A lány mélyet szippantott a cigarettába.

Érezte ahogyan a maró füst végigszántotta a torkát,

bukfencezett egyet tüdejébe majd távozott. Jobb karját lehúzta a nehéz vadászkés amelynek
pengéjről lassan folytak le a vércseppek.

Ismételt zsákutca, prüszkölt magában Jade. Hátra sandított az öt holtestre, akik csupán
vámpírok voltak és nem a kalapos ember társának teremtményei. Mélyet sóhajtott miközben
elnyomta a csikket. Eltette a kést, majd visszament a hullák közé, hogy mégegyszer átnézze a
házat, hátha köze van a fészeknek a kalapos emberhez. Egy háromszobás lepukkant romlakás
volt. A falakon penészes régi képek lógtak, a konyhában többéves lábos bűzölgött amiben senki
nem akarta tudni, hogy mi volt régen. A hajó padló nyikorgott a lány léptei alatt, aki ismét
bement a nappaliból nyíló szobába. Régen ez lehetett a hálószoba, legalábbis a középen lévő
francia ágy erről árulkodott. Jade kinyitotta az éjjeliszekrényt de pár kacaton kívül még mindig
nem volt benne semmi. Végig kopogtatta a falakat, még pince lejáratot is keresett, de az sem
volt a házban. Csalódottan vette elő telefonját és tárcsázta a professzort.

- Vaklárma volt. Itt nincs semmi - morogra a készülékbe, majd letette a telefont. Vetett még egy
utolsó pillantást a házra, és kilépett az ajtón. A házhoz egy kisebb kert tartozott. Egy kert. Jade
megtorpant és vissza nézett a kertre, és a kert közepén elhelyezkedő kisebb fára. Elővette a
zseblámpáját és óvatosan elindult. Másik kezében a közepes vadászkését szoronagtta. Érezte a
szíverrését, a vérébe tóduló adrenalint. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy nem nézte meg a kertet.
Lámpáját végigfutatta a ház szürke omladozó falán és megtalálta. A ház végében volt a pince
lejárata. Gyorsan körbe nézett, nem maradt-e élő vámpít majd nekiveselkedett a lejárati
ajtónak. Viszonylag könnyen sikerült kinyitnia. Lefele egy dohos lépcsősor vezetett. A falakon
szinte burjánzott a penész és a felfele áramló bűz istenteleünk facsarta Jade orrát. A lány ennek
ellenére mély levegőt vett és megindult lefele szablyáját és a lámpát maga előtt tartva. Éjszaka
lévén a vámpírok előnyben voltak és a kietlen pusztaságban még segítséget sem tudott kérni.
Nyelt egyet. A sötétség eszébe jutatta a Camden-be történteket, a félelmet, a rettegést és a
gyengeséget. Akkor látta először és utoljára is a kalapos embert, aki elvett tőle mindent. Már 3
éve. Azóta az anyjával sem beszélt. Tudta, hogy biztonságban vannak az új családjával. A
gondolatra gúnyosan elhúzta a száját. Az anyja a kis varázslójával boldogan éli mindennapi
életét, míg neki a pokol jutott. Megrázta a fejét, és próbált minden haragot és keserűséget
kiűzni a szívéből. A feladatra kellett koncentrálnia. Lassan leért a lépcsőn. A pincében koszos
rothadó fapolcok állatak tele befőttel. A pince végében egy poros láda állt.

- Ez érdekes lehet - mormogta Jade. Lenyugtatta magát. A purgatóriumban megtanulta, hogyan

tud hallgatni érzékszerveire még ha nem is jók a látási viszonyok. De nem érzett semmit.
Odasietett a ládához és megpróbálta felnyitni, de az sajnos zárva volt.

