ALEXANDRA

Penny Vincenzi: Csábító évek

Fordította Palásthy Ágnes

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Penny Vincenzi: Into Temptation – The Spoils of Time 3.
Headline Review, 2002
An imprint of Headline Book Publishing
338 Euston Road, London, NW1 3BH

Copyright © Penny Vincenzi, 2002

Hungarian translation © Palásthy Ágnes, 2011

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2011

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Beke Csilla
A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte
A borítót Tóth Gábor tervezte

ISBN 978 963 297 733 1

A nyomtatás és kötészeti munkák

a debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Zrt. Munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Emilynek és Claudiának,
akik végig támogattak.
Sok szeretettel.
 Köszönetnyilvánítás

Mintha minden könyvvel egyre hosszabb lenne azoknak a

névsora, akiknek köszönettel tartozom. Ám most is az ügynököm,
Desmond Elliott nevét kell elsőnek említenem, aki valóságos két
lábon járó archívuma a londoni és New York-i kiadói világnak.
Tovább gazdagították a könyvet a New York-i kiadói élet más gurui
is: Larry Ashmead a HarperCollinstól és Alun Davies a Simon &
Schustertől, akik bőkezűen szántak rám időt, és elhalmoztak
csodálatos anekdotákkal is (az ebédeket nem is említve).
Szeretném megköszönni Patrick Janson Smithnek, hogy elvezetett
hozzájuk, és hogy ő is megosztotta velem a saját történeteit. Millió
köszönet az ugyancsak New York-i Edna McNabneynek, aki egy
egész napot töltött azzal, hogy megmutassa nekem New York egy
nagyon különleges arcát, meg persze a csodálatos Mike
Berkowitznek, aki (szó szerint) hajnalban felvett az Algonquinban,
és órákon keresztül autózott velem a Village-ben és Chelsea-ben,
bevitt bárokba, jóval a nyitás előtt, és a magnószalag mindkét
oldalát megtöltötte csodálatos történetekkel. Mike önmagában
felér egy könyvvel; írnia kellene egyet. Még (gondolatban)
Amerikában maradva, sok köszönet a drága Betty Prashkernek egy
sereg új történetért, és Caroline Upchernek, aki olyan királyi
módon vendégül látott Hamptonsban, amíg anyagot gyűjtöttem.
Végtelen hálám John Dadakisnek is, aki olyan bőkezűen áldozta
rám az idejét és szakértelmét, miközben eligazított az amerikai
örökösödési jog útvesztőiben.
Visszatérve Angliába, de maradva a jog területén, Natalie
Bryant – akinek tudása és türelme egyaránt határtalan volt –
gyorstalpalót tartott nekem az örökösödési és a társasági jog angol
változatából. Alan Martin csodálatos információforrás volt a cégek
finanszírozását illetően, ahogy Mark Stephens a bírói tiltásokkal
kapcsolatban. Sue Stapely pedig továbbra is elkápráztatott azzal,
hogy mindenről tudott valamit, bármit is kérdeztem tőle.
 Ismét kifejezem köszönetemet Ursula Lloydnak az 1950-es
években szokásos nőgyógyászati eljárásokkal kapcsolatos
információkért, és Roger Freemannek, aki ezeknek az éveknek a
pszichiátriai eljárásaival ismertetett meg.
Ugyancsak gyorstalpaló tanfolyamot tartott nekem a régi
borokról Nicholas Fraser, a cégek finanszírozásáról pedig Victor
Sandelson.
Köszönet Felicity Greennek meg Ian Hessenbergnek, amiért
megosztották velem ennek az elegáns aranykornak a fotós- és
modellvilágával kapcsolatos kutatásukat és információikat.
Számos csodálatos könyv is segített nekem: Another Life
Michael Kordától; From Rationing to Rock Stuart Hyltontól;
Elisabeth's Britain Philip Zieglertől, és talán a leginkább In Vogue
Georgina Howelltől.
Ismét millió köszönet Rosie de Courcynek, akinek ragyogó
szerkesztői fantáziáját és sziporkázó tehetségét talán csak a
türelme múlja felül, meg a tapintata, amikor a határidők
közelednek, és aztán elmúlnak. Meg azért, mert olyan gyorsan
olvas, hogy nem kell sokáig gyötrődve várnom a véleményére, és
hogy mindig a könyv megfelelő részeinél sír. Ez nagyon fontos.
Köszönöm Emma Draude-nak a Midastól, hogy olyan hatásos
hírverést csap a könyvnek az egész világon, és ugyanúgy örül, mint
én a jó híreknek és a kedvező kritikáknak.
Köszönöm az Orion csapatának, hogy ismét ilyen elegáns
formába öntötték a könyvet. Hosszú a lista: Susan Lambbal
kezdődik, aki az egészet kitalálta, és Dallas Mandersonnal meg Jo
Carpenterrel zárul, akik a könyvet szokásos hozzáértésükkel
eljuttatták a boltokba. Közben pedig ott van Juliét Evers, aki
rendkívüli hatékonysággal és türelemmel felügyelte az egész
műveletet, Lucie Stericker, aki ismét gyönyörű borítót alkotott,
Richárd Hussey, akin az eddigi legszorosabb határidő sem fogott
ki, és Malcolm Edwards, aki mindenféle remek ötlettel és
javaslattal állt elő, és aki – nem utolsósorban – kijelentette, hogy
nagyon tetszik neki a könyv.
Végül köszönet minden barátomnak, akik mindig támogatnak
és türelmesen meghallgatják az állandó siránkozásomat, miszerint
ezt a könyvet sosem fogom befejezni; és elsősorban – mint mindig
– a családomnak, férjemnek, Paulnak, és négy lányomnak:
Pollynak, Sophie-nak, Emilynek és Claudiának, akiknek együtt
kellett élniük velem a triológia három éve alatt. Azt gyanítom, ők
talán örülnek, hogy most magunk mögött hagyjuk a Lyttonokat.
Nekem rettenetesen fognak hiányozni, főleg Celia.

Penny Vincenzi
London, 2002. augusztus
 Előszó

Mindig úgy éreztem, hogy ezt a sorozatot kifejezetten a

magam örömére írom. Már régen akartam írni egy trilógiát, mert
egy regény befejezésében az a legrosszabb, hogy el kell válnunk a
szereplőktől. Arra gondoltam, ezt nem kellene megtennem, ha még
két könyvben folytathatnám a történetet. És csodálatos volt
megteremteni ezeket a szereplőket, és figyelni, amint szerelmesek
lesznek, összeházasodnak, aztán megszületnek a babák, akik két
kötettel később már a saját jogukon válnak főszereplőkké.
Szerettem, ahogy a család növekedett, a történettel együtt, és hogy
egy apró döntés az első kötetben miként vezethetett egy rendkívül
fontos eseményhez a másodikban, sőt még a harmadikban is.
Élveztem a különböző generációk egymásba gubancolódó szálait és
a családfa összevissza kihajtó ágait.
Élveztem a hosszú időtartamot, amelyet átfoghatott a történet:
a Lyttonok az Edward-kori vendégségekből eljutottak London
nyomornegyedeibe, belekeveredtek a szüfrazsett mozgalomba,
élvezettel vetették bele magukat a lázas húszas-harmincas évek
felfokozott élvezeteibe, két világháborúban harcoltak, menekültek
a háború sújtotta Franciaországból, és eközben sikerre vitték a
könyvkiadójukat az Atlanti-óceán mindkét partján.
Végtelenül szerettem a Lytton családot. Természetesen
elsősorban Lady Celia Lyttont, ezt a nehéz természetű, zsarnoki,
csodálatos matriarchát, a szeretőit, a gyerekeit, és legnagyobb
szerelmét, a könyvkiadót. Nem érzem úgy, hogy én teremtettem
Lady Celiát. Ő már ott volt, és várt rám, hogy írjak róla. Elvarázsolt
az első pillanattól kezdve, amikor mint fiatal lánnyal találkoztam
vele, az utolsóig, amikor már dédnagymama volt. Szerencsére, ha
túlságosan hiányozna, kézbe vehetem valamelyik könyvet, és újból
felfedezhetem őt magamnak.
Amint, remélem, talán önök is teszik majd.

Penny Vincenzi
London, 2006
 A fontosabb szereplők

LONDON
Lady Celia Lytton vezető szerkesztő a Lyttons könyvkiadóban
Lord Arden, a második férje
Giles, az ikrek: Venetia és Adele, valamint Kit, a gyermekei
Jay Lytton, az unokatestvérük
Boy Warwick, Venetia férje
Elspeth Warwick, a lányuk
Keir Brown, Elspeth udvarlója
Geordie MacColl, Adele férje
Clio, a lányuk
Noni és Lucas, Adele gyermekei a néhai Luc Liebermantól
Sebastian Brooke, sikeres író, aki a Lyttonsnál publikál
Clementine Hartley, a Lyttons egy másik szerzője

VIDÉK
Billy Miller, Barty bátyja
Joan, a felesége,
valamint a fiaik Joe és Michael

NEW YORK
Barty Miller, a Lyttons New York vezetője
Jenna Elliott, a lánya a néhai Laurence Elliott-tól
Cathy Patterson, Jenna iskolatársa
Charlie Patterson, az apja
Jamie Elliott, Laurence öccse, Jenna vagyonkezelője
Kyle Brewer irodalmi ügynök, Jenna vagyonkezelője
Marcus Forrest, a Lyttons New York főszerkesztője
Isabella (Izzie) Brooke, Sebastian lánya
Mike Parker és Nick Neill, reklámszövegírók, Izzie főnökei
Első rész
„Címer-hivalgás, pompa, hatalom,
s minden szépség, mely ezekből ered”

Thomas Gray: Elégia egy falusi temetőben

(Jékely Zoltán fordítása)
 1. fejezet

Lady Celia Lytton sokszor került életveszélybe hosszú élete

során. Igaz, nem mindig valóságosan – bár voltak olyan alkalmak
(például amikor kerékpárral vágott át Londonon egy légitámadás
alatt éjszaka, vagy amikor egy kimerítő autóút során elvetélt),
amikor a Nagy Kaszás mintha kifejezetten kinézte volna magának
–, hanem csak a szóbeszédben. Ez utóbbira az egyik legkiválóbb
példa, hogy amikor a koronázási év, 1953 tavaszán bejelentette,
hogy nemcsak hozzámegy hajdani udvarlójához, Lord Ardenhez,
de egyben vissza is vonul a Lytton Kiadóvállalattól, London
irodalmi életének szereplői azonnal elkönyvelték, hogy bizonyára
valamilyen végzetes betegségben szenved – jó esetben még csak a
kezdeti stádiumában. Aztán ebédidőben emelték poharukat
(ízlésük szerint ki-ki gin-tonikkal, Martinival vagy pezsgővel) Celia
káprázatos emlékére, kifejezték végtelen sajnálkozásukat, amiért
véget ér egy ilyen csodálatos élet, amely majdnem öt évtizeden át
gazdagította az irodalmi és a társasági életet, majd azon kezdtek
tanakodni, vajon mi áll végül a halotti bizonyítványban, és ugyan
ki léphet majd Celia mindig elegáns cipőkbe bújtatott, szép lába
nyomába.
Persze valahol érthetők is voltak ezek a találgatások, mivel
mindenki jól emlékezett arra, hogy Celia sokszor és határozottan
kijelentette, csak a halál választhatja el a Lytton Kiadótól, élete
legnagyobb szerelmétől. Ez legalább olyan közismert volt, mint az
a kedvenc mondása, hogy az ő életében a munka olyan örömforrás,
amelyet egyetlen férfi sem képes pótolni.
És valóban, a legtöbb ember számára ő maga volt a Lyttons. Ő
testesítette meg a kiadót ragyogó, újító szellemével, tévedhetetlen
szerkesztői ítéletével, egyedülálló stílusával, tökéletes ízlésével. Ez
mindig is így volt, amióta csak majdnem ötven éve, nagyon fiatal
lányként belépett a cégbe; ám amióta a férje, Oliver egy évvel
azelőtt meghalt, az asszony már nemcsak jelképes figura volt,
ösztönző példa, hanem ő lett a kiadó éltető ereje is. Az ifjabb
generáció tagjai hiába szerették szenvedélyesen a céget,
támogatták tehetségükkel, rátermettségükkel és rengeteg kemény
munkával, hiába voltak benne részvényeik, az igazi hatalom Celia
kezében volt. Egyetlen fontosabb könyvet sem vehettek meg és
adhattak ki, egyetlen szerkesztői újítást sem vezethettek be,
egyetlen pénzügyi befektetést sem kezdeményezhettek és egyetlen
magasabb beosztású munkatársat sem vehettek fel az ő egyetértése
nélkül.
Az asszony nyilvánvaló egyeduralmát még az sem csorbította,
hogy elméletileg ki kellett volna kérnie a Lyttons New York
engedélyét minden nagyobb döntés előtt.
– Úgyis tudom, hogy ők, vagyis inkább ő, hogyan vélekedik
majd róla – jelentette ki Celia, ahányszor csak valaki szóba hozta a
témát, és természetesen tökéletesen igaza volt.
Aminek, a szakmai okok mellett, mindenki által ismert
személyes okai voltak...

Maga Lady Celia rendkívüli módon élvezte volna a nagy

felzúdulást, ha láthatja, ám az asszony, aki – mint mindig –
rendkívül gyönyörű és elegáns volt, most éppen Cheyne Walk-i
lakása nappalijában ült egy karosszékben az ablak mellett, nagy
családja körében, amelynek tagjai közül némelyek meglehetősen
zaklatottnak tűntek. Az asszony mellett egy asztalkán kisebbik fia
legújabb könyvének kézirata hevert, amelyet a szerző két hónapos
csúszással, az előző este adott át neki, Celia legnagyobb
bosszúságára.
Venetia Warwick, Celia ikerlányainak egyike szólalt meg
először:
– Anya, jól meggondoltad?
– Pontosan mire gondolsz, Venetia? Az eljegyzésemre vagy a
visszavonulásomra?
– Nos... mindkettőre. De különösen a visszavonulásodra, azt
hiszem.
– Tökéletesen átgondoltam mindent – válaszolt Celia kemény
hangon. – Hogy is vonhatja bárki kétségbe a döntésemet? Te,
Venetia, a Lyttonsnál dolgozol... mióta is? Tizenöt éve. Igen
sikeresen, hadd tegyem hozzá. Egyet kell értened velem, ideje,
hogy átadjam a helyem. Még én is belátom. Te jó ég, hiszen az
elmúlt években nem is egyszer adtátok az értésemre! A te
helyedben én megkönnyebbülnék, sőt örömteli várakozás töltene
el. Ahogyan, biztos vagyok benne, Giles érez ebben a pillanatban.
Ne is próbáld tagadni, mert mindketten tudjuk, hogy hazudnál!
Most pedig, ha mindannyian megbocsátotok, mennem kell. Lord
Ardennel fogok ebédelni. Azt hiszem, megérdemlek egy kis
szórakozást a rémes reggel után. De mindnyájan gyertek el
vacsorára ma este, hogy jobban megbeszélhessünk mindent.

Csak, amikor bevonult a Ritz éttermébe, a közeli barátai

számára csak Bunny néven ismert újdonsült jegyese karján, és
fogadta a gratulációkat eljegyzése alkalmából, valamint a
sajnálkozás kifejezését a visszavonulása miatt, akkor kezdték
felfogni az emberek – meglehetős hitetlenkedéssel –, talán mégis
lehetséges, hogy Celia nemcsak kitűnő egészségnek örvend, de
komolyan is gondolta, amit mondott. Egyszerűen csak vissza akar
vonulni.

Érthető volt a hitetlenkedés a Lyttons falain belül és azon kívül

is. Celia irodája a Grosvenor Square-en álló új Lytton House első
emeletén még mindig a társaság szíve volt. Mert lehet ugyan, hogy
Giles Lytton, Celia idősebb fia volt az ügyvezető igazgató, Venetia
Warwick felelt az eladásokért, a fejlesztésért meg azért a különös
új tudományért – vagy inkább művészet lehet? –, a marketingért,
és Jay Lytton volt a főszerkesztő, mégis valamennyien Celia
beosztottai voltak, amit hol könnyebben, hol nehezebben fogadtak
el. Ám jóllehet, Giles zsörtölődött és bosszankodott miatta, Jay
időnként lázadt ellene, Venetia pedig megkérdőjelezte a
szükségességét az ő saját területén, egyikük sem gondolt komolyan
arra, hogy ezt a helyzetet megváltoztassa.
Most viszont Celia bejelentette, hogy felad mindent, és
otthagyja nemcsak a Lyttonst, hanem azt is, ami egész életében a
legtöbbet jelentette neki: a munkáját. És mindezt azért, hogy
férjhez menjen – alig egy évvel a férje halála után, ami csaknem
ötven évig tartó, legendás házasságuk végére tett pontot, hogy
Arden grófnője legyen (habár kijelentette, hogy nem válik meg
teljesen a Lytton névtől) és beköltözzön Lord Arden fényűző,
hatalmas, tizennyolcadik századi skóciai kastélyába. Lehet, hogy
fényűző, mondta mindenki, amint ez az újabb sokkoló hír az
irodalmi társaság fülébe jutott, de nagyon messze van Londontól.
Persze Lord Ardennek volt egy háza, méghozzá nagyon szép, a
Belgrave Square-en is, de ő maga szívesebben időzött
Glenningsben, ahogy a Glenworth-kastélyt bizalmasan nevezték.
 Valójában, amióta meghalt a felesége, aki közismerten
vonzódott a lovászfiúkhoz, a férfi sokkal több időt töltött ott, mint
Londonban. Arden vidéki ember volt. Szeretett lovagolni, vadászni
és halászni, és habár szerette az operát – volt is páholya
Glyndebourne-ban, és még a Scalába vagy a párizsi Operába is
szívesen elment, hogy az isteni Maria Callast hallja énekelni –,
akkor volt a legboldogabb, ha derékig állva saját folyója jéghideg
vizében lazacra halászott, vagy ha a rettenetesen veszélyes
kerítések felett átugratva rókára vadászott a birtokán. Mi a csudát
fog Celia csinálni ott fent, találgatott mindenki; az elkényeztetett,
mindig tökéletesen öltözött és tökéletes frizurájú Lady Celia, a
legvárosiasabb teremtés a világon? Eközben megfeledkeztek arról,
hogy Celia maga is vidéki lányként nőtt fel az apja birtokán, és
Lord Ardent egészen fiatal lányként nem egy fülledt londoni
lokálban, hanem egy shropshire-i kúrián rendezett vendégségben
ismerte meg, ahol ő maga is kiment a vadászatra a zuhogó esőben,
és több madarat lőtt, mint a férfi.
Persze voltak olyan fejezetek a történetükben, amelyek
bonyolult, sőt hírhedt körülmények között játszódtak, de a
hatvanas évei végén, fájdalmasan egyedül maradva, Lady Celia
hirtelen megszállottan vágyott arra, hogy visszatérjen a
gyökereihez. Peter Arden pedig kiválóan alkalmas volt rá, hogy
elvezesse hozzájuk.

– Akarsz...?
– Hát persze.
– Berkeley Square?
– Inkább talán a Montpellier...
– Igen, jól van. Megyek utánad.
A Lytton ikrek, ahogy még mindig nevezték őket, annak
ellenére, hogy már férjezettek voltak és együttvéve meglehetősen
sok gyerekük is volt, még mindig így kommunikáltak, ezzel a fura,
mások számára érthetetlen szóbeli gyorsírással, amelyet
gyerekkoruk óta használtak, és amely az őrületbe kergetett
mindenkit a környezetükben, különösen a férjüket és a
gyerekeiket. Nemcsak megszokásból ragaszkodtak hozzá;
rendkívül hasznosnak is bizonyult.
Szinte egyszerre álltak be Adele háza elé a Montpellier
Streeten. Venetia meglehetősen impozáns Jaguarjával, Adele pedig
a lehajtható tetejű sötétzöld MG-vel, amely a szeme fénye volt. A
házban csend volt, Adele két nagyobb gyereke iskolában volt, a
kicsi lánya pedig a parkban a dadussal.
– Menjünk fel az emeletre, a stúdióba! Nehogy...
– Jó. Milyen szerencsés vagy, olyan békés...
– Igen. Hát, ha békére vágytál, hat gyereket szülni nem a
legjobb mód arra, hogy meg is kapd.
– Tudom, tudom. Esetleg ne...?
– De, jólesne. Mindjárt hozom. Geordie tett a pincébe egy
rekesz Sancerre-t tegnap este. Fogj két poharat, és menj előre!

Adele fotóstúdiója, amely a ház teljes harmadik emeletét

elfoglalta, üveg tetejével, függöny nélküli ablakaival
szemkápráztatóan fürdött az áprilisi napfényben. Venetia
elfintorodott, és elkezdte behúzkodni a sötétítőfüggönyöket.
– Nem tudom elviselni az ilyen erős fényt. Ebben a korban
már annyira előnytelen!
– Venetia, te olyan hiú vagy! Különben is, rajtam kívül nem lát
senki.
– Geordie esetleg feljöhet.
– Nem fog. Valami idős hölggyel ebédel, aki átélte az első
világháborút. Az új könyvéhez gyűjt anyagot.
– Valamikor csak hazajön.
– Az biztos, hogy nem egyhamar – válaszolt határozottan
Adele. – Úgyis belebotlik valakibe, aki hallotta a hírt. Add ide a
poharakat!
– Ez eléggé...
– Igen. Meglehetősen.
– Úgy értem, elképzelni a Lyttonst nélküle...
– Fogadok, hogy te azért...
– Bizonyos értelemben. Másrészt viszont határozottan nem.
Adele ránézett.
– Elhiszem. Mit gondolsz...?
– Isten tudja. Talán elfáradt?
– Mikor volt anya valaha is...?
– Soha. Cigit?
– Ühüm, kösz.
Adele vett egy cigarettát, rágyújtott, és mélyen leszívta a
füstöt.
– Az igazán nagy kérdés az...
– Tudom, tudom. Miért... ?
– Úgy értem, amikor...
 – Olyan sok éven át. És Kit meg minden.
– Na persze, azért ő igazi cukorfalat...
– Gondolom, te jobban tudod. Amikor menekültél, meg
minden.
– Hát, igen. Akkor is...
– Tudom. Akkor sem... Miért ő? Miért nem... ?
– Egy dolog egészen biztos – vélekedett Adele, nagyot
kortyolva a borából –, sosem fogja elárulni nekünk. Vagy bárki
másnak.
– Kivéve talán Kitet.
– És mi a helyzet...?
– Nem tudom, őt figyelmeztette-e.
– Nem hinném. Te jó isten, hát ő...
– Őrjöngeni fog a dühtől, nem igaz? És nagyon meg lesz
bántva. Szegény drága!
Venetia nagy, sötét szeme csupa együttérzés volt.
– Valóban, szegény drága! – helyeselt Adele. – Ennek az
egésznek semmi értelme, nem igaz?
– Az égvilágon semmi.

Hát persze, hogy Venetiát dicsérte meg az anyjuk ma reggel,

gondolta Giles, amint a Lytton House felé ballagott. Ő bezzeg nem
kapott dicséretet, amiért őrködik a Lyttons felett; amiért sikeresen
átkormányozta a kiadót a háború utáni szűk esztendőkön; nem is
említette nagyon sikeres és újszerű háborús könyvét, amelyben
egyszerű emberek mondják el a háború történetét, férfiak és nők,
akik harcoltak benne. Csak egy csípős megjegyzést kapott, hogy
bizonyára megkönnyebbülést érez az anyja távozása miatt. Ami,
persze, igaz, hiszen mindnyájan megkönnyebbültek, akárhogy
tagadják is. Amiért végre szabadok. Nem nyomasztja többé őket
Celia jelenléte, bármilyen briliáns elme is az anyjuk, sem a
dominanciája, bármennyire megérdemelt is, sem az irányítása,
bármilyen ihletett is legyen. Végre szabadok, hogy a maguk feje
után menjenek; hogy kivívják a saját sikereiket, elkövethessék a
saját hibáikat, sőt, hogy letérhessenek a merev útról, amelyet Celia
szabott meg a kiadó működtetéséhez. Mindez rendkívüli módon
felszabadító érzés. Az apjuk halála óta sokkal rosszabb volt a
helyzet, s mintha ez még jobban megerősítette volna Celiát abban
a hitében, hogy csak ő tudja, mi a jó a Lyttonsnak, és mit kell
tenniük.
 Mintha Oliverrel és az ő szelíd, mértékletességre hajló lényével
együtt eltemette volna az önmaga iránti összes kételyt is. Korábban
Celiának mindig ütköztetnie kellett a saját akaratát Oliverével, aki
a maga módján éppen olyan erős volt, mint a felesége. Az Oliver
halálát követő napon Celia összehívta őket az irodájába, és olyan
acélos önuralommal nézett szembe velük, mintha szinte
megtiltaná, hogy egyetlen szóval vagy mozdulattal is kimutassák az
együttérzésüket. Közölte velük, hogy valamennyiüknek úgy kell
folytatniuk a munkát, ahogy Oliver akarta volna. Utána viszont
mindent úgy csinált, ahogy ő maga akarta. Először úgy érezték,
nem vitatkozhatnak vele, annyira elveszettnek tűnt mérhetetlen
fájdalmában. Azt azonban nem látták előre, hogy az
engedékenységüket hamarosan garantáltnak és természetesnek
veszi az asszony, és könyörtelenül visszaél vele.
Giles hiába tette szóvá, hogy mindannyian benne vannak az
igazgatótanácsban, számszerűen egyenlő pozícióban, és
mindnyájan egyenlő beszámolási kötelezettséggel New Yorknak a
nagyobb könyvvásárlásokat, az írókkal kötött szerződéseket, a
kétévenkénti költségvetést és a vezető alkalmazottak felvételét
illetően. Venetia hiába közölte az anyjával, hogy az üzleti
módszerek megváltoztak, és az egyszemélyi irányítás egy cégben,
bármilyen ihletett vezetőről is legyen szó, már nem elfogadható,
főleg úgy, hogy Celia már nem rendelkezett többségi részesedéssel.
És Jay is hiába mondta, hogy a könyvek megvásárlása többé nem
működhet teljesen szubjektív módon. Celia így vezette a Lyttonst,
mindig is így vezette, és minden javaslatot, hogy esetleg változtatni
kellene a dolgon, sületlenségnek tartott.

Celiának, természetesen, igaza volt. Giles hatalmas

megkönnyebbülést érzett, amint olvasta a bejelentést a The
Booksellerben és a The Publishers Gazette-ben – ez is miféle
eljárás, így tudatni nemcsak a világgal, de a saját családjával is,
mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül –, hogy Celia attól a
naptól visszavonul a könyvkiadástól. Venetia hívta fel a figyelmét a
cikkre, ő telefonált aznap kora reggel feszült és ugyanakkor
izgatott hangon. Giles sietve megkereste a saját újságját, amely
még ott feküdt csinosan összehajtva a reggelizőasztalon, ahová
Mrs. Parks, a házvezetőnő tette, és elolvasta a bejelentést,
hitetlenkedve csóválva a fejét, aztán lezökkent a székére, és üres
tekintettel bámult Helenára. Az asszony kifaggatta, aztán némi
elégtétellel a hangjában kijelentette:
 – Már ideje volt, Giles. Végre esélyt kaphatsz!
Azzal, rá egyáltalán nem jellemző módon, könnyekben tört ki.
A férfit meghatották Helena könnyei. A felesége hevesen
küzdött érte és a jogáért, hogy a céget vezethesse, amióta csak
összeházasodtak, több mint húsz éve. Az a tény, hogy a
próbálkozásai gyakran voltak tapintatlanok, eredménytelenek, sőt
néha épp az ellenkező hatást érték el, nem változtatott azon az
alapvető tényen, hogy Helena szerette őt, felnézett rá, és
haragudott, amiért a férje tehetségét nem ismerték el eléggé. Ezért
Giles sok minden egyebet elnézett neki: hogy nem volt
humorérzéke, hogy erőszakos volt a modora, és egyre inkább úgy
kezelte őt, mintha ő is az egyik gyereke volna. A szóbeszéd szerint
Helena Lytton egyszer átszólt az asztal túloldaláról egy
vacsoravendégségben a férjének, hogy kevesebbet beszéljen, és
inkább igyekezzen az evéssel.
Valamilyen oknál fogva Giles könyvének, A nép háborújának a
sikere – amit a Lyttons adott ki 1949-ben – nem különösebben
tetszett Celiának. Úgy vélte, az írás feleslegesen vonja el a fiát
valódi feladatától, a Lyttons vezetésétől. Giles valójában tisztában
volt azzal, hogy bármit tesz is, kevés dolognak örül igazán Celia
(kivéve talán a Katonai Keresztet). Ezt nagyon nehéz volt
elviselnie.
Odament Helenához, és esetlenül megveregette a vállát.
Bármiféle fizikai érintkezés – nem csak a szexuális – már régen
megszűnt közöttük.
– Na, na – mondta – ne sírj! Nem kell sírni!
– Tudom – felelte Helena szipogva és a keze fejével törölgetve
a szemét –, de nem tehetek róla. Annyira örülök miattad, Giles!
Olyan sokáig vártál! Persze még most sem fogod megkapni, ami jár
neked, de... nos, kíváncsi vagyok, ki kapja az ő részvényeit – tette
hozzá, rosszindulatúan megnyomva az őt.
Helena és Celia sosem kedvelték egymást, ám az Oliver halála
óta eltelt egy évben ez a kölcsönös ellenszenv valami csúnyább,
alattomosabb érzésbe fordult. Mindkettőjükben.
– Isten tudja. – Valójában Giles még nem is gondolt erre.
– Neked kellene kapnod. Mint a család legidősebb
férfitagjának.
– Nem hiszem, hogy én kapnám. Különben is, nálunk...
legalábbis egyénenként, már csak nagyon kevés részvény maradt,
rég nincs arról szó, hogy még mindig a miénk lenne a cég. Úgyhogy
nem igazán számít, igaz?
 – De Giles...
– Helena, kérlek! Ne kezdd! Most ne! Fogadni mernék, hogy
megtartja a részvényeket magának. Bármit mondjon is a
visszavonulásról.
– De nincs hozzá joga!
– Ő úgy fogja gondolni, hogy nagyon is van – válaszolt Giles
felsóhajtva.

A részvényekről nem esett szó. Celia kétségtelenül fegyvernek

használja majd őket, hogy kifejezze, kit pártfogol, melyik területet
tartja a legfontosabbnak. Nem igazán volt helytálló, hogy annyira
kevés részvénye lett volna, hogy nem volt érdemes foglalkozni vele.
Barty kifejezett nagylelkűségének köszönhetően a család még
mindig 32 százalékát birtokolta a londoni cég részvényeinek.
Tekintve, hogy a Lyttons London (ahogyan mostanában nevezték)
mennyire sikeres volt az utóbbi öt évben, azok a részvények
nagyon is sokat jelentettek. Harminckét százalék olyan könnyedén,
szépen elosztható négyfelé: egy-egy negyed jutott Gilesnak,
Venetiának, Jaynek és közösen Celiának meg Olivernek. Nagyon
tapintatosan volt mindez elrendezve, valójában annyira
tapintatosan, hogy Celia hajlamos volt elfeledkezni arról, mennyire
nagylelkű volt ez a gesztus.
Giles viszont nagyon is tisztában volt azzal, mennyire hálásnak
kell lenniük érte, és rendkívül kényelmetlennek találta ezt a
helyzetet, amely ugyanakkor mégis valamiféle fanyar elégtétellel
töltötte el. Ki gondolta volna olyan sok évvel ezelőtt, hogy Barty
ekkora hatalmat szerez majd felettük?
Elszakította a gondolatait Bartytól, és ismét a jelenre
koncentrált. Egyszerűen csodálatos lenne az élet a Lyttonsnál az
anyja nélkül. Persze neki, Venetiának és Jaynek is eltért néha a
véleményük, de ezeket a nézeteltéréseket ezután könnyen
megoldhatják úgy, hogy megbeszélik, ésszerű érvekkel
alátámasztva megvitatják őket, figyelembe véve olyan tényezőket
is, mint a várható haszon, a versenytársak és a szerző előélete.
Giles akár már a mai naptól, már ma délutántól bevezethetne egy
új pénzügyi rendszert, értékelési eljárásokat és a hosszú távú
tervezést. Venetia örülne neki, azt tudta, mivel az anyjuk
cégvezetési módszereit anarchikusnak találta. Az egyetlen
különbség az volt Giles és Venetia között, hogy Venetia rajongott
Celiáért, rendkívüli módon tisztelte és nagyra értékelte a
tehetségét. Márpedig ez igen jelentős különbség volt.
 Ám a legnagyobb rejtély azért mégiscsak az volt, hogy miért
Bunny Arden? Amikor mindenki azt várta, hogy Oliver halála
után...

