Vekerdy Tams - Nagy Csaldknyv

Vekerdy Tamás
NAGY CSALÁDKÖNYV
© Vekerdy Tamás 2011
Válogatás a Nők Lapjában 2003-2011 között megjelent írásokból
Szerkesztette: Wáring Zsuzsa és Münz András
Borítóterv: Czeizel Balázs

Borítófotó: Gálos Viktória
Könyvterv: Kerényi Attila
ISBN 978-963-341-010-3
ISSN 17855667
fcjSanomaMedia
* 1 KÖNYVKIADÁS
Nyomdai előállítás: Radin Print

Felelős vezető: Ljubisa Vuletic
Kereskedelmi képviselet: Kvadrát ’97 Kft. Tel./Fax: +361 319 1599. Mobil: +36 30 280 6656
E-mail: kvadrat97@gmail.com
A könyvet megrendelheti a www.polc.hu online könyváruházban

Vekerdy Tamás
NAGY
CSALÁDKÖNYV
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK...
A Nők Lapjában az elmúlt öt évben megjelent olvasói

levelekből és válaszaimból olvashat itt válogatást az
olvasó - az egyes életkorok rövid jellemzésével.
A válaszokat mindig szorongva adja az ember (akkor
is, ha „szakértő”). Nemcsak azért, mert a távolból ne
héz válaszolni, hanem azért is, mert mindig újra eszé
be jut, hogy az igazán jó válaszok - ha vannak ilye
nek - nem a receptek, hanem azok, amelyek tovább
kérdeznek, és netalán újabb kérdéseket hívnak elő az
olvasóban. Mert továbbra is azt hiszem, hogy a kérde
ző ember van igazán közel a dolgok áramához, és nem
a válaszoló ember; különösen nem az, aki azt hiszi, azt
képzeli magáról, hogy ismeri a helyes - netán egyedül
helyes - válaszokat.
Vekerdy Tamás
I. fejezet
A legfontosabb
Az első három év a legfontosabb.

Ezt mondja legalábbis a tudomány - és ezt látszik megerősíteni
a tapasztalat.
Elfogadtak-e minket magzati korunktól - és mi elfogadjuk-e
a gyerekeinket?
Olyannak, amilyenek.
Tudunk-e segíteni nekik, hogy azzá legyenek, akik, magukkal hozott,
egyszeri én-struktúrájuk szerint? Akárhány milliárd ember él is a földön
- most már hét -, mindenkinek az ujjlenyomata egyéni, csak rá jel
lemző, nem is beszélve a DNS-ről. A rendőrség legnagyobb örömére...
Miért gondoljuk, hogy az a valami, ami megszabja ujjlenyomataink
és DNS-ünk különbözőségét - nincsen? Akár halhatatlan léleknek ne
vezzük, ha hívők vagyunk, akár kódolt programnak, ami még további
felderítésre vár, van valami, ami csak ránk jellemző, és ami ki akar bon
takozni, meg akar valósulni a földi élet során. Tudjuk-e ezt segíteni, mi,
szülők - és a gyerek körüli rokonok és szakemberek - vagy nem? (Nem,
mert eleve valamiféle elképzelésünk van arról, hogy milyennek kell len
nie a gyereknek...)
Ebben a segítésben talán a legfontosabb kérdés, hogy meg tudjuk-e
adni a magzatnak, az újszülöttnek, a csecsemőnek, a kisgyereknek az
érzelmi biztonságát. Ölelve tudjuk-e tartani, testi és lelki értelemben?
Újabb kutatások azt állítják, hogy már a magzattal is lehet kap
csolatba lépni, kommunikálni, de hogy az újszülöttel és a csecse
mővel lehet, ezt már régebben is bebizonyították. Dögönyözés,
csiklandozás, höcögtetés, lovagoltatás, hempergetés, feldobálás
a levegőbe - amihez mind-mind ritmikus, dallamos mondókák kap
csolódnak - ezek a játékok kisgyerekkorban a kommunikáció fontos,
legfontosabb formái. És később is: a „haszontalan" dolgok fonto
sak - és igazán hasznosak - a kisgyerek életében; beszélgetés az al
konyodó konyhában kakaó mellett arról, hogy milyen vizslája volt
a nagymamának, akit ő már nem ismerhetett, hogy milyen nagy hó
volt, amikor ő született, és ezer másféle dologról, ezek mind-mind
táplálják a családhoz kötődő, biztonságot adó intim hangulatokat,
és orientálnak, tájékoztatnak térben-időben és családi viszonyla
tokban. Ezek fontosak, hasznosak, ellentétben a sok hasznosnak
gondolt, de a fejlődés szempontjából teljesen haszontalan rend
szabállyal: vesd le a cipődet, húzd fel a tréningnadrágot, mosd meg
a kezed, rakd el a játékaidat...
E. T. A. Hoffmannt, a nagy német írót egyszer megkérdezték, hogy
honnan özönlenek elbeszéléseibe azok az egészen különleges figurák,
a maguk furcsa és aprólékos pontossággal leírt életével. Azt válaszolta,
hogy másfél éves lehetett, amikor szülei hosszú postakocsiútra vitték,
és szerinte a sok-sok váltakozó ember a hosszú út során mind benne
hagyta emlékét, érzéseivel, gondolataival, egész életével... Ő ezekre
persze nem tud visszaemlékezni, de amikor írni kezd, „előözönlenek"
belőle.
Igen, nem tudunk visszaemlékezni első három évünk legnagyobb
részére, a tudat számára zárva maradnak ezek az emlékek. Körülbe
lül addig tudunk visszamenni, amikor beszélni kezdtünk és már én-t
mondtunk magunkról... (Addig se könnyen.)
És mégis: ami ebben a három évben történt, az kihat - kihathat -
egész életünkre, hozzájárulhat egészségünk és betegségeink alaku
lásához, rokon- és ellenszenveink fellángolásához, értelmi és érzelmi
képességeink alakulásához.
AZ ELSŐ HÁROM ÉV
Rugalmasság
AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL:
Sok itthoni vitánk fogalmaztatja meg velem a kérdést: Történt-e tudo
mányos vizsgálódás, kutatás az utóbbi években, hogy tulajdonkép
pen mire van szüksége a legkorábbi hetekben-hónapokban (években)
a kisgyereknek: következetes szigorra, vagy babusgató engedékenység
re, mitől lesz egészségesebb, többet bíró, többet kibíró felnőtt. Nagyobb
korukban már feltűnő, hogy milyen nagy a különbség teherbírásban az
egyes gyerekek között... Mi áll a gyerekek, egyes „szerencsés" gyerekek

nyugodt magabiztosságának hátterében? Nem veszik föl, de legalább
is elég jól kibírják még a sértéseket, esetleges csúfolásokat is (amitől per
sze a csúfolóknak elmegy a kedvük a folytatástól, és újabb áldozatot
keresnek). Mások meg, például új helyre kerülve, szinte belerokkannak,
hogyha „rájuk szállnak" az addigra már összeszokott gyerekek...
VÁLASZ
Az utóbbi években úgynevezett rezilienciakutatások folytak (tudomásom
szerint elsősorban Angliában). Resilió, resilere - latin ige, és azt jelenti,
hogy visszaugrik, visszapattan (esetleg: összehúzódik, zsugorodik). Vala
mi, például egy rugalmas anyag, megfeszítés után visszaugrik az eredeti
8 NAGY CSALÁDKÖNYV
formájába, ellenálló ereje van. A reziliencia éppen ezt az ellenálló képessé

get jelenti; az eredeti „forma” megtartására való képességet, a stabilitást.
A kutatásokban a személyiség stabilitását, tűrőképességét, teherbíró erejét.
M. Rutter és E. Werner öt pontban összegzik kutatásaik eredményét a korai
gyermekkori hatások cambridge-i kiadású Kézikönyvében. (Cambridge University
press, 2000.) A kisgyereknek tehát ahhoz, hogy felnőttkorában majd rugal
mas, ellenálló személyiség legyen, a következőkre van elsősorban szüksége:
1. Egy személyhez fűződő, megbízható, stabil kapcsolatra. Ez a személy legtöbb
esetben az anya, de nem szükségszerű, hogy ő legyen az. Ami fontos, ami
nélkülözhetetlen, hogy kezdetben ez egyetlen személy, és nem változik.
Később természetesen társulhatnak mások is, de az egyetlen személy
fontosságára az élet kezdetén a neurológiai kutatások is egyértelműen
rámutatnak. Azután fokozatosan jelentőséget nyerhet előbb egy második
személy - általában az apa majd később harmadik-negyedik „becsatla
kozók” is megjelenhetnek (nagyszülők vagy más közeli rokon, barát), de
nem a kezdet kezdetén.
2. A felnövekvő gyereknek magabiztos környezetet kell megtapasztalnia. Ez el
sősorban azt jelenti, hogy semmiféle döntést nem neki kell meghoznia,
ettől környezete megszabadítja, helyette döntenek, magabiztosan. Ez
biztonságot ad a gyereknek, és lehetővé teszi, hogy bízzon környezeté
ben. Ez az ősbizalom mélyről fakadó érzés (ahogy erre a magyar Szondi
Lipót is rámutatott), melynek lehetőség szerint nem szabadna sérülnie.
„Átadhatom magam a világnak, az engem érő benyomásoknak” - tegyük
hozzá: boldog és kíváncsi érzékelésben „nem érhet baj; mindig és min
den körülmények között rábízhatom magam engem elfogadó és nekem
jót akaró környezetemre”.
3. A kisgyerek közvetlen utánzással tanul a környezetében levő „példák" megta
pasztalásából. Legyen ez a példa nyelvi, mozgásos, érzelmi, célra irányí
tottan cselekvéses vagy bármi egyéb. (Török Sándor egyszer nagyszerű kis
glosszát írt arról, hogy a felnőttek mi mindent tiltanak meg a gyereknek,
AZ ELSŐ HÁROM ÉV 9
amit ők maguk előtte, „példát mutatva” művelnek. Legyen szó dohány

zásról, alkoholról, televíziózásról vagy bármi egyébről - esetleg éppen:
a „csúnya” beszédről.) Nem veszik tudomásul, hogy a gyerek kiszolgálta
tott utánzó, nem tud nem utánozni, és a megélt példával szembeszegülő
szóbeli utasítás hatástalan marad. (A. Bandura kutatások sorát szentelte
annak a kérdésnek, hogy vajon a gyerek, a kisgyerek tanulása „értelmi” te
vékenység-e vagy egyáltalán nem, hanem az ellenállhatatlan utánzás vá
gya hajtja. A mindennapokban is tapasztalhatjuk, hogy a kisgyerek nem
értelmi erőfeszítéssel - és szorgalommal - tanulja meg két-három év alatt
az anyanyelvét (egy egész nyelvi struktúrát elsajátítva a hangzóformálás
tól a tárgyas ragozásig, anélkül, hogy tudna róla), hanem önkéntelen, nem
szándékos utánzással.)
Az iskolának tudnia kellene róla, hogy tízéves koráig a gyerek igazán
könnyen és gond nélkül a cselekvés utánzásából tanul, és nem pedig a fá
radságos értelmi erőfeszítésből. Éppenséggel a matematikai műveletek
ben is a szokásrend kialakítása a döntő, és nem a „megértés”. A kívülről
megkapott biztos, jól utánozható szokásrend önbizalmat ad a gyerek
nek mindabban, amit így elsajátított. (Christof Wiechert, aki a Waldorf-
tanároknak szóló Körlevélben ismerteti e kutatásokat, emlékeztet arra,
hogy a steineri pedagógiai rendszerben is a tizenkettedik életév körül
kezdődik a tanulással kapcsolatos kognitív munka, az ítélőerő megerősö
désével; ekkortól kezdve már nem a szokások vezetik és határozzák meg
a sikeres tanulmányi tevékenységet...)
4. A gyerekeknek jól tagolt, minőségi időélményekre - az idő érzékelhető, ta
pasztalati átélésére - van szükségük. A reggel és az este hangulatai és szer
tartásai fontosak. Ősz és tavasz, nyár és tél különbözőségének átélése,
a különböző kultúrák ünnepei - mind arra készítik fel a gyereket, hogy
a későbbiekben magából kiindulva tudja idejét tagolni, életét alakítani.
5. És végül a gyerekek iskolai élményét illetően a pozitív tapasztalatoknak kell(ene)
dominálniuk. Az iskolai sérülések egész életen át tartó hatásai egyértelműek.
Az alapkérdés: elfogadja, elismeri-e a tanár a gyereket, a maga egyediségében.

Az elfogadás hiánya: traumatizáló. És végül: a traumák feldolgozásának le
hetőségét, a gyógyító erőt a művészetek adják meg ebben a viszonylatban.
Tehát:
Egyetlen stabil személy az élet kezdetén, biztonságot adó
környezet, megfelelő, utánozható példák, lehetőség a ta
golt idő minőségi átélésére, elfogadás az iskolában - ezek
alapozzák és adják meg a személyiség rugalmasságát, el
lenálló képességét, ezektől lesz egészségesebb, többet ki
bíró felnőtté a gyerek.
TÜCSÖKRINGATÓ
„Legelső élményünk, még születésünk előtti időszakból, hogy halljuk anyánk
szívének szabályos, ritmusos dobbanását, érezzük minden mozdulásánál,
ahogyan ringatózunk. Körülvesz minket, körülölel a biztonságot adó anya
méh. Valaha az újszülött gyermek első játéka volt, hogy anyja az ölébe vette,
ringatta, megérintgette, testrészeit megnevezte egy rövid mondóka segítsé
gével: Itt a füle, / itt az orra, / itt pedig a harapó)a! / Itt a keze, / itt a lába, / itt meg
a kis hasikája. Ezek a játékok mintegy a folytatását jelentik az anyaméhbeli
élményeknek. Újra és újra felidézik a gyermekben azt a jó, biztonságos ál
lapotot, közben segítik az átmenetet, gyengéden átvezetnek a kinti világba.
- Anyaként fedeztem föl az ölbeli játékokat. Saját gyerekkoromból emlékez
tem néhány kedves játékra, a simogató Ciróka-marókára, a tenyeret csiklan
dozó Kerekecske-gombocskára”
*
Öt év után újra kapható Sándor Ildikó Tücsökringató című könyvecskéje - az
ölbeli játékok gyűjteménye.
„Az óvónők a legtöbb óvodában ismerik és alkalmazzák az ölbeli játéko

kat, méghozzá az óvodai heszoktatás időszakában. Ölbe veszik a kicsinyeket,
cirógatják, mondókáznak. így segítik át az apróságokat a naponkénti elválás
nehéz pillanatain, egyben ők maguk teremtenek meghitt, szeretetteljes, biz
tonságot adó kapcsolatot, amely egész későbbi együttműködésüket alapozza
meg” - figyelmeztet szerzőnk.
Minden óvodában így kellene, hogy legyen - és persze a bölcsődékben is.
A saját test megtapasztalását, tudatának kialakulását, határainak átélését -
és ezzel az én-határok fokozatos megerősödését segítik ezek a játékok. Ezek
vezetnek el a belső világ és a külső világ elkülönítő megtapasztalásához, és
kimunkálják az átjárhatóságot a kettő között.
És a szülők? Ok hol tanulhatják meg ezeket? Boldogabb országokban már
a középiskolákban is szóba kerülhetnek, a családi életre nevelés tantárgyának
részeként. De nálunk is vannak baba-mama klubok, gyerektáncházak és
egyéb alkalmak, ahol a nagy családokból kiesett, mai, „nukleáris” családok
újra feleleveníthetik a hagyományt. (A nukleáris család, a csak szülő(k)ből és
gyerek(ek)ből álló család.)
Ringatás, höcögtetés, lovagoltatás, hintáztatás, táncoltatás vagy egysze
rűen csak az érintések sokasága (például a testrészek megnevezésénél) az
érzékelés valódi iskolája. Iskolázza a tapintást, a hallást, a látást, a statikus
érzékelést (egyensúlyérzék), az úgynevezett kinetikus érzékelést (a saját test
érzékelését), a hőérzékelést - és még sorolhatnám az érzelmi érzékelés egyre
finomabb fajtái felé haladva (dallamok, ritmusok...).
Ez az igazi - az életkornak megfelelő - „fejlesztés”! (A többire nincs szük
ség!)
Tudjuk például - ma már újra tudjuk - hogy a hintáztatás, a belső fülben
levő, az egyensúly érzékelésért is felelős úgynevezett vesztibuláris rendszer
ingerlése, általánosan fejlesztő és jótékony hatású a központi idegrendszer
alakulóban levő folyamatait illetően. (Volt egy rövid időszak, amikor a ringa-
tást, hintáztatást tiltotta a „tudomány” - legalábbis egyes irányzatai, mond
ván: kábít! azóta kiderült, hogy ez a „kábulat” fontos idegrendszeri folya

matokra serkentő hatású.)
És persze ne feledkezzünk meg a mondókák, csiklandozok, dúdolok ara
nyos humoráról sem, amelyik mélyről fakadó, érzelmileg telített humor. A kis
gyerek igazi felnőtt társa mindig a játszótárs - figyelmeztet már a huszadik
század közepe táján Karácsony Sándor. Ezekben a játékokban együttműködés
valósul meg, szoros testi kapcsolatban, amely serkenti az érzelmi, bizalmi
kapcsolat kialakulását - és ezen alapul kisgyerekkorban minden tanulási fo
lyamat. Hamarosan a kisgyerek is tudni fogja a játékot, kéri, irányítja, szer
vezi - és ezzel erősödik kompetenciaérzése, figyelmeztet szerzőnk. (Vagyis,
hogy ő is - a kisgyerek is - tudja, hogy miről van szó, ért hozzá!)
Könyvecskénkből megtudjuk, hogy milyen (karfa nélküli) széken és ho
gyan kell ülnünk a játékok egy részéhez, míg a többihez jó a földön is, puha
szőnyegen vagy párnán. Nagyszerű példáit ismerjük meg e játékok konflik
tusoldó, megnyugtató hatásainak is.
Mindig újra...
Első gyermekem születésére készülünk. Jó pár könyvet elolvastam
a csecsemőgondozásról, és most már nagyjából fogalmam sincs, mi
a követendő. Két módszert látok alapvetően. Az egyik: szoktassuk az új
szülöttet rendszerre, amelyben megfelelő időközönként követi egymást

az evési, alvási ésjátékidő. A másik: hordozókendőben kössük magunk
ra, legyen rajtunk szinte egész nap, hagyjuk, hogy a kendőben aludjon
vagy egyen, amikor csak szükségét látja. A hordozókendős anyukák
zászlajukra tűzték a biztonságosan kötődő nevelést. Kérdésem éppen
ez lenne. Valóban szükség van a biztonságos kötődéshez hordozásra,
és éppen ezt zárom ki saját szobával, kisággyal és babakocsival?
Bence szeret óvodába járni. Mindkét óvó néni aranyos, az egyiket egye
nesen „imádja". A nagymamák gyakran kérdezik: mit tanultatok az óvo
dában? Mire Bence: játszottunk! - Csak? - Mostanában már a férjem
is kérdezi: - Mit csináltatok? - Bence egyre kevésbé válaszol. - De hát
közeledik az iskola! - kiáltott fel a tegnapi, vasárnapi ebédnél az egyik
nagymama, történetesen az én anyám. Aggódjak? Bence virul...
VÁLASZ
Két szülői levélből idéztem, két olyan kérdést, ami mindig újra felmerül.
Ez fontosságukat is jelzi - ezért mindig újra kell rájuk válaszolni. Az elsőre
azt mondanám: egyik út sem jó, dogmaszerűen. Valamennyire tartunk vala
miféle ritmust, de rugalmasan. Gyerekünket kocsiban tologatjuk, de ha jó
nekünk is, és úgy könnyebb valamikor és valamiért, magunkra kötjük, de
természetesen nem „kötelezően” egész napra, és egyáltalán nem kell, hogy
rajtunk aludjon (de ha elalszik az se baj...). Nagyszerű, ha valakinek van sa
ját szobája, kiságya, jó babakocsija is, és van egy remek kendőnk is, amiben
magunkra köthetjük a gyereket, mert az tényleg jó. Az is jó! Az indiánok
nem „elvből” kötötték magukra a gyereket, hanem mert így volt praktikus
az egész napi élethez, munkavégzéshez, ez volt az adott esetben a lehető leg
jobb az anyának, és kiderült, hogy ez nem árt, sőt;o a gyereknek is. Mind
ezek a dolgok sokkal egyszerűbbek és könnyebbek, amikor már itt van a gye
rek, és átérzünk valamit abból, hogy vele mi van, velünk mi van, és a kettőt
hogyan lehet összehangolni.
Ismeri a régi viccet, még az eldobható pelenkák előtti időből: az első gye
reknél még mossuk, kifőzzük, vasaljuk a pelenkát, a másodiknál már csak mos
suk, a harmadiknál már csak szárítjuk... Talán jó lenne mindjárt „itt kezdeni”
az aggodalmakat illetően, de persze ezt nem lehet. Akkor maradjunk annál:
„csak mossuk” - valamiféle középúton...
Ami a másik levél záró kérdését illeti - „Aggódjak?” - a válaszom: - Ne!
Az óvodai nevelés országos alapprogramja leszögezi, hogy az óvodás gye
rek legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Ha a gyerek virul, és a „mit csi
náltatok az óvodában” kérdésre azt válaszolja, hogy „játszottunk” - akkor
minden rendben van! Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az óvó nénik
„aranyosak”, és az egyiket Bence egyenesen „imádja”, akkor ezzel azt mond
tuk, hogy Bence érzelmi biztonságban érzi magát, ami fejlődésének most legfon
tosabb belső feltétele. (Persze az ilyen óvodában még feltehetőleg elhangzik
a mindennapos mese, az óvó nénik szépen és jól beszélnek, azaz;o mintát adnak
ebben is az utánzásra, az anyanyelv tiszta és erőteljes használatára, ami a
gondolkodás fejlődésének is az alapja!)
Játék, mesehallgatás, spontán utánzás - ezek az óvodás egész napos haté
kony „tanulási”formái. Ezekben fejlődik. (Külön úgynevezett „fejlesztésre”
csak annak van szüksége, aki valamilyen értelemben sérült, halmozottan
hátrányos helyzetű.)
Tudnunk kell azt is, hogy az iskolába nem iskolás megy, hanem óvodás, aki
majd az elkövetkezendő két-három évben érik lassan iskolássá (a lányok álta
lában előbb, mint a fiúk). Ezt az iskolának kell (kellene) tudomásul vennie...
Minél tovább marad meg egy gyerek az életkorának - életkori szükségle
teinek - megfelelő környezetben, minél kevésbé siettetik, annál stabilabb ala
pokra épül fejlődése.
Mit tehetnék?
Egyéves kisfiam napközben már csak egy-kétszer szopik, de éjjel két-
három óránként is felébred, szopizik, és általában tovább is alszik. Mi
lehet az oka, hogy ilyen sokszor fenn van? Ráadásul most már fáradok,
nem tudom kipihenni m agam éjjel. Mit tehetnék? Egyébként rendesen

eszik napközben, vacsorát is.
VÁLASZ
Tudnunk kellene, hogy hogyan alszik el a gyerek.
Maga mellette fekszik? És aztán halkan kioson?
Vagy leteszi, és a gyerek egyedül alszik el?
Ha nem egyedül alszik el, és az alvás mélysége csökken - ez általában négy-öt-
ször következik be egy éjszaka! - a gyerek észleli, hogy valami megváltozott
a környezetében, és úgyszólván felébreszti önmagát. (Ezért mindenkire egyaránt
vonatkozó tanács, hogy gyerekét kezdettől szoktassa rá az egyedül elalvásra!)
Ilyenkor nyilvánvaló, hogy a kicsi nem azért szopik, mert éhes, hanem
„biztonságkeresésből”, azért, hogy az anya ottlétének megnyugtató élmé
nyében részesüljön.
Akárhogy is, világos, hogy maga most döntés előtt áll.
Vagy vállalja, hogy eleinte még rosszabb lesz - és nem szoptatja meg feléb
redéskor, hanem mondjuk teát ad - esetleg pohárból kedvesen megnyug
tatja és visszateszi az ágyba. Természetesen az várható, hogy a gyerek eleinte
tiltakozni fog. Ha pedig már - mert maga kitart és elszánt, hogy csak teát ad
- elfogadja a teát, akkor is várható, hogy „hamarabb” fog újra felébredni, azt
az érzést keltve magában, amire már az imént is utaltam, hogy de hiszen így
még pokolibb, még rosszabb.
A kitartó szoktatás azonban idővel - mondjuk: néhány hét alatt - ered

ményt hoz.
Én, azt hiszem, ezt a módszert választanám.
A másik lehetőség az, hogy „minden marad a régiben” - kivéve, remélhető
leg a mellette elalvást, ha ez eddig így volt -, és így megy tovább a dolog...
Meddig?
Erre nincs pontos válasz.
Csak azt lehet mondani, hogy előbb-utóbb magától is leszokik a gyerek
az éjszakai - ha jól értettem amúgy is rövidke - szopásról. De ez lehet akár
hároméves kora körül is, és ez bizony nagyon fárasztó lenne magának, erről
mindenképpen lebeszélném.
Jól veszem ki a leveléből, hogy a gyerek úgyszólván már abban a pillanatban
tovább is alszik, mihelyt mellre tette őt? Ez is amellett szólna, hogy az első
módszert kellene választania, akkor is, ha az első kísérleteknél - tea, pohárból
- „teljesen felébred”, tehát a helyzet ilyen értelemben is rosszabb, mint volt.
Ha mindez nem vezet eredményre - vagy nincs már ereje végigpróbálni -,
keresse fel valamelyik gyermekkórház alvásambulanciáját (Budapesten például
a XIII. kerületi Madarász utcai kórházban működik ilyen).
Egy életre?
Egy 25 hónapos fiatalember boldog és büszke édesanyja va
gyok. De egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vala
mit végérvényesen elrontottam. Történt ugyanis, hogy a kisfiam

eddig 3 hetet volt külön tőlem. Legelőször 15 hónapos korában
5 napot, amikor lázas beteg voltam, és a férjem, aki pont akkor vett
ki szabadságot (nem tudhatta, hogy éppen beteg leszek), már nem
tudta eltolni a szabadságát, így kettesben a kisfiámmáI utaztak el a
nagyszülőkhöz, ahova én is mentem volna, ha nem esem ágynak.

Amikor visszajöttek, a kisfiámtól egyórás büntetést kaptam, nem en
gedte, hogy hozzáérjek, és ezt tiszteletben is tartottam. Egyóra eltel
tével ő közeledett felém, és utána helyreállt a béke. A viselkedésében,
szokásaiban semmilyen változást nem vettem észre. Ebben az évben,
amikor a kisfiam 22 hónapos lett, a nagyszülők ajánlották fel, hogy
elvinnék egy pár napra magukhoz. A férjem azonnal igent mondott,
én ellenben rengeteget tépelődtem, próbáltam utánaolvasni (nem
sok sikerrel), de végül beleegyeztem, egyrészt mert a páromm al m ár
mindketten éreztük annak hiányát, hogy egy picit kettesben is le
gyünk, másrészt olyan ügyeket kellett megoldanunk, melyeket a kis
fiúnk mellett nem tudtunk volna elintézni. A kisfiúnk boldogan elvolt
a nagyszülőknél, ők is ugyanazt a rendszert alkalmazták, amit mi,
mindenben, alvás, evés és más szokások terén. 5 nap múlva mentünk

érte, ébredéskor, és az első pár percben boldog volt, amikor meglát
ta a férjemet és engem, majd amikor apósom is bejött a szobába,
15 perces büntetést kaptam. Biztosan borzalmas anyának talált, de
igenis mindketten úgy éreztük a párommal, hogy szükségünk volt
a kettesben eltöltött időre. Most nyáron pedig megint csak 5 napot

a nagyszülőknél töltött, de most már csak 2-3 perces büntetést kap
tam. De ez az előző kettőhöz képest, már szinte alig volt észrevehető.
A viselkedésében továbbra se veszek észre változást. Nagyon pajkos,
eleven, huncut kisfiú. A kérdésem az lenne, persze tudom, hogy ez
gyerekfüggő is, hogy most akkor egy életre megszakadt közöttünk a

lelki szál, és soha többé nem fog hozzám kötődni, és majd a későb
biekben ez például dadogás formájában is megnyilvánulhat-e? Vagy
például nem lesz sokáig szobatiszta? Ne haragudjon, hogy ilyen bu
taságokat kérdezek, de félek és aggódom.
VÁLASZ
Régebben úgy tartották, hogy az a jó, ha körülbelül a harmadik életévig a gye
rek életében legfontosabb személy - többnyire az anya - „szakadatlanul” vele
van, hosszabb időre nem távozik el, nem hagyja magára, illetve másra (ha
ez lehetséges). A harmadik életév táján kezdtek a gyerekek „én”-t mondani,
összefüggően beszélni. (Persze mindig volt, aki már előbb, de akkor inkább
csak szavakat, kifejezéseket, míg a „késők”, akik eddig az időpontig nem vagy
alig szólaltak meg, a harmadik életév fordulója körül egyszerre csak beszélni
kezdtek, behozva „lemaradásukat”)
A gyakorlat szakemberei és a megfigyelések szerint ezek a folyamatok az
elmúlt évtizedekben korábbi időpontra tolódtak. És persze mindig: nagyon
nagyok a gyerekek közötti egyéni különbségek.
Mindaz, amit leír, teljesen normális, és nem tűnik veszélyesnek. Igen, sok
családban előfordul, hogy különböző okokból - többnyire betegség, mint ma
guknál is - az anya néhány napra eltűnik a kisgyerek látóteréből, és amikor
újra fölbukkan, mint helyesen írja, „büntetést kap”. (Jól tette, hogy tisztelet
ben tartotta a tilalmat - hogy hozzáérhessen -, és nem kezdett erőszakos
kodni, vagy ami ezzel egyenértékű: „kedveskedni”. Emlékszem egy kisfiúra,
aki tízegynéhány hónaposan még csak a mama szót használta, de amikor az
anyja rövidebb kórházi tartózkodás után hazajött, meglátva őt az ajtóban,

rémülten szaladt az apjához, már a másik szobából „mama! mama!”felkiáltás
sal szólongatva őt (az apát).
Ha mind a ketten úgy érezték a férjével, hogy szükségük volt a kettesben
eltöltött időre, és ezt biztonsággal tudták képviselni önmagukkal szemben is,
akkor ez a gyereknek is sokkal elfogadhatóbb, mintha haboznak és tépelőd-
nek a döntés előtt.
Én ezeket pillanatnyi csalódásoknak látom, amilyeneket a gyerekek gya
korta átélnek imádott anyjukkal kapcsolatban is. A regisztrált tapasztalatok
szerint a kisfiú, aki anyjában egyik pillanatban tündérkirálynőt lát, képes
a másik pillanatban - ha például az anya hirtelen rákiált, és ki akarja sza
kítani játékából - boszorkányt látni. De ezek az átsuhanó képzetek, csaló
dások jönnek, mennek, és a későbbiekben általában nem nyilvánulnak meg
tünetekben. Van úgynevezett fiziológiás, élettani eredetű dadogás, amellyel
a legjobb, amit tehetünk, hogy szinte észre sem vesszük. Ilyenkor rossz lehet,
ha az anya aggodalommal és bűntudattal tele, rémülten fürkészi a gyereket
- „csak nem én tehetek róla?”. Nem! Ugyanígy lehetnek - és vannak is - min
den családban kisebb-nagyobb küzdelmek a szobatisztaság körül, melyek
ről általában senki nem tehet (legkevésbé az anya, még leginkább a családi
környezet valamiféle megzavartsága vagy éppen türelmetlensége válthatja
ki ezeket a zavarokat).
Szerintem nem szakadt meg semmiféle lelki szál. Ahol a lelki szálak elsza
kadtak, ott a gyerekek nem büntetnek, hanem - általában - bújnak mindenki
hez. Ha a leírtakat jól olvasom, szó sincs róla, hogy a kisfia soha többé nem
fog magához kötődni, most is kötődik, méghozzá erősen.
Az úgynevezett rezilienciakutatások során azt vizsgálják, hogy a kisgyerek
nek mire van szüksége ahhoz, hogy felnőttkorában rugalmas, ellenálló szemé
lyiség legyen. Elsősorban egy személyhez fűződő, megbízható, stabil kapcsolatra,
amelybe lassan társulnak be mások. Minél kisebb a gyerek, annál lényegesebb
e kapcsolat kizárólagossága. A tizenötödik hónapban e kapcsolat stabilitása
már kibírja szerintem a kényszerűen bekövetkezett öt napot. Különösen, ha a

környezet továbbra is biztonságot ad, és az időt az eddig megszokottak szerint
tagolja.
„Német" álláspont?
Van egy másfél éves kisfiam, vele vagyok itthon. A férjem német. A csa
ládja helyteleníti, hogy én (számomra természetes módon) három évig
tervezem kisfiámmá! az itthoniétet, tehát nem szeretném őt beadni

bölcsibe. Állításuk szerint (szerintem nem szakvéleményre, csak saját
véleményre alapozva) a német szakemberek szerint kimondottan káros
több évig otthon lenniük a gyerekeknek, mert már hat hónapos kortól
„szocializálni" kell őket. Egyéb, más gyereknevelési elvekben is (példá
ul szoptatás, biliztetés) különbözik a véleményünk, így a feszültség a

kisfiúnk születése óta állandó (annak ellenére, hogy évente csak pár
szor találkozunk). Sajnos a férjem nem áll egyértelműen mellém, bár
négyszemközt gyakran elismeri az én igazamat, de a másik oldalról is

nagyon befolyásolható. így ebből sok konfliktusunk adódik. A rokonok
azzal is érvelnek, hogy a férjem testvérének a gyereke is féléves korában
kezdett bölcsibe „járni", és neki is „nagyon jót tett" (akkor ezek szerint
az anyukája mellett nem volt neki jó), bár tény és való, hogy eddig
nem vettem észre nála abnormális viselkedési jegyeket (most kétéves).
A kisfiúnk egyébként nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt gyerek, jól al

szik, szépen eszik, kötött napirendünk van (evési, alvási időpontok), na-
ponta kétszer megyünk játszótérre, ahol más gyerekeket, embereket is
lát, tehát nem a négy fal között tölti el a három évet. Minden szükséges
dolgot megkap, csak emellett itt vagyok neki én is, hogy a szükségle
teit, szeretet- és közelségigényét is ki tudjam elégíteni. Tehátjól érezzük
magunkat ebben az állapotban mind a ketten, ő is, én is. Lehetséges,
hogy a német álláspont ennyire radikálisan eltér a magyartól? Hogyan
tudnám meggyőzni a férjemet a „mi" igazunkról, és arról, hogy én -
magyar anyaként - nem tudok és nem is akarok német elvárások sze
rint gyereket nevelni?
VÁLASZ
Természetesen nincs ilyen német szakemberi álláspont, ez valamiféle la
ikus félreértés lehet. A gyerekeket nem hat hónapos kortól kell - és lehet
- „szocializálni”, hanem magzati kortól, a legfrissebb kutatások szerint. Ez
a szocializálás pedig azt jelenti, hogy a gyerekre figyelünk, a gyerekre, aki
a maga módján szintén „szocializálni” akarja környezetét, és reagálunk meg
nyilvánulásaira, kapcsolatba lépünk, kommunikálunk vele. Nem ismerek
olyan szakemberi álláspontot, amelyik első és legfontosabb kommunikáci
ós partnernek ne az anyát tekintené. Ugyanakkor Magyarországon is, nem
szakember körökben, az 50-es, 60-as évek óta elterjedt felfogás (az idősebb
korosztályban), hogy a gyereknek „jót tesz”, ha minél hamarabb „közösség
be” megy. Ez a korosztály erre kényszerült, gyerekeit illetően is, és természe
tesen az emberek hajlanak arra, hogy ami már velük megtörtént, vagy ahogy
ők, akár kényszerből is csinálták (maguknak persze nem ismerve el, hogy ez
csak külső kényszer), azt tekintsék a jó megoldásnak.
Azok a szakemberek, akik, még a XX. század első felében egyértelműen
kimutatták, hogy a kisgyerek életének legfontosabb szereplője az anya, és szá
mára legfontosabb az anyával való kapcsolat, amely döntően befolyásolja az
életben való későbbi beválást, boldogulást, történetesen jelentős részben
németek (osztrákok) voltak! (S. Freud, A. Freud, M. Klein, R. Spitz,

L. Danzinger, K. Wolf, L. Franki - és még sorolhatnám.) Eredményeiket a ké
sőbbi, napjainkig nyúló - már jelentős részben angolszász - kutatások meg
erősítették, igazolták.
Valójában még az óvoda is „csak” jelenlegi életformánk szempontjából fon
tos (és a hátrányos helyzetűeknek nélkülözhetetlen), de a megfelelő jó családi
környezetből érkező gyerekek - ahogy ezt magyar vizsgálatok is igazolták még
a 70-es években, hogy úgy mondjam, hivatalos tiltakozás ellenére - semmi
lyen hátrányt nem szenvednek, ha nem járnak óvodába, ellenkezőleg, fejlődésük
nyugodtabb, stabilabb alapokról indul. Nekem eszembe nem jutna, hogy egy
kiegyensúlyozott, nyugodt, másfél éves gyereket, aki jól alszik, szépen eszik,
látnivalóan jól érzi magát a bőrében az anyjával együtt, bölcsődébe vagy akár
majd egész napos óvodába küldjék, ha a család helyzete ezt nem indokolja,
vagy az anyában nem ébred fel a vágy és sóvárgás a külvilág és a saját munka
hely után.
Maguknál így van minden rendben, ahogy leírja. Az anya derűje, jóérzése
és biztonságos, ösztönös döntése a gyerek számára a legfontosabb. A biztos - biz
tonságot adó - anya-gyerek kapcsolatból bontakozik ki az a kötődésre, kap
csolatteremtésre képes, érzelmekre képes szociális intelligencia, amelyik azt is
képes felfogni - „megérteni”, érzelmileg -, ami a másik emberben lejátszódik.
Ez minden valódi kapcsolat alapja.
Ritkán szoktam határozottan ilyesmit állítani, de most azt kell monda
nom, hogy a német rokonoknak nincs igazuk, még a német szakemberek ál
láspontját illetően sem; valamit félreértettek!
Vendégségben
,
Kisfiúnk Bence homorosan két és fél éves. De már legalább egy éve
kétfelé kell vitatkoznom. A férjem azt mondja, hogy a gyerek már elég
nagy neki isjobb lenne, ha mi, a szülei kicsit szabadabban élnénk, eljár
nánk a barátainkhoz (az ő édesanyja szívesen vigyáz a gyerekre), néha
elutaznánk, mert erre nekem is szükségem van. Én ezt eddig kevésbé
szerettem volna, de most úgy látom, hogy lassan talán eljöhet ennek
is az ideje. Az én anyám viszont, aki vidéken él, ezt egyelőre nagyon el
lenzi, és azt mondja, hogy az első három-négy évben, ami a gyereknek
elsősorban kell, az az anyja. A férjem már azt isjavasolta, hogyjó, akkor
vigyük magunkkal a gyereket is, ahogy ezt sok barátunk csinálja. Bár
azt ő is látja, hogy rossz nézni, ahogy a gyerekek, a kisgyerekek ilyenkor
időnként „végkimerülnek", ujjukat szopják, vagy fáradtságukban sírva
fakadnak, vagy éppenséggel tombolnak vég nélkül. Ezt semmiképpen
nem kívánom a gyerekemnek (de persze a felnőtteknek, a barátainknak
sem). Másfelől: túl sok anyát láttam zavarba jönni, a barátnőimet, és bi
zonykodni, hogy a gyerek otthon nem ilyen, és hogy ő csak azt szeretné,
hogy a kicsi úgy viselkedjen, mint „máskor"... A kérdésem az, hogy mit
gondoljak minderről, hogy kell ezt úgy csinálni, hogy a gyereknek is jó
legyen? Persze előfordult már, hogy elmentünk színházba vagy másho
vá a férjemmel, és valaki, többnyire az édesanyja vigyázott a gyerekre,
de időnként a mulatságba is elkísér a gyerek ordítása, amikor látja, hogy
indulunk, kinyitjuk és becsukjuk az ajtót.
VÁLASZ
Egy évvel ezelőtt, azt gondolom, még inkább a férjével szemben, ma már
inkább az édesanyjával szemben van igaza. Legalábbis az elutazásra azt
mondták régebben, hogy ha lehet, ne következzen be a gyerek hároméves

kora előtt. De ma úgy tűnik ez a hároméves forduló - „én”-mondással, dac
korszakkal - kicsit lejjebb csúszott, két és fél vagy éppen kétéves korra (még
korábbi időpontról is hallottunk már...).
Igen, abban is igaza van, hogy ne erőltessük rá a gyerekünket másokra -
mert mi „olyan édesnek” találjuk -, pláne ne nagy, gyerektelen társaságra.
Neki se jó!
Vegyük tudomásul, hogy: „tombolni”, azaz talán csak játszani fog, és ha
a hely szűkös és az ember sok, könnyen tényleg tombolás lesz belőle, vagy
ha - m int írja is - a gyerek fárad. És esetleg minél jobban - és rémülteb
ben - csitítjuk - annál elkeseredettebben tombol. Egyáltalán: ne akarjuk,
hogy olyan legyen, „úgy viselkedjen”, hogy más is elismerje, felismerje, hogy
„milyen aranyos”, mert akkor könnyen „szégyent hoz ránk”. Persze: anélkül,
hogy észrevettük volna, mi provokáltuk...
Mert vegyük már egyszer tudomásul, hogy köztünk és gyerekünk között fo
lyamatos „belső párbeszéd”folyik - ő mindent „levesz' mindent „tud” és reagál
Mi szorongunk például, hogy elég „jó” lesz-e - amitől ő viszont feszült
és izgatott lesz. És akkor: máris előttünk áll a „rossz” (vagy csak durcás,
nem kedves) gyerek, aki „szégyent hoz” szüleire. Ilyen esetekben azt kell
mondanunk, hogy jobb, ha a kisgyerek „rossz”, azaz pillanatnyi agresszióját
kifelé fordítja, m intha befelé, és komor lesz, szomorú, elvonuló, ha érintem,
durcás.
Fontos szabály lenne az ilyen kezdeti társas együttléteknél, hogy mi, a
szülők ne akarjunk a kisgyerektől előre elszántan semmit. Magunkba se mon
dogassuk „viselkedj rendesen”. Ha mi unjuk a társaságot vagy feszengünk, ő
is unni fogja és feszült lesz, és ezt többnyire ki is mutatja.
Akkor vigyük hát a kisgyereket vendégségbe, ha mindenre elszántuk ma
gunkat, kedvünk van hozzá, és nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy ami
kor az első jelzés érkezik a gyerek felől, hogy kifáradt vagy nem jó neki itt,
könnyedén elindulunk hazafelé.
Ami viszont az otthoni ordítást illeti, amikor a két és fél, hároméves gye
reket egy estére otthon hagyjuk az általa jól ismert nagymamával, más ro
konnal, baráttal, szomszéddal, bébiszitterrel stb. - arról tudnunk kell, hogy
általában csak addig tart, amíg mi látó- (és halló-) távolon kívülre kerülünk.
Igen, ilyenkor már szinte jó, ha egy kis időre megszabadul tőlünk (akik be
lefáradtunk a mindennapokba), és mi megszabadulunk tőle. Igen, neki is,
a gyereknek is, ez a jó, mert pihentebb, „használhatóbb” anyát (apát) kap
vissza a kiruccanás után.
Ikrek
Hét hónapos kislányunk egészséges, szépen fejlődik. Egypetéjű ikrek
kel voltam terhes, sajnos az egyik baba a szülés várt időpontja előtt
néhány héttel meghalt, nem lehet tudni az okot. A babák teljesen egy
formán és szépen fejlődtek, biztos vagyok benne, hogy szoros kapcso

lat volt közöttük a 36 hét alatt. Szeretném kérdezni, hogy testvérének
elvesztése hogyan hathat kislányunkra. Meg fogja ezt később vagy
talán már most is érezni? Milyen formában nyilvánulhat ez m eg? Ter
mészetesen ikertestvérének elvesztését nem szeretnénk eltitkolni kislá
nyunk elől, és a várható következményeket sem akarjuk figyelmen kí

vül hagyni. Mi mint szülők, szeretnénk tisztában lenni, hogy ezzel kap
csolatban mire kell odafigyelnünk kislányunk viselkedését illetően, és
hogyan tudjuk majd őt segíteni. Másik kérdésem: milyen idős korban

és hogyan érdemes mindezt elmondani kislányunknak? Próbáltam

erről szakirodalmat olvasni, de nem nagyon találtam. Megköszönöm,
ha tudna ajánlani szakirodalmat, akár angol nyelven is.
VÁLASZ:
René Zazzo 1960-ban megjelent híres könyve óta (Az ikrek, a pár és az egyén)
a kutatások hatalmas tömege foglalkozik az ikrekkel, de a Zazzo-könyvön
kívül - csúnya szóval talán azt kell mondanom, hogy - csak használja őket.
Különböző genetikai kutatásokban vizsgálták, hosszú távon is, az egy-, illet
ve kétpetéjű ikrek fejlődésének azonosságait, illetve különbözőségét. De én
nem ismerek olyan kutatást, sem angol, sem más nyelven, ami a maga által
felvetett problémával foglalkozna.
Sokan úgy gondolják a praxisban - de ennek tudományos kifejtését sem
ismerem -, hogy az „elhalt ikertestvér” sokkal gyakoribb, mint gondolnánk.
Persze nem ilyen kifejlett korban, mert ezek az esetek nyilvánvalóak (de ezek
sem annyira ritkák, mondják a szakemberek, mint a laikusok gondolják).
Kérdésére, hogy testvérének elvesztése hogyan hathat kislányukra, nincs
valódi válaszom. Nem zárhatom ki, hogy valamiféle érzés és öntudatlan emlék
megmarad, tovább él, de hogy ez milyen formában nyilvánulhat meg, az már
a legnagyobb mértékben a környezetbe ágyazott egyéni fejlődéstől függ.
Csakis azzal lehet egyetérteni, amit maga is ír levelében, hogy az ilyesmit
sem szabad - és lehet! - eltitkolni a gyerekek elől, mert ha mást nem, a titkot
biztosan megérzik, és nyugtalanítani fogja őket.
Nem hiszem azonban, hogy valamiféle rendkívüli következményekkel kel
lene számolniuk, amelyeket „nem akarnak figyelmen kívül hagyni”. Nagyon
nem hiszem, hogy lenne bármi - hogy bárki felelősen mondhatna bármit -
arról, mire kell különösképpen „odafigyelniük” kislányuk viselkedését illető
en. Ellenkezőleg! Minden ilyen esetben is a legjobb, leghasznosabb, amit te
hetünk, hogy kongruensen - önmagunkkal, belső tartalm ainkkal azonosan,
és ez által hitelesen - együtt élünk a gyerekünkkel, és akkor ő mindig tudni

fogja, hogy mi is van velünk igazán, mire gondolunk, mit érzünk, és módja
lesz rá, hogy feltegye idevonatkozó kérdéseit. És ez fordítva is igaz lesz. Tehát
a természetes viselkedés a jó, amiben nincs kiemelt - tematikusán kiemelt -
odafigyelés, netán megfigyelés... Az ilyesmi csak megzavarhatja a természetes
lüktetésű kapcsolatot.
Milyen idős korban és hogyan érdemes mindezt elmondani, elmesélni?
Amikor kérdésben vagy gesztusokban, játékban vagy a képzetáramlásban
felmerül a gyerek születésének kérdése, amit a gyerek az óvodából hoz haza,
vagy a kistestvér vagy más rokon gyerek érkezése hívja fel rá a figyelmét.
Anyja vagy a rokon néni domborodó hasával... Ilyenkor könnyen szóba ke
rülhet, hogy igen, a gyerek az anyja hasából jön ki, bújik elő, és szóba ke
rülhet az is, hogy van, amikor két gyerek is van az anya hasában (vagy még
több!). Falusi környezetben vagy háziállatok szaporodásakor minderről még
könnyebb beszélni. Ilyenkor gyakran felmerül az „és én?” kérdése. „Én is a
te hasadból jöttem ki?” - Esetleg: „Mi is többen voltunk?” - Van, amikor mi
magunk is könnyen szóba hozhatjuk: „...előfordul, hogy a kettőből csak egy
születik meg, az erősebb...” - „Ez veled is így volt. Talán emlékszel is rá?”
Ez persze csak egy lehetséges forgatókönyv a számtalan közül, csak jelezni
szerettem volna, hogy hogyan is történhetnek meg ezek a dolgok.
*
Végvári Edit prenatális - születés előtti - pszichológiával foglalkozó szakem
ber szerint a születés előtti kor pszichológiája abból indul ki - megalapozott
vizsgálatok sokasága alapján -, hogy a magzatok jelentős mértékben „emlé
keznek”, „tanulnak”. (Minderről bővebben olvashatunk: Raffai Jenő: Megfo
gantam, tehát vagyok - Változó Világ Kiadó, 1997 - című könyvében.)
Tovább idézek a levélből: „Egy olasz pszichoanalitikus nő 80-as években
végzett ultrahangos megfigyelései nem csak azt igazolták, hogy kontinuitás
van a prenatális és postnatális személyiség között, de ikrek tanulmányozá
sából az is kiderült, hogy köztük már az anyaméhen belül is sajátos és egyedi

kapcsolat van.” Azaz: folyamatos kapcsolat van a születés előtti és a születés
utáni személyiségjegyek között, ami az ikrek közötti „sajátos és egyedi” kap
csolatban is megnyilvánul már az anyaméhen belül is. (Alessandra Piontelli:
A magzattól a gyermekig - Magzatmegfigyelési és pszichoanalitikus tanulmány,
Lélekben Otthon Könyvek, 2010).
Bért Hellinger: A forrás nem kérdi, merre visz az útja (Bioenergetic Kiadó,
2009) című könyvében a következőt írja: „Egy doktornő meséli el, hogy utol
sóként született gyermekei egypetéjű ikrek voltak, és az egyik fiú a terhesség
6. hónapjában meghalt: - A férjem és én láttuk az ultrahangon, hogy a hal
dokló gyermek szívhangjai egyre gyengébbek. Az élő gyermek karjába vette
ikertestvérét, és nem engedte el, amíg meg nem halt. Azután visszahúzó
dott a másik oldalra. (...) Az életben maradt gyermek sohasem lépett be abba
a térbe, ahol korábban a testvére volt. Ezt lehetett látni, mert a terhesség
már olyan előrehaladott volt. A pocakom egyszerűen az egyik oldalra lógott,
mert az életben maradt gyermek nem foglalta el azt a helyet, amit a testvére
foglalt el korábban.”
Joggal feltételezhetjük tehát, hogy „a magzatok tudatos lények, akik egy
olyan horderejű eseményt, mint testvérük elvesztése, egészen biztosan meg
élnek”. Magyar pszichoanalitikusok sajátos módszert dolgoztak ki az anya
és a magzat kapcsolatának elemzésére, és ennek alapján az esetleg fellépő
traumák gyógyítására. (Erről is olvashatunk részletesen Hidas-Raffai-Vollner:
Lelki köldökzsinór - Válasz Könyvkiadó, 2002 - című könyvében.)
Levelünk írója ezt követően még kitér egy „tudományosan nehezen megma
gyarázható”, de hazánkban is egyre népszerűbb módszerre, az úgynevezett
„családállítás” lehetőségeire, melynek egyik célkitűzése éppen a magzati
pszichés ártalmak semlegesítése, „gyógyítása”. Kidolgozója a fent már idé
zett Bért Hellinger. A Hellinger Intézet 2008-ban könyvet is jelentetett meg
magyarul, amely az elveszített ikertestvér kérdéskörét járja körül. (Alfréd és
Bettina Austermann: Dráma az anyaméhben - A z elveszített ikertestvér.)
A szakember is úgy látja, hogy az a nyitottság, melyről az anya levelében ol

vasott, nagyon szerencsés a megszületett gyermek és az események helyes
feldolgozása szempontjából.
Erős kislány...
Miközben várva várt első gyermekünkkel voltam áldott állapotban,
nagy lelkesedéssel olvastam a gyereknevelésről szóló könyveket és a

Nők Lapjában megjelenő cikkeket. Mint minden felelősen gondolkodó
szülő, én is azt szeretném, hogy a kislányunk egészséges, kiegyensúlyo
zott és boldog felnőtté váljon. A várandósságom alatt egyszerűbbnek
tűnt mindezt elérni, mint most. A szülés váratlanul, 6 héttel korábban
indult meg, és kiderült, a baba retardált, 31 hetes súllyal született. He
teket töltött inkubátorban és kórházban. Itt ugyan látogathattuk, de
amíg inkubátorban volt, mindössze napi 3-3,5 órát lehettünk mellet
te, nem vehettük ki onnan, nem ölelhettük magunkhoz. Bár amikor
csak lehetett, mellette voltunk, sokat beszéltünk neki a férjemmel az
otthonáról, és hogy mennyire várjuk haza, milyen jó lesz majd itthon.

(A hangom on biztosan megérezte, hogy nagyon kétségbe voltam
esve, mi lesz vele...) Végül erős kislánynak bizonyult, szépen rendbe
jött, és egy hónapja itthon van velünk. Megtanult szopizni, érdeklődve

nézegeti a körülötte lévő világot, és rengeteget mosolyog ránk. Az or
vosok (belgyógyász és fejlődés-neurológus), bár megígérni most még
nem tudják, hogy nem marad vissza a szellemi vagy a mozgásfejlő-

dése, eddig szerencsére nem találtok nála semmi problémát Amióta

a most három és fél (korrigált kora szerint két) hónapos pici lány végre
itthon van, nagyon sok szereteted ölelést adunk neki, énekelünk, mon-
dókázunk (bár ezt még nem érti), beszélünk hozzá. Sokat van karban,
nem hagyjuk egyedül sírdogálni. (Esténként elég sokat, kétségbeeset
ten sír, szerintem azért, mert hasfájós.) Arról viszont semmit nem tudok,
mi az, amivel még jobban segíthetem őt a kórházban, anyukája öle
lése, közelsége nélkül töltött időszak feldolgozásában. Mennyire van
kihatással az életére ez a nehéz indulás? A másik kérdésem a fejlesz
téssel függ össze. Ma nagy divat a teljesen egészséges, időre született
gyerekeket is minél korábban különféle fejlesztő foglalkozásokra vinni,
amivel én nem értek egyet, és ha jól emlékszem, ön sem javasolja. De
mi a helyzet a koraszülött babákkal? Az interneten azt látom, ezerféle
fejlesztési módszer létezik számukra, és persze mind azt hirdeti, hogy
mihamarabb oda kell vinni a koraszülött kisbabát. Ezek közül nekem
a Dévény-módszer szimpatikus. És az a gyógytornász, akit találtunk,
mert ő alapos kikérdezés után még az állapotfelmérésre is azt mondta,
várjunk még kicsit vele, tehát nem erőlteti mindenáron. Érdemes ezen
kívül másfajta fejlesztési módszert is kipróbálni, esetleg, ami a szellemi
fejlődését segíti? Ha igen, milyen életkortól? Vagy elég, ha én „foglalko
zom" vele teljesen normálisan, úgy, mint egy időre született kisbabával,
és majd szépen behozza a „lemaradását"?
VÁLASZ:
Igen, innen a távolból nézve úgy látom, hogy eddig mindent jól csináltak -
sőt a lehető legjobban.
Mindabban, amit leír, azt hiszem, az a két legfontosabb mondat, hogy: „Vé
gül erős kislánynak bizonyult, szépen rendbejött, és egy hónapja itthon van velünk.
Megtanult szopizni, érdeklődve nézegeti a körülötte lévő világot, és rengeteget mo
solyog ránk”Egyetértek a gyógytornásszal is - de lehet, hogy a Dévény-mód-

szer szakembereinek (a magam megnyugtatására) megmutatnám a kisbabát.
Jó lenne, ha minél inkább képesek lennének arra, hogy ne „aggódva figyel
jék”, csak úgy éljenek vele együtt, mint „minden felelősen gondolkodó szülő”,
aki, ha netalán valami elmaradást vél felfedezni, megmutatja gyermekét az
úgynevezett Budapesti Korai Fejlesztő Központban (1119 Budapest, Bártfai
u 34/a). Az itt folyó szakszerű munka természetesen nem azonos a divattá,
jelszóvá vált „korai fejlesztéssel”.
Ezen túl pontosan arra van szükség, amit ír, hogy maga, maguk foglalkoz
zanak vele „teljesen normálisan”, úgy, mint egy időre született kisbabával,
és igen, remélhető, hogy majd szépen behozza a lemaradását. Sok „koraszü
löttnél” csak nagyobb fokú érzékenység tapasztalható a későbbiekben, ami
nemegyszer kiemelkedő intelligenciával párosul. (Mint a művelődéstörté
net számon tartja, Pál apostol is koraszülött volt, akinek munkája nyomán
a keresztyénség zsidó szektából világvallássá bontakozott ki.)
Mese
Milyen korosztálynak mi a legmegfelelőbb mesélési forma? A kisfiam
áprilisban lesz kétéves, és szeretném, ha megszeretné a könyveket és az
olvasást. Úgy tűnik, egyelőre jó úton haladunk, mert lelkesen válogat
a könyvespolcáról. Körülbelül egyéves korától lapozgatunk könyveket,
előbb nagyméretű, egy-egy tárgyat, állatot ábrázoló rajzokról mesél

tünk neki, majd jöttek a részletesebb képek, és most már a rövid törté
netek is lekötik, ha képanyag is van hozzá. Tévét és DVD-t nem nézünk,
de a születésnapjára szívesen meglepném egy diavetítővel. Ezjótékony,
fejlesztő hatású, vagy hátráltatja a gyerek fantáziáját, mint a mesefil

mek? A mesemondással törekedjünk változatosságra, vagy maradjunk
egy-egy kedvencnél, amíg azt a gyermek meg nem unja? Elnézést, ha
evidenciákról kérdezek, de én sajnos nem vagyok az az igazi „ösztön

anya", így inkább utánaolvasok (kérdezek) a felmerülő témáknak. Ha
szakirodalmat tud ajánlani, azt is nagyon megköszönöm.
VÁLASZ:
A szóban mesélés a jó, minden korosztálynak. (Nagyszerű, hogy nem néznek
- pláne a kétévessel! - tévét és DVD-t.) Ha a szülők olvasnak, a kisgyerek is
„olvas”, lapozgat - mert ezt látta a szüleitől, és utánoz -, ahogy maga is írja.
Egy és két év között, amikor a gyerek „még nem is beszél” de már látnivalóan
sok mindent megért, visszamesélhetjük saját napjának egy-két mozzanatát,
este, lefekvéskor. Például: elutazunk nyaralni, és este az új helyen elmesél
jük, hogy: „...reggel, amikor felkeltél, és kijöttél kakaózni, már ott álltak a
bőröndök az előszobában, aztán felöltöztünk, lementünk az autóhoz, beültél
az ülésbe, elaludtál, és amikor felébredtél, már itt is voltunk, itt voltak a
libák, gá-gá, és a kakas, kukuriku, és most itt fogunk aludni, Éva (a nagy test
vér) ott, anya meg én itt...” stb. Ez ilyenkor mese, történet, elbeszélés. Később
ugyanezt - a nap egy-két mozzanatát - már egy kismackóról meséljük, aki
persze ő, és ezt ő is tudja... (Épp így mesél az angol Patrzc/c-könyvek sorozata,
Patrick napjainak egy-egy mozzanatáról, kabátvásárlásról, villamosutazás
ról, esti lefekvésről a mese után, oldalanként egy-egy, a szerző által kedvesen
megrajzolt képpel, s egy-két sornyi szöveggel. Most még jó a képek soroza
ta...) Kicsit később jönnek az igazi állatmesék. Majd a negyedik életév körül és
után, egyre inkább a rendes, hagyományos, nagy mesék. Diavetítőt én még
nem vennék. Egy-egy meséhez, egy-egy jól kidolgozott kép nem rossz, de a
történetet végig kísérő „fázisképek” nem kellenek.
Persze nem vagyok dogmatikus - legalábbis remélem és semmi kifogá

som az ellen, hogy például egy nyaralás esős napján diavetítsünk a hat-tíz-
tizenkét éves gyereknek, vagy éppenséggel: a nagyok a kicsiknek.
A kedvenc meséket természetesen ismételjük. Annyiszor, ahányszor a gye
rek csak kéri. Változatosságra ne törekedjünk! Az ismétlés én-erősítő hatású.
Szakirodalom?
Nem szép, ha egy szerző a saját könyvét ajánlja, de nekem most Bruno
Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvén kívül
(eredeti címe: Az elbűvölés hasznai, s alcíme: A tündérmesék jelentőségéről és
fontosságáról) csak saját könyvecském jut eszembe, ami a Park Kiadónál szo
kott újra megjelenni a Hétköznapi Pszichológia sorozatban. Címe: Kicsikről na
gyoknak, 1. rész Akisgyerekkor. Ennek utolsó tíz oldala, epilógusa a mesélésről
szól (a 2001. évi, ötödik kiadás óta), a második rész, Az iskoláskor epilógusa
pedig az olvasásról.
Meseirodalom
Lányom hároméves múlt. Korához képest testileg - nagyon magas,
rendszeresen négy-ötévesnek nézik - és szellemileg is igen fejlettnek

mondható, rengeteget foglalkozunk vele. Idén szeptember óta jár óvo
dába, amit nagyon élvez, néhány hete ott is aludhat, az ott alvással
sincs gond. A napi program szerves részét képezi a mese. Eddig Anna
és Peti, Boribon, Tesz-vesz város, Böngésző stb. volt a sláger, de most
édesanyáméknál rábukkant egy képes, Grimm-meséket tartalmazó

kötetre. Végül a Békakirályfit és a Brémai muzsikusokat háromévesek
számára is emészthetőnek ítéltük, többször is elolvastuk. De a Jancsi és
Juliskát már jelentős mértékben átírtam, illetve suttyomban át is lapoz

tam. A lányom mai mértékkel mérve ritkán tévézik, akkor is inkább DVD-
ket nézünk. Mindig együtt nézzük, miután felismertük, hogy a gyereket
nem szabad egyedül tévézni hagyni. (Ha egyedül nézte, valami mindig
megijesztette - például mérges kutya vagy a Magyar Népmesékben
az ördög.) Tudom, hogy a meséknek fontos részét képezik az úgyneve
zett „félős részek", tudom, hogy ezek a gyerek saját belső félelmeinek
feloldásában nagyszerepet töltenek be, elolvastam Bruno Bettelheim
mesemagyarázatokat tartalmazó könyvét is. Kérdésem inkább arra irá

nyul, hogy mikortól van a gyereknekezekre a „komolyabb" mesékre szük
sége? (Grimm, Magyar Népmesék, hogy Andersenről ne is beszéljünk.)
Jóm agam a lányomnak egyelőre inkább a könnyedebb műfajt szán

nám, de azt se szeretném, ha még akkor is csak ezeket az ártatlan
ártalmatlan történeteket olvasgatnánk, amikor értelmileg-érzelmileg
esetleg már szüksége lenne a komolyabb mesékre. Nagyon figyelünk a
gyerekeinkre, így, gondolom, feltűnik majd, ha már többre van igénye,
de nagyon kíváncsi lennék a szakember véleményére.
VÁLASZ:
Igen, így van, ahogy írja. Először Anna és Peti - és a többi aztán lassan az
egyszerűbb, többnyire állatmesék, majd négy és fél, ötéves kor körül elkez
dődik lassan a nagy mesék, a tündérmesék korszaka. (És persze az is na
gyon fontos, hogy a képernyők előtt csak nagyon korlátozott időt - napi tíz,
tizenöt, maximum húsz percet - töltsön a kisgyerek, pontosan úgy, ahogy
írja, valamelyik szülővel együtt. Persze, mondhatnánk, hogy akkor mit ér
az egész, hiszen éppen az a jó az elektromos bébiszitterben, hogy egy időre
„megszabadít” a gyerektől.)
De most egy kicsit részletesebben.

Attól kezdve, hogy a gyerek megszületik, mindig van - kellene, hogy legyen
- valamiféle „esti szertartás”, dúdolás, simogatás, ágybatétel, és viszonylag
hamar (mikor a gyerek látszólag még „semmit nem ért”) elkezdhetem „visz-
szamesélni” a napját, a közös napunkat, kiragadva egy-két mozzanatot, ami
éppen eszembe jut. Beszélek, beszélgetek, és hamarosan meglepődve tapasz
talhatom, hogy a néhány hónapos gyerek „figyel rám”. Úgy másfél éves kor
körül, amikor a gyerekek már elég sokat értenek, még ha nem nagyon beszél
nek is (persze, van aki már bőven karattyol ilyenkor), ez a nap-visszamesélés
állandósulhat, bővülhet.
Később már mindaz, ami megesett velünk, nem ilyen közvetlenül mesé-
lődik, hanem például egy kismackó a főszereplő, akinek medvemamája van,
de hogy, hogy nem, éppen az történik velük, ami velünk szokott. Majd lassan
más gyerekszereplők vagy kismackók, más történetekkel is megjelennek, az
tán állatmesék.
De soha ne felejtkezzünk később se azokról a „fejmesékről” amelyeket mi
találunk ki, és fejből mesélünk! Ezeket a gyerekek nagyon szeretik, nagy ér
ték számukra a személyességük, azt is mondhatnám, hogy szinte részt vesz
nek érzelmileg abban az „alkotó” folyamatban, ami ilyenkor bennünk zajlik
le. (És ide beférnek, sőt ide kívánkoznak kedves vagy mulatságos - vagy akár
félelmetes, de jól végződő - gyerekkori emlékeink is. Mi milyenek voltunk,
velünk mi történt és hogyan...)
Ahogy már szó volt róla: négy és fél, ötéves kor körül kezdődik a nagy me
sék, a tündérmesék korszaka. Először csak a legismertebb fordulatokkal: a
legkisebb királyfi, akit senki nem küld el a tündér királykisasszonyok kisza
badítására, csak a két bátyja kapja meg a legjobb lovakat, legjobb kardot, neki
csak egy gubancos gebe jut (erről persze később kiderül, hogy táltos), és egy
csorba kard a szemétdombról - mégis neki sikerül, miután előbb segített a
tüskés bozótba esett medvén, a kisegéren - amelyiknek a farka egy szikla
alá szorult - és a sasfiókákon, akik felé egy kígyó közelített... Soha nem kell
elmagyaráznunk persze a tanulságot, az kiragadná a gyereket abból az érzel

mi és képi sodrásból, amelyben teljes lényével részt vesz, és ami maradandó
nyomot hagy benne a szó jó értelmében. Vigasztalja, lám a legkisebb diadal
maskodik, akiben senki sem bízott, és teljes világképet ad az élmény, jóval-
rosszal, élettel, halállal...
Valószínűleg ma is valahol Benedek Elek körül kezdeném, lassan jutnék el
az egyszerűbb, ismertebb Grimm-mesékig, aztán a világörökség olyan darab
jaiig, mint a Hamupipőke vagy a Hófehérke. (Nem feledkeznék meg a Grimm-
meséket forgatva arról, hogy ezeket is felnőttek mesélték valaha egymás
nak, és lejegyzésük itt-ott töredékes, nem jutnak el a mesei nyugvópontig,
a jó befejezésig. Amire nem képmutatásból van szükség, hanem, mert ilyen
a teljes mesei világkép, és ilyen most még, a gyerekek őket is tápláló, erősítő
világképe.)
A mese: terápia
„Venetia Newall antropológus egyik tanulmányában bemutatja, hogy a világ
különböző részein mit jelentett a mesemondás és a mesehallgatás. Newall
leírja, hogy az az afrikai mesemondó, aki mesélés közben valamely hangsze
ren is játszik, a törzs tagjainak véleménye szerint meg tudja gyógyítani az
elmét, és boldogságot tud hozni. A limba törzsbeliek azt vallják, hogy a me
semondót a halottak vezetik, és a saját szíve tanítja. A mese a lélekfrissítés
és a jobb agyfélteke működésbe hozása mellett konkrét megoldásokat is kí
nál, például megtanít arra, hogyan lehet ellentétes érzelmekkel megbirkóz
ni, azaz, hogyan lehet az egymást morzsoló kősziklák fogságából kikerülni:
csupán néhány másodperc áll rendelkezésére, hogy felismerve a megfelelő
pillanatot (a mozgás amplitúdóját), valaki átjusson a sziklák között. Más me

sék arra tanítanak, hogyan lehet leválni, elválni, elszakadni valamitől vagy
valakitől, ha annak eljön az ideje, vagy éppen hogyan lehet tartós kapcsoló
dásokat létrehozni.
De a mesék nemcsak a hétköznapi praktikus kérdésekre szolgálnak válasz-
szal. Segítségükkel ráláthatunk a lét mélyebb összefüggéseire, szembenéz
hetünk és foglalkozhatunk életünk problematikusabb oldalával, és mintákat
kaphatunk arra nézve, hogy megszokásaink meghaladhatok, és más utak is
léteznek, mint amelyeket rutinból, praktikusságból, lustaságból vagy kényel
mességből választunk. A mesék, történetek legerősebb hatása a tudatmódo
sító erő, amely egy váratlan felismerés kísérőjeként először belátásokra, majd
ezt követően változásra hívja meg a mesehallgatót.”
*
Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvéből idéztem. Alcíme: Mesék a gyógyí
tásban és a mindennapokban. (Magvető, 2010)
Nem árt mindig újra figyelmeztetni magunkat arra, hogy a legjobb, legtáp
lálóbb ajándék, amit adhatunk gyerekeinknek az a jó kedélyben velük együtt
eltöltött idői És ennek az időnek az egyik lehetséges - és jó kedélyt biztosító
- tartalm a a mese, a történetmondás.
Karácsony Sándor már jó hetven évvel ezelőtt azt tanácsolta a szülőknek:
ha beteg a gyereked, ülj mellé, és mesélj! A jó mese, az igazi mese gyógyít. (Bruno
Bettelheim híressé vált, mesékről szóló könyve angol címében „az elbűvölés
hasznai”-ró\ beszél.)
A jó mesemondó hangja, intonációja maga is hangszer; a mesélésnek „dalla
ma” és ritmusa van. Igen, a mese összekapcsol múltat, jelent és jövőt, és a me
semondót „a saját szíve” tanítja, vagyis érzelmei, és így válhat lélekfrissítővé,
és hozhatja működésbe az eleven, élő egészben látó, „művészi” ihletettségű
jobb agyféltekét, amely a gyógyító érzelmek, a szeretet (a rokonszenv) és a
humor forrása, központja. Az innen induló hatások módosíthatják a tudatot,
vezethetnek belátásokra, amit már tudatos változások, változtatások követ

nek.
Boldizsár Ildikó kidolgozta a Metamorphoses Meseterápiás Módszert, és ezt
mutatja be könyvében. (Metamorphoses: átalakulások, átváltozások - méta:
túl, át, morfé: alak, görögül.) Szerzőnk Goethét idézi: „A legtöbb, amit gyereke
inknek adhatunk: gyökerek és szárnyak”A meseterápia résztvevője útnak indul
(ez a terápia megkezdése). A múlt bölcsességét, tapasztalatait sűrítő mesék
által kikövezett úton végül eljuthat a „lehetséges látásáig”, azaz: új felisme
résekhez és döntésekhez, és képes lehet fordítani élete folyásán... A könyv
lélektani mesetipológiája az állatmeséktől indul, és hétféle típuson át végül
eljut a tündérmesékig (más néven: varázsmesék).
2010. szeptember 30-án (a népmese napján) megnyílt a világ első Mese
terápiás Központja Paloznakon, ahol a meseterápiás módszer alkalmazásá
val segítenek kapcsolódási zavarokon, adnak életvezetési mintákat, erősítik
a tájékozódást térben és időben, valamint az együttműködés, a kitartás és
a gondolkodás képességét. (A központ karitatív alapon működik, 2011 tava
szától fogadja az érkezőket tíznapos turnusokban, hétéves kortól, de egész
családokat is.)
Amit a nagy mese tanít: kapcsolat; kapcsolódás egymással a minket körül
vevő természettel, a világmindenséggel - végső soron: ég és föld összekap
csolása.
De ne feledjük: mi is otthon minden este (de szünetek vagy más alkalmak
idején napközben is) gyógyíthatunk, erősíthetünk, vigasztalhatunk a mesé
vel!
Vedd vissza!
Elképesztő dolgot tapasztaltam ma. A manótornán, ahova tizenhat
hónapos lányommal járunk, a következő játszódott le: egy másfél
éves forma kisfiú egy labdával játszott, mire egy kisebb, körülbelül
egyéves kislány kivette a kezéből, és csak nézegette (hát persze, szí
nes volt, nem is tud még vele játszani, de meg kell, hogy nézze...).
Erre a kisfiú anyukája ott termett, és fennhangon biztatta fiát, hogy
vegye vissza a kislánytól a labdát, „mert az elvette". A kisfiú habozott,

majd szót fogadva követelőző anyjának, kivette a kislány kezéből a
labdát. A z anya erre gondosan megdicsérte a fiát: „Jól van, nagyon
ügyes vagy!" Ott, az adott szituációban szó nélkül hagytam a dol
got, m eg hát nem is az én gyerekem volt a „károsult", de azóta is
ezen rágódom, mi ilyenkor a helyes, h ogy mutassak példát a gyer
mekemnek ilyen esetben. Én azt vallom, h ogy a szülő által mutatott

példa a legjobb nevelési elv. De hogyan tudom a gyermekemet arra
tanítani, h ogy felülkerekedjen az ilyen kicsinyes viselkedésen? Hiszen
majd vele is megesnek ilyenek, ez elkerülhetetlen és szükséges is, és
talán munkálkodik majd benne egy egészséges igazságérzet, netán

düh is... Nem szeretném, ha az én lányom lenne az örök „balek", cél
pontja az agresszív társaknak, azonban nem célom ilyen tudatosan
törtetőnek nevelni őt. Azt szeretném, ha lenne benne egészséges
igazságérzet, és ha ki tudna állni majd az igazáért, de szeretném,
h ogy mindig legyen benne egy egészséges mérce, hogy mi a jó, am i
ért ki kell állni (és hogyan), és mi a rossz a világban, az emberekben.
Sajnos, egyre többször tapasztalom a fent említett anyuka nevelé
sének példáit, sokan tudatosan nevelik gyermeküket ilyen agresszív-

nők . (Valóban, sajnos, ilyen világot élünk, ahol ez a viselkedés kifi
zetődő, de ha az ilyen gyerek felnő, nem lesz-e szüleivel, barátaival
is ilyen?) Mit tehetek én, aki normális erkölcsökkel és hagyom ányos

értékekkel akarom útnak indítani a gyermekemet? Kérem, néhány
hasznos könyv címével, szerzőjével segítsen a hozzám hasonló, egy
re kevesebb anyukának! Szerencsére a környezetemben van néhány,
és hasonló gondokkal küzdenek ők is.
VÁLASZ:
Könyveimet sajnos - vagy hála istennek nem tudok mondani. De hiszen
töprengéseivel maga is válaszol saját magának. Igen, egy ilyen jelenet lehan
goló - mondhatnám, rémes. Szerintem még sok ilyesmit fog látni. Ami az
igazán rossz ebben a példában, igen, rossz a gyerek számára is, akit az anyja
arra biztat, hogy „vedd vissza!” az az, hogy az anya nem hagyja, hogy a gye
rek magától oldja meg a helyzetet! Hogy divatosan szóljak: ezzel hátráltatja -
vagy megakadályozza - a gyerek kompetencia-érzésének kialakulását. Annak
az érzésnek a kialakulását, hogy „én tudom, hogy mikor mit csináljak, vagy
legalábbis rá tudok jönni...” (Közbeavatkozni akkor kellene, ha agressziót lá
tunk, vagy más módon kifejezésre jut, hogy a gyerekek szorult helyzetbe ke
rültek, és képtelenek a megoldásra. Amíg csak annyi van, hogy a kicsi elveszi,
és a nagyobbik csak figyeli, hogy most mit is csinál vele - nem kellene bele
avatkozni!) Tehát az anya, aki azt hiszi, hogy most aztán igazán „az életre”
készíti fel a fiát - azt veszi el tőle, annak a kialakulását akadályozza, ami az
életben az egyik legfontosabb (hogy majd egyszer, autonóm személyiség
ként önmagára tudjon támaszkodni).
A dolgot persze tovább bonyolítja, hogy a gyerek „hoz magával”egy alap-
természetet; van, aki eleve visszahúzódó, csendes (és őt ebből semmikép
pen sem szabadna kizavarni), van, aki minden érzékével kifelé fordul, azon
nal és erőteljesen cselekszik és semmiképpen nem mondhatjuk, hogy

az egyik értékesebb vagy értéktelenebb, m int a másik. És vannak életkori
sajátosságok; a két és fél év körüli gyereknél például természetesnek kell
tekintenünk, hogy „nem ad oda semmit”, nem játszik a vödrével, mégis ma
gához szorítja, nehogy a másik elvegye... Irigy? „Rossz jellemű”? Dehogy is.
Szó sincs róla. Csak egyszerűen védi kialakulóban lévő én-határait, amibe
most még a játékai is beletartoznak. Ez nem vetíti előre, hogy „majd milyen
ember lesz”.
És hogy mi, szülők, mit csináljunk ilyen helyzetekben? Amit helyesnek lá
tunk, amihez kedvünk van, ami nem megfontolásainkból, hanem kongruen
cia-érzéssel (ez én vagyok!) áthatott értékrendünkből fakad.
Ez elveket jelent?
Szerintem nem.
Ez elsősorban érzést, érzületet jelent - és legszívesebben azt mondanám:
ízlést jelent!
Eötvös József, a reformkor és a kiegyezés jeles írója, nagy politikai gondol
kodója és a nevelés ügyének elkötelezett híve (és minisztere) azt mondta:
„Elvei ellenében még csak élhet az ember, de ízlése ellenében aligha!”
Manapság m intha kevesen hinnék el, pedig minden tapasztalat azt iga
zolja, hogy a saját személyiségem egészségét, egységét, integritását csak akkor
tudom megőrizni (és a magam és a világ számára hatékonyan működtetni),
ha tiszteletben tartom, ha őrzöm a másik ember személyiségének egészségét,
egységét és integritását is, és nem próbálom ezt sem manipulatív, sem erő
szakos szavakkal és tettekkel szétbomlasztani, gátak közé szorítani vagy
felszámolni.
Azért m ert „a világ más”, nekem nem kell mássá lennem, m int amit haj
lamom, ízlésem - értékrendem - diktál. Vagy legalábbis nem kéne mássá
lennem. A gyerekemnek is azzal segítek a legtöbbet, ha nyugodtan azonos
maradok önmagammal, érzéseimmel. Mindazzal, ami belülről indít és moz
gat. (Legszívesebben még azt is hozzátenném: legfeljebb „balek” leszek,
Dosztojevszkij zseniális szavával „félkegyelmű” - és ez egyáltalán nem a leg

rosszabb azok közül, ami történhet velem, sőt, talán az egyik legjobb, legre-
ményteljesebb...)
Csó
Elkeseredett és tanácstalan vagyok. Házasságunk harmonikus, és
van egy két és fél éves kisfiúnk, akivel igyekszem a lehető legtöbbet
foglalkozni. Sokat mesélek neki, mondókázunk, verselünk. Pedagó

gus vagyok, tudom, milyen sokat jelent a későbbiekre nézve is, ha
m ár egészen kis kortól tudatosan igyekszik foglalkozni a szülő a
gyermekével. A kisfiam a múlt év szeptemberétől bőlcsődés, amit
nehezen szokott meg, és még m a sem szereti túlzottan. Miután én is

elkezdtem ott dolgozni, jobb lett a helyzet. Azonban idén tavasszal
elkezdett emlegetni egy bizonyos „Csót". Eleinte nem tudtuk mire
vélni a dolgot a férjemmel, kérdeztük tőle, h ogy ki az, de mindig azt
mondta, és mondja m a is, hogy senki, kérdeztük, hogy hol van, azt
mondta sehol... Ilyeneket mondott például: „Amikor Csóvál m en
tünk a boltba, láttunk egy kamiont." De ilyen nem történt meg, hi
szen én és a kisfiam mindig együtt megyünk a boltba. Vagy például:
„Mondtam Csónak, h ogy Bambi barna." Észrevettük azt is, hogyha
egyedül játszik, sokszor emlegeti. Mindig olyat mesél róla, ami a

valóságban biztosan nem történt meg. Azt m ég hozzá szeretném

fűzni, hogy amióta dolgozom, kicsit kevesebb időm jut a kisfiamra,
de mint már említettem, egy oviban vagyunk, és miután hazaérünk,
és mindent elvégeztem, mindig játszom vele, hagyom, hogy a h á
zimunkánál is segítsen, addig is együtt vagyunk. Kérdeztem az ovi
ban, ott nem emlegette, a kisfiam nem m agányos gyerek, szeretik
a társai, a kolléganőim is imádják. Szeret a középpontban lenni és
produkálni magát. A gyerekekkel nem mindig játszik együtt, de erre

az életkorra egyébként is az egymás mellett játszás jellemző, úgy
tudom, nem pedig az együtt játszás. Emiatt még nem aggódom .
A z egyik kolléganőmnek elmondtam, mert nem merem nagydob
ra verni, és ő azt mondta, hogy az ő kisfiának is volt ilyen időszaka,

csak ő kiscicákkal játszott, akiknek még az asztaluknál is m eg kellett
teríteni az ebédnél. Nálunk még erre nem került sor, de azt hiszem, el
is ájulnék, mert nehezen viselem ezt az egészet. A férjem szerint túl
reagálom, és majd elmúlik. De én valahol hibásnak érzem m agam
abban, hogy a gyerekem egy kitalált Csót emleget. Velem és a test
véremmel a szüleim fele ennyit nem tudtak foglalkozni, mégsem volt

kitalált barátom. Természetesen nem szidom meg érte, ha említi, ha
nem úgy teszek, mintha én is ismerném Csót. Közben m eg görcsbe
rándul a gyomrom. Most, h ogy itthon vagyunk a nyári szünetben,
szinte mindennap emlegeti. Például: „Anya, Csó buta." Kérdezem,
h ogy miért, de nem válaszolja meg, csak annyit mond: buta. Ha

visszakérdezek, hogy ki a buta, mert nem hallottam, mit mondott,
azt mondja: senki. Amikor még volt ovi, akkor talán hetente egyszer
említette. Lehet, hogy hiányzik neki a gyerektársaság, és ez most at
tól van? Higgye el, hogy bármit megtennék, hogy elfelejtse m ár ezt
a Csót. Ön szerint ez meddig tarthat? Kihat majd a későbbi életére

is? Én rontottam el valamit, vagy ez sok gyereknél előfordul? Hogyan
lehet erre helyesen reagálni?