- Remek - prüszkölte, majd ismét a telefonjáért nyúlt. Semmi kedve nem volt megkeresni a
kulcsot. Haza akart menni a családjához. Azt gondolta felnőttként már nem annyira fájó
elveszíteni a szeretteit, azt gondolta, hogy vadászként fel van készülve az ilyen eshetőségekre.
De tévedett.

- Professzor találtam egy ládát, de nincs meg a kulcsa - mondta a telefonba. Közbe megpróbálta
a súlyos ládát felemelni, de hamar be kellett látnia ez nem fog menni olyan könnyen.

- Az egyik vámpírnál nem volt ott a kulcs? - kérdzete a Professzor, mire Jade felhorkant.

- Átkutattam őket, nem találtam náluk kulcsot - válaszolta a lány. Ismételten szemügyre vette a
pincét, és észre vette, hogy valami elkerülte a figyelmét. Mégpedig a sarokba megbújó hatalmas
fekete szekrény. Sóhajtott egyet. Tényleg aludnia kell már, hiszen egy bazi nagy szekrény is
elkerülte a figyelmét. Most simán meg tudnák őt ölni.

- Minden rendben hetes? - kérdezte a Professzor, és mintha pici aggodalom lett volna a
hangjában.

- Igen, minden rendben. Csak fáradt vagyok és elegem van. El akarom kapni azt a rohadékot -
dünnyögte Jade. Kinyitotta a szekrény. Meglepődött, mikor az a valami hatalmas robajjal esett ki
belőle. Jade azonnal támadópozicíóba állt érzékszervei ismét élesek lettek. Eszelős módjára
bámulta a koszos rongyba csavart valamit. Először a lábával rugta meg de az a valami nem
reagált. - Visszahívom.

Eltette a telefont, szinte meg sem hallotta a Professzor hápogását. Óvatosan közelítette meg a
feltehetően halott valamit. A késsel is megbögte, de a lény szintén nem reagállt. Óvatosan
megfogta a rongyot és egy határozott mozdulattal kitekerte belőle a testet. A látványtól teljesen
hátrahökölt. Még sem volt fölösleges az útja. A lány fénykorában gyönyörű lehetett, legalábbis
hatalmas barna szemei erről árulkodtak, amik most üvegesen néztek a semmibe. Szája helyén
azonban már csáprágók voltak és mellkasából hatalmas rovar szerű lábak álltak ki. A torka szét
volt tépve. Valószínűleg a vámpírok előbb találták meg a helyet és ők végeztek a lánnyal.
Lánnyal... szegény párát már nem igen lehetett annak nevezni.

Jade felpillantott. A teremtőre, azaz a kalapos ember társára nem volt jellemző, hogy csak egy
lényt temertsen. Lenyugtatta kalapáló szívét, és koncentrált. Koncentrált a hangokra, az éjszaka
zajaira. Hátha hall valami nem oda illőt. De semmi. Óvatosan körbe nézett, de a pince még
mindig üresen állt. A szekrény, át kell kutatnia a szekrényt.

Félelem fogta el, az a félelem, amikor a kalapos emberrel találkozott. Nem mert a szekrényre
nézni, mert mi van ha... Nyelt egyet. Az apja nem ezt tanította neki, hanem azt, hogy nézzen
szembe a félelmeivel. Megszorította a kést és a lámpát a szekrényre emelte. Abban még két
tetem volt. Egy nagyobb és egy kisebb. A vámpírok elintéztek helyette mindent. Vett egy
nagyobb levegőt és a két tetemet is kicsomgaolta. A lány férje és a kislánya. Szintén csáprágók
és rovar lábak. Az a szörnyeteg átváltoztatott egy családot. Úgy érezte, hogy el kellene őket
temetnie, de nem volt hozzá ereje. Már egy hete volt úton, alig aludt és minden energia
tartalékát kezdte felhasználni. Belenézett a szekrénybe a tetemeken kívül nem nagyon volt más
benne, azonban minta a hátuljába vágtak volna egy kis lyukat. A lámpát a szájába vette és
megpróbálta kifeszínteni a késsel. Pár perc szenvedés után sikerült is neki és lőn meglett a kulcs.
A vámpírok valószínűleg azért nem fedezték fel, mert nem akartak a szekrényben matatni,
miután oda tették a hullákat.

