tudta intézni, hogy
ilyen rabokat, hol egy női csoportot, hol férfiakat
átutaztassanak fél Európán csak azért, hogy ott végezzék ki
őket, ahol mindjárt preparálják is őket.
A preparálást azonban nem tudták megcsinálni a táborban.
Ott erre nem voltak megfelelő helyiségek, ott csak Hirt saját
gázkamrája működött. Volt valami perverz abban, hogy ez a
kamra különbözött minden más hasonló intézménytől, amit a
nácik a második világháború alatt bárhol építettek és
működtettek.
Ennek az egyik hosszanti falán ugyanis volt egy „tükör”. A
kellően vastag üvegből készült tükör része volt a falnak,
amiről persze a foglyok nem tudhattak. Azt sem tudták, hogy
kívülről nézve a tükör átlátszó: Hirt és néhány társa
nemegyszer ott állt a tükör előtt, és mint a moziban vagy a
tévében, végignézte, hogy a gáz befúvása után hogyan
kínlódnak, gyötrődnek, fulladoznak, és végül hogyan halnak
meg a foglyok. Azt mondják, ezenközben a szeme sem
rezdült. „Minden anatómusnak kérges a szíve”, kommentálta
később valaki ezt a jelenséget. Ami azért nyilván nem igaz
ilyen sommásan.
A nagy sietség rögtön ezután kezdődött. Natzweiler nincs
messze Strasbourgtól, de sietni kellett. Hogy amint a
tetemeket sikerült kiszedni a sebesen kiszellőztetett
gázkamrából, azokat rögtön kocsira rakták és meg sem álltak
velük a strasbourgi egyetemi klinikáig. Annak alagsorában
volt a preparáló helyiség a megfelelő műszerekkel,
asztalokkal és vegyszerekkel. Ott is foglyokat dolgoztattak.
Kívülálló nem tekinthetett bele Hirt folyamatába, az veszélyes
lett volna. Az egyetemen sem tudta senki, mi folyik odalent –
az alagsor az SS kizárólagos birodalma volt. Az SS-t pedig
ezekben a körökben Hirt képviselte, mi több, irányította.
Ott „tartósították” a tetemeket vagy azok erre kijelölt
részeit.
Végül is Hírt „kísérletei”, amelyek semmiféle tudományos
anyagot, eredményt nem hoztak és nem is hozhattak, elég sok
ember életéhe kerültek. Sajnos nem tudjuk, hány auschwitzi
fogoly került a keze alá és vajon mindegyiknek ugyanaz lett-e
a sorsa. Mert megesett, hogy az első látásra az „antropológiai
intézetbe” rendelt fogoly valami okból mégsem felelt meg az
elvárt kritériumoknak és elküldték onnan, mint „untauglich”-
ot (alkalmatlant). Mivel egy egyszerű, orvosinak tetsző
vizsgálatról volt szó, hát ezáltal a fogoly nem vált
titokhordozóvá. Ha amúgy jó erőben volt, nem végezték ki,
mehetett valamelyik barakkba, dolgozni.
Hirtnek különben – végső soron – semmi sem sikerült az
életben. Már ez a „múzeum” sem jött össze, bár az okok rajta
– és Himmleren – kívül álltak. A háború vége felé egyre
szűkült nemcsak az előzőleg Hitler által annyit emlegetett
német élettér, de az anyagiakban sem bővelkedő
belügyminisztériumnak is meg kellett gondolnia, mire ad
támogatást.
Később még komolyabb probléma merült fel az
alacsonyabb rendű fajokat bemutató múzeum kapcsán. A
szövetségesek 1944 nyarán partra szálltak Normandiában,
majd elég gyorsan nyomultak keletre. A németek meg
visszavonultak. Felmerült a probléma: mi lesz, ha az
amerikaiak, britek, franciák rálelnek a strasbourgi egyetemen
őrzött preparátumokra?
Hirtet elérte az, amit egy kutató el sem tud képzelni.
Parancsot kapott, hogy semmisítse meg mindazt, amit addig
összegyűjtött! Himmler nagyon jól tudta, hogy az ilyen
„kiállítási tárgyak” mennyire sokkolnák a nyugati,
demokratikus közvéleményt, és az milyen rossz hatással járna
az ellenséges hadvezetésre is.
Hirt volt annyira német és náci, hogy tudomásul vette a
parancsot, sőt igyekezett is azt teljesíteni. De az ellenség már
nagyon közel volt Strasbourgot természetesen a francia erők
szabadították fel, és mielőtt Hirt végezhetett volna, már ott is
voltak. Végül is félig-meddig feldolgozott, balzsamozott vagy
formalinba ágyazott holttesteket vagy emberi részeket találtak
az egyetemi klinika alagsorában. 1944 végén jártak, és
szemlátomást gyorsan távoztak a nácik, kapkodva dolgoztak.
Számos otthagyott halottnak csak az arcát öntötték le
valamilyen savval, remélve, hogy azokat ily módon nem
sikerül majd azonosítani. Olyan hullát is találtak, amelynek a
fejét összeégették lángszóróval, feltehetően ugyanazon célból.
Csak ennyire tellett a náciktól, aztán menekültek inuk
szakadtából.
Hirtnek akkortájt nyoma veszett. Valószínűleg egy ideig
bolyongott, de semmire sem jutott magával, és nem
boldogulhatott a beállott helyzettel sem. Talán az elméje sem
volt rendben, mert hamarosan öngyilkos lett.
 Akadtak olyan kísérletezők is az auschwitzi táborban, akik
egyszerűen szélhámoskodtak csupán. Mivel azonban az ő
kísérleteik is szenvedést okoztak számos embernek, hát erről
is szót kell ejtenünk.
Volt olyan orvos, aki fogászati kezeléseket végzett a
foglyokon – akár szükség volt rájuk, akár nem. A „tudomány”
mindebben az volt – állítólag –, hogy a fogak és bizonyos
reumatikai betegségek között összefüggést látott az orvos.
Akadt olyan orvos is, aki az úgynevezett „Higiéniai
Intézet” keretei között ha nem is kifejezetten fertőző, de
fertőzés-gyanús betegségekkel kísérletezett. Méghozzá úgy,
hogy fertőzésekből eredő anyagokat injektált be a kísérleti
alanyok szervezetébe, és huzamosan figyelte, segéderőivel
figyeltette és feljegyeztette azok összes tüneteit.
Ezek voltaképpen ártatlan dolgok voltak Akadt olyan
orvos is, akinek csak az volt a fontos, hogy Clauberg elől
elvigye a csinosabb nőket, más nem érdekelte. Volt olyan is,
akit az alája rendelt fogoly orvosok és orvosnők rávettek:
vegye oda „kísérleti alanynak” a tábor más részein tartott
családtagjaikat. Ezekkel az emberekkel aztán álkísérleteket
folytattak. Például különféle vegyszerek helyett csapvízzel
dörzsölték be a bőrüket heteken, hónapokon keresztül, ami
persze semmilyen hatást nem váltott ki. Ennek ellenére
különböző vegyszerek neveit írták a kartonokra, és kitalált
tünetekkel jegyezték tele az illetők beteglapjait. Mindezt
persze azért tették, hogy meghosszabbítsák e foglyok életét a
táboron belül. Ami a legtöbb esetben bizony csöppet sem volt
egyszerű dolog.
Ezek persze elszigetelt jelenségek voltak, és csak néhány
vagy néhány tíz fogolyra vonatkozhattak. A birkenaui 10-es
blokkban sajnos folytak ennél sokkal komolyabb és
végzetesebb kimenetelű kísérletek is. Több, egymástól
független forrás ismét említi doktor Mengelét, mint aki ebben
az épületben is gyakran megfordult és tevékenykedett.
 Ennek ellenére a háború utáni években akadt, aki náci
orvost is mentegetett, mondván, az illető a foglyokkal érzett
együtt és nekik segédkezett. Tény, hogy voltak ilyen esetek is,
persze Auschwitz tömeges borzalmaihoz képest nagyon kis
számban. Ahol milliók mentek a halálba, ott egy-két vagy tíz-
húsz ember megmentése szinte semmi volt – persze, azoknak,
akik megmentették őket, és akiket megmentettek, a
legnagyobb ilyenfajta esemény az életükben.
Auschwitz-Birkenau-Monowitz (Oswiecim-Brzezinka-
Monowice) egyetlen olyan pontja a földgolyónak, ahol
körülbelül hatmillió ember vesztette életét. Nincs még egy
hely ezen a bolygón, ahol ilyen kis helyen ilyen rövid idő alatt
ilyen sok ember halt volna meg. Ráadásul itt nem valamiféle
kivédhetetlen természetes járvány vagy más csapás pusztított.
Nem egy hatalmas ütközetben estek el, egyenruhában,
fegyverrel a kézben. Merthogy ezeknek esélyük sem volt a
védekezésre. Ezeket az embereket mind megölték
hidegvérrel, ipari méretekben és ipari módszerekkel.
Az emberiség történetében azelőtt ilyesmire nem
kerülhetett sor. Igaz, hogy nagyon sokféle módon összefügg a
szovjet lágerbirodalom és az ottani tömegek irtása azzal, amit
a nácik műveltek. A kommunisták és a fasiszták számos
dologban hasonlítottak egymásra, és egyik sem sajnálta az
ártatlan embereket. Ezeket mindkét hatalom tömegesen
gyilkoltatta le. A Szovjetunió egész fennállása alatt léteztek
koncentrációs táborok, sokkal több persze, mint amennyi a
nácik fénykorában létezett. Az áldozatok száma minden
bizonnyal sokkal nagyobb volt a szovjet (rém)uralom
hetvenkét, mint a nácik uralmának tizenkét éve alatt.
Mégis, az nyilvánvaló, hogy a szovjet birodalomban nem
voltak ilyen megsemmisítő táborok. Ott mindenkit hosszan,
évtizedeken át dolgoztattak. Persze sokan vesztek oda a
táborokban, milliókat temettek el a táborok mellé. De míg a
szovjet kommunák Kolima körzetében télen mínusz 75
Celsius-fokkal gyilkolták foglyaikat, addig Auschwitzban a
nácik gázkamrákat építettek.
Minden zsarnokság megszabadult ellenfeleitől. Hitler egy
„fajt” akart kiirtani, sőt végső soron több fajt, népet, nemzetet
– a szovjetek meg hol válogatás nélkül ölték saját polgáraik
millióit hol meg ők is egy-egy népre koncentráltak, a háború
alatt és után pedig hadifoglyok százezreit mészárolták le a
táboraikban.
Semmiféle összehasonlításnak nincs alapja, mióta
Auschwitz létezett és működött Ebhez fogható „halálgyár”
nem volt még soha, és csak remélni tudjuk, hogy nem is lesz
soha. Persze meg kell vámunk, míg lehullnak a leplek arról,
ami az elmúlt évtizedekben és manapság történt és történik az
úgynevezett Kínai Népköztársaság több ezer
kényszermunkatáborában, nem is szólva Észak-Korea
hasonló rémségeiről.
Ma már világosan látszik, egy kicsit sem kétséges, hogy
Auschwitzban valamiféle „kísérletezési láz” lepte el az ott
dolgozó orvosokat. Ennek olyanok is a hatása alá kerültek,
akiknek azelőtt ilyesmi eszükbe sem jutott volna.
És a kísérletek skálája, tematikája, méretei és a módszerek
is nagyon szerteágazóak voltak. Mert azok lehettek. A legtöbb
orvosra kétféle késztetés hatott Az egyik az, amikor meglátta
ezt a sok százezer embert, aki egy időben volt a tábor foglya
és akiknek semmi joguk sem volt. Akik nem rendelkeztek a
maguk életével – voltaképpen nem rendelkeztek semmivel.
Az életüket senki sem tartotta számon, már olyan értelemben
nem, hogy aki végzett velük, azt felelősségre vonták volna.
Szabad prédák lettek, szinte a levegőben volt az őrök és a
többi orvos között is, hogy ezekkel közülük bárki azt tehet,
amit akar.
A másik késztetést az ideológia vagy a tudomány
jelentette. Bizony ki kell jelentenünk, hogy az odakerülő
orvosok tekintélyes része egyfelől hithű náci volt. Hisz a
táborokba (nem csupán Auschwitzba, de a többi
,,Konzentrationslager”-be is!) csupán az SS emberei
kerülhettek be. Őket bízták meg a haláltáborok őrzésével,
felügyeletével, irányításával (és szép csöndben: hasznának
lefölözésével).
Az orvosok, akik ott dolgoztak, szintén az SS emberei
voltak. Az egyszerűség és a német rend, alaposság,
(„Ordnung”) kedvéért vagy a fekete egyenruhás belbiztonsági
szervezet aktív tisztjeinek nevezték ki őket, amikor aláírták
szerződésüket, vagy tartalékos tisztek lehettek.
Mindenképpen egyenruhát hordhattak.
Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy közülük sokan
ideológiailag is megfertőződtek. A náci eszmék, vagy Hitler,
vagy a „Mein Kampf” ellenzői nyilván nem léptek volna be
az SS-be. Ide aztán nem soroztak be senkit kényszerrel, nem
is volt rá szükség. Tódultak be azok, akik egy elit szervezet
tagjai akartak lenni. Maga Heinrich Himmler, a vezérük is azt
hirdette, hogy ez egy újfajta, modem „lovagrend”, amely a
jövőben még nagyon sokat fog tenni a Harmadik
Birodalomért és a „fajvédő eszmékért”.
Tehát ideológiai okok nem akadályozhatták meg ezeket az
embereket – túlnyomó többségüket – abban, hogy gyűlöljék,
lenézzék és lépten-nyomon megalázzák a foglyokat. Mert
hiszen azok csak porszemek voltak, amelyeket a Birodalom
úgyis eltapos. Semmiféle humánus eszme nem tarthatta
vissza még azokat sem, akikben ilyen gondolat olykor-olykor
egyáltalán megfogant.
A másik vonzást a tudomány jelentette. Kétségtelenül
akadt a sok száz ott szolgáló orvos között olyan is, aki komoly
tudományos eredményeket várt a kísérleteitől. Hitt is ebben,
és eszébe sem jutott, hogy ő voltaképpen embereken
kísérletezik. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Sőt éppen
ellenkezőleg, hálás volt a politikai rendszernek, hogy az ilyen
remek lehetőségeket teremtett a tudománynak, és neki
magának személyesen. Aki most lám, alaposan kihasználja
ezeket a kínálkozó lehetőségeket!
És talán meg is voltak győződve róla, hogy amit tesznek,
azt a tudomány nevében és a tudomány érdekében cselekszik.
Ezzel az esetleg olykor háborgó lelkiismeretüket is
megnyugtatták.