VÁLASZ:
Amiről ír természetes, közismert jelenség - és éppen ebben az életkorban.
Teljesen normális, éppen arról tanúskodik, hogy a gyerekkel „minden rend
ben van”, fantáziaműködése és intellektusa jó.
A valóság és a képzelet egybemesélése a konfabuláció. (Kon=össze,
fabulálni=mesé\ni - latinul.) Ez a jelenség a hatodik, hetedik életévig teljesen
természetes, és semmi kórosat nem jelez. Helyesen járt el, amikor kérdezett
Csórói (de szerintem nem kell visszakérdezni, és keresztkérdéseket feltenni,
nem kell azt mondani, hogy nem hallotta, ha hallotta stb.). Remélem, hogy
a jövőben nem fog görcsbe rándulni a gyomra, és nem fog elájulni még akkor
sem, ha esetleg Csónak is terítenie kell... Szerintem igaza van a férjének: túl
reagálta, és majd elmúlik...
Persze, mindez összefügghet azzal, hogy bölcsődébe kellett mennie (a böl
csőde az óvodában működik?), és ez kiváltotta az erőteljesebb, önvigasztaló
fantáziaműködést. Az a gyerek, akivel nem foglalkoznak, aki nem érzi jól
magát a bőrében, nem Csót teremt vigasztalásul, nincs is ereje erre, hanem
agresszívvé - vagy depresszívvé - válik. Kisfia úgy tűnik, érzelmileg bizton
ságban van, és így el tud lazulni a fantázia világában. És lám, milyen pon
tosan érzékeli a határokat, azzal a kettős tudattal, hogy Csó itt van, de ha
rákérdeznek, nincs sehol, és Csóvál lehet beszélgetni, de ha rákérdeznek, Csó
senki.
Igen, sok családban ismertek ezek a „Csók”, akik néha ketten vannak, néha
a tapéta mintáiban jelennek meg -, a gyerek arccal a fal felé fordulva áll, és
motyogva beszél velük - néha az asztal alatt vannak, és ők is kérnek egy kis
kakaót, de azért a gyerek általában nem önti le az asztal alá a saját kakaóját,
hanem beéri azzal, hogy úgy csinálunk, mintha öntenénk egy kis edénybe, és
letesszük az asztal alá. Vacsora után gyerekünk esetleg felemeli az edényt, és
diadalmasan mondja és mutatja: - Lám, megitta!
Persze arra is jók az ilyen Csók, hogy ha felkiáltunk: - Uramisten! Ki pisilt
ide a szőnyegre? - meglegyen a válasz: - Csó!
Csó nagyon sok mindenre jó. Ha a gyerekben felmerül, hogy valamit ő nem
ért, és ez zavarja, akkor az első érzelmi válasz az lehet, hogy Csó buta! És az
tán jöhet a kérdezősködés, Csó nem érti, de ő hamarosan érteni fogja...
Úgy gondolom, hogy nem rontott el semmit, mindez a gyerekek későbbi
életére nem hat ki - csak reménykedhetünk, hogy azért valamit megőriznek
felnőttkorukra is a fantázia erőteljes, gyógyító működéséből.
Evés, ivás
Zsolti 17hónapos. Kérdésem az evéssel kapcsolatos. Egyelőre én hagyom
őt kísérletezni, amin azt értem, hogy evés közben az ő kezében van az
itatópalack, és néha a kaját is a kezébe adom, hagyom, hadd tevékeny

kedjen, ahogy ő akar. Ez természetesen irgalmatlan kosszaljár, olyanok
vagyunk, mint egy nemesi család: étkezéshez átöltözünk. Viszont szerin
tem még kicsi ahhoz, hogy a rendes, tiszta evésre szoktassam, és így is
sokat tapasztal arról, hogy minek milyen a fogása, mi történik, ha leesik
valami és így tovább... Vagy ez egyszerűen csak kényeztetés? Amikor
eszik, nem rosszalkodik, mert nem vagdossa a kaját vagy a tányért
ide-oda - ahogy másoknál láttam, a tisztán, rendesen etetett kisgyere
keknél egyszerűen csak beteszi a szájába a falatot, aztán esetleg újra
kiveszi onnét (megnézi, milyen lett), vagy kiönti a vizet, mert megnézi a
palack alját, ilyenek fordulnak elő. Bevallom, én néha élvezem is, ahogy
látom, hogy milyen elmélyülten tanulmányozza a dolgokat. Vagy nem
így kéne csinálnom? Fegyelmezzem? Vagy még hagyhatom?
VÁLASZ:
Bevallom, irigylem magát, nyugodt humorát - és irigylem Zsoltit is. Egészen
kedvet kaptam, hogy majd az unokámmal én is így csináljam, de legalábbis
kipróbáljam. Amit leír, az egyáltalán nem kényeztetés, hanem - elrugaszko
dott véleményem szerint - minden részletében megfelel annak, amit a kis
gyerek világmegismeréséről tudunk. A kisgyerek totális érzékszerv - mondja
Rudolf Steiner -, érzékleteiben él, érzéki benyomásaival ragadja meg a vilá
got. Igen, igaza van, sokat tapasztal így arról, hogy minek milyen a fogása,
hogyan mozognak, hogyan léteznek a dolgok.
A régi falusi utcán egy-egy nagy eső után a kisgyerekek boldogan saraztak,
gyúrták, fröcskölték a sarat, a keréknyomokban meggyűlt vizet, és termé
szetesen ez is „irgalmatlan kosszal” járt. Nem véletlen, hogy a kisgyerekek
kedvenc játéka a folyton alakulóban levő homok és víz, és a kettő együtt,
ami többé-kevésbé szilárd formát tud ölteni: a sár. Teljesen egyetértek azzal,
hogy a gyerek ilyenkor elmélyülten tanulmányozza a világot, méghozzá úgy,
ahogyan neki kell: cselekvésben, aktívan.
Még egy tanulság: ha az aktivitást lehetővé tesszük a gyerek számára, nem
fog rosszalkodni, nem lesz agresszív.
Persze el tudom képzelni, hogy rémült nagyszülők vagy más vendégek ho
gyan néznek magára, hogy mindezt hagyja (sőt titokban talán még élvezi is), de
csak arra tudom biztatni, hogy ezzel ne törődjön. Igen, Zsolti még kicsi - és úgyis
kosz lesz, amikor eszik, ha még olyan nagyon erőltetik is az „egyél rendesent!”
De, mint maga is tapasztalhatta, ilyenkor jöhet a csapkodás, tányérdobálás és
a többi. Azt jósolom, hogy idővel „rendeződik” - és egyben sokkal fantáziátla-
nabbá válik - Zsolti étkezése is. Hamarosan majd együtt fognak enni, és ő nem
„marad úgy” (sokszor elhangzó fenyegetés, ha a gyerekek „helytelenkednek”),
hanem átveszi és követi a maguk szokásait, mert a gyerekek lelkesen utánoz

nak, persze csak ha erre senki nem biztatja őket, ha nem „kötelező”.
Reméljük, az óvodában sem kell ma már olyan tévesen értelmezett „sza
bályokhoz” alkalmazkodnia, mint például: „Nem ihatsz ebéd előtt!” „Aki le
ves után vizet iszik, attól nem kérnek tanácsot!” „Ne igyál annyit, béka nő a
hasadban!” - mikor pedig pontosan tudjuk, hogy a legtöbb kisgyereknek in
nia kell, mielőtt szilárd falatot vesz a szájába, m ert az a futkosástól, játéktól,
légzéstől ki van száradva, és sok folyadékra van szüksége a fejlődésben levő
szervezet eleven működéséhez.
Vagyis: amennyire lehetséges, hagyjuk a gyerekeket úgy bánni étellel és
itallal, ahogy ez életkorukból következik.
Étrend
Kisunokám étrendi problémájával kapcsolatban szeretném a tanácsát
kérni. Három és fél éves kisfiú unokám másfél éves kora óta csak a követ
kező ételeket hajlandó megenni: reggelire egyféle sűrűbb állagú tejpép;
ebédre-vacsorára pizza (saját dagasztású és sütésű gombás, sonkás, saj
tos, paradicsomos); vagy egyféle rántott tengeri hal mindennemű köret
nélkül; vagy kizárólag egyféle bébifőzelék (gyári készítésű); sült krumpli;
uzsonnára banán, egyféle, kicsiknek való joghurt, saját sütésű kuglóf.
Ebéd és vacsora után tejszerű, vízben elkevert porból készített folyadék

(babáknak való tápszer). Két éve nem hajlandó ezeken az ételeken kívül
semmit megkóstolni, a szájába venni sem. Másfél éves koráig többféle

főzeléket is szívesen megevett. Ekkor hányásos kiszáradás miatt kórház
ba került, infúziót kapott, édesanyja végig vele volt. Félünk, hogy az egy
oldalú táplálkozás miatt valamilyen hiánybetegség léphet fel nála. Félő,
hogy nem mehet óvodába, mert nem hajlandó más ételt elfogyasztani.
Gyermekek társaságában sem fogad el semmiféle „csemegét", hiába kí-
nálgatják. Am úgy értelmes, eleven, hatalmas szókinccsel beszélő cserfes
kisfiú. Testsúlya alulról éri el a korának és a magasságának megfelelő
szintet. Szeretetten családi légkör veszi körül, nemrégiben született kis

testvére, semminemű féltékenységet nem veszünk észre nála. Még éle
tében nem kóstolt kenyeret, zsemlét, felvágottat, a banánon kívül más
gyümölcsöt, tejet, kakaót stb. Kínálásunkra, próbálkozásunkra „nem ké

rem" a válasza. Semmilyen jutalmazással nem tudjuk rávenni új, isme
retlen íz kipróbálására. (Legutóbb másféle sűrített paradicsomot hasz
náltam a pizzához, az első falat után öklendezve ezt is kiköpte, és nem
volt hajlandó többet enni belőle.) Egyféle - általunk ismeretlen - beteg
ségről van szó? Miként lehetne segíteni, kihez fordulhatnánk? (A lányom
a városunkban elérhető családpszichológust kereste fel, aki szerint ki kell
éheztetni. Nem merte kipróbálni az ajánlott módszert, már csak kis sú
lyára tekintettel sem.) Mit tehetnénk?
VÁLASZ:
Megértem aggodalmát, de az megnyugtató, hogy a leírt étrend még így is elég
bő. Gyerekeknél gyakran előfordul, hogy ők maguk szűkítik étrendjüket, és
ez nemegyszer kiterjed az egész kisgyerekkorra. Azt azért megkérdezném,
hogy orvosi kivizsgálás történt-e? Nem áll-e fent valamiféle speciális érzé
kenység (például bizonyos lisztes, tejes dolgokra stb.)? Mi okozta másfél éves
korában a hányásos kiszáradást? „Kiéheztetéssel”, időkorlát nélkül (de gon
dolom, a kolléga sem így gondolta) nem próbálkoznék.
Az viszont elképzelhető, hogy a családi rendszeres együttétkezéseknél
csak az van az általa fogyasztottakból, ami úgyis lenne. A folyadékokat ter

mészetesen nem korlátoznám, se reggel, se ebéd és vacsora után. Gyakran
előfordul, hogy a gyerekek az óvodában azt is megeszik, amit otthon nem.
De se otthon, se az óvodában nem erőltetném. Tudományos közlemények
ben is szokták idézni a mondást: „Gyerek még nem halt éhen, ha étel volt a
közelében ” A tudomány számon tarja, hogy ha valamely étel megkóstolását
emésztőrendszeri zavar, hányinger, hányás követi, kialakulhat az úgyneve
zett kondicionált averzió (mondjuk: feltételes undor) jelensége.
Ha nem írta volna, hogy cserfes, eleven kisfiúról van szó, akkor ez a bizarr
szűkítés indíthatna arra is, hogy azt mondjam: nézzék meg a gyereket a korai
fejlesztő szakemberei is (1115 Budapest, Bártfai u. 34/a), hogy nem talál
nak-e valamiféle feloldandó, túlzottan a saját énre szűkített magatartást. Az
orvosi kivizsgálás után, ha az semmit nem talál, és a család aggodalma még
fennáll, ez, megnyugtatásul mindenképpen ajánlható. (Hogy a testvérfélté
kenységnek nincs jele, ez nem jelenti azt, hogy ki nem nyilvánított érzelem
ként nincs jelen. Sajátos zavarokat ez is okozhat.)
Én oz erőltetésről szeretnék kérdezni. Kisfiam 11 hónapos, egyedüli gye
rek, természetesen okos, szép, aranyos és mindezek felett nagyon m o
solygós, vidám baba. Igen eleven, aktív, néha azt hiszem, hiperaktív,
de az ismerősök megnyugtatnak, hogy nem, inkább csak eleven. (Bár

én leadtam 35 kilót a neki köszönhető „edzésterv" segítségével.) Nem
egy üldögélős fajta, ha teheti, inkább guggol, mintsem leüljön. 10 hó
naposon elkezdett járni, most még csiszolgatja a tudását, de egyre
többször húzza ki a kezét az én kezemből, mert egyedül akar menni.
És itt érkeztünk el az én dilemmámhoz. Ugyanis Bence, kiskorától fogva
nagyon szeret álldogálni, járkálni. Még nagyon pici bébi volt, 1-2 hó
napos, de már akkor sem mindig engedte, hogy behajlítsam a lábát,
mert ő álldogálni akart. A családom először nem akarta elhinni, aztán
kipróbálták, és hát nekik se volt hajlandó behajlítani a lábát. Ezzel a
kis akaratosságával érte el azt is, hogy „járattuk", két hóna alatt fogva
futottunk vele olyan 8 hónapos korától kezdve. A védőnő és a gyerek

orvos is azt mondta, hogy ezt nem szabad csinálni. Ez akkor erőltetés?
Mert szerintem erőltetés, viszont nem mi erőltettük a babát, hanem ő
minket. Én nagyon boldog lettem volna, ha nem kell a nagy melegek
ben futkosnom vele hajlított háttal, hanem letettem volna a hom oko
zóba vagy a földre, és mászkált volna kedvére. Mindig irigyeltem a töb

bi kismamát, míg mi rohantunk... Bence mindig is gyorsan mozgott.
Viszont mióta biztosabban jár, sőt magától, azóta a mászást is sokkal
jobban használja. Tényleg lesz ebből később gondja? Mert én úgy ér
zem, hogy nem, bár elég sokan riogattak, hogy diszlexiás lesz... Ezen
kívül, még mindig az erőltetésnél maradva: mi nem megyünk vele sem

milyen foglalkozásra, sem babaúszásra, sem Ringatóra. Viszont néha
az anyukák a játszótéren úgy néznek rám, mintha megbolondultam
volna, hogy nem viszem őt sehová. Viszem viszont a játszótérre vagy
a Városligetbe, egy nap kétszer, mindkét alkalommal minimum más
fél órát lent vagyunk, labdázunk, homokozunk, játszunk... Amikor én

kicsi voltam, minket se vittek anyuék különböző foglalkozásokra, akkor
kezdődtek el a különórák - balett, tenisz -, amikor iskolások lettünk.
Addig meg a kertben játszottunk Nekem ez nagyon tetszik, és én sem
akarom korábban elkezdeni a foglalkozásokat, mert én is osztom azt a
véleményt, hogy egyelőre nincs más dolga a gyereknek, mint játszani,

kipróbálni mindenfélét, koszosnak lenni a játék hevétől, szerintem ettől
és a biztonságos otthontóljobban fejlődik a személyisége, magabizto

sabb felnőtt lesz. A nyelvtudást pedig később is meg lehet szerezni, én is
beszélek két nyelvet, nővérem négyet. Lehet, hogy nehezebb így nyelvet
tanulni, de nem képtelenség. Amire ki akarok lyukadni, kérem, erősít
sen meg abban, hogyha látom, a gyerekjól érzi magát, akkor nem kell
erőltetnem semmilyen extra programot.
VÁLASZ:
Megerősítem.
Igen: mély meggyőződésem - és tapasztalatom hogy minden kisgyerek-
kori képzés, tanítás, edzés - és a többi - „erőltetés”. Igaza van: nagy érzelmi
biztonságban lenni az otthon „anyaölében”, szabadon játszani - homokoz
ni, vizezni, sarazni, bekoszolódni, fára mászni, földön kúszni-mászni, hen
teregni, netán még a ruhát is elszakítani - mindennap mesét hallgatni, jó,
szabadon utánozható mintákat látni a mindennapos tevékenységekre, me
lyekbe, ha kezdetben ügyetlenül is, a gyerek is bekapcsolódhat, ez a fejlődés
és a kialakuló magabiztosság előfeltétele... (Nyelvet tanulni jó korán - nem
fordítva le az anyanyelvre az idegen nyelvet és viszont -, de ez a korán szerin
tem a kisgyerekkor vége: a hatodik-hetedik évvel kezdődő időszak.)
Ami most már Bencét illeti: ha jól olvasom levelét, maga csak arra reagált,
amit Bence csinált! Ő állni - járni, futni - akart, ki tudja miért. Az orvosnak
és a védőnőnek persze igaza van (nekik is igazuk van). Nem szabad(na) járat
ni a gyereket, két hóna alatt fogva - viszont, ahogy leveléből kiderül, nem
maguk erőltették, hanem Bence erőltette a dolgot. És ha egyszer a gyerek
nem akarja a lábát behajlítani, és nem akar mászni, hanem ezt akarja, akkor
most melyik lenne az erőltetés?
Ami a diszlexiát illeti: igaz, ha már diszlexiás a gyerek, gyakran találjuk az
előtörténetben - de nem mindig! - hogy kiskorában nem mászott, ezt kihagyta.
De ezt a felismerést megfordítani nem lehet! Nem mondhatjuk, hogy „nem

mászott, tehát diszlexiás lesz”! Biztos az is igaz, hogy valamennyire maguk is
benne voltak a helyzet kialakulásában. Mondjuk úgy, hogy ha letették, ha nem
állatták vagy járatták, Bence sírt, amit rosszul viseltek, és inkább felvették...
Ki tudja ma már és a távolból eldönteni, hogy hogy lett volna...
A gyerekek sokfélék. Kedvem volna azt jósolni, hogy Bencével nem is lesz
semmiféle probléma, de ha a szülő aggódik az egyedi „rendellenességek” mi
att, akkor a maga megnyugtatására jó, ha véleményt kér valamelyik korai fej
lesztőben a gyerek mozgásáról. Elképzelhető, hogy a szakemberek valamiféle
vízi terápiát - vagy mást - javasolnak...
De én még várnék a maga helyében. Valószínűleg úgy érezném, hogy egy
előre semmi nem kell azon kívül, amit Bence úgyis megkap!
*
„Az „erőltetésről” szóló levélhez szeretnék hozzászólni.
Gyógytornász vagyok, de felnőttekkel foglalkozom, a gyermekgyógytorna
teljesen más szakterület. Mégis nyertem némi rálátást a témára, mert van
egy másfél éves kisfiam, aki hipotóniával (csökkent izomtónussal) született,
és szerencsére kellő időben megtaláltuk a megfelelő szakembereket, így a
mozgásfejlődése pici késéssel, de szinte tökéletesen alakult. A levélben leírt
»álldogálós« kisbaba (aki egy-két hónaposan nem akarta behajlítani a térdét),
néhány tünete sok mindenről árulkodik. Például az egy-két hónapos csecse
mő normális végtagtartása a flexió (hajlított helyzet), és csak lassan megy át
a nyújtás (extenzió) irányába.
A csecsemőt, ha lábra állítjuk, megrogyik a térde, ha a talaj fölött mozgat
juk, felkapkodja a lábát (elemi járás). Ha a térd kifeszül, az valamilyen feszes,
letapadt izomról árulkodik, vagy valamelyik extenziós (nyújtó, feszítő) cse
csemőreflex túlzott jelenlétéről. Nem véletlen, hogy ez a baba nem vagy nem
szívesen kúszott és mászott a későbbiekben, mert valamilyen problémája le
het a térdflexiós (térdhajlításos) helyzettel. Nyolc hónaposan futottak vele,
ami arról árulkodhat, hogy a pici lábujjhegyen előre dőlve próbált lépegetni,
vagy inkább nem hasra esni, a szülők pedig a hóna alá nyúlva követték a
mozgását. (Ez is a feszes izomzatra utal.)
Szerintem igaza van az orvosnőnek és a védőnőnek, hogy ez a járatás nem
helyes. Nem csak a »disz«-es problémák lehetséges kialakulása miatt, de a
kúszás és a mászás alapozza meg azt a törzsizomzatot, amely a felegyenese-
déshez kell.
Kérdés, hogy a nem helyeslésen túl javasoltak-e az anyukának valamiféle
megoldást az adott problémára. Pedig van megoldás, mégpedig egy magyar
gyógytornászhölgy, Dévény Anna ajándékozott meg bennünket egy olyan
technikával, ami az ilyen és ennél sokkal súlyosabb problémákon segít.
A módszert Dévény-módszernek hívják, információkat pedig a www.devenv.
hu oldalon találnak.
A gyermekek mozgásfejlődésében természetesen nagy lehet az eltérés, és
vannak babák, akik valóban 8-9 hónaposan elkezdenek maguktól járni, de
ezt megelőzi a kúszás és a mászás, amit szintén korábban kezdenek. Az is tény,
hogy sok apró problémát (feszességet, letapadást) »kimozognak« a picik, de
ha bizonyos aszimmetriák tartósan megmaradnak, vagy minden mozgásfej
lődési szakaszban felismerhető valamilyen furcsaság, érdemes szakember
hez fordulni, hiszen ebben a korban még maradéktalanul lehet orvosolni eze
ket a problémákat. A legegyszerűbben talán úgy lehet megfogalmazni, hogy
nem baj, ha egy gyermek valamit korábban vagy esetleg jóval később csinál,
ha azt jól csinálja (szimmetrikusan, harmonikusan). Nem vagyok az a nagy
»hozzászóló«, és remélem, hogy nem tűnik okoskodásnak amit írtam.”
*
VÁLASZ:
Nem, sőt köszönet érte, és mindig szívesen látunk - és várunk - ilyen szak
értői (vagy akár laikus) hozzászólásokat, egymásnak adott tanácsokat leve
leinkhez...
Minden ilyen esetben különböző megfontolások - és módszerek - lehetsé

gesek. Mi a korai fejlesztőt ajánlottuk véleménymondásra. Van, aki a Pető Inté
zetre talál rá súlyosabb esetben, és még sok más - alapítványi és egyéb - lehe
tőséget nem is említettünk. De soha ne felejtsük el Gandhi tanácsát: Ha végül
is rászánjuk magunkat, hogy a magunk vagy gyerekünk bajával gyógyítóhoz
forduljunk, olyat válasszunk, akiben emberileg is megbízunk, de akkor aztán
hagyjunk fel egy időre minden kritikával, és bízzuk rá magunkat teljesen.
Ne!
Tanácsot szeretnék kérni öntől két és fél éves kislányom szobatisztasá
gával kapcsolatban. Értelmes, okos nagylány, aki nagyon önálló min
denben, de a pelenkát egyszerűen nem hajlandó elhagyni. Régebben
hordott bugyit, kétszer sikerült is bilibe pisilnie, de sajnos az utóbbi pár
hónapban, ha rajta van a bugyi, inkább visszatartja a pisit, de nem szól,
hogy pisilnie kell. Négy hónappal ezelőtt született kistestvére, az első
három hónap nagy érzelmi kitörésekkel és féltékenységgel telt nála,
amiből mára már szinte semmi nem maradt, szerintem csak a teljesen
természetes testvérféltékenység. Gondolom, a kistestvér érkezése állít
hatta meg nála a szobatisztává válás folyamatát. Ha megkérdezzük
tőle, mikor fog bilibe pisilni, azt mondja, akkor, ha akkora lesz, mint
mi, vagy néha azt mondja, majd akkor, amikor az öccse is. Kérdésem,
hogy beszéljünk-e a témáról vele, próbálkozzunk-e a bugyival, vagy ez
zel csak nagyobb ellenállást váltunk ki belőle? Vagy ne is említsük neki,

pelenkázzam szó nélkül, csak attól félek, hogy így meg teljesen termé
szetesnek veszi ezt az állapotot. Vagy ültessem bilire a kicsit is? Vécére
egyébként még most is elkísér engem, tudja, mi zajlik ott, a példamuta
tás nem hiányzik. Kérem, adjon tanácsot, melyik a helyes út, és hogyan
érjük el, hogy szeptemberre, amire óvodába kell mennie, elhagyhassuk
a pelenkát.
VÁLASZ:
A leírásból is kitűnik, hogy a „nagylány” - aki persze nagyon is kislány, ha
nem az öccséhez viszonyítjuk - valóban értelmes, okos és önálló. Erre vall
mindkét válasza is arra a kérdésre, hogy mikor fog bilibe pisilni. A fonto
sabbik válasz, hogy „majd akkor; amikor az öccse is”. (A másik pedig nagyon is
logikus válasz: maguk, az óriás felnőttek erőltetik, hogy valamit ugyanúgy
csináljon, ahogy maguk teszik, de miért, ő még kicsi...)
Sokszor beszéltünk arról, hogy az első gyerek, a nagytestvér a kicsi meg
születésekor regrediál, vagyis visszacsúszik életkoránál kisgyerekesebb álla
potokba, egyrészt azért, hogy vele is foglalkozzanak legalább annyit, mint a ki
csivel, másrészt ellenállhatatlan utánzási késztetés fogja el. „Én is olyan akarok
lenni, mint ő, hogy én is annyi szeretetet és törődést kapjak.”
Minél nagyobb a szorongás magában - magukban - „Úristen, mikor lesz már
szobatiszta, hogy viszem így óvodába?”-, annál későbbre tolják ki az egyébként
spontánul bekövetkező szobatisztaság kezdetét! A gyerekek átélik az ilyenfaj
ta szülői görcsöket, és erős ellenállást tanúsítanak, különösen a második és a
harmadik életév között. Persze tudom, könnyű ezt mondani. Mégis, tudnunk
kell róla, hogy a mi türelmetlen siettetésünk - akár a beszédtanulásban, akár
a szobatisztaságra szoktatásban - csak késlelteti a várva várt eredményt.
Tehát, amit meg lehet tenni: ne beszéljenek a témáról vele, ne próbálkoz
zanak a bugyival, ne ültessék bilire a kicsit is! Nem, nem fogja természetes
nek venni értelmes, okos és önálló kislánya azt az állapotot, hogy szó nélkül
pelenkázza; felszabadulva a nyomás alól, ő maga is idővel szükségét fogja

érezni annak, hogy változtasson.
Más, amikor nyáron a gyerekek meztelenül szaladgálnak a strandon vagy
a kertben, és átélik, hogy a lábukon végigcsurog a pisi vagy más. Ez is akkor
igazán hatékony, ha nem „azért” vannak meztelenül, nem a szoktatás ked
véért.
Nagyon jó, hogy kislánya tisztában van azzal, hogy a felnőttek ezeket
a dolgokat hogyan csinálják, ez majd segíteni fog neki a saját szokások kiala
kításában, ha erre nem kapacitálják.
Amit pedig az óvodát illeti: jó tudnunk arról, hogy mondjuk az angol óvo
dákban egy kis polcon ott állnak a pelenkák, és nem szükségszerű feltétele
az óvodáslétnek az elért szobatisztaság. Tudom, Magyarországon nem így
van. De nincs olyan fejlődési törvényszerűség, mely azt mondaná ki, hogy
az óvodás pedig szobatiszta... Továbbá: muszáj kislányának szeptembertől
óvodába menni? Az öccse is megy bölcsődébe? Vagy azt kell átélnie, hogy
az öccse persze magával lehet otthon, míg őt „kilökik” az óvodába? Nem,
nincsenek olyan világos határok bölcsőde és óvoda, óvoda és iskola között,
ahogy ezt mi elképzeljük...
Ritkán szoktam jósolni, de most azt jósolnám, hogy ha maguk el tudják
engedni ezt a problémát - el tudnak lazulni -, akkor a kislány hamarosan
szobatiszta lesz.
„Mit csináltál már megint?"
Kisfiam, Gyurka, másféléves elmúlt, értelmes, derűs, érdeklődő, úgyszól
ván mindent ért, és már korához képest elég nagy szó- kinccsel beszél.
Néha már az az érzésem, hogy éppen szólna, hogy kakilnia kell, de az
tán inkább elvonul, és úgy intézi el, és csak utána jelez. Régóta érdekli a
dolog, szeretne nézni mindenkit a vécén, mit is csinálunk, mi is történik.
Biztos vagyok benne, hogy „percek" (napok vagy hetek) kérdése, és szo
batiszta lesz. Lenne. De az anyósom időnként mézes-mázos szavakkal
biztatja, „jó kisfiú Gyurika, ugye szól, ha kakilni kell". Ilyenkor a kisfiam
csak néz rá, és szerintem a fejében az van, vagy persze lehet, hogy csak
az én fejemben: minek beszélni annyit? Máskor viszont összeráncolt
szemöldökkel megszidja, felemelt ujjal megfenyegeti, ha bekakil, „mit
csináltál már megint!". Ő ugyanis úgy gondolja, és mondja is, hogy a
bekakilás most már, „ilyen nagyfiúnál" igazán „undorító", legfőbb ideje,
hogy szobatiszta legyen a gyerek. Én meg azt gondolom, hogyha nem

biztatná és nem fenyegetné, sokkal hamarabb jönne el a szobatiszta
ság ideje, amit egyébként szerintem nem kellene siettetni, még nem
késtünk le semmiről. Neki van igaza vagy nekem?
VÁLASZ:
Magának van igaza.
Ilyen biztatás, ilyen fenyegetés - jutalmazás, büntetés -, egyik rosszabb,
mint a másik, a szobatisztaságra szoktatásban is. „... az Ön szerepe mindösz-
sze abból áll, hogy óvatos és megértő társként álljon” a gyerek oldalán - írja
Gabriele Haug-Schnahel doktornő A bili tudománya című könyvében, amely a
SzépNap Kiadó szülői tanácsadó-sorozatában jelent meg. (A kötet címlapján
ezt olvassuk: „Minden, amit a szülőknek és a nagyszülőknek a szobatisztaságról

tudniuk kell!”)
Sajnos Magyarországon a szakember időnként egészen meghökkentő erő
szakoskodással találkozik a szobatisztaságra szoktatás ügyeiben is. Hallunk
a szoptatott csecsemőről, akinek anyja szoptatás közben a meztelen feneke
alá tartja a bilit (sértve ezzel a szoptatás intimitását), mert megfigyelte, hogy
ilyenkor kakil, és sajnos ismerjük a járóka sarkában „kíméletesen”, gézzel a
járóka rúdjaihoz kötözött bilin ülő kisgyerek esetét is (a háttérben nagyszü
lőkkel, akik menyük „lustaságának” tudták be, hogy kétéves unokájuk „még
nem” szobatiszta). A történeteket persze folytathatnánk...
Az imént idézett könyvből megtudhatjuk, hogy ha gyerekünk felfigyel
arra, hogy kakilnia kell, behúzódik egy félreeső helyre, és a pelenkába kakil,
ez a siker első két lépcsője! A harmadik: bejelenti, hogy kakilt! Ez után még jó
darabig türelmesnek kell lennünk, hogy kivárjuk: gyerekünk ne csak felfogja
a székelési ingert, de „helyesen is kezelje, és valóban időben érjen a bilihez
vagy a vécéhez”. Egyszóval az utólagos jelzés nem kudarc, hanem fontos lépés
a siker felé. A szakemberek egyöntetűen lebeszélik a szülőket - és nagyszü
lőket - arról, hogy „rendszeresen biliztessék” a gyereket, „akkor is, ha nem
jön semmi”. Ahogy arról is, hogy éjszaka biliztessenek, vagy éppenséggel
„ellenőrizzék” az esti „folyadékbevitelt” nehogy „baj legyen” éjszaka.
Tudomásul kellene vennünk, hogy a kakit illetően a szobatisztaság a má
sodik életév körül és után kezd kialakulni, és körülbelül négyéves korra a
gyerekek kilencven százaléka a székletürítést illetően megbízhatóan szoba
tiszta, míg a bepisilés még egészen az ötödik életévig nem rendszeres formá
ban fennmaradhat, előfordulhat.
Ha a dicséret nem biztatás, hanem a megtett lépések elismerése, akkor
persze nagyon is helyénvaló. Haugh-Schnabel doktornő nyomatékosan kéri
a szülőket, hogy minden előrelépést támogassanak, anélkül, hogy siettetni
próbálnák a gyereket az újabb lépések megtételére. Ilyen jelentős előrelépés
nek kell tekintenünk a szobatisztaság felé vezető út kezdeti szakaszában az
utólagos jelzést is. Míg viszont a szemrehányásból semmiféle haszon nem

származik, a gyerek így olvassa le a „mögöttes tartalm at”: „Apu vagy anyu
nem is örül, ha elmondom nekik!” Ezután nem jelzi a megtörtént eseményt.
A szemrehányás: elbizonytalanít.
Igen, azt is jól látja, hogy a szobatisztaság felé vezető út a dolog iránti ér
deklődéssel, kíváncsisággal kezdődik, és ez jelzi az újabb lépések közeledtét.
Végső elkeseredés...
Végső elkeseredésemben írok. 28 éves vagyok, diplomás ápolónő, és
most elvégeztem az Óvodapedagógusi Főiskolát is. Talán ezért is élem
meg kissé kudarcként, hogy jelenlegi helyzetünkkel nem tudok mit kez
deni. Tavalyjanuárban a párommal közösen döntöttünk úgy, hogy ab
ban az évben végre jöhet a babánk. Mintha már csak erre várt volna
a kis lélek, rögtön megfogant. Zavartalan terhesség után, nagy súlya
miatt császármetszéssel született meg Zsolt. Felhőtlen örömünket az
első három hónap igen intenzív hasfájós időszaka árnyékolta be kissé,
mely azonban egyik napról a másikra elmúlt. Ebben az időben ren
geteget volt kézben, hason fekve a karunkon ringatva aludt el (a mai
napig a mellkasunkon ringatva altatjuk). Este is így tettük le a saját
kiságyába, és az éjszakai alvásával sohasem volt baj, csak szopcsizni
ébredt fel, azután zavartalanul visszaaludt, és teszi ezt ugyanígy a mai
napig. Zsolti már nyolc és fél hónapos, és ami elkeserít az az, hogy kívül
álló személyek sokszor „túlzottan anyásának „elkapatott"-nak, és ami
a legjobban elszomorít „hisztisénekjellemzik. Én Zsoltotjókedélyű, test
ben és lélekben korának megfelelően fejlődő, a környezetét intenzíven
kutató, és felfedezésre törekvő babának látom. Még reggel, este, illetve

éjszaka kétszer szopcsizik. A családunk nagy, picike kora óta sokat van
kézben, mondhatni kézről kézre jár, mindenkinél elvan, de ha engem
meglát, mindig hozzám szeretne jönni. Itt kezdődik a baj. Picike, nagy
városi lakásunkban mihelyt kimegyek a szobából, rettentő sírásba kezd.
Sőt! Nem is kell kimennem a szobából, elég, ha leteszem a karomból
a szőnyegre, vagy éppen felállók mellőle, máris hatalmas sírás kezdő

dik, mely csak akkor szűnik, ha újból felveszem. Hiába beszélek hozzá
hangosan a konyhából, belehergeli magát a sírásba, és csakis akkor
nyugszik meg, ha felveszem, átölelem, nyugtatgatom, simogatom.
(Még ilyenkor is sokáig szipog, az én szívem meg majd meghasad!) Ezt
a viselkedést falun, szüléinknél nem tapasztaljuk, szerintem azért nem,

mert olyankor - minden hétvégén és a szabadságok ideje alatt - szinte
egész nap kint vagyunk a szabad levegőn, sétálunk, ismerkedünk az ál
latokkal, és a hatalmas füves udvaron játszunk. Persze már próbáltam
hagyni, hogy sírjon. Soha nem hagyta még abba ilyenkor - vagy én
nem tudtam kivárni. Mászik utánam, feláll a lábam mellett, és nyújtja

a kis karját vagy dörgölődzik hozzám, mire megsajnálom és felveszem.
Ilyenkor mindig egy gyerekkori élményem jut eszembe. Nagyon-nagyon
sírtam, szinte m agam on kívül voltam, de anyám nem tette meg amire
kértem, végül már azért sírtam, hogy „engem egyáltalán nem is szeret".
Szerettem volna megnyugtatást kapni tőle, ehelyett otthagyott m a
gamra sírva, kintről kiabált hozzám, végül még egy szem gyógyszert is
beadott... Szörnyű emlék, mikor eszembe jut, azonnal felveszem a síró
gyermekemet, és elhatározom, hogy soha többet nem próbálom ezt.
Sokat hallottam persze az ezzel ellentétes nevelési elvről, amely magára
hagyja a gyermeket, hogy megtanulja, hogy „önálló legyen" és „maga
oldja meg a problémáit". Szerintem nem ezt tanulja meg, hanem azt,
hogy nem számíthat a szüleire, azokra, akiktől a legjobban várná, hogy
megértsék és megnyugtassák, hiszen rájuk van utalva, főleg az édes

anyjára! Borzasztóan felháborít, hogy egyesek ezt alkalmazzák, és még
hirdetik is divathóbortként. Tanultam a „nyolc hónaposok félelméről", a
szeparációs félelemről, a kisbabának arról az életérzéséről, hogy egynek

tudja magát az anyukájával. Meddig tart ez? A mi esetünk ennek szél
sőséges megnyilvánulása? Vagy talán nem is annyira szélsőséges? Akkor
a környezetem miért jelzi állandóan, hogy ez az egyébként nyugodt és
kedves gyerek milyen „hisztis"? Elrontok valamit, túlszeretem?Majomsze
retettel kötöm magamhoz? Létezik ilyen? Túl sok a testi kötődés, a puszis
játék? Persze nekem is ki kell teregetnem, ki kell vasalnom, főznöm is kell,
egyszóval nem lehet folyamatosan, állandóan a kezemben. Szerintem
egy gyermeket nem lehet túlszeretni, vagy igen? Tényleg „csak" nagyon
anyás, erős testi kötődéssel, mely majd csillapodik? Elmarad majd a sírás
később, ha nem veszem fel azonnal? És most ez az állapot valóban ter
mészetes, ahogy én érzem? Mit csináljak? Vagy mit csináljak másképp?
VÁLASZ:
Minden fontos, amit ír, ezért is idéztem ilyen hosszan.
Szerintem: jól csinálja, amit csinál. Zsolti nem elkapatott, nem hisztis, nem
„túl anyás”. Igen, van szeparációs félelem, és azt később másfajta félelmek
követik, helyes, hogy biztonságot nyújt, nem ront el semmit, ellenkezőleg...
Ajánlom figyelmébe a kitűnő szakember Jean Liedloff tavaly megjelent köny
vét. Címe: Az elveszett boldogság nyomában. Liedloff két és fél évig élt a jekána
indiánok között Dél-Amerikában, és azt vizsgálta, hogy az ott élő gyerekek
- izomtónusuktól mindennapi viselkedésükig - mitől olyan kiegyensúlyo
zottak, és folyamatosan derűsek, jókedvűek. Rá kellett döbbennie, hogy ez
a csecsemő- és kisgyerekkorban gyökerezik, amikor is a gyerekek folyamato
san testközelben vannak anyjukkal. A jekána gyerekek életük első, karonülő
hónapjaiban, hordozókendőben akkor is az anyjukra vannak kötve egész nap

- és velük mennek mindenhová -, amikor az anyák dolgoznak. Ha az anyák
nak szükségük van a két kezükre, a gyereket a hátukra kötik, aki a válluk
fölött kukucskál ki, teljes nyugalomban. Aztán a gyerekek, amikor az ideje
eljön, hosszabb-rövidebb időre maguk szállnak ki a kendőből, és kezdik meg
a biztonságos eltávolodás és visszaközelítés játékait. Azóta világmozgalom
lett ebből a módszerből, melynek kendői hozzánk is eljutottak.
Liedloff szerint a civilizált ember elfelejtett vagy nem mer az érzéseire, ösztö
neire hallgatni. Kétségbe vonja, hogy vannak ösztönei, és hogy érzései - pél
dául az anya-gyerek viszonylatban - megbízhatóbbak, mint az intellektusa.
Liedloff addig az állításig is elmegy, hogy a kisbabákkal való törődésben nincs
helye az intellektusnak.
A kontinuum, ha jól értem, egyrészt azt a folyamatosságot jelenti, amivel
a gyerek és anyja természetes módon illeszkedhetnének be a törzsfejlődés
be, és jelenti az anyával való folyamatos fizikai kapcsolatot is, melyet a csecsemők
élveznek és igényelnek. (Az anyát helyettesítheti olyan valaki is, akiben ugyan
annyira megbíznak, akit ugyanolyan jól ismernek.) A gyerekek tehát az em
beri, biológiai tapasztalat folyamatosságába születnek bele, és ebből helytelen
őket kiragadni. Hogy a kontinuum szükséglete érvényesülhessen, ennek „fő
akadálya az a nézetünk, hogy birtokoljuk a gyermekeinket, s ebből fakadóan
jogunkban áll úgy bánni velük, ahogy gondoljuk, kivéve a bántalmazásukat
vagy megölésüket. A gyerekeket nem védi törvény, hogy ne legyenek kitéve az
anyjuk utáni sóvárgásból eredő kínnak, vagy hogy ne hagyják őket válasz nél
kül zokogni fájdalmukban” - mondja Liedloff. És megkérdezi: „De vajon he-
lyes-e az, hogy minden anyának megadják a szabadságot, hogy elhanyagolja a
gyermekét, hogy megpofozza, ha sír, hogy akkor etesse, amikor neki tetszik,
hogy órákon, napokon, hónapokon át hagyja sírni egy szobában, mikor pedig
természetétől fakadóan ott kívánna lenni az élet sűrűjében?”
A jekána gyerekek élete már újszülött koruktól eseményekkel teli. A „cse
csemő akkor tud kitekinteni az anyán túli világra, amikor a testközeli ta
pasztalat minden védelmét és ösztönző erejét teljes mértékig megkapta...”

Az anyja karjában, az anyja testén növekvő gyerek nem félénk és függő
lesz, hanem épp ellenkezőleg: a természetes önállósodással nagyon gyorsan
„mély és teljes önállóság fejlődik ki. Hiszen a gyerek újszülött kora óta egy
felől biztonságban érzi magát, másfelől folyamatos kapcsolatban van a külvi
lág zajaival, mozgásaival, a nappalok és éjszakák anyját érintő ritmusával, a
testét érő anyagok, és a hőmérséklet váltakozásával... Ez a gyerek majd tud
magára támaszkodni, és bízni magában - ha előtte anyjára támaszkodha
tott, benne bízhatott.
„Lehet, hogy az aktuális divat azt diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát ki
fulladásig, míg végül feladja, ledermed, és végre »jó baba« lesz belőle. ... Egy
új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket, ne is
érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle
arckifejezést. Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak
kifejezéstelen arccal kell nézni a babára.... A kisbaba mára már szinte egyfaj
ta ellenséggé vált, akit az anyának le kell győznie.”
Liedloff szerint, ha a karonülő tényleg a karon ülhet, a karban van, vagy ken
dővel az anyjára kötve élvezheti az anyai test biztonságot adó melegét, akkor
bármi, amit az érzékszerveivel felfog, stimulálja fejlődését és gazdagítja. Ilyen
kor nem zavarja meg a menydörgés, a villámlás, a kutyák ugatása, a vízesés
fülsiketítő robaja, a váratlanul fellobbanó tűz fénye vagy a testét váratlanul
érő eső- vagy folyóvíz. (Épp a teljes csend lenne ijesztő a számára, vagy az, ha
túl sokáig nem változnának az érzékszerveire ható ingerek.)
Ebben a helyzetben a gyerek mindig „jónak érezheti magát”, és ha a szoba-
tisztaságra való neveléskor a totyogóst kikergetik a kunyhóból, hogy ne pisz-
kítsa be a kunyhó padlóját, akkor sem érzi azt, hogy őt magát ítélik el, hanem
környezete, amelyikben megbízik, megmutatja, hogy a lehetséges cselekedetek
közül melyik a helyes...
Tehát még egyszer: jól csinálja, amit csinál, bízzon magában - és a gyereké
ben -, és semmiképpen ne adja át magát az elkeseredésnek!
Veri magát...
Kislányom másfél éves, vidám, kedves gyerek. Kiegyensúlyozott, m aga
biztosan éli a világát. Nálunk itthon nyugodt a légkör, erőszakot nem
lát. Ha valami olyat csinál, amit nem kellene, akkor mondjuk, hogy nem
szabad, és elvisszük onnan, eltereljük a figyelmét valamilyen játékkal.
Tévét még soha nem nézett, helyette mesélünk, mondókázunk, éneke

lünk. Ezt ő is szereti, bekapcsolódik, és mondja, hogy mit énekeljek neki.
Éppen ezért meglepő számomra, hogy újabban veri magát. Az egész
úgy kezdődött, hogy pár hónapja elkezdett minket ütni játék közben,
leginkább este, amikor fáradt volt már, könyvvel, játékkal. Mondtuk
neki, hogy ezt nem szabad, nem bántunk senkit. Aztán ugyanazzal a
játékkal fejbe verte magát. Megsimogattuk, és mondtuk, hogy: „Nem,
magadat se bántsd, senkit nem verünk, inkább simogatjuk." Ez aztán
elmúlt. Mostanában viszont, ha valamiért rászólok, hogy nem szabad,
akkor fejbe üti magát a kezével vagy egy kéznél lévő tárggyal. Mi soha,
még csak a kezére sem ütöttünk rá, ezért is ijesztő nekem ez a viselke
dés. Ilyenkor megölelem, megsimogatom, és m ondom neki, hogy mi
ilyenkor ugyanúgy szeretjük. Csak azért szólunk rá, mert a virágnak is
fáj, hogyha letépjük a levelét (már ha éppen a virágot bántotta), vagy
valami ilyesmi. Olyankor is előfordul, hogy m agát üti, ha valamit nem
sikerül megcsinálnia. Mivel a nagyszülők távol laknak, többnyire hár
masban vagyunk (napközben a férjem persze dolgozik), de viszem

gyerekek közé is, szereti a társaságot, hamar feloldódik. Az apukájával
is nagyon jó a kapcsolata. Egyébként jól alszik, jó az étvágya is, beteg
még nem volt. 16 hónapos koráig szopizott, akkor azért hagytuk abba,
mert már 3 hónapos terhes voltam a tesójával. De ez is szerencsésen
alakult, nem követelte sosem a cicit. Még 3 hónapom van a szülésig, és

igyekszem felkészíteni őt, amennyire lehet. Mesélek neki arról, hogy kis
baba van a hasamban, aki nagyon fogja őt szeretni, és mi is a picit...
Ilyenkor, ő megpuszilja a hasam, pedig nem is kérem. (Semmit nem

szeretnék ráerőszakolni a testvérével kapcsolatban.) Csak ez aggaszt
minket, hogy időnként üti magát... Hogyan kellene kezelnünk ezeket
a helyzeteket, mi vezethetett idáig, elrontottunk-e valamit?
VÁLASZ:
Nem rontottak el semmit! - Levelének elejét olvasva viszont mindjárt fel
vetődik az emberben a kérdés: Nincs-e egy testvér érkezőben? A levél vége felé
aztán megkapjuk a választ, hogy igen, és mintha még időben is egybeesés
lenne a tünetek fellépése és a terhesség kezdete között.
De ez persze önmagában nem elég.
Ahogy pontosan le is írja, nem akarja magukat ütni, ő jó kislány, az is akar
lenni, ez fontos neki. (Ami azt jelenti, hogy számára fontos a maguk elfogadó
szeretete, ami a jó érzelmi kapcsolat jele.) Legszívesebben azt mondanám -
és, azt hiszem, lényegében igazam lenne -, hogy nincs jelentősége ennek a „tü
netnek”, el fog múlni. Különösen akkor, ha maguk sem tulajdonítanak neki
jelentőséget, „megvédik őt magától”, és a könnyed, játékos elterelést itt is
alkalmazzák. (Ha maguk jelentősnek és aggasztónak érzik a tünetet, amiről
sokat kell beszélni, „magyarázni”, ezzel megerősíthetik.)
De az a kérdés azért felmerül, hogy a maguk kedves családjában mennyire
szabad időnként haragudni, mérgesnek lenni?
A kisgyerek indulati lény, hangulatai gyorsan és szélsőségek között vál
toznak, az időnkénti kitörések, kirobbanások természetesek. Különösen az
első gyerek esetében, az első kistestvér közeledtekor (majd a dackorszak
ban). Nagyon helyes, hogy leállítják egyértelmű határozottsággal azt, hogy
magukat kezdje ütni a gyerek - és azt is, kedvesen, hogy magát verje. De
nem biztos, hogy hozzátenném, hogy „magadat se bántsd, senkit nem ve
rünk, inkább simogatjuk”. Az se biztos, hogy ilyenkor simogatnám, talán in

kább az ölembe venném, és kedvesen, viccesen úgy fognám le a kezét, hogy
szorosan tartanám és ringatnám, esetleg valami kedvenc dalocskáját dúdol-
gatva. Valószínűleg nem bocsátkoznék bele abba, hogy a virágnak is fáj, ha
letépik a levelét - tényleg? -, ugyanakkor természetesnek tekinteném, hogy
dühbe gurul, ha valami nem sikerül. Azt sem mondanám, hogy a kisbaba
majd nagyon fogja őt szeretni. És persze mi is a picit... Ez már szeretetre
kötelezés, holott maga is írja, hogy semmit sem szeretnének ráerőszakolni a
gyerekre a testvérével kapcsolatban. Általában: semmiképpen nem próbálnám
érzelmekre buzdítani - e helyett is csak a többi dolgot csinálnám, játéktól me
sén és mondókán át az éneklésig.
De még egy régi játék is eszembe jut, ami egy időben nálunk is kapható
volt - talán Lengyelországból vagy az akkori Csehszlovákiából hozta be a
kereskedelem; kapható volt mindkét országban. Egy kis satupadféle faalkot
mány volt, amelyikbe ékeket lehetett verni, egy kis kalapáccsal. Ügyesen volt
megcsinálva, a beverhetőség fokát illetően, nem volt nagyon könnyű, de nem
is nehéz. Aztán megfordítva, újra visszafelé, kiütni lehetett őket. A gyerekek
- úgy két, két- és fél éves kortól - nagyon szerették. Lelkesen csapkodták.
A szakemberek sokat vitatkoznak azon, hogy az ilyesmi levezeti-e a viszony
lag csekély agresszív feszültséget, vagy inkább fokozza. Határozottan állítha
tom, hogy viszonylag jó állapotú gyerekek esetén, mulatságos játék, amelyik
oldja a feszültséget. A gyerekek „megtanulhatják” rajta, hogy mit szabad - sőt
kell! - ütni és mit nem.
Izgalom
Kisfiam, Lód, júliusban múlt kétéves. Rendkívül okos kisfiú, már szinte
folyékonyan beszél, szaval, énekel, aranyos, kedves, rengeteg szeretet
van benne, ölel minket, puszilgat rengeteget, viszont már kiskorától

van benne valami agresszió, ennek okát nem tudjuk megfejteni. Szere
tő családunk van, apukája is sokat foglalkozik vele, babakorától kezdve

igyekeztünk minden szeretetet, törődést megadni neki, a mai napig
dajkálgatjuk. A nagyszülők mindkét részről messze laknak, viszont
gyakran látja őket, az én szüleimnél rendszeresen töltünk egy-egy he
tet, imádják egymást. Tizenöt hónapos koráig szoptattam, rengeteget

dajkáltuk, még a kiságya is ringatós volt, azonban a legtöbbször már
babakorában is velünk aludt, és a mai napig azt szereti, ha valaki al
szik vele. Akkor nyugodt, így hát valamelyikünk mindig vele alszik. Lód
nagyon barátságos, imádja a gyerekeket, viszont az a gondunk, hogy
a nála kisebbeket rendszeresen bántja: először puszilgatja őket a játszó

téren, ölelkezni akar, amikor pedig többnyire ezt nem értékelik a gye
rekek, akkor birkózás, lökdösés lesz belőle. Van, hogy egyszerűen csak
belecsíp a kicsikbe, vagy már egyenesen fellöki őket. Itthon is ugyanez
van velünk: szeretgetjük őt, ölelkezünk, mesélünk, énekelünk, utána
pedig bedurvul, csíp, rúg, harapdál, és akárhogy próbálom m egm a
gyarázni neki, hogy ez fáj, nem szabad, játéknak veszi, és nem szokik le
róla. M a úgy jöttek haza a játszótérről az apjával, hogy az egyik anya,

aki jól ismeri Lócit, szólt, hogy a gyerek érdekében figyelmeztet, mert
már több anyuka panaszkodott, hogy félnek a gyerekek Lódtól. Na
gyon rossz volt ezt mástól hallani. Nem tudom, mit tegyek. Sokat be
szélgetek vele erről, előtte az apjával és a nagyszülőkkel, hogy ő is hallja,
milyen csúnya dolog ez, elmesélem a játéktelefonba a papának, hogy

miket művelt aznap Lód. Látom, hogy érti, amit mondok, mégis ben
ne marad az agresszió. Nem tudom, miként lehetne csillapítani. Néha
lendületből rácsaptam a kezére, amikor bántott engem, de tudom és
látom, hogy az agresszió csak agressziót szül. Azt is tudom, hogy ez
életkori sajátosság, hasonló cipőben járó anyukák ezzel nyugtattak, de

nem akarom, hogy az én fiam legyen a lakótelep réme! A z energiáit
próbálom mindig a friss levegőn lementeni, órákra elmegyünk sétálni,
„motorozni", alvás után is estig lent vagyunk többnyire a játszótéren.
Kérem, segítsen, mivel tudok a fiamon, magunkon és természetesen
a lakótelepi kisebb gyerekek helyzetén segíteni?
VÁLASZ:
Igen, kétéves kor körül nő a gyerekek agressziós szintje, különösen a fiúké.
Azt is tudjuk, hogy a meleg-engedékeny nevelői légkörben felnövekvő gye
rekek időnként meglehetősen agresszívak, mert nem rettegnek a lesújtó
büntetéstől. Ez a „rosszaság” azonban csak az egyik oldala viselkedésüknek,
a másik éppen az, amiről maga is ír, hogy okosak, barátságosak, alkotó fan
táziájuk kibomlik, nagy az önbizalmuk.
De általában: a kreatív emberekben, akiknek a tettvágyát, aktivitását gát
lások nem fogják vissza, mindig magasabb az agressziós szint! Ezen nem segít az
az elvárás, hogy „a kicsiket nem szabad bántani” vagy éppenséggel „szeretni
kell”. Inkább azt mondanám, hogy nem feltétlenül kell az ilyen gyerekek
nek ebben az életkorban gyerekekkel játszani, és különösen nem kisebbekkel.
Ha mégis előáll ez a helyzet, és kirobban a konfliktus, nem kell annyit ma
gyarázni - abban a pillanatban megszakítom az eldurvult játékot, és elhozom
gyereket. Megértem, hogy erre van indíttatása - de ezt nem lehet!
A sokat vitatott együttalvás egyik következménye lehet, ahogy erről több
ször is beszéltünk, hogy a gyerek félálomban vagy féléberen „vihar-ként”,
vagy éppenséggel „birkózás-ként” átéli a szülők szexuális életének jelene
teit. Ezek levezethetetlen izgalmat keltenek benne, ami a „birkózás” nappali

utánzásában (vagy éppenséggel megállíthatatlan körbe-körbe futkosásban)
nyilvánulhat meg. A túl sok ölelgetés, puszilgatás, dajkálgatás pedig felkelti,
felkeltheti a megszakítatlan „birtoklás” igényét, ami megint csak nem tud
kielégülni, és agresszióba csap át. És maguk? Maguknak nem teher ez az
együttalvás? A korai együtt lefekvés? Magukban nem keletkezik és nem nő
a feszültség, amit ez a mindennapi kötelezettség vált ki? Mert ha igen: ez is
hathat a gyerekre, amire ő is feszültséggel, és annak kirobbanásával, agresz-
szióval reagál.
Korábban írtam arról, hogy a jekána indiánoknál az anyák egész nap tes
tükre kötözve hurcolják gyerekeiket, megadva az anyai test - és az érzelmek
- melegségét... Igen, de közben változatos kapcsolatokba lépnek a külvilággal,
és ezekben a gyerek is részt vesz. A kifelé irányított figyelem fontos egyensúlyozó
erő! Ha ez hiányzik, a gyerek a szeretgetés minden megszakítását valamiféle
kudarcként éli át, és erre agresszióval reagál.
Rudolf Steiner a Waldorf-pedagógia embertanában a kamaszokat illetően
szól arról, hogy a kamaszkor jelentős szellemi érése igényli a külvilágra irá
nyított figyelem tudatos kielégítését. Ha ez nem következik be, a kamaszt
kiszolgáltatjuk az erotikus és hatalmi „csiklandozásoknak”, ingereknek.
A két-három éves kori, „öntudatos”, „fiús” agressziónak is megvan ez a jel
lege. (Tegyük hozzá: gyakori ilyenkor a harapás, a fogak használata!)
Úgy gondolom, hogy mindezekben az esetekben - ahogy erről már sokszor
beszéltünk - az egyértelmű tiltás (és megakadályozás) a helyénvaló. Például:
leguggolok a gyerekhez, megfogom a két karját, és határozottan, belső elszá-
nással azt mondom: - Nem! Ezt nem!
Tudnunk kell azt is, hogy ezek a dolgok változékonyak, múlékonyak ma
guktól is, de igen, van eset, hogy határozottan „szabályoznunk” kell. Mindez
csak akkor hatékony, ha jó, bizalomteli és érzelmileg meleg a kapcsolatunk
a gyerekekkel, és ritkán alkalmazunk ilyenféle tiltásokat, csak nagyon ritka
esetben, de akkor határozottan.
„Csak" dac...
Kisfiam kétéves és három hónapos. Nagyon derűs, jókedvű. Március óta
bölcsibejár és szemmel láthatóan nagyon élvezi. De márjó néhány hó
napja előfordul, hogy időnként hihetetlen hisztiben tör ki, semmi kis ügyek
miatt (át akarom pelenkázni, fel akarom öltöztetni). Máskor meg elkezd
dűteni, borítani, törni, zúzni mindent, amiről tudja, hogy nem szabadna.
Emellett mintha nem lenne félelemérzete. Újabban simán elmegy több
száz méterre is tőlünk, akár vadidegen városban is. Máskor nem enge
di, hogy megfogjuk séta vagy „motorozás" közben a kezét, s néhányszor

csak a jó szerencsén múlt, hogy amikor figyelmetlenségből kiszaladt az
útra, nem történt végzetes baleset. Ha fegyelmezni próbáljuk, kinevet
minket. Egy-egy hiszti végén ölbe kéredzkedik, hogy nyugtassam meg,

ilyenkor igyekszem erélyesen elmagyarázni neki, hogy amit csinál, az na
gyon nincs rendben. Nem tudom, hogy mit én meg belőle. Néha már
előfordult, hogy a kezére vertem. Nem szeretném verni a gyerekemet, de a

tanácstalanság elkeserít. Amikorjókedve van, és ez gyakori, édes, kedves,
szeretetteljes gyerek, jókat lehet vele mókázni, kacagni, verselni, táncolni
„olvasni", bunyózni, dögönyözni... A bölcsődében is mosolygós, kedves.
Nehéz szülésem volt, kilencórányi vajúdás után császároztak, három

szor elment a kisfiam szívhangja, így elképzelhető, hogy oxigénhiányos
állapot is kialakult a szüléskor. Mit tanácsol? Milyen tornára, fejlesztésre
vihetném a gyereket, vagy milyen szakemberhez, hogy megelőzzem
a viselkedési zavart, és a későbbi súlyosabb problémákat?
VÁLASZ:
Kisfia belépett a dackorszakba. (Régebben ez inkább hároméves kor körül kö
vetkezett be, ma, ez általános megfigyelés, korábban, a második év betöltése
utáni hónapokban.)
Ugyanakkor: fontos változás történt az életében, „kidobták” otthonról,

bölcsődés lett. A bölcsődében, ha jól olvasom, csak a mosolygós arcát mutatja
- helyesen -, indulati kitöréseit otthonra tartja meg, ahol nagyobb bizton
ságban érzi magát. A dackorszak fontos problémája: leválni - „én”-né lenni; a
gyerekek harmadik személy helyett elkezdenek ént mondani magukra. Igen,
de közben igénylik még a családi védőburkot, az anyát - mondhatnánk: az
anya állandó testi közelségét - is. És vergődnek ebben a kettősségben. Ez az
akarás az akarásért korszaka; nem az a fontos, hogy mit akarok, hanem, hogy
én akarom. Ha a pelenkázás, öltöztetés ráérős lehet, ha viccelődés, játék,
mondóka, ének is belefér, könnyebben megoldható. Igen, sajnos ilyenkor el
kell engedni a gyerek kezét, és még jobban kell rá figyelni, és felkapni az adott
pillanatban, amikor ki akar szaladni az úttestre. Ha megnyugvást keresve az
ölünkbe kéredzkedik, jó duruzsolva, kedvesen beszélgetni vele, sőt először
csak dúdolva ringatni, aztán egy-két szót mondani arról, hogy nekünk miért
rossz, de ha lehet, ezt is tréfálkozva (mi volna, ha mi is azt csinálnánk...).
Az erélyes magyarázatot kerülném. A gyerek mindent megért, a helyzetet,
a szavaimat - mondhatnám, a gondolataimat, érzelmi állapotaimat is. Fel
emelni, magamhoz szorítani, ha erre van szükség, igen (lehet, hogy rúgka-
pálni fog), de a verést, kézre ütést kerülném. (Ezek a hatások ebben az élet
korban arra fogják serkenteni, hogy újra és újra kiprovokálja őket.) Nem hi
szem, hogy kisfia időnkénti kitöréseit születéskori oxigénhiányos állapotokra
kellene, lehetne visszavezetni. Én most még nem vinném őt sem tornára,
sem fejlesztésre, sem szakemberhez. Az idő fogja meghozni a változásokat, a
dackorszak hónapjai (éve?) után.
A leírtak alapján azt mondanám, hogy ez a hiszti nem organikus eredetű
magatartászavar, „csak” dac...
...dejövök! ...deiszom!
Két kisfiam van, az egyik másfél, a másik három és fél éves. Egyetértek
azzal, hogy a szabad akarat az ember legnagyobb lehetősége, legbe
csesebb kincse lehet, nem is szeretnék birkát nevelni a gyerekeimből,
hanem kezdeményező, önállóan gondolkodó, a véleményét vállaló

személyiséghez szeretném őket hozzásegíteni, aki akkor is kiáll az ér
tékrendje mellett, ha az másoknak nem tetszik. Sok könyvet is elolvas

tam, nem próbálom a gyerekeket a betűhöz igazítani, hanem a betűt
a gyerekekhez, nem is vagyok sikertelen, bár családot nem tudok vará

zsolni, van férjem, remek ember, csak napközben dolgozik és hétvégén
is, anyukám néha jön, de ő is dolgozik (és nem is nagyon ért a gyerekek
nyelvén). Lehet, hogy az a baj, hogy velem vannak állandóan a gye
rekek. Mondok konkrét példákat a számomra megoldhatatlan konf
liktusokra. - Ne üsd meg apádat (vagy engem, vagy a testvérét), mert

kiküldetek! - Nem akarok kimenni. - Akkor ne üssed apádat! - Ő foly
tatja, kirakom a szobából, sírás-rívás, kinyitom az ajtót, megkérdezem:
- Befejezted? - Mire ő: - Be szeretnék jönni! - Akkor fejezd be az üvöl
tést! - Be szeretnék jönni! - Beengedem, megvárom, míg elhallgat, az
tán visszamehet játszani az apjához. Aztán esetleg kezdődik az egész
elölről. Vagy: Szólok, a szemébe nézve, megérintve, hogy készülődünk,

megyünk, vegye fel a cipőjét. Nem veszi. M ondom neki, hogy ha nem
veszi fel, nem jön velem. - De jövök! - Cipő nélkül nem lehet! - De jönni
szeretnék! - Akkor vedd fel a cipődet! - Jönni szeretnék! - és már üvölt,
én ismételgetem, hogy akkor jöhet el, hogyha felveszi a cipőjét, ő meg
ismételgeti, hogy jönni szeretne. Vagy: Öntök neki tejet a pohárba. -
Cumisüvegből iszom a tejet! - Cumisüvegből nem adok tejet, ott van
a pohárban, abból ihatsz. - Nem iszok pohárból! -Jó, akkor nem iszol
tejet! - De iszom! - Jó, akkor ott a pohárban, igyál! - Tejet szeretnék...!
- üvölti. A példákat még szaporíthatnám. Világos, hogy nem értjük
egymást, millió egy dolog van, amiben ő dönthet vagy ő kezdeményez,

én meg beszállok, és bevonom a kicsit is. (Nem féltékeny, különben a
ropiját, ételét megosztja, védi a testvérét, a játékait nem osztja meg, de
lekerítem a szoba felét, hogy tudjon nyugodtan legózni vagy vonatoz
ni, anélkül, hogy a kicsi szétszedné...) Hogyan kellene elérni, hogy hall
gasson rám és viselkedjen, nem hiszem, hogy ehhez kicsi lenne, vagy
úgy kéne kezelnem, mint egy pályást, nehogy féltékeny legyen... Hát
itt elakadtam, nem értem, hogy mi a baj, nem tudom, hogy reagáljam
le, rengeteg időt elvesztünk vele, és nem úgy néz ki, mintha egyszer csak
kinőné... Viszont szeretném a lehető legjobban csinálni.
VÁLASZ:
Miért nem ihat cumisüvegből?
Ha jól számolom, kétéves volt, amikor a kicsi született.
Ez bizony akkor is erőteljes hatású esemény kellett, hogy legyen a számá
ra, ha látszólag egyáltalán nem féltékeny. Ha csak annyiban nyilvánul meg
mondjuk ez a „trauma” (sérelem), hogy „ő is kicsi akar lenni”, például cumis
üvegből akarja inni a tejet... És persze megnyilvánul abban is, hogy megüti
azokat, akik neki csalódást okoztak... (Például az apját, aki nincs úgy jelen az
ő számára egész nap, ahogy maga ott van a kistestvérének...) Ilyenkor persze
más eljárást javasolnék. Ezt nem lehet ráhagyni. A felnőtt, akit megütött, le
guggol hozzá, megfogja a két karját, és azt mondja: - Nem! Ezt nem! - és néz
rá... Ennek hatásosságához nagyon fontos persze a belső elszánás, az úgy
nevezett intenció. Éreznie kell a gyereknek, hogy ezt komolyan gondolom és
következetesen, és a jövőben sem fogom eltűrni, „engedélyezni”.
Ami pedig a cipőfelvételt illeti: a három és fél évest, akinek kétéves kis
testvére van, akkor sem „kötelezem” arra, hogy vegye fel a cipőjét, ha tudom,
hogy ezt már meg tudja csinálni, netán be is tudja fűzni, vagy éppenséggel
fűzni se kell, mert csak „belelép” vagy tépőzáras...
Mert ilyenkor azt akarja, arról „beszél” velem, hogy adjam fel rá a cipő
jét ugyanúgy, ahogy az öccsére feladom. Ami az ő számára azt jelenti, hogy
legyek vele is ugyanolyan kedves, foglalkozzam vele is ugyanannyit, amilyen
kedves az öccsével vagyok, amennyit az öccsével foglalkozom... Az ő lábát is
fogjam meg és illesztgessem a cipőbe, neki is mondjam, hogy „dugd már bele a
lábad” stb.
Levele hosszabb, mint amennyit idézhettem belőle, és mindazzal, amit
ír, például a jutalmazás és büntetés elkerüléséről, csak egyetérteni lehet,
ugyanúgy, ahogy a szabad játékhely biztosításával. De azt is tudnia kell, és
figyelembe kell vennie, hogy az egész nap a két gyerekkel, minden segítség nél
kül, még a háztartás vezetése mellett, rendkívül kimerítő. Igen, a gyerekek
kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat egy ilyen helyzetben, és néha meg
kell szabadulnunk tőlük, pihennünk kell, hogy a gyerekek, a maguk épülésére
is, egy pihent anyát kaphassanak vissza.
Hogyan tudják ezt megoldani?
Hogyan, mikor tud segíteni mégis az édesanyja vagy a férje, vagy más
rokon, vagy gyerekes barátnő vagy valamelyik szomszéd (e két utóbbinak
majd ugyanígy viszonozhatom a szívességet!), netán egy ház körül is segítő
bébiszitter mindebben - ezt maguknak kell tudniuk. De, hogy ilyen segítség
re - ilyen „megszabadulásra” - időnként szükségük van, az, biztos.
És még valami: lehető legjobban csinálni?
Ajánlom figyelmébe Libby Purvis könyvét: Hogyan ne legyünk tökéletes
anyák...
És: igen, néha a nagytestvért, akinek kétéves korában kistestvére szüle
tett, úgy kell kezelni „mint egy pólyást”, úgy kell dédelgetni, ringatni, vigasz
talni... Úgy kell ölbe venni, testi-lelki melegséggel körbeburkolni...
Autista?
Döbbenetes hírrel jött haza nővérem két és fél éves kisfiával a
pulmonológiáról (asztmagyanúval kaptak beutalót). A döbbenet ak
korérte a szülőket, amikora rendelőbe való belépés után megkérdezte
a doktor úr: - Autista a kisfiú? Azt tudni kell mindenképp, hogy Petikét
örökbe fogadták nővéremék, és van egy nővére, aki a vér szerinti test
vére, és van egy öccse is Petikének, aki viszont a nővéreméknek saját,
vér szerinti gyermekük. Azt senki idegen nem tudná megmondani,
h ogy örökbe fogadott gyerekekről van szó, mert az egész család (so
kan vagyunk), egyformán szereti őket. Szóval, amikor megszületett a
legkisebb kisfiú, akkor volt a Pétiké tíz hónapos. Nagyon megviselte,
h ogy anyukája egyszer csak hazajött egy új kisbabával. M agáb a for
dult, és borzasztó zárkózott lett. Eleinte nagyon nehéz volt, de egy
picit mindig javult a helyzet. Most karácsonykor már mindenkivel
kommunikált, játszott, nagyon jól érezte magát. Viszont sokszor csak

ül és ringatja magát, előre-hátra. A megszokott tárgyait nem vagy
csak nagyon nehezen váltja. (Például: cipő, mesefilm, cumi.) A gyerek
orvosunkkal folyamatos a kapcsolat, már csak az asztma miatt is. Ő

azt mondta, hogy nagyon zárkózott, nehezen kicsalogatható gyerek,
aki már kezd kicsit kinyílni, de a nővéremék megnyugtatása végett
fog ajánlani gyermekpszichológust. Lehet, hogy én is túlreagálom,
de túl aggodalm askodó anyuka vagyok, ezért fordultam önökhöz.
Szeretném, és nagyon megköszönném, ha reagálna levelemre, és azt
is szeretném még kérni, hogy tudna-e ajánlani valakit, egy intézetet
vagy egy specialistát, aki ilyen gyerekekre szakosodott. Nem tudjuk,
hogy Pétiké autista-e, de nagyon szeretnénk minél előbb a végérejár

ni a dolognak.
VÁLASZ:
Én a távolból a gyermekorvos kollégának adnék igazat. Igen, Pétiké felte
hetőleg zárkózott, „nehezen kicsalogatható” gyerek, ami mögött ott lehet,
meghúzódhat az a múlt is, amiből örökbe fogadták, és ahogy jól látják, ott
lehet az „igazi” kistestvér okozta rémület is. Ami az időnkénti ringatózást
illeti: régen megcáfolták azt a feltevést, hogy ez csak „betegség”, szervi vagy
pszichés károsodás tünete lehet. Az egészséges gyerekek is élvezetet találnak
a ritmikus, ringató mozgásokban, és fáradt vagy elesett állapotban előfordul,
hogy ezekben az önringatásokban keresik a vigaszt. A tünet lehet autisztikus
is, de önmagában semmiképpen nem jelez autizmust.
Az autizmus az elmúlt években afféle „divatszó” lett. Emlékeztetni szeretnék
Weiss Mária „téglalapjára”, melyről sok előadásában és írásában beszél. Az egy
szerű ábra megvilágító erejű. A téglalapba egy átlót húzunk, a bal alsó sarokból,
a jobb felső sarokba; a bal oldali felső részben felhalmozzuk az autizmus tü
neteit, a jobb oldali alsó részben elhelyezzük a normálisnak tartott viselkedés
jegyeit. A bal oldali alsó sarokba azok kerülnének, akik „csak” autisták, a jobb
oldali felső sarokba pedig, akik „csak” normális jegyeket mutatnak. Ezekben a
sarkokban feltehetőleg senki sincs. Mert mi mindnyájan az átló mentén valahol
helyezkedünk el. Balra és lefelé haladva az „egyre autistább” embereket jobbra
és felfelé haladva az „egyre normálisabb” embereket találjuk (de az autistáknak
is vannak „normális” és a „normálisoknak” is autisztikus tulajdonságai).
A „nem figyelő” gyerekekről gyakran kiderül, hogy rosszul - vagy legalább
is az átlagosnál rosszabbul - hallanak! Ilyenkor fülészeti vizsgálat indokolt.
Petikénél még azt is meg kellene kérdeznünk’ hogy mikor fogadták örök
be? Mert például a ringatózás a korai magányosság, hospitalizáció jele is lehet.
A ragaszkodás a megszokott tárgyakhoz nagyon sok kisgyereknél megfigyel
hető, a magukat bizonytalan helyzetben érzőknél pedig nagyon felerősödhet.
Én Petikét a szülők megnyugtatására, először a budapesti Korai Fejlesz
tő Központ úgynevezett Budai Házában mutatnám meg a szakembereknek
(1119 Bártfay u. 34/a, telefon: 203-2827).
II. fejezet
Játék, mese, spontán utánzás
Még folytatódik a kisgyerekkor.

Még mindig a legfontosabb az érzelmi biztonság megadása. (Aki
kisgyerekkorában megtanult személyes, neki szóló érzelmet kapni, el
fogadni és viszonozni, az érzelmileg igényes lesz. Az hiába próbál sze
mélytelenül sodródni majd a kamaszkori viharzások idején, nem tud;
„átkozott" gátlás tartja vissza, mert az érzelmi igényesség benne sze
mélyességet követel a kapcsolatokban.)
Most is még a játék, a szabad játék (nem a fejlesztő játék és nem is
a játékos tanulás!) a gyerek legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége.
A játék eredetileg társas tevékenység. Egyedül jól játszani az tud, aki
vel valaki már játszott - szülő, nagyszülő, nagyobb testvér, szomszéd
gyerek...
A játékban a gyerek a külvilágról szerzett és a saját belső világából
érkezett tagolatlan benyomásait kivetíti, és mindig újratagolja. így ta
nulja önmagát és a világot.
A kisgyerek számára „minden" játék.
Ha nem játszhat nyugodtan és elmélyülten másfél-két órát a nap
első felében - fáradtabb, feszültebb, nyűgösebb és nyugtalanabb lesz.
(Sok gyerek ma úgy kerül az óvodába, hogy nem tud játszani, ezért is
feszült, agresszív.)
Mindennapos kell, hogy legyen a mese is ebben az életkorban. A ki
csi, már sok mindent értő, de még alig beszélő gyereknek először csak
az elmúlt nap egy-két mozzanatát „mesélem vissza", hogyan indultunk
el nyaralni, és hogy érkeztünk ide, ahol most aludni fogunk, ezen az új
helyen, vagy hogyan vásároltunk a piacon... Kicsit később már nem
róla mesélem ezt, hanem mondjuk, egy kis medvebocsról, akiben ő
persze magára ismer. Még később már az ő mindennapjaitól függet
lenedő állatmeséket mondok, és így jutok el négy- négy és fél- ötéves
korára a nagy mesékig.
A mese nem elvezet a valóságtól, ellenkezőleg: mélyen bevezet a
(pszichikus, lelki) valóságba. A mese beszél először a gyerekkel arról,
amit ő átél, hogy a világban van jó és rossz, élet és halál, sokféle szo
rongató dolog - amivel azonban a legkisebb királyfi sikerrel meg tud
küzdeni -, és van szeretet és gyűlölet... A mese felold, vigasztal és
teljes világképet ad. A mesét jó sokszor ismételni, ahogy a gyerek kéri
is; az ismétlés én-erősítő hatású. Aki mindennap hall mesét, az iskolába
lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt
a gyereket, aki csak rendszertelenül hall mesét.
És itt mindig hallott, hallgatott meséről van szó!
Soha nem „nézett", „látott" meséről!
Ahogy játszani nem tudó kisgyerekek kerülnek manapság nemegy
szer az óvodába, úgy kerülnek oda mesét hallgatni nem tudó gyerekek
is (és ezek többnyire ugyanazok).
A játszó és mesét hallgató gyerek belső képeket készít.
A belsőkép-készítés a pszichológia szerint elaboráció. Feldolgozás.
HÁROMÉVES KORTÓL
HATÉVES KORIG
Megfojt...
Tulajdonképpen akkor vettem észre ezt a gondot a kislányomnál, ami
kor megszületett az öccse, de nem új keletű a dolog, csak eddig nekem
nem tűnt fel. Arról van szó, hogy a kislányom gyakorlatilag egyáltalán
nem tud egyedül lenni, állandóan a nyomomban van, és inkább órákig

nem játszik semmit, csak ne kelljen egyedül valamit csinálnia. Ha nem
megyek velejátszani a szobájába (ami egy nyitott hely, rálátni minden
honnan, tehát nem érezheti m agát egyedül), akkor ő van, hogy be sem
megy. Ez hol erősebb, hogy kicsit gyengébben jelentkezik, de folyton
probléma, hogy úgy érzem, megfojt a kapcsolatigényével. Eközben egy
olyan kislányról van szó, aki ügyes, talpraesett, könnyen beilleszkedik

közösségbe (járt bölcsibe, most 2,5 hónapja ovis), a beszoktatása za
vartalan volt, és gyorsan teremt emberekkel kapcsolatot. Ha viszont én

valamiért nem vagyok elérhető, akkor keres m agának más felnőttet.
A lényeg, hogy legyen vele valaki felnőtt. Beszéltem erről az óvónők
kel, ők azt mondják, nem tapasztalnak semmi feltűnőt nála, sőt, ők is
mindig azt mondják, hogy mennyire simán beilleszkedett a csoportba.

Itthon viszont folyton foglalkozni kell vele, amit én egy darabig „jogos-
nak"is tartottam, mert úgy éreztem, hogy egy 1-2 éves gyerekre folyton
oda kell figyelni, már csak a veszélyforrások miatt is, meg azért is, mert
szeretek vele lenni, de ezt a mennyiségű odafigyelést 3 évesen most már
indokolatlannak és nagyon terhesnek érzem. Ráadásul úgy gondolom,
hogy ez valami elakadás lehet nála, ami az ő fejlődését is gátolja. És

egyszerűen nem tudom, hogy mit kell ezzel nekem tenni. Biztos, hogy
alapvetően én vagyok a hibás, tehát szeretnék valahogy ezen a helyze
ten úgy változtatni, hogy az ne abból álljon, hogy dühös leszek rá, mert
már nem bírom elviselni a közelségét.
VÁLASZ:
Kislánya viselkedése, magatartása teljesen normális.
Nem hiszem, hogy ez bármiféle elakadás jele lenne, ami az ő fejlődését is
gátolja... Öccse született, méghozzá ha jól értem, valamikor a második és a
harmadik életéve között, ami az elszakadás-visszamenekülés problémáival
terhes év a gyerekek életében kistestvér születése nélkül is (dackorszak).
A gyerekek ilyenkor minden változást még sokkal nehezebben viselnek el,
mint egyébként. Ugyanakkor: bölcsődés is volt, most óvodás, tehát egyrészt
- viszonylag - „kevés” jut neki magából, másrészt lám, „ő ki van vetve”, míg
az öccse magával otthon van.
Azt, hogy semmi különösebb probléma nincs a fentieken kívül (ami persze
kislánya számára sokszor lehet akár súlyos, szorongató „érzelmi gond”), alá
támasztani látszik az óvónők véleménye is, akik semmi feltűnőt nem tapasz
talnak, ellenkezőleg, dicsérik, hogy milyen simán illeszkedett be a csoportba.
Ez megint csak arra vall, hogy a gyerek viselkedése magára, az anyjára irányu
ló „túlzott” kapcsolati igényen kívül semmiféle aggasztó tünetet nem mutat.
De tegyük hozzá: minél jobban érzi a gyerek, hogy magának ez a beleka-
paszkodás túl sok, fojtogató, annál izgatottabb az igénye arra, hogy a kapcso
latot ne engedje el...
HÁROMÉVES KORTÓL HATÉVES KORIG 81
Bár nincs „elakadás a fejlődésben”, probléma azonban van, ezt jól látja,
mert természetesen a maga szabadulási igénye is teljesen jogos. Nem tudom,
milyen segítségei lehetnének (nagyszülők, hasonló korú gyerekek együtt
működésre kész anyái, szomszédok, barátnők, nagynénik, esetleg fizetett
bébiszitterek), de az biztos, hogy a gyerekektől - akik igen, lerágják a hú
sunkat, kiszívják a vérünket - időnként meg kell szabadulni, pihenni kell,
egészen mást kell csinálni, és ez a gyerekek elemi érdeke is, hogy aztán ismét
egy jól rágható-szívható anyát kapjanak vissza...
Nem hiszem a leírtak alapján, hogy a gyereknek „biztos”, hogy bármikor is
pszichológusra lesz szüksége, de azt az igényt, hogy maga beszéljen ezekről a
problémákról valakivel, abszolút jogosnak érzem.
És még egy apróság: lehet, hogy nem szerencsés, hogy a gyerek szobája
„egy nyitott hely”, ahová mindenhonnan rálátni - tehát, gondolom, ő is min
denhová kilát -, így hát állandóan látja magát, és természetesen nem tudja
leküzdeni azt az ingerét, hogy odafusson, és a közelében legyen. Lehetséges,
hogy ha jól becsukható, elkülöníthető szobája lenne, ahol belemerülhet játé
kába, kevésbé volna kiszolgáltatva annak az ingernek, hogy azonnal felpat
tanjon és magához szaladjon.
Vigasztalás
Kislányunk mindig is szeretett óvodába járni, jövőre már iskolába megy,
de most egy idő óta minden megváltozott Nem akar reggel elengedni,
sír, kapaszkodik, zokog, kiabál, „hisztizik", azt mondja, hogy ő fél egye-
dűl ott maradni. Mi lesz így az iskolában? Ez különben is nehéz időszak
az életünkben, a kisöccse beteg volt, nekem munkahelyi gondjaim tá
madtak, mert sokat voltam otthon, hiába segítettek a nagymamák.
Éreztem, hogy semmiképp nem tudja megérteni, hogy most őrá nincs
annyi időnk, mint eddig. Próbáltuk vigasztalni. Az apja hosszan elma- .

gyarázta neki, hogy nincs mitől félnie az óvodában, ahol mindenkitjól
ismer, ahol szeretik, és ahol ráadásul ő jó helyzetben van a többiekhez
képest is, mert mindig az elsők között hozzuk el délután. Semmi nem
használt. Tanácstalanok vagyunk, hogy hogyan küzdjük le ezt a hisz
tit. Legyünk még határozottabbak, ne törődjünk vele, vagy forduljunk
szakemberhez, higgyük el, hogy tényleg szorong?
VÁLASZ:
Ha azt mondom a gyereknek, aki valamiért fél, szorong és „hisztizik”, hogy
nincs mitől félni, úgy, ahogy ezt maguk is elmondták, akkor ebből a gyerek
csak azt élheti át, hogy nem értettem meg őt, nem vettem a jelzéseit valamifé
le belső állapotról. Biztos, hogy úgy van, ahogy mondják, hogy őt semmiféle
bántalom, veszély nem fenyegeti az óvodában, hogy ott őt szeretik, hogy oda
ő is szeretett járni, de ez nem válasz, és nem vigasztalás a jelenlegi állapot
ban. Ha viszont azt mondanám el, nagyon is jól megértem, hogy ő fél, hogy
nem akar elengedni, hiszen mostanában sokkal kevesebbet voltunk együtt, és
biztos azt is érzi, hogy én feszültebb vagyok, hogy ilyenkor reggel - félve,
hogy elkések a munkahelyemről, ahol most úgyis görbe szemmel néznek
rám - „meg akarok szabadulni tőle”, akkor ezt jobban meg fogja érteni, még
ha egy pillanatig rosszul is esik neki. Bármilyen furcsán hangzik: a gyerek
megnyugtatására szolgálhat, ha kimondok valamit, amit ő érez - például,
hogy m iért akarok sietve menni, feszülten -, de nem tud megfogalmazni.
Mert megtudja, hogy m iért vagyok én most ilyen, miért vagyok más, mint
szoktam lenni...
Hasonló a helyzet minden olyan esetben, amikor a gyereket a bennünk vég

bemenő érzelmi változások nyomán szorongás gyötri. Például: kisöccse szüle
tik a „nagylánynak”, aki eddig a szülők és nagyszülők, de különösen az apa
szeme fénye volt. A figyelem - kezdetben természetes módon - a kicsi felé
fordul. Aztán az apa egyre jobban élvezni kezdi, hogy fia van, akivel „fiús” já
tékokat lehet játszani. A „nagylány” egyre szomorúbb lesz, majd egy idő után
sírva megvallja, hogy szeretné, ha a kisöccse meghalna. (Ez persze arra vall,
hogy a kapcsolat a szülőkkel jó, mély és őszinte, ezért tudja és meri ezt ki
mondani.) És akkor jön a „vigasztalás”: neked is jó, hogy van öcséd, mi szülők
mind a ketten egykék voltunk, és mindig is szerettünk volna kistestvért...
De ez nem vigasztalás ebben az esetben.
Vigasztaló az volna, ha a gyerekünk azt tudhatná meg tőlünk, hogy meg
értjük és „természetesnek” találjuk fájdalmát, és esetleg azt is, hogy mi is voltunk
már hasonló helyzetben, ha nem is testvér-viszonylatban. De tudnia kell, hogy
erre most jobban oda fogunk figyelni, és „már holnap” vele külön megyünk
el, esetleg mind a ketten, szülők valamiféle kis mulatságra, sétára, moziba,
fagylaltozásra, ha sikerül öcsikét a nagymamára bíznunk...
Szóval: a vigasztalás nem azt mondja, hogy nincsen semmi bajt hanem azt,
hogy „tudom, hogy mi bajod és megértem’...
Menni vagy nem menni?
Három éve, hogy itthon vagyok a kisfiáimmal. A nagyobbik most ja
nuárban tölti a hármat, a kisebbik decemberben volt egyéves. A z én
nagy dilemmám: „Óvodába menni vagy nem menni?" A bővebb csa-

Iádban időről időre felmerül - nagymama, dédi véleménye -, hogy a
gyerek igenis kezdje meg az óvodát, amikor annak itt van az ideje. Mi
a férjemmel úgy gondoljuk, hogyha már vagyunk olyan szerencsések,
hogy a két fiunk kis korkülönbséggel született, és én itthon lehetek ve
lük - persze csak addig, amíg a kicsi betölti a két évet, mivel anyagi
okok miatt vissza kell mennem dolgozni -, akkor maradjon itthon ve
lünk a nagyobb is, persze nem végig, csak legalább jövő szeptemberig,
tehát a hivatalos óvodakezdésig. Fogalmam sincs, hogy mikor teszek

jót a gyerekkel. Jó testvérek, és a kicsi születését követően körülbelül
hat hónapos koráig nem is volt féltékeny rá. Azóta néha rapszodikus
módon fejezi ki az érzelmeit, hol nem engedi a játékaival játszani, hol
igen... Sajnos, ahol élünk - gyönyörű kertes ház, jó levegő, szabad
ság - nincsenek szomszédaink a közvetlen közelben. Ahhoz, hogy
gyerekek között legyünk, ki kell mozdulnunk. Ezt korábban többször
megtettük, most a kistestvér születése miatt ez elmaradt, de lassan,
azt hiszem, újra bele kelljönnöm egy új napirend kialakításába. A fér
jem reggeltől estig dolgozik, hat körüljön meg, akkor sokat foglalkozik
velük, imádja őket, fürdeti, altatja, de a nap kilencven százalékában
velem vannak. Én igyekszem jó anya lenni, ám adódik, hogy kiabálok

a nagyobbal, ha már elvesztem a türelmem. Ezért is van lelkiismeret-
furdalásom az ovi miatt, hogy lehet, hogy ott már jobban érezné m a
gát, mint itthon a kistestvére és az anyja mellett? A gyerekek nagyon
kötődnek hozzánk, a nagyszülők távol élnek. Az óvónők szerint (már
jártunk a majdani oviban terepszemlén) izgalomra nincs ok, nem kell
fölöslegesen siettetni a gyereket az óvodába menéssel, szerintük nincs
értelme februártól májusig beadni, aztán jön a nyár, amikor úgyis itt
hon van velem és a kistestvérével, és szeptemberben kezdhetünk min
dent elölről... Egyébként jól elvagyunk hármasban, és szeretjük ezt
az életformát. Én igyekszem „feszes napirendet" tartani, hogy jusson
idő mindenre - normális reggeli-ebéd-vacsora, szabad levegő stb. -

de persze többnyire játékból áll a napunk. Szeretném, ha még velünk
volna, de azt is szeretném, hogy ne mulasszon el semmit, ami tényleg
jó volna neki. Menjen vagy ne menjen?
VÁLASZ:
Ne menjen.
Igaza van magának a férjével, és igazuk van az óvónőknek. A távol élő és
a távolból aggódó nagymamának és dédinek - bár nem esik jól ilyet kimon
dani - nincs igaza. Eszembe jut az a felmérés, amit óvodások közt végeztek,
és arra a kérdésre, hogy mi a legjobb az óvodában a legtöbb válasz ebben
summázható: „Hogy anya értem jön...”
Az óvoda szükségmegoldás modernizált életünkben. Ezen belül persze nagy
jelentősége van annak, hogy jó, gyereknek való, szabad játéklehetőséget biz
tosító, testi és érzelmi biztonságot adó óvodába jár-e a gyerek, vagy olyan in
tézménybe, ahol valamiféle katonás előiskolát akarnak megvalósítani. (Sze
rencsére a magyar óvodák nagy része még az előbbi formába tartozik.)
így hát az óvodának jó családi körülmények között élő gyerekek számára
soha nincs „itt az ideje” - míg viszont a testi-lelki értelemben nélkülöző gye
rekeknek nagy szükségük van arra, hogy minél előbb, jó óvodába (netán már
bölcsődébe vagy éppen óvoda-bölcsődébe) kerüljenek. így aztán még a jövő
szeptember sem egy feltétlenül kitűzendő időpont - a maguk számára!
Az, hogy a testvérek érzelmi viszonya rapszodikus, mint írja, hogy a na
gyobbik néha féltékeny, hogy nem engedi játékaival játszani a kicsit - mind
mind természetes, és semmiféle aggodalomra nem ad okot. (Csak arra figyel
meztet, hogy a nagynak van fokozott gyengédségre, megértésre szüksége.)
Helyes a „feszes” napirend, úgy, ahogy ezt maga érti és csinálja, és az is
nagyszerű, hogy persze a nap többnyire játékkal telik. Jó, hogy néha kimoz
dulnak majd újra, és nagyszerű, hogy az apa késői érkezése után még sokat
tud a gyerekekkel foglalkozni, fürdet és altat...
Persze mindnyájan szeretnénk „soha nem kiabálni” a gyerekeinkkel, de

amennyire én meg tudtam figyelni, ezt szinte lehetetlen megvalósítani. Jó,
ha lelkiismeret-furdalásunk van utána - de ezért nem kellene még az óvo
dára gondolnunk. Lehetséges, hogyha óvodába járna, hozni-vinni kellene, és
neki pedig rosszulesne, hogy a testvére mellől, aki, lám otthon maradhat, őt
kitudják a házból, s ezért reggel feszült, délután pedig morcos lenne (esetleg
„bosszút állna” a kicsin, aki egész nap „anyával lehetett”), szóval lehet, hogy
még többet „kellene” kiabálni... Nem, nem hiszem, hogy az óvodában jobban
érezné magát, mint otthon a testvérével és az anyja mellett.
Kívülállók és távoliak mindig sok okosságot tudnak mondani, és időn
ként erőszakosan ránk akarják erőltetni véleményüket, de én, ha most jól
emlékszem, még nem láttam olyan esetet, ahol egy többé-kevésbé egészsé
ges családban apa és anya együttes véleményével szemben, a kívülállóknak
lett volna igaza. Biztosak lehetünk benne, hogy ezek a bizonyos kívülállók
soha nem tudnak annyit rólunk és gyerekeinkről, és soha nem foglalkoznak
annyit - ébren és álmukban - a mi ügyeinkkel, hogy véleményük felérne
a mi intuícióinkkal. Gyakori, hogy nagyszülők például azt hangoztatják, hogy
a gyerek nem lesz elég „szociális”, ha nem megy időben bölcsődébe, óvodába.
Ez természetesen nem igaz. A kisgyereknek egészen másra és másképpen van
szüksége, mint a felnőttnek vagy a nagyobbaknak.
Együtt vagy külön?
Nagyobbik lányom ötéves lesz, középső csoportos óvodás, nagyon
nehezen szokott be, jó egy év alatt fogadta el az óvodát, most kezd
barátnőket szerezni, de ott még sosem aludt, délben elhozom. Mivel

az óvodapedagógusok és az óvoda szimpatikusak, a kisebbik lányo
mat is ide írattam be idén, ugyanabba a csoportba (ez vegyes csoport,
kétharmad rész középsős, egyharmad rész kiscsoportos). A nagyobbik
lányom már le is foglalta a kicsinek az ovisjelét, a gyerekek és az óvó
nők is várják a kistesót. Kezdenénk is most januárban az ovit, de egyre

több helyről hallom, hogy butaságot csináltam. Mármint az azonos
csoporttal. Engem az a gondolat vezérelt, hogy de jó, hogy együtt le
hetnek, majd„összekovácsolódnak". Most viszont latolgatom a pró és
kontrákat. Mellette szól, hogy valószínűleg könnyebb a beszoktatás,
biztonságot nyújt a nagyobb testvér jelenléte, a nagyobb védheti őt,

átsegítheti a nehézségeken, és már ismerősek az óvónők a kicsi szám á
ra is. Ellene viszont, amiket hallottam: ha sokat játszanak együtt, ak
kor nem külön szocializálódnak; a talpraesettebb átveszi az irányítást;

nem tudják levezetni az állandó együttlét feszültségét; otthon majd
verekednek, veszekednek, mert az oviban viselkednek. Néhány szó
még a lányokról. Nagyobb lányom, két szóval jellemezve, „introvertált

elsőszülött". Nehezen oldódik, a pozíciójáért minden percben harcol,
ugyanakkor roppant érdeklődő, kitartó, okos, mély érzésű gyermek.
A kisebb sem az a rögtön oldódó típus, de mindig vidám, kedveskedő,
szeretgető, simulékonyabb, ámde felületesebb is. Részben tűri a nagy
anyáskodását, részben már visszavág. Hetek-hónapok óta rágom már

m agam ezen a kérdésen, és most, az utolsó pillanatban, talán hajlok
arra, hogy beszélek a vezető óvónővel, hogy a kicsi külön csoportba

kerüljön. De nem akarok hülyeséget sem csinálni, és fölöslegesen borí
tani mindent. Mit tegyek?
VÁLASZ:
így jó, ahogy van, ne változtasson! Én a maga helyében nem változtatnék...
A nagyobb testvér mindig nehezebben szokja meg az óvodát, ha a kicsi még
otthon van az anyával, miközben őt ide „kitették”. Nagy megnyugvás és
öröm lesz a számára - és a természetes féltékenység oldása -, ha együtt lehet
itt a kicsivel. (Helyes, hogy délben elhozta a gyereket, és így legalább a dél
utánt együtt tölthették.) Mindaz jó, ami eddig történt, az ovisjel lefoglalása,
és hogy a gyerekek és az óvónők már várják a kicsit.
Igen, úgy van, ahogy írja: feltehetőleg könnyebb lesz a beszoktatás, és mi
közben a kicsinek valóban biztonságot nyújt a nagyobb jelenléte, a nagyobb
nak is jó érzés, hogy ő ezt a biztonságot megadhatja. A vegyes csoportokban
éppen ezek, a korkülönbségekből fakadó tényezők szocializálnak igazán, itt
kezdődik az együttműködés és a szolidaritás kibontakozása. És folytatódik ott,
hogy a nagyobb védheti őt, segíthet neki. Külön nagyon nagy előny - amiről
semmiképpen nem mondanék le -, hogy a kicsi már ismeri az óvónőket, és az
óvónők is őt...
Az ellenvetéseket nem is egészen értem.
Mi az, hogy ha sokat játszanak együtt, akkor nem „külön szocializálód
nak”? Hogy kevésbé fognak megnyílni a többiek felé? Ez ebben az életkorban
semmiképpen nem igaz, inkább úgy van, hogy aki tud a testvérével, a testvére
ivel játszani - jól és kitartóan -, az fog tudni játszani a többi gyerekkel is, sőt,
nemegyszer kezdeményező lesz.
Hogy „a talpraesettebb átveszi az irányítást”?
Ez ismert probléma, de nem a testvéreknél, ahol a korkülönbség és a sor
rendbeli különbség eleve bonyolultabb helyzeteket hoz létre (és egyáltalán
nem egyértelmű helyzeteket), hanem: az ikreknél! (Ott is különösen egype
téjű ikrek esetében.) Igen, az ikrek esetében helyes azt javasolni, hogy ne jár
janak egy iskolai osztályba, ha ez megoldható, m ert ott tényleg fenyeget az a
veszély, hogy az úgynevezett domináns („uralkodó”) iker egyre dominánsabb
lesz, míg a másik egyre jobban visszahúzódik. De még náluk is megfontolan
dó, hogy már az óvodai csoportban is elkülönítsék-e őket. Testvérek esetében
- egészen extrém esetektől eltekintve, ami nagyon ritka - ez a probléma,
ebben a formában soha nem áll fenni
A másik két ellenérv is ugyanígy „tudományoskodó” és téves, ismereteim
és tapasztalatom szerint.
Egy óvodai csoportban - és ráadásul vegyes csoportban! - egyáltalán nem
alakul ki az „állandó együttlét” feszültsége a huszonöt gyerek közé elkeve
redő, különböző életkorú testvérek között! Ami pedig a másik „érvet” illeti,
hogy otthon majd verekszenek vagy veszekednek, mert az oviban „viselked
nek”: a jó óvodában nem „viselkednek” a gyerekek, hanem szabadon és önfeled
ten játszanak, mesét hallgatnak, együtt énekelnek, rajzolnak, festenek stb.
Ami pedig a testvérek otthoni veszekedését illeti: ez ugyanolyan természe
tes, mint az, hogy máskor pedig jól és elmélyülten tudnak együtt játszani.
(A fontos csak az, hogy a szülő ne próbáljon mindig újra igazságot tenni.)
Természetesen mindezekben a kérdésekben felelősen csakis a szülő
dönthet, hiszen ő él együtt a gyerekeivel, őneki vannak intuíciói gyerekei
állapotáról, egymáshoz való viszonyukról, neki kell tudnia magára hallgatni
mindezekben a kérdésekben; gyerekének nagykorúságáig - valójában, pszi
chológiai értelemben persze csak kamaszkoráig ő hordozza gyermekének
személyiségét, és ezért a döntések joga és felelőssége az övé. De maga az én vé
leményemet kérdezte, és én jó lelkiismerettel álltam, állhattam a maga eredeti
szándéka mellé a sokféle „véleménnyel” szemben, amit az emberek gyakran
felelőtlenül - de annál nagyobb rábeszélő erővel - osztogatnak.
Hallgasson magára, maradjon meg első döntése mellett!
Köszöntés
Ambrus szeret óvodábajárni, és az óvó néniket is szereti. A közelmúltban
névnapja volt. Én úgy tudtam, hogy az óvodában csak a születésnapot
ünnepük meg, így nem készültünk süteménnyel, üdítővel. A csoportjuk
ba járó másik Ambrus szülei viszont vittek süteményt is, üdítőt is. Ebéd
után névnapi köszöntést tartottak, de csak azt a kisfiút köszöntötték fel,
aki vitt... Kisfiam várta, hogy majd őt is köszöntik, hiszen ő is Ambrus,
s miután ez elmaradt, meg is kérdezte az óvó nénit, hogy őt miért nem
köszöntik fel. Azt a választ kapta, hogy „most téged nem köszöntünk,
mert nem hoztál enni-innivalót". A másik gyermeket viszont kiültették
a csoport közepére, verset mondtak neki, felköszöntötték. A kisfiam

úgy jött el az oviból, hogy azért még az ajtóból visszaszólt: - Nem baj,
megyek a mamámhoz, majd ott felköszöntenekl - (Kisfiamat aznap a
nagym am a hozta el.) Mikor hallottuk, mi történt, még aznap délután

bementünk a férjemmel az óvodába megkérdezni, hogy hogyan te
hették ezt meg egy kisgyerekkel? Azt a választ kaptam, hogy csak azt
köszöntik fel, aki visz valamit, és ha ő is visz, akkor majd megünneplik.
Ez a szabály. Kérdeztem az óvónőt, hogy őt hogy érintené, ha vele tör

ténne ugyanez. Azt mondta, hogy érti, miről beszélek, de ez a szabály,
ez a szokás, és higgyük el, ők nem akartak rosszat. Bennük is felmerült,
hogy az én kisfiamat is felköszöntik, de elvetették a dolgot, mert a gye
rekek kérdezték volna, hogy akkor ő mit vitt nekik? És mi történik akkor,
ha a szülőknek anyagilag nem áll módjukban vendégül látni a többi
gyermeket? A kisfiam otthon azt mondta: - Tudod, anyu, az óvó né
niknek mindig igazuk van, de most az egyszer nem volt igazuk. - Más
nap vittünk mi is enni- és innivalót, mert Ambrus továbbra is szerette

volna, ha őt is megünneplik, és fel is köszöntötték, még kis ajándékot
is kapott. így hát minden rendeződött (csak a férjem mondta kicsit
keserűen nekem, hogy „megvettük az ünneplést"). Nem az óvónőket
hibáztatom, hanem a „szabályt". Szerintem vagy minden gyermeket

köszöntsenek fel a név- és születésnapján (vagy az egyiken, a szokás
szerint), vagy ne tartsanak egyáltalán ünnepséget. Azt gondolom,
h ogyh a bármilyen okból a szülők nem visznek enni- és innivalót, azért
nem kellene a gyereket büntetni. Annyira megrázott a dolog, hogy el
gondolkodtunk, átírassuk-e a fiunkat másik intézménybe. De nem hi
szem, hogy ez lenne a jó megoldás, mert Ambrus, ahogy már írtam is,
szereti az ovit és az óvó néniket. Ön hogyan vélekedik az esetről?
VÁLASZ:
Először is: nem ismerek ilyen „szabályt” Levelét olvasva megdöbbentem és
elámultam. Megdöbbentem, hogy ilyesmi lehetséges, és elámultam azon,
hogy éppen egy óvodában, hiszen tudván tudom, hogy az óvodák legjobb
gyerekintézményeink, óvónőink tudják a legtöbbet a gyerekekről - ösztönö
sen és tudatosan egyformán -, és ők tudnak legjobban, legrugalmasabban a
váratlan helyzetekhez is alkalmazkodni, úgy, hogy abban a gyerekek érdeke
a legkevésbé sérüljön. Tudják a világot gyerekszemmel, gyerekszempontból
nézni és megérteni. „A gyermek mindenekfelett álló érdeke”kell, hogy vezes
sen minket minden gyerekekkel foglalkozó intézményben, mondja a ma
gyar és a nemzetközi jog. Nem lehet olyan „házi” - vagy egyéb - szabály,
amely felülírja a gyerek mindenekfelett álló érdekét, amelyik érzelmileg vagy
anyagilag hátrányos helyzetbe hozza, amelyik sérti önérzetét és az egyenlő bá
násmód elvét.
És az különösen lehangoló, hogy ha ez a tévedés valamiféle „anyagi” szem
ponthoz kötődik.
Vigasztalásul csak azt tudom mondani, hogy Ambrus bizonyára nagyon
jó állapotban van - otthonról nagy érzelmi biztonságot kap -, ha ilyen jól
és „öngyógyítóan” tudott reagálni a vele történtekre, az átélt kínos, bántó

eseményekre, hogy az ajtóból még azt tudta mondani: „Nem baj, megyek a
mamámhoz, majd ott felköszöntenek” És ugyanezt jelzi - és az olyan fontos,
megrendíthetetlen önbizalmat is, ami persze ilyenkor még a szülőkbe ve
te tt bizalomból táplálkozik -, amit Ambrus tanulságként vont le a dologból:
„Tudod, anyu, az óvó néniknek mindig igazuk van, de most az egyszer nem volt
igazuk”
Ismeretlenül is az óvó nénik javára írom, hogy Ambrus szerint „mindig
igazuk van”, és csak most az egyszer nem volt igazuk. (Mi lett volna, ha az
ételt és italt úgy osztják, hogy közben a két Ambrust egyszerre ünnepelik,
nem számolva, hogy ki mit hozott?
Vajon ki hozta a hét kenyeret és azt a néhány halat úgy jó kétezer évvel
ezelőtt? Négyezer ember mégis jóllakott belőle...)
Játékkal, mesével, vagy...
Nagyobbik gyerekem, kislányom, négyéves most lett óvodás (délelőt-
tökre), „beléptünk" a közoktatásba. Az öccsével még itthon vagyok. Azt
hittem, sikerültjó óvodát választanunk, mertaZilahiné-Stöckertné-féle
Játékkal-mesével nevelési programot művelik, amit a családból is isme
rek. Egyik unokatestvérem gyerekei is ilyen óvodába járnak, imádnak
odamenni, és alig lehet őket hazahozni. Megnéztük a többi, számunk
ra szóba jöhető óvodát is, az otthonunktól gyalogosan öt intézmény
;
is elérhető. Enyhébb esetben ellenérzést keltett rosszabbakban elijesz-
tett, amit a többi oviban láttam, a csibeszámolástól kezdve a játékidő

ben való DVD-filmnézésen át, a „beszélgetőkor" címszó alatt dermedt
csöndben, körben üldögélő gyerekekig bezárólag. Kimondott „foglal
kozás" sehol sincs, de a gyakorlatban nagyon is van! (Példaként hadd

idézzem a számomra ijesztő beszélgetőkört. Igaz, hogy a gyerekek kör
ben ültek a szőnyegen, de pisszenés se volt. A z óvónő elindított körben
egy földgömböt. „A földgömbről az jut eszembe.. - ezt a félmon
datot kellett mindenkinek megismételnie, majd befejeznie. A gyerekek

némelyikén kéztördelős szorongást láttam, szívfacsaró volt! Akinek
olyasmi jutott eszébe, ami előtte már másnak is, megrovó pillantást
kapott. Ha pedig nem jött elég gyorsan a gondolat: „Na, mi lesz?... Jó,
gyerünk tovább, következő!" - Kérdésemre az óvónő elmondta, hogy

ez csak kezdeményezés, „nem kötelező benne részt venni". És aki nem
vesz részt, az szabadon játszhat? - kérdeztem. - Na, azt azért nem! -
nézett rám megrökönyödve az óvónő. - Csendben üldögél...) De most
visszatérek a mi óvodánkhoz. Döbbenten tudtam meg, hogy időnként
feladatlapokat oldanak meg a Mini M anó füzetekből. Mese-visszakér-
dezés, relációjelek kitevése, kínos magyarázatok a közlekedési szabá

lyokról, számolás. (Melyik több? Két alma vagy három eper?) Egyszóval
minden, amit nem akartam, amiben nem hiszek. Soha ilyesmiről az
unokatestvérem gyerekének óvodájából nem hallottam. Becsapva és
megcsalva érzem m agam - összeférhet ez ezzel a nevelési program
mal? Persze ez csak egy álkérdés, hiszen tudom m agam is a választ,
olvastam a programot. Sablonokat is használnak rajzoláshoz. Állatfi
gurák, növények, betűk. A sablonnal húzott kontúrokat aztán kiszíne
zik, nem szabad kilógni a vonalon túlra. Még így is van sok pozitívum,
sokat körjátékoznak, fejből mondott mesét hallgatnak, agyagoznak
stb. De mégis! Ez nem az, amiről a tavaszi ismerkedő napon mesélt
a vezetőnő, ami tökéletesen egybevágott azzal, amit én erről a m ód
szerről olvastam és hallottam. Hogy lehetséges ez? A módszer készítői

nem ellenőrizhetik, hogy mire és hogyan használják módszerük nevét?
Nem találkoznak rendszeresen a módszer használói, hogy közösen
megbeszéljék, mit, hogyan lehet? Mi a garancia arra, hogyha egy szülő
választ, tényleg azt kapja, amit ígértek és ami leírtak? Mi lehet az oka
annak, hogy az óvodák és az óvónők, vagy legalábbis egyes óvodák

és egyes óvónők eltérnek a saját m aguk által választott módszertől? És
hogyan védhetjük meg ilyenkor mi, szülők a gyerekeinket?
VÁLASZ:
A Játékkál-mesével című óvodai programot én is a legjobb programok egyi
kének tartom, és magam is tapasztaltam, hogy a gyerekek milyen jól érzik
magukat (és a szabad játékban, a mindennapos mesehallgatásban és a kü
lönböző tevékenységekben, éneklésben, festésben milyen sokat fejlődnek,
mindenféle „tanítás” és „fejlesztés” nélkül).
Ez a program az óvodai nevelés országos Alapprogramjának is tökéletesen
megfelel. „Ajáték a kisgyermekkor legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége, és
így az óvodai nevelés leghatékonyabb eszköze. A játék - szabad képzettársításokat
követő szabad játékfolyamat - a kisgyerek elemi pszichikus szükséglete, melynek
mindennap visszatérő módon, hosszantartóan és lehetőleg zavartalanul ki kell
elégülnie. A kisgyerek a külvilágból és saját belső világából származó tagolatlan
benyomásait játékában tagolja. így válik a játék kiemelt jelentőségű tájékozódó te
vékenységgé”- mondja az Alapprogram.
Feladatlapok? Mese-visszakérdezés?
Szeretném azt hinni, hogy rosszul látok, hogy maga se látott ilyet, hogy ez
már örökre eltűnt a magyar óvodákból (és a szülői praxisból is, mert bizony
volt idő, amikor ott is felbukkant).
A különböző képernyőkről azt kell tudnunk, hogy testileg is lebénítják,
mozdulatlanságra késztetik az örökmozgó gyereket - aki pedig csak mozgás
közben tudja feldolgozni az őt ért benyomásokat, ahogy ezt Henry Wallontól
tudjuk - és lelkileg is leállítják a fantázia képteremtő, feldolgozó tevékenysé

gét, ami a szabad játékban és a mesehallgatásban eleven.
Ez a beszélgetőkor természetesen nem beszélgetőkor - a beszélgetőkor he-
lye egyébként is az iskolában van, ám ott is szabad beszélgetésről van szó, nem
megkezdett mondatok befejezéséről!
De most én is visszatérek a mi „játékkal-mesével” óvodánkhoz: sablonok
a rajzoláshoz, kontúros színezés - azt hittem, hogy ezen azért már régen túl
vagyunk.
Hogyan kerülhet sor ilyen tévedésekre egy jó programban?
Van, amikor az önkormányzatok erőltetik az óvodai „tanítást”, esetleg az
iskolák rábeszélésére, van, amikor a különböző divatirányoktól félreveze
tett szülők kérik számon, hogy a gyerekek „csak játszanak, és nem tanulnak
semmit” - a módszer készítőinek pedig nincs módjuk országosan ellenőrizni
a felvállalt módszer betartását. Igen, találkoznak a módszer használói, de
a szűkebb anyagi lehetőségek miatt, már csak évente egyszer és kevesebben.
Mit tehetnek a szülők?
Például ezt, amit maga is tett.
Ha már beszéltek az óvónőkkel és a vezető óvónőkkel, és ez nem vezetett
eredményre, levelet kell írni a program készítőinek, vagy éppenséggel a nyil
vánossághoz kell fordulni.
Arc nélkül...
Kisfiamat pár hete megvizsgálta az óvoda fejlesztő pedagógusa (nem
volt különösebb indoka, nálunk mindenki sorra kerül az óvodában).
Amikor aztán találkoztunk, hogy megbeszéljük a tapasztalatait, elém
tette Karcsi családrajzát. Mind a négyen szerepeltünk rajta, de arc és ka
rok nélkül. A szakember elmondta, ez a rajz arra utalhat, hogy m agá
nyosnak érzi magát a családban a kisfiam, és nincsenek valódi kapcso

latok a családon belül. Szíven ütöttek ezek a szavak, és kétségbeesetten
kezdtem el kutatni, mi lehet a baj... Harmonikus, jó kis családunk van,
persze az időnkénti elkerülhetetlen - szerintem normális - összezör-
renésekkel. Élvezzük a gyerekeink társaságát. A férjem is minden időt

velünk tölt, ami a munka után belefér az estébe, igazi együttléttel telik
a hétvége, megvannak a mindennapok közös szertartásai, sokat me
sélünk, játszunk, énekelünk, néha táncolunk, nem tévézünk... Összes
ségében a családi élet, a gyerekek vannak folyamatosan az előtérben,
a háztartásban nem teszek „felesleges köröket", illetve a munka zömét
az ő alvásidejükben végzem, végezzük a férjemmel. Úgy érzem egyál
talában nem jellemzőek ránk a kiüresedett kapcsolatok! Mennyire

lehet hinni egy gyerekrajznak, valóban fel lehet állítani egy rajz alap
ján ilyen diagnózist? A fejlesztő pedagógus azt is problémának látta,
hogy Karcsi „nem jól rajzolja a karikát". Miért, hogyan kellene rajzolnia?
Elmondta, hogy a későbbi betűkötéseknek megfelelően (o, a), a szük
séges irányt figyelembe véve, és kérte, alkalomadtán mutassam meg

neki, „hogyan kell". Én most is azt gondolom, hogy magától kell m eg
érnie a dolgokra, úgy, hogy majd megtapasztalja ezeket, illetve nem
hiszem, hogy gond lenne, ha csak az írástanuláskor rögzítené, hogy az
o betűt hogyan kerekítjük. Vagy tévedek? Karcsi az ovit megelőzően itt-

hon jóformán egyáltalán nem rajzolt. A húga szinte mindent a szájába
vett, nagyjából kétéves koráig (gyakran még m a is), így nem lehettek
elöl a rajzeszközök, hogy kedvükre rajzoljanak, csak ha ott ültem velük,
de ekkor gyakran inkább a mesélést, a játékot választották, én pedig
szabadságot adtam ebben nekik. Vagy ha kreatív tevékenységről van
szó, akkor inkább a festékekkel való pacsmagolást vagy a gyurmázást
kedvelik. Szoktunk tésztát gyúrni, kenyeret dagasztani, túrógombócot
készíteni is együtt - egyéb téren ügyesen használja tehát a kezét (csa-

varozásban-szerelésben, építésben is), ezért nem aggódtam - eddig -
a rajzolás mellőzése miatt. Az oviban ősszel lassan elkezdett rajzolni.
Máskor is előfordult, hogy kar nélküli embert rajzolt (de rajzolt már sza
bályos emberalakot is). Arcvonásokat viszont általában használ. Karcsi
tavasszal lesz ötéves. Ön mit gondol a fentiekről? Mit tegyünk? Valóban

baj lehet? Forduljunk gyerekpszichológushoz?
VÁLASZ:
Ne! (Már ami a gyerekpszichológust illeti...)
Karcsi gyerekkora - ha jól olvasom levelét - irigylésre méltó. Játék, mese,
ének, pacsmagolás a festékekkel, tésztagyúrás és kenyérdagasztás - és hogy
a gyerekek léte és társasága élvezetet jelent a szülőknek, mindez elég egyér
telműen arra utal, hogy maguknál jó lehet gyereknek lenni.
Biztos, hogy Karcsinak is megvannak a maga nem is tudatos „gondjai” -
például a kishúga születése és jelenléte, ami egyfelől neki is jelenthet örömet
is, másrészt mégiscsak „kitúrta” őt az egyetlen gyerek helyzetéből, „királysá
gából”. De ez csak a maga szerint is normális összezörrenésekben nyilvánul
meg (és esetleg, néha néhány kar lehagyásában...).
Én nem mernék egy 4-5 éves kisfiú vizsgálati helyzetben csináltatott,
egyetlen rajzából messzemenő következtetéseket levonni! (Lehet, hogy még
közelfekvőket sem.) Igen, a gyerekrajzok - de a rajzok általában - kifejezőek
lehetnek, beszédesek, bizonyos megszorításokkal diagnosztikus értékük is

lehet. De az életkor - és a pillanat - nagyon erősen befolyásolhatja a rajzolót,
és minél fiatalabb, annál inkább. Levele alapján úgy gondolom, nincs ok az
aggodalomra. Arról is meg vagyok győződve, hogy a 4-5 éves vagy még ki
sebb gyerekeknek elsősorban a festékekkel való pacsmagolás való, az szerez
élményt, örömet, és persze a gyurmázás, gyúrás, dagasztás is. A rajz sokkal
későbbi - sokkal „halottabb” - dolog, a maga kontúrjaival. És igen, nincs baj
a kézügyességgel sem, ahogy ezt a csavarozás és szerelés is mutatja.
Ami pedig a karikarajzolást illeti és „a betűkötésnek megfelelő szükséges
irányokat”, erről azt gondolom, amit maga, hogy a dolog még nagyon ráér! Én
az efféle dolgokban nem mutatnám meg a kisgyerekemnek, hogy „hogyan
kell”, csak ha kéri, kérdezi. A spontán mozgások felelnek meg lelki és testi ér
telemben is ennek az életkornak. (És mi az, hogy hogyan kell? Ez netán vala
mi természeti törvény? Követi az emberi test felépítését, funkcióiból fakadó
törvényszerűségeit? Szó sincs róla! Ez merő konvenció, mondhatnánk, pil
lanatnyi „szokás”, amelyik az egyik kultúrában így alakul, a másikban úgy.
Más az arab írás, és más a héber, más a cirill betű és más a szanszkrit... Hogy
csak néhányat mondjak a sokféle közül.)
Nagyszerű kollégák dolgoznak fejlesztő pedagógusként. Ingerszegény,
szociálisan hátrányos helyzetű környezetből érkező gyerekeknek nemegy
szer nagyon nagy szükségük van arra, amit az egyéni foglalkozás nyújthat,
amiben segítheti fejlődésüket, azt, hogy kibontakoztathassák meglevő ké
pességeiket. De megfelelő miliőből érkező gyerekek egyszerűen csak fejlődnek,
méghozzá elég rohamosan a kedvező körülmények között, és semmiféle fej
lesztésre nincs szükségük. De a fejlesztés manapság divattá vált. Jó esetben
felesleges, rosszabb esetben a gyerekeinket neurotizáló divattá.
Cumi
Az egyik azt mondja, el kell venni a cumit a gyerektől, a másik azt
mondja, még ráér... Van, aki azt mondja, minél később szoktatjuk le,
annál nehezebben válik meg tőle, és van, aki szerint ötéves kora körül
magától is elhagyja... Nehéz eligazodni... Tanácstalan voltam, befo

lyásolható. Mi előbb az autóban való cumizásról szoktunk le (ez simán
ment), azután a szobából nem lehetett kihozni a cumit, aztán a nappa
li cumis-bambulásról kellett lemondania a gyerekünknek, és már csak

alváshoz kapta meg. Ez eddig jól ment. Aztán, amikor most három és
fél éves lett, úgy gondoltuk, eljött az ideje a teljes leszokásnak. Megkér
deztük tőle, odaadjuk a cumit a tündérnek? Igen. A cumit kitettük az
ablakpárkányra, éjjel elvitte a cumitündér, helyébe hozott ajándékot...
Ennek már két hete. És azóta nem alszunk. Este nagyon nehezen alszik
el, borzasztóan szenved, nyög, hánykolódik, brünnyög. Ha aztán vala
hogy el is alszik, félóránként megébred, sírás, szenvedés. Sokszor valósá

gos görcsös ordítozással ébred fel, hozzá sem lehet szólni, meg sem lehet
vigasztalni. Van, hogy görcsbe szorul az egész teste, és torkaszakadtából
ordít, rúgkapál. M ondanom sem kell, hogy már rettenetesen bánom
az egész cumielhagyási históriát, rettenetesen sajnálom a gyereket, bár
csak hagytam volna, ki tudja, lehet ötéves kora körül magától tényleg
elhagyta volna. Lehet, hogy teljesen feleslegesen tesszük ki ennek a tra
umának, tortúrának. És az egésznek még nincs vége, hiszen az éjszaká
kat még mindig ordítozva vészeljük át. Tudtam, hogy nem lesz könnyű
leszokni, de erre azért nem számítottam. Együtt sírunk minden este (én
csak titokban). És még mindig tanácstalan vagyok, jól tettük-e, tényleg

nincs visszaút, lesz-e ennek maradandó pszichés nyoma? Lehetne segí
teni rajta enyhe nyugtatóval? Persze, utána arról is le kell szokni, de mi-
után már két hete nem alszik, mindent kipróbálnék. Szervezete teljesen
legyengült, le is betegedett (mandulagyulladás). Tudom, egy felnőttnek
is nagyon nehéz leszokni egy rossz beidegződésről.
VÁLASZ:
Vissza a cumiü Egyszerűen megmondanám: látjuk, hogy kell neked este még,
az elalváshoz, veszünk egy újat. Vagy akár azt is megmondanám, hogy mi
voltunk azok „tündérek”, akik elvittük az ablakból, megvan még - ha meg
van! -, és tessék, visszaadjuk. (Ezt a tündéres dolgot - ami sokfelé szokás
- én nagyon ellenezném! Becsapjuk a gyereket, nem mondunk igazat, nem
vagyunk kongruensek, nem vagyunk azonosak saját érzéseinkkel és gondola
tainkkal...)
Tudnunk kell: a szakkönyvek a cumi kérdésében nagyon egyetértenek.
Mind azt mondja, hogy a gyerek az ujját szopja, ne cumit. Nemcsak azért
m ert az ujja mindig „kéznél van”, nem potyog le, hanem azért is, m ert pél
dául ha nézegetni akarja a kezét, vagy majd mászni akar vagy később ját
szani, az ujját ki kell, hogy vegye a szájából, a cumi meg mindig bent lehet.
Gazdagabban játszik a hangjaival az a csecsemő, akit nem szoktattak cu
mira. Az ujjszopásról a gyerekek ötéves koruk körül általában, egyik pilla
natról a másikra akár, leszoknak. Addig persze az ujjszopás mellé gyakran
társul a gyűrögetett kendőcske, kis pokróc vagy pelenkasarok. Ez rendben
van. Pikler Emmi - az Anyák könyvében - a cumi legnagyobb hátrányának és
veszélyének éppenséggel azt nevezi, hogy el lehet venni a gyerektől. „Sem
a cumit, sem az ujját nem szabad »elvenni« a gyerektől. Egyikről sem kell
»leszoktatni« a gyereket. Az ujjszopást is, a cumizást is előbb-utóbb abba
hagyja minden egészséges gyerek. Akkor is, ha a felnőttek semmit nem
tesznek ellene. Minél jobban érdeklődik a világ iránt, minél jobban lefog
lalja a mozgás, a játék, annál ritkábban veszi az ujját a szájába. Előbb-utóbb
a cumi is zavarja...”
Az alvásról
Nagyfiúnk most három és fél éves, a kishúga egy. Az esti elaltatás most
már könnyebben megy, a férjem is felválthat engem Zsolti mellett
(mert még mindig csak úgy tud elaludni, hogy valamelyikünk mellette
fekszik), és már kevesebbszer jön ki éjszaka, mióta a húga is ott alszik
vele egy szobában. Az ajtót persze nyitva tartjuk. Már azt hittük, min
den rendben van, de most itt az újabb „nagy" probléma: a délutáni al
vás. Idézőjelbe tettem a nagyot, de nekünk tényleg az. Ha Zsolti nem
alszik kora délután, akkor a nap további részében egyre kezelhetetle
nebb, egyre elviselhetetlenebb lesz, pedig egyébként minden rendben

van vele és körülötte. 0 viszont nem akar aludni, mióta a húga meg
született, pontosabban, mióta a húga a kora délutánnak ezekben az
óráiban már nem alszik. Ugyanis ő még délelőtt alszik egy nagyot, és
pont akkor ébred fel vagy majdnem ugyanakkor, amikor Zsoltinak le
kellene feküdni. Amikor viszont Zsolti kipihenten felébred, akkor már a

húga van elalvóban... Már mindent megpróbáltunk. Az se használ,
ha ketten vagyunk otthon, és az egyikünk vele marad a kisszobában.

Nem hagyja magát elaludni, felkel, és mindenképpen ott akar lenni,
ahol a húga is van. Tulajdonképpen még nem akartuk óvodába vinni,
hiszen én itthon vagyok, de a délutánok, a délutáni alvás miatt pró
bálkoztunk, próbálkozunk az óvodával, alvásszempontból sikerrel. Ott
simán elalszik, és amikor elhozzuk, ugyanolyan aranyos és készséges,

mint mindig. Csak persze reggel nem akar menni, bár szeretik őt az óvó
nénik, és ő is szereti az óvó néniket, mégsem. „Tudom, tudom, hogy sze
retnek, én is szeretem őket, de hadd ne menjek..." Már mindent kipró
báltunk. Egyetlen dolog vált be: ha levisszük őt az autóba, bekötözzük
az ülésébe, és elindulunk valahová, esetleg csak körbe-körbe furikázunk

a lakótelepen. Az ülésben elalszik. De ez így kissé strapás; és nem is le
het mindig megcsinálni. Mi volna a teendő? Vannak-e olyan könyvek,
amelyekben a gyerekek alvásáról, altatásáról olvashatunk? Mert azért

még az éjszaka sem az igazi, és már szorongva várom az időt, amikor
Zsuzska is elkezd kijárkálni...
VÁLASZ:
Akárhányszor beszélünk az alvásról, mindig új kérdések jönnek vagy éppen
séggel a régi kérdések bukkannak elő sok levélben, talán új olvasókat jelezve,
vagy fiatal szülőket, akiknek most lett gyerekük. Alvás, altatás - örökké visz-
szatérő probléma.
A főszabály: a gyerek kezdettől tanuljon meg egyedül elaludni! Ez nem valami
féle önző szülői kegyetlenség. A gyerek jobban, mélyebben alszik, kipihen-
tebben ébred (hiszen az éjszakai kimászkálás őt is fárasztja). Ha a gyerek
úgy alszik el, hogy valaki ott fekszik vagy éppenséggel ott szuszog mellette,
akkor az alvásmélység csökkenésével - ami éjszakánként általában ötször
következik be - érzékeli, hogy a környezetében valami változott az elalvás
óta, anya vagy apa nincs ott, ilyenkor „felébreszti” magát és felsír, vagy ha
már tud, felkel, és kimegy a szüleihez...
Mi is ilyenkor a teendő, erre többféle „iskola” van. Az egyik azt tanácsol
ja, hogy miután magunk mellé engedtük és megnyugtattuk, annyiszor vigyük
vissza az ágyába, ahányszor kijött, duruzsolva megmondva neki, hogy minden
ki így tud nyugodtan aludni (még ha „nem is ért” semmit).
A másik iskola szerint az ágyunk mellett legyen egy kis matrac, hadd alud
jon ott tovább. A harmadik iskola pedig éppenséggel az együttalvás híve, és
az archaikus társadalmak alvási szokásaira hivatkozik... (Én az első iskolá
hoz tartozom.)
Néhány évvel ezelőtt Budapesten, a Madarász utcai Gyermekkórház Al
váslaboratóriumot és Alvásambulanciát is kezdett működtetni, hogy segít
sen megoldani a 0-18 éves korosztály mintegy egyharmadában jelentkező,

a szülők számára nehezen megoldható alvásproblémákat. A kórház orvosai -
ár. Gál Éva és ár. Kemény János - könyvet is írtak Aludj velem! címmel. (Nemze
ti Tankönyvkiadó) A Szépnap Könyvek Kiadó pedig nemrégiben negyedik ki
adásban jelentette meg Anette Kast-Zahn és Dr. Hartmut Morgenroth könyvét,
melynek címe: Minden gyerek megtanul aludni! Annette Kast-Zahn pszicholó
gus, háromgyerekes családanya, és közel húsz éve tart fenn saját rendelőt,
ahol a gyerekek alvási zavarait kezeli, szerzőtársa gyerekorvos; kitűnő, részle
tes - úgyszólván percekre lebontott - tanácsokat, kezelési útmutatókat adnak
a szülők kezébe.
Zsolti speciális délutáni problémája azonban olyan, ahol az egyetlen tanács
az lehet: bírják ki, vészeljék át a szülők azt a fél évet, amíg a két gyerek alvási szo
kásai ennyire eltérnek egymástól. Vannak ilyen időszakok szülők és gyerekek
közös életében, amikor más tanács nehezen adható. Zsuzska fog előbb áttér
ni időben a kora délutáni alvásra (elhagyva a délelőttit), m int ahogy Zsolti
valódi igénye megszűnne. És akkor békésen fognak együtt aludni - különö
sen, ha addigra az egyedül elalvást is megszokták. (A szoktatásról részletes
leírást találnak Kast-Zahn és Morgenrot könyvében.)
Meg fogja tanulni?
A nagyobbik fiunk négyéves múlt, és lassan két éve szobatiszta. Ez eddig
mind szép ésjó, de van egy hatalmas problémánk! Még nem tudja, nem
akarja nagydolog után „megtisztítani" a fenekét. Rendszeresen úgy jön

haza az óvodából, hogy koszos az alsóneműje. Próbáljuk tanítani, de ő

lezárja azzal a dolgot, hogy nem tudja, és sír közben. Én haragszom rá,
mert meg se akarja tanulni, csak sír és sír, hogy „anya, én nem tudom".
A szoktatás drasztikus változata sem jött be. Addig nem engedtünk,
amíg ki nem törölte. Keserves sírások közepette megcsinálta, aminek az
lett a vége, hogy három nap az alsóneműbe végezte nagydolgát! Ek
kor döntöttünk úgy, hogy nem foglalkozunk vele, majd az idő megold
ja! Tudja, hogy haragszom, és szomorúan közli fürdés előtt, hogy „anya
nézd, nem olyan, csak egy kicsit olyan". A szívem szakad meg érte, de
már nem tudom, mit tegyek! Meg fogja valaha tanulni!? Az óvónőknek
persze nincs ideje ilyen dolgokra, am úgy is a gyerkőc dolga lenne, hogy
túllépjen makacsságán! Én már nem tudok mit kitalálni! Kérem, segít
sen, mit tehet ilyenkor a szülő, hogy ne sértse meg gyermeke érzékeny
lelkivilágát!?
VÁLASZ:
Jaj!
De hiszen maga mindent tud!
A szíve szakad meg érte - de hát miért nem hallgat a szívére? Egyszer már
úgy döntöttek, hogy „majd az idő megoldja”! Ez pontosan így van.
Kisfia négyéves múlt (!), és már két éve szobatiszta. Igen, ez eddig mind
szép és jó - ahogy írja is. De vajon miért tekinti „hatalmas problémának”,
ami ebben az életkorban még természetes? (És a felnőtteknél? Mint a jeles
humorista is kérdezi: nem jelenik meg az alsóneműn időnként valami kis
„vonalkód”?) Miért gondolja, hogy az óvónőknek nincs idejük ilyen dolgok
ra - amikor pedig minden igazi óvónő tudja, hogy neki még feladata a testi
gondozás is (éppúgy, mint az anyának)\ És ennek a testi gondozásnak minden
formája ebben az életkorban még a bizalmas érzelmi kapcsolódás új és új lehe
tőségét jelenti.
Kisfiának igaza van: „anya, én nem tudom...” - és az teljesen mindegy,

hogy testi ügyetlenség okán, vagy lelki okokból nem tudja ezt még megolda
ni. (Ne felejtsük el: még a testarányok is mások, ami nehezíti az efféle moz
dulatokat.) Ezért igazán nem kellene haragudni! Nem szeretnék a távolból
elemezni, de ilyenfajta indulatok - harag, düh - akkor fognak el leggyakrab
ban minket, ha valamiféle feldolgozatlan problémánk van saját magunkkal, és
ezt aztán kivetítjük a külvilág egy részmozzanatára, vagy inkább mondhat
nám: áldozatára.
Persze, hogy „nem jön be” a szoktatás drasztikus változata! Soha nem jön
be. Látszólag persze sikerülhet - de aztán itt is jól látható, hogy mi lesz a
vége.
Hogy meg fogja-e valaha tanulni?
Én még nem találkoztam olyan, a kamaszkor felé haladó egyébként tes
tileg és lelkileg egészséges gyerekkel, aki ne önállósította volna magát ezen
a téren! (Nem is tűrné el, hogy hozzányúljunk, ami viszont a kisgyereknek
még igénye...)
Túllépjen a makacsságán? De hiszen a makacsság - az öntudatlan makacs
ság, amiről a gyerek nem tehet - megerősítésének egyenes útja az, amit eddig
jártak.
Mit tehet a szülő?
Semmit nem kell tennie. Illetve: törülje ki - kedvesen! - a gyereke fene
két. Igen, jól látja: érzékeny helyen sértették a kisgyerek lelkivilágát. A szo
batisztaságra szoktatás körül sok ilyen hibát szoktunk elkövetni, de ha ezt
felismerjük, abbahagyjuk - és felismerésünkről valahogy a gyerek is tudo
mást szerezhet, könnyedén, csak néhány szóban -, helyrehozhatjuk a dolgot.
(Csak aztán ne várjuk feszülten, hogy: „most már nem kényszerítem, és ak
kor mikor hagyja abba?”)
Játék, mese - álmodozás...
5 éves kisfiam nem fogad szót, illetve kérésemet csak többszöri ismétlés
után teljesíti. Mintha meg sem hallaná, amit mondok. (Például: jöjjön
reggelizni, fürödni, reggel öltözzön fel, oviból hazajövet induljunk - ő
még háromszor visszafut - stb.). Mintha egy másik világban élne, jár
na, gondolkodna... Reggeli, végre asztalnál ülünk, eszünk.... lassan
rág és gondolkodik, kérdez, figyel kifelé (ki mit csinál és reagál rá) és be
felé (feltételezem, belül is megy valamilyen „megoldandó feladat"), csak

éppen abban nincs jelen, amit éppen csinál. (Ráadásul én m agam jó
gaoktatással foglalkozom, a jelenben-létezéssel). Az előbbiekből követ
kezően lassan végzünk az egyszerű hétköznapi teendőkkel, a tervezett
nél később érünk oviba, sürgetem, ami nem jó, de valahogy mégis meg
kell tanulnia (pláne iskoláskorra), hogy időben érkezzen. Másik problé
mám: az életkor előrehaladtával egyre fokozódó agressziót tapaszta
lok nála, ami nem általánosan igaz rá (nem verekedős, kötekedős gye
rek), hanem akkor jelentkezik, amikor az akaratával ellentétes dolgot

kérek tőle, vagy nem engedek meg valamit. A „nem"-et nehezen fogad
ja el, próbálja az ő pici „igerí'-ét is érvényesíteni, a határokat igyekszik

tologatni. Ha nem teljesül az akarata, kiabál vagy üt... - nem tudja
másként levezetni feszültségét. Háttér: egyedül vállaltam, nevelem kisfi
ámat (nagyszülőkkel együtt, kertes házban lakunk vidéken), apjával jó
a kapcsolata, de ritkán találkoznak, apja nem szerves része az életünk
nek. A nagypapa szerintem jó férfiminta, de a poroszos nevelési elveket
tartaná célravezetőnek (a verést is, bizonyos helyzetekben), ami ellen
tétes az én szemléletemmel. Kisfiam nagyon erősen kötődik hozzám,
3 éves koráig szoptattam, itthon voltam vele, sőt, munkámból adódó
an most is sokat vagyunk együtt. Oviban (Waldorf) csak délig van, dél-
után a család életében-feladataiban osztozik (kertészkedés, favágás,
fűtés, sütés stb., szinte minden tevékenységben részt vesz). Tavasztól
őszig szinte a szabadban éljük a napjainkat, sokat túrázunk, tévét egy
általán nem nézünk, sok mesét olvasunk, beszélgetünk... Szerintem a
kisfiam nagyon érdeklődő, fantasztikus megfigyelő, mindenre nyitott,
idegenek felé is szokatlanul közvetlen; koránál sokkal érettebben go n
dolkodik, elmélkedik (például a halál kérdése egész korán, 3-4 évesen
foglalkoztatta), néha pedig ezzel a dacos, akaratos viselkedésével korá

nál éretlenebbül „működik". Hogyan lehetne agresszív megnyilvánulá
saiban szelíden visszafogni, és nagyobb engedelmességre nevelni?
VÁLASZ:
Természetesnek kellene tartanunk, hogy ebben az életkorban a játék, a mese
(és az ezekbe a világokba való belefeledkezés) a testi és érzelmi biztonságban
élő gyerek legfőbb szükséglete.
A többi: teher. Sőt - a fejlődés szempontjából - fölösleges teher. Igen, ő
ilyenkor egy másik világban él, jár és „gondolkodik”. Közben persze, ahogy
maga is írja, kifelé is figyel, és amit meg kell tanulnia a külvilágból, azt meg
tanulja, spontán utánzással, ha jó mintákat lát és hall maga körül. Ütni nem
szabad - ilyenkor leguggolok a gyerekhez, megfogom a karját és határozottan
mondom: - Nem, ezt nem! - és kitartóan nézek rá... Igen, sietni nem jó, sür
getni kellemetlen, hacsak nem tudjuk ezeket is játékba és mesébe feloldani,
ami persze nem mindig sikerül.
Értelmes és érzékeny kisfia mindazt a feszültséget átéli, ami magában le
het esetleg a magányos vállalás, az apával való viszony, a nagyszülőkkel való
együttlakás, a nagypapa nevelési elveivel kapcsolatban kialakult konfliktus
miatt. És átéli az erős kötődés és az elszabadulás egyszerre fellépő kettős ér
zelmének a feszültségét is, ami már két-három éves koruktól kezdve színezi
a gyerekek szülőkkel - elsősorban az anyával - kapcsolatos érzéseit. És ehhez
járul még az ötödik életév „erotikus feszültsége” is. Kisfiúk ilyenkor mondják
- vagy mondták hogy „ha nagy leszek, anyukámat veszem feleségül”, vagy
ha nem is mondják, de érzik ezt az erőteljes vonzódást, ami még zavaróbb
lehet, ha az apa nincs jelen.
Mindezek a jelenségek gyorsan változnak a kisgyerek életében, és jó - bár
sokszor nehezen betartható - tanács: a türelem. (Ha a gyerek feszültségeit
már túl erősnek érezzük, ebben az életkorban a feloldáshoz már igénybe ve
hetjük a szakember segítségét, a ventiláló - „szellőztető” - játékterápiát.)
És ha már a Waldorfot említette: Rudolf Steiner tanácsa, hogy az álmodozó
gyereket ne úgy akarjuk „felébreszteni”, a jelenbe húzni, hogy felrázzuk, éb-
resztgetjük - „koppanj már meg a valóságon!”. Nem. Minden álom, álmodo
zás a felébredés felé halad. Paradoxon - de aki próbálta, tanúsíthatja -, hogy
az álmodozó, a „másik világban élő” gyerek akkor fog a mi világunk felé kö
zelíteni, ha előbb mi közelítünk hozzá, az ő világához. Erre utaltam az előbb,
amikor azt mondtam, hogy a gyereket leghatékonyabban játékban és mesei
helyzetekben közelíthetjük meg - akkor talán még reggelizni is könnyebben
jön, és közelít ő is a mi világunk felé. (De soha ne feledjük Karácsony Sándor
intését: a gyereknek nem dolga, hogy hozzánk viszonyuljon, az a dolga, hogy
teljes intenzitással átélje mindenkori életkorát; a viszonyulás a mi felada
tunk, felnőtteké!)
Lát valakit?
A kisunokám, Márk három és fél éves. Születésétől kezdve kapcsolat
ban állunk egymással. Arra lettünk figyelmesek, hogy kerüli a velem
való találkozást. Már az ajtóban megáll, nem akar bejönni, ha mégis,
engem figyelmen kívül hagy, mostanában már a fejét is elfordítja, a
szemét becsukja. Nem tudjukelképzelni, mi az a rémes, amit lát rajtam.
Próbáltam nem reagálni vagy kedvesen fogadtam, játszani akartam
vele, de rövid idő után otthagyott. A férjemmeljó a kapcsolata, együtt
jönnek, mennek, sokat vigyáz rá, sajnos én ebből kimaradok. Ha kér
dezik, miért tesz így, nem válaszol. Ha rákérdeznek, azt mondja, hogy
szeret engem. Nem gondolnám, hogy bányarém vagyok, akire nem
lehet ránézni. A lányoméktól már van két lányunokám, 15 és 7 éves
lányok, példaértékűen jó a kapcsolatunk. Márk édesapja - ő a kisfiam
- diplomás ember, édesanyja is egyetemet végzett. Sokat foglalkoz
nak a gyerekkel, játszanak vele, olvasnak neki, szoros, harmonikus a

kapcsolatuk. A bölcsődében sincs semmi gond, sok barátja van Márk
nak. Bennem már kezd kialakulni egy gátlás, és nem tudom, hogy mi
a helyes viselkedési forma ebben az esetben. Tele vagyok szeretettel
iránta, de nem simíthatom, nem puszilhatom meg, mert nem engedi.
Mondtak már olyat is - nem tudom, létezik-e ilyesmi -, hogy a gyer
mekeknek van harmadik szemük még ilyen fiatal korban, és lát valakit
mellettem, aki már nem él, de szorosan kötődöm hozzá, nem tudom
elengedni. Ilyen személy lehet az életemben, de kétségeim vannak en
nek a valóságtartalmával. Márknak hamarosan kisöccse születik. Már
nagyon várja, fel is van rá készítve. Nekem az a gondom, hogy egy

ideig én leszek napközben a kis menyemmel és a kisbabával, amíg
belerázódnak az új életformába. Márk hamarosan óvodába megy,

de azért sokat lesz otthon, amikor én is ott vagyok náluk. Mit tegyek?
Hogyan viselkedjek? Miért van ez így?
VÁLASZ:
A „harmadik szemre” természetesen nincs válaszom - de ha ezt a harmadik
szemet úgy fogjuk fel, hogy a gyerekek öntudatlanul is többet érzékelnek kör
nyezetük érzelmi és egyéb állapotaiból, mint mi, tudatos felnőttek, akkor
azt kell mondanom, hogy ez igaz. Persze én nem halottak látására gondolok,
hanem az élők, esetleg rejtett, esetleg maguknak sem bevallott érzelmeire,
indulataira.
Hogy ez maguknál hogy van, ezt a távolból persze lehetetlen megítélni -
vagy akárcsak feltételezni is -, de az gyakori eset, hogy például fiús anyák
úgy érzik, hogy menyük „elvette” tőlük a kisfiúkat, és ezért nehezen meg
fogalmazható neheztelés él bennük, akkor is, ha érzelmi és értelmi intelli
genciájuk megakadályozza őket abban (szerencsére), hogy ezt ki is nyilvá
nítsák. De az ilyen érzelmi állapotok kinyilvánítás nélkül is megterhelnek,
terhelhetnek egy kapcsolatot. Mert persze ezt a másik fél is érzi, érzékeli, és
ennek megfelelően reagál, miközben - a béke kedvéért, és mert nincs is miről
beszélni - ő sem nyilvánít ki semmit. Igen, a gyerekek ilyesmit sokszor meg
éreznek, minél kisebbek, annál inkább, és nemegyszer sajátosan reagálnak.
Fogalmam sincs, hogy maguknál ilyesmiről lehet-e szó. Ez csak egy példa
arra, hogy milyen fajta - ki nem mondott, be nem vallott - feszültségek is
lappanghatnak a háttérben. Ha sikerül, segíthet az ilyenfajta érzelmi állapo
tok tudatosítása, felszínre emelése, netán egy családterapeuta szakemberrel
való megbeszélése, ventilálása (megszellőztetése).
Mindenesetre az ilyen helyzetekben a felnőtt kedves és nyitott közönnyel való
visszahúzódása az, ami tanácsolható. Semmiképpen ne törjünk rá a gyerekre
kedvességünkkel, még játékkal, mesével sem (melyek egyébként a legalkal
masabbak arra, hogy a gyereket elbűvöljék).
Várjunk nyugodtan, az oldódást bízzuk az időre. Örüljünk, hogy a nagy

papával jó az unokánk kapcsolata, és így távoli nézőként mi is élvezhetjük a
jelenlétét. Ráadásul tudnunk kell, hogy a gyerek ilyen helyzetekben igazat
mond - igazat mondhat - akkor, amikor az egyébként helytelen faggatásra
azt mondja, hogy szereti azt, akitől ilyen módon elfordul. Mert az elfordulás
hátterében ilyenkor nem az ő személyes érzelme áll vagy állhat, hanem az,
amit ő átvesz, megjelenít, számára elsődlegesen fontos emberek (akár az apja
és az anyja) tudatos vagy tudattalan, vagy félig tudatos érzelmi állapotából,
feszültségéből, melyet a gyerek által így megkülönböztetett személy, ugyan
csak tudatos, féltudatos vagy tudattalan érzelmi állapotai, feszültségei vál
tanak ki bennük.
Ha a kisbaba megszületik, az volna a szerencsés helyzet, ha a maga jelen
léte az anyát arra szabadítaná fel, hogy az óvodából hazatérő Márkkal foglal
kozzon, míg viszont, amíg Márk nincs otthon, természetesen a kicsivel - mi
közben a nagymama eléggé nem is értékelhető segítséget nyújtana a háztar
tásban.
Csúnyán beszélnek...
Három fiunk van 6, 5 és 2,5 évesek. Szerintünk kiegyensúlyozott, a ko
ruknak megfelelően fejlődő, nyitott, érdeklődő, mozgékony gyerekek.
A problémánk a következő: válogatott káromkodásokat hoznak haza a
nagyobbak az óvodából. „Enyhébbeket" (hülye, kaka, szar stb.), és igen
durvákat egyaránt, és ezeket előszeretettel hangoztatják is. Ami régen

működött, hogy meg se halljuk, az már a nagyoknál nem működik.
Azt hiszem, mi már mindent megpróbáltunk ez ügyben, hogy ezeket
visszaszorítsuk - a szép szótól a szappanos fogkefés fenyegetésig - de

nem jártunk sikerrel. Teljesen tanácstalanok vagyunk! Szeretnénk tudni,
hogy van-e valamilyen hatásos módszer, amellyel kordában tudnánk
tartani a srácok száját, mert azon kívül, hogy valóban bántja már a
fülünket a sok csúnya beszéd, néha igen kellemetlen perceket is tud

nak vele szerezni az embernek. Még tudni kell, hogy mi nem beszélünk
így itthon, és tévét sem néznek a gyerekek, csak velünk együtt, akkor
is Süsüt, Vízipókot, Thomast stb. Megválogatjuk, hogy mit nézhetnek,
este 8-ra ágyban vannak, agresszió csak annyi van közöttük, amennyi
szerintünk normális a testvérek között (összevesznek, kibékülnek, vere
kednek), máskor pedig úgy eljátszanak együtt, hogy rájuk sem kell néz
ni. Ha elkezdenek káromkodni, akkor néha már unom saját m agam at

hallgatni, mert hiába szólok rájuk, meg sem hallják. A szép szó nem
használ, már csak akkor hagyják abba, ha felemelem a hangom, de ki
akar ennyit veszekedni velük? Mit tehetnénk? Vége lesz valaha is?
VÁLASZ:
Biztatom: igen, vége lesz.
De abban, amit ír, kétféle, elkülönülő dologról van szó.
Az élvezettel hangoztatott kaki, pisi, szar - esetleg fütyi, punci - az óvodás
korosztály természetes szókincse. Számukra humorforrás. És ez normális
(ahogy a felnőttkabaréban, mint egyetlen humorforrás, már nem az!). Ez
lehet felnőttfüllel hallgatva csúnya beszéd, de én káromkodásnak semmi
képpen nem nevezném. A káromkodás - legyen szó istenről, anyáról, apá
ról vagy éppenséggel a nemzés aktusáról - teremtő erejű, fontos, tiszteletre
méltó dolgok ocsmánynak látott összefüggésbe állítása, valamiféle „lehú
zás”, „megbecstelenítés”, gyalázkodás. A „hülye ’ szó igazából egyik körbe se
tartozik, mindennapi használata viszont igen gyakori, és nemcsak az ifjúság

körében. Az óvodás malackodásokkal és a hülyével nem sokat törődnék, ha
már nagyon unom, behessegetném őket a szobájukba, hogy ne kelljen hall
gatnom. Az ocsmány gyalázkodások esetében - ilyenkor a kisebb-nagyobb
gyerekeknek még általában fogalmuk sincs róla, hogy mit beszélnek - vi
szont, nagyon határozottan lépnék fel. Én ilyet nem akarok hallgatnil Menj a
szobádba (ha van), vagy menj ki a házból, ott mondogasd. És ezeket a szava
imat a leghatározottabb belső szándék kell, hogy kísérje, ami nem arra vonat
kozik, hogy őt megakadályozom a mondogatásba, hanem arra, hogy én ilyet
hallani, hallgatni nem akarok, és nem fogok.
A szituációtól függően felmerül, hogy négyszemközt beszélek a már na
gyobb gyerekkel arról, hogy tudja-e, hogy mit jelent, amit beszél. És készen
állnék a beszélgetésre...
Az óvodáskor elmúltával, az óvodás malackodások örömei eltűnnek, és
ha világos és egyértelmű, hogy nálunk otthon mit lehet és mit nem, akkor
az erőteljesebb kiszólások is kiszorulnak - legalábbis a mi szülői látókö
rünkből.
De vajon a felnőttvilág hogy beszél? Milyen szavakat használ, úgyszólván
kötőszóként?
Történeti emlék: II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, emlékirataiban ar
ról panaszkodik, hogy „olyan néppel, mely folyamatosan káromkodik, nem
lehet végső csatákat nyerni”.
Ördögök, óriások
Kisfiam ötéves, óvodás. Kisgyermekkora óta az életünk részét képezik
a könyvek, a mesék. Minden este mesélünk, legtöbbször könyvből,
de a férjem fejből is szokott, és olyankor szinte parázslik a levegő a

szobában a mese alakulásának gyönyörűségében, amelyben már
egy éve a kisfiúnk is tevékenyen részt vesz. Kérdésem a könyvbé
li mesékre vonatkozik. Leginkább Andersen- és Grimm-mesékre,

amelyek mostanában kerültek elő, és egészen addig kérdéstjelentet
tek számomra, am íg nem olvastam a Szabadságra nevelés című

könyvben arról, hogy szükségesek és hasznosak ezek a mesék, legye
nek bármilyen ijesztőek vagy szörnyűségesek is számomra. Kisfiam
szereti is őket, és nagy izgalommal hallgatja. Azonban rengeteg kér
dése van a mesealakokkal, a történésekkel és a történések miértjeivel

kapcsolatban, amelyekre én nem mindig tudom, hogy helyesen vá
laszolok-e. Például azt kérdezi, kik az ördögök, és vannak-e ördögök
a valóságban? Vannak-e óriások? És ha a valóságban nincsenek,

akkor a mesében miért félnek tőlük, vagy miért riogatják az embe
reket? Miért vannak nagyon szegények, akiknek ennivalóra sem jut?
H ogyhogy nekik még a Jézuska sem hoz ajándékot? Ilyen és ehhez
hasonló kérdések záporoznak rám nap mint nap, és sokszor nem
tudom, hogyan válaszoljak, jól felelek-e, mit is kellene mondanom,
h ogy ne ijesszem meg, mert sokszor bizony fél. Talán koraiak még
ezek a mesék egy ötéves számára? Egyébként egy harmonikus, sze
rető családban nevelkedő, nagyon érdeklődő, segítőkész, de roppant
céltudatos és kitartó gyermekről van szó, akinek pár hónap múlva
kistestvére fog születni.

VÁLASZ:
A „fejből mesélés” tényleg a legjobb, és látom, hogy azzal nincs is probléma.
Ami Andersent - és a Grimm-mesék egy részét -, illeti legszívesebben azt
mondanám: ezek felnőtteknek szóló mesék...
Persze: nem mind. Elsősorban Andersenre gondolok, néhány meséjére,
melyet biztos, hogy csak később olvasnék, mesélnék, úgy a hetedik-nyolcadik
év felé. A Grimm-mesék egy részéről pedig tudjuk, hogy töredékes, „rontott”,
de pontosan lejegyzett szöveg. Ezekkel az esetlegességekkel nem terhelném
a gyerekeket. Más kérdés, hogy - ahogy erről már sokszor beszéltünk - a
sárkányok és egyéb mesei „szörnyűségek” a gyerekre nem úgy hatnak, ahogy
mi felnőttek gondolnánk (ha nem szorong a kelleténél jobban), hanem nagy
szabású képek, melyek fontos dologra (a világban rossz is van, de legyőzhető
stb.) tanítanak. Ha a szülő a maga számára is ijesztőnek vagy szörnyűnek
találja a mesét, semmi esetre ne mesélje gyerekének, mert az ő érzései hallga
tójára is átterjednek...
Ami pedig a kérdéseket illeti: azt kell felelnünk, amit tényleg gondolunk.
Nincs „jó” felelet. Kik az ördögök? Mondjuk: akik mindig rosszat akarnak (de
néha aztán jó lesz belőle...). Vannak-e óriások? A kisgyerekeknek a felnőttek
is óriások... Sokan mesélnek arról - legyen a hagyomány akár görög, akár zsi
dó, akár germán -, hogy a réges-régi időkben bizony óriások is grasszáltak...
Mit fejeznek ki ezek a nagy képek? Döntse el ki-ki magának. Sok mindentől
félünk, amit nem látunk (például a sötétben), és a gyerek általában nem a
mesétől fél, a mese csak segít kifejezni, felszínre hozni félelmét. (Tudattalan
félelmet, szorongást kelthet a kistestvér közelgő születése is!) Kisfia kérdései
rámutatnak a sokféle képmutatásra, amivel jó szándékúan körülvesszük a
gyerekeket.
Tévedés azt hinni, hogy a jézuskázás segítene megközelíteni azt a nagy
szabású tényt - és lényt -, amiről - és akiről - a Biblia beszél. Nem, inkább
elfedi, és tévútra vezet. Szegények? Mert nem követjük a tanításokat, hogy
felezzük meg felsőruhánkat...
Lehet kérdés, amire nincs válasz, vagy mi nem tudjuk. Beszélgessünk

hát szabadon, arról, amit gondolunk, ha a gyerek kérdez, és ha nem tudjuk,
mondjuk meg: - Nem tudom! Ha a gyerek el tudja magát engedni a mese él
vezetében - ahogy a fejből mesélésnél el tudja -, és maga a szülő nem szorong
mesélés közben, akkor a gyerek nem fog ennyit szorongva kérdezni.
Gépek
Nálunk az óvodában, a szabad játék idején a gyerekek gyakran oda
ülnek a számítógéphez játszani, az óvó nénik úgy fogják fel, hogy a
szabadjátékidőben a gyerek azzal játszhat, amivel akar. Én és még sok
anya- és szülőtársam ezt kicsit kételkedve nézzük, jobban szeretnénk,
ha gyerekeink „valódi" játékokat játszanának, mozogva és a képzele
tüket mozgatva, nem pedig az egyébként nagyon is ügyes ujjaikat. Ezt
még tetézi az, hogy amikor rossz az idő, a gyerekek nem mennek ki dél
előtt az udvarra (délután soha nem mennek ki), hanem mesét néznek
DVD-ről, egészen ebédig. Szerintem rossz időben is ki lehetne menni,
megfelelően felöltözve, de ha nem, akkor isjobban örülnék, ha az óvó
nénik valamelyike mesélne, nem a gép. Igen, lehet, hogy maradi va
gyok, de sokailom a gépeket. Kinek van igaza?
VÁLASZ:
Természetesen magának van igaza. A múlt század 30-as évei óta, mindig
új kutatásokban mutatja ki a tudomány - amit egyébként józan paraszti
eszünkkel úgyis tudunk hogy a gyerekeknek érzelmi és értelmi fejlődésük

höz (központi idegrendszerük fejlődéséhez) testi mozgásra van szükségük.
(A tanyasi, osztatlan iskola tanító nénije, amikor a szünet jelzéseként meg
rázta a kolompot, így kiáltott fel: - Ki az udvarra, oszt szaladgáljatok!)
Legutóbb a göttingeni Pszichiátriai Klinika kutatóintézetében vizsgálták
a mozgás és a testérzet fontosságát a gondolkodás, a képességek fejlődésében.
Megállapították azt is, hogy a képernyő előtt ülő gyerek „nem érzi a testét”.
A szaladgálás, kúszás-mászás, ugrándozás hiánya nemcsak testileg teszi
ügyetlenebbé a gyereket, hanem valamennyi képességét visszatartja fejlődé
sében. Újra kimondásra került, hogy a képernyő képei blokkolják a fantázia
működését, és ott okoznak pangást (a kéreg homloklebenyi részében), ahol a
világ felé forduló késztetések születnek meg, ahol tervezzük - „öntudatlanul
is” - cselekvéseinket, és ahol összerendezzük, uralmunk alatt tartjuk köz
ponti idegrendszerünk más részeinek működését.
Nem jó tehát, hogy a gyerekek a szabad játékidőben - ami egyben a moz
gás és a saját test érzékelésének kiemelt ideje is - ülnek, méghozzá a fantázia
cselekvő működését leállító képernyő előtt. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a
mesét nézik, ahelyett, hogy hallgatnák. A mese hallgatása közben a gyerek -
és ez elmerengő tekintetén is jól látszik - belső képeket készít, fantáziájában
aktív, tevékeny. Az aktív, tevékeny fantázia segít feldolgozni a külső világból
és a saját belső világunkból szerzett benyomásainkat, és segít abban a kreatív
folyamatban, amelyben az új élményeket korábbi tapasztalatainkhoz kap
csoljuk. Ez a feltétele annak, hogy létrejöjjön a megértés és a megismerés.
Ismerünk olyan óvodákat, ahol alapelv az, hogy a „rossz idő” nem lehet
akadálya annak, hogy a gyerekek óvónőikkel a megfelelő, erre a célra tarto
gatott gumicsizmákban és esőkabátokban ugyanúgy kimenjenek a szabadba,
mint bármelyik másik napon.
Megismétlem: magának van igaza. Az óvodában - akárki akármit is mond
jon - nincs helye a gépeknek, vagy még pontosabban, nincs helye a képernyő
nek.
A göttingeni kutatások egyik vezetője, Gerald Hüther azt állítja, hogy vizs
gálataik alapján egyértelműen az volna jó, ha a gyerekek az iskolaérett kor
elérése előtt egyáltalán nem kerülnének kapcsolatba a képernyőkkel, se a te
levíziókészülékkel, se a számítógéppel! (És persze nem is csak az óvodában,
hanem otthon sem.) Mert a kisgyermekkor az agyi tevékenységekért felelős,
úgynevezett neuronális háló kiépülésének fontos és kritikus időszaka. Később
nem pótolható mélységű tanulási folyamatok zajlanak ilyenkor automatiku
san és intuitív módon.
Királylány
Kisfiam elmúlt hároméves, és állandóan babázik. Pontosabban:
Barbie-val játszik. Fésüli, öltözteti, fürdeti. „Fiús"játékokat szinte egyál
talán nem játszik, sőt az óvodában a fiúkkal sem. Unokatestvérei fiúk,

velükjól tudjátszani. Csak olyan meséket szeret, melyekben hercegnők
vannak. Gyakran közli, hogy ő is ez vagy az a királylány, nézzem meg
milyen hosszú a haja, milyen szép báli ruha van rajta stb. Tiltsam a ba
bázást? Lehet-e azt pontosan tudni, hogy mikortól „kóros"?
VÁLASZ:
Nem lehet tudni - és nem kóros.
Számtalan oka lehet, ha egy kisfiú királylányt játszik, babázik, és az óvodai
fiúkkal nem játszik szívesen (de unokatestvéreivel igen).
A tiltás ez esetben semmit sem „használ” - csak „árt”. Megerősíti azokat a

vágyakat és fantáziákat, amelyeket tiltásunkkal ki szeretnénk oltani.
Mi állhat e jelenségek - esetleg, viszonylag nagy valószínűséggel átmeneti
jelenségek - hátterében?
Van-e nővére, akitől a Barbie-babát - és a babázást - örökölte? Vagy eset
leg kishúga, aki a Barbie-babát eredetileg kapta? Nővére, akit utánoz, mert
ő a nagy, rá akar hasonlítani, vagy kishúga, akinek a helyébe lépni szeretne,
„mert mindenki csak vele foglalkozik”?
Vagy egyetlen gyermek? Milyen kapcsolat fűzi édesapjához? Netán rajong
va szereti, mert a kevés időben, amit apja vele tud tölteni, mulatságos, ked
ves, nem szigorú, érzelmileg nagy biztonságot adó, „anyás”? Előfordulhat,
hogy a tudattalan fantáziában a kisfiú ilyenkor mintegy anyja helyére szeret
ne lépni, hogy ő legyen apjának egyetlen, igazi társa, a kis királylány, akiért
eljön a hős királyfi.
Megint másfajta megközelítésben: a befelé forduló, introvertált fiúgye
rekeket sokszor zavarja fiú társaik durvasága, lányokkal szeretnek inkább
játszani, és akkor már „lányos” játékokat játszanak. De ha biztonságban van
nak, mint az unokatestvérek közt, családi körben, akkor eltűnik ez a tulaj
donságuk.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a vizsgálatok szerint, a kreatív, tehet
séges férfiak az átlagosnál több nőies vonást, a kreatív, tehetséges nők az
átlagosnál több férfias vonást mutatnak. C. G. Jung magyarázata szerint, az
emberi lélek mindig,, az ősi teljességnek megfelelően, kétnemű. Csak míg a fér
fiaknál a női rész szorul a tudattalanba és a férfirész fordul a külvilág felé,
a nőknél fordítva.
Viszont a tehetséges, kreatív embereknél a tudattalan is tudat közeibe ke
rül, és innen származnak a láthatóbban megnyilvánuló nőies, illetve férfias
lelki tulajdonságok. (De hiszen már testileg sem vagyunk egyértelműen egy
neműek, legalábbis ami hormonháztartásunkat illeti; mindig megtalálhatók
bennünk a másik nemre jellemző hormonok maradványai is.)
Ha kérdése arra irányul, hogy mindez „helytelen irányt” jelez-e, vagyis

hogy ez valamiféle elindulás egy másfajta (transzvesztita, homoszexuális)
nemi identitás felé, akkor erre először azt válaszolom, hogy e fentieket nem
tekinthetjük „helytelen” csak „más” iránynak, másodszor: ilyesmi nem mond
ható ki\ A nemi érdeklődés valójában szinte a kamaszkor végéig, még úgyszól
ván pánszexuális, mindenre kiterjedő, még ha a szokások már korán terelge
tik is a gyerekeket egyik vagy másik irányban. A gyerekek szabad játékaiban
és fantáziáiban a nemek gyakorta felcserélődhetnek, szívesen választhatnak
a másik nemhez tartozó szerepet - de ennek nincs jelentősége.
Fontos, hogy mi, a szülők, lehetőleg ne aggódjunk, és a szabad játékot és
a fantázia szabadságát ne akarjuk korlátozni. (Ha mégis ezt tennénk, ezzel
korlátoznánk az értelmi fejlődést is.)
Halál és „picibabaság"
Egy szeptemberben múlt hároméves kislány és egy 16 hónapos kisfiú
büszke - é s a látszattal ellentétben egyébként nem annyira aggódós -
édesanyja vagyok, jelenleg még terveim szerint másfél évig itthon. Amiért
most írok: néhány hete a lányom az esti éneklés helyett rendszeresen azt
kéri, hogy „jó érdekeset beszélgessünk". E diskurzusok két téma köré cso
portosulnak: az emberek „picibabasága"; és a halál. „Anya, te meg fogsz
halni? És mikor halsz meg? Én meg fogok halni?" Ezek után mindenkit
végigkérdez a családban. Ilyenkorén elmondom, hogy igen, meg fogok
halni, illetve mindnyájan meg fogunk halni, de addig még rengeteg
időt töltünk együtt boldogságban és egészségben, és már mindketten

öregek leszünk, amikor erre sor kerül. Tudtam, hogy a haláltéma előke
rül előbb-utóbb, de úgy olvastam, hogy ez az érdeklődési irány négy-öt