Jade megszorította a jéghideg régi kulcsot és a ládára nézett. Visszahívta a professzort.

Megbeszélték, hogy ha talál egy nyomot azonnal telefonál.

- Megvan a kulcs - jelenette ki győzelem ittasan - És igaza volt a kalapos ember járt itt.
Átváltoztatott egy családot rovaremberekké, de a vámpírok megölték őket.

- Jade. Mi van a ládában? - türelmetlenkedett a Professzor.

- Vájron egy pillanatot, átkapcsolom video hívásra - mondta a lány. - És nézze a titok akkor tárul
fel ön előtt, mint előttem

Jade arcán kaján vigyor jelent meg, ahogyan a kulcsot behelyzete a zárba. Lassan nyitotta ki a
tetejét, ám a látottakról azonnal lefagyott a mosoly az arcáról...

~~~~~

- Mr. Willson felháborítónak tartom amit a lánya leművelt! Az engedélyem nélkül lépett be az
elmémbe, ezért akár ki is rugathatom az iskolából - üvöltötte egy süvítő női hang. Abel azt hitte
leszakad a feje és egyben aggódott is. Jól tudta, hogy Shopie nem tenne ilyet, legalábbis
szándékosan nem. Továbbá a lánya már beavatta a részletekbe.

- Sajnálom hölgyem, beszéltem Shopi-val és nem fordul elő ilyen meg egyszer - ismételte
önmagát vagy már századszorra. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy a világ egyik leghíresebb
egyetemén ilyen létezik, akkor körbe röhögte volna. Még hogy Merlin is itt végezte az
egyetemet, és az iskola oda figyel a tanulóira... Abel beletúrt éjfekete hajába és már nem is
figyelt oda a nő krákogására. Sose értette, hogy Shopie miért a muglikkal és az ezzel kapcsolatos
dolgokkal akar foglalkozni. Talán a féltestvére miatt? Már három éve, hogy Jade eltűnt. Ava még
mindig reménykedik, és még mindig próbálja hívogatni. Két éve ugyan kapott a lánytól egy
üzenetet, hogy ne keressék, de Ava nem akarta elhinni, hogy ő az, addig nem amíg Jade fel nem
hívta és elég keményen a tudtára adta, hogy nem akar vele többet beszélni. A büszke asszony
tiszteletben tartotta lánya kérését és nem kereste többet. Shopie pedig magát okolta a
történtekért, ahogyan Abel fia Kai is, holott ezért csak is Jade a felelős, hiszen ő kereste
magának a bajt mindig. Megrázta a fejét és ránézett az előtte gubbasztó lányára, aki
valószínűleg minden szidalmat végighallgatott, miközben neki elkalandozott a figyelme.

- Nagyon sajnálom Miss. - Abel rájött, hogy a nő nevét se tudja.

- Rose. Miss. Rose - vicsorogta a parázsból az arc.

- Miss. Rose. Beszélni fogok a lányommal. Sajnos még nem tudja teljesne kezelni a képességét.

- Hát a Roxfortba mit tanult - prüszkölte a nőt, mire Shopie felszisszent.

- Mint mondtam beszélek vele, azonban most mennem kell - zárta rövidre a beszégletést Abel,
majd megszűntette a varázslatot.

Ó istenem - sóhajtott Shopie és beletúrt mélybarna, szinte fekete hajába. Kék szemeit apjára
szegezte és várta a reakcióját. Abel komiszan ránézett és elnevette magát.

- Ilyen híres egyetem és ilyen creepy emberek vannak ott - vihogott, mire lánya is elkezdett
nevetni, noha az ő mosolya nem volt teljesen őszinte.