Bruno Weber doktornak a fentieken kívül volt még egy

saját használatra készített kis „ideológiája” is. Nem akart a
frontra kerülni. Márpedig mint katonaorvost, eredetileg oda
akarták beosztani. Sikerült valahogyan elintéznie, hogy
elvállaljon egy SS-orvosi állást egy koncentrációs táborban.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna ő is könyörtelen
hóhéra az eleinte mit sem sejtő áldozatoknak. Elvileg ő
foglalkozott a vérrel kapcsolatos kutatásokkal. Az auschwitzi
táborban róla is rettenetes hírek keringtek és talán nem is ok
nélkül. Míg asszisztensei – zsidó vagy más származású
fogoly orvosok – igyekeztek embereket menteni, addig
Weber doktor saját belátása szerint folytatta meglehetősen
„vad” kísérleteit.
Ezek részben foglalkoztak az emberi vér tulajdonságaival.
Ami azt illeti, valóban nagyon fontos dolgokat kutathatott
volna ez az ember, persze nem az általa – általuk –
alkalmazott módszerekkel. A vér nagyon értékes folyékony
szövete az ember nevű élőlénynek, és érdekes is. Meg lehet
érteni, hogy manapság is sok orvos választja ezt kutatása
tárgyául, hiszen még mindig számos ismeretlent rejt
magában.
Doktor Weber ehhez képest azzal foglalkozott, hogy
miután megállapította egy-egy kísérleti alany vércsoportját, az
illetőbe szándékosan más csoporthoz tartozó vért
fecskendezett. Az emberi szervezet természetesen reagált erre,
a fogoly vérében alvadás, agglutináció következett be, ami
persze kis mennyiség esetében még nem vont maga után
komoly vagy maradandó következményeket. De ki tudhatta,
meddig növeli Weber ezeket a véradagokat?
A kutatócsoportnak ugyan nem volt feladata a vérellátás,
de azért Weber ezzel is szolgált nemegyszer az SS-nek.
Nyilván azért, hogy mutassa, milyen hasznos az ő intézete. Az
SS-katonák sohasem tudták meg, hogy sebesülésük után
zsidó vért kaptak. Nem tudni, hogyan reagáltak volna ezek az
ideológiailag alaposan fertőzött, szinte már „agymosott”
emberek, ha erről értesülnek. Bizony arról volt szó, hogy
amikor szükség volt ilyen vagy olyan csoportazonos vérre,
csak átszóltak a Higiéniai Intézeten belül működő kis
szervezetnek. A kísérleti csoportnál majdnem mindig akadt
vér, ha pedig nem volt, hát villámgyorsan szereztek. A
foglyoktól. Persze az ilyenkor az SS-nél rendszeresített
formanyomtatványokra, amelyek a vérszállítmányt kísérték,
rá kellett írni, vajon felsőbbrendű avagy alsóbbrendű embertől
származik a vér. Weber gondoskodott róla, hogy minden
esetben automatikusan az előbbi jelzés kerüljön a tasakokra.
Akkor is, ha az nem volt igaz. Hiszen sokkal, de sokkal
könnyebb volt zsidó vérhez jutni abban a táborban, ahol a
foglyoknak több mint a fele, esetenként 80-90 százaléka is
zsidó volt éppen.
Weber meg akart felelni a felettesei elvárásainak, ezért ha
vért kellett adni sebesült SS-katonáknak vagy németek
műtétjeihez, mindig tudott szolgálni „árja” vérrel. És ezt a
felettesek értékelték is.
A kísérleteihez is vérre, rengeteg vérre volt szükség. Ezért
nemegyszer azzal a paranccsal indította el embereit a táborba,
hogy „csapoljanak meg, akit csak tudnak”. Persze sokkal
jobban jártak, ha olyanoktól szerezték a vért, akik jó bőrben
voltak. A foglyok, akiket egész nap dolgoztattak és enni is alig
kaptak, bizony nem szolgáltattak elégséges mennyiségű, sem
jó minőségű vért De ha nem volt más, a sajátságos „Drakula-
brigádoknak” ezzel is be kellett érniök.
 Weber arra bujtogatta őket, hogy igyekezzenek elkapni a
kápókat, azok jól tápláltak és nem dolgoznak. Mellesleg joga
is volt erre, hiszen a kápók is csak foglyok voltak, tehát
minden joguktól megfosztott személyek. Az más kérdés,
hogy ezek az esetek többségében igazi németek voltak, német
bűnözők, akiket éppen azért helyeztek el minden barakkban,
hogy uralják, féken tartsák és fegyelmezzék a foglyokat
Minden két-háromszáz fogolyra jutott egy ilyen kápó, aki
sokszor rettenetesebb és könyörtelenebb volt, mint az SS-
őrök. (A receptet itt is a szovjetektől vették át. Már a lenini,
később pedig az egyre szaporodó sztálini munkatáborokban
bízták a foglyok közvetlen fegyelmezését a közönséges
bűnözők közül kiválasztott, mindenre kész gyilkosokra.)
A kápók persze nem örültek a fejleménynek, és ha csak
tehették, szabotálták a véradást. Ha nem sikerült időben
elbújniok, amikor felbukkant a „Drakula-különítmény”, akkor
valami betegségre hivatkozva szerettek volna kibújni a
véradás alól. Már csak azért is, mert bizony Weber nagy
vérigénye miatt nem néhány kémcsőnyi, hanem több
deciliter, esetenként fél liter vér levételéről volt szó.
Az elgyötört fizikai állapotú foglyokkal sem tettek kivételt.
Weber megkövetelte, hogy aki odakerült a kezükbe, attól
vegyenek le minimum fél liter, de inkább több vért. Az is
megesett, hogy egyes foglyokat lekötöztek és a nyaki
verőérből vettek vért – nemegyszer 700 vagy 800 köbcentit,
de megesett, hogy 1000-et – vagyis egy litert!
Nos, egy embernek ideális körülmények között körülbelül
öt liter vére van. Ha ebből lecsapolnak 2-3 decilitert, azt a
szervezet hamarosan pótolni tudja. Ennél többel már bajok
lehetnek, az egy liter szélsőségesen sok – az ennél több hiánya
pedig azonnali halált okoz.
Ami szintén megesett, nem is ritkán. A Weber-féle
„kísérleti alanyok” olykor kevesebb veszteséget sem
vészeltek át, hiszen igen rossz körülmények között éltek, a
szervezetük eleve legyengült. Sokan ott haltak meg vérvétel
közben, ami persze egyfelől semmilyen hatást nem gyakorolt
az orvosra, másfelől nem állíthatta meg az éppen aktuális
kísérletsorozatot.
Már így utólag, természetesen senki sem tudja
megállapítani, hányan véreztek el Weber működése nyomán.
Már csak azért sem, mert megrögzött náci szokás szerint az
elhunytak aktáiba, a halálozási rovatba sohasem a valódi
halálokot írták. Webemek még egy oka volt rá, hogy
elhallgassa az igazi okot: ezek az emberek és haláluk
rontották volna a kísérleti adatsorokat. Mint oly sokan mások
– akiket eddig névvel vagy név nélkül említettünk –, ő is
bármikor készen állt arra, hogy meghamisítsa kísérleteinek
statisztikai részét. Csak azok a foglyok számítottak benne „l-l
egységnek”, egy főnek, egy alanynak, akik túlélték, amíg
velük kísérleteztek. Ha közvetlenül utána haltak meg, akár
éppenséggel a kísérletekbe haltak bele – az már nem
számított, sehol sem vették figyelembe. Ha viszont az illető
fogoly még akkor halt bele, amikor nem volt teljes a vele
folytatott kísérletek sora, egyszerűen kihúzták a névsorból, a
kartonját elégették, és újabb alany után néztek.
Ily módon az, hogy egy kísérlethez teszem azt éppen 100
emberre volt szükség – nem jelentette azt, hogy valóban csak
száz embert használtak fel. A civil tudományos életben
elképzelhetetlen lett volna, hogy menet közben pótolják a
kiesett alanyokat. Ha valaki nem érte meg a kísérletsorozat
végét, akkor annyival kevesebb személlyel számoltak később,
és az eredmény is annyival bizonytalanabb, negatívabb lett. A
végén elkészítendő jelentés, és maga az eredmény ez esetben
nem száz ember százalékos megoszlását hirdette, hanem csak
nyolcvan vagy hetvenöt alanyét.
Clauberg, Mengele, Weber és mások kísérleteiben a
szereplő alanyok száma mindig száz volt, képletesen szólva.
Mindig annyi, amennyivel az egészet tervezték végrehajtani.
Bármi is történt közben...!
Már csak ilyen módszertani szempontból sem lehet ezeket
egzakt tudományos kísérleteknek nevezni. De érthető módon
nem ez a legfőbb ellenvetésünk. Nem ezt hányták eme
kísérletező kedvű „tudósok” szemére a későbbi nürnbergi
ítélőbírák sem.
Weber még abból is kísérleteket csinált, hogy vajon egy
embertől mennyi vért lehet levenni. Voltak olyan napjai,
amikor – talán unalmában – ilyesmivel foglalkozott. Persze az
ezekhez használt alanyok legtöbbje vagy ott halt meg rögtön,
vagy a komoly vérveszteség miatt később már nem tudott
talpra állni, ezért visszatérve a munkába, ott végeztek vele az
őrök vagy a kápók. Ezek az emberek sem jelentek meg soha
semmilyen statisztikában úgy, mint akik halálát a Weber
doktor által inspirált kísérletek okozták volna.
Wébert nem elégítették ki a vérrel folytatott úgynevezett
kísérletek. Már csak azért sem, mert így folyton a feje fölött
lebegett a rém: egy napon az SS főorvosai vagy akár a tábor
vezetése egyszerűen kinevez a helyére egy kevésbé képzett
fiatal orvost, aki csakugyan a vérre specializálta magát, őt
pedig azonnal kiküldik a frontra... Ezért mindent megtett,
hogy a táborvezetés felé az ő „intézete” fontosságát
hangsúlyozza, sőt erőteljesen lobbizott is azért, hogy bővítsék,
hogy újabb műszereket és gépeket kaphasson. Ez utóbbi nem
nagyon sikerült, de legalább nem vonták kétségbe az
intézmény létének értelmét, amitől Weber a leginkább félt.
Másrészt pedig igyekezett bebiztosítani magát. Ezért
hízelgett Mengelének, és sikerült kifognia egy másik
kísérletsorozatot is. Az állami titkosrendőrség (Geheime
Staatspolizei = Gestapo) nehezményezte, hogy a lengyel
ellenállási mozgalom elfogott tagjaitól még rettenetes
kínzások árán sem tud használható vallomásokat kicsikarni. A
szakemberek tanácstalanságukban ezúttal is szovjet példát
vettek elő. Hallottak ugyanis arról, hogy a szovjet
titkosrendőrség ilyen esetekben tudat-átalakító kábítószereket
használ, azok révén szedi ki a fontos információkat a
foglyokból.
Vagyis gyógyszerész és orvos szakemberekre volt
szükség, akik hozzáértő módon megtervezik, megkeverik,
felhasználásra kész módon kidolgozzák az erre szolgáló
szereket Az is világos volt rögtön, hogy itt emberkísérletekre
kerülhet sor. A Gestapo ezért kereste meg Auschwitzot, ott
pedig az egyik legismertebb személyiséget: Mengelét. Akit
csak később neveztek el „Dr. Auschwitz”-nak...
Mengelének nem volt ideje ezzel foglalatoskodni, hát
átadta a kísérletet a mindig nyüzsgő Webemek. Akkoriban
persze senki, még Mengele sem tudta, hogy más táborokban
is folynak ám kísérleteik, méghozzá komolyak! Ezeket az SS
berlini központi Higiéniai Intézete hangolta össze. Az volt
akkortájt a Harmadik Birodalom egyetlen olyan pontja, ahol
naprakészen és folyamatosan mindig tudták, melyik táborban
kik, milyen kísérletsorozatokat végeznek és azokkal hol
tartanak. Buchenwaldban a tífuszfertőzésekkel folytak
kísérletek, Sachsenhausenben mérgezett puskagolyókkal és
egyéb lövedékekkel kísérletezgettek. Itt foglyokba lőttek bele
kis kaliberű, amúgy az életre nem veszélyes golyókkal.
Mégis, a kísérleti alanyok java része belehalt e kis sérülésekbe
is, ugyanis az SS gyógyszerészei előzőleg különféle mérgeket
kentek a golyókra, amelyek vagy akkor, vagy később, sok
szenvedés közepette végeztek a meglőtt sérültekkel...
Ugyanott mesterségesen keltettek gázödémás kórokat és
állapotokat Ezek is sok alany életét követelték.
Ám térjünk most vissza Weber doktor túlbuzgó kísérletező
kedvéhez. A Gestapo megbízásából néhány SS-
gyógyszertudós és ő különféle, akkor ismert drogokkal
kezdett kísérletezni, természetesen élő embereken. Állítólag
morphin-származékokkal, és/vagy meszkalinnal dolgoztak.
Erre már nem derült fény. Így az sem zárható ki, hogy
barbiturátokat is használtak. Ily módon igyekeztek valamilyen
náci igazság-szérumot” megalkotni, amit később aztán
különféle fantasztikus és kalandfilmekben láthattunk. De a
valóságban, legalábbis akkoriban, ilyen szer nem készült el.
Az viszont biztos, hogy ezek a kísérletek is emberéletekbe
kerültek. A felhasznált egymástól nagyon is különböző
anyagok hatása nemegyszer végzetes volt, az emberek,
akiknek beadták, nem annyira titkaikról fecsegtek, mint
inkább rosszul lettek és meghaltak. Mindez persze nem éppen
hízelgő bizonyítványt állít ki ezekről a szakemberekről. Erős a
gyanú, hogy az SS lehetett bármilyen erős és híres, valódi
„elit” – a tudományos élet képviselői közül nem az igazi
ászokat sikerült a maga köreibe átcsábítania.
Weberről még egy nagyon terhelő dolgot derítettek ki a
háború után. Erről persze a vele dolgozó személyek a 10-es
blokkban régóta tudtak. A különféle kultúrák tenyészetéről
volt szó. Az intézménynek feladata volt ugyanis, hogy az
őrszemélyzettől vagy a foglyoktól nyert váladék-mintákból
kitenyéssze a kultúrákat. Csak így lehetett megállapítani, kinél
találtak betegségre utaló gócokat és kinél nem.
A tenyészetek alapanyaga a hús volt. Bizonyos esetekben
jobb lett volna a tojás, de ahhoz nehéz volt hozzájutni a
háborús viszonyok között. Auschwitz húsfogyasztása
mérsékeltnek mondható, legalábbis az ott élő létszámhoz
képest. Ennek egyetlen oka az volt, hogy a foglyok sohasem
kaphattak húst. Ez egyrészt túl drága étkeztetés lett volna,
másrészt semmi esetre sem akarták, hogy a rabok erőre
kapjanak tőle, akár csak egyetlen napra is.
Annál több húst fogyasztott viszont az őrszemélyzet és
persze a tisztikar, amelynek tagjai voltak az orvosok is.
Egészen a háború utolsó szakaszáig jó volt az élelmezésük,
szinte semmiben sem szenvedtek hiányt.
Nos, az említett okokból húsra szüksége volt a 10-es
blokknak is. Az SS-katonák élelmezése viszont már nem volt
olyan jó, mint a tiszteké. Ezért nap mint nap megesett, hogy
ezt a nélkülözhetőnek tekintett húsadagot az SS ellopta, és
nem jutott a laboratóriumba a tenyészetekhez szükséges hús.
Nos, Weber ezt is megoldotta Nem úgy, hogy
bemószerolta volna a hústolvajokat, dehogy. Más forrás után
nézett. És meg is találta azt. A 10-es blokk mellett volt
közvetlenül a 1l-es, amit halálblokknak is neveztek. Ott
zajlottak ugyanis a kivégzések. Ha egy-két embert ítéltek
halálra és éppen nem működtek a gázkamrák – vagy ilyen
kevés ember miatt nem is volt érdemes őket elindítani akkor a
1 l-es udvarán lőtték le az elítélteket.
Weber vagy emberei, amikor hallották a lövéseket,
kimentek az épületből és átballagtak a 1l-esbe. Ott már tudták,
miért jöttek. Kis idővel később az orvos visszajött, emberei
pedig gyanús csomagokat cipeltek. És megint volt hús a
kultúrák tenyésztéséhez...
Igen, emberi izomkötegeket vágtak ki a hullákból, és
azokkal dolgoztak a laboratóriumokban. Eleinte senkinek sem
tűnt fel – a laborokban dolgozó szintén fogoly asszisztensek
és orvosok csak később jöttek rá, miről is van szó. Amikor
látták, hogy a hússal együtt néha gyanúsan ismerős bőr- és
szőrcsomók is kerültek a táptalajba...
Mert Auschwitz, ez az „anus mundi” (a világ végbele,
kloakája) abszurd világ volt. Ahol az állatok húsa többet ért,
mint az emberé. Mint látjuk, minden viszonylagos volt. Ott és
akkor különösen. A személyzet sem mert igazán reagálni.
Bizony ők nem is szólhattak semmit Minden ment tovább,
a Higiéniai Intézet Weber-féle részlege tovább működött, és
az orvos mindent megtett azért, hogy azt ne is szüntessék
meg. Ezért még azt is vállalta, hogy vérkészítményeket juttat
az SS-nek, kísérletezett azzal is, hogyan lehetne porított vért
adni a hadseregnek, amely azt a fronton használhatná.
Mondani sem kell, az akkori ismeretek szintjén sem Weber
doktor, sem nála jobb szakember nem érhetett el számottevő
eredményt ezen a téren.
Weber doktor az életben semmire sem vitte. Auschwitz
volt – vagy inkább lehetett volna – az a pont, ahol kitörhet az
addigi szürkeségből. De sem ott, sem másutt, sem akkor, sem
később nem sikerült neki semmi. Amúgy meg vesebeteg volt,
aki a háború után – mielőtt elítélhették volna tetteiért – ebbe a
kórba bele is halt.
„A zsidó... áldozatainak lefegyverzése céljából folyton a fajra
és bőrszínre való tekintet nélküli egyenrangúságról beszél. Az
ostobák mindezt elhiszik neki.”
(Adolf Hitler)