éves korban várható. És sehol a baráti körünkben nem jelentkezett ilyen
hamar. Én általában komolyan veszem a lányom kérdéseit, és őszintén,
persze, ha lehet, viccesen is, igyekszem rájuk válaszolni. Nem szeretném,
hogy azt érezze, nem vesszük őt komolyan. A szokott természetességgel
igyekszem kezelni a halálkérdést is, de ez annyira komoly témakör, hogy

szeretném tudni, pszichológusszemmel, merre keresendő az arany kö
zépút. Nem akarom őt egyelőre teljes mértékben tájékoztatni az elmúlás
mibenlétéről, ugyanakkor elbagatellizálni sem szeretném a témát. Vívó
dásomra rátett egy lapáttal a halottak napja is. Szerettem volna kivinni
nagyszüleimhez a temetőbe, de a túl sok, esetlegesen felmerülő kérdés
miatt, végül letettünk róla. Eddig, ha temető mellett mentünk el, és meg
kérdezte, mi az, csak ennyit feleltünk: temető, de nem magyaráztuk el.
Ha napközben már nemegyszer megkérdezte, „hogyan fogok ebédelni,
ha meghalok?" (azt feleltem, sehogyan, mert a halottak alszanak), akkor
mit szólna ahhoz, hogy a holtak a temetőben fekszenek? (Miben? Ko

porsóban, urnában? Urnában hogyan alszanak? - és így tovább). Lehet,
azt fogja mondani, hogy én kombinálok túl sokat a felnőttagyammal,
de sajnos nem tudom beleélni m agam egy hároméves világába e téren.
Nem tudok semmi olyan momentumot felidézni, amire visszavezethet
ném a halál iránti ilyen élénk, és ilyen korai érdeklődését. Nem költöztünk,
nem halt meg senki... Egyetlen új dolog az életében az óvoda, ahová

viszont szeretjárni. Mi lehet a háttérben? Hogyan kezeljük minél termé
szetesebben és korának megfelelően ezt a kérdést?
VÁLASZ:
Én kislánya két kérdését, amiről beszélgetni szeret, összekapcsolnám: az
emberek „picibabaságát” és a halált. Hogy nincs semmi „új” az életében
az óvodán kívül? Én elég újnak gondolom a kisöccsét, még ha m ár 16 hó

napos is.
Az első gyerekek, „trónfosztásuk” után, miközben szeretik is kistestvé
rüket, és szüleiket lélekben utánozva a családhoz tartozónak tartják és ér
zik, másrészt, ha olyanok, hogy szabad folyást engednek érzelmeiknek, és
az érzelmek nyomán kibontakozó képzetáramlásnak (és ezt a környezet is
lehetővé teszi számukra, nem szidja őket össze, nem kötelezi őket arra, hogy
a kistestvért csak szeretni lehet), gyakran vetik fel, hogy a kistestvért esetleg
ki kellene dobni az ablakon, a kukába kellene dobni, vagy a hídról bedobni a
Dunába... Ilyenkor persze nem helyes azt mondani, hogy „te kis Káin, megöl
néd a testvéredet?” - hanem például azt kell mondani, hogy „Lacikám, téged
sem dobtunk ki az ablakon, ő is a mi gyerekünk, őt se dobjuk ki...”
Mindezt csak arra mondom el, hogy közismert a féltékeny testvér halál
kívánása, ami aztán bűntudatot kelt, és izgató kérdéssé válik. Hogyan? Pri
mitíven próbálom reprodukálni: „miközben én a testvérem halálát kívánom,
lehet, hogy anyukám hal meg, és itt hagy engem egyedül - még jobban itt
hagy, mint eddig a testvérem m iatt ” Vagy éppen: „Én halok meg!” Termé
szetesen ezek a képzetek nem tudatosak, nem megfogalmazhatóak a gyerek
számára - és a beszélgetés oldja a belőlük fakadó feszültséget.
Egyébként a halálról beszélgetve - ahogy erről már sokszor szó volt - csak
az a fontos, hogy ne idézzük fel a „mindennek végleg vége”hangulatot, mert ez
az, amit a gyerek nem érthet meg. Hazudjunk? Szó sincs róla. Saját felfogá
sunknak megfelelően, ahogy maga is ír róla, beszéljünk arról, hogy a halott
„átváltozik”. Mint a mesében. A hívő arról beszélhet, hogy a lélek levetette
a testét, mint egy ruhát, és „majd találkozunk” vagy „újjászületünk” - kinek-
kinek a hite szerint. A materialista is mondhat igazat a gyerek számára fel
fogható módon - hiszen testünk visszaváltozik vízzé és ásványi anyagokká,
visszakerülünk a természet nagy körforgásába; felhő, eső, patakok - illetve
növények építhetik testüket testünk anyagaiból, mint a népballadákban,
ahol az elhalt szeretők sírján két liliom, sarjad ki, és összefonódik... A kép
költői, de nem hazug. Anyagi realitása van. És az efféle átváltozásokat a gye

rekek nagyon értik.
Helyes, hogy nem vitték ki kislányát a temetőbe, és igaza van, hogy a gye
rek nem kérdezne olyan konzekvensen, ahogy a szorongó felnőtt elképzeli.
De például az, hogy a halott a föld alatt fekszik, szükségtelen, és nehezen
feldolgozható képzet ebben az életkorban.
Maga az a tény, hogy a gyerek számára fontos felnőtt - ez esetben maga és
nyilván a család többi tagjai - megérti (vagy akárcsak érteni véli, és ezzel fel
oldja) a gyereket szorongató kérdéseket, segít! A gyerek megérzi, és ez megnyug
tatja őt! Anélkül, hogy beszélnénk róla! Isten őrizz! Természetesen nem kell
azt mondani - még ha most nekem el is hitték véletlenül -, hogy „kislányom,
téged azért foglalkoztat annyira a halál, mert...” Beszélgetünk - ahogy ő ezt
helyesen, és öngyógyítóan kéri - és mesélünk (a saját hitünk és meggyőződé
sünk szerint) ebben a beszélgetésben.
Türelemmel, és ha kell, mindig újra.
A „picibabaságról” pedig elmondanám, hogy mennyi gonddal jár; és hogy
milyen jó, hogy ő már ilyen nagy és ügyes, és segít nekem... Mesélnék, ha kér
dez, az ő „picibabaságáról” is. És végül: tudnom kellene, hogy bár az óvodát
szereti, féltékenységét megnöveli, hogy maga otthon van a picibabával, míg
ő az óvodában.
Elválás...
Négyéves kisfiam óvodai barátnője, legfőbb és szinte egyedüli játszó
társa, a nyáron másik városba költözik. Hogyan kezeljük, dolgozzuk

fel a kislány hiányát? Zsolti és Bori már a bölcsődében is egy csoport
ba jártak. Egészen meglepően jó közösség alakult ki a csoportjukban
(egy év eltelte után is vannak bölcsis találkozók, ahol szinte az ösz-
szes kis csoporttárs megjelenik), mégis a két gyerek a bölcsi végére
egészen egyértelműen már főként egymással játszott. Zsolti kedves,
remek fantáziájú, kiválóan játszani tudó kisfiú, aki azonban még
mindig inkább a felnőttekkel érzi jól magát. (Biztos kitalálta: csak egy
pár hónapos kistestvére van.) Az óvodában Borin kívül talán még
egy, szintén a bölcsis csoporttársak közül kikerülő kislánnyal hajlan

dó játszani. Ha ők nincsenek ott, akkor inkább saját világába vonul
vissza, és eljátszik egyedül. A barátságukat (szerelmüket?) az óvó né
nik is észrevették, és tiszteletben tartják. Érkezéskor az az első, hogy
megnézik, megjött-e már a másik. Nemegyszer hangzottak el otthon
is olyan mondatok, mint „Milyen jó lenne, ha Bori látná, hogy mivel
játszomI" vagy az ablakon kinézve „Ott repült el a fa mellett Bori,

angyalka volt". Többször előfordult az is, hogy Bori felhívott minket
egy-egy hosszabb betegsége alatt, mert már hiányzott neki Zsolti.
Szerencsére a költözés a hosszú nyári szünetre esik (hála Bori gondos

kodó szüleinek). Kérem, segítsen, hogyan tudunk segíteni Zsoltinak
feldolgozni a változást! Tegyünk-e úgy, mintha Bori nem is létezne a

továbbiakban? Vagy inkább tartsuk velük a (telefonos) kapcsolatot?
El kell-e búcsúzni? És ha igen, hogyan? Esetleg egy kis ajándékkal bú
csúzzanak el egymástól?
VÁLASZ:
Óvodai barátságok, óvodai szerelmek...
Sokszor tapasztaljuk, hogy amikor - általában költözés m iatt - a gyerekek
elszakadnak egymástól, közel sem akkora az „átélt veszteség”, mint ezt vár
nánk. Általában érvényesül a régi szabály: a kisgyerekek, az óvodások kap
csolata, akármilyen személyre szólónak látszik, „ad hoc”, vagyis alkalmi,
könnyen változó, átmeneti. Persze mindig vannak kivételek, és lehet, hogy
Bori és Zsolti kapcsolata éppen a kivételek közé tartozik.
És a felnőttek? A szülők? Mennyire vannak benne esetleg öntudatlanul is,
a kapcsolat jellegének kialakulásában-kialakításában?
Hiszen ha arról ír, hogy már a bölcsődében meglepően jó közösség ala
kult ki a gyerekek között, amit az is jelez, hogy egy év eltelte után is vannak
„bölcsis találkozók”, akkor joggal feltételezhetjük, hogy ezeket nem a volt
bölcsődések szervezik, és hogy ezekre változatlanul a szülők viszik a gyere
keket.
És ez persze így van jól. Ez a természetes. Csak tudnunk kell róla, hogy
minél kisebb a gyerek, annál közvetlenebbül veszi át szülei hangulatát, ér
zésvilágát (sőt mondhatnám: képzetvilágát...) - persze ha jó, ha jól működő
érzelmi kapcsolatban állnak.
Semmiképpen nem gondolom, hogy úgy kéne tennünk, mintha „Bori nem
is létezne a továbbiakban”. Bori létezik, Borival lehet telefonon beszélni, eset
leg lehet nyári látogatást szervezni - kölcsönösen -, és lehet szomorkodni,
vagy ha kell, lehet sírdogálni is (erre nem hiszem, hogy sor kerülne, hacsak
a szülők nem váltják ki azzal, hogy szorongva nézik gyereküket, nem sírja-e
el magát). Mindebből következik, hogy persze, lehet a telefonos kapcsolatot
tartani, ha valamelyik gyerek ezt kéri, akarja. Elköszönni is lehet, hiszen
Boriék utaznak, lehet akár utánuk integetni, tudva, hogy majd beszélünk, és
majd egyszer találkozunk...
De azért ennél nagyobb hangsúlyt nem adnék a búcsúzásnak, és nem nyúj
tanám el. Ajándék? Szerintem ajándék nem kell, de ha valamiféle kedvenc
tárgyukat kicserélik egymás között, hogy ezáltal „legyenek o tt” a másiknál,

ennek nem állnék útjába.
Rosszul fogja...
A kisfiam novemberben múlt hatéves, a következő szeptemberben
kezdi az iskolát Nagyon szeret rajzolni itthon is és az óvodában is. És
nagyon izgalmasakat rajzol. Az óvónők felhívták a figyelmemet, hogy
rosszul fogja a ceruzát, és valóban, gyűrűs-, középső és mutatóujjával

fogja közre. Őt is mindig figyelmeztetik, emiatt egyre többszörjön haza
rosszkedvűen, mert nem tud úgy rajzolni, ha helyesen fogja az íróesz
közt. Próbáltam már vastag tollakat, ceruzákat a kezébe adni, de ő leg
inkább vékony fekete filctollat szeret használni. Félek, hogy ha rosszul
rögzül az írószer fogása, azt az iskolában nagyon nehéz lesz kijavítani.
Félek, hogy ha folyton beleavatkozunk a felhőtlen alkotásba, elveszti a
lelkesedését, pedig annyira leköti a rajzolás, olyan fontos ez az életében.
Kell őt nekem is figyelmeztetnem, vagy beszéljem meg az óvónőkkel,
hogy ők is hagyják? A férjem is „rosszul" fogja a tollat, de ez sosem oko
zott nehézséget neki az alsó tagozat után. Lehet ez „genetikus"?
VÁLASZ:
Igen, sajnos „azt szeretjük”, „mi”, „szakemberek”, ha a gyerek, mire iskolába
megy, „helyesen” fogja a ceruzát. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy
a „helytelen” fogásra a gyereket figyelmeztetgetni nem kell} nem szabad. Sem

az óvodában, sem otthon. A jókedvű, szenvedélyes, tehetséges rajzoló pedig
különösen úgy fogja az íróeszközét, ahogy akarja.
Igen, jól gondolja, egy életre el lehet venni a kedvét a rajzolástól az ilyen és
ehhez hasonló kényszerekkel, erőltetéssel. (Láttunk már ilyen eseteket, és
ismerjük azokat a nagyhírű művészeket is, akik nemcsak, hogy balkezesek
voltak, de a legsajátosabb íróeszköz- (és ecset-) fogásokat alkalmazták. Nagy
sikerrel!)
A „rosszul” rögzült írószerfogást valójában az iskolában sem kellene kijavíta
ni, ha egyébként biztos, és nem akadálya - mint ahogy nem szokott az lenni
- a szokásos betűvetésnek.
Kitűnő fejlesztő pedagógus kollégánk is így fogja az íróeszközt, és ebből
semmiféle problémája nincs!
Ha valaki, mind a fentiek ellenére mindenáron azt ambicionálná, hogy a
gyerek legalább próbálkozzon a „szabályos” ceruzafogással, akkor ehhez kü
lönböző, papír- és írószerboltokban kapható játékos eszközök állnak rendel
kezésére.
Ilyen például a „háromoldalas” ceruza vagy az a csúzlifa alakú toll, amelyet
a gyerek úgy fog, hogy átdugja mutatóujját a két szár alkotta V betűn...
Közismert egyébként, hogy az óvodások és kisiskolások kézfeje még nem
érett a „szabályos”, „háromujjas” ceruzafogásra. Ha így fogják az író-rajzoló
eszközt, fogásuk nem lesz biztos, mozgásuk nem marad lendületes... A régi elemi
ben akár ökölre is foghatták a gyerekek kezdetben a legvastagabb kék vagy
piros „postairont” hogy aztán a kiterített újságpapíron egészen nagyban fir
káljanak, „kerekítsenek” vele. A Waldorf-óvodákban és -iskolákban nem is
adnak henger alakú íróeszközt a kisgyerek kezébe, hanem egy kis téglács-
kát kap, melyet hüvelykujjával másik három vagy négy ujjához szorít. Ez a
mozgást felszabadulttá, könnyeddé és lendületessé teszi. A téglácskák telített
színűek - mert ez felel meg a gyerek életkorának és méhviaszból készül
tek. (Azért méhviaszból, mert az nem „hűti le” a gyerek ujját, ujjbegyét, mint
a többi íróeszköz, mivel „szigetel”, és ilyenkor még jelentősége van az ujjak

„akadálytalan” vérellátásának...)
A modern pszichológia zürichi, 16 kötetes enciklopédiájának két vaskos
kötete foglalkozik a modern ismeretek lehetséges következményeivel a peda
gógiában. Itt olvashatunk arról, hogy úgy tűnik, csak a Waldorf-intézmények
felelnek meg azoknak a követelményeknek téglácskáikkal, amelyek a gyerek
kézfejére és kisgyerekkori rajzolására vonatkoznak.
Nem mondhatunk tehát mást, mint hogy megismételjük, ne gyötörjék a
gyereket se otthon, se az óvodában ezzel a szabályozással, ezzel a szoktatással.
Nincs jelentősége a későbbiek szempontjából sem ennek a „rossz” fogásnak, ez
egyéni jellemző, és ha így jól rajzol, és őt ez nem zavarja, akkor hadd csinálja
így-
Hogy ez „genetikus”-e vagy sem, erre nem tudok válaszolni. Azt viszont
nagyon valószínűnek tartom, hogy nem egyszerű utánzásról van szó. (És
lám, férjének sem okozott ez semmiféle nehézséget az alsó tagozat után - és
ott is nyilván csak azért, mert erőnek erejével át akarták szoktatni.
Iskola?
Klárikánk augusztus 12-én lesz hatéves, tehát évvesztesnek számít a
mostani szabályok szerint. Eddig nem foglalkoztunk az iskolakezdéssel,
mivel úgy gondoltuk, a szabályozás miatt neki még egy évet az oviban
kell maradni. Viszont a napokban felmerült az óvó néni és más, Klárit
ismerő pedagógusok részéről, hogy iskolaérett, maximális felmérőt „írt"

az oviban, ha mi, a szülők kérjük, mehet iskolába. Emiatt vagyok ta

nácstalan, nem igazán tudom, mi lenne a helyes döntés. Klári nagyon
nagy növésű kislány, már most úgy néz ki, mint egy alsós általános isko
lás. Nagyon szeret „tanulni", a testvére házi feladatait ő szeretné m eg
csinálni, imád „olvasni" a bátyja olvasókönyvéből, sok betűt ismer már,
jól számol, szépen rajzol. Az óvó néni szerint fegyelmezett, összeszedett,
komoly kislány. Viszont nagyon szégyellős. Nem mindig, elsősorban ak
kor, ha én isjelen vagyok. Az ovis ünnepségeken nem áll ki a többiekkel,
a farsangon nem mutatja be a jelmezét (mert egyedül ki kellene állni

a 35 fős csoportban középre...), idegenek előtt úgy viselkedik, mintha el
vitte volna a cica a nyelvét. Ismerős közegben, és ha én sem vagyok je

len, cserfes, irányító típusú kislány. A kisebbekkel szeret „anyáskodni", az
óvodai csoportjában van egy autista kisfiú, akinek nagyon sokat segít
mind a foglalkozásokon, mind a közös játékban, mind az olyan alap
vető dolgokban, mint az öltözködés, fogmosás stb. A testvérével na
gyon szeretik egymást, persze a szerintem normális testvérviták köztük
is jelen vannak. A jelenlegi ovis csoportból 9-en maradnának a mos
tani óvó nénivel, és kiscsoportosokkal bővülne a mostani csapat. Klári

barátnői mind maradnak még az oviban. Az óvó nénit nagyon szereti
- aki szintén hihetetlenül jó pedagógus, mindenkinek ilyen óvó nénit
kívánok, Tominak is ő volt 4 éven át a nevelője, fejlesztő pedagógus is,
imádja a gyerekeket és viszont. Tanácstalan vagyok. Mint mindenki,

én is a legjobbat szeretném a gyermekeimnek, de nem tudom, ebben
az esetben mi lenne a helyes döntés.
VÁLASZ:
Amikor az úgynevezett rugalmas iskolakezdést bevezették Magyarorszá
gon, ez azt jelentette, hogy a „nyári” gyerekeket már nem „kellett” beíratni.
A hatodik év betöltésének határideje augusztus 31-től május 31-re változott.
De másrészt ez a szabályozás lehetőséget adott arra is, hogy az október 31-ig

hatodik életévüket betöltött gyerekeket be „lehessen” íratni, ha a szülő ezt
kéri, és a nevelési tanácsadó szakembere ezt a kérést - az óvodai vélemény
felhasználásával is - szakmailag, a gyerek érdekét mérlegelve, megerősíti.
Tudnunk kell, hogy az ötödik életév körül jelentős gondolkodásbeli, szelle
mi érést tapasztalhatunk nemegyszer a gyerekeknél, és ilyenkor esetleg arra
gondolunk, hogy miért ne mehetne máris iskolába. De az esetek jelentős ré
szében nincs igazunk, mert valójában rohamosan okosodó kisgyerekünknek
legfejlesztőbb tevékenysége még mindig a szabad játékl
Tudnunk kell arról is, hogy nemegyszer előfordul manapság, hogy iskolák
vagy önkormányzatok enyhe - vagy kevésbé enyhe - nyomást gyakorolnak
az óvodákra, hogy küldjenek iskolába minél több gyereket (mivel a gyerekek
száma csökken, és ez veszélyezteti az iskola és az ott dolgozók egzisztenciá
ját). Ilyen esetekben is azonban kizárólag a gyerek mindenekfelett álló érdeke
lehet a döntés alapja.
A nyári gyerek természetesen nem évvesztes, hanem évnyertes, még egy
évet nyert a számára legfejlesztőbb szabad játékra, kötetlen mozgásra, nö
vésre, pihenésre!
Ami most már Klárit illeti: a leírtak alapján ő jó példa arra, hogy a döntés
mindig csak egyéni lehet, nagyon nagy a gyerekek közötti eltérés abban, hogy
mikor milyen gyorsan fejlődnek testi és lelki értelemben egyaránt. (Fontos
tudni, hogy ez semmiféle „minőségi” különbséget nem jelent a gyerekek kö
zött. Például: vannak korán fejlődő és későn érő „tehetségesek”) A leírtak
alapján én arra gondolnék, hogy Klárinak feltehetőleg érdemes lenne meg
kezdenie az iskolát, ha ez az iskola jó, gyereknek valói Arról ugyanis még nem
beszéltünk, hogy a mai megszaporodott felmentéseket az is indokolja, hogy
nagyon gyakran előfordul, hogy a gyerekhez szabott, a gyereket jól ismerő
óvodából a gyerek egy „tananyaghoz szabott”, az ő szükségleteivel nem tö
rődő (mert azokat nem is ismerő) iskola karjaiba fut. Tisztelet a kivételnek!
De ha a levélben leírt nagyszerű óvónő is az iskolát javasolja Klárinak, s ezzel
a Nevelési Tanácsadó szakembere is egyetért, és végül, mérlegelés után az

anyai intuíció is egyet tud ezzel érteni, és sikerül megtalálni a nagyszerű, nem
siető tanító nénit (vagy bácsit), esetleg Klári óvónőjének javaslatára - akkor:
menjen!
(Én azon még eltöprengenék, hogy ha Klári barátnői mind ott maradnak
az oviban, és nem találok olyan első osztályt, ahol a mostani óvónő tanítónő
párját meglelem, vajon ne maradjon-e mégis...)
Még egy szót az ünnepségekről. Az óvodásnak nem kell „bemutatnia jelme
zét”, nem kell egyedül kiállni a középre, semmilyen módon nem kell „szere
pelnie”, ha nem akar...
Mikor? Hová?
AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL
Kétpetéjű ikreink (egy kisfiú és egy kislány) idén mennek, mennének
elsőbe. Februári születésűek, most töltik be hatodik évüket. Sok kérdés
merül fel, legalább négy. Az első: menjenek-e? Vagy várjunk még egy
évet? Am úgy értelmes és jól fejlett gyerekek, de van, aki azt mondja,
hogy a mai első osztályos követelmények miattjobb, ha később men

nek. Nagyon szeretnek játszani, az igaz, és nagy a mozgásigényük.
A második kérdés: tőlünk 23 kilométerre működik egy olyan iskola,
amelynek a gyerekbarát pedagógiai elveivel mi egyetértünk. Nálunk

csak önkormányzati, hagyományos iskolák vannak, három. A? iskolák
elég poroszos szelleműek, a szülők sokat panaszkodnak, de van egy
kétjó tanító néni, akit viszont dicsérnek. Hova vigyük a gyerekeket? Mi

alapján döntsünk? Ha egyszer beadtuk őket, hagyjuk ott őket nyolc
évig? Vagy váltsunk? Negyedik, hatodik után? A harmadik kérdés: egy
osztályba adjuk a gyerekeket? Van, aki ezt a kérdést meghallja, és már
is szörnyülködik, hogy hát persze, hogy is jut ilyesmi az eszünkbe, ha
egyszer ikrekről van szó, de azt is hallottuk, hogy talán éppen az ikrek
nek jó, ha külön tanulnak. Mi az igazság? Ők am úgy elég önállóak...
És végül: tagozatos iskolába, osztályba adjuk-e őket?
VÁLASZ:
Hogy a gyerekek menjenek-e iskolába, erről legtöbbet a jó óvónők tudnak
mondani (feltéve, hogy nem parancsolt rájuk az önkormányzat, törvénytele
nül, hogy senkit nem szabad visszatartani, felmentésre javasolni, mert kevés
a gyerek az iskolában...).
A jó és szabadon döntő óvónőkkel együtt a szülők tudhatják a legtöbbet er
ről. Igen, igaz, hogy a mai - nem a törvényben előírt! - első osztályos követel
mények nem éppen az életkorhoz szabottak, helytelenül és szakszerűtlenül
siettetik az írás-olvasás tanulást, netán stopperórával mérik az olvasás vagy
a számolás gyorsaságát - ami minden szakmai ismeretünkkel ellentétben áll
-, de azért ez nem általános.
Persze, hogy nagyon szeretnek játszani, és nagy a mozgásigényük, és ez
nyolc-kilenc éves korukig csak nagyon lassan változik, módosul, hiszen az
iskolába óvodások mennek és nem iskolások. Ezért a jó első osztályokban
sok játékra van lehetőség, sok mesét hallanak a gyerekek, és sokat mozognak
kötetlenül - nem „tornaórán”! - a szabad levegőnl
Ami a második kérdést illeti: azt hiszem, jól érzékelik, hogy a 23 kilomé
ter - ami napi 46 kilométer utazást jelent! - kicsit sok egy kis elsősnek. Igen,
az lenne a jó, ha a közelben járnának iskolába, és persze jó tanító nénihez.
Remélem, a három iskola egyikében csak találnak ilyet. Itt is azt mondom,
hogy nagyon nagy a különbség az első-másodikos és a harmadik-negyedikes
között. Ha nem kell szorongani a tanító nénitől, akkor mindenképpen a kö

zeli iskola a jó, még abban az esetben is, ha aztán harmadiktól mégiscsak a
távolabbi mellett döntenek.
A legjobb lenne: nagyon jó tanító nénihez járni minél tovább (miközben egyre
több szaktanár is becsatlakozik a napi munkába). Ha jó iskolát találtam, én
természetesen ott hagynám a gyerekeket nyolc évig (mi így is tettünk gyere
keinkkel), nem rángatnám őket negyedik vagy hatodik után.
Egy osztályba vagy kettőbe?
Igen, jól hallották, gyakran javasolják a szakemberek, hogy az ikrek külön
csoportba, másik osztályba járjanak, különösen, ha nagyon határozottan lát
ható, hogy az ikrek egyike erőteljesen domináns, míg a másik visszahúzódó.
A tapasztalat szerint az ilyen helyzet nem javul, ellenkezőleg, egyre „romlik”.
A domináns iker egyre dominánsabb, a visszahúzódó egyre visszahúzódóbb
lesz. Míg viszont, ha külön csoportba kerülnek, ez a helyzet megváltozik,
és a visszahúzódó testvér is felszabadultan elindul a kibontakozás útján. Ez
hangsúlyosan persze az egypetéjű, egynemű ikreknél jelentkezik. Ha más
szempontok a maguk esetében az azonos osztályt indokolják (például csak
egy igazán jó tanító nénit találtak), akkor az ő esetükben, ha mint írja, elég
önállóak, ez a megoldás sem vethető el.
Ami pedig a tagozatos iskolát és osztályt illeti: tudom, hogy az iskolák a
gyerekekért vívott küzdelmükben egyre több ilyennel csábítgatják a szülő
ket, de meggyőződésem, hogy a gyerekek javát a nem tagozatos, heterogén
osztályok szolgálják igazán.
Kinek az érdeke?
Iker kislányokat nevelek egyedül. Tavasszal születtek, március 31-én, 37.
hétre, 7/9-es Apgar-értékkel, légzési elégtelenséggel. Szülés közben az
én keringésem összeomlott, ami rendkívüli módon megviselte testemet,
lelkemet, és így persze őket is. Mindezért egyértelműen úgy terveztem,
hogy majd hetedikévüket betöltve mennek iskolába. Hallottam, hogy az
óvodák nagy részében például ott is, ahol az édesapjuk él, természetes,
hogy megkérdik a szülőt, hogy mikor akarja iskolába küldeni a gyerekét,
és a mienkhez hasonló esetekben mindig támogatják, hogy hétévesen

menjenek iskolába a gyerekek. Az én két kislányom közül az egyik, akit
másodikként emeltek ki, sokkal lassúbb, nem figyel a legrövidebb mesé

re sem, merengő, álmodozó. Az óvodában mind e fentiekre hivatkozva
is mondtam, hogy azt szeretném, ha gyerekeim még egy évig itt m a
radhatnának. Meglepetésemre az óvoda nem értett egyet, elküldtek a
nevelési tanácsadóba. Itt nagyobbik lányom, Magdi, jól „vizsgázott",
míg Bettiről kiderült, amit úgyis tudtunk. A szakemberek hozzátették,
hogy szövegértési és más problémái is vannak, a fejlesztő pedagógus a

mozgásában is talált elmaradást (kúszás-mászás kimaradása, csecse
mőreflex megléte). Azt tanácsolták, hogy magánúton járjunk fejlesz
tésre. Legnagyobb meglepetésemre, mindennek ellenére, kiállították az
iskolába küldő javaslatot, és még az is elhangzott, hogy ha Betti nem

bírja, majd megismétli az első évet. Felkerestem egy alapítványt, hogy
fejlesszék a gyerekeket, és itt a vizsgálatok után, írásos szakvéleményt
kaptam, mely azt tartalmazta, hogy a gyerekek semmiképpen ne kezd
jék meg az első osztályt idén. Az írásos szakvéleménnyel visszamentem
a nevelési tanácsadóba (akik tulajdonképpen ugyanazokat állapították

meg, mint az újabb vizsgálat), és kértem, hogy változtassák meg javas-
latukat, hogy a gyerekek még egy évig az óvodában maradhassanak.
Nem tették. A kerületi jegyzőhöz irányítottak, aki nem fogadott. Egy le
velet adtam le részére. Ezt ő továbbította a művelődési osztályra, akik
ismét a nevelési tanácsadótól kértek véleményt. A nevelési tanácsadó
vezetője elmondta nekem, hogy „nem annyira súlyos Betti problémája,
bírni fogja az első osztályt; ő nem írhat mást". Közben hallottam, hogy a
kerületi polgármester határozottan utasította az ovikat, h ogyne tartsa
nak ott „túlkoros" gyereket. Megírtam kérelmemet, de félek, újra negatív
lesz a válasz. Mit tehetek? Van-ejogszabályi alapom a maradásra? Több
mint öt hete tart ez a harc, de nem tudom elfogadni, hogy a szülőnek
nincsenekjogai gyermekei beiskolázásával kapcsolatban...
VÁLASZ:
Amiről ír, az a magyar törvények nyílt semmibevétele. A magyar törvények,
ahogy erre már sokszor kellett hivatkoznunk, tartalmazzák a gyermek jo
gairól kötött nemzetközi Egyezményt, amely kimondja, hogy minden intéz
ménynek, hivatalnak és hatóságnak, minden gyermeket érintő intézkedésében,
a gyermek mindenekfelett álló érdekéből kell kiindulnia!
Ha semmiféle kórelőzmény nincs, akkor is áll az a szabály, hogy amennyi
ben a gyermek még csak a hatodik életévét tölti, az óvoda (a szülővel egyet
értve), saját hatáskörben felmentheti a gyereket a beiskolázás alól! Ha pedig
koraszülött ikrekről van szó, ráadásul március 31-i születési dátummal, és
az egyéb születéskori körülményekkel - a felmentés teljesen egyértelmű! Ha
valamilyen rejtélyes okból az óvoda ezzel mégsem ért egyet, akkor a nevelési
tanácsadó kötelessége a fentiek alapján a szülő kérésére a felmentést javasolni.
Sajnos, mégsem ez történik sokszor manapság, a maga esete nem egyedül
álló.
Az önkormányzatok megfeledkeznek törvényi kötelességükről, hatáskö
rüket túllépve olyasmikre utasítják az óvodákat, és úgy látszik, most már
a szakmai intézményt, a nevelési tanácsadót is, amire semmiféle kompetenciá

juk nincs, és ami nyíltan a gyerekek érdekeinek semmibevétele.
A gyerekek érdeke ugyanis, egyértelműen a felmentés - Betti esetében fejlesz
téssel együtt. Csak azt nem értem, miért magánúton kell erre a fejlesztésre
járnia, hiszen a nevelési tanácsadók feladata többek között ennek a fejlesz
tésnek a biztosítása. Valószínűleg arról van szó, hogyha ők felvállalnák a fej
lesztést, akkor túlságosan nyílt ellentmondásba kerülnének önmagukkal.
Miért „érdeke” az önkormányzatnak, hogy a gyerekek ne maradjanak az
óvodában, hanem menjenek az iskolába? Többek között azért, mert kevés a
gyerek, félő, hogy iskolai osztályokat kellene bezárni, csökkenne a központi
normatíva. Míg viszont az óvodák fenntartása drága, itt az állami normatíva
kisebb. Az iskolák általában jobb érdekérvényesítők az önkormányzatoknál,
mint az óvodák (és mint a nevelési tanácsadók).
És még valami: a jegyzőnek nincs joga a művelődési osztályhoz küldeni a
kérelmet, neki egy másik nevelési tanácsadó szakvéleményét kellene, kellett
volna beszereznie.
Javasolom, hogy mindenki, akit ilyen vagy ehhez hasonló sérelem ér, for
duljon az Oktatási Jogok Biztosához, Aáry Tamás Lajoshoz, akinek irodája az
Oktatási és Kulturális Minisztériumban található.
.fejezet
Cinkosság
A gyerek iskolába megy.

Ha szerencséje van, nagyszerű tanító nénihez kerül, akit igazán szerethet.
Mert az iskolába lépő gyerek készen áll arra, hogy most már a csa
ládon kívül álló valakit is megajándékozzon szeretetével, bizalmával.
(Persze ilyen volt, ilyen lehetett már a jó óvó néni is, de ő még szinte a
családba tartozott... és: az óvodában a gyerek számára - a vizsgálatok
tanúsága szerint - mégiscsak az a legjobb, hogy „anya értemjön!")
Most elkezd növekedni a külvilág felé fordított érdeklődés - és ezzel
élhetne az iskola, ha tudna.
Akár sikerült megtalálni a szeretni való tanító nénit, akár nem, a gye
rek számára rendkívül fontos, hogy iskolába lépéskor érezze, „azén csa
ládom itt van mellettem, mögöttem, és mindig megvéd engem a külvilág
gal szemben, akármi történik is..." (Igen, akkor is, ha különben nem ért
egyet azzal, amit a gyerek tett vagy mondott! A külvilággal szemben
akkor is teljes védelmet biztosít ez a család, ez a szülő - és a dolgot
majd külön „rendezi le", családon belül.)
Ebben az is benne van, hogy a szülő nem hiszi el, hogy gyereke, akit ő
eddig okosnak látott - sokszor az óvodával, óvónőkkel együtt - mégis
csak „buta" lenne, „gyengébb képességű", „63%-os".
És, egy még szörnyűbb mondás: a szülő cinkostársul kellene, hogy
kínálkozzon a tananyag-központú, ál-teljesítményt hajszoló iskola által
támasztott nehézségek leküzdésében. Sápadt a fáradtságtól a gyere
kem? Megkérdezem: „nem akarsz itthon maradni két-három napra? Pi
hennél, olvasgatnál, az utolsó délutánon moziba is elmehetnénk..." - Per
sze, ha ez megoldható, ha van otthon valaki, nagymama vagy szom
szédasszony. ..
A gyereknek kezdettől fogva azt kellene éreznie: az iskola aző dolga;
a szülő persze, ha a gyerek ezt kéri, segít, de nem ellenőrizi
De jó volna, ha a mai iskolában is lehetne rossz tanulónak lenni, mint a
boldog eötvösi időkben, a régi, első világháború előtti magyar iskolák
ban, és ebből nem következne, hogy a gyerek „nem tanulhat tovább".
Lehetne rossz tanulónak lenni, ahogyan az volt számos nagy ember -
Petőfitől Edisonon át Churchillig.
A demokráciában tanszabadság van. Ez azt kellene, hogy jelentse,

hogy aki elvégez egy előző iskolafokozatot, akármilyen eredménnyel
(akár szín elégségessel is!), az jogosult továbbtanulni a következő foko
zatban!
A tanulás szabadsága és a tanítás szabadsága alapvető emberi jog.
(A tanítás szabadságát csak az emberi jogok hálója korlátozhatja: nem
lehet, nem szabad például gyűlöletre nevelni...)
Megkérdezték tőlünk, hogy miért vittük alternatív iskolákba a gyere

keinket, miért engedtük, hogy odamenjenek (nagyobb korukban már
ők választottak), miért jártak Waldorf-iskolákba és az óbudai Alternatív
Közgazdasági Gimnáziumba.
Ezt válaszoltuk:
„Mert itt a gyerekhez szabják az iskolát, és nem fordítva. Nem szeretjük,
ha a gyerekünket szabják-varrják (fúrják-faragják) az iskolához, hogy bele
passzoljon. .. Olyan iskolát kérünk a gyerekeinknek, aholjól érzik magukat.
Ahol nem unatkoznak. »Felelőtlen« szülők vagyunk. Nekünk csak a pillanat
számít. Persze, mert titokban azt gondoljuk, hogy ez az iskola - a jelenben
élő iskola - készít fel a jövőre igazán. »Mi nem az életre készülünk, hanem
élünk...« - nekünk már ez az egy mondat is elég lett volna (AKG). Hát még
a »mi az ebihalak pártján vagyunk«. Tehát nem a kívülről erőszakolt »fej-
lesztés«, hanem a belülről fakadó - de elismert és megtámogatott - fejlő
dés pártján...
AZ ISKOLA ELSŐ ÉVEI
Kezdődik?
Minden szeptember kezdet - új kezdet - mindazoknak, akik 18-on innen és

túl, már és még iskolába járnak. Örömmel vagy szorongással várt kezdés?
Sokszor még azok is örülnek, akik szoronganak (esetleg utálkozva szoron
ganak), mert itt van újra: a találkozás a haverokkal! Akármilyen hihetetlen:
ezért „rossz tanulókról”, „rossz magaviseletű” (s ezért pszichológushoz kül
dött) gyerekekről is nemegyszer kiderül - szeretnek iskolába járni! Nem má
sért: a barátok miatt.
Ok már rutinos „túlélők”.
De aki most megy iskolába először? Neki vajon milyen lesz? Talál-e baráto
kat? Megtalálták-e a szülők a neki való jó tanító nénit (vagy bácsit)? Mert ha
igen: ő készen áll, hogy rajongjon érte.
*
Mit kell tudnunk a kis elsősről nekünk, szülőknek (nagyszülőknek), és mit
a tanítóknak?
Hát mindenekelőtt mindannyiunknak azt, hogy az iskolába óvodás megy.
Mondhatnám így is: az iskolába nem iskolás megy... (Hiába „iskolaérett”
a vélemények, papírok, vizsgálatok szerint...)
Az első osztályba lépő kisgyerek - bár esetleg már potyognak a fogai, és
növekedése, alakjának változása szemmel látható - még nem iskolás a szónak
abban az értelmében, amit (sajnos) a mai iskolák nem kis része elvár (elvár
na) a gyerektől. Egy olyan változóban lévő kisgyerek megy az iskolába, aki
majd az elkövetkezendő két-három évben (!) válik (válna) igazán iskolássá.
Most még nagyon sok (napi négy-öt óra) intenzív mozgásra volna szüksége a
szabad levegőn, és sokat kellene aludnia (viszonylag korai lefekvéssel, és úgy,
hogy reggel magától ébredjen fel, ne kelljen keltegetni). Most még elsősorban
játszania kellene (ahogy a jó, az igazi óvodában elsősorban szabadon játszott,
amihez szüksége volt persze a felnőtt intenzív jelenlétére és időnkénti segítsé
gére). Az óvoda - az igazi, a jó, a szakszerűen és az Alapprogram szellemében
működő óvoda - nem „az iskolára készít fel”, hanem megteremti a kisgyerek
mozgásban, játékban, mesében - és szabadon utánozható cselekvésekben
- gazdag környezetét. A jó iskola tudja, hogy hozzá óvodások jönnek, akik
két-három év alatt lesznek „igazi” iskolássá (nagy egyéni eltéréssel, és nem
is úgy, hogy az „okosak” előbb, a „butábbak” később, hanem esetleg éppen
fordítva!).
Igen, a jó elsős tanító még jól ismeri a mindennapos mese, a játék és
a mozgás varázsát, és fel is tudja idézni. (És ilyenkor megtapasztalhatja, ho
gyan csitul el az osztály, hogyan simulnak el a nyugtalanság hullámai, még
a nyugtalanító időjárási frontok betörésekor is.)
Sajnos hallunk - egészen szakszerűtlen - „felmérésekről”, már elsőben is,
már októberben is. „Mérik”, hogy elég „gyorsan” olvas-e (?!?), számol-e a gye
rek... Pedig: „Ki igen szaporán tud gondolkozni, az általában véve nem gon
dolkozik a legmélyebben, vagy csak mélyen is, pedig rendszerint a mélység
ben rejlik a való.” (Széchenyi: Döblingi hagyaték...) Aki „mélyen és lassan gon
dolkozik”, az le fog maradni mindezekben a „vizsgákban” és mérésekben...
És hallunk százalékokról - hiszen ugye „nincs osztályzás” - (elsőben több
mint 30 éve nincs!), megtudhatjuk (legkésőbb november elején), hogy 72 szá
zalékos (41 százalékos stb.) gyerekünk van. Ahogy kedvenc tanítóm mondta:
„Ez aztán a cseppentett marhaság!” Ne higgyünk neki - m ármint a százalék
ban kim utatott „eredménynek”!
AZ ISKOLA ELSŐ ÉVEI 141
Jó tanítóink (és sokan vannak) tudják, hogy ezeknek semmi értelme, tud
ják, hogy nem kell „karácsonyra” vagy akár év végére írni-olvasni, tudják,
hogy nem az a „legtehetségesebb” aki „gyorsan” és „jól teljesít” - ahogy már
utaltam rá: esetleg éppen fordítva.
A szülőkre - a kis elsősök szüleire - pedig az a feladat vár, hogy álljanak
továbbra is gyerekük mellett és mögött; lehessen tudni róluk, hogy ők minden
külvilági hántással szemben mindenkor megvédik gyerekeiket (akkor is, ha
maguk se értenek egyet valamivel, amit a gyerek csinált, de ezt majd külön
elintézik). Az otthon, a család adjon továbbra is feltétlen biztonságot, tegye
lehetővé a nyugalmat és a derűt.
Eddig minden rendben volt gyerekünkkel? És most, az iskolában az derül
ki, hogy butább, mint gondoltuk? Hogy „valami” még sincs rendben vele?
Ne higgyük el! Hallgassunk magunkra - hallgassunk védő-óvó ösztöne
inkre. (Igen: mint az egyszeri szülő mondta, maradjunk „anyatigrisek”)
A szeretet elfogulttá tesz? Ezzel a mondással egy másikat szögeznék szem
be: Az lát jól, aki szeret
*
K ezdődik?
A kis elsősöknek az volna jó, ha folytatódhatna eddigi vidám gyerekéletük
(reméljük, eddig az volt!); az öröm, a derű - és a természetes kíváncsiság
alapfeltétele az eredményes világmegismerésnek (a szó jó értelmében vett
„tanulásnak”, a képességek kibontakoztatásának).
Év eleji intés
Az iskolások körében egyértelműen azt tapasztalom, h ogy hiába az
iskolának, a „Waldorf-szellemiségnek" bármiféle törekvése, a gyere
kek 99 százaléka („a kor szellemében") szoros - és távolról sem gyü
mölcsöző - kapcsolatot ápol televízióval, filmmel, számítógéppel a

Waldorf-iskolákban is. A z osztálytanítók kötelességtudóan újra és
újra nekifutnak, próbálnak meggyőzni szülőt és gyereket, mindhi
ába. Én úgy látom, a puszta tagadás nem segít (honnan tudná a
tanító néni, milyen jó a számítógéppel lövöldözni, mikor nyilvánva
lóan sosem próbálta, gőze sincs az egészről?), struccpolitika. Mára
a minket körülvevő világ akkora szeletét járja át a „média", h ogy a
gyerekek nem tudnak és nem is akarnak nem tudomást venni róla.
Mégis, mit tehetünk, ha a tagadás nem működik? (Mint ahogy én

úgy látom, nem működik és nem is működhet.) Hiszem, hogy m eg
taníthatjuk a gyerekeket védekezni, megmutathatjuk nekik, hogy
hogyan, milyen eszközökkel, módszerekkel manipulálják őket ezek
az eszközök, és h ogy hogyan lehet ezeketjól, értelmes m ódon hasz

nálni, kihasználni. Ezzel - azt gondolom - hatalmas (önvédelmi)
fegyvert adnánk a gyerekek kezébe, elveszítené a varázsát mindaz,
aminek a varázsa ellen most úgy küzdünk, hogy megpróbáljuk leta
gadni, hogy varázsa volna, és ezáltal magukra hagyjuk a gyerekeket.
(Nem egyszer, nem kétszer néztem végig, hogy milyen felszabadult
örömmel, magabiztossággal tölti el a gyerekeket az a felismerés,

hogy „nahát, ez ilyen egyszerű, ezt én is meg tudom csinálni...")
Mit tehetünk? Kíváncsian várom válaszát.
VÁLASZ:
Waldorf vagy nem Waldorf, a tévé, a számítógép, a képernyő (és a rajzfil
mek!) témája mindig újra előbukkan a mindennapi szülői küzdelemben - és
a kutatók vitáiban is, melyekből azonban viszonylag egyértelmű álláspontok
kezdenek kialakulni, akár az agressziót vizsgáljuk, akár a beszédképzés za
varait vagy éppenséggel a testi és lelki „ellustulást”, függőséget. (Bandiimtól
Sandersig, Breuertől a Kubey-Csíkszentmihályi párosig.)
Persze, hogy jól látja, a puszta tagadás itt sem segít. Most, itt csak egy
pillantást szeretnék vetni arra, hogy mit tehetünk, a mindennapok lehető
ségeire. Ami a televíziót illeti: csak közösen kiválasztott (a szülővel közösen
kiválasztott) műsort nézzen a kisgyerek - ne „csurogjon” a tévé (a szülők
számára sem!). Legyen limitált a napi idő: húsz perc. 9-10-11 éves kor körül
jöhetnek a filmek. És: mindig valamelyik szülővel együtt! (Persze akkor mit ér
az egész, épp az a jó, hogy odalökhetem az elektromos bébiszitter elé, és egy
kis nyugalmam van...) Persze: az óvodás lehetőleg ne nézzen semmit, de ez
csak akkor lehetséges, ha a szülők sem tévéznek... Ez ugye irreális? De azt
azért tudnunk kell, hogy a nézett mese nem mese - nem tölti be a mese vi
gasztaló, fejlesztő funkcióit -, a mesét hallgatni kell.
Ami pedig a számítógépet illeti, ha a 2-3 éves kisgyerekem látva engem
pötyögni a billentyűzeten, ölembe akar mászni, és ő is ütögetni akar, elmen
tem, amit el kell, és jöjjön és pötyögjön. (Hamarosan sokkal jobb lesz, mint
én.) Itt is limitálom az időt. Óvoda előtt 2-3 - maximum 5 - perc. Óvodáskor
ban ez nő, esetleg 10-15 percre. Kisiskolásnál mondjuk 20 perc. A számítógé
pes játékok kitiltva - ha megjelenik, irtanám. A kamasz szabad. Ha eddig nem
vált függővé, akkor most ugyan esetleg a függőség jeleit fogja mutatni, de né
hány év múlva magához tér. A neten kalandozást kiskamaszkorig zárolnám,
és még mellette lennék ilyenkor.
Igen, a tagadás - és a képmutatás - nem működik:! De hogy mit adunk a
képernyő helyett - érzelmi biztonságban és mulatságban - ezen érdemes el
gondolkodni.
Megkésett válasz
Ön szerint is eszement gondolat egy majd' kitűnő tanulóval megis
mételtetni az első osztályt? Kislányunk elsős, évvesztes, de koraszülött
volt. Egyéves korára utolérte kortársait, ám egy kicsit lassabb a tempó
ja az átlagnál. Nagyon érzékeny kislány. Nehezen oldódik, fél minden

újtól. Ha megbarátkozik: nyitott, közvetlen, cserfes. Nagyon nehezen
szokott be az iskolába, az első hetekben reggelente izgalmában, ide
gességében végigöklendezte az utat. Hiperhidrózisa van, ha izgul, te

nyerén patakokban folyik a víz. Nagyon szeretne jól teljesíteni; negye
dikes (eddig mindig kitűnő tanuló) testvérét példaképének tartja. Ő is
szinte mindenből a legjobbak között van, mégis tollbamondásnál a

m agánhangzók közül sokat téveszt. Diszlexia-vizsgálatra vittük, nem
diszlexiás, de több területen is vannak kisebb részképesség-zavarai.

Amit tud, abban is bizonytalan. Önbizalma nagyon csekély. Osztályuk
iskolaotthonos, számára ez nem szerencsés, sokszor panaszkodik fej
fájásra, szédülésre; nagyon elfárad, a tanév is nagyon kifárasztotta, az

utolsó hetekben csak azt számolgatta, mennyit kell még menni. Ősztől
az új elsősök napközis rendszerben tanulnak, az jóval könnyebb. Itt a

tanító néni a nagylányom tanítónője, akiről csak jót tudunk mondani;
jó pedagógus, jó ember. (A mostani tanító néni és a kislányom nem
igazán találtak egymásra.) A most elmúlt tanévben csak egy barátnője
volt, akivel olyan se vele, se nélküle a kapcsolata. A következő első osz

tályban ott lesz a régi ovis barátnője. Beszélgettünk vele, ő nem bánná,
ha maradna elsős. Mikor teszünk vele jót? Ha marad, vagy ha megy
tovább? Ha a szívünkre hallgatunk, visszatartjuk, de az eszünk kicsit
kételkedésre sarkall...
VÁLASZ:
Téves címzés, nyári szabadságok kerülő útjain, s a felhalmozódott levélku
pacban csak most ért el hozzám ez a nyár eleji levél. Csak remélni tudom, hogy
szívük szerint döntöttek - és kislányuk maradt elsős... Ha nem: én még most is
visszatenném!
Koraszülöttek esetén természetesnek tekintjük, hogy születési dátumuk
hoz képest egy évvel később mennek iskolába, mint ahogy iskolakötelesek
lesznek. Ezt az évet soha nem nevezném évveszteségnek, meggyőződésem,
hogy ezek a gyerekek nyernek egy évet a további szabad, mozgásos játékok
hoz (ami számukra még most is a legfejlesztőbb tevékenység), a mindennapos
napközbeni pihenéshez, az idegrendszer további érlelődéséhez.
Ezek a gyerekek nagyon sokszor jó képességűek, és ennek megfelelően ér
zékenyek, és - például egész napos, mások között tartózkodással - kevésbé
terhelhetők. (Ami a kicsit lassúbb tempót illeti: gyakori és téves panasz, első
sorban az alsó tagozaton. Itt nincs szükség gyorsaságra! Ellenkezőleg! A si
ettetés a mélyre hatoló, stabil és hatékony elsajátítást, a képességgé érlelést
gátolja!)
Minden személyes érv is az elsőben maradás mellett szól - a szeretett és
ismert tanító néni, az óvodai barátnő, és persze a gyerek véleménye. (Van
eset, amikor a felelős szülőnek a gyerek véleményével szemben kell meghozni
a döntését, de ez nem az. - Ilyen lehet például, ha egy gyerek nagyon rosszul
érzi magát az osztályában, mégsem akar eljönni, mert retteg a változástól -
miközben esetleg azt mondja, hogy „a barátai m iatt” szeretne maradni...)
Biztos vagyok benne, hogy kislányával akkor tesznek jót, ha újra csak az
elsőben hagyják - és minél előbb elhozzák a napköziből, ha egyáltalán nap
közis lesz. Ezek a gondok viszonylag gyakran felmerülnek, és azt remélem,
hogy ez a megkésett válasz, ha a maguk döntését már nem is könnyíti, elgon
dolkoztatja azokat, akik hasonló helyzetbe kerülnek.
Lassú, álmodozó
Zsófi pont egy hete töltötte be a nyolcadik életévét. Amióta iskolás (de
már az oviban is így volt), majdnem minden reggel mindenért noszo
gatni kell! Semmit nem csinál magától. Kétszer, háromszor, ötször kell
szólni, és akkor is csigalassúsággal készülődik, fésülködik stb. Mire el

tudunk indulni (persze majdnem mindig késéssel), nagyon ideges va
gyok! És most már ez az állapot befészkelte magát a délutánjainkba

és az estéinkbe is. Egy küszködés a feladatok időbeni elkészítése (legyen
az házi feladat - hétvégén - vagy rajzolás) és küzdelem az időben tör
ténő lefekvés is! Mostanában 8-tól fél 10-ig megy a könyörgés, hogy
bújjon végre ágyba, a végén persze már kiabálok. így aztán, sajnos, az
együtt töltött időnk nagy része feszültséggel teli küzdelem, ami most
már nekem (és biztos neki is) nagyon kellemetlen. Az iskolában a ta
nító néni állítása szerint nem nagyon aktív, ha kérdik, nagyon halkan
válaszol. Ott is, ha feladat van, noszogatni kell, hogy csinálja meg,
mert ha nem szólnak neki, ő nyugodtan elnézelődik 10-20 percet, és
akkor kezd el valamit csinálni. A z elvégzett feladatoknál lehet látni,

mikor figyel oda és mikor nem. Ha odafigyel, mindent jól megcsinál.
Eszes kislány, tud logikusan gondolkozni, csak nagyon lassú. (Az ér
tékelésben csak jó és kiváló jegyei vannak.) Kérem, próbáljon nekem

irányt mutatni, hogyan kezeljem a viselkedését, hogy az együtt töltött
idő vidám legyen és élvezhető! Ha reggel valaki csak vele foglalkozik
(öltözteti, mosdatja, terelgeti) akkor nincs gond, illetve, ha mindent

megcsinálunk helyette, akkor is vidám és kiegyensúlyozott. Ha mindig
az ő tempójába haladnánk, akkor elkésnénk, nem lenne megírva hét
végén a házi és, gondolom, éjfél körül már hajlandó lenne lefeküdni!
Biztos nem ez a megoldás! Ha szükséges, szakemberhez is fordulnék.
Zsófinak van egy öccse (hatéves), aki egy teljesen más típusú gyermek,
mindent időben megcsinál, egyedül öltözik, és pikk-pakk készen van,
soha nem kell rá várni.
VÁLASZ:
Mi lehet Zsófival?
A magyarázat egyik elemét levelének legvégén találom. Úgy tűnik Zsófinak
„ez az állapota” - mely már az oviban kialakult - összefügghet az öccse szü
letése körüli időszak élményeivel is. Az első gyerek privilegizált helyzete -
csak rá figyelnek, csak őt szeretik - ilyenkor „romlik el”, ami azután vagy
agressziót (többnyire fiúknál) vagy meglassúbbodott, „álmodozó”, depresz-
szív állapotokat válthat ki (elsősorban: lányoknál). (Ez a depresszív állapot
az elfojtott agresszió leküzdésének egyik jele, és a bánaté, hogy most már
„nem őt szeretik”) Gyakran következik be az is, hogy a kisebb testvér a bez
zeg, a jókedvű, a könnyen kapcsolatba lépő, vagy éppen a „mindent időben
megcsináló”, egyedül öltöző, aki persze pikk-pakk készen van... Ami persze
tovább mélyíti a magányérzetet - a magára hagyottság érzését -, és ezzel a
szomorúságot.
Talán hihetetlen, de az egyszerű tanács csak az lehet, hogy például regge
lente segítsen neki kedvesen, amennyire tud, ne tegyen szemrehányást, „látod
te már milyen nagy vagy, és mégis neked kell segíteni”. Hiszen az a vágy, hogy
valaki öltöztesse, mosdassa, terelgesse arra irányul, hogy valaki foglalkozzon
vele (is), az ő dolgaival. Ezért vidám és kiegyensúlyozott akkor, ha valamit
megcsinálnak helyette. Én kerülném a küzdelmet, a harcot, ami csak elmélyíti
azokat az érzéseket, melyek tudattalanul e magatartás felé sodorják Zsófit.
A kiabálás számára újabb „bizonyíték”: „ugye nem szeretsz?”. Persze: hétvé
gén nem kellene házi feladatnak lennie - a tanuláspszichológia álláspontja
szerint sem -, de ha már van, akkor én, a szülő könnyedén segítek (ami azt
jelenti, már bocsánat, hogy úgyszólván megcsinálom vele és helyette).
Zsófi az iskolában nem nagyon aktív és nagyon halkan válaszol, ezt is dep-
resszív állapotának tudom be, mint ahogy az álmodozást is; az álmodozó,
nézelődő a tudatot kikapcsoló állapotokban, a szomorúságába belefáradt
gyerek pihen; „most nem fáj”.
Lám-lám, csak jó és kiváló jegyei vannak - még így is.
Ami pedig az esti lefekvést illeti: nem akar elszakadni maguktól; lehet,
hogy ilyenkor már alszik az öccse, és akkor ez az idő egy kis reményt kelt,
hogy most majd csak rá figyelnek, újra, mint valamikor.
És: mi várja őt lefekvés után? Esetleg várja-e csak neki mondott, fülébe du
ruzsolt mese, együttes dúdolás, éneklés, suttogó, csak vele folytatott beszél
getés? (Egyáltalán van-e olyan időszak, lehetőség, amikor Zsófi valamelyik
szülővel kettesben van? Ilyenre szükség volna, rendszeresen, visszatérően.)
Persze van, amikor a lassúság hátterében más okok húzódnak meg, esetleg
enyhe figyelemzavar is. Zsófi esetét nem ilyennek ítélem, de fontos tudni,
hogy az ilyen gyerek sem „gonoszságból” húzza az időt, és rajta is, neki is
segíteni kell, öltözésben, indulásban és egyebekben.
(Ha a lassúság és az álmodozás hátterében alkati, testi eredetű sajátosságot
gyanítunk vagy találunk, akkor persze lehet például természetgyógyászati
eredetű „szereket” is segítségül hívnunk, persze csakis orvosi tanácsra.)
Pszichoterápiára inkább a depresszív eredet esetén gondolhatunk, ha saját
magatartásunk megváltoztatásával nem tudjuk meg- és feloldani a problé
mát.
Ki védi meg?
Másodikos kislányunk kicsi, vékony, érzékeny. Jó tanuló, az osztályban
sok barátja van. Mégis, vele együtt mi is kétségbe vagyunk esve, és nem
találjuk a megoldást. Arról van szó, hogy van az osztályban egy vad fiú,
akinek sok gyerekkel van rendszeresen konfliktusa, de, mi legalábbis így
látjuk, különösen a mi kislányunkra „szállt rá". Talán azért, mert könnyen
elsírja magát, és ezt a nagyfiú - testileg is nagyobb a többieknél - külö
nösen élvezi. Már távolról meregeti a szemét, amikor lassú léptekkel elin
dul a lányunk felé, és még az se kell, hogy a haját meghúzza vagy a karját
kicsavarja, a mi kislányunk máris reszketve zokog. Többször is beszéltünk
a tanító nénivel, aki először azt mondta, hogy ezeket a dolgokat a gyere
keknek egymás között kell elintézni, majd amikor felhívtuk a figyelmét a
méret- és nembeli különbségre, akkor azt mondta, hogy a lányunk túlér-

zékeny (ezt mi nem is tagadjuk), és hogy senki másnak nincs baja ezzel
a fiúval. Ezt követően a következő alkalommal két osztálytárs - szintén

lányok - édesanyjával kerestük fel a tanító nénit, akik vállalták, hogy ők is
elmondják saját panaszaikat, és elmondják azt is, hogy otthon rendsze
resen hallják a gyerekeiktől, hogy ez a fiú elsősorban a mi kislányunkat
ijesztgeti, fenyegeti, „üldözi". A tanító néni meghallgatott minket, és ezt
követően megkérdezte az osztályt, hogy van-e más gyereknek is pana

sza erre a fiúra, a mi gyerekünkön kívül. Nagyon sok gyerekjelentkezett,
és nem is csak lányok. A mi kislányunk azt gondolta, hogy most végre a
tanító néni számára is kiderül, hogy valamit kellene kezdeni ezzel a vad
fiúval. De nem így történt! A tanító néni valami olyasmit mondott neki,
hogy „látod, és ők mégsem csinálnak ilyen nagy cirkuszt a dologból"!
A kislányunk sírva jött haza, és vigasztalhatatlan volt, kijelentette, hogy
nem akar többet iskolába menni. A férjem azt mondta, hogy ő most
azonnal bemegy az igazgatóhoz. Én visszatartottam. Lehet, hogy nem
volt igazam... Azt még nem mondtam el, hogy a fiú szüleivel is beszél
tünk, ahol az anya megértő volt, de azt mondta, hogy ő már tehetetlen,
a tanító néninek kellene valamit tennie, a férje nem foglalkozik a dolog
gal. Mi a teendő? Ki védi meg a kislányunkat és a többi gyereket? Tényleg

rá kell bízni a gyerekekre ilyenkor, hogy „rendezzék le egymás között a
problémát"? Mi vagyunk túlérzékenyek, mert a gyerekünk túlérzékeny?
VÁLASZ:
Nem, itt nem a maguk és kislányuk érzékenységével (vagy akár túlérzékeny
ségével) van baj. Nem, ilyenkor nem kell - nem szabad - a gyerekekre bíz
ni, hogy „lerendezzék egymás között a problémát”. Igen, jól gondolják, ilyen
esetben a pedagógus az, akinek a gyerekek számára teljes védelmet és bizton
ságot kell nyújtania.
Sajnos az is igaz, hogy a kicsi, vékony, érzékeny és jól tanuló kislány puszta
lényével provokálhatja az ilyen fajta „vad” fiúkat. Persze meg kellene kérdez
nünk, hogy miért is „vad” ez a fiú, miért leli élvezetét abban, hogy a maguk
kislányát ijesztgetéssel kínozza? Netán otthon van egy kistestvére - esetleg
egy kislány -, akit mondjuk, az apa kényeztet? Persze sok más oka lehet, csak
utalni szerettem volna az egyik legnyilvánvalóbbra, ami ilyen esetekben elő
bukkan. Mert ez egy másik kérdéshez vezet át. Mi is legyen ezekkel a gyerekek
kel, akik a többi gyereknek - és esetleg szülőnek, pedagógusnak - „terhére
vannak”? Őrajtuk hogy lehet segíteni?
A gyerekek bátrak voltak, hogy jelentkeztek panaszukkal a tanító néni
kérdésére, aki nyilvánvalóan azt akarta látványosan bizonyítani, hogy más
nak nincs panasza (és ebben netán számított arra, hogy a gyerekek nem mer
nek majd jelentkezni). A fordulat - „látod, és ők mégsem csinálnak ilyen nagy
cirkuszt...” - tényleg meghökkentő. Csak annyit tennék hozzá: helyes, hogy a
fiú szüleivel is beszéltek.
Ki védi meg a „támadót"?
Fiam tíz és fél éves, negyedikes, májusiként egy évvel később ment su
liba. Elsőtől kezdve voltak magatartás-problémái. Dumált az órákon,
néha odacsapott, ha valaki piszkálta, volt, hogy kicsavarta egy lány
kezét. Utólag ezeket mindig elismerte, de azt mondta, hogy a lányok
cukkolták, és egy idő után elszakadt nála a cérna. Nagyon m agas és

erős, több mint 160 centi, 40-es lába van, és 46 kiló. Az értelmi, érzel
mi fejlettsége sok mindenben kortársaihoz hasonló, sok dologban
azonban fejlettebb náluk, például megvédi a gyengébbeket, a kicsiket
imádja, megbízható, már második végén egyedül járhatott haza; át
lehet küldeni a szemközti közértbe stb. Elsőtől kezdve a tanító néni
vel, a gondok ellenére, nagy szerencsénk volt. Türelmes volt, és hamar
megtanulta kezelni a fiamat, annyira, hogy magatartásból is megdi
csérték. .. Tanulmányi eredménye mindig is jó volt. A gyerekekkel álta

lában jóban van. A problémák harmadikban kezdődtek újra, amikor új
tanító nénijött. 6 már első beszélgetésünkkor elmondta, hogy szerinte
a gyerek „durva", és őneki már oda se kell néznie, ha valami történik,

tudja, hogy megint az én fiam a hibás. Gyerekek is elmondták, hogy
a fiam nem szokta kezdeményezni még a tréfás ökörködéseket sem,
ő csak „viszonoz", megvédi magát, ha például csipkedik. A tanító néni
arra a kérdésre, hogy miért őt bünteti akkor is, ha más kezdte a dolgot,
azt válaszolta, mert ő erősebb a többieknél, jobban fáj, ha ő üt, akkor is,
ha csak visszaüt. Volt, hogy a tanító néni szólt a gyerekeknek, hogy ne
barátkozzanak a fiammal, és volt, hogy a fiamnak mondta, amikor hi
ányzás (betegség) után visszament: „Addig voltjó, amíg otthon voltál!"
A tanító néni azt tartaná helyesnek, ha a gyereket elvinném az iskolá
ból. Azóta már megjártuk a pszichológust is, ahol azt mondták, hogy
jól motiválható, hirtelen, de kedves és okos. A tanító néni azt m ond
ja, hogy vannak gyerekek az osztályban, akik félnek a fiamtól. Én azt
látom, hogy itt is minden a pedagóguson múlik, és kétségbe vagyok
esve, hogy ha el is viszem a gyerekemet, ki garantálja, hogy a másik
helyen olyan jó tanító nénit találok, mint a régi volt, és nem olyat, aki
ott is meg akar szabadulni tőle. Persze a helyzet azért is nehéz most
már, mert a fiam se becsüli igazán ezt a tanító nénit (a másikkal máig
jóban van), és szemtelen vele. Mi legyen ilyen esetben a gyerekkel? Ki
segít rajta?
VÁLASZ:
A kérdés az, hogy őrajtuk - a „támadókon” - hogy lehet segíteni. Merthogy se
gítségre szorulnak, az biztos. Igen, ahogy a levél utolsó mondata kérdezi: „Ki
segít rajta?”És én most másodszor is azt kérdezném, csak most már a „dur
va”, de azért, mint láthattuk, nem is olyan egyértelműen „rossz fiú” oldaláról:
őt ki védi meg? Ki védi meg a kiközösítéstől, az iskoláról iskolára hányódástól,
és ki védi meg azoktól a külső körülményektől - vagy belső feszültségektől -,
melyek őt „támadóvá” vagy csak túl durván védekezővé teszik?
Ezeknek a gyerekeknek még a többieknél is nagyobb szükségük volna a sze
mélyes - mondhatnám: négy szem közötti - kapcsolatra tanítójukkal, később
osztályfőnökükkel vagy valamelyik tanárukkal. Az ilyen fajta személyesség -
ezt már Komád Lorenz vizsgálataiból is tudhatjuk - nagymértékben csökkenti
az agressziós feszültséget. Hogy erre a pedagógusok ma nem érnek rá? (Mert
régen sokan, sok helyütt ráértek...) Ez igaz. És nemegyszer érthető. De éppen
ezen kellene változtatni, világossá kellene tenni, hogy az iskolában megkap
ható „érték” nem a tananyag gyors elvégzésén és visszakérdezésén múlik. Az
iskolának, együttműködve a nevelési tanácsadók pszichológusaival, a formá
kat kellene újra megtalálniuk - mert régen voltak ilyenek -, amelyekben az
ilyen gyermeki problémák oldódnak. Legyen ez modern kooperatív tanulás,
ahol az ilyen gyerekek, akikben különösen nagy az aktivitás, nagyszerűen

szerepelhetnek, vagy éppenséggel régen is kultivált iskolai színjátszás, isko
lai énekkar, iskolai sportlehetőségek stb. Soha nem jelent a gyerek számára
megoldást a „másik iskola”, ha csak nincs különleges szerencséje egy ott meg
talált pedagógussal. Az eltávolítás - „nem érdekel, hogy mi lesz vele, csak mi
szabaduljunk meg tőle” - nem megoldás. Valójában az iskola számára sem.
Mert ilyen gyerekek mindig újra felbukkannak, és ügyük megoldást sür
get. „A gyerek mindenekfelett álló érdeke *- és környezet érdeke is! -, hogy ki
szabadítsák őt szorongató, feszült helyzetéből, amelynek maga is áldozata.
Fiúgyerekek számára különösen nehéz kezelni indulataikat, ha az apa nincs
jelen az életükben, vagy éppenséggel durván, brutálisan van jelen. Mind a
két esetben - és a gyerek egyikről sem tehet - menetkésszé duzzadhat benne
az agresszió, melynek mindig újra feloldását csak a bensőséges, személyes
kapcsolat hozhatja meg. (Ahogy ezt levelünk példája is mutatja.)
Harcias játékok
Régi emlékeket idézett bennem a levél a kislányról, akit az osztályban
egy vad fiú üldöz, és a vad fiúról, és az ön válasza. Fiam - aki m a már
felnőtt, első kisbabájukat váró ifjú férj - akkoriban óvodás volt. Neki is
megkeserítette az életét egy pár „vad kisfiú", akik ijesztgették, lökdösték,
többször meg is verték. Persze én is rettenetes válságba kerültem emi
att. Egyrészt nagyon fájt, hogy a kisfiamat bántják, de azt se szerettem
volna tanácsolni neki, hogy üssön vissza erősebben, úgy védje meg ma-
gát. Hosszas töprengés után egy ihletett pillanatban kitaláltam, hogy

meghívjuk magunkhoz a legvadabb, legverekedősebb gyerekeket egy
zsúrra. A születésnapja még messze volt, de valami ürügyet kitaláltam,
és megírtam a meghívókat. A fiam először hallani se akart a dolog
ról, nagyon félt tőlük, de megnyugtattam, hogy mi végig ott leszünk

mellette, és biztosan megvédjük. A meghívókat én m agam adtam át,
nehogy ebből is valami baj legyen, de mind elfogadták, és megígérték,
hogy eljönnek. Nagy izgalommal készültünk a bulira. Férjemet m eg
kértem, segítsen, hogy jó sok verekedős, birkózás, dobálós játékot iktas
sunk a programba, de úgy, hogy mindig legyenek szabályok, és kéz

ben tudjuk tartani a dolgokat. Arra gondoltam, azzal nem megyünk
semmire, ha rögtön első alkalommal rajzolgatásra, csendes játékra
próbálom rávenni ezeket a nyilvánvalóan agresszív gyerekeket. A zsúr
a legszebb reményeinket is felülmúlta! Volt birkózóverseny vastag hab

szivacson (a gyerekek ágybetétjét tettük le a földre), de úgy, hogy előre
kisorsoltuk, ki ki ellen harcol, és szigorú szabályok voltak. Férjem volt a

bíró, mutatott is nekik egy két fogást. Sőt, a végén őt is lebirkózhatták.
Ami a legcsodálatosabb volt, hogy a fiam teljesen kivirult, ő isjókat bir
kózott, és meg tudta mutatni, hogy nem olyan félős, mint amilyennek
talán addig gondolták. Aztán célba dobás, karate-rugdosás, meg már

nem is emlékszem, mi minden volt a délután folyamán. (Talán még
kiabálóverseny is, de lehet, hogy az máskor...) És csodák csodája, senki
nem sérült meg, nem is sírt, nem veszekedtek, remek volt a hangulat.
Persze azért mindenféle finomságokat is ettek, és a vége felé, mikor már
nagyon elfáradtak, feltettünk egy Halász Judit-lemezt, és a sok„vadóc"
szépen együtt énekelt. És a gondjaink hihetetlen módon szinte teljesen

megoldódtak. Utólag visszagondolva azt hiszem, a fiamnak is jó volt,
hogy otthoni, biztonságos környezetben is megmutathatta magát, és
attól kezdve már m aga is meg tudta oldani az óvodai súrlódásokat,
amik azért persze nem szűntek meg teljesen, de már könnyen kezel-
hetővé váltak. Még párszor csináltam velük, és néhány más gyerekkel
közös programot. Kimentünk a Duna partjára, ahol köveket dobáltunk
a vízbe, meg elmentünk a Hadtörténeti Múzeumba, ahol nagyon él

vezték, hogy felmászhattak az ágyúkra, és sikerült velük elfogadtatni,
hogy a kinti „várostrom-hangulat" (magyarul üvöltözés) után bent a
múzeumban kicsit halkabban és visszafogottabban kell viselkedni. Ne
kem az is nagyon tanulságos volt a dologban, hogy jó érzés volt nem
megijedni az agressziótól, hanem elfogadni, hogy van, és hogy néha

bizony fontos, hogy legyen. (Ma már műveltebb vagyok, hála Csányi
Vilmos humánetológiái írásainak...:-)) Kérem, ne értsen félre, én nem
képzelem m agam pszichológusnak, és őszintén bevallom, hogy az ak
kori eset inkább egy hályogkovács szerencséje volt, semmint egy min
den részletében és következményében tudatosan végiggondolt terv.
Abban azonban nem értek egyet, hogy az ilyen helyzeteket egyedül a
pedagógusnak kellene feloldania. Sok tanár-tanító barátom van, tu
dom, hogy sokszor milyen nehezen boldogulnak, és úgy gondolom, ez
olyan helyzet, amiben a többi szülő összefogva sokat tudna segíteni.
VÁLASZ:
Hosszan idéztem az aláírása szerint „nemsokára nagymama” kitűnő, tanul
ságos leveléből. Igen, azt hiszem, ezt így kell csinálni. így, és még sokféle
ehhez hasonló módon, hasonlóan nagyszerű ötletekkel. Amelyek persze az
elinduláshoz személyes erőfeszítést és a megvalósulásban személyes jelenlétet
igényelnek.
A leendő nagymama nem véletlenül hivatkozik Csányi Vilmosra. Az etoló
gia „atyja”, Konrad Lorenz, ahogy erről már beszéltünk is, hangsúlyozza, hogy
a személyesség az agresszió oldásának legjobb eszköze, az agresszió legjobb el
lenszere. A másik, ami nagyon fontos és kiemelendő: a felnőtt jelenléte. Még
hozzá „teljes” jelenléte - nem csak „ott van”, hanem „benne van” a játékban,
ugyanazt csinálja, amit a gyerekek (ami persze mégsem ugyanaz, mert más
a tudatosság foka). Ezekben az esetekben nélkülözhetetlen a felnőtt „beavat
kozása”, s ez ilyenkor ugyanolyan fontos, mint a felnőtt távolságtartása, jelen
léte ellenére, a gondtalanul gördülő szabad játék esetén.
A játékba fordított „agressziótól” nem kell félni, mert maga a játék: feldol
gozás. Mondhatnám: művészet! Úgy csinálunk, mintha - de a színpadi halál
áldozatai nem a temetőbe kerülnek, hanem derűs tapsrendben vonulnak
a közönség elé...
A kislány fél az ijesztő grimaszoktól? - kérdezi a leendő nagymama, és el
képzelhetőnek tartja, hogy ha már játszottak együtt a célba dobó versenyen,
akkor majd az iskolában is inkább csak elneveti magát, ha a vad fiú újra ijesztő
grimaszokat vág rá. „Lehet, hogy velük ijesztőgrimasz-vágó versenyt is ren
deznék, milyen kár, hogy ez régebben nem jutott eszembe!”
Sárkány
Szeretném megkérdezni, mi a véleménye a következő helyzetről: legna
gyobb fiam második év végén egy vicces, ám az ő negatív tulajdon
ságát hangsúlyozó bizonyítványverset kapott az osztálytanítójától.
A vers egy mérges, dühös sárkányról szól. Találó vers: a fiam valóban
tud, akár csekélységnek tűnő dolog miatt rémisztőén mérges lenni, dü-
höngeni. Ettől a környezete is és ő m aga is nagyon szenved. Ő utólag
nagyon megbánja. Ezzel a hibájával együtt egy jó képességű, színes
egyéniség, aki sok mindenkivel meg tudja találni a közös hangot. A bi
zonyítványosztáson az első sorok felolvasásakor mindenki tudta, kié a
vers, jót kacagtak a gyerekek. A többiek csupa pozitív vagy semleges

mondanivalójú verset kaptak. A nyár folyamán, otthon nem foglal
koztunk többet a bizonyítványverssel. Bennem felébredt a tiltakozás,
hogy ősztől a fiam ezt a verset tanulja és mondja minden héten az
iskolában egészen tanév végéig. Azt éreztem, hogy azon túl, hogy a
fiam szembesült egy rossz tulajdonságával a vers szimbolikájának se
gítségével, a vers mantrálása jól bele is sulykolja ezt a tulajdonságot,

esélyt sem adva a változtatásnak, reményt sem hagyva a javulás
ra. Megkérdeztem az osztálytanítót, mit gondol erről. Azt tudni kell,
hogy jó kapcsolatban vagyok vele, és hogy a fiam elfogadja őt. A tanító
nagyra értékeli a fiamat, többször említette, hogy olyan, mint egy her
ceg, hogy az osztályközösség „megborulna" nélküle (ezt én túlzásnak
tartom). Azt mondta, nem rosszindulatból választotta ezt a verset, a

sárkánnyal egy hatalmas erőt akart szimbolizálni, ami lehetjó is, rossz
is. (Talán az egyik természeti erő jobb lett volna.) Csakhogy a sárkány
a mesékben az én ismereteim szerint kizárólag a rossz erőt képviseli (ki
véve Süsüt), akit le kell győzni, akinek le kell vágni a fejét, és akitől meg
kell szabadítani a királykisasszonyt. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a

vers segítheti őt abban, hogy ezen az előnytelen tulajdonságán változ
tasson. A tanítónak kifejeztem erős ellenérzésemet. A fiam szófogadó-
an megtanulta a versét, de nem szereti. Mit tehetnék? Biztassam, hogy

szeresse? Vagy próbáljam meg meggyőzni a tanítót, hogy változtasson
az eddigi (megkövesedett) szokásokon, és válasszon év közben olyan
verset megtanulásra, amit a fiam szeret, és ami építheti őt?
VÁLASZ:
Talán nem mindenki tudja: a Waldorf-iskolákban a gyerekek úgynevezett
bizonyítványverset is kapnak év végén a szöveges értékeléssel együtt, és ezt
a következő tanévben minden héten egyszer elmondják, azon a napon, ame

lyiken születtek. (Hétfőtől péntekig; a szombatiak pénteken, a vasárnapiak
hétfőn.)
Igen, próbálja meggyőzni az egyébként rokonszenves tanítót, hogy változ
tasson, adjon (keressen, írjon) új verset. Hogy egy évig mindig ugyanazt kelljen
mondani, ez nemhogy nem kőbevésett, de már sok Waldorf-szakembernek is
gondot okozott, hiszen a gyerek közben néha nagyon is gyorsan, néha robba
násszerűen változik, és ha nagyon jó is lett volna a vers, akkor, amikor író
dott vagy kiválasztódott (sajnos nem mindig ez a helyzet), akkor is, az ilyen
változások után sokkal inkább „árt”, mint „használ”. Az egyik legkitűnőbb
Waldorf-szakember, Christof Wiechert (maga is évtizedekig Waldorf-tanár,
majd a Waldorf pedagógiai szekció vezetője a svájci Dornachban) fontos cik
ket írt a Waldorf-pedagógia Körlevelének (Rundbrief) 2010. évi 38., húsvéti
számában, amelyik éppen ezekről a megkövesedett szokásokról szól (ame
lyekről általában egyetlen szó sem található az iskolaalapító Rudolf Steiner
életművében). Itt hosszan olvashatunk arról, hogy milyen közömbössé válhat
a gyerek a verse iránt, hogy unatkozhat az osztály a „rituális eldarálás” idő
szakában. A Waldorf-iskolában sem a gyerekek vannak az iskolai szokások
pontos kivitelezéséért, hanem az iskolai szokások vannak a gyerekekért, ezért
természetesen nem kőbe vésettek, és szükség szerint szabadon változniuk kell.
Igen: rugalmasan!
Ami a sárkányt illeti, azt hiszem, mind a kettőjüknek igazuk van: szélesebb
értelemben az osztálytanítónak, és szűkebb - de a gyerek szempontjából fon
tosabb - értelemben magának. A szélesebb értelem: Kínában például a sár
kány hatalmas teremtő erő, maga a kozmosz - természeti erő tehát (ahogy
ezt maga is javasolja...). Szűkebben: a gyerek szempontjából tényleg nem jó itt
nálunk hétről hétre ezt mondani - ha csak nincs mellette a hercegi aspektus
is!
Csúnyán ír
Egy aggódó nagymama ír önnek. Hétéves lányunokámról van szó.
Az óvoda befejezése után alig várta, hogy iskolába mehessen. És mégis
rosszul sült el a dolog. Már az első osztályban sikerült megutáltatni vele
az iskolát. Értelmes, okos kislány - ezt mondta mindig az óvó néni is. El
keseredésünkben pszichológusnál is voltunk, de ő is csak azt erősítette

meg, hogy igen jó felfogású, kedves gyerek, és korához képest nagyon
tájékozott. Én mint nagymama a baj okát abban látom, hogy a tanító

néni igen szigorú, sokat követel, és azt veszem észre, hogy nem kedveli
őt. Az olvasás, számolás nagyon jól megy a gyereknek, de mire az írás
hoz érünk sír, nem akarja megírni. Nagyon sokat korholta a tanító néni,
hogy milyen lassan és csúnyán ír, és most már ő is mindig ezt mondja,
„lassan írok, csúnyán írok, nem tudom megírni, nem akarom megírni".
Vért izzadunk vele, mire elkészül a házi feladattal. Sokszor beszéltünk a

tanító nénivel, legyen tekintettel arra, hogy a gyerek nagyon igyekszik,
de nagyon ügyetlen ezekben a finommozgásokban. A tanító néni azt
válaszolta, hogy ő csak a mindenben jó képességű gyerekeket szereti, a
gyengébbeket rábízza a szülőkre, hogy ők gyakoroljanak velük otthon.
Mit tehetnénk? Hogyan tudnánk ezen a helyzeten változtatni? Mert ez az
állapot nagyon rossz a gyereknek is, és nekünk is, az egész családnak.
VÁLASZ:
Hat-hét éves korban még nagyon nagy lehet a gyerekek közötti különbség a
kézfej érettségében, az íráshoz szükséges finommozgások kivitelezésére való
képességében. (Igaz, nagy átlagban a lányok ebben is előbb érnek, mint a
fiúk, de persze vannak egyedi esetek...) Az elsős kisgyerekek keze még nem
igazán alkalmas arra, hogy három ujjal fogva az íróeszközt, apró jeleket he
lyezzenek el a szűkre húzott sorközök között. Tudta ezt a régi tanító néni,
aki szétterített újságpapírra „kerekíttetett” ökölre fogott, vastag kék vagy
piros postaironnal, amit a gyerekek szívesen és könnyedén csináltak, mert
az óriási ábrákat ráadásul a tanító néni mindig csak megdicsérte, és rossznak
- hosszú heteken, hónapokon át - egyet se bélyegzett. De hát hol van ma
már ez az ösztönös tudás - hiába mondta el azóta a tudomány is, hogy ezt
bizony így kell(ene) csinálni! Az ösztönös tudást, úgy látszik, elfelejtettük,
a tudományos tanítást még nem tettük magunkévá...
Okos, kedves, szorongó, introvertált (befelé forduló) gyerekek gyakran
„ügyetlenebbek”, különösen kezdetben a finommozgásokban - miközben
esetleg ügyesek például a „szerelésben”. Az írás egyébként is egy speciális fi
nommozgás. Nagyon csúnyán író kisgyerekekből lesznek, lehetnek, különö
sen a kamaszkori forduló után jól olvashatóan, tagoltan írók, míg a kisgye
rekkori szép kerekítés kamaszkorra zaklatottá és csúnyává válhat („minden
kamasz rondán ír”).
Az elsős tanító néninek bizony tudnia kellene róla - és nagyon sokan tud
ják is hogy a kis elsősöknek még nagyon sok szabad mozgásra volna szüksé
gük a szabad levegőn, nagyon sok játékra és nagyon sok - mindennapos - me
sére. Az „igen szigorú” és „sokat követelő” tanító néni nem jó tanító nénije a
kicsiknek. A gyerekek az iskola első éveiben - első négy-hat évében - nagyon
nagy egyéni különbségeket mutatnak még, amelyik, ha az iskola jó, tíz-tizen-
két éves korra jelentős mértékben kiegyenlítődik.
Az azonban, hogyha egy gyerek azt veszi észre, hogy őt a tanító néni nem
kedveli, lemérhető módon visszaveti őt fejlődésében. Ennek az érzelmeikben
intelligens, érzékeny kislányok különösen ki vannak szolgáltatva. Ismerjük
azokat a példákat, amikor a személyes kapcsolat függvényében ugyanaz a
gyerek igen jó vagy igen rossz eredményt ér el - például matematikából.
Ilyen esetekben, melyekről a gyerek semmit nem tehet, a korholás semmit
nem segít, de nagyon sokat ront a helyzeten. A folyamatos kudarc a gyereket
- akár akarja, akár nem - dacba, renitenciába (ellenállásba) kergeti. A tanító

néni és a vért izzadó család egyre jobban megutáltatja a gyerekkel ezt a tevé
kenységet. Ez a küzdelem nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros az
írás elsajátítása szempontjából is!
A differenciálás ilyen esetekben azt jelentené, hogy az értő pedagógus lát
ja, hogy mi áll a képtelenség, a zavar hátterében és - bármilyen hihetetlenül
hangzik is - hagyja, hogy a gyerek csúnyán írjon. Elfogadja csúnya írását.
Azt is tudnunk kell, hogy az iskola alapozó éveiben minden siettetés árt,
káros. Igen, vannak „lassú” gyerekek - őket ilyenként kellene elfogadnunk,
és ki kéne várnunk a kamaszkori fordulót és az azt követő éveket, amikor
általában - némileg - ők is felgyorsulnak...
Azt a tanácsot, hogy a szülők gyakoroljanak otthon a gyerekkel - egy per
cig se vegyék komolyan. Megmérgezi a család légkörét, kétségbeesésbe ta
szítja a gyereket. Mit lehetne tenni? Hogyan tudnának változtatni? El kelle
ne hinniük, hogy ez a „gyorsan és szépen” írás a maguk gyerekének most nem
fontos. Tudja meg ezt a gyerek is! Majd fog menni! Ha valamelyik szülő vagy
nagyszülő küzdött hasonló problémával, meséljen róla.
És - a maguk helyében - én valahogy közölném a tanító nénivel (úgy, hogy
ne sértsem meg), azt, hogy én hogyan látom, mit gondolok minderről.
Hány foga van Huginak?
„Öcsinek és Huginak összesen 52 foga van. Ha Huginak éppen feleennyi
foga lenne, Öcsinek pedig kétszer ennyi, akkor Huginak eggyel több foga
lenne, mint Öcsinek. Hány foga van Huginak?"- Vannak, akik szeretik az
ilyen feladványokat - hány éves a kapitány!?! -, de állítom, hogy azok a
tizenévesek, akiket én korrepetálok (tanítónak készülök), már a második
mondatnál („Ha Huginak...") bealszanak. Van, aki rám mered:-Mi van?

Biztos túlzott az önbizalmam, de azt képzelem be magamnak, hogy én
jobb példákat tudnék kitalálni, valami olyat, ami már neki is eszébejut
hatott a mindennapi életben, csak eddig lusta volt utánaszámolni... És
ez még nem minden! Mert, ha nagy nehezen kiszámoljuk (kiszámolom),

hogy hány foga van Huginak, akkor kijön, hogy 42! (Egyszer 64-es ered
ményt is kaptam, s máig sem vagyok egészen biztos benne, hogy melyik
is a helyes. De ez már az én hibám.) Ha sok próba után sem hinném el
m agam nakaz eredményt, megerősít a következő példa: „Egy forrójúliusi

napon a legmagasabb napi hőmérséklet éppen ötször annyival volt ala
csonyabb az előző napi legmagasabb hőmérsékletnél, mint amennyivel
a tegnapi alacsonyabb volt a tegnapelőttinél. Előző nap 28, azelőtt 33

fok volt a legmagasabb hőmérséklet. Mennyi volt a legmagasabb hő
mérséklet az adott napon?" - Az én számításaim szerint ebben a forró
júliusban az adott napon a legmagasabb hőmérséklet 3 Celsius-fok volt
(egy barátom kontrollszámítása szerint, aki nem akart hinni nekem, 8-ig is
felment a fokok száma). Látható: nem vagyunk elég kompetensek mate
matikából, ez nagyon is lehetséges, viszont az egyébkéntjó kiadó egyéb

kéntjó szerzői mintha „gyerekből" nem lennének eléggé kompetensek (és
a gyermeki gondolkodásból). Bár én ezeket a példákat még felnőtteknek
sem adnám fel, akkor sem, ha az eredményük helyes, és Hugi fogai min-
denképpen 32 alatt maradnak. Mit gondol ön ezekről a példákról, most
szinte függetlenül attól, hogy jól, reális eredményt adva kiszámíthatók-e

vagy nem? (Ami persze nem mellékes!) Megfelel a példák szövegezése a
gyermeki érdeklődésnek? Nem lehet, hogy ez a „távoli" matematikaokta
tás is tehet a gyenge természettudományos eredményekről?"
VÁLASZ:
Én sem értek a matematikához, és én is civil-elborzadással olvasom a szöve
geket (matematikától függetlenül sem tartozom az ilyen rejtvények kedvelői
közé). Látható: elfogult vagyok. De eszembe jut néhány emlékem.
Kisebb gyerekek osztályában, a toronyba zárt királylány meséjéhez kap
csolódva, azt számolják a gyerekek, hogy ha 25 centinél nem lehet több két
létrafok között, akkor hány fokú létrán juthatnak fel a 15 méter magas to
ronyba... Nagyobb gyerekek Robinson kalandjainak megismerése után ha
jóépítéshez fognak, és ezen számolnak... Még nagyobb gyerekek - tizenéve
sek - vállalkozást terveznek pénzügyi mutatókkal... Azt tapasztaltam, hogy
a motiváció ilyenkor valódi, a gyerekek egymást is faggatják és cáfolják, és
az egymásnak adott, hazavitt feladatokat ambiciózusan és örömmel oldják
meg. (A vállalkozást meg is valósítják az iskolában!)
De azt is tapasztaltam, hogy egy-egy ilyen „Hány foga van Huginak?”kér
désre esetleg ilyen válasz érkezik: - Kit érdekel? - és kialakul a rossz helyzet
örvénye, „bunkó vagy, édes fiam!”, „na, téged aztán biztos nem”stb. Azt képzelem
- ezt is láttam a gyakorlatban -, hogy sem Varga Tamás és tanítványai, sem
Péter Rózsa, szóval mindazok, akik a matematikát összekötötték a gyerekek
kel, nem így képzelték a matematikával való foglalkozást, a gyakorlást.
Megkérdeztem a példákról a kitűnő gyakorló pedagógust, sok együttes
munkában kedves kollégámat, aki először is azt mondja, hogy nem szabad
ennyi információt egy mondatba tenni. A normális gyereknek már a mondat
második részénél az jut eszébe, hogy „strandra kéne menni”, és természete
sen elkalandozik... Hugi fogainak problémáját onnan is megközelíthetnénk,

hogy a témaválasztás életkorilag nem egészen megfelelő, „nem adekvált”: a
tizenéves a fogváltáson már túl van, a protézistől még távol... A kérdés érdek
lődésre tarthat számot 6 éves kor körül, és azután majd 50 után megint...
Hugi 42 (vagy 64) foga, illetve a forró júliusi nap legmagasabb három (vagy
nyolc) fokos hőmérséklete nem alkalmas arra, hogy felkeltse a gyerekek érdek
lődését, hogy motiválja őket a megoldásra - és valószínűtlen, hogy az esetleges
akár jó megoldás is örömet okozna. Márpedig az érdeklődés felkeltése, a meg
felelő motiváció és örömérzés nélkül nincs hatékony tanulás! Példánk lehet
extrém, de egy mélyebb problémára világít rá: a nem gyerekhez szabott tan
anyag problémájára. Márpedig az ilyen tananyag a gyerekek jelentős részét
kudarcra kárhoztatja, frusztrálja, és máris életbe lép a törvény: frusztrációra
(kudarcra) agresszióval válaszol a „sértett”.
így jutunk el Hugi fölös számú fogaitól és a forró-hideg júliusi naptól az is
kolai szorongásig és agresszióig, és újra hangsúlyozni kell, hogy a dolog nem
a helyes vagy helytelen számítási eredményen múlik, hanem a szemléletmó
don: a témán és a szövegezésen!
„Bár inkább állatnak születtem volna!"
Kis unokám sokat volt nálunk a nyáron. Most lesz másodikos. Július
végén hirtelen vigasztalhatatlan zokogásra fakadt. Mi van? Mi történt?
Egy ideig szavát se tudtuk venni, de aztán azt zokogta: „Bár inkább állat
nak születtem volna!" Miért?„Mert akkor nem kéne megtanulni szépen,

gyorsan írni!" Az unokám aranyos, kedves kislány, és nemcsak nagyma-

mai elfogultságom mondatja, hogy eszes, ezt mondták három éven
át az óvó nénik is. Igen, mindenben gyors és ügyes, ami érdekli, de ami
nem érdekli, azzal szinte nem hajlandó foglalkozni. Elsőben nagyon szi
gorú tanító nénijük volt - aki valójában felső tagozatos nyelvtanárnő,
és szerintem nem ért a kicsikhez. A mi leánykánk az első három-négy
hét után egyre nagyobb szorongással ment iskolába, és ennek követ
keztében egyre többször kéredzkedett ki óra alatt pisilni, amit a tanítónő
egy idő után megtiltott. Fontos célkitűzése volt, hogy a gyerekek sok fel
adatot, gyorsan oldjanak meg. Itthon arra figyeltünk föl, hogy a kislány
a babáival azt játssza, hogy rájuk kiált: „Ülj le, ha nem tudod!" - „ Ülj le,
ha nem tudod!" - és egymás után a földhöz csapdossa őket. A gyerek ki
mondottan jó számtanból, de sürgetésre lebénul. (Volt olyan matema
tikai gondolatmenet az év során, amit mérnök és könyvelő szülei nem

tudtak követni...) így kell ennek lennie? Hová kell sietni?
VÁLASZ:
Nem kell így lennie, és nem kell(ene) sietni.
Szerencsére vannak nagyszerű, igazi tanító nénik és bácsik - vagyis: tanítók -,
akik mindezt tudják, akiktől a gyerekek nem szoronganak, akiket a gyerekek
szeretnek. De kétségtelenül nem ritkák a siettetésről, a szakmai hozzáértést
helyettesítő álságos „szigorról” szóló panaszok sem.
Tulajdonképpen minden tanév megkezdésekor hasznos volna eszünkbe
idéznünk a régi magyar elemi és a modern kutatások egybehangzó tapasz
talatait: az iskolába lépő gyerek még kisgyerek, sok mozgásra volna szüksége
(a szabad levegőn), legfejlesztőbb tevékenysége még mindig a szabad játék,
anyanyelvi - és ezzel együtt: gondolkodásbeli - legfőbb fejlesztője a kötet
len beszélgetés és a mindennapos mese. A kilencvenes évek közepe óta tu
dományos vizsgálatokból is tudhatjuk - amit a jó tanítók ösztönösen mindig
is tudtak - hogy az oldott és derűs légkör alapfeltétele a sikeres tanulásnak;

mint a neurológus kutatók mondják: „Öröm nélkül nincs sikeres tanulás ”
Minden siettetés - és a „gyorsaság” mindenféle mérése - árt ebben az élet
korban, és visszaveti a fejlődésben a gyerekeket.
Az úgynevezett kulturális alapkészségek - írás, olvasás, számolás - sikeres
kibontakoztatása nagyon sok gyakorlást kíván, úgy azonban, hogy egyszerre
csak keveset szabad gyakorolni. Tehát hosszan elhúzott ezeknek a kibonta
koztatása, erre kellene szánnunk az első két-három (és folytathatnám: négy
öt-hat!) évet. És: nem otthon kellene gyakorolni, gyakoroltatni, hanem az is
kolában, a délelőtt óráiban, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb.
Elemi tanuláspszichológiai tény, hogy nem akkor tanuljuk (meg) a dol
gokat, amikor éppen csináljuk, gyakoroljuk, hanem amikor abbahagyjuk!
Amikor a gyakorlást megszakítjuk, és valami egészen mást csinálunk! Aztán:
alszunkl (Az alvásban érnek képességgé azok a tapasztalatok - mozgásos, ér
zéki tapasztalatok -, melyeket napközben szereztünk, méghozzá nem is az
álomtalan alvásban, mint régebben gondoltuk, hanem álmodás közben...)
Nemzetközi kutatások (PIRLS, PISA) igazolják, hogy a gyors írás-olvasás
tanítás hosszú távon gyenge eredményre vezet (ezért hibás minden olyan el
képzelés, hogy „karácsonyra ír, olvas”, vagy „első végére ír, olvas” stb.). Az
elhúzott gyakorlás viszont - melyet ráadásul a felsőbb osztályokban sem hagy
nak abbay a szaktantárgyak keretén belül sem! - nagyon jó eredményt hoz.
(A svéd érettségizettek szövegértő olvasásban lényegesen jobb eredményt ér
nek el, mint a magyar diplomások!)
Amire még figyelmeztetnünk kell a szülőket és nagyszülőket a tanév ele
jén, az az érzelmi biztonság megadásának fontossága. A gyereknek tudnia kell,
hogy családja mindenben mellette és mögötte áll, a külvilággal szemben teljes
védelmet biztosít. Az értelmi fejlődés is az érzelmi biztonságba mélyeszti gyöke
reit - persze nemegyszer rendkívüli értelmi teljesítményekkel találkozhatunk,
olyan esetekben is, amikor éppen az érzelmi biztonság hiányzik, és az értelmi
erőfeszítés éppen ezt próbálja pótolni. De ennek általában nagy ára van!
Azt semmiképpen ne higgyük el, hogy „gyerekünk butább, mint gondoltuk”,

és tudjunk róla, hogy a megfelelő eredmények elérése nem az iskolában adott
feladatok otthoni szorgalmas teljesítésén múlik. Azt se felejtsük el, hogy min
den szülő saját gyerekének legrosszabb - mert a legidegesebb - korrepetitora,
házitanítója (tisztelet a kivételnek).
Nagyon szeretném, ha gyerekeink és unokáink nem zokognának arra a gon

dolatra, hogy újra kezdődik az iskola (hanem esetleg érdeklődéssel és kíván
csian várnák - tudok erre példákat!), és nem szeretnének inkább „állatnak
születni”, merthogy az állatoknak nem kell megtanulniuk szépen, gyorsan
- és helyesen! - írni.
„Úgyse lehet megcsinálni...?"
A gyerekeim 9 és ll évesek, harmadikba és ötödikbe járnak egy kis falu
iskolájába. A gyerekek nagy többsége értelmiségi családból jött, a ta
nároknak a gyerekekhez való hozzáállása példás. Az iskola nemzetiségi
iskola, ahol a gyerekek az első osztálytól tanulják a nemzetiségi nyelvet.

A családok, mint mi is, jól élnek, nincsenek napi gondok, sőt, inkább
bőségben nőnek fel a gyerekek. A szülők - én i s - sokat foglalkoznak
a gyerekekkel, és figyelemmel kísérik a fejlődésüket. Tulajdonképpen a
probléma is ez: a szülők számára fontos, hogy kész legyen a feladat,
megtanulja a gyerek a szavakat, bepakoljon rendesen, jól megírja a
dolgozatot... A gyerekeket mindez nem érdekli. Nem ciki kettest írni,

nem gond, ha nincs kész a feladat és a tanár be is írja. Nincs motiváció,
és ha rájuk hagyom, nem is készül el semmi. Ez főleg az ötödikben jött
elő, ahol egyéb problémák is vannak (egy nagyon nehezen kezelhető,

agresszív kisfiú fegyelmezésével megy el az órákon az idő, kiközösítések,
klikkesedés, kamaszodás), de nem látom, hogy a harmadikos fiamnál

majd más lenne. A tanár néni azt kéri, ne tanuljunk a gyerekkel, csak
kérdezzük ki. Ezzel egyet is értek elvben, de, ha mondjuk 5-kor kikér
dezem, és nem megy, akkor megint csak vissza kell menni, és a gyerek
rendszerint megint nem azzal foglalkozik, nem figyel. Ha én nem fog
lalkozom vele, vagyis nem ül ott az orrom előtt, és nem szólok rá ötper
cenként, ő magától nem csinálna meg semmit. Nem sikerül jövőbeni

ígéretekkel (ha ez jól sikerül, akkor...) sem jövőbeni fenyegetésekkel (ha
nem leszjó, akkor nem mehetsz ide vagy oda) elérni a mai erőfeszítést.
Az egyetlen, amitől igazán „tart", ha a sportolást megvonom. Ezt vi

szont nagyon kegyetlennek érzem, nagyon jó tesz neki és nagy lelkese
déssel csinálja, pont ezt elvenni, nem szívesen teszem. Már régi téma,
hogy nagyon szeretne kiskutyát. Azt mondtuk, hogy ha az eredménye

megfelelő lesz (4,5), akkor nyárra kaphat egyet. Most ott tartunk, hogy
„ezt úgyse lehet megcsinálni" és minden más módot kipróbál, hogy le
hessen kutyája, de a tanulást nem. Azt kérdezném, hogy mit kellene
tenni, hogy a gyerekekben felébredjen a kötelességtudat és felelősség?

Hogyan motiválhatjuk őket, közösen az iskolával? Mi tegyünk, hogy a
kisebbel ne kövessük el ugyanezt a hibát?
VÁLASZ:
Jó szülők, jó iskola - jó tanító néni - jó kapcsolat a gyerekekkel - és valami
mégsem stimmel...
Az, hogy a szülők sokat foglalkoznak a gyerekekkel, vajon mit jelent? Ke
délyt és érzelmet is, „haszontalan” mulatságokat, melyben mindketten - szü
lő és gyerek - jól érzik magukat, vagy csak napi „számonkérést”, ellenőrzést,

rossz hangulatú együtt-tanulást? Igaza van a tanító néninek: nem kell - nem
kellene - otthon a gyerekkel tanulni (kezdettől tudnia kellene, hogy ez az
ő dolga, és ha önállóságot adok neki, erre hamar rájön, persze segítek, ha
kéri).
De az édesanyának is igaza van: akkor viszont kikérdezni se kelljen! Soha
nem fog valaki magától megcsinálni valamit, ha azt szokta meg, hogy az orra
előtt ül az „ellenőr”, és ötpercenként rászól. Hiába a jutalom, és hiába a bün
tetés - ez az érdeklődést (a motivációt) nem fogja felkelteni. Szörnyű dolgot
mondok: ebben még a lecke se segít! (Az emberben akkor érik képességgé,
amivel délelőtt az iskolában foglalkozott, ha amikor abbahagyja, valami egé
szen mást csinál, majd alszik rá egy jót.) Ha van hely a kiskutyának, és a család
is szívesen fogadja - azt hiszem, én már rég megvettem volna. (Pestalozzi,
a nagy nevelő kimondottan ajánlja, hogy a tíz év körüli gyereknek legyen va
lamiféle kis állata, amelyről ő gondoskodik.)
Az iskolában vajon körbeülnek és beszélgetnek, akár az agresszív gyerekről
és gyerekkel is az osztályban, vagy a klikkesedésről, kiközösítésről, vagy csak
„tanulnak”? És hogyan? Együttműködve, kooperatív módon, hogy a gyere
kek kis csoportokra oszolva maguk keresik a válaszokat, vagy „unalmasan”:
kint áll a tanár, leadja az anyagot (és a gyerekek nem akarják „felvenni”),
hogy aztán majd másnap kikérdezze (általában kisebb-nagyobb szorongást
keltve, ami persze visszafogja a teljesítményt). Élünk-e a gyerekek természe
tes kíváncsiságával? A vizsgálatok szerint nem.
Az elkövetkezendő években nekünk, szülőknek és tanároknak ezeken kel
lene tovább-gondolkoznunk.
Ebédelés, értékelés
Zsolti az első osztályban erősen küzd az ebédelés-értékeléssel. Aki ugyan
is szép csendben megeszi az ebédjét, nem beszél és nem is izeg-mozog,
az kap egy nyomtatott piros szívecskét. Öt piros szívecske egy matrica és
így tovább (gondolom, a végén egy Volvo). Az értékelés ebéd után zajlik,
körülbelül tíz percig, az osztályteremben, mielőtt kimennének játszani.
A gyerekek megtudják, hogy ki miért kap, és ki miért nem kap piros szí
vet. Zsolti eleinte rémült volt, amikor nem kapott, és ránk is rémülten né
zett, hogy most mi lesz? Vigasztaltuk, mondtuk neki, hogy hiszen itthon
is beszélgetünk ebéd közben, és izegni-mozogni is szoktunk... Kitaláltuk
ezenkívül, hogy minden iskolai hét után, amit elvégez, beragaszthat egy
erre a célra kiválasztott noteszba egy matricát. Előre megvettünk egyjó

csomót, és ő választhat azok közül, hogy azon a héten melyiket akar
ja beragasztani. Minden két hét után egy másik csomagból egy nagy
matricát is választhat, és azt is beragaszthatja. Zsolti ennek örült, de
azért csak nézi, hogy ki kap piros szívecskét az ebédelési„teljesítményért",

és amikor ő nem kap, nagyon lehangolt, szorongó, szomorú. Úgy
hogy most azon morfondírozunk, több szülővel együtt, hogy kivesszük
a gyerekeket az ebédelésből. Jól tesszük? Vagy mindezt másképp kellene
felfognunk? Helyes az ebédelés értékelése?
VÁLASZ:
Nem, nem helyes. Nem kellene másképpen felfogniuk, jól teszik azt is, ha
kiveszik Zsoltit az ebédelésből, ha ezt meg tudják oldani.
De: nem lehetne az értékelő tanító nénivel beszélni? Persze a lehető legbarát
ságosabban. Vagy ez reménytelen? Netán: veszélyes? (Félő, hogy esetleg aztán
Zsoltin vagy a többi gyereken „csattan az ostor”? Nagyon szeretném remélni,

hogy ez nem így van, hogy ez lehet másképpen is...) A tanító néninek tudnia
kellene, hogy ő és az ő elismerése nagyon fontos Zsolti számára, hiszen Zsolti
elsős, és a gyerekek úgy mennek az iskolába, hogy készen állnak arra, hogy egy
családon kívüli felnőttet szeretetből megajándékozzanak bizalmukkal.
A közoktatási törvény már jó tizenöt éve azért tartalmazza az iskolaszék
intézményét, hogy legyen egy fórum, ahol nyilvánosságot kaphatnak és tár
gyalásra kerülnek a szülők kérései, javaslatai, elvárásai. Az iskolaszékben
együtt kellene hogy üljenek a szülők és a tanárok képviselői, és a fenntartó
képviselője. De sajnos ez az intézmény Magyarországon nem - vagy alig-alig
- működik. (Pedig az egykori Nyugat-Németország példája azt mutatja, hogy
igazából a szülők erőfeszítései tudják megváltoztatni, demokratizálni, gye
rekközpontúvá tenni az iskolát.)
Mi a baj az ebédelés értékelésével - van-e baj vele egyáltalán?
Van.
Először is egy átdolgozott iskolai délelőtt után - és netán egy délutáni nap
közi előtt -járna egy kedélyes, jó hangulatú, pihentető, amennyire lehet, családias
ebédelés a gyereknek. Családias, ez bizony azt is jelenti, hogy beszélgetős (és ne
tán: izgő-mozgó, különösen, ha elsős, másodikos, harmadikos kisgyerekekről
van szó!), ahogy ezt levélírónk írja. És tegyük hozzá: csak remélhetjük, hogy
a családi étkezések közben valóban oldott beszélgetés zajlik (és nincs „szép
evésre” nevelés). Ahol a családok ezt meg tudják valósítani, ott a gyerekek na
gyobb érzelmi biztonságot kapnak, ami első pillantásra látszik testi és lelki
állapotukon (és még iskolai teljesítményeiket is pozitív módon befolyásolja).
Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az étkezés kedélyessége, oldottsága még
az emésztőnedvek megfelelő kiválasztása szempontjából is fontos (mert eze
ket a lelki állapotok erőteljesen befolyásolják).
És ha valaki rendetlenkedik?
Elhívom, esetleg csak ebéd után - én a tanár -, és egy másik helyiségbe,
ahol csak mi vagyunk, leülök, és négyszemközt beszélgetek vele. Nem leto
lom, nem összeszidom, nem a hatalmamat éreztetem - hanem nyugodtan

és oldottan ezt-azt kérdezek tőle, és várok a válaszra akkor is, ha csak hosszú
némaság után születik. Nem kell zseniálisnak lennem, nem kell nagyszerű
kérdéseket kitalálnom, elég, ha nyugodt vagyok és elgondolkodó. A négy-
szemközti ráérős beszélgetésnek minden esetben ereje és hatása van - minél
szelídebb a tanár, annál inkább ezt mindenki tudja, aki valaha is próbálta.
(A régi nagy tanárok ezt nagyon tudták.) Mindez persze nem csak ez ebédnél
rendetlenkedőkre vonatkozik...
A büntetés és jutalmazás olyan kétvégű bot, amelynek alkalmazása (minden
eddig lefolytatott vizsgálat szerint) növeli az agressziós feszültséget, akkor is,
ha pillanatnyilag „sikerrel” nyomja el az agressziót. A vizsgálatok arra is fel
hívják a figyelmet, hogy a büntetett gyerekek családjában - a család egészé
ben - is nő az agressziós szint. Míg viszont a fent leírt módszer hatásosságát
a vizsgálatok is igazolták, már óvodáskortól kezdve. A beszélgetésben a ráve
zető kérdések után, dicséret is elhangzik - persze mindig csak azt dicsérjük
meg, amit tényleg lehet, például a kérdés pontos megértését stb.
És még sok kérdés felmerülhet: például az, hogy ott ül-e a tanító vagy a tanár
a gyerekekkel az asztalnál? Vagy ha ő nem, akkor esetleg két nagyobb gyerek
az asztal két végén, az asztalfőnökök, akiket a kicsik szívesen követnek? Elő
fordul-e, hogy a tanár - netán elég hangosan - némaságot parancsol a gyerekek
nek, majd leül a tanári asztalhoz, és ő maga természetesen beszélgetni kezd?
Végtelen hosszúságúak-e az asztalok, vagy szét vannak bontva kisebb
- hat-nyolc gyerek által körülülhető - egységekre? Egyforma szép evőeszkö
zei, edényei és poharai vannak-e a tanároknak és a gyerekeknek (vagy netán
a tanároké porcelán és üveg, a gyerekeké műanyag, illetve az evőeszköznél
a tanároké fényes keményfém, a gyerekeké ezer karcolástól és beletapadt pi
szoktól elszürkült puhafém)?
Fontos dolgokról beszélünk, és még addig a kérdésig, hogy mi is az értéke
lés tulajdonképpen, és mit és hogyan kellene az iskolában értékelni, el sem
jutottunk. Majd legközelebb!
„Látod, olyan buta vagyok..."
Ebédelés-értékelés című írásában ígéretet tett arra, hogy elmondja
majd álláspontját arról, hogyan is kellene az iskolában értékelni. Ez a
téma minket is érzékenyen érint, ugyanis a kilencéves fiam két új taní
tó nénije egészen sajátos módon „értékel". A régi tanító néni dicsérős,
szeretgetős, igazi tyúkanyó típusú, akinek a fegyelmezési eszköze is a
simogatás volt, és akinek elismerő szaváért saját gyerekkorából hozott
történeteiért, mindennap öröm volt iskolába menni. A harmadikos
tanító nénik fegyvere az elmarasztalás, amelyet a kilencéves gyerekek
m aguk írnak be az üzenőjükbe: Szemtelenkedtem a tanító nénivel.

Engedély nélkül kimentem. Lökdösődtem az ebédlőben. Rendetlenked
tem az osztályban stb. Az elmarasztalás nehezített változata, amikor
tízszer, tizenötször, hússzor le kell írni azt, hogy például: nem beszélek,
amikor más beszél - és tisztességesen aláírni, mint aki szerződik arra,
hogy vállalja az írásban foglaltakat. Bár nem tartom jónak ezt az eljá
rást, el tudnám fogadni, ha valamilyen módon a dicséret oldal is ha

sonlóképpen hangsúlyos lenne. De sajnos a tanító nénik, miközben egy
hónap alatt egy teljes oldalt írattak tele elmarasztalásokkal, egyetlen
alkalmat sem találtak arra, hogy megdicsérjék a gyereket. A dicséret ol
dal üres maradt. Annak ellenére, hogy nagyon igyekezett, napról napra
lelkiismeretesen tette a dolgát, tanult, olvasott, és a szorgalmi feladatok
nagy részét is elvégezte, a vágyott pozitív visszajelzések rendre elma
radtak. Mígnem neki m agának kellett kimondania: „Hiába, csak azt
veszik észre, ha valamit rosszul csinálok, a jót azt nem!" Vajon miért?
Valóban annyira lekötheti a figyelmüket, energiájukat a fegyelmezés,
oktatás, hogy nem marad már semmi a pozitív megerősítésre? Termé
szetesen igyekszem ezt valamilyen módon pótolni, odafigyelek rá, és

megdicsérem, amikor csak lehet, de ő már nagyfiú, és az anyai dicséret
már kevésbé fontos számára, ő a „külvilág" elismerésére vágyik, és ha
azt nem kapja meg, hiteltelenné válik az itthon kapott jó szó is. („Lá
tod, olyan buta vagyok, csak azért mondod, hogy nem, mert te vagy
az anyukám") Elgondolkodtam az iskolaváltáson is, de a fiam ragasz
kodik az osztálytársaihoz. Es azt mondja, inkább majd megpróbál jó

lenni, csak ne kelljen megválni a barátaitól. És közben szépen, lassan ki
huny a tudásvágy, elmúlik a lelkesedés, és nap mint nap hallgathatom,
hogy úúúgy úútálom a zzziskolát! Nem meglepő... De törvényszerű?
VÁLASZ:
Nem, nem törvényszerű, hiszen az első két osztályban még mindennap öröm
volt iskolába menni...
Jaj! Én azt hiszem, nem hagynám, hogy olyan helyre járjon a gyerekem
nap mint nap, ahol már a harmadik hónapra kialakul a „látod, olyan buta
vagyok”, az önbizalmat - minden további képesség kifejlesztésének alapját
- súlyosan rongáló traumája (sérülése). Persze ez a mondat már önmagában
is a gyerek érzékeny okosságát jelzi. Ha ragaszkodik is a barátaihoz - újabb
kedvező karakterjegy -, mégis megszabadítanám ettől a mindennap betegítő
környezettől.
Ez a fajta „értékelés” (mert igazából értékelésnek nem nevezném) min
dennap újra sebesítő kudarc. A kudarc, a frusztráció agressziót szül - és az
egyéni fejlődés szempontjából most még ez a jobbik eset (később az agresszió
annak a személyiségét is roncsolja, aki agresszív, nem csak annak okoz sérel
met, akire rátámad). Vagy: lemondó depressziót vált ki ez a bánásmód („látod,
olyan buta vagyok...”), és az egyéni fejlődés szempontjából ez a veszélyesebb.
Agresszió és depresszió - korunk vezető társadalmi és egyéni betegségtünetei.
(Vajon mennyire játszik szerepet kiváltásukban a mindenkori tévesen értel
mezett „nevelés”, „pedagógia”?)
De vigasztalódjunk: lám az első és második osztályban itt is ott volt

a nagyszerű tanító néni, akinek az osztályában nem hunyt ki a tudásvágy és
a lelkesedés, ahova a gyerekek örömmel mentek, és nem utálták az iskolát. Sok
nagyszerű tanító és tanár dolgozik a magyar iskolákban - igaz, hogy néha
nagyon nagy ellenállással kell megküzdeniük, és nemegyszer éppen kollé
gáik körében. De azért vannak olyan iskolák, ahol a gyerekek már az első
évektől megtanulják önmagukat értékelni, megtanulják, hogy hogyan válasz-
szanak a különböző nehézségi feladatok közül nekik valót (persze: ezekben
az iskolákban minden jó megoldás egyforma értékű). Vannak iskolák, ahol
a gyerekek teljesítményét önmagukhoz mérik, és nem „a tananyaghoz”. És
a gyerekek egymás értékelésében is egyre világosabban látnak, és egyre fino
mabban fogalmaznak. Megtanulják, hogy valami valóságosat keressenek az
együttműködésben, és ne versengő vágyaikat éljék ki. Ezek a gyerekek öröm
mel beszélik meg a tanárral saját értékelésüket is (nem egy iskolát ismerek,
ahol ez mindennapi gyakorlat, és év végén alig van eltérés vagy semmiféle
eltérés nincs a gyerekek önmagukról adott értékelése és a tanári értékelés
között, amelyik soha nem ledorongoló, hanem mindig a fejlődést segíti).
És aztán, vannak olyan iskolák is, bizony Magyarországon is, ahol a gyere
kek - horribile dictu! még mondani is szörnyű! - a tanárt is értékelik önmaguk
és egymás értékelése után! Ugyanúgy, ahogy a középkor híres egyetemein
(ahová egyébként 13-14-15-16 évesek jártak) a tanárokat bizony értékelték,
és az értékelésnek következménye is volt...
Amiről maga volt kénytelen írni, az, sajnos nem értékelés.
Az a felnőtti tehetetlenség bevallása, amelyik a gyereket legyőzendő ellen
félnek tekinti, és csodálkozik, ha negatív érzelmeit az érzékeny gyereksereg
hasonlóakkal viszonozza.
A tanári szakma jól ismeri azokat a módszereket, amelyekkel ezek a helyze
tek elkerülhetők, a kooperatív tanulástól kezdve a drámapedagógián át a pro
jektekig, de sajnos ezekkel még túl kevéssé élünk, túl kevéssé ismerjük őket.
De bizakodjunk. Már sok minden megváltozott, és változóban van...
Versenyszellem
Erdélyből írok; nálunk a romániai oktatásrendszert a versenyszellem és
a teljesítménykényszer uralja, azon az elven, hogy a civilizáció előreha
ladásával növelni kell a tananyagot, és a gyereknek fel kell zárkóznia.
Mi erről a véleménye? A gyermeknek a legjobbat akaró szülők fizetős
különórákra, versenyekre járatják a gyereket, hogy jobban megállja
a helyét az életben. Mennyire terhelhető különórákkal? A folyamatos
információátadásra alapuló oktatás hogyan hat az érzelmi intelligen

ciájára?
VÁLASZ:
Nálunk gyakran példálóznak azzal, hogy „nézd meg a 85 éves bácsit, mi min
denre emlékszik még a gimnáziumi tananyagból, te meg három éve végeztél,
és már semmire nem emlékszel”. Nemcsak arról van szó, hogy időskorban
a memória a régi dolgokra jobban emlékszik, hanem arról elsősorban, hogy
a 85 éves bácsi a gimnáziumban kevés, jól megválogatott, jól rendezett anya
got tanult. Kevés és jól rendezett információ orientál, tájékoztat.
Az információözön dezorientál és felejtésre ítélt. (Öt év alatt az eminens
is garantáltan elfelejti a megtanult anyag 75 százalékát, ha nem használja
rendszeresen.) Emlékezzünk egyetemi tanulmányainkra: 300 oldalt beszí
vunk három-öt nap alatt, levizsgázunk belőle, de hála istennek máris törlő
dik, és helyett ad a következő 300 oldalnak... A gyerekeknek nem megnövelt
tananyagra, hanem kompetencia alapú képzésre van szükségük, nem a lexi
kális tudásukat kell növelni, hanem a cselekvőképességüket, a jártasságu
kat különböző területeken (és természetesen nem egyformán, hanem adott
képességeikhez igazodva). Ha az iskola nem tudja, hogy legalább nyolcféle
intelligencia van, és csak az egyetlen szóbeli intelligenciát kéri számon és

osztályozza, akkor nagyszerű tehetségek fogják végigkínlódni az iskolaéve
ket. Nem csoda, hogy az iskolai beválás nem korrelál, nem egyezik meg az
életben való beválással, boldogulással.
Ha a gyerek az iskolában nem tud megtanulni legalább egy idegen nyelvet,
mert nincs 5-10 órája minimum hetenként a nyelvből, és mert esetleg rosszul
tanítják (tehát például nyelvtani írásos alapon, élő beszéd és szituációs fel
dolgozás helyett), akkor a szülő jól teszi, ha teheti, hogy gondoskodik arról,
hogy a gyereke legalább angolul megtanuljon. A többit már gyereke és szülője
válogatja, én semmit nem erőltetnék rá a gyerekre, legfeljebb megkínálnám
lehetőségekkel.
A versenyek meggyőződésem szerint értelmetlenek és károsak, és semmi
közük a valódi, az érzelmi élményben elsajátított kultúrához. Az igazán si
keresek nem a kompetitív (versengő), hanem a kooperatív (együttműködő)
társadalmak - és iskolák. Rendkívül fontos volna az iskolákban bevezetni a
kooperatív módszereket (Kagan, Aronsori), melyek bizonyított módon növelik
a teljesítményt és csökkentik (megszüntetik!) az agressziót.
A 90-es évek elején zárult kutatások szerint az iskolában megtanult anyag
maximum 18 százalékban járul hozzá az életben való beváláshoz. 82 szá
zalék máson múlik, és ha nagyon sommásan akarnék válaszolni, akkor azt
mondanám, hogy az EQ-n, az emocionális kvóciensen, az érzelmi intelligen
cián. Az érzelmi intelligencia (ellentétben az értelmi intelligenciával) korlá
tok nélkül fejleszthető! A szociális létezés, kapcsolódás, kommunikáció el
maradhatatlan eleme. Az érzelmi intelligenciát az iskolai életben a művésze
tek fejlesztik. A szabadon művelt művészetek! Természetesen: mindenféle
osztályzás nélkül.
Hadd idézzem Márait: a nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési
anyag, a normális ember tudja, hogy élmény, amelyik felveri az életörömet.
Élmény nélkül nincs hatékony tanulás. A 90-es évek közepének agyfizioló
giai vizsgálatai szerint, egyenesen azt mondhatjuk, hogy öröm nélkül nincs
hatékony tanulás! Mi, iskoláinkban a mindennapi öröm és élmény helyett

csak a mindennapi szorongást keltjük fel, például a jegyre feleltetéssel.
(A szorongás pedig visszafogja a teljesítményt!)
Az iskolába járó gyereknek a szülő legyen a cinkostársa. Ne higgye el, hogy
a gyereke butább, mint gondolta! A gyereknek éreznie kell, hogy a családja
a külvilággal szemben minden körülmények között megvédi őt, testi-lelki
biztonságot ad. (Amivel a szülő nem ért egyet, azt majd külön lerendezik
egymás közt, de a külvilággal szemben abszolút védelmet biztosít.) És: nem
kell jó tanulónak lennil Már a fiúkat se viszik el katonának, vannak esti és
levelező lehetőségek a későbbi továbbtanulásra középiskolában is. Ha a gye
reknek nem a verbális intelligenciája a legerősebb, hanem a hétféle másikból
valamelyik (ami legalább ugyanolyan fontos, de gyakran még fontosabb), ak
kor nem lesz jó tanuló, miközben okos, értelmes, tehetséges, kreatív.
A világ érdekes, az ember érdekes - és a gyerek (a vizsgálatok tanúsága
szerint) veleszületetten kíváncsi, amíg az iskolában le nem törjük ezt a kí
váncsiságát.
Anyatigris
Négy gyerekünk van, 13 éve élünk a férjemmel jó házasságban, ami
ritkán adatik meg m anapság az emberek életében. Gyermekeink:
12 éves lány, 11 és 8 éves fiúk és 4 hónapos kislány. M ind a négy gyer
mekünk tervezett, 40. hétre, könnyen született, anyatejes babák, akik

korán átaludták az éjszakákat, és később is mindent a „tankönyvek
szerint" csináltak. Pici koruktól derűs, kiegyensúlyozott gyermekek,
egészségesek, gyönyörűek. (Sokan irigyelnek is minket emiatt.) A há
rom nagyobb élsportoló, a nagy lányunk kitűnő tanuló. Jól is élünk,

sokat utazunk, igyekszünk nekik minél többet megmutatni a világból.
A problémám az iskolával van. Miután a nagylányunk a sport mel
lett „kirázza a kisujjából" a tanulást, meglepő volt, hogy a nagyobb
fiam „csak" négyeseket hozott haza. A z első és második osztályban

a tanító néni sokat panaszkodott, hogy a fiam MÁS, M INT A TÖBBI
gyerek. Egy őrült kis zseninek nevezte, akiben különleges képességek
rejtőznek, de a kötelező dolgok kevésbé foglalkoztatják. (Az énekórá
kat utálta, de fél nap alatt világítás taligát szerelt össze hulladékokból
a kerti sufniban...) Ez a tanító néni „megszokta" az én kis „zsenimet",
elfogadta olyannak amilyen, és a negyedik osztály végére m ár csak
4-es és 5-ös szerepelt a bizonyítványában. Am i igazán érdekli, abból
dicséretes 5-ös, például: angol nyelv. Ugyanez a probléma előjött a
kisebbik fiamnál is, aki most kezdte a második osztályt. Tavaly már
mondogatta a tanító néni, hogy „problémás" a gyerek, mert nem fi
gyel (igaz, hogy mindig tudja, hol tartanak a többiek). Dolgozatnál

kifelé bámul az ablakon (igaz, hogy aztán 5 perc alatt megcsinálja
a 80 matekpéldát csak két hibával). Legutóbb azt mondta a tanító
néni (egy héttel az iskolakezdés után), hogy nem a gyerek eszével van
a baj, hanem „személyiségzavaros", és vigyem el a nevelési tanács
adóba pszichológiai vizsgálatra. Közben, fiú létére, szépen ír, gyö
nyörűen rajzol, érdekli az angol, a sport. Én ledöbbentem! Attól, mert
egy kisgyerek más, mint a nagy átlag (mi az, hogy átlagos?), akkor
ő már személyiségzavaros? Miért baj az, hogy egy gyermeknek kicsit
másképp jár az agya, mint a többinek? (Hangsúlyozom: jó tanuló, jó

sportoló!) A nagyobbik fiam most lett felső tagozatos, és az első ta
nítási napon odajött hozzám a magyartanára, aki I, azaz egy órát
tartott nekik, és azt mondta, hogy mivel a fiam lassabban írta le azt
a két sort, amit diktált, valami baj lehet vele, vigyem tanácsadóba
vizsgálatra. Tette ezt olyan lekezelő hangnemben, hogy a földbe gyö
kerezett a lábam! (Korábban sem velem, sem a fiammal nem beszélt
soha!) M ondanom sem kell, sírva jöttem haza... Hogyan lehet ilyen
következtetést levonni egy gyerekről egyórai „ismeretség" (?) után?!
El vagyok keseredve, hiszen én nem így ismerem a gyerekeimet, h a
nem érdeklődő, értelmes, egészséges nebulóknak! Csak sajnos máris
meg vannak bélyegezve. Miért kell minden apró-cseprő problémára

a nevelési tanácsadót felhozni megoldásnak? Miért nem lehet több
odafigyeléssel, szeretettel megoldani ezeket a „problémákat’? Mint

ahogyan azt meg tudta tenni az alsós tanító néni is. A pedagógusok
ennyire leterheltek és türelmetlenek? (A város legerősebb iskolájába
járunk.) Vagy én lennék túl elfogult anya? Tényleg vizsgálatokra kelle
ne cipelnem őket? A legjobbat szeretném nekik, de nem tudom, mit

tegyek. Jeligém: Anyatigris.
VÁLASZ:
Szeretem az anyatigriseket, tapasztalatom szerint magzat koruktól kamasz
korukig rájuk van a legnagyobb szükségük a gyerekeknek. Szubjektív érzése
met a kutatások is alátámasztják.
Igen, a tehetséges gyerek más, mint a többi, azt is szokták mondani, hogy
„deviáns”, vagyis viselkedése eltér nemcsak az átlagtól, hanem a „megköve
telt, elvárt normáktól” is. De hozzá szokták tenni, hogy ez persze nem nega
tív, hanem pozitív deviancia, és mint majd a későbbi élet során kiderül, tár
sadalmilag is hasznos eltérés a szabványtól. Igen, az alkotó, kreatív emberek
nek, gyerekeknek már az agyuk is másképpen jár! Gondolkodásuk - mondja
a szaknyelv - divergens, szétfutó, szétágazó; hallanak valamit, és arról ezer
más dolog jut az eszükbe, és ragadja magával figyelmüket, ahelyett, hogy az
iskolában megkövetelt konvergens, vagyis egy pontra irányuló volna. Feladat
- megoldás (mégpedig lehetőleg nem „eredetieskedve”, hanem egyféle, előre

látható módon...). Sajnos: pillanatnyilag ezt szereti az iskola.
A maga gyerekei jó állapotban vannak, és az a családi háttér, ami ebbe a jó
állapotba juttatta őket, tovább fogja segíteni boldogulásukat az életben való
beválásban, minden iskolai kudarc és keserűség ellenére. Az a gyerek, aki -
bár „nem figyel” - mindig tudja hol tartank a többiek, aki a dolgozatnál kifelé
bámul az ablakon, majd öt perc alatt megcsinálja a nyolcvan matekpéldát (úr
isten! minek kell nyolcvan matekpélda?), az nem lehet „személyiségzavaros”
- miközben szépen ír, gyönyörűen rajzol, érdekli az angol és a sport... Igen,
ezt a távolból is határozottan merem állítani.
Minden kisgyerek - minden gyerek, minden ember - „más, mint a nagy
átlag”, bár a huszadik század rosszul működő társadalmai mindnyájunkat
megpróbáltak „gleichschaltolni” vagyis, hitlerista nyelven, ilyen olyan alapel
veknek megfelelően egyformává tenni, hogy senki ne lógjon ki a sorból.
Az a jó, ha mindenki kilóg - erre, arra, amarra...
Én úgy gondolom, hogy nem kell vizsgálatokra cipelni a gyerekeit - vi
szont a maga helyében elgondolkodnék rajta, hogy nem menteném-e ki őket
a város „legerősebb” iskolájából. No, nem azért, mintha az nekik túl erős
lenne, hanem azért, mert ezekben a legerősebb iskolákban többnyire nem
is teljesítményhajsza folyik (nekem már ez is ok lenne arra, hogy kivegyem a
gyerekemet), hanem: álteljesítmény-hajsza.
„Mérni" a mérhetetlent
Előbb egy „anyatigris” levelére próbáltam válaszolni (ő nevezte meg így ma
gát, és igaza volt). Az anya levelében két kérdést te tt fel: tényleg baj lehet-e
a gyerekekkel (ha igen, mi), és a másik: miért nem lehet türelmesebben, több
odafigyeléssel, szeretettel megoldani az efféle problémákat, ahogy a nagyob
bik fiú alsós tanító nénijének végül is sikerült. A nagy leterheltség okozza
a pedagógusok türelmetlenségét?
*
Az Európai Unióban - de a fejlett államokban világszerte - rendszeresen mé
rik az iskolák teljesítményét, elsősorban a gyerekek érdekében, illetve annak
megállapítására, hogy az iskolák eleget tesznek-e annak a követelménynek,
hogy minden gyereknek egyenlő esélyt adjanak a felnőtt életben való későbbi
beválásra. Azt is szokták mondani, hogy a gyerekek érdekei tulajdonképpen
egybeesnek a munkaerőpiac érdekeivel, amelyik megfelelően képzett szak
embereket keres, s ahol a gyerekeknek majd el kell helyezkedniük.
Nem mélyedek el most ebbe a kérdésbe (szerintem a gyermekek jogairól
kötött Egyezmény értelmében minden a gyerekeket érintő eljárásban a gyere
kek mindenekfelett álló érdekéből kell kiindulni; ez persze egybeeshet akár
a munkaerőpiacon megnyilvánuló kereslettel is, de nem mindig, és nem fel
tétlenül). Most inkább csak annyit mondanék, hogy szerintem is minden jól
kidolgozott mérés helyénvaló lehet, ha mondjuk országos trendeket (alapvető,
jellemző adatokat) mér.
Ha kiderül például, hogy a magyar és a cseh gyerekek negyedikes koruk
ban jobban olvasnak, m int a norvég és a svéd gyerekek, viszont tizenöt éves
korukban sokkal rosszabbul, akkor meg kell keresnünk, hogy mi ennek az
oka... (Például: túl gyors, korai „megtanítás”, majd a tanító gyakorlás hirte
len, végleges abbahagyása...)
Ha azonban arra használjuk a méréseket, hogy egyes gyerekeket vagy netán

tanáraikat minősítsük velük és általuk, akkor teljesen téves úton járunk!
Míg a nagy tömegen végzett mérések, az egyedi hibák ellenére, viszony
lag megbízhatóan mutatnak egy bizonyos helyzetet, addig az egyes gyerekre
vagy az egyes tanárra vonatkozó eredmények szinte kivétel nélkül megbíz
hatatlanok, és nagymértékben tévesek lehetnek. Sok függ a gyerekek alka
tától - például a visszahúzódó, befelé forduló (introvertált) gyerekek szinte
mindig rosszabbul vizsgáznak képességeiknél és tudásuknál, a kifelé forduló
extrovertáltak pedig jobban... Az a tanító, aki elvállalja a nehéz gyerekeket
(aki feltehetőleg és általában jobb tanító, az ilyeneket nem vállaló társainál),
rosszabbul fog szerepelni a mérésben, mint akinek „ügyesen”, a „jól haladó
kat” sikerült összeválogatnia. És akkor még nem beszéltünk a lassan érő,
vagy egyedi érdeklődésű, vagy éppenséggel kreatív gyerekekről, akik bizo
nyos mérésekben feltétlenül rosszabbul fognak szerepelni, míg „az életben”
ők lesznek azok, akik a jobb, a nagyobb eredményt hozzák.
Az iskolák és a tanítók versenyében - ami a mérések félreértése nyomán
most van felerősödőben -, mindazokról a gyerekekről, akik nem elég könnyen
„tesztre-szabhatóak” a pedagógusok igyekeznek „papírt” szerezni, hogy „be
tegségük” miatt nem „fejleszthetők” a megkívánt mértékben... És akkor még
nem is beszéltünk azokról az iskolákról, amelyekben megpróbálják a gyengébb
gyerekeket rábeszélni, hogy maradjanak otthon a mérés napján, mint ahogy
azokról sem, ahol egész évben a mérés tavalyi űrlapjainak kitöltését gyakorol
ják, hogy idén jobb eredményt érjenek el. Igen, hallunk stopperórákról és havi
minősítésekről, hallunk tökéletesen értelmetlen „versenybe” kényszerített
pedagógusokról és gyerekekről. És rettegve gondolunk arra, hogy mindezek
következtében a sok helyen most sem éppen nagyszerű iskolai légkör tovább
romlik.
Vigyáznunk kellene, hogy ne próbáljuk mérni a mérhetetlent! Színhá
zi szakemberek és pedagógiai rendszerek megalkotói egyformán nevezik
inkommenzurábilisnak (össze nem mérhetőnek, közös mértékkel nem mérhe-
tőnek), illetve imponderábilisnák (ténylegesen le nem mérhetőnek, végtelenül

finom különbségekkel is fontos eltérést mutatónak) az emberi sajátosságokat,
mindazt, amitől a valódi hatékonyság függ (akár a színpadon, akár az életben).
Tanítók és tanárok leterheltségének, türelmetlenségének, az odafigyelés
hiányának - az anyatigris által joggal kifogásolt szeretetlenségnek - ez is
mind ott van a hátterében.
Bizonyítvány
Megbukni mindig kínos volt. (Ajánlott olvasmány: Karinthy Frigyes: Tanár úr

kérem - A bukott férfi.)
De mégis valaha, réges-régen, mondjuk úgy a tizenkilencedik század vé
gén, a huszadik elején, első felében, a még Eötvös József által megreformált,
igényes iskolában, a bukás nem jelentette azt, hogy valaki, aki akár osztály-
ismétlésre bukott, ne mehetett volna tovább (miután megismételte az osz
tályt), az iskola elvégzése után, akármelyik egyetemre, ne lehetett volna be
lőle orvos, ügyvéd, mérnök.
Mint ahogy lett is; későbbi kitűnő szakemberek élettörténetében olvas
hatunk nehezen végigküzdött iskolákról, bukásokról, osztályismétlésekről.
A huszadik század - a történelem - egyik legnagyobb államférfija (aki mel
lékesen irodalmi Nobel-díjat is kapott), Winston Churchill nagyon rossz, buk
dácsoló tanuló volt, igaz, hogy már akkor is kellett, hogy legyen benne vala
mi, mert éppenséggel latintanára, aki semmire nem ment vele, támogatta
a továbbiakban iskolai pályafutásában, felismerve, hogy itt valami sajátos
tehetséggel van dolga, aki most éppen igen rossz tanuló. (Persze a közép
iskolát végzettek akkoriban kevesen voltak. Magyarországon 2-3 százalék!

Egyetemre meg 1 százalék, ha járt!)
A zseniális Edisonról megmondták édesanyjának, hogy teljesen felesleges ta
níttatni, mert ebből a gyerekből úgyse lesz soha semmi.
De nem szaporítom a példákat, egy szó, mint száz: nem az iskolai eredmény
m utatta meg régen és mutatja meg ma is, hogy kiből mi lesz, hogy kiben mi
- és ki! - lakik.
A zseniális Karinthy is azért tudta olyan jól beleélni magát a bizonyítvány
magyarázásába - a fent idézett Tanár úr kérem-ben -, mert bizony végigkín-
lódta mindazt a szorongást, amit az iskola ma is okoz.
Mit tegyünk, ha gyerekünk rossz bizonyítványt hoz haza?
Először is: mi a rossz bizonyítvány?
Mostanában kétségbeesve hallom, hogy ha egy bizonyítványba négyesek
(vagy ne adj’ isten hármasok) keverednek, az sok családban „rossz” bizonyít
ványnak számít. Akkor persze már nem is beszélve a kettesekről vagy éppen
séggel a „buktató” egyesekről.
Érzékeny gyerekek, akik ki vannak szolgáltatva a tanárral való személyes
kapcsolatuknak, lassú érésű gyerekek (akik az életrajzok tanúsága szerint,
többnyire valamire tartogatják magukat), a befelé forduló, introvertált gye
rekek, akik mindig rosszabbul szerepelnek a tudásuknál, fantáziadús, gazdag
gondolkodású gyerekek, akik nem tudnak egy feladat egyetlen lehetséges
megoldására koncentrálni - mind-mind rosszabbul szerepelnek az iskolában
valódi képességeiknél. A speciális érdeklődésű gyerekek - például: szenve
délyes madarászok - esetleg minden mást elhanyagolnak, és ezért lesznek
„rossz tanulók”, holott valódi teljesítményük nagyobb, mint megannyi jó
tanulóé. És még nem is beszéltünk az ügyes (a cselekvéses intelligenciában
erős) vagy az érzelmi-művészi képességekkel megáldott gyerekekről, akik az
életben majd fontos, nélkülözhetetlen, fenntartó erejű társak lesznek család
ban és tágabb közösségben (ha önbecsülésük és kedvük el nem vész addig).
Szóval: nem a bizonyítvány teszi a gyereket (az embert).
De a gyerek számára egy életre kiható fontosságú lehet, hogy a családja

- „mindennek ellenére!” - bízik-e benne (vagy a családjából legalább egyva
laki, egy anya vagy egy apa, esetleg egy nagymama, nagypapa...). Az önér
tékelés, a saját valamire valóság érzése, ami előresegít életutunkon, csak a
szűkebb környezet támogatásával tartható fenn a gyerek- és ifjúkorban.
Ne legyen fenyegető a bizonyítvány - akármilyen lesz is lehessen ben
ne biztos a gyerek, hogy őt és jövőbeni lehetőségeit nem azonosítják jegyeivel
(még ha jegyeinek nem örülnek is).
Ne rontsa meg a szünidő kezdetét - és a nyarat - a rossz bizonyítvány, ne,
még bukás esetén se! Ne kezdjünk azonnal „számon kérni”, tanultatni - a
tanulás, a készülés az úgynevezett pótvizsgára ráér majd augusztusban (leg
szívesebben azt mondanám: augusztus második felében!).
A rossz bizonyítványt „büntetni” nemcsak eredménytelen, hanem
kontraproduktív, ellenkező hatást vált ki, ér el.
(Csak zárójelben: buktatni értelmetlen. Egész iskolarendszerek működnek -
jól! - buktatás nélkül. A vizsgálatok szerint 11 területből 10-ben semmit nem
javul hosszú távon a bukottak teljesítménye, és az egyetlen, szűkebb mate
matikai téren is csak nagyon kicsit.)
Okosság, butaság, konfliktus

Egy pszichológus emlékére
„A gyerekek azt hiszik az iskolában, hogy a jó tanuló okosabb, m int a rossz

tanuló. ... A tanulással lehet képzettséget és műveltséget szerezni, de okos
ságot nem. Ha valaki egyetemi tanár vagy akadémikus, attól még lehet buta
ember. Egy analfabéta pedig lehet nagyon okos, de műveletlen. Semmilyen

vizsgálat nem igazolja, hogy a tanulási produkció korrelálna a szakmai be
válással. Tehát nem a legjobb eredményt elért egyetemistából lesz a legjobb
orvos vagy jogász. Nincs ilyen összefüggés.... A tanulás során nem lesz vala
ki okosabb. Ugyanaz az agy, ugyanaz a szerkezet. A tanulás azt befolyásolja,
hogy ugyanaz a „szerkezet”, ami a tanulástól nem lesz jobb, milyen eredmény
nyel dolgozik. Erre szoktam elmesélni azt a tudománytörténeti anekdotát,
hogy amikor az első amerikai nagyteljesítményű komputert megcsinálták,
azt kérdezték tőle, hogy mi egy amerikai polgár legracionálisabb (legéssze
rűbb) táplálkozása naponta, és betáplálták, hogy mire van szüksége a szerve
zetnek, melyik élelmiszer mennyit tartalmaz, és mi a kiskereskedelmi áruk.
A kérdés az volt, hogy lehet úgy a legolcsóbban táplálkozni, hogy a szervezet
mindent megkapjon, amire szüksége van. A gép azt az eredményt adta, hogy
igyon meg minden nap 18,5 liter tejeskávét. Rossz volt a gép? Nem. Marhasá
got mondott? A számok szempontjából nem, de emberi szempontból igen.”
*
Benne vagyunk az iskolaévben, és megint sűrűsödnek a szülői panaszok.
Okos, jó képességű kisgyerekekről hallunk, akiket nem csak a családjuk ta rt
ilyennek, hanem ilyennek látták őket az óvó nénik is vagy az „előző tanító
néni”. És most „baj” van velük.
A Saxum Kiadó elküldte nekem Popper Péter egyik utolsó előadásának írá
sos változatát - talán ez volt Péter utolsó írása is. Popper Péter 2010 áprilisá
ban hagyott itt minket, és amikor a sokasodó szülői panaszokat olvastam, ez
az előadás, ez az írás jutott eszembe, és az, hogy régóta készülök őt ide idézni,
és most itt az alkalom.
Okosság - butaság - tanulás - nem úgy van ez, ahogy általában gondoljuk.
Ebben az írásban Popper Péter a konfliktusok, az iskolai konfliktusok sze
repéről, és az ezzel kapcsolatos, szerinte egyértelműen téves, hibás szülői,
tanári, szakemberi felfogásáról is ír. Ebből a részből is szeretnék ide idézni,
előrebocsátva, hogy az okos - és kreatív - embernek mindig több a konfliktusa

az átlagosnál.
Ez a fontos rész így szól: „... ha nem vagy olyan, mint a többi, jön a retor
zió. Ha megnézzük, hogy ma milyen a kívánatos gyerek a pedagógia számá
ra: olyan gyerek, akivel nincsenek konfliktusok. A konfliktust ma már úgy
értelmezzük, hogy: patológia. (Betegség.) El kell vinni a gyereket pszicho
lógushoz, és meg kell szüntetni a konfliktust. Szóval az az ideális ember, aki
minden helyzetben, környezetben konfliktusmentesen érzi jól magát, min
denhová beilleszkedik. De az ilyen ember szerintem vagy karakterdefektes
(jellemhibás), vagy nagyon buta szegény. Ha nagyon mélyen megnézzük,
legtöbbször arról van szó, hogy az iskolai követelmény az, hogy »tegyél úgy,
mintha tisztelnél engem, akkor nem lesz semmi baj«. Járt nálam egy család egy
szer, Angliából jöttek haza, a kislány már az általános iskola felső tagozatába
járt. Az angoltanárnő azt mondta az órán, hogy a földalattit úgy mondják,
hogy »underground«y erre a kislány feltette a kezét, és amikor felszólították,
elmondta, hogy az angolok úgy hívják, hogy »tube«. Ebből, ha hiszik, ha nem,
előbb egy kis vita, majd nagy botrány lett. Felmerült, hogy a »szemtelen«
gyereket vigyék el az iskolából. Igen, a konfliktusnak legfinomabb formája is
lehet ma már botrány, kiküszöbölendő. Ha valakinek semmilyen konfliktusa
nincs, ezt sikeres adaptálódásnak (alkalmazkodásnak) nevezik. Jó célkitű
zés-e, hogy mindenkit egyformán négyszögletesre kell kalapálni, és ezt ki
kell szolgálni a pszichológiának? Karakterdefektes (jellemhibás) embereket
akarunk tenyészteni?”
Okosság - butaság - konfliktus... Gondoljuk meg, mi szülők és szakem
berek, hogy hogyan is tekintünk gyerekeinkre, és hívjuk ehhez segítségül
Popper Péter gondolatait - így emlékezve rá (ami neki is jólesne).
IV. fejezet
Lusta, szemtelen, hazudik
A kamaszkort szokták a második születés korának is nevezni.

Az első születésben egy különálló test jön a világra, mikor kibújik és
elvágják a köldökzsinórt. Most az önálló, az autonóm - öntörvényű -
lélek van születőben.
Ez a születés is fájdalmas, ennek is van vajúdási ideje, de ez is öröm
teli.
A kamasz belefárad a növésbe. Nemcsak a csöves csontok nőnek
meg hirtelen, hanem a belső szervek is - a gyerek úgy érzi, hogy kí-
vül-belül elnehezedett, néha alig vonszolja magát... A tudomány fizi
ológiás, élettani eredetű lustaságról beszél kamaszkorban. A huszadik
század elején a nyolcosztályos gimnáziumok negyedik osztálya - a 14
évesek osztálya - a legkönnyebb osztály volt! Szinte csak ismételtek.
Azt mondták: nem szabad most a gyereket nagyon megterhelni, mert
ez a kamaszkor kulminációs ideje... Azóta számtalan endokrinológiai (a
hormonokkal foglalkozó), neurológiai (idegrendszeri) és egyéb vizsgá
lat igazolta, hogy ez nagyon is így van. Mégis sikerült egy olyan isko
larendszert összehoznunk, amikor a gyereknek hetedik-nyolcadikban
kellett a maximumot produkálni, mert ezen múlhatott a továbbtanu
lása... Amit régen ösztönösen tudtak, azt elfelejtettük, amit ma már tu
dományosan is tudhatnánk, azt nem tanultuk meg.
Igen, a belső elválasztású mirigyek rendszerében, a hormonrendszer
ben is rejtélyes átalakulás zajlik, amiről sokszor úgy szoktunk beszélni,
mintha mindent tudnánk róla. A csecsemőmirigy visszahúzódik és az
agyalapi mirigy „parancsára" megindul a nemi hormonok termelése...
De miért? És mi az, hogy „parancsára"? Fogalmunk sincs. De a változás
nyilvánvaló.
A 90-es évek közepe óta tudjuk, hogy a kamasz központi idegrend
szerében valóságos „átépítés" zajlik. Eddig kialakult kapcsolati pályák
eltűnnek és egészen újak jelennek meg. „A kamaszra tulajdonképpen
ki kellene írni: Átépítés miatt átmenetileg zárva!" - mondják a német
Waldorf-tanárok. A kamaszkor a heves szellemi érés kora is, megerősödik
az ítélőerő, és a kamasz, nemegyszer saját riadalmára, karikatúraszerű
élességgel kezd látni. És úgy érzi, amit lát, rögtön ki is kell mondania -
és ettől lesz szemtelen.
Egyfelől az őszinteség és az igazság megszállottja - másfelől: a fag
gatott kamasz hazudik. Mert titkot őriz és rejt magában: személyisége
születésének számára is zavarba ejtő titkát, és ezt a születést minden
faggatás megzavarja.
A kamasz sündisznózik, minden lehetséges tüskéjét kifelé mereszti -
miközben utoljára talán hároméves korában igényelt annyi mindenes
től elfogadó, gyengéd szeretetet, mint most, de ezt nem tudja kimu
tatni. (Ha meg akarom simogatni, esetleg undorral elrántja magát...)
Ez a furcsa lény magányosnak érzi magát és szélsőséges gondolatok
közt hánykolódva - zseniális vagyok! életképtelen vagyok! és a kettőt
esetleg egyszerre gondolja - megkísértik az önpusztítás gondolatai.
„Legfeljebb öngyilkos leszek!"
A kamaszt csak kamaszkora előtt lehet „nevelni" - vagyis hatni rá az
őszinte és hiteles együttélés erejével.
Mit tehetünk a kamaszért?
Elviseljük a jelenlétét!
És ez kettőt jelent: egyrészt azt, hogy ez nem könnyű (és legfőkép
pen sok humor kell hozzá), másrészt, hogy lehetővé kell tennünk szá
mára, hogy mégis ott legyen köztünk, velünk, amikor akar, úgy, hogy
kibírjuk a szemtelenségét is.
A kamasz mindent kipróbál, különösen azt, ami „tilos".
KAMASZKOR KÖRÜL,
IFJÚKORI GONDOK
Kamaszok
AZ OLVASÓK LEVELEIBŐL:
Csak jót akarok neki, de ő durván elhajt. Mióta nem tanulok vele, egy
re több négyes csúszik be, időnként hármasok is. Pedig a tanárai is
mondják, hogy milyen tehetséges, kár érte... Mi lesz, ha nem jut be a jó

gimnáziumba, amit már kinéztünk neki? Akkor az egész élete holtvá
gányra jut? Inni kezd? Drogozni kezd? A hogy sok iskoláról halljuk? Már
egészen megromlott a viszonyunk, holott annyira jóban voltunk. ..Ő is

tudja, hogy csak ketten vagyunk egymásnak igazán, az apjával kiskora
óta alig találkozik.
*
Már semmi nem érdekli. Azt mondja, hogy unja az iskolát. Csak a barát
nőivel hallom nevetni. Itthon időnként szinte búskomor. Bámulja és kat
tintgatja a laptopot. Már sajnálom, hogy megvettük neki. Időnként éjjel
kettőig is fenn van - aztán persze reggel az ágyból nem lehet kihúzni...
*
VÁLASZ:
Az első levélben valószínűleg fiúról, a másodikban lányról van szó. Hogy
kamaszok - 14, illetve 16 évesek - az a levelek itt nem idézett részeiből ki
derül.
Mi van a kamaszokkal?
Vegyük sorra - megint egyszer.
Igen, kamasz gyerekünk „durván elhajt”, ha ugyanúgy be akarunk avat
kozni az életébe (persze szeretettel, és csak az ő érdekében), ahogy ezt kis
korában, vagy esetleg egészen mostanáig tettük. A kamasz „sündisznózik”
mondják a szakkönyvek, minden lehetséges tüskéjét kifelé mereszti, mi
közben talán hároméves korban igényelt annyi mindenestől elfogadó sze-
retetet és gyengédséget, m int most. De ha kedvesen meg akarom simogat
ni, undokul elrántja magát... Nem, a kamasszal nem lehet „együtt tanulni”,
nem kell, nem szabadna már „kikérdezni” - de persze segíteni lehet, ha ő
kéri. (Az együtt tanulás különben is kétes, a család életét majdnem m in
dig megmérgező tevékenység...) Nem, nem fut holtvágányra az élete attól,
hogy nem a kinézett gimnáziumba kerül be (sőt, lehet, hogy nagyon is nagy
szerencséje lesz, ha azokra az esetekre gondolunk, amikor a mindenáron
kiválasztott és megszerzett iskola pokoli helynek bizonyult a gyerek szá
mára, ahonnan úgy kellett kimenekíteni). Inni kezd? Lehet. Sajnos kama
szaink közül sokan isznak, kiránduláson a rosszullétig lerészegednek - és
ez valami virtusszámba megy -, ha nem is annyian, m int ahányan isznak
a felnőttek közül.
De ha Jókait olvassuk - Eppur si muove, És mégis mozog a Föld - elolvashat
juk, amit más krónikákból is jól tudunk, hogy a kamaszkorú diákok hogyan
ittak, pipáztak, dorbézoltak, esetleg valamiféle titkos pincében, mióta világ
a világ. A kamaszkor a szélsőségek ideje. A tiltott dolgot pláne kipróbálja a ka
masz. (A tilalom igazi buzdítás és serkentés neki!) így van ez a droggal is. Igazi
függővé csak az lesz, aki érzelmi deprivációval, érzelmi nélkülözéssel érkezett
a kamaszkorba. Akinek jó, érzelmi biztonságot adó kisgyerekkora volt, és aki
KAMASZKOR KÖRÜL, IFJÚKORI GONDOK 193
később is biztonságba tudhatta magát otthon, a családja körében, az ugyan

kipróbál ezt-azt, de függővé nem lesz.
Azt jósolom, hogy ha fel tudja oldani ezt a szorongását, és „leszáll” az isko
láról, viszonyuk sokat fog javulni, és derűsebb lesz a családi élet. Ketten sok
szor könnyebb is, nehezebb is egy kamaszkort átvészelni. Könnyebb, m ert az
apák sokkal merevebbek, kevésbé megértőek, és nincs humoruk a megerő
södött ítélőerejű kamasz szemtelenségéhez. Nehezebb a kialakuló erotikus
feszültségek miatt, mellyel a kamaszok küzdenek.
Ami pedig a nagylányt illeti: Ne felejtsük el, hogy déd- és üknagyanyáink

16 éves korukra nővé értek, hamarosan férjhez mentek, és 18 éves korukra
általában megszülték első gyermeküket. Ma ez persze nem így van: a testi
érés - az első menstruáció - korában (esetleg sokkal korábban) következik
be, úgy a 13. életév körül vagy még előbb, míg viszont a személyiségbeli érés,
ami alkalmassá teszi a leendő anyát arra, hogy egész lényével, figyelmével a
gyereke felé forduljon, kitolódott 23-25-28 éves korra - de manapság nem
ritkák az első gyermeküket 30 éves koruk után szülő nők. (És a lányok még
így is előbb érettek egy gyerek fogadására, mint a férfiak.)
Mindebből sok feszültség adódik, ami a lányokat súlyosabban terheli, mint
a fiúkat. Mindezekkel a félig tudatos vagy tudattalan létproblémákkal szem
besítve az iskola (tananyagaiban, módszereiben) „naiv”, érdektelen és unal
mas. Amit ilyenkor az iskola adni tud, vagy amiről ilyenkor a szülők akarnak
beszélni a gyerekkel („tanulj jobban, tanulj többet, miért jössz ilyen későn,
hol voltál, hová mégy” stb.) érdektelen, unalmas. A kamaszkor fárasztó.
A kamasz fiziológiás - élettani eredetű - lustaságban szenved. A szemé
lyiség születésével együtt jár a magány érzete. A kamasz nem találja a helyét
a világban, nem egyszer életképtelennek érzi magát, és mindez a fáradtsággal
együtt depresszív állapotokba sodorja. Esetleg öngyilkossággal kapcsolatos
képzetek futnak át az agyán. Az ilyesmit régen mozival „öngyógyították”
manapság különböző képernyőkkel próbálják kúrálni a szenvedők. (Persze a

regényolvasás sokkal jobb volna.) Bízhatunk benne, hogy ha nem kiskorában
lett képernyőfüggővé gyermekünk, akkor, a kamaszkor elmúltával - még ha
elnyúlik is kicsit a kamaszkor - ez a képernyőzés is a helyére kerül. Aludni
pedig sokat kellene, kamaszkorban megint kicsit többet, mint az azt meg
előző években, különösen a lányoknak. (És nem jó mindig éjfélkor vagy éjfél
után elaludni - élettanilag más jelentőségű az éjfél előtti alvás.)
Elmegy a kedve
Fiam 11 éves, nyolcosztályos gimnáziumban 5. osztályos. Problémánk,
hogy bár nagyon jó képességű, egyre jobban elmegy a kedve a tanu
lástól, az iskolától. Az órákat és a tananyagot általában unalmasnak

tartja, néhány tantárgy a pedagógus stílusa miatt (negatív hozzáállás,
állandó korholás, maximális precizitás) pedig lassan már elviselhetet
len számára. Ennek az lett a következménye, hogy órákon nem figyel,
matematikából pedig például akkor kapott 1-est, amikor, életében
először, készült a dolgozatra. Elmondása szerint teljesen „blokkolt" az
agya. Eddig gyakorlás nélkül, „egyszeri elolvasással" 4-5-ös tanuló volt
egy erős általános iskolában. A város jó hírű gimnáziumába is külön

felkészülés nélkül, saját elhatározásából került be. Jelentős motiváció
volt számára az iskola sakkoktatása. Sakkból nagyon szép eredményei
vannak, jelenleg korosztályában a Diákolimpián városi első helyezett,
a megyei fordulóról pedig továbbjutott az országosra. Ezen kívül fenn

maradt érdeklődése a természettudományok és a logikai feladatok,
fejtörők iránt. A matematikát itthon egyedül pillanatok alatt megoldja,
az iskolában viszont maximum 3-ast ír, ugyanazokból a feladatokból.
Másik példa a testnevelés, amiből eddig négy pedagógus is tanította,
mindegyiknél kimagaslóan teljesített, és szerette is a tárgyat. Most új

tanárt kapott, aki nagyon szigorú, és fegyelmezésképpen akár fél órán
keresztül is futtatja őket, például azért, mert néhány gyerek beszélgetett
órán. Mára már ott tartunk, hogy, azt mondja, nem hajlandó tovább
iskolába járni. Félek, teljesen elmegy a kedve a tanulástól, pedig eredeti
leg nagyon érdeklődő természetű gyerek. Mi a teendő?
VÁLASZ:
Először gyorsan, ennyit: én azonnal - és ez most civil, apai válasz, nem a
„szakemberé” - kivenném a gyerekemet az iskolából. Igen, év közben, év vége
előtt, és visszavinném az általános iskolába, a régi osztályába, ahol jól érezte
magát. Szerintem a gyerekem is belátná, hogy ennyi áldozatot az iskolai sakk
nem ér meg - sakkozzon iskolán kívül, erre is van lehetőség. És, ha már egy
szer visszavittem, valószínűleg békén hagynám egészen a nyolcadik osztály
elvégzéséig, és azután sem ezzel a most elhagyott iskolával próbálkoznék.
Több mint száz éve olvasunk olyan tapasztalatokról és vizsgálatokról az
amerikai John Dewey és John Holt-tói a magyar Varga Tamásig, hogy különö
sen tehetséges, értelmes, érzékeny és kreatív gyerekek nemhogy fejlődnének
a hagyományos iskola keretei között, hanem: károsodnak! Kreativitásukat
megtörik, kedvüket szegik - nemegyszer dacba, renitenciába szorítják őket.
Ma már legalább hét (esetleg nyolc) megnyilvánulási formáját tartjuk nyil
ván az intelligenciának, amelyből a hagyományos iskola eggyel (annak is
csak részelemeivel) dolgozik.
Ha ehhez még az is hozzájárul, hogy az iskola - ami az ember és a világ
„nyilvánvaló titkainak” felfedezési helye kellene, hogy legyen, egy olyan
vidám hely, ahol kielégítik a gyerekek rendkívüli kíváncsiságát és cselekvési

kedvét - az unalom és a gyötrelem, netán a megalázás helye lesz, akkor előáll
a maga által leírt kép. (Igen, vidám hely; a 90-es évek közepe óta tudjuk az
idegrendszer működését elemző neurofiziológiai - idegélettani - kutatások
ból, hogy öröm nélkül nincs hatékony tanulás...)
És, ahogy mondani szokták, a mai magyar iskola sajnos nem arra kíván
csi, hogy a gyerek mit tud - ahogy az észak-európai vagy nyugati iskolák -,
hanem, hogy mit nem tud. Ahogy a sok iskolafokozatban nagy sikerrel, szen
vedélyesen tanító kitűnő fizikus, E. Szabó László mondta, írta: a magyar iskola
ítélkezési dühben szenved.
A 90-es évek elején zárult vizsgálatokból azt is tudjuk, hogy az életben
való beválásban döntő szerepet játszik az úgynevezett érzelmi intelligencia.
(Míg az iskolai eredmények nem egész 20 százalékban befolyásolják a későb
bi boldogulást, beválást.) Viszont: az érzelmileg kiemelkedően intelligens,
érzékeny gyerekek sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a tanári személyi
ségnek. Igen, „blokkol” az agyuk, ha érzik, hogy ők a tanárnak nem rokon
szenvesek, vagy hogy a tanár nem a türelmes rokonszenv kapcsolatain át
közelít hozzájuk.
Mindehhez még az járul hozzá, hogy minél értelmesebb, minél érzéke
nyebb, minél kreatívabb egy gyerek, annál „deviánsábh” lehet - pozitív érte
lemben is - pedáns (szőrszálhasogató, kicsinyeskedő, tudálékos, vaskalapos)
tanári szempontból.
Iskolába menni már nem akar, de még érdeklik a természettudományok,
a logikai feladatok, a fejtörők? Most kell rajta gyorsan segíteni.
És vajon miről beszél az az ismert jelenség, hogy valaki négy tanárnál ki
magaslóan teljesít, és szereti a tantárgyat, aztán jön az ötödik, nagyon szi
gorú, keményen fegyelmező tanár, és a gyerek egy idő után arra jön rá, hogy
nem akar többet iskolába járni.
Vajon hol a hiba?
Szerintem - ilyenkor - nem a gyerekben.
Elmegy a kedve a tanulástól? Az iskolától? Pedig éppen a kedv az, akár hisz-
szük, akár nem - mondhatnám szebben, tudományosabban: a belső motivá
ció -, amire a legnagyobb szükség van.
Drog
Mikor kell elkezdeni? Hogyan kell elkezdeni? - kérdezik gyakran aggódó

szülők, mármint a megelőzést, a lebeszélést. Hogyan védhetem - majd - meg
gyerekemet a sodródástól, ha eléri a kamaszkort? Gyakran még meg sem
született gyerekek leendő szülei tesznek fel ilyen kérdéseket.
Jókor kérdeznek.
A „drogprevenció” a családban a születéssel - vagy még előbb - kezdődik.
Nincs olyan „kemény” drogos, nincs olyan „függő” - mondják egybehang
zóan világszerte a drogambulanciák szakemberei -, aki ne szenvedne érzel
mi nélkülözésben, érzelmi deprivációban.
Az érzelmi szükségletek kielégítése pedig - ahogy erről már sokszor be
széltünk - a születés pillanatában vagy akár, a friss kutatások szerint, a mag
zati korban kezdődik. Elfogadás, a biztonság megadása, a szülő derűje, öröme
- mind-mind fontos mozzanatai az érzelmi szükségletek kielégítésének. Ön
tudat, önérzet, kapcsolati készség ugyanúgy az érzelmi biztonságban gyökerez
nek, mint az értelmi fejlődés lehetőségeinek kibontása.
Késő tehát, ha kamasz gyerekünket próbáljuk korlátozni, mondván, hogy
így védjük meg őt a sodródástól, a rossz társaságba keveredéstől, a ki tudja,
hogy milyen veszélyektől. Ezzel - mint minden tiltással - általában az ellen

kező hatást érjük el kamaszkorban. Kamaszkorban az ellenőrzött gyerek, aki
után kutakodunk, akinek nem hiszünk, „hazudni” fog, mert így küzd a füg
getlenségéért. Igen, persze, szorongunk, amikor kamasz gyerekünk először
megy egyedül a buliba, de ki kell bírnunk ezt a szorongást, nem szabad őt
akadályoznunk, és akkor remélhetjük (ha nincs ilyen kényszer), hogy magá
tól tájékoztat majd minket, ha később jön... Nemcsak az a kérdés tehát, hogy
megadjuk-e a kisgyereknek a testi-lelki értelemben szorosan ölelő érzelmi
biztonságot, hanem az is, hogy el tudjuk-e engedni őt szabadon kamaszkorá
ban. Szorongásaink ellenére.
Persze a tizedik év körül és után helyénvaló lehet a felvilágosításnak az
a formája, amelyet általában manapság drogprevenciónak neveznek. Minél
tárgyszerűbb és tárgyilagosabb ez a bemutatás, minél kevésbé agitáció - vagy
különösen fenyegetés - jellegű, annál hatékonyabb.
Manapság Magyarországon - és nem csak itt - leszűkítetten használjuk a
drog (a tudatmódosító szer) fogalmát. Az alkoholt nem soroljuk ide. Holott
az igazi magyar drog, mely a többinél sokkal nagyobb mértékben szedi áldo
zatait, éppen az állam által jóváhagyott és preferált alkohol.
(Az ártatlan és ártalmatlan, gyakran „első kipróbálok” büntetése, priuszo-
sítása szakszerűtlen, drogprevencióra alkalmatlan; ahogyan a függővé vált
betegek „büntetése” - gyógyítás helyett - is az. A terjesztőket persze sokkal
nehezebb elkapni.)
így aztán kamaszaink egy olyan világba lépnek ki, amely az életkori válsá
gokon túlmenően támaszt nehézségeket, mert - rémületében - ami minden
generációt elfog az újabb generáció felbukkanásakor - ellenséges velük. Pedig
már a klasszikus görög szerzők is gúnyolták a „bezzeg a mi időnkben ’felfogá
sát. A szigorú középkorban pedig őket - mint ezt a Carmina Buranából vagy
Villon életművéből megismerhetjük - a kóborló, sokat ivó, botrányt okozó,
„feslett életű” vagabundus diákoknak jellemezték (akik éppen kamaszkorú
ak voltak). Jókaitól pedig - az Eppur si muove, Mégis mozog a Föld című mű
KAMASZKOR KÖRÜL IFJÚKORI GONDOK 199
véből - pontosan tudjuk, hogy a debreceni nagy kollégium diákjai a 19. szá
zad elején miféle pincékben ittak és dohányoztak is „titokban”, a kábulatig
- miközben fontos dolgokon törték a fejüket... (Az iskolából persze kicsapták
őket.) Mondják, hogy aki kábítószerezik, az „az ördöggel cimborái”. Idézzük
a zseniális bíborost, Pázmány Pétert: „Aki bort iszik, belemegy abba az ördög; de
aki nem iszik, abban már benne van!”
Mindebből az következik, hogy előítéletektől és babonáktól mentesen
kellene kamaszainkat elfogadnunk és magunkhoz közel engednünk (bár
„szemtelenek” és „nehezen elviselhetők”), ez lenne a kisgyerekkori érzelmi
biztonság megadásának megfelelő folytatása. Ugyanis az érzelmi biztonság
ból érkező kamasz is „kipróbál”, erre serkenti őt minden tilalom, erre han
golja az iskola keltette szorongás és unalom. De nem lesz függővé! Függővé,
gyógyításra szorulóvá az lesz, akinek ez a biztonság hiányzott; de ez a függés
nemcsak a rettegett droggal szemben alakulhat ki, hanem az „engedélyezett” do
hányzással vagy számítógépezéssel szemben is. (Aki érzelmileg jó állapot
ban lépett a kamaszkorba, az is mutathatja ebben az életkorban átmenetileg
a függés tüneteit, de ez múlékony.)
Borotva
A felnőtt világon végigsöprő divatok - mondhatnám „divatőrületek” - előbb-

utóbb eljutnak a gyerekekhez is. Az utóbbi egy-két hétben több levél is arról
számol be - és kérdez - , hogy gyerekek borotvát kérnek ajándékba, és „borot
válkoznak”. Kilenc-tíz-tizenegy éves kislányoktól kezdve a tizenkét-tizenhá-
rom éves „nagyfiúkig”. A fiúk először csak az Arany János által is emlegetett
„legénytollat” akarják az állukról vagy az orruk alól lekaparni, legalábbis ezt

mondják, „zavarja” őket, de hamarosan kiderül, hogy a borotva nem csak erre
kell. Ugyanilyen „zavaró” - sőt! - a hónalj és a nemi szervek serkedő szőrze
te. .. És a lányok? A lányok, úgy tűnik, először a lábukat, aztán később szintén
a hónaljukat és a nemi szervek tájékát „borotválják”. Egy híres könyv címe
„Csupasz majom-nak”nevezi az embert - Desmond Morris -, ezek a gyerekek
mintha a könyveimben foglaltaknak akarnának még tökéletesebben megfelel
ni (ahogy ezt persze a felnőttektől látják és hallják).
Ez a divat is persze csak része annak a nagyobb, sokkal átfogóbb divathul
lámnak (ha ez egyáltalán még divatnak nevezhető, és nem valami mélyebb
ről fakadó kortünetről van szó), hogy: ne olyan legyek, amilyen vagyok! Ez ve
zet aztán el a különböző plasztikai műtétekig - ha van rá pénz és mód - már
a kora ifjúkorban is, amikor még nem is az öregség ráncait kell elsimítani.
(Egyébként: vajon nem volna-e vállalható az öregség, az öregedés is, mint az
élet természetes része? Sokszor m intha azt látnánk, hogy „szebben” öreg
szik, aki nem akarja korát festésekkel és felvarratásokkal elleplezni, hanem
elfogadja, mint az, aki nagyszerű művi fogásokkal és eszközökkel szakadat
lanul küzd ellene.)
Mit is tegyünk mi, szülők ilyenkor? Ne vegyük meg a borotvaajándékot?

Mondjuk meg a lányunknak, hogy ha borotválja a lábszárát, hamarosan még
sokkal „szőrösebb” lesz? Mondjuk azt, hogy akkor már inkább „gyantázza”?
Miközben esetleg abban reménykedünk, hogy a gyantacsíkok letépésének
fájdalma talán elveszi a kedvét az egésztől? Persze ma már van krém is, ame
lyik fájdalom nélkül írt... (Mellékhatások? Mert az általában úgy van, hogy:
valamit valamiért...)
Tudnunk kell: kamaszkorban - vagy a ma már egyre korábban kezdődő ka
maszkor felé haladva - sok mindent kipróbál az ember, ami körülötte a vi
lágban van. A szülők viszolygását nagyon is megértem, de a tiltás, az üldözés
ezekben a dolgokban nem segít - mondhatnám: sem segít. Ha a többi dolog

rendben van a gyerek körül - ha mostanáig nagy érzelmi biztonságban nőtt
fel, és most képes vagyok arra is, hogy egyre jobban elengedjem, egy átmeneti
időre megszabadítsam magamtól, és az alapelveimtől, sőt az ízlésemtől is -
akkor bízhatok abban, hogy előbb-utóbb visszatér a család értékrendjéhez.
De vigyázat! Türelem! Ha szorongva lesem, hogy „visszatér-e már?” akkor
- mivelhogy a gyerek ezt nagyon is megérzi - egyre kijjebb tolom a lehetséges
visszatérés időpontját.
Addig is: próbáljuk megérteni, mi minden lehet a „szőrtelenítés” mögött,
a felnőtt divat követésén túl? Persze elsősorban az, hogy „nem szép” a szőr
zet, a sima test a „szép”. A szexi. De miért? Még nem is olyan régen volt, ahol
férfiideál volt a „bozontos mellkas”, amely elővillan a kigombolt ing alól, és
a kamaszok fantáziáját nem a „kis pisisekre” jellemző csupasz nemi tájék,
hanem itt is a felnőttes bozont izgatta fel. (így aztán nevezték „bundának”,
„muffnak” is borzongató gyönyörűséggel és mindenféle hozzáfűzött fantázi
ával, ábrándozásokkal...)
Éppenséggel a fiatalság kultusza - de inkább azt kellene mondanunk a
„nem akarok felnőni ’ infantilis kultusza - is ott rejlik a borotválkozások mö
gött. Ahogy az anorexia hátterében gyakran megtaláljuk a „nem akarok fel
nőtt nő lenni”, esetleg éppenséggel „nem akarok olyan lenni, m int az anyám”
vagy: „apám kislánya akarok maradni” tudattalan (vagy félig tudatos) kép
zetáramlását, úgy a „borotválkozás” mögött is meghúzódik, meghúzódhat a
„nem akarok megváltozni”, „olyan akarok maradni, amilyen vagyok” - pon
tosabban: „amilyen eddig voltam” - vágya is.
Mindenképpen benne van azonban a „nem fogadom el magamatvy a „nem
fogadom el az életkor hozta változásokat” gondolata, érzésvilága, és a „hadd
döntsem el én, hogy milyen legyek” vágya.
Mint a nagy hagyomány mondja: a tél a befelé fordulás, a „magunkhoz térés”
időszaka, a nyári nagy eksztázis után. A Föld erői is visszahúzódnak - hogy
majd tavasszal robbanjanak ki újra -, mintha a természet is arra figyelmeztetne,
hogy „térj meg magadhoz”, „légy, aki vagy”. Magunkra figyelmeztetnek a téli
ünnepek, ha értjük a tél, ha értjük a kinti sötétség - és a belső világosság, még
ha a Nap helyett csak pislákoló gyertyafény is - üzenetét. „Fogadd el magad!”
Mindezt persze nem mondanunk kell gyerekeinknek - „ne borotválkozz! légy,
aki vagy!” -, ez teljesen hatástalan volna, hanem magunkban átélnünk és meg
valósítanunk, és ez majd hat, hosszú távon, de biztosan, gyerekeinkre is.
Szerelem, szeretet, barátság
Biztosan megfed azért, amivel kezdenem kell: beleolvastam a 10 éves
(4. osztályos) nagyfiam „TITKOK" című füzetkéjébe. De amit abban
olvastam, az nem hagy nyugodni. A következő állt benne: „Az én leg
jobb barátom X Y (a fiúbarát neve), és belé vagyok szerelmes." Hát, mit

szépítsem: majdnem elájultam. A fiúcska egyébként az osztálytársa,
tényleg a legjobb barátja. Mindketten jó, kitűnő tanulók. A fiamat az
osztálytársai nagyon kedvelik, benne van az „osztály krémjében" sőt
a lányok között is igen népszerű, szokta is sorolni, hogy az osztályban
hányán szerelmesek belé, és van egy kislány, akit ő is „viszontszeret"...

Eddig ennyit tudtunk, és most itt ez a füzetecske. A kérdésem - gondo
lom - evidens:jogosan aggaszt-e ez a kijelentése, vagy csak nem tudja
jól kifejezni az ő SZERETVE TISZTELT barátja iránti érzéseit? Illetve: mikor
alakul ki az a fajta nemi identitás, ami már az ő felnőttkori szexuális
hovatartozását befolyásolni fogja? Vagy: ez már a homoszexualitás

csírája volna? Izgatottan várom válaszát!
VÁLASZ:
A feddés ezúttal elmarad...
Igen, igaza van, gyakorta előfordul, hogy szülők „kutatnak” gyermekeik
zsebeiben, táskájában, titokkönyveiben, naplójában. És abban is igaza van,
hogy ez - és minél inkább haladunk a kamaszkor felé, annál inkább - megen
gedhetetlen. Boldogabb államokban, tőlünk nyugatabbra-északabbra, nem is
értik, ha az ember olyan történetet mesél, amelyikben a szülő (vagy a tanár)
elolvassa gyerekek naplóját vagy egymáshoz írott levelét. De persze, sajnos,
nálunk más a történelmi és „postai” hagyomány... Ugyanakkor előfordul,
hogy a gyerekünk pontosan azért hagyja elöl „titkait” - esetleg még ki is
nyitva a megfelelő helyen -, hogy ilyen módon (mondjuk: takarítás közben
rápillantva) szerezzünk tudomást valamiről, amit személyesen nem tud, kí
nossága m iatt nem akar elmondani, de mégis azt szeretné, ha mi tudnánk
róla.
Persze magát nem ez a probléma izgatja most - holott szerintem valódi és
jelentősebb a „szerelemnél”.
Szerelem-szeretet - a legtöbb nyelvben nincs rájuk külön szó.
A magyar nyelv legnagyobb mestereinek egyike, Károli Gáspár a szerelmet
a szeretet valamiféle isteni fokozásának tekinti bibliafordításának tanúsága
szerint. „Ez az én szerelmetes fiam, akiben én gyönyörködöm” - hangzik az Ur
szózata a názáreti Jézusról a Jordán-keresztelőnél. A mai szlengben gyakran
hangzik el, nemtől függetlenül, és időnként akár gunyoros éllel, vagy éppen
séggel komolyan és emlékkönyvbe írva: imádlak!
A kamaszkor felé haladó kiskamasz barátjához fűződő érzéseinek rajongó
fellángolása nyugodtan választhatja a szerelmes szót, anélkül, hogy ez bár
mit előre jelezne a „felnőttkori szexuális hovatartozásról”
A tizedik év és környéke klasszikusan a barátságok - a baráti kapcsolatok -
megerősödésének kora és a már kamaszkor felé mutató rajongó lelkiállapotok
korai kialakulásának korszaka. (Ezt manapság időnként nem vesszük észre,
mert a gyerekek a képernyők előtt ülnek és legfeljebb virtuális kapcsolatokba
lépnek egymással. A maguk gyerekei ebben is szerencsések, hogy valódi ba

rátságban élhetnek.)
Jó szociális helyzet az osztálytársak között, szerelmes kislányok - köztük
egy, akit viszontszeret -, jó iskolai eredmények: szerintem semmi ok az aggo
dalomra.
Eltöprengek: mi lehet az oka, hogy úgyszólván „divathullámban” jönnek -
kedves, értő anyáktól és családokból - azok a levelek, melyek a nemi identitás
alakulásának jelenségeiről szólnak - legalábbis a szorongó szülők szerint?
Talán, hogy nyílttá váltak - végre - e téren is a leplezett problémák (és ezzel
elkezdett oldódni problematikus jellegük)? Tehát egy pozitív változás áll a
háttérben: csökken a képmutatás, meg merjük magunknak engedni, hogy
nyíltan gondolkozzunk és beszéljünk olyan kérdésekről, melyek mindig is át
szőtték mindennapjainkat, csak „nem illett” róluk beszélni?
Nem lehet elégszer elmondani, hogy az úgynevezett „egyértelmű” nemi
identitás a fiatal felnőttkorra alakul ki. A kamaszkor lezárultáig csak a szo
kások követése következtében látszik úgy, mintha már kialakult volna...
Fontos volna a szülőket megnyugtatni: ne lessék árgus szemmel gyere
keiket, hogy vajon merre ta rt „a nemi identitás formálódása”! Nyugodjanak
bele, hogy erre a választ leghamarabb a fiatal felnőttkor fogja megadni - és
sokszor még akkor sem egyértelműen. Filmekben, könyvekben - és környe
zetünkben - gyakorta találkozhatunk olyan emberekkel, akik már az éret
tebb felnőttkorban ugyan, egyértelműen elhagyták a heteroszexualitást, de
ezt megelőzőleg gyermekeket nemzettek és szültek. (És akkor még nem is
beszéltünk arról, hogy az erotikus légkör hogyan lehet jelen egyébként he
teroszexuális barátnők között is, vagy éppenséggel férfiasságukra büszke
„bajtársi társaságokban”.)
Nyugodjunk bele a plátói tanításba: Érosz - a vágy, a vonzódás, az „egye
temes rokonszenv” istene - átszövi, áthatja egész világunkat, közel visz a
rejtélyekhez, ha nem is fedi fel előttünk belső természetüket.
Örömszerzés...
A fiam volt felesége m a felhívott, és elmondta, hogy a hétvégén nem
jöhet hozzánk az unokám, mert büntetésben van. Ugyanis tegnap
olyat tett, amit még sohasem. Pénzt vett el az anyja pénztárcájából,

5500 forintot. A gyerek II és fél éves. Amikor az anyja telefonon (a gye
rek a focipályán volt) kérdezte tőle, hogy nem ő vette-e el véletlenül azt
mondta: Nem! Hazaén/e észrevették, hogy a gyerek matat a zsebé

ben (vissza akarta tenni a pénzt). Ekkor derült ki, hogy mégis nála van
a pénz, hiánytalanul. A kérdésére, hogy miért vette el, és miért tagad
ta le, azt mondta, megint megzsarolták, hogy vegyen ezt meg azt
a többieknek. Már volt erre példa, akkor a szülők normálisan lerendez
ték egymással ezt a dolgot. Azóta az unokám nem is panaszkodott, én
is többször kérdeztem tőle. De most nem erről volt szó. Hazudott a gye
rek. Ezért a büntetése: egy hónapig nem mehet sehová, még hozzánk
sem! A z édesapja is velem lakik. Kéthetente és ünnepek alkalmával
- és persze a nyári szünetben - van nálunk rendszeresen. Kapcsolatunk
- a felnőttek között - „normális". Én gyakran beszélek a volt menyem
mel, a békesség kedvéért és a gyerek érdekében mindent megteszünk.
Most az a kérdésem, hogy szerencsés-e ebben a formában ez a bünte
tés? A gyerek dühöng, csapkodja az ajtókat, amiért nem jöhet. Nekem
a szívem szakad meg az unokámért, de mégis csak elejét kellene venni
a súlyosabb dolognak... És már nem is olyan kicsi, hogy ne tudja, ilyet

nem szabad tenni. Én még sohasem tapasztaltam ilyet nálunk. Ha
leküldtem a boltba, mindig letette a visszájáról Beleegyeztem persze,
hogy most nem jön, de kértem az anyját, engedjen egy kis időt a bün
tetésből az én kedvemért. Azt mondta, jó. De így is félek, hogy csaló

dik bennem az unokám, hogy nem „mentem meg". Mi volna ilyenkor
a helyes magatartás, és ebben az esetben - kimondani is szörnyű, de
lopás történt! - mi a teendő?
VÁLASZ:
Számon tartjuk, hogy a tíz-tizenegyedik életévben, elsősorban fiúknál meg
jelenhet a lopás, mint az érzelmi depriváció - az érzelmi nélkülözés - egyik
tünete. Ezt érzelmi lopásnak - vagy éppenséggel: érzelemlopásnak - is ne
vezhetnénk, különösen akkor, ha attól lop a gyerek, akit szeret, aki a szá
mára fontos. „Szeretném, hogyha szeretnének...” - ez fejeződik ki ezekben
a lopásokban, és ha nem szeretsz eléggé te, aki olyan fontos vagy nekem, ak
kor én elveszem tőled azt az „örömet” - mondjuk: pénzben -, amit egyébként
a szereteted jelentene nekem. A gyerekek különösen most, a korai kamaszkor
felé haladva, könnyen érezhetik úgy, hogy a számukra fontos ember nem ad
elég érzelmet, nem ad elég „ingyen”, feltétel nélküli szeretetet.
Persze, hogy a gyerek azt mondja a kérdésre: Nem! Azt mondja, amire vá
gyik; hirtelen életkoránál kisebb gyerekké csusszant vissza, regrediált; meg
nem történtté szeretné tenni a megtörténtet. Hazudott? H a^zt az erős szót
használjuk, akkor ide kell idéznünk Eduard Claparéde-ett a jeles genfi gyer
mektudóst, aki azt mondja, hogy nem az a gazember, aki hazudik, hanem az,
akinek hazudnak. „Mert te olyan vagy, hogy neked nem lehet megmondani
az igazat!” „Mert félni kell tőled!”
El tudok képzelni olyan büntetést, hogy a gyerek egy ideig nem mehet
moziba, esetleg nem mehet a barátaihoz (bár nem pártolom). De olyat, hogy
nem mehet az apjához - és a nagyanyjához - még elképzelni se tudok. Nem,
ez a büntetés ebben a formában nem szerencsés.
Még jó, hogy ebben az esetben maga is, és a gyerek édesanyja is együttes
erővel megtették azt, amit kell: maga kérte az anyát, hogy engedjen el a bün
tetésből, és ő azt mondta: Jó!
Mindketten helyesen jártak el.
Hol a hiba?
Két fiunk van, 12 és 10 évesek. A nagyobbikkai kapcsolatos a kérdésem.
Saját gyerekkoromból kiindulva, a szüleim hibáit felismerve, próbálom

azokat saját gyerekeimnél jobban csinálni. Igyekszem nagyon figyelni,
hogy mi az, amihez tehetségük van, mit szeretnek legjobban csinálni.
Érdekes, hogy a kicsivel kapcsolatban nem aggódom annyira - an
nak ellenére, hogy kevésbé jó tanuló -, mert szívesen rajzol, játszik a

homokozóban katonákkal, saját m aga szólt, hogy az iskolában van
foci „edzés" és arra szeretne járni. A nagyobb viszont már óvodásko

rában magától megtanult olvasni, azóta is sokat olvas, de például a
Harry Potter néhány részét akár négyszer is. Rajzolni sosem szeretett;
elkezdett karateórára járni az iskolában (mert a kisebb is járt), de kb.
két hét után abbahagyta, mert azt mondta, „túl fárasztód valószínűleg
igaza volt). Az iskolában a tanító néni említette, hogy énekből nagyon
jó, szeret is énekelni, hamar megértette a szolmizálást. Ezért második
ban, amikor az iskolában indult a szolfézs, beírattam. Következő évben

mehetett hangszeres képzésre. Gitárra szeretett volna járni, de nem volt
hely, így hegedűre vették fel. Később vettünk neki egy gitárt, a tanára is
biztatta, hogy a hegedűn tanultakat önm aga is megtanulhatja gitá

ron is. De szívvel egyiket sem csinálja. Én azt gondoltam, hogy persze
az elején, amíg még csak munkát kell belefektetni a tanulásba, és ah
hoz képest pedig kevés a sikerélmény, addig nem nagyon élvezhető a

dolog. Próbáltam is ezt neki elmagyarázni. Úgy hiszem, nem győztem
meg. És most nem tudom, mi lenne a helyes út. Biztos vagyok benne,
hogy csak azok a dolgok válnak „vérré" amit szívesen csinálunk. De hol
a határ? Azt hiszem, ha bármi más felé látnék benne érdeklődést, nem
aggódnék. Egy dolgot szeret csak csinálni, és sajnos az a számítógépes
autóversenyzés. Ebben pedig nem ismer határt (időben). Ha próbálom
korlátozni benne, azon mindig vita van. Tiltani nem is próbálom, mert
ugye a „tiltott gyümölcs" mindig felértékelődik. Ajánlottam neki, hogy

keressünk autómodellező klubot, először lelkes volt, am i hamar elpá
rolgott. Hol lehet a hiba? Sőt, van egyáltalán? Ha nem keresi a jó utat,
egyszer csak majd magától elé kerül? És ha mégsem?
VÁLASZ:
Fontos és pontos képet ad a levélíró. Úgy látszik, nem lehet elég sokszor
beszélni arról, amit most röviden „nagytestvér-szindrómának” neveznék.
(A nagytestvérségből fakadó tüneteknek, melyeknek az a sajátosságuk, hogy
gyakran, a szülőkre vagy éppenséggel a kedvesen aggódó anyákra is kiterjed
nek!) Itt van a nagyobbik testvér, aki nem „öldökli”a kicsit (nyilván minden
bánatát és sérelmét magába fojtja), emellett még jó tanuló is, ahogy a levélből
(persze csak közvetve!) kiolvasható, és tehetséges, már óvodáskorában magá
tól megtanult olvasni, azóta is sokat olvas, nagyon jól énekel, szeret is énekelni,
könnyen megérti a szolfézst.
Baj, hogy a Harry Potter néhány részét akár négyszer is elolvassa? Ellenke
zőleg! Az elmélyülés, a mélyre hatoló érdeklődés és az erőteljes fantázia jele
(és a belső érzelmi életé, a művészi érzékenységé).
Baj, hogy a karatét abbahagyta? Nem! Gitárra szeretet volna járni - he
gedűre vették fel. Ez viszont már baj, de nem a gyerek tehet róla! Bocsánat, de
szerintem naiv tanács, hogy pengesse a hegedűn tanultakat a gitáron, ahogy
tudja. Nem, nem lehet meggyőzni arról, hogy munkát fektessen bele, ha egy
szer egy tehetséges gyerek pontosan tudja, hogy ő gitározni szeretett volna.
Én küzdenék azért, hogy megteremtsem számára ezt a lehetőséget.
Próbálom megérteni a jogos anyai panaszt, hogy ez a tehetséges gyerek
egy dolgot (?) szeret csak csinálni, és az a számítógépes autóversenyzés... De
hiszen már hallottuk, hogy sokat olvas, szeret olvasni, szeret énekelni...
Igen, kössünk megállapodást a számítógépes autóversenyzés napi időha

tárairól. Ne mindig újra vitatkozzunk róla.
Szerintem: nincs hibái
A gyerek jó úton van (olvas, énekel, szívesen zenélne gitáron), de ezt ne
künk szülőknek is így kell látnunk, tudnunk kell, és nagyra kell becsülnünk. Ezzel
oldhatjuk azt a depressziós feszültséget, ami időnként a számítógépes füg
gőségbe sodorja. Gyengédséget és megbecsülést kívánnak jó tulajdonságai.
Barátságok
Mit kell tenni, és hogyan kell reagálni arra, ha észrevesszük, hogy
a gyerekünk nekünk nem tetsző gyerek(ek)kel kezd barátkozni? És mit
kell tenni akkor, ha az iskolából is visszajelzést kapunk, hogy bizonyos
barátkozások hátrányosan hatnak a gyerek magatartására? Hogyan
„mérhető" az ilyesmi, hogyan lehet a gyereket e téren befolyásolni?

Kell-e, lehet-e egyáltalán befolyásolni? Vagy a jól ismert „képlet" alap
ján, minél jobban tiltjuk, annál inkább akarja folytatni? Én - gyakorló

szülőként - sosem voltam a fizikai bántalmazás, a büntetések, a tiltá
sok pártján. Nem is alkalmaztam ilyesmiket. Inkább a beszélgetéseket
szorgalmazom. Most is. A fenti témában is. Sajnos, úgy érzem, hogy ez
most kevés. Mintha a sikerhez még egy láncszem hiányozna. Mi lehet
az? Tudna segíteni?

VÁLASZ:
Első kérdés: hány éves a gyerek? Kilenc-tíz éves kor körül már megkezdődik a
barátságok klasszikus korszaka - de ez ma sokszor észrevétlen marad, mert
(tegyük hozzá: roncsoló módon) képernyők helyettesítik a gyerekek barátait.
Szerencsére nem mindig.
A másik kérdés: miért barátkozik „nekünk nem tetsző” gyerekkel, gyere
kekkel a gyerekünk? Mi lehet az oka? Mi ellen lázad? Talán kistestvér, akit
a nagy elnyom, vagy első gyerek, aki „megsértődött” testvére születésekor,
vagy éppen középső, aki az „első” és a „kicsi” között, elhanyagoltan érzi ma
gát? Vagy éppen: egyetlen gyerek, fél a többiek között és „lefele” barátkozik,
mert „ők is” kilógnak a sorból, „oda való vagyok”, „ők befogadnak”.
Mi a teendő? Eleve az a jó, ha lakásunk és családunk kezdettől fogva nyi
tott a más gyerekek, a barátok, baráti családok, rokonok, unokatestvérek,
szomszédok, óvodás majd iskolai társak előtt. Az a jó, ha hozzánk „mindig”
lehet jönni - akkor fogom majd kamaszkorban is ismerni a gyerekem ba
rátait. Nemcsak engedem, hogy a nekem nem annyira tetsző barát vagy
barátok is jöjjenek, hanem meg is hívom őket, enni-inni adok nekik, ha az
időpont úgy hozza. A gyerekem azt látja, hogy én erőfeszítéseket teszek,
hogy ők jól érezzék magukat, és „tűrök”, még olyankor is, amikor nekem
valami nem esik jól, nem tetszik, kifogásaim vannak. Igen, nem rejtem
véka alá, hogy én mit gondolok, hogyan látom a helyzetet - de ha ő akarja,
mégis jöhetnek...
Bizonyos dolgokat persze, ha muszáj, szóvá teszek. (Benyúltak a frizsi
derbe, felfalták vagy megdézsmálták a „holnapi ebédet”...) De az a jó, hogyha
a gyerekemben alakul ki egy kínos érzés, látva, hogy én „rendes” vagyok az ő
barátaival, és a barátai, hát, kevésbé rendesek. Ahogy a vívó mozog, előre-
hátra, úgy én is vívódásaimban: engedek, és határt szabok. Reménykedem,
hogy a dolgok jobbra fordulnak, magamban a gyerekem méltányosságára
apellálok - de nem türelmetlenül! Az a jó, ha el tudom érni, hogy a küzdelem
őbenne folyjék, látva az én méltányosságomat.
Semmiképpen nem szerencsés, ha azzal próbálkozom, hogy majd én hívok

„rendes” gyerekeket, hogy ők alkossák az én gyerekem társaságát. És, igen,
a kitiltás, eltiltás, ahogy írja is: olaj lehet a tűzre. A beszélgetéseknek, amit er
ről folytatunk, nem szabadna hosszadalmasnak lenniük, nem kell, hogy nagy
érzelmi nyomást fejezzenek ki. Röviden és érzelmi nyomaték nélkül mondom
meg, hogy nekem mi esik rosszul a barátok viselkedésében - és a gyerekemet
nem azonosítom velük.
Természetesen „mérni” nem lehet, hogy mennyiben hatnak hátrányosan
bizonyos barátkozások gyerekünk magatartására vagy éppenséggel teljesít
ményére. De látni és érzékelni igen. Jöhetnek olyan pillanatok, amikor ha
tározottan kell fellépnem, gyerekem védelme érdekében. De ez nem igazán
szerencsés, és - általában - nem tartósan eredményes.
35 kiló remény
„Utálok suliba járni. Az égadta világon semmit nem utálok így. És ezzel még
keveset mondtam. Rámegy az életem. ... Most tizenhárom éves vagyok, és
hatodikba járok. Na ez az. Hoppá. Máris elmagyarázom, fölösleges az ujjato-
kon kiszámolni. Kétszer buktam: először még az elején, a felsős előkészítő
ben, másodszor hatodikban....
Nekem mintha kínaiul papolnának az iskolában. Egyik fülemen be, a má
sikon ki. Elhurcoltak kismillió orvoshoz, vizsgálják ki a szememet, a fülemet,
sőt az agyamat. És iszonyatos időpocsékolás után mit állapítottak meg az
okosok? A koncentrálással van problémám. Nekem mondják! Én pontosan

tudom, mi a bajom, ha bárki kérdezné. Nekem nincs problémám. Egy szál se.
Közöm sincs az egészhez. Nincs közöm az egészhez. Pont.
Egyetlenegy boldog évem volt az iskolában, a felsős előkészítőben egy
Marié nevű tanítónő osztályában. Őt, amíg élek, nem felejtem el. így visz-
szagondolva szerintem Marié azért ment tanítónőnek, hogy ne keljen ab
bahagynia, amit a legjobban imád az életben, vagyis csinálgatni, kiötölni,
fabrikálni mindenfélét. Meglátnom és megszeretnem egy pillanat műve volt.
Első nap első reggel. Maga varrta a ruháját, maga kötötte a pulcsiját, maga
gyártotta a bizsuit. Nem volt nap, hogy ne vihettünk volna haza valamit:
kartonpapír sündisznót, cicát tejesüveggel, dióhéjba foglalt egérkét, rajzot,
festményt, kollázst... Nála nem csak anyák napja előtt agyagoztunk. Mindig
mondta, attól eredményes egy nap, ha a végén fel tudunk mutatni valamit.
... Az előkészítős bizonyítványomba Marié azt írta: »A feje fogékony, a keze
angyali, a szíve óriási. Nem csekélység!« Életemben először és utoljára fordult
elő, hogy a tanár nem húzta rám a vizes lepedőt.”
Kötelező olvasmány!
Kötelező olvasmány szülőknek, szülőknek és pedagógusoknak...
Anna Gavalda könyvében - címe: 35 kiló remény - ismerkedünk meg
Grégoire-ral, a tizenhárom éves kamasszal, aki nem boldogul az iskolával
- és a tanárokkal -, és mindennek következtében m ár lassan a szüleivel
sem. Ráadásul vézna, csenevész. Még a tornaórán se jó, ahol a többi rossz
tanuló legalább domborít. Egyetlen helyen jó igazán: Léon apó sufnijában!
Ahol együtt barkácsolnak. Léon apó a nagypapája. O még hisz, bízik ben
ne, a sufniban, munka közben még Grégoire is úgy érzi, talán érdemes
élni...
De aztán jön a második bukás a hatodikban, és most egyszer csak Léon
apó se akar a sufniba menni. Én egyszerűen nem értelek. Utálod az is-
kólát, de mindent elkövetsz azért, hogy minél tovább ott fogjanak... Nem
lehetsz ennyire tökkelütött! Az vagy? - Az. - Ettől jön rám az idegroham!
O persze a legegyszerűbb kijelenteni, hogy nulla vagyok, és széttárni a keze
det. O persze! így akarta a sors! El vagyok átkozva, sima ügy! ... Nekem egy
ember ne vágja a gyeplőt a lovak közé!”
És megtörténik, ami eddig soha: Léon apó nem áll ki az unokájáért, mind
addig, amíg majd ő nem tesz valamit „a boldogságáért”.
Nem mesélem el az egész könyvet. Inkább csak azt a száraz tényt írom
ide, hogy az értelmi intelligenciát a legelterjedtebb vizsgálatok (Wechsler) tíz
próbával vizsgálják. A tízből öt a szóbeli képességeket méri, öt a cselekvéses
gondolkodást (szaknyelven: a performációt). Az egészséges gyermeki intelli
genciastruktúrában (szerkezetben) mindig a cselekvéses rész az erősebb, isko
láink azonban csak a szóbeli eredményeket ismerik el. A tíz próbából lénye
gében kettőt kérnek számon és osztályoznak. Egy lexikális memóriát és egy
matematikai képességet. Mind a kettő a szóbeli tartományba esik. így aztán
azok a gyerekek, akik ebben gyengébbek - míg egyebekben talán kiválóak! -
kétségbeejtő helyzetbe kerülhetnek iskoláinkban.
Vannak ilyen gyerekeink? Értelmesek, kedvesek (amíg a kudarcok meg
nem vadítják őket), ügyesek... Mégsem megy nekik az iskola...
Mi lehet a megoldás?
Grégoire fogcsikorgatós éjszakák után egy prospektusban lát egy képet,
amelyiken a diákok a munkapadnál vannak lefotózva. Grandchamps Műsza
ki Liceum... - De nincs kollégium! - mondja az apa. Grégoire azonban tudja,
hogy van kollégium, mert már felhívta őket, de azt is tudja, hogy reményte
len, mert a bizonyítvány is számít... Rettenetes, kábult nyár. De egyszer csak
jön egy levél. Levél az iskolától. Ugyanis: Grégoire mégis írt az iskola igazga
tójának, Léon apó biztatására. („Nem izgatod magad a helyesírás meg a fo
galmazás, meg az ocsmány kézírásod miatt. Oda se neki. Egyszerűen leírod,
ami a szívedet nyomja, oké?”) És Grégoire ír, és mellékeli egy banánhámozó
gép tervrajzait. És behívják beszélgetésre!
Mese?
Szó sincs róla! Személyes közelségből ismerek hasonló - csak sajnos nyu-
gat-európai - történeteket.
Apja viszi el Grandchampsba. Érezd jól magad itt, megérdemled. Sose
mondtam neked, hogy szerintem klassz vagy. Nagyon is. - És megropogta
tott, m int még soha, mielőtt visszaszállt az autóba.... Itt se lettem osztályelső
...A tanárok ennek ellenére bírtak... Egyik nap Madame Vernoux, a fran
ciatanárnő kiosztotta a szövegelemzés röpdogákat. Húsz pontból hatot sze
reztem. - Remélem, a banánhámozód hatásfoka jobb... - jegyezte meg kis
mosoly kíséretében.”
A történet folytatódik, és ezután jön még csak az igazi siker, a csattanó.
(N. Kiss Zsuzsa fordítása, Magvető Kiadó, 2009)
Gondok, megoldások...
Aktív pedagógusként két kérdés is foglalkoztat: egy régebbi, általános
és egy aktuális. Kezdem az általánossal. Mint azt nem csak a PISA-
felmérésekből tudjuk, a mai, középiskolába kerülő gyerekek többsége
nem tud értően olvasni, írni, számolni. És: teljesen önállótlanok, na
gyon kis feladatrészeket lehet csak nekik adni, különben kétségbeesnek.
Matematikatanárként tapasztalom, hogy a gondolkodást kifejezetten

kerülik, típusfeladatokat akarnak és mintamegoldásokat. A leggyen
gébb csoportjaimban - hosszas vívódás után - úgy döntöttem, hogy
nem kezdek bele a kilencedikes tananyagba, hanem rászánok fél évet

a számolási készségek fejlesztésére, hiszen enélkül semmit nem tudok

megtanítani. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a gyengébb
képességű gyerekek, ha nem is túl jó eredménnyel, de le tudnak érett

ségizni négy év után. Nagyobb problémát jelentenek azok a gimnázi
umi tanulók, akik bár jobb képességűek, de nem értik, mi a különbség
a valódi értés és a mintafeladatok megoldása között. Én várok tőlük túl
sokat? Hogy lehetne fejleszteni a probléma megoldási hajlamukat és
képességüket? A másik kérdés személyesebb, és az osztályomhoz kap
csolódik. Van benne egy-két mindent leszóló gyerek, de nagyon sok a
lelkes tanuló is. A programok rendszeresen kudarcba fulladnak, még
az ő kezdeményezésükre létrejövök is, mert a gyerekek nem akarnak
iskolaidőn kívül semmiben részt venni. A szülők sem tekintik partner
nek sem az iskolát, sem engem. Nem szólnak be az iskolába, ha a gye
rekek hiányoznak, az igazolásnak a dátumát se mindig találják el...
Telefonon sokan nem elérhetőek: vagy nem veszik fel a telefont, vagy
a megadott szám sem stimmel. ... Több szülő szájából hallottam
már ferdítéseket, füllentéseket, valószínűleg otthon ebben a formában

hallanak az iskolai eseményekről a gyerekektől. Rosszul viselem ezt a
különös ellenállást, nem vagyok hozzászokva; ez már a harmadik osz
tályom, és az előző kettőben jól kijöttem a gyerekekkel és a szüleikkel
is. Mit kezdhetnék ezzel az elmérgesedett helyzettel? Hogyan tudnám
megértetni a szülőkkel, hogy a szabályok két(három)oidali betartása
az ő és a gyermekük érdekét is szolgálja?
VÁLASZ:
Nagyszerű, hogy fél évet a számolási készségek fejlesztésére szán, bár sokan
megtennék ezt! (Az északi iskolákban például soha nem hagyják abba a kultu
rális alapkészségek fejlesztését, erősítését - írás, olvasás, számolás -, így aztán
ott a gimnazisták is sokkal jobbak mindezekben, mint a mi egyetemistáink...)
Igen sokszor tapasztaljuk, hogy a gyerekek egyszerre érettebbek és éretle

nebbek manapság, mint várnánk, sok dologban önállótlanok, kétségbeesnek
egy-egy feladattól - miközben más téren önállóbbak és ügyesebbek. Mintha
az iskolai helyzet kiölné belőlük az aktív gondolkodást, a kreativitást és a kí
váncsiságot, ami csak az iskolán kívül tud újra megelevenedni. Tananyagaink
és tankönyveink korán rászoktatják őket a típusfeladatokra és mintamegol
dásokra, és ez vezet el odáig, hogy nem értik - nem érzik át - a különbséget
a valódi megértés és az iskolai mintafeladatok megoldása között. Sokszor az
a benyomásuk, hogy az iskolában való előbbre jutáshoz nem érteni kell „a vi
lág és az ember” dolgait, mert ezeknek ehhez semmi köze, csak minél előbb
túllenni rajta, ez a cél. (Hogy mindehhez hogyan járulnak hozzá a különböző
képernyők, arról már sokszor beszéltünk. Ugyanakkor: a számítógép bevon
ható volna a kreatív feladatmegoldásokba is...)
És, ha gyerekeink az iskola kezdetétől bevezetődnének a kiscsoportos fel
dolgozás, a kooperatív tanulás módszereibe? Ha drámapedagógiai játékok
aktivitásán keresztül közelítenék meg, az első iskolai években, még a mate
matikát is? Vagy: mikor juthatnánk el odáig, mint Japánban, ahol a gyerekek
lelkesen jelentkeznek, hogy nekik is rossz a megoldásuk, mert akkor az egész
osztály az ő útvonalukat fogja nyomozni (és semmiféle megszégyenítésre nem
kerül sor).
Tanácstalanul állok a másik kérdés előtt. Mi történhetett az előző két osz
tály és a harmadik között az általános - mondhatnám: országos - légkörben,
hogy így elvadultak, megváltoztak a dolgok? Az ingerült szülők így vélnek
küzdeni gyerekeikért? Hogyan hathatnánk a gyerekeken át a szülőkre is - és
a mindent leszóló gyerekekre is?
Saját iskolai tapasztalatom jut eszembe - nagyon régről, Lónyay utcai
Református Gimnázium -, ahol szeretett osztályfőnökünk, Sain Márton,
a kitűnő matematikus, az osztály nehéz helyzetében osztálytanácsot hozott
létre, afféle tanácsadó kört, amelyik vele ülésezett hetenként egyszer a fi
zikaszertárban, és vitatták az osztály problémáit. Volt, akit ő hívott ebbe
a körbe, volt, akit az osztály delegált. Ezek a gyerekek aztán sikerrel képvisel
ték az osztályban azt, amiben együttesen megállapodtak. Általában is: időt
szántunk a beszélgetésekre... Mintha ma pedagógus, gyerek és szülő egyfor
mán valamiféle értelmetlen szorításnak és hajszának volna kiszolgáltatva,
aminek kapcsolataik rendszere látja kárát. Pedig a működő kapcsolatok nélkül
semmiféle igazi eredmény nem elképzelhető.
Egy szemüveges kisfiú
IDÉZETEK:
„Ha nagy leszek hat gyerekem lesz, lesz három kislány, három kisfiú.
Olyan házunk lesz, ahol az anyukám m al és a testvérkémmel együtt

lakhatom. Én zongorista leszek, és ez olyan biztos, ahogyan a kará
csony sem szűnik, vagyis ezt a tervet nem változtatom meg. Remélem,
hogy hatodikban m ár ott lehetek a Bartók Béla Zeneiskolában, ha nem
is a Zeneakadémián. Hugicám at m ég nem kérdeztem meg, hogy mi

szeretne lenni, de szerintem táncművésznő lesz, amilyen hajlékony.
Szeretnék festőművész is lenni, mert az egyik nem zárja ki a másikat.
Lakásunkban lesz egy 60 m konyha, egy 100 m hálószoba. A nappali
150, a játszószoba 120. A kert parkokkal, fákkal, medencével, virágokkal,

homokozóval, hintával, csúszdával együtt250 m. Gyerekeim neve: M ó
nika Rúth, Boglárka Anna, Boróka Luca, Barnabás Tamás, Gergely Ábel,
Balázs Bence. Udvarunkban lesz két fehér ló, négy barna ló, hat tyúk,
két kakas, négy nyúl, két hörcsög, kétcsincsilla, egykutya, négy macska,
öt gyöngy tyúk, két pulyka, 12 hal, négy tehén, hat bika. Kertünkben lesz
két vízi csúszda, egy sima csúszda, egy húszszemélyes medence, ha
talmas hom okozó és hat hinta. Lesz libikóka és m ászóka is. Remélem,
hogy amit ide írtam, az minden úgy lesz."
„Most 11 éves vagyok. Orvos leszek vagy fodrász, ha jól m egy majd a
kémia. Remélem, lesz majd jogosítványom m ár 17 évesen, és egy gyö
nyörű tűzpiros autóm. De leginkább azt nagyon szeretném, hogy ki
gyógyuljak betegségemből! Inkább szegény leszek, de egészséges!"
„Én szerintem tűzoltó leszek. 95 éves leszek, amikor meghalok. Kertes
házban fogok lakni, úszómedence is lesz benne. M ég a kilátás is szép

lesz. A Gellérthegy mellett szeretnék lakni, ahol a nagybátyám lakik,
mert ott van biliárdterem m eg konditerem is."
„Ház: Szerintem a legfontosabb dolog, hogy legyen valami a fejem fe

lett. Inkább kicsi házat veszek, mert azzal kevesebb gond van. A panel
házat szeretem a legjobban, mert ott legalább vannak szomszédaim.
Feleség: Eldöntöttem, hogy kb. 22 évesen feleségül veszek egy lányt.
A 18 éves lányok az ideáljaim. A z a lényeg, hogy a feleségem: megbíz
ható, szép, szeressen (az ágyban is). Gyerek: Amikor gyereket csinálok,
nem fogok unatkozni. Két gyereket szeretnék. Elég ham ar a sírba fog
nak vinni. A z a lényeg, hogy ne hagyják el a családi fészket...."
*
Akarod tudni, hogy milyen vagy? Hogy milyen voltál? Hogy milyen leszel?
(Hogy milyen szeretnél lenni...) Érdekel a múltad - őszintén? És a jelened? Fel
nőtt vagy vagy gyerek - vagy e kettő között? Akkor gyere, ülj le és nézd, és
hallgasd, mit mondanak - mit tudnak, mi mindent tudnak - a gyerekek. Mit
szeretnek? (Vonatozni, tévézni, gépezni, viccelni, császármorzsát enni...) És
milyen szülői parancsoktól szenvednek? (Viselkedj rendesen! Köszönj szépen! Ne
piszkáld az orrod! Ne rágd a körmöd! Húzd ki magad! Ne rángasd a vállad! Állj egye
nesen! Nézz a szemembe! Ne könyökölj az asztalon! Töröld meg a szádat! Vedd le a
cipődet! Vidd ki a szemetet! Öltözz fel rendesen! Szedd a lábad! Mosd meg a fogad!)
És, hogy mit várnak gyerekeink a jövőtől?
Akit mindez érdekelt, megtudhatta az „Én egy szemüveges kisfiú vagyok...”
című színházi előadásból, ahol kilenc színész jelenített meg kilenc gyereket
és sok-sok felnőttet.
Pelsőczy Réka, a kitűnő színésznő (és rendező) gyűjtéséből tudjuk meg,
hogy mit is gondolnak magukról, jelenükről és jövőjükről a 6-15 éves iskolá
sok, és hogyan veszi körül az ő világukat a felnőttek mai világa.
A nagyszerű előadást először Kapolcson m utatták be 2007 nyarán, a Mű
vészetek Völgyében, aztán játszották az Új Színházban, az Erzsébet téri Gö
dörben és később havonta kétszer a Katona József Színház Kamrájában meg
tudhattuk, hogy milyenek is voltunk, és milyenek lettünk, ahhoz képest...
Kitűnő szövegek hangzanak el, melyek nyelvükben is eredetiek, erős, lát
tató képekkel, az őszinteség elsöprő erejével, a fantázia - és a vágy - legyőz
hetetlen (mert teremtő) energiáival.
Az eredeti szövegeket a gyűjtő, Pelsőczy Réka állította össze, és ő rendezte
meg az előadást is, együttműködve ötletekben és improvizációkban megra-
gadóan hiteles színész kollégáival, akiknek nevét legalább feltétlenül fel kell
sorolnom: Bánki Gergely, Bodor Johanna, Botos Éva, Elek Ferenc, Fodor Annamá
ria, Gáspár Anna, Sípos Vera, Szamosi Zsófi, Vass György.
Iskoláknak (művelődési házaknak), színházaknak (gyerek-ifjúsági-felnőtt
matiné előadásként) ajánlanám - és szülőknek (és a tanítóknak-tanárok-
nak), lehetséges, hogy nekik éppenséggel „kötelezővé tenném”, hogy többet
tudjanak meg a gyerekek vágyairól, gondolkodásáról, hogy lássanak legalább
egy jó órán át az ő szemükkel - és ez a látás (hiszem és remélem) a szívükig
hatol majd, könnyítve a megértést...
Az iskolákon belül elsősorban a középiskolákra gondolok, akik tehát egy
korosztállyal, a beszélők, a vallomást tevők fölött állnak már, és vissza tud
nak tekinteni időben még közeli önmagukra (hogy aztán talán kevésbé
felejtsék el, belépve a felnőttkorba, hogy milyenek is voltak egykor, minek
örültek, mitől szenvedtek, miket éreztek és gondoltak).
És, hogy teljes legyen az ív, társkereső apróhirdetéseken és állásinterjú
kon át eljutunk az öregkorig, az élet végéig. Akár az ötvenegyedik házassá
gi évfordulóig vagy az öregemberig, aki gyerekkori hangján szólal meg: „Én
egy szemüveges kisfiú vagyok. Nagyon szeretek úszni és vízilabdázni, és matekozni
meg zenélni. A legjobb barátom: Fazekas István. Nevem Vakó Boldizsár; ezek a leg
fontosabb dolgok rólam.”
V. fejezet
Ha...
A család: védelem.
Akkor működik, ha jó - de legalábbis nem rossz - otthon lenni.
Ha elfogadnak.
Ha a barátaimat-barátnőimet is elfogadják.
Ha magányt is hagynak számomra.
Ha tapintatosak, nem sértik önállóságomat, szabadságomat.
Ha önmagukkal - és így velem is - a többiek őszinték.
Ha nincsenek titkok, mert megmondják„ami van".
CSALÁD, VÁLÁS, MAGÁNY,
ÖRÖKBEFOGADÁS
Hányat? Mikor?
A nyolcadik hónapban vagyok, de m ár sokszor eszembe jut: mikorjöj
jön a m ásodik? A férjem hallani sem akar róla. Nem, nem, nem ... Leg
alábbis m ég most nem! Ilyeneket szokott mondani. M eg persze hogy

„az egész világ az egy gyerek felé megy, nézd m eg Amerikát!". És hogy
ez a gyereknek se lenne jó, minél kisebb a korkülönbség, annál többet
szenvedneka testvérek egymástól, annáljobban „öldöklik" egymást. Én
egyke voltam, a férjemék hárm an voltak. Talán ezért akarjuk m ind a
ketten azt, amit nem élhettünk át? Nálunk viszont a kis családunk na
gyon összetartó volt, a férjeméknél a szülők közt sok volt a veszekedés
(és el is váltak, amikor ő 15 éves volt). Én legalább három gyereket sze
retnék, mindig is ennyit szerettem volna (vagy néha m ég többet). Van,
aki fenyeget, hogy a szülés majd el fogja venni a kedvem az egésztől,

de ilyesmit m ár a terhességről is mondtak, ám én az első két-három hó
napot kivéve végig élveztem. Am i a fő kérdésem: m i a jó a gyereknek?

Hányán lenni jó? És milyen korkülönbséggel? Szóval: hányat és mikor,
ezen töprengek mostanában. A férjem szerint, ha többen vannak, ak
kor egy-egy gyerek kevesebbet kap. És hogy a testvérek folyton vesze
kednek, az is nagyon fárasztó... H ogy is van ez valójában?
VÁLASZ:
Először egy vigasztalás: gyakori, hogy azok az apák, akik nem és nem és nem
akarják a következő gyereket, éppen ettől a gyerektől olvadnak el, mikor
megszületik, és aztán esetleg „a kedvencük” lesz. (A „kedvencről” egyébként
mindenkit lebeszélnék. Ez nyithatja meg a testvérviszályok útját - gondol
junk csak Jákob történetére - vagyis a „kedvenc”, József történetére - a Bib
liából.)
Ami pedig az egész világot és Amerikát illeti: a világban ma még az egy-
gyerekes családok egyértelműen kisebbségben vannak (jóllehet, egy hatal
mas birodalom, Kína, csak egy gyereket engedélyez). Amerikában pedig, az
Észak-Amerikai Egyesült Államokban - amire szerintem a férje gondolt -
a legtöbb családban legalább két gyerek van, ami azt jelenti, hogy a háromgye
rekes család sem ritkaság. Még egy érdekesség: a háromnál több, a sok gyerek
a legalsó és legfelső társadalmi osztályokat jellemzi. (Nyilván az egyik vég
ponton szinte „mindegy”, hogy hányán vagyunk, mert a nyomor növekedése
már érzékelhetetlen, és erő és jelenlét sincs elég a tervezésre, míg a másikon
nincs anyagi probléma, és ezért minden könnyedén megoldható...)
Az igaz, a vizsgálatok szerint, hogy az elsőszülötteket érzékenyen érinti
a második megjelenése. Eddig minden figyelem rá irányult, a szűkebb és tá-
gabb családban, környezetben egyaránt. Most meg kell osztoznia a figyelmen.
Ilyen gyökeres helyzetváltozást egyik kisebb testvérének sem kell átélnie!
Ha az elsőszülött már betöltötte a negyedik életévét, vagyis a maga számára
ő már érzékelhetően „nagy” a tehetetlen kicsivel szemben, és így anyjával
együtt „dolgozik” a kicsi körül, könnyebben vészeli át ezt az időszakot (és
persze túl van a dackorszakon!).
CSALÁD, VÁLÁS, MAGÁNY, ÖRÖKBEFOGADÁS 225
Összetartás vagy veszekedés - igen, ez fontos. Összetartó családokban

a testvérek között is a szolidaritás az erősebb, míg széthúzó családokban
a nyugtalan testvérek egymással is sokat veszekszenek; bár arra is van pél
da, hogy a vészes családi helyzetben egymásba kapaszkodnak, és intenzíven
védik, támogatják egymást.
Hányán lenni jó? Azt hiszem, viszonylag határozottan mondhatom: töb
béül A kis és a nagy korkülönbségnek egyformán vannak előnyei és hátrá
nyai. A régi vicc azt mondja, hogy a jó házasságban minden fontos dologról
a férj dönt - milyen lapot járassunk, milyen szivart szívjak, mikor menjek
a lovira -, és minden lényegtelenről az asszony: mikor legyen gyerekünk,
hány gyerekünk legyen, költözzünk-e, és ha igen, hová stb. Ami a gyerekeket
illeti, azt hiszem, a viccnek mélységesen igaza van.
Ha anyagiakból és intellektuális (túl)fejlesztésből többet is kap az egyetlen
gyerek, érzelmi viszonylatokban - érzelmi intelligenciában -, szocializáció
ban biztos, hogy a testvérek kapnak többet szüleiktől és egymástól is a ki
alakuló helyzetekben. Nem, nem igaz, hogy a testvérek folyton veszekednek
a jól beágyazott családban, csak veszekednek is - és annál kevesebbet, minél
kevesebbet avatkozunk bele! (És minél inkább van egy kis külön terük.)
Nem titok
Egy jó barátunk felesége akkor halt meg, mikor a babájuk m ég csak
kéthetes volt. Tüdőembóliában. A z apa nagy lelkierővel, csodálatosan

nevelte-neveli a gyereket, akiből most m ár egy bájos, másfél éves kis
lány lett. Mikor és hogyan kell az édesanyáról beszélni egy ilyen kicsinek,
aki m ég azt sem tudja, kellene, hogy legyen édesanyja is. Ez a fogalom
számára ismeretlen. M eg kell várni, am íg rájön, hogy m ásnak nem csak
apukája van, és kérdez? Vagy mutatni kellene képeket m ár most, akkor
is, ha nem tudja mitjelent a szó, hogy „anya"? Mikor lehet vagy kell ki
vinni a temetőbe, virágot vinni a sírra? Mit kellene tennünk, mit kellene
tennie ennek a kis családnak, hogy minél kevésbé sérüljön a kislány?
VÁLASZ:
A gyerek körül élő felnőtteknek ilyenkor mindig önmagukból kellene kiin
dulniuk. Vajon él-e bennük egy érzelem, egy képzet - emlékképekkel dúsítva
-, amely még az anyához fűzi őket, és amelyiknek a részletmozzanatai m int
egy körüldongják a kisgyereket; „szegény”, „mi lesz vele”, „hogyan mondjuk
meg neki” - és így tovább? Ha igen, a gyerek mindezt természetesen megérzi,
átéli, még ha nem is tudja, hogy mit érez meg és mit él át.
Mit tehetünk?
Szándékunk szerint se titkoljuk, hogy mi történt, még ha nem is sikerült még be
szélnünk róla, de „tartsuk nyíltan] hozzáférhetően. Ne legyen tabu. Ne jöjjünk za
varba, ha félszavas utalás történik a helyzetre, ne némuljunk el, ha alkalom
adódik a beszédre, szokjuk meg, hogy ami történt, ami van, nem „titok”.
Én nem vennék elő fényképeket külön azért, hogy oktatóan mutogassam,
hogy ez itt az ő anyukája, de nem is raknám el a lakásban az anya képeit, ha
kint vannak. Ha valamiféle családi alkalom adódna, amikor régi képeket né
zegetnénk, akkor ezt az alkalmat nem kerülném el, és nem zárnám ki belőle
a gyereket - viszont nem is parancsolnám oda, hogy ő is nézze.
Természetesen viselkednék.
A dolog oldódni fog, ahogy közeledik a beszéd és a kérdések ideje. - Ki ez
a néni? - Ő Luca anyukája. - Mi az az anyuka? - Egy néni, akitől a gyerekek
születnek. - Nekem is van anyukám? - Persze... - Hol van?
És itt persze elindulhat egy hosszú beszélgetés, életről-halálról, amire ki

ki a maga világnézete szerint válaszolhat, ahogy erről már beszélgettünk.
De persze a gyerekek soha nem mennek így végig az ok-okozati sorozaton.
Egészen másképp tájékozódnak. Apró mozaikokból rakják össze - és általá
ban jól, és önmagukkal szemben tapintatosan - amit, és ahogy (és amikor)
nekik tudniuk kell.
Vannak-e más nők a közelben? Nagynénik, nagymamák, baráti családok
nőtagjai, más rokonok? Mennyire „beágyazott” a család az emberi kapcsola
tokba? Van-e - vagy lesz-e - az apának barátnője, élettársa? És őt hogy fogja
szólítani a gyerek? Netán „anya’-nak? Vagy esetleg mondjuk „Magdi néni”-
nek? Én az utóbbi mellett volnék, azt hiszem, méghozzá a néni nélkül. „Mag
di” - és „apa”, ilyen esetben. Persze ha a gyerek magától anyának kezdi szó
lítani Magdit, ez ellen nem tiltakoznék. És anélkül, hogy a gyereket elszánt
„felvilágosításokkal” terhelném meg, mindig készen állnék a tisztázásra,
egyértelműen válaszolnék a kérdésekre. Tapasztalatom szerint, ha a dolog
kellően „nyitott”, a következő másfél évben tisztázódni fog. A temetőbe nem
vinném ki a gyereket! Semmiképpen nem vitetnék vele virágot a sírra. (Bármi
lyen jól is esne ez egyeseknek a családból.) Majd egyszer. Úgy a kamaszkor
felé haladva. Ha csak a gyerek nem jelzi, hogy szívesen jönne velünk, amikor
7-8 évesen világosan felfogja, hogy hová is megyünk, miről is van szó.
Tapintat
Tízéves fiam osztálytársának váratlanul meghalt az édesanyja. A kisfiú
a fiam jó barátja, de az egész osztály szereti és sajnálja, a gyerekek is,
a szülők is. Az anya m ég a gyerekkel együtt készítette elő és tervezte meg
a gyerek születésnapját, ahová meghívták az egész osztályt. Ez nemso
kára lesz (nem sokkal a temetés után). A z apa úgy döntött, hogy lesz szü
letésnap, és ebben az is erősítette, hogy az anya már rosszul volt, am ikora
lelkére kötötte „de születésnap azért legyen". M i a mi teendőnk? Mit tehet
az osztályfőnök? (Ő közölte a hírt a gyerekekkel, az osztállyal.) M i a jobb a
gyereknek, ha elmegyünk a temetésre, vagy ha nem ? Az én fiam szeretne
elmenni... És a születésnap? Lehet-e hívogatni az özveggyé vált apát,
hogy kitakarítsunk-e nála az ünnepség előtt? És hogy mit segíthetünk?
Ha a kisfiú eljön hozzánk, úgy tegyünk mintha mi sem történt volna,
vagy kezdeményezzünk valamiféle beszélgetést? Néha nálunk alszik a kis

barát, és olyankor a fektetésig az anyukája is itt volt, volt, hogy a gyerekek
fürödtek és hajat mostak, minden anya a saját fiáét... Ha ilyesmire most
sor kerül, simán mossam m eg a kisfiú fejét, vagy inkább maradjon el a
hajmosás? Tudom, hogy nincsenek egyértelmű válaszok, de legalább ar

ról szeretnék valamit hallani, hogy merre tapogatózzunk? M i a jó a gye
reknek és esetleg az apjának? Hogyan lehet rajtuk segíteni?
VÁLASZ:
Tapintatosan.
Először a temetésről.
Ha az én tízéves fiam azt mondaná, hogy el akar menni, én helyeselném.
O tudja. O érzékeli a barátjához való kapcsolatát - és igenis jólesik, ha ott
vannak a barátok.
Az osztályfőnök jól tette, hogy közölte a hírt a gyerekekkel. A jövőben,

ha szóba kerül, beszélni, beszélgetni lehet róla, de ez nem kötelező. Az se baj,
ha hallgatások szakítják meg a beszélgetést.
Meg lehet kérdezni az apát, hogy segíthetnek-e. De ne húszán hívják fel,
hanem egyvalaki, a többiek nevében is.
Ha a kisfiú eljön, egyrészt úgy fogadjuk, mint máskor - igen, mintha „mi
sem történt volna” -, de természetesen készen állunk bármiféle gesztusra
vagy beszélgetésre. Lehet, hogy amikor megérkezik, kicsit hosszabban, kicsit
melegebben öleljük meg, mint eddig - vagy esetleg: megöleljük, akkor is, ha
eddig nem tettük. De vigyázat! Semmit sem erőltetve, semmit sem konven
cionálisán. Mondhatnám: ha a helyzet úgy hozza...
Bármilyen furcsán hangzik: a mindennapokban kedves és résztvevő -
részvételre kész - „közöny”, ami azt jelenti, hogy „nem esünk rá a gyerek
re”, nem hozzuk zavart helyzetbe konvencionális részvétnyilatkozatainkkal
vagy érdeklődésünkkel, nem izgatjuk fel saját zavarunkkal vagy izgatottsá
gunkkal. Persze, ha a dolog szóba kerül, szívesen beszélgetünk róla, lehetőleg
elfogulatlanul. (Attól sem kell félni, ha a gyerek elsírja magát. Tudnunk kell:
jó, hogy a bánat, a gyász közvetlenül kitör. Ilyenkor is jobb a néma mellé ülés,
ha spontánul és őszintén adódik, a magunkhoz ölelés, a megsimogatás.)
Ha könnyen kihagyható, kihagyjuk a hajmosást. Ha sor kerül rá, megkér
dezzük. Gesztusaink minél természetesebbek, minél spontánabbak, annál
vigasztalóbbak, annál inkább segítenek „tovább élni” a hétköznapokat.
És most ez a legfontosabb.
Nyári nagymamák
Régi emlékek... Kétségbeesett nagymama jön, a lánya levelét mutatja: ha még

egyszer kiderül, hogy Misi tévézett, „soha többet” nem mehet a nagymamá
hoz... A lánya egyedül neveli Misit, meggyőződéses waldorfos, a gyerek nem
tévézhet. Misi imád a nagymamához menni, és nem (csak) a tévé miatt. És
biztos Misi mamájának is jól jön egy kis pihentető szabadidő, Misi nélkül. És
most mégis: ilyen szigorú.
És ez csak egy példa a sok közül. Szülők és nagymamák egyformán panasz
kodnak. A szülők esetleg arra, hogy a nagymama „elkényezteti a gyereket”
(pedig a gyerek a nagymamánál sokkal többet segít, mert részt vehet a süte
ménysütésben, és semmit nem csinál „rosszul”), a nagymamák esetleg arra,
hogy a szülők meg akarják szabni, hogy ő hogyan éljen (együtt a gyerekkel),
míg a gyerek két hétre nála van.
A vidéken élő, a távol lakó nagymama, ahová nyáron lemehet a gyerek,
áldás a szülőknek (és többnyire a gyereknek is), nemcsak munkájuk, de kap
csolatuk szempontjából is - persze az is lehet, hogy átok.
Persze van, amikor a nagymama - vagy éppen a nagypapa - szigorkodik,
mert idegesíti a gyerek, és akkor jön a „ti nem tudtok gyereket nevelni” kez
detű szemrehányás.
*
Pedig hogy is van ez? Hogy kéne lennie, hogy volna - hogy lehetne - jó min
denkinek?
Visszatérve Misihez, akinek családját aztán jobban megismertem: a nagy
mamának aranyszíve van, és erre hallgat, és nem vakítják el mégoly nemes
- és helyes - „elvek”.
(Persze mindezt múlt időbe kell tennünk, hiszen azóta már Misi is felnőtt
- és most már saját kislányával és feleségével jár nyaranta a kicsit nehezeb
ben mozgó, de még mindig serény, és a régi nagyszerű meggyes, almás süte
ményeket sütő nagymamához, akinek most Vicuska segít, Misi kislánya...)
Misi nagymamájánál nem „csurog” - és akkoriban sem „csurgott” - egész
nap a tévé, de kétségtelen, hogy valamiféle „jó filmet” mindennap megpró
báltak megnézni kettesben. (A nagypapa már Misi születésekor sem élt.)
A gyerek számára érték egy eltérő életmód megismerése is az őt szerető
környezetben, és nem kellene azzal próbálkoznunk, megkeserítve a család
életét és gyerekünkét is, hogy szüleinket „átneveljük”; ahogy persze szülé
inknek, gyerekeink nagyszüleinek sem kellene nap mint nap elmondaniuk,
ha a közelünkben vannak, azt a sok mindent, amit ők megfellebbezhetetlen
bölcsességnek hisznek.
(Például, ha netán együtt lakunk, és mi úgy segítünk kimerült gyerekünk
nek, hogy lediktáljuk neki a házi feladatot, ahelyett, hogy arra kényszerítenénk,
hogy ő oldja meg, gyakorta kell meghallgatnunk, hogy „most rontod el végképp a
gyereket, örök életére mankóra fog szorulni, olyan lusta lesz, mint ti vagytok...”)
De térjünk vissza a nyárhoz és a távol lakó nagymamákhoz.
Egy időben azt érezhették a szülők kínosnak, hogy a nagymama gyere
kükkel templomba jár a nyári hetekben, vagy esetleg éppen karácsonykor,
manapság esetleg éppen fordítva. A szülők forszírozzák a hittanórát, és nem
örülnek, hogy a mai nagyszülők esetleg az „antiklerikális” felvilágosodást
képviselik...
De erre is áll, amit az előbb próbáltunk körbejárni: a gyereknek jó, ha sok
félét tapasztal meg maga körül a világból, ha ez a sokféleség mindig érzel
mi biztonságban, mondjuk egyszerűbben: szeretetben közelít felé. Nem kell
szülőknek és nagyszülőknek a gyereken keresztül egymással vitatkozniuk
sem világnézeti, sem egyéb kérdésekben, ki kell, ki kellene bírniuk egymást
és egymás eltérő életmódját, ritmusát, világlátását. Ezzel használnának
a legtöbbet a gyereknek, akinek csak az a fontos, hogy a körülötte élő - és őt
szerető - felnőttek „kongruensek”, önmagukkal azonosak, hitelesek legye
nek, és egészen mindegy, hogy ez az azonosság mihez köti őket.
És akkor még nem is beszéltünk arról a sokféle tevékenységről vagy éppen

bámészkodásról, történetmesélésről és -hallgatásról, ami a nyári nagyma-
mai időzések során körülveszi, körülveheti a gyereket... És az elkényezte-
tés? Ezzel hogy állunk? Legtöbbször bizony úgy, hogy a szülői féltékenység
és irigykedés beszél belőlünk, hogy persze, könnyű a nagymamának, mert
ő mindenre ráér, aztán a gyerek majd nem engem fog (jobban) szeretni...
Próbáljuk meg ezeket az indulatokat feldolgozni magunkban, és a nyári ella
zulásban megérezni azt, hogy a nagymama talán nem is elkényezteti a gye
reket, csak egyszerűen kényezteti, ami bizony mindnyájunk számára tápláló
erő, és mindnyájunkra ráfér.
Segítség
Fiamék családjában három aranyos unokám van. Kicsit messze laknak
tőlem, de én nem vagyok rest vonatozni, ők pedig autózni, és így vi
szonylag gyakran látjuk egymást, mondhatnám, szinte részese vagyok
minden örömüknek és gondjuknak is. A gyerekek 6,4 és 3 évesek, két
fiú és egy kislány. A menyem nagyszerűen bánik velük, és ez m eg is lát
szik a gyerekeken. Én mégis szorongok, mert látom rajta, hogy kimerü
lőben van. Évekkel ezelőtt felmerült, m ég a m ásodik gyerek születése
előtt, hogy nem kellene-e valamiféle segítség. Bébiszitter, idősebb hölgy
vagy fiatal leány, aki hetente néhányszorjönne. A fiam elég jól keres. De
aztán úgy tűnt, hogy erre m ind a ketten sajnálják a pénzt. A gyerekek
sokszor vannak nálam, különösen nyáron, jól is érzik itt magukat, de

a fiamék többnyire csak egy, néha két gyereket engednek hozzám egy
szerre, mert nem akarnak „túlterhelni". Én egyre inkább úgy látom, hogy
feltétlenül szükség volna valakire, aki időnként felszabadítja a menye

met vagy mindkettőjüket, vagy akár idejön a három gyerekkel hozzám,
ha m ár annyira féltenek. Ha ez szóba kerül, egyrészt azt mondják, hogy
„drága", másrészt, hogy nem bízzák „idegenre" a kicsiket. Szeretnék hal
lani egy szakm ai véleményt arról, hogy a gyerekek szempontjábóljó-e
egy ilyen segítő a családban, ha foglalkoztatására van mód.
VÁLASZ:
Jó!
Nagyon jól írja azt is, hogy „segítő” kell, és nem csak bébiszitter - aki mond
juk, a gyerekekre vigyáz, míg az anya mos, főz, takarít, mosogat. Tehát egy
olyan, számunkra rokonszenves ember, aki átvesz az anya terheiből, aki mind
azt csinálja, ami egyébként az anyára hárulna, és aki ezzel azt is lehetővé te
szi, hogy az anya több időt, és felszabadultabban tölthessen gyerekeivel.
És még valami!
Tudnunk kell, hogy a gyerekek - ha még úgy szeretjük is őket, és még olyan
jók is - puszta létezésükkel is „szívják a vérünket” és Jerágják a húsunkat”.
Ez nem szégyen!
Ez így természetes!
De éppen ezért: - elsősorban az egész napot (és néha a fél éjszakát) velük
töltő anyákat kell megszabadítanunk tőlük, hogy aztán egy pihent, újra jól
„szívható” és „rágható” anyát kapjanak vissza.
Vannak óceániai népek, ahol, ha egy anya egyedül maradt valamilyen ka
tasztrófa vagy betegség következtében az újszülött gyerekével, a törzs két
női segítőt adott mellé. A lakótelepen izoláltan nevelő anya csak legmoder
nebb korunk találmánya. Egy-két évszázaddal ezelőtt az emberek még sok
tagú, nagy családban éltek, mindig volt kéznél egy nagynéni, egy nagyobb
nővér vagy egy dédike, vagy pedig cselédség gondoskodott az izoláltabban

élő, „előkelőbb” családanyák segítéséről...
Igen, a gyerekek érdeke kívánja meg elsősorban, hogy ha lehetséges, legyen
valamiféle segítség. Ha pénzből nem telik rá, és rokon, nagymama nincs
a közelben, akkor egymás közt szervezkedhetnének a fiatal szülők - ahogy
ez néhol történik is, és akkor a gyerekek a másik családnál alszanak vagy
akár laknak egy-két napig, aztán legközelebb majd nálunk.
Mert persze az is nagyon fontos, hogy az apa és az anya együtt is megszaba
duljon a gyerekektől, egy-egy estére vagy időnként egy-két napra, vagy még
hosszabb időre, ha a gyerekek már elmúltak háromévesek. Erre nem szabadna
sajnálnunk a pénzt - ha van -, vagy a szervezőerőt, és akkor tapasztalni fogjuk,
hogy milyen sokat javít az életminőségen.
És nyárra se mondjuk, hogy most nem kell ilyen segítség, mert úgyis rá
érünk, vagy a gyerek a nagymamánál van. Kell, m int a fenti példából is lát
hattuk.
Barátnő
Az alábbi nagy kérdés foglalkoztat lassan két éve: hogyan tudjuk gyer
mekeinknek elmagyarázni, ha az egyik családtag azonos nemű társat
választott? Sógornőm két éve jelentette be, hogy akit mi a barátnő

jének hiszünk, igazából m ár jó fél éve a párja. Nem vallom m agam
konzervatívnak, de rettenetes volt ezt hallani, az egész család küzdött,
m ondhatnánk a klasszikus elfogadási-nem-elfogadási stációk zaj

lottak le, a dühtől kezdve egészen a megbékélésig. A család egy része

m áig nem tudja elfogadni, hogy az egyébként minden tekintetben
„normális”, okos, aranyos lányuk szintén lányt szeret, és együtt is él
nek. Bűnös, titkolni való dolognak tartják, titkon reménykednek, hogy
talán jön egy fiú... Én és a férjem pedig próbáljuk elfogadni tényként,
amit nem lehet megváltoztatni, a testvéri szeretetet pedig nem lehet
elnyomni. Persze nem gondolunk „úgy" rájuk, továbbra is a testvérként
nézünk rá. Viszont, ahogy telik az idő, kislányunk igazi hároméves cser-
fes kislánnyá változott, és egyre több kérdést tesz fel. Engem pedig egyre
jobban foglalkoztat a kérdés, hogyan lehet elmesélni a kislányomnak,
hogy az egyik kedvenc nagynéni igazából miért nénivel érkezik mindig,
miért nem úgy, ahogy a másik nagynéni a férfi párjával. Úgy vélem, az
igazság nagyon fontos a gyereknevelésben, de mi van akkor, ha ezzel
a gyereket összezavarom. (Akár kárt okozva a lelki fejlődésében.) Én túl
zóm el ezt a problémát?"
VÁLASZ:
Mindaz, amiről ír nekünk, felnőtteknek „probléma” - ha az! - és nem a gye
reknek. Gondolja meg: azt írja, hogy lassan két éve foglalkoztatja ez a „nagy
kérdés”. Kislánya akkor még egyéves se volt... Gyermekének - és mindezt a
maga leveléből idézem - van egy minden tekintetben normális, okos, aranyos,
kedvenc nagynénje. Akit maguk is szeretnek! A férje mint testvérét, maga mint
sógornőt. (Persze ha egészen pontosan idézném a levelet, azt is oda kellene
írnom, hogy „egyébként” minden tekintetben normális... De hát szoktunk-e
„egyébként” családtagjaink nemi szokásaival foglalkozni?)
Hogy is volt ez „régen”? A családtörténetek tanúsága szerint mindig vol
tak a családokban olyan „agglegények” és „vénkisasszonyok”, akik többé-
kevésbé tartós „baráti” kapcsolatban éltek azonos nemű társakkal (vagy
egészen együtt lakva, vagy csak részlegesen), de a család nem engedte meg
magának még a gyanakvást sem, nemhogy a felismerést... És most csak

a 19. századig visszanyúló európai, közép-európai múltról beszélek... Per
sze még többen voltak olyanok, akik ezt semmilyen formában nem mer
ték megtenni, szenvedtek - esetleg pszichoszomatikus tünetekkel bete
gedtek meg -, és lehetőleg még önmaguknak sem vallották be vágyaikat.
Míg másfelől nagyon sok minden történt a „legjobb családokban” is, amit
ma döbbenettel - s netán rémülettel - veszünk tudomásul, ha valaki az
általános képmutatásból magát kiszakítva, leleplezi ezeket a történéseket,
hiteles tanúként, m int például Ingmar Bergman a Suttogások és sikolyokban.
Nekünk, felnőtteknek kellene megengednünk magunknak, hogy az emberi
létezés különböző, másokat nem sértő (!) formáit természetesnek tekintsük.
De ebben akadályoz saját tudattalanunk, amelyik tele van elfojtott vagy
félig elfojtott indulatokkal és vágyakozásokkal már gyerekkorunk óta.
Mindannyiunkban él homoerotikus színezetű késztetés is, amit a vizsgála
tok szerint a társadalom jelentős része kamasz- vagy ifjúkorában realizált
epizódként (megvalósított eseményként) is megél (sokkal többen, m int gon
dolnánk), és csak később alakul ki a viszonylag egyértelmű nemi identitás.
(Pontosan így vannak ezzel a dominánsan homoerotikus vonzódásban élők
is; nem egynek közülük van gyereke vagy vannak gyerekei „még ifjúkorá
ból”, amikor még „maga sem tudta” - vagy nem merte magának bevallani
-, hogy mi van vele...)
Igen, az igazság nagyon fontos a gyereknevelésben. És az igazság az okos,
aranyos, kedvenc nagynéni, akinek a szeretetét hála istennek maguk sem
tudják elnyomni magukban. Teljesen valószínűtlen, hogy a gyerek arra kér
dez rá a közeli években, hogy miért jön a nagynénje mindig a barátnőjé
vel, és más női rokona pedig a férjével. De ha ezt megkérdezné, a válasz
egyszerű: mert ő a barátnője! És ez nem kíván további kifejtést, ha mégis,
azt is hozzátehetjük: és vele lakik együtt... Ebből a gyerekek, akik önma
gukkal szemben mindig életkoruknak megfelelően tapintatosak, egyelőre
nem vonnak le „megzavaró” következtetéseket, hanem elfogadják a tényt,
különösen akkor; ha ezt a környezetükben élő felnőttek is evidenciaként tudják

elfogadni. Hogy pontosabban mi is van e viszonylat mélyén, annak a tudá
sa - mint a nemi viszonylatok tudása általában - lassan és fokozatosan fog
kialakulni, mondhatnám, szinte észrevétlenül, a környezet hatására. Nem
fog traum át okozni (különösen akkor nem, ha esetleg, már akkor, maga sem
éli át traumaként/). Igen, eltúlozza a problémát, de ez nem csoda, mert ma
még nálunk, bár változóban van, de erre nyomja a társadalmi közfelfogás,
a titkolódzó atmoszféra.
Meleg a gyerekem?!
Amikor a fiam elmondta, hogy meleg, úgy éreztem magam, mintha
rám dőlt volna a ház. Nem, ez nem lehet igaz, hajtogattam m agam
ban, velünk ez nem történhet meg. Különben is, m ég olyan fiatal, nincs
is rendes szexuális tapasztalata, az ilyen ifjúkori tévelygések el szoktak
múlni. Tehetetlen dühöt éreztem: hogy teheti ezt velünk és saját m agá
val? Nem érdekli, hogy mindenkit boldogtalanná tesz? Biztosan rossz
társaságba keveredett, kíváncsi és vigyázatlan volt, elcsábították...
Állandóan gyötörtem m agam : mit rontottunk el, milyen hibákat kö
vettünk el a nevelésében? A fiamat hirtelen olyan furcsán idegennek
éreztem, viszolygással gondoltam arra, kikkel és milyen körökben fo

roghat. Újra m eg újra rám tört a szégyen, a rettegés: mit fog szólni az
apja, mit fognak szólni a szüleim, a rokonaim, a barátaim, kollégáim,

ismerőseim. Elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy a fiamat, akire
mindig olyan büszke voltam, m eg fogják vetni, esetleg bántani fogják,
és egyáltalán: milyen élet vár rá?
VÁLASZ:
Ezzel a szülői levéllel kezdődik Fischer Eszter most megjelent könyve, mely
nek címe: Meleg a gyerekem?! (Saxum Kiadó -A z élet dolgai-sorozat.)
Mindjárt a bevezetőből megtudjuk, hogy Magyarországon, ugyanúgy,
mint a világon bárhol, 5 százalék fölött (5 és 10 százalék között) van a melegek
aránya. Megtudhatjuk azt is, hogy a homoszexualitás nem politikai, nem vi
lágnézeti kérdés - gyakorisága nem függ világnézettől és családi háttértől. Az
érintettek nem dönthetik el, hogy akarnak-e ehhez a kisebbséghez tartozni...
Mint ahogy arra is fény derül, hogy a melegek túlnyomó többsége szerelmi
életén kívül semmiben nem különbözik az átlagtól. (A homoszexualitás nem
„a szabados élettel összefüggő rendellenesség”, csak általában nem derül
ki, hogy az ismerős „rendes” családok tagjai között milyen sok a rejtőzködő
meleg.)
Könyvünk elsősorban a szülőknek szeretne segíteni. De az ő körükön túl
is szól „mindenkihez”, hiszen nemcsak gyerekről, hanem unokáról, barátról,
barát vagy kolléga gyerekéről is bármikor kiderülhet - ha átlépi a titkolózás
küszöbét, és ezzel megkönnyíti saját életét -, hogy: meleg.
A vizsgálatok ma már egyértelműen igazolják, hogy a szexuális irányult
ság megváltoztathatatlan, és azt is mutatja a tapasztat, hogy minél hamarabb,
minél fiatalabb korban ismeri fel és fogadja el valaki a rávonatkozó tényeket,
annál jobban alakul az élete, annál egészségesebb lesz a személyiségfejlődé
se. (Természetesen az élethelyzetek, különösen serdülőkorban, hozhatnak
magukkal olyan helyzeteket, melyekben „alkalmi” homoszexualitás bukkan
elő. És lehet valaki biszexuális, vagyis váltakozhatnak életében a homo
szexuális és heteroszexuális időszakok, de ez a ritka kisebbség.)
A szülők számára gyakran felbukkanó kínzó kérdés a miért kérdése. Én

tehetek róla?
Könyvünkben megismerkedünk az öröklődés és a környezeti hatások
bonyolult szövevényével. És végül is meg kell tudnunk, hogy a gyerekkori
hajlam neveléssel nem befolyásolható. Ugyanígy a kutatások egyetlen vizsgá
lati személyt sem találtak, akinek homoszexuális fejlődése „megrontással”
indult volna. Az alkat, a hajlam a döntő, és mit sem számít, hogy a környezet
küzd-e a kisfiú lányossága és a kislány fiússága ellen (ezek nem jelzik „meg
bízhatóan” előre a későbbi homoszexualitást!). Csak a gyerek életét keserít
hetik meg ezek a küzdelmek, és alááshatják önértékelését!
„A szülőknek, a nevelőknek fontos tudniuk, hogy nincs befolyásuk erre a
folyamatra” - figyelmeztet szerzőnk, tudniillik az alkat és a hajlam kibonta
kozására. A nemi irányultság ugyanis független még a női vagy férfi mintától
is, nem tanult viselkedésmód! A vizsgálatok azt igazolják, hogy még a homosze
xuális szülők mellett felnövő gyerekek is pontosan ugyanolyan arányban lesz
nek heteroszexuálisok és homoszexuálisok, mint mindenki más! Befolyásol
hatatlan ösztönműködésről van szó, amit nem kell, de nem is lehet tanulni.
„Ahogy a kultúránkban elvárt étkezési szokásokat a családunkban tanuljuk,
de az éhséget magát nem.”
A melegek serdülőkoráról, a szülők lehetőségeiről, küzdelmükről az előíté
letek, köztük saját előítéleteik ellen, legközelebb kell még beszélnünk.
Homoszexualitás - Elfogadás
A szüleim tudomásul vették, hogy meleg vagyok, m ég a barátaim is
feljöhetnek. De nem bírják, ha valaki „buzis". Szóval „az" lehetek, de
„olyan" nem. Ezért aztán mindig kontrollálom magam, nem úgy öltö
zöm, ahogy tetszene (nem valami durva dologra gondolok, a szüleim
m ár egy élénkebb színű pólótól is összerándulnak), m ég a szavaimra,

a hanglejtésemre is vigyázok, és teljesen begörcsölök, ha egy meleg
barátom nálunk van. Pontosan érzem, hogy a szüleimnek melyik szó,
melyik ruhadarab nem tetszik, tudom, hogy mit gondolnak, és ilyen

kor kínos zavarba jövök.
*
A barátnőmmel beszélgettünk a múltkor a fiamról. Sóhajtozott, mi
lyen kár, hogy a Bence meleg, és kérdezgetett, hogy én hogy vagyok
ezzel. Amire nem is olyan könnyű válaszolni. Mert én se tartom eztjó
dolognak. Sajnálom Bencét, hogy annyival nehezebb az élete. M eg

az se jó érzés, hogy ő végül is egy m ásik világhoz tartozik. Akármek
korára nyitjuk az ajtót a két világ között, azért az nem lesz közös világ.
Viszont mit kezdjek azzal, hogy kár, hogy meleg? Bencén nem olyan
a melegség, mint egy ruha. H ogy el lehetne képzelni, milyen volna,
ha felvenne egy másik ruhát. Bence tényleg meleg, az egész lénye,
az egész személyisége olyan, Bence nem létezik a melegsége nélkül.

Olyan nincs, hogy nem meleg, de különben a Bence. Es ha az a kér
dés, hogy inkább akarnék-e egy m ásik gyereket, hogy kicserélném-e
Bencét egy nem meleg másikra, hát akkor egyértelmű a válasz: sem
m i pénzért!
VÁLASZ:
Ezt a két levelet is Fischer Eszter legutóbb bemutatott könyvéből idéztem.
(Meleg a gyerekem?! Saxum, Az élet dolgai-sorozat.) Akkor azt ígértem, hogy a
melegek serdülőkoráról, a szülők lehetőségeiről, küzdelmükről az előítéletek,
köztük saját előítéletük ellen, még beszélünk.
A könyv zárszavában egy fontos kérdést, és egy még fontosabb választ olva
sunk. Ez így szól: „Mit tud tenni a szülő, ha meleg a gyereke? A homoszexualitása
ellen semmit. A lelki egészsége, a jó életminősége, családi életük harmóniája érde
kében viszont annál többet
Az elfogadás módszertanát, fokozatait elemzi a könyv a szülők kezdeti ér
zéseitől (csalódottság, harag, kétségbeesés, gyász, szorongás, féltés, szégyen,
bűntudat) és ezek elhárítási módjától a szülőket sújtó előítéletek buktatóin
át az első beszélgetés nehézségéig, ami után megnyílnak az igazi elfogadás
fokozatai. Ehhez persze nyitottságra, érdeklődésre, sok beszélgetésre van
szükség. A túlzott „tapintat” - mondja szerzőnk - elzár. Ilyenkor a szülő fan
táziája lép esetleg működésbe, és ennek képei a tapasztalat szerint sokkal
ijesztőbbek, mint a valóság.
A tapasztalat azt is mutatja, hogy minél több személyes kapcsolat alakul
ki a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok között, annál kevesebb az elő
ítélet, annál kevesebb a súrlódás. A tájékozatlanságból származó előítéletek
az igazán makacsok. A homofóbia (a homoszexuálisok gyűlölete, a „buzi-
zás”) egyik lehetséges forrása a saját homoszexuális érzésektől való félelem
- mondja szerzőnk, és így folytatja: „A saját érzéseit visszaszorító emberben
komoly irigységet és agressziót kelthet az, aki megengedi magának, hogy a »tiltott«
vágyakat megvalósítsa, aki saját létezésével bizonyítja, hogy mégiscsak lehetséges
a homoszexualitással békében élni.”
Könyvünk vége felé fontos és érdekes kitérő példái bizonyítják, hogy
a melegek világnézetben, politikában és minden más területen ugyanolyan
sokfélék, mint a heteroszexuálisok. Fischer Eszter a három legismertebb,
homoszexualitását nyíltan felvállaló német politikust idézi. Öle von Beust
a legnagyobb jobboldali párt, a CDU (Német Kereszténydemokrata Unió)

tagja, aki kilenc éven át töltötte be Hamburg főpolgármesterének tisztsé
gét. Klaus Wowereit kilenc éve és most is Berlin főpolgármestere, a baloldali
SPD (Német Szociáldemokrata Párt) elnökhelyettese. És végül Németország
külügyminisztere és alkancellárja, Guido Westerwelle a liberális FDP (Német
Szabaddemokrata Párt) elnöke. „Választóik nem azért és nem annak ellenére
szavaztak rájuk, mert melegek, hanem attól függetlenül ”
A könyv nélkülözhetetlen a problémával küzdő családokban - de mind
annyiunk számára fontos, tájékoztató olvasmány.
Időzített bomba
Kisfiam 28 hónapos, születetésétől fogva egyedül nevelem. Édesapja,
akibe fülig szerelmes voltam, m ég várandósságom első harm adában
elhagyott. A hogy ő mondta: „kilépett az életemből". (Előtte „a helyzet

korrigálását" kérte tőlem, de erre nem voltam hajlandó.) A várandóssá
got ezután teljesen egyedül csináltam végig, sok-sok könnyel és átvir
rasztott éjszakával, de méhemben hordott m agzatom mellett mindvé
gig feltétlenül kitartva. Gyermekünk érkezését, ha nem is terveztük, de

ennek lehetőségét eredetileg mindketten vállaltuk. A gyerek születése
előtt az apa elismerő nyilatkozatot tett, de a születés után sem törődött
velünk. Nem volt mereven elutasító, de időt velünk szinte soha nem töl
tött. Nem segített, nem gondozta, nem dédelgette gyermekünket. Soha
nem viselkedett apjaként. Mivel igen kicsi a családom, édesanyám on

kívül másra nem számíthattam, nagyon sokat voltam egyes-egyedül
csecsemő gyermekemmel, az ezzeljáró minden nehézséggel. Egészsé

ges kisbabám született, s bár sokat sírt, és egyéves koráig nem aludta
át felébredés nélkül az éjszakákat, mégis mosolygós, vidám, közvetlen,
élénk kisfiú vált belőle. Időről időre találkoztunk édesapjával, a kibe-
széletlen sérelmek miatt feszült légkörben, de ez mindig csak am olyan
„első" találkozás volt, a második, am i folyamatosságot vihetett volna a
dologba, soha nem jött létre. Kisfiam egyéves kora után m ár beszélni
kezdett, m a pedig m ár folyamatosan, szépen beszél, tucatnyi m ondó
kát, éneket fúj, de azt a szót, hogy apa, m ég nem ismeri. Nem hallotta
senkitől. Mesékben, képeken is igyekeztem kikerülni. Mindenki mást
m ár régóta megnevez, a doktor nénit, a szerelő bácsit, az apjára a ritka
találkozók egyikén azt mondta, hogy bácsi, én később egy alkalommal

keresztnevén neveztem, de aztán megint hosszan nem találkoztunk, s
ez nem rögzült. Miért nem mondtam ki ezt a szót? Mert az apa nem
voltjelen, és én hiába terveztem, hogy szép lassan, többszöri találkozás
után bevezetem, bevezetjük ezt a szó is, de az a többszöri találkozás
a gyerek számára is belátható időn belül, soha nem jött létre. Közben
újabb feszültségek, több hónapos tartásdíj nem fizetés. Idő és energia
hiányában lehetőségem sem volt, hogy esetleg másik társat keressek
m agunk mellé, tehát az apaképen kívül a férfikép is teljességgel hiány
zik. Mit tanácsol? Nem akarom őt eltiltani az apjától, eddig sem tettem.
Tudom, hogy nagyon szükséges lenne az apa gyermekem számára,

sok-sok szempontból. Kell-e, s hogyan erről beszélni neki? M egfogha
tatlan, tapasztalhatatlan apának van-e értelme? Vagy mindent félre
kell tennem, s az apával a találkozásokat elő kell segítenem, s utána
beszélni róla? Vagy m ás gyerekek példáján, akik apukával vannak a
játszótéren, elmondani, hogy mindenkinek van apja, csak az övé tá
vol van? Hogyan tudom az adott helyzetben kisfiam érdekét a legjob
ban szolgálni? S ha valamikor majd lesz új társam? Nagyon félek az

egésztől, féltem kicsi fiamat, akinek így kerek a világ, s mégis úgy érzem,
időzített bom bán ülők. (Nyilván gyermekem mindent végigélt velem a
fogantatásától kezdve, úgyhogy, ha nem is látszik rajta semmi ebből,

nyilván benne van, megélte, am i köztem és az apja között történt-tör-
ténik.) Mit tegyek, mit tehetek?
VÁLASZ:
Leveléből az derül ki, hogy maga „mindent tud” - és mindent jól tud. Igen,
a bomba időzített, de maga már hozzákezdett a gyújtószerkezet hatástala
nításához, egyrészt azzal, hogy időnként mégiscsak találkoztak, másrészt
terveivel, hogy nem akarja a gyereket eltiltani az apjától, és hogy tervezi,
tervezte a megnevezés bevezetését is, csak hát eddig még nem sikerült, ami
a pontosan leírt helyzetet látva, nagyon is érthető.
Úgy gondolom, hogy tudni arról egy gyerek számára, amiről az anyja is tud,
vagy még pontosabban, szavakban is megfogalmazni, amit a maga feszültsé
geiből és töprengéseiből a kisfia úgyis átérez, nagyon fontos, nélkülözhetet
len. Semmivel nem késett el, eddig minden megtörtént, aminek meg kellett
történnie a maga részéről. De a maga helyében a jövőben nem igyekeznék
mesékben és képeken kerülni az apa-témát, ellenkezőleg. Ha volna fényképem
„szerelmes” korszakunkból, akkor ezt együtt tartanám a kisfiámról készült
fényképekkel. És néha nézegetnénk. O felismerné magát és a nagymamát
- de önmagát biztos nem, és valószínűleg a „bácsit” sem. Akkor megmonda
nám, ez te vagy, ez pedig az apukád. O szeretett engem, amikor te születtél.
(Igen, csak ilyen egyszerűen. Vagy éppenséggel: Vele laktam együtt, akkor...
- És még az se baj, ha esetleg ilyenkor elsírja magát...)
És igen, jó a játszótéri példa is. De én persze megvárnám egy ilyen helyzet
ben, amíg a gyerek megkérdezi: - És nekem nincs apukám? - Vagy: - És az én
apukám hol van? - S akkor visszautalnék arra a bácsira, akire talán emlékszik
a legutóbbi találkozásból, vagy megnevezném keresztnevével, ha emlékszik
rá, vagy éppen a képekre utalnék, amit esetleg már láttunk együtt, de akkor
még nem kérdezte meg, hogy ki ez a bácsi.
És míg egyfelől biztos, hogy abban is igaza van, hogy nem öntötte rá sem
milyen formában a gyerekre csalódottságát, szomorúságát, érthető bosz-
szúságát (netán düheit) - másfelől, amikor majd az apa előbb vagy utóbb
mégiscsak szóba kerül, nem kellene semmit sem ellepleznie, elhallgatnia, ha
a gyerek rákérdez. Sőt, ha nem is kérdez, csak rémülten magára néz, mert
látja esetleg elkomoruló arcát, akkor is „válaszolni” kell, hiszen egy ki nem
mondott kérdés ez a rémült tekintet. De a válasz legyen rövid. Amennyire
lehet, tárgyilagos. „Én úgy éreztem...”„Én úgy látom...”
Annál is inkább, mert nagyon úgy van, ahogy utolsó mondatai egyikében
írja: kisfia mindent végigélt magával, benne van minden, ami maga közt és
az apja között történt-történik.
Nem gondolnám, hogy mindent félre kellene tennie az apával való talál
kozások elősegítésében, ahogy írja. Inkább: finom érzékkel egyensúlyozva
- ahogy eddig is -, és mérlegelve fel kellene használnia az adódó lehetőségeket,
legyenek azok találkozások, fényképek vagy más apák látványa a játszótéren.
Mikor? Mit?
A SZÜLŐK LEVELEIBŐL:
Ha a gyerekem apjától különváltunk, minden veszekedés nélkül, és az
tán neki új barátnője lett, ezt mikor kellett volna m egm ondani? M i akkor
mindjárt megmondtuk. De most nekem is van egy kapcsolatom, a gye
rek még nem ismeri, de ha telefonon beszélek vele, faggat, hogy ki az, kivel
beszélek, és amikor mondom, hogy így és így hívják, ő jó barátom, a gye
rek dühös lesz, és mindenféleképpen kimutatja már most is az ellenszen
vét, holott még nem is látta... Ő négy és fél éves kislány. Nagyon ragasz
kodik hozzám. És nagyon erősen érzem, hogy féltékeny, ha csak távolról
is bekerül valaki a képbe, akihez nekem közöm lehet M i a teendő? Mikor
kellett volna, vagy mikor kellene világosan, egyértelműen m egm onda

nom, hogy most m ár nekem is van úgy barátom, ahogy az apukájának
barátnője. Érdekes m ódon az apukájára nem volt féltékeny, rám igen...
*
Amikor a férjem, a gyerekeim apja otthagyott minket, akkor, persze bá
natomban, mind a két gyereket az ágyam ba vettem, vagyis a házastársi
nagy ágyban mindnyájan együtt aludtunk, az egyik az egyik, a másik
a másik oldalamon. Ezt ők is nagyon szerették. Magányosnakéreztükma-
gunkat. M ár itt hibáztam? Le kellett volna küzdeni ezt a gyengeségemet?

És most, miután nekem is új társam van, visszatettük őket a szobájukba,
a saját ágyukba. Ezt, különösen a nagyobbik, a lányom, nagyon rossz né
ven veszi. M ár mondta is az élettársamnak: - Neked is van lakásod, miért

nem alszol otthon? (Járt m ár nála látogatóban.) Szinte zavarba jöttünk.
Mit mondjunk? De én azért kitartottam amellett, hogy mindenki alud
jon a saját ágyában, itt a lakáson belül. Újra hibáztam? Ha m ár egyszer
befogadtam őket, mert nekem (is)jó volt, szükségem volt rá, akkor most
nem lett volna szabad őket a helyükre küldeni? A kicsin úgy láttam, hogy
semmi gondot nem okoz neki, pedig ő fiú, de a nagylányt, kilencéves, ne
hezen tudom kiengesztelni. Mit tegyünk? M i lett volna a helyes eljárás?
VÁLASZ:
Sok szülővel ültem együtt, nagy tanácskozáson, és most kivételesen nem le
velekből idéztem, hanem kettőt az ott elhangzott kérdésekből.
Mikor kell megmondani a gyerekeknek a változásokat? (Elköltözés, új ba

rátnő, új barát stb.) Azonnal. Persze nem kell kapcsolatunk stádiumait ele
mezni; lehet, hogy a kapcsolat nem is lesz tartós, de azt a gyereknek tudnia
kell, a szó hétköznapi és nem „szerelmi” értelmében, hogy ez most egy barát
vagy barátnő, akivel jóban vagyunk. Viszont téves az a változásokkal kap
csolatban, többnyire az apák által sokszor hangoztatott álláspont, hogy „ne
zavarjuk meg a gyereket”, „most úgyis zaklatott”, „most megy óvodába-isko-
lába” stb. Sokszor javasolják azt is, elsősorban az elköltöző apák - akik mint
ha egy kicsit szégyellnék is magukat a gyerekeik előtt -, hogy mondjuk azt,
ő sokáig dolgozik, azért nincs otthon, vagy azért van másik lakása is, mert ott dol
gozik, hogy ne zavarjuk, „de hazajön, csak akkor már te alszol” (esetleg tényleg
fel is ugrik az apa kora reggel, hogy a gyerek úgy lássa, otthon aludt) - és ezer
más trükk... Közben a gyerek általában pontosan érzi, hogy valami nem úgy
van, mint eddig, és ez bizony nagy teher (a szakadék, a megérzett valóság és
a „kegyes” csalás között), és a gyerekeket alaposan megviseli. Tehát: mindent
nyíltan - ne legyenek, nem lehetnek titkok és tabuk - és egyszerűen.
„Apa elköltözött, egy másik nénit szeret, ez nekem is rossz...” Sírhatunk is,
nem kell kivárnunk, míg a gyerek nem látja, ellenkezőleg... Ha együtt sírunk,
„még jobb”. Az esemény azonnali, akár heves lereagálása is, mondhatni „gyó
gyító”, „egészséges”. A négy és fél éves kislány esetében fontos, hogy az any
ja barátját a valóságban is megismerje. A távolból szorongani tőle, és utálni
sokkal gyötrőbb, mint valóságosan látni és átélni a közös helyzeteket. Hogy
undok lesz a gyerek? Nem baj! Ne erőlködjünk, hogy megkedveltessük... Ezt
ki kell bírni! Csak az idő és a türelem segít, az agitáció csak ront, ugyanúgy,
mint az esetleg hízelgő „kedveskedés” (ami után a kedveskedő megsértődik,
hogy „ez az undok gyerek” erre is csak undokul reagál...).
Higgadt, rokonszenvező közöny, visszahúzódás, tapintat a leghatéko
nyabb. Igen, tapintat, mindenféle értelemben. Ne felejtsük el Lucifer intését
Madách művében, Az ember tragédiájában: „Mindenre kérlek, azt sose feledd, /
Szerelmed amilyen mulattató / Kettesben, olly izetlen harmadiknak...”Különösen
ízetlen, ha ez a harmadik egy gyerek. Szorongató látni az ilyen szerelmespár

előtt, mögött, körül csellengő gyereket, a magányát, a zavartságát - ahogy
ezek az ifjú felnőttek esetleg „smárolnak”, gondolván, hogy a gyerek úgyis
a kavicsokkal játszik... Úgyse látja, de ha látja is, hát istenem, mi van abban...
Sok ilyet lát filmen is... - Teljesen téves felfogás, és erről mindenki maga is
meggyőződhet, aki ilyenkor látja, megfigyeli, vagy másnap az óvodában vagy
iskolában, vagy barátjával, barátnőjével beszélve hallhatja a gyereket...
Messze elkanyarodtunk a felvetett kérdéstől, de a téma vezetett.
Ami pedig a nagyágy birtoklását illeti: természetes, hogy az anya odahívta
gyerekeit - vágyva a testi-lelki melegségre -, nagyon érthető, ki nem tette
volna meg - ahogy természetes a mostani (meggyőződésem szerint csak át
meneti) nehézség is. Igen, helyes, hogy visszarendeztük a családot, helyes,
hogy új partnerünkkel osztjuk meg az ágyat és az éjszakát - mert nemcsak
a gyerek teljes értékű ember (mert az, a maga életkorának megfelelően),
hanem a szülő is... És a gyereknek is az a jó hosszú távon, ha a szülő is éli
a maga életét, s így valósul meg szerves együttélésük. Itt is türelem, tapintat
és igazmondás segít.
Mit? Mikor?
Válás előtt állunk, 12 év házasság után, a kislányunk M agdi ötéves. Én
már két hónapja elköltöztem hazulról, egy kicsi, de jó, rendes lakásba.
Reménytelen vitákat folytatunk, a feleségemmel, Magdával, a gyerek
láthatásáról. Én azt szeretném, ha egyik nap nálam, másik nap a felesé-

gémnél lenne a gyerek, de megegyezhetünk másképpen is, két-két nap
ban stb. M agda hallani sem akar erről. Ő azt mondja „ne rángassam "
Magdit, eléggé fel van zaklatva, hagyjam egy kicsit lenyugodni. Alud
jon mindig otthon az ágyában, a szokásos esti szertartás után (mese,
puszi stb.), ahogyan ezt megszokta. A láthatást nem akadályozza
a feleségem, de úgy gondolja, a gyerek szempontjából az a legjobb, ha

ez a régi közös otthonunkban valósul meg. Szerintem viszont a köztünk
levő feszültség nem jó senkinek, legkevésbé Magdinak. M agda szerint
a gyerek érdekeinek, fejlődési szempontjainak is ez a megszokott, nyu
godt körülmény felel meg. Én ezzel nem értek egyet, szerintem, ha már
így állunk, akkor ez nem „leplezhető" a gyerek előtt. M agda szerint, ha a
gyereket elviszem, és nálam is lakik napokig, akkor azt is megéli, hogy az
anyját is elveszíti, és ő ezt egyáltalán nem szeretné. Szerintem erről szó
sincs, hiszen mindketten élünk, és csak váltogatjuk egymást. Azt gondo
lom, hogy az otthon ott van, ahol a szülők laknak, és ha jól csináljuk és
korrektül, akkor m ég két otthona is lehetne a gyereknek. Pillanatnyilag
beállt a holtpont. Egyikünk se tud elmozdulni. Én látok logikát abban

is, amit M agda mond, de szerintem ezeket az elveket nem lehet ennyi
re mereven alkalmazni. Persze én se szeretném tovább terhelni a kislá
nyunkat a mi nézeteltéréseinkből fakadó feszültségekkel. M i lenne a he

lyes megoldás, ha van ilyen, merre kellene elindulni, mi a jó a gyereknek,
mi lenne az, am i elviselhető lenne mind a két fél számára?
VÁLASZ:
A nehézség - mint minden ilyen esetben - az, hogy mindkettőjüknek igazuk
van, van igazuk is...
Miről van szó?
Én is azt gondolom, hogy a jelen helyzetben az ötéves Magdinak kell, jót
tesz az állandó, a megszokott környezet, gyógyítóak a kialakult, ritmikusan
ismétlődő, nem változó szokások. így a jelenlegi zavaros körülmények kö

zött én sem látom az ő szempontjából egyelőre jónak, ha éjszakára nem térne
haza, ha nem otthon aludna. (Arról már nem is beszélek, hogy ez az anyában
is tovább növelné a feszültséget, és az anyai belső állapotokat a kisgyerek
közvetlenül átéli, „leveszi”, ehhez az anyának megszólalnia sem kell.) Vi
szont azt is jónak és fontosnak találnám, hogy Magdi tudhassa - és láthassa!
-, hogy hol lakik az apja, és természetes legyen számára, hogy ő ott is lehet,
játszhat, netán délután leheveredhet...
Ugye tudja, milyen nagy szó, hogy a láthatást nem akadályozza a felesége?
Az is igaz lehet, hogy a gyerek szorongását növelheti, hogy most viszont az
anyja nincs ott. (Két otthon kevesebb, mint egy.) Én kezdetben semmikép
pen nem hoznám el hosszú időre a gyereket, legföljebb néhány órára, meg
mutatni a lakást, valamicske közös szórakoztató programot csinálni...
Ezek a dolgok később spontánul változnak, hacsak a szülők nem akarnak
egymástól a gyereken keresztül elérni valamit. A mit és hogyan kérdése az
ilyen dolgokban mindig szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy: mikor? Egészen
más jó az ötéves gyereknek, mint a hét-nyolc-kilenc évesnek, és persze újra
változik a helyzet a kamaszkor felé haladva. Erre az időre talán a szülők fe
szültsége is enyhül, és ez esetben az lesz a jó a gyerek számára, ha - a két
szülő egyetértésével - szabadon közlekedhet közöttük és a két lakás között,
mindkét helyen van ágya, pizsamája, fogkeféje...
Én úgy gondolom, hogy ilyenkor is jó, ha a gyerek az egyik helyen stabi
lan „lakik”, otthon van, és a másik helyen szabadon lehet jövő-menő vendég.
(Vannak ezzel ellentétes álláspontok is, vannak szakértő hívei az „egy hetet
itt, egy hetet o tt” álláspontjának.)
Láttam olyan elvált szülőket, akik egy idő után képessé váltak dijóakaratú,
kölcsönös kisegítésre, és ezen az alapon meg tudták találni a gyerek mindenek-
felett álló érdekét szolgáló legjobb megoldást.
De ehhez persze idő kell. Kezdetben nagyon ki vagyunk szolgáltatva saját
keserűségünknek, csalódottságunknak, nosztalgiáinknak és vágyainknak.
Közöd?
Tanácsát, segítségét kérem! Válásom nehéz, jelen helyzetben ab
szolút vesztes vagyok. Férjem elvitte gyerekeimet januárban, am íg
kórházban voltam az ő verése miatt. Három hónapig látni sem en
gedte őket. Gyerekeim 8 és II évesek. A nagyobbik e három hónap
alatt teljesen ellenem fordult. Megtagad, nem vagyok az anyja, nem
én szültem - ilyeneket mond. Hanem ki? A férjem mostani élettár
sa, m ondja a gyerek, hozzáteszi, hogy az ő hasából jött ki igazából,

ő az igazi anyja. És én ki vagyok7 A gyerek a férjem szavait ismétli,
melyekből én itt most csak a legfinomabbakat, a „szalonképeseket"

írom le: sátán, bunkó, csöves, ribanc... A gyerek nem is egészen érti,
hogy miket beszél. A kapcsolat azóta feszült közöttünk, és én tehetet

len vagyok. Közeledéseimre a reakciók: - Közöd? - Ne parancsolgass,
hagyj bennünket élni! - Terrorizálsz! - Inzultálsz! (a puszta léteddel...
- a férjem szavai.) Ezt a helyzetet különösen nehéz megélni olyan
anyaként, akinek eddig, az elmúlt tíz évben jó volt a kapcsolata a
gyérekével. (Ezzel a fiammal is!) Ez a stílus azóta jellemző a férjemre is,
mióta szeretői viszonyt kezdett azzal, akivel jelenleg együtt él. Külön
nehéz teher - de persze nem ez bánt igazán hogy nemegyszer is
meretlenek is elítélnek (akikkel például hivatalosan kerülök kapcsolat
ba), és éreztetik velem, de esetleg ki is mondják, hogy nem lehettem
igazán jó anya, ha a gyereket így ellenem lehetett fordítani. Persze
nem hallották, amikor három hónap után a m agából kifordított gye
rekem, kérdésemre, hogy mi történt vele, kiabálva ilyen m ondatokat
mondott: - Apa azt mondta, álm om ban levágod a fejem szamuráj
karddal! - Apa azt mondta, megmérgezed az ételt! - Abban kérek
segítséget, hogy hogyan lehetnék képes a tudatát előttem bezárt

gyermekkel mégis megbeszélni a helyzetet, a problémákat, hogyan

m ondhatnám el neki hitelesen, hogy szeretem, és az apja is szereti.
Mit tehetnék?"
VÁLASZ:
Bár maga nem ezt kérdezi, levele olvastán mégis először az jut az ember
eszébe, hogy ugye a különböző jogi, hatósági utakon már elindult az ügy?
A bántalmazás, a testi és lelki terror büntetendő, ez a bíróságra tartozik, míg
viszont a segítségnyújtás a maga számára olyan civil szervezetekre, mint pél
dául a NaNE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen). A bántalmazott nők és
gyerekek segélyvonala: 06-80-505-101, este 6 és 10 között...
Mindennek igénybevétele a gyerek, a gyerekek érdekét is szolgálja. De ezen
kívül meg kellene keresnie - ha még eddig nem tette - a helyi Gyermekjólé
ti Szolgálatot (és ennek útján, ha szükséges, a Gyámhatóságot). Ugyanis a
gyerek elemi érdekeit is fenyegeti az apának ez a magatartása; a gyereknek
érzelmi - sőt mondhatnám: testi-lelki - fejlődéséhez szüksége van az anyához
és az apához fűződő (minél kiegyensúlyozottabb) kapcsolatra.
Nagyon fontos, amit levele végén ír, hogy maga még mindezek után is azt
szeretné a gyerek tudomására hozni, hogy nemcsak maga, hanem „az apja is”
szereti!
Ami a kérdését illeti: három hónap alatt, megfelelő kapcsolat esetén igenis
„át lehet mosni” egy apjához kötődő 11 éves fiúgyermek agyát azokkal a kité
telekkel, amelyekből idéz, és azokat a másik oldalról kiegészítő kedvezések
kel, amelyekben bizonyára nem volt hiány. Ez az eljárás azonban, ahogy már
utaltam is rá, a gyerek számára súlyosan károsító.
Mit lehet most tenni?
Sajnos azt kell mondanom, hogy semmit vagy majdnem semmit - már ami
a gyerek meggyőzését illeti. Ilyen esetekben az idő hoz megoldást. A gyerek
néhány év (de sokszor már néhány hónap) elteltével kezd ráébredni, hogy
valami „nem stimmel”. Ahogy közeledik a kamaszkor, nagyjából a 14. élet

év, úgy nézi egyre kritikusabban a nemrégen még olyan meggyőzőnek tűnő
felnőttet, és fordul vissza a „megtagadott” - a szülői parancsra, rábeszélésre
megtagadott - anya (vagy apa) felé.
Annyit persze mondhatunk, hogy: - Te ezt most így látod. Szerintem jö
het idő, amikor rájössz, hogy ez nem így van, hogy mindez nem volt igaz...
- Vagy valami effélét. Röviden, indulatok, érzelmi nyomaték nélkül. A többit
pedig szomorúan - nem rejtett szomorúsággal -, higgadtan tűrjük, amíg le
hetséges, vagy amíg elterelnünk sikerül. Inkább vonuljunk vissza, minthogy a
gyerekre ráerőltetni próbáljuk magunkat. Ez nehéz és fájdalmas, de a megfe
lelő idő elteltével általában sikerre vezet. A gyerek azt is felfogja, hogy az apja
magát szidalmazza, de maga nem szidja vissza az apát, hanem azt mondja,
hogy őt, a gyereket mind a ketten szeretik. Ez a legtöbb, amit a gyerek meg
erősítésére most tehet, és ha ez látszólag lepereg is a gyerekről, vagy olyan,
„mintha meg se hallaná”, mégis hatékony!
„Az apák védelmében"
Megdöbbenve és szom orúan olvastam az előző levélrészletet „Kö
zöd "? címmel. A levél névtelen ugyan, de akik ismerik a m egvádolt
apukát, rögtön tudják, kiről íródott a hamis állításokkal teli írás. A z
anyuka saját véleményét írta m eg úgy, hogy előtte m ár minden fó
rumot megjárt. A gyereket többször vitte el pszichológiai vizsgálatra.

Tekintettel arra, hogy a válóper m ég folyamatban van, és a gyere-
két kirendelt pszichológus fogja m eghallgatni - ne ítélkezzen addig
senki! Nem kívánok regényt írni, mert kész regény, am i idáig is m eg
történt. Ugyanis az édesapa sosem verte a feleségét és a gyermekeit.
Inkább ő volt az „édesanya is". Abban a családban, ahol az édesanya

elfelejtette, hogyan kell gyermekeit ölelgetni, simogatni, becézgetni.
Miért csodálkozik, hogy elfordulnak tőle a gyermekei, hisz a 77 éves
kisfiát kitette olyan megaláztatásnak, hogy osztálytársainak elme
sélte az otthon történteket. És mi lett belőle? - a gyerekek gúnyolták,
csúfolták. Hozzá kell tennem, hogy a gyerek kiváló tanuló és sporto

ló. Igen agresszívvá is válhatott volna - de nem lett az! Egyedül az
anyuka m agatartását nem fogadja el. Okos, értelmes. Nem lehet őt
befolyásolni. Én tudom. Miután mindent megtettek annak érdeké
ben, hogy a gyereket az édesapja, és annak családja ellen fordítsák.
A fegyver fordítva sült el. M a is édesapjukkal élnek együtt. Ugyanis a
bírói döntés szerint ő jelenleg a gyermekei felügyeleti képviselője. Va

jon milyen indokok alapján döntött így a bíró, m ár az első tárgyalás
kor? Naponta volt rendőri feljelentés. M ár a gyerekek csak rendőröket
láttak álm ukban is. Éppen azért, mert a veréseket az apuka kapta,
akár szóban, de fizikailag is. Arról nem ír az anyuka, hogy a családja:
nagyszülők, rokonok is besegítettek a gyerekek „nevelésébe". Elhang
zott a gyerekek felé olyan jelző, hogy „köcsög, bunkó, disznópásztor
paraszt", de az édesapa egész családjára is vonatkoztak e szép dicsé
retek. A gyerekek szeretik az édesapjukat, és éppen emiatt nem fogad
ták el édesanyjuk közeledését, mivel büszkék a nevükre. És testvérek!

A z egyik harcos, a másik galamblelkű. Egyetértenek mindenben. Bár
az anyuka nagyon is különbséget tesz köztük. De ők kitartanak! Két

hetente könnyes szemmel, de édesapjuk kérésére becsületesen indul
nak édesanyjukhoz. Engem nagyon sűrűn hívnak, pedig én vagyok
a „bunkó nagym am a". Büszke vagyok rájuk! Egyszer úgyis minden

kiderül. Legfőképpen az igazság. És akkor m ár én is megnyugszom ,
nem kell hívnom a rendőrség gyermekvédelmi nyomozóját, hogy
mentse ki kisunokám at a pokolból. Mert volt ilyen. A gyermek kért
m eg rá!
VÁLASZ:
„Egy szomorú nagymama” írt levelet - ő kérte, hogy ha idézünk leveléből
a cím ez legyen: „Az apák védelmében”.
Az döbbentette meg és szomorította el, hogy egy anya levelét idéztük, aki
ben ő válófélben levő menyére vélt ismerni. Ő a másik oldalt ismeri, a fia
oldalát és menyének vádjait - az apa brutális, a gyerekeket az anya ellen ne
veli stb. - koholtaknak tartja, és mint olvashatjuk, egyértelműen úgy látja,
hogy igaztalanok; valójában az apa a sértett, a brutalizált fél, az anya őellene
akarja fordítani a gyereket (a vitában mindig a nagyobbik fiúról van szó, akit
a nagymama harcosként jellemez).
A nagymamának teljesen igaza van abban, hogy egy vizsgálódó pszicho
lógusnak, gyámhatóságnak, bíróságnak nem szabad az egyik fél meghallga
tása alapján „ítélkeznie”, „tényeket” megállapítania. Alapvető szabály még
a római jogból: Audiatur et altéra pars! - Hallgattassák meg a másik fél is!
De mi ebben a rovatban nem „ítélkezünk”, nem azt mondjuk meg, hogy
kinek van igaza. A beérkező több száz levélből azt az 51-et keressük ki éven
te, aminek a témája többeket is érdekelhet, érinthet. Nincs lehetőségünk tehát
„vizsgálódni”, és nem feladatunk „dönteni” egy-egy kérdésben, hogy kinek
van igaza és kinek nincs. Vezetékneveket soha nem írunk, a gyerekek neve
it, körülményeit is némileg megváltoztatjuk. (Nemegyszer fordult már elő,
hogy egy-egy levélben többen is a saját családjukra ismertek - holott nem
róluk volt szó!)
Amit vigasztalásul elmondhatok: a pszichológiai rendelőben is rendszere
sen megtapasztalja az ember, hogy az igazság nem ezen vagy azon az oldalon
van - legyen mégoly meggyőző egyik vagy másik fél érvelése -, hanem valahol
középen. (Ezt, a válások hevületében, általában mind a két félnek egyformán

nehéz elfogadni. - Ilyenkor segíthet a szakember - például: a mediátor...)
így hát a nagymamának is elhisszük, hogy ez az anyai levél csak egy ol
dalról - az anya oldaláról - ábrázolta a helyzetet, és feltétlenül egyetértünk
vele abban, hogy az ilyen küzdelmekben nemegyszer az apák is védelemre
szorulnak.
Mint a nagymamai levélből kiderül: ahogy ez gyakori, az ő esetükben sem
csak férj és feleség állnak szemben egymással, hanem családjaik is. Még ne
hezebb a helyzet. A tágabb család persze segíthet és támogathat is egy-egy
nehéz helyzetbe került apát vagy anyát, de sokszor súlyosbítja, mélyíti, élezi
is a konfliktusokat.
. .az apja szent"
Gyermekeim apjával nagy vonzalomra épülő kapcsolatom volt. De ké
sőbb kiderült: két teljesen m ás habitussal, m ás értékrenddel rendelkező
ember került egymás mellé. A gyermekek érkeztével, az életteljáró prob
lémákkal a különbözőségek m ár jobban feltűntek, de körülbelül nyolc
évig nem volt nagy baj. Utána egyszerűen kiürült a kapcsolatunk. Én
nem találtam munkát gyes után, emiatt lehettem feszültebb. Elmentem

főiskolára, ezt ő nehezményezte. Elveszítettük apósom at is, am i azt hi
szem, nagyon komoly támpont, kapaszkodó volt az ő életében. Tíz év
után nemes egyszerűséggel lecserélt. Én harmincnyolc éves voltam, a
kislány húsz... Nem voltam hajlandó belemenni olyan helyzetbe, hogy

„majd kivárom, majdcsak megunja, hát ez az asszonyok sorsa" stb.
Jó-e, szabad-e úgy gyerekeket nevelni, hogy az otthonuk leginkább egy
puskaporos hordóhoz hasonlít?... Hatéves gyermekem négy év szoba-

tisztaság után elkezdett éjszakánként bepisilni. Előnytelen szerződésbe
mentem bele. Férjem maradt a közösen épített új családi házban, mi

pedig felköltöztünk egy negyedik emeleti kis lakásba... Azóta küszkö
döm. .. Volt férjem azonnal beköltöztette utánam a kislányt, akit el is
tart, merthogy nincs munkája. Ő m aga rengeteget dolgozik, és teheti

is, hiszen a barátnőjén kívül semmi kötelezettsége nincs, keres délután,
keres este és hétvégén.... Nagyobbik lányom 10 és fél éves, kiskamasz.
Apás. Valami láthatatlan kötelék van köztük. Volt férjem egyébként

nagy játékos, mesterien ért ahhoz, hogy mindenből úgy jöjjön ki, nem ő
a hibás, a balhét többnyire nekem kell elvinni. Nem tudom, ezért lett-e
ilyen a lányom, mert ezt látta, vagy a természete ilyen, de tény, hogy a
fő m umus én vagyok a szemében, az apja szent!... Ellenséges, és fel
vett egy nyegle, flegma stílust. Édesanyámtól kértem tanácsot, mint
bölcsebb, tapasztaltabb „asszonytárstól". Ő aztjavasolta, hogy most ne

vigyem kenyértörésre a dolgot, mert ha túl szigorú vagyok, az m ég na
gyobb dacot vált ki a lányomból. De nem nyelhetek le mindent! Nem le
het elfogadott, hogy flegma, hányaveti m ódon válaszolgasson! Ám ha

szigorú vagyok vele, akkor úgy néz rám, hogy abban sok minden van,
de szeretet éppen nem sok. ...H a m eg akarom m agam nak érzelmileg
valamennyire tartani, nézzek el neki dolgokat? Meddig? Am íg a fejemre
nem nő végképp? Vagy a követeléseimmel haragítsam m agam ra vég
képp? Nézzek szembe mindennap azzal, hogy látom rajta, helyettem

apukájához vágyódik? Nem nagy követelések egyébként ezek: fejezd be,
amit elkezdesz, vedd komolyan a tanulást, pakolj össze m agad után,
ne piszkáld a testvéredet... Érzem legbelül, de m ég m agam nak is ne
héz bevallani, hogy boldogabb lenne az apjával. És nem azért tartom
m agam mellett, mert önző vagyok, és nekem van elsősorban rá szüksé-

gém! Hanem azért, mert azt gondolom, hogy hosszú távon nem lenne
neki jó. Apjánál szinte az egyetlen értékmérő a pénz. Nem szeretném,
hogy a gyermekem ebben éljen, és m aga is végképp ilyenné váljon. Arról

nem beszélve, hogyha engedném is a lányomat, abból is én jönnék ki
rosszul. Előbb-utóbb úgy lenne beállítva, hogy nekem volt így kényel
mesebb, azért adtam od a.... Talán jó lenne, minél messzebbre menni;
de a gyerekeknek ezzel fájdalmat okoznék. Természetesen m agam ban
is keresem a hibát. Mennyire élte m eg trónfosztásként a nagyobbik, am i

kor születése után két és fél évvel a kicsi megérkezett? Nem egy ilyesfajta
rivalizálás miatt veszekednek olyan sokat? Mennyire fordultam én a ki

csi felé, és fordult ezért a nagyobbik az apja felé? A kicsi egyébként na
gyon ragaszkodó. „Te vagy a világ legjobb anyukája", ilyen mondatokat

kapok tőle naponta. Ez egy igazi szerelem, szoktam mondani. Éppen
olyan, mint a nagylány és az apja között... Nem tudok mit kezdeni ez
zel a helyzettel. Hogyan lehetséges ebből a felállásbóljót kihozni?
VÁLASZ:
Mindaz, amit gondjaiként megfogalmaz, sok embert - és különösen sok
anyát - érint.
Messziről kellene kezdenem. Meg kellene kérdeznem: mennyi volt maguk
között a korkülönbség? Régebbi időkben viszonylag általánosnak volt mond
ható, hogy a férfi öt-tíz évvel (vagy még többel) idősebb volt. Ahogy erről már
egyszer beszéltünk, a férfiak öt-tíz évvel később érnek meg a valódi apasze
repre, mint ahogy a nők, nemcsak testi, de lelki értelemben is, anyává tudnak
válni... Manapság a közel egykorúak házassága gyakran vet fel a magukéhoz
hasonló problémákat.
Igaza van, nem jó, nem szabadna úgy gyerekeket nevelni, hogy az otthon
leginkább egy puskaporos hordóhoz hasonlít. (Ennél jobb a „jó” válás - ha
van ilyen -, mondja a kutatók egy része.)
Egy közbevetett kérdés: ugye a sok pénzből, amit sok munkájával keres,
magukat is megfelelően eltartja, támogatja gyermekeinek apja? (És nem járja
azoknak az apáknak az útját, akik „direkt” minimálbért kimutató állásokba
mennek, hogy ne kelljen egész keresetük után tartásdíjat fizetni...)
És most a tíz és fél éves kis-nagylányról, a kiskamaszról. Tudnia kell, hogy
„ellenségesség”, „nyegleség”, „flegma stílus” minden válási nehézség nélkül
is előbukkan a kamaszkor felé közeledve. Ahogyan az is természetes, hogy
vannak nagyon is „apás” kislányok, és „anyás” kisfiúk a nem „csonka” csalá
dokban is.
Édesanyjának igaza van, semmiképpen ne vigye „kenyértörésre” a dolgot,

és igaza van abban is, hogyha túl szigorú ebben az életkorban, akkor még
nagyobb dacot vált ki a gyerekből. Azt a nézést, amiről ír - „ha szigorú va
gyok vele, akkor úgy néz rám, hogy abban sok minden van, de szeretet éppen
nem sok...” - mindnyájan ismerjük, akik értelmes, jó képességű kamaszokkal
éltünk együtt, akár teljes családokban is. Az ítélő erő, a kritikai érzék megerő
södése együtt jár ennek az életkornak az erőteljes szellemi érésével, és ez az
éberség - és a felismerés feszültsége - általában szemtelenségben nyilatkozik
meg. Azt hiszem, nem arról van szó ilyenkor, hogy a gyerekek „végképp a
fejünkre nőnek”, hanem arról, hogy kezdenek önállósodni. Jól látja: hiába
mondogatjuk ilyenkor, hogy „fejezd be, amit elkezdesz, vedd komolyan a ta
nulást, pakolj össze magad után, ne piszkáld a testvéredet...” - a mondogatás
mindig reménytelen. Reményteljesebb, ha a gyerek azt érezheti, hogy az is
kola az ő dolga. Hogy rajta múlik, nem az ellenőrzésen. Tudnunk kell azt is,
hogy a kamasz élettani okokból lusta és rendetlen. (Ha mi rendesek vagyunk,
felnőttkorára majd ő is rendes lesz...)
És most a főkérdés: „Érzem legbélül, de még magamnak is nehéz bevallani, hogy
boldogabb lenne az apjával.”- Arról is ír, hogy nem önzésből tartja maga mel
lett, hanem m ert úgy látja, hosszú távon a gyereknek se lenne jó egy olyan
légkörben élni, ahol a fő értékmérő a pénz...
Meggyőződésem - és tapasztalatom hogy beszélni, beszélgetni kellene

a gyerekkel. Ehhez persze előbb magunkban valamiféle rendet kell teremte
nünk, le kell higgadnunk, nemcsak elgondolnunk kell, hogy elfogulatlanul
megyünk bele a beszélgetésbe, hanem ezt éreznünk is kell. Nyugodt helyzetet
kell teremtenünk, ahol nem zavarhatnak meg, ugyanakkor otthonos, laza,
ráérős helyzetet - legyen a kicsi a nagymamánál vagy a nagymamával (per
sze nagyon készülni a dologra megint csak feszültséget teremthet). Üljünk,
heverésszünk kényelmesen. Érjünk rá. - Neked mi lenne jobb? - ez lenne
a fő kérdés. De ezt előzze meg, hogy kimondjuk azt a „megfigyelésünket” hogy
neki rossz lehet, hogy hiányzik az apja.
Meg kell szabadulnunk attól, hogy a minket elhagyót lássuk a gyerekben!
„Már olyan, olyan is lesz...” Belenyomhatjuk gyerekünket ebbe a szerepbe, ami
ellen aztán reménytelen küzdeni.
Az apa jelezte, hogy szívesen magához venné a gyereket? És: mit szól ehhez
az új barátnő? Ő már mondott erről valamit? És akkor mi lesz a tartásdíjjal?
(Miből fognak maguk megélni?)
Azt is tudnunk kell, hogy mindig az van „rosszabb” helyzetben - rövid
távon! -, akinél a gyerek van (vagy aki egész napját a gyerekkel tölti). Igen,
kamaszkorban gyakran fordul elő, hogy a kamasz a „másik” szülőhöz akar
költözni vagy netán el is költözik, de ilyenkor, a legtöbb esetben, csalódottan
visszatér.
Én tehát, kedvesen, nem szemrehányóan, nem a gyerek ellen irányulóan
(és a magam fájdalmait sem tagadva) nyílttá tenném a problémát! (És ugyan
akkor: felhagynék a mindennapokat megkeserítő „nevelgetéssel” - „fejezd
be, amit elkezdesz, vedd komolyan a tanulást”... stb.)
VI. fejezet
Érzelmi hazudozás?
„Anyák napján és nemzeti ünnepeken addig szavaltatjuk a gyerekeket

szeretetről és hazáról, amíg majd az utolsó párnát is kihúzzák a fejünk
alól, mert érzelmi hazudozásra szoktatjuk őket" - mondta kétségbe
esve Németh László.
Igaza volt.
A hazudozás érzelmiekben mindig összekapcsolódik korunk betegsé
gével, a tudat romlottságával.
Ennek pedig nincs más gyógyszere, mint a kíméletlen őszinteség és
ennek alkotásban létrehozott formája: a művészet.
GONDOLATOK GYEREKRŐL,
ISKOLÁRÓL, ÜNNEPEKRŐL
Felkészítés?
AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL
Kétpetéjű ikerfiaim huszonnyolc hónaposak, így ez lesz az első kará
csony, Mikulás, amit m ár „ráeszmélve ünnepelünk". November eleje óta
az énekeink közé beépítem az ismert karácsonyi és télapós gyermek
dalokat, és esti meséinkbe - ezeket én találom ki, két mackóról, illetve
két lovacskáról szólnak, mikor melyiket kérik - szintén beemelem a téli

ünnepeket. A történetek, énekek tetszettek nekik, velem énekelgettek,
érdeklődtek, m íg egyszer a közeli papírbolt előtt meg nem jelent egy két
méteres, daloló és táncoló műmikulás, amitől Miki fiam úgy megijedt,
hogy hangos bömbölésre fakadt. Máté szemmel láthatóan inkább
a testvére reakciójától esett kétségbe, de ez tulajdonképp mindegy

- a Mikulásból mumus lett. Megtehettem volna, hogy onnantól kezdve
a Mikulást tabutémaként kezelem, de úgy érzem, ezzel mit sem értem
volna - ha otthonról ki is zárom, az utcán bármikor találkozhatnak vele,
nem is beszélve a bölcsődéről (délelőttönként járnak), ahol már nagy
volt a készülődés, és várták az „igazi" Mikulást. így aztán annyit tettem,
hogy a boltba kerülő úton jártunk, és mindig nyugtattam őket, elmond

tam, hogy egyrészt úgyse találkozunk vele, másrészt a Mikulás szereti
őket... Énekeltem tovább az énekeket (ha kérték, persze abbahagytam),
és lassan eljutottunkodáig, hogy Miki„kiszínezi" az általam rajzolt Miku
lást, és ha újságkivágóstjátszunk, és felteszem a kérdést: - Ki kéri ezt az
aranyos Mikulást? - Miki kéri. Máté azonban továbbra is elutasító. Nem
hisztizik, nem ijedezik, egyszerűen közli: - Nem kell, nem szeretem, félek
tőle. - Volt, hogy a gyerekek előtt felakasztottam a falra egy játékmiku
lást, megsimogattam, mondtam milyen aranyos. Máté elhűlve közölte:
- M am a hozzányúlt a Mikuláshoz! - Aztán mindketten azt követelték,
vegyem le. Máté, azért mert félt tőle, Miki azért, hogy „megölelhesse". A
Mikulást azóta is hurcolja mindenhová, én pedig Mátét hurcolhatom
az ellenkező irányba, mert fél. Amikor látta, hogy a testvére cipeli, öleli,
mintha egy pillanatra engedett volna a félelem, de ez nem volt tartós.
Látni se bírja. Ilyen esetben mi a teendő? Vegyem el a másik gyerektől is,
vagy hagyjam, hogy megoldódjon m agától a helyzet? Azt m ár elha
tároztam, hogyha nem múlik a félelme, Mátét nem viszem a bölcsődei

Mikulásra. Vagy eltúlzom ezt a dolgot? És m i lesz karácsonykor?
VÁLASZ:
Szerintem nem túlozza el a dolgot, ha egyszer ilyen sajátos helyzet és félelem
alakult ki. Az persze jó, hogy dalocskákat énekelnek, jó, hogy maga talál
ja ki az esti meséket, jó, hogy ezek két mackóról vagy lovacskáról szólnak,
helyes, hogy csak délelőttönként járnak a bölcsődébe, ha ez megoldható, és
abban sincs semmi különös, hogy a kétméteres, daloló és táncoló műmiku
lástól megijedtek. (Ha jól értem, ez nem valamiféle műanyagból készült gépi
Mikulás volt, hanem a beöltözött férfit nevezi műmikulásnak. Vagy tényleg
valamiféle gépezet lett volna? így az ijedtség még jobban érthető.) Reméljük,
karácsony előtt már nem láttak mozgó műangyalt vagy műjézuskát... Úgy
látszik, a nagy orosz bábművésznek, Obrazcovnák van igaza, aki saját üzletét
rontva, mindig is azt tanácsolta a szülőknek, hogy ötéves kor előtt bábszínház
GONDOLATOK GYEREKRŐL, ISKOLÁRÓL, ÜNNEPEKRŐL 265
ba se vigyék a gyerekeket, mert nem lehet tudni, hogy milyen hatással lesz rá
juk, amit látnak, ki vannak szolgáltatva saját fantáziájuknak, mely gyakran
ragadja el őket a félelmetes irányában.
Azt hiszem, hogy én a maga helyében elhanyagolnám - elhanyagoltam vol
na - a témát, valószínűleg nem rajzoltam és vágtam volna ki Mikulásokat,
nem akasztottam volna a falra, nem simogattam volna, és nem igyekeztem
volna a gyerekeket rábeszélni, hogy milyen aranyos. Valószínűleg azt sem
mondtam volna, hogy a rémületes figura „szereti őket”
Felmerül a kérdés, hogy fel kell-e készítenünk a gyerekeket a Mikulásra és
a karácsonyra - vagy hagyatkozzunk csak arra, hogy velünk csinálják együtt a
dolgot, vagyis abból a maguk részét. Hajlanék arra, hogy: semmi magyarázat,
semmiféle hangsúlyozása annak, hogy mi is következik! Elég a sejtelem, ami
kialakul, ha most egy ideig az egyik szobába nem lehet bemenni, aztán csen
gőhangra, együtt mind bemegyünk, és megnézzük, hogy „mit hozott a Jézus-
ka”. Nem magyarázzuk el, hogy hogyan hozta, ki ő - ebben az életkorban -,
égnek a gyertyák, szikráznak a csillagszórók (vigyázat! legyen legalább egy
vödör víz a közelben!), és lehet, hogy a csillagszórókat csak akkor gyújtanám
meg, amikor a gyerekek is ott vannak, nehogy attól megijedjenek. Talán még
a zene is szól, de mindenesetre énekelünk - és a gyerekeket ebben az életkor
ban elfogja a tágra nyílt szemű áhítat. Lehet, hogy már amikor bemegyünk, a
karomra venném őket, hogy még nagyobb biztonságot adjon a testközel, és így
álldogálnánk a fa előtt. A gyerekek ilyenkor még magyarázatot nem igényel
nek, boldogan fognak hozzá a csomagok bontogatásához, és az évek során
„beleszoknak” a téli ünnepekbe - és lassan-lassan majd valamennyire meg
világosodik előttük, hogy miről is szólnak ezek, de most még, hosszú időn át,
egyelőre csak a varázslatos sejtelemről és a hozzá kapcsolódó ajándékról.
Az utcán sétáló Mikulás bácsikról vagy netán táncoló és énekelő gépekről,
mindig azonnal megmondanám, hogy ezek nem igaziak, hogy csak gépek stb.
A gyerekek nagyon sokat felfognak ebben a bizonyos sejtelemben, abból,
amit mi érzünk és gondolunk az ünnepből, anélkül, hogy beszélnénk róla.
Valójában nincs szükségük semmiféle „felkészítésre”.

A bölcsődékben, óvodákban és m ásutt megjelenő Mikulások bizony na
gyon gyakran keltenek rémületet a gyerekek egy részében, és hagynak esetleg
maradandó nyomot a fantáziájukban, különösen, ha, mint ez szokásos, sok
mindent „tudnak” róluk, jó magaviseletre intik őket, vagy csak végeérhetet-
lenül hosszú - és zavaros - meséket mondanak el arról, hogy kik is ők volta
képpen. (És akkor még a varázsoló virgácsokról, és élő, ugráló krampuszok
ról nem is beszéltünk!)
Én azt mondanám tanulságul: Ne feledkezzünk meg Obrazcov intéseiről...
Leleplezés?
A lányom kilencéves, harmadikos, és nagy vita volt náluk, az osz
tályban, hogy van-e Jézuska vagy nincsen, van-e Mikulás. Ki hozza
az ajándékot? Néhány nagyhangú gyerek az egészet „mesének", sőt
„m arhaságnak" minősítette, és közölték, hogy az ajándékokat a szülők

veszik, a plázában, ahol fizetett Mikulások sétálnak. Több gyerek is volt,
aki ezt m egdöbbenve hallgatta, és nem hitte el. De ham ar kifogytak az

érvekből, és elhallgattak. A lányom azt mesélte nekem, hogy ő tartott ki
a legtovább. Nagyon szereti a decembert, a m aga titkaival, Mikulással,
karácsonyfával, és bár látott már minket csom aggal hazajönni, nem
kérdezett rá, pedig egyébként mindent megkérdez. Mintha nem akarná
tudni. Mintha őrizné m agának a sejtelmes hangulatokat, a meglepe
tést. M ost is, az iskolában amellett érvelt, hogy márpedig jön a Mikulás.
Az egyik „felvilágosult" lány azt vágta oda neki: - Hazugság, nem igaz!
- Mire az én lányom végső érvként ezt mondta: - Nekem az én szüleim

soha nem hazudnak! - Amikor az egészet elmesélte nekem, és ennél az
utolsó m ondatnál rám nézett, zavarba jöttem. - Karácsonykor majd
m ég beszélünk róla... - mondtam, és lehet, hogy el is pirultam. Ön sze
rint mit kellett volna m ondanom és hogyan, és ön mit m ondana majd
karácsonykor a helyemben?"
VÁLASZ:
Azt hiszem, ebben a helyzetben én is ugyanezt válaszoltam volna: - Kará
csonykor majd még beszélünk róla...
És hogy mit mondanék karácsonykor?
Lehet, hogy először - és lehet, hogy még karácsony előtt, ha alkalom adó
dik - beszélgetnék a kislányommal a meséről, a mesékről. Mi a mese? Miért
szeretjük a mesét? Netán a mese is „marhaság” volna? Nem, inkább arról
van szó, hogy a mese egyszerű, nagy képekben - a legkisebb királyfi harca a
gonosz sárkánnyal és a többi - valóságos dolgokról beszél, olyanokról, amik
a világot nap m int nap foglalkoztatják (még a híradókban is). És a mese igaz
dolgokat mond, szeretetről, gyűlöletről, életről, halálról... Anyákról (apák
ról) és gyerekeikről, netán nagymamákról vagy éppenséggel jó és gonosz
mostohákról... Féltékeny testvérekről és segítő, hűséges testvérekről...
Vagy éppen a kicsik meséiről szólva: persze, hogy a kismackó nem megy el
medve-mamájával kabátot venni - de a kisgyerek éppen úgy szenved, vá
logat, forgolódik és játszik kabátvásárlás közben, ahogy ezt a Patrick nevű
kismackó teszi...
- Igaz, hogy a plázában fizetett Mikulások sétálnak, te is mondtad tavaly,
hogy ugye ez nem az a Mikulás?
De hát ki a Mikulás?
Van Mikulás?
És itt mesélni kezdenék.

Miklós püspök sok legendájából én kiválasztanám az elszegényedett nemes
ember három lányáról szólót.
De mielőtt ezt mesélném, elmondanám, hogy hol is élt ez a Miklós.
Ez a Miklós Anatóliában élt - anatólé görögül keletet jelent -, a mai Török
ország kis-ázsiai részén, ott is Lükiában, vagyis lent délen, a Földközi
tenger partján. Itt van - itt volt - Patara városa, ahol Miklós született, és
Műra városa, ahol több mint ötven évig volt püspök. (Mikor volt ez? Nagyon
régen. Mondjuk: úgy nyolcszázezer éve...) Keressük meg Műrát - a gyerekek
kel együtt - a mai térképen! Meg fogjuk találni, három ponttal jelezve, mint
romvárost, és kicsit odébb balra Patarát is.
Élt a műrai kolostor közelében ez a bizonyos elszegényedett nemes, há
rom lányával, enniük se nagyon volt mit. A három lány azon vitatkozott egy
este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy a családon segíteni
tudjon, és legalább egy közülük férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott
ablak alá Miklós, és ezt hallva visszasietett a templomba, egy marék aranyat
kötött keszkenőbe, és bedobta az ablakon. A lányok azt hitték, csoda tör
tént. Egy év múlva, ugyanebben az időben még egy batyunyi aranyat dobott
be a második lánynak. Kiszaladtak, m ert lépteket hallottak, és látták, hogy
egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. A harmadik évben nagy hideg
volt, Miklós zárva találta az ablakot, felmászott a sziklaoldalban épült ház
tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. (A legkisebb
lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelyre száradni, és
az pont beleesett...)
Miklós emléke indítja arra a szülőket, hogy neve napján az ő nevében megaján
dékozzák a gyerekeket! így hát az ajándékokat a szülők veszik meg, és teszik az
ablakba. De Miklós emlékére, az ő indíttatására! A szülők a Mikulásban (és
a karácsonyban) nem „hazudnak”, hanem mesélnek - mondanám. Mesei
képekben és cselekedetekben mondanak el valamit a kicsiknek és nagyob
baknak...
És azt is jó tudni, hogy úgy van, ahogy írja: a gyerekek egy ideig mintha
nem akarnák tudni, amit pedig már megmondták nekik a testvéreik, az iskolás
vagy éppenséggel óvodás társaik. Ragaszkodnak a titokhoz, a sejtelemhez,
a meséhez, a meglepetéshez.
De a titok, a sejtelem, a mese és a meglepetés, vajon nem a lélek valóságos
mélységeibe vezet, ahol igazabbak a dolgok, mint a mindig töredezett külső
valóságban?
Miklós püspök minden este hosszú órákig sétált Műra utcáin, beszélgetett
az emberekkel, a gyerekekkel, és sétája vitte el a három lány ablakához is.
A hideg télben mindenféle édességgel ajándékozta meg a gyerekeket, a nép
Noel Babának, ajándékozó apának nevezte, és később, már halála után, ami
kor az emberek az ő emlékére titokban egymást ajándékozták, arról beszél
tek, hogy a közeli, hóborította Taurus hegyről maga a Tél - apóka képében;
Tél Apó - jön el, hogy Miklós emlékére ajándékokat szórjon és osszon.
A legenda, a mese igazolhat minket: nem hazudtunk - de az is igaz, amit
a gyerekek mondtak.
És ugyanígy van ez karácsonykor is.
Mérgezés
Segítségét szeretnénk kérni egy súlyos eset kapcsán, am i másodikos
gyermekeink osztályában esett meg. A z osztály egy kivételesen jó kö
zösség volt eddig, ahol a szülők isjó, mindennapos kapcsolatban van
nak egymással, a tanító nénik pedig a kerület nagyhírű pedagógusai.

Joggal hittük tehát, hogy zökkenőmentes lesz ez a négy év, amit a
gyerekek együtt töltenek. Ezért is volt mindenki számára m egdöbben
tő, hogy az egyik kisfiú (nevezzük Gergőnek) hangyamérget csempé

szett be az iskolába, és kihasználva, hogy a tanító nincs a közelben, a
nagyszünetben - amikor a többiek az udvaron voltak - felkéredzkedve
az osztályterembe, becsempészte a mérget az egyik osztálytársa (le
gyen az ő neve Jancsi) italába. Gergő jó tanuló, értelmes, aktív kisfiú,
a közös programokon részt vesz. A z osztálytársak körében közkedvelt,
sűrűn hívják szülinapi bulikba is. Itt azonban többször tanúi voltak a
szülők Gergő kirohanásainak, amennyiben ő vesztett. Jancsit egyéb

ként az osztálytársak régóta kiközösítik, ennek okát pontosan senki
nem tudja. Kiderült az is, hogy először két hónappal ezelőtt próbálta
Gergő „megmérgezni" Jancsit, vérehulló fecskefű-kivonatot hasz
nálva. A dolog tehát előre kitervelt, szándékos kísérlet volt arra, hogy
osztálytársát „eltávolítsa". Ennek az esetnek a pikantériája, hogy akkor
öt másik osztálytársa segítette őt az esetlegesen érkező tanárt lesve.

/Adolgot súlyosbítja, hogy Gergő néhány osztálytársát, aki tudottá terv
ről, m eg is fenyegette (piros festékbe mártott hosszú tűvel szurkálással,
amiről azt mondta, méregbe mártotta), másokat „megvesztegetett"

(5-10 forintosokkal). Néhány gyerek ennek ellenére beszélt róla otthon,
de a szülők elképzelni sem tudták, hogy ez valóban megtörténhet.
A második kísérlet után hallotta m eg egy szülő, amint két gyerek be
szélget a dologról, és ő értesítette a tanítót. Innentől felgyorsultak az
események, mert Gergőt az igazgatóhoz vitték, ahol kiderült, hogy az
ölés fogalmával nincs tisztában, az azonban világos volt, hogy ártani
akart ezzel a cselekedettel, hiszen azt vallotta: „azt akartam, hogy jó

beteg legyen, hogy sokáig ne jöjjön iskolába". A tanító a szülő jelzése
után kifaggatta a gyerekeket, beszélt a tett súlyosságáról az osztállyal.
A beszélgetés során kiderült, hogy szinte a fél osztály tudott arról, hogy
mire készül Gergő. M ásnap évfolyam-kirándulás volt, ahová büntetés-

bői nem tarthatott a fiú az osztállyal. Aznap Jancsitól és édesanyjá
tól, m ásnap az egész osztálytól bocsánatot kért a kisfiú és édesanyja.

A tanító néni arra kérte az osztályt, bocsássanak m eg neki, felejtsék el
az esetet, és ne közösítsék ki. A gyerekek látszólag megbocsátottak a
kisfiúnak, játszanak vele, mintha mi sem történt volna. Érzésünk szerint
nem is fogják fel igazán a tett súlyosságát. Néhány gyerek azonban -
különösen az egyik megfenyegetett kislány - rosszul alszik az eset kirob

banása óta, rémálmaik vannak, felsírnak éjszaka. Van olyan gyerek, aki
nem mer inni azóta a vizéből, attól félve, hogy hátha méreg van benne.
Aggódva észleljük, hogy az agresszió kezd elszabadulni a fiúk körében,
a nap folyamán többször vannak „összecsapások", am i korábban nem
voltjellemző. Gergő szülei döbbenten állnak az események előtt. Lehet

séges okként fél évvel ezelőtti magánéleti válságukat hozták fel, egyéb
ide vezető okot nem találtak. A z eset nagyon megosztja a szülőket.
Nagyobb részük gyerekes csínytevésnek titulálja, néhányon azonban
drasztikusabb büntetést szeretnének. Többünkben felmerült, hogy az

egyetlen megoldást az jelentené, ha Gergőt elvinnék az iskolából, de
erről az igazgató és a tanítók hallani sem akarnak. M i lenne Gergőnek
a megfelelő büntetés, am i a többi gyermek számára is világossá tenné

e tett súlyosságát? Amennyiben Gergő az osztályban marad, hogyan
fogunk tudni túllépni ezen a bűncselekményen?
VÁLASZ:
Hosszan idéztem két szülő közösen írt, hónapokkal ezelőtt érkezett levelé
ből. Nem szerettem volna az ügyet, megváltoztatott nevekkel sem, a nyil
vánosság elé tárni, amíg helyben nem csillapulnak legalább valamennyire
a kiváltott feszültségek. De idéznem kellett, mert - az utóbbi másfél, két év
tanúsága és szülő levelei, panaszai szerint, bármilyen hihetetlen - ez nem el
szigetelt eset. Még legalább két ügyre visszatérek, hogy közösen elgondolkoz
hassunk: mi történt, mi történik gyerekeinkkel, és mz voZhö a teendő? Úgy látszik,

ilyenek vagyunk mi felnőttek, ilyen világot teremtünk gyerekeink köré, és ilyen
gondolatokat engedünk - bizonyára a képernyő hathatós megerősítésével -
a képzeletükbe férkőzni.
Egy szót még a lehetséges büntetésről Elég pontosan tudjuk - kanadai
vizsgálatokból - hogy a büntetés stabilan 47 százalékon tartja a közvetlen
visszaesőket fiatalkorúak esetén - illetve a büntetettnél súlyosabb cselekmé
nyekhez vezet. Míg viszont a megfelelő terápia és szociális kezelés a bevezetést
követő évben 5 százalék alá viszi le a visszaesők arányát, a második évben
3 százalék alá.
Igazat kell adnom a kollégáknak - tanítóknak és igazgatónak - abban,
hogy Gergő eltávolításáról „hallani sem akarnak”, nemcsak a lehetséges vizs
gálatok miatt, hanem Gergő és mindenkori környezete szempontjából sem
jelentene ez megoldást.
Egyre több ilyen levelet - ilyen meghökkentő levelet - kapok, s azt ígér
tem, hogy két esetet még idézek.
Az egyik: óvodában vagyunk. Néhány nagy fiú uralkodó klikket alakí
to tt ki, s a többieket csak akkor veszik fel a játékba, ha letérdelnek eléjük és
„megnyalják” őket. Ugyanezek a gyerekek az egyik kislányt a kert távolabbi
részébe hurcolták, lehúzták a bugyiját, és fogdosták, nézegették. A szülők
- és az óvónők! - itt is két táborra szakadtak. Az egyik tábor szerint ebben
az életkorban természetes a gyerekek erotikus érdeklődése, és hagyni kell,
hogy egymás között rendezzék le a dolgokat, míg viszont az aggódó szülők
rémülten figyelik a helyzetet, és úgy gondolják, hogy nem biztos, hogy a má
sik tábornak igaza van.
Biztos, hogy nincs igaza! A félreértés jellegzetes. Valóban, az ötödik életév
felé haladva nőhet a gyerekek kinyilvánított erotikus érdeklődése. Előfordul
hat, hogy kisfiúk és kislányok a bokorba, a raktárba, a szekrénybe, a pokróc
cal letakart asztal alá bújva, magukat mutogatják, egymást nézegetik. (Ettől
viszont nem kellene annyira megrémülni, ahogyan ez egyes, tájékozatlan
óvodákban előfordul.) De az erőszak semmilyen formában nem tűrhető el! Nem

igaz, hogy a gyerekek a hatalmaskodás különböző formáit egymás között le
tudják rendezni. Ellenkezőleg! Óvodáskorban még a békés együttjátszás is
nemegyszer veszekedésbe fordul, és az óvónők folyamatos, éber jelenléte pon
tosan azt szolgálja, hogy a gyerekek szabadon tudjanak játszani, mert külön
ben ebben maguk akadályozzák meg magukat.
A másik eset egy első osztályban történt. Két fiú „halállistát” állított össze,
írni persze még alig tudtak, de kezdőbetűket, emlékeztető rajzokat használ
tak a listában. Körbejárták az osztálytársakat, és mindenkit megkérdeztek,
hogy szerinte az osztályból kinek kellene egy éven belül meghalnia. Itt is be
következett a gyerekek szorongása, az éjszakai, félelemteli felriadás, sírás,
sikoltozás, a rémálmok nyomán. Itt is felmerült, hogy azonnal eltávolítani
kellene a gyerekeket, vagy példásan megbüntetni. A pedagógusok itt is helye
sen jártak el: szóba álltak a gyerekekkel és az osztállyal a dologról.
Említettem a kanadai vizsgálatot, mely szerint a büntetés stabilan 47 szá
zalékon tartja a közvetlen visszaesőket fiatalkorúak esetén, míg a „szóba ál
lás”, a kommunikáció, a megfelelő terápia és szociális kezelés a bevezetést
követő évben 5 százalék alá viszi le a visszaesők arányát.
Egyértelmű: ilyen jelenségek fölött nem mehetünk el szó nélkül, azonnali,
szakszerű, a családra is kiterjedő feltárást és beavatkozást igényelnek. Az eltá
volítás semmit nem old meg, és nemcsak az érintett gyerek szempontjából,
hanem valójában az osztály szempontjából sem, amelynek a konfliktusok
kezelését kellene tapasztalnia, és ezáltal megtanulnia, mert csak ez válhat
hasznára az életben.
Azon elgondolkozhatnánk, hogy milyenek is vagyunk mi, felnőttek, és ho
gyan élünk és élünk vissza technikai eszközeinkkel, mi okozza, hogy gyereke
ink képzetáramlásában ilyen fantáziák jelennek meg?
Miért?
Ha belépünk, egy nagy világos aulában találjuk magunkat, itt áll egy
színpad, ahol a gyerekek szerepelni szoktak, előtte egy zongora. Sokszor
láttam, hogy nagyobb diákok ott gitároznak, csoportokban ülnek a szín
pad előtt és gyakorolnak, a kicsik pedig nézik és hallgatják őket. Ugyanígy

van a tánccal is, nemegyszer láttuk, ahogy a nagyobbak készülnek vala
milyen előadásra, és ott gyakorolnak.... M ás iskolákból is hozzák ide a
gyerekeket, mert a gyerekek itt egyszerűen jól érzik magukat, boldogok.
Amikor mi még nem jártunk ide, m ár láttuk, hogy a nagyobbak akkor
is bejárnak az udvarra, ha nincs tanítás, fociznak, kosaraznak vagy csak
beszélgetnek, és ez nagyon tetszett. Akik idejártak és m ár van gyerekük,
ide hozzák vissza a gyerekeiket, és ez a legjobb kritika egy iskoláról. Tavasz-

szal a nagyoknak engedélyezik, hogy az iskola területén egy kijelölt he
lyen bográcsban főzzenek. Csak látta volna, hogy készülődtek tavaly is!
Itt nincs dohányzás, nem fogyaszthatnak alkoholt, de együtt vannak. Én
ebben az iskolában, ahová általános iskolások és gimisek isjárnak, még
sosem láttam erőszakot. Soha! A gyerekeket hagyják kibontakozni, olyan
életszemléletre nevelik őket, amely a másik elfogadására utal. A város
ban egyedül ebben az iskolában van egy olyan lépcsőre épített szerkezet,
amelyen kerekes széken is fel lehetjutni az auláig, ahol egy lift van ugyan
ebből a célból. Mert ezt itt fontosnak találják. Ha beviszem a gyerekem az
iskolába, nyugodt vagyok. Gyakorlatilag egyre több szülőnek ez a biztos

pont az életében. A gyerekeknek - sajnos - nagyon sokszor csak ez a hely
adhat biztonságot. Ezt akarják elvenni tőlük. Ezt az iskolát akarják m eg
szüntetni. Mint mondják, majd egy másik iskola létszámát töltik fel velük
Miért azt az iskolát kell megsemmisíteni, ahol többszörös a túljelentkezés?

Egyre többször hallunk az iskolákon belül terjedő erőszakról. Ebben az

iskolában kezdettől fogva kézben tartják az ilyen folyamatokat. Többek
között drám apedagógiai módszerekkel, valamint mediátorok képzésé
vel, am i azt jelenti, hogy nagyobb gyerekek konfliktuskezelő tréningre
járnak, és felkészítik őket a tanár-diák, illetve diák-diák konfliktusokban
a közvetítésre. ...Ha valahol az önkormányzat sajtóközleményével ta
lálkoznak, miszerint I. csökken a gyereklétszám az iskolában, 2. egyez

tettek a szülőkkel, 3. a gyerekeket nem érijogsérelem, mert a kerületben
biztosítva van az iskolai helyük, akkor tudniuk kell, hogy I. a gyerek
létszám nő, 2. a szülőkkel szóba sem álltak, 3. a gyerekeknek valóban
van helyük egy olyan iskolában, ahová m a m ár senki nem akar menni,
néhány gyerek lézeng egy osztályban.
VÁLASZ:
Két iskola szüleinek és tanárainak leveleiből idéztem. A két iskola távol van
egymástól, majd 200 kilométernyire. És ez csak két kiemelt példa a sokfelől
érkező panaszból. Persze, ha a gyerekek száma fogy, iskolákat kell bezárni.
Ez fájdalmas, de természetes. (Az egykori természetellenes születésszám-
növelő Ratkó-korszak máig ható következménye. A „csúcsra járatott szapo
rulat” időszakát mindig is hullámvölgyek követik, több fázisban.)
De: miért halljuk mindig újra, különböző helyekről, hogy a közkedvelt,
a gyerekek és szülők által elismert, „jó” iskolákat zárják be, és a „rosszak”
maradnak? Biztosan van, ahol ez nem így történik. De ahol így történik, ott
nagyon nagy baj van.
Az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án fogadta el Egyezmény a gyer
mek jogairól című határozatát. Azóta ez a nap, november 20-a a Gyermeki
Jogok Világnapja. A Magyar Köztársaság képviselője 1990. március 14-én
írta alá az egyezményt. Az Országgyűlés 1991-ben ratifikálta, és az 1991.
évi LXIV. törvénnyel hirdette ki, amely így a magyar jogrend része lett, és
a mindenkori kormány feladatává tette az egyezményben foglaltak végre

hajtását. Az egyezmény I. részének 3. cikke első pontjában pedig ezt mondja:
A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatósá
gok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek
mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban. Ha egy hivatal vagy ha
tóság ezt a rendelkezést nem tarja be, törvényt sért.
Az önkormányzatok esetleges anyagi gondjait más módon kell megoldani.
„Nyelvi fürdő"
Óvodás korú gyermekeket tanítok, játékosan, csak angolul. A m ai be
mutatóóra után odajött hozzám az egyik szülő, hogy szerinte egy óvó
néninek is benn kéne lennie a foglalkozásokon, hogy nagyobb fegyel
met tartson. Szerinte nem tartok kellő szigort, amire pedig a gyerekek
nek szükségük van. A foglalkozások alatt sokat mozgunk, énekelünk,
amit a gyerekek többsége nagyon kedvel. A szóban forgó kisfiú, Gábor
nem tartozik az érdeklődők közé. Am i számom ra nem olyan nagy
probléma, engedem, hogy játék legyen a kezében, csendben eljátszhat.
Úgy gondolom, hogy a füle attól m ég ott van, és elsajátítja a szavakat,
dalokat. Az anyuka szerint viszont mindig oda kellene figyelnie. Körül
belül egy hónapja ők elkezdték otthon kikérdezni, hogy mit tanulunk,
és ha szigorúbb lennék, akkor Gábor is jobban teljesítene! Középső
csoportos, még nem egészen 5 éves kisfiúról van szó! Szerintem most
m ég nem szabadna ilyen komolyan venni az „angolozást", és feleltetni

a gyereket Hogyan tudnám minderről udvariason meggyőzni a szülő
ket? Önnek mi a véleménye?
VÁLASZ:
Természetesen magának van igaza.
De mielőtt ezt indokolnám, el kell mondanom - mint ilyenkor mindig -, hogy az
iskoláskor előtti idegennyelv-tanulást illetően kétféle álláspont van. Az egyik
nagyon pártolja, és hivatkozik arra, hogy jelentős, látványos eredményeket le
het elérni (és ez igaz, mert a kisgyerek idegrendszere rendkívül plasztikus, és a
környezetéből érkező hatások felvételére könnyedén képes). A másik felfogás
szerint elegendő a nyelvtanulást az iskoláskor legelején elkezdeni, amikor még
él a spontán utánzás képessége és kellően képlékenyek a hangadás szervei,
hogy elsajátítsák a jó kiejtést, ha a tanárnak is jó a kiejtése...
Én is a későbbi kezdés híve vagyok, hacsak az élethelyzet nem kíván és hoz
magával más megoldásokat.
De visszatérve az alapkérdésre: nem, nem kell „nagyobb fegyelmet” tarta
ni az óvodások nyelvi foglalkozásán, mert akkor a munka sokkal kevésbé haté
kony. A szigor nem használ és nem eredményes ebben az életkorban, hanem
a szabad utánzás, a mozgásos játék, a mozgásokkal összekapcsolt hangadás,
ének az, ami igazán hatékony. Persze, hogy vannak gyerekek, akik ilyenkor
semmiféle érdeklődést nem mutatnak, ez nem erőltethető. Nyugodtan hagy
ja, hogy játék legyen Gábor kezében - anyanyelvűnket sem úgy tanuljuk,
hogy szándékosan figyelünk rá. Az otthoni kikérdezés - és szerintem nem
csak óvodások esetében - csak arra jó, hogy a gyerekek megutálják, amit csi
nálnak.
A tudatosítás, a kikérdezés, a javítgatás ilyenkor kifejezetten károsak, mert
egy agykérgi tevékenységet stimulálnak, serkentenek, ami gátlás alá helyezi
a kéreg alatti spontán, mozgásos, érzékletes, hangoztatásos impulzusokat
(a hirtelen, kreatív, érzelmi színezetű indíttatásokat).
Finnország nyugati részén, ahol jelentős svéd kisebbség él, az óvodában

mind a svéd, mind a finn gyerekek „foglalkoznak” a másik - számukra másik
- nyelvvel. De természetesen csak a maga által leírt mozgásos, játékos, spon
tán utánzásos formában, nem lefordítva az egyik nyelvet a másikra, hanem
csak mintegy megmártózva a másik nyelv hangzásvilágában. A finnek nyelvi
fürdőről beszélnek, jól kifejezve azt, hogy mintegy megmártják a másik nyelv
közegébe a gyereket... És természetesen szó sincs semmiféle tanításról, ta
nulásról, kikérdezésről.
Hogy hogyan tudná minderről meggyőzni a szülőket? Erről sajnos a távol
ból fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy a maga által leírt anyának valószí
nűleg más baja is van a kisfiával, illetve önmagával, nem csak az, hogy nem
„eléggé” figyel az angolórán...
Rövid válasz
Óvónő vagyok, több mint harminc éve dolgozom ugyanabban az óvo
dában. A mai napig nagyon szeretem a hivatásomat. Ebben a tanévben
kicsit nehezebb a dolgunk, mert egy olyan kisgyerek került hozzánk, aki
nem úgy fejlődik, ahogy kellene. M ár korábban láttuk ezt, hiszen a nő
vére is a csoportomba jár. Ez a kisfiú a nyár végén töltötte be a harm a

dikéletévét, októbertől kezdettjárni hozzánk, a kolléganőm, a m agam
és a gyógypedagógus javaslatára. A gyerek testileg fejlett,jól táplált, de
egyáltalán nem beszél (artikulálatlan torokhangokat hallat néha, így ki
abál vagy„magyarázgat"!). Sajnos nem is ért, és a reakciói nagyon más-

milyenek, mint a megszokott. (Leveti m agát a földre, ordít, hadonászik
nagy erővel, és már üt is.) A szülők elkezdték végigjárni a szokásos utat.

(Szerintem kicsit későn, és nem is akarnak igazán szembesülni a ténnyel,
hogy gond van.) A lényeg az, hogy papíron beszédfogyatékosnak mi
nősítették a szakértők, autisztikus fejlődési sajátosságokkal. A gyógype
dagógus, aki hetente kétszerjön hozzá az ovinkba, autistának mondja.

Heti egyszer logopédus is foglalkozik vele. Hát nehéz volt az elmúlt idő
szak. Nem is attól tartottam, hogy vele nem tudok mit kezdeni, hanem
attól, hogy mellette hogyan tudjuk ellátni a többi 24-et. De aztán olyan
csodálatos élményekben lett részünk, amit nem is képzeltünk. A gyerekek
elfogadták, mi több, óriási szeretettel, aggódással segítik, „tanítgatják".

Teljesen természetes számukra, hogy amit neki szabad, azt nekik nem.
Tudják, hogy „kicsit más", mint ők, hogy neki még nem sikerült megta
nulni a dolgokat, neki minden nehezebben megy. Végtelen türelemmel,
megértéssel úgy szólnak hozzá, nyúlnak feléje, ahogy tőlünk látják. Ha

dühös, és megüt valakit, soha nem háborodnak fel, nem adják vissza.
Képesek lemondani dolgokról, ha ő azt akarja. (Régóta vegyes csopor

tom van!) Viszont a nagy problémánk az (kolléganőmmel egyetértve),
hogy állítólag „nem fejlődik eleget", a vele foglalkozó szakemberek sze
rint. Felmerült, hogy ki kellene venni a csoportból, és olyan közösségbe

vinni, ahol hasonló problémákkal küzdők vannak. Szerintünk, az óvónői
szerint, rengeteget fejlődött ahhoz képest, amilyen az ősszel volt! A teljes
ség igénye nélkül csak néhány példa: nem ült asztalhoz, most ott eszik,
önállóan; befekszik az ágyába, képes csendben lenni, am íg nem alszik
el - mutatja az ujjával a csendet; több szabályt megtanult, hol mivel
játszhat, mit vehet el; ha többiek leülnek a meséhez, ő is leül, figyelmesen
hallgat, ha énekelünk, tapsol; engedi mosdatni magát, fogát mosni is,
ez sem volt így az elején; csak egy bizonyos vécébe mehettünk, és félt a
vécé lehúzásától - most m ár ez is pozitívan változott. Hívásra odajön,

tud ölelni, szeretgetni. Megtanult reggelente úgy elválni az édesanyjától,
hogy nem sír, nem veti m agát a földre. Igaz, hogy a hangokat nem utá
nozza, sajnos sok mindent nem ért, nem mindig reagál, ha foglalkozni
akarunk vele, de mégis itt jól érzi magát, egész nap játszogat, vidám.
Ön szerint fejlődése szempontjából hol lennejobb helye a gyermeknek?
A szerető, segítőkész társaival és velünk, vagy autisták között?
VÁLASZ:
Óvodákban és iskolákban szerzett tapasztalataim alapján egyértelműen az
„aggódó óvó nénivel” - így írja alá magát - kell egyetértenem, hozzátéve,
hogy aggódása is jogos. Igen, sok gyereket ismerek, akiken segített - és csak
ez segített rajtuk hogy befogadták őket a többiek közösségébe. Nagyon
fontos mondat, hogy a gyerekek számára teljesen természetessé válhat, hogy
a befogadott gyereknek mást és máshogyan szabad, mint nekik. Hogyha a
pedagógus így tudja elfogadni a „nehéz” gyereket, akkor a gyerekek is el fog
ják fogadni. Igen, ahogy tőlük, az óvónőktől látják. Én mindenképpen azért
küzdenék, az óvónőkkel és a szülőkkel összefogva, hogy a gyerek ebben az
elfogadó - példaként szolgáló! - környezetben maradhasson.
Siker
Ahhoz szólok hozzá (Rövid válasz), amit egy óvónő írt egy autista kisfi
úról. Őszintén nagyon örülök, hogy van ilyen pozitív példa is, ugyanis
nekünk, mire eljutottunk a gyerekkel a „helyes útra", rengeteg rosszal

kellett szembenéznünk amiatt, hogy gyermekem m ás volt, m inta töb

bi. .. Agyi hypoxiával született, ennek ellenére 10-es Apgar-értéket ka
pott, pedig tudtam, hogy ha nem is m aradandó károsodást, de kisebb

visszamaradást a fejlődésben ez a történés is okoz(hat). Nehéz volt átél
ni az ezt követő éveket, hisz' folyamatosan érzékelhető volt az, hogy az
én gyerekem nem olyan, mint a többi. Másképp viselkedett, másképp
hisztizett, egyoldalúan táplálkozott, későn indult el, és viszonylag későn
kezdett beszélni. Hiába vagyok egészségügyi végzettségű, nem vettem

észre időben azt, hogy valami nincs rendben... Ráfogták a gyerekre
(mivel egyedül nevelem őt és a nővérét is), hogy elkényeztetett, nem jól
nevelt csemete, akinek minden megengedett, nem ismeri a szabályo
kat, és nem is akarja követni. A z alapítványi óvodában diszkriminálták,
mert nem tudták kezelni a viselkedését. (Az ilyen gyermeket kizárólag

elfogadással, szeretettelés türelemmel lehet nevelni, fejleszteni.) Ezután
elvittem, pénzt és időt nem kímélve, a híres-neves képesség felmérő
fejlesztő központba, ahol egy fiatal hölgy előzetes időpont-egyeztetés

után fogadott minket, feladatokat próbált megoldatni, de nem sikerült
neki. A gyerek megmakacsolta magát, és mindenre „nem"-mel vála

szolt, majd bedurcázott. Ez így ment körülbelül fél órán át, mire közölte
a hölgy, hogy azt is elfelejti, hogy itt voltunk, nem kell semmit fizetnünk,
de vegyük a kabátot, és minél gyorsabban távozzunk, mert ő evvel a
gyerekkel „semmit nem tud kezdeni"... Szóval nehéz volt, de nem ad
tam fel, találtam egy tündéri pszichológus hölgyet, akinek nagyon so
kat köszönhetünk, és mozgásfejlesztésre isjártunk néhány alkalommal,
mert a fmommotorikája nem volt tökéletes a gyermekemnek. M a m ár
hétéves elmúlt, ősszel iskolába megy, ír, olvas, számol, és tájékozottabb,
mint egy harmadik osztályos tanuló. A mostani óvodában elfogadták,
szeretik, vannak hibák, de elenyészőek az előző „problémás" óvodához
képest. Ezúton is üzenem mindenkinek, aki ilyen vagy ehhez hasonló
helyzetben van, hogyne adja fel, van kiút, de először nekünk, szülőknek
kell szembenéznünk a problémákkal, segíteni a gyermeknek a számára

leghelyesebb utat kiválasztani, hisz ezért vagyunk szülők. A z Ő szülei.
VÁLASZ:
Levélírónk aláírásában „egy nagyon boldog anyuká-nak”nevezi magát.
Joggal. Fontosak a lépések, amelyeket megtéve eljutott nehéz évek útvonalán
át idáig. Először is: szembenézett azzal a ténnyel, hogy „az én gyerekem nem
olyan, mint a többi”. Második lépésben pedig ezt a másságot felvállalta. (Ez
sem könnyű!) Majd pedig: megkereste azt a helyet, ahol gyerekét elfogadják,
szeretik - és ahol kiderül a gyerek sok-sok értéke.
Az agyi hipoxia az agy oxigénhiányos állapotát jelenti, itt, a mi esetünkben
a születéskor. Az agy oxigénhiányos állapota, ha még oly rövid ideig ta rt is,
számos rendellenességet okozhat. Enyhébb esetben csak a funkciók károsod
nak kisebb-nagyobb mértékben. De az agy kieső vagy sérült területeinek te
vékenységét, különösen a korai életkorban és megfelelő környezet, biztonság
és gondozás esetén más területek átvehetik, és jelentős lehet - nemegyszer
majdnem teljes - a rehabilitáció. Mindebben rendkívül nagy szerepe van - le
het - a gyerek közvetlen környezetének, az anyának és az őt fogadó intézmé
nyeknek is, mint ezt példánkból is láthatjuk. Igen, pontosan úgy van, ahogy
levélírónk írja: az ilyen gyermeket kizárólag elfogadással, szeretettel és türelem-
mellehet nevelni, fejleszteni. (Hozzátenném: a többi gyereket is... Sokszor ta
pasztalja az ember, hogy ha igazán jó kezekbe kerül egy nehézségekkel küzdő
kisgyerek, tulajdonképpen ő kapja meg - ő megkapja - azt a fajta gondozást,
törődést és empátiát, ami valójában minden gyereknek kijárna.)
Az Apgar-érték: egy skála alapján pontozzák az újszülött szívműködését,
légzését, bőrszínét, izomtónusát és a síráskor mutatkozó reflexeit. A maxi
mális érték: 10/10. (Az első szám a születéskori állapotot rögzíti, a máso
dik egy öt perccel későbbit.) Úgy tűnik, leggyakrabban 9/10-et szoktak írni.
(A pszichológus néha meglepődik - ugyanúgy, mint levélírónk - hogy az anya
beszámolójának némileg ellentmondva, általában ezt a magas értéket találja.

Eltűnődik, hogy ez a szülők biztatására íródik-e, vagy csak az űrlapkitöltési
rutin gyakori fordulata.)
A szülő hazaviszi gyermekét ezzel a bizonyos 10-es Apgarral, és szorongva
észleli, hogy gyereke mégis más, viselkedésében, táplálkozásában, mozgásá
ban, beszédében... Jól mutatja levelünk azokat az értetlen, szokványfordula
tokat, amivel a felnőtt világ nehezíti ezeknek a gyerekeknek a sorsát. Persze:
szakértelem híján! („Elkényeztetett”, „nem jól nevelt”, „nem ismeri a szabá
lyokat”, és „nem is akarja követni...”) Igen, az is előfordul, hogy „szakember”
mondja, hogy ő ezzel a gyerekkel „semmit nem tud kezdeni”. A mi levélírónk
mégsem adta fel.
Ezzel szolgál mindnyájunk számára példaként, és esete biztatásként.
Katicabogár
Tegnap a szülői értekezleten az hangzott el, hogy a vezető óvónő el
döntötte: jövőre egységesen ugyanannak kell öltöznie minden kisgye
reknek a farsangon. Azaz mindenki például katicabogár lesz. Nem ér
tem. Azt hittem a farsangnak az (is) a lényege, hogy egy napra m ások
lehetünk, krokodilok, hercegnők, csillaglovagok. Ebben az oviban m in
den így dől el. Haaszülők„engedetlenkednek", elhangzik: m ondhatunk
akármit „pedagógiai és tudományos érvek" szólnak a döntés mellett.
Abban az óvodában, ahonnan idejöttünk, farsangkor „az angyalok"
vitték reggelre a jelmezeket, körülbelül két-háromszor annyi kellék volt,

mint gyerek, egész nap folyamatosan öltözködtek, váltogatták a jelme

zeket, kipróbálták egymásét... Én ezzel nagyon elégedett voltam, de
az igazság az, hogy a kislányom ott nem érezte igazán jól magát! Ide
viszont, ahol nekem kifogásaim vannak, szeretjárni. Szívesen m egy...
Szabad-e ilyenkor váltani, ha én viszont becsapottnak érzem m agam ?
Lehet, hogy a másik, szerintem jó oviban az volt a baj, h ogyő volta leg
kisebb, és emiatt sokszor kirekesztették a nagyobbak, mondván, hogy
ő ezzel vagy azzal nem játszhat, mert kicsi, úgyse tudja! Megpróbálni
sem engedték neki. A z óvónő ezt ott nem kezelte. Ráadásul volt ott egy
kisfiú, aki heves mozdulataival, hangos, nehezen érthető beszédével fé

lelmet keltett benne (és ennek m egoldásához sem kaptunk segítséget).
De az óvoda egész légkörével én elégedett voltam, míg itt viszont nem.
M agam ra hallgassak vagy a kislányom elégedettségére?
VÁLASZ:
Lehet, hogy az óvó néni - helyesen - megunta a néha már-már esztelen ver
sengést, amit nemegyszer szülők (esetleg: gyerekek és óvónők is) csapnak a
farsangi jelmezek körül.
Persze: „elrendelni” az egységes katicabogarat - ez is elgondolkoztató. (Én,
azt hiszem, és ezzel biztosan sok ellenkezést váltok ki, kiiktatnám a farsan
got - ezt az annyira felnőtt „ünnepet”, sok más ünneppel együtt - az óvoda
mindennapi életéből. A gyerekek csak majmolni tudják ezeket az ünnepi al
kalmakat, és, mint Németh László mondta, képmutatásra tanítjuk őket, a meg
nem értett ünnepekkel, képmutatásra - érzelmiekben.)
Igen, igaza van, én sem szívesen hallanám a hivatkozást a „pedagógiai és tu
dományos” érvekre, beszélgetés helyett. Én is azt gondolom, hogy ha már van
farsang, akkor legyen ez is játék, öltözés, vetkőzés, váltogatás, kipróbálás...
Viszont: azt hiszem, semmiképpen nem váltanék óvodát, ha a gyerekem ott
jól érzi magát, szeret járni, szívesen megy. Ilyenkor csak nyugalom tanácsol
ható a szülőnek. Lépjen egy kicsit hátra a dologtól, és persze őrizze meg éber
ségét, de ne csapjon le minden apró jelre, ami őt - a szülőt - „igazolná” rossz
érzéseiben, a gyereke jó érzéseivel szemben.
Egyébként: amit a másik, a maga által szeretett óvodáról mond, hogy
ugyanis az óvónő semmiben nem segítette a legkisebb gyerek beilleszkedését
a nagyobbak közé, és félelmeinek feloldásához sem nyújtott segítséget, ez
számomra kicsit kérdésessé teszi, hogy tényleg az volt-e a jobb óvoda (bár
ismerem a „be nem avatkozásra” vonatkozó némileg dogmatikus és ritkán jól
alkalmazott elképzeléseket).
Szóval: maradjon a kislány, ha neki itt jó (és ha muszáj, bár addig ez is vál
tozhat: legyen katicabogár!).
Légy jó mindhalálig!
13 éves unokám m al együtt néztük meg a Légy jó mindhalálig! című
filmet. Kötelező olvasm ánynak fel volt adva, de a m ai fiatalságot sajnos
nem köti le az olvasás. Én gyerekfejjel olvasva végigsírtam. M ost újra
látva a filmet (egész m ás szemmel nézve) düh, szom orúság fogott el.
Miért nem hisznek a felnőttek a gyerekeknek? Miért hallják annyiszor a
gyerekek, hogy: NE HAZUDJ! Ezt a két szót én nyolcévesen hallottam
először, egy olyan tanító nénitől, akit imádattal szerettem, de ahogyan
akkor megszégyenített, 56 évvel ezelőtt, ha rágondolok, m ég a m ai na
pig is beleremegek, mert olyan megalázó volt. Másodikosok voltunk,

és azt kaptuk házi feladatként, hogy krumpliból készítsünk keményítőt.
Nem volt kötelező, de aki elkészíti, az ötöst kap. Háború utáni évek, né
gyen testvérek, csóróság. A z otthonlevő utolsó két kiló krumplit (amiből
a m ásnapi paprikás krumpli készült volna) elkunyiztam édesanyám
tól. Egész délután pucoltam, reszeltem, szűrtem, majd este a sparhelt
szélén, újságpapíron szárítottam. A legtöbb gyerek, aki megcsinálta,
üvegben hozta be vagy újságpapír között, de vizesen. (Egyikük sem
szárította ki.) Gondoltam: én biztosan csillagos ötöst kapok majd, mert
kiszárítottam, és az enyém szép fehér por volt. Mikor odaért hozzám a
tanító néni, azt kérdezte: EZ M l? Mire elkezdtem volna mondani, 6 m ár

azt mondta: NE HAZUDJ NEKEM, MERT EZT NEM TE KÉSZÍTETTED, EZ
EGY BOLTBAN VÁSÁROLT KEMÉNYÍTŐ, AM IT BIZTOSAN ÉDESANYÁDTÓL
LOPTÁL EL! Magatartásból is beírt egy egyest, merthogy félre akartam

vezetni őt. Ott álltam megszégyenítve, zsongott a fejemben a sok-sok
gondolat. Mit m ondok majd édesanyám nak? Miért mondta, hogy biz
tosan elloptam, amikor édesanyám nem is használt bolti keményítőt,
(mert ő lisztből szokta készíteni)? Miért hazudtam én, aki annyit dol
goztam vele? Bizony akkor, ott, én is m eg akartam halni. Én azóta a
NE HAZUDJ! szavakat töröltem a szótáramból, és ha paprikás krumplit
eszem, akkor mindig eszembejut egykor szeretett tanítóm!
VÁLASZ:
Manapság könnyen ítélkezünk, nem hiszünk, nem hallgatjuk meg a másikat,
mi, szülők is „rögtön tudjuk”, hogy mi van, „csak ránézünk” a gyerekre - ő
pedig nem mer, nem tud megszólalni (de hiába is szólalna meg). És ha most
éppenséggel nem az igazat mondta? Vajon miért? Mi vitte rá erre? Kitől, mi
től félt? (Például: tőlem?)
Igen, fáradságos a magunk szempontjait - ha csak rövid időre is - feladni,
és megpróbálni megtapasztalni, hogy mi van a másikban. Átérezni, átélni
a helyzetét - a gyors ítélkezés helyett. Gyors ítéletünk magányba taszítja
a gyereket, kétségbeejtő egyedüliségbe. Még ha nem is mondott igazat, még

ha féligazságot mondott is - miért tette? És: tud róla? Ugyanis a kisgyerek
például a maga mágikus világában úgy érzi, hogy ha letagadja, egyben meg
nem történtté teszi, például a kárt okozó eseményt... És a nagyobb gyerek is
visszacsusszanhat - regrediálhat - ilyen kisgyerekes állapotokba.
Sok és mély igazsága van a Légy jó mindhalálig!-nak, és a nagymamának. Bi
zony nagy baj, hogy a gyerekek nem olvassák el, akkor legalább ők is nézzék
meg - vagy: mi olvassuk fel! Akkor majd rákapnak. Még ha „régiesnek” érzik is
kezdetben - az életükből sok minden ismerős lehet egyszer csak...
Olvassunk a gyerekeknek minél többet. A nagyobbaknak is! Nem igaz,
hogy akkor „ellustul”, és ő maga nem olvas! Ellenkezőleg! Rákap az ízére... És
elkéri, elveszi a könyvet napközben is, hogy lássa, mi történik.
Nehéz idők
M ost született a harmadik lányunk, és a középső lánynak, úgy látom,
elég nehéz változást hoz ez. Bár nagyon várta a tesót, és amióta m eg
született (még csak 2 hete) szeretgeti, szeret a közelében lenni, szereti
kézben tartani. De mindenki m ással szemben ingerlékenyebb, vadabb

lett már a nagypocakos időszakom alatt is. M ost is szinte mindenen
elkeseredik, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. Példá
ul: éppen alszik a kicsi és nem veheti kézbe; vagy ha rászólok, hogy ne
kapja ki a másik kezéből az újságot és „igazságot téve" elveszem tőle.
Az m ég a jobbik eset, ha csak elkeseredik, de ha nagyon belelovalja

magát, dobál, csapkod, rugdos. Fekszik a földön és csak sír, panasz
kodik. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes ilyenkor. A „nem veszem
figyelembe, és majd abbahagyja" módszer nálam nem működik. Egy

részt azt gondolom, hogy valami baja van ilyenkor, ésjó lenne segíteni,
másrészt ő is elég erős, kitartó, nem hagyja abba. De azt gondolom,

jó lenne, ha tudna segítséget kérni, azaz legalább odajönni hozzám.
Amikor mégis odajön, mindig ölbe veszem, megszeretgetem, elmon
dom, hogy figyelni kell másokra is. így m eg szokott nyugodni. Ő most
3 éves és 4 hónapos. A z óvodát nem kezdtük el, mert láttam, hogy sok
lenne neki egyszerre ennyi változás, ő sem akart menni. Itthon, ha csak
hárm an vagyunk, a piciveljól érzi magát, ilyenkor tőlem elfogadja, ha
megkérem valamire. De ha mindenki itthon van, rögtön versenyhely
zet alakul ki, és bármin össze tudnak veszni a nagyobbik lánnyal, aki
7 éves, másodikos. Azt is észrevettem, hogy míg a kicsi születése utáni
első héten itthon maradhatott, teljesen kisimult, feltalálta magát, jókat
játszottunk, partner volt abban is, hogy olyan játékot játsszunk, amit
fekve lehet, mert „anyának még pihennie kell". A második héten m ár
mintha unatkozott volna. Hiányzott neki a saját korosztálya. Hallot
tam, hogy van a középsőgyerek-szindróma, igaz ez? Meddig tarthat
egy ilyen újrarendeződés a családban? Mennyire érdemes erőltetni az
óvodát? Mit lehet kezdeni az állandó kétségbeeséseivel? Esetleg ajánla
na valamilyen szakirodalmat a témában?
VÁLASZ:
Nehéz idők járnak középső kislányára, hiszen nemcsak kistestvére született,
amit mindig nehéz feldolgozni - de ő ezt nagyszerűen csinálja! -, hanem még
dackorszakának idejét is éli. Az anyától való elszakadás és a mégis együtt
maradás feszültségei terhelik ezt az időszakot, és nagyon sok gyerek a kis
testvér születése nélkül is hasonlóan viselkedik.
Úgy látom, hogy az ő ragaszkodására jellemző, hogy mindenki mással

szemben lesz ingerlékenyebb, vadabb, de magát kíméli (ez megkapóan finom
érzésvilágra és intelligenciára vall). Én kerülném, ha lehet, az igazságtételt,
és megérteném, ha nem tud könnyen segítséget kérni, megpróbálnám kira
gadni a görcsből, felemelném, magamhoz szorítanám („szorosan tartanám ”),
és duruzsolnék neki. Nagyon is érthető, ha megbomlik az egyensúly, amikor
a többiek is hazajönnek; érzékeny és értelmes gyereknek ilyen feszült állapot
ban ez nagyon fárasztó, ha nem tud elvonulni, és valakivel játékba merülni.
Én se küldeném most óvodába. Honnan maradhatott otthon a kicsi születése
utáni első héten? Bölcsődés? Lehetséges volna, hogy ne rendszeresen járjon,
csak időnként, amikor már unatkozik?
Az idő változásokat hoz, a dackorszak a negyedik életév felé haladva elsi
mul. Jó lenne, ha néha valaki, esetleg maga is, külön vele, kettesben tudna
elmenni vagy otthon valamiféle programot csinálni. Igen, szokták monda
ni, hogy van középsőgyerek-szindróma, de persze van „legnagyobb gyerek”
és „legkisebb gyerek” szindróma is! (Erre mondta egy angol tudós: - De
uraim, mondják meg, ha jól akarok járni, hányadik gyerekként szülessek?)
A szakirodalomból Libby Purvis könyvét ajánlanám: Hogyan ne legyünk töké
letes anyák? Illetve Ranschburg tanár úr nemrég megjelent könyvét (Szülők
könyve, Saxum Kiadó), ahol a 291-dik oldaltól olvashat a problémáról, és az
általa is idézett Judy Dunn és Carol Kendrick sajnos csak angolul olvasható,
1982-ben megjelent könyvét a testvérekről (Sablings).
Kis suhintás?
El vagyok keseredve, mert kezdek egyedül maradni a véleményemmel
a környezetemben élő, az enyémhez hasonló korú gyerekeket nevelő
anyukák körében (egy év körüli picikről van szó), gyerekverés témakör
ben. Persze itt nem a vasalózsinór és a nádpálca használatát kell érteni,
hanem, ahogy ők mondják, „rávernek a fenekére", „rácsapnak a kezére",

ha olyat tesz, amit nem szabad. Én úgy gondolom, hogy az a nevelés
csődje, ha valaki saját gyerekének verésére kényszerül, legyen az akárcsak
egy „kis suhintás" is. Az anyák érvei: 1. „Ha nem csapok oda, nem fogja
tudni, hogy valamit nem szabad. Igaz, hogy ugyanúgy csinálja utána is,
de inkább újra ráverek a kezére, minthogy nagyobb bajt csináljon."Én, ha
kell, hússzor egymás után határozott, egyértelmű, tiltó kifejezéseket hasz

nálva „elmagyarázom", hogy mit, miért nem. Előbb-utóbb megérti. 2.
„Minket is vert az apánk, mégis jobban szeretjük, mint az anyánkat." En
gem anyám ütött meg olykor-olykor, apukám soha, de én is apám m al
jövök kijobban. Egyszerűen azért, mert anyám zárkózottabb, nehezebb
vele kapcsolatot teremteni, de mindettől függetlenül, mindkettőjüket

egyformán szeretem. 3. „ Ha valami veszélyes dolgot csinál a gyerek, úgy
megijedek, hogy hirtelen rácsapok." Én reflexszerűen a segítségére sietek,
és próbálom megnyugtatni, vigasztalni. 4. „ A magyarázás nem olyan
hasznos, mint a verés, mert azt nem érti meg, a verésre bezzeg emlékezni
fog." Én úgy emlékszem, hogy egyáltalán nem volt visszatartó hatása an
nak, ha kikaptam, de apukám néhány magyarázatára még m a is tisztán

emlékszem. A képekre is, amit felidéztek bennem. Forró vasaló, seb lehet
tőle a kezemen, és akkor hosszú időre kórházba kell feküdnöm. Igen,

minden gyerek más, másból ért, más hat rá. De miért kell azt elítélni, aki
nem akarja bántani a gyerekét? Én néha kiabálok. Ezt ugyanúgy rossz

módszernek tartom. Nem vagyok engedékeny, nem nézek el mindent a
gyereknek, de nem tudom, milyen érvet hozhatnék fel véleményem iga
zolására? Verni vagy nem verni? Ezt kérdezi egy„magyarázós"anyuka.
VÁLASZ:
Jó pár évtizeddel ezelőtt, kezdő pszichológusként, az egyik nagy budapes
ti kerületben kezdtem meg a rendelést. Mindig megkérdeztem a szülőket,
ahogy tanultam, hogy ha büntetni kell, mivel és hogyan büntetnek? A válasz
mindig efféle volt: „Savanyúcukor-megvonással...”, „Nem nézheti a tévét...”stb.
Hamarosan feltűnt, hogy a gyerekeknek a különféle képek nézegetése
közben milyen gyakran jut eszükbe a verés. „Jól megverték!”, „Jól kikapott!”,
„Anyukája elővette a fakanalat...” Ha hirtelen mozdulatot tettem - például
előrehajoltam, hogy elkapjak egy könyvet, amelyik le akart esni az asztalról
- a gyerek védekezően emelte fel a kezét, és rémülten nézett rám... így is el
tarto tt egy ideig, amíg elszántam magam, hogy változtatok a kérdéseken.
Azt kezdtem kérdezni a szülőktől, többnyire anyáktól, mert ők jöttek el
ezekre az első beszélgetésekre, hogy: - Ha meg kell verni, ki veri meg a gye
reket, inkább maga, vagy inkább a férje? - Az anyák arcán ilyenkor majdnem
mindig felismerő mosoly villant fel: „Ez nem hülye, ezzel lehet beszélni...”
Ilyen válaszokat kaptam: „Inkább én! A férjemnek olyan nagy a tenyere, fé
lek, hogy összetöri, egyszer odacsapott, és napokig kellett borogatni...”Vagy ha a
kérdés az volt, hogy: - Ha meg kell verni a gyereket, inkább kézzel verik meg
vagy inkább fakanállal, vagy más valamivel? - akkor ilyesmi volt a bizalmas
válasz: „Most már elég, ha csak látja a fakanalat, ezért mindig ott tartom az elő
szobában, a kalaptartón!”
Ne felejtsük el, csupa olyan gyerek szüleiről volt szó, akik előbb vagy utóbb
a pszichológushoz kerültek! És a verés természetesen nem iskolás- vagy
óvodáskorban kezdődött, amikor a pszichológusnál felbukkantak, hanem,
ahogy maga is írja, már a legkisebb korban.
(Természetesen nem minden gyerek ilyen eredetű panasszal került a rende

lőbe! De a más eredetű panaszok hátterében is, gyakran bukkant fel a verés is.)
A panaszok nagyobbik része, ezekben az esetekben, fokozott agresszivitás
ról szólt, kisebbik hányada pedig tanulási nehézségekről. Volt, amikor a kettő
együtt jelentkezett. Később egy másik nagy kerületbe kerültem, ahol azzal
kellett szembesülnöm, hogy akadnak tanítók, tanárok, akik a testi fenyítés
különböző módszereit alkalmazzák, a „pajesz húzásától” - a haj megfogása a
halántéktájon és felfelé húzása - a kulcscsomóval fejbeütésig, vagy a lábra lé
pésig, vagy éppenséggel az egyszerű pofonig, esetleg ökölcsapásig... Minden
eszmei tilalom ellenére! Mikor ezt szóvá tettem vagy leírtam, természetesen
rosszallás és hitetlenkedés fogadta hivatalos részről, míg az ilyen módszere
ket elítélő pedagógus kollégák - mert persze ilyenek is voltak szép számmal -
lelkesen helyeseltek, hogy ez bizony így van! - És persze már akkor kialakult
az „agresszióra agresszióval” válasz az iskolákban, elsősorban a kamaszkor
ba lépő gyerekek esetében, csak akkor még nem volt a média, amelyik ezeket
az eseteket rendszeresen bemutatta és felerősítette volna.
Verni vagy nem verni?
Válaszom - a rendelői tapasztalatok alapján is - egyértelmű: nem verni!
A verés agresszívé tesz - vagy depresszióba kerget -, és visszafogja az ér
zelmi, szociális és intellektuális (értelmi) fejlődést.
Arra a négy érvre szeretnék én is válaszolni, amit levélírónk szerint a „ve
réspárti” anyák gyakran hangoztatnak.
*
Az első: „Ha nem csapok oda, nem fogja tudni, hogy valamit nem szabad.
Igaz, hogy ugyanúgy csinálja utána is, de inkább újra ráverek a kezére, m int
hogy nagyobb bajt csináljon.” Levélírónk ehhez azt fűzi hozzá, hogy ő, ha
kell, akár hússzor egymás után, határozott, egyértelmű, tiltó kifejezéseket
használva „elmagyarázza”, hogy mit, miért, nem. Tapasztalata szerint a gye
rek előbb-utóbb megérti.
Kiemelném ebből, hogy határozott és egyértelmű tiltó kifejezést kell használni

valóban - és szerintem, egyéves kor körül még semmiképpen nem kell részlete
sen elmagyarázni, mert nem is lehet, hogy mit, miért nem. Illetve... A legfonto
sabb a bennem élő, határozott - lehetőleg belső képben megjelenített - szándék,
az intenció, hogy én bizony ezt sem most, sem máskor nem fogom engedni, meg
fogom akadályozni. Például: kisfiam ül a földön, a padlóig érő könyvespolc előtt,
húzgálja a könyveket - és próbálja a lapokat kitépkedni (netán megenni). Persze,
már kicsivel több, mint egyéves. Nem magyarázom el jóakaratúan, hogy „Laci
kám a könyv fontos apának, a könyv szép, a könyv nem erre való...” - hanem:
teljes jelenléttel, nagyon határozottan rászólok: - Nem! Ezt nem! - Eltávolodom,
Lackó ravaszul utánam néz, és már nyúl is a könyvért. Megfordulok, és újra,
teljes határozottsággal azt mondom: - Lackó, nem! Ezt nem! - és komolyan, moc
canatlanul nézek rá, belső meggyőződéssel. A példákat hosszan lehetne szapo
rítani, és ha elég kitartóak vagyunk - hússzor nem is kell elmondani -, eredmé
nyesek leszünk. Igen, a gyerek „megérti”, hogy nem, és most ez a legfontosabb.
Persze: ez a módszer akkor igazán hatékony, ha kapcsolatunk jó, szeretetteljes,
ha a gyereknek fontos, hogy nekem mi jó, mi tetszik abban, amit ő csinál, mert
nem akar kiesni a testi-lelki, érzelmi biztonságból, a szeretetemből.
Második érv: „Minket is vert az apánk, mégis jobban szeretjük, mint az
anyánkat.” Levélírónk - helyesen - ehhez azt fűzi hozzá, hogy őt viszont
anyja ütötte meg olykor-olykor, apja soha, de ő is az apjával van jobb kapcso
latban, bár mindkettőjüket egyformán szereti. Igen, nagy általánosságban
elmondható, hogy az anyák - a valamikori kis- majd nagylányok - az apjukkal
vannak jobb kapcsolatban (ugyanúgy, ahogy az apák, az egykori fiúk, több
nyire az anyjukkal). Persze ebben rengeteg - ebben is rengeteg - az egyéni
variáció; ismerünk kedves, „puha”, játékos, vidám, jól kommunikáló apákat
és kemény, zárkózott, kapcsolatra - különösen gyerekkel, és azon belül is kis
gyerekkel - nehezen lépő anyákat is (de a helyzet általában fordított, és ezért
különösen elkeserítő, bár a mai helyzetre nagyon jellemző, a verés mellett
érvelő anyákról olvasni).
A harmadik érv: „Ha valami veszélyes dolgot csinál a gyerek, úgy meg
ijedek, hogy hirtelen rácsapok.” Nem az lenne a természetes, kérdezi levél
írónk, ha ilyenkor reflexszerűen sietnénk a segítségére, és ha megijed ettől
a hirtelen felkapástól, elrántástól stb., utána próbálnánk megnyugtatni, vi
gasztalni? Duruzsolva akár „magyarázni” is, hogy miért kellett ezt tennünk
- teszem én hozzá -, még akkor is, ha „nem is értheti”. (A gyerekek sokkal
többet „értenek meg” érzelmileg, már nagyon korán, mindabból, ami ben
nünk lezajlik, mint amennyit szavakban meg tudnának érteni vagy éppen
séggel fogalmazni.)
A negyedik: „A magyarázás nem olyan hasznos, mint a verés, mert azt
nem érti meg, a verésre bezzeg emlékezni fog.” Levélírónk úgy emlékszik,
hogy egyáltalán nem volt visszatartó hatása annak, ha kikapott, de apja né
hány megvilágító magyarázatára, a képekre, amiket felidéztek benne - forró
vasaló, seb, kórház - máig is jól emlékszik. Hogy a verésre, a megvert gyerek
„bezzeg emlékszik” - ez sajnos igaz. És ez az „emlékezés” egész életén át el
kíséri (ha nem is felidézett emlékképek formájában, ami a jobbik eset volna,
bár súlyos depressziók kiváltására így is alkalmas), hanem a mélyből feltörő,
elkeseredett dacok, dühök, romboló ösztönök, acting ontok, azaz váratlanul
kitörő, destruktív cselekvések formájában.
Azt az elkeserítő, de igaz mondást se felejtsük el, hogy „akit egyszer ver
tek, azt mindig verni kell, és mindig jobban...” - ami már beláthatatlan indu
lati örvénybe húzhatja a gyereket és a szülőt, a gyereket és a családját.
És akkor még nem is beszéltünk arról, amit úgy neveznék: verés testvér-vi
szonylatban! Ezen azt értem, hogy az egyik testvért - többnyire a nagyobbat
vagy a fiút, de mindig csak az egyiket - megverjük, mert rossz, míg a másik,
büntetlen marad, mert „jó”... Ennek a helyzetnek beláthatatlan következmé
nyei lehetnek. És mindezt még tovább színezi a nevelőapa - vagy nevelőanya
- felbukkanása, aki (mindig tévesen!) azt hiszi, hogy neki kell rendet csinál
nia a családban, ő a „felelős” ezért az „idegen” gyerekért is. Tragikus tévedés!
És csak most jutnánk el annak vizsgálatáig, hogy milyen indulatok működ
nek abban - és milyen titkos, öntudatlan kielégülésekhez jut az - aki ver! És

hogy a gyerek milyen sokat megérez ebből!
Miért is van az, hogy az emberiségre annyi katasztrófát zúdított úgyneve
zett „politikusok”, vezérek, mind súlyosan vert - méghozzá a jó erkölcs nevé
ben, a jóra szoktatás jegyében, súlyosan vert - gyerekek voltak, a vizsgálatok
szerint?
Kis suhintás - még egyszer
Elég késő este van, de úgy érzem, mégis m eg kell írnom önnek ezt a leve
let. A „kis suhintásról" szóló cikk nagyon felkavart engem. Azt hiszem én
a levélíró és „ellentábora" közé szorultam. Időnként rácsapok a gyereke
imre - (főleg a nagyobbikra) 3,5 és másfél évesek -, de szörnyen érzem
magam. A nevelés és az anyaság csődtömegének. Egyszer hallottam
azt a mondást, hogy az fenyeget, aki fél. Én bennem a szorongás túllő
egy bizonyos ponton, és áttör egy gátat, amitől meglendül a kezem.
Fájdalmas ezt így leírva látni, de ez az igazság. Azt hiszem, ha mélyen

elgondolkodom, azért ütök, mert ki akarok törni. Nem a gyerekeimet
akarom bántani, hanem megszüntetni a kínt, a nyomást, amit érzek
abban a bizonyos helyzetben. A legtöbb konfliktus, ha belegondolok,
valamiképp szeparációs helyzetekhez, változáshoz kötődik. Például: le
kell feküdni, aludni, elindulni az óvodába, öltözni stb. Nagyobbik lá
nyom rögtön azt mondja „nem, nem akarok", én kérem szép szóval,
aztán határozottan, aztán fenyegetően. Ő átkapcsol egy szirénázó
hangnembe, iszonyatos hangerőn, m ár a húga is csatlakozik. És akkor

én a legszívesebben kifutnék a világból. Ez tulajdonképpen az ő agresz-
sziójuk felém. De nem lehet. Nem lehet elmenni, nem lehet hagyni az
egészet, mert fogy az idő, mert az én felelősségem, hogy végre aludjon,
hogy ne fázzon meg, hogy odaérjünk a dédihez, akinek megígértünk,

hogy megyünk, hogy kiszívjam az orrát, bevegye a gyógyszert, fogat
m osson stb. És nincs senki, akire áttestálhatnám a feladatot. A férjem
nagyon sokat segít, ő nagyon megértő, gyengéd a gyerekekkel, azt
hiszem, türelmesebb és kevésbé aggódós is, mint én, de sokáig dolgo

zik, és keveset van velünk. Azt hiszem, nem is hallgatnak annyira rá a
gyerekek, mint énrám... M eg valahogy úgy vagyok vele, hogy én többet
vagyok velük, több jó élményük van velem, jobban megfér a rossz is,
mint Apától, akivel olyan kevés az együtt töltött idő (ne a harcra m en
jen el). Visszatérve: én ezeknél a huzavonáknál utálok anya lenni, mi
közben nagyon szeretem a gyerekeimet (ők is engem). Az a történethez

tartozik, hogy persze engem is vertek, sőt nagyon szigorúan fogtak, és
sok időbe telt, am íg valamennyi kis szabadságot ki tudtam vívni m a
gamnak. Nehezen birkózom meg azzal, hogy bele vagyok kényszerít

ve egy szerepbe, egy helyzetbe, és úgy érzem, nem tudok megfelelni,
nem tudok helyesen cselekedni. Különösen igaz ez az altatásokra, de

talán ezt nem részletezem, mert külön téma. Talán ez az egyik kulcsa
az én történetemnek, hogy erősen ellentmondásos a viszonyom a ha
talomhoz, autoritáshoz, ezért én m agam sem vagyok elég határozott,

s gyenge, hatástalan kéréseim következménye az a mérhetetlen csaló
dás és harag, am i aztán a „suhintásba" fordul. Mindezt nem önm agam

felmentésére, hanem megfejtésére írtam. Nálam az ütés ugyanis nem
előre megfontolt nevelő céllal, hanem egy szélsőségesen kétségbeesett
tudatállapotban történik. Segítség lenne, ha elítélés mellett - am i jo
gos - segítséget is kaphatna, aki üt, hogy legyen választása.
„Egy bűntudatos anya."

VÁLASZ:
Nem! Ne legyen bűntudata! Aki ennyire tisztán néz magába és magára (és a kö
rülményeire), az már megtette, amit meg kellett tennie, az már előbbre lépett,
az már úton van a mindig-újra-megoldás felé - és ezt megérzik a gyerekek is.
Tanácsok?
Ha lehetnek...
Társaságot! Időnként megszabadulni! (Igen, a gyerekektől!) Ha nincs
bébiszitter - talán van a közelben valamiféle mama-baba klub, ahol talán
még a gyerekekre is vigyáz valaki (vagy egymással játszanak), amíg az anyák
beszélgetnek erről és másról egymással - néha szinte mindegy is, ki mit
mond, az emberek közti beszélgetés ereje (csodája?) abban van, hogy magam
ban is előresegít...
Az ember odacsap, előfordul (nem jó!)... megbánja... ez az élet...
De néha, igen, ki kell pihennünk magunkat a gyerekektől.
Mi jut még eszembe? Lazán, lazábban, oldottabban, „felelőtlenül”... Néha
legfeljebb megcsusszan a lefekvés ideje, istenem, késünk dédikétől (két gye
rekkel, ilyen kicsikkel, ez szinte természetes!); elengedem magam, és akkor
könnyebben előbuggyan a játék, a viccelődés, a kedély - és könnyebben meg
születik az alku... Orrkiszívás, gyógyszerbevétel - mesével, játékkal, maga
mon is megmutatom stb. Nem mindig a tökéleteshez - és pontoshoz - ra
gaszkodni! A gép mindig ugyanúgy üti a taktust - a lélegzet, a szívdobogás
vagy éppen az évszakok nagy ritmusai változnak (bizonyos határok között).
Hogyan is tanulhatnánk meg újra bizalommal „ráfeküdni” a bennünk futó
áramlatokra, mint az úszó, aki tud hanyatt fekve a víz színén pihenni? Ho
gyan ne legyünk tökéletes anyák? - kérdezi sokat idézett könyvének címében
Libby Purvis. És erre a fontos kérdésre mindig újra meg kell találnunk a min
dennapi válaszokat.
El kell mesélnem egy távoli történetet.
Amikor C. G. Jung, a múlt század egyik nagy pszichiátere Közép-Ameriká-
ban járt, ott egy öreg indián tanítómester azt mondta neki: - Nézd! A fehér
emberek mind őrültek! - Honnan látod? - Nézd meg az arcukat, milyen fe
szült. Mindig akarnak valamit! És tudod, miért van ez? - Miért? - Mert itt
gondolkoznak! - (És az öreg indián a fejére mutatott.) - Miért? Hol kellene
gondolkozni? - Természetesen ittl - (És az öreg a szívére tette a kezét.)
Ha gyerekekkel van dolgunk, csakis itt gondolkozhatunk eredményesen
(mármint érzelmeinkben, anyai-apai ösztönös indíttatásainkban, vagyis
„a szívünkben”), és ezt a gyerekek is tüstént megérzik. Ahogy megérzik azt
is, ha „szívünk” ellenére arra akarjuk rávenni magunkat, hogy „úgy csinál
juk, ahogy kell”, holott sokszor érezzük, hogy most egy kicsit engedni, most
egy kicsit lazítani kellene, de fáradtságunkban attól félünk, hogy akkor irá-
nyíthatatlanul elsodor az élet, a pillanat - és elveszítjük az uralmat az ese
mények fölött.
Ha ezt néha megengednénk magunknak, meglepődnénk, hogy milyen
könnyen helyreáll minden, és még a kitűzött célt is esetleg hamarabb érjük
el, mint erővel, erőszakkal.
Gyógyszert?
Egy tízéves, 4. osztályos kisfiú édesanyja vagyok. A fiam császármet
széssel született, enyhén oxigénhiányos állapotban. A z iskolában
ham ar kiderült, hogy a gyereknek kiváló képességei vannak, az osz
tály legjobb tanulói közé tartozott. De figyelmét nem lehetett lekötni,
s magatartásával volt egyre több probléma. A hogy nőtt a tananyag

az iskolában, egyre keservesebbek lettek a napközi után m ég a késő
estig, órákig elhúzódó otthoni tanulások és a hétvégék, mert ezek is az
iskolai feladatok jegyében teltek. Türelmünk fogytán, és a sok munka

után m ég gyakran kapott egyest is a gyerek a mégiscsak elmaradt házi
feladatok miatt Több szakember javasolta m ár a gyógyszeres terápi
át; a Ritalin szedését A z interneten tájékozódva úgy láttam, hogy egy
„drogról" van szó. Drogozzam a tízéves gyerekemet? Csak ez a m eg

oldás létezik? Ugyanakkor azt is tudom, hogy az ilyen típusú gyerekek
a sok negatív élmény a kitaszítottság, az állandó kudarcállapot miatt
később nagyobb eséllyel fordulnak az önpusztító életmód felé. Mit te
gyek, mi a teendő?
*
Amit elöljáróban le kell szögeznem: nem kell „jó” tanulónak lenni, még annak
sem, akinek nagyon jók, sőt kiválóak a képességei. Ezt sok példa bizonyítja.
Ami a gyógyszert illeti: annak drog, akinek erre nincs szüksége - ugyanis
stimulál, serkent -, akinek szüksége van rá, annak gyógyszer, m int oly sok
más anyag.
Az évtizedeken át folyó Ritalin-vitában rengeteg vélemény, ítélet és előíté
let csapott össze. A mára befejeződött vizsgálatok szerint a gyerekek 60-90
százaléka „remekül reagál a kezelésre, azaz kevésbé lesz fegyelmezetlen és
jobban tud figyelni” (Gadow, 1992). Természetesen megfelelő, gondos orvosi
vizsgálat kell, hogy megelőzze a gyógyszer rendelését; adagolását egyénhez
kell szabni, és a hatását nyomon kell követni. Hozzászokás, függőség gondos
orvosi kezelés mellett nem alakul ki. Nemcsak a figyelemzavar enyhül - és
az ezzel összefüggő magatartászavarok csökkenek -, hanem az egész visel
kedés rendeződik, a gyerek sokkal pontosabban fogja fel környezetét, a tár
sas helyzeteket, nyugodtabban és megfontoltabban reagál még konfliktus
helyzetekben vagy más feszültségek esetén is. Ez jelentős mértékben növeli az
önértékelését és oszlatja a saját állapotán érzett depressziós színezetű elkesere
dését. Természetesen az a jó, ha lehet megfelelően segítő, fejlesztő környeze-
tét biztosítani számukra, és lehetőség van a szülők és a tanárok folyamatos

tájékoztatására is. A mai oktatási rendszer sajnálatos módon tehetetlen - az
iskolák jelentős részében -, nemegyszer a pedagógus szubjektív jóindulata,
pozitív hozzáállása ellenére is, az ilyen gyerekek megfelelő környezetének
megteremtésében, az egyéni bánásmód kimunkálásában és alkalmazásában.
Ebből a szempontból is sürgető a modern, differenciáló kooperatív módszerek
bevezetése a frontális tanítás helyett, az egyénhez szabott értékelés, a valódi
integráció.
Példaként mondom el, hogy néhány évvel ezelőtt nagy vita folyt a Rudolf
Steiner pedagógiáját, illetve orvostudományi elképzeléseit követő szakembe
rek között a dornachi Goetheanum hasábjain. Pedagógiai szakemberek amel
lett érveltek, hogy a gyógyszerezés, a Ritalin káros, és felfogásuk szerint min
denképpen kerülendő. Rendkívül heves ellentámadás indult azonban a nagy
és méltán híres Witten-Herdecke-i, Rudolf Steiner gyógyászati elvei alapján
dolgozó klinika orvosai részéről. (A klinika államilag is elismert, a biztosító
által finanszírozott, és ugyancsak államilag elismert saját orvosi egyetemet
ta rt fenn.) Az orvosok azt állították, hogy aki a hiperaktív-figyelemzavaros
gyerekek gyógyszerezése, a Ritalin szedése ellen szót emel, az még soha nem
követte végig ezeknek a gyerekeknek a szenvedésteli életpályáját, amely ka
maszkorra valóban az önpusztításba torkollhat, és nem látta azokat a gyere
keket sem, akiken a jól beállított gyógyszerezés az egyéb támogatással kom
binálva jelentősen és őket is boldogítóan segített.
A felnőttkor felé haladva a tünetek enyhülhetnek, és előtérbe kerülhetnek
a nemegyszer igen jó pozitív tulajdonságok, az alkotókészség, a gyors felfo
gás, amely intuícióra támaszkodik, esetleg éppenséggel a vezetői alkalmas
ság. De ehhez arra van szükség, hogy a gyerekek önértékelése ne sérüljön
kiskorukban, és adottságaikat már akkor is méltányolják.
Nyugtalan gyerekek
Tigris a „klasszikus hiperaktivitás” eleven - de milyen eleven! - példája: foly

ton mozog - beszél, fut, mászik, ugrik szünet nélkül - , impulzív, hiszen soha
sem fontolja meg gyakorlatilag egyetlen cselekedetét sem, és dekoncentrált:
figyelme ide-oda röpdös, néhány pillanatnál hosszabb időre nem képes lekötni
semmi Észrevették? A Tigris-típusú hiperaktív gyerekek pontosan ilyenek.
A jó szándékukhoz nem fér kétség, de fékezhetetlenek és modortalanok. Ezen
az utóbbi jelzőn - a „modortalanságon” - hosszan gondolkoztam, mielőtt le
írtam volna, de úgy döntöttem: vállalom. A „tigrisek” ugyanis hiába értelme
sek - intelligenciájuk, mentális színvonaluk alapján akár kiváló tanulók is le
hetnének -, nem tudnak viselkedni! ... Akár kortárskapcsolataikat figyeljük,
akár a felnőttvilághoz való viszonyát, a „tartózkodó” jelző illik személyiségé
re a legkevésbé; szándékosan szinte soha nem akar fájdalmat okozni, mégis
rendszeresen „ütközik” a külvilággal: a tárgyak, amelyekre vigyáznia kellene,
valahogy mindig megrongálódnak, barátait, osztálytársait a testükön virító
kék-zöld foltok emlékeztetik Tigris legutóbbi lelkesedésére, de - mentségére
legyen mondva - hasonló nyomok a saját testén is szép számmal találhatók.
*
Ranschburg Jenő Nyugtalan gyerekek című könyvéből (alcíme: Hiperaktivitás
és agresszió a serdülőkorban) idéztem a klasszikus hiperaktivitás jellemzését,
melyet a szerző két egymáshoz kapcsolódó amerikai kutató - a gyermek
pszichiáter Ámen, és a klinikus pszichológus Cowan - művei alapján a milnei
Micimackó Tigriséhez köt, hogy azután sorra vegye a többi szereplőt is, Mi
cimackótól Fülesig, megtalálva bennük a hiperaktivitás - és ezzel a figye
lemzavar - különböző formáit, egészen a (Füles!) depressziós hiperaktívig.
(Megtudjuk, hogy egyes felfogások szerint a hiperaktivitás önmagában is
rejtett depresszió lehet...)
De most térjünk vissza Tigrishez.

Ranschburg az ilyen típusú gyerekek legfontosabb jellemzőit hét pontban
foglalja össze: figyelmük szétszórt; fáradhatatlanok; sokat és túl hangosan
beszélnek; impulzívak - azaz előbb cselekszenek, és csak azután gondolkod
nak; képtelenek kivárni, amíg valamilyen tevékenységben rájuk kerül a sor;
mások szempontjait nem mérlegelik; nem agresszívak, mégis - kirobbanó
temperamentumuk következtében - rendszeresen „ütköznek” környezetük
tárgyaival, személyeivel.
De vigyázat! Jól látjuk-e, hogy ki a „hiperaktív”? Nem érvényes-e majd
nem minden gyerekre - persze főleg kisgyerekre! - ez a fenti leírás, különö
sen, amikor éppen úgy érezzük, hogy „itt nyüzsögnek, kiszívják a vérünket...
idegesítenek minket”?
A legfrissebb nemzetközi kutatásokat áttekintő, könnyedén olvasható,
izgalmas szövegből megtudhatjuk például, hogy azoknak a gyerekeknek,
akiket szülők és pedagógusok figyelemzavaros nyugtalanként vizsgálatra
küldenek, az első vizsgáló szakember csak mintegy a felét találja tényleg
hiperaktívnak, és ha három-négy egymástól független szakember vizsgálja
meg ezeket a gyerekeket, akkor közülük már csak 15-20 százalék bizonyul
egyértelműen hiperaktívnak.
Tegyük hozzá: a hiperaktívnak talált gyerekek között négyszer-ötször any-
nyi a fiú, mint a lány.
Könyvünkből megismerhetjük az agresszió és a hiperaktivitás összefüggé
sét, és széles körképet kapunk arról, hogy a kutatások állásfoglalása szerint
öröklött vagy szerzett a hiperaktivitás tünetegyüttese, milyen súlyú a környe
zet hatása, mi a gének szerepe, mi lehet hiperaktivitás neurológiai háttere. Ta
lán meglepődve fogjuk olvasni, hogy az álmodozó, és ezért figyelmetlen gye
rekek - mint például a költői hajlamú Micimackó - ugyanebbe a tünetkörbe
tartoznak, éppen ezért helyesebb a hiperaktivitást a szaknyelvben az ADHD
betűszóval jelölni (az angol Attention Deficit Hyperactivity Disorder - csök
kent figyelemmel és túlzott mozgékonysággal járó rendellenesség - alapján).
Vigasztaló lehet, hogy iskolai szempontból figyelmetlen gyerekek nagyon

is tudnak figyelni arra, ami belülről fakadóan érdekli őket, és ha ehhez hárul
még az intenzitás, ami ezeket a gyerekeket hajtja, és nemegyszer szembefor
dítja környezetükkel, már előttünk áll a tehetséges hiperaktív típusa. (Ilyen
nek tartják ma például Leonardót, Picassót, Van Goghot, Mozartot, Beethovent,
Tolsztojt, Hemingwayt, Newtont, Edisont, Einsteint, Columbust és Napóleont)
Gyógyszerelés vagy pszichoterápia, esetleg a kettő kombinációja, vagy va
lami egészen más az, amit a hiperaktívok és környezetük életének megköny-
nyítésére tehetünk? Könyvünk nyolc tanácsot ad a hiperaktív serdülők szülei
számára: az autonómiatörekvések támogatása a lehetséges határokon belül;
a viselkedés folyamatos szemmel tartása; ragaszkodás néhány alapvető
szabályhoz; alku a többi szabály esetében; szülői válaszok, visszajelentések
a megnyilvánulásokra; koncentrálás a pozitívumokra, a kommunikáció fo
lyamatossága; tájékozottság a hiperaktivitás jellemzőit illetően és megbocsá
tó készség a gyerekkel s önmagával szemben is.
A könyv harmadik fontos fejezete, a gyerekkor felől indulva, az agresszió
és a bűnözés összefüggéseit vizsgálja. (Saxum Kiadó, 2009)
Milyennek kellfene) lenni(e)?
Zsolti két és fél éves, kiegyensúlyozott, jó kedélyű, értelmes és érzé
keny kisfiú, akinek az otthon, a család most a legfontosabb. Sajnos

úgy alakult az életünk, hogy születése óta m ár a harmadik helyen la
kunk, kétszer városon belül költözködtünk, most pedig a Duna mellett,

a szülőfalumban élünk, az én egykori szülői házamban. Tehát szám á

ra sem idegen helyen, im már egy esztendeje, eközben novemberben
kisöccse született. Ez nyilván megviselte, de megbirkózunk ezzel is.
A problémát szám om ra leginkább az okozza, hogy kisfiam nem iga
zán közösségi lény, illetve felnőtt-társaságban nagyon jól feltalálja m a

gát, de ha gyerekek közé kerül, akkor sírássá válik, és leginkább haza
akar menni, bárhol legyünk is. Itt a faluban van egy jó barátja, hozzá
hasonló, nyugodt, kissé félénk kisfiú. A csupa energia, hangos és eleven
unokatestvérétől kifejezett tart. Kiskorától zenebölcsibe jártunk, aztán

a játszótéri tartózkodás is mindennapi elfoglaltságunk lett. Ezekben
a közösségekben én sem tudtam tartós kapcsolatokat kialakítani, de
felületes szinten megindult általában a társalgás. Kisfiam ezeket az al
kalmakat is leginkább akkor kedvelte, ha nem volt a játszótéren senki,
illetve csak egypár gyerkőc a szüleikkel. A hom okozóban való harcot
a játékokért kifejezetten utálta. Most, közeledve az óvodai beíratáshoz,
nem vagyok biztos benne, hogy neki ott lenne m ár a helye. Tavasszal
és nyáron bejárunk majd ismerkedni, aztán meglátom, hogyan viselke
dik abban a helyzetben, és ha maradni akar m ég egy évet, akkor nem
fogom erőltetni a dolgot, hisz a testvérével én úgyis itthon vagyok. Azt

viszont látom, hogy sok játékra van szüksége, és bár én is, a nagym a
mája és az apukája is igyekszünk vele lenni, ezt nem mindig érzem én
sem elégnek. Bár édesanyám és a férjem is sokat segítenek, mégis sok
szor a házimunka miatt nem tudokjátszani vele, ugyan ez nem jelenti
azt, hogy nem találjuk fel magunkat, ugyanis nagyon szeret a kony
hában - vagy bárhol - segédkezni, ilyenkor akár a narancshéjakkal is

eljátszik, például hajókat készít belőlük. Közben párbeszédeket folytat
egym agában, sokszor talál ki rövid m ondókákat és dalokat. Kiskora

óta sokat mondókázunk, éneklünk, verselünk neki. Ha az oviról mesé
lek, az ottanijátékokról, az ovis életről, az tetszik neki, szereti hallgatni,
de azt szokta mondani, hogy akkor megy, ha én is ott vagyok. Tehát

a kérdésem, hogy az ovit meddig érdemes halogatni, és egyáltalán,
a játszótéren vagy egyéb helyeken kell-e erőltetni, hogy menjen, játsz-

szon a többi gyerekkel. A z igazság az, hogy engem sokszor frusztrálnak
ezek a helyzetek, nem nagyon tudok mit kezdeni egy olyan szituáció
ban, ahol a kisfiam ennyire kilóg a gyerektársaságból. Azt is gondolom,
hogy az én feszültségem, tanácstalanságom hat rá. Férjem sokkal ter
mészetesebben kezeli ezt a helyzetet, de hát nem tudok kibújni a bő
römből. M ég ha néha jó is lenne.
VÁLASZ:
Ez a sokadik pontosan, szépen, jól fogalmazott, láttató képet adó anyai le
vél, amelyik problémátlan („kiegyensúlyozott, jó kedélyű, értelmes és ér
zékeny”), szeretett gyerekről számol be, aki azonban nem pontosan olyan,
amilyennek ezt valaki, valahol (a nagyszülők? a társadalom? a játszótéri kör
nyezet? a nagykönyvek?) elvárja, elvárják. Szeretetteli anyák szoronganak,
hogy valami nincs egészen rendben a gyerekükkel.
Zsolti például „nem igazán közösségi lény” bár felnőtt-társaságban nagyon
jól feltalálja magát, és van egy jó barátja is, igaz, hogy az hozzá hasonlóan
„nyugodt, kissé félénk kisfiú”. Zsolti két és fél éves! Szerintem természetes,
hogy otthon, a családban érzi a legjobban magát. Sok szülő nagyon örülne
ennek a nyugodtságnak, elmélyedésre való képességének, a narancshéjakból
készített hajóknak, a magában folytatott, szabadon áramló, kreatív fantáziá
ra való párbeszédeknek, a kitalált mondókáknak és daloknak...
Az is természetes, hogy szívesen hallgatja az oviról szóló meséket, ahogy
az is, hogy két és fél évesen azt gondolja, csak akkor megy, ha a mamája is
vele van. Nem, egyáltalán nem kell erőltetni, hogy játsszon a többi gyerekkel, akik
kel nem akar; el kellene fogadni, hogy Zsolti ilyen (és hogy hasonlít a mamá
jára is). Az óvoda pedig ráér! Lehet, hogy én a két gyereket majd csak együtt
küldeném óvodába, amikor a kicsi betölti a harmadik életévét.
Honnan vannak a jó családokban, és jó anyákban is ezek a fokozott - és

korai - elvárások? Szorongások? A néha kissé őrült külvilág harsogja min
denben a „teljesítmény” igényét. „Légy mindenben tökéletes, sőt...” - talán
nincs is ennél pusztítóbb és hazugabb elvárás.
Nem, ne bújjunk ki a bőrünkből - az introvertált, befelé forduló, nyugodt,
általában értelmes és érzékeny gyerek (és anya) nem rosszabb, mint az extro
vertált, kifelé forduló, csak más.
Arany Jánostól Móricz Zsigmondig - hogy csak a szavak mestereit vegyük
példaképpen - sokan mondják el önéletrajzi írásaikban, hogy mennyire
„kilógtak” kortársaik közül, hogy egyedül bóklásztak, vagy csak a játékot
nézve ott álltak „oldalt”, míg a többiek mulatoztak. Mondhatnám: valamit
valamiért... A tehetség magánya... Nem kell mindenkinek egyformának
lennie, akármilyen hangosan harsogják a reklámok a hamis - és téves - kö
vetelményeket! Ha lányaink tényleg Barbie-baba karcsúságúak szeretnének
lenni, akkor minimum két méter hetven centi magasra kellene nőniük ah
hoz, hogy a Barbie-testarányokban csípőjük alkalmas legyen egy magzat
kihordására...
Látszólag messze kanyarodva a levélben felvetett problémától, én meg azt
szeretném harsogni, hogy: Legyél, aki vagy! Bírd ki magad! (Például: Ne operál
tasd át az arcodat, orrodat, füledet stb... - mert az a tiéd.)
Visszatérve levelünkhöz: fogadd el magadat, és fogadd el a gyerekedet. Fej
lődni és változni fog, és annál szabadabban, minél kevésbé szorongunk mi,
szülők azon, hogy mi is lesz vele, és le tudjuk küzdeni magunkban azt a hajla
mot, hogy engedelmeskedjünk a külvilág jelszavainak és parancsainak.
Szexuális felvilágosítás - mikor?
Kolozsvárról írok; kisfiúnk közel nyolcéves. Nagyon érdeklődő gyermek,
romantikus alkat, aki m ár az óvodában „elfogyasztott" két menyasz-
szonyt. Persze, ezek am olyan ártatlan, tiszta szerelmek, inkább barát
ságok voltak, mint ebben a korban természetes. Ennek ellenére egy-egy
„megpusziltam a száját a takaró alatt" jelenet előfordult, s persze egy
időben itthon elhangzott néhányszor a hogy kerül a baba a m am a
hasába kérdés, am i a szülőknek bizony kellemetlen. (Egyetlen gyerme

künk van, így fiunk engem nem látott áldott állapotban.) Jó ideje nem
kérdezte már, de m ost várhatóan ismét fogja, a testvéremék ugyanis
babát várnak, s bár nem látja őket gyakran, hiszen távol laknak, az új
baba téma a családban. Játszadozik viszont: azt állítja, hogy megles
te anyát, bár legfeljebb alsóneműt láthatott. A férjemmel a m inap egy
nagy elektronikai üzletben voltak, s m íg ott apa a készülékeket nézte,

kisfiúnk véletlenül rábukkant a fekete lepellel letakart felnőttkazettákra.
Roppant kíváncsi lévén persze a lepel alá nézett, apa rövidesen észlel
te a helyzetet, de kérdéseire, hogy mit látott, az elpirult gyermek csak
annyit válaszolt: egy rajzfilmet kerestem. A témába vágó internetes ol
dalon ajánlották a gyermekek szexualitással kapcsolatos kérdéseinek
megválaszolására Grethe Fagerström-Gunilla Hansson: Peti, Ida és

Picuri című könyvét, amely színes képregényben m agyaráz el mindent
egy babáról, a fogantatástól a születésig. Egy 1987-es kiadásra bukkan

tunk nagy nehezen. Egy este, amikor a fiunk m ár elaludt, az édesapjá
val kettesben elővettük és fellapoztuk a könyvet. Aztán úgy döntöttünk,

hogy egyelőre nem ülünk le hárm asban is a kisfiúnkkal együtt elolvas
ni. .. Viszonylag felvilágosult szülőknek tartjuk magunkat, lehet, hogy

tévedünk? A kisfiúnk roppant, szinte túl közlékeny természet, ráadásul
alig pár hét választotta el az első osztály elkezdésétől, attól tartottunk,
hogy a kötetből szerzett, friss, roppant érdekes információkat majd lép-

ten-nyomon, fűnek-fának szórni fogja. A férjem szerint a szexualitással
kapcsolatos válaszokat gyermekünknek nem tőlünk, a szüleitől kellene

megkapnia. Szerintem kényelmetlenül érezné m agát a fia kellemetlen
kérdéseitől... A férjem azt gondolja, egy gyermeknek nem kellemes
felismerés, hogy a szülei aktív szexuális életet élnek. Én viszont nem
szeretném, hogy a fiunk majd kisebb hibákat kövessen el, betegsége

ket szedjen össze, vagy kényelmetlen helyzetekbe kerüljön azért, mert
a szüleihez nem fordulhatott tanácsért. Úgy gondolom, ahogy nő,

ezekről a dolgokról egyre nehezebb lesz beszélni. Ön hogyan vélekedik:
bízzuk az életre a felvilágosítást, vagy vállaljunk egy közös beszélgetést
hármasban, s ha igen, milyen életkorban? Esetleg a nyári nagy vakáció
kezdetén, hogy az őszi iskolakezdésig megkopjon az információk érde
kessége? Ha gyermekünk lány lenne, apját kihagynám a dologból, így
viszont talán nem lenne jó.
VÁLASZ:
Örök-új téma, amelyre - a kérdések is ezt mutatják - mindig újra érdemes
visszatérni. Ezekre a kérdésekre lehet és kell(ene) válaszolni, méghozzá mind
járt első alkalommal, amikor felmerülnek. Igen, ahogy írja is, ez - különösen
az első gyerekeknél - óvodáskorban történik meg.
Mit válaszoltak akkor, amikor néhányszor elhangzott a „hogy kerül a baba
a mama hasába” kérdés?
Semmit? Elterelték a gyerek figyelmét? (Vagy legalábbis azt gondolták,
hogy „sikerült elterelni”?) Vagy esetleg azt mondták, hogy „Ezt most úgyse
értheted kisfiam”? Mert e kérdést, mint írja, kellemetlennek érezték...
De hiszen akkor a gyerek már tudta, hogy a gyerekek a mamájuk hasából
bújnak ki a világra. Lehet, hogy még nem kérdezte meg, hogy hol bújnak ki,
mert a gyermeki logika nem halad így lépésről lépésre - de a szülők sokszor
ezt is kellemetlennek szokták érezni.
Pedig, mind a két kérdésre viszonylag egyszerűen lehet válaszolni. „Apa
szereti anyát, átöleli, és ilyenkor az ő testéből egy kis rész - esetleg: magocs-
ka - átmegy anya testébe, ott egy másik kis maggal összeforr, és ebből lesz
a gyerek. Ezért van minden gyereknek apja és anyja is.” De ha megkérdezi,
hogy hol megy át? „Ahol az ember pisilni szokott.” Illetve: „Ahol a kisbaba ki
bújik az anyja hasából, a két lába között.” Persze: akkor tudunk jól válaszolni,
ha mi nem vagyunk zavarban. Fageströmék kitűnő könyvét én is akkor aján
lanám, ha már valamennyit beszélgettünk erről a gyerekkel, könyv nélkül is...
Csak az óvodásszerelem tiszta? Miért? Az is testi, ahogy ezt a szájra adott
puszi mutatja. A szerelem tisztaságát azon mérhetjük, hogy mennyire fűti át
személyes érzelem, vagy mennyire csak személytelen „technika”. És ha a gye
rek rábukkan, a gondolom pornókazettákra, és a címlapon lát ezt-azt, bizony
jó lenne vele mindjárt beszélni arról, hogy „Meztelen néniket láttál? Igen,
vannak, akik ilyeneket nézegetnek otthon - mert talán egyedül vannak, és
nem szereti őket senki...” - vagy valami ehhez hasonlót mondanék, gondo
lom egy kicsit bizonytalanul, mindenesetre olyat, amit komolyan gondolok.
Ami a lényeg: akkor kell szóba állni, spontánul és rögtönözve, amikor előáll
„a helyzet”, vagy a kérdés felmerül. Igaza van a férjének, hogy a gyerekek
nem szívesen gondolnak szüleikre szexuális helyzetben, de ezt ők elintézik
magukkal, és általában kérdéseikben is tapintatosak önmagukhoz.
Viszont azt gondolom, ha férjének mindez nehezére esik, ami gyakori
a férfiaknál, akkor igenis beszéljen maga a fiával, de ne egy elszánt nagy beszél
getést kerekítsenek, hanem az adódó alkalmat, helyzetet, kérdést ragadják
meg, akkor is, ha csak távolról közelíti a problémát. És csak annyit beszélje
nek róla, amennyi a helyzetből és a kérdésekből adódik.
Bérezés
Harmadikos a fiam, és eddig nem nagyon volt saját pénze, ha kapott
is nagyszülőktől vagy rokonoktól, természetesen rögtön szaladt elkölte
ni. Amire szüksége volt, mindig megvettük, amire nagyon vágyott, azt
szülinapra vagy karácsonyra megkapta. Nemrég azzal állt elő, hogy
szeretne egy Gazdálkodj okosanl-t én m eg felajánlottam, hogy „meg
keresheti" rá a pénzt, ha akarja. Közösen összeállítottunk egy listát azok

ról a házimunkákról, amelyek nem tartoznak a kötelező feladatai közé,
és megbeszéltük, h ogyha alkalmanként elvégzi azokat, akkor rajzolhat
m agának egy csillagot a táblázatba, hétvégén összeszámoljuk, és any-
nyiszor ötven forintja lesz, ahány csillagot gyűjtött hét közben. A saját
szobájának, dolgainak rendben tartása továbbra is elvárás vele szem
ben, de ha mondjuk rendet rak a hároméves kishúga szobájában, vagy

felporszívózza az egész lakást, azért m ár pénzt kaphat. Jó m ókának
tűnik a dolog, lelkesen keresi azokat az alkalmakat amikor „dolgozhat"
egy kicsit. A barátnőm, akinek szintén hasonló korú fia van, egyáltalán
nem tartja jó játéknak a házimunkavégzés ilyesfajta honorálását. N a
gyon elgondolkodtatott az ő véleménye: szerinte ugyanis családban

nincs helye az ilyen „bérezéseknek", ott vagy segít valaki a másiknak,
vagy nem. Szerinte rendkívül káros, személyiségromboló következmé
nyei lehetnek ennek a játéknak, mert mi van, kérdezi ő, ha ezután m in
den alkalommal, mikor segítséget kérünk a fiunktól, úgy reagál, hogy
mennyit fizetsz érte? Bizonyára van igazság ebben az álláspontban,
de szerintem, ha pontosak a játékszabályaink és betartjuk őket, ez az
egész nem több mint egy családi társasjáték, amelyben megtanulhatja
a gyerek, hogy az áhított dolgokat pénzért adják a boltban, a pénzhez
pedig munkával jut az ember. Miközben a ház körüli teendők elvég-

zésében motivált, megtanulhat várni arra, amire vágyik, összegyűjteni,
beosztani a pénzt... Valóban olyan ördögtől való ez a gondolat? A fiam

eddig jó szóért, dicséretért is segített, ha kértem, s reményeim szerint
ezután is fog. Az, hogy most m ár bizonyos tevékenységekért, melyeket
tulajdonképpen most tanul (például: mosogatás) „honoráriumot" kap,
az kioltaná belőle a segítőkészséget?
VÁLASZ:
Nem, nem oltja ki. A gondolat nem „ördögtől való”.
Nagyon helytelen, ha például az iskolai eredményeket otthon pénzzel jutal
mazzák. - De hozzátehetném: „csak” annyira helytelen, mint amikor „osz
tályzatokat” adnak azért, ha a gyereket érdeklik a világ és az ember dolgai...
Persze, tudom, az osztályzatot nem ezért adják, hanem azért, mert meg
tanulta vagy nem tanulta meg „a leckét”. Csakhogy az iskolában arról kellene
hogy szó legyen - kielégítve a gyerekek kíváncsiságát - hogy milyen a világ,
milyen az ember. Állítom, hogy a gyerekek élvezettel merülnének el a jelen
ségek szemléletében - és ebből ragadja ki őket az osztályzás kényszere. Az is
kolai eredményért kapott pénz is félrevezeti a gyereket, gyengíti kíváncsiságát,
azt szuggerálja, hogy a dolgokat megismerni, az csak a felnőttnek fontos, ki
tudja, miért.
És ez tényleg „személyiségroncsoló”!
Tehát, igen: a pénznek, a „megfizetésnek” megvannak a maga veszélyei.
De, ha egy gyerek otthon kedvesen és természetesen részt vesz a család éle
tében, ahogy ez maguknál is van, miért ne játszhatna „vállalkozót”? Láttam
olyan családokat, ahol a gyerekek az ilyenfajta különmunkákért „perforált”
számlákat állítottak ki, tételesen felsorolva a munka vagy a munkák rész
leteit. És mindig méltányosan számoltak, nem léptek túl egy játékos határt!
Azért jó ez, mert a gyerek számára élvezet a játék, és az egész világot játékban
tanulja a legjobban, a leghatékonyabban.
Nem értek egyet a barátnőjével, de azért nem akarnám őt rábeszélni, hogy

ő is csinálja ugyanezt. Minden családnak megvan a maga atmoszférája, ezek
nagyon különböznek egymástól, és a legjobb, amit tehetünk, ha tiszteletben
tartjuk ezeket a különbségeket.
Szerintem tényleg jó móka, amit kitaláltak.
Persze felmerül a kérdés: nem volna-e jó, ha idővel a gyereknek mind
e mellett volna valamiféle zsebpénzé? Amit persze arra és úgy költ el, amire
és ahogy akarja. Ha akarja, összegyűjti, ha akarja, azonnal „elherdálja”. (Té
vedés ne essék, így tanul meg bánni a pénzzel, nem pedig úgy, hogy én meg
mondom neki, hogy mit csináljon vele.) De ez nem érinti ezt a fajta „bére
zést”.
Visszatérve: azt jósolom, hogy fiából ez a „bérezés” nem fogja kioltani a se
gítőkészséget!
(Nem is tudtam, hogy ma is van még Gazdálkodj okosanl Azt hittem,
a gyerekek már régóta csakMonopolyval vagy - esetleg éppen szülői nosztalgi
ából - Capitalyvel játszanak. Vagy ez egy modernizált változat?)
TÁRGYMUTATÓ
A 195, 209, 211, 213, 227, 228, 229,

Agresszió 24, 67, 68,106,112,143, 240, 260, 267, 269, 274, 284, 291,
147,152,155,164,172, 174,177, 297, 308
241, 271, 292, 301 Betegség 18,48, 76,124,151,174,
Alkalmas 110,160,164, 300 183,188, 218, 233, 308
Alkohol 9,198, 274 Bizonytalan (-ság) 59, 76,144, 309
Aludj velem (Dr. Gál Éva - Biztonság 8,10,13,15,19, 20, 22,44,
Dr, Kemény János) 103 51, 61,63, 71, 85,87,88, 91,107,
Alvás 12,15,16,17, 20, 33, 59, 68, 96, 119,141,143,150,154,166,171,
99,101,102,166,194 178,192,197,199, 201, 231, 265,
Anyanyelv 9,14, 51,165, 277 274, 282, 293
Autista, autizmus 75, 76,129, 279, Büntetés 17,18, 57, 68, 74,169,172,
280 198, 205, 206, 209, 270, 272,273
B c
Bánt (-almazás) 62,64, 67,141,153, Cumi 72, 73, 75, 99,100
209, 238, 252, 290 Család 11,18,19, 20, 22, 28,38,44,
Barát (-ok, -nő) 8, 23, 25,43, 74, 81, 45,48,49, 50, 60, 65, 67, 71, 72, 75,
87,109,121,124,125,129,139, 85,86, 92, 96,103,107,110,114,
144,149,155,174,191, 202, 206, 119,120,122,123,141,159,161,
209, 210, 227, 228, 234, 235, 238, 166,167,171,178,181,185,187,
240, 245, 247, 257,301, 304, 307 192,197, 201, 204, 210,218, 223,
Bepisilés 58, 257 231, 236, 241, 242, 248, 254, 255,
Beszélget (-és) 35,44, 67, 71, 93, 95, 257, 268, 273, 288, 294,303, 310
107,113,121,144,148,165,170, Csalódás 19, 73, 296
D Fejlődés 14, 22, 26, 29,30,47, 51, 56,

Dac 24,65, 70, 80,107,151,161,195, 63,80,98,107,117,120,160,166,
224, 257,289, 294 174,197, 239, 249, 252, 280, 292
Depresszió 174, 209, 292, 299, 301 Félelem 61, 70, 241, 264, 273
Döntés 8,15,19, 22, 38,89,129,145, Felelősség 89,168, 296
254, 276, 283 Féltékenység 48,49, 54,88,123,282
Drog 191,192, ,197,198,199, 299 Feszültség 20, 66, 69,87, 89,106,
Durva (-ság) 111,119,151152,153, 108,110,126,146,152,193, 209,
191, 240 243, 249, 259, 271, 288,299, 305
Figyelem 69, 83, 96,158,167, 224,
E 276, 288, 299, 302
Elenged (-és) 81,82,109, 201, 297
Elfogad (-ás) 8,10,15,65,135,154, G
155,161,169,192,197,199, 200, Gyász 229, 241
234, 240, 241, 256,274, 279, 288 Gyermeki jog 275
Élmény 9,10,15, 36,42, 60, 98,117,
147,177,178, 207, 279, 296, 299
H
Ének 30,64,67, 71,89,96,97,120,
Hajlam 215, 239, 302,306
148,154, 277
Hiperaktív 49, 300, 301, 302, 303
Érdek 67, 81, 91130,134,136,153,
Hiszti 60, 61, 70,81, 264, 281
182, 211, 215, 234, 241250, 252
Humor 12, 37,40,41,46,104,112,
Érdeklődés 59,121,163,164,169,
193
183.195, 207, 229, 242, 272, 277
Érzékeny (-ség) 31,48,104,107,144,
149.150.160.173.185.195, 208,
I
224, 289,303 Idegen nyelvek 51,177
Érzelem 49, 206, 226, 309 Információ 53,163,176, 308
Ingerült 216
F Intelligencia, intelligens 22, 31,110,
Fantázia 32,44, 68, 95,117,119,120, 176,177,178,185,195, 213, 225,
208, 219,241, 265, 273, 305 289, 301
Fejleszt (-és) 11,14,30, 31,49, 50, Iskola 14, 63, 81, 82, 89, 95,102,118,
70, 76, 94,96, 98,127,129,130, 128,130,132,139,142,196,207,
136,143,165, 215, 225, 281, 299 216, 219, 256, 263,311
Kudarc 58, 59,69,160,164,174,181,

Játék 10,14,19, 27,39,46, 61, 64, 213, 215, 299
68, 71,83, 85, 92, 94, 97,106,130,
153,216,272, 277, 288, 297,304, L
310 Láthatás 248, 249, 250
Jung, C. G. 119, 297 Lelkiismeret (-furdalás) 84, 86, 89,
173
Kamasz, kamaszkor 69, 89,105,120, M

143,160,168,180,191,192,197, Mese 14, 31, 32, 33, 34, 36,92,106,
198, 203, 206, 210,227, 236, 250, 114,115,117,122,132,140,196,
257, 259, 292, 300 214, 263, 267, 305
Kapcsolat 8,9,11,12,19, 21,22, 25, Mozgás 8,37,41, 52, 53,63, 76, 94,
38,45,47, 54,62,66, 67, 69, 75, 79, 98,100,117,127,130,140,160,
80,83,96,107,109,114,118,124, 165, 277, 278, 283
125,142,152,157,160,168,185,
193, 203, 205, 207, 217, 227, 235,
N
241, 247, 301, 307
Napközi 144,145,171,298
Karácsony Sándor 12,37,108
Nehézség 87,126,128,175,198,241,
Képesség 8,10,38, 98,117,141,145,
243, 248, 249, 259, 282, 293
169,176,179,185,187, 213, 215,
o -ö
259, 277,299, 305
Olvas (-ás) 31,32, 59, 70,107,129,
Kifárad (-ás) 24
140,157,159,166,194, 208, 212,
Kimerültség 231
215, 285, 287, 302, 307
Kiszolgáltatott (-ság) 9, 69,81, 217
Osztályzás 140,177, 311
Kongruencia 26,100, 231
Korkülönbség 84, 88, 223, 225, 258 Óvoda 11,13,14, 22, 33,44, 56,80,
Költözés 124,125, 247 83,85,89,111,117,124,125,127,
Környezet 8,14,19, 20,21, 27, 60, 61, 134,140,143, 247, 276, 280, 288,
98,102,110,122,140,153,186, 305,
204, 224, 231, 237, 249, 280, 282, Óvodai nevelés 14,94
290, 300, 302, 305 Óvónő 11, 79,80,84, 88, 93,104,117,
Kötelező 13,47, 93,179, 212, 219, 126,131,272, 278, 284
229,285,286, 310 Örökbefogadás 75,76
P Személyiség 8,19, 27, 28, 51, 72, 89,

Patrick-könyvek 32 174,179,181,193, 238, 240, 301,
Pedagógia, pedagógus 9,42, 69, 96, 310
98.127.129.144.150.158.180, Szeretet 21, 30, 37,48, 61, 65, 70,81,
182, 214, 269, 273, 278, 280, 300, 180.192, 202, 207, 235, 257, 281,
302 305
Pénz 205, 232, 234, 259, 310,311, Szex, szexuális 68,120, 201, 202,
203, 204, 238, 239, 241, 307
312
Szigor 7,119,154,159,160,165,195,
Politika 238, 241
230, 257, 276, 277, 296
Pszichológia, pszichológus 27,48, 75,
Szomorú (-ság) 24, 39, 83,104,147,
81, 89, 97,103,121,128,155,179,
170, 245, 253, 285
186,188, 253, 255, 281, 291, 301
Szorong (-ás) 41, 55,80, 93,102,115,
Pszichoszomatikus 236
123,133,139,198,199, 241, 247,
250, 273, 283, 295, 305
R Szorosan tartás 66, 289
Rajz 40,89, 93, 96, 98,126,128,179,
Szülés 25, 29, 64, 70,134, 223
181, 207, 264, 273, 310
T
s Tanulás 9,12,14,118,132,141,152,
Serdülő (-kor) 238, 239, 241,303 164.166.168.187.192, 207, 277,
Sérül (-és) 9,154, 292, 299
Sír (-ás) 30, 52, 60, 62,81, 99,104, Tapasztalat 9, 62,166, 292
149.159.180, 243, 273,Tapintat
280,288,227, 228, 236, 241, 247,248,
304 309
Steiner, Rudolf 9,46, 69,108,158, Tehetség 119,127,177,178,191,195,
300 208,303, 306
Szabadság 17, 60, 62,84, 97,114,120, Televízió, tévé 9,31, 34, 64,107,118,
145, 296 142,143, 230, 291
Számítógép 116,118,142,199, 207, Teljesítmény 169,171,175,176,178,
208, 216 181, 211, 306
Szellem 30,33, 69,130,140,142,176, Terápia 36-38,52,108,148, 273,299,
259 303
Szélsőséges 61, 65,192, 296 Terhesség 28, 59, 65, 223
TÁRGYMUTATÓ
Testnevelés 195 u-ü

Testvér 25-28, 32,48, 54, 65, 72-76, Ünnep 9, 90, 91, 202, 263, 265, 266,
84,87-89,122,144,147, 208, 223- 284
225, 254, 289, 304, 307 Üresség-érzés 96
Tevékenység 9,14, 51,94, 97,107,
130,161,165, 232, 302 V
Tiltás 69,119,165, 200, 209, 244, Válás 54, 223, 258
290, 292 Veszteség 125
Tökéletes (-ség) 74, 200, 289, 297, Vizsga 140,183,186
297, 306
Trauma 10, 28, 73, 99,174, 237 w
'Ridás 50,160,174,183, 237 Waldorf 69,108,127,143,157,158,
Tudattalan 111,115,119,147,193, 230
201, 236
Türelem 108,123, 201, 247,248, 279, z
281, 282 Zene 40,41, 209, 220, 265,304
TARTALOM
1. fejezet - AZ ELSŐ HÁROM É V .............................................................. 5
Rugalmasság............................................................................................................ 7
Mindig újra................................................................................................................ 12
Mit tehetnék?.......................................................................................................... 15
Egy életre?................................................................................................................ 17
„Német" álláspont?.....................................................................................................20
Vendégségben................................................................................................. 23
Ikrek........................................................................................................................... 25
Erős kislány................................................................................................................ 29
M ese..........................................................................................................................31
Meseirodalom............................................................................................................ 33
A mese: terápia.......................................................................................................... 36
Vedd vissza!................................................................................................................ 39
Csó............................................................................................................................. 42
Evés, ivá s....................................................................................................................45
Étrend........................................................................................................................47
Az „erőltetésről" ........................................................................................................ 49
Ne!............................................................................................................................. 54
„Mit csináltál már megint?" ........................................................................................57
Végső elkeseredés....................................................................................................... 59
Veri magát...................................................................................................................64
Izgalom ......................................................................................................................67
„Csak" dac....................................................................................................................70
.. .de jövök!... de iszom! ............................................................................................. 72
Autista?......................................................................................................................75
2. fejezet - HÁROMÉVES KORTÓL HATÉVES KO RIG ............................................ 77

Megfojt....................................................................................................................... 79
Vigasztalás.................................................................................................................. 81
Menni vagy nem menni?........................................................................................... 83
Együtt vagy külön?.....................................................................................................87
Köszöntés..................................................................................................................90
Játékkal, mesével, vagy................................................................................................ 92
Arc nélkül.................................................................................................................... 96
Cumi ......................................................................................................................... 99
Az alvásról............................................................................................................. 101
Meg fogja tanulni?................................................................................................ 103
Játék, mese - álmodozás...................................................................................... 106
Lát valakit?............................................................................................................. 109
Csúnyán beszélnek................................................................................................ 111
Ördögök, óriások .................................................................................................. 114
G épek................................................................................................................... 116
Királylány............................................................................................................... 118
Halál és „picibabaság" .......................................................................................... 120
Elválás.................................................................................................................... 124
Rosszul fogja.......................................................................................................... 126
Iskola? ................................................................................................................... 128
Mikor? Hová?......................................................................................................... 131
Kinek az érdeke?.................................................................................................... 134
3. fejezet - AZ ISKOLA ELSŐ ÉVEI............................................................ 137

Kezdődik?............................................................................................................. 139
Év eleji intés ......................................................................................................... 142
Megkésett válasz .................................................................................................. 144
Lassú, álmodozó................................................................................................... 146
Ki védi m eg?......................................................................................................... 149
Ki védi meg a támadót?........................................................................................ 151
Harcias játékok..................................................................................................... 153
Sárkány................................................................................................................. 156
Csúnyán í r ............................................................................................................. 159
Hány foga van huginak?........................................................................................ 162
„Bár inkább állatnak születtem volna!" ..................................................................164
„Úgyse lehet megcsinálni../?............................................................................... 167
Ebédelés, értékelés................................................................................................ 170
„Látod, olyan buta vagyok..." ............................................................................... 173
Versenyszellem..................................................................................................... 176
Anyatigris ............................................................................................................. 178
„Mérni" a mérhetetlent.......................................................................................... 182
Bizonyítvány......................................................................................................... 184
Okosság, butaság, konfliktus.................................................................................186
4. fejezet - KAM ASZKOR KÖRÜL, IFJÚKORI G O N D O K .................................. 189

Kamaszok............................................................................................................. 191
Elmegy a kedve ................................................................................................... 194
Drog ..................................................................................................................... 197
Borotva................................................................................................................. 199
Szerelem, szeretet, barátság...................................................................................202
Örömszerzés......................................................................................................... 205
Hol a hiba? ........................................................................................................... 207
Barátságok ........................................................................................................... 209
35 kiló remény ...................................................................................................... 211
Gondok, megoldások............................................................................................. 214
Egy szemüveges kisfiú.......................................................................................... 217
5. fejezet - CSALÁD, VÁLÁS, MAGÁNY, ÖRÖKBEFOGADÁS.................... 221

Hányat? Mikor?..................................................................................................... 223
Nem titok ............................................................................................................. 225
Tapintat................................................................................................................. 228
Nyári nagymamák ................................................................................................ 230
Segítség ............................................................................................................... 232
Barátnő................................................................................................................. 234
Meleg a gyerekem?!.............................................................................................. 237
Homoszexualitás - Elfogadás................................................................................. 240
Időzített bom ba.................................................................................................... 242
Mikor? Mit? ........................................................................................................... 245
Mit? Mikor? ........................................................................................................... 248
Közöd?................................................................................................................... 251
„Az apák védelmében".......................................................................................... 253
„..az apja szent."...................................................................................................... 256
6 . fejezet - GONDOLATOK GYEREKEKRŐL, ISKOLÁRÓL, ÜNNEPEKRŐL.... 261

Felkészítés?........................................................................................................... 263
Leleplezés? ........................................................................................................... 266
Mérgezés............................................................................................................... 269
Miért? ................................................................................................................... 274
„Nyelvi fürdő" ....................................................................................................... 276
Rövid válasz ......................................................................................................... 278
Siker ...................................................................................................................... 280
Katicabogár........................................................................................................... 283
Légy jó mindhalálig!.............................................................................................. 285
Nehéz id ő k ........................................................................................................... 287
Kis suhintás? ......................................................................................................... 290
Kis suhintás - mégegyszer..................................................................................... 295
Gyógyszert? ......................................................................................................... 298
Nyugtalan gyerekek.............................................................................................. 301
Milyennek kell(ene) lenni(e)? ................................................................................. 303
Szexuláis felvilágosítás - mikor?............................................................................. 307
Bérezés ........................................................................... ..................................... 310
TÁRGYMUTATÓ 313

Vekerdy Tams - Nagy Csaldknyv

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Vekerdy Tams - Nagy Csaldknyv

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Vekerdy Tamás

Szerkesztette: Wáring Zsuzsa és Münz András

Borítóterv: Czeizel Balázs

Könyvterv: Kerényi Attila

Nyomdai előállítás: Radin Print

A könyvet megrendelheti a www.polc.hu online könyváruházban

A Nők Lapjában az elmúlt öt évben megjelent olvasói

Az első három év a legfontosabb.

a kisgyereknek: következetes szigorra, vagy babusgató engedékenység­

korukban már feltűnő, hogy milyen nagy a különbség teherbírásban az

egyes gyerekek között... Mi áll a gyerekek, egyes „szerencsés" gyerekek

is elég jól kibírják még a sértéseket, esetleges csúfolásokat is (amitől per­

sze a csúfolóknak elmegy a kedvük a folytatástól, és újabb áldozatot

keresnek). Mások meg, például új helyre kerülve, szinte belerokkannak,

hogyha „rájuk szállnak" az addigra már összeszokott gyerekek...

formájába, ellenálló ereje van. A reziliencia éppen ezt az ellenálló képessé­

amit ők maguk előtte, „példát mutatva” művelnek. Legyen szó dohány­

Az alapkérdés: elfogadja, elismeri-e a tanár a gyereket, a maga egyediségében.

„Az óvónők a legtöbb óvodában ismerik és alkalmazzák az ölbeli játéko­

ván: kábít! azóta kiderült, hogy ez a „kábulat” fontos idegrendszeri folya­

a csecsemőgondozásról, és most már nagyjából fogalmam sincs, mi

a követendő. Két módszert látok alapvetően. Az egyik: szoktassuk az új­

szülöttet rendszerre, amelyben megfelelő időközönként követi egymást

vagy egyen, amikor csak szükségét látja. A hordozókendős anyukák

zászlajukra tűzték a biztonságosan kötődő nevelést. Kérdésem éppen

ez lenne. Valóban szükség van a biztonságos kötődéshez hordozásra,

és éppen ezt zárom ki saját szobával, kisággyal és babakocsival?

nesen „imádja". A nagymamák gyakran kérdezik: mit tanultatok az óvo­

dában? Mire Bence: játszottunk! - Csak? - Mostanában már a férjem

is kérdezi: - Mit csináltatok? - Bence egyre kevésbé válaszol. - De hát

közeledik az iskola! - kiáltott fel a tegnapi, vasárnapi ebédnél az egyik

nagymama, történetesen az én anyám. Aggódjak? Bence virul...

három óránként is felébred, szopizik, és általában tovább is alszik. Mi

nem tudom kipihenni m agam éjjel. Mit tehetnék? Egyébként rendesen

A kitartó szoktatás azonban idővel - mondjuk: néhány hét alatt - ered­

gyok. De egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vala­

mit végérvényesen elrontottam. Történt ugyanis, hogy a kisfiam

ki szabadságot (nem tudhatta, hogy éppen beteg leszek), már nem

tudta eltolni a szabadságát, így kettesben a kisfiámmáI utaztak el a

nagyszülőkhöz, ahova én is mentem volna, ha nem esem ágynak.

gedte, hogy hozzáérjek, és ezt tiszteletben is tartottam. Egyóra eltel­

tével ő közeledett felém, és utána helyreállt a béke. A viselkedésében,

szokásaiban semmilyen változást nem vettem észre. Ebben az évben,

amikor a kisfiam 22 hónapos lett, a nagyszülők ajánlották fel, hogy

elvinnék egy pár napra magukhoz. A férjem azonnal igent mondott,

én ellenben rengeteget tépelődtem, próbáltam utánaolvasni (nem

sok sikerrel), de végül beleegyeztem, egyrészt mert a páromm al m ár

mindketten éreztük annak hiányát, hogy egy picit kettesben is le­

gyünk, másrészt olyan ügyeket kellett megoldanunk, melyeket a kis­

fiúnk mellett nem tudtunk volna elintézni. A kisfiúnk boldogan elvolt

a nagyszülőknél, ők is ugyanazt a rendszert alkalmazták, amit mi,

mindenben, alvás, evés és más szokások terén. 5 nap múlva mentünk

ta a férjemet és engem, majd amikor apósom is bejött a szobába,

15 perces büntetést kaptam. Biztosan borzalmas anyának talált, de

igenis mindketten úgy éreztük a párommal, hogy szükségünk volt

a kettesben eltöltött időre. Most nyáron pedig megint csak 5 napot

a nagyszülőknél töltött, de most már csak 2-3 perces büntetést kap­

tam. De ez az előző kettőhöz képest, már szinte alig volt észrevehető.

A viselkedésében továbbra se veszek észre változást. Nagyon pajkos,

eleven, huncut kisfiú. A kérdésem az lenne, persze tudom, hogy ez

gyerekfüggő is, hogy most akkor egy életre megszakadt közöttünk a

biekben ez például dadogás formájában is megnyilvánulhat-e? Vagy

például nem lesz sokáig szobatiszta? Ne haragudjon, hogy ilyen bu­

taságokat kérdezek, de félek és aggódom.

a kisgyereknek: következetes szigorra, vagy babusgató engedékenység

is elég jól kibírják még a sértéseket, esetleges csúfolásokat is (amitől per

formájába, ellenálló ereje van. A reziliencia éppen ezt az ellenálló képessé

amit ők maguk előtte, „példát mutatva” művelnek. Legyen szó dohány

„Az óvónők a legtöbb óvodában ismerik és alkalmazzák az ölbeli játéko

ván: kábít! azóta kiderült, hogy ez a „kábulat” fontos idegrendszeri folya

a követendő. Két módszert látok alapvetően. Az egyik: szoktassuk az új

nesen „imádja". A nagymamák gyakran kérdezik: mit tanultatok az óvo

A kitartó szoktatás azonban idővel - mondjuk: néhány hét alatt - ered

gyok. De egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vala

gedte, hogy hozzáérjek, és ezt tiszteletben is tartottam. Egyóra eltel

mindketten éreztük annak hiányát, hogy egy picit kettesben is le

gyünk, másrészt olyan ügyeket kellett megoldanunk, melyeket a kis

a nagyszülőknél töltött, de most már csak 2-3 perces büntetést kap

például nem lesz sokáig szobatiszta? Ne haragudjon, hogy ilyen bu

„szocializálni" kell őket. Egyéb, más gyereknevelési elvekben is (példá

A kisfiúnk egyébként nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt gyerek, jól al

magyar anyaként - nem tudok és nem is akarok német elvárások sze

formán és szépen fejlődtek, biztos vagyok benne, hogy szoros kapcso

talán már most is érezni? Milyen formában nyilvánulhat ez m eg? Ter

mészetesen ikertestvérének elvesztését nem szeretnénk eltitkolni kislá

nyunk elől, és a várható következményeket sem akarjuk figyelmen kí

A szakember is úgy látja, hogy az a nyitottság, melyről az anya levelében ol

szülő, én is azt szeretném, hogy a kislányunk egészséges, kiegyensúlyo

indult meg, és kiderült, a baba retardált, 31 hetes súllyal született. He

amíg inkubátorban volt, mindössze napi 3-3,5 órát lehettünk mellet

esve, mi lesz vele...) Végül erős kislánynak bizonyult, szépen rendbe

előbb nagyméretű, egy-egy tárgyat, állatot ábrázoló rajzokról mesél

fejlesztő hatású, vagy hátráltatja a gyerek fantáziáját, mint a mesefil

evidenciákról kérdezek, de én sajnos nem vagyok az az igazi „ösztön

Persze nem vagyok dogmatikus - legalábbis remélem és semmi kifogá

Juliskát már jelentős mértékben átírtam, illetve suttyomban át is lapoz

az ördög.) Tudom, hogy a meséknek fontos részét képezik az úgyneve

mesemagyarázatokat tartalmazó könyvét is. Kérdésem inkább arra irá

Jóm agam a lányomnak egyelőre inkább a könnyedebb műfajt szán