– Nos, Giles unokatestvér – sétált be Jay egy órával később az

irodájába igencsak izgalmas, nem igaz?
– Miről beszélsz? – kérdezte óvatosan Giles.
– Ugyan már, öregem! Ennél jobban ismerjük egymást. Arról
beszélek, hogy Celia elmegy és hagy minket dolgozni. Egyszerűen
csodálatos! Legyünk őszinték! Akár ihatnánk is rá. Van egy üveg
buborékosom a szomszédban. Mit szólsz hozzá?
Giles kissé visszafogottan bólintott, és nézte, amint Jay
kimegy a pezsgőért. Vegyes érzelmekkel viseltetett Jay iránt. Celia
rajongott érte, ahogy Barty is – nem mintha Bartyt túl sokat látnák
mostanában –, és kétségkívül ő volt mindenkinek a kedvence a
Lyttonsnál. Amit nehéz volt elviselni. Másrészt viszont Giles nem
volt képes utálni sem. Jay olyan jó természetű volt, állandóan
jókedvű, keresetlen modora pedig ragyogó elmét takart, és
tévedhetetlen szerkesztői ítélőképességet. Volt még egy
tulajdonsága, amely a kiadó sztárjává tette, mégpedig az, hogy
elképesztő módon mindig nyert. Amellett, hogy a
Lyttonsban Celia kedvenceként aranyélete volt, a felesége
„London egyik legszebb nője” volt a Vogue szerint, amelyben
gyakran szerepelt. Victoria Lytton magas volt, sudár, szőke,
hatalmas kék szemekkel, és elképesztően jó lábakkal. Ugyanolyan
jó természetű és elbűvölő, mint Jay, akit már megajándékozott két
fiúval, és nemrég lett harmadszor is várandós. Ezzel kapcsolatban
határozottan kijelentette, hogy nemcsak ez lesz az utolsó
terhessége, de most végre kislányt is fog szülni. És ezt senki nem
vonta egy pillanatig sem kétségbe.
Jayjel kapcsolatban az volt a különös, hogy nemcsak a cégen
belül kedvelték és tisztelték, amiért szerkesztői rátermettsége
hidegfejű üzleti érzékkel párosult, hanem kedvelték és tisztelték a
szerzők is. Az volt az egyetlen hibája, hogy hajlamos volt a
lustaságra. Az élet túl kegyes volt hozzá, túl könnyen jött minden,
és már rég eltűnt belőle a mohóság. Másrészt viszont éppen ez
tette lehetővé, hogy olyan könnyed, fesztelen módon viselkedjen az
írókkal, akik úgy érezték, mindig van rájuk ideje. Kiváló szerkesztő
volt, aki mélységes megértéssel tudott tárgyalni a szerzőkkel,
ösztönösen felismerte érzékeny pontjaikat, nagyra tartotta a
tehetségüket, és elismerte az egyéniségüket, amellyel a Lyttons
egészét gazdagították. Ez nem csak a ragyogó új fiatal írókra
vonatkozott – akik között ott volt maga Kit Lytton is, és egy
döbbenetesen eredeti írónő, bizonyos Clementine Hartley, aki csak
három éve végzett Oxfordban, de már két sikerkönyvet írt –,
hanem az idősebb generációra is, akik szinte meglepetten
tapasztalták, milyen kellemesen és mennyire megbecsültnek érzik
magukat Jay társaságában. Olyan írónők, mint a nagy Nancy
Arthure, akinek a sikerei miatt az egész kiadói világ irigyelte a
Lyttonst, Lady Annabei Muirhead, az életrajzíró – és Sebastian
Brooke, az irodalmi élet tiszteletre méltó, tekintélyes tagja, akinek
gyerekek részére írt elegáns fantasztikus könyveiért egyként
rajongtak a kicsik és a felnőttek.
Sebastian, akinek éppen aznap délután volt találkozója
Gilesszal és Celiával, hogy megbeszéljék könyveinek a koronázási
évre szánt kiadását. Sebastian, aki dühösen telefonált, hogy
érdeklődjön, vajon miért mondta le Celia titkárnője fél nappal
korábban ezt a fontos találkozót. Sebastian, aki ebben a
pillanatban egy taxiban tartott a Cheyne Walkra, a dühtől
remegve, hogy magától Celiától kapjon magyarázatot, milyen
valódi ok áll a bejelentése mögött, és miért nem beszélte meg
először vele.
 2. fejezet

Egy sikoly visszhangzott végig a lépcsőházon, amit rövid csend

követett, majd feltörő zokogás hangja. Aztán botladozó lábak
dobogása hallatszott, végül az első emeleti lépcsőfordulóban, ahol
Adele családja a különböző helyiségekből összegyűlt, hogy
megérdeklődje, ugyan mi a baj, diadalittas kacagás.
– A Recordtól hívtak!
– Nem is hallottam a telefont – mondta Geordie, megjátszott
értetlenséggel.
– Nem ez a fontos.
– Szóval, maman, mi történt? Szörnyű volt ez a hang.
Borzasztóan megijedtem.
– Sajnálom, Noni, drágám. De nagyon izgatott voltam –
mondta Adele, és megcsókolta a lányát.
– Miért?
– Nos...
– Ó, anyám, gyerünk már, ez nagyon unalmas!
Adele a fia türelmetlen arcára nézett, és elmosolyodott.
– A Record, tudjátok, az amerikai magazin...
– Igen, maman, tudjuk.
– A Record felkért, hogy tudósítsam őket a koronázásról.
Hogy legyek a hivatalos fotósuk. Mit szóltok hozzá?
– Drágám, ez nagyszerű! Egyszerűen csodás! Gyere, hadd
adjak egy csókot!
– Ó, te jó isten! – szólalt meg Lucas megjátszott unottsággal –,
ne a gyerekek előtt, ha kérhetem! – Elfordult, és bement a
szobájába.
Adele utána bámult, s a jókedve hirtelen elpárolgott.
– Ne is törődj vele, drágám – mondta Geordie –, szándékosan
ilyen kelletlen!
– Hát persze – szólalt meg Noni, szép kis arcán
aggodalommal. – Buta fiú. Gratulálok, maman, ez olyan izgalmas!
Csak várj, amíg elmondom holnap az iskolában a lányoknak!
 – Nem hinném, hogy borzasztóan meghatódnának tőle –
mosolygott rá Adele, miközben a rettentően művelt lányokra
gondolt Noni társaságában a Szent Pál Lányiskolában.
– Dehogynem. Akárcsak mi, igaz, Noni, drágám? Ez
határozottan pezsgőt kíván. Gyertek, lányok, bemelegítünk a mai
estére! – hívta őket Geordie.
– Én... csak megnézem, Lucas nem akar-e csatlakozni hozzánk
– válaszolt sietve Adele –, ti csak menjetek előre!
Halkan kopogott Lucas ajtaján, de nem kapott választ. Lassan
benyitott. A fiú a könyvei fölé görnyedt, sovány válla láttán furán
sebezhetőnek tűnt. Adele odament hozzá, átkarolta a vállát. A fiú
kifejezéstelen arccal nézett fel rá.
– Drágám...
– Igen?
Nagyon jóképű fiú volt, sötét szemével és hajával, hosszú,
kissé beesett arcával. Tizennégy évesen szívszorítóan hasonlított az
apjára. Az apjára, akit Adele annyira szeretett, és aki... Az asszony
erővel elszakította a gondolatát a múlttól, vissza a jelenbe.
– Drágám, gyere le a földszintre! Egy kis pezsgőre.
Azt gondolta, ez talán elég csábító lesz a fiú számára, de
csalódnia kellett. Lucas csak a homlokát ráncolta.
– Köszönöm, nem. Egy kicsit fáradt vagyok, és holnapra be
kell fejeznem ezt a fogalmazást. De, természetesen, nagyon örülök
a sikerednek, anyám. Gratulálok!
– Köszönöm. De a ma esti vacsorára eljössz, ugye? Különben
nagymama nagyon csalódott lesz. Ez egy nagy esemény számára.
– Meg akartam kérdezni tőled, hogy valóban el kell-e mennem
– jegyezte meg Lucas hivatalos, színtelen hangon. – Olyan későn
indulnánk, és biztos vagyok benne, hogy nem fog hiányolni engem.
– Lucas, dehogynem! Rajong érted, jól tudod.
– Valóban? Én nem vagyok benne biztos. Dédnagymama, ő
szeretett engem, hiszen náluk laktunk, nem igaz? De... nem, nem
gondolnám, hogy nagymama különösebben szeretne. És éppen ő
biztosan megérti, hogy dolgoznom kell.
– Igen. Természetesen – villantott rá gyors mosolyt Adele.
A fiú visszatért a könyveihez, hátat fordítva az anyjának.
– Talán írhatnál neki egy rövid levelet, hogy megmagyarázd.
– Ó, anyám, valóban szükség van erre? Koncentrálni próbálok
a munkámra. Mondtam már, nem fog haragudni érte.
– Szerintem igen – erősködött Adele fakó hangon, de ha nincs
rá időd...
 – Ó, az isten szerelmére... – A fiú maga elé húzott egy
papírlapot, olvashatatlan írásával, fekete tintával firkantott rá
valamit, és átnyújtotta az asszonynak. – Tessék. Add ezt neki oda! ,
Adele rápillantott.
„Kedves nagymama, sajnálom, hogy nem tudok elmenni. Túl
sok munkám van. Lucas”
– Köszönöm – mondta visszafogottan. Valójában
legszívesebben visszadobta volna, és közölte volna Lucas-val, hogy
ez felháborítóan goromba, Celia nagyon meg fog bántódni, és
ennél többel tartozik a nagyanyjának. De nagyon óvatosan kellett
bánnia Lucas-val. A fiú tipikus kamasz volt, morcos, titkolózó,
ellenséges – mindaz, amire mostanában azt mondták a szülőknek,
hogy el kell viselni és meg kell érteni.
– Én sosem viselkedhettem volna így – jegyezte meg egyszer
Geordie panaszosan, amikor Adele könyörgött, hogy nézze el
Lucas-nak egy különösen ellenséges kifakadását.
– Tudom, drágám, én sem. De Lucas olyan nehéz időket élt át.
Nem kifejezetten volt ideális a gyerekkora. Segítenünk kell neki,
hogy átjusson ezen a nehéz időszakon.
– Itt én szorulok segítségre – sóhajtott fel Geordie.
– Tudom. És nagyon együtt érzek veled. De legalább itt van
velünk ez a kis angyal. Noni rajong érted.
– Ami kölcsönös. Rendben. Megpróbálom továbbra is
alkalmazni a fiadnál azt az átkozott amerikai
pszichológiatudományt. És odatartom a másik orcám. De meg kell
mondanom, már mindkettő kezd eléggé fájni.
– Köszönöm, drágám. O, annyira szeretlek!
És valóban így volt. Valósággal rajongott érte. A második – és
ahogy mondani szokta: utolsó – nagy szerelem az életében.
Annyira más, mint az első, és olyan boldogságot hozott neki,
amilyenről már álmodni sem mert. És jókedvet is. Persze néha
voltak problémák. Geordie, ahogy Celia nem is egyszer
megjegyezte, túlságosan is elbűvölő volt, az a fajta ember, aki
azonnal jókedvet hoz egy terembe, amint belép. Mindig könnyű
élete volt, igaz, hogy nagyon tehetséges volt, de a siker is nagyon
korán rátalált, amint az első könyve Barty segítségével megjelent.
A férfiak ugyanúgy kedvelték, mint a nők. Mindig a figyelem
középpontjában állt – és ha nem, azt nagyon nem szerette. Adele
mindig is tisztában volt némi egyoldalúsággal a kapcsolatukban.
Úgy érezte, ő szerencsésebb, amiért az övé a férfi, mint Geordie,
amiért Adele az övé. És attól félt, nem is egyszer, hogy a flörtölés,
amit szinte szenvedélyesen űzött a férfi, kissé komolyabbá vált,
mint amit még szívesen elviselt volna. De sosem talált valódi
bizonyítékot. Amikor pedig (nagyon finoman) Geordie-t kérdezte a
dologról, a férfi annyira megdöbbent, olyan nagyon megbántódott,
hogy az asszony elszégyellte magát.
– Én téged szeretlek és veled élek házasságban – mondta
Geordie –, és én vagyok a legszerencsésebb fickó egész Angliában.
Azt hiszed, kockára tenném ezt? Sajnálom, ha felzaklattalak, a
jövőben igyekszem kevésbé barátságosan viselkedni.
Venetia, aki cinikusabban gondolkodott, mint a testvére, és
gyanakvóbb is
volt, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Geordie írói
tehetsége és fantáziája legalább annyira hasznára válik a férfinak a
házasságában, mint a szakmai életében; de sokkal jobban szerette
a nővérét, mintsem ezt meg is mondja neki. Ha valaha is
bizonyítékot találna a férfi ellen, megölné, mondta az anyjának.
– Bár azt hiszem, a maga módján szereti Adele-t, nem
gondolod?
Mire Celia azt felelte, de igen, és a házasságok sokfélék
lehetnek, ő pedig úgy látja, Adele-t általában boldoggá teszi az övé.
– Az ember sose keresse a bajt! – jelentette ki. – Ha van, arra
úgyis elég hamar rátalál, az én tapasztalatom szerint. Ahogy azt te
is nagyon jól tudod – tette hozzá.
– Igen, és nézz meg minket most – válaszolt Venetia –,
majdnem huszonöt év van már mögöttünk, a sok baj ellenére.
– Na, látod – mondta erre Celia, mintha az eldöntené a
kérdést.

– Lucas nagyon fáradt – mondta Adele, belépve a szalonba –,

kért, hogy mentsem ki ma este.
– Pedig hiába kért – válaszolt Geordie –, magam megyek fel
hozzá, hogy megmondjam neki...
– Drágám, ne menj! Nincs értelme. Ha eljön, csak duzzogva ül
majd egy sarokban, és...
– Jól el kéne náspángolni – jegyezte meg Noni szigorú
hangon.
Adele ránézett, mulatva a régies kifejezésen és a lány szigorú
hangján.
– Noni, ugyan már! Ezt nem gondolod komolyan!
– De igen, maman. Lucas egy szörnyű alak. Te pedig
elkényezteted. És ez nem igazságos. Egyébként – folytatta sima,
felnőttes hangon – szívből gratulálok! Nagyon büszkék vagyunk
rád, nem igaz, Geordie?
– De igen. Gratulálok! Ez azt jelenti, hogy ott leszel az
apátságban?
– Én... gondolom, igen. Te jó ég, micsoda megtiszteltetés!
Anya rettentően bosszús lesz.
– Mit gondolsz, Lord Arden is ott lesz ma este? – kérdezte
Noni.
– Állítólag nem. Szigorúan családi összejövetel lesz, anya azt
mondta. Gondolom, azért, hogy fel tehessük a kérdéseinket.
– Sebastian sem jön. Izzie felhívott az előbb, beszélgettünk egy
kicsit. Sebastian borzasztóan zaklatott.
– Nos... ő sem családtag – szögezte le határozottan Adele.
– Hát, lehet. De... olyan, mintha az lenne.
– Mit mondott még Izzie? – érdeklődött kíváncsian Geordie.
– Geordie...
– Érdekel. Tudni szeretném. Nonihoz hasonlóan én is
családtagként gondolok Sebastianre. Gondolom, nagyon feldúlt
lehet. Az egész ügy miatt. Úgy értem...
– Geordie – vágott közbe Adele szigorú hangon –, ne most!
– Ugyan, maman – szólalt meg türelmetlenül Noni –, ne
butáskodj!
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
Noni arca, amely annyira hasonlított az anyjáéra, hirtelen
kifejezéstelenné vált, és bájos mosoly jelent meg az ajkán.
– Semmit – vágta rá. – Gyerünk, ideje indulnunk! Geordie,
ferde a nyakkendőd. Megyek a kabátomért, amíg anya megigazítja
neked. – Kiment a szobából.
Adele utána nézett, aztán a férjéhez fordult.
– Gondolod, hogy tudja?
– Drágám, hát persze. Mindnyájan tudják.
– De... vajon ki mondta el nekik?
A férfi rámosolygott.
– Nem hiszem el, hogy már megint erről beszélgetünk!
– Ezt, hogy érted?
– Akkor is megdöbbentél, amikor megtudtad, hogy Henry
tudja. És Izzie.
– A drága Izzie.
– Igen. A drága Izzie. Én is oda vagyok érte. De már nem
gyerek. Már huszonhárom éves. Természetesen tudnia kell.
Sebastian az ő apja.
 – Talán ő mondta el Noninak. Nagyon közel állnak
egymáshoz.
– Lehet. Vagy Henry Warwick, vagy Roo, vagy a rosszcsont
húgaik. A gyerekek pletykálnak, Adele.
– Tudom, de... Talán beszélnem kellene vele erről.
– Nem hinném. Nem tűnik úgy, mintha túlzottan aggasztaná.
Nagyon is járatos a világ dolgaiban az ifjú hölgy.
Noni visszatért a szalonba, karján egy bársonypelerinnel.
– Drágám, nagyon csinos vagy – dicsérte meg Geordie –,
öröm rád nézni egy ilyen vénembernek. Gyere, hadd segítsem rád!
– Geordie! Te nem vagy öreg. Nem sokkal látszol idősebbnek
Henrynél.
– Milyen csacsiság! – válaszolt Geordie, akinek láthatóan
jólesett a dicséret. Ami ráadásul igaz volt. Amerikai diákos
külsejével és stílusával, magas, karcsú alakjával, szemébe hulló
barna hajával, nagy, szürke szemével szinte bármennyi idős
lehetett volna huszonöttől fölfelé. Valójában negyvenkettő volt, egy
évvel fiatalabb Adele-nél. Míg Henry Warwick, Venetia legidősebb
fia, sötét, jóvágású, kiélt arcával, máris növekvő sörhasával, kissé
unalmas modorával valóban idősebbnek tűnt a huszonnégy événél.
– Gyerünk – szólalt meg Adele –, ettől a kölcsönös rajongói
klubtól még féltékeny leszek! Különben sem késhetünk el! Anya
sosem bocsátaná meg nekünk.

Ám a vacsora több mint fél órát késett, és Celia nem volt a

szalonban, hogy köszöntse a vendégeket. Az arcát próbálta rendbe
hozni és visszanyerni önuralmát az őrjöngő Sebastian
társaságában eltöltött több mint két óra után, amelynek csak
nemrég szakadt vége, amikor Jay és Tory érkezésekor a férfi
elhagyta a házat.
– És az utolsó szavait mi is hallottuk – suttogta Tory Adele
fülébe. – Azt mondta: „Légy boldog a rohadt náciddal!” Celia pedig
sírt, patakzottak a könnyek az arcán. Drága Sebastian,
legszívesebben utána futottam volna, de Jay azt mondta, jobb, ha
most békén hagyjuk.
– Izzie otthon van – válaszolt Adele –, majd ő megnyugtatja.
Ó, szegény, szegény Sebastian! Megszakad a szívem, ha
rágondolok, mit kell kiállnia. Miért csinálta ezt anya, miért?
– Nem tudom, drágám.
– Ő igazán egy megfejthetetlen rejtély – sóhajtott fel Adele. –
Mindig is az volt. Ó, istenem! De talán ma este néhány dolgot
megmagyaráz. Tory, isteni ez a ruha!
– Nem rossz, ugye? Egész csinosan befed engem meg a kis
pocakhercegnőt. Rettentő gyorsan nő. Szerintem nagyobb lesz a
súlya, mint a fiúké. Még négy hónapom van hátra, és nézz rám!
Adele Toryra pillantott, és arra gondolt, hogy a magas derekú,
lazán redőzött ruhában szinte alig lehetett látni, hogy egyáltalán
várandós.
– Ne akarj dicséretet kicsikarni belőlem, Tory Lytton! –
jelentette ki szigorú hangon. – De annyit azért mondhatok, hogy
istenien nézel ki. Most jobb lesz, ha bemegyünk a többiekhez! Hála
az égnek, hogy Bunny nincs itt, szörnyű lett volna...
– Ki az a Bunny?
– Lord Arden. Egy régi becenév. Tudod, Peternek hívják, és...
– Peter nyuszi, hát persze! Nem tudtam, hogy ilyen jól
ismered.
– Ő segített nekem elmenekülni Franciaországból. 1944-ben.
Szerzett nekem... – kis habozás után folytatta nos, többé-kevésbé
szerzett nekem egy helyet az egyik legutolsó hajón, ami kifutott
Bordeaux-ból. Együtt utaztunk haza. Ő meg én, és a gyerekeim,
persze.
– Nem is tudtam. Őrületesen izgalmasnak hangzik.
– Inkább rémítő volt. De Bunny egy aranyos ember.
– Az volt Oliver is. Úgy látszik, az anyátok vonzza az
úriembereket.
– Bunny sokkal engedékenyebb, mint apa volt – magyarázta
Adele –, aki egyáltalán nem volt olyan szelíd, amilyennek látszott.
– Jay is mindig ezt mondja. Én nem így láttam, de...
– Pedig ez az igazság. Ugyanolyan erős akarata volt, mint
anyának, és a maga módján ő is ugyanolyan rémes alak volt, de
nagyon jól álcázta. Boy, szervusz, drágám, hány embert hoztál
magaddal a dinasztiádból?
– Csak négyet – válaszolt Boy Warwick, mindkettőjüket
megcsókolva. – Te jó ég, nem is tudom, melyikőtök szebb, lányok!
Adele, drágám, hadd hozzak neked egy italt! Pillanatnyilag én
vagyok a háziasszony.
Adele megnyugodott. Ha Boy vette kezébe a dolgokat, nincs
miért aggódniuk. Összes erénye közül az volt a sógornője szerint a
legfontosabb, hogy képes minden eseményt zökkenőmentesen
lebonyolítani.
Hirtelen abszurd módon feltámadt benne a vágyódás az apja
iránt, ahogy ott ült a kerekesszékben a kandalló mellett, az
elbűvölő modor és a távolságtartás csak rá jellemző keverékét
sugározva a környezetére. Ha ő itt volna, nem lennének látványos
indulatkitörések. Viszont akkor nem is volna ok rá, legalábbis ma
este nem, vélekedett Adele, gondolatban felrázva magát. Nem
volnának megdöbbentő bejelentések, sem rég eltemetett, újra
feltörő sérelmek...
– Tudom – szólalt meg mellette Venetia, megcsókolva a
nővérét. – Én is éppen erre gondoltam.
– Honnan tudtad...?
– Láttam, hogy a helyét nézed. És gondoltam...
– Olyan hirtelennek tűnik – vélekedett Adele. – Erre gondolok
mindig. Ilyen hamar. Még csak egy éve. És...
– Ha majd annyi idős leszel, mint én, Adele, kevesebb idővel
gazdálkodhatsz. Gondolj erre! Ez az egyik dolog, amiről ma este
beszélni akartam.
Adele hátrafordult. Az anyja láthatóan jóindulatúan
mosolygott rá. Celia sápadt volt, de tökéletesen nyugodt. Semmi
jelét nem mutatta a hatalmas érzelmi megrázkódtatásnak,
amelyen nem sokkal korábban átesett.
– Épp most hallottam, hogy Kit nem tud jönni. Milyen kár! De
hát... nagyon elfoglalt.
És nagyon-nagyon megdöbbent és elkeseredett, gondolta
Venetia. Nem meglepő, hogy nem volt hajlandó eljönni.
– Én... attól tartok, Lucas sem tud eljönni – szólalt meg Adele.
– Nagyon sajnálom. Rettentő keményen tanul és nagyon fáradt.
De... tessék, írt neked pár sort...
Celia tökéletesen kifejezéstelen arccal, kurtán rápillantott a
levélre; aztán a kandallóhoz lépett és a tűzbe vetette.
– Nagyon udvariatlan – jegyezte meg, visszatérve Adele-hez –,
hozzád épp úgy, mint hozzám. Nem tud viselkedni, Adele.
Taníthatnál neki egy kis jó modort!
– Anya...
– Adele, nem óhajtok még egyszer Lucas tragikus
gyerekkoráról hallani, az apja elvesztéséről és a többi
sületlenségről! Noni ugyanezen ment át, azzal a különbséggel,
hogy ő emlékszik is az apjára. Lucas egyszerűen csak
szégyentelenül visszaél ezzel az egésszel. És neked ezt nem volna
szabad megengedned. Mondd meg neki, hogy nem hiányoltuk egy
pillanatig sem! Boy, drágám, azt hiszem, máris bemehetünk,
mindenki itt van.
 Mindenki, Kit kivételével, gondolta Venetia, követve az anyját
az ebédlőbe, és elfoglalva szokásos helyét Celia és Jay között. Giles
az asztal másik végén ült, Helenával. Ezt az ülésrendet olyan
határozottan kijelölte Celia, hogy soha senki nem kérdőjelezte
meg. Csak a halálesetek hoztak változást. Valaha Jay anyja ült ott,
ahol most Jay, Oliver pedig – természetesen – Celiával szemben.
Kit helye üresen maradt. Celia utasította a házvezetőnőt, Mrs.
Hardwicke-et, hogy hagyja ott a terítéket.
– Még megjöhet – jelentette ki kurtán, aztán mikor Mrs.
Hardwicke továbbra is ott tétovázott a teríték felett, megismételte:
– Mrs. Hardwicke, mondtam már, hogy hagyja ott!
Nem szerette túlságosan Mrs. Hardwicke-et, nem tudta
megbocsátani neki, hogy nem Brunson, a komornyik, aki majd'
ötven évig irányította a háztartást, és aki meghalt, mintha csak így
volna illendő, alig pár héttel Oliver után.

De Kit nem volt hajlandó részt venni a vacsorán. Túlságosan

haragudott, túlságosan megdöbbent, és az anyja erényébe vetett
hitének maradékát is végleg elvesztette.
– Úgy érzem, soha többé nem leszek képes szóba állni vele –
mondta Izzie-nek a telefonban, a fájdalomtól rekedt hangon. –
Egyszerűen nem értem őt, Izzie. Hát velejéig gonosz, vagy teljesen
elment az esze?
– Egyik sem – válaszolt Izzie. – Egyszerűen csak ő az anyád.
Azt teszi, amit szerinte tennie kell. Teljesen öntörvényű.
– De téved. Hogy van Sebastian?
– Nagyon-nagyon feldúlt. És értetlen, akárcsak te.
– Esetleg átmenjek...
– Nem tudom. Megkérdezhetem. Ha akarod.
– Igen. Megtennéd, Izzie? Köszönöm.
Izzie letette a telefont, majd bement az apja dolgozószobájába.
Sebastian az íróasztalánál ült, és kibámult a sötétedő égre. Az arca
sápadt és feszült volt, a szeme vörös.
– Apa...
– Igen, tessék, Isabella. Nem akarom, hogy állandóan zavarj!
Tudom, hogy jót akarsz, de...
– Kit van a telefonnál. Szeretnéd, ha átjönne, és...
– Nem, nem! – Megrázta a fejét. Mélyet sóhajtott, aztán
kipréselt magából egy mosolyt. – Nem hinném. De köszönd meg
neki, hogy felajánlotta! Csak most egyedül akarok lenni. Talán
majd egy-két nap múlva. Csukd be az ajtót, kérlek!
 – Igen, apám.
Kit közölte a lánnyal, hogy le fogja inni magát.
– Ó, Kit! Esetleg én ne...
– Nem, nem. Jobb, ha nem. Maradj ott a...
– Igen, természetesen. De holnap esetleg mi ketten...
– Igen, rendben. Egy körül?
Félmondatokban kommunikáltak, hasonlóan, mint az ikrek.
Ez különös volt, főleg azokat lepte meg, akik nem ismerték a
történetüket.

– Remélem, meg fogjátok érteni – mondta Celia, felemelkedve

a vacsora végén. – És megbocsátjátok azt, ami a ti szemetekben
túlzott sietségnek hathat. Amint Venetiának már mondtam, nincs
túl sok idő az én... a mi korunkban. Olivert nagyon szerettem.
Nagyon. Szép közös életünk volt. És azt hiszem, boldoggá tettem. –
Körbepillantott az asztal körül, vajon van-e, aki ezt vitatni merné.
– Legalábbis megpróbáltam. De... ő meghalt. És nagyon magányos
vagyok. – Elhallgatott.
Nyilvánvalóan nagyon fontosnak érezte, hogy magyarázatot
adjon nekik, gondolta Adele. Celia gyűlölt elismerni bármiféle
gyengeséget. És a magányosságot minden bizonnyal ide sorolta.
– De tudom, hogy Oliver boldognak szeretne látni engem,
hiszen a sok erénye közül az egyik legerősebb a nagylelkűsége volt.
És biztos vagyok abban, hogy boldog is leszek. Lord Ardent hosszú
ideje ismerem, rendkívüli módon kedvelem, és sok közös
vonásunk van. Lehet még pár, remélem, elég sok nagyon szép
évünk. És amikor eldöntöttem, hogy ez lesz a legjobb nekem,
nekünk, azt is elhatároztam, hogy nem fogom halogatni a dolgot.
Amint jól tudjátok, ha meghozok egy döntést, azonnal cselekedni
is akarok. Mindnyájan felnőttek vagytok, így az, hogy én miként
alakítom a magánéletemet, nem befolyásolhat túlságosan titeket.
Mindenki hallgatott. Valaki mondhatna valamit, gondolta
Venetia, és alighogy felmerült benne a gondolat, máris felállt Boy
Warwick.
– Mindnyájan emeljük poharunkat Celiára! – mondta. –
Megérdemled a boldogságot. Egészségedre!
– Sok boldogságot, nagymama – szólalt meg Henry Warwick
mosolyogva –, a mi generációnktól.
Celia visszamosolygott rá és egy csókot küldött neki. Sok
boldogságot, mormolta kötelességtudóan mindenki.
 – Köszönöm – szólalt meg Celia és akkor néhány praktikus
részlet. Nagyon gyorsan szándékozunk megtartani az esküvőt, még
az is lehet, hogy ebben a hónapban. Csak egy csendes szertartást
tervezünk a családnak. Minden egyéb... ízléstelen volna, úgy
gondoltuk.
És mikor tett bármit is csendben, gondolta Helena, valahogy
sikerül majd nagy cécót csinálnia belőle: értesíteni a fél sajtót,
meghívni vagy száz barátot...
– És jobban el akartam magyarázni azt is, miért válok meg a
Lyttonstól. Úgy érzem, tartozom azzal Lord Ardennek, hogy
mellette álljak, és egészen megosszam vele az életét. Ő ezt akarja,
ezért kérte meg a kezemet.
Te jó isten, gondolta Giles, úgy beszél, mint valami ostoba
fruska, nem úgy, mint egy majdnem hetvenéves matriarcha.
Valóban azt képzeli, hogy mindnyájan el fogjuk hinni ezt a sok
sületlenséget? Szinte hányingere volt tőle, és kíváncsi lett volna,
vajon egyedül ő van-e így vele.
– Különben is, úgy érzem, itt az ideje, hogy elmenjek. Oliver
meg én hoztuk létre a Lyttonst, ugyanúgy, ahogy ezt a családot is.
Együtt.
Ez egy kicsit túlzás, anya, gondolta Adele. Kissé kezd
émelyítővé válni. Még egy perc, és sírva fakad.
– És nélküle vezetni a Lyttonst, egyedül működtetni, ez már
nem szerez örömet.
Úgy látja, gondolta Jay, mintha még mindig egyedül ő vezetné,
egymaga működtetné a Lyttonst. Hány év után is? Ő már
tizennégy éve van ott. A rejtett üzenet az volt, hogy ők még mindig
mindannyian azt teszik, amit Celia mond. Még ha nem is egészen
így álltak a dolgok, meglehetősen rombolóan hatott az ember
önbizalmára ezt hallani. Tory keze hirtelen a tenyerébe siklott az
asztal alatt. Jay megszorította, és rámosolygott az asszonyra. Tory
mindig megértette.
– Mindenesetre mostantól átvehetitek az irányítást. Ti...
hárman. Nem fogok beavatkozni, biztosíthatlak benneteket róla. –
Ismét körbe hordozta a tekintetét az asztal körül, mintegy
ellenkezésre várva. Mosolyogva jegyezte meg:
Biztos vagyok benne, hogy ezt elég nehezen hiszitek el. Idővel
majd meggyőződhettek róla, remélem. És általában nem is leszek
itt. Sok időt szándékozom Skóciában tölteni, és Lord Arden meg én
sokat fogunk utazni is.
 Milyen fura, hogy Lord Ardenként beszél róla, gondolta
Venetia. Mintha gyerekek volnánk. Hirtelen fájdalmasan
felidéződött benne Celia anyjának emléke, aki a férjéről mindig
Beckenhamként beszélt, és így is szólította őt végig a házasságuk
alatt.
– Nyilván tudni szeretnétek, mi történik a részvényeimmel –
folytatta Celia –, amelyeket a haláláig közösen birtokoltunk
Oliverrel, és amelyeket Oliver rám hagyott. Sokat gondolkodtam
ezen. Hogy meg kellene-e válnom tőlük. Ez kétségtelenül
megkönnyítené a ti helyzeteteket. Ellenkező esetben mindig
tudatában lennétek, hogy akkor élhetek a szavazati jogommal,
amikor csak akarok. Továbbra is beavatkozhatok a dolgokba.
Természetesen tisztában vagyok azzal – szólalt meg kis szünet
után, erős ellenszenvvel a még mindig szép arcán –, hogy csak egy
parányi részét képviselik a régi értéküknek. Persze pusztán
pénzügyi szempontból. Ám a cég napi működtetése szempontjából
nagyon fontosak.
Akkor az ég szerelmére, válj meg tőlük, gondolta Giles. És add
őket nekem, hagyd, hogy végre, negyvenkilenc évesen, mint az
idősebb fiad, elfoglalhassam az engem jogosan megillető helyet a
kiadó élén. Hogy vezethessem, ahogy az apám tette. Celia most
ránézett, ami azt jelenti bizonyára – miért is ne –, hogy neki adja
őket. Te jó ég, de hosszú ideig kellett várnia, de megérte!
– Viszont nem vagyok benne biztos, hogy apátok ezt akarná. A
Lyttons mindig nagyon fontos volt neki. Tudom, ő azt akarná, hogy
a részvények nálam maradjanak.
Nos, tudjuk, hogy ez mit jelent, gondolta Venetia, azt, hogy
egyáltalán nem vonulsz vissza. Továbbra is ott leszel. Nap mint
nap. Ez a visszavonulás egy komédia. És eltűnődött, vajon miért
érez perverz módon egy parányi megkönnyebbülést. Celia
cigarettáért nyúlt, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, aztán
elmosolyodott. Különös, önelégült kis mosollyal nézett rájuk.
– Másrészt viszont Oliver mindig is nehezebben mozdult
előre, mint én. Nehezebben ismerte fel a változás szükségességét.
Én azonban tudom, hogy most eljött az ideje. Belátom, nehezen
fogadnátok el a döntésemet, hogy elhagyjam a Lyttonst, ha közben
megtartanám a részvényeimet. Én pedig azt akarom, nagyon is,
hogy elfogadjátok. Úgyhogy... kompromisszumot javaslok.
Nevezzük rövid távú megoldásnak. Egyetlen évig még megtartom a
részvényeimet. Ez idő alatt semmiféle módon nem veszek részt a
kiadó működtetésében. Sem a szerkesztői, sem a pénzügyi oldalt
tekintve. – Ismét elmosolyodott, ezúttal csipetnyi öngúnnyal. –
Tisztában vagyok vele, hogy ezt nehezen hiszitek el. De egyszerűen
bíznotok kell bennem!
Nagyon-nagyon nehéz lesz, gondolta Giles. Sőt, lehetetlen.
– És egy év múlva? – kérdezte tőle telhetően nyugodtan.
– Azután szétosztom a részvényeimet.
– Feltéve, hogy úgy működtetjük a Lyttonst, hogy elégedett
leszel. Meg persze Barty is.
Ez végre fájdalmasan célba talált. Celia láthatóan
összerándult.
– Nem hinném, hogy túl sokat kellene foglalkoznunk Bartyval
ebben az ügyben – mondta végül jéghideg, metsző hangon. – New
York mindig is hagyta, hogy a magunk erejéből boldoguljunk. Úgy
vélem, nincs túl sok választásuk. Egy év múlva szétosztom a
részvényeimet. Nincs sok kétségem afelől, hogy addigra már a
legnagyobb örömmel teszem. Rendkívül jól felkészültek vagytok,
hogy magatok igazgassátok a Lyttonst, nagyon tehetségesek
vagytok, és remekül kiegészítitek egymást.
– De ez nem elég... – Jay szinte maga is meglepődött a saját
szavai hallatán. Eredetileg nem is akart szólni.
– Tessék? – kérdezte Celia.
– Nem tekinti a tehetségünket elegendőnek ahhoz, hogy
átvegyük a cég vezetését most, a visszavonulása pillanatában.
– Jay, nem figyeltél rám – válaszolt türelmesen Celia. – Azt
akarom, hogy átvegyétek tőlem a munkát. Azonnal. Elfáradtam, és
mást is ki akarok próbálni az életben. Lord Arden meg én utazni
akarunk, és a birtokon tölteni az időnket.
Valóban megtörtént, tűnődött Venetia. Valóban belefáradt
végül a kiadói lét árapályába, az állandó egyensúlyozásba, az
állandó kutatásba a kapós, de elismerést is hozó könyvek után, az
új életrajzi témák kitalálásába, az állandó csatározásba
nyomdákkal, könyvkereskedésekkel... mind abba, amit Celia
mindig is fontosabbnak és lényegesen izgalmasabbnak tartott a
világon bármi másnál? Valóban félredobná mindezt azért, hogy a
Níluson hajókázzon egy idős főnemessel, vagy hogy a lápvidéken
nézzen végig egy puskacső mentén?
– Hadd magyarázzam meg még jobban! – mondta Celia,
elnyomva a cigarettáját, és egy másikért nyúlva.
Túl sokat dohányzik, gondolta Adele. Ez nem tesz jót neki.
– Nem csak úgy játszadozom. Tökéletesen komolyan
gondolom. Hatvannyolc éves vagyok. Ebből csaknem ötvenet a
Lyttonsnál töltöttem az irodámban ülve. Elragadó, izgalmas,
csodálatos évek voltak. De most, amikor már talán csak tíz évem
maradt hátra, hirtelen úgy érzem... hogy is fejezzem ki... mintha
nyomasztana mindannak a súlya, amit nem tettem és nem láttam
még. Azt is mondhatnám, úgy tűnik, mintha elmulasztottam volna
a kötelességemet, amikor nem fedeztem fel annyit a világból,
amennyit csak lehet. Nem fogtok az íróasztalomnál találni holnap
reggel, nem fogok telefonálni, sem szerkesztőségi ülésen ülni, sem
a Lyttons könyveinek az elhelyezését ellenőrizni a boltokban.
Természetesen továbbra is érdeklődni fogok úgy általában a kiadói
világ iránt, arról nehéz volna lemondanom, de nem szándékozom
ennél többet tenni.
– Akkor miért nem válsz meg a részvényeidtől? – kérdezte
Giles.
– Mert úgy érezném, azzal elárulom apátok bizalmát. Ő rám
hagyta a saját részvényeit; ezt határozottan kijelentette. Szinte az
utolsó szavai... – Celia hangja hirtelen megbicsaklott, mire vadul
beleszívott a cigarettájába –, az utolsó szavai is a cégről szóltak.
Hogy mennyire büszke a kiadóra... – a hangja szilárdabbá vált, és
dacosan pillantott körül, egyenként a szemébe nézve mindenkinek
– és rám. Arra, amit együtt létrehoztunk. Nem tudok teljesen
elszakadni. Még nem. Meg kell győződnöm róla, hogy a Lyttons jó
kezekben van, és fejlődik.
Akaratuk ellenére magával ragadta őket az érvelése. Mindig ez
történt, gondolta Venetia, az ember bemegy hozzá, készen arra,
hogy megvívjon vele, tudván, hogy igaza van, aztán amikor kijön,
csodálkozva csóválja a fejét, hogy is gondolhatott ekkora
butaságot. És bűntudatot érez, amiért megkérdőjelezte Celia
döntését. Ragyogó jogász vált volna belőle...
– Szóval egy év múlva esetleg, sőt valószínűleg, elosztom a
részvényeimet. Ez így érthető számotokra? Sikerült
elmagyaráznom az álláspontomat?
– Tökéletesen – válaszolt Giles halk, halálosan fáradt hangon.
Megértette, hogy ismét vereséget szenvedett. Hogy megint csak
várakoznia kell. Várnia arra, ami születésénél fogva megilletné,
hogy elfoglalhassa helyét a Lyttons élén.
– Akkor jó. Nos, igyunk a Lyttonsra! A Lyttons jövőjére.
– A Lyttonsra – mondta mindenki engedelmesen.
– Örülök, hogy mindnyájan... – szólalt meg ismét Celia –
elégedettek vagytok ezzel a helyzettel. Miként én is. Habár –
mosolyodott el ismét némi öngúnnyal –, bizonyára megértitek,
hogy azért nem lesz egészen könnyű nekem.
Jól van, gondolta Giles. Remélem, rettentően nehéz neked,
remélem, átkozottul boldogtalan leszel Lord Ardennel, remélem...
– Giles, mennünk kell! – állt fel Helena, fagyos nehezteléssel
az arcán. – Celia, bocsáss meg nekünk! Köszönjük a nagyon...
érdekes estét. George, Mary, köszönjetek el a nagymamátoktól!
Rettentő feldúlt, gondolta Adele, figyelve, amint Helena
elhagyja a termet, és ki hibáztathatná? Amióta csak házasok, Giles
sikerére vár, és hiába. Vagy szinte hiába. Giles a könyve
publikálásakor jutott legközelebb a sikerhez. A könyvét jól
fogadták, és jó kritikákat kapott. De az már a múlt. Szegény Giles
halálosan sápadt, szerencsétlen arccal úgy csókolja meg az anyját,
ahogy csak ő tudja, alig érintve az arcát. És a gyerekek, a rémesen
unalmas George és Mary is kötelességtudóan megcsókolják. Ok
legalább eljöttek. Nem küldtek udvariatlan levélkéket. Valamit
rettenetesen elrontott Lucas-val. És nem tudta, hogyan hozhatná
helyre.

Fél tizenegyre mindnyájan elmentek. Celia számított erre, és

tisztában volt azzal, hogy nem értettek egyet vele, és hogy nem
tudta igazán elmagyarázni nekik a dolgot. Ez nem lehetett a híres
Lytton-estélyek egyike, egy olyan végeérhetetlen, kellemes,
ragyogó összejövetel, amelyet pletykák, irodalmi utalások, heves
vita és jókedv keveréke tett olyan különlegessé. Ezek az esték már
soha többé nem lehetnek ugyanolyanok. Most már látta.
Hihetetlen módon, miután ötven évet eltöltött a család szívében,
kiszakította magát onnan. Mert ezt tette, amikor úgy döntött, hogy
Lord Ardenhez megy feleségül. Megdöbbentette és
elszomorította a családot, ezt világosan látta. És elveszítette
Sebastiant is, talán mindörökre. Sőt lehet, hogy Kitet is. Amit még
nehezebb volt elviselnie.
De ha arra gondolt, milyen fájdalmas és megdöbbentő módon
hiányzik neki Oliver, és hogy rájött, nem akar egyedül
megöregedni, nem akar alkalmazkodni ahhoz a fura új világhoz,
amivé a könyvkiadás kezdett egyre gyorsabban válni, sem olyan
pozícióba lecsúszni, ahol nevetség vagy szánalom tárgya volna; és
végül, ha arra gondolt, hogy Bunny aranyos, mulatságos, kedves és
gazdag és – impotens... Celia úgy érezte, mindent egybevetve a
legjobb döntést hozta a maga – és a többiek – szempontjából.
 3. fejezet

– Azt csinálok, amit akarok, és te nem akadályozhatod meg!

Boszorkány vagy, egy gonosz boszorka, és remélem, meghalsz ma
autóbalesetben...
– Köszönöm szépen! Bizonyosan hallani fogsz róla, ha úgy
lesz. Ha mégsem, akkor később találkozunk.
Barty fogta az aktatáskáját, és kiment a konyhából. Már éppen
a bejárati ajtót nyitotta, amikor futó lépteket hallott maga mögött,
és érezte, hogy apró karok fonják körbe a derekát.
– Várj, állj meg! Nem gondoltam komolyan, igazából
szeretlek!
– Jenna...
– Nem, nem, figyelj rám, ez az igazság! Tényleg szeretlek,
nagyon-nagyon!
Barty megfordult és ránézett a lányára, erre a nehezen
kezelhető, ragyogó nyolcéves gyerekre, aki egyszerre volt a szeme
fénye és a keresztje, aki nem nőtte ki kétéves kora óta a hisztis
rohamait, akinek a rajongása ellenállhatatlan volt, a gyűlölete
pedig, amelyet minden ellenkezés kiváltott belőle, ijesztő.
– Ezt örömmel hallom, Jenna. És én is szeretlek téged. De
nem rendezhetsz vitorláspartit South Lodge-ban. És ezzel le is
zárjuk az ügyet.
– De miért nem?
– Mert a vitorlázás veszélyes. És nem vagyok hajlandó vállalni
a felelősséget egy tucat kislány esetleges vízbefúlásáért.
– Nem fulladunk a vízbe. Ez butaság. Nagyon vigyáznánk. És
nem mennénk ki az óceánra, csak az öbölben maradnánk.
– Jenna – mondta Barty, letéve az aktatáskát, mivel kénytelen
volt rájönni, hogy ezt alaposan meg kell beszélnie a gyerekkel –,
akkor is nagyon óvatos akartál lenni, amikor múlt ősszel felültél
Lee pónijára, de leestél és eltörted a karod. Vigyázni akartál,
amikor lementél azon a sípályán Catskillsben januárban, és
eltörted a bokád. Megígérted, hogy óvatos leszel, amikor múlt
nyáron felmásztál arra a fára South Lodge-ban, de leestél és
agyrázkódást kaptál. Magadra sem tudsz vigyázni, nem, hogy még
tizenkét emberre. A vitorlázás veszélyes dolog. Rendezhetsz egy
partit a hét végén, és mindenki ott éjszakázhat, és mindnyájan
kilovagolhattok a parton, de nem szállhattok vízre vitorlás
hajókon, és nincs apelláta. Rendben?
Jenna ránézett, szép kis szív alakú arca bánatos volt,
különleges kékeszöld szeme megtelt könnyekkel.
– De anya, már megmondtam nekik! Olyan ostobának fogok
tűnni! Kérlek, kérlek, csak kettesével hadd menjünk! És persze Sag
Harbourban, nem az óceánon...
– Jenna, nem! Meg kell mondanod nekik, hogy mégsem lehet.
És vállalod, hogy ostobának tűnsz. Abba nem halsz bele. Különben
is, fogadni mernék, hogy az anyukájuk egyiküket sem engedi el.
Tudod, mit? Fogd a táskádat, és elviszlek az iskoláig!
Jenna még egyszer, utoljára próbálkozott:
– Kérlek! Hát egyáltalán nem szeretsz?
– De igen, nagyon is. Annyira, hogy azt szeretném, ha te, na
meg a barátnőid is, mind felnőnétek. Igyekezz! Különben gyalog
kell menned Mariával.
– Szeretek gyalogolni – válaszolt Jenna. – Még nem vagyok
kész.
Kész volt elismerni a vereségét, de nem volt hajlandó teljesen
megadni magát.
– Rendben. Este látjuk egymást! Szeretlek!
Néma csend. Barty kilépett az Upper East Side-on álló házból,
és nagyon határozottan becsukta az ajtót. Már ötven métert
megtett az utcán, amikor ismét kinyílt az ajtó, és Jenna utána
kiáltott:
– Én is szeretlek!
Tehát Barty győzött. Ezúttal.
Amint odaért a Gramercy Parkba, a Lyttons New York
irodáihoz, máris nyugodtabbnak érezte magát, amint felpillantott
a barna homokkőből készült épületre. Manapság már sok kiadó
székhelye volt modern épületekben a város központjában, de Barty
szerette ezt a palotaszerű épületet vaskorlátjaival és a hatalmas
bejárati ajtóhoz vezető széles lépcsővel. Ugyancsak nagy örömmel
töltötte el, hogy nemrégiben sikerült megszereznie a szomszédos
épületet, így biztosítva teret a Lyttons lassú, de állandó
fejlődésének. Már öt vezető szerkesztőjük volt, akik mind a saját
csapatukkal dolgoztak, akárcsak a főszerkesztő, Marcus Forrest,
akivel Barty viszonyát a szeretet-gyűlölet valami különös keveréke
jellemezte. Volt egy nagyszerű kiadványlistájuk, szépirodalom és
tényirodalom vegyesen, állandóan jelen voltak a sikerlistán, és
nagy elismerést szereztek a szórakoztató és az irodalmi értékű
kiadványaikkal egyaránt. És persze teljes ellenőrzési joguk volt a
Lyttons London felett, nem csupán anyagi, de szakmai értelemben
is, habár ezt az utóbbi jogot meglehetősen ritkán gyakorolták. A
költségvetés egy dolog, azt jóvá kellett hagynia, de az új könyvek
beszerzése, az új szerzők felkutatása, a reklám és az ütemezés
tervezése már egészen más.
Bement az első emeleten lévő irodájába, és kissé fáradtan
lezökkent a székére. Rendkívül kimerítőnek érezte ezeket a
csatározásokat Jennával. Ugyanúgy, mint annak idején Jenna
apjával...
A titkárnője, Cindy Phillips megjelent egy bögre gőzölgő
kávéval. Tisztában volt a főnöke prioritásaival. Amíg a napi első
kávé nem volt ott az asztalán, nem hozta lázba a legizgalmasabb
könyvajánlat, a legragyogóbb kritika, a legígéretesebb eladási
mutatók sem. Barty felvette a bögrét, és hálásan rámosolygott
Cindyre.
– Köszönöm. Van valami sürgős?
– Nem igazán.
– Rendben. Mindjárt behívom.
Ráérősen kortyolgatta a kávét, és közben az íróasztalon álló
ezüst képkeretben Laurence képét nézegette. Jenna apjáét. A
kislány minden szempontból annyira emlékeztetett Laurence-re,
akinek a dührohamai olyan féktelenek és fárasztóak voltak, a
szeretete olyan fojtogató, az érzelmi zsarolása olyan ijesztő. Akit
Barty olyan nagyon-nagyon szeretett. Aki még mindig rettenetesen
hiányzott neki...
Belelapozott a postájába; a szokásos levelek könyvesboltoktól
és ügynököktől, meghívók különböző eseményekre, körlevelek
különböző testületektől és – egy levél Angliából. Geordie MacColl
eltéveszthetetlen macskakaparásával megcímezve. Geordie küldte
a levelet, aki iránt még mindig nagy szeretetet érzett, hiszen ő
fedezte fel – mikor is, te jó ég, már majdnem húsz éve! –, s akinek
a könyveit még mindig elkapkodták, és akit mindenki kedvelt, még
Celia is.

„Drága Barty!
 Csak tudatni szeretném, hogy a Vad lovak ötödik a
The Sunday Times-ban, Bumpus egy egész hasábot
szánt rá, és ez lesz a hónap könyve az Evening
Standardban. Mindenki el van ragadtatva tőle.
Ugyanakkor a legkevésbé sincs mindenki
elragadtatva Celiától. A család meg van döbbenve,
Sebastian nem áll szóba vele, Kit nem hajlandó
betenni a lábát a házba (ahol továbbra is eltölt majd
Celia némi időt, ami sokat elmond a tüzes lordról és
az ő hevéről). Nagyon remélem, hogy eljössz az
esküvőre. Celia szíve megszakadna, ha nem lennél ott
(már ha van szíve egyáltalán, ami állandó vita
tárgya), és ha hoznád Jennát is, az nagyszerű volna.
Adele üdvözletét küldi, miként a te gyönyörű és okos
keresztlányod. És nem utolsósorban én is.
Geordie”

Ez talán kárpótlás lesz a lemondott vitorláspartiért, gondolta

Barty. Egy utazás Londonba egy hónappal a koronázás előtt. Talán
ott is maradnak addig. És igazán nem akarná összetörni Celia
szívét. Másrészt viszont ez egy kicsit árulásnak tűnt a szeretett
Wollal szemben.
– Remek hírem van – lelkendezett Izzie. – Barty átjön az
esküvőre. És Jennát is magával hozza.
Sebastian összevont szemöldökkel nézett rá.
– Ez nem igazán tetszik nekem. Több lojalitást vártam volna
Bartytól.
– Ugyan már, apa! Barty a leglojálisabb ember a Földön. És
nyilván lojális Celiához. Mindig azt mondja, neki köszönhet
mindent.
– Fogcsikorgatva. És egyáltalán nem így van. Celia
mozgatórugói meglehetősen megkérdőjelezhetőek voltak. Sokkal
inkább a saját egója volt neki fontos, mint Barty...
– Ó, apa! – Izzie felsóhajtott, és letette kezéből a narancslével
teli poharat.
– Igazán nem folytathatod így tovább! Celia hozzámegy Lord
Ardenhez, és tudom, hogy ez neked rettenetes...
– Micsoda ostobaság! Nekem egyáltalán nem számít, hogy
kivel akar vagy nem akar összeházasodni.
Izzie nem vett róla tudomást.
 – Valóban úgy véled, hogy Barty a Lyttons feje lehetne, ha ott
maradt volna, ahol volt, nyolc testvérével London
nyomornegyedében?
– Nagy valószínűséggel igen – felelte Sebastian mivel
rettentően tehetséges. – Aztán összeakadt a tekintete Izzie-ével, és
vonakodva elmosolyodott.
– Rendben. Valószínűleg nem. De attól még tény, hogy Celia
mindent megadott Bartynak, amiről úgy gondolta, hogy szüksége
van rá, de megfosztotta az egyetlen dologtól, ami igazán fontos. A
családjától.
– Igen, apa – mondta Izzie, aki számtalanszor hallotta már
ezt.
– Mindenesetre nagyon örülök, hogy idejön. Habár nem
vagyok benne biztos, annak örülök-e, hogy újból találkozhatok
azzal a rémes gyerekkel. Tipikus amerikai, szabadjára engedett,
neveletlen...
– Szerintem Jenna aranyos. Egyáltalán nem neveletlen.
– Szamárság – válaszolta Sebastian. Rámosolygott a lányára,
és haragos öreg arca hirtelen ellágyult. – Mihez kezdenék nélküled,
drágám? Nem is tudom. Menj, válaszolj Bartynak! írd meg neki,
hogy lakhatnak nálunk! Az majd felbosszantja Celiát.
– Igen, apa, rendben. Most mennem kell!
Odalépett az apjához és megcsókolta. Sebastian láthatóan
felvidult a gondolatra, hogy újra találkozhat Bartyval. Nagyon
erősen kötődött hozzá. Izzie lel tételezte, hogy részben az azonos
helyzetük miatt, hiszen mindketten egyedülálló szülők, akik
rettentő fájdalmat hordoznak. Csak éppen Barty a kezdetektől
fogva rajongott Jennáért, nem tartotta magától távol, hogy élete
első éveit szeretetlen légkörben, magányosan töltse...
Hála az égnek, gondolta Izzie, amint elindult kis Austin
hetesén, hogy ő
nem a Lyttonsnál dolgozik. Beleborzongott, ha csak rágondolt,
milyen nehéz helyzetben lenne most. Majdnem ott helyezkedett el,
mert miután végzett Oxfordban, erősen győzködték, hogy lépjen be
a céghez. Celia nagyon szerette volna, és az apja is. De ő ellenállt,
mivel (akárcsak Barty) a maga erejéből akart boldogulni.
A Michael Josephnél dolgozott, ahol ő volt a reklámfőnök, és
meglehetős érzéket árult el a terület iránt. A nagy Michael Joseph
(akit a cégnél csak MJ-nek emlegettek) egyik kedvence volt, és sok
időt töltött az irodájában a Bloomsbury Streeten álló épület hátsó
frontján, ahol a kiadó főnöke tájékoztatta az elképzeléseiről.
 – Elegáns szöveget akarunk – mondta, és Izzie elegáns
szöveget produkált, a könyvborítókra és a katalógusokba és a
reklámok számára, amelyek szerinte sokkal izgalmasabbak
lehettek volna. Jelenleg csak ez állt bennük: „Az új Monica
Dickens” vagy „C. S. Forester új könyve”. Izzie titokban arra
vágyott, hogy olyan fajta hirdetési szöveget írhasson, ami annyira
népszerű volt az Egyesült Államokban, találó szójátékokkal. De
semmi reménye nem volt rá, hogy ilyesmit kiadhassanak a Michael
Josephnél.
Ennek ellenére csodás első munkahely volt, és nagyon boldog
volt itt. Már némi szerény ismertségre is szert tett a
reklámszakmában. Habár – ezt maga is elismerte – ezt részben
annak köszönhette, hogy a nagy Sebastian Brooke lánya volt, azért
a maga tehetsége is közrejátszott benne, és az, hogy olyan
könnyedén bánt a szavakkal. Izzie nagyon népszerű is volt.
Mindenki szerette, mivel kedves volt, és jó természetű. Ami pedig a
külsejét illette, hosszú aranybarna hajával és hatalmas ábrándos
szemével maga is úgy nézett ki, mint egy költő. És borzasztóan
hasonlított az édesanyjára, amit az irodalmi élet azon képviselői,
akik személyesen ismerték Pandorát, gyakran mondogattak is
Sebastiannek.

Izzie rettentően örült, hogy Barty eljön az esküvőre. Nagyon

szerette az asszonyt. Barty azon kevesek közé tartozott, akik
kedvesek voltak hozzá, és szeretettel vették körül élete első,
magányos éveiben. Amikor először elutazott New Yorkba, Izzie úgy
érezte, megszakad a szíve. Még mindig emlékezett rá, ahogy ott állt
az ablaknál a dadusával, és nézte, amint Barty távolodik a háztól,
miután elbúcsúzott tőle. Emlékezett rá, hogy addig sírt, míg a
kimerültségtől elapadtak a könnyei és elaludt a dadája ölében.
Hihetetlen örömet érzett, amikor Barty... megszerezte a
Lyttonst, és a saját terepükön verte meg őket. Nem mintha Izzie
nem szerette volna a Lyttonst, szerette és oda volt Wolért, ahogyan
Barty nevezte Olivert, és szerette az ikreket is, különösen Adele-t
meg persze Nonit. Valamennyien együtt éltek egy darabig a háború
alatt Ashinghamben, Celia szüleinek a birtokán, és Adele a
védelmére kelt, amikor Kit olyan gonosz volt hozzá, miután
hazatért a háborúból. És Adele segítette át élete legnehezebb
időszakán... amire még most sem gondol szívesen.
Aznap este Adele-nál fog vacsorázni; ez jó mulatság lesz.
Mindnyájukat szerette. Adele és Noni mintha a testvérei lettek
volna, Geordie pedig... Izzie rajongott Geordie-ért, sőt, egy kicsit
szerelmes is volt belé. A férfi annyira sármos és jóképű volt, olyan
remek ruhákban járt, és flörtölt vele, de épp csak annyira, hogy ne
jöjjön zavarba, de vonzónak és érdekesnek érezze magát. És olyan
fiatalnak látszott – ha őszinte akart lenni, fiatalabbnak Adele-nál.
Csak abban reménykedett, hogy Lucas nem mutatkozik túl sokat.
Annyira tönkretett mindent! Rémes kis fickó.

– Átmegyek másik kiadóhoz – jelentette ki Kit, és Sebastian

felé fordulva elmosolyodott. Nem volt túl kellemes a mosolya.
– Igazán?
– Igen. Úgy érzem, valamilyen módon jeleznem kell a
tiltakozásomat. Olyasmivel, amivel fájdalmat okozok anyámnak.
– De ezzel nem fogsz. Az biztos. Én is ugyanerre gondoltam.
De ez a Lyttonsnak ártana, és Gilesnak, Venetiának és Jaynek, nem
pedig Celiának. Hiszen ő távozott onnan.
– De valójában nem ment el, nem egészen, igaz? Még mindig
megvannak a részvényei. És rettentő dühös lesz. És megbántott.
– Kit... – Sebastian habozott. Nem hitte volna, hogy valaha ezt
mondja: – Kit, valóban ilyen nagy fájdalmat akarsz okozni neki?
– Igen – válaszolt Kit kurtán –, valóban. Nem tudom elviselni
ezt a házasságot. Nagy nehezen megtanultam újra bízni benne,
elfogadni, amit tett, és miért...
– Amit mi ketten tettünk – jegyezte meg Sebastian csendesen.
Kit hallgatott. Aztán folytatta:
– Igen, rendben. Ti mindketten. És ez most valahogy
tönkreteszi ezt a bizalmat. Ez undorító! Eltorzít mindent. Ezt
neked is látnod kell.
– Természetesen – válaszolt Sebastian –, de...
– Nincs semmi de. Anyám tökéletesen erkölcstelen. És én
elhagyom a kiadót.
– Ez a te döntésed. Én mégis azt hiszem, nem túl bölcs döntés.
– Nem is annak szántam – jelentette ki Kit. Úgy beszélt, mint
egy durcás kisfiú. – Ezzel jelezni akartam a nemtetszésemet.
– Arra valóban megfelel. És mit gondolsz, hová mégy át?
Vigyázz, öregfiú, majdnem lelökted a kávémat!
– Bocsánat! Nem láttam. – Hirtelen elmosolyodott; ezúttal
őszinte volt a mosolya. – Fura, hogy még mindig használom ezeket
a szavakat. Nem tudom, hová... gondoltam, esetleg beszélek Izzie-
vel a Michael Josephről.
 – Ez jó ötlet. Van néhány kiváló szerzőjük. Biztos vagyok
benne, hogy szívesen fogadnának. Igen szép az előéleted. Már öt
sikerkönyved van. Ez nagy felzúdulást fog eredményezni a kiadói
világban, Kit.
– Tudom – ismerte el Kit –, és nem is lesz túl ízléses. Már
szinte látom a cikkeket. Te nem? És lesz rengeteg könnyfacsaró
történet. Én jó alany vagyok, nem igaz? A háborús hős, és... ez az
egész. Te jó ég, de gyűlölöm! Persze nem vagyok annyira ostoba –
tette hozzá felsóhajtva –, tudom, hogy az ilyesmi nagyon jól
eladható.
– Kit, ne légy ilyen keserű! A könyveid azok, amik jól
eladhatók.
– Sebastian, megnyugtathatlak, igyekszem, hogy ne legyek
keserű. És tudom, hogy bizonyos értelemben nagyon szerencsés
vagyok. De akkor is... nehéz. Rettentően nehéz.
– Természetesen – válaszolt Sebastian gyengéd hangon,
miközben Kitre nézett.
Hosszú csend támadt. Aztán újra megszólalt Kit:
– Mindenesetre én már döntöttem. Ma délután találkozom
velük. Most mennem kell! A péntek jó még?
– Természetesen – bólintott Sebastian. – Mit érne a péntek a
vacsoráink nélkül, Kit? Gyere, hadd segítsek! Ott hagytad a
kalapodat.
– Igazán? – kérdezte meglepetten Kit. – Elfelejtettem, hogy
kalapban jöttem. Ma nem vagyok egészen magamnál, attól tartok.
Köszönöm. – Feltette a kalapját, fogta a botját, és átvágott a
szobán. – Viszlát, Sebastian! Köszönöm, hogy meghallgattál! És
szólj, ha meglátod az első cikket, rendben? Kíváncsi vagyok, mit
írnak majd. Új csatamező a háborús hős író számára? A háborús
hős dezertál a Lyttonstól? 0, remek napjuk lesz, nem vitás.
– Szerintem – felelt Sebastian, hirtelen vidámabb hangon – az
lesz benne: „A kiadók harcolnak Christopher Lyttonért”. Sok
ajánlatot kapsz majd, Kit, meglátod. Már itt is van Marks az
autóval.
– Jól van. Az új Lytton House-ba, Marks, kérem!
Sebastian nézte, amint a kocsi elhajt. Ez volt Kit legnagyobb
különcsége, és kissé zavarban is volt miatta, mivel máskülönben
szerényen élt, egy kis házban lakott Kensingtonban, kopottas
ruhákban járt... De az autó nagyon megkönnyítette az életét.
Mindenki azt mondta, érdemes volt fenntartania.
 Sebastian visszament a házba, amelyet az első Meridián könyv
bevételéből vett a Primrose Hillen. Egyenesen kisétált a kertbe,
azon tűnődve, amikor egyszer ő is azzal fenyegetőzött, hogy
elhagyja a Lyttonst, ugyanazon okból, mint most Kit. Hogy
megbántsa Celiát. És végül nem volt rá képes. De mindez már
olyan régen történt...

Adele belépett a házba, és ledobta táskáját a hallban álló

asztalra.
– Megjöttem!
Néma csend. Nyilván senki sincs itthon. A fenébe! Annyira
szerette volna elmesélni nekik! Bement a konyhába, megtöltötte a
kannát, és mosolyogva kibámult az apró kertbe. Aztán megfordult,
majd hátra hőkölt ijedtében.
– Lucas! Nem vettelek észre. Nem hallottad, amikor
hazaértem?
– De igen. Csak nagyon elfoglalt voltam.
– Értem. Jól haladsz a fogalmazással?
– Elég jól.
Adele magában felsóhajtott.
– Épp most jöttem a palotából.
– Igazán?
– A koronázásról tartottak nekünk tájékoztatót. Olyan
csodálatos lesz, Lucas! Még mindig nem tudom elhinni!
Mindenhová bejuthatunk, az apátságon belül és kívül is. Ez
csodálatos! Olyan nagyszerű nap lesz! Colville parancsnok, aki a
sajtófőnök, azt mondja, imádkozzunk, hogy jó idő legyen, de én
nem hinném, hogy esne egy ilyen napon. Végül is június van, és...
– Anyám, nagyon sajnálom, de dolgozni próbálok. Talán
később is megbeszélhetnénk a koronázást.
Adele sóhajtott.
– Igen, hogyne. Sajnálom, Lucas. Folytasd csak!
Adele felvitte magával az emeletre a kávét, s érezte, hogy
ostoba módon könnyek gyülekeznek a szemében. Lucas annyira
értett hozzá, hogy megbántsa. Mit csináljon vele? Mit?

– Ez rettenetes hír! – jelentette ki Jay, visszatérve a

tanácsterembe.
A másik kettő ránézett. Felesleges volt bármit is mondaniuk.
– Egyszerűen nem értem – szólalt meg végül Giles. – Miért
csinálja ezt?
 – Jaj, Giles – csattant fel Venetia türelmetlenül –,
természetesen azért, hogy odavágjon anyának. Csak ezt teheti. Azt
leszámítva, hogy nem hajlandó találkozni, sem szóba állni vele.
– De hát anya már kilépett – folytatta Giles ez egy értelmetlen
gesztus. Éppen ezért olyan különös. Mindenki azt hiszi majd, azért
megy el, mert anyánk már nem lesz itt többé.
– Az ő számára nem értelmetlen. Azzal nem törődik, hogy más
mit gondol majd. Csak anyát akarja bántani. Tudja, hogy őt ezzel
elszomorítja. Nagyon is, ha Kit kisétál a családi vállalkozásból.
Anya különben sem ment el. Még mindig megvannak a részvényei.
– Igaz – mondta Jay, a bárszekrényhez lépve. – De... azért
nem egyértelmű a dolog. Celia még akár örülhet is. Azt
gondolhatja, hogy Kit csak az első a szerzők hosszú sorában, akik
elhagyják a Lyttonst. Hogy a kiadó nem boldogul nélküle. Venetia,
egy italt?
– Igen, köszönöm. Egy gin-tonikot kérek.
– Én is – felelte kérdés nélkül is Giles. – Jay, anyánk nem
gondolhatja ezt!
– De mennyire! Tudja, hogy a Lyttons nem lesz ugyanaz
nélküle. Ő maga a Lyttons. Ő testesíti meg a stílusát, a történetét.
És most mindez megváltozik.
– Remélem is – jegyezte meg mereven Giles. – Meg kell
változnia! Haladnunk kell az idővel! Anyánk nem igazán volt
hajlandó ezt belátni.
– Ez nem igaz – vélekedett Venetia én még mindig emlékszem
a dühödt vitákra, amikor próbálta meggyőzni apát, hogy szálljunk
be a puhafedelű kiadásba, hogy adjunk ki népszerű szerzőket, hogy
kövessük az olvasói ízlés változását. Nagyon is kész volt arra, hogy
haladjon a korral. Ahogy, kisebb mértékben ugyan, de a te anyád
is, Jay. Még mindig hallom, ahogy apa azt mondja, „Hát te is,
KM?”, amikor anyád anya oldalára állt. Nem mintha sok
eredménye lett volna. Ha valaki leragadt a múltban, hát apa volt
az.
Giles nem felelt. Némán felhajtotta az italát.
– Attól félek, hogy mások is követni fogják Kit példáját – adott
hangot aggodalmainak komoran Jay –, és mi lesz azokkal a
szerzőkkel, akiknek Celia volt a szerkesztője? Lady Annabei,
például, és persze Sebastian...
– Sebastian nem hagy el minket – jelentette ki Venetia
határozottan. – Ebben biztos vagyok. Sebastian maga is úgy érzi,
hogy része a Lyttonsnak. Ő tiszteletbeli Lytton, mindig is az volt.
 – Beszéltél vele erről? Végül is az ő munkáit mindig Celia
szerkesztette.
– Nem – válaszolta Venetia kevésbé magabiztosan.
– Azt hiszem, meg kellene keresned.
– Nem inkább neked? Te vagy a főszerkesztő.
– De, valószínűleg – sóhajtott fel Jay –, halogatom már egy
ideje.
– Mindenesetre Kit elmegy – tért vissza a hírre Venetia –, és
ez elég rossz. Mindig ő vezeti a gyerekkönyvek karácsonyi listáját,
és mivel Sebastian idén csak a koronázási kiadást csinálja... És
akárki veszi is át Kitet, az biztos, hogy nagy hírverést csap majd
körülötte. Ő ehhez tökéletes alany. Isteni ajándék minden
reklámfőnöknek. Háborús hős. Lady Celia kisebbik fia...
– Vak – tette hozzá Jay.
A másik kettő rámeredt. Ő visszanézett rájuk, kissé restelkedő
mosollyal.
– De hát ez az igazság! Nem értem, miért kerülgeti mindenki
annyira ezt a témát. Ez része a hírnevének. Ti is tudjátok. Ez egy
csodálatos történet. Mindig is hozzátartozott a legendájához.
Jeunesse dorée, az angliai csata pilótája, aki a szeme világát
áldozta a hazájáért, és így tovább. Úgy értem...
– Remélem, nem arra célzói, hogy kihasználja ezt – jelentette
ki Giles mereven.
– Szó sincs róla! Tudom, hogy bizonyos mértékig ő is gyűlöli
mindezt. De ugyanakkor nem is árt neki szakmailag.
– Szerintem ez nagyon érzéketlen megjegyzés volt –
vélekedett Giles –, ha nem haragszol, hogy ezt mondom.
– Ó, hagyjátok abba – vágott közbe Venetia fogjátok be
mindketten! Ennek most nincs jelentősége.
– Nem mondanám – válaszolt Jay. – Ez mind erősíti a Kitet
körülvevő hírverést, ami nagyon sokat fog ártani nekünk.
Nézzétek, én csak nyíltan beszélek! Gondolom, nincs az az összeg,
amivel Kitet maradásra bírhatnánk.
– Azt mondta. Nyilván te is hallottad.
– Igen. De van némi különbség a között, amit mond és amit
gondol az ember. Ha egy visszautasíthatatlan ajánlatot tennénk
neki...
– Jay, az nem változtatna semmin. Komolyan. Itt most az
elvekről van szó. Különben is, több pénze van, mint amire
szüksége volna. És nem kell egy családot eltartania szegény
drágámnak. Ezt vésd az eszedbe! Nem, el fogjuk őt veszíteni. És te
is tudod, mi történik, ha egy fontos szerző távozik. Az összes többi
elkezd spekulálni azon, vajon miért. És ez nagyon veszélyes lehet.
A Lyttonsnak és mindnyájunknak.
 4. fejezet

Tartott tőle, hogy rémes lesz, és az is volt. Feszélyezett, merev,

sőt még szomorú is. Egy olyan nap, amelyet legjobb minél előbb
elfelejteni. Épp az ellentéte annak, amilyennek lennie kellene egy
esküvő napjának. De legalább túl vannak rajta, és ennek mindenki
örült, gondolta Barty, belerogyva az ágyába. A legrosszabb az volt,
hogy úgy kellett tenniük, mintha minden a legnagyobb rendben
volna, és meg kellett próbálniuk kizárni az elméjükből minden
aggodalmat és rossz érzést.
Boy Warwick, mint mindig, most is mindent megtett, hogy
lecsillapítsa a kedélyeket és mindenki számára megkönnyítse a
dolgot.
– Mindenképpen megteszi – mondta az ikreknek egy este a
vacsoránál ezért felesleges emiatt felborítani a családi békét. Arden
rendes fickó, kis szerencsével boldoggá fogja tenni Celiát, az ég
világon semmi gond nincs vele. Sőt, veled is nagyon rendes volt,
Adele, nem igaz?
Adele bólintott. A menekülése a megszállt Franciaországból,
és Lord Arden szerepe benne olyan téma volt, amelyre igyekezett
nem sokat gondolni, mivel olyan emlékeket idézett fel, amelyek
nem csak rémítők voltak, de lelkiismeret-furdalást és szégyent is
keltettek benne.
– Nagyon rendes, igen – bólintott végül.
– Valami baj azért van vele – szólalt meg komoran Venetia –,
te is tudod, Boy. Akkoriban te is utáltad miatta.
– Tudom, igaz, de mindnyájan tévedhetünk.
– Boy! Ennél egy kicsivel többről volt szó! Oswald Mosley
legjobb cimborája volt. Sőt, Göringnél is járt vendégségben.
Rettentő rossz irányba befolyásolta anyát. És ez nem sokat segített
Adele-nek sem, nem igaz, mivel Luc zsidó volt.
– Megbánta, amit tett.
– Ahogy anya is – szólt közbe Adele –, nagyon bátor volt,
direkt azért átjött Párizsba, hogy bocsánatot kérjen Luc-től meg
tőlem. És Lord Arden valóban segített nekem. Nélküle nem
jutottam volna haza. Úgyhogy...
– Pontosan. Szóval be kell fogadnunk és ezzel örömet
szereznünk Celiának! Szorosra fogni a gyeplőt, lányok, minden
gyereknek ott kell lennie, mindnek... Adele, ne nézz így rám!...
Lucas-t is beleértve.
– Igen, rendben. Csak éppen...
– Mi az?
– Tudom – vágott közbe Venetia –, az enyémek is.
Mindnyájan szóba hozták.
– Mit? – kérdezte beletörődően Boy.
– Azt, hogy hogyan mehet férjhez ilyen gyorsan. Tudod, én is
csodálkozom. Apa csak egy éve halt meg. Úgy értem, miért megy
hozzá Lord Ardenhez? Lehetnének barátok is. Ki a csuda törődne
vele?

– Azért megyek hozzá – jelentette ki Celia Bartynak a

vacsoránál, nem sokkal azután, hogy megérkezett mert azt
akarom, hogy minden el legyen rendezve. Nem akarok
pletykálkodást, találgatásokat. Vele vagy bárki mással
kapcsolatban. Nem szeretem semmiben a rendetlenséget, Barty,
amint azt jól tudod.
– Igen, tudom – válaszolt Barty –, de...
– Nagyon szerettem Olivert – folytatta Celia –, nagyon.
Csodálatos ember volt, és hihetetlenül bátor. Kiváló apa volt,
különösen, ezt nyugodtan kijelenthetem, hozzád. Még jobban
szeretett, mint a saját gyerekeit. Persze nem volna szabad ezt
mondanom. Eddig nem is tettem, és ezután sem fogom. De úgy
gondolom, fontos, hogy ezzel mindketten tisztában legyünk.
Tudom, milyen sokat jelentett neked. És azt hiszem, azt is tudom,
mennyire bánthat ez a házasság téged.
Barty szilárdan nézett az asszony szemébe.
– Valóban – ismerte el egy kicsit.
– Barty, öregszem. Persze nem vagyok öreg, de egyre öregebb.
Ez is egy olyan tény, amit nem szívesen hangoztatok. És
mostanában egyre inkább úgy érzem, nem szívesen vagyok
egyedül. Ami azt illeti, ez meg is lepett, hiszen mindig is élveztem a
magam társaságát. Ugyanúgy, ahogy élveztem a munkámat is.
Talán törvényszerű, hogy most egyszerre veszítettem el az
örömömet ebben a két dologban.
 – Celia – vélekedett Barty nem tudom elhinni, hogy végleges
lenne ez a kiábrándulás a munkájából. Hiszen a Lyttons és a
munkája az élete. Mindig is az volt.
– Engem is meglepett – árulta el Celia, aki hirtelen nagyon
sebezhetőnek tűnt.
Először azt hittem, csak átmeneti az egész, a gyász az oka,
Oliver halála, az üzleti életben bekövetkezett sok változás. Tudod,
már alig ismerek rá a kiadói világra; alig maradt még olyan cég,
amelyik családi kézben volna, valamennyit nyilvános
vállalkozásként irányítják azok az átkozott konglomerátumok,
teljesen egyformák lettek. Sosem gondoltam volna, hogy a Collins
eladja a részvényei egy részét a nagyközönségnek. Vagy a
Longman. Ez egyszerűen visszataszító!
Úgy beszélt, mintha államtitkokat adtak volna el a KGB-nek,
nem egyszerűen tőkebevonást hajtottak volna végre a cégeik
javára.
– Arról van szó, amint azt te is jól tudod, Barty, hogy amint
részvényeseknek tartozol elszámolással, nem teheted azt, amit az
ösztöneid diktálnak.
Bartynak sikerült megállnia, hogy ne jegyezze meg, az ő
személyes beavatkozása nélkül a Lyttonsnak is befektetőket kellett
volna keresnie, és elvesztette volna a családi irányítást. Ami
bizonyos értelemben így is megtörtént. Hűvös mosollyal nézett
Celiára, valamiféle elismerést várt az asszonytól. Hiába.
– És ez a másik ostobaság is, hogy a Penguin kizárólagos
egyezséget köt bizonyos más kiadókkal, ez sem lehet helyes.
Függetlennek kellene valamennyinek maradnia, hogy maguk
dönthessék el, mit akarnak. És ez a sok beszéd a piackutatásról!
Azt kutatják, hogy miért vesznek az emberek könyveket. Az
emberek egyetlenegy okból vesznek könyvet: mert el akarják
olvasni. Michael Joseph épp a minap mondott valami hasonlót.
Gondolom, azt tudod, mit mondanak a tevéről?
Barty közölte, hogy nem tudja.
– A teve olyan ló, amit egy bizottság tervezett. Én mondom
neked, Barty, sok tevét fognak kiadni a következő pár évben.
Egyedül az ösztönnek kéne irányítania egy kiadót, a szerkesztők
ösztönének. Mindegy, engem már egyáltalán nem érdekel ez az
egész. Amint már mondtam, elvesztettem érdeklődésemet az egész
üzlet iránt. Már nem lelem örömömet benne. Igaz, ez
meglehetősen rémes – tette hozzá –, olyan, mintha elvesztettem
volna az identitásomat, mintha egy másik személlyé váltam volna.
Vagy mintha elvesztettem volna valamelyik érzékemet. Remélem,
veled sosem fog ez megtörténni!
Barty hallgatott.
– Mindenesetre eldöntöttem, hogy mit tegyek, és most
felszabadultabbnak és boldogabbnak érzem magam. Bunny
Arden... Találkoztál már vele? Nem emlékszem.
– Nem – válaszolt Barty –, nem hinném.
– Nagyon aranyos. Remélem, kedvelni fogod. És most éppen
őrá van szükségem az életemnek ezen a pontján. Efelől nincs
egyáltalán semmi kétségem. Ha egészen őszinte akarok lenni
veled, meg kell mondanom, arra számítottam, hogy talán majd
kételyeim lesznek, de nem így lett. Béke van bennem, jó felesége
akarok lenni Bunnynak, támogatni akarom, bármihez kezd is. –
Rámosolygott Bartyra, fanyar, cinkos mosollyal. – Ez eléggé új
nekem. Nos, nem várom el tőled, hogy ujjongj amiatt, amit teszek.
De szeretném, ha megértenél és támogatnál.
– Úgy lesz. Természetesen – ígérte óvatos hangon Barty. Celia
érvei egyáltalán nem győzték meg. Olyan érzése volt, mintha az
asszony azt jelentette volna be, hogy áttér egy új hitre, vagy ezentúl
a Munkáspártra fog szavazni, és mindenét szétosztja a szegények
között. Mély lélegzetet vett. – Azért annak nagyon örülök, Celia,
hogy megtartja a részvényeit. Úgy gondolom, ha mégis...
visszatáncol...
– Különös szó – jegyezte meg az asszony.
– Lehetséges. Mindenesetre, ha hiányolni kezdi mindezt, és
úgy vélem, ez előfordulhat, visszatérhet különösebb bonyodalmak
nélkül. A többiek bizonyára nem örülnének, ha hallanák, hogy ezt
mondom – tette hozzá.
– Valószínűleg nem. Persze ez nem fog megtörténni, és
tudom, hogy mindez nem fog hiányozni, de nagyon meghat, hogy
így érzel. Meghat és meglep.
– Celia, nem vagyok teljesen idióta! – válaszolt Barty. –
Sokkal többre tartom, mint bárki mást a cégnél. És ezt pontosan
tudja.
– Köszönöm. És még mit akartál mondani? Érzem, hogy van
még valami.
– Nos... – Barty habozott –, csak úgy érzem, hogy Wol
esetleg...
– Szomorú volna? Hogy ilyen hamar újra házasodom?
– Igen. Egy kicsit.
 – Barty, nem hiszem, hogy így volna. Őszintén így érzem.
Szerintem örülne, ha látná, hogy Lady Arden lesz belőlem. És hogy
távozom a Lyttonstól.
Ismét csend támadt. Ekkor Celia előrehajolt és kezét rátette
Barty kezére.
– Megmondhatom neked, mitől lett volna szomorú. Ha én...
valaki máshoz megyek feleségül.
Barty ránézett.
– Valóban így gondolja?
– Nem gondolom, Barty, hanem tudom. Egészen bizonyos
vagyok benne. Az nagyon fájt volna neki. Nagyon.

Ennek ellenére Oliver kedves, elbűvölő jelenléte ott kísértett

az esküvői ceremónián a Chelsea Anyakönywezetői Hivatalban, és
később a fogadáson is, Lord Arden házában a Belgrave Square-en.
Volt valami fagyos és örömtelen hangulata az egész napnak,
bármilyen sok pezsgő is fogyott, bármilyen mulatságos és hízelgő
is volt Boy Warwick beszéde, bármilyen elszántan is mosolygott,
tréfálkozott és csókolózott mindenki, és bármilyen szépnek és
boldognak is tűnt Celia. Aki valóban gyönyörű volt,
lélegzetelállítóan elegáns Balenciaga kosztümöt viselt – „Nem
mindennap megy az ember férjhez… – egészen halványkék
santungból, és Simon Mirman egyik borzasztóan széles karimájú,
tollakkal díszített szalmakalapját. Amikor az anyakönyvvezető
férjnek és feleségnek nyilvánította őket, Celia elmosolyodott, és
előrehajolt, hogy megcsókolja Bunnyt, a kalap pedig félrecsúszott a
fején. Ez volt a nap néhány őszintén vidám pillanatának egyike.
Celia nagyon megbántódott, amiért Oliver mindkét testvére –
bár udvariasan – visszautasította a meghívást az esküvőre.
– Nem hiszem, hogy komolyan azt gondolta, bármelyikük is
eljön – jelentette ki Adele. – Minden egyébtől eltekintve, Robert
már elég idős, és ez rettentő fárasztó utazás lenne neki még
repülővel is.
– Igazad van, de nem hinném, hogy miatta bánkódik olyan
nagyon. Inkább Jack miatt. Tudod, hogy mennyire szereti.
– Az is hosszú út, Kaliforniából, és Lily nincs túl jól, nem igaz?
Szegény drágám, szenved az artritisztől!
– Gondolom, az a sok fiatalkori lábemelgetés – válaszolt
Venetia felsóhajtva.
Mindketten rajongtak Jack feleségéért. Lily a tánckarban
táncolt, amikor megismerkedett Jackkel, aztán a húszas években
nagyon rövid ideig sziporkázó csillag volt a mozivásznon. Egy
időre visszaköltöztek Angliába, de az éghajlat nem tett jót Lilynek,
és a sok hollywoodi barátjuk nélkül magányosak voltak és
unatkoztak. De Celia szerette Jacket, aki napra pontosan annyi
idős volt, mint ő, és valóban azt hitte, a férfi vállalja majd érte az
utazást. Sőt még azt is felajánlotta, hogy állja az útiköltségüket,
mivel tudta, Lilyvel nincsenek túl jól eleresztve. De csak egy
kedvesen határozott levélkét kapott, amiben Jack azt írta, teljesen
kizárt, hogy el tudjanak jönni, de sok boldogságot kívánnak neki.
– Attól tartok, mindketten rettentően neheztelnek – jegyezte
meg Venetia – és be kell vallanom, az ember...
– Igen, persze, megérti az ember. De ettől még nem fáj
anyának kevésbé. Jaj, istenem! Elég nagy árat fizet, nem igaz? –
mondta Adele.
– Elég nagyot. Sőt túl nagyot, ha engem kérdezel.
– Csak azért, hogy...
– Igen.

Kit nem volt hajlandó eljönni, hiába kérlelte mindenki. Amint

Sebastian sem. Kettejük hiánya beárnyékolta az egész napot. Celia,
természetesen, nem számított rá, hogy Sebastian eljön, habár
ragaszkodott hozzá, hogy meghívja, de abban az utolsó pillanatig
reménykedett, hogy Kit, az ő szeretett kisebbik fia ott lesz.
Ahányszor a csengő megszólalt, összerezzent, megállt beszéd
közben; ahányszor a szalon ajtaja kinyílt, odanézett, sötét
szemében reménnyel, és minden alkalommal, amikor kiderült,
hogy csak újabb virágcsokor vagy távirat érkezett, a mosolya egyre
mesterkéltebb lett, egyre törékenyebb, az arca pedig a strucctollak
alatt egyre sápadtabb és megviseltebb.
– Tényleg azt hitte, hogy el fog jönni? – suttogta Adele
Venetiának, miközben az anyját nézte, aki éppen befejezte rövid
beszédét, megköszönve mindenkinek, hogy eljött, megszépítve ezt
a boldog családi eseményt, és a hangja megbicsaklott, amikor
kimondta a „család” szót.
– Ismered anyát. Ha nagyon akar valamit, mindig megkapja.
És ezt nagyon akarta. Szerintem Kit eljöhetett volna. Ha csak egy
fél órára is. Boy átment hozzá tegnap este, és könyörgött neki. De
azt felelte, csodálkozik, hogy Boynak egyáltalán megfordul ilyesmi
a fejében.
– Akkor hol...
– Én sejtem, te nem?
 – De igen.
És vajon KM mit szólna mind ehhez? – gondolta Barty, azt
figyelve, amint Lord Arden és Celia felvágják a tortát. Mit szólna
KM, Oliver nővére és a kezdetektől üzleti partnere a Lyttonsban,
szigorú erkölcsi felfogásával, rendíthetetlen lojalitásával? Ő
hogyan vélekedne erről a rendkívüli eseményről, és vajon ő eljött
volna, vagy inkább csendes tiltakozásként otthon maradt volna,
kinyilvánítva lojalitását Oliver iránt? Észrevette, hogy Jay áll
mellette, és halványan rámosolygott. Jay szélesen
visszamosolygott rá, és újra töltötte Barty poharát.
– Lord Arden inasa nem siet a pezsgő töltögetésével.
Gondoltam, besegítek. Mindnyájunkra ráfér.
– Éppen az édesanyádra gondoltam – jegyezte meg a nő.
– Én is.
– Gyűlölte volna ezt az egészet, igaz?
– Nem vagyok biztos benne – válaszolta a férfi, meglepve ezzel
Bartyt. – Anyám nagyon gyakorlatias gondolkodású öreglány volt.
És rajongott Celiáért. Azt akarta volna, hogy boldog legyen.
– Igen, Jay, de én nem hiszem, hogy az lesz. Lord Arden... nos,
hát egy idióta.
Jay ismét elvigyorodott.
– Egy kicsit. De az biztos, hogy szereti Celiát. És tudod, mit,
egy szuper vasútmodellje van az emeleten. Épp most láttam.
Úgyhogy a drága öreg Gordon is elfogadta volna. Mennyit
játszottunk az ő kisvasútjával, és ez mennyire bosszantotta anyát!
Mindig azt mondta, beidézteti Hornbyt mint harmadik felet a
válóperükre.
– Hiányzik Gordon – mondta felsóhajtva Barty, és így is volt.
Gordon Robinson magas, szikár alakja is fájón hiányzott a
teremből.
– Nagyon hiányzik nekem is. Lehet, hogy nem ő volt a
vérszerinti apám, de csodálatos apa volt – jelentette ki Jay. – De
annyira hiányzott neki anyám, hogy utána már nem volt kedve
élni. Nézd csak, Tory éppen azon igyekszik, hogy kicsit enyhítse a
légkört, flörtöl az öreg Bunnyval! Gyere, Barty, idd ki, és
csatlakozzunk hozzájuk! Talán rájössz, hogy az öregnek vannak
rejtett mélységei.
– Kétlem – jelentette ki felsóhajtva Barty –, de ha valaki képes
kihozni belőle a legjobbat, akkor Tory az. Jól választottál, Jay.
– Tudom – válaszolta némi önhittséggel a hangjában a férfi.
 Adele-nek igaza volt; Kit Sebastiannél volt. Izzie-t is
meghívták az esküvőre, de csak egy kedvesen határozott levelet
küldött, amelyben azt írta, Celia bizonyára megérti, hogy szinte
lehetetlen elmennie. Celia felhívta, és azt mondta neki, valóban
megérti, de reméli, Izzie legalább nem haragszik rá.
– Szó sincs róla, kedves Celia – tiltakozott Izzie. – Minden jót
kívánok!
Remélem, nagyon boldog lesz. És nagyon szerettem volna
elmenni, de örülök, hogy megérti. Esetleg valamikor
meglátogatom, és megismerkedem Lord Ardennel. Úgy hallom,
nagyon aranyos.
Ebből egy szó sem volt igaz, mivel semmi különösebben jót
nem hallott Lord Ardenről, akit még Henry Warwick is egy ostoba,
vén salabakternek nevezett, de Izzie úgy gondolta, Celia örülne
neki. Ő aznap, szerencsére, munkába ment, ideges pillantást vetve
az apja dolgozószobájának ajtajára. Amikor hazajött, Sebastian és
Kit teljesen részegek voltak, és valami rejtélyes oknál fogva a Lili
Marlene-t énekelték.
Izzie telefonált Kit sofőrjének, megkérte, jöjjön el érte és vigye
haza, aztán valahogy sikerült lefektetnie az apját. Sebastian
felpillantott rá a párnájáról, láthatóan nehezen fókuszálva.
– Ostoba kibaszott szuka! – jelentette ki szinte vidáman, aztán
az oldalára fordult, és azonnal elaludt.
De éjszaka Izzie arra ébredt, hogy az apja súlyos léptekkel
járkál, és amikor kora reggel lement, Sebastian a konyhaasztalnál
ült, kezébe hajtott fejjel.
– Ne is kérdezd, hogy érzem magam – nézett dühösen a lányra
–, nem hiszem, hogy hallani szeretnéd! Légy szíves, csinálj nekem
egy teát, és hozd be a dolgozószobámba! Dolgoznom kell. A
McCalls magazin egy novellát kért még a héten, rohadtul
tapintatlanok, de beleegyeztem, hogy megírom. A jó ég tudja,
miért.
Napokig ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélt Izzie-vel,
eltekintve attól, amikor harsogva teát rendelt a dolgozószobájába,
vagy pirítóst, kávét, esetleg whiskyt. A lány pedig magában
hálaimát rebegett a McCalls szerkesztőjének a tapintatlanságáért.
 5. fejezet

– És most csókolják meg egymást! – törte meg a komoly,

szinte áhítatos hang a csendet.
A nagy pompa, az ünnepélyes rituálé után nagyon megható
volt az egyszerű gesztus, amint a férj előrehajolva megcsókolta a
feleségét.
– Annyira fiatalnak tűnik! – suttogta Venetia. – Olyan
rettentően fiatalnak!
– A férje pedig annyira jóképű! – sziszegte vissza Jenna. –
Mint egy mesebeli herceg.
A kórus újabb himnuszba fogott, s felbolydult az apátság. Az
első sorban egy fehér selyemruhás apró kis alak elkerekedett
szemmel, ámulva figyelt.
– Mennyire édes a kis herceg – jegyezte meg Izzie –, annyira
apró!
– Nagyon jó gyerek – válaszolt Venetia szigorú hangon –, el
sem tudom képzelni, hogy az enyémek közül bármelyik is
csendben végig ülje ezt négyévesen.
– Hát igen, őt valószínűleg nem kényeztették már a
fogantatástól kezdve – jegyezte meg könnyedén Boy. – Kér még
pezsgőt valaki?
– Én kérek – intett felé a poharával Geordie – Ó, hát nem
csodás ez a zene?
– Csodás ez az egész – mondta Venetia. – Micsoda egy nap! És
ha arra gondolok, hogy Adele ott van az apátságban, alig hiszem el.
– És ott van Lady meg Lord Arden is – tette hozzá kissé
csípősen Boy. – Figyeljünk, meglátjuk-e őket! Most éppen a
főrendek karzatát pásztázzák.
Nézték az arcok erdejét a kicsi, fekete-fehér képernyőn.
– Ott vannak! – kiáltott fel Jenna – Nézzétek, ott!
– Jenna nem hiszem, hogy láthattál bármit is – jegyezte meg
nevetve Barty.
– De igen. Láttam Celia nénit és...
 – Rendben. Ha te mondod.
– Én mondom.
– Én is láttam – szólalt meg egy elszánt hang. Lucy szólt
közbe, a legifjabb Warwick, aki csak hatéves volt. – Nem igaz,
Jenna?
– De igen.
Jenna és Lucy között szoros baráti kötelék jött létre. Lucy a
nyolcéves Jennát valóságos felnőttnek látta, Jenna pedig elszántan
támogatta ezt.
– Ez csodás volt. Igazán csodás. Azt tudjátok, ugye, hogy a
ceremóniamester és Canterbury püspöke hosszasan küzdöttek
azért, hogy a kamerákat távol tartsák az apátságtól?
– Ne, igazán? – hitetlenkedett Barty.
– Pedig így van. Eltekintve a ténytől, hogy így közrendűeket is
be kellett volna engedni az apátságba...
– Közrendűeket?
– Igen, operatőröket és efféléket. Ne nézz így rám, Barty, ez az
igazság! Ráadásul így az emberek esetleg olyan illetlen helyeken is
nézhetnék, mint mondjuk egy kocsma.
– Ezt én is hallottam – szólt közbe Henry –, és hogy a férfiak
esetleg még a fejfedőjüket sem vennék le.
– Na, tessék! Venetia, drágám, eszünk valamit? Azt hiszem,
boldogulnak nélkülünk is pár percig. Aztán majd nézhetjük a
felvonulást az erkélyről.
Boy nemrégiben vásárolt egy jókora épületet a St. James
kerületben, és még nem adott túl rajta. Ez tökéletes helyszínnek
bizonyult, ahonnan a család végig nézhette a koronázást. Még
Giles és Helena sem voltak képesek ellenállni a lehetőségnek. Bár
Giles eredetileg kijelentette, hogy egyáltalán nem érdekli az
esemény, a családja másként döntött.
– Neked nem kell jönnöd, apám – közölte vele a nagydarab
Mary –, de George meg én megyünk, és anya azt mondta, úgy érzi,
ha mi elmegyünk, udvariatlanság volna tőle, ha itthon maradna.
Giles megdöbbent, mert Helenától várta volna a legkevésbé,
hogy őt is elfogja a koronázási láz. Fontoskodó előadást tartott
nekik a nacionalizmusról és arról, hogy a koronázás
anakronizmus, majd végül kijelentette, hogy esze ágában sincs
velük tartani. De aztán mégis csatlakozott hozzájuk.
– Könyvet íratunk a dologról. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy ne vegyek róla tudomást.
– Hát persze, hogy nem – vágta rá Helena.
 Valamennyien ott voltak az épületben hét óra óta. A fővárosba
vezető utakat nyolckor lezárták. A szitáló esőben zászlókat lengetve
és éljenezve nézték az apátságba tartó menetet. A szeretet és a
boldogság hulláma söpört végig Londonon, több ezer ember aludt
az utcán egész éjszaka, zokszó nélkül, az eső ellenére. Mintha csak
az elmúlt tizenöt év minden nehézségét és veszteségét igazolta
volna ez az egyetlen mámoros nap. Egy szép, fiatal nőt
megkoronáztak, s a varázslatos eseményeket milliók követhették
nyomon, hála az új csodának, a televíziónak, és ahogy az emberek
mindenfelé mondogatták, Anglia sosem volt még nagyobb, mint
amikor nő ült a trónján. És az aznap reggel érkezett hír, hogy Sir
Edmund Hillary és brit csapata meghódította az Everestet, csak
fokozta a fényét annak a napnak, amikor az ország a létezését
ünnepelte.
– Csodálatosak a színek – jegyezte meg Geordie, kipillantva az
ablakon. – így még jobb, mintha sütne a nap. Olyan, mintha a
piros, a fehér és a kék rá volna festve egy fekete-fehér fotóra. Adele
sokat kihoz majd ebből.
– Kíváncsi vagyok, hol lehet. Jobban láthat, mint anya, az
biztos.
– Már alig várom, hogy összevessék a jegyzeteiket – jegyezte
meg Boy könnyed hangon.
– Annyira szeretném, ha nekünk is volna királyi családunk –
szólalt meg Jenna –, ez annyira romantikus! Borzasztóan unalmas,
hogy csak egy elnökünk van. Erzsébet olyan gyönyörű, Fülöp pedig
rettentően jóképű. Mamié Eisenhower egyszerűen csúnya.
– Jenna! – szólt rá Barty. – Nem mondhatsz ilyet az elnök
feleségéről!
– De ha ez az igazság – válaszolt hűvösen a kislány, hátra
vetve aranyvörös haját. – Te mit mondanál rá?
– Csúnya – vágott közbe Geordie nevetve. – Ne haragudj,
Barty! Remek volna, ha lenne egy gyönyörű, fiatal First Ladynk.
Talán majd valamikor lesz.
– Szerintem nem valószínű – vélekedett Barty. – Ahhoz előbb
egy fess fiatal elnök kellene, és ugyan hol találnánk ilyet?

– Ó, nézzétek, hát nem csodálatos?! – kiáltott fel Izzie.

– Ki az? – Sebastian összevont szemöldökkel meredt a
képernyőre; az utóbbi egy órában aludt.
 – Tonga királynője. Nézd csak meg, milyen csodálatos
asszony, a zuhogó esőben ott ül abban a nyitott hintóban!
– A fél ország ott van kint ebben a zuhogó esőben. Föléje
legalább egy ernyőt tartanak ott a hintóban.
– Ó, apa, ne légy már ilyen zsémbes öregember! És nézd csak
a királynőt! Hát nem gyönyörű, abban a koronában, ahogy integet,
nézd...
– Izzie, tökéletesen látom, köszönöm szépen.
– Apa, teljesen tönkreteszed nekem az egészet! – Izzie
feldúltnak tűnt. Nagyon szeretett volna csatlakozni Boy
társaságához, de visszautasította a meghívást, mert tudta, hogy az
apja és Kit együtt akarja tölteni ezt a napot, Kit a rádión hallgatja
majd a közvetítést, és Izzie tisztában volt vele, hogy a fiút
bármiféle nemzeti ünnep nagyon feldúlta.
– Izzie, ne butáskodj...
– Nem, ez az igazság.
Érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Ostobaság, tudta, hogy
egy intelligens fiatal nőre ilyen erősen hasson ez a nap. Mégis így
volt, őt is elsodorta az egész országot elborító izgalom, amelyet a
készülődés és a város ünnepi díszbe öltöztetése keltett, és tovább
fokozott a számtalan cikk az újságokban és magazinokban, meg a
partik mindenfelé. Izzie szeretett volna a része lenni az
ünneplésnek, az angol hagyományok elragadó megjelenítésének.
Ha az ember angol, muszáj, hogy ez fontos legyen neki. Izzie pedig
nagyon angol volt. És mégis itt ül összezárva egy rosszkedvű
öregemberrel és egy mogorva fiatallal. Ez nem volt igazságos.
Megcsörrent a telefon. Henry Warwick volt az.
– Izzie, arról beszélgetünk, mit csináljunk ma este. Arra
gondoltam, rendezhetnénk egy partit nálam. Akarsz jönni?
Nélküled nem lenne ugyanaz.
– Ó, Henry, nagyon szeretnék! Köszönöm.
Izzie tudta, hogy nem kellene elmennie, és nem volna szabad
bátorítania Henry érzéseit iránta. A fiúnak mindig is tetszett,
egészen pici kora óta, amikor rajongott Henryért, és mindig a
nyomában totyogott a nagy, zajos gyerekszobában, amely olyan
nagyon különbözött a saját csendes emeleti lakrészétől.
Serdülőkorukban, közvetlenül azután... nos, amikor Izzie tizenhét
éves volt, Henry tizenkilenc, volt egy kis románc közöttük. Ami
meglehetősen hirtelen ért véget, amikor Izzie rajtakapta a fiút,
hogy egy másik lánnyal csókolózik egy partin, ahová vele ment el,
és emiatt Izzie szó szerint rátámadt, és lekevert neki egy pofont.
 – Hé, ne bomolj! – mondta akkor Henry nevetve, és
csipkelődve megjegyezte: – Izzie, nem vagyunk házasok! Tudod,
hogy téged szeretlek legjobban.
– Nem igaz – válaszolta Izzie, és azonnal hazavitette magát
vele.
És hiába könyörgött másnap a fiú, hiába küldött virágot,
bocsánatkérő levelet, Izzie nem volt hajlandó többé szóba állni
vele. Az évek során aztán visszatértek a barátsághoz. Henrynek
számtalan barátnője volt, némelyiket el is jegyezte, Izzie-nek pedig
volt egy komoly viszonya. Amikor véget ért, a fiú testvériesen,
nagyon illedelmes módon vigasztalta. Ám néhány héttel később
elvitte szórakozni, és bevallotta neki, hogy még mindig rajong érte,
és megkérdezte, hajlandó volna-e újra járni vele. A magányos és
megsebzett lány meggondolatlanul igent mondott, de nem
működött a dolog. Henry túl sótlan, túl konvencionális volt neki,
ugyanis nem vágyott másra, mint hogy sok pénzt keressen és a
nagyapja bankjának a feje legyen. Hiányzott belőle minden
finomság. Jóképű volt, elbűvölő, és nagyon szórakoztató, de Izzie
tudta, hogy komoly kapcsolatról szó sem lehet közöttük. Úgyhogy
kihátrált belőle, azt mondva Henrynek, hogy túl jó neki, és a fiú
vonakodva, de elengedte. Azóta már kétszer is jegyben járt,
miközben állandóan azt duruzsolta Izzie-nek, amikor kellőképpen
részeg volt, hogy valójában csakis rá vár.
– Jól van – mondta most a telefonban –, figyelj, nehéz lehet
átjutni Londonon. Esetleg megpróbálhatom, hogy...
– Henry, ne próbálj meg semmit! A biciklimmel megyek.
– A bicikliddel...
Izzie kerékpárja a családi tréfák célpontja volt. A lány nagyon
szerette, és rendszeresen azzal járt munkába az egyre sűrűbb
londoni forgalomban.
– Sokkal kellemesebb, mint bezárva abba a nyavalyás
földalattiba, vagy elakadva egy dugóban – jelentette ki.
Sebastian elmesélte neki, hogy az anyja is szeretett
kerékpározni, mindenhová azzal ment Oxfordban, és állandóan
bekapta a kerék a szoknyáját. Izzie nem szoknyát viselt a
kerékpárján, hanem az új, fél lábszárig érő nadrágot, úgy
repesztett végig az utcákon, hogy hosszú haja úszott utána a
levegőben.
– Ha azt a csodás nadrágot veszed fel, annak örülni fogok –
jegyezte meg Henry de biztos, hogy jó ötlet? Elég hosszú út.
 – Ugyan, Henry! Húsz perc alatt megjárom. Egyenesen végig a
Baker Streeten meg a Park Lane-en, aztán a parkon keresztül. Jó
mulatság lesz.
– Rendben. Nem sokkal hét után legyél itt, ha tudsz!
– És... Clarissa is ott lesz?
Clarissa Carr-Johnson volt Henry legújabb barátnője, telt
keblű, vékony derekú, vihogós, gyakorlott flörtölő. Éppen Izzie
ellentéte.
– Remélem, hogy igen. De az apja is valami estélyt ad ma,
tudod, valami hihetetlenül nagymenő, ezért nem biztos, hogy
Clarissa el tud szabadulni.
– Ó, de kár! – jegyezte meg Izzie. Azt akarta, hogy Clarissa ott
legyen, másrészt viszont nélküle sokkal kellemesebb lehet.

Celia rámosolygott Lord Ardenre, amikor végre hazaértek

londoni házukba a Belgrave Square-re, kimerülten a hosszú nap
után, de nagyon boldogan.
– Remek volt, nem igaz?
– Csodálatos. Nagyon élveztem, kedves Lord Arden.
– Én drága Lady Ardenem!
A nő kezére hajolt és megcsókolta. Celia igyekezett elfojtani az
ingerültségét.
– Emlékszel a legutóbbira? – kérdezte lehúzva hosszú fehér
kesztyűjét.
– Természetesen. Az is fenséges volt. És ha arra gondolok,
hogy az a bájos kislány most a királynő...
– Abból a kedves fiatal nőből pedig az anyakirálynő lett. Elég
hirtelen történt, nem igaz?
– Nagyon hirtelen. Ezért tettük jól, hogy összeházasodtunk,
Celia. Az élet kiszámíthatatlan.
– Valóban – válaszolt az asszony komoran, azon tűnődve,
vajon a többiek mit csinálnak most, és különösen Kit hogyan
vészelte át a napot, mit csinált Sebastian...
Ne gondolj Sebastianra, Celia! Ne gondolj rá!
– Még egy kis pezsgőt?
– Igen, kérek. És aztán...
Megcsörrent a telefon.
– Kedvesem! – szólt a kagylóba Lord Arden. – Örülök, hogy
hallunk rólad. Ugye, egészen hihetetlen volt? Igen, hogyne. –
Átadta a telefont Celiának. – Adele az.
 – Szervusz, anya! Csak meg akartam beszélni veled az egészet.
Annyira izgatott vagyok, úgy érzem, repülni tudnék. Kíváncsi
vagyok, te láttál-e valamit, amit én elmulasztottam, és
hozzátehetnék a saját beszámolómhoz. Átmehetnék most? Ó,
csodás! Köszönöm, anya! Azonnal megyek. Gyalog, máshogy nem
lehet. Nem vagyok messze, itt vagyok a Mallon. Ó, és még mindig
rajtatok van a díszruhátok, ugye? Csinálni akarok rólatok egy
képet. Mindkettőtökről.
Celia mosolyogva rakta le a kagylót. Csodálatos lesz
megosztani a nap élményeit legalább egy családtagjával.

Barty aznap éjszakára Warwickéknál hagyta Jennát, a kislány

határozott kérésére, ő pedig visszament a szállodájába.
Visszautasította mindenki meghívását, hogy megőrizhesse a
semlegességét. Szerette a Basil Hotelt a maga régimódi légkörével,
Jenna pedig rendkívül elégedetten vette tudomásul, hogy olyan
közel van a Harrodshoz és a Woollandshez. Már ilyen fiatalon
ijesztően elszánt vásárló volt. Lelkes gyűjtő, ami ritkaság az ilyen
fiatal lányoknál. Mindenfélét gyűjtött: játék mackókat, játék
lovakat és egyéb állatokat, bútorokat és embereket egy remek
babaházhoz, amely valaha Maud nagynénjéé volt, akinek Robert
Lytton készíttette. Szinte tökéletes mása volt a Sutton Place-i
házuknak New Yorkban. Aztán gyűjtött kalapokat – imádta a
kalapokat cipőket, pulóvereket és az amerikaiak nagy
szenvedélyét, a pólókat. Jennának minden lehetséges színben – és
e színek kombinációjában is – volt pólója. Némelyik nagy volt rá,
és arra várt, hogy belenőjön, némelyik kicsi, amiből már kinőtt, de
nem volt hajlandó megválni tőle. Egyáltalán nem meglepő módon,
meglehetősen egyéni stílusban öltözött. Ha ruhát kellett viselnie,
az mindig egyszínű volt, valami élénk színben, és térdzoknit húzott
hozzá, általában feketét.
– Nem fogom többet azokat a rémes fehér zoknikat hordani –
közölte határozottan az anyjával már egészen kicsi korában.
Barty pedig, aki korán eldöntötte, hogy mindig enged Jenna
akaratának, hacsak nem veszélyes vagy antiszociális, amit akar,
rábólintott. Jenna hosszúra növesztette a haját, amelyet
hátrafésült az arcából, és kerülte a csinos apró gyöngy vagy korall
nyakláncokat, amelyeket a legtöbb korabeli kislány annyira
kedvelt. Viszont szívesen hordott karórát. Alig múlt négyéves,
amikor már ismerte az órát, és attól kezdve mindig ott volt a
csuklóján egy karóra. Eddig általában egyszerű, gyerekeknek való
órái voltak, de már kezdett érdeklődést mutatni a szokatlanabb
változatok iránt. Ez ismét olyan dolog volt, amit gyűjteni lehet.
Barty vett neki egy sima ezüstórát fekete szíjjal, amit egy használt
ékszereket árusító üzlet kirakatában látott meg, és elrakta a
hajóbőröndjébe, hogy majd csak karácsonykor adja oda a
kislánynak.
A következő héten lemennek Ashinghambe, hogy
meglátogassák Billyt. Azonkívül, hogy látni akarta a bátyját,
mielőtt visszatérnek az Államokba, Barty fontosnak tartotta, hogy
Jenna megismerje a családja másik felét, akik a maguk módján
épp olyan erősek voltak, mint a szupergazdag, elegáns Elliottok.
Nemcsak Billy és a felesége, hanem a két kisfiú is, akik belenőttek
a saját örökségükbe, amely egy jókora földbirtok volt az angol
vidék szívében, és amelyért nagy hála illette Celia anyját, Lady
Beckenhamet, aki Billyre hagyta a végrendeletében.
– Lady Beckenham kivásárolta a fiát, többet fizetett, mint ami
járt volna, amikor annak nagyon kellett a pénz – írta Billy
Bartynak –, és így azt tehetett vele, amit csak akart. Legalábbis a
saját részével, mivel a fele már a miénk volt Joanne-nal.
Az is kizárólag Lady Beckenhamnek volt köszönhető, hogy
Billy évekkel azelőtt meg tudta venni a farm felét. Lady
Beckenham akkor előleget adott neki a saját birtoka terhére. Ez a
tett nemcsak rendkívüli nagylelkűségről, de bölcs előrelátásról is
tanúskodott. Billy és Joan pedig kiválóan gazdálkodtak.
– Olyan gyönyörű minden, Jenna, szeretni fogod – mondta
Barty –, sok ló van, meg póni, és nagyon jó helyek, ahol játszani
lehet. És biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod a fiúkat is.
– Ők az unokatestvéreim?
– Igen. Joe és Michael. Már három éve nem láttam őket, Lady
Beckenham halála óta. Biztos nagyon megváltoztak. Joe-t Lady
Beckenham után nevezték el, akit Josephine-nek hívtak. A jó ég a
megmondhatója, honnan tudta Billy, senki más nem tudta. Lady
Beckenham volt mindenkinek.
– Még a férjének is?
– Hát... azt hiszem. Az ő nevét sem tudta senki, Lady
Beckenham mindig csak a vezetéknevén szólította. Legalábbis
mások előtt.
Barty elhallgatott, ahogy arra a végtelenül szomorú temetésre
gondolt, és a rettenthetetlen öreg grófnő halálára, aki pontosan
úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna: vadászat közben
leesett a lováról, és többé nem nyerte vissza az eszméletét. Az ő
temetése volt a nagyon kevés alkalom egyike, amikor Barty úgy
látta, Celia közel áll az összeomláshoz.
– És Joan, ő kedves? – tudakolta Jenna.
– Nagyon aranyos. Melegszívű és gyengéd, de ugyanakkor
kőkemény is. A fejőstehenekkel ő dolgozik, úgyhogy szívósnak is
kell lennie. Van, hogy éjszaka segít a világra borjakat, és Billy azt
mondja, a barázdaszántással megyei díjat nyert.
– Mi az a barázdaszántás?
– Amikor ekével egyenes vonalakat kell húzni, amibe gabonát
vethetnek. Régen lovakkal szántottak, de mostanában traktort
használnak hozzá.
– Én is szeretnék traktort vezetni. Képeken láttam, milyen az.
Adele rengeteg fotót csinált, és megmutatta nekem. Madárrajok
követik az embert a földeken. Lehet, hogy kipróbálom, amíg ott
leszünk.
– Jenna, arról szó sem lehet, hogy te traktort vezess! –
szögezte le Barty határozottan.
– Nem értem, miért nem – jelentette ki Jenna ijesztően
kedvesen mosolyogva az anyjára. – Egyébként mikor megyünk?
Már alig várom.
– Jövő csütörtökön.
– Jó lehet a bátyádnak, hogy saját földbirtoka van. Lehet, hogy
nekem is lesz felnőttkoromban.
– Ez egy remek ötlet – jegyezte meg Barty.

– Kit, nem engeded, hogy New Yorkban kiadjuk a könyveidet?

– Nem, Barty, sajnálom. Nem tehetem. Be kell látnod, hogy az
semmissé tenné a döntésemet.
– Nem igazán. Tessék, igyál még egy kis pezsgőt! Nagyon jó,
ugye?
– Igen. – Rámosolygott Bartyra. – De ne gondold, hogy ettől
meggondolom magam!
– Szó sincs róla. Habár egy kicsit zavaros ez az egész. Úgy
tűnik, sok ember azt gondolja, azért hagyod ott a Lyttonst, mert az
anyád nem lesz már ott.
– Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem érdekel, mit
gondolnak mások. Ő tudja, miért csináltam, és csak ez számít.
– Kit, valamikor meg kell neki bocsátanod! – jegyezte meg
gyengéden Barty.
– Ne kezdd te is, az ég szerelmére! Sosem leszek képes
megbocsátani neki. Sem megérteni, hogy miért tette.
 – Rendben van. Sajnálom. Akkor koncentráljunk erre a finom
ebédre! Jártál itt valaha, amikor még... – szinte észrevehetetlen
szünet után folytatta –, amikor még kisfiú voltál?
– Úgy érted, jártam-e itt, amikor még láttam? Igen,
természetesen. Anyám úgy gondolta, el kell vinnie az összes
elegáns étterembe. Ez hozzátartozott a nevelésemhez. –
Felsóhajtott. – Különösen ezt a helyet kedveltem. Gyönyörű a
kilátás a folyóra. A többiek némelyike nagyon unalmas volt.
Például a Ritz azzal a sok aranyozással. Igazán unalmas volt.
Szerettem a Simpsonst is. Emlékszem rá a zsúrkocsikon tolt nagy
ezüstfedelű tálcák meg a nagy darab húsok miatt. Szerettem nézni,
ahogy a pincérek szeletelik. A Rules volt az egyetlen hely, ahova
nem vitt el sosem. Mindig kértem, mert tetszettek a karikatúrák.
Boy néha el is vitt. De anyám sosem.
– Nem, oda nem vitt el engem sem – jegyezte meg közömbös
hangon Barty.
Sejtette, hogy mi volt az oka, egyszer ugyanis felvetette
Sebastiannak, hogy menjenek el a Rulesba, és a férfi kerek perec
visszautasította.
– Sajnálom, Barty – jelentette ki határozottan –, inkább ne!
Rossz emlékeket idéz.
– Rossz emlékek?
– Nos, tudod... inkább fájdalmasak. Legalábbis egy kissé.
– Kagylót kérsz? – szólalt meg most Barty. – Mindig is
szeretted.
– Valóban. Vagy esetleg ha volna spárga. Az jólesne.
– Van az étlapon, igen.
– Akkor jó. Hol van Jenna?
– Lucyval. A Warwick dadus elvitte őket az állatkertbe.
– Szegény nő!
– Igen, csodálkozni fogok, ha túléli ezt az élményt. De
ragaszkodott hozzá.
– Jenna rendkívüli gyermek, Barty. Hihetetlen beszélgetéseket
folytattam vele. Bárcsak ismertem volna Laurence-t!
– Olyan, mintha ismernéd – nevetett Barty –, tökéletesen
újraszületett a lányában. El sem hiszem, mennyire hasonlók! Néha
azt gondolom, Jennában nincs is semmi Miller.
– A hangja olyan, mint a tiéd – jegyezte meg Kit.
– Dehogyis. Ö amerikaiul beszél.
– Megvan benne az a bájos rekedtség, mint a te hangodban.
Nekem mindig is tetszett a hangod.
 – Ó, Kit – mondta Barty nevetve, Scarlett O'Harát utánozva –,
te aztán tudod, hogyan udvarolj egy lánynak!
– Bárcsak úgy volna! – jegyezte meg a férfi komoran. – Nem
remekelek túlságosan ezen a téren. Harminchárom éves vagyok, és
még agglegény. Elég szánalmas, nem gondolod?
– Nos...
– Folytasd csak – mondta komoran a férfi –, valld csak be!
Remek volna, ha lenne egy barátnőm. Feleségem. Gyerekek.
– Kit, lesz is. Csak éppen...
– Csak mi? Idő kérdése? Ebben a tempóban, Barty, százéves
leszek, mire megismerkedem valakivel.
A nő felsóhajtott.
– Nagyon a padlón vagy, ugye?
– Nem. Vagyis... igen, egy kicsit. És nem csak anyám átkozott
húzása miatt. És nem is csak azért, mert elhagyom a Lyttonst, amit
sok szempontból nem szívesen teszek. Hanem úgy érzem, egy
kicsit...
– Zsákutcában vagy?
– Igen. Nagyjából erről van szó. Úgy érzem, legyőztem az
összes démont, amit tudtam, találtam magamnak egy hivatást, el
tudom tartani magam, és van szórakozásom is, a zene, meg
ilyenek. De szerinted ennyi az egész, Barty? Vagy lesz még valami
más is?
– Nem tudom – válaszolt óvatosan a nő. – Bárcsak tudnám! –
Kis szünet után folytatta: – Figyelj ide, Kit! Miért nem jössz át
hozzánk egy kicsit New Yorkba? És mielőtt még megkérdeznéd,
nem azért mondom, hogy megpróbáljalak rávenni, hogy ne hagyd
ott a Lyttonst. Épp csak nagyon szeretném, és Jenna is örülne
neki, neked pedig nagyon tetszene New York.
– Mi tetszene benne? – kérdezte kissé fáradt hangon Kit.
– Annyira... izgalmas! Olyan gyors tempójú! Olyan nyüzsgő!
És mindenki olyan élénk és úgy lelkesedik mindenért.
– Be tudnék ebbe kapcsolódni?
– Természetesen. Nézd, gondolkodj rajta! Kérlek! Hidd el,
remekül éreznéd magad!
Kit hallgatott, aztán azt mondta:
– Nem, Barty. Nagyon aranyos tőled, de azt hiszem, nem
volna hozzá kedvem. Ez most nehéz időszak nekem szakmailag is
és magánemberként is. Most próbálom eldönteni, melyik kiadóhoz
menjek.
– Mi volt a véleményed a Michael Josephről?
 – Nagyon tetszett. De azt hiszem, a Wesley még
szimpatikusabb. Ok annyira újak és fiatalok, és olyan... lelkesek.
Nagy terveik vannak velem és a könyveimmel. És... nem vagyok
benne biztos, hogy jó volna, ha Izzie-vel dolgoznék.
– Ugyan miért ne? Az nem lehet, hogy még mindig...
– Nem, nem. Szó sincs róla! De... nagyon közel állunk
egymáshoz. Még most is. Annyira jól megértjük egymást! Nagyon
egyformán gondolkodunk, szinte ijesztő módon, ugyanazokat a
dolgokat kedveljük, és... nem is tudom... valaki esetleg... összeadja
az egy meg egyet, és kijön neki a végeredmény. És ezt nem akarom
megkockáztatni. Őmiatta, nem magam miatt. Egyébként mi a
helyzet Jenna örökségével? Apa mintha azt mondta volna,
gondolkodsz azon, hogy többet követelj neki.
– Letettem a dologról. Hivatalosan is le akarok mondani a
követeléséről. Ez azt jelenti, hogy a bíróságra kell mennem...
– A bíróságra? Hogy azt kérvényezd, ne adjanak valamit?
– Igen. Fura, nem igaz? Be kell terjesztenem a kérésemet a
bíróságnak, gondolom, azért, mert meg akarnak bizonyosodni
arról, hogy Jenna érdekeit szem előtt tartva cselekszem. De ez nem
baj. Egyszerűen nem kívánom neki ezt az egészet. A csatározást, a
sárdobálást olyan pénz miatt, amire egyszerűen nincs szüksége.
Van elég pénzünk. Nem akarom, hogy dollármilliói legyenek...
– Milliók?
– Annyi. Sok-sok millió. Obszcén dolog, nem?
– Egy kicsit.
– Én komolyan úgy gondolom. Dollármilliók, amelyekért nem
hogy ő, de még én sem tettem semmit. Szerintem ez rettentően
rossz hatással volna rá. A pereskedés meg még inkább.
– Azt hiszem, igazad van.
– Nagyon örülök, hogy egyetértesz. Persze ez nem ennyire
egyértelmű, mert ha Laurence-nek tudomása lett volna Jennáról,
azt akarta volna, hogy megkapja ennek a pénznek egy részét. Nem
az egészet, mert nagyon szerette a többi gyerekét. De... nem tudott
Jennáról. Úgyhogy minden pénz rájuk szállt.
Elhallgatott, s Kit ismét megfogta a kezét.
– Nagyon sajnálom. Gondolom, ez fáj neked a legjobban. Úgy
értem, az, hogy nem ismerte Jennát, nem a pénzre gondoltam.
– Igen. – Előhalászott egy zsebkendőt a táskájából, és kifújta
az orrát. – Bizonyos értelemben ezt bánom egyedül. Persze
rettentően hiányzik nekem, mindennap, annyira szerettem, Kit,
olyan nagyon... jaj, istenem! – Megremegett a hangja, elhallgatott.
– Elnézést. Ez a pezsgő hatása.
– Nem az – válaszolt gyengéden Kit hanem az érzéseid.
Folytasd! Ha akarod.
– Annyit gondolok rá! Az az utolsó együtt töltött idő, annyira
szomorú volt, és olyan csodálatos... amikor itt volt Londonban a
háború alatt, tudod, és...
– És összeházasodtatok.
– Igen. Összeházasodtunk, de nem szóltunk senkinek. Annyira
különleges volt az egész! Olyan felfokozottan éltünk. És még az
utolsó találkozásunk is, amelyről persze nem tudtam, hogy akkor
látom utoljára, olyan boldog volt a maga módján. Aztán
megszületett Jenna, és ő már sosem tudta meg, pedig olyan
nagyon boldog lett volna... már a tudatától is, hogy egyáltalán...
létezik. Sosem élhette át ezt a boldogságot. És ez annyira kegyetlen
dolog! Olyan... hatalmas veszteség Laurence számára. Még ha ő
nem is tudott róla. Minden mással meg tudok békélni. És isten
tudja, milyen lett volna a házasságunk, miután a háború véget ért.
Laurence lehetetlen alak volt.
– Folytasd! Mesélj róla! Még sosem beszéltél róla nekem.
Kérlek! Igazán érdekel.
– A jó és a rossz egészen rendkívüli módon keveredett benne –
mesélte Barty lassan. – Nagyon sokszor egészen felháborító
módon viselkedett. Nemcsak a munkatársaival vagy a
beosztottaival, de a családjával is. Mauddal. Az öccsével, Jamie-
vel. Roberttel...
– Aki még mindig él. Elképesztő!
– Igen. A drága Robert. Sőt, még mindig dolgozik. Annyira
szereti Jennát! Azt mondja, pontosan úgy néz ki, mint a nagyanyja.
Ez egyébként igaz. Láttam róla képeket.
– Nehéz lehetett Laurence-nek elfogadni egy nevelőapát. És
egy új testvért.
– Kit, nem nagyon tudok mentséget találni neki.
Természetesen nehéz volt. De másoknak is el kellett viselniük
nehéz dolgokat. Például neked.
– Én sem viselkedtem mindig túl rendesen – jegyezte meg
komoran Kit. -Tudom. De te nem voltál gonosz. Laurence mindent
megtett, hogy...
hogy befeketítse Robertet, tönkre tegye az üzletét. Állandóan
gyötörte Jamie-t, egyszerűen csak azért, mert kedves volt
Roberthez és Maudhoz...
 – Egy pillanat – vágott közbe Kit –, honnan tudod mindezt?
Gondolom, a családi pletykákból.
– Nem – jelentette ki Barty egyszerűen ő maga mondta
nekem.

Még mindig emlékezett rá, ahogy órákon át hallgatta

Laurence-t, miközben a férfi elmesélte az összes rémes dolgot,
amit csinált – aztán próbálta igazolni őket, magyarázatot adni
mindenre. Hivatkozott a rettenetes gyerekkorára, az apja halálára,
az anyja második házasságára, Maud születésére, aztán a második
babáéra, ami megölte az anyját. Barty emlékezett rá, amint azon
tűnődött, hogyan is volna képes szeretni ezt a férfit, aki ennyi bajt
hozott szándékosan ilyen sok emberre, és csodálkozott, hogy mégis
mennyire szereti.

– Még azt is megtette – folytatta most Kitnek –, hogy eldobta

a táviratot, amelyben Wol első agyvérzéséről értesítettek, mert
nem akarta, hogy visszarohanjak Angliába...
– Micsoda? Ez nem lehet igaz!
– De, sajnos, az. Ó, Kit, még egy sereg ilyen dolog van! De...
szerettem. Annyira, olyan nagyon szerettem! Sokáig küzdöttem
ellene, de képtelen voltam ellenállni. Mindig is így volt. Az első
pillanattól kezdve.
Hosszasan hallgattak, közben a pincér újra töltötte a
poharukat.
– Ó, istenem – szólalt meg Barty –, sajnálom, Kit! Hogy így
rád zúdítottam.
– Ugyan – válaszolt a fiatalember –, nagyon örülök, hogy
elmondtad nekem.
– Nem sok embernek beszéltem róla. Érthetően. De Sebastian
tudja. Ő csodálatos volt, átsegített ezen az egészen. Mindkét
alkalommal. Először, amikor elhagytam Laurence-t, és aztán
másodszor is, amikor ő... – megbicsaklott a hangja –, amikor ő
hagyott el engem.
– Ő jól ismeri a gyászt – vélekedett Kit. – Egyszer elárulta
nekem, hogy amikor Pandora meghalt, az volt az egyetlen vágya,
hogy ő is meghaljon. Éveken át csak erre vágyott. Azt mondta, a
gyász töltötte be az egész életét. Amíg... el nem fogadta Izzie-t. Az
volt a fordulópont.
– Drága Sebastian! – mondta Barty. Ismét hallgattak. Aztán a
nő megszólalt:
 – De tudod, Kit, nem vagyok benne biztos, hogy túlságosan
boldogok lettünk volna, Laurence meg én. Hogy jól sült volna el.
Magam sem vagyok túlságosan szelíd lélek.
– Így van. Nagyon is. De biztos vagyok benne, hogy valamit ki
tudtatok volna találni. És sajnálom, hogy olyan boldogtalan vagy.
– Szó sincs róla! – tiltakozott Barty meglepett hangon. –
Egyáltalán nem vagyok. Elégedett vagyok az életemmel. New York
csodálatos. És a Lyttons New York is az. Remekül érzem magam.
Igazán boldog vagyok. Csak éppen... hiányzik nekem. Ennyi az
egész.
– Hát persze, hogy hiányzik – mondta felsóhajtva Kit. –
Egyébként Jennára visszatérve, azt hiszem, tökéletesen igazad van.
Nem szabad kitenni a jogi procedúráknak, ne ismerje meg a
mohóságot! Sokat ártana neki. Találkoztál már a többi gyerekkel?
– Nem. Nos, az ö anyjuknak aztán igazán nehéz élete volt. Úgy
értem, Laurence-szel. Csak azért vette el, hogy... – Felsóhajtott. –
Elég ebből! Nem akarom, hogy csupa rosszat gondolj róla!
Laurence-nek sok erénye is volt. Lojális volt, nagylelkű, és bátor,
és... még sok jó tulajdonsága volt. Mindenesetre írtam
Annabelnek, az első feleségének, amikor New Yorkba költöztem.
Úgy éreztem, el kell rendeznem néhány dolgot, beszélnem kell
vele, tisztáznom néhány esetleges félreértést. Meglepően
nagyvonalú és udvarias volt velem. Időnként találkozunk egy-egy
jótékony célú koncerten vagy efféle eseményen. De nagyon
kemény asszony. Nem tudom elképzelni, hogy lemondjon a pénz
egy részéről. Azt mind a gyerekei örökölték, egy alapítvány kezeli
számukra, és ő kapja a kamatokat. O, biztosan untatlak!
– Dehogyis!
– Csak olyan jó Laurence-ről beszélni! Nincs rá túl gyakran
alkalmam. És kérlek, gondold át még egyszer a New York-i
látogatást!
– Gondolkodom rajta – ígérte Kit –, ha akarod. De igazán nem
mehetek.

Barty taxival ment vissza a Warwick-házba Jennáért. Senki

nem volt otthon, így a szalonban ülve teázott, miközben
megpróbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. A fájdalmas, eleven
és heves emlékképek mindig felzaklatták. Nem beszélve arról, hogy
Jenna miatt is őrlődött, s csak remélni tudta, jól döntött, amiért
nem követel neki semmit. Ám nem tudott szabadulni a félelmétől,
hogy egy nap Jenna majd úgy gondolja, megillette volna egy rész
az apja vagyonából.

– És ő Jenna. Jenna, ez itt a nagybácsid, Billy, és a nagynénéd,

Joan.
– Örvendek – nyújtott kezet Jenna mindkettőjüknek, udvarias
mosollyal. Noha Barty kísérletei a lánya megfegyelmezésére
minden más területen kudarcot vallottak, legalább a tökéletes,
udvarias angol modorra sikerült megtanítania.
– Örvendek a megismerkedésnek, Jenna – mondta Billy, kezet
fogva vele nagyobb vagy, mint amire számítottam.
– Mindenki ezt mondja. Állítólag az apám is magas volt.
Gondolom, maga nem találkozott vele.
Reménykedő volt a hangja, az anyja családjából és barátai
közül olyan kevesen találkoztak az apjával, hogy még mindig csak
egy rejtélyes árnyalak volt számára, akit csak fotókról ismert,
ráadásul az anyjának még azokból sem volt túl sok. Persze Jamie
nagybátyja beszélt neki róla, de csak olyan óvatos, formális
módon, Robert nagyapából pedig nehéz volt bármit is kihúzni
erről a témáról. Szenvedélyesen vágyott rá, hogy többet tudjon az
apjáról, s ahogy idősebb lett, úgy vált ez egyre fontosabbá. Talán
túlzás lett volna azt állítani, hogy az apja alakja körül van valami
titokzatosság, de az mindenesetre igaz volt, hogy sok fehér folt
akadt még azon a képen, amelyet megpróbált megrajzolni róla.
– Nem, sajnos, nem. Természetesen szerettem volna. De
sosem jött le ide...
– Butaság volt tőle. – Jenna körülnézett, és elmosolyodott.
Elbűvölte ez a hely: a szögletes kőépület, a kissé rendetlen kert és a
hosszan elnyúló táj, a szántók, a sövények, az erdők és a háztól
nem messze a jókora istállóépület tömbje. – Gyönyörű itt, nekem
nagyon tetszik.
– Akkor jó. Szerintünk is szép.
Jenna rámosolygott Joanra. Kedvelte az asszonyt. Joan
nagydarab és barátságos volt, erős karja és sűrű, őszbe hajló haja
volt. Jenna Billyt is kedvelte, de a férfi kevésbé volt mosolygós, és
olyan kutatóan nézett az emberre, mintha csak felmérné.
– Hol vannak a fiaik?
– Iskolában. Fél négyre itthon lesznek. Sajnálom, addig egy
kicsit unalmas lesz neked, de közben megebédelünk, és Billy
esetleg megmutatja neked a lovakat. .. Édesanyád azt mondja,
kedveled a lovakat...
 – Igen, nagyon szeretem őket. Szoktam lovagolni a Central
Parkban, no és a parton Long Islanden.
– Esetleg itt is lovagolhatsz egyet. Ha szeretnél.
– Ó, igen, nagyon! És nagyon szeretnék traktort vezetni.
– Jenna... – szólt rá figyelmeztetően az anyja.
Joan felkacagott.
– Traktort vezetni? Az egy kicsit nehéz volna, mivel még
sosem csináltad. De azt hiszem, valamelyik fiú mellé felülhetsz.
– Ők tudnak traktort vezetni?
– Joe tud. A traktorozást nem lehet elég fiatalon elkezdeni,
Billy mindig ezt mondja, nem igaz, drágám? Persze, csak ha már
eléred a pedálokat.
– Hány éves Joe?
– Majdnem tizenkettő. De magas fiú. Most gyertek, egyetek
valamit!
– Én inkább megnézném a lovakat – jelentette ki Jenna és
lovagolnék egyet.
– Jenna, ebéd előtt nem – mondta határozottan Barty –, még
csak most érkeztünk!
Jenna homlokráncolva nézett rá.
– Joan azt mondta, hogy Billy megmutatja nekem a lovakat.
– Amikor lesz rá ideje. Biztos vagyok benne, hogy most
nagyon elfoglalt.
– Nem – szólt közbe Billy vagyis nem különösebben. A
lovaglásban nem vagyok biztos, de megnézhetjük őket.
Rámosolygott Jennára, aki visszamosolygott rá, aztán
diadalmasan nézett az anyjára.
Több mint egy tucat ló volt az istálló udvarán. Néhány egész
nagy hátas a vadászatokhoz, két-három kisebb termetű, néhány
különböző méretű póni, és mögöttük, a karámban, két nagy igásló.
– Az ott Elspeth Warwické – mutatott Billy egy szép kis pej
lóra. – Amikor csak tud, lejön, hogy lovagoljon rajta.
– Szép állat – jegyezte meg Jenna. – Mi a neve?
– Flórian. Kicsit fura az ízlése Elspethnek, de nagyon tud
lovagolni. Akárcsak őlédisége, mindig mondom neki.
– Azok is nagyon tetszenek – mutatott a kislány az igáslovakra
–, olyanok, mintha óriáslovak lennének.
– Azok is – válaszolt Billy –, a háborúban használtuk őket,
amikor nem nagyon volt benzin. Azt a szürkét Lord B-nek hívtuk
őlordsága után. Már kicsit öregecskék, de néha még mindig
munkára fogom őket.
 – A barázdaszántáshoz? – érdeklődött Jenna.
– Honnan tudsz te a szántásról?
– Anya mesélt róla.
– Nem is tudtam, hogy ő ért ilyesmihez. Azt gondoltam, csak a
könyveket ismeri, meg effélét.
– Ó, az én anyám mindenhez ért! – mondta könnyedén Jenna.

Ebédnél a beszélgetés Lord Ardenre fordult. Billy

megkérdezte, milyen. Barty óvatosan azt felelte, hogy Lord Arden
nagyon kedves és elbűvölő.
– Igen, igen, de igazából milyen?
Billy! – szólt rá Joan azon a bizonyos hangon, amiről Jenna
tudta, azt jelenti, ne a gyerekek előtt.
Elmegy – vágott közbe elég kedves, sokat mosolyog. De nem
sokat szól.
Azt hiszem, nem sok lehetősége van szegény fickónak –
kacagott Billy – a mik Lytton nőszemély között.
Jenna ránézett.
Nem arról van szó – jegyezte meg –, szerintem nincs sok
mondanivalója, függetlenül attól, hány nő van körülötte. Nem
hinném, hogy túlságosan okos volna – tette hozzá, aztán aggódva
nézett Joanra, aki mintha hirtelen köhögőrohamot kapott volna.
Az anyja dorgálóan rászólt, de valójában nem volt igazán
mérges rá. Jenna ránézett.
– Tessék? Nincs itt, nem hallja, mit mondok róla. Távolról
sem olyan okos, mint Celia néni, ez az igazság.
– Jenna, mondtam már neked, hogy ne kritizáld az
embereket!
– De...
– Gyere, Jenna – állt fel Billy –, menjünk, nyergeljük fel azt a
pónit!
Jenna nagyon élvezte a lovaglást a szép kis pónin, akit
Coffeenak neveztek.
Billy először körbe vezette a karámban, de aztán a kislány
meggyőzte róla, hogy maga is elboldogul vele.
– Különben sem lehet könnyű szaladgálnia a műlábával –
tette hozzá.
Billy szélesen rámosolygott.
– Már nem is gondolok rá – mondta annyira hozzám tartozik
az a láb. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha a másik visszanőne.
 – Előfordulhat? – kérdezte Jenna. – De... azért elég szomorú
lehet nélküle.
– Szó sincs róla! Mindent annak köszönhetek, hogy
elveszítettem azt a lábamat. Nem mesélte még az anyád?
– De igen. Azt, hogyan vette a szárnya alá Lady Beckenham, és
munkát adott az istállóknál. Bárcsak találkozhattam volna vele!
– Engem őrá emlékeztetsz egy kicsit – jegyezte meg Billy.

Vidáman repült körbe a karámban Coffee hátán, amikor

kiáltást hallott. A fiúk hazaértek, és csatlakoztak az apjukhoz a
kapunál. Jenna megkantározta a lovat, odakocogott hozzájuk, és
lemosolygott rájuk.
– Annyira aranyos ez a ló, legszívesebben magammal vinném
Amerikába! Jenna vagyok.
– Nem viheted el – válaszolt Joe –, rajta tanultam lovagolni!
Ő az enyém!
– Joe! – szólt rá az apja.
– Hát persze, hogy nem – mondta komolyan Jenna.
Figyelmesen tanulmányozta Joe-t. Tetszett neki a magas,
nyakigláb fiú. Rendetlen, göndör barna haja volt, és kék szeme,
mint az anyjának. Az arca is olyan mosolygós és barátságos volt,
mint Joané. Michael inkább hasonlított Billyre, sötétebb volt a
haja, a vonásai komolyabbak, és ugyanolyan fürkésző tekintettel
nézett az emberekre, mintha csak felmérné őket.
Michael Jenna és Joe után ballagott, amint átmentek ahhoz a
karámhoz, ahol az öreg igáslovak voltak. A kislányt elbűvölték az
állatok. Még sosem látott ekkora lovakat egész életében.
– Van nálam répa – mondta Joe –, tessék, adj nekik egyet!
Tartsd laposan a tenyered!
– Tudom – válaszolt hűvösen Jenna. Felnézett a lovakra. A
szürke a nagy fejét a lány apró keze fölé hajtotta, és finoman
kivette belőle a répát. Jenna elmosolyodott.
– Lord B igazi úriember – jegyezte meg Joe. – Remek a
modora, apa mindig mondja.
– Bárcsak lovagolhatnék rajta!
– Fel sem tudnál ülni rá. Különben sincs nyerge.
– Megülhetném szőrén.
– Nem tudnád.
– Dehogynem!
– Te bolond vagy! – szólalt meg Michael.
– Nem vagyok!
 – De igen. Különben is, lány vagy – tette hozzá, mintha ez
eldöntené a kérdést.
– Majd mindjárt megmutatom – jelentette ki Jenna.
Felmászott a kapura, ott állt egy kicsit inogva, megragadta
Lord B sörényét, és – félig csúszva – rávetette magát a hátára.
Kissé reszketett, és érezte, ahogy a ló izmai megremegnek alatta.
Az állat olyan nagy volt, hogy Jenna rövid lábai szinte egyenesen ki
voltak nyújtva a hátán. Erősebben megragadta Lord B sörényét,
kissé feljebb tornászta magát, aztán diadalittasan lenézett a fiúkra.
– Megmondtam!
Nem is lett volna semmi baj, ha egy nagy bögöly nem száll rá
váratlanul a ló farára. Az állat megugrott, kirúgott az egyik hátsó
lábával, és suhintott a farkával. Ez kisebb állatnál csekély
mozgással járt volna, ám Lord B hatalmas volt. Jenna érezte,
amint a ló előrelódul, aztán kezdett oldalra csúszni a hátán. Erősen
kapaszkodott a sörényébe, és lepillantott. Úgy tűnt, nagyon
magasan van a földtől. Megpróbálta újra feltornászni magát, de
nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Most már túl erősen húzta
Lord B sörényét, amit a ló kezdett bosszantónak találni, ezért
előrelódult. A kislány még erősebben kapaszkodott, az állat pedig
táguló orrlyukakkal szapora ügetésbe váltott. Vagy tíz-tizenöt
másodpercig sikerült Jennának a hátán maradnia, aztán lassan és
viszonylag kecsesen leesett róla. Esés közben ösztönösen maga elé
kapta a kezét, hogy védje magát, és ügyetlenül a csuklójára esett.
Nagyon ügyetlenül.
Két órával később, miután a csuklóját meglehetősen fájdalmas
procedúrával helyre rakták a közeli kórházban, és elviselte az anyja
első haragját, tudván, hogy még lesz folytatás, ráadásul Billy is
meglehetősen szigorúan megrótta, sőt hallania kellett, amint Joe-t
is igazságtalanul megdorgálja, mindezek után Jenna még mindig
úgy érezte, hogy megérte az egész, mert hallotta, amint Joe
megjegyzi az apjának:
– Ő a legbátrabb lány, akivel találkoztam, még ha ilyen ostoba
is. Ezután könnyedén elviselt minden dorgálást. És amikor három
nappal később felkötött karral felszállt a New York-i gépre, a fiú
szavai még mindig a fülében csengtek.

A Record nagyon elégedett volt Adele fotóival a koronázásról.

Tizennégy oldalt szenteltek neki, plusz a borítót.
– Maman, hadd nézzem! – nyúlt a magazinért Noni reggeli
közben, s miközben az anyja átnyújtotta neki az asztalon keresztül,
Lucas felemelte az újságot, amelyet éppen olvasott, hogy lapozzon
egyet, és közben feldöntötte a kávéskannát.
– Lucas, te fajankó! O, istenem, ez szörnyű! Anya, annyira
sajnálom, elázott az egész! Te idióta, hogy tehetted ezt?
– Nagyon is könnyen – szólalt meg jéghideg hangon az
általában kedélyes Geordie. – Láttam, mi történt, Lucas. Kérj
bocsánatot az édesanyádtól!
– Véletlen volt – válaszolt duzzogva a fiú.
– Még ha így volt is – Geordie hangja nem hagyott kétséget
afelől, hogy ezt egy pillanatig sem hiszi akkor is elnézést kell
kérned tőle! Ez az első kiadás, és az egyetlen példány
pillanatnyilag.
– Szerezhet másikat. Ez egy magazin, nem valami
felbecsülhetetlen értékű festmény. Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan legalább egy tucat lesz belőle a házban. Mit számít ez
az egy?
– Nagyon is sokat számít – vágta rá Geordie –, légy szíves,
kérj bocsánatot!
– Nem látom be, hogy miért kellene bocsánatot kérnem.
– Én viszont igen. Lucas...
– Geordie, minden rendben – szólt közbe Adele gyors, aggódó
mosollyal -, komolyan. Véletlen volt.
– Nincs minden rendben, és nem hiszem, hogy véletlen lett
volna. Lucas, ha nem vagy képes bocsánatot kérni, légy szíves,
menj a szobádba!
– Nem! Nem kell szót fogadnom magának! Maga nem az
apám!
– Lucas! – szólt rá Adele. – Ez nagyon udvariatlan megjegyzés
volt!
– Ez az igazság.
– Kérlek, kérj bocsánatot Geordie-tól!
– Nem! És most elmegyek az iskolába. Ahol az embereket egy
kissé fontosabb dolgok érdeklik, mint még néhány fotó arról az
átkozott koronázásról.
– Lucas...
De a fiú már kiment. Geordie felállt, sápadt volt a haragtól.
– Geordie...
– Adele, ezt hagyd rám, kérlek! Nem fogom eltűrni ezt a
viselkedést!
– Az nem segít, ha...
 De az ajtó már becsukódott Geordie mögött, s rögtön utána
kiabálás hallatszott az előszobából, aztán hangosan becsapódott a
bejárati ajtó. Adele és Noni egymásra néztek.
– Ó, maman...
– Ó, Noni...

– Drágám, mi a baj? Gyűlölöm, amikor ilyen szomorúnak

látlak. Kérlek, mondd el nekem!
– Kit egyáltalán nem hajlandó meglátogatni. – Celia sírástól
duzzadt szemmel nézett Lord Ardenre. – És ezt nem tudom
elviselni. Igazán. Annyira szeretem, és...
– Folytasd!
– Nem. Nem, csak ennyi.
Hogy mondhatná el neki? Hogy mennyire szerette volna
elmagyarázni Kitnek, miért is ment hozzá Bunnyhoz. A
gyötrelmes, bonyolult okokat. És hogy Kit nem volt hajlandó
meghallgatni őket.
– Majd túlteszi magát rajta, Celia. Meglátod. Még fiatal, végül
mindig jobb belátásra térnek.
– Már nem annyira fiatal, Bunny – Celia megtörölte a szemét,
és egy cigarettáért nyúlt harminchárom éves. És nagyon...
hajthatatlan. Mindig is az volt.
– És... a kedvenced.
– Tessék? Nem, szó sincs róla!
Pedig az volt. Természetesen. Ő volt a legfiatalabb, a
legokosabb és a legszebb, a legelbűvölőbb, és ő szerette Celiát a
legjobban. És...
– De igen. Ugyan, nekem bevallhatod! Ez nem bűn. Még a
bolond is látja, hogy nem jössz ki Gilesszal. Az ikrek pedig
láthatóan egymáshoz kötődnek elsősorban, és ez mindig is így lesz.
Nem, Kité a szíved, Celia, és nem is csodálkozom rajta. Még
mindig emlékszem rá kisfiú korából, amint az öledben ült, azt
mondogatva, hogy milyen szép vagy, és ahogy mindig
megnevettetett.
Most nem mondaná, hogy szép vagyok – jegyezte meg Celia,
és kipréselt magából egy mosolyt.
– Ne is törődj vele! Mondtam már, majd túlteszi magát rajta.
Bunny, ne mondogasd ezt, kérlek! – csattant fel éles hangon
Celia.
Lord Arden nyugtalanul nézett rá. Kezdte már megismerni ezt
a hangot, amelyet sosem hallott, mielőtt összeházasodtak volna.
Úgy döntött hát, elmegy a klubjába. Celia majd megnyugszik. És
akkor majd elmeséli neki, megszervezte, hogy elutaznak Bécsbe,
meghallgatni Maria Callast. Az majd eltereli a figyelmét a
kellemetlen családjáról. Ez, meg az az ékszer, amelyet az Aspreys
kirakatában nézett ki neki. Lord Arden általában nem kedvelte a
modern ékszereket, de ez nagyon különleges volt, egy gyémánt és
zafír karkötő, egészen széles. Lehet, hogy útban a klubjába meg is
veszi.
Épp elég rossz volt az is, hogy Kit elhagyta a Lyttonst. Persze
igaza volt, nagyon is jól ismerte az anyját. Celia számára ez felért
egy arculcsapással. Lehet ugyan, hogy az asszony fizikailag
elhagyta a kiadót, de még mindig teljes egészében a részének
érezte magát, hiszen ő hozta létre, az övé volt, akárcsak bármelyik
gyermeke. És Kit szintén a része volt. A kiadó tette őt azzá, ami
most volt, ahogy mindig is a jó kiadók teszik híressé a szerzőiket,
bármilyen kiváló is legyen a munkájuk. A kiadó alakítja őket,
mutatja be a nagyközönségnek, ők építik fel a hírnevüket és
alakítják a jövőjüket. Kit első könyve remek volt, eredeti,
szellemes, de így is szüksége volt némi igazításra, stilizálásra, okos
szerkesztésre, hogy annyira sikeres legyen, amilyen végül lett. És
mindezt a Lyttons nyújtotta neki, miként a többi szerzőnek is. Más
kezekben a Gyermek módra egészen másmilyen könyv lett volna,
Christopher Lytton pedig másféle író. Lehet, hogy ugyanilyen
sikeres, de másmilyen. Megengedte a Lyttonsnak, hogy elindítsa
írói pályáján – most pedig megtagadja őket. Mert azt teszi. A
távozása azt jelenti, hogy elutasítja őt. Celia elég jól ismerte ahhoz,
hogy erre rájöjjön. Először – különösebb siker nélkül – próbálta
úgy tekinteni ezt, mint a személyes lojalitás kifejezését. De aztán
megérkezett Kit levele, amelyet a speciális írógépén írt, hogy
közölje vele, minden további kapcsolatot kerülni akar vele.
„Az emberek továbbra is azt mondják, természetesen, hogy te
magad vagy a Lyttons, és mivel ez tagadhatatlanul igaz, én nem
óhajtok semmiféle módon a része lenni a jövőben. Kérlek, ne
telefonálj, és ne is keress fel! Nem óhajtok találkozni veled.”
És a végén szörnyű, végső elutasításként, nem a megszokott,
odafirkantott aláírás, hanem egy hivatalos, géppel írt „Christopher
Lytton”.
Celia egyetlen vigasza az volt, miközben ezt a nevet nézte,
hogy Kit bizonyos értelemben még mindig megmaradt gyereknek.
 Először Celia bízott benne, hogy Kit jobb belátásra tér és
hajlandó lesz találkozni vele. Hogy legalább egy kicsit megértetheti
vele, amit tett. De Kit utasította a titkárát, hogy küldje vissza Celia
leveleit – ez idáig hármat –, nem volt hajlandó beszélni vele
telefonon, és visszautasította az összes meghívását. Az asszony
maga is tudomásul vette, hogy a harmadik lesz a legutolsó.
„Kérlek, Kit, könyörgők – írta –, kérlek, gyere el! Olyan
nagyon szeretném megmagyarázni neked. Nem engedhetem, hogy
csak így hátat fordíts nekem!”
Amikor elolvasta a rövid, géppel írt választ, amelyben Kit azt
írta, Celia volt az, aki hátat fordított mindnyájuknak, az asszony
végül kénytelen volt beismerni a vereségét.. Elveszítette Kitet. És
fogalma sem volt, miként lesz képes ezt elviselni.
 6. fejezet

– Menj innen! Menj ki a szobámból!

– De drágám...
– Anyám...
– Rendben van. Megyek már.
Adele kiment. Később lábujjhegyen visszaóvakodott, és sírás
semmivel össze nem téveszthető hangját hallotta. Férfisírásét. Azt
a szörnyű, szó szerint szívszakasztó hangot. De... beleegyezett.
Hogy Lucas-nak el kell mennie. Geordie rábeszélte.

Lucas szívből gyűlölte Geordie-t. Gyűlölte a hamis

bájolgásáért, ahogy az ujja köré csavarta az anyját. Ahogy
megpróbált parancsolgatni neki, az erőskezű apát játszva, mindig
megmondva, hogy mit tegyen. Pedig nem volt hozzá joga, semmi
joga nem volt hozzá.
De legfőképpen valami olyasmiért gyűlölte a fiú, aminek
semmi köze nem volt őhozzá.
Sóvárgott rá, hogy elmondja az anyjának, de nem tehette.
Túlságosan nagy fájdalmat okozott volna vele, és különben sem
volt semmiféle bizonyítéka. Megpróbálta elmondani Noninak, de a
lány nem volt hajlandó meghallgatni, kiment a szobából, és azt
mondta, Lucas csak kitalálta ezt, hogy igazolja a felháborító
viselkedését. A húga is úgy vélte, mint az anyjuk, hogy Geordie
csodálatos, ő is rajongott érte. Szánalmas volt.
Az első alkalommal maga sem akarta elhinni. Karácsony volt,
az első karácsony a nagyanyja esküvője után. Warwickéknál
gyűltek össze. Nem volt túl vidám nap. Lucas utálta a legtöbb
unokatestvérét, annyira zajosak és neveletlenek voltak. Semmiféle
érdeklődést nem mutattak a képzőművészet, az irodalom vagy más
efféle iránt. Henryt csak az érdekelte, hogy minél több pénzt
keressen, Elspetht és Amyt pedig, bár nagyon csinosak voltak, úgy
tűnt, kizárólag a fiúk és a vadászat. Lucas-nak egyikük számára
sem volt mondanivalója. A nap nagy részét olvasással töltötte,
megpróbált még ebéd közben is olvasni, amíg csak Boy ki nem
csavarta a kezéből a könyvet.
Este valamennyien élőképeket játszottak, mert a nagyanyja
ragaszkodott hozzá, Lucas azonban kiment a mosdóba, ahol a
lehető legtovább maradt, abban a reményben, hogy valaki majd
átveszi a szerepét. Amint a pulóvere alá rejtett könyvvel kijött a
mosdóból, látta, hogy Geordie beoson Boy öltözőszobájába. Ez
különös volt. Elég különös ahhoz, hogy felkeltse Lucas
érdeklődését. Nagyon halkan végig ment a folyosón, és megállt a
résnyire nyitva hagyott ajtó előtt. Jól hallotta, amint Geordie azt
mondja:
– Ó, drágám! Te is hiányzol nekem! – Aztán kis szünet után: –
Már csak két nap, és újra együtt töltünk egy csodás, hosszú
ebédszünetet. – Majd hátborzongatóan felnevetett.
Lucas-t a hányinger kerülgette. Vissza kellett mennie a
mosdóba, és ott üldögélt egy darabig. Próbálta elhitetni magával,
hogy Geordie a nővérével beszélt, vagy valamelyik munkatársával,
de tudta, hogy nem így van. Lucas meglehetősen koravén
tizennégy éves volt. Felnőttkönyveket olvasott és sokat járt
moziba. Az ösztöne azt súgta, hogy ez nem üzleti kapcsolat volt.
Végül visszatért a társasághoz, és undorral figyelte Geordie-t,
amint a Most és mindörökkét játssza zavarba ejtő lelkesedéssel.
A második alkalom még rosszabb volt, mert Geordie rájött,
hogy lelepleződött. Adele nem volt otthon, és Lucas a konyhában
volt éppen, kávét készített magának, amikor meghallotta, hogy
Geordie fütyörészve belép a lakásba. Lucas rápillantott, és először
nem hitt a szemének, még egyszer oda kellett néznie, hogy
megbizonyosodjon róla, nem tévedett: valóban ott van egy nagy,
elmosódott rúzsfolt a férfi inge gallérján.
A fiú nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
– Jobb lesz, ha másik inget vesz, Geordie, mielőtt anyám
hazaér!
Geordie gyorsan végig mérte magát az előszobában álló
tükörben, és mélyen elpirult. Aztán megragadta Lucas csuklóját, és
azt mondta:
– Megtarthatod magadnak az ocsmány gondolataidat, te kis
féreg!
Aztán felszaladt az emeletre, és bevágta a hálószoba ajtaját.
Ettől kezdve valódi háború dúlt köztük.
És mivel Lucas egyszerűen képtelen volt udvariasan viselkedni
vele, és alig tudta elviselni a gondolatot, hogy az anyja olyan
ostoba legyen, hogy szeresse ezt a szörnyű embert és megbízzon
benne, a helyzet egyre rosszabb lett. Végül Geordie kijelentette,
vagy Lucas megy bentlakásos iskolába, hogy egy kis jó modort
tanuljon, vagy ő maga költözik el.

Komolyan gondolta; Adele elég jól ismerte ahhoz, hogy ezt

megállapítsa. A férfi kellőképpen haragudott Lucas-ra, amiért így
bánt az anyjával – és ő magát is eléggé megbántotta már, mondta
–, hogy ragaszkodjon ehhez a megoldáshoz. Geordie nagyon jó
természetű volt, rettentően könnyed, de volt egy pont, ahol
megmakacsolta magát. És most elért erre a végső pontra. Adele
túlságosan szerette Geordie-t, hogy kockáztassa az elvesztését.
Természetesen nem menne igazán el, ebben az asszony biztos volt,
nem hagyná el őt és a szeretett kicsi Cliót. De a felesége
tiltakozását úgy értelmezné, hogy elutasítja őt, és Adele
rettenetesen félt, hogy a férfi visszahúzódna tőle, több időt töltene
New Yorkban – amit szeretett –, és érzelmileg kerülne tőle távol.
Adele volt már magányos életében, és nem volt képes újból
elviselni a magányt. így végül, erősen vonakodva, beleegyezett,
hogy Lucas Bredfordshire-be menjen, a Flettonba, amely népszerű
iskola volt a gyönyörű épülete, a művészetek terén elért
eredményei és az oktatásban megnyilvánuló újító szellem miatt.
– Szerintünk élvezni fogod – jelentette ki Adele erőltetett
vidámsággal gyönyörű hely, és...
Ám Lucas sötét, haragos tekintettel nézett rá, és közölte, hogy
egészen biztosan utálni fogja.
– De Lucas! Csodálatos iskola!
– A Westminster is az. És itt jól érzem magam.
– Akkor meg kellett volna próbálnod úgy is viselkedni –
válaszolt Adele szigorú hangon – és némi tiszteletet mutatni
irántunk. Attól tartok, csak magadat hibáztathatod.
Az asszony szinte soha nem szokta kritizálni a fiút, így Lucas
láthatóan meg volt döbbenve, de egy szót sem szólt.
Most pedig eljött az utazás előtti este, és Adele, akit gyötört a
lelkifurdalás, szeretett volna békét kötni vele. Háromszor is
megpróbált bejutni a szobájába, de mindhiába.
Még Noni sem volt benne biztos, hogy bölcs dolog, amit
tesznek.
– Attól félek, csinál valami ostobaságot.
– Például mit? – Adele próbált könnyed hangot megütni, hogy
leplezze a maga hasonló félelmét.
 – Megszökik. Vagy nem hajlandó együttműködni. Bent marad
a szobájában...
– Ezt nem teheti. Noni, ő csak egy gyerek. Azt fogja tenni, amit
mondanak neki.
– Itthon sem azt tette.
– Mert nem fél tőlünk. Nekünk nincs igazán tekintélyünk
előtte. – Kis habozás után folytatta. – Ragaszkodik az apátok
emlékéhez, ezért nem fogadja cl Geordie-t.
– Tudom, maman. És én komolyan úgy gondolom, hogy
rémesen viselkedik. Szegény Geordie annyira türelmes volt! És te
is. Meg én is, ha már itt tartunk. De Lucas teljesen össze van
zavarodva. Úgy érzi... ó, nem is tudom... hogy megtagadták, azt
hiszem.
– Megtagadták? De Noni, hát ki? Senki. Az apátok halott,
meghalt tíz éve, és mi 1940-ben elhagytuk Franciaországot.
– Azt hiszem, éppen erről van szó – válaszolta halkan a lány –,
hogy eljöttél. Nem maradtál ott.
– Nem. De... – Aztán elhallgatott.
Adele sosem tudta nekik igazán elmagyarázni, miért jött el.
Túl kegyetlen lett volna a gyerekekkel, bemocskolta volna az apjuk
emlékét. Mindig csak annyit mondott, az apjuk ragaszkodott
hozzá, hogy eljöjjenek, mivel ő zsidó volt, ők pedig angolok, és
mivel a németek megszállni készültek Párizst, nagyon veszélyes
lett volna ottmaradniuk. Amikor valójában...
– Tudom. De nem gondolod, hogy Lucas szempontjából nézve
maradnod kellett volna? Maman, ne nézz rám így, nem én
gondolom így! Én tudom, mennyire bátor voltál, én még
emlékszem arra az utazásra, vagyis részletekre, és arra is, hogy
mindig azt mondogattad nekünk, milyen csodálatos apa és
mennyire szereted. De... szerintem Lucas ezt máshogy látja.
Igen, gondolta Adele, ez lehet az oka, meg az örökölt gének.

Évről évre, sőt hónapról hónapra, Lucas egyre jobban

hasonlított az apjára. Megvolt benne ugyanaz az önzés, ugyanaz az
önimádat és a mélyen gyökerező világfájdalom. Meg az a
meggyőződés, hogy neki minden jár, amit csak megkíván.
Noninak ugyanazokat a nehézségeket, ugyanazt a fájdalmat
kellett elviselnie, mint a testvérének, mégis túlélte,
kiegyensúlyozott volt, melegszívű és vidám.
– Ő Lytton – mondta egyszer Geordie, amikor Adele
megemlítette ezt. – Lytton, akárcsak te, drágám. Ezért szeretem őt
annyira.
– Ő pedig téged – válaszolt Adele, és ez igaz is volt.
Noni rajongott Geordie-ért, a legjobb barátok voltak. A férfi
sosem próbált meg Noni apja lenni, közölte is vele már a kezdet
kezdetén, hogy azt szeretné, ha barátok lennének.
– Én a barátomnak tekintelek – jelentette ki Geordie
mosolyogva –, egy nagyon kedves, különleges barátnak. Tudom,
hogy egy kicsit idősebb vagyok nálad, de nekem vannak olyan
barátaim, akik sok évvel öregebbek, mint én, de a barátságunk
ettől még ugyanolyan erős. Sőt, bizonyos értelemben még erősebb
is.
Ám teljesen csődöt mondott minden kísérlete, hogy Lucas-t
hasonló módon elbűvölje. A fiú gyanakvó volt az első pillanattól
kezdve, amikor Geordie még csak látogatóba járt hozzájuk. A hírt,
hogy az anyja hozzámegy a férfihoz, olyan ellenséges érzéssel
fogadta, ami ijesztő volt egy gyereknél, és mindenáron távol akart
maradni az esküvőről. Csak amikor a dédnagyanyja, aki egyike volt
annak a néhány embernek, akiket Lucas tisztelt, közölte vele, hogy
nevetségessé teszi magát, és az apja szégyenkezne miatta, akkor
egyezett bele, hogy elmegy a szertartásra. A dédnagyanyja sokat
tett a kezdeti időkben, hogy kissé enyhítsen a helyzeten. De amikor
meghalt, Lucas valami rettentő gyászba és dühbe süppedt.
Keserűséggel töltötte el, hogy elhagyta még egy ember, aki igazán
szerette.
Akkoriban csak tízéves volt. Adele azóta alig látta mosolyogni.
Szinte egy felnőtt elszántságával igyekezett olyan kiállhatatlanul
viselkedni, hogy beárnyékolja az anyja boldogságát Geordie-val.
– Adj neki időt! – mondogatta Adele, ahogy a férfi kezdeti
elnéző viselkedése egyre inkább türelmetlenséggé változott, és
végül engesztelhetetlen haraggá.
Geordie nem gyakran találkozott ellenséges érzésekkel,
elbűvölő modora és az a képessége, hogy érdekesnek talált és
kedvelt mindenkit, megkönnyítette, szórakoztatóvá és kellemessé
tette az életét.
Ám az idő csak rontott a helyzeten.

Adele egyedül vitte le az autóján Lucas-t Flettonba. Geordie

jelenléte elviselhetetlenné tette volna az utat, és bár Noni
társaságának Adele örült volna, azt remélte, nélküle nagyobb az
esélye, hogy beszélgethessen Lucas-val. Ám csalódnia kellett. A fiú
az egész utazás alatt jeges hallgatásba burkolózott, és
visszautasította az anyja ajánlatát, hogy álljanak meg ebédelni
valahol.
– Csak menjünk egyenesen oda – jelentette ki –, fölösleges
megpróbálnod ezt az utat kellemessé tenni!
Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket közvetlenül Adele-hez
intézett, egy kelletlen viszontlátáson kívül, amikor az anyja a
házfőnök társaságában hagyta a Fletton bejáratánál.
Adele könnyek között hajtott el, és út közben többször meg
kellett állnia, mert annyira sírt, hogy nem látott jól. Nemcsak az
elválás miatt érzett szomorúságtól sírt, hiszen ő szerette Lucas-t,
bármilyen lehetetlenül viselkedett is, hanem a bűntudat és a
lelkiismeret-furdalás miatt is. Úgy érezte, azzal, hogy
cserbenhagyta Lucas-t, ahogy nyilvánvalóan tette, cserbenhagyta
az apját is. Nagyon is jól el tudta képzelni, Luc mit szólt volna
ahhoz, hogy elhagyja a fiát, hiszen ő minden bizonnyal így látta
volna. Függetlenül attól, hogy Luc maga is cserbenhagyta őt, oly
sok évvel azelőtt.

– Jól vagy, drágám? – Geordie bement, leült az ágyra, és meg

akarta fogni Adele kezét. Az asszony elrántotta tőle. A férfi
meglepődött, és megbántottan nézett rá. – Drágám! Mi a baj?
– Geordie, az ég szerelmére, mit gondolsz, mi lehet? Épp most
kellett elvinnem Lucas-t egy olyan helyre, amit nyilván utálni fog,
és ami nekem sem tetszik. Még megcsókolni sem volt hajlandó a
búcsúzásnál. Még sosem láttam ilyen szerencsétlennek és
rémültnek. Gondolod, hogy ettől majd jól érzem magam?
– Drágám, megegyeztünk...
– Valóban? – nézett rá Adele még dühösebben. – Ami azt
illeti, Geordie, szerintem nem. Te ultimátumot adtál nekem,
úgyhogy nem maradt sok választásom. És bár lehet, hogy igazad
lesz, pillanatnyilag nem úgy néz ki, és ez a nap maga volt a pokol.
Azt hiszem, most egy kicsit egyedül szeretnék lenni, ha nem
bánnád.

Kit kiadója most a Wesley volt. Tetszett neki a cég, hogy ilyen
kicsi, hogy új és mohó, és hogy elismerten fantáziadús és izgalmas.
Nagyon kedvelte a szerkesztőjét is a Wesley-nél, egy Faith
Jacobson nevű nőt, aki rendkívüli érzékenységgel közelített a
rábízott művekhez. Ráadásul nagyon jó szerződést harcolt ki az
ügynöke Kitnek a kiadónál a következő három könyvére.
 – Sokkal jobban érzem magam – jelentette ki Sebastiannek –,
és erőteljesen jelen vannak Amerikában is, ami nagyon jó. Te is
csatlakozhatnál hozzám!
– Nem lehet – sóhajtott fel Sebastian. – Tudod, mit
mondanak Mária királynőről, hogy Calais volt a szívébe írva,
nekem pedig a Lyttons. Igaz, bizonyos szempontból szeretnék
elmenni onnan, de úgy érzem, nem tudok. A Lyttons sokkal több
mint az anyád. Van ott egy sereg ember, akiket kedvelek. Jay,
Venetia, szegény Giles...
– Mindenki szegény Gilesnak hívja – vágott közbe Kit kissé
ingerülten –, de nem értem, miért. Van egy állása, sőt igazából egy
egész cége, ami szinte biztosan nem volna az övé, ha nem lenne
Lytton.
– Hé, ne olyan hevesen! Ezek kemény szavak.
– De igazak. Sajnálom. Ez az egyetlen dolog, amiben teljes
szívemből egyetértek az anyámmal. Giles nem megfelelő erre az
állásra. És nem megfelelő arra sem, hogy a Lyttons jelképe legyen.
– Meg kéne anyádnak mondanod – jegyezte meg Sebastian
könnyedén.
De tudta, hogy nem fogja. Kit még azt sem írta meg Celiának,
amikor beállt a Wesley-hez. Egész egyszerűen kizárta az anyját az
életéből.

A fiú már megint őt bámulta a Bodleian csendjében. Nyíltan,

szinte szemtelenül, ahogy szokta. Elspeth homlokráncolva
elfordult, és vadul jegyzetelni kezdte a könyvet, amelyet olvasott,
Az elveszett paradicsomot. Öt perc múlva ismét óvatosan
felpillantott, s a fiú még mindig rámeredt. Sőt mi több, kis
félmosoly játszott az ajkán. A fenébe! Rájött, hogy észrevette. Várt
a lány reagálására. Le kellett volna győznie a kísértést! Csak éppen
a fiú nagyon... vonzó volt. Tagadhatatlanul. Nagy barna szeme volt,
nagyon sötét göndör haja, amely úgy festett, mintha csak ritkán
látott volna fésűt. Általában nagy, kinyúlt pulóvereket viselt, és
kitérdesedett kordnadrágokat, nem a kortársai által kedvelt
sportzakó-nyakkendő összeállítást. Viszonylag magas volt, Elspeth
becslése szerint majdnem száznyolcvan centi lehetett. Hosszú
karja és nagy keze kissé esetlenné tette a megjelenését. Keir Brown
volt a neve, de egyesek becsmérlően csak a glasgow-i gorillának
nevezték.
Elspethnek nem nagyon tetszett, legalábbis az, amennyit
ismert belőle. A fiú nem is próbált megismerkedni vele a szokásos
módon, nem hívta meg egy kávéra és nem próbált szóba elegyedni
vele az órák után. Általában csak biccentett feléje kissé mereven,
vagy néha köszönt neki, de aztán továbbra sem vett róla tudomást,
mintha csak a lánytól várná, hogy közeledjen hozzá. És ez
bosszantotta Elspetht. Bosszantotta a fiú pillantása, amely azt
üzente: tudom, hogy tetszem neked, és te is tetszel nekem. Persze
Elspeth már megszokta, hogy a fiúk így néznek rá, amióta csak elég
idős volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Nagyon szép volt, remek
alakkal, ráadásul jól vágott az esze, és nagyon mulatságos is volt.
Nem volt olyan szexi, mint a húga, Amy – akiről Boy azt mondta,
még mindig nem volna szabad gardedám nélkül elengedni
otthonról –, de a férfiaknak így is tetszett, és ami még fontosabb,
tisztelték is a ragyogó eszéért.
Az első két éve csodálatosan telt Oxfordban. Angol szakra járt,
és úgy tűnt, kitüntetéssel végez majd. Nagyanyja legnagyobb
örömére már azt is jelezte, hogy szívesen csatlakozna a Lyttonshoz.
Celia egyik legkedvesebb unokája volt. Külsőleg is hasonlított rá
sötét, meglehetősen drámai szépségével, ezenkívül ő is rendkívül
ambiciózus volt. Ráadásul, Celiához hasonlóan, remek,
rettenthetetlen lovas.
A nők ekkor még mindig kisebbségben voltak Oxfordban,
úgyhogy bárki, aki csak egy kicsit is csinos volt, rendkívüli
népszerűségnek örvendett. Ha Elspeth kevésbé elkötelezett,
kevésbé veszi komolyan a jövőjét, könnyen eltéríthette volna a
nyüzsgő társasági élet. így viszont keményen tanult, és még élvezte
is. Ráadásul felbecsülhetetlen értékű fotografikus memóriával
rendelkezett, így az ő számára egy-egy vizsga nem rémálom volt,
mint oly sok társának.
Eddig a társasági élete is az előre kiszámítható módon alakult;
számos románca volt, némelyik komoly, olyan fiúkkal, akiket
ismert, okos, jól nevelt, magániskolákban végzett
fiatalemberekkel. Még mindig szűz volt, és nem érzett olyan erős
késztetést, hogy ezen változtasson, ami megérte volna a
kockázatot. Nemcsak a teherbeesést, hanem a hírnevén ejtett
csorbát, hogy elkönyveljék „olcsó”, könnyen kapható nőnek,
kurvának. Ahhoz az embernek nagyon-nagyon szerelmesnek
kellett lennie és egészen biztosnak abban, hogy az érzelmeit
viszonozzák, hogy akár a legtétovább lépést is megtegye ezen az
úton.
Persze voltak bohém lányok Oxfordban, akik vidáman
ugráltak egyik ágyból a másikba, és kigúnyolták a náluk óvatosabb
kortársaikat. Ám Elspeth már a kezdet kezdetén elhatározta, hogy
ő nem fog közéjük tartozni. Minden egyébtől eltekintve ugyanis az
ember azt is kockáztatta, hogy kicsapják, és vajon miféle szexuális
öröm ér ennyit?
Keir Brown az új típusú diákok egyike volt. Állami
középiskolából jött, nem volt pénze, és eléggé erős skót
akcentussal beszélt. Nem is tett rá kísérletet, hogy változtasson a
kiejtésén, és Elspeth tisztelte emiatt. A legtöbb állami iskolából jött
diák megpróbált felvenni egy oxfordi akcentust, de sosem sikerült
nekik igazán, és mindenki azonnal átlátott rajta. Ráadásul a diákok
között volt egy meglehetősen durva csoport, amelynek tagjai nagy
élvezettel gúnyolták ezeket a társaikat. Nagy bátorság kellett
ahhoz, hogy valaki szembe szálljon velük.
Az első két évben Elspeth nem igazán vette észre Keir Brownt.
Eleinte a fiú meglehetősen visszafogottan viselkedett, aztán
nagyon szoros kapcsolatba került egy nála egy évvel fiatalabb
lánnyal, aki hirtelen elhagyta az egyetemet. Akkor azt suttogták,
hogy állapotos volt, de a hivatalos indoklás szerint csak nem tudott
beilleszkedni az egyetemi életbe.
Keir két évvel idősebb volt a diáktársai zöménél, mivel már
letöltötte a katonai szolgálatát, mielőtt Oxfordba jött. Ez olyan
önbizalmat adott neki, ami az állami iskolából érkezett legtöbb
diákból hiányzott, így könnyebben megbirkózott az oxfordi
sznobizmussal.
És ebben a félévben láthatóan kinézte magának Elspetht. A
lány pedig elhatározta, hogy ellenáll neki.
Amint kifelé ment a teremből, Elspeth véletlenül elejtette az
egyik dossziéját, s a lapok szétszóródtak.
– A fenébe! – sziszegte az olvasóterem csendjébe, mire többen
homlokráncolva felpillantottak, egy barátnője pedig elindult, hogy
segítsen neki összeszedni.
Végül kipirulva és zavartan kilépett az épületből az utcára,
amikor hirtelen megszólalt mögötte egy hang.
– Tessék – mondta a fiú, és egy maroknyi papírt nyújtott felé
–, ezt ott hagyta.
Keir volt az. Most sem mosolygott; sötétbarna szeme a
szokásos, kihívó tekintettel nézett rá. Ennek ellenére Elspeth úgy
érezte, abból nem származhat baj, ha megköszöni.
– Szívesen – válaszolt a fiú, és hátat fordított neki. A lány
éppen arra gondolt, milyen fura a modora, amikor Keir váratlanul
visszanézett rá. – Volna kedve meginni velem egy kávét? –
kérdezte.
Elspeth pedig – magát is meglepve – azt válaszolta, hogy igen.
Lucas számított rá, hogy szerencsétlenül fogja érezni magát az
iskolában, és honvágya lesz, habár ezért némileg kárpótolta, hogy
elkerülhetett Geordie MacColl közeléből, sőt még arra a fajta
szexuális és egyéb zaklatásra is, amiről hallott, de soha nem
tapasztalt a félnapos iskolában. Ám a tökéletes zavarodottság
érzése teljesen váratlanul érte.
Az első pillanattól kezdve, amikor bevezették a hálótermébe –
egy sivár, hideg helyiségbe, ahol hat ágy volt és ahol láthatóan
semmiféle magánélete nem lehetett senkinek úgy érezte, fogalma
sincs, hol van, vagy mit kéne tennie.
És ez csak egyre rosszabb lett, s a vacsora aznap este a
hatalmas ebédlőben, a hosszú asztalokon felszolgált szörnyű étellel
már valóságos rémálomnak tűnt. Aztán amikor eljött a lefekvés
ideje, feküdt a kemény, gödrös ágyban a vékony takaró alatt,
miután utasították, hogy maradjon csendben, és közölték vele,
hogy mindjárt lámpaoltás, mintha csak kisgyerek volna, nem pedig
tizenöt éves, aki otthon ilyenkor még órákon keresztül olvasott
volna. Reggel a folyosón hangosan megszólaló csengő hangja
ébresztette, aztán felöltözött a jéghideg szobában, majd követte a
többi fiút (akik közül senki sem tűnt a legkevésbé sem
rokonszenvesnek vagy érdekesnek) a reggelihez, amely undorító
volt, és fél fogára sem elég. Aztán a reggeli miséhez átvonultak a
nagyterembe, amelynek magas mennyezetét üvegkupola zárta le,
és ahol már úgy érezte, szinte fizikailag összenyomja a sok fiú
hatalmas tömege. Az órákon pedig, ahol várakozása szerint
remekelnie kellett volna, tökéletesen zavarodottnak érezte magát
az új tanárok és a szokatlan módszerek miatt. Zavarodott volt,
fázott és egyre dühösebb lett.
Hogyan történhetett ez meg vele, Lucas Liebermannel, aki
olyan okos volt, hogy ösztöndíjat nyert a Westminsterbe, annyira
magabiztos, hogy ott az első napon semmiféle szorongást sem
érzett, olyan kiváló zenei érzékkel rendelkezett, hogy már az első
félévben felvették az iskola vonós zenekarába, annyira érett és
arrogáns, hogy az első két év után bekerült egy kicsi, de rendkívül
intellektuális kis körbe, amelynek tagságáért sokan hiába
küzdöttek. Hogyan lett belőle ez a gyámoltalan, tehetetlen lény,
akinek az agya éppúgy megdermedt a hidegben, mint a teste többi
része, akit kerültek a társai, gúnyoltak a nála idősebbek, és már
kétszer is megvert az a felsős, akinek a csicskása volt, amiért
elfelejtett begyújtani nála és kenyeret szerezni a pirítósához? Mit
keresett itt kint a fagyos októberi reggelen tornanadrágban és
trikóban, ahol az alsósokkal valamiféle tornagyakorlatokat
végeztettek a felsősök, amikor a feje fölé emelt karja már fájt,
ahogy föl-le ugrált? Hol volt a zene, amit az anyja ígért neki, a
képzőművészet, a kultúra? Valahol elveszett ebben a
lidércnyomásban. Csak fárasztó sportok, abszurd rivalizálás és
ádáz ellenségeskedés volt helyette.
Természetesen maga a hely gyönyörű volt, és egyedül ez a
szépség, amelyet lehetetlen volt nem észrevenni, nyújtott számára
valamiféle vigaszt. Tisztában volt vele, hogy jobban is tanulhatna,
és barátokat is szerezhetne, de nem volt hajlandó annyira
leereszkedni a többiekhez, hogy bekapcsolódjon a beszélgetéseikbe
olyan dolgokról, amik nem érdekelték. Nem volt hajlandó
megpróbálni (sőt még csak tettetni sem a próbálkozást), hogy
jobban szerepeljen a labdajátékokban. Nem volt hajlandó disznó
vicceket mondani, disznó dalokat énekelni, felnézni az iskola
hőseire – akik főleg nagy szamarak voltak, akik jeleskedtek a
rögbiben –, és nem volt hajlandó a tanárok talpát nyalni. A
hagyomány szerint felváltva ültek a tanárok mellett a vacsoránál,
és udvariasan társalogtak velük. Ám ha a házfőnöke azt képzelte,
hogy ő majd megpróbál hízelegni neki, amikor pedig négy órával
előbb megverte, akkor nagyot téved.
Az első verés elképzelhetetlen módon sokkolta Lucas-t. A
megaláztatás, a testét ért támadás olyan valakitől, akit megvetett; a
fájdalom, amit az első csapás okozott, még a nadrágon keresztül is,
és amit aztán további öt követett; a kétségbeesett küzdelem, hogy
ne jajduljon fel vagy ne kezdjen sírni, és felemelt fejjel sétáljon ki
az ajtón a hasonló büntetésre várakozó fiúk sorfala előtt – ez
lelkileg annyira megviselte, hogy a fizikai fájdalom és az egyre
láthatóbbá váló ütésnyomok ehhez képest nem is számítottak.
Lucas-t állandóan verték. A zavarodottsága ugyanis egyre nőtt
a kétségbeeséssel együtt, ezért állandóan elkésett az órákról, a
sportfoglalkozásokról, az étkezésekről, a miséről, annyi megrovást
gyűjtve be ezzel, hogy rémületes gyorsasággal érték el azt a
mennyiséget, ami után verés járt. Szemtelen is volt a tanárokkal,
csak egy embert tisztelt intellektuálisan, a történelemtanárát, ő
viszont csak a felsősöket tanította.
Lucas rosszul aludt, mivel aggasztották a nap közben történt
események, aztán másnap fáradt volt, és így még többet hibázott.
Mivel a Montpelier Streeten megesett, hogy járkált álmában, és
felébredve egy másik szobában találta magát, rettegett attól, hogy
itt is megtörténhet vele és eltévedhet a nagy épület hideg
sötétjében, ezért eleinte az egyik lábát kikötötte az ágyhoz a
nyakkendőjével. Ám az egyik fiú észrevette, és elmondta a
többieknek. Olyan kegyetlenül gúnyolták, hogy kisbaba módjára
viselkedik, hogy inkább felhagyott vele, és órákon keresztül feküdt
éberen az aggodalomtól.
Szerencsétlenségére olyan hálóterembe került, ahol
meglehetősen sportos fiúk voltak, akiknek a szülei vidéken éltek,
és akik végeérhetetlenül dicsekedtek, milyen nagy vadászterülete
van az apjuknak, és hogy meg fogják dugni a lányokat a következő
vadászbálon. Voltak náluk civilizáltabb fiúk is, még a saját
évfolyamán is, akiket ugyanazok a dolgok érdekelték, mint őt, de
Lucasról olyan gyorsan elterjedt, hogy arrogáns és barátságtalan,
hogy senki nem foglalkozott vele.
Amire leginkább vágyott, az egy kis magányosan eltöltött idő
volt, hogy gondolkodhasson, olvashasson, sőt sírhasson. Sírhasson
az anyja után, a londoni otthonuk után, amely innen nézve annyira
melegnek és boldognak tűnt, az iskola után, amelyet szeretett, a
barátok után, akiket elveszített. De erre nem volt alkalom. Az
egyetlen hely a WC volt, ahol egyedül lehetett, és még ott is csak
rövid ideig, mert dörömböltek az ajtón, sürgették, hogy fejezze már
be, és érdeklődtek, hogy talán zsebhokizik.
Az idősebb fiúk, a prefektusok és a házfelelősök, akik
könnyebbé tehették volna az életét, haragudtak rá a szemtelensége
miatt, amiért nem volt hajlandó behódolni az iskolai
hagyományoknak, és még jobban kínozták. Plusz feladatokat
osztottak rá, és szinte indokolatlanul is adtak neki rovókat. Az első
félév végére úgy tűnt, az élete nem más, mint hosszú, fárasztó,
fagyos menetelés az egyik gyötrő naptól és helytől a másikig.
És mindezért, gondolta Lucas, Geordie MacColl a hibás. Egyre
nőtt benne a gyűlölet a férfi iránt, mint valami önálló életre kelt
lény. Egy nap, majd egy nap bosszút áll rajta. Ez volt az egyik
gondolat, amely segített neki elviselni mindezt a nyomorúságot.

– Szóval meghívsz erre a partira?

Keir kutatóan nézett Elspethre, kissé mulatva, kissé gúnyosan,
mint általában. A lány hűvösen állta a tekintetét.
– Ha akarod, igen. Csak éppen nem hiszem, hogy jó ötlet
lenne, ennyi az egész.
 – És miért nem? Úgy gondolod, nem illek bele az elegáns
családodba és baráti körödbe? Talán szégyellsz?
– Egyáltalán nem szégyellek. Ezt jól tudod. És szerintem be
tudnál illeszkedni, ha akarnál. Ha... vennéd a fáradságot. Csak
éppen ebben nem vagyok biztos.
– Köszönöm szépen!
– Ó, Keir, ne legyél már ilyen... lehetetlen! Nagyon jól tudod,
hogy nem kifejezetten az erősséged a társasági viselkedés. És
jóllehet, én nem különösebben bánnám, ha végig egy sarokban
állva duzzognál, mert valaki mondott valamit, amivel megbántott,
a szüleim igen. Ez... mindenkivel szemben tisztességtelen lenne.
Azt hiszem.
– Talán. Más egyéb indok?
– Igen. Az összes Lytton ott lesz. A nagyanyám, a család
vitathatatlan feje, akiről tudom, hogy tetszene neked, és te is
tetszenél neki, de felháborítóan sznob, ami pedig az új férjét, Lord
Ardent illeti... nos, ezt el sem tudom képzelni, Keir. Az anyám és az
ikerhúga meglehetősen kemény dió, állandóan rébuszokban
beszélnek, egyfolytában mókáznak, fecsegnek és flörtölnek
mindenkivel. A bátyáim abba a csoportba tartoznak, akiket te
magániskolát járt seggfejeknek hívsz. Én persze szeretem őket, de
nem hinném, hogy különösebben jó barátok lehetnétek. Az az
ember pedig, akivel a világon mindenkinél jobban szeretném, hogy
találkozz, Sebastian Brooke, az író, nem lesz ott.
– Miért nem?
– Ő és a nagyanyám iszonyatosan összevesztek. Nem
mondhatom meg, hogy miért, legyen elég annyi, hogy családi
ügyek miatt. Aztán ott lesz még Giles Lytton, az anyám bátyja,
rettentően unalmas alak. Beszorít egy sarokba és halálra untat a
háborús élményeivel. A felesége, Helena, pedig még rosszabb. Úgy
viselkedik, mintha ő volna az anyakirálynő. Komolyan, rettenetes
társaság! Néhányan ugyan helyesek, az unokatestvérem, Noni,
mennyei...
– Mennyei, Elspeth? Milyen értelemben? Szárnyai vannak?
– Keir – vágott vissza csípősen Elspeth –, én nem kritizálom a
te akcentusodat, és nem javítom ki, ahogy beszélsz. Nem értem,
miért gondolod, hogy te megteheted velem.
Viszonylag korán felismerte, hogy mint a zsarnokokkal
szemben általában – és Keir félelmetes intellektuális zsarnok volt
–, csak az segít, ha nem hódol be neki.
 Meglehetősen gyorsan fejlődött a kapcsolatuk. A kávét
hamarosan egy ital követte a Túriban, majd vacsora a Vicky
Armsban. A folyóparti sétákat barátságos, füstös kocsmákban
töltött esték váltották fel. A kissé akadozó csevegésből hosszú,
mélyenszántó beszélgetések lettek, amelyek felölelték a személyes
múltjukat és filozófiájukat. Először csak félszegen álldogáltak
egymás mellett, aztán hamarosan kézen fogva jártak, majd
csókolóztak, és nemsokára messzebbre jutottak a teljes szexuális
együttlét felé vezető úton, mint azt Elspeth valaha is képzelte
volna.
– Semmi értelme, Keir! – tiltakozott a lány, eltolva a férfi
kezét, amint az fáradhatatlanul reménykedő útjára indult volna a
lány harisnyájának felső széle és a csípője közti területre. – Nem
akarom megtenni, és kész.
– Ó, istenem! – mondta a fiú, aztán a hátára fordult és
rágyújtott egy cigarettára. Az ő szobájában voltak, ami kockázatos
volt, még ebédidőben is, de nem annyira, mint Elspethé. – Ez az
ostobaság a szüzességgel! Tulajdonképpen mire tartogatod magad,
Elspeth?
– A szerelemre – válaszolt a lány nagyon komolyan. – A
szerelemre és annak az embernek, akivel le akarom élni az életem
hátralévő részét.
– Én azt hittem, ti, gazdag lányok nem ragaszkodtok így a
konvenciókhoz.
– Van, aki nem. Én igen. Sajnálom.
– Anyuci azt mondta neked, hogy ez helytelen, igaz?
– Nem helytelen, hanem ostobaság. Veszélyes. És én
egyetértek vele. Rendben?
– Szó sincs róla! – vágta rá Keir. – Nézd, ha attól félsz, hogy
teherbe esel, akkor gondoskodhatom róla, hogy nem fogsz.
– Valóban? Rengeteg lány hallotta már ezt. Olyan lányok, akik
aztán kénytelenek voltak férjhez menni vagy valami mellékutcában
abortuszt csináltatni, vagy...
– Olyan lányok, akik tudatlan barmokkal feküdtek le, akik
nem tudták, mit csinálnak.
– Hagyd ezt, Keir! Nem teszem meg.
– Legyen, ahogy akarod! – válaszolta Keir. Felállt, dühösen
lenézett a lányra, aztán kiment a szobából és becsapta az ajtót.
Elspeth egy ideig még ott feküdt az ágyon, majd kiitta a
papírpohárból a túl hideg vörösbort, amit a fiú töltött neki, és
elment. Nem törődött vele, ha soha többé nem látja Keirt. Igazán
nem.
De a lelke mélyén tudta, hogy bánná. Keir Brown valami
különös, erős hatással volt rá. Betört a gondolataiba és teljesen
kisajátította. Elspeth nehezen tudta volna ezt elmagyarázni;
életében először tapasztalt nemi vágyat, és tudta, hogy az érzés,
amely végig villámlott rajta, ahányszor csak a fiú megcsókolta, sőt
néha már akkor is, ha csak ránézett a terem másik végéből, valami
új és nagyon erőteljes dolog, de több is ennél, mert amikor Keir a
közelében volt, mindenki más megszűnt létezni körülötte. Még ha
Elspeth éppen beszélgetett vagy akár flörtölt is egy Keirnél sokkal
jobb vágású, elbűvölőbb és sokkal hozzáillőbb férfival, amint Keir
belépett a terembe vagy a kocsmába vagy a partira, a lány úgy
érezte, mintha csak ketten volnának a teremben, és képtelen volt
bármi másra koncentrálni. Sokszor úgy érezte, még csak nem is
kedveli a férfit. Keir semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy
szórakoztassa őt vagy udvaroljon neki, nem volt különösebben
szellemes, a legkevésbé sem elbűvölő, gyakran volt dacos, és
egyáltalán nem volt olyan, amilyennek Elspeth elképzelte azt a
férfit, akivel majd viszonyba keveredik. Mégis így történt, szinte a
lány akarata ellenére. Néha küzdeni próbált ellene, azt mondta
magában, nem akarja folytatni ezt a kapcsolatot, sőt nem is akarja
többé látni a férfit. Aztán Keir odament hozzá egy előadás után,
ránézett azon a sajátos módján, elmosolyodott kis félmosolyával,
és a lány elhatározása azonnal semmivé vált.
Eltűnődött, vajon ez lehet-e a szerelem, és eldöntötte, hogy az
lehetetlen. Ahhoz túlságosan kényelmetlen volt.

A fiú nem mondta, hogy szereti. De azt igen, hogy gyönyörű,

okos, érdekes és rettentően szexi, és hogy nagyon kívánja őt,
ostorozva, ahogy ő nevezte, a nevetséges szűziessége miatt.
– Ez olyan szánalmas! – jelentette ki sóhajtva, miután egy
különösen elszánt rohamot intézett a lány ellen, majd ezúttal is a
hátára fordult, és rágyújtott egy cigarettára. – Miért gondolod,
hogy helytelen volna?
– Nem gondolom, hogy helytelen – válaszolt az ugyancsak
meglehetősen zaklatott Elspeth. – Egyszerűen ostobaság. Hogy...
így csináljuk.
– De miért? Ez egy természetes ösztön. Te akarod, tudom,
érzem, hogy így van, én nagyon is akarom, akkor mi a baj?
Mondtam már, nem eshetsz teherbe, akkor meg minek olyan nagy
ügyet csinálni belőle? Természetellenes, amit csinálsz, Elspeth –
tette hozzá kis félmosollyal. – És ez nem helyes. Valamikor úgyis
megadod magad, minek vesztegetni az időt? És miért tagadnál
meg magadtól... és tőlem egy csomó örömöt? Ez egyszerűen
nevetséges!
– Nekem nem – szögezte le határozottan Elspeth.
– Tudom, miről van szó, fehér csipkeruhára vágysz, meg
rózsacsokorra, mögötted meg ott vigyorog mami és papi.
Szánalmas ez az egész, Elspeth! Nem méltó hozzád.
Eddig még sikerült ellenállnia neki és az érveinek. De egyre
nehezebb volt.
Keir, természetesen, egy ádáz fordított sznob volt. Gúnyolta
Elspeth hátterét, sosem mulasztotta el, hogy csípős megjegyzést
tegyen a kiejtésére, az iskoláztatására, az értékrendjére. Ez olyan
ostoba dolog volt! A lánynak a legkevésbé sem számított, hogy Keir
szüleinek egy kis fűszerüzletük volt Glasgowban – néha ugratta,
hogy nem is igazi romantikus munkáscsaládból származik, ahol
bányász az apa és cseléd a nagymama. Akkor a fiúnak miért
számít, hogy Elspeth egy nagy házban élt, és a fiútestvérei Etonba
jártak? Hogy a lány néha vadászott a saját lova hátán? (Ez utóbbi
tény különösen erős támadást váltott ki belőle.) Miért nem
feledkezhettek meg erről a sok ostobaságról? De Keir nem volt rá
képes, valóságos megszállottsággá alakult benne. Amikor
megtudta, hogy Elspetht bemutatták az udvarnál, mintegy öt
percig gúnyolta miatta anélkül, hogy lélegzetet vett volna. Végül a
lány szembefordult vele.
– Nem tudom, te hogy éreznéd magad, Keir Brown – mondta
–, ha én támadnék így rád. A kiejtésed, a háttered, az otthonod és a
családod miatt, és kigúnyolnék mindent, ami neked fontos. De az
kegyetlenség volna, nem igaz? És nem volna vicces, sem igazságos.
Nekem úgy tűnik, nagyon különös az értékrended.
Azzal gyorsan otthagyta a fiatalembert, mielőtt az még
meglátná, hogy sír. Keir utána futott, de Elspeth lerázta magáról,
és vagy egy hétig nem volt hajlandó találkozni vele. Hogy mennyire
megbánta Keir a dolgot, azt jelezte, hogy végül bocsánatot kért a
lánytól, és attól kezdve vissza fogottabban nyilatkozott a témáról.
Általában.
Ez volt az egyetlen, ami miatt komoly viták alakultak ki
közöttük, egy ilyen jelentéktelen ostobaság. Persze meglehetősen
sokat vitáztak más dolgokról is: politikáról (habár Elspeth már
kezdte részben elfogadni a fiú érveit, és belátni, hogy a szocialista
eszmékben talán valóban van némi igazság), a vallásról (Keir
legalább meghallgatta Elspeth érveit az egyház mellett), egymás
baráti társaságáról (a fiú Elspeth barátait kétszínűnek és
arrogánsnak, a lány pedig Keir társaságát esetlennek és
agresszívnak találta). Ugyanakkor azonosan vélekedtek sok
mindenben, ami igazán fontos, mint például a munka és az
ambíció meg a család. Elspeth legnagyobb meglepetésére Keir
legalább annyira vágyott családra, mint ő maga, bár úgy vélte, két
gyerek bőven elég. És a lány teljes szívéből egyetértett vele.
Mindketten hatgyerekes családban nőttek fel, és bár a lánynak
nem kellett megosztania a szobáját két fiútestvérével, sőt gyakran
egy kisbabával is, tudta, hogy ekkora tömegben mennyi szülői
figyelem jut egy-egy emberre.
Keir vágya, amint azt vonakodva bevallotta Elspethnek, az
volt, hogy a könyvkiadásban helyezkedjen el. Szerkesztő szeretett
volna lenni. Úgy tűnt, van érzéke a könyves szakmához, glasgow-i
könyvesboltokban dolgozott a nyári vakációkban, és számos cikket
publikált az Isisben. Kritikákat is írt az irodalmi rovatnak. Elspeth
kissé terjengősnek és túlcizelláltnak tartotta őket, ennek ellenére
mély benyomást tett rá a fiú megalkuvást nem ismerő ítélete az
olvasmányairól. Vagy szeretett, vagy utált egy könyvet, sosem volt
benne egy parányi tétovázás sem. Elspeth nagyanyja gyakran
mondogatta, hogy ez a valódi könyvkiadó jellemzője.

Szerintem meg kellene hívnod – jelentette ki Keir végül,

amikor a lány befejezte családja rémségeinek a taglalását. – És
megígérem, hogy a borsót nem fogom késsel enni, nem köpködök,
és nem foglalom el az utolsó helyet, ha egy idős hölgynek állnia
kell. Minden jobb lesz annál, mint hogy ne legyek ott, csak
gondoljak rád, és azon töprengjek, mit csinálsz, milyen ostoba
hólyaggal láncolsz éppen. De nem szabad említened, hogy érdekel
a könyvkiadás!
– Ugyan miért nem? Esetleg segíthetnének neked, és...
– Nem vágyom ilyenféle segítségre! – vágott közbe Keir,
összevont szemöldökkel nézve rá. – A magam módján akarom
csinálni, és ha úgy nem lehet, akkor inkább nem akarom sehogy.
– Rendben – válaszolt Elspeth, és közben arra gondolt,
nagyon meglepné, ha az est végére Keir nem bonyolódna
szenvedélyes beszélgetésbe a könyvkiadásról Celiával. –
Megígérem. És nagyon örülök, hogy jönni akarsz a partira. De ne
hibáztass, ha minden percét utálni fogod! De végig maradnod kell!
És szmokingot kell venned!
– Ahhoz hozzászoktam az elmúlt két évben. És most, hogy
megjutalmazz, leveszed végre azt a szörnyű harisnyakötőt?
– Még nem csináltál semmit, amiért jutalmat érdemelsz –
jelentette ki Elspeth határozottan –, úgyhogy nem.

– Drágám, úgy örülök, hogy látlak! Annyira hiányoztál

nekünk, nem igaz, Noni? Csodás terveink vannak a szünidőre,
Elspeth holnapi partijával kezdve, ami olyan remek szórakozás
lesz, és már mindenki annyira várja, hogy találkozzon veled. Mi
újság van? Bárcsak gyakrabban írnál, de hát gondolom, nagyon
elfoglalt vagy. Gyere, ülj mellém az első ülésre, és mesélj!
– Köszönöm – mondta Lucas –, de inkább hátra ülnék.
Adele úgy érezte, mintha megütötték volna. Persze félig-
meddig számított a fiú ellenséges magatartására, de a szíve mélyén
azt remélte, Lucas esetleg örül majd neki, és annak, hogy
hazamehet, és időközben elfogadta a döntésüket, sőt esetleg
belátta, hogy miért küldték ide, ezért igyekszik majd helyrehozni a
hibáját.
– Rendben, drágám. Azért mesélj valamit nekünk! Milyen az
iskola? Hogyan...
– Utálom – válaszolt Lucas – szörnyű, és nem akarok beszélni
róla.
– Drágám, hogy érted, hogy szörnyű? Nem lehet annyira
rossz, nagyon helyesnek tűnik a többi fiú, és...
– Nem helyesek, hanem barátságtalan fajankók.
– De biztosan van néhány barátod...
– Nincs. Nem akarok barátokat! Nem méltók rá, hogy
egyáltalán szóba álljak velük.
– De drágám, miért nem? Nem lehetnek valamennyien olyan
szörnyűek.
Lucas vállat vont.
– Anyám, pár napig el akarok szakadni innen, nem akarom
tönkretenni ezt az időt azzal, hogy az itteni életről beszéljek, és
arról, miért nincsenek barátaim.
Csend támadt. Aztán megszólalt Adele:
– Rendben. Mit szeretnél csinálni a szünidőben? Nonival azt
gondoltuk, hogy esetleg elmehetnénk néha színházba, és holnap
elvihetnénk ebédelni. Jay azt mondta, alig várja, hogy találkozzon
veled, még jól emlékszik az első félévére a Winchesterben, és meg
akarja beszélni veled, hogy mi változott. Természetesen ő is ott lesz
a partin...
– Én nem akarok senkivel az iskoláról beszélni, rendben? És
nem akarok elmenni semmiféle partira.
– De Lucas, ez Elspeth huszonegyedik születésnapja!
– Attól tartok, a legkevésbé sem érdekel. Nem megyek! Nem
látom be, miért kellene ott lennem. Elspeth nem írt nekem
egyetlen sort sem. Egyikük sem írt. Nem akarok mást, mint otthon
lenni, olvasni és esetleg találkozni néhány régi barátommal. Most
pedig, ha nem haragszol, aludnék egy kicsit. Rettenetesen fáradt
vagyok.

– Adele, természetesen, el kell jönnie a partira! Elképesztő

udvariatlanság volna, ha nem jönne.
– Pedig, Geordie, attól tartok, nem jön. Nem vonszolhatom
oda az akarata ellenére.
– Rá kell parancsolnod! Lucas csak egy kisfiú, és te vagy az
anyja.
– Nagyon jól tudod, hogy ez nem jelent az égvilágon semmit.
És ha volt is valami befolyásom fölötte, az már a múlté. Főként
mert...
– Igen? Miért?
– Nem számít.
– Gondolom, engem hibáztatsz a közted és a fiad közti
szakadék miatt, Adele.
– Igen! – kiáltotta az asszony, és előtörtek az addig
visszatartott könnyei a Lucas ellenséges társaságában töltött
hosszú nap után. – Igen, Geordie, úgy van. Te ragaszkodtál hozzá,
hogy bentlakásos iskolába menjen, ő pedig kétségbeejtően
boldogtalan ott. Ha még mindig itthon volna, lehetne valami
kapcsolatom vele. Már túljutott volna azon a nehéz időszakon...
– Túl hosszúra nyúlt az az időszak, Adele. Már évek óta
udvariatlan és ellenséges volt velem. És veled is. Még Noni is így
gondolja.
– Igen, és még Noni is úgy gondolja, hogy Lucas
kétségbeejtően boldogtalan, és aggódik miatta. Ez egy
szerencsétlen döntés volt, Geordie, és...
– Még túl korai ezt megítélni. Még csak egy félévet töltött ott.
– Én egyáltalán nem hiszem, hogy túl korai lenne. Lucas
szörnyen néz ki, sápadt és sovány, és van benne valami űzöttség.
Mintha legtöbbször nem is volna közöttünk. És...
 – Adele, ez egy értelmetlen beszélgetés. Egy kisfiúról van szó,
aki még nem illeszkedett be ebbe a kitűnő új iskolába, nem pedig
egy rabról, akit bezártak egy börtönbe.
– Szerintem viszont ő pontosan annak látja, börtönnek.
– Akkor ideje, hogy felnőjön! – jelentette ki Geordie.
– Hogyan várhatod tőle, hogy felnőjön egy ilyen környezetben,
amelyik annyira nem megfelelő neki?
– Adele, szeretném tudni, milyen környezet volna megfelelő
neki. Az biztos, hogy egy szerető otthon, ahol udvariasan és
megértően kezelik, láthatóan nem ilyen. Esetleg neked volna más
javaslatod. És el kell ma jönnie a partira, még ha a hajánál fogva
kell is odarángatnom.
– Ne akard kényszeríteni, Geordie! Ez nem tisztességes,
amikor láthatóan annyira feldúlt, és még csak most érkezett haza.
– Az pedig nem tisztességes tőled, ha hagyod, hogy megsértse
a nővéredet és a családját. Én ezt nem hagyom! Nos, felmenjek én
beszélni vele, vagy mégy inkább te?
Adele nem felelt.
– Ó, az isten szerelmére! – kiáltott fel Geordie. – Én most
elmegyek itthonról. De ha nincs kész és nem áll itt szmokingban
ma este fél nyolckor, annyit mondhatok, igencsak fájni fog a kis
duzzogó francia hátsója.
– Hát erről van szó, nem igaz? – csattant fel az asszony. –
Féltékeny vagy, mert ő Luc fia. Azt képzeled, hogy még mindig
szeretem Luc-öt, azért van ez az egész.
– Ó, az ég szerelmére – háborgott a férfi ámulok, hogy ennyire
ostoba tudsz lenni! Most is, és hadd tegyem hozzá, a múltban is.
Majd jövök!
Bevágódott a bejárati ajtó. Az emeleten Lucas csendben
visszahúzódott a szobájába a lépcsőfordulóból, ahonnan hallgatta
az anyja és Geordie veszekedését. Már régóta nem volt ilyen
boldog.

– Boldog születésnapot, Elspeth, drágám! Egyszerűen

gyönyörű vagy, nem igaz, Boy? Biztosan nagyon büszke vagy rá.
Mindig ezt csinálta, gondolta Venetia, mindig Boy volt az,
sosem ő, akinek gratulált, mintha ő csak valami alárendelt szerepet
játszott volna.
– Köszönöm, nagyi – mondta Elspeth, és előrehajolva
megcsókolta Celiát. Csaknem egyforma magasak voltak, és abban a
pillanatban szinte megdöbbentően hasonlítottak egymásra.
 – Hoztam neked egy kis ajándékot – nyújtott át Celia egy kis
csomagot.
– Kibontod most? Nem, örömmel hallom. Az annyira
közönséges dolog, mindig is úgy gondoltam. Remélem, tetszeni
fog. Fogadd szeretettel Bunnytól és tőlem! Nagyon sajnálja, hogy
nem lehet itt, de ilyenkor minden évben ő a házigazda a
vadászaton, és ezt az időpontot kőbe vésték, vagy inkább tőzegbe,
jóval azelőtt, hogy hallott volna a születésnapodról.
– Drága nagyi, nincs semmi baj! – csókolta meg Elspeth a
nagyanyját. – Csodás, hogy eljöttél! Ilyen hosszú utat megtettél
onnan Skóciából!
– A világért sem mulasztottam volna el – válaszolta Celia. – El
sem tudom mondani, mennyire izgalmas, hogy huszonegy éves
lettél. Csak azt sajnálom, hogy... nos, hogy nem tud itt lenni
mindenki a családból.
Ragyogó mosolyt vetett Elspethre, de a tekintete szomorú volt.
Minden valószínűség ellenére reménykedett, hogy a kisebbik fia
eljön, de Kit kijelentette, hogy szó sem lehet róla, és nem volt mit
tenni. Celia számára ez nagy csapás volt.
– Én is nagyon sajnálom – felelte Elspeth –, de...
– Tudom, tudom. Nos, hogy van Flórian?
– Csodásan. A múlt hétvégén megint lementem anyával meg
Nonival, lent is maradtunk a farmon, így szombaton és vasárnap is
kilovagoltam rajta. Annyira kedves Billytől, hogy megengedi, hogy
ott tartsam náluk, és ilyen remekül gondoskodik róla!
– Igen. Hogy van Billy? – érdeklődött Celia.
– Jól. Nagyon jól. Ahogy mondani szokta, nem rossz
ötvenévesen, fél lábbal. Drága Billy! Olyan nagyszerűen
gazdálkodnak a farmon Joannal, és a két fiú nagyon sokat segít
nekik. Állítólag Jenna nagy riadalmat okozott, amikor lent voltak,
és...
– Hallottam róla – jegyezte meg csípősen Celia annak a
gyereknek egy kis kemény fegyelmezés kellene.
– Viszont rendkívül érdekes gyerek – tette hozzá Elspeth –, és
nagyon aranyos.
– Én nem ezt mondanám. Most menj – hessentette el Celia –,
teljesítetted a kötelességedet, legalább három percig beszélgettél a
nagyanyáddal! Úgy hallom, van itt egy különlegesen fontos
fiatalember Oxfordból. Szeretnék vele találkozni, mielőtt még a
parti véget ér.
 – Persze, nagyi, találkozhatsz vele. De kedvesnek kell lenned
hozzá!
– Drága gyermekem, ugyan miért ne lennék hozzá kedves, az
ég szerelmére? Azt hiszem, nem arról vagyok híres, hogy
udvariatlan lennék az emberekhez, vagy igen?
– Szó sincs róla, csak... nos, hát ő...
– Micsoda, Elspeth? Púpos? Ostoba? Rút?
– Nem – válaszolta Elspeth, és közben arra gondolt, lehet,
hogy ezek közül bármelyik jobb lenne. – Nem, ő... szóval... –
Hosszú szünet után folytatta: – Nem túl előkelő – bökte ki végül. –
Ő... állami ösztöndíjjal van Oxfordban, és állami középiskolát
végzett. A szüleinek... egy... egy boltja van.
Kis szünet után megszólalt Celia.
– Ez egyszerűen lenyűgöző! Hol van? Alig várom, hogy
megismerjem. Csak nem az a végtelenül vonzó fiatalember, aki a
homlokát ráncolva álldogál a kandallónál? Úgy tűnik, nagyon
kényelmetlenül érzi magát. Vigyél oda hozzá, Elspeth, és mutasd
be nekem! Mindjárt jobban fogja érezni magát, arról
gondoskodom.

– És ami a legkülönösebb, úgy is lett – mesélte az álmos

szemű Elspeth másnap reggel az ágyában ülve Amynek. Azt
hittem, rettentően leereszkedő lesz, rettegtem tőle, de egy óra
múlva még mindig beszélgettek. Keir azt mondta később, nagyi
nagyszerű és érdekes asszony, ráadásul nagyon vonzó is a korához
képest, és kiváló a modora. És annak ellenére, hogy megesküdött
rá, egy szóval sem fogja említeni, nagyi kicsalogatta belőle, hogy az
a vágya, hogy a könyvkiadásban dolgozzon.
– És miért nem akarta ezt elmondani?
– Szerintem attól tartott, kinevetnénk.
– Milyen rémes! Dehogy nevetnénk!
– Én azért megértem. Itt vagyunk mi, a híres irodalmi klán, a
hegy csúcsán. Ő pedig ott áll a hegy lábánál, és felbámul a csúcsra.
Kicsit elbátortalanítja az embert. Mindenesetre állítólag nagyi azt
javasolta, hogy olvasson el néhány kéziratot. Tudod, így szokta
kipróbálni az embereket. Meg kell mondanom, abból ítélve, ahogy
tegnap beszélt, senki nem gondolná, hogy már visszavonult.
– Ugye? Anya is azt mondja, hogy kezd visszaszivárogni, ahogy
ő fogalmaz, állandóan beállít egy-egy kézirattal vagy a konkurencia
könyveivel.
 – Ezt mindenki előre látta. Egyébként Keir azt mondta, még
nem tudja, van-e kedve megtenni neki, de úgyis meg fogja.
Elképesztő volt! Komolyan azt hiszem, hogy az egész estét egymás
társaságában töltötték volna, ha apa szét nem választja őket.
– Örülök neki – válaszolta Amy. – Keir egyébként csodás.
Annyira szexi! Már... úgy értem...
– Nem – szögezte le határozottan Elspeth –, és mással sem. És
nem is fogok, amíg férjhez nem megyek.
– Ó, annyira régimódi vagy! Én csak a legelső jó ajánlatra
várok. Jó, jó, csak vicceltem! Viszont Adele meg Geordie elég
lehangoltak voltak, nem? Úgy tűnik, rengeteget veszekednek
amiatt a rémes kölyök miatt. Noni szerint rettenetes az egész, és ő
mindkét oldalról kap, mert próbál igazságos lenni mindenkivel.
Szegény Noni! Hívjuk át ma ebédre! Az új szerelmed felvidíthatja.
– Keir nem marad ebédre – jelentette ki sietve Elspeth –, úgy
gondoltuk, a parti éppen elég lesz neki. Korán visszamegy
Oxfordba.
– Komolyan, Elspeth, meg vagy őrülve! Mindenki azt
gondolná, hogy négy lába van. Legalábbis mi azt hittük. Tíz
fontban fogadok, hogy szívesen maradna. Remekül érezte magát.
– Tartom.

Tíz perccel később Amy kopogott az ajtaján.

– Tartozol nekem tíz fonttal – jelentette ki vidáman. – Épp
most találkoztam Brown úrfival a lépcsőn, és határozottan
maradni szeretne ebédre. És anya azt mondja, igen, persze, meg
kell hívnunk Nonit. Úgyhogy... csekk vagy készpénz?
– Készpénz – válaszolta kissé bizonytalanul Elspeth. Arra
igazán nem számított, hogy Keir beleszeret a családjába. Ettől
valahogy furán érezte magát.
 7. fejezet

– Anya, találtam neked egy új udvarlót.

Jenna rákapott, hogy mostanában „anyának” nevezze Bartyt.
Azt mondta, túl öreg már hozzá, hogy maminak hívja az anyját.
– Igazán? – kérdezte Barty fáradtan.
– Igen. Nagyon aranyos. És annyira jóképű! És magányos is,
egyedül van, mint te.
– Jenna, tisztázzunk valamit! Nem hinném, hogy új udvarlóra
vágyom. De azért köszönöm. Nekem elég vagy te meg a munkám.
És...
– Ó, ez butaság! – vágott közbe könnyedén Jenna. – Gondolj
csak arra, milyen gyakran vagyunk kettesben esténként, és
különben is, hallottam, amikor azt mondtad Billynek, hogy néha
magányosnak érzed magad. Úgyhogy egyáltalán nem töltjük ki az
életedet. Szóval hadd mondjak róla még néhány dolgot! Charlie a
neve, magas, sötét hajú és jóképű, és...
– Jenna, légy szíves, most azonnal hagyd ezt abba! – szólt rá
Barty sürgetően.
– De miért?
– Mert, amint már mondtam, nem keresek udvarlót, és ha...
ha mégis keresnék, képes lennék rá, hogy találjak valakit
magamnak.
– De nem vagy képes rá. Máskülönben már megtetted volna.
Charlie-val kapcsolatban az a jó, hogy özvegy, mint te.
– Özvegyember – javította ki Jenna automatikusan.
– Én is azt mondtam. A felesége meghalt öt éve rákban. És van
egy lánya, Cathynek hívják, aki osztálytársam és a legeslegjobb
barátnőm...
– Jenna, de hát neked Melissa a legjobb barátnőd...
– Már nem az, nagyon undok, és rettenetesen utálom. Cathy
tökéletes. Ebben a félévben jött át a Chapinbe, de csak most
ismertem meg közelebbről. Annyira aranyos, anya, és nagyon
hosszú szőke haja van, meg gyönyörű kék szeme. Azt mondja, pont
úgy néz ki, mint az anyja. Mondtam neki, én pedig éppen úgy
nézek ki, mint az apám. Rettentően hiányzik neki az anyja, de
biztos vagyok benne, hogy szeretne téged. Szóval látod, milyen
tökéletes volna ez az egész! Különben hamarosan találkozni fogsz
Charlie-val.
– Igazán? – kérdezte Barty.
– Igen. Mert Cathy meghívott csütörtökre uzsonnára, és te
jöhetsz értem Maria helyett. Ott laknak a Gramercy Park
közelében, hát nem nagyszerű, úgyhogy ha te meg Charlie el
akartok menni vacsorázni, megvárhatlak náluk.
– Jenna – szólalt meg Barty – ismétlem, nem keresek
udvarlót, még ha magányos és jóképű is, és a legjobb barátnőd
apja. És még ha találkozom is Charlie-val... Egyébként mi a
vezetékneve?
– Patterson. Ingatlanokkal foglalkozik, de nem megy neki túl
jól, főleg mert olyan boldogtalan, Cathy azt mondja.
– Tehát Charlie Patterson. Természetesen, nem fogok vele
vacsorázni. És jobb volna, ha Maria menne érted, mert ez az ő
feladata...
– Anya – nézett rá Jenna ártatlan arccal ez a legbutább dolog,
amit valaha hallottam! Természetesen el kell jönnöd értem! És
találkozni Charlie-val.
– Jenna, nem akarok elmenni érted! És nem óhajtok
találkozni Charlie-val.

– Jó napot! Barty Elliott vagyok, Jenna édesanyja. Remélem,

jól viselkedett.
– Olyan volt, mint egy kisangyal. Legalábbis úgy értesültem.
Jó napot! Örülök, hogy megismertem. Charlie Patterson vagyok.
Hadd segítsem le a kabátját! Megkínálhatom egy itallal?
– Ó, nem, köszönöm. Máris indulnunk kell! Jennának még
meg kell csinálnia a házi feladatát, és gyakorolnia a zongorán...
– Már megcsináltam – jelent meg Jenna az átjáróban egy
kislány társaságában, akinek valóban hatalmas kék szeme volt, és a
lehető legédesebb, legártatlanabb arca. Igazi bajkeverő, gondolta
Barty, veszélyes társaság Jennának.
– Te bizonyára Cathy vagy.
– Igen.
Kezet nyújtott Bartynak.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Elliott. Valóban
megcsináltuk már a leckénket, és gyakoroltunk a zongorán is. Most
pedig éppen egy tévéműsort nézünk, úgyhogy bőven van idejük,
hogy leüljenek egy italra.
Charlie Patterson Bartyra nézett, és látható zavarban
elmosolyodott.
– Akkor elfogad egy italt? Vagy esetleg egy kávét?
– Egy... kávé nagyon jólesne, köszönöm – válaszolt Barty.
Bosszantotta, hogy sikerült két kislánynak manipulálnia,
ugyanakkor kíváncsiságot érzett Charlie Patterson iránt, mivel a
férfi vonzónak és érdekesnek tűnt. És bár nem volt annyira jóképű,
amilyennek Jenna lefestette, kellemes külseje volt, sötét, rövidre
vágott hajával és mosolygós barna szemével a teknőckeretes
szemüveg mögött.
Bartyt Geordie-ra emlékeztette, és akárcsak Geordie esetében,
nehéz volt eltalálni a korát, de úgy vélte, a harmincas évei vége felé
járhat. Kissé sántított, s Jenna szerint ez egy lovas baleset
következménye volt. Farmert viselt, hozzá kötött mellényt és kék-
fehér csíkos inget, nyakkendő nélkül. Minden ruhadarab
meglehetősen régi volt, a farmer agyonmosott, az ing kézelője kissé
kirojtosodott. Jenna megállapítása, miszerint a férfinak nem ment
valami jól az ingatlanüzlete, szokás szerint meglehetősen
pontosnak tűnt. Barty eltűnődött, vajon hogyan engedheti meg
magának Charlie a Chapin tandíját.
A lakás, egy nagy, barna homokkő épület első emeletén,
elbűvölő volt: meleg és lakályos, faburkolatú előszobával, vidékies
stílusú konyhával, amelyben nagy fenyőfa asztal állt. A nappali,
ahová a férfi átvitte a kávét, szép, régi bútorokkal volt berendezve.
Nagy, kipárnázott kanapékkal, hosszú, vörös
bársonyfüggönyökkel, kissé kopott indiai szőnyeggel, a falakon
pedig sok érdekesnek látszó festmény lógott, többségük tengeri
tájkép. A szék mellett, amelyen Barty helyet foglalt, egy kerek
asztalkán ezüstkeretes fotók álltak, a legtöbbjük Cathyt ábrázolta
kisbaba korától kezdve, de voltak képek Charlie-ról is, és egy nőről,
aki feltehetőleg Cathy anyja lehetett. Svédszőke, nagyon szép
asszony volt, remek alakkal, és ugyanolyan angyalian mosolygott,
mint a lánya.
Charlie észrevette, hogy Barty a képet nézi, miközben
átnyújtotta neki a kávét.
– Ő Meg, a feleségem.
– Bájos.
– Igen, az volt – válaszolt a férfi szomorú mosollyal. – Cukrot?
 – Köszönöm, nem. Így jó lesz. Sajnálom... ami a feleségével
történt.
– Köszönöm – mondta a férfi.
Csend támadt. Aztán Charlie megszólalt:
– Tehát a könyvkiadásban dolgozik.
– Igen. Maga pedig az ingatlanüzletben.
– Úgy van. A lányok jól kitárgyaltak minket.
Mindketten nevettek, kissé feszélyezetten.
Meglehetősen kínos volt az egész helyzet. Barty
megkönnyebbült, amikor megitta a második csésze kávét is, és azt
mondhatta, anélkül, hogy udvariatlannak hatott volna, hogy most
már igazán menniük kell.
Nos, megtette, gondolta, amint kifordult a Gramercy Parkból
és elindult a Third Avenue-n, megtette, amit Jenna kért tőle,
találkozott Charlie Pattersonnal. Mostantól a kislányok tovább
barátkozhatnak, és nincs szükség rá, hogy ők ketten újból
találkozzanak. És feltételezte, hogy a férfi, akárcsak ő, rettentően
megkönnyebbül majd ettől.

A sajtó nagy felhajtást csapott amiatt, hogy Kit könyveit

ezután a Wesley adja ki. Természetesen remek téma volt minden
tekintetben. A szakmai, a személyes és a családi vonatkozásaiban
egyaránt. A legtöbb cikk a szakmai sajtóban jelent meg, ami nem
ártott túlságosan a Lyttonsnak. Ám azon a tavaszon megjelent egy
interjú a Manchester Guardianbcri. Ebben Kit kijelentette, nagy
szükségét érezte, hogy kiadót váltson, ahogy ez időről időre
megesik az írókkal, márpedig a Wesley fiatal, elegáns, és
tökéletesen naprakész a könyvkiadásban végbemenő változásokat
illetően, viszont a döntésének semmi köze az anyja
visszavonulásához, „Éppen ellenkezőleg”.
Ez rettenetesen felzaklatott mindenkit. Jayt és Venetiát a
burkolt célzás miatt, hogy a Lyttons szerkesztői munkája már nem
felelt meg Kitnek. Gilest azért, mert ilyen erőteljesen hangsúlyozta
a Wesley kiválóságát a Lyttonsszal szemben. Celiát pedig azért,
mert Kit tulajdonképpen azt üzente a cikkben, méghozzá
kifejezetten ellenséges hangon, ami rettenetesen feldühítette az
asszonyt, hogy mindenképpen ott hagyta volna a Lyttonst, tekintet
nélkül arra, hogy az anyja ott van-e vagy sem.
– Nem értem – mondta Celia Venetiának ebéd közben, a cikk
megjelenésének napján hogyan lehet ennyire kegyetlen. És ilyen
kevéssé lojális. Mintha. .. mintha egyáltalán nem is az az ember
volna, akinek képzeltem.
Venetia pedig, aki tehetetlenül nézte az anyja fájdalmát,
megpróbálta elmagyarázni neki, hogy Kit álláspontja szerint éppen
Celia volt kegyetlen és híján minden lojalitásnak, nem pedig
fordítva.
– El sem tudom képzelni, hogy miért – jelentette ki Celia,
dühödten döfködve villájával a tányérján lévő ételt. – Hiszen Kit
mindig is az első helyen volt az életemben.
– Mindig, anya. Kivéve most.
– És miért ne lehetnék egy kicsit boldog? Miért ne
csinálhatnám néhány évig azt, amit szeretnék, a változatosság
kedvéért?
Ez volt Celia legújabb és leggyakrabban játszott szerepe, hogy
önmagát áldozatnak állította be, aki mindig feláldozta másokért
önmagát. Mivel a család tagjai jól tudták, hogy mindig is
kegyetlenül keresztülvitte az akaratát és mindig elérte, amit akart,
ezt a kijelentést nem tudták komolyan venni. Ám Venetia úgy
gondolta, ez nem a megfelelő pillanat, hogy vitába szálljon vele.
– Anya, Kit rettenetesen megbántódott. Miután megbocsátotta
neked...
– Igen? Mit bocsátott meg nekem?
Venetia felsóhajtott. Ez volt a másik nehéz ügy, amikor Celia
fájdalmával szembesült az ember: hogy sosem ismerte el
hivatalosan a Kit születése körüli tényeket. Bárcsak azt mondhatta
volna neki akkor Venetia: „Nézd, gondolkodj el azon egy percig,
vajon miért érez úgy, ahogy érez! Mennyire összezavarhatta az az
ellentmondás, ami a között van, amit az utóbbi néhány évben
kénytelen volt elfogadni, és amit az elmúlt néhány hónapban
tettél.” De tudta, hogy nem mondhatja ezt. Ez az anyja
magánszférája volt, és abszolút érinthetetlen.
– Biztos vagyok benne, hogy majd túlteszi magát rajta –
jegyezte meg végül –, csak adj neki időt!
De Kitnek nem egyszerűen időre volt szüksége.

A második félév sem volt jobb. De Lucas úgy érezte, nem volt
rosszabb sem. Legalább tudta, mire számítson. Legalább kezdett
rájönni, hogyan működik a rendszer – és zsörtölődve hajlandó is
volt alkalmazkodni hozzá –, és többé nem kellett elviselnie a többi
fiú közeledését, akik barátkozni próbáltak vele. Mindenki utálta, és
kész. Emiatt nem kapott sem több, sem kevesebb verést. Nem volt
senki, aki a verések közti szünetben vigasztalta volna, de nem is
vágyott vigasztalásra. Egyszerűen csak várta, hogy elteljen az idő.
Úgy érezte, egy hosszúra nyúlt, rideg, lidérces álomban él. A
szünidők sem voltak sokkal jobbak – eltekintve attól az
elégtételtől, hogy látta, amint az anyja és Geordie egyre jobban
elhidegül egymástól –, egyszerűen azért, mert tudta, hogy
szükségszerűen véget érnek. Ahányszor eszébe jutott, hogy vissza
kell térnie az iskolába, hányingert érzett. Ez volt az első gondolata
minden reggel és az utolsó elalvás előtt. Nem volt hová
menekülnie, így egyre nőtt benne a harag és az elkeseredés.
Senkinek nem beszélt róla. A hitetlenség, hogy az anyja, akit
annyira szeretett, képes volt ezt tenni vele, egyre erősödő
ellenséges érzéseket váltott ki benne Adele-lal szemben. Ez még
rosszabb volt, mint az a nyílt gyűlölet, amit Geordie iránt érzett. És
bár látta, hogy Noni együtt érez vele és igyekszik megérteni és a
megértését kifejezésre is juttatni, a fiú irigysége a nővére iránt
megmérgezte a vele való kapcsolatát is. Hiszen neki továbbra is
megengedték, hogy a félnapos iskolába járjon, és minden este
hazatérhetett a meleg otthonba, a család szerető gondoskodásába,
miközben ő kénytelen volt elviselni a hideget, a durvaságot, az
ellenséges környezetet, s ez annyira felháborítónak tűnt Lucas
szemében, hogy alig volt képes elviselni. Ami pedig Cliót, ezt az
elkényeztetett kisbabát illeti, akit agyondédelgetett a dadusa, a
gyereklány és rajongó, elfogult szülei, nos, őrá még gondolni is alig
bírt.
És ebben a félévben megjelent egy új és undorító gyötrési mód
is az iskolában: az antiszemitizmus egyre növekvő hulláma, amiből
igen sok jutott Lucasnak, letagadhatatlan zsidó külseje és neve
miatt.
„Lieberman, a zsidó fiúcska” vagy egyszerűen csak „Zsidó
fiúcska” lett a gúnyneve. Ezt sziszegték felé a hálóterem sötétjében,
a tanteremben, sőt akár .íz ebédlőben is, ha nem volt a közelben
tanár. Néhány fiú rendkívül szórakoztatónak találta, hogy
„Shalom!”-mal köszöntse, végeérhetetlenül tréfálkoztak a
körülmetéléséről, és kísérletet tettek rá, hogy szemügyre vegyék a
péniszét, mivel látni akarták, vajon körülmetélték-e. Egy este,
amikor bement a hálóterembe, egy durva papírból kivágott kipát
talált az ágyán. Néhányan lefogták, míg a többiek a fejére
erősítették gémkapcsokkal, s az egyiket olyan mélyen beledöfték a
bőrébe, hogy reggel véres volt a párnája. Megvádolták, hogy ő volt
a legutóbbi háború oka, sőt számos fiú apjának a haláláért is ő volt
a felelős. Ezek a durva támadások szinte elviselhetetlen fájdalmat
okoztak neki. Ám mégis elviselte őket, és sikerült csendben
maradnia, hiszen arra már korábban rájött, hogy bármiféle válasz,
védekezés vagy visszavágás teljesen felesleges. De a fájdalom és a
szenvedés egyre mélyebbre hatolt, és néha eltűnődött, miközben
álmatlanul feküdt a sötétben, vajon meddig folytatódik még
mindez.

– Barty Elliott-tal beszélek?

– Igen.
– Itt Charlie Patterson.
– Ó, jó napot!
– Jó napot! Azért telefonálok, hogy megkérdezzem,
hazahozhatnám-e Cathyt ma este maguktól?
– Természetesen. Bár én azt hittem, marad éjszakára. Úgy
észszerűbb volna, mivel messze lakunk egymástól.
– Tudom. De kora reggel a fogorvoshoz kell mennie, a
Gramercy Parkban. Sajnos elfelejtettem. Időben oda kell érnem
vele.
– Azt könnyen megoldhatjuk – válaszolt Barty. – Én korán
megyek munkába. Majd elviszem magammal reggel. Bejöhet érte a
Lytton House-ba, ha akarja. Így sokkal jobb lesz, mintha ma este
megtenné azt a hosszú utat hozzánk.
– Milyen korán van az a korán?
– Ó, már fél kilenckor mindig az íróasztalomnál ülök.
– Az valóban korán van – jegyezte meg a férfi. – Emlékszem,
valaha én is azt csináltam. Az a legjobb része a napnak. Nem
telefonál senki, tiszta az ember feje...
– És most?
– Most el kell vinnem Cathyt az iskolába.
– Igen, értem.
Meg elvinni a fogorvoshoz, és az orvoshoz, és otthon maradni
vele, ha beteg, és csak a jó ég tudja, hogyan oldja meg az iskolai
szünidőket.
– Nincs szobalányuk – árulta el tágra nyílt szemmel Jenna,
akinek ez láthatóan ugyanolyan csapás volt, mintha valakinek
nincs ruhája vagy nem járhat iskolába.
– Akkor jöjjön a Lytton House-ba, délre van a...
– Tudom, hol van – vágott közbe a férfi –, Cathy ragaszkodott
hozzá, hogy elmenjünk oda és megnézzük.
 Bartynak egy kicsit fura érzése támadt, bár nem tudta, miért,
de úgy döntött, nem vesződik azzal, hogy elemezni próbálja.
– Akkor egyszerűen csöngessen be! Nem lesz a recepción
senki, majd én lejövök.
– Nagyon szépen köszönöm. Ez rendkívül kedves magától. És
ez azt jelenti, hogy ma este későig tudok dolgozni. Micsoda ritka
kincs!
Szegény ember! Nem csoda, hogy nem igazán virul az üzlete.
Barty nem volt benne biztos, hogy kedveli-e Cathyt. Nagyon
kedves volt, és remek a modora, de kissé titkolózónak találta.
Rászoktatta Jennát a sugdolózásra. Barty ezzel nem értett egyet,
jobban kedvelte Jenna nyíltságát, bármilyen zajos volt is néha.
Amikor első alkalommal rajtakapta őket, hogy sugdolóznak a
vacsoránál, nagyon határozottan rájuk szólt:
– Lányok, ne sugdolózzatok! Ez kifejezett udvariatlanság
mások előtt. Ha valamit mondani akartok, mondjátok! Vagy
várjatok addig, amíg egymás közt megbeszélhetitek!
Cathy hatalmas kék szemekkel nézett rá.
– Bocsánat, Mrs. Elliott. Csak a... a hétvégéről beszéltünk.
– Igen? És a hétvégével kapcsolatban pontosan miről? El nem
tudom képzelni, hogy mi sugdolózni való lehet rajta.
– Azt akarom, hogy lejöjjön South Lodge-ba – jelentette ki
Jenna –, hogy láthassa. Nagyon tetszene neki. Lejöhet, anya,
kérlek?
– Gondolom, igen – válaszolt Barty, miközben azt kívánta,
bárcsak ki tudna találni valami ürügyet, amiért nem jöhet. Nem
szívesen vette volna Cathy jelenlétét azon a nagyon különleges és
meghitt helyen. De hát Jennának sok barátnője járt már ott, és
mindig élvezte a társaságukat; miért volna ilyen irigy Cathyvel?
– Igen, természetesen, eljöhet, feltéve, hogy az édesapjának
nincs szüksége rá, és nem lesz túl magányos nélküle.
– Eljöhetne ő is... – vágta rá Jenna, bájosan mosolyogva az
anyjára.
– Nem hinném, hogy az túl jó ötlet volna – jegyezte meg
Barty.
– Értem.
A két lány elszontyolodott. Láthatóan csalódottak voltak,
amiért a praktikáik, hogy összehozzák a felnőtteket, csődöt
mondtak.

– Ez nagyon kedves magától, Mrs. Elliott...

 – Kérem, szólítson Bartynak!
– Rendben. Ha cserében Charlie-nak hív engem. Csodálatos
helynek tűnik az a házuk ott kint.
– Valóban az – mondta Barty –, nagyon szeretjük. Hosszú az
út, főleg egy hétvége kedvéért, de ha odaér az ember, rájön, hogy
megérte. A férjem a saját tervei alapján építtette, és mindig is az
egyik legkedvesebb helyem volt a világon. Megpróbálunk minél
több időt ott tölteni, főleg a nyári szünidő alatt.
Barty elhallgatott, és a szép házra gondolt, amely
Southamptonban áll a parton, magasan a dűnék felett, és amelyet
Laurence kifejezetten neki szánt. Barty itt érezte magához
legközelebb a férfit, itt emlékezett a legkönnyebben rá.
– Természetesen, Cathy nagyon szeretne menni. Mit küldjek
vele?
– Csak egy csomó régi ruhát. Jenna a legtöbb időt fára
mászással tölti ott kint, vagy a parton játszik. Szeret lovagolni is,
úgyhogy ha Cathynek van egy régi farmernadrágja, és szeretne
venni egy leckét, megszervezhetem. Tökéletes biztonságban lesz,
nem kell aggódni miatta – tette hozzá, arra gondolva, hogy a férfi
helyében ő azonnal elképzelné, amint Jenna egy megvadult ló
hátán száguld a tengerparton.
– Egy pillanatig sem fogok aggódni, ha magával van Cathy.
Biztosan csodálatosan fogja magát érezni. Nagyon hálás vagyok
érte. És nagyon örülök, hogy Jennával olyan jó barátnők.
– Igen, valóban – válaszolt visszafogottan Barty.
Péntek délután indultak Hamptonsba, miután a lányoknak
véget ért a tanítás. Amint elhagyták Manhattant a kora tavaszi
estében, és felnézett a rózsaszín-kék fényre, amely a szinte nem is
e világi szépségű Chrysler Buildingen táncolt, aztán autójával ráállt
a Queensen keresztül vezető ismerős útvonalra, Barty érezte, hogy
boldogság tölti el a szívét, mint ilyenkor mindig.
Jenna is így érezte. South Lodge az övé volt, és ugyanúgy
szerette, mint az anyja. Laurence-t semmi sem tehette volna
boldogabbá, mint ha ezt tudhatja. Ez a gondolat szomorúsággal
töltötte el Bartyt, de ugyanakkor vigasztalónak is találta.

Besötétedett, mire megérkeztek. Ha csak ketten mentek,

Jenna útközben általában elszunyókált, de most a két lány egyre
izgatottabb lett. Áthajtottak Southampton városán, amely az évnek
ebben a szakában sötét és álmos volt, aztán végig a South Main
Streeten, balra fordultak a Gin Lane-re, ahol magas, sűrű sövények
gondoskodtak az egyszerűen csak nyaralónak nevezett házak
(amelyekben rengeteg hálószoba volt, hatalmas lakóterek,
úszómedencék, személyzeti és vendégszárny) csendjéről és
nyugalmáról.
– Ó, te jó isten! – kiáltott fel Cathy, és nagy szeme még
tágabbra nyílt, miközben a kocsifelhajtó aljáról felnézett South
Lodge-ra. – Ez gyönyörű!
– Ugye? – kérdezte Jenna. – Jó estét, Mrs. Mills és Mr. Mills,
örülök, hogy látom magukat! Ő a barátnőm, Cathy, látogatóba jött.
– Üdvözlöm, Cathy kisasszony! – Mills felemelte a lány
táskáját. – Jöjjenek be a házba! Már mindent előkészítettünk.
Millsék azóta dolgoztak Laurence Elliottnál, amióta a férfi
beköltözött South Lodge-ba. Húsz évvel később, késő
középkorúként, még szinte ugyanolyan aktívak voltak, de Barty
gondoskodott róla, hogy a nehezebb munkákhoz megkapjanak
minden szükséges segítséget a ház körül és a kertben is. Szerette
mindkettőjüket, és úgy döntött, hogy életük végéig South Lodge-
ban maradhatnak.
– Legalább annyira a maguk otthona is, mint az enyém –
mondta gyengéden Mrs. Millsnek, amikor az asszony könnyekben
tört ki, meghallva, hogy
Barty visszaköltözik a házba, és azt akarja, hogy ott
maradjanak. – És azt szeretném, ha velem maradnának. Tudom,
hogy Mr. Elliott is így akarta volna.

– Gyerünk, Cathy, gyere! – Jenna berohant az ajtón,

keresztülvágott az előcsarnokon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, és
be egy szobába, amelyben várat utánzó emeletes ágyak voltak,
sarkukon az amerikai és a brit zászlóval. – Ez az én szobám. Azért
vannak emeletes ágyak, hogy meghívhassam a barátaimat, és ne
legyek magányos. Nézd csak, itt kint van egy erkély, gyere ki, gyere
ki ide, láthatod, várj csak egy percet, nézd, az ott az óceán! Hallod?
És azt a másik, susogó hangot? A szél borzolja a füvet a dűnéken.
Hát nem csodálatos? Egy perc, és lemegyünk oda, gyönyörű
sötétben a part.
– Nem mentek sehová egy perc múlva, Jenna! – vágott közbe
határozottan Barty. – Túl késő van.
– De olyan gyönyörű, és azt akarom, hogy Cathy is láthassa!
Nem akarom, hogy bármiről is lemaradjon.
– Nem! – ismételte meg Barty – Nem, nem és nem!
Istenem, olyan, mint Laurence, gondolta.
 – Olyan irigy vagy! Nos... akkor holnap este. Tetszik, Cathy?
Ugye, tetszik, ugye, igen?
– Nagyon tetszik – felelte Cathy, és alig szólt az egész vacsora
alatt, amelyet Mrs. Mills készített hármuknak. Nagyon csendes
volt egész másnap reggelig, mikor úgy tűnt, ismét magára talált, és
nagy örömmel vetette bele magát Jenna társaságában a
Southampton nyújtotta örömökbe.

– Attól tartok, elég fáradt lehet – jegyezte meg Barty

mentegetőzve Charlie Pettersonnak, amikor a férfi elment
Cathyért vasárnap késő este a városi házukba. – Jenna nem ismeri
ezt a szót, és a fejébe vette, hogy Cathyt megismerteti az összes
lehetséges gyönyörűséggel, amit Southampton kínál. Sétáltak,
kerékpároztak, és Cathy lovaglóleckét is vett...
– Kérem, mondja meg, mennyivel tartozom érte! – vágott
közbe Charlie Petterson.
– Az ég szerelmére, csak pár dollár volt az egész, semmiség!
– Akkor is szeretném rendezni magával! – erősködött a férfi
fátyolos tekintettel, és Barty hirtelen elborzadt magától. Hogyan
viselkedhet így éppen ő, akinek élete nagy részében hálásnak
kellett lennie?
– Természetesen – mondta sietve – három dollár volt, a kobak
kölcsönzési díjával együtt.
– Rendben.
– Egyszerűen gyönyörű a házuk – szólalt meg Cathy csillogó
szemmel. – Nagyon nagy, és van körülötte egy terasz, és a kert leér
egészen a partig. És szombaton elmentünk Southamptonba egy
csodás helyre ebédelni, isteni volt. Annyira szép város, tetszene
neked is, apa! Sok elegáns épület és szép kis boltok. Még egy Saks
Fifth Avenue is van ott, hitted volna? És kimentünk egy kis
csónakkal a tóra, csak én meg Jenna...
– Csak egy kis mesterséges tavon – magyarázta sietve Barty. –
Wickapogue Pond a neve, és Jennának van egy kis csónakja, amin
ki szokott evezni. Mindkettőjükön volt mentőmellény, és Mr. Mills
rajtuk tartotta a szemét, ha netán...
– Mint már mondtam – szakította félbe Charlie Patterson –,
egyáltalán nem aggódtam miatta egy pillanatig sem. Tudtam, hogy
jó kezekben van.
Sötét szeme mosolyogva nézett a szemüveg mögül Bartyra, aki
ismét azt érezte, hogy vonzódik is a férfihoz, de ugyanakkor
kényelmetlenül is érzi magát a társaságában. Bizonyára ostobaság;
éppen csak elszokott már attól, hogy bármit is érezzen egy férfi
iránt...
– Ma reggel pedig mérföldeket sétáltunk a parton Bartyval...
– Cathy, mondtam már neked, Mrs. Elliott...
– Én mondtam neki, hogy hívjon Bartynak. Miért ne?
– Ne vágj közbe mindig! Szóval mérföldeket sétáltunk a
parton. És beugrottunk, amikor közeledett egy hullám, és aztán
elszaladtunk előle. És Jennát leverte a lábáról, és csupa víz lett...
– Mindig ez van – jegyezte meg Jenna.
– Aztán visszamentünk a házba, és a konyhában ebédeltünk,
és nem sokkal utána már készülődnünk kellett, és az egyszerűen
rééémes volt... – mondta nagyon elnyújtva a szót.
– Eljöhet nemsokára megint? – kérdezte Jenna.
– Kérlek! – nézett az apjára Cathy.
– Majd meglátjuk – jelentette ki Barty és Charlie tökéletesen
egyszerre.

A záróvizsgák véget értek. Elspeth, Keir és a többi, most már

végzett hallgató elárasztotta a város utcáit, kimerülten, de
boldogan, azzal a feltett szándékkal töltötték meg a kocsmákat,
hogy ugyanolyan odaadással ünnepeljenek, ahogyan tanultak. A
délután közepére már lerészegedtek, s mire leszállt az est, már
nagyon részegek voltak.
– Gyerünk – fogta kézen Elspetht Keir –, pihenjünk egyet!
– Hol?
– A szobámban.
– De Keir, lehet, hogy...
– Mit? Az ég szerelmére, asszony, már végeztünk! És
gondolod, hogy sokat törődnek vele, hol vagyunk, és mit csinálunk
éppen ma? Ennél még a professzorokban is több belátás van.
– Nos... rendben.
Elspeth nagyon furán érezte magát. Sosem szokott sokat inni.
Nem azért, mert nem helyeselte, hanem mert nem szerette
elveszíteni az irányítást maga lelett. Ez is olyan dolog volt, amiben
a nagyanyjára hasonlított.
Lefeküdt Keir ágyára, kissé zavarodottan rámosolygott, és
behunyta a szemét. A szoba forogni kezdett, először lassan, aztán
egyre gyorsabban. Ezt közölte is a fiúval, nehezen forgó nyelvvel.
– Tedd le a padlóra az egyik lábad – válaszolta Keir –, az majd
segít! – Meglógta a lány kezét, és egyenként megcsókolta az ujjait.
 Elspeth megpróbálta, de nem segített. Harminc perc múlva,
miután Keir többször is megpróbálta megcsókolni, a lány berohant
a fürdőszobába és hányt.
– Szegény kislány! – a fiú hangja szokatlanul együtt érző volt.
– Semmi baj. Már jobban vagyok.
– Ez az első alkalom?
– Miféle első alkalom?
– Hogy addig iszol, amíg nem hánysz.
– Igen. Igen, azt hiszem. Amy állandóan ezt csinálja, és régen
a fiúk is, amikor fiatalabbak voltak, de én még sosem...
– Azt hiszem, megkérhetnéd a húgodat, hogy adjon neked
néhány leckét – jelentette ki Keir, karjába véve a lányt. – Gyere,
hadd öleljelek át!
– Jól van. Jaj, istenem, talán mégsem...

Beletelt pár órába, amíg jobban érezte magát.

– Készen állsz a következő menetre – jelentette ki vidáman
Keir. – Gyere, a Vicky Armsban találkozik a társaság!
– Jaj, Keir, nem tudok menni!
– Dehogynem. És elrontaná az én ünneplésemet is, ha nem
jönnél.
– Te csak menj!
– Nélküled nem megyek.
– Ez butaság!
– Egyáltalán nem. Nélküled nem akarok.
– Komolyan mondod? – kérdezte Elspeth kíváncsian. Keir
ivászatai a cimboráival ugyanis híresek voltak.
– Komolyan. Nem akarok nélküled menni.
– De miért nem?
– Mert szeretlek – válaszolt a fiú.
– Ó! – Csak ennyit tudott Elspeth kinyögni a megdöbbenéstől.
Felült és a fiúra meredt.
– Ne vágj ilyen meglepett képet! Tudnod kellett. Mi másért
viseltem volna el ezt az egészet?
– Pontosan mit?
– A szorosra zárt lábadat. A hétvégéket a családoddal...
– Keir! Te szereted a családomat! És mindig kedvesek voltak
veled.
– Tudom. De nem kifejezetten felüdülés velük lenni.
Állandóan azt várni, vajon melyikük mond először valami
szerencsétlen dolgot. Hogy úgy kell mondanom, hol a toalett, és
végig kell hallgatnom, amint a húgod barátja arról zagyvál, hogy
benne van valami ostoba elitista csoportban, Etonban, a bátyád
pedig rettentő kedvesen kifejti, mennyire nagyszerű hely egy
állami iskola...
– Túlságosan érzékeny vagy – jegyezte meg Elspeth, és újra
lehanyatlott az ágyra senki nem akar megbántani, mindenki
kedvel...
– Ó, tudom. De egy kissé... meg is vannak lepődve ettől, nem
igaz? Szinte hallom, amint az anyád kissé döbbent hangon
megjegyzi apádnak, mennyire elbűvölő vagyok.
– Nevetséges vagy! Sosem hallhattál tőlük ilyet.
– Nem, persze. De egy tízesbe lefogadom, hogy elhangzott
köztük egy ilyen beszélgetés.
– Erre aztán egészen bátran fogadhatsz! – jelentette ki
ingerülten Elspeth. – Úgy értem, úgysem fogjuk soha megtudni,
nem igaz?
– Lehetséges. De szerintem fizetned kéne, ha mégis. Akit a
legjobban kedvelek, az a nagyid, ő legalább őszinte. Előttem
mondta a férjének: ”Bunny, Mr. Brown szüleinek boltja van, hát
nem lenyűgöző?” Nem tesz úgy, mintha ez mindennapos lenne a
köreikben, de őszintén érdekesnek találja a dolgot.
– Akkor jó – válaszolt Elspeth, eltűnődve, vajon Celia hogyan
reagálna, ha megtudná, hogy a nagyijának nevezte a fiú. Nem
kérdezte Keirtől, vajon máskor is beszélgettek-e Celiával a fiú
terveiről, mivel ez túlságosan ingoványos talaj volt. De azt tudta,
hogy Keir elolvasott néhány kéziratot Celia számára, és beszámolt
neki róluk.
– Szóval azt mondtam, ezt mind képes vagyok elviselni, mert
szeretlek. És i veled mi a helyzet?
Ismét kimondta. Ez... szó szerint megdöbbentő volt. A lány
egészen elkábult tőle, és ugyanakkor hihetetlen boldogságot is
érzett. Rámeredt Keirre.
– Úgy érted, nekem mit kell elviselnem? – kérdezte, hogy
húzza az időt, mivel még mindig nem merte elhinni.
– Nem, te bolond! Úgy értem, hogyan érzel irántam? Most,
hogy szerelmet vallottam neked. Azt hittem, odaleszel a
boldogságtól, ha elmondom.
– Úgy is van – nyögte ki végül a lány –, teljesen odavagyok.
Épp csak egy kicsit... meglepett.
– El sem tudom képzelni, hogy miért. Én már hónapok óta
tudom. Hol a híres női ösztöne, Miss Warwick?
 – Még nem fejlődött ki eléggé – felelt Elspeth. – És miért
vártál ilyen sokáig, hogy elmondd nekem?
– Nem akartalak elvonni a tanulmányaidtól – válaszolt a fiú.
– Ó, tényleg? – nevetett fel a lány.
– De most már vége a vizsgáknak. Gyerünk, Elspeth!
Viszonzod azt a nemes érzelmet, amelyet megvallottam neked!
– Tudod... meglehetősen kedvellek. Mindent figyelembe véve.
– Felnyúlt, mosolyogva megsimogatta a fiú haját, és végre átadta
magát az érzelmeinek. – Keir, hát persze, hogy szeretlek. Azóta
szeretlek, amióta csak... megismertelek. Nagyon-nagyon szeretlek!
El sem hiszem, hogy mennyire.
– Akkor ez rendben van – nyugtázta Keir elégedett hangon. –
De miért nem árultad el korábban?
– Hogyan tehettem volna? A férfinak kell először mondania,
nem? Csak a könnyű lányok... veszik át az irányítást.
– Tényleg? Én viszont gyakran kívántam, bárcsak egy kicsit
könnyedebb lennél, Elspeth! Amint azt jól tudod.
– Tudom.
– Na, gyere, adj egy csókot!
A lány engedelmeskedett. És még ebben a szánalmas
állapotában is érezte, amint elárad benne a vágy Keir iránt, és
kitölti testének minden zugát. A fiú is megérezte, de elhúzódott
tőle és rámosolygott.
– Valóban nagyon szeretlek – mondta ismét.
Elspeth újból megcsókolta, és érezte, amint a fiú keze
felfedezőútra indul a testén. Először azokra a helyekre, ahová
szabad volt neki, utána tovább, a hasára és a combjára, ahová nem.
Elspeth túl gyenge volt, és túl boldog, hogy tiltakozzon. Aztán
hirtelen a fiú ujjai becsusszantak a lába közé, végtelenül óvatosan
és gyengéden megkeresve azt az érzékeny pontot...
– Ó, istenem! – sóhajtott fel a lány, amint a vágy
ellenállhatatlanul végigcikázott rajta. – Ó, istenem, Keir, ne,
kérlek, kérlek...
Az ég szerelmére, asszony! – súgta Keir, csókokkal borítva el a
lány nyakát és mellét. – Az ég szerelmére! Huszonegy éves vagy.
Elvégezted az egyetemet. Szeretlek. Te is szeretsz engem. Nem
valami ostoba kis fruska vagy. Mire tartogatod még, Elspeth?
Mire?
Es a lány eltűnődött, valóban, mire? Amikor ő is erre vágyott,
rettenetesen vágyott rá, és igaza volt Keirnek, már nem kislány,
hanem nő, egy okos, sikeres nő, aki arra készül, hogy elfoglalja
helyét a világban. Mi a csudáért tétovázik akkor, mint egy ostoba
tizenéves, amikor a férfi, akire vágyik, és aki vágyik őrá, éppen
most mondta meg neki, hogy szereti.
– Nem tudom – válaszolt jámboran. – Igazán nem tudom.
Csak... légy óvatos, Keir, kérlek! Nagyon-nagyon óvatos!
– Vigyázni fogok – felelte Keir megígérem.
Aztán újból azt mondta neki, hogy szereti.
Valóban óvatos volt, alig fájt egy kicsit Elspethnek. És
vigyázott rá más értelemben is. Elfordult és felhúzta a... azt a
dolgot, amitől Elspeth biztonságban volt. Ekkor a lány is elfordult
és behunyta a szemét. Nem akarta látni. Még ezen a ponton is egy
kissé zavarban volt. Keir hosszú, nagyon hosszú időt szánt arra,
hogy a lányt megfelelő hangulatba hozza, míg végül Elspeth már
alig bírta a feszültséget, és ekkor is nagyon lassan hatolt belé,
nagyon gyengéden.
– Szólj, ha azt akarod, hogy megállják! – mondogatta Keir. És
valóban megállt. Amikor végül egészen behatolt a lány testébe,
Elspeth valami végtelen boldogságot érzett. Körbe zárta a férfit,
együtt mozdult, ringott, szárnyalt vele, valahová, egy ismeretlen
tájra, ahol még sosem járt. Egyre erősebb hullámokban áradt el
benne a gyönyör, és hirtelen elfogta valami hihetetlen boldogság és
diadal, hogy volt bátorsága megtenni, és képes ilyen gyönyört
átélni. Kicsit elhúzódott Keirtől, hogy a szemébe nézzen.
– Nagyon szeretlek! – mondta.
– Nagyon szeretlek én is!
És aztán átlendültek egy másik világba.

Keir nagyon ügyes volt, ezt érezte a lány. És még élete első
orgazmusának ködén át is kénytelen volt arra gondolni, vajon hol
szerezte a fiú ezt a jártasságot, és vajon számít-e ez valamit. Úgy
döntött, nem.
– Erre nem sokan képesek az első alkalommal – jegyezte meg
mosolyogva Keir.
– Valóban?
– Valóban. Azt mondanám, maga született tehetség, Miss
Warwick. De sejtettem, hogy az vagy – tette hozzá némi
önelégültséggel.
– Igazán?
– Úgy van. Fogadni mernék, hogy a nagyid is nagyon tüzes
volt – jegyezte meg –, a maga idejében.
– Keir! Hogy mondhatsz ilyet! És honnan tudhatnád?
 – Férfiúi megérzés. Most adj egy csókot, és hagyd, hogy egy
kicsit becsukjam a szemem! Utána esetleg elmehetnénk enni
valamit. Mit szólnál egy vacsorához a szeretőddel a Troutban?
Szeretőm van, gondolta Elspeth. Milyen felnőttes dolog!
Álmosan Keirre mosolygott, aztán rögtön elaludt.

– Anya, gondoltam, mielőbb tudni szeretnéd. Elspeth

kitüntetéssel végzett, Maga is felhívott volna, de egy barátnőjénél
van Devonban, és nem akarta őket megkérni, hogy még egy
távolsági beszélgetést lebonyolíthasson.
– Ó, drágám, ez csodálatos! Annyira büszke vagyok rá! Ahogy
biztosan te is, no meg Boy. Add át neki üdvözletemet! Alig várom,
hogy találkozhassam vele! Mondd meg neki, hogy majd írok! Te jó
ég, ez felidézi bennem azt a napot, amikor Barty végzett
kitüntetéssel!
Hát persze, gondolta dühösen Venetia. Celia sosem mulasztott
volna el egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztesse rá őket. És arra,
hogy ők nem kaplak kitüntetéses diplomát. Egyikük sem. Giles
sem, Kit meg nem is fejezte be a tanulmányait Oxfordban. Egyedül
annak az átkozott Bartynak sikerült.
Aztán küszködve próbálta magát arra emlékeztetni, hogy
mindnyájan nagyon sokat köszönhetnek Bartynak. Ez is egyszerre
mulattatta és bosszantotta, hogy Barty, aki úgy nőtt fel, hogy
mindent nekik köszönhetett, ilyen szépen és kedvesen
megfordította a helyzetet.
– Drágám, jövő héten Londonba megyek. Annyira unalmas itt
fent, és el akarok menni Wimbledonba. Bunny elmegy Henleybe
is...
– Te nem?
Hát persze, hogy nem. Rémesek a barátai. Lerészegednek,
aztán állandóan a régi szép időkről beszélnek. Ráadásul Bunny
indul valami veterán evezős versenyen is, annyira kellemetlen...
– Értem. – Szegény Bunny, gondolta – Milyen volt Kairó?
– Nagyon meleg és nagyon unalmas. Nagy csalódás volt az
egész.
– Még a hajóút is a Níluson?
– Abszolút. Megmondtam Bunnynak, hogy nem akarok
menni, de annyira erősködött. És, persze, nekem lett igazam. És a
legszörnyűbb emberek voltak a hajón... Erről jut eszembe, Venetia,
mi van Elspeth barátjával?
– Mi van vele? Ja, ő is kitüntetéssel végzett.
 – Milyen remek. Ügyes volt. A sok hátrány ellenére. Ez is azt
mutatja, mire képes Oxford. De... boltosok. Ki gondolta volna
valaha, hogy ez lehetséges lesz? Hogy megváltozott minden! Lehet,
hogy neki is írok egy rövid levelet, biztos vagyok benne, hogy
nagyon örülne. Mik a tervei?
– Igazán nem tudom, anya. Kérdezd meg tőle!
– Fogok találkozni vele?
– Amikor a jövő héten Londonban leszel, pár napig nálunk
lesz. Utána Elspeth megy fel oda, a barátaikkal fognak túrázni a
Felföldön.
– A barátaikkal? Remélem, Venetia, ebben egészen biztos
vagy. Hogy nem kettesben lesznek.
– Hát persze, hogy egészen biztos vagyok benne.
– Ez nem valami bölcs dolog tőled – jegyezte meg Celia.

Celia néhány nappal később leutazott Londonba. Egy-két

napot vásárlással töltött, aztán egyszer csak ott ült a Cheyne
Walkon, a házában, és az ablakon kibámulva azon tűnődött, mihez
kezdjen. Gyűlölte ezt. Gyűlölte a tétlenül töltött napokat, amikor
túl sok ideje volt. Volt ideje olvasni, vásárolni, a barátaival
ebédelni és megtenni mindazt, amiről úgy vélte, hogy talán
élvezné. De már a lovaglás is elveszítette a varázsát, amióta nem
volt többé lopott öröm, amire a hihetetlenül zsúfolt napirendjéből
kellett az időt kiszakítani. Tavasszal pár napot lent töltött
Ashinghamben a bátyjánál, és szinte mindennap kilovagolt. Az
utolsó napon korán visszatért Londonba, fáradtságra hivatkozva,
pedig mindig is a fáradtság volt az, amit a legkevésbé tudott
elviselni más emberekben.
Az utazás Lord Ardennel, ami annyira izgalmas volt az első
alkalommal, mérsékelten kellemes a második esetben,
harmadszorra már unalmassá vált. Soha életében nem akart többé
felülni egy újabb vonatra, hajóra vagy repülőre, hacsak nincs az
utazásnak valami határozott célja. Mindig is élvezte az üzleti
utakat, amikor a városnézésre szánt időt a munkanapból csente el,
amikor minden hely még érdekesebb volt a szakmai kötődések
miatt, és az egész látogatásnak volt egy feszes tempója meg...
valami értelme. De nem volt kedve csak úgy minden ok nélkül
nézegetni helyeket. Pedig a dolgok jelenlegi állása szerint ez várt rá
egy örökkévalóságon át.
Átköltözött a Cheyne Walkra „egypár napra”, azzal az
ürüggyel, hogy Lord Arden számos barátját vendégül látja a
Henley Regatta hetében, és a személyzetnek elő kellett készítenie a
fogadásukra a házat. Gyanította, hogy ezt senki nem hiszi el, de
valójában nem érdekelte. Mindig is vonakodott beismerni a hibáit,
és most, élete legnagyobb tévedésével szembesülve, nem törődött
azzal, hogy mások tisztában vannak-e vele. Személyes és szakmai
tévedés is volt egyben, amit tett.
És nagyon hiányzott neki Kit – meg Sebastian –, szinte
elviselhetetlen mértékben. Sebastiannel még sosem voltak ilyen
hosszú ideig távol egymástól. Pár hét volt a leghosszabb idő,
amikor nem találkoztak, nem beszélgettek egymással, amikor nem
élvezték a másik közelségét. Celia sosem gondolta volna, hogy
idáig fajulnak a dolgok. Voltak napok, amikor szinte fizikai
fájdalmat okozott neki a férfi hiánya, máskor pedig valami szörnyű
ürességet érzett. És rettenetesen hiányzott neki a Lyttons – sokkal
jobban, mint valaha is hitte volna. A kiadói év árapálya, a
katalógusok elkészítése, a tavaszi és az őszi kiadványok
kiválasztása, a borítók megterveztetése, a pánik a késedelmes
kéziratok miatt, mindez annyira beleivódott már a tudatába, hogy
nem volt képes úgy kitekinteni egy napsugaras nyári napra, hogy
ne jutott volna eszébe egy egész seregnyi lehetséges új mű, sem az
őszi ködbe, hogy ne aggódott volna a karácsonyi katalógus borítója
miatt. Az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, a frissen beküldött
kéziratok olvasása volt. Ehhez ragaszkodott, azt mondta, erről nem
hajlandó teljesen lemondani – és némelyiket továbbadta Keir
Brownnak, akinek a kritikái mély benyomást tettek rá –, ám ez
nem sok idejét töltötte ki.
Tehát most itt tartott, új élete második évében, és tudta, ha ez
még sokáig folytatódik, belehal az unalomba. Kissé eltúlzott
gondolat, ötlött fel benne, de hát ki csodálkozna rajta. A szenilitás,
úgy tűnt, úgy jár a nyomában, mint a saját árnyéka.
Felvette a Publishers Gazette új számát, amely aznap reggel
érkezett, és belelapozott, miközben a kávéját itta. Elég pocsék,
gondolta elfintorodva, mint minden más, amit Mrs. Hardwicke
produkált. Gyakorlatilag íztelen. Ha több időt szándékozik
eltölteni a Cheyne Walkon, akkor meg kell szabadulnia tőle, és új
főzőmindenest kell felvennie. Milyen abszurd dolog egyetlen
személytől elvárni, hogy kettő munkáját végezze, nem lett volna
szabad hagynia, hogy rábeszéljék erre...
– Ó, te jó isten! – szólalt meg hangosan. Letette a
kávéscsészéjét, és újból elolvasta a cikket.
 A WESLEY LESZERZŐDTETI A RAGYOGÓ ÚJ
REGÉNYÍRÓT.
A Somerset Maugham-díj idei várományosát, a Kulcs
és lakat íróját leszerződtette a Wesley, amely továbbra
is nagy hullámokat ver a kiadói szakma minden
területén. Johnson, akinek a művét a dicséretekkel
fukarkodó Michael Joseph tavaly „ragyogónak”
nevezte, ez idáig került minden hosszú távú
elkötelezettséget. A Kulcs és lakat a Macmillannél
jelent meg, és bár számos kiadó ajánlatot tett a
második (ez idáig még cím nélküli) könyvére, egyikkel
sem írt alá szerződést. Most azonban az ügynöke,
Curtis Brown bejelentette, hogy három könyvre szóló
szerződést kötött a Wesleyvel.
„Minden területen kiemelkedők – jelentette ki
Johnson a Gazette-nek a hét elején. – Nekem úgy
tűnik, náluk vannak a legkreatívabb szerkesztők, a
legerőteljesebb kiadók, a legenergikusabb értékesítők.
Nagyon elégedett vagyok a megállapodással.”
Johnson csak egyike a sok fiatal írónak, akik a
Wesleyhez szerződtek. Mintán az ifjú Kit Lytton hátat
fordított a családi kiadónak, Caroline Barker elhagyta
családregényeivel a Macmillant, Ann Yorké, a ragyogó
fiatal krimiíró pedig a Michael Josephet. Vajon ki lesz
a következő?”

– Valóban, vajon ki lesz? – mondta Celia, azzal felemelte a

telefont, és tárcsázta .1 Lyttons számát. – Jay? Láttad a Gazette-et?
Pedig kellett volna. Menj, nézd meg a tizenegyedik oldalt! Nem
mondtam tavaly ősszel, hogy szerződtessétek le azt a fiút? Most
nézd meg, hová ment, éppen a Wesleyhez! Ann Yorké is.
Mondtam, hogy ki lehet vásárolni a Josephtől. Hát semmit sem
csináltok, ha magam nem csinálom meg? Az isten szerelmére, Jay,
kiadót vezettek, vagy könyvkötészetet? Figyelmeztetlek, ha ez így
megy tovább, elveszítitek Nancy Arthure-t is, hallottam, hogy nem
volt elégedett a legutóbbi borítóval, sem az eladási számokkal. Ami
pedig Clementine Hartleyt illeti, hallottam, hogy múlt héten ő meg
Kit együtt ebédeltek. Tudtál erről? Igen, hát persze, hogy tudtátok,
de nem hinném, hogy a beszélgetésük kizárólag az időjárásra
korlátozódott volna, vagy hogy hol szándékozik Clementine tölteni
a szabadságát.
 Meg kell mondanom, nagyon komolyan foglalkoztat a
gondolat, hogy holnap bemenjek és összehívjak egy értekezletet.
Mit? Ezzel tisztában vagyok, de még mindig tagja vagyok az
igazgató tanácsnak, hadd emlékeztesselek rá, és még mindig
vannak részvényeim. Nem kifejezetten tölt el örömmel, ha látom,
hogy az értékük nullára csökken. El sem hiszem, hogy hagytátok
ezt a kettőt, nem is csak egyet, hanem kettőt, kicsúszni a
kezetekből! Mi folyik ott, Jay? Dolgozik vagy gondolkodik még ott
valaki egyáltalán? Tessék? Úgy tűnik, nagyon is sok közöm van
hozzá. Sőt, ami azt illeti, azt javaslom, holnap délelőttre hívj össze
egy értekezletet, és én is részt fogok rajta venni, mivel megvan
hozzá minden jogom! Igen. Igen, kérlek, tedd meg! Szabadon
hagyom a holnap délelőttöt. O, rendben, az utána következő két
napon is. Köszönöm.
Letette a telefont, és elmosolyodott. Ez nem fog tetszeni nekik.
Úgy érezte, mintha hirtelen húsz évet fiatalodott volna.
 8. fejezet

Izzie letette a telefont, és megpróbálta elhitetni magával, hogy

nem törődik vele. Hogy nem bántja, amiért az elbűvölő, jóképű
fiatal író, akivel a múlt héten ismerkedett meg egy kiadói
összejövetelen, épp most hívta, hogy lemondjon egy megbeszélt
vacsorát. Méghozzá meglehetősen gyenge ürüggyel.
Ez gyakran megtörtént vele, s lassan kezdte elfogadni a tényt,
hogy a férfiak nem találják túl vonzónak. Elspeth és Amy
Warwicknak már több tucat udvarlója is volt. Amy kétszer jegyben
is járt, Elspeth pedig most annyira boldog és annyira szerelmes az
ő skótjába, hogy a többi férfi szinte nem is létezik számára. Amíg
Keir Glasgow-ban volt, Elspeth úgy viselkedett, mint egy férjezett
nő. Valószínűleg hamarosan ő is bejelenti az eljegyzésüket,
gondolta Izzie borúsan. Ráadásul Izzie legtöbb barátnőjének is
állandó kapcsolata volt, és sokkal élénkebb társasági életet éltek,
mint ő.
Úgy gondolta, valószínűleg nem elég... szexis. Sosem
jeleskedett a flörtölés művészetében, ahányszor csak megpróbálta,
zavarba jött, és tisztán látta, hogy nem működik a dolog, nem illik
hozzá, ahogy a túlzottan szexis ruhák sem. Azt tudta, hogy csinos
és mindenki nagyon kedveli, de ha Sebastian vagy Kit még egyszer
azt mondja neki, hogy mindenki szereti, sikítani fog. Nem akarta,
hogy mindenki szeresse. Arra vágyott, hogy egyetlenegy ember
legyen belé szenvedélyesen szerelmes, és megpróbálja az ágyába
csalogatni. Azt akarta, hogy virágokat küldjenek neki, meg
ékszereket kapjon, éjszakai lokálokba vigyék szórakozni, és... végre
igazán jól érezhesse magát. Ám ehelyett huszonöt évesen még
mindig szűz volt, és a legtöbb estét otthon töltötte az apjával.
Eltűnődött, vajon az anyja szexi volt-e. Úgy sejtette, hogy nem.
Felnőttként már maga is látta, hogy igaz volt, amit Barty meg az
ikrek mindig mondogattak neki, miszerint minden tekintetben
ugyanolyan, mint az anyja. Azt is látta, hogy az apja viszont nagyon
szexi lehetett fiatalon. Döbbenetesen jóképű volt, és úgy festett,
mint egy romantikus hős – mint egy filmsztár, egy szőke Rudolph
Valentino, ahogy Celia egyszer megjegyezte, amikor kissé többet
ivott. Izzie igyekezett lezárni azt a beszélgetést, mert túlságosan
zavarba ejtőnek találta, de aztán keresett egy régi képet
Valentinóról, és megértette, mire gondolt Celia. És nyilvánvalóan
elég viharos fiatalkora is volt, mivel olyan korán megnősült, és
aztán... nos, az mindegy. Ö láthatóan a legkevésbé sem hasonlított
rá.
Felsóhajtott. Mit tehetne ez ellen? Tudta, túlságosan komoly
ahhoz, hogy a fiatalemberek vonzónak találják. Egyébként is
jobban kedvelte az idősebbeket – ebben is az anyját követte, hiszen
az apja húsz évvel volt idősebb Pandoránál, amikor
összeházasodtak –, és azoknak is tetszett Izzie, de a legtöbbjük,
akiket ismert, már házas volt. Izzie nagyon erkölcsös volt, és tudta,
hogy sosem kezdene viszonyt egy nős férfival. Első kézből láthatta,
milyen rettenetes boldogtalansághoz vezethet az ilyesmi.
Ismét sóhajtott. Kibámult az ablakon a meglehetősen kopár
októberi kertre. Nem elég, hogy egyedül kell töltenie a szombat
estét, de meg is kell mondania az apjának, hogy végül mégsem
megy el otthonról. Az apja kedves lesz, és esetlenül együtt érző,
vigasztalni próbálja majd, azt javasolva, hogy hívják át Kitet, így
ott ül majd a vacsoránál kettőjükkel, nyilvánvalóan petrezselymet
árulva, akár táblát is akaszthatna a nyakába.
Ismét megszólalt a telefon. Izzie reménykedve felkapta. Talán
a fiatalember mégis igazat mondott, talán az apja tényleg nem volt
túl jól, de hirtelen jobban lett, talán...
– