You are on page 1of 243

Boros G á bor

Descartes
és a korai felvilágosodás
Boros G á bor

Descartes
és a korai felvilágosodás

Áron Kiadó – Brozsek Kiadó


Budapest, 2010
A kötet az OTKA K 67798 számú pályázatának
és az MTA II. Osztályának támogatásával jelent meg.

A borítótervet – saját érmének felhasználásával – Czinder Antal készítette.


Munkácsy Gyula emlékének

© Boros Gábor

ISBN 978 963 9210 69 1

Felelős kiadó: Áron László


Felelős szerkesztő: Áron László
Tördelte: Somogyi Gyula
Nyomda: Verano Kft.
Felelős vezető: Marosi Attila
Előszó

R endhagyó kötetet tart kezében a Kedves Olvasó. Magját az 1998-ban 1

megjelent René Descartes című monográfiám régóta esedékes új kiadása ké-


pezi, amelynek szövege csak minimálisan tér el az első kiadásétól: sajtóhibá-
kat javítottam s néhány túlságosan bonyolult mondatot bontottam részeire.
Terjedelmes második rész egészíti azonban ki az első részként közölt mono-
gráfiát, amelyben megtalálhatók az utóbbi években született olyan írásaim,
amelyek tematikusan továbbviszik a monográfia elemzéseit a korai felvilágo-
sodás irányában. A „Természet és lélek” című írás a természetfogalom válto-
zásait vizsgálja a descartes-i gondolkodáson belül, külön hangsúlyt helyezve
a 6. elmélkedés elemzésére. Egyértelművé teszi, hogy természet és Isten vi-
szonya a kései Descartes gondolkodásában megelőlegezi azt a teológiai irá-
nyú fordulatot, amely a 17. század második felének filozófiáját elkülöníti az
első felének gondolkodásától, amelyet mértékadó módon a matematikai-me-
chanikai tudományokra orientálódó Descartes és Hobbes jelenít meg. A teo­
dícea-probléma exponálásával a korai felvilágosodás egyik alapvető kérdésére
irányítja rá a figyelmet, amely majd Antoine Arnauld, Pierre Bayle, Nicolas
Malebranche, Gottfried Wilhelm Leibniz filozófiájának egyik középponti
kérdése lesz.2 A De civitate amicorum című írás egyrészt a levelezésről, mint
a korszak igen fontos filozófiai műfajáról szól, másrészt azokat a problémá-
kat feszegeti, amelyek majd Leibniznél válnak mélyen filozófiai jelentősé-
gűvé: hogyan képes a gyökeresen új módon gondolkodó filozófus beavatni

1
  Habár van modellje: Pierre Guenancia dijoni Descartes-kutató Lire Descartes (Paris: Galli-
mard, 2000.) című alapvető könyvét követem koncepciómmal.
2
  Lásd erről Schmal Dániel: Természettörvény és gondviselés. Egy filozófiai és teológiai kérdés a
korai felvilágosodásban című könyvét (Budapest: L’Harmattan, 2006.).

7
Előszó Előszó

kortársait eredményeibe? Lehetséges-e valamilyen új típusú tudományos kö- dök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos” című írás. Köszönet illeti a kiadókat a
zösség? Van-e más mód a kutatás feltételeinek biztosítására, mint meggyőz- közlési jogok átengedéséért.
ni az uralkodókat a „felvilágosítás” elengedhetetlenségéről? Tartalmilag már Külön köszönetem szeretném kifejezni Czinder Antal szobrászművésznek,
ez az írás is érinti a test-lélek problematikát, amelyet a „Descartes és Garber aki baráti gesztusként tervezte meg a kötet borítóját, valamint az ­OTKÁ-nak
Erzsébet hercegnő udvarában” elemez részletesebben, valamint a szeretet fi- (K 67798) és az MTA II. Osztálya Filozófiai Bizottságának a kiadás ­anyagi
lozófiájának kérdéseit, amelyekre a „Descartes és a testi szeretet” című tanul- támogatásáért.
mány tér majd vissza. „Descartes, retorika, humanizmus” címen a karteziánus
gondolkodás közismert humanista művészet- (az ars értelmében) és történe-
lemellenességét teszem vizsgálat tárgyává, láthatóvá téve, hogy végső soron
tarthatatlan ez a fajta filozófiai beállítódás. Az „Európa-etűdök: Descartes,
Leibniz, XIV. Lajos” című írásban Descartes műveinek valamint a Leibnizben
megtestesülő korai felvilágosodásnak egyes politikafilozófiai aspektusairól
esik szó hangsúlyosabban, míg a két záró tanulmány Descartes és a transz-
cendentális filozófia két alapváltozata közti viszonnyal foglalkozik, új néző-
pontból vizsgálva a descartes-i énfogalom alapvető jellegzetességeit.
A monográfia először 1998-ban jelent meg az Áron Kiadó „Nagy gon-
dolkodók” sorozatában. A „Természet és lélek. A descartes-i perspektíva” cí-
mű írás megjelenési helye a Magyar Filozófiai Szemle Pléh Csabát köszön-
tő száma (49 (2005/3), 521–548.). A De civitate amicorum című tanulmány
ment át a legnagyobb változtatásokon, eredetileg a Test és lélek, morál, po-
litika, vallás (Budapest: Osiris, 2000.) címen megjelentetett Descartes-vá-
logatáshoz készült utószó volt. A „Descartes és Garber Erzsébet hercegnő
udvarában” című írást a Farkas Katalin és Orthmayr Imre szerkesztette, Ke-
lemen János tiszteletére kiadott Bölcselet és analízis című kötetből (Budapest:
­ELTE Eötvös Kiadó, 2003., 229–243.) vettem át. A „Descartes és a testi sze-
retet” a Denis Kambouchnerrel folytatott vita folyamán született, a Világos-
ság XLVII (2006) 11–12. számából emeltem át. Ugyancsak a Világosságban
jelent meg először a „Descartes, retorika, humanizmus” című írás (XLIV
(2003) 11–12. szám, 225–234.), továbbá a „Descartes és Kant” (XLV (2004)
10–11–12. szám, 27–35.) illetve az „Interioritás, szubjektivitás és interszub-
jektivitás Descartes-nál” (XLIV (2003) 7–8. szám, 129–136.). A Magyar Tu-
domány (Új folyam II. (2004), 571–577.) felkérésére íródott az „Európa-etű-

8 9
I.
René Descartes
Bev e zeté s:
De sc a rte s, a z a mbi va l enci á k filozófusa

A tulajdonképpeni újkori filozófia kezdetét René Descartes műkö-


désével szokás összekapcsolni, jóllehet pusztán kronológiailag megelőzik
őt más, jellegzetesen újkori filozófiai gondolatmeneteket alkotó filozófusok,
mint Francis Bacon vagy Thomas Hobbes. Bacont azonban még talán in-
kább a reneszánszhoz számítjuk, Hobbes-t pedig szokás szerint Descartes
Elmélkedéseihez írott ellenvetéseivel „léptetjük be” a filozófia történetébe.
Kétségkívül nagy szerepet játszik mindebben az új kezdetnek az a senki más-
nál nem található öntudatos hangsúlyozása, amely Descartes első publikált
kötetének, egy esszégyűjteménynek az előszavát – Értekezés a módszerről cí-
men vált ismertté – elejétől a végéig áthatja. S noha az előzmények nélküli új
kezdet elgondolása a huszadik század első felében meginduló forráskutatás
fényében illúzióként vagy legendaként lepleződik le,1 az mégis kétségbevon-
hatatlan, hogy Descartes művében olyasfajta filozófiai fordulat megy vég-
be, mint amilyet a tudományokban Thomas Kuhn óta paradigmaváltásnak
szokás nevezni. A filozófiai gondolkodásnak azok a keretei, a kérdésfeltevés-
nek az a sajátos módja s a válaszadásnak azok a lehetséges irányai rajzolód-
nak ki írásaiban, amelyek az őt követő korszakot világosan elkülönítik mind
a középkortól, mind a reneszánsztól, s amelyek tartalmazzák azoknak az irá-
nyoknak legtöbbjét, amelyekben a 17–18., sőt még a 19–20. századi filozófia
is fejlődött, noha persze nem maguk a descartes-i válaszok azok, amik meg-
kérdőjelezetlenül érvényesek maradtak. Husserlt parafrazeálva azt mondhat-
nánk, hogy a posztkarteziánus filozófiákat ilyen vagy olyan szempontból új-
karteziánusnak lehetne nevezni, ha nem volna igaz egyszersmind az is, hogy

1
 Itt elsősorban E. Gilson és A. Koyré írásaira és kiadványaira kell gondolnunk. Lásd a bib-
liográfiát.

13
I. René Descartes Bevezetés: Descartes, az ambivalenciák filozófusa

alig van olyan állítás Descartes műveiben, amelyet akár csak egy valaki is az is arról a problémáról van szó, hogy a saját múltra való reflexió két, gyöke-
utódok közül fenntartások nélkül a magáénak vallana. Történetileg s mód- resen eltérő módon van jelen azon a két tudományterületen, amely Descar-
szertanilag ennek az a következménye, hogy ebben a könyvben Descartes-ot tes számára lényegileg egy volt, a mi számunkra azonban éppoly lényegileg
olyan gondolkodóként kísérlem meg bemutatni, akinek vitathatatlan nagy- különbözőnek látszik: a természettudományokban és a szűkebb értelemben
sága nem egységes rendszert teremtő munkásságából fakad, hanem abból, vett filozófiában. Másodszor a személyes – Descartes esetében ellenreformá-
hogy igyekezett végiggondolni és kibékíteni egymással a korában jelenlévő, ciós keresztény – vallásosság és az újkori tudományfejlődés kettős hatásának
egymásnak ellentmondó gondolati lehetőségeket. A kibékítés ebben az eset- nyomon követése, s harmadszor ugyanennek a tudományfejlődésnek és egy
ben nem jelent többet, mint a konzisztencia legalább minimális látszatának meghatározott társadalmi rétegnek a társadalmi szerepvállalás szükségessé-
megteremtését, hogy az egymással ellentétes irányba futó gondolatmenetek géről, ill. lehetséges módozatairól vallott fölfogásának ütközése jelent olyan
legalább szubjektíve elgondolhatók legyenek egy olyan gondolkodó számára, háttérszempontokat, amelyeket időről-időre – implicite vagy explicite – aján-
aki a matematikát tekintette mindenfajta tudás mintaképének. Nem vélet- latos vonatkozásba hozni a tárgyalt filozofémákkal.
len tehát, hogy összebékítési kísérletei aligha győzhették meg még őt magát Kissé kiélezetten fogalmazva az „egzakt” tudományok illetve a filozófia
sem, az őt követő gondolkodókról már nem is beszélve. Ezért van az, hogy az történelemhez való viszonyáról azt lehet mondani, hogy míg az előbbiek sa-
őt közvetlenül követő filozófusok – Spinoza, Locke, Malebranche – egy-egy ját történetüket pusztán valami külsődlegesnek, a tudomány mindenkori leg-
mozzanatra helyezve a hangsúlyt, a többieket háttérbe szorítva építették át újabb állásához vezető esetleges útnak tekintik, addig a filozófia művelőinek
rendszerét, míg a későbbiek – Leibniz, Berkeley, Hume – más hatásokat is túlnyomó többsége úgy véli, hogy a filozófia történetének alapvető filozófiai
befogadva és saját rendszerükbe integrálva közvetetten kapcsolódtak hozzá. jelentősége van. Descartes halála után mármost leltárba vették azokat az ira-
Sokféle Descartes él tehát közöttünk. A fenomenológiának éppúgy meg- tokat – többnyire vázlatokat, ifjúkori műkezdeményeket –, amelyeket azért
van a maga Descartes-ja, mint az analitikus filozófiának, a kognitív tudo- vitt magával Stockholmba, hogy ott tovább dolgozzon rajtuk.2 Egy rövid pil-
mánynak éppúgy, mint a hermeneutikának és az ökológiai mozgalomnak. lantást vetve erre a leltárra megbízható keresztmetszetet kapunk Descartes fi-
Az itt megkísérelt történeti bemutatásnak az a feladata, hogy megmutassa a lozófiai érdeklődésének fő irányairól. Egyebek mellett a következő címekkel
descartes-i gondolkodásnak azokat az aspektusait, amelyek lehetővé teszik találkozunk e leltárban. De numeris irrationalibus (Az irracionális számok),
ezt a sokrétű recepciót. Ugyanakkor ennél többet is kell adnia: meg kell mu- De Animo (A lélek), Praeambula. Initium sapientiae timor Domini (Elöljáró-
tatnia, hogyan kapcsolódik ez a gondolkodás ahhoz a korhoz, amelyben lét- ban. A bölcsesség kezdete az istenfélelem), Metallorum pondera (A fémek sú-
rejött, s milyen tágabb kulturális hatások alakították Descartes személyisé- lya), Primae cogitationes circa generationem animalium (Első gondolatok az
gét. Mert hiszen az, hogy ki milyen gondolati lehetőségeket gondol – vagy állatok keletkezéséről), Remedia et virtus medicamentorum (Az orvosszerek
ellenkezőleg: nem gondol – végig, mélyen a nem pusztán gondolkodói sze- gyógyereje). Már pusztán az elsőként említett tényállásból valamint a címek
mélyiségétől függ. De számot kell vetnünk legalább nagy vonalakban azzal listájából nyilvánvalóan következik az a sajátosság, hogy a Descartes-recepció
is, hogy milyen szűkebben vett intellektuális hatások érték, milyen volt ko- filozófiai recepció egy olyan filozófia-fogalom közegében, amely a lehető leg-
ra uralkodó filozófia felfogása, stb. Minderről részletesebben a későbbiekben távolabb áll Descartes saját filozófusi önképétől. Descartes matematikai, fizi-
esik majd szó, itt most három, különböző típusú ambivalenciára utalok, ame- kai, asztronómiai írásai epizódok az illető tudományok kézikönyveiben, míg
lyek megnehezítik Descartes történeti bemutatását, illetve amelyekkel számot
kell vetnie bárkinek, aki Descartes művét átfogó módon vizsgálja. Először 2
  Lásd AT X, 5–14.

14
I. René Descartes Bevezetés: Descartes, az ambivalenciák filozófusa

a metafizika, az ismeretelmélet, az etika nem mellőzheti mindenkori kutatási módon értelmezendő, állításának? Vagy mondjon le arról, hogy a vallásnak
tárgyának azt a sajátos megközelítésmódját, amely az ő írásaiból bontakozik meghatározó szerepet tulajdonítson a teoretikus világmagyarázatban, s sze-
ki. Vagyis a jelentős Descartes-interpretációk filozófusok művei, és a szűken repét a praktikus szférára, a morálra és a politikára korlátozza? De a politika
vett filozófiai szempont uralkodik bennük, miközben Descartes matemati- játékszabályai igen kevéssé követik a morál útmutatásait, s maga a morál is
kai és fizikai fejtegetései inkább csak illusztrációul szolgálnak. E sorok írója bizonytalan talajjá válik, amint kilépünk szocializációnk közvetlen közegé-
az utolsó, aki ezt elítélően mondaná. Annyira nem, hogy e könyv éppenség- ből s idegen népek szokásait kezdjük megismerni akár utazásaink, akár ol-
gel újabb példa arra, hogyan jut érvényre a filozófiai nézőpont a matemati- vasmányaink révén. Nyitott kérdések ezek, amelyek ma éppen olyan gyöt-
kai-fizikai nézőpont rovására. Szűkebb értelemben vett filozófiai bevezetést rően fontosak, mint majd négy évszázaddal ezelőtt.
kívánok tehát adni, azzal együtt, hogy utalok majd arra a szerepre is, ame- A harmadik ambivalencia-forrás tűnik talán a legkevésbé jelentősnek, hi-
lyet a geometriai, aritmetikai s fizikai problémákkal való viaskodás játszott szen nem sokaknak adatik meg, hogy közvetlen környezetük elvárásai életpá-
a sajátosan descartes-i filozófiai álláspont kialakulásában. lyájukkal kapcsolatban ne ütközzenek valamiképp saját törekvéseikkel. Des-
Vallás és tudomány viszonya e korban sokkal összetettebb annál, mintsem cartes azonban olyannyira kínzónak érezte ezt az ellentmondást, hogy már
hogy egy bevezető mű érdemben tárgyalhatná. Legalább néhány részproblé- a La Flèche-i collège elvégzése után, teljesen váratlanul, jogi bakkalaureátust
mát azonban mégis meg kell említeni, hogy láthatóvá váljék a nehézség, amit és licenciátust szerzett a Poitiers-i egyetemen, s komolyan fontolgatta, hogy
e két úrnak való engedelmesség jelent. Nyilvánvaló, hogy a 17. század elejére a család hagyományát követve közjogi szolgálatba lép.
a reformáció okozta krízisen még nem lehetett úrrá lenni, és ez már önma- Minden nehézségnek meg kell oldódnia valamiképp. A módszertani ne-
gában is elég földolgozni valót adott a gondolkodó számára, aki történetesen hézség megoldása maga a könyv, erről nem a szerzőnek kell a továbbiakban
hívő ember, s hitét gondolkodóként is komolyan akarja venni. Lehetséges-e beszélnie. Ami a descartes-i életproblémákat illeti, ők egy jól meghatároz-
feltétlen bizonyosság a vallási tudás területén, s ha nem, milyen érvek játsz- ható eseményig ellentétes irányokba vonszolták a jövendő filozófust, s meg-
hatnak egyáltalán valamilyen szerepet akkor, amikor dönteni próbálunk az akadályozták, hogy meghozza azt a döntést, amely életét egy irányba terelte
álláspontok vitájában? Minek alapján fogunk dönteni? Kétségtelennek lát- volna. Ez esemény után a felszínen minden rendeződni látszik, ám a kettős-
szik az is, hogy az egyházszakadást követően minden oldalon nagyobb fe- ségek beköltöznek a filozófiai gondolatmenetek közé, s ott akadályozzák meg
gyelmet követelnek meg a mindenkori saját álláspont képviseletében, mint az egységes állásfoglalást. Ez az esemény nem más, mint a nevezetes álmok
korábban, s amellett is szólnak érvek, hogy e fegyelmező bíró egyre inkább sora az 1619. november 10-ről 11-re virradó éjszakán, s ami talán minden-
a lelkiismeretbe kerül, nem külső instanciaként áll szemben az individuum- nél fontosabb, ez álmok Descartes által azon nyomban véghezvitt értelme-
mal. Mindehhez járul még a tudományosság sajátos fejlődése, amely külön- zése. Az álmok tartalmáról a maguk helyén lesz szó, most csak annyit sze-
böző szempontokból összeütközésbe került az egyház(ak) sajátos törekvései­ retnék kiemelni, hogy az értelmezésben Descartes saját életét egy szigorúan
vel. Ez az 1632-es Galilei-perrel Descartes számára is teljesen világossá vált. manicheisztikus perspektívából szemléli. Addigi életét egy gonosz szellem
És újra csak: hogyan dolgozza föl ezt az a tudós gondolkodó, aki úgy véli, ter- uralma alatt állónak tekinti, míg a további, a végre meghozott döntés utá-
mészetfölötti kinyilatkoztatáson alapuló hitének is kell legyen szava abban, ni élet tervét az igazság kutatásának szentelt élettel az istene előtt is elfogad-
hogy hogyan magyarázza tudósként a világot. Mi történjék ekkor? A tudós hatónak tartja. S ez az Istenre való hivatkozás semmiképp sem puszta reto-
szabjon korlátot kutatásainak ott, ahol a várható eredmény ellentmondani rikai fogás. Nemcsak a végre meghozott döntés utáni fogadalomra kell itt
látszik a Biblia valamely, az egyház hivatalos tanítása szerint meghatározott gondolnunk, melyet egy lorettói zarándoklattal néhány év múlva teljesített,

16 17
I. René Descartes Bevezetés: Descartes, az ambivalenciák filozófusa

hanem a filozófiához kapcsolódó kétfajta célkitűzésre is. Külsődlegesen te- nem, hogy a politikai aktivitás gondolatát az Értekezés a módszerről máso-
kintve egész életében mindig az a cél lebegett szeme előtt, hogy olyan filozó- dik részében egyrészt elhárítja önmagától mint filozófustól, másrészt meg-
fiai rendszert hozzon létre, amely fölválthatja a jezsuita iskolákban oktatott, ütközést keltő módon olyan korlátokat állít föl, amelyek csak azok számára
korabeli kommentároknak megfelelően értelmezett arisztotelészi-tomista fi- engednék meg a politikai szerepvállalást, akik számára ezt születésük vagy
lozófiát. Ez motiválta akkor is, amikor megkülönböztetett figyelmet szentelt vagyoni helyzetük lehetővé teszi. Talán épp a helyi politizálásban éppenség-
az „első filozófiája” ellen Arnauld által fölhozott teológiai ellenvetéseknek, gel nagy szerepet játszó családtól való elhatárolódás belső igénye állíttatja föl
akkor is, amikor megírta apologetikus levelét a jezsuiták párizsi tartományi vele ezeket a korlátokat, amelyek filozófiai-antropológiai előfeltevéseiből oly
főnökének, s végül akkor is, amikor a Filozófia alapelvei című mű alakjában kevéssé következnek? Vagy ismét csak a filozófiai nézeteiben rejlő ambiva-
olyan könyvet kívánt megjelentetni, amely alkalmas a tanítás céljaira. Ennél lenciával van dolgunk?
– a mi szempontunkból – lényegesen fontosabb az, hogy e filozofálás volta-
képpeni filozófiai célja, a bölcsesség elérése, alig leplezetten egyszersmind az Könyvem tehát történeti bevezetést kíván nyújtani Descartes filozófiájába.
Istentől kapott üdvösség értelmében vett boldogság elérését is jelenti. E be- Nem próbálok meg rekonstruálni egy ideáltipikus descartes-i filozófiai rend-
vezetőben elég csak azt a néhány sort fölidézni, amelyek Erzsébet, pfalzi her- szert, mert azoknak a feszültségeknek, amelyek e „rendszert” a legmélyebb
cegnő számára teszik egyértelművé ezt az összefüggést a Filozófia alapelvei rétegekig áthatják, sokkal jobban megfelel egyfajta genetikus rekonstrukció,
latin kiadásához írott előszóban. amely az egyes alkotói periódusokra jellemző problémafelvetéseket és meg-
oldási kísérleteket elkülönítve mutatja be. Mindazonáltal nem „intellektuá-
„Ámbár azok, akiknek szelleme nem a legkiválóbb, éppoly tökéletesen bölcsek lehet- lis biográfiát” írok. Félő ugyanis, hogy az a csekély terjedelmű tudás, amellyel
nek, amennyire természetük engedi, s igen kedvessé tehetik magukat Isten előtt eré- Descartes ifjúkoráról, családi viszonyairól stb. rendelkezünk, csak felszínes
nyükkel, ha csak mindig szilárd elhatározással teszik mindazt a jót, amire képesek, pszichologizálást tenne lehetővé, vagy ha nem, akkor az, amit egy ilyen bio-
és nem mulasztanak el semmit, hogy megtanulják azt, amit nem tudnak, mégis azok, gráfiával kapnánk, filozófiailag alárendelt jelentőségű volna.4
akik amellett, hogy állhatatos akarattal igyekeznek a jót tenni, és különös gonddal
művelik magukat, még igen kiváló szellemmel is rendelkeznek, kétségkívül maga- Descartes műveit a rendelkezésre álló magyar fordításokat fölhasználva idé-
sabb fokára jutnak el a tökéletességnek, mint a többiek.”3 zem, ott, ahol szükségesnek látom, módosítva. E fordításokat könyvésze-
ti adataikkal együtt a bibliográfia-részben sorolom föl. Az itt nem szerep-
A harmadikként említett kettősség, filozófia és társadalmi szerepvállalás fe- lő szövegeket saját fordításomban közlöm. Ezek eredetije az Adam–Tannery
szültsége egy azóta már túlságosan is jól ismert és egyoldalúan interpretált kiadásban szereplő szöveg, melynek lelőhelyét ezekben az esetekben külön
feladatkijelölésben oldódik föl: a filozófus célja a természet megismerésével megadom (AT kötetszám, oldalszám) formátumban.
e természet átalakítása kell legyen, annak elősegítése, hogy „urai és birtoko-
sai” legyünk a természetnek, amint ezt az Értekezés a módszerről hatodik ré-
sze megfogalmazza. Ez a cél persze nem az, amit a jogászsághoz esetlegesen 4
 Stephen Gaukroger intellektuális biográfiája nem cáfolja meg az itt mondottakat. Gaukroger
kapcsolódó, későbbi politikai aktivitás követelt volna meg tőle. Olyannyira kiváló filozófiatörténész, tudománytörténész és kultúrtörténész egy személyben, s műve ezért
nélkülözhetetlen s alapvetően fontos a Descartes-kutatásban. Ezért nézzük el neki azt a kissé
3
  Alapelvek, 22. sk. darabos lélekrajzot, amelyet a mű intellektuális biográfia-rétegében kapunk.

18 19
1. A filozófus é s kor a

Tekintve, hogy Descartes filozófiájától mára már elválaszthatatlanná


vált az „új kezdet” címkéje, fő kérdésünk e fejezetben elkerülhetetlenül arra
vonatkozik, mi adja a kérdésfeltevésnek és a válaszkísérleteknek, egyáltalán a
módszeres gondolatfűzésnek ezt a szembeötlő újdonságát. Az általános gya-
korlatnak megfelelően1 kiindulópontunk néhány egészen feltűnő jegy fölso-
rolása lesz, amelyek első pillantásra is jól elkülönítik egymástól a középkori
és az újkori – tág értelemben karteziánus – gondolkodást, majd ezt követő-
en azt vizsgáljuk, milyen tekintetben szorul módosításra ez az első pillantás-
ra kapott kép akkor, ha kissé közelebb lépünk tárgyunkhoz s a közvetlen kul-
túrtörténeti előzményekre fordítjuk figyelmünket.

A legfeltűnőbb, a két korszak filozofálását elválasztó jegy az uralkodó nyelv


megváltozása. Míg a középkori filozófia művelése magától értetődően latin
nyelven folyt, addig a hangsúly a 17. századtól kezdődően egyre erőteljeseb-
ben átkerül a nemzeti nyelvekre. Francis Bacon és René Descartes, Thomas
Hobbes és Baruch Spinoza, John Locke és Nicolas Malebranche számára
egyként kényszerítő erővel jelentkezik az igény, hogy az újabb, nem latinis-
ta olvasóközönség számára a mindenkori nemzeti nyelven (is) hozzáférhe-
tővé tegyék gondolataikat.2 A nemzeti nyelven is, mert a nemzeti közönség-
hez fordulás mellett mindannyian igyekeznek biztosítani annak lehetőségét,

1
 Ezt a gyakorlatot a következőkben többé-kevésbé F. Copleston S.J. A History of Philosophy
című, több kiadásban is hozzáférhető monumentális összefoglalása jeleníti meg a 17. századi
filozófiával foglalkozó kötetének bevezetésében.
2
 Descartes esetében ez olvasóközönség tömör jellemzését megtaláljuk Marc Fumaroli kö-
vetkező írásában: „Ego scriptor: rhétorique et philosophie dans le Discours de la méthode” In:
H. Méchoulan (szerk.): Problématique et réception du Discours de la méthode et des Essais, Paris:
Vrin, 1988., 31–46.

21
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

hogy a respublica litterarum polgárai mindenütt olvashassák és megérthes- mert a levelek fontos forrást jelentenek a tanítás értelmezése szempontjából –
sék gondolataikat. Bacon és Hobbes angolul és latinul egyaránt publikált, nagyjából azt a szerepet játsszák, mint a mai folyóirat-tanulmányok –, s nem
Descartes franciául írt műveit lefordították latinra, míg a latinul írottakat szokás szigorúan elkülöníteni egymástól a magánjellegű levelezést a filozó-
franciára. Mint majd később látni fogjuk, Descartes nagyon is tudatában fiaitól. Az individualitás fölértékelődésének másik jele a filozófus társadalmi
van annak, hogy más-más olvasóközönséghez szól, amikor más-más nyelvet helyzetének megváltozása. Míg a középkori filozófus egyetemen tanít, s ál-
használ: a kifejtés részletessége, stílusa, az érintett tárgykörök mind megvál- talában egy szerzetesrendhez tartozó klerikus, addig a 17. századi filozófus
toznak, attól függően, hogy, például, a metafizikáról a Discours de la métho- hangsúlyozottan nem kötelezi el magát sem egyetemnek, sem szerzetesrend-
de (Értekezés a módszerről) negyedik részében illetve a Meditationes de prima nek. Descartes ugyan mindvégig gyakorló katolikus marad, de egy túlnyo-
philosophiában (Elmélkedések az első filozófiáról) ír. Spinoza Opera posthu- mórészt protestánsok lakta országban él, ami által a vallásosság erőteljesen az
mája (Hátrahagyott művek) néhány hónappal később De nagelate schriften egyéni bensőségesség szférájába kerül. Hobbes és Spinoza vallásosságáról pe-
címen is megjelenik, Locke pedig nemcsak angolul és latinul publikál, ha- dig a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy nem nagyon felelt meg egyet-
nem franciául is: az emberi értelemről szóló értekezés először franciául jelent len, korabeli vallási szervezet normáinak sem. Descartes még abból az – ins-
meg egy saját maga által tömörített változatban. A század végére a francia titúciónak csak félig-meddig nevezhető – rendszerből is kizárta magát, amely
nyelv kezdi átvenni a latin szerepét olyannyira, hogy Leibniz számára már a 17. század elején a természetfilozófiai kutatás létfeltétele volt, a patrónusok
mi sem természetesebb, mint hogy franciául írjon – nem igazán kiváló fran- rendszeréből.3 A tudósok egy-egy főrangú, befolyásos nemes támogatásával
ciasága ellenére is –, az anyanyelvi franciák pedig már nem éreznek késztetést – és sok esetben védőernyője alatt – jutottak hozzá a viszonylag szabad kuta-
arra, hogy más nyelven szólaljanak meg. A következő évszázadban, persze, tás feltételeihez. Az 1620-as és 30-as években a francia természetfilozófusok
mindez újra megváltozik, de ez már kívül esik vizsgálódásunk horizontján. fő támogatója Nicolas-Claude Fabri de Peiresc volt, aki egyebek mellett Mer-
A filozófiai művek műfaja is szembeötlően megváltozik. A nagy kom- senne körének és különösen Gassendinak a patrónusa volt. Descartes azáltal,
mentárok kora lejárt, annak ellenére is, hogy, például, a jezsuita iskolákban – hogy a Németalföldön élt, kizárta magát a támogatásnak ebből a közvetlen
mint La Flèche-ben, Descartes tanulmányainak színhelyén – a nagy 17. szá- formájából, s az egyetlen kapocs e rendszerhez a Mersenne-nel folytatott le-
zadi, összefoglaló Arisztotelész-kommentárok igen nagy súllyal szerepelnek velezés volt, amelynek ezért is különösen nagy jelentőséget kell tulajdoníta-
az oktatási programban. De még a skolasztikus metafizika korabeli klasszi- nunk. Descartes gyakran ki is fejezi háláját ezért az összekötő tevékenységért
kus műve, F. Suarez Disputationes metaphysicae (A metafizika problémáinak leveleiben. A legjobb példa arra, hogyan próbál hasznot húzni a rendszerből
megtárgyalása) című műve is elhagyja a kommentár-formát. Önálló érteke- Mersenne segítségével anélkül, hogy maga is beletagozódna, az 1629. októ-
zések születnek, s ez a szerzői individualitás fölértékelődésének egyik fontos ber 8-án Mersenne-hez írott levél, amelyben arra kéri, küldené el neki a Fres-
jele. A középkori szerzők életéről legtöbbször vajmi keveset tudunk, a szüle- catiban megfigyelt „hamis napok” (parhelia) leírását,4 hogy összevethesse az-
tési időpontot, például, általában csak közelítőleg tudjuk megmondani. Azt, zal, amelyet Beeckmantól kapott.5 Az 1630. május 6-i levélből kiderül, hogy
hogy mikor haltak meg, általában tudjuk ugyan, de még egy olyan jelentős
szerző esetében is, mint amilyen W. Ockam – akinek pedig az élete sem szű-
kölködött fordulatokban – megtörténhet, hogy csak nagyjából tudjuk meg- 3
  Lásd erről Gaukroger, 189. skk.
mondani, mikortól zárható ki, hogy még élt légyen. A 17. századi gondolko- 4
  Lásd később, a Les météores tárgyalásánál.
dó élete, ezzel szemben, a nyilvánosság előtt zajlik, nem utolsó sorban azért, 5
 AT I, 23.

22 23
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

itt arról a leírásról van szó, amely Gassendi birtokában volt,6 őhozzá pedig, melynek lényege, hogy a korábbi gondolkodók segítsége nélkül, kizárólag ön-
másfelől, éppenséggel Peiresc jóvoltából jutott el Rómából. magára támaszkodva hozta létre filozófiáját.7
A megváltozott társadalmi helyzetükkel függ össze az új filozófusok ál- A késő középkori és reneszánsz filozófiát egyrészt a klasszikus és helleniz-
tal művelt filozófia deklarált célja. Semmi sem áll tőlük távolabb, mint az, mus kori görög filozófia új, az eredeti forrásokra visszamenő, s a keresztény-
hogy az ember homo viator státuszából kiindulva, állandó úton levéséből az séggel nem feltétlenül összhangot kereső recepciója jellemzi.8 Ez az új recepció
„igazi”, nem evilági otthon felé, az evilági ember és a transzcendens, önma- új fordításokban s a szövegek újfajta értelmező megközelítésében jelentkezik,
gáról az egyház által értelmezett kinyilatkoztatásban hírt adó Isten viszo- legelőször – kézenfekvő módon – épp Arisztotelész művei kapcsán. ­Leonardo
nyára koncentráló filozófiát műveljenek. Descartes – a maga egyes részlete- Bruni (1370–1444) volt az első fordító, aki szakítva a középkori hagyomán�-
ket szinte karikatúraszerűen fölnagyító módján – többször kihangsúlyozza, nyal nem „szóról szóra” akarta fordítani a görög szövegeket latinra, hanem
hogy a skolasztikusok pusztán spekulatív filozófiájával szemben ő az evilági megpróbált a nagyobb értelmi egységekből kiindulva a korábbinál gördülé-
életben hasznosítható, „gyakorlati” filozófiát kíván művelni, amelynek egy- kenyebb, „klasszikus” Arisztotelészt – a morálfilozófai műveket értve ezen –
ként része a külső természet átalakításának és az emberi cselekedetek etikai teremteni. Vita Aristotelis című műve egyik kiindulópontja lett annak a re-
irányításának a programja. neszánsz értékelésnek, amely elkülöníti egymástól magát Arisztotelészt és
Filozófia és vallás viszonyát alapvetően az eltávolodás jellemzi. A közép- „Arisztotelész követőit”. Míg az előbbit Platónnal egyenrangú, nagy filozófus-
kori magiszter első feladata a Biblia könyveinek értelmezése volt. Efféle tö- nak tekinti, addig az utóbbiakat önállótlan epigonokként ítéli el. A morálfi-
rekvéssel a 17. században kifejezetten azoknál a gondolkodóknál nem találko- lozófia mellett a többi arisztotelészi diszciplínához tartozó műveket is lefor-
zunk, akik minden kétséget kizáróan vallásos emberek voltak: Descartes-nál, dítják Bizáncból érkező, de részben már itáliai egyetemeken tanuló szerzők.
Gassendinál. Akiknél pedig valamilyen módon bibliainterpretációval talál- Az új fordítókhoz új interpretátorok is csatlakoztak, akik nem Averroës, ha-
kozunk, az ő ortodoxiájuk legalábbis megkérdőjelezhető, mint Hobbes-é és nem az ókori görög kommentátorok alapján tanították a „humanista” Arisz-
Spinozáé. A filozófia új témájává vált ezzel szemben a természet magyaráza- totelészt, s a latin fordítások mellett az eredeti görög szövegek is megjelentek
tában és átalakításában nagy sikereket elérő, mai értelemben vett matemati- újszerűen gondozott szövegkiadásokban.
ka és természettudomány. A humanista Arisztotelész-recepciónál is nagyobb jelentőségű volt Platón
élesztése Petrarca nyomán, aki Arisztotelésszel szemben őt részesítette előny-
Az általános megkülönböztető jegyeknek ez a hagyományos felsorolása nagy- ben mint olyan filozófust, aki a keresztény teológia szempontjából elfogad-
jából helyesen jellemzi e két korszakot. Mégis, ahhoz, hogy valamivel na- hatóbb nézeteket képviselt. A középkorban voltaképp alig állt rendelkezésre
gyobb történeti hűséggel beszélhessünk a fejleményekről, ki kell tágítanunk néhány olyan, teljes terjedelemben lefordított dialógus, mint a Phaidón és a
a vizsgálódás horizontját, s a kétosztatú rendszer helyébe a reneszánsz beik-
tatásával háromosztatút kell állítani. A Descartes-tal kezdődő újkori filozó-
7
fia ugyanis egyrészt épp annyira elhatárolódik az őt közvetlenül megelőző  E. Gilson művei voltak az elsők, amelyek ráirányították a figyelmet a descartes-i filozófia
középkori gyökereire.
korszaktól, mint a középkori iskolafilozófiától, s másrészt aligha érthetjük 8
 A következőkben mondandókkal kapcsolatban lásd Jill Kraye: „The philosophy of the Italian
meg Descartes filozófiáját, ha fenntartások nélkül elfogadjuk azt az önképet, Renaissance” In: G. H. R. Parkinson (szerk.): The Renaissance and Seventeenth-century Ratio-
nalism, London, New York: Routledge, 1993. 16–69., Stuart Brown: „Renaissance philosophy
6
 AT I, 148. outside Italy” In: Uott, 70–103.

24 25
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

Menón. Bruni újrafordította a Phaidónt, ám a Phaidrosz és a Lakoma fordítá- filozófiailag igényesen akarták elmélyíteni gondolkodásukat a cselekvés lehe-
sa közben olyannyira megzavarták kezdeti lelkesedését a homoszexualitásra tőségeiről. Két szerző tűnik igazán fontosnak a sztoicizmus reneszánsza szem-
tett nyilvánvaló utalások, hogy végül is letett Az állam fordításáról és Arisz- pontjából: a flamand Justus Lipsius (1547–1606) és a francia Guillaume Du
totelész követőjévé lett. A keleti és nyugati egyház újraegyesítésére az 1439-es Vair (1556–1621). Lipsius a jezsuiták kölni líceumában nevelkedett, ahonnan
firenzei zsinaton tett utolsó kísérletek közben éles vita folyt Platón és Ariszto- – miután apja ellenállása miatt novíciusi álma nem válhatott valóra – a val-
telész jelentőségéről, melynek végkicsengését Bessarion bíboros In calumni- lási felekezetek iránti közömbösséget és az antik Róma kultúrája iránti von-
atorem Platonis (Platón rágalmazói ellen) című vitairata adta meg. Ebben le- zódást hozott magával.12 Első fontos műve az 1574-es Tacitus-kiadás, amely
szögezi, hogy mind Platón, mind Arisztotelész pogány filozófus volt, ám az meghatározó jelentőségű filológiai és államelméleti teljesítmény. A sztoikus
újplatonikus gyökerű allegorikus interpretáció Platónt közelebb hozza a ke- gondolkodásnak szentelt fő művei a De constantia (Az álhatatosság) 1584-
reszténységhez, mint amennyire Arisztotelészt lehet. Ennek az álláspontnak ből, illetve a Physiologia Stoicorum (A sztoikusok tanítása a fiziológiáról) és a
a szellemében teszi közzé Marsilio Ficino (1433–1499) az összes dialógus for- Manuductio ad stoicam philosophiam (A sztoikus filozófia kézikönyve), ame-
dítását, mely évszázadokra mérvadó latin fordítássá vált. lyek 1604-ben jelentek meg, s a sztoicizmus ismeretének fő forrását alkották
Az arisztotelészi és a platóni filozófia mellett a reneszánsz idején újjáéled- a 17. században. A Politicorum libri sex (Hat könyv a politikáról) pedig Nas-
tek a fő hellenisztikus filozófiai irányzatok is, a sztoicizmus,9 az epikureiz- saui Móric hadsereg-reformjának fő ösztönzője és modellje volt, s ennyiben
mus10 és a szkepticizmus.11 Epikurosz nézetei inkább csak később, Gassendi- közvetetten Descartes-ra is hatott, hiszen ő – La Flèche után – éppenséggel
nak az 1640-es években publikált műveivel terjedtek el, a másik két irányzat Nassaui Móric brédai katonai akadémiáján működött. A krisztianizált szto-
azonban már korábban is igen nagy szerepet játszott. A sztoikus etika Se- icizmus másik fő képviselője ebben az időben Guillaume Du Vair volt, aki-
neca és Cicero révén a középkorban sem volt ismeretlen, mert a fő ponto- nek fő műve Epiktétosz Enchiridionjának általa készített fordítása elé írt De
kon összeegyeztethetőnek tűnt a kereszténység tanításaival. Ezzel szemben la philosophie morale des Stoïques (A sztoikusok morálfilozófiája).13
a természetfilozófia erőteljesen háttérbe szorult, hiszen a világegyetem orga- A sztoicizmusnál is nagyobb hatása volt azonban a minden dogmatikus
nisztikus és determinisztikus szemléletmódja, amely az események láncola- filozófia ellen irányuló szkeptikus filozófiának, amely a szó szoros értelmében
tának végső okát nem a gondviselésben, hanem a fátumban találta meg, egy újjáéledt a 15. században, mert a középkorban Augustinusnak a szkepticizmus
olyan naturalizmusnak szolgálhatott csak alapul, amely az események moz- cáfolatául írt Contra academicosától eltekintve szinte teljesen ismeretlen volt.
gató elvét a világban magában vélte megtalálhatni. Mersenne köre, s hozzá A fő forrást itt olyan művek – részben bizánci forrásból való – újrafelfedezése
kapcsolódva Descartes is – mint majd látni fogjuk –, épp ennek a naturaliz- jelentette, mint amilyen Cicero Academicája, Diogenész Laertiusz Vita pyrr-
musnak a cáfolatát tűzte ki fő filozófiai feladatául. A sztoikus etika krisztia- honisa és Sextus Empiricus írásai a „matematikusok” – azaz a „dogmatikusok”
nizált változata azonban továbbra is fontos lehetőség volt azok számára, akik

12
  Lipisusról lásd G. Oestreich: Antiker Geist und moderner Staat bei Justus Lipsius, Göttingen:
9
  Lásd például Pierre-Francois Moreau (szerk.): Le stoïcisme au XVIe et au XVIIe siècle, Le Vandenhoeck & Ruprecht, 1989. különösen 50–60.
13
retour des philosophies antiques à l’ âge classique, (1. kötet) Paris: Albin Michel, 1999.  Az újkori sztoicizmushoz lásd még G. Abel: Stoizismus und frühe Neuzeit. Zur Entstehungs-
10
  Lásd például Catherine Wilson: Epicureanism at the Origins of Modernity, Oxford: OUP, geschichte modernen Denkens im Felde von Ethik und Politik, Berlin, New York: de Gruyter,
2008. 1978. valamint J. L. Saunders: Justus Lipsius: The Philosophy of Renaissance Stoicism, New York:
11
  Lásd például Faragó-Szabó István: Az újkori szkepticizmus története, Budapest: Áron, 2005. Liberal Arts Press, 1955.

26 27
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

– ellen illetve a pürrhonizmus körvonalairól.14 A platóni Akadémia késői fej- Az első nyugati szerző, akinek művében – még a Sextus-kiadások meg-
lődésének eredményeképp kialakuló „akadémiai” szkepticizmus15 a feltétle- indulása előtt17 – fölbukkannak érvek a Francesco Filelfo (1398–1481) által
nül bizonyos tudás lehetőségében való, a korban elsősorban a sztoikusok által Bizáncból hozott Sextus-művekből, Savonarola követője, Gianfrancesco Pi-
képviselt hitet elvetve nem vetette el teljes egészében magát a tudás megszer- co della Mirandola (1469–1533) volt, akinek 1520-ban megjelent Examen
zésére irányuló törekvést is, amennyiben nem kapcsolódik össze azzal a meg- vanitatis doctrinae gentium et veritatis Christianae disciplinae (A pogány taní-
győződéssel, hogy tudásunk valaha is túlmehet azon, ami valószínű. Amit tás hiábavalóságának és a keresztény tudomány igazságának vizsgálata) cí-
viszont Sextus Empiricus művei tárnak elénk, az a dogmatikusokkal – értsd: mű műve a szkeptikus érvek segítségével minden világi ismeret, s különösen
sztoikusokkal – és az akadémiai szkeptikusokkal egyaránt szembenálló pürr- az Arisztotelész művein alapuló tudományok és filozófia bizonytalanságát, s
honikus szkepticizmus16 fő érvtípusainak összefoglalása. Ebben az esetben a vele szemben az isteni autoritáson nyugvó keresztény bölcselet szilárdságát
cél nem az, hogy létrejöjjön a valószínű emberi ismeretek rendszere, hanem igyekezett bizonyítani. Az a fajta érvelés, mely az egymásnak ellentmondó
az, hogy bemutassuk minden olyan törekvés hiábavalóságát, amely túl akar filozófiai álláspontok hitelrontó hatását állítja előtérbe, Gianfrancesco nagy-
jutni az érzékszervi tapasztalat közvetlen tanúságán a megismerés, illetve a bátyja, Giovanni Pico della Mirandola ellen szól. Giovanni De ente et uno
természetes ösztönökön a cselekedetek irányítása tekintetében. A cél nem egy (A létező és az egy) című művében a kereszténység igazát egyfajta, az ellenté-
filozófiai álláspont megalkotása és védelmezése, hanem egyfajta lelki nyuga- teket kibékítő szinkretizmussal igyekezett bizonyítani, amelyben az igazság-
lomé (ataraxia), amelyet semmiféle „dogmatikus” tudásigény nem billenthet tartalommal bíró, de látszólag egymásnak ellentmondó tanítások megtalálják
ki egyensúlyából – olyan sem, amely a fennálló társadalmi berendezkedésre, legitimációjukat a keresztény tanítás egy-egy aspektusaként. Arisztotelész és
a törvények érvényességére vonatkozik. Vagyis az adott ország törvényeinek, Platón, Averroës és a görög kommentátorok, Aquinói Tamás és Duns Scotus
szokásainak követésénél a szkeptikus nem tud jobbat tanácsolni. valamint a kabbala mind összeegyeztethető egymással a kereszténységben.
A Gianfrancesco Pico által fölelevenített sextusi érvelés Agrippa von Net-
tesheim (1486–1535) De incertitudine et vanitate scientiarum atque artium dec-
14
 A szkepticizmusról mondottak R. H. Popkin alapvető monográfiáján alapulnak: The History lamatio (A tudományok és mesterségek bizonytalanságának és hiábavalósá-
of Scepticism from Erasmus to Descartes, Assen: Van Gorcum, 1964. gának közhírré tétele) című művében játszik hasonló szerepet: az egyszerű,
15
  Fő képviselői Arkeszilaosz (i. e. 316/315–241/240) és Karneadész (i. e. 214/213–129/128) bibliai kereszténységhez való visszatérés érdekében szkeptikus érvekkel rom-
voltak.
16
bolja le a tisztán emberi tudás építményét. Mindazonáltal nem áll meg itt, ha-
 Az irányzat „megalapítását” az i. e. 360–270 közt élő éliszi Pürrhónnak és tanítványának,
nem, a Biblia autoritásának rögzítése mellett, kinyilvánítja az igazságkeresés
phleiúszi Timónnak (i. e. 325–235) szokás tulajdonítani. Ebből az időszakból azonban nem ma-
radtak fenn írások, sőt valószínűleg nem is léteztek, mert az alapítók a kételkedést életpraxisként, szabadságának korlátozatlan követelményét is, noha amit ez a korszak vilá-
nem pedig doktrínaként képviselték. Ainészidémosznak (i. e. 100–40) szokás tulajdonítani a gosan mutatott, az éppen e két igény ambivalens viszonya volt.
„trópusok” első megfogalmazását, vagyis azokét az argumentáció-módozatokét, amelyek el- Az eddigiek alapján is világosan látszik, hogy a radikálisabb, pürrhoni-
vezetnek az ítélet felfüggesztéséhez, az epochéhoz. Az alexandriai orvosi körökben támogatásra kus szkepszis elsőként a keresztény vallás fideista védelmezőjeként lépett föl.
találó pürrhonizmus egyedül Sextus Empiricus (i. sz. 2. század) műveiben, A pürrhóni vázlatok
és A tanítók [értsd: mindenfajta dogmatikus] ellen maradtak fenn. A Descartes-kortárs francia
17
szkeptikus, François de La Mothe Le Vayer nemes egyszerűséggel „az isteni Sextusnak” (le  A középkorban gyakorlatilag nem vettek tudomást a pürrhonizmusról, az első kiadás 1562-
divin Sexte) titulálta, Pierre Bayle pedig egyenesen úgy vélte, a modern filozófia kezdete az ő ben a Pürrhonizmus vázlata latin változata volt Henri Estienne fordításában. 1569-ben adta ki
műveinek újrafelfedezése. Lásd Popkin, 17. latinul Sextus összes művét Gentian Hervet, míg a görög szövegek csak 1621-ben jelentek meg.

28 29
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

Bonyolultabbá vált a kép a lutheri reformáció megjelenésével. Ettől kezdve a (1466–1536) alkalmazta a De libero arbitrio (A szabad akarat) című, Luther
szkeptikus attitűd a hagyományos „katolikus” álláspont, az ellenreformáció ellen írott munkájában. Miután tisztán racionális eszközökkel képtelenek va-
egyik fő argumentumának részévé vált. Ennek oka – nagyon leegyszerűsít- gyunk dönteni a szabad akarat igen fogós kérdésében, akkor már jobb, ha a
ve – a következő lehetett. Luther (1483–1546) – mint a korabeli értelmiség hagyomány által valamiképp mégiscsak igazolt egyházi nézetek mellett ma-
nagy része – elégedetlen volt a nyugati kereszténységnek azzal az állapotával, radunk. A szkeptikus érvek alkalmazási területének eltolódását az is jól érzé-
amely a skolasztika évszázadai, a reneszánsz pápák tevékenysége és számta- kelteti, hogy Sextus műveinek a kiadását is olyan kiadók vállalták magukra,
lan más összetevő együttes hatására kialakult, s ezt az elégedetlenséget csak akik az ellenreformáció oldalán álltak.
ideig-óráig próbálta belső reformokra törekvéssel ellensúlyozni. Végső állás- Ugyancsak az ellenreformációhoz kötődő szkepticizmusnak s másfelől
pontja az lett, hogy nem egyes vallási tézisek igazságáról kell vitatkozni, ha- a többé-kevésbé jelenlévő sztoicizmusnak az összeegyeztetése alkotja a Des-
nem azt a kritériumrendszert kell alapjaiban megváltoztatni, amely hagyomá- cartes szempontjából legfontosabb három kora-újkori szkeptikus szerző, Mi-
nyosan egy – vallással kapcsolatos – állítás igazságának illetve hamisságának chel de Montaigne (1533–1592) Pierre Charron (1541–1603)18 és Jean-Pierre
eldöntésére szolgált. A Biblia, az egyházatyák, a zsinati és pápai állásfogla- Camus (1584–1654)19 célkitűzését – bármennyire igaz is az, hogy a szkepti-
lások összetett rendszere helyett a Szentlélek által közvetlenül megvilágított cizmus, kialakulása idején, elsősorban a sztoikus „dogmatizmus” ellen lépett
egyéni lelkiismeret értelmezte Biblia legyen az egyetlen kritérium. fel. Montaigne több kötetnyi esszéje közül filozófiailag legérdekesebb a Ra-
Kézenfekvő volt, hogy az ún. „keresztény humanizmus” általános skolasz- imond Sebond apológiája. Apja kérésére, még ifjúként lefordította franciára
tika- és spekulatív teória-ellenes szkeptikus attitűdjét ettől kezdve nem az egé- Sebondnak a 15. században latinul írt Theologia naturalisát (Természetes te-
szében tekintett (nyugati) kereszténység védelmében alkalmazzák, hanem az ológia), s mikor később visszatért e műhöz, az apológia nem a „természetes
ellenreformációs kereszténység védelmében. Különösen azáltal vált ez kézen- teológia” ügyének védelme lett – ami itt az a tézis, hogy a kereszténység ös�-
fekvővé, hogy Luthernek szükségképp mereven kellett ragaszkodnia a bizo- szes hittétele bizonyítható a természetes ész révén –, hanem „védőbeszéd” Se-
nyosság elérhetőségéhez és egyértelműségéhez, mert hiszen aligha lehetett célja bond mellett, aki egy olyan feladatot, amely Montaigne katolikus fideizmusa
az egyházakat illetve szektákat alapító, önmagára mutató, inspiráltnak mon- értelmében magában véve megoldhatatlan, nem végzett el alacsonyabb szín-
dott lelkiismeretek sokaságának a fölszabadítása. Ennyiben Luther kényte- vonalon, mint ahogyan ez emberileg egyáltalán lehetséges: lényegesen jobban
len volt eljátszani a régi játszmában a dogmatikus fél szerepét, az ellenzőknek senki sem tudna érvelni, mert a bizonyosság racionális eszközökkel nem ér-
pedig elég volt a sextusi „kritérium-argumentumra” utalni, amely kimutatja, hető el. Az ítélet pürrhonikus felfüggesztését azért javasolja, mert az érzékek
hogy versengő kritériumok közt nem lehet tisztán racionális érveléssel dön- megbízhatatlanok, az emberi ész az ember által kiismerhetetlen, ami pedig
tést hozni: egy ilyen döntéshez ugyanis kritériumra volna szükség, ám a vitá-
zó felek éppenséggel a kritérium tekintetében nem tudnak megegyezni. Hogy 18
  Charron az udvari körök által is nagyra becsült hitszónok volt, mikor találkozott Montaigne-­
meg tudjanak egyezni, a kritérium helyességét eldöntő kritériumra volna szük- nyel s társa lett élete utolsó három esztendejének. Montaigne pürrhonizmusának, a sztoikus
ség, ám éppenséggel ebben van a nézeteltérés közöttük: a kritérium kritériu- etikának és a negatív teológiai hagyományra épülő katolicizmusnak az összeépítését kísérli meg
két fő művében, az elsősorban a kálvinizmus ellen írott Les trois véritézben (A három igazság)
mának helyességét is egy meghatározott kritérium alapján kellene eldönteni,
és filozófiai főművében, a De la Sagesse-ben (A bölcsesség).
de épp e kritérium tekintetében nincs megegyezés. És így tovább, a végtelenig. 19
  Camus 19 évesen írta meg Essay Sceptique című írását, amelynek Montaigne-követő formá-
A szkeptikus attitűdöt a hagyományos egyházon belül maradás mellett ját később ugyan elítélte, de Montaigne nézeteit később, Bellay-i püspökként és Szalézi Szent
szóló érvként – noha nem kifejezetten a szkeptikus érveket – először Erasmus Ferenc titkáraként leélt élete során is nagy becsben tartotta.

30 31
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

az erkölcsi meggyőződéseket illeti, a társadalmi és kulturális beidegződések pedig a 17. századra már jól kiépült protestáns skolasztikában, mégpedig ter-
tömege eleve meghatározza ítéleteinket. Az érzéki ítéletek és a teóriák kon- mékeny kölcsönhatásban a reneszánsszal egyre hangsúlyosabbá váló huma-
textus-függősége mellett az etikai relativizmus is megjelenik az Új Világról nisztikus áramlatokkal. Az egyik legjelentősebb spanyol domonkos teoló-
tudósító utazók s az antik szerzők leírásaiban olvasható sokféle erkölcsi szo- gus, Francisco de Vitoria (1492–1546), aki 1526-tól a Salamancai Egyetem
kás összeegyeztethetetlenségének tudatosítása révén. Mint az eddig említett teológia professzora volt, párizsi tartózkodása idején megismerkedett Eras-
szkeptikus szerzők, Montaigne is a keresztény fideizmus szószólója, ami együtt musszal s más humanista gondolkodókkal, s ez a kapcsolat hatással volt né-
jár nála a bigott, intoleráns vallásosság elítélésével. Az emberi megismerő ké- zeteinek alakulására is. Az ő legjelentősebb teljesítménye a nemzetközi jog
pesség korlátozott volta, ami egyrészt a hitre való támaszkodás szükségessé- megalkotása volt, amelyben bármennyire is arisztotelészi-tomista természet-
gét vonja maga után, másrészt a fennálló tekintélyek – törvények, egyházi jogi keretben gondolkodott, konklúziói közt mégis olyanok szerepeltek, mint
előírások, szokások – elfogadását is kézenfekvővé teszi, Descartes ideiglenes hogy az amerikai indiánok ellen a spanyolok nem viselhettek jogos háborút
erkölcstanának mintája is lehet, habár ez éppen olyan toposz a szkeptikus pusztán vallási különbözőségük okán, vagy, hogy a háborúkban a nem har-
irányultságú szerzők közt, mint a fideizmus hangoztatása, ami mindig lehet coló lakosság jogait nem szabad megsérteni s hasonlók. Spanyol egyetemen
őszinte is, de lehet alkalmas eszköz is a szkeptikus álláspont elfogadtatására. ő volt az első, aki Petrus Lombardus szentenciáskönyve helyett Aquinói Ta-
A szkeptikus álláspont alapvetően más irányú kifejtését találjuk meg Fran- más Summa theologiaejét vette alapul teológiai előadásaihoz – az itáliai do-
cisco Sanches (1550–1623), Montaigne anyai unokaöccse, Toulouse-ban ta- monkos Tomas Vio Cajetant (1468–1534) követve.20 Vitoria tanítványa volt
nító portugál orvos és filozófus Quod nihil scitur (Semmit sem tudhatunk) Francisco Suarez (1548–1617), jezsuita szerzetes, aki – azon túlmenően, hogy
című művében. Az arisztotelészi, szigorú értelemben vett tudás, a jelenségek a jogelméletben Vitoriához hasonlóan nagy jelentőségű művet alkotott, olyan
szükségszerű magyarázatának ismerete, Istennek van ugyan fenntartva, de en- követőkkel, mint Hugo Grotius – megírta az első szisztematikus, nem kom-
nek hiánya az emberben nem vezet a megismerésre való törekvés föladásához. mentárszerű fölépítésű metafizikai művet, a felekezeti hovatartozástól megle-
Sanches olyan módszer keresését javasolja, amely igen valószínű ismeretek- hetősen függetlenül, általánosan elterjedt Disputationes metaphysicaet (A me-
hez képes elvezetni bennünket, melyek aztán betöltik megfelelő funkciójukat tafizika problémáinak megtárgyalása, 1597).
életünk irányításában. Gassendi és Locke – és az újkori természettudomány A korabeli hivatalos egyetemi filozófiai élet eseményei közül – Descar-
nagy részének – valószínűséggel kapcsolatos álláspontja előlegeződik itt meg. tes szempontjából nézve – még két fontos eseményt kell kiemelni. Az egyik –
a keresztény neoplatonizmustól nem független – esemény az V. lateráni zsinat
Vajon miközben a nem egyetemi filozófiában ilyen sokrétű útkeresés, addig 1513-ban hozott rendelete arról, hogy a keresztény filozófusoknak filozófiai
elhanyagolt források fölfedezése és beépítése folyik a gondolkodásba, a kor- érvekkel kell alátámasztaniuk a lélek halhatatlanságának dogmáját. Ez a zsi-
ban igen sokféleképp lekezelt egyetemi filozófusok – „skolasztikusok”, „pe- nati állásfoglalás, értelemszerűen megosztotta az általa érintett filozófusokat.
ripatetikusok”, „pedánsok”, „a filozófusok”, mondja gyakran nem éppen el- A legfontosabb reakció az eleinte Páduában majd 1512-től Bolognában tanító
ismerően Descartes – a középkor szellemét és sötétségét adták tovább? Pietro Pomponazzi 1516-os, De immortalitate animae (A lélek halhatatlansá-
Nem, ez a kérdés, természetesen, a tendenciózus filozófiatörténetírás ha- ga) című műve, amely azon az alapon, hogy Arisztotelész úgy véli, a lélek az
mis közhelyét idézi föl, amelynek létrejöttéhez Descartes és a többi nem egye-
temi filozófus – kevés, Leibnizhez hasonló kivétellel – nem csekély mérték- 20
  Lásd Juhász Anikó–Csejtei Dezső könyvét és fordítását: Amerika felfedezése és az új globális
ben járult hozzá. Valójában élénk szellemi élet folyt mind a katolikus, mind rend, Gödöllő: Attraktor, 2004.

32 33
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

időben keletkezik, arra a filozófiai álláspontra helyezkedik, hogy a lélek álta- a minden emberi tudás foglalataként felfogott filozófia részei, azaz „termé-
lában véve halandó, halhatatlannak pedig csak abban az értelemben mond- szetfilozófia”. Descartes az Alapelvek francia kiadásához írott előszóban a kö-
ható, hogy az univerzálék megragadása révén korlátozott módon részesül az vetkezőképp fejezi ki ezt a meggyőződést.
anyagtalan szférájából. Ezt a következtetést Pomponazzi valószínű ismeretnek
tekinti, amely a filozófia álláspontja a kérdésben, s ez az álláspont fönntart- „Így az egész filozófia egy fához hasonlatos, melynek gyökerei a metafizika, törzse a fi-
ható kell legyen annak ellenére is, hogy másfelől az Istentől inspirált írások zika, az e törzsből kinövő ágai pedig az összes többi tudomány, melyek a három leg-
feltétlenül bizonyossá teszik a személyes halhatatlanság keresztény tanítását. alapvetőbbre, tudniillik az orvostudományra, a mechanikára és az erkölcstanra, egy
Vagyis a természetes ész nem megy túl a valószínűség birodalmán, ám ezt a olyan legmagasabb és legtökéletesebb erkölcstanra vezethetők vissza, amely a többi
területet meg kell hagyni neki: külső – értsd egyházi – követelmények nem tudomány teljes ismeretét előfeltételezve, a bölcsesség legvégső foka.” (Alapelvek, 16)
korlátozhatják kutatási szabadságát. Descartes az Elmélkedések tulajdonkép-
peni szövege előtt, a Sorbonne teológiai doktorainak címzett levelében kife- Ha a filozófiát így fogjuk föl, akkor a legtermészetesebb módon fog felme-
jezetten fő motívumaként utal az említett zsinati határozatra, az első kiadás rülni az az igény, hogy ha egyszer egyes részterületein feltűnő sikereket ér el,
alcíme a lélek halhatatlanságának bizonyítását ígéri, s – mint majd látni fog- akkor kutatni kezdjük, mi lehet e siker magyarázata, s vajon nem vihető-e át
juk – Descartes élete két, döntő jelentőségű fordulópontján is állást foglal a belőle valami a többi részterületre.
filozófiában elérhető feltétlen bizonyosságú tudás mellett, amely a fontos kér- De a 16. század nem csak a reformáció és ellenreformáció kezdődő küzdel-
désekben megegyezik a katolikus egyház tanításával. mének, s nem is csak a szkepticizmus áttörésének a korszaka, hanem legalább
A másik, módszertani szempontból fontos esemény, hogy – egy Arisz- ennyire az alapvető tudományos felfedezéseké is. Kopernikusz már 1514-ben
totelészig visszanyúló hosszú hagyományra támaszkodva – Jacopo Zabarel- köröztetett kéziratos formában egy ma Commentariolus (Rövid beszámoló)
la (1533–1589), a logika és a természetfilozófia páduai professzora a termé- címen ismeretes művet, amely már tartalmazta az 1543-ban megjelent főmű,
szettudományokra vonatkozóan megfogalmazta az okozattól az okhoz tartó a De revolutionibus orbium caelestium (Az égi pályák forgása) alapgondola-
resolutio, és az októl újra az okozathoz tartó compositio összekapcsolt alkal- tát, hogy ugyanis a világ középpontja a Nap, a Föld pedig kettős mozgást vé-
mazásának elvét mint olyan módszert, amely biztos tudáshoz vezet. Galilei gezve egyrészt egy nap alatt megfordul saját tengelye körül, másrészt egy év
közvetítésével ez a módszerideál nagy hatást gyakorolt a filozófiai értelemben alatt, bolygóként megkerüli a Napot.22 Ez az alapvető gondolat – „revolúció”,
vett analízis és szintézis módszertanának descartes-i kidolgozására.21 A mai a szó mai értelemben véve – nem csupán egy korábbi szerző, Ptole­maiosz, ál-
értelemben vett természettudományok fejlődése azonban ennél szélesebb ér- tal képviselt tudományos nézet helyesbítése volt, hanem sokkal több ennél.
telemben is óriási hatást gyakorolt a filozófiára. Ennek megértéséhez legelő- Több, mert a középkori hagyományok folyományaként a vallásosság nem el-
ször is azt kell világosan látnunk, hogy a mai értelemben vett természettudo- sősorban az ember belső ügye, morális jellegű lelkiismereti kérdés volt, hanem
mányok a 16–17. században még nem természettudományok voltak, hanem olyan végső világértelmezési keret is, amely szétválaszthatatlanul összefonó-
dott azokkal a tudományos nézetekkel, amelyek az adott korban érvényesek
21
voltak, és – vagyis – amelyek a Biblia fundamentális állításaival összhangba
 Ez a megjegyzés jelzés is lehet annak érzékeltetésére, hogy az újkori természettudományok
kialakulásának az a felfogása, mely radikális szakítást és éles ellentétet lát a késő középkori,
22
skolasztikus természetfilozófia és Kopernikusz, Galilei és mások által véghezvitt „tudományos   Lásd G. Molland: „Science and mathematics from the Renaissance to Descartes” In: Par-
forradalom” között, szintén a tendenciózus történetírás hamis közhelye. kinson, 106–139.

34 35
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

hozhatók voltak. Egy radikálisan új tudományos eredmény ezért nem a tu- Ezek a sorok egyfelől nyilvánvalóan azért íródtak, hogy lehetővé tegyék mind
dós közösség belső ügye volt, hanem kihívás mind az illető tudósok, mind a tudós, mind az egyház számára az újabb eredmények konfliktusmentes fel-
a vallást mint világértelmezési keretet működtető egyházak képviselői szá- dolgozását. Ez azonban csak az érem egyik oldala: a másik a filozófia belső, ön-
mára, hogy megfelelő rugalmasságról téve tanúbizonyságot leválasszák a ré- törvényű fejlődésének egy új szakaszára világít rá. Észre kell ugyanis vennünk,
gi, érvénytelenné váló nézetet a keretről, s az újat állítsák a helyébe. Vagy: hogy az Osiander által javasolt tudományfelfogás hátterét az az igyekezet al-
hogy egyáltalában megszüntessék a vallásnak a tudományos eredményeket kotja, hogy az illető tudományos elmélet igazolásához ne kelljen az elméle-
integráló természetét. Ez azonban roppant nehéz feladat volt, mert – mint tet összehasonlítani azzal, ahogyan a dolgok „a valóságban”, az elmén kívü-
legalábbis Kuhn óta tudjuk – egy gyökeresen új természettudományos ered- li világban vannak. Vagyis olyan igazolási módot kell megadni, amely nem
mény igazolása több síkon zajló, összetett feladat, s ráadásul már az illető tu- követeli meg, hogy a tudós magának vindikálja azt a képességet, hogy egy-
dományos közösségen belül lefolytatott vitákban sem feltétlenül a „tisztán” szerre lássa az elméletét felépítő ideákat és azokat az elméjén kívüli dolgokat,
tudományos érvek és szempontok a mérvadók. Vagyis messze nem a tudo- amelyeket az ideák megjelenítenek számára. De miért fontos ez egyáltalán?
mány mártírjai és egy javíthatatlanul merev institúció viszonyáról van szó. A késő középkori filozófia Ockhammel kezdődő fejleménye volt, hogy sa-
A 16. században, és éppen Kopernikusz kapcsán, a tudományos közös- játos értelmezést nyert a korábban is ismert megkülönböztetés Isten rendfenn-
ség jóvoltából felszínre került egy sajátos igazolási kísérlet, amely részben te- tartó hatalma (potentia ordinata) és feltétlen hatalma között (potentia absolu-
kinthető a tudomány feladatáról és működésmódjáról alkotott, tisztán „tu- ta).24 A rendfenntartó hatalom működése eredményezi, hogy világunk úgy
dományelméleti” álláspontnak, de olyasminek is, ami megelőlegezi a filozófia működik, ahogyan a teremtéssel meghatározott rend megköveteli. A feltétlen
„kopernikuszinak” nevezett kanti fordulatát. Az 1543-as Kopernikusz-műhöz hatalom az isteni mindenhatóság (omnipotentia) filozófiai megfogalmazása:
a kiadó, Andreas Osiander (1498–1552) váratlanul írt egy előszót, amelyben Isten számára mindenkor lehetséges kell legyen, hogy megváltoztassa a világ
megtaláljuk a tudomány később ún. „instrumentalista” felfogásának csíráját. rendjét alkotó törvényeit, nem „kötik” korábbi döntései, még akkor sem, ha
ténylegesen sohasem alkalmazná is ezt a potentia absolutát. Ez az elgondolás
„Mert a csillagász voltaképpeni hivatása az, hogy az égi mozgások históriáját lelki- több tekintetben is azt vonja maga után, hogy a világi történések eredendően
ismeretes és pontos megfigyelések alapján összeállítsa, majd ezt követően megtalál- kontingensek: alapvetően minden törvénykijelentés olyan kondicio­nális utó-
ja okaikat vagy – ha az igazi okokat nem találhatja – az okokra vonatkozó hipotézi- tagjaként értendő, melynek előtagja a stante divino praecepto tétel: „amennyi-
seket gondoljon ki és állítson össze, amelyekből mint alapokból kiindulva ezeket a ben az isteni elhatározások továbbra is fennállnak”. Az etika síkján ez azt von-
mozgásokat a geometria törvényei szerint – mind a jövőre, mind a múltra nézve – he- ja maga után, hogy sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy akár
lyesen kiszámíthatjuk. […] Ugyanis nem követelmény, hogy ezek a hipotézisek iga- az isteni parancsolatoknak a legmesszebbmenőkig megfelelő életvitel is ma-
zak, vagy akár csak valószínűek legyenek, hanem már az is elég, ha a megfigyelések- ga után vonja-e az üdvösség értelmében vett boldogságot (nem a földi élet-
kel megegyező számítást eredményeznek.”23 re szóló jutalomról van tehát szó, hanem a földi gyötrelmekért kompenzá-
cióként elérendő mennyei üdvösségről). Ellenkező esetben ugyanis mintegy
„adósunkká” tennénk Istent, aki pedig „senkinek sem adósa”. A bennünket

23 24
  Karl von Meyenn (szerk.): Triumph und Krise der Mechanik. Ein Lesebuch zur Geschichte  Erről valamelyest részletesebben lásd „Az utak elválnak: Descartes, Spinoza, Pascal” című
der Physik, München: Pieper, 1990. 125. tanulmányomat a Holmi 1993. januári számában.

36 37
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

most még ennél is jobban foglalkoztató megismeréselméleti síkon abból kell jelentőségű kérdés merül fel, hogy milyen elvi alapon vonatkoztathatjuk tu-
kiindulni, hogy a megismert dolog s e dolog ideája két, teljesen különböző dományos elméleteinket a külső világra, s különösen azokban az esetekben,
dolog. Ám a kontingenciát teljes mértékben kizáró, szükségszerű állítás csak amikor az elmélet olyan jelenségekről tesz állításokat, amelyek megfigyelhe-
az lehet, amelynek tagadása ellentmondást foglal magában, ellentmondás tetlenek, vagy amikor állításai a normális érzékszervi tapasztalatoknak el-
pedig csak egy dologra vonatkozó állítások között állhat fenn. Ezért semmi- lentmondani látszanak (mint, például, amikor egy elmélet azt állítja, hogy a
féle ellentmondást nem foglal magában az az állítás, mely szerint az a dolog, föld, amelyen állunk, mozog). Erre a kérdésre válaszolhatjuk azt, hogy azok-
amely egy téglatest alakú, téglából készült, öt méter magas, barna színű stb. nak a számításoknak alapján, amelyekkel sikeresen határoztuk meg később
épületről bennem lévő ideának az elmémen kívül megfelel, híjával van e tu- bekövetkező események lefolyását, illetve sikeresen értelmeztünk múltbeli-
lajdonságok némelyikének, vagy akár mindegyikének is. Sőt logikailag még eket. Ez, általános irányát tekintve, a mai értelemben vett természettudós
az is lehetséges, hogy egyáltalán nincs a külvilágban efféle dolog. Az idea és válasza lehet, amelyet Osiander idézett előszavában látunk körvonalazódni.
az általa megjelenített dolog két különböző, egymástól független létező. Az is- De ez a válasz azzal jár, hogy az elméleteknek a többé-kevésbé igazolt hipo-
teni transzcendencia – ebben az értelmezésben – nem azt jelenti, hogy Isten tézisek státuszát juttatja, a feltétlenül bizonyos elmélet megalkotásáról pedig
a teremtést követően minden kapcsolatot megszakított a világgal, s a véges lemond. Ezt a lehetőséget csak olyan metafizikai elmélet képes biztosítani,
okok működésének terepévé változtatta. Az Isten és a véges okok közti vi- amely valamilyen garanciát ad ideáinknak a külső dolgokkal való megfele-
szony annak a két embernek a viszonyához hasonlatos, akik közül az egyik, lésére, elméleteink törvénykijelentéseinek a természetben ténylegesen érvé-
de csak az egyik, magában is el tudná végezni azt a munkát, amelyet – vala- nyesülő törvényekkel való megegyezésére, még abban az esetben is, ha meg-
milyen okból kifolyólag mégis – ketten végeznek el. Stante divino praecepto, ismerésünk közvetlen tárgyai az ideák, s nem tételezzük föl magunkról, hogy
tehát a világ normális működését feltételezve, a megismerés során mindig úgy képesek vagyunk külső szemlélőként összehasonlítani egymással ideáinkat
jön létre egy dologi idea, hogy az illető véges dolog és Isten együtt működik: és az általuk megjelenített külső dolgokat.
létezik a dolog, s tulajdonságai is többé-kevésbé hűen jelennek meg az ideá- Ez az a feladat, amelyet a tudományoknak a sajátosan újkori körülmények
ban, annak megfelelően, ahogyan a megismerés külső körülményei lehető- közt végbemenő fejlődése a filozófia számára kijelölt, s ez az a két fő válasz-
vé teszik. De mindig lehetséges, hogy csak Isten, egyedül, működik, s hoz lét- lehetőség, amely a 17. században megjelent. Az a tézis, hogy megismerésünk
re az elmében egy dologi ideát, miközben ténylegesen egyetlen dolog sincs közvetlen tárgyai az ideák, olyan mértékben áthatja az egész ekkori gondol-
jelen, sőt talán még külső világ sincsen.25 Ez a gondolatmenet azonban sem- kodást, hogy a hagyományosan ellentétes táborokba sorolt gondolkodókat
miképp sem arra való, hogy a mindennapi életben gyanakvóvá tegyen ben- is egyesíti, mint például Descartes-ot és Locke-ot. W. Röd nyomán26 szokás
nünket a külső tárgyak létezését illetően. Az érvelés célja annak kimutatása, ezt a tézist „ideisztikus előfeltevésnek” nevezni. De nemcsak ez a szigorú tu-
hogy a megismerés közvetlen tárgya nem a külső dolog, amelyet megismerni dományosság felé közelítő kérdés foglalkoztatja a gondolkodókat, hanem az
vélünk, hanem az elménkben lévő idea. Ekkor azonban az a fundamentális a kérdés is, amelyet az isteni potentia absoluta működésmódja kapcsán első-
ként vetettünk föl, az élet morális vezetésének a kérdése. Hogyan érhetjük el
25
a boldogságot ebben az életben, s mi a viszonya ennek ahhoz az üdvösséghez,
 Arról, hogy milyen szemantikai fordulat ment végbe ezzel a teológiai-metafizikai fordulattal
együtt, lásd Klima Gyula: „Szent Tamás és a démon” című írását in: Altrichter Ferenc – Szécsé-
amelyet nem evilági ígéretként szokás számon tartani. Milyen szerep jut e
nyi Tibor (szerk.): A filozófiai realizmus védhetősége, Budapest: ELTE BTK Tudományfilozófiai
26
Munkabizottsága, 1994., 180–212.   Vö: „Módszer és metafizika Descartes-nál” című írását in: Röd 2003, 173–202.

38 39
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

kétféle boldogság elérésében a filozófiának? Miként kell újragondolnunk e kerül előtérbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a filozófus önmagát
kettősséget a vallások „pürrhonikus válságának”27 hatására? és művét ne tekintette volna sajátos értelemben vett közvetítőnek a
tisztán evilági jólét és az e fölött álló boldogság között – amelyet, per-
Összefoglalóan, tézisszerűen, a következőket mondhatjuk el a XVII. száza- sze, nem ritkán immanens fenoménként ragad meg.
di filozófia „új kezdetéről”, apróbb módosításokat hajtva végre az első pillan- 4. Jól kivehető egyfajta eloldódás a teológiától, amely nem annyira Is-
tásra adódó képen. ten kiszorítását jelenti a filozófia „szótárából”, mint inkább olyan fi-
lozófiai istenfogalom megkonstruálását, amely tisztán filozófiai célok
1. A latinról a nemzeti nyelvre való váltás kétségkívül végbement, ám megvalósítására készül, s amely egyre távolabb kerül bármely hagyo-
ez – a filozófiára jellemző módon – nem egy folyamatot lezáró vég- mányos európai vallás istenfogalmától.
eredményként, hanem feladatként: hiszen meg kellett teremteni azt 5. A filozófia, másfelől, egyre inkább a rohamosan fejlődő matematikai
a kommunikációs közeget, amely képes a „tudósok köztársaságának” természettudományok hatása alá kerül, éspedig két értelemben:
különböző anyanyelvű tagjai közötti közvetítésre. Kezdetben a még a. a módszertani reflexió középponti kérdése „matematikai”
mindig latinra fordított írások jelentik ezt a közeget – Spinoza pél- módszer kialakítása a filozófia olyan, az egzaktságtól első lá-
dául a Leviathán latin kiadását használja –, később a francia nyelv tásra távol eső területein is, mint a metafizika és az etika.
jelenti a művelt világhoz tartozást, miközben egyrészt fokozatosan b. a második értelemben a feladat kijelöléséről beszélhetünk:
előtérbe kerül egy mesterséges fogalomnyelv kidolgozásának szüksé- hogyan lehetséges igaz ismeretünk a valóságról, ha egyszer
gessége, másrészt a fordítás mint a kultúrák közti közvetítés kivételes – a részben az új csillagászati elméletek instrumentalista ér-
eseményei helyébe lép az általános nyelvtanulási hajlam, ami a nem- telmezése által motivált – „ideisztikus előfeltevés” kimondja,
zeti nyelvek dezintegrációs hatásának legalábbis hosszú időre szóló megismerésünk közvetlen tárgyai az ideák. Vagyis, egyrészt,
győzelmét jelzi. létezik-e az elménktől független külső – elsősorban testi – va-
2. Az individualitás csakugyan hangsúlyosabbá válik, ám e tekintet- lóság, s másrészt mi az igaz idea kritériuma.
ben fontos elválasztani egymástól az individualizmus retorikáját az 6. Ez utóbbi, kettős kérdésfeltevés kialakulását döntően három ténye-
individuum filozófiai súlyának kérdésétől. A wittgensteini kép, a lét- ző befolyásolta: a potentia Dei ordinata ill. absoluta ockami megkü-
rát ellökő ember képe, aki már följutott a vágyott csúcsra, nagyon is lönböztetésében benne rejlő szkeptikus elem, Sextus Empiricusnak,
jól illik a kérdéses gondolkodókra, akik mind vagy abból indultak a pürrhonikus szkepticizmus „rendszerezőjének” fölbukkanása a 15–
ki, hogy az emberi elme preformációja minden egyes emberben egy- 16. században, valamint reformáció és ellenreformáció vitája.
forma, vagy abból, hogy az érzékszervek azonos felépítése mindenki 7. Végső soron elmondhatjuk, hogy a filozófiának a matematika befo-
számára egyformán behatárolttá teszi a lehetséges megismerés körét lyása alatt álló, a mai értelemben vett természettudományokat felöle-
illetve módozatait. lő része egyre nagyobb eredményeket ér el, miközben az embernek a
3. A „spekulatív”, a nem evilágira összpontosító „iskolafilozófia” helyett
a tudás – evilági – gyakorlati alkalmazhatóságának követelménye

27
 Richard Popkin kifejezése.

40 41
I. René Descartes 1. A filozófus és kora

világegyetemen belül elfoglalt helyzetét tekintve egyre fokozódó za- közvetlen, fizikai okságra és hasonlóságra építő elmélete, Spinozánál
varodottságnak lehetünk tanúi.28 az egész természet működésének teleologikus értelmezése, Locke-nál
  8. A korszak filozófiai újdonságához hozzátartozik csaknem valamennyi a velünk született ideák tana, vagy éppen – Berkeley-nál – az abszt-
ókori filozófiai irányzat újjáéledése. A humanizmus kerete az újplato- rakt általános ideákról szóló Locke-i tanítás.
nizmus, a természetfilozófia fejlődése újarisztoteliánus motívumok-
ból táplálkozik, amiként a politikai gondolkodás machiavellista for-
dulatát is az arisztotelészi politikafilozófia eredeti intencióihoz való
visszatérés készíti elő az Ockham–kortárs Páduai Marsilius Defen-
sor pacis (A béke védelmezője) című művében. Az újsztoicizmus nem-
csak etikai alaporientációt jelent, hanem a metafizikai irányvételre
is hatással van mind a tekintetben, hogy a fundamentumot gyakran
a gondolkodó én bensőségében keresik, mind abban, hogy a világ-
egyetem – gyakran organicisztikus metaforákban kibomló – rendbe
szerveződik, persze domináns módon „másodlagosan”: nem magá-
ban véve illeti meg ez a rendezettség, hanem az emberi szubjektum
rendalkotása révén.
  9. A döntően gyakorlati orientáltságú filozófia számára alapvető jelen-
tőségű a morális értékek radikálisan újfajta genealógiájának lehető-
sége Machiavellinél: az értékek transzcendens megalapozását evilá-
gi megalapozás váltja fel: az – épp most kitüntetetté váló – emberi
szubjektumba helyeződik a „moralitás forrása”, akár az ember sajá-
tos megismerő tevékenységébe, akár társadalmasodásának keretfel-
tételeibe helyezzük azokat.
10. A brit filozófia későbbi, sajátos fejlődése számára döntő jelentőségű
F. Baconnek az induktív metodológiára és az experimentális tudo-
mányok szervezett intézményére vonatkozó javaslata. Az előítéletek
helyesbítésének programja is megfogalmazódik nála, aminek hatá-
sára csaknem minden utána következő filozófus első feladatának azt
tartja, hogy meghatározza és helyesbítse az emberi megismerést gúzs-
ba kötő legfőbb előítéletet. Descartes szerint ez az idea-tárgy viszony

28
  Lásd ezzel kapcsolatban Husserl: Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fe-
nomenológia című írását (Budapest: Atlantisz, 1998.)

42 43
2. Él et ú t vagy ú t v e sztők ?

K evés biztos adatunk van Descartes gyermekéveiről és ifjúkoráról. 1

Biztosan tudjuk, hogy 1596. március 31-én született a Touraine megyében


fekvő La Haye-ban (ma Descartes a település neve), anyai nagyanyja házá-
ban. A család Poitou megyéből származott, ezért találkozunk Descartes ne-
ve mellett gyakran – például Beeckman naplójegyzeteiben – a „Picto” név-
vel, amely „Poitouból valót” jelent. Az apa, Az orvosi családból származó
Joachim Descartes, tanácsos volt Bretagne parlementjában, ami azt is jelen-
tette, hogy az év jelentős részét – többek közt René születésének időszakát
is – Rennes-ben töltötte. A kereskedő- és politikuscsaládból származó anya,
Jeanne Brochard, 1597-ben, a következő gyermek születésekor, meghalt. Renét
1600-ig, apja újabb házasságáig, egy dajka nevelte, ezután pedig anyai nagy-
anyjához, Jeanne Sainhez került. Megoszlanak a vélemények arról, hogy mi-
kor kezdte meg tanulmányait a IV. Henrik által 1604-ben alapított La Flèche-i
collège-ben, amely Az ellenreformáció és egyszersmind a központosított kirá-
lyi hatalom megszilárdításának egyik legfontosabb intézményének, a jezsui­
ta iskolák rendszerének annyira kitüntetett figyelemmel kezelt egysége volt,
hogy IV. Henrik halála után szívét háromnapos gyászünnepség keretében
éppen La Flèche kápolnájában helyezték el.2 Ami Descartes tanulmányai-
nak kezdetét illeti, G. Rodis–Lewis adata, 1607 látszik a legvalószínűbbnek,

1
  Legfontosabb forrásaink a következők: Adrien Baillet: La vie de M. Des-Cartes, 2 kötet Pa-
ris: D. Horthemels, 1690., amely nemcsak az életrajz szempontjából fontos – habár gyakran
kétes értékű –, Charles Adam: Vie et oeuvre de Descartes. Etude historique, Paris, 1912. (Az AT
12. kötete.) Geneviève Rodis-Lewis: „René Descartes” In: Jean-Pierre Schobinger (szerk.):
Grundriss der Geschichte der Philosophie. Die Philosophie des 17. Jahrhunderts 2. Frankreich und
Niederlande, Erster Halbband, Basel: Schwabe & Co. AG, 1993. 284–291., valamint Gaukroger.
2
  La Flèche jelentőségéről, a jezsuita curriculumról, nevelési módszerekről stb. lásd Gauk-
roger 32–67.

45
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

noha vannak, akik 1606-ot adják meg, sőt Baillet úgy tudja, hogy 1604-ben, meglehetősen jó görög nyelvtudásra tettek szert, és megismerkedtek a klas�-
vagyis abban az évben, amelyben a collège-t megnyitották, már odakerült. Ez szikus irodalom nagy részével is, még ha csak kivonatos formában is. Nem
utóbbi nézet azonban nyilvánvalóan téves. Descartes részben Az iskola ak- szabad lebecsülni ezt az ötéves időszakot, hiszen a latin tudásnak ebben az
kori igazgatójához, Etienne Charlet atyához fűződő rokoni kapcsolata, rész- időszakban egészen más jelentősége volt, mint más korokban: ha két diákot
ben betegségre való öröklött hajlama,3 részben pedig kiváló szellemi képes- azon kaptak rajta, hogy nem latinul, hanem az anyanyelvükön beszélgettek,
ségei okán privilegizált diák volt: többek közt megengedték, hogy reggelente büntetés járt, hiszen a nemzeti nyelvek a reformáció nyelve voltak.
tovább maradjon az ágyban, mint a többiek. A collège olyan intézmény volt, Az első öt év után a diákok többsége elhagyta az intézetet. Ez a képzés
amely teljes egészében magára vette a bentlakó gyermekek és ifjak nevelésé- már följogosította őket arra is, hogy valamely egyetemen orvosi vagy teoló-
nek gondját: az első években évente egyszer, egy hónapra hagyhatták el az in- giai karán folytassák tanulmányaikat, de arra is, hogy adminisztratív pályá-
tézetet, a későbbi évfolyamokban pedig már csak egy hétre. A curriculumot ra lépjenek. Descartes azonban folytatta tanulmányait a filozófiai képzéssel,
a jezsuita rend 1599-ben véglegesített Ratio studioruma alapján alakították amelynek három esztendeje a következőképp oszlott meg: az első év a dia-
ki, amelynek megfelelően a tanításnak négy formája volt: a lectio, a repetiti- lektika tanulmányozásával telt, a második év fő tárgya a természetfilozófia,
ones, a sabbatinae disputationes és a menstruae disputationes. A lectio egy szö- melléktárgya a matematika volt, míg az utolsó év fő tárgya a metafizika, mel-
veg felolvasásából s a kapcsolódó kommentár diktálásából állt, amelynek vé- léktárgya pedig az etika volt. Minden tárgy tanításának kiindulópontja Arisz-
gén azonban volt idő a diákok kérdéseinek megválaszolására is (amennyire totelész volt, ám ez már a középkortól kezdve alig jelentett valamit, mert a
ez, persze, 150–200 fős osztálylétszámnál egyáltalán lehetséges). A repetitio- fő kérdés az, hogy milyen kommentárokra épült az oktatás. A dialektika (az-
nes minden nap délutánján zajlottak, amikor is tehetségesebb hallgatók ve- az a logika) oktatásában két kortárs jezsuita szerző, Fonseca és Toletus írá-
zetésével az aznapi lectio nehezebb részleteit beszélték meg. Szombatonként sai játszottak nagy szerepet, amiként a mértékadó jezsuita Arisztotelész-ér-
tartották a sabbatina disputatiokat egy-egy tanár jelenlétében, nagyjából a telmezés kialakításában nagy szerepet játszó vaskos coimbrai kommentár is
középkori egyetemi disputatiók mintájára, s ugyanígy zajlottak a havonta az ő művükre épült. Amit Descartes innen megtanulhatott, az elsősorban a
egyszer megtartott menstrua disputatiók is. logika pszichologisztikus felfogása volt, amely a későbbi karteziánus „logi-
A nyolc esztendei képzés két nagyobb részre oszlott: az ötéves alapkép- kát” – a mai formális felfogással szemben – ténylegesen mindig is jellemezte.
zésre és a hároméves filozófia curriculumra. Az első év előkészítő jellegű volt, A természetfilozófia arisztotelészi eredetű, La Flèche-ben tanított változa-
a következő három évben a grammatika, az utolsó esztendőben pedig a re- tában érdemes megemlíteni egy olyan jegyet, amely gyökeresen eltér a későbbi,
torika állt a középpontban. Ez azt jelentette, hogy a diákok kiváló latin és karteziánus megközelítéstől. Arisztotelész a teoretikus tudást fizikára, mate-
matikára és első filozófiára osztja föl, ahol is az egyik nemhez tartozó alap-
3
 Egy 1645. májusi vagy júniusi, Erzsébet hercegnőnek írott levelében említi Descartes, hogy elvek nem alkalmazhatók a fennmaradó nemekben. Vagyis pél­dául a ­fizika
száraz köhögést és sápadtságot örökölt születése után néhány nappal meghalt anyjától, ami jelenségeit nem magyarázhatjuk kvantitatív módon. A Baillet-nál és Beeck-
miatt az orvosok azt gondolták róla, hogy ő maga is fiatalon fog meghalni (AT IV, 220–221). man naplóiban fönnmaradt első descartes-i alapgondolatok viszont éppen-
Mivel, mint már említettem, az anya valójában egy esztendővel később, a következő gyermek
séggel egy matematikai fizika irányába mutatnak.
születésekor halt meg, fölmerül a kérdés, miért eleveníti föl itt Descartes a valóságtól eltérően
a történteket. Rodis-Lewis szerint Descartes egyszerűen rosszul tudta a dolgot (Schobinger,
Matematikán a középkori quadriviumnak megfelelően aritmetikát,
284), ám én ezt Gaukrogerrel együtt (Gaukroger, 15. skk.) fölöttébb valószínűtlennek tartom, geometriát, zenetudományt és csillagászatot értettek, amelyet a jezsuita
s inkább tudatos ferdítést, e mögött pedig pszichológiai motívumokat sejtek. ­collège-ekben Clavius tankönyvei alapján tanították. Descartes még az 1619-es

46 47
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

jegyzeteiben is az ő nehézkesebb jelölésrendszerét használja, mert még nem is- ka teherbíró képességéhez mérten: „csodálkoztam, hogy noha [a matematika]
meri Viète újabb, a későbbi fejlődés irányába mutató jelölésrendszerét.4 A ma- alapjai olyan szilárdak és erősek, mégsem építettek rá valami magasabbat.”8
tematika, egyáltalában véve, különleges jelentőségű volt Descartes számára Az utolsó évben – vagyis Descartes számára 1613–14-ben – a fő tárgy a
már ebben az időben is. Amikor ugyanis később, a módszerről szóló érteke- metafizika, a melléktárgy pedig az etika volt. A metafizikához kapcsolódó
zésben azt olvassuk tanulóéveiről, hogy „láttam, hogy nem becsülnek keve- kommentárok ismét csak kortárs szerzőktől – Suáreztől, Fonsecától és Tole-
sebbre tanulótársaimnál, pedig ezek között voltak már olyanok, akiket ta- tustól – valók voltak, míg az etika oktatásának egyik ága az Aquinói Tamás
nítóink utódjainak szántak”5, akkor itt valójában nem Descartes általános Summa theologiaejében található morálteológia, a másik pedig a jezsuiták-
értelemben vett kiemelkedő képességeiről van szó, s még csak nem is filozó- ra jellemző, Pascal által a Vidéki levelekben (Lettres provinciales) erősen bírált
fiai téren tanúsított előmeneteléről, hanem arról, hogy a korábban említett kazuisztika volt. A kazuisztika eredetileg a casus conscientiae, „lelkiismereti
repetitiók során a nehezebben érthető matematikai fejtegetések magyarázatá- kérdések” kezelésének olyan módozata volt, amely megtiltotta, hogy morális
val bízta őt meg Jean François atya, ottani matematika-tanára.6 Mindazonál- problémákat egyszerűen általános törvények aleseteként próbáljanak megol-
tal matematikához való viszonya ambivalens volt. Egyrészt minden bizon�- dani. Ennek a morálfilozófiának eredete a sztoikusokig nyúlik vissza, fő képvi-
nyal „különös öröm[e] telt a matematikában okoskodásainak bizonyossága selője később Cicero volt, a jezsuiták fő autoritása pedig e téren Toletus Sum-
és evidenciája miatt”7, másrészt valamifajta hiányérzet maradt benne amiatt, ma Casuum Conscientiae című 1569-es műve volt. La Flèche-sel kapcsolatban
hogy a matematikával mindig csak mint alkalmazott tudománnyal találko- megjegyzésre érdemes még, hogy Descartes a későbbiekben is megkülönböz-
zott. Márpedig ez épp a jezsuita iskolák egyik legfontosabb sajátossága volt, tetett figyelemmel fordult itteni tanáraihoz, mint például Étienne Noël atyá-
hogy nagy súlyt helyeztek a mérnöki tudományok oktatására. S ­Descartes, hoz, aki a filozófiai tárgyakat oktatta az ő évfolyamában.
végső soron, e tudományokhoz sem viszonyult egyértelműen ellenségesen, Descartes 1614-ben hagyta el La Flèche-t, hogy családja nyomására jo-
hiszen – mint később látni fogjuk – a kertépítészet korabeli újdonságai, a gi diplomát szerezzen a Poitiers-i Egyetemen. Mielőtt azonban Poitiers-be
hidraulikus szerkezetekkel működtetett különféle figurák stb., maradandó ment volna, Baillet szerint néhány hónapot a Párizs melletti Saint-Ger­
lelkesedéssel töltötték el, s az is kétségtelen, hogy 1618-ban azért ment el – main-en-Lay-ben töltött, ami, ha igaz, egyik forrása lehet a hidraulikus és
katolikusként – Nassaui Móric, vagyis egy protestáns fejedelem brédai kato- mechanikus szerkezetek iránti descartes-i vonzódásnak, hiszen a Francini
nai iskolájába, hogy az alkalmazott matematika egy újabb ágát, az erődítmé- testvérek épp akkortájt fejezték be a királynő számára tervezett királyi kert
nyek építésének tudományát elsajátítsa. Ám az is újra és újra nyilvánvalóvá kialakítását, amelyben zenélő, táncoló, mindenféle mozgást végző automaták
válik, hogy kevésnek látta e tudományokat az alapjukul szolgáló matemati- voltak láthatók. Az a valamilyen szinten Descartes-tól eredeztethető, a Trai-
té de l’ homme-ban (Értekezés az emberről) olvasható elgondolás, hogy az ál-
latok automaták volnának, talán épp az itt látottak alapján kezdett érlelődni
benne. 1616. november 6-án és 10-én tette le Poitiers-ben a jogi bakkalaure-
4
  Vö. Ch. Adam jegyzetét a Beeckmanhoz írt 1619. március 26-i levélhez, in: AT X, 156. átussághoz s licenciátushoz szükséges vizsgákat, s egy Baillet által említett,
5
  Értekezés, 17.
6
1625. júniusában apjához írott levél tanúsága szerint egészen addig foglal-
  Lásd az Introductiont G. Rodis-Lewis Le développement de la pensée de Descartes című köte-
téhez (Paris, Vrin, 1997., különösen 4. o.), valamint ugyanebben a kötetben a „Descartes et
koztatta a jogi pálya mint életút. Baillet szerint tárgyalásokat folytatott arról,
les mathématiques au collège” című tanulmányt (11–35).
7 8
  Értekezés, 20.  Uott.

48 49
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

mennyibe kerülne a châtellerault-i lieutenant–general állása, s igen elhidegült e magyarázatoknak megjeleníthetőknek kell lenniük, éspedig mind a saját
viszonyuk ellenére még apja véleményét is ki akarta kérni, vajon nem késő-e képzeletünkben, hogy igazán megértsük az okok működését, mind mások
huszonkilenc évesen közszolgálatba lépni. Részben barátai unszolására, rész- képzeletében, hogy lehetséges legyen a tudás továbbadása. Minden bizon�-
ben mert néhány nappal lekéste Párizsban az apjával való találkozást, végül nyal ez utóbbi tézis vezetett el a mechanika és a geometria összekapcsolásá-
Párizsban maradt s nem törődött tovább az állással, ám az mégis sokat elárul nak gondolatához.10
az életkezdés nehézségeiről, hogy hét évvel a Beeckmannal való találkozás Descartes és Beeckman hét hónapot töltött el Bredában egymás társasá-
és hat évvel a nevezetes álmok után még mindig fölmerülhetett benne a filo- gában. E rövid idő alatt mély barátság szövődött közöttük, Descartes pedig
zófusitól tökéletesen idegen pálya választásának lehetősége.9 döntő indíttatást kapott arra, hogy természetfilozófiai vizsgálódásait alap-
1618 nyarán Bredába megy, ahol a spanyolok elleni függetlenségi háború vetően új irányba terelje. „Ez a Poitouból való [Descartes] sok jezsuitát s
kiemelkedő hadvezére, Nassaui Móric katonai iskolájában egy újabb alkal- más tudós és művelt embert ismer. Mégis azt állítja, hogy rajtam kívül még
mazott matematikai ágat, a hadmérnökséget tanulmányozza. Nassaui Móric egyetlen emberrel sem találkozott, aki azon a módon folytatja vizsgálódá-
serege azért különösen fontos, mert ő az, aki először vezeti be seregszervezé- sait, amelyen én merészelek, s aki teljesen átgondoltan kapcsolja össze a fizi-
si elvként a katonai fegyelemnek azt az átfogó koncepcióját, amelyet Lipsi- kát a matematikával. S én sem beszéltem még soha senkivel, rajta kívül, aki
us a Politicorum Libri Sex (Hat könyv a politikáról) című művében javasol. efféle vizsgálódásokat folytatott volna.”11 Beeckman naplóbejegyzése világo-
1618. november 10-én egy táblára flamand nyelven írt matematikai felada- san megfogalmazza kapcsolatuk jellegét. Két fiatal emberről van szó – hiszen
tot tűztek ki, amelyet Descartes is meg akart oldani. Mivel nem nagyon ér- Beeckman csak hét esztendővel idősebb Descartes-nál –, akik közül az egyik
tette a nyelvet, a hozzá legközelebb állóhoz fordult, magyarázná el neki lati- – Beeckman – a fizika felől, a másik – Descartes – a matematika felől közelí-
nul vagy franciául a feladatot. Akit megszólított, nem volt más, mint Isaac tette meg közös tárgyukat, a matematikai fizikát. S noha mindketten tanultak
Beeckman, aki nemcsak az egyetlen volt Bredában, aki Descartes-tal latinul valamit a másiktól, Descartes elragadtatott hangvételű levelekben olyannyira
tudott társalogni, hanem ő volt az, aki már e találkozást jóval megelőzően is Beeckman tanítványának tüntette föl önmagát, hogy Baillet Beeckmant egye-
fizikai problémák matematikai eszközökkel történő megoldásának lehetősé- nesen Descartes-nál 30 évvel idősebb öregemberként ábrázolja, az irodalom-
gét kutatta. Beeckman figyelmének középpontjában, persze, nem tisztán te- ban pedig szokássá vált Descartes „inaskodásáról” beszélni Beeckman mellett
oretikus problémák álltak, hanem az a gyakorlati alkalmazások érdekében („apprenticeship with Beeckman” – Gaukroger). A legnevezetesebb levélrész-
kifejlesztett mechanika, amelynek a Németalföldön már nagy hagyománya let abból az időből, amikor Beeckman már elhagyta Brédát, Descartes pedig
volt. Beeckman alapállását két fő tézis határozta meg, az egyik szerint a mak- sikertelenül próbálja őt személyesen fölkeresni, a következő: [miután leírja,
romechanikai jelenségek magyarázatát mikromechanikai szinten kell keres- hogy nagy kerülővel kíván eljutni a bajor udvarba]
ni, amelyen a makroszinthez hasonló jelenségek játszódnak le, vagyis – egy-
szerűen szólva – elemi anyagi részecskékre ható nyomás idéz elő különféle 10
  Vö. Gaukroger, 69–73 valamint az ott hivatkozott tanulmányokat: Klaas van Berkel: „A Note
mozgásokat. A mechanikus számára megengedhetetlen, hogy teleologikus on Rudolphus Snellius and the Early History of Mathematics in Leiden” In: C. Hay (szerk.):
Mathematics from Manuscript to Print, 1300–1600, Oxford, 1988. 156–161, Schuster 1977, Klaas
folyamatokra, okkult minőségekre vagy anyagtalan okokra hivatkozzon a
van Berkel: „Beeckman, Descartes et la philosophie physico-mathématique” In: Archives de
mechanikai jelenségek magyarázatakor. A másik fő tézis pedig az volt, hogy philosophie 46 (1983) 620–626., Uő.: Isaac Beeckman (1588–1637) en de mechanisierung van het
wereldbeeld, Amsterdam, 1983.
9 11
  Vö. Baillet I, 129–130.  AT X, 52.

50 51
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

„Ha valahol hosszabb ideig fogok tartózkodni, ahogyan tenni remélek, megígérem, geometriailag modellálhatók –, másrészt fizikai feladatként, melyben meg-
hogy azon nyomban ismét belekezdek a mechanika vagy a geometria tanulmányo- magyarázandó, hogyan keletkeznek hangok a húrok rezgéséből stb. Egyikük
zásába, Téged pedig tanulmányaim előmozdítójaként s igazi szerzőjeként (primum sem volt gyakorló zenész. Beeckman már korábban, a tízes évek elején kidol-
authorem) ölellek majd át. Mert valójában egyedül te vagy az, aki a szunnyadozót föl- gozott egy korpuszkuláris elméletet a hangok keletkezéséről, 1614 táján pe-
ébresztetted, s az emlékezetemből szinte már kihullott műveltséget visszahoztad belé, dig elsőként adott geometriai bizonyítást a fordított arányosságról, amely a
s a komoly foglalatosságokat kerülő elmét (ingenium) a jó irányba visszavezetted.”12 húr hossza és e húr megpendítésekor keletkező rezgés frekvenciája között áll
fenn. Descartes háttere a La Flèche-beli matematika-oktatás zeneelméleti ré-
Beeckman addigi élettörténete egyébként éppoly kevéssé sejteti a komoly tu- sze volt, amely Giossefo Zarlino Istituzioni harmoniche című, 1558-as érteke-
dóst, mint Descartes-é. Az, amit a „fiziko-matematikáról” gondol, nem egye- zésére épült. A Compendium voltaképp egy „zenearitmetikai” mű abban az
temi bölcsesség, hanem egy autodidakta sajátos vizsgálódásainak ez eredmé- értelemben, hogy a hangok keletkezésének fizikai elméletét tudatosan kiik-
nye. Teológiát tanult Leidenben 1607–1610 között, ám gyertyaöntésből és tatja a tárgyalásból: „Ugyanis a hang minőségéről, arról, hogy milyen testből
sörfőzdékhez vezető vízvezetékek lefektetéséből élt. Közvetlenül a Descartes- és milyen módon jön létre, a fizikában kell beszélni.”13A Compendium első-
tal való találkozást megelőzően szerzett orvosi diplomát Caenban, de élete sorban arányokat vizsgál, éspedig azt, hogy milyen módon kell aránylaniuk
során sohasem gyakorolta az orvosi hivatást. Elválásuk után kezdetben az egymáshoz a megszólaló hangoknak ahhoz, hogy érzékeinket gyönyörködtes-
utrechti latin iskola tanára volt, majd 1627-től 1637-ben bekövetkezett ha- sék. Ennek megállapítása során egyrészt érzékeink természetére kell ügyelni,
láláig a dordrechti latin iskola igazgatójaként működött. Mindaz, ami éle- amelyek ugyanis csak akkor képesek gyönyörködni valamiben, ha nem kell
te során komolyabban foglalkoztatta, belekerült naplójába, amely 1878-ban túlságosan nagy erőfeszítést tenniük. Egy forma, például, nem lehet túl bo-
bukkant föl újra Middelbourgban, szülővárosában. Az Adam–Tannery ki- nyolult, a hangok között pedig nem lehet túl nagy különbség. A descartes-i
adás X. kötetében publikálták először azokat a részleteket e naplóból, ame- gondolkodás további fejlődése szempontjából ezen a ponton találkozunk egy
lyek a Descartes-tal való találkozásra és későbbi kapcsolatukra vonatkoznak. érdekes gondolatmenettel. A hangok egymáshoz való viszonya „aritmetikai
Nemcsak az, általában Beeckman által fölvetett és Descartes által megol- arányosság kell legyen, nem pedig geometriai”. Aritmetikai egy „arányos-
dott, feladatokkal találkozunk itt, hanem Descartes első önálló művének, a ság” – mai nyelven inkább „haladvány” – akkor, ha a mindenkori következő
Compendium musicaenek (Zenetudományi kézikönyv) a másolatával is, ame- számhoz úgy jutunk el, hogy az előző számhoz mindig azonos mennyiséget
lyet Descartes 1619 januárjában adott át Beeckmannak újévi ajándékként, adunk hozzá (1, 3, 5, 7, …). Geometriai az „arányosság” akkor, ha a minden-
anélkül, hogy magának is megtartott volna egy példányt belőle. 1629-ben kori következő számhoz a megelőzőnek mindig azonos szorzóval való szor-
kérte s végül kapta vissza Descartes, miután híresztelések jutottak el hozzá zásával jutunk (1, 2, 4, 8, 16, …). Ami a mi szempontunkból érdekes, az
arról, hogy Beeckman állítólag sajátjaként adja tovább az ott olvasottakat. Így egyrészt maga a követelmény, hogy a viszonyokat képesek legyünk mintegy
kerülhetett be a Stockholmban elkészített jegyzékbe, s így jelenhetett meg egyetlen pillantással átlátni. Ez kétségkívül az intuitus fogalmának a Szabá-
közvetlenül Descartes halála után, 1650-ben. lyok az értelem vezetésére című műben játszott középponti szerepe felé mutat
A zenét mindketten zenetudományként fogták föl, egyrészt a tág érte- előre.14 Ezen túlmenően, a descartes-i példa (1. ábra [AT X, 92.]) számomra
lemben vett matematika részeként – amennyiben a hangok közti viszonyok
13
 AT X, 89.
12 14
 AT X, 162–163.   Lásd még Gaukroger, 76.

52 53
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

2 éppenséggel matematika és fizika összekapcsolását jelenti. Ez nem is véletlen,


hiszen bizonyos, hogy Descartes már a találkozásukat megelőző időben el-
√8 kezdett dolgozni rajta. A „fiziko-matematika” kezdetei szempontjából fonto-
sabbak azok a feladatmegoldások, amelyeket Beeckman naplójában rögzített.
Az első, amellyel – mint Gaukroger véli – Descartes Beeckmant akarta pró-
4
bára tenni, valójában szofizma: Descartes állítása szerint be lehet bizonyítani,
a b c hogy voltaképp nem léteznek szögek.15 Ám a két legfontosabb feladat világo-
san mutatja, milyen módon gondolkodtak ez idő tájt a fizika és a matemati-
1. ábra ka összekapcsolásáról. Az egyikben az a kérdés, miért gyorsul folyamatosan
a légüres térben eső kő. Az itteni argumentációnak az az érdekessége, hogy
Descartes amaz impetus-elmélet talaján értelmezi a feladatot, amelyet Arisz-
azt a követelményt sugallja, hogy egy olyan viszonytól, amely geometriailag, totelész Fizikájának La Flèche-ben tanulmányozott kommentárjai, Toletus
mintegy a képzelet által elénk tárt képen elvégzett szerkesztés alapján válhat és a coimbrai kommentár, egyfajta módosított arisztotelizmusként adtak elő.
csak világossá (hogy ti. AB szakaszban két egységnyi, BC szakaszban pedig Beeckman ezzel szemben, távol bármiféle arisztotelizmustól, a maga korpusz-
három egységnyi hosszúság foglaltatik) olyan, tisztán aritmetikai viszonyra kuláris elméletének keretében értelmezte a feladatot.
menjünk vissza, amely a képzelet minden segítsége nélkül, tisztán értelmileg Descartes későbbi gondolati fejlődése szempontjából a második feladat-
megragadható. Ha pedig ez így van, akkor itt annak a descartes-i teorémának nak van nagyobb jelentősége. Itt – más, számunkra kisebb jelentőségű kér-
a csírájával van dolgunk, amely legtisztábban az Elmélkedések az első filozófi- dések tárgyalása mellett – arról a paradoxonról van szó, amelynek alapján
áról hatodik részének elején bontakozik majd ki (erről lásd később). Egészé- működnek azok a hidraulikus kerti szerkezetek, amelyeket Descartes akár
ben véve a Compendium egy késői példája a zeneelmélet matematikára való Saint-Germain-en-Lay-ben, akár máshol megcsodálhatott: a valamely fo-
redukciójának, amelynek legfontosabb képviselője Zarlino említett érteke- lyadék által a tartóedény aljára kifejtett össznyomás sokkal nagyobb a fo-
zése. E redukció annyit jelent, hogy minden hangot egy számmal próbálunk lyadék súlyánál. Ha veszünk két edényt, amelyeknek alapja egyforma hos�-
helyettesíteni, amely azt adja meg, hogy egy 540 egyenlő részre osztott húrt szúságú s magasságuk is azonos, térfogatuk azonban különböző, s föltöltjük
az egyik végétől számítva hányadik résznél kell lefogni ahhoz, hogy az illető őket folyadékkal – az egyszerűség kedvéért, s Descartes-ot követve – vízzel,
hang szólaljon meg. Ez azt jelenti, hogy minél magasabb a szám, annál mé- akkor azt tapasztaljuk, hogy a két edény alapjára gyakorolt nyomás egyen-
lyebb a hang, az 540-es pedig valamennyi hangot magában foglalja épp úgy, lő, noha a két víztömeg súlya korántsem az. Descartes a jelenséget azon a ge-
ahogyan a teljes húr magában foglalja azokat a húrszakaszokat, amelyek a ometriai-fizikai módon próbálja értelmezni, amely a későbbi természetfilo-
magasabb hangokat adják ki. Ez a fajta tisztán aritmetikai alapú zeneelmé- zófiai írásaiban igen nagy szerepet játszik majd, s eközben újraértelmezi az
let természetesen igen sok megoldatlan kérdést vet föl, s épp ezért a zeneel- erő, a mozgás és a súly viszonyára vonatkozó elgondolásokat. Ennek fényé-
mélet fő áramlata – épp Beeckmannal kezdődően – egy inkább fizikai meg-
alapozású elméletet próbált meg kidolgozni.
A matematikára épülő Compendium – annak ellenére, hogy szerzője 15
  Angulum nullum esse male probavit Des Cartes – írja naplójába 1618. november 11-én, vagyis
Beeck­mannak ajánlotta – valójában keveset mutat Beeckman hatásából, ami az első találkozást követő napon, Beeckman. AT X, 46–47, vö. Gaukroger, 68–69.

54 55
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

f m n o imaginabile celeritatis], amellyel a súlyos testek részei lefelé mozognak; mert


ez nem kevésbé járul hozzá a súlyossághoz, mint magának a testnek a töme-
ge [quantitas]. Például, ha egy vízatomban kétszer olyan gyors lefelé irányu-
ló mozgási tendencia volna [descensurus sit], mint két másik atomban, akkor
amaz egyedüli atom kétszer olyan súlyos lesz, mint a két másik.”17 Vagyis
egyrészt a víz súlyát nem úgy határozza meg, hogy az edény és a víz együt-
tes súlyából kivonja az edény súlyát, hanem mikroszkopikus szinten defini-
g B h i D l
álja újra: a súlyt arra az erőre vezeti vissza, amellyel a vízrészecskék mozogni
kezdenének imaginárius mozgásukban. Imaginárius ez a mozgás, mert arra
2. ábra utal, hogy a vízrészecskék lefelé mozognának, ha az edény alja nem állná út-
jukat. Ez azonban Descartes számára elegendő ahhoz, hogy a vízrészecské-
ket imaginárius mozgásban lévőnek tekintse. Másrészt a súlyt, vagyis a test
ben csekély jelentősége van annak a ténynek, hogy maga a bizonyításmenet mozgását az első pillanatban elindító erőt, két faktor függvényében határoz-
nem állja meg a helyét. za meg, a test tömege és gyorsasága eredőjeként. Mindezek fényében a bi-
A második ábra (AT X, 69) Descartes átfogóbb ábrájának egy részletét zonyítandó állítás úgy fogalmazandó meg, hogy az erő az edények aljának
mutatja: B és D edény térfogata különböző, alapjuk és magasságuk azonos. minden pontján egyenlő, vagyis, ha két egyenlő alapterületű edényünk van,
Descartes döntő újítása a korábbi magyarázatokkal szemben16 az, hogy úgy akkor az egész alapterületre ható erő mindkét esetben egyenlő. E fizikai jel-
próbál magyarázatot adni a paradoxonra, hogy a makroszkopikus szintről legű, explicit előfeltevéseken túlmenően Descartes „bizonyítása” még azon az
mikroszkopikus szintre helyezi át a problémát, s a nyomást és a súlyt mozgás- implicit előfeltevésen nyugszik, hogy a mozgási tendenciák geometriai egye-
ként, a mozgást pedig elemi mozgási tendenciaként értelmezi. Ez világosan nesekként jeleníthetők meg. A bizonyítás ugyanis csak akkor működik, ha
kiderül a mechanika azon alapelveiből, amelyeket a megoldás előtt posztulá- a vízfelszín minden pontját összeköti egy vonal (az ábránkon pontozott vo-
tumokként rögzít. „[… A]hhoz, hogy megértsük, mit jelent a súly szó [verbum nal) az alap minden pontjával, s ezt a vonalat – amely a mozgási tendencia
gravitare], arra kell gondolnunk [fingendum est], hogy a súlyosnak mondott továbbhaladását jelzi pontról pontra – geometriai egyenesként kell fölfogni.
test lefelé mozog, s e lefelé mozgó testet a mozgás első pillanatában [in primo „Azt állítom, hogy mindezeket a pontokat (g, B, h; I, D, l) egyenlő erő nyom-
instanti motus] kell tekinteni. Azt az erőt nevezzük ugyanis súlynak, amely a ja, mivel egyazon hosszúságú, imaginárius vízvonalak nyomják őket, ti. az
testet a mozgás első pillanatában meglöki [impellitur]. […] Azt az erőt nevez- edény tetejéről az aljáig húzódó vonalak. Az fg vonalat pedig nem tekinthet-
zük ugyanis súlyosságnak [gravitatio], amellyel a súlyos test a hozzá legköze- jük hosszabbnak, mint az fB-t vagy a többit, mert a g pontot azokkal a részei­
lebb eső felszínt nyomja. […] Harmadszor, a mozgás amaz imaginárius kez- vel, amelyek révén elhajlik és hosszabb, nem nyomja, hanem csak azokkal,
detében meg kell még említenünk a gyorsaság imaginábilis kezdetét [initium amelyekkel lefelé törekszik, márpedig ezek tekintetében egyenlő valamen�-
nyi többi vonallal.”18 Descartes ezek után hallgatólagosan előfeltételezi, hogy
16
  Mindenekelőtt Simon Stevin 1586-ban megjelent De Beghinselen des Waterwichts (A hidro-
17
sztatika elemei) című írására kell gondolni. Modern kiadás: E. J. Dijksterhuis et al. (szerk. és  AT X, 68.
18
ford.): The Principal Works of Simon Stevin, I. kötet Amsterdam, 1955.  AT X, 70.

56 57
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

a D edény felszíne háromszorosa a B edény felszínének, aminek megfelelő- összekapcsolása is fontos felfedezésekhez vezeti el, olyan célkitűzésekhez,
en, voltaképp tetszőleges f pontból háromszor akkora erőnek kell kiindulnia, amelyek érett gondolkodását is befolyásolják majd. A Beeckmanhoz 1619.
mint az m, n, o pontok bármelyikéből, ha azt akarjuk, hogy a B edény aljá- március 26-án írott levélben beszámol egy, a geometriai szerkesztéseknél
nak összes pontjára gyakorolt nyomás egyenlő legyen a D edény aljának ös�- használatos különleges körző kialakítása során tett fölfedezéseiről. Egyrészt
szes pontjára gyakorolt nyomással. Ugyanakkor azt is föl kell tételezni, hogy arról számol be barátjának, hogy képes egy adott szöget bármennyi egyenlő
abban a pillanatban, amelyben az edény alja nem tartóztatná föl f pont illet- részre fölosztani, másrészt pedig arról, hogy utat talált három különböző tí-
ve m, n, o pontok mozgási tendenciáját, az f pont háromszor olyan gyorsan pusú harmadfokú egyenlet megoldásához.20 Ezt követően bejelenti, mi az a
mozogna, mint az m, n, o pontok bármelyike, hiszen – az explicit előfeltevé- legfőbb cél, amely ebben az időben foglalkoztatja. „[… H]ogy mármost tel-
sek értelmében – az egyenlő tömeget a sebesség növelésével kell ellensúlyoz- jességgel föltárjam Neked, mi foglalkoztat, hát nem Lullus Ars brevisét, ha-
ni, ha egyszer a súlyt a tömeg és a sebesség függvényeként határoztuk meg. nem egy teljesen új tudományt szeretnék tárgyalni, amellyel általában véve
Azon túlmenően, hogy a „hidrosztatikai kéziratból” világosan kitűnik megoldható volna minden olyan kérdés, amely a mennyiség bármilyen fajtá-
Descartes arra irányuló törekvése, hogy matematikailag kezelhető formát ad- jában, akár a folytonos, akár a diszkrét mennyiségekkel kapcsolatban föltehe-
jon a fizikai feladatoknak, két érdekes vonás figyelhető meg e rövid feladat- tő.”21 Ez a lehetőség, hogy ti. megalkotható volna az a tudomány, amelynek
megoldásban. Az egyik az, hogy a súlyosság mögött föltárt mozgási tenden- keretében minden, a mennyiségekkel kapcsolatban föltehető kérdés megvá-
ciát Descartes egy-egy pontra vetítve geometriai vonalként jeleníti meg, s a laszolható volna, ez alkotja azoknak a törekvéseknek az alapját, amelyek a
megoldást a továbbiakban e vonalak elemzése adja. A második pedig az, hogy mathesis universalis22 címen kerülnek előtérbe Descartes korai írásaiban, ál-
a víz, vagyis a folyadék, egyszerre két, jól elkülönülő részre bomlik. Egyrészt, talában gyakorlati geometriai segédeszközök megalkotásával kapcsolatban.
az a vonal, amelyben a felszín pontjai tendenciaszerűen haladnak, a hipoté- Így a most idézett Beeckman-levél jelzésének kibontása az ugyanebből az
zis értelmében légüres tér, amelyben a pontok a szabadesés értelmében mo- időből származó, Leibniz-kéziratokban megőrződött gondolatokban talál-
zognak. Ezzel szemben a folyadéknak az a része, amely körülveszi e légüres ható,23 melyekkel párhuzamosan a Szabályok az értelem vezetésére legkoráb-
„csövet”, a hipotézis értelmében tökéletesen szilárd kell legyen. Vagyis a geo- ban keletkezett,24 4. szabályában megjelenik a mathesis universalis kifejezés
metriai kezelésmód fizikailag egy részecskének egy légüres csőben való sza- is,25 míg ugyanezeknek az eszközöknek a Géométrie-beli leírásával párhu-
badesését követeli meg, amely követelmény a D edény és a B edény fB vona- zamosan a módszerről szóló értekezés második részében is fölmerül az ará-
la esetében még teljesülni is látszik, ám az fg és az fh vonalak esetében már nyok vizsgálatának általánosítási lehetősége. Ott persze már a matematikai
semmiképp. Vagyis ameddig nem kapunk dinamikai magyarázatot a sza-
badeséstől eltérő mozgásokra – vagyis az f pontnak az fg és fh vonalak men- 20
 AT X, 154–155.
tén történő mozgására –, addig a „bizonyítás” épp a paradoxon megvilágítá- 21
 AT X, 156–157.
sával marad adósunk.19 22
 A mathesis universalis kifejezésnek is hosszú előtörténete van. A XVII. században elsősorban
Ugyanabban az időben, amikor Descartes geometria és fizika összekap- Adrianus Romanus, belga matematikus Apologia pro Archimede című 1597-es műve nyomán
terjedt el. Vö. Gaukroger, 99. skk.
csolásával próbál eljutni a „fiziko-matematikához”, geometria és aritmetika 23
 AT X, 234–248.
24
  Vö. Gaukroger, 99. és a hivatkozást Schuster 1977-re. A Szabályok fölépítéséről részleteseb-
19
 Részletesebb tárgyalást lásd Gaukroger, 84–89, John A. Schuster: „Descartes’ mathesis uni- ben később lesz majd szó.
25
versalis: 1619–1628” In: Gaukroger (szerk.), 48–49, valamint Schuster 1977.  AT X, 371–379.

58 59
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

tudományok egységesítésén, mint célon túlmenően annak az új célkitűzés- kifakadásával van dolgunk, aki mind La Flèche-ben, mind Poitiers-ben la-
nek a szolgálatában, amely a matematikai módszer általános, filozófiai alkal- tinul beszélő, a tudomány legújabb eredményeivel tökéletesen tisztában lévő
mazásának lehetőségét vizsgálja. Erről azonban később kell, hogy szó essék. emberek közösségéhez szokott hozzá, s most egyszerre csak egy idegen vá-
rosban, idegen nyelvet beszélők közt találja magát, ahol csak ketten beszél-
Az eddigiekben túlnyomórészt azokkal a korai vázlatokkal foglalkoztunk, nek latinul – Beeckman és ő –, s ahol az egyetlen ember, akivel a fiziko-mate-
amelyek Isaac Beeckman naplóiban maradtak fenn. Azoknak a „kisebb ér- matikáról lehet beszélni, ismét csak Beeckman. Úgy vélem, Rodis-Lewisnek
tekezéseknek” bizonyos részletei, amelyekről a stockholmi leltár emlékezik feltétlenül igaza van akkor, amikor une bonne explication historique-ról, jó
meg, két másik forrásból is eljutottak hozzánk. Az egyik Baillet életrajza, történeti magyarázatról beszél.29 Tekintettel arra, hogy a huszonkét eszten-
amelyben a leltárban található címekhez rendelve találunk franciára lefor- dős Descartes még nem az az érett filozófus, aki az én gondolkodására mint
dított töredékeket. A másik forrás Leibniz, aki 1675–76-ban, Párizsban ta- archimédeszi pontra akarja építeni filozófiáját, hanem egy még saját, köve-
lálkozott Clerselier-vel, a Descartes-hagyaték gondozójával, s másolatokat tendő életútjával sem teljesen tisztában lévő ifjú ember, aki még csak első kí-
készített a rendelkezésére bocsátott kéziratlapokból anélkül, hogy jelezni sérleteit végzi a matematika kiterjesztésével a többi tudományokra, kézenfek-
akarta volna, milyen című értekezés vázlataiból másolta az illető szövegeket. vő, hogy Gouhier-hoz csatlakozzunk. Ez azonban még távolról sem jelenti
E másolatok a hannoveri Leibniz-kéziratok közt maradtak fönn, e kéziratok- azt, hogy Descartes őszinteségének kérdését az egész életműre vonatkozóan
ból adta ki őket először a múlt században Foucher de Careil, majd Adam és megoldottuk volna. Ennek a kérdésnek a fölvetéséhez azonban csak később,
Tannery. Az útkeresés időszakáról szóló fejezetet e töredékek ismertetésével az Elmélkedések utáni időszak Descartes-ját tárgyalva juthatunk el. Gouhier
és vizsgálatával zárjuk le. interpretációja még vonzóbbá válik, ha elfogadjuk G. Rodis-Lewis hipotézi-
sét a stockholmi hagyaték egy furcsa füzetével kapcsolatban. A „C” jelű fü-
A legelső naplóbejegyzést, amely 1619. január 1-éről származik, Leibniz kéz- zetbe ugyanis Descartes mindkét irányban írt. Az egyik oldal egy dátummal
irata őrizte meg számunkra: „Mint a színészek, kiket figyelmeztettek, ne- kezdődik, 1619. ja­nuár 1., majd 18 lap következik matematikai fejtegetések-
hogy arcukon megjelenjék a szégyen, maszkot [personam] öltenek, úgy én kel. A másik oldalon viszont a füzet egy négyoldalas írással kezdődik, mely-
is, e világ színpadára lépve, melynek eddig nézője voltam, álarcban [larva- nek címe Praeambula (Elöljáróban), az első mondata pedig egy bibliai idézet:
tus] lépek elő.”26 A talányos mondatot többféleképp is szokás interpretálni. „A bölcsesség kezdete az istenfélelem.”30 Rodis-Lewis hipotézise szerint a nap-
Az egyik iránynak M. Leroy a kiindulópontja,27 aki rejtett agnoszticizmust lót tartalmazó füzetecskét Beeckman ajándékozta Descartes-nak ugyanakkor,
és libertinizmust sejt e tézis mögött. A másik fő irányt H. Gouhier indította amikor Descartes a Compendiumot ajándékozta Beeckmannak. Descartes
el,28 aki összekapcsolja azt a két eseményt, amelyekről tudjuk, hogy egy na- talán még Beeckman jelenlétében írta be ünnepélyesen az aznapi dátumot a
pon történtek: a Compendium átadását Beeckmannak azzal a zárlattal, amely- füzet elejére. Ettől az oldaltól kezdve közös tudományos kutatásuk eredmé-
ben a tudatlan katonákról panaszkodik, akik közt élnie kell, s a maszk föl- nyeit akarta rögzíteni. Amikor azonban Beeckman távozott, megfordította
vételéről szóló naplóbejegyzést. Gouhier szerint annak a fiatal tudósnak a a füzetet, és legszemélyesebb reflexióit kezdte leírni, amely az istenfélelem-
re utaló idézettel kezdődik, s ezt követi a maszkot viselő filozófusról szóló
26
 AT X, 213.
27 29
  Lásd Descartes, le philosophe au masque (2 kötet, Paris: Rieder, 1929.) című könyvét.   Rodis-Lewis 1997, 3.
28 30
  Lásd La pensée religieuse de Descartes című könyvét, Paris: Vrin, 1972., 2. kiad.  AT X, 7–8.

60 61
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

mondat.31 De bárhogyan áll is a dolog a füzettel, az mindenképp tény, hogy adott időszakban alighanem egyedül Descartes vélte maga előtt látni. Ah-
a közvetlen történeti kontextus nem nagyon ad alapot a Leroy-tézisnek, még hoz azonban, hogy a hagyományos quadrivium értelmében vett matemati-
akkor sem, ha Gouhier későbbi nézetét fogadjuk el arról, hogy a személyes ka egységes alapra helyezésének, a mathesis universalisnak, az eszméjétől – s
megjegyzések az istenfélelemről nem 1619 januárjából, hanem novemberéből, egyszersmind a fiziko-matematikusi életpályától mint egyéni életcéltól – el-
az álmok utáni napokból származnak, mintegy azok közvetlen hatásaképp.32 jusson a filozófia matematikai alapú, átfogó reformjának ígéretéhez s az en-
De még mielőtt az álmokról kezdenénk el beszélni, röviden ejtsünk szót nek megfelelő, újító filozófusi életvitelhez, a horizontnak az a hirtelen kitá-
a larvatus kifejezés holdudvaráról az imént említett személyes megjegyzé- gulása szükségeltetett, amely az 1619. november 10-ről 11-re virradó éjszaka
seken belül. Két sokatmondó megjegyzést találunk itt a tudományról, s az álmaiban és a rájuk vonatkozó önértelmezésekben ment végbe. Ezekről az
egyikben újra fölbukkan a larvatus kifejezés. „A tudomány olyan, mint egy álmokról kell most beszélnünk.
asszony: ha szemérmesen megmarad férjénél, gondosan ápolják [colitur], ha Az álmok közvetlen előzménye az, hogy miután sikertelenül próbált még
közössé válik, elsatnyul. […] Maszkot viselnek most a tudományok, melye- egyszer találkozni Beeckmannal, elindult, hogy csatlakozzék Miksa bajor her-
ket maszkok nélkül gyönyörűnek látnánk. Annak számára, aki átlátja a tu- ceg seregéhez. Útközben, 1619. szeptember 9-én, Frankfurtban tanúja volt II.
dományok láncolatát, nem tűnik nehezebbnek megtartani őket lelkében, Ferdinánd császárrá koronázásának. Descartes mint önkéntes csatlakozott
mint a számok sorozatát.”33 Miksa seregéhez, s mint ilyen töltötte a telet az Ulm melletti Neuburgban
A tudományt nőhöz hasonlítani a latin nyelvben önként adódik, hiszen bérelt parasztházban. Ulmban hadmérnöki iskola működött, s ez iskola kere-
a scientia nőnemű, csakúgy, mint a philosophia, amelyet Boethius A filozófia tei között jött létre egy újabb, Descartes számára fontos találkozás, ezúttal
vigasztalásában szintén nőként személyesített meg. Az, hogy a tudományt Johannes Faulhaber német matematikussal. Faulhaber nyilvánvalóan rokon-
eredményesen nem egy közösség műveli, hanem valamiképp személyes habi- szenvezett a rózsakeresztes eszmékkel, mert 1615-ben megjelent Mysterium
tusként teljesedhet csak ki, olyan elgondolás, amely a későbbi, például a mód- Arithmeticum című művét nekik ajánlotta. Descartes szempontjából minden
szerről szóló értekezés hatodik részét író Descartes-ra is jellemző lesz. Ugyan- bizonnyal nem ez a kapcsolat volt fontos, hanem az az átfogó, a szűk értelem-
akkor egyike a kartezianizmus ambivalenciaforrásainak is. Hiszen abban a ben vett matematikán túlmutató érdeklődés, amely Faulhabert már koráb-
pillanatban, amint föladjuk azt a reményünket, hogy az emberbe beleszüle- ban mechanikai és optikai művek írására késztette. Ő is foglalkozott azok-
tett ismeretcsírákat egyedül mi magunk bontsuk ki, kézenfekvőnek látszik, kal az arányosság tulajdonságain alapuló körzőkkel, amelyeknek Descartes
hogy egyfajta tudományos haladáskoncepciót alakítsunk ki, mint amilyet brédai vizsgálódásainak jelentős részét szentelte. Könnyen lehet, hogy a filo-
például a karteziánus korszakában lévő Pascal az „Előszó az űrről szóló ér- zófiai érdeklődést is Faulhaber ébresztette föl benne, hiszen tudjuk, hogy tőle
tekezéshez” című írásában körvonalazott. A két idézett töredék együtt, per- kapta Peter Roth 1604-es Arithmetica philosophica című művét, noha annak
sze, voltaképp egy emberről szól, hiszen a tudományok összefüggését a szó semmi nyoma, hogy e mű közvetlenül hatott volna rá. Ezt a könyvet, Faul-
tulajdonképpeni értelmében, amely szerint a matematika mint módszerta- haber említett művét, Raimundus Lullus Ars brevisét és Agrippa von Nettes-
ni alap egységes alkalmazhatósága hozza létre a tudományok láncolatát, az heim In Artem brevem Raymondi Lullii Commentaria című Lullus-kommen-
tárját Descartes minden bizonnyal azon könyvek közé sorolta, amelyekről
31
  Vö.: „Les aspects religieux des Olympica” In: Rodis-Lewis 1997, 81–82.
az Értekezés a módszerről első részében a következőket írja:
32
  Vö. ugyanott.
33
 AT X, 214–215.

62 63
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

„be sem érve azokkal a tudományokkal, amelyekre tanítottak bennünket, elolvastam tő álomról s ez álmok rákövetkező, részben még az ébredés előtt adott értel-
minden kezem ügyébe kerülő könyvet, amely a legkülönösebbnek és legritkábbnak mezéséről szól.
tekintett tudományokat tárgyalta.”34 Az első álomban Descartes egy utcán találja magát, amint épp el akar
jutni valahová. Ám egyszer csak árnyalakok veszik körül, akiktől meg is ijed.
Az eddigiekben – lehetőségeinkhez képest – teljes képet kaptunk arról, mi- Jobb oldalában fájdalmat érez, nem tud fölegyenesedni, s az erős, örvénylő
lyen gondolatok formálódtak a huszonhárom éves Descartes elméjében ak- szél többször is megforgatja bal lába körül. Ekkor megpillantja egy collége
kor, amikor 1619. november 10-ről 11-re virradó éjszaka minden bizonnyal épületét, melynek kapuja nyitva áll. Elhatározza, hogy megpróbál bemenni,
álmodott valamit, amit azután – talán már fölébredvén, közvetlenül az ál- hátha ott megnyugvásra lel. Bejutván, első gondolata az, hogy a kápolnába
mok után, talán csak később, amikor az Olympicán dolgozott – egész továb- megy imádkozni. Ám közben egy ismerős halad el mellette, kinek elmulaszt
bi életét meghatározó jelentőségű eseménnyé stilizált. Persze alapvetően fon- köszönni. Megpróbál visszafordulni, ám a templom irányába fújó heves szél
tos újra és újra fölidézni, hogy ekkor még nem a jövendő nagy filozófussal ezt megakadályozza. Valaki a nevén szólítja, s kéri, ha N. úrhoz megy, adna
van dolgunk, hanem egy kiváló adottságokkal rendelkező és kiválóan iskolá- át neki valamit. Ekkor úgy rémlett neki, hogy egy dinnyéről van szó, ame-
zott fiatalemberrel, aki nem találja helyét a kor egyetemi struktúrájában, ám lyet valamilyen idegen országból hoztak. Megrökönyödésére, miközben őt to-
szerencséjére találkozik hasonló háttérrel rendelkező kortársakkal, akiknek vábbra is hol erre, hol arra sodorja a szél, mindenki más szilárdan áll a lábán.
a gondolkodásában gyökeresen új tudományos eszmények kezdenek körvo- Ekkor fölébredt. Szúró fájdalmat érzett, s úgy vélte, valamely gonosz szellem
nalazódni. Ám ezek még az ő számukra is, a legjobb esetben is csupán kör- akarta megtéveszteni. Jobbjára fordult, két órán át az e világon jelenlévő jóról
vonalak, vagyis nem látszik világosan, vezet-e valahová a rájuk épített életút, és rosszról elmélkedett, majd újra elaludt. Ezúttal mennydörgést vél hallani.
s hogy összhangban állnak-e azokkal az életcélokkal, amelyeket neveltetésük Kinyitotta szemét, s látta, hogy szobája szikrákkal van tele, melyek fénye kü-
tett maguktól értetődően érvényessé számukra. A Beeckmannal való, néhány lönös körvonalakat ad a tárgyaknak. Efféle látomásai azonban már máskor is
hét alatt kialakuló, mély barátság hátterében nyilvánvalóan ez a közös – ám voltak, úgyhogy miután filozófusként cselekedve, hol becsukva, hol kinyitva
persze Descartes-ot sokkal inkább nyomasztó – gond áll. Nem nagyon lehet szemét megpróbálta fölmérni a megjelenített helyiséget, megnyugodva ismét
véletlen, hogy a vele való megismerkedés évfordulójának estéje az a néhány elaludt. A harmadik álom egyáltalán nem volt ijesztő. Egy enciklopédiát talál
óra, amikor az új tudománnyal mint életproblémával való küszködés35 egy az asztalán, melyről nem tudja, hogy került oda, mellette pedig a Corpus po-
túlfűtött szobában, amelyet Descartes nyomán Baillet „poèlenek”, kemencé- etarum című, La Flèche-ből ismert versgyűjteményt. Amint fölüti a könyvet,
nek nevez, egy álomra, mint valami „föntről” érkező segítségre épülve belső- Ausonius egyik idilljének kezdő sora ötlik szemébe: Quod vitae sectabor iter?
leg véglegesen lezárul. Baillet valószínűleg pontosan lefordítja a stockholm- („Melyik életutat fogom választani?”) Ugyanakkor megpillant egy ismeret-
ban talál jegyzetfüzet latin nyelvű elbeszélését, Leibniz kézirataiban pedig len férfit is, aki egy másik költeményt, az Est et non („Igen és nem”) kezdetűt
latin nyelvű kivonatokat találunk. Baillet elbeszélése három, egymást köve- ajánlja figyelmébe. Miközben keresi ezt a verset a könyvben, melynek fölépí-
tését, úgy véli, tökéletesen ismeri, az idegen kérdésére, honnan kapta a köny-
34
vet, nem tud válaszolni. Ekkor eltűnik a válogatás, az enciklopédia is, amely
  Értekezés, 17.
35
  X. Novembris 1619, cum plenus forem Enthousiasmo, et mirabilis scientiae fundamenta repe-
később az asztal túlsó végén bukkan föl újra, s úgy látja, valami hiányzik be-
rirem etc. – idézi Baillet Descartes naplóját („1619. november 10-én, mikor entuziazmussal lőle. Tovább keresi az Est et non című verset, de mivel hiába keresi Ausonius
áthatva egy csodálatos tudomány alapjait fedeztem föl.”) művei közt, az idegen figyelmébe ajánlja a Quod vitae kezdetű költeményt,

64 65
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

mire ő arra kéri, mutatná meg neki. A keresés közben kis képecskéket talál gondolatmenetekből.38 Mindenekelőtt az „értekezés” címéről érdemes beszél-
a könyvben, amelyekkel nem találkozott azokban a kiadásokban, amelye- ni, amelynek része az álmok leírása: Olympica. Talán annak érzékeltetésére
ket korábban ismert. Most már a Quod vitae kezdetű költeményt sem talál- önmaguk előtt is, hogy nem közönséges emberi tevékenységet űznek, amikor
ja, végül eltűnik a könyv s az ismeretlen is. Ekkor azonban még nem ébredt az új tudományt művelik, Descartes és Beeckman beszélgetéseiben és levele-
föl teljesen, s így, félálomban, először meggyőzte magát arról, hogy nem láto- zésében újra és újra a múzsákat hívják segítségül: valamiképp isteninek látják
mást látott, hanem álmodott, majd még hozzálátott álma értelmezéséhez is. tevékenységüket, valamiképp az érzékfeletti megjelenését látják benne, s ké-
Úgy vélte, az enciklopédia a tudás teljességét, a versgyűjtemény pedig a filo- zenfekvő, hogy ennek kifejezésére, vagyis az érzékfeletti megjelenítésére az ér-
zófia és a bölcsesség összekapcsolódását jelenítette meg. Úgy látta, a költők- zéki világban nem keresztény fogalmakat és képeket alkalmaznak, hanem az
nél sokkal találóbb mondatokat olvashatunk, mint a filozófusoknál, aminek antik mitológia képeihez és szókincséhez nyúlnak vissza. Püthagorasz is en-
az isteni entuziazmus valamint a képzelet ereje az oka. Mert az emberi szel- nek jegyében jelenik meg az álomfejtésben. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy
lemben úgy vannak elrejtve a bölcsesség csírái, mint a szikrák a kovakőben, amit elértek, ne próbálták volna összekapcsolni – legalábbis Descartes – az-
s ezért a költőknek, akik a képzeletre építenek, sokkal könnyebb dolguk van, zal, amit a keresztény Istenről s vallásáról tartottak, hiszen ez Descartes szá-
mint a filozófusoknak, amikor a rejtett tudást a felszínre akarják hozni. Úgy mára az élet szilárd kerete volt, s a tudomány mint életprobléma – legalábbis
vélte továbbá, hogy a Quod vitae kezdetű költemény egy bölcs ember vagy részben – épp azt a kérdést jelentette, hogyan illeszthető be az új (tudomány)
talán a morálteológia jó tanácsát jelenti, míg az Est et non kezdetű, amelyet a hagyomány keretei közé. Itt Descartes nagyon is mértéktartó, keveset be-
a püthagoreus Igen és Nemmel azonosított, az emberi megismerés és a vilá- szél, de azt döntő pontokon mondja, mint például az imént vizsgált „C” je-
gi tudományok igazságát és hamisságát jelenítette meg: az igazság szelleme lű jegyzetfüzet, azaz a legkorábbi írásokat tartalmazó stockholmi füzet sze-
föl akarta tárni előtte a tudományok összességét. A harmadik, értelmezése mélyes részét nyitó Praeambula első mondatában: „A bölcsesség kezdete az
szerint a jövőt sejtető álommal szemben az első két álom a múltra vonatko- istenfélelem.”39 Vagy éppen az 1619. november 10-re utaló naplójegyzetben:
zott. Annak jelzése volt, hogy addigi élete Isten szemével nézve nem volt oly
bűntelen, mint amilyennek az emberek látták. A templom irányába fújó szél
a gonosz szellem36 volt, amely erőszakkal kísérelte meg eljuttatni oda, aho- 38
 A legfontosabb kommentárok, amelyek bibliográfiájában további utalások találhatók, a
vá magától akart menni. A villámlás, ezzel szemben, „az igazság szellemének következők. G. Rodis-Lewis: „Les aspect religieux des Olympica” in: Rodis-Lewis 1997, 81–94;
H. Gouhier: Les premières pensées de Descartes, Paris, 1979. 2. kiadás; W. Röd: Die Genese des
jele volt, amely leszállt, hogy birtokba vegye őt.”37
Cartesianischen Rationalismus, München, 1982. Lásd még J.-L. Marion írását a Vulgo imént
Az álmok teljességre törő értelmezése legalább egy teljes, külön kötetet
idézett számában, 147–163.
igényelne, s erre e monográfia keretei közt voltaképp nincs szükség. Néhány 39
  Gouhier ószövetségi referenciái: Ps. 110 (Vulgata) v. 10, Prov. prol. v. 7 és IX. v. 10, Eccl.
filozófiai szempontból fontosnak tűnő gondolatot szeretnék kiemelni az eddigi I. 44. Abban mindazonáltal nem értek egyet Gouhier-val, hogy e mondatnak a november
11-i álmot követő időszakban kellett keletkeznie, noha persze az is nyilvánvaló, hogy az 1619.
január 1. dátum a füzet elején arra utal, mikor vette használatba Descartes a füzetet, s nem
36
  Baillet a mauvais génie fordítást alkalmazza, ami alkalmat adhatna arra, hogy az álombeli valamelyik első bejegyzés dátuma. Az istenfélelem nem az álom következménye Descartes-ban,
szellemet közvetlen összefüggésbe hozzuk az Elmélkedések hatalmas csaló démonjával, ha egy hanem éppenséggel az az előzetes tudás (a heideggeri Verstehen értelmében), amely az álmok
helyütt maga Baillet is ne idézné a latin eredetit, ahol a következő mondatot találjuk: „A malo értelmezésének a püthagoreus költő-filozófus-szent fölötti rétegét már eleve meghatározza.
spiritu ad templum propellebar”. Vö. Rodis-Lewis 1997, 83, 3. jegyzet. Ennyiben akár még január elsején is íródhatott, mint egy minden további lépést meghatározó
37
 AT X, 180–188. Magyar fordítását lásd Vulgo, 4. évf., 3. szám, 140–147. előzetes tudás.

66 67
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

mirabilis scientiae.40 És az az isteni „szem”, amely az álmok értelmezésének du- ugyanis arról van szó, hogy olyan életet éljen, amiért a „gyermekkora óta ok-
alisztikus alapsémáját adja – az első két álom a múlt, a harmadik a jövő felé tatott” vallás nem evilági jutalmat ígér. Ez az álmok dualisztikus értelmezé-
irányul, az első kettő elítélő, a harmadik jót ígérő – szintén ehhez a réteghez sének fő mondandója. Korábbi élete az útkereséssel, azzal, hogy nem találta
tartozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt egy misztikus vallási élmény- meg az ő saját, Istenhez vezető útját, hanem pusztán külsődlegesen kapcso-
ről van szó azon a módon, ahogyan Pascal Mémorialja esetében egy genuin lódott kora vallásához, noha az emberek szemében bűntelen volt, Isten szem-
vallási élményről lehet beszélni. „[…] semmi „misztikus” nincs a vállalkozás- ében mégis rossz. A jövő viszont, amennyiben az igazság és a hamisság elkülö-
ban, s még csak voltaképpeni értelemben vett vallási elem sincs. […] Az Oly- nítésének jegyében telik el a – világi (profane) – tudományok területén, Isten
mpica elbeszélése nem vallási tapasztalatot jelenít meg, hanem egy tapasztalat szemében érdemeket hozó élet. A Filozófia alapelvei Erzsébethez írott beve-
vallási értelmezését.”41 Amiről itt elejétől fogva szó van, az a tudomány hori- zető levelének azok a sorai, amelyek az átfogó értelemben vett filozófia révén
zontjának kitágulása egy olyan univerzális matematika kidolgozásának igé- elérhető, tehát morális jelentőséggel is bíró bölcsességfogalomhoz (­sapientia,
nyétől, amely ugyan minden, arányossággal kapcsolatos feladat megoldására sagesse) közvetlenül hozzákapcsolják az isteni jóváhagyást, ennek a kezdeti
alkalmas, de nem terjed ki e diszciplína határain túlra, egy, a matematikán meggyőződésnek érett, filozófiai explikációja. „Ámbár azok, akiknek szelle-
iskolázott egyetemes filozófiai módszer kidolgozásának igénye felé, amely – me nem a legkiválóbb, éppoly tökéletesen bölcsek lehetnek, amennyire termé-
leegyszerűsítve – minden tág értelemben vett filozófiai feladatra megoldást szetük engedi, s kedvessé tehetik magukat Isten előtt erényükkel, ha csak mindig
kínál. A filozófussá érés pillanata ez, mind a személyt, mind a feladatról al- szilárd elhatározással teszik mindazt a jót, amire képesek, és nem mulaszta-
kotott tudását illetően. Ha pedig már idáig eljutottunk, akkor mód nyílik ar- nak el semmit, hogy megtanulják azt, amit nem tudnak, mégis azok, akik
ra is, hogy a mirabilis scientia fogalmát azon a bibliai kontextuson túlmenő- amellett, hogy állhatatos akarattal igyekeznek a jót tenni, és különös gond-
en is értelmezzük, amit az iménti jegyzetben Gouhier nyomán fölidéztünk. dal művelik magukat, még igen kiváló szellemmel is rendelkeznek, kétség-
Nincs semmi okunk ugyanis azt feltételezni, hogy a Praeambula első monda- kívül magasabb fokára jutnak el a bölcsességnek, mint a többiek.”42 Noha
ta vagy az álmok értelmezésének végső kerete valamiképp Descartes kétszí- Descartes nem teszi explicitté, mégis kétségtelen, hogy a magasabb fokú böl-
nűségének megnyilvánulása volna. Amikor Gouhier nyomán azt állítottuk, csességet ugyanúgy lehet és kell Istenre vonatkoztatni, mint a bölcsesség kez-
hogy nem vallásos tapasztalatról, hanem egy tapasztalat vallásos értelmezé- deti stádiumát, s ami még nyilvánvalóbb, az a bölcsesség a kritérium a tekin-
séről van szó, akkor, természetesen nem azt állítottuk, hogy Descartes vallá- tetben, hogy ki kedves Isten előtt. Erről részletesebben akkor fogunk majd
sossága csupán álca, mert a vallásosságot már maga mögött hagyta. Épp el- beszélni, amikor már láttuk, milyen szerepet játszik az értelem és az akarat
lenkezőleg: nem az elvárhatónál kevesebb, hanem inkább a megengedettnél Descartes érett filozófiájában.
több benne a vallási motiváció abban az értelemben, hogy az új tudomány
beillesztése addigi életének keretei közé nem pusztán – és nem is elsősorban Ulmot elhagyva újabb utazások következtek. Semmilyen adat nem támaszt-
– valamilyen külsődleges egyeztetést jelent, például azt, hogy a jezsuiták el- ja alá azt a föltételezést, hogy részt vett a fehérhegyi csatában, s közben Prága
fogadják nézeteit, s azok szellemében alakítsák át a tananyagot. Legfőképp körül járt. 1620. november 10-én, a Beeckmannal való találkozás és az egy
évvel azelőtti, entuziazmussal telt nap kettős évfordulóján egy újabb napló-
40
  Gouhier referenciája: Ps. 138. v.5: Mirabilis facta est scientia tua ex me: confortata est, et
bejegyzés ismét a „csodálatos tudományra” utal: „kezdem érteni a csodálatos
non potero ad eam.
41 42
  Gouhier 1979, 53.   Alapelvek 22–23.