Hetedik fejezet
Gyilkosok hosszú sora

Az auschwitzi főtábor egyik blokkjában, a 28-asban is

folytak veszedelmes kísérletek.
Itt a két Wirths-fivér egyike tevékenykedett. A két Wirths
egyike volt Auschwitz főorvosa, ma azt mondanánk, „tiszti
orvosa”, aki a többi ott dolgozó sok száz orvos felettese is
volt. Közvetlenül csak a tábor mindenkori parancsnokának
tartozott elszámolással és engedelmességgel.
A 28-as blokkban eredetileg csak férfiakkal kísérleteztek,
bár ennek nincs jelentősége. A táborban mániákusan ügyeltek
arra, nehogy a férfi és női rabok bárhol, bármilyen rövid időre
összekerüljenek. A két nem képviselői a legtöbbször még
messziről sem láthatták egymást. Ma már nehéz elhinni, de
igen sokszor megtörtént, hogy az együtt érkezett házaspárok
akár éveken át (!) is élhettek úgy a táborban, hogy egymást
nemcsak nem látták, de semmilyen hírt sem kaptak. Persze a
foglyok hamarosan kiterjedt „információs szolgálatot” hoztak
létre, amelynek gerincét azok a foglyok adták, akik munkájuk
miatt átjárhattak egyik körzetből a másikba. De ettől
eltekintve a foglyok még a másik, szomszédos blokkban vagy
barakkban lakó azonos nemű foglyokkal sem érintkezhettek.
Ez persze megkönnyítette a kísérletezők dolgát is. Az ilyen
zárt blokkokból nem szivároghattak ki a hírek, vagy ha mégis,
hát nagyon megszűrten. Az orvosok azt szerették, ha kaptak
egy bizonyos számú „emberanyagot”, kísérleti alanyokat,
akiket bent tarthatnak a blokkban. Így a külvilág nem tudta
meg sem azt, milyen kísérletek folynak, sem azt, hogy ezek
mennyire veszélyesek az alanyok számára.
Márpedig a legtöbb esetben nemcsak veszélyesek, de
egyenesen életveszélyesek voltak. Mint az a már egyáltalán
nem fiatal orvosé, aki egyetemi tanárként, majdnem hatvan
évesen tevékenykedett SS-orvosként Johann Paul Kremer
doktor kedvenc témája az éhezés volt. Mint fiziológiai
folyamatot szerette volna tanulmányozni annak lefolyását. Ez
az ember talán még inkább, mint kollégái, kísérleti állatoknak
vélte a foglyokat. Az ő számára csakugyan azok voltak. Úgy
is bánt velük, mint otthon az egyetemi labor patkányaival.
Az éhezés a foglyok mindennapi gyakorlatához tartozott
amúgy is. Kremernek már nem sokat kellett ehhez
hozzátennie, illetve ez esetben elvennie. Az amúgy is
nyomorúságos ételadagjuktól megfosztott rabok kínok között
haldokoltak. Ő pedig nem várta meg, míg az éhség végez
velük – holott logikusan nézve, „tudományos szempontból”
ez lett volna a kísérletsorozat következő állomása. Kremer
inkább elébe ment a dolgoknak. Még élő korukban
lefényképezte e csontra soványodott szerencsétleneket
megmérte súlyukat is. Aztán az alanyokat még élve a
boncasztalra fektette, és segédjével ott adatta be nekik a fenol-
injekciót. Ezt a szívükbe kapták, és azonnal meghaltak.
A sietség Kremer egyik tudományos mániája volt. Minél
gyorsabban ki akarta venni a halottak őt érdeklő szerveit.
Elsősorban az illetők máját, a lépet és a hasnyálmirigy részeit.
A boncolás a még meleg emberben zajlott le.
Ez az ember nagy tudományos karrierről ábrándozott.
Ehhez képest hiába volt egyetemi tanár, kollégái nem
engedték, hogy kísérleteket folytathasson. A jelek szerint jól
ismerték őt és hajlamait. A háború és az SS felkérése
valóságos áldást jelentett az efféléknek, mint ő.
Beférkőzhettek egy koncentrációs táborba, tagjai lehettek a
minden joggal felruházott elitnek. Mint SS-tiszt és mint orvos,
Kremer azt tehetett, amit akart. Biztos volt benne – csakúgy,
mint tiszttársai, orvoskollégái –, hogy soha senki nem fogja
őket felelősségre vonni. Hogy itt végre úgy kísérletezhet
embereken, ahogyan otthon, a városában, az egyetemén soha
nem engedték meg neki még patkányokkal sem. Hát Kremer
is kihasználta a lehetőségeket, túlságosan is.
Mivel jobbára lengyel foglyokon kísérletezett, a háború
után pedig hiába próbált eltűnni – elfogták és kiadták
Lengyelországnak. Ott tíz évet töltött egy börtönben, utána
hazatérhetett Németországba, de ott is perbe fogták. Ám
börtönbe már nem került, mert a bíróság elfogadta ügyvédje
érvelését, miszerint senkit sem lehet kétszer elítélni
ugyanazért a tettért. Így a bíróság belátta, hogy Kremer doktor
már letöltötte a büntetését. Kremer szabadlábon sem élt már
sokáig.

