Hedwig Courths-Mahler

A DUHAJ KAPITÁNY

Tékozló könnyelműsége és legendás hódításai Hans von Hassberget a kisvárosi úri

társaság hírhedt alakjává teszik. Mégis akad egy lány, aki igaz szerelmet ébreszt a
szívében. Regina kezére azonban más is pályázik, és gonosz ármánnyal igyekszik
szétválasztani a szerelmeseket...
I.
Regina Baldus hirtelen felkapta a fejét, és felállt az íróasztalától. Valahonnan a távolból
katonazene szűrődött be a nyitott ablakon át: egy lovassági induló hangjai. Tudta, hogy a
szülővárosában állomásozó ezred hamarosan ellovagol a Baldus-villa előtt.
Ez igazán nem volt újdonság Regina számára. Mégis akárhányszor meghallotta az indulót,
mindig odalépett az ablakhoz, és lopva kinézett a nyeregben nyalkán feszítő lovasokra.
Ilyenkor mindig az az egy járt az eszében, aki már nem tartozott közéjük. Az, aki a hazájától
távol, valahol Délnyugat-Afrikában viselte most a mundért, és akiről két éve, azóta, hogy
elutazott, senki sem tudott semmit.
Egy ideig még emlegették a társaságban a „duhaj kapitányt", ahogyan Hassberget a városban
mindenütt nevezték. A sok mendemonda, ami keringett róla, nem csitult el egyik napról a
másikra. De aztán, hogy eltűnt a szemük elől, s jó ideje hír sem érkezett felőle, lassan kihunyt
az érdeklődés iránta. Ma már csak nagy ritkán emlegette valaki a lovaskapitány egyik-másik
duhaj tettét.
Regina Baldus azonban nem felejtette el.
A színes egyenruhába öltözött menet közben elvonult az ablak alatt, s lassan elhalt a
katonazene is. Az előkelő utca újra elcsendesedett. Regina visszatért az íróasztalához.
Egyetlen gyermeke volt édesapjának, az egy évvel ezelőtt elhunyt Baldus kereskedelmi
tanácsosnak. Kinn, a város szélén álltak a tanácsos által életre hívott gyárak, mellettük pedig a
munkásainak épített otthonos kolónia.
Mindezt rég részvénytársasággá alakították. Baldus, mint főrészvényes, vagyona legnagyobb
részét benn hagyta a vállalkozásban. Ebben a vagyonos polgárságáról közismert városban
Regina Baldus a leggazdagabb örökösnők közé számított. Már apja életében is sok kérő
pályázott a kezére, s a számuk azóta csak gyarapodott.
Néhány hete újra fogadtak vendégeket a Baldus-villában. Regina a gyászév legnagyobb
részében utazgatott, régen megboldogult édesanyja nővérének, Therese Ruthartnak a
társaságában. Amióta Therese asszony maga is özvegységre jutott, ő töltötte be a Baldus-
villában a háziasszony és a pótanya szerepét.
Regina hazaérkezését követően ismét a csütörtök lett a Baldus-villa állandó fogadónapja. Ezt
a hírt a baráti kör nagy örömmel fogadta, s már az első alkalommal megtelt a ház
vendégekkel,
A fiatal lány, amióta csak az eszét tudta, mindig korán kelt. Az édesapjával az volt a
szokásuk, hogy mindjárt reggeli után kilovagoltak, rendszerint apja barátja, Wdrtiei konzul és
annak leánya, Gerta társaságában. A lány nagyon jó barátságban volt, s amióta Regina
hazatért, újra csatlakozott Wernerékhez a rendszeres kilovaglásokon.
A lovaglásból visszaérkezve először is átöltözött, majd megállás nélkül dolgozott ebédig.
Utána többnyire olvasgatni szokott, s ezt követően néhány órát testmozgással töltött. A
csendes esti órákban elővette a hegedűjét vagy leült a zongorához, s csak úgy, a maga kedvére
muzsikált.
Így aztán Regina sohasem unatkozott, ha egyformán is, de dolgosán és tartalmasan teltek a
napjai.
Kérőkben sem szenvedett hiányt, sőt már nem egyet kikosarazott közülük. Bár ő maga senkit
sem bátorított, mégis egyre újabb fiatalemberek jelentek meg komoly szándékkal a Baldus-
villa csütörtökjein. Most pedig, hogy az utazásaiból változatlanul eladó lányként tért haza, ha
lehet, még több fiatalember legyeskedett körülötte. Volt közöttük egy, akit már többször is
visszautasított. Heinz von Tondern azonban, mert így hívták a fiatalembert, mégsem adta fel a
reményt, hogy egy szép napon elnyeri a lány kezét.
Heinz apjának nagy gépgyárai voltak, ő maga pedig néhány évet szülővárosa lovassági
ezredében szolgált tiszti rangban. Később leszerelt, és apja kívánságára belépett a gyárukba.
Tondern gyárigazgató úr, csakúgy, mint Regina édesapja, szívesen látta volna, ha gyermekeik
egybekelnek. Heinz édesanyja pedig, a gyárigazgató-né asszony, egyenesen képtelenségnek
tartotta, hogy az ő egyetlen fiacskáját bárki is kikosarazhatja. Regina azonban másodszor is
nemet mondott, amikor Heinz, az ő elutasító magatartása ellenére újból vette a bátorságot, és
megkérte a kezét. Azóta Tondern asszony haragudott a lányra.
Regina apját is kellemetlenül érintette, amikor a lánya visszautasította az ifjú Tondernt. A
kereskedelmi tanácsos valójában sohasem ért rá a gyermeke lelki életével foglalkozni. Regina
nevelését már rége srég a sógornőjére bízta, ő maga csupán arra szorítkozott, hogy a
felcseperedő lányt beavassa a kereskedelmi ismeretekbe.
Így aztán nem is firtatta különösebben a kikosarazás okát, ahogy azt sem, miért utasította
vissza Regina a többi kérőjét is. „Miért dolgoztam, miért szereztem vagyont, ha nem azért,
hogy az egyetlen gyermekem a saját elképzelése szerint rendezhesse be az életét? A lányom
válasszon csak szíve szerint férjet, vagy ha neki úgy tetszik jobban, felőlem akár hajadon is
maradhat. Azt akarom, hogy szabad ember legyen" - gondolta magában bölcsen a tanácsos, s
nyugodtan hagyta hát továbbra is, hogy Regina a maga útját járja. Meggyőződése volt, hogy a
lánya, ha majd egyszer párt keres magának, méltó társat választ.
Vajon ilyen nyugodt maradt volna akkor is, ha sejti, hogy leánya szívbéli vágyai ki felé
szállnak? A „duhaj Hassberg kapitány" olyan szoknyavadász volt, akitől az apák joggal óvták
a lányaikat, a férjek pedig a feleségüket. A nyalka tiszt mégis bejáratos volt minden jó
társaságba, mert az ezred valamennyi katonája közül ő volt a legelőkelőbb származású.
Baldus kereskedelmi tanácsos kifejezetten kedvelte a fiatalembert. Éles szemével jobban
belelátott az emberi szívekbe, mint mások, és felfedezett a „duhaj kapitány" szilajsága és
fölényessége mögött valamit, amiről úgy tartotta, hogy „kár érte".
Aztán Hans von Hassberg két évvel ezelőtt, minden különösebb előzmény nélkül, egyszer
csak elment Afrikába. Arról, hogy miért cselekedett így, persze igencsak megoszlottak a
vélemények. Volt, aki úgy vélte, hogy a kalandvágya hajtotta a világ túlsó végére. Mások azt
állították, hogy duhaj csínyeivel lehetetlenné tette magát az ezredben, ismét mások pedig
tudni vélték, hogy adósságai miatt kellett sürgősen távoznia a városból.
Mindazonáltal a bajtársai szentül állították, hogy a kapitány kifizette a tartozásait, mielőtt
elhagyta a várost. Ha szilaj, fékezhetetlenül rámenős volt is, nem követett el semmi
becsületbe vágót, amivel lehetetlenné tette volna magát az ezredben vagy a társaságban. Azt
azonban, hogy honnét vette a pénzt, amellyel az adósságait rendezte, a bajtársai sem tudták.
Hiszen a vagyonát az utolsó krajcárig felélte, még mielőtt adósságokba keveredett volna, és az
is köztudott volt, hogy sehonnan sem számíthatott segítségre.
Csupán egyvalaki tudta pontosan, honnét vette a kapitány a pénzt, ő azonban okkal őrizkedett
attól, hogy elárulja. Ez a „valaki" nem volt más, mint Heinz Tondern.
Talán csak mert borzasztóan féltékeny volt, mindenesetre egyedül Heinz vette észre, hogy
Regina Baldus jobban kedveli a kapitányt, mint bárki mást. Hassberg mellé szegődött, hogy
minden lépését szemmel tarthassa. Miközben a duhaj kapitány előtt megjátszotta az őszinte
barátot, túlozva és elferdítve folyamatosan beszámolt Reginának és az édesapjának a tiszt
ostoba csínytevéseiről.
Végül ez vezetett a katasztrófához. Az egyik hitelező, aki Hassberg szerint valamiért
haragudott rá, a kapitány minden váltóját összevásárolta, és most már könyörtelenül követelte,
hogy kifizessék. Amikor ez nem történt meg, az engesztelhetetlen hitelező Hassberg
feletteséhez fordult. Az ezredes kénytelen volt fiatal kapitányát választás elé állítani: vagy
kifizeti az adósságait, vagy lemond a rangjáról.
Erre már a duhaj kapitány is megijedt. Elgondolkodva baktatott hazafelé. Amikor belépett a
lakásába, ott találta Heinz Tondernt.
Hassbergnek nem tűnt tél. hogy Tondern titkon rajta tartja a szemét. Sejtelme sem volt róla,
hogy az ifjú gyáros búvik meg az uzsorás mögött, aki felvásárolta az adósleveleit, vagyis
valójában Tondernnek köszönheti, hogy válaszút elé állították.
Szívélyesen üdvözölte vendégét, akit barátjának tartott, és kendőzetlenül elmesélte neki,
milyen csávába került. Az ezredes tanácsát sem rejtette véka alá, miszerint legjobb lenne, ha
mielőbb kérné áthelyezését az afrikai német gyarmatok valamelyikére.
- Erre magam is gondoltam már, A gyarmatokon lenne a helyed, Hans. A magadfajta
legényekre ott van a legnagyobb szükség - helyeselt hevesen Heinz Tondern.
- Igen, Heinz, ha rajtam múlna, máris indulnék. De itt ez a fránya hitelező, aki volt olyan
kedves, hogy felvásárolja a váltóimat, és ezzel kitörje a nyakam. Nem tudom, mit vétettem
ennek a nyomorult szatócsnak. Talán csinos felesége van, vagy ártatlan leánykája, akire, uram
bocsá', egyszer rámosolyogtam. Tulajdonképpen személyesen nem is ismerem ezt az embert,
akinek, ki tudja, mi okból, harmincezer márkát megért, hogy kardélre hányjon. Ugyanis a
csip-csup adósságokból, az isten tudja, hogyan, ennyi halmozódott fel. Biztosra veszem, hogy
ez a kedves jóakaróm nem enged majd minden további nélkül elvonulni.
- Különben elmennél Afrikába? - faggatta ravaszul Tondern.
- El én! - bólintott a kapitány.
Tondern egyszeriben talpra szökkent.
- Kedves Hans, ha csak ez a baj, én szívesen kifizetem a hiteleződet.
Hassberg megdöbbenve nézett rá, és úgy kacagott, mint egy jó tréfán.
- Kedves Heinz, talán az imént nem jól hallottad, de én tényleg harmincezer márkával
tartozom.
- De igen, jól hallottam.
- És ennyi pénzt akarsz nekem kölcsönadni?
- Úgy van, feltéve, ha elmész Afrikába.
Hassberg meglepetten nézett rá.
- Van valami különös okod rá, hogy Afrikába küldj? - kérdezte nyomatékkal.
- Van - felelte nagy levegőt véve Tondern.
- Mégpedig?
Heinz egy pillanatig habozott. Azután így szólt:
- Kedves Hans, már látom, a legjobb, ha nyíltan beszélek. Nos, szeretek egy ifjú hölgyet, és
észrevettem, hogy az illető a legjobb úton van afelé, hogy beléd habarodjon. Ha azonban
mielőbb eltűnsz a látóköréből, talán hamarosan elfelejt majd, s én elnyerhetem a kezét.
A kapitány arckifejezése különös változáson ment át.
A vonásai megkeményedtek, és a szeme úgy szikrázott, mint az acél. Egy ideig némán meredt
Tondernre. Azután hirtelen felnevetett,
- Vagy úgy! Itt van a kutya elásva! És én még egy pillanatig komolyan hittem, hogy
barátságból ajánlod fel a segítségedet.
Tondern vállat vont.
- Ki-ki saját szerencséjének kovácsa.
- Természetesen - nevetett fel újra élesen a kapitány.
- És milyen biztosítékot kérsz, hogy valóban elutazom?
- Csak becsületszavadat kell adnod, hogy azonnal előkészíted az utazásodat, és nem térsz
vissza... mondjuk, két évnél hamarabb. Ennek fejében rád bízom, vissza-fizeted-e a pénzem,
és ha igen, mikor.
Hassberg nehezen szedte a levegőt, a szája körül keserű vonás jelent meg.
- Most látom csak, hová vezetett az én duhaj életem!
- szólalt meg olyan tekintettel, amely vendégének homlokába kergette a vért. - Undorom
magamtól, amiért kénytelen vagyok elfogadni az ajánlatodat. De most már késő: eljátszottam
az ilyen fényűző érzelmekre való jogomat. Nos, elfogadom a segítségedet. Ám egy feltételem
nekem is van.
- Ki vele!
Hassberg szúrós szemmel nézett Tondernre.
- Tudni akarom a hölgy nevét, akinek a kedvéért el akarsz távolítani az útból.
- És ha elárulom, ki biztosít róla, hogy nem mész oda hozzá, és nem kéred meg a kezét? -
fürkészte bizalmatlanul a kapitány arcát Tondern.
Hassberg úgy nézett rá, mintha ma látná először. A homlokán kidagadtak az erek.
- Én biztosítalak róla! Ha duhaj kapitánynak neveznek is, aljasságot még soha senki nem
bizonyított rám.
- Miért akarod megtudni a nevét?
- Kíváncsiságból, puszta kíváncsiságból. Csak tudni szeretném, megérdemel-e ez a hölgy
tőled ilyen nagy áldozatot.
- És szavadat adod, hogy köztünk marad?
- Erre nincs szükség. Csak nem leszek egy hölggyel szemben indiszkrét!
- Hát jó... Regina Baldusról van szó - bökte ki kelletlenül Tondern.
Hassberg meglepetten rezzent össze. Tekintete a távolba révedt, mintha keresne valamit.
Egyszeriben felmerült előtte Regina Baldus képe, úgy, ahogy először látta.
Igen, pontosan emlékezett mindenre. Amikor bemutatkozó látogatásra a Baldus-villába
érkezett, a kertben egy fehér ruhás, karcsú teremtést pillantott meg. A lány egy tiszafa mellett
állt, s a sötétzöld háttér előtt arany-fénnyel csillogott sötétszőke haja, amely dús hullámokban
ölelte körül alabástrom homlokát. Finom vonású arcocskájából ártatlan bizalommal tekintett
rá tágra nyílt szemével, úgy, ahogy a duhaj kapitányra általában senki sem szokott nézni.
Milyen furcsa, hogy erre a képre még most is ilyen világosan emlékszik!
Később aztán többször is látta Regina Baldust. A kamasz lányból szép, vonzó ifjú hölgy lett, ő
mégsem törődött vele. Ha találkoztak, Regina nem nézett többé ártatlan bizalommal rá.
Mintha a tekintetében mindig valami komoly figyelmeztetés lett volna, ami idegesítette őt.
Mindig az a kínos érzése támadt, hogy Regina a lelke legmélyére akar hatolni. Ez pedig
feszélyezte, mivel úgy érezte, mintha a lány némán elítélné a magatartását.
Ezért aztán, ha csak tehette, kerülte a leányt, és magában fölényesen a „kritikus Reginának"
nevezte. Meg volt győződve róla, hogy Regina Baldus az ő „züllöttsége" miatt buzgón hányja
a keresztet, és „megtévedt báránynak" tekinti.
Most meg váratlanul azt hallja Tonderntől, hogy a „kritikus Regina" a legjobb úton van
ahhoz, hogy belé szeressen! Felettébb furcsa! Van még egyáltalán nő, aki félénken elrejti
szerelmét, és csendben, a szíve mélyén őrzi? Bezzeg milyen sóváran néztek rá más nőszemé-
lyek, megjátszva, hogy szeretik. Ez az egy meg úgy eltitkolta előle, hogy semmit sem vett
észre belőle?
Hans megrázta a fejét.
- Azt hiszem, nyugodtan megtarthattad volna a harmincezer márkádat. Baldus kisasszony
mindig nagyon tartózkodóan viselkedett velem.
- Hiszen meglehet, hogy tévedtem - vonta meg a vállát Tondern. - A féltékenységtől olykor
rémeket lát az ember. Mindenesetre határozottan az az érzésem, hogy utamban állsz.
- Nos jó, ne beszéljünk erről többet! - húzta ki magát hirtelen Hassberg, és gúnyosan
felnevetett. - Azért szeretném, ha tudnád, hogy akkor is biztonságban lettél volna felőlem, ha
itt maradok. Ez az ifjú dáma nem az én zsánerem. Túlságosan komoly. Márpedig, cimborám,
nekem mindig is terhemre voltak azok a nők, akiket komolyan kell venni.
- Ej, ha ezt a szép Melanie von Hansen hallaná! -füttyentett Tondern, s közben maga is
megpróbált köny-nyednek és fölényesnek látszani.
A kapitány hirtelen mozdulattal elfordult vendégétől.
- Lovagiatlanság egy hölgyet nevén nevezni.
- Már régen tudom, hogy Hansen jogtanácsos úr féltékeny rád, és a szép felesége erre okot is
szolgáltat. De hát miért vett el hatvanévesen egy huszonkét éves lánykát?
Hassberg máskor azonnal átvette volna ezt az évődő hangot, ám most kifejezetten
bosszantotta. Persze lehet, hogy csak azért, mert mostanára igencsak beleunt már a túl heves
flörtbe Melanie asszonnyal.
- Hagyjuk ezt, rendben? Inkább kössük meg az „üzletünket" - vágott a vendég szavába,
miközben arra gondolt, hogy talán jobb is lesz egy időre kikerülnie Melanie látóköréből, mert
még hírbe hozza a szenvedélyes szépasszonyt.
A két úr ezután gyorsan elintézte az üzleti formaságokat, majd Tondern elköszönt. Most is
ugyanúgy kezet fogtak, mint máskor, ám a kapitány ez alkalommal nem szorította meg olyan
melegen a vendége kezét. Ettől az órától kezdve nem tekintette többé barátjának Heinz
Tondernt.
Homlokát gondterhelten ráncolva nézett egy ideig a távozó után, majd fel-alá kezdett járkálni
a szobájában. A gondolatai Regina körül forogtak. Szinte látni vélte a lányt, amint nagy
szemével komolyan és szomorúan néz rá. Igen, regina Baldusnak csakugyan szomorú volt a
tekintete, ha ránézett, és egyáltalán nem kritikus vagy fürkésző. Igen, ezt most egyszerre
világosan tudta. Hát persze. Regina szomorúan nézett rá, úgy, mintha valamire figyelmeztetni
akarta volna. El ezzel a képpel! Hassberg dacosan hátraszegte a fejét. Mégis mit kezdhetne
vele?
Aztán hamarosan az egész város arról beszélt, hogy a duhaj kapitány Afrikába utazott.
Regina Baldus csak akkor értesült róla, amikor a férfi már elment. Soha senki meg nem tudta,
mit érzett a hír hallatán. A társaságban mindennapos téma volt Hans esete, és ilyenkor Heinz
Tondern éles szemmel figyelte Regina viselkedését. Csak ő vette észre, hogyan sápadt el, s
hogyan rezzent össze a lány. Most már kifejezetten örült, hogy rettegett vetélytársát elsöpörte
az útjából.
Csakhogy nem sokra ment az egésszel. Regina szerelme ugyanis nem hamvadt el attól, hogy
Tondern kígyótbékát kiabált a kapitányra, sem a többi sikamlós történettől, ami most
egyszeriben lábra kapott róla. És nem hunyt ki a hosszú évek során sem, mialatt a
lovaskapitány az afrikai német gyarmatokon szolgált.

II.

Erre a mostani csütörtökre különösen sok vendég érkezett. Elsőnek, mint mindig, most is
Heinz Tondern állított be. Jó megjelenésű, nyúlánk férfi volt. A vonásai szabályosak, de
valahogy mégis jellegtelenek. Sötét szemében árulkodó tűz gyúlt ki, valahányszor Reginára
nézett. Ma ráadásul különösen bizonytalan volt a tekintete. Egész lénye nehezen türtőztetett
nyugtalanságról árulkodott.
Therese asszony szívélyesen köszöntötte a fiatalembert. Heinz volt a kedvence. Titokban ő
sem adta még fel a reményt, hogy a férfiból és az unokahúgából majdan egy pár lesz. Ha
módja nyílt rá, úgy rendezte, hogy Tondern legalább egy kis időre kettesben maradhasson
Reginával. Röviddel Heinz megérkezése után aznap is eltűnt hát valami kifogással a
fogadószobából, s Regina kénytelen volt kettesben maradni a vendéggel.
Ma Tondern nem elégedett meg azzal, hogy esdve nézzen a házikisasszonyra, és halk
célzásokat tegyen az érzéseire. Amint a nagynéni elhagyta a szobát, odalépett Reginához:
- Nagyságos kisasszony, két év telt el azóta, hogy először kértem meg a kezét - szólalt meg
ünnepélyesen, esdeklő tekintetét a lány szemébe mélyesztve. - Akkor azt felelte, hogy soha
nem fog férjhez menni. Mégsem adtam fel a reményt, hogy egy szép napon meggondolja
magát. Amikor az édesapja meghalt, azt hittem, hogy a magánya hozzám vezérli majd.
Türelmesen vártam. Most már rég letelt a gyászév felejthetetlen édesapja után, aki apám
legjobb barátja volt, és így ma bátorkodom szívem egész hevével újra megkérni, legyen a
feleségem, Regina. Kimondhatatlanul boldoggá tenne, ha igent mondana.
A férfi szavait forró vágy hevítette. Mialatt hallgatta, Regina Összeráncolta a homlokát.
- Miért nem kímélt meg ettől a beszélgetéstől mindkettőnket, Tondern úr? - kérdezte
szomorúan. - Hiszen tudja, bármilyen rokonszenvvel tekintek is önre, nem lehetek a felesége.
Ön kedves barátom, de ennél többet nem érzek ön iránt,
- És ha azt mondanám kegyednek, Regina, hogy ha a feleségem lenne, beérném ezzel az
érzéssel? - erősködött a férfi, megragadva a lány kezét.
Regina megrázta a fejét.
- Nem, Tondern úr. Én soha nem tudnám úgy a kezemet nyújtani egy férfinak, hogy közben
ne szeressem tiszta szívemből.
Heinz elengedte a lány kezét, és mélyet sóhajtva végigsimított a homlokán.
- Mégsem adom fel a reményt. Nem, egyszerűen képtelen vagyok rá! Amíg kegyed szabad,
amíg másnak nincs joga önre, én addig mindig reménykedni fogok.
Regina kínosan feszengett.
- De Tondern úr, kérem, próbáljon meg letenni erről a szándékáról! Hiszen annyi kedves,
szeretetre méltó leány van, aki boldoggá tehetné. Legyen okos és felejtsen el!
- Azt hiszi, ez olyan könnyű? Már mindent elkövettem. Amíg utazgatott, igyekeztem elterelni
a gondolataimat kegyedről. Nem tudtam. Csak egyre jobban vágyakoztam kegyed után.
A férfi vallomása megrendítette Reginát. Ugyanakkor viszolyogva figyelte a kérőjét, akinek
villogó szeméből sokkal inkább vad érzéki vágy, semmint mély, szívbéli vonzalom áradt felé.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudok önön segíteni -vonta meg végül a vállát tanácstalanul.
- Mondja inkább azt, hogy nem akar! Inkább csak valami lányos szeszély akadályozza meg,
hogy a feleségem legyen.
- Téved, ez nem szeszély.
- Vagyis alapos oka van rá, hogy kikosarazzon?
- Igen - felelte kendőzetlen őszinteséggel Regina.
A férfi szúrósan nézett a szemébe.
- Mást szeret hát?
A vér a lány arcába szökött, de büszkén hátravetette a lejét.
- Tondern úr, nincs joga ezt kérdezni - csattant fel a hangja most már türelmetlenül.
A férfi összeharapta a fogát, ám mégsem bírta magában tartani az újabb kérdést.
- Könyörgöm, mondja meg az igazat, mást szeret? -fakadt ki megkínzottan.
Regina gyorsan elfordult, és odalépett a márványkandallóhoz. Ott állt egy ideig, háttal a
férfinak. Aztán sápadt arcát visszafordította Heinz felé, és rekedten megszólalt:
- Erre a kérdésre még magamnak sem felelek, hát még másnak! Kérem, követelem, fejezzük
be ezt a beszélgetést. Ha továbbra is azt akarja, hogy válaszra méltassam, keressen más témát.
Csakhogy Tondernnek az izgalomtól pillanatnyilag elszorult a torka, és mivel Regina sem
szólalt meg, csend állt be közöttük. Kisvártatva Therese néni és néhány vendég lépett a
szobába. A nagynéninek azonnal feltűnt az ifjú Tondern szokatlan dúltsága. Észrevette, hogy
kedvence olykor-olykor lopva az ajtó felé pillant, mintha várna valakit, ugyanakkor félne is
ennek a bizonyos illetőnek az érkezésétől.
Vajon mi baja lehet? - töprengett a néni. Nem sejtette, hogy Tondern idejövet találkozott egy
ismerősével, aki azt kérdezte tőle, hallotta-e már, hogy a duhaj kapitány hazajött. Heinz
Tondern úgy érezte, mintha kicsúszna a lába alól a talaj.
Most valóban mindegyre az ajtót leste, attól félve, hogy Hassberg egyszer csak besétál rajta.
Tisztában volt vele, hogy ha a kapitány személyesen nem is, az érkezésének híre előbb-utóbb
mindenképpen ide fog érni. Nem csoda hát, ha minden újonnan érkező vendégben a gyászos
hír hozóját látta.
Ám meglepő módon senki sem beszélt a kapitányról. Tondern már kezdett fellélegezni,
amikor váratlanul megjelent ugyanaz az úr, akivel az utcán találkozott.
Regina a maga nyugodt, határozott modorában üdvözölte.
- Régen nem járt nálunk, ülnök úr - nyújtott kezet az új vendégnek.
- Néhány hétre elutaztam, nagyságos kisasszony, és csak tegnap tértem vissza - mondta a
férfi, miután kezet csókolt a házikisasszonynak.
Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni, majd hamarosan néhányan a többi vendég közül is
csatlakoztak hozzájuk. Tondern szintén odalépett a csoporthoz.
Hirtelen összerezzent, amikor az ülnök így szólt:
- Hallották már, hölgyeim és uraim, hogy a duhaj lovaskapitány hazatért?
Mindenki meglepetten fordult felé. Eközben senki sem vette észre, amit Tondern sajnos
nagyon jól látott: a hír hallatán Regina arcából egyszeriben kiszállt a vér, kezét önkéntelenül a
szívére szorította, s halkan pihegve, tágra nyílt szemmel bámult az ülnökre.
- Kérem, hölgyeim és uraim, ne faggassanak! - emelte fel a férfi eközben tréfásan a kezét. -
Sajnos, nem tudok bővebb felvilágosítással szolgálni, hiszen magam is csak Trebin
hadnagytól hallottam az újságot, aki nyilván tegnap összefutott a kapitánnyal. Egyébként úgy
tudom, ő is ide készül ma este. Legyenek hát türelmesek még egy kis ideig! A hadnagy úrtól
bővebb felvilágosítást kapnak majd - tette még hozzá, azzal otthagyta a csoportot.
Therese Rutharthoz lépett, aki valamivel távolabb Werner konzulnéval és Gertával
beszélgetett. Regina is csatlakozott a nagynénjéhez. Arca az iménti sápadtság után most
feltűnően kipirult, a szeme csillogása visszafojtott izgalomról árulkodott.
Egy ideig szórakozottan hallgatta a beszélgetést, majd elfordult, és lassan átment a szomszéd
szobába. Az ablaknál megállt, és gondolataiba merülve kinézett a kertre.
- Nos, nagyságos kisasszony, mit szól a duhaj kapitány hazaérkezéséhez? - hallotta meg
egyszerre Tondern izgalomtól elfúló hangját a háta mögött.
Regina hátrafordult. Az arca teljesen nyugodt volt.
- Sem jogom, sem okom, hogy bármit is szóljak hozzá.
- Szerintem az egész várost felizgatja a hír - ingatta a tejét Tondern, s közben le nem vette a
szemét a lányról, mintha így akarná kifürkészni a gondolatait. - Hassberg gaz csínyeit máig
nem felejtették el az emberek.
Regina szája megrándult.
- Én csak féktelen csínyeiről tudok, gaztettekről nem, Tondern úr.
A férfi az ajkába harapott, majd kajánul így szólt:
- Hát persze, ártatlan hajadonok jelenlétében csak féktelen csínyekről szokás beszélni, a
gaztetteket elhallgatják. Egyébként észrevette, mennyire felizgatta Hansen asszonyt Hassberg
hazaérkezésének híre?
Regina riadtan pillantott Melanie asszony felé.
- Én ugyan nem vettem észre semmit - felelte aztán kurtán, ám Tondern nem tágított.
- Én viszont észrevettem. Talán csak mert tájékozottabb vagyok a többieknél. Sőt,
határozottan tudom, hogy a duhaj kapitányt, mielőtt Afrikába távozott, gyengéd szálak fűzték
a szép Melanie asszonyhoz.
- De hiszen akkor még élt az ura...
Tondern megvonta a vállát.
- Élt bizony, de Hassberget ez cseppet sem zavarta. Mivel Melanie asszony most már özvegy,
ráadásul gazdag és fiatal, a kapitány nyilván biztonságos révbe menti majd élete eltévelyedett
hajóját, és feleségül veszi a szépasszonyt.
Regina komolyan nézett rá.
- Nem hiszem, hogy Hassberg urat érdekli, gazdag vagy szegény a nő, akit feleségül akar
venni.
- Nagyon téved, kisasszony! - nevetett fel kajánul Tondern. - Tőle magától tudom, hogy már
az elutazása előtt számított egy gazdag házasságra, amely kimenti szorult anyagi helyzetéből.
De akkor nyilván Hansen asszony nem hagyta megnősülni. A nők az ilyen embereknek nem
sokat számítanak, A kapitány játékszernek vagy számtanpéldának tekinti őket.
- Akkor csak sajnálhatjuk érte, hogy eddig még nem találkozott olyan hölgyekkel, akik
megtanították volna megbecsülni a gyengébb nemet - felelte a lány, könnyed mozdulattal
hátrasimítva a homlokába hulló hajtincset.
Tondern ingerülten felnevetett. Dühítette, hogy Regina a kapitány pártját fogta.
- Csodálkozom, kisasszony, hogy kegyed ilyen jóindulatúan ítéli meg azt az embert, aki
egyetlen gondolatára sem méltó.
Úgy tűnt, hogy a lány heves visszavágásra készül: a szeme fellángolt, az ajka megremegett.
Ám szerencsére Trebin hadnagy érkezése megakadályozta ebben. Gyorsan elnézést kért
Tonderntől, és az új vendég elé sietett. A tisztet mindenfelől kérdésekkel ostromolták duhaj
bajtársa megérkezéséről. A legkíváncsibbnak Melanie bizonyult. Tudni akarta, hogy néz ki a
lovaskapitány, olyan féktelen-e még, mint annak idején, és visszabújt-e már régi ezrede
egyenruhájába.
Trebin hadnagy megadóan válaszolt a kérdéseire, ám közben a tekintete Gerta Werner
kisasszonyt kereste, néma könyörgéssel, hogy szabadítaná már meg végre.
A „víg özvegy" azonban nem bocsátotta el addig, amíg el nem mesélt mindent, amit
Hassbergről tudott. Csak ezt követően foglalhatott helyet felszabadultan, fellélegezve Gerta
Werner mellett.
Amíg Trebin és Gerta egymás iránt érzett mély vonzalmukat leplezve többnyire jelentéktelen
dolgokról csevegtek, a társaság többi tagja továbbra is a „duhaj kapitány" esetét taglalta.
Regina fájdalmas érzéssel hallgatta, amit Hassbergről beszéltek. Sorra felelevenítették
arcpirító, féktelen kalandjait, s közben Tondern mindvégig gondoskodott róla, hogy Hassberg
bűnlajstromát néhány különösen súlyos esettel gyarapítsa.
Reginának az elfojtott dühtől ökölbe szorult a keze. De hallgatott. Most már csak azt várta,
hogy végre elmenjen a vendégsereg, és magára maradhasson feldúlt lelkével. Olyan
kimondhatatlanul idegennek és magányosnak érezte magát a sok ember között, akik közül
pedig nem egy kedves volt a szívének.

III.

Trebin hadnagy a Baldus-villából jövet hazakísérte Werner konzulnét és leányát. A házuk

előtt köszönt el a hölgyektől. Még nem volt kedve hazamenni, betért hát a Grunow-féle
borozóba a piactéren.
Amikor belépett a meghitt hangulatú helyiségbe, alig lézengett ott néhány vendég. Elöl, a
nagy kerek törzsasztalnál néhány idősebb úr a jóféle vörösbortól és a buzgalomtól kipirult
fejjel politizált. A kis oldalfülkékben itt-ott üldögélt csak egy-egy magányos vendég. Trebin
kutatva járta végig a helyiséget. Nem volt kedve egyedül üldögélni, azt remélte, hogy
társaságot talál.
Ekkor egészen hátul, az utolsó fülkében ismerős arcot fedezett fel. Hans Hassberg ült ott
egyedül, az asztalra könyökölve.
Trebin odalépett hozzá.
- Nem zavarok, kapitány úr?
Hassberg felriadt tűnődéséből, és ránézett a fiatal tisztre.
- Maga az, Trebin! Dehogy zavar, vagy ha mégis, legfeljebb kellemetlen gondolataimban.
Amint látja, a létező legrosszabb társaságban vagyok, a magaméban. Kérem, üljön ide
hozzám! Reméltem, hogy néhány bajtárssal találkozom itt, de már egy órája üldögélek
magamban.
Trebin letette a kabátját, és helyet foglalt Hassberggel szemben.
- Éppen egy társaságból jövök, kapitány úr, ahol ön volt a legérdekesebb beszédtéma - fordult
mosolyogva a kapitány felé, miután rendelt egy pohár bort a pincértől.
- Úgy érzem, mintha ott lettem volna, és minden szót hallottam volna, kedves Trebin -
kacagott fel gúnyosan Hassberg, és ivott egy kortyot. - A duhaj kapitányról megint alaposan
leszedték a keresztvizet, nemde bár?
Trebin vele nevetett:
- Szó mi szó, nagyon foglalkoztatja a társaságot az ön visszatérte, kapitány úr. Természetesen
rögtön felelevenítettek néhány izgalmas történetet a múltjából. Hiába, no, önt a duhaj
kapitánynak ismerik.
Hassberg újra gúnyosan felnevetett.
- Csalódni fognak a jóemberek, ha nem szolgáltatok többé „izgalmas" beszédtémát. Nem sok
maradt a duhaj Hassberg bői. A hottentottáknál hagyta a szilajságát... Tehát rólam
beszélgettek a társaságban. Megkérdezhetem, hol járt?
- A Baldus-villában - felelte Trebin, megemelve a poharát.
A kapitány koccintani akart vele, ám meghallván a Baldus nevet, letette a poharát, és hátradőlt
a széken.
- Úgy? A Baldus-villában? A fiatal pár együtt lakik a tanácsos úrral?
Trebin meglepetten nézett rá.
- Nem tudja, hogy Baldus tanácsos már több mint egy éve meghalt?
- A tanácsos úr meghalt? Nem tudtam. Kár érte. Őszinte rokonszenvet éreztem iránta. Szóval
meghalt... No és a lánya? Gondolom, most akkor ő él a férjével a Baldus-villában?
Trebin meglepődve rázta meg a fejét.
- Regina kisasszony nem ment férjhez.
Hassberg az asztalra tenyerelt, és előredőlt.
- Nem ment férjhez?
- Nem.
- De nyilván menyasszony?
- Nem tudok róla. Változatlanul Ruthart asszonnyal él a Baldus-villában. Ma volt a szokásos
fogadónapja. Rengetegen összegyűltünk, köztük az ön régi ismerősei is, kapitány úr.
Különösen von Hansen asszonyt érdekelte az ön hazatérése.
Hassberg kissé összeráncolta a homlokát.
- Hogy van Hansen jogtanácsos úr? - kérdezte, másra terelve a szót.
- Ő is meghalt azóta. Melanie asszony fiatal özvegy, nagy udvartartással. Nem csoda, hogy
sok a kérője, hiszen a férje kizárólagos örököse, aki a szép villán felül tekintélyes vagyont
hagyott rá.
Hassberg az asztalra könyökölt. Nyilvánvalóan nagyon kevéssé érdekelte a szép Melanie.
- És Heinz von Tondern? O is ott volt?
- Természetesen. Hiszen Baldus kisasszony egyik legbuzgóbb hódolója. De úgy látszik,
éppolyan kevés szerencséje van, mint a többi kérőnek.
Erre a kapitány metszően felkacagott, majd hirtelen beharapta az ajkát, mintha magába akarná
fojtani a nevetését.
- Úgy! Szóval mit sem használt neki... - bökte ki egy idő múlva, inkább csak úgy magának.
- Hogy érti ezt, kapitány úr? - kérdezte Trebin.
Hassberg legyintett.
- Ne is figyeljen rám! Odakinn kialakult az a rossz szokásom, hogy néha magamban beszélek.
Egészségére, kedves Trebin! Éljen az, amit szeretünk! Tudja, milyen csodálatos érzés nekem,
hogy itt ülök ebben az otthonos borozóban, mintha soha ki sem mozdultam volna innen! Itt
semmi sem változott. A szemközti falon még mindig az öreg Bismarck lóg, füsttől megbarnult
aranyrámájában, alatta az olasz tájkép, ultramarinkék egével, ahogy azt valami giccsfestő
elkövette, sőt, itt az asztalon is ugyanaz a törött sarkú hamutartó áll, mint régen! Tudj' isten,
most úgy érzem, mintha csak álmodtam volna, hogy két évig távol voltam. El tudja képzelni,
hogy Afrikában néha a legesztelenebb honvágy fogott el?
- Hogyne, kapitány úr! Biztosan nagyon magányos lehetett a hottentották között. Persze hogy
az ember onnét hazavágyik.
Hassberg megint gondolataiba merülve nézett maga elé, és mintha ismét csak magának
beszélt volna.
- Haza? Már régóta nem tudom, mi is az a haza. De mindig az volt az érzésem, mintha valamit
itt felejtettem volna, valamit, ami minden porcikámban visszahúz.
Trebin olyan képet vágott, mint aki hirtelen nem tudja, mit is mondhatna erre.
- Talán gyengéd szálak kötik ide, kapitány úr - jegyezte meg aztán, csak úgy találomra.
Hassberg mintha nem is hallotta volna. Felemelte a poharát, a fény felé tartva egy pillanatra
átnézett az aranyszínű nedűn, majd felhajtotta.
- Hisz még a női erényben, a női tisztaságban, Trebin? - kérdezte váratlanul, miután
visszatette a poharat az asztalra.
A fiatal hadnagy elkerekedett szemmel bámult rá.
- Édesanyám és két nővérem van, kapitány úr. Nagy baj lenne, ha elveszítettem volna a
hitemet a női tisztaságban és erényben.
Hassberg bólintott.
- Igen, nagyon nagy baj, ha az ember ezt a hitét elvesztette. De sajnos vannak, akiket
erőszakkal és módszeresen megfosztottak tőle. így vagyok vele én is. Amikor tizennégy éves
voltam, az anyám, akit addig szentként tiszteltem, otthagyta apámat egy másik férfi kedvéért,
aki arra sem volt méltó, hogy apám cipőfűzőjét megoldja. Ez a másik párbajban lelőtte az
apámat. Anyám egy év múlva férjhez ment egy harmadikhoz. Ki tudja, ehhez hű maradt-e? A
testvéremet és engem rokonokhoz adott, haláláig nem láttam őt viszont. Hamarosan
bekerültem a hadapródiskolába. Amikor évek múlva viszontláttam szép nagylánnyá serdült
húgomat, úgy játszott a hódolóival, mint macska az egérrel. Egy kedves barátom és
iskolatársam beleszeretett, és megkérte a kezét. A húgom titokban eljegyezte magát vele. Ám
hamarosan egy hitbizomány gazdag örököse kérte nőül. Ekkor elárulta a barátomat, és
földbirtokosné lett. A bajtársam agyonlőtte magát. Azóta egyetlen szót sem váltottam a
húgommal, számomra ő nem létezik többé. És a többi nő? Első szerelmem egy édes, szőke kis
teremtés volt, ártatlan kék madonnaszemekkel. Csakhogy az ájtatos szempár hamisnak
bizonyult. A kis ártatlan megcsalt. Azután még egyszer hittem és szerettem. Megint csak
gyalázatosan megcsaltak, egy másik férfi karjaiban találtam szerelmemet. Attól kezdve nem
hiszek a nőknek. Csak játékszernek tekintem őket szabad óráimra. De képzelje el, Trebin,
éppen odaát, Afrikában ébredt fel bennem a kétség, nem túl elhamarkodottan adtam-e fel
hitemet a női tisztaságban és erényben. Akkor határoztam el komolyan, hogy ha hazatérek,
még egyszer megpróbálok egy tiszta nőt keresni. Bizony, odaát különös dolgok jutnak az
ember eszébe, kedves Trebin. Miért is éppen önnek mondom el mindezt? Isten látja a lelkem,
különben nem vagyok közlékeny természetű, és elvégre ön nem is áll olyan közel hozzám. De
néha valósággal elfog a vágy, hogy valakinek kiöntsem a lelkem. Talán azért, mert odaát néha
hetekig nem volt kivel beszélnem az embereimen kívül, akikkel többnyire végtelennek tűnő,
elnéptelenedett területeken vonultunk végig. De talán azért is, mert mindig élt bennem a
rokonszenv ön iránt. Magának olyan igazi becsületes, tisztességes ábrázata van, Trebin. Arra
a barátomra, bajtársamra emlékeztet, aki a testvérem miatt pusztult el. Hát igen... kicsit
bogaras lesz odaát az ember.
Trebin nagy együttérzéssel és érdeklődéssel hallgatta végig. Úgy érezte, sikerült megértenie
néhány dolgot a kapitánnyal kapcsolatban. Részvéttel nézett a szemébe.
- Hamarosan magára talál újra, kapitány úr. Meglátja, a régi bajtársai és barátai között
egykettőre felélénkül.
- A barátaim között? - Hassberg gúnyosan kacagott megint, - Ön hisz az őszinte, önzetlen
barátságban?
- De mennyire! És mindenkit csak sajnálni tudok, aki nem hisz benne.
- Akkor engem sajnálhat, kedves Trebin: én ugyanis már nem hiszek a barátságban sem.
- Rossz tapasztalatokat szerezhetett... - nézett a szemébe elkomolyodva a fiatal tiszt.
- Talán túl sokra becsültem a barátságot - ingatta a fejét Hassberg, és végigsimította a
homlokát. - Ez is egy régi hibám. De most már elég ebből. Egészségére! Inkább meséljen
tovább a Baldus-villabeli társaságról!
Trebin örömmel eleget tett a kérésnek. Amikor a legjobban belelendült az elbeszélésbe, újabb
katonatisztek érkeztek a borozóba, akik most már szintén az ő asztaluknál foglaltak helyet. De
a vidám asztaltársaságban ma Hassberg kapitány volt a legcsendesebb. Csak nagy néha vetett
közbe egy-egy gunyoros megjegyzést. Előbb is távozott, mint a többiek.
Amikor magukra maradtak a tisztek, csodálkozó mosollyal néztek utána.
- Különös, mennyire megváltozott a duhaj kapitány. Rá sem ismerne az ember... - jegyezte
meg egyikük.
- Úgy látszik, igazi különc lett belőle - toldotta meg a másik.
Most aztán csakugyan volt min ámulni-bámulni! A duhaj kapitány szemlátomást komoly,
zárkózott emberként tért vissza. Semmi sem emlékeztetett korábbi természetére, legfeljebb a
szavaiból időnként kiérző keserű irónia.
A bajtársai végül hamar hozzászoktak a változáshoz, és békén hagyták. Sőt, az ezredes
kifejezetten elégedett volt vele. Örült, hogy a legnyalkább tisztjét épségben visszakapta,
ráadásul a duhaj kapitány még meg is komolyodott. A társaságban azonban még nem igazán
hittek Hassberg átalakulásában.
Csakhamar Regina Baldushoz is elért a hír, hogy
Hassberg mennyire megváltozott. A lány lelkébe nyugtalan várakozás költözött. Még nem
látta viszont a kapitányt, aki egyelőre nem vizitelt le sehol. Regina lázas izgalommal várta
első találkozásukat.
A fogadónapja utáni reggelen, amikor szokásához híven sétalovaglásra indult Werner konzul
és Gerta társaságában, váratlanul Trebin hadnagyba ütköztek.
A fiatalember elbeszélte nekik előző esti találkozását a kapitánnyal.
- Nem mondanám, hogy túlságosan boldog ember. Hassberget még gyerekkorában súlyos
csalódás érte, amelytől azóta is szenved. így lett belőle aztán az, amiként mi is megismertük, a
könnyelmű, duhaj kapitány. Ám a szíve legmélyén nyoma sincs vadságnak. Épp ellenkezőleg:
a lelkében máig csendes vágy honol az ideálok után, amelyeket hiába keres maga körül.
Regina a legszívesebben megszorította volna a hadnagy kezét, amiért ilyen szépen beszélt
Hassbergről.
Idestova nyolc nap telt el azóta, hogy Hassberg hazaérkezett. Regina ezen a reggelen ismét
szokásos sétalovaglására indult. Gerta és az édesapja eljöttek érte, majd pedig hármasban
kilovagoltak a városszéli parkba.
Amikor elhagyták a város utolsó házait, és a széles utcán át befordultak a fák közé, egy
századnyi lovas katona tartott szembe velük. Élükön Hassberg és Trebin lovagolt.
Regina azonnal felismerte a férfit. Idegesen rántott egyet a gyeplőn, úgyhogy a lova
megugrott. Bár igyekezett nyugalmat erőltetni magára, mégis érezte, amint a vér az arcába
szökik.
Hans Hassberg épp ekkor nézett rá. Illendően köszöntötte a lovasokat, s ahogy Reginára
pillantott, felcsillant szürke szeme.
Regina látszólag könnyedén viszonozta az üdvözlést. De piruló arcát nem tudta elrejteni, és a
lova nyugtalansága is elárulta, hogy az imént bizonyára idegesen ránthatta meg a kantárt. A
férfi még mindig őt nézte, s állhatatos pillantása kényszerítő erővel tartotta fogva a lány
tekintetét is.
Regina megremegett ettől a pillantástól. Imént még lángba borult arca hirtelen elsápadt. Ezzel
tulajdonképpen már el is haladtak egymás mellett, a gondolataik azonban még mindig
egymásnál jártak. Reginát kimondhatatlanul felkavarta a találkozás. Maga sem tudta, hogyan
került haza ezen a reggelen. Nem tudott másra gondolni, mint a viszontlátásra Hassberggel és
a férfi különös tekintetére.
A kapitányt is jobban feldúlta a találkozás, mint hitte volna. Csak rövid, szórakozott
válaszokat adott Trebin kérdéseire. Most fedezte fel először a nőt Reginában, most hatott rá
először a vonzereje.
Miután századát a kaszárnyáig kísérte, hazalovagolt, megfürdött, majd elment néhány
vásárlást elintézni. Amikor áthaladt a piactéren, összetalálkozott a nyitott hintójában ülő
Melanie von Hansennel. Illendően köszönt, és folytatni akarta az útját, ám az özvegy intett a
kocsisának, hogy álljon meg. Hassberg kénytelen volt odalépni hozzá, és köszönteni a
szépasszonyt. Tartózkodó arckifejezése elárulta, hogy mindez cseppet sincs ínyére.
- Hát igazán hazatért, kapitány úr! - nyújtotta felé a kezét Melanie asszony. - Nem akartam
elhinni, mert nálam még nem jelentkezett - tette hozzá szemrehányóan, miközben hagyta,
hogy Hassberg szertartásosan ajkához vonja a kezét.
- Még nem jutott időm a látogatásokra, nagyságos asszony. Különben elmentem volna, hogy
utólag részvétet nyilvánítsak. Hallottam, hogy súlyos veszteség érte - mondta hűvös
udvariassággal.
A fiatal özvegy szép szeme villámokat szórt.
- Az uram már másfél éve halott, kapitány úr. Küldtem volna gyászjelentést, de bármennyire
igyekeztem, nem tudtam a címét kinyomozni.
- Nem hagytam hátra címet, nagyságos asszonyom. Semmiféle kapcsolatot nem tartottam fenn
a szülőfölddel.
A nő előrehajolt, hogy a kocsis meg ne hallja, amit mondani készült.
- Ez kegyetlenség volt tőled, Hans! Nem is sejtetted, milyen bánatot okoztál nekem ezzel? -
suttogta sértetten.
A tiszt arca idegesen megrándult. Emlékezett az asszonnyal való együttlétre, röviddel
Afrikába indulása előtt. Náluk volt vendégségben, amikor váratlanul kettesben maradtak az
egyik félreeső szobában, s ő a karjába kapta és megcsókolta a szépasszonyt. Abban az órában
tegeződtek. Ezt Hassberg rég elfelejtette, s most nagyon kínosan érintette, hogy a nő tegezi, és
a keresztnevén szólítja.
- De nagyságos asszonyom! - mondta zavartan.
A nő szeme fellángolt.
- Elvárlak ma vagy holnap délután öt órakor. Csak neked leszek otthon... - mondta halkan.
A kapitánynak arcizma sem rándult. Hűvösen nézett Melanie szemébe.
- A következő napokban nagyon leköt a szolgálat, nagyságos asszony. De amint szabaddá
tudom tenni magam, felkerekedem, és természetesen bátorkodom majd kegyednél is
tiszteletemet tenni.
Az asszony égő nyugtalansággal nézett rá.
- Hans, muszáj beszélnem veled! - fakadt ki szenvedélyesen.
A kapitány azonban meghajtotta magát és hátralépett.
- Nem akarom tovább feltartani, nagyságos asszonyom, és bátorkodom ajánlani magam.
Melanie elsápadt, az arca megrándult. De ha nem akart feltűnést kelteni, most már igazán
tovább kellett hajtatnia. Kényszeredetten jelt adott a kocsisnak az indulásra, miközben
fenyegetően villámló szemekkel, ugyanakkor könyörögve nézett a kapitány arcába,
- Várlak! - súgta még oda, s a hintó tovagördült.
Hassberg elkomorult arccal, homlokát ráncolva indult tovább.

IV.

Heinz Tondern visszafogott eleganciával berendezett dolgozószobájában ült, az apja

gyárában. Tágas, világos helyiség volt, súlyos tölgyfa bútorokkal és kényelmes klubfotelekkel
berendezve. A nagy íróasztal keresztben állt az egyik ablak előtt, mögötte a sarokban egy
szépen faragott állóóra mutatta az időt. A padlón gyönyörű perzsaszőnyeg feküdt, és a díványt
is értékes szőttes borította.
Ebben a komoly, mégis otthonos szobában Heinz naponta több órát töltött szorgalmas
munkával. Nem tartozott azon fiatalurak közé, akik édes semmittevéssel szórják el apjuk
kemény munkával összegyűjtött pénzét, ő komolyan dolgozott együtt édesapjával, amióta a
tiszti egyenruhát letette. Nem volt könnyelmű fickó, sőt nagyon is derék ember volt, amíg a
féltékenység ki nem billentette lelki egyensúlyából.
Ma is ott ült munkája mellett. Előtte az íróasztalon egy halom megírt levél tornyosult,
amelyeket a hivatalsegéd az irodából hozott át. Ezeket kellett átnéznie és kézjegyével ellátnia.
Éppen aláírta az utolsó levelet, amikor a hivatalsegéd újra megjelent. Egy névjegyet hozott.
- Hassberg lovassági kapitány úr kér bebocsátást. Beengedjem?
Tondern kicsit megrezzent, és Összehúzott szemmel, töprengve nézett a névjegykártyára.
- Jöjjön - mondta végül kurtán.
A hivatalsegéd máris eltűnt, majd nyomban ezután belépett Hassberg. Csinos egyenruhájában,
szálfa termetével ugyanolyan remekül fest, mint régen, állapította meg magában kelletlenül
Tondern.
- Hát tényleg hazatértél, Hans! - mondta kényszeredett mosollyal, miközben felállt, és
vendége elé lépett. - Már hallottam róla, és szívesen fel is kerestelek volna, de annyi dolgom
volt. Isten hozott idehaza!
A kapitány megszorította a felé nyújtott kezet, de aztán gyorsan el is engedte. A szája körül
most is az a különös, fanyar mosoly bujkált, amely olyan furcsa kifejezést kölcsönzött az
arcának.
- Ne fáradj, Heinz! Nyugodtan bevallhatod, hogy a pokolba kívánsz. Nem veszem rossz néven
tőled - mondta, sapkáját az asztalra hajítva.
Tondern szemlátomást zavarba jött, de azért továbbra is kényszeredetten mosolygott.
- Akik már találkoztak veled, egytől egyig azt mondták, hogy megkomolyodtál. Én persze
nem akartam elhinni, és most már látom, hogy igazam volt. A régi mókamester maradtál,
Hans. De kérlek, foglalj helyet! Rágyújtasz? Parancsolj, szivar, cigaretta? Megkínálhatlak
konyakkal vagy egy pohár borral esetleg?
Tondern könnyed hangon beszélt, pedig valójában minden szót keservesen préselt ki magából.
Hassberg helyet foglalt az egyik öblös fotelban.
- Köszönöm! Egyelőre nem kérek semmit. Először intézzük el az üzleti ügyeket!
- Ahogy óhajtod. Hogy ment sorod Afrikában? Semmit sem lehetett hallani rólad.
Hassberg maga elé meredt.
- Hogy ment sorom? Hol így, hol úgy. De gyanítom, ez nem igazán érdekel téged. Azt hittem,
Regina Baldus boldog férjeként látlak viszont, és nagyon meglepődtem, amikor hallottam,
hogy nem vagytok házasok, sőt, még csak jegyesek sem. Rosszul használtad ki az idődet,
kedves Heinz.
Ezt Hassberg hűvös iróniával jegyezte meg, de a szeme harcra készen lobbant fel.
Tondern homloka elvörösödött.
- Kedves Hans, remélem, köztünk marad, amit annak idején mondtam. Felejtsük el!
Hassberg összeráncolta a homlokát.
- Én ugyanezt óhajtom. Már elutazásom előtti utolsó találkozásunk óta igyekszem elfelejteni.
Ma azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy az ügyünket sikeresen lezárjuk.
- Hogy érted ezt?
Hassberg előhúzta levéltárcáját a díszuniformisból, és egy papírt vett ki belőle. Letette
Tondern elé.
- Itt egy csekk harminckétezer-négyszáz márkáról.
Tondern döbbenten nézett rá.
- Mit jelentsen ez?
- Ez azt jelenti, hogy a harmincezer márkádat, négy százalék kamattal a két évre ezennel
visszafizetem.
- De hisz nem sürgős - próbált ellenkezni Tondern, s elképedve bámult az asztalon heverő
papírosra
- Nekem nagyon sürgős - felelte a kapitány. - Legszívesebben már a hazatérésem másnapján
eljöttem volna hozzád, hogy visszafizessem a pénzed. De el kellett még intéznem néhány
formalitást, és máig várnom kellett.
- Én egyáltalán nem is számítottam erre a pénzre. Nem kellett volna sietned vele, Hans.
- Már megmondtam, hogy nekem nagyon sürgős volt. Amióta átvettem tőled ezt a pénzt,
amellyel két évre száműztél hazulról, egyetlen boldog órám sem volt. Rabszolgának éreztem
magam, akinek igába kell hajtani a fejét, gúzsba kötve, foglyul ejtve. Nem voltam szabad
ember. És a két évet olyan hosszúnak éreztem, mintha húsz lett volna. Ebben a két évben el
kellett tűrnöm, hogy megfosztottál az önrendelkezési jogomtól. Hiszen becsületszavamat
adtam, hogy távol maradok a hazától. Nem hiszed el, milyen szörnyű érzés a számkivetettség.
Mégsem jöttem volna még vissza, ha nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszafizethetem
neked a pénzt.
- Úgy látszik, odaát megcsináltad a szerencsédet? -kérdezte Tondern, s igyekezett úrrá lenni
idegességén, amely a kapitány szavaira elfogta.
Hassberg metsző gúnnyal felkacagott.
- A szerencsémet? Te talán azt hiszed, hogy Afrikában két év alatt vagyonokat lehet keresni?
- Hiszen gazdag partit is csinálhattál, talán eljegyeztél egy vagyonos hölgyet.
Hassberg fejcsóválva nézett rá.
- Nem, nem csináltam gazdag partit, nem vettem feleségül és nem jegyeztem el senkit. De
közben idehaza egy távoli rokonomnak az a csodálatos Ötlete támadt, hogy ötvenezer márkát
testál rám. Életem végéig hálás leszek az öregúrnak, aki, ha tudtán kívül is, de megszabadított
ettől a nyomasztó tehertől. Nos, itt a pénzed, visszaadtam, és ezzel újra tiszta lappal állok
előtted. Jól mondom, ugye?
- Hogyne - felelte Tondern fojtottan.
Hassberg felállt, feszesen kihúzta magát.
- Most pedig kérdeznék tőled valamit - szólalt meg komolyan, tekintetét egykori barátjára
szegezve. - Hányadán állsz Baldus kisasszonnyal? Talán titokban eljegyezted, vagy más
módon beleegyezett, hogy jogot formálj rá?
Erre már Tondern is felállt. Az arca hamuszínű volt, a szeme ijesztően villogott.
- Nincs jogod ilyet kérdezni tőlem - mondta rekedten.
Hassberg a kardjára támaszkodott, és szertartásosan meghajolt.
- Ahogy akarod. Természetesen megtagadhatod a választ. Ha azonban nem felelsz,
feltételezem, hogy nem kell az ifjú hölgyre való jogaidat tiszteletben tartanom. Csak a
kötelező udvariasságnak tettem eleget, hogy feltettem ezt a kérdést.
Tondern vállat vont, és közömbösséget színlelt.
- Végül is válaszolhatok rá. Tehát még nincs jogom Regina Baldusra. Annak idején, amikor
megkértem a kezét, azt felelte, hogy egyáltalán nem akar férjhez menni. Mégsem adtam fel a
reményt, hogy egyszer a feleségem lesz.
Hassberg szeme felszikrázott.
-Jó! Őszinteségedért őszinteség jár cserébe. Közlöm veled, hogy ugyancsak pályázni
szándékozom Baldus kisasszony kezére. Én sem vagyok köteles ezt közölni veled, de nem
szeretném, ha később szemrehányást tennél, hogy rászedtelek.
- Ez a szándékod? - Tondern arca megvonaglott, hiába igyekezett fegyelmezni a vonásait.
- Igen, ez - bólintott Hassberg. - Nem tudom, ki vagy mi akadályozhatna meg ebben.
- Éppúgy nem jársz majd szerencsével, mint a többiek - mosolyodott el gunyorosan Heinz. -
Amint mondtam, nem akar férjhez menni, minden kérőjét kikosarazza. Rád is ez a sors vár.
Regina nagyon jól tudja, hogy csak a vagyona vonzza a hódolóit.
Hassberg különös pillantással mérte végig vetélytársát.
- Akkor Baldus kisasszonynak nagyon szerény véleménye lehet tulajdon értékéről. Te is azt
hiszed, hogy csak a vagyona miatt pályáznak annyian a kezére?
- Igen, meggyőződésem.
- Akkor pedig kevésre tartod a hölgyet.
Tondern felpattant.
- Én? Ki beszél itt rólam?
- Végtére te is a hódolói közé tartozol.
- Nálam egészen másról van szó! - Tondern egyre dühösebb lett. - Rólam ő is tudja, hogy
nincs szükségem a pénzére, nem az után ácsingózom. De a többiek? Na és te? Hiszen neked
édes mindegy a személye, te csak a gazdag partit látod benne, a leggazdagabbat a városban.
Hassberg szája körül nagyon különös mosoly bujkált.
- Gondolod? Nézd, jobbnak látom, ha erre nem felelek. Most mindenesetre tudod: nekem is az
a szándékom, hogy beálljak az ifjú hölgy kérőinek sorába.
A két fiatalember egy darabig farkasszemet nézett, mintha így akarnák kifürkészni egymás
szándékát. Tondern tekintetében gyűlölet lángolt,
- Tedd, amit jónak látsz! - mondta végül fagyosan.
Hassberg a sapkájáért nyúlt.
- így most már tisztában vagyunk egymással. Nem is akarom tovább a drága idődet rabolni.
Heinz mormolt néhány udvarias szót, pedig a legszívesebben Hassberg torkának ugrott volna.
De jobbnak látta fegyelmezni magát. Nem lett volna okos dolog olyannyira kiélezni a
helyzetet, hogy végleg összevesszenek. Azt gondolta, hogy a nyílt ellenségeskedés számára is
hátrányos lenne. A legfontosabb, hogy szemmel tudja tartani Hassberget, és haladéktalanul
ellenlépéseket tegyen, amint a kapitány megpróbál Regina kegyeibe férkőzni.
Amikor Hassberg kurtán el akart köszönni, a házigazdának hirtelen támadt egy gondolata:
- De mit szól majd a szép özvegy, Hansen asszony, ha Baldus kisasszony kérőinek sorába
lépsz? - kérdezte kihívóan, arra számítva, hogy ezzel zavarba hozhatja a kapitányt.
Hassberg összeráncolta a homlokát, s egy pillanatra idegesen megrándult az arca.
- Hansen asszonynak semmi köze ahhoz, mit határozok, vagy mit nem - vonta meg a vállát
végül fölényesen.
- De talán mégis jogot formál rá, hogy beleszóljon. Az érdeklődése irántad változatlan.
Buzgón nyomozott a címed után, és amikor meghallotta, hogy hazatértél, nagyon izgatott lett.
Hassberg gondolkodóba esett. Tondern már azt hitte, eltalálta a sebezhető pontját. Gyorsan
odalépett hozzá, és megragadta a karját:
- Ha elfogadod egy barátod tanácsát, akkor ne ingereld fel Melanie asszonyt.
Temperamentumos, kiszámíthatatlan teremtés. Azt hiszem, mindenre képes, ha egy másik nő
lovagjává szegődsz.
- Köszönöm a baráti tanácsot. De ne aggódj! Amit megfőztem, meg is eszem. Az özveggyel
elboldogulok a te segítséged nélkül is.
- Szóval nem akarod elvenni? Talán nem elég gazdag neked?
Hassberg szinte megvetéssel pillantott rá.
- Úgy van, nem elég gazdag nekem - mondta epés gúnnyal. - Most pedig ég veled.
- Ég veled, bár bizonyára hamarosan találkozunk -felelte kelletlenül Tondern.
- Miért ne? Ha kedved van viszontlátni, a régi lakásomban lakom most is. És persze majdnem
minden este ott ülünk Grunow-nál, amint tudod.
- Hát persze. Nos, akkor a viszontlátásra!
- Viszontlátásra! - Hassberg behúzta az ajtót maga mögött.
Tondern ott állt ökölbe szorított kézzel, eltorzult arccal, és úgy meredt a nehéz tölgyfa ajtóra,
mint egy ellenségre.
- Mégsem fogod elnyerni őt! Te nem! Semmilyen eszköztől nem riadok vissza, hogy Reginát
megóvjam tőled - sziszegte fogcsikorgatva, majd hirtelen elhatározással kihúzta magát, és
csengetett.
- Az autóm álljon elő! - parancsolta meg a szobába lépő inasnak. - Hozza a kalapomat és a
kabátomat! Ha apám keres, mondja meg neki, hogy sürgős dolgom akadt.

V.

Regina Baldus a dolgozószobájában ült, amikor Tondern autója megállt a villa előtt. A
vendéget természetesen azonnal bejelentették a hölgyeknek.
Therese néni rögvest fogadta a szívének oly kedves fiatalembert, Regina azonban még
váratott magára egy kis ideig. Legszívesebben egyáltalán nem fogadta volna Tondernt, hiszen
az utóbbi időben mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében.
Miután üdvözölte a férfit, szóvá is tette a kissé tolakodó látogatást.
- Tondern úr, ma szokatlan időpontban jött. Máskor ilyentájt mindig a gyárban van. Talán
valami különös ügy hozta ide?
A férfi gondterhelten felsóhajtott.
- Igen, nagyságos kisasszony. Az önért való aggodalom hajtott ide. Kötelességemnek tartom,
hogy egy bizalmas hírt közöljek a hölgyekkel, amelyet igen fontosnak vélek. - Regina
nyugtalanul nézett rá, s a férfi ismét mélyet sóhajtott. - Tisztelettel kérem önöket, nagyra
becsült hölgyeim, hogy amit most mondok, úgy fogják fel, mint a kisasszonyért érzett
legőszintébb aggodalmam kifejezését. Hogy megértsenek, kénytelen vagyok egészen nyíltan
beszélni. Hassberg kapitány úrról van szó.
Regina közbe akart szólni, de a férfi leintette:
- Kérem, előbb engedje meg, hogy végigmondjam! Amint azt már említettem önöknek, az
elutazása előtt harmincezer márkát bocsátottam Hassberg kapitány rendelkezésére, hogy
kifizethesse az adósságait. Ma nálam járt, és visszafizette a pénzt.
- Nahát! Akkor ön igazán szerencsés ember, kedves Tondern úr. Vajon mi történhetett, hogy a
kapitány ilyen gyorsan megfizette az adósságát? - érdeklődött kíváncsian Therese asszony.
- Azt mondta, örökölt egy kisebb összeget. Én persze felajánlottam neki, hogy ráér az
adóssága rendezésével, ám ő úgy vélte, hogy nélkülözni tudja ezt a pénzt, mert hamarosan
gazdagon fog nősülni. Röviden és velősen tudtomra adta, hogy Regina Baldus kisasszony
kezére pályázik.
Regina összerezzent, arcát égő pír futotta el.
- Ezt mondta? - kérdezte fakó hangon.
- Nahát, ami sok, az sok! - kiáltotta Ruthart asszony felháborodva.
- Igen, nagyságos kisasszony - fordult Tondern most már egyenesen Reginához. - Ezt közölte
velem nyíltan és kendőzés nélkül. Én természetesen a szemébe mondtam, hogy csak a kegyed
vagyonára pályázik. Ő gúnyosan csak annyit felelt, hogy erre a kérdésemre adós marad a
válasszal. Ezután emlékeztettem Hansen asszonyra, hiszen nyílt titok a kapcsolatuk. Erre
azonban nyersen odavetette, hogy csak bízzam rá, majd elintézi a szép özvegyet. Az nem elég
gazdag neki. És nem tágított attól a szándékától, hogy a kegyed kezét fogja megkérni,
kisasszony.
- Ez aztán már mindennek a teteje! - méltatlankodott Therese néni.
- Felháborító! - bólintott rá hevesen Tondern. - Képzelhetik, hogy magam is mennyire
megrökönyödtem, amiért Hassberg egyáltalán szemet mert vetni kegyedre, nagyságos
kisasszony. Bár ezzel kénytelen voltam indiszkréciót elkövetni, mégis kötelességemnek
éreztem, hogy azonnal idejöjjek figyelmeztetni kegyedet. Sokkal többre becsülöm annál,
hogysem szó nélkül eltűrjem, ha valaki aljas számításból a kezére pályázik. Ugye megszívleli
a figyelmeztetésem, nagyságos kisasszony?
Regina mozdulatlanul, sápadtan ült, úgy hallgatta végig Heinz szóáradatát. A szeme égett,
háborgott a lelke, de különös módon nem Hassberg, hanem Tondern ellen irányult a haragja.
Határozottan az volt az érzése, hogy Tondern önző érdekből közölte vele ezt a hírt. Nyilván
sokkal inkább a féltékenység, mint az iránta való aggodalom vitte rá, hogy pletykáljon.
- Feltételezem, Tondern úr, hogy őszinte aggodalma vezette hozzám ezzel a hírrel, de
köszönetet nem tudok érte mondani - vetette fel a fejét büszkén a lány, s egyenesen a férfi
szemébe nézett. - Jobb lett volna, ha nem foszt meg természetes elfogulatlanságomtól a
kapitány úrral szemben.
- De drága kislányom, én éppen ellenkezőleg vélekedek erről. Nagyon is kedves Tondern
úrtól, hogy figyelmeztetett a rád leselkedő veszélyre. Hiszen köztudott a kapitányról, micsoda
nőcsábász. Ki tudja, miféle komédiát játszott volna, hogy behálózzon. Talán még áldozatul is
estél volna ennek a csirkefogónak. Mindenesetre köszönettel tartozunk Tondern úrnak, s én a
magam részéről nagyon is hálás vagyok neki - nyújtott kezet mosolyogva Therese asszony a
vendégnek.
Regina lesütötte a szemét. Nagyon kínosan érezte magát.
- Ha a köszönetem fontos önnek, Tondern úr, akkor én ÍN köszönetet mondok. Egyébként alig
hiszem, hogy Hassberg úr komolyan gondolta volna mindezt. Talán csak ugratni akarta Önt,
amint azt már megszokhattuk tőle.
- Nem, kisasszony - rázta meg a fejét hevesen Tondern. - Hassberg komolyan beszélt. Meg
fogja látni, hogy előbb-utóbb megkörnyékezi kegyedet. Én mindenesetre figyelmeztettem.
- Nem hagyjuk sokáig bizonytalanságban a kapitányt afelől, hogy itt nincs mit remélnie, ugye,
Regina? - jelen-tette ki harcra készen Therese néni.
Regina elkínzott arccal simított végig a homlokán.
- Ez az egész olyan kimondhatatlanul kínos számomra. Kérem, beszéljünk valami másról!
Végül ő maga vetett fel új témát, amelybe a néni és Tondern kénytelen-kelletlen
belekapcsolódott. A férfi érezte, hogy igazságból és hazugságból szőtt, merész állításával nem
érte el a kívánt hatást. Azt remélte, hogy Regina megbotránkozik és haragra gerjed, ám erről
szó sem volt. Így hát a továbbiakban is résen kell lennie, nehogy Hassberg elérje a célját.
Elhatározta, hogy mielőbb felkeresi a szép özvegyet. Benne egész biztosan szövetségesre
talál.
Miután Heinz Tondern távozott, a két hölgy egy ideig szótlanul nézett egymásra.
- Hát kérlek, Reginám! Mit szólsz Hassberg pimaszságához? - hozakodott végül elő Ruthart
asszony ismét az iménti témával, ami úgy látszik még mindig nagyon nyomta a begyét. -
Hogy ez mit képzel? Talán azt hiszi, másra se vársz, mint hogy a kezedet nyújthasd neki?!
- Mit szóljak hozzá, Therese néni? Csak azt mondhatom, hogy Hassherg urat a legképtelenebb
csínyekre képesnek tartom, de aljasságra nem. Mindaz, amit eddig hallottam róla, csak egy
meggondolatlan, forrófejű fiatalemberre vallott. Azt még soha senki nem állította, hogy
valami becstelenséget követett volna el.
- Tehát azt sem hiszed el, bár ő maga mondta Tondern-nek, hogy a kezedre pályázik?
Regina vállat vont,
- Meglehet, hogy így van. De abban biztos vagyok, hogy nem fog nekem komédiázni. Nem
fogja magát tettetni, és nem fog hazudozni. Mindenesetre Tondern úrtól nagyon felesleges
volt, hogy ezzel a kínos bejelentéssel iderohanjon. Igazán megkímélhetett volna tőle
bennünket.
- De kislányom, hiszen Heinz csak jót akart. Tudod jól, hogy szeret. Rossz néven veszed tőle,
hogy óvni akar egy hozományvadásztól? Azt persze nem tudhatja, hogy a kapitány amúgy is
kosarat kapott volna, ha olyan vakmerő, hogy megkéri a kezedet.
Regina a nagynénje felé fordult.
- Teljesen lehetetlennek tartod, Therese néni, hogy igent mondjak neki? - kérdezte halkan.
Az idős hölgy döbbenten bámult rá.
- Regina! Istenem, kislányom, csak nem ezt fontolgatod?
A fiatal lány felegyenesedett. Szemlátomást válaszolni akart valamit, de azután szorosan
összezárta az ajkát, és hallgatott. Csak egy idő múlva szólalt meg ismét:
- Ne beszéljünk erről többet, Therese néni! Véleményem szerint már így is túltárgyaltuk a
témát. Megbocsátasz, ha most visszavonulok, még dolgoznom kell - mondta kényszeredett
nyugalommal, majd sietősen felállt, és elhagyta a szobát.
Hassberg kapitány már másnap, látogatási időben felkereste a Baldus-villát.
Regina kicsit összerezzent, amikor az inas átadta a férfi névjegyét. Ruthart asszony meg, ha
lehet, még nála is izgatottabb lett. Épp az új ruháját próbálta rá a varrónője, ezért bármennyire
is szeretett volna, nem tudott azonnal szabadulni. A legszívesebben rögvest kiutasította volna
Hassberget. Ehhez azonban már késő volt, mert az unokahúga másképp rendelkezett. így
történt aztán, hogy Regina kénytelen volt egyedül fogadni a kapitányt.
Enyhe remegés fogta el, ahogy a szalon felé tartott, és amikor átlépte a küszöböt, azt hitte,
eláll a szívverése.
Hassberg a szoba közepén állt, szálfaegyenesen, és olyan tekintettel nézett rá, hogy
beleremegett. Ez a tekintet fürkésző, kétkedő és mégis könyörgő volt. Reginát valósággal
megbűvölte.
A kapitány mély meghajlással lépett elé.
- Nagyságos kisasszony, bátorkodtam kegyedet és tisztelt nénjét hazaérkezésem után
üdvözölni. Egyszersmind szerettem volna utólag őszinte részvétemet nyilvánítani. Amíg
Afrikában voltam, kegyed elveszítette az édesapját.
Regina kezet nyújtott a vendégnek.
- Örülök, hogy viszontlátom, Hassberg úr. És köszönöm az együttérzését. A néném is
mindjárt itt lesz.
Hellyel kínálta a vendéget, majd ő is leült vele szemben egy karosszékben.
- Hallom, visszatért a régi ezredéhez, kapitány úr - vette fel aztán jó háziasszonyhoz illőn a
társalgás fonalát.
- így igaz, nagyságos kisasszony. Visszavágyódtam ide, pedig jól tudtam, hogy itt még mindig
a „duhaj kapitánynak" neveznek. Ha régi önmagamra gondolok, el kell ismernem, hogy
joggal.
Regina tágra nyílt, komoly szemmel nézett rá. Ezért a tekintetéért keresztelte el magában
Hassberg „kritikus Reginának". De most érezte, hogy minden komolysága dacára jóságos és
meleg ez a tekintet, sokkal inkább aggódó, mintsem kritikus.
- Már hallottam hírét, kapitány úr, hogy állítólag nagyon megváltozott - mondta csendesen a
lány, miközben halvány mosoly suhant át az arcán.
- Nem hiszem, nagyságos kisasszony, hogy igazából bárki is fel tudná mérni, mennyit
változtam az utóbbi két évben. Egészen más ember lettem. Ma már magam sem értem,
hogyan tudtam olyan könnyelműen élni, mindig csak a magam kedvére, céltalanul egyik
napról a másikra.
Regina fellélegzett.
- Bizony minden ember számára eljön a számvetés órája. Örülök, hogy az ön számára is eljött
már. Tudja, mit mondott az édesapám, amikor arról értesült, hogy kapitány úr az afrikai
gyarmatokra ment? „Nos, majd odaát kiderül, van-e még Hassberg úrban valami erkölcsi
tartalék. Most aztán vagy ebek harmincadjára jut, vagy észre tér. Az utóbbit remélem, mert
kár lenne érte." Ezt mondta apám.
Egy időre csend állott be a beszélgetésben. Aztán a vendég felegyenesedett.
- Köszönöm, kisasszony, hogy elismételte atyja szavait. Nem is sejtettem, hogy ebben a
házban ilyen enyhén ítéltek meg. Tiszteltem az édesapját, de sohasem hittem volna, hogy
megbecsülésére méltat. Kegyedet pedig, bocsásson meg érte, kedves kisasszony, szigorú,
kritikus természetű erénycsősznek tartottam. Tudja, hogy neveztem magamban?
-Nos?
- De elöljáróban meg kell ígérnie, hogy feloldoz.
- Szívesen megteszem. Tehát, hogy nevezett?
- A „kritikus Reginának".
A lány elmosolyodott.
- Mivel szolgáltam rá erre a névre?
- Azt képzeltem, hogy minden cselekedetemet és lépésemet kritikus rosszallással figyeli.
- Rosszallással? - csóválta meg a fejét a lány. - Nem, ilyesmi soha nem volt a tekintetemben.
- Igazán nem?
- Nem, igazán nem. Talán sajnálkozás lehetett néha a pillantásomban, amiért olyan
önsorsrontó. És talán... talán néha legszívesebben óva intettem volna, mint egy nagyobb
testvér a neveletlen öccsét.
A kapitány gyorsan elkapta Regina kezét, és az ajkához vonta.
- Ha tudná, milyen jólesnek a szavai - mondta felindultan.
A lány visszarántotta a kezét. Heinz Tondern szavaira emlékezett. Újra félelem támadt benne,
hogy Hassberg valami olyat tehet, amivel elrontja a róla alkotott jó véleményét. Igazán a
kezét akarja elnyerni? Akkor tegye nyíltan és őszintén, úgy, hogy ismerteti a helyzetét, és
bevallja, hogy csak a vagyonára pályázik. Más elvégre nem vonzhatja, gondolta a lány. Ha
őszintén közelít hozzá, ki tudja, nem fogja-e a kezét nyújtani, csak hogy segítsen rajta. De ha
alantas számításból komédiázni akar, kénytelen lesz megvetésével sújtani.
Már éppen valami elutasító válaszon törte a fejét, amikor Ruthart asszony lépett a szobába.
Udvariasan, de látható tartózkodással üdvözölte a kapitányt. Felszínes beszélgetés kezdődött,
és Hassberg néhány perc múlva felállt, hogy elköszönjön.
- Remélem, alkalomadtán látjuk majd csütörtöki fogadónapunkon, kapitány úr - mondta
Regina nyugodtan.
A férfi szeme egy pillanatra felragyogott.
- Ha megengedi, örömmel élek a lehetőséggel.

VI.

A következő csütörtök este Tondern ismét elsőként érkezett a Baldus-villába. A tekintetében

elfojtott feszültség vibrált, szemlátomást nagyon nyugtalanította valami. Alig volt ott tíz
perce, amikor néhány tiszt lépett be, köztük Trebin és Hassberg is.
Tondern összevont szemmel, élesen figyelte Reginát, amikor észrevette Hassberget. Ám a
lány ura maradt az érzelmeinek, és a kapitányt ugyanolyan nyugodtan, barátságosan
üdvözölte, mint a többi vendéget.
Ez azonban nem altatta el Tondern éberségét, mert észrevette, hogy Hassberg lecövekelt a
házikisasszony mellett, és élénk beszélgetésbe merült vele. Valamivel később aztán
megkönnyebbülve látta, hogy a szép özvegy lép a szalonba. Ettől kezdve egy pillanatra sem
tévesztette szem elől őt és a kapitányt.
Melanie szenvedélyes természete dacára nagyon óvatos volt, és látszólag fesztelen baráti
hangon üdvözölte Hassberget. Pontosan tudta, hogy árgus szemek figyelik őket. De a közöny
álarca alatt is rajta tartotta a szemét, és újra meg újra megpróbált kettesben maradni vele.
Hassberg rendre kitért előle, s ha csak tehette, Regina | társaságát kereste. Néhányszor sikerült
is olyan ügyesen elszigetelnie a lányt a többiektől, hogy kis ideig négyszemközt
beszélgethetett vele. Ám ez, sajnos, soha nem ' tarthatott sokáig. Mintha titokban
összebeszéltek volna, hol Tondern, hol Melanie, hol meg Therese néni lépett oda hozzájuk,
hogy megzavarja őket.
Tondern elégedetten nyugtázta, hogy az özvegy nem téveszti Hassberget szem elől. Az est
folyamán egy ízben azt is látta, amint Hansen asszony, nem lévén senki a közelükben,
elfojtott indulattal mond valamit a férfinak.
Heinz sajnos nem hallhatta, mit mond a szép özvegy, hiszen még Hassberg is alig értette a nő
izgalomtól elfúló suttogását.
- Mikor jössz el hozzám végre? Egyre csak rád várok! - suttogta Melanie sértettségtől és
izgalomtól fátyolos tekintetét a kapitányra szegezve.
Tondern csak azt látta, hogy Hassberg összevonja a szemöldökét, s válasz nélkül faképnél
hagyja Melanie asszonyt, majd a Gerta Werner kisasszonnyal buzgón beszélgető Trebinhez
csatlakozik, A szép özvegy egy ideig egyedül álldogált, és idegesen harapdálta az ajkát. A
szeme csak úgy szikrázott szenvedélyes dühében.
Tondern úgy érezte, elérkezett a cselekvés pillanata.
- Mélyen tisztelt, nagyságos asszonyom, ugye kegyed is meglepődött, hogy a duhaj kapitány
most teljesen szolid benyomást kelt? - lépett oda negédes mosollyal az asszonyhoz.
Melanie Hansen égő szemmel nézett rá.
- Még nem volt alkalmam meggyőződni eme sokat emlegetett változásról. Tán ha tíz szót
váltottam vele...
- Hát igen, már alig van ideje a régi barátaira - folytatta Tondern jelentőségteljesen ejtve a
szavakat. - Nálam is csak nagy ritkán mutatkozik. De hát érthető, akárcsak az az igyekezete,
hogy szolidnak és józannak mutatkozzék. Elvégre nősülni készül.
Hansen asszony megremegett, s elkerekedett szemmel bámult Tondernre.
' - Ön természetesen tréfál, Tondern úr...! - kacagott fel idegesen.
- Eszem ágában sincs, nagyságos asszonyom, komolyan beszélek.
- Menjen már, ez csak üres pletyka! Vagy magát akarta ezzel valaki rászedni.
- Nem, nem - rázta a fejét a férfi. - A legbiztosabb forrásból tudom, tudniillik Hanstól
magától, hogy nagyon komolyan készül megkérni egy fiatal hölgy kezét.
Melanie idegesen tépkedte csipkés zsebkendőjét. A tekintete nyugtalan volt, az ajka remegett,
de megpróbált uralkodni magán.
- A duhaj kapitány biztosan valami mesével akarta önt felültetni. Az a fiatal hölgy nyilván a
holdon található - bökte ki.
Tondern farkasszemet nézett vele.
- Ó, nem! Sokkal közelebb! Itt, ebben a házban, tisztelt nagyságos asszonyom - mondta
lassan, minden szót hangsúlyozva.
Melanie szikrázó pillantással fordult a házikisasszony felé, aki a kapitánnyal éppen a
zeneterembe lépett. A két büszke, karcsú alak élőképként emelkedett ki az ajtó keretéből.
Tondern követte Melanie tekintetét, és az ő szemében is gyűlölet égett. De az övé a
kapitánynak szólt, míg a szép özvegy Reginának tartogatta heves ellenszenvét.
Egy ideig szótlanul figyelték a két szép embert, majd lassan elfordultak tőlük, és merőn
néztek egymásra. Még most sem szólt egyikük sem.
- Miért mondta ezt el nekem, Tondern úr? - kérdezte végül a szépasszony rekedten.
A férfi egy pillanatig habozott. Azután jelentőségteljesen így szólt:
- Mert feltételezem, hogy érdekelt az ügyben, és mert szövetségest keresek magamnak a
kegyed személyében.
Melanie szikrázó szemmel nézett a férfira, megértette a célzást. Heves mozdulattal nyújtotta a
kezét.
- Nos, megtalálta a szövetségesét, uram. Az ott engem ugyanolyan mélyen érint, mint önt.
Tüdőm, hogy már régóta ostromolja Regina Baldust, én pedig... Nos, ez nem a megfelelő
hely, hogy erről beszéljek. De szívesen venném, ha hamarosan meglátogatna.
- Hamarosan tiszteletemet teszem - hajtotta meg magát a férfi. - Azt hiszem, sok
mondanivalónk van egymás számára.
Mélyen egymás szemébe néztek, majd anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyszerre indultak
meg a zeneterem felé.
Regina még mindig Hassberg mellett állt. A kapitány lelkesedett Grieg zenéjéért, arról
beszélgettek.
- Ismeri Grieg szerzeményeit, nagyságos kisasszony? - kérdezte a lánytól kíváncsian.
- Igen, mindet ismerem - bólintott Regina. - Szívesen éneklem a dalait.
- Kegyed szokott énekelni, nagyságos kisasszony? -nézett rá a kapitány kellemes
meglepetéssel.
- Csak úgy a magam szórakozására - mosolyodott el szégyenlősen a lány. - Édesapám
szívesen hallgatta, így azután énekleckéket vettem.
- Lehetek olyan szerénytelen, hogy megkérjem, énekeljen el egy Grieg-dalt?
- Szívesen - felelte Regina egyszerűen. - Kérem, mondja meg, melyiket akarja hallani. Az
összesnek megvan a kottája.
- Solvejg dala is a Peer Gyntből? - kérdezte a férfi izgatottan.
Regina ránézett, és kissé elpirult.
- Az is. A kedvenc dalom.
Hassberg szeme felvillant.
- Akkor azt kérném.
A lány lehajtotta a fejét, és kikereste a kottát. Miután az egyik vendég, egy zenetanár vállalta
a kíséretet, Regina odaállt a zongora mellé, és énekelni kezdett.
Kellemesen lágy, iskolázott hangja volt. Csodálatosan kifejezően énekelte Solvejg dalát,
tiszta, hívő és bizakodó női szíve teljes odaadásával.
A közönség lélegzet-visszafojtva, megilletődve hallgatta. Hassberg a zongorával szemben, a
kandallónak támaszkodott, onnét figyelte Reginát. Nem tudta levenni róla a szemét. Különös
melegség járta át a lelkét, gyerekkora óta nem érzett ehhez hasonlót.
Amikor a dal véget ért, mintha bűvös álomból ébredt volna, felrezzent, és végigsimított a
homlokán. Hagyta, hogy a Reginát ünneplő taps és ováció elüljön. Még akkor sem lépett oda
hozzá. Úgy érezte, képtelen egy szót is szólni ebben a sokadalomban. És mégis szerette volna
meleg, szívből jövő szavakkal megköszönni Reginának, hogy elénekelte ezt a dalt, és
különösen azt, ahogyan énekelte.
Csak akkor ment oda a lányhoz, amikor egy idő múlva egyedül látta átmenni a szomszédos
szobába.
- Nagyságos kisasszony, csak most tudok köszönetet mondani kegyednek.
A lány felnézett rá.
- Miért akar köszönetet mondani, kapitány úr?
- A dalért, amelyet az imént énekelt, Solvejg daláért. Amikor nemrég Berlinben jártam,
megnéztem a színházban a Peer Gyntöt, ott is hallottam Solvejg dalát. Már akkor úgy hatott
rám, mint egy csodás dallam rég tovatűnt időkből, ami után tudat alatt mindig vágyódtam.
Kegyed úgy énekelte Solvejg dalát, mintha egyenesen a szívéből jönne.
Regina elpirult, de fegyelmezte magát.
- Édesapám azt szokta mondani: aki nem tud szívből énekelni, az inkább ne is próbálkozzon
vele. Ha éneklek, egész szívemmel átélem a dalt.
- Ez volt az, ami annyira magával ragadott. Az a melegség, érzelemgazdagság a hangjában,
amellyel megszólaltatta Solvejg érzéseit. Igazán vannak még olyan nők, mint Solvejg?
Olyanok, akik soha nem fáradnak bele a várakozásba, miközben a férfit sötét ösztöne
tévutakra viszi? Olyan nők, akik hűségesek tudnak maradni?
Regina nem sütötte le a szemét. Nyíltan nézett a kapitányra.
- Igen, vannak még ilyen nők - mondta komolyan. -Ezek örömmel és csüggedés nélkül viselik
a várakozás mártíromságát, ugyanúgy, ahogy Solvejg.
A kapitány felsóhajtott, és mélyen a lány a szemébe nézett.
- „Ez itt feledett, az ott emlékezett, ez itt veszített, az ott megőriztetett."
Halkan idézte Peer Gynt szavait, mintha csak magának mondaná. Regina elkapta róla a
tekintetét, és elnézett a távolba. Ekkor Melanie Hansenével találkozott a pillantása, aki őt
fürkészte gyanakodva, gyűlölködve. Megijedt, és önkéntelenül hátrált egy lépést.
A férfi követte a tekintetét, és ő is észrevette Melanie gyűlölködő pillantását. Összeszorította a
fogát.
Regina leküzdötte ellágyulását. Megint Tondern ártó szavaira kellett gondolnia.
„Csak a hozományodra pályázik" - gondolta, és büszkén, dacosan hátravetette a fejét.
Lehetséges, hogy a kapitány mégiscsak a bolondját járatja vele, hogy levegye a lábáról? Mi
más oka lenne rá, hogy a szépet tegye neki, ha csak nem a vagyonára fájna a foga? Régebben
soha ügyet sem vetett rá. Most meg egyszerre igen feltűnően foglalkozik vele. Vajon miért?
Égő fájdalom járta át a lelkét. Sírni tudott volna. „Segíts, Istenem, ne engedd, hogy méltatlan
legyen a szerelmemre!" Úgy szakadt fel belőle ez a gondolat, mint egy fohász.
Hirtelen valami bocsánatkérés-felét hebegett a kapitánynak, s elindult a vendégek egy
távolabbi sarokban beszélgető csoportjához. De amikor lopva visszanézett, felfedezte, hogy
Hassberg azzal a különös, fürkésző pillantással néz utána, amely már többször feltűnt neki.
Eltelt néhány feszültséggel teli hét. A népek feje fölött egyre több helyütt a világban sötét
viharfelhők gyülekeztek. Még béke volt, de a felszín alatt már veszedelmesen forrongott a
helyzet.
Hassberg tökéletesen visszailleszkedett a régi környezetébe, de azok a cimborái, akik azt
hitték, hogy lerázza magáról komor hangulatát, és ismét a duhaj kapitány lesz, nagyot
csalódtak. Megmaradt komoly, csendes embernek, még gunyoros kirohanásai is sokat
enyhültek.
Nem élt nagy társadalmi életet, úgy látszott, megkedvelte a magányt. Néha járt csak el a
kaszinóba és a közkedvelt Grunow-féle borozóba, ahol a tiszttársaival elüldögélt egy-egy
órácskát.
Ma este, miután megvacsorázott, fáradtan a díványra vetette magát. A tisztiszolgájával
odavitette a dohányzóasztalt, és cigarettára gyújtott. A szélesre tárt ablakon fülledt hőség
áradt be.
Július utolsó napjainak egyik viharral terhes estje volt.
A tisztiszolga lerámolta az asztalt, aztán néhány óra kimenőt kért. Hassberg azonnal
elengedte.
Alig távozott a legény, amikor a folyosón csengettek. Hassberg először habozott, ajtót
nyisson-e. Nem volt kedve vendéget fogadni. Bizonyára valamelyik tiszttársa kér bebocsátást,
hogy elbeszélgessen vele, s ehhez most nem volt semmi kedve. Ugyanakkor lentről bárki
láthatta, hogy az ablaka világos, neveletlenség lenne hát, ha nem engedné be a látogatót.
Miközben ezen töprengett, másodszor is csengettek, most már sokkal türelmetlenebbül. Nem
várhatott tovább, felugrott, hogy ajtót nyisson.
Amikor kinyitotta a folyosó ajtaját, egy sűrűn lefátyolozott hölgy lépett be mellette a lakásba.
Hosszú, sötét kabátot viselt. Mivel az imént nem gyújtott villanyt, a félhomályos folyosón
Hassberg nem ismerte fel a látogatót. Meglepve hátrált egy lépést, mire a hívatlan vendég
gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.
- Nagysád, bizonyára eltévesztette az ajtót - mondta a kapitány nyugodtan, abban a hi
szemben, hogy a látogatás valamelyik szomszédjának szól.
A hölgy erre előrelépett, és a szobából ráeső fényben hátravetette a fátylát.
- Dehogy tévesztettem el - mondta fojtott hangon.
Hassberg ijedten nézett Melanie von Hansenre.
- Nagyságos asszonyom, micsoda elővigyázatlanság! Könnyen megláthatják! - mondta
bosszankodva.
A nő hátravetette a fejét.
- Ez minden mondanivalód? Eljöttem hozzád, mert te nem jössz hozzám. A legényed elment,
tudom, hogy egyedül vagy. Látod, nem is voltam olyan elővigyázatlan.
Ezután se szó, se beszéd a nyitott ablakhoz lépett, és a fejéről ledobta a fátylat egy székre.
Utána levetette a köpenyét is.
- Nem engedem, hogy itt maradjon, nagyságos asszony. Bármelyik pillanatban beléphet egy
tiszttársam -mondta szinte ridegen a kapitány, és felemelte a köpenyt, hogy újra rásegítse a
nőre.
Melanie heves mozdulattal ellökte a kezét, és egy székre rogyott.
- Itt maradok, amíg el nem mondtam, amit akarok -jelentette ki elszántan.
Erre a kapitány visszatette a köpenyt, becsukta a szobaajtót, és megállt a hívatlan vendéggel
szemben.
- Akkor beszéljen, nagyságos asszony!
Az özvegy szenvedélyesen izzó tekintettel nézett a férfira.
- Még mindig ez a szertartásos megszólítás! Hagyd el már ezt a nevetséges „nagyságos
asszonyozást", legalább most, hogy magunk között vagyunk! Valamikor persze másként
neveztél. Elfelejtetted?
- Nem, jól emlékszem, hogy egyszer egy mámoros pillanatban mindketten elvesztettük a
fejünket - felelte Hassberg, s közben arcizma sem rándult. Hidegen és érzéketlenül nézett a
nőre. - De ez a mámor rég elszállt, még mielőtt Afrikába indultam volna. Már akkor
megmondtam, hogy köztünk mindennek vége.
- Igen, mert tiszteletben tartottad az uram jogait, legalábbis erre hivatkoztál akkor. Azt is
mondtad, hogy nehéz szívvel válsz el tőlem. Most már senkire sem kell tekintettel lenned.
Szabad vagyok, és hajlandó vagyok hozzád kötni az életemet.
Hassberg feszesen kihúzta magát.
- Méltatlanra fecsérli a jóságát, nagyságos asszony. Nem szándékozom megfosztani a
szabadságától. Mindkettőnket megkímélhetett volna ettől a kínos jelenettől, mert nem
vezettem félre az érzéseimet illetően. A kapcsolatunk megszakadt, amikor Afrikába mentem.
Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha ezt kereken kimondom. Higgye el, tisztán kell látnunk,
hányadán állunk egymással.
A nő felugrott, szorosan a kapitány elé állt.
- Gondolod, nem tudom, miért nem jelentek egyszerre semmit sem neked? Mert kivetetted
már a hálód egy másik nő után, aki nagyobb vagyonnal kecsegtet, mint én - tört ki belőle az
elfojtott keserűség.
A férfi hátrált egy lépést.
- Önnek nincs joga beleavatkozni a magánügyeimbe.
Melanie ökölbe szorította a kezét,
- Nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogyan környékezed meg a hozományáért Regina
Baldust.
A férfi összerezzent, a homloka kivörösödött.
- Megtiltom, hogy ezt a nevet a szájára vegye! Ez a név szent nekem - jelentette ki
nyomatékosan.
- Szent? - kacagott fel gúnyosan az özvegy. - A duhaj kapitány egy nőt szentként tisztel? Én
miért nem voltam szent neked, amikor elcsábítottál?
A férfi arca idegesen megrándult. Habozott egy percig, mielőtt válaszolt.
- Mert kegyed nem viselkedett szenthez méltóan, nagyságos asszony. Bocsásson meg, de
kénytelen vagyok ezt kimondani, hogy védekezzem a vádjai ellen.
Az özvegy megrebbent, a vér az arcába szökött. Nagyon jól tudta, hogy a férfinak igaza van.
Égő szemmel nézett Hassbergre.
- Kíméljük meg egymást a kölcsönös szemrehányásoktól! - telelte. - De ami köztünk történt,
az kötelez téged, és elvárom, hogy elégtételt szolgáltass azáltal, hogy feleségül veszel.
A kapitány szorosan összeharapta a fogát, az arcizmai megfeszültek. De a tekintete komor
maradt.
- Nem ismerem el, hogy bármi kötelezne erre a lépésre. Csak olyan nőt fogok elvenni, akiben
teljesen megbízom, és akinél nem kell attól tartanom, hogy hűtlen lesz hozzám.
Melanie leírhatatlan dühében felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni a férfit, mire
Hassberg ösztönösen hátrébb lépett.
- Ezt nekem mondtad?! Nekem? - kiáltotta magánkívül, egész testében remegve az asszony.
- Bocsásson meg, nagyságos asszony, nem szívesen mondtam - felelte sápadtan a kapitány. -
De mert kegyed kikényszerítette ezt a beszélgetést, hát öntsünk végre tiszta vizet a pohárba.
Tudom, hogy az előbb lovagiatlan voltam, de nem tehettem egyebet. Kérem, engedje, hogy
lezárjuk ezt a kínos beszélgetést! Az igazság az, hogy mi nem szeretjük egymást. Egy bódult
pillanatban meggondolatlanul omlottunk egymás karjába, ez a bódulat nálam rég elszállt,
kegyednél a jelek szerint tovább tartott. De ön is fel fog ocsúdni belőle, és talán egyszer még
meg is köszöni, hogy nem bilincseltem egész életére magamhoz. Higgye el nekem, mi nem
illünk össze. Első, elhibázott házasságát egy még jobban elrontott házasság követné. Kérem,
menjen most haza!
- Törődjek bele, hogy egyszerűen hazazavarsz, csakhogy zavartalanul pályázhass a
milliomosnő kezére? -kacagott fel metszőn az asszony. - Ó, nem, kedvesem. Mielőtt eltűrném,
hogy hidegvérre] átlépve rajtam, a kezed Regina Baldus után nyújtod ki... inkább agyonlőlek!
Hirtelen mozdulattal egy revolvert rántott elő ruhájából, és ráfogta Hassbergre. De az
gyorsabb volt nála, és erősen megmarkolta a csuklóját. A fegyver elsült, és szétroncsolta a
falióra számlapját.
A kapitány kivette az eszelősen hadonászó nő kezéből a fegyvert, és zsebre vágta.
- Ilyesmivel nem tréfál az ember, nagyságos asszony. Ez nem ideges asszonyoknak való
játékszer. Megengedi, ugye, hogy a saját érdekében megőrzésre magamhoz vegyem.
Melanie holtsápadtan egy székre rogyott, és a férfira meredt. A kapitány nyugalma
egyszeriben lehűtötte. Döbbenten bámult a szétroncsolt órára.
Részben hatásvadászó szándékkal hozta magával a pisztolyt, részben azért, hogy a férfival a
helyzet komolyságát elhitesse. Aligha állt szándékában komolyan rálőni Hansra, és amikor a
fegyver elsült, jobban megijedt, mint a férfi.
Mi lett volna, ha eltalálja, ha most holtan feküdne itt előtte? - gondolta elborzadva, s a hideg
végigfutott a hátán. Lehunyta a szemét, lelki szemei előtt látta magát gyilkosként a vádlottak
padján. Megér annyit Hassberg, hogy miatta tönkretegye magát?
Úgy reszketett, mintha lázas volna, és olyan nyomorultul, egészen magába roskadva ült ott,
hogy a férfi megsajnálta.
- Térjen magához, nagyságos asszony, hiszen nem történt semmi! - lépett oda a szerencsétlen
asszonyhoz.
Melanie úgy nézett fel rá, mint aki egy rossz álomból ébred, majd remegő térddel felállt.
- Haza akarok menni - suttogta elkínzott arccal, mire Hassberg rásegítette a köpenyét és a
fátylát.
- Meg kell engednie, nagyságos asszony, hogy egy kocsihoz kísérjem. Kegyed nagyon fel van
dúlva, és védelemre szorul - mondta gyengédebben, mint az est folyamán eddig bármikor.
Melanie ellenszegülés nélkül beleegyezett. Hassberg gyorsan átment a szomszéd szobába, és
maga is felöltözött. Amikor visszajött, meghajolt az asszony előtt, és a karját nyújtotta neki.
Az özvegy a férfi izmos karjára tette remegő kezét, s Hans kivezette.
Némán mentek le a lépcsőn. A házban csend volt. De amikor ki akartak lépni a kapun,
hirtelen egy úr termett előttük, aki éppen befelé tartott a házba. Heinz Tondern volt az.
Rendkívüli meglepetést színlelve hátralépett, diszkréten mosolygott, köszöntötte a kapitányt,
majd mint aki hirtelen meggondolta magát, azonnal távozott.
Hassbergnek ez a találkozás, legfőképp Melanie miatt, nagyon kínos volt. Aggodalmas
pillantást vetett az asszony fátylára, vajon elég sűrű-e.
- Tondern úr semmi esetre sem ismerhette fel, nagyságos asszony - mondta aztán
megnyugtatóan, amikor már továbbhaladtak. - A fátyla teljesen eltakarja az arcát. Szerencse,
hogy nem előbb jött! Biztosan engem akart meglátogatni.
Az asszony nem felelt. Hassberg nem tudhatta, hogy ez a találkozás Tondernnel előre kitervelt
csel volt. Melanie megbeszélte vele, hogy lepje meg a kapitány lakásán. Akkor olyan
kompromittáló lett volna a helyzete, hogy Hassberg kénytelen feleségül venni.
De hiába! Szenvedélyes természete az imént sajnos ismét olyannyira elragadta, hogy
kénytelen volt előbb elhagyni Hassberg lakását, mint ahogy megbeszélték. Melanie-nak csak
akkor jutott eszébe az elpuskázott haditerv, amikor Tondernt meglátta. Ekkor már nem
tehetett mást, mint titkon jelt adott a férfinak, hogy távozzon. A kapitány mit sem vett észre
mindebből, de Tondern szerencsére azonnal megértette, és elment. Elment, mégpedig nagyon
elégedetten. Azt látva, hogy az özvegy a kapitánnyal látszólag a legszebb egyetértésben,
karonfogva hagyja el a házat, azzal a boldog reménységgel töltötte el, hogy Melanie asszony
az ő segítsége nélkül is célba ért.
Hassberg egy bérkocsihoz kísérte Melanie-t.
- Isten önnel, nagyságos asszony, és ha tudja, bocsássa meg nekem, hogy valaha betörtem az
életébe - mondta búcsúzóul.
Az asszony az üléstámlára hanyatlott, és elhárító mozdulatot tett. Képtelen volt bármit is
mondani. Siralmas állapotban volt. A legutóbbi hetek izgalmai, az idegőrlő várakozás, a
féltékeny gyűlölködés a végsőkig felkorbácsolta az idegeit. Az a pillanat, amikor a revolvert a
kapitányra szegezte, az volt felindulása csúcspontja. Amint a fegyver elsült, Melanie teljesen
összeomlott. Most is magába roskadva ült a kocsiban, és szinte fizikai fájdalmat érzett.
Iszonyodott önmagától, kis híján elkövetett tettétől, és a belső felindulástól úgy reszketett,
mintha magas láza lett volna.
Ilyen állapotban ért haza, és halálos kimerülten ágyba zuhant. Másnap reggel utasította a
szobalányát, hogy csomagoljon össze. Azonnal Ostendébe akart utazni.
Heinz Tondern már másnap elment a Baldus-villába. Alkalmat talált rá, hogy bizalmasan
közölje Ruthart asszonnyal, előző este Hassberg kapitányt karonfogva látta egy lefátyolozott
hölggyel kilépni a lakásából.
Therese néni úgy fogadta a hírt, ahogy Tondern remélte. Felháborodott, és elhatározta, hogy
Reginának is szóról szóra elmondja, amit megtudott.
Tondernnek persze ez volt a legfontosabb. Ő maga nem mesélhette el egy fiatal hölgynek ezt
a találkozást, ahhoz túl kényes volt az ügy. Ám ha a nénjétől szerez tudomást róla, az mindjárt
más.
Nem csoda hát, ha ma kivételesen meg sem várta Reginát, hiába biztatta Ruthart asszony,
hogy az unokahúga hamarosan hazaér. Heinz halaszthatatlan üzleti ügyeire hivatkozott, és
távozott.
Therese néni türelmetlenül várta Reginát. Alighogy megjött, mindazt elmesélte, amit
Tonderntől hallott.
- Ki mondta ezt neked, Therese néni? - kérdezte fakó hangon a lány.
- Tondern úr. Épp az imént járt itt.
Regina szótlanul nézett maga elé. Már régóta fenntartással fogadta, amit Tondern mondott.
Mindaz, amit közvetve vagy közvetlenül a kapitányról pletykált, csak arra szolgált, hogy a
hitelét rontsa. Regina tudta, mi a célja ezzel, ezért nem mindent hitt el neki.
Másnap reggel szokás szerint kilovagolt Werner konzullal és a lányával, Gertával.
Az utóbbi időben Hassberg gyakran úgy intézte, hogy összetalálkozzék velük ezeken a
lovaglásokon. Ő maga rendszerint Trebinnel lovagolt ilyenkor, akivel nagyon
összebarátkozott az elmúlt hetekben. Mivel Trebinnek ugyanolyan fontos volt, hogy a
konzullal és a hölgyekkel találkozzon, gyakran előfordult, hogy a két tiszt „véletlenül"
keresztezte a kis társaság útját.
Ezen a reggelen is így történt.
Ám Regina ez alkalommal sokkal hűvösebben viselkedett, mint máskor szokott. Tondern
pletykája mégis benne hagyta a fullánkját.
Hassberg azonnal észrevette, hogy valamiért rossz kedve van a lánynak, hiszen mostanra már
megtanult olvasni az arckifejezéséből. Regina néma elutasítása ellenére úgy rendezte, hogy
mellé kerüljön. Gerta Werner az édesapja és Trebin között előttük lovagolt, és vidám, boldog
kacaja felverte a reggeli csendet.
Lassú tempóban poroszkáltak, így kényelmesen lehetett csevegni is. Hassberg és Regina
között azonban most sehogyan sem akart kialakulni a beszélgetés, hiába követett el minden
elképzelhetőt a férfi.
Végül ő is elhallgatott, és lopva, a szeme sarkából figyelte Regina szép arcát, amelyről
csendes szomorúság áradt. Hans ösztönösen megérezte, hogy a lányt ellene hangolták.
Nagy lélegzetet véve előrehajolt, és Regina szemébe nézett.
- Elfáradt volna Solvejg? Elveszítette a hitét Peer Gynt-ben? - kérdezte halkan.
Regina hősiesen állta a férfi tekintetét, amelynek oly nagy volt a hatalma felette. A szája körül
fájdalmas vonás rajzolódott ki. Ám ahelyett, hogy válaszolt volna, megsarkantyúzta a lovát,
hogy utolérje a többieket. A konzul bevárta, és most egy ideig mellette lovagolt. Élénken
beszélgetett a kapitánnyal és Reginával, miközben Trebin és Gerta örült, hogy egy kicsit
kettesben lehetnek.
Regina vigyázott, hogy ne maradjon még egyszer magára Hassberggel. Azt azonban nem
tudta megakadályozni, hogy a férfi egyre-másra könyörgő pillantásokat vessen rá.
Amikor azután hazafelé tartva a kapitány elköszönt, újból mélyen a lány szemébe nézett, és
halkan, könyörögve annyit mondott:
- Solvejg!
Regina arcába szökött a vér, s megint elfogta a félelem, hogy Hassberg csak alakoskodik.
Nem felelt semmit a férfinak, búcsú nélkül lovagolt haza. Útközben egy elhatározás érett meg
benne, amelyet már régóta fontolgatott. Véget akart vetni ennek a tisztázatlan helyzetnek.
Hazaérve átöltözött, majd nyomban ezután a dolgozószobájába ment. Ott bezárkózott, hogy
senki se zavarja. Egyedül kellett maradnia ahhoz, hogy tervét megvalósítsa.
Egy ideig szívére szorított kézzel állt az íróasztala előtt, s magába fordult tekintettel nézett
maga elé. Aztán hirtelen elhatározással leült, levélpapírt vett elő, és tollat fogott.
Ismét habozott kis ideig, de azután a toll sietősen szántani kezdte a papírt.
Hassberg kimerülten indult haza a szolgálatból. A reggeli újságok közölték, hogy az
osztrákok hadat üzentek Szerbiának. Hazafelé tartva azon gondolkodott, hogy bármely
percben eldőlhet, fegyvert fog-e Németország is.
A férfi tekintete elfelhősödött. Gondolataiban egy szép, komoly leányarc jelent meg, aki nagy,
aggódó szemmel őt nézte.
Solvejg!
Mély gyengédséggel ejtette ki ezt a nevet. Magában már csak Solvejgnek nevezte Reginát. O
testesítette meg számára az ibseni lányalakot. Egyre inkább azt fedezte fel benne, amit mindig
hiába keresett, a tiszta, hívő, hűséges nőt. Ellágyult, és jámbor áhítat töltötte el a lelkét.
Még akkor is ebben az állapotban volt, amikor hazaért. Miközben tisztiszolgája segítségével
ruhát váltott, csak úgy megszokásból megkérdezte:
- Járt itt valaki a távollétemben?
- Parancsára, kapitány úr, a postás egy ajánlott levéllel. Azt mondta, visszafelé jövet újra
benéz vele.
Hassberg nem tulajdonított különösebb fontosságot az ügynek.
- Más nem történt? - kérdezte.
- Parancsára, kapitány úr, más nem.
Cigarettára gyújtott, majd később leheveredett a díványra, hogy aludjon egy kicsit. Alighogy a
szemét behunyta, csengettek. A postás volt az, ismét a levéllel.
Hassberg fel sem kelt, úgy írta alá az átvételi elismervényt, amit behozott neki a legény. Kissé
meglepődve nézett a keskeny, finom borítékra. A címzést határozott kéz írta, az írás szabályos
volt, és bár igen energikusnak látszott, női kézre vallott.
Még sosem látta ezt az írást.
Már épp maga mellé akarta tenni a levelet az asztalra, hogy majd akkor olvassa el, ha
felébredt, ám az utolsó pillanatban másképp határozott.
Felvágta a borítékot, amelyből két ív levélpapírt húzott elő. Amikor az utolsó oldalon
megtalálta az aláírást, hirtelen felugrott és rámeredt: Regina Baldus. Igen, az ő neve állt ott
tiszta, határozott betűkkel!
A kapitány mély lélegzetet vett, visszaült a díványra, és olvasni kezdett:
„Mélyen tisztelt Hassberg úr!
Nagyon szokatlan lépésre határoztam el magam azáltal, hogy írok Önnek, De más módon
nem tudok segíteni magamon. Nem volt könnyű azokat a kétségeket félretenni, amelyek ettől a
lépéstől óvtak, de azt teszem, amit tennem kell, és remélem, nem fogom megbánni tettemet.
Tondern úr közölte velem, még mielőtt Ön meglátogatott volna Afrikából való hazaérkezése
után, hogy Ön kijelentette neki: feleségül akar venni engem."
Amikor Hassberg idáig jutott az olvasásban, egy pillanatra leengedte a levelet. Arcát forró pír
lepte el, és a foga között nem éppen hízelgő megjegyzést sziszegett Tondernre.
A maga egyenes természetével el sem tudta volna képzelni, hogy Tondern azonnal Reginához
szalad majd, és elárulja neki a szándékát. De mivel erről Reginától ér-lesült, már azt is
lehetségesnek tartotta, hogy Tondern a hírt elferdítve pletykálta el. Sötét ábrázattal olvasott
tovább:
„Pontosan tudom, hogy afrikai utazása előtt közömbös voltam Önnek, és el tudom képzelni,
hogy a »kritikus Regináról«, ahogy akkoriban magában nevezett, kedvezőtlen benyomás
alakult ki Önben. Tehát semmi esetre sem lehetett rokonszenv, szerelemről nem is szólva, ami
arra késztette, hogy a kezemre pályázzon. Amikor Tondern úr közölte ezt, először azt hittem,
hogy Ön tréfás kedvében a bolondját járatta vele.
De a későbbi viselkedéséből arra kell következtetnem, hogy tényleg ez a szándéka. Most hiába
töröm a fejem, mi lehetett ennek az oka. Én Önt, bármit beszéltek is az emberek, lovagias,
őszinte jellemnek tartottam. A »duhaj kapitány« elnevezés véleményem szerint nem olyan
cselekedetek alapján ragadt Önre, amelyek jelleme valódi lényegét érintették volna. Mindig
hittem az Önben lakozó jóban, és az édesapám, aki jó emberismerő volt, ugyanígy
gondolkodott. Soha nem tartottam alantas tettre képesnek. Éppen ezért nem esik most
nehezemre, hogy bizalommal forduljak Önhöz. Jelen levelemmel feltétel nélkül kiszolgáltatom
magam Önnek, azáltal, hogy őszintén, minden tartózkodás nélkül megvallom, hogy szeretem.
Ezt a vallomást abban a biztos hitben teszem, hogy Ön lovagias férfi, aki ezzel nem fog
visszaélni. Szeretném meggyőzni arról, hogy határtalan bizalommal vagyok Ön iránt.
On iránti szerelmemet, amelyet mindig reménytelenül és némán a szívemben hordtam, soha
senkinek nem akartam feltárni, a legkevésbé Önnek. Hogy most mégis kiszolgáltatom magam,
annak kényszerítő okai vannak. Mindig féltem attól, hogy eljön majd egyszer az az óra,
amelyen be kell látnom, méltatlan férfira pazaroltam u szerelmemet. Ez az óra eljönne, ha el
kellene hinnem, hogy csak a pénzem miatt pályázik a kezemre, és csak alakoskodik, hogy
elhitesse, gyengéd érzéseket táplál irántam.
Saját magam előtt alacsonyítana le, ha megtudnám, hogy olyan férfira pazaroltam a
szerelmemet, aki ilyen alantas számításra képes. De nem bírom tovább elviselni, hogy némán
nézzem, amint a kegyeimet keresi. Nem szabad megtagadnia önmagát, hogy szerelmet tettet,
ha nem érzi! Hogy ezt megakadályozzam, porig alázom magam Ön előtt ezzel a vallomással,
amelyre éppen elég nehezen határoztam el magam. Tulajdon önzetlen szerelmemre
hivatkozva kérem, könyörgök, ne játsszon el nekem olyan érzéseket, amelyeket nem érez. Ha
mindenáron szüksége van a pénzemre, és nem akarja azt ajándékba vagy kölcsönbe egy nőtől
elfogadni, akkor hajlandó vagyok Önnek a kezem nyújtani, anélkül hogy hamis érzésekkel
udvarolnia kellene érte. Akkor azután jó barátokként állnánk egymás mellett. Semmit sem
kérek Öntől, csak azt, hogy minden helyzetben becsületes, őszinte legyen hozzám, hogy azt
mondhassam magamnak, nem pazaroltam méltatlanra a szerelmemet.
Kérem, mindenesetre maradjon távol néhány napig, és fontolja meg nyugodtan, mit akar
tenni. Nekem is szükségem van valamennyi időre, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
Remélem, azután hallok majd Önről. Egyáltalán ne legyen tekintettel az érzéseimre! Végül
egyetlen dolgot kérek ismételten Öntől. Cselekedjen úgy, hogy a jövőben is becsülhessem, és
kíméljen meg attól, hogy saját magam előtt pirulnom kelljen. Mert, ha méltatlannak tettem
volna ezt a vallomást, azt soha nem bírnám kiheverni.
Kérem, levélben értesítsen, miként határozott. Akkor majd közlöm, mikor leszek képes
találkozni Önnel. Előbb túl kell tennem magam a szégyenen, amelyet ezért a szokatlan
lépésért érzek, amelyet azonban mégis meg kellett tennem, hogy megóvjam Önt saját magától.
Regina Baldus"
Hassberg mély sóhajjal engedte le a levelet, és hosszan elgondolkodva nézett maga elé. A
szeme könnytől csillogott. Gyengéden becézve arcához, szívéhez szorította az írást.
A legszívesebben azonnal Reginához rohant volna, hogy elmondja, ami a szívét megindította.
De belátta, hogy tiszteletben kell tartania az óhaját. Fel tudta mérni, milyen áldozatot jelentett
a lánynak ez a vallomás. Tudta, hogy ez kibillentette a lelki egyensúlyából, és most időre van
szüksége, hogy összeszedje magát. Mégis égett a vágytól, hogy legalább valami jelzést adjon,
hogy megkapta a levelét, és az milyen hatást gyakorolt rá.
Lassan felállt, és az íróasztalához lépett. Rövid gondolkodás után írni kezdett.
„ Drága, imádott Regina!
Fogadja forró, bensőséges köszönetemet nagylelkű leveléért. Alig várom, hogy Solvejghez
mehessek, hogy áhítattal térdre hulljak előtte, és drága kezét csókkal borítsam. Annyi
mondanivalóm van Kegyednek! llgye, hamarosan hívni fog?
A legmélyebb tisztelettel, hű hódolója:
Hans von Hassberg "
Miután a levelet borítékba tette és megcímezte, behívta a tisztiszolgáját, és a lelkére kötötte,
hogy azonnal vigye azt a Baldus-villába, de csak személyesen Regina kisasszonynak adhatja
át.
Amikor a legény távozott, Hans még egyszer elolvasta a lány levelét, azután levéltárcájába
rejtette.
Olyan boldog érzéssel vetette magát a díványra, és ábrándozott, amilyet gyermekkora óta nem
érzett. Mintha halkan, messziről Solvejg dalát hallotta volna Regina hangján. Milyen
csodálatosan énekelte azon az estén, amikor megkérte rá!
Tondern nagy meglepetésére arról értesült Melanie asszony villájában, hogy a szép özvegy
egy órával azelőtt Ostendébe utazott. A szolgáló arra a kérdésére, hogy nem üzent-e valamit
neki a nagyságos asszony, azt felelte, hogy ő dobta be a levélszekrénybe az úrnak címzett
levelet.
Tondern mélyen elgondolkodva távozott. Nem tudta, mivel magyarázza Melanie váratlan
elutazását. Mi történhetett, hogy ilyen hirtelen megváltoztatta a szándékát? Biztosan a
kapitánnyal van összefüggésben a dolog.
Nyugtalanul várta a levelet, amelyről a szolgáló beszélt, ám nagy csalódására az esti postával
nem érkezett meg. Másnap délelőttig várnia kellett. Akkor végre meghozták a levelét,
amelyben mindössze néhány szó állt.
„Kedves Tondern úr!
Néhány hétre elutazom Ostendébe. Sürgős pihenésre, kikapcsolódásra van szükségem. A
Hassberg úrral folytatott megbeszélés nagyon feldúlt, de kapcsolatunk békés lezárásához
vezetett. Többet nem mondhatok erről Önnek. Most nagyon sietve baráti üdvözletem küldöm:
Melanie von Hansen "
Tondern fejcsóválva nézegette a levelet. Mit jelent az, hogy a Hassberggel folytatott
megbeszélése feldúlta, de békés lezáráshoz vezetett? Mégis mi lehet a kapcsolat békés
lezárása? Vajon a kapitány kijelentette, hogy hajlandó feleségül venni?
Mert remélte, hogy így történt, hinni is akart benne.
Persze lehet, hogy Melanie és Hassberg kapcsolata másképpen zárult le békésen. Miért
utazott el az özvegy ilyen váratlanul? Talán azért, hogy Ostendéből hozzák nyilvánosságra
eljegyzésüket a kapitánnyal? Talán ki akarta kerülni a kíváncsi kérdéseket. Lehet, hogy
Hassberg követi Ostendébe? Nem, ez lehetetlen, tisztek most nem kapnak szabadságot, hiszen
bármelyik percben kihirdethetik a hadi állapotot Németországban.
Tondernt nagyon nyomasztotta ez a bizonytalanság. Végül elhatározta, hogy felkeresi
Hassberget, és tőle szerez bizonyosságot.
Amikor becsengetett a lakásába, a tisztiszolga jött ajtót nyitni.
- Itthon van a kapitány úr? - tudakolta Heinz,
A legény ismerte Tondernt, és készségesen felvilágosította, hogy a gazdája bement a városba,
de legkésőbb fél óra múlva itthon lesz.
Tondern rövid gondolkodás után döntött:
- Megvárom.
A tisztiszolga elvette a kalapját és a botját, és betessékelte a szobába.
Tondern leült egy székre, és azt mondta a legénynek, hogy nyugodtan mehet a dolgára, nem
kell vele törődnie.
Az asztalon fekvő újságok közül kiemelt néhányat, azokat lapozgatta. Ám most nem kötötte le
az olvasás. A tekintete nyugtalanul pásztázta a szobát, akaratlanul is a saját elegáns otthonával
hasonlította össze. Hassberg nem lehet nagyon igényes, ha jól érzi magát ebben a szerény
környezetben.
Ahogy nézelődött, az íróasztalnál álló szék alatt egyszer csak egy kis sötét tárgyat fedezett fel,
amely nyilván leesett oda. Nem a házigazda levéltárcája az? De igen, csakis az lehet,
gondolta, miközben le nem vette a szemét a lapos, fekete bőrtárcáról.
Mintha mágnes vonzotta volna, úgy csüggött rajta a tekintete. Biztosan kiesett a kapitány
zsebéből, anélkül hogy észrevette volna. Vajon van-e olyasmi benne, ami magyarázatot
szolgáltat rá, mi történt Hassberg és Melanie asszony között? Tondern szeme vadul
megvillant.
Egy pillanatig hallgatózott. Odakint minden csendes volt. Tétován a székhez lépett, és
felemelte a levéltárcát.
A keze jéghideg volt. Abban a pillanatban, amikor megérintette a tárcát, egy hang szólalt meg
benne: „Ez becstelenség!" Ő azonban mégis kinyitotta. Az első, amit észrevett, egy keskeny
boríték volt Reigina írásával: az a levél, amelyet Hassberg aznap kapott tőle. Tondern
dermedten bámulta. Már el is felejtette, mit akart eredetileg a levéltárcában keresni. Most már
csak ez a levél érdekelte.
Bizonytalanul pillantott az ajtóra. A tisztiszolga nem I fogja zavarni. Ha pedig a gazdája
hazatérne, akkor hallani fogja a folyosóajtó csukódását, és gyorsan visszadobhatja a szék alá a
tárcát.
Habozva nyúlt a levél után. Még egy pillanatig töprengett, majd határozott mozdulattal kivette
az írást a borítékból, és széthajtogatta. Miközben olvasta, az arca egészen elfehéredett.
Amikor a levél végére ért, kezébe temette az arcát, és hangosan felsóhajtott.
Regina Baldus ebben a levélben önként felkínálja a szerelmét a duhaj kapitánynak. A
szerelmét, amelyért ő t évekig oly forrón, és mégis hiábavalóan ostromolta. így meg tudta
alázni magát a büszke, megközelíthetetlen Regina! Teljesen kiszolgáltatta magát ennek a
férfinak! Mennyire szeretheti!
És a kapitány? Felfogja-e egyáltalán, mit kínáltak fel neki? Épp őneki, a hírhedt
szoknyapecérnek...
Miért ilyen embernek dobja oda magát Regina Baldus! Tondern lelkét tomboló fájdalom
marcangolta, s ha lehet, még vadabbul lángolt fel benne a féltékenység.
Egész bensője lázadt ellene, hogy Reginát végül mégis Hassbergnek kelljen átengednie.
Nem! Nem engedheti meg, hogy Hassbergé legyen a lány! Minden rendelkezésére álló
eszközzel harcolni fog ellene. Még ha bűnt kell is elkövetnie érte, Regina akkor sem lehet a
duhaj kapitány felesége,
Reszkető kézzel hajtotta össze a levelet, visszatette a tárcába, és a szék alá hajította. Azután
felkelt, és elhagyta a lakást. A tisztiszolgának azt mondta, hogy sürgős elintéznivalója van, és
majd később visszajön.
'után hazaért a postáról, Reginán ideges nyugtalanság vett erőt. Most, hogy a levél elment,
legszívesebben visszaszerezte volna.
Lehet, hogy a kapitány csak mulat a vallomásán? Ostoba fruskának tartja, aki így akarja
magához láncolni? Erre a gondolatra hol a hideg rázta, hol lázas forróság öntötte el. Azt
kívánta, bárcsak ne küldte volna el a levelet.
Azután újra bizakodni kezdett. Belekapaszkodott abba a hitbe, hogy a férfi alapjában véve jó
és nemes lelkű, és az ő szándéka szerint értelmezi majd a vallomását. Később ismét kétségek
kezdték gyötörni, zaklatott lelke sehogy sem lelt megnyugvást.
E keserves várakozás közben érkezett meg végre a kapitány tisztiszolgája. Regina átvette tőle
a neki címzett levelet, azonnal a szobájába sietett, s ott az izgalomtól erőtlenül hanyatlott egy
karosszékbe. Reszkető kezében tartotta a levelet, sokáig nem merte felbontani. Végre erőt vett
magán, és kinyitotta a borítékot. Alighogy olvasni kezdte, fellélegzett, mint aki súlyos tehertől
szabadult meg. „Alig várom, hogy Solvejghez mehessek, hogy áhítattal térdre boruljak előtte,
és drága kezét csókkal borítsam" - olvasta el újra és újra a lázas sietséggel papírra vetett
sorokat.
Nyugodtabb nem lett ettől az írástól, de most, hogy végre sírni tudott, valamelyest enyhült az
iménti idegtépő feszültség. Már tudta, hogy helyesen cselekedett.
A legszívesebben azonnal magához hívta volna a kapitányt. De aztán újra fölülkerekedett
benne a szemérmes félénkség. Jobb lesz, ha még néhány napig várnak a találkozással. Időre
volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát, és azt akarta, hogy Hassberg is alaposan
fontoljon meg mindent.
Azután Therese néni jutott eszébe. Vajon mit szólna, ha tudná, mit írt az unokahúga
Hassbergnek? Nagyon elítélné érte? És hogyan fogadná a kapitányt, ha az nyíltan elébe állna,
és megkérné tőle az ő kezét? Azt, hogy nem szerelemből akarja feleségül venni, a néni
azonnal átlátná, és nem értené őt, hogy miért akar mégis hozzá menni.
Regina felsóhajtott, és kisimított egy rakoncátlan tincset a homlokából.
Mindez nem lesz könnyű, de talán mégsem olyan nehéz, mint ez a mostani szüntelen rettegés,
hogy Hassberg csak komédiázik. Therese néni végül úgyis beletörődik mindenbe. Regina
tudta, hogy sokkal jobban szereti őt annál, semhogy komolyan kifogást emeljen a döntése
ellen.
Még soká ült ott töprengve a levélke felett. Újra meg újra végigolvasta, és Hassberg szavai
egyre jelentőségteljesebbnek tűntek számára.
Egész délelőtt úgy járt-kelt a házban, mintha álmodna. Gondolataiba zárkózott a külvilág elől.
Ebben a hangulatban alig hatolt el a tudatáig, ami ezekben a napokban szinte az egész világot
rettegésben tartotta: az égen tornyosuló háborús felhők.
Regina csak akkor riadt fel ábrándozásából, amikor Therese néni megjegyezte az ebédnél,
hogy ha Németország nem kerülheti el a háborút, bizony az ismerőseik jó részének is hadba
kell vonulnia. Most gondolt csak rá, hogy Hassberg az elsők között lesz, akinek a harctérre
kell mennie. De aztán ő is úgy tett, mint azokban a vészterhes napokban asszonyok, lányok
ezrei, akiknek a hozzájuk legközelebb állókért kellett reszketniük: elhárította magától az
elviselhetetlen gondolatot. Nem, ez lehetetlen, ennek nem szabad megtörténnie!
Ám a fáklyát, amely hamarosan lángba borította a világot, meggyújtották már.
Másnap, 1914. július 31-én az újságok közölték az ultimátumot, amelyet Vilmos császár
Oroszországhoz intézett. Regina nyugtalan szívvel olvasta a tudósításokat.
Aznap nem bírta rászánni magát a szokásos reggeli sétalovaglására, már csak azért sem, mert
attól félt, hogy találkoznak Hassberggel. Ezért kora reggel átküldött Werner konzulékhoz, és
kimentette magát.
Gerta Werner és az édesapja sem voltak olyan hangulatban, hogy kilovagoljanak. Csak
Regina kedvéért tették volna, de mivel a lány lemondta, ők is otthon maradtak.
Mindenki feszült izgalommal várta az új híreket. Ger-tát a nyugtalanság Reginához űzte.
- Azért jössz, ugye, hogy szemrehányást tegyél, amiért ma reggel nem lovagoltam ki? -
kérdezte Regina, miután szívélyesen üdvözölte barátnőjét.
- Jaj, dehogy, édes Regina! - Gerta megrázta a fejét. Aranyló fürtökkel keretezett, bájos arcán
most komoly kifejezés ült. - Eszem ágában sincs szemrehányásokkal illetni. Nekünk sem volt
kedvünk kilovagolni. Hiszen oda a nyugalmunk. Jaj, Regina, úgy félek! Rettegek
egyfolytában... Mondd, te is olyan iszonyúan érzed magad, ha arra gondolsz, hogy háború
lehet?
Regina felsóhajtott.
- Nagyon aggódom, Gerta.
- Az utcán az emberek most is ugyanúgy sietnek a dolguk után, ám az arcuk csupa
aggodalom. Papa is olyan komoly, és a mama már előre sír. Képzeld csak, a mi ezredünk ma
reggel ki sem vonult. Trebin hadnagyot és néhány tiszttársát ma ebédre vártuk, de mind
lemondták, szolgálati akadályok miatt. Természetesen a tiszteket most nagyon igénybe veszik.
Láttál ma egyetlenegyet is közülük?
- Nem, még ki sem mozdultam hazulról.
Gerta reszketve felsóhajtott.
- Jaj, Regina, ha háborúba kell menniük, kisírom a szemem.
Regina elgondolkodva nézett maga elé.
- Ha ez az iszonyat valóban bekövetkezik, nem tehetünk mást, bátrak leszünk.
Gerta fájdalmas mosollyal nézett Reginára.
- Te könnyen beszélsz, Regina. Hiszen te senkit sem szeretsz, akinek menni kell.
Regina szemében szokatlan fény lobbant fel.
- És te, Gerta? Te szeretsz valakit? - kérdezte, és átkarolta barátnőjét. - Ugye, Trebin az?
- Neked megmondhatom, Regina, te nem pletykálod el senkinek - felelte a könnyeivel
küszködve Gerta.
- Igen, Trebin az. Már régóta szeretem. És ő viszonozza a szerelmemet. Tüdőd, ezt az ember
akkor is érzi, ha nem mondják ki. Tegnapelőtt azt mondta, hogy ha főhadnaggyá léptetik elő,
megkéri a fiatal hölgy kezét, akit szeret. Eközben rám nézett... Jaj, Regina, ha kitör a háború,
elég gyorsan főhadnagy lehet, de akkor messze lesz tőlem, ezer veszély között.
Regina Hansra gondolt, és neki is nehéz lett a szíve az aggodalomtól. De összeszedte magát,
és megsimogatta a barátnője kezét.
- Csak ne csüggedj el, kedves Gertám! Isten majd megsegít, hogy ne következzék be a
legrosszabb.
Gerta maradt még egy félórát. Amikor búcsúzni készült, Therese néni így szólt:
- Várjon még egy percet, kedves Gerta. Szóltam, hogy álljon elő a kocsi. Be kell mennem a
városba, vásárolni szeretnék néhány dolgot. Mindjárt elkészülök, s akkor velem jöhet. A
kapujuknál kiteszem, és kedves édesanyját is üdvözlöm egyúttal.
- Örülni fog neki, nagyságos asszonyom. Mama úgyis olyan csüggedt és gondterhelt
mostanában - köszönte meg a szívességet a lány.
Miután Gerta és Ruthart asszony hamarosan távoztak, Regina egyedül maradt. A
dolgozószobájába ment, és megpróbált rendet tenni az iratai között. De képtelen volt a
munkájára összpontosítani, a gondolatai mindegyre Hans Hassberg körül keringtek.
Ha kitör a háború, hamarosan viszik az ő ezredét is. És akkor vajon marad-e annyi ideje, hogy
mindent megbeszéljenek?
Megborzongott. Nem, nem mehet úgy el, hogy nem tisztázták, hányadán állnak egymással.
Azt nem bírná elviselni. Nem volna-e jobb, ha még ma üzenne érte, hogy várja?
Elővette a levelet, és újra elolvasta. Bár kívülről tudta már az egészet, mindig újból el kellett
olvasnia, mit feleli neki Hans. Minden szaván elgondolkodott.
Most is annyira belemerült a rövid levélkébe, hogy rémülten kapta fel a fejét, amikor
kopogtak.
Gyorsan elrejtette a levelet, és kiszólt:
- Szabad!
- Tondern úr szeretne sürgős ügyben a nagyságos kisasszonnyal beszélni - jelentette a szobába
lépő inas.
Reginát rossz érzés fogta el.
- Nem mondta, hogy a nagynéném nincs itthon? -kérdezte.
- De igen, nagyságos kisasszony, jelentettem Tondern úrnak. De azt mondta, nagyon fontos
közlendője van a kisasszony számára.
Regina habozott egy ideig. Azután eszébe jutott, hogy Tondern talán a közelgő háborúról tud
valami új hírrel szolgálni.
- Vezesse az urat a dolgozószobámba - mondta végül.
Az inas távozott, majd kisvártatva belépett Tondern.
- Istenem, Tondern úr, csak nem beteg? Olyan sápadt! - mondta Regina, ijedten fürkészve a
férfi fakó arcát.
Heinz összeszorította megvonagló ajkát, nagyon nehezére esett lepleznie a felindultságát.
Regina látványa kimondhatatlanul felizgatta. Szerette volna a karjaiba kapni, és magához
láncolni, hogy Hassberg meg ne kaphassa.
- Nem, nagyságos kisasszony, semmi bajom, csak határtalanul izgatott vagyok. Valamit
közölnöm kell kegyeddel, amit nem könnyű elmondanom, de mégis meg kell tennem.
A leány hellyel kínálta,
- Kérem, beszéljen.
A férfi nyugalmat erőltetett magára,
- Nagyságos kisasszony, kegyed jól tudja, milyen drága nekem, milyen nagyra becsülöm.
Sajnos, ennek ellenére sem fogadta el házassági ajánlatomat. Hogy ma újra esdekelve kérem,
hogy hallgasson meg, és nyújtsa a kezét nekem, annak igen nyomós oka van. Legyen a
feleségem, adjon jogot rá, hogy védelmezhessem! Ne feleljen még, kérem, előbb hallgasson
végig, hogy megtudja, mi izgatott fel ilyen nagyon. Tegnap találkoztam Hassberg kapitánnyal.
Mint tudja, már régebben közölte velem, hogy az a terve, meghódítja és feleségül kéri
kegyedet, a dúsgazdag örökösnőt. Én persze azonnal megmondtam neki, hogy kegyed
biztosan nem fogadja ilyen ember udvarlását. Ezt a véleményemet kedves nagynénje is
megerősítette. Bár a kapitány szemlátomást tette a szépet kegyednek, változatlanul
fenntartotta a kapcsolatát társaságunk egy másik hölgytagjával is. Csak nemrég találtam
egyértelmű helyzetben az illetővel, úgyhogy tegnap kérdőre is vontam ezért. Nem tűrhettem,
hogy önt hírbe hozza nyíltan fitogtatott udvarlásával, miközben intim kapcsolatot tart fenn
azzal a másikkal, ami csakis úgy végződhet, hogy eljegyzi az illetőt. Amikor számon kértem
ezt rajta, nyersen kijelentette, hogy semmi közöm hozzá. Azután meg azzal hivalkodott, hogy
még csak udvarolnia sem kell kegyednek, mert ön nemcsak kérdezetlenül közölte vele, hogy
szereti, hanem még feleségéül is önként felkínálkozott...
- Ezt... ezt mondta önnek? - jajdult fel Regina.
Tondern összerezzent a lány fájdalmas hangjától. Egy pillanatig habozott. Most értette meg,
milyen becstelenségre vetemedett, és milyen vakmerő hazárdjátékot űz, Ha Regina és a
kapitány tisztázzák egymással a helyzetet, óhatatlanul fény fog derülni a hazudozására és a
rágalmaira. De már túl messzire ment ahhoz, hogy visszakozzon.
Határozottságot erőltetett magára, úgy felelt:
- Igen, nagyságos kisasszony, ezt mondta a kapitány. És amikor felelősségre vontam érte,
gúnyosan felkacagott, és azt állította, hogy bizonyítéka is van rá. Egyébként pedig nincs
jogom beleszólni a dolgaiba.
Regina összetörten hanyatlott vissza karosszékébe. Nem kételkedhetett Tondern szavaiban.
Hiszen egyedül Hassberg tudta, hogy ő szereti, és valóban felkínálta a kezét neki, Tondern ezt
senki mástól nem tudhatta meg!
Fénytelen szemmel meredt maga elé, a szíve elszorult a fájdalomtól. Soha nem tartotta volna
ilyen aljasságra képesnek a kapitányt! Egy csapásra elveszítette a bizalmát benne.
Hirtelen talpra ugrott, mintha el akarna szaladni. Szégyenében legszívesebben a föld alá
süllyedt volna. Úgy érezte, soha többé nem bír Tondern szemébe nézni, sőt, senki máséba
sem. De amikor tett egy lépést, hirtelen megszédült, s tartani lehetett tőle, hogy mindjárt
összecsuklik.
- Regina, drága, imádott Reginám! - ugrott fel Tondern, hogy elkapja a lányt. - Legyen a
feleségem! Adjon nekem jogot rá, hogy védelmezhessem. Ha most eljegyezzük egymást,
senki sem meri többé megsérteni - suttogta rekedten, és szenvedélye annyira elragadta, hogy
magához szorította a védtelen teremtést.
Reginát ez az érintés magához térítette, és ereje végső megfeszítésével ellökte magától a
férfit.
- Hagyjon! Menjen innen, és ne jöjjön vissza soha többé! Egyiküket sem akarom látni!
Tondern belátta, hogy nem maradhat tovább. Ráébredt, hogy elvesztette a játszmát. De
legalább azzal a bizonyossággal távozhat, hogy Regina nem engedi a kapitányt a szeme elé,
nem lesz a felesége.
Már nem félt attól, hogy Regina és Hassberg tisztáznák a helyzetet. Ezzel a hazugsággal
sikerült Reginát olyannyira megsértenie büszkeségében, hogy soha többé ne keresse Hassberg
társaságát. Nemhogy beszélni nem fog vele, de rá sem fog nézni többé a kapitányra! És
Tondern erre számított, erre építette merész tervét.
És a számítása be is vált. Mégis olyan érzéssel búcsúzott el, mint akit kudarc ért, olyan
megszégyenülés, ami miatt többé senkinek sem nézhet nyíltan a szemébe.
Amikor kilépett a szobából, Regina egy ideig dermedten bámult utána, majd hirtelen
összecsuklott, és hangtalanul a földre rogyott.
Még akkor is ott hevert a padlón, amikor a nagynénje belépett a szobába. Az idős hölgy
ijedten hajolt fölé.
- Regina! Az istenért, kishúgom, mi történt veled? -élesztgette rémülten, majd megpróbálta
felültetni az alélt leányt.
Regina görcsös merevsége lassanként oldódni kezdett. Végigsimította a homlokát, és a néni
aggódó arcára emelte a tekintetét.
- Mi történt'? Mit akarsz, Therese néni? - kérdezte úgy, mint akinek fogalma sincs arról, mi
történik vele,
- Kishúgom! Drága kishúgom! Mi bajod? Miért fekszel a padlón? Olyan rossz színben vagy!
Megbotlottál, elestél? Hadd látom, nem ütötted meg magad? - faggatta kétségbeesetten
Therese néni, miközben óvatosan felsegítette, odavezette egy székhez, és leültette.
A lány szája körül zavart, fájdalmas mosoly jelent meg.
- Nem tudom, Therese néni... azt hiszem, lehet, hogy... nem érzem jól magam.
A nénje megfogta a csuklóját, s aggódva tapintotta ki az érverését. A pulzus normális volt,
csak nagyon erőtlen.
- Szerencsére nem vagy lázas. De valami lappanghat benned, különben nem lenne ilyen rossz
a közérzeted. Gyere, lefektetlek. Azonnal elküldök az orvosért.
- Nem, Therese néni... nem kell orvos... - rázta meg a fejét Regina. - Olyan fáradt vagyok...
olyan összetört... csak pihenni szeretnék, és magányra vágyom.
Therese asszony jobbnak látta, ha most nem ellenkezik. Bár az aggodalma nem ült el,
engedelmesen átkísérte Reginát a hálószobájába, és segített neki levetkőzni. Alighogy
lefeküdt, a lány lehunyta a szemét, mintha aludni akarna. Ruthart asszony lábujjhegyen
távozott a hálószobából.
Regina végre egyedül maradt. A párnába fúrta az arcát, hogy elfojtsa feltörő zokogását.
Csak arra tudott gondolni, hogy a férfi, akit olyan leírhatatlanul szeretett, akinek kiszolgáltatta
bizalma legfőbb bizonyítékát, aljas módon elárulta. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy hitt
neki, hogy bízott benne!?
Tondernnek tehát mégis igaza volt, amikor lesújtó véleménnyel volt róla. Tondern? Nem
volna-e okosabb, ha mégis Tondern védelmébe menekülne, örökre?
Már a gondolattól is kirázta a hideg. Nem! Soha! Egész életére egyedül akart maradni. így
legalább szabad lesz, ha védtelenül tűrnie kell is, hogy ujjal mutogassanak rá. A kapitány
nyilván nem fogja beérni azzal, hogy Tondernnek elhencegett az ő szégyenével. Sorra meséli
majd a cimboráinak: „Regina Baldus! No hiszen! Ő maga ajánlotta fel kéretlenül a kezét!" És
mindegyik tovább meséli, míg az egész város erről beszél majd. Tondern is tovább fogja adni.
Volt alkalma meggyőződni róla, menynyire tapintatlan tud lenni. Azok után, hogy ilyen
kurtán furcsán kikosarazta, a férfi nem fogja a továbbiakban kímélni. De legyen! Hadd
mutogassanak rá ujjal az emberek! Az sem fog olyan kimondhatatlanul fájni, mint a
felismerés, hogy Hassberg méltatlan volt a szerelmére, visszaélt a bizalmával.
„Bárcsak ne kellene többet gondolkodnom! Bár meghalhatnék!" - rebegte kétségbeesetten.
így feküdt órák hosszat. Lassacskán leszállt az este. A nyitott ablakon át langy nyári levegő
áramlott be, s a kinti élet távoli, halk moraja, amit azonban fokozatosan egyre erősödő zúgás
váltott fel. Mintha sok-sok ember hangja keveredne össze valami vad lármába.
Regina fáradtan emelte fel fájó fejét, és kifelé figyelt. Az eddigi hangzavar odakinn egyszerre
ünnepélyes, megrendítő hanggá tisztult le. Sok száz torokból szállt fel zúgva a dal, a német
nemzeti himnusz.
Regina felült, és tágra nyílt szemmel nézett az ablak felé. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, s
Therese néni lépett be a szobába. Szemlátomást nagyon feldúlt állapotban volt.
- Kishúgom, jaj, édes húgocskám! - nyögte sírós hangon, egy zsebkendőt szorítva a szája elé.
- Mi történt, nénikém?
Az idős dáma zokogva rogyott le az ágy mellett egy székre, és megragadta Regina kezét.
- Itt a háború, Regina! A császár elrendelte a hadiállapotot. Holnap kezdődik az általános
mozgósítás. Most már tényleg komolyra fordult a helyzet. Lejárt a határidő, s Oroszország
nem válaszolt a császár ultimátumára.
Regina visszahanyatlott a párnájára, és merev tekintettel nézett maga elé. Első gondolata most
is Hans Hassberg volt.
Most tehát a harcmezőre, a hálál torkába megy a férfi, aki olyan határtalan fájdalmat okozott
neki, és akiért, mindennek ellenére aggódott és reszketett a szíve. Micsoda szégyen, hogy még
mindig szereti.
„Bárcsak meghalhatnék!" - gondolta újra meggyalázott szerelmében, amelyet még most sem
tudott kitépni a szívéből.
A tisztek lelkesen fogadták a mozgósítás hírét. Egyszeriben vége szakadt a gyakran
céltalannak tűnő, gépies gyakorlatozásnak. A jelszó most már így hangzott: Előre, katonák!
De nem maradt sok idejük a lelkesedésre. Gyorsan fel kellett készülniük az útra, és elbúcsúzni
azoktól, akiket még el tudtak érni. Aztán felhúzták a csukaszürke egyenruhát, és menetkészen
vártak a parancsra.
Hans Hassbergnek egyedül Regina Baldustól kellett búcsút vennie. Szilárdan eltökélte, hogy
addig el nem indul, amíg nem beszél vele. Eszeveszetten vágyott rá, hogy még egyszer a
szemébe nézzen, útravalónak egy búcsúszót vigyen magával tőle.
De bármennyire sietett is szolgálati teendőivel, nem jutott hozzá, hogy látogatást tegyen a
Baldus-villában, csak az előírásszerű látogatási idő elmúltával. Másnap reggel már hajnalok
hajnalán indult az ezrede. Tehát csak ebben a késői órában köszönhetett el Reginától.
Mielőtt elment, még rábízott a tisztiszolgájára egyet s mást. A legény éppen csomagolt, és teli
tüdőből fújta a katonanótát.
„Édes hazám, nyugodtan alhatsz..."
Hassberg kénytelen volt megzavarni az éneklésben.
- Utána tovább nótázhat - mondta mosolyogva.
- Parancsára, kapitány úr - felelte nevetve a tisztiszolga, és összecsapta a bokáját.
Hassberg, miután ellátta őt utasításokkal, elhagyta a házat.
Az egyik sarkon Gerta Wernerbe ütközött. Udvariasan üdvözölte, és megállt, hogy váltson
vele pár szót. Gerta sápadt arccal kezet nyújtott a férfinak.
- Ma nem tudok szó nélkül továbbmenni, kapitány úr, anélkül, hogy búcsúzóul meg ne
szorítsam a kezét -mondta komolyan, s szép szemében nyugtalan fény lobogott. - Isten óvja!
Térjen vissza épségben!
Hassberg viszonozta a lány meleg kézszorítását. Az utóbbi időben őszinte rokonszenvet érzett
Gerta Werner iránt, hiszen tudta, hogy a lány Regina legjobb barátnője volt.
- Köszönöm a jókívánságait, nagyságos kisasszony, és kérem, tolmácsolja tisztelt szüleinek az
üdvözletem. Sajnos, nem lesz már időm búcsúlátogatásra.
- Igen, tudom. Átadom az üzenetét a szüleimnek, kapitány úr. Mikor indulnak?
- Holnap hajnalban.
- Akkor hát, Isten önnel és az egész ezreddel - sóhajtott fel a lány. - Kérem, mondja meg
minden ismerősünknek, hogy üdvözletemet küldöm, és szívből kívánom, hogy Isten óvja
őket.
- Szívesen átadom az üdvözletét és jókívánságait, kisasszony. - Hajtotta meg magát Hassberg,
ám közben meglátta a másik oldalon közeledő Trebin hadnagyot. -De úgy látom, az egyik
érintettnek mindjárt személyesen is elmondhatja. Éppen itt jön az egyik bajtársam, Trebin
hadnagy.
Gerta Werner elpirulva kapta hátra a fejét. Szemét elfutotta a könny.
„Vagy úgy! "- gondolta a kapitány, amikor észrevette
Trebin felragyogó tekintetét. Megvárta Gerta mellett, amíg a hadnagy odaér.
- Éppen jókor jön, kedves Trebin. A kisasszony az imént bízta rám üdvözletét a bajtársaknak,
így önnek is. Most személyesen fogadhatja jókívánságait. Ugye megbocsátja, nagyságos
kisasszony, ha most távozom. Még van egy sürgős utam. Isten áldja!
- A viszontlátásra, kapitány úr! Térjen haza épségben, egészségben!
- Ha Isten is úgy akarja... A viszontlátásra, Werner kisasszony! - hajtotta meg magát Hassberg
Gerta előtt, majd kezet rázott Trebinnel, és elsietett.
A Baldus-villához érve átadta névjegyét az inasnak, s kérte, hogy jelentse be a hölgyeknél.
Regina Therese nénivel a nappaliban üldögélt, s még mindig nagyon nyomorultul érezte
magát. Amikor az inas bejelentette Hassberg kapitányt, egész testében remegni kezdett, az
arcából kiszállt a vér. Nem gondolta, hogy hívatlanul is eljön a férfi. Azt hallotta, hogy az
ezred másnap hajnalban indul a frontra, és lázasan várta, hogy Hans távozzon a városból, s
neki ne kelljen félnie a találkozástól.
És most mégis eljött! Idekint várakozik az ajtó előtt.
Ösztönösen el akarta utasítani Hassberget, de ekkor eszébe jutott, hogy ez feltűnne a
nagynénjének, és bizonyára faggatná miatta. Felállt, és az ablakhoz lépett, hogy Ruthart
asszony ne láthassa az arcát.
- Kérlek, fogadd egyedül a kapitány urat, Therese néni. Még nem érzem elég erősnek magam
- mondta, hátat fordítva az asszonynak.
Ruthart asszony nem talált ebben semmi feltűnőt. Sőt megnyugodott, hogy az aggodalma
alaptalannak bizonyult, hiszen ha az unokahúga beleszeretett volna a kapitányba, most
biztosan nem eresztené el búcsú nélkül.
- Rendben van, kishúgom, majd én fogadom. Vezesse a kapitány urat a kisszalonba! - fordult
az inashoz, majd ismét Reginára pillantott: - Le kellene feküdnöd, kedvesem. Olyan sápadt
vagy, rosszul nézel ki. A pihenés biztosan jót tenne.
- Majd elmúlik, nénikém. Ne aggódj miattam! Ma még kicsit bágyadt vagyok, de holnapra
biztosan jobban leszek - felelte megvonagló arccal a lány.
Igen, holnap, amikor Hans Hassberg nem lesz már a városban, akkor kicsit jobban lesz majd.
Akkor már nem kell attól tartania, hogy találkozik vele. Úgy érezte, hogy holtan esne össze,
ha most Hassberg szeme elé kellene kerülnie.
Therese néni szemlátomást megnyugodott kissé. Felállt a karosszékből, megigazította a
frizuráját, és átment a fogadószobába.
- Tisztelt nagyságos asszonyom, bocsássa meg, hogy ilyen szokatlan órában bátorkodtam
eljönni - köszöntötte udvarias meghajlással a vendég. - Sajnos, nem tudtam korábban
elszabadulni, de semmiképp sem akartam anélkül elmenni, hogy istenhozzádot ne mondjak
önöknek. Ugye, megengedi, hogy Baldus kisasszonytól is elköszönjek? - kérdezte ajkához
vonva a háziasszony kezét.
- Nagyon sajnálom, kapitány úr, de az unokahúgom nem tud elbúcsúzni öntől. Beteg, és nem
tudja fogadni.
Hassberg szemmel láthatólag megijedt.
- Csak nem valami komoly?
- Hál' istennek nem, de olyan rosszul érzi magát, hogy feltétlen pihenésre van szüksége.
Tegnap, amikor hazajöttem a városból, ijesztő állapotban találtam. Nyilván a háború
kitörésének a híre is felizgatta. Az elmúlt napok eseményei mindannyiunkat próbára tettek.
Hassberg szinte biztosra vette, hogy Regina izgalmának más oka van. Nyilván a levele miatt
nyugtalan.
Annyira szerette volna azt hinni, hogy a lánynak fáj, amiért neki hadba kell vonulni. Meg volt
győződve róla, hogy Regina nem tud a jelenlétéről, különben biztosan itt lenne.
- Sajnálom, hogy a nagyságos kisasszony nem érzi jól magát. Mégis arra kérném, bármily
szerénytelennek tűnjék is, hogy elbúcsúzhassam tőle. Kérem, közölje a kisasszonnyal, hogy itt
vagyok, és engedje meg, hogy elköszönjek tőle.
Ruthart asszony megvonta a vállát.
- A húgom tudja, hogy itt van, kapitány úr. Az inas mindkettőnkkel közölte érkezését, de
Regina megkért, hogy egyedül fogadjam, mert nem érzi elég jól magát.
Hassberg néhány másodpercig megütközve nézett az asszonyra. Persze, gondolta aztán,
hiszen Regina világosan megírta neki, hogy időre van szüksége, és majd ő fogja hívatni, ha
lelki egyensúlyát visszanyerte. A nagynénje szavai arra engedtek következtetni, hogy ez még
nem történt meg, s hogy szegény leány még mindig nagyon zaklatott lelkiállapotban van.
De most nincs ideje, hogy megvárja, amíg üzen érte! Csakugyan képes lenne Regina búcsúszó
nélkül elengedni - talán örökre - őt, akit szeret? Ezt nem tudta, nem akarta elhinni.
Egy ideig habozott. Azután könyörögve így szólt:
- Kérem, ne tartson tolakodónak, nagyságos asszonyom, ha mégis arra kérem, üzenjen a
kisasszonynak, hogy sürgősen kérem tőle egy utolsó, rövid találkozás kegyét.
Ruthart asszony nem tudott ellenállni a férfi könyörgő pillantásának.
- Szívesen teljesítem a kérését, kapitány úr. A hadba vonuló katonától semmit sem szabad
megtagadni.
A férfi hálásan meghajolt.
- Mondja meg a nagyságos kisasszonynak - utasította az asszony a belépő inast -, hogy a
kapitány úr búcsúzni jött, és sürgősen kéri, hogy elköszönhessen tőle.
Amíg az inas végrehajtotta megbízását, az idős hölgy megpróbált tovább csevegni a
vendéggel. De aztán hamarosan észrevette, hogy feleslegesen fáradozik: a kapitány csak
szórakozottan felelgetett neki, s közben mindegyre nyugtalanul kifelé figyelt.
A néni kíváncsian fürkészte a férfi arcát. Valóban úgy tűnt, hogy nagyon vágyik Regina
látására.
Hassberg valóban feszült idegekkel fülelt a folyosó felé: meghallja-e végre Regina könnyű
lépteit? De amikor újra kinyílt az ajtó, csak az inas állt a küszöbön.
- A nagyságos kisasszony sajnálja, nem érzi jól magát, de a kapitány úrnak általam küldi
üdvözletét az útra.
Hassberg összeszorította a száját, és Ruthart asszony látta, hogy elsápadt. Csak azt nem tudta,
miért olyan fontos neki, hogy elbúcsúzzon Reginától. Az egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a
húga kezére pályázik, és eddig úgy tűnt neki, mintha Regina sem fogadná olyan elutasítóan az
udvarlást. Ezért aztán nem is értette, miért nem hallgatta most meg a húga a kapitány sürgető
kérését.
„A végén még kiderül, hogy igazán szereti Reginát? -gondolta Therese néni, látva, hogy a
visszautasítás milyen keserű fájdalmat okoz a férfinak. - Az ember sosem tudhatja, mi lakozik
a másikban. Regina elég szép ahhoz, hogy a legkényesebb ízlésű férfit is lenyűgözze. De a
fátyolos hölgy históriája, amelyet Tondern mesélt nekem, ellentmond ennek a feltételezésnek.
Hiába, nem okosodunk ki rajta, sem én, sem Regina."
Hassbergnek végül be kellett érnie Ruthart asszony néhány sajnálkozó szavával. Rettenetesen
csalódott volt. Képtelen volt megérteni, hogy Regina mindazok után, amit írt, megtagadta tőle
az utolsó búcsúszót.
Ha számot vetett a lány érzéseivel, maga is belátta, hogy Regina bizonyára nincs még abban
az állapotban, hogy találkozzék vele. Ugyanakkor, gondolta végtelenül szomorúan, ebben a
rendkívüli helyzetben, amikor ő másnap hadba vonul, igazán leküzdhette volna azt a kis
gyengeséget.
Nagyon elkeseredetten baktatott hazafelé. Később megállt egy virágüzlet előtt, bement, és vett
egy csokor gyönyörű vörös rózsát. Mindjárt írt mellé néhány sort egy névjegyre:
„Mélyen tisztelt Kisasszony!
Mivel nagy fájdalmamra nem volt módom személyesen búcsút venni Kegyedtől, bátorkodom
utolsó üdvözletül ezeket a rózsákat küldeni, és egyúttal jobbulást kívánni Remélhetőleg nem
túl sokára megadatik, hogy ismét láthatom. Solvejg emléke talizmánként kísér majd.
Hálás tisztelettel, odaadó híve:
Hans Hassberg "
A névjegyet borítékba tette, megcímezte, s a rózsákkal együtt elküldte azzal a titkos
reménységgel, hogy a lány legalább írásban elköszön tőle, és magyarázatot ad viselkedésére,
Therese néni a vendég távozása után maga ment be az unokahúgához.
- Kishúgom, mégiscsak mondhattál volna Hassberg-nek egy búcsúszót. Úgy láttam, nagyon
fontos lett volna neki. Tüdőd, sohasem pártoltam, de talán vissza sem tér a harcmezőről. Egy
háborúba induló katonának nem szabad a kívánságát megtagadni - mondta kicsit megrovóan.
Regina sápadt arccal, szemében leírhatatlan szomorúsággal nézett maga elé.
- Ne szidj, Therese néni, nem tehettem mást - buktak ki belőle fakó hangon a szavak.
A néni megcsóválta a fejét. Már megint nem ismerte ki magát Reginán. Amikor aztán
megérkeztek a kapitány rózsái a kísérő névjeggyel, még jobban elcsodálkozott.
Regina újból elsápadt, az ajka fájdalmasan megvonaglott.
„Hogyan képes így írni nekem, amikor olyan gyalázatosan kijátszott? - gondolta
kétségbeesetten. Azután büszkén hátravetette a fejét, és megvető arckifejezéssel összetépte a
névjegyet. A rózsákat visszaadta az inasnak.
- Kinn tegye vázába a virágokat, túl erős az illatuk.
Hassberg ezredét Belgiumban vetették be. Az ezred részt vett Liége ostromában, majd tovább
nyomult előre. Egyik erődöt a másik után foglalta el.
Hassberg lovasai kitűntek vitézségükkel. Az emberek büszkék voltak kapitányukra, és
lelkesen követték, bár hová vezette őket.
Decemberi fagyos nap volt. A lövészárkokban, amennyire lehetett, megpróbáltak otthonosan
berendezkedni, ha többről nem is, legalább egyfajta primitív kényelemről gondoskodni. A
házias berendezés fénypontja két valaha jobb napokat látott támlás szék volt, amelyeket a sok
használat már elkoptatott, de azért még mindig nagyon kapósak maradtak. Ezeket a székeket
úgy „rekvirálták", valaha egy udvarház szalonját ékesítették, ahonnét a lakók elmenekültek.
Mindig kisorsolták, ki foglalhatja el őket egy-egy óra hosszat. Most éppen Hassbergnek adták
át ünnepélyesen az egyik széket, a másikat Fritz von Trebinnek a következő órára. Hozzá még
pompás falatokkal is megvendégelték a két tisztet, akik ugyan békeidőben talán meg sem
kóstolták volna ezeket az ételeket. A fronton azonban igénytelenek lettek. Nem volt se
szalvéta, se tányér, néhány tiszt zsebben hordható evőeszközkészletet hozott magával, az járt
kézről kézre. De ugyan kit zavart ez a fronton!
Még asztali zenét is szolgáltattak: az egyik katona, a többiek örömére, hol megindító
szerelmes dallamokat, hol meg pattogós, harcra tüzelő indulókat csalogatott elő a
szájharmonikájából.
Többnyire ilyenkor szokott megérkezni a tábori posta, ami a katonák közt a nap
fénypontjának számított. A legtöbben leveleket és szeretetadományokat tartalmazó kis
csomagokat kaptak hazulról. Hassberg, mint rendesen, ma sem kapott semmit. Soha, senki
nem írt neki, és a szemét különös bánat fátyolozta, amikor bajtársait postájuk fölé hajolva
látta.
Körös-körül minden elcsendesedett. Mindenki a levelébe mélyedt. Senkinek nem maradt már
ideje és figyelme a kapitányra. Hassberg felsóhajtott, és szomorúan tenyerébe támasztotta az
állát. Gondolatai Regina Baldushoz szálltak. A hadjárat kezdetekor írt neki és a nénjének egy
üdvözlőlapot, azt remélve, hogy Regina válaszol rá. De soha egyetlen sort sem kapott tőle.
Nem tudta mire vélni makacs hallgatását.
Gyakran szinte eszeveszetten vágyakozott Regina után. Végtelen sok mondanivalója lett
volna számára. Szívesen megírt volna neki mindent, ami a szívét nyomta, de attól félt, hogy a
levele elkallódik, és amit mondani akart neki, esetleg más olvassa el.
Hogy könnyítsen a szívén, mindazt leírta, ami foglalkoztatta. Ezeken a lapokon vetett számot
az érzéseivel, itt vallotta meg újból és újból a szerelmét, amely elválásuk óta egyre inkább
elmélyült. Ha elesne a harcban, akkor szándéka szerint Reginának meg kell kapnia ezeket a
feljegyzéseket, melyeket egy kis, kapcsos bőrmappába rejtve, az egyenruhája alatt hordott. A
mappát állandóan zárva tartotta, és a levéltárcájában egy kis cédulára Regina Baldus pontos
címe fölé a következőt írta: „Halálom esetén kérem a fekete bőrmappát a következő címre
küldeni."
Biztos akart lenni abban, hogy ha elesne, Regina utolsó üdvözletül megkapja a feljegyzéseit,
és épségben visszakapja a saját levelét is. Ha előbb nem is, legalább a halála után megtudja a
lány, mit jelentett neki.
Leírhatatlanul gyötörte, hogy Regina nem fogadta búcsúzóul. Ugyanígy fájt neki, hogy soha
egyetlen sorral sem viszonozta tábori levelezőlapon küldött üdvözletét. Nem tudta mire vélni
a hallgatását.
Most itt ültek körülötte a bajtársai, és csillogó, néha könnyes szemmel olvasták az otthoni
leveleket. Nem bírta már tovább elviselni ezt a látványt. Felállt, hogy végigsétáljon a
lövészárok mentén.
Néhány lépéssel odébb Tondernbe és Trebinbe botlott.
Heinz Tondern csak pár nappal ezelőtt találkozott Hassberggel. A gyáros először az ezred
többi tartalékosával Franciaországban harcolt. Miután ott könnyebben megsebesült, néhány
napig hadikórházban feküdt. Felépülése után került Hassberg ezredébe. A kapitány ugyan
észrevette, hogy Tondern, ha csak teheti, kerüli, de ennek nem tulajdonított különösebb
jelentőséget. Amúgy sem rokonszenveztek egymással.
Ő már nem haragudott Tondernre, ami történt, megtörtént. Ráadásul Tondern nagyon bátran
viselkedett az ellenséggel szemben, s ezzel kivívta a bajtársai, így Hassberg tiszteletét is.
A kapitány mégsem kereste a társaságát. Most is tovább akart menni, de Fritz Trebin
feltartóztatta. Ő és Hassberg már a frontra menet összetegeződtek, és egyre szorosabb
barátság fűzte őket egymáshoz.
Trebin Tondern mellett ült egy felfordított ládán. Hosszú levelet kapott Gerta Wernertől,
Tondern pedig a szülei levelébe mélyedt. Trebin éppen befejezte az olvasást, és csillogó
szemmel nézett fel Hassbergre.
- Hová indulsz, Hans? - kérdezte.
Hassberg kurtán felnevetett.
- Azt hiszem, itt csak fel-alá vezet az út. Csak át akarok melegedni egy kicsit a járkálástól. Jó
híreid vannak hazulról, Fritz?
Trebin bólintott.
- Hál' istennek. Azon kívül, amit egy menyasszony a vőlegényének mondhat, még egy csomó
újdonságot is megtudtam a mi jó öreg, szeretett garnizonunkról.
Hassberg szeme nyugtalanul csillogott. Tudta, hogy Gerta Werner jóban van Reginával, és
Trebintől néha valóban hallott róla egyet-mást. így ma is azt remélte, hogy legalább a neve
felbukkan a hadnagy beszámolójában. Leült Trebinnel szemben.
- Mesélhetnél erről egy kicsit, Fritz, ha van kedved -vetette oda bizonytalanul.
- Ezer örömmel!
Trebin elújságolta a legfrissebb híreket, és csakhamar elhangzott az a név is, amely szikraként
lobbantotta lángra a kapitány szívét. Gerta ugyanis beszámolt róla, hogy Regina magát nem
kímélve, fáradhatatlanul dolgozik a jótékonysági szolgálatban.
- Gerta azt írja, Baldus kisasszony egészen megváltozott a háború kitörése óta. Mindig nagyon
komoly és szomorú, pedig nincs is hozzátartozója a fronton. Gertá-nak az a benyomása,
mintha teljesen elvesztette volna a lelki nyugalmát.
Hassberg is, Tondern is lélegzet-visszafojtva itták magukba a Reginával kapcsolatos hír
minden szavát, Amikor a hadnagy több részt is felolvasott Gerta leveléből, Tondern még
mélyebben hajolt saját levele fölé. „Mit tenne velem vajon Hassberg, ha tudná, mit mondtam
Re gina Baldusnak?" - gondolta, s nagyon kellemetlenül érezte magát.
Néhány nappal karácsony után a kapitány éjszakai lovas őrjáratra indult, hogy kikémlelje,
vajon a távolban felfedezett, kihaltnak tűnő falut nem tartja-e megszállva az ellenség. Ott
jelölték ki ugyanis az előrenyomuló német csapatok új támaszpontját. Mivel a viharos időjárás
miatt napközben nem tudtak felszállni a pilóták, hogy kiderítsék, rejtőznek-e ellenséges
csapatok a faluban, Hassbergre hárult ez a feladat.
Egyik bajtársának vele kellett tartani. Tondern és Trebin önként jelentkezett a feladatra. De
mert csak az egyikükre volt szükség az akcióban, sorsot húztak, melyikük maradjon a
táborban. A sorshúzás Trebinnek kedvezett, így végül Hassberg és Tondern lovagolt ki a
csendes téli éjszakába.
Nem sokat beszéltek, csak néha közölték egymással halkan észrevételeiket.
így közeledtek a kihaltnak tűnő faluhoz. A közelben egy liget terült el. Éppen odaértek,
amikor a hold egy időre kibújt a fellegek közül, és megvilágította az utat. A fák takarásában,
lépésben kocogtak tovább. Amikor a hold újra eltűnt a felhők mögött, leszálltak a lovakról, és
a kantárt egy fához erősítették.
A liget szélétől nyílt terepen át vezetett az út, amelynek mindkét oldalát árok szegélyezte.
Óvatosan, minden zajt kerülve, lemásztak az árokba, és lépésről lépésre lopakodtak tovább.
A faluból még mindig nem hallatszott semmi zaj, semmiféle életjelet nem tapasztaltak. Már
csaknem elérték az első házakat, amikor hirtelen mindketten hasra vetették magukat az árok
rézsűjére. Halk férfihangokra lettek figyelmesek.
Franciák!
Hassberg intett Tondernnek, hogy maradjon a helyén, ő maga hangtalanul közelebb mászott,
olyan közel, ahonnan megérthette az ellenséges tisztek párbeszédét. Szavaikból kiderült, hogy
a franciák pontosan ismerik a német csapatok elhelyezkedését.
Az egyik tiszt, valószínűleg a parancsnok, utasításokat osztott. Ebből Hassberg arra
következtetett, hogy a franciák a hajnali szürkületben rajtaütésre készülnek ellenük. Eleget
tudott most már, és minden azon múlott, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjenek az
övéikhez. A német csapatoknak még az éjszaka folyamán meg kell kísérelniük megelőzni a
franciákat, azaz be kell keríteniük a falut.
Hassberg csendesen visszakúszott Tondernhez, és jelt adott a visszavonulásra.
Az árok aljához lapulva haladtak nesztelenül, mígnem egy közeli fánál egy őrszemet fedeztek
fel. Zajtalanul kúsztak el a gyanútlanul álldogáló alak mellett. Ezután már gyorsabban
haladtak a védelmező liget felé. De éppen abban a pillanatban, amikor kimásztak az árokból, a
hold is előbújt a felhők közül, és az őr felfedezte a két tisztet.
Hangos kiáltás harsant fel, lövés dördült, majd kisvártatva újabb lövés verte fel az éjszaka
csendjét.
- Előre, felfedeztek! - kiáltotta oda a kapitány Tondernnek, és rohanni kezdett a liget felé.
Amikor társa után nézve visszafordult, hogy meggyőződjék róla, követi-e, rémülten látta,
hogy Tondern egy fához tántorog, átöleli a törzsét, és lassan lecsúszik a földre.
Hassberg azonnal mellette termett.
- Mi történt, Heinz?
- Eltaláltak... menj... hagyj itt......mentsd magad!
- Hitvány gazember, aki a bajban elhagyja a társát! Ha nem tudsz rám támaszkodni, akkor
viszlek. A lovaink már nincsenek messze. Sikerülnie kell!
- Nem... te csak mentsd magad... én... nem bírok...
Hassberg azonban nem hallgatott rá. Erős karjával felemelte Tondernt, bár közben észrevette,
hogy a falu széli házakban mozgás támadt, és valószínűleg üldözőbe vették őket.
- Hagyj, Hans... menekülj! - nyögte elkínzott arccal Heinz. De Hassberg már felemelte, és
amilyen gyorsan csak tudott, sebesült bajtársával a karján megindult a lovak felé.
- Ne félj, nem hagylak el, Heinz - lihegte futás közben.
A liget takarásában valóban elvitte Tondernt a lovaikhoz. Úgy látszott, hogy a sebesült
hamarosan elveszti az eszméletét. Hassberg a lovára emelte.
- Harapd össze a fogad, Heinz! Úgy látszik, felhagytak az üldözésünkkel. Talán azt hiszik,
hogy egy nagyobb egységünk rejtőzik itt a ligetben, ezért nem merészkednek ide.
Tondern nem bírt válaszolni. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megtartsa magát a
nyeregben. Hassberg gyorsan felpattant mögé, s a sajátja mellett Heinz lovának a gyeplőjét is
megragadta. Mögöttük még mindig lőttek, de senki sem közeledett.
- Csak tartsd magam erősen, Heinz, tíz perc múlva biztonságban leszünk - biztatta a társát, s
megpróbált úgy ülni, hogy Tondern minél jobban rátámaszkodhasson.
Amikor a fák között már nem fütyültek a golyók, a kapitány a kulacsából egy korty konyakot
itatott Tondern-nel.
- Hogy vagy, Heinz? Hol ért a golyó? - kérdezte.
Tondern a mellére mutatott.
- Ott kellett volna hagynod, Hans. Én... én... azt hiszem, nem bírom tovább... - suttogta, s a
következő pillanatban ájultan hanyatlott a kapitányra.
- Heinz! Heinz! Csak egy kicsit tartsd még magad! Amott egy erdei kunyhó, odaviszlek. Ott
biztonságban leszel, amíg visszajövök érted a szanitécekkel - biztatta Hassberg, és
meghajszolta a lovakat a kunyhóhoz.
A házikóhoz érve, amely békében nyilván az erdőőr menedéke volt, leemelte a lóról a
sebesültet, és bevitte, hogy biztonságba helyezze. Szerencsére két köteg szalma is hevert
odabenn. Ezekre fektette a félájult fiatalembert, betakarta a kabátjával, és még egy korty
konyakot is töltött belé. Ezután visszament a lovakhoz. Tondernét kikötötte a kunyhó mellett,
majd felpattant a maga hátasára és elvágtatott.
Verítékben fürödve ért vissza a táborba. Jelentett, majd engedélyt kért, hogy szanitéceket
vigyen a hátrahagyott bajtársához, akinek haladéktalanul orvosra volt szüksége.
Az ezredes megköszönte a kapitány szolgálatát, és parancsot adott az indulásra. Az orvos
mellett még egy tábori mentőautót is Hassberg rendelkezésére bocsátott. Hans maga is a
kocsival ment vissza az erdei kunyhóhoz.
Az orvos megállapította, hogy Tondern tüdőlövést kapott. Amíg a villanylámpa fényénél
megvizsgálta, Tondern felnyitotta a szemét, és körülnézett. Amikor megpillantotta az
aggodalmasan fölé hajló kapitányt, erőtlenül kinyújtotta felé a kezét.
- Köszönöm, Hans... nem érdemeltem meg... bocsáss meg... mindent... én...
Nem bírt tovább beszélni.
Hassberg megszorította a kezét.
- Nincs mit köszönnöd, Heinz. Ami volt, elmúlt. Elfelejtettem és megbocsátottam. Igyekezz
gyorsan meggyógyulni. Most már jó kezekben vagy, a doktor úr segít rajtad. Nekem vissza
kell mennem az ezredhez. A viszontlátásra, Heinz!
Tondern szemlátomást szeretett volna még valamit mondani, de ismét elvesztette az
eszméletét. Hassberg most az ő lovára ült fel, és amíg a tábori mentőautó a sebesülttel a
hadikórház felé indult, ő a felvonuló ezred elé vágtatott.
Mielőtt a csapat elérte a falut, kettévált, hogy a legnagyobb csendben bekerítse az ellenséget.
A ligetben, amelynek a szélénél Tondern megsebesült, lövegeket állítottak fel.
Minden pontosan működött. Még hajnalhasadás előtt mindkét oldalról tüzet nyitottak, majd
Hassberg és a százada megrohamozta a falut.
Mielőtt a franciák észbe kaptak, már minden oldalról be voltak kerítve, és közelharcban álltak
a németekkel. A franciák rövid, elkeseredett ellenállása után a németek kerültek ki győztesen
az ütközetből. Azokat a franciákat, akik nem estek el, foglyul ejtették. Egyetlen ellenséges
katona sem menekülhetett.
Az elkeseredett közelharc azonban a németeknek is súlyos veszteségeket okozott, bőven akadt
dolguk a szanitéceknek.
Hassberg is megsebesült. Karján és vállán érte egy kardcsapás, s a vérveszteségtől elájult.
Tisztiszolgája és Trebin hadnagy látta, amint lebukik a lováról. Amikor a harc eldőlt, rögtön
visszatértek a sebesült kapitányért. Egy romos falnál találtak rá, és a kötözőhelyre vitték, ahol
azonnal ellátták a sérülését.
- Ne olyan sietősen, kapitány úr! Ráér! Egyelőre semmi dolga - mondta kedélyesen az orvos,
amikor a kapitány magához térve rögtön fel fel akart ugrani a hordágyról.
Trebin ott maradt a sebesült mellett, hogy beszámoljon neki a küzdelem kimeneteléről.
- Hál' istennek - ragyogott fel Hassberg szeme, amikor meghallotta, hogy győztek. -
Szerencsére csak a bal karom, ettől még odavághatok a jobbal - tette hozzá bekötözött karjára
nézve, amelyet nem tudott mozdítani.
- Egyelőre nem vág sehová, kapitány úr. Maga kapott egy jókora vágást! Legalább néhány
hétre el kell hagynia a hadszínteret - jelentette ki az orvos.
Hassberg kedvetlenül ráncolta a homlokát.
- Éppen most, amikor olyan jól nekilendültünk -mormogta elégedetlenkedve.
Ekkor lépett be az ezredes. Hassberget kereste, és kezet nyújtott neki.
- Hogy vagyunk, kapitány úr?
- Átkozottul rosszul, ezredes úr - felelte Hassberg nagyot sóhajtva. - Ez a doktor hetekre el
akar távolítani a frontról.
- Akkor pedig engedelmeskednie kell, kedves kapitányom.
- De nem látom be, minek menjek szabadságra. A jobb karom teljesen ép.
- Csakhogy a lovagláshoz két karra van szüksége még magának is. Nem szívesen mondok le
önről, kedves Hassberg, de most engedelmeskednie kell az orvosnak. Isten önnel! Gyógyuljon
meg mielőbb, hogy a csapata visszakapja a kapitányát.
- Magam is remélem, hogy mielőbb úgy lesz, ezredes úr - vágta rá Hassberg, és lesoványodott
arcában fényesen csillogott a szeme.
Az ezredes távozott, ám Trebin még néhány percig barátja mellett maradt.
- Ha hazaérsz, kapitány, add át a menyasszonyomnak a legforróbb, szívből jövő
üdvözletemet. Megteszed?
- Nagyon szívesen, Fritz.
Trebin felsóhajtott.
- Szinte irigyellek, hogy hazakerülsz, Hans. Újra otthon lehetsz...
- Haza? - Hassberg szája körül kesernyés mosoly jelent meg. - Van nekem egyáltalán
otthonom? Hiszen te is tudod, milyen egyedül vagyok.
- Igen, tudom - bólintott Trebin. - Mégis irigyellek. Legalább egy órára szeretnék még egyszer
a mi jó öreg helyőrségünkben lenni.
- Elhiszem. Te azt is tudnád, hová menj.
Trebin szomorú mosollyal bólintott, majd kezet nyújtott tiszttársának.
- Isten veled, Hans! És ha Isten is úgy akarja, a boldog viszontlátásra.
- Viszontlátásra, Fritz - szorította meg a kezét a kapitány, s elváltak egymástól.
Hassberget egy ideig a határon fekvő hadikórházban kezelték, majd később Berlinbe
szállították. A fővárosban nem sokáig maradt, már a megérkezését követő nap reggelén a
garnizonjába utazott. Ott akarta bevárni, amíg teljesen felépül.
Mindössze kétórás volt a vonatút, de most mégis végtelennek tűnt. Ahogy közeledett a
helyőrséghez, egyre izgatottabb lett, s egyre jobban vágyódott Regina Baldus után.
Most végre mindent tisztázhat vele. A lehető leghamarabb beszélnie kell Reginával. Meg kell
kérdeznie tőle, miért nem írt soha egyetlen sort sem válaszul az üdvözlőlapjaira.
Miután Regina a levelében olyan leplezetlenül kitárta neki a szívét, Hans úgy érezte, joga van
erre a kérdésre.
Tudta, hogy nem lesz módja sokat beszélni, ha ott áll majd vele szemben. De át akarta adni a
feljegyzéseit, amelyeket odakinn a fronton írt neki. Ezt szánta válaszul a levelére, hogy
megtudja a lány, mit jelent neki.
Vágyakozva szálltak felé a gondolatai.
A vonat végre megállt a jól ismert állomáson. Senki sem várta, egyetlen ismerős arcot sem
látott. Csak egy pályaudvari szolgálatot ellátó vöröskeresztes nővér lépett oda hozzá, és
kérdezte meg tőle, miben lehet a segítségére.
Hassberg udvariasan köszönetet mondott. Mivel továbbra is orvosi kezelésre szorult, és a
karja miatt ápolásra és kiszolgálásra volt szüksége, egy ismerős orvos klinikáját akarta
felkeresni, aki már egyszer egy kisebb lovas baleset után kezelte. A hadikórház amúgy is
zsúfolásig volt sebesültekkel, amint azt most az ápolónőtől megtudta. így aztán, ahogy
eredetileg is tervezte, taxiba ült, és kivitette magát Menzel professzor klinikájára.
Nem kellett csalódnia: most is szép, barátságos szobát kapott, és figyelmes kiszolgálásban
részesült.
Mindjárt másnap elindult, hogy leviziteljen a Baldus-villában.
Nyugtalanság és vágyakozás vegyes érzésével hagyta el a klinikát. Alig nyitotta ki azonban a
kaput, máris megtorpant. Minden csepp vért a szívébe kergetett a látvány, amely odakinn
fogadta: éppen egy karcsú leányalak haladt át az utcán.
Regina volt az.
Gyorsan lépkedett, és csak a fejét fordította vissza, amikor észrevette, hogy a klinika kapuján
kilép valaki.
A két szempár találkozott. Regina holtsápadt lett, és egy pillanatra megtántorodott, mintha
minden ereje elhagyta volna. Ám amikor Hassberg felragyogó tekintettel köszöntötte, erőt
vett magán, és büszkén kiegyenesedett. Épp csak megbiccentette a fejét, és továbbsietett.
A férfi döbbenten nézett utána. Nem lányos zavart fedezett fel Regina arcán, de még csak nem
is félénk bizonytalanságot. Jeges rémület volt az, majd pedig rideg visszautasítás. És úgy
ment tovább, mintha soha többé egyetlen szót sem kívánna vele váltani...
A kapitány először utána akart kiáltani, nevén szólítani, de aztán összeszorította a fogát, és
csak borús tekintettel nézett a tovatűnő karcsú alak után.
Most döbbent rá, hogy valami felfoghatatlan, érthetetlen dolog áll kettejük között. Az nem
lehet, hogy Regina a levelét, amely őt annyira boldoggá tette, csak múló szeszélyből írta
volna. Ilyen szavakat egy olyan nő, mint Regina, csakis nagy belső küzdelem árán ír le, és
csak akkor, ha érzései erősek és mélyek. A sápadtsága, s az arcára kiülő rémület rá a
bizonyíték, hogy még most sem közömbös iránta.
De akkor miért változott meg annyira vele szemben?
Hans töprengve nézett utána. Vonásai hirtelen megkeményedtek, arcán eltökéltség
tükröződött.
„Tisztán akarok látni, tisztáznom kell a helyzetet" -határozta el most már végérvényesen.
Ez a szándék hajtotta, hogy Regina után fusson. Követte a kihalt utcán, amilyen gyorsan csak
tudta.
Regina úgy érezte, remegő térde nem viszi tovább. Amikor Hassberget váratlanul meglátta,
mintha tőrt döftek volna a szívébe. Bármennyire igyekezett is túltenni magát azon, hogy a
kapitány csak komédiázott vele, s próbálta meggyőzni magát, hogy nem létezhet többé a
számára, ettől a találkozástól teljesen elvesztette a lélekjelenlétét.
Talán nem is tudta, mit csinál, amikor az imént továbbsietett félig önkívületben. A menekülés
ösztöne hajtotta előre, s közben nem sejtette, hogy a férfi követi. Egy csendes, félreeső
sétányra ért, amelyen nyaranta gyerekek játszottak.
Most nem járt ott egy lélek sem. Nem messze egy kis nyírfakunyhót pillantott meg, amely a
váratlan zivatarok elől nyújtott védelmet.
Erezte, hogy nem bír továbbmenni. Belépett a kunyhóba, és lerogyott a padra. Keserves
sóhajjal tenyerébe temette az arcát. Nem vette észre, hogy Hassberg belépett utána.
- Solvejg! - szólította meg halkan.
Regina felriadt, és tágra nyílt szemmel meredt a férfira.
- Mit akar? Miért jött utánam? Kérem, hagyjon magamra, nem érzem jól magam, és
nyugalomra van szükségem - mondta remegő hangon.
De a férfi nem tágított.
- Látom, hogy nem érzi jól magát, de hiába is küld el, nem engedelmeskedhetem, nagyságos
kisasszony.
A lány szeme szikrázott a dühtől és a fájdalomtól.
- Magam akarok lenni. Kíméljen meg a társaságától.
A férfi szája mellett elmélyült a keserű vonás.
- Tehát mégis a jelenlétem izgatja fel? Hogy is lehetne másképp! Solvejg nem hajítja el
magától a szerelmét, mint egy megunt kesztyűt. De én tudom, hogy Solvejg szeretett, hiszen ő
maga mondta. Ezért állok most itt kegyed előtt. Meg kellett ragadnom ezt az alkalmat, hogy
beszéljek önnel, mert a magatartásából ítélve megtörténhet, hogy a Baldus-villában zárt
ajtókat találok. Itt kérdezem hát, nagyságos kisasszony, miért nem engedett a színe elé,
amikor el akartam búcsúzni, miért nem válaszolt az üdvözleteimre, miért menekül most
előlem, és miért néz most ilyen hidegen rám? A levele feljogosít rá, hogy ezt megkérdezzem.
Regina hirtelen felugrott. Büszkén, egyenes derékkal állt a férfi előtt.
- Még kérdi, Hassberg úr?
A kapitány komolyan, tágra nyílt szemmel nézett villámló szemébe.
- Igen, nagyságos kisasszony, ezt kérdezem - válaszolta határozottan.
Regina arca megremegett. De uralkodott magán.
- Nem tudom, mit csodáljak inkább, Hassberg úr, a merészségét vagy a komédiázó tehetségét.
A férfi összerezzent, a szeme szikrákat szórt.
- Regina, ezt nekem még kegyed sem mondhatja büntetlenül! - kiáltotta dühösen.
A lány büszkén hátravetette a fejét.
- Kikérem magamnak, hogy a keresztnevemen szólítson, Hassberg úr. Milyen jogon
merészeli?
A férfi közelebb lépett hozzá.
- Kegyedtől kaptam a jogot, a levele által.
A lány megtörten rogyott le ismét a padra.
- Az a szerencsétlen levél...! Mennyire szégyellem, hogy megírtam! Büszke lehet rá, tisztelt
uram, hogy meg-alázottan látott. A legszívesebben véres könnyekkel törölnék ki minden szót,
amelyet önnek írtam. Adja legalább vissza a levelemet! Annyi tisztességérzet talán csak
maradt önben, hogy visszaadja nekem azt a levelet. Ha régebben hittem a tisztességében és a
lovagiasságában, ha a levelemmel a legfőbb bizonyítékát adtam bizalmamnak, amelyet nő
csak adhat, az sajnálatos tévedésből történt. De ön nyilván azt hitte, hogy a vallomásommal
törvényen kívülivé váltam, és a magamfajta lányra nem kell tekintettel lenni - fakadt ki
keserűen.
A férfi Összerándult, mintha ütés érte volna.
- Regina! Térjen észhez! Nem tűröm, hogy így beszéljen önmagáról, arról a nőről, akit én
mindenkinél jobban becsülök.
A lány élesen felkacagott.
- Olyan nagyra becsül, hogy a vallomásomat, amelyet lovagiasságában bízva, önnek tettem,
elárulta másoknak! Annyira becsül, hogy azzal dicsekedett: Regina Baldus-nak nem is kell
udvarolnia, mert magától ajánlkozott fel önnek! - tört belőle, s most már egész testében
remegett az izgalomtól.
A férfi holtsápadt lett. Odalépett szorosan Regina elé, és megragadta a karját. Az arca
idegesen rángott. Sötéten izzó szemét a lányra szegezte.
- Hallgasson! - kiáltott rá magánkívül, de aztán mérsékelte magát, és fojtott hangon beszélt
tovább: - Végighallgattam kegyedtől azt, amit büntetlenül senkitől a világon nem hallgattam
volna meg. De ilyen sértéseket még öntől sem viselek el! Ön eszét vesztette, különben nem
beszélne így. Azzal, ami szívem mélyéig megrázott, amitől felülemelkedtem önmagamon,
amit mint szentséget őriztem a szívemben, azzal dicsekedtem volna?
A lány tekintetétől hirtelen elbizonytalanodott. Elengedte a karját, amelyet felindulásában
még most is szorított.
- Honnan veszi ezt a feltételezést? Ki mesélt kegyednek ilyen aljas hazugságot? Az egészből
nem értek semmit - mondta, nyugalmat erőltetve magára.
Regina, mint aki álomból ébred, végigsimította a homlokát.
- Tondern úr. Eljött hozzám, és azt állította, hogy ön leleplezte előtte azt, amit csakis ön
tudhatott. O mondta, hogy ezzel dicsekedett előtte. Arra kért, adjak neki jogot rá, hogy
megvédhesse a jó híremet. A levelem egész tartalmát ismerte - mondta Regina az izgalomtól
rekedten.
Hassberg a homlokához kapott.
- Lehet, hogy megőrültem? Még ha fel is tételezném, hogy Tondern becstelen rágalmazó,
akkor is honnét tudhatta azt, ami kettőnk legféltettebb titka volt?
Regina megingott, és a padra támaszkodott. Olyan tekintettel nézett a férfira, mint fuldokló a
megmentőjére.
- Tehát nem ön mondta meg neki? - suttogta teljesen kifulladva.
A férfi fájdalmasan nézett rá.
- Nem hittem volna, hogy valaha becsületszavamat kell adnom Solvejgnek, hogy nem vagyok
aljas csirkefogó - mondta szemrehányóan.
A lány visszafojtotta feltörő zokogását.
- De hát akkor honnan ismerte Tondern kettőnk titkát?
A férfi töprengve nézett maga elé.
- Érthetetlen. De belátom, hogy ez még Solvejg bizalmát is lerombolhatta. Csak azt az egyet
tudom, hogy mindketten egy gaztettnek estünk áldozatul. Ezt a gaztettet pedig fel fogom
deríteni. Hál' istennek, hogy elmondta, mi választott el bennünket egymástól. Most végre
tudom, hol szerezhetek bizonyságot. Regina, addig nem akarok a szeme elé kerülni, amíg be
nem bizonyíthatom, hogy félrevezették, engem pedig ártatlanul megrágalmaztak. Felkeresem
Tondernt, és kérdőre vonom. Amíg ez meg nem történik, amíg nem tudom tisztázni magam
kegyed előtt, addig ég önnel.
Regina kinyújtotta utána a kezét.
- Hassberg úr!
A férfi szája körül lágy mosoly jelent meg, amikor meglátta Regina rémült tekintetét.
- Solvejgnek vissza kell kapnia a hitét - mondta gyengéden, majd gyorsan elővette a kapcsos
kis bőrmappát az egyenruhája alól, és így folytatta: - Ezt őrizgetem itt. Azt akartam, hogy
kegyed megkapja, ha elesnék. A mappa kulcsát belehajítottam a folyóba, hogy senki ne
nyithassa fel, hogy kegyeden kívül senki ne láthassa a tartalmát. Szét kell vágnia a mappát,
Regina. Kérem, olvassa el, mit írtam válaszul a levelére. Az is benne van, ezennel
visszaszolgáltatom. Kérem, olvassa el, amit írtam, és ha majd tisztázhatom magam, és újból
felkereshetem, akkor őszintén vágyom és remélem, hogy ismét megtalálom az én
Solvejgemet. Addig ég önnel.
Még egyszer mélyen a lány szemébe nézett, meghajolt és elsietett.
Regina bénultan állt ott, és némán nézett a távolodó alak után. Szeretett volna utána kiáltani,
hogy „Hiszek benned, bocsáss meg, hogy kételkedtem, nekem jobban fájt, mint neked." De
egyetlen hang sem jött ki a torkán.
így állt ott még sokáig. A lelkében vihar dúlt. A mardosó fájdalom hónapjai után a szíve
legmélyét egyszeriben forró boldogság töltötte el.
A kezében tartott kis bőrmappára nézett. Mi lehet benne? Erősen magához szorította, míg
hazafelé ment, majd otthon azonnal a lakosztályába vonult.
Levetkőzött, és bezárkózott a dolgozószobájába. Leült a kandalló mellé, és ollóval szétvágta a
kis bőrmappa zárját tartó pántot. Amikor szétnyitotta, sok-sok sűrűn teleírt papírt talált benne,
köztük a saját levelét is.
Először ezt olvasta újra, s ahogy fogytak a sorok, egyre inkább lángba borult az arca. Már
maga sem értette, honnét vette a bátorságot, hogy ilyen szavakat írjon egy férfinak. Miután
végigolvasta a levelet, egy gyertya lángjánál gondosan elégette. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, mint aki lidércnyomástól szabadult. Visszaült a karosszékbe, és széthajtogatta a
többi teleírt lapot is, amelyek egytől egyig meg voltak számozva és a számozás szerint
sorrendbe rakva. Visszafojtott lélegzettel olvasni kezdte az írást, Hassberg vallomását. Aztán
csak olvasta és olvasta, s többé nem tudta levenni a szemét a szálkás betűkkel íródott sorokról.
A szíve eközben úgy vert, hogy majd' szétfeszítette a keblét.
Hassberg feljegyzéseiben világos, őszinte szavakkal leírta, hogyan mérgezte meg fiatalkorát
anyja hűtlensége az édesapja iránt. Ecsetelte a húgával való meghasonlását, amikor az hűtlen
lett a barátjához, aki emiatt kétségbeesésében agyonlőtte magát. Ezután a saját szomorú
tapasztalatait gyónta meg nőügyekben, csalódásait azokban az asszonyokban, akiket szeretni
vélt. De ezt a témát épp csak érintette, hogy meg ne sértse Regina érzékenységét. Csupán azt
akarta megmagyarázni a lánynak, miként lett belőle végül az a „duhaj kapitány", akinek
látszólag semmi sem volt szent.
Mindezt hosszabb-rövidebb részletekben vetette Hans papírra, ahogy éppen ideje és kedve
volt hozzá. Az írásokban úgy nevezte Reginát, ahogy a szíve diktálta: tegez-te, és
„Solvejgnek" szólította.
„...Először tettek előttem célzást arra, hogy nem vagy ellenséges és kritikus velem szemben,
mint ahogy mindig hittem " - számolt be a Tondernnel folytatott tárgyalásáról afrikai útja
előtt.
„Nagy, komoly szemedből mindig valami szemrehányást, megrovást véltem kiolvasni. Dacból
alaptalan kritikának neveztem ezt, és titkon a »kritikus Regina« nevet adtam neked.
Tondern olyan sürgősen akart megszabadulni tőlem, akkora anyagi áldozattal megvásárolni
eltávolításomat, hogy ezzel erősítette meg a gyanúmat, amelyet szavai keltettek bennem.
Mindenesetre veszedelmes vetélytársnak tekintett.
A legszívesebben itt maradtam volna, és megfejtettem volna a rejtvényt, amelyet a kritikus
Regina feladott nekem. De már a becsületszavamat adtam Tondernnek, hogy két évre eltűnök
a szemed elől, és Afrikába megyek.
El is mentem, és megpróbáltalak elfelejteni. De különös módon, mennél inkább igyekeztelek
száműzni a gondolataimból, annál jobban befészkelted oda magad. Afrikában bolondos,
csodálatos dolgokat álmodtam rólad. Dühöngtem emiatt, és bebeszéltem magamnak, hogy
réges-rég Heinz Tondern felesége vagy; mert feltételeztem, hogy nagyon sietett magához
láncolni.
Hazulról nagyon kevés hírt kaptam, és én sem írtam senkinek. Nem akartam semmit sem
tudni, sem magamról hallatni. Úgy éreztem magam Afrikában, mint egy száműzött, mint egy
röghöz kötött rabszolga, akinek le kell dolgoznia a vételárát. Csak egyetlen forró vágyam
volt, hogy a két év mielőbb leteljen, és hazatérhessek.
Egyetlen nappal sem maradtam tovább odaát, ahol pedig tág lehetőségem nyílt tettvágyam
kiélésére. Valami hazavonzott, igen, tehozzád siettem vissza, pedig biztosra vettem, hogy
Tondern feleségeként foglak viszontlátni.
így jöttem vissza, és akkor idehaza, legnagyobb meglepetésemre, azt hallottam, hogy még
szabad vagy. Azonnal Tondernhez siettem, hogy visszaadjam neki a kölcsönkapott pénzt, és
ezzel visszaszerezzem a szabadságomat.
Őszintén megmondtam neki, hogy pályázni fogok a kezedre. Természetesen már a
hazatértemnek sem örült, ez a szándékom pedig végképp kihozta a sodrából. Haragjában azt
vágta a fejemhez, hogy csak a vagyonodat akarom megkaparintani. Méltóságon alulinak
tartottam, hogy feleljek a rágalmaira; mert lehet, hogy a duhaj kapitány sok ostoba csínyt
elkövetett, de alantas számításra sose lettem volna képes.
És ezt Solvejg is tudta rólam! Nem kell, hogy biztosítsalak, drága Solvejg: Te nekem sokkal
többet jelentettél, sokkal értékesebbet nyújthattál a pénznél, amelyre amúgy sem fektettem
soha túl nagy súlyt. Azt reméltem, hogy nálad ismét megtalálom a legdrágább kincset, amitől
oly korán megfosztottak, s amelyre titkon mindig is áhítoztam: a hitemet a tisztaságban és az
asszonyi hűségben.
És valóban így lett, drága kicsi Solvejg: általad visszanyertem ezt a hitet.
Ugye, Te érezted ezt, amikor hozzád közeledtem? Egészen más ember lettem; éreztem, hogy
szilajságom már a múlté, és szent, áhítatos komolyság költözik a lelkembe.
Boldogsággal töltött el, hogy sikerült közelebb kerülnöm hozzád, de aztán újra jöttek olyan
órák, amelyekben észrevettem, hogy félénken, riadtan húzódsz vissza. Ha az érzéseimet meg
akartam vallani, mindannyiszor úgy néztél rám, mint egy rémült gyermek.
Azután megkaptam a leveledet, Solvejg gyönyörű vallomását. Ó, Te drága! Ha tudnád, milyen
érzéseket váltott ki belőlem a leveled! Kisfiúkorom óta először lábadt könnybe a forró
meghatottságtól a szemem. Te megváltóm! Áldjon meg az Isten a bátorságodért, hogy önként
bevallottad nekem: szeretsz. Még soha nem éreztem ilyen kicsinynek magam, és egyszersmind
ilyen nagynak. Ami ezenkívül a leveledben állt, lényegtelen volt számomra, csak a szerelmed
megvallása, a hitedé, a bizalmadé ragyogott felém soraidból. Kimondhatatlanul vágyódtam
rá, hogy azonnal hozzád siessek, térdre boruljak előtted, és öledbe hajthassam a fejem.
Oly büszke voltam a vallomásodra, de annyira meg is szégyenített. Soha azelőtt nem éreztem
ehhez hasonlót. De arra kértél, néhány napig maradjak távol. Nem mertem neked levélben
kitárni érzelmeimet, mert attól féltem, idegen kézbe kerülhet a vallomásom, és esetleg
kellemetlenséget okoz neked.
Nem volt szabad azt mondanom: Szeretlek, Regina! Úgy szeretlek, ahogy még soha egyetlen
nőt sem szerettem, imádlak, és áhítatosan köszönöm a szerelmedet, a hitedet, a bizalmadat...
Ehelyett néhány aggályosan megválasztott szóval, hogy idegen szem se találjon kivetnivalót
bennük, kellett leveledért köszönetet mondanom.
Azután jött a háború, és tilalmad ellenére hozzád siettem, hogy még egyszer lássalak.
Lehetetlennek tartottam, hogy mielőtt a harctérre indulok, ne vegyek búcsút tőled.
De Te nem engedtél magadhoz, nem mondtál egy bú csúszót sem. Miért nem, Solvejg? Nem
tudod, mily emésztő vágy égett bennem, hogy csak egyszer a karomba zárjalak, hogy csak
egyetlenegyszer megcsókoljam büszke ajkad, kedves szemedet?
Azóta, hogy akkor elmentem tőled, nem csitul bennem a kérdés: Miért nem búcsúzott el tőlem
az én Solvejgem ? Ha elesnék, ha nem térnék többé vissza... Erre nem gondoltál? Ezerszer
teszem fel magamnak a kérdést, miért tagadta meg tőlem az édes vigasztalást Solvejg?
Kapok-e valaha választ erre a kérdésre ? Semmit sem hallok rólad, még egy semmitmondó
üdvözletet sem küldesz, és mégis úgy érzem, hogy minden gondolatoddal és érzéseddel velem
vagy, mint ahogy én teveled.
Trebin minden tábori postával leveleket kap a menyasszonyától. Körülöttem mindenkinek van
híre otthon hagyott szeretteiről. Csak én állok itt mindig üres kézzel, bármennyire várok is
legalább egy üdvözletet tőled.
Ma a harctéren ugyancsak forró volt a helyzet. De most nyugalom van körülöttem. Odakinn
megint sok derék bajtárs fekszik némán, sápadtan, és alussza végső álmát. Minden nap
számomra is az utolsó lehet. De addig nem akarok meghalni, amíg fel nem tártam a szívem
előtted. Ezért írom le neked mindezt. Ha elesnék, azt akarom, hogy ezek a feljegyzések
eljussanak hozzád. Megkértem Trebint, hogy a kapcsos kis bőrmappát, amelyet keblemen
hordok, a levéltárcámban talált címre küldje el. Ha végére érek feljegyzéseimnek, akkor a Te
leveleddel együtt bezárom a bőrmappába, és a kulcsot elhajítom. Soha senki ne olvashassa el
rajtad kívül. A nevedet nem említettem Trebinnek. Azt csak akkor tudja meg, ha elestem,
akkor küldi el a mappát neked. Egy halottra biztosan nem fogsz haragudni, ha megtöri a
ráparancsolt hallgatást.
De remélem, hogy életben maradok, és a harctérről való hazaérkezésem után minden
kérdésemre megfelelsz. Ha mégsem látnálak viszont, ha elesnék, Te leszel az utolsó
gondolatom. Abban a tudatban hunynám le a szemem, hogy szerettél. Jó éjt, Solvejg!
Örökké a Tiéd, hűséges
Hansod"
Regina növekvő izgalommal olvasta végig a feljegyzéseket. Időnként könnyek
homályosították el a tekintetét, de ugyanakkor mélységes boldogság töltötte el a lelkét. A
megkönnyebbülés csodálatos érzése kerítette hatalmába. Ismét feléledt a bizalma Hans iránt.
így nem írhat az, akinek nem a lelke legmélyéből fakad minden leírt szó.
Keblére szorította a lapokat, majd az ajkához emelte.
- Szeret! Szeret! Isten az égben! Szeret!
Hassberg leírhatatlan állapotban ment el Reginától. Azonnal vissza akart térni a klinikára, és
kinyomozni, hol van most Tondern. De útközben találkozott Werner konzullal, és vele kellett
mennie, hogy átadja Gertának Trebin üdvözletét.
Azután amilyen gyorsan csak lehetett, távozott a konzuléktól. Végül mégiscsak örült, hogy az
öregurat elkísérte, mert rövid beszélgetésük során megtudta, hogy Tondern egy aacheni
hadikórházban fekszik. Most legalább azt tudta, hol keresse. Már csak azt kellett kiderítenie,
pontosan melyik hadikórházról van szó.
Gondolataiba merülve tért vissza a klinikára. Sehogy sem tudott napirendre térni afelett, hogy
Tondern miképp ismerhette meg Regina levelének a tartalmát.
„Hiszen mindig magamnál hordtam, azonnal betettem a levél tárcámba, miután elolvastam" -
tépelődött mindegyre. Ám hirtelen a homlokára csapott. Mégis volt egy rövid kis idő, amikor
a levél nem volt nála. Igen, még aznap, amikor megkapta. Most már tisztán emlékezett
mindenre. Be kellett mennie a városba, s útközben vette észre, hogy a tárcája hiányzik. Amint
tehette, rohant vissza a lakására, hogy megkeresse. És ott... igen... ott azt mondta a legénye,
hogy Tondern úr várt rá egy ideig. Tondern egyedül volt a nappalijában, és pár lépésnyire tőle
hevert az irattárca a széke alatt!
Igen, csakis így történhetett. Tondern felfedezte az elejtett tárcát. Hogy kémkedjen utána,
hogy eszközöket találjon, amelyekkel Regina előtt befeketíti, felemelte és átkutatta. És az ő
balszerencséjére megtalálta benne Regina levelét, és elolvasta. Aztán visszahajította a tárcát a
szék alá, és valami kifogással távozott. Ezt követően rögtön Reginához rohant, és aljas módon
kijátszotta ellene azt, ami becstelen úton a tudomására jutott.
- Becstelen rágalmazó! Hazug fráter! - sziszegte a fogai közt a kapitány, s a keze önkéntelenül
ökölbe szorult. Most már mindent értett. Forró együttérzés töltötte el a lelkét Regina iránt,
akinek ilyen fájdalmat kellett elviselnie. Már nem gondolt arra, hogy ő maga mennyit
szenvedett Regina hallgatásától, már csak a lány határtalan kínlódására gondolt, és ez
bosszúra késztette, kíméletlen számonkérésre. Most értette meg azt is, miért viselkedett vele
olyan különösen Tondern, amikor a harctéren egymás mellett küzdöttek. Ezért kérte hát olyan
sürgetve a bocsánatát is, amikor az orvos keze alatt visszanyerte az eszméletét, jutott eszébe
egyszeriben. Nyilván akkor szólalt meg a lelkiismerete, amikor ő élete kockáztatásával
biztonságba vitte.
Hassberg mélyet sóhajtott. Most legalább világosan látott ebben a sötét históriában. Habozott,
megírja-e levélben Reginának a feltételezését. Végül úgy döntött, nem teszi. Ellenkezett volna
a természetével, hogy bizonyítékok hiányában ilyen súlyos váddal illesse a bajtársát.
De most már valósággal égett a vágytól, hogy megtudja, hol van Tondern. Odament egy
telefonfülkéhez, és felhívta a férfi családját. A cselédlány vette fel a telefont, és készségesen
közölte a hadikórház címét, amelyben a fiatalúr feküdt.
A kapitány azonnal fontos ügyben három nap szabadságot kért, és Aachenbe utazott.
Reginával pár sorban tn datta utazása célját.
Rettentő ideges volt és türelmetlen, nem csoda, lm végtelenül hosszúnak érezte az utazást.
Újabb kínt jelen tett, hogy amikor késő délután megérkezett, már nem kereshette fel a
hadikórházat.
Másnap reggel azonban a szállodából egyenest a kórházba sietett. Ott azonban legnagyobb
döbbenetére már csak azt közölték vele, hogy Heinz von Tondern két nappal ezelőtt belehalt
súlyos sebesülésébe. A szüleit előző nap értesítették, és már haza is szállították a holttestet.
A hír nagyon lesújtotta a kapitányt, nem csoda, ha ezek után nyomott hangulatban utazott
haza.
Regina éppen el akart indulni otthonról, amikor Tondern asszony érkezését jelentették.
Meglepődve torpant meg a fogadószoba küszöbén: az asszony gyászruhában állt előtte.
- Mi történt, nagyságos asszonyom? - kérdezte rémülten, és elindult felé.
Tondernné felhajtotta fekete fátylát. Regina megpillantotta fájdalomtól megkövült arcát,
amelyből fényét vesztett szempár nézett rá.
- Igen, kedves Regina, úgy van, ahogy feltételezi, a fiam... halott - mondta fakó hangon az
anya.
Regina szemébe forró könnyek gyűltek, ösztönösen az idős hölgy keze után nyúlt.
- Az istenért, Tondern asszony... - rebegte elcsukló hangon, ám a vendég ideges mozdulattal
félbeszakította.
- Nem, kérem, ne mondjon semmit... nem akarok semmit sem hallani... én... én... utolsó
erőmmel jöttem el kehedhez... hogy a fiam végakaratát teljesítsem.
Egy lepecsételt borítékot vett elő retiküljéből, és átnyújtotta Reginának.
- Itt egy levél kegyednek, a fiamtól. Ő akarta, hogy személyesen adjam át. Ma éjjel értünk
haza a fiam holttestével. Első utam kegyedhez vezetett, hogy Heinz óhaját teljesítsem. De
most engedjen utamra, ne kérdezzen semmit... én... nem tudok... többet...
Az asszony gyorsan leengedte sűrű fátylát, és remegő kezét nyújtotta búcsúzóul Reginának. A
gyermekét gyászoló anya mélységes fájdalmától megrendülve a leány némán a keze fölé
hajolt, és megcsókolta. Erezte, hogy most nem szabad megszólalnia.
Kikísérte kocsijához az idős hölgyet, majd visszatért a szobájába. Ott azonnal felbontotta
Tondern levelét, és olvasni kezdte a szemlátomást lázas sietséggel papírra vetett sorokat:
„Mélyen tisztelt nagyságos Kisasszony! Egyre inkább érzem, hogy hamarosan meg kell
halnom. Súlyosan megsebesültem. Valószínűleg ellenséges földön véreztem volna el, ha
akkor, amikor a golyó eltalált, Hans Hassberg saját életét kockáztatva nem vitt volna
biztonságba, és nem szerzett volna, amint lehetett, gyors orvosi segítséget. Most itt fekszem,
és számot vetek az életemmel, amely valószínűleg hamarosan véget ér. Nyugodtan néznék
szembe a véggel, ha nem nyomasztaná egy súlyos bűn a lelkemet. Hogy ettől a tehertől
megszabaduljak, meg akarok gyónni Kegyednek. Kimondhatatlanul nehezemre esik ez a
vallomás, mert Kegyed irtózattal fog utána gondolni rám. Ez a tudat súlyos bűnhődés azért,
amit elkövettem. Ön iránt érzett szerelmem késztetett erre a bűnös lépésre, Regina. Ugye,
megengedi egy haldoklónak, hogy a keresztnevén szólítsa? A szerelmem azonban önző volt.
Mivel engem elutasított, másnak sem akartam átengedni, főleg Hassbergnek nem, akit
méltatlannak tartottam arra, hogy elnyerje az Ön kezét. De most már érzem, hogy féltékeny
haragomban igazságtalan voltam hozzá. Ráadásul a kapitány, előnyére, nagyon meg is
változott. És nekem, ó, Istenem, nekem aztán végképp nincs jogom felette ítélni! Mert én
olyasmit követtem el, amire ő sohasem lett volna képes, akkor sem, amikor még duhaj
kapitánynak hívta mindenki. Hát hallgassa meg a vallomásomat, Regina: Nem igaz, hogy
Hassberg dicsekedett el nekem azzal, hogy Kegyed felajánlotta neki a kezét. Hazudtam
Önnek. Amikor a távollétében a lakásán rá vártam, megtaláltam a levéltárcáját, amely tudtán
kívül kieshetett a zsebéből. Felemeltem és kinyitottam. Az első, amit megláttam benne, a
Kegyed levele volt, amelyben megvallotta neki a szerelmét. A fájdalom és a gyűlölet elvette az
eszemet. Elolvastam a levelet, majd visszatettem a levéltárcát oda, ahol találtam. Aztán
elmentem Önhöz, és megrágalmaztam Hassberget. Soha, soha nem tudom elfelejteni, Regina,
hogyan nézett rám, amikor megfosztottam a kapitányba vetett bizalmától. Többé nem volt egy
nyugodt órám. Gyakran láttam a harctéren Hassberget komor arccal, amikor mindenki más
postát kapott, csak ő maradt ott üres kézzel. Tudtam, hogy rágalmazó szavaim elérték a
céljukat, és éreztem, hogy a kapitány mennyire vágyik egy jó szóra Kegyedtől. Egyre jobban
furdalt a lelkiismeret. Néha már ott tartottam, hogy mindent bevallók neki, de a szégyen
visszatartott. Nem könnyű az embernek beismerni, hogy becstelenül viselkedett. Amikor
Hassberg a sebesülésem után megmentett, és az orvos keze alatt mély ájulásomból magamhoz
tértem, meg akartam gyónni neki a vétkemet, de már nem volt hozzá erőm. Ha Kegyed
megkapja ezt a levelet, ismét megajándékozza őt a szerelmével és a bizalmával. Könyörögve
kérem, írjon neki, és kérje, hogy bocsásson meg nekem. Akinek Regina Baldus a kezét nyújtja,
az csakis nagylelkű férfi lehet, és talán megbocsát egy szegény bűnösnek, akit reménytelen
szerelme vezetett tévútra. Ha már benne vagyok a gyónásban, kérem, mondja meg
Hassbergnek azt is, hogy annak idején én vásároltattam fel egy közvetítővel a váltóit, hogy
lehetetlenné tegyem a hadseregben. Igen, ilyen mélyre süllyedtem, hogy a vetélytársamat
ártalmatlanná tegyem.
Milyen súlyosan nehezedik mindez a lelkemre!
Még egy utolsó kérésem van, Regina. Kímélje meg a szüleimet, kérem, ne mondja el nekik,
milyen becstelen lett a fiuk! Hagyja meg őket abban a hitben, hogy becsületes emberként
haltam meg.
Éljen boldogan, és bocsásson meg az Ön Heinz von Tondernjének."
Regina elgondolkodva engedte le a levelet, és könnyes szemmel nézett maga elé.
- Szegény Tondern! Nyugodjon békében meggyötört lelke - mondta halkan magának. Nem
tudott haragudni a halottra.
Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha egyszeriben súlyos tehertől szabadult volna.
Többé nem kételkedett Hans Hassbergben. Ez a levél a férfinak is megváltást jelent majd.
Ezek után már nem kell azon fáradnia, hogy igazolja magát.
Mennyire megijedhetett a kapitány, amikor Aachenben megtudta, hogy Tondern meghalt.
Biztosan nagyon elkeseredett, hogy ily módon nem tudja magát tisztázni. Milyen nyomott
hangulatban tér majd vissza!
Regina felállt, és az íróasztalhoz lépett. Egyik rekeszéből elővette a rövid írást, amelyben a
kapitány tudatta vele, hogy három napra Aachenbe utazott, felkeresni Tondernt. Ma volt a
harmadik nap. Úgy számolta, hogy leghamarabb csak este érhet vissza. Regina azt akarta,
hogy ha hazaérkezik, üzenet várja tőle.
írni akart neki, mindent megmagyarázni. De aztán megrázta a fejét. Nem, a legjobb az lesz, ha
Hans maga olvassa el Tondern vallomását. Összehajtotta a levelet, és borítékba tette. Mellé
fektette a maga névjegyét is. „Solvejg vár!" - csupán ennyit írt rá.
- Drága nénikém, hajlandó vagy néhány percre pihentetni a kézimunkádat? Meggyónnék
neked valamit - tette le hirtelen Regina az elkészült gyapjúharisnyát, amikor aznap este
Therese nénivel szokásukhoz híven a nappaliban kötögettek.
Az idős hölgy azonnal félrerakta a maga szürke harisnyáját, és várakozóan tekintett az
unokahúgára. A lány felállt, kézen fogta a nénjét, odavonta őt maga mellé a díványra, és
átkarolta. Aztán elmesélte neki szerelme - reménykedése, rettegése, kínja és végül kivívott
boldogsága - teljes történetét.
Therese néni tiszta szívéből átélte Regina egész szerelmi regényét. Nagyon meghatódott a
végére, és minden ellenvetését elfelejtette. Regina elbeszéléséből egészen más fényben
ismerte meg a kapitányt. Belátta, hogy Tondern hatására mind ez ideig előítélettel viseltetett
iránta.
Ezen az estén nem kerültek többé elő a kézimunkák, mert a két hölgynek egyszeriben nagyon
sok mondandója akadt. Késő éjszaka tértek nyugovóra, ám Regina csak nagy sokára
szenderült el.
Másnap reggel Regina azzal az érzéssel ébredt, hogy valami nagy ünnep vár rá. Tudta, hogy
Hansnak ma el kell jönnie. Nem is tévedett.
Hassberg késő este tért haza Aachenből, és azonnal elolvasta Regina, jobban mondva Tondern
levelét. Végre az ő zaklatott lelke is megbékélhetett. Megkönnyebbülve tért nyugovóra.
Másnap reggel hasonló érzésekkel ébredt, mint Regina, s még nála is türelmetlenebbül várta
az órát, amikor levizitelhet a Baldus-villában.
Regina a nappaliban ült nagynénjével, amikor a kapitányt bejelentették. A lány mélyen
elpirult, és kezét a szívére szorította.
- Vezesse a kapitány urat a kis fogadószobába - mondta Therese néni a szobalánynak, aki
bejelentette a vendéget. A lány távozása után a néni megölelte, megcsókolta a húgát.
- Most menj Isten nevében, kishúgom! Nyilván először négyszemközt szeretnél beszélni
szíved választottjával. Nem akarlak zavarni benneteket ebben a mindent tisztázó
beszélgetésben. Ha szükségetek van rám, a nappaliban megtaláltok.
Regina átment a fogadószobába. Legszívesebben repült volna, de a lába alig-alig akart
engedelmeskedni. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, és mély sóhajjal a szívére szorította a
kezét. Aztán minden bátorságát összeszedve belépett.
Hassberg a szoba közepén állt, szálegyenesen, csillogó szemmel. Arcára kiült az izgalom,
amikor megpillantotta a félénken, mégis boldogan rátekintő Reginát. Odasietett hozzá, és ép
karjával magához szorította, mintha nem akarná elengedni többé. Regina érezte Hans erős,
szapora szívverését. Ez minden szónál világosabban árulta el neki, micsoda vihar dúl a férfi
keblében. Egymásba fonódott a tekintetük, és az beszélt helyettük azon a nyelven, amit csak a
szerelmesek értenek. A férfi szemének igézetétől Regina arca lángba borult. Hans pedig egyre
szorosabban Ölelte magához, majd ajkaik is egymásra találtak a szerelem első boldog
csókjában. Regina belereszketett.
Hans leültette egy székre, és térdre borult előtte. Fellélegezve hajtotta fejét a lány ölébe.
- így engedj feloldódni a szerelmedben, imádott Solvejgem, ahogy álmaimban reméltem.
Most a duhaj Hassberg végre meglelte békéjét, hazáját, hitét. Te megváltottad őt a
szerelmeddel - mondta, és áhítatos gyöngédséggel megcsókolta Regina kezét.
Sokáig ültek ott, bensőségesen összeölelkezve, és arról beszéltek, ami a lelküket betöltötte.
Végül Regina gyengéden kibontakozott Hans karjából.
- Most pedig menjünk Therese nénihez! Mindent tud, és vár bennünket.
A kapitány készségesen felállt, mégis soká tartott, amíg kiengedte Reginát ölelő karjaiból.
Végre átmentek kéz a kézben, csillogó szemmel a nappaliba. Therese néni felállt, és eléjük
lépett. Fürkészve nézett Hassbergre.
A kapitány megcsókolta a kezét.
- Kérem, tiszteljen meg bizalmával, nagyságos asszonyom! Nincs más vágyam, csak hogy
Reginát boldoggá tegyem.
Therese néni bólintott.
- Ha elviszed a kishúgomat, a „nagyságos asszonyt" elfelejthetjük. Mostantól
mindkettőtöknek a ti hűséges, öreg Therese nénitek leszek - felelte könnyeivel küszködve,
majd minden teketória nélkül magához húzta a kapitány fejét, és jobbról-balról megcsókolta.
Amikor az első meghatottságból felocsúdtak, a néni hellyel kínálta a fiatalokat, hiszen
egyszeriben rengeteg mindent kellett megbeszélniük. Therese néni csak akkor ijedt meg kissé,
amikor meghallotta, hogy a fiatalok már a következő napokban a legnagyobb csendben meg
akarnak esküdni. Sehogy sem tudta megemészteni, hogy az ő egyetlen Reginája csak így
egyszerűen, minden ceremónia nélkül akar az oltár elé járulni. De nem mert Hassberg sürgető
könyörgésének ellentmondani.
- Hát akkor, Isten nevében, tartsatok hadi esküvőt. Végtére is háborús időket élünk. Legyetek
egymással boldogok, hiszen ki tudja, mi jön még!
Végül úgy döntöttek, hogy a fiatal pár nyolc nap múlva megesküszik. Addig a kapitány
Menzel professzor klinikáján marad.
Regina azt kívánta, hogy a férje az esküvő után költözzön a Baldus-villába. Édesapja szobáit
akarta előkészíteni Hansnak. így még sok tanakodni- és megbeszélnivaló akadt, és sem a
mátkapár, sem Therese néni nem fáradt bele a tervezgetésbe.
Regina boldogságát csak néha felhőzte be a gondolat, hogy Hansnak a gyógyulása után vissza
kell térnie a harctérre. A szerető nő bizakodásával titkon azt remélte, hogy megkötik addig a
békét, mire a vőlegénye ismét alkalmas lenne a frontszolgálatra.
Regina eljegyzése, majd pár nappal később megtartott esküvője még ebben az izgalmas
időben is általános érdeklődést keltett. Az egész városban erről beszéltek. Ezzel a
szenzációval még Melanie von Hansen asszonynak egy mérnökkel nemrégiben kötött
házassága sem vetekedhetett. Az egykori „víg özvegy" Ostendéből visszaérkezve Berlinben
telepedett le. Akik találkoztak vele, váltig állították, hogy a kacér, nagyvilági hölgyből
komoly, csendes asszony lett, aki már sok jót cselekedett a felebaráti szeretet jegyében.
A gyászba borult házba, ahol a szerencsétlen szülők Heinz Tondernt siratták, szintén eljutott
Regina eljegyzésének híre. Tondern asszony sokáig némán nézte az eljegyzési értesítőt.
- Milyen jó, hogy a mi Heinzünk ezt már nem érte meg - fordult azután sóhajtva a férjéhez. -
Kimondhatatlanul fájt volna neki.
A Baldus-villában lakó ifjú pár boldogsága minden percét bensőséges áhítattal élte meg.
Aznap vették le Hans Hassberg sebesült karjáról a kötést, amikor Reginával az oltár elé állt.
De a karja mereven csüngött alá, és Menzel professzor nem titkolta előtte, hogy még
hónapokba telik, amíg újra a régi lesz. Hassberg mégsem akart emiatt tétlenkedni. Amint
valamelyest használni tudta a karját, helyőrségi szolgálatot vállalt, hogy ha a harctéren nem is,
legalább így szolgálhassa a hazáját.
Fritz Trebinről továbbra is jó hírek érkeztek. Előléptették, és Gerta kitartóan hitte, hogy az ő
Fritzének épen és egészségesen kell a háborúból visszatérnie.
Amikor Hans Hassberg napi munkája végeztével hazatért a kaszárnyából, ifjú felesége
csillogó szemmel sietett elé. A kapitány szenvedélyes gyengédséggel ölelte át, és mindennap
úgy érezte, mintha csak most kapná meg az életnek ezt a csodás ajándékát. Ha azután leszállt
az este, gyengéden kérlelni kezdte: - Énekelj nekem egy dalt, Regina! A fiatalasszony a
zongorához lépett, s a hangszer zsongítóan dallamos hangjának kíséretében telten és lágyan
szólt az éneke. Solvejg dalát énekelte a férjének. Hans nem tudott betelni vele. Szerelmes
tekintete boldogan megpihent imádott asszonyán.
VÉGE