68 69
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

fölfedezés fundamentumát”.43 Valószínű, hogy ez alapzaton harmad- és ne- ellene fölhozott váddal szemben, miszerint csatlakozott a Rózsakeresztes
gyedfokú egyenletek megoldásának az alapképletét kell értenünk, amelyet Testvériséghez. Érvelése igen érdekes: nem tagadja, hogy Descartes 1619–
Descartes a De solidorum elementis című feljegyzésgyűjtemény munkála- 1620 telén csakugyan mindent megtett azért, hogy megtudjon valamit a ró-
tai során fedezett föl, s amelyről 1628-as újabb találkozásukkor úgy beszél zsakeresztesek titkos tudományából. Baillet-tól megtudjuk – nem tudni, vajon
Beeckmannak, mint aminél nagyobb fölfedezést sem ő maga, sem rajta kívül Descartes tanulmányában is benne voltak-e ezek a leírások –, hogy a rózsake-
más nem tett még.44 Ezekből az évekből voltaképp alig valamiről van biztos resztesek célja a világ általános megújítása, ám csak a tudományban, s nem
tudásunk. 1622 áprilisában biztosan Rennes-ben volt, ugyanezen év máju- a vallás, a politika vagy az erkölcsök terén. Cölibátusra kötelezték magukat,
sában pedig Poitouban, ahol eladta azt a birtokát, amelynek révén korábban s a tudományok terén kitüntetett szerepet szántak az orvostudománynak és
Seigneur du Perronként szólíttathatta magát. 1622 februárja és 1623 már- a kémiának, amelyeket a fizikára kívántak alapozni. Hat fő szabályuk közül
ciusa közt valószínűleg Párizsban tartózkodott, mint ahogyan Baillet állít- a legfontosabb kettő, hogy az orvoslást teljesen ingyen kell végezni, illetve
ja, s egy – azóta elveszett – Studium bonae mentis45 című értekezésen dolgo- úgy kell öltözködniük, ahogyan az emberek abban az országban öltözköd-
zott. Ebből az ígéretes című értekezésből csak annyi maradt fenn, amennyit nek, ahol éppen vannak. Ez utóbbi szabályt nyilvánvalóan az öltözködésnél
Baillet több-kevesebb hűséggel felidéz belőle. Semmi kétség nem férhet hoz- tágabban kell értelmezni, hiszen Baillet a következőkben arról panaszkodik,
zá, hogy még mindig csak értekezéstervről s részletekről van persze szó, nem hogy Descartes végül is senkit sem talált, akiről akár csak az a hír járta, hogy
pedig kiérlelt tanulmányról. Már csak azért is, mert a Baillet által előre jel- közéjük tartozik, nem hogy aki magát közéjük valónak vallotta. Így aztán tel-
zett témák túlságosan is fontosak és túlságosan sokat megelőlegeznek a ké- jesen igazat mondott Descartes néhány év múltán, mikor azt állította, hogy
sőbbi intenciókból, amelyek ráadásul mindvégig inkább csak intenciók ma- semmit sem tud a rózsakeresztesekről.47 Egy másik, Ch. Adam által kétes
radtak. E témák a következők: a bennünk élő tudásvágy; a tudományok; a hitelességűnek minősített rész Descartes-nak az emlékezetről vallott akkori
szellem készségei a tanulásra; a rend, amelyet be kell tartanunk ahhoz, hogy nézeteit foglalja össze. Eszerint kételkedett abban, hogy az emlékezet külön-
elérjük a bölcsességet, vagyis az erénnyel párosuló tudományt, éspedig oly- bözik a képzelettől és az értelemtől. Azt gondolta, hogy nem lehet megnö-
képp, hogy az akarat funkcióit összekapcsoljuk az érteleméivel. Mindezeket a velni, hanem csak többé vagy kevésbé megtölteni lehet. Baillet úgy véli, attól
célokat teljesen új úton próbálta meg elérni.46 Baillet meglehetős részletesség- az emlékezettől, amely a testtől függ, megkülönböztette azt, amely teljesség-
gel igyekszik Descartes-ot mentegetni a Párizsba való visszatérését követően gel intellektuális emlékezet, s csakis az elmétől függ.48 Végül egy első tudo-
mányfelosztást is találunk a Baillet által a Studium bonae mentis című érte-
43 kezésnek tulajdonított gondolatmenetek között. E felosztás szerint Descartes
  „coepi intelligere fundamentum Inventi mirabilis” AT X, 179.
44
 AT X, 346. A fölfedezés matematikai oldalának kifejtését lásd Gaukroger, 126–131 sarkalatosnak vagy eredendőnek tekintette azokat „a legáltalánosabb tudomá-
45
  Baillet francia fordítása a következőképp hangzik: Etude du Bon Sens ou Art de bien comp- nyokat, amelyek a legegyszerűbb és az emberek közösségének legnagyobb ré-
rendre. A le bon sens kifejezés az Értekezés a módszerről első mondatainak kulcsfogalma, magya- sze által elismert alapelvekből származnak.” Kísérleti tudományoknak nevez-
rul „józan észnek” szokás fordítani, a Descartes által autorizált latin fordításban pedig ismét te azokat, „amelyeknek alapelvei nem világosak vagy bizonyosak mindenfajta
a bona mens szerepel. Annak az ítélőképességnek a kiműveléséről van szó, amellyel mindenki
ember számára, hanem csak azok számára, akik saját tapasztalatukból vagy
rendelkezik, s amelynek segítségével az igazat meg lehet különböztetni a hamistól. A címbeli
genitivus pedig természetesen subjectivus és objectivus egyben, hiszen az emberi megismerő
47
képesség önmagára irányuló reflexiójáról van szó.  Uott, 193–197.
46 48
 AT X, 191.  Uott, 200–201.

70 71
I. René Descartes 2. Életút vagy útvesztők?

megfigyeléseikből tanulták meg őket, jóllehet néhányan mégis bizonyítások bizonyítani. Ez volt a kiindulópontja annak a folyamatnak, amely 1633-ban
alapján tudják őket.” Végül szabad tudományoknak nevezte azokat, „amelyek Galilei elítélésével végződött. Sok egyéb hatása mellett ez azzal is járt, hogy
az igazság ismeretén túlmenően még a szellem egyfajta könnyedségét, vagy Descartes számára végképp nehézzé tette az új tudomány és az élete keretét
legalábbis gyakorlás révén megszerzett készséget is megkövetelik, mint ami- adó vallásos hit összeegyeztetését. Erről azonban később, a Le monde [A vi-
lyen a politika, a gyakorlati orvoslás, a zene, a retorika, a poétika.”49 Ekkori lág] című értekezés kapcsán kell majd részletesebben beszélni. 1625-ben ér-
párizsi tartózkodása során ismerkedett meg Marin Mersenne minimita szer- kezett vissza Franciaországba, ahol első dolga az volt, hogy – valószínűleg
zetessel, aki két évvel őelőtte, azaz 1604-ben, az alapítás évében, került La utoljára – fontolóra vette a közjogi pálya lehetőségét. Levelezésének tanú-
Flèche-be, ám ott nem találkoztak. Ő az első öt esztendő leteltével elhagy- sága szerint közel állt ahhoz, hogy megvásárolja a châtelleraut-i ún. lieute-
ta a collége-t, hogy a Sorbonne-on tanuljon tovább. 1611-ben lépett be a mi- nant–general állást, amelynek ára akkor 16.000 „écu” vagy 50.000 livre volt.50
nimita rendbe, s 1619-től élt a rend párizsi rendházában. Mersenne egyfelől Descartes-nak azonban csak 10.000 écuje volt, s noha egy barátja kölcsönad-
maga is sokoldalú tudós volt, aki 1626-ban megjelentetett egy három vas- ta volna neki a hiányzó összeget, nyilvánvalóan nem volt meg benne a kellő
kos kötetből álló válogatást matematikusok írásaiból, Synopsis mathematica határozottság. Kivételesen még apja tanácsát is megpróbálta kikérni, aki vi-
címmel. Maga is foglalkozott természetfilozófiával és mechanikával, de mai szont néhány napja már elhagyta Párizst akkor, amikor ő odaért. Végül aztán
szempontból legjelentősebb műve kétségkívül zenei és akusztikai elmélete Párizs az ottani baráti körrel már túlságosan nagy vonzerőt jelentett ahhoz,
volt. Másfelől aligha becsülhető túl tudományszervező tevékenysége, amel�- hogy föláldozza a vidéki jogászélet kedvéért. Természetesen semmi kétsé-
lyel igen sokféle gondolkodású tudóst „kényszerített” arra, hogy kapcsolatba günk nem lehet a felől, hogy a hezitálás csak a családi hagyománynak tett en-
lépjenek egymással, amire jó példa az, hogy Descartes Elmélkedéseinek kéz- gedmény volt, hiszen 1619 novembere óta a tudósi elhivatottság uralkodott
iratát – a szerző nem túl nagy örömére – az akkor épp Párizsban tartózko- benne. Ám még az is nehezen megmagyarázható talány, hogy miért ébredt
dó Hobbes-nak és Gassendinak is eljuttatta, hogy írnának hozzá ellenvetése- föl benne ekkor az igény arra, hogy efféle gesztust tegyen családja hagyomá-
ket. A másik tudós, akit ekkortájt ismert meg, Claude Mydorge, aki részben nyai felé. Mindazonáltal fontos, hogy fölidézzük néhány szóval e baráti kör
matematikusként, részben pedig lencsék csiszolásával is foglalkozó optikus- eddig még nem említett tagjait. Jean de Silhon, aki 1626-ban megjelentetett
ként gyakorolhatott hatást rá. Ebben a körben Descartes kezdetben mate- egy könyvet Les deux Veritez (A két igazság) címmel, amelyben azt igyekszik
matikusként volt ismert, s csak később, 1627 táján kezdik a levelezésben „fi- igazolni, hogy a szkepticizmus olyan álláspont, amely önmagát cáfolja meg.
lozófusként” is emlegetni. Guillaume ­Gibieuf oratoriánus teológus volt, aki 1630-ban De ­libertate Dei
1623. március 21-én említi meg először egy Pierre bátyjának írt levél- et creaturae (Isten és a teremtmény szabadsága) címmel adott ki egy könyvet,
ben itáliai utazásának tervét. Baillet szerint 1624-ben Velencében időzött, és amelyet Descartes későbbi leveleiben egyetértőn idéz. Mersenne köréhez tar-
nem lehetetlen – noha semmilyen adat nincs róla –, hogy csakugyan elzarán- tozott Claude Picot atya is, aki a filozófiában a Filozófia alapelvei francia for-
dokolt Lorettóba. Az bizonyosnak látszik, hogy Galileivel nem találkozott, dítása révén szerzett magának nevet. A levelezés tanúsága szerint Descartes
noha átutazott Firenzén. Az óvatosság Descartes részéről nem teljesen ért- baráti viszonyban volt a kor irodalmi életének egyik meghatározó alakjával,
hetetlen, mert a Római Inkvizíció 1616-ban már elítélt egy értekezést, amely- Jean-Luis Guez de Balzackal is.
ben a kopernikuszi tanoknak a Biblia tanításával való egyezését igyekeztek

49 50
 Uott, 202.   Lásd Baillet I, 129.

72 73
I. René Descartes

Az 1628 előtti időszak legfontosabb természettudományos eredménye is 3. A z el ső a lkotói kor sz a k : 1628–1637
bizonyos mértékig a baráti kör tagjainak hatására jött létre. A korábban már
említett Claude Mydorge, akit elsősorban a tükrök optikai tulajdonságai-
nak vizsgálata foglalkoztatta, valamint Jean Ferrier, aki kifejezetten lencse-
csiszolással foglalkozott, s egy olyan lencsét csiszolt a számára, amely a be-
eső fénysugarakat a gyújtópontjában egyesítette, voltak azok, akik a korábbi,
a Cogitationes privatae bizonyos optikai megjegyzései által tanúsított opti- 1. Szabályok az értelem vezetésére
kai érdeklődést oly mértékben fejlesztették tovább benne, hogy valamikor
1628 előtt, a holland Willebrod Snelliusszal közel egy időben, ő is felfedezte
a fénysugarak visszaverődésének törvényét.51 Az 1650. február 14-én Stockholmban Descartes hátrahagyott kéziratai­
ról fölvett jegyzék „F” jelzéssel kilenc, összekapcsolt füzetről tudósít, melyek-
1628-ig követtük végig nagy vonalakban Descartes nevelődésének történe- ben egy „Règles utiles et claires pour la direction de l’esprit en la recherche de
tét, útkeresését, életútját, miközben több-kevesebb részletességgel fölvázol- la vérité” (Hasznos és világos szabályok az értelem vezetésére az igazság ke-
tuk azokat az íráskezdeményeket, kortársak által megőrzött gondolatsoro- resésekor) című értekezés részletei találhatók. Ezeket a füzeteket – csakúgy,
kat, amelyek gondolati fejlődésének irányát jelzik. 1628-cal azonban elértük mint a többi kéziratot – Chanut, stockholmi francia követ juttatta el Párizsba
azt a korszakot, amelytől kezdve az elbeszélésnek a hangsúlyt a művekre kell Clerselier-nek, aki a hagyaték több darabját – a háromkötetnyi levelet vala-
helyeznie, az életrajznak pedig a háttérbe kell húzódnia. Ezt a korszakot az mint a L’ homme (Az ember) című írást – hamarosan meg is jelentette, ám a
a befejezetlenül, csak poszthumusz megjelentetett mű nyitja, amely kapocs- szabályokat tartalmazó mű kiadására 1684-ben bekövetkezett haláláig nem
ként is fölfogható az életút két része között, mert ugyan csak 1628-ban ma- tudott sort keríteni. Mindazonáltal a mű nem volt ismeretlen az érdeklődők
radt végleg befejezetlen, de keletkezése átfogja az egész húszas éveket 1619- előtt, hiszen egyrészt az eredeti kézirat többek számára is hozzáférhető volt,
től egészen 1628-ig. A Szabályok az értelem vezetésére (Regulae ad directionem másrészt kétségtelen, hogy Descartes hollandiai tartózkodása idején készül-
ingenii) című műről van szó. tek másolatok a műről. Az eredeti kéziratot például Clerselier 1662, az ún.
„Port-Royal-i logika” (La Logique ou l’Art de penser) első kiadásának megjele-
nését követően kölcsönadta a szerzőknek, Arnauld-nak és Nicole-nak, akik az
1664-es második kiadásba már beledolgoztak részleteket a 13. és 14. szabály-
ból. Hollandiai másolatokról pedig onnan tudunk, hogy Leibniz 1670-ben
megvásárolt egy másolatot – több más írással együtt – egy Schuller nevű or-
vostól, aki egyébként Spinoza orvosaként a Spinoza-Leibniz kapcsolat létreho-
zásában játszott meglehetően különös szerepet. Ez a másolat azután (Leibniz
úgy hitte, eredeti kézirat) Hannoverbe került, s ma is megtalálható ott a mo-
dern kiadások egyik forrásaként. A másik, fontosabb forrás az editio princeps,
amely Amszterdamban jelent meg 1701-ben egy Opuscula posthuma része-
51
 A felfedezéssel kapcsolatos tudománytörténeti részleteket illetően lásd Gaukroger, 139–146. ként Jean de Raey-nek, az első karteziánusok egyikének, és F. Schootennek,

74 75
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

a Géometrie-t latinra fordító holland matematikusnak a gondozásában. Több legfontosabb belső érvet az egymástól alapvetően eltérő válaszok adják arra
címváltozat közül a Regulae ad directionem ingenii (Szabályok az értelem ve- a kérdésre, hogy mi Descartes végső célja a tudományban illetve a filozófi-
zetésére) vált véglegessé. A művet magát Descartes háromrészesre tervezte, s ában. Az első, legarchaikusabb réteghez tartozó választ a 4B szabályrészben
valamennyi rész egyformán tizenkét szabályt tartalmazott volna. A 36 sza- találjuk, amely az egyetlen hely Descartes egész oeuvre-jében, ahol megem-
bályból azonban csak 21 készült el, a három utolsó, elkészült szabály pedig líti a mathesis universalis eszményét, sőt rövid leírását is adja. Ez a szövegrész
már csak magában, kommentár nélkül áll, ami kétségkívül arra utal, hogy – eltérően az azt közvetlenül megelőző 4A-tól s a későbbiektől is – egyfajta
Descartes valamilyen okból elbizonytalanodott az egész tervezettel kapcso- önéletrajzi reflexióval kezdődik, amelyből megtudjuk, hogy a korábbi mate-
latban, s végül befejezetlenül hagyta. matikával szembeni fő ellenvetés abból fakad, hogy nem világos az eredete
A kutatók korábban azon az állásponton voltak, hogy Descartes 1628 és a célja azoknak az – egyébként – igaz érveknek s következetes levezetések-
táján foglalkozott e művel, amelyet egyvégtében próbált megírni. J.-P. We- nek, amelyeket az aritmetikában és a geometriában talált. Így tekintve e tu-
ber kutatásai nyomán1 azonban mára kialakult egyfajta konszenzus arról, dományokat azt látjuk, hogy talán nem is az értelemre, hanem inkább a szem-
hogy három réteget lehet elkülöníteni a műben, amelyek különböző idősza- re és a képzeletre tartoznak (magis ad oculos et imaginationem pertinent quam
kokból származnak, s ennek megfelelően különböző szerzői koncepciókat ad intellectum), és így szinte leszoktatnak az ész használatáról. Az a történeti
is tükröznek. A legarchaikusabb réteget a 4. szabály második része alkot- tény azonban, hogy a püthagoreusok és Platón a matematikában járatlano-
ja (4B: „Amikor először adtam magamat a matematikai tudományokra […] kat eltanácsolták a filozófia művelésétől, fölveti számára azt a kérdést, hogy
immár szabadabb lélekkel fordulhassak más tanulmányok felé.”), ez a rész- miben és hol rejlik a matematikai diszciplínák alapvető jelentősége a filozó-
let mindenképp 1619. november 10., tehát az álmok napja előtti időből szár- fia számára, ha egyszer mai állapotuk oly kevéssé látszik ezt igazolni. Ezen a
mazik, valószínűleg 1619. nyaráról. Az 1-től a 4A-ig, s az 5-től a 11-ig tartó ponton Descartes egyszerre vesz át egy jellegzetesen reneszánsz érvelésmó-
szabályok – a 8. szabály egy részének kivételével (8B: „De lássuk a legjele- dot és formálja ugyanakkor alapvetően át. Az ember természetes értelmébe
sebb példát! […] mint bármilyen más megismerés.”) – 1619–1620-ban kelet- mintegy természettől bele vannak ültetve az igazság első magvai. Az első gö-
kezhettek, míg a 8. szabály fennmaradó része és a 12-től a mű végéig, azaz rög matematikusok, valamint a későbbi korokban Papposz és Diophantosz
a 21. szabályig tartó rész 1626–1628 között keletkezhetett.2 A datáláshoz a írásaiban megmutatkoznak még az első magvakból kibontott „igazi mate-
matikának” a nyomai, amelyeket részben „annyi különböző tévedésről ol-
1
vasva és hallva fojtunk el minden nap magunkban”, részben pedig „maguk
  Jean-Paul Weber: La Constitution du texte des Regulae, Paris: Société d’édition d’enseignement
az írók nyomták azt el bizonyos veszedelmes ravaszsággal”: mivel nem akar-
supérieur, 1964.
2
 Az összhangot lásd a következő művekben: René Descartes, Regulae ad directionem ingenii, ták, hogy más is éljen módszereikkel, inkább elhomályosították a fölfede-
texte critique établi par Giovanni Crapulli, avec la version hollandaise du XVIIème siècle, La
Haye: M. Nijhoff, 1966., Descartes: Regulae ad directionem ingenii/Regeln zur Ausrichtung der
Erkenntniskraft, Kritisch revidiert, übersetzt und herausgegeben von H. Springmeyer, L. Gäbe,
H. G. Zekl Hamburg: Meiner, 11873. Ph.B. 262a, R. Descartes: Règles utiles et claires pour la Gaukroger, 104–186. Az összhang abban is megmutatkozik, hogy – Weberrel szemben – senki
direction de l’esprit en la recherche de la vérité, Traduction selon le lexique cartésien, et anno- sem tartja lehetségesnek az eddig említettnél tovább menő rétegezést. A mathesis universalis
tation conceptuelle par J.-L. Marion, La Haye: M. Nijhoff, 1977., J. A. Schuster: „Descartes’ eszméjének alakváltozásairól szóló következő fejtegetéseim Schuster említett alapvető tanulmá-
mathesis universalis: 1619–28” In: Gaukroger (szerk.): Descartes: Philosophy, Mathematics and nyán alapulnak. Más jellegű interpretációt ad Marion a francia fordítás jegyzeteiben valamint
Physics, Sussex/New Jersey: The Harvester Press/Barnes & Noble Books, 1980. 41–96, valamint Sur l’ontologie grise de Descartes című művében (Paris: Vrin, 1975.).

76 77
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

zés módszerét.3 Az algebra mármost talán alkalmas lehetne az elhomályosult kell nevezni, mert tartalmazza mindazt, ami miatt a többi tudományt a matemati-
módszer újrafelfedezésére, ha jelölésrendszere nem lenne olyannyira átlátha- ka részeinek nevezzük.” (AT X, 377–378)
tatlan. Ez az út – Descartes értelmezésében – az egyes matematikai diszcip-
línák művelésétől a „matézis” általános kutatásához (ad generalem quamdam Az idézet alapján nyilvánvalónak látszik, hogy az „univerzális matézis” nem
matheseos investigationem) vezető út. A fő kérdés az, hogy mi az a jegy, amely- annyiban univerzális, hogy minden létező tudásterületet felölel, hanem csak
nek alapján különböző diszciplínákat egyaránt a matematika részeinek (Mat- annyiban, hogy kiterjed mindazokra a diszciplínákra, amelyeket egy bármily
hematicae partes) tekintünk. És itt nemcsak az aritmetikára, geometriára és csekély iskolázottságú ember is a matematikához tartozóként tud elkülöní-
algebrára gondol Descartes, hanem azokra a diszciplínákra is, amelyeket, a teni a többi lehetséges tudományágtól. A 4B utolsó bekezdése ezt még ár-
quadrivium részeként, szokás volt a tágabb értelemben vett matematika ré- nyaltabban fejezi ki, amikor azt mondja, hogy az univerzális matézissel való
szeinek nevezni: az asztronómiára, a zeneelméletre, az optikára és a mecha- korábbi foglalatoskodás éppen azt célozta, hogy a megismerés során általá-
nikára (ez utóbbi, persze, újabb fejlemény). A kérdés tehát az, hogy mi a kö- nosan követendő rendnek megfelelően kezdetben „a legegyszerűbb és leg-
zös azokban a diszciplínákban, amelyeket bárki, aki „ha épp csak érintette könnyebb dolgokból” induljon ki. Vagyis itt annak a tervnek a folytatásáról
is az iskola küszöbét” a matematika részeként tud elkülöníteni a többi, nem van szó, amelyet a Beeckmanhoz írott 1619-es levelek, és legkivált az a le-
matematikai diszciplínától. vél fogalmaz meg, amelyben bejelenti a geometriai eszközökkel elért algeb-
rai felfedezéseket: „teljesen új tudományt kívánok kidolgozni, amelynek ré-
„Ha figyelmesebben vizsgáljuk a dolgot, végül kiviláglik, hogy a matézishez tartozik vén általában véve megoldhatók volnának mindazok a kérdések, amelyek a
mindaz, amiben a rend vagy a mérték (ordo vel mensura) a vizsgálat tárgya, s itt nem mennyiség bármely nemében, mind a folyamatos, mind a diszkrét mennyi-
fontos, vajon a számokban, az alakokban, a csillagokban, a hangokban vagy bármi- ségek esetében föltehetők.”4 A 4B idézetében szereplő „rend és mérték” kife-
lyen más tárgyban kell-e keresni az ilyen mértéket; s ezért kell lennie egy általános jezések is éppen arra a tudományra utalhatnak, amely azokat a viszonyokat
tudománynak, amely megmagyarázza mindazt, amit a rendre és mértékre vonatko- (ordo) vizsgálja, amely mennyiségekre visszavezethető tárgyak – vagyis nem
zóan minden speciális matériától függetlenül kérdezni lehet, s azt nem idegen, ha- minden lehetséges tárgy – „mértékei” között állhatnak fenn, ennyiben elte-
nem már meggyökerezett és a gyakorlatban elfogadott szóval univerzális matézisnek kintve az illető tárgyak kvantifikáción túli sajátszerűségeitől. Vagyis a „fizi-
ko-matematika” eszméjének újabb megfogalmazásáról van szó, s éppen ez a
rokonság az, amely a 4. szabálynak ezt a részét a megírás időpontját illető-
3 en a Beeckman-levelek időszakába, 1619-nek inkább a nyarára, de minden-
 Átveszi bizonyos értelemben a reneszánsz aranykor-tézisét, hiszen a „középkorral” szemben
az antik görögségre apellál, ám ugyanakkor vissza is veszi ezt a tézist, amennyiben igazság- képp a november 10. előtti időszakra helyezi. Ugyanis, mint azt korábban
magvakról beszél, amelyek minden korban kibonthatók, sőt – hiszen épp erre irányul az egész láttuk, az a „csodálatos tudomány”, amelynek alapzatát Descartes akkortájt
gondolatmenet – Descartes saját korában minden korábbi kornál inkább. A Studium bonae
mentis címen tervezett mű Baillet által lemásolt gondolatfoszlányai egyikében pontosan meg-
4
találjuk ezt a kettős attitűdöt: „Nem helyes, hogy a régi világot nagyra tartjuk régisége okán;   X, 156–157. Nem feltétlenül mond ellent a „teljesen új tudomány” megfogalmazás a Szabá-
sokkal inkább bennünket kell őnáluk régebbinek nevezni. Ma ugyanis idősebb a világ, mint lyokbeli idézet régiségre utaló kifejezéseinek, hiszen a levélben a tárgyalásmód újszerűségén,
akkor, s több tapasztalatunk van a dolgokról.” (Non est quod Antiquis multum tribuamus prop- az igazságmagvak kifejtésének új módján van a hangsúly, nem pedig azon, hogy e magvak
ter Antiquitatem; sed nos potius iis antiquiores dicendi. Jam enim senior est mundus quam tunc, alapján már mindig is látták, hogy itt egy kiművelendő tudomány van, s még nevet is adtak
majoremque habemus rerum experientiam.) AT X, 204. neki (ti. univerzális matézis).

78 79
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

megpillantani vélte, nem csupán a tág értelemben vett matematikára vonat- dés alkotja az 1. szabály hátterét, amelyben megfogalmazódik a tudományok
kozott, hanem az emberi tudás egészére. Pontosan ez a tudományfogalom és az őket vizsgáló emberi elme egymásra vonatkoztatott egysége.
jellemzi mármost a Szabályok második kronológiai rétegét, az eddig mondot-
takkal való szembeállítás kedvéért a 4. szabály első részével kezdve. Ebben a – „S mivel [az emberek] azt látják, hogy ugyanaz az ember nem képes valamennyi mes-
4A-nak nevezett – részben a középponti fogalom már nem a matematika, és terséget egyszerre megtanulni, […] ugyanezt gondolják a tudományokról is, és meg-
már nem a matematikai diszciplínák – és csak azok – közös jegyét keressük, különböztetve őket egymástól a tárgyak különbözősége szerint, azt hiszik, hogy mind-
hanem valamit, ami e fölött áll: az emberi tudás valamennyi ágára kiterjedő egyiket külön és minden más tudomány figyelmen kívül hagyásával kell vizsgálni.
alapokat. Ennek az új törekvésnek a kulcsszava pedig: a módszer. Ebben azonban nagyon tévednek. Mivel ugyanis valamennyi tudomány együttvé-
ve nem egyéb, mint az emberi bölcsesség, amely mindig egy és ugyanaz marad, bár-
„S ámbár itt sokat beszélek majd alakokról és számokról, mert hiszen semmiféle más mennyire különböző tárgyakra alkalmazzák is […] ezért nem kell a szellemeket (in-
tudományból nem meríthetők ennyire biztos példák, mégis, aki figyelmesen nézi genia) korlátok közé szorítani.” (Szabályok, 97)
majd azt, amire gondolok, könnyen megérti, hogy éppenséggel nem a közönséges
matematikával foglalkozom itt, hanem egészen más tudományt adok elő, amelynek Ebből a triviális általánosságnak látszó állásfoglalásból Descartes egész későb-
azok inkább elleplezői, mintsem részei. Ennek a tudománynak ugyanis tartalmaz- bi filozófiáját meghatározó következtetéseket von le, amelyek, persze, abban
nia kell az emberi ész első alapjait, s ki kell terjednie azokra az igazságokra, amelyek a formában, amelyben itt megjelennek, csak a későbbi művek ismeretében
bármely tárgyból kihozhatók; s hogy nyíltan szóljak, meg vagyok győződve, hogy értelmezhetők akár előzetes jelzésekként is. Egy alapvető fordulat szükséges-
mint minden más igazság forrása, felette áll a többi, emberi módon átadott (huma- ségét írja le akkor, amikor a külső tárgyak minden előzetes reflexió nélküli
nitus tradita) ismereteknek. Elleplezőkről beszéltem, de nem azért, mintha ezt a tu- vizsgálata helyett azt javasolja, hogy „a józan ésszel és az egyetemes bölcses-
dományt el akarnám leplezni és be akarnám takarni, hogy távol tartsam tőle a töme- séggel” (de bona mente sive de hac universali sapientia) foglalkozzunk elsősor-
get, hanem inkább úgy akarom fölruházni és ékesíteni, hogy megfelelőbb lehessen ban, mert a többi tudomány is csak annyiban hasznos, amennyiben hozzá-
az emberi szellemnek.” (AT X, 374) járul az egyetemes bölcsesség kiműveléséhez. Ebben a javaslatban legalább
három szál fonódik össze. Az egyik szál annak hangsúlyozása, hogy mielőtt
A tudományok „lepel mögé rejtett” és „valódi” alakja közötti alapvető különb- az elme a külső tárgyak látszólag előfeltevésektől mentes, s ebben az értelem-
ség, s annak a módszernek keresése, amelynek segítségével a figyelmes olva- ben „objektív” vizsgálatába fogna, saját megismerő képességének szerkezetét
só eljuthat az „igazi” alakhoz, a descartes-i filozófia állandó motivációját al- kell megvizsgálnia, mint bármilyen külső tárgy megismerésének lehetőség-
kotja. A kiindulópont a cogitationes privatae már idézett fragmentuma, amely feltételét. Ez a szál, természetesen, sehol sincs úgy kimunkálva, mint majd
a tudományok „álarcát” a szétszabdaltság állapotával azonosítja, amelyben később Kantnál, de azért kétségkívül jelen van Descartes minden művében,
minden diszciplína különálló egésznek látszik, s úgy tűnik, mintha egyiknek noha nem mindig vélekedik egyformán a megismerő képesség és tárgya kö-
elsajátítása akadályozná a többiben való elmélyedést. Az igazi állapot, ezzel zötti viszonyról s az ebből fakadó lehetőségekről. A Szabályok legfontosabb
szemben, az, amelyben világossá válik, hogy valamennyi tudomány összefügg része ebből a szempontból a 12. szabály, amelyről később részletesebben is
egymással, s az így látott tudományokat elsajátítani és emlékezetben tartani beszélünk majd. A második szál az énre mint gondolkodó dologra való össz-
éppoly könnyű, mint a természetes egész számok sorozatát. Ez a meggyőző- pontosítás sajátosan a metafizikai megismerés kiindulópontjának tekintve azt.
Önmagának megismerése az elmét a többi ismerettípustól eltérő, azokénál

80 81
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

magasabb fokú bizonyossággal rendelkező ismerethez segíti, ami azt is ma- (altiora etiam quam possint exspectare).” E tudomány eléréséhez azonban új
gával hozza, hogy a transzcendentálfilozófiai kezdemények épp a metafizikai módszertan kidolgozására van szükség, mert a hagyományos filozófiai mód-
megismerés tekintetében a háttérbe szorulnak. Lehetségesnek látszik Isten, a szerek nem alkalmazhatók: „A dolgok igazságának kutatásához módszerre
halhatatlan lélek és a szabad akarat adekvát megismerése. Mindazonáltal ezt van szükség” – fogalmazza meg tézisként a 4. szabály.5
a vonást is későbbi gondolkodók emelték ki igazán a descartes-i gondolko- A 4. szabály első módszer-meghatározása tárgyilag közvetlenül összekapcsol-
dás szövetéből, akik vagy elismerően – mint a tágan értelmezett felvilágoso- ható az „egyetemes bölcsesség” körébe tartozó vizsgálódásoknak azzal a kö-
dáshoz tartozó gondolkodók –, vagy elítélően – mint a „felvilágosodás-pro- rülhatárolásával, amelyet az 1. szabályhoz kapcsolódóan adtunk.
jekt” (MacIntyre) kritikusai – hangsúlyozták az én megalapozó szerepét.
A harmadik szál azzal függ össze, hogy Descartes az ént mint megismerő el- „Módszeren pedig azokat a biztos és könnyű szabályokat értem, amelyeket ha vala-
mét sohasem önmagában, hanem mindig a világról való ismeretek hordo- ki pontosan betartja, sohasem fogja föltenni a tévesről, hogy igaz, és sohasem fogja
zójaként mutatja be: a megismerés alapegysége, az idea, csak mint tárgyak hasztalanul tékozolni elméje törekvését (mentis conatus), hanem szakadatlanul, fo-
ideája lehetséges, s a világ, másfelől, számunkra igazán csak ideák tartalma- kozatosan gyarapítva tudását eljut majd mindazoknak a dolgoknak igaz ismereté-
ként, „objektív realitásaként” (lásd az Elmélkedések harmadik részéről szóló hez, amelyekre képes.” (Uott.)
fejezetet) férhető hozzá. A „józan ész” sohasem pusztán az igaz és a hamis el-
választásának képessége (amint ezt majd az Értekezés első mondataiban olvas- Két részt kell elkülöníteni az e meghatározásban bemutatott módszereszmé-
suk), hanem a világról való azon ideák halmaza is, amelyek ezt a választást nyen belül. Az egyik az, amely a „józan ész” alapvető feladatának, igaz és ha-
egyáltalán lehetővé teszik. Vagyis a „józan ésszel vagy az egyetemes bölcses- mis elválasztásának végrehajtásában működik közre („biztos és könnyű sza-
séggel” való foglalatoskodás egyszerre jelenti az elmére mint a megismerés bályok” regulae certae et faciles), a másik pedig az, amely hozzásegíti a világról
lehetőségfeltételére irányuló reflexiót, mindennemű megismerés metafizi- való ismeretei fokozatos gyarapításához. A 4. szabály nagyjából középen he-
kai alapzatának kimunkálását és e kettős alapzaton a világról szóló tudomá- lyezkedik el e két módszerrész tárgyalása között: a 2–3. szabály az intuíciónak
nyok azon láncolatának egyre teljesebb kidolgozását, amely egyaránt magá- és dedukciónak nevezett megismerési alapegységekkel foglalkozik, amelyek
ba foglalja „az emberek szokásait, a növények erejét, a csillagok mozgását, a az első módszerrésznek felelnek meg, míg az 5–7. szabály olyan módszertani
fémek átváltozásait és az ezekhez hasonló diszciplínák tárgyait”, azaz a fizi- fogásokat tartalmaz, amelyek segítségével elérhető a második módszerrész-
kától az etikáig mindazokat a tudományokat, amelyek az ún. Picot-levél sze- beli célkitűzés. A módszertan első részét a 4. szabály is hozzákapcsolja a meg-
rint (az Alapelvek francia kiadásához írott, korábban már idézett előszó) a fi- előző szabályokban tárgyalt intuícióhoz és dedukcióhoz:
lozófia egészét alkotják. Ez a minden tárgyra kiterjedő tudomány áll tehát a
4A résztől kezdődően Descartes gondolkodásának homlokterében, s az első „De ha a módszer helyesen megmagyarázza, hogyan kell élni az elme intuíciójával
szabály zárlatának megfogalmazása még a naplóbejegyzések „csodálatos tu- (mentis intuitus), hogy ne essünk az igazsággal ellenkező tévedésbe, s hogyan kell
dományának” allúziójaként is értelmezhető: „[az, aki a tudományok össze- megtalálni a dedukciókat, hogy eljussunk minden dolog ismeretéhez, akkor, úgy lá-
függő egészét vizsgálja] rövidesen csodálkozva fogja észlelni (brevi mirabitur), tom, már semmi sem hiányzik a teljességhez, mert hiszen, mint már fentebb mon-
hogy egyrészt sokkal nagyobb haladást tett, mint azok, akik részletproblé- dottam, minden tudás csakis az ész intuíciója vagy a dedukció által szerezhető meg.”
mákkal foglalkoznak, s másrészt hogy nemcsak elérte mindazt, amire má-
sok törekszenek, hanem sokkal többet, mint amit ők valaha is remélhetnek 5
  Szabályok, 104.

82 83
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Az intuíció (intuitus) tipikusan Descartes korai gondolkodását jellemző kife- inkább a költői képzeletről. Erre gondolva azt mondhatjuk, hogy itt egy fej-
jezés, a későbbi művekben csak elvétve találkozunk vele, noha – mint majd lődési folyamat közbülső állomásán vagyunk, amelynek kezdetén a költői
később még látni fogjuk – az a mentális művelet, amelyet megjelöl általa, ké- képzelet a világmegismerés fő szereplője, végpontján pedig a képzelet mint a
sőbb épp olyan fontos szerepet játszik majd, mint a Szabályokban. A meg- testhez kötődő működés már minden tulajdonképpeni megismerő funkció-
ismerés descartes-i elmélete alapvetően a fény- illetve látás-metaforára épül. ját elvesztette. Az intuíció imént idézett meghatározása mindenben megelő-
A skolasztikus terminusok kötelező használata ellen érvelve a 3. szabályban legezi ezt a későbbi stádiumot, hiszen Descartes mind az érzékeket, mind a
azt olvassuk, hogy „én csak arra ügyelek, mit jelentenek az egyes szavak la- képzeletet kizárja a tulajdonképpeni megismerésből, melynek az intuíció az
tinul, hogy azután, valahányszor a sajátos kifejezések hiányoznak, átvitt ér- alapegysége. A Szabályok egészéről azonban még nem mondhatjuk el, hogy
telemben használjam (illa transferam ad meum sensum) a legmegfelelőbb- maradéktalanul véghezvitte azt a fordulatot, amely az elmének a testtől va-
nek látszókat az általam gondolt jelentésben.” Ezt az általános útmutatást ló teljes elkülönítésében áll. Egyrészt ugyanis a matematikában nagy szerep
alkalmazva itt azt mondhatjuk el, hogy az intuitus az intueor igéből szárma- jut még a képzeletnek, másrészt a külső, testi világ még nincs oly mértékben
zik, amely annyit jelent, mint „belátni valamit” a látás konkrét értelmében. az „ideák fátyla” mögé száműzve, mint az Elmélkedésekben. Erre azonban ké-
Descartes azonban „átvitt értelemben használja” a kifejezést, és a testiségtől sőbb még vissza fogunk térni.
teljesen független aktust ért rajta: Az álmokkal kapcsolatban föl kell még figyelnünk arra a szerepre, amelyet
Descartes Istennek tulajdonít. Ezt a szerepet aligha lehet túlbecsülni. Nem-
„Intuíción nem az érzékek változó tanúságát vagy a helytelenül társító képzelet meg- csak arról van ugyanis szó, hogy a korábbi élet elítélése Isten nézőpontjából
tévesztő ítéletét értem, hanem a tiszta és a tárgyra irányuló (attenta) elmének annyira történik, s nem is csak arról, hogy Isten olyan parancsoló hatalomként jele-
könnyű és elkülönített fogalmi megragadását (conceptum), hogy ahhoz, amit megér- nik meg, akinél érdemeket azáltal lehet szerezni, hogy ellenállunk a gonosz
tünk, semmiféle további kétely nem fér; vagy ami ugyanaz, a tiszta és tárgyra irányu- szellem mégoly ártatlannak látszó kísértésének (a gonosz szellem akar erőnek
ló elmének kételytől ment fogalmi megragadását (non dubium conceptum), amely csa- erejével, külső kényszerrel eljuttatni a kápolnába). Mindezeknél is fontosabb
kis az ész világosságából születik meg (a sola rationis luce nascitur) […]” ugyanis, hogy az igazságszikrákat belénk bocsátó szellem alakjában nem ne-
héz fölismerni a későbbi művek Deus verax alakját, amely az igazság végső
Ezekben a sorokban először is a fény- és látás-metafora átfogó alkalmazását garanciája. Vagyis Isten kezdettől fogva, mindvégig jelen van a világmegis-
figyelhetjük meg, amelynek személyes eredete nyilvánvalóan az 1619. novem- merés végső garanciájaként, s amiben változás van, az e szerep mindenkori
ber 10–11-i második álomban és annak az álmodó által adott értelmezésében újrafogalmazása annak megfelelően, hogy test és elme különválasztása mi-
rejlik. Descartes, mint emlékszünk, egyszer csak mennydörgésre, azt köve- lyen fokra jutott el. Ugyanez érvényes arra a módra vonatkozóan is, ahogyan
tően pedig szikraesőre lesz figyelmes, amelyet később az igazság szellemének Isten ezt a véső garanciát nyújtja. Az álombeli metaforikus megfogalmazás
megjelenéseként értelmez. Úgy véli, az igazság szelleme egyenesen birtokba teljességgel megfelel annak, amit Descartes mondani akar: a költői képzelet
veszi őt. Kifejezetten nem fénysugárról van tehát szó, hanem diszkrét, pon- is képes felszínre hozni a kőben rejlő csírákat. A 3. szabály intuíció-meghatá-
tokból álló fénymennyiségről, aminek később, az instant fogalmának tár- rozása már sokkal szikárabban fogalmaz – ami persze egyáltalán nem jelen-
gyalásakor lesz különös jelentősége. Ezekről a szikrákról az álomban úgy is ti azt, hogy nem metaforikus a kifejezésmód –: „az ész világosságából szüle-
beszél, mint amelyek kovakőbeli szikrákként rejlenek az elmében. Ám ott tik”. Itt megjelenik az a kifejezés, a születés, amely mindenfajta karteziánus
nemcsak az észről mondja azt, hogy képes előcsalni a szikrákat, hanem még gondolkodás alapelemét, az innátizmus tanítását előlegezi meg. Az innata

84 85
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

(ti. idea) kifejezés a nascor igéből származik, s szó szerint annyit jelent, hogy Amikor az imént „belénk született ideákról” beszéltem, olyan kifejezést al-
„beleszületett”. Ha tehát az elme „innáta ideáiról” van szó, akkor ez annyit kalmaztam, amellyel a Szabályokban még nem találkozunk. Descartes itt egy
tesz, mint hogy „valaki” „beleszülte”, eredendően „belehelyezte” őket az em- sajátos ágostoni terminológiát felelevenítve két helyen is – a 4. szabály mind-
beri elmébe. Eredendően, azaz nem arról a pszicho-fiziológiai állításról van két felében – „magokról” beszél: „a hasznos ismeretek első magvairól” illetve
szó, hogy meg lehetne adni egy időpontot, vagy a magzat megszületésének „az igazságoknak a természettől az emberi megismerő képességbe ültetett el-
egy bizonyos stádiumát, amelytől kezdve benne vannak ezek az ideák, ha- ső magvairól”. Ezzel a szóhasználattal Descartes azt hangsúlyozza, hogy ezek
nem arról az ismeretmetafizikai állításról, hogy az emberi elme szerkezeté- az ismeretek nem aktuálisan vannak jelen az emberi elmében, hanem csak
hez hozzátartozik egy bizonyos megismerő apparátus, amelynek ráadásul az lehetőség szerint, az elme diszpozíciója értelmében, amely mintegy magától
innáta ideák csak egyik elemét alkotják. Azért, hogy ezt a túlságosan is ké- elvezet bizonyos ideák megalkotásához (később Spinoza és Leibniz is hasz-
zenfekvő pszicho-fiziológiai asszociációt elkerüljem, az innata fordításakor nálja a „szellemi automata” kifejezést az elme ilyetén működésének leírására).
a szokásos „veleszületett” kifejezés helyett lehetőség szerint a „beleszületett” Nagyjából arra kell itt gondolnunk, amit az ötödik elmélkedés később „dol-
kifejezést fogom alkalmazni. goknak” (res) nevez majd, vagyis olyan „egyszerű természetekre” (lásd később),
De mi is az, ami a Szabályok tanítása szerint belénk születik, s miért ír- amelyek az általában vett gondolkodásban megvannak akkor is, ha egy par-
tam azt, hogy az ideák csak egy rész az emberi elme szerkezetét alkotó meg- tikuláris gondolkodó esetleg sohasem tudatosítja őket. Ilyenek a geometriai
ismerő apparátuson belül? Legelőször is magát az intuíciót kell ugyanis eh- alakzatokhoz kapcsolódó igazságok s mindaz, amit a kanti értelemben vett
hez az apparátushoz sorolnunk. Az, hogy e fogalmi megragadás „könnyű”, analitikus igazságnak lehet nevezni, például az ötödik elmélkedésben éppen
nyilvánvalóan abból következik, hogy nem valamilyen nehezen megtanult az „Isten létezik” állítás. Az intuíció, s tágabb körben a most ismertetendő
készség működtetéséről van szó, hanem olyasmiről, amit nem is tudnánk másik megismerési mód, a dedukció az, ami kibontja az ismereteket ezekből
nem jól működtetni, mert az ész megismerő képességének – „világosságá- a „magvakból”, illetve ami tudatosított ideákká alakítja ama gondolkodás-
nak” – funkciója. A 4A szabály teljesen egyértelműen fogalmaz ebben a kér- beli „dolgokat.” A dedukció az a megismerési mód, amelyet – alapesetben –
désben, amikor a módszernek azt a feladatot tulajdonítja, hogy magyarázza akkor alkalmazunk, amikor egy tényállás teljesen egyszerű, egyetlen szem-
meg, hogyan kell alkalmazni az intuíciót, ám azt kizárja, hogy arra tanítson, pillantás alatt végbemenő – vagy más értelmezésben: az időn teljesen kívüli
hogyan kell végrehajtani. – megragadása nem lehetséges. Ilyen esetekben „bizonyos mozgást, vagyis
egymásutánt gondolunk”, ami azt jelenti, hogy nincs szükség „jelen eviden-
„Nem terjedhet ki azonban a módszer arra, hogy megtanítson, hogyan kell magukat ciára”, mert „valamiképp az emlékezettől kölcsönzi bizonyosságát”7 A de-
ezeket a műveleteket [ti. az intuíciót és a dedukciót, amelyről a későbbiekben lesz dukció tehát arra szolgál, hogy az intuícióval belátott ismeretekből levezet-
szó] végrehajtani, mert ezek a legkönnyebbek és a legelsők, úgyhogy, ha értelmünk hessünk másokat, „egy folytonos, sehol meg nem szakított gondolatmozgás
már eleve nem tudná őket alkalmazni, a módszernek semmiféle előírását, bármilyen által.” Hosszú gondolatláncolatokról beszél Descartes, amelyekben az első
könnyű is, meg nem értené.”6

meg, megpróbáltam utánajárni annak, hogy vajon én magam is fel tudnám-e őket fedezni a
6
  Röd, 68–69 hívja föl a figyelmet arra a Leibniz által ránk örökített korai töredékre, melyben nélkül is, hogy a szerzőket olvastam volna. Ennek nyomán aztán fokozatosan fölfigyeltem rá,
Descartes mintegy természetes magyarázatát adja annak, hogyan jut valaki a természettől az hogy bizonyos szabályokat alkalmaztam.” (AT X, 214)
7
elmébe vésett szabályok gondolatára: „Ifjúkoromban, mikor zseniális fölfedezéseket ismertem   Szabályok, 103.

86 87
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

és az utolsó tag összefüggését nem látjuk át közvetlenül, hanem csak akkor, összefüggést egy pillantással átlátni. 3. „Úgy tűnik, mindenekfölött az ér-
ha végigfutottunk az egyes részeken. Ha eltekintünk attól a kérdéstől, hogy dekli, hogy az intuíciót az abszolút pillanatnyi (instantaneous) aktusra kor-
milyen jellegű lehet az az emlékezet, amely láthatólag tisztán az ész genuin látozza, úgyhogy ha bármiféleképp is megjelenik bármilyen jellegű időbeli
megismerő képességéhez, s nem a testiséghez, tartozik, akkor ez az elkülöní- egymásra következés, bármilyen rövid legyen is az, máris inkább dedukció-
tés korrektnek látszik. Csakhogy Descartes két értelemben is oldja az elkülö- ról van szó, mintsem intuícióról.”8
nítés merevségét. Egyrészt ugyanis kétségtelenné teszi, hogy a dedukció nem Mielőtt a Szabályok rétegeinek föltárásában továbblépünk, föl kell még
gondolható el intuíciók sorozata nélkül: igaz ugyan, hogy egy hosszú követ- figyelnünk azokra a példákra is, amelyeket Descartes a 3. szabályban az in-
keztetéslánc esetén az első és az utolsó láncszemet közvetlen intuícióval nem tuíció megvilágítása érdekében ad. „Így mindenki intuícióval képes fölismer-
tudjuk összevetni, ám a sok apró lépést egymás mellé állító dedukció csak ni, hogy létezik, hogy gondolkodik, hogy a háromszöget csak három vonal,
akkor megbízható, ha „egyes lépéseit világos intuícióval látjuk be.” Másrészt a gömböt egyetlen felszín határolja, és hasonlókat.” Semmiképp sem szabad
Descartes fölveti annak lehetőségét is, hogy azt az aktust, amelynek révén az persze túlzott következtetéseket levonni ezekből a példákból arra nézvést,
intuícióval belátott első elvekből közvetlenül következő tételeket vezetjük le, hogy milyen álláspontot foglalt el Descartes a Szabályok második rétegének
különböző szempontokból különbözőképp tekintsük: hol intuíciónak, hol megírásakor a későbbi művek középponti kérdéseivel kapcsolatban. Annyit
dedukciónak. Ettől a két módosítástól persze nehezen kezelhetővé válik e azonban mindenképp megjegyezhetünk, hogy már ebben a korai, metodo-
két terminus. Descartes egyetlen, a dedukcióra fölhozott példája a követke- lógiai műben is vannak nyomai annak, hogy metafizikai kérdések foglalkoz-
ző: 2+2 egyenlő 3+1. Intuícióval látjuk be az egyenlőség két oldalát, de azt is, tatják, s nincs jele annak, hogy a metafizikai kérdések intuícióját bármiképp
hogy a két oldal egyenlő. Az „intuíciók intuíciója” viszont, épp a példa sze- is elkülöníti a matematikai kérdések intuíciójától, amint ez az Értekezés ne-
rint, dedukció, mintha az első elvektől való „távolodás” éppen csak másod-, gyedik részében illetve az első elmélkedésben oly nagy fontosságra tesz majd
harmad- stb. fokú intuíciókra való áttérést jelentene. A példában pedig még szert. Az 5–7., összefüggő gondolatmenetet kifejtő szabályok alapján még
az sem elképzelhetetlen, hogy épp egy határ­­esettel van dolgunk: lehet, hogy azt a következtetést is levonhatjuk, hogy, ha nem is olvashatunk explicit me-
az egyenlőség dedukciónak és intuíciónak is tekinthető. Descartes valószí- tafizikai fejtegetéseket a korai művekben, a későbbi fejtegetések csíráit azért
nűleg nem olyan terminuspárt akart bevezetni, amelyek filozófiai feladatok mégis megtalálhatjuk, és nem is kell nagyon a felszín alá mennünk. Ám mi-
megoldásában segítenének. Minden bizonnyal néhány alapvető meggyőző- előtt e csírákat bemutatnánk, röviden vázolnunk kell az említett szabályok
désének próbált szilárdabb alakot adni, olyan meggyőződéseknek, amelye- gondolatmenetét.
ket, az ő megfogalmazásaitól elszakadva, például a következőképp lehetne Ha e szabályokat az Értekezés 2. részének metodológiai szabályaival ös�-
megadni. 1. Az emberi elme olyan, a megismerést tekintve autonóm képződ- szevetjük, azonnal világossá válik, hogy az 5–7. szabály az ottani 2–4. sza-
mény, amely nem tűr meg kívülről rákényszerített következtetési sémákat – bály részletesebb kifejtése és indoklása. Ebből az a kettős tanulság adódik,
azaz, elsődlegesen, a szillogizmusokként artikulált következtetési módok ter- hogy egyrészt Descartes voltaképpeni módszertani műve nem az Értekezés,
jesztői félreértik az emberi elme természetét. A dedukció talán éppen azért hanem a Szabályok, s hogy másrészt bármi lett légyen is a sorsa annak a fi-
annyira flexibilis terminus, hogy sokféle konkrét következtetési módot lehe- lozófiai projektnek, amelynek egyik aspektusát a Szabályok volt hivatva ki-
tővé tegyen. 2. Az általában vett megismerés voltaképpeni alapmódozata az fejteni, azok a módszertani fejtegetések, amelyeket itt olvasunk, Descartes
intuíció. A dedukcióra, mely annál megbízhatóbb, minél jobban megköze-
líti az intuíciót, azért van szükségünk, mert nem vagyunk képesek minden 8
  Gaukroger, 118.

88 89
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

számára abban az időszakban sem vesztették érvényüket, amikor már egy „Ezt a módszert akkor követjük pontosan, ha a bonyolult és homályos tételeket foko-
módosított filozófiai program megvalósításán dolgozott. zatosan visszavezetjük egyszerűbbekre, s azután megpróbálunk a legegyszerűbbek
A korábban mondottakból is következik, hogy Descartes tulajdonképpe- intuíciójától ugyanazokon a lépcsőfokokon át fölemelkedni valamennyi többi meg-
ni metodológiája az 5–7. szabályokban található.9 A szűkebb értelemben vett ismeréséhez.” (Uott.)
megismerési aktust jelentő intuíció, mint már láttuk, a módszertannal nem
szabályozható. Olyan általános, emberi-mentális adottság, amely minden- Ez a mondat annak a nagy hagyományú, kétirányú módszernek a tömör meg-
képp működésbe lép, amint a feltételek adottá válnak, azaz, amint olyan egy- fogalmazása, amelyet Galilei szóhasználatát követve („metodo risolutivo” és
szerű tárgyak vagy tényállások jelennek meg az elme tekintete előtt, amelyek „metodo compositivo”) „rezolutív” és „kompozitív” módszernek szokás nevez-
egyetlen szempillantással átláthatók. A módszertan feladata ezért egyrészt ni. A nagy hagyomány három, egymástól elkülöníthető, de egymással mind-
az intuíció lehetőségfeltételeinek biztosítása – vagyis egyfajta tudományhe- untalan kapcsolatba kerülő forrása Euklidész, Arisztotelész és Galénosz.10
urisztika kidolgozása –, illetve a vizsgált tárgynak megfelelő dedukció felté- Euklidésztől és kommentátoraitól (Papposz, Diophantosz, Proklosz) szár-
teleinek biztosítása. Ezt teszi nyilvánvalóvá az 5. szabály: mazik a módszer matematikai megfogalmazása a másik két, Descartes-nál
különösen nagy szerepet játszó terminusnak, az analízisnek és a szintézisnek
„Az egész módszer azoknak [a dolgoknak] rendjében és elhelyezkedésében (ordo et a meghatározásával. Az analízis Euklidész nyomán azt jelentette, hogy egy
dispositio) áll, amelyek felé kell az elme tekintetét fordítani, hogy fölfedezzünk vala- feladatot úgy próbálunk megoldani, hogy az ismeretlent ismertnek feltételez-
milyen igazságot.” (Szabályok, 109) zük, hogy így meghatározhassuk azokat a viszonyokat, amelyek a valóban is-
mertekhez fűzik. Papposz megfogalmazásában: „az adottnak tekintett isme-
A szabály megfogalmazása homályban hagyja, hogy melyek azok a „dolgok”, retlentől az adottakhoz a következmények rendezett összeállítása révén vezető
amelyek megfelelő elhelyezkedését vizsgálni kell. Ez pedig egyáltalán nem út.”11 „A ’szintézis’ során pedig megfordítva, azáltal jutunk el a keresett cé-
véletlen, mert Descartes fejtegetéseit az az – itt még csak bizonyítandó fel- lul kitűzött konstrukciójához, hogy az analízis során utolsóként kapott ered-
adatként sem megfogalmazódó – implicit előfeltevés határozza meg, hogy ményt tesszük meg kiindulópontul, s a belőle következő következményeket
az állítások és az általuk leírt tárgyak – bármi legyen is e tárgy – rendje azo- a probléma természetének megfelelően rendezzük, illetve kapcsoljuk össze.”12
nos. Ez az oka annak, hogy a descartes-i nyelv állandóan fluktuál: hol dol- A másik forrás Arisztotelész Második analitikája, amelyben kétféle bizonyí-
gokról, hol állításokról beszél, s a következés relációja nála mind a tárgyak- tást különböztet meg, a quia és a propter quid bizonyítást, amelyek közül az
ra, mind az őket leíró állításokra alkalmazható, csakúgy, mint a „principium” elsőben az érzékszervekkel érzékelhető dolog mint okozat felől bizonyítjuk
kifejezés, amely egyként jelenthet „okot” és „alapelvet”. Az Értekezésben is a legközelebbi okot, míg a másodikban a legközelebbi okból indulunk ki, s
hasonlóképp fölfogott módszer lényegét a szabály további része a következő-
képp fogalmazza meg:

10
 Alapvető monográfia e téren: H.-J. Engfer: Philosophie als Analysis, Stuttgart-Bad Canstatt:
Fromman-Holzboog, 1982., különösen 68–167.
11
 Idézi Röd 1971, 25.
9 12
 Az itt következőkkel kapcsolatban lásd Röd 1971, 11–17.  Uott.

90 91
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

innen bizonyítjuk az érzékelhető dolgot mint okozatot.13 A harmadik for- fordulatot hajt végre: egyszerű és bonyolult nem olyan jelzők, amelyek a dol-
rás a Galénoszra visszamenő orvosi tradíció, amely különösen nagy szerepet gokat magánvaló létükben illetik meg, hanem az emberi megismerés lehe-
játszott a reneszánsz arisztotelizmusban a páduai egyetem orvosi fakultásán. tőségeire vonatkozó meghatározások. Bonyolult lesz tehát az a dolog, amely
E tradíció nyomán doctrina resolutivának volt szokás nevezni azt, ha a vizs- nem ismerhető meg egyetlen intuícióval, vagyis amelyet szét kell bontani,
gált jelenségek okát az adottak „föloldása” révén ismerték meg, míg doctrina amelyen „rezolúciót” kell alkalmazni, amelyet „analizálni” kell, hogy olyan,
compositiva volt a neve a fordított irányú vizsgálatrésznek, amikor a megis- „legegyszerűbb” dolgokhoz jussunk el, amelyek részben intuícióval belátha-
mert okokból „rakták össze”, azaz magyarázták meg, a szóban forgó jelensé- tók, részben dedukció révén hozzákapcsolhatók az intuícióval belátottakhoz,
geket.14 Descartes a Szabályokban is és az Értekezésben is olyan nagyon álta- s így a végén eljuthatunk a kiindulópontul vett „bonyolult” dologhoz, amely-
lános – s éppen ezért meglehetősen homályos – megfogalmazást próbál adni, nek szerkezetét időközben megismertük. A rezolutív és kompozitív út egyesí-
amely értelmezhető amaz általános módszerként, amely – az illető tárgyterü- téséről van tehát szó, amely egyfelől egy módszertani kört eredményez, amely
letnek megfelelő módosításokkal és kiegészítésekkel – egyformán alkalmaz- azonban mégsem „ördögi”, mert az át nem látott szerkezetű dologtól jutottunk
ható – s alkalmazandó – a szűken vett matematikában, a természetfilozófiá- el a föltárt szerkezetű dologhoz. Descartes a folyamat egyes részelemeit kü-
ban, s abban, amit Descartes hol első filozófiának, hol metafizikának15 nevez. lön névvel látja el: „abszolútumoknak” nevezi azokat a legegyszerűbb össze-
E „művészet (ars) legfőbb titkát” a 6. szabály foglalja magában, amely tevőket, amelyek „a kérdéses dolog tiszta és egyszerű természetét tartalmaz-
az „egyszerű” és „bonyolult” közti descartes-i megkülönböztetés fő eleme- zák”, s amelyeket ennélfogva „első tekintetre és önmagában intuitív módon
it tartalmazza. tudunk megragadni”.16 „Respektívumoknak”17 nevezi ezzel szemben azokat
a dolgokat, amelyek természete egyezik a megfelelő abszolútummal annyira,
„Hogy a legegyszerűbb dolgokat megkülönböztessük a bonyolultaktól és rendben kö- hogy belőle levezethetők, ám ezen túlmenően tartalmaznak még valamit, ti.
vessük, ahhoz az szükséges, hogy a tárgyak minden sorozatában, amelyben néhány „respektusokat”, amelyek révén többé vagy kevésbé távol kerülnek az abszolú-
igazságot egyenesen levezettünk egymásból, megfigyeljük, mi a legegyszerűbb, s ho- tumtól – a dedukcióval való elérhetőség nehézsége értelmében. Talán éppen
gyan távolodik ettől minden egyéb többé, kevésbé vagy egyformán.” (Szabályok, 110) azért választotta Descartes az abszolútum-respektívum terminuspárt a szoká-
sos abszolútum-relatívum helyett, mert ezzel is arra a fordulatra kívánt em-
Mint az imént már utaltunk rá, a „dolog” (res) kifejezés Descartes-nál egy- lékeztetni, amelyet az imént említettem. Az abszolútum ugyanis nála nem
szerre jelent állítást és az általa leírt tárgyat. Itt a hangsúly nyilvánvalóan az olyasvalamit jelöl, ami természeténél fogva, a rá irányuló reflexiót megelőző-
állítás-értelmen van, hiszen igazságok levezetéséről van szó. Vagyis „legegy- en magában és minden mástól függetlenül létező dolog volna, olyasvalami,
szerűbb dolgokon” semmiképp sem valamifajta atomisztikus fizika kezdemé- mint a későbbi művekben a skolasztikus hagyományból átvett szubsztancia.
nyét kell értenünk. Annál is kevésbé, mert Descartes itt egy döntő jelentőségű Az, hogy valami ebben a módszertani értelemben „abszolútum”, általános-
ságban nem jelent többet, mint hogy egy bizonyos feladat összetevői között
ő az, amelyet közvetlen intuícióval be lehet látni: „ugyanezt az abszolútu-
13
  Vö. Gaukroger, 112. Descartes az Értekezés hatodik részében a természetfilozófiai esszék
mot nevezem a legegyszerűbbnek és legkönnyebbnek, hogy fölhasználjuk a
módszerének jellemzésekor idézi föl ezt a kettősséget: Értekezés, 70. ill. 78.
14
  Vö. Röd 1971, 26.
15 16
 E kettősséget Röd arra használja föl, hogy kimutassa az újkori tapasztalatelmélet kezdemé-   Szabályok, 110. ill. 111.
17
nyeinek megjelenését Descartes-nál. Lásd Röd 1971, 7–11.  A Szemere-féle fordítás relatívokról illetve a respektus helyén vonatkozásokról beszél.

92 93
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

kérdések megoldásában” (Szabályok, 110). Lehetséges azonban, hogy ugyanaz tekintetében nevezhetők abszolútumoknak. S ha azt mondanánk is, hogy a
a dolog egy másik feladat összefüggésében már respektívum lesz, és mindez 12. szabály már a Szabályok harmadik kronológiai rétegéhez tartozik, s ezért
fordítva is megtörténhet. nem kell feltétlenül összhangban állnia a korábbiakkal, akkor egyrészt rá le-
het mutatni a 6. szabályban is fölbukkanó „egyszerű természet” kifejezésre,
„Egyes dolgok ugyanis bizonyos szempontból abszolútabbak másoknál, más szempont- másrészt el kell gondolkodni azon, hogy milyen mértékben tartozik hozzá
ból respektívabbak: ahogyan például az egyetemes abszolútabb a részlegesnél, mert egy filozófiai műnek mint műnek a megértéséhez keletkezési fázisainak elkü-
természete egyszerűbb. Ugyanakkor azonban respektívabbnak is mondható, mert lönítése. Mert egyrészt igaz ugyan, hogy a Szabályok – a mai alakjában – kü-
az individuális dolgoktól függ, hogy létezzék, stb.” (Szabályok, 111) lönböző történeti kontextusokhoz tartozó szövegekből képződő szövet. Más-
részt azonban épp ennyire igaz az is, hogy Descartes életének egy pontján egy
Röd a következőképp rekonstruálja ezt a kissé homályos példát. Egy, a kö- akkor, számára egységesnek tűnő filozófiai álláspontot kívánt benne megje-
zépkori logikából származó, fogalmak összehasonlításakor érvényre jutó sza- leníteni, s noha erről az álláspontról végül bebizonyosodott tarthatatlansá-
bály szerint minél tágabb egy fogalom terjedelme, annál csekélyebb a tar- ga, a jelenlegi mű mégis föl kell hogy mutasson annyi koherenciát, amen�-
talma (a reciprocitás törvénye). Ha mármost „egyszerűség” szempontjából nyi egy meghatározott filozófiai célt megvalósítani kívánó szerző szemében
vizsgáljuk a fogalmakat, akkor azt mondhatjuk, hogy a „legegyszerűbb” – a szöveget mint művet alkalmasnak láttatta az e célhoz vezető út leírására.
amely a legegyetemesebb, mert a legtöbb dologra terjed ki – ebből a szem- Az egyszerű természetek kapcsán fölmerülő kérdés felszínre hozza azt a
pontból abszolútnak mondható, amelytől az összes többi fogalom, amelyek másik kérdést is, hogy mennyire tekinthető sikeresnek az a descartes-i kísér-
mind több meghatározást tartalmaznak, s ezért a dolgok kisebb körére ter- let, hogy olyan egyetemes érvényű módszertani szabályokat fogalmazzon
jednek ki, többé-kevésbé távol van. Descartes azonban, másfelől, nyilvánva- meg, amelyek nemcsak a matematikában és a természetfilozófiában, hanem
lóan a „létezést” is predikátumnak és ezzel egy lehetséges rangsorolási szem- a metafizikában – vagyis a descartes-i első filozófiában – is alkalmazhatók
pontnak tartotta, s ebből a szempontból az individuális dolgoknak juttatta és alkalmazandók. Mert – amint ez már jeleztük, s az eddigiekből nyilván-
az abszolútum rangját.18 valóvá is válhatott – noha a Szabályok nem metafizikai mű, mégis, nem is
Nem ez az egyetlen homályos pont a Szabályokban kifejtett metodoló- nagyon rejtetten, fölfedezhetők benne későbbi metafizikai gondolatmene-
gia körül. Ha például az egész művet nézzük, akkor Descartes aligha képvi- tek csírái.19 Az elemzésnek ezen a pontján ismét elegendő pusztán csak utal-
selhetett korlátlanul relativista álláspontot az abszolútumok és a respektívu- ni arra, hogy milyen példákat említ Descartes a 3. szabályban az intuíció
mok egymásba való lehetséges átmenete kérdésében. A 12. szabályban – mint tárgyalása során: létezem, gondolkodom. Márpedig még ha nem tudnánk is,
nemsokára látni fogjuk – különösen fontos szerepet kapnak az ún. „egysze- mi lesz az érett descartes-i metafizika fő célkitűzése, az már e két példából
rű természetek”, s közülük is elsősorban az ún. „tisztán értelmiek”, amelyek is nyilvánvaló volna, hogy a feladat éppen az, hogy abból a szférából, amely-
a megismerés olyan „abszolút” építőköveinek tűnnek, amelyekből intuíció ben a tiszta gondolkodás zajlik, átjussunk abba a szférába, amelyben a létezés
révén fontos alaptételeket kapunk – „vagyok, tehát van Isten”, „gondolko-
dom, tehát a testtől elkülönült elmém van” – s amelyekről ezért aligha állít- 19 
„At the very least we have to admit that, if the Regulae does not actually unfold a Cartesian me-
ható, hogy pusztán a megismerésünk szempontjából, nem a valóságos létezés taphysics, it nonetheless articulates its fundamental concepts and assigns them a primary importance.”
J.-L. Marion: „Cartesian metaphysics and the role of the simple natures” In: J. Cottingham
18
  Röd 1971, 15–16. (szerk.): The Cambridge Companion to Descartes, Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1992. 118.

94 95
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

rendjéhez kapcsolódunk: ez a fundamentum keresésének klasszikus karte- (illatio) evidens volt, ezzel máris az igaz intuícióra van visszavezetve. Ha azonban sok
ziánus programja.20 és szétszórt ismeretből következtetünk (inferamus) egy ismeretre, akkor értelmünk fölfo-
Visszatérve a Szabályok voltaképpeni módszertani rétegéhez, arról a sza- góképessége gyakran nem akkora, hogy e sok és szétszórt ismeretet mind egyetlen pillan-
bályról kell még szót ejtenünk, amelynek a trivialitáson túlmenő jelentősé- tással (unico intuitu) tudja átfogni; ebben az esetben meg kell elégednünk e művelet bi-
ge talán a legnehezebben látható be a későbbi, Értekezésbeli megfogalma- zonyosságával.” (Szabályok, 114–115., az én kiemelésem.)
zásból. A „fölsorolás” szabályáról van szó, amely a Szabályok közt a hetedik:
Itt kissé újrarendeződnek az egyes megismerési módok közti viszonyok: a
„A tudomány teljessé tételéhez szükséges, hogy a gondolkodás folyamatos és sehol meg szillogizmust, természetesen, továbbra is elítéljük; az intuíció vezető szerepét
nem szakított mozgással egyenként átmenjen mindenen, ami célunkhoz tartozik, s nyomatékosan kihangsúlyozzuk azáltal, hogy kimondjuk, a dedukció volta-
ezt átfogja elégséges és elrendezett fölsorolással.” (Szabályok, 113) képp megsokszorozott intuíció – ami által kissé háttérbe is szorul e deduk-
ció –, valamint bevezetünk egy új „műveletet”, amely nem azonos a dedukció­
Ennek a szabálynak két rétege van. Az egyik még a dedukcióhoz tartozik, s val. Nem azonos vele, mert egyrészt „sok, szétszórt” ismeretből indulunk ki
a különösen hosszú levezetések esetén az emlékezet munkáját hivatott meg- – ami itt annyit jelenthet, hogy ez ismeretek nem kapcsolódnak össze olyan
könnyíteni azáltal, hogy javasolja, az egyes lépéseket külön-külön is vizsgáljuk levezetéssorrá, amelynek alapját egy intuícióval belátott „abszolútum” képe-
meg alaposan, mielőtt az egész láncolatot összeállítanánk, hogy így könnyeb- zi –, másrészt „gyakran” még emlékezetünk imént említett gyakorlatoztatá-
ben lássuk át az egész lánc összefüggését. A második réteget – a descartes-i sával sem tudjuk elérni, hogy ez ismereteket egyetlen intuícióban fogjuk át.
bizonytalan fogalomhasználatot kissé pontosabbá téve – „indukciónak” ne- A 11. szabály megfogalmazása is ezt látszik nyomatékosítani, noha a kontex-
vezhetjük. Bizonyos megfogalmazásokból úgy tűnik, hogy itt Descartes az tusból ismét nem világlik ki egyértelműen, hogy az indukciót mennyiben
intuíció és a dedukció mellett egy harmadik megismerési módot különít el,21 kell a dedukciótól elkülönülő megismerési módnak tekinteni.
noha – mint láttuk – vannak olyan megfogalmazások is, amelyek a „fölsoro-
lást” a dedukcióhoz kapcsolják. „Ez utóbbinak a fölsorolás vagy indukció nevet adtuk, mert akkor az értelem nem tud-
ja mint egészet egyszerre fölfogni, hanem bizonyossága valamiképp az emlékezet-
„[…] elégséges fölsoroláson vagy indukción csakis azt a fölsorolást értjük, amelyből től függ, amelynek az egyes fölsorolt részekre vonatkozó ítéleteket meg kell tartania,
biztosabban lehet az igazságra következtetni, mint bármilyen másfajta bizonyítással, hogy mindnyájukból egyvalami adódjék (colligatur).” (Szabályok, 126.)
kivéve az egyszerű intuíciót; s valahányszor valamely ismeret nem vezethető vissza ez
utóbbira, a szillogizmusok minden béklyójának elvetésével számunkra ez az egyetlen J.-M. Beyssade javaslata szerint az indukció akkor jut – a dedukciótól telje-
út marad fenn, s iránta teljes bizalommal kell lennünk. Mert mindaz az egyes ismeret, sen függetlenül – kiemelkedő szerephez, amikor azt a látszólagos paradoxont
amelyet közvetlenül vezetünk le (deduximus) más ismeretekből, ha a következtetés kell értelmezni, mely Isten ideájának világos és elkülönített volta, s Isten „föl-
foghatatlansága” (incomprehensibilitas) között áll fenn.22 Erről azonban az
20
Elmélkedések kapcsán lesz majd szó.
 Arról, hogy milyen alapvető eltérések mutatkoznak a módszer egyes alkalmazásai között,
lásd pl. Röd 1971, 7–10, 16–59.
21 22
  Lásd az 5. jegyzetet e szabályhoz a következő kiadásban: Descartes: Regulae ad directionem   J.-M. Beyssade: „The idea of God and the proofs of his existence” In: J. Cottingham 1992,
ingenii/Regeln zur Ausrichtung der Erkenntniskraft, Hamburg: Meiner, 1973. 192. 174–199.

96 97
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Most a Szabályokról szóló fejezet lezárásaképp a harmadik kronológiai A harmadik réteg megírásának időpontját a 8. szabály optikai példája
réteget fogjuk szemügyre venni, amely a 8. tétel második, nagyobbik részét alapján lehet meghatározni, amely kétségkívül a „legjelesebb példára” való
és a 12–21. tételeket foglalja magában. Az ehhez a réteghez tartozó fejtege- rátérés és a 12–21. tételek feladatának ott adott kijelölése előtt íródott. Mivel
tések jellemző jegyei a következők. Nem alkalmazzák ugyan a mathesis uni- ez a példa a fénysugarak refrakciós törvényének fölfedezését írja le, Schuster-
versalis kifejezést, mégis, nagy jelentőséget tulajdonítanak annak a vizsgá- nek kétségkívül igaza van abban, hogy egy ilyen példát csak akkor írhatott
lódásnak, amelyet megjelöl: a mérték és a rend általában vett, minden külö- le Descartes, miután már felfedezte az illető törvényt – még akkor is, ha a
nös tárgytól elvonatkoztatott vizsgálatának (különösen a 13. skk. szabályok). példabeli leírásnak a felfedezés tényleges menetéhez, a fennmaradt vázlatok
A második rétegben kidolgozott módszer azonban nem szorul ettől háttér- alapján, nem sok köze volt.23 Ez pedig annyit jelent, hogy a 8. szabály és az
be, hanem mindhárom módszertani kulcskifejezés, az intuíció, a dedukció általa meghatározott tételsor az 1626–27-es optikai felfedezések, azaz Des-
és az indukció vagy fölsorolás megtartja eddigi jelentőségét, s összefonódik a cartes párizsi tartózkodása idején keletkezett. Ekkor alakult ki az a végleges,
mérték- és rendtani fejtegetésekkel. A harmadik jegy az elme önmagára irá- filozófiai perspektíva, amely a Szabályok mint a korábbi vázlatokat integráló
nyuló reflexiójának előtérbe állítása, amely már-már kriticista színezetet ad egységes mű megírását kikényszerítette.
egyes fejtegetéseknek (elsősorban a 8. szabály). Ez az önreflexió abból a fölis- Az egész, új szempontból kidolgozott mű legfontosabb része a 12. sza-
merésből fakad, hogy a kívánatos általános módszertan nem dolgozható ki bály, amely az emberi megismerő tevékenység első descartes-i rekonstrukció­ja.
pusztán a megismerés tárgyaira s a különböző tudományokban alkalmazott Egyrészt az e tevékenységet lehetővé tevő testi-mentális berendezkedés mű-
módszertani fogásokra irányuló vizsgálódás alapján, hanem igazi kiinduló- ködésmódjának leírását találjuk itt meg, másrészt az így szerzett ismeretek
pontul a megismerést végrehajtó elme szerkezetének vizsgálatát kell válasz- elemzése is megtörténik. Négy fakultás szolgál alapul e tevékenységünknek:
tania. Ez azonban ismét csak akkor lehetséges igazán, ha tárgyak tapaszta- az értelem, a képzelet, az érzékek és az emlékezet, amelyek közül egyedül az
latának lehetőségét egyáltalában filozófiai vizsgálat tárgyává tesszük, ami a értelem funkciója az igazság megragadása, a másik három képesség feladata
– rödi értelemben vett – első filozófia rétegét jelenti a metafizikai vizsgáló- az értelem kiszolgálása. A megismerő képesség itteni leírása a későbbi művek-
dásokon belül. Vagyis Descartes 1628-ra egy, ugyan külső körülmények ál- től eltérően a testi jelenségekre helyezi a hangsúlyt. Az a leírás a legrészlete-
tal nyilvánvalóan hathatósan előmozdított, de végső soron mégis öntörvé- sebb, amelyben az emberi megismerő képességnek az állatokéval megegyező
nyűnek tekinthető utat járt be: egyedi matematikai-természettudományos felépítéséről van szó, ez pedig teljes egészében testek egymásra hatásából áll.
problémák vizsgálatától az egyetemes matematika kimunkálásának köve- A külső tárgyak pecsétnyomóként nyomnak bele alakokat a viasszerűen, el-
telményeiből fakadó módszer keresésén át eljutott annak belátásához, hogy szenvedőként érzékelő érzékszervekbe, és csak alakokat nyomnak bele: min-
csak akkor érhető el további haladás a természettudományi feladatmegoldás den információ, amelyet a külső tárgyakról kapunk – keménység, hőfok, szín,
területén, ha a természettudományok megfelelő megismeréselméleti, illetve stb. –, alakok formájában jelenik meg érzékszerveinkben.
metafizikai megalapozást kapnak. Ez olyan meggyőződés, amely ettől kezd-
ve elválaszthatatlan lesz nemcsak Descartes gondolkodásától, hanem az őt „[… A]z alakok végtelen sokasága elegendő az érzékelhető dolgok minden különbsé-
követő, tág értelemben vett karteziánus korszak gondolkodásától is, jóllehet gének kifejezéséhez.” (Szabályok, 130)
magának a megalapozásnak a mikéntjét a későbbiekben maga Descartes is a
Szabályokbeli kezdeményektől eltérően gondolja majd el.
23
  Vö. Gaukroger 1980, 58. o. és a 77. jegyzetet.

98 99
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

A testnek az érzékelés szolgálatában álló következő része a „közös érzék” (sen- e funkciók nagy részét „az ész bárminemű segítsége nélkül” (absque ullo mi-
sus communis), amely összekapcsolja egymással a külső érzékeket és a „kép- nisterio rationis) hajtjuk végre. Vagyis mindeddig még nem rekonstruáltuk
zeletet vagy fantáziát”, amely maga is a test olyan része, amelybe a közös ér- azt, ami voltaképp emberi bennünk.
zék – pecsétnyomó módján – belenyomja a külső érzékektől kapott alakokat. A tulajdonképpeni emberi megismerés alapja egy „tisztán szellemi termé-
Amennyiben ezek a lenyomatok megőrződnek a képzeletben, annyiban em- szetű”, tehát a testtől tökéletesen elkülönülő, megismerő erő (vis cognoscens),
lékezetről beszélünk. amely az emberben valamennyi – testileg az állatokkal közös – működést kí-
Az eddigiekkel kapcsolatban két fontos mozzanatot kell kiemelnünk. séri, így hozván létre emberi érzékelést, emlékezetet, teremtő képzeletet. Ám
Az egyik a későbbitől eltérő terminológia, amelyben az „idea” kifejezés arra a nemcsak efféle járulékos tevékenységet tulajdonít Descartes e szellemi meg-
– testi jellegű – képre, alakra vonatkozik, amelyet a közös érzék rajzol bele a ismerő erőnek, hanem önálló tevékenységet, „értelmi belátást” (intelligere)
képzeletbe. A másik az instans fogalmának újbóli fölbukkanása: ahogyan az is, amelyet mindazonáltal „a maga helyén” ígér majd kifejteni. Erre a Szabá-
intuíció egyetlen „szempillantás” alatt megy végbe, ugyanúgy az az alak is, lyokban nem kerül sor. Annyit azért még megtudunk, hogy tiszta tevékeny-
amely a külső érzékekből megy át a közös érzékbe, „ugyanabban a pillanatban” ségének megfelelő elnevezése ingenium, s hogy az emberben az ő feladata föl-
ott van, ugyanúgy, ahogyan a tollszár egyik végének mozgása egy időn kívüli oldani az érzékelés és a mozgás képei közti diszkrepanciát: „majd új ideákat
„pillanat” alatt ott van a tollszár másik végében is. A Le monde (A világ) című alkot a fantáziában, majd a már megalkotottakkal foglalatoskodik”. Bár-
műnek a fény „instanciális” terjedéséről szóló fejtegetése teszi majd teljessé a mennyire keveset mond is tehát Descartes erről a szellemi erőről, azért né-
fiatal Descartes-nak az instans funkciójáról vázolt képét, amely döntően fizi- hány dolgot világosan láthatunk. Nyilvánvaló, hogy annak csírája, amit az
kai–megismeréselméleti hátterű, míg a későbbi művek – a tematika változá- irodalomban szokássá vált dualizmusnak nevezni, megvan már az itteni fej-
sának megfelelően – inkább metafizikai-morálfilozófiai irányban mélyítik el. tegetésekben is, noha messze nem a későbbi, metafizikában lehorgonyzott
Még mindig az ember és az állat felépítésének közös elemeit tárgyalva, formában. A 12–15. szabály ugyanis a képzeletnek a későbbiekben elképzel-
ugyanennek a sematikus modellnek a keretében adja meg Descartes annak a hetetlen, nagy szerepet tulajdonít a megismerésben. Az is nyilvánvalónak lát-
vázlatát is, hogy hogyan vagyunk képesek az agyból irányítani cselekedete- szik, hogy a tulajdonképpeni megismerés csak e szellemi erő révén jöhet lét-
inket. Ennek a működésnek az agyban lévő képzelet a kiindulópontja, amely re, hiszen igazságról és hamisságról csak az értelemben (intellectus) lehet szó,
„a mozgató erő vagy maguk az idegek” (vis motrix sive ipsos nervos) révén moz- az értelmi belátás (intelligere) pedig éppenséggel a megismerő erő legsajátabb
gatja testünket. A tisztán testi leírás elvi problematikussága világosan látszik funkciója. Az érzékeléstől független eredetű megismerő erő alapvető szerepét
abból, ahogyan Descartes a képzeletbe kívülről jutó képek és az általa kezde- végül mi sem jelzi jobban, mint „igazi” neve, az ingenium. Mert ha – Des-
ményezett mozgások közti diszkrepanciát próbálja eltüntetni a tollszár-pél- cartes korábbi útmutatásának megfelelően – azt nézzük meg, „mit jelent ez a
da révén. Hiszen a tollszár nagy része nem ugyanazt a mozgást végzi, mint kifejezés latinul”, akkor nyilvánvaló rokonságot állapíthatunk meg ez erő és
az író vége, hanem nagyrészt ellentéteseket: a tollszár felső vége, természete- a 4. szabályban exponált belénk született műveletek és ismeretcsírák között.
sen, mindig ellentétes mozgásokat végez, mint az alsó rész, ezzel tehát nem le- Az ingenium kifejezés ugyanis a gigno igéből származik, amely éppúgy a szü-
het értelmezni azokat a mozgásokat, amelyek rendszerint nem ellentétesek az letésre utal, mint az innataban lévő nascor ige, s még ráadásul az in partiku-
érzékelésekkel (bármit jelentsen is ez), hanem egyszerűen különbözők. Des- la is ugyanúgy kapcsolódik hozzá. Ezt az összefüggést pedig még meg is erő-
cartes célja itt, persze, ténylegesen nem az állati-emberi érzékelés és mozgás síti ugyanennek a szabálynak a második, az elemi ismeretekről számot adó
részletes magyarázata, hanem annak az elvi álláspontnak a rögzítése, hogy része, amely bizonyos „egyszerű természeteket” „az értelem belénkszületett

100 101
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

világossága”, azaz lumen ingenituma révén helyez el bennünk. Mindez azt je- megismerésünk szempontjából értendő. Ehhez most egy fölosztás is járul:
lenti, hogy nézetem szerint nem lehet olyan alapvető különbséget föltételez- megkülönböztet tisztán értelmi, tisztán anyagi és egyszerre értelmi és anya-
ni a Szabályok metafizikai alapozású megismeréselmélete és a későbbi mű- gi egyszerű természeteket.
vekéi, elsősorban az Elmélkedésekéi között, mint amilyet N. Kemp Smith
nyomán Schuster tételez föl. „Tisztán értelmiek azok, amelyeket az értelem valamilyen belénk született világosság
révén és minden testi kép segítsége nélkül ismer meg. [A megismerés, a kétely, a tu-
„Norman Kemp Smith pontosan írta le a vis cognoscens tevékenységét olyan ’kognitív datlanság, az akarati cselekvés:] mindezeket valóban megismerjük, mégpedig olyan
tudatosságként’, amely vagy tisztán szellemi vagy tisztán testi létezők felé fordul, me- könnyen, hogy ehhez elegendő, hogy az ész részesei vagyunk. Tisztán anyagiak azok,
lyek ezen a módon a tudat közvetlen objektumaivá válnak. A 12. szabályban nincs amelyekről tudjuk, hogy csakis testeken fordulnak elő; ilyenek az alak, a kiterjedés,
szó reprezentatív percepcióról, nincs olyan posztulátum, mely szerint fizikai létezők a mozgás stb. Végül közöseknek azokat kell mondani, amelyeket megkülönböztetés
csakis mentális duplumaik révén volnának megismerhetők.” 24
nélkül majd a testi, majd a szellemi dolgoknak tulajdonítunk; ilyenek: létezés, egy-
ség, tartam és más effélék.” (Szabályok, 133)
Igaz, hogy nem fejtette ki ezt a tanítását, de a lumen ingenitum bevezeté-
se éppenséggel fölér egy mentális megkettőzéssel, hiszen az érett Descartes Föl kell figyelnünk rá, hogy az egész fölosztás azokon a „dolgokon” működik,
sem tagadta soha, hogy van egy olyan testi berendezkedésünk, amely egy- amelyeket „értelmünk szempontjából (respectu nostri intellectus) egyszerűek-
fajta korpuszkuláris-mechanikus teóriával leírható módon szerzett érzékle- nek nevezünk” (saját kiemelésem). Ez arra utal, hogy az emberi megismerés
tei által valamiképp befolyásolja megismerésünket. Még a Regiusszal foly- közege akkor is a külső érzékektől független értelem, amikor „tisztán anyagi”
tatott – a későbbiekben tárgyalandó – vita nyomán megmerevedő innátista egyszerű természetekről van szó, ti. olyanokról, amelyek az anyagi létezők-
álláspont is számot vet azzal, hogy a testi berendezkedés legalább „alkalmat” re vonatkoznak. Ezt azok az „előfeltevések” is nyilvánvalóvá teszik, amelye-
ad arra, hogy a bennünk szunnyadó ideák „fölébredjenek”. Aligha felel meg ket Descartes – saját álláspontját körvonalazva – a megismerés természetével
tehát a Szabályokat író Descartes álláspontjának az „empirikus realista” jel- kapcsolatban előrebocsát. A harmadik előfeltevés – az egyszerű természetek-
ző.25 Ez annál is nyilvánvalóbbnak látszik, mint hogy a 12. szabály „máso- re általában véve érvényesen – a megismerésnek azt a szerkezetét körvonalaz-
dik része”, az, amely a megismerő elme tartalmaival foglalkozik, szintén vilá- za, amely majd a negyedik elmélkedés alapsémáját alkotja:
gossá teszi, hogy a lehetséges vizsgálódási terület egy alapvető részét itt nem
kívánja tárgyalni, és jó okunk van azt gondolni, hogy a tárgyalás nagyjából „Azt mondjuk, harmadszor, hogy azok az egyszerű természetek mind önmagukban
a későbbi metafizikai műveknek felelt volna meg már ebben az időszakban ismeretesek és sohasem tartalmaznak hamisságot. Ez könnyen megmutatkozik, ha
is. A már korábban említett „egyszerű természetek” szerepéről s fölosztásá- az értelemnek azt a képességét, hogy intuícióval megragadja és megismeri a dolgokat,
ról van szó. Descartes itt egyrészt megismétli a már ismert álláspontját az- megkülönböztetjük attól, amellyel ítél állító vagy tagadó értelemben.” (Szabályok, 134)
zal kapcsolatban, hogy az egyszerűség nem a valóságos létezés, hanem saját
Az emberi ingenium egységéről az akarat és értelem kettősségén belül most
24
  J. A. Schuster: „Descartes’ mathesis universalis: 1619–28” In: Gaukroger 1980, 60.
nem kell még beszélnünk, csak arra kell itt fölfigyelnünk, hogy a megisme-
25
 N. Kemp Smith: New Studies in the Philosophy of Descartes, London: Macmillan, 1966. rés a legszigorúbb értelemben az egyszerű természeteknek az ingenium általi
51–52, idézi Schuster in: Gaukroger 1980, 90. tisztán szellemi megismerésében áll. Az a már a 3. szabályban is fölbukkanó

102 103
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

lehetőség, hogy intuíciónak nemcsak azt nevezhetjük, amikor az értelem szi- anyagi, illetve a közös egyszerű természeteken van, s mikor Descartes a rá-
gorúan egy dolgot ragad meg, hanem azt is, amikor két dolog kapcsolatát ra- juk irányuló vizsgálódás módozatairól beszél, akkor olyannyira épít a testi
gadja meg, a 12. szabályban a negyedik előfeltevésben kap fontos szerepet.26 jellegű képzelet értelmet segítő teljesítményére, hogy az csakugyan tekinthe-
Itt Descartes olyan példákat ad meg, amelyek későbbi metafizikája alappil- tő egy „empirikus realista” trendnek a szövegben a későbbiekben uralkodó-
léreit alkotják majd, ám itt még nem aknázza ki ezt a lehetőséget. vá váló dualista – vagy inkább trialista – trend mellett, de nem helyett, mint
ahogyan azt a Kemp Smith-Schuster tézis állítja. Schusternek viszont abban
„Sok olyan dolog is van, amelyek szükségszerűen kapcsolódnak egymáshoz, s ame- megint csak igaza lehet, hogy a Szabályok kudarcának a fő oka épp ennek
lyeket a legtöbben mégis az esetleges dolgokhoz számítanak, mert nem veszik észre a „realista” trendnek a hangsúlyos jelenléte lehetett s összeegyeztethetetlen-
viszonyukat. Ilyen például ez a tétel: vagyok, tehát van Isten; éppígy: gondolkodom, sége azzal a fő filozófiai céllal, amely Descartes-ot egyre inkább motivál-
tehát a testtől elkülönülő elmém van.” (Szabályok, 135) ta.28 És természetesen az is valószínű, hogy Descartes még nem látta egészen
pontosan, mi lesz majd a metafizikai elemek funkciója a természettudomá-
Ezek már nem olyan triviális állítások, amelyek bárkinek a tollából elősza- nyi gondolatmenetek megalapozásában. Ám azzal is mindig tisztában kell
ladhatnak, aki a 17. században vallásos neveltetést kapott s egyébként vala- lennünk, hogy amikor a korai metafizikai gondolatokról beszélünk, akkor –
mennyit foglalkozott a természettudományokkal is. Ezek az állítások nem rendszeres kifejtés hiányában – nagyon nagymértékben csak saját képzelő-
csekély metafizikai háttérelmélkedést feltételeznek, hiszen egy Isten létezése erőnkre támaszkodunk.
melletti sajátos érv tömör megfogalmazásával van dolgunk, s éppenséggel a A 12. szabály az érzékelésnek és a mozgás idegek általi vezérlésének olyan
testtől elkülönülő gondolkodó elme tételezésével, ami annyira nem triviális, elméletét vázolja föl, amely csak azoknak az optikai kutatásoknak a fényében
hogy a Szabályok közegében egyenesen idegenül hat. Mert noha Marionnak érthető, amelyeknek eredménye egyfelől a fénytörés törvényszerűségeinek rög-
abban kétségkívül igaza van, hogy a Szabályokban már Descartes rendelke- zítése, másfelől az a – nemcsak a Le monde-ban, hanem még a ­Dioptrique-ban
zésére állnak a legfontosabb metafizikai tételek 27 tisztán értelmi egyszerű ter- is képviselt fényelmélet, mely korpuszkulákban instans módon, pillanatszerű-
mészetek szükségszerűnek mondott kapcsolatai formájában, az is vitathatat- en terjedő impulzusokra vezeti vissza a fény jelenségét. Az érzékektől az agyi
lan, hogy ezekre ott semmit sem épít. A Szabályokban a hangsúly a tisztán idegekig, s onnan a végtagokig vezető út hasonló elven működik: az impulzu-
sok a különböző felépítésű testrészekben instans módon „haladnak”, ponto-
26
sabban jelennek meg egyszerre mindkét végponton. Ez az elmélet az alapzata
  Összefoglalóan ezt a következő, későbbi szövegrész fogalmazza meg: „Világos, hogy az
– az egyszerű természetek intuitív megragadásának keretelméletébe ágyazva –
elme intuíciója kiterjed mindezekre a természetekre, éppígy egymás közötti szükségszerű
kapcsolataik megismerésére, s végül minden egyébre, amit az értelem pontos tapasztalat- az univerzális matézis körvonalazására a következő tételekben tett kísérletnek.
ként talál akár önmagában, akár a fantáziában.” Szabályok, 137. Az emberi tudás jellegének A 13. szabály kommentárja újra fölveszi a mennyiségi összetevőkre való
döntő jelentőségű meghatározása pedig a következő: „az egész emberi tudás abban áll, hogy redukció korábbi fonalát.
elkülönítetten lássuk, hogyan hatnak közre ezek az egyszerű természetek együttesen a többi
dolog alakítására.” Szabályok, 138.
27
  „With the doctrine of the simple natures, the Regulae is already equipped with all the elements
required for articulating the first proposition of metaphysics; the transition to metaphysics depends
28
not on any new elements or concepts, but merely on the necessity which links them together – and  A következőkben erősen támaszkodom Schuster már idézett tanulmányának gondolat-
this necessity depends in turn on order.” Marion: id. tan. in: Cottingham 1992, 119. menetére.

104 105
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„[…] egy jól fölismert nehézséget meg kell tisztítanunk minden felesleges fogalomtól Ahhoz pedig, hogy mi is e „magasabb bölcsesség” fő ismertető jegye, s hogy
s vissza kell vezetnünk arra, hogy már nem is gondoljuk többé, hogy ezzel vagy azzal miért akadályozza meg a hozzá való eljutást a Szabályokban uralkodó szem-
a tárggyal foglalkozunk, hanem csak általában bizonyos mennyiségeknek egymás- léletmód, mely a tisztán anyagi egyszerű természeteket helyezi a középpont-
sal való összetételével.” (Szabályok, 140) ba, egy újabb életrajzi mozzanat nyomán fogunk eljutni.

Ezt a korábbról már ismert témát a 14. szabályban egy olyan műfogással Nem lehet bizonyossággal megállapítani, hogy 1627 vagy 1628 decemberében
mélyíti el Descartes, amely egy lehetséges operacionalizálás irányába mutat. hangzott-e el egy Chandoux nevű természettudósnak – Baillet filozófusnak,
A dimenzió fogalmának kitágításáról van szó a geometriában gyökerező fel- orvosnak és kémikusnak mondja,29 ma valahol a kémia és az alkímia határán
adatmegoldási technikáknak a fizikai problémákra való átvitele érdekében. helyeznénk el – az előadása Bagni, az akkori pápai nuncius házában, amelyen
Mersenne-nel és az ő tudós köréhez tartozó barátokkal együtt Descartes is je-
„Dimenzión nem értünk mást, mint azt a módot, ahogyan egy tárgyat mérhetőnek len volt. Nem tudjuk pontosan, mik voltak a fő tézisei, annyi azonban bizo-
tekintünk, úgyhogy nemcsak a hosszúság, szélesség és mélység a test dimenziói, ha- nyosnak látszik, hogy az Arisztotelész-követők filozófiájának elégtelenségét
nem a nehézség is dimenzió, amely szerint lemérjük a tárgyakat, a sebesség a mozgás bizonygatta arra, hogy filozófiai megalapozást adjon a kémia fejlődésének.
dimenziója, és számtalan más efféle.” (Szabályok, 150) Ezt a megalapozást pedig – a Mersenne-féle kör gondolkodásának fő irányá-
val megegyezően – valamilyen mechanisztikus filozófiában vélte megpillant-
Ez az elmélyítés ahhoz a módszertani egységhez vezet el, amely nélkülözhe- hatni. Az előadást nagy tetszéssel fogadták, egyedül Descartes reagált vis�-
tetlen az univerzális matézisnek a mechanisztikus észleléselméletre ültetett szafogottan. Ez a visszafogottság azonban föltűnt a szintén jelenlévő Bérulle
változatához, ami – ez észleléselmélet szemszögéből – alapvetően nem más, bíborosnak, akinek némi erőfeszítés árán sikerült színvallásra bírnia az ak-
mint a legkülönbözőbb „dimenzióknak” a testi képzeletben létrejövő, geo- kor még inkább csak igen tehetséges természettudósként számon tartott ké-
metriai dimenziók szerint mérhető „leképeződésének” az összehasonlítása. sőbbi filozófust. Ő, miután illően elősorolta az előadó és az előadás érdemeit,
Ám ezt az univerzális matézist nemcsak az különbözteti meg a 4B-beli ar- döntő ellenvetésként a valószínűségnek („vray-semblance”: az igazság látsza-
chaikus kezdeménytől, hogy észleléselméletre épül, hanem az is, hogy örö- ta) az igazság feletti triumfálását nevezte meg. Ha lemondunk az igazságról,
költe a 4A szabályrésznek azt a törekvését, hogy a – tág értelemben vett – ma- akkor korlátlan uralomra tesznek szert fölöttünk a szofizmák, amit különös
tematikán túlmenő érvénnyel fogalmazzon meg módszertani szabályokat. módon azzal is igazolni próbált, hogy a jelenlévőktől egy-egy evidens módon
igaznak illetve hamisnak tartott állítást kért, amelyeket aztán néhány rövid
„Mert azoknak a szabályoknak alkalmazása, amelyeket itt megadok, ama tudományok mondattal „cáfolt” illetve „bizonyított”. Ennek ellenszeréül saját, a matema-
[a geometria és az aritmetika] elsajátításában […] sokkal könnyebb, mint a kérdések tikából merített „egyetemes szabályát” és „természetes módszerét” hozta föl,
minden más nemében; s hasznuk a magasabb bölcsesség elérésére (ad altiorem sapi- amellyel egy állítás „lehetséges voltát” olyan bizonyossággal lehet megállapí-
entiam consequendam) oly nagy, hogy nem félek kimondani, módszeremnek ezt a ré- tani, „amely egyenlő azzal, amelyet az aritmetika szabályai képesek nyújta-
szét nem a matematikai problémák kedvéért találtam ki, hanem e problémákkal talán ni.”30 Bérulle olyannyira rokonszenvezett Descartes nézeteivel, hogy néhány
csak a módszer további kiművelése kedvéért kell megismerkedni.” (Szabályok, 146)
29
  Baillet I. kötet, 160. skk.
30
 Uott, 163.

106 107
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

nappal később külön is találkozott vele, amikor Descartes azzal a további érv- „Így mindenki intuícióval képes fölismerni, hogy létezik, hogy gondolkodik, hogy a
vel hozakodott elő, hogy módszere elősegíti az orvostudomány és a mechani- háromszöget csak három vonal, a gömböt egyetlen felszín határolja és hasonlókat;”
ka fejlődését. A bíboros, megértve a felfedezés horderejét, igyekezett továb- (Szabályok, 102–103)
bi kutatásra ösztökélni az ifjú tudóst, egyebek között azáltal is, hogy Istentől
kapott képességeinek rejtegetésének s az emberiség előli megvonásának mi- Ám ha ebben Gaukrogernek igaza van, akkor meg kell magyaráznia azt is,
nősítette azt az esetet, ha nem folytatná tovább kutatásait. honnan ered a valószínűségnek és igazságnak az a vitája, amely nyilvánvaló-
Nagyjából ennyit mond Baillet, akinek elbeszéléseiről sem általában, sem an a történet magját alkotja. Gaukroger erre az eredetre azáltal próbál fényt
ebben a különös esetben nem lehet bizonyossággal megmondani, meddig fo- deríteni, hogy fölidézi annak a mechanisztikus filozófiának a tudományel-
gadhatók el hű beszámolókként, s mennyi a hozzájuk költött legenda. A tör- méleti státuszát, amely a Mersenne-körhöz tartozók számára a skolasztikus
ténetnek a Descartes-irodalomban nagyjából kétféle interpretációja található. arisztotelizmust volt hivatva fölváltani a tudomány új alapzataként. Ez a me-
Az egyik, R. Popkin History of Scepticism című könyve nyomán igen elterjedt chanisztikus gondolkodás – többféle történeti okból következően – önmagát
interpretáció szerint Descartes ez előadás alkalmával az 1620-as évek Pári- nagyrészt hipotetikusként értelmezte, olyannyira, hogy még a középponti je-
zsának az ellenreformációhoz kapcsolódó szkeptikus krízisével szembesült, lentőségű 12. szabály is él olykor a „hipotetizálás” műfogásával. Csakhogy –
amely végül abban az irányban motiválta, hogy megpróbálja meghaladni a így rekonstruálhatjuk, Gaukroger nyomán, Descartes gondolatmenetét – ha
populáris, akadémiai szkeptikus gondolkodást. Ez azt jelentené, hogy Des- az a filozófia, amelyet fölváltani próbálunk, képes volt szilárd bázist alkotni
cartes ezen az előadáson találta meg azt a motívumot, amely az Értekezéssel a tudományoknak, akkor addig nem tekinthetjük a mechanisztikus filozó-
kezdődő művek egyik legjellemzőbb jegye: a szkepticizmusnak valamilyen fiát megfelelő alternatívának, amíg a hipotézisek puszta valószínűségétől el
szilárd alapzatra építő cáfolatát. nem jutunk a legitimált elmélet igazságához. Descartes számára mármost a
Ezzel az interpretációval szemben Gaukroger azt a kézenfekvő érvet hoz- legitim tudomány mintaképe a matematika, s a fő kérdés az, miben áll ez a
za föl, hogy sem Descartes akkori írásaiban, sem azokéiban, akik hozzá ez idő legitimáció, s milyen módon vihető át az univerzális matézisként megújítani
tájt közel álltak, az átfogó értelemben vett szkepticizmus nem jelentett igazi kívánt többi tudományra. A 13., de legfőképp a 14. szabály ennek kutatására
kihívást. Különösen akkor tűnik erősnek ez az érv, ha meggondoljuk, hogy vállalkozik. E vállalkozás két fő jegye közül az egyiket már jól ismerjük: az
a későbbi, a szkepticizmust támadó Descartes egyik fő fegyvere a szkeptikus általában vett mennyiségekkel való foglalkozás kitüntetettsége, míg a másik
érvek olyan kiterjesztése, amely a matematika bizonyosságát is megkérdője- annak hangsúlyozása, hogy a különös tárgyakból absztrahált mennyiségek
lezi. Ennek pedig sem a Szabályokban, sem a Baillet-féle elbeszélésben, sem nem maradhatnak meg az értelem elvonatkoztató általánosságában. Abban
a harmincas évek elejének írásaiban nincs nyoma. Épp ellenkezőleg, nem- a médiumban kell lerajzolnunk őket, amely a legkönnyebb és legelkülönítet-
csak az iménti Baillet-idézet helyezi a matematika bizonyosságát a metafi- tebb megragadást teszi lehetővé – a képzeletben.
zikáéval egy szintre, de a Szabályok is világosan erről tanúskodik. Jellemző,
hogy a 12. szabálynak az imént idézett proto-metafizikai tételei együtt sze- „[N]agy hasznunkra lesz, ha azt, amit a mennyiségekről általában belátunk értelmünk-
repelnek a matematika igazságaival anélkül, hogy bármiféle különbségről kel (intelligimus) átvisszük a mennyiségnek arra a fajtájára, amely valamennyi közül a
beszélne Descartes, s ezt a megközelítésmódot láthatjuk a 3. szabályban is: legkönnyebben és a legelkülönítettebben rajzolódik le képzeletünkben. Ez pedig a reá-
lis test kiterjedése, elvonatkoztatva minden mástól, kivéve az alakot.” (Szabályok, 146)

108 109
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Descartes tehát itt a matematika legitimitását a benne megtestesülő logikára Vannak azonban még más, tisztán filozófiai természetű nehézségek is,
vezeti vissza, abban az értelemben, ahogyan ő érti a logikát, egyfajta pszicho- amelyek a Szabályok programjának végigvitelét lehetetlenné, egy másik irány
logisztikus ismeretelméletként. Azért kitüntetett a matematika, mert benne keresését pedig szükségszerűvé teszik. Az első kérdés mindazonáltal még ar-
ölt testet a legtisztábban a megismerésnek a korábbi szabályokban körvona- ra vonatkozik, hogy miért zavaró Descartes szempontjából a hipotézisekre
lazott alapmódozata, az elme taníthatatlan, belészületett látása, az egyszerű épülő instrumentalista tudományfelfogás, amely a mechanisztikus gondolko-
tárgyak intuíciója. Ahhoz pedig, hogy a matematika teljes mértékben gyako- dás terjedését kíséri. Föl kell figyelnünk arra, hogy a Szabályok megismeréssel
rolhassa ezt az átfogó funkcióját, arra van szükség, hogy egyrészt az értelem kapcsolatos gondolatmeneteiben is jelen van egyfajta dualizmus: egyfelől azt
kivonja a mindenkori vizsgálódás objektumából azt, „amire alkalmazható a látjuk, hogy Descartes a makroszkopikus jelenségek mikromechanikai ma-
nagyobb vagy kisebb,” vagyis az általában vett mennyiségi összetevőt, s más- gyarázatának alapelvét magára a megismerési folyamatra is kiterjeszti, vagy-
részt, hogy – az iménti idézetnek megfelelően – átvigye azt abba a közegbe, is az embernek az állatokkal közös megismerő berendezkedését teljesen me-
amely a képzeletbeli megjelenítéshez a legalkalmasabb: a meghatározott ala- chanisztikusan rekonstruálja. Másfelől viszont a tulajdonképpeni emberi az
kú kiterjedt test közegébe. Ha ezt a „megtestesítést” elmulasztjuk, súlyos té- emberi megismerésben az a „megismerő erő”, amelynek semmi köze sincs a
vedéseknek tesszük ki magunkat, mint például azok, akik a számot a meg- testiséghez. Mint már említettem, a mechanisztikus rekonstrukció kapcsán
számlálható dolgoktól különállónak gondolják, s ezért „a számoknak csodás Descartes kifejezetten használja a hipotézis kifejezést, míg az egyszerű ter-
titkokat és merő balgaságokat tulajdonítanak” (Szabályok, 149). Gaukroger mészetek intuitív belátása, ami a megismerő erő kitüntetett működésmódja,
azonban joggal hívja föl a figyelmet rá, hogy a matematika megkérdőjelezet- ha egyáltalán végbemegy, csakis igaz lehet.
len legitimitása csak addig értelmezhető ezen a módon, ameddig, egyrészt,
minden algebrai feladatot képesek vagyunk geometriai alakra hozni, s, más- „Ennélfogva nyilvánvaló, hogy csalódunk, valahányszor azt hisszük, hogy amaz egy-
részt, ameddig az elme számára nem okoz nehézséget ezeknek az alakzatok- szerű természetek valamelyikét nem ismerjük egészen. Mert ha ennek csak a legcse-
nak s a velük végzett műveleteknek az egyszerű intuíciója. Márpedig a 19–21. kélyebb mozzanatát elérjük szellemünkkel – ez pedig valóban szükségszerű, mert
szabály, amelyekkel a Szabályok befejezetlenül lezárul, éppenséggel ennek az hiszen föltesszük, hogy valamit ítélünk róla – épp ebből arra kell következtetnünk,
elméletnek olyan kiszélesítése irányában indul el, amelyben ezek a feltételek hogy azt teljesen ismerjük.” (Szabályok, 134)
nyilvánvalóan nem biztosíthatók: a kettőnél több ismeretlenes egyenletekről
van szó, amelyekhez hozzávehetjük Descartes-nak Beeckman egy 1628-as E kettősséget Descartes a 13. szabálytól kezdve úgy próbálja föloldani, hogy
naplóbejegyzésében fönnmaradt próbálkozását egy algebrai feladatnak egye- a képzelet – testi – médiumában működő értelmet tekinti kiindulópontnak,
nesekkel és testekkel történő megoldására. E két próbálkozás alapján nyil- s az itteni könnyű és elkülönített belátást próbálja megtenni mind a matema-
vánvaló, hogy például imaginárius gyökök egyáltalán nem szerkeszthetők tika, mind a többi tudomány legitimitása végső alapzatának. Ám az így föl-
meg ezen a módon, míg az irracionális számok megjelenítéséhez parabolák- fogott – tehát a képzelethez hozzákapcsolt – matematika, s az így fölfogott
ra van szükség, ami nem teszi lehetővé a szerkesztésnek azt az átláthatóságát, – tehát egy testi médiumba helyezett – értelmi belátás, mint láttuk, nem ké-
amelyre négyzetek és téglalapok esetében van lehetőség. Azaz: a matemati- pes kellően szilárd megalapozást nyújtani. Annak kell most utánajárni, hogy
ka legitimitásának „pszicho-logikai” értelmezése – s ezzel a Szabályok meg- vajon az a tisztán értelmi oldal, amelyet eddig a képzelettel való együttmű-
alapozási kísérlete is – kudarcot vallott. ködés javára elhanyagoltunk, nem tudja-e inkább elvégezni a megalapozás
feladatát, mint a képzeletben működő értelem. Annak kell tehát utánajárni,

110 111
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

hogy mi rejlik a „beleszületettség” metaforája mögött: mi a forrása az embe- felismerésével foglalkozott, addig ettől kezdve előtérbe kerülnek bizonyos
ri szellem eredendő műveleteinek és „ismeretcsíráinak”, s mire képesek azok metafizikai kérdések, a természet kutatásában pedig a részproblémák vizsgá-
a „tisztán értelmi” egyszerű természetek, amelyek megismeréséhez elegendő, latának helyébe egyre inkább az egész természet működésének mechaniszti-
hogy „az ész részesei vagyunk”. Mint emlékszünk, efféle egyszerű természe- kus magyarázata lép. Úgy tűnhetett föl számára, hogy ezen az új területeken
tek „Isten”, „a testtől elkülönülő elme” stb. Ha az instrumentalizmust meg való elmélyülést kifejezetten akadályozza az a légkör és azoknak a barátok-
akarjuk haladni, a pszicho-logikai megalapozásnál mélyebbre kell hatolni, nak a jelenléte, akik a korábbi próbálkozások szempontjából – például gya-
metafizikai vizsgálódásokra van szükség.31 korlati optikai tapasztalataik révén – nélkülözhetetlenek voltak. Másfelől
azt is tekintetbe kell vennünk, hogy nem volt tipikus nagyvárosi ember, hi-
szen neveltetésének jelentős része vagy egyszerűen vidéken, vagy még ráadá-
sul szigorú elzártságban egy mesterséges, a tanulmányokra és a belső épülés-
2. Metafizikai közjáték re összpontosító miliőben telt el. Bármi legyen is a pontos magyarázat, tény
az, hogy Descartes, valószínűleg 1628 októberében, miután a Bretagne-i vi-
Descartes az 1630. április 15-én Amszterdamból Mersenne-hez írott le- déki élet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, a Németalföldre utazott,32
velében a következőket írja: s onnan később már csak néhány alkalommal tért vissza Franciaországba, s
akkor is csak rövid időszakokra. „Éppen nyolc esztendővel ezelőtt ez a kíván-
„az első kilenc hónapban, amelyet ebben az országban töltöttem semmi máson nem ság bírt rá, hogy elhagyjam mindazokat a helyeket, ahol ismerőseim lehet-
dolgoztam [ti. csak azon, hogy hogyan lehet a metafizikai igazságokat evidensebben nek, s visszavonuljak ide, abba az országba, […] ahol egy igen tevékeny, nagy
bizonyítani, mint a geometriai bizonyításokat], s azt hiszem, már korábban is hallott nép között, amely inkább a maga ügyeivel törődik, mintsem hogy más em-
róla, hogy szándékomban állt leírni néhány dolgot ezzel kapcsolatban.” (AT I, 144) berekéire volna kíváncsi, részem volt a legnépesebb városok minden kényel-
mében, s mégis olyan magányosan és olyan visszavonultan élhettem, mint a
Ez az idézet Descartes egész további életét meghatározó változásokat rög- legtávolabbi sivatagban” – írja majd az Értekezés harmadik részének záró so-
zít. Érdeklődésének iránya 1628 novemberére alapvetően megváltozott. Míg raiban. Talán a külső körülmények által rákényszerített kapcsolatokat igye-
korábban elsősorban egyedi matematikai–fizikai feladatok megoldásával, kezett inkább a megnyugtató távolságból ápolni – még a Mersenne-körhöz
s az e feladatmegoldásokhoz közvetlenül hozzátartozó törvényszerűségek tudományos és „világnézeti” alapon fűződő kapcsolatot is ideértve –, a közel-
ben inkább a Wahlverwandtschafton alapuló barátokat tudni. A Mersenne-
31
  Gaukroger, szerintem, túlságosan külsődleges magyarázatot javasol a metafizika felé for- nel folytatott levelezésben hiába keressük nyomát afféle érzelemkitöréseknek,
dulásra, amikor azt sugallja, hogy Descartes egyszerűen a természetfilozófiát metafizikával és mint amilyenek a Beeckman-barátság krízise idején a Beeckmanhoz írt leve-
teológiával összekapcsoló Bérulle hatására kezdett volna bele németalföldi letelepedése után leket többféleképp is pszichológiai vizsgálódások ideális témájává teszik, sem
rögtön metafizikai és teológiai kérdések tanulmányozásába. Vö. Gaukroger 1995, 186. Másfelől
persze úgy tűnik, Marion is túl messzire megy, amikor úgy véli, már a módszertani kétely is
32
benne van a Szabályok rejtett metafizikai alapzatában. „It seems, first of all, that the starting  A pontos dátumok megállapításának nehézségeivel kapcsolatban vö. elsősorban Rodis-Le-
point of the Meditations – the project of establishing science by means of hyperbolical doubt – is wis 1971, 101–105. Descartes 1628. október 8-án Dordrechtbe ment Beeckmanhoz, aki
nothing else than the point reached by the end of the Regulae, namely science operating on úgy tudta, tőle még visszatért Párizsba. Más adatok viszont arra mutatnak, hogy a telet is a
the simple natures, both material and common.” Cottingham 1992, 123, az én kiemelésem. Németalföldön töltötte.

112 113
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

az olyan megindító vallomásoknak, mint amilyenekre a későbbi, Erzsébet évre van szüksége a befejezéshez. Egy 1637. márciusi, Mersenne-hez írt le-
hercegnővel folytatott levelezésben bukkanunk. Így ír majd például egyik vél pedig „egy első metafizikáról” (un commencement de Metaphysique; en la-
franciaországi útja kapcsán: tin) mint elkészült írásról beszél, amelyet alkalomadtán be lehet majd épí-
teni az Értekezés latin kiadásába.35 Mivel azonban ez a kis írás nem maradt
„Úgy tervezem, hogy négy-öt nap múlva Poitouba és Bretagne-ba indulok, ügyeim fenn, véget nem érő találgatásokba lehet bocsátkozni arra vonatkozóan, mi-
oda szólítanak. Ám nincs más vágyam, mint hogy, amint ez ügyeket valamennyi- lyen mértékig voltak jelen benne a késői metafizikai gondolatok. A rekonst-
re el tudom rendezni, visszainduljak oda, ahol oly boldog lehettem, mert néhány- rukciós kísérletek egyik kiindulópontja az 1630. április 15-én Mersenne-hez
szor abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Fenségeddel beszélhettem. Mert írott levél következő részlete.
noha itt sok embert tisztelek és becsülök, olyat itt még nem láttam, ami képes vol-
na itt marasztani.”33 „Mármost úgy vélem, hogy mindenkinek, akinek Isten megadta ez ész [az emberi ész]
használatát, kötelessége, hogy azt mindenekelőtt Isten és önnönmaga megismerésé-
Ezt még annak ellenére is le lehetett írni, hogy a maga választatta magányon re fordítsa. Ezt tűztem ki magamnak feladatul tanulmányaim kezdetén, s elmond-
és társakon kívül más tekintetben nem volt igazán oka dicsérni a hollandi- hatom Önnek, hogy nem tudtam volna megtalálni a fizika alapjait, ha nem ezen a
ai körülményeket. Az elnézőbb cenzúrára nem volt igazán szüksége, hiszen módon kutattam volna őket.”36
semmi olyat nem akart megjelentetni, amit a párizsi cenzor nehezménye-
zett volna, filozófiai nézetei kapcsán pedig olyan heves vitákba bonyolódott Ezeknek a mondatoknak az ad különös érdekességet, hogy sajátosan olvad
az Utrechti Egyetemen, hogy végül még arra is elszánta magát, hogy fölad- bennük össze a keresztény filozófia Boethius–Canterbury Anzelm vonalá-
ja gondolkodói függetlenségét és Krisztina svéd királynő udvarába menjen. nak közhelye, a jezsuita líceumbeli nevelődés személyes öröksége és az érett
Descartes fő filozófiai tézise. Nézetem szerint e mondatok semmiképp sem
1629. április 26-án beiratkozott az igen távoli, Frízföldön lévő Franekeri azt jelentik, hogy Descartes kezdettől fogva metafizikai megalapozású fizi-
Egyetemre, minden bizonnyal pusztán adminisztratív okokból. Mivel au- kát akart művelni, s azt sem, hogy az 1641-es Elmélkedések metafizikai elmé-
gusztusban már biztosan Amszterdamban volt és különböző csillagászati és lete ebben az időben már készen állt. Szerintem sokkal inkább arról van szó,
más tudományos problémákkal foglalkozott, igen valószínű, hogy az 1628 hogy különböző motívumok különböző irányokban és különböző világosság-
októberétől 1629 júliusáig34 terjedő időszak volt az, amelyben – az imént idé- gal igyekeztek kiaknázni azt a nyilvánvalóan filozófián inneni „szorongást”,
zett Mersenne-levél tanúsága szerint – szinte kizárólag metafizikai kérdések amely Descartes-nak Istenhez való viszonyát kezdettől fogva meghatározta.
foglalkoztatták. Baillet beszámolója és a releváns levelek arról tanúskodnak, Ez az az időszak – a Szabályok kudarca és a Bérulle bíborossal való találko-
hogy Descartes még Párizsban ígéretet tett az oratoriánus Gibieuf atyának, zás, amelyben az addig a háttérben meghúzódó elemek („Minden bölcsesség
hogy egy értekezést ír az istenségről, amennyiben a metafizikában tárgyalható. kezdete az istenfélelem” stb.) egyre nagyobb és egyre explicitebben filozó­fiai
Az 1628. július 18-i levélben „kis értekezésről” beszél, és úgy véli, két-három jelentőségre tesznek szert. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyre inkább ki-
kerülnek a történeti képzeletnek abból a biblikus kontextusából, amelyben
33
 Descartes Erzsébethez 1644 (?) júliusában In: Descartes: Test és lélek, 123.
34 35
  Lásd a Mersenne-hez 1629. okt. 8-án írott levelet: AT I, 23; vö. még Gibieufhöz, 1629. július  AT I, 350.
36
18., AT I, 17 és Baillet AT I, 171–181.  AT I, 144.

114 115
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

kezdetben voltak, s egy megalapozási összefüggés filozófiai fogalmi kontex- „Lehetséges, hogy belássam valaminek igazságát, s mégse állítsam. Az azonban már
tusának részévé válnak. Hogy e két kontextusnak mi a viszonya egymáshoz nem lehetséges, hogy valamiről azt állítsam, hogy követni kell, vagy választani
Descartes-nál, az olyan kérdés, amely Pascal óta foglalkoztatja a gondolko- ­(sequendum sive optandum), s mégis az ellenkezőjét válasszam. Annak állítása, hogy
dókat és interpretátorokat. valamit választani kell, éppúgy az akarat tette, mint maga a választás” (AT XI, 648)
Egy másik, G. Rodis-Lewis által javasolt37 kiindulópont néhány töredék,
amelyek Tschirnhaus által készített másolata Cartesius címen a Cogitatio- A legfontosabb azonban mégis a szabadságra vonatkozó különös töredék.
nes privataehoz hasonlóan Leibniz kéziratai közt maradtak fenn.38 E töredé-
kekről igen nagy valószínűséggel állítható, hogy Descartes írta le őket életé- „Mi az elme szabadsága? Nem más, mint úgy akarni, hogy nem érzünk semmit, ami
nek különböző időszakaiban. A kézirat utolsó harmada külön címet is visel: megakadályozna bennünket abban, hogy a homlokegyenest ellenkező dolgot akar-
„Megjegyzések, melyeket – úgy tűnik – Descartes úr a Filozófia alapelveihez juk, ha úgy látnánk jónak. Miután így definiáltuk, már senki sem tagadhatja, hogy
fűzött”. E rész datálása tehát nem okoz problémát. Rodis-Lewis amellett ér- szabadok vagyunk. Ha azonban a szabadságot így definiáljuk, úgy nincs meg az aka-
vel, hogy a töredékek közt található természettudományos megjegyzések az ratomban, ha van egy oly nagy hatalom, amely – anélkül, hogy ezt észlelném – ké-
Értekezés megírása körüli időkből valók, míg a fönnmaradóak éppenséggel a pes az akaratomat erre vagy arra a dologra irányítani, hogy azt akarja bizonyosnak
Szabályok megírásának végső fázisa körüli időből kifejezetten az Elmélkedések tartani, nem a másikat. Az így definiált szabadság a teremtményben ellentmondást
néhány fő metafizikai témájának első, még bizonytalan megközelítését rög- foglal magában, miután föltettük a Teremtő mindenhatóságát. Amiként a szem a
zítik. Melyek ezek a témák? Az első mindjárt test és elme (mens) illetve lélek testek univerzumára irányul, úgy az értelmi belátás sajátos tárgya az Isten.” (Uott.)
(anima) viszonyának kérdése, amelyet e töredékekben is az a bizonytalanság
jellemez, amelyet a Szabályokban találunk: nyilvánvaló, hogy az elme nem A nyitó kérdés a szabadságra vonatkozik, tehát a töredék közvetlenül abba az
redukálható a testre, de elkülönítésük nem oly szigorú, mint a későbbiekben. összefüggésbe helyezendő, amely a negyedik elmélkedésben a tévedés erede-
tét kutatva az akarat szabadságába ütközik. Itt az elme szabadságáról (men-
„Az emlékezet voltaképpeni munkája (ars vera memoriae) a dolgoknak okuk általi meg- tis libertas) van szó, ami közvetlenül a Szabályok ama törekvéséhez illeszke-
ismerése. Ha ugyanis megérti a dolgok okait, még akkor is, ha maguk a dolgok vagy dik, mellyel az emberi elme egységét igyekszik igazolni mind tárgyainak,
fantazmáik már kihullottak belőle, az értelem könnyedén újraalkotja őket agyunk- mind működésmódjainak a sokfélesége ellenére. De e töredék távol van at-
ban az okok benyomásai révén.” (AT XI, 649) tól, hogy valamilyen határozott állásfoglalás legyen. Talán inkább még ah-
hoz a szofizmaszerű „bizonyításhoz” hasonló, amellyel Beeckmannal való
Fölmerül az értelem és az akarat funkciójának az Elmélkedésekre jellemző elvá- találkozásakor igyekezett bizonyítani, hogy nem léteznek szögek. „Ha így
lasztása is (amelynek csírái persze a Szabályokban is jelen vannak). Ezzel össze- definiáljuk…” – ez jelenti az uralkodó hangvételt, és ez azt jelenti, hogy egy
függésben a korábbiaknál határozottabban megjelennek bizonyos morálfilo- öröklött álláspontban rejlő immanens nehézség explikálásáról van szó, in-
zófiai gondolatok is, ami világosan amellett szól, hogy e megkülönböztetésnek kább a megoldandó feladat fölvázolásáról, mintsem megoldásáról. A megol-
– Descartes ellenkező értelmű bizonykodásai ellenére – van etikai tartalma. dás irányába csak az utolsó mondat mutat, ha Rodis-Lewisszel ellentétben
úgy értelmezzük, hogy hozzátartozik a töredékhez, nem pedig egy különál-
37
 Rodis-Lewis 1971, 105. skk.
38
  Lásd AT XI, 647–657.

116 117
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

ló gondolat.39 Csak akkor leszünk képesek megszüntetni a szabadságdefiníci- Vagyis nemcsak az álom mint téma jelenik itt meg, hanem az álom és ébrenlét
óból fakadó ellentmondást, ha az értelem tulajdonképpeni tárgyában, Isten elkülönítésének kérdése is. Ebben a töredékben azonban, csakúgy mint a köz-
fogalmában rejlő mindenhatóságra fordítjuk figyelmünket. Ha ez még bele- vetlenül megelőzőben is, messze vagyunk még a módszertani kételyt generáló
olvasható a töredékbe, akkor egy újabb, ezúttal morálfilozófiai motívumot argumentumtól: az agy álombéli funkcióját taglaló fiziológiai fejtegetéseket
találtunk, amely szintén a metafizikai vizsgálódás irányába mutat, csakúgy, találunk a nem idézett, hosszabb töredékben, s az idézett töredékben adott
mint az instrumentalista tudományfelfogás meghaladására irányuló kísér- megoldás álom és ébrenlét elkülönítésére sem tér vissza az Elmélkedésekben.
let a Szabályok kudarca után. Módszertani szempontból is megelőlegez vala- Egy töredék azt is kétségtelenné teszi, hogy a fő morálfilozófiai gondolatok
mit e töredék az Elmélkedésekből: az ott alkalmazott „terapeutikus” analízis együtt formálódnak az ismeretfilozófiaiakkal és metafizikaiakkal. Az értelem
értelmében meg kell győzni az olvasót arról, hogy egyáltalában szükség van és az akarat funkciójának ismeretfilozófiai elkülönítéséhez hozzákapcsoló-
„alapfogalmainak”, azaz mindennapi meggyőződéseinek metafizikai felül- dik az erény morálfilozófiai fogalma, amelyet Descartes már ekkor is eltö-
vizsgálatára. Ennek a meggyőzésnek a fő eszköze ellentmondások fölmuta- kéltségként, szilárdságként értelmez, noha a terminológia világosan mutatja,
tása az alapfogalmak készletében, s az egyik ilyen, többféle ellentmondást is hogy ebben az esetben is még éppen csak formálódó gondolatokról van szó.
generáló elem éppenséggel az isteni mindenhatóság. Rodis-Lewis ennél töb-
bet, a hiperbolikus kétely körvonalazódását is fölfedezni véli e sorokban. Én „Az erény a lélek szilárd elhatározása azon dolgok megtételére, amelyeket a helyesen
úgy vélem, a töredék azt a problémát exponálja, amelynek megoldása a „tulaj- jelző értelem a jobbiknak mutat. Ha e szilárdság testi veszélyekkel és bajokkal szem-
donképpeni” értelemben vett szabadság bevezetése lesz a negyedik elmélke- ben nyilvánul meg, erélynek (fortitudo) hívjuk, ha a test érzéki gyönyöreivel szem-
désben annak megjelölésére, ami a töredék közepén lehetetlenné tenni látszik ben, akkor mértékletesség (temperantia) a neve. Ha külső gazdagsággal és javakkal
az eredeti szabadságdefiníció (később: „a szabadság legalsó foka”) fönntartá- szemben nyilvánul meg, igazságosságnak (justitia) nevezzük, s végül bármely más
sát. Amennyiben a hiperbolikus kétely eszköz e megoldás elérése szempontjá- dologgal szemben megnyilvánulva az okosság (prudentia) nevet kapja.” (AT I, 650)
ból, annyiban, persze, körvonalazódik a genius malignushoz kapcsolódó ké-
tely is, de nem inkább. És végül álljon itt egy, az egész töredéksorra jellemző gondolat, amely alkal-
Megtaláljuk azonban egy másik módszertani fogás, az álomargumentum mazza ugyan az evidencia fogalmát, ám olyan kontextusban, amely azt sejteti,
előzményét egy másik töredékben. hogy a szerző nem lát szükségesnek valamifajta „egyszer az életben” végrehaj-
tandó, alapokra irányuló reflexiót, mert az igazi tudás megszerzését termé-
„Az álmot azáltal különböztetjük meg az ébrenléttől, hogy míg az álomban az elme szetes adottságok természetes menetű kibontakozásának tekinti.
elszenved bizonyos képeket, addig az ébrenlétben nemcsak elszenved, hanem cse-
lekszik is; ebből fakad az, hogy ha valami szomorú történik meg velem álmomban, „Megjegyzendő, hogy csak azt tudhatjuk (azaz csak arról lehet a tudásunk bizonyos),
könnyen fölébresztem magam: az elme ugyanis, amely cselekedni akar, fölébreszti ami a lehető legvilágosabb és leginkább evidens. Ezért hozzá kell látnunk valamen�-
magát.” (AT I, 649) nyi dolog átvizsgálásához, hogy csak azokat vezessük le dedukcióval, amelyeket ne-
hézség, homályosság, fáradság vagy bizonytalanság nélkül tudunk levezetni. Mert
egyedül ezek azok a dolgok, amelyek igazi tudást szülnek.” (Uott.)

39
 Rodis-Lewis 1971, 109, lábjegyzet.

118 119
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

További kiindulópontul szolgálnak az ekkoriban íródott levelek. A Gibieufhöz azonban e folyamat kezdete, a vége mégiscsak az, hogy a racionalizálás egy-
írott, 1629. július 18-i, már idézett levél 2–3 évet szán az istenségről szóló re inkább jelenti a képzelettől és a biblikus háttértől való eltávolodást is, ami
tanulmány megírására. 1630. április 15-én azonban Mersenne-nek már ar- pedig közvetlenül Pascal Descartes-ellenes kifakadásaihoz, közvetve pedig
ról számol be, hogy az „ebben az országban” töltött első kilenc hónap alatt filozófia és vallás viszonyának későbbi kényszerű újragondolásához vezet.
sikerült kidolgoznia a fizika alapvetéséül szolgáló metafizikát, melynek ér- A levelek azonban nemcsak Descartes személyes motívumaiba engednek
vei evidensebbek a geometriáéinál. Azt is kilátásba helyezi, hogy ha egy bi- bepillantást, hanem az első „kis metafizikai értekezés” fő témáit is megjelö-
zonyos „veszélyes dolgokat igen tévesen tárgyaló könyv”40 kezébe kerül, újra lik. E Frízföldön elkezdett kis értekezés fő témái „Isten létezésének s lelkünk
fölveszi a korábbi vizsgálódások fonalát, hogy „válaszoljon azokra az érvekre, létezésének bizonyítása, amikor el van választva a testtől, amiből pedig már
amelyeket [e könyv] az Istenség ellen fölhoz, s egyszersmind azokra is, ame- e lélek halhatatlansága is következik.” (AT I, 182) E témák megegyeznek a
lyeket a többi ateisták hoznak föl”.41 Talán épp ez a könyv jelenti számára az későbbi Elmélkedések fő témáival, melynek alcíme: „amelyben bizonyítást
első elmélkedésben fölbukkanó ateista mintaképét, s talán ez a könyv for- nyer Isten létezése és a lélek halhatatlansága”, illetve a második kiadásban:
dítja figyelmét a szkepticizmus felé, amelynek akkor történetileg először a „amelyekben bizonyítást nyer Isten létezése s a lélek testtől való különbsége”.
vallással kapcsolatos alakváltozata merülhetett föl Descartes vizsgálódása- A címek és a program azonosságából, persze, semmiképp sem következik a
inak horizontján. E legutóbb idézett levél tanúsága szerint a legjobb ellen- gondolatmenetek azonossága, mint ahogyan, ellenkezőleg, szigorúan véve
szer ez ateisták ellen egy „olyan evidens bizonyítás, amely mindenkit hinni a gondolatmenetek különbözőségére sem következtethetünk abból, hogy a
kényszerít Isten létezésében. Ami engem illet, merészelek dicsekedni azzal, fennmaradt töredékekben, illetve a Szabályokban másfajta gondolatmeneteket
hogy találtam egy olyan bizonyítást, amelynek alapján bizonyosabban tu- találunk. Ezért itt inkább csak hipotézisszerűen fogalmazunk meg néhány ál-
dom, hogy Isten létezik, mint a geometria bármely tételének igazságát” (AT lítást a korai metafizikával kapcsolatban. Módszertani szempontból kérdéses,
I, 182). Rodis-Lewist követve nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezen a ponton hogy a kételkedést kiépítette-e már ebben az időben azzá a hatékony eszköz-
semmi okunk nincs kételkedni Descartes őszinteségében. Miközben a ge- zé, amellyel el lehet jutni a metafizika fundamentumához. Több érv is szól
ometriában illetve az algebrában kutatja a többi tudomány számára is érvé- ez ellen. Gaukroger szerint ebben az első időszakban nem a szkepticizmus a
nyes végső módszertani alapzatot, a Szabályok végére elérkezik annak belátá- fő ellenfél Descartes számára, s ezért valószínűtlen, hogy az ő fegyverüket
sához, hogy igazi alapzatot csak „a gyermekkora óta számára oktatott” vallás már igénybe venné. A Szabályokban fölmerül ugyan a kétely, de inkább csak
metafizikai célzatú újraértelmezése adhat. Ez egyfajta racionalizálási folya- példaként, ami előkészíti a későbbi alkalmazást, de még nem az. Egyálta-
mat kezdete, az a büszke meggyőződés, hogy sikerült az ateisták ellen bevet- lán a Szabályokban és az imént idézett töredékekben sem lehet még fölfedez-
hető, evidens érvet találni Isten létezése mellett, s ez által egyszersmind sike- ni azt az éles határvonalat testi és elmebéli megismerő berendezkedés között,
rült megvetni a geometriánál bizonyosabb, tehát a hiányzó fundamentumot ami pedig a hiperbolizálódó kétely előfeltétele. Igaz ugyan, hogy Descartes
kimunkálni képes metafizika alapjait. Bármennyire meggyőzőnek tűnhet is a Mersenne-hez írott levelekben a metafizikának nagyobb evidenciát tulaj-
donít, mint a geometriának, de nincs még jele annak, hogy a kételkedésnek
40
különösebb szerepet szánna a hozzá való eljutásban. Azt sem mondja meg
 E könyv, melyet nem neveznek meg, többször is szerepel a Mersenne-nel folytatott levele-
zésben. Rodis-Lewis R. Pintard nyomán a szkeptikus La Mothe Le Vayer Cinq autres Dialogues
Descartes pontosan, melyik az az egy, igen evidens istenbizonyíték, amely-
d’ Orasius Tubero című írásával azonosítja. Lásd Rodis-Lewis 1971, 484, (20. jegyzet). nek révén bizonyosabb Isten létezésében, mint a geometria bizonyításaiban.
41
  Mersenne-hez 1630. november 25-én, AT I, 181. Ama kitüntetett státusz fényében, amelyet a későbbi művek az a priori, tehát

120 121
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Isten fogalmából kiinduló érvnek tulajdonítanak, kézenfekvő, hogy erre az olyan veszélyesnek ítélt „a gyenge szellemekre” nézve, hogy megjelentetett
érvre gondoljunk, s azt, hogy a bennünk lévő istenideából kiinduló érvek az műveiben alig ejt szót róla.44 Az 1630. április 15-i levélben először arról be-
Elmélkedésekben megelőzik azt, inkább csak a terapeutikus analízisből faka- szél, hogy kilenc hónap alatt kihordott metafizikai gondolatait csak azt kö-
dó követelmény teljesítésének tekinthetjük. Az is kérdéses, mit mondhatott vetően kívánja leírni, hogy már látta, milyen fogadtatásban részesült fiziká-
Descartes 1629-ben a lélek halhatatlanságáról. A későbbi művek igen vis�- ja. Majd így folytatja.
szafogottak e tekintetben, olyannyira, hogy az Elmélkedések második kiadá-
sának idézett alcíme már nem is helyezi kilátásba bizonyítását. Valószínűleg „Ám nem tehetem meg, hogy ne érintsek a fizikámban néhány metafizikai kérdést, s
komolyan kell vennünk a levélbeli megfogalmazást, mely azt mondja, hogy: kiváltképp a következőt: a matematikai igazságokat, melyeket Ön örök igazságok-
„amiből már következik e lelkek halhatatlansága”. Ez a megfogalmazás föl- nak nevez, Isten alapozta meg, s ezért éppen úgy függnek tőle, mint az összes többi
fogható puszta jelzésként is, amely olyan bizonyítás lehetőségére utal, amelyet teremtmény. Voltaképp úgy beszélnénk Istenről mint egy Jupiterről vagy Szaturnusz-
az adott mű nem kísérel meg. Az Elmélkedések szinopszisa például azzal há- ról s a Sztüxnek és a végzetnek vetnénk alá, ha azt mondanánk, hogy ezek az igaz-
rítja el a részletes bizonyítás igényét, hogy azt mondja, a szükséges premis�- ságok függetlenek tőle. Kérem, ne féljen bizonygatni s mindenütt terjeszteni, hogy
szák „az egész fizika kifejtésének függvényei”.42 Isten az, ki megalapozta ezeket a törvényeket a természetben, éppen úgy, mint aho-
Fölbukkan azonban az ekkoriban Mersenne-hez írott levelekben egy te- gyan egy király megalapozza törvényeit a királyságában. Mármost nincs is egyetlen
oréma, amely – noha számos fontos kérdést nyitva hagy – azt azért minden- olyan igazság sem, amelyet ne volnánk képesek fölfogni (comprendre), ha szellemünk
képp érthetővé teszi, miért tekintendő elsődlegesnek a kibontakozó filozófiai a természet vizsgálatához fog, s valamennyi igazság éppúgy van mentibus nostris inge-
rendszer összefüggésében az Istenre irányuló metafizikai reflexió a geomet- nitae [beleszülve elméinkbe],45 mint ahogyan egy király belevési (imprimeroit) törvé-
riai igazságok matematikai–módszertani vizsgálatával szemben. Ez az ún. nyeit minden alattvalója szívébe, ha megvan hozzá a hatalma is. Ezzel szemben nem
„örök igazságok” Isten általi teremtéséről szóló tanítás,43 amelyet Descartes vagyunk képesek fölfogni (comprendre) Isten nagyságát, még ha megismerni meg is
ismerjük (connoissions). […] Valaki talán azt mondja erre Önnek, hogy ha Isten ala-
42
  Elmélkedések, 18. pozta meg ez igazságokat, akkor meg is tudja őket változtatni, éppen úgy, mint egy
43
 E tanításnak a következőkben nem tárgyalandó aspektusairól, nehézségeiről és azok meg- király a törvényeit. Erre azt kell válaszolni, hogy igen, ha az akarata megváltozhat. –
oldási kísérleteiről első közelítésben – az általános összefoglalások mellett – a következő ta- De én az igazságokat örökként és változtathatatlanként fogom föl. – Igen, én pedig
nulmányok ajánlhatók: J.-L. Marion: Sur la théologie blanche de Descartes, Paris: PUF, 1991 (2.
ugyanígy ítélek Istenről. – De Isten akarata szabad. – Igen, de hatalma (puissance)
kiad.), G. Rodis-Lewis: Idées et vérités éternelles chez Descartes et ses successeurs, Paris: Vrin, 1985.
fölfoghatatlan, s általában véve is biztosak lehetünk benne, hogy Isten mindent ké-
(különösen: 113–138.), H. G. Frankfurt: „Descartes on the Creation of the Eternal Truths”
In: The Philosophical Review, 1 (1977), 36–57., E. M. Curley: „Descartes on the Creation of pes megtenni, amit mi képesek vagyunk fölfogni, de nem igaz az, hogy nem képes
the Eternal Truths” In: The Philosophical Review, 4 (1984), 569–597., H. Ishiguro: „The Sta-
tus of Necessity and Impossibility in Descartes” In: A. O. Rorty (szerk.): Essays on Descartes’
Meditations, Berkeley: Univ. of California Press, 1986. 459–471. o., J.-M. Beyssade: „Création
44
des vérités éternelles et doute métaphysique” In: Studia Cartesiana 2 (1981), 86–105. További  Az Elmélkedésekhez kapcsolódó vitákban és a negyvenes évek első felében íródott levelekben
írások találhatók még a következő két utánközlő válogatásban: W. Doney (szerk.): Ethernal még fogunk találkozni ehhez a teorémához kapcsolódó fejtegetésekkel, egyebek közt az isteni
Truths and the Cartesian Circle, New York, London: Garland, 1987., V. Chapell (szerk.): Essays szabadság kérdésének kontextusában.
45
on Early Modern Philosophers from Descartes and Hobbes to Newton and Leibniz, Vol. I: René  Descartes a franciául írt levelekbe latin idézeteket „vág bele”, amelyeket én is latinul idézek
Descartes, Part I, New York, London: Garland, 1992. először, majd szögletes zárójelben megadom fordításukat.

122 123
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

megtenni azt, amit mi nem vagyunk képesek fölfogni. Mert vakmerőség volna azt amelynek minden egyes eleme „természettől” magában hord egy sajátos szer-
gondolni, hogy képzeletünk kiterjedése akkora, mint Isten hatalma.” (AT I, 145–146) vező elvet. Ez az álláspont azért tűnhet cáfolandónak, mert magában hordja
annak veszélyét, hogy a természetet önhordó egészként, Isten tevékenységére
Descartes ezt követően még világossá teszi szándékát e tézissel, mely nem más, rá nem szorulóként tekintsük. Ez ellen két út kínálkozott Mersenne és köre
mint hogy méltóbban beszéljünk Istenről, mint közönségesen (que le vulgaire), számára: egy mechanisztikus természetértelmezés kimunkálása az új termé-
amikor valami véges dologként képzelik el. Polémiáról van tehát szó, amelyen szettudományos felfedezések talaján, s az isteni transzcendencia hangsúlyo-
belül az örök igazságok isteni megalapozásának tézise közvetlenül éppen olyan zása. A mechanisztikus természetértelmezés azért tűnhet hatékonynak, mert
metafizikai konstrukció, mint amilyen az Ockham utáni filozófiában Isten segítségével a természetet az elevenség, az önálló működés princípiumától tel-
abszolút hatóképességének állítása és elkülönítése a rendet fenntartó hatóké- jesen megfosztottként lehet láttatni, amely minden pillanatban rászorul Isten
pességétől. Rögzíteni kell, hogy Isten bármikor megváltoztathatja az – általa megelevenítő–fenntartó segítségére. A transzcendencia hangsúlyozására pe-
teremtett – rendet, s ez a képesség még akkor is hozzátartozik Isten fogalmá- dig azért van szükség, hogy a kapcsolat Isten és a természet között az egyol-
hoz, ha másfelől lehetetlen volna, hogy működtesse e képességet, mert ak- dalú ráutaltság ellenére mégse legyen olyan szoros, mint amilyet egy pante-
kor saját magának is meg kellene változnia. S az akarat invokálása sem pusz- isztikus világkép tételez.47 Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a descartes-i
ta szó, mert noha egyik következményét tekintve – hogy ti. a törvények nem gondolkodás sokféle elemét összefüggésbe lehet hozni ezzel a fő szervező elv-
változhatnak – ez az állítás megegyezik, mondjuk, Spinozának az Etika el- vel. Azt a törekvést például, hogy – Beeckmannal ellentétben – a mechanisz-
ső részében kifejtett álláspontjának következményével, ám az egész filozófi- tikus szemléletmódot ne pusztán egyedi feladatok megoldására alkalmazza,
ai rendszert tekintve további, óriási horderejű következményeket von maga hanem egységes mechanisztikus világértelmezést – „egy teljes fizikát” – hoz-
után, hogy Descartes az isteni akarat változatlanságáról beszél – kimondva zon létre. Hasonlóképp a „természet” fogalmának újraértelmezését és Istenre
elvi szabadságát –, míg Spinoza az isteni lényeg változhatatlanságáról – sem- vonatkoztatását – legpregnánsabban a hatodik elmélkedésben –; az instans-
miféle akaratszabadságot meg nem engedve – teszi ezt. Descartes polémiája, ról szóló, metafizikaivá fejlesztett tanítást, melynek legalábbis egyik feladata
persze, itt nem egy spinozista álláspont ellen irányul.46 Gaukrogernek minden éppen az Istenre való minden pillanatban fönnálló ráutaltság értelmezése; a
bizonnyal igaza van abban, hogy a húszas évek második felének Descartes-ját csak Istentől, de tőle aztán feltétlenül függő teremtett szubsztancia fogalmá-
egyértelműen Mersenne apologetikus tevékenységének hatása alatt álló gon- nak kiépítését; s minden bizonnyal az örök igazságok Isten általi megalapo-
dolkodóként mutatja be, akinek fő célkitűzése – Mersenne-éhez hasonlóan zásának a tanítását is. Mert ez a tanítás – csakúgy, mint a valószínűleg ez idő
– az, hogy egy sajátosan értett „naturalizmus” ellen érveljen. E sajátos natu- tájt kialakított a priori istenérv – nagyon alkalmas arra, hogy az Isten és az
ralizmus azt jelenti, hogy a természetet organisztikus egységként fogjuk föl, általa teremtett világ közti viszony aszimmetriáját kifejezze: ahogyan Isten
létének bizonyításához nincs szükség semmire, amit teremtett, úgy semmi,
amit teremtett, nem kötheti meg „utólag” (logikai értelemben) az akaratát –
46
  Curley idézi Aquinói Tamás mérvadó állásfoglalását a Summa theologiae Ia, 16, 7-ből: „Ha még a matematika örök igazságai sem.
nem volna örökkévaló értelem, örök igazság sem volna. De mivel az isteni értelem örökkévaló,
Az ugyancsak Mersenne-hez írt május 6-i levél tovább árnyalja az örök
az igazság egyedül őbenne örök. Nem következik ebből, hogy Istenen kívül van más is, ami
örökkévaló, mert az isteni értelemben levő igazság maga Isten.” (Doney 1987, 355) A polémia
igazságokra vonatkozó álláspontot.
távoli kontextusa a középkor teológiai vitája domonkosok és ferencesek között az értelem vagy
47
az akarat felsőbbségéről.   Lásd erről Gaukroger, 146–152 és 195. skk.

124 125
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„Ami az örök igazságokat illeti, újra azt mondom, hogy sunt tantum verae aut possibi- Szabályokbeli programját, amennyiben a naturalizmushoz is kapcsolható ki-
les, quia Deus illas veras aut possibiles cognoscit, non autem contra veras a Deo cognosci fejezések – lumen naturale – helyett most a beleszületettség – persze már ott
quasi independenter ab illo sint verae [csak azért igazak vagy lehetségesek, mivel Isten is megtalálható50 – kifejezéseire helyezi a hangsúlyt. Itt azonban a gondolat-
igazakként vagy lehetségesekként ismeri meg őket, nem pedig – ellenkezőleg – azért menet három irányban bontható tovább. Egyrészt az a kérdés, hogy mi a vi-
ismeri meg őket Isten igazakként, mivel úgyszólván tőle függetlenül igazak.]48 S ha szony az isteni tudás és az emberi tudás között. Vajon egyértelműen (uni­voce)
az emberek megfelelően figyelnék beszédjük értelmét, sohasem mondhatnák isten- alkalmazzuk-e a „tudás” szót akkor, amikor Istenre, s amikor az emberre vo-
káromlás nélkül, hogy valamely dolog igazsága megelőzi Istennek róla való tudását, natkoztatjuk – ami azt vonná magával, hogy amikor valamilyen igaz ismere-
mivel Istenben egy az akarás és a megismerés. Olyannyira így van ez, hogy ex hoc ipso tünk van, akkor Isten értelme nem különböznék a miénktől? Vagy esetleg a
quod aliquid velit, ideo cognoscit, et ideo tantum talis res est vera [pusztán azon az ala- teljességgel különböző értelmű (aequivoce) alkalmazás felé haladva azt állít-
pon, hogy akar valamit, megismeri azt, s csak ennek folytán igaz ez a dolog]. Ennél- juk, hogy folytonos kegyelmi aktusként fölfogott „besugárzás” nélkül egyál-
fogva nem szabad azt állítani, hogy si Deus non esset, nihilominus istae veritates essent talán semmit sem volnánk képesek fölfogni? Vagy netán a harmadik örök-
verae [ha Isten nem volna, ezek az igazságok mégis igazak volnának]49. Mivel Isten lött lehetőség, az analogikus értelem valamilyen értelmezéséről volna szó?
létezése a legelső s a leginkább örök azon igazságok közül, amelyek csak lehetségesek, A belénkszületettség tanítása ez utóbbi irányban látszik elmozdulni, mert
s az egyetlen, amelyből az összes többi származik. Ámde igen könnyű eltévelyedni egyrészt Istentől jön ugyan a tudás, de nem készen kapjuk, hanem csak saját
e kérdésben, mivel a legtöbb ember nem úgy tekinti Istent mint végtelen és fölfog- megismerő berendezkedésünk működtetésével juthatunk használható tudás-
hatatlan létezőt, aki egyedül hozta létre az összes dolgot, amelyek mind tőle függ- hoz.51 Ez a második gondolati irány: hogyan, milyen filozófiai eszközzel hoz-
nek, hanem megállapodnak nevének szótagjainál, s úgy vélik, elegendő a megisme- ható működésbe az isteni s emberi tudás viszonyáról szóló elvi állásfoglalás.
réséhez, ha tudjuk, hogy a francia Dieu kifejezés ugyanazt jelenti, mint a latin Deus, Problematikus marad, persze, hogy a belénk születettség éppen olyan meta-
s hogy őt imádattal illetik az emberek. […] S mivel tökéletesen fölfogják a matema- fora, mint a belénk sugárzás, s nagyon is kérdéses, hogy hogyan hidalhatja át
tikai igazságokat, de Isten létezésének igazságát nem, nem csoda, hogy nem gondol- a mi tudásunk, s a számunkra voltaképp fölfoghatatlan isteni, teremtő tudás
ják, hogy az előbbiek ez utóbbitól függnek.” (AT I, 149–150) közti szakadékot. Az utóbbi idézet azonban a tisztán emberi megismerésről
is fontos állításokat tesz. Ez alkotja a harmadik gondolati irányt. Meglehetős
Ezekben a sorokban több gondolati irány találkozik. Egyrészt nyilvánva- világossággal előttünk áll egyfajta parallelizmus: amiként Isten az oka a való-
ló, hogy Descartes világossá akarja tenni, hogy a matematikai igazságok ságos dolgoknak – le seul Autheur, amelytől minden más függ –, úgy az „Isten
evidenciája és bizonyossága nem pusztán önmagukból fakad, hanem vala- létezik” állítás igazsága az a kiindulópont, amelyből az összes többi szárma-
miképp Istenre megy vissza. Ez kétségkívül azt jelenti, hogy elmélyíti saját, zik (procedent). Ez a párhuzamosság nyilvánvalóan megkérdőjelezi, de leg-
alábbis erősen korlátozza az emberi értelemnek az abszolútum-respektívum
48
  Gilson nyomán Rodis-Lewis, s tőlük függetlenül Curley is Suárezt ismeri fel a csaknem
idézetjellegű latin szövegrészben: Disputationes metaphysicae Disp. 31, Sect. 12, # 40.
49 50
 Itt is egy Suárez-idézettel van dolgunk, ezúttal a # 45-ből. Suárez azonban itt egy Duns  Ennyiben túldimenzionáltnak látom Gaukroger tézisét egy gyökeres fordulatról a Szabályok
Scotustól származó állítást parafrazeál, amelynek érdekessége, hogy – Suáraezzel ellentétben – tisztán matematikára épülő megalapozási programja és a belénkszületettség tézisének isteni
kifejezetten Isten nem létezését teszi föl per impossibile, s hogy példája egy trigonometriai tétel: garanciát igénybe vevő programja között. Lásd Gaukroger, 202. sk. és 207. sk.
51
ha Isten per impossibile nem léteznék is, a háromszög tulajdonságai akkor is szükségszerűek  Az analógia szerepéről lásd még később a szubsztanciafogalommal kapcsolatban mon-
volnának. Vö. Rodis-Lewis 1985, 114. sk. és 131. dandókat.

126 127
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

láncolatok képzésében megnyilvánuló, a Szabályokban hangsúlyozott auto- az is bizonyos, hogy ezek az igazságok nem kapcsolódnak szükségszerűbben lénye-
nómiáját.52 Ám – a maga helyén fölvázolt – igazsághoz hozzátartozik az is, géhez, mint a többi teremtmény.” (AT I, 151–152)
hogy Descartes a Szabályokban sem képviselte minden megszorítás nélkül a
most több irányból is megkérdőjelezett álláspontot. Az utolsó kérdés, amelyet e korai tanítással kapcsolatban még e rövid vázlat-
ban is föl kell vetnünk, a kételyre vonatkozik. Vajon már készen áll-e a sum-
A harmadik levél, amelyben Descartes az örök igazságok teremtésével kapcso- ma dubitatio mint az a módszertani-terapeutikus eszköz, amellyel Descartes
latos kérdésekre tér ki, május 30-i keltezésű, s mint a korábbiak, Mersenne- az Elmélkedésektől kezdve expliciten is indokolja az olvasó számára a mate-
nek szól. matika szükségszerű igazságaiban való kételkedést? Az Értekezés 4. részében,
amely a metafizikai gondolatok vázát tartalmazza, Descartes egy igen kevéssé
„Azt kérdezi, in quo genere causae Deus disposuit aeternas veritates [az oknak milyen konkluzív, s a levont következtetéssel igen kevéssé arányban álló érvet alkal-
nemében rendelte el Isten az örök igazságokat]. Azt válaszolom, hogy in eodem ge- maz arra hivatkozva, hogy „mások” olykor tévednek még a legegyszerűbb mű-
nere causae [az ok ugyanazon nemében], mint amelyben az összes dolgot megterem- veletek végrehajtásakor is. Valószínűleg egyet kell értenünk Rodis-Lewisszel,
tette, vagyis ut efficiens et totalis causa [mint ható- és teljes ok]. Mert bizonyos, hogy aki egy helyütt azt írja, amennyire kevéssé hihető, hogy az Értekezés megírá-
éppúgy létrehozója a teremtmények lényegének mint létezésének. Mármost ez a lé- sának idején még nem állt rendelkezésre ez a fogás, annyira nincsen semmi-
nyeg nem egyéb, mint az örök igazságok, amelyekről nem gondolom, hogy úgy ema- lyen utalás arra, hogy már a föntiekben idézett Mersenne-levelek megírása
nálódnak Istenből, mint a nap sugarai.53 Tudom azonban, hogy Isten minden do- idején ott lett volna a háttérben a legfőbb módszertani kétely.55
log létrehozója, ezek az igazságok pedig dolgok, következésképp Isten a létrehozójuk.
Azt mondom, tudom, s nem azt, hogy megértem (conçoy), vagy, hogy fölfogom (comp-
rens). Mert tudhatjuk, hogy Isten végtelen és mindenható, még ha lelkünk, mely vé-
ges, nem képes is ezt megérteni vagy fölfogni.54 […] Azt is kérdezi, ki késztette Istent
rá, hogy megteremtse ezeket az igazságokat. Erre azt válaszolom, hogy épp annyira
szabad volt számára, hogy megtegye, hogy ne legyen igaz, hogy a [kör] középpontját
a kerülettel összekötő vonalak egyenlők, mint az, hogy ne teremtse meg a világot. S

52
  Ha jól értem azt, amit Curley a Frankfurt féle interpretáció ellen fölhoz, az általa szükséges-
nek látott megkülönböztetés a kontingens létezőkre vonatkozó és a szükségszerű létező(k)re
vonatkozó szükségszerű igazságok között (Doney, 366) ugyanebbe az irányba mutat, csakúgy,
mint Röd figyelmeztetése arra, hogy a metafizika területén vannak korlátai az abszolútumok
respektívummá válásának (Röd 1971, 11 és passim).
53
  Gaukroger úgy véli, hogy Descartes itt a Bérulle által fölelevenített augusztinizmus ellen
foglal állást: Gaukroger, 207.
54
 A descartes-i metafizikai gondolkodás e kezdeti fázisától kezdve folytonosan jelen van a
55
tézis, mely szerint Isten fölfoghatatlan, miközben Isten ideája bennünk világos és elkülönített.   Rodis-Lewis 1985, 121. Fontos ebből a szempontból Montaigne hatásának kérdése, amelyet
Az Elmélkedések kapcsán fogunk erről részletesebben szólni. a későbbiekben fogunk érinteni.

128 129
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

3. Le monde ou Traité de la lumière a sajátjával, de e csekély szívességért egyáltalán nem csekély dolgot kínál vi-
szonzásul: egy kis értekezést jelent be, amelyben az össze szublunáris jelenség
Semmiképp sem véletlen, hogy Descartes munkáiból a húszas évek végén magyarázatát ígéri, külön kihangsúlyozva a szivárvány színeinek értelmezé-
s a harmincas évek első felében éppen az maradt fönn, ami: tudósítások és sét, amely nehezebbnek bizonyult számára, mint az összes többi. Egy koráb-
néhány vázlat, utalás, töredék kilenc hónapon át érlelődő metafizikájáról, s ban idézett levél a metafizika kifejtését arra az időre tolta el, amikor már látta,
igen ambiciózusan megtervezett és jelentős részben meg is valósított termé- hogyan fogadták „fizikáját”, itt pedig azt olvassuk, hogy ez lesz az az érteke-
szettudományos művek, melyek részben mérföldkőnek bizonyultak az ille- zés, amelyet mint filozófiájának mintáját fogja megjelentetni, hogy – mint-
tő tudományok fejlődésében, részben pedig – megjelenésük utáni – közvet- egy Apellész nyomán – a „vászon” mögé rejtőzve hallgathassa, miként véle-
len hatásukat tekintve a legjelentősebbek Descartes oeuvre-jén belül. Amikor kednek róla. November 13-án azonban már azt írja Mersenne-nek, hogy az
1630-ban beiratkozott a Leydeni Egyetemre, a matematikát jelölte meg ta- eltelt egy hónap alatt mást se tett, mint az értekezés tervét csiszolgatta, mert
nulmányai céljaként, 1631 végén pedig Jacobus Golius, a tanszék akkori pro- az immár nem egy partikuláris problémának a megoldása, nem a szubluná-
fesszora azt a görbékre vonatkozó, Papposz-féle problémát küldte el többek ris jelenségek magyarázata lesz, hanem „elhatároztam, hogy megmagyará-
közt neki is, amelynek megoldása egyik legeredetibb matematikai teljesítmé- zom a természet összes jelenségét, vagyis az egész fizikát.” (AT I, 70) Azaz a
nye, s még az Értekezés által bevezetett, módszerének legjelentősebbnek tar- parhelia jelenségének vizsgálata elvezette a szivárványhoz, a szivárványnak
tott alkalmazási példáit bemutató esszék egyikének, a Géometrie-nek az első mint természeti jelenségnek a magyarázata pedig minden szublunáris jelen-
lapjain is találkozunk vele. Sokat mond a következő részlet is a Mersenne- ség magyarázatához vezetett. Ám az 1628 táján Kepler munkáit a mikrome-
hez 1629. október 8-án írott levélből. chanikai magyarázati modell felől újragondolni igyekvő Beeckman nyomdo-
kain haladó, de már nagyobb terveket szövő Descartes számára már ez sem
„Mert két hónappal ezelőtt egy barátom megmutatott nekem egy elég részletes le- bizonyult elég átfogó programnak. A végső tervezet már nem épít a szublu-
írást, s mivel véleményemet kérte a dologról, meg kellett szakítanom a foglalatosko- náris és szupralunáris – hold alatti és hold feletti – szféra kettéosztására, mert
dást azzal, ami épp kezem ügyében volt, hogy rendben megvizsgáljam az összes égi az egész természet valamennyi jelenségét egy egységes elv alapján véli értel-
jelenséget.” (AT I, 23) mezendőnek: nemcsak mindenfajta külső természeti jelenségről van immár
szó, hanem épp ennyire az ember fiziológiájának mechanizálásáról is. Az a
Amin Descartes éppen dolgozott, a metafizikai értekezés volt, ezt a munkát terv fogalmazódott meg, amelyet 1629 és 1633 között próbált megvalósíta-
szakította meg és tette félre egy olyan vizsgálódás kedvéért, amely egy egé- ni, s amelyről az Értekezésben a következőket olvassuk.
szen partikuláris kérdés kutatásával indult, de rövidesen átfogó világmagya-
rázatot kínáló művé vált. Descartes fiatalabb kortársa, Henry Reneri, aki első- „Azt terveztem, hogy belefoglalom mindazt, amit az anyagi dolgok természetéről tud-
ként tanította hivatalosan a karteziánus természetfilozófiát, s – Beeckmannal ni véltem, mielőtt megírtam azt a tanulmányt. De […] mivel attól tartottam, hogy
ellentétben – az elvárt tisztelettel tekintett a filozófusra, Gassendi közvetí- nem fejthetem ki tanulmányomban minden gondolatomat, csupán azt akartam rész-
tésével tett szert az 1629. március 20-án a Róma melletti Frascatiban megfi- letesebben tárgyalni, amit a fényről tudok; majd ehhez alkalmilag hozzá akartam
gyelt „parhelia” leírásának egy másolatára, s ez volt az a rajz, amely Descartes csatolni valamit a napról és az állócsillagokról, mert a fény majdnem egészen ezek-
figyelmét egy csapásra az égi jelenségek vizsgálatára irányította. E levélben ből ered; az égboltozatról, mert átbocsátja a fényt; a bolygókról, az üstökösökről és
arra kéri Mersenne-t, küldene neki egy másik leírást, hogy össze tudja vetni a Földről, mert visszaverik a fényt; s különösen mindazokról a testekről, amelyek a

130 131
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Földön vannak, mert ezek vagy színesek, vagy átlátszók, vagy világítók; végül pedig nézet előítéletként eluralkodjék bennünk, képesek legyünk jobban megvizs-
az emberről, mert ő a fény szemlélője.” (Értekezés, 54) gálni, hogyan is áll e dolog.” E két idézetben először is rábukkanunk arra a fő
kérdésre, amely az Elmélkedések gondolatmenetének kiindulópontja: hogyan
Arról a műről van itt szó, amely teljes egészében sosem készült el, ám amely- lehet megszabadulni attól a gyermekkorunkból származó előítélettől, mely
nek igen nagy része két, Descartes halála után külön-külön publikált érte- szerint a gondolkodásunkban – itt még: a képzeletünkben – formálódó idea
kezésben, a Le monde ou Traité de la lumière illetve a Traité de l’ homme című hasonlít ahhoz a külső tárgyhoz, amelynek az ideája. Ez azt is jelenti, hogy
tanulmányban foglaltatik benne. A hiányzó természettudományos fejtegeté- lassan helyükre kerülnek a későbbi metafizika elemei, amennyiben az „idea”
sek egy része az Értekezés a módszerről kíséretében megjelent „esszékben” ta- kezd eloldódni a testi jellegű képzeletben lenyomódó képtől, amelyként még
lálhatók, az „eszes lélekről” szóló tervezett rész pedig talán az eltűnt kis me- a 12. szabály gondolatmenete láttatta. Ez az eltolódás pedig utat nyit ahhoz
tafizikai értekezés anyagából épült volna föl. A három rész egységes alapzatát az ismeretmetafizikai kérdésfeltevéshez, mely ideáink és a külső világ viszo-
az anyag homogeneitásáról alkotott tézis alkotja, amely szerint a természet- nyát firtatja: ha nem a külső világ közvetlen és egyértelmű, a létrejött kép ha-
ben végbemenő mindennemű változást az anyag részecskéinek mozgása és az sonlóságában manifesztálódó, ránk hatása hozza létre ideáinkat, akkor meg-
e mozgást irányító természettörvények hoznak létre. A ma Le monde címen nyílik a lehetőség akár a külső világ realitását is megkérdőjelező többé vagy
olvasható mű első öt fejezete azokat az általános alapelőfeltevéseket foglalja kevésbé szkeptikus kérdésfeltevés számára.56 Itt még nem jut el idáig a gon-
össze, amelyekre a további fejezetek épülnek mind a Le monde további része- dolatmenet, noha az első elmélkedés egyik legfontosabb módszertani fogá-
iben, mind a Traité de l’ homme-ban. Ezek az előfeltevések részben megelő- sa is megjelenik már a második idézetben: kételkednünk kell, de nem a kétel-
legeznek olyan gondolatmeneteket, amelyekkel – olykor más hangsúlyokkal kedés kedvéért, hanem azért, hogy gyermekkorunktól fogva belénk ivódott
– az Elmélkedésekben találkozunk. Az első fejezet mindjárt egy olyan tézist „naiv realizmusunk” mint előítélet kellő ellensúlyt kapva ne akadályozhassa
rögzít, amely a későbbi művekben is középponti szerepet játszik: többé az elfogulatlan vizsgálódást. Az első elmélkedés kiélezett szituációjá-
ban a démonivá fokozott kétely lesz ennek az itt ártalmatlannak tűnő mód-
„Mert még ha általában mindenki meg is van győződve róla, hogy a gondolkodásunk szertani eszköznek a megfelelője.
ideái teljességgel hasonlóak azokhoz a tárgyakhoz, amelyekből származnak, egyálta- De ha a fény más természetű lehet, mint amilyet fényérzetünk sugall, ak-
lán nem látok olyan érveket, amelyek erről biztosítanának bennünket. Ellenkezőleg, kor föl kell vetni a kérdést, hogy mi a fény természete. Ezt a kérdést teszi föl
sokféle tapasztalat azt mondatja velem, hogy kételkednünk kell benne.” (AT XI, 4) a második fejezet, összekapcsolva a meleg természetére vonatkozó kérdéssel,
hiszen mindkét jelenség végső forrása a tűz, akár a számunkra közvetlenül
A beszéd és a benne átvitt értelem viszonya az első példa, amely máris ahhoz jelenvaló alakjában, akár a távoli csillagok alakjában tekintjük. A fa égése-
a következtetéshez vezet, hogy a természet megalkothatta azokat a „jeleket”, kor megfigyelhető tűz mármost ahhoz az alapvető következtetéshez vezet el,
amelyek a fényt érzékeltetik velünk anélkül, hogy e „jelekben” bármi is len- hogy egyedül a tűz részecskéinek mozgása az, „amelyet – az általa létrehozott
ne, ami hasonlít a fényérzethez. A beszéd, persze, talán túlságosan speciális
példának is tűnhet, ezért Descartes más példákat is hoz a különböző érzék- 56
  Lásd erről Klima Gyula: „Szent Tamás és a démon” című tanulmányát, amelyben az Ock-
szervek területéről. Nem azért – mint mondja –, hogy „feltétlenül elhites- ham körül végbemenő szemantikai fordulatot a megismerési folyamat alapzatául fölvett okság-
se velünk, hogy ez a fény más a tárgyakban, mint a mi szemünkben, hanem fajta megváltozásával kapcsolja össze. In: Altrichter, F. – Szécsényi, T. (szerk.), A filozófiai realiz-
csak azért, hogy kételkedjünk benne, s hogy vigyázva, nehogy az ellenkező mus védhetősége, Budapest: ELTE BTK Tudományfilozófiai munkabizottság, 1994., 180–212.

132 133
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

különböző hatások szerint – hol melegnek, hol fénynek nevezünk” (AT XI, akár pedig a fémek részecskéit is szétválasztó savakat. Ezeknek a részecskék-
9). S mivel ettől kezdve általános szabályként kerül alkalmazásra a tétel, hogy nek már van valamelyest meghatározható alakjuk: nagyjából gömbölyűnek
ideáinkra csak más ideák hasonlíthatnak,57 a meleg érzetére is érvényes, hogy mondhatók, mint a homokszemcsék, amiből az következik, hogy egyrészt
minden alkalommal létrejöhet, amikor csak valami az ennek megfelelő mó- sohasem tudnak tökéletesen érintkezni egymással, másrészt, hogy tiszta ál-
don mozgatja testünk megfelelő részének részecskéit. lapotban sohasem fordulnak elő: a részecskék közti térben mindig van vala-
A harmadik, még mindig előkészítő fejezet a mozgás egész világot átható melyes tűz. A harmadik elem a föld, melynek részecskéi sokkal nagyobbak
voltáról szóló tézis segítségével vezeti be a később három elemnek nevezett há- és sokkal kevésbé mozgékonyak, mint az előző kettő közül bármelyikéi.58
romféle test megkülönböztetését. A két szélső lehetőség a teljes folyékonyság Az elemek tanával kapcsolatban szó esik a dolgok tulajdonságainak ah-
és a tökéletes szilárdság. Ha két részecske érintkezésben van egymással, ak- hoz hasonló kettéosztásáról, amely Galileinél jelenik meg s Locke-nál ölt
kor mindig valamilyen mértékű erőre van szükség szétválasztásukhoz, bár- majd explicit alakot. Hiszen a három elem megkülönböztetése során sem-
mennyire kicsiny is ez az erő. Ebből következik, hogy szilárd lesz az a test, milyen más tulajdonságra nem hivatkoztunk, csakis a mozgásra, a nagyság-
melynek valamennyi részecskéje olyképp érintkezik egymással, hogy egyál- ra, az alakra és a részek elrendezésére. Ezek azok az eredeti tulajdonságok,
talán semmilyen tér nem marad közöttük, és egyik részecske sem törekszik amelyeknek nincs szükségük a magyarázatra, ellentétben a – külön is kiemelt
elhagyni az együttest. A lehető legfolyékonyabb test ezzel ellentétben az lesz, – meleggel és hideggel, nedvességgel és szárazsággal, valamint „az élettelen
amelynek „legkisebb részecskéi egymástól a leginkább eltérő módon mo- testek valamennyi formájával” (AT XI, 26), amelyek az eredeti tulajdonsá-
zognak a lehető legnagyobb sebességgel”. Minden ténylegesen létező test e gokkal magyarázandók.
két szélsőség között helyezkedik el azon a skálán, melyen változást egyedül Már az eddig alkalmazott szókészletből is nyilvánvaló, hogy egy sajátos
a részecskék mozgása, alakja és nagysága jelent; mert bármely elemhez tar- korpuszkuláris elméletről van szó, amely azonban nem atomizmus a szó tu-
tozó bármely test ugyanabból az egyetlen fajta anyagból áll: „jól jegyezzék lajdonképpeni értelmében, noha az „atom” kifejezés előfordul szövegünkben
meg, hogy valamennyi test – mind a szilárdak, mind a folyékonyak – egya- a levegő szemmel láthatóan mozgó kis testei (ces petits corps, AT XI, 14) jelen-
zon anyagból épülnek föl” (AT XI, 17). Ennek a skálának három szakaszát tésében. De, egyfelől, Descartes – noha meglehetősen határozatlan megfo-
jelöli ki a három elemről szóló, az ötödik fejezetben kifejtett tanítás. A tűz a galmazást alkalmaz – nem határolja be a részekre osztás lehetőségét, másfe-
legfolyékonyabb elem. Erről nemcsak az igaz, hogy valamennyi saját részecs- lől – mint már a tűz szerepével kapcsolatban is láttuk – egészen határozottan
kéje folytonosan a leghevesebb mozgásban van, hanem az is, hogy a legtöbb cáfolja a tökéletes vákuum létezését. A részekre osztás lehetőségét a harma-
más testet is képes folyékonnyá tenni. A lehető legkisebb részecskékből épül dik fejezet a következőképp fogalmazza meg:
föl, de ezeknek nincs sem meghatározott alakjuk, sem meghatározott nagy-
ságuk, hanem mindig azt a teret foglalják el, amelyet a többi elem részecskéi 58
  Gaukroger elegáns választ ad arra a kérdésre, miért éppen ezt a három elemet választja
szabadon hagynak. A tűznél kevésbé folyékony elem a levegő, amelynek ré- ki Descartes, miért hagyja ki a hagyományos negyedik elemet, a vizet, amely pedig annál
szecskéi szabad szemmel is láthatóan egymástól különböző módon mozognak, is fontosabb számára, mert valójában egész mechanisztikus fizikájának végső modellje az a
hidrosztatika, amely a Beeckman-féle napló közös feladatmegoldásaiban alakult ki. A válasz
akár a naptól megvilágított levegő részecskéit vizsgáljuk, akár a folyadékokat,
nem más, mint hogy Descartes itt alapvetően mégiscsak a fényről akar írni, márpedig a fénnyel
kapcsolatban három körülményről kell szót ejteni: a keletkezéséről, amely a tűzhöz kapcso-
57
  „Et comme nous avons déja dit qu’ il n’y a rien, hors de nostre pensée, qui soit semblable aux lódik, a terjedéséről, amely a levegőt érinti és a „földszerű” testekről való visszaverődéséről és
idées que nous concevons du chatoüillement et de la douleur […]” AT XI, 10. megtöréséről. Gaukroger, 237.

134 135
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„[…] gondolja el, hogy minden test fölosztható szélsőségesen kicsiny részekre. Nem „[…] minden mozgás e világban valamilyen módon cirkuláris, ami annyit jelent, hogy
kívánom meghatározni, hogy e részecskék száma végtelen-e (infiny), vagy sem, an�- valahányszor egy test elhagyja helyét, mindig egy másik test helyébe lép, ez ismét
nyi azonban mindenképp bizonyos, hogy a mi megismerésünkre való tekintettel ha- egy másik helyébe, s így következőleg egészen az utolsóig, amely ugyanabban a pil-
tártalan (indéfiny), s hogy föltehetjük, hogy több millió van belőlük a legkisebb ho- lanatban (au mesme instant) elfoglalja az első test által elhagyott helyet.” (AT XI, 19)
mokszemcsében is, amelyet még szemünkkel észlelhetünk.” (AT XI, 12.)
Gaukroger javaslatát elfogadva összekapcsolhatjuk a vákuumellenes érvelést
„Érintőlegesen” ráadásul még azt is megtudjuk, hogy amikor „egyetlen ré- azzal a megkülönböztetéssel, amely már a tűz első, mikromechanikai fogal-
szecskéről” (un seul partie) esik szó, akkor sohasem egy végső, tovább már makkal történő értelmezése közben fölbukkan, igazi jelentőségre azonban
nem osztható „atomról” van szó, hanem mindig részek együtteséről, melyek majd a fénytörés jelenségének magyarázatakor tesz szert.59 Descartes itt meg-
nem törekszenek elkülönülni (AT XI, 15). Vagyis sem az atom, sem a ré- különbözteti a mozgás képességét (puissance de se mouvoir) és azt, ami meg-
szecske descartes-i fogalma nem implikálja a tovább már nem osztható ele- határozza a mozgás irányát. Ez utóbbiról pedig megállapítja, hogy „minden
mi testek elismerését. részecske azon a módon mozog, amelyet a környező testek elhelyezkedése
A tulajdonképpeni vákuumról pedig a negyedik fejezetben megtudjuk, könnyűvé tesz számára”. Bárhogyan értékeljük is ez állítást a testekkel teli
hogy az idea és tárgya közti hasonlóság feltételezéséhez hasonlóan egyike plenum vonatkozásában, annyi mindenképp bizonyos, hogy előfeltételezi ezt
azoknak a téves előítéleteknek, amelyek gyerekkorunkban ivódnak belénk: a plenumot, hiszen a vákuumban semmi sem befolyásolná az adott részecs-
mivel a levegőt nem érzékeljük, ezért ott, ahol csak levegő van, testektől men- ke mozgását inkább az egyik, mint a másik irányban.
tes, üres teret gondolunk (AT XI, 17). Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy az idézett állítás az e világban vég-
bemenő valamennyi mozgásról szól, vagyis azt implikálja, hogy az új csilla-
„[…] valamennyi tér, amelyet az emberek üresnek tartanak, s amelyben mi csak le- gászokhoz hasonlóan Descartes is szükségtelennek nyilvánítja a szublunáris
vegőt észlelünk, legalább annyira telitett, s ráadásul ugyanazzal az anyaggal telített, és szupralunáris szféra megkülönböztetését, amennyiben egységes anyag- és
mint azok a terek, amelyekben más testeket érzékelünk.” (AT XI, 18) mozgáselméletet dolgoz ki az egész világ számára: az égi testek ugyanabból
az anyagból épülnek föl, mint a földiek, az égiek létrejötte és megfelelő moz-
Ennek a vákuum elleni érvelésnek a keretében válaszol Descartes egy lehet- gásuk kialakulása ugyanúgy magyarázandó, mint a földieké. Ráadásul, mi-
séges ellenvetésre oly módon, hogy az egyszerre világít rá a mozgás feltétele- vel az érzékelés is részét alkotja a cirkuláris mozgások összességének, ezért
zett természetére és arra, hogy az instant fogalmának – a hidrosztatikai kéz- nemcsak a külső természeti folyamatok magyarázandók az egynemű anyag
irat és a 12. szabálynak az érzetek közös érzéknek való átadását leíró részei cirkuláris mozgásának feltételezésével, hanem a belsők is. Ezen a megfonto-
után – itt is alapvető és – a permanens mozgás föltételezése révén – átfogó láson alapul a Traité de l’ homme-ban kifejtett érzékeléselmélet.
jelentősége van. Az ellenvetés a mindennapi intuíciónkból származik, és azt
állítja, hogy ahhoz, hogy a – Descartes által modellül választott helyváltoz- ***
tató – mozgás végbemehessen, üres térnek kell kéznél lennie, amelyet a moz-
gó test a mozgás közben folyamatosan betölt. Descartes válasza megelőlegezi
a cirkuláris mozgás elméletét, amely minden további fejtegetése szempont-
jából alapvető jelentőségű. 59
  Gaukroger, 229. skk.

136 137
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„Hogy árnyaltabban beszéljek mindezekről a dolgokról és szabadabban mondhassam jár, hogy e konstrukció „igazsága” nem függ valami rajta kívülivel való ös�-
el róluk ítéletemet anélkül, hogy a tudósok közkeletű nézeteit követnem vagy cáfol- szehasonlítástól, mert itt az ellentmondás mentesség az „igazság” szükséges
nom kellene, föltettem magamban, hogy én ezt az egész világot átengedem vitatko- és elégséges kritériuma. Minden bizonnyal erre utal a következő megjegyzés.
zásaiknak, s én csak egyetlen dologról beszélek: mi történnék egy új világban, ha Is-
ten most valahol a képzelt terekben elég anyagot teremtene, hogy világot alakítson „Mármost mivel vesszük magunknak a szabadságot, hogy ezt az anyagot fantáziánk-
belőle […].” (Értekezés, 54) nak megfelelően alkossuk meg (feindre à notre fantaisie), tulajdonítsunk neki, ha kér-
hetem, olyan természetet, amelyben semmi sincs, amit ki-ki ne tudna oly tökélete-
Az Értekezés ötödik része így idézi föl a Le monde-nak a hatodik fejezettel kez- sen megismerni, amennyire csak lehetséges.” (AT XI, 33)
dődő fő részét – beleértve a Traité de l’ homme-ot is, amelynek első fejezete
a kéziratban 18. fejezetként szerepelt –, amelyben Descartes – részben való- A kiindulópont egy olyan anyagtömeg, amely betölti az egész rendelkezésre
színűleg cenzurális okokból, részben minden bizonnyal valódi filozófiai mű- álló teret, s amely még nem különült el a három elemmé, még nem rendel-
fogásként – egy „gondolatkísérletet” kezdeményez. Arra hívja föl az olvasót, kezik a valódi testek alakjával, színével stb., de nem is olyan, mint a materia
hogy az „imaginárius térben”60 próbálja fölépíteni a világot. Ennek a kísérlet- prima a skolasztikus gondolkodásban. Ez az anyag minden lehetséges mó-
nek megvan az a komoly előnye a kísérletező természettudományhoz képest, don osztható, s Isten ténylegesen is többféle nagyságúvá tette az egyes dara-
hogy nagymértékben a priori konstrukció, vagyis lehetővé teszi a természet- bokat, a nélkül azonban, hogy az egyes darabok közt vákuum lenne. A te-
tudomány azon a priori elemeinek kimunkálását, amelyek az elvégzendő kí- remtés első pillanatától kezdve meghatározott mozgásban vannak ezek az
sérletek irányítására szolgálhatnak.61 Módszertanilag ez azzal a nagy előnnyel anyagdarabok, ám e mozgásnak sem az iránya, sem a sebessége nem egy-
forma valamennyi darabban. Az egyetlen állandó a minden költői képzele-
60
tet fölülmúló káoszban azok a „természettörvények” (les lois ordinaires de la
  „Dans les espaces imaginaires” Azért alkalmazom az imaginárius tér kifejezést, hogy az
imaginárius szám fogalmára utalva is hangsúlyozzam, hogy semmiképp sem szabad azt gon- Nature), amelyek működése nyomán a káoszból minden további isteni köz-
dolni, hogy itt pusztán külsődleges okok játszottak szerepet az előadásmód megválasztásában. reműködés nélkül kialakul az az „igaz világ”, amelyben élünk. E törvénye-
A Gassendival folytatott vitában hangsúlyozza Descartes azoknak a „valójában” nem létező ket a hetedik fejezet fejti ki részletesebben, a „természet” kifejezés jelentésé-
segédkonstrukcióknak a szerepét, amelyeket a különböző tudományágakban alkalmaznak nek meghatározásából kiindulva.
annak érdekében, hogy „valóságosan” létező dolgokról szerezzenek ismereteket. Ilyen konst-
rukciónak mondja ott a módszertani kétely démoni alakját, de nem lehet kétséges, hogy a Le
„[…] természeten […] magát az anyagot értem, amennyiben az összes neki tulajdo-
monde-béli világ-konstrukció is efféle módszertani eszköz.
61
  Kétségtelen ugyanis, hogy Descartes szerint vannak a természettudománynak a priori nított minőséggel együtt tekintem, az egészet összességében véve s azzal a feltétellel,
elemei, a kérdés csak az, hol húzódik a határ, amelyen túl a kísérletek már elengedhetetlenek. hogy Isten továbbra is fönntartja ugyanazon a módon, mint ahogyan megteremtette.
Az Értekezés hatodik része erre céloz, amikor a kutatás első részéről beszél: „Először is álta- Mert egyedül ebből, hogy ti, továbbra is fönntartja, következik szükségszerűen, hogy
lánosságban iparkodtam megtalálni mindannak elveit vagy első okait, ami van vagy lehet a
világon; s e célra nem feltételeztem mást, csak Istent, ki mindent teremtett, s ezeket az elveket
csakis az igazság bizonyos csíráiból származtattam, amelyek természettől vannak lelkünkben” emberi szellem a földi testek formáit vagy fajait meg tudja különböztetni végtelen sok mástól,
(Értekezés, 70, saját kiemeléseim). Van azonban egy határ, amelyen túl ez a fajta vizsgálódás leg- ami szintén a földön lehetne, ha Isten úgy akarta volna.” (Uott. 71) Hogy azonban ez a határ
alábbis praktikus okokból nem folytatható tovább: „Amikor azután a különösebb tárgyakhoz pontosan hol húzódik, az bizonytalan. Lásd ezzel kapcsolatban az Alapelvek záró sorainak
akartam leszállni, olyan nagy sokféleség tárult elém, hogy lehetetlennek tartottam, hogy az variációiról a későbbiekben mondandókat!

138 139
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

végbe kell menniük a részekben azoknak a változásoknak, amelyeket – mivel úgy lá- „Második szabályként ezt feltételezem: amikor egy test meglök egy másikat, csak
tom, nem tulajdoníthatók voltaképpeni módon Isten cselekedetének, hiszen e csele- olyan mozgást képes átadni neki, amelyet ő maga a sajátjából elveszít. Másfelől nem
kedet nem változtat meg semmit – a természetnek tulajdonítok. S azokat a szabályo- vehet el a másiktól olyan mozgást, amely ne növelné meg egyszersmind ugyanan�-
kat, amelyeket e változások követnek, a természet törvényeinek nevezem.” (AT XI, 37) nyival a sajátját.”

Az eddig előadottakból már következik az a kettősség, amely az Alapelvek ter- E két első szabály segítségével Descartes egyfajta paradigmaváltást visz vég-
mészetfilozófiájában is megmarad; az egyik oldalról, ugyanis, Isten működé- hez annak a korábbi mozgáselméletekben anomáliának számító kérdésnek
se teljességgel változatlan, míg a másik oldalról nézve a természet részeiben megválaszolásában, amely az elhajított tárgy mozgásának természetére vo-
folytonos változások zajlanak. Ennek az a magyarázata, hogy noha Isten a natkozott. Hiszen Descartes itt nem a korábbi kérdést válaszolja meg, hanem
teremtés pillanatában különbségeket helyezett a teremtett világban a részek megfordítja a kérdés irányát, s ezáltal a válasz magától értetődően fog adód-
nagyságát, a mozgások irányát és sebességét illetően, az egyes részek között ni. Nem az lesz a kérdés, hogy mi tartja mozgásban az elhajított követ, mi-
ugyanakkor nem hagyott üresen semmilyen teret. Ebből pedig az következik, után elhagyta a hajító kezet, hanem az, hogy miért hagy fel a mozgással egy
hogy nem a kezdeti állapotot fogja fenntartani, hanem a kezdeti állapotból idő után. Ez utóbbi kérdésre pedig már szinte triviális a válasz, ha fölidéz-
kiinduló, az egyenlőtlenül mozgó, egyenlőtlen testek állandó egymásra ha- zük, hogy nincs vákuum, s ezért minden mozgó testnek mindig más testek
tásából fakadó folyamatos változást. Melyek, mármost, az említett törvények, mozgásba hozása révén kell utat törnie magának, melynek során folyamato-
melyek a természet működésének változatlanságát biztosítják? san veszít saját mozgásából.
Descartes, persze, tudatában van annak, hogy ezek a törvények ellentét-
„Az első a következő: az anyag minden egyes része mindig megmarad ugyanabban az ben állnak mindennapi világtapasztalatunkkal. Ennek az ellentétnek és a be-
állapotban, amíg csak a többiekkel való találkozás nem kényszeríti ez állapot meg- lőle fakadó természetes ellenkezésnek a leküzdése az egyik nyilvánvaló célja
változtatására.” (AT XI, 38) mind az új világ hipotézisének, mind a korábbi levelezésben említett, a fiziká-
hoz szükségesnek látszó metafizikai megalapozásnak. Mert mivel ez új világ
Descartes itt kifejezetten hangsúlyozza, hogy a mozgást is a megmaradó ál- a priori konstrukció, melyet nem a tapasztalatra hivatkozás legitimál, hanem
lapot részének tekinti, hosszas polémiába kezdve egyfajta skolasztikus moz- egyedül a kiinduló tételek ellentmondás-mentessége és a levezetési szabályok
gásfogalommal. E polémia egyik végeredménye az, hogy a változásnak ama betartása, ezért Descartes kézenfekvő módon hivatkozhat arra, hogy a kiin-
sokféle fajtája helyett, amely az arisztotelészi-skolasztikus mozgásfogalom ré- duló tételek között szerepel Isten változhatatlansága mint metafizikai igaz-
szét képezte, ő egyetlen fajtát ismer el, a helyváltoztató mozgást, amelyet vi- ság, s az eddig említett két törvény ebből következik.
szont „könnyebb fölfogni, mint a geométerek vonalait”. A másik eredmény
az a bejelentés, hogy a nyugalom nem kevésbé az anyagnak tulajdonítandó „Mert milyen erősebb és szilárdabb fundamentumot találhatna bárki is egy igazság
mennyiség, mint a mozgás – ez is olyan elem, amely az Alapelvek második megalapozásához […], mint az arra a szilárdságra és változhatatlanságra való hivat-
részében is nagy szerepet játszik. kozást, amely Istenben van?

140 141
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Mármost e két szabály nyilvánvaló módon egyedül abból következik, hogy Isten „[…] Isten minden dolgot egy folyamatos cselekvéssel (par une action continuë) tart
változhatatlan, s mivel mindig egyformán tevékenykedik, mindig ugyanazt az ered- fenn, s következésképp nem olyanként tartja fönn a dolgokat, amilyenek valamen�-
ményt hozza létre.” (AT XI, 43) nyi idővel korábban lehettek, hanem pontosan olyanként, amilyenek abban a pilla-
natban (au mesme instant), amelyben fenntartja őket.” (AT XI, 44)
A harmadik törvény sem épül más fundamentumra.
Ennek a tézisnek szinte beláthatatlan következményei vannak – a fizikai
„Harmadikként ezt teszem még hozzá: amikor egy test mozog, minden egyes részecs- következményeken túl – a morálfilozófia metafizikai megalapozása terén,
kéje mindig arra törekszik, hogy mozgását egyenes vonalúan folytassa, még ha ez olyan következmények, amelyek Descartes-nál nem is bontakoznak ki tel-
a mozgás a leggyakrabban görbe vonal mentén megy is végbe, s még ha soha nem jes egészükben, hanem először Spinoza és Blyenbergh levelezésében válnak
történhetik is meg, hogy a mozgás valamiképp ne legyen cirkuláris – amiként ko- világossá egy teológiai alapon amatőr filozófiát művelő ember megbotrán-
rábban kifejtettem. S ekképpen a részecskék akciója, vagyis mozgásra való hajlama kozása nyomán.62 E következményekről azonban csak később esik majd szó,
(leur action, c’est à dire l’ inclination qu’elles ont à se mouvoir) különbözik mozgásuk- csakúgy, mint a szigorúbban metafizikai következményekről, amelyek az
tól.” (AT XI, 43–44) Elmélkedésekben és a hozzá kapcsolódó vitákban jelennek meg.

E harmadik törvény több szempontból is értelmezésre szorul. Egyrészt nyil-


vánvalóan arról van ugyanis szó, hogy az egyenes vonalú mozgást helyezi az
62
egységesnek tekintett világ mozgás-hierarchiájának csúcsára, háttérbe szorítva   Lásd a 18–24. és a 27. levelet a Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány című kötetben (Bu-
ezzel a korábbi szupralunáris világ fő mozgásfajtáját, a körmozgást. Másrészt dapest: Osiris, 2002., 15–66.) A tézis általános jelentőségét az eljövendő korszak számára mi
sem mutatja jobban, mint Rousseau egyik „politikai töredéke”, amelyben a politikai értelem-
kétségtelen, hogy a mindennapi tapasztalat tanúságát, amely szerint minden
ben vett szuverén cselekvésének természetéről van szó. „Különösen arra kell ügyelni, hogy a
mozgás valamilyen görbe vonal mentén megy végbe, másodlagosnak tekinti. polgári társadalom lényegét ne keverjük össze a politikai hatalommal. Mivel a társadalmi test
Legfőbb hozadéka e törvénymegfogalmazásnak azonban mégis az, hogy sa- egyetlen akarati aktus eredménye, és egész fennállása nem más, mint egy olyan előzetes elkö-
ját elméletét, mely szerint a vákuum nem léte következtében minden mozgás telezettség következménye, melynek érvényessége csak a társadalmi test felbomlásával szűnik
valamiképp cirkuláris, nem várt módon kiegészíti. Értelmezésül a descartes-i meg. A politikai hatalom azonban csak az általános akarat gyakorlása, s szabad, miként az
általános akarat, nem lévén alávetve semmiféle elkötelezettségnek. A politikai hatalom minden
elmélet két sajátosságára lehet utalni. Az egyik Isten mindig változatlan cse-
egyes cselekedete csakúgy, mint fennállásának minden pillanata abszolút, független minden
lekvésének és a folyamatosan változó világállapotoknak a kettőssége, a má-
megelőzőtől. Soha nem azért tesz valamit a politikai hatalom, mert előzőleg ezt akarta, hanem
sik pedig az intuíció pillanatszerűségének általános jelentősége az egész des- mert most ezt akarja cselekedni.” In: Ludassy Máris (szerk.): A francia felvilágosodás morál-
cartes-i filozófia szempontjából. filozófiája, Budapest: Gondolat, 1975., 243. (Sur quoi l’on doit se garder de confondre l’essence
Mivel Isten mindig ugyanazt a fenntartó cselekedetet hajtja végre, ezért de la societé civile avec celle de la souveraineté. Car le corps social resulte d’un seul acte de volonté
egyként független az idő változásától s az adottat mindig közvetlenül meg- et toute sa durée n’est que la suite et l’effet d’un engagement antérieur dont la force ne cesse d’agir
que quand ce corps est dissous. Mais la souveraineté qui n’est que l’exercice de la volonté générale
előző, konkrét világállapottól. Nem arra irányul, hogy az éppen megelőző
est libre comme elle n’est soumise à aucune espéce d’engagement. Chaque acte de souveraineté ainsi
világállapotot fenntartsa. que chaque instant de sa durée est absolu, independant de celui qui précéde et jamais le souverain
n’agit parce qu’ il a voulu mais parce qu’ il veut. In: J.-J. Rousseau: Oeuvres complets III. Du cont-
rat social, écrits politiques Paris: Gallimard, 1964., 485)

142 143
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Az egyenes vonalú mozgás kitüntetettsége más oldalról világosodik meg Ez az összefüggés persze két irányban is értelmezhető, noha az aligha kétséges,
a megismerés lehetőségével összefüggésben. Úgy tűnik, mintha az egyenes hogy Descartes értelmezésében a hangsúly azon a morális világrenden van,
vonalú mozgás a Szabályok értelmében vett abszolútumként jelennék itt meg, amelyet Isten alapoz meg azon a módon, ahogyan a geometria „örök igazsá-
vagyis nem a létezés tekintetében abszolútként – hiszen bizonyos értelem- gait” is megalapozza. A makromechanikai jelenségek visszavezetése mecha-
ben nem is létezik –, hanem a megismerésünkre való tekintettel. Ez a moz- nikai törvények által irányított mikrokorpuszkuláris folyamatokra azonban
gásfajta a legegyszerűbb – az abszolútum egyik lehetséges fajtája a 7. szabály- előbb vagy utóbb mindenképp elvezet ahhoz a várakozáshoz, hogy az em-
ban –, s mint ilyen, más mozgásoknál nagyobb mértékben ragadható meg beri pszükhé körébe tartozó jelenségeket is ezen a módon magyarázzuk, az-
azzal az intuícióval, amely egy pillantás alatt megy végbe – noha az intuitus az vezessük vissza mechanikai fizikai folyamatokra – akár egy morális világ-
kifejezés semmilyen lehetséges alakja nem fordul elő ebben a szövegrészben. rendet megalapozó istennel a háttérben, akár nélküle.

„[…] minden mozgás közül egyedül az egyenes vonalú az, amely teljességgel egyszerű, A három fő természettörvény tárgyalásának lezárásaképp Descartes még egy-
s amelynek egész természetét egy pillanatban (en un instant) fogjuk föl. Mert ahhoz, szer kiemeli e törvények – s ez által a természetfilozófia megalapozásának –
hogy ezt a mozgást fölfogjuk, elegendő azt gondolnunk, hogy egy test akcióba lépett a priori jellegét és azt a parallelitást, amely a természetbe helyezett törvények
(est en action), hogy egy bizonyos irányban mozogjon, márpedig ez minden egyes pil- és e törvényeknek az elménkbe helyezett igaz ismerete között van. Ezt a faj-
lanatban (en chacun des instans) végbemegy, minden egyes pillanatban, amely csak ta realizmust a tudományokkal kapcsolatban Isten garantálja az elkülönített
meghatározható (peuvent estre déterminez) a mozgás ideje alatt. Ezzel szemben ah- megismerés médiumán keresztül.
hoz, hogy a cirkuláris, vagy bármilyen más mozgást észleljük, legalább két pillana-
tát vagy inkább két részét kell figyelembe vennünk azzal a kapcsolattal együtt, amely „Megelégszem azzal, hogy fölhívjam a figyelmet arra, hogy az imént kifejtett három
közöttük van.” (AT XI, 45) törvényen túl csak azokat a további törvényeket tételezem föl, amelyek tévedhetetle-
nül következnek ez örök igazságokból, amelyekre a matematikusok szokták építeni
Végül amellett is lehet érvelni, hogy van egy különös, harmadik motívuma is leginkább bizonyos és evidens bizonyításaikat. Ezek azok az igazságok, ezt állítom,
annak, hogy Descartes az egyenes vonalú mozgást tekinti alapvetőnek. Ez a amelyek szerint Isten – mint ő maga tanított bennünket – elrendezte az összes dol-
harmadik motívum morális jellegű: Isten nem a világbeli mozgás morálisan got a számosság, a súly s a mérték szerint, s amelyek ismerete olyannyira természetes
semleges oka, aki csak arról gondoskodik, hogy egyáltalán legyen mozgás, lelkünk számára, hogy – elkülönítetten fölfogva – nem tudjuk nem tévedhetetlennek
hanem minden mozgásnak, minden pillanatban megadja a helyes alapirányát, ítélni őket, s abban sem kételkedhetünk, hogy, ha Isten több világot teremtett vol-
amely éppenséggel az egyenes. Az egyenestől való eltérés – mert hiszen ideáli- na, valamennyi világban éppoly igazak volnának, mint a miénkben.” (AT XI, 47)63
san egyenes mozgás aligha lehetséges – mindig azoktól a részecskéktől ered,
amelyekkel a mozgó test kényszerűen találkozik. Váratlanul az akarat Isten
általi meghatározása is a mozgás eredeti egyenes voltával kerül összefüggésbe.
63
 E legutóbbi megfogalmazás azt jelzi, hogy a logikai igazságok szükségszerűségének általában
„Így tanítanak a teológusok arra, hogy Isten minden cselekedetünk oka, amennyiben
Leibnizre visszavezetett megfogalmazása – hogy ti. minden lehetséges világban igazak legye-
léteznek, s amennyiben van bennük valamennyi jóság; ám akaratunk különféle disz- nek – legalábbis előképszerűen megtalálható Descartes-nál is. Vö. E. M. Curley: „Descartes
pozíciói azok, amelyek a cselekedeteket vétkessé tehetik.” (AT XI, 46–47) on the creation of the ethernal truths” In: Doney, 575. skk.

144 145
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

A természettörvényekről eddig mondottak összegzéseképpen föl kell idézni több középpont körül. A legnagyobb testekből, amelyek a harmadik elem-
azt a közkeletű véleményt, mely szerint Descartes fizikája voltaképp kine- hez, a földhöz tartoznak, alakultak ki a bolygók és az üstökösök. A máso-
matika, amelyben az erő fogalmának nincs helye. Gaukroger ezzel szemben dik elemhez, a levegőhöz tartoznak az egyforma nagyságú, kör alakúra csi-
meggyőzően érvel amellett, hogy mivel Descartes fizikája nem atomisztikus szolódott elemek, s ebből jött létre az égitesteket körülvevő égboltozat. Azok
fizika, melynek fő jellemzője, hogy a mozgás alapesete az atom vákuumban, az egészen apró részecskék pedig, amelyek a csiszolódáskor váltak le a leve-
tehát minden külső kényszertől mentes mozgása, hanem olyan fizika, amely- gőrészecskékről, egészen nagy sebességre tettek szert s ennek következtében
ben a részecskék mindig külső kényszer hatása alatt mozognak, ezért kinema- igen könnyen válnak szét és találkoznak össze újra, és egyáltalán, igen nagy
tikának nem tekinthető. A kényszer ebben a modellben a más részecskékkel könnyedséggel öltenek fel mindenféle alakot. E harmadikként említett ré-
való összeütközésként jelenik meg, amely a mozgás alapesete. Ha már azt a szecskék alkotják az első elemet, a tüzet. A tűznek azok a részei, amelyekre
kérdést tesszük föl, hogy mi a modellje a descartes-i fizikának, akkor sokkal nincs szükség a levegő kör alakú részecskéi közti terek kitöltéséhez, minden
inkább azt kell válaszolnunk, hogy e modell a Beeckman–naplóból ismere- távolabb eső helyet is elfoglalnak, s megvan az a képességük, hogy a hozzá-
tes hidrosztatika. Itt játszik ugyanis alapvető szerepet a külső kényszer mel- juk legközelebb eső részecskéket is minden irányban mozgásba hozzák. A tűz
lett végbemenő mozgás, és itt találkozunk azzal az instanciális mozgás-akci- részecskéinek ez az „akciója” nem más, mint a fény, s a tűz fénylő elemeiből
óval, amely a harmadik törvény alapvető fogalma. Az is kétségtelen, hogy „az keletkezik a nap valamint az állócsillagok, amelyek körül a többi bolygó ke-
erő fogalmát is beépíti gondolatmenetébe, éspedig a legalapvetőbb ponton.”64 ring. Határtalan számú állócsillag s velük együtt keringő bolygórendszer és
ég van tehát „abban az új világban, amelyet most leírok Önöknek”.
A Le monde további két, nagyobb egysége, a 8–12. illetve a 13–15. fejezet az
égitestek létrejöttéről valamint a fény természetéről szól azokon az alapokon, Ez „új világ” mechanikus magyarázatában Descartes a továbbiakban a Föld
amelyeket az eddig ismertetett fejezetek fektettek le. és a Hold forgásainak, a súlynak és a nehézkedésnek valamint a dagály és
Az égitestek s a körülöttük elhelyezkedő anyag kialakulásának magyará- apály jelenségének egyedülálló értelmezését adja, melyhez a kulcsot minden
zatakor Descartes abból indul ki, hogy kétféle test jött létre akkor, amikor a esetben az örvénylő mozgás feltevésében rejlő lehetőségek kihasználása szol-
teremtéskor a legváltozatosabb alakú testek különültek el. A nagyjából közép- gáltatja. A Le monde jelentőségét e téren, Gaukrogert idézve, a következő-
méretűek s a náluk nagyságrendekkel nagyobbak. Mivel ezek a testek min- képp foglalhatjuk össze.
den teret kitöltöttek, ezért elég volt egyetlen helyen mozgásba hozni a teste-
ket, a mozgás egyetlen pillantás alatt (au mesme instant) átterjedt az összes „Az apály és dagály elmélete valójában a Le monde első igazán kvantitatív összetevő-
többi testre. Ennek a mozgásnak kettős hatása volt. A közepes testek súrló- je, ám az a tény, hogy a korábbi anyag nem kvantitatív, nem homályosíthatja el szá-
dásakor lekoptak éles szegélyeik, gömbölyű formájúakká váltak, s a kezdeti munkra annak jelentőségét, hogy Descartes-nak sikerült egy teljességgel mechanikus
kisebb különbségek is eltűntek. A nagyobb testek azonban nem csiszolódtak kozmológiát bemutatnia, amelynek alapzata az anyag szigorúan mechanikus fogal-
és nem lettek kisebbek, hanem ellenkezőleg, kiszögelléseik egymásba akad- ma s a három mozgástörvény. A Le monde Arisztotelész rendszerének teljességgel me-
tak, s így még az eddigieknél is nagyobb testek alakultak ki. Három méret- chanikus alternatíváját nyújtja, olyan rendszert, amely a heliocentrizmust első elvek-
csoport alakult tehát ki s kezdett forogni örvénylő mozgásban nem egy, de ből származtatja, amely az anyag új és láthatólag használható új fogalmát kínálja, s

64
  Lásd még Gaukroger, 241., 247–249.

146 147
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

amely megfogalmazza a mozgásnak azokat a fundamentális törvényeit, amelyek le- 6, vagy egyazon pontból jőve különböző pontok felé haladhatnak; 7, vagy különböző
hetővé teszik a kvantitatív leírások kimunkálását.”65 pontokból jőve s különböző pontok felé haladva áthaladhatnak egyazon ponton anél-
kül, hogy akadályoznák egymást; 8, olykor akadályozhatják egymást, akkor ugyan-
E magyarázatok további részletes követése helyett most áttérünk a fény tulaj- is, amikor erejük nagyon egyenlőtlen, s az egyiküké sokkal nagyobb, mint a másiké;
donságainak ismertetésére, amely a továbbiakban átvezet az emberi érzékelés 9, végezetül eltérülhetnek eredeti irányuktól visszaverődés, vagy 10, törés révén; 11,
leírásához. A fényt Descartes ugyanazon hidrosztatikus modell keretében ér- erejük növelhető, vagy 12, csökkenthető annak az anyagnak különböző diszpozí­ciói
telmezi, mint amely az egész univerzum értelmezés alapja volt. szerint, amely befogadja őket.” (AT XI, 98)

„A fény fő tulajdonságai a következők: 1, körben minden irányban kiterjed a fényes- Mivel a modell azonos, nem meglepő, hogy az instancialitásnak itt is nagy
nek nevezett testek körül; 2, minden távolságra; 3, egyetlen pillantás alatt (en un szerep jut, miközben még a példa is azonos a korábbiakkal: ha egy csapjával
instant);66 4, rendszerint egyenes vonalúan, amelyet a fény sugarának kell tekinteni; lefelé fordított hordó tele van a második elemhez tartozó kis gömböcskékkel,
5, e sugarak közül több, különböző pontokból érkező összegyűlhet egyazon pontban; s hirtelen kihúzzuk a dugót, akkor a dugóhoz legközelebb eső gömböcské-
vel azonos pillanatban fog elindulni a fölötte, de tőle legtávolabb lévő gömb
65
  Gaukroger, 255–256.
is. Végül a 15. fejezetet annak bemutatása zárja le, hogy miért tűnnek az ég
66
 Az instans fogalmának alkalmazása a fényelméletben tisztán természettudományos szem- jelenségei éppen olyannak, amilyennek tűnnek mind a régi, mind az új föld-
pontból már Descartes korában is problematikus volt. Ez a problematikus mivolt viszont ről szemlélődő ember számára.
éppenséggel arra mutat, hogy inkább a priori metafizikai és ismeretelméleti szerepe követelte
ki alkalmazását a fényelméletben, mintsem azok a kísérletek, amelyekre Descartes utal. Beeck-
man 1629-ben kísérletileg kimutatta, hogy a fény sebessége véges (vagyis hogy nem egy időtlen
pillanatban, hanem az időben terjed), amiből arra következtetett, hogy valószínűleg nincsen
olyan test, amely végtelen sebességgel tudna mozogni. Descartes 1634. augusztus 22-én Beeck- 4. Traité de l’ homme
manhoz írott levelében fölidézi azt a két napot, amikor egy olyan kísérlet tervében próbáltak
megegyezni, amely eldönthetné a kérdést. A tét igen nagy, hiszen mindketten hajlanak arra, Mint korábban már beszéltünk róla, az emberről szóló értekezés ma is-
hogy egész filozófiájukat semmisnek nyilvánítsák, ha a másik igaza bizonyosodnék be. Des- meretes szövege a háromrészesre tervezett Le monde második része.
cartes maga a következőket írja: „Minap azt mondottam […], hogy a fény a pillanatban (in
instanti) ugyan nem mozog, mint írod, hanem (amit ugyanannak veszel) a fényes testtől eljut
„Ezek az emberek, csakúgy, mint mi magunk, lélekből és testből tevődnek össze. Ezért
a szemhez, s azt is hozzátettem, hogy ebben annyira bizonyos vagyok, hogy ha bebizonyosodnék
hamissága, kész lennék elismerni, hogy semmit sem tudok a filozófiában.” (AT I, 307–308., saját először az önmagában vett testet kell leírnom, majd ezt követően a lelket, szintén
kiemelésem). A kísérletben nem tudnak megegyezni, ám a mi szempontunkból a legfontosabb önmagában véve. Végezetül azt kell majd megmutatnom, hogyan kell összekapcso-
itt annak rögzítése, hogy a descartes-i álláspont egy nem időbeli pillanatot ért instanson, míg lódnia és egyesülnie e két természetnek ahhoz, hogy előálljanak a hozzánk hasonlí-
az ellentétes álláspont az időben mérhető terjedés volna – amely csak átvitt értelemben nevez- tó emberek.” (AT XI, 119–120)
hető instansnak (noha a levélben előfordul ez a szóhasználat is). „Ám ennélfogva közöttünk
nem annyira arról a kérdésről folyt a vita, hogy vajon a fény instansban vagy időben (in instanti
vel in tempore) terjed, hanem a kísérlet lefolyásáról.” (uott. 308. o., saját kiemelésem.) Vö. még
Ha az Értekezés ötödik és hatodik részének összefoglalásaira és megjegyzései­
Gaukroger 1995, 258. és S. Sakellariadis: „Descartes’ Experimental Proof of the Infinite Ve- re hagyatkoznánk, akkor azt gondolhatnánk, hogy Descartes mindhárom
locity of Light and Huygens’ Reply” In: Archive for History of Exact Sciences 26 (1982) 1–12. tervbe vett részt elkészítette, sőt azt is tudni vélhetnénk, mi állt, például,

148 149
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

a harmadik részben.67 Ezzel szemben a Descartes-hagyatékot vizsgálva min- tudunk adni tisztán testi-mechanikai úton. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy
den jel arra mutat, hogy Descartes valószínűleg még bele se fogott az ígért bizonyos szempontból élesebb, mert fokozatok nélküli az átmenet a lélek-
harmadik résznek, mint harmadik résznek a munkálataiba, noha persze való- kel nem rendelkező testek s az „eszes lélekkel” rendelkező ember között.68
színű, hogy például az elveszett kis metafizikai értekezésben foglalkozott az „Bizonyos szempontból”, mert a dolog távolról sem ilyen egyértelmű. Hiszen
„eszes lélek” természetével, s hogy mondandója lényegében az lehetett, amit még az Értekezés ötödik részének végén is azt olvassuk, hogy az emberi és az
az Értekezés ötödik részének utolsó bekezdése tartalmaz. Ami azonban lélek állati lélek különbségét kell jól megismernünk. Ez pedig értelemszerűen azt
és test kapcsolatát és egységének módját illeti, kérdéses, hogy deklarációkon kell jelentse, hogy van állati lélek. Végül is az imént idézett, elhatároló szöveg-
túl tudott-e mondani valami közelebbit ebben az időben. Hiszen az Erzsébet rész is úgy fogalmaz, hogy nem tételezhetünk föl más vegetatív illetve szen-
hercegnővel folytatott későbbi levelezés – valamint a L’ homme azon részletei­ zitív lelket, mint a vér és a szellemek mozgását stb. Ami azt jelentheti, hogy
nek elnagyoltsága, amelyekben ez egységre vonatkozó kérdésekről esik szó – ha továbbra is ragaszkodunk a hagyományos beszédmódhoz – ahogyan egy
épp arra vet fényt, hogy amennyire átgondolt és több tekintetben lenyűgö- kopernikánus csillagász is beszélhet „napfelkeltéről” –, tudnunk kell, hogy a
ző az érzékelés és a reflexműködés mechanikus leírása, annyira bizonytalan megfelelő kifejezések nem jelenthetnek mást, mint éppenséggel azokat a testi
Descartes a szigorúan vett lélektan területén. A L’ homme címen ma olvasható jellegű folyamatokat, amelyekről szó van, s nagyon is jó érvek szólnak amel-
mű tehát arról és csak arról szól igazán, ami az emberben testi folyamatokra lett, hogy ezt a tisztán testi jellegű megismerő mechanizmust megtaláljuk az
vezethető vissza. Az írás fő célkitűzését – pozitív és negatív értelemben egy- állatokban is.69 Talán épp erre a „lélek” szóban benne rejlő kétértelműségre
aránt – tömören és mégis teljesen világosan fogalmazza meg az utolsó mondat. gondolt Descartes akkor, amikor az Elmélkedésektől kezdve az „elme” (mens)
szó használatát helyezte előtérbe.
„Azt szeretném, ha megfelelően figyelnének arra, hogy ezek az imént tárgyalt funkci- A másik elhatárolódás a vérkeringés rekonstrukciójára vonatkozik: Wil-
ók ebben a gépezetben teljességgel természetesen és egyedül a szervek elrendezéséből liam Harvey 1628-ban megjelent De motu cordis című munkájában alapozta
következnek, nem többé és nem kevésbé, mint ahogyan egy óra vagy más automa- meg a vérkeringés elméletét, amelyben a szív szerepét egy pumpáéhoz hason-
ta mozgásai következnek a súlyok és a fogaskerekek elrendezéséből. Annyira így van lította. Ezt a kortársak többsége nem fogadta el, Descartes sem, aki e helyett
ez, hogy egyáltalán nem szabad e mozgásokat látván semmiféle más vegetatív vagy abból indult ki, hogy a szívben lévő nagyobb meleg az oka a keringésnek és
szenzitív lelket vagy a mozgásnak s az életnek bármely más princípiumát föltételezni az általa magyarázható többi jelenségnek, beleértve az érzékelést is.70
benne, mint egyedül a benne lévő vért és életszellemeket, melyeket a szívében foly-
ton égő tűz melege mozgat. Ez a tűz pedig éppen olyan természetű, mint amilyenek 68
 Ahogyan az Értekezés ötödik része fogalmaz visszatekintve a most tárgyalt tanulmányra:
azok a tüzek, amelyek a lélektelen testekben (les corps inanimez) égnek.” (AT XI, 202) „Ez pedig nem azt bizonyítja csupán, hogy az állatoknak kevesebb eszük van, mint az embe-
reknek, hanem azt, hogy egyáltalán nincs eszük.” Értekezés, 66.
Két irányban is végbemegy tehát valamifajta elhatárolódás. Egyrészt az arisz- 69
  Bizonyos fajta „állati megismerés” (animal cognition) Descartes általi föltételezése mellett
totelészi-skolasztikus lélekrészek tanát tekintve, amit teljes egészében elvet, érvel igen nyomatékosan Gaukroger 1995, 288. skk.; vö. még J. Cottingham: „A Brute to
Brutes?: Descartes’ Treatment of Animals” In: Philosophy 53 (1978) 551–59 vagy Chappell
mondván, felesleges lelki működést keresni ott, ahol elégséges magyarázatot
1992, I. 175–183.
70
  Vö. E. Gilson: „Descartes, Harvey et la scolastique” in: E. Gilson: Études sur le rôle de la
67
  „Három éve most annak, hogy befejeztem azt a tanulmányt, amely mindezeket tartalmazta, pensée médiévale dans la formation du système cartésien, Paris: Vrin, 1975. (4. kiadás) és M. Grene:
s kezdtem átnézni, hogy kinyomathassam.” Értekezés, 67. „The Heart and Blood: Descartes, Plemp, and Harvey” in: Voss 1993, 324–336.

150 151
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Az idézett összefoglalás fő pozitív állítása nyilvánvalóan az, hogy az em- barlangokkal és szökőkutakkal”, másrészt az egyik, az eszes lélekre előreuta-
beri test mégoly összetett működései is értelmezhetők annak a néhány kiin- ló megjegyzés szerint mégiscsak az agy e lélek székhelye.
duló feltevésnek következményeként, amelyeket a Le monde első hat fejezete
fogalmazott meg: minden, ami a testi természetben föllelhető, egy egységes „S végezetül, amikor az eszes lélek (l’ âme raisonnable) belekerül majd e gépezetbe, az
szerkezetű, pusztán a belőle képzett testek alakját és nagyságát tekintve el- ő fő székhelye az agyban lesz, s úgy lesz majd ott, mint a kútkezelő, kinek abban a
térő anyagból jött létre ama három mozgástörvény alapján, melyeket a ha- helyiségben kell lennie, ahol összefut e gépezet valamennyi csöve, hogy – amikor kí-
todik fejezet ad meg. vánja – mozgásba hozza, leállítsa, vagy valamilyen módon megváltoztassa a víz moz-
Az emberi test működésének mechanikus magyarázatából filozófiailag gását.” (AT XI, 131–132)
kétségkívül az érzékelés és a hozzá kapcsolódó jelenségek – a képzelet, az em-
lékezet, a testrészek mozgatása stb. – tarthatnak a leginkább számot az érdek- Összefoglalva az eddig mondottakat, az életszellemek olyan részecskék, ame-
lődésre. Mindennek alapja az „életszellemek” (les esprits animaux) hipotézi- lyek a szív melegétől igen nagy elevenségre tesznek szert, s a tobozmirigyen
sének bevezetése, amelyben – az elnevezéssel ellentétben – egyáltalán nem a át bekerülvén az agy üregeibe folytonos mozgásban vannak, aminek folytán
testtől különböző, „szellemi” típusú létezőkről van szó. Az egységes magya- amint alkalom adódik, rögtön benyomulnak abba az idegvezetékbe, amely-
rázat követelményét nem sérti meg Descartes, mert itt is abból indul ki, hogy nek nyílása – egyfajta szelep az agy „szubsztanciájának” pórusában – az érzék-
pusztán méretbeli különbségek vannak a vér különböző részecskéi között. szervekre hatást gyakorló külső tárgy vagy más ok folytán kinyílott. Minden
Csakúgy, mint a külső világban, ahol a tűz alkotja a legkisebb részecskék- idegvezeték egy izomhoz kapcsolódik, amely pedig mozgásba hozza a megfe-
ből összetevődő, legmozgékonyabb elemet, úgy az emberi belsőben is „igen lelő testrészt, mihelyst az állandóan ott lévő életszellemek által „előfeszített”
eleven, igen tiszta lángnak” nevezi Descartes ezeket a vér részecskéket, ame- idegvezetékbe újabb szellemek áramlanak be. A beáramlást ez a mechanikus
lyek az agyba eljutó vérnek azt a részét alkotják, melynek funkciója nem az modell egy instanciálisan terjedő mozgás segítségével magyarázza. Az idegek-
agy „szubsztanciájának” táplálása alváskor illetve pihenéskor – ez a durvább hez tartozik egy igen finom szálakból szövődő „velő”, amely az érzékszervek-
vér részecskék feladata –, hanem éppenséggel az agy éber életének szervezése. től az agy belsejéig terjedvén abban a pillanatban (au mesme instant), amikor
A szív felől jövő vérerek az agy üregeinek alján, középtájon igen sok, igen vé- valamilyen tárgy hatást gyakorol az érzékszervben lévő végpontra, kinyitja
kony ér hálózatára bomlanak, amelyek falát az üregek bejáratánál elhelyez- a megfelelő agyi pórusok bejáratát, s beengedi az életszellemeket a megfele-
kedő kicsiny mirigynél (la glande pineale, „tobozmirigy” vagy agyalapi mi- lő idegekbe és izmokba, hogy a megfelelő szervek végrehajtsák mozgásukat
rigy) nagyszámú apró lyuk teszi szitaszerűvé, amelyen csak a legkisebb, a szív – természetesen az egész leírás tárgyát képező gépezetben, melyben azért az
hőjétől igen-igen mozgékony részecskék juthatnak át először a mirigybe, on- így létrejövő mozgások „teljességgel hasonlóak azokhoz, amelyekre a termé-
nan pedig az agy üregeibe, miközben „egyedül az elválasztódás és a nagy se- szet bennünket ösztönöz akkor, amikor a mi érzékeinket érintik meg a tár-
besség hatására […] elvesztik a vér formáját s életszellemeknek neveztetnek.” gyak ezen a módon.” (AT XI, 141) Amikor pedig majd Isten egyesít egy eszes
(AT XI, 130) Az agy üregeiből a továbbiakban az agy „szubsztanciájában” lé- lelket ezzel a gépezettel,71 annak megfelelően, ahogyan a pórusokban levő
vő pórusokba illetve az ezekből nyíló, csövekként fölfogott idegekbe hatol-
nak, miáltal a szóban forgó idegekhez tartozó izmok alakja megváltozik, s 71
  Gaukroger egész könyvében amellett érvel, hogy Descartes fő filozófiai-apologetikus célki-
a megfelelő testrészek mozgásba lendülnek. Az agynak ez az alapszerkezete tűzése annak a sajátos értelemben vett naturalizmusnak a cáfolata, amely eredeti kapcsolatot
egyrészt teljes mértékben analógiába állítható a „királyi kertekben található tételez föl a testi természet elemei és a velük összhangban lévő szellemi létezők között. A me-

152 153
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

nyílások egy adott pillanatban nyitva vannak, a lélekben különféle érzelmek fontos pontot kell még kiemelnünk a L’ homme észleléselméletével kapcso-
keletkeznek majd. Amikor például valamelyik érzékszervet oly nagy hatás latban: milyen módon jelennek meg az agyban a lélek számára a külső világ
éri, hogy az agyba vezető idegvelő kiszakad helyéből, akkor a „lakóhelyének viszonylatai, hogyan ad számot Descartes a távolság észleléséről, s végül mit
fennmaradását” féltő léleknek ez „alkalmat ad majd”72 arra, hogy fájdalmat mond itt arról a két jelenségről, amelyek az Elmélkedések metafizikai kontex-
érezzen. Ám ha a velőt érő rántás egy kicsit kisebb volt az iméntinél, s nem tusában a hiperbolikus kétely bevezetésének fontos eszközeivé válnak, az ér-
szakította szét az egymáshoz kapcsolódó részeket, akkor ez „arra ad alkal- zékelés során fellépő tévedésről és az álomról.
mat a léleknek”, hogy a vidámságnak nevezett testi gyönyört (volupté corpo- Ami az első pontot illeti, nagy jelentőségű átalakulást figyelhetünk meg
relle) érezze: olyan affektus ez, amelynek oka csaknem ugyanaz, mint a szo- a Szabályok 12–14. részében vázolt megjelenítés-koncepcióhoz képest. Ott
morúságé, hatása azonban teljesen ellenkező. ugyanis a megjelenítés fő eszköze a képzeletben mint viaszban megformáló-
Valamennyi érzékszerv működése végső soron az imént vázolt model- dó alak, mely a megfelelő érzékszerv és a közös érzék közvetítésével, instan-
len alapul, beleértve a legrészletesebben tárgyalt látást is – amelynek leírása ciális mozgás révén, közvetlenül az érzékelt tárgyból fakad. Ennek az elmé-
Kepler Ad Vitellionem című művében adott látáselmélet mechanisztikus re- letnek a fő vonása az, hogy a megjelenítés olyan „alakok végtelen sokasága”
konstrukciója – és a hagyományosan „közös érzéknek” nevezett orgánumot révén megy végbe, amelyek egy pillantás alatt elkülönítetten beláthatók. Ez
is, amelynek feladata a helyzet, az alak, a távolság stb. érzékelése. Három az elmélet azonban, amint erről szó volt, tarthatatlannak bizonyult. A L’ hom-
me megjelenítés-koncepciója eltávolodott az elemi geometriára és retoriká-
ra épülő intuíció-koncepciótól, és egy mechanisztikus modellt követ. A látás
chanikus modell kidolgozása azt a célt szolgálja, hogy az Isten nélküli természet tehetetlensé- rekonstrukciója abból indul ki, hogy a látott tárgy fordított képe megjelenik
gét demonstrálja. Ez a tézis jól alátámasztható azokkal az elszórt megjegyzésekkel, amelyeket a szemfenéken, s ott a tárgy minden egyes pontja hatást gyakorol egy ideg-
Descartes a lélek státuszáról tesz. A Cartesius címen fennmaradt Tschirnhaus-Leibniz-kéziratok
végződésre, amely ezt a hatást az agy belső felszínéig viszi tovább – termé-
közt található egy „bizonyítás”, amely a negatív tézis megfogalmazása, s mely szerint „bizonyí-
tást nyer, hogy a lélek nem a test összhangja”. A pozitív oldal annak folytonos hangsúlyozása, szetesen továbbra is instanciálisan, tehát végtelen sebességgel. Itt újra „leraj-
hogy a lélek csakúgy, mint a benne lévő műveletek és ismeretcsírák Istentől való. Ez a Sza- zolódik” a tárgy alakzata, ám ez már nem igazi, geometriai értelemben vett
bályok 3–5. részeinek alapján éppúgy kétségtelen, mint a 12. részben megjelenő „megismerő alak, hanem nyitott és zárt bejáratú pórusok konfigurációja, amely a tárgy
erő” alapján, s végül a L’ homme most fölidézett megjegyzése is kifejezetten Isten közbelépését „alakját” már csak nagyon absztrakt, mechanisztikus-digitális módon mu-
tartja szükségesnek a lélek és a test egyesítéséhez.
72
tatja. Az agy belső életében ennek a konfigurációnak a megjelenése azonban
 AT XI, 144: donnera occasion à l’ âme. Amikor egyes posztkarteziánus gondolkodók a
még mindig csak egy mozzanat, mert ez az „alak” is átkerül egy másik hely-
test-lélek dualizmusból fakadó nehézségeket orvosolni akarták, a késői Descartes szótárából
kikölcsönözték az occasion-occasio kifejezést, s ezzel jelölték, hogy voltaképp egyedül Isten te- re, az üregek közepén elhelyezkedő mirigyre, s az ott „kirajzolódó” alakot ne-
kinthető oknak a természetben, s a véges dolgok csak „alkalmat adnak” számára a cselekvéshez. vezi Descartes ideának. Ám ez az alak talán még annál is átvittebb értelem-
A kifejezés már itt is megjelenik, ám nem valószínű, hogy a test és a lélek különbsége, amellyel ben nevezhető csak alaknak, mint amit a pórus-bejáratok konfigurációjáról
a L’ homme kezdődik, Descartes számára sokkal több, mint a keresztény filozófiai-teológiai mondtunk. Hiszen itt azok az életszellemek hordozzák az alakot, amelyek
hagyományból származó toposz. Egy helyen még olyan megfogalmazással is találkozunk,
abban a pillanatban, amelyben a pórusbejáratok a megfelelő konfiguráció-
amelyben az okság is szerepel: „Így, mikor a szívbe menő vér tisztább és finomabb s könnyebben
fölmelegszik, mint rendesen, abba az állapotba hozza az ott lévő kis ideget, amely szükséges,
ban kinyílnak, a mirigynek a szóban forgó pórusok felé néző oldaláról elin-
hogy az öröm érzetét okozza; míg mikor a vér ellenkező tulajdonságokkal rendelkezik, az ideget dulnak a pórusok irányába. Ez a – most már többszörös áttétellel létrejött –
abba az állapotba hozza, amely a szomorúság érzetének okozásához szükséges.” AT XI, 165.

154 155
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„alak” az, amit Descartes itt „ideának” nevez, s ez az, ami a lélek szemléleté- Ez a modell nyilvánvalóan inkább teszi lehetővé a későbbi karteziánus állás-
nek közvetlen tárgya is lehet. pontra oly jellemző „ideisztikus előfeltevést” (lásd „A filozófus és kora” című
fejezetet), amelynek értelmében az elme közvetlenül saját ideáit, nem pedig a
„Mármost ez alakok közül nem azok, amelyek a külső érzékszervekbe nyomódnak külső dolgokat szemléli, mint a kauzális-piktoriális modell. Másrészt azt is
be, de nem is azok, amelyek az agy belső felszínére kerülnek, hanem csakis azok te- világosan kell látnunk, hogy noha a mechanisztikus–digitális séma ideafo-
kintendők ideáknak, amelyek a H jelű mirigy felszínén a szellemekben rajzolódnak galma bizonyos értelemben materiális alapú, mégis, a nyitott–zárt kapuk el-
ki, annak a mirigynek a felszínén, amelyben a képzelet és a közös érzék székhelye talál­ rendeződése mint sajátos információ könnyebben elválasztható attól a min-
ható. Vagyis azok a formák vagy képek tekintendők ideának, amelyeket az eszes lé- denkori anyagtól, amelyben megjelenik, mint a testi–kau­zálisan továbbadott
lek azon nyomban szemlélni fog, mihelyst egyesíttetvén ezzel a gépezettel el fog kép- alak. Amint ezt az átvitel- és számítástechnika modern kori fejlődése világo-
zelni vagy érzékelni fog bizonyos tárgyakat. san mutatja, az egy pillantás alatt megvalósuló elkülönített megragadás esz-
ménye a korai Descartes-nál az új modell révén bármely érzékszerv sajátos
S figyeljünk föl arra is, hogy ezt mondom: el fog képzelni vagy érzékelni fog. Általá- adatait illetően könnyebben megvalósítható, mint egyszerű alakokra törté-
ban véve idea néven mindazokat a benyomásokat értem, amelyeket a H jelű mirigyet nő redukcióval – melynek lehetetlenségét éppen a Szabályok kudarca mutat-
éppen elhagyó szellemek befogadhatnak. E szellemek teljességgel a közös érzékhez ja.74 A kérdés ezután már csak az, honnan tesz szert az eszes lélek arra a ké-
tartoznak akkor, amikor a jelenlévő tárgytól függnek, de sok más okból is származ- pességre, hogy a digitálisan tárolt adatokat jelekként s éppen azon tárgyak
hatnak, mint ahogyan nemsokára megmutatom, s ekkor a képzeletnek kell tulajdo- jeleiként értelmezze, amelyek helyett állnak. Descartes-nál aligha kínálkozik
nítani őket.” (AT XI, 176–177) más magyarázati mód, mint a belénk születettség hipotézise.
A második pont a távolság érzékelésére vonatkozik, s a belénkszületettség
Fontos fölfigyelni rá, hogy amennyire hangsúlyosan immateriálissá válik hipotézise itt is játszik némi szerepet. Descartes legfontosabb mondandója
az idea a későbbi írásokban, annyira kétségtelenül testi jellegű nemcsak a ezzel a kérdéssel kapcsolatban a lélekbe beleszületett „természetes geometriá-
Szabályokban, hanem a L’ homme-ban is. Mindazonáltal lehet persze úgy is ra” (Géométrie naturelle) épül. A modell ezúttal az lesz, ahogyan egy vak em-
érvelni, hogy a most vázolt átalakulás két értelemben is előkészíti a későbbi ber képes valamely tárgy távolságának meghatározására. A módszer a követ-
művek alapkoncepcióját. Egyrészt ugyanis azáltal, hogy az egyszerű alakvis�- kező: kezébe vesz két botot, amelyekkel megérinti a tárgyat. Ezen a módon
szaadás értelmében vett leképezés-modellről az absztrakt megjelenítés értel- egy háromszög jött létre, melynek alapja a két kéz távolsága, oldalai pedig a
mében vett „lingvisztikus modellre”73 kerül a hangsúly, a megjelenített dolog két bot. Miután a kéz érzékeli az alapnál lévő két szög nagyságát, s a két kéz
és a megjelenítő médium közti, a tényleges alak megőrződése értelmében vett,
magától értetődő megfelelés megszűnik, s helyébe egy olyan jelviszony lép, 74
 Itt érdemes megjegyezni, hogy az emlékezet működésének rekonstrukciója is a mecha-
amelyben a jelölt és a jelölet közt éppoly kevéssé van természetes, megzavarha- nisztikus-korpuszkuláris magyarázat lehetőségeinek ingeniózus kiaknázását mutatja. Azok
tatlan kapcsolat, mint a beszédhangok és az általuk közvetített értelem között. az életszellemek, amelyekbe digitálisan belerajzolódott egy „alak”, a mirigyet elhagyva a
megfelelő nyitott pórus-kapukon át behatolnak az agynak abba a részébe, melyet a finom
idegszálakból szövődő velő alkot, s a velőszálak e szövetét – újabb idea/alak-átvitel – olyan
73
 A Le monde első fejezetének egy motívumát nyomon követve Gaukroger emeli ki a „pik- módon formálják át, hogy az jelezze az érzékelt tárgyat. Ez a forma pedig akkor vésődik be
toriális–kauzális” és a „nem-piktoriális–lingvisztikus” modell közötti döntő különbséget. Vö. jobban az emlékezetbe, ha hosszabban, többször stb. figyeli meg a megfelelő érzékszerv az
Gaukroger, 283. skk. illető tárgyat. Vö. AT XI, 177. skk.

156 157
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

közti távolságot is adottnak vesszük, az illető tárgy távolságának meghatáro- örömöt okoz neki – hiszen már nincs több megoldandó kérdés –, hogy csu-
zása egy viszonylag egyszerű trigonometriai feladatra redukálódott, amelyet pán csak azért foglalkozik még vele, mert be akarja tartani korábbi ígéretét
a lélek e „természetes geometria” alapján könnyen megold. Ugyanígy járunk (AT I, 268). November végén azonban korábbi elgondolásának kényszerű
el a látó ember szemeinek esetében is, ahol a tárgyról jövő fénysugarak a két megváltoztatásáról ír Mersenne-nek.
szem szemfenékén kijelölnek egy-egy pontot, melyeket összekötve megkap-
juk a háromszög alapját, míg a beeső fénysugarak alkotják a háromszög ol- „Valóban szándékomban állt elküldeni Önnek A világomat újévi ajándékként, s még
dalait. A feladat s a megoldás módja ugyanaz, mint az imént.75 két héttel ezelőtt is eltökélten el akartam küldeni Önnek legalább egy részét, ha az
Descartes persze ekkor is tisztában van azzal, hogy a távolság meghatá- egészet nem tudtam volna is letisztázni arra az időre. Ám időközben kerestetni kezd-
rozása során gyakran tévedünk – és ez a harmadik ponthoz vezet el bennün- tem Leydenben és Amsterdamban Galilei Világrendszerét, mivel hallottam, hogy ta-
ket. A tévedés nem a mi „természetes geometriánkból” fakad, hanem azok- valy megjelent Itáliában. Keresésemre azt a választ kaptam, hogy csakugyan megje-
nak a kiinduló adatoknak a bizonytalanságából, amelyekre a számítás épül. lent, ám ugyanabban az időben Rómában az összes példányt elégették, Galileit magát
pedig elítélték. Ez engem annyira megdöbbentett, hogy szinte eltökéltem magam rá,
„Arra kell mindebből következtetnünk, hogy az összes eszköz, amellyel a lélek a látás hogy elégetem minden írásomat, vagy legalábbis senkinek sem mutatom meg őket.
tárgyainak távolságát fölmérheti, bizonytalan.” (AT XI, 162) Mert nem tudtam elképzelni, hogy őt, aki itáliai s – amint hallom – élvezi a pápa jó-
indulatát, másért ítélték volna el, mint hogy kétségkívül meg akarta alapozni a Föld
A tévedés azonban ekkor még nem ad okot a kételkedés hiperbolizálásá- mozgásának tézisét, amelyet, tudtommal, néhány bíboros már más alkalommal is
ra. Sokkal inkább egyfajta természettudományos attitűddel találkozunk elítélt. […] Megvallom, hogy ha e tézis hamis, akkor filozófiám egész alapzata is ha-
itt, amely fölsorolja azokat a külső körülményeket, amelyek előidézhetik mis, mert ezen az alapon is evidensen bizonyítható. Ezen kívül olyképp kapcsolódik
az észlelés pontatlanságát, mintegy előkészítve olyan segédeszközök meg- értekezésem összes többi részéhez, hogy nem tudom leválasztani róla anélkül, hogy
alkotását, amelyek biztosabbá tehetik. Éppenséggel nem arról van még szó, az egészet is hibássá ne tenném. S mert semmiért a világon nem szeretnék olyan ér-
hogy maga az így megalapozott kétely váljék filozófiai célok elérését szolgá- tekezést megjelentetni, amelyben akár a legcsekélyebb szót is elítélné az Egyház, in-
ló segédkonstrukcióvá. kább az egészet félreteszem, mintsem hogy megcsonkítva megjelentessem. […] Oly
Ugyanez a megközelítésmód érvényes az álom esetében is, amelyet szi- sok vélekedés van már a filozófiában amúgy is, melyek valószínűek, s melyeket kép-
gorúan „tudományos” módon, a mechanisztikus modell keretében ír le Des- viselni lehet a vitákban, hogy ha az én vélekedéseim nem rendelkeznek nagyobb bi-
cartes, s nem foglalkozik kételygerjesztő hatásával. Annyit persze azért el le- zonyossággal, s nem képesek vitatkozások nélkül meggyőzni az olvasókat, akkor egy-
het mondani, hogy mind a tévedés, mind az álom problémája már jelen van általán nem akarom őket megjelentetni.” (AT I, 271–272.)
Descartes e korszakbeli munkáiban is, s ennyiben megjelenésük a metafizi-
kai elmélkedések kontextusában nem teljesen meglepő. 1616. február 24-én ítélte el a tanító hivatal a Föld mozgásának és a Nap kö-
zépponti helyzetének tézisét, március 5-én pedig Kopernikusz műve is in-
Az 1633. július 22-én Mersenne-hez írott levelében arról tudósít, hogy ér- dexre került, donec corrigatur, míg csak ki nem javítják. Galilei 1632-es mű-
tekezését csaknem befejezte, már csak a tisztázás van hátra, ami oly kevés ve, a Dialógus a két fő világrendszerről minden előzetes óvintézkedés ellenére,

75
  Vö. AT XI, 160. skk.

158 159
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

valószínűleg legalább annyira politikai mint teológiai okokból,76 1633 júni- külső körülmény is kényszerítően hatott: Descartes első tanítványa, Henri
us 22-én elítéltetett, kinyomtatott példányait pedig elégették. Descartes-nak Reneri az újonnan alapított Utrechti Egyetem filozófia tanszékén a karteziá-
azonban valószínűleg sem a Németalföldön, sem Franciaországban nem lett nus természetfilozófiát igyekezett oktatni, ám ehhez szüksége volt tankönyv-
volna különösebben mitől tartania, mert a kérdés megítélésében jelentős kü- nek is tekinthető összefoglalásokra, s az épp formálódó írások e célra is készül-
lönbségek voltak az illető hatóságok között, s másrészt – mint maga is meg- tek. A következőkben először röviden szó lesz Descartes személyes életének
jegyzi (AT I, 281, 285) – a római inkvizíció álláspontja önmagában, a zsinat alakulásáról, majd fölvázoljuk az esszék tematikáját – ide véve a Géométrie-t
állásfoglalása nélkül még nem hittétel. Valószínű, hogy jobban kötődött hi- is –, ám inkább csak ott utalva a részletekre, ahol eltérnek a Le monde koráb-
téhez annál, hogysem megpróbálja kihasználni s így elmélyíteni e hit embe- ban már ismertetett gondolatmeneteitől illetve a korábbi feladatmegoldások-
ri képviselői közti ellentéteket e mégoly kardinális kérdés kapcsán. tól. Ez előjáték után térünk majd rá az esszéket tartalmazó, majd csak 1637-
ben megjelenő kötet előszavára, a szokásosan Értekezés a módszerről címen
„De nem szeretem annyira gondolataimat, hogy efféle kivételekkel éljek azért, hogy idézett írásra, jelentőségére s a benne körvonalazódó metafizikai fordulatra.
meg tudjam védelmezni őket. Az a vágy pedig, hogy nyugalomban éljek, s tovább
folytassam azt az életet, amelyet mottóm jegyében elkezdtem – bene vixit, bene qui 1633 decemberétől 1635 tavaszáig Descartes Amszterdamban lakott. Két fon-
latuit [„jól élt, ki jól elrejtőzött” Ovidius: Tristia III, IV, 25] – arra indít, hogy jobb- tos ismeretség és egy – Descartes életvitelét tekintve – különös, valószínűleg
nak lássam megszabadulni attól a félelemtől, hogy írásom által több tudásra teszek előzmény nélküli és soha meg nem ismétlődő esemény kínálkozik elbeszé-
szert, mint amennyit kívánok, még ama bosszúság árán is, hogy elveszítettem azt az lésre. Télen Hágában, nyáron pedig Arnhemben élt ez idő tájt a trónjától a
időt és fáradságot, amelyet megírására fordítottam.” (AT I, 285–286) fehérhegyi csata nyomán megfosztott, s a száműzetésben 1632-ben meghalt
cseh király, V. Frigyes felesége, Stuart Erzsébet és kilenc gyermeke, nem kü-
lönösebben kedvező anyagi viszonyok között. Descartes-ot talán gyerekko-
rából származó royalista vonzódása vezette el a családhoz, ám bármennyire
5. Értekezés a módszerről, Essais is meglepő, nincs nyoma annak, hogy már ebben az időben kialakult vol-
na valamilyen kezdeménye annak a barátságnak, amely később szövődött a
A Le monde megírására fordított idő és fáradság természetesen nem ment Descartes-tal egyidős Erzsébet királyné egyik lánya, Erzsébet hercegnő és a
veszendőbe, hiszen 1634–35-ben Descartes leginkább azzal foglalkozott, ho- filozófus között. Descartes 1635-ben Utrechtbe költözött, és semmi nem utal
gyan hozza végleges formára vázlatszerűen már valószínűleg meglévő két ter- arra, hogy továbbra is kapcsolatban maradt volna a családdal.
mészetfilozófiai „kísérletét” – ahogyan az essai kifejezést ebben az összefüg- Első, 1632-es találkozásukat követően 1635-ben ismerkedett meg Descar-
gésben értenünk kell – a Dioptrique-ot és a Les météors-t. A kidolgozásnak ez tes komolyabban Constantijn Huyghensszel, aki Frigyes Henrik Orániai-ház-
a módja nyilvánvalóan azért is célszerűnek tűnt, mert publikálni lehetett rész- beli herceg titkáraként tevékenykedett, miközben meglehetős természettudo-
eredményeket anélkül, hogy a vallási tekintetben kényes tudományos tézise- mányos érdeklődését is igyekezett kielégíteni. A tudományos levelezésből mély
ket az előtérbe kellett volna állítani. A kutatási eredmények publikálására egy barátság fejlődött ki közöttük olyannyira, hogy Descartes tanácsaival részt vál-
lalt Constantijn fia, Christiaan Huygens, a későbbi jelentős matematikus és fi-
76
  Lásd M. Biagioli: Galileo Courtier, Chicago: 1993. ill. R. J. Blackwell Galileo, Bellarmine, zikus nevelésében is, aki másfelől később olyan mechanisztikus–kinematikus
and the Bible, Notre Dame, Ind., 1991. fizikát alkotott, amelyet gyakran összefüggésbe hoznak a kartezianizmussal.

160 161
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Baillet egy sajátkezű följegyzés alapján tudósít arról a Descartes életé- Az ugyanezen év november 1-én Constantijn Huygenshez írott levélben azon-
ben egyedülálló eseményről, melynek nyomán 1634. október 15-én, vasár- ban már nemcsak arról ír, hogy a Les météores-t is hozzákapcsolja a Dioptrique-
nap, megfogant, 1635. augusztus 7-én pedig egy református templomban hoz, hanem arról is, hogy előszó írását tervezi, s ezért még vár két-három hó-
már meg is kereszteltetett Hélène nevű szolgálólányától született leánya, aki napot a kiadással (AT I, 329–330). Miközben azonban a nyomdászok már a
a Francine nevet kapta. Hélène, Francine és az egész kapcsolat valójában alig Les météores kéziratával vannak elfoglalva, Descartes még egy Géométrie cí-
emelkedik be az írott történelembe. Nem tudjuk, ki volt Hélène, tudott-e ír- mű művet is előkészít a kiadásra. 1636 márciusában pedig a következőket ír-
ni és olvasni, meddig maradt Descartes szolgálatában, miről leveleztek, mi- ja Mersenne-nek, összefoglalva azokat a célokat, amelyeket ebben az időben
ért említi Descartes csak egyszer Francine-t a barátaival folytatott levelezés- elérhetőnek vél a tudományban.
ben, akkor is csak akkor, amikor – apjával csaknem egy időben – meghal, s
akkor is csak úgy, mint unokahúgát. Ezek a kérdések, persze, alig számíta- „S hogy most már Ön is megtudja, minek a közzétételére készülök, négy tanulmány-
nak valamit a korabeli magas gyermekhalandóságot és az úr és szolga viszony ról (Traittez) van szó, valamennyi francia nyelven, a közös cím pedig a következő lesz:
akkori normáit tekintve. Baillet mindenesetre a következőképp adja vissza Amaz egyetemes tudomány tervezete, amely képes rá, hogy természetünket a tökéletesség
az 1644-ben Clerselier-nek mondottakat: tíz esztendeje megmentette az Is- legmagasabb fokára emelje. Továbbá: Dioptrika, Az égi jelenségek és Geometria, ahol is
ten a Hélène-hez fűződő veszélyes kapcsolattól, és – Isten kegyelméből – az- a szerző a legkülönösebb tárgyakat, amelyeket csak kiválaszthatott az általa javasolt egye-
óta sem esett újra kísértésbe.77 temes tudomány bizonyítására, olyképp magyarázza, hogy azok is megérthessék, akik még
egyáltalán nem foglalkoztak tudománnyal. E tervezetben fölfedem módszerem egy ré-
A Dioptrique és a Les météores első vázlatait valószínűleg azok a fizikához tar- szét, megkísérlem bebizonyítani Isten és a testtől elválasztott elme létezését, s hozzá-
tozó feladatmegoldások jelentették, amelyek tematikai okokból kikerültek fűzök mindehhez még több más dolgot is, amelyeket, úgy vélem, szívesen fogad majd
a Le monde vizsgálódásainak köréből.78 Az 1634-es és 1635-ös év munkála- az olvasó. A Dioptrikában a fénytörés anyagán és a távcső feltalálásán kívül különö-
tai ezzel szemben épp azt célozták, hogy az esszéket a Le monde-ból átemel- sen is tárgyalom a szemet, a fényt, a látást s mindazt, ami a katoptrikához és az opti-
hető részekkel együtt lehessen befejezni és kiadásra előkészíteni. Egy 1635 kához tartozik. Az égi jelenségek köréből elsődlegesen a só természetét emelem ki, a
őszén keletkezett, valószínűleg Mersenne-hez írott levél a Dioptrique-ról a szelek és a mennydörgés okait, a hó alakzatait, a szivárvány színeit, amelyekkel kap-
következőket mondja. csolatban megkísérlem általában is bemutatni, milyen valamennyi szín természete,
[…] Végezetül pedig a Geometriában általános módszert próbálok adni mindazon fel-
„Ami a távcsövet illeti, elmondhatom Önnek, hogy a Galilei elítélése óta eltelt időben adatok megoldására, amelyeket eddigelé nem sikerült megoldani.” (AT I, 339–340)
átnéztem és teljesen be is fejeztem azt a tanulmányt, amelyet e tárgyról annak ide-
jén elkezdtem. S miután teljességgel leválasztottam A világról, most az a szándékom, Az itt leírt mű 1637-ben jelent meg a leideni Jan Maire kiadónál, a szer-
hogy rövid időn belül, önmagában megjelentetem.” (AT I, 322) ző nevének föltüntetése nélkül. A végleges cím a következő lett: Értekezés
az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszeréről, to-
vábbá Dioptrika, Égi jelenségek és Geometria, melyek e módszer alapján kigon-
77
  Lásd Gaukroger, 294, Baillet II, 91.
dolt próbák. Descartes kétszáz példányt kapott a kötetből, amelyeket nyom-
78
 A természettudományos esszék tárgyalásakor nagyban támaszkodom Gaukroger megfelelő ban szét is küldetett. Mint hű francia alattvaló, első helyen XIII. Lajosnak,
fejezetére: 293–304. Richelieu bíborosnak s a hágai francia követnek küldött tiszteletpéldányt.

162 163
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Ez is alátámasztja L. J. Beck állítását, mely szerint „az Értekezés szélzsákhoz fejtegetések, majd a szem részeinek és a látás működésének leírásán át a lá-
volt hasonlatos, amelynek segítségével Descartes meg tudta ítélni, merről fúj tás javítását szolgáló eszközök leírásával zárulnak. Ezekben a fejtegetésekben
majd a vitatkozás szele.”79 látható a legjobban, hogyan kerülte el Descartes a Le monde zavaró kozmo-
lógiai fejtegetéseit: noha a fényről van szó itt is, a Le monde kozmológiájához
A „meteorológia” hagyományosan a szublunáris szférához tartozó égi jelen- túlságosan közvetlenül kapcsolódó fizikai optikai fejtegetéseket, amennyire
ségeket tárgyalta, éspedig a négy elemről szóló arisztotelészi tanításra építve. lehetett, elkerülte, helyette pedig a geometriai optikára helyezte a hangsúlyt.
Ennek a tárgykörnek az volt a különös jelentősége Descartes számára, hogy Az egyes értekezések fő témái a következők: az első értekezés a fény mikro-
olyan jelenségek is nagyon jól értelmezhetők voltak a mechanika eszközei- korpuszkuláris modelljét vázolja föl, a második a fénytörés törvényszerűsé-
vel, amelyek korábban anomáliának minősültek. Másfelől itt sokkal kevés- geit vizsgálja a teniszlabdával vont analógia alapján. A harmadiktól a hato-
bé kellett számolni vallási tekintetben kényes kérdésekkel, mint a csillagá- dikig terjedő értekezések a látásra összpontosítanak, ahol is filozófiailag az
szat és a kozmológia területén. érzékszervi megismerés tárgyalása a legfontosabb. Descartes itt hosszasan
Descartes mindenekelőtt átalakítja a négy elem tanát a Le monde-ból is- tárgyalja az érzékelés hasonlóságra épülő magyarázatának helytelenségét, de
mert mikrokorpuszkuláris alapú elemtanná, majd kizárólag erre építve ér- nem részletezi saját reprezentáció-elméletét még annyira sem, amennyire a
telmezi a meteorológiai jelenségeket. A Le monde-beli, tisztán kvantitatív, Le monde első fejezetének beszéd analógiája teszi. Az utolsó négy értekezés
pusztán a gömb alakú részecskéknek a mozgástörvények alapján végbemenő a látás megjavításának elméleti kérdéseivel indul, majd az e célt szolgáló op-
mozgására építő tárgyalásmódtól eltérően itt a korabeli mechanisztikus fizi- tikai eszközök leírásával és esetleges megvalósításuk matematikai és techni-
kára – Gassendi, Hobbes – sokkal inkább jellemző, kvalitatív tárgyalásmó- kai jellegű problémáival zárul.
dot alkalmaz. Az itteni magyarázatok az egyes anyagokat fölépítő részecskék Az 1637-es kötet harmadik esszéje a Géométrie, amely annyiban tér el az
szemléletesen megragadható különbségeire építenek: mivel a vizet alkotó ré- előző kettőtől, hogy nem annyira Descartes friss kutatási eredményeit tar-
szecskék hosszúkásak és lágyak, ezért nem kapcsolódnak össze, míg más ré- talmazza, hanem inkább egy már korábban lezárult kutatási periódusra te-
szecskék alakja a lombos fákéra emlékeztet, s ezért érthető, miért kapcsolód- kint vissza. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy csak igen későn kezdett
nak össze például a föld és a fa részecskéi. Ezen a módon értelmezi Descartes el dolgozni rajta, olyannyira, hogy a Les météores már nyomdában volt, ami-
az első hét értekezésben vizsgált jelenségeket – a párát, a sókat, a szeleket, a kor 1636 tavaszán mégis nekilátott, hogy korábbi vázlatokból összeállítsa a
felhőket, a havat, az esőt, a villámlást, a mennydörgést –, míg a három utol- művet. Annak, hogy végül csakugyan nekilátott a munkának, részben va-
só értekezésben – a szivárványról, a csillagok körül olykor megfigyelhető kö- lószínűleg az is volt az oka, hogy tudomást szerzett róla, hogy a harmincas
rökről, és a hamis napokról (parhelia) – azt a kvantitatív kísérleti módszert évek közepére Pierre Fermat is eljutott az analitikus geometria alapjainak föl-
alkalmazza, amelyet a Le monde-hoz kapcsolódó vizsgálódásokban láthatunk. fedezéséhez, s attól tartott, előbb publikálja eredményeit, mint ő. Amint ez
A Dioptrique elsősorban optikai eszközök előállításával kapcsolatos geo- a Beeckman-afférból világossá válhatott, Descartes igen érzékeny volt arra,
metriai vizsgálódásokat tartalmaz. Mivel azokhoz a mesteremberekhez szól, hogy saját gondolkodásának eredetisége mindig kellőképp kihangsúlyozód-
akik általában járatlanok a tudományokban, ezért e gyakorlati cél elérése ér- jék. Legalább részben ezt a célt szolgálják az Értekezés első részének „tudo-
dekében a fény és a fénysugár természetének magyarázatával kezdődnek a mány-invektívái” is, és ezért is volt fontos számára, hogy az ő matematikai
eredményei előbb jelenjenek meg, mint Fermat-éi (Fermat írásai egyébként
79
  L. J. Beck: The Metaphysics of Descartes, Oxford: Clarendon Press, 1965. ténylegesen csak halála után, 1679-ben jelentek meg).

164 165
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

A Géométrie három könyvből áll, az első azokkal a problémákkal foglal- Az első könyv végén Descartes ezt az újonnan talált eljárást a négy vagy több
kozik, amelyek körök és egyenesek alkalmazásával szerkeszthetők meg, a má- egyenesre vonatkozó, ún. Papposz-féle locus probléma megoldására alkal-
sodik a görbék természetével, a harmadik pedig szolid és szuperszolid prob- mazza, amelynek kiterjesztéseivel foglalkozik a II. könyv, míg a III. könyv
lémák szerkesztésével. Az első könyv fő célja az, hogy átjárást biztosítson a az egyenletek elméletével kapcsolatos fölfedezéseit tartalmazza.
geometria és az aritmetika között, éspedig olyan új algebrai eszközök bemu-
tatása révén, amelyek geometriai problémákat aritmetikai eszközökkel ol- „Megközelítésmódjának legfigyelemreméltóbb jegye az, hogy az egyenletekre vonat-
danak meg és viszont. Mindennek alapja az aritmetikai alapműveletek geo- kozó strukturális analízis általánosságának megőrzése érdekében hajlandó megen-
metriai modellálása, amennyiben Descartes rendre bemutatja, hogyan lehet gedni nemcsak negatív, hanem még imaginárius gyököket is, jóllehet ezek természe-
az öt aritmetikai alapműveletet – összeadás, kivonás, szorzás, osztás, gyök- te lehetetlenné tesz minden szemléletes ábrázolást.”81
vonás – geometriai eszközökkel, azaz pusztán egyenesek és körök alkalma-
zásával – végrehajtani. ***
További lépéssel jutunk előbbre, ha az egyeneseket nem húzzuk meg tény-
legesen, hanem betűkkel jelöljük őket – az ismert hosszúságúakat éppen úgy, Az Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának mód-
mint az ismeretleneket –, majd úgy téve, mintha ismernénk az ismeretlene- szeréről (Discours de la méthode pour bien conduire sa raison et chercher la vé-
ket, úgy kombináljuk az egyeneseket, hogy minden mennyiséget kétféleképp rité dans les sciences) című írás voltaképp előszónak íródott, de kétségkívül
fejezzünk ki. Ezáltal egyenletekhez jutunk, a fő feladat pedig éppen az, hogy a legnépszerűbb Descartes-művé vált azáltal, hogy egyrészt betekintést ad
minden ismeretlen egyeneshez találjunk egy egyenletet. Ebből a kezdemény- Descartes fő gondolatmeneteibe, de másrészt szándékosan megkíméli az ol-
ből az egyenletek kezelésének teljesen új módszere alakult ki. vasót azoktól a nagyobb megrázkódtatásoktól, amelyekkel ugyanennek a ta-
nításnak a részletes és mélyreható bemutatása járna. A kímélet többféleképp
„A két ismeretlent tartalmazó algebrai egyenleteket – F (x,y) = 0 – hagyományosan is jelen van ez írásban. Maga a műcím is kíméletes, nem lép föl az erőszakos
meghatározatlannak tekintették, mivel egy ilyen egyenletből a két ismeretlen nem térítés szándékával:
határozható meg. Minden, amit tenni lehetett, annyi volt, hogy x-et önkényesen vá-
lasztott értékekkel helyettesítették be, s az összes így választott érték mellett megol- „De nem értem pontosan, mit kifogásol a mű címével kapcsolatban. Művem címe
dották az egyenletet y-ra. Ezt a módszert azonban nem tekintették az egyenlet általá- ugyanis nem Tanulmány (Traité), hanem Értekezés (Discours) a módszerről, ami pe-
nos megoldásának. Descartes megközelítése azonban éppenséggel megengedi, hogy dig nem más, mint Előszó (Preface) avagy Vélemény (Advis) a módszerről. Ez arra utal,
ezt az eljárást általános megoldássá alakítsuk. Valójában azt csinálja, hogy x-et egy hogy célom nem a módszer tanítása, hanem kizárólag az, hogy beszéljek róla. Mivel
pont abszcisszájának, a neki megfelelő y-t pedig ordinátájának tekinti, s aztán úgy – amint ez kitűnik abból, amit e műben mondok – a módszer nem annyira valamifé-
változtatható az ismeretlen x, hogy x minden értékének megfelel y egy értéke, amely le elmélet, hanem inkább gyakorlat. Azokat a tanulmányokat pedig, amelyek ez Ér-
kiszámítható az egyenletből. Végül pontok egy sorozatát kapjuk, amely egy, az egyen- tekezést követik, e módszer próbáinak (Essais) nevezem, mivel úgy vélem, a bennük
letet teljes mértékben meghatározó görbét ad ki.”80 foglaltakat nem találhattam volna meg e módszer nélkül, s általuk ismerszik meg e
módszer értéke. Mint ahogyan az első értekezésbe is beillesztettem némi metafizikát,

80 81
  Gaukroger, 301.  Uott 303.

166 167
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

fizikát s orvostudományt is, hogy megmutassam, módszerem minden tárgyra kiter- Különös írás tehát az Értekezés, s e különösséget olykor vélt vagy valóságos el-
jed.” (Mersenne-hez, 1637 márciusában, AT I, 349) lentmondások, következetlenségek stb. fölemlegetésével szokás váddá formál-
ni. Nem egységes a felépítés: az első két rész jobbára életrajz a második részben
A kímélet második jele, hogy franciául írt, nem latinul, holott – mint láttuk néhány odavetett módszertani szabállyal, a harmadik rész „ideiglenes erkölcs”,
– La Flèche-ben eretnekség számba ment a francia beszéd, s a Beeckman- a negyedik éppenséggel metafizika, az ötödik kozmológia és anatómia, a ha-
barátság egyik motívuma is az volt, hogy Bredában egyedül ővele tudott la- todik pedig bevezető a Dioptrique-hoz és a Les météores-hoz. Az első részben
tinul beszélni. elveti a sztoikusok morálfilozófiáját, a harmadik rész harmadik szabálya pe-
dig kifejezetten magáévá teszi stb. És csakugyan, pusztán történeti szempont-
„Több mindent teljesen szándékosan kihagytam, főképp azért, mert a nép nyelvén ír- ból nézve minden jogunk megvan rá, hogy ezt az írást fércműnek tekintsük.
tam, s attól féltem, hogy gyengébb elmék, miután először és legmélyebben a kételyek Amikor azonban egy gondolkodó már közel két évtizede érleli magában
és az előítéletek ragadják meg őket – amelyeket kénytelen voltam előbb tárgyalni – egy egységes, az emberi természetet tökéletesítő tudományra vonatkozó gon-
nem oly könnyen értenék meg azokat az érveket, amelyeket épp e kételyek megszün- dolatait; amikor már hosszú ideje egyre kifinomultabbá válik e jövendő tudo-
tetésére alkottam meg. Így rossz útra vezettem volna őket anélkül, hogy képes lettem mány módszere, s a metafizikai alapzat is egyre inkább a helyére kerül, továb-
volna később a helyes útra terelni őket.” (Mersenne-hez 1637. március) bá az egyes tudományágak gyökeres átalakítása a mechanikai gondolkodás
jegyében is folyamatban van, akkor aligha hihető, hogy egy ilyen kulcsfon-
A kímélet egyik további, furcsa motívuma a homályosság címszóval kerül be tosságú írás – hiszen ez az első mű, amelyet Descartes nyomtatásban meg-
az Értekezést övező szabadkozások közé: a hölgyek is értsenek valamit belő- jelentet – ellentmondásokkal teli és rend nélkül jelennék meg. Van tehát va-
le, de a mélyebb elmék is találjanak valami érdekeset. De vajon miféle höl- lamilyen rend az Értekezésben, s az értelmezés feladata ennek a rendnek a
gyekről lehet itt szó? Erzsébet királynéról? Hélène-ről aligha. Vagy talán ar- megtalálása és legalább jelzése. Az én értelmezésemben pedig ez a rend nem
ról a párizsi hölgyről, akiért Baillet szerint párbajozott, s aki végül mégis azt más – nagy vonalakban persze –, mint az Elmélkedések később elemzendő
a halhatatlan bonmot-t csalta ki belőle, miszerint még sohasem találkozott szövegrészében analízisnek nevezett „bizonyítási elv”.
olyan szép nővel, kinek szépségét nem homályosította el az igazság szépsége?
„Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy a koráb-
„Homályosságom legfőbb oka az, hogy nem fejtegettem bővebben a szkeptikusok ér- ban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó hajlandó
veit, s nem részleteztem annak szükséges feltételeit, hogy az elmét elválasszuk az érzé- azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg fogja
kektől. Nem is lehetséges tulajdonképpeni módon megérteni azon érvek bizonyossá- érteni, és el fogja sajátítani a dolgot, mintha korábban ő maga jött volna rá. (…) A szin-
gát és evidenciáját, amelyek módszeremmel összhangban Isten létezését bizonyítják, tézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton bizonyítja (még
hacsak előzőleg nem ragadtuk meg tökéletesen azokat az érveket, amelyek meggyőz- ha maga a bizonyítás gyakran inkább ebben indul ki a korábbiakból, mint amabban)
nek az anyagi dolgokra vonatkozó ismeretünk bizonytalanságáról. Ezek a gondola- igen világosan azt, amit következtetésként levontak, mégpedig úgy, hogy a definíci-
tok azonban nem látszottak alkalmasnak arra, hogy bekerüljenek egy olyan könyv- ók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problémák hosszú sorát alkalmazza, hogy
be, amelynek tartalmából még a hölgyek is megérthetnek valamit, s amelyben azért ha a következtetések közül valamit tagadnánk, akkor rögtön megmutathassa, hogy
a mélyebb elmék is találnak majd eleget ahhoz, hogy figyelmük ne kalandozzék el.” az benne foglaltatik a megelőzőekben, s hogy így az olvasótól – még a nagyon ellen-
(Vatier atyához 1638. február 22-én, AT I, 560. sk.) szegülő és nagyon makacs olvasótól is – kicsikarja a helyeslést.” (Elmélkedések, 121)

168 169
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Descartes ugyanis nem sokkal az idézett szövegrész után határozottan állít- „Már évekkel ezelőtt fölfigyeltem arra, hogy kora ifjúságomtól fogva milyen sok hamis
ja, hogy „kizárólag az analízist követtem Elmélkedéseimben, amely a tanítás nézetet fogadtam el igaznak, s hogy mennyire kétséges mindaz, amit később ezek-
igaz és legjobb útja.” Márpedig az Értekezés magját kétségkívül a negyedik re építettem. Ennek hatására beláttam azt is, hogy egyszer az életben gyökerestül föl
rész képezi, amelyben Descartes voltaképp nem tesz mást, mint olykor a ho- kell forgatnom, s az első alapoktól elindulva újra kell kezdenem mindent, ha arra tö-
mályosságig sűrített kivonatát adja az – akkor még természetesen nem léte- rekszem, hogy egyszer még valami szilárdat és maradandót hozzak létre a tudomá-
ző, de már 1628–29-től kezdve érlelődő – Elmélkedéseknek. Az 1641. január nyok területén.” (Elmélkedések, 25)
28-án Mersenne-hez írott levél például – ellenkező előjellel – határozottan
ezt állítja: „(…) amit a módszerről szóló Értekezésben írtam, az azonos azzal, Minden szempontból teljességgel érthető, hogy abban a műben, amelyet
amit itt (ti. az Elmélkedésekben) terjedelmesebben fejtegetek.” Kézenfekvő Descartes a „nagyközönség” számára írt, a hangsúlyt inkább a közös alap
tehát arra következtetni, hogy a negyedik rész „annyira szokatlan” metafizi- megteremtésére kellett helyeznie, nem pedig arra, ami „annyira szokatlan”,
kai fejtegetései az analitikus módszer alapján íródtak. Úgy vélem azonban, míg a latinul írt, tudós emberekhez szóló műnek nem kellett az élettapaszta-
hogy nemcsak ezt a középponti részt jellemzi az analízis módszere, hanem latok részletezésébe bocsátkoznia.
bizonyos értelemben az Értekezés többi része is fölfogható e szorosabb érte- Az ebben a részben leírt időszakot a szilárd bizonyosság hiánya s egyre két-
lemben vett analízis kiterjesztéseként. Az Elmélkedések értelmében vett ana- ségbeesettebb keresése jellemzi mind Descartes, mind pedig elképzelt olvasó-
lízis lényegéhez ugyanis hozzátartozik egyfajta terápia, ami ahhoz szükséges, ja számára. Ez az élethelyzet jelent meg a nevezetes álmokban is, s ezt jellemzi
hogy létrejöjjön egy közös kiindulópont, a világtapasztalásnak a szerző és a az Elmélkedések második részének indítása egy sokat eláruló örvény-hason-
reménybeli olvasó számára egyaránt bensőleg ismert alaprétege. Erre azért lattal: „mintha váratlanul mély örvény rántott volna magával, mely most úgy
van szükség, mert az olvasónak úgy kell eljutnia az új belátásokhoz, mint- sodor hol ebbe, hol abba az irányba, hogy sem a mélyben nem tudom meg-
ha ő maga tett volna szert rájuk. Az analízis kezdeti szakaszában tehát egy- vetni a lábam, sem pedig úszva fölemelkedni a felszínre nem vagyok képes.”
be kell olvasztani a szerző és a olvasó világtapasztalatának alapvető elemeit, (Elmélkedések, 33) Az Értekezés negyedik részének „annyira szokatlan” me-
hogy azt az utat, amelyet a szerző bejárt, s amelyet épp fölvázolni készül, az tafizikai fejtegetései – e képen belül maradva – úgy is tekinthetők, mint az a
olvasó minél kevesebb fenntartással tekinthesse a magáénak. Az a priori, „a pillanat, mikor sikerül az örvény aljára jutni, ahol végre sikerül szilárd talaj-
korábban ismertből” kifejezés értelme tehát itt ez: abból kell kiindulni, ami ra állni: elértük azt az archimédeszi pontot, amelyen megvetve lábunk gyö-
már eleve, triviálisan ismertnek látszik a világtapasztalatunkban. Úgy vélem, keresen megváltoztathatjuk a korábbiakban leírtak szerint tapasztalt világot:
ezt a célt szolgálják a hosszas életrajzi jellegű fejtegetések az Értekezés elején, „Semmi másra nem vágyott Archimédesz, mint egy szilárd és mozdíthatatlan
s talán ez is magyarázat lehet arra, hogy az igazán személyes elemek kima- pontra, hogy aztán ott megvetve lábát az egész Földet kimozdíthassa helyé-
radtak ebből az „életrajzból”. Az első három részben tulajdonképpen épp an- ből. Nagy dolgok megvalósulását remélhetjük akkor is, ha rábukkanok va-
nak körülírásáról van szó, hogy milyen is az a szemüveg, amelyen keresztül lami egészen csekély dologra, ami bizonyos és megrendíthetetlen” – olvassuk
láthatja a világot a Descartes által elgondolt olvasó. Az Értekezésnek ez az el- a második elmélkedés imént már idézett első bekezdésében. Ennek a meg-
ső fele fölfogható variációk sorozataként is az Elmélkedések első mondatai- rendíthetetlen fundamentumnak a szerepét tölti be a cogito-gondolat, a vi-
ban megadott témára: lágos és elkülönített belátás mint igazságkritérium, valamint Istennek mint
az igazság biztosítékának létezése – vagyis azok az állítások és gondolatme-
netek, amelyek mesterien sűrítve az Értekezés negyedik részét alkotják. S ha

170 171
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

már elértük ezt a bizonyosságot, ha már az örvény alján szilárd talajra leltünk, A „józan ész” a descartes-i gondolkodás fejlődésének 1637-re elért állomá-
akkor már nincs is más hátra, mint hogy elrugaszkodva a mélyből újra a fel- sán kétségkívül az egész filozófiát átfogó kulcsfogalom. A magyar kifejezés
színre jussunk, ahol újra megszemlélhetjük a korábban megismert tudomá- azonban félrevezető, mert nem képes visszaadni a francia „sens” szóban rejlő
nyokat, s – ha végleges formába még nem tudjuk is önteni őket – legalább sokféle értelmet. A szóban etimológiailag benne lévő latin sensus kifejezésnek
kijelöljük azt az irányt, amelynek megfelelően fejlesztenünk kell majd őket. nem az „érzék” jelentésén van a hangsúly, hanem a sentire, sententia kifeje-
Itt a kell voltaképp nemcsak a szerzőre, hanem az olvasóra is vonatkozik, hi- zések felé haladva az „ítélés, ítélet” jelentésen. A sens jelentése tehát „judíci-
szen, az analízis szellemében, együtt tették meg az utat. Ennek az iránynak um, ítélet, ítélőképesség”. A kifejezés latin megfelelője Etienne de Courcelles
a kijelölése pedig nemcsak az Értekezés ötödik és hatodik részében történik Descartes által autorizált, 1644-es fordításában bona mens. A mens szó elmét
meg, hanem azokban a „próbákban”, vagyis „esszékben” is, amelyek az Érte- jelent, melynek a 12. szabályban egyik funkciója a belátás, a másik pedig az
kezést követték az eredeti kötetben: a Dioptrique-ban, a Les météores-ban és a képesség, hogy „ítél állító vagy tagadó értelemben”. Az egész kifejezés alap-
a Géométrie-ben. Annak a magyarázata pedig, hogy – a megtalálni vélt szi- jelentését egy 1648-ban lefolytatott, visszatekintő beszélgetés egy Burman
lárd bizonyosság ellenére – az ötödik rész pusztán mint hipotézisekről beszél nevű ifjú teológus-hallgatóval a következőképp világítja meg.
a tudományos elméletekről, a hatodik rész pedig oly bizonytalannak látszik
még a publikálás vagy nem publikálás kérdésében is, kétségkívül a Le ­monde „mindenki úgy véli, hogy az ítélőképesség s az ítéletalkotásra való képesség tekinte-
kapcsán már idézett, Galileire vonatkozó levélben rejlik: „mivel a világ min- tében olyannyira kiemelkedik, hogy e tekintetben mindenki mással egyenlő. Min-
den kincséért sem akarok olyan értekezés szerzője lenni, amelyben akár csak denkinek tetszenek ugyanis a saját ítéletei (sententia), s ahány fej, annyi ítélet (quot
a legcsekélyebb szó is kiválthatná az egyház nemtetszését, ezért jobbnak lá- capita, tot sensus). Ezt érti itt a szerző a józan ész (bona mens) kifejezésen.” (AT V, 175)
tom teljességgel félretenni az írást, mintsem csonkán megjelentetni.”
A „józan ész” kifejezés ez első jelentése tisztán csak az ítélés képességét foglal-
Az első rész két első bekezdése a „józan ész” (le bon sens) fogalma kapcsán fon- ja magában, a képességet, amelynél fogva egyáltalában különbséget teszünk
tos metafizikai téziseket előlegez meg, látszólag könnyed, semmire sem köte- igaz és hamis között, függetlenül attól, hogy jól ítélünk-e. Józannak (bon, bo-
lező módon, majd a fennmaradó részt tanulóéveinek egy meghatározott filo- na) viszont, tulajdonképpeni értelemben, csak akkor nevezhetjük az „észt”
zófiai szempontból való rekonstrukciója alkotja. (sens, mens), amikor jól ítélünk. Ezáltal pedig elérkeztünk a kifejezés máso-
dik alapjelentéséhez. Ahhoz ugyanis, hogy jól ítéljünk, már nem elég a puszta
„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert min- ítélőképesség megléte bennünk – mert hiszen ez az, ami mindenkiben termé-
denki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak szettől fogva egyenlően van meg –, hanem arra is szükség van, hogy kiművel-
többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz jük ezt a képességet, tudásra tegyünk szert azokról a dolgokról, amelyekkel
kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, kapcsolatban ítéletet kell majd hoznunk. Ez a magyarázata egyrészt annak,
hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk, és az igazat megkülönböztetjük hogy Descartes az első rész vége felé legfőbb kívánságának azt mondja, hogy
a hamistól – s tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk –, megtanulja megkülönböztetni az igazat a hamistól, s másrészt annak is, hogy
természettől fogva egyenlő minden emberben;” (Értekezés, 15) az egész mű végén olyan embereket kíván magának bírálóul, akik „a józan
észt [ti. első értelmében véve] tanultsággal kapcsolják össze”. Hiszen, példá-
ul, a belészületett józan ész alapján hoz döntést az is, aki csak találomra ítéli

172 173
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

igaznak vagy hamisnak a „gondolkodom, tehát vagyok” állítást, s az is, aki amelyekből módszert alkottam magamnak”. Ez a módszer pedig „máris olyan
érzéki tapasztalataira hivatkozva elutasítja, mondván, a „járkálok, tehát va- gyümölcsöket hozott nekem, hogy rendkívül meg vagyok elégedve azokkal
gyok” tétel igazsága kézenfekvőbb. S az is a kifejezésnek ehhez a rétegéhez az eredményekkel, amelyeket, mint gondolom, az igazság kutatásában eddig
tartozik, hogy a harmadik rész „provizórikus” erkölcstana a semmilyen tör- elértem” (Értekezés, 15). Az egész műre vonatkozó programadás ez, amelynek
vénnyel nem szabályozott kérdésekben a les mieux sensés ítéletét tartja mér- három fő rétege tárul most már világosan elénk: az első a terapeutikus értel-
vadónak, vagyis azokét, akik a legtovább jutottak az ész kiművelésében. Ez mű intellektuális önéletrajz, melynek nem feladata levéltárosi pontossággal
a magyarázata annak, általában véve, hogy Descartes mindig nagy súlyt he- közölni minden apró részletet, hanem inkább az, hogy az elért cél tudatában
lyez arra, hogy olvasója – vele együtt – tanulja meg helyesen használni „józan „ideáltípussá” formálja az egyéni életutat. Kétségkívül ez az, amit l’ histoire
eszét”, s az ennek elérésére való törekvés alkalmaztat vele olyan módszertani de son esprit címen barátainak ígért82, barátainak, akik életútjával, amennyi-
fogásokat, mint a líceumban elsajátítható korabeli tudományok számbavé- re erre egyáltalán szükségük volt, már amúgy is tisztában voltak. A második
tele és értékelése közvetlenül az első két bekezdés után, vagy a terapeutikus réteg a módszer bemutatása, azé a módszeré, amely bizonyos értelemben a
analízis az Elmélkedésekben. De ezt a törekvést tükrözi az egyik legkorábbi legfontosabb eredmény, ti. abban a formális értelemben, hogy minden tárgy
műcím is, amely jegyzetei közt fennmaradt: Studium bonae mentis, vagyis a megismerésére alkalmaz eszközt jelent. A harmadik réteg pedig néhány „gyü-
józan ész (ön-)művelése. Az a tudásanyag pedig, amely e fontos célnak meg- mölcs” bemutatása, vagyis annak bemutatása néhány területen, hogy hogyan
felel, nem véletlenszerűen fölszedett ismeretek halmaza, hanem szigorú rend- képes ez a módszer mindazokon a területeken előrehaladni, ahol az előreha-
ben fölépülő, egységes rendszer, melynek egységessége megfelel a vizsgálódó ladáshoz pusztán az ész használatára van szükség. Ennyiben teljességgel jogo-
elme egységességének: mert ez szintén a descartes-i gondolkodás kezdettől sult a módszer kiemelése a mű címében, mert noha a Szabályokban kétségkí-
fogva jelenlévő princípiuma, amint ezt az első szabály kapcsán már láttuk, vül sokkal részletesebb metodológiai fejtegetéseket találunk, mint itt, mégis,
az Alapelvek francia kiadásához írott előszó alapján pedig még látni fogjuk. itt minden a módszer körül forog: hogyan juthatunk el hozzá, mik a fő téte-
Amikor már eljutottunk odáig, hogy a tudás így kiépített rendszere szolgál lei, s milyen eredményekre vezet alkalmazása a legkülönbözőbb területeken,
alapul született ítélőképességünk működtetéséhez, akkor mondhatjuk el ma- amiből Descartes terve szerint – amint a következő levélrészlet kétségtelen-
gunkról, hogy megszereztük a második értelemben vett „józan észt”, a helye- né teszi – annak a várakozásnak kellett az olvasóban fölébrednie, hogy még
sen ítélés képességét. Ennél jobbat pedig, az Erzsébet hercegnőhöz 1645 jú- több területen, s elsősorban a fizikában alkalmaztassék.
niusában írott levél tanúsága szerint, keresve sem találhatunk magunknak:
„Ami azt a fizikai tanulmányt illeti, amelynek publikálása felől méltóztatik érdeklőd-
„S azt hiszem, hogy amiként nincs semmi jó a világon, kivéve a józan észt (ti. a böl- ni, nem lettem volna oly elővigyázatlan, hogy úgy beszéljek róla, ahogyan azt tettem,
csességet) [le bon sens (scil. la sagesse)], amit feltétlenül jónak nevezhetnénk, úgy nincs ha nem törekednék megjelentetni abban az esetben, ha a világ kívánja […]. Azt azon-
olyan rossz sem, amiből ne húzhatnánk valaminő hasznot, ha megvan bennünk a ban elmondhatom Önnek, hogy mindannak célja, amit ez alkalommal megjelentet-
józan ész.” (AT IV, 237) tem, az volt, hogy előkészítsem az utat e fizikai tanulmány számára […]. E célból be-
mutatok (propose) egy általános módszert, amelyet ténylegesen nem tanítok, hanem
Az első rész fennmaradó részét és a második rész első felét önéletrajzi fejte- bizonyítékait igyekszem előtárni a három következő tanulmányban, amelyeket ahhoz
getésekbe ágyazott áttekintés foglalja el arról, melyek voltak azok az „ifjú-
kora óta járt utak”, amelyeken „olyan elmélkedésekhez és elvekhez jutottam, 82
  Lásd Guez de Balzac Descartes-hoz, 1628. március 30-án, AT I, 570.

174 175
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

az értekezéshez kapcsolok, amelyben e módszerről beszélek. Az első tanulmány tár- – még „provizórikus” és „végleges” etika megkülönböztetésén innen, bármit
gya keverten filozófia és matematika, a másodiké tisztán filozófia, a harmadiké pedig jelentsen is egyébként ez a megkülönböztetés. Erre a kérdésre később, a har-
teljesen tisztán matematika. Elmondhatom Önnek, hogy az a hit, hogy egy bizonyos madik rész tárgyalásakor még vissza fogunk térni.
dolgot még nem ismerek, ezekben a tanulmányokban nem tartóztatott meg attól, hogy
beszéljek e dologról (legalábbis azokról, amelyek az érvelés ereje révén megismerhetők). Az első két részben vázolt intellektuális önéletrajz fölépítését egy alapvető el-
Ennek következtében úgy tűnik nekem, alkalmat adtam rá, hogy úgy ítéljenek, hogy lentét határozza meg: a kívülről jövő s a belsőből megszerzett tudás ellen-
olyan módszert alkalmazok, amellyel éppoly jól meg tudnék magyarázni minden más téte. Ezért a fő ellenvetés a „könyvekben rejlő” s „gyermekkora óta oktatott”
tárgyat, feltéve, hogy rendelkeznék a szükséges kísérletekkel s az áttekintésükhöz szük- tudományokkal szemben az, hogy ameddig pusztán külső tekintélyekre ha-
séges idővel. Ezen túlmenően, hogy megmutassam, hogy e módszer mindenre kiterjed, gyatkozva fogadjuk el a bennük föllelhető egyik vagy másik álláspontot, ad-
az első értekezésbe beillesztettem még röviden néhány dolgot a metafizikából, a fizi- dig nincsen olyan bázisunk, amelyen állva fölülemelkedhetnénk az egyes tu-
kából és az orvostudományból. S ha majd elérem, hogy a világ ezt gondolja módsze- dományágakhoz tartozó nehézségeken. Ameddig hiányzik ez az alap, addig
remről, úgy vélem, nem lesz több okom attól tartani, hogy fizikám alapelveit rosszul a tudományok csak haszontalanok lehetnek, mert az igazi tudás lehetőségé-
fogadják majd.” (Mersenne egy ismeretlen barátjához 1637.(?) április 27-én, AT I, 370) ben való hitet rendítik meg. Amikor viszont már megvan ez az alap, akkor
minden tudomány hasznos lehet a továbbfejlesztésben. Ez az alap pedig csa-
Bármennyire egyértelműnek tűnik is az itteni megfogalmazás, azért e levél kis a belsőből fakadhat. A sok darabból, sokféle időpontban, sok különbö-
kapcsán is fölmerülnek a módszerrel kapcsolatban megfogalmazódó kérdé- ző ember által alkotott építménynek és az egy ember által alkotott dolognak
sek. Ha a levél kontextusából nyilvánvaló, hogy „filozófián” itt azt a termé- az ellentéte, melyet a második rész az Ulm melletti téli szállás „magányos
szetfilozófiát kell értenünk, amely tisztán a Les météores-ban, matematikával gondolataihoz” kapcsol, a külső autoritásokon alapuló tudás és a belső uta-
keverve pedig a Dioptrique-ban jelenik meg, „fizikán” pedig csillagászatot és kon föllelt autoritás által hitelesített tudás között feszül. Ez önéletrajzi réteg
kozmológiát kell értenünk, akkor kérdés, hogy hol és hogyan húzandó meg kulcsmondata a következő:
a határ a módszerrel vizsgálható tárgyak között – amelyek tisztán „az érvelés
ereje által megismerhetők” – és azok között, amelyekhez másra, például, ki- „S így azt gondoltam, hogy a könyvekben felhalmozott tudományok (sciences des livres),
nyilatkoztatásra,83 is szükség van. Ennek a kérdésnek a relevanciája teljesen legalábbis azok, amelyek csupán valószínű érveket (les raisons probables) alkalmaznak,
nyilvánvaló a metafizika esetében, ahol például Istenről és a lélek halhatat- s nem alkalmaznak valódi bizonyításokat (n’ont aucunes démonstrations), mivel aprán-
lanságáról van szó,84 de komolyan föl kell vetni a kérdést, hogy nem jelent-e ként alakultak és gyarapodtak több különböző ember vélekedéseiből, nem közelítik
ez a megközelítésmód egy eleve beépített választóvonalat az etikán belül is meg annyira az igazságot, mint azok az egyszerű érvelések (les simples raisonnements),
amelyeket egy józan eszű ember (un homme de bon sens), természetes módon (naturel-
lement) képes alkalmazni az előtte megjelenő dolgokra.” (Értekezés, 26, AT I, 12–13)
83
 Természetesen nemcsak a teológia kérdése merül itt föl, hanem általában véve a történet-
tudományé is, ahol ugyan nem kinyilatkoztatásra van szükség, de olyan aprólékos, gyűjtögető,
A külső, egymásnak ellentmondó, pusztán valószínű tudást nyújtó autoritá-
leíró munkára, amit a 17. század általában véve az észérvek területén kívülinek tartott. Innen
származik Descartes ellenszenve a történészekkel, filológusokkal stb. szemben. Lásd ezzel
sokkal szemben látens módon megjelennek mindazok az elemek, amelyek a
kapcsolatban a „Descartes, retorika, humanizmus” című tanulmányt kötetünkben. Szabályok nyomán a megismeréshez való jellegzetesen descartes-i viszonyu-
84
  Lásd például a Sorbonne doktoraihoz írott levelet az Elmélkedések elején. lást alkotják. Alapvetően a belészületett megismerő képességre támaszkodó

176 177
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

emberről van szó, aki nem külsődleges – értsd szillogisztikus – szabályoknak Közvetett módon az Értekezés ötödik részének végén is teljesen egyértel-
engedelmeskedve, hanem az elme beleszületett műveleteit alkalmazva alkot- művé válik, hogy az emberi eszes lélekkel, azaz a józan ésszel együtt szüle-
ja meg azokat az érvláncokat, amelyek a mindenkori abszolútumtól tartanak tő igazságmagvak eredete Isten teremtő és fenntartó tevékenysége. Miután
a mindenkori respektívumok felé, ezáltal fejlesztve a belészületett ismeretcsí- Descartes itt nagyjából a Le monde gondolatmenetét követve leírja egy új vi-
rákat az éppen előtte megjelenő dolgokra vonatkozó ismeretekké. Nem kétsé- lág keletkezését az imaginárius terekben, s a testi világ kialakulását, a koráb-
ges, hogy ez az apriorisztikus megismeréselmélet szolgál az itteni fejtegetések biakhoz hasonlóan, egy egységes anyagnak a mozgástörvényeknek engedel-
alapjául. Erre utal a negyedik részben annak hangsúlyozása, hogy mennyire meskedő mozgására vezeti vissza, egy egész kicsivel többet mond az eszes
téves az a skolasztikus elv, mely szerint „semmi sincs az értelemben, ami ne lélek keletkezéséről, mint amit a fennmaradt Le monde-ban mondott, ahol
lett volna előbb az érzékekben”, arra utalva, hogy „Isten és a lélek ideája so- a testi világ részletes leírásával az eszes lélek működésének pusztán jelzéssze-
hasem volt az érzékekben” (Értekezés, 49), és erre vonatkozik a természettu- rű emlegetése állt szemben.
dományos megismerés a priori kezdeteire történő utalás a hatodik részben is.
„Ezután leírtam az eszes lelket (l’ âme raisonnable), és megmutattam, hogy semmi-
„Először is általánosságban igyekeztem megtalálni mindannak elveit vagy első okait képp sem származtatható az anyag hatalmából (puissance de la matière), mint a töb-
(les principes ou premières causes), ami van vagy lehet a világon, anélkül, hogy e célból bi dolog, amelyekről beszéltem, hanem kifejezetten meg kellett teremtetnie. Azt is
bármi mást is tekintetbe vettem volna, mint Istent, ki e világot teremtette, s anélkül, leírtam, hogyan nem elég, hogy csak úgy időlegesen ott időzzék az emberi testben,
hogy ezeket az elveket vagy első okokat másból származtattam volna, mint bizonyos mint a kormányos a hajójában, talán csak azért, hogy tagjait mozgassa, hanem szük-
igazságmagvakból (certaines semences de vérité), amelyek természetes módon vannak ség van rá, hogy szorosabban kapcsolódjék össze és egyesüljön vele azért, hogy a test-
lelkünkben.” (Értekezés, 70) részek mozgatásán túl a miénkhez hasonló érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi
embert (un vrai homme) alkothasson.” (Értekezés, 66, AT VI, 59)
Ami persze semmiképp sem azt jelenti, hogy a fizika, mondjuk, fölépíthető
volna tisztán a priori módon, a karosszékben pipázó tudós fejében. Hiszen Vagyis míg Isten megteremti az anyagot általában véve, s szabad, csak a moz-
épp a most idézett bekezdés első mondatában olvassuk, hogy „a kísérletek- gástörvények által gátolt fejlődésnek engedi, addig az emberi eszes lelket külön
re annál inkább szükség van, minél előbbre haladtunk a megismerésben.”85 teremti meg s egyesíti az öntörvényű mozgás nyomán kiformálódott testtel.
A „természetes módon” kifejezés pedig semmiképp sem jelenti azt, hogy itt Tehát míg a test valamennyi tulajdonsága közvetlenül az anyag hatalmától
annak a naturalizmusnak a propagálásáról volna szó, amelynek ellenlába- függ, s csak ennek közvetítésével Isten hatalmától, addig az emberi eszes lé-
saként Descartes-ot – Gaukroger nyomán – a korábbiakban föltüntettük. lek valamennyi igazságmagva és beleszületett művelete közvetlenül Isten ha-
Inkább arról van szó, hogy Descartes magát a természet fogalmát is átértel- talma révén az, ami. Ez pedig azt kell jelentse, hogy amiként Isten egyenes
mezi, s mindannak foglalataként, amit Istentől kapunk, az egész természet mozgásra való eredendő hajlamot helyezett az anyag minden egyes részecs-
radikális függését állítja Istentől, amint ez a hatodik elmélkedésnek a termé- kéjébe, amely a többi testtel való találkozás nyomán kikerülhetetlenül cirku-
szet kifejezés jelentését tisztázó fejtegetéseiből nyilvánvalóvá válik. láris mozgássá módosul, s amiként ugyanaz az Isten az emberi akaratba egye-
nes cselekvésre való hajlamot ültet, mely a külsődleges motívumok hatására
„görbül el”, ahogyan a Le monde harmadik természettörvénye kapcsán láttuk,
85
  Vö. D. Garber: „Descartes and Experiment in the Discours and Essays” in: Voss, 288–310. ugyanúgy semmi okunk sincs feltételezni, hogy a belészületéssel együtt ne

178 179
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

került volna bele az emberi elmébe a hajlam az igazságmagvak „egyenes” ki- „Minthogy azonban már az iskolában megtanultam, hogy nem gondolhatok olyan
bontására, mely a sokféle emberi autoritással találkozva törést szenved és elbi- furcsa és hihetetlen dolgot, amelyet valamelyik filozófus már előbb ne állított vol-
zonytalanodik ismereteiben. Ezt azonban nem szabad olybá vennünk, mint- na; minthogy utazásaim során fölismertem, hogy akiknek a mienkkel egészen ellen-
ha Descartes e gondolatmenet által le akarná venni a terhet a természetet és kező nézeteik vannak, azért még nem barbárok, sem nem vademberek, és gyakran
benne az emberi megismerést vizsgáló filozófus válláról. A belénk született épp úgy, vagy még jobban élnek eszükkel, mint mi; minthogy meggondoltam, hogy
igazságmagvakról s kibomlásuk eredendő irányáról szóló tézis éppoly kevés- ugyanaz az ember ugyanazzal az elmével, ha ifjúságától fogva franciák vagy néme-
sé teszi az egyenes megismerést magától értetődő adottsággá, mint amen�- tek között nevelkedik, milyen más emberré lesz, mint lenne akkor, ha mindig kína-
nyire nem találkozunk ténylegesen az egyenes mozgással sem a természetben. iak vagy emberevők között élne; hogy még a ruhadivatban is milyen képtelennek és
A természetes adottságban való megnyugvás helyett az az igencsak nyugta- nevetségesnek tetszik ma ugyanaz, ami tíz évvel ezelőtt tetszett és talán még a követ-
lanító tapasztalat és folyton megújuló kérdés alkotja Descartes fő motiváció­ kező tíz év előtt ismét tetszeni fog; úgyhogy sokkal inkább a szokás és a példa győz
ját, hogy hogyan lehetséges megvalósítani a legtermészetesebb megismerési meg bennünket, mintsem a biztos megismerés; de azért a nehezebben kifürkészhető
irányultságot, ha egyszer lehetetlen. Ez a kérdés nem áll távol Pascal fő kér- igazságok tekintetében a szótöbbség semmit sem ér, mert sokkal valószínűbb, hogy
déseitől, csak éppen míg Pascal az emberi lehetőségeket kimerültnek látja, egyetlen ember akadt rájuk, mint egy egész nép: mindezek miatt nem választhattam
addig Descartes sosem lép ki a geometria emberi tudományában fellelhető ki senkit, akinek nézeteit többre kellett volna tartanom más emberek nézeteinél, s
tiszta evidencia vonzásköréből. mintegy arra kényszerültem, hogy magam keressem a magam útját.” (Értekezés, 29)
Az eszes lélek „életének” sajátos, a külső autoritásoktól elforduló, a priori
megalapozása Descartes-ot több irányban is olyan következtetések levoná- Az a kihívás, amellyel Descartes megpróbál szembenézni, a relativizmus.
sára készteti, amelyek, egy bizonyos határon belül, képviselhető teoretikus Ez egyrészt történeti olvasmányai nyomán, másrészt saját európai utazá-
álláspontnak tekinthetők, e határokon túli következetes képviseletük azon- sai alapján, harmadrészt pedig kortárs utazók más földrészeken tett utazá-
ban már kétségkívül szétfeszítenék gondolkodásának azokat a mélyről faka- sairól szóló beszámolóit olvasván öltött határozott alakot előtte. Hogyan il-
dó kereteit, amelyek például az egyenes hajlamokban megmutatkozó isteni leszthető össze az egy világot egy anyagból teremtő, egységes emberi elmét
jóság elfogadását jelentik. Az első rész végén illetve a második részben olvas- kialakító s egy „rendezett” vallást adó Isten kiindulópontja az anyagi világ-
suk a következő, egymásra rímelő gondolatmeneteket. ban föllelhető jelenségek fölmérhetetlen sokféleségével, az emberek, a nyel-
vek, a vallások, a törvények és szokások, az erkölcsök és a világmagyarázati
„Igaz, hogy amikor csak a többi ember erkölcseit néztem, ugyancsak nem sok bizo- módszerek sokaságával?
nyost találtam, mert itt is majdnem akkora különbözőséget észleltem, mint előbb a A Descartes által adott választ egy általánosabb és egy partikulárisabb sí-
filozófusok nézetei között. A legtöbb haszon, amelyet ebből merítettem, a következő: kon érdemes vizsgálni. Az általános értelmű választ – annak mintájára, amit
mivel láttam, hogy sok olyan dolog, amely nekünk nagyon is különösnek és nevet- az első szabályban olvasunk a nap fényéről és az emberi bölcsességről, melye-
ségesnek tetszik, más nagy népeknél általános elismerésre és helyeslésre talál, hozzá- ket nem tesz sokfélévé sem a megvilágított, sem a vizsgált tárgyak sokfélesége
szoktam ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne higgyek túl szilárdan, amiről csak pél- – általános meggyőződésekként foghatjuk föl arról, hogy egység és sokféleség
da és szokás által akartak meggyőzni.” (Értekezés, 23) összeegyeztethető: sem az egység nem teszi puszta látszattá a sokféle jelenséget,
sem a sokféleség nem ragad el minden realitást az egységtől. A komolyabb és
nehezebben megválaszolható kérdések ezt követően merülnek föl, amikor az

180 181
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

alapkérdést partikuláris síkon fogalmazzuk újra. Mi a viszony az Isten által mértékig lehetséges annak az egy, a második részben körvonalazott mód-
adott „rendezett” vallás és a vallások sokasága között? Egyáltalán melyik is szertannak a különböző alkalmazásairól beszélni a metafizikában, a kozmo-
legyen az az egy vallás? Aligha tekinthetünk el attól a ténytől, hogy 1637 Né- lógiában, a fénytanban, a „meteorológiában” és a matematikában. Jól látha-
metalföldjén a korban lehető legnyomatékosabban kényszerítette rá magát a tó, hogy a tág értelemben vett tudományosság megalapozásának descartes-i
gondolkodó emberre a Biblián alapuló vallás tényleges szétaprózódása. Ha programja számtalan olyan kérdést vet föl, amelyek nem egyforma élesség-
pedig nem egy történeti vallásban keresnénk ezt az egy vallást, hanem abból gel jelennek meg a descartes-i vizsgálódás horizontján, s ezért nem helytelen
indulnánk ki, hogy Isten a természet törvényeihez hasonlóan (lásd Érteke- az e kérdésfeltevésekhez kötődő kartezianizmusról beszélni, s elkülöníteni
zés, 53) ezeket is közvetlenül belevéste kinek-kinek a lelkébe, akkor rögtön azt azoktól a kérdésektől és különösen válaszoktól, amelyeket Descartes ma-
fölmerül a rejtett lutheranizmus gyanúja,86 vagy az a kérdés, hogy nem kép- ga vetett föl illetve adott írásaiban és leveleiben.
visel-e Descartes valamifajta természetes vallás-koncepciót.87 Hogyan lehet- Egység és sokaság terminusaiban megfogalmazva a föntiekben vázolt,
séges, hogy a ténylegesen létező nyelvek sokfélesége és teljes különbözősége terapeutikus értelemben vett analitikus módszer lényegét, abból a várako-
nem teszi lehetetlenné a gondolatok megértését? Hogyan lehetséges kidol- zásból kell kiindulnunk, hogy Descartes a sokaság felől halad az egység felé.
gozni pusztán az észre épülő etikát, ha egyszer a ténylegesen létező morá- A sokaság mint kiindulópont azonban igen eltérő módon jelenhet meg az
lis szabályrendszerek mind a helyi szokások „rendszerére” épülnek? Fölvet- egyes, az Értekezéshez kapcsolódó területeken, mint amilyen a metodológia,
hető lenne még az a kérdés is, amelyről Descartes – jogi diplomája ellenére a metafizika, az etika stb. A módszertan propedeutikája például kettéválik:
– következetesen hallgat, hogy ti. van-e valamilyen egységes, normatív ter- az első résznek a tudományok különböző előfeltevéseiről, majd hasznukról
mészetjog, amely kiindulópontja és alapzata lehet – vagy egyenesen kell le- és hasznavehetetlenségükről szóló fejtegetései adják az első bevezetést, en-
gyen – a tényleges, pozitív törvényhozásnak és jogi gyakorlatnak. Hogyan nek közvetlen folytatása a második résznek a négy szabály ismertetését köz-
lehet számot adni a világmegismerés lehetőségfeltételét alkotó ama különös vetlenül megelőző, rövid része, amely már nem a többé-kevésbé mindenki
jelenségről, hogy ideáink megjelenítik számunkra a külső világot, ha bizo- által tanulmányozott tudományokat vizsgálja, hanem azokat, amelyek egy-
nyos, hogy nem a mindennapok során magától értetődőnek tekintett mó- részt a szerző saját életében játszottak kiemelkedő szerepet – láttuk, hogy
don, azaz biztosan nem azáltal teszik ezt, hogy hasonlítanak a megjelenített La Flèche-ben a tanárai a matematikában szemelték ki utódjuknak –, más-
dolgokra? Ha netán különböző létmódok képviselői volnának a megjelení- részt a tudományok módszertani egységének kialakítása tekintetében vol-
tő ideák s a megjelenített dolgok, akkor van-e valamilyen egységes értelme tak alapvetőek.
a „lét” kifejezésnek, s ha igen, miben áll ez az értelem? S végül itt van még
az a kérdés is, amelyre az Értekezés és az esszék együtt próbálnak válaszolni, „Fiatalabb koromban foglalkoztam kissé a filozófia részei közül a logikával, a matema-
hogy miként kell érteni a sokféle tudományban, a látszólag különböző mód- tikában a geometriai analízissel és az algebrával, három olyan művészettel vagy tudo-
szerekben megbúvó egységes szabályrendszer gondolatát, egyáltalán milyen mánnyal, amelyek, úgy látszik, némileg segíthettek szándékomban.” (Értekezés, 29)

86
Ezt követően – az első részhez hasonló módon – ismét hasznosságuk és ne-
  Lásd ezzel kapcsolatban Altrichter Ferenc: „Reneszánsz, reformáció, kartezianizmus” In:
A. F.: Észérvek Budapest, Atlantisz, 1993., 185–256, valamint J. Maritain: Trois réformateurs
hézkességük tekintetében vizsgálja meg Descartes e tudományokat, ami már
Paris: Plon, 1925 közvetlenül a célhoz vezet: „Ezért gondoltam, hogy valamely más módszert
87
 Ezzel kapcsolatban lásd később az Edward Herbert of Cherburyvel folytatott vitát. kell keresnem, amely magában foglalná e három tudomány jó tulajdonsá­gait,

182 183
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

de mentes volna hibáiktól.” Ezáltal jutunk el most már az egységes módszer- „evidencia” kifejezés is a látást jelentő videre szóból származik. Ahhoz, hogy
hez, amelynek négy szabálya van. valamit evidens módon ismerjünk meg, ebben a modellben az elme sajátos
működésére van szükség, arra, amelyet Descartes – mint láttuk – a Szabá-
„Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon lyokban „intuíciónak” (intuitus) nevez. „Intuíción (…) egy tiszta és figyelmes
ismertem meg annak; azaz hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodottságot és elmének annyira könnyű és elkülönített felfogását értem, hogy ahhoz, amit
elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világo- megértünk, semmiféle további kétely nem fér; vagy ami ugyanaz, egy tisz-
san és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni. ta és figyelmes elmének minden kétségen felül álló felfogását, amely csakis
az ész világosságából születik meg (…)” (Szabályok, 102) Az intuíció tehát
A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló valamennyi nehézséget an�- egy sajátos mentális látási technika, amelyhez akkor juthatunk el, ha nem
nyi részre osszam, amennyire csak lehet és amennyire a legjobb megoldás szempont- azt vizsgáljuk a tárgyakban, „hogyan vélekedtek róluk mások, sem pedig azt,
jából szükség van. hogy önmagunk mit gyanítunk rájuk vonatkozóan”, de nem bízzuk magun-
kat „az érzékek változó tanúságára” vagy „a helytelenül társító képzelet csa-
A harmadik az, hogy gondolataim összekapcsolása során azt a rendet kövessem, amely lóka ítéletére” sem. Ez az intuíció messze a legfontosabb megismerési mód
szerint a legegyszerűbb s a legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, Des­cartes számára, mert bár kiegészítésképp fölvesz ugyan egy másik megis-
hogy aztán apránként, fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez; s merési módot is, a „dedukciót”, ám ez föltételezi az intuíciót, s így a dedukció
még azok között is fel kell tételezzek bizonyos rendet, amelyek természetes módon útján nyert ismeretek evidenciája végső soron maga is intuíción alapul. A de-
(naturellement) nem előzik meg egymást. dukció az a megismerési mód, amelyben a biztos ismeretekből más ismerete-
ket vezetünk le „egy folytonos, sehol meg nem szakított gondolatmozgás által,
Az utolsó pedig az, hogy fölsorolásaim és áttekintéseim mindenütt oly teljesek és oly amelynek egyes lépéseit világos intuícióval belátjuk. (…) A szellem intuíciója
általánosak legyenek, hogy biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.” (Ér- (…) abban különbözik a biztos dedukciótól, hogy ebben bizonyos mozgást,
tekezés, 30, AT VI, 18–19) vagyis egymásutánt gondolunk, amabban pedig nem; továbbá abban, hogy
a dedukcióban nincs szükség jelen evidenciára, mint az intuícióban, hanem
inkább valamiképp az emlékezettől kölcsönzi bizonyosságát.” (Uott, 103)
Az itt olvasható négy szabály bővebb kifejtése s alkalmazásának példái a ko- Ha az intuíció szerepének tisztázása érdekében egy korábbi műhöz kel-
rábban már tárgyalt Szabályokban található, amelyet általában Descartes iga- lett visszanyúlni, magát az evidencia kritériumát egy későbbi mű, az Alapel-
zi módszertani műveként tarthatunk számon, jóllehet egészen 1704-es első vek segítségével világíthatjuk meg. Az evidenciának további értelmezéséhez
megjelenéséig csak kéziratban terjedt. Érdemes azonban néhány megjegyzést az imént idézett szabály a „világosan és elkülönítetten” (régebbi fordítások-
fűzni az itteni megfogalmazásokhoz is. ban: tisztán és világosan, ill. világosan és határozottan, franciául clairement
Az első szabály két részből áll. Az első rész tartalmazza a szorosan vett et distinctement, latinul clare et distincte) kifejezéseket alkalmazza. Az Alap-
igazságkritériumot, a második rész pedig értelmezi. Figyeljünk föl először is elvek I. részében, ahol e kettős kifejezés magyarázatát találjuk, Descartes to-
arra, milyen magától értetődően használja Descartes a látás-metaforát az el- vábbépíti a látás-metaforát:
me tevékenységének leírásához. Az alaphelyzet a következő: az elme éppen
úgy szemléli gondolat-tárgyait, ahogyan a (testi) szem testi tárgyait. Maga az

184 185
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„Ahhoz, hogy egy értelmi megragadáson (perceptio) bizonyos és kétségbevonhatatlan „Hogy a legegyszerűbb dolgokat megkülönböztessük a bonyolultaktól és rendben
ítélet alapulhasson, nemcsak arra van szükség, hogy e megragadás világos legyen, ha- kövessük őket, ahhoz az szükséges, hogy a tárgyak minden sorozatában, amelyben
nem arra is, hogy elkülönített legyen. Világosnak azt a megragadást nevezem, amely a néhány igazságot egyenesen levezettünk egymásból, megfigyeljük, mi a legegysze-
figyelmes elme számára jelen van és nyilvánvaló: amiként azokról a tárgyakról mond- rűbb, s hogyan távolodik ettől minden egyéb többé vagy kevésbé, vagy egyformán.”
juk, hogy világosan látjuk őket, amelyek, mikor jelen vannak a figyelő tekintet előtt, (Szabályok, 110)
a szemre elég erős és nyilvánvaló hatást gyakorolnak. Elkülönítettnek pedig azt ne-
vezem, ami – amellett, hogy világos – minden más megragadástól olyannyira el van A magyarázat – mint láttuk – kiemeli, hogy nem a létezés tekintetében legegy-
választva és olyannyira el van vágva, hogy egyáltalán semmit sem foglal magában, szerűbb dolgok alkotják a kiindulópontot, hanem a mérce az emberi megis-
csak ami világos.” (45. §, AT VIII-1, 22) merés: egyszerűbb az, amiből könnyebb megismernünk valamely más dolgot.
Bármely feladat megoldása során tehát úgy kell eljárnunk, hogy a benne elő-
A második szabályt hagyományosan a felosztás vagy az analízis, a harmadi- forduló dolgokat bizonyos sorrendbe állítjuk annak megfelelően, ahogyan „az
kat pedig a szintézis szabályának szokás nevezni. A korábbi módszertani írás egyik megismerhető a másikból.” Ily módon minden feladatnál eljutunk bi-
e két részt egy szabályban, az ötödikben foglalja össze: zonyos legegyszerűbb „dolgokhoz”, amelyek a feladathoz tartozó valamennyi
többi dolog megismerésének a kiindulópontját alkotják, ám amelyek maguk
„Az egész módszer azoknak a tárgyaknak rendjében és elrendezésében van, amelyek- már nem szorulnak rá egyetlen más dologra sem ahhoz, hogy megismerhes-
re az elme erejének irányulnia kell, hogy valamilyen igazságot találjunk. Ezt a mód- sük őket. Descartes e kiindulópontokat „abszolútumoknak”, a többi dolgot
szert akkor követjük pontosan, ha a bonyolult és homályos tételeket fokozatosan pedig „respektívumoknak” nevezi.
visszavezetjük egyszerűbbekre, s azután a legegyszerűbbek intuíciójától ugyanazo-
kon a lépcsőfokokon át valamennyi többinek megismeréséhez próbálunk fölemel- „Abszolútumnak nevezem mindazt, ami a kérdéses dolog tiszta és egyszerű természe-
kedni.” (Szabályok, 109) tét tartalmazza. Így abszolút mindaz, amit mintegy függetlennek, oknak, egyszerű-
nek, egyetemesnek, egynek, egyenlőnek, hasonlónak, egyenesnek vagy más effélének
Az analízis és szintézis szavak használatakor azonban ügyelnünk kell arra, tekintünk; s ugyancsak ezt az abszolútumot nevezem a legegyszerűbbnek és legkön�-
hogy az ezekkel a szavakkal jelölt módszertani lépéseket – amelyekről itt szó nyebbnek, hogy felhasználjuk a kérdések megoldásában. Respektívum ellenben az,
van – elkülönítsük a „bizonyítás elvétől”, amellyel korábban az Értekezés föl- ami ugyanolyan természetű ugyan, vagy legalábbis van benne ebből a természetből
építését vizsgálva találkoztunk, s amelyet részletesebben az Elmélkedések szer- valami, aminél fogva az abszolútumra vonatkoztatható és bizonyos sor által belőle
kezetét rekonstruálva fogunk majd elemezni. Descartes az Elmélkedésekhez levezethető; de ezenkívül még más mozzanatokat is tartalmaz fogalmában, amelye-
kapcsolódó második sorozat ellenvetésre adott válaszában az analitikus „bi- ket vonatkozásoknak nevezek. Ilyen mindaz, amit függőnek, okozatnak, összetett-
zonyítási elv” (ratio demonstrandi) alkalmazása mellett foglal állást, ám ez az nek, részlegesnek, sokfélének, egyenlőtlennek, nem hasonlónak, nem egyenesnek stb.
analízis az analízis és a szintézis módszertani lépéséből tevődik össze. mondanak.” (Szabályok, 110)
Bizonyos nehézséget jelenthet még a „legegyszerűbb és legkönnyebben
megismerhető tárgyak” kifejezés értelmezése. A megértést ez esetben is a Mint már láttuk korábbi elemzésünkben, az „abszolútum” és a „respektívum”
Szabályok korábban már érintett, hatodik szabályára való utalás segíti elő: kifejezések használata Descartes-nál viszonylagos: ami az egyik megisme-
rési sorban abszolútum, az a másikban respektívum is lehet, s megfordítva:

186 187
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„Egyes dolgok ugyanis bizonyos szempontból abszolútabbak másoknál, más szem- gálódás a metafizika területére visz,88 amelynek descartes-i megközelítésé-
pontból respektívabbak. Így az általános abszolútabb ugyan, mint a részleges, mert ről a korábbiakban csak töredékes információk álltak rendelkezésre. Mivel
egyszerűb a természete; de éppúgy mondható respektívabbnak is, mert az egyedek- azonban a descartes-i metafizika illetve „első filozófia” definitív módon az
től függ, hogy létezzék stb.” (Szabályok, 111) Elmélkedésekben jelenik meg, s az Értekezésbeli összefoglalás több tekintet-
ben nehezen érthető, hiányos vagy homályos, ezért most elsősorban az egy-
Ezek az egyszerű természetek, valamint egymáshoz fűződő kapcsolataik azok, ség-sokaság értelmezési szempontja és az egységes módszertan alkalmazási
amelyek az intuitív aktusok elsődleges objektumai lehetnek. lehetőségei, valamint bizonyos alapfogalmak filozófiatörténeti kontextusa
Az abszolút, ill. a különböző fokban respektív „természetek” e sorozatai al- felől fogunk vizsgálódni.
kotják a negyedik szabály, a felsorolás szabályának egyik alkalmazási területét: Egység és sokaság összeegyeztetésének problémája a descartes-i kontex-
tusban a megismerés lehetőségére vonatkozó kérdésen át vezet el a metafizi-
„Ez a szabály arra figyelmeztet bennünket, hogy mindezeket meg kell különböztet- kai kérdésfeltevéshez. Az érzékszerveinkkel történő elemi ismeretszerzéstől
nünk, s egymás közti kölcsönös kapcsolatukat és természetes rendjüket úgy kell szem a legnehezebben megoldható tudományos kérdésekig minden egyes problé-
előtt tartanunk, hogy az utolsó tagtól a legmagasabb fokban abszolúthoz tudjunk el- mára vonatkozóan számtalan állásfoglalás született már a különböző korok-
jutni, áthaladva valamennyi többi tagon.” (Szabályok, 110) ban, s egyazon ember állásfoglalásai is különböznek a különböző körülmé-
nyek között. Hogyan lehetséges akkor fönntartani azt az álláspontot, „hogy
Nem csupán az egyes feladatok megoldásakor kell azonban e szabályt szem minden dologról csak egy igazság van, s aki ezt megtalálja, annyit tud a do-
előtt tartanunk, hanem az egyes tudományok tételeinek következtetés-lán- logról, amennyit egyáltalán tudni lehet róla” (Értekezés, 33), ahol a kontextus
colattá formálása során is: nem hagy kétséget afelől, hogy ez az igazság elvileg megtalálható? Az Érteke-
zésben e nehézség paradigmatikus esete éppenséggel a filozófia:
„A tudomány teljessé tételéhez szükséges, hogy a gondolkodás folyamatos és sehol meg
nem szakított mozgással egyenként átmenjen mindenen, ami célunkhoz tartozik, s „A filozófiáról csak ennyit mondok: mivel láttam, hogy évszázadokon át a legkitűnőbb
ezt átfogja elégséges és elrendezett fölsorolással.” (Szabályok, 113) elmék voltak művelői, s mégsem található benne egyetlen dolog sem, amiről ne vi-
tatkoznának, ami tehát kétséges ne volna, azért nem is voltam eléggé elbizakodott,
Ugyancsak a felsorolás vagy indukció körébe tartozónak találtuk azt a meg- hogy azt reméljem, én majd jobban járok a többieknél. Meggondolva továbbá, hány-
ismerési technikát, amellyel egyes építőelemeiből össze lehet rakni egy ideát, féle nézet lehetséges a filozófiában egyazon dologra nézve, s mindegyik tudós ember-
amelyet egyébként intuícióval képtelenek volnánk belátni. Ennek részlete- nek az állítása, holott e sok nézet közül mégis csak egyetlenegy lehet igaz, majdnem
sebb taglalását az Elmélkedések Isten ideájáról szóló fejtegetéseinek elemzé- hamisnak tartottam mindent, ami csak valószínű.” (Értekezés, 21)
sekor ígértük.

Ha komolyan vesszük az egységes módszer tézisét, akkor ettől kezdve min- 88


 Azzal kapcsolatban, hogy a metafizika vagy első filozófia Descartes-nál a metodológia alkal-
den vizsgálódási területen valamiképp ennek a módszernek az alkalmazási mazási területeihez tartozik, lásd Röd 1971, „II. Teil: Die Erste Philosophie als Anwendungsfall
példáit kell keresnünk. Az Értekezés kifejtésének rendjében az első ilyen vizs- der Analytischen Methode” 76–138, valamint más oldalról J.-L. Marion: „The Metaphysical
Situation of the Discourse on Method ” In: Moyal, I. kötet, 28–49.

188 189
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Korábban már láttuk, hogy a természettudományok területén a „csak való- kételkedési folyamat végső céljának eltérő meghatározása jelent. Míg az előb-
színűvel” szemben Descartes-nak komoly ellenérzései vannak, s a Szabályok bi bizonyosan tudhatónak látja a „semmi sem tudható bizonyosan” állítást, és
módszertani fejtegetéseit majd a belőlük fakadó, metafizikai megalapozás ezért teljességgel lehetségesnek gondolja a valószínűségi alapon művelt termé-
iránti szükségletet éppen ez az ellenérzés határozta meg. Itt azonban ez a ko- szettudományt mint célt, addig az utóbbi úgy véli, arra sincs alapunk, hogy
rábbi motívum új kontextusban jelenik meg, a szkepticizmussal való vita kon- a több vagy kevesebb valószínűség tekintetében különbséget tegyünk állí-
textusában: legalábbis Ciceróig visszakövethető az a szkeptikus érv, amely az tások között, mert már ahhoz is kritériumra volna szükségünk, amivel pe-
egyazon tárgyra vonatkozó, összeegyeztethetetlenül különböző nézetek té- dig éppenséggel nem rendelkezünk. Így a filozofálásnak nincs is afféle „vég-
nyéből a valódi tudás megszerzésének lehetetlenségére következtet. Descartes ső” célja, amelyet elérvén befejezettnek nyilváníthatja tevékenységét, hanem
számára a szkeptikus attitűd, persze, nem valamifajta időtlen, a filozófiát fo- „célja” a dogmatikus attitűddel való folyamatos szembehelyezkedés, s ezen a
lyamatosan fenyegető lehetőség, hanem egy nagyon is meghatározott kon- módon valamifajta lelki nyugalom biztosítása.
textusban, jól meghatározható időpontban és egy jól meghatározható szer- A kétely motívuma kétségkívül jelen van és fontos szerepet játszik az Ér-
ző írásaiban fellépő jelenség. A kontextusról a korkérdéseket felvető bevezető tekezésben. A kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy vajon ugyanazon a módon
fejezetben már esett szó, a jól meghatározható esemény – a Bérulle-féle talál- van-e jelen, mint az érett metafizikai művekben, vagy pedig inkább csak a
kozáshoz hasonlóan – most is egy előadás, amelyen Descartes is megjelenik, szkepticizmussal átitatott korabeli filozófiai nyelv tette elkerülhetetlenné al-
a szerző pedig elsősorban Montaigne, esetleg bizonyos mértékig Charron.89 kalmazását, s ha az előbbi igaz, akkor vajon csak a „gyenge szellemek” meg-
1634–35 telén Erzsébet királyné hágai házában találkozott Descartes egy kímélése miatt nem alkalmazta Descartes itt a legmesszebb menő kételyt,
John Dury nevű skót lelkésszel, aki a szkepticizmust a millenarizmus szelle- vagy azért nem, mert a megalapozásnak ekkor még más stratégiája lebegett
mében bibliai próféciákra és beteljesülésükre hivatkozva igyekezett cáfolni. a szeme előtt, mint a későbbi művekben. Hogy a „köznyelvi” kétely jelen van,
Descartes számára ez kétségkívül nem volt eléggé szilárd alapzat, mert – a be- s hogy Montaigne írásaiból származtatható, senki által meg nem kérdőjele-
számoló szerint – „minden dolog bizonytalanságát”90 vetette föl Dury ellené- zett tény. Montaigne-t Descartes minden bizonnyal már La Flèche óta isme-
ben.91 Ez a beszámoló az első egyértelmű tanújele annak, hogy a szkepticiz- ri, valószínűleg J.-P. Camus, belley-i püspök közvetítésével, akinek műveit
mus mint olyan fölmerült problémaként Descartes horizontján, s mindjárt Descartes valószínűleg szintén olvasta.92 Ez a fajta kétely uralja az Értekezés
az első alkalommal – mint a bevezetőben láttuk, nem véletlenül – a vallási első részében a tudományokkal kapcsolatos nehézségek fölsorolását. A szám-
tudás lehetőségével kapcsolatban. Mindenfajta szkepticizmus közös kiindu- talan Montaigne-referencia közül, amely az egész Értekezésben található, a
lópontja mármost a kétely, az akadémiai és a pürroni szkepticizmus közt vá- legfigyelemreméltóbb egy olyan megfogalmazás, amely – legalábbis a későb-
lasztóvonalat a kétellyel illethető tudás körének eltérő terjedelme és az egész bi művekben – a kétely hiperbolizálásának a tartozéka.

„[…] majdnem hamisnak tartottam mindent, ami csak valószínű.” (Értekezés, 21)
89
  Charron esetleges hatását illetően lásd G. Rodis-Lewis: „Descartes et Charron” In: Ro-
dis-Lewis 1997, 107–112. „[…] je réputais presque pour faux tout ce qui n’ était que vraisemblable.” (AT VI, 8)
90
  „[…] megokoltam, miért kételkedem sok olyan dologban, amelyet mások biztosnak tartanak
[…]” – írja az Értekezés harmadik részében (AT VI, 30).
91 92
 Samual Hartlib beszámolóját idézi R. Popkin: The Third Force in Seventeenth-Century   Vö. Rodis-Lewis 1997, 96–132. („Doute pratique et doute spéculatif chez Montaigne et Des-
Thought, Leiden: Brill, 1992. 95–96, ill. Gaukroger, 304. cartes”, „Du doute vécu au doute supręme: ses limites dans le ’Discours’„)

190 191
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Majd az élesebb megfogalmazás a negyedik rész elején: a fordulat nem a legszerencsésebben hangzik, hiszen a valószínűségben való
szkeptikus színezetű megnyugvás éppenséggel az ellenreformáció stratégi-
„Minthogy azonban akkoriban csak az igazság kutatásának akartam élni, úgy gon- ája a reformátorokkal szemben. De Descartes az így átalakított mondat ér-
doltam, hogy épp az ellenkezőt kell tennem: el kell vetnem mint feltétlenül hamisat tékelésében is eltér forrásaitól. Az első előfordulásnál a „majdnem” módosí-
mindazt, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, nem tószó még distanciát teremt Descartes és a fölidézett radikális állásfoglalás
marad-e végül is valami a meggyőződésemben, ami teljesen kétségbevonhatatlan.” között, mintha csak egy fejlődési út első állomását jelezné. A negyedik rész-
(Értekezés, 42) beli második előfordulás azonban már teljességgel magáévá teszi a hiperbo-
likus kétely álláspontját: „el kell vetnem mint feltétlenül hamisat”. Vagyis itt,
„[…] je pensais qu’ il fallait que je fisse tout le contraire, et que je retasse comme absolument ahol már nem egyfajta filozófia- és tudománytörténeti érvelés szolgál kiin-
faux tout ce en quoi je pourrais imaginer le moindre dout […]” (AT VI, 31) dulópontul, hanem a Montaigne által is legközvetlenebbnek, sőt egyedülinek
tartott megismerési forrás, ahol az érzékeink által adott ismeretek egymás-
Montaigne az Esszék első könyvében a következőket írja: nak ellentmondó volta a gondolatmenetet a fő megismeréselméleti és me-
tafizikai problémafeltevés felé vezeti, Descartes egyrészt a kétely hatókörét
„ostoba elbizakodottság megvetően hamisnak bélyegezni mindent, ami nem tűnik illetően radikálisabb álláspontot képvisel, mint Montaigne és Camus, más-
valószínűnek”.93 részt ennek megfelelően célja is más, mint az övék: nem megnyugvás az ér-
zékek által adott és a megismerő én által formált ismeretek valószínűségében
Montaigne azok ellen fordul, akik – például tagadva a csodákat – „az is- – ami épp annyira kizárja a valószínűtlen elvetését, mint a teljes bizonyosság
teni akaratot […] a mi felfogóképességünk mértékére süllyesztenék”. J.-P. elérését –, hanem éppenséggel a teljes bizonyosság elérése. Az istentől való füg-
Camus Montaigne-t fölidézve azok ellen a „katolikus szabadgondolkodók” gésnek is más módját dolgozza ki Descartes, nem a valószínűtlennek látszó,
ellen fordul, akik „hamisként ítélik el és vetik el mindazt, ami nem valószí- a kontingencia szférájába tartozó egyedi események lehetőségéhez való ra-
nű” (Diversitez 1614, VII, 856)94 gaszkodást. Az Istentől való függés, a megismerés területén megmutatkozó
Descartes attitűdje e források tekintetében az Értekezésben összetett. Egy- transzcendencia, a szükségszerű igazságoknak az isteni akarathoz való hoz-
részt magát a kölcsönzött mondatot átalakítja úgy, hogy a gondolat teljesen zárendelését jelenti, amint ezt az 1630-as, Mersenne-nel folytatott levelezés
más összefüggésbe kerül: azt ítélve hamisnak, ami csak valószínű, egy átfo- mutatja. A descartes-i kételkedés céljának a „szkeptikusokétól” való eltérését
góbb, megismeréselméleti összefüggésbe kerül az, ami korábban csak a val- mindkét stádiumban, az első és a harmadik részben egyaránt megfigyelhetjük.
lási megismerés elméletére korlátozódott. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
a vallásfilozófiai dimenzió eltűnt volna a mondatból, mert az átfogóbb ép- „Legfőbb célom mindig az volt, hogy megtanuljam az igazat megkülönböztetni a ha-
penséggel magában foglalja a speciálisat. A vallásfilozófia síkján azonban ez mistól avégből, hogy tisztán lássak cselekvéseimben és biztossággal haladjak előre
ebben az életben.” (Értekezés, 22–23)

93
  Montaigne: Esszék I, Pécs: Jelenkor, 2001., 233. (C’est une sotte présomption d’aller dédaignant
„Minden dologban különösen arra ügyeltem, ami gyanússá teheti, s nekünk téve-
et condamnant pour faux ce qui ne nous semble pas vraisemblable. Essais I, 27.)
94
  Camus-ről és esetlegesen Descartes által is olvasott műveiről lásd Rodis-Lewis 1997, 11–35 désre adhat alkalmat, s így ez idő alatt gyökeresen kitéptem elmémből mindazokat
(„Descartes et les mathématiques au collège. Sur une lecture possible de J.-P. Camus”) a tévedéseket, amelyek azelőtt belélopództak. Ezzel nem a szkeptikusokat akartam

192 193
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

utánozni, akik csak azért kételkednek, hogy kételkedjenek, s úgy tesznek, mintha ni Descartes gondolkodásában, addig az alapozást illetően nagyon is van: az
mindig határozatlanok volnának. Ellenkezőleg, minden szándékom csak a bizonyos- alap mostantól kezdve a matematikáénál is mélyebben rejlik.
ságra irányult, hogy eltakarítva a laza földet és a homokot, sziklára vagy agyagföld- De vajon nem anakronisztikus-e az Értekezés kapcsán arról beszélni, hogy
re bukkanjak.” (Értekezés, 40) a metafizikai megalapozás mélyebben rejlik, mint a matematika, mikor ennek
a tanításnak teljes kifejtésére csak az Elmélkedésekben kerül majd sor? Teljes
A homok és szikla ellentétpárja része annak az építkezés-metaforának, amely- kifejtésről beszélek, mert ahhoz hozzátartozik a kételkedés útjának valamen�-
nek használata legalább annyira jellemzi Descartes műveit, mint a látás-me- nyi stációja is, beleértve az isteni mindenhatóságra illetve az igen nagyha-
tafora. Az első rész erre az ellentétpárra építve adja meg az Értekezés filozó- talmú démonra épülő érveket, s a kétely általuk motivált végső kiterjesztését
fiai programját. is. Ezzel szemben, J.-L. Marion – F. Alquiével egyetértésben – „faktumként”
kezeli azt, hogy az Értekezés negyedik részében a kétely csak az érzéki meg-
„Különös örömöm telt a matematikában érvelésének bizonyossága és evidenciája mi- ismerés tárgyaira terjedhet ki.
att. Igazi hasznát azonban még nem ismertem föl. Azt gondoltam, hogy csak a me-
chanikai mesterségek kiszolgálója, s ezért csodálkoztam, hogy noha alapjai oly szi- „[Az Értekezés és az Elmélkedések kontinuitáson alapuló összebékítése] nem vesz figye-
lárdak és erősek, mégsem építettek reá valami magasabbat. Ezzel szemben a régi lembe egy meglehetős különbséget 1637 és 1641 között. Mert míg az Elmélkedések a
pogányok erkölcsről szóló írásait csak homokra és sárra épült palotákhoz hasonlí- valde tenuis, et ut ita loquar, Metaphysica dubitandi ratio-t [igen halovány, mondhat-
tottam. Roppant magasra emelik az erényeket, becsesebbnek láttatják minden vilá- ni, metafizikai ok a kételkedésre, AT VII, 36], arra a szintre emeli, ahol már szükség-
gi dolognál, de nem tanítanak meg eléggé arra, hogyan ismerjük meg őket. Aminek képp be kell emelni a gondolatmenetbe egy istent, aki mindent megtehet (’csaló Isten’
pedig az erény szép nevét adják, gyakran nem egyéb, mint érzéketlenség vagy gőg, néven ismeretes), valamint a genius malignust [gonosz szellem], addig az Értekezés an-
kétségbeesés vagy apagyilkosság.” (Értekezés, 20, AT VI, 8) nak fölemlítésére korlátozódik, hogy gyakran tévedünk. S a kétely két szintje közti
különbség újra megjelenik akkor, amikor körvonalazzuk lehetséges működési terü-
Az a program tehát, amelynek megvalósításában Descartes a „szkeptikusok” letüket. Az egyik esetben a kétely az „itt és most”-ot, a logikai és matematikai igazsá-
kételkedését választja módszertani segédeszközül, a matematika érvelésének gokat és valamennyi ’külső’ létezőt érinti, a másikban a kétely csak az érzéki ismere-
bizonyosságát és evidenciáját kívánja átvinni nemcsak a mechanikai tudomá- tek szokásos tévedhetőségét emeli ki, és semmi mást. Így az Értekezés negyedik része
nyokra, amelyekre már korábban is alkalmazták, hanem az egész filozófiára, nem vesz tudomást azokról a teoretikus körülményekről, amelyek egyedül alkalma-
beleértve az etikát is. Bizonyos szempontból azonban ez a programmegjelölés sak arra, hogy az Elmélkedéseket a hiperbolikus, azaz metafizikai síkra helyezzék.”95
is csak egy fejlődési állomásnak tűnik, éspedig a Szabályok időszakát föleleve-
nítő állomásnak. Már az 1630-as, az örök igazságok isteni megalapozásáról Már az eddig mondottak alapján is látható, hogy nem értek egyet Marion ál-
szóló Mersenne-levelekben arról olvasunk, hogy a metafizika érvei bizonyos- láspontjával, s alapvetően elfogadom Rodis-Lewis kritikáját,96 aki arra hív-
ság tekintetében fölülmúlják a geometria érveit is: „legalábbis azt gondolom,
hogy megtaláltam azt a módot, ahogyan a metafizikai igazságokat eviden- 95
  J.-L. Marion: „The Metaphysical Situation of the Discourse on Method” In: Moyal 1991,
sebben lehet bizonyítani, mint amilyenek a geometria bizonyításai” (AT I, 28–49, 30.
144). Vagyis míg a célt tekintve nincs okunk különösebb változást feltételez- 96
  Lásd Rodis-Lewis 1997, 114, 3. lábjegyzet. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a logikai és a
matematikai igazságok egy szintre helyezése legalábbis vitatható.

194 195
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

ja föl a figyelmet, hogy az Értekezés negyedik része a „morális bizonyosság- „[…] mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, föl akartam tenni, hogy
gal” szemben a „metafizikai bizonyosság” fogalmát is alkalmazza, amely ép- semmi sem olyan, amilyennek érzékeink elképzeltetik velünk. S mivel vannak em-
penséggel a Metaphysica dubitandi ratio ellenpárja.97 Korábban bevezettük – berek, akik még a geometria legegyszerűbb tárgyaira vonatkozóan is tévednek okos-
szintén Rodis-Lewisre visszamenően – azt a terminológiai pontosítást, mely kodásaikban, és hamis következtetéseket vonnak le, azért – magamról is úgy ítél-
szerint az Istenre illetve a gonosz szellemre vonatkoztatott kételkedést sup- ve, hogy éppúgy tévedhetek, mint bárki más – elvetettem mint hamisat mindazokat
rema dubitatio-nak, „legmagasabb fokú kételkedésnek” nevezzük, s a „hi- az érveket, amelyeket azelőtt bizonyításoknak vettem. Végül pedig azt gondoltam,
perbolikus kétely” kifejezést az egész módszertani kételkedésre kiterjesztjük, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban
mert valamennyi kételkedésre indító okra érvényes, hogy az általuk gene- is jelentkezhetnek, anélkül, hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna.
rált kétely működési területén a puszta valószínűség hamissággá fokozódik. Ezért elhatároztam, hogy fölteszem, mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutot-
Ez a hiperbolikus kétely mármost az Értekezésben is megjelenik, éspedig, az tak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei.” (Értekezés, 42, AT VI, 32)
Elmélkedésekkel ellentétben, már a kételkedés állomásainak fölsorolása előtt,
voltaképp szinte motiválatlanul. Kétségtelen, hogy a módszertani kételkedés leírása – az Elmélkedésekhez ké-
pest – elnagyolt, vázlatszerű, de az is kétségtelen, hogy van benne rend – más,
„Minthogy azonban akkoriban csak az igazság kutatásának akartam élni, úgy gon- mint az Elmélkedésekben –, s hogy nem csupán az érzéki ismeretek igazság-
doltam, hogy épp az ellenkezőt kell tennem: el kell vetnem, mint feltétlenül hami- igényét kérdőjelezi, majd tagadja meg benne Descartes. Csak három érvvel
sat mindazt, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem, hogy lássam, van dolgunk, e három azonban – formálisan – elég a cél eléréséhez. Az el-
nem marad-e végül is valami a meggyőződésemben, ami teljesen kétségbevonha- ső kettő a lehetséges állítások körét két részre osztja: az érzéki ismeretek és a
tatlan.” (Értekezés, 42) geometriai alapú ismeretek osztályára, s miután e kettőről „kimutatta” két-
séges voltukat, még egy harmadik, teljesen általánosnak szánt érvet is ka-
A kétely e hiperbolizálása az Elmélkedésekben a gonosz szellem révén beve- punk. Az első érv átfogó jellegének jobb megértéséhez vissza kell emlékez-
zetett segédkonstrukció, amelyhez a gonosz szellem épp annyira hozzátarto- nünk arra, hogy a képzelet a korai Descartes számára univerzális befogadó
zik, mint a kételkedés kiterjesztése a matematika igazságaira az isteni min- médium, amelyen mindennek át kell haladnia, ami az érzékek felől érkezik.
denhatóság igénybevételével. S végül itt az alkalom, hogy megkezdjük amaz A Szabályok kudarcba fulladt kísérlete még a matematikát is valamiképp a
„első, annyira szokatlan s annyira metafizikai elmélkedések” fölidézését a ké- képzeletre akarta építeni. A második érv viszont tisztán a geometriára épü-
telkedés kiterjesztésének itteni stációival. lő tudományokra vonatkozik, bármennyire is ellentétben áll ezzel a ténnyel
az a kezdetleges és aligha bizonyító erejű érv,98 amely az Elmélkedések min-
denható Istene helyén áll. Ám az érv céljára vonatkozóan minden kétségnek
meg kell szűnnie, amint belegondolunk abba, hogy az „elvetni mint hamisat
mindazokat az érveket (raisons), amelyeket azelőtt bizonyításoknak (démonst-
97
 Amint ezt a – persze később keletkezett – értelmezés az Alapelvek francia kiadásában jól
rations) vettem” kifejezéssor arra az imént idézett, első részbeli programmeg-
mutatja: „A bizonyosság másik fajtája [ti. a metafizikai] az, amikor semmiképp sem tartjuk
lehetségesnek, hogy a dolog másképp legyen, mint ahogyan ítélünk róla. […] Ez a bizonyosság
határozásra mutat vissza, ahol a matematika érvelésének (raisons) metafizika
pedig azon az igen-igen bizonyos metafizikai alapelven nyugszik, mely szerint Isten feltétlenül
98
jó s az egész igazság forrása.” AT IX-2, 323–324.   „Cet argument suffisait-il à Descartes? La question vaut d’ être posée …” Rodis-Lewis 1997, 114.

196 197
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

előtti bizonyosságáról és evidenciájáról van szó. Végül az álom-argumentum természete kizárólag a gondolkodás – ez az egyetlen dolog, amely homályossá teszi
funkciója itt nyilvánvalóan nem az, hogy az érzéki ismeretek egy bizonyos Isten létezésének bizonyítását –, elismerem, hogy amit erről írt, nagyon is igaz, s az
területét tegye kétségessé, mint a későbbi művekben, hanem teljesen átfogó is igaz, hogy ettől Isten létezésére vonatkozó bizonyításom nehezen érthetővé válik.
igényű – „mindazok a dolgok” –, vagyis kiterjed mindkét korábbi osztályra, Ámde ezt a kérdést csak akkor tudnám megfelelőbben tárgyalni, ha részletesen kifej-
s még mindarra, ami netán kimaradt volna. Amennyire a második érv nincs teném azt a hamisságot vagy bizonytalanságot, amely az érzékektől vagy a képzelet-
arányban a levonhatni vélt konklúzióval, annyira várja a filozófiai tradíció- től függő ítéletekben van, hogy ezt követően ki tudjam mutatni, melyek azok, ame-
ban valamelyest járatos olvasó99 az e harmadik érvre adandó választ, amely lyek csak a tiszta értelemtől függnek, s hogy ezek mennyire evidensek és bizonyosak.
néhány oldallal később meg is érkezik: Ezt itt teljesen szándékosan, előzetes megfontolás alapján hagytam ki, elsősorban
azért, mert a nép nyelvén írtam (en langue vulgaire), s attól féltem, hogy míg a gyen-
„Mert ha megesnék is, hogy valakinek álmában igen elkülönített ideája volna, mint ge szellemek kezdetben mohón magukévá teszik az általam bemutatott kételkedési
például, hogy egy geométer valamilyen új bizonyítást találna, az álom miatt ez még módokat és előítéleteket, később már nem lesznek képesek ugyanazon a módon föl-
igaz is lehetne.” (Értekezés, 51) fogni az érveket, melyek arra hivatottak, hogy megszüntessem őket. Így aztán rossz
útra vittem volna őket anélkül, hogy képes lennék újra a helyes irányba terelni őket.
Figyeljünk föl arra is, hogy ebben a példában újabb bizonyítékot kaptunk De vagy nyolc esztendővel ezelőtt írtam egy latin nyelvű tanulmányt a metafizika
arra, hogy a keresett fundamentum megtalálása előtt a geometriát is kétség- kezdeteiről (un commencement de Metaphysique) ahol mindezt elég hosszasan fejte-
be vontuk. Ám a második érv aránytalansága, s a harmadik érvre adandó getem, s ha megjelenik majd e könyv latin változata, aminek előkészületei már foly-
válasz kézenfekvő volta tökéletesen érthetővé teszi, milyen módon próbálta nak, oda azt beilleszthetném.” (Mersenne-hez 1637 márciusában, AT I, 349–350)
Descartes egyrészt kimondani fő téziseit, másrészt mégis megkímélni az ol-
vasót a saját – az olvasó – igazi „pürrhonikus válságától”. Ez a levél több mindenről is kiválóan tanúskodik. Először is arról, hogy
A negyedik rész ezt követő fejtegetéseiben egy-egy bekezdésbe sűrítve Descartes az egész Értekezésben épp azt tartja sikerületlennek, ami a legfon-
találkozunk a descartes-i metafizika fő téziseivel: a gondolkodó én létezése tosabb mondandója lett volna: az eszes léleknek mint gondolkodó szubsz-
és testtől való függetlensége, a világos és elkülönített belátás mint igazság- tanciának a bemutatását, valamint ebből kiindulva Isten létezésének bizo-
kritérium, Isten létezésének bizonyítása a posteriori és a priori érvek alapján nyítását. Azt is állítja azonban, hogy e hiányosság nem abból fakad, hogy ő
s végül az igazságkritérium függése Isten jóságától. E fő téziseket Descartes maga még nem látja tisztán e viszonylatokat – hiszen nagyon pontosan, az
itt – talán inkább a sűrítés követelményének való megfelelés miatt, semmint Elmélkedések második részének megfelelően utal arra, hogy mit kellett volna
azért, mert még maga sem látja világosan az összefüggéseket – olyan formá- még hozzáfűznie ahhoz, amit írt –, hanem külsődleges okokra hivatkozik.
ban tárja az olvasó elé, amellyel ő maga sincs megelégedve, ahogyan ezt le- Ráadásul azt is megjegyzi, hogy a részletesebb kifejtés nem terv csupán, ha-
velezése tanúsítja. nem meg is valósult az 1629-es metafizikai kéziratban – amely azóta sem ke-
rült elő. Azt is állítja, hogy az előkészületben lévő latin változatba kifejezet-
„Ami az Ön második ellenvetését illeti, tudniillik, hogy nem fejtettem ki eléggé hos�- ten bele is illeszti majd a megfelelő szöveget. Ez azonban, minden bizonnyal,
szan, honnan ismertem föl, hogy a lélek a testtől elkülönült szubsztancia, melynek csupán elsietett ígéret volt, hiszen a latin változat ténylegesen csak 1644-ben
jelent meg, s az is nyilvánvaló kellett volna legyen Descartes számára, hogy
99
  Vö. Platón: Theaitétosz 90 bc. egy hosszabb, különálló tanulmány beillesztése az Értekezésbe épp azokat az

198 199
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

arányokat tette volna tönkre, amelyek megtartása a metafizikai sűrítmény megfogalmazása az Elmélkedésekbelitől. Nézetem szerint abban, hogy míg
elkészítését szükségessé tette. Nem meglepő tehát, hogy e helyett külön me- itt egy olyan állítással van dolgunk, amely explicit kapcsolatot teremt az én
tafizikai tanulmány, éppenséggel az Elmélkedések az első filozófiáról lesz az a gondolkodása és létezése között, addig az 1641-es megfogalmazás csak a lé-
mű, amelyben Descartes beváltja ígéretét. De vajon milyen hibákra gondol- tezést állítja – „én vagyok, én létezem” (ego sum, ego existo) – ám ez állítás ér-
hatott Descartes? Részben J.-L. Marion már többször idézett tanulmánya vényességét az őt elgondoló gondolati aktus végrehajtásához köti.
alapján próbálok erre a kérdésre választ találni. Idézzük föl legelőször a cogi-
to-érv itteni megfogalmazását! „Ebből az következik, hogy ez utóbbi esetben az ego létezését nem azáltal biztosítja,
hogy azt a tételt gondolja el, amely egy objektivitásra képes állításban összekapcsol-
„De csakhamar láttam, hogy miközben így azt akartam gondolni, hogy minden hamis ja a létezést és a gondolkodást, hanem azáltal, hogy ténylegesen elgondolja saját léte-
(que tout était faux), szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valaki. zését mint gondolkodást – röviden, mint olyan tudatos gondolkodást, amely tényle-
S mivel észrevettem, hogy ez az igazság, gondolkodom, tehát vagyok (Je pense, donc je gesen végrehajt egy performatív állítást.”102
suis) olyan szilárd és olyan biztos (assurée), hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései
sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadha- Az 1637-es megfogalmazás rögtön egy teljesen „bebiztosított” (assuré) alap-
tom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem,100” (Értekezés, 42–43, AT VI, 32) elvet ad a kezünkbe, amely közvetlenül alkalmas következtetések levonásá-
ra, például annak demonstrálására, hogy a világos és elkülönített belátás az
„Észrevettem, hogy ebben a tételben, gondolkodom, tehát vagyok, egyedül az győz meg egyedüli igazságkritérium. Ezzel szemben 1641-ben még e kritérium első, fel-
róla, hogy az igazságot mondom, hogy nagyon világosan belátom: ahhoz, hogy gon- tételes megfogalmazása is csak a „cogito” kimondására következő, harmadik
dolkodjunk, léteznünk kell. Ebből pedig azt a következtetést vontam le, hogy általá- elmélkedésben található, a végleges megfogalmazás pedig csak az ötödikben
nos szabályul fogadhatom el: mindaz, amit egészen világosan és egészen elkülönítet- olvasható. Hasonlóképp, a szubsztancia fogalma csak a harmadik elmélkedés-
ten belátunk, igaz, és csak az okoz némi nehézséget, hogy fölismerjük, mely dolgok ben jelenik egyáltalán meg, míg az Értekezés rögtön a tétel kimondása után
azok, amelyeket elkülönítetten fogunk fel.” (Értekezés, 43, AT VI, 33) megadja az énnek a szubsztancia státuszát is:

Marion abból a föltevésből indul ki, mely szerint „ha van [tulajdonképpeni] „Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy
metafizika [az Értekezésben], akkor a kételkedésnek nem azon az útján ju- természete nem egyéb, mint gondolkodás […]” (Értekezés, 43)
tunk el hozzá, amely itt rajzolódik ki.”101 Ezzel – a korábban mondottak alap-
ján – egyetérthetünk, csak míg Marion úgy véli, azért nem, mert itt csak az Vagyis az Értekezés jól láthatóan igyekszik elkerülni azt a sajátos „lebegést”, bi-
érzéki ismereteket illetjük kétellyel, addig én úgy látom, hogy mindent ké- zonytalan állapotot, amelybe az Elmélkedések olvasója – mint majd látni fog-
tellyel illetünk, csak éppen maguk az itteni argumentumok és itteni elrende- juk, nyilvánvaló terapeutikus célzattal – belekényszerül, s a „gyenge szellemek”
zésük ezt nem kényszerítené ki. A kérdés az, miben tér el a cogito-érv itteni megnyugtatására épp attól a meditatív karaktertől fosztja meg az Értekezés
metafizikai gondolatmenetét, amely a metafizika descartes-i fogalmának
100
  Vagy, mint Marion utal rá, „ama filozófia első elvének, amelyet kerestem”. A francia eredeti
102
mindkét lehetőséget megengedi: le premier principe de la philosophie que je cherchais.   Moyal, I, 38–39. Itt most csak az 1637-es tétel elemzésére szorítkozom, nem vizsgálom,
101
  Moyal, I, 38. meggyőző-e Marion értelmezése az Elmélkedések gondolatmenetéről.

200 201
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

elengedhetetlen tartozéka.103 Talán hasonlóan értelmezhetjük a két istenfo- a legtöbb van az intelligenciából, azt reméltem, hogy ha veszik a fáradságot s nem-
galom eltérését is: az Értekezés istenfogalmát a „tökéletes létező” képzete ural- csak végigolvassák, hanem a rendnek megfelelően elmélkednek ugyanazokról a dol-
ja, míg a végtelenség és a kauzalitás, az 1641-es istenfogalom döntő jegyei, gokról, amelyekről én elmélkedtem, s elég hosszan elidőznek minden egyes kérdésnél,
teljesen háttérbe szorulnak. Egy 1637 márciusában valószínűleg Silhonhoz hogy lássák, nem tévedtem-e, ugyanazokra a következtetésekre fognak jutni, mint
írott levél, miközben – mint Adam és Tannery mondja – nagy vonalakban én magam.” (AT I, 353–354)
úgy beszél az Értekezés hiányosságairól, mint az imént idézett Mersenne-
levél, épp az ittenitől hangsúlyaiban eltérő istenfogalmat és a teljesen eltérő, * * *
meditatív olvasási módot emeli ki olyan feladatként, amelyet vagy a szerző-
nek egy másik mű megírásával, vagy az olvasónak saját hozzájárulásával kell Az Értekezés legtalányosabb része a harmadik rész, amely Descartes néhány
megoldania. Az is fontossá teszi ezt a levelet, hogy ebben az időszakban igen etikai fejtegetését tartalmazza „ideiglenes etika” (morale par provision) címen.
ritkán találunk utalást a Szabályok intuíció-fogalmára, márpedig itt éppen- Talányos, mert noha néhány ifjúkori töredék tartalmaz etikai tárgyú gondo-
séggel egyfajta intuitív ismeret a metafizikában elérendő cél. latokat, ezek a gondolatok marginálisak, igazán csak a késői művek fényében
válnak láthatóvá, míg a fő helyet kétségkívül a természetfilozófiai feladatok
„Elismerem, hogy itt […] nem fejtettem ki terjedelmesebben azokat az érveket, ame- foglalják el. Másrészt sem a Szabályok első rétegének univerzális matemati-
lyek révén bizonyítani vélem, hogy semmi nincs a világon, ami önmagától eviden- kája, sem a második réteg átfogó módszerideálja, de még az Értekezés mód-
sebb és bizonyosabb volna Isten és az emberi lélek létezésénél, hogy mindenki szá- szerének alkalmazási területeit fölsoroló levelek sem állítják, hogy az etiká-
mára könnyen érthetővé tegyem őket. De nem mertem ezt megkísérelni, mert ehhez nak a módszer alá kellene tartoznia.104 Ezt erősíti meg a Burmannal folytatott
igen hosszasan kellett volna fejtegetnem a szkeptikusok legerősebb érveit, hogy lát- beszélgetés ide vonatkozó részlete is:
hatóvá váljon, hogy nincs egyetlen olyan materiális dolog sem, amelynek létezésé-
ről biztosak lehetnénk, s hogy ugyanezen a módon hozzászoktassam az olvasót ah- „A szerző nem saját jószántából írt etikát, hanem a nevelők és mások miatt kénysze-
hoz, hogy gondolkodását elválassza az érzékekkel fölfogható dolgoktól. […] Már rült összeírni e szabályokat, mivel másként még azt mondhatnák, hogy [a szerzőnek]
csak azáltal is, hogy elég hosszan időzünk ez elmélkedésnél, apránként fölépül ben- se vallása, se hite, s hogy módszere révén mindezeket föl akarja forgatni.”(AT V, 178)
nünk az általában vett intellektuális természet (la nature intellectuelle en general)
igen világos, s mondhatni, intuitív megismerése (une connaissance tres-claire et intu- Ám mindez kétségkívül nem azt jelenti, hogy az etikával való foglalatos-
itive), azé a természeté, melynek ideája, ha határolatlanul (sans limitation) tekintjük, kodás mellékes volt Descartes számára, éppoly kevéssé, mint amennyire
az, ami Istent jeleníti meg számunkra, míg ha határoltan (limitée) tekintjük, akkor a Burmannak tett vallomás sem bizonyítja, hogy nincs se vallása, se hite.
egy angyal vagy emberi lélek megjelenítője. Mármost csak akkor érthetjük meg azt,
104
amit később Isten létezéséről mondtam, ha ezzel kezdjük, amint ezt értésre adtam  Az egyetlen kivétel a rövid előszó, ahol a harmadik rész tartalmát Descartes úgy határozza
a 38. oldalon. […] Ami pedig Önt illeti, uram, s azokat, akikben Önhöz hasonlóan meg, hogy „az erkölcstan néhány fő szabálya, amelyet a szerző e módszerből levont” (qu’ il a
tirée de cette méthode). A „tirer” ige jelentése azonban elég átfogó ahhoz, hogy ne kelljen úgy
érteni, hogy az erkölcsfilozófiát a módszer területeként fogja fel. E tekintetben egyetértek
103
 Ehhez hasonló érvelést találunk M. Riedel „Principium und Pronunciatum. Descar- Gaukrogerrel, aki a következőképp foglal állást: „I cannot find any evidence in the Discours
tes’ Ego-sum-Argument und der Anfang der ersten Philosophie” című tanulmányában, in: that the provisional morality was ‚to serve as a support for the attempt to integrate ethics into the
Kant-Studien (1984) 1–16. physical science’, as one commentator has put it.” Gaukroger 1995, 308.

202 203
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Ellenkezőleg, inkább azt kell mondanunk, hogy Descartes állásfoglalásai a alaposan ismerjük meg a tűz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a bennünket kör-
filozófia egészére vonatkozóan épp amellett tanúskodnak, hogy számára az nyező egyéb dolgok erejét és működését, mint amennyire ismerjük mesterembere-
etika megalkotása valamiképp a legfőbb filozófiai célok közé tartozik.105 Az ink különböző foglalkozásait, úgyhogy felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak,
Alapelvek latin és francia kiadásához írott bevezető levelek egyaránt világos- s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk. Ez [...] lehetővé
sá teszik ezt. Megelőlegezvén a későbbieket, idézzük föl a Picot abbéhoz írt teszi, hogy minden fáradság nélkül élvezzük a föld gyümölcseit és minden kényel-
bevezető levél ismert sorait! mét [...] [Az egészség] kétségkívül legelső javunk, s a földi élet minden más javának
alapja; még a szellem is annyira függ a test vérmérsékletétől és szerveinek állapotától,
„Így az egész filozófia egy fához hasonlatos, melynek gyökerei a metafizika, törzse hogy [...] ha lehetséges valamilyen eszközt találni, amely általában (communement)
a fizika, az e törzsből kinövő ágai pedig az összes tudomány, melyek a három leg- bölcsebbekké és ügyesebbekké (plus sage et plus habile; az autorizált latin fordításban:
alapvetőbbre, tudniillik az orvostudományra, a mechanikára és az erkölcstanra, egy sapientiores et ingeniosiores) teheti az embereket [...], azt csakis az orvostudományban
olyan legmagasabb és legtökéletesebb erkölcstanra vezethetők vissza, amely, a többi kereshetjük.” (Értekezés, 68-69.)
tudomány teljes ismeretét előfeltételezve, a bölcsesség legvégső foka.” (Alapelvek, 16)
Mintha még a morális értelmű bölcsesség is az orvostudomány módján volna
Vagyis végső soron nincs fontosabb az etikánál, ám az odavezető út igen ne- elérhető, ám nem a hagyományos orvoslást értve ezen – teszi hozzá Descartes,
héz, s ezért, kényszerűen, úgyszólván az út is céllá válik. Alapvető jelentősé- hanem az őáltala javasolt, tehát a fizikára épített orvostudomány módján.
ge van annak, hogy a Descartes-i filozófiára nem nyomja rá bélyegét az etikai Vagyis amikor azt tűzi ki célul, hogy „a természet urai és birtokosai” legyünk,
orientáció, mint, mondjuk, a Spinozáéra. Ez minden bizonnyal összefüggés- akkor nemcsak a külső természet meghódítását tartja szem előtt, hanem azt
ben van azzal, hogy Descartes – legalábbis az Értekezés megírásának idősza- is, hogy saját belső természetünk fölött – vagyis az eszes lélekkel szembenál-
kában – a természetfilozófia eredményeire épülő etikát erősen fizikalisztiku- ló szenvedélyek fölött – is uralkodni tudjunk. E belső uralom megszerzésének
san gondolta el. Ezt implikálja a filozófia végső céljáról az Értekezés hatodik legjobb módja pedig, végső soron, nem lehet más, mint a külső természet fe-
részében adott rövid eszmefuttatás. letti uralom megszerzésének útja, a hidrosztatikán és mechanikán alapuló új
természetfilozófia.106 Talán ez az alapállás az oka annak, hogy A lélek szenve-
„Amikor azonban a fizikában eljutottam néhány általános fogalomhoz, s elkezdtem délyei második bevezető levele azt a feladatot tűzi maga elé, hogy az affektu-
őket kipróbálni különböző partikuláris kérdésekben, [...] úgy véltem, nem szabad sokat nem szónokként, nem is morálfilozófusként, hanem en physicien értel-
őket rejtegetnem, hacsak nem akarok nagyot véteni ama törvény ellen, amely arra mezze (vö. A lélek szenvedélyei, 27.).
kötelez bennünket, hogy tőlünk telhetően az emberek közös jólétén fáradozzunk.
Mert fogalmaim megmutatták nekem, hogy el lehet jutni olyan ismeretekhez, ame-
lyek rendkívül hasznosak az életben, s hogy ama spekulatív filozófia helyett, ame-
106
lyet az iskolákban tanítanak, lehet találni olyan gyakorlati filozófiát, amely által oly   „Vor allem aber wird die Reform der Wissenschaft Konsequenzen für das Ideal einer rationalen
Praxis als solches haben, sofern sie das Ziel, den Menschen zum Herrn der aussenmenschlichen wie
der –- sowohl physischen als auch psychophysischen – menschlichen Natur als vernünftig und mit
105
  „In dieser Haltung zeigt sich als wesentliche Komponente des Cartesianischen Weltbildes der vernünftigen Mitteln erreichbar zu rechtfertigen gestatten wird.” Röd 1982, 35. A morálfilozófia
Glaube an die Fähigkeit und an die Berechtigung – vielleicht sogar: an die Pflicht – der Vernunft, orvostudományi modellálásával kapcsolatban alapvető Gueroult, 1952, 19-20. fejezet valamint
die Praxis zu bestimmen.” Röd 1982, 34. Rodis-Lewis 1962, 52. skk.

204 205
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Kétséges, hogy valaha is kidolgozta-e Descartes ezt az etikát, de az bizo- is láttuk, hogy Descartes-nak igen határozott elképzelése van az erény miben-
nyos, hogy az Értekezés „ideiglenes etikája” nem a „végleges etika”. Nagyon létéről, a szabad akarat szilárdságának tekintve azt. De az is kétségtelen,
helytelen volna azonban, ha ezen az alapon puszta színlelés termékének tekin- hogy Descartes nagyon világosan lát bizonyos eltéréseket a különböző antik
tenénk, akár azért, mert ellentmondást foglalna magában, hogy nagyon is erkölcsfilozófiai rendszerek között, amint ezt az Erzsébet hercegnőhöz írott
épít egyfajta sztoikus alapmagatartásra, miközben az első rész élesen elítéli 1645. augusztus-szeptemberi levelek mutatják, noha, persze, valószínűtlen,
az ókori erkölcsfilozófusok „homokra és sárra épült” büszke palotáit,107 vagy hogy a mai filozófiatörténész hajlamos volna magáévá tenni az ott alkalma-
mert egyszerűen konformista attitűdöt képvisel.108 Ugyanis mindkét ellen- zott osztályozásmódot.
vetés alapvetően elhibázottnak tűnik. Az ellentmondás vádjánál fontosabb a konformizmus vádja. E vád az első
Az ellentmondás vádja könnyen elhárítható. Amit Descartes az első rész szabály megfogalmazásának néhány részletéhez kapcsolódik.
idézett, a matematika szilárd alapjait és az antik erkölcsfilozófia alap nélkü-
liségét összevető bekezdésében mond, az semmiképp sem jelenti az antik „Az első [szabály] az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek és szokásainak,
erkölcsfilozófia teljes elvetését. Maga a metafora sem sugall ilyesmit, hiszen állhatatosan ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből gyermek-
éppenséggel a „büszke palotát” hiányolja Descartes a matematika szilárd alap- korom óta oktattak, minden más dologban pedig a legmérsékeltebb és a szélsőségek-
zata fölül, s amit egyértelműen elítél, az nem más és nem több, mint az erény től legtávolabb eső véleményekhez tartsam magam, azokhoz, amelyeket a legjóza-
olyan meghatározása, amely magában foglalhatja „az érzéketlenséget, a gőgöt, nabb emberek (les mieux sensés), akikkel majd érintkeznem kell, tettek magukévá a
a kétségbeesést és az apagyilkosságot”. Azt már egy korai naplóbejegyzésben gyakorlati életben. [...] Több, egyformán elfogadott vélemény közül pedig csak a leg-
mérsékeltebbeket választottam, egyrészt azért, mert gyakorlati szempontból mindig
ezek a legkényelmesebbek és valószínűleg a legjobbak is – a szélsőségek rendszerint
107
 Ez ellenvetés tárgyalását és meggyőző cáfolatát lásd Curley következő írásában: „Cohérence
rosszak –, másrészt pedig azért, hogy – ha tévednék – ne térjek le annyira az igaz
ou incohérence du Discours?” In: N. Grimaldi, J.-L. Marion (szerk.): Le Discours et sa méthode
Paris: PUF, 1978. 19-40. Rodis-Lewis már magát az ellentmondás emlegetését is mesterkéltnek útról, mintha az egyik szélsőséget választottam volna, holott a másikat kellett volna
tartja: Rodis-Lewis 1997, 98., 3. lábjegyzet. követnem.” (Értekezés, 35.)
108
  Hogy Gaukroger veszélyesen közel kerül ehhez az alternatívához, azt jelzi, hogy az „intel-
lektuális biográfiájában” követett módszernek komoly korlátai vannak. E módszer ragyogóan Ezek a sorok – első pillantásra – kétségkívül „konformista” attitűdöt sugall-
alkalmas a tág értelemben vett természetfilozófiai vizsgálódások rekonstrukciójára, de vagy
nak, amennyiben elítélik az etika – hegeli értelemben vett – „szubsztanciá-
kissé földhözragadtnak, vagy redukcionistának bizonyul a tág értelemben vett morális kérdések
lis” alapzatától való eltérést. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell valamelyes
tárgyalásakor, mint amilyen az álmok kérdése vagy épp az ideiglenes etika. Úgy véli, hogy ez
utóbbi „igazi tétje az egyháznak a kopernikanizmushoz való hozzáállása.” Ez részben biztosan részletességgel kifejteni. Az első az ideiglenesség kontextusának hangsúlyozá-
igaz, amennyiben ez nyilvánvalóan olyan kérdés, amelyben morálisan (is) értelmezhető vá- sa, a második a konformitás „metaelméleti” szintre emelése és ezzel rehabi-
lasztás előtt állt Descartes. Ezen a módon azonban egyrészt az egész ideiglenes etikát az első litációja, a harmadik pedig ugyanezen szabály további gondolatmeneteinek
szabályra, annak is az első mondatára, s annak is egy elemére, az egyházra redukáljuk. Hogy ez fölidézése, amelyekben a „szélsőség” és ebből következően a „mérséklet” fo-
mennyire megengedhetetlen, az a következőkből remélhetőleg kiderül. Egy dolog miatt azon-
galmának igen sajátos, konformistának semmi szín alatt sem nevezhető ér-
ban a kopernikanizmus kérdése mégis fontosabb, mint egy akármilyen más, morális probléma,
mondjuk, a szolgálólányokhoz s a tőlük születő gyermekekhez való viszony kérdése. Itt ugyanis
telmezését találjuk.
az a határ mosódik el a teória és a praxis szférája közt, amelyre Descartes-nak szüksége van
ahhoz, hogy a követendő teoretikus ill. praktikus attitűdöt egymás ellentéteként mutathassa be.

206 207
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

Ideiglenesség. E harmadik rész indító mondatai alkotják a sajátos descartes-i van téve annak, hogy a rendszer fölépülésekor megváltozik. Vagyis a provizó-
építkezés metafora legszebb megfogalmazását: rikus konformizmus deklarálása a legrosszabb taktika volt, amelyet Descartes
választhatott, ha komolyan vesszük azt, amit Burmannak mondott. Ha hall-
„Ha újra föl akarjuk építeni a házat, amelyben lakunk, nem elég, hogy lebontjuk, hogy gatott volna a morál kérdéseiről, s a konformitás magától értetődőségét su-
építőanyagról és építőmesterekről gondoskodunk (faire provision de matériaux et d’ar- gallta volna, közelebb jutott volna ehhez a célhoz. Az Értekezés fogadtatása
chitectes) vagy magunk gyakoroljuk magunkat az építés mesterségében, továbbá, hogy egyértelműen mutatja, hogy a figyelmesen olvasó kortársak éppen nem kon-
gondosan megrajzoltuk a ház tervét. Másik házról is kell gondoskodnunk (il faut formizmust láttak az első szabályban, s hogy Descartes igen kevéssé meggyő-
aussi s’ętre pourvu de quelque autre), amelyben kényelmesen ellakhatunk az alatt az zően tud csak érvelni konformitása mellett, amint ezt a Mersenne-hez 1637.
idő alatt, amíg amazon dolgoznak. Így én is, hogy addig se maradjak határozatlan a április 27-én írott levélben látjuk.
cselekedeteimben, amíg az ész kényszere folytán az vagyok ítéleteimben, s ez idő alatt
is a legboldogabban élhessek, bizonyos ideiglenes erkölcstant (moral par provision) „Végezetül azokat illetően, akik azt kérdezték Öntől, milyen vallású vagyok, nos, ha
alkottam magamnak, amely csak három vagy négy vezérelvből állt.” (Értekezés, 35.) figyelmesen olvasták volna azt, amit a 29. oldalon írok – hogy tudniillik nem gon-
doltam volna, hogy akár csak egy pillanatig is be kell érnem mások véleményével,
A francia eredetiből fölidézett részletek világossá teszik, hogy mennyire óva- ha nem tűztem volna célul magam elé, hogy alkalmazni fogom saját ítélőképessége-
tosan kell bánni az „ideiglenes” jelzővel. Hiszen az erkölcstan itt épp abban az met megvizsgálásukra, amint eljön a megfelelő idő –, látnák, hogy nem vonható le
értelemben „provizórikus” amelyben az építőanyag, az építőmester s a másik az a következtetés az írásomból, hogy a hitetleneknek meg kell maradniuk szüleik
ház is az. Vagyis kettős értelemben. Mert amíg az a ház, amelyben az új elké- vallásában.” (AT I, 367.)
szültéig lakunk – legalábbis a mi bentlakásunkat illetően – ideiglenes, vagyis
meg lehet tőle különböztetni egy végleges állapotot, amikor már az új, az ide- A kérdezők a követendő vallásra vonatkozó teljesen formális meghatározás-
iglenestől különböző épületben lakunk, addig az építőmester és az építőanyag ból – „melyre gyermekkorom óta oktattak” – következtetnek arra, hogy – ha
már aligha tekinthető ebben az értelemben ideiglenesnek. Az ő provizórikus egyszer „konformizmus” – akkor annak is meg kell maradnia vallásában, aki
voltuk legfeljebb abban állhat, hogy az építkezés végére, úgyszólván, egy közös nem az ő vallásukban van. Descartes itt a más vallásokkal szembeni toleran-
rendszer – aktív illetve passzív – alkotórészeivé válnak. Az erkölcstant illetően cia implicit vádját súlyosabbnak tartja, mint a morális nézetek felforgatójá-
ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy olyan szabályokról van szó, ét, s ezért a lehető legegyértelműbben kimondja, hogy csak azzal a feltétel-
amelyek „ideiglenessége” nem feltétlenül azt jelenti, hogy várható egy tőlük lel fogad el bármilyen, a szocializáció során elsajátított morális nézetet, hogy
teljesen különböző, végleges szabályrendszer megalkotása, hanem azt, hogy fenntartja magának a jogot e nézetek folyamatos felülvizsgálhatására. Ezzel
akár megváltoznak, akár nem, az összefüggésük egymással és a többi „építő- – akarva-akaratlan – azt a fenntartást fogalmazza meg, amelynek érvényesü-
anyaggal” – lásd alapzat – megváltozik. Nem különálló, külsődlegesnek tet- lése nélkül ma már aligha beszélnénk moralitásról, teljesen függetlenül at-
sző szabályok lesznek, hanem egy átfogó rendszer részei. Ebből a perspektí- tól, hogy a szabad akarat teológiai-metafizikai tanítására építjük-e vagy sem.
vából érthető meg, hogy a későbbi megfogalmazásokban – Erzsébet-levelek, A kontextushoz való hűség kedvéért ehhez hozzá kell fűzni, hogy Descartes
A lélek szenvedélyei – bizonyos elemek megmaradnak, mások eltűnnek, ismét egyáltalán nem tiltakozik az ellenvetésben implicit módon benne rejlő elő-
mások pedig módosulnak. Viszont a konformizmus-vád összefüggésében ez feltevés ellen, miszerint az ő vallásuk az – természetesen a descartes-i értelme-
azzal jár, hogy maga a konformista attitűd is – ha egyáltalán van – elvileg ki zésben –, amely felé a hitetleneket kormányozni kellene.

208 209
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

A konformizmusnak – teljesen félretéve azt a rejtett értékítéletet, amely a kon- A harmadik kifejtendő dolog a konformizmusvád kapcsán az, hogy az első
formizmusvádban benne rejlik – lehet „metaelméleti” jelentőséget tulajdoní- szabály értelmezésekor Descartes alig félreérthető megfogalmazásokat hasz-
tani, azaz olyan jelentőséget, amely független attól a speciális elméleti kon- nál nagyon nem konformista gondolatok kifejezésére.
textustól, amelyben fölbukkan. Bármennyire forradalmi újító is valaki egy
meghatározott területen, ha ahhoz a területhez tartozó újítónak, nem pedig „Mivel ugyanis ez időtől fogva saját nézeteimet nem vettem semmibe, mert hiszen
egy új terület megalkotójának akar tűnni, elengedhetetlen az a munkafázis, valamennyit újra vizsgálatnak akartam alávetni, biztos voltam abban, hogy nem
amelyben elsajátítja annak a területnek a magától értetődő kérdésfeltevéseit, tehetek jobbat, mint hogy a legjózanabb emberek véleményét kövessem.” (Érteke-
válaszkísérleteit, munkamódszereit. Ez a szakasz nagyon is tekinthető kény- zés, 35., AT VI, 23.)
szerű konformizmusnak, a szó teljesen semleges értelmében. Descartes, pél-
dául, La Flèche-ben konformista volt – ebben az értelemben – a matematiká- Ezt a különös állásfoglalást aligha lehet másként érteni, mint hogy néze­teim
ban, a Beeckmannal való bredai kapcsolat idején a mikromechanikával való igazi elsajátítása azt jelenti, hogy bármilyen forrásból származzanak is, ha fe-
foglalatoskodásának van egy konformista aspektusa, noha a matematika al- lelősséget akarok vállalni értük s következményeikért, akkor most nekem
kalmazása benne már az újító aspektust is felszínre juttatja. A metafizikában magamnak át kell vennem, ellenőriznem kell őket, különösen akkor, tehet-
a Le monde írásakor még aligha lépett túl a konformista fázison, míg az etika jük hozzá, ha a morálra vonatkozó, vagyis a gyakorlati életben, cselekedetek
terén a konformizmus időszakának végét az Értekezés „ideiglenes” erkölcsta- irányítására szolgáló véleményekről van szó. A minta újra a „legjózanabb em-
na jelzi. Az elsajátítandó kérdésfeltevések, válaszkísérletek, munkamódszerek ber”, amely egyértelműen a „józan ész” kiművelésének átfogó programjára
itt két forrásból származhattak: egyrészt a keresztény morál La Flèche-ben el- utal (le bon sens – les mieux sensés). Ez azt jelenti, hogy nem általában véve a
sajátított kazuisztikus alakjából, másrészt a Montaigne és Charron műveivel legjózanabbakról van szó, hanem azokról, akik a sajátos descartes-i program
való intenzív, habár általa alig dokumentált foglalatoskodásból.109 megvalósításában a leginkább előrehaladtak. Az „ideiglenes” morálnak tehát
nincsen olyan külső mércéje, amelyhez konformistán alkalmazkodnia kel-
lene, hanem a mérce ugyanaz, mint ami az általános filozófiai programban.
A konformista felszín mögötti, nyugtalanítóan nem konformista hát-
tér legfrappánsabb megnyilvánulása a szélsőségeket elítélő, legelsőként idé-
109
 Az Értekezés szövegének jelentős részében könnyen kimutatható a Montaigne-hatás. Lásd
zett szövegrész közvetlen folytatása, amelyben megtudjuk, mit kell szélső-
E. Gilson kommentált kiadását, valamint L. Brunschvicg: Descartes et Pascal, lecteurs de Mon-
ségen értenünk.
taigne, Neuchâtel: La Baconnière, 1945. Az első szabály megfogalmazása csaknem szó szerint
megtalálható Charronnál, de hasonló megfogalmazások találhatók Montaigne-nél és Guez
de Balzacnál is. És a leginkább karteziánusnak tekintett morálfilozófiai tézis, az erénynek az „Különösképpen a szélsőségek közé számítottam mindazokat az ígéreteket, amelyek
elhatározás szilárdságával való megfeleltetése, szintén megtalálható Charronnál. Rodis-Levis némileg szabadságunkban korlátoznak bennünket. Nem mintha helyteleníteném
nyomán elmondhatjuk: sem az, hogy az Erzsébet-levelekben Descartes magának tulajdonítja azokat a törvényeket, amelyek a gyenge szellemű emberek állhatatlanságának ellen-
az elsőséget e kérdésben, sem pedig az, hogy az Értekezés harmadik részében a szkeptikusokról
súlyozására megengedik, hogy ha valamely erkölcsileg jó vagy közömbös célunk van,
azt olvassuk, hogy „úgy tesznek, mintha mindig határozatlanok volnának”, „nem zárja ki, hogy
vagy akár a kereskedelem biztonsága (sureté de commerce) érdekében is, fogadalmakat
reminiszcenciákra bukkanjunk Charronnál, aki az ’erényben’ (etimologikusan) mindig benne
látja az ’erőt’, s gyakran hangsúlyozza ’a lélek elhatározottságát és szilárdságát’ (la résolution et tegyünk vagy megállapodásokat kössünk, amelyeket azután meg kell tartani. Mint-
fermeté d’ âme), amelyet olykor nemeslelkűségnek (générosité) is nevez.” Rodis-Lewis 1997, 110. hogy azonban azt láttam, hogy a világon semmi sem marad mindig ugyanabban az

210 211
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

állapotban, s minthogy továbbá a magam részéről mindinkább tökéletesíteni akar- betartását garantálná. Descartes azonban ismét a józan észre utal, mint arra
tam ítéleteimet, nem pedig rosszabbá tenni, ezért nagyot vétettem volna, úgy gon- a normára, amelyre elsősorban tekintenie kell, s ebben a szellemben lehet-
dolom, a józan ész ellen, ha azért, mert most helyeselek valamit, arra kötelezem ségesnek mondja akár még a fogadalmak megszegését is. Újra fölmerülhet
magam, hogy jónak tartom majd később is, amikor talán már nem lesz az, vagy én tehát az őszinteség kérdése, ám úgy vélem, van ennél filozófiailag terméke-
nem tartom annak.” nyebb megközelítés is. Mint már a bevezetőben tettem, úgy most is azt javas-
lom, hogy ne Descartes pszichológiai alkatát kutassuk, hanem lássuk be, hogy
Ha kicsit is belegondolunk, láthatjuk, hogy itt egy igen frivol eszmefuttatás- minél éleselméjűbb és minél következetesebb gondolkodó volt, annál nehe-
sal van dolgunk. A római jog egyik alapelve, hogy pacta sunt servanda, azaz zebben tudott ellentmondások nélkül összeilleszteni két gondolkodási tren-
a szerződéseket meg kell tartani. A társadalomfilozófia épp ekkortájt kiépü- det, melyek különböző forrásból fakadtak ugyan, de egyformán hatalmukba
lőben lévő 17. századi tradíciója, mely a társadalmak eredetét és berendezke- akarták keríteni gondolkodását. Egyrészt arra az összetett hagyományra kell
dését a társadalmi szerződés modellje révén próbálja értelmezni, amennyiben gondolnunk, amely magában foglalja a jezsuita szellemben elmélyült vallá-
a természeti állapotból a polgári állapotba való átmenetet egy szerződéshez sosságot, a hit értelem általi kimunkálásának igényét mint személyes törek-
köti, kardinális jelentőséget tulajdonít ennek az elvnek, melynek megsértésé- vést, s az univerzum meglehetősen hierarchizált felfogását mint világértelme-
vel újra a természeti állapotba kerülnénk. Ha fölidézzük az Értekezés második zési keretet. Ez utóbbit a születési előjogok és kötelességek megkérdőjelezetlen
részének azt a hosszú fejtegetését, amelyben Descartes még a leghalványabb érvényessége általában, s az egyházi és politikai hatalom legitimációjának
gyanút is el akarja hárítani magától, hogy nézetei általános fölforgatását a „fölülről” eredeztetése jellemzi. Ezzel az egész összetett hagyománnyal szem-
társadalom berendezkedésére is ki akarja terjeszteni110, akkor vagy azt kell ben ott áll a mikrokorpuszkuláris természetfilozófia, amely a matematika új
gondolnunk, hogy Descartes nem volt tisztában harmadik részbeli állítása eredményeivel egybefonódva a világ újraalkotásának lehetőségét kínálta (nem
súlyával – ami egy jogi baccalaureatus után már kevéssé valószínű –, vagy véletlen az új világ teremtése mint vezérgondolat a Le monde-ban és az Érte-
azt, hogy Descartes őszinteségének kérdését árnyaltabban kell vizsgálnunk, kezés ötödik részében). Bármennyire lehetségesnek tartotta is Descartes bizo-
s talán eleve másként kell megítélnünk akkor, ha vallási kérdésekről van szó, nyos szentségek mechanisztikus magyarázatát – mint az Arnauld-féle ellen-
mint akkor, ha a társadalom berendezkedéséről. vetésekre adott válaszában –, ez a két gondolkodási lehetőség nem építhető
A fogadalmak illetve eskük megítélése nem kevésbé kényes kérdés, mint össze egymással –, s ahol úgy tűnik, hogy igen, annál rosszabb mindkettő-
a szerződések ügye. Az ateizmus általánosan elfogadott következményének nek. Ha valaki egyikről sem akar lemondani, akkor valamennyire is jó lelki-
számított a 17. században az, hogy az ateista esküjét, fogadalmát nem lehet ismerettel egyetlen dolgot tehet, bár azt is csak ideig-óráig: kijelenteni, hogy
komolyan venni, hiszen nem áll mögötte olyan autoritás, amely az eskü itt két beszédmódról van szó, amelyeket egy honnęte homme nem kever össze.

„A jó megcselekvését (le bien faire), amiről beszélek, nem értelmezhetjük a teológia


110
  Értekezés, 27. Különösen a következő részlet érdemel figyelmet: „Ezért semmiképp sem szókincsével, amely a kegyelemről beszél, hanem kizárólag az erkölcs- és a termé-
helyeselhetem azoknak a zavaros és nyugtalan lelkületű embereknek eljárását, akiket sem
szetfilozófia szókincsével, amely nem veszi tekintetbe ezt a kegyelmet. Vagyis ennyi-
születésük, sem vagyonuk nem tesz hivatottá a közügyek intézésére, s akik mégis mindig
ben engem nem illethetnek a pelagianizmus vádjával. Éppoly kevéssé, mint ha azt
valami újításon törik a fejüket. S ha tudnám, hogy ez az írás a legcsekélyebbet is tartalmazza,
amiért engem ilyen őrültséggel lehetne meggyanúsítani, nagyon sajnálnám, hogy megenged- mondanám, hogy egyedül a józan észre van szükség ahhoz, hogy honnęte homme-ok
tem közreadását.” legyünk, nem lehetne azt az ellenvetést tenni, hogy megfelelő neműek kell, hogy

212 213
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

legyünk, mely megkülönböztet bennünket a nőktől, mert ez egyáltalán nem tarto- minimumát, amely abban áll, hogy nem szolgáltatjuk ki magunkat szenve-
zik a kérdéshez. Ugyanúgy, mint amikor azt mondom, hogy valószínű – tudniillik délyeink pillanatról pillanatra változó ítéleteinek, hanem megpróbálunk az
az emberi ész szerint –, hogy a világ olyanná teremtetett, amilyenné teremtetnie kel- egyes pillanatokon átívelő folyamatosságot adni a cselekedeteknek, még ha ez
lett, ezzel még egyáltalán nem tagadom, hogy a hit révén bizonyos, hogy tökéletes.” a folyamatosság nem a teoretikus ész evidens belátásán alapul is. E folyama-
(Mersenne-hez 1637. április 27-én, AT I, 366-367.) tosságot ilyen körülmények között, például, éppenséggel azok az instanciák
lehetnek hivatva biztosítani, amelyeket az első szabály első mondata sorol föl.
A második vezérelvet az „elhatározottság szabályának” lehet nevezni, arra
utalva ezzel, hogy formálisan ugyanannak az attitűdnek a követelményéről A harmadik vezérelv egyebek mellett azért oly fontos, mert általa és az ötö-
van szó, amely Descartes morálfilozófiai gondolkodását az ifjúkori töredék- dik rész egyes fejtegetései által érthetőbbé tehető az, amit a descartes-i ambi-
től kezdve a générosité fogalmának az utolsó műben történő elemzéséig folya- valenciáról a korábbiakban mondottunk.
matosan meghatározza. A tartalmi meghatározás tekintetében, persze, óriási
különbség van aközött, ahogyan az Értekezés kifejezetten szembeállítja a va- „Harmadik vezérelvem az volt, hogy mindig sokkal inkább magamat igyekezzem
lószínűség elfogadásának gyakorlati lehetőségét és teoretikus lehetetlenségét, legyőzni, mintsem a sorsot (fortune), inkább kívánságaimat változtassam meg, mint
míg majd az 1645-ös Erzsébet-levelek az elhatározottságot egyértelműen az a világ rendjét. S általában ahhoz a hithez szokjam, hogy csakis gondolataink van-
észhez kötik. Itt tehát ellentétben áll egymással a hiperbolizált kétellyel jel- nak egészen hatalmunkban, úgyhogy ha a külső dolgokra nézve megtettünk min-
lemezhető magatartás, amelyet az Értekezés szerint az elméletben követnünk dent, ami tőlünk telt, akkor mindaz, ami hiányzik a sikerhez, számunkra teljesen
kell – hamisnak tekinteni és elvetni mindent, ami csak kétellyel illethető –, lehetetlen.” (Értekezés, 38.)
és az, amelyet a gyakorlati életben kell magunkévá tennünk.
Olyan vezérelvről van szó, amely egy centrális jelentőségű sztoikus tanítást
„Második vezérelvem az volt, hogy a lehető legszilárdabb és legelhatározottabb legyek fogalmaz meg, aminek megfelelően számtalan lehetséges forrásra lehet utal-
cselekedeteimben, s hogy éppoly állhatatosan kövessem a legkétségesebb nézete- ni. Az a kérdés is fölmerülhet, hogy hogyan függ össze karteziánus etika és
ket is, ha már egyszer elhatároztam magamat, mintha a legbiztosabbak volnának.” metafizika annak kapcsán, hogy mindkettőben fontos szerepet játszik a gon-
(Értekezés, 37.) dolkodás elsőbbsége és függetlensége. Én a következőkben azonban egy har-
madik kérdéssel fogok inkább foglalkozni, a „világ rendje” kifejezés hátterével.
Amint erre W. Röd nyomatékosan felhívja a figyelmet111, a teoretikus észhasz- Descartes korában alapvetően háromféleképp lehet gondolkodni a világrend
nálat elvetése a gyakorlat szférájában semmiképp sem jelent az ész gyakorla- forrásáról. Lehet voltaképpeni sztoikus értelemben szükségszerűen érvényesü-
ti funkcióját teljességgel tagadó decizionizmust. Ehelyett éppenséggel arról lő fátumnak gondolni, lehet a keresztény felfogás szerint egy személyes Isten
van szó, hogy még a gyakorlati döntési szituációkban is, amelyek jellemző- gondviselésének tekinteni, s végül a világnak az a természetfilozófiai leírása,
je az, hogy a körülményeket s a meghatározó ok-okozati összefüggéseket amely egy hidrosztatikus-mechanikus rendszerként értelmezi azt, mind ön-
csak igen részlegesen ismerjük, ennek ellenére biztosítani kell a racionalitás állóan, mind valamelyik másik opció értelmezőjeként is fölléphet. Descartes
itt nem beszél a gondviselésről – ami persze semmiképp sem jelenti azt, hogy
nem hitt benne –, ám annál inkább a sztoikus bölcsről.
111
  Röd 1982, 37. skk.

214 215
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

„Azt hiszem, főleg ebben állott ama filozófusok titka, akik hajdan ki tudták vonni hagyományos határ megszüntetését. Ez a lépés azonban talán még a fizikai-
magukat a sors hatalma alól s isteneikkel versengtek – fájdalmaik és szegénységük nál is terhesebb következményekben. Ott egy arisztotelészi eredetű megkü-
ellenére is.” (Értekezés, 38.) lönböztetésről volt szó, itt azonban egy olyan megkülönböztetésről, amely
a keresztény gondolkodás szempontjából összefonódik a gondviselés műkö-
Újabb kínálkozó párhuzamként metafizika és etika között azt olvassuk, hogy désével e világban. Negáció olyasvalaminek a hiánya, ami nem tartozik az
ez állapot eléréséhez „hosszú gyakorlatra (un long exercice), sokszor megismé- illető dolog természetéhez, priváció pedig olyasvalamié, ami hozzátartozik.
telt elmélkedésre (une méditation souvent réiterée) van szükség”. Ám még en- A negáció hagyományos példája az, amelyet Descartes itt fölidéz, a szárnyak
nél is fontosabb az, hogy milyen módon írja le ennek a bölcs embernek a lel- nélküli ember, míg a privációé a vak ember, amelyet itt a beteg ember helyet-
ki alkatát Descartes. tesít. A hagyományos keresztény gondolkodásban azonban az egyes „termé-
szetek” kialakulása semmiképp sem a véletlen eredménye, hanem az isteni
„Ha, amint mondani szokták, a szükségből erényt csinálunk, akkor éppúgy nem kíván- gondviselés által meghatározott és folyamatosan megvalósított üdvtervet kép-
juk, hogy egészségesek legyünk, amikor betegek vagyunk, hogy szabadok legyünk, visel, vagyis egy olyan világértelmezésre vonatkozik, amely a „természetek-
amikor fogságban vagyunk, mint ahogyan nem kívánjuk, hogy testünk olyan elpusz- nek” nem egy értékmentes rendszerét látja maga előtt, hanem olyat, amely
títhatatlan anyagból legyen, mint a gyémánt, vagy hogy szárnyaink legyenek mint alapvetően jó – egyelőre függetlenül attól, hogy maga a jó megjelenése szuve-
a madaraknak.” (Értekezés, 38.) rén isteni döntés eredménye-e, vagy pedig magát az isteni akaratot is megha-
tározza az, ami „magában” jó. Ha mármost kitüntetett dolog az, ha valami
G. Rodis-Lewis utalása nyomán112 Descartes álláspontjának jellemzésére ki- megfelel a „természetének”, akkor egyrészt egy bizonyos „természettől” való
ragadhatjuk egy pillanatra az egyik nyitó kifejezést: „szükségből erényt csi- eltérést pusztán azon az alapon, hogy a szóban forgó dolog más „természet-
nálni” (faire de necessité vertu). Bárhogy is áll a dolog az isteni gondviselés tel” rendelkezik (negáció), külön kell választani attól az esettől, ahol a „ter-
„pragmatikus” mellőzésével az itteni fejtegetésekben, az biztos, hogy Descartes mészet” azonos, s így mutatkozik eltérés, „hiány” (priváció), s másrészt szá-
sohasem gondolkodott a világ rendjét meghatározó erőről úgy, hogy az lehe- mot kell tudni adni arról, hogyan egyeztethető össze ez utóbbi értelemben
tetlenné tette volna az önálló cselekvést. A „szükségszerűségből erényt csinál- vett hiány az isteni üdvterv által garantált jósággal egyfelől s az isteni min-
ni” program ráadásul – Descartes szándékától nyilvánvalóan függetlenül, de denhatósággal másfelől. A Leibniz óta teodíceának nevezett kérdés merül föl.
azért tőle nem idegenül – a mechanisztikus filozófia etikájának alapvető ne- Ám Descartes itteni gondolatmenete értelmében ez a kérdés nem jelenik
hézségére is utal, amelyről rövidesen bővebben is lesz szó. Ez a nehézség ak- meg. Ha az egészség hiánya – tehát a „természetes” működés lehetőségének
kora, hogy a feladat megoldása azt az etimológiai kapcsolatot is föleleveníte- hiánya – az emberben nem több, mint a szárnyak hiánya – ami a „természetes”
né, amely a morál par provisionja és a providentia közt van. működést semmiképp sem gátolja –, akkor a világ működését olyan egységes,
Az iménti idézetben alkalmazott hasonlat nyilvánvalóvá teszi, hogy Des- hidrosztatikus-mechanikai törvényeknek megfelelően működő rendszerként
cartes nemcsak a mozgás vizsgálata során hagy figyelmen kívül egy régi határt, szemléljük, amelyben az ember – legalábbis mint testi létező – nem jelent
azt, amely a szublunáris és a szupralunáris szféra között húzódik, hanem itt kivételt. Az az elv, amelynek megfelelően adott részecskék adott időpillanat-
az etikai vizsgálódásban is, ahol kifejezetten állítja a negáció és priváció közti ban egy adott testté kapcsolódnak, nem egy isteni értékmegalapozó döntés-
sel életre hívott „természet”, hanem az egyszeri, időbeli teremtés gondolatá-
112
  Lásd Rodis-Lewis 1962, 18. skk. tól és a személyes Isten transzcendenciájától teljességgel idegen, önmagában

216 217
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

fennálló és önmagától működő természet. Az emberi test szerkezetének leírá- amennyire az időt pontatlanul mutató óra, vagy az egyenestől eltérő, cirkulá-
sát Descartes a következő állásfoglalással zárja le. ris mozgást végző anyagi részecske mozgása következik az óra szerkezetéből
„Egyébként, hogy azok, akik nem ismerik a matematikai bizonyítások vagy a világot alkotó plenum természetéből.114 Hogyan lehetséges egyáltalán
erejét, s nem szokták az igaz (vraies) érveket megkülönböztetni a valószínű- etika, ha kiindulópontunk egy olyan testi univerzum, amelyben – közvetlenül
ektől (vraisemblables), ne próbálják tagadni mindezt, anélkül, hogy megvizs- vagy közvetve – bármely test mindenkori tényleges mozgását nem az egyenes
gálnák, megjegyzem, hogy ez a mozgás, amelyet az imént megmagyaráztam, mozgásra való, „természettől” benne lévő instanciális hajlandóság határozza
éppoly szükségszerűen következik pusztán a szervek elhelyezkedéséből, ame- meg, hanem a többi test helyzetéből, alakjából és mozgásából fakadó, köz-
lyet szabad szemmel lehet látni a szívben, a hőből, amelyet ujjainkkal érez- vetlenül vagy közvetve ráható kényszer? Amennyire kézenfekvő a válasz első
hetünk rajta, a vér természetéből, amelyet tapasztalatból ismerhetünk, mint pillantásra, annyira problematikus, ha részleteibe bocsátkozunk. Kézenfekvő,
ahogyan egy óra mozgása következik súlyainak és kerekeinek erejéből, hely- hiszen korábban arról beszéltünk, hogy Descartes gondolkodását két trend
zetéből és alakjából.” (Értekezés, 59-60.) határozza meg, eddig pedig csak az egyiket vettük számításba az etika lehe-
Több, súlyos kérdés is megfogalmazható e megjegyzés kapcsán a matema- tőségére vonatkozó kérdés vizsgálata során. Kézenfekvő, hogy az emberi léte-
tikai és a tapasztalati, a szükségszerű és a valószínű tudás viszonya, az igazság zés tradicionálisan föltételezett másik aspektusára gondoljunk, amely nincs
fogalma stb. kapcsán. Olyan kérdések ezek, amelyeket inkább a Descartes-ot alávetve a testi létezés kényszereinek, s amelynek révén az ember mindennek
követő gondolkodók fogalmaznak majd meg és próbálnak különbözőképp ellenére mégiscsak kiemelkedik a természet egységes világából. Descartes ezt
megoldani. A mi szempontunkból a legfontosabb azonban a jól ismert hason- az aspektust az Értekezésben „eszes léleknek” nevezi, s két különböző kontex-
lat, amely az emberi test működését az óra működésével veti össze. Ez a hason- tusba állítja. Az egyik kontextus a teológia. Ebben a – racionális argumentáci-
lat még jobban kiemeli az embernek a természetbe való teljes integrálódását, óra Descartes által bevallottan kevéssé alkalmas diszciplínában – annyit lehet
mint a harmadik részbeli megfogalmazás. Hiszen, ennek szellemében, aho- mondani, hogy Istennek az eszes lelket külön – értsd individuálisan külön-
gyan a siető vagy késő óra épp úgy követi a természet törvényeit, mint az, ame- külön – kellett megteremtenie: „semmiképp sem származtatható az anyag
lyik pontosan jár, a beteg, vagyis funkcióit nem megfelelően ellátó emberi test természetéből, mint a többi dolog, amelyről beszéltem, hanem külön kellett
sem sérti meg természete törvényeit – mint ahogyan az Elmélkedések hatodik megteremtetnie.”115 Lelkünk természete teljességgel különbözik az állatokétól,
része még az itteninél is nagyobb nyomatékkal fogja állítani.113 De mivel ez a
gondolatmenet mégiscsak az „ideiglenes erkölcstan” összefüggésében bukkant „egészen független a testtől, s ennélfogva nem is hal meg vele együtt. Minthogy pedig
föl először, nyilvánvaló, hogy ha nem teszi is kifejezetten föl, mégis jelen van nem látunk más okokat, amelyek a lelket megsemmisíthetnék, ezért természetesen
Descartes-nál az újkori etika alapkérdése, hogy milyen alapon vonható fele- jutunk ahhoz a belátáshoz, hogy a lélek halhatatlan.” (Uott.)
lősségre az ember azokért a rossznak tekintett cselekedetekért, amelyek talán
éppoly „szükségszerűen következnek pusztán szervei elrendezéséből”, mint Ha csak ennyit mondanánk, akkor sok nehézségtől mentesülnénk, mert ak-
kor a korábban idézett Mersenne-levél megoldása szerint két különböző be-
113
szédmódra utalnánk a természetfilozófiai és a teológiai okfejtéseket. Descartes
  Elmélkedések, 102. skk. Ugyanitt a természet-fogalom kapcsán is fontos fejtegetésekkel
találkozunk, mint ahogyan a negáció és priváció különbségének föloldása a teodicea-probléma
114
megválaszolása érdekében a legegyértelműbben a negyedik elmélkedésben fogalmazódik meg.   Lásd a Le monde-dal foglalkozó fejezet vonatkozó részét.
115
Lásd az Elmélkedésekkel foglalkozó fejezetet!   Értekezés, 66.

218 219
I. René Descartes 3. Az első alkotói korszak: 1628–1637

azonban nyilvánvalóan nem áll meg itt, és két irányban is elkezdi bővíteni a cselekszenek, hanem csak szerveik elrendezésénél fogva. Míg ugyanis az ész egye-
gondolatmenetet egy olyan területen, ahol már nehezen lehet a levélben köve- temes eszköz, amely minden esetben feltalálja magát, addig ezeknek a szerveknek
telt demarkációt konzekvensen végigvinni. Egyrészt – filozófiailag elkerülhe- minden különös tevékenység számára különös berendezésre van szükségük; ennél-
tetlenül – megpróbál számot adni test és eszes lélek viszonyáról az emberben. fogva erkölcsileg lehetetlen, hogy annyiféle berendezés legyen egy gépben, hogy az
élet minden helyzetében úgy tudjon cselekedni, mint mi tudunk értelmünk segítsé-
„S nem elég, hogy csak úgy időlegesen ott időzzék az emberi testben, mint a kormá- gével.” (Értekezés, 64–65.)
nyos a hajójában, talán csak azért, hogy tagjait mozgassa, hanem szükség van rá, hogy
szorosabban kapcsolódjék össze és egyesüljön vele (il est besoin qu’elle soit jointe et unie Kétségtelenül vonzó dolog ilyen megnyugtatóan rendezettnek látni az ember
plus étroitement avec lui) azért, hogy a testrészek mozgatásán túl a miénkhez hasonló helyzetét az állatokkal és a testi automatákkal szemben. Két oldalról is me-
érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi embert (un vrai homme) alkothasson.” (Uott.) rülnek föl azonban kérdések ezzel a modellel kapcsolatban. Egyrészt azok a
kísérletek, amelyekben Descartes az emberi és az állati megismerést próbálja
Vagyis, mondhatni, amit Isten elválasztott, azt az embernek össze kell kap- meg élesen elválasztani egymástól, rendre nem vezetnek kielégítő eredmény-
csolnia. Ami a teológiai alapú metafizikában el kell, hogy különíttessék, az re.116 Másrészt az emberi szabadság szellemi automatizmusként való megra-
a megismerés és az erkölcs filozófiájában egyesíttetik, mert másként még egy gadása vezet – az Elmélkedések kapcsán tárgyalandó – súlyos nehézségekhez.
kérdést sem fogalmazhatnánk meg. Ennek magyarázata, természetesen, ha-
talmas terhet rak a descartes-i filozófia alapjaira, s Descartes utolsó éveinek
fő törekvése az volt, hogy kimutassa, elég erősek ezek az alapok. Erről azon-
ban később, az Erzsébet-levelek és A lélek szenvedélyei kapcsán lesz majd szó.
A másik bővítési irány annak vizsgálata, hogy pontosan miben is áll a
különbség – nem teológiai szempontból nézve – az emberi és az állati lélek
között, illetve egy ember és egy olyan mechanikus szerkezet között, „amelyek
a mi testünkhöz hasonlítanának és a mi cselekedeteinket utánoznák, amen�-
nyire erkölcsileg lehetséges” (Értekezés, 64.). Descartes szerint két biztos esz-
közünk is van, amellyel ezt a megkülönböztetést filozófiailag is értelmezni
tudjuk: a sajátos nyelvhasználat és a tudatos ész.

„Az első az, hogy ezek a gépek sohasem tudnának szavakat vagy más jeleket úgy
használni és úgy kapcsolni össze, mint mi tesszük, tudniillik, hogy gondolatainkat
közöljük másokkal. Mert nagyon jól el tudjuk képzelni, hogy egy gép úgy van meg-
szerkesztve, hogy szavakat mond ki (elle profère des paroles), [...] de azt nem tudjuk
elképzelni, hogy a szavakat különféleképp elrendezze s mindannak értelmére (au sens
de tout) válaszoljon, amit jelenlétében mondanak, amint ezt a legtompaeszűbb embe- 116
  Lásd Gaukroger 1995, 276–289., valamint J. Cottingham: „‚A Brute to the Brutes?’:
rek is meg tudják tenni. A második az, hogy [...] nem tudatosan (par connaissance) Descartes’ Treatment of Animals.” Philosophy 53 (1978) 551–59, A morális univerzum, 69–98.

220 221
4. A meta fizik a i főmű:
Elmélk edé sek a z el ső filozófi á ról

Mint már említettük, levelezésének tanúsága szerint Descartes elő-


ször 1629–30 táján tett kísérletet arra, hogy metafizikai gondolatait „kis ér-
tekezéssé” formálja. Nem tudjuk pontosan, meddig jutott el terve megvaló-
sításában, az azonban bizonyos, hogy nem sokkal korábban, még Párizsban,
általános módszertani kérdések is foglalkoztatták, 1630-tól kezdve pedig el-
sősorban természettudományos kutatásokat folytatott. E kettős irányú ku-
tatás eredménye lett egyrészt a hagyatékában megtalált Szabályok az értelem
vezetésére című mű, másrészt pedig a Le monde ou Traité de la lumière című
írás, melynek közzétételétől a Galilei-per hatására állt el, s melynek anyagát
később jórészt beépítette abba az 1637-es kötetbe, melynek Értekezés a mód-
szerről című előszava szinte önálló művé vált.
Descartes tehát valószínűleg korai metafizikai értekezését is éppúgy félre-
tette, mint első módszertani írását, csakhogy míg ez utóbbi ott volt a Stock-
holmban föltárt hagyatékban, addig az előbbire csak következtetni lehet a
Szabályokbeli néhány elszórt megjegyzésből, illetve a későbbi metafizikai ta-
nításból, nem utolsó sorban abból, amit az Értekezés negyedik része tartalmaz.
Mivel azonban e mű életrajzi értelemben vett hitelessége megkérdőjelezhető,
ezért egyáltalán nem bizonyos, hogy amit Descartes e műben korábbi meta-
fizikai gondolataiként ír le, az teljes egészében híven tükrözi a „kis értekezés”
fő gondolatait. Ami az Értekezés metafizikai gondolatmeneteit illeti, azzal,
hogy papírra vetette őket, sokkal inkább a jövő, mintsem a múlt felé fordult.
Hiszen – amint azt az Elmélkedések olvasókhoz írott előszavában olvashat-
juk – „ezzel a művel nem az volt a célom, hogy e kérdéseket kimerítően tár-
gyaljam, hanem csak az, hogy érzékeljem, s az olvasók ítéletéből kikövetkez-
tessem, milyen módon kell majd a későbbiekben tárgyalnom őket.” Az ott
kifejtetteket azonban semmiképp sem lehet a definitív tanításként értékelni:

223
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

„oly kevéssé járt, s az általános szokásoktól oly távol eső utat választottam e sze – a tág értelemben vett teodícea és az értelem-akarat viszony kidolgozott
kérdések kifejtésére, hogy véleményem szerint nem lett volna hasznos francia elmélete – az Értekezés megírását követő időből való.3
nyelven, s mindenki által olvasható írásban tárgyalni őket részletesebben, ne- Az új mű – egy Mersenne-hez írott levél tanúsága szerint – 1639-re gya-
hogy esetleg gyengébb elmék is követni akarjanak.”1 Ezzel egybecseng Des- korlatilag elkészült. A szerző már ebben a levélben tudatja Mersenne-nel kü-
cartes egy másik megnyilatkozása az Értekezés és az Elmélkedések viszonyá- lönös szándékát, hogy megjelentetése előtt el szeretné juttatni művét kü-
ról: „A módszerről szóló értekezésben ezen elmélkedéseknek csak kivonata lönböző teológusokhoz, hogy javaslataikat a végleges szöveg kialakításakor
található, amelyet ez utóbbi mű által kell értelmezni.”2 Korábban már beszél- figyelembe tudja venni.4 Az Elmélkedések szövegét végül is 1640. november
tünk arról, miben is áll Descartes szerint a kivonatos jelleg, s hogy mely pon- 11-én küldte el Mersenne-nek egy levél kíséretében, melyben azt írja, hogy a
tokon befolyásolja az argumentáció érthetőségét, hogy az egyes érvek nin- legmegfelelőbbnek látszó cím „Renati Descartes Meditationes de prima philo-
csenek elég hosszan fejtegetve. Ennek orvoslására 1637 márciusában azt írja sophia” volna, „mivel nem tárgyalom Isten s a lélek kérdését saját jogán (en
Mersenne-nek, hogy ha elkészül az Értekezés latin fordítása, akkor abba a ko- particulier), hanem általában mindazokat az első dolgokat tárgyalom, ame-
rábbi metafizikai értekezést – un commencement de Metaphysique – be lehet lyeket a filozofálás során megismerhetünk.”5 Ugyanezzel a levéllel küldte el
majd építeni (AT I, 350). Erre azonban nem került sor, éspedig minden bi- a Sorbonne doktoraihoz írott levél s az olvasókhoz címzett előszó kéziratát
zonnyal azért nem, mert időközben kialakult az új, tulajdonképpeni meta- is, míg annak a szinopszisnak a kéziratát, amelyben összefoglalja „mindazt,
fizikai mű terve. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem maradt fenn a amit a lélek halhatatlansága kapcsán” bizonyított, s amit ehhez még hoz-
korábbi metafizikai kézirat: a történeti-filológiai tudományok iránt oly ellen- zá tud fűzni fizikájának fölvázolása révén, 1640. december 31-én küldte el.
szenvvel viseltető Descartes valószínűleg elborzadt volna a gondolattól, hogy Mersenne feladata volt ezek után eljuttatni a kéziratot a kiválasztottaknak, s
valamely művét történeti-kritikai módszerrel készítsék elő kiadásra. Rodis-Le- összegyűjteni a válaszokat. Az első kiadás, amely 1641. augusztus 28-án Pá-
wis mindenesetre azon a véleményen van, hogy összefoglalóan föl lehet állí- rizsban jelent meg, a következőket tartalmazta: „Levél a Sorbonne doktorai­
tani két, nagy vonalakban érvényesülő szabályt arra vonatkozóan, hogy mi- hoz”, „Előszó az olvasóhoz”, a Mersenne által összeállított index, „Szinopszis”,
nek kellett benne lennie a korábbi műben, illetve mi az, ami biztosan nem a tulajdonképpeni Elmélkedések valamint hat sorozat ellenvetés a rájuk adott
lehetett benne. Az egyik szerint minden, ami benne van az Értekezés negye- válaszokkal. A mű teljes címe az első kiadásban „Renatus Descartes Elmélke-
dik részében, benne volt az első „kezdeményben” is, de nem fordítva. A má- dései az első filozófiáról, amelyben bizonyítást nyer Isten létezése s a lélek halha-
sodik pedig azt állítja, hogy az első három és az ötödik elmélkedés alkothatta tatlansága.” 6 Az ellenvetések szerzői a következők voltak.
a kezdemény magvát, míg a negyedik és a hatodik elmélkedés túlnyomó ré- Az első sorozat szerzője Caterus, alkmari püspök, aki nevének elhallgatá-
sát kérte. Hozzá nem Mersenne juttatta el a kéziratot, hanem Descartes két

3
  Rodis-Lewis 1977, 113. skk.
1 4
 Érdemes itt megjegyezni, hogy annak ellenére, amit az Értekezés bevezető soraiban a „józan  AT II. 622. E szándék elsősorban annak az – anarchista tudományelméletbe illő – elem-
ész” egyenlőségéről félig ironikusan, félig komolyan írt, Descartes-nak szinte hihetetlenül zésnek a fényében különös, amelyet az Értekezés 6. részében a filozófus-közösség várható
rossz véleménye volt olvasóiról: „sokak judíciuma oly kevéssé kiművelt, hogy inkább az előbb reakciójáról olvashatunk.
5
hallott nézetektől hagyják meggyőzni magukat – bármennyire hamisak s az észtől idegenek  AT III, 235.
6
legyenek is ezek –, mintsem amazok igaz s szilárd cáfolatától, amit később hallottak […]”   Renati Des-Cartes Meditationes de prima philosophia, in qua Dei existentia et animae immor-
2
  Beszélgetés Burmannal, Elmélkedések, 57. talitas demonstratur.

224 225
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

harlemi teológus ismerőse, akik maguk nem vállalkoztak kommentár írására, lenvetést végül maga Descartes állította össze a Mersenne köréhez tartozó
hanem ehelyett továbbadták a művet egyházi följebbvalójuknak. A második gondolkodók ellenvetéseiből.
sorozat szerzői Mersenne környezetében élő teológusok és filozófusok vol- Amint ez már az eddigiekből is világossá válhatott, az első kiadással kap-
tak, akiknek megjegyzéseiből Mersenne állította össze a sorozatot úgy, hogy csolatos teendők java részét Mersenne végezte, Descartes pedig a hozzá írt
közben maga is írt néhány ellenvetést. A harmadik sorozat szerzője nyilván- levelekben igyekezett érvényre juttatni a kötettel kapcsolatos elképzeléseit.
valóan azok közé tartozott, akikkel kapcsolatban Descartes 1641. március Ezzel azonban az is együtt járt, hogy Descartes a már ténylegesen nyomdá-
4-én a következő, méltatlankodó megjegyzést írta Mersenne-nek: „Végtére ba kerülő kéziratot már nem láthatta. Nyilvánvalóan ez is hozzájárult ahhoz,
is azért küldtem el Önnek ezt az írást, hogy megismerjem a Sorbonne dok- hogy 1642. január 19-én, amikor az első nyomtatott példányok eljutottak
torainak ítéletét, s nem azért, hogy hosszasan vitatkozgassak azokkal a kis hozzá Hollandiába, ő már az ottani, második kiadást készítette elő, amely
szellemekkel (les petits esprits), akik még nagyon szívesen tennének nekem végül is 1642. májusában, a következő címmel jelent meg: Renatus Descartes
ilyen-olyan ellenvetéseket.” Thomas Hobbes-ról van szó, akinek Mersenne Elmélkedései az első filozófiáról, amelyekben bizonyítást nyer Isten létezése s a lé-
részben azért adta oda „ezt az írást”, mert épp Párizsban tartózkodott akkor, leknek a testtől való különbsége 7. A változtatást elsősorban az indokolta, hogy
amikor a kézirat megérkezett, ám részben azért is, mert saját filozófiai beál- többen is fölhívták Descartes figyelmét arra, hogy a lélek halhatatlanságá-
lítódása talán közelebb állt a Hobbes-éhoz. nak beígért bizonyítása nem található meg a műben. Másrészt az ellenveté-
A legfontosabb s legérdekesebb gondolkodó Descartes számára a negye- sek köre is bővült, éspedig a jezsuita Bourdin atya ellenvetéseivel, aki Párizs-
dik ellenvetés-sorozat szerzője Antoine Arnauld volt, az a fiatal teológus, aki ban tanított fizikát és matematikát, s aki korábban már a Dioptrika kapcsán
korábban már érdeklődéssel olvasta az Értekezést, s aki a későbbiekben – Des- is vitába keveredett Descartes-tal. Bourdin magát a kéziratot nem láthat-
cartes halála után is – védelmébe vette szerzőjét s nézeteit, úgy Malebran- ta, vitairatát, amelyet Párizsban kéziratos formában terjesztettek, s amelyre
che Descartes-interpretációjával, mint a karteziánus filozófiát hivatalosan el- Descartes fölháborodottan reagált, kérve, juttassák el az írást hozzá, az első
ítélőkkel szemben. Különös érdekessége az ő ellenvetéseire adott descartes-i kiadás nyomtatott szövege alapján írta. Descartes fölháborodása olyan nagy
válaszoknak, hogy Mersenne az oltáriszentséggel foglalkozó részt az első ki- volt, hogy nem is elégedett meg a válaszok megadásával, hanem külön leve-
adásból – óvatosságból – kihagyta. let is írt Dinet atyához, aki akkortájt a jezsuiták párizsi tartományi főnöke
Az ötödik sorozat ellenvetés szerzője Mersenne barátja, az empirizmus fe- volt, hogy tisztázza azokat a körülményeket, amelyeknek köszönhetően he-
lé hajló, mérsékelt szkeptikus Pierre Gassendi, aki amellett, hogy mint pap ves viták középpontjába került. Mindennek persze inkább csak történeti je-
kora neves hitszónoka volt, behatóan foglalkozott a matematikával s a ter- lentősége van, arról tanúskodik, mennyire komolyan gondolta Descartes az
mészettudományokkal is, s aki Epikurosz nyomán egyfajta atomista anyag- Arnauld-nak adott válaszát záró megjegyzést: „merem remélni, hogy eljön
elméletet dolgozott ki. Nem sokkal az Elmélkedések-kötet lapjain folytatott még az idő, amikor a teológusok a valóságos akcidenseket állító nézetet, mint
polémia után Gassendi írt még egy, az első ellenvetéseinél is hosszabb választ, az észtől idegen, fölfoghatatlan s a hit szempontjából is megbízhatatlan állás-
amelyet kezdetben kéziratban köröztetett, majd 1644-ben Amszterdamban
– együtt az ötödik sorozat ellenvetéssel s a rá adott descartes-i válaszokkal –
Disquisitio Metaphysica seu Dubitationes et Instantiae adversus Renati Carte-
sii Metaphysicam et Responsa címen meg is jelentetett. A hatodik sorozat el- 7
  Renati Descartes Meditationes de prima philosophia, in quibus Dei existentia et animae huma-
nae a corpore distinctio, demonstrantur.

226 227
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

pontot kiűzik a viták terepéről, s helyébe az enyémet állítják, mint bizonyo- kontextusban újra a filozófiának arra az értelmezésére kell emlékeztesse az ol-
sat és kétségbevonhatatlant.”8 vasót, amelyet a Picot abbéhoz írott levél – korábban már felidézett – fa-ha-
E hetedik ellenvetés-sorozaton kívül időközben született még egy, ellen- sonlata foglal magában. Descartes itt a filozófiát olyan fához hasonlította,
vetéseket tartalmazó levél, amelyet Descartes – válaszával együtt – egy ide- melynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, ágai az egyes szaktudomá-
ig szintén meg akart jelentetni a második kiadásban. E levél szerzője, aki a nyok, gyümölcse pedig az erkölcsfilozófia, amely a filozófus fáradozásának
„Hyperaspistes”9 álnév mögé rejtőzött, matematikus s Gassendi barátja volt. legfőbb célja. E hasonlat azt példázza, hogy a karteziánus módon fölfogott
A levél, s a rá adott válasz – Responsio ad Hyperaspistem – azonban végül még- filozófia olyan szerves egész, amelynek egyetlen része sem művelhető a me-
sem került be a második kiadásba, így csak az Adam-Tannery kiadás III. kö- tafizika, vagyis az első filozófia előzetes kidolgozása nélkül. Első tehát az
tetében olvasható. Elmélkedésekben kifejtett filozófia ab­ban az értelemben, hogy a filozófia egész
Nem sokkal a latin kiadások megjelenése után elkészült a mű francia rendszerének alapjairól van benne szó. Ám ez a hasonlat, amely eddig a me-
nyelvű változata is. Duc de Luynes, egy fiatal nemes volt az, aki az Elmélke- tafizika kitüntetettségét fejezte ki azáltal, hogy a többi tudományág ráutalt-
dések főszövegét lefordította, míg Clerselier, aki később Descartes hagyaté- ságát hangsúlyozta, a másik irányból is szemlélhető. Így vizsgálva a metafi-
kát is gondozta, lett az ellenvetések és a válaszok fordítója. Descartes 1644-es, zika elsősége azt jelenti, hogy ugyan szükségképp belőle kell kiindulni, ám ez,
franciaországi tartózkodása során látta s autorizálta e fordításokat, amelyek – mégis, csupán az első lépés, amelyet, éppoly szükségszerűen, továbbiaknak
a hetedik sorozat ellenvetés és a Dinet-levél nélkül – 1647-ben jelentek meg a kell követniük. Ennek az értelmezésnek alátámasztására az Erzsébet herceg-
következő címen: René Descartesnak az első filozófiát érintő metafizikai elmél- nőhöz írott, 1643. június 28-i levélből illetve a Burmannal folytatott beszél-
kedései, amelyekben bizonyítást nyer Isten létezése s az emberi lélek és test valósá- getésből szokás részleteket idézni.
gos különbsége.10 A következőkben magának a mű fő gondolati vázának ismer-
tetésére szorítkozunk, alkalomadtán fölidézve a körülötte zajló vita egy-egy „őszintén bevallhatom, hogy a legfőbb szabály, amelyet tanulmányaim során mindig
aspektusát, anélkül azonban, hogy akár a másodlagos irodalom egészét, akár szem előtt tartottam, és amely, úgy hiszem, az ismeretszerzésben a leginkább hasz-
az ellenvetések és a válaszok sorozatát szisztematikusan tárgyalnánk. nomra vált, hogy naponta alig néhány órát fordítottam a képzeletet foglalkoztató dol-
gokra [vagyis a matematikára], s évente alig néhányat a kizárólag az értelmet foglal-
A mű tárgyának megjelölésére a latin kiadások az „első filozófia” elneve- koztatókra [vagyis a metafizikára]. […]
zést alkalmazzák, a francia kiadás emellett „metafizikáról” is beszél. Noha
Descartes-nak valószínűleg nem volt határozott szándéka az első filozófia ki- Miközben igen fontosnak tartom, hogy egyszer megértsük a metafizika alapelveit,
fejezés fölelevenítésével, ez mégis alkalmat ad arra, hogy szót ejtsünk ennek a mivel rajtuk keresztül ismerhetjük meg Istent és a lelkünket, úgy gondolom, felet-
diszciplínának sajátosan descartes-i jegyeiről. Az „első filozófia” a descartes-i tébb káros lenne, ha folyton a róluk való elmélkedés kötné le gondolatainkat […].”11

„Nem kell túlságosan sok figyelmet fordítani sem az Elmélkedésekre, sem metafizi-
 8
  Elmélkedések, 169.
 9
kai kérdésekre, s nem szabad túl sok időt fordítani efféle problémák megoldására.
  „Egy ügy védelmezője”.
10 […] Teljesen elegendő, ha egyszer általánosságban megismerjük őket, aztán pedig
  Különösen érdekes és tanulságos az a kötet, amely tartalmazza – M. Beyssade szerkeszté-
sében a latin szöveget, Duc de Luynes kortárs francia fordítását és magának M. Beyssade-nak
11
saját, új fordítását. Paris: Librairie Generale Française, 1990.   Test és lélek, 115.

228 229
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

visszaemlékszünk a következtetésekre. Máskülönben túlságosan elvonják az elmét a Ez a forma annak a változásnak megjelenítője, amely a filozofálás középpont­
fizikától s az érzékek tárgyaitól, és alkalmatlanná teszik vizsgálatukra. Márpedig e jába a filozofáló ént állította, vagy megfordítva, amely a filozófiát a filozo-
tárgyak tanulmányozására kell az embernek leginkább törekednie, mert az élet min- fáló én személyes ügyévé tette. Annak, aki el akarja sajátítani a filozofálást,
den kényelmének ezek a forrásai.” (AT V, 165) a külső világtól a belső felé kell fordulnia, a belső utakat kell bejárnia ah-
hoz, hogy kellően szilárd alapot találjon a külső világ majdani tanulmányo-
Ha meggondoljuk azt, hogy Descartes talán csak abban a néhány hónapban zásához. Alapjában véve egy fontos módszertani kérdésről van szó, amelyet
foglalkozott igazán komolyan metafizikai gondolatokkal, amikor rejtőzködé- az „analízis” fogalmának sajátosan többrétegű descartes-i alkalmazását nyo-
sét tökélyre vitte, s Mersenne úgy tudta, a Németalföldön van, Beeckmannak mon követve járunk körül.
viszont azt mondta, Párizsba megy,12 s még ezt a rövid időszakot is azon
nyomban lezárta a „hamis napok” s az üstökösök vizsgálatának kedvéért, Két szövegrészt kell felidéznünk, hogy az analízis fogalmáról az Elmélkedések
akkor aligha kételkedhetünk szavainak őszinteségében. A metafizika tehát módszertanának összefüggésében megfelelőképp beszélhessünk. Az egyik a
Descartes számára az első, de nem önmagáért valóan tanulmányozandó fi- Szabályok 5. részében, a másik az Elmélkedésekhez írott második sorozat el-
lozófia. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy sehol sem találjuk a keresz- lenvetésre adott válaszokban található.
tény metafizika hagyományos kérdéseinek, a létező mint létező, Isten mint
a legfőbb létező, s a lélek halhatatlansága kérdéseinek szisztematikus vizsgá- „Az egész módszer azon dolgok rendjében és be­sorolásában áll, amelyekre az elme te-
latát. Amit találunk, az metafizikai konstrukciók sora a szubsztancialitásról, kintetét irányítanunk kell annak érdekében, hogy fölfedezzünk valamely igazságot.
Istenről és a lélekről, de nem szisztematikusan kifejtve, hanem a mindenko- Éppen ezt fogjuk azonban elősegíteni akkor, ha a rárakódások által homályossá vált
ri megismerési célnak alárendelve, ami általában nem más, mint az emberi tételeket fokozatosan visszavezetjük egyszerűbbekre, majd pedig a legegyszerűb-
megismerés lehetőségeiről való elmélkedés,13 ritkábban pedig az etika lehe- bek intuíciójától valamennyi többinek az ismeretéhez próbálunk meg fölemelkedni
tőségének megalapozása. – ugyanazon fokozatokon keresztül.”14

A mű címével kapcsolatban azonban nemcsak az „első filozófia” fogalmáról „A geometriai módon való írást illetően két dolgot különböztetek meg, nevezetesen
kell beszélni, hanem az „elmélkedések” műfajmeghatározásról is. A meditá- a bizonyítás rendjét és elvét.
ció a korban a misztikus vallásos irodalom jellegzetes műfaja, nem a filozó-
fiáé. Descartes cím- és formaválasz­tása pedig egyáltalán nem volt esetleges. A rend csak annyiból áll, hogy az elsőként állított tételeket a következők bárminemű
segítsége nélkül kell megismernünk, az összes többit pedig azután úgy kell elrendez-
12
  „Ainsi de novembre à mars il avait trouvé une solitude si parfaite que nous ignorerons toujours nünk, hogy egyedül a megelőzőek alapján bizonyíthassuk őket. Elmélkedéseimben
le lieu oů pour la première fois a été pensé le cogito. Puis l’essentiel ayant été pensé, Descartes va ténylegesen ezt a rendet igyekeztem minél gondosabban követni […].
s’ installer dans une ville universitaire afin d’avoir une bibliothèque quand il commence à rédiger.”
Rodis-Lewis 1997, 166.
13
A bizonyítás elve pedig kétféle: az egyik az analízis, a másik a szintézis útján törté-
  W. Röd az „első filozófia” kifejezést kifejezetten erre a vállalkozásra alkalmazza, szemben
nő bizonyítás.
a „metafizikával”, mely hagyományos módon, Istenről és a lélekről tett szubsztantív állítá-
sokban nyilvánul meg. Ám ő maga is hangsúlyozza, hogy ez a szóhasználat nem Descartes-é.
14
Lásd különösen Röd 1971.   Szabályok 109., X, 379.

230 231
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy a koráb- goktól. Ha azonban e fogalmakat csak magukban alkalmaznánk, akkor azok, aki-
ban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó hajlan- ket az ellentmondás vágya ösztönöz, könnyen tagadhatnák őket.”15
dó azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg
fogja érteni, és el fogja sajátítani a dol­got, mintha korábban ő maga jött volna rá. […] A második szövegünkben „bizonyítási elvnek” (ratio demonstrandi) nevezett
analízis első szövegünk – és a módszertanról a korábbi fejezetekben mon-
A szintézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton bizonyít- dottak – tanúsága szerint két részműveletből áll. Az első részműveletet a
ja (még ha maga a bi­zonyítás gyakran inkább ebben indul ki a korábbiakból, mint Descartes-iro­dalomban szokássá vált – szűkebb értelemben vett – analízis­
amabban), igen világosan azt, amit következtetésként levon­tak, mégpedig úgy, hogy nek, a másodikat pedig szintézisnek nevezni.16 Az Elmélkedések szerkezetét e
a definíciók, posztulátumok, axi­ómák, teorémák és problémák hosszú sorát alkal- kettősség felől értelmezve azt mondhatjuk, hogy a mű analízisének analiti-
mazza, hogy ha a következtetések közül valamit tagadnánk, rögtön megmutathas- kus, „lefelé vivő” útja az ifjúkorunktól belénk ivódott világértelmezéstől (ide-
sa, hogy az benne foglaltatik a megelőzőekben, s így kicsikarhassa a helyeslést akár áinkat az általuk reprezentált, rajtunk kívüli dolgok okozzák, aminek folytán
a legmakacsabb és legkelletlenebb olvasótól is. […] a reprezentáció hasonlóságot je­lent), ennek kétségbevonásán át halad a „meg-
rendíthetetlen alapzatig”, Isten létezésének bizonyításáig (1–3., illetve 5. el-
Én azonban egyedül az analízist követtem Elmélkedéseim­ben, amely a tanítás igaz és mélkedés), majd innen jut el a „fölfelé vivő”, szintetikus úton a kiinduló hit
legjobb útja. Ami pedig a szin­tézist illeti […], jóllehet a geometria kérdéseinek tár­ bizonyos elemeinek az új alapzaton történő megszilárdításáig (ideáink csak-
gyalására az analízis után a legalkalmasabb, a szóban forgó metafizikai kérdésekben ugyan reprezentálnak, ám e ténynek nincs köze semmiféle alaki hasonlóság-
nem alkal­mazható ily nagy haszonnal. hoz – 3–6. elmélkedés).
Második szövegrészünk azonban az analízis és a szin­tézis bizonyítási el-
A különbség ugyanis abban rejlik, hogy azokat az első fogalmakat, amelyeket a geo- vének megkülönböztetésekor nem erre a, nevezzük így, módszertani analízis-
metriai tételek bizonyításánál előfeltételezünk, mivel az érzéki tapasztalattal mege­ re helyezi a hangsúlyt. Az első filozófiának ugyanis – mint analízisnek, mint
gyeznek, bárki könnyen elfogadja. Ezért itt az egyetlen nehézség az, hogy a követ- meditációnak – nem pusztán tudást kell nyújtania, hanem egyszersmind te-
keztetéseket előírás sze­rint vezessük le; márpedig erre különösebb erőfeszítés nélkül rapeutikus jellegűnek is kell lennie. A „kora ifjúságunk óta” eltelt időszak
is képes bárki, elég, ha visszaemlékszik a korábbiakra. […] ugyanis nem egyszerűen valamilyen tudományos okfejtésen alapuló tanítás,
hanem a nevelés, a „szoktatás” eszközeivel ültette belénk azt a hitet, hogy az
Ezzel szemben a metafizika fejtegetéseiben semmire sem törekszünk inkább, mint ar- érzékszervek és az érzéki tapasztalás révén minden kételytől mentes, igaz képet
ra, hogy az első fogalmakat vilá­gosan és elkülönítetten ragadjuk meg. Mert még ak-
kor is, ha ezek a fogalmak természetüknél fogva éppannyira vagy akár még inkább 15
  Elmélkedések, 120. skk.
16
ismeretesek volnának, mint azok, amelyeket a geo­méterek vizsgálnak, mégis, mivel   Vö.: L. J. Beck: The Method of Descartes (Oxford: Clarendon, 1952.), 18. fej., Röd 1971, kü-
e fogalmaknak ellentmond sok olyan, érzéki eredetű előítélet, amelyhez kora ifjúsá- lönösen 11. skk., J. Hintikka: „A Discourse on Descartes’ Method”, in: Hooker, 74–88., uő U.
Remes-szel közösen: The Method of Analysis, Dordrecht-Boston: D. Reidel, 1974., E. M. Curley:
gunk óta hozzászoktunk, csak akkor ismerjük meg tökéletesen őket, ha igen figyel-
„Analysis in the Meditations: The Quest for Clear and Distinct Ideas” in: Rorty, 153–176., H.-J.
mesen elmélkedünk róluk, s elménket – amennyi­re lehetséges – elfordítjuk a testi dol-
Engfer: Philosophie als Analysis, Stuttgart-Bad Canstatt: Fromman-Holzboog, 1982. különösen
68–167., valamint a szerző Spinoza és a filozófiai etika problémája című könyvének (Budapest:
Atlantisz, 1997.) 27–44. oldalig terjedő része.

232 233
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

nyerhetünk a valóságról. Amikor tehát elhatározzuk, hogy megpróbáljuk két- egyszerűen megváltoztassa az olvasó életét. Úgy kell megalkotnia szövegét,
ségbe vonni valamennyi, ezen az úton szerzett ismeretünket – hogy miért ha- hogy az egy élethelyzet modellálása legyen: az Értekezés stilizált önéletrajz-
tározzuk el, arra az első elmélkedés kapcsán még visszatérünk –, hogy valami- zal kísérletezett, az Elmélkedések pedig maga is kettős módszert alkalmaz: az
képp eljussunk a megrendíthetetlen alapzatig, akkor nem elégséges pusztán egyik a beszélgetés-jelleg: az a teljesen fiktív beszélgetés, amely a mű fő szö-
az iskolai tudományosság módszertanára hagyatkozni, mert az óhatatlanul vegtestét jellemzi és az a félig-meddig fiktív beszélgetés, amelyet Descartes
alulmarad a megszokás hatalmával szemben. Ha az első filozófia egy szemé- önmaga és az ellenvetések szerzői között rendez meg az ellenvetések – vála-
lyes habitusként elsajátított tudást próbál fölváltani egy másikkal, akkor el- szok játékában. A másik módszer maga az elmélkedés mint műfaj. Ez azon-
engedhetetlen, hogy az általa javasolt tudás is habitus jellegű legyen: éppen ban az olvasóval szemben is támaszt követelményeket. Ugyanis nem elég –
azt az embert kell, a maga individualitásában, megszólítania, aki a metafizi- amint ezt Descartes többször is hangsúlyozza –, ha pusztán csak végigolvassa
ka tanulmányozására adja a fejét. Éppen őt kell teljes valójában – s nem csak a mű szövegét. Saját személyes ügyévé is kell tennie úgy, hogy az olvasottak
„fejében” – érdekeltté tennie, rávinnie arra az útra, amely a világgal kapcsola- begyakorlásával, készséggé fejlesztésével eredményesen küzdhessen a korábbi
tos végső állásfoglalásainak „zárójelbe tételéhez”, majd pedig megváltoztatá- megszokások ellen. Ezt hivatott elősegíteni az, hogy az Elmélkedések fölosz-
sához vezet. Ez azonban nem csekély követelményeket támaszt a szerzővel s tása egymást követő napokra utal, mintegy napról napra előírva az elmélke-
olvasójával szemben is. A szerzőnek mindent meg kell tennie azért, hogy lét- dés megfelelő adagját, és ezért fontos, hogy Descartes egy levelében megha-
rejöjjön a közös kiindulópont, a világtapasztalásnak a szerző és reménybeli tározza azt az olvasási technikát is, amellyel a legalkalmasabban lehet eljutni
olvasója számára egyaránt belsőleg ismert alaprétege. Az olvasónak ugyan- a „terápia” céljához. Valamilyen közvetett módon bizonyosan utal az Elmél-
is úgy kell eljutnia az új belátásokhoz, mintha ő maga tett volna szert rájuk, kedések főszövege a La Flèche-i nagyhéti lelkigyakorlatok rendjére s Loyolai
mintha a saját világtapasztalatát korábban vezérlő elvek között most fölbuk- Szent Ignácnak ezt megalapozó művére, az Exercitia spiritualiára18. Össze-
kant ellentmondások következményeként ő maga jutott volna el az átalakí- foglalóan rögzíthetjük tehát, hogy a karte­ziánus metafizika lényegéhez tarto-
tások szükségességének fölfedezéséhez. A szerzőnek tehát valamiképp egybe zik, hogy nem pusztán kognitív vállalkozás, hanem a kezdő filozófust teljes
kell olvasztania az ő saját és az olvasó vélt világtapasztalatának alapvető ele- emberi valójában, rögeszméivel, előítéleteivel, ösztöneivel, érzelmi beállító-
meit, hogy azt az utat, amelyet ő már bejárt, s amelyet épp fölvázolni készül, dásaival együtt próbálja bevonni a kísérletbe.
az olvasó minél kevesebb fenntartással érezhesse magáénak. Vagyis ebben a Ez a megállapítás pedig már azt is érthetővé teszi, miért kitün­tetett jelen-
terapeutikus értelemben az a priori, a „korábban ismertből” kifejezés értel- tőségű az Elmélkedések Descartes œuvre-jén belül: a metafizikának, az első
me a következő: abból kell kiindulni, ami már eleve, triviálisan ismertnek filozófiának leginkább megfelelő rendet nem a szintetikusnak,19 vagy ­éppen
látszik világtapasztalatunkban. Ám ez a feladat hallatlanul nehéz. Egyrészt
nehéz az olvasóközönség kiválasztása és azonosítása: hogy Descartes küsz-
ködik ezzel, jól látható az Alapelvek latin illetve francia kiadásához írt elő- 18
 Az először L. J. Beck által föltételezett kapcsolat mindazonáltal nem lehet túlságosan szoros.
szó eltérő hangvételéből.17 De magában véve is nehéz, mert a filozófusnak Descartes a „meditációk” címmel valószínűleg inkább csak az analízis módszerének terapeu-
tikus rétegére akarta nyomatékosan ráirányítani a figyelmet. Vö. L. J. Beck: The Metaphysics
mint írónak igen korlátozottak az eszközei: nem léphet ki a szövegéből, hogy
of Descartes, Oxford: Clarendon Press, 1965. 28–38., ill. B. Rubidge: „Descartes’ Meditations
and Devotional Meditations” in: Journal of the History of Ideas 28 (1992) 27–49.
17 19
  Lásd D. Moreau bevezetőjét a Descartes: Lettre-préface des Principes de la philosophie című   „… [a szerző] az Alapelvekben tanít és szintetikusan jár el.” Descartes beszélgetése Burman-
könyvecskéhez, Paris: Flammarion, 1996. 12. skk. nal Elmélkedések, 54, AT V, 153.

234 235
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

summa­szerűnek 20 nevezett Alapelvek, nem is az inkább alkalmi írásnak szánt lán”, amely tisztázatlan mértékben hozza közelebb, s ugyanakkor takarja el
Értekezés, hanem egyedül az Elmélkedések követi. előlünk „magát” a valóságot?
A „módszertani” és e „terapeutikus” értelemben vett analízis mellett E. M. Ezekben a többé-kevésbé metaforikusan megfogalmazott kérdésekben
Curley nyomán beszélhetünk azonban még a fogalmi tisztázás értelmében jól láthatóan két alapvető dologról van szó. Van-e egyáltalán valami a vilá-
vett analízisről is.21 Ekkor arról van szó, hogy kiindulópontul választunk egy gon ideáinkon kívül – felbukkan tehát az elménken kívüli világ realitására
tételt a mindennapi vélekedések „rendszeréből”, megpróbáljuk fölhozni elle- vonatkozó, ettől kezdve hagyományossá váló kérdés –, s ha van, mi külön-
ne az összes lehetséges ellenvetést, s aztán meglátjuk, milyen formában tart- bözteti meg azokat az ideáinkat, amelyek igaz módon jelenítik meg tárgyu-
ható mégis az állítás. Ez újabb állítást ismét alávethetjük e próbának, s így to- kat, azoktól, amelyek tévesen teszik ezt – vagyis mi az igazság kritériuma.
vább egészen addig, amíg el nem jutunk valamilyen megkérdő­jelezhetetlen Ennek az összetett feladatnak felvázolására és megoldására vállalkozik
eredményhez. Az Elmélkedéseket csakugyan át- meg átszövik ezek a fogalmi tehát a hat részből álló metafizikai elmélkedés. Az első részben Descartes
tisztázások: elég, ha csak az én, az Isten, a viasz, a tévedés stb. világos és el- azt mutatja meg, hogy lehetséges kételkedni valamennyi olyan állításunk-
különített fogalmának megszerzésére gondolunk. ban, amelyet a köznapi életben – „morális bizonyossággal” – igaznak tar-
Az analízis e módszertani rétegeinek feltárásával pedig már minden elő- tunk. Nem arról van szó, hogy Descartes rámutat arra, hogy életünk során
feltétel adott hozzá, hogy belefogjunk a mű ismertetésébe és elemzésébe. gyakran ténylegesen kételkedünk, hanem arról, hogy kimutatja: lehetséges ké-
telkednünk azokban az állításokban is, amelyekkel kapcsolatban ténylegesen
Az Elmélkedések az a mű, amelyben Descartes választ próbál adni arra a kér- talán so­hasem kételkedünk. A morálison túlmenő, „metafizikai” bizonyos-
désre, amelyet a korkérdésekkel foglalkozó bevezető fejezetben az egész újkori ság22 elérése épp azt jelentené, hogy olyan állításhoz jutunk, amelyben nem
filozófiát jellemző kérdésfeltevésként mutattunk be. Adva van az élet átalakí- is lehetséges kételkedni. „Módszertani” kételkedésről van szó, melynek célja
tásában, kényelmesebbé tételében minden korábbi tu­dományos gondolko- ellensúlyozni azt az előítéletünket, hogy túlságosan is kötődünk mindennapi,
dásnál sikeresebbnek bizonyuló, matematikai alapokon megújított korpusz-
kuláris ter­mészettudomány. Hogyan lehetséges belátni s igazolni azt, hogy 22
 Az Alapelvek francia kiadása a következőképp értelmezi ezt a megkülönböztetést: „A bi-
ez a tudomány és a filozófia rá épülő többi ága – beleértve az etikát is –, ké- zonyosság két fajtáját különböztetem itt meg. Az elsőt morálisnak nevezem, azaz olyannak,
pes olyan állításokat tenni, amelyek igazsága kétségbevonhatatlanul bizo- amely elégséges erkölcseink (nos moeurs) szabályozására, vagyis amely oly nagy, mint azoké
a dolgoké, amelyekre nézve nem szoktunk kételkedni az élet vitelét tekintve, noha tudjuk,
nyos? Hogyan s mivel lehetséges fölváltani azt a tudományképet, amely a
megtörténhetik, hogy – abszolút értelemben véve – hamisak. […] A bizonyosság másik fajtája
gyakorlatban igazolandó hipotézisek megfogalmazását tekinti fő feladatául,
az, amikor semmiképp sem tartjuk lehetségesnek, hogy az illető dolog másképp legyen, mint
s amely a legtermészetesebben látszik következni abból a kiinduló előfelte- ahogyan ítélünk róla […] Ez a bizonyosság pedig azon az igen-igen bizonyos metafizikai alap-
vésből, mely szerint megismerésünk közvetlen tárgyai nem a rajtunk kívü- elven nyugszik, mely szerint Isten feltétlenül jó s az egész igazság forrása.” (AT IX-2, 323–324)
li dolgok, hanem elménk ideái? Hogyan lehetséges átjutni az „ideák fáty- Az „abszolút értelemben véve” kifejezés arra utal, hogy Isten feltétlen hatóképességénél fogva
előidézheti, hogy az illető állítások ne legyenek igazak. Föl kell továbbá figyelnünk arra, hogy
az itteni célkitűzés sem azt a tézist nem foglalja magában, hogy mindennapi életünk folyta-
tásához elengedhetetlenül szükséges a jelenleginél nagyobb bizonyosság megszerzése, sem
20
  Válaszok a 4. sorozat ellenvetésre: Elmélkedések, 167, AT VII, 254. azt, hogy lehetséges minden állítást közvetlenül metafizikai bizonyosságúvá tenni. Ez fontos
21
  Vö. E. M. Curley: „Analysis in the Meditations: The Quest for Clear and Distinct Ideas” szempont lesz majd akkor, amikor az itt alkalmazott kételkedési módozatokra adott későbbi
in: Rorty, 153–178. válaszokat értelmezzük.

236 237
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

elsősorban az anyagi dolgokra vonatkozó, érzéki tapasztalatainkhoz. De mi ne legyen föld, ne legyen ég, ne legyenek kiterjedt dolgok, ne legyen alak, ne legyen
az oka annak, hogy Descartes meg akarja szüntetni ezt a kötődést? Legköz- nagyság, ne legyen hely, és hogy mindez mégis, miként most, úgy tűnjék föl számom-
vetlenebb oka kétségkívül az a nehézség a tudományok megalapozásával kap- ra, mintha léteznék? […] De talán Isten nem akarta, hogy ily nagyot csalódjam, hi-
csolatban, amelyről az eddigiekben beszéltünk. Az első elmélkedés elején a szen a legfőbb jónak mondják. Ha azonban jóságának ellentmondana annak felté-
következőket olvassuk: telezése, hogy olyannak alkotott engem, aki mindig téved, ugyanezzel a jósággal az
sem férne össze, hogy olykor-olykor tévedni hagyjon. Márpedig azt semmiképp sem
„Ennek hatására beláttam azt is, hogy egyszer az életben gyökerestül föl kell forgat- állíthatom, hogy sohasem tévedek.” (Elmélkedések, 29)
nom, s az első alapoktól kiindulva újra kell kezdenem mindent, ha arra törekszem,
hogy egyszer még valami szilárdat és maradandót hozzak létre a tudományok területén.” Vagyis a mindennapi metafizikai alapintuíció fő ellentmondása az isteni min-
(Elmélkedések, 25, saját kiemelésem.) denhatóság és a legfőbb jóság között feszül, amely – az Elmélkedések össze-
függésében – a tudományos állításokban ténylegesen vagy lehetőség szerint
De nem ez az egyetlen ok. A másik ok összekapcsolódik az elmélkedés-mű- föllépő tévedések összefüggésében jelentkezik, miközben a másik lehetséges
faj alkalmazásának motívumával. Mint már láttuk, Descartes szerint a szin- megjelenési mód, a fizikai és erkölcsi értelemben vett rossz jelenléte a világ-
tetikus módszer alkalmas lehet a geometria kifejtéséhez, mert azok az alap- ban, itt egyáltalán nem jut szóhoz. Innen nézve világosodik meg igazán a ne-
fogalmak s alaptételek, amelyekre a bizonyítandó tételeket visszavezetjük, a gyedik elmélkedés jelentősége, amely teljes egészében ennek az ellentmon-
térre vonatkozó, mindannyiunk számára ellentmondásmentesnek, érvényes- dásnak a feloldását célozza. Ha pedig igazat adunk Rodis-Lewisnek abban,
nek látszó mindennapi intuíció hű leírását alkotják. Ezzel szemben a metafi- hogy a negyedik rész, vagyis a tágabb értelemben vett teodícea, az eredeti
zika kiindulópontja két okból sem lehet az a „mindennapi” metafizikai intu- metafizikai kéziratnak az Értekezés megírását követő átalakítása során került
íció, amelybe a geometriai alapintuícióhoz hasonlóan mintegy „belenövünk”. csak kidolgozásra, akkor azt is feltételezhetjük, hogy az isteni mindenható-
Egyrészt azért nem, mert az nem mindannyiunké, hanem mindig egy parti- ság mint szkeptikus érv s az ezt továbbfejlesztő démon-argumentum is eb-
kuláris embercsoporté. Másrészt azért nem, mert a Descartes számára legké- ben az időszakban jelent meg – mint explicit filozófiai téma. Hiszen teljesen
zenfekvőbb módon adódó metafizikai alapintuíció nem ellentmondásmentes. nyilvánvaló, hogy maga az ellentmondás, amely kezdettől fogva a keresztény
Ez utóbbi a súlyosabb érv, mert azt vonja maga után, hogy sem a tudomá- gondolkodás egyik fő kérdése, már korábban is ismeretes volt Descartes szá-
nyok stabil épületének kialakítása nem lehetséges, sem életvezetésünket nem mára. Éppen úgy, mint ahogyan már a korábbi írásokban is találunk utalá-
irányíthatják az alapintuíciót artikuláló, ám egymásnak ellentmondó meta- sokat az értelem és akarat funkciójának kettősségére – például a 12. szabály-
fizikai alaptételek. E metafizikai alapintuícióban ugyanis Isten értelmezése ban23 –, anélkül, hogy a negyedik elmélkedésbeli részletességgel lenne kifejtve.
megkerülhetetlen, márpedig az ellentmondás, amelynek megszüntetése nél- Vagyis a mindennapi metafizikai alapintuíciót nem lehet magától érte-
kül sem szilárd tudomány, sem szilárd elhatározásokon alapuló életvezetés tődőként előfeltételezni, hanem, ellenkezőleg, éppenséggel meg kell kérdő-
nem lehetséges, éppen a hagyományos istenfogalomban rejlik. jelezni, hogy végezetül vagy meg lehessen szilárdítani, vagy föl kelljen vál-
tani egy másik intuícióval. Ezt a megkérdőjelezést mindenre kiterjedően az
„Mindemellett mélyen belevésődött elmémbe az a régi nézet, mely szerint van vala-
mely Isten, aki képes mindent megtenni, és aki engem magam is teremtett – olyan- 23
  „az értelemnek azt a képességét, hogy intuícióval megragadja és megismeri a dolgokat, meg-
nak, amilyen vagyok. De honnan tudom, nem azt vitte-e végbe Isten, hogy egyáltalán különböztetjük attól, amellyel ítél állító vagy tagadó értelemben.” Szabályok, 134.