A Wehrmacht megbízásából is folytak kísérletek

Auschwitzban és másutt.
A hadsereget érthető okokból két dolog érdekelte. Az
egyik a fertőző betegségek leküzdése, a másik a sérülések
okozta betegségek hatásainak csökkentése. Az első csoportba
tartozó bajok között a különféle tífuszokat említették. Ezért
nem sokkal később egyszerre három táborban indultak meg a
kísérletek a tífusz, a hastífusz és a paratífusz tárgyában.
Más intézményekben pedig, szintén a hadsereg nyomására
a hasmenés, a skarlát, sőt a tuberkulózis kutatását is
szorgalmazták.
Az auschwitzi fertőző kórházblokkban több orvos is
beszállt ezekbe a kísérletekbe. Sajnos azt kell mondani, hogy
a Wehrmacht rossz lóra tett – ezek az emberek nem voltak
alkalmasak ilyen, vagy bármilyen más tudományos kísérlet
lelkiismeretes lebonyolítására. Nem értettek hozzá
kellőképpen. Már az is jellemző volt, hogy az első év során a
hadseregnek küldött jelentés szerint „mintegy kettőszáz”
tífuszos betegen kísérleteztek – állítólag. Más forrásokból,
közöttük az auschwitzi tábor tisztiorvosi jelentéseiből tudjuk,
hogy ezen időszak alatt azon az osztályon nem volt több
ötven tífuszos betegnél.
Vagyis – a doktor urak csaltak, és éppen saját
hadseregüket, megbízójukat csapták be. Ráadásul azok a
hatóanyagok, amiket állítólag kikísérleteztek és az osztályos
körülmények között úgymond segítettek a tífuszos betegeken
– később a hadseregben nem mutatták ugyanazt a
gyógyhatást. Az orvosok szerencséjére mire ez kiderült, a
hadsereg már úgyis összeomlóban volt, és senki sem
foglalkozott azzal, hogy felelősségre vonja őket. Mellesleg a
Wehrmacht főparancsnoksága, az OKW („Oberkomman-do
der Wehrmacht”) rengeteg hasonló rendelést adott fel az SS
orvosainak, úgy is, mint abszolút megbízható személyeknek.
Álmában sem gondolta volna egyetlen főtiszt, hogy éppen ők
és éppen abban a helyzetben az orvosok elszabotálják az
utasítást.
Más körülmények között ezért főbe lőtték volna őket,
annak ellenére, hogy németek voltak, sőt az SS tisztjei.
Bizony a fogoly orvosok későbbi visszaemlékezéseiből
tudjuk, hogy még ennél is cifrább eseteknek lehettek tanúi.
Ezekből kiderül: talán jobb is, ha némelyik kísérleti anyag
nem került át a Wehrmachthoz. Ugyanis egyik-másik
kísérletsorozat alig indult el, máris tragikus események
történtek: az alanyok az első injekció beadása után gyanús
körülmények között elhaláloztak. Ami arra utalt, hogy a
„gyógyszernek” szánt anyag minden, csak nem a gyógyulást
szolgáló szer.
A kísérletek sokszor félbeszakadtak, más útra tértek. Az is
megesett – szintén a túlélők mesélték –, hogy voltak
időszakok, amikor bizony még a rengeteg auschwitzi fogoly
között sem akadt tífuszos beteg. Márpedig a kísérleteket csak
velük lehetett lefolytatni. Ha nem volt, hát az orvosok
csináltak maguknak betegeket, azaz kísérleti alanyokat!
Mivel nem volt igazi – ahogyan a szakmában mondták:
aktív – tífuszos beteg, hát egészséges rabokat kértek, és
azokba oltották a fertőzést. Mindjárt lett nekik tífuszos
betegük! Könnyen lehet, hogy így csináltak máskor is, amikor
szintén nem voltak aktív fertőzötteik. De felmerült a gyanú,
hogy nem tífuszos rabokat egyszerűen a tífuszosoknak szánt
szerrel kezeltek, csak hogy beírhassák a majdani jelentésbe,
hogy több száz betegen folytak a kísérletek. Azt meg jobb el
sem képzelni, mi lett a sorsa azoknak a viszonylag egészséges
raboknak, akiket tífusz elleni szereikkel „kezeltek” ezek a
kontárok.
Egy másik osztályon azzal foglalkoztak, hogy megelőzzék
a német katonai szimulánsok tevékenységét. Mert bizony
hiába német a német, hiába esküdött fel a Führerre és
Németországra – azért a katona is csak ember. És ha nagyon
megerőltető viszonyok közé kerül, vagy esetleg fél is egy
várható csata előtt, bizony sokan a betegségbe menekülnek.
Különösen akkor, ha ez együtt járhat némi szabadsággal, vagy
legalább kórházi kezeléssel. Ha a hadikórház az életveszélyes
frontvonalaktól biztonságos távolban van, elég sok katona
jelentkezik az orvosnál mindenféle tünetekkel. Némelyik
csakugyan komoly baj benyomását kelti.
Az is előfordult, akkor már mind gyakrabban, hogy a
besorozott fiatal nemzedéknek nem akarózott kimenni a
frontra. Ami nem is volt olyan csoda 1943 után, de különösen
már 1944-ben nőtt meg egyfelől a katonaszökevények sora,
másfelől azoké, akik jelentkeztek ugyan a sorozásokon, de
olyan sérüléseket mutattak az orvosoknak, amelyek miatt
azok kénytelenek voltak őket katonai szolgálatra
alkalmatlannak nyilvánítani. Az egyre apadó létszám pedig
aggasztotta a tábornokokat, Hitlert pedig veszélyes
dühkitörésekre késztette.
 Nos, a megbízatás arra szólt, hogy kísérletezzenek az
auschwitzi SS-orvosok az ottani rabokon azokkal a trükkös
anyagokkal, amelyeket a német szimulánsok is használni
szoktak. Hiszen ezek egy része egyáltalán nem jelentett titkot,
a seregben mindenki ismerte őket.
Az orvosok hát hozzáláttak. Persze igyekeztek olyan zsidó
foglyokat találni, akik még nem túl régen voltak a táborban.
Sőt, olykor sikerült olyanokat is kifogniok, akik azokban a
napokban érkeztek és szemlátomást még jól tápláltak
egészségesek voltak.
Ezeknek a foglyoknak a karjába és lábába tehát a
szimulánsok által is használt vegyszereket dörzsölték, aztán
figyelemmel kísérték nap mint nap, milyen hatásokat váltott
ki. Való igaz, némelyik vegyszer rettenetes sebeket okozott,
amelyek kétségkívül igen fájtak. Némelyik ilyen anyag –
általában olajszármazékok, vagy ahogyan közönségesen
nevezték, „petróleumok” – tályogokat is okoztak. A sérülések
valóban alkalmatlanságot okoztak – egy időre. Ezeket
elsősorban a besorozottak kedvelték, hiszen miután elmúlott a
besorozás veszélye, a betegség is visszahúzódott és tovább
élhették világukat a háborútól amúgy is mindinkább
megviselt hátországban.
Megint csak a szimulánsok nyomdokain haladva egy
másik kísérletsorozatban a foglyok különböző testrészeibe
ólomacetátot juttattak. Általában bőr alá fecskendezték azt a
veszedelmes anyagot. Ezek az égési sebekhez hasonló
tüneteket okoztak. A kísérleteket a lehető legtudományosabb
módon fényképezéssel is dokumentálták, tudván, hogy így
könnyebb lesz elhitetni a sereggel: itt valóban komoly
kutatások folytak az egyenruhások által megadott témákban...
Egy másik sorozatban a kísérleti alanyokat arra
kényszerítették, hogy szájon át vegyenek be egy vegyszert,
amely kisebb-nagyobb mértékben hatott az emberi májra.
Természetesen minden esetben káros hatásról, sőt olykor
jelentős roncsolásról volt szó. A kísérleti alanyok nagy
fájdalmak miatt szenvedtek. Emellett egyéb tüneteik is voltak:
nem tudtak aludni, folyton hányinger kínozta őket, mi több,
egyesek sárgaságot kaptak. A vizeletük is elszíneződött.
Csak sejteni lehet, hogy a Wehrmacht illetékesei, amikor
megkapták ezeket az eredményeket, aligha voltak velük
elégedettek. Nem sokkal többet tudtak meg arról, hogy a
szimulánsoktól mi várható a jövőben – hogy addig mit
várhattak tőlük, azt már úgyis tudták. Legfeljebb néhány
sorozóbizottsági orvos szeme nyílt ki, és ezentúl nagyobb
biztonsággal ismerte fel a mesterségesen előidézett kórokat,
tályogokat, elváltozásokat és más bajokat. De ettől még
ezeket a katonákat nem lehetett besorozni. Állítólag úgy
oldották meg a dolgot, hogy ezeket a szimulánsokat is
bevették a seregbe, de a szolgálat megkezdése előtt máris
egy-egy katonai kórházba irányították ezeket a ravasz
fiatalokat. Ott elég gyorsan kikúrálták őket aztán máris
mehettek a legveszélyesebbnek tartott... keleti frontra.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Auschwitzban, egyes
orvosok élveboncolásokat is végeztek!
Erre főleg Birkenauban került sor. Az ottani
kórházblokkban nem is egyszer előfordult a háború alatt,
hogy vagy német egyetemi tanárok, általában anatómusok,
vagy sebészetre szakosodott medikusok érkeztek különböző
városokból, egyetemekről. Ezeknek a kedvéért foglyokat
hozattak a megfelelő operáló helyiségbe. A legtöbb
fennmaradt beszámoló arról emlékezik meg, hogy altatták is a
betegeket. Ha nem tették volna, azok kiáltásai, fájdalmas
sikoltozásai (sokszor nőket operáltak így) lehetetlenné tették
volna az oktatást.
Mert bizony itt arról volt szó! Sem a tanárok, sem a
sebészdiákok nem betegeket operáltak azért, hogy azok
meggyógyuljanak, dehogy, ők egészséges embereken
végeztek műtéteket kizárólag gyakorlás céljából.
 Ha egyszer-egyszer ezek a diákok ellepték a kórházat –
mindig együtt és szervezetten érkeztek! –, akkor a saját
specializálódásuknak megfelelően választottak beteget – és
egyben operálandó testrészt, szervet A szemész egy addig
egészséges ember szemén végzett valamilyen beavatkozást,
amely aztán vagy sikerült, vagy nem – de semmiképpen sem
volt rá szükség... A másik hasműtétet végzett, ki is nyitott egy
hasat, vagy talán abba is „belekotort”? Ez sem derült ki.
Amikor a betegek magukhoz tértek, különféle posztoperációs
nyomokat, sebeket fedeztek fel magukon. És soha senki nem
adott nekik tájékoztatást arról, hogy egyáltalán mi is történt
Volt olyan asszony, aki csak később tudta meg, hogy míg
aludt, kivették a méhét.
Persze megesett ez más okból is. Az SS orvosai nemcsak
Auschwitzban, de más táborokban is gyakorta akartak
operálni. Talán főleg a sebészek azért, nehogy kijöjjenek a
gyakorlatból. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy olyan szervek
operálásában is gyakorlatot szerezzenek, amit addig
elhanyagoltak vagy egyszerűen nem jutottak hozzá.
Mesélték az egykori foglyok, hogy ezek az orvosok
sokszor ott voltak a vasúti rámpákon, amikor új
fogolyszállítmány érkezett. Sasszemmel figyelték az új
embereket. A foglyok legtöbbje zsidó vagy lengyel volt, így a
pácienseik java is ezek közül került ki. Ha megláttak valakit,
aki az általuk várt kórban szenvedett, lecsaptak rá.
Elválasztották a halálba menőktől vagy éppenséggel az
(egyelőre) életre ítéltektől, és a kórházba vagy a megfelelő
blokkba vitették. Ott aztán megoperálták.
Mindez csak gyakorlás volt, nem gyógyítás.
Meglehetősen nagy titkolózás folyt a csontvelő-átültetéses
kísérleteknél. Márpedig nagyon sok – végül is több ezer! –
foglyon kísérleteztek ezzel. A legtöbbjük nő volt és lengyel
nemzetiségű. Ezek a rabok később külön kategóriát alkottak
azok között, akiknek a háború után a nyugatnémet kormány
jelentős kártérítést fizetett.
E rabok a felszabadulás után szörnyű látványt nyújtottak.
Az érintett nők soha többé nem járhattak strandra, nem
hordhattak olyan ruhákat, amelyek karjuk vagy lábuk e részeit
mutatta volna. A legtöbben vagy az alsó lábszáron, vagy a
combon viseltek hatalmas, arasznyi vagy hosszabb hegeket.
De voltak, akik a karjukon maradt jellel kellett éljenek tovább.
A soha le nem törölhető „auschwitzi emlék” a Mengele-
lelkületű orvosok révén került oda.
Akadtak olyan orvosok is; akik szerettek volna valódi
kutatásokat végezni. Nos, ezeknek nem sok terep jutott
Auschwitzban, másutt meg még annyi sem. A kutatásokat
általában külső megrendelésre végezték, nem a maguk feje
szerint. Ha meg akadtak ilyen esetek, amikor az orvos – csak
hogy önnön fontosságát bizonyítsa, mint Weber a maga
„vérkutató intézményével” és állítólag roppant fontos
vizsgálataival – akkor ezt sokszor hagyták működni egy ideig,
de általában nem sokáig.
Az más kérdés, hogy akár ilyen, akár olyan volt a kutatás,
azok általános körülményei nem változtak. 1942-ben
ugyanolyan könnyedén bántak az emberi életekkel ezek az
ördögi orvosok, mint 1944 végén. Amikor pedig már csak a
vak nem látta, hogy hamarosan vége mindennek. A Harmadik
Birodalom és személy szerint Hitler túl nagy erőkkel kezdett
háborúzni, túl nagy és veszedelmes ellenfelek arcába vágta
kesztyűjét.
És érdekes – egyben nagyon tragikus –, hogy számos
orvos mintha vak és siket lett volna, nem törődött semmivel,
kísérletek ürügyén tovább irtotta az embereket a
koncentrációs táborokban. És ez éppenséggel az ideológiai
fertőzöttség, a náci „agymosás” eredménye volt. Mindegy
volt ezen orvosok számára, mi történik a külvilágban. A
táborok sajátos világa, az ott uralkodó pszichózis határozta
meg tudatukat, létüket, cselekedeteiket.
 Auschwitz nem csupán arról volt hát „nevezetes” a német
tábori orvosok számára, hogy ott lehetett áldozatokat –
pardon, mondjuk inkább úgy, ahogyan ők mondták és írták:
„kísérleti alanyokat” kapni korlátlan mennyiségben, korban,
erőnlétben, nemek szerint avagy bármilyen más
csoportosításban (pl. „fajok”, nemzetiségek, származás stb.
szerint) – de arról is, hogy ezek egy részét el is lehetett onnan
vinni. Auschwitzban olyan hihetetlen mennyiségű foglyot
gyűjtöttek össze és olyan nagy volt a sajátos, tragikus
„rotáció” a pályaudvarra érkező vonatok és az igazi
végállomást jelentő krematóriumok között – hogy ha szükség
volt rájuk, hát fölös számban vihettek el kísérletezni más
táborokba is.
Említettük fentebb Hirt századost, aki tervezett
múzeumába vitte az élőket Strasbourg mellé, hogy ott
végezhessen velük, ahol azonnal megkezdhetik a leendő
kiállítási tárgyak preparálását. Más orvosok máshová, más
célokkal vittek el foglyokat.
Ilyenkor írásos egyezség és az azt kísérő utasítások
születtek Auschwitz nagy irodájában kiállították a feltételeket
magában foglaló okmányt, amelynek szerves része volt az,
hogy „ha a foglyok X. táborban életüket veszítik akkor erről
Auschwitz csak értesítést vár el”.
Természetesen megesett az is – bár erről értelemszemen
nem sokat beszéltek a háborús években, utána sem verték
nagydobra –, hogy a tábor központi irodájában dolgozó
fogoly írnokok nemegyszer hamis parancsokat is gépeltek és
láttak el pecsétekkel, no meg – ahogyan dukál – hamis
aláírásokkal.
Az írnokokról regényt lehetne írni. Ők egy intelligencia-
központ voltak. Némelyikük többet tudott a tábor bizonyos
eseményeiről, folyamatairól, készleteiről, mint az ezzel
megbízott német tisztek. Jobban ismerték a szükséges
adminisztrációt és az iratokat, mint maguk a tábor
üzemeltetői, ők olykor egy kicsit, a maguk módján, titokban
és konspirálva a németek előtt, irányítottak néhány eseményt
is.
Ezért feltételezzük, hogy olykor-olykor az írnokok el is
küldtek néhány foglyot a táborból – valahová – bárhová,
bármilyen ürüggyel. Kellő indoknak látszott különben éppen
egy efféle akció, mint foglyok küldése egy másik táborba
„tudományos kísérletek céljából”.
Ezek a foglyok, ha szerencséjük volt, meg is szökhettek.
De nagyon kevés ilyen esetről tudunk, és azokat sem minden
esetben az „írnokok klánja” kezdeményezte, segítette. Ezek
inkább spontán akciók voltak, amelyeket a pillanatnyi helyzet
hozott létre.
Megesett, hogy 6-12 éves zsidó kisgyerekeket kértek
Hamburgból – tuberkulózis-kísérletekhez. Ami azt jelentette,
hogy a gyerekeket végigutaztatták egész Lengyelországon
(amelynek azt a részét Főkormányzóság néven már
Németországhoz csatolták, az ottani lengyelek hirtelen
németek lettek minden előjoggal együtt, viszont a férfiakat
behívták a Wehrmachtba...) és Németországon csak azért,
hogy aztán egy Hamburg melletti klinikán tuberkulózissal
megfertőzzék őket. Amikor pedig mindnyájan betegek lettek,
rajtuk próbáltak ki különféle oltóanyagokat. Természetesen
olyanokat, amelyeket előzőleg még sehol sem vetettek be,
hiszen teljesen új, kísérleti készítmények voltak. Ott és akkor,
ezeken a gyerekeken próbálták ki, hatnak-e egyáltalán. És ha
igen, milyen kellemetlen mellékhatásokkal járnak? Mondani
sem kell, hogy némelyik ilyen szer hamarosan halálosnak
bizonyult.
Mielőtt eljött a háború vége, már csak a gyerekek fele volt
életben. De azok sem sokáig. A szövetséges angol csapatok
közeledésének hírére a gyermekeket kivégezték, simán és
lelkiismeret-furdalás nélkül meggyilkolták egy-egy
fenolinjekcióval, nehogy elmondhassák, miket éltek át, mit
műveltek velük. Csak mintegy mellékesen teszem hozzá:
akik az injekciókat beadták, azok is orvosok voltak –
természetesen náci orvosok.
Évente több olyan esetről tudunk, amikor más táborokban
dolgozó SS-orvosok szívességi alapon foglyokat kértek
kölcsön Auschwitzból – nagyon veszélyes, gyakorlatilag
halálos kísérletekhez. Wirths főorvos, az auschwitzi három
tábor SS-orvosainak főnöke véleményezte ezeket a
kérelmeket. Nem tudunk egyeden olyan esetről sem, amikor
megtagadta volna a foglyok küldését Hiszen Auschwitz – ne
takargassuk, és most legyünk kegyetlenek, használjuk mi is
azokat a kifejezéseket, amelyeket maguk a nácik alkalmaztak
ilyenkor – egy hatalmas, szinte kimeríthetetlen
nyersanyagbánya volt. Olyan forrás, amelyben minden
kísérletező kedvű orvos, dolgozzon akár ott, akár más
táborokban, kedvére való és elégséges mennyiségű „anyagot”
találhatott magának.
Így hát egyáltalán nem volt ritka dolog, hogy más táborok
tífusz-kutatásaihoz is innen mentek az „alanyok”. De a
járványos hepatitisz kutatása is fontos volt, elsősorban a
hadsereg számára. A német katonák ugyanis számos éghajlati
vidékre eljutottak akkoriban. Az Atlanti-óceán partjaitól a
Kaspi-tengerig, Norvégia legészakibb, arktikus vidékeitől
Egyiptomig folytattak harcokat. Ez egyfelől megviselte a
katonák szervezetét másrészt nagy teret engedett a különféle
fertőzéseknek. A különböző nyavalyákat a katonák a helyi
körülmények miatt, másrészt a lakossággal való ilyen-olyan
érintkezés közben szedték össze. Nem elhanyagolható
szerepet játszott a nemi érintkezés is. Az egyes országok,
tartományok, vidékek prostituáltjai rengeteg betegséget
terjesztettek, ezeket is ki kellett (volna) védenie a német
katonai egészségügyi szolgálatnak.
Nürnbergben többen állították – főleg akik a háborús évek
alatt kritikus szemmel figyelték a tábori SS-orvosok
működését –, hogy számosan közülük valójában nem is
folytattak igazi kísérleteket. Vagy ha mégis, hát azoknak nem
volt tudományos értékük. Mi több, céljuk sem! Sőt már eleve
nem is tudományos indokkal indultak meg, a kiindulási alap
vagy áltudományos volt vagy nagyon erőltetett.
Bizony éppen a Nürnbergben lefolytatott orvosperek egyik
tanulsága volt ez: számos orvosnak eredetileg esze ágában
sem volt kísérletezni. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy például
a legnagyobb kísérletező központban, Auschwitzban is csak
egyetlen ember folytatott kísérleteket kezdettől – és az doktort
Mengele volt. Ő komolyan vette magát és a dolgát.
De a többiek annál kevésbé. Igaz, akadtak külső
megrendelések, mint éppen az előző bekezdésben említett
katonai egészségügyi problémák megoldása: a nemi úton (is)
terjedő nyavalyák tömeges leküzdésének optimális módjai.
De ezek kivételeknek számítottak.
A legtöbb tábori SS-orvos csak akkor kezdett kísérletezni,
amikor rájött, hogy sok kollégája ezt teszi. Érdekes, nem
kísérleteztek azok az orvosok, akiknek nagyon is konkrét
munkájuk volt a táborokban, például az ott szolgáló SS-
katonák mellé rendelték ki orvosnak (e téren ismét csak
Mengele volt a kivétel, mert ő mindkét munkát egyszerre
végezte). A többi orvos egy része már eleve úgy került
valamelyik táborba, hogy protekcióval elintéztette magának
ezt az állást. Egyértelmű volt, hogy miért. Senkinek sem
akarózott a frontra menni. A frontszolgálat, különösen 1941
júniusa óta elsősorban a keleti, vagyis az orosz frontot
jelentette, ez pedig sokak szemében egyenlő volt a halállal.
Nem is nagyon tévedtek, hiszen az oda beosztott katonák
között sokkal nagyobbak voltak a veszteségek, mint
bármelyik másik fronton. A szovjet katonák nem hátráltak
meg a németek fokozódó nyomása alatt sem. Ezt eleinte
maguk a németek is hősiességnek hitték. Csak később derült
ki, hogy az NKVD, a szovjet titkosszolgálat belügyi
fegyveres alakulatai álltak a frontvonalak, a saját bajtársaik
mögött, és aki menekülni próbált, azt kíméletlenül
lemészárolták. Ettől kezdve a mesék közé rakhatjuk az összes
szólamot a „hazájukat védő szovjet katonák önfeláldozásáról
és halált megvető bátorságáról” – ez utóbbi inkább azokra
volt jellemző, akik menekültek a németek elől, megpróbáltak
kétségbeesetten szembeszállni saját bajtársaikkal, akik
hidegvérűen gyilkolták őket. Így aztán hamisak a statisztikák
is – ki tudná utólag megmondani, hány elesett szovjet katona
kapott német, és hányan szovjet golyót...?
Ilyen körülmények között nem is csoda, ha az orvosokban
működött a természetes életösztön. Amikor már sikerült
kifogniok egy katonaorvosi állást, akkor meg azért „tepertek”,
hogy azt valahol a hátországban tölthessék el. Abban
reménykedtek, úgyis csak egy, maximum másfél évről lehet
szó, aztán a németek győznek minden fronton. Hogy
Európában elcsitulnak a harcok, az oroszok az Urál mögé
menekülnek, hogy béke lesz.
Amikor aztán már ott voltak a táborokban, attól kezdtek
félni: egy idő után a frontokon elesett vagy megsebesült
orvosok helyére őket vezénylik át. El kellett hát kapni még
egy kötelet, kidobni még egy erős horgonyt, amivel
igazolhatják ottlétüket, ottani munkájukat. Amivel
folyamatosan tudatosíthatják feletteseikben, hogy ők ott a
táborban fontos munkát végeznek. Hogy nem csak az SS-
katonákat gyógyítják, de tudományosan éppen a hadsereg
vagy más éppen olyan fontos állami intézmény
megrendelésére dolgoznak. Hogy a szakértelmük ott
egyenesen nélkülözhetetlen...!
Itt van hát a magyarázat: ismétlem, ez a feltételezés 1945
után az orvosperek során nyert megerősítést. Mégpedig a
leginkább illetékesek szájából hangzottak el ezek a
vélemények: a fogoly orvosok mondták ki nem is egyszer. Ők
hangoztatták, hogy már az első auschwitzi években (és persze
más táborokban is) az volt a benyomásuk, hogy a kísérletek
elnagyoltak, céltalanok, értelmetlenek.
Ezt meg is indokolták. Számtalan olyan kísérletet
emlegettek, amelyek szinte minden tudományos alapot
nélkülöztek. Ez a vád elhangzott olyanokkal szemben is,
amelyeket e könyv egyes fejezeteiben részletesen
ismertettünk (és akkor céloztunk is erre az aspektusra). Az
orvosok némelyike még azt is megtette, hogy igazi hatóanyag
helyett sima desztillált vagy csapvizet (!) használt, majd
szorgosan hamisította az „eredményeket”. És nem egy olyan
kísérletsorozat akadt, ahol az efféle sarlatánság... éveken
keresztül tartott!
De még azok a kísérletek is, amelyek külső rendelésre
zajlottak és kénytelen-kelletlen az orvosok komoly részt
vállaltak benne – más téren volt igazából működésképtelen.
Mert hiszen eredménye alig valamelyiknek volt. Ezekben az
esetekben az orvosok az emberi türelem végső határáig
elhúzták a kísérleteket! És itt „emberi türelem” helyett inkább,
„intézményi türelmet” kellene írnunk. Vagyis a megrendelő
intézmény, szervezet idegeivel játszottak. Az ő érdekük az
volt, hogy a kísérletek minél tovább tartsanak, ezáltal a
kísérletező „tudóst”, az orvost vagy egész orvoscsapatot a
hátországban tehessen tartani, ha kell, akár évekig.
A megrendelő célja ezzel éppen ellentétes volt, gyors és
határozott, konkrét eredményre várt. Ha egy, például a
katonák között dúló fertőző kórra várt hatásos gyógyszert,
akkor azt nyilvánvalóan minél előbb meg szerette volna
kapni. Ilyenkor a két érdek között a tábor SS-orvosi vezetője,
mondhatni tisztiorvosa maradt, mindkét oldalról rá
záporoztak a csapások. A külső megrendelő jogos igényeit
hangoztatta, és követelte az eredményt – no meg azt, hogy
csináljanak rendet abban a zűrzavarban! –, az orvosok meg
kérték kollégáikat, és írásban is magyarázták a
bizonyítványukat: hogy ez nem megy olyan egyszerűen, nem
megy gyorsan, a megoldandó probléma súlyosabbnak
bizonyult a vártnál, hogy nincs elegendő olyan fogoly, aki
megfelelne az elvárásoknak, késlekednek a hatóanyagok
szállításával, nem megfelelőek az időjárási vagy egyéb
körülmények.. Kifogás mindig akadt, száz is.
És közben szépen mentek a hónapok, egyik a másik után.
Ám az orvosok számítása nem vált be – a háborúnak nem lett
vége sem egy, sem két, sem három év után. Ezért aztán újabb
kísérleteket találtak ki, amelyeket úgymond nagy
önfeláldozással felvállaltak és csináltak a közjó, az árja faj, a
németség, a Harmadik Birodalom érdekében. Biztosan akadt
köztük még olyan is, aki valóban elhitte mindezt.
Így aztán akár kellett, akár nem, akár külső megrendelésre,
akár önhatalmúlag végezték a legrettenetesebb kísérleteket,
amelyek többsége valóságos kínzással ért fel. Az említett
csontvelő-átültetésekkel egy időben részben Auschwitzban,
részben más táborokban számos foglyot állítottak
„kivégzőosztag” vagy egyetlen lövész elé. A szerencsétlen
emberekbe golyókat lőttek, amelyeket előbb méreggel kentek
be – hogy lássák, melyik testrészbe találva kezd hamarább
hatni az anyag... De lőttek a foglyokra nyíllal, nyílpuskával is.
Ami hangtalan, ezért feltehetően a katonai kommandós
csapatok fegyverének szánták a mérgezett hegyű kis nyilakkal
együtt.
Az is érdekelte az illetékeseket és ezáltal az orvosokat is,
akik kapva kaptak az efféle kísérleteken, csak hogy minél
tovább a hátországban maradhassanak – hogyan hatnak az
emberi bőrre a különféle tüzet keltő harci eszközök? Például a
gyújtó légibombák és a közelharcban használt
gyújtógránátok. Így hát élő emberekre dobtak ilyen tüzet,
hogy aztán azt eloltva tanulmányozhassák a fogoly sérüléseit.
Aki persze a kínok kínját állta ki. Nemegyszer olyan súlyos
égési sérüléseket szenvedett, hogy hamarosan meghalt Az SS-
orvosok ilyenkor a fejüket csóválták elégedetlenül, és újabb
„kísérleti alanyok” után néztek.
Tudunk arról is, hogy legalább egy esetben légmentesen
zárt kamrákba mustárgázt engedtek. Mint ismeretes, az első
világháborúban bevetették ezt a rémisztő fegyvert – amely
halált vagy vakságot okozott –, de a második világháborúban
még Hitler is tartózkodott tőle (állítólag azért, mert 1916 táján
mint közkatona a német seregben maga is átélt egy csaknem
végzetes gáztámadást...) Az áttetsző falú kamrában ember is
volt – egy fogoly. Aztán félóra múlva újabb „gáztámadást”
rendeztek egy másik fogollyal, aztán jöhetett a harmadik, a
negyedik... Csupáncsak azért, hogy utána a halottakat
felboncolva a német orvosok leírhassák, miképpen is hat a
mustárgáz az emberi szervezetre. A katonákra és/vagy a
polgári lakosságra.
Nagyon sok, főleg lengyel nő szervezetét „alakították át”
végzetes módon. Csontokat ültettek át a test egyik végtagjából
a másikra, és kíváncsian várták, hogyan reagál a szervezet.
De ugyanilyen sajátos és kegyetlen operációkat hajtottak
végre azért, hogy izmokat, szövetet, idegeket ültessenek át.
Aztán arra voltak kíváncsiak, hogy az egyik testből a másikba
átültetett szövet miképpen reagál, túlél-e egy másik
emberben, vagy sem. (Talán nem is kell külön mondanunk,
hogy bizony itt is sok halottat „produkáltak” ezek a
„tudósok”.) Ilyen körülmények között tehát azt kell
mondanunk: ami Auschwitzban és a többi táborban
úgynevezett orvosi vonalon történt, azt csak felerészben
okozta maga a rendszer. A politika, az ideológia, a fajvédő
eszmék elterjedése és azok széles körű társadalmi elfogadása
megmagyarázza sok orvos hozzáállását, tevékenységét. Az
sem tagadható, hogy a külső intézmények számos kísérletet
megrendeltek a táborok orvosaitól. Ugyanakkor ne feledjük:
harmadik és legalább olyan fontos tényező a pokoli állapotok
kialakulásában az orvosok önzése és teljességgel ferde
szemlélete volt. Ez is eredményezte az embertelen
bánásmódot, ezrek és tízezrek értelmetlen halálát.

Hosszú volt a gyilkosok sora.

Mindegyik náci orvos hozzátett valamit ahhoz, amit
„koncentrációs tábornak” nevezünk. Amitől ez a szó
megborzongat bennünket, akik az átlagnál valamivel többet
olvastunk, hallottunk erről. Mindannyiunkat, akik nem
származási kötődés, hanem pusztán emberi érdeklődés miatt
elzarándokoltunk egyszer Auschwitzba, hogy megnézzük a
Táborok Táborát, az emberi szenvedés gyűjtőhelyét és
esszenciáját.
Titokban talán azt reméltük, találunk ott valamit, ami
értelmet ad az egésznek. Ami megmagyarázza, hogy ami ott
történt, annak talán volt valamilyen érthető, igazi, felfogható
oka is. De nem – ilyent nem találtunk. Maga a tábor – és a
többi tábor, legyen az bármelyik, bárhol – nem ad
magyarázatot. A magyarázat, az ős-ok az emberben rejlik,
olyan mélyen, ahol talán már jobb, ha nem keresgélünk. Csak
remélhetjük, hogy Auschwitz egyszer volt és többé nem lesz.
Volt viszont egy ember, akinek a neve szinte eggyé vált a
Táborral. Eggyé lett a halállal. Az orvos, aki hihetetlen
mértékben kihasználta a helyzetét, akinél mélyebben senki
sem merült abba a mocsárba, amit a koncentrációs táborok
alatt értünk. Aki miatt most új fejezetet nyitunk, hogy
megismerjék életét és levonják belőle a szükséges
következtetéseket. Egy ember, akit nem véletlenül neveztek el
„Dr. Auschwitz”-nak: Mengele.
 „Tiszta fajú és vére jelentőségének tudatában lévő népet a
zsidó sohasem tud leigázni. A zsidó mindig csak
a korcs népek ura lesz.”
(Adolf Hitler)

Nyolcadik fejezet
Fekete arkangyal

Nevezték őt a halál angyalának is. Fekete színét az SS-

egyenruha adta. Arkangyalsága alatt pedig azt értették, hogy
mint egykoron a bibliai arkangyal, Auschwitz poklában ő
jelezte és jelentette a halált. Ahol felbukkant doktor Mengele,
ott hamarosan meghalt valaki. Vagy valakik. Sokan.
Lássuk, ki volt ő, honnan eredt? Miféle utat járt be, mielőtt
eljutott volna Auschwitzba? Ottani ténykedésének taglalása
után merész kísérletbe kezdünk – megpróbáljuk majd őt
követni Dél-Amerikába, ahol élete végéig bujkálni
kényszerült az igazságszolgáltatás, az őt égre-földre keresők
és üldözők elől.
Josef Mengele 1911-ben született Bajorországban. Sok
náci származott igen szegény rétegekből, alantasnak tartott
társadalmi osztályokból, sőt fiatal korukban nyomorogtak és
éheztek is – mint maga Hitler, például. Ehhez persze
hozzájárult az 1920-as évek elképesztő nyomora és
életszínvonala, amibe a németség került az első világháború
után – amelyet elveszített. Ha nincs az a nyomor, Adolf Hitler
sohasem nyerheti meg a választásokat, sőt pártjának soha
nem lett volna olyan sok követője már a győzelem előtt is.
Nos, a Mengele család nem ilyen nyomorgó rétegből
eredt. Inkább feltörekvő, az iparosítás korszakát jól kihasználó
emberek második generációja volt. Mondjuk ki nyíltan: a
Mengelék bizony újgazdagok voltak. Gyárosok, iparosok,
akik kihasználtak minden rést, amelyen át pénzhez juthattak.
Azokban az emlékezetes és nyomorral jellemzett 1920-as
években nőtt fel, járta iskoláit, és úgy látszott, éli világát. Nem
látszott tudomást venni a körülötte rikító szegénységről. Ő
egy gyáros második fia volt, intelligens, értelmes, de semmi
rendkívülire nem emlékeztek vele kapcsolatban az akkori
iskolatársak, barátok. Olyan volt, mint a többiek.
A mi szempontunkból van itt valami, amit viszont
okvetlenül meg kell említeni: a Mengele család katolikus volt,
sőt a szülők vallásosak is. Amit Josef fiukról már nem lehetett
elmondani. Mindenesetre a későbbi doktor Mengele mindig
is katolikusnak vallotta magát – még a náci időkben is, maga
is mint náci, amikor pedig ezekben a körökben ez nem volt
szokás. Hitler azt sugallta híveinek – és követték őt ezen az
úton is, milliók és milliók –, hogy a „vallása” rubrikába
minden iraton azt írják be: istenhívő. Ez a kifejezés felette állt
a vallásoknak, és egyformán vonatkozhatott keresztényekre
és nem keresztényekre. Hitler és ideológiája nem volt
barátságos sem a keresztény, sem más egyházakkal.
Mengele jó tanuló volt, ami pedig politikai irányultságát
illeti – hát bizony a nacionalistákhoz, revansistákhoz húzott
Huszonhárom évesen fedezte fel magának a nácikat – nem
lehetett nehéz dolga, hiszen akkor Hitler már egy éve
hatalmon volt, és egész Németország fölött éjjel-nappal
horogkeresztes zászlók lobogtak. A rádióból a Führer üvöltött,
az utcákon egyenruhás náci szervezetek masíroztak, és
kezdték elhurcolni a zsidókat a koncentrációs táborokba...
Miközben orvosegyetemre járt, Mengele már jelentkezett
az SA-ba, vagyis náci rohamosztagba, amely sok tekintetben
az SS elődjének tekinthető (akkor is, ha egy ideig a két
szervezet párhuzamosan létezett). Később kérte felvételét a
náci pártba.
 Nem kétséges, hogy az ideológia megfertőzte orvosi
magatartását is. Kutató akart lenni, és minden erejével az
„irányított genetika” felé törekedett. Több egyetemre is eljárt,
és mindenütt azt akarta megtanulni, hogyan lehet majd egy
leendő társadalmat genetikai, örökléstani úton befolyásolni,
alakítani. Álma az volt, hogy egyszer lesz egy nagy ország,
ahol mindenkiről tudni lehet, miféle származék, az összes
genetikai jellemzője ott lesz az iratokban, és az állam vezetése
még a párválasztást, a munkát, a szakmát és minden egyebet
is irányíthat az egyének életében. Vagyis, ne kerteljünk,
mondjuk ki őszintén: Mengele azok közé lépett, akik egy
falanszterként képzelik el a jövőt. Ez ostobaság, és tudhatnák
már, hogy ilyen sohasem lesz, nem is lehet. Ötszáz meg
háromszáz évvel ezelőtt is voltak már, akik a mi mostani
jelenünket képzelték el ilyennek és szentül hitték, hogy a
huszadik század már ilyen lesz... Nem lett, amint hogy a
huszonegyedik sem lesz ilyen. Persze csak akkor, ha elég erős
bennünk a szabadság vágya és a világ összefog minden effajta
diktatórikus törekvés ellen (erre is garanciát adhat majd a
globalizáció).
A fiatalember antropológiával és filozófiával foglalkozott
inkább, mintsem konkrét orvosi teendőkkel. Néhány
szakmunkája, amelyek a háború előtt jelentek meg, már
szintén a fajokkal fajbiológiával, genetikával foglalkozott.
Vagyis Josef Mengele hamar elindult azon az úton, amely őt
aztán a pokolra vezette.
Mengele mindent megtett azért, hogy mielőbb elismert
tudós, sőt egyetemi tanár és akadémikus legyen – ami talán
komikus egy, még a harmincadik évét sem betöltött
fiatalembertől. De ő komolyan igyekezett. Egy professzora
lányát vette feleségül, sorban írta szakmunkáit, támogatókat
keresett egyszerre a tudomány, az egyetemek világában
ugyanúgy, ahogy a nácik között.
 Igazából azon kevés orvosok egyike volt Auschwitzban,
akinek komoly és valós katonai szolgálat állt a háta mögött.
Már mint orvostanhallgató szolgált nyaranta a
Wehrmachtban, később csaknem három évig volt a keleti
fronton. A Viking ÍSÍS-hadosztályban harcolt úgymond
hősiesen, számos kitüntetést kapott, és meg is sebesült. Éppen
emiatt aztán harctéri szolgálatra alkalmatlannak
nyilvánították, és végül is századosi rangban küldték haza.
Amikor hazajött a frontról, a nácik is afféle hősnek
tekintették és megkérdezték tőle, mit szeretne csinálni.
Mengele – ki tudja, milyen indokkal, és egyáltalán honnan
tudta? – Auschwitzot választotta. Nyilván beszélt már erről
valakivel előzőleg, aki be volt avatva a dolgokba. Felcsigázta
a férfit az a lehetőség, hogy más orvosok már ott
kísérleteznek, az emberanyag korlátlan, elszámolni sem kell
velük. Állítólag ő volt az első, aki kimondta: „A fogoly
olcsóbb, mint a patkány”, ezzel a laboratóriumi kísérleti
állatokra célzott.
Josef Mengele 1943. május 30-án érkezett Auschwitzba,
és rögtön remek posztot kapott. Megelőzte „hősi” híre,
később pedig sokan igen közvetlen, jószándékú embernek
hitték őt. Nyilvánvalóan másmilyennek látták őt náci bajtársai
és orvostársai, mint a foglyok. Mengele volt az, különösen a
kezdeti időkben, aki nem átallott SS-tiszti egyenruhában
kerékpárra pattanni és fütyörészve kerekezni keresztül a
táboron, amitől az őrök álla leesett és nem kevésbé
meglepődtek a foglyok is. Ő volt az, akitől az első időkben
mindenki el volt ragadtatva – még egyes foglyok, sőt saját
kísérleti alanyai is!
Talán hihetetlen, de bizony ezt többen vallották a háború
után. Fogoly orvosok elsősorban, mert ők élték túl azokat az
időket. Mengele volt az, aki a saját gyermek-alanyainak
naponta cukorkát hozott – ami hihetetlen ritkaságnak
számított a táborban, felnőtt foglyok éveket éltek le ott úgy,
hogy nem érezhették a cukor ízét –, és sokszor ezek a mit sem
tudó gyerekek rajongtak „Mengele bácsiért”. Kedvesen szólt
hozzájuk, jól bánt velük.
Amíg szüksége volt rájuk. Amikor már nem, akkor
egyeden szóval vakkantotta utasítását, és az alárendelt német
vagy fogoly orvos máris szívhatta fel a fecskendőbe a fenolt,
hogy halálos injekciót adjon be a gyereknek. Annak, akivel
percekkel korábban „Mengele bácsi” még olyan kedvesen
beszélt és mosolygott, sőt nevetett rá...

Nem sokkal megérkezését követően Mengele mozgatni

kezdte az egyetemi, tudományos szálakat odakint a civil
világban is. Vagyis pénzre volt szüksége a kutatásokhoz, mert
esze ágában sem volt külső megrendelőktől elfogadni
feladatokat. Ő a saját (rög)eszméit akarta bizonyítani, saját
kutatásokat akart végezni. Neki ne szóljon bele senki, ne
mondja meg, milyen ütemben és milyen irányban, mikorra
végezzen el egy-egy kutatási szakaszt, ciklust, folyamatot.
Régi professzorai, akik továbbra is nagyra tartották őt,
természetesen segítettek. Ezek az emberek – mint később
elmondták – valóban nagy reményű fiatalembert láttak doktor
Mengelében. Hiszen lám, még csak harminckét éves, de már
milyen sokat letett az asztalra! És milyen sokra viheti még!
Bizonyos értelemben sokra is vitte, csakugyan.
Mindenesetre sikerült elérnie, hogy egy kutatási alapból
pénzt kapjon. A „Deutsche Forschungsgemein-schaft” –
„Német Kutatási Társaság” – finanszírozta kutatásait. Mert
mondjuk meg őszintén: attól, hogy a foglyok mint kísérleti
alanyok ingyen álltak rendelkezésre, még nem oldódott meg
minden kutatási probléma, nem voltak meg a feltételek.
Rengeteg vegyszerre volt szükség, a gyógyszerekről nem is
beszélve. Az SS-nek bérleti díjat kellett fizetni a Mengele által
használt helyiségekért és a csak az ő rendelkezésére álló
foglyok őrzéséért, élelmezéséért is. Ezenfelül rengeteg egyéb
kiadás terhelte azt a kutatót vagy a mögötte álló szervezetet,
aki és amely hosszabb, bonyolultabb kísérletbe kezdett
Auschwitzban.
Nem kétséges, hogy Mengele minimum kettős jellem volt.
Egyfelől mindenki el volt tőle ragadtatva, aki ismerte őt
Auschwitzban (no persze nem a foglyokra gondolunk). Mint
ember, mint társalgó, mint kutató, mint katona, mint
ideológus – csak a legjobbakat mondhatták róla. És mondták,
valamint írták is, hiszen kitüntetésre is felterjesztették. A tábor
közismert alakja volt nemcsak azért, mert hamar elintézte,
hogy ő szelektálhasson a vasúti rámpán a frissiben érkezett
foglyok között. Hanem mert ott volt a társasági életben is, az
orvosok között, a tisztek között, a táborvezetés berkeiben.
Azonfelül azzal is hízeleghetett magának, hogy ő az
egyetlen, aki látott minden foglyot, aki találkozott
mindenkivel, aki az ő idejében Auschwitzba érkezett. A
birkenaui rámpán állva elvonult előtte minden egyes fogoly,
férfi, nő, öreg, fiatal, gyerek – mindenki. És ő döntötte el, ki
élhet még közülük egy ideig és ki az, akinek már maximum
csak egy-két órája lehet hátra.
Ez kétségtelenül deformálta a pszichéjét. Eszünk ágában
sincs védelmezni Mengelét, a magatartását a személyét, még
kevésbé a tetteit – csak próbáljuk őt megérteni. És bizony azt
kell mondanunk, hogy aki ilyen hatalmat kaparintott meg, az
joggal hiheti magát istennek. És ő lelke mélyén – ha nem is
mondta ki – nyilván annak hitte magát, amikor kiállt a
rámpára és intett hűséges SS-katonáinak: terelhetik eléje a
csoportokat, sorban...!
Mindez természetesen nem ad neki felmentést.
Nézzük meg hát először ezt a külső képet, amit
Mengeléről tudhattak a táborbeliek. Egyfelől tehát az
őrszemélyzet és az a mini-orvostársadalom, az a pár száz
ember, aki ott élt a táborban, gyakorlatilag mind ismerte őt,
hírneve volt. Egyszerre pozitív és negatív hírneve.
 De volt valamiféle személyes varázsa és képessége arra is,
hogy elhitessen magáról bármit. Orvosokkal például azt, hogy
egy új tudományág, a genetika nagy ismerője, művelője, sőt
elismert szaktekintélye. Az őrökkel azt, hogy ő igenis valaki –
és azok, látva mellén a kitüntetéseket, amelyeket mindig
hordott, ha egyenruhában jelent meg, ezt el is hitték. A
foglyok előtt is sikerült olyan benyomást keltenie, mintha
egyike lenne a tábor... főnökeinek! Sőt! Itt ő volt a főnök!
Egy sima fogoly mikor láthatta az auschwitzi tábor igazi
parancsnokát? Eltekintve attól, hogy a szolgálati útjain három,
egymáshoz nem is olyan közeli haláltábor között autózott
nagy kísérettel – a foglyokkal nem találkozott, számukra
láthatatlan volt. Ügyeket intézett inkább. De Mengele minden
alkalommal ott volt a rámpán, és rövid idő múlva már
mindenki azt hitte, hogy ő a szelektálók főnöke, ő a Rámpa
Főnöke, az Élet és Halál Ura. És mivel elhitték, úgy is
kezdtek viselkedni vele szemben – ő pedig ezt természetesnek
vette, erősítette ezt a tévhitet, és pár hónappal később már
senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőle, milyen
alapon ugráltatja itt nemcsak a foglyokat, de a többi orvost és
az SS-eket is... És ott volt akkor is, ha nem ő volt beosztva a
rámpára. Azzal az ürüggyel, nehogy elszalassza az annyira
várt ikreket...
Mindez persze ismét egy adalék a jellemvonásához,
tulajdonságaihoz.
A külseje ugyan nem vallott egy nagyon árjára, bizony
nem. Nem volt magas és szőke, legfeljebb olykor a
megrémült foglyok látták annak. Karcsú férfi volt, sötét hajjal
és még a bőre is barnásba hajlott. Közepes termetét rendkívül
egyenesen hordta. Jóképű, csinos férfiként írták le a későbbi
tanúk, akin látszott, hogy foglalkozik magával, ápolja
külsejét. A rámpán is, és a kísérletek helyszínén is általában
könnyed volt, majdhogynem jókedvű. Még nemegyszer
kedvesnek is vélték – a foglyok is!
 De mindez bármikor megváltozhatott. Ha valaki
szembeszállt az akaratával, vagy akár csak tiltakozott is
ellene, az „arkangyal” kimutatta igazi arcát. Képes volt saját
kezűleg bottal verni az ellenkezőket a rámpán, vagy
éppenséggel előrántani oldalfegyverét és lelőni nőt, gyereket,
férfit, bárkit – csak azért, mert valamire, amit ő akart, az illető
azt merte mondani: „Nem”. Ilyenkor dühöngeni kezdett. Mr.
Hyde és dr. Jekyll folyamatosan együtt éltek benne, és
bármikor bármelyik előugorhatott, hogy azonnal eltüntesse a
másikat.
Mint tábori orvosnak kötelessége volt olykor a
barakkokban is szelektálni. Időnkét berobbant valahová,
nappal vagy éjszaka, amikor persze a legkevésbé sem várták,
felsorakoztatta a szerencsétlen vacogó, éhes és kialvatlan
embereket, villámgyorsan végigment előttük, és rámutatott
azokra, akik szerinte már nem érdemlik meg a további életet
Azok rögtön mehettek a gázkamrába.
Azt kell kimondanunk, hogy Mengele sajnos nagyon is
oda termett. Neki Auschwitz lett az éltető eleme. Ha nem
hívják be katonának, nem sebesül meg és nem kerül vissza a
hátországba, talán sohasem jut el Auschwitzba orvosnak és
kutatónak. Akkor valahol egy vidéki egyetemi klinikán
éldegél és olyan kísérleteket végez, amilyeneket más
kollégák. Akkor legfeljebb a fehér egerekkel vagy
patkányokkal kegyetlenkedhetett volna, de nem élő
emberekkel. Biztosan nem érezte volna olyan jól magát, mint
a táborban.
Mert azt kell mondanunk, hogy itt Mengele az elemében
volt. Itt minden szempontból kiélhette magát. Ezért volt az,
hogy akkor is kiment a rámpára, ha nem ő volt szolgálatban
és nem ő szelektálhatott. Ritkán ment haza a feleségéhez,
mert ott sem érezte olyan jól magát, mint a táborban.
Auschwitz-Birkenau volt az ő paradicsoma, amit nem is
titkolt.
 Ott volt ő otthon, ahol ura lehetett nemcsak a
körülményeknek, de az embereknek is. Homályosan ugyan
neki is voltak főnökei, de ez afféle fikciónak tűnt vele
kapcsolatban. Soha senki nem tapasztalta, hogy Mengelét
bárki is visszafogta volna. Hogy parancsoltak volna neki,
hogy mást kellett volna tennie, mint ami a szándékában állott.
Főleg azért nem, mert egyfelől háborús hős volt, másfelől
a táborban csak névleg tartozott a főorvos alá. Ő független
kutatónak minősük, akinek ugyan szolgálati helye és orvosi
munkája (is) van Auschwitzban, de igazából egy külső
független szervezet számára végez és végezhet kísérleteket.

Mielőtt rátérünk néhány kísérletére, jobb, ha tudjuk: ez az

ember egy közönséges gyilkos is volt.
Az imént említettük azt a jelenetet, amikor a vasúti rámpán
lelőtt két nőt, anyát és lányát, mert nem engedelmeskedtek
neki. Az ilyesmi különben többször is előfordult. Ezekkel
még annyi gond vagy elszámolás sem volt, mint a tábor
foglyaival. Ugyanis akikkel Mengele és a többi orvos meg
SS-tiszt a vasúti rámpán találkozott, azok még nem voltak a
tábor foglyai. Még nem kaptak számot, amit aztán bal
karjukra tetováltak. Bármennyire is furcsa, még valakik
voltak. Volt nevük, hazájuk, nyelvük. Fél órával később azok,
akiket még további életre, munkára alkalmasnak találtak,
azok mindezt már elvesztették. Csak az irattárban tudhatták,
melyik szám mit jelent és kit takar. Arra az esetre, ha később
valakit mégis elő kéne keresni abból a nagy masszából egy
külső parancsra. De ilyen parancs nagyon ritkán érkezett.
Akiket még nem fogadtak be a táborba, azok tehát azt is
hihették, hogy valakik. Csak azt nem tudták, hogy az őrség és
az egész táborvezetés, no meg a szelektáló orvosok számára
már ők sem jelentenek semmit. A szó szoros értelmében
senkik voltak ők is. Ebben volt egy kis adminisztrációs
furfang, ami az érkezők háromnegyede számára tragikus
véget is jelentett egyben.
Hát az, hogy még annyira sem kellett elszámolni velük,
mint a foglyokkal – ugyanis ők tulajdonképpen még meg sem
érkeztek a táborba! Ők még valahol „úton” voltak! A vonatuk
ugyan befutott a szó szerinti végállomásra, de csak azok
számítottak, azokat vették számba és azok léteztek még egy
ideig, akiket fogollyá fogadtak.
Akiket nem, azokkal megint csak bármit lehetett tenni,
hiszen nem szerepeltek semmilyen iraton. A német alaposság,
amely mindennél fontosabbnak tekintette a papírokat, a
parancsokat, a listákat, a jelentéseket – itt megszűnt működni,
és ez nem volt véletlen. Senki sem akart elszámolni azokkal,
akiket ott rögtön a gázkamrákba küldtek. Ezt a nácik olybá
vették, mintha azok az emberek még útközben haltak volna
meg. Még a vonaton, amihez nekik semmi közük.
De persze a statisztikáikban nőttek a számok, amikor
Himmler felé jelenteni kellett, hány zsidót vagy más
származású egyént gázosítottak és égettek el. Mert hiszen
tudták, hogy a távoli Berlinben nagyon várják ezeket az
adatokat. Minden táborból nap mint nap jelentették, hány
zsidóval van kevesebb a világon, és elégedett mosoly fénylett
fel Himmler arcán, amikor erről jelentést tehetett imádott
Führerének. Aki szintén megnyugvással fogadta és
óhatatlanul arra gondolt, amit a „Mein Kampfban” írt a zsidók
olyannyira kívánt eltüntetéséről, „megszüntetéséről”, az lám,
ha lassan is, de realizálódik...!
E gépezetben komoly csavar volt dr. Josef Mengele is.

Mengele nem csak személyesen lőtt le embereket.

Fenolinjekcióval is sokakat segített át a túlvilágra. De azt is
úgy végezte, mint akit csak maga a teljesítmény, a
hatékonyság érdekel. Semmi más. Az arcán nem volt
semmilyen érzelem – vallották fogoly orvostársai, akik
ilyenkor mindig mellette voltak, kényszerűségből – úgy
osztogatta az injekciókat, mintha valódi gyógyítást végezne.
Mintha igazi orvos lenne. De tudják, legalább egy
alkalommal egy nőt megfojtott, másokat lelőtt, és az sem volt
ritka, hogy odament a nyílt halottégető máglyához, és a
magával hozott élő csecsemőket bedobálta a hatalmas lángok
közé.
Az arcán ilyenkor sem láttak érzelmeket.
A kutatásokat már nem ennyire szenvtelenül végezte. Azt
kell mondani, hogy minden bizonnyal jó kutatóorvos lett
volna belőle – persze egészen más körülmények között. Ha ez
az ember nem akkor és nem Németországban születik, vagy
akár csak harminc évvel később jön a világra, akkor békés
körülmények között tisztán a tudománynak szentelhette volna
a benne égő kétségtelen kutatási vágyat. Azt a lelkesedést, azt
a lendületet, amely különben így is jellemezte az általa végzett
munkát.
És hozzá kell tennünk: normális körülmények között
természetesen nem az hajtotta volna őt, hogy az egyik „fajról”
bebizonyítsa: alacsonyabb rendű genetikailag is, mint a
másik, az „árja”, amely „faj” persze fölötte áll minden
másnak és azoknál jóval értékesebb...
Mert doktor Mengele nemcsak hirdette ezt, hanem
valóban hitte is. Egyike volt annak a nagyszámú igaz nácinak,
aki szentül hitte Hitler igazát. De sokkal veszélyesebb is volt
amazoknál, mert ő képes lett volna úgymond
„tudományosan” is bebizonyítani, hogy a zsidók, szlávok,
cigányok, négerek és mások alacsonyabb rendű emberek...
És éppen erre törekedett. Ha Hitler győz a második
világháborúban, semmi kétségünk afelől, milyen lett volna
Mengele további pályája. Hamarosan ő lett volna a fajvédő
náci ideológia tudományos támasza. Az árja genetika
sztárprofesszora, olyan kutató, aki szerte hirdethette volna
Hitler tanainak „igazát”. No persze, a szabad világban nem
álltak volna vele szóba, de ez otthon semmivel sem
csökkentette volna tekintélyét és hírnevét.
 Hogy rátermett volt az igazi kutatásokra is, bizonyítja az a
rendszer, amit kidolgozott magának Auschwitzban. Persze ott
nem normális körülmények között folyt minden, de tény,
hogy ötletes volt a dolog. Anélkül, hogy belemennénk a
részletekbe, csak jegyezzük meg: ahogyan nagy hírű német
professzorai javasolták, műveikben és tanításaikban sugallták,
aszerint választotta ki módszerét Mengele.
Mindezt segítette persze az a tény, hogy bármit is kutatott
volna, bármilyen emberfajtát vagy egyebet, Auschwitzban
elegendő kutatási „anyag” állt rendelkezésre. Az ottani
helyzetét pedig arra használta ki Mengele, hogy mindent a
maga hasznára fordítson, gyorsan és célratörően. Több
kutatási helyisége is volt. Külön a férfiak táborában, külön a
női táborban és persze egy harmadik a cigánytáborban.
Mindháromban összegyűjtötték az ikreket, akiknek még a
számozásuk is eltért az egész táborkomplexusban alkalmazott
rendszertől (az auschwitzi foglyok karjára egy „A” betűt és a
sorszámot tetoválták, míg Mengelének sikerült elintéznie a
tábor vezetésével, hogy az ikrek a „ZW”-t kapják, ami a
német „Zwillinge”-ikrek rövidítése volt). Ez is azt jelzi, hogy
milyen nagy befolyása volt a doktornak a táborban.
A Mengele rendelkezésére fenntartott ikrek java része
persze gyermek volt, de akadtak felnőtt párok is. Olykor
középkorú, sőt akár hetvenéves, egypetéjű, egymáshoz
nagyon hasonlító férfi és női ikerpárok éltek itt. Ha ehhez
hozzávesszük, hogy az egypetéjű ikrek mellett számos törpét
is tartottak e barakkokban, akkor az egész egy cirkusz
látványához kezd hasonlítani.
Pedig biztos, hogy semmi vidám nem volt itt. A
cigánytábor is képviseltette magát ikrekkel, köztük különböző
színű szemű ikrekkel. Ezek a szemek – heterochrom
látószervek – is nagyon érdekelték a férfit. Már csak azért is,
mert ezek mögött is valamilyen genetikai folyamatot sejtett,
de a rendelkezésére álló viszonylag rövid idő alatt semmire
sem jutott. Ha csak azt nem nevezzük eredménynek, hogy
miután végeztek az ikrekkel, minden alkalommal
megparancsolta segédeinek, hogy a szemeket vágják ki és
tegyék el, tartósítsák, mert a jövőben még szüksége lesz rájuk
a kutatásaihoz. Ám az nem derült ki, hogy miféle kutatásokra
gondolt.
Amikor a Mengele-féle idők legnagyobb fogolyáradata
kezdett áramlani – 1944 nyarától a magyar zsidók szinte
végtelennek tetsző sora –, a doktornak minimum 250, vagyis
körülbelül 125 pár iker jutott. Akkoriban a kísérleti
barakkokban főleg magyar szó hallatszott, a gyerekekkel és a
kevés felnőtt fogollyal csak néhány, tolmácsolásra kijelölt,
németül is jól beszélő rabtárs tudott szót érteni.
A doktor birkenaui irodájában tartotta feljegyzéseit, az
egész kutatási anyagát, a kartonokat, mindent. Mondani sem
kell, hogy ezeket a helyiségeket szigorúan őriztette az SS-
katonákkal, és nemhogy foglyok, de még németek sem
tehették be oda a lábukat. Volt ebben egy adag paranoia, már
csak azért is, mert lényegében rajta kívül senki sem tudta, mit
rejtenek azok az anyagok. A kartonokon sokszor csak
rejtélyes jelek és számok sorakoztak, ezek jelentését,
rendszerét is csak ő ismerte egyedül. Tehát még ha el is lopják
tőle az adatok egy részét, azzal senki semmire sem ment
volna.

Nagyon abszurdnak tetszik a kérdés: Milyen ember volt

Mengele?
Mert hiszen az ebből eredő, következő kérdés azonnal
felhorgad bennünk: ember volt-e egyáltalán...?
Nagyon messze állt a tevékenysége attól, amit mi
humánusnak, emberinek tartunk. Sőt, azzal gyakorlatilag
teljesen ellenkezett. Így csakugyan különösnek, nem
helyénvalónak látszik eredeti kérdésünk. De mint már
céloztunk rá a rövid életrajzában: Mengele sem volt mindig
Mengele. Ahogyan a kis korzikai, félig-meddig olasz
Napóleone Buonaparte sem volt az, aki harminc évvel később
lett, a kis grúz Joszif Dzsugasvili is csak felnőve vált
Sztálinná, és az osztrák kisvárosi Adolf sem volt még azonos
a későbbi Hitlerrel. Josef Mengele, mielőtt Auschwitzba
került, nem ugyanaz az ember volt akinek később őt
megismerték.
Ő is kettős életet élt, de nem szándékosan. Auschwitzban
és persze más koncentrációs táborban rengeteg őr,
parancsnok, hivatalnok, orvos élt, aki napi kapcsolatba került
a foglyokkal és kegyetlenkedett felettük, rosszul bánt velük –
miközben a saját második életében kedves, nemegyszer
rokonszenves és érdekes ember volt. Ismeretes, hogy a
koncentrációs táborok parancsnokai kevés kivétellel szolgálati
villában laktak valahol a tábor közelében – a családjukkal.
Mivel a náci főnökök a mozgalom aránylag fiatal volta miatt
általában nem idős, sokszor még csak nem is középkorú
emberek voltak (a legtöbb náci vezető harminc-negyven éves
volt a háború előtt és alatt, legalábbis a fegyveres szerveknél),
hát kicsi gyerekeik voltak.
Nos, a feleségek és a gyerekek igazából semmit sem
vettek észre rajtuk. Mint ezen asszonyok és utódok háború
utáni vallomásaiból, olykor emlékirataiból kiderül, a férjek és
apák kifogástalanul viselkedtek. Szeretetre méltó embereknek
mutatkoztak, ezért a családjuk részére azok is voltak. A
feleség ugyan tudta általában, hogy a férjnek mi a beosztása,
de még ők sem tudhatták mindazt a szörnyűséget, ami a
táborokban zajlott. A kívülálló családtagok nem is járhattak be
a táborokba, ha baráti összejövetelekre, vacsorákra,
fogadásokra, együttmuzsikálásokra került sor, akkor az
mindig a táboron kívül történt.
Nyugodtan feltételezhetjük – és bizonyítékaink is vannak
rá –, hogy Mengele doktor sem volt kivétel. Az ő családja
ugyan nem lakott vele – ahhoz legalább tábori főorvosnak
kellett volna lennie, aki nem volt –, és nem is vágyott
társaságukra. Ám ha kollégái között volt, és nem a foglyokkal
bánt, akkor őt is kenyérre lehetett kenni. Nagyon joviális,
barátságos embernek ismerték meg. Azok az orvosok, akik
Auschwitzban más területen dolgoztak, vagy például csak az
SS-őrszemélyzet gyógyításában vettek részt és nem láthatták
Mengelét a válogató peronon, vagy nem láthatták, ahogyan
törpéivel, ikreivel bánt, akiket nemegyszer saját kezűleg
beadott fenol-injekciókkal gyilkolt meg – egy egészen más
embert ismertek.
Ez az a kettősség, ami különben a koncentrációs
táborokban dolgozókra amúgy is rányomta a bélyegét, nem
volt ismeretlen jelenség.
Akadt olyan, alapjában jóérzésű orvos még Auschwitzban
is, aki amúgy a betegek, a foglyok életét is megmentette, és
sokan áldották a nevét. Ez például jóban volt Mengelével és
még a háború után – amikor már kiderültek a disznóságok
visszamenőleg Mengeléről – is azt állította, hogy ez volt a
legtisztességesebb kollégája azokban az években...
Tudom, ez a mi számunkra, az összes információ
birtokában már kegyetlenül, furcsán és mindenekfelett
hihetetlenül hangzik. Egészen neves kollégák még arra is
képesek lettek volna – tizenöt-húsz évvel a háború után! –,
hogy Mengele nevét tisztára fényesítsék, csiszolgassák. Ez
mindenképpen meglepő, sőt döbbenetes. Mi volt hát abban az
emberben olyasmi, ami erre késztette barátait, kollégáit?
Még olyanról is tudunk, aki szerint Mengele „nem értett
egyet a koncentrációs táborok elvével és gyakorlatával”! Ő,
aki ezeket az elveket, de leginkább a gyakorlatot alaposan
kihasználta!
Persze lehet, hogy baráti beszélgetésekben az orvosok – ha
egymás között voltak, nem túl nagy, maximum három-négy
fős csoportokban – másképpen beszéltek, mint ahogyan azt
hivatalosan elvárták tőlük. A harmincas éveik elején járó,
nagy tudományos és orvosi ambíciókkal megáldott
fiatalemberek, különösen ha ittak is egy kicsit, hajlamosak
voltak, lehettek az őszinteségre. Bár nehéz elhinnünk, hogy
megfeledkeztek volna a diktatúrákban oly alapvető, szinte
vérré váló óvatosságról. Hiszen a hitleri rendőri szervek
bármikor tarthattak közöttük besúgókat. Közöttük is.
Mengele nem ellenezte a zsidók kiirtását – viszont egy
későbbi emlékező kolléga szerint nem titkolta azon nézetét,
hogy kár kiirtani az egész lengyel értelmiséget! Mert erről
volt szó, ami a világ közvéleményében később nem nagyon
tudatosult. A megszálló németek eleve szolga, sőt rabszolga-
szerepre szánták a szláv lakosságot. Ezért amelyik városba
vagy faluba csak eljutottak a németek, ott azonnal elfogták és
koncentrációs táborokba hurcolták, vagy ott helyben
agyonlőtték a helyi hivatalnoki kart, az önkormányzati
képviselőket, polgármestereket, falun a tanítót, a plébánost,
sőt az orvost is. Így akarták megakadályozni, hogy az
esetleges ellenállási mozgalom élére állhasson egy-egy
helybeli műveltebb ember. A krakkói Jagelló-egyetem összes
professzorát kivégezték, például!
Nos, ha Mengele ezt valóban ellenezte, akkor egy alapvető
náci tétellel nem értett egyet. Ezt nehéz elhinni. Ha
belenyugodott abba, hogy mindenkit el kell pusztítani, aki a
felsőbbrendű germán-árja faj ellensége, akkor miért sajnálta a
lengyel értelmiségieket? Ha csak azért nem, mert azok is
katolikusok voltak, mint ő. Valami tiltakozott benne, amikor
felfogta, sőt talán már a rámpán is látta, hogy reverendás
katolikus papok is vannak az újonnan hozott foglyok
között…
Olyan védelmezői is akadtak Mengelének eme régi
ismerősök vagy kvázi barátok között, akik szerint nem
kellene eltúlozni a doktor ottani tetteit Különösen az
„emberkísérletek” szóra indultak be ezek az érzelmek – hogy
ne mondjuk: indulatok!
Mert bár azt nem tagadhatták, hogy zajlottak ilyen
kísérletek (a háború után ezeket eléggé széles körben
dokumentálták szerte a világban, főleg a nürnbergi perek
nyomán), ezek az önjelölt védelmezők igyekeztek
bebizonyítani, hogy e kísérletek „arányaikban” nagyon is
elmaradtak minden egyéb orvosi jellegű tevékenységtől, amit
a táborokban folytattak a kollégák... Ez persze viszonylagos.
Csak és ismét Auschwitznál maradva, hát persze, hogy ha ott
több millió embert dolgoztattak halálra, öltek meg
közvetlenül, küldtek gázkamrákba – akkor azokhoz képest
pár száz vagy pár ezer, úgynevezett „orvosi kísérletekben”
elhunyt ember élete nem nagyon hasonlítható össze a többi
áldozat hihetetlen tömegével.
De ki mondta, hogy össze kell hasonlítani?
Önmagában kell nézni mindent És ezek alapján doktor
Josef Mengelét már azért is életfogytiglani börtönre ítélhették
volna a háború után, amit ott a vasúti rámpán művelt. Vagy
csak azért, hogy saját kezűleg lelőtt egy asszonyt és a lányát
mert azok nem engedelmeskedtek neki, nem voltak hajlandók
elválni egymástól, amikor ő nekik ezt parancsolta... És semmi
egyébért!
Minden másért külön-külön is halálra ítélhette volna őt a
nemzetközi katonai törvényszék, amely a háborús bűnösök
fölött ítélkezett. Amit az ikrekkel művelt, az egy másik
bűnténysorozat volt. Ilyen körülmények között nagyon furcsa,
hogy egyes orvosok nagyon barátságos embernek, segítőkész
kollégának tartották Mengelét!
Lehet persze, hogy az ő számukra az volt. Érdekes módon
a kollégák azt is Mengele mellett hozták fel, hogy a kísérleti
ikreknek külön élelmiszeradagokat biztosított! Mintha ez
olyan nagy dolog lett volna.
Való igaz, Mengele mindent megtett, hogy az ikrei túléljék
a tábort. Csak éppen nem azért, hogy valóban megérjék a
megpróbáltatások végét, hogy túléljék a háborút, a
koncentrációs tábort. Ezt talán itt nem is kell részleteznünk.
Kiderült az eddigiekből, hogy Mengele és a többi táborbeli
„kutató” orvos, ha tett is valami jót a betegekért, vagy a
kísérleti alanyokért – csak azért tette, hogy azok megérjék a
kísérletsorozat végét. Ha intézkedett, hogy jól bánjanak velük,
nem emberbaráti okból tette. Ez is része volt a kísérletnek.
Annyi tudományos igény azért volt bennük, hogy tudják: a
kísérletnek csak akkor van értelme és akkor értékelhető
tudományosan, ha elejétől a végéig hasonló körülmények
között zajlik le. Ráadásul nem mindegy, hogy az alanyok már
egy éve élnek-e Auschwitzban és úgy néznek ki, mint a
csontvázak, alig élnek, alig mozognak, betegek és szenvedők
– vagy most érkeztek, és még a kísérletben töltött hónapok
alatt is rendesen táplálkozhatnak.
Számos egészségügyi jellegű kísérletben ennek valóban
volt értelme. A kísérletek legtöbbje csak úgy működött, ha az
alanyok úgynevezett „normális” életkörülmények között éltek
előtte és a kísérletek alatt is. Azon persze senki sem
változtathatott, hogy mindenki tudta: koncentrációs táborban
van. Ennek lelki terhe, az élet féltése, a rettenetes változás, a
szorongás, a félelem – nem volt kiirtható senkiből. Ilyen
tekintetben tehát a kísérletek nem voltak hatásmentesek, és
nyilvánvalóan még a fiziológiai folyamatokra is rossz
befolyással voltak.
Mengele valóban küzdött a korrupció ellen. Nem tűrte,
hogy az SS vagy mások ellopják a kísérleti alanyoknak szánt
élelmiszeradagokat. Különösen nem akkor, ha erre amúgy
valóban szüksége volt a foglyoknak, nehogy éhen haljanak.
Még azt is felhozták a védelmére, hogy mivel
Auschwitzban úgyis mindenkit kivégeztek előbb vagy utóbb,
hát nem mindegy, hogy Mengele előzőleg kísérletezett velük?
Ez az alapjaiban hamis érvelés sokszor előbukkant és
messze nem csak az auschwitzi táborban és persze nem
kizárólag Mengele tevékenységével kapcsolatban. Az a fajta
ál-belenyugvás, hogy „úgyis meghaltak volna” vagy hogy
„úgyis kivégeztek mindenkit”, „meghaltak így is, úgyis”.
Létrejött egy egész áramlat, amelynek az volt a célja, hogy
Mengelét tisztára mossa, és ezt nem valamiféle politikai céllal
szervezett mozgalom tette. Hanem azok, akik annak idején
maguk is a táborban voltak. Onnan és csak onnan ismerték
Mengelét. Meg voltak győződve, hogy ez egy ma született
bárány.
„Mengele az auschwitzi elvekkel összhangban
cselekedett.” Ez volt az az „érv”, amit kórusban szajkóztak –
igaz, nem csak Mengele, hanem mások védelmében is.
Mintha az a helyzet, amely ott létrejött, valamiféle általános
felmentést adna mindenkinek, aki szintén ott volt. Mintha
nem éppen ezen emberek magatartása miatt lett volna
lehetőségük a náciknak, hogy ilyen táborokat létrehozzanak
és működtessenek. És mintha az ő tevékeny magatartásuk
nem járult volna hozzá ahhoz, hogy éppen ez a helyzet, ezek
az „auschwitzi elvek” kialakuljanak!
Auschwitzban tehát mintha más törvények uralkodtak
volna. Mintha ott ideiglenesen felfüggesztették volna az
összes erkölcsi törvényt, amelyek azelőtt fehér emberek,
európaiak, keresztények és nem keresztények között
kötelezték az embereket.

Mengele nagyon gyakran kedveskedett azoknak a

gyerekeknek, akikkel kísérletezett.
Nagyon kedvesen beszélt velük, édességet vitt nekik, azok
meg – különösen a kisebbek – kedvelték. Hiszen azok nem
tudták, ki okozta fájdalmaikat, és nem volt fogalmuk arról
sem, hogy kísérletben vesznek rész. A gyerekek, fiatalok még
kevésbé tudhatták azt, amit a felnőtt résztvevők már tudtak a
többi fogolytól, de persze a gyerekeknek ezt nem mondhatták
el: hogy a kísérlet végén, ha megérik, úgyis végeznek velük.
Paradox módon minél veszélyesebbek voltak a kísérletek,
Mengele annál kedvesebb volt ezekhez a gyerekekhez. Nehéz
ma elképzelnünk hogy ez az ember (?) mosolyogni, sőt
nevetni is tudott. Nemcsak a fogoly gyerekek, ikrek, cigányok
társaságában. Hanem hogy tudott nevetni a táboron kívül, a
magánéletben is. Biztosan jól érezte magát, amikor hazament
a családjához, vagy ellátogatott Berlinbe és Münchenbe
kedvenc régi professzoraihoz, akik továbbra is egyengették az
útját és a jövő nagy reményű tudósának tartották őt... Milyen
lelke lehetett neki, ha erre is képes volt?
Ismeretes, hogy a háború vége felé egy napon döntés
született Birkenauban, és az egész cigánytábort elgázosították.
Ahol reggel még nagy élet volt, ahol a családok együtt éltek
színes kavalkádban – ott estére csak félredobott rongyok
hevertek és egy lélek sem volt Mire lement a nap, a
cigánytábor lakói – akár az ismert film címében – az égbe
mentek. A krematóriumok és a szabadtéri hullaégetők füstje
nyelte el őket.
Egyesek még ezt is ki akarták használni arra, hogy az SS
és egyáltalán, a nácik „becsületét” mentsék. Azt állították
nyomtatásban is, hogy a cigányok okozták saját
pusztulásukat! Az egyes barakkoknak naponta juttatott
élelmiszeradagot ugyanis az éhező felnőttek megették, a
gyermekek pedig gyakorta éhen haltak... Ez már önmagában
is különös és nem illik abba a képbe, amit a családszerető
cigányokról tudunk.
Valakik nem átallották arra hivatkozni, hogy Mengele
ellenezte is a cigányok kiirtását, sőt hogy állítólag felszólalt
volna a tábor vezetősége előtt... Tudjuk, hogy ez nem történt
meg, a valóságban egyike volt azoknak a pozitív
mítoszoknak, amit valakik Mengele érdekében létrehoztak.
Aztán eljött az a korszak is, amikor a tábort fel kellett
számolni. Néhány ott szolgáló akkori orvos szerint óriási
káosz volt 1945 januárjában. Bármilyen szervezetten és
olajozottan mentek a dolgok általában a németeknél és a
táborban. De amikor össze kellett csomagolni, eldönteni, mit
visznek magukkal, és mivel – mert a vonatok is hiányoztak,
nem is szólva a szétbombázott sínekről –, állítólag csak
Mengele volt a helyzet magaslatán.
Ami persze valószínűleg szintén legenda. Ám többen
komolyan állítják, hogy amikor már-már kitört a pánik és
mindenki összevissza futkosott, a tisztek, az orvosok és más, a
táborral kapcsolatban álló tisztviselők szerettek volna mindent
magukkal vinni – Mengele emelkedett a helyzet magaslatára,
és segített megszervezni az evakuálást.
Utólagos barátai agyba-főbe dicsérték a „halál fekete
arkangyalát”. Azt állították, hogy míg az evakuálás kezdetén a
többi német a személyes ügyeivel volt elfoglalva, csak
Mengele mutatott felelősségtudatot és lélekjelenlétet...!
Igazából persze arra figyelt ő is, mások is, hogy
eltüntessék a nyomokat. Ez volt a fő cél és ok, a legfőbb
törekvés, a nagy vágy.
Mengele volt az állítólag, aki mindent megtett a...
gázkamrák felrobbantásáért! Nagyon jól tudta, hogy ezek a
leginkább árulkodó jelek, nyomok. Bizonyítékok. Barátai úgy
emlékeztek, hogy doktor Mengele szervezte azokat a
robbantásokat. Mások viszont úgy vélik, hogy ez a lényeg, itt
mutatkozott meg Mengele igazi nácizmusa. Mindent megtett
volna, csak hogy eltüntesse a szövetséges hadseregek, a
nyugati és keleti világ képviselői elől azt, ami a nácizmus
egyik lényege: a népirtás volt.
Még arról is szó volt, hogy amikor az SS-vezetőség is
elhagyta a tábort, Mengele azt vette észre: a krematóriumok
még állnak. Erre Mengele összeszedett pár embert –
természetesem SS-katonákat –, némi robbanóanyagot, és
visszajött, hogy végezzen a krematóriumokkal. Nyilván
ennek is csak egy oka volt: a nyomok eltüntetésének vágya.
Ami arra utal, hogy a tettes tudat alatt egyrészt tisztában van
saját bűneivel, másfelől jól tudja, hogy egy bűnös rendszert
szolgált.
Végső soron sokan azt állították, hogy Mengele igenis
tudós volt – vagy legalábbis lehetett volna. Hogy a faji
kérdések kutatója volt, aki igenis rendelkezett némi
tudományos képzettséggel. Hogy valamelyes eredményeket
is fel tudott mutatni. Később a barátai – évekkel, sőt
évtizedekkel a háború után – már azt állították, hogy Mengele
valamiféle érdekes színfolt volt Auschwitzban, mi több, hogy
afféle ellenálló is lett volna!
A valóságban persze Mengele soha nem szállt szembe a
felsőbb vezetéssel – sem az orvosaival, sem az SS-
parancsnoksággal. Míg megesett, hogy valamelyik jobb
érzésű német (náci...?) orvos elintézte, hogy az alája rendelt
fogoly orvosokat élemen hagyják és magukkal vigyék. Ezzel
esélyt adva azoknak is a túlélésre – Mengele bizony ennyire
nem törekedett a megmentésükre.
Tudjuk több visszaemlékezésből, hogy a német alorvosok
nagyon meg voltak elégedve Mengelével és becsülték őt.
Örültek, hogy alárendeltjei lehetnek. Különösen a
boncorvosok, mert nekik rengeteg munkájuk volt. A fogoly
orvosok – beleértve a boncolókat is, akik minimum négyen-
öten voltak – már kevésbé voltak elragadtatva Mengelétől.
Tudjuk, hogy némelyik boncorvosával hosszú szakmai
vitákat folytatott Az is megtörtént – igaz, ritkán –, hogy
cigarettával kínálta meg őket, sőt el is köszönt tőlük a
beszélgetés végén. Persze ez nem volt általános. És nem is
változtatott semmin. Mi több, csak arról volt szó, hogy
Mengele – más auschwitzi orvosokhoz hasonlóan – időről
időre megfeledkezett arról, hol is van. Hogy az, amiben részt
vesz, egyetlen nagy bűnfolyam, amelynek egykor még lehet
keserű folytatása – az ő számára is.
Meg volt győződve, különösen érkezése évében, 1943-
ban, hogy egyszer majd végeznek ezekkel az emberekkel is.
A zsidó orvosok, akik a legjobb német egyetemeken tanultak
és a legjobb német klinikákon tanulták ki a szakmát 1933
(Hitler hatalomra jutása) előtt, azok most Európa különböző
országaiból kerültek ide a haláltáborokba. Mengelének elég
szép lehetőség jutott. Válogathatott hát a legjobbak között.
Éppen az egyik fogoly orvosa volt fültanúja, amikor
Mengele közölte német orvostársaival: az egyik női
táborrészt, amely a felügyelete alatt állt, likvidálni kell. Így
talán több élelmiszer marad a többieknek. Persze az igazi ok
nem ez volt. Ahol Mengele már nem talált magának kísérleti
„anyagot”, azt egyszerűen megszüntette. Ahogyan a
cigánytáborral is végeztek (egyazon napon 4500 embert öltek
meg), úgy a női táborok egyes részeivel is így végeztek.
Megesett persze ekkortájt is, hogy még Auschwitzból is
hurcoltak el embereket Németországba, hadiüzemekben
dolgoztatni. Egy-egy ilyen szállítmányba sokan szerettek
volna bekerülni, több okból is. Míg Auschwitzban nap mint
nap fenyegetett az elgázosítás veszélye, addig a hadiüzemben
erről nem volt szó. Másrészt ott az élelmezés és a szállás is
jobb volt, hiszen szükség volt a munkaerőre.
Doktor Mengele nem engedte, hogy az ő kipécézett
áldozatai, a kísérleti alanyok közül bárki is elhagyhassa a
tábort akár ilyen céllal is. Görcsösen ragaszkodott az ikrekhez,
a törpékhez, a púposokhoz és mindenféle egyéb
fogyatékosokhoz. Ezek szinte az ő privát foglyai voltak.
Tudjuk beosztottjaitól – fogoly orvosoktól, boncolóktól –,
hogy képes volt egy-egy „érdekesebb esetet”... megfőzetni.
Igen, jól értették. Ha kezébe került például egy púpos ember,
akinek csontvázát szerette volna elküldeni a berlini
antropológiai múzeumba (ahol szintén mint az aberrált
alacsonyabb rendű faj, a zsidók jellegzetes példányát állították
volna ki...!), akkor a kellő antropológiai vizsgálat után szólt az
SS-katonáknak, lőjék le az illetőt. Azok szó nélkül teljesítették
a parancsot, tarkón lőtték a szerencsétlen nyomorékot. Utána
Mengele doktor, „ez a derék tudós” katlant hozatott, alája
gyújtatott, és amikor a víz már forrt, beledobatta a hullát.
Addig főzték a púpos földi maradványait, az egész testet, míg
a húsa elvált a csontoktól. Utána szolgálatkész fogoly
orvosaival kipreparáltatta annak eltorzult csontjait,
megtisztították és becsomagolták őket. Majd az egész morbid
küldemény útra kelt Berlin felé. Ennyi maradt egy emberből.
Ez is egy kísérlet volt, illetve több hasonló esetről tudunk.
Megesett, hogy egyszerre két nyomorékot, púpos apát és
szintén testi hibás fiát végeztette ki és főzette meg a
„fajkutatás nagy tudósa”...
Kétségtelenül voltak olyan foglyok, akik Mengelének
köszönhették a megmenekülésüket.
De ezek kevesen voltak és közös jellemzőjük, hogy a
doktornak szüksége volt rájuk. Máskülönben nem
maradhattak volna életben. Különösen nem azok, akik már
1944. november közepe után maradtak még életben. Ekkor
érkezett ugyanis a parancs, hogy az auschwitzi három tábort
likvidálni kell. Ezúttal – most először – nem a benne élőkre
vonatkozott az utasítás, hanem a táborokra. Ezeknek a maguk
fizikai valóságában kellett (volna) eltűnniök. Mint tudjuk, ezt
az utasítást semmilyen módon nem tudták a nácik teljesíteni.
Többek között azért sem, mert az oroszok már túl közel
voltak. Vagy mert a hadiszerencse forgandóságában bízó
német hadvezetés túl sokáig várt. Amikor aztán végre kiadták
az utasítást, már túl késő lett. A krematóriumok, a gázkamrák
egyik része megmaradt és máig megtekinthető. Ezek a világ
legszomorúbb múzeumai. Olyan halál-szellem lebegi át őket,
amit sehol másutt nem érezni. Mert mint írtuk már előbb – ez
az a hely, ahol a világon a legtöbb ember vesztette életét.
Csak éppen doktor Mengele nem volt az áldozatok között.
 Utószó

Mengele doktor legendás hírét kétségtelenül növelte az a

tény is, hogy 1945-ben nyoma veszett.
Méghozzá úgy, hogy soha többé nem került elő. Az összes
többi orvos megkerült, az auschwitzi kísérletezők, ha túlélték
a háborút, előbb-utóbb horogra akadtak. Mint láttuk, olyan is
akadt, akit a szovjetek hurcoltak el tíz éves „hadifogságra”,
vagyis kényszermunkára és mégis, amikor élve előkerült,
máris megvádolták. Holott túlélte a nürnbergi perek időszakát
vádemelés nélkül.
Ahogyan az a többi főbb háborús bűnössel is megesett,
Mengelét is látni vélték sokfelé. A „nagy kísérletező”
doktorról azonban kézzelfogható hírek nem érkeztek. Azt is
beszélték, hogy a háború után évekig nem is nagyon bujkálva
élt Bajorországnak azon a részén, ahol azelőtt is, és ahol a
családot mindenki ismerte. Csak utána vándorolt ki Dél-
Amerikába, amikor már kezdték őt keresni.
De hogy igazából nem keresték, az is igaz. Ugyanis a
Mengele név sokáig nem mondott senkinek semmit. A
koncentrációs táborok orvosairól kevés szó esett. A nürnbergi
orvosperekben persze eleget emlegették a nevét, kerestették
is, de mert nem találták és nem volt jelen, hát nem sokat
beszéltek róla hivatalosan. Az egykori áldozatai közül nagyon
kevesen maradtak életben. Csak az 1950-es évek végén
különféle média-események kapcsán jött ismét „divatba”, és
attól kezdve egyre gyakrabban emlegették.
Viszont akkor már bizonyíthatóan Dél-Amerikában élt. Itt
is sokféle történet keringett róla, amelyek átszivárogva
Európába még nagyobbra nőttek, kiterebélyesedtek,
színesedtek. Köztudott volt például, hogy ahogyan
Bormannak, Hitler helyettesének sikerült Latin-Amerikába
menekülnie és megtévesztenie a hatóságokat (sokáig meg
voltak győződve róla, hogy Bormann elesett a háború utolsó
napján, sőt egyesek még a csontjait is előásták. ..), vagy
ahogyan Eichmannak sikerült eltűnnie, úgy elmehetett
Mengele is. Ma már tudjuk, hogy éppen ez történt.
1945-ben és később, legalább öt éven át az erre a célra
létrehozott két náci titkos szervezet, az ODESSA és a Der
Spinne eleve azzal foglalkozott, hogy elsősorban az SS
tisztjeit és más volt náci politikusokat mentett át más
kontinensekre. A kilencven százalékuk persze olyan dél-
amerikai országokba ment, ahol a vezetés 1945 után is
csöndben rokonszenvezett a nácikkal (Argentína, Paraguay,
kisebb mértékben Brazília, Bolívia, Chile). Az sem titok
immár, hogy a Vatikán és egyáltalán a katolikus egyház ebben
igen nagy segítséget nyújtott. Az úgynevezett „hontalanok”
kimenekítése afféle sajátos papi iparág volt azokban az
években. Örök szégyene az Egyháznak, hogy többek között a
sokmilliószoros gyilkos, Adolf Eichmann is bizonyíthatóan
egyházi közbenjárásra kapott hamis személyazonosságot és
élhetett tizenvalahány évig Argentínában, mígnem az évek óta
a nyomait kutató izraeli titkos kommandós-csapat rátalált,
elfogta és Izraelbe vitte.
Mengele nagyon jól tudta, hogy ez a sors vár rá is.
Európában nem maradhatott, biztonságosnak látszott a
„lemerülés” a dél-amerikai kontinensen.
Ahogyan Bormann (akivel Mengele sohasem találkozott,
legalábbis nem Németországban 1945 előtt – esetleg Dél-
Amerikában, később...?) sikerrel tűnt el és sohasem találták
meg, úgy a doktor is erre számított. És meg kell mondani,
sikerült is ez a halál fekete arkangyalának, Auschwitz
rémének.
 Ma már tudjuk, hogy mi történt – legalábbis nagy
vonalakban. Főleg azóta, hogy csaknem egy évtizeddel
Mengele halála után előkerült a naplója. Az ugyan nem
világos, mikor és hogyan hagyhatta el Európát. De tudjuk,
hogy Paraguayban, ebben a fasiszta kis diktatúrában, ahol sok
ezer német nyert menedéket, élt ő is. A fővárosban,
Asunciónban közismert nyilvános helyeken is mutatkozott –
igaz, csak óvatosan. Sejtette, hogy keresik őt az izraeliek.
Amikor 1960-ban híre jött Eichmann elrablásának és az azt
követő jeruzsálemi pörnek, majd Eichmann felakasztásának –
Mengele érthető módon pánikba esett Addig sem élt nagyon
nyíltan, de attól kezdve aztán igen mély konspirációba merült.
Addig a saját régi nevén élt! Ugyanis mint „Josef
Mengele” megkapta a paraguayi állampolgárságot. Csak
később szerzett hamis iratokat, nehogy rátaláljanak. Ma már
azt is tudjuk, hogy több dél-amerikai ország titkosszolgálata
együttműködött abban, hogy néhány nagyon keresett náci
háborús bűnöst az európai hatóságok vagy újságírók sohase
találjanak meg. Sikerrel tették ezt. Ha kellett, Mengele is
átmenekült valamelyik határon. Amikor pedig nagyon szorult
a hurok, más néven Brazíliában telepedett le. Nehéz
elképzelni, hogy a hamis iratokat magánszemélyek szerezték
volna neki. Nem, ezt is a titkosszolgálatok végezték el
helyette és az ő érdekében!
Arra is fény derült, hogy Bormann, a nagy bujkáló 1959-
ben súlyosan megbetegedett, és csak Mengelében bízott, őt
kérte orvosául, aki konspirációs körülmények között meg is
kereste egykori náci bajtárását Segíteni ugyan már nem tudott
rajta, mert a gyomorrák elhatalmasodott Hitler helyettesén.
Mengele pedig tovább bujkált. Egy magyar jobboldali
érzelmű házaspár segítségével – akik jól tudták, kinek
segítenek – élte élete utolsó éveit Brazília egyik zugában.
Addigra annyira megöregedett, hogy nem ismerhették fel a
külseje alapján.
 Voltak azért ennek a második rejtett életének is fényes és
sötét napjai. A fia, aki a doktor auschwitzi évei alatt született
és akit tizenkét évvel később látott egyszer – érdekes, erről a
látogatásról nem sokat tudott a világ. Arról sem, hogy a
gyerek nem tudta, kivel áll szemben – elővigyázatosságból
nem mondtak meg neki, hogy ez a sosem látott dél-amerikai
rokon „nagybácsi” voltaképpen a saját apja (kísértetiesen
ismétlődött ugyanaz, amit Eichmann tett, aki a háború után
kihozatta Argentínába a feleségét és ott elvette őt másodszor
is, mintha csak Adolf Eichmann régen Amerikába szakadt
távoli rokona lenne...). Aztán amikor fivére felesége
megözvegyült, őt vette feleségül, az az asszony is őrizte a
doktor titkát.
Még később kis híján feleségül vette ottani házvezetőnőjét,
de erről végül is lemondott. Az a helyzet, hogy Mengele,
ahogyan öregedett, úgy lett egyre magányosabb – ami
sokakkal előfordul. Különösen az olyan emberekkel, akiknek
valami titkolnivalójuk van és nem gyakran mutatkozhatnak
mások közelében.
Naplójából tudható, hogy nemcsak élete végén, de már
szinte az utolsó negyedszázad alatt rettegett a zsidók
bosszújától. Már a háború után is gondolt rá, hogy biztosan
akadnak olyan fiatal, erős zsidók, akik ugyan maguk nem
voltak Auschwitzban, de valamelyik családtagjukat az ő
utasítására ölték meg – és ezért majd ezek az emberek üldözik
őt. Hogy addig keresik, míg rá nem lelnek. De azt sem
zárhatta ki, hogy olyanok erednek a nyomába, akikkel
személyesen találkozott valamelyik haláltáborban, Auschwitz
I-ben, II-ben vagy III-ban... Birkenauban, Monowitzban,
vagy...? Lehetnek azok zsidók, de lehetnek lengyelek vagy
cigányok vagy oroszok vagy magyarok vagy bárki más is...!
A félelem mindjobban elhatalmasodott rajta. Ez szolgálhat
halvány elégtételül azoknak, akik nehezményezik, hogy a
sors nem számolt le a doktorral. Ne sajnálják – biztosan
végigjárta ő is a szenvedések útját. Azt a golgotát, amelyet ha
másképpen nem, hát lélekben végigjárnak a bűnösök.
A rettegés indokolt volt. Minden reggel azzal ébredt, hogy
talán este már izraeli kommandósok fogságában lesz. Minden
este azzal feküdt, hogy talán éjszaka megrohamozzák az
otthonát. Igyekezett beleolvadni a környezetbe, ugyanakkor
távol tartotta magát a nagyvárosoktól, és később már sehová
sem vándorolt, nem költözött. Lapult egy tengerparti kis
faluban. Ahol élete utolsó társai már nem is az emberek,
hanem a kutyák lettek. Gondjaiba vett egy kivert kutyákból
álló falkát. Orvosi tudását rájuk pazarolta – őket műtötte,
sebeiket ellátta, élelmet szerzett nekik.
Talán ez utóbbi volt az egyetlen jó cselekedete, amit
valahol – az úgynevezett „sors könyvében”? – majd a javára
írhattak.
Gyakran kiúszott az öbölbe, ezzel tartotta karban magát A
szíve akkor már nem volt rendben. Aztán 1979-ben egy
napon szintén kiúszott, de a szívroham ott a vízben érte el.
Holtan húzták ki, és eltemették. Persze egy idegen ember
neve alatt, mert ezekkel az okmányokkal élt akkoriban.
Hat évvel később, 1985-ben derült ki, hogy alighanem ő
volt az. A nyomában lihegők ekkora késéssel érték utol... a
sírját. Természetesen exhumálták a csontjait. Úgy is
mondhatnánk, hogy fordult a kocka, és most nem ő adott
utasítást mások felboncolására – mint tette azt oly gyakran
Auschwitzban – hanem az ő csontjait és fogazatát vizsgálták
meg a tudomány legmodernebb eszközeivel. Így sikerült
kétséget kizáró módon bebizonyítani, hogy a maradványok –
Mengele doktoré voltak.
Hatvannyolc évesen halt meg, rémülettől eltelve, félve.
Megérdemelte a nyirkos, iszonyú, rettegő pusztulást.
Hiszen áldozatai is így voltak kénytelenek búcsút venni ettől a
világtól.
 A náci orvosok kedvükre kísérleteztek a koncentrációs
táborokban.
Persze sokkal többen voltak, mint ahányról itt névvel vagy
anélkül megemlékeztünk. Ez egy jelenség volt, része egy
mérhetetlenül nagy folyamatnak. Amely csak szenvedést
hozott rengeteg embernek, akiknek egyetlen bűnük a
származásuk vagy a lakóhelyük volt A nácik ideológiája
„fajokra” osztotta (volna) az emberiséget, és ugyanakkor az
egyik, a jobbnak tartott faj számára bizonyított volna minden
előjogot, míg a másikra vagy a sivár és gyors pusztulást, vagy
az örök rabszolgaságot hozta volna el.
Ezek az orvosok a maguk megalapozott vagy
megalapozatlan, megrendelt vagy önmaguk által kitalált
kísérletsorozataival nem a tudományt szolgálták – ahogyan
erről a világot igyekeztek biztosítani és ahogyan talán ők
maguk is hitték olykor. Nem a tudomány érdekében
dolgoztak, hanem éppen ellenkezőleg.
A „Mengelék” itt lapulnak közöttünk. Ha lehetőséghez
jutnak, ha alkalmat látnak, ha mások megkönnyítik
tevékenységüket, ma is habozás nélkül elrendelik a „kísérleti
alanyok” sorba állítását előkészítését, és...
Ha engedjük.
 Tartalom

A szerző figyelmeztetése..........................................5
Első fejezet: A helyszínek magyarázata.....................7
Második fejezet: A „kísérleti alanyok”.....................22
Harmadik fejezet: Irány a haláltáborok világa!.........46
Negyedik fejezet: „Ez maga a pokol”......................74
Ötödik fejezet: Kísérletek élő embereken...............113
Hatodik fejezet Végtelen szenvedés.......................144
Hetedik fejezet: Gyilkosok hosszú sora..................182
Nyolcadik fejezet: Fekete arkangyal......................191
Utószó................................................................216
 A szerző egyéb, a náci korszakkal foglalkozó művei
magyar nyelven:

1. Eichmann, milliók gyilkosa (1997)

2. Az SS története (1997)
3. Schellenberg, a kémfőnök (1997)
4. Rommel, a hadvezér (1998)
5. Hitler rejtélyes eltűnése (1998)
6. Martin Bormann második élete (1998)
7. A náci műkincsrablók (1999)
8. Himmler, a tömeggyilkos (1999)
9. Canaris, a hírszerző (2000)
10. Heydrich, a hóhér (2000)
11. A nácik aranya (2001)
12. Horogkeresztes hamisítók (2003)
Elképzelhetetlenül sok szörnyűség történt a náci
koncentrációs táborokban. Az emberi szenvedés és
megaláztatás, a kínlódás és a gyötrelem, a hosszú
rettegés min d -mind megsemmisítően hatott a
lélekre. A testet milliószámra pusztították –
egyéb módszerekkel.
Nehéz elhinni, de képzett orvosok százai
folytattak „kísérleteket” a táborok foglyain.
Ezeket tudományosnak nevezték, és olykor maguk is
elhitték. A szerző bevezetőjében nem véletlenül
figyelmezteti a könyv olvasóit: csak azok
kezdjenek bele, akiknek elég erős idegeik vannak.
Mert könnyen lehet, rossz álmaik lesznek tőle.