238 239
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

isteni mindenhatóságra épülő argumentum viszi véghez, az első szkeptikus meg a kételkedés lehetőségének alátámasztására,25 majd az analitikus kom-
érveknek hozzá képest inkább előkészítő funkciójuk van. Ezek az első érvek, mentátorok által talán a legtöbbet tárgyalt álom-érv, melynek konklúziója:
magukban véve, a tudományelmélet összefüggésébe tartoznak, ám Descar- „sohasem tudom biztos jelek alapján megkülönböztetni az álmot az ébren-
tes itt nem elsősorban tudományelméleti céllal alkalmazza őket, hanem kife- léttől”. (Elmélkedések, 27) Ezután az összetett szituációk egyszerű összetevői,
jezetten metafizikai célzattal. Ezért egyáltalán nem kell megütköznünk azon, majd ebből kibontva a matematikai állítások következnek.
hogy milyen kevéssé gondosan jár el Descartes fölvetésükkor és megválaszo-
lásukkor is. A szakirodalomban a mindenható-isten-érvnél sokkal többször „Ebbe a nembe tartozik, úgy tűnik, a testi természet általában, valamint a hozzá tar-
említett démon-argumentum alapvető feladata már nem a kétely kiterjeszté- tozó kiterjedés; azután a kiterjedt dolgok alakja, a mennyiség, vagyis ezeknek a dol-
se, hanem annak az érzelmi attitűdnek a kialakítása az olvasóban, amelynek goknak a nagysága és száma, továbbá a hely, amelyben léteznek, fennállásuk ideje és
alapján meghaladja az általános kételyt a minden állítás hamisságáról kiala- más effélék.” (Elmélkedések, 28)
kított meggyőződés értelmében.
Az első elmélkedés kiindulópontja egy egyszerűnek látszó adottság, a Fel kell figyelnünk arra, hogy itt olyan fogalmakkal találkozunk, amelyek az
gyermekkorunktól kezdve belénk ivódott „ismeretek” halmaza. A szkepti- ötödik elmélkedésben a belénk született ideák példáiként bukkannak fel új-
kus érvek egymásutánja – annak a módszertani szabálynak eleget téve, hogy ra, s mégis, az első elmélkedés kétségbe vonhatónak láttatja a rájuk vonatko-
a látszólag egyszerűn belül is különítsünk el részeket – ezt a látszólag egysze- zó állításokat. Ebből két tanulság kínálkozik számunkra. Az első az, hogy az
rű adottságot részekre bontja: olyan állításcsoportokra, amelyek különböző Elmélkedésekben olvasható állításokról csak akkor dönthető el, hogy Descartes
tárgyterületekre vonatkoznak és különböző típusú igazságigénnyel lépnek fel. magáénak vallotta-e őket, ha figyelembe vesszük az állítás helyét az egész gon-
A kérdéseket megfogalmazó, azaz „a filozofálni épp csak most kezdő, érzéki dolatmeneten belül. Az első elmélkedés propedeutika: nagyon is lehetséges,
ember”24 szempontjából legegyszerűbbtől – azaz legkézenfekvőbbtől –, az ér- hogy felbukkannak olyan gondolatmenetek, amelyek bizonyos értelemben
zékszervi objektumokra vonatkozó érzékcsalódástól haladunk tovább az egy- ellentmondanak a későbbieknek. A második tanulság az, hogy Descartes
re több elvonatkoztató képességet igénylő rétegek felé. Az egyes csoportoktól esetében a „gyökeres fölforgatás” semmiképp sem azt jelenti, hogy mindent,
továbbvivő kérdés rendre a következő: le­hetséges-e az oda tartozó állítások ta- amit korábban gondolt, egyszerűen elvet. A jellemző inkább az, hogy meg-
gadása, lehetsé­ges-e bennük kételkedni. Noha ez kezdetben nem nyilvánva- maradnak, csak éppen a hozzájuk való eljutás módja,26 illetve megalapozá-
ló, a „lehetséges” jelentése: nem foglal magában ellentmondást, függetlenül suk lesz más, Descartes szemében szilárdabb annál, amilyen korábban volt.
attól, hogy a mindennapi életben ténylegesen kételkedünk-e ezekben az állí- Mindenesetre ezen a ponton világossá válik, hogyan lép túl Descartes az
tásokban, vagy sem. Ha lehetséges kételkedni, a kérdést a következő állítás- Értekezésbeli argumentáción. Ott ugyanis a mindent átfogó érv éppenséggel
csoportra vonatkozóan kell újra fölvetni. Így első lépésben, az ún. illúzió-érv az álom-argumentum volt, amelyet – már Isten létezésének bizonyítása és
segítségével könnyedén belátjuk, hogy – különösen – a távoli tárgyakra vo- az igazságkritérium bevezetése után – a geometriai igazságokra vonatkozó-
natkozó észlelési ítéleteinkben kételkedhetünk. Ezt követi az aktuális, ben- an azzal hárított el, hogy „az álomtól ezek még igazak is lehetnek”. Az itteni
nünket ténylegesen körülvevő szituáció érzékelésére épülő állítások csoportja.
Itt először egy – nem véletlenül túl gyorsan elintézett – őrültség-érv jelenik 25
  Lásd ezzel kapcsolatban a Foucault-Derrida vitát, amelynek fő írásai immár magyarul is
olvashatók: Világosság (2008) 7–8. szám, 29–75.
24 26
 A Burman-beszélgetésből származó megfogalmazások. Lásd Elmélkedések, 26.   Lásd erről majd a második elmélkedés viaszhasonlata kapcsán mondandókat!

240 241
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

tárgyalásban is fölmerül az a gondolat, hogy a geometriai állítások igaz voltát összes többinél rosszabb alternatívának tekinti, amellyel komolyan nem is
az álom nem befolyásolja, hiszen itt olyan igazságra vonatkozó igényről van kell foglalkozni. A 3-as alkotja azt az alternatívát, amellyel tulajdonképpen
szó, amely nem tartalmazza a külső tényállásnak való megfelelés mozzanatát. vitája van: azoknak az álláspontja, akik – mint paradigmatikusan Gassendi –
hisznek abban az Istenben, amelyben Descartes is hisz, ám úgy vélik, a tudo-
„Hiszen akár ébren vagyok, akár alszom, kettő meg három az öt, a négyszögnek pe- mányban ennek ellenére sem érhető el a teljes bizonyosság. Az Elmélkedések
dig négy oldala van, s lehetetlennek látszik, hogy ennyire átlátható igazságok a ha- drámai vitája azonban az 1) és a 2) álláspont közt zajlik: ahhoz, hogy meg-
misság gyanújába keveredhessenek.” (Elmélkedések, 28) győzze az olvasót az 1) álláspont igazáról, megpróbálja 2-t a végletekig fokoz-
ni, tehát Isten mindenhatóságát arra használni, hogy kételkedésre indítson
Ez volt az Értekezés végső álláspontja, ám az Elmélkedésekben kifejezetten itt minden lehetséges állításcsoport tekintetében (hiszen az a hatalom, amely
jelenik meg az a korábban már idézett „régi nézet” (vetus opinio), amely az a geometria igazságait képes kétségbe vonni, a fortiori képes ezt megtenni a
isteni mindenhatóságra alapozva még ezt az állításcsoportot is kétellyel illet- korábbi típusú, gyengébb állításokkal is).
hetőként mutatja be. Ezután pedig egy drámai próbálkozás következik en-
nek a – most már – mindenre kiterjedő kételkedésnek a megfékezésére: az „Ezekre az érvekre, bizony, nemcsak hogy nem tudok mit válaszolni, de végül még arra
­ateista álláspontjának átvétele. is rákényszerülök, hogy elismerjem: azok közül, amiket hajdan igaznak véltem, semmi
sincs, amit ne lehetne kétségbe vonni, s ráadásul nem is meggondolatlanságból vagy
„Lesznek azonban olyanok – s talán nem is kevesen –, akik inkább tagadnák egy ily könnyelműségből, hanem szilárd és végiggondolt okfejtés alapján.” (Elmélkedések, 29)
hatalmas Isten létezését, mintsem hogy az összes többi dolgot bizonytalannak hig�-
gyék. Nos, velük most nem is ellenkeznénk, s meg is engednénk, hogy mindaz, amit De nemcsak terjedelmét tekintve fokozza végletekig a korábbi nézeteket ille-
Istenről mondottunk, puszta koholmány.” (Elmélkedések, 29) tő kételkedást, hanem úgyszólván időbelileg is. Ennek megértéséhez föl kell
idéznünk, hogy milyen nagy szerepet játszott az eddigi vizsgálódásokban az
A későbbi fő gondolatmenethez képest itt egy feje tetejére állított világot lá- instancialitás, a pillanatszerűség gondolata. Legutóbb a fény terjedésénél és
tunk: a mindenható Isten a kétely generálásának legfőbb eszközeként jelenik az érzékszervi adatoknak a közös érzék felé történő továbbterjedésénél lát-
meg, s egy pillanatra úgy tűnik, a kételymentes bizonyosság épp ennek az is- tuk, hogy a descartes-i filozófia alapegysége az instans, az a „pillanat”, amelyet
tennek a kiiktatása révén szerezhető meg. Ez a látszat azonban rögtön meg- vagy az időn teljesen kívül állóként, vagy pedig igen rövid időtartamként kell
szűnik, mihelyst Descartes bevezeti a kontingencia-érvet, amely szerint an- fölfognunk. A harmadik elmélkedésből és az első válaszokból nyilvánvalóvá
nál nagyobb az esély arra, hogy folyton tévedjünk, minél kevésbé emelkedik válik, hogy Descartes a világ egészének lefolyását illetően az Elmélkedésekben
ki a véges okok láncolatából – hatalma és jósága révén – az a létező, amelynek is fenntartja az instansokra osztás tézisét. S ahogyan a Szabályok tanításában
létezésemet köszönhetem. Elvileg tehát négy lehetőség kínálkozik Descartes expliciten, az Értekezésben pedig impliciten a megismerés szempontjából meg-
számára: 1) van Isten, s ez a tényállás hozzásegít a teljes bizonyossághoz; 2) határozó jelentőségű az instansszerű megismerési aktus, az intuíció elsőbbsége,
van Isten, s ez a tényállás még a geometriában is kételkedésre késztet; 3) van úgy az, ami az eddigieket követően az első elmélkedésben történik, amellett
Isten, de ennek a tényállásnak nincs hatása a tudományban elérhető bizo- tanúskodik, hogy a megismerést Descartes továbbra is instanciális aktusok
nyosság mértékére; 4) nincs Isten, s ez a tényállás lehetetlenné teszi a teljes értelmében fogja föl, bármennyire igaz is az, hogy maga az „intuíció” (intui-
bizonyosság elérését. Az argumentáció alapján úgy tűnik, Descartes 4-et az

242 243
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

tus) kifejezés szinte teljesen eltűnik a késői Descartes szótárából.27 Erről a most Ez a puszta elhatározás azonban még mindig nem elég. Szükség van arra is,
már mindenre kiterjedő kételyről ugyanis kiderül, hogy csak abban a pilla- hogy legyen egy olyan, nálam hatalmasabb autoritás, amelyre tekintve azok-
natban képes teljesen kifejteni hatását, amelyben fölfogom az őt alátámasz- ban a pillanatokban is képes vagyok fönntartani ezt az elhatározást, amikor
tó érveket. Amint elfordítom elmém tekintetét az érvektől, rögtön erőt vesz az érvek ereje már nem gyakorol hatást értelmemre. Mutatis mutandis ugyan-
rajtam a megszokás, amely ellen Descartes globálisan az elmélkedés műfaját arról a funkcióról van tehát szó, amely – a kifejtett elméletben – Istennek jut
próbálja alkalmazni, egyes feladatokra pedig más és más segédkonstrukció- azokban a pillanatokban, amelyekben éppen nem gondolok azokra az érvek-
kat vezet be. Ez a megszokás révén érvényre jutó nézet ráadásul megegyezik re, amelyek a világos és elkülönített belátást mint igazságkritériumot meg-
Descartes legfőbb vitapartnerének álláspontjával, amelyet az imént 3-ként alapozzák. Egy Istennel szembeállított hatalom konstrukciójáról van szó,
soroltunk föl: van Isten, de csak valószínűség van, nincs teljes bizonyosság. melynek „igen nagy hatalma” egy látszatvilág teremtésében nyilvánul meg:
egyetlen tette, hogy megtéveszt engem.
„Ám az még nem elegendő, hogy erre fölfigyeltem. Gondoskodnom kell róla, hogy
minderre emlékezzem is, hiszen szakadatlanul visszatérnek a megszokott nézetek „Fölteszem tehát, hogy nem Isten, aki a legjobb, aki az igazság forrása, hanem vala-
[…] S addig nem is fogok leszokni arról, hogy helyeseljem őket és megbízzam ben- mely gonosz szellem, amely igen nagy hatalommal rendelkezik s ravasz is egyben,
nük, ameddig olyanoknak tekintem őket, amilyenek valójában, tudniillik valami- minden igyekezetével azon van, hogy megtévesszen engem. Fölteszem továbbá, hogy
lyen módon kétségesnek […], de mindazonáltal igen valószínűnek, melyek elfoga- az ég, a levegő, a föld, a színek, az alakok, a hangok és valamennyi külső dolog nem
dása sokkal inkább megfelel a józan észnek, mint elutasításuk.” (Elmélkedések, 30) más, mint az álmok játéka, amellyel ez a gonosz szellem vet cselt a hívés bennem lé-
vő képességének.” (Uott.)
Az a segédkonstrukció, amelynek feladata, hogy kiterjessze az érvelés pilla-
natában föllépő elhatározást az érvelést követő pillanatokra is, két részből te- A sokat vizsgált démon funkciója tehát nem az – legalábbis az első elmélke-
vődik össze. Az egyik rész az a suprema dubitatio, „a kételkedés legmagasabb dés most vizsgált gondolatmenetében nem az –, hogy tovább terjessze ki a ké-
foka”, amelynek előzményeit Montaigne-nél és J.-P. Camus-nél az Értekezés tely hatókörét.28 Azt ugyanis az isteni mindenhatóságra és a kontingenciára
kapcsán már fölidéztük. építő érv már kiterjesztette odáig, ameddig Descartes számára egyáltalán le-
hetséges volt. A démon funkciója a meditációéhoz hasonló, amennyiben va-
„[S]zándékosan teljesen ellenkező irányba fordulván önmagamat tévesztem majd lamiképp arról van szó, hogy hatástalanítsa azt az „igazi ember” (Értekezés,
meg, s egy bizonyos ideig azt képzelem, hogy ezek a nézetek teljességgel hamisak és 5. rész vége) mivoltunkból fakadó hátrányt, hogy elménk csak egyetlen pil-
kitaláltak, mígnem aztán – miután mintegy kiegyenlítődött az ellentétes előítéle- lanatig képes egy dologra összpontosítani. A Gassendinak adott válasz telje-
tek súlya – a rossz megszokás nem fordítja el többé ítéletemet a dolgok helyes meg- sen egyértelműen fogalmaz:
ragadásától.” (Uott.)
„Egy filozófus nem is csodálkozott volna jobban ezen a föltevésen, mint azon, ha oly-

27
kor – hogy a görbe botot kiegyenesítsük – a botot az ellenkező irányban görbítjük el.
 Ennek oka talán az, hogy túlságosan is kapcsolódott a látás-metaforához és ezen keresztül a
képzelethez, amely a Szabályokban még alapvető szerepet játszott, a későbbi művekben azonban
28
alárendelt helyzetbe került. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a Szabályokban az intuíció  Ezt az álláspontot képviseli J. Cottingham is „The Role of the Malignant Demon” című
meghatározása maga is a képzelet aktusától való elhatárolással kezdődött. tanulmányában in: Moyal, II, 129–136.

244 245
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

A filozófus ugyanis tudja, hogy gyakorta hasznos hamis dolgokat igaznak föltételez- valami nagyon mocskos dolgot fedezünk fel a húsban, melyet jó étvággyal fogyasz-
ni, hogy ezáltal világítsuk meg az igazságot: mint amikor a csillagászok egyenlítőt, tunk, e felfedezés meglepetése oly mértékben megváltoztatja az agy diszpozícióját,
állatövet, s más köröket képzelnek az égre, amikor a geométerek az adott alakzatok- hogy ezután már esetleg csak borzalommal tekintünk az ilyen húsra, holott azelőtt
hoz új egyeneseket húznak – s a filozófusok is gyakran alkalmaznak efféle fogáso- örömmel megettük.” (A lélek szenvedélyei, 65, az én kiemelésem.)
kat.” (Elmélkedések, 190)
Azt szeretném tehát állítani, hogy Descartes számára már az isteni minden-
Föl lehet vetni mindezzel szemben, hogy a démon konstrukciója éppúgy sa- hatóság és jóság közti diszkrepancia a tévedés lehetősége kapcsán is efféle
ját konstrukcióm, mint amennyire az ezt megelőző elhatározás a suprema „nagyon mocskos dolog”, amelyet hirtelen fölfede­zünk mindennapi meta-
dubitatiora a saját tettem volt. Ez kétségkívül igaz is. Meg kell azonban gon- fizikai alapintuíciónkban, s amelynek következtében már nem tudjuk úgy
dolnunk két érvet. Az egyik abból indul ki, hogy Descartes életében meg- alkalmazni azt, mint korábban. Legfőképp azonban mégis a démon fel-
történt már egyszer az, hogy egy fontos döntést, amelyet saját magának kel- adata az, hogy a természetes, régi megszokás által megrögzült kapcsolatot
lett (volna?) meghoznia, de hosszú időn át, sokféle okból kifolyólag nem egyetlen cselekedettel megszakítson. Descartes-nak mindazonáltal óvato-
vállalkozott rá, végül meglehetősen furcsa körülmények között, egy külső san kell bánnia a szkeptikus érvekkel: egyfelől elég erősnek kell láttatnia
autoritásra rácsúsztatva „hozott meg”. Az álmokra gondolok, amelyekben őket ahhoz, hogy meggyőzze az olvasót az átfogó kételkedés jogosultságá-
a követendő életpályára vonatkozó döntést isteni elhivatottságként értel- ról, másfelől azonban legalább egy állítással szemben gyengének kell őket
mezte – nem egy vallási élményben, hanem egy élmény vallásos értelmezé- beállítania, ha csakugyan kétségbevonhatatlan alapzatra kívánja állítani a
sében, ahogyan Gouhier-nél és Rodis-Lewisnél láttuk. Nem állítom, hogy tudomá­nyokat. Az első elmélkedés­ben Descartes az első feladatot próbálja
Descartes számára akár 1619-ben, akár 1639-ben világos volt, hogy egyfajta, megoldani, a második elmélkedés feladata pedig az, hogy megtalálja azt az
a tudatosság küszöbe alatt zajló manőverrel megpróbálja elhárítani magától állítást, amelynek igazságát még a démon-argumentum által végső formá-
a felelősséget a döntésért. Csak azt állítom, hogy akár sejtett ebből valamit, ba öntött suprema dubitatio sem képes megrendíteni. A második elmélkedés
akár nem, nagyon is jól kellett ismernie az embernek effajta felelősség-áthá- először is összefoglalja az előző eredményeit, s ki­mondja: meggyőződtünk
rításra hajlamos természetét, s ez elég lehetett ahhoz, hogy megkonstruálja arról, hogy nincs ég, nincs föld, nincsenek érzékszerveink, nincsenek tes-
démoni segédszerkezetét. tek. De vajon létezik-e még egyáltalán az, aki elmélkedik, nem enyészett-e
A másik érv egy olyan, a megszokás ellensúlyozására szolgáló hatás- közben ő is el? Nem, hiszen lennie kellett, ha egyszer meggyőződött vala-
mechanizmusra épít, amelyet Descartes kifejezetten föl is dolgoz A lélek miről, még ha netán arról kellett is meggyőződnie, hogy egy gonosz szel-
szenvedélyeiben. lem folytonosan megtéveszti. A nevezetes kijelentés itteni megfogalmazá-
sa annyira eltér az Értekezésétől és a szokásosan fölidézett cogito ergo sumtól,
„Szintén hasznos tudni, hogy bár a mirigy, illetve a szellemek és az agy mozgása, me- hogy mindenképp idézni kell.
lyek bizonyos tárgyakat képzeltetnek el a lélekkel, természettől fogva össze vannak
kapcsolva azokkal a mozgásokkal, melyek a lélekben bizonyos szenvedélyeket kelte- „Tévesszen csak meg, amennyire tud, azt mégsem lesz képes elérni sohasem, hogy
nek, a megszokás révén mégis el lehet őket választani tőlük, és még hozzá is lehet kap- ameddig azt gondolom, vagyok valami, semmi sem legyek. Olyannyira így van
csolni őket igen különböző más mozgásokhoz; sőt ezt a szokást egyetlen cselekvéssel is ez, hogy – mindent kellően megfontolván – végül is le kell szögezni: az én vagyok,
meg lehet szerezni, és egyáltalán nem kíván hosszú gyakorlást. Így amikor váratlanul

246 247
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

én létezem kijelentés – valahányszor kimondom vagy elmémmel megragadom – szük- Nézetem szerint azonban valójában sem a „gondolkodás” mint általános felté-
ségszerűen igaz.”29 (Elmélkedések, 34) tel és a két részből összetevődő másik feltétel elemei között nincs igazi ellen-
tét, mint ahogyan a két feltételrész maga is összekapcsolható a gondolkodás
Több dologra is föl kell figyelnünk e megfogalmazás kapcsán. A legelső az, és a beszéd sajátos descartes-i értelmezésének talaján. Ez egyszersmind azt is
hogy – mint az Értekezés kapcsán már említettük – itt nem egy kész alapelvvel, jelenti, hogy a vel kötőszót „vagyis” értelemben kell alkalmaznunk.
„princípiummal” van dolgunk, amely – legalábbis formáját tekintve – azonnal A legnyilvánvalóbb az, hogy az Elmélkedésekbeli profertur nem ugyanazt
további következtetések levonására adna alkalmat, hanem egy olyan állítással, jelenti, mint az Értekezésbeli, hiszen ez utóbbi helyen sem azt állítja Descar-
amely több szempontból is lezáratlan, kiegészítésre szorul. Nem „gondolko- tes, hogy az ember nem hoz létre testi jellegű hangsort, hanem hogy ezt a pa-
dom, tehát vagyok” alakú alapelvről van szó, hanem pusztán saját létezésem pagájtól különböző módon teszi, éspedig úgy, hogy a hátterében az ész mint
nyomatékos állításáról, amelyhez ráadásul – s ez a másik feltűnő jegy – felté- egyetemes eszköz áll. Vagyis a papagáj hiába „proferálja” az „én vagyok, én
tel kapcsolódik, mely első látásra behatárolja a tétel érvényességét: „valahány- létezem” állítást, létezése ettől még egyáltalán nem válik metafizikailag bi-
szor kimondom (profertur) vagy elmémmel megragadom (mente concipitur)”. zonyossá. Amiből az is következik, hogy az emberi „proferálás” metafizikai
A „gondolkodom” feltétel tehát két, látszólag ellentétes részre bomlik: arra bizonyossága sem a hangsor puszta performálásából fakad, hanem abból,
a részre, amely kifelé fordulást jelent egy nyelvi megfogalmazás, egy hang- aminek ezt feltétlenül kísérnie kell, ha egyáltalában emberi „proferálásról”
sor előállítása révén,30 valamint arra, ami egy későbbi megfogalmazást idéz- akarunk beszélni. Ez pedig nem más, mint – az Értekezés 5. részének nyel-
ve „csendben, szavak nélkül” is végbemehet. E két részt ráadásul a vel kötő- vén – az „eszes lélek” tevékenysége, vagyis – az Értekezés 4. részének és a má-
szó kapcsolja össze, amely egyaránt jelenthet „vagyot” és „vagyist”. Jól látható sodik elmélkedésnek a nyelvén – a gondolkodás. Ez az eredmény kézenfekvő
ebből, hogy itt a különböző értelmezési lehetőségek csomópontjánál állunk, annak alapján is, amit a második elmélkedés későbbi szövegrészében olva-
ahonnan el lehet indulni egy, a kimondás, a „performálás” „logikájára” épü- sunk arról, hogy miben is áll ez a bizonyossá váló létezés.
lő interpretáció felé31 éppúgy, mint ennek Malcolm-Altrichter-féle változa-
ta felé32, amely a mondat mint elgondolás logikájára épít, s végül nagyon jól „A gondolkodás? Itt a felfedezés: a gondolkodás – van; egyedül a gondolkodás az, amit
látszik az átfogó értelemben vett fenomenológiai típusú interpretáció lehető- nem lehet elszakítani tőlem. Én vagyok, én létezem; ez bizonyos. De meddig? Hát
sége is, amely a létezésem állítását egy bizonyos mentális látási aktushoz köti. mindaddig, amíg gondolkodom; hiszen ha teljességgel megszűnnék gondolkodni,
talán még az is lehetséges volna, hogy egyáltalán ne is létezzem.” (Elmélkedések, 36)
29
  Adeo ut, omnibus satis superque pensitatis , denique statuendum sit hoc pronuntiatum, Ego sum,
ego existo, quoties a me profertur, vel mente concipitur, necessario esse verum. Vagyis az, ami a létezésem bizonyosságának feltételét alkotja, nem más, mint
30
 Az Értekezésben a francia proférer kifejezés a papagájok által „kimondott” hangsorokra utal, ami az első megfogalmazás két részfeltételében közös, azaz a gondolkodás.
kifejezetten abban az összefüggésben, amely a papagáj eszes lélek nélküli „beszédét” hang-
súlyozza az emberivel szemben. „[C]sak és kizárólag gondolkodó dolog vagyok tehát, azaz elme vagyis lélek vagyis ér-
31
  J. Hintikka: „Cogito ergo sum: Inference or Performance?” in: Philosophical Review 71 (1962)
telem vagyis ész – olyan kifejezések ezek, amelyek jelentése korábban számomra is-
3–32, valamint újabban: uő: „Cogito, ergo quis est?” in: Revue Internationale de Philosophie
meretlen volt.” (Uott.)
1/1996 No. 195 5–22.
32
  Lásd: Altrichter Ferenc: „Cogito, ergo sum” in: A. F.: Észérvek, Budapest: Atlantisz, 1993.
119–184.

248 249
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

Természetesen nem arról, van szó, hogy Descartes, mondjuk, az Értekezés Az Alapelvek első részének a gondolkodásról adott meghatározása nyilván-
5. részének írásakor nem ismerte volna az „eszes lélek” kifejezés jelentését, ha- valóvá teszi, hogy minden gondolkodási aktust kíséri önmagunk megraga-
nem arról, hogy metafizikai elmélkedésekre van szükség ahhoz, hogy eljus- dásának csaknem mindig észrevétlenül maradó aktusa.
sunk annak a kifejezésnek a tulajdonképpeni jelentéséhez, amelyet valamilyen
homályos, mindennapi módon már mindig is használtunk. A „gondolkodás” „A gondolkodás néven értem mindazt, ami bennünk mint önmagunkkal ismeretség-
kifejezés tulajdonképpeni descartes-i jelentése éppen itt világosodik meg. ben lévőkben végbemegy, épp amennyiben ez ön-ismeret által kísért tudásunk van
róluk. (Cogitationis nomine, intelligo illa omnia, quae nobis consciis in nobis fiunt, qu-
„Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, atenus eorum in nobis conscientia est..)” (AT VIII-1, 7)
megértő, állító, tagadó, akaró, nem akaró, de egyszersmind elképzelő s érzékelő dol-
got is.” (Elmélkedések, 38) Tehát a tulajdonképpeni emberi gondolkodásban egyszerre van meg a mű-
veletnek s annak a tudata, hogy én vagyok az, aki e műveletet végrehajtom.
A meditáció műfajához kevéssé illik egy fogalom definícióval történő beveze-
tése, ezért itt példákat kapunk: a gondolkodás Descartes számára az állítás- „[E]gyedül az elme az, amely érzékeli, vagyis gondolja önmagát amint lát vagy sétál
tól az érzékelésig terjed. Az érzékelés megjelenésén azért nem kell meglepőd- […]” (AT VIII-1, 8)
nünk, mert ebben az esetben is ugyanarról van szó, mint a „proferálás” – és a
többi, testtől függetlennek látszó elmeművelet – esetében: bármilyen műve- Ez az alapja annak, hogy Descartes végül levonhatja a következő konklúziót,
letről legyen is szó, a szűkebb értelemben vett gondolkodás, cogitatio, min- amely annak a jól ismert állításnak mélyebbre hatoló megfogalmazása, mely
dig végigkíséri, mert csak ez teszi emberivé a műveletet. A tulajdonképpeni, a szerint az elmét könnyebb megismerni, mint a testet.
második elmélkedésben kulcsszerepet játszó gondolkodás tehát az, ami egy
pillanatra sem maradhat el az elmétől, bármi legyen is közvetlen tevékeny- „Hogy elménkben több [tulajdonságot vagyis minőséget] veszünk észre, mint bár-
sége: érzékelés, akarás, elképzelés stb. Ez az értelme annak az imént idézett mely más dologban, nyilvánvaló abból, hogy semmi sem képes előidézni, hogy úgy
állításnak, miszerint ha megszűnnénk gondolkodni, megszűnnénk létezni is ismerjünk meg valami mást, hogy az ne vezetne bennünket el saját elménk sokkal
– mármint emberként létezni. S ha nem akarunk arra az álláspontra helyez- bizonyosabb ismeretéhez.” (Uott.)
kedni, hogy Locke-nak triviálisan igaza van akkor, mikor a velünk született
eszmék elleni érvelésben arra a mindennapos tapasztalatra utal, hogy az em- S ha ez még mindig nem tűnik elég meggyőzőnek, akkor álljon itt egy
ber nem mindig „gondolkodik”, akkor azt kell mondanunk, hogy az a gon- Mersenne-hez írott levél részlete, amelyből az is kiviláglik, miért olyan ne-
dolkodás, amelyről Descartes beszél, nem lehet az a – tudatéletünk felszínén héz meggyőznünk magunkat a gondolkodás e belső fajtájának létezéséről.
bármikor hozzáférhető – gondolkodás, amelyre Locke céloz, s amely csak-
ugyan megszűnni látszik például a mély, álomtalan alvás idején. De milyen „Ami a lelket illeti, az még [Isten belénk született ideájánál is] világosabb dolog. Ugyan-
gondolkodás lehet ez, s egyáltalán mit gondolunk el benne? Nos, ez a gondol- is, mivel nem más, mint gondolkodó dolog – amint ezt bizonyítottam – lehetetlen,
kodó önmagára irányuló reflexiója, amely minden különös, „felszíni” gon- hogy valaha is képesek legyünk gondolni valamire anélkül, hogy egyszersmind ne bir-
dolkodási aktust kísér annak ellenére is, hogy ezt nem vesszük észre olyan tokolnánk lelkünk ideáját mint olyan dologét, amely képes elgondolni mindazt, amit
könnyedén, mint a külső tárgyakat megragadó felszíni gondolati aktusokat. elgondolunk. Igaz ugyan, hogy egy ilyen természetű dolgot nem tudunk elképzelni,

250 251
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

vagyis nem tudjuk megjeleníteni testi jellegű kép révén. Ez azonban nem meglepő: „Ha ugyanis úgy ítélek, hogy létezik a viasz, éspedig annak alapján, hogy látom, ak-
képzeletünk sajátos feladata ugyanis csak az, hogy az érzékeink körébe eső dolgo- kor bizonyára sokkal evidensebb módon áll előttem az a tény, hogy én magam is lé-
kat megjelenítse. S mivel lelkünknek nincs színe, nincs szaga, nincs íze és egyáltalán tezem, éppen azon az alapon, hogy a viaszt látom. Mert lehetséges, hogy az, amit
semmije nincs, ami a testhez tartozik, ezért nem lehetséges elképzelni, vagyis képet látok, valójában nem viasz. Az is lehetséges, hogy egyáltalán nincs szemem, amivel
alkotni róla. De ettől a lélek még nem lesz kevésbé fölfogható (concevable), sőt épp valamit is láthatnék, ám az egyáltalán nem lehetséges, hogy, miközben látok valamit,
ellenkezőleg: mivel a lélek által fogunk föl minden dolgot, ő egymagában könnyeb- vagy – s ezen immár ugyanazt értem – azt gondolom, hogy látok valamit, én magam,
ben fölfogható, mint valamennyi többi dolog együttvéve.” (1641 júliusa, AT III, 394) aki gondolkodom, ne legyek valami. Ugyanígy, ha annak alapján, hogy megérintem,
úgy ítélek, a viasz van, a fenti következtetés, hogy tudniillik én vagyok, újra levon-
Mindabból, amit eddig elmondtunk, több, fontos dolog következik. Az egyik ható. Ha annak alapján ítélek így, hogy elképzelem a viaszt, vagy bármilyen más ala-
az, hogy az a gondolatmenet, amelynek végeredményeként megbizonyoso- pon, az eredmény ugyanaz lesz. De amit most a viasszal kapcsolatban megfigyeltem,
dunk saját létezésünkről, az Elmélkedések egész gondolati ívét tekintve nem az összes többi, rajtam kívüli dologra is alkalmazható.” (Elmélkedések, 42)
annyira hangsúlyos, mint amilyennek az Értekezés 4. része mutatja. Nem egy
olyan szilárd pont, amely szinte önmagában már a bizonyosság forrása, ha- Az „én vagyok, én létezem” következtetés bármely dologra vonatkozó bár-
nem első bizonyosság abban az értelemben, hogy bizonyosság ugyan, de első mely elmeművelet alapján levonható. Az „énnek” vagy elmének vagy lélek-
pillantásra is láthatóan tovább utal arra az alapzatra, amelyből bizonyossága nek ez a most nyert fogalma – az önmagát minden műveletében megragadó,
származik. Magát a gondolatmenetet tekintve sem végpont, hanem inkább gondolkodó dolog – nem képes szilárd alapelvként fölfogni önmagát: nem
kiindulópont, s az érv igazi értelme is csak az elmélkedés végén, a viasz ha- teremti önmagát, hanem valami mástól függő adottságként találja. Ennek a
sonlat konklúziójával válik teljesen nyilvánvalóvá. Mert hiszen az eddig mon- függésnek jár utána a továbbiakban az Elmélkedések.
dottak is azt a konklúziót tették egyre nyilvánvalóbbá, hogy a második elmél-
kedés – s benne a nevezetes érv – igazi tétje nem az, hogy egyfajta „logikai
béklyót” mutasson föl, hanem az, hogy az elme igazi természetére irányítsa
rá a figyelmet. Az „én létezem” állítás „proferálása” Descartes szempontjából Exkurzus: Je pense, donc je suis; cogito, ergo sum
nem azért kitüntetett jelentőségű, mert általa létrehozunk egy önálló bizo-
nyosságot, amely addig nem létezett, hanem azért, mert segítségével drámai Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” alaptétele fölbukkanásától
módon el lehet vonni a figyelmet azoktól a külső létezőktől, amelyeket már kezdve heves viták tárgya volt, s még 1974-ben is ki lehetett indulni abból,
mindig is mint elsődlegesen s az elménél könnyebben megismerhetőket állí- hogy elemzések százai után sem rendelkezünk a tétel olyan megfogalmazásá-
tunk magunk elé, s rá lehet irányítani az – egyébként minden gondolkodá- val, amely kellően pontos és általánosan elfogadott volna, s több fontos kér-
si aktusban benne rejlő – öntudatosságra. Az elme itt kivételesen éppen ön- dés is van, amelyet még csak föl sem tettek az irodalomban ezzel az állítással
magát mint önmagát mindig is megragadót állítja önmaga elé, de csak azért, kapcsolatban33. Az Elmélkedésekhez írott rövid kommentár keretében termé-
hogy ezentúl a külső dolgok, bármely külső dolog, elgondolásában – azaz állí- szetesen nem lehet célunk a recepciótörténet átfogó bemutatása. Amire mód
tásában, akarásában, érzékelésében stb. – is meg tudja ragadni önmagát mint van, az először is annak bemutatása, hogy miként illeszkedik ez az érv a mű
ami képes elgondolni az illető dolgot. A „cogito-érv” Elmélkedésekbeli fő meg-
fogalmazása világosan kifejezésre is juttatja ezt a tényállást. 33
  J. Hintikka: „Cogito, ergo sum: Inference or Performance” in: Doney, 108.

252 253
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

egészébe – ez volt a feladata a főszövegbe illeszkedő iménti tárgyalásnak –, felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S
másodszor az alapelv jellegzetes descartes-i megfogalmazásainak fölidézése – mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szi-
hiszen ezek korántsem fedik egymást tökéletesen, hanem írásról írásra változ- lárd és olyan bizonyos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képe-
nak, s gyakran épp e megfogalmazásbeli változások adnak alapot különböző sek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom
típusú interpretációk kidolgozására. Végül mód van arra is, hogy fölidézzünk a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.” (Értekezés, 42)
két olyan ellenvetést e tétellel kapcsolatban, amelyek már a kortárs reakciók
közt is fellelhetők voltak: lehetséges-e szillogizmusként fölfogni a tételt, illet- 2. Elmélkedések, 2. elmélkedés: „Fölteszem tehát, hogy mindaz, amit látok,
ve milyen más állítmánnyal cserélhető föl, s milyennel nem a „gondolkodom” hamis. Nem hiszem el, hogy valaha is létezett volna bármi azok közül, ami-
ige a tétel – több-kevesebb joggal – paradigmatikusnak tekintett megfogal- ket a csalóka emlékezet megjelenít. Nincs semmiféle érzékszervem. A test, az
mazásában. Természetesen egyik esetben sem kidolgozott, végleges válaszok alak, a kiterjedés, a mozgás, a hely – mindez csupa kiméra. De hát akkor mi
adására törekszünk, hanem inkább csak maguknak a vitapontoknak a föl- marad igaz? Talán csak az az egy, hogy semmi sem bizonyos.
villantására, éspedig elsősorban descartes-i szöveghelyek fölidézése révén.34 Na de honnan tudom, hogy nincs valami, ami különbözik mindattól,
amit épp az imént soroltam föl, s amivel kapcsolatban a legcsekélyebb ké-
tely sem merülhet fel? Nincs-e valaminő Isten, vagy nevezzük bárminek azt
I. A fontosabb megfogalmazások: a lényt, aki ezeket az iménti gondolatokat is belénk ülteti? De vajon mi ér-
telme volna föltenni egy effajta lényt, ha egyszer lehetnék akár én magam is
1. Szabályok, 12. szabály: „Sok olyan dolog is van, amely szükségszerűen kap- e gondolatok szerzője? Nem vagyok-e tehát legalább én – valami? De hiszen
csolatos egymással, s amelyet a legtöbben mégis az esetleges dolgokhoz szá- már tagadtam, hogy volna bármiféle érzékszervem, bármiféle testem! Itt azon-
mítanak, mert nem veszik észre viszonyukat. Ilyen pl. ez a tétel: vagyok, te- ban most megakadok. Mert mi következik ebből? Vajon olyannyira hozzá va-
hát van Isten; éppígy: gondolkodom, tehát a testtől elkülönült elmém van gyok-e kötve a testhez, az érzékszervekhez, hogy nélkülük nem is létezhetem?
stb. Végül meg kell jegyezni, hogy több szükségszerű tétel megfordítása eset- De hiszen már meggyőztem magam arról, hogy nincs a világon semmi sem:
leges. Így pl. noha abból, hogy vagyok, bizonyossággal következtetem, hogy nincs ég, nincs föld, nincsenek elmék, nincsenek testek. Nem győztem-e meg
Isten van, azért mégsem lehet azt állítani, hogy mert Isten van, én is léte- magam ezáltal már arról is, hogy én magam sem létezem? Semmiképp! Bizo-
zem.” (Szabályok, 135) nyos, hogy én voltam, ha egyszer meggyőztem magamat valamiről! Igen ám,
de ha van valamiféle rendkívül nagyhatalmú, rendkívül agyafúrt csaló, aki
2. Értekezés, 4. rész: „Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, állandóan megtéveszt engem, méghozzá szándékosan? Nos hát akkor aligha
amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló kétséges, hogy én is vagyok, ha egyszer engem téveszt meg! Tévesszen csak
képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam meg, amennyire tud, azt mégsem lesz képes elérni sohasem, hogy ameddig
azt gondolom, vagyok valami, semmi se legyek. Olyannyira, hogy – min-
34
dent kellően megfontolván – végül is le kell szögezni: az „én vagyok, én léte-
 A tétel történeti előzményeivel kapcsolatban – Gilson Discours-kommentárjának vonatkozó
részlete mellett – lásd H. Scholz két tanulmányát: „Über das Cogito, ergo sum” in: Kant-Studien
zem” kijelentés – valahányszor kimondom, vagy elmémmel megragadom –
36 (1931) 126–147., illetve „Augustinus und Descartes” in: Blätter für deutsche Philosophie 5 szükségszerűen igaz.” (Elmélkedések, 33. sk.)
(1931–32) 405–423.

254 255
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

„A gondolkodás? Itt a felfedezés: a gondolkodás – van; egyedül a gondol- mozdulatlan pontból vezetem le Istennek, Önmagának és a világ minden
kodás az, amit nem lehet elszakítani tőlem. Én vagyok, én létezem; ez bizo- dolgának megismerését.
nyos. De meddig? Hát mindaddig, amíg gondolkodom; hiszen ha teljességgel
megszűnnék gondolkodni, talán még az is lehetséges volna, hogy egyáltalán Poliander: Ezek valóban nagy ígéretek, s ha így áll a dolog, bizonyára meg-
nem is létezem.” (Uott, 36) éri a fáradságot, hogy teljesítsük kívánságait. Tartsa meg tehát ígéreteit, mi
„Vajon nem úgy van-e, hogy önmagamat nemcsak hogy sokkal igazabb is eleget teszünk a mieinknek.
módon, hanem egyszersmind sokkal bizonyosabban és evidensebben is is-
merem meg? Ha ugyanis úgy ítélek, hogy létezik a viasz, méghozzá annak Eudoxus: Minthogy tehát nem tagadhatja, hogy kételkedik, s ellenkezőleg
alapján, hogy látom, akkor bizonyára sokkal evidensebb módon áll előttem bizonyos, hogy kételkedik, mégpedig annyira bizonyos, hogy nem kételked-
az a tény, hogy én magam is létezem, éppen azon az alapon, hogy a viaszt lá- hetik benne, azért igaz az is, hogy Ön, aki kételkedik, van, s ez is olyképpen
tom. Mert lehetséges, hogy az, amit látok, valójában nem viasz, s az is lehet- igaz, hogy már nem kételkedhetik benne.” (mint Szabályok, 227)
séges, hogy egyáltalán nincs szemem, amivel valamit is láthatnék, az azon-
ban egyáltalán nem lehetséges, hogy miközben látok valamit vagy – s ezen
immár ugyanazt értem – azt gondolom, hogy látok valamit, én magam, aki II. Szillogizmus-e a „gondolkodom, tehát vagyok” tétel?
gondolkodik, ne legyek valami. Ugyanígy, ha annak alapján, hogy megérin-
tem, úgy ítélek, hogy a viasz van, akkor újra levonható a fenti következtetés, E kérdésföltevésnek az ad egyáltalán némi alapot, hogy Descartes több meg-
hogy tudniillik én vagyok.” (Uott, 42) fogalmazásban is használja az ergo, „tehát” szócskát, amely következtetésre
látszik utalni, s alkalmanként magát az alaptételt is következtetésnek, a „va-
3. Alapelvek, I. 7.: „Miközben azonban így mindent elvetünk, amiben csak gyok” szót pedig konklúziónak nevezi. Úgy tűnik tehát, lehetséges a tételt
valamelyest is kételkedhetünk, s még azt a fikciót is alkalmazva, hogy kifeje- olyan szillogizmusként fölfogni, amelynek első tételét – magától értetődősé-
zetten hamisak, azt ugyan könnyedén föltételezzük, hogy nincs Isten, nincs ge folytán vagy más okból – nem mondják ki. Ezt a fajta szillogizmust „ent-
ég, nincsenek testek; hogy nekünk magunknak nincs kezünk, nincs lábunk hümémának” nevezik. A teljes szillogizmus a mi esetünkben a következő-
s végül: egyáltalán nincs testünk. Azt azonban már nem tehetjük föl, hogy képp festene:
mi, akik ezeket a gondolatokat gondoljuk, nem létezünk: ellentmondást fog- (A) Mindaz, ami gondolkodik, van. (Vagy: Valahányszor csak elgondo-
lal ugyanis magában az, ha föltesszük, hogy aki gondolkodik, ugyanabban lok valamit, vagyok)
az időben, amelyben gondolkodik, nem létezik. S ennélfogva ez az ismeret – (B) Gondolkodom. (Elgondolok valamit.)
én gondolkodom, tehát vagyok – valamennyi ismeret közül az első s a legbizo- (C) Vagyok.
nyosabb, amely bárki számára, aki a rendnek megfelelően filozofál, megmu- Furcsa volna azonban, ha az a Descartes, aki oly vehemensen támadja a
tatkozik.” (AT VIII-1, 6–7) szillogizmusokra épülő „skolasztikus módszert”, egész filozófiája alapza­tául
mégiscsak egy – bármennyire is sajátos fajtájú – szillogizmust választana.
4. Az igazság kutatása: Az Alapelvekben ki is kéri magának ezt a feltételezést, megengedve ugyanak-
„Eudoxus: Csak figyeljen reám, és tovább fogom Önt vezetni, mint gondol- kor, hogy vannak bizonyos ismeretek, amelyeknek rendelkezésre kell állni-
ja. Mert elhatároztam, hogy ebből az általános kételkedésből mint szilárd és uk bennünk ahhoz, hogy az alapelvet megérthessük.

256 257
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

„Nem magyarázok itt meg sok más elnevezést, amelyet már korábban is használtam nem valamely szillogizmus segítségével következtetünk. S amikor valaki azt mond-
vagy a későbbiekben fogok használni, mivel ezeket magukban ismeretesnek látom. ja, ’én gondolkodom, tehát vagyok, vagyis létezem,’ a létezést akkor sem szillogiz-
S gyakran fölfigyeltem arra, hogy a filozófusok abban tévednek, hogy a legegysze- mus útján vezeti le a gondolkodásból, hanem úgyszólván az önmaga által ismeretes
rűbb és magukban ismeretes elnevezéseket logikai definíciókkal igyekeznek tovább dolgot az elme egyszerű intuíciója révén fölismeri, amiként ez nyilvánvaló abból is,
magyarázni; ezen a módon ugyanis csak még homályosabbá válnak. S amikor azt hogy ha a létezést szillogizmus által vezetné le, akkor előzőleg ismernie kellene ama
mondtam, hogy e tétel – én gondolkodom, tehát vagyok – valamennyi ismeret közül főtételt: ’mindaz, ami gondolkodik, van, vagyis létezik.’ Ténylegesen azonban inkább
az első és legbizonyosabb, amely bárki számára, aki a rendnek megfelelően filozo- ez utóbbit tanulja meg annak alapján, hogy önmagában tapasztalja: nem lehetséges,
fál, megmutatkozik, ezzel még nem tagadtam azt, hogy előtte azért tudni kell, mi hogy gondolkozzék, ha nem létezik. Elménk természete ugyanis olyan, hogy az ál-
a gondolkodás, mi a létezés, mi a bizonyosság; továbbá azt is, hogy nem lehetséges, hogy talános tételeket a különös tételek ismeretéből alkotja meg.” (Elmélkedések, 119. sk.)
ami gondolkodik, ne létezzék és hasonlókat. De mivel ezek a legegyszerűbb ismeretek
(notiones) közé tartoznak, s mivel önmagukban nem segítenek hozzá egyetlen léte- III. Az Elmélkedésekkel kapcsolatban megfogalmazott ötödik sorozat ellenve-
ző dolog fogalmához sem, ezért úgy véltem, nem szükséges fölsorolnom őket.” (AT tés szerzője, P. Gassendi vetette föl azt a kérdést, hogy mennyire kitüntetett
VIII-1, 8) Descartes itt arra utal, hogy a föl nem sorolt ismeretek nem rögzítik sem- a „gondolkodom” ige, vagyis hogy lehetséges volna-e úgy is eljutni a feltétlen
miféle, az elmén kívüli tényállás létezését. Burmannal folytatott beszélgetésében bizonyossághoz, hogy valamilyen más állítmányt alkalmazunk az alaptétel-
egy kissé másként érvel: ben. Hobbes nyomán szokás a „sétálok, tehát vagyok” (ambulo ergo sum) té-
telt hozni föl példának. Descartes válaszában ismét a morális és a metafizi-
„A ’gondolkodom, tehát vagyok’ következtetés előtt tudhatjuk a ’mindaz, ami gondol- kai bizonyosság elkülönítésére épít.
kodik, van’ főtételt, mivel az valójában megelőzi következtetésemet, úgyhogy követ-
keztetésem rajta nyugszik. S ennyiben állítja a szerző az Alapelvekben, hogy ama fő- „Amikor ugyanis azt mondod, hogy ugyanazt a következtetést bármely más cseleke-
tétel megelőzi a következtetést, mivel implicit módon mindig előfeltételezzük azt, s detemből is levonhattam volna, igen messze jársz az igazságtól, mivel egyáltalán nem
mindig megelőzi a következtetést; ebből azonban még nem következik, hogy mindig vagyok bizonyos egyetlen más tevékenységemben sem (tudniillik ama metafizikai
kifejezetten és explicit módon fölismerem, hogy megelőzi a következtetést, s hogy e bizonyossággal, más ugyanis itt szóba se jöhet), kivéve a gondolkodást. Nem lehet
főtételt már a következtetésem előtt tudom, ugyanis csak arra összpontosítok, amit ugyanis, például, ezt a következtetést levonni: sétálok, tehát vagyok – hacsak nem an�-
magamban tapasztalok, hogy ti. ’gondolkodom, tehát vagyok’, s így nem amaz álta- nyiban, amennyiben a sétálás tudata gondolat: ez a következtetés ugyanis csak ez utób-
lános ismeret áll figyelmem középpontjában, mely szerint ’mindaz, ami gondolko- bi vonatkozásban igaz, nem pedig a test mozgására nézvést […]” (Elmélkedések, 192)
dik, van’.” (AT V, 147)
***
A második sorozat ellenvetésre adott válaszában pedig egyenesen az ekko-
ri írásokban már szinte egyáltalán nem használt „intuíció” kifejezéshez kap- Annak, hogy az Elmélkedésekben előbb jutunk el az én létezésének bizonyossá-
csolja a tétel belátását. gához, mint Isten létének explicit állításához, kizárólag az analízis „bizonyítási
elvének” alkalmazása az oka. Hiszen ez a rend azt követeli, hogy azzal kezd-
„Az alapelvek ismeretét […] a logikusok nem szokták tudásnak nevezni. Amikor pe- jünk, ami „közelebb” van hozzánk – vagyis a köznapi, belénk ivódott véleke-
dig észrevesszük, hogy gondolkodó dolog vagyunk, ez olyan első ismeret, amelyre désekkel, amelyek igazságot és hamisságot elkülönítetlenül tartalmaznak –,

258 259
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

hogy ezután, ezeket a vélekedéseket magunk mögött hagyva jussunk el az „formális realitásuk”, azaz mentális létező voltuk tekintetében nincs köztük
elkülönített ideákhoz – elsőként a hozzánk mégiscsak legközelebb álló én különbség, mégis megkülönböztethetjük őket tartalmuk, „objektív realitásuk”
ideájához –, s csak később a – fundamentálisabb – Isten ideájához. Ez az oka szerint is, asze­rint, milyen dolgot jelenítenek meg elménkben. Mert „min-
annak is, hogy a „cogito-érv” azon megfogalmazásában, amely elemzésünk den idea csak mint dolgok ideája lehetséges” (Elmélkedések, 55), azaz min-
közvetlen tárgyát alkotta, a kimondás síkjáról előbb esik szó: a beszéd „kéz- den ideá­nak valamire irányulnia kell. Ezzel, nyilvánvaló módon, hirtelen
néllevőbb”, de ami a metafizikai bizonyosság szempontjából egyedül számít egész sereg skolasztikus fogalom, megkülönböztetés és alapelv bukkan fel a
benne, az nem más, mint az Isten által preformált elme működése. des­cartes-i tárgyalásban, noha az eddigiekben gondosan igyekezett elkerül-
Az első bizonyosság megtalálása és értelmezése után Descartes a harma- ni őket: a második elmélkedésben még a gondolkodó szubsztancia kifejezést
dik elmélkedésben megpróbál utat találni ideái felől – „még most sem vitatom, sem alkalmazza, noha nagyon is kézenfekvő volna. Azok az ideák mármost,
hogy amaz ideák bennem vannak” (Elmélkedések, 46) – az általuk megjelení- amelyek dolgokat mutatnak, valamiképp „nagyobbak”, „több objektív reali-
tett dolgok külvilágbeli létezése felé. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy meg kell tást tartalmaznak”, mint azok, amelyek dolgok tulajdonságait jelenítik meg,
vizsgálnia, mennyi­ben lehet helytálló az az is­tenkép, amely a mindenhatóság de ezen a skálán a legnagyobb kétségkívül az az idea kell legyen, „amelynek
„régi nézetére” támaszkodva az első elmél­kedés mindent átható ké­telkedését révén belátom, hogy van valamilyen Isten, aki örökkévaló, végtelen, minden-
motiválta. De mivel komolyan felmerült az a gondolat, hogy a hagyományos tudó, mindenható, s valamennyi rajta kívüli dolog terem­tője” (Elmélkedések, 51).
hitek bizonyosságát Isten létezésének feladásával lehetne megmenteni, ezért A kiemelt tulajdonság alapján kézenfekvő, hogy en­nek a megkülönböztetés-
legelsőnek egy istenbizonyíték után kell kutatni: „Mindaddig, amíg e tekin- nek döntő jelentősége van korábban föltett kérdésünk szempontjából, hogy
tetben tudatlan maradok, aligha leszek képes arra, hogy bármi másról vala- ti. miként juthatunk ki elménk elszigeteltségéből a külső, testi világ létező-
ha is igazi bizonyosságra tegyek szert.” (Elmélkedések, 47) ihez. Descartes szerint ugyanis „a termé­szetes világosság révén nyilvánvaló,”
Az analízis módszerének megfelelően a bizonyítékot csak abban a körben hogy bármely dolog teljes okában legalább annyi realitásnak kell benne rej­
lehet keresni, amely a vizsgálódás adott pontján Descartes rendelkezésére áll- lenie, mint magában a dologban, mert különben az okozat több­lete a sem-
nak: jelen esetben ezt a kört az elme ideái alkotják bizonyos jellegze­tességeivel miből kellene, hogy származzék, ez pedig – a „semmiből semmi sem kelet-
együtt. Az első kérdés – talán az 1629-es „kezdeményből” megmaradt zár- kezhetik” újabb skolasztikus alapelve szerint – lehetetlen. De akkor, ha van
ványként – az, hogy mi­lyen módon kerülnek be elménkbe ezek az ideák, ame- olyan ideánk, melynek „objektív realitása” végtelenül nagyobb, mint bármely
lyek egy részével kapcsolatban természetes ösztönünk azt súgja, hogy külső más idea objektív realitása, akkor szükség­képp el kell ismernünk, hogy an-
tárgyak hozzák létre bennünk, s ezért valamiképp hasonlóak is e tárgyak- nak a létezőnek, amelyben ténylegesen is megvan az a végtelen realitás, létez-
hoz. Az első elmélkedésbeli érvelés alapján azonban ez a meggyőződés „vak nie kell. Másként ugyanis nem tudnánk magyarázatot adni amaz idea létre-
ösztönnek” minősül, s komolyan el kell gondolkodni ideáink eredetén. Hi- jöttére elménkben. Ez a létező azonban – Isten.
szen például vannak olyan ideáink is, amelyek belénk születet­tnek látszanak,
s olyanok is, amelyeket mi magunk alkothattunk meg más ideák nyersanya- „Ennélfogva, az imént mondottak alapján, le kell vonnunk a következtetést, hogy Is-
gából. Ez az út azonban zsákutcának bizonyul: az kétségtelenné válik, hogy ten szükségképp létezik.” (Elmélkedések, 56)
az eddigi vélekedés, mely külső okok ránk tett hatásának tulajdonította leg-
nagyobb részüket, elhamarkodott volt. Ennél tovább azonban nem jutunk. Vagyis Descartes idea-elemzését követve egy sajátos a posteriori istenérvet re-
Bárhogy is áll azonban a dolog ideáink eredetével, s bármennyire is igaz, hogy konstruáltunk, amely attól sajátos, hogy az a „későbbi”, tehát teremtett dolog,

260 261
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

vagyis okozat, amelyet a „korábbinak”, a teremtőnek, az oknak a bizonyításá- teremtés” (creatio continua) teológiai fogalmával. A világ mint hidrosztati-
hoz felhasznál, nem valamilyen elmén kívüli dolog – például a teremtett világ kus rendszer – amilyennek a Le monde-ban láttuk – egymástól független
szépsége, a benne megnyilvánuló célszerűség, a mozgás s általában véve azok pillanatnyi állapotok sokaságára oszlik, amelyek egyike sem függ okságilag
az érvek, amelyek Aquinói Tamás „öt útja” nyomán kerültek forgalomba –, a másiktól. Ez azt jelenti, hogy az a – később deistának nevezett – istenkép,
hanem az, aminek létezése felől ezen a ponton egyedül bizonyosak vagyunk, amely az Értekezés 5. részében bontakozik ki, lényegében félrevezető látszat-
nevezetesen saját ideáink. Isten, megteremtvén elménket, belehelyezett bi- nak bizonyul. Isten ugyanis nem hagyja magára a világot, miután megte-
zonyos diszpozíciókat, amelyeket nekünk, utóbb, nem megalkotnunk kell az remtette, hogy teljességgel önmagában fejlődjék tovább. Az isteni okság ter-
érzéki tapasztalat révén, hanem ideává fejlesztenünk az ideák azon készleté- mészete ennek tökéletes ellentéte: minden pillanatban ugyanazt a hatást fejti
re való reflexió révén, amelyet a másokkal való mindennapi érintkezés ala- ki, mint amely ahhoz szükséges, hogy megteremtse a világot. Vagyis a világ
kított ki fokozatosan bennünk. A második elmélkedés a testből és lélekből minden pillanatban teljességgel rá van utalva Isten fenntartó-teremtő tevé-
álló animal rationale örökölt énfogalmából jutott el a gondolkodása tárgya- kenységére. Istenére, mert éppen ez a fordulat, hogy a fenntartó okság vizs-
ival együtt önmagát is szüntelenül elgondoló gondolkodó dolog énfogalmá- gálatában Descartes egyedül annak okát keresi, amiről eddig megbizonyo-
hoz, míg a harmadik elmélkedés az első istenérvvel az első lépést tette meg a sodott – vagyis hogy ő maga az ideáival együtt az adott pillanatban létezik –,
köznapi istenképektől a bennünk lévő diszpozícióból kialakítható istenidea azt hozza magával, hogy sem a szülőkre, sem más véges okok kontingens lán-
felé vezető úton.35 A következő lépés az okság fogalmának hozzákapcsolása, colatára nem lehet hivatkozni, hanem egyedül azt a létezőt lehet okként meg-
éspedig egy újabb istenérv keretében. Ennek a lépésnek a kiindulópontja az jelölni, amely minden egyes pillanatban önmagát is és a világot is fönntartja.
Isten ideáját alkotó jegyek egyik fölsorolása.
„[P]usztán annak alapján, hogy létezem és megvan bennem a legtökéletesebb léte-
„Az Isten névvel olyan szubsztanciát jelölök, amely végtelen, független, értelmével ző, azaz Isten ideája, a legevidensebb módon bizonyítást nyer, hogy Isten is létezik.”
mindent átfogó, mindent megtenni képes, és amely engem magamat is, valamint (Elmélkedések, 63.)
minden mást, ami csak létezik – ha egyáltalán létezik másvalami –, megteremtett.”
(Elmélkedések, 56) Ez a megállapítás azonban nem csupán egy újabb istenérvet jelent. A Ca­­
terusnak az első sorozatban adott válaszokban Descartes Istennek olyan ok-
A feladat annak tisztázása, milyen fajta okságról beszélhetünk az isteni te- ságot tulajdonít, amelytől korábban ódzkodtak, s amely két évtizeddel ké-
remtés kapcsán. Descartes ezen a ponton összekapcsolja az instancialitásnak sőbb Spinoza gondolkodásában kezd el önálló életet élni. Descartes itt Istent
a korábbi, hidrosztatikai vizsgálódásaiból származó fogalmát a „folyamatos „önmaga okának” nevezi abban a „pozitív” értelemben, hogy meg lehet adni
azt a belső, lényegét alkotó vonást, amely ezt a folytonos oksági tevékenysé-
35
 A világos istenkép kialakulásának útja éppúgy megfigyelhető az egyes emberben, mint get fönntartja: nem más ez, mint a hatóképesség kimeríthetetlensége.
az emberi nem egészében. Amikor a pogány görögök több istent tiszteltek, valójában ott
is megmutatkozott már az „igaz Isten” a leghatalmasabb isten, Zeusz alakjában – több leg-
„[N]agyon is megengedem: létezhet valami, amiben akkora és oly kimeríthetetlen ha-
hatalmasabb isten feltételezése ugyanis ellentmondást foglal magában. Vö. a Mersenne-hez
tóképesség (immensa potentia) rejlik, hogy soha nem szorult rá semminek a segítsé-
1645. február 17-én írott levéllel, AT IV, 187. sk. Isten bennünk lévő „implicit” ideájáról mint
képességről arra, hogy explicitté tegyük, lásd a Hyperaspistesnek adott választ az 1641. au- gére ahhoz, hogy létezzék, és most sem szorul segítségre, hogy fönnmaradjon, s en-
gusztusi levélben, AT III, 430. nélfogva valamiképp oka önmagának. Istent épp ilyen létezőként fogom fel. […] Így

262 263
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

hát aligha térünk el a kifejezés tulajdonképpeni értelmétől, ha Istent, még ha mindig már látom is, hogy általános szabályként fölállíthatom azt a tételt, mely szerint igaz
létezett is, minthogy ténylegesen ő maga tartja fenn önmagát, önmaga okának nevez- mindaz, amit egészen világosan és elkülönítetten megragadok.” (Elmélkedések, 45. sk.)
zük. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy „fönntartáson” nem azt értem, ami a ható ok
valamely pozitív ráhatása révén megy végbe, hanem pusztán azt, hogy Isten lényege A véglegesség látszata ellenére a szabály megfogalmazása még ideiglenes.
olyan, hogy nem képes nem mindig létezni.” (Elmélkedések, 115. sk.) Három dolog összeegyeztetéséről van itt szó: a világos és elkülönített belátá-
séról (clara et distincta perceptio), a bizonyosságéról és az igazságéról. Hiszen
A kimeríthetetlen hatóképességen alapuló folyamatos teremtéshez mint Isten az kétségtelennek tekinthető, hogy egy tényállás világos és elkülönített belá-
ideájának egyik alkotóeleméhez való eljutás igen fontos lépés az egész me- tása nyomán egyfajta bizonyosság támad elmémben. De vajon bizonyos le-
tafizikai alapintuíció átalakítására irányuló kezdeti terv megvalósítása fe- hetek-e abban is, hogy ez a bizonyosság túlmegy a pusztán szubjektív meg-
lé. Most már sokkal világosabban látjuk az isteni mindenhatóság értelmét, győződésen, s a tényállás megragadásának igazságát is jelzi tévedhetetlenül?
mint akkor, amikor az első elmélkedésben egyszerűen azt jelentette, hogy Addig nyilvánvalóan nem, amíg nem derült ki egyértelműen, hogy a világos
„mindent megtehet”, s amikor alkalmat adott a kétely végső kiterjesztésére. és elkülönített belátás által előidézett bizonyosság nem téveszthet meg. De ha
Ahhoz, hogy még közelebb jussunk végső célunkhoz, az elménk és a külvi- elmém fölépítése olyan, hogy a világos és elkülönített belátást szükségképp
lág közt a megismerés során létrejövő viszony tisztázásához, most arra van követi a bizonyosság megjelenése – gyakorlatilag ezt jelenti a negyedik elmél-
szükség, hogy egy további elemet vizsgáljunk meg a hagyományos istenkép- kedés állítása, mely szerint az értelemben megjelenő világosságot nagy haj-
ből, éspedig a legfőbb jóságot, hogy a tévedés eredetére vonatkozó kérdést is landóság követi az akaratban –, akkor a kérdés nem az, hogy egyszer-egyszer
megválaszolhassuk. Addig, amíg ez nem történik meg, függőben van a vál- tévedek-e akkor, amikor bizonyos vagyok valamiben, hanem az, hogy meg-
lalkozásnak egy további, igen fontos része, az igazságkritérium meghatározá- teheti-e velem egész elmebéli berendezkedésem létrehozója, hogy szisztema-
sa. Az Elmélkedések eredeti fő kérdése ugyanis kettős volt: hogyan lehetséges tikusan megtévesszen. Lehetséges-e, hogy az, akit megillet a mindenhatóság
eljutni ideáink fátylán át a rajtunk kívüli dolgok világához, illetve, miután attribútuma, egyszersmind nem a legfőbb jó? Ha ezt a kérdést negatív mó-
már megbizonyosodtunk az ideáink által megjelenített külső világ létezésé- don válaszoljuk meg, akkor lép véglegesen érvénybe a most rögzített „általá-
ről, mi az a kritérium, amelynek segítségével elkülöníthetjük a külső dolgo- nos szabály”. Ekkor már választ fogunk tudni adni arra, hogy mi megy vég-
kat igaz módon megjelenítő ideákat azoktól, amelyek megjelenítésében leg- be – metafizikailag – akkor, amikor valamit igaznak állítunk azon az alapon,
feljebb az igazságnak valamely csírája van jelen. hogy világosan és elkülönítetten megragadtuk. Az a kérdés azonban még ak-
A harmadik elmélkedés már megfogalmazott egyfajta kritériumot, ám kor is tisztázásra vár majd, hogy mi s miért történik akkor, amikor valamit
csak ideiglenes érvénnyel. nem tudunk megragadni ezen a módon. A megtévesztés és a tévedés eredeté-
nek tisztázásáról van szó, s éppen ez az, amire a negyedik elmélkedés hivatott.
„Bizonyos vagyok abban, hogy gondolkodó dolog vagyok. S vajon ezáltal tudom-e már
azt is, mi szükséges ahhoz, hogy valamely dologban bizonyos legyek? Ebben az első is- Ez a gondolatmenet, amely – mint már említettük – valószínűleg a descartes-i
meretben nyilvánvalóan nincs semmi más, mint annak, amit állítok, világos és elkü- metafizika Értekezés utáni fejleménye, ismét egy, a curley-i értelemben vett
lönített megragadása. Ez azonban bizonyára nem volna elégséges ahhoz, hogy a dolog fogalmi analízis alakját ölti. A gondolatmenet irányát meghatározó fő kér-
igazságát illetően bizonyossá tegyen engem, ha valaha is megtörténhetnék, hogy va- dés a tévedés eredetére vonatkozik, ám amit itt mond Descartes, az általáno-
lami, amit ilyen világosan és elkülönítetten megragadok, hamis legyen. Ennélfogva sabb értelemben, a vétek s a rossz eredete szempontjából is nagy jelentőségű,

264 265
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

még akkor is, ha ő maga a szinopszisban tagadja ezt.36 Mindenekelőtt rövi- nevezetes középlény-töredéke nyomán vált ismertté,37 noha ott a gondolat-
den leszámol azzal a gondolattal, hogy Isten szisztematikusan megtéveszt- menet helyi értéke és így mondanivalója is eltér az ittenitől.
hetne bennünket azáltal, hogy a belátás-bizonyosság összjátékot eleve téve-
désre programozza be. „[É]n magam valamifajta középként vagyok megalkotva Isten és a semmi, vagyis a
legfőbb létező és a nem létező között olyképpen, hogy amennyiben a legfőbb létező
„Mindenekelőtt ugyanis fölismerem annak lehetetlenségét, hogy ez az Isten valaha is teremtett, nincsen bennem semmi, ami […] hajlamossá tenne a tévedésre, amen�-
megtévesszen engem. Mert hiszen a megtévesztés vagy a csalás mindenkor bizonyos nyiben viszont valamiképpen a semmiből, vagyis a nem létezőből is részesedem […],
fajta tökéletlenséget rejt magában. S jóllehet a megtévesztés képessége bizonyos éles- nem is csoda, hogy tévedek.” (Elmélkedések, 68)
elméjűségről és hatalomról árulkodik, a megtévesztésre irányuló akarat már kétség-
kívül vagy rosszindulatot, vagy gyermetegséget feltételez, s ennélfogva nem is lehet Ennek a platonikus színezetű érvnek filozófiailag az a következménye, hogy
meg Istenben.” (Elmélkedések, 68) a hibát egyszerűen hiánynak kell tekintenünk. Ám ez csak részben lehet ki-
elégítő Descartes számára, mert a hiányt hagyományosan kétféleképp lehet
A Burmannal folytatott beszélgetésben Descartes azt sugallja, hogy ezt kez- értelmezni, negációként vagy privációként. Első pillantásra ez azért nem ki-
dettől fogva így gondolta, s az ennek ellentmondó feltevés egy „igen nagy ha- elégítő Descartes számára, mert „a hiba nem puszta negáció, hanem priváció,
talommal rendelkező”, bennünket agyafúrt módon megtéveszteni akaró, go- vagyis olyan ismeretnek a hiánya, amelynek valamiképp meg kellene lennie
nosz szellemről az első elmélkedés végén éppen csak a terapeutikus analízis bennem.” (Uott, 69) A privációval pedig kétségkívül az a baj, hogy annak vég-
elmélyítése céljából kerül alkalmazásra: „A szerző itt ellentmondó dolgokat ső alapja, hogy egy adott létező „természetéhez” azaz lényegéhez mi tartozik
állít, mivel a gonoszság s a legnagyobb hatóképesség nem fér össze egymás- hozzá s mi nem, az isteni gondviselés kell, hogy legyen. Tehát ha a hiba hiány,
sal.” (Elmélkedések, 30) Ennek rögzítése után pedig már csak egyetlen kérdés a hiány pedig priváció, akkor vagy föl kell adnunk ezt a megoldási javaslatot
megválaszolása marad hátra: mi a felelős bennünk azért, hogy nem mindig – mert ismét a már ismert ellentmondáshoz vezetne Isten mindenhatósága
vagyunk képesek világos és elkülönített belátás révén igaz bizonyossághoz és jósága között –, vagy a priváció fogalmát kell eloldani Istentől, vagy a hi-
jutni. Az analízis most is a vizsgált kérdés mindennapi „megoldásától” indul bában rejlő hiányt kell negációnak minősíteni. Descartes a második lehető-
el, s közbülső fokozatokon át jut el a tulajdonképpeni descartes-i válaszhoz, séget választja, ami által a harmadik is megvalósul, mert nagyon is kétséges,
amely az értelem és az akarat viszonyának sajátos felfogására épül. A végső hogy képes lesz-e még igazán elkülöníteni egymástól a negációt és a privációt.
válasz révén meghaladott megoldási kísérletek azonban nem feltétlenül veten- Mielőtt azonban sor kerülne ezekre a lépésekre, még egy újabb, köznapi-
dők el teljes egészükben: inkább olyan megfogalmazások ezek, amelyek alap- nak is tekinthető megfontolást idéz föl, amelynek azonban ismét van egy fon-
vetően fenntarthatók, csak épp kívül esnek azon a kategóriahálón, amellyel a tos filozófiai következménye is: „nem kell csodálkoznom azon, ha Isten olyan
tudomány teljes rendszerét biztos alapokra építeni szándékozó filozófus dol- tetteket hajt végre, amelyek okait nem ismerem.” (Uott) Ez az ártalmatlan-
gozik. Az első megoldáskísérlet elsősorban Pascal – két évtizeddel későbbi – nak tűnő megállapítás ahhoz az alapvető jelentőségű állásfoglaláshoz vezet,

37
  „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez
viszonyítva, közép a semmi és a minden között.” 72. töredék, in: Pascal: Gondolatok, Buda-
36
  Lásd Elmélkedések, 20. pest: Gondolat, 1983., 33.

266 267
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

mely szerint „az okoknak azt az egész nemét, amelyet a célhoz szoktak kap- fogható fel nagy emberként, Spinoza újra és újra hangoztatott figyelmezte-
csolni, a fizika területén haszontalannak” kell tartani. A Burmannak adott tését előlegezi meg.
kommentár ezen a ponton is megvilágító erejű: Ám éppen azért kell ambivalenciáról, nem pedig kripto-spinozizmusról
beszélni, mert az értelemben meglévő hiány negációhoz közelítő magyará-
„Másodszor, Isten valamennyi célja rejtve van előttünk, s vakmerőség e célok kutatá- zata a tévedés összetettebb elméletének csak egyik felét alkotja. Igaz persze,
sába bocsátkozni. […] E tekintetben […] a legsúlyosabb tévedésben vagyunk. Istent hogy a nehezebbik felét: itt ugyanis a tényleges hiány vádját kell valamiképp
ugyanis úgy fogjuk fel, mintha valamiféle nagy ember lenne, aki ezt és ezt a célt tű- elhárítani Istentől. A másik fél az akarat elmélete, amely az emberi megis-
zi ki maga elé, s e célok megvalósítása érdekében ilyen és ilyen eszközöket alkalmaz merésre vonatkoztatva s ennyire világosan körvonalazva korábban még nem
– márpedig ez bizonyosan igen méltatlan Istenhez.” (Uott, 70) jelent meg Descartes műveiben. Eddig csak ez akarat „ősképével”, azzal az
isteni akarattal találkoztunk, amelyhez az 1630-as Mersenne-levelek hozzá-
Ha Isten céljainak fürkészése annyit jelent, hogy képesek vagyunk a negációt kapcsolták az ún. „örök igazságok”, vagyis kiváltképp a matematikai igazsá-
elkülöníteni a privációtól azon az alapon, hogy tudjuk, milyen az a természet, gok teremtésének illetve megalapozásának a tanítását. Ennek a szükségszerű
amelynek meg kellene felelnie tényleges fölépítésünknek ahhoz, hogy a gond- igazságokat teremtő akaratnak a képe bennünk a mi akaratunk, amelynek
viselés elérje célját, akkor ennek tilalma nem más, mint a döntő lépés a pri- még akkor is, külön, meg kell adnia hozzájárulását az értelem minden egyes
váció „varázstalanítása”, Istentől való eloldása felé. Akkor a priváció megkü- ideájához, ha azok világos és elkülönített belátás eredményei. Ezzel a hoz-
lönböztetése a negációtól vagy teljesen alaptalanná válik – ahogyan Spinoza zájárulással jönnek ugyanis létre az állítások azokból az ideákból, amelyek
kifejezetten mondja is, Descartes-ot értelmezve, a Blyenbergh-hez írott le- magukban vagy egyáltalán nem, vagy csak igen sajátos értelemben nevezhe-
velekben –, vagy azon fog alapulni, hogy mi úgy tekintjük az embert, mint- tők igaznak vagy hamisnak.38 De ha az ítéletalkotásban ilyen döntő szerep
ha felépítése valamilyen célnak felelne meg. Bármelyik lehetőséget választ- jut az akaratnak, akkor természetes módon merül föl a kérdés, hogy vajon
juk is, a hiba tisztán emberi kérdéssé válik. Ezt a konklúziót meg is találjuk nem itt kell-e keresnünk a tévedés forrását, s ha itt megtaláltuk, akkor vajon
ott, ahol Descartes belekezd tulajdonképpeni megoldásának fölvázolásába. nem kell-e az akarat belénk helyezése miatt mégiscsak felelőssé tenni Istent
tévedéseinkért. Ezt a feltételezést azonban könnyebb elhárítani, mint az ér-
„Mert igaz ugyan, hogy talán számtalan dolog létezik, amelyekről egyáltalán semmi- telem felelősségére vonatkozó korábbi kérdést, hiszen itt nem hiányról van
lyen idea sincs bennem, tőlük voltaképp mégsem vagyok megfosztva [vagyis hiányuk szó, hanem inkább túlzásról.
nem priváció], hanem egyszerűen csak annyit mondhatunk, negatív kifejezésmóddal,
hogy nélkülük vagyok [tantum destitutus sum dicendus ], mivel sohasem leszek ké- „Egyedül az akarat az, vagyis a döntés szabadsága, amelyet akkorának tapasztalok ma-
pes akár csak egyetlen érvet is fölhozni, ami azt bizonyítaná, hogy Istennek nagyobb gamban, hogy semmiféle nagyobb akarat ideáját nem tudom megragadni. Olyan�-
megismerő képességet kellett volna adnia, mint amekkorát adott.” (Elmélkedések, 71) nyira így van ez, hogy éppenséggel ez az a képesség, amelynek révén érthetővé válik
számomra, miképp lehet engem Isten képének nevezni és Istenhez hasonlónak tar-
A descartes-i álláspont ambivalenciájára tökéletesen jellemző, hogy a most tani.” (Elmélkedések, 71. sk.)
idézett állítás akár Spinozától is származhatna, vagyis attól a szerzőtől, aki
Isten céljairól azért nem beszél, mert úgy véli, nincsenek ilyen célok. Ráadásul 38
 Erről az ingadozásról lásd elsősorban a harmadik elmélkedés első, a fő cél szempontjából
a Burmannal folytatott beszélgetésben tett megjegyzés, hogy Isten nem zsákutcába torkolló idea-osztályozását, különösen Elmélkedések, 48. ill. 54–55.

268 269
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

Vagyis sem az értelemre, sem az akaratra nem vezethetők vissza tévedéseim, negativitásról árulkodik. Ha ugyanis mindig tisztán látnám, mi az igaz és mi a jó,
amennyiben e két képesség Istentől származtatható. Csak az a lehetőség ma- sohasem mérlegelném, mit ítéljek, vagy mit válasszak, s így, noha teljességgel szabad
radt, hogy kettejük együttműködését okoljuk, ami nem „dolog”, tehát magya- volnék, semleges nem lehetnék soha.” (Elmélkedések, 72. sk.)
rázatához nem szükséges Isten közreműködésére hivatkozni, hanem elegen-
dő pusztán az emberi körben maradni. Descartes a minden kényszertől mentes lehetőséget arra, hogy az ellentétes
irányok bármelyikét válasszuk, az értelemnek ahhoz az állapotához köti, ame-
„De hát akkor honnan származnak hibáim? Csakis onnan, hogy időnként messzebb- lyet kifejezetten a hiány, a világos és elkülönített belátás hiánya jellemez. De
re terjeszkedik az akarat, mint az értelem, s nem tartom meg az értelem szabta hatá- mivel azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a tökéletes megismerés megléte
rok között, hanem a meg nem értett dolgokra is kiterjesztem. Minthogy pedig velük még akkor is előnyben részesítendő az ilyen ismeret hiányával szemben, ha
szemben az akarat semleges, könnyen eltér az igaztól és a jótól, s ilyenkor szoktam a privációt eloldottuk Istentől, ezért az a szabadság, amellyel rendelkezvén
tévedni és vétkezni.” (Elmélkedések, 73) bármelyik irányt választhatom, ennek megfelelően alacsonyabb fokozatnak
tekintendő, mint az az állapot, amelyben az akaratot valamilyen belső kény-
Tagadhatatlan, hogy Descartes az adott értelmezési horizonton belül szinte szer az egyik irány választására kényszeríti. Descartes a belső kényszernek
zseniális megoldásra bukkant. Mégis, számos kérdésre kell még legalább je- két formáját nevezi meg: az isteni kegyelmet (divina gratia) és a természetes
lezni a választ ahhoz, hogy, amennyire egyáltalán lehetséges, pontosan ért- megismerést (naturalis cognitio), amely mindkettő képes olyan nagy világos-
sük Descartes megoldási javaslatát. Az egyik ilyen kérdés arra a viszonyra ságot támasztani az értelemben, amelyet nagy hajlandóság követ az akarat-
vonatkozik, amely az akaratnak döntési szabadságként való értelmezése és ban, s így „annál inkább önként és szabadon” állítjuk igaznak azt, amit az
ama szilárdnak látszó kapcsolat között áll fenn, amely a világos és elkülö- értelem mutat, minél kevésbé vagyunk semlegesek.39 De mennyiben lehet
nített belátás értelmi aktusát és az ennek nyomán megjelenő bizonyosságot a hajlandóság megjelenését az akaratban akaratlagosnak, szabadnak monda-
köti össze. Hogyan őrizheti meg szabadságát az akarat, az ítélés aktusa, ha ni akkor, ha ellenállhatatlan kényszer hat rá? A Mesland-hoz 1644. május
egyszer az értelem világos és elkülönített belátása kikényszeríti a helyeslést? 2-án írott levél ezt a kérdést egy olyan, az akaratban rejlő pozitív képesség-
A negyedik elmélkedés a szabadság megkettőzésével válaszol erre a kérdésre. re utalva igyekszik megválaszolni, amely nem azonos a semlegesség (indiffe-
rentia) állapotával, sőt nem is kell, hogy ez a semlegesség kísérje. A „boldo-
„Ahhoz ugyanis, hogy szabad legyek, még csak arra sincs szükség, hogy mindkét irány- gok”, akiknek értelme teljesen megvilágosodott, „általában véve” továbbra
ban elmozdulhassak, hanem épp ellenkezőleg, minél inkább az egyik irány felé tö- is szabadnak nevezhetők, mert megvan bennük az önmeghatározás valósá-
rekszem – akár azért, mert értelmemmel evidens módon belátom, hogy ez az igaz és gos képessége, noha az értelem útmutatásától nem képesek eltérni. Az ésszel
a jó választás, akár azért, mert Isten ezt a hajlandóságot helyezte bele gondolkodá-
som legmélyebb rétegébe –, annál szabadabban választom azt az irányt. Így aztán az
39
is bizonyos, hogy a szabadságot sem az isteni kegyelem, sem a természetes megisme-  Nehéz választ adni e két típusú belső kényszer egymáshoz való viszonyának kérdésére. A ké-
zenfekvő válasz egyszerű ellentétet sugall, de a helyzet egészen biztosan bonyolultabb ennél.
rés nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli és erősíti. Az a semlegesség azonban,
Descartes ugyanis a priváció kapcsán a természeteket eloldotta az isteni gondviseléstől, ami
amelyet akkor tapasztalok magamban, amikor nincs kényszerítő erejű érvem arra,
az ellentétességet támaszthatná alá, ha a hatodik elmélkedés nem azonosítaná egyértelműen a
hogy inkább az egyik, mint a másik irány felé forduljak, a szabadság legalsó foka, s természetet azzal, ami Istentől való. Ezt pedig akár az istenség naturalizálásaként, akár a termé-
nem annak tökéletességéről, hanem csupán gondolkodásbeli hiányosságról, vagyis szet deifikálásaként olvassuk is, ellentétet semmiképp sem találunk isteni és természeti között.

270 271
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

nem rendelkező állatok, ellenben, nem szabadok, mert hiányzik belőlük ez „Egyedül az akadályozott meg abban, hogy a szabadságról a jó illetve a rossz követé-
a képesség. A szabadság az akaratlagosságot (volontaire) jelenti, az akaratla- sének összefüggésében beszéljek, hogy, amennyire tudtam, el akartam kerülni a teo-
gosság pedig azt, hogy a döntés az elme belső, pozitív, önmeghatározásra va- lógiai vitákat s a természetes filozófia (philosophie naturelle) körén belül akartam ma-
ló képességéből származott, akár semlegesek voltunk, akár nem. A kegyelem radni. De megvallom Önnek, hogy minden esetben, ahol van alkalom a vétkezésre,
nem szünteti meg teljesen a semlegességet, hanem lecsökkenti, miközben a semlegesség is van. Nem hiszem azt, hogy világosan kell látnunk, hogy az, amit cse-
szabadságot egyáltalán nem korlátozza. lekszünk, rossz, ahhoz, hogy rosszat tegyünk. Elegendő az is, ha zavarosan látjuk,
Ugyanez a levél arról is tanúskodik, hogy az instancialitásnak még ebben vagy csak visszaemlékszünk, hogy más alkalommal rossznak ítéltük, anélkül, hogy
az összefüggésben is meghatározó jelentősége van. Mivel az elme csak egyet- figyelnénk az érvekre, amelyek ezt bizonyítják. Mert ha teljesen világosan látnánk,
len pillanatig tud egy dologra összpontosítani, noha abban az egy pillanatban, akkor lehetetlen volna, hogy vétkezzünk, legalábbis az alatt az idő alatt, amikor így
amelyben az értelemben megjelenik az isteni kegyelem illetve a természetes látjuk. Ez az alapja annak, hogy mondani szokás: omnis peccans est ignorans [min-
megismerés fénye, az akaratban elkerülhetetlenül föllép az említett hajlandó- den vétkes – tudatlan].”41
ság (propensio), amely az önmeghatározás képességét a fénynek megfelelően
működteti. Amint ez a pillanat elmúlik, s az elme csak visszaemlékszik arra, Ez egyszersmind azt is jelzi, hogy bármint vélekedjünk is az „ideiglenes” és a
hogy az érvek korábban meggyőzték őt, az akarat hajlandósága már nem oly „végleges” etika kettősségéről, Descartes gondolkodásában fölfedezhető egy
nagy, hogy ne tudna a korábbival ellenkezően dönteni.40 olyan, több-kevesebb joggal „intellektualistának” nevezhető alapréteg, amely
Ez a Mesland-hoz írott levél – egy másik fontos kérdést megválaszolva – világosan összekapcsolja egymással az Értekezés harmadik részének „morál-
azt is újra megerősíti, hogy a tévedésnek ez az elmélete a morális döntésekre ját” azokkal az etikai gondolatokkal, amelyek a végső nagy művek megírása
éppúgy vonatkozik, mint az állítás akarat általi megalkotására. Ezt a lehető- körüli időben foglalkoztatták.42
séget korábban már annak ellenére jeleztük, hogy a „Szinopszis” kifejezetten A negyedik rész megoldotta feladatát, elhárította Istentől a vádat, hogy a
ellentmondott ennek. Az egyik korábbi idézetünk határozottan belefoglal- mindenhatóság és a jóság nincs összhangban egymással, vagyis megmutat-
ta a jó és a vétek fogalmát is a tévedés problémájának megoldásába, s a most ta, hogy lehetséges e fogalmaknak olyan interpretációja, amely megszünteti
fölidézett levél ezt a következőképp erősíti meg. azt az ellentmondást, amelyet a mindennapi értelmezést követve fedeztünk
föl. Nem csekély jelentőségű kérdés, persze, hogy nem túl nagy ár-e ezért az
eredményért priváció és negáció viszonylagos rendjének megbontása. Spino-
40 za és Blyenbergh levelezéséből, mindenesetre úgy tűnik, igen. De ezt egy má-
 Egy másik, ugyancsak Mesland-hoz írott levél ehhez még hozzáteszi a következő, zavarba
ejtő gondolatot: „amikor egy igen evidens érv az egyik irány felé indít bennünket, jóllehet, sik tanulmány feladata lesz megvizsgálni. Descartes megnyugtatónak látszó
morálisan szólva, aligha tudnánk az ellenkező irányban elindulni, mégis, abszolút értelemben,
képesek vagyunk rá. Mert mindig helyénvaló tartózkodni egy világosan belátott jó követésétől
41
vagy egy nyilvánvaló igazság elismerésétől, föltéve, hogy azt gondoljuk, jó dolog az, ha ezen a  Descartes: Correspondance avec Élisabeth et autres lettres id. kiadás, 50.
42
módon tanúsítjuk akaratunk szabadságát.” (1645. február 9-én; Descartes: Correspondance avec   „Mert ha akaratunk csak annyiban kíván vagy kerül valamit, amennyiben értelmünk jónak
Élisabeth et autres lettres id. kiadás, 52.) Ennek a nehézségnek a részletes tárgyalásába most nem vagy rossznak tünteti fel előtte, akkor elég helyesen gondolkodni, hogy helyesen cselekedjünk,
mehetünk bele, csupán annyit jegyezhetünk meg, hogy itt alapvetően annak a szabadságnak elég a lehető leghelyesebben gondolkodni, hogy a lehető leghelyesebben cselekedjünk, azaz,
pontos modellálásáról van szó, amelyet az örök igazságok isteni megalapozásának tana – amiről hogy megszerezzük mindazokat az erényeket és ezzel mindazt a többi javat, amelyet elérhetünk.
ezekben a levelekben szintén szó van – Isten akaratának tulajdonít. Ha pedig ebben bizonyos az ember, akkor szükségképp megelégedett is.” Értekezés, 39. sk.

272 273
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

magyarázatot talált arra a nehézségre is, hogy nem tudtuk összeegyeztetni kérdést. Az emberi megismerő képesség szerkezete olyan, hogy nem látja ma-
az isteni jóságot azzal, hogy olykor-olykor mégiscsak tévedünk. Mindennek ga előtt állandóan mindazt, amit valaha is világosan és elkülönítetten belá-
alapján nyugodtan kijelentheti, hogy egyrészt a lehetőségek körén belül biz- tott. Abban a pillanatban, amelyben az érvekre irányítja figyelmét, evidens
tos módszert talált a tévedések kiküszöbölésére, másrészt a harmadik elmél- belátása van, de ez azon nyomban el is múlik, mert figyelmét nem képes tar-
kedés elején bevezetett igazságkritérium már nem feltételes, hanem feltét- tósan egy pontra irányítani. Ekkor már nincsenek szeme előtt az érvek, ekkor
len érvénnyel bír. már csak visszaemlékszik arra, hogy valamikor látta őket, ekkor már, mint
a Mesland-levél nemrég idézett részletében láttuk, akarata akár már az el-
„Ugyanis valahányszor csak képes vagyok az akaratot az ítéletalkotáskor olyképp fé- lenkezőjét is képes volna állítani annak, amit korábban állított, ha a korábbi,
ken tartani, hogy csak azon dolgokra terjedjen ki, amelyeket az értelem világosan és evidens belátásra való visszaemlékezést nem kísérné Isten létezésének tuda-
elkülönítetten mutat fel neki, mindannyiszor teljességgel lehetetlen, hogy hibázzam, ta és az a biztos tudás, hogy nem téveszt meg bennünket.43
mivel minden világos és elkülönített belátás kétségkívül valami, s ennélfogva nem Nagyon is kérdéses, hogy ezzel megmenekültünk-e a körforgástól, ha a
származhatik a semmitől, hanem szükségképp Istentől ered; Istentől, mondom, at- szóban forgó, evidens módon belátott idea éppen Isten ideája. De talán ér-
tól a legfőbb tökéletességtől, akivel nem fér össze, hogy megtévesszen. Ezért aztán a demes meggondolnunk azt, hogy Descartes esetleg nem is találta feltétlenül
világos és elkülönített belátás kétségkívül igaz.” (Elmélkedések, 77) eliminálandónak az Isten ideájából fakadó körbenforgást. Nem őszintétlen-
ségből, hanem ellentétes tendenciákat megszüntetni, de összebékíteni sem
Noha az igazságkritérium ügye itt megnyugtatóan rendeződni látszik, a ne- tudó ambivalenciából fakad benne mind az az igény, hogy az evidens belá-
gyedik sorozat ellenvetés szerzője, Antoine Arnauld, fölvet egy olyan kérdést, tást az autonóm emberi észben benne rejlő, önmagában elégséges igazságkri-
amely egy csapásra kérdésessé teszi mindazt az eredményt, amelyet Descartes tériumként tekinthesse, mind pedig az a hitéből fakadó meggyőződés, hogy
elérni vélt. Az ellenvetés igen egyszerű. A negyedik elmélkedés végén arra a Isten mégiscsak túl van az emberi racionalitás szabta kritériumokon, így pél-
következtetésre jutottunk, hogy a világos és elkülönített belátás csak azért dául a körbenforgás elkerülésének parancsán. A Sorbonne teológiai doktora-
működhet ténylegesen az igazság kritériumaként, mert Isten létezik, min- ihoz írott levél formáját öltő előszóban a következőket olvassuk.
denható és a legfőbb jó. Csakhogy sem Isten létezését, sem a mindenható-
ság megújított értelmét, sem a legfőbb jóság garancia voltát nem állíthatnánk „S noha persze teljességgel igaz az, hogy azért kell hinnünk Isten létezését, mert a
teljes bizonyossággal, ha előtte nem ragadtuk volna meg őket világosan és el- Szentírás ezt tanítja, s másfelől a Szentírásnak azért kell hinnünk, mert Istentől kap-
különítetten, azaz, ha már nem működtettük volna a még csak feltételesen tuk – hiszen, ha egyszer a hit Isten adománya, akkor ugyanaz, aki megadta kegyel-
érvényes igazságkritériumot éppen annak érdekében, hogy saját feltételes ér- mét arra, hogy minden mást higgyünk, azt is előidézheti, hogy az ő létezésében hig�-
vényét feltétlenné tegyük. Minden jel arra mutat, hogy Descartes okoskodá- gyünk –, ezt mégsem tárhatjuk a hitetlenek elé, mivel körbenforgó okoskodásnak
sa körben forgó, de majdnem ugyanekkora baj az is, hogy ha megoldja az itt tekintenék.” (Elmélkedések, 7)
fölmerülő nehézséget, s kimutatja a kritérium függetlenségét Istentől, akkor
elvett Istentől egy igen fontos feladatot, s az emberi megismerést egy fontos Igazi értelemben vett „hitetlenek” ebben a korban csak mitikus vagy filozófiai
értelemben autonómnak láttatta. konstrukcióként léteznek. A hitetlenekre való hivatkozás itt azt jelenti, hogy
Descartes válaszát ismét az emberi megismerés instanciális jellegére építi,
s ezzel, legalábbis a maga számára, minden bizonnyal lezártnak tekintette a 43
  Lásd Elmélkedések, 160, illetve 162.

274 275
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

„amennyiben tisztán az emberi racionalitás nézőpontjából vizsgálódunk”. szempontból, hogy a legelemibb módon, kifejezetten a legvégső alapzatban
Vagyis nem vizsgáljuk e racionalitás alapzatát, amely teljességgel kívül állhat kapcsolja össze a két rendet, a gondolkodás és a valóságos létezés rendjét.44
e racionalitás mértékén. Figyeljünk föl arra, hogy Descartes önmagát nyil- Ennek az érvnek a pontos megértéséhez azonban egy rövid exkurzusban föl
vánvaló módon azon hívők közösségének tagjaként jeleníti meg, akik – ki- kell vázolni azt, mit jelent ebben a korban az „idea” kifejezés.
zárólag ebben az egy esetben – nem tartják hibának a körbenforgást. Fő tö-
rekvése tehát nem annyira a körforgás kiküszöbölésére irányult, mint inkább
arra, hogy azt a partikularitást, amely „egyfajta” Szentírás egyfajta értelmezé-
sében rejlett, oly módon fogalmazza újra, hogy ahhoz elegendő legyen pusz- Exkurzus: az idea
tán arra hivatkozni, ami a hit értelmezéseinek partikularitásain túl minden
emberben, akinek meghatározása „józan ésszel rendelkező lélek”, benne van. Az idea „formális realitását” tekintve az elme fogalma, amelynek „ob-
Ne lehessen figyelmen kívül hagyni az emberi gondolkodás általános felté- jektív realitását”, tehát tárgyra vonatkozását azáltal lehet meghatározni, hogy
telét azáltal, hogy a figyelem egy partikuláris megfogalmazásmódra terelő- fölsoroljuk azokat az összetevőket, amelyek alkotják. Az ember ideája nyil-
dik. Olyan vállalkozás ez, amelyet csak a legmélyebb válság idején szabad vánvalóan magában foglalja a „létező”, a „test”, az „élőlény”, a „gondolkodás”,
alkalmazni, mert azt, amit védeni akar, éppannyira véglegesen tönkre is te- a „beszéd” stb. összetevőket, a háromszögé a „három oldal”, a „belső szögek
heti. S nem lehetetlen, hogy Descartes-ot csakugyan nem a racionális krité- összege két derékszög” stb. összetevőket. Egy ideát tehát meg lehet adni a ró-
riumok elleni vétség aggasztotta a leginkább. la igaz módon tehető állítások összességével, míg másfelől egy dologról igaz
Mind mostani föltevésünket arról, hogy egyfajta cirkularitást Descartes állítást tenni csak olyképp lehet, hogy a predikátum a dolog ideájához tar-
nem hibának, hanem rendszerének alapzatához hozzátartozó lényegi jegy- tozó összetevők közül tesz explicitté egyet. Ez a különösen Hobbes-nál és
nek tekint, mind pedig korábbi nézetünket, mely szerint az én létezését bi- Leibniznél megfogalmazódó álláspont, melyet – Kant felől nézve – úgy is ki
zonyító érvelés első bizonyosság abban az értelemben, hogy további, megala- lehet fejezni, hogy minden igaz állítás analitikus, a 17. században általánosan
pozó bizonyosságokra utal, megerősíti az ötödik elmélkedés záró bekezdése. érvényes. Különbséget csak az jelent az egyes gondolkodók között, hogy ho-
gyan gondolkodnak az így értett ideák eredetéről: az érzékszervi tapasztalat-
„Így aztán már tisztán látom, hogy minden tudás bizonyossága és igazsága egyedül az ra utalnak-e mint az összetevők végső forrására, vagy pedig valamilyen belső,
igaz Isten ismeretétől függ, méghozzá olyannyira, hogy mielőtt Istent megismertem, mentális forrást találnak. Descartes úgy véli, hogy az érzékszervi tapaszta-
egyetlen más dologról sem lehetett tökéletes tudásom.” (Elmélkedések, 87) latból csak azok a képek származnak, amelyek „a testi fantáziában, vagyis
az agy valamely részében vannak lefestve,”45 márpedig ezek a szó tulajdon-
Az életrajzi színezetű megfogalmazás – „mielőtt Istent megismertem” – ter- képpeni, érett filozófiai használata szerint – ellentétben a Szabályok és a Le
mészetesen a terapeutikus réteghez tartozik, elvi jelentése az, hogy Isten ideája monde korszakával – nem tekinthetők ideáknak. Az idea annyiban tartozik
nélkül – vagyis a megkonstruált ateista pozíciójából – nem lehetséges tökéle-
tes tudás. A tudás rendszerének végső fundamentuma tehát Isten ideája, csak- 44
  Wolfgang Röd nyomán ezért kell az ontológiai istenérvet minden újkori racionalista
úgy, mint ahogyan a valóságosan létező világ fundamentuma Isten. Az ötö- rendszer elengedhetetlen kellékének tekintenünk. Vö. W. Röd: Der Gott der reinen Vernunft,
dik elmélkedés Isten létezésének legalapvetőbb bizonyítását, az a priorinak München: Beck, 2009. (2. kiadás).
vagy „ontológiainak” nevezett érvet fejti ki, amely döntő jelentőségű abból a 45
  Elmélkedések, 124.

276 277
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

hozzánk, amennyiben gondolkodó dolog vagyunk, vagyis metafizikailag ebben a kérdésben 1647–48-ból való, amikor kénytelen volt Notae in pro-
semmilyen kapcsolata nincs a testi érzékszervekkel. Ezt a legnagyobb nyo- gramma quoddam (Megjegyzések egy nyomtatvánnyal kapcsolatban) című
matékkal a Hobbes-nak adott válasz jeleníti meg. vitairatában föllépni egy korábban tanítványának tekintett gondolkodóval,
H. Regiusszal szemben.
„Itt e filozófus [Hobbes] az idea néven csupán az anyagi dolgoknak a testi képzelet-
ben lefestett képmásait akarja érteni. […] Én azonban […] mindazt ideának neve- „[B]árki, aki helyesen megfigyeli, hogy érzékelésünk meddig terjed, s pontosan mi is
zem, amit az értelem közvetlenül felfog. […] És azért használtam ezt a nevet, mert az, ami az érzékekből a gondolkodási képességig eljut, el kell, hogy ismerje, hogy úgy,
a filozófusok már régóta alkalmazzák az isteni elme észlelési formáinak jelölésé- ahogyan azokat a gondolkodásban kialakítjuk, egyetlen dolog ideáját sem az érzé-
re, noha Istenben semmiféle képzelettel nem találkozunk […].” (Elmélkedések, 144) kektől kapjuk. Elannyira, hogy ideáinkban semmi sincs, ami az elmével vagy a gon-
dolkodási képességgel vele ne született volna, kivéve azokat a körülményeket, me-
Vagyis Descartes az emberi megismerés fogalmaira hagyományosan alkalma- lyek a tapasztalással állnak összefüggésben, hogy tudniillik úgy ítélünk, hogy ezek
zott kifejezések helyett – mint amilyen például a species – azért alkalmazza az vagy azok az ideák, melyek gondolkodásunk számára éppen jelen vannak, bizonyos
ideát, amelyet az isteni elme tartalmaira volt szokás alkalmazni, hogy kihang- rajtunk kívül álló dolgokra vonatkoznak; de nem azért, mert a szóban forgó ideákat
súlyozza, az emberi gondolkodás alapegységei éppoly kevéssé származtatha- a dolgok juttatták bele elménkbe az érzékszervek útján, hanem azért, mert valamit
tók az érzéki tapasztalatból, mint Isten ideái. De akkor honnan származnak, mégiscsak beléjuttattak, ami alkalmul szolgál az elmének arra, hogy ezeket az ideákat
s mi az oka annak, hogy az érzékszervi tapasztalatoknak – legalábbis látszó- inkább ebben a pillanatban alakítsa ki, mint máskor. S a külső tárgyakból az érzék-
lag – oly nagy jelentőségük van az ideák kialakulásában? Az ideák egy cso- szerveken át nem is jut semmi az elménkig bizonyos testi mozgásokon kívül – aho-
portját tekintve a válasz kézenfekvő, Descartes kezdettől fogva alkalmazza gyan az én alapelveim alapján maga a szerző is megerősíti a tizenkilencedik bekezdés-
rájuk a belénk születettség metaforáit annak érdekében, hogy rámutasson az ben. De még magukat e mozgásokat s a belőlük képződő alakzatokat sem úgy fogjuk
érzékektől független eredetükre. E független eredet egyik pregnáns kifeje- fel, ahogyan azok az érzékszervekben létrejönnek – amint azt az Optikában bősége-
zése az Értekezés 4. részéből: sen kifejtettem. Következésképpen a mozgások és alakzatok ideái is velünk születtek.
Akkor pedig mennyivel inkább velünk kellett, hogy szülessen a fájdalom, a színek,
„[M]ég a skolasztikus filozófusok is elvként fogadták el, hogy semmi sincs az értelem- a hangok és más effélék ideája, hogy elménk, bizonyos mozgások alkalmával, maga
ben, ami ne lett volna előbb az érzékekben, pedig bizonyos, hogy Isten és a lélek ide- elé tudja tárni őket; ezek ugyanis semmiben sem hasonlítanak a testi mozgásokra.”46
ája sohasem volt az érzékekben.” (Értekezés, 49)
Vagyis tartalmilag egyáltalán semmi sem kerül bele az elmébe, az érzékszer-
Az igazi nehézséget az jelenti Descartes számára, hogy megmagyarázza, mi a vek bonyolult mechanizmusa csupán arra szolgál, hogy valamiképp jelezze
szerepük egyáltalán az agyban az érzékszerveket érő hatás nyomán kirajzoló- az elmének, eljött az ideje annak, hogy saját „kincstárából” éppen egy meg-
dó képeknek, ha egyszer – mint láttuk – ideáknak nem nevezhetők. Ez egy határozott ideát emeljen ki. Kétségkívül ez az állásfoglalás szolgált alapul az
olyan kérdés, amely kétségkívül a karteziánus filozófia azon nyitva maradt „okkazionalista” gondolkodók számára.
kérdései közé tartozik, amelyek a közvetlen követőket további erőfeszítések-
re s a descartes-i kezdemények egyik vagy másik irányban való továbbgon-
dolására ösztönözték. Magának Descartes-nak legradikálisabb állásfoglalása 46
  Test és lélek, 53. sk.

278 279
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

Az ötödik elmélkedés azonban nem ezzel az ideacsoporttal foglalkozik, ha- esetben foglal állást azzal kapcsolatban, amit az értelem elé tár, amikor a dön-
nem azzal, amelynek ideáit a platonisztikus filozófiai hagyomány egyértel- tést a megragadott tényál­lás maga kényszeríti ki: a háromszög „igazi és vál-
műen az elme saját ideái közé sorolja. Descartes itt már abból indul ki, hogy tozhatatlan természetét” elkülönítetten belátva nem vonhatom meg helyes-
az első elmélkedés suprema dubitatiója hatályon kívül helyeztetett: az, amit lésemet attól az állítástól, mely a háromszög szögeiről azt mondja ki, hogy
elkülönítetten belátunk – s a rájuk épülő tudomány – immár érvényben van: megegyezik két derékszöggel. Az ötödik elmélkedés fő célja azonban még-
a kiterjedés, a nagyság, az alak, a mozgás, a tartam, a mennyiség stb. Ez egy- sem ennek a tézisnek az illusztrálása, hanem az újabb istenérv kifejtése. Is-
szersmind már azt is jelenti, hogy „a testi természet egészéről, amennyiben tenhez ugyanis éppannyira hozzátar­tozik egy ilyen változhatatlan természet
az a tiszta matematika objektuma, számtalan, teljességgel bizonyos ismeret- „vagyis lényeg, vagyis forma”, mint a háromszöghöz, s ha a háromszög eseté-
tel rendelkezhetem.” (Elmélkedések, 87) Vagyis megtörtént az első lépés a ki- ben joggal állíthatjuk, hogy lényegétől elválaszthatatlan, hogy három szöge
terjedés világának rehabilitálása felé is: nem mint partikuláris, érzékszer- megegyezik két derék­szöggel, úgy Istenről pedig joggal állapíthatjuk meg,
veinkre hatást gyakoroló, ténylegesen létező dolgok, de mint a matematika hogy „lényegétől éppoly kevéssé különíthető el a létezés, mint […] amilyen
objektumai, amely „kizárólag lehetségesként tekinti tárgyát”47 már a kiter- kevéssé lehet elkülöníteni a hegy ideájától a völgy ideáját.”
jedt dolgok is létezőnek tekinthetők.
A visszaemlékezés tanára tett futó utalást követően Descartes olyan „dol- „[É]ppen akkora ellentmondás elgondolni Istent, azaz a legtökéletesebb létezőt úgy,
gokról” (res), „igazi és változhatatlan természetekről” kezd el beszélni, ame- hogy hiányzik belőle a létezés, úgy tehát, hogy hiányzik belőle valamilyen tökéletes-
lyek akkor is megvannak gondolkodásomban, ha elmém tekintetét sohasem ség, mint úgy gondolni el a hegyet, hogy hiányzik mellőle a völgy.” (Elmélkedések, 82)
fordítom feléjük, és sohasem alkotok belőlük ideákat.48 A geometria igazságai
az e természeteken észrevehető viszonyok fölismerésén alapulnak, a hagyo- Vagyis az egész érv arra épül, hogy Isten igazi és változhatatlan természeté-
mánynak megfelelően függetlenül attól, hogy léteznek-e egyáltalán a termé- re fordítva elmém tekintetét akaratom nem teheti meg azt, hogy 1) a tényle-
szetben e természeteknek megfelelő – háromszögletű, kör alakú stb. – ob- ges létezést ne tekintse tökéletességnek; 2) a „létezést” ne tekintse az Istenről
jektumok. A hatodik elmélkedés elején Descartes azáltal teszi nyilvánvalóvá bennem lévő idea összetevőjének; 3) az „Isten létezik” állítást ne tekintse
és végérvényessé a Szabályok időszakától való elfordulását, hogy a geometria analitikusan igaznak, azaz olyannak, melynek tagadása ellentmondást fog-
objektumainak az érzékek általi, inadekvát megfigyelését kapcsolja a képze- lal magában.
lethez, s egyedül az értelemet tekinti hivatottnak e „természetek” vizsgálatá-
ra: az ezerszöget a kilencszászkilencvenkilencszögtől csak az értelem képes „[M]agának a dolognak, vagyis Isten létezésének szükségszerűsége determinál en-
elkülöníteni, a képzelet nem. gem arra, hogy ezt gondoljam. Mert nem áll szabadságomban Istent létezés nélkül
Ez a tanítás könnyen összekapcsolható az értelem és akarat viszonyáról elgondolni (vagyis a legtökéletesebb létezőt a legfőbb tökéletesség nélkül), mint aho-
korábban mondottakkal. Az akarat akkor jár el helyesen, ha csak abban az gyan szabadságomban áll egy lovat szárnyakkal vagy szárnyak nélkül elkép­zelni.”
(­Elmélkedések, 83)

47
  Burmannak adott értelmezés, lásd Elmélkedések, 80.
48
 E „dolgok” és az ideák viszonya itt a második sorozat válaszbeli idea-meghatározás alapján
Mindebből több következtetés is levonható. Az első az, hogy Descartes
gondolandó el: „Az idea néven értem bármely gondolatnak azt a formáját, amelynek közvetlen logikája nem „formális” logika a szó mai értelmében, hanem „materiális”
megragadása révén e gondolatnak tudatában vagyunk.” (Elmélkedések, 124) logika a szónak abban az értelmében, hogy a „tiszta” logikai struktúrák

280 281
I. René Descartes 4. A metafizikai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról

elválaszthatatlanul összekapcsolódnak egy metafizikai irányultságú ismeret- emberi erede­tűként magyarázni. Ha tehát Isten nagy hajlandóságot helye-
elmélettel, amelyben az elme instanciális belátó-képességéről, korábbi nevén zett belém arra, hogy úgy véljem, testi dolgokat mu­tató ideáim valamiképp
az intuícióról, szóló tanításnak éppoly nagy jelentősége van, mint azoknak a maguktól e dolgoktól származnak, akkor ez ideákat csakugyan e testi dolgok
tisztán a gondolkodásra vonatkozó egyszerű természeteknek, amelyekkel a bocsátották ki. Vagyis az elmén kívüli, testi világ – létezik. Ez persze nem
Szabályok 12. részében találkoztunk. Másodszor, Marion ott idézett írásával jelenti azt, hogy minden ideánk igaz. De a harmadik elmélkedésben megta-
egyetértve elmondhatjuk, hogy az Elmélkedések gerincét az egyszerű termé- láltunk, a negyedikben pedig feltétlen érvényességet adtunk annak a kritéri-
szetek tanának explikálása alkotja, s ennyiben van folyamatosság a Szabályok umnak, amelynek segítségével minden ideánkról megállapíthatjuk, mennyi
és az Elmélkedések között, bármennyire is igaz az, hogy a képzelet elveszíti igazság van benne: az igazság mértéke a világosság és elkülönítettség, ami
korábbi jelentőségét, s hogy az „intuíció” kifejezés is – de csak a kifejezés – végső soron ismét csak az isteni igazmondás feltételezésén alapul.
a háttérbe szorul. A harmadik következtetés pedig az, hogy az Értekezés 4.
része ismét az Elmélkedések puszta „kivonatának” minősül, mert az a priori Ez a konklúzió a fizika s a rá épülő összes tudomány metafizikai megalapo-
istenérv ottani kifejtéséből éppen a Descartes szempontjából legfontosabb zása is egyben. Az egész okfejtés hátterében a creatio continua sajátosan értel-
elem, az „egyszerű” vagy „igazi és változhatatlan” természetek tanítása hiány- mezett tanítása áll: ahhoz, hogy a világ fennálljon, Isten minden pillanatban
zik. Végül pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy hol áll meg Descartes a funda- megújított fenntartó támogatására van szükség, vagyis sokkal többre, mint
mentum keresésében. Olyan (lét-)állítást keresve, melynek tagadása ellent- a pascali értelemben vett „pöccintésre”.49 Ez a háttér kétségkívül jelen van a
mondást foglal magában, két állításra is rábukkantunk. Az „én vagyok, én „végleges” etika megalapozása mögött is, habár még annál is talányosabb mó-
létezem” állításra, s az „Isten létezik” kijelentésre. A már idézett állásfoglalás don, ahogyan a fizika esetében megalapozásról beszélhetünk. Hiszen az el-
alapján kétségtelen, hogy Descartes végső alapzatnak Istent és Isten ismere- mélkedések zárlata épp annak elismerése, hogy az életvezetés kérdéseiben alig-
tét tartotta. Ám az nem kevésbé nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen a késői – ha érhető el a – jó okkal – morálisnak nevezettnél nagyobb fokú bizonyosság.
fenomenológiai illetve analitikus orientációjú – interpretátorok s a tágabban
értett felvilágosodás hatására vagyunk hajlamosak arra, hogy az én létezésé- „Minthogy azonban szükségképp cselekednünk kell, s minthogy a cselekvés e kény-
nek s evidens belátásának az istenivel valamiképp szembenálló, önálló fun- szere nem hagy mindig időt az efféle alapos vizsgálódásra, el kell ismernünk, hogy
damentalitást tulajdonítsunk. E kettősség, ha Descartes rendszerének nem az emberi élet az egyes dolgokat illetően gyakorta ki van téve a tévedés veszélyének, s
is, de ambivalenciájának mindenképp alapzata. végül is be kell látnunk, hogy természetünk erőtlen.” (Elmélkedések, 108)

Ezzel már együtt is van minden ahhoz, hogy a hatodik elmélkedés megadja Ezen a bizonytalan státuszú területen kapnak szerepet az érzékek s az általuk
Descartes végső válaszát arra a kérdésre, hogy miként lehetséges tudományos szerzett ismeretek. Az ő funkciójuk nem a világ felépítésének világos és elkü-
ismeret az elmén kívüli, kiterjedt, anyagi dolgokról, arról, hogy miként lehe- lönített megragadása, hanem a test-elme összetétel fönnmaradásának és jólé-
tünk bizonyosak abban, hogy az elménken kívüli világ létezik. A harmadik tének elősegítése. Eközben azonban mindig lehetséges, hogy megtévesszenek
és ötödik elmélkedésben kellőképp megbizonyosodtunk arról, hogy létezik a véges, tisztán mechanikus okok. Ennélfogva három bizonyosságfok körvo-
kimeríthetetlen hatóképességű Isten. Ez Isten legfőbb jóságával azonban nem nalazódik. Az első az érzékeké: véges okok is megtéveszthetnek, ám ennek
fér össze, hogy megtévesszen bennünket, hogy ne legyen „igazmondó”, ve-
rax. A negyedik elmélkedés meg­mutatta, hogyan lehetséges a tévedést tisztán 49
  Lásd Gondolatok, id. kiadás, 42. o. (77. töredék).

282 283
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

van ellenszere, az ugyancsak a véges okok szférájába tartozó korrekciós me- 5. Ú t ba n a „v égl ege s et ik a” fel é :
chanizmusok. Ez persze – hasonlóan az álom-argumentum lezárásához, az A filozófi a a l a pelv ei é s A lélek szen v edély ei
életünk többi eseményéhez való törésmentes kapcsolódás kritériumához –
csak morálisan kielégítő bizonyosságot ad, metafizikailag, „abszolút értelem-
ben szólva”, sohasem lesz támadhatatlan. A második bizonyosságfok a ma-
tematikában s az egyszerű tárgyakkal foglalkozó tudományokban érhető el,
ahogyan az első elmélkedés, még a kétely hiperbolizálása során, körvonalaz- Az Elmélkedések kiadásának előkészületei közepette Descartes két ok-
ta őket. A harmadik fokozathoz két létezési állítás sorolható, az „én létezem” ból is fontolóra vette egy franciaországi utazás lehetőségét. Az egyik ok az volt,
és az „Isten létezik”. Úgy tűnik, ezekben érhető el legtisztábban a metafizi- hogy viszontlássa öregedő atyját, a másik pedig Francine lányának neveltetése,
kai bizonyosság, míg a második fokozat valamiképp a szürke zónába tartozik. amelyet csak Franciaországban látott megfelelően biztosíthatónak. Ám rövid
idő leforgása alatt mindkét motívum elvesztette erejét: lánya 1640. szeptem-
ber huszadikán halt meg skarlátban, atyja pedig egy hónappal később. Ezek
az események kétségkívül nem várt irányba fordították életét. Franciaországi
utazás helyett atyai örökségéből két évre kibérelte Endegeest kastélyát, s itt
dolgozta ki addig elért eredményeinek szisztematikus összefoglalását, A filo-
zófia alapelveit (Principia philosophiae).1 Az Elmélkedések második kiadásához
kapcsolt apologetikus levél, mely Dinet atyához, a jezsuiták franciaországi
tartományi elöljárójához szól, nagy nyomatékkal beszél erről a műről, amely
a taníthatóság érdekében rövid cikkelyekből áll s tartózkodva minden polé-
miától „az észérvek rendjét” (l’ordre des raisons) követi. A Burmannal folyta-
tott beszélgetésben azt olvassuk, hogy ez a rend az Elmélkedések felépítésével
ellentétben a szintézisen alapul.2 Ám ha a szintézis mintapéldájaként a lélek
halhatatlanságának „geometriai” bizonyítását tekintjük a második sorozat-
hoz tartozó ellenvetésekre adott válaszok végén3, akkor kérdéses, mennyiben
fogadható el Descartes állásfoglalása az Alapelvek kapcsán, amelynek első ré-
sze – néhány kivételtől eltekintve – a tárgyalt kérdések sorrendjében teljesség-

1
 Renati Des-Cartes Principia Philosophiae, Amsterdam: Elzevir, 1644.
2
  „[…] alia est via et ordo inveniendi, alia docendi; in Principiis autem docet et synthetice agit.”
AT V, 153.
3
 S az a mű, amely ezt az összefoglalást veszi alapul a descartes-i filozófia szisztematizálásakor:
Spinoza A descartes-i filozófia alapelvei című műve.

284 285
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

gel követi az Elmélkedéseket4. Bárhogyan vélekedjünk is azonban a módszer elfogadható. A kezdeti öröm azonban csakhamar eltűnt, s helyébe már 1647-
kérdéséről, annyi bizonyos, hogy a Le monde és az Értekezés-kötet után a har- ben, az Alapelvek előszavában a távolságteremtés lépett: az az ember, „akiről
madik olyan kísérlettel van dolgunk, amelyben Descartes addigi nézeteinek a leginkább hihető volt, hogy követni akar engem, […] tavaly közzétett egy
összefoglalását kívánja adni. Ez egyre fokozódó mértékben azt is jelenti, hogy Fundamenta Physicae című könyvet, amelyben, úgy tűnik, semmi olyasmit
elsősorban nem új eredmények közzététele a cél, hanem a régiek olyan ös�- nem írt a fizikára és az orvostudományra vonatkozóan, amit ne az én írása-
szefoglalása, amelyből kitűnik, az új filozófia eredményei nem ellentétesek a imból merített volna, […] minthogy azonban […] megváltoztatta a sorren-
keresztény teológiával. A mű négy részből áll, az egyes részek címe a követ- det, s tagadott néhány metafizikai igazságot, amelyekre az egész fizikának
kező: Az emberi megismerés alapelvei, Az anyagi dolgok alapelvei, A látható vi- támaszkodnia kell, ezért kénytelen vagyok a könyvet teljesen megtagadni, az
lág, A Föld. Mivel itt túlnyomórészt csakugyan olyan, korábbi eredmények olvasót pedig arra kérni, hogy csak olyan nézetet tulajdonítson nekem, ame-
összefoglalásáról van szó, amelyeket in statu nascendi már érintettünk, ezért lyet kifejezetten megtalál írásaimban […]”5 Miközben Descartes Gisbertus
az Alapelveknek csak azzal a két részével fogunk inkább foglalkozni, ame- Voetiusszal (1589–1676), az Utrechti Egyetem akkori rektorával kénytelen
lyek az utolsó évek legfontosabb vizsgálódásainak tárgyára, a morálfilozófi- polemizálni,6 Regius megjelentet egy tézis-sorozatot mind könyvként, mind
ára vonatkoznak. E két rész az 1644-es latin és az 1647-es francia kiadáshoz nyilvános helyeken kifüggeszthető „poszterként” Explicatio Mentis humanae,
írott egy-egy előszó az Erzsébet hercegnőhöz illetve Picot atyához, a mű for- sive Animae rationalis, ubi explicatur quid sit, et quid esse possit (Az emberi el-
dítójához írt levél formájában. me, avagy az eszes lélek magyarázata, melyben kifejtésre kerül, hogy miben
A negyvenes évek nemcsak személyes okokból jelentik Descartes életében áll és mi lehetne az elme) címen, amelyre Descartes Notae in Programma qu-
annak a nyugalomnak a végét, amiért a harmincas években még olyannyi- oddam, sub finem Anni 1647 in Belgio editum (Megjegyzések egy nyomtat-
ra dicsérte Hollandiát. Első igazi tanítványa, Henri Reneri, 1638-ban bekö- vánnyal kapcsolatban, mely a következő címmel látott napvilágot Hollan-
vetkezett halálakor Anton Aemilius olyan nekrológot jelentetett meg, amely diában az 1647-es esztendő végén […]) címmel 1648-ban válaszolt. E válasz
a karteziánus filozófia magasabbrendűségét bizonygatta az egyetemi filozó- azt a törekvést tükrözi, hogy amilyen élesen csak lehetséges, elkülöníttessék
fiával szemben. Ez kihívás volt az Utrechti Egyetem tradicionális szellem- egymástól az elme tulajdonképpeni, a priori megalapozású megismerő ké-
ben oktató professzorai számára, akik ettől kezdve többféleképp is megpró- pessége és tevékenysége attól, amivel a test az érzékszervek működése révén
báltak védekezni a karteziánus gondolatok ellen. A vitát csak elmérgesítette járul hozzá a megismeréshez. Ez utóbbi csak „fölébreszti” a megfelelő idő-
a korábban már említett Henricus Regius (Henri Le Roy, 1598–1676) fellé- pontban azokat az ideákat, amelyek eleve benne „szunnyadnak” az elmében:
pése azáltal, hogy a karteziánus filozófia képviselőjeként tüntetve fel magát az elme és az idea anyagtalansága és a testtől való elkülönítettsége minden
olyan téziseket igyekezett elterjeszteni, amelyek homlokegyenest ellenkeznek
a descartes-i tanítással. Descartes eleinte tanítványának vélte s örömmel fo- 5
  Alapelvek, 19–20.
gadta fellépését tanai mellett, noha voltaképp kezdettől fogva látnia kellett 6
  Voetius és M. Schoock, groningeni professzor közösen írta és név nélkül jelentette meg a
volna, hogy gyakorló orvosként olyan radikálisan empirista módon közelíti Philosophia Cartesiana seu Admiranda Methodus című írást, egy másik, Confraternitas Mariana
seu Specimen Assertionum című írást pedig Voetius saját nevén tett közzé. E két írásra válaszol
meg a filozófiai problémákat, hogy az ő számára az semmiképp sem lehetett
Descartes az 1643-ban, latinul és flamandul egyszerre megjelentetett levéllel: Epistola Renati
Des-Cartes, ad celeberrimum Virum D. Gisbertum Voetium. Voetius és fia ellen az Utrechti
4
  Vö. D. Garber and L. Cohen: „A Point of Order: Analysis, Synthesis and Descartes’ Prin- Magisztrátushoz fellebbez a Querela apologetica ad Amplissimum Magistratum Ultrajectinum
ciples” in: Moyal, 248–258. című levél 1645-ből.

286 287
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

eddigi megfogalmazásnál élesebben jelenik meg, s mint korábban már utal- alkalmat találnék valamennyi kísérlet elvégzésére, amelyekre gondolatmeneteim alá-
tam rá, az occasio (alkalom) kifejezés is fölbukkan ahhoz közeli jelentésben, támasztásához és igazolásához szükségem lenne.” (Alapelvek, 18)8
amelyben az ún. „okkazionalista” gondolkodók alkalmazzák majd. Des­cartes
mindazonáltal nem tagadja meg a lehetőséget az elmétől, hogy ideáinak oka Mindennek hatására, meglehetős vívódások után, mégis rászánta magát arra,
legyen, nem teszi Istent a valódi okság egyetlen gyakorlójává.7 hogy, föladván addig féltve őrzött tudósi függetlenségét, Stockholmba men-
Ezek a viták és veszekedések kétségkívül megmérgezték a korábban oly jen és Krisztina királynő szolgálatába lépjen. Azok a megfontolások, amelyek
idillinek látott Németalföld levegőjét, s ez lehetett az egyik oka annak, hogy vívódásra késztették, nem voltak alaptalanok. A királynőt túlságosan is elfog-
Descartes 1647-től kezdve kifejezetten foglalkozott a gondolattal, hogy el- lalták az államügyek, az udvarban pedig nagy jelentőséget tulajdonítottak a
hagyja választott hazáját. Ekkor ugyanis Párizsba utazott, találkozott Pas- régi nyelvek tanulmányozásának, ami a filozófust ismételten vitákra késztet-
callal, akivel vitát folytatott a vákuumról, a király pedig kegydíjat ajánlott te. A várt nyugalmat és támogatást tehát nem kapta meg. Ehhez pedig még
neki. Ám a fronde eseményei arra késztették, hogy 1648-ban hirtelen még- az is hozzájárult, hogy a királynő végül hajnali ötre rendelte udvarába, amit
iscsak visszautazzék Hollandiába. Újabb ösztönzést jelentett azonban az a Descartes, aki világéletében hosszan maradt az ágyban és előszeretettel dol-
levélváltás, amelyet Pierre Chanut-vel, az Elmélkedések ellenvetéseit és vála- gozott ott, egyszerűen nem bírt ki. 1650. február másodikán tüdőgyulladás-
szait az 1647-es francia kiadás számára fordító s később a hagyatékát gon- sal ágynak dőlt, tizenegyedikén pedig meghalt. Orvost nem engedett magá-
dozó Clerselier sógorával 1646 óta folytatott. Chanut ekkortól kezdve több- hoz: Montaigne szellemében önmaga orvosa próbált lenni. Február elsején,
féle minőségben, legvégül francia követként Krisztina királynő stockholmi a halálos tüdőgyulladás kitörését megelőző napon, a királynő felkérésére ép-
udvarához tartozott, s mint ilyen, a királynő figyelmébe ajánlotta Descartes pen egy tudományos akadémia felállításának tervén dolgozott.
írásait. Krisztina olyan érdeklődéssel és figyelemmel foglalkozott a Chanut A kutatók jelentős része – E. Cassirer nyomán – úgy véli, a stockholmi
közvetítésével érkező, jórészt etikai jellegű, gondolatmenetekkel – amelyek udvarban kényszerű tétlenségben töltött idő terméke az a hármas beszélgetés,
vizsgálatára még visszatérünk –, hogy az reményt ébreszthetett a filozófus- amelyben Poliander, egy vidéki ház tudásra szomjazó tulajdonosa, a skolasz-
ban arra, hogy Stockholmban támogatást kaphat azoknak a kísérleteknek tikus módon érvelő Epistemon és a „józan észt” képviselő Eudoxus beszélge-
az elvégzésére, amelyeknek hiányát tudományos céljainak megvalósításában téséből igyekszik ellesni a bölcsességet. A beszélgetés teljes címe a követke-
egyre inkább érezte. ző: Az igazság kutatása a természetes világosság által, amely egymaga, a vallás
és a filozófia segítsége nélkül, határozza meg egy tisztességesen gondolkodó ember
„[…] egyáltalán nem érzem még magam annyira idősnek, egyáltalán nem vagyok véleményét gondolkodásának minden lehető tárgyáról, s amely a legkülönösebb
annyira bizalmatlan saját erőimmel szemben, s nem állok oly messze annak meg- tudományok titkaiba is behatol. (La recherche de la vérité par la lumière natu-
ismerésétől, ami még hátravan, hogy ne mernék vállalkozni a terv bevégzésére, ha relle. Qui toute pure, et sans emprunter le secours de la Religion ni de la Philo-
sophie, détermine les opinions que doit avoir un honeste homme, touchant tou-
tes les choses qui peuvent occuper sa pensée, et pénetre jusque dans les secrets des
7
plus curieuses sciences.) Bármennyire sokat ígér is a cím, a fennmaradt töredék,
 E monográfia első kiadásában hosszabb idézet következett ezen a ponton Descartes szöve-
géből. Időközben azonban megjelent az egész írás magyarul Schmal Dániel alapos bevezetője
mely egy befejezetlen mondattal ér véget („Gondolkodó lényen értem …”),
és elmélyült kommentárja kíséretében, tehát kézenfekvő, hogy ehhez a kiadáshoz utaljam
8
az olvasót: Test és lélek, 11–98. A korábban idézett szövegrész az 53. sk. oldalakon található.   Vö. Röd 1982, 145.

288 289
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

valójában nem lépi túl az Elmélkedések tematikáját, s láthatólag épp e mű gon- illetve megismeréselméleti vonatkozásokról, hanem a test-lélek együttmű-
dolatmenetének stilisztikailag alternatív kidolgozásának kísérlete olyan ol- ködésének morálfilozófiai aspektusairól, amelynek vizsgálata Descartes fi-
vasó(k) számára, akik nem tudják (kellő előképzettség hiányában) vagy nem gyelmét a szenvedélyek felé fordította olyannyira, hogy legutolsó művét, az
akarják (az egyetemi filozófiában való túlságos jártasságuk folytán) követni 1649-ben megjelent A lélek szenvedélyeit (Les passions de l’ âme) kifejezetten
és elsajátítani az Elmélkedések saját okfejtését. A kutatók többsége úgy véli, a ennek a kérdésnek szentelte. E művet pedig – részben persze már Krisztina
megcélzott olvasó maga Krisztina királynő, aki az előbbi csoportba tartozik.9 királynőre is gondolva – „egy hercegnő olvasmányaként írtam, akinek szelle-
Gauk­roger hipotézise szerint olyan műről lehet szó, amely az elmélkedések- me annyira felette áll az átlagnak, hogy minden nehézség nélkül felfogja azt
hez kapcsolódó korai viták időszakában az Alapelvek egy korai, később fél- is, ami doktoraink számára a legnehezebbnek tűnik.”12 Nem tisztán teoreti-
retett alternatívája lehet, amelynek olvasói inkább a Bourdin-féle teológusok kus érdeklődésről volt azonban szó, mert e kérdések tárgyalása voltaképp ta-
lennének. Ennek az álláspontnak az ad támaszt, hogy Descartes az Alapelvek lán mindkettőjük számára azt a terapeutikus célt szolgálta, hogy könnyebben
helyett kezdetben egy kommentárt tervezett, éspedig Eustachio a Sancto Pa- viseljék az adott időszakban őket érő megpróbáltatásokat. A „végleges etika”
ulo Summa philosophica című művének részletes kommentárját.10 Mivel pedig problémája szempontjából különösen azoknak a leveleknek van különleges
ezt a tervet csak azért adta föl, mert a szerző időközben meghalt, kézenfek- jelentőségük, amelyekben Descartes 1645-ben Seneca De vita beata (A bol-
vőnek látszik, hogy többféle, egyenértékű alternatíva is lebeghetett Descar- dog élet) című művének vizsgálata során újraértelmezi az Értekezés harmadik
tes szeme előtt, mielőtt kifejezetten az Alapelvek megírása mellett döntött.11 részének „ideiglenes etikáját”. A fő kérdés itt az, hogyan érhető el az a belső
A sok nehézség, személyes és institucionális probléma közepette egyetlen nyugalom, amely a boldog élet lényege, s amely nem a külső szerencsejavak
esemény gyakorolt igazán kedvező hatást Descartes-ra: az Erzsébet herceg- meglététől vagy hiányától függ.13 Descartes e kérdés megválaszolása érdeké-
nővel való megismerkedés és levelezés. Talán már 1634–35 telén bemutat- ben először is fölidézi az Értekezés ideiglenes életszabályait, majd később fon-
ták neki az akkor 17 éves, értelmi képességeit tekintve koraérett hercegnőt, tos pontokon módosítja őket, s így áll elő az a teljes kép, amely Descartes eti-
amikor Descartes többször is időzött anyja, Erzsébet királyné, hágai házá- kai gondolatainak 1645-ös állását mutatja.
ban. Komolyabb kapcsolatba azonban nyilvánvalóan csak 1642 táján ke-
rültek, amikor egy közös barátjuknak, Pollot-nak írott levelében Descartes „[…] bárki elégedetté válhat önmaga erejéből is, […] csak arra a három dologra kell
említést tesz a hercegnőről. Elsőként Erzsébet fordult levéllel a filozófushoz figyelemmel lennie, amelyekre az Értekezés a módszerről három erkölcsi szabálya
1643 májusában, kérve tőle a test és a lélek egymásra hatásának magyaráza- vonatkozik.
tát. Ez az a probléma, amely levelezésüket, s ennek nyomán Descartes késői
munkásságát is, alapvetően meghatározta. S nem pusztán teoretikus kérdés-
feltevésről van szó, és nem is elsősorban a korábban már tárgyalt metafizikai 12
  A lélek szenvedélyei 25. Ez nem üres bók Descartes részéről. 1643-ban annak a feladatnak
megoldására kérte, hogyan lehet megszerkeszteni egy olyan kört, amelynek kerülete érinti
három másik, adott kör kerületét. Erzsébet megoldotta a feladatot, még ha az ő megoldása
 9
  Lásd még Rodis-Lewis véleményét in: Schobinger, 291 és 304, valamint Rodis-Lewis 1997, némileg nehézkesebb volt is, mint Descartes-é.
13
203. skk.   „Mégis, ahogy egy kis edény éppoly telített lehet, akár egy nagy, ha kevesebb folyadék van
10
  Lásd ehhez L. Armour: „Descartes and Eustachius a Sancto Paulo” in: British Journal for is benne […], egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy akár a legszegényebbek […] is éppoly
the History of Philosophy 1/2 (1993) 3–21. elégedettek és derűsek lehetnek, mint a többiek, ha akár kevesebb jóban van is részük.” 1645.
11
  Gaukroger, 361. skk. augusztus 4. Test és lélek, 142.

290 291
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

Az első: használja mindig arra elméjét (l’esprit), hogy lehetőségeihez ké- volt, s másfelől a „tartalmi” kérdéseket tárgyaló 1645. szeptember 15-i levél
pest megismerje, mit kell tennie és mit nem szabad tennie az élet különfé- az Értekezés szabályaitól egyáltalán nem oly nagyon eltérő megfogalmazáso-
le helyzeteiben. kat használ. E levél azokat az igazságokat fogalmazza meg, amelyeket egy-
A második: a szilárd és állhatatos elhatározás, hogy végre is hajtson min- részt meg kell ismernünk, másrészt amelyekhez hozzá kell szoktatnunk ma-
dent, amit értelme (la raison) tanácsol, anélkül, hogy szenvedélyei vagy vá- gunkat annak érdekében, hogy „felismerjük (discerner), mi a legjobb az élet
gyai ettől eltérítenék; s gondolom, éppen az elhatározás e szilárdságát (la fer- valamennyi cselekedetében.”
meté de cette résolution) nevezhetjük erénynek, jóllehet nem tudok róla, hogy
bárki is így magyarázta volna; inkább több fajtáját állapították meg, mind- „Ezek között az első és legfontosabb az, hogy van Isten, akitől minden dolog függ,
egyiknek külön nevet adva, ama tárgyak szerint, amelyekre vonatkoznak. aki végtelenül tökéletes, akinek hatalma fölmérhetetlen, rendelései csalhatatlanok:
A harmadik pedig az, hogy miközben, amennyire teheti, az eddig mon- mert ez tanít meg arra, hogy jó szívvel fogadjuk, ami velünk történik, hiszen min-
dottak szerint cselekszik, a javakat, amelyek nincsenek a birtokában, ugyan- dent egyenesen Isten küld ránk […]
ebből az okból hatalmán kívül levőknek tekinti, s ily módon szokja meg, hogy
ne vágyódjék utánuk. […] De ha mindig azt cselekedjük, amit értelmünk A második dolog, amelyet ismernünk kell, lelkünk természete, s hogy amennyiben test
előír (notre raison nous dicte), sohasem lesz okunk a megbánásra, ha akár a nélkül létezik, sokkal nemesebb nála, és képes arra, hogy végtelen sok elégedettséget
későbbi események azt mutatnák is, hogy tévedtünk, minthogy ez nem a mi élvezzen, olyanokat, amelyek nem ebben az életben találhatók: mert mindez meggátol
hibánkból történt.” (Test és lélek, 142. sk.) abban, hogy féljünk a haláltól, és annyira elfordítja vágyakozásunkat a világ dolgai-
tól, hogy csak megvetéssel tekintünk mindenre, ami a szerencse hatalmában van. […]
Első pillantásra is szembeötlik, hogy eltűnik a konformizmusnak még az a
látszata is, amely az Értekezés korábban elemzett megfogalmazását jellemezte. Miután megismertük Isten jóságát, a lélek halhatatlanságát és a világegyetem nagy-
Ez a legegyértelműbben a második szabály új megfogalmazásában tűnik elő, ságát, még egy igazság van, amelynek ismeretét nagyon hasznosnak vélem: éspedig
mert hiszen itt, láthatólag, nem pusztán hangsúlyeltolódásról van szó, mint az, hogy jóllehet mindenki másoktól különböző személy, s következőleg érdekei bi-
az első és a harmadik szabály esetében. Az Értekezés álláspontjának sajátos- zonyos mértékben különbözőek a világ többi részének érdekeitől, arra is gondolni
ságát ugyanis éppen az adta, hogy – a teóriával ellentétben – a gyakorlat, a kell, hogy az ember nem lehet meg egymagában, és hogy tulajdonképpen a világ-
morál szférájában megengedte, sőt megkövetelte az elhatározást és a kitartást egyetem egy része, s még sajátosabban a föld egy része, annak az államnak, társada-
a döntés mellett még azokban az esetekben is, amelyekben az ész nem látta lomnak, családnak egy része, amelyhez lakóhelye, esküje, születése köti. És az egé-
be teljesen, hogyan kell döntenie. Noha ez az eltérés aligha tagadható, még- szet, amelynek része, mindig előnyben kell részesítenie saját érdekeivel szemben […]”
is, föl kell figyelnünk arra, hogy a két megfogalmazás modalitását tekintve (Test és lélek, 161. sk.)
legalább ekkora különbséget találunk, s ez bizonyos mértékig tompítja az el-
lentétet. A levélbeli megfogalmazás ugyanis teljesen formális, a döntést hozó Amennyire nyilvánvaló az elsőként idézett levél alapján az eltérés az „ideigle-
elmebéli fakultásról tesz állításokat, nem azokról a tartalmakról, amelyekre nes” megfogalmazáshoz képest, annyira nyilvánvaló, hogy az itt felsorolt igaz-
az így meghozott állításoknak vonatkozniuk kell. Márpedig – amint ezt lát- ságok az ész korláttalan vizsgálódását egy nagyon is meghatározott módon
tuk is – egyrészt az Értekezés olvasójának sem lehetett semmi kétsége afelől, fókuszálják – ugyanúgy és ugyanazokra a tárgyakra, amelyek az Értekezésben
hogy az a fakultás, amely az „ideiglenes szabályokat” megfogalmazta, az ész tűnnek fel. Mintha Descartes két motívum között őrlődne, s ahelyett, hogy az

292 293
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

egyik mellett határozottan elkötelezné magát, összeegyeztethetetleneket pró- rendelkező területként értelmezze.14 Ennek híján azonban aligha van más le-
bál összebékíteni: az ész feltétlenségét a morál területén arra használja, hogy hetőség, mint az ellentétek folyamatos újrafogalmazása és az idő hiányára va-
első döntésével feladja függetlenségét azon autoritások javára, amelyek lénye- ló utalások – mint az Elmélkedések már idézett zárlatában –, amelyek az élet-
géhez tartozik, hogy nem tűrik meg az ész szabad vizsgálódását. Újra feltűnik ben végrehajtandó cselekedeteket menthetetlenül kísérik.15
az először a bevezetőben említett ambivalencia: nem Descartes őszintétlensé-
géről van szó, hanem arról, hogy megpróbálja következetesen végiggondol- Az Alapelvek 188. cikkelye alapján világosan áll előttünk, milyen módon kel-
ni azokat a gondolati lehetőségeket, amelyek az adott korban számára meg- lett volna még kiegészülnie a műnek ahhoz, hogy elérje a Picot-levél fa-ha-
nyíltak. Feloldáshoz aligha juthat el, a legtöbb, amit tehet, az új és új alakban sonlatában maga elé tűzött célt, a bölcsesség egészét.
való megfogalmazás. Ennek vagyunk tanúi az Erzsébet-levelekben is, s ezzel
találkozunk majd A lélek szenvedélyei központi morálfilozófiai fogalmában, „Akkor fejezném itt be teljesen a filozófia alapelveinek ezt a negyedik részét, ha két
a „nemeslelkűségben” (générosité) is. A feloldatlanságot nagyon jól példázza másikkal egészíteném ki azt. Az egyik az állatok és a növények természetéről szól-
az a mód, ahogyan Descartes az iménti idézetet folytatja. na, a másik pedig az ember természetéről úgy, ahogyan célul is tűztem ki magam elé,
amikor belefogtam ebbe az értekezésbe.” (Alapelvek, 117)
„ám mértékkel és elővigyázattal, mert helytelen volna, ha nagy bajnak tenné ki ma-
gát, csak hogy valami kis jót szerezzen rokonainak vagy hazájának; és ha egy ember Descartes a szükséges kísérletek elvégzésének költséges voltára s a szabadidő
önmagában többet érne, mint egész városa, nem volna helyes, ha a maga romlását hiányára utal mint olyan tényezőkre, amelyek megakadályozhatják e munka
keresné, hogy városát megmentse. De ha az ember mindent magára vonatkoztatna, elvégzését. Már említettük, hogy részben éppen azért utazott Stockholmba,
végül hajlamos volna, hogy nagy kárt okozzon másoknak, ha cselekedetéből bár- hogy támogatást nyerjen tervei megvalósításához. Még hollandiai tartóz-
mily kis előnyt remélne magának, s nem ismerné sem az igaz barátságot, sem a hű- kodása idején mindig volt egy gyümölcsös és egy botanikus kertje, részben
séget és általában egyetlen erényt sem. Viszont ha a közösség részének tekinti magát, azért, mert étkezésének fő elemeit a gyümölcsök és a zöldfélék alkották, de
örömét leli benne, hogy mindenkivel jót tegyen, és ha alkalom adódik, attól sem fél, részben azért is, mert botanikai kísérleteket akart végezni. Másfelől 1648-ból
hogy életét kockáztassa mások szolgálatában, sőt a lelkét is odaadná, ha tehetné, hogy származik a La déscription du corps humain et de toutes ses fonctions (Az em-
megmentse a többieket. Ez a szemlélet lesz aztán azoknak a nagyon hősies cseleke- beri testnek és valamennyi funkciójának leírása) című mű azzal a „kitérő-
deteknek forrásává és eredetévé, amelyeket az embereknél tapasztalhatunk.” (Uott) vel” együtt, „amely az állatok kialakulását tárgyalja” (de la formation de l’a-
nimal). Ahogyan a Traité de l’ homme a Le monde folytatása, valószínűleg úgy
Nyilvánvalónak látszik, hogy az a kérdés, vajon valaki egymaga többet ér-e,
mint városa, nem olyan kérdés, amelyet a metafizikára alapozott tudomá- 14
  Lásd ezzel kapcsolatban az „Arisztotelész hermeneutikai aktualitása” című fejezetet H.-G.
nyok egészének bármilyen alapos kidolgozása után is meg lehetne válaszolni Gadamer Igazság és módszer című munkájában (Budapest: Gondolat, 1984., 221–228.).
15
csupán néhány egyszerű számítás révén. Mivel azonban Descartes kezdet-  Ám az ambivalencia semmiképp sem korlátozódik a szűken vett morál szférájára. Lásd pél-
dául az Alapelvek lezárását: „nem állítok itt biztosan egyetlen dolgot sem, s minden nézetemet
től fogva elutasítja azt a lehetőséget, hogy a tudományoknak az emberi elme
alávetem a bölcsebbek ítéletének valamint az egyház tekintélyének. Még kérem is rá az olvasót,
egysége által garantált egységében bárminemű szakadás legyen, ezért számá- hogy semmit ne higgyen el abból, amit itt talál leírva, hanem mindenekelőtt vizsgálja meg, s
ra nem áll nyitva az a – gyökerében arisztotelészi – alternatíva, hogy az eti- csak azt fogadja el belőle, aminek elfogadására majd az ész ereje és evidenciája kényszerítheti
kát a metafizikától független, sajátos eljárásokkal és sajátos igazságigénnyel őt.” Alapelvek, 135.

294 295
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

tervezte el Descartes az Alapelvek folytatását is a botanikai kísérletek eredmé- feladata. Ez másképp úgy is megfogalmazható, hogy az igazi erény előfelté-
nyeinek fölhasználásával, a La déscription hozzákapcsolásával és végül azok- telezi a tudományok ismeretét, de ezen kívül tartalmaz még valamit, amitől
kal a gondolatmenetekkel, amelyek A lélek szenvedélyeiben kaptak helyet. Ez több amazok puszta aggregátumánál. Az Alapelvek latin kiadásának Erzsébet
utóbbi mű mai formájának hozzávetőleg kétharmad részét kitevő első válto- hercegnőhöz írott bevezető levelében a legfontosabb gondolatmenet épp ezt
zat Erzsébet hercegnő ösztönzésére készült el 1645-46 telén, a végső változat teszi nyilvánvalóvá.
pedig közvetlenül a kiadásra előkészítés munkálatai közben, 1649-re alakult
ki. Descartes még megkapta Stockholmban az őt megillető példányokat, ám „Ámde azok [az erények], amelyek oly tiszták és oly tökéletesek, hogy egyedül csak a
a latin fordítás autorizálására, amint ez a többi mű esetében történt, már nem helyes (rectum) ismeretéből származnak, mind azonos természetűek és összefoglal-
volt módja. Rodis-Lewis meggyőzően érvel amellett, hogy nem a mai harma- hatók a bölcsesség egyetlen neve alatt. Mert mindenki, aki szilárdan és állhatatosan
dik rész tekintendő annak az egyharmadnak, amivel az első változat kibő- mindig helyesen (recte) akar élni eszével, amennyire ez rajta áll, és minden cseleke-
vült, hanem éppenséggel a mű legfontosabb újdonsága, a „nemeslelkűségre” detében azt akarja tenni, amit a legjobbnak ítél, az valóban bölcs, már amennyire
(générosité) vonatkozó gondolatmenetek kerültek kidolgozásra a legkésőbb.16 természete engedi, s már csak ezáltal is igazságos, bátor, szerény, s rendelkezik vala-
Vitathatatlan, hogy a descartes-i életmű egyik legfontosabb darabjáról mennyi többi erénnyel is. […] Ezenkívül az így leírt bölcsességhez megkövetelt két
van szó. Hiszen, mint emlékszünk, az Alapelvek francia kiadásának Picot dolog közül, tudniillik, hogy az értelem ismerjen meg mindent, ami jó, s hogy az
atyához írott bevezető levelének fa hasonlata a morálfilozófiának különle- akarat álljon mindig készen ennek követésére [a latin változat szűkszavúbb, mint a
ges státuszt tulajdonít. francia: „az észlelő értelem s az akarat hajlandósága”], csakis az akarati rész állhat
mindenki rendelkezésére, mivelhogy némelyek értelme nem annyira átfogó, mint a
„Így az egész filozófia fához hasonlatos, melynek gyökerei a metafizika, törzse a fizika, többieké.” (Alapelvek, 22)
az e törzsből kinövő ágai pedig az összes többi tudomány, melyek a három legalap-
vetőbbre, tudniillik az orvostudományra, a mechanikára és az erkölcstanra, arra a Mindkét fejtegetésből az következik, hogy a descartes-i morálfilozófia felada-
legmagasabb és legtökéletesebb erkölcstanra vezethetők vissza, amely a többi tudo- ta kettős. Egyrészt tartalmaznia kell egy intellektuális összetevőt, éspedig az
mány teljes ismeretét előfeltételezve a bölcsesség legfelső foka. embernek önmaga működéséről, azaz kiváltképp a lélek és a test együttmű-
ködéséről szóló, metafizikára és fizikára alapozott ismeretét, ám egyszers-
Márpedig, minthogy a gyümölcsöket nem a fák gyökeréről, sem nem a törzsükről, mind egy voluntarisztikus összetevőt is, amely valamiképp az akarat szi-
hanem csakis az ágak hegyéről szedjük, ugyanígy a filozófia legfőbb haszna is csak lárdságának feltételeit tartalmazza. Rodis-Lewis és Gaukroger – más-más
az utolsónak elsajátítható részeitől függ.” (Alapelvek, 16) alapon – egyaránt úgy véli, hogy Descartes nem mindig egyformán véleke-
dik az értelem és az akarat szerepéről. Rodis-Lewis szerint az Értekezésben
Vagyis az egész filozófia haszontalan volna, ha nem segítene hozzá bennün- még nincs nyoma az értelem passzivitásáról s az akarat aktivitásáról szóló ta-
ket egyrészt a külső természet uralásához (mechanika), másrészt saját bel- nításnak, az Elmélkedések a megismerés tekintetében már alkalmazza ezt a
ső természetünk megfelelő átalakításához, ami éppenséggel a morálfilozófia megkülönböztetést, ám a morálfilozófiában az akarat sajátos funkciójának ki-
munkálása A lélek szenvedélyei utolsó fázisára marad.17 Ezt bizonyos mértékig
16
  Lásd Rodis-Lewis egyik legfilozofikusabb tanulmányában: „Le dernier fruit de la métap-
17
hysique cartésienne: la générosité” in: Rodis-Lewis 1997, 191–202.   Vö. Rodis-Lewis 1997, 175–202.

296 297
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

összekapcsolhatjuk Gaukroger véleményével, aki arra hívja fel a figyelmet, metafizikai megalapozottságú filozófiának a jelenléte, amelyről a Picot-hoz írt
hogy az Erzsébettel folytatott levelezésben sajátos fordulatnak lehetünk ta- levél fa hasonlata szól. Ez azonban korántsem egyszerű dolog. Mert amen�-
núi: a korábbi „szomatopszichikai” megközelítést pszichoszomatikus meg- nyiben a szenvedélyek ellenőrzése és racionális irányítása csakugyan a gya-
közelítés váltja fel.18 Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől kezdve csakis a lé- korlati filozófiai ideál megvalósításának – a technika és az orvostudomány
leknek a testre gyakorolt hatásáról van szó, hanem azt, hogy Descartes két, melletti – harmadik területét alkotja,20 amelyen az élettelen természet ura-
egyenrangú hatásirányt tételez fel azt kiegészítve, ahogyan korábban egyol- lásához hasonló módon, a szükségszerűen érvényesülő törvények felfedezé-
dalúan a test lélekre gyakorolt hatását helyezte előtérbe. Jól jelzi ezt a hang- sével és céljainknak megfelelő alkalmazásával igyekszünk uralmi pozícióba
súlyeltolódást a következő két idézet. kerülni, akkor az akaratnak vagy egyáltalán nem kellene szerephez jutnia,
vagy pedig egyfajta „szellemi automataként” (Spinoza, Leibniz) kellene mű-
„[Az egészség] kétségkívül legelső javunk, s a földi élet minden más javának alapja; ködnie, ami mindannyiszor elvégzi a feladatát – azaz meghozza a megfele-
még a szellem is annyira függ a test vérmérsékletétől és szerveinek állapotától, hogy lő döntést –, valahányszor világos és elkülönített belátásra tett szert, s mind-
[…] ha lehetséges valamilyen eszközt találni, amely általában (communement) böl- annyiszor tartózkodik a döntéshozataltól, valahányszor ilyen belátással nem
csebbekké és ügyesebbekké (plus sage et plus habile; sapientiores et ingeniosiores) teheti rendelkezik.21 Descartes azonban nem Spinoza, az akarat nála megmagya-
az embereket […], azt csakis az orvostudományban kereshetjük.” (Értekezés, 68–69) rázhatatlan dolgokra is képes: hozhat döntést világosan be nem látott szituá-
cióban is (mert különben közvetlenül Istenre kellene hárítani a tévedés terhét
„De mivel a testi egészség és a kellemes dolgok jelenléte sokat segít az elmének a szo- – IV. elmélkedés), és megtagadhatja hozzájárulását a világosan és elkülönítet-
morúságot hordozó érzelmek elűzésében és az örömet hordozó érzelmek megjelené- ten belátott igazságoktól is (még ha csak azért is, hogy ez által tanúsítsa sza-
sében, így megfordítva is, ha az elme örömteli, az sokat segít annak elérésében, hogy badságát – levél Mesland atyához 1645. február 9-én). Ez azonban akkor azt
a test jobban érezze magát, és hogy a jelenvaló dolgok kellemesebbnek tűnjenek.”19 kell jelentse, hogy bármilyen tökéletesen legyen is föltérképezve az a mecha-
nizmus, amely az életszellemek és a tobozmirigy közvetítésével átadja a test
Vagyis ebben az időszakban az orvostudomány és egyáltalán az ember termé- észleleteit a léleknek, a lélek útmutatásait pedig a testnek, a döntő mégiscsak
szettudományos vizsgálata annak ellenére sincs kitüntetett helyzetben, hogy az lesz, hogy az akarat akarja-e, illetve elég szilárdan akarja-e követni az ér-
Descartes kifejezetten kijelenti A lélek szenvedélyei bevezetőjéül szolgáló levél- telem útmutatását. Vagyis A lélek szenvedélyei döntő pontja a générosité ta-
váltás második válaszlevelében, hogy „szándékom nem az volt, hogy a szen- nítása, bármennyire jól kidolgozott is az életszellemek elmélete (a Traité de
vedélyeket szónokként vagy morálfilozófusként magyarázzam, hanem csakis l’ homme mintájára), s bármennyire találónak tűnhet is pszichológiai szem-
fizikusként.” (A lélek szenvedélyei, 27) Valójában inkább arról van szó, hogy pontból a szenvedélyek osztályozása.
a test és lélek kapcsolatára irányuló fizio-pszichológiai vizsgálódásnak egy-
be kellene forrnia az akarat természetére vonatkozó morálfilozófiai gondo-
latmenetekkel, amelyek hátterében nagyon jól felismerhető annak az egész,

18 20
  Gaukroger, 399.   Vö. Röd 1982, 145.
19 21
  Levél Erzsébet hercegnőnek, 1646 novemberében, Test és lélek, 213, AT IV, 529, saját ki-  Nagyjából ez a Mesland atyához írott, 1644. május 2-i levél álláspontja, amelyet az 1645.
emelésem. február 9-i levél bolygat meg.

298 299
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

A nemeslelkűség (générosité)22 meghatározása a III. rész 153. cikkelyében ellenére, hogy a szenvedélyek az esetek jelentős részében elfordítják a jó irány-
teljesen nyilvánvalóvá teszi a nehézséget: tól. Mert mindeme negativitás ellenére is, a megismerő képesség és az aka-
rat alapzatában ugyanúgy föl kell tételeztessék a helyesen (recte) működésre
„Azt hiszem tehát, hogy az igazi nemeslelkűség, mely ahhoz vezet, hogy egy ember a való eredeti diszponáltság, mint ahogyan minden egyes testi részecske moz-
legnagyobb mértékben becsüli önmagát, amennyire jogosan becsülheti, részint csu- gásának végtelenül kicsiny alapeleme az egyenes irányban (recte) végbemenő
pán abban áll, hogy felismeri, nincs semmi, ami valóban hozzá tartozna, csak ez a mozgásra való hajlandóság – ahogyan a Le monde megfelelő fejtegetéseiben
szabad rendelkezés az akarásaival, és nincs más, amiért dicsérni vagy gáncsolni kel- láttuk. Mert az univerzum Descartes számára akkor is a Jóisten teremtmé-
lene, csak az, hogy jól vagy rosszul él-e vele; részint pedig abban, hogy szilárd és ál- nye, ha a matematikai természettudomány által adott világleírás felől néz-
landó elhatározást érez magában arra, hogy jól éljen vele, azaz, hogy soha ne mu- ve nem talál utat e jósághoz. Descartes az ambivalenciák filozófusa: válasz-
lassza el akarni mindazoknak a dolgoknak a vállalását és végrehajtását, amelyeket tania kell, de lehetetlen.
a legjobbnak ítél. Ez pedig az erény tökéletes követése.” (A lélek szenvedélyei, 134) A választás lehetetlenségének egyik legnyilvánvalóbb megjelenése Descar-
tes attitűdje a politikai hatalommal s e hatalom nemesi hordozóival szemben.
E meghatározás világosan mutatja a döntő nehézséget: az akarattal lehet jól, Az Értekezés első mondatai a „józan ész” egyetemes egyenlőségéről egészen
de rosszul is élni, bármennyire kitüntetett is az a nemeslelkűség, amely a jól nyilvánvalóan olyan „ismeretelméleti demokratizmust” foglalnak maguk-
élésre való szilárd elhatározottságot jelenti. A nehézség mindazonáltal nem ban, amely nem sok idő multán Figaro és Almaviva gróf bonyolult viszonyá-
minden cikkelyben jelenik meg ilyen nyilvánvalóan. Az előbbi meghatáro- nak egyik elemét alkotja majd. Ám másfelől az is kétségtelen, hogy a neme-
zást követő 154. cikkely nem a libre disposition de ses volontés kifejezést alkal- si hagyományok tisztelete Descartes-ban nem merül ki a királyi személyek
mazza, hanem a „jóakaratot” (la bonne volonté), mint amit minden nemes- iránti különös tiszteletben, a koronázás, a királyi temetés pompájának élve-
lelkű ember mindenki másban is föltételez: zetében. Politikai világképe egy hierarchizált univerzum, amelyben minden
hatalom Istentől való, s így a rangban alacsonyabban állók alapvetően nem
„nem tartják sokkal magasabbrendűnek magukat azoknál, akiket ők előznek meg, jogosultak a fölöttük állók megítélésére, s kiváltképp nem a hatalmi viszo-
mivel mindezek a dolgok kevéssé figyelemre méltóaknak látszanak a szemükben ah- nyok felforgatására. Valószínűleg semmi színlelés nincs az Értekezés máso-
hoz a jóakarathoz képest, amely miatt becsülik saját magukat, és amelyről feltétele- dik részének azokban a soraiban, amely az elképzelhető legnagyobb ellentét-
zik, hogy megvan, vagy legalábbis meg lehet, minden más emberben is.” (Uott, 135) ben áll a „józan észnek” az embert az állatoktól elkülönítő általánosságával.

Mindazonáltal nem egyszerű csúsztatással van dolgunk. Annak ellenére, hogy „Ezért semmiképp sem helyeselhetem azoknak a zavaros és nyugtalan lelkületű embe-
végtelen sok dologról egyáltalán nincs tudomásunk, számtalan más dologgal reknek eljárását, akiket sem születésük, sem vagyonuk nem tesz hivatottakká a köz-
kapcsolatban pedig tévedünk, mégis érthető, hogy miért nevezi Descartes ügyek intézésére, s akik mégis mindig valami újításon törik a fejüket. S ha tudnám,
józan észnek azt a komplex megismerő képességet, amely az értelemből és az hogy ez az írás a legcsekélyebbet is tartalmazza, amiért engem ilyen őrültséggel lehetne
akaratból áll. Ugyanez az oka annak is, hogy az akaratot jónak nevezi annak meggyanúsítani, nagyon sajnálnám, hogy megengedtem közreadását.” (Értekezés, 67)

22
 Dékány Andrással ellentétben a „nemeslelkűség”, nem pedig a „nagylelkűség” fordítást Egyrészt azért nincs színlelés e sorokban, mert Descartes egész életé-
alkalmazom. ben rendkívüli mértékben tisztelte a hierarchikus viszonyokat, márpedig a

300 301
I. René Descartes 5. Útban a „végleges etika” felé

harmadik részben épp ő maga mondja, hogy „csak úgy tudhatom meg az sugallni, akár azért nem, mert érzékelte azt a feloldhatatlannak látszó ellen-
emberek igazi nézeteit, ha inkább arra figyelek, amit tesznek, mint arra, amit tétet, amely ez elmélet és az „ideiglenes” erkölcstan nonkonformizmusa kö-
beszélnek”. Ezen túl azonban az is nagyon jól látható, hogy Descartes írásai- zött feszül. Ez az ambivalencia egészen nyilvánvalóvá válik a nemeslelkűség
ban is sok olyan gondolatmenet van, amelyek egyfajta „fölülről jövő” hierar- megszerezhetőségéről A lélek szenvedélyeiben mondottakban.
chia magától értetődőségéről tanúskodnak. Már az Értekezés hatodik részé-
ben is arról olvashatunk, hogy az uralkodó erkölcsöknek az Isten kegyelméből „Így, noha egyrészt úgy tűnik, nincs erény, amelyhez az előkelő születés (la bonne
uralkodóktól kell függeniük. ­naissance) annyira hozzájárulna, mint ahhoz, amelynek következtében igazi értékünk-
nek megfelelően becsüljük magunkat, és másfelől könnyen elhisszük, hogy az egyes
„Mert ami az erkölcsöket illeti, mindenkinek annyi gondolata van, hogy ahány főt, lelkek, melyeket Isten testünkbe helyezett, nem egyformán nemesek és erősek (nob-
annyi újítót találhatnánk, ha azokon kívül, akiket Isten uralkodóknak rendelt népei les et fortes) (ez az oka annak, hogy – nyelvünk szokásának megfelelően – inkább ne-
fölé, vagy akiket elég kegyelemmel és buzgósággal áldott meg, hogy próféták legye- meslelkűségnek (générosité) neveztem ezt az erényt, semmint nagylelkűségnek (mag-
nek, másoknak is szabad volna bármit is változtatni rajtuk.” (Értekezés, 68) nanimité), az Iskola szóhasználatát követve, ahol nem nagyon ismerik), azért mégis
bizonyos, hogy a jó nevelés (la bonne institution) sokat segíthet a születés fogyatékos-
S ha egyáltalán valahol közel bizonyosak lehetünk abban, hogy Descartes ságainak helyrehozásában […]” (A lélek szenvedélyei, 140–141)
nem akarja álcázni gondolatait, akkor az Erzsébet hercegnővel folytatott le-
velezés minden bizonnyal ilyen szövegkorpusz. Tíz évvel az Értekezés megírá- Az esse és a bonum konvertálhatóságán nyugvó, ágostoni gyökerű világképben
sa után Descartes a hercegnő kérésére Machiavellit olvassa és kommentálja. a „jó születés” és a „jó nevelés” intézményei feszülnek egymásnak: ha a nemes-
Az 1646 szeptemberében írott levélben Descartes, egyebek mellett, a követ- lelkűség a nemesség születési előjoga – és persze kötelességeinek forrása is –,
kező, igen figyelemreméltó ellenvetést teszi Machiavellinek. amint azt Descartes-nak ifjúkori Corneille, d’Urfé és Guez de Balzac olvas-
mányélményei sugallhatták, akkor a jó nevelésnek vajmi kevés haszna lehet.
„ha egy – bármennyire újdonsült – jó fejedelmet akarunk képezni, szerintem épp el- Ha viszont a „jó nevelés” tényleges lehetőséget ad a nemeslelkűség megszer-
lenkező maximákat kell javasolni [ti. mint Machiavelli], s fel kell tételezni, hogy igaz- zésére, akkor ez a générosité olyan „univerzalizálása”23 felé mutat, amely igen
ságosan került hatalomra; aminthogy valójában hitem szerint szinte mindig igazsá- kevés teret hagy a születési előjogoknak. A „józan ész” követelményeiből fa-
gosak az eszközök, amennyiben az őket alkalmazó fejedelmek is igaznak vélik őket; kadó, „provizórikus” etika és a gondviselő Isten átfogó célkitűzésére épülő,
az uralkodóknál ugyanis az igazságosságnak más határai vannak, mint a közembe- „providenciális” etika ambivalenciája nem nagyon hidalható át.
reknél, s úgy tűnik nekem, hogy e tekintetben Isten a jogot azoknak adja, akiknek
erőt is ad. Ám még a legigazságosabb tettek is igazságtalanná válnak, ha elkövetőik
igazságtalannak gondolják őket” (Test és lélek, 205)

Vagyis a világi és a morális hatalom együtt jár, s mindkettő Istentől való.


Kétségkívül meglehetősen konzervatív lenne az a politikaelmélet, amelyet e
csírákból lehetne kibontani, s talán nem is véletlen, hogy Descartes nem fej-
tette ki ezt az elméletet: akár azért nem, mert magától értetődőségét akarta 23
  Rodis-Lewis 1997, 199. sk.

302 303
II.
Esszék
Ter mé szet é s l él ek :
a de sc a rte s-i per spek t íva 1

Ha megpróbáljuk kinyomozni az afféle kifejezések descartes-i jelenté-


sét, mint amilyen a „természet”, a „világ”, könnyen olyan gondolatmenetek-
re bukkanunk, melyek kézenfekvővé teszik a feltevést, hogy Descartes e ki-
fejezésekkel a pusztán testi jellegű dolgok összességét jelölte. Ha például a
„természet” jelentését vizsgáljuk, első fogódzóul a Le monde című írásban ol-
vasható meghatározás kínálkozik.
„Mindenekelőtt arra gondoljon, hogy »természeten« nem valamifajta is-
tennőt értek, vagy valamilyen más, képzeletbeli hatalmat. Ezzel a szóval azért
élek, hogy magát az anyagot jelöljem vele, amennyiben valamennyi, általam
neki tulajdonított tulajdonsággal felruházva tekintem, s ama feltétel mellett,
hogy Isten folyamatosan fenntartja ugyanazon a módon, ahogyan megte-
remtette.” (AT XI, 36. sk.)
E látszólag igen világos és egyértelmű meghatározás ellenére azt kell mon-
danunk, hogy a természetfogalom egyike a legambivalensebb karteziánus fo-
galmaknak. Ennek belátásához már az is elegendő, ha fölidézzük, hogy ab-
ban az időben, amikor a fenti sorokat írta, Descartes még azon a véleményen
volt, hogy a matematikában lelhető fel valamennyi szigorú tudomány két-
ségbevonhatatlan mintája. S még öt esztendővel később, az Értekezés a mód-
szerről záró részében is megállapíthatta, hogy az egészség

„kétségkívül legelső javunk, s a földi élet minden más javának alapja; még a szellem
is annyira függ a test vérmérsékletétől és szerveinek állapotától, hogy véleményem
szerint, ha lehetséges valamilyen eszközt találni, amely általában okosabbá és ügye-

1 
A tanulmány megírása idején az OTKA T 043561-es kutatási pályázatának támogatását
élveztem.

307
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

sebbé teheti az embereket, mint eddigelé voltak, azt csak az orvostudományban Wolfgang Röd egyik írása4 nyomán, első közelítésben a következő értelme-
kereshetjük.”2 zési rétegeket különíthetjük el.

Az ilyen s hasonló állásfoglalásokat voltaképp szinte prekarteziánusnak is ne- 1. A természet „fizikalista” felfogása: a természet mint a természettör-
vezhetnénk. Hiszen egyfelől a tulajdonképpeni karteziánus metafizika azzal vények hatálya alatt álló tárgyak összefoglaló neve. Iménti idézetünk
veszi kezdetét, hogy a matematika addig abszolútnak tartott bizonyossága a Le monde-ból így értelmezendő.
megrendül ama vetus opinio hatására, mely szerint van egy mindenható, egyál- 2. A descartes-i első filozófia5 természetfogalma: a természet mint „az
talán nem feltétlenül gonosz isten. Másfelől a descartes-i filozófia érett korsza- általában vett valóság formája, közelebbről tekintve a dolgok éssze-
kát a következő sorok vezetik be a Chanut-höz írott 1646. június 15-i levélben: rű rendje.”
3. A Szabályok az értelem vezetésére című írásban illetve az ötödik elmél-
„Mindazonáltal, nehogy úgy tűnhessen fel, mintha el kívánnám téríteni elhatározá- kedésben szereplő „egyszerű természetek” értelmében vett természet-
sától, bizalmasan közlöm Önnel, hogy a fizikának az a fogalma, melyet elérni szán- fogalom. „Ideális entitásokról van szó, melyek Descartes szerint elkü-
dékoztam, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lefektessem az erkölcstan biztos alapjait. lönített ideáknak és evidens ítéleteknek felelnek meg,” s mint ilyenek
S e téren sokkal inkább elértem célomat, mint sok más, az orvostudományt illető kér- „konkrét dolgok tapasztalásától függetlenül ragadhatók meg, mivel
désben, amelyek vizsgálatára pedig sokkal több időt fordítottam. Így ahelyett, hogy tisztán ésszerű belátás tárgyai.”6
megtaláltam volna az élet fenntartásának eszközeit, egy könnyebb és biztosabb esz- 4. A hatodik elmélkedés fő definíciójában megjelenő metafizikai ter-
közre bukkantam, arra, hogy ne féljünk a haláltól […]”3 mészetfogalom: „[T]ermészeten, ha általánosságban tekintjük, nem
mást értek, mint vagy magát Istent, vagy a teremtett dolgoknak Is-
Ha figyelembe vesszük ezeket a nagy horderejű változásokat a karteziánus tentől elrendelt összhangját.”7
gondolkodás középpontjában, valószínűtlennek fogjuk találni, hogy épp a 5. Az emberi természet értelmében vett természet az iménti definíció
természet fogalma lenne az, ami kezdettől végig a hellyel-közzel Descartes- korlátozásának értelmében: „A magam egyedi természetén pedig
nak tulajdonított, maszkírozott materializmushoz tartozik. Hiszen elegen- nem mást értek, mint mindannak összességét, amit Istentől kap-
dő csupán az Elmélkedések az első filozófiáról záró elmélkedésére gondolni,
amelynek fő célja az adekvát természetfogalom kimunkálása, s amelyben a 4
  Wolfgang Röd: „Descartes’ Auffassung der Natur zwischen Physik und Metaphysik,” in: L.
„természet” többféle lehetséges értelmezése is felbukkan. Bizonyos mértékig
Schäfer és E. Ströker (szerk.): Naturauffassungen in Philosophie, Wissenschaft, Technik, II. kötet:
Renaissance und frühe Neuzeit, Freiburg, München, 1992., 185–216.
5
 Röd ezt a természetfogalmat metafizikainak nevezi, amivel szemben én azért választottam
az „első filozófia” kifejezést, mert kifejezésre szeretném juttatni, hogy nézetem szerint ez a fo-
galom ahhoz a tapasztalatelméleti réteghez tartozik, melyet épp Röd nevezett el karteziánus
2
  Értekezés, 69 (AT VI, 62). Lásd még a Description du corps humain bevezetését: „Semmi első filozófiának, elkülönítve azt a hagyományos – Descartes-nál is jelen lévő – metafizikától,
sincs, amivel termékenyebben foglalkozhatnánk, mint önmagunk megismerésének feladatával. amely előfeltételez valamifajta többé vagy kevésbé hangsúlyozott, közvetlen belátást Isten
Az ettől az ismerettől remélhető haszon pedig nem csupán az erkölcsre vonatkozik – ahogyan lényegébe. Lásd például Röd 2003, 11–67. és 173–203.
6
többen vélik – hanem különösképpen az orvoslásra is.” AT XI, 223.  Röd, „Descartes’ Auffassung…”, 190.
3 7
  Test és lélek , 201. (AT IV, 441. sk.).  Röd, „Descartes’ Auffassung…”, 193, Elmélkedések, 98. (AT VII, 80).

308 309
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

tam.” E két utóbbi értelmezési lehetőség rejlik a gyakran előforduló ki az anyagról, a testi természetről, amely érthetővé teszi ráutaltságát a teljes-
institutio naturae s a vele rokon kifejezések mögött. séggel aktív elvként tekintett Istenre. Ez az értelmezési kísérlet képes megma-
6. Természet mint rend, éspedig a) „a lelki képességek rendje az értelem- gyarázni, hogy – mint már említettük – az Elmélkedések záró része egyetlen,
nek az érzékek fölé rendelése értelmében”; b) „a gondolkodás rendje, drámai kísérlet arra, hogy olyan természetfogalmat dolgozzon ki, amely nem
amely lehetővé teszi, hogy a lehető leggyorsabban jussunk el egy bi- csupán a testi univerzum Istenre való ráutaltságát teszi plauzibilissé, hanem
zonyítás céljához.”8 még azt az emberi természetet is fölfoghatóvá teszi, amelyben a tehetetlenség
7. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a „természetes” jelző nem és a tehetség princípiumai – az anyag s a gondolkodás, a test és a szellem lé-
elhanyagolható szerepet játszik az olyan kifejezésekben, mint a „ter- nyegi különbségének dacára – már mindig is összhangban voltak s vannak.
mészetes világosság” – a főként a Szabályokban használatos „belénk A következőkben kifejtendő tézisem a következő. Filozófiai pályájának
született világosság” szinonimájaként – vagy mint a „természetes ész”, kezdetén Descartes többé-kevésbé fenntartások nélkül elfogadta a Mer­senne
amelyről a Sorbonne teológus professzoraihoz írott, később még tár- által meghatározott feladatot, azaz kísérletet tett arra, hogy élesen elkülönítse
gyalandó dedikációs levélben olvashatunk. egymástól az alapvetően tehetetlen természetet s annak természetfeletti moz-
gatóját – az emberi megismerés területén is. Az idő múlásával azonban egyre
Az itt felsorolt jelentésrétegek azonban nem valamiféle aggregátumot alkot- nyilvánvalóbbá vált számára, hogy a filozófia középponti kérdése nem lehet
nak, hanem annyiban nagyon is összefüggnek, hogy valamennyien hozzájá- más, mint hogy mi az ember mint olyan szellem, elme, amely képes megis-
rulnak a karteziánus filozófia egyik fő céljának eléréséhez, amely véleményem merni a tőle tökéletesen különböző, testi valóságot. Ha azonban komolyan
szerint éppenséggel annak meghatározása, hogy miképp ragadható meg fo- meg akarta válaszolni ezt a kérdést, akkor a két princípiumot közelítenie kel-
galmilag a természet. Az a probléma ugyanis, mellyel Descartes akkor talál- lett egymáshoz. Minél inkább az „igazi embert”10 állította filozófiája közép-
kozott szembe, mikor az 1620-as években kutatásai első alkalommal kerültek pontjába, annál kikerülhetetlenebbé vált számára, hogy csökkentse a ter-
érintkezésbe a filozófiával, minden bizonnyal a naturalizmus volt.9 A natu- mészet és Isten közti távolságot. Ezért találkozunk a kései művekben újra és
ralizmus, vagyis – a korabeli felfogás szerint – az a tanítás, mely szerint az újra olyan, már-már spinozai megfogalmazásokkal, mint amilyen a Dieu ou
anyag magában hordja tevékenysége alapelvét, volt a Mersenne köréhez tar- la nature a Lélek szenvedélyeiben és a Filozófia alapelveiben. Tézisem mellet-
tozó gondolkodók fő ellenfele, márpedig Descartes filozófiai érdeklődése épp ti fő érvem az lesz, hogy fölvázolom a szisztematikus összefüggést a „termé-
e kör közegében fejlődött ki. Mersenne maga is igyekezett hiteltelenné tenni szet” kifejezés különböző jelentésrétegei között.
ezt a tanítást, éspedig azáltal, hogy kifejlesztett egy olyan mechanikai filozó-
fiát, melynek alapelve, hogy mivel az anyag önmagától semmire sem képes, Az Elmélkedések az első filozófiáról hatodik részének leggyakoribb kifeje-
rászorulunk egy isteni, transzcendens mozgatóra, hogy meg tudjuk magya- zése kétségkívül a természet. Azzal kezdődik, hogy a tiszta matematika
rázni a testek világában tapasztalható aktivitást. Gaukroger szerint a kartezi-
ánus természetfilozófia lényege is az a kísérlet, hogy olyan tanítást fejlesszen
10
  Lásd az Értekezés a módszerről ötödik részének záró bekezdését: „Az sem elég, hogy [az eszes
lélek] úgy legyen belehelyezve a testbe, mint a kormányos a hajójába, talán csak azért, hogy
8
 Röd. „Descartes’ Auffassung…”, 193, vö. Géométrie 1 (AT VI, 372). ennek tagjait mozgassa, hanem szorosabban kell vele összekapcsolódnia és egyesülnie, hogy
9
  „The real targets of Descartes’ natural philosophy were naturalism and scholastic Aristo- ezen kívül a miénkhez hasonló érzelmei és vágyai lehessenek, s így igazi embert alkothasson.”
telianism, not scepticism” – ahogyan Gaukroger meggyőzően bemutatja: Gaukroger, 186. Értekezés, 66 (AT VI, 59).

310 311
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

objektumaiként felfogott testi természet létezését állítja: ez az, ami az addigi Miután azonban már rendelkezésünkre áll a létünk igazi szerzőjét illető me-
elmélkedések eredményeképp kétségbevonhatatlannak látszik. Az ellenpó- tafizikai bizonyosság, a két ellenpólus már nem is áll annyira szemben egy-
lus egy olyan álláspont, amelyet az első elmélkedés egy pillanatra felvillan- mással: „természetemhez vagyis lényegemhez egyáltalán semmi sem tartozik
tott ugyan, ám gyorsan el is vetett, s amelyet, tendenciáját tekintve, epikure- hozzá azon kívül, hogy gondolkodó dolog vagyok.”14 Ez a természet azon-
istának lehetne nevezni: a természet a tiszta matematika tárgyaival szemben ban voltaképp már nem tud megcsalni, s a legkevésbé sem képes arra, hogy
anyagi jellegű, véges okok Isten nélkül, önmagukban kifejlődő evolúciós lán- szisztematikusan becsapjon: „Az pedig nem is lehet kétséges, hogy mindab-
colata.11 Mindkét természetfogalom inadekvátnak bizonyul azonban, ha az a ban, amire a természet tanít, valamennyi igazság is rejlik.”15
cél, hogy az „igazi ember” természetét kutassuk ki. E tekintetben a matema- Hirtelen egyfajta paradigmaváltás ment tehát végbe. Hiszen az, amire „a
tikai természetfogalom inadekvát, mert semmit sem képes mondani a létező természet tanít bennünket”, vagyis az érzékszervek adatai, ugyanaz maradt.
testi természetről, miközben az evolucionisztikus természetfogalom épp en�- Ami változott, az a természet háttérben rejlő fogalma: már nem az epikure-
nyire inadekvát, mert kiszolgáltat bennünket a puszta valószínűségnek, vagy izmushoz közelítő, hanem lényegileg Istentől megformált: „hiszen természe-
– ami még rosszabb – a szisztematikus tévedésnek. ten, ha általánosságban tekintjük, nem mást értek, mint vagy magát Istent,
vagy a teremtett dolgoknak Istentől elrendelt összhangját.”16
„Inkább úgy láttam, hogy ezeket is, valamint minden más ítéletet, amelyet az érzékek Ennek megfelelően Descartes itt már nem a természet tanításának való-
tárgyaival kapcsolatban alkottam, a természettől tanultam, hiszen már jóval előbb színűségét hangsúlyozza, hanem azt, hogy bizonyos fokú igazság rejlik benne,
meggyőztem magam e tényállásokról, mintsem hogy bármiféle érvet mérlegeltem mellyel Isten – ugyan korlátozott, ám valódi – manifesztációjaként rendel-
volna, amely e tényállások bizonyítására szolgál.”12 kezik. A hatodik elmélkedés további menete során azután mindaz, ami a ko-
rábbi elmélkedésekben megjelent, immár mint e natura verax tanítása kerül
A természet mint tanítómester ebben a kontextusban tehát először az elmé- ismét elénk: hogy vannak testek, hogy a – Locke-tól majd másodlagosnak
let előtti bizonytalanság forrásaként jelenik meg. nevezett – tulajdonságok eltérései a testekben rejlő valóságos különbségek-
re utalnak vissza. Ezzel szemben azt, amit korábban az epikureista természet
„[N]em láttam be, miért ne lehetnék természettől fogva úgy megalkotva, hogy még tanításaként szemlélhettünk, Descartes most a megszokással hozza összefüg-
azokban a dolgokban is tévedjek, amelyek pedig a legteljesebb mértékben igaznak gésbe; az a nehézség pedig, hogy a megszokás látszatigazságát meg kell kü-
látszanak. […] Minthogy ugyanis tapasztaltam, hogy a természet számos olyan do- lönböztetnünk a természet tanításának részigazságától, egy újabb erőfeszítést
logra késztet, amiről az ész igyekszik lebeszélni, úgy véltem, nem szabad különöseb- tesz szükségessé, melynek révén új értelmet nyer a „természet tanítása”. Ez az
ben megbíznom abban, amit a természet tanít.”13 ismételt meghatározás annyiban fontos a mi vállalkozásunk szempontjából,
hogy egyértelműen visszautal a lumen naturale Szabályokbeli elméletéhez. Ez-
11
  Lásd az első elmélkedés következő részletét: „Csakhogy magyarázzák bármivel, hogy azzá által pedig az is világosabbá válik, miképp kell értelmeznünk azt a tételt, mely
lettem, ami vagyok, a sorssal, a véletlennel, vagy akár a dolgok folytonos láncolatával –, mint- szerint a természet mindannak együttese (complexio), amit Istentől kaptunk.
hogy a csalatkozás és a tévedés mégiscsak valamiféle tökéletlenség, minél kisebb hatalommal
ruházzák fel létrejövetelem előidézőjét, annál valószínűbb lesz, hogy olyan tökéletlen vagyok,
14
hogy mindig tévedek.” Elmélkedések, 29 (AT VII, 21).   Elmélkedések, 96 (AT VII, 78).
12 15
  Elmélkedések, 94. (AT VII, 76).   Elmélkedések, 98 (AT VII, 80).
13 16
  Elmélkedések, 95 (AT VII, 77).   Elmélkedések, 98 (AT VII, 80).

312 313
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

Kitekintés az „egyszerű természetekre” Ez azt jelenti, hogy sem a megismerés elemi egységei, sem a belőlük kiindu-
ló megismerési folyamatok nem kívülről adottak illetve nem kívülről vezé-
A Szabályok az értelem vezetésére 12. szabályában Descartes erőteljesen hang- reltek: „nem kell fáradnunk amaz egyszerű természetek megismerésekor, hi-
súlyozza az „egyszerű természetek” szerepét valamennyi szigorú értelemben szen eléggé ismeretesek önmagukban. Csak el kell választani őket egymástól,
vett megismerési eljárás során: „az egész emberi tudás abban áll, hogy elkü- s egyenként, külön kell őket rájuk irányított elménkkel beláttatni.”19
lönítetten lássuk, hogyan működnek együtt ezek az egyszerű természetek a Nem arról van persze szó, hogy az egész emberi tudás egyszer s minden-
többi dolog összetételében.”17 korra adott. A kiindulópontul szolgáló adatok – „az igazságoknak a termé-
Ezek az egyszerű természetek ideális entitások, mint például a hármas szettől az ember vele született szellemébe ültetett néhány első magva”20 – és
szám, a vonal, a szög, az alak, melyek még akkor is benne foglaltatnak há- a kifejlesztésükre szolgáló alapvető műveletek – az, amit hol lumen ingeni-
romszögről való fogalmunkban, ha sohasem gondolunk rájuk. S ez bizo- tumnak vagy naturalenak, hol pedig vis cognoscensnek vagy egyszerűen inge-
nyos értelemben fordítva is igaz: a hetes számot csak úgy tudjuk elgondolni, niumnak nevez Descartes – természetesen adottak, éspedig egyazon forrás-
hogy abban a négyes és a hármas szám is – bár igencsak elmosódottan – je- ból. Az tehát, amit „a természetesnek” mondhatnánk, adottként jelenik meg,
len van. Az emberi tudás egésze abban áll tehát, hogy egyszerű természete- ám feltűnően kevés az arra az istenre való hivatkozás, amely az ismeretcsí-
ket gondolunk el, éspedig vagy önmagukban, elkülönítve a többiektől, vagy rákat – a késői írások szellemében – az emberi szellembe kellett ültesse. Ha
pedig többiekkel való kapcsolatukban, mely kapcsolatok vagy szükségsze- nem tévedek, az egyetlen, homályos utalást a negyedik szabályban találjuk.
rűek, vagy esetlegesek. Az efféle kapcsolatok legnevezetesebb példái az a két „Minthogy e módszer haszna oly nagy, […], meg vagyok győződve, hogy
tétel, melyekben e korai mű megelőlegezi a késői, érett metafizika két alap- kiváló szellemek már előbb, ha csupán természetüket követve is, valamilyen
elvét: „vagyok, tehát van Isten; éppígy: gondolkodom, tehát van a testtől kü- módon átlátták azt. Mert az emberi elmében van valami, nem tudom mi, is-
lönböző elmém.”18 teni, amelyben a hasznos ismeretek első magvai úgy vannak elvetve, hogy
Ám nem csupán ennek van igen nagy jelentősége, hanem annak az elmé- gyakran […] önként gyümölcsöt teremnek.”21
letnek is, amely az elme azon képességéről beszél, melynek révén elgondolhatja Azt tehát ugyan nem mondhatjuk, hogy természetnek, Istennek és az
e természeteket. A Szabályokban Descartes két fő megismerési módot különít adottaknak a hatodik elmélkedésből ismert összekapcsolása a Szabályokból
el: az intuíciót (intuitus) és a dedukciót. Az intuíció révén látjuk át az elszi- teljesen hiányzik. Az egyetlen hivatkozás azonban feltűnően homályos, s ar-
getelt természeteket és elemi összetételeiket, miközben a dedukció feladata a ról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a harmadik szabály magyarázatának
hosszabb gondolatmenetek áttekintése. A dedukció minden lépésében szük- záró mondata jobb híján akár még komolyan is vehető:
ség van azonban részintuíciókra, s ebben az értelemben joggal mondhatjuk,
hogy a dedukciót Descartes az intuícióra vezeti vissza. A mű alapkoncepció-
ja az, hogy az elme működését minden külső hatástól függetlennek láttatja.

17 19
  „[O]mnem humanam scientiam in hoc uno consistere, ut distincte videamus, quomodo naturae  In: Válogatott filozófiai művek, 137 (AT X, 425; a fordítást módosítottam).
20
istae simplices ad compositionem aliarum rerum simul concurrant.” In: Válogatott filozófiai művek,   „[P]rima quaedam veritatum semina humanis ingeniis a natura insita,” 4. szabály, In: Vá-
138 (AT X, 427; a fordítást módosítottam). logatott filozófiai művek, 107 (AT X, 376; a fordítást módosítottam).
18 21
 In: Válogatott filozófiai művek, 135 (AT X, 421 sk.; a fordítást módosítottam).  In: Válogatott filozófiai művek, 105 (AT X, 373; a fordítást módosítottam).

314 315
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

„Ez azonban nem akadálya annak, hogy mindazt, ami az isteni kinyilatkoztatásból csak nem is ezekről az ismeretekről beszélek, hanem csakis azokról, amelyeket Isten
származik, biztosabbnak tartsuk minden megismerésnél, mert hiszen a bennük va- nekem mint elméből és testből összetett lénynek juttatott.”23
ló hit, mint mindabban, ami homályos, nem a szellem, hanem az akarat dolga.”22
A természetfogalom e leszűkítését ismét csak annak világos jeleként érté-
Hajlok arra az elgondolásra, hogy Descartes korai írásaiban még úgy vélte, a kelem, hogy az „igazi ember” került a vizsgálódások középpontjába, s ez új
kinyilatkoztatásnak mint nem ésszerű isteni adománynak nagyobb szerepet hangsúlyokat kényszerített ki: a korábbi, tisztán episztemológiai jellegű fel-
kellene játszania, mint a „természetes”, vagyis az észre épülő „kinyilatkozta- osztást a hatodik elmélkedésben egy ontológiai dimenzióval gazdagodott
tásnak”. Ez pedig akkor azt jelenti, hogy ebben a korszakban Isten és a termé- felosztás váltja fel.
szet semmi esetre sem volna összekapcsolható a „vagy” révén. A természet hatodik elmélkedésbeli problematikáját ezzel azonban még
nem merítettük ki. Mindenesetre eljutottunk egy olyan természetfogalom-
Ott hagytuk el fonalunkat, ahol felfigyeltünk a hatodik elmélkedés új kísér- hoz, amely igen közeli kapcsolatban áll Istennel. Hogy ez a kapcsolat sem-
letére, hogy a „természet” illetve a „természet tanítása” kifejezéseket accura- miképp sem pusztán névleges, azt félreérthetetlenül jelzi, hogy a hatodik el-
tius definiálja. Ebben a kísérletben az a különös, hogy ismét megpróbálkozik mélkedés további gondolatmenetei felelevenítik s az „Isten-természet” címszó
az egyszerű természeteknek a tizenkettedik szabály magyarázatában adott alatt igyekeznek újra megválaszolni a negyedik elmélkedés egyik fő kérdé-
felosztásával, illetve annak továbbfejlesztésével. A korai írás felosztása „egy- sét, a teodícea problémáját, amelyet ettől kezdve voltaképp „természet-teo-
dimenzionális” abban az értelemben, hogy az egyszerű természeteket a meg- díceaként” kell értelmeznünk. „Ennélfogva azt kell a következőkben kiku-
ismerő elmét alapul véve osztja három csoportba: „tisztán értelmi”, „tisztán tatnunk, miképpen tűrheti Isten jósága, hogy az ekként tekintett természet
anyagi” és „mindkettőben közös”. A hatodik elmélkedés felosztása ezzel szem- megtévesszen.”24
ben „kétdimenziós”: a „mindkettőben közös” csoportját Descartes kiemeli és A teodícea-kérdés hatodik elmélkedésbeli tárgyalásában az a legfontosabb,
önállósítja mint az ismeretek azon csoportját, melyet Isten annyiban adott hogy noha maga a probléma megegyezik a negyedik elmélkedésbelivel, a ha-
„nekem”, „amennyiben elméből és testből állok.” todik megoldása már nem az értelem és az akarat munkamegosztására épül,
mint a negyediké. Hiszen itt a szűkebb értelemben vett természetről van szó,
„A „természet” kifejezést ugyanis itt szűkebb értelemben használom, tehát nem gyűj- vagyis önmagamról mint elméből és testből összetett lényről. Itt ezért az a fel-
tőnévként mindazon dolgokra, melyekkel Isten megajándékozott. Mint gyűjtőnév adat, hogy tisztába jöjjünk a természet tanításának (natura docet) illetve a ter-
ugyanis sok mindent magába foglal, ami kizárólag az elméhez tartozik, mint pél- mészet rendjének (ordo naturae) ebben az új kontextusban játszott szerepével.
dául annak belátása, hogy ami megtörtént, az meg nem történtté már nem tehető, s Nyilvánvalóan abból kell kiindulnunk, hogy a „természet tanítása” ki-
mindazok az itt nem tárgyalandó ismeretek, amelyekre a természetes világosság ré- fejezés metaforikusan értendő: az érzéki észrevevésről van szó, vagyis olyan
vén bukkanunk rá. Továbbá magába foglal sok olyan ismeretet is, ami kizárólag a információkról, melyeket az érzékszervek révén szerzünk meg. „Az ekkép-
testre vonatkozik, mint például, hogy lefelé tart, s más hasonlókat, ám most még pen felfogott természet kétségkívül arra tanít, hogy tartózkodjam azoktól a

23
  Elmélkedések, 100 (AT VII, 82). Lásd e felosztásokkal kapcsolatban a „Descartes és Garber
Erzsébet hercegnő udvarában” című írást (kötetünkben 363–384.)
22 24
 In: Válogatott filozófiai művek, 104 (AT X, 370).   Elmélkedések, 103 (AT VII, 85).

316 317
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

dolgoktól, amelyek fájdalomérzetet okoznak, míg törekedjem azokra, amelyek azonban Descartes éppenséggel azzal az indoklással veti el, hogy a termé-
gyönyörérzetet, és más efféléket.”25 A természet e tanítását, az érzéki észlelete- szet nem választható el Istentől. A csaló természet csaló Istent vonna maga után.
ket ennyiben „pusztán azért adta, hogy jelezzék az elme számára, mi kellemes Ezért Descartes kettéválasztja a problémát: elkülöníti a pusztán testi természet
és mi kellemetlen annak az összetételnek, amelynek ő maga az egyik része”.26 perspektíváját az elme perspektívájától, „amely egyesítve van ezzel a testtel.”
A természet-teodícea összetett problémájának megoldásában három stra- Amíg ugyanis a beteg test önmagában – mint például (Descartes értelmezé-
tégiát különíthetünk el. Az első azon korábbi stratégia változata, mely az ér- sében) egy vízkóros kutya 29 – éppoly kevéssé veti fel a teodícea problémáját,
telem határolt voltát állította középpontba. Mikor az étel jó íze észrevehetet- mint az óra, mely rosszul mutatja az időt (non recte indicat), az „igazi ember”
lenné teszi a belé kevert mérget, s így félrevezet bennünket arra késztetvén, nézőpontjából nagyon is fel lehet, sőt fel kell tenni az isteni jóságra vonatko-
hogy elfogyasszuk azt az ételt, akkor nem a természet hibájára kell gyana- zó kérdést. Az így föltett kérdést Descartes végül is úgy válaszolja meg, hogy
kodnunk, hanem rá kell jönnünk, hogy „az emberi természet nem minden- egymásra vonatkoztatja a testek oszthatóságát és az elme oszthatatlanságát.
tudó.” Mivel „az ember határolt dolog, nem is illeti meg másfajta természet, A paradigmatikus példa a fantomfájdalom esete. Descartes érvelése szerint
csakis határolt tökéletességű.”27 alapesetben testrészecskék hosszú és összetett láncolatára van szükség ah-
Ezzel a megoldási kísérlettel szemben természetesen fölhozhatjuk azt az hoz, hogy a valamely testrészben keletkező mozgás eljusson egészen az agyig.
ellenvetést, hogy a határoltság önmagában már a negyedik elmélkedésben A láncolatot alkotó sok testrészecske mindegyike képes azonban arra, hogy
sem bizonyult elegendőnek arra, hogy megoldja a teodícea-problémát. Des- kezdeményezze a rá eső mozgásrészt, elvileg függetlenül attól, hogy a szóban
cartes-nak be kellett még vezetnie a véges értelem és a végtelen akarat meg- forgó testrész ténylegesen megsérült-e vagy nem, vagy akár hogy egyáltalán
különböztetését, hogy egy – legalább a szerzőt – kielégítő megoldást találjon. létezik-e. Az ezzel a gondolatmenettel szemléltetett, ám egyetemes érvényes-
A második stratégia a vízkórosság problémájából indul ki. ségigénnyel előadott elmélet a következő.
„[M]ivel az összes olyan mozgás, amely az agynak abban a részében zaj-
„Talán azt lehetne erre mondani, hogy a beteg azért téved, mert megromlott benne a lik le, amely közvetlenül az elmében vált ki hatást, csak egy érzékletet közve-
természet. Ezzel azonban még nem szüntettük meg a nehézséget, mivel a beteg ember tít a számára, elgondolni sem lehetne jobbat, mint hogy éppen azt közvetíti,
nem kevésbé igazi teremtménye Istennek, mint az egészséges, s ennélfogva nem ke- amelyik valamennyi közül, amelyet közvetíthetne, a legnagyobb mértékben
vésbé ellentmondásos azt állítani, hogy az Istentől megtévesztő természetet kapott.”28 és a leggyakrabban vezet el az ember igazi fennmaradásához. Márpedig a ta-
pasztalat azt tanúsítja, hogy pontosan ilyen az összes érzéklet, amit a termé-
Ebből az idézetből legelőször is azt látjuk, hogy Isten s a természet összekap- szet belénk helyezett. Ezért aztán nem is találhatunk köztük egyet sem, amely
csolását Descartes nagyon is komolyan gondolja. Hiszen az első mondat azt ne Isten hatalmáról és jóságáról tanúskodnék.”30
jelenti, hogy az Istentől leválasztott, s ebben az értelemben „meghamisított” Legelőször is állapítsuk meg: ha a bizonyítás tartható, akkor Descartes el-
természetet az igazságos Isten melletti érvként vezetnénk be. Ezt a kísérletet érte célját: a természet-teodícea probléma megoldódott. Észlelésünk testi alap-
zatának működésmódja egyszerre tanúskodik Isten hatalmáról és jóságáról.
25
  Elmélkedések, 100 sk. (AT VII, 82).
26 29
  Elmélkedések, 101 sk. (AT VII, 83).  Descartes-nak az állatok lelkével kapcsolatos állásfoglalásáról lásd a szerző „Fictum brutum?
27
  Elmélkedések, 102 sk. (AT VII, 84). Descartes ambivalens állatlélektanáról” című írását (in: Ész és szenvedély, 327–356).
28 30
  Elmélkedések, 102 sk. (AT VII, 84).   Elmélkedések, 105 sk. (AT VII, 87).

318 319
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

Azonban legalább hipotetikusan érdemes föltennünk a kérdést, hogy vajon ezért kellett a hatodik elmélkedésben ismét reflektálni a szűkebb értelem-
tényleg elgondolhatatlan-e, hogy ez a testi alapzat jobb, megfelelőbben mű- ben vett természetre.32
ködő legyen, mint jelenleg. Számomra legalábbis nem tűnik ellentmondás- Descartes-nak az eddigiekben bemutatott törekvése arra, hogy Istent és a
nak azt gondolni, hogy fogalmi horizontunk tágasabb is lehetne – különös természetet közelebb hozza egymáshoz, nem korlátozódik a saját maga által
tekintettel az olyan eseményekre, amelyek oly nagymértékben érintenek ben- megjelentetett kései írásokra, hanem megfigyelhető levelezésében is, s külö-
nünket, mint a mérgezési kísérlet vagy az amputálás. Ez még korántsem je- nösen abban a két levélben, melyet Chanut-nek írt a szeretetről s a szeretet-
lenti annak követelését, hogy a leibniz-i értelemben vett „teljes fogalommal” tel összefüggő dolgokról.
is rendelkezzünk önmagunk individuális szubsztanciájáról. A fő kérdés ebben a levélben az ember helye a világegyetem egészén belül
Ennek ellenére találhatunk legalább egy jó okot, mely érthetővé teszi, mi- – melynek kiterjedése persze maga is komoly vizsgálódás tárgya. Már az Alap-
ért elégszik meg Descartes ezzel a nem kielégítő megoldással. Mert tagad- elvek egyik helyén is találunk egy olyan megfogalmazást, amely azt sugallja,
hatatlan, hogy ez a megoldás bizonyos tekintetben gyümölcsözőnek mond- hogy csak viszonylagos értelemben beszélhetünk az emberről úgy, mint az
ható. Hiszen végső soron épp ez az, ami számunkra lehetővé teszi a morális egész világegyetem céljáról,33 de csak a Chanut-höz 1647. június 6-án írott
tökéletesedést, és eszközöket is rendelkezésünkre bocsát ennek elérésére, me- levél mélyíti el igazán ezt a gondolatot. Egyrészt e levél szerint is kétségte-
lyek – a Lélek szenvedélyeiben kifejtettek szerint – abban állnak, hogy az Is- len, hogy „egyedül Isten a világegyetem céloka s egyszersmind ható oka is.”
tentől-természettől nem végérvényesen megszilárdított kapcsolatokat testi in- Másrészt – és éppen ez az, ami bennünket most a leginkább érdekel – a pri-
ger és mentális észlelés közt legalább részben átrendezhetjük. Az institu­tion de ori egyáltalán semmiféle kiváltságos helyzetet sem tulajdoníthatunk az em-
la nature elméletére gondolok itt, amely annak magyarázatául szolgál, hogy bernek a teremtett világegyetemen belül: „Ami pedig a teremtményeket illeti,
miként hívnak elő meghatározott testi folyamatok – az életszellemek mozgá- amennyiben kölcsönösen egymást szolgálják, mindegyikük magának tulaj-
sai az idegekben – végső soron nem csupán további testi mozgásokat, hanem doníthatja ezt a kiváltságot, hogy mindazok, amik őt szolgálják, érte lettek.”
mentális eseményeket is, melyek már nem belső, testi mozgásainkra, hanem Sem az Ó- sem az Újszövetség nem hívható tanúságul az ember különleges
valami egészen másra vonatkoznak: tárgyakra vagy folyamatokra, melyek helyzete mellett. Igaz ugyan, hogy „a teremtés hat napját a Teremtés könyve
testünkön kívül játszódnak le. A „természet” ebben az esetben annak a „kód- úgy írja le, hogy úgy tűnik, az ember a legfontosabb szereplője; ám erre azt
nak” az elnevezése, amely meghatározott testi folyamatokat meghatározott, lehet mondani, hogy a Teremtés könyvének ez a története az ember számára
jelentésteli mentális állapotokkal kapcsol össze. Meghatározott, ám nem egy- íródott, a Szentlélek elsősorban azokat a dolgokat akarta részletezni benne,
szer s mindenkorra meghatározott mentális állapotokkal. Mert életünk meg- amelyek őrá vonatkoznak […]” Ami pedig az Újszövetséget illeti, Descartes
változtatásának lehetősége éppenséggel az eredeti kötések megváltoztatásá- számára egyáltalán nem evidens, hogy „a Megtestesülés misztériuma, va-
nak lehetőségében áll.31 lamint mindaz a sok jótétemény, amit Isten tett az emberekért, nem jelenti
A megszokás és a szűkebb értelemben vett – isteni – természet tehát a két azt, hogy nem tehetett végtelen sok más nagy jótéteményt végtelen sok más
ellenfél abban a harcban, amely a morálisan jó életvezetésért folyik. Az pe- teremtménynek.”34 Az ilyen megfogalmazások azt a feltevést valószínűsítik,
dig, hogy egyáltalán zajlik ez a harc, a tulajdonképpeni emberi életvezetés-
nek az állatitól való lényeges eltérését is elénk tárja. S mivel ily nagy a tét, 32
  Lásd még a Lélek szenvedélyei 198. cikkelyét!
33
  Lásd AT VIII-I, 81.
31 34
  Lásd például a Lélek szenvedélyei 50. cikkelyét!   Test és lélek, 251 (AT V, 54).

320 321
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

hogy Descartes az ember kitüntetettségét – amelynek kétségbevonhatatlan „Mindazonáltal semmi kétségem sincs a felől, hogy valóban képesek lehetünk sze-
tanújele a neki biztosított eszes lélek – még akkor sem tekinti elégséges alap- retni Istent pusztán természetünk ereje által. […] ki merem jelenteni, hogy ebben az
nak az „igazi ember” és a nem emberi élőlények közti alapvető törés feltéte- életben ez a legelragadóbb és leghasznosabb szenvedély, amelyet csak élvezhetünk;
lezéséhez, ha azt a jót, amelyet Isten az embernek az intellektuális természet sőt ez lehet a legerősebb is, bár ehhez igen figyelmes elmélkedésre van szükség, mi-
formájában adott, kizárólag neki juttatta. Ámde érdemes még azon is elgon- vel más tárgyak állandóan elvonják figyelmünket.”37
dolkodni, mire képes ez az intellektuális természet bennünk az Istenhez fű-
ződő viszonyt illetően. Ez a sajátos válasz a korábbi műveket különös, új fényben tünteti fel.
Az idézett Chanut-levél központi témája a szeretet. A Chanut által feltett Az Elmélkedések kifejezett célja innen nézve már nem annyira a lélek halan-
kérdés az, hogy miképp jön létre az emberben az Isten iránti adekvát szere- dóságának és Isten létezésének bizonyítása, hanem egy adekvát, tisztán ter-
tet. Descartes a következőképp kezdi a választ: mészetes istenszeretet fölkeltése. Másfelől nem nagyon kerülhetjük meg azt a
kérdést, hogy vajon Descartes e természetes istenszeretet feltételezésével nem
„S mivel azok a prédikátorok, akik Isten szeretetére igyekeznek ösztönözni bennün- került-e igen közel egy panteisztikus alapbeállítódáshoz. Ebben az összefüg-
ket, általában felhívják figyelmünket a különféle hasznokra, melyeket a többi teremt- gésben megnő a levélben szereplő Horatius-idézet jelentősége: „Mivel lelkünk
ményből húzunk, és azt mondják, hogy Isten nekünk teremtette őket, de nem vizs- természete e tekintetben hasonlatos az övéhez, […] nem más, mint az ő leg-
gáltatják meg velünk a többi okot, amiért szintén mondhatnánk, hogy teremtette főbb értelmének kisugárzása, et divinae quasi particula aurae.”38
őket, minthogy ez nem tartozik a tárgyukhoz, ezért igencsak hajlamosak vagyunk Még súlyosabban esik latba ez az eredmény, mihelyst a szeretet általá-
azt hinni, hogy csupán értünk alkotta őket.”35 nos descartes-i meghatározását az ember – természetes – istenszeretetére al-
kalmazzuk. A szeretet ugyanis nem más, mint akaratlagos egyesülés a tárg�-
Kétségtelennek látszik, hogy Descartes azt a szeretetet, amely a prédikátori gyal (se joindre de volonté a l’objet), azaz önmagunkat a jónak talált dologgal
gondoskodás nyomán jön létre, inadekvátnak kellett, hogy tekintse, hiszen egy egésznek tekinteni, melynek mi vagyunk az egyik része, ama jó pedig a
a világegyetemről alkotott alapvetően hamis elgondoláson alapul. Ám ennek másik.39 Ha elképzeljük magunkban lelkünk egységét Istennel, s ha ezen túl
megállapításával semmiképp sem szeretném azt sugallni, hogy Descartes ezt még örülni is tudunk neki, akkor nyilvánvalóan fennáll a veszély, „hogy is-
az így létrejött szeretetet jogosulatlannak is gondolta, vagy hogy elvetendő- tenülni kívánunk, és így, egy nagyon nagy hiba folytán pusztán az istenséget
nek találta a felkeltésére való törekvést. Ugyanakkor annál inadekvátabbnak szeretjük Isten szeretete helyett.”40 Kézenfekvő feltételezés, hogy Descartes a
kellett tartania ezt a szeretetet, minél inkább hitt abban, hogy lehetséges egy „nagyon nagy hibán” a sztoikus tanításnak ugyanazt a következményét értet-
másik istenszeretet, amely – nézete szerint – a világegyetemről alkotott igaz te, amelyet az ideiglenes etika harmadik maximájában még „ama filozófusok
elgondoláson alapul. Hiszen Chanut kérdésére, „hogy a természetes világos- titkaként” dicsért, „akik hajdan ki tudták vonni magukat a sors hatalma alól,
ság önmagában is megtanít-e Isten szeretetére, és lehet-e őt szeretni eme vi-
lágosság erejénél fogva,”36 az 1647. február elsejei levélben igennel válaszolt.
37
  Test és lélek, 229 (AT IV, 608).
38
  Test és lélek, 228 (AT IV, 607).
35 39
  Test és lélek, 251 (AT V, 54).   Test és lélek, 224 (AT IV, 601).
36 40
  Test és lélek, 228 (AT IV, 607).   Test és lélek, 229 sk. (AT IV, 608).

322 323
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

s isteneikkel versengtek – fájdalmaik és szegénységük ellenére is.”41 Descartes néhány fontos, elméleti előfeltevését, amennyiben megmutatta, hogyan lehet
úgy próbálja elhárítani ezt a lehetséges következményt – melyet a Chanut-le- egy mechanikai alapjellegű filozófia kontextusán belül fontos szerepet tulaj-
vélben az újsztoicizmus kortárs keresztény kritikusainak szellemében értékelt donítani a szeretetnek, amelyről azt gondolnánk, hogy ellene szegül a kora-
át –, hogy az embert az egész világegyetemet átfogó, kifejezetten Istentől te- beli filozófia mechanizálási törekvésének.
remtett és az ő hatalma által fenntartott rend részeként próbálja értelmezni.

„[É]s végül, [ha szem előtt tartjuk] egyrészt saját kicsinységünket, másrészt a terem- II.
tett dolgok nagyságát, figyelembe véve, hogy ily módon függenek Istentől: hogy tud-
niillik mindenhatóságára kell vonatkoztatni őket […], nos, az e dolgokról való el- Tanulmányom elején fölidéztem Descartes kétféle közelítését a termé-
mélkedés oly végtelen örömmel tölti el azt az embert, aki helyesen érti őket, hogy szet fogalmához, az elsőt a Le monde című írásból, a másodikat a hatodik el-
[…] egyenesen úgy gondolja, hogy már eleget élt, hiszen isten kegyelméből eljutott mélkedésből. Világossá vált, hogy a korai meghatározás „prekarteziánus”,
ezekhez az ismeretekhez.”42 a matematika bizonyosságára épülő elgondolást tükröz, amely a metafizi-
ka felé fordulással alapvetően megváltozik. A kétféle meghatározás különb-
Ám ha úgy próbálunk meg önmagunk istenítésének tendenciája ellen har- ségében a karteziánus gondolkodás mélyreható változása tükröződik a két
colni, hogy saját énünk és a jól rendezett kozmosz egységét hangsúlyozzuk, mű megírása közt eltelt időszakban. A Le monde-ban az egóé a meghatáro-
az ellenkező veszélynek tesszük ki magunkat: legalábbis tendenciaszerűen zás hatalma, Isten szerepe a világ normális menetének fenntartására korláto-
az egész természet és isteni okának egységét állítjuk. Minden attól függ, ho- zódik. Ezzel szemben a hatodik elmélkedés egóját a meghatározott szerepébe
gyan fogjuk fel az isteni hatalom és az általa fenntartott világ egységét, illet- kényszerítve látjuk: az első idézet hatalommal bíró egója belső felépítésének
ve, miként értelmezzük az „Isten által” (par lui [Dieu]) kifejezést az 1647. jú- erőtlen befogadójává vált, amely felépítés mindazonáltal kiemeli őt a többi
nius 6-i levél következő részletében: természeti dolgok névtelen tömegéből. Az a létező ugyanis, amely a többit
mint ilyen és ilyen dolgot azonosítja, nem lehet ugyanolyan felépítésű, mint
„[A]mikor szeretjük Istent, és általa akaratlagosan csatlakozunk minden dologhoz, azok, melyeket azonosít. Az Elmélkedésekben háromfajta létezővel van dol-
amit teremtett, amennyivel nagyobbnak, nemesebbnek és tökéletesebbnek tekint- gunk. Egyrészt a természetet teremtő és fenntartó Istennel, másrészt az em-
jük őket, annyival többre becsüljük saját magunkat is, hiszen egy annál tökéletesebb beri elmével, amely mind az egyedi természeteket, mind pedig a természetet
egész részei vagyunk […]”43 mint olyant az Istentől rendelkezésére bocsátott minták alapján megjelení-
ti, s végül azokkal a testi dolgokkal, melyek természete az elme nélkül nem
Az eddigiek alapján nem azt szeretném állítani, hogy Descartes világképe élete volna azonosítható. Mindebből a korábbiakban arra következtettünk, hogy
végére panteisztikussá vált. Csupán azt állítom, hogy nolens-volens kimunkál- Descartes fordulata nem hagyta érintetlenül a természet fogalmát sem. Hogy
ta „a XVII. századi szellemtudományok természetes rendszerének” (Dilthey) e fordulat értelme még világosabbá váljék számunkra, azt javaslom, vizsgál-
junk meg még két további szöveget a descartes-i korpuszból, éspedig azokat
41
  Értekezés, 38 (AT VI, 26).
az Erzsébet hercegnőnek írt leveleket, melyekben Seneca A boldog életről cí-
42
  Test és lélek, 230 (AT IV, 609). mű írását elemzi, valamint a párizsi Sorbonne teológiai fakultásának dokto-
43
  Test és lélek, 252 (AT V, 56). raihoz írott levelet, amely az Elmélkedések egyik előszavát alkotja.

324 325
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

1645-ben Descartes azt javasolja a pfalz-i hercegnőnek, hogy olvassák közösen a 17. század első felében működő naturalisták természetfogalma között. Ha
Seneca A boldog életről című dialógusát mint útmutatást a megnyugvást adó tehát az újabb kutatások nyomán joggal gondolhatjuk, hogy Descartes el-
élethez. Ezt a javaslatot olyan időszakban tette Descartes, amelyben a leve- ső, meghatározó filozófiai ösztönzéseit a sztoikus tanítástól kapta, akkor na-
lezőpartnerek már nem a lélek és a test különbségének elméleti értelmét s kö- gyon is helyénvaló arra a gondolkodóra s arra az írásra gondolni, amelyet ő
vetkezményeit tárgyalták, mint eleinte, hanem gyakorlati következményeit: maga idéz fel kései levelezésében. Annál is inkább, mert a levélváltás közben
a dualizmus problémáját a pszichoszomatikus terápiára építő orvos módján fölmerülő egyik fő közös téma éppenséggel a természet fogalma.
vizsgálták. Ha viszont a test betegségeinek kiváltóját a lélek szenvedélyei közt Seneca a boldog életet olyan életnek tekinti, amely összhangban áll a ter-
kell keresni, akkor magától értetődik, hogy a megfelelő terápiát sem a tulaj- mészettel. Ugyanakkor egy nagyon figyelemre méltó politikai-teológiai koz-
donképpeni orvostudománytól kell várni, hanem sokkal inkább a filozófi- mológia nyomaival is találkozunk nála. A világegyetemet teokráciaként fogja
ai etikától, amely feladatát abban látja, hogy a fenyegető szenvedélyek köze- fel, melyet hol monarchisztikusan, hol pluralisztikusan értelmez. „Királyság-
pette megmutassa a boldogsághoz vezető életutat. Ez pedig összhangban áll ban születtünk, Istennek engedelmeskedni – szabadság.”45 Vagy másként:
Descartes új beállítódásával, amelynek fő megfogalmazását az 1646. június „Tudom, hogy a világmindenség a hazám, amelynek az istenek az elöljárói
15-i Chanut-levélből korábban már fölidéztük.44 […]”46 A legérdekesebb azonban egy erőteljes, költői megfogalmazás, mely-
A természet fogalmának vizsgálatát illetően semmiképp sem felesleges nek révén a politikai és a teológiai metaforák egymásba olvadnak, hogy ezál-
rámutatnunk arra, hogy a levelezőtársak különböző felekezetekhez tartoz- tal magyarázatot adjanak arra, hogy miként tehetnek szert etikai jelentőségre
nak. Descartes katolikus, Erzsébet kálvinista. Mielőtt tehát konkrét morális a természet törvényei. „Ő [az erény] bátran áll majd, s ami történik, nemcsak
kérdések tárgyalásába fognának, legalább hallgatólagosan meg kell állapod- türelemmel viseli majd, hanem kívánja is, s tudja majd, hogy az idők min-
niuk egy közös terrénumról, a mindkettőjük által elfogadott kiindulópon- den nehézsége a természet törvényéből fakad, s derék katonaként tűri majd
tokról. Az, hogy Descartes Seneca olvasását javasolja, kétségkívül összefügg a sebeket, megszámolja a forradásokat, s fegyverektől átütötten haldokolva
valamiképp ezzel az eredeti, hallgatólagos megegyezéssel: arra tesznek kísér- is szeretni fogja azt a vezért, akiért elesett. Ott lesz lelkében a régi parancs:
letet, hogy az etikát egy olyan filozófus nézőpontjából vizsgálják, akit „nem kövesd az istenséget.”47 A negyvenes években végbemenő descartes-i fordulat
világít meg a hit”, hanem egyedül a természetes ész vezet. egyik döntő jegye mármost éppen az, hogy a fizikára épülő, a – szomatikus
Azt gondolhatjuk azonban, hogy ez az Isten nélküli közös terület szük- – orvostudományt magába foglaló etikától függetlenül igyekszik választ ad-
ségtelenül távol van a vallási különbözőségektől. Ezt persze értelmezhetjük ni a kérdésre, miért nem kell – illetve nem szabad – félnünk a haláltól. Ez az
úgy is, hogy itt még nem a tulajdonképpeni területről van szó, hanem csak elgondolás persze – mint azt Descartes maga is hangsúlyozza – ellentétben
a vállalkozás első lépéséről, amelyre a másodiknak kell következnie a hitval- áll azzal az etikával, melyet korábban az orvostudomány korolláriumaként
lások felettiként tekintett keresztény Isten bevonásának. Szerintem azonban
ezzel a leegyszerűsítéssel nem oldhatjuk meg a nehézséget. Hiszen a „termé- 45
  In regno nati sumus: deo parere libertas est. (15,7) A magyar fordítást (id. kiadás 283.) mó-
szetes ész” kifejezés egy sor asszociációt és kérdést hív elő, melyek igen szoro- dosítottam – BG.
46
  Patriam meam esse mundum sciam et praesides deos […] (20,5), magyar kiadás 286.
san összefüggnek a karteziánus természetfogalommal, s így kézenfekvővé te- 47
  illa fortiter stabit et quidquid evenerit feret non patiens tantum sed etiam volens, omnemque
szik az alapvető kérdést, hogy mekkora valójában a távolság Descartes illetve temporum difficultatem sciet legem esse naturae et ut bonus miles feret vulnera, numerabit cicatrices,
et transverberatus telis moriens amabit eum pro quo cadet imperatorem; habebit illud in animo
44
  Lásd a 308. oldalon! vetus praeceptum: deum sequere. (15,5) Magyar kiadás 281. sk.

326 327
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

próbált kidolgozni, s melynek célja az élet meghosszabbítása volt.48 S ha azt érti. Másfelől felrója Senecának, hogy homályosan fejezi ki magát, ahelyett,
a kérdést tesszük fel, hogy vajon hogyan válhat a fizika ezen az új módon eti- hogy rendes meghatározásokat adna, s ezen a ponton még azt is hozzáfű-
kailag is relevánssá – amint ezt a korábban idézett Chanut-levél állítja –, ak- zi, hogy abból, amit Seneca mond, kihámozható, hogy „rerum natura nála
kor válaszul a szeretet egy igen sajátos, mechanisztikus elméletét kapjuk, me- azt a rendet jelenti, amelyet Isten alkotott a világ minden dolgaiban.”50 Ez a
lyet egy ugyancsak Chanut-höz írt, részletes levélben olyan gondolatmenetek meghatározás azért fontos számunkra, mert szinte pontosan megfelel annak
magyaráznak, melyek alapvetően az imént idézett Seneca-részlet politikai-te- a meghatározásnak, melyet – mint láttuk – Descartes maga ad s többszörö-
ológiai kozmológiájával párhuzamosak. Ezt az elméletet azonban e helyütt sen felhasznál a hatodik elmélkedésben. Egy olyan isten transzcendenciája
nem tárgyalhatom részletesen.49 E helyett arról szeretnék még beszélni, hogy azonban, amely nem csupán a minden dologban érvényre jutó rendet alapoz-
miképp jellemzi Descartes az Isten-ember-természet viszonyt az Erzsébet-le- za meg, hanem ezen túlmenően még a természettel is azonosítható, a keresz-
velekben, s hogy mennyiben tekinthető ez a jellemzés a pusztán a természe- tény teológia nézőpontjából biztosan nem kifogástalan. S mégis, Descartes
tes ész által vezetett Seneca sajátos krisztianizálásának. legérdekesebb kijelentései éppen azok, melyekben ezt a természetfogalmat a
Vannak olyan helyek Descartes-nál, ahol a „természet”, „természetes” ki- sztoikus tanításra támaszkodva fejleszti tovább. Hiszen nem csak azt olvas-
fejezéseket az istenitől megfosztott lét megjelölésére használja. Számára alá- suk nála, hogy a természetben „Isten által megállapított” törvények fogal-
rendelt jelentőségűnek kellett számítson a pusztán ezt a létet kutató filozó- mai természetes módon megtalálhatók elménkben, hogy ezáltal lehetővé vál-
fia, hiszen kiegészítendőnek kellett tűnjön olyan ismeretek által, melyeket a jék a természetes világismeret,51 hanem még a természetes istenszeretet csíráját
kinyilatkoztatás fényében szerzünk meg. Ebben az értelemben írja Descar- is, melyet ugyan csak a Chanut-nek írt levelekben fejt ki részletesen, de már
tes 1645. augusztus 4-i levelének végén, hogy Seneca a legfontosabb filozófiai az 1645. szeptember 15-i, Erzsébetnek írt levélben is jelez.
könyvet írta volna meg, ami egy pogány filozófus számára egyáltalán lehet-
séges lett volna, ha felnőtt volna feladatához, mely abban állt, hogy megma- „[É]s mivel a szeretet igazi tárgya a tökéletesség, valahányszor Istenhez emeljük el-
gyarázza a legfontosabb igazságokat, melyek a természetes boldogsághoz ve- ménket, hogy a maga valóságában szemléljük, […] természetes hajlandóság ébred
zetnek. A természetről való ilyen típusú gondolkodás persze teljesen idegen bennünk az ő szeretetére […]”52
a világegyetem sztoikus koncepciójától, mely az istent vagy az isteneket a vi-
lágegyetemhez tartozó lényeknek tekinti. Ez az eltérés a sztoikus koncepció- Descartes tehát szinte ugyanazokat a kifejezéseket alkalmazza e két levélben
tól azonban éppenséggel lehetővé teszi, hogy egy olyan transzcendens istenről – ellentétes értelemben. Augusztus 18-án úgy véli, rerum naturán Senecánál
tegyünk kijelentéseket, mely a természetes ész számára nem, csupán a termé- nem érthetjük az inclinations naturelles-t, míg szeptember 15-én úgy nyilat-
szetfeletti kinyilatkoztatás által megvilágított ész számára érhető el. Később, kozik, hogy Isten filozófiai fogalma – azaz a valamennyi tökéletesség fog-
az augusztus 18-i levelében idézi Descartes azokat a helyeket, ahol Seneca le- lalataként felfogott Isten – nemcsak azt teszi lehetővé, hogy Isten létezését
írja saját természetfogalmát. Ennek kapcsán egyrészt megállapítja, hogy mi- bizonyítsuk, hanem arra is naturellement enclins tesz bennünket, hogy sze-
kor Seneca a boldog életet a saját természetnek megfelelő életként határozza
meg, akkor saját természeten nyilvánvalóan nem a természetes hajlamokat
50
  Test és lélek, 148 (AT IV, 274)
48 51
  1646. június 15.   Lásd az Értekezés a módszerről ötödik részének elő bekezdését!
49 52
  Lásd erről A morális univerzum tanulmányait.   Test és lélek, 161 (AT IV, 292)

328 329
II. Esszék Természet és lélek: a descartes-i perspektíva

ressük Istent. Descartes álláspontjának jellemző ambivalenciája53 tehát a ter- egyszerűen hitetleneknek nevezi, éspedig a körkörösség problémájának sajátos
mészetfogalom kapcsán is megállapítható. Hiszen egyfelől egy, a keresztény tárgyalása kapcsán. A hívőknek ugyanis nem esik nehezükre, hogy a Szent-
teológia felől kidolgozott természetfogalmat találunk nála, melyben a transz- írás alapján higgyenek Isten létezésében, noha ugyanakkor „a Szentírásnak
cendencia és Isten természetfeletti kinyilatkoztatása nem nélkülözhető, míg azért kell hinnünk, mert Istentől kaptuk.”54 A naturalisták azonban, kiknek
másfelől a természet filozófiai fogalma igen sok mindent átvesz a sztoikus ta- mércéje a természetes ész, a nyilvánvaló körforgásra figyelmeztetnek. Miu-
nításból: az immanenciát, a természetes megismerhetőséget, s még a termé- tán Descartes fölállította ezt az ellentétpárt, rátér saját célja tisztázására. Ki-
szetes módon belátható szeretetreméltóságot is. indulópontul azt a tézist választja, mely szerint „Isten létezése a természetes
A természet megítélésének ambivalenciája a Senecáról írott levelekben egy- ész által is bizonyítható, [sőt] a Szentírásból is arra következtethetünk, hogy
bevág egy kissé korábban íródott különös szövegben, „a szent teológia párizsi ez igazságot könnyebb fölismerni, mint azokat, amelyek a teremtett dolgok-
fakultásának dékánjának és doktorainak” címzett levélben fellelhető kettős- ra vonatkoznak.” Hiszen végül is nyilvánvaló, „hogy mindazt, amit Istenről
séggel. Ez az írás annál is különösebb, mint hogy egyfajta bevezetésként kell tudhatunk, pusztán a saját elménkből merített érvekkel (rationibus) is iga-
szolgálnia az Elmélkedésekhez, ami viszont nem teológiai mű. Ha nem akar- zolhatjuk.” Az eredményt úgy foglalja össze, hogy „Isten könnyebben és bi-
juk a Descartes szándékaira vonatkozó kérdést kezdettől fogva az őszinte- zonyosabban [ismerhető meg (cognoscatur),] mint a világ dolgai (res saeculi).”55
ség-őszintétlenség síkján vizsgálni, akkor legalább két kérdés merül fel ezzel E gondolatmenet alapján arra következtethetünk, hogy amit Descartes
az írással kapcsolatban. Miért fordult Descartes teológusokhoz, nem pedig az Elmélkedésekben bizonyítani kíván, nem más, mint hogy a naturalisták
filozófusokhoz e levéllel, s egyáltalán mit várhatott a teológusoktól? Az első tévednek, mikor azt állítják, hogy a természetes ész mint természetes áll el-
kérdésre viszonylag könnyű válaszolni. A facultates artium ugyanis a 16–17. lentétben Istennel. Vagyis az ellentét a hívők s a naturalisták közt mind a hit,
századi Franciaországban igen sokat veszítettek jelentőségükből. A filozófi- mind a természetes ész hamis értelmezésén alapul. Azok az érvek, melyek Is-
át az ún. collèges de plein exercise keretében tanították, melyek ugyan az egye- ten létét bizonyítják, saját elménkből származnak, vagyis saját eszünkből, s
temekhez tartoztak, mégsem örvendtek túl nagy tekintélynek. Vagyis nem ennyiben a naturalistának akár igazat is adhatunk: előbb a bizonyítást kell
csoda, hogy Descartes az eleve filozófiát is tanuló teológusokhoz fordult. Ez ismernünk, s csak azután következhet a hit. Másfelől azonban kiderül, a na-
persze csupán külsődleges magyarázat, mely nem nagyon segít a második turalista ellenvetése hamis előfeltevésen alapult: egyrészt maga a Szentírás is
kérdés megválaszolásában. Azon a véleményen vagyok, hogy e második kér- előtérbe helyezi a természetes istenismeretet, másrészt az a körülmény, hogy
désre ismét csak a természet, illetve a természetes ész fogalmára reflektálva Isten létezésének igazságát könnyebb fölismerni, mint azokat, amelyek a te-
adhatunk választ. A levél elején, ahol Descartes leírja, mi a célja a művel, egy remtett dolgokra vonatkoznak, egyértelműen arról tanúskodik, hogy van
ellentétpárt állít fel: az egyik oldalon állnak a hívők, akik számára a szilárd az elménkben egy eredeti, természetes hajlandóság az istenismeretre. Az így
hit már elegendő, hogy elismerjék Isten létezését és a lélek halhatatlanságát. nyert köztes tér azonban igen bizonytalan. Hiszen – különösen saját termé-
A másik oldalon a naturalisták állnak, akiket semmiféle vallás nem győzhet szetünk hatodik elmélkedésbeli meghatározásának fényében – nyilvánvaló-
meg erről. Az említett két vallási igazságot csak akkor fogadják el, ha a ter- nak látszik, hogy az istenismeretre való hajlandóság csakis magától Istentől
mészetes ész által bizonyítják őket. E naturalistákat Descartes a későbbiekben származhat. Ez azonban ismét csak azt jelenti, hogy a hívők szemére vetett

53 54
  Kötetünk első részét alkotó monográfiában Descartes-ot „az ambivalenciák filozófusaként”   Elmélkedések, 7 (AT VII, 2).
55
jellemezzük.   Elmélkedések, 8 (AT VII, 2).

330 331
II. Esszék

körforgást nem szűntettük meg, hanem csupán magasabb szintre emeltük: De ci v itate a micorum.
az, ami a számunkra Isten létét igazolja, nem az Istentől adott írás, hanem el- Mor á l, polit ik a, va ll á s
ménk Istentől adott természete. Maga a körforgás elkerülhetetlennek látszik. a De sc a rte s-Er z sébet l ev el e zé sben
Ezek olyan kérdések, melyekkel természetesen a filozófusnak kell foglal-
koznia. De akkor miért fordult Descartes mégis a Sorbonne teológusaihoz?
Egyértelmű, határozott választ, előrebocsátom, nem tudok adni. Két lehetsé-
ges választ látok körvonalazódni. Az első kézenfekvő: az a terület, ahol Des- 1. A levelezés jelentősége a 17. század
cartes a maga természetes istenismeretével mozog, azért is bizonytalan, mert első felének tudományos életében
teológiailag kényes kérdés, hogy Isten csakugyan könnyebben megismerhe-
tő-e, mint a bennünket körülvevő dolgok. Ehhez mindenképp szükség van Ha fölidézzük magunkban azoknak a gondolkodóknak az alakját, akik
teológusok segítségére. az újkori filozófia kezdetét mértékadóan formálták, azonnal láthatóvá válik
A másik válasz nem kézenfekvő. Abból indulok ki, hogy Descartes meg- az egyik lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy miért oly fontos a 17. század-
lepően hosszan taglalja, hogy mily keveseknek van filozofálásra alkalmas el- ban, de legkivált annak is az első felében a levelezés. Nem olyan gondolko-
méje. Ehhez, teljességgel Descartes szellemében, hozzáfűzhetjük még azt is, dókról van ugyanis szó, akik a filozófiai „normál tudományos” gondolkodást
hogy még a filozofálásra alkalmas elmék is csupán elszigetelt pillanatokban függetlenített tudományszervezők által jól-rosszul megszervezett intézmé-
képesek arra, hogy teljes mértékben átadják magukat a vizsgált dolog szem- nyek védőernyője alatt művelik, akik számára a gondolatok cseréje a térbeli
lélésének. Szükség van tehát egy olyan instanciára, amely egyrészt a nem iga- közelség vagy a publikációs médiumok magától értetődő jelenléte révén sem-
zán alkalmas elméket, másrészt az alkalmas, ám a szemlélődésbe belefáradt milyen gondot nem jelent. Olyanokról van szó, akik számára ugyan a régi
elméket támogatja. Ezt a problémát a 17. században sokat vitatták, megol- „normál tudomány” már sokféleképp bizonyította életképtelenségét, ám még
dásának egyik kulcsterminusa pedig: közösség, societas. Descartes mármost mindig nem adta fel szervezeti formáit – a skolasztikus egyetemeket –, sőt mi
a Sorbonne teológusait kissé váratlanul societas-ként szólítja meg. „Másrészt több, a vallási felekezeti ellentéteken „túlemelkedve” képes volt újratermelni
oly kiváló véleménnyel van mindenki az Önök fakultásáról, s a Sorbonne név önmagát a protestáns országokban is. A filozófia megújítói tehát – hol több,
tekintélye oly nagy, hogy nemcsak a hit kérdéseiben nem találhatni egyetlen hol kevesebb joggal – úgy vélték, harcban állnak a régi intézményrendszer
társaságot sem – egyedül a szent zsinatot kivéve –, amely oly hitelt érdemlő képviselőivel, miközben, másfelől, távolról sem gondolkodtak egyformán a
volna, mint az Önöké, de mindenki tudja, hogy még az emberi filozófiában szükségesnek ítélt filozófiai reform alapvető irányáról. Életbevágó kérdés volt
sincs sehol nagyobb világosság […].”56 Elismerem, ez egy merész hipotézis, a kommunikáció, valamilyen új szerveződési forma kialakítása – hiszen az
mégis úgy vélem, a párizsi teológusok közössége, societas-a Descartes számára Európa egymástól viszonylag távol eső részein tett új felfedezésekről, vagy új-
természetes segédeszközt is jelenthetett, amely alkalmas rá, hogy az önmagu- onnan megfigyelt jelenségekről szóló beszámolók a magányos gondolkodók
kat eszes lelkekként „igazi embernek,” ám a maguk egyediségében túl esen- számára elengedhetetlenül szükségesek voltak saját kutatásaik folytatásához
dőnek tekintő hívők természetes istenismeretét támogassa. – ugyanakkor ezt a kommunikációt külső és belső nehézségek egyaránt ve-
szélyeztették. Külső nehézségnek épp elég volt a harmincéves háború, belső
nehézségen pedig a háborús viszonyok egyfajta interiorizációját értem: fo-
56
  Elmélkedések, 10 sk. (AT VII, 5). lyamatos gyanakvást, hogy vajon amikor elmondok valamit, nem leszek-e

332 333
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

valamilyen csel áldozata, nem használják-e föl ellenem, nem fogja-e valaki sa- Erzsébethez írott levelekben megfogalmazott elméletével alátámasztott ba-
játjaként továbbadni az én felfedezésemet stb. Talán ezért a sok emblematikus rátság értelmében. A nála hét évvel idősebb Beeckmanhoz, a korai, bredai
rejtőzködés, óvatosság, fenntartás, s ezért azok az indokolatlan és méltatlan tartózkodását követő időszak mentorához írott néhány levél, s az, amit még
kirohanások, amelyek újra és újra elmérgesítik a barátinak látszó viszonyokat. egyéb forrásokból tudunk, kétségkívül egy mélyen átélt barátságról tanús-
Bármely új szerveződés kiindulópontja aligha lehetett volna más, mint a kodnak. Csakhogy ez a barátság mint ilyen alighanem egyoldalú volt: Beeck­
kiterjedt levelezés egy-egy középpont körül. Középponton itt olyan szemé- man egy teljes életet élő ember, akinek életében Descartes csak egy epizód,
lyiségeket kell értenünk, akik többé-kevésbé maguk is művelői a tudomány- mint ahogyan naplóbejegyzései tömegében a Descartes-ra vonatkozó részek
nak, ám a leglényegesebb szerepük mégsem ez, hanem az, hogy a kapott tu- semmiképp sincsenek középpontban.
dományos információkat valamilyen szempontnak megfelelően továbbadják Még mielőtt azonban a kötetünkben közölt levelekre rátérnénk, emlé-
mindazoknak, akik érdeklődhetnek irántuk, személyes találkozásokat, szalo- kezzünk meg a kora újkori filozófia egy fontos motívumáról, amely együtt
nokat szerveznek stb. Descartes környezetében ilyen személyiség volt Marin járt a levelezés jelentőségének növekedésével, noha nem állítható egyértel-
Mersenne minimita1 szerzetes, aki ugyan maga is művelte a tudományokat műen, hogy közvetlen oksági kapcsolat volt köztük. Az individualitás meg-
– optikai és zeneelméleti írásai a legérdekesebbek –, de legnagyobb jelentő- növekedett szerepéről van szó. Az én mint kiindulópont (auto-)biográfiai és
ségű tevékenysége mégis annak a tudományos körnek az összefogása, amely mélyebb, filozófiai értelemben is nagy szerepet játszik korszakunkban. Gon-
egy Nicolas-Claude Fabri de Peiresc nevű mecénás által támogatott tudó- doljunk csak a biografizáló filozófiai bevezetés műfajára, amelynek legfon-
sokból állt. Descartes nem volt igazán tagja ennek a körnek – mint ahogyan tosabb példái az Értekezés a módszerről, az Elmélkedések az első filozófiáról
egyetlen hasonló körnek sem – ám épp ez volt az oka annak, hogy a Mer- illetve Spinoza Tanulmány az értelem megjavításáról című írása, vagy a filo-
senne-nel folytatott levelezés létfontosságú volt tudományos karrierje szem- zófus-életrajzokra (Baillet Descartes-ról, Aubrey Hobbes-ról, Lucas és Cole-
pontjából. Elég csak arra gondolni, hogy Mersenne adta nyomdába az Elmél- rus Spinozáról) amelyek a filozófust mint héroszt mutatják be – pozitív vagy
kedések első kiadásának szövegét, az ő érdeme volt, hogy megszülettek azok épp negatív előjellel, mint Spinoza esetében. Észre kell vennünk azt is, hogy
az ellenvetések, amelyeket Descartes – a válaszaival együtt – csatolhatott az amilyen mértékben a filozófiai bevezetés biográfiai rétege álbiográfiaként lep-
alapszöveghez. De a Mersenne-levelezés – annak ellenére, hogy terjedelmét leződik le, azzal párhuzamosan nő az én nem biográfiai, hanem szigorúbb
tekintve a legjelentősebb az Adam-Tannery féle kiadásnak a levelezést felöle- filozófiai értelemben vett jelentősége. Hiszen azok a „megtérések” a filozófi-
lő öt vaskos kötetében – nem egy baráti viszony dokumentuma, sem a ko- ához, amelyek oly nagy szerepet kapnak ezekben a biográfiákban, nem egy
rai, még reflektálatlan barátságok értelmében, amilyen az Isaac Beeckman- egyszeri, világtörténelmi vagy üdvtörténeti jelentőségű konverziót jelenítenek
hoz vagy a Henricus Renerihez fűződő viszony volt, aki elsőként tanította meg, hanem az én olyan rétegét tárják fel, amely az énség mindennapi, fel-
Descartes tudományos tételeit először Deventerben, majd 1635-től halálá- színi jegyeit mindenképp meghaladja, akár az Istentől közvetlenül belészült
ig (1639) az utrechti egyetemen, sem a késői, a barátságnak a Chanut-höz és ideák foglalataként a teoretikus szférában, akár a nem személyes üdvözülés,
öröklét alanyaként illetve a politikai főhatalom mindenki mással egyenran-
1
gú megalapozójaként a gyakorlati filozófia szférájában.
  Mersenne a Paulai Ferenc által 1454-ben alapított kolduló rendnek, a minimitáknak volt a
tagja, akik fő feladatuknak – a szigorú aszkézis mellett – az igehirdetést és a tanítást tekintették.
Kétségtelennek látszik, hogy a levélforma nagymértékben elősegíti az
A rend ma elsősorban Spanyolországban és Olaszországban működik. Köszönettel tartozom individualitás e többszempontú előtérbe kerülését. Hiszen a folyóiratban
Schmal Dánielnek ez információkért. közölt szakcikk személytelenségével szemben ez esetben még akkor is két

334 335
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

magánszemély kapcsolatáról van szó, ha a levelet már megírásakor is arra szándékának megfelelően. Tudjuk, hogy intenzíven foglalkoztatta a tudo-
szánják, hogy később másolatokban terjesszék. A levélíró gyakran másola- mányok általános reformjának és az emberiség szolgálatába állításának prog-
tot készít magának az elküldött levélről – mint maga Descartes is az Erzsé- ramja. Azt is tudjuk, hogy 1619 novemberében valamilyen fontos felfedezést
bethez írott levelekből –, hogy alkalomadtán ő maga is elküldhesse mások- tett, amit sem ő, sem életrajzírója, Baillet nem határoz meg pontosan, de ami
nak – mint a Senecát értelmező Erzsébet-leveleket Krisztinának –, sőt – mint olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy jövendő tudományos hitvallását álmok
Spinoza – a nemzeti nyelven írott levelet latin fordításban is „archiválhatja”. sorozatában vélte megpillanthatni. Az is bizonyos, hogy vonzónak tartotta a
Mindennek ellenére egy személy élettörténetének része a levél. Ha máshol rózsakeresztesség programját, amely épp akkoriban terjedt el Heidelbergből
nem, az elején és a végén az életkörülmények is szóba kerülnek, s mind az és a protestáns német területekről, s amely épp úgy az emberiség hasznát tűz-
író, mind az olvasó nehezen állhat ellen a kísértésnek, hogy a személyes éle- te ki célul, mint ő maga, s a matematikának is épp oly nagy szerepet szánt,
tet valamiképp ne egy élet-mű részének tekintse.2 Nyilvánvaló, persze, hogy mint ő. E program azonban két okból sem bizonyult alkalmasnak a fő tudo-
itt fokozatok vannak. Van, hogy e kísértés csekély, van, hogy leküzdhetet- mányos célok elérésére. Az egyik ok a rózsakeresztes körhöz közel állónak tar-
len – mint amikor egy, a barátságról szóló levél a címzett iránti odaadó ba- tott gondolkodók misztikus-okkult oldala, ami miatt az őáltaluk a matema-
rátság tanúsításával zárul. tikának juttatott szerep alapvetően eltért a descartes-itól. A másik ok pedig
az volt, hogy a rózsakeresztes kiáltványok sora eredetileg a protestáns fejedel-
meket egységbe tömöríteni próbáló politikai program tudományos vetülete
2. Történelmi arcképek volt, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez a program kulturális területen is megmu-
tatkozott olyan heterogénnek látszó jelenségekben, mint amilyen az I. Jakab
Noha már az eddigi, általános fejtegetések is tudatosan Descartes-ot igye- korabeli angol irodalom és filozófia, a Rudolf császár féle prágai udvar kul-
keztek a középpontba állítani, föl kell idéznünk néhány mozzanatot Descartes túrája és éppenséggel a pfalzi választófejedelemség s jelesül Heidelberg kert-
életéből, hogy világossá váljék, az Erzsébet–Chanut–Krisztina levelezés a ben- kultúrája, amelyben igen nagy szerepet játszottak Salamon Caus hidraulikus
ne tárgyalt kérdések közvetlen filozófiai jelentőségén túl is számot tart érdek- szerkezetek révén mozgatott, Európa-szerte csodált szobrai.3 Abban a fehér-
lődésünkre. Amikor Erzsébet hercegnő 1618. december 28-án Heidelbergben hegyi csatában, amelyben Descartes ugyan valószínűleg nem vett részt, ép-
megszületett, a jezsuita líceumban felnövő, majd Poitiers-ben jogi doktorátust pen ez a politikai program futott zátonyra. V. Frigyes – Erzsébet atyja –, aki
szerző Descartes már elhagyni készült a protestáns Nassaui Móric brédai főha- pfalzi választófejedelemként azért fogadta el a számára felkínált cseh koro-
diszállását, aki maga egyébként a szintén jezsuita líceumban felnövő, de élete nát, mert megpróbálta eljátszani a protestánsokat összefogó fejedelem szere-
során előbb lutheránussá aztán kálvinistává váló, majd végül ismét a katoliciz- pét, az „egytéli” királyság után mindenétől megfosztva volt kénytelen mene-
mushoz megtérő Justus Lipsius hadtudományi művei nyomán szervezte meg külni családjával a németalföldi Egyesült Tartományokba.
hadseregét. Azt a meglehetős kerülővel járó utazást tervezte, melynek során A Descartes-Erzsébet levelezés története valójában itt kezdődik, Descartes
először Dániába hajózott, majd Frankfurt és Ulm érintésével Bajorországba – talán önmaga számára is – homályos útkeresésével. Hiszen az egyik Erzsé-
ment, hogy ott csatlakozzék Miksa bajor herceg katolikus seregeihez. Ennek bethez írott levél zárlata, amely Pfalz egy akármely szegletét is egész birodal-
az utazásnak számos részletét homály borítja, minden bizonnyal Descartes mak fölé helyezi, nem arra való emlékezés/emlékeztetés-e, amit németországi

2 3
  Lásd ehhez Max Weber megjegyzéseit „A tudomány mint hivatás” című elôadásban.   Lásd különösen: Francis A. Yates: The Rosicrucian Enlightenment London & Boston, 1972.

336 337
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

útja során – legalábbis a heidelbergi kerteket ábrázoló metszeteken – látott? békekötés is, sajátos módon épp abban az időszakban, amelyben a legfőbb
Milyen csábító a lehetőség, hogy az egyébként nem igazán érthető vonzó- jó mibenlétét kutatva – Chanut tanácsára – Descartes véleményét kéri, aki
dást a Hágában száműzetésben élő család iránt ebből a homályos ifjúkori él- A lélek szenvedélyei eredetileg Erzsébetnek írt korai változatával s a Senecát
ményből eredeztessük, amikor katolikusként, katolikus sereghez tartozván elemző levelekkel válaszol.
éli meg az általa egyébként rokonszenvesnek tartott protestáns reformkísér- Hector-Pierre Chanut-t, a későbbi stockholmi francia követet, Descar-
let összeomlását? Ez, persze, nem több puszta feltevésnél. Az azonban bizo- tes 1644-ben ismeri meg és köt vele barátságot. A levelek által egyértelműen
nyos, hogy e levelezéssel az a Descartes, aki – a teljes nyilvánosságnak szánt tanúsított barátságon túlmenően azért kerülhet a nagy történelemformáló
írásaiban – a politikát még határozottabban zárta ki rendszeréből, mint a személyiségek közé ebben az arckép-gyűjteményben, mert, különös módon,
morálfilozófiát, egy pillanatra mégis az európai politika meghatározó sze- Erzsébet egyik levelében elég nyíltan utal rá, hogy a rossznyelvek szerint ő
replői között tűnik fel, s épp az Erzsébettel folytatott levelezésben találha- irányítja Krisztina gondolkodását. Sőt egy sajátos összeesküvési elmélet sze-
tó az a két-három hely, ahol mégiscsak megtudunk valamit Descartes poli- rint, amely újra és újra fölüti fejét, s amely Descartes halálának okát inkább
tikai elképzeléseiről. mérgezésben látja, semmint a hivatalos verzió szerinti tüdőgyulladásban, az
De milyen alapon beszélhetünk az európai politika meghatározó sze- egyik lehetséges elkövető épp Chanut káplánja, titkos vatikáni ügynök, aki
replőiről, ha egyszer Erzsébet családja száműzetésben, úgyszólván földönfu- Krisztinára gyakorolt növekvő befolyásának megszűnésétől tartott volna a
tóként éli az életét? Ám amennyire nincstelen e család az adott pillanatban, heterodox nézeteket valló Descartes megjelenésével.4
annyira gazdag hagyományban és annyira dicsőséges a jövő, amely előtte áll. Most már érthető, miért beszélhetünk arról, hogy Descartes élete végé-
Erzsébet királyné, a hercegnő anyja, I. Jakab angol király lánya, az 1649-ben hez közeledve az Európa politikai arculatát formáló személyiségek közé ke-
lefejezett I. Károly testvére – ezért igyekszik Descartes egyik utolsó levelé- rült. De hogyan kezdődött kapcsolata Erzsébet hercegnő családjával? Több
ben, a maga módján, vigasztalni a hercegnőt, „az immár halott király” uno- jel is arra mutat, hogy Descartes először akkor kezdett komolyan foglalkoz-
kahúgát. Sophie hercegnő, aki a levelezésben időnként közvetítőként buk- ni a szkepticizmus problémájával, amikor 1634–35 telén Erzsébet királyné
kan fel, Erzsébet 1630-ban, azaz már Hágában, született húga, a hannoveri hágai házában egy John Dury nevű skót lelkész millenarista szellemű szkep-
választófejedelem felesége lesz, levelezésben áll majd Leibniz-cel, de ami en- ticizmus-ellenes előadását hallgatta. Samuel Hartlib tudósítása szerint Des-
nél – történelmi szempontból – kétségkívül még fontosabb, 1714-ben az ő cartes hevesen vitatta Dury téziseit, minden dolog bizonytalanságát hangoz-
fia lép az angol trónra I. György néven s alapozza meg a dinasztikus kapcso- tatva.5 Emlékezhetünk, hogy korábban annak a crise pyrrhonienne-nek volt
latokat London és Hannover között. szokás tulajdonítani Descartes szkeptikus érdeklődését, amely a húszas évek
E fényes családregény mellett Krisztina királynő csaknem mellékszerep- Párizsát jellemezte, s amelyet szintén egy elég homályos – 1628-ban vagy 29-
lőnek tűnik. Apja, Gusztáv Adolf, már-már győzelemre viszi a protestánsok ben tartott – előadás révén volt szokás összekapcsolni Descartes életútjával: a
– Frigyes csehországi kudarca után reménytelennek látszó – ügyét, amikor pápai nuncius házában egy kémikus-alkimista szkeptikus előadása nyomán
1632-ben, a bautzeni csatában meghal (egyébként ugyanabban az évben, ami- foglalt volna állást Descartes egy Berulle bíborossal folytatott beszélgetésben
kor Frigyes, Erzsébet apja is meghal a hágai száműzetésben). Krisztina ek-
kor hat éves, ekkortól kezdve svéd királynő egészen 1654-ig, amikor lemond 4
 Erről legújabban lásd Eike Pies: Der Mordfall Descartes. Dokumente, Indizien, Beweise,
trónjáról, katolikus hitre tér s Rómába megy, ahol 1689-ben hal meg. Ural- Solingen, 1966.
kodásának huszonkét esztendejében mindenesetre benne van a vesztfáliai 5
  Vö. Gaukroger, 304, 315.

338 339
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

a feltétlen bizonyosságú tudomány lehetősége mellett. Az új változatot két- rózsakeresztesség tekintetében – kifejezetten óvakodni tanácsos, a Descar-
ségkívül legalább az az érv igen jól alátámasztja, hogy míg a harmincas évek tes-ot már-már rózsakeresztessé avató F. A. Yates álláspontja, amelyet Gou-
főművében, az Értekezésben csakugyan fölfedezhető a szkeptikus hatás, ad- hier joggal utasított el.7
dig a húszas évekében, a Szabályokban épp ellenkezőleg: egyfajta korporea-
lista dogmatizmus látszik uralni Descartes gondolkodását.6
A mi kérdésünk, persze, az, hogy mi vezethette Descartes-ot épp a szám- 3. „Levelek útján filozofálni” (J.-M. Beyssade)
űzetésben élő cseh királyi család házába – maga Frigyes ekkor már nem élt –,
amikor nem nagyon lehetett rejtve előtte, hogy a protestánsok számára fon- a. Test és lélek
tos családról van szó – bármely nemzethez tartoztak is –, amit még a Dury lá-
togatás is kifejezett a maga módján, hiszen nem egyedülálló látogatásról volt Ám forduljunk most már a levelezés felé! Az Erzsébet–Chanut–Krisztina-
szó. Nem volt ugyanis jelentéktelen azoknak a száma, akik valamennyi ros�- levelezést a következőkben egy laza szálakkal összefüggő, nagy egységként
szért, ami a húszas évektől fogva történt Nagy-Britannia és a kontinens pro- próbálom értelmezni, melynek középpontjában Erzsébet hercegnő személye,
testánsaival, I. Jakabot tették felelőssé, aki elmulasztott hathatós segítséget illetve rajta keresztül test és lélek problémájának tág értelemben vett gyakor-
nyújtani lányának és sógorának a cseh kaland előtt és alatt. S természetesen lati filozófiai aspektusai állnak.
az is kérdés, hogy van-e köze Descartes 1634–35 telén tett látogatásainak ah- A fennmaradt levelezés valószínű kiindulópontja ugyan egy geomet­riai
hoz, hogy 1643-ban Erzsébet hercegnő – aki 1634-ben még csupán 15 éves probléma megoldása, ám ez inkább csak egyfajta vizsga, mint ahogyan a
– tudományos levelezésbe kezd a filozófussal. Leszögezve mindjárt az elején, Beeck­man-barátság kiindulópontjaként is egy kiplakátolt geometriai kérdés
hogy definitív választ adni egyszerűen lehetetlen, csupán két szélsőség elke- megoldását szokás emlegetni, amelynek során mintegy kipuhatolják egymás
rülésére szeretném felhívni a figyelmet. Gaukroger határozott nemmel vála- képességeit és gondolkodási irányait. Az igazi kérdések azok, „amelyeket ed-
szol az utóbbi kérdésre, s úgy véli, nem tudhatjuk, miért látogatta Descartes dig megjelent írásaim alapján a legtöbb joggal lehet feltenni” – ahogyan ma-
a hágai házat. Ez egy feltétlenül méltánylandó álláspont, amennyiben nem ga Descartes fogalmaz.8 A két, teljességgel különböző elsődleges attribútu-
akar elrugaszkodni a legalább valamennyire ellenőrizhető tények talajá­tól. mú szubsztancia, a test és a lélek egymásra hatásának módozatairól van szó,
Ám másfelől azt is látni kell, hogy ebben a történetben a tények talaja maga amelyet ekkor – 1643-ban vagyunk – Descartes még nem próbált részlete-
is nagyon ingoványos, forrásaink szórványosak s messze vannak a hitelesség sen kifejteni publikált művekben, mint azt majd A lélek szenvedélyeiben teszi.
második ezredvégi mércéjétől. Tehát elengedhetetlennek látszik, hogy extra- A kérdések tehát jogosak, noha a kérdésfeltevés módja nem a legszerencsésebb,
poláljunk, s föltételezzünk egyfajta rokonszenvet az általános megújulás igé- mert alkalmat ad Descartes-nak arra, hogy megkerülje őket.
nyével s ígéretével fellépő protestantizmus iránt, anélkül, hogy ezzel Descar-
tes-ot rózsakeresztesnek akarnánk nyilvánítani vagy épp vallási tekintetben „[…] megkérem rá, magyarázza el nekem, hogyan bírja rá az emberi lélek a test élet-
akarnánk akár luteránussá, akár kálvinistává „maszkírozni” (az előbbi Krisz- szellemeit az akaratlagos cselekvésre (nem lévén más, mint gondolkodó szubsztan-
tina, az utóbbi Erzsébet vallása). A másik szélsőség, amelytől – legalábbis a cia). Mert úgy tűnik, hogy minden mozgást a mozgatott dolog tendenciája határoz

7
  Lásd H. Gouhier: Les premières pensées de Descartes, Paris: Vrin, 1958.
6 8
 Erről részletesebben lásd kötetünk monográfia-részét!   1643. május 21., Test és lélek, 107.

340 341
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

meg, mely attól függ, hogyan löki őt meg a mozgató, vagy pedig attól, hogy mi- még egy analógiával találkozunk, mint javaslattal arra nézvést, hogyan fog-
lyen jellegű és milyen alakú ez utóbbinak a felszíne. Az első két feltétel teljesülésé- juk fel a lélek és a test kapcsolatát.
hez érintkezésre, a harmadikéhoz kiterjedésre van szükség. Ön a lélek fogalmából
teljesen kizárja a kiterjedést, én pedig az anyagtalan dologgal tartom összeegyeztet- „Például, miután feltételeztük, hogy a súly valós minőség, amelyről nincs más ismere-
hetetlennek az érintkezést.” 9
tünk, mint az, hogy van ereje a testet, amelyben benne rejlik, a föld középpontja felé
mozgatni, nem volt nehéz fölfognunk sem azt, hogy hogyan mozgatja a testet, sem
Erzsébet kérdése nyilvánvalóan a testek egymásra hatásából indul ki, s ezt pedig azt, hogy hogyan kapcsolódhat hozzá, miközben egyáltalán nem gondoljuk,
használja ki Descartes arra, hogy elvegye a kérdés élét. A nehézség gyökere, hogy e mozgatáshoz szükség van két felszín valóságos érintkezésére, hiszen önma-
szerinte, bennünk van, abban, hogy az egyik fajta szubsztancia körében szo- gunkban tapasztaljuk, hogy van egy külön fogalmunk ennek fölfogásához. Mind-
kásos hatásmechanizmust kérjük számon a másik fajta szubsztancia vonat- emellett, úgy gondolom, rosszul használjuk ezt a fogalmat, amikor a súlyra alkalmaz-
kozásában is, ahol pedig ennek nincs helye. Sőt talán még az is fontos lehet, zuk, amely egyáltalán nem különül el valóságosan a testtől […] mert e fogalom azért
hogy a megfelelő megismerő képesség hatókörébe helyezzük a kérdést. Az ér- adatott nekünk, hogy képesek legyünk felfogni, miképp mozgatja a lélek a testet.11
telem ugyanis sem önmagában, sem a képzelőerőtől támogatva nem képes
a két különálló szféra kapcsolatához tartozó „dolgok” megragadására. Erre Kaptunk tehát egy analógiát, amelyről messze nem állítható, hogy megszün-
egyedül az érzékek képesek. tette volna a nehézségeket. Egyebek mellett joggal vethető fel, hogy még ha
működne is, akkor is csak a lélek testre gyakorolt hatásának analógiájaként
„Ez az oka annak, hogy azok, akik soha nem filozofálnak és csupán az érzékekre ha- működne, az ellentétes irányú hatást már aligha példázhatná.12 Szerencsére
gyatkoznak, cseppet sem kételkednek benne, hogy a lélek mozgatja a testet és hogy a most nem is kell tovább időznünk a test-lélek probléma teoretikus vizsgála-
test hat a lélekre, e kettőt azonban egy dolognak tekintik, vagyis egységnek, hiszen tánál, mert az egész levelezés súlypontja nem ide esik. A súlypont áthelyező-
két dolgot egységként felfogni ugyanazt jelenti, mint egy dologként fogni fel őket.”10 dése a tág értelemben vett gyakorlati problémákra Erzsébet betegeskedéséhez
kapcsolódva indul meg. A teoretikusan ugyan nem tisztázott kölcsönhatás
Ez a válasz, természetesen, aligha elégítene ki bárkit is. Erzsébet is látja, hogy test és lélek között gyakorlatilag egy olyan orvoslás eszméjéhez vezet, amely-
különbség van az egymásra hatás tényére, illetve mibenlétére vonatkozó kér- ben a lélek gyógyítása nagyobb szerepet kap, mint az önmagában vett testé.
dés között. Az előbbiről kifogástalanul tájékoztatnak az érzékek, ám az utób-
bira vonatkozó kérdés óhatatlanul az értelemre tartozik. Talán egyszerűen […] Fenségednek a Hágából távoztom előtti betegségéből gyomorbántalmak
azt akarja Descartes sugallni, hogy még nem látja tisztán, hogyan megy vég- maradtak hátra. A Fenséged választotta gyógymód – a diéta és a testmozgás
be pontosan az egymásra hatás? Ha így van, ez hatalmas frusztrációt okozha- – szerintem mind közül a legjobb, persze csak a lélek orvosságai után, hiszen
tott a számára, s talán ez is az egyik oka annak, hogy később oly nagy szelle- a lélek kétségtelenül nagy hatással van a testre, amint azt az utóbbiban a düh,
mi energiákat fordít a tobozmirigy közvetítő funkciójának igazolására. De ez a félelem és más szenvedélyek kiváltotta nagy változások is mutatják. De nem
már A lélek szenvedélyeinek a története. Az Erzsébethez írott korai levelekben
11
  1643. május 21., Test és lélek, 109.
 9 12
  1643. május 16., Test és lélek, 105.   Vö. M. Rozemond: „Descartes on Mind–Body Interaction: What’s the Problem?” in: Jour-
10
  1643. június 28., Test és lélek, 114. nal of the History of Philosophy 37 (1999) 435–467., különösen 446. sk.

342 343
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

közvetlenül, az akarat által vezeti át az életszellemeket olyan helyekre, ahol horizontjának kiszélesedése. A test és lélek kapcsolatát a szubsztanciák kü-
hasznosak vagy ártalmasak lehetnek, hanem csak oly módon, hogy valami lönállása felől megközelítő, metafizikai–megismeréselméleti gondolatme-
más dolgot akar vagy valami másra gondol. […] És nem ismerek az egészség net először a tisztán mechanikus orvoslás kritikájaként a pszichoszomatikus
megtartására megfelelőbb gondolatot, mint azt az erős meggyőződést és szi- orvoslást állítja előtérbe, hogy azután egy kis lépést megtéve immár a lélek
lárd bizakodást, hogy testünk felépítése annyira jó, hogy ha egyszer egészsé- gyógyszereit kutassa.
gesek vagyunk, akkor nem könnyű megbetegedni, hacsak nem viszünk va-
lamit különösen túlzásba, vagy a levegő, esetleg más külső ok nem árt meg. „Fenséged betegségének legfőbb oka a bánat. Kérdéses azonban, hogy megszabadul-
Ha pedig betegek vagyunk, könnyen meggyógyulhatunk pusztán a termé- hat-e egyáltalán Fenséged ettől a szenvedéstől, hacsak nem képes – minden sorscsa-
szet ereje révén – főként fiatalon.13 pás ellenére – az erény erejével lelkében elégedettséget teremteni.”16

Így az az inkább retorikus fogás, hogy Erzsébet a tudós filozófust a tudatlan De mivel a lélek gyógyításának kulcsszava az erény, Descartes a filozófiai
elme orvosaként figyelmezteti a hippokratészi esküre – „gátlások nélkül fel- vizsgálódásnak arra a vidékére kényszerül, amelyet eddig csak egy „ideigle-
tárom Ön előtt gyenge okfejtésemet”14 – egy évre rá a személyes sors „gát- nes” morál szabályainak erejéig érintett.17 Ezen a területen is úgy próbál el-
lások nélküli” feltárásának irányába fordul, s még ha ez a fordulat első pil- igazodni, illetve olvasóját eligazítani, mint a módszertan s a metafizika te-
lantásra meglepőnek is tűnhet, egyre inkább kölcsönös feltárulkozásról van rületén: részben saját életének egyes eseményeit stilizálja át mondandójának
szó. A kölcsönösség attól kezdve válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Erzsébet megfelelően, részben antik – de jellemzően inkább hellenizmus-kori – szer-
Berlinbe költöztével a térbeli távolság közte és a filozófus között hirtelen meg- zők tanaira építve bontja ki saját téziseit. Az első eljárás egy nevezetes pél-
nő, amivel másfelől annak valószínűsége, hogy személyesen találkozzanak, dája az, amelyben saját születésének körülményeit „rendezi újra” annak ér-
egyre csökken. Jellemző apróság, hogy amikor még néhány kilométerre s dekében, hogy a lélekgyógyításra vonatkozó elgondolását alátámaszthassa.
akár még egy városban is tartózkodtak, Descartes időnként láthatólag szán-
dékosan úgy intézte ügyeit, hogy ne tudjanak találkozni.15 „[…] magam is megtapasztaltam, hogyan múlt el a fent leírt módszer segítségével egy
igen hasonló, de még veszélyesebb betegség. Édesanyám ugyanis születésem után né-
hány nappal belehalt a tüdőbajba, amelynek okozói az őt ért bosszúságok voltak, én
pedig megörököltem tőle a száraz köhögést és a sápadt bőrszínt, amit több mint húsz
b. Az erény útján
évig meg is őriztem, és aminek köszönhetően minden orvos, aki ezen időszak alatt
Akárhogy is van, a levelekből jól nyomon követhető egyrészt az egymás találkozott velem, közeli halált jósolt nekem. Azt hiszem azonban, hogy betegségem
előtt feltárt gondolatok és érzések elmélyülése, másrészt Descartes filozófiai leküzdésében az a velem született hajlandóság segített, amelyből következően min-
den elém kerülő dolgot abból a szemszögből közelítek meg, amelyikből az számom-
ra a legkellemesebbnek tűnhet, és amelynek köszönhetően elértem, hogy elégedett-
13
  1644.(?) július, Test és lélek, 122.
14
  1643. május 16., Test és lélek, 106.
15
 Descartes és Erzsébet kapcsolatának pszichoanalitikus–terapeutikus értelmezéséhez lásd
16
Barcza Katalin: „Pszichoterápia-koncepció Descartes A lélek szenvedélyei című művében” in:   1645. május 18., Test és lélek, 128.
17
Pszichoterápia VII. (1998) 437–447., illetve Ész és szenvedély, 31–56.  Az ideiglenesség értelméről első megközelítésben lásd a monográfia-részt, 203. skk.

344 345
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

ségem alapvetően egyedül rajtam múlik. Ez tette lehetővé, hogy a baj, amelynek léte változatát, a másodikban pedig lehetséges ellenvetésekre igyekszik válaszol-
már szinte természetes volt számomra, lassanként egészen a múlté lett.”18 ni, melyek az anyagi javakat elvető tanítása s meglehetős gazdagságban élve-
zett élete közti ellentétet teszik szóvá. Az általa előadott klasszikus tanítás fő
Nos, bármennyi bosszúságban lehetett is része édesanyjának a szülést meg- tézisei szerint csakis a – boldog élethez önmagában is elégséges – erény te-
előzően, meghalni valójában a majdani filozófus születése után egy évvel, kinthető igazi jónak, s csak a vétek tekinthető igazi rossznak. Ugyanakkor
Descartes három napot élt öccsének születésekor halt meg. A látszólagos bio- nagyon is érzékelhető, hogy a hivatalosan indifferensnek tekintett dolgok kö-
gráfiai utalás tehát – épp úgy, mint a módszerről szóló értekezés esetében – eb- zül kettőt különösen kihangsúlyoz: a belső örömöt s a jólétet. Más műveihez
ben az esetben is az önazonosság megteremtéséhez szükséges segédkonstruk­ hasonlóan a Boldog életben is igyekszik Seneca összebékíteni a sztoikus ta-
ciónak bizonyul, ami, természetesen, korántsem jelenti azt, hogy az általa nokat Epikurosz gyönyörelvével: az epikuroszi gyönyör józan és száraz (sob-
megjelenítendő önkép és egyszersmind filozófiai teória hamis lenne. A des- ria ac sicca). S végezetül a klasszikus tanítással egybehangzóan állítja Seneca,
cartes-i oeuvre-ben aligha találunk még egy olyan, a filozófus személyét és hogy azt az életet kell előnyben részesíteni, amely összhangban áll önmagá-
morális ideálját egyszerre jellemző állítást, mint amilyen az „elégedettségem val, a természettel magával vagy a saját természetével.
alapvetően egyedül rajtam múlik” tézis. Az persze első látásra is megállapít-
ható, hogy ez egy alapvetően sztoikus filozófiai irányultságú filozófiai prog- Descartes 1645. augusztus 4-én kelt levele, az első, amely ezzel a dialógus-
ram összefoglalása, függetlenül attól, hogy említik-e a levelezés során Seneca sal foglalkozik, arról tanúskodik, hogy a kezdeti lelkesedést gyorsan követte
nevét, vagy sem. A 15. erkölcsi levélben olvassuk például a következőket: „’Ha kiábrándulás. Úgy találja, Seneca problémakezelése s a kifejtés módja mód-
filozofálsz, minden rendben.’ Mert éppen csak ez jelenti az egészséget, e nélkül szertanilag nem eléggé szigorú, nem érdemes követni. A kiábrándulás elle-
beteg a lélek. […] Így hát elsősorban a lelki egészséggel törődj, azután azzal a nére a második levélben – augusztus 18-án – kiemeli Seneca beállítódásának
másikkal, s nem is kerül majd sokba, ha jó közérzetet akarsz.”19 Semmiképp néhány fontos jellemzőjét, éspedig túlnyomórészt egyetértően. A harmadik
sem meglepő tehát, hogy Descartes az 1645. július 21-i levelében a hercegnő s negyedik levélben, melyek még ehhez a csoporthoz tartoznak, Descartes
elé tárja elgondolását: Senecát kellene olvasniuk, a Boldog élet című dialógust. egyre kevesebb szót veszteget Seneca értékelésére, itt már inkább csak alka-
lomnak tekinti, hogy saját nézeteit kifejthesse.
Seneca vélhetőleg akkortájt írhatta ezt a művet, mikor tanítványa, Néró a Ugyanakkor már maga az a tény is meglehetősen figyelemreméltó, hogy
császári trónra lépett, ami maga Seneca számára is karrierje – s gazdagsá- késztetve érezte magát etikai nézetei kifejtésére. Az a hajlandósága sem ke-
ga – csúcspontját jelentette. Két nagyobb részből áll: az elsőben Seneca elő- vésbé meglepő, hogy saját álláspontját történeti exkurzus keretében mutas-
adja a boldog életről szóló hivatalos sztoikus tanítás saját arculatára formált sa be. A filozófia egyik leghasznosabb eszköze a legfőbb jó eléréséhez vezető
úton – így szól az egyik korábbi levele – éppenséggel az antik szerzők tanul-
18
  1645. május vagy június, Test és lélek, 134. mányozása, noha persze a legfontosabb dolog mégis csak az, hogy mindig
19
 Seneca Prózai művei, Budapest: Szenzár Kiadó, 2002., Első kötet, 138. o. Lásd még Cicero: túllépjünk azon, amit ők mondtak, s hogy mindig hozzátegyünk valamit az
Tusculumi eszmecsere, 3, 13: „Valójában a lelket több és veszélyesebb betegség támadja meg,
ő szabályaikhoz, hogy képesek legyünk a gyakorlatban is alkalmazni alapel-
mint a testet. […] a bánkódásnál és sóvárgásnál […] miféle testi baj lehet súlyosabb? Hiszen a
test gyógyszereit is a lélek találta fel, […] a lélek, ha meg akar gyógyulni és engedelmeskedik
veiket.20 E körülményeket tekintetbe véve nagyon valószínűtlennek látszik,
a bölcs utasításainak, kétségtelenül meggyógyul. A léleknek is van gyógyszere: a filozófia.”
20
(Budapest: Allprint Kft., 2004., 115.)   Lásd az 1645. július 21-i levelet.

346 347
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

hogy Descartes csak véletlenül s csupán 1645-ben találkozott Seneca írásával. áll az észnek az elméleti kutatás során alkalmazandó előírásával, melynek lé-
Később kifejtendő megfontolások alapján azon a véleményen vagyok, hogy nyegi jegye az, hogy azokat a meggyőződéseket, melyeket lehetséges megkér-
Descartes már korábban ismerhette ezt a művet, de legalábbis jól ismerte Se- dőjelezni, hamisnak kell tartanunk.
neca írásainak alaphangját. Még a cselekedetekben követendő eltökéltséget is attól függetlenül ajánl-
ja a második életelv, hogy az őt megalapozó ítélet az észből vagy a kezdetben
még az ész által nem ellenőrzött véleményből származik-e.22
c. Végleges morál? Az 1645. augusztus 4-i levélben azonban még csak nyomát sem látjuk az
ész önkorlátozásának. Lássuk tehát az életszabályok „megismétlését”!
Úgy vélem, az etikai gondolatok kifejtésének e másik eljárása, vagyis helle-
nisztikus szerzők gondolatainak tanulmányozása, hogy meghaladjuk őket, „[…] bárki elégedetté válhat önmaga erejéből is, […] csak arra a három dologra kell
a saját élettörténet rekonstrukciójához hasonlóan végbemenő szisztematikus figyelemmel lennie, amelyekre az Értekezés a módszerről három erkölcsi szabálya
szempontú, a principle of charity elvét nem különösebben figyelembe vevő in- vonatkozik.
terpretáció. Ez persze semmiképp sem szemrehányás, hanem csupán egy tény
rögzítése. A mi szempontunkból nem is ez a fontos, hanem az, hogy hogyan Az első: használja mindig arra elméjét (l’esprit), hogy lehetőségeihez képest megismer-
értelmezi újra Descartes Seneca művének vizsgálata során saját írásának, az je, mit kell tennie és mit nem szabad tennie az élet különféle helyzeteiben.
1637-es Értekezésnek „ideiglenes” morálját (morale par provision). A fő kérdés
– a lélekorvoslás korábbi fokozatainak megfelelően – az, hogy végül is hogyan A második: a szilárd és állhatatos elhatározás, hogy végre is hajtson mindent, amit
érhető el az a belső nyugalom, amely a boldog élet lényege, s amely nem a kül- értelme (la raison) tanácsol, anélkül, hogy szenvedélyei vagy vágyai ettől eltérítenék;
ső szerencsejavak meglététől vagy hiányától függ.21 Descartes e kérdés meg- s gondolom, éppen az elhatározás e szilárdságát (la fermeté de cette résolution) nevez-
válaszolása érdekében először is fölidézi az Értekezés ideiglenes életszabálya- hetjük erénynek, jóllehet nem tudok róla, hogy bárki is így magyarázta volna; in-
it, majd fontos pontokon módosítja őket, s így áll elő az a teljes kép, amely kább több fajtáját állapították meg, mindegyiknek külön nevet adva, ama tárgyak
Descartes etikai gondolatainak 1645-ös állását mutatja. szerint, amelyekre vonatkoznak.
Eredetileg ez a „provizórikus” etika olyan életszabályokból áll, melyek el-
ső olvasásra feltétlenül egy konformistának nevezhető értelmezést sugallnak. A harmadik pedig az, hogy miközben, amennyire teheti, az eddig mondottak sze-
Engedelmeskednünk kell országunk törvényeinek és szokásainak, annak a val- rint cselekszik, a javakat, amelyek nincsenek a birtokában, ugyanebből az okból ha-
lásnak előírásait kell követnünk, amelyre gyermekkorunk óta oktattak ben- talmán kívül levőknek tekintse, s ily módon szokja meg, hogy ne vágyódjék utánuk.
nünket, általában véve pedig a legmérsékeltebb s a túlzásoktól legtávolabb […] De ha mindig azt cselekedjük, amit értelmünk előír (notre raison nous dicte), so-
eső nézeteket kell képviselnünk. Ez a gondolatmenet éles ellentmondásban hasem lesz okunk a megbánásra, ha akár a későbbi események azt mutatnák is, hogy
tévedtünk, minthogy ez nem a mi hibánkból történt.”23

21
  „Mégis, ahogy egy kis edény éppoly telített lehet, akár egy nagy, ha kevesebb folyadék van
is benne […], egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy akár a legszegényebbek […] is éppoly
22
elégedettek és derűsek lehetnek, mint a többiek, ha akár kevesebb jóban van is részük.” 1645.  A descartes-i etika problematikájával kapcsolatban lásd A morális univerzum, 19–69.
23
augusztus 4., Test és lélek, 142.   1645. augusztus 4., Test és lélek, 142–143.

348 349
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

Első pillantásra is szembeötlik, hogy a konformizmusnak még az a látszata is Amikor Descartes a második szabály fölidézésekor úgy fogalmaz, hogy
eltűnt, amely az Értekezés megfogalmazását jellemezte. Az alaphangot az első „éppen az elhatározás e szilárdságát nevezhetjük erénynek, jóllehet nem tu-
életszabály új változata adja meg: kivétel nélkül mindig elménket kell megbíz- dok róla, hogy bárki is így magyarázta volna,”27 akkor természetesen semmi
ni a feladattal, hogy a lehetőségekhez képest megvizsgálja, mit kell tennünk, kétség nem férhet hozzá, hogy Descartes vagy tévedett, vagy esetleg szándé-
s mit kell kerülnünk az egyes élethelyzetekben. A legegyértelműbben a má- kosan igyekezett kisebbíteni mások érdemeit. Hiszen ha valamire különös
sodik szabály új megfogalmazásából tűnik ki, hogy nem pusztán hangsúlyel- hangsúlyt helyeztek a sztoikusok mint a bölcs lényegi ismertetőjegyére, ak-
tolódásról van szó: az Értekezés álláspontjának sajátosságát ugyanis éppen az kor az bizonyára épp az eltökéltség volt. Az az erény, amely az igazi boldogsá-
adta, hogy – a teóriával ellentétben – a gyakorlat, a morál szférájában megen- got alapozza meg, Seneca szerint a következőt fogja tanácsolni: „légy megin-
gedte, sőt megkövetelte az elhatározást és az elhatározott döntés melletti ki- gathatatlan, szállj szembe a rosszal, és a jóból – amennyire szabad – alakítsd
tartást még azokban az esetekben is, amelyekben az ész még nem látta telje- magad az istenséghez.”28 Még talán ennél is fontosabb azonban, hogy Sene-
sen be, hogyan kell döntenie. A levélbeli megfogalmazás viszont egyet jelent ca szóhasználatában a két ellentétpár – certus-incertus, constans-inconstans –
az elméleti kutatás előírásának átvitelével a gyakorlat területére. Ezt azonban megfelelő tagjai mind az elméleti, mind a gyakorlati filozófiában – Senecánál
nem feltétlenül kell olyan, radikális fordulatnak gondolnunk, melyhez köz- persze e kettő nem válik el egymástól élesen – képviselhetik egymást. Abból
vetlenül a Boldog élet olvasása szolgált ösztönzőül. Sokkal inkább úgy kelle- indul ki például, hogy a gyönyör s a fájdalom különböző módozatai „a legbi-
ne értelmeznünk, hogy az a látens intellektualista tendencia lép az előtérbe – zonytalanabb […] uralkodók (incertissima domina, IV, 4).” Ebből aztán arra
maga is sztoikus eredetű –, amely már korábban is jelentős szerepet játszott következtet, hogy ha a boldog életre törekszünk, mindkettőt meg kell halad-
Descartes etikai gondolkodásában. Hiszen már az Értekezésben is olvashat- nunk, s úgy véli, éppenséggel akkor leszünk képesek ezt megtenni, ha életünk
juk, hogy „elég helyesen gondolkodni, hogy helyesen cselekedjünk, elég a le- változhatatlan (immutabilis). A változhatatlanság alapzata viszont ismét csak
hető leghelyesebben gondolkodni, hogy a lehető leghelyesebben cseleked- nem más, mint valami bizonyosság: a bizonyos ítélet (certum judicium, V, 3).
jünk, azaz hogy megszerezzük mindazokat az erényeket és ezzel mindazt a Ezen túlmenően a certitudo későb elfoglalja még a constantia helyét is, a gyö-
többi jót, amit csak elérhetünk.”24 Természetesen Senecánál is találunk ha- nyör állhatatlanságával összefüggésben: „Az sem bizonyos soha, aminek ter-
sonló megfogalmazásokat, mint például a következőt: „Boldog tehát az, aki- mészete mozgásban áll […]” (Nec id unquam certum est cujus in motu natura
nek helyes ítélete van. […]; boldog az, akinek az értelme viszonyainak egész est, VII, 4, módosított fordítás). S megfordítva: a constantiával találkozunk
állapotát helyeslőn ajánlja.”25 Vagy mint a Descartes által is egyetértően idé- ott, ahol a külső dolgokkal szembeni ellenállás, „megronthatatlanság” lénye-
zett megfogalmazás: „boldognak azt lehet mondani, aki nem vágyakozik és gének meghatározásáról van szó: az ezt a megronthatatlanságot megalapo-
nem is retteg – az értelemnek köszönhetően.”26 zó „önbizalom ne legyen tudás nélkül, tudása állhatatosság nélkül (VIII, 3).
Erre a gondolatra egy szép hasonlat következik, amely az emberi megisme-
rő aktivitást az istenben meglévő, kifelé irányuló törekvéssel kapcsolja ös�-
sze, ami egyben visszatérés önmaga bensőjébe is. Ami pedig a kozmikus-is-
24
 AT VI, 28, Értekezés, 39. sk.
25
teni történés utánzásaként értelmezett megismerési folyamatban létrejön, az
  Beatus est is cui omnem habitum rerum suarum ratio commendat. A boldog élet, VI, 2, in:
Seneca Prózai művei, II. kötet, 272, a fordítás kicsit módosítva.
26 27
  Potest beatus dici qui nec cupit nec timet beneficio rationis. A boldog élet, V, 1, magyar ki-   Test és lélek, 142.
28
adás: 271.   A boldog élet, XV, 1, magyar kiadás 282.

350 351
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

pontosan „ama megbízható értelem” (ratio certa, VIII, 5), amivel Seneca a tu- Descartes első, meghatározó filozófiai ösztönzéseit a sztoikus tanítástól kap-
nyaságban s megbízhatatlanságban honos állhatatlanságot (inconstantia) ál- ta,31 akkor nagyon is helyénvalónak látszik arra a gondolkodóra s arra az írás-
lítja szembe. A „megbízható” (certa), állhatatos értelem tevékenysége – vagy- ra gondolni, amelyet ő maga idéz fel kései levelezésében.
is ítéletei – révén jutunk el végül az egységes erőhöz, „a lélek összhangjához”, A levélváltás közben fölmerül egy másik igen fontos téma is, amely kö-
amelyet Seneca az állhatatlanságot és bizonytalanságot meghaladó legfőbb zös Descartes-nál és Senecánál: a természet fogalma.
jóval azonosít: „Mert a tunyaság és a bizonytalankodás küzdelemről és áll- Mint korábban említettük, a boldog életet Seneca is olyan életnek tekin-
hatatlanságról árulkodik. Ezért bátran vallhatod, a legfőbb jó a lélek össz- ti, amely összhangban áll a természettel. Ugyanakkor egy nagyon figyelemre
hangja: ugyanis erényeknek kell lenniük ott, ahol egyetértés és egység van, méltó politikai-teológiai kozmológia nyomaival is találkozunk nála. A világ-
csak a bűnök viszálykodnak.”29 egyetemet teokráciaként fogja fel, melyet hol monarchisztikusan, hol „plurar-
Descartes tehát nem csupán azokat az elődeit mulasztja el megemlíteni, chisztikusan” értelmez. „Királyságban születtünk, Istennek engedelmesked-
akik az erényt az állhatatosságban pillantották meg, hanem ezen túlmenően ni – szabadság.”32 Vagy másként: „Tudom, hogy a világmindenség a hazám,
és legelsősorban elfelejti felhívni levelezőpartnere figyelmét arra, hogy a kö- amelynek az istenek az elöljárói […]”33 A legérdekesebb azonban egy erőtel-
zösen elemzett Seneca éppen úgy a certa scientia, certa ratio – vagyis átfogóan jes, költői megfogalmazás, melynek révén a politikai és a teológiai metafo-
a certitudo –, valamint a legfőbb jó fogalmában benne foglalt constantia mel- rák egymásba csúsznak, hogy ezáltal magyarázatot adjanak arra, miként te-
lett száll síkra, mint ő maga. S az is nyilvánvaló, hogy Seneca éppoly kevéssé hetnek szert etikai jelentőségre a természet törvényei: „Ő [az erény] bátran
állítja e kettőt egyszerűen és csak felszínesen egymás mellé, mint Descartes. áll majd, s ami történik, nemcsak türelemmel viseli majd, hanem kívánja is,
Hiszen a boldog élet Senecánál is a helytálló és biztos ítélet által válik lehet- s tudja majd, hogy az idők minden nehézsége a természet törvényéből fakad,
ségessé.30 Ebben az összefüggésben Senecánál megjelenik még az a metafora s derék katonaként tűri majd a sebeket, megszámolja a forradásokat, s fegy-
is, amely mindenfajta karteziánus gondolkodás alapvető ismertető jegye: a verektől átütötten haldokolva is szeretni fogja azt a vezért, akiért elesett. Ott
fundamentum, az alapzat. Ami – a legfőbb jóhoz, a boldog élethez hasonló- lesz lelkében a régi parancs: kövesd az istenséget.”34
an – állandó, az a szilárd alapzatnak köszönhető, a megbízható értelemnek, Ez a részlet azért oly izgalmas, mert Descartes a negyvenes években vég-
ami nélkül az erény bizonytalan alapokon állna, vagyis a véletlenszerűnek, a rehajtott egy fordulatot, melynek egyik döntő jegye éppen az, hogy ettől
test és a testekre ható dolgok változékonyságának volna kitéve. Descartes-nak kezdve a fizikára épülő, a – szomatikus – orvostudományt magába foglaló
tehát abban egyrészt igaza van, hogy Seneca nem ábrázolta a teoretikus alap-
zat egységét a rá épülő etikával olyan módszertani szigorúsággal, mint ő ma- 31
  Lásd Edouard Mehl: „Les méditations stoiciennes de Descartes. Hypothèses sur l’influence
ga, ám azt másrészt már jogosulatlanul veti szemére, hogy ez az alapgondolat du stoicisme dans la constitution de la pensée cartésienne (1619–1637)” in: P.-F. Moreau (szerk.):
nem található meg nála. Ez az egység mint ideál ugyanis olyannyira meg- Le stoicisme au XVIe et au XVIIe siècle, Paris: Albin Michel, 1999., 251–281.
van már Senecánál is, hogy éppenséggel az elemzett dialógus alapgondola- 32
  In regno nati sumus: deo parere libertas est. (15,7) A magyar fordítást (id. kiadás 283.) mó-
tát jelenti, amelyet Seneca folyton változó nézőpontokból, újra és újra felvet dosítottam – BG.
33
  Patriam meam esse mundum sciam et praesides deos […] (20,5), magyar kiadás 286.
és tárgyal. Ha tehát az újabb kutatások nyomán joggal gondolhatjuk, hogy 34
  illa fortiter stabit et quidquid evenerit feret non patiens tantum sed etiam volens, omnemque
temporum difficultatem sciet legem esse naturae et ut bonus miles feret vulnera, numerabit cicatrices,
29
  A boldog élet, magyar kiadás 275. et transverberatus telis moriens amabit eum pro quo cadet imperatorem; habebit illud in animo
30
  Beata ergo vita est in recto certoque iudicio stabilita et immutabilis” (V, 3). vetus praeceptum: deum sequere. (15,5) Magyar kiadás 281. sk.

352 353
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

etikától függetlenül igyekszik választ adni a kérdésre, miért nem kell – illet- „Ezek között az első és legfontosabb az, hogy van Isten, akitől minden dolog függ,
ve nem szabad – félnünk a haláltól. Ez az elgondolás persze – mint azt Des- aki végtelenül tökéletes, akinek hatalma roppant, rendelései csalhatatlanok: mert ez
cartes maga is hangsúlyozza – ellentétben áll azzal az etikával, melyet koráb- tanít meg arra, hogy jó szívvel fogadjuk, ami velünk történik, hiszen mindent egye-
ban az orvostudomány korolláriumaként próbált kidolgozni, s melynek célja nesen Isten küld ránk […]
az élet meghosszabbítása volt.35 S ha azt a kérdést tesszük fel, hogy vajon ho-
gyan válhat a fizika ezen az új módon etikailag is relevánssá, akkor válaszul a A második dolog, amelyet ismernünk kell, lelkünk természete, s hogy amennyiben test
szeretet igen sajátos, mechanisztikus elméletét kapjuk, melyet egy ugyancsak nélkül létezik, sokkal nemesebb nála, és képes arra, hogy végtelen sok elégedettséget
Chanut-höz írt, részletes levélben olyan gondolatmenetek magyaráznak, me- élvezzen, olyanokat, amelyek nem ebben az életben találhatók: mert mindez meggátol
lyek alapvetően párhuzamosak az imént idézett Seneca-részlet politikai-teo- abban, hogy féljünk a haláltól, és annyira elfordítja vágyakozásunkat a világ dolgai-
lógiai kozmológiájával.36 Ezt az elméletet azonban e helyütt nem tárgyalha- tól, hogy csak megvetéssel tekintünk mindenre, ami a szerencse hatalmában van. […]
tom részletesen.37 Amit viszont feltétlenül érdemes legalább röviden érinteni
e Seneca-gondolatmenet kapcsán, az nem más, mint egy újabb aspektusa a Miután megismertük Isten jóságát, a lélek halhatatlanságát és a világegyetem nagy-
morális szabályok kétféle megfogalmazása közti ellentét viszonylagosságának. ságát, még egy igazság van, amelynek ismeretét nagyon hasznosnak vélem: éspedig
Mert noha a megfogalmazások közötti eltérés aligha tagadható, mégis, az, hogy jóllehet mindenki másoktól különböző személy, s következőleg érdekei bi-
föl kell figyelnünk arra, hogy a két megfogalmazás modalitását tekintve leg- zonyos mértékben különböznek a világ többi részének érdekeitől, arra is gondolni
alább ekkora különbséget találunk, s ez bizonyos mértékig tompítja a tartal- kell, hogy az ember nem lehet meg egymagában, és hogy tulajdonképpen a világ-
mi ellentétet. A levélbeli megfogalmazás ugyanis teljesen formális, a döntést egyetem egy része, s még sajátosabban a föld egy része, annak az államnak, társada-
hozó elmebéli fakultásról tesz állításokat, nem azokról a tartalmakról, ame- lomnak, családnak egy része, amelyhez lakóhelye, esküje, születése köti. És az egé-
lyekre az így meghozott állításoknak vonatkozniuk kell. Márpedig egyrészt szet, amelynek része, mindig előnyben kell részesítenie saját érdekeivel szemben […]”
az Értekezés olvasójának sem lehetett semmi kétsége afelől, hogy az a fakul- (Test és lélek, 161–163.)
tás, amely az „ideiglenes szabályokat” megfogalmazta, az ész volt, s másfe-
lől az az 1645. szeptember 15-i levél, amely „tartalmi” kérdéseket tárgyal, az Amennyire nyilvánvaló az elsőként idézett levél alapján az eltérés az „ideigle-
Értekezés szabályaitól egyáltalán nem oly nagyon eltérő megfogalmazásokat nes” megfogalmazáshoz képest, annyira nyilvánvaló, hogy az itt felsorolt igaz-
használ. E levél azokat az igazságokat fogalmazza meg, amelyeket egyrészt ságok az ész korláttalan vizsgálódását egy nagyon is meghatározott módon
meg kell ismernünk, másrészt, amelyekhez hozzá kell szoktatnunk magun- fókuszálják – ugyanúgy és ugyanazokra a tárgyakra, amelyek az Értekezésben
kat annak érdekében, hogy „felismerjük (discerner), mi a legjobb az élet va- is jelen vannak. Úgy tűnik, Descartes két motívum között őrlődik, s ahe-
lamennyi cselekedetében.” lyett, hogy az egyik mellett határozottan elkötelezné magát, összeegyeztet-
hetetleneket próbál összebékíteni: az ész feltétlenségét a morál területén arra
használja, hogy első döntésével feladja függetlenségét azon autoritások javá-
ra, amelyek lényegéhez tartozik, hogy nem tűrik meg az ész szabad vizsgáló-
35
  Lásd az 1646. június 15-én kelt, Chanut-höz írott levelet. Test és lélek, 201.
dását. Nem Descartes őszintétlenségéről van azonban szó, hanem arról, hogy
36
  Lásd az 1647. február 1-i levelet s az 1647. június 6-i levél néhány bekezdését. megpróbálja következetesen végiggondolni azokat a gondolati lehetősége-
37
  Lásd erről A morális univerzum tanulmányait. ket, amelyek az adott korban számára megnyíltak. Feloldáshoz aligha juthat

354 355
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

el, a legtöbb, amit tehet, az új és új alakban való megfogalmazás. Ennek va- mások számára. Emezt azok látszanak túl nagyra értékelni, kik másokért kínlód-
gyunk tanúi az Erzsébet-levelekben is, s ezzel találkozunk majd A lélek szen- nak, a másikat pedig azok, kik csak magukért élnek. És emellett mindegyikük elég
vedélyei központi morálfilozófiai fogalmában, a „nemeslelkűségben” (généro- erős érvekkel támasztja alá nézeteit ahhoz, hogy egész életén át követhesse őket.”38
sité) is. A feloldatlanságot nagyon jól példázza az a mód, ahogyan Descartes
az iménti idézetet folytatja. Descartes itt igen fogós kérdésekkel kénytelen szembesülni. Egyrészt nincs
olyan állapot, amelyben egyszerűen és minden további nélkül megtaláltuk
„[…] ám mértékkel és elővigyázattal, mert helytelen volna, ha nagy bajnak tenné ki volna számításunkat (lásd majd Hobbes elméletét a finis ultima-ként értett
magát, csak hogy valami kis jót szerezzen rokonainak vagy hazájának; és ha egy em- legfőbb jó lehetetlenségéről), másrészt nem lehet egyszer s mindenkorra dön-
ber önmagában többet érne, mint egész városa, nem volna helyes, ha a maga rom- teni azok vitájában, akik közül az egyik csoport az egyéni javakat részesíti
lását keresné, hogy városát megmentse. De ha az ember mindent magára vonatkoz- előnyben, a többiek pedig a közösségért tett szolgálatokban látják az elége-
tatna, végül hajlamos volna, hogy nagy kárt okozzon másoknak, ha cselekedetéből dettség forrását. Descartes olyannyira nem tagadja e kérdés létjogosultságát,
bármily kis előnyt remélne magának, s nem ismerné sem az igaz barátságot, sem a hogy nagy jelentőségű engedményre is hajlandó: az elégedettséghez vezető
hűséget és általában egyetlen erényt sem. Viszont ha a közösség részének tekinti ma- utak mérlegelésekor többféle, egyaránt igaz megfontolás közül csak hozzáve-
gát, örömét leli benne, hogy mindenkivel jót tegyen, és ha alkalom adódik, attól sem tőleges kritériumok alapján lehet dönteni, s egyáltalában, e téren be kell ér-
fél, hogy életét kockáztassa mások szolgálatában, sőt a lelkét is odaadná, ha tehet- nünk a középszerű tudással.
né, hogy megmentse a többieket. Ez a szemlélet lesz aztán azoknak a nagyon hősies
cselekedeteknek forrásává és eredetévé, amelyeket az embereknél tapasztalhatunk.” „Ennélfogva nem helyeslem, hogy hamis képzelgésekkel áltatva magunkat saját meg-
tévesztésünkre törekedjünk: az ebből származó gyönyör csak a lélek felszínét érinthe-
Nyilvánvalónak látszik, hogy az a kérdés, vajon valaki egymaga többet ér-e, ti, amely azonban legbelül keserűséget érez, amint észreveszi hamisságukat. És bár
mint városa, nem olyan kérdés, amelyet a metafizikára alapozott tudomá- megtörténhetne, hogy a lélek figyelmét oly szakadatlanul elvonják más dolgok, hogy
nyok egészének bármilyen alapos kidolgozása után is meg lehetne válaszol- egyáltalán nem veszi észre a képzelt gyönyör hamisságát, azért még nem lennénk a
ni csupán néhány egyszerű számítás révén. Ezt Erzsébet is nagyon jól látja, s keresett boldogság birtokában, mert ennek viselkedésünktől kell függenie, amaz pe-
ennek alapján a következő ellenvetést teszi. dig csakis a szerencsejavaktól származik.”39

„De hogy a javakat így értékelhessük, tökéletesen ismernünk kell őket; ahhoz pe- A megkérdőjelezetlen kiindulópont az, amit sem Descartes, sem Erzsébet
dig, hogy ismerjük mindet, melyek közül egy egész mozgalmas élet során választa- nem vitat: a külső szerencsejavak nem lehetnek a lélek igazi megelégedettsé-
ni kényszerülünk, végtelen tudás birtokában kellene lennünk. Azt fogja mondani, gének és a belőle fakadó örömnek a forrásai. Erzsébet ellenvetése nem erre
hogy mégis elégedettek vagyunk, ha lelkiismeretünk biztosít arról, hogy minden le- vonatkozott, hanem arra, hogy a lehetséges belső javak is lehetnek összefér-
hetséges óvintézkedést megtettünk. Ám ez soha nem fordul elő, ha nem találjuk meg hetetlenek: az egyik örömmel, a másik szomorúsággal töltheti el a róluk el-
a számításunkat. Hiszen mindig eszünkbe jutnak olyan dolgok, amelyeket még meg mélkedő lelket, miközben egy másik „lélekben” épp ellenkező hatást váltanak
kellene fontolnunk. Ahhoz, hogy az elégedettséget az őt előidéző tulajdonság alapján
vizsgáljuk, tisztán kellene látnunk mindegyiknek az értékét, hogy vajon azok-e a kü- 38
  1645. szeptember 13., Test és lélek, 159.
lönbek, amelyek csupán nekünk jók, vagy azok, amelyek hasznossá tesznek minket 39
  1645. október 6., Test és lélek, 168.

356 357
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

ki. Descartes válasza első pillantásra „kincstári” optimizmust sugall, valójá- kellene, úgy vélem, be kell érnünk azzal, hogy csupán középszerű tudással rendel-
ban inkább egyfajta mély meggyőződésből fakad a világegyetem egészét kor- kezhetünk azokról a legszükségesebb dolgokról, amelyeket a legutóbbi levelemben
mányzó erő jóságát illetően, amint azt a Chanut-höz írott levelek elemzése- soroltam fel.”
kor később még látni fogjuk.
A levelezés és a Seneca-elemzés etikai tanulságait vizsgálva van még egy ér-
„Ám amikor különféle, egyaránt igaz megfontolásaink vannak, melyek közül egyesek dekesség, amelyről meg kell emlékeznünk, s ez a „provizórikus” jelző mé-
elégedetté tesznek, mások ellenben megakadályozzák azt, akkor – úgy vélem – a gya- lyebb értelmére vonatkozik.
korlati bölcsesség azt kívánja, hogy elsősorban azokra ügyeljünk, amelyek elégedett- Kiindulópontként figyeljünk fel a providentia és az inprovidum kifejezé-
séget adnak. Sőt, minthogy a világ majdnem minden dolga olyan, hogy nézhetjük sek sajátos alkalmazási módjára Senecánál. Amikor ama tézis mellett érvel,
olyan oldalról is, ahonnan jónak tűnik fel, illetve valamely más oldalról, ahonnan hiá- hogy a gyönyör semmit sem képes hozzátenni a legfőbb jóhoz, a legfőbb jót
nyosságokat látunk benne, azt hiszem, ha valamiben ki kell használnunk ügyességün- a következő módon jellemzi: „A legfőbb jó a törhetetlen lélek szilárdsága, az
ket, az elsősorban az, hogy tudjuk a dolgokat olyan szemszögből látni, ahonnan elő- előrelátás, az emelkedettség, az egészség, a szabadság, az összhang és a szép-
nyösebbnek mutatkoznak a számunkra – feltéve, hogy ily módon nem csalatkozunk.” ség […]”40 Ennek megfelelően annak az állapotnak jellemzője, amelyben még
hiányzik valami a legfőbb jóból, egyebek mellett „a féktelenség, a túlzott ön-
Ez a kérdés nagyon is árnyalja a korábban már idézett karteziánus alapmeg- becsülés, felfújt pöffeszkedés mások fölött, a vagyonunk túlzott és előre nem
győződést, mely szerint „elégedettségem alapvetően egyedül rajtam múlik”: látó szeretete (amor rerum suarum caecum et improvidum)”. Az ellentét tehát
ez igaz, de elégedettségem egyaránt származhat olyan megfontolásokból, egyfelől a providentia animi, a lélek előrelátása mint a legfőbb jó alkotórésze
amelyek a számomra jót taglalják, és olyanokból, amelyek a közösségem szá- s az ezzel ellentétes állapot jellemzője, az amor improvidus rerum suarum közt
mára tett jót foglalják magukban. Itt pedig csak az a nagyon különös heu- feszül, melyet a következőképp lehetne értelmezni. A providentia tulajdonkép-
risztikus elv segíthet, mondja Descartes, melynek értelmében azt kell válasz- peni értelemben csak Istennek tulajdonítható, aki a világegyetemet ésszerű
tanunk, ami ténylegesen elégedetté tesz. Innen nagyjából kétfelé visz az út: természettörvények által kormányozza. Amennyiben – s amilyen mértékben
az ezen a téren elérhető tudás mértékének kérdése felé, illetve azon meggon- – azonban az e kozmikus alapelvvel rokon emberi lélek ésszerűen megismeri
dolások irányába, amelyek azt igyekeznek föltárni, hogy végső soron mi al- a világot, s elhatározásait ésszerű ítéletekre alapozza, maga is providens-nek,
kotja az emberi együttélést, a politikum szféráját: vajon természetes vagy a „előrelátónak” tekinthető, míg a külső javakra irányuló és nem észítéleteken
természet ellenére létrejövő képződmény-e az emberi társiasság, s végső so- alapuló szeretete csakis inprovidus-nak, nem előrelátónak nevezhető. Ennek
ron mi a „kötőanyaga” annak a „társaságnak”, amelynek tagjaként az ember az értelmezésnek megfelelően kézenfekvő, hogy a moral par provision descar-
akár még életét is feláldozná a többiekért. Kik ezek a többiek? Az első kérdés- tes-i kifejezését – a karteziánus etikában is benne rejlő, korábban elemzett
re adott válasz azért meglepő, mert az idő követelményeit figyelembe véve, a ambivalenciának megfelelően – hol ideiglenes etikának, hol észismeretekre ala-
középszerű tudással való kiegyezésre bíztat Descartes – kétségkívül, mint a pozott etikának fordítsuk – de legalább így értelmezzük –, vagyis hol annak
megelégedettséget elősegítő tényezők egyikére. a benyomásunknak higgyünk, melyet az Értekezés a módszerről harmadik

„Végezetül, noha tudásunk nem végtelen, annak érdekében, hogy tökéletesen ismer- 40
  Summum bonum infragilis animi rigor et providentia et sublimitas et sanitas et libertas et
jük mindazokat a javakat, amelyek közül a különböző élethelyzetekben választanunk concordia et decor […] (IX, 4), magyar kiadás, 276.

358 359
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

részének olvastán nyerünk, hol annak, mely az iméntiekben elsőként elem- Másfelől két ellentétesnek látszó irányba mutató gondolatmenet-kezdemé-
zett levél határozott megfogalmazásai nyomán támadt bennünk. Végül is a nyünk van, amelyeket föl kell idéznünk. Az Értekezés első mondatai a „józan
lelket az 1647. február 1-i Chanut-levélben Descartes maga is – Horatius-t ész” egyetemes egyenlőségéről egészen nyilvánvalóan olyan „ismeretelméle-
idézve – divinae quasi particula aurae-nak mondja,41 már-már Leibniz deun- ti demokratizmust” foglalnak magukban, amely nem sok idő multán Figaro
culus-át, kis istenét megelőlegezve. Bevezeti tehát Senecát Erzsébet hercegnő és Almaviva gróf bonyolult viszonyának egyik elemét alkotja majd. Ám más-
udvarába, s ezáltal kijelöli „végleges” etikájának azokat a kereteit, melyeket a felől az is kétségtelen, hogy a nemesi hagyományok tisztelete Descartes-ban
szenvedélyekről szóló tanítás a későbbi levelekben és a Lélek szenvedélyeiben nem merül ki a királyi személyek iránti különös tiszteletben, a koronázás, a
sem fog már megkérdőjelezni. Ezekben az írásokban a nemeslelkűség épp ar- királyi temetés pompájának élvezetében. Politikai világképe egy hierarchi-
ra lesz hivatott, hogy a mindennapi, szenvedélyektől uralt ember analízisét zált univerzum, amelyben minden hatalom Istentől való, s így a rangban
összekapcsolja a Senecából kiinduló, keresztény-sztoikus etika végső elveivel. alacsonyabban állók alapvetően nem jogosultak a fölöttük állók megítélésé-
re, s kiváltképp nem a hatalmi viszonyok felforgatására. Valószínűleg semmi
színlelés nincs az Értekezés második részének azokban a soraiban, amely az
d. Descartes és a politika elképzelhető legnagyobb ellentétben áll a „józan észnek” az embert az álla-
toktól elkülönítő általánosságával és elosztásának egyenlőségével.
A második kérdés, a politikum konstitúciójának a kérdése nem válaszolható
meg egyértelműen, Descartes nem nyújt elegendő támpontot még a levelek „Ezért semmiképp sem helyeselhetem azoknak a zavaros és nyugtalan lelkületű embe-
olvasója számára sem. Először is itt van egy talányos gondolatmenet, amely reknek eljárását, akiket sem születésük, sem vagyonuk nem tesz hivatottá a közügyek
egy láthatatlan kéz-teória megelőlegezésének is tekinthető. intézésére, s akik mégis mindig valami újításon törik a fejüket. S ha tudnám, hogy
ez az írás a legcsekélyebbet is tartalmazza, amiért engem ilyen őrültséggel lehetne
„Bevallom, a közügyek iránti érdeklődésünk ésszerű határait nehéz pontosan felmér- meggyanúsítani, nagyon sajnálnám, hogy megengedtem közreadását.” (Értekezés, 27)
ni. De nem is olyan dolog ez, amelyben nagy pontosságra van szükség: elég, ha en-
gedelmeskedünk lelkiismeretünknek, s ebben a hajlamaink is nyugodtan befolyá- Egyrészt azért nincs színlelés e sorokban, mert Descartes egész életében rend-
solhatnak. Mert Isten oly módon rendezte el a dolgokat és egyesítette az embereket kívüli mértékben tisztelte a hierarchikus viszonyokat. Ezen túlmenően azon-
szoros közösségben, hogy még ha mindenki csak saját magával törődne és semmifé- ban az is nagyon jól látható, hogy Descartes írásaiban is sok olyan gondolat-
le szeretettel nem lenne mások iránt, akkor sem szűnne meg általánosságban értük menet van, amelyek egyfajta „fölülről jövő” hierarchia magától értetődőségéről
tevékenykedni – erői szerint –, feltéve, hogy gyakorlati bölcsességére támaszkod- tanúskodnak. Már az Értekezés hatodik részében is arról olvashatunk, hogy
nék, s legfőképp ha oly korban élne, amelyben az erkölcsök nincsenek megromolva.” az uralkodó erkölcsöknek az Isten kegyelméből uralkodóktól kell függeniük.

„Mert ami az erkölcsöket illeti, mindenkinek annyi gondolata van, hogy ahány főt,
annyi újítót találhatnánk, ha azokon kívül, akiket Isten uralkodóknak rendelt népei
41 fölé, vagy akiket elég kegyelemmel és buzgósággal áldott meg, hogy próféták legye-
  „Mivel lelkünk természete hasonlatos az övéhez [ti. Istenéhez], sikerül meggyőznünk
magunkat arról, hogy nem más, mint az ő legfőbb értelmének kisugárzása, et divinae quasi nek, másoknak is szabad volna bármit is változtatni rajtuk.” (Értekezés, 68)
particula aurae.” Test és lélek, 229. Lásd még A morális univerzum, 129–134.

360 361
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

S ha egyáltalán valahol közel bizonyosak lehetünk abban, hogy Descartes hogy a jó nevelés (la bonne institution) sokat segíthet a születés fogyatékosságainak
nem akarja álcázni gondolatait, akkor az biztosan az Erzsébet hercegnővel helyrehozásában […]”42
folytatott levelezés. Tíz évvel az Értekezés megírása után Descartes a her-
cegnő kérésére Machiavellit olvassa és kommentálja. Az 1646 szeptemberé- Az esse és a bonum konvertálhatóságán nyugvó, ágostoni gyökerű világképben
ben írott levélben, többek között, a következő figyelemreméltó, Descartes és a „jó születés” és a „jó nevelés” intézményei feszülnek egymásnak: ha a nemes-
Machiavelli közti ellentétről kapunk hírt. lelkűség a nemesség születési előjoga – és persze kötelességeinek forrása is –,
amint azt Descartes-nak ifjúkori Corneille, d’Urfé és Guez de Balzac olvas-
„ha egy jó fejedelemnek akarunk tanácsokat adni, még ha épp csak most kezdett is mányélményei sugallhatták, akkor a jó nevelésnek vajmi kevés haszna lehet.
kormányozni, szerintem teljességgel ellentétes maximákat kell javasolnunk [ti. mint Ha viszont a „jó nevelés” tényleges lehetőséget ad a nemeslelkűség megszer-
Machiavelli], s fel kell tételeznünk, hogy igazságosan került hatalomra. Mint aho- zésére, akkor ez a générosité olyan „univerzalizálása”43 felé mutat, amely igen
gyan, valójában, azt hiszem, szinte mindig igazságosak az eszközök, amennyiben az kevés teret hagy a születési előjogoknak. A „józan ész” követelményeiből fa-
őket alkalmazó fejedelmek is igazságosnak tartják őket. Mert az igazságosságnak kadó, „provizórikus” etika és a gondviselő Isten átfogó célkitűzésére épülő,
más határai vannak az uralkodók körében, mint a közembereknél, s úgy tűnik ne- „providenciális” etika ambivalenciája nem nagyon hidalható át.
kem, e tekintetben Isten a jogot azoknak adja, akiknek erőt is ad. Ám még a legigaz-
ságosabb tettek is igazságtalanná válnak, ha elkövetőik igazságtalannak tartják őket”

e. A barátságról
Vagyis a világi és a morális hatalom együtt jár, s mindkettő Istentől való.
Kétségkívül meglehetősen konzervatív lenne az a politikaelmélet, amelyet e Ha a tulajdonképpeni társiasság, a politika szférája eleve adottságok elisme-
csírákból lehetne kibontani, s minden bizonnyal nem véletlen, hogy Descartes rési kényszerére épülő, idegen testként jelenik meg Descartes írásaiban, leg-
nem fejtette ki ezt az elméletet: akár azért nem, mert magától értetődőségét alább részben ennek pótlására találunk egy fontos elméletet egy nem minden-
akarta sugallni, akár azért nem, mert érzékelte azt a feloldhatatlannak látszó napi értelemben vett társiasságról, azoknak a „nagy lelkeknek” a kölcsönös
ellentétet, amely ez elmélet és az „ideiglenes” erkölcstan nonkonformizmusa kapcsolatáról, akik a nemeslelkűek módján viszonyulnak egymáshoz egy
között feszül. Ez az ambivalencia egészen nyilvánvalóvá válik a nemeslelkű- olyan közösség tagjaiként, amelyen belül az egymáshoz fűző kötelékek nem
ség megszerezhetőségéről A lélek szenvedélyeiben mondottakban. a múltban gyökerező tradíciókból, hanem az ész mindenkori jelenének köl-
csönös vonzódásából fakadnak. Ez a kapcsolat pedig nem más, mint az ami-
„Így, noha egyrészt úgy tűnik, nincs erény, amelyhez az előkelő születés (la bonne nais- tié, a szeretetet magában foglaló barátság. A barátság teóriájához a Chanut-
sance) annyira hozzájárulna, mint ahhoz, amelynek következtében igazi értékünknek levelek szolgáltatnak alapot, leginkább megélt változata azonban kétségkívül
megfelelően becsüljük magunkat, és másfelől könnyen elhisszük, hogy az egyes lel- az Erzsébettel való kapcsolat.
kek, melyeket Isten testünkbe helyezett, nem egyformán nemesek és erősek (nobles et
fortes) (ez az oka annak, hogy – nyelvünk szokásának megfelelően – inkább nemeslel-
kűségnek (générosité) neveztem ezt az erényt, semmint nagylelkűségnek (magnanimi-
té), az Iskola szóhasználatát követve, ahol nem nagyon ismerik), azért mégis bizonyos, 42
  A lélek szenvedélyei, 140–141.
43
  G. Rodis-Lewis: Le développement de Descartes, Paris: Vrin, 1997, 199. sk.

362 363
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

f. A szeretet: Isten, világ, ember gondolatmenettel s problémákkal találkozunk. A lélek metafizikai státuszá-
nak vizsgálatakor a lélek testnél nemesebb volta abban mutatkozik meg, hogy
Descartes 1647. február 1-én kelt, Chanut-höz írott levele három kérdés meg- létezhetne a testtől függetlenül is, noha ez semmiképp sem vonja maga után
válaszolását tűzi ki célul: „Mi a szeretet? Megtanít-e bennünket egyedül a ter- azt, hogy a mi világunkban ténylegesen ne mindig együtt léteznének. Ez az
mészetes világosság arra, hogy szeressük Istent? Minek a szabályozatlansága álláspont azonban problémák tömegét vonja maga után, a metafizikában
s a vele való visszaélés rosszabb, a szereteté avagy a gyűlöleté?”44 Bennünket csakúgy, mint a szeretet itt vázolt elméletében: a lélek szeretetre gyúlhatna
most elsősorban az első két kérdés kapcsán olvasható gondolatmenetek érde- tisztán a gondolkodásbeli dolgok körében is, ám mivel ténylegesen a testtel
kelnek, ezekhez kapcsoljuk majd a következő, június 6-i levélnek azt a rövid együtt adatott léteznie, ezért „ezzel az észbeli szeretettel rendszerint együtt jár
fejtegetését, amely a szeretet különböző fajtáit előidéző okokról szól. a másik, amelyet érzéki vagy szenzitív szeretetnek nevezhetünk […]”48 Aho-
A szeretet kétféle lehet, vagy tisztán intellektuális, vagy szenvedélysze- gyan a kiterjedés világa elkülönül a gondolkodás világától, úgy különül el a
rű. Az intellektuális vagy észbeli (raisonnable) szeretet akkor jön létre, „ami- szenzuális szeretet világa a megismeréssel azonosítható intellektuális szere-
kor lelkünk valami jót vesz észre, amit – akár jelen van, akár nincs – önma- tetétől. A kiterjedés világához tartozó szeretetben ugyanis „valamiféle me-
gához illőnek ítél, akaratlagosan csatlakozik hozzá, azaz önmagát e jóval egy leget érzünk a szív körül, s a vér föltolulását a tüdőben, amely előidézi, hogy
egésznek tekinti, melynek ő az egyik része, ama jó pedig a másik.”45 Kétség- még a karunkat is széttárjuk mintegy átkarolandó valamit, s ez teszi a lelket
telen, hogy ez a meghatározás is az idő momentumelméletére épül,46 azért hajlamossá arra, hogy akaratlagosan kapcsolódjék a megjelenő tárgyhoz.”49
építi be a szeretet meghatározását egyetlen, a többitől független, atemporális A szeretetelméletben tehát viszontlátjuk mindazokat az elemeket, amelyek
pillanatba. Mostani gondolatmenetünkben azonban fontosabb annak hang- korábban az általános metafizikai-ismeretelméleti fejtegetésekben bukkantak
súlyozása, hogy ez a szeretet nem szenvedély, hiszen „akkor is megtalálható fel: amikor valami végbemegy a lélekben, valamifajta parallelizmus követ-
volna lelkünkben, ha nem volna testünk.” A testtől való teljes függetlenség keztében rendszerint (ordinairement) végbemegy valami a testben is, valami,
viszont egyszersmind azt is jelenti, hogy szeretet és megismerés nehezen el- ami azonban teljesen különbözik attól, ami a lélekben megy végbe. Descartes
különíthető egységet alkotnak a descartes-i amour intellectuel-en belül. „[Ha itt nem gondolkodik igazán következetesen, s ez – mint később látni fogjuk
a lélek] észrevenné, hogy a természetben igen sok megismerésre váró dolog – korántsem véletlen: az ordinairement pontosan azt jelenti, hogy nincs igazi
van, amelyek rádadásul még igen szépek is, elkerülhetetlen volna akarata szá- parallelizmus, mert ha volna, akkor a lélek mozgásait ab ovo követnie kelle-
mára, hogy szeresse e dolgok ismeretét, azaz, hogy úgy tekintse ez ismeretet, ne a test mozgásainak, s viszont. Descartes azonban egyértelműen leszögezi,
mint ami őhozzá tartozik.”47 Mint ez az ismerős séma alapján várható, a to- hogy „megtörténik olykor, hogy megvan bennünk a szeretetnek ez az érzé-
vábbiakban a lélek és a test viszonyának metafizikai vizsgálatából származó se (ce sentiment de l’amour) anélkül, hogy akaratunk bárminek a szeretetére
is késztetve lenne, mivel nem találkozunk olyan tárggyal, amelyet méltónak
gondolnánk rá.”50 Ez azonban azt is jelenti, hogy nem elegendő arra hivatkoz-
44
  Test és lélek, 224. ni, hogy van valamilyen metafizikai vagy teológiai elv, amely eleve, minden
45
 Uott.
46
 Ez elmélet kifejezett jelenlétére utal a következő állásfoglalás „Ám abból, hogy a világnak a
48
jövőben végtelennek kell lennie, nem következtethetünk arra, hogy végtelen idők óta megvolt,  Uott.
49
mivel létezésének minden pillanata független a többitől.” Test és lélek, 250.  Uott.
47 50
  Test és lélek, 225.   Test és lélek, 225–226.

364 365
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

fizikai esemény s tapasztalat előtt, megteremti a két világ közti egyensúlyt, rátság, odaadás) hármas megkülönböztetés bevezetése a szeretet alfajaiként52
hanem meg kellene nevezni azt a szabályozó szerkezetet is, amely amellett, megfosztja a szeretetet attól a kozmikus dimenziótól, amelybe a Chanut-féle
hogy „rendszerint” létrehozza a megfelelést, kivételeket is megenged. Ez ta- levelekben kerül. A Chanut által föltett második kérdésre, hogy ti. a termé-
lán a tobozmirigy helye az átfogó rendszer morálfilozófiai részében. S noha szetes világosság is megtanít-e arra, hogy szeressük Istent, Descartes azzal kez-
rendszerint a test éppúgy képes hatást gyakorolni a lélekre, mint ahogyan a di a választ, hogy felsorolja az igenlő válasszal szemben felhozható teológiai
lélek meg tudja tenni ezt a testtel, az igazán érdekes Descartes elméletében ellenvetéseket. Aggodalma teljesen érthető, ha figyelembe vesszük Arnauld
az a mód, ahogyan számot ad azokról az esetekről, amelyekben ez nem kö- néhány évvel korábban megfogalmazott aggályát azzal kapcsolatban, hogy
vetkezik be. Azért ez az igazán érdekes, mert itt egyfajta skálán mozgunk a az ember természetes képességeinek túlzott hangsúlyozása a természetfelet-
születés előtti állapottól kiindulva, amelyben a parallelizmus hatásiránya a ti kinyilatkoztatás és az inkarnáció csodájának mellőzéséhez vezethet. Ar-
testtől a lélek felé tart, az érett gondolkodó állapota felé – már amennyiben nauld 1642-ben írta meg, de csak 1701-ben jelent meg a De la nécessité de la
sikerül elérni ezt az állapotot –, amelyben ez a hatásirány megfordul, a lélek- Foi en Jésus-Christ (A Jézus Krisztusban való hit szükségességéről) című írá-
től tart a test felé. Ez – kezdetben – egy egyszerű, emberközpontú hierarchi- sát, melyben a következőket olvashatjuk.
ának látszik, mert kezdőpontján az emberi test, betetőzésekor pedig az embe-
ri lélek, illetve a test-lélek összetétel java áll a középpontban. Ám a – később „Igen jelentős következménye van a keresztény vallásra nézve annak, ha túlzásba vis�-
elemzendő – 1647. június 6-i levél megbolygatja ezt a megnyugtatónak lát- szük s mértéktelenné hagyjuk fokozódni a pogány filozófusok bölcsességéből s erényé-
szó hierarchiát azáltal, hogy az embert „kiperdíti” középponti helyzetéből. ből való kölcsönzést, amint ezt ma gyakorta teszik. Túlságosan is jól tudjuk, mennyi-
Mindenekelőtt azonban ismerkedjünk meg a hierarchiával!51 re visszaélnek az effajta kölcsönzésekkel a hitetlenek és az állítólagos nagy szellemek.
A hierarchia kezdő pontján a születés előtti állapot áll, amelyben a fő sze- Mi haszna van számunkra az evangéliumnak? – ezt kérdezik. Ugyan melyik az az
rep a testé: minden későbbi szeretetnek az a testi kísérő jelensége, hogy mele- erény, amelyhez fölemelhet bennünket, s amelyhez az ókori bölcsek még nem jutot-
get érzünk a szív táján, ebből az időből való: a legelső, a magzathoz illő táp- tak el? Mi van benne, ami e bölcsek tanításához hasonlóan csodálatos és isteni? Mi-
lálék a szokásosnál nagyobb mértékben jelenik meg a májban, a szívben és a re tanít meg bennünket, amire a természet és az ész nem tanítana?”53
tüdőben, s ez előidézi azt a meleget, amely később is mindig kapcsolódik a
szeretethez, még ha teljesen más okok következtében is. A szeretet hierarchi- Descartes-nak a kiinduló kérdésekre adott válaszát azonban a teológiai ter-
ájának legalsó pontján tehát a magzati létnek a felnőtt ember számára már mészetű fenntartások végül mégsem befolyásolják.
aligha érzékelhető tápláléka áll. Noha Descartes a léleknek is tulajdonít itt
némi szerepet, azért az kétségtelen, hogy a test az elsődleges. A hierarchia má-
sik pontján, ezzel ellentétben, a lélek intellektuális szeretete áll, amelyhez csak 52
  83. cikkely, magyarul lásd: A lélek szenvedélyei, 85.
később, sajátos műfogás révén csatlakozik az érzéki szeretet. Ez a szeretet Is- 53
  „Il est même d’une très grande conséquence pour la religion chrétienne de ne pas louer
tenre irányul. Descartes nagyon óvatos a levélben, s még annál is óvatosabb avec excès et exagération, comme on fait, la sagesse et la vertu des philosophes paiens. Nous
ne savons que trop combien les incrédules et les prétendus esprits forts abusent de cette sorte
A lélek szenvedélyeiben, ahol az affection, amitié, dévotion (ragaszkodás, ba-
de louanges. De quel usage, disent-il, nous est l’Evangile? A quelle vertu nous élève-t-il où les
sages de l’antiquité ne soient parvenus? Que contient-il de si merveilleux et de si divin? Que
nous enseigne-t-il que la nature et la raison ne nous apprennent?” Idézi: J. Eymard D’Angers:
51
 A következő rekonstrukciót illetően lásd Test és lélek, 227. Recherches sur le stoïcisme au XVIe et XVIIe siècles, Hildesheim, New York: Olms, 1976.

366 367
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

„Mindazonáltal semmi kétségem sincs a felől, hogy valóban képesek lehetünk szeretni határozatainak csalhatatlansága, változatlansága, s ennek kontrasztjaképp a
Istent pusztán természetünk ereje által. […] ki merem jelenteni, hogy ebben az élet- mi kicsinységünk illetve a teremtett természet Istentől függő, határtalan volta.
ben ez a legelragadóbb és leghasznosabb szenvedély, amelyet csak érezhetünk; sőt ez
lehet a legerősebb is, bár ehhez igen figyelmes elmélkedésre van szükség, mivel más „[…] az e dolgokról való elmélkedés oly végtelen örömmel tölti el azt az embert, aki
tárgyak állandóan elvonják figyelmünket.” 54
helyesen érti őket, hogy […] egyenesen úgy gondolja, hogy már eleget élt, hiszen Is-
ten kegyelméből eljutott ezekhez az ismeretekhez. S miközben akarata révén teljesen
Csak utalni lehet most az Elmélkedések felé futó szálra, amelyben a feladat egyesül vele, oly tökéletesen szereti, hogy semmi másra nem vágyik a világon, csak
éppen a külső tárgyak – s elsősorban is a kiterjedt dolgok – káros befolyásá- hogy beteljesedjék Isten akarata. Ez az oka annak, hogy nem fél már sem a haláltól,
nak a kiküszöbölése. Azt a szálat sem tudjuk most követni, amely a szórako- sem a fájdalmaktól […]”55
zottság pascali fogalma felé vezet. Az, amiről viszont még beszélnünk kell, a
descartes-i gondolatmenetnek az a része, amely óvatosságát teljes mértékben Az idézet utolsó mondata azért különösen fontos, mert fölhívja a figyelmet
érthetővé teszi. Hiszen, mint emlékszünk, a szeretet alapmeghatározása azt arra a – talán – alapvető fordulatra, amely Descartes gondolkodásában a mo-
foglalja magában, hogy úgy tekintsük a szeretett tárgyat, mint amellyel egy rálfilozófia középpontba kerülésével végbement. Ahogyan a korai Mersenne-
egészet alkotunk. Ezt Istenre alkalmazva meglehetősen frivol állításokhoz levelekben az örök igazságok Istentől teremtettségének hangsúlyozásával
juthatunk, s nem csoda, hogy A lélek szenvedélyei az imént említett fogalmi fölsejlik az a fordulat, mely a geometriát megfosztja megrendíthetetlen bizo-
megkülönböztetések bevezetése révén láthatatlanná teszi őket. A február 1-i nyosságától, s ha valaminek, akkor a metafizikának adja azt – ezáltal vezetve
levélben kifejtett álláspont azonban legalábbis igen közel kerül egyfajta pan- be Descartes tulajdonképpeni filozófusi korszakát –,56 ugyanúgy körvonala-
teizmushoz. Annak az útnak első lépése ugyanis, amelyen Isten szeretetéhez zódik e kései Chanut-levelekben az a fordulat, amely a matematikai-mecha-
juthatunk, az, hogy Istent gondolkodó dolognak tekintjük, amelyhez oly nikai természetfilozófia némi háttérbe szorulását s egyfajta természetes teo-
mértékben „hasonló” a mi lelkünk, hogy „sikerül meggyőznünk magunkat lógiai filozofálás megjelenését eredményezi. A legegyértelműbben az 1646.
arról, hogy nem más, mint az ő legfőbb értelmének kisugárzása, et divinae június 15-i levélben fogalmazódik meg ez a fordulat. A levél a szokott ambi-
quasi particula aurae.” Horatius szatíráinak második könyvében, a második valenciát mutatja: Descartes egyrészt mentegetőzik, hogy a Filozófia alapel-
költeményben található az a mondat, amelyre a levélbeli latin kifejezés cé- vei olvasása elvonja Chanut figyelmét az őt leginkább foglalkoztató morál-
loz, s ez utalásnak kétségkívül nem csupán stilisztikai jelentősége van: „Quin filozófiai kérdésektől. Másrészt azonban megvallja, hogy fizikája valójában
corpus onustum/ hesternis vitiis animum quoque praegravat una,/ atque adfigit egyenesen a morálfilozófia szolgálatára született.
humo divinae particulam aurae.” („Sőt ha a testünk tegnapi vétek/ súlyával
terhelt, lelkünket is elnehezíti,/ isteni részünket leszegezve a földre.” Urbán „[B]izalmasan közlöm Önnel, hogy a fizikának az a fogalma, melyet elérni szándékoz-
Eszter fordítása) tam, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lefektessem az erkölcstan biztos alapjait. S e
De vajon mik azok a „megismerésre váró szép dolgok” Isten fogalmá- téren sokkal inkább elértem célomat, mint sok más, az orvostudományt illető kér-
ban, amelyek a lelket az egyesítettség szemléletére, vagyis az intellektuális désben, amelyek vizsgálatára pedig sokkal több időt fordítottam. Így ahelyett, hogy
szeretetre indítják? Hatalmának végtelensége, gondviselésének kiterjedése,
55
 Uott.
54 56
  Test és lélek, 229.   Lásd erről kötetünk monográfia-részét, 122. skk.

368 369
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

megtaláltam volna az élet fenntartásának eszközeit, egy könnyebb és biztosabb esz- választását kényszeríti ki, az Értekezés a módszerről harmadik része harmadik
közre bukkantam, arra, hogy ne féljünk a haláltól […]”57 szabályának megfelelő, belenyugvó attitűddel élt élet választását, amelynek
alapja itt nem a mechanikus fizika szükségszerűség-fogalma, hanem Isten
Az élet meghosszabbításának a mechanikus orvostudomány által szolgálta- megismerése. Csakhogy ennek ellenére sem bizonyos, hogy az iménti idézet
tandó technikája helyett, amely – e levél felől nézve – a provizórikus morál Arnauld-ja elégedett lenne ezzel az elmozdulással. Arról van ugyanis szó, hogy
célkitűzése volt, most a halál felé fordul Descartes figyelme, s a halálfélelem Descartes voltaképp nem tesz mást, mint folytatja az Elmélkedések törekvését
leküzdésének morálfilozófiai lehetőségét kutatja. A február 1-i levélből idé- arra, hogy filozófiailag megkonstruálja a világról való tapasztalatunk lehető-
zett első megoldás a descartes-i morálfilozófia egyik lehetséges válaszát mu- ségi feltételeit. Ennek a vállalkozásnak az egyik, a teoretikus oldala az, ami az
tatja a halál kihívására: a providenciális morált. Ez azonban nem az egyedü- Elmélkedések fő kérdésfeltevését és gondolatmenetét alkotja: hogyan lehetséges
li lehetséges válasz, mert még ugyanebben a levélben fölbukkan egy másik a világ tudományos tapasztalása, ha kiindulópontunk szerint elménk ideái a
gondolatmenet, amelynek konklúziója ugyancsak ez: nem félni a haláltól. külső világtól elkülönült, zárt szférát alkotnak. Ami pedig a Chanut-höz írott
A szereplők, s ennek megfelelően a hangsúlyok is megváltoznak. A szere- levelekben zajlik, az ugyanennek a vállalkozásnak a morálfilozófiai vetülete:
tett dolog ezúttal nem Isten, akinek fölmérhetetlensége s egyes attribútumai hogyan lehetséges a morális életvitel, ha egyszer oly kézenfekvő volna, hogy
keltik föl a szeretetet, hanem kinek-kinek az ő fejedelme illetve hazája. A fé- – nem ismervén az igaz barátságot, a hűséget, az erényt – mindent magunkra
lelmet most nem a szeretett dolog attribútumai űzik el, miközben egyszers- vonatkoztassunk s akár nagy kárt is okozzunk másoknak, ha ebből előnyünk
mind szeretetet is ébresztenek, hanem a – már meglévőnek tekintett – szere- származna – ahogyan a korábban idézett Erzsébet-levél fogalmaz. A válasz
tet nagysága méretik meg azon, hogy elég kicsinynek tekintjük-e magunkat – végső soron – mindkét oldalon ugyanaz: Isten mint garancia. Ám mindkét
a szeretett dologgal való egyesülést követően létrejött egészben ahhoz, hogy oldalon igaz az, hogy ez a garancia nem „Ábrahám, Jákob, Izsák istene”, ha-
akár életünket is föláldozzuk a nagyobb rész javáért. nem egy filozófiailag megkonstruált isten, akit olyan attribútumokkal ruház
fel Descartes, amilyenekre az adott filozófiai feladat megoldása érdekében
„[A]mikor egy magánember (un particulier) akaratlagosan csatlakozik fejedelméhez szüksége van. Isten mindkét esetben mindenható, de míg a teoretikus olda-
vagy hazájához, ha szeretete tökéletes, az egésznek, amelyet velük együtt alkot, csu- lon alapvetően fontos a veracitas, addig a morálfilozófiában szó sem esik róla.
pán nagyon kicsiny részének tekintheti magát, s ezért nem fél jobban attól, hogy szol- Szó esik ellenben a gondviselésről, amelynek az Elmélkedésekben nincs kü-
gálatukban a biztos halálba menjen, mint amennyire félünk egy kevés vért adni a ka- lönösebb szerepe, és a csalhatatlan határozatokról, melyeknek a szabad aka-
runkból annak érdekében, hogy a test többi része jobban érezze magát.”58 rattal való összeegyeztetése az Elmélkedések eredeti változatában, az 1629-es
kis metafizikai értekezésben Rodis-Lewis szerint nem szerepelt, s a későbbi-
Kétségtelen, hogy a halálhoz való viszonyulás kérdése a levélben morálfilo- be is csak hosszas szabadkozás után került be, nehogy valaki még morálfilo-
zófiai kontextusban jelenik meg. Hiszen a válaszul kapott első gondolatme- zófiai fejtegetést véljen felfedezni az akarat szabadságára vonatkozó gondo-
net általában véve arról is szól, hogy a megadott isteni attribútumok megis- latmenetben. Annak legjobb bizonyítéka, hogy még a morálfilozófiai oldal
merése olyan szeretetre indít Isten iránt, amely egy meghatározott életvitel is egy filozófiai konstrukcióra épül – a már korábban is említett panteiszti-
kus hangvétel mellett –, az a mód, ahogyan Descartes a tiszta szellemként,
57
  Test és lélek, 201. gondolkodó dologként felfogott Isten értelmi szeretete mellé megkonstruál
58
  Test és lélek, 232–233. valamit, ami annak testi, képzeletből fakadó s ezért szenvedélyszerű párját

370 371
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

alkotja. Azért bizonyíték ez, mert az Isten emberré válását tanító keresztény- olyan jelenségeket figyeljünk meg, amelyek – az emberi világban – a szere-
ség számtalan lehetőséget kínálna arra, hogy az istenszeretetbe bekerüljön a tetet kísérik. A szeretet hatására úgy érezzük, hogy a szeretett dologgal egy
testiség, a képzelet, a passion. Descartes azonban nemcsak, hogy nem ezen egészet alkotunk, s ezért mindenben azt igyekszünk elérni, hogy a szeretett
lehetőségek közül választ, hanem az általa kimunkált megoldás kifejezetten dolognak jó legyen. Végső soron még a halált is vállaljuk a tökéletes szeretet-
a korábban fölidézett panteisztikus hangvétel folytatása. ben. Noha nem volna lehetetlen, Descartes nem kísérletezik azzal, hogy a
cur Deus homo kérdésére ezen az alapon adjon választ, ám egész filozófiáját
„Mivel, jóllehet nem tudunk elképzelni semmi olyat Istenben, ami szeretetünk tárgya talán még az isteni veracitasnál is jobban meghatározza az isteni legfőbb jó-
lenne, el tudjuk képzelni magát a szeretetünket, amely nem más, mint hogy egye- ság s ennek megnyilvánulása a teremtményekben. Ez a legfőbb jóság a leg-
sülni akarunk valamely tárggyal, azaz – Isten vonatkozásában – magunkat csupán különbözőbb területeken nyilvánul meg: már a Le monde fejtegetéseiben is
egy nagyon kicsiny résznek akarjuk tekinteni az általa teremtett dolgok felmérhetet- alapvető jelentőségű az a tézis, hogy Isten minden egyes testi részecskébe be-
lenségében. Mivel a dolgok különféleségének megfelelően különböző módokon le- helyezte az egyenes mozgásra irányuló törekvést. S hogy ne maradjon ho-
het egyesülni velük vagy magunkhoz kötni őket, s ennek az egyesülésnek már pusz- mályban e tézis morális értelme, egy hasonlat erejéig már ott összefüggésbe
ta ideája is elegendő ahhoz, hogy előidézze a szív körüli melegséget, s hogy viharos hozza az emberi akarat eredendő egyenes irányultságával, azaz a jóra törek-
szenvedélyt ébresszen bennünk.”59 véssel.61 Az Értekezés a módszerről középponti fogalma a bon sens vagy bona
mens, amely alapvetően attól jó, hogy az igazság benne lévő csíráit s a kibon-
Bármennyire is úgy tűnhet tehát, hogy Descartes ezekben a kései írásokban takoztatásukra szolgáló módszertani fogásokat Isten helyezte belénk, akinek
valamiféle teológiai fordulatot hajt végre, azt azért semmiképp sem szabad jóságával nem fér össze, hogy megcsaljon bennünket.62 A Lélek szenvedélyei-
elfelejtenünk, hogy az eredeti filozófiai célok, sőt az eljárásmód tekinteté- ben pedig visszatér az akarat eredendő jósága: a générosité alapeleme a bien-
ben sem következett be igazi változás. A Chanut-höz írott levelek teológiája veillance, a magunkban fölfedezett s másokban előfeltételezendő jóakarat.63
egy keresztény elemekből építkező, panteisztikus színezetű „magánteológia” Semmiképp sem tűnik erőltetettnek azt állítani, hogy ez a sokféleképp meg-
(theologia privata a cogitationes privatae, a Descartes-fragmentumok egy cso- jelenő jóság nem más, mint egy sajátos, egyedül a tiszta szellemként felfogott
portjának adott cím analógiájára), amelyben nem nehéz fölfedezni az Isten isteni lényre jellemző, a teremtményekre irányuló szeretet megnyilvánulása.
és világa közti kölcsönös szeretetnek, mint a világegyetemet összetartó erő- Amennyire kézenfekvő az embernek Isten iránti, illetve az Istennek az
nek a nyomait. ember és valamennyi teremtmény iránti szeretetéről beszélni, annyira bi-
E kölcsönös szeretet legegyértelműbben rögzíthető eleme az ember sze- zarrnak tűnik első hallásra az ötlet, hogy az emberen kívüli teremtmények
retete Isten iránt, amelynek két aspektusáról az eddigiekben már bőven esett esetében is beszéljünk valamiféle vonzódásról, amelyet aztán az ő létfokuk-
szó. Ennek a szeretetnek az egyszerű viszonzásáról Isten részéről természetesen ra jellemző szeretetként lehetne felfogni. Természetesen nem is akarom azt
aligha beszélhetünk, ezt még az amor Dei intellectualis fő teoretikusa, Spino- állítani, hogy Descartes bárhol is kifejezetten mondott volna ilyesmit. Csu-
za is kizárja.60 Arról azonban már igen, hogy Isten és az ember viszonyában pán annyit szeretnék inkább csak jelezni, hogy nem volna nehéz azt, amit

59 61
  Test és lélek, 231.  Erről részletesebben lásd a monográfia-részt, 144. skk.
60 62
  „Aki szereti Istent, nem törekedhet arra, hogy Isten őt viszontszeresse” Etika, 5. könyv, 19.   Lásd a józan ész fogalmához írott kommentáromat az Értekezés 14. oldalán.
63
tétel (Budapest: Osiris, 1997., 370.).   153. és 154. cikkely, a magyar kiadás 134. sk. oldalán.

372 373
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

mondott, ebben az irányban fejleszteni tovább. Ahhoz, hogy az Isten irán- Ha az istenképiség olyasvalami, ami – sajátos létmódjának megfelelően – min-
ti szeretetet, legalább kísérletképpen, kiterjeszthessük a többi teremtmény- den létezőben megvan, akkor azt mondani, hogy az emberben több van be-
re, egyebek mellett legfőképp arra van szükség, hogy egyrészt a szeretet fo- lőle, mint más létezőkben, alapvetően mást jelent, mint ha azt mondanánk,
galmának legyen olyan értelme, amely nem csak az emberre alkalmazható, hogy az akarat szabadsága nem pusztán a hasonlatosság emberre jellemző mód-
másrészt, hogy megszűnjön az ember teológiai értelemben vett kitüntetett- ja, hanem maga a hasonlatosság. A Burman-idézetben elhangzottak egészen
sége a világegyetem létezői között, s hogy, harmadrészt, a többi teremtményt más istenképet involválnak, s egyszersmind a szeretet korábban rekonstru-
is felruházzuk valamilyen istenképpel. ált, emberközpontú hierarchiájának fölbomlását is bevezetik.
Nos, még ha szövegszerűen bizonyítani nem is lehet, hogy Descartes sze- A bomlást az teszi teljessé, hogy a Chanut-höz írt 1647. június 6-i levél az
rint minden teremtmény valamiképp vonzódik Isten felé, már az is elég érde- ember teológiai értelemben vett kitüntetettségét is viszonylagossá teszi. A ki-
kesnek és fontosnak tűnik számomra, hogy világosan lássuk, a most említett indulópont itt a világ végességének illetve végtelenségének komoly közép-
nézetek egyike sem idegen Descartes-tól. Ami az első pontot illeti, a szeretet kori hagyományra visszatekintő kérdése. Descartes itt Cusanus bíboros te-
fogalmának testi aspektusával már korábban is találkoztunk, sőt azt is ol- kintélyét is latba veti ismert álláspontja védelmében, mely szerint a kiterjedt
vastuk, hogy még az ember esetében is vannak olyan pillanatok, amikor tes- világegyetem nem véges, nem végtelen, hanem határtalan, indefinit. Ami a
ti értelemben szeret valamit vagy valakit anélkül, hogy az akarata tételezné mi szempontunkból érdekes, az az a következtetése, hogy a világ határtalan-
a vele való egyesülést. Az pedig több mint magától értetődő, hogy minden ságának állítása magában foglalja annak tagadását, hogy az embert megil-
élőlény életének van olyan pillanata, amelyben először találkozik hozzáillő letik „a vallás által neki tulajdonított kiváltságok”.65 Erre a saját maga által
táplálékkal, ami bizonyos fajta melegséget idéz elő, ha nem is a szíve és a tü- fölhozott ellenvetésre pedig nem azzal válaszol, amit egy konformista gon-
deje, de testének valamely központi szerve körül. A másodjára említett, teo- dolkodótól várni lehetne, hogy ugyanis kifejtené, milyen értelemben tartha-
lógiai értelemben vett kitüntetettség kapcsán abból kell kiindulnunk, hogy tó mégis az ember kitüntetettségéről szóló tanítás, hanem azzal, hogy kifej-
az Elmélkedések negyedik részének fő gondolatmenete szerint az ember isten- ti, milyen értelemben nem tartható, miközben nagyon is esetlegesnek tűnő
képiségének hordozója a szabad akarat. Ám a Burmannal folytatott beszél- érvekkel mentegeti azokat – beleértve a Bibliát magát is –, akik úgy beszél-
getésből világossá válik, hogy Descartes számára teljességgel lehetséges az is- nek, mintha kitüntetett volna.
tenképiséget más oldalról közelíteni meg:
„Jóllehet mondhatjuk azt, hogy minden teremtmény értünk lett, amennyiben vala-
„[M]indenki által elfogadott és igaz axióma az, mely szerint az okozat hasonló az ok- miképp hasznunkra vannak, mégsem gondolnám kötelezőnek magunkra nézvést azt
hoz. Márpedig Isten az én okokm, én az ő okozata vagyok, tehát hozzá hasonló. […] a hitet (croire), hogy az ember a teremtés célja. Sőt azt olvassuk, hogy omnia propter
Ámde így a kő és a többi dolog is rendelkezni fog istenképiséggel!” – veti közbe a jó ipsum (Deum) facta sunt, hogy egyedül Isten a világegyetem céloka s egyszersmind
Burman. Mire Descartes válasza: „Bizony, ezek a dolgok is Isten képére és hasonla- ható oka is. Ami pedig a teremtményeket illeti, amennyiben kölcsönösen egymást
tosságára teremtettek, csakhogy ez a hasonlatosság az ő esetükben igen távoli, cse- szolgálják, mindegyikük magának tulajdoníthatja ezt a kiváltságot, hogy mind-
kély és zavaros.”64 azok, amik őt szolgálják, érte lettek. Igaz ugyan, hogy a teremtés hat napját a Te-
remtés könyve úgy írja le, hogy úgy tűnik, az ember a legfontosabb szereplője; ám

64 65
  Elmélkedések, 64, 14. lj.   Test és lélek, 250.

374 375
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

erre azt lehet mondani, hogy a Teremtés könyvének ez a története az ember számá- a szenvedélyszerű, testi jellegű szeretetnek feleltethetnénk meg, amelynek –
ra íródott, a Szentlélek elsősorban azokat a dolgokat akarta részletezni benne, ame- a rendtől eltérő módon – nincs igazi gondolkodásbéli megfelelője. Magának a
lyek őrá vonatkoznak, s minden más dologról csak annyiban esik szó, amennyiben szeretet jellegének kérdésétől különböző a motívumokra vonatkozó kérdés,
az emberre vonatkoznak.” 66 amelyek valakit erre a típusú szeretetre illetve barátságra indítanak. Erről
Descartes az 1647. június 6-i, Chanut-höz írott levélben beszél, még ha nem
Amennyire nyilvánvaló ennek a kései gondolatmenetnek meglepő rokonsága is igazán kimerítően. Egyrészt testi motívumokat említ, amelyek az idegek
a korai, Szabályok az értelem vezetésére című mű abszolútumokról és respek- közvetítésével az agy fodrozódásában, redőződésében nyilvánulnak meg.
tívumokról szóló tanításával,67 olyannyira kézenfekvőnek látszik az is, hogy E redők az őket előidéző benyomás elmúltával maguk is elmúlnak ugyan, de
az itt mondottakat az igazi metafizikai alapzat mibenlétére vonatkozó vitá- diszpozíció formájában megmaradnak, s később újra megjelenhetnek anélkül,
ra vonatkoztassuk, s így az ego res cogitans respektívum jellege, azaz pusztán hogy a két azonos redőződés kapcsolatának tudatában lennénk, azaz anélkül,
viszonylagos érvényű fundamentalitása, mellett foglaljunk állást. Ehelyütt hogy emlékeznénk a korábbi benyomásra. Ez a fiziológiai elmélet a magzat
azonban erre nyilvánvalóan nincs mód. Amire még mód van, az ennek a sze- első táplálékhoz jutásából fakadó szeretet kissé részletesebb leírása. A szere-
retetre épülő barátságnak a visszavezetése az eddig követett metafizikai di- tetre-barátságra indító motívumok másik csoportja a szellemben van. Erről
menzióból a személyes síkra. Hiszen például A lélek szenvedélyei 83. cikkelyé- Descartes itt csak annyit mond, hogy legfőbb ismertetőjegye a szükségsze-
ben azt olvassuk, hogy „ragaszkodhatunk egy virághoz, egy madárhoz, egy rű kölcsönösség, ami a testi motívumok esetén nincs meg. Egyébiránt pe-
lóhoz; ám, ha csak nem rendellenes a szellemünk, barátságot csak emberek dig oly sokféle, a lélek természetére vonatkozó tudást előfeltételez e motívu-
iránt érezhetünk.” Ugyanitt arról is olvashatunk, hogy „[a]mi az odaadást il- mok megértése, hogy többet nem mond róluk. Azt gyanítom, hogy annak a
leti, legfontosabb tárgya kétségkívül a legfőbb istenség, amely iránt csak oda- gondolatmenetnek a folytatásáról lehet leginkább szó, amely a második el-
adók lehetünk, ha megfelelően ismerjük meg, de szintén odaadók lehetünk mélkedésben az ismert viaszpélda végkicsengése: nem az érzékszervek révén
fejedelmünk, hazánk, városunk, sőt egy magánember iránt is, amikor sok- azonosítom a viaszt, hanem valamiféle mentis inspectio révén. Azt hiszem, jó
kal többre becsüljük magunknál.”68 Nos, a levelezést nyomon követve vilá- érvek hozhatók föl amellett, hogy Descartes Hélène nevű szolgálójához fű-
gossá válik az olvasó számára, hogy Descartes életében valójában a barátság ződő viszonyában sem nem a tisztán testi, sem nem a kölcsönösséget invol-
– hangsúlyozom, a szeretet, az amour szinonimájaként tekintett barátság – váló tisztán szellemi motívumok játszottak szerepet. Könnyen lehet, hogy a
mindhárom fokozatával találkozunk, s ki-ki döntse el maga, mennyire ta- legfőbb motívum Descartes tudományos érdeklődése volt, amely érett éle-
lálja „rendellenesnek” Descartes szellemét. Anélkül, hogy most mindhárom te jelentős részében arra indította, hogy a növényi, az állati s az emberi test
fokozat meglétének részletes indoklását adhatnám, hadd jelezzem csak, hogy keletkezését és fejlődését tanulmányozza. Az Erzsébethez írott, 1648. január
jó érveket találhatunk arra, hogy filozófusunkat Francine nevű lánya anyjá- 31-i levélben arról panaszkodik, hogy az emberi magzat fejlődéséről az erre
hoz, Hélène-hez a saját osztályozása szerinti első fokozatú szeretet fűzte, ame- vonatkozó kísérletek hiányában nem tud kielégítő magyarázattal szolgálni.69
lyet iménti idézetünk ragaszkodásnak nevez, a levelezés alapján pedig annak A szellemben rejlő motívumok kötelező kölcsönösségének kiemelése,
bármennyire enigmatikus is, mégis kitűnő eszköz arra, hogy megállapítsuk,
66
  Test és lélek, 251.
kik azok a barátai-szerettei Descartes-nak, akikhez tisztán szellemi alapon,
67
  Lásd különösen a 6. és a 8. szabályt s a monográfia-rész 92. skk.
68 69
  A lélek szenvedélyei, 85.   Test és lélek, 266.

376 377
II. Esszék Morál, politika, vallás a Descartes-Erzsébet levelezésben

amennyire csak lehet, intellektuális szeretettel vonzódik. Három emberről „Pfalz legkisebb szeglete is többet ér, mint a tatárok vagy a muszkák birodalma, és
lehet elsősorban beszélni, Isaac Beeckmanról, Chanut-ről, és természete- két-három békeév után éppoly kellemes lesz benne élni, mint a föld bármely más
sen Erzsébet hercegnőről. A hercegnővel kapcsolatos megnyilatkozásokban, pontján. Ami engem illet, ki nem kötődöm egyetlen helyen lévő lakáshoz sem, nem
amint ez egy egyszerű particulier-hez, magánemberhez illik is, nem az ami- látok semmi nehézséget abban, hogy elköltözzem e Tartományokból, sőt magából
tié, hanem a dévotion kifejezést találjuk. Ám amikor Erzsébet biztosítja „a Franciaországból is az említett országba [ti. Pfalzba, ahová Erzsébetnek volt némi re-
lélek orvosát” érzései kölcsönösségéről, megfogalmazása egyértelműség te- ménye, hogy visszaköltözhet], ha találnék egy kellően nyugodt helyet, még ha az or-
kintetében semmilyen kívánnivalót sem hagy maga után. Leveleit ugyanis szág szépségén kívül semmi más okom sem volna a költözésre. Ámde nincs a világ-
a következő formulával zárja: Votre très affectionnée amie à vous servir, Elisa- nak oly vad s kellemetlen pontja, ahol nem lennék boldog hátralévő napjaimban, ha
beth.70 Ezt pedig talán a következő, terjengős mondattal adhatnánk vissza a Fenséged is ott tartózkodnék […]”72
legmegfelelőbben: „az Önhöz minden körülmények közt ragaszkodó, szol-
gálatára álló barátnéja, Erzsébet”. De vajon mit jelentett Descartes számára Ám ha nem a nemzeti hősökre, alapító mítoszokra való kollektív emléke-
filozófiailag magának ennek a barátságnak a ténye, vagyis azoknak az embe- zés konstituálja ezt a közösséget, akkor mi? Chanut-nek a következőket ír-
reknek a közössége, akiket ez a kölcsönös, intellektuális barátság fűzött egy- ja 1646. november 1-én.
be. Hogyan alkot közösséget az ész kölcsönösségén alapuló vonzódás? Min-
denekelőtt, ez a közösség még a magányosságot és a rejtőzködést mindenki „Nagyon sok dolgot el lehet mondani igen kevés idő alatt, s úgy látom, a gyakori s
másnál inkább kultiváló Descartes számára is különös vonzerővel rendelke- hosszas látogatások nem szükségesek a szoros barátságok megkötéséhez, amikor az
zik. Chanut-höz írja a következőket: erényre építjük őket. Az első órától kezdve, amikor volt szerencsém találkozni Ön-
nel, teljességgel az Öné vagyok, s minthogy bátorkodom biztosítani magam az Ön jó-
„Fölöttébb sajnálom, hogy, bár a világ oly nagy, mégis oly kevés tisztességes ember ta- akaratáról, arra kérem, ne higgye, hogy teljesebben az Öné lehetnék akkor, ha egész
lálható benne. Azt szeretném, ha valamennyien összegyűlnének egy városban s akkor életemet Önnel töltöttem volna.”73
bizony könnyű volna elhagynom remetei magányomat, hogy velük élhessek, ha egy-
általán befogadnának társaságukba. Mert noha menekülök a tömeg elől az arcátla- Mivel az erény és a jóakarat a nemeslelkűség (générosité) fogalmának fő
nok s az alkalmatlankodók nagy száma miatt, azért még mindig azt gondolom, hogy összetevői, e közösség összetartó erejét az eredendően jóra irányuló elme
az élet legnagyobb java, ha módunkban áll beszélgetni azokkal, akiket becsülünk.”71 kibontakoztatása, s az az eltökéltség adja, hogy akaratunkat ez elme út-
mutatásai szerint határozzuk meg. Nincs messze innen a spinozai Etika ne-
Ha nem volna első hallásra is nyilvánvaló, hogy itt nem egy nemzethez tar- gyedik könyvének fontos fogalma, a szabad emberek közössége, amelyet Röd
tozó polgárok közösségéről van szó, nem egy Gedächtnisgemeinschaftról, az Vernunftgemeinschaftnak, észközösségnek nevez, de azok a teoretikus nehéz-
emlékezés konstituálta közösségről, ahogyan Jan Assmann fogalmaz, idéz- ségek is kézenfekvő módon megjelennének a ville des amis descartes-i fogal-
zük fel az Erzsébet hercegnőnek adott legmegindítóbb vallomást. mával kapcsolatban is, amelyek a spinozai elméletben fölbukkannak – ha
Descartes e kezdeményeket továbbfejlesztette volna igazi elméletté. Ezt nem

70 72
 Például Correspondance, 224., 237.   1649. február 22., Test és lélek, 281.
71 73
  1646. március 6., Test és lélek, 192,   Test és lélek, 218.

378 379
II. Esszék

tette meg, ám a barátság vezérfonalát követve jól láthatóvá váltak nemcsak De sc a rte s é s G a r ber Er z sébet
a descartes-i rendszernek, de az egész korszaknak fő metafizikai illetve mo- hercegnő udva r á ba n
rálfilozófiai alternatívái: kereszténység vagy panteizmus mint „matematikai
észrendszer” (Heidegger), a kollektív emlékezet közössége vagy az individu-
um fölötti észé. Kötelezheti-e ez utóbbi az individuumot bármire is, s ha igen
honnan e kötelező erő? S az előbbiben?
Descartes nem foglal igazán egyértelműen állást ezekben a kérdésekben, A 17. században mindennapos dolog volt, hogy filozófusok főúri hölgyek
amint láttuk, még Erzsébet sem tudta határozott állásfoglalásra bírni. Lezá- koszorújában filozofáljanak, sőt még az is előfordulhatott, hogy Leibniz emu-
rásképpen annyit azért talán mondhatunk, hogy számára a civitas amicorum latio gyanánt nem csupán theoriában s praxisban igyekezett túltenni nagyne-
minden másnál nagyobb vonzerővel bírt. Ám az ő számára – csakúgy, mint vű elődjén, Descartes-on, hanem még abban is, hogy az általa oly nagyra be-
a mi számunkra is – a döntő kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e. csült Erzsébet hercegnő családjának hölgytagjait bizony nagyobb számban s
intenzívebben vonta filozófiája bűvkörébe, mint a gáláns francia. Manapság
viszont sokkal ritkábban esik meg, hogy egy oly tekintélyes filozófiatörté-
nész, mint amilyen Daniel Garber, ellátogat a XVII. század negyvenes éve-
inek Németalföldjére, beleolvas a filozófiai levelezésekbe, s közbeszól: meg-
mondja, mit mondhatott volna, sőt mit kellett volna mondania Descartes-nak
a lélek s a test interakciójáról faggatódzó fejedelemkisasszonynak. A tét per-
sze nem mindennapi: a „filozófiai háziipar”1 egyik legtermékenyebb iparágá-
nak fő témájáról s egyik fő szövegéről van szó: a karteziánus dualizmusról és
arról a két levélről, amelyekben az iparág-alapító filozófus talán a legegyene-
sebben s legrészletesebben, ám – az „iparág” szerencséjére – nem túl világo-
san és semmiképp sem túl meggyőzően indokolja álláspontját.
A következőkben először rekonstruálni fogom Daniel Garber álláspont-
ját e descartes-i válasszal kapcsolatban, ahogyan az „Understanding Interacti-
on. What Descartes Should Have Told Elisabeth” című, kétségkívül komoly
kihívást jelentő írásában megfogalmazódik. Ezután kérdéseket teszek föl, és
kommentárokat fűzök Garber gondolatmenetéhez, végül pedig megkísér-
lem továbbvinni s más írásokkal is összefüggésbe hozni e gondolatmenetet.

1
  „one of the largest cottage industries in the history of philosophy, the attempt to provide
satisfactory solutions to the mind-body problem” Garber 2001: 168–188. A következőkben a
puszta oldalszámok erre a kötetre fognak utalni. Jelen idézet az ”Understanding Interaction.
What Descartes Should Have Told Elisabeth” címû írás elsô oldalán található.

380 381
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

A Garber-féle kihívás részben módszertani jellegű, ám pont ez a része ko- „[M]egkérem rá, magyarázza el nekem, hogyan bírja rá az emberi lélek a test életszel-
rántsem általános érvényű: hiszen egy olyan analitikus filozófusokból álló lemeit az akaratlagos cselekvésre (nem lévén más, mint gondolkodó szubsztancia).
közösséget illet, akik a filozófia öröknek és alapvetőnek tekintett problémáit Mert úgy tűnik, hogy minden mozgást a mozgatott dolog lökete [pulsion] határoz
– ha egyáltalán felvetik őket – történeti kontextusukból kiragadva teszik vizs- meg, mely vagy attól függ, hogyan löki őt meg a mozgató, vagy pedig attól, hogy
gálódás tárgyává. Ez a fajta gondolkodásmód bizonyára mindenütt fellelhető milyen jellegű és milyen alakú ez utóbbinak a felszíne. Az első két feltétel teljesülé-
az olyan fáradhatatlan ellenpéldák dacára, mint amilyen Kelemen János, aki séhez érintkezésre, a harmadikéhoz kiterjedésre van szükség. Ön a lélek4 fogalmából
az analitikus éleslátást és a történészi akríbiát mind az analitikusokat, mind teljesen kizárja a kiterjedést, én pedig az anyagtalan dologgal összeegyeztethetetlen-
a történészeket zavarba ejtő sikerrel kapcsolja össze. Nem kihívásként, sok- nek tartom az érintkezést.”5
kal inkább közhelyként hatnak ebből a nézőpontból az ilyen megállapítások:
„a filozófia tényleges története sokkal gazdagabb bármely racionális rekonst- Descartes válaszának világosan nyomon követhető célkitűzése az, hogy meg-
rukciójánál”2 Maga Garber persze minden csak nem közhelyes gondolko- győzze olvasóját: nem lehetséges, de nem is szükséges, hogy a lélek testre gyako-
dó. A most idézett megállapítást a tanulmány három markáns tézis kimun- rolt hatását valami másra, jelesül két test egymásra gyakorolt hatására vezessük
kálásával teszi immár nem csupán módszertani értelemben vett kihívássá. vissza, ami – az ellenvetés előfeltevése értelmében – könnyebben érthető volna.

1. Descartes nem csupán felületesen, az illegitim kíváncsiskodást ud- „Először is, úgy gondolom, hogy mindannyiunkban vannak bizonyos elsődleges, ere-
variasan elhárítani igyekezvén válaszol Erzsébetnek, hanem nagyon deti fogalmak, s későbbi ismereteinket ezek mintájára alakítjuk ki. […] [A] minden
is végiggondolt állításokat tesz az elme és a test egymásra hatásáról. általunk felfogható dologra alkalmazható legáltalánosabbakon, a léten, a számon,
2. A descartes-i gondolatfűzés hátterében fizika és metafizika összekap- a tartamon stb. kívül a testre kizárólag a kiterjedés, s ebből következően az alak és
csolása áll. mozgás fogalmai alkalmazhatók, a lélekre önmagában pedig kizárólag a gondolko-
3. A karteziánus fizika alapeleme, a testek összeütközése, metafizikai dás, amelybe ugyanúgy beletartozik az értelmi észrevevés, mint az akarat hajlamai.
megvilágításban igen eltérő képet mutat attól, amilyennek tisztán A testre és a lélekre együttvéve pedig csupán egységük fogalma vonatkozik, amely-
fizikailag látnánk. től annak az erőnek a fogalma függ, amellyel egyrészt a lélek mozgatja a testet, más-
részt a test hat a lélekre, érzelmeket és szenvedélyeket keltve benne.
Erzsébet hercegnő 1643. május 16-i levelében nem annyira az interakció ál-
talános problémáját veti fel, hanem csupán e probléma egyik aspektusát érin- Úgy gondolom, az egész emberi tudomány abban áll, hogy jól el tudjuk külö-
ti: hogyan képes hatni a lélek 3 a testre: níteni egymástól ezeket a fogalmakat, és hogy minden fogalmat csak annak

4
  Garbernél, nyilvánvaló gépelési hibaként, a „lélek” (nála: mind) helyett „test” (body) sze-
repel. Lásd 172.
2 5
  169.  Ahol másképp nem jelzem, ott a Test és lélek-ben megjelent fordítást alkalmazom (olykor
3
  Mind Erzsébet, mind Descartes a l’ âme (lélek) szót alkalmazza abban az értelemben, amely- némi módosítással). A szóban forgó levelek lelőhelye: 105–116. Hivatkozni minden Descar-
ben a publikált latin nyelvű művekben a mens (elme) szerepelne. Ez az oka annak, hogy a továb- tes-idézetre a szokásos módon, az Adam-Tannery kiadás oldalszámaival fogok. E számok a
biakban én is lélekről beszélek, ám szem előtt kell tartanunk, hogy itt az eszes lélekről van szó, releváns magyar kiadásokban is megtalálhatók, ha mégsem, akkor a paragrafus száma egyér-
amely – a tápláló és a szenzitív lélek kizárásával – az egyetlen gondolkodó dolog Descartes-nál. telműsíti a helyet.

382 383
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

a dolognak tulajdonítsunk, amelyhez tartozik. Mert ha egy problémára egy annak alapján alkották meg, amit saját lelkük testükre gyakorolt hatásáról
oda nem illő fogalom segítségével akarunk magyarázatot adni, mindenkép- gondoltak. Vagyis függetlenül attól, hogy sikeresen működik-e az analógia
pen elvétjük a dolgot, csakúgy, mint ha az egyik fogalmat valamely másik- vagy sem – Descartes semmi kétséget sem hagy a felől, hogy szerinte a súly
kal akarnánk magyarázni. Mivel ugyanis az összes ilyen fogalom elsődleges, skolasztikus értelmezése téves –, mégsem jelent kategóriatévesztést, az egyik
mindegyik csak önmagából érthető meg. […] [T]évedéseink legfőbb oka ab- alapfogalomhoz tartozó jelenségnek egy másikkal való értelmezését. Ez volt
ban rejlik, hogy olyan dolgokat is ezen fogalmak segítségével akarunk meg- a hibája annak a javaslatnak, amelyet Erzsébet tett a test–test hatás analógi-
magyarázni, amelyekhez nem tartoznak hozzá, mint például, amikor a kép- aként való alkalmazására.
zelet segítségével akarjuk felfogni a lélek természetét, vagy amikor annak Visszatérve Descartes tulajdonképpeni válaszára, a „három alapfogalom
segítségével akarjuk megérteni, hogyan mozgatja a lélek a testet, ahogyan tézisre” (a továbbiakban HÁT), Garber egyrészt rögzíti, hogy a Descartes ál-
egy test egy másik testet mozgat.”6 tal az egyes területek alapfogalmainak és a hozzájuk tartozó alárendelt fogal-
maknak a kapcsolatára adott példák összhangban vannak a más művekben
Garber nem ért egyet azokkal, akik szerint Descartes csupán megkerüli a kér- képviselt álláspontjával. Másrészt fölhívja a figyelmet arra, hogy a des­cartes-i
dést vagy egyenesen atyáskodik Erzsébet felett.7 Szerinte Descartes válasza válasz elfogadja Erzsébet kérdésének azt az előfeltevését, hogy a test-test egy-
igen figyelemreméltó, csak épp van egy nagy hibája: „nem az a válasz, ame- másra hatás önmagában érthető. Ezen a ponton azonban – véli Garber – ko-
lyet a Le monde és a Principia szerzőjének adnia kellett volna.”8 Mielőtt ennek moly kételyeknek kell fölmerülniük Descartes más műveinek olvasóiban.
részletezésébe fogna, felhívja a figyelmet egy különös descartes-i hasonlatra, A fő kérdés az, vajon lehetséges-e Descartes fizikai műveinek alapján, hogy
amelyben Descartes a lélek testre gyakorolt hatását a súly példájával igyek- egy testi mozgás oka egy másik test legyen.
szik megvilágítani. Garber azt hangsúlyozza, hogy az Erzsébet által javasolt A mozgás okait Descartes a Filozófia alapelvei második részében a termé-
analógiával (test-test hatás) szemben a Descartes által javasolt súly-analó- szet törvényeinek összefüggésében vizsgálja:
gia nem visz át egy másik alapfogalom értelmezési tartományába. Descartes
ugyanis a súly – korábban saját maga által is elfogadott – skolasztikus fo- „Miután megvizsgáltuk a mozgás természetét, szemügyre kell vennünk a mozgás
galmával példálózik, márpedig azt – értelmezése szerint9 – a skolasztikusok okát is, amely kettős: először is egyetemes és elsődleges: ez a világban végbemenő
valamennyi mozgás általános oka; azután pedig részleges: ettől függ, hogy az anyag-
nak azok az egyes részei, melyek korábban nem mozogtak, mozgásra tesznek-e szert.
6
 AT III, 665–666.
7 Az általános okot illetően nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az nem lehet más,
 Ezt az értelmezési lehetőséget Descartes is érzékeli: „Szinte félek, hogy Fenséged azt gondolja,
nem beszélek komolyan; ez azonban nem lenne összhangban a Fenségednek kijáró tisztelettel, mint Isten […].”10
amelyet sosem mulasztanék el leróni.” (1643. június 28.) AT III, 692. Természetesen ez a meg-
jegyzés is felfogható puszta udvariaskodásként: csapdába kerültünk, amelyből csak egy olyan Ez eddig nem különösebben meglepő. Ám a továbbiakban kiderül, hogy
filozófiai értelmezés segíthet ki bennünket, mint amilyet Garber megkísérel. Descartes részleges oknak nem az egyes testeket tekinti – amint várnánk –,
8
  174.
9
  Garber a válaszok hatodik sorozatára utal, ahol a következőket olvassuk: „Leginkább
abból látható be, hogy a súly amaz ideáját [ti. amellyel korábban rendelkezett, s amelyet a kenység csakugyan nem volna lehetséges ismeret nélkül, s bármilyen ismeret csak az elmében
skolasztikusoktól vett át] az elme ideájából merítettem, hogy azt gondoltam, a súly úgy viszi lehetséges.” AT VII, 441.
10
a testeket a föld középpontja felé, mintha lenne róla valamilyen ismerete. Hiszen ez a tevé-  AT VIII, 61., lásd Alapelvek, 93 (a fordítást módosítottam).

384 385
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

hanem azokat a mozgástörvényeket, amelyeket a következő cikkelyekben ve- Ennek alapján viszont már nyilvánvaló, miért nem lehet a teljes vagy a he-
zet be: az állapotmegmaradás, az egyenes vonalú mozgás valamint az alap- lyes válasznak tekinteni a három alapfogalom tézisét: mert a testek egymás-
vető ütközések törvényét. S ami legalább ennyire fontos: e törvényeket mind ra hatása nem érthető meg maradéktalanul a kiterjedés alapján. „Végső soron
Isten változhatatlanságából vezeti le: ugyanaz az alapfogalom működik mindkettőben,”14 azaz a testek egymásra,
illetve a lélek testre gyakorolt hatásának értelmezésekor. Garber végül meg-
„S Istennek ebből a változhatatlanságából megismerhetjük a természet bizonyos sza- fogalmazza a maga „javított válaszát”, amely, értelmezése szerint, még erősí-
bályait vagy törvényeit, melyek az egyes testekben megfigyelhető, különféle mozgá- tené is Descartes álláspontját, de semmiképp sem gyengítené. Az ugrópont
sok másodlagos és részleges okai.”11 az a belátás, hogy „Descartes számára az elme-test kölcsönhatás valamennyi
oksági magyarázat paradigmája”, azaz valamennyi oksági kölcsönhatást csak
Garber ezt összekapcsolja a folyamatos teremtés ismert descartes-i tanításával, ezzel a kitüntetett kölcsönhatással összefüggésbe hozva lehet érthetővé tenni.
melynek értelmében Isten a világot pillanatról pillanatra folyton újra megte-
remti, s ennek nyomán levonja a következtetést: „Az elme-test kölcsönhatásnak alapvetőnek és önmagában érthetőnek kell lennie,
mert ha nem volna az, akkor egyáltalán semmilyen más oksági magyarázat sem vol-
„Szigorúan szólva, úgy tűnik, a mozgásban lévő testek nem valódi okai az ütközéskor na érthető […]. Továbbá nem is adhatunk egyszerűbb vagy könnyebben érthető ér-
bekövetkező változásnak; az ütközés során átvitt mozgásnak, a megkezdett moz- telmezést az oksági kölcsönhatásról, mint amilyen az elme-test kölcsönhatás, mivel
gásnak és a bevégzett mozgásnak egyaránt magától Istentől kell származnia […].”12
nem áll rendelkezésünkre semmilyen alapvetőbb vagy bensőségesebben érthető magyará-
zati mód bármely dolog viselkedésének magyarázatára.”15
Vagyis nem igaz az, hogy a testek egymásra hatása önmagában érthető len-
ne, sőt éppenséggel érthetetlen marad mindaddig, amíg nem vagyunk tisz- Az eddigiekben Daniel Garber fő gondolatmenetét igyekeztem rekonstru-
tában azzal, miképp hat Isten a világra. A helyzetet még tovább bonyolítja álni. Tanulmányom most következő részében arra keresem majd a választ,
az, amit Descartes Henry More-nak írt 1649. április 15-én: vajon miért nem mondta Descartes Erzsébetnek azt, amit „mondania kel-
lett volna”, vagyis ami egyszerre lett volna erősebb érv álláspontja mellett, és
„Noha úgy vélem, semmilyen cselekvési mód nem tulajdonítható azonos értelemben más írásaival is jobban összhangban állt volna. Néhány olyan, olykor talán
Istennek és a teremtményeknek, mégis, meg kell mondjam, nem találok egyetlen ide- kisebb jelentőségűnek tűnő pontra fogok rámutatni a Garber elemezte szö-
át sem elmémben, amely azt a módot jelenítené meg számomra, ahogyan Isten vagy vegekben és más Descartes-írásokban, amelyek szerintem némileg érthetővé
egy angyal képes mozgatni az anyagot, kivéve azt az egyet, amely azt a módot mu- teszik, miért adta azt a választ, amelyet adott, illetve hogyan érvelhetett vol-
tatja, ahogyan annak vagyok tudatában, hogy én magam képes vagyok gondolko- na akkor, ha nem ragadta volna el a korai halál, és Stockholmból visszatér-
dásom révén mozgatni testemet.”13 ve egy külön művet (vagy legalább egy fejezetet) szentelhetett volna a lehet-
séges kölcsönhatások problematikájának. Elvégre az elemzett Erzsébet-levél
következő megjegyzését fel lehet fogni egy, a kölcsönhatásokat tárgyaló mű
11
 AT VIII, 62.
12 14
  185.   186.
13 15
 AT V, 347.   188.

386 387
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

igéreteként is, és egyáltalán nem kell azt gondolnunk, hogy A lélek szenvedé- egyszerre értelmiek és anyagiak. Tisztán értelmiek azok, amelyeket az értelem va-
lyei mindent elmondott e kérdésről: „[a]zt is őszintén elmondhatom, hogy a lamilyen velünk született világosság révén és bármiféle testi kép segítsége nélkül is-
Fenséged által felvetett kérdések, úgy hiszem, éppen azok, amelyeket eddig mer meg [a megismerés, a kétely, a tudatlanság, az akarat tevékenysége]. […] Tisz-
megjelent írásaim alapján a legtöbb joggal lehet feltenni.”16 tán anyagiak azok, amelyekről tudjuk, hogy csakis testeken fordulnak elő; ilyenek
az alak, a kiterjedés, a mozgás stb. Végül közöseknek azokat kell mondani, amelye-
Az első megjegyzésem Garber írásához a következő: az írás elején nagyon gon- ket megkülönböztetés nélkül majd a testi, majd a szellemi dolgoknak tulajdonítunk;
dosan körülhatárolja azokat a kérdésfeltevéseket és lehetséges megközelíté- ilyenek: létezés, egység, tartam és más effélék. Ide kell számítani azokat a közös fo-
si módokat, amelyeket nem próbál megválaszolni vagy alkalmazni. Feltűnő, galmakat is, amelyek mintegy kötelékek más egyszerű természeteknek egymással va-
hogy egy lehetséges kérdésfeltevés, egy sajátos fajta kölcsönhatás nem jelenik ló összekapcsolására, s amelyek evidenciájára támaszkodnak az észkövetkeztetések;
meg sem itt, sem a következőkben. Garber a vizsgálódást a léleknek a testre pl. az a tétel: ha két mennyiség egy harmadikkal egyenlő, akkor egymással is egyen-
gyakorolt hatására korlátozza, mint mondja, nem foglalkozik a test lélekre lő […]. Ezeket a közös fogalmakat mármost az értelem vagy tisztán ismerheti meg,
gyakorolt hatásával. Sőt, miután a testek testekre gyakorolt hatásának lehe- vagy olyképpen, hogy az anyagi dolgokat szemléli.”17
tőségét a későbbiekben kizárta, egy zárójeles bekezdésben megvallja, hogy
nincs igazi elgondolása arról, hogyan gyakorolhatna a test bármiféle hatást Anélkül, hogy e szövegrész részletes elemzésébe bocsátkoznánk,18 két dolgot
a lélekre. Nem merül föl azonban a léleknek lélekre kifejtett hatásának a kér- rögzíthetünk: egyfelől ezek a „dolgok” az elme fogalmai, másfelől a három
dése, ami pedig épp a garberi elemzések nyomán válhat egyre érdekesebbé. alapfogalomról szóló tanítás e legkorábbi változatában nincs szó test és lélek
Hiszen mintha fokozatosan épp arra derülne fény, hogy szigorúan szólva az egységének kiemeléséről.
igazán fontos hatások csakis Isten és az egyes lelkek, illetve maguk az egyes A következő lépés a hatodik elmélkedés, ahol Descartes a „természet”, il-
lelkek közt jönnek létre. Erre a későbbiekben még vissza fogok térni. letve a „természet tanítása” (natura docet) kifejezés használatát a következő-
Kiindulópontként tegyük fel a kérdést, vajon valóban „gondosan átgon- képp értelmezi:
dolt válaszokat” adnak-e a szóban forgó levelek. E kérdésre, nézetem sze-
rint, egyszerre válaszolhatunk igennel és nemmel. Igen, amennyiben a HÁT „A ’természet’ kifejezést ugyanis itt szűkebb értelemben használom, tehát nem mind-
nem hirtelen ötlet Descartes részéről, hanem egyike a legrégebbi, gondolko- azok összefoglalásaként (complexio), melyekkel Isten megajándékozott. Ezek össze-
dása legmélyebb rétegeihez tartozó elgondolásoknak. S nem, amennyiben e foglalásaként ugyanis sok mindent magába foglal, ami kizárólag az elméhez tarto-
tézis kimunkálatlanul, nem véglegesített formában jelenik meg az Erzsébet- zik, mint például annak belátása, hogy ami megtörtént, meg nem történtté már nem
hez intézett levelekben. tehető, s mindazok az […] ismeretek, amelyekre a természetes világosság révén buk-
Már a Szabályok az értelem vezetésére 12. szabályához írt kommentár is kanunk rá. Továbbá magába foglal sok olyan ismeretet is, amelyek kizárólag a test-
bevezet egy hasonló hármasságot „egyszerű természetek” címszóval. re vonatkoznak, mint például, hogy lefelé tart […], ám most […] csakis azokról [be-
szélek], amelyeket Isten nekem mint elméből és testből összetett lénynek juttatott.
„Másodszor azt mondjuk, hogy azok a dolgok, amelyeket értelmünk szempontjá-
ból egyszerűeknek nevezünk, vagy tisztán értelmiek, vagy tisztán anyagiak, vagy 17
 Descartes (1980): 133.
18
  Hiszen gyakorlatilag a 12. szabály egész kommentárja ez egyszerű természetekre épül. Lásd
16
 AT III, 664. kötetünk monográfia-részét, 94–1104. és passim.

388 389
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

Az így felfogott természet kétségkívül arra tanít, hogy tartózkodjam azoktól a dol- tartam stb.), valamint külön felbukkan az emberi testre és lélekre együttesen
goktól, amelyek fájdalomérzetet okoznak […].”19 vonatkozó fogalom, ami nem más, mint egységük fogalma. Descartes nem
véletlenül nem hivatkozik a hatodik elmélkedésre – noha Erzsébet felkínál-
Ebben a változatban feltűnő, hogy Descartes nem említi a kiterjedt és a gon- ja ezt a lehetőséget –, hiszen a levélben ismét az emberi tudományról van szó,
dolkodó dolgokra egyaránt vonatkozó észbeli fogalmakat, hanem ehelyett a amely egyedül az ész feladata, nem pedig annak az összetételnek a jólétéről,
tiszta elme mellett bevezet egy újabb létezőt, az elméből és testből álló össze- amely mint ilyen nem járul hozzá ama tudomány kiépítéséhez.
tételt, amelynek jóléte immár a természet – s mögötte Isten – sajátos célját al- E kis áttekintés tanulsága számomra az, hogy a HÁT olyasvalami, amiről
kotja. A cél nem annyira a tiszta megismerés, mint inkább a test-lélek összeté- Descartes kezdettől fogva töprengett – ennyiben „carefully thought out” –, a
tel jóléte. Ez tehát egy teljesen új nézőpont a descartes-i gondolkodáson belül, levélbeli megfogalmazás ugyanakkor egyáltalán nem tűnik véglegesnek, te-
amelynek megjelenése nyilvánvalóan ugyanazokra az okokra vezethető vissza, hát nincs végiggondolva. Miért gondolom ezt? Azért, mert a két nézőpont – a
mint a szenvedélyek fölbukkanása filozófiai vizsgálódást igénylő témaként.20 tudomány s a jólét – összekapcsolása szükségképp olyan ösztövér megoldás-
Ha most mindezek fényében újraolvassuk az 1643. május 21-i Erzsébet-le- hoz vezet, amely semmilyen igényt nem elégít ki tökéletesen. A test és lélek
velet, akkor azt látjuk, hogy Descartes nyilvánvalóan nincs megelégedve egyik egymásra hatásának problémáját nem lehet úgy kezelni, hogy egységük ész-
korábbi változattal sem. Nem három alapfogalomról szól most a tanítás, ha- beli fogalmából indulunk ki. Erre sokkal alkalmasabb az a szenvedélyelmé-
nem négyről: a korábban idézett szövegrészből kiderül, hogy a testekre, illet- leti keret, amelybe A lélek szenvedélyei ágyazódnak bele. Ám az összetétel jó-
ve a lelkekre vonatkozó észbeli fogalmak standard osztályán túl újra megje- létének ez a nézőpontja nem alkalmas az „emberi tudomány” gazdagítására
lennek a minden dologra alkalmazható legáltalánosabb fogalmak (lét, szám, sem. A Picot-levél fahasonlatát felvázoló filozófus, aki a metafizikát és az eti-
kát egységes rendszerként gondolja el, csak azt a kezdeményt fejlesztheti to-
19
vább, amely az első levélben villan fel egy pillanatra, amikor Descartes leszűri
 AT VII, 82. Magyarul: Elmélkedések, 100. sk.
20
  Maguk a szenvedélyek persze ismét vizsgálhatók metafizikai nézőpontból vagy a test és lélek a súly-analógia tanulságát: az érintkezés nélküli mozgatás fizikai fogalmá-
együttes jólétének nézőpontjából. Ha ezt a szálat követjük, akkor is világossá válik, mennyire ra utal, „ami azért adatott nekünk, hogy képesek legyünk felfogni, miképp
ellentétes ez a két vizsgálati irány: Descartes az 1643. május 21-i levélben írja, hogy „két dolog mozgatja a lélek a testet”.21 Ezt a fogalmat – talán – fel lehet fogni olyan ész-
van az emberi lélekben, amitől a természetéről szerezhető valamennyi ismeretünk függ: az beli fogalomként, amely a tudományos megismerés általános mércéjét nem
egyik az, hogy gondolkodik, a másik pedig az, hogy egyesítve lévén a testtel, vele együtt képes
szállítja lejjebb. Ám a test-lélek összetétel jólétének nézőpontja nem engedi
cselekedni és hatásokat elszenvedni.” (AT III, 664.) A „vele együtt” (avec lui) konciliatorikus
meg, hogy ragaszkodjunk a szigorú tudás kritériumához. Ha ezt a szempon-
megfogalmazás; arra a rétegre utal, amelyhez a szenvedélyelméletben a minden szenvedély alap-
vető jóságáról szóló tanítás utal. „Mert láthatjuk, hogy a szenvedélyek természetüknél fogva tot a megismerés területén is érvényre akarjuk juttatni – annak ellenére, amit
mind jók, s hogy csak rossz használatukat vagy túlzásaikat kell kerülnünk”. (A lélek szenvedélyei, a hatodik elmélkedésben olvasunk –, nem tehetünk mást, mint hogy kétfé-
168, 211. §.) Ezzel szemben áll a test és lélek egységének inkább metafizikai nézőpontú vizsgá- le mércét vezetünk be az „emberi tudományba”. Pontosan ezt jelentik a má-
lata, amelyben az avec lui helyett contre elle szerepel: „egyáltalán nem veszünk észre egyetlen sodik, 1643. június 28-i levél következő megfogalmazásai:
okot sem, mely közvetlenebbül hatna a lelkünkre, mint a test, amellyel a lélek egyesítve van; s
következésképp arra kell gondolnunk, hogy ami a lélekben szenvedély, az a testben általában
cselekvés” (nous ne remarquons point qu’ il y ait aucun sujet qui agisse plus immediatement; contre
nostre ame, que le corps auquel elle est jointe; et que par consequent nous devons penser que ce qui
21
est en elle une Passion, et communement en luy une Action. A lélek szenvedélyei, 2. §.)  AT III, 668.

390 391
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

„[A] test és a lélek egységéhez tartozó dolgokat azonban csak az érzékeken keresztül is- Nyilvánvaló, hogy ennek a felosztásnak éppúgy helyet kell szorítani a rend-
merhetjük meg világosan, hiszen homályban tapogatózunk, ha kizárólag az értelemre szer egészében, mint a (három vagy) négy alapfogalomról szóló tanításnak.
vagy a képzelet segítette értelemre támaszkodunk. […] [C]sak akkor válunk képessé Descartes azonban sem az egyik, sem a másik esetben nem látja még tisztán,
a lélek és a test egységének felfogására, ha csakis az egyszerű életben és a mindenna- mi is lenne a végső megoldás.26
pi beszélgetések során előforduló dolgokra figyelmezünk, s tartózkodunk az elmél- És még egy dolog: ugyancsak a harmadik elmélkedés elején – de másutt
kedésektől s a képzeletet foglalkoztató dolgok tanulmányozásától.”22 is – Descartes szembeállítja egymással a természetet mint ösztönös hajlan-
dóságot a világosság természetességével.27 De a természetes világosság Des-
Ennek a második lehetőségnek erősen kétségesnek kellett lennie már Descartes cartes-nál mindig az észbeli fogalmak (vagy egyszerű természetek) megra-
számára is: nézetem szerint ez magyarázza mindkét levél udvaronci retoriká- gadásának eszköze. Ha tehát az Erzsébet-levél e világossággal szemben az
val álcázott bizonytalankodását. Az első, május 21-i levélben így nyilvánul érzékekről, az „egyszerű élet”, a „mindennapi beszélgetések” közvetlen adott-
meg a filozófus hódolata: „Ha több szót vesztegetnék a magyarázatra, csak azt ságáról s megismerési értékéről beszél, akkor a descartes-i filozófia legalap-
bizonyítanám vele, hogy nem ismerem elég jól Fenséged egyedülálló szelle- vetőbb vonásával kerül ellentmondásba. Hasonló ez az ellentmondás ahhoz,
mét, ha azonban úgy gondolnám, hogy válaszom tökéletesen kielégíti, az el- amelyet Descartes maga is megnevez az emberi lény megragadásának leg-
bizakodottságra vallana.”23 A június 28-i levél pedig ezzel folytatja az imént főbb nehézségeként:
idézett okfejtést: „Szinte félek, hogy Fenséged azt gondolja, nem beszélek ko-
molyan; ez azonban nem lenne összhangban a Fenségednek kijáró tisztelet- „[A]z emberi szellem, úgy tűnik, nem képes egyszerre s mégis jól elkülönítetten fel-
tel, amelyet sosem mulasztanék el leróni.”24 Erzsébetnek igaza van, amikor fogni a test és a lélek különbségét és egységét, mivel ehhez különbségükben egy do-
alapjában véve nem fogadja el a válaszokat.25 logként, egységükben azonban két dologként kellene felfognia őket, ez pedig ellent-
Én a HÁT helyzetét ahhoz hasonlónak látom, amilyen a harmadik elmél- mondást foglal magában.”28
kedés első, zsákutcába torkolló kísérlete ideáink osztályozására:

26
„Emez ideák közül, úgy vélem, egyesek velünk születtek, mások külső eredetűek, is-  Érdekes adalék ehhez a Regius-vitairat egyik határozott állásfoglalása az ideák eredetével
mét mások pedig saját tevékenységem eredményei. […] Vagy akár azt is föltehetném kapcsolatban: „[B]árki, aki helyesen megfigyeli, hogy érzékelésünk meddig terjed, s pontosan
mi is az, ami az érzékekből a gondolkodási képességig eljut, el kell, hogy ismerje, hogy úgy,
róluk, hogy valamennyiüket kívülről kaptam, vagy hogy valamennyi velünk szüle-
ahogyan azokat a gondolkodásban kialakítjuk, egyetlen dolog ideáját sem az érzékektől kapjuk.
tett, vagy hogy valamennyi az én tevékenységem eredménye: hiszen mindeddig még
Olyannyira, hogy ideáinkban semmi sincs, ami az elmével vagy a gondolkodás képességével
nem ismertem meg világosan igazi eredetüket.” vele ne született volna”. AT VIII-2, 358. Magyarul: Test és lélek, 53–54.
27
  „Amikor az imént azt mondtam, erre tanított a természet, arra gondoltam, hogy ezt pusztán
22
 AT III, 692. egyfajta ösztönös hajlandóságtól vezettetve hiszem, s nem a természetes világosság mutat rá
23
 AT III, 668. igazságára. Márpedig e két dolog ugyancsak különbözik egymástól. Mindaz ugyanis, amit a
24
 AT III, 692. természetes világosság mutat meg […] minden kételyen felül áll […] Ami pedig a természetes
25
  Nota bene még az utolsó levelében sem, amelyre Descartes már nem ad újabb megoldási ösztönöket illeti, már régebben is úgy találtam, hogy amikor a jó választásáról volt szó, rossz
kísérletet: „ez azonban még mindig nem oszlatja el az elsőként említett kételyt, mellyel kap- irányba ösztönöztek, s nem látom, miért kellene bármilyen más dolgot illetően jobban meg-
csolatban semmi reményem bizonyosságra lelni, ha nem kapom meg Öntől, aki megóvott bíznom bennük.” AT VII, 38. sk., magyarul: Elmélkedések, 49. sk.
28
a szkepticizmustól, amelyhez első érvelésem vezetett”. AT IV, 3., magyarul Test és lélek, 117.  AT III, 693.

392 393
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

E sajátos ellentmondás feloldásának két útja körvonalazódik a levélváltásban. leginkább épp filozofálás nélkül érez –, hogy ugyanis „mindenki egy egysé-
Az egyik analízisnek és szintézisnek a főművekből jól ismert megkülönböz- ges személy”, „egyszerre testi és gondolkodó”, „a gondolat, miközben képes
tetése a test-lélek viszony vonatkozásában, a másik pedig az analógia, ame- mozgatni a testet, érzi is az őt érő hatásokat”.30 Ebből kell kiindulni, hiszen
lyen belül a levelekben a súly játssza a főszerepet. ez mindannyiunk alapélménye, amelyet éppenséggel az Elmélkedések rendí-
Az analízis és szintézis Descartes műveiben betöltött sajátos módszerta- tettek meg olyképpen, hogy a végén teljes bizonyossággal meg vagyunk győ-
ni szerepéről már több alkalommal is írtam,29 most csak a következőket sze- ződve róla, hogy – mint a levél fogalmaz – „a lélek egy, a testtől különböző
retném felidézni. Annak a módszernek, amely az analízis és szintézis lépé- szubsztancia.” Ezt követően ismét visszajuthatunk a kiinduló elgondoláshoz:
seiből épül fel, van egy szűkebb értelemben vett metodológiai jelentősége s
egy másik, melyet talán retorikainak nevezhetnénk. Az első értelmet a Sza- „[A]rra kérem, nyugodtan tulajdonítsa ezt az anyagot és ezt a kiterjedést a léleknek,
bályok az értelem vezetésére, valamint az Értekezés a módszerről című írások mert ez éppen olyan, mintha a lelket a testtel való egységében fogná fel. […] Innen
bontják ki, a másodikat elsősorban az Elmélkedések az első filozófiáról máso- Fenséged könnyen visszakanyarodhat a lélek és a test megkülönböztetéséhez, amit
dik ellenvetés-sorozatára adott válasz tartalmazza. A kiindulópont egy ös�- immár nem akadályoz egységük iménti felismerése.”
szetett probléma, amelyet a metodológiai értelemben vett analízis során ele-
mi összetevőkre kell bontani. Retorikai értelemben ez az összetett probléma Ezen a jellegzetesen „szintetikus” végponton Descartes-ot már sem az nem
olyan mindennapi, megkérdőjelezetlen tudás, amelynek megkérdőjelezésén aggasztja, hogy formális ellentmondásba kerül a lélek és a test egységének
és átalakításán – illetve megalapozásán – áll vagy bukik az egész descartes-i és különbözőségének tételezése miatt, sem az, hogy netán egyszerűen azo-
vállalkozás. Viszont ezt a tudást élő emberek képviselik, akiket nem lehet nosnak gondolnánk őket, mert – illetve amennyiben – már tudjuk, „hogy
közvetlenül tudományos érvekkel meggyőzni, hanem retorikai eszközökkel az anyag, amelyet a gondolkodásnak tulajdonított, nem maga a gondolko-
kell rávezetni arra, hogy ők maguk lássák be nézeteik tarthatatlanságát, il- dás, és hogy emez anyag kiterjedésének más a természete, mint a gondolat
letve megalapozásra szoruló voltát. Az analízis mindkét értelmében végső so- kiterjedésének, mégpedig annyiban, hogy az előbbi, szemben az utóbbival,
ron a kiinduló probléma egyszerű összetevőihez jut el, amelyeket intuitív be- egy bizonyos helyhez kötött, ahonnan minden test kiterjedése ki van zárva.”31
látással old meg, hogy aztán a szintézis műveletében visszajusson az eredeti De, végül is, miért nem mondja Descartes azt, amit Garber szerint mon-
szinthez: vagy úgy, hogy az eredeti összetett probléma összetevőinek viszo- dania kellett volna? A kérdésre első szinten tulajdonképpen elég egyszerűen
nya megváltozott, vagy úgy, hogy nem történt lényegi változás, csupán szi- válaszolhatunk. Mert miképp is állíthatta volna, hogy a lélek testre gyakorolt
lárd fundamentumra kerültek az eredeti elgondolások. hatása valójában minden oksági hatás leginkább megragadható paradigmája,
Úgy vélem, Descartes egy ilyen analízis-szintézis gondolatmenetet vá- ha egyszer Erzsébet számára ez épp a fölfoghatatlanság paradigmája? Talán
zol fel azt követően, hogy világossá vált, ellentmondáshoz vezet, ha egyszerre az jelenthetett volna kiutat, ha Descartes megmutatja, hogy a lélek jelenléte
próbáljuk megragadni lélek és test egységét és különbségét. Ezért Descartes a testben – azaz a testre gyakorolt hatása – épp úgy ragadható meg s tehető
– több-kevesebb világossággal, hiszen mégsem egy publikálásra szánt műről
van szó – három pontot körvonalaz az analízis-szintézis szellemében. A kiin- 30
 AT III, 694.
dulópontot az jelenti, amit „az ember filozofálás nélkül is érez” – vagy talán 31
 Uott. Arról, hogy Descartes nem végérvényes válaszokat ad, meggyőzhet minket a már idé-
zett, későbbi, Henry More-ral folytatott levélváltás, amelyben Descartes határozottan cáfolja,
29
  Lásd például kötetünk monográfia-részét: 231–236. skk. hogy a gondolkodásnak kiterjedést tulajdoníthatnánk. Lásd 1649. április 15., AT V, 341. sk.

394 395
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

egyszersmind világossá az érzékek számára is, mint ahogyan Isten jelenléte elméleti vizsgálatával, és sztoikus jellegű, pszichoszomatikus terápiát java-
a világban – azaz a természeti testekre gyakorolt hatása, a mozgás előidézése sol pártfogoltjának.
– ragadható meg s tehető világossá. Ezzel a megoldással kapcsolatban azon-
ban több nehézség is felmerül. Egyrészt kétségtelen, hogy a Garber által ja- „A Fenséged választotta gyógymód – a diéta és a testmozgás – szerintem mind közül a
vasolt módszer, a fizika metafizikai alapelveinek fölvázolása a tiszta megis- legjobb, persze csak a lélek orvosságai után, hiszen a lélek kétségtelenül nagy hatással van
meréshez tartozik, nem pedig az egységes test és lélek jólétének szférájához, a testre, amint azt az utóbbiban a düh, a félelem és más szenvedélyek kiváltotta nagy
amelyet a HÁT előfeltételez. Isten – a descartes-i és erzsébeti perspektívá- változások is mutatják. […] Testünk felépítése ugyanis olyan, hogy benne bizonyos
ban – kétségkívül nincs oly szorosan egyesülve a kiterjedt világegyetemmel, mozgások természetes módon követnek bizonyos gondolatokat […]. És nem isme-
mint a lélek a testtel.32 Ezt a nehézséget esetleg át lehetne hidalni olyasfajta rek az egészség megőrzésére megfelelőbb gondolatot, mint azt az erős meggyőződést
épületes teológiai-filozófiai megfogalmazásokkal, mint amilyeneket néhány és szilárd bizakodást, hogy testünk felépítése annyira jó, hogy ha egyszer egészsége-
évtizeddel később Leibniz alkalmazott a Théodicée-ben. Ám az alapvető ne- sek vagyunk, akkor nem könnyű megbetegedni […]. 33
hézség, amely Isten gondolkodó és a testek kiterjedt dologi mivoltában rej-
lik, ezáltal még nem tűnne el. Ezzel a nehézséggel az Alapelvek is csak úgy [U]tolsó leveleiből arról értesültem, hogy Fenségednek három vagy négy héten keresz-
tud megbirkózni, hogy bevezet külön erre a célra egy okságfajtát, az eminens tül tartós hőemelkedése volt, amelyet száraz köhögés kísért, és öt-hat nappal a gyó-
módon való okságot. Ez azonban oly kevéssé látszik megoldani a problémát, gyulás után a betegség visszatért […]. [A] betegséget én igen súlyosnak gondolom […].
hogy még mindig inkább a Garber által idézett More-levél javaslatát lenne
érdemes átvenni: a léleknek testre – gondolkodó dolognak kiterjedt dologra A hosszan tartó hőemelkedés leggyakoribb oka a szomorúság. […] Fenséged betegségének
– kifejtett hatásának legvilágosabb példája az, amikor saját lelkem saját tes- legfőbb oka a bánat.34
temre gyakorolt hatását figyelem meg. Ám ha ezt állítjuk, veszélyes közel-
ségbe kerülünk egy circulus vitiosus-hoz: (1) saját lelkem testemre gyakorolt Descartes tehát nem hurutoldót, esetleg enyhe lázcsillapítót javasol a száraz
hatását próbálom megérteni; (2) ennek során rájövök, hogy ez párhuzamos köhögésre és hőemelkedésre, hanem azt, hogy Erzsébet az erény erejével te-
azzal, ahogyan a gondolkodó Isten idézi elő a kiterjedt dolgok mozgását; (3) remtsen elégedettséget lelkében. Az ismert levelek Seneca De vita beatájá-
ennek legmegragadhatóbb analógiája saját lelkem testemre gyakorolt hatá- nak értelmezésével35 ennek a gyógykezelésnek a részei. Azáltal, hogy a lélek
sa. Vagyis úgy tűnik, Descartes-nak jó oka volt rá, hogy ne mondja Erzsé- általi gyógyítás sikerét Erzsébet saját testén demonstrálja, Descartes kerü-
betnek azt, amit nem mondott. lő úton arról próbálja meggyőzni őt, hogy a lélek magától értetődő módon ké-
Amit nem mondott – legalábbis közvetlenül nem. Nézetem szerint ugyan- pes hatni a testre.
is azzal, amit későbbi leveleiben írt, valami ahhoz hasonlót sugallt, mint amit Ám ezzel semmiképp sem szeretném túlfeszíteni a principle of charity-t:
Garber hiányol. Egyik levélről a másikra Descartes felhagy a lélek-test hatás Descartes sehol sem utal rá, hogy valami efféle cél lebegett szeme előtt. Töb-
bet semmiképp sem szeretnék állítani annál, mint hogy lehetséges így is

32 33
 Az úgynevezett dualizmus-probléma nézőpontjából a spinozai metafizika fogalmi hálóját  Párizs, 1644. (?) július. AT V, 65., saját kiemelésem.
34
úgy is lehet tekinteni, mint kísérletet annak az alapmeggyőződésnek a fogalmi megragadására,   1645. május 18., AT IV, 201., saját kiemelésem.
35
hogy Isten éppen úgy van egyesítve a kiterjedés univerzumával, mint a lélek a testtel.  Descartes 1645. július 21-i levelétől Erzsébet 1645. szeptember 30-i leveléig.

396 397
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

olvasni a levelezést. Ha azonban így olvassuk, akkor annak a problematiká- kulcsmozzanatokban, mint az élet keletkezése, fennállása és a szeretet. Isme-
nak a kellős közepébe csöppenünk, amely a – nolens-volens – kései Descar- retes, hogy a descartes-i fizio­lógiai írások a vérkeringést a szív és a végtagok
tes-ot jól láthatóan különös intenzitással foglalkoztatta. Hiszen mi is történik közti hőmérséklet-különbségre vezetik vissza. Az Értekezés a módszerről ötö-
akkor, amikor működésbe lép a levelezés által közvetített pszichoszomatikus dik részének tömör összefoglalásából idézek:
gyógymód? Legelőször lélek hat lélekre – ráadásul a levelezés médiumán ke-
resztül –, majd az eddig befogadó lélek hat saját testére. S ha mindehhez hoz- „Csak annyit tettem fel, hogy [Isten az elgondolt világ emberének] szívében meggyúj-
závesszük a kései Descartes tanítását arról, hogy semmi sincs az elmében, ami totta egyikét azoknak a fény nélküli tüzeknek, […] amelyet olyannak képzeltem, mint
kívülről, azaz nem Istentől beleszülve került volna belé,36 akkor az a komp- amely a szénát melegíti, ha boglyába rakják, mielőtt megszáradt, vagy amely az újbort
lex problematika körvonalazódik előttünk, amelynek fő kérdése így hangzik: erjeszti, ha seprőjén hagyják forrni. Mert amikor megvizsgáltam, hogy ebből követ-
miként lehet számot adni arról a hármas hatásösszefüggésről, amely a vég- kezően milyen működések lehetségesek ebben a testben, éppen azokat találtam, ame-
telen, gondolkodó Istent, a véges, gondolkodó elmét és a véges – vagy talán lyek olyképp lehetnek meg bennünk, hogy nem tudunk róluk […].”37
határtalan? – testet kapcsolja össze? Nincs-e valamilyen egységes médiuma
ennek a hármas hatásösszefüggésnek? Azt gondolom, ez az a kérdés, amely- Ennek a megfogalmazásnak felel meg A lélek szenvedélyei következő, rövid
ről azt írta, hogy „eddig megjelent írásaim alapján a legtöbb joggal lehet fel- szövegrészlete: „a hőt, amely az élet alapelve.”38
tenni”. S azt is hozzáteszem, hogy sokféle támpontot találunk a kései Des- A hőnek az élet keletkezésében játszott szerepéről a Déscription du corps
cartes-nál, amelyek ezzel a problematikával való birkózásáról tanúskodnak. humainnek az embrió fejlődéséről adott exkurzusa nyújt érdekes képet:
Nem adnak megoldást, de látni engedik, milyen irányban tapogatódzott Des-
cartes, hogy talán egy későbbi műben előrukkoljon a megoldással. Lezárás- „Nem adok semmilyen határozott leírást a mag részecskéinek alakját és elrendeződé-
képpen hadd idézzek föl vázlatosan néhány ilyen támpontot! sét illetően. Elegendő azt mondani, hogy elképzelhető, hogy a növények magvai […]
1. Garbert követve említettem tanulmányom elején, hogy milyen komoly oly meghatározott módon rendeződnek és helyezkednek el, hogy nem változhatnak
jelentőséget tulajdonított Descartes a – skolasztikusok által rosszul értelme- meg anélkül, hogy az ne tenné őket használhatatlanná; […] másként áll a dolog az
zett – súlynak a lélek-test hatás megvilágításában. Figyeljük meg, hogy nem állati mag esetében, melynek részecskéi igen folyósak, s amely a két nem összekap-
csak a súlyról beszél, hanem két „minőséget” említ ebben az összefüggés- csolódása révén jött létre, miáltal két folyadék keverékének látszik, amelyek egymás
ben: a súlyt és a hőt, amelyeket korábban a skolasztikusokkal együtt ő ma- számára élesztőül szolgálnak, fölmelegítik egymást, éspedig úgy, hogy részecskéik
ga is rosszul fogott fel: bármennyire is minőségnek nevezték, kimondatlanul egyike-másika fölveszi a tűzrészecskék heves mozgását, kitágul, nyomás alá helye-
mégis szubsztanciának tekintették őket. Descartes tehát a hőt is megemlí- zi a többit, s ezen a módon apránként úgy rendezi el őket, hogy az alkalmas legyen
ti, s noha a szövegrészlet elég homályos, lehet úgy is értelmezni, hogy a hőt a testrészek kialakítására.”39
alkalmasabbnak tartja arra, hogy elkerüljük a nem egészen tudatos szubsz-
tancializálást miközben lélek és test egységének magyarázatakor alapve-
37
 AT VI, 46.
tő szerepet tulajdonítunk neki. A hő alapvető jelentősége jól látható olyan 38
  107. §, AT XI, 407.
39
  Je ne détermine rien touchant la figure et l’arrangement des particules de la semence: il me suffit
36
  Lásd René Descartes megjegyzései egy nyomtatvánnyal kapcsolatban […], különösen AT VIII-2, de dire que celle des plantes, étant dure et solide, peut avoir ses parties arrangées et situées d’une cer-
358. skk., magyarul: Test és lélek, 53. skk. taine facon qui ne scaurait être changée que cela ne les rende inutiles; mais qu’ il n’en est de même de

398 399
II. Esszék Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvarában

S végül „a két nem összekapcsolódásának” természettől rendelt motívuma, „[A]mikor egy ember testéről beszélünk, nem egy meghatározott anyagdarabot ér-
a szeretet archetipikus kialakulásában is a hő játssza a legfontosabb szerepet. tünk ezen, de nem is egy meghatározott nagyságú darabot, hanem egyes-egyedül
A lélek szenvedélyei megfogalmazását idézem: azt az egész anyagot, amely együttesen egyesült ez ember lelkével […] ugyanannak
a testnek tekintjük idem numero mindaddig, amíg össze van kapcsolódva és szubsz-
„[A]zok az első szenvedélyek, amelyeket a lelkünk akkor élt át, amikor elkezdett a tes- tanciálisan egyesülve van ugyanazzal a lélekkel.”42
tünkkel összekapcsolódni, szükségképp olyanok voltak, hogy néha a vér, vagy egyéb
nedv, amely a szívbe bekerült, a szokottnál megfelelőbb táplálék volt ahhoz, hogy Ennyiben még az sem kizárt, hogy amikor Descartes az Alapelvekben meg-
fenntartsa benne a hőt, amely az élet alapelve: és ez ahhoz vezetett, hogy a lélek aka- jegyzi, hogy „most nem vizsgálom azt, hogy vajon az angyalok vagy az embe-
ratlagosan magához csatolta ezt a táplálékot, azaz megszerette.”40 rek gondolatai rendelkeznek-e a testek mozgatására szolgáló erővel: ez olyan
kérdés, amit amaz értekezés számára tartok fenn, amelyet az emberről remé-
2. A szeretet maga is játszhat némi szerepet ebben az összefüggésben, hiszen lek írni,”43 akkor az „angyalok vagy emberek” kifejezés nem mellérendelő,
említettem már, hogy a pszichoszomatikus terápia első lépése, hogy lélek hat hanem ellentétes viszonyként értendő: az angyalok nincsenek szubsztanciá-
lélekre. Ennek alapját joggal láthatjuk abban a titkos vonzódásban, amelyről lisan egyesítve testekkel, ezért az ő mozgatóképességük éppúgy magyarázat-
az 1647. június 6-i, Chanut-nak írott levél elmondja, hogy „amikor ezeknek ra szorul, mint Istené vagy a testeké. Az emberi lélek viszont magától értető-
a titkos vonzalmaknak a szellemben van az okuk, és nem a testben, akkor dően mozgatja testét, hiszen az ő révén határozódik csak meg a számosság
mindig követni kell őket; legfőbb megkülönböztető jegyük pedig az, hogy a tekintetében egyazonos emberi testként.
szellemből jövők kölcsönösek”.41 Vonjuk meg végső mérlegünk! Descartes nem adhatta elő végleges vá-
3. Másfelől persze minden jel arra mutat, hogy a test-lélek összetétel jó- laszként a három alapfogalomról szóló tanítást, de hasznos kiindulópont-
létének szempontja háttérbe szorítja a két szubsztancia különbségét. Nem- ként igen. Nem mondhatta azt, amit Garber szerint mondania kellett volna,
csak az Értekezés ötödik részének ismeretes zárlata mondja az „igazi ember- mert azt gondolta, amit egy Chanut-höz írt levélben az intellektuális szere-
ről”, hogy benne az eszes lélek s a test lényegileg szorosabban van egyesítve, tet tulajdonságairól mondott: „ez annyi előismeretet feltételez lelkünk ter-
mint a kormányos hajójával, hanem egy Mesland-nak írt levél talán még to- mészetét illetően, hogy nem mernék levezetésükre egy levélben vállalkozni.”44
vább is megy ennél. Az emberi test nem puszta anyagdarab, hanem attól Talán azt is megkockáztathatjuk azonban, hogy még ő maga sem látta tisz-
lesz emberi test, hogy a gondolkodó természet egybefogja testi alkotórészeit. tán, hogyan kapcsolhatók össze az eddigiekben vázolt elemek, valamint azok
a továbbiak, amelyek egy későbbi, szinoptikus mű vázát alkothatták volna.

celle des animaux, laquelle étant fort fluide, et produit ordinairement par la conjonction des deux
sexes, semble n’ être qu’un mélange confus deux liqueurs, qui servant de levain l’une à l’autre, se
42
rechaufent en sorte que quelques-unes de leurs particules, acquerans la même agitation qu’a le feu,   1645. február 9., AT IV, 166. Chantal Jaquet nyomán jutottam el e levélhez, lásd Jaquet
se dilatent, et pressent les autres, et par ce moyen les disposent peu à peu en la facon qui est requise (2001): 40. Mais quand nous parlons du corps d’un homme, nous n’entendons pas une partie de-
pour former les membres. AT XI, 253. terminée de matiere, ny qui ait une grandeur determinée, mais seulement nous entendons toute la
40
  107. §, AT XI, 407. Ezekről a lehetséges összefüggésekről részletesebben lásd A morális matiere qui est ensemble unie avec l’ame de cet homme.
43
univerzum „A szeretet mechanikája” című fejezetét.   2. rész, 40. §.
41 44
 AT V, 58.   Chanut-nek 1647, június 6-án, AT V, 56.

400 401
De sc a rte s é s a te st i szer etet

A filozófiatörténeti köztudat Descartes-ot nem a szeretet filozó-


fusaként tartja számon. Mégis, ha elolvassuk utolsó művét, a Lélek szenve-
délyeit, s ha beleolvasunk a nagyjából ugyanabban az időben, elsősorban is
a Chanut-nek, illetve Erzsébet hercegnőnek írott leveleibe, könnyen lehet,
hogy hatalmába kerít bennünket az a különös érzés, mintha itt egy másik
Descartes képe bontakoznék ki előttünk, nem azé a filozófusé, akit olyan, új-
ra és újra tárgyalt problémák jellemeznek, mint a test-lélek dualizmus vagy
a cogito-érv. Ez a Descartes ugyanis a már-már kozmikus dimenziókat öltő
szeretet teoretikusa.
Ez a másik Descartes, a levelek Descartes-ja, kétféle szeretetről beszél:
testi és értelmi szeretetről. E tekintetben a legegyértelműbben a Chanut-nek,
1647. február 1-én írt levél fogalmaz.

„Hogy az első kérdésre válaszoljak, meg kell különböztetnem a tisztán értelmi vagy
észbeli szeretetet a szenvedélytől.”1

Ezt követően az értelmi szeretetet ahhoz hasonlóan írja le, ahogyan a Lélek
szenvedélyeiben az általában vett szeretetről ír.

„[A]mikor lelkünk valami jót vesz észre, amit – akár jelen van, akár nincs –, önmagá-
hoz illőnek ítél, akaratlagosan csatlakozik hozzá, azaz önmagát e jóval egy egésznek
tekinti, melynek ő az egyik része, ama jó pedig a másik.”

Ez a szeretet elvileg fennállhatna a test nélkül is, jóllehet pour l’ordinaire ez


az eset nem következik be. Ennek okát érdemes volna külön is megvizsgálni,

1
  Test és lélek, 224.

403
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

ám erre a mostani keretek között nem kerülhet sor. Az értelmi szeretet meg- amelyek egyrészt a melegség létfontosságú funkcióiról tanúskodnak, más-
határozása után Descartes a szenvedélyről a Filozófia alapelveiben adott de- részt arról, hogy a szeretettel való kapcsolata egyáltalán nem esetleges ötlet.
finícióra emlékeztet bennünket, majd az amour sensuelle ou sensitive-ot a kö- Az első ilyen szövegrész egy ifjúkori töredék.
vetkező meghatározással vezeti be.
„Az érzékek által felfogható dolgok alkalmas eszközök arra, hogy fölfogjuk az olüm-
„[O]ly zavaros gondolat, melyet az idegek valamely mozgása gerjeszt a lélekben, és poszi dolgokat. […] a meleg a szeretetet jelenti, a pillanatnyi aktivitás a teremtést.
amely előkészít arra a világosabb gondolatra, ami az észbeli szeretet.”2 […] több nedves dolog van, mint száraz, mert ha nem így volna, akkor az aktív ele-
mek túl gyorsan diadalmaskodtak volna, s a világ nem maradt volna fenn sokáig.”4
Figyeljünk föl rá, hogy noha ez az érzéki szeretet a lélekben jön létre s hozzá
is tartozik, mégis, van egy sajátos, testi kísérőjelensége: Szembeötlő módon kapcsolódnak egymáshoz az érett Descartes filozófiájá-
nak jól ismert elemei e töredék „szemiotikájában”: a fény és a megismerés, a
„[A] szeretetben valamiféle meleget érzünk a szív körül, s a vér föltolulását a tüdőben, pillanatszerű cselekvés és a teremtés. Ennek fényében a melegség és a szere-
mely előidézi, hogy még a karunkat is széttárjuk, mintegy átkarolandó valamit, s ez tet összekapcsolása sem lehet tét nélküli játszadozás: azt sugallja, hogy na-
teszi a lelket hajlamossá arra, hogy akaratlagosan kapcsolódjék a megjelenő tárgyhoz.” gyon is komolyan kell vennünk a szeretet testi aspektusát. Ha nem tartanánk
attól, hogy túlzottan erőszakos interpretációt alkalmazunk, akár már azt is
Vagyis egy sajátos parallelitás körvonalai bontakoznak ki előttünk: a kétfaj- mondhatnánk, hogy e kapcsolat a szeretet funkciójának metafizikaivá ala-
ta szeretet általában együtt jelenik meg.3 A léleknek azonban annyiban meg- kulásáról tanúskodik, olyan átalakulásról, amely még nyilvánvalóbban van
marad valamiféle önállósága, hogy képes létrehozni a csak őhozzá tartozó, jelen egy másik, ugyanebből a korszakból származó töredékben:
érzéki aspektus nélküli, értelmi szeretetet, illetve, hogy lehetséges nem csat-
lakoznia a test érzéki szeretetéhez. „Egyetlen aktív erő van a dolgokban: szeretet, felebaráti szeretet, harmónia.”5
Ám bármit is gondolunk a descartes-i parallelizmusról s határairól, a sze-
retet és a melegség összekapcsolása első pillantásra meglehetősen furcsának Természetesen semmiképp se merném azt állítani, hogy e két töredék, a szó
tűnik. Mégsem nehéz azonban olyan szövegrészeket találni Descartes-nál, szigorú értelmében, bármit is bizonyít. Pusztán illusztrációul szolgálnak azok-
hoz a kissé kevésbé enigmatikus gondolatokhoz, amelyek a descartes-i gon-
2 dolkodás alakulásának későbbi szakaszában kerülnek a felszínre. Mielőtt
  Test és lélek, 225.
3
 Ez a parallelizmus attól sajátos, hogy – mintegy a potentia ordinata és a potentia absoluta azonban a szeretetnek a melegséggel való kapcsolatát közelebbről is megvizs-
viszonyával analóg módon – teljes is, de nem is. Egyrészt szinte spinozai módon teljes, azaz gálnánk, érdemes visszatérnünk a bevezetőben fölidézett levél meghatározá-
már-már azonosság. A lélek önállóságának fenntartása viszont metafizikailag a lélek maga- sához, s kiindulópontul arra a kérdésre keresni választ, hogy mi a viszony a
sabbrendűségének állítását jelenti, épp oly „határfogalom”, mint amennyire határfogalom az szeretet két fajtája között, amelyeket Descartes a levélben értelminek, illet-
Istennek tulajdonított potentia absoluta, amelynek természetesen komoly teológiai-metafizikai
ve érzékinek vagy testinek nevez. Az első fajta szeretet az a gondolat – lehet
jelentősége van még akkor is, ha Isten ténylegesen sohasem törné meg az ordinata rendjét. „Pszi-
chológiailag” pedig annyit jelent a lélek önállósága, hogy felügyelőként kell vigyáznia, hogy a
4
szeretet ne ragadjon túlzásokra bennünket. Érdemes felfigyelnünk a lélek kognitív értelemben  AT 10, 218. Saját fordításom.
5
vett „felügyelői” szerepével való rokonságra (lásd később).  Uott, Saját fordításom.

404 405
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

akár zavaros is –, amelynek révén úgy tekintjük önmagunkat, mint ami egy mely szerint az ész mint „egyetemes eszköz” (instrument universel) alkotja a
egészet alkot a szeretett – azaz megfelelőnek látott – tárggyal, miközben a fő különbséget az állat-gépezetek s az „igazi ember” között: az állatok csak
szeretet másik fajtája az a melegség, amely arra ösztönzi az életszellemeket, azoknak a feladatoknak kivitelezésére alkalmasak, amelyekre beprogramoz-
hogy a szokottnál nagyobb tömegben áramoljanak a szívből az agyba, on- ták őket, az ember viszont – az eszes lélek segítségével – minden helyzetben
nan pedig a két karunkba, előidézvén az átölelés mozdulatát. Descartes azt föltalálja magát.
írja Chanut-nek, hogy e kétfajta szeretet „rendszerint együtt jelenik meg”, az- Mégis, noha kétségkívül helytelen volna túlságosan elkülöníteni egymás-
az „amíg […] lelkünk hozzá van kapcsolódva a testhez, ezzel az észbeli szere- tól a szeretet két formáját, épp oly vitatható volna az az interpretáció, amely
tettel rendszerint együtt jár a másik […]”6 Kétségtelen, hogy e megfogalma- tagadni próbálná, hogy van a szeretetnek másfajta, a pszichológiaitól elté-
zás döntő kérdéseket hagy homályban: melyek azok az esetek, amelyekben rő realitása is. Metafizikai realitásnak fogom nevezni azt a realitást, amely az
a két szeretet nem jár együtt? Mitől függ, hogy együtt vannak jelen vagy el- Isten iránti – természetesen: értelmi – szeretetben fejeződik ki, valamikép-
különülten? Alapvetően egyetértek Denis Kambouchnerrel, aki a következő, pen persze a testi szeretet közvetítésével, ám épp annyira ellentétben is a pő-
igen fontos megállapítást teszi. re testiséggel. Az Elmélkedések az első filozófiáról harmadik részének zárlata
az a hely, ahol feltűnik az elkülönülés, s az is nyilvánvaló, hogy az ott emle-
„Valójában azonban nem szabad, hogy a szeretet e két formáját a szükséges mértéken getett szeretet létrejötte a testiség habituális nyomásával szembeszegülő gon-
felül elkülönítsük. […] azt kell majd mondanunk a lélekről, hogy „ebben az életben” dolatmenet, sőt úgyszólván terápia eredménye.
sohasem szeret teljesen egyedül. Azzal a testtel együtt szeret, amellyel összekapcsoló-
dott, vagy másként, csak annyiban érzi a legnagyobb hatású szeretetet, amennyiben „De mielőtt ezt alaposabban megvizsgálnám, s egyszersmind más, ebből származ-
egyesítve van a testtel és amennyiben érzékeli bizonyos, benne végbemenő mozgá- tatható igazságokat gyűjtenék egybe, úgy látom jónak, ha fordítok némi időt Isten
sok hatásait. […] a szeretet a maga legáltalánosabb pszichológiai realitásában olyan szemléletére, attribútumainak további kutatására, vagyis arra, hogy ama fény fölfog-
szenvedély vagy affekció, amelyet az eszes lélek mint eszes kell, hogy felügyeljen, biz- hatatlan szépségét, amennyire homályba borult elmém szeme egyáltalán képes erre
tosítva, hogy ne legyen túlzó vagy rosszul megalapozott.”7 – megtekintsem, csodáljam, imádjam.”8

A magam részéről különösen fontosnak tartom kihangsúlyozni az eszes lélek- A testiségből fakadó habituális nyomásnak és az Istenre irányuló, tisztán ér-
nek ezt a felügyelői szerepkörét, amely általánosabb értelemben azt is lehető- telmi szeretetnek az ellentéte világosan látható abban a Horatius-verssorban
vé teszi, hogy a test tökéletesen illeszkedjék minden adott és adandó szituá- is, amelynek egy részletét idézi a Chanut-höz írt, 1647. február 1-i levél.
cióhoz, még a legváratlanabbakhoz is. Ezt a felügyelői szerepet az eszes lélek
nem csak az affektusélet vonatkozásában játssza. Ugyanez a szerep jelenik meg „Mivel lelkünk természete hasonlatos az övéhez [ti. Istenéhez], sikerül meggyőznünk
a módszerről szóló értekezés ötödik részének ama nevezetes elgondolásában, magunkat arról, hogy nem más, mint az ő legfőbb értelmének kisugárzása, et divi-
nae quasi particula aurae.”9

6
  Test és lélek, 225.
7
 Denis Kambouchner: „A szeretet fogalma Descartes-nál” in: Világosság, XLVII (2006)
8
11–12. szám, 91–101., az idézet helye: 99–100. (Kambouchner írása megtalálható az Ész és   Elmélkedések, 65, AT 7, 52.
9
szenvedély kötetben is, 77–94.)   Test és lélek, 229.

406 407
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

A Szatírák második könyvéből származó, teljesebb idézet a következő: Meglehetősen körmönfont okoskodásra volna szükség ahhoz, hogy úgy tün-
tessük fel ezeket az eseteket, hogy bennük a „szeretett” „dolog” érdeme lob-
„Sőt ha a testünk tegnapi vétek bantotta lángra a „szerető” szenvedélyét – bármit jelentsen is ez közelebbről.
súlyával terhelt, lelkünket is elnehezíti, Ezekhez talán hozzátehetjük még magának az homme d’ honneur Descartes-
isteni részünket leszegezve a földre.”10 nak szenvedélyét, amelyet Hélène nevű szolgálója iránt érzett Francine lá-
nyuk fogantatásakor. A szeretet ezekben a példákban nyilvánvalóan nem
Ámde az ellenkező irányba ható elkülönítés talán még érdekesebb eredményt vezethető vissza a szeretett dolog érdemére. Annak az oka, hogy még ilyen kö-
hozhat, hiszen benne éppenséggel a melegség játssza a döntő szerepet. A tes- rülmények között is szeretetre gyúlunk, inkább egy ősképszerű modell nem
ti szeretet első jeleként tekinthetjük a szeretetnek azt az esetét, amikor nincs feltétlenül tudatos, a hobbes-i értelemben vett vitális mozgásokban megnyil-
előttünk olyan tárgy, amely megérdemelné, hogy szeretetre gyúljunk iránta. vánuló hatásában keresendő. A Chanut-höz 1647. június 6-án írott levelében
Descartes válaszol Chanut kérdésére, „hogy mely okok ösztönöznek gyak-
„[M]ég az is előfordul néha, hogy megvan bennünk a szeretetnek ez az érzése, anél- ran arra, hogy inkább egy bizonyos személyt szeressünk, mint egy másikat,
kül, hogy akaratunk bárminek a szeretetére is késztetve lenne, mivel nem találko- mielőtt még megismernénk érdemeiket.”14 S noha filozófiájának egyik alap-
zunk olyan tárggyal, amelyet méltónak találnánk rá.”11 pillére az a meggyőződés, hogy az elme vagy a lélek notior quam corpus, azaz
könnyebben ismerszik meg, mint a test, Descartes itt mégis elhárítja magá-
Nem nehéz felfigyelni a descartes-i korpuszon belül olyan példákra, amelyek tól a kérdésnek azt a megközelítését, hogy a szeretet keletkezésének az elmé-
ehhez a szeretetfajtához tartoznak. Ilyen például a nőkkel erőszakoskodó fér- ben rejlő okait tárja fel.
fin vagy a szeretőt tartó homme d’ honneurön uralkodó szenvedély zavarba ej-
tő esete. Zavarba ejtők ezek az esetek, mert hiszen Descartes mindkét szen- „[Az az ok], amely csak a szellemben van, annyi előismeretet feltételez lelkünk termé-
vedélyt szeretetként azonosítja, még ha ezt csak annyiban teszi is, hogy úgy szetét illetően, hogy nem mernék levezetésükre egy levélben vállalkozni.”
véli, mindkét szenvedély részesedik a szeretetből.12
Ami viszont a testi okot illeti, mindenekelőtt – a tőle megszokott módon –
„Mert például bár nagyon különbözik egymástól az a szenvedély, melyet egy törtető azokról az agybeli gyűrődésekről (plis) beszél, amelyeket az életszellemeknek
érez a dicsőség, egy zsugori a pénz, egy részegeskedő a bor, egy brutális ember az ál- a külső tárgyak által kiváltott mozgása hozott létre. Illusztrációként elmond-
tala megerőszakolni akart nő, egy becsületes ember a barátja vagy a szeretője, és egy ja nevezetes történetét arról, hogy gyerekkorában szeretett egy vele egyidős,
jó apa a gyermekei iránt, mégis hasonlók abban, hogy részesednek a szeretetből.”13 kicsit kancsalító lányt.

„Ennek révén az a benyomás, melyet a látás keltett az agyamban, amikor szétálló sze-
10
 Urbán Eszter fordítása. „Quin corpus onustum / hesternis vitiis animum quoque praegravat meit néztem, annyira összekapcsolódott azzal, amely a szerelem szenvedélyét indítot-
una, / atque adfigit humo divinae particulam aurae.” Mutatis mutandis a horatiusi sorok egy
ta el bennem, hogy jóval később, mikor kancsalokat láttam, úgy éreztem, könnyeb-
a descartes-ihoz hasonló programról árulkodnak.
11
  Test és lélek, 225.
12
  A lélek szenvedélyei, 82. §.
13 14
 Uo. 132. §, 84.; AT 11, 389.   Test és lélek, 252.

408 409
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

ben tudnám szeretni őket, mint másokat, pusztán eme hibájuk miatt; mindazonál- fölveszi a tűzrészecskék heves mozgását, kitágul, nyomás alá helyezi a többit, s ezen
tal nem tudtam, hogy ez e régi élmény miatt volt.”15 a módon apránként oly módon rendezi el őket, hogy az alkalmas legyen a testré-
szek kialakítására.”17
Ám mégsem gondolom, hogy ez volna a végső, ősképszerű gyökere annak,
hogy megjelenik bennünk a szeretet szenvedélye. A testi szeretet megjelené- Ennél is ismertebb azonban az élet fennmaradásának, vagyis az ezt biztosí-
sének ősképszerű oka az a különleges hőérzékelés, amely a lélekben azokban tó vérkeringésnek a karteziánus elmélete. Ebben az elméletben épp a szív kö-
az első pillanatokban jelent meg, amikor belehelyeződött a testbe. Descartes rüli hőnek, mint az egész keringés fő mozgatójának elgondolása szolgáltatta
a következőképp beszéli el ezt az eseményt a Lélek szenvedélyeiben. a Harvey-követők ellenvetéseinek céltábláját, akik a szívet pumpaként értel-
mezték. Az Értekezés a módszerről ötödik része a következőképp foglalja ös�-
„[A]zok az első szenvedélyek, amelyeket lelkünk akkor élt át, amikor elkezdett a tes- sze az elméletet.
tünkkel összekapcsolódni, csakis olyanok lehettek, hogy néha a vér, vagy egyéb nedv,
amely a szívbe bekerült, a szokottnál megfelelőbb táplálék volt ahhoz, hogy fenntart- „Csak annyit tettem fel, hogy [Isten] meggyújtotta szívében egyikét azoknak a fény
sa benne a hőt, amely az élet alapelve: és ez ahhoz vezetett, hogy a lélek akaratlago- nélküli tüzeknek, amelyeket már előbb megmagyaráztam, s amelyet olyannak kép-
san magához csatolta ezt a táplálékot, azaz megszerette;”16 zeltem, mint amely a szénát melegíti, ha boglyába rakják, mielőtt megszáradt, vagy
amely az újbort erjeszti, ha seprőjén hagyják forrni. […] [A] szívben mindig nagyobb
Nem lehet túlhangsúlyozni e passzus jelentőségét. Hiszen más forrásból már a hő, mint a test bármely más részében; s […] ez a hő okozza, hogy ha egy vércsepp
jól ismerjük azt a descartes-i teóriát, amely alapvető funkciót tulajdonít a hő- a szív üregeibe kerül, csakhamar felfúvódik és kitágul, mint általában minden fo-
nek mind az élet létrejöttében, mind pedig fennmaradásában. Ez az elmélet lyadék, ha igen meleg edénybe csepegtetik. […] [E]z a mozgás […] épp oly szükség-
bizonyos pontokon csaknem mitologikus. Ami az embrionális élet keletke- szerűen következik pusztán a szervek elhelyezkedéséből, […] a hőből, […] a vér ter-
zését illeti, annak viszonylag részletes leírása megtalálható a Déscription du mészetéből […], mint ahogyan egy óra mozgása következik súlyainak és kerekeinek
corps humain exkurzusában. erejéből, helyzetéből és alakjából.”18

„Nem adok semmilyen határozott leírást a mag részecskéinek alakját és elrendező- Ha meggondoljuk, hogy ez az itt kifejtett elmélet – távol attól, hogy mate-
dését illetően. Elegendő azt mondani, hogy elképzelhető, hogy a növények magvai matikai szükségszerűséggel épüljön fel – nyilvánvalóan hamis, érdemes el-
– mivel kemények és szilárdak – oly meghatározott módon rendeződnek és helyez- gondolkodnunk azon, hogy vajon nem az rejlik-e az elmélet hátterében, hogy
kednek el, hogy nem változhatnak meg anélkül, hogy az ne tenné őket használha- Descartes nem tudományos, hanem inkább metafizikai okokból ragaszkodott
tatlanná; azt is hozzá kell azonban tenni, hogy másként áll a dolog az állati mag ese- a hő alapvető szerepéhez. A válasz e kérdésre szinte már magától adódik, amint
tében, melynek részecskéi igen folyósak, s amely a két nem összekapcsolódása révén fölidézzük, hogy Descartes számára a hő nem csupán az élet legelső, öntudat-
jött létre, miáltal két folyadék keverékének látszik, amelyek egymás számára élesz- lan pillanatában van jelen, s persze nem is csak a legfontosabb vitális mozgás-
tőül szolgálnak, fölmelegítik egymást, éspedig úgy, hogy részecskéik egyike-másika

15 17
  Test és lélek, 253.   AT 11, 253. Saját fordításom.
16 18
  A lélek szenvedélyei, 100.   Értekezés, 57, AT VI, 46.

410 411
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

ban, a vérkeringésben, hanem még abban az Isten iránti, természetes, értelmi bármifajta „pusztán” természeti folyamatot – logikai értelemben – megelőző-
szeretetben is, amely az 1647. február 1-i Chanut-levél legfontosabb tárgya. en? Mi az alapja a testi szeretet univerzalitásának a maga alapvető kettőssé-
gében, az értelmi szeretet kiegészítőjeként egyfelől, s mintegy personaként, a
„[J]óllehet nem tudunk elképzelni semmi olyat Istenben, ami szeretetünk tárgya lenne, képviselő értelmében vett „jeleként” annak a szeretetnek, amely kényszerű-
el tudjuk képzelni magát a szeretetünket, amely nem más, mint hogy egyesülni aka- en hiányzik a tisztán testi világból? A válasz e kérdésekre egyáltalán nem tri-
runk valamely tárggyal […]; ennek az egyesülésnek már a puszta gondolata is elegendő, viális. Ha nem tévedek, Denis Kambouchner megfogalmazott egy hasonló
hogy meleget gerjesszen a szív körül, s hogy előidézzen egy igen heves szenvedélyt.”19 kérdést s adott is rá egyfajta választ, ami igencsak elgondolkodtató.

E gondolatmenet tanulsága igen összetett. Legelőször is, Kambouchner vé- „[…] a lényeg a következő: a „szeretet” terminusa Descartes-nál pozitív értelemben
leménye megerősítést nyert: a lélek ebben az életben „sohasem szeret telje- a létező legáltalánosabb viszony. […] a priori valamennyi dolog, amely megkülön-
sen egyedül”, még akkor sem, amikor szeretetének tárgya maga az Isten. De böztető módon az én empirikus vagy mentális univerzumomban helyezkedik el, a
másfelől rákényszerülünk arra, hogy újragondoljuk a melegség szerepét a sze- szeretet lehetséges tárgyát alkotja, s csupán csak annyiban, hogy ezt az univerzumot
retet – melegség viszonyon belül. A melegség nem tekinthető pusztán vala- enyémként ismerem fel […].”21
mi másodlagos kiegészítőnek: a korai töredéknek az a kifejezése, hogy a sze-
retet „jele” a melegség, a kései írások fényében egy alapvető funkció kezdeti, Ezt a megoldást „egológiai megalapozásnak” fogom nevezni. Lényege úgy
tapogatódzó megnevezésévé válik. Ezt az alapvető funkciót úgy írhatnánk foglalható össze, hogy van egy bizonyos eredeti és kölcsönös összetartozás
le, mint annak a princípiumnak megjelenítését – megtestesítését – az ésszel az ego és univerzuma – illetve az egók és univerzumaik – között, ahol is az én
nem rendelkező létezők birodalmában, amelyet az eszes lelkek világában a partikuláris univerzumom – az én partikuláris szeretetem lehetséges tárgyai –
szeretet jelenít meg. Az „igazi ember” születése – vagyis a test és lélek egysé- meghatározottságát, kohézióját egyedül tőlem mint egótól kapja. Ez egy két-
gének kialakulása 20 – értelmezhető egyrészt a szeretet ősképszerű ébredése- ségkívül ígéretes megoldás, s jómagam mint egy partikuláris ego semmi nehéz-
ként az embrionális életben, de másrészt annak az akaratlagos tevékenység- séget nem látok, ami megakadályozná elfogadását. Egyetértek vele annyiban,
nek – vagy mint Hobbes-nál: „mozgásnak” – születéseként is, amely a tisztán amennyiben egy eredeti szolidaritást tételez az én s univerzumának vala-
hő által irányított folyamatok helyébe lép s ezzel a világnak teljesen új for- mennyi tárgya között, amelyből a szenvedély tulajdonképpeni szenvedés-jel-
mát ad. Minden, ami az életnek az eszes lélek előtti szférájában van, a hő ré- legét alkotó módon történik meg a ténylegesen szeretett dolgok kiválasztása:
vén irányíttatik, míg ezzel szemben az ész tevékenysége a tulajdonképpeni
értelemben vett, azaz ésszerű, értelmi szeretet hatókörébe tartozik. De mi, „Nemcsak az bizonyos persze, hogy nem szeretek minden dolgot, amellyel kapcso-
vagy ki irányítja az eseményeket a valóság mindkét részt átfogó teljességében? latban állok, hanem az is, hogy egyeseket jobban szeretek másoknál. S természete-
Mi, vagy ki az, aki a jó felé irányítja s ebben az értelemben perfektuálja a vi- sen épp e preferencia vonatkozásában jellemeztetik majd a szeretet szenvedélyként.”22
lágot? Vajon a puszta természet valósul meg a világegyetem folyamataiban,
mely mentes minden értéktől? Vagy a valóság már mindig is értékkel telített,

19 21
  1647. február 1., in: Test és lélek, 231.   Világosság, id. szám, 97.
20 22
  Vö. az Értekezés ötödik részének zárlatával!  Uott.

412 413
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

Ám szerintem több okból sem lehet az eredeti szolidaritást egyszerűen az értelemben szerethessen. Vagyis Marion egyáltalán nem győzött meg róla,
én mentális aktusára hagyni. Hiszen például Descartes-nak a Lélek szenve- hogy Descartes számára a „szent barátságként” értelmezett, az Újszövetség is-
délyeibeli gyűlölet-elemzése nagyon világosan kimondja azt a végső meg- tene által bevezetett felebaráti szeretet – amint az a Voetiushoz írt levél hete-
alapozást, amely Descartes számára láthatóan többet nyom a latban, mint dik fejezetében körvonalazódik – egyáltalán szóba jöhetne az egyetemes sze-
a Kambouchner által vázolt „egológiai” típusú. Minden dolog potenciális retet alapzataként. Ezt a megoldást javasolja a következő részletben.
szeretetem tárgya – mert a leggyűlöletesebben is van valamennyi jóság: ti.
amennyiben létezik, s e létezés Istentől való. Ha az én felismerése konstituál- „Az ego pontosan annyiban szereti a másikat, amennyiben, egymást követően, először
ná a szolidáris univerzumot, akkor teljességgel igaza volna Marionnak abban, fölhagy azzal, hogy megjelenítse a másikat, aztán szeretetre gyúl a felfoghatatlan (Is-
hogy az ego a szeretetben sem lép ki abból a szerepből, amelybe az objekti- ten) iránt, végül pedig visszatér a másikhoz mint akit a felfoghatatlan szeret. Így a fele-
váló-megjelenítő cogitatióvá válás kényszerítette. Vagyis az egológiai meg- baráti szeretetnek meglesz az a funkciója, hogy az ego számára lehetővé teszi a cogitatio
alapozás Descartes-ra vonatkoztatva nem kerüli el azt a nehézséget, amelyet onto-teológiájának meghaladását, hogy végül eljusson a másikhoz mint olyanhoz.”24
Marion a descartes-i szeretetelemzés mélyén lát: hogy ti. hiába a szeretet be-
emelése a gondolatmenetbe, a karteziánus ego nem képes kilépni abból az Miután az eddigiekben az egyetemes szeretetet a kettős értelemben vett tes-
önmagába zártságból, amelybe a mindent objektiváló cogito-szerep vállalá- ti szeretetként értelmeztük, számomra semmiképp sem tűnik követendőnek
sa kényszerítette bele. Marion példája, aki a felebaráti szeretet istenét hívja segítségül. Ez az isten
ugyanis csak az embereknek tenné lehetővé, hogy részesüljenek a szeretet
„Az egész nehézség egy pontban összpontosul: nevezhetjük-e ténylegesen alter egónak, egyetemességében, noha a descartes-i szeretet egyetemessége ennél sokkal tá-
’másik énemnek’, azt, amit másfelől továbbra is az ’objektum’ módján tekintünk és gabb. Erről a tágabb értelmű egyetemességről, különös módon, a Chanut-höz
jelenítünk meg önmagunk számára, miközben, igazából, az (alter) ego sajátlagosan írott, 1647. június 6-i levélnek azok a gondolatmenetei adnak tanúbizonysá-
a szemlélés, a megjelenítés, röviden: a cogitatio módján jellemezhető. […] Úgy tűnik got, amelyek filozófiai módon értelmezik az ember kitüntetettségének biblikus
számomra, hogy a szeretetről szóló karteziánus tanítás teljes mértékben megerősíti gesztusát. Descartes itt mindenekelőtt leszögezi, hogy „egyedül Isten a világ-
azt a negatív választ, amelyet e kérdésre akkor kaptunk, amikor az alteritás szituáció­ egyetem céloka s egyszersmind ható oka is.”25 Ámde rögtön ezután hozzáte-
ját az Elmélkedésekben vizsgáltuk.”23 szi, hogy ez a célokság semmi módon nem helyeződik át az emberbe, vagyis
az ember semmiféle kitüntetettségre sem tehet szert pusztán azon az alapon,
Csakhogy az ego a metafizikában sem ölti fel teljesen megalapozó funkcióját hogy valamiféle közbülső célok volna a világegyetem közepén.
Isten s az Isten által garantált külső dolgok elgondolása előtt, s hasonlóképp,
a szeretetről szóló tanítás végső alapzata is az Isten által létező világegyetem „Ami pedig a teremtményeket illeti, amennyiben kölcsönösen egymást szolgálják,
jósága. Véleményem szerint tehát a szeretet alapzata nem az egóban lelhető föl, mindegyikük magának tulajdoníthatja ezt a kiváltságot, hogy mindazok, amik őt
mint ahogyan a metafizikai bizonyosság alapzata sem fedezhető föl a pusz- szolgálják, érte lettek.”
ta ego cogitóban. Ám bizonyosan nem kell az Epistola ad Voetium hetedik fe-
jezetének caritas-fogalma megjelenéséig várni, hogy az ego másokat átfogó
24
  Marion 1991, 219.
23 25
  „L’Ego altère-t-il autrui?” In Marion 1991, 215. Saját fordításom.   Test és lélek, 251.

414 415
II. Esszék Descartes és a testi szeretet

Sem az Ó-, sem az Újszövetség nem értelmezhető az ember kiváltságos hely- „Descartes: […] Mert mindenki által elfogadott és igaz az az axióma, mely szerint
zete melletti tanúságtételként: az okozat hasonló az okhoz. Márpedig Isten az én okom, én az ő okozata vagyok, te-
hát hozzá hasonló.
„[I]gaz ugyan, hogy a teremtés hat napját a Teremtés könyve úgy írja le, hogy úgy tű-
nik, az ember a legfontosabb szereplője; ám erre azt lehet mondani, hogy a Teremtés […]
könyvének ez a története az ember számára íródott, a Szentlélek elsősorban azokat a
dolgokat akarta részletezni benne, amelyek őrá vonatkoznak […]” Burman: Ámde így a kő stb. is rendelkezni fog istenképiséggel.

Ám ami az Újszövetséget illeti, Descartes számára egyáltalán nem magától Descartes: Bizony, ezek is Isten képére és hasonlatosságára teremtettek, csakhogy e
értetődő, hogy „a Megtestesülés misztériuma, valamint mindaz a sok jótéte- hasonlóság az ő esetükben igen távoli, csekély és zavaros. Én azonban, aki többet
mény, amit Isten tett az emberekért” azt jelentené, hogy „nem tehetett végte- kaptam Isten teremtéséből, inkább rendelkezem képével is.”26
len sok más nagy jótéteményt végtelen sok más teremtménnyel.”
Ez s a hasonló megfogalmazások kézenfekvővé teszik azt az elgondolást, Vagyis kibontakozik előttünk az Isten és a világegyetem viszonyára vonatko-
hogy Descartes számára az ember kitüntetettsége – amely azért az ő számá- zó átfogó descartes-i koncepció, amely egyrészt az ismeret-metafizikában az
ra az ember eszes lélekkel történő felruházásának értelmében mégiscsak két- istenképiség folytonos láncolatának tézisét jelenti, másrészt a szeretet-meta-
ségbevonhatatlan tény – még akkor sem tekinthető az „igazi ember” s a nem fizikában egy hasonló folytonos láncolatot implikál, a minden teremtett lé-
emberi élőlények közötti alapvető törést kielégítően bizonyító érvnek, ha az tezőnek juttatott igen nagy jótétemények folytonos láncolatát. S ehhez még
a jótétemény, amelyet az ember számára az intellektuális természet jelent – hozzá kell tennünk azt is, hogy Descartes nem annyira az Újszövetség vizsgá-
amint ez kétségbevonhatatlannak látszik – speciálisan emberi jótétemény. lata révén jutott el ehhez a gondolathoz, hanem sokkal inkább „a világ nagy
Mert hogyan is zárhatnánk ki, hogy más teremtmények más, rájuk szabott könyvének” tanulmányozása révén. A filozófiai istenismeret Descartes számá-
jótéteményekkel rendelkezzenek? ra elegendő alapzatnak bizonyul, az evangéliumi megalapozás ehhez képest
Vagyis nincs egy olyan cezúra az ésszel felruházott s az ésszel nem ren- másodlagos. A sokféle látszat ellenére nem állhatott messze attól a Spinozától,
delkező létezők közt (hangsúlyozni szeretném, hogy ez annyit is jelent, hogy aki tudja magáról, „hogy ha egyszer szert tettem egy megbízható bizonyítás-
e létezők nem megfosztva vannak az észtől, hanem egyszerűen nincs nekik), ra, nem juthatok többé olyan gondolatokra, hogy valaha is kételkedjem ab-
mint amilyet a karteziánus dualizmus nevezetes dogmája sugall. Descartes ban a bizonyításban; azért teljesen megnyugszom abban, amit az értelem mu-
kiindulópontja inkább az, hogy létezik az igen nagy jótétemények folyamatos tat nekem, sohasem aggódva, hogy talán csalódtam benne, sem pedig, hogy
láncolata, amelynek tagjaként minden teremtett létező kap valamilyen jóté- a Szentírás, még ha nem kutatom is, ellentmondásba juthatna vele. Mert az
teményt, éspedig abban a mértékben, amennyiben kifejez valamit a realitás- igazság nem ellenkezhetik az igazsággal […]”27
ból avagy tökéletességből (a perfekció spinozai értelmében). Ugyanezt a vé-
lekedést fejezi ki Descartes a Burmannal folytatott beszélgetésben.
26
  Elmélkedések, 64, AT 5, 156.
27
  21. levél, Blyenbergh-hez 1665. január 28-án. In: Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány,
Budapest: Osiris, 2002., 42­– 43.

416 417
II. Esszék

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Descartes számára a hő, a melegség az De sc a rte s, r etor ik a, hum a nizmus
élet minden területén jelen van. Kettős értelemben is a szeretet „jele”. Egyrészt
az értelmi szeretetet mindig kíséri a melegség, másrészt az ésszel nem ren-
delkező létezőket a meleg mozgatja és vezeti – egészen addig a pontig, ahol
meg nem jelenik a szeretet s az eszes lélek. Az embrionális lét az a köztes szfé-
ra, amely döntő jelentőségű mindkét oldal szempontjából.
A világegyetem valamennyi létezője Isten képére és hasonlatosságára te- A 17. századi filozófia kartezianizmushoz kötődő fő gondolkodói nem
remtetett, ami annyit jelent, hogy valamennyi létező részesül az „igen nagy viseltettek különösebb előszeretettel a humanista ars-ok kultúrája iránt.
jótéteményekben”, ki-ki saját természetének megfelelően. Vagyis nehezen Elegendő csupán arra gondolni, mennyire ellenséges volt a viszony Descartes
hárítható el a következtetés, hogy a descartes-i univerzumot teljességgel át- s Krisztina királynő azon udvari tudósai között, akik a történelem vagy a ré-
hatja a szeretet. A melegségtől kísért értelmi szeretet az, ami az emberi vilá- gi nyelvek kutatásának szentelték magukat. Ha összehasonlítjuk a Descartes
got irányítja, míg a melegség maga az ész alatti világ folyamatainak irányító- által a tudományra épülő artes mechanicaenak tulajdonított szerepet Justus
ja. S még az Isten-ember-természet viszony is felfogható mintegy a szeretet Lipsius törekvésével, hogy fölelevenítse az átfogó, humanista kultúra eleme-
teremtő emanációjaként, amelynek során az isteni természet minden irány- inek tekintett antik római „mesterségeket”, világosan látni fogjuk, hogy a
ban kiárad, s mindenfelé visszaverődik. Talán ez a megsokszorozódó-egy- korszak győzedelmes filozófiája a mechanikai tudományokra épült, nem pe-
másbagyűrődő (multiplié) szeretetáradás alkothatta volna annak az újonnan dig a „szabad művészetek” humanista hagyományára. Kézenfekvő a karte-
kidolgozott metafizikának a fundamentumát, amelyet Descartes Erzsébet zianizmust olyan beállítódásként értelmezni, amelynek hatására teljességgel
hercegnővel tett heidelbergi sétái alkalmával fejthetett volna ki, talán vala- ellenségesen viszonyulunk két dologhoz. Az egyik az értékrendszerek eleve
hogy úgy, mint később előkelő hölgye vidéki kastélyában a világok sokasá- adottsága, vagyis az, ha a kutató saját vizsgálódásait megelőzően adatnak ez
gáról társalkodó Fontenelle.28 értékek. A karteziánus gondolkodó arra fog törekedni, hogy az értékek ma-
gában a tulajdonképpeni emberi tevékenység folyamatában jöjjenek létre. Ez
persze mindjárt azt is jelenti, hogy a karteziánus semmiképp sem ellenséges
a humanizmussal mint olyannal szemben. Ha a „humanizmus” kifejezést a
magunk alkotta értékrendszer általános alapjának megjelölésére alkalmaz-
zuk, akkor a karteziánus gondolkodót par excellence humanistának kell te-
kintenünk. A legfontosabb kérdés ekkor az lesz, hogy miféle tevékenység al-
kotja ezt a tulajdonképpeni értelemben vett humanitást.
Épp ennyire kézenfekvő azonban az is, hogy a karteziánus gondolko-
dót úgy tekintsük, mint aki ellenséges mindazzal szemben, ami korlátozza
28
 Nem hiszem, hogy bármiféle hatásról lehetne beszélni, de érdekes megfigyelni, hogy Leibniz
egyetemes tudásra vonatkozó igényét. Egyik előfeltevése kétségkívül az a té-
korai írásaiban a tudós társaságok felállításáról kifejezetten beszél az Istenből kisugárzó szere-
tet megsokszorozódásáról s az egyes lelkek általi egymásra tükröződéséről. Lásd pl. Grundriss
zis, mely szerint elvileg minden megismerhető clare et distincte, világosan és
eines Bedenkens von Aufrichtung einer Societät 1671-ből, in: Akademie-Ausgabe, 4. sorozat elkülönítetten. S ez nem csupán a tulajdonképpeni teoretikus tevékenység-
1. kötet, 530–543, kül. 532. re vonatkozik, hanem éppúgy az emberi tevékenység etikai tartományára is.

418 419
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

Alapvetően két tényezőn múlik, hogy megvalósítható-e ez az egyetemes tu- Az eddig mondottak lényegében még mindig a weberi értelemben vett
dásigény; az egyik az, hogy megtaláljuk az igazi módszert – ennek létezése ideáltípusok szintjén maradnak. Annak érdekében, hogy kicsit több realitá-
felől a karteziánus egy pillanatig sem kételkedik –, a második pedig az, hogy suk legyen, szeretném, ha vetnénk még egy pillantást az Értekezés a módszerről
legyen elég időnk alkalmazni e módszert minden egyes kérdésre – és itt ismét című írás azon híres szakaszaira, amelyekben Descartes kifejezetten a hagyo-
hangsúlyozni kell, hogy az etika tartományáról is szó van, sőt e második té- mányos értelemben vett humanista ars-ok jótéteményeiről beszél, valamint ar-
nyező különösen az etika kérdésköre szempontjából fontos. ról, hogy miért nem építi rájuk filozófiáját minden jótéteményük dacára sem.
Úgy fogalmazhatunk tehát, hogy a karteziánus gondolkodó nem viselte- Első olvasásra persze szinte föl sem merül, hogy jótéteményekről is szó
tett ellenségesen a humanista ars-ok minden fajtájával szemben. Ám annak a lehet:
humanizmusnak az értelme, amelyen az elfogadott ars-ok nyugodtak, nem
lehetett eleve, a filozófus-tudós tulajdon tevékenységétől függetlenül adott. „Gyermekkorom óta könyvekkel tápláltak, s minthogy meggyőztek róla, hogy álta-
Az emberi lény – s ennyiben a humanitás – megkérdőjelezhetetlenül legfon- luk világos és biztos ismeretet szerezhetünk mindarról, ami hasznos az életben, na-
tosabb „része” vagy aspektusa a jól vezetett elme, melynek csaknem minden- gyon óhajtottam megtanulni őket. Mihelyt azonban befejeztem azt az egész tan-
ható kezelője a filozófus maga. Mind az igazság, mind a moralitás kritériu- folyamot, […] egészen megváltozott a nézetem. Mert annyi kétségbe és tévedésbe
mának a lényegileg öntudatos, filozófusként tevékeny elme önmagára való voltam bonyolódva, hogy úgy látszott, tanulmányaimnak nincs is más hasznuk, mint
reflexiójából kellett kiemelkednie. az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat. […] Mindez arra bátorított, hogy
Amiről eddig szó esett, az, végül is, egy ismert képlet fölírása új alakban. […] azt gondoljam: nincs a világon olyan tudomány, amilyennel azelőtt kecsegtet-
De tegyük fel, hogy a karteziánus váratlanul választ talált minden olyan kér- tek engem.” (Értekezés, 17)
désre, amely a teoretikus és az etikai tevékenységet illeti. Bármennyire fontos
is ez önmagában, mégis fel fogja ismerni, hogy ekkor új típusú kérdések me- Ezek az erősen fausti ihletettségű sorok igen meggyőzően hatnak, különö-
rülnek föl: nem feledkezhet meg ugyanis az afféle „individuumközi” ars-ok sen, ha fölidézzük e hirtelen nézetváltás antropológiai alapzatát ez írás egyik
rendszeren belüli helyéről, mint amilyen a politika. Mert hogyan lesz képes első bekezdésében.
az öntudatos elme létrehozni egy politikai közösséget pusztán tulajdon teo-
retikus és etikai önreflexiójának talaján, anélkül, hogy bármiféle előre adott, „[S]okszor kívántam, bár volna felfogásom oly gyors, képzeletem oly tiszta és határo-
például biblikus-teológiai alapra támaszkodnék? S fölmerül itt egy másik kér- zott, emlékezetem oly átfogó és készséges, mint némely más emberé. S nem ismerek
dés is, amely a helyzetet tovább rontja. Nagyon jól el tudjuk képzelni, hogy egyetlen más minőséget sem, melyek tökéletesebbé tehetnék az elmét. Mert ami az
az a sajátos módszer, amely világos és elkülönített ideákat szolgáltat, kitű- észt vagy a józan értelmet [raison ou le sens] illeti, amennyiben kizárólag ez tesz ben-
nően működik az etika teoretikus megalapozásának szintjén. De vajon ho- nünket emberré s különböztet meg bennünket az állatoktól, nagyon hajlok arra a
gyan lehetséges túllépnünk saját személyiségünk felépítésének etikai tarto- nézetre, hogy ez teljes egészében jelen van minden egyes emberben.” (Értekezés, 15)
mányán, hogyan vagyunk képesek felvenni a másik felé vezető irányt – ami
pedig szükségszerű mind a gyakorlati tevékenységként felfogott etika, mind a E különös gondolatmenet fő tanulsága az elme bifurkációja: igaz ugyan, hogy
politika számára? Úgy vélem, épp ezen a ponton vált kikerülhetetlenné még vannak olyan „minőségek”, melyek „tökéletesebbé teszik az elmét” – a gyors
Descartes számára is egyfajta visszatérés a hagyományos humanista ars-okhoz. felfogás, a tiszta képzelet, az átfogó emlékezet –, ám van egy mélyen karteziá-
nus teoréma, amely mindezeket a minőségeket a háttérbe tolja. Amennyiben

420 421
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

valaki képes rá, hogy egyre tökéletesebbé váljék, ezzel mindjárt el is árulja azt, rendűnek tekintendők. Mindez azt jelenti, hogy Descartes az ész s a rá épü-
hogy szükségképp nem ő a legtökéletesebb létező.1 A legnagyobb tökéletes- lő tudományok és mesterségek mellett tette le voksát, mert számára ez volt
ség ugyanis nem más, mint valamennyi tökéletesség felbonthatatlan egysé- az ember mivolt belső magvához vezető, egyetlen út, miközben az elme nem
ge.2 Abban a pillanatban, amelyben felfedeztük végtelen tökéletesedési ké- igazán ésszerű részein alapuló ars-oknak nem volt közvetlen jelentőségük jo-
pességünket, egyszersmind felfedeztük a végtelen szakadékot is saját létünk gos önbecsülésünk, vagyis emberi lényként való konstitúciónk szempontjából.
és Istené között. Isten teljességgel képtelen arra, hogy még tökéletesebbé vál- Nézetem szerint ez egy alapvetően helyes interpretáció, ám talán még-
jék, hiszen nem más, mint valamennyi lehetséges tökéletesség felbonthatat- sem a teljes igazság Descartes kanyargós ösvényeiről. Vannak ugyanis olyan
lan egysége. Ez általános karteziánus elvnek – a tökéletesedés elárulja a tö- szakaszok az Értekezésben, melyek egy némileg összetettebb képet kínálnak.
kéletlenséget – másik alesete az, amikor az elme – iménti „minőségei” révén Figyeljünk föl például erre a zavarba ejtő sorra:
egyre tökéletesebbé válva – elárulja mind a minőségek e csoportjának, mind
a rájuk támaszkodó elmének elkerülhetetlen tökéletlenségét; hiszen mindig „Mivel azonban ezt az írást csak történetként adom elő, vagy ha úgy tetszik, csak
is szükségük lesz a tökéletesedésre. Ám a karteziánus fölveti a kérdést, hogy olyan meseként, amelyben – néhány követésre méltó példa mellett – talán több más,
az elmén belül, a kevésbé tökéletes rész mellett nem fedezhetünk-e fel egy olyan is akad majd, melyet jó okkal nem kell majd követni, azt remélem, némelyek-
olyan, értékesebb részt, amely bizonyos értelemben nem szorul rá további tö- nek hasznára lesz, anélkül, hogy bárkinek is ártana […]” (Értekezés, 16)
kéletesedésre. A karteziánus meggyőződése szerint természetesen van ben-
nünk ilyen „rész”, s természetesen épp ez az, ami az emberi lény ember voltát A „történet” (histoire), „mese” (faible), követés (imitation), „talán” nem olyan
alkotja megkülönböztetvén őt az állatoktól. Ez az a rész, amely „teljes egészé- kifejezések, melyek jól illenének az imént vázolt képbe. Mégis, Descartes ki-
ben jelen van valamennyi emberben”, s nincs szüksége semmiféle további tö- fejezetten azt szeretné, ha úgy tekintenénk az ego utazására legbenső magja
kéletesedésre: ez az egyik aspektusa az ember istenképiségének is. felé, vagyis az ész ama birodalma felé, amely el kell különüljön mindenfajta
Ez az eredmény egyrészt hathatósan támogatja az elme „igazán” embe- partikularitástól, idioszinkráziától, mint egy történetre, egy mesére, amely
ri fakultásának felsőbbségéről szóló elgondolást, másrészt végzetesnek bizo- nagyon is hagy teret a partikuláris értékelések számára, beleértve még a java-
nyul az „állati” minőségek szempontjából. Következésképp azok a humanista solt útvonal teljes elutasítását is. De vajon nem a másik felé való szükségszerű
ars-ok, amelyek az elme alacsonyabb minőségeire épülnek, alacsonyabb ren- irányvétel az, ami kikényszeríti ezt a meggondolást? Bizonyára van valami-
dűnek tekintendők a filozófia egész rendszerén belül elfoglalt helyüket illetően lyen elemi etikai és politikai motívum abban, hogy miként próbáljuk meg-
is, míg azok a tudományok, scientiae, melyek a – hol le bon sens-nak, hol bona győzni a másikat arról, hogy jobban teszi, ha a mi gondolkodás- s cselekvés-
mens-nek, hol pedig l’ âme raisonnable-nak vagy egyszerűen csak mens-nek ne- módunkat követi. Hiszen ha megváltoztatja a filozófiának az Értekezésben
vezett – felsőbb fakultás helyes működésétől függnek, a többieknél magasabb tárgyalt alapkérdéseiről vallott nézeteit, ezzel óhatatlanul másként is kezd
majd élni. S akkor nagyon is számít, hogy „dogmatikusan” közelítünk-e hoz-
zá – vagyis matematikailag biztosított tudásunkat fitogtatva arról, hogyan
1
 Ez a teoréma az Elmélkedések egyik istenérvének a második sorozat ellenvetésre adott válasz-
kell élni – vagy pedig egy történetet mondunk el, egy mesét, melyet jogá-
ban olvasható rekonstrukciójában játszik kitüntetett szerepet.
2
 Sed praeterea in Deo intelligimus absolutam immensitatem, simplicitatem, unitatem omnia
ban áll majd követni vagy nem követni. Tehát úgy vélem, szükségszerű volt
alia attributa complectentem, quae nullum plane exemplum habet, sed est, ut ante dixi, „tan- Descartes számára, hogy „elméje történetét” teljességgel retorikusan mesél-
quam nota artificis operi suo impressa” […] AT VII, 137, saját kiemelésem.

422 423
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

je el, azaz hogy „artisztikus” eszközt alkalmazzon olvasói meggyőzésére azon „De nem félek kimondani, hogy azt hiszem, sok szerencsém volt, mert ifjúkorom óta bi-
belátásai igazságáról, melyeket nem artisztikus módon látott igazolhatónak. zonyos utakon járva, olyan megfontolásokhoz és elvekhez jutottam, amelyekből mód-
Az a nézetem, hogy Descartes törekvése mások meggyőzésére fontos sze- szert alkottam magamnak; ennek segítségével pedig, úgy vélem, fokozatosan növelhe-
repet kellett játsszon abbéli döntésében, hogy filozófiájába való beavatásként tem ismereteimet, s lassanként elérhetem azt a legmagasabb pontot, amelyet elmém
egy történetet, egy mesét mond el, további igazolást nyer a második sorozat középszerűsége és életem rövid tartama mellett egyáltalán elérhetek.” (Értekezés, 15)
ellenvetésre adott válaszok egy helyének felidézésétől, amelyben Descartes
egy bizonyos „analitikus” módszert felruház a clare et distincte belátott igaz- Megvilágító erejű lehet, ha összevetjük az iménti idézetbeli „bizonyos utakon”
ságok bemutatásának retorikus, artisztikus, anagogikus útjának előnyeivel. (certains chemins) kifejezést azzal, amelyet ugyanennek az értekezésnek má-
sodik részében olvasunk, ahol Descartes arra figyelmeztet bennünket, mek-
„Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, […] olyannyira, hogy ha az olvasó hajlandó kora veszélyekkel jár lerombolni bármely létező kormányzatot.
azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg fog-
ja érteni és el fogja sajátítani a dolgot, mintha ő maga jött volna rá. […] „Végül pedig ezek a hibák majdnem mindig elviselhetőbbek, mintsem megváltozta-
tásuk volna. Olyanok, mint a nagy utak [les grand chemins], amelyek hegyek közt
A szintézis ezzel szemben az ellentétes […] úton bizonyítja […] igen világosan a kö- kanyarognak, s amelyek, ha sokat járják őket, lassanként oly simák és kényelmesek
vetkeztetést úgy, hogy a definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problé- lesznek, hogy sokkal jobb ezeken járni, mintsem egyenesebb útra vállalkozva szik-
mák hosszú sorát alkalmazza […] Ám ez a módszer nem oly kielégítő, mint az ana- lákra felmászni és szakadékok mélyére zuhanni.” (Értekezés, 27)
lízis módszere, s a tudni vágyók elméjét nem tölti ki annyira, mivel nem mutatja meg
az utat, amelyen a kérdéses dolgot felfedeztük. Jól látható, hogy a nagy, kanyargós utak követésének artisztikus módszere
Descartes számára három fő jelentőségre tesz szert: etikai, politikai és peda-
Én azonban egyedül az analízist követtem Elmélkedéseimben, mivel ez a tanítás igaz gógiai jelentőségre. A skolasztikus kurzusoktól nem érintett olvasók, az ál-
és legjobb útja. […] lam alattvalói vagy polgárai s a filozófia hallgatói lebegnek Descartes szeme
előtt, mikor ezt a stratégiát alkalmazza. Az analógia e három terület között
Ez volt az oka annak, hogy inkább elmélkedéseket írtam, nem pedig a filozófusok néhány sorral korábban kifejezetten meg is jelenik:
módján disputációkat vagy a geométerek módján teorémákat és problémákat. Ezzel
ugyanis azt akartam nyilvánvalóvá tenni, hogy csak azokra számítok, akik hajlandók „Ennek példájára arra a meggyőződésre jutottam, hogy valóban nem volna értelmes
velem együtt figyelmesen megvizsgálni a dolgot s elmélkedni róla. […] dolog, ha az egyes ember olyképp akarna egy államot megreformálni, hogy mindent
alapostul megváltoztat, mindent felforgat benne, hogy azután újra építse; ily módon
Ezért aztán joggal követelek különleges figyelmet olvasóimtól; azt az írásmódot vá- nem lehet még a tudományok épületét sem megreformálni vagy az iskolákban a megál-
lasztottam ki, mellyel ezt a figyelmet a lehető legjobban felkelthetem. […]” (Elmél- lapított tanítási sorrendet megváltoztatni.” (Értekezés, 27)
kedések, 121)
S természetesen amikor tulajdon iskolai fejlődéséről beszél iménti idézetünk-
A módszerről szóló értekezés másik figyelemre méltó jegye a La Flèche-i líce- ben, akkor nem mulasztja el kiemelni a La Flèche-i tanulmányok globális hasz-
umbeli curriculum egyes elemeinek pozitív értékelése. nosságát, bármit gondolhatott is e curriculum egyes diszciplínáiról.

424 425
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

Úgy gondolom, Descartes egész életében meg volt győződve a hagyomá- ismerjük meg őket; s aminek az erény szép nevét adják, gyakran nem egyéb, mint ér-
nyos humanista ars-ok globális hasznáról. Erre utal az analitikus módszer po- zéketlenség vagy gőg, kétségbeesés vagy apagyilkosság.” (Értekezés, 20)
zitív értékelése iménti idézetünkben vagy az a tény, hogy sohasem írt „szin-
tetikus” jellegű művet, ellenben még a dialógus- illetve trialógusformával is Ha fölidézzük magunkban a Filozófia alapelvei latin kiadásához írott előszót,
kísérletezett egyik kései művében. Ugyanez nem mondható el azonban a sko- ahol Descartes az igazi erényekről beszél, melyek egysége nem más, mint az
lasztikus curriculumot alkotó diszciplínákról egyenként: kései korszakában emberi elme istenképi részéből származó bölcsesség, sapientia, jól láthatjuk,
határozottan negatív módon foglalt állást velük kapcsolatban. Az Értekezés hogy a pogányok erkölcsről szóló írásaival sem az volt a baja, hogy túlságo-
megírásának idején úgy gondolhatta, háromféle tudomány van. Az első osz- san kiemelik az erényeket, hanem hogy nincsenek jól megalapozva. Vagyis
tály az egyszerűen áltudománynak minősíthetők világos esetei: nem használják ki a matematika nyújtotta lehetőségeket.
A harmadik csoportot azok a diszciplínák alkotják, amelyeket az Érteke-
„Ami […] az áltudományokat illeti, úgy véltem, eléggé ismerem értéküket, hogy meg zés első része úgy sorol fel, hogy nem értékeli őket egyértelműen: van bennük
nem csalhatnak sem egy alkimista ígéretei, sem egy asztrológus jövendölései, sem egy valami, ami megbízhatatlanná teszi őket. Hozzávetőleg ezek azok a diszciplí-
mágus csalafintaságai, sem bárkinek hazug mesterkedései vagy dicsekvései, aki hiva- nák, melyeket ma a humaniórák körébe sorolnánk. Az etikának e körön be-
tást csinál abból, hogy többet akar tudni, mint amennyit valóban tud.” (Értekezés, 22) lül némileg kiváltságos hely jut: amennyiben hozzákapcsolódik a matemati-
kához, elveszti hagyományosan humanista alapjellegét s a tulajdonképpeni
A második, egyértelműen értékelhető csoport azokból a diszciplínákból áll, emberi elme sajátos tevékenységén alapuló, valódi tudományokhoz kapcso-
amelyek az új tudomány igazi magját alkotják. Hiszen a matematika és az lódik. Ha erre nem képes, lényegileg bizonytalan marad, hiszen akkor két
etika nem kárhoztatható igazán még azokért a „hibákért” sem, amelyeket lehetőség kínálkozik: vagy történeti-néprajzi kutatásokra és beszámolókra
Descartes inkább a gondolatmenet szimmetriája kedvéért említ, nem pedig épül – ám akkor óhatatlanul viszonylagossá válik; vagy a kinyilatkoztatott
azért, mert csakugyan vétkeseknek tartja őket bármiben is. teológiára épül, ami szintén nem problémátlan ez írás végén érintendő okok-
ból. Egyik úton sem jutunk evidens belátásokhoz arról, hogyan kell élnünk.
„Különös örömöm telt a matematikában okoskodásainak bizonyossága és evidenciá-
ja miatt; de még nem ismertem fel igazi hasznát. Azt gondoltam, hogy csupán a me- „Tudtam, hogy a nyelvek […] szükségesek a régi könyvek megértéséhez, hogy a mesék
chanikai mesterségek számára hasznos, és ezért csodálkoztam, hogy noha alapjai bája ébresztően hat az elmére; hogy a történelem emlékezetes tettei felemelően hat-
olyan szilárdak és erősek, mégsem építettek rá valami magasabbat.” (Értekezés, 20) nak reá, s ha kellő körültekintéssel olvassuk őket, segítenek kiművelni ítélőerőnket;
hogy minden jó könyv olvasása olyan, mintha elmúlt századok legderekabb emberei-
Nehezen látható be, miért kellene kárhoztatnunk egy tudományt alapjainak vel […] társalognánk […]; hogy az ékesszólásnak páratlan ereje és szépsége van; hogy
szilárdsága miatt. Descartes sem ezt teszi, hanem azokra gondol, akik figyel- a költészetben a legelragadóbb báj és édesség van; […] hogy a teológia arra tanít ben-
men kívül hagyják e diszciplína szilárdságát. nünket, hogyan juthatunk a mennyországba; […] De végül is úgy éreztem, már elég
időt fordítottam a régi nyelvekre, sőt a régi könyvek olvasására is, mind történeteik-
„Viszont a régi pogányoknak erkölcsről szóló írásait csak homokra és sárra épült büsz- re, mind meséikre. Mert ha a régi századok embereivel társalgunk, ez majdnem olyan,
ke és pompás palotákhoz hasonlítottam. Roppant magasra emelik az erényeket, be- mintha utaznánk. Jó, ha tudunk valamit a különböző népek szokásairól, hogy egész-
csesebbnek láttatják minden földi dolognál; de nem tanítanak meg arra, hogyan ségesebben ítélhessünk a magunkéiról, s ne gondoljuk azt, hogy ami ellenkezik a mi

426 427
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

szokásainkkal, nevetséges és észellenes […] Ám ha az ember túl sokat utazik, idegen- „[E]gy magasröptű szellemnek a sokaságtól távol álló gondolatai fejeződnek ki a leg-
né válik saját hazájában; s ha nagyon kíváncsi arra, mi történt az elmúlt századokban, pontosabban a mindennapi nyelv leginkább használatos kifejezéseivel, melyeket a
rendszerint nagyon tudatlan marad abban, mi történik a jelenben.” (Értekezés, 18) hosszú használat tett tökéletessé.”3

Ez a látszólag tisztán metodológiai megfontolás egy fontos morális belátáshoz Ezt az összhangot foelix rerum cum sermone concordiának nevezi, s csakugyan
vezeti el az olvasót: ha a történelemre próbáljuk építeni az etikát, elveszettnek nem nehéz felfedezni az igazi ékesszólás ez eszményében Descartes saját, élet-
érezzük majd magunkat a jelen kihívásaival szemben, döntéseink oda nem hossziglani törekvését arra, hogy a mindennapi gondolkodásnál sokkal mé-
illők lesznek, s veszélyesen figyelmen kívül hagyjuk az emberi erők korlátait. lyebben fekvő igazságokat a mindennapi kommunikáció csatornáin fejezze
ki. Az iménti idézetben szereplő kifejezés – „verbis … longo usu emendatis” –
„Ezenfelül a mesék sok olyant tüntetnek fel lehetségesnek, ami nem az […] s azok, nyilvánvalóan párhuzamos az Értekezés II. részéből idézett „nagy utakkal”,
akik a belőlük vett példák után indulnak, könnyen esnek regényhőseink túlzásaiba melyek a sok járástól, lassanként váltak oly simává és kényelmessé, hogy „sok-
és olyan célokat tűznek ki maguk elé, melyek meghaladják erejüket.” (Értekezés, 19) kal jobb ezeken járni, mintsem egyenesebb útra vállalkozva sziklákra mász-
ni és szakadékok mélyére zuhanni.”
A retorika s a költészet tárgyalásakor az elsőként említett előnyöket később Descartes azzal folytatja levelét, hogy mivel az episztolák nagy fontossá-
teszi viszonylagossá egy módszertani megfontolás: gú kérdéseket tárgyalnak, a tiszta ékesszólás nem elegendő, ki kell őket egé-
szíteni a persuadendi scientia technikáival. Ez arra készteti, hogy felvázolja a
„Nagyra becsültem az ékesszólást és szenvedélyesen szerettem a költészetet; de úgy meggyőzéstudomány történetének fő vonalait, aminek nem csupán történe-
véltem, mindkettő inkább az elme adománya, mintsem a tanulás gyümölcse. Akik a ti jelentősége van, hanem legalább ennyire rendszertani is. Világosabbá válik
legélesebb elméjűek és legjobban dolgozzák ki gondolataikat, hogy világosan és ért- ugyanis a retorikának a karteziánus projekten belüli szerepe.
hetően fejtsék ki őket, azok tudják meggyőzni a legjobban az embereket arról, amit ál- Descartes a kezdeti kor – primis & incultis temporibus – ékesszólását ki-
lítanak, ha paraszti nyelven beszélnek és sohasem tanultak is retorikát.” (Értekezés, 20) egészítésre nem szorulónak tekinti, mivel az ékesszólásnak egyes nagy szel-
lemekben benne rejlő isteni ereje elegendő volt arra, hogy elérje a később ki-
A retorika helyéről itt vázolt kép különösen annak fényében válik érdekessé, egészítésként fellépő meggyőzéstudomány három fő célját: a nevelést – rudes
hogy Descartes bekapcsolódott a Guez de Balzac, kortárs humanista próza- homines ex sylvis eduxit –, a törvényhozást etikai szabályok és politikai törvé-
író stílusáról folytatott vitába. Ez a vita késztette arra, hogy egyfajta apológi- nyek megalkotása révén – leges imposuit, urbes condidit –, valamint a politi-
át írjon az 1624-ben Párizsban megjelent Lettres du Sieur de Balzac című kö- kus mesterségét – habuit persuadendi potentiam simul & regnandi.
tet leveleiről, éspedig egy Censura quarundam Epistolarum Domini Balzacii Jól láthatóan a retorikának ahhoz a három, fő tartományához érkeztünk,
címmel ellátott levél formájában. Ebben a levélben, bevezetés gyanánt, a pu- melyekkel az Értekezés iménti analízise során találkoztunk. Ami azt jelenti,
ritas elocutionis-t az egészséges emberi testtel, az elegantia & venustas-t pedig hogy a retorika fő céljai nem mentek át jelentős változáson azokban az évszá-
egy tökéletes alakú hölgy szépségével hasonlítja össze. Ezt követően Balzac zadokban, amelyek az emberek közti viszály kitörését követték. A fő különbség
stílusát annak az ideálnak szellemében dicséri, melyet ő maga kívánt elérni.
3
  Cogitationes altissimi spiritus, atque a plebe semotae, verbis in ore hominum frequentibus &
longo usu emendatis, accuratissime exprimuntur; AT I, 8.

428 429
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

mindössze annyi, hogy a módszerek, melyeket a tanárok, törvényhozók, po- révén. Descartes nem remélhette, hogy saját kora visszaállítja az igazság egyed-
litikusok alkalmaznak, silánnyá váltak. Ahelyett ugyanis, hogy továbbra is uralmát. Alapvető célja nem lehetett más, mint hogy elkerülje a mesterkélt
nyílt sisakkal küzdöttek és kizárólag az igazság csapatait fogadták volna zsold- logikai eszközök használatát, és hogy megteremtse azt az összhangot mély
jukba (aperto Marte, & solius veritatis copiis), álokoskodások és csalárd kife- gondolkodás és mindennapi kifejezésmód között, melynek példázatos alak-
jezések révén próbáltak diadalmaskodni (sophismata & inanes verborum in- ja Guez de Balzac volt – vagy legalábbis Descartes ilyen alakká stilizálta őt.
sidias). Ez a folyamat végül oda vezetett, hogy az ékesszólás mesterei a rossz Ha most visszatérünk az Értekezés első részében adott felsoroláshoz, mely-
ügyeket kezdték szolgálni (praecipuam artis gloriam ponerent in deterioribus ben a különböző diszciplínák erényei és vétkei ismerszenek meg, látni fogjuk,
causis sustinendis), s végül még önmagukat mint embereket is elsilányították hogy feltehető egy igen egyszerű kérdés: ha fő célunk a relativizmus elkerü-
(optimi oratores esse non potuerint, quin mali homines viderentur). lése, akkor miért nem keresünk támaszt a teológiában? Hiszen Descartes ki-
Nincs szükségünk most rá, hogy végigkövessük a balzaci művészet des- fejezetten állítja is, hogy nagyra becsülte „teológiánkat”. Ám Descartes nem
cartes-i méltatásának minden történeti kanyarulatát. E nélkül is fölismerhet- volt maradéktalanul elégedett a teológiával sem.
jük a rokonságot a retorika hanyatlásának történeti sémája és az igazi filozó-
fia hanyatlásáé között, amelyet a Szabályok az értelem vezetésére című írás a „Amikor azonban megtudtam, mint nagyon biztos dolgot, hogy az oda [ti. a menny-
szillogisztika kritikájaként fogalmaz meg. országba] vezető út éppúgy nyitva áll a legtudatlanabb, mint a legtudósabb előtt, s
hogy az oda vezető kinyilatkoztatott igazságok meghaladják értelmünket, nem mer-
„Meg vagyok győződve arról, hogy az igazságoknak a természettől az emberi szel- tem volna alávetni őket gyenge okoskodásomnak. Úgy gondoltam, aki megvizsgá-
lembe ültetett néhány első magva, amelyet, annyi különböző tévedésről olvasva és lásukra vállalkozik, és sikert akar ebben elérni, annak rendkívüli mennyei segítség-
hallva minden nap, elfojtunk magunkban, olyan erőteljes volt abban a nyers és tisz- re van szüksége, s többnek kell lennie embernél.” (Értekezés, 21)
ta korban, hogy az észnek ugyanazzal a világosságával, amelynél fogva többre be-
csülték az erényt a gyönyörnél, az erkölcsöt a hasznosnál, ha nem tudták is, miért Azt hiszem, Descartes legfőbb baja a teológiával nem az volt, hogy a legtudat-
van ez így, mégis felismerték a filozófia s matematika igaz eszméit is, habár nem vol- lanabb embernek is juttat némi szerepet. Hiszen semmi kifogása sem volt a
tak még képesek rá, hogy teljesen elsajátítsák e tudományokat.” (4. szabály, Váloga- paraszti nyelvvel szemben, ha világos és elkülönített megragadásból származó
tott filozófiai művek, 107) ideák fejeződnek ki a tudatlanok nyelvén. Legfőbb gondja az volt, hogy nem
tudjuk biztosan, milyen szerepet játszhat a bölcs amennyiben bölcs: nem tu-
Úgy vélem, ennek alapján kimondhatjuk, hogy Descartes-nak volt egy gyö- lajdoníthatott bizonyossággal döntő szerepet az emberi bölcsességnek a menny-
nyörű látomása az aranykorról, melyben az igazság az őszinte emberek elmé- országhoz vezető út megtalálásában. Hiszen annak a bizonyosságnak, ame-
jén keresztül szinte magától terjedt, anélkül, hogy megfelelő szóhasználaton lyet keresett, végül is „értelmünkön” kellett alapulnia.
vagy olyan módszertani eszközökön kellett volna töprengeni, mint amilyen
a szillogizmus. Miután azonban a viszály megfertőzte az elméket, az igazság Nagyjából ezt a képet kapjuk az Értekezés valamelyest szoros, ugyanakkor a
elvesztette erejét arra, hogy közvetlenül hatása alá vonja az emberek elméjét, kontextusra is figyelő olvasatából. Ám azt is tudjuk, hogy meglehetős mó-
s bizonyos rossz emberek fölismerték, mekkora esélyük támadt ezáltal arra, dosulások figyelhetők meg a descartes-i tanításban az Értekezés és az első fi-
hogy magukhoz ragadják a hatalmat a mindennapi módon gondolkodó em- lozófiáról szóló Elmélkedések között. Például Rodis-Lewis arra hívja fel a fi-
berek fölött részben a mesterkélt eszközök, részben az elsilányított retorika gyelmet, hogy az arbitrii libertas és kiegészítése, a bienveillance még szinte

430 431
II. Esszék Descartes, retorika, humanizmus

semmilyen szerepet sem játszik az Értekezésben.4 Lezárásképpen arra szeret- uralkodóházának esélyei a vesztfáliai békéhez vezető tárgyalásokon arra,
nék utalni, milyen változás figyelhető meg Descartes-nak a humanisztikus hogy visszaszerezzen valamit az elvesztett pfalzi választófejedelemségből, ál-
ars-okhoz fűződő viszonyában. Mint már említettem, ez a változás nem az talánosságban pedig arról, hogyan kell jól irányítani egy államot. S ami még
általános értelemben vett hagyományt illeti: Descartes mindvégig kitartott ennél is fontosabb, miután Descartes elvesztette minden reményét arra, hogy
amellett, hogy az olvasónak joga van a megfelelő anagogikus eszközökhöz, a németalföldi akadémiai élet befolyásos személyisége legyen, Stockholmba
amelyek a világos és elkülönített ideákból nyert belátásokat hozzáférhető- ment, hogy valamiképp megkísérelje befolyása alá vonni Krisztina királynőt.
vé teszik számára. Ám a változás nagyon is vonatkozik az iskolai curriculum Vélhetően azt gondolta, talált egy „egyenesebb utat, sziklákat megmászva.”
egyes elemeihez való viszonyára. Az Elmélkedések idején meg van győződ- Mi azonban más véleményen lehetünk: ez a kísérlete sem kerülte el saját ma-
ve róla, hogy elérte a bizonyosságnak a matematikainál magasabb fokozatát, ga jövendölte sorsát és végül ő is „szakadékok mélyére zuhant.”
vagyis filozófiája már nem a matematikából nő ki mint szilárd fundamentu-
mából, hanem a metafizikából. Ettől kezdve a metafizika az a kiindulópont,
ahonnan megpróbálja elérni a legtökéletesebb morálfilozófiát.
Ezzel a változással párhuzamosan komoly változást figyelhetünk meg az
iskolai filozófiával s bizonyos értelemben még a politikával kapcsolatos né-
zeteiben is. Ha korábban meg is volt győződve a skolasztikus kerülőút szük-
ségességéről a magasabbrendű tudás elérése érdekében, s hogy szükségképp
alkalmazkodni kell még a nyilvánvalóan rosszul működő, ámde létező kor-
mányzathoz is, e későbbi periódusban látványosan szakít az iskolai tanítás-
sal. Nemcsak arról van szó, hogy a Filozófia alapelveit Erzsébetnek, egy – ha-
talomtól megfosztott – hercegnőnek ajánlja, hanem arról is, amit ugyane mű
francia kiadásának előszavában Picot abbéhoz ír:

„[H]a rossz alapelveink vannak, minél inkább tiszteljük őket, s minél nagyobb gond-
dal igyekszünk különféle következtetéseket levonni belőlük, azt gondolva, hogy ezt
jelenti a filozofálás, annál inkább eltávolodunk az igazság és a bölcsesség megisme-
résétől. Ebből le kell vonnunk a következtetést, hogy akik a legkevesebbet tanultak
mindabból, amit mostanáig filozófiának neveztek, azok a leginkább képesek az iga-
zi elsajátítására.” (Alapelvek, 12)

Másfelől, még ha igaz lehet is, hogy Erzsébetnek semmilyen hatalma


sem volt, levelezésük mégiscsak olyan kérdések körül forgott, mint az ő

4
  Lásd erről e kötet első részét, különösen 116. skk.

432 433
Európa-et űdök : De sc a rte s, L eibniz, X I V. L ajos

R ené Descartes, az újkori Európa filozófiájának mitikus megalapítója,


eddigi ismereteim szerint nem tekintette filozófiai reflexióra kívánkozónak
Európa eszméjét. Magától értetődő természetességgel használja a kifejezést,
mint amikor például a La Flèche-i líceumra gondolva „Európa egyik leghíre-
sebb iskolájáról” beszél,1 vagy amikor az igazság természetes világosság általi
kutatásáról szóló írástöredékében a trialógus egyik szereplőjével, Eudoxus-szal
a következőt mondatja: „De meggyőződésem, […] hogy egy jó nevelésű em-
bernek […] éppúgy nem kell ismernie a római-germán birodalom történetét,
mint Európa legkisebb államáét; csak arra kell ügyelnie, hogy becsületes és
hasznos dolgokra fordítsa szabad idejét, és csak a legszükségesebb dolgokkal
terhelje emlékezetét.”2 Ha szigorúan véve nem is következik ez utóbbi idé-
zetből, mégis gyanítható, hogy a negligálás oka épp az újonnan alapított fi-
lozófia természetében rejlik: Európa csupán történetileg megközelíthető fo-
galom, amely nem alkalmas a clara et distincta perceptio általi megragadásra,
azaz nem tartozik az emlékezetet terhelendő „legszükségesebb dolgok” közé.
A mechanikai tudományeszme révén aligha ragadhatók meg világosan és el-
különítetten olyan létezők, mint a Német–Római Birodalom vagy Európa.
Még mielőtt ennyivel mindjárt elintézettnek is gondolnánk Descartes eu-
ropéer voltának kérdését, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a teoretikus
szférában korlátlanul érvényesítendőnek tekintett szigorú igazságkritérium
a gyakorlati filozófiában minden jel szerint legalábbis ideiglenesen zárójelbe
került az Értekezés a módszerről „ideiglenes etikája” révén: „[B] zonyos ideig-
lenes erkölcstant alkottam magamnak, amely csak három vagy négy vezér-
elvből állt. […] Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek

1
  Értekezés, 17 (107. sor).
2
  Válogatott filozófiai művek, 219.

435
II. Esszék Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos

és szokásainak, állhatatosan ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten Descartes nem válaszolt azonnal. Levele, melyben kitér e rövid bekezdés-
kegyelméből gyermekkorom óta oktattak […]”.3 re, 1646 januárjában íródott. Nem valószínű, hogy általánosságban különö-
Nem szükséges most az ideiglenes etika egész problematikájába belemen- sen nagy hangsúlyt fektetett volna ez áttérésre, hiszen az ekkoriban mások-
nünk.4 A lényeg számunkra most az, hogy alapvetően bármilyen fogalom, hoz írt leveleiben nem találni nyomát a rá való reflexiónak, noha kétségkívül
amely a teoretikus ész előtt nem állt helyt, váratlanul felbukkanhat a gya- kínálkozott rá alkalom. Hiszen például valószínűleg ekkoriban íródott az a
korlati filozófia kontextusában mint olyan fogalom, amelynek komoly sze- levél, melyben a Kanadába induló Mesland atyától vesz búcsút a józan és�-
repe van a törvények, a vallási előírások vagy akár az uralkodó szokások kö- szel csak kérkedő ateisták ezreinek megtérítését kívánva neki: „úgy tűnik szá-
zelebbi meghatározásában. momra, hogy azok a talentumok, melyeket Isten Önnek adott, hasznosab-
Más fogalmakhoz hasonlóan Európa is felbukkan egy igen különös ös�- ban alkalmazhatók ateistáink megtérítésére, akik egészséges szellemmel [bon
szefüggésben, éspedig a – Stuart családból származó – Erzsébet, pfalzi her- esprit] kérkednek s csak az ész evidenciájának hajlandók alávetni magukat.”7
cegnővel folytatott levelezésben. A dolog előzménye az, hogy 1645. novem- E jókívánság alapján valószínűsíthetjük, hogy – nyilvánvalóan a kor embe-
ber 5-én a hercegnő testvére, Edouard herceg – eléggé nyilvánvaló hatalmi reinek többségéhez hasonlóan – Descartes Európát első lépésben azzal a tér-
aspirációk okán – feleségül vette Anne de Gonzague-ot, a lengyel királyné séggel azonosította, ahol úgy gondolják, a józan ész – bon sens az ismert des-
testvérét, s ezzel együtt áttért a katolikus hitre. Párizsból a következőképp cartes-i értelemben – nem pusztán az ész evidenciájának módszertani elve
tudósítanak ez eseményről: „Csaknem elfelejtettem említeni Önnek, hogy szerint működik – ez volna az idézetbeli ateisták8 „egészséges szelleme” –, ha-
Edouard, pfalzi herceg, aki feleségül vette a lengyel királyné testvérét, végül nem szükséges hozzá az önmagát a józan ész számára illetve e józan ész révén
nyilvánosan elhagyta vallásunkat s áttért a római hitre, foltot ejtvén ezzel az (itt nyilvánvalóan jelentős eltérés lehetséges a Descartes-követők s a korabe-
általa viselt néven s becsületén […]”5 Erzsébet hercegnő november 30-án ír- li Európa többi gondolkodó fője között, hiszen ez utóbbi a velünk született-
ja – erre az eseményre célozva – a következőket Descartes-nak: „[…] egyik ség tanát jelenti) kinyilatkoztató Isten ideája is mint a módszeres vizsgálódás
testvérem őrültsége […] sokkal inkább megzavarta testem egészségét s lel- megrendíthetetlen alapzata.9
kem nyugalmát, mint mindazok a csapások, amelyek eddig értek. […] olyan Erzsébetnek viszont a következőket írja: „Nem titkolhatom, hogy meg-
emberek kezébe került, akikben nem vallásuk szeretete a nagy, hanem ural- lepődve értesültem róla, milyen bosszúságot, sőt egészségbeli megrázkódta-
kodóházunk gyűlölete, ő pedig beleesett a csapdájukba, vallást változtatott, tásokat okozott Fenségednek egy olyan esemény, amelyet az emberek legna-
római katolikussá vált, és szemrebbenés nélkül, s így még a leghiszékenyebbe- gyobb része csak jónak találhat, és amely – különböző nyomós okoknál fogva
ket sem győzte meg arról, hogy lelkiismerete szerint cselekedett. Őt, akit oly – a többiek szemében is bocsánatos véteknek tűnhet. Mindazoknak ugyanis,
gyengéden szerettem, amennyire csak képes vagyok, úgy kell látnom, mint a akik velem egy hiten vannak (és akik minden bizonnyal Európa lakosainak
világ megvetésének tárgyát, mint akinek (vallásom szerint) a lelke elveszett.”6

7
 AT IV, 345–346.
8
  Külön, érdekes kérdés volna annak utánajárni, miért nevezi Descartes őket „a mi ateistáink-
3
  Értekezés, 35 (635–641. sor). nak” [nos Athée], ezzel jelezve, hogy nem egyszerűen a kanadai indiánokra gondol.
4 9
  Lásd a monográfia-részt 233. skk., illetve A morális univerzum, 19–68.   Ha nem alakoskodásnak tekintjük, akkor ezt fogalmazza meg a Sorbonne teológusaihoz
5
  V. Conrart levele Rivet-hez, lásd AT IV, 337–338. írott levél, mely az Elmélkedések az első filozófiáról egyik bevezető szövegeként jelent meg. Lásd
6
  Test és lélek, 182–183. Elmélkedések, 7–11.

436 437
II. Esszék Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos

többségét alkotják), feltétlenül helyeselniük kell ezt a döntést, bármily kön�- bajor hercegi seregei el nem űzték onnan a „téli királyt”. Frigyes és felesége a
nyű is felfedezni annak jogosan elítélhető okait és körülményeit. Hitünk sze- Németalföldön telepedett le – gazdaságilag szinte földönfutóként, kulturá-
rint ugyanis Isten a legkülönbözőbb módokon találja meg az utat a lelkekhez, lisan viszont a protestáns megújulás egyfajta zálogaként. Frigyes nemsokára
így előfordulhat, hogy az az ember, aki gonosz szándék által vezérelve lépett meghalt, felesége, Erzsébet „udvara” kulturális központtá vált, melyet gyak-
be a kolostorba, ott később valóban szent életűvé válik.”10 ran fölkerestek Angliából is.
Nagyon sokat elárul e kis dialógus a korról s a beszélgetőtársakról egy- Descartes kezdettől fogva a másik oldalon állt, legalábbis a felszínen.
aránt. Két, gyökeresen eltérő életút s gondolkodásmód ütközik egymásnak A Prágát elözönlő bajor sereggel táborozott hónapokon át, még ha nem is
oly erővel, hogy e pengeváltás csakis azért lehetséges, mert mindkét partner- valószínű, hogy maga is eljutott volna Prágába. Annyi azonban bizonyos,
re igaz az, amit Erzsébet Descartes-ra gondolva fogalmaz meg: „Ha Önben hogy életrajzírója, Baillet szerint különös módon kereste a kapcsolatot a ró-
nem lenne több a szeretet, mint a bigottság [plus de charité que de bigoterie], zsakeresztesekkel, akiknek mozgalmát Francis A. Yates – még ha némileg
akkor otromba dolog volna ezt Önnek ecsetelnem […]”11 Mindkettőjükben regényesre színezve is – meggyőzően kapcsolta össze a protestáns megújulá-
van „bigottság”, vagyis – teljességgel leíró értelemben véve a szót – ragaszko- si mozgalommal. Descartes biztosan nem volt rózsakeresztes s még kevésbé
dás „ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből” gyermekkoruk óta ok- reformátor, de annyi bizonyos, hogy a gyökerekig hatoló, radikális átalakí-
tatták egyiküket illetve másikukat, de ezt alapvető módon formálja a tiszta tás gondolata már korán bűvkörébe vonta. Másként nem nagyon lehet meg-
szeretet a másik iránt, akit „Isten kegyelméből” más vallásra oktattak gyer- magyarázni, miért járt el később, mikor már ő is Hollandiában élt, Erzsébet
mekkoruktól fogva. Európa nem az a hely, ahol az ilyen, a szeretetet a bigott- királyné házába, ahol akár már jóval azelőtt megismerkedhetett a hercegnő-
ság fölé helyező emberek vannak többségben. Ebben mindketten egyetérte- vel, hogy levelezésük elkezdődött. S nem kevésbé különös, hogy mennyit fá-
nek. Erzsébet a válasz elmaradása miatti aggodalmát így fejezi ki: „Nagyon radozott később, saját, végzetesnek bizonyuló stockholmi útja előkészítése
bosszantana, ha azon ítészek egyikének kezébe került volna, akik mindenkit közben azon, hogy a két nagy protestáns személyiséget, Erzsébet hercegnőt
eretnekséggel bélyegeznek meg, kinek kétségei támadnak a bevett nézetek- és Krisztina királynőt valamiképp közelebb hozza egymáshoz.
kel kapcsolatban.” Európában ezek az ítészek vannak többségben. Ennek ellenére azt semmiképp sem lehet mondani, hogy a római több-
Erzsébet Európája az a térség, amelyet a protestantizmus gyökereitől fog- ségű Európáról szóló bekezdés véletlen szülötte vagy meggondolatlanságból
va igyekszik megújítani. Egész addigi életét ez a törekvés határozta meg, ez került a levélbe. S nem is csupán azért nem, mert Descartes kötődése a je-
okozta hányattatásait, hiszen nagyapja, I. Jakab valamint apja, Frigyes, pfal- zsuitákhoz életrajzából s levelezéséből egyaránt csaknem világosan és elkü-
zi választófejedelem vélhetőleg azért ment bele a prágai kalandba, azért koro- lönítetten megragadható. Hanem elsősorban talán inkább azért nem, mert
náztatták Frigyest cseh királlyá, mert ezt olyan eszköznek tartották, amel�- az az istenidea, amelyet a római egyház fennhatósága alatt egységes és egysé-
lyel megrendíthetik azt a számbeli, gazdasági és kulturális fölényt, amelyet gesülni remélt Európa eszméjéhez kapcsol, filozófiai idea és nagyon jól össz-
a római katolikus egyház birtokolt Európában. Erzsébetet kisgyermekként hangba hozható filozófiai írásaiból ismert isteneszméjével. Néhány 1630-ban
menekítették ki, száműzötten, abból a Prágából, amely a protestáns tudomá- Mersenne atyához írt levelében bukkan föl először, majd a Gassendival foly-
nyos és kulturális megújulás egyik fő színtere volt mindaddig, amíg Miksa tatott polémiában játszik újra fontos szerepet a kérdés, hogy mi a viszonya
a teremtő Istennek a matematika, a logika úgynevezett örök igazságaihoz.12
10
  Test és lélek, 185–186.
11 12
 AT IV, 336.   Lásd a monográfia-részt 122. skk.

438 439
II. Esszék Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos

„[…] Isten az, ki megalapozta e törvényeket a természetben, éppen úgy, mint emberiség boldogságát, a fejedelmet épp ezáltal illesztve bele igazán az iste-
ahogyan egy király megalapozza a törvényeit királyságában. […] Isten min- ni üdvterv nagy mozaikjába.
dent képes megtenni, amit mi képesek vagyunk fölfogni, de nem igaz az, hogy Jó okunk van rá, hogy Leibniz-et Descartes-hoz kapcsoljuk a kettejüket
nem képes megtenni azt, amit mi nem vagyunk képesek fölfogni.”13 Az az elválasztó időbeli távolság ellenére is – ami azért mégsem oly nagy, mint látsz-
Isten, aki azáltal éri el, hogy „alattvalója” kolostorba lépjen vagy megváltoz- hatik, hiszen az idézett polemikus mű Leibniz hosszú élete vége felé keletke-
tassa vallását, hogy gonosz szándékokat ültet lelkébe, ugyanaz az Isten, mint zett. Leibniz protestáns, s ennyiben Erzsébet hercegnő oldalának képviselője,
akiről „vakmerőség volna azt gondolni, hogy képzeletünk kiterjedése akko- miközben gondolkodói rangban nem marad el Descartes-tól. Ráadásul nem
ra, mint” az ő hatalma.14 csupán eszmeileg, hanem a legkonkrétabb módon, szinte önmagát kapcsolja
Az iménti, Ezsébethez írt levélbeli idézetet továbbgondolva azért emlí- vissza Descartes-hoz: Leibniz még találkozott az akkor herfordi apátnő Er-
tettem az egységesülni remélt Európát, mert nyilvánvaló, hogy amennyiben zsébettel; hosszú, filozófiai beszélgetésekkel gazdagított sétákat tett a hanno-
Descartes helyesli Edouard herceg áttérését katolikus hitre, annyiban ezt az veri választófejedelemnével, aki még Sophie hercegkisasszonyként közvetítet-
eseményt Isten üdvtervének részeként kell értelmezze, amely – számára min- te Regius Fundamenta Physices című művét Descartes és Erzsébet között;16 s
denképp – örvendetes módon, Európa római katolikus módon való egysé- talán legambiciózusabb terve, a Berlin-Brandenburgi Akadémia felállítása s
gesülését hozza majd magával. S aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az isteni ezen keresztül a porosz királyra való filozófiai hatás még csak föl sem merül-
üdvtervről alkotott descartes-i vágyképben az a katolikus uralkodó, aki meg- hetett volna benne a Sophie fejedelemné lányával, Charlottenburg névadó-
teremti Európa egységét – francia volt. jával, Sophie Charlotte királynéval való bensőséges kapcsolat nélkül.17 És mi
„S mikor megvizsgálom, mennyit haladtak előre az emberek tudás tekin- sem természetesebb, mint hogy Leibniz komolyan foglalkozott egy felekeze-
tetében egy vagy két évszázad óta, s mennyire könnyű volna nekik összeha- tek felett álló, s ennyiben katolikus vallás alapjainak kidolgozásával. Sok te-
sonlíthatatlanul messzebb jutni a boldogulásuk felé, egyáltalán nem vesz- kintetben Descartes örökösének tekinthető tehát.
tem reményemet, hogy egyszer, valamely nyugodtabb korban, meglehetős Leibniz azonban, a látszat ellenére, korántsem ugyanazt mondja, mint
javulás következik majd be egy nagy fejedelem alatt, kit Isten az emberi nem Descartes. De ez nem elsősorban az imént idézett mondatból érthető meg.
javára fog majd támaszthatni.” Ez a jóslat vagy remény, amelyet akár a des- 1682 novemberében, Ernst von Hessen-Rheinfels őrgróf kérésére kezdett fog-
cartes-i gondolat parafrázisának is tekinthetnénk, két emberöltővel a Des- lalkozni Leibniz egy röpirat megírásának ötletével, mely végül is Mars christia-
cartes-Erzsébet levélváltás után keletkezett s még egy emberöltőre rá jelent nissimus autore germano gallo-graeco ou Apologie des Armes du Roy tres-chrestien
meg nyomtatásban a John Locke-kal polemizáló Újabb értekezések az emberi contre les chrestiens címen jelent meg 1684-ben, valószínűleg Hollandiában.18
értelemről című könyv záró mondataként.15 A tágabb kontextus G. W. Leib- Ez az írás talán az egyetlen olyan mű, amelyben Leibniz maró gúnnyal kezeli
niz-nek, a mű szerzőjének, egész életén át megvalósítani próbált ideálja, hogy
akadémiákba tömörült filozófusok az emberek nagy tömegeinek életvezeté- 16
  Lásd Descartes 1647. márciusi levelét Erzsébetnek, Test és lélek, 240. és 242.
17
se felett hatalommal bíró uralkodókat a helyes irányba terelve idézzék elő az  Amennyire ambiciózus volt e terv, annyira nyomasztóan sikertelen is lett számos ok követ-
keztében, amelyet itt most nem részletezhetünk. Lásd mindenekelőtt a Gerd van den Heuvel
által összeállított füzetet: Leibniz in Berlin. Ausstellung im Schloß Charlottenburg, 10. Juni – 22.
13
 AT I, 16. Juli 1987. Berlin, 1987.
14 18
  Mint a 12. jegyzetben.   „Legkeresztényibb hadisten egy gall-görög német szerzőtől, avagy az igen keresztény király
15
  Leibniz: Újabb értekezések az emberi értelemről, Budapest: L’Harmattan, 2005., 523. keresztények ellen forduló hadainak mentsége.” A keletkezés körülményeiről lásd a kiadó

440 441
II. Esszék Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos

tárgyát, jelen esetben a „legkeresztényibb királyt,” azaz magát XIV. Lajost. című írásának téziseit. Leibniz, a gallofón, inkább iróniájának eszközévé te-
A szöveg megírása arra az időszakra esik, amikor a török seregek még Bécset szi ugyane művet, mondván, Bellarmino érveinek nagy része, melyekkel a
ostromolták, ám ugyanakkor a keresztény Európa másik oldalán a francia pápa közvetett világi hatalmát próbálta alátámasztani, „összehasonlíthatat-
király hatalmát a jogszerűséget s a szerződéseket semmibe vevő módon igye- lanul alkalmasabb a király közvetlen hatalmának bizonyítására.” A fő tézis
kezett kiterjeszteni. Leibniz önmagát franciabarát németnek mondja, aki a következő: „Mindent, amit Jézus Krisztus földi birodalmára vonatkozóan
mindenki másnál jobban belátja az Európa számára oly nyomasztó helyzet- jövendöltek meg, úgy kell érteni, mint ami a legkeresztényibb Őfelsége biro-
ben követett francia politikát: „az egyház megmentése kizárólag Franciaor- dalmára vonatkozik.” Grotius természetesen hiába állítja, hogy a jövendölé-
szág nagyságától függ”, a kereszténység közös javát pedig egyetlen nemzet sek nem alapozhatják meg a jog alapelveit: a franciabarát jogrend alapvető-
sem fogja tudni „megőrizni a török fegyverekkel szemben, hacsak Francia- en eltér e grotius-itól. A fő tézist egyébként csodák is alátámasztják: „vajon
ország nem óvja meg őket a rabszolgaságtól.”19 nem elég nagy csoda-e, hogy egy fejedelemnek, kinek vállát annyi háború
Ez tehát a röpirat vezérgondolata, de érdemes megismerkednünk további terhe nyomja, nincs hiánya pénzben?” Másfelől jól látható, hogy Lajos szor-
részleteivel is. Mivel kevéssé ismert műről van szó, a szokottnál többet fogok galom, saját személyes érdemek nélkül éri el céljait, míg ellenfelei, bármen�-
idézni belőle. A francia király, mint a franciabarát Leibniz mondja, végső so- nyit szorgoskodnak is, kudarcot vallanak. Ez a tény is az isteni kitüntetett-
ron arra törekszik, hogy a keresztényeknek egy vezetőjük legyen a hitetlenek ség világos jele.
ellen, „hogy egy király, egy hit és egy törvény uralkodjon.” Nem könnyű, per- S mi a jövendölések és csodajelek alapján bizonyított isteni kiválasztott-
sze belátni, hogy jogos XIV. Lajosnak az az elgondolása, hogy ő maga legyen ság következménye? „[H]ogy az összes király s fejedelem köteles teljességgel
ez az „egy király”. Ennek bizonyítása érdekében Leibniz egy új jogtudomány alkalmazkodni hozzá, vitái döntőbírájául elismerni őt s rábízni a keresztény-
alapjait fekteti le, mely néhány fő pontból áll. Az első az, „hogy minden Iste- ség általános ügyeinek vitelét; azok pedig, kik ellene szegülnek, Isten akara-
né és minden dolog alá van vetve annak a kiemelkedő jognak, amellyel a te- tával helyezkednek szembe.” Lám, mit se számít, hogy az igen keresztény ki-
remtmények fölött rendelkezik.” A második pont azt mondja ki, hogy „a ma rály Thökölyt s a többi magyar, protestáns lázadókat támogatta a katolikus
élő igen keresztényi király Isten igazi és egyetlen helytartója minden e világot Habsburgok ellen, tudván tudva, hogy a keresztények szenvedni fognak emi-
érintő ügyben.” Ehhez az eddig ismertetett alapzathoz járul még a jogszerű- att, a törökök pedig hasznot húznak belőle. Ennek indoklása azért érdemel
ség platóni definíciója, ám nem, mint várhatnánk, a Szókratésztől való, ha- különös figyelmet, mert Leibniz saját teodícea-argumentuma is ezen a mó-
nem a Thraszümakhosz által előadott: „jogszerű az, ami hasznos annak, ki don épül fel: „egy csekély és átmeneti kárt, amelyet a keresztény és katolikus
több hatalommal bír” [justum est potentiori utile]. Isten után pedig – „mindig egyház szenved, nem szabad számításba venni, amikor az összehasonlítha-
leszámítva az ördögöt” – a leghatalmasabb maga az igen keresztényi király. tatlanul nagyobb és tartósabb jót eredményez. Mivel a Habsburg-házat ezen
Thomas Hobbes Leviatán című könyvében igyekszik részletesen cáfolni eszközök révén megalázták, a király pedig a kereszténység ügyeinek döntő-
Bellarmino bíboros Tractatus de potestate summi pontificis in rebus temporalibus bírájává vált, könnyű lesz számára az eretnekeket és a törököket egyszerre és
egy csapásra megsemmisíteni.” Az érvelésnek a leibniz-i teodícea-gondolat-
tal való rokonságából kitűnik, hogy milyen borotvaélen táncol a teodícea is:
bevezetőjét a G. W. Leibniz: Politische Schriften. Zweiter Band, 1677–1687. című kötethez
(Berlin: Akademie–Verlag, ²1984., 446–450. o.)
mihelyst valaki közvetlenül evilági fejlemények legitimálására próbálja alkal-
19
  Leibniz írását Kurkó Noémi fordítása alapján idézem: Világosság, XLVII (2006) 6–7. szám, mazni, azonnal ki van szolgáltatva az ironikus elutasításnak.
101–119.

442 443
II. Esszék

E nagyszerű uralkodó ráadásul szenved is, látván a gonoszságokat s több De sc a rte s é s K a nt


ezer lélek vesztét – de ugyan mit tehetne a fentről jövő, kötelező erejű hívás-
sal szemben? „Mert nem csupán a belső elhívatás fénye […], hanem egy rend-
kívüli küldetés külső jelei, nevezetesen a csodák és az ég állandó segítsége is
biztosítják őt ügyének igazsága felől, sőt kötelezik őt, hogy végigvigye azt.”
Ezek tehát Leibniz szavai, melyek egy ártatlannak látszó, ám megvaló-
sulásában annál veszélyesebbé váló Európa-eszmét bélyegeznek meg. Az írás Mindenekelőtt rögzítenünk kell, hogy Descartes Kant számára nem
megjelenésekor teljesen hatástalan maradt, csakúgy, mint Leibniz első dip- tartozott a filozofálást elsődlegesen meghatározó gondolkodók közé. Kant
lomáciai küldetése 1672-ben Párizsban, hogy igyekezzen bejutni az igen ke- korában már nem találunk karteziánusokat vagy antikarteziánusokat a szó
resztény királyhoz és igyekezzen rábírni őt arra, hogy csapatait ne a Német- szoros értelmében. A korabeli filozófia fő vonatkoztatási pontjai olyan gon-
alföld és a német fejedelemségek, hanem inkább Egyiptom ellen irányítsa. dolkodók, mint Leibniz és Hume, Wolff és Crusius, Baumgarten és Tetens
De ha a korban visszhangtalan maradt is ez az írás, számunkra azért szol- vagy akár Rousseau és Hutcheson, akik maguk is már inkább közvetetten fog-
gálhat némi tanulsággal: Európát ne egy igen keresztény hadiisten eszmei laltak állást Descartes-tal kapcsolatban, ráadásul inkább elítélőleg. Kantnak
vagy valóságos uralma alatt valósítsuk meg, bármilyen példát mutatnak is tehát már nem egy descartes-i tanrendszer egészével, belső összefüggéseinek
erre más birodalmak. feltárásával és problematikus pontjainak megvilágításával volt dolga, ha-
nem olyan egyes érvekkel, állásfoglalásokkal, tételekkel, melyek a filozofá-
lás egy meghatározott irányát inkább csak jelezték, mintsem rendszeresen
kifejtették volna – nagyjából úgy, mint attól kezdve mind a mai napig. A kö-
vetkezőkben néhány olyan kanti állásfoglalást fogok felidézni – természete-
sen a megfelelő másodlagos irodalomra támaszkodva –, melyek valamiképp
Descartes-ra vonatkoznak, s amelyek a kanti fő kérdések közül talán a „mit
lehet tudnom?” körébe tartoznak. Mint látni fogjuk, nehéz lenne egyértelmű
választ adni arra a kérdésre, hogy végül is pozitív vagy negatív a kanti mű vi-
szonya a descartes-ihoz, különösen, ha bevonjuk a tárgyalásba a Kant által
idézett tételek descartes-i szövegkörnyezetét.

A Descartes–Kant viszonyt talán Cassirer láttatja a legkevésbé prob-


lematikusnak, mikor Kant-monográfiáját a következő mondattal zárja:
„Föltételes és föltétlen, véges és végtelen, tapasztalat és spekuláció közt új ös�-
szefüggést teremtvén Kant Platónhoz és Arisztotelészhez képest a filozófiai

444 445
II. Esszék Descartes és Kant

gondolkodás egy új típusát teremtette meg: az idealizmus sajátosan modern 2


fogalma, melynek alapjait Descartes és Leibniz már lefektette, Kant filozófi-
ájában érik be, nála teljesedik ki szisztematikusan.”1 Cassirer tehát egy folya- Ezzel azonban talán már véget is ért a Kant által egyértelműen tanúsí-
matosan előrehaladó filozófia előfeltevéséből kiindulva Kantot a Descartes– tott filozófiai sorsközösség. Az 1755-ös, a kiadó raktárában rekedt, kozmoló-
Leibniz vonal kiteljesítőjének tekinti – természetesen eltekintve ennek során giai művet követő írások határozott elfordulást mutatnak Descartes alapgon-
a Leibniz-et Descartes-tal szembeállító megannyi részlettől. S Cassirer sza- dolataitól. Ez az az időszak, amelyben elveti a karteziánus metafizika olyan
va persze sokat nyom a latban, hiszen mindhárom szóban forgó gondolko- alapmeggyőződéseit, mint amilyen a test szubsztancialitásának és térbelisé-
dóról mértékadó monográfiát írt. Életében legalább egyszer Kant is ilyennek gének az euklidészi geometriában megalapozódó egysége. A metafizika és a
látta Descartes-hoz fűződő viszonyát, ha nem is az idealizmus vonatkozásá- geometria „házasságának” vet véget a „fizikai monásztan” a következő állí-
ban. Az ég általános természettörténete … című mű előszaváról van szó, ahol tással. „Mivel pedig a tér nem szubsztancia, hanem a szubsztanciák külső re-
Kant ugyanazon előfeltevés alapján egy másik globális fejlődésvonalat húz lációjának valamiféle jelensége, ezért nem ellentétes a szubsztancia egysze-
meg: amellett, hogy illő módon közvetlen kortársaira – Wright-ra, Bradley- rűségével, vagy ha jobban tetszik, egységével az, hogy kétfelé osztható az a
re, Maupertuis-re – hivatkozik a részletek tekintetében, egy Epikurosztól s reláció, melybe egy és ugyanazon szubsztancia beilleszthető.”4 A prekritikai
Lucretius-tól kiinduló és „Cartesius-on” áthaladó fejlődésvonalat vázol fel, írásokkal kapcsolatban két további fő kérdést szokás megemlíteni, amelyek-
melyben Cartesius természetesen azért kap kitüntetett szerepet, mert az óko- ben Kant határozottan Descartes ellen lép fel. Az egyik az istenbizonyítékok
riaktól eltérően már ugyanazzal a teremtéstörténettel állt szemben elméle- kérdése, a másik a módszeré. Az eleven erőkre vonatkozó írást azért nem em-
te megalkotásakor, mint Kant, továbbá az égitestek keletkezését ugyanúgy lítem, mert itt Kant megpróbál a karteziánusoknak s a Leibniz-követőknek
„puszta mechanikai törvények szerint merészelte magyarázni,”2 mint Kant, egyformán igazságot szolgáltatni, azaz kimutatni, hogy Leibniz alapvetően
amiből következően Kant ugyanazt „a jogszerű igazságosságot” kéri „méltá- nem haladja meg az erő mértékét a sebességnek, nem pedig a sebesség négy-
nyos bíráitól”, mint amelyet Descartes élvezett. Amikor tehát – mint Kant fo- zetének függvényében megadó karteziánusok álláspontját. Leibniz pártját –
galmaz – „az értekezés tulajdonképpeni témáját tartalmazó második részben mondja Kant az előszóban – egyedül az tünteti ki, hogy „csaknem valamennyi
megpróbálom pusztán mechanikai törvények segítségével kifejteni a világ- tapasztalat az ő oldalukon van”.5 Ezzel szemben „A metafizikai megismerés
egyetem jelenlegi állapotának a természet ősállapotából való létrejöttét” (49), első alapelveinek új megvilágításában” valamint „Az egyetlen lehetséges érv,
akkor ezzel nemcsak, hogy Descartes Le monde-jának fő tételét „a ’filozó­ mellyel Isten létezése bizonyítható” című írásban a leghatározottabban elve-
fiai’ természetmagyarázat általános elvének rangjára”3 emeli, hanem ugyan- ti azt az „ontológiai” érvelésmódot, amely – mint Wolfgang Röd kimutatta
úgy igényt tart arra is, hogy ne tekintsék „büntetendőnek vagy istent kiseb- – minden racionalista metafizika sarokköve.6 Descartes, mint ismeretes, az
bítendőnek.” (44) Elmélkedések ötödik részében úgy próbált érvelni Isten létezése mellett, hogy
abból indult ki, Isten valamennyi tökéletesség foglalata, a létezés pedig egyike

4
 I. Kant: Prekritikai írások, Budapest: Osiris, 2003., 71.
1 5
 E. Cassirer: Kant élete és művei. Budapest: Osiris, 2001., 445.  I. Kant: Werke, Hrsg.: W. Weischedel. Frankfurt am M.: Suhrkamp, 1960., 25.
2 6
 I. Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, Budapest: Gondolat, 1974.. 44.   W. Röd: Der Gott der reinen Vernunft. Die Auseinandersetzung um den ontologischen
3
  Cassirer, id. mű, 56. Gottesbewe­is von Anselm bis Hegel, München: 1992. (2. kiadás: 2009.)

446 447
II. Esszék Descartes és Kant

a tökéletességeknek. Ennélfogva Istennek rendelkeznie kell a létezés tökéle- A „Vizsgálódások a természetes teológia és a morál alapelveinek világossá-
tességével, tehát szükségképp létezik. Csakhogy Kant már a mű első fejeze- gáról” című írásban Kant ezzel szemben egyetértően idézi Warburton püspö-
tének 2. cikkelyében leszögezte, hogy a létezés (das Dasein) feltétlen tételezés köt, aki szerint „semmi sem volt károsabb a filozófia számára a matematikánál,
(absolute Position oder Setzung), és ennyiben teljességgel különbözik bármi- mégpedig gondolkodási módszerének utánzásánál, hiszen azt a metafiziká-
nő predikátumtól, amelyek pusztán viszonyított módon tételeznek valamit ban lehetetlen használni.”9 Ennek oka Kant szerint teljesen világos: a matema-
mint egy dolog jellemző jegyét. Ennek alapján Kant levonja a következtetést, tikusnak nincsen kész fogalma tárgyáról, „önkényes összekapcsolással” ma-
hogy „a lét (Dasein) egyáltalán nem predikátum, tehát nem is tökéletességi ga hozza létre azt, „melyet először éppen ez által lesz lehetséges elgondolni.”10
predikátum, s ezért az olyan magyarázatból, amely valamely lehetséges do- A matematika tehát a szintézis útján jut el definícióihoz. A filozófia – azaz a
log fogalmának kialakítása végett különböző predikátumok önkényes egye- „világbölcselet” – s különösképpen a metafizika ezzel szemben analitikusan
sítését foglalja magában, sohasem következtethetünk e dolog létezésére, kö- kell, hogy eljárjon. A „metafizikában van egy számomra már – jóllehet za-
vetkezésképp Isten létezésére sem.”7 „[A]z eredetileg Anselmus-tól származó, varosan – adott fogalom, s ennek kell fölkutatnom világos, kifejtett, határo-
majd Descartes által újjáalkotott érv […] Kant ontológiai felismeréseinek fé- zott megfelelőjét.”11 Kant példája a helytelenül, szintetikusan megadni próbált
nyében puszta légvárnak bizonyul” – írja Tengelyi László.8 metafizikai fogalomra Leibniz „szunnyadó monásza”, de kétségkívül fölhoz-
hatta volna Spinoza kiinduló definícióit is az Etika egyes könyveinek elejéről.
A világbölcselet illetve a metafizika voltaképp nem is feltétlenül kell eljusson
3 végső definíciókhoz, hiszen „a magasabb filozófia legfontosabb tevékenysége
[…] bizonyíthatatlan alapigazságok felkutatásában áll,”12 s itt „mérhetetlenül
A másik fontos kérdés az imént említettek közül a módszer kérdése. Kant nagy felületet” betöltő táblázatról van szó, ami folyamatosan növekszik, amíg
ugyanis nem csupán a testek szubsztancialitása és a térbeliség tekintetében csak létezik effajta megismerés.13 Aligha kétséges, hogy Kant kritikája fenn-
semmisítette meg geometria és metafizika „házasságát”, hanem a módszer te- tartások nélkül vonatkoztatható Spinoza, Leibniz vagy épp Wolff bizonyos
kintetében is. Köztudott, hogy Descartes az algebra, a geometria és a logika gondolatmeneteire. Descartes-tal azonban némileg más a helyzet. S hogy ez
előnyös oldalait összekapcsolva próbálta meg kialakítani azt az általánosan, így van, azt már annak alapján is gyaníthatjuk, hogy Kant írásának máso-
a filozófia minden területén alkalmazandó matematikai módszert, amelynek dik elmélkedése a következő mondattal kezdődik: „A metafizika nem más,
segítségével a filozófiának a mai értelemben vett természettudományokon in- mint ismereteink első alapjairól szóló filozófia.”14 Descartes, mikor A filozófia
nen s túl fekvő területei – a metafizika és az etika – ugyanolyan sikeresek le- alapelvei előszavában, a Picot-levélben a metafizikát említi, rögtön hozzáte-
hetnek, mint amazok. Spinoza ennek nyomán more geometrico, geometriai szi: „mely a megismerés alapelveit tartalmazza”,15 az első résznek pedig, amely
rendben dolgozta ki etikáját, de az etikát még Locke is demonstratív tudo-
mánynak tartja, s teljesen nyilvánvaló Hobbes és Leibniz igyekezete is a ma-  9
  Prekritikai írások, id. kiadás, 265.
10
tematikai módszer valamilyen formájának alkalmazására.   Prekritikai írások, id. kiadás, 262.
11
  Prekritikai írások, id. kiadás, 266.
12
  Prekritikai írások, id. kiadás, 263.
13
  Lásd Röd 2003, 160. skk.
7 14
  Prekritikai írások, id. kiadás, 208, a fordítást módosítottam.   Prekritikai írások, id. kiadás, 265.
8 15
 Tengelyi László: Kant, Budapest: Áron, 1995., 36.   Alapelvek, 16.

448 449
II. Esszék Descartes és Kant

a metafizikai összefoglalását adja, az alcíme: „Az emberi megismerés alapel- teljesen nyilvánvaló, hogy Descartes nem értene egyet Kanttal abban, hogy
vei.” Ezek a megegyezések olyan, mélyebb rokonságról árulkodnak Kant és a Newtonnak tulajdonított természettudományos módszer ugyanaz, mint a
Descartes között, amelyre nemsokára még visszatérünk. Most azonban még metafizika igazi módszere. Mégis, az analitikus módszer hangsúlyozása jó-
a módszer vonatkozásában arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amen�- val több puszta felületi egyezésnél.
nyire igaz az, hogy Descartes a matematikai módszer meghonosítása mellett
foglalt állást a filozófiában, annyira kétségtelen az is, hogy az Elmélkedések-
hez írott második sorozat ellenvetésekre adott válaszában megkülönbözteti 4
a geometriai módon való íráson belül a bizonyítás rendjét és elvét (ordo & ratio
demonstrandi). A renddel most nem kell foglalkoznunk, annál inkább az elv- Most szeretnék visszatérni a korábban függőben hagyott közös vonás-
vel, hiszen kétféle van: az analízis illetve a szintézis útján történő bizonyítás. hoz, hogy tudniillik mind Descartes, mind Kant az emberi megismerés alap-
A szintézis útján gyakorlatilag ugyanazt érthetjük, mint amiről Kant a ma- elveinek kutatásaként fogja fel a metafizika alapfeladatát. Cassirer modern
tematikusok kapcsán beszél, noha a megokolás eltérő, de ezt a kérdést most idealizmusról, Tengelyi László „antropológiai fordulatról” beszél, mikor azt
félretehetjük. Definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problémák akarják kifejezésre juttatni, hogy valami olyasmi megy végbe Kantnál, ami
alkotják a szintetikus út alapzatát. Ennél azonban fontosabb az analízis útja, Descartes-nál kezdődött. Az utóbbi években azonban talán mégis Wolfgang
„amely által módszeresen és mintegy a korábban ismertből kiindulva jutunk Röd hangsúlyozta leginkább azt a közösséget, amely a megismerés alapjai-
el a dologhoz […]”16 Nem állítom, hogy a descartes-i gondolatmenet minden nak a metafizika lényegi feladatává tétele jelent. Röd saját tapasztalatelméleti
eleme megegyezik a kantival, azt azonban igen, hogy ez a bizonyos „koráb- vizsgálódásának keretében igyekezett föltárni a transzcendentálfilozófia des-
ban ismert” nem más, mint a már előzetesen adott, zavaros fogalom, amely- cartes-i kezdeményeit. A következőkben ezek a vizsgálódások alkotják majd
ből módszeresen törekszünk „a dologhoz”, vagyis a lehetőség szerint világos kiindulópontomat anélkül, hogy szolgaian másolnám őket.
és elkülönített fogalomhoz. A régi geométerekkel – s mondhatnánk, a Kant A descartes-i filozófia kiinduló élménye a kora újkori tudomány, amely
által szem előtt tartott újabb filozófusokkal – szemben Descartes „egyedül az amennyire sikeresnek tűnt, annyira elfordította a figyelmet a tudomány ha-
analízist követte Elmélkedéseiben”, azaz semmi másra nem törekedett, mint gyományos kiindulópontjától, az emberi érzékszervektől feltárt világ értel-
arra, hogy az olyan, a mindennapokban valamiként már mindig is értett, ám mezésétől. Új világok tárultak fel s ezek fölvetettek egy sajátos legitimációs
nem odavaló elemekkel kevert fogalmakból, mint amilyen az én, a gondol- problémát: milyen alapon tarthat igényt objektív érvényességre az a tudo-
kodás, az idea, az Isten, a rossz, eljusson evidens belátásban megragadott vál- mány, amelynek alapelemei a normális emberi érzékelésben sohasem jelennek
tozatukhoz. „A legfontosabb – mondja Kant –, amit fel kívánok mutatni: a meg? A tudományos magyarázat par excellence modelljét alkotó mozgástör-
metafizikában teljességgel analitikusan kell eljárnunk, valójában ugyanis az vények például olyan folyamatokról beszélnek, melyek a „valóságban” egy-
a feladata e diszciplínának, hogy fölbontsa zavaros ismereteinket.”17 szerűen nem fordulnak elő. Descartes radikalizálja ezt a kiinduló helyzetet
Még egyszer hangsúlyozom, nem szeretném elmosni a különbségeket Des- az ideisztikus előfeltevés révén: megismerésünk közvetlen tárgyai ideák, ho-
cartes és Kant metafizikai–világbölcseleti módszertana között, hisz például gyan lehetséges mégis, hogy a nem ideális valóság struktúráit ismerjük meg?
Descartes számára itt kellett következnie a megismerés lehetőségfeltételei me-
16
  Elmélkedések, 121. tafizikai vizsgálatának, mert ezt a szakadékot az ember tudományos – azaz
17
  Prekritikai írások, id. kiadás, 273. mechanikai – vizsgálatával nem hidalhatta át, s minden más jellegű vizsgálat

450 451
II. Esszék Descartes és Kant

a hagyományos metafizika kontextusába helyezte az embert, amelyben isten tekintetében félrevezeti az olvasót: a ratiót s a causát egyaránt oknak, a rati-
közvetítésével vonatkozott a világra. A megismerés alapelveinek metafizikai onatumot és a consequentiát egyaránt következménynek fordítja.) A XI. tétel
vizsgálata tehát Descartes számára azt jelentette, hogy a hagyományos meta- a következő, az elégséges alap elvéből jogtalanul levezetett tételből indul ki:
fizika témái közül kiemelte azokat, melyek a tudományos megismerés meg- „Semmi sincs megalapozott [rationatum] nélkül, vagyis mindennek, ami van,
alapozása szempontjából elengedhetetlenek voltak. Vagyis Isten létezése és megvan a maga következménye [consequentia].”19 Kant itt Baumgartenhez
verax, igazmondó volta nem egy leíró metafizika elemeiként voltak fontosak, kapcsolja e tételt, de ennek nincs jelentősége, hisz a ratio sive causaként álta-
hanem a megismerés alapelveiként. A korábban már érintett ontológiai isten- lánosan elfogadott tételről van szó. „Ennek az elvnek az igazsága, ha pusz-
érv azért volt fontos Descartes – és minden racionalista gondolkodó – szá- tán megismerési alapokról [rationes cognoscendi] van szó, sértetlen marad”
mára, mert az általa bizonyított Isten alfája és omegája, alapzata és zárókö- – kezdi a cáfolatot Kant. „Csakhogy ha a létezésben megalapozottakat [rati-
ve volt a megismerés igazolásának. A pusztán a fogalomból következő lét két onata existendi] értjük ezen, a létezők nem rejtik őket magukba a végtelensé-
rendet köt eltéphetetlenül egymáshoz: a gondolkodás, az ideák s a „dolgok” gig, mint ahogyan ezen értekezés utolsó szakaszában látni fogjuk, ahol cá-
rendjét, melyekről Spinoza nem győzte hangsúlyozni, hogy azonosak, s me- folhatatlan érvekkel fogjuk megtámogatni a tételt, hogy valamennyi olyan
lyekről Descartes a következő, nehezen túlbecsülhető jelentőségű állítást te- szubsztancia mentes minden változástól, amelynek semmilyen kapcsolata
szi az Értekezés a módszerről ötödik részének elején: „felfedeztem néhány tör- nincs másokkal.” A gondolkodás és a lét rendje tehát nem párhuzamos, igaz
vényt is, amelyeket Isten olyképp állapított meg a természetben, s amelyeknek lehet valami az egyikben anélkül, hogy a másikban is igaz lenne. Ezzel a kar-
olyan fogalmait véste a lelkünkbe, hogy kellő megfontolás után nem tart- teziánus ismeretelméleti metafizika vagy – ahogyan Röd nevezi – első filozó-
hatjuk kétségesnek pontos érvényesülésüket mindabban, ami van vagy tör- fia mindkét oszlopa ledőlt. A kanti fordulat azáltal lesz igazán antropológiai,
ténik a világban.”18 Bármilyen fordulatot tesz is a kora újkori tudomány az hogy úgy véli, a megismerés-metafizika korábban járhatónak vélt teologizá-
érzékszervektől elzárt területek felé, az ideák közegében zajló tudományos ló útja – járhatatlan.
megismerés eredménye mégis érvényes „a világban”, hiszen Isten garantálja.
Ami a kanti transzcendentálfilozófiát illeti, a korábban mondottak alap-
ján nem kételkedhetünk abban, hogy milyen alapvető módon tér el ettől a 5
descartes-i kezdeménytől. Hiszen nemcsak a megismerés igazolásának alapja
és záróköve, az ontológiai érv veszti el erejét a lét fogalmának új értelmezése A teologizáló megismerésmetafizika kudarca utáni megismerésmeta-
következtében, hanem az ideák rendjének s a dolgok rendjének megfelelésé- fizikának, amely nem kíván építeni egy úgyszólván az ember feje fölött, már
ről való meggyőződés is. A már korábban említett korai írás, amely „A meta- eleve megalkotott megismerési világrend elgondolására, óhatatlanul nagy
fizikai megismerés első alapelveinek új megvilágítása” címet viseli, nemcsak hangsúlyt kell helyeznie az emberre. Az „ember” azonban nyilvánvalóan
azért érdekes, mert már tartalmazza a descartes-i istenbizonyíték kritikáját, túlságosan meghatározatlan kifejezés, hiszen például Hume „antropológiai
hanem azért is, mert a gondolkodás és a lét, az alapok és az okok rendjének fordulata” egy naturalizáló filozófiához vezet, ami semmiképp nem mond-
azonosságát – melyet hagyományosa a causa sive ratio tételben szokás össze- ható el a Kantéról. Kant számára azonban nem a Hume-mal való egybemo-
foglalni – határozottan elveti. (Sajnos a magyar fordítás a döntő terminusok sás tűnik veszélyesnek, hanem a „materiális idealizmus” két változatával való

18 19
  Értekezés, 53.   Prekritikai írások, id. kiadás, 48.

452 453
II. Esszék Descartes és Kant

összekeverés. Ezt a különös kifejezést A tiszta ész kritikája második kiadásába össze van kapcsolódva ez időmeghatározás lehetőségének tudatával, ezért ez az idő-
beillesztett, „Az idealizmus cáfolata” című rész alkalmazza, miközben mind- beli tudat a rajtam kívüli dolgok létezésével [Existenz] mint az időmeghatározás felté-
járt két alváltozatra is bontja: „problematikus idealizmusnak nevezi azt az ál- telével is szükségszerűen össze van kapcsolódva; tehát tulajdon létezésem tudata egy-
láspontot, melynek megfelelően „a térben rajtunk kívül lévő tárgyak létezése szersmind más, rajtam kívüli dolgok létezésének közvetlen tudata is.”21
[…] kétséges és bizonyíthatatlan”,20 ezt az álláspontot tulajdonítja Descartes-
nak. A „dogmatikus idealizmus” képviselőjének – akit Berkeley-val azonosít Ha jól értem, akkor ez igen szubtilis bizonyítás. Tudniillik teljességgel formá-
– azt az álláspontot tulajdonítja, hogy a fenti tárgyak léte „egyenesen hamis lis kapcsolatot hoz létre énem és a külső dolgok között anélkül, hogy szük-
vagy lehetetlen.” Berkeley-ról e cáfolat során nem beszél, kétségkívül közelebb séges volna valamilyen tartalmi kapcsolatról is beszélni. Hiszen nem arról
érzi magához Descartes álláspontját, s ezért fordít nagyobb figyelmet meg- van szó, hogy jelenségek (Erscheinungen) vannak bennem, melyekhez hoz-
cáfolására: a problematikus idealizmus, mint mondja, „ésszerű tan, és meg- zátartozik az, ami megjelenik, s nem is arról, hogy képzetek, azaz elémtev-
felel az alapos filozófiai gondolkodás követelményének”, ami nyilvánvalóan (őd)ések (Vorstellungen) vannak bennem, melyekhez hozzátartozik az, ami
nem akadályozza meg abban, hogy tévesnek nyilváníttassék, s épp ez az ide- elémtevődik, valamilyen pontról pontra való tartalmi megfelelési kényszert
alizmus cáfolatának célja. Bizonyítani kell, hogy miközben Descartes egye- vonva maga után – legalábbis ideális megismerési feltételek esetén. Nem, itt
dül az én belső tapasztalatát tartotta kétségbevonhatatlannak, addig a való- pusztán magának a képzetváltakozásnak faktumként tapasztalt idői megha-
ság az, hogy ez a tapasztalat csakis „a külső tapasztalat feltételezése alapján tározása az, ami valami megmaradó után kiált, amit – a feltevés szerint – le-
lehetséges.” A bizonyítandó tétel tehát a következő: hetetlen fellelni magában a tudatfolyamban. Így aztán önmagunk tudatával
kényszerűen együtt-tételeződik valami rajtunk kívül létező dolog is, amiről
„Tulajdon létezésem puszta, ámbár empirikusan meghatározott, tudata bizonyítja a viszont nem tudunk, de nem is kell, hogy tudjunk, bármi közelebbit mon-
térbeli dolgok rajtam kívüli létezését.” dani. Ami tételeződik, az egy nem tudom micsoda = X.
Ha ez az interpretáció helyes, akkor nagyjából ott vagyunk, ahol a ratio
A bizonyítás pedig: sive causa megfelelés lehetőségét vonta kétségbe Kant. Ott arról volt szó, hogy
nincs egyértelmű megfelelés az ideák rendje s a dolgok rendje között, amiből
„Létezésemnek mint az időben meghatározott létezésnek vagyok tudatában. Min- akár a dogmatikus idealizmus álláspontja is következhetett volna. Hiszen a
den időmeghatározás feltételez valami megmaradót az észlelésben. Ez a megmara- „meghatározó alapok” – Bestimmungsgründe, rationes determinantes – léte fe-
dó azonban nem lehet valamilyen bennem lévő szemlélet. Hisz létezésem meghatá- lől semmi kétség nem volt, elménk tartalmairól közvetlen tudomásunk volt.
rozásának minden olyan alapja [ratio determinans], mely bennem lelhető fel, csakis Az idealizmus cáfolata ennek fényében a karteziánus racionalista metafizika
képzet [Vorstellung] lehet, s így ez alapoknak, mint amelyek maguk képzetek, szük- harmadik oszlopának ledöntése, azé, amit Wolfgang Röd nyomán ideiszti-
ségük van valamilyen tőlük különböző megmaradóra, amire vonatkoztatva váltako- kus előfeltevésnek vagy ideizmusnak nevezünk. Ez a Descartes-tól Hume-ig
zásuk s ennélfogva létezésem az időben, melyben váltakoznak, meghatározható. Így egyformán érvényesnek tekintett meggyőződés arról, hogy közvetlenül csak­
tehát ezen megmaradó észlelése csupán egy rajtam kívüli dolog, s nem egy rajtam kí- is ideáinkat, nem pedig az általuk megjelenített – elénk állított – külső tár-
vüli dolog puszta képzete révén lehetséges. De mivel az időbeli tudat szükségszerűen gyakat ismerjük meg. Ebből fakadt a külvilág létét illető kétely megannyi

20 21
 I. Kant: A tiszta ész kritikája, Budapest: Atlantisz, 2004. (TÉK), 244.  TÉK 245, a Werke 3, 255 alapján módosított fordítás.

454 455
II. Esszék Descartes és Kant

alakváltozatában, s Kant most ennek próbálta meg elejét venni azzal, hogy A második elmélkedés egyik legismertebb részlete, a viaszdarab ideájának
kimutatni igyekezett, nem a tudatunkból következtetünk a külső dolgok lé- elemzése azt a célt szolgálja, hogy Descartes megmutathassa, önmaga ideája
tére, hanem azt énünkkel egyforma eredetiséggel, közvetlenséggel tapasztal- egyáltalán nem egy partikuláris idea a többi mellett, hanem az a különleges
juk. Tehát van külső dolog, de nincs megfelelés. idea, amely benne foglaltatik valamennyi többi dolog bármilyen kogitatív
De tekintsünk vissza egy pillanatra Descartes-ra, s vizsgáljuk meg, hogy aktus révén létrejövő ideájában. Lényegtelen, milyen dolgot jelenítünk meg,
van-e valamilyen lehetőségfeltétele annak, hogy önmagunkról megbizonyo- s az se számít, a megjelenítés milyen moduszában jelenítjük meg. Mindettől
sodjunk! Nos, nem tudok róla, hogy Descartes valaha is beszélt volna olyan függetlenül bármely idea mint megjelenítési aktus alkalmas rá, hogy megbi-
véges dolgokról, melyek kizárólag önmagukat gondolják el. Önmagunk zonyosodjunk önmagunknak mint gondolkodó dolognak létezéséről – s csak
gondolatát, ideáját Descartes-nál inkább olyan „felettes gondolatként” te- így bizonyosodhatunk meg róla.
hetjük érthetővé, amely azokat a gondolatainkat kíséri, melyeknek tartalma
más, mint önmagunk. Kifejezetten rendkívüli nehézségekkel kell szembe- „Mert lehetséges, hogy az, amit látok, valójában nem viasz, s az is lehetséges, hogy
néznünk, ha önmagunkat akarjuk elgondolni. Az első elmélkedés kizáróla- egyáltalán nincs szemem, amivel valamit is láthatnék, az azonban egyáltalán nem
gos tárgya ennek előkészítése, s az egész második elmélkedést is akkor értjük lehetséges, hogy miközben látok valamit, vagy – s ezen immár ugyanazt értem – azt
igazán, ha a kanti értelemben vett metafizikai analízis eseteként értelmezzük: gondolom, hogy látok valamit, én magam, aki gondolkodik, ne legyek valami.”23
adva van egy zavaros fogalmunk az énről, s megpróbáljuk megtisztítani. Azt,
hogy mit jelent a sum, existo, csak az elmélkedés végén tudjuk meg, nem ak- A „vagyok” Descartes-nál alapvetően „gondolkodom”, éspedig egy kettős te-
kor, mikor a démoni reflexió kikényszeríti kimondását. A fő dolog az, hogy vékenység értelmében: egyfelől egy tőlem különböző dolog megjelenítése –
belássuk, elménk tekintetét bármely gondolatunk esetén képesek vagyunk észlelés, elképzelés, akarás stb. –, másfelől s ezzel együtt az illető dolgot meg-
elfordítani a benne célba vett dologtól önmagunk felé, amely szintén ben- jelenítő én cselekvő együtt-tudása (con-scientia), felettes gondolata.
ne van bármely gondolatban, ám teljesen másképp, mint a megcélzott do-
log. In einer eigentümlich unauffälligen Weise, sajátosan nem feltűnő módon
– ezt a kifejezést használja Heidegger Nietzsche-könyvében.22 S mivel semmi 6
jel nem mutat arra, hogy Descartes másként gondolta volna, szerintem a for-
dított megállapítás is igaz: önmagunk ideája csakis egy másra célzó gondo- Milyen következtetésre juthatunk mindebből Descartes és Kant vi-
lat kísérőjeként tudatosítható. szonyát illetően azon túl, hogy némiképp módosítottuk „Az idealizmus cá-
folata” Descartes-interpretációját? A döntő kérdés mindenképp, hogy hon-
nan van az a „megmaradó”, ami az idői meghatározás feltételét adja. Kantnál,
mint láttuk, a rajtunk kívül létező dologból, mert az én önmagában egy tudat-
22
  „Das vorstellende Ich ist vielmehr in jedem ’ich stelle vor’ weit wesentlicher und notwendiger folyam. Azt hiszem, Descartes-nál a helyzet fordított. Hiszen mikor fölteszi
mitvorgestellt, nämlich als dasjenige, auf das zu und auf das zurück und vor das jedes Vor-ges-
a kérdést, hogy mi a forrása abbéli meggyőződésünknek, hogy a viaszdarab
tellte hingestellt wird. […] Indem alles Vor-stellen den vor-zustellenden und vorgestellten
Gegenstand auf den vorstellenden Menschen zu-stellt, ist der vor-stellende Mensch in dieser
egymást követő alakváltozatai mind egy, azonosként megmaradó viaszdarab
eigentümlich unauffälligen Weise ’mitvorgestellt’” Heidegger: Nietzsche, Pfullingen: Neske,
23
1954., 154; a kurziválás jelöli Heidegger saját kiemelését, az aláhúzás a szerzőét.  AT VII, 33, Elmélkedések, 42.

456 457
II. Esszék

változatai, akkor úgy válaszol, hogy e meggyőződésünk forrása nem valamely Inter ior itá s, szu bjek t i v itá s
külső dologi tulajdonságban keresendő, az elmén kívül, hanem éppenséggel é s inter szu bjek t i v itá s De sc a rte s-ná l
az elmében: a mentis inspectio teszi azt, hogy azonosnak tekintem a viaszda-
rabot az abszolút módon diszkontinuus mozzanatokon keresztül.
„Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy e viaszdarab megragadása nem
látás, nem tapintás, s nem is elképzelés – és soha nem is volt az, bármennyire
úgy látszhatott is korábban –, hanem kizárólag az elme belátása […] Vagy- Éliane Escoubas „Az interioritásként felfogott szubjektivitás feno-
is azt, amiről úgy vélekedtem, hogy a szememmel látom, mégiscsak egyedül menológiai kritikája” című írásában1 kijelöl egyfajta választóvonalat a „mo-
az elmémben lévő ítélőképesség révén ragadom meg.”24 dernek” és a fenomenológia között. A modernek közé olyan gondolkodókat
Vagyis az, ami megmaradó, az Descartes-nál nem a külső dolog, ha- sorol, akik „a Szent Ágostontól Descartes-ig és Leibniz-ig, illetve minden bi-
nem éppenséggel az elme. S nem szükségszerű, hogy ezt a megmaradó elmét zonnyal egészen Kantig” húzódó vonulathoz tartoznak, míg a fenomenoló-
szubsztanciaként próbáljuk megmaradni. A második elmélkedésben még gia képviselői közül Husserlt – mind a korai, mind a kései Husserlt – vala-
Descartes sem teszi ezt. Ráadásul a mentis inspectio olyan gondolat, amelyet mint Heideggert említi, akinek valamennyi alkotói periódusát az így értett
– más vonatkozásban – a transzcendentálfilozófia egyik legfontosabb descar- fenomenológiához tartozónak tekinti. Az Éliane Escoubas által alapvetőnek
tes-i kezdeményeként szokás számon tartani. tartott probléma a modernek gondolkodásával kapcsolatban a szubjektivitás
újkori fogalma. E fogalom meghatározó eleme az interioritás, amely megaka-
dályozza e gondolkodókat abban, hogy megragadják a szubjektivitás és ehhez
kapcsolódóan az interszubjektivitás mibenlétét. A következőkben arra teszek
kísérletet, hogy megvilágítsam a descartes-i filozófia néhány olyan aspektusát,
amelyek kiegészíthetik a modernitásról Husserl felől nézve feltáruló képet.
Mit is kell értenünk „interioritáson”, ha követjük Éliane Escoubas gon-
dolatmenetét? Ha nem tévedek, e tanításnak a következő két, alapvető alko-
tóeleme különíthető el.
Az immanencia és az interioritás egyfelől, s a transzcendencia és a kül-
sődlegesség egybeesnek, azaz teljes joggal lehet beszélni az elme beleszületett
(„belső”) illetve („kívülről”) szerzett tartalmairól.
Fellelhető valamilyen, a szubsztancialitás terminusaiban megragadha-
tó adottság, „tartalom” a tudatban, s maga a tudatos ego sem más, mint egy
darabka szubsztancia – alapvető ellentétben a fenomenológia egójával, amely
tiszta tevékenység.

1
 In: Boros Gábor és Ullmann Tamás (szerk.): A szubjektum problémája. Kortárs fenomenológiai
24
 AT VII, 31 és 32; Elmélkedések, 41. tanulmányok, Budapest: Tudástársadalom Alapítvány, 2004. (Világosság Könyvek 1), 9–20.

458 459
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

A moderneket és a modernség utániakat elválasztó döntő különbséget e tűnik, hogy Descartes-nak nem állt szándékában kialakítani a belénk szüle-
segédhipotézis segítségével úgy ragadhatjuk meg, hogy az előbbiek elfogad- tettségnek olyan doktrínáját, amely szerint világosan és elkülönítetten belá-
ják a fenti téziseket, míg az utóbbiak elvetik őket. tott tartalmak születtek volna belénk. Amikor például Isten belénk született
Én, a magam részéről készséggel elfogadom, hogy lehetséges – sőt talán ideájáról beszél, akkor mindig hangsúlyozza, hogy semmiképp sem maga a
szükségszerű is – a választóvonalat így meghúzni, a különbséget ezen a mó- teljes idea az, ami belénk születik, hanem a képesség, alkalmasság arra, hogy
don ragadni meg. Ám rögtön hozzá is tenném, hogy csak akkor jogos ez az kialakítsuk ezt az ideát magunkban.4 Igaz ugyan, hogy az ötödik elmélke-
eljárásunk, ha a Descartes-művek egy meghatározott csoportjának megha- désben res-ről beszél, „dolgokról”, amelyek belénk születtek.5 Ám Descartes
tározott olvasatából indulunk ki, azon művekéből, amelyek olvasása szoká- 17. századi szótárában a „dolog”, a „res” vagy a „chose” semmiképp sem jelent
sossá, azaz a filozófiai alapműveltség részévé vált a Descartes halálát követő feltétlenül valami szubsztanciálisat. Az ötödik elmélkedés „dolgai” nem má-
háromszáz esztendőben. Világosan kirajzolódik egyfajta „hatástörténeti tu- sok, mint diszpozíciók, készségek, hajlandóságok arra, hogy kialakítsunk bi-
dat”, amely feljogosít bennünket rá, hogy éppen úgy lássuk Descartes viszo- zonyos ideákat, bizonyos matematikai szabályokat vagy akár még Isten ideáját
nyát mindahhoz, ami utána következett, mint ahogyan e kép láttatja. Mégis, is azokkal a levezetett állításokkal együtt, amelyek ebből az ideából fakad-
elkerülhetetlenül jelentkeznek bizonyos hátsó gondolatok bennünk, amikor nak. Ilyen állítás például az is, amely alapul szolgál Isten létezésének a priori,
elkezdünk olvasni olyan Descartes-írásokat vagy akár csupán szövegrészlete- Kant óta ontológiainak nevezett bizonyításához: a létezés hozzátartozik Is-
ket, melyeket elhanyagolt e hatástörténet.2 Mivel az utóbbi időben magam is ten lényegéhez. Elismerem azonban, hogy bármennyire is igaz lehet mindez,
ilyen szövegek olvasásával voltam elfoglalva, természetesen nekem is támad- vagyis még ha a belénk születettség karteziánus tanítását ebben az értelem-
tak efféle hátsó gondolataim, s a következőkben ezeket a hátsó gondolatokat
szeretném az előtérbe állítani.
Azt javaslom, hogy a következő kérdésből induljunk ki: vajon csakugyan
planted in us by nature, implanted in our hearts, instilled into the minds of all (Locke: Political
vannak-e a tudatban szubsztanciális tartalmak Descartes szerint – vagy- Essays, Szerk.: M. Goldie, Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1997., 82–84). Ez azonban nem
is olyan tartalmak, amelyek nem függnek a tudat tevékenységétől. Első pil- azt jelenti, hogy ezek a törvények mindenki számára úgy lennének jelen, mint a postamester
lantásra azt válaszolnám e kérdésre, hogy kételkedem benne. Azt gyanítom hirdetőtábláján a törvények. Hiába igaz az, hogy e törvények implanted, instilled elménkben
ugyanis, hogy túl könnyen engedünk a belénk születettség terminológiájá- vagy szívünkben, ez nem jelenti azt, hogy bele vannak írva (III. Is the Law of Nature Inscribed
in the Minds of Men? No. Uott, 95.). „[…] elismerve, hogy elmebeli képességeink elvezethetnek
ban rejlő csábításnak, jóllehet voltaképp már a belénk születettség ősellenlá-
bennünket e törvény ismeretéhez, ebből még nem következik, hogy valamennyi ember szükség-
basa, John Locke is különbséget tett az elme által világosan és elkülönítetten
képp megfelelően használja is e képességeit.” (Uott, 94.) Szinte karteziánus megfogalmazások
észlelt tartalmak belénk születettsége és a még csak ezután kibontakoztatan- e korai műben, amelyek a későbbiekben, természetesen, jelentősen módosulnak majd.
dó képességek és diszpozíciók belénk születettsége között.3 Számomra úgy 4
  Facultas ideam istam formandi illetve la faculté de former cette idée mondja Descartes az
Elmélkedésekhez csatolt második sorozat ellenvetésre adott válaszában (AT VII, 133. illetve
AT IX, 105).
2 5
 Nem lehet nem kihasználni a kínálkozó alkalmat arra, hogy az előszó után ismét fölidézzem   „S ami, úgy vélem, a leginkább figyelemreméltó, fölfedezek magamban számtalan ideát bi-
Pierre Guenancia althusserizáló könyvcímét: Lire Descartes: azaz „olvassuk hát”, „merjük ol- zonyos dolgokról, amelyek, ha rajtam kívül talán sehol nem is léteznek, mégsem mondhatjuk
vasni” Descartes-ot azon a módon, ahogyan nem szokás őt olvasni (Paris: Gallimard, 2000). róluk, hogy semmik. S noha bizonyos értelemben önkényesen gondolom el őket, mégsem az
3
 Igen érdekes ebből a szempontból Locke korai, természetjogi előadásainak alapszövege. én koholmányaim, hanem éppenséggel megvan a maguk igazi és változhatatlan természetük.”
Locke a természettörvényekről itt még úgy vélekedik, hogy ezek dictates of reason, by the light (Elmélkedések, 80.)

460 461
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

ben vesszük is, az még mindig távol lehet attól, amit egy mai fenomenoló- A művelet végeredményét jól ismerjük: a csaló démon vagy a csaló isten ar-
gus megengedhet. gumentuma, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy elménk tekintetét bármely
De tekintsük talán azt az ideát, amely – legalábbis a megismerés rendjé- gondolatunkat illetően elfordíthassuk az általa célba vett dologtól amaz ön-
ben – az első belénk született idea Descartes szerint: önmagunk ideáját. Va- magunk felé, amely szintén benne van ebben a gondolatban, ám teljesen más-
jon ennek az ideának a tartalma jellegét tekintve szubsztanciális, vagy inkább képp, mint a megcélzott dolog. In einer eigentümlich unauffälligen Weise, sa-
valamiképp tevékeny, aktív? Éliane Escoubas is ráirányítja figyelmünket Des­ játosan nem feltűnő módon – ezt a kifejezést használja Heidegger negyvenes
cartes nevezetes megfogalmazásaira a második elmélkedésből, amelyekben évekbeli írásainak Nietzsche címen összefoglalt gyűjteményének egy helyén.7
úgy tűnik, azt állítja, hogy „a tudat ’aktus’.” „Mi va­g yok tehát én? Gondol- Descartes számára tehát elengedhetetlennek látszik, hogy egy különle-
kodó do­log. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, gesen hatalmas eszközt vegyen igénybe az oly nagymérvű kételkedés beindí-
akaró, nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő s érzékelő dolgot is.”6 Kifejezet- tásához, amely elegendő ahhoz, hogy meghaladja az ideát mint egy megha-
ten ki szeretném emelni a descrates-i gondolkodásnak ezt az „aktivista” jelle- tározott dolog egyszerű megjelenítésének aktusát, ami egyszersmind azt is
gét: ha felidézzük azt a megfogalmazást, amelyet Descartes a második elmél- jelenti, hogy elérje önmaga felettes ideáját. A második elmélkedés egyik leg-
kedésben alkalmaz arra, hogy a cogito bizonyosságát kifejezze, csupán igéket ismertebb részlete, a viaszdarab elemzése a gondolatmenetnek ezen a pont-
találunk, éspedig a legtágabb jelentésű igéket: ego sum ego existo. És pontosan ján, abból a célból bukkan fel, hogy Descartes megmutathassa, önmaga ide-
ez a sum, a „vagyok”, nem pedig az esse, a „lenni” főnévi igenév az, amit kifej- ája egyáltalán nem egy partikuláris idea az összes többi idea mellett, hanem
tenek az előbbi idézetben megjelenő igenevek: megértő, állító stb. az az idea, amely benne foglaltatik valamennyi többi dolog bármilyen kogi-
Tulajdonképpen még tovább is mehetünk a descartes-i aktivista tendencia tatív aktus révén létrejövő ideájában. Milyen tanulságot vonhatunk le tehát
hangsúlyozásában. Megvizsgálhatjuk azt a kérdést is, hogy mi a lehetőségfel- ebből az elemzésből? Hogy lényegtelen, milyen dolgot jelenítünk meg, s az
tétele annak a magunknak, amely megragadja önmagunkat. Arra gondolok, sem számít, a megjelenítés milyen moduszában jelenítjük meg. Mindettől
hogy szerintem az Éliane Escoubas által a jelen vizsgálódás kontextusába át- függetlenül bármely idea mint megjelenítési aktus alkalmas rá, hogy megbi-
emelt ricoeuri kifejezés, „önmaga mint másik”, lényegileg karteziánus megfo- zonyosodjunk önmagunknak mint gondolkodó dolognak létezéséről. Még
galmazás. Nem tudok róla, hogy Descartes valaha is beszélt volna olyan véges akkor is, ha ez az aktus nem más, mint a tévedés a tekintetben, hogy létezik
dolgokról, melyek kizárólag önmagukat gondolják el. Önmagunk gondola- az elemzett darab viasz, képes vagyok megbizonyosodni önmagam létezé-
tát, ideáját alapvetően inkább olyan „felettes gondolatként” tehetjük érthe- séről – ám ezt a bizonyosságot egy másik dolog közvetíti számomra. Tökélete-
tővé, amely csupán kíséri azokat a gondolatainkat, melyeknek tartalma más, sen közömbös, hogy milyen dologról van szó, nem számít, hogy milyen jel-
mint önmagunk. Rendkívüli nehézségekkel kell szembenéznünk, ha önma- legű megismerő aktivitás révén jön létre bennem az illető dolog ideája, amely
gunkat akarjuk elgondolni. Az első elmélkedés kizárólagos tárgya a döntő
mozzanat előkészítése, amely nem más, mint a szkeptikusok leghatalmasabb,
7
kétkedésre indító érvének mintegy szorzata a késő középkori nominalizmus   „Das vorstellende Ich ist vielmehr in jedem ’ich stelle vor’ weit wesentlicher und notwendiger
mitvorgestellt, nämlich als dasjenige, auf das zu und auf das zurück und vor das jedes Vor-ges-
eszköztárából származó voluntarista teológia leghatalmasabb, arra irányuló
tellte hingestellt wird. […] Indem alles Vor-stellen den vor-zustellenden und vorgestellten
eszközével, hogy az értelem szerepét háttérbe szorítsa az akaratéhoz képest. Gegenstand auf den vorstellenden Menschen zu-stellt, ist der vor-stellende Mensch in dieser
eigentümlich unauffälligen Weise ’mitvorgestellt’” Heidegger: Nietzsche, Pfullingen: Neske,
6
  Elmélkedések, 38. 1954., 154; a kurziválás jelöli Heidegger saját kiemeléseit, az aláhúzás a szerzőét.

462 463
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

elvezet önmagam felettes ideájához, ám az mindenképp döntő jelentőségű, lényegileg az ’interioritás’ fogalma határozza meg.” Éliane Escoubas hipo-
hogy legyen egy olyan dolog, amelyet megjelenítek. tézisét értelmező saját segédhipotézisem második tézise az volt, hogy „van a
tudatban valamilyen szubsztanciális adottság mint a tudat ’tartalma’, s még
„Mert lehetséges, hogy az, amit látok, valójában nem viasz, s az is lehetséges, hogy a tudatos ego is egy darabka szubsztancia a fenomenológia egójával szem-
egyáltalán nincs szemem, amivel valamit is láthatnék, az azonban egyáltalán nem ben, amely tiszta tevékenység.” Tökéletesen egyetértek Escoubas-szal annyi-
lehetséges, hogy miközben látok valamit, vagy – s ezen immár ugyanazt értem – ban, hogy a modernek szubjektivitás-koncepcióját meghatározta a bensőség
azt gondolom, hogy látok valamit, én magam, aki gondolkodik, ne legyek valami.”8 eszméje, ám azt gondolom, érdemes fölvetnünk a kérdést, vajon valóban lé-
nyegi-e ez a meghatározás. A 19. század végéig csakugyan uralta a szubjekti-
Visszatérve a gondolkodó dologként felfogott én jellegére vonatkozó kérdés- vitás-filozófiát az interioritás eszméje, de ma már talán joggal állítjuk, hogy
re – hogy tudniillik ez az én tevékeny vagy pedig szubsztanciális – levonhat- ez zsákutca volt, s épp a fenomenológia segíthet hozzá bennünket a modern
juk a következtetést, hogy a gondolkodás, a cogitatio kettős (megkettőződő) szubjektivitáskoncepció igazán lényegi meghatározásának felfedezéséhez.
tevékenység: egyfelől egy tőlem különböző dolog megjelenítése – észlelés, el- Segédhipotézisem első tézise az volt, hogy az immanencia és az interi-
képzelés, akarás stb. –, másfelől s ezzel együtt az illető dolgot megjelenítő cse- oritás egyfelől, s a transzcendencia és az exterioritás egybeesnek, azaz teljes
lekvő együtt-tudása (con-scientia), felettes gondolata. joggal lehet beszélni az elme beleszületett („belső”) illetve („kívülről”) szer-
Mindazonáltal túlságosan is egyoldalú volna értelmezésem, ha nem húz- zett tartalmairól. Ha megkíséreljük igazolni e tézist Descartes írásaival, az
nám egyszersmind azt is alá, hogy amit elmondtam, elsősorban az Elmélke- első, kínálkozó szövegrész a harmadik elmélkedés egy részlete, ahol Descar-
dések az első filozófiáról című írásra vonatkoztatható igazán, a Filozófia alap- tes arra vállalkozik, hogy az elméjében talált ideákat meghatározott nemek-
elvei és talán az Értekezés a módszerről című művekben más a helyzet s mások be sorolja. E helyütt belénk született ideákról, külső eredetűekről illetve sa-
Descartes intenciói. Descartes, a tevékeny ego elemzője átadja helyét Des- ját tevékenységünk eredményeként létrejövő ideákról beszél. Bármennyire
cartes-nak, aki az összes tudományt metafizikai bizonyosságú alapzatra sze- egyértelműnek látszik is ez a besorolás, mégsem tudok szabadulni olvasása-
retné állítani. Ehhez azonban olyan szilárd alapelvre volt szüksége, amelyről kor attól a zavarba ejtő gondolattól, hogy ezt az elemzést Descartes-tól meg-
annak az istennek létezésére következtethetett, amely arra volt hivatva, hogy tervezett zsákutcának tekintsem.
ne csupán a matematikát, hanem a fizikát s legfőképp az etikát is megalapoz-
za. Ennek érdekében szubsztancializálta a gondolkodó dolgot substantia cogi- „Azt ugyanis, hogy megértem, mi a dolog, mi az igazság, mi a gondolkodás, úgy tű-
tans-ként s egy pszeudo-argumentatív formába öntötte a második elmélkedés nik, csakis saját természetemtől kaphatom. Arról azonban, hogy most zajt hallok, lá-
szélsőséges kételyét. Ennek persze meglett az a nem szándékolt következmé- tom a Napot, érzem a tüzet, mindeddig úgy ítéltem, hogy mindez bizonyos rajtam
nye, hogy filozófiájának építményét kiszolgáltatta az ismert vádaknak, me- kívül lévő dolgoktól származik. Végül pedig a sziréneket, a hippogriffeket és a töb-
lyek egyfajta új skolaszticizmust látnak benne. bieket én magam találtam ki. Vagy akár azt is föltehetném róluk, hogy valamennyiü-
ket kívülről kaptam, vagy hogy valamennyi belém született, vagy hogy valamennyi az én
Az eddigiekben a második tézisről beszéltem azok közül, melyeket ahhoz tevékenységem eredménye: hiszen mindeddig még nem ismertem meg igazi eredetüket.”9
a hipotézishez társítottam, mely szerint „a modernek szubjektivitását […]

8 9
 AT VII 33, Elmélkedése, 42.  AT VII, 38; Elmélkedések, 48/49.

464 465
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

Descartes tehát nem tesz mást, mint az elemi kombinatorika szabályai sze- korábban –, hanem kizárólag az elme belátása […] Vagyis azt, amiről úgy véleked-
rint rendezi a kínálkozó lehetőségeket, majd frivol módon függőben hagyja tem, hogy a szememmel látom, mégiscsak egyedül az elmémben lévő ítélőképesség
az egész eredetkérdést. Frivol módon, mert végül is a függőben hagyott vá- révén ragadom meg.”11
lasztás döntene az egész filozófia alapjellegéről. Descartes tehát ennek ellené-
re függőben hagyja a kérdést, majd újrakezdi a harmadik elmélkedés gondo- Vagyis egyáltalán nem abban kell keresnünk e viaszdarab ideájának forrását,
lati mozgását. „De egy másik út is fölsejlik előttem annak vizsgálatára, hogy amit kívülről – azaz a viaszdarabtól – kapunk, hanem magában az elmében.
azon dolgok közül, amelyeknek ideái bennünk vannak, egyesek léteznek-e Fel kell tennünk a Regius-nak válaszoló Descartes-tal, hogy „bárki, aki he-
rajtam kívül is.”10 Ez az új út teljesen eltér a korábbitól: Descartes valamennyi lyesen megfigyeli, hogy érzékelésünk meddig terjed, s pontosan mi is az, ami
idea vonatkozásában elkülöníti a formális realitást – vagyis valamennyi ideá- az érzékekből a gondolkodási képességig eljut, el kell, hogy ismerje, hogy úgy,
nak azt a közös vonását, hogy az őket megalkotó elme moduszai – az objek- ahogyan azokat a gondolkodásban kialakítjuk, egyetlen dolog ideáját sem
tív realitásuktól, amely annak megfelelően alakul, hogy milyen tárgyat jele- az érzékektől kapjuk. Elannyira, hogy ideáinkban semmi nincs, ami az el-
nít meg az adott idea az elme számára. Mi sem természetesebb, mint hogy az mével vagy a gondolkodás képességével vele ne született volna, kivéve azo-
objektív realitásban felfedezhető az intencionalitás husserli koncepciójának kat a körülményeket, melyek a tapasztalással állnak összefüggésben […].”12
csírája, de ez túlontúl ismert ahhoz, hogy jelen írásunkban ki kellene térni rá.
De voltaképp miért is igyekszem ellenvetéseket tenni az iménti ideafelosz- Az összefoglalás felé haladva talán megkockáztathatunk még néhány szót az
tással szemben? Pontosabban, miért vannak határozott ellenérzéseim annak interszubjektivitás kérdéséről is, pontosabban arról, hogy miként viszonyul a
elfogadásával kapcsolatban, hogy Descartes komolyan gondolta, hogy az descartes-i megoldás ahhoz, amelyet a genetikus periódusában lévő Husserl
ideák osztályozhatók az előbbi lehetőségek szerint? A viaszdarab már érintett, adott. Éliane Escoubas idézi a közvetlen interszubjektivitást megalapozó so-
második elmélkedésbeli elemzése mondatja azt velem, hogy Descartes nem rokat, amelyekben arról van szó, hogyan alkotja valamennyi lélek az inten-
gondolhatta komolyan azt az osztályozást: hiszen, egyszerűen szólva, már a cionalitás egyetlen egységét, illetve hogyan jön létre egyfajta intencionális
második elmélkedésben döntött a második alternatíva mellett („hogy vala- egymásba hatás (compénétration). Ez a gondolat végső soron a történeti in-
mennyi velünk született”). A döntő mozzanat Descartes válasza a kérdésre, terszubjektivitásba torkollik: „nem csupán az aktuális világomban megjelenő
hogy mi a forrása abbéli meggyőződésünknek, hogy a viaszdarab különféle ’másokról’, hanem a múltbeli ’másokról’ is” igaz az, hogy elkezdik kölcsönö-
alakváltozatai mind egy, azonosként megmaradó viaszdarab változatai. Sze- sen implikálni egymást. Véleményem szerint a kései Husserl gondolkodásá-
rinte ugyanis meggyőződésünk e forrása nem valamely testi tulajdonságban nak ezt az elemét teljességgel lehetséges karteziánus terminusokban interp-
keresendő, az elmén kívül, hanem éppenséggel az elmében: a mentis inspectio retálni. Mert ha elfogadjuk az általam imént vázolt interpretáció lehetőségét
teszi azt, hogy azonosnak tekintem a viaszdarabot az abszolút módon disz- arról, hogy Descartes szerint az elme egész tartalma mentális eredetű, már
kontinuus mozzanatokon keresztül. csupán két kérdést kell megválaszolni ahhoz, hogy eljussunk az interszub-
jektivitás – persze kevéssé kidolgozott – elméletéhez, amely akár az intencio­
„Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy e viaszdarab megragadása nem látás, nem nális egymásba hatolás prototeóriájának is bizonyulhat. Az első kérdés arra
tapintás, s nem is elképzelés – és soha nem is volt az, bármennyire úgy látszhatott is
11
 AT VII, 31 és 32; Elmélkedések, 41.
10 12
 AT VII, 40; Elmélkedések, 51.  AT VIII-2, 358, Test és lélek, 54.

466 467
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

vonatkozik, honnan ered az elmében az objektív realitásoknak az a hierar- nem tette külön vizsgálódás tárgyává. Ha mégis megpróbálunk rekonstru-
chiája, amely az intencionalitás husserli struktúrájának rendszertani megfe- álni egy lehetséges karteziánus választ, véleményem szerint a gyakorlati filo-
lelőjeként értelmezhető Descartes-nál. A második kérdés pedig az individu- zófia szférájából kell kiindulnunk. Az Értekezés a módszerről ötödik részének
alitás eredetére vonatkozik. végén Descartes implicit módon védekezni próbál a saját filozófiájával szem-
Az objektív realitások elmebéli hierarchiájának eredetére vonatkozó kér- ben felhozható ateizmus- illetve immoralizmus-vádakkal szemben. Biztosít
dés végső soron könnyen megválaszolható: elegendő emlékezetünkbe idézni bennünket róla, hogy minden eszes lélek – azaz minden olyan lélek, amely
azt, amit Descartes az Értekezés a módszerről ötödik részében a természet tör- rendelkezik mind a megismerés eszközeivel, mind az általuk kifejlesztendő
vényei és szabályai valamint az elme fogalmai közti viszonyról mond. fogalomcsírákkal – romolhatatlan, éspedig – a kiterjedt szubsztanciával el-
„Mindamellett merem azt mondani, hogy rövid idő alatt nemcsak kielé- lentétben – oly módon, hogy az egyszersmind alapja lehet individualitásának
gítő eredményeket értem el azokra a legfőbb problémákra nézve, amelye- illetve individualizálódásának is. Ez abból fakad, hogy Isten külön-külön te-
ket a filozófiában tárgyalni szoktak, hanem felfedeztem néhány törvényt is, remti bele az egyes, individuális eszes lelkeket az ettől a teremtéstől függet-
amelyeket Isten olyképp állapított meg a természetben, amelyeknek olyan lenül kifejlődő testbe, s ennek révén lesz valamennyi eszes lélek halhatatlan
fogalmait véste lelkünkbe, hogy kellő megfontolás után nem tarthatjuk két- és felelősségre vonható.
ségesnek pontos érvényesülésüket mindabban, ami van vagy történik a vi- Hogyan adhatunk számot „a közvetlen interszubjektivitásról”, a karteziá-
lágban.”13 Tehát maga Isten az, aki nem csupán a megismerés alapvető eszkö­ nus „intencionális egymásba hatolásról” az individualizálódás iménti vázlatá-
zeit helyezte belé elménkbe – a Szabályok az értelem vezetésére című korai írás ból kiindulva? A válasz végül is egyszerű. Ha abból indulunk ki, hogy csak az
intuí­ciónak illetve dedukciónak nevezi őket14 –, hanem csíraformában azo- emberi létezőknek tulajdoníthatunk voltaképpeni individualitást, s ha másfe-
kat a kifejlesztendő fogalmakat is – az Elmélkedések nyelvén a „dolgokról”, a lől ez az individualitás Istennek abból az aktusából jön létre, amellyel megala-
Szabályok nyelvén az „egyszerű természetekről”15 van szó –, amelyek lénye- pozza az objektív realitások hierarchiáját – vagyis azon fogalmakét, amelyek
gileg járulnak hozzá a valamennyi többi létező alapállapotánál tökéletesebb adekvát módon, az érzékszervek működésétől függetlenül jelenítik meg az
emberi állapot biztosításához. elménken kívüli valóság struktúráját –, akkor teljes joggal állíthatjuk, hogy
A második kérdésre adandó válasz is abból indul ki, amit Isten hozott ez az emberi individualizálódás semmiképp sem a többi individuum rovására,
létre a természetben. Kétségtelen, hogy az első újkori filozófus, akinek ko- velük ellentétben, „egoista” módon megy végbe. Hiszen az elménken kívüli
moly affinitása volt az individualitás problémája iránt, Leibniz volt. Nem sza- valóság azonos az összes eszes lélek számára, s ez nem jelent mást, mint hogy
bad tehát meglepődnünk azon, hogy Descartes-nál nem találunk „Értekezés valamennyi individuális eszes lélek intencionális struktúrája azonos. Termé-
az individuáció elvéről” vagy hasonló című írást. Valószínűleg a hagyomá- szetesen azzal az alapvető feltétellel, hogy a valóságot mindenki világosan és
nyos metafizika azon kérdésfeltevései közé sorolta a principium individuati- elkülönítetten ragadja meg. S pontosan ebben áll Descartes számára a – raci-
onis kérdését, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk az etikai orientáció- onalista módon korlátozott – értelmű közvetlen interszubjektivitás vagy leg-
jú tudománymegalapozás általa megvalósítani kívánt programjával, s ezért alábbis inter-individualitás. S bármennyire meglepő lehet, ennek az inter-in-
dividualitásnak történeti dimenzió is adható. A Mersenne-hez 1645. február
13
 AT VI, 41; Értekezés, 53.
17-én írott levelében Descartes kitér arra az ellenvetésre, amelyet már az El-
14
  Lásd különösen a 3. szabály gondolatmenetét (Válogatott filozófiai művek, 101–104.)! mélkedésekhez írott második sorozat ellenvetés szerzője is érint, hogy tudniillik
15
  Lásd különösen a 12. szabály megfelelő részletét (Válogatott filozófiai művek, 132. skk.)! ha feltesszük, hogy Isten ideája belénk született, akkor hogyan magyarázzuk

468 469
II. Esszék Interioritás, szubjektivitás és interszubjektivitás Descartes-nál

meg, hogy a bennszülötteknek, vagy akár az antik görögöknek oly tisztának amely előidézi bennünk, hogy „mindig tökéletesen udvariasak, nyájasak és
tűnő elgondolásaik voltak sok istenről.16 Az Elmélkedések-kötetben Descartes szolgálatkészek” legyünk „mindenkivel szemben.”20 A hálában és a nemeslel-
kitér e kérdés elől,17 az említett levélben azonban igen érdekes magyarázat- kűségben rejlő társiasság másfelől kétségkívül az elmébe beleszületett struk-
tal szolgál. Az idea belénk születettsége nem akadályozza meg, hogy igen so- túra harmadik aspektusából származik, amely nem más, mint a jóakarat (la
kan egész életüket is leélhessék anélkül, hogy elkülönítetten megjelenítenék bonne volonté, la bienveillance). A nemeslelkűek „soha nem vetnek meg sen-
a maguk számára ezt az ideát. S mivel ráadásul „ellentmondást foglal magá- kit,” s ha látják, hogy valaki alkalomadtán hibát követ el, inkább mentegetik
ban, ha több, szuverén módon tökéletes istent ragadunk meg,” ezért úgy fo- őket mintsem hibáztatnák, mert „hajlanak arra a gondolatra, hogy inkább
galmazhatunk, hogy a görögöknek, rómaiaknak zavaros ideáik lehettek sok, az ismeret, mint a jóakarat hiánya miatt követik el őket.” Egyedül a jóakarat
nagyon hatalmas istenről, amihez hozzájárult, hogy „elképzeltek egy egyet- „miatt becsülik saját magukat, és ez az, amiről feltételezik, hogy megvan, vagy
len Jupitert mint szuverént, s következésképp egyedül őrá alkalmazták az legalábbis meglehet minden más emberben is.”21 A „józan ész,” a jóakarat és
igaz Isten ideáját, amely zavarosan jelent meg számukra.”18 Semmiképp sem az objektív realitások hierarchiája alkotja az istenség kézjegyét bennünk, s e
állítom, hogy e fejtegetést csak így lehet értelmezni, de szerintem lehet a kö- három együtt alapozza meg az inter-individuális relációkat.
vetkezőképp is. Minden korban vannak emberek, akik sohasem reflektál- Lezárásképp nem marad más hátra, mint hogy a descartes-i értelmi szere-
nak valamely belénk született ideára (az istenidea ebben az összefüggésben tetnek arról a szerepéről szóljunk, amelyet ebben az összefüggésben tulajdo-
paradigmatikus, mind helyett áll). De az egyes korszakokban uralkodó el- níthatunk neki. Az 1647. június 6-án kelt levelében Descartes válaszol Cha-
képzelések megkönnyíthetik vagy megnehezíthetik az akkor élő individuu- nut-nek arra a kérdésére is, „hogy mely okok ösztönöznek gyakran arra, hogy
mok eljutását az elkülönített ideákhoz, s akár még azt is hozzágondolhatjuk inkább egy bizonyos személyt szeressünk, mint egy másikat, mielőtt még
mindehhez, hogy a történelem egyre tisztultabb ideákhoz segíti hozzá az in- megismernénk érdemeiket.”22 Először megkülönbözteti a szeretet két fajtá-
dividuumokat, mintegy közelebb segítve őket az inter-individualitás alapját ját, „melyek közül egyik a szellemben, a másik a testben lakozik.” Ezt köve-
alkotó világos és elkülönített ideákhoz. tően azonban csak a testi szeretetet elemzi, mondván, hogy a szellemi szeretet
Ha megengedjük, hogy az inkább a gyakorlati filozófiához sorolható gon- „annyi előismeretet feltételez lelkünk természetét illetően, hogy nem mernék
dolatmenetek is relevánsak lehetnek a most vizsgált kérdést illetően, akkor levezetésükre egy levélben vállalkozni.” Az iménti fejtegetéseinkhez kapcso-
fölfigyelhetünk még két további elemzésre Descartes-nál, amelyek szintén lódva szinte biztos vagyok abban, hogy Descartes a hármas isteni adomány-
azt mutatják, hogy nem volt érzéketlen az inter-individualitás kérdései iránt. nak épp e nem csupán individualizáló, de egyszersmind inter-individualizá-
Az első ilyen elemzés a hála vizsgálata a Lélek szenvedélyei 193. és 194. cikke- ló struktúráit tárta volna föl, ha vállalkozott volna levezetésükre e levélben.
lyében. Descartes a hálát itt a szeretet egyik alfajának nevezi, s azt mondja ró- Az egyetlen olyan jegye e szeretetnek, amelyről mégiscsak beszél, az, hogy
la, hogy „az emberi társadalom egyik legfőbb köteléke.”19 A hála elemzése en�- „amikor ezeknek a titkos vonzalmaknak a szellemben van az okuk, és nem a
nyiben kiegészíti a nemeslelkűség (générosité) analízisét, amely az a szenvedély,

16
  Lásd AT VII, 123–124.
17 20
  Lásd uott, 154.  AT XI, 448, A lélek szenvedélyei, 136.
18 21
 AT IV, 187–188.  AT XI, 447, A lélek szenvedélyei, 135.
19 22
 AT XI, 474, A lélek szenvedélyei, 158.  AT V, 56, Test és lélek, 253.

470 471
II. Esszék

testben, akkor mindig követni kell őket; legfőbb megkülönböztető jegyük pe- Iroda lomjegyzék
dig az, hogy a szellemből jövők kölcsönösek […]”23 a kötetben a lk a lm a zot t röv idíté sekk el
Végső soron könnyen lehet, hogy Descartes tévedett, amikor ez értelmi
szeretetet metafizikai alapra próbálta helyezni. Ám hogy a szellem titkos, köl-
csönös vonzalmait mindig követni kell, ez olyan örökérvényű szabály, amely-
nek igazságát kielégítően tanúsítja mostani dialógusunk is.
Átfogó Descartes-bibliográfia a G. Sebba által összeállított
Bibliographia Cartesiana. A Critical Guide to the Descartes Literature 1800–
1960. Den Haag: M. Nijhoff, 1964.; Az 1960–70 közti id őszak irodalmának
áttekintését adja H. Caton könyve függelékében (223–244.), ezt kiegészíti
V. C. Chappell és W. Doney: Twenty-five years of Descartes scholarship, 1960–
1984. A bibliography New York, 1987.

I. A 16–17. század társadalmáról, világképéről


a következő művek adnak első tájékoztatást:

1. Hajnal István: Az újkor története, Budapest: Akadémiai, 1988. (1936)


2. M. Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Budapest: Gondolat, 1982.
3. Poór János (szerk.): A kora újkor története, Budapest: Osiris, 2009.


II. Descartes filozófiájának a 17. század szellemi életébe való
belehelyezését könnyítik meg a következő munkák:

1. E. A. Burtt: The Metaphysical Foundations of Modern Science, London, Henley:


­Routledge & Kegan Paul, 1924.
2. E. Cassirer: Descartes. Lehre – Persöhnlichkeit – Wirkung, Stockholm: Bermann–
Fischer Verlag, 1939. (Cassirer)
3. E. J. Dijksterhuis: Die Mechanisierung des Weltbildes, Berlin, Göttingen, Heidel-
berg: Springer, 1956.
4. A. Koyré: From the Closed World to the Infinite Universe, Baltimore: The Johns
23
 AT V, 58, Test és lélek, 254, saját kiemelésem. Hopkins Univ. Press, 1957.

472 473
Irodalomjegyzék Irodalomjegyzék

  5. W. Risse: Die Logik der Neuzeit 1–2, Stuttgart–Bad Canstatt: Fromman Ver- 22. Mester Béla (szerk.): Descartes, Leibniz, in: kellék 32. szám (2007)
lag, 1970. 23. Boros Gábor: „Kora újkori filozófia” in: Boros Gábor (szerk.): Filozófia, Buda-
  6. J. A. Schuster: Descartes and the Scientific Revolution – 1618–34: An Interpretation, pest: Akadémiai, 2007., 640–752.
Ph.D. diss., Princeton, 1977. (Schuster 1977) 24. C. Wilson: Epicureanism at the Origins of Modernity, Oxford: Oxford Univ.
  7. W. Röd: Die Philosophie der Neuzeit 1, Von F. Bacon bis Spinoza, München: Press, 2008.
Beck, 1978. 25. W. Röd: Der Gott der reinen Vernunft. Die Auseinandersetzung um den ontologis-
  8. R. H. Popkin: The History of Scepticism from Erasmus to Spinoza, Berkeley, Los chen Gottesbewe­is von Anselm bis Hegel, München: 1992. (2. kiadás: 2009)
Angeles, London: Univ. of California Press, 1979.
  9. Ch. B. Schmitt, Q. Skinner (szerk.): The Cambridge History of Renaissance Philo-
sophy, Cambridge Univ. Press, 1988. III. Descartes műveinek kritikai kiadása:
10. Karl von Meyenn (szerk.): Triumph und Krise der Mechanik. Ein Lesebuch zur Ges-
chichte der Physik, München: Pieper, 1990. Œuvres de Descartes, publiées par Ch. Adam & P. Tannery I–XI. Paris: Librairie Phi-
11. Altrichter Ferenc: „Reneszánsz, reformáció, karteziánizmus” In: Világosság XVI- losophique J. Vrin, 1897–1913. 2. kiad.: 1957. skk.; átdolgozva: 1964. skk., kicsi-
II (1977) 493–500., 608–617., 729–738., valamint Észérvek az európai filozófiai nyítve, kazettában megjelentetve: 1996. (AT)
hagyományban, Budapest: Atlantisz, 1993., 185–255.
12. G. H. R. Parkinson (szerk.): The Renaissance and Seventeenth-century Rationa-
lism, London, New York: Routledge, 1993. (Parkinson) A Lélek szenvedélyei alapvető kiadása:
13. J.-P. Schobinger (szerk.): Grundriss der Geschichte der Philosophie. Die Philosop-
hie des 17. Jahrhunderts 2. Frankreich und Niederlande, Erster Halbband, Basel: G. Rodis-Lewis (szerk.): Descartes: Les passions de l’ âme, Paris: Vrin. 1970.
Schwabe & Co. AG, 1993. (Schobinger)
14. Pierre-Francois Moreau (szerk.): Le stoïcisme au XVIe et au XVIIe siècle. Le reto-
ur des philosophies antiques à l’ âge classique, (1. kötet) Paris: Albin Michel, 1999. A Descartes-Erzsébet-Chanut-Krisztina levelezés alapvető kiadása:
15. Boros Gábor (szerk.): Ész és szenvedély. Filozófiai tanulmányok a XVII–XVIII. szá-
zadról, Budapest: Áron, 2002. J.-M. Beyssade – M. Beyssade (szerk.): Descartes: Correspondqnce avec Élisabeth et
16. Boros Gábor (szerk.): Ész és szenvedély. Filozófiai tanulmányok a XVII-XVIII. szá- autres letters. Paris: GF–Flammarion, 1989.
zadról, Budapest: Áron, 2002. (Ész és szenvedély)
17. Boros Gábor: A mozgástörvényektől Isten értelmi szeretetéig. A morális univerzum ki-
tágulása a mechanikai filozófiában, Budapest: Áron, 2003. (A morális univerzum)
18. W. Röd: Hagyomány és újítás a filozófiában, Budapest: Áron, 2003. (Röd 2003)
19. Faragó–Szabó István: Az újkori szkepticizmus története, Budapest: Áron, 2005.
20. Boros Gábor (szerk.): A XVII. századi filozófia antológiája, Budapest: Áron, 2006.
21. Boros Gábor (szerk.): A hellenizmus hatása a kora újkori filozófiára / A szeretet fogal-
ma a XVII–XVIII. századi filozófiában, in: Világosság XLVII (2006) 11–12. szám.

474 475
Irodalomjegyzék Irodalomjegyzék

IV. Descartes műveinek fontosabb magyar kiadásai: V. Descartes-életrajzok:

1. Értekezés a módszerről, Elmélkedések, A filozófia alapelvei I., Ford.: Alexander Ber- 1. Ch. Adam: Vie et oeuvres de Descartes, Paris: Librairie Philosophique J. Vrin, 1910.
nát, Budapest: Franklin, 1906. (Filozófiai Írók Tára 1. kötet) (AT XII.)
2. Descartes: Válogatott filozófiai művei, Budapest: Akadémiai, 1961. Ford.: Szeme- 2. J. R. Vrooman: René Descartes. A Bibliography, New York: G. P. Putnam’s Sons,
re Samu. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Nádor György. Bevezető: 1970.
Rozsnyai Ervin (Filozófiai Írók Tára, Új Folyam, XX. kötet). 2. kiadás: 1980. 3. S. Gaukroger: Descartes. An Intellectual Biography, Oxford: Clarendon, 1995.
(a jegyzetek elhagyásával) A kötet az Értekezés a módszerről, a Szabályok az érte- (Gaukroger)
lem vezetésére és Az igazság kutatása a természetes világosság által című művet köz-
li. (Válogatott filozófiai művek)
3. Descartes: A módszerről. Bevezette és magyarázta Tamás Gáspár Miklós Buka- VI. A Descartes filozófiáját tárgyaló néhány fontosabb
rest: Kritérion, 1977. 2. kiadás: 2002. E kiadás az Értekezésen kívül tartalmazza monográfia, a szerzők szerint csoportosítva:
még a Szabályokat (a magyarázatok nélkül), a válaszok második sorozatában ol-
vasható, „geometriai rendben” előadott érvelést, valamint egy válogatást a Des- 1. F. Alquié:
cartes–Erzsébet levélváltásból. a, La Découverte métaphysique de l’ homme chez Descartes, Paris: PUF, 1950.
4. Descartes: Értekezés a módszerről, Budapest: Kossuth, 1991. Alexander Bernát for- b, Descartes, l’ homme et l’oeuvre, Paris: PUF, 1956.
dításának új kiadása.
5. Descartes: Értekezés a módszerről, Szemere Samu fordítását átdolgozta, a kötetet 2. L. J. Beck:
szerkesztette és a jegyzeteket összeállította: Boros Gábor, Budapest: Ikon Kiadó, a, The Method of Descartes, Oxford: Clarendon Press, 1952.
1992., 2. kiadás: Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 2002. (Értekezés) b, The Metaphysics of Descartes, Oxford: Clarendon Press, 1965.
6. Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, (A főszöveg és válogatás az ellenveté-
sekből és válaszokból valamint a Burmannal folytatott beszélgetésből) Fordítot- 3. J.-M. Beyssade:
ta: Boros Gábor, Budapest: Atlantisz, 1994. (Elmélkedések) a, La Philosophie première de Descartes, Paris: Flammarion, 1979.
7. Descartes: A lélek szenvedélyei, Fordította: Dékány András, Szeged: Ictus, 1994. b, Descartes au fil de l’ordre, Paris: PUF, 2001.
(A lélek szenvedélyei)
8. Descartes: A filozófia alapelvei, Fordította: Dékány András, Budapest: Osiris, 4. H. Caton: The Origin of Subjectivity, New Haven and London: Yale Univ. Press,
1996. (Alapelvek) 1973.
9. Descartes: Test és lélek, morál, politika, vallás. Válogatás a kései írásokból (a Regi-
us-vita dokumentumai, levelezés Erzsébettel, Chanut-vel és Krisztina királynő- 5. E. M. Curley: Descartes Against the Sceptics, Oxford: B. Blackwell, 1978.
vel). Budapest: Osiris, 2000. (Test és lélek)
6. D. Des Chene:
a, Physiologia. Natural Philosophy in Late Aristotelian and Cartesian Thought, It-
haca and London: Cornell Univ. Press, 1996.

476 477
Irodalomjegyzék Irodalomjegyzék

b, Spirits and Clocks. Machine and Organism in Descartes, Ithaca and London: 13. A. Kenny: Descartes, New York: Random House, 1968.
Cornell Univ. Press, 2001.
14. A. Koyré: Descartes und die Scholastik, Bonn: F. Cohen, 1923.
  7. H. G. Frankfurt: Demons, Dreamers and Madmen, Indianapolis: Bobbs-Mer-
rill, 1970. 15. J.-L. Marion:
a, Sur l’ontologie grise de Descartes. Science cartésienne et savoir aristotélicien dans
  8. D. Garber: les Regulae, Paris: Vrin, 1975.
a, Descartes’ Metaphysical Physics, Chicago: The University of Chicago Press, b, Sur la théologie blanche de Descartes. Analogie, création des vérités éternelles et
1992. fondement, Paris: PUF, 1981.
b, Descartes Embodied. Reading Cartesian Philosophy through Cartesian Science. c, Sur le prisme métaphysique de Descartes, Paris: PUF, 1986.
Cambridge: Cambridge Univ. Press, 2001. d, Questions cartésiennes, 1–2. kötet Paris: PUF, 1991. (Marion 1991)

  9. E. Gilson: 16. W. Röd:


a, La liberté chez Descartes et la théologie, Paris: Alcan, 1913. (2. kiadás: Librairie a, Descartes. Die innere Genesis des cartesianischen Systems, München und Basel:
Philosophique J. Vrin, 1982) E. Reinhardt V., 1964. (2., átdolgozott kiadás: München: Beck, 1982.) (Röd)
b, Index scolastico–cartésien, Paris: Vrin, 1913. (2. kiadás: 1979.) b, Descartes’ Erste Philosophie. Versuch einer Analyse unter besonderer Berücksich-
c, Etudes sur le rôle del la pensée médiévale dans la formation du système cartésien, tigung der cartesianischen Methodologie, Bonn: Bouvier, 1971. (Röd 1971)
Paris, 1930.
d, R. Descartes: Discours de la méthode, Texte et commentaire, Paris: 1930. 17. G. Rodis-Lewis:
a, L’Œuvre de Descartes, I-II. Paris: Vrin, 1971.
10. H. Gouhier: b, Descartes, Paris: Librairie Générale Française, 1984.
a, La pensée religieuse de Descartes, Paris: Vrin, 1924. (2. kiadás: 1972.) c, Idées et vérités éternelles chez Descartes et ses successeurs, Paris: Vrin, 1985.
b, Les premières pensées de Descartes, Paris: Vrin, 1958. (2. kiadás: 1979.; ­Gouhier d, L’antropologie cartésienne, Paris: PUF, 1991.
1979) e, Le développement de la pensée de Descartes, Paris: Vrin, 1997. (Rodis-Lewis 1997)
c, La pensée métaphysique de Descartes, Paris: Vrin, 1962.
18. R. Specht: Commercium mentis et corporis, Stuttgart-Bad Canstatt: Fromman,
11. M. Gueroult: 1966.
a, Descartes selon l’ordre des raisons, 1–2. kötet, Paris: Aubier, 1953.
b, Nouvelles réflexions sur la preuve ontologique de Descartes, Paris, 1955. 19. B. Williams: Descartes. The Project of Pure Enquiry, Pelican Books at Harvester
Press, 1978.
12. N. Kemp Smith:
a, Studies in the Cartesian Philosophy, London: Macmillan, 1902.
b, New Studies in the Philosophy of Descartes, New York: Russell & Russell, 1963.

478 479
Irodalomjegyzék

VII. Tanulmánykötetek: Ta rta lom

  1. Cahiers de Royaumont, Philosophie no 2., Descartes, Paris: Editions de Minuit, 1957.


  2. W. Doney (szerk.): Descartes; A Collection of Critical Essays, Garden City, New
York: Doubleday, 1967. (Doney)
  3. M. Hooker (szerk.): Descartes; Critical and Interpretive Essays, Baltimore and Lon-
don: The Johns Hopkins Univ. Press. 1978. (Hooker)
  4. S. Gaukroger (szerk.): Descartes; Philosophy, Mathematics and Physics, Sussex: The Előszó 7
Harvester Press, New Jersey: Barnes and Noble Books, 1980. (Gaukroger 1980)
  5. A. Oksenber Rorty (szerk.): Essays on Descartes’ Meditations, Berkeley, Los Ange-
les, London: Univ. of California Press, 1986. (Rorty) I. René Descartes
  6. N. Grimaldi és J.-L. Marion (szerk.): Le Discours et sa méthode, Paris: Presses
Univ. de France, 1987.
  7. H. Méchoulan (szerk.): Problematique et réception du Discours de la méthode et Bevezetés: Descartes, az ambivalenciák filozófusa 13
des Essais, Paris: Librairie Philosophique J. Vrin, 1988. Karteziánus paradigma – Tudomány, filozófia, történelem –
  8. G. J. D. Moyal (szerk.), René Descartes: Critical Assessments, London: Routled- A vallás kérdése – Álmok – Rövidítések föloldása
ge, 1991. (Moyal)
  9. V. Chappell (szerk.): René Descartes, 2 kötet New York, London: Garland, 1992. 1. A filozófus és kor a 21
10. J. Cottingham (szerk.): The Cambridge Companion to Descartes, Cambridge: Camb- Korszakhatár – Felszíni választóvonalak – Késő középkor és re-
ridge Univ. Press, 1992. (Cottingham 1992) neszánsz – Újarisztotelizmus, újplatonizmus – A hellenisztikus
11. St. Voss (szerk.): Essays on the Philosophy and Science of René Descartes, New York: irányzatok újjáéledése – Szkepticizmus és reformáció – Monta-
Oxford University Press, 1993. (Voss) igne, Charron, Sanches – Késő skolasztikus trendek – Tudo-
12. J. Cottingham (szerk.): Reason, Will, and Sensation, Oxford: Clarendon, 1994. mány és filozófia – Instrumentalizmus és ideisztikus előfelte-
13. Csejtei Dezső et al. (szerk.): A kartezianizmus négyszáz éve, Szeged: Pro Philo- vés – Tézisek az „új kezdetről”
sophia Szegediensi, 1996.
14. R. Ariew et al. (szerk.): Descartes’ 2. Életút vagy útvesztők? 45
Meditations. Background Source Materials, Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1998. La Flèche-i diákévek – Közjogi pálya? – Breda és Beeckman
15. Boros Gábor, Schmal Dániel: Kortársunk, Descartes, Budapest: Áron, 2000. – Compendium musicae – „Fiziko-matematika”, a hidroszta-
16. Descartes és a szkepticizmus viszonyáról 1–2. rész, in: Világosság, XLIX. (2008) tikai kézirat – A mathesis universalis felé – Larvatus prodeo –
7–8. és 11–12. szám. J. Faulhaber – Három álom és értelmezésük – Studium bonae
mentis – A rózsakeresztesek – Mersenne és köre – Itáliai uta-
zás – A fénytörés

480 481
Tartalom Tartalom

3. Az első alkotói korszak: 1628–1637 kísérletezés – Az eszes lélek – A relativizmus kihívása – Mód-
1. Szabályok az értelem vezetésére 75 szertani szabályok – A kétely eredete – A megalapozás prog-
Szövegtörténet, kronológiai rétegek – Mathesis universalis – ramja – Metafizika az Értekezésben – Cogito-érvek és istenfo-
Egyetemes módszer – Egyetemes bölcsesség – Intuíció – Isten galmak – Ideiglenes és végleges etika – Vádak: ellentmondás,
szerepe – Innátizmus – Dedukció – Módszertan – Abszolú- konformizmus – Az állítólagos konformizmus és legitimáció-
tum-respektívum – A felsorolás szabálya – A harmadik kro- ja – Szerződések, fogadalmak – Elhatározottság – Szükségből
nológiai réteg – A megismerés fizikája – Egyszerű természetek erény – Negáció és priváció – Az eszes lélek – Ember-gép-állat
– Találkozás Bérulle bíborossal – A képzelet szerepe a matema-
tikában – A Szabályok kudarca 4. A filozófiai főmű: Elmélkedések az első filozófiáról 223
„Kis metafizikai értekezés” – Az Értekezés metafizikája – Az El-
2. Metafizikai közjáték 112 mélkedések szövegtörténete – „Első Filozófia” – Elmélkedés mint
Descartes és a Németalföld – Commencement de Metaphysique analízis – Módszertani kételkedés – Szkeptikus érvek – „Én va-
– Cartesius-töredékek – Metafizikai levelek, az örök igazságok gyok, én létezem” – Mit jelent a gondolkodás? Első bizonyos-
teremtése – A kétely kérdése ság – Exkurzus: Je pense. Donc je suis; cogito ergo sum – Az ide-
ák elemzése eredetük és realitásuk szerint – Az első istenérvek
3. Le monde ou Traité de la lumière 130 – Creatio continua – Causa sui – Az igazság kritériuma – A té-
Parhelia – A fény – A mentális reprezentáció beszéd-modellje vedés eredete – Értelem és akarat viszonya – Az akarat szabad-
– A mozgás és az elemek – Korpuszkularizmus, a vákuum le- sága – Arnauld köre – Exkurzus: az idea – „Ontológiai” isten-
hetetlensége – Új világ teremtése és apriorizmus – Természet- érv – Az igazmondó Isten – Az érzékek szerepe
törvények – Isten és a változás – Mozgás és mozgás-hajlam:
cirkularitás és egyenesség – Kinematika vagy dinamika? – 5. Útban a „végleges etik a” felé: A filozófia alapelvei és
Az égitestek kialakulása, apály és dagály – A fény tulajdonságai A lélek szenvedélyei 285
A Regius-affér – Párizsi utazás Az igazság kutatása – Erzsébet-le-
4. Traité de l’ homme 149 velek – A morálfilozófia új útjai – az akaratszabadság kétarcú-
A lélek és a gépek – Életszellemek – Érzékelés és mentá- sága – Générosité – Descartes és a politika
lis reprezentáció – Természetes geometria – Tévedés és álom
– A Galilei-ügy

5. Értekezés a módszerről, Essais 160


Erzsébet királyné és a Huygensek – Hélène és Francine – Ke-
letkezéstörténet – Les météores – Dioptrique – Géometrie – Érte-
kezés azaz Előszó – Kímélet és homályosság – Az analízis mint
rend – A józan ész – A módszer – A belső út – Innátizmus és

482 483
Tartalom

II. Esszék

Természet és lélek: a descartes-i perspektíva 307

De civitate amicorum. Mor ál, politik a, vallás


a Descartes-Erzsébet levelezésben 333
1. A levelezés jelentősége a 17. század első felének tudományos életében 333
2. Történelmi arcképek 336
3. „Levelek útján filozofálni” (J.-M. Beyssade) 341
a. Test és lélek 341
b. Az erény útján 344
c. Végleges morál? 348
d. Descartes és a politika 360
e. A barátságról 363
f. A szeretet: Isten, világ, ember 364

Descartes és Garber Erzsébet hercegnő udvar ában 381

Descartes és a testi szeretet 403

Descartes, retorik a, humanizmus 419

Európa-etűdök: Descartes, Leibniz, XIV. Lajos 435

Descartes és K ant 445

Interioritás, szubjektivitás
és interszubjektivitás Descartes-nál 459

Irodalomjegyzék 473

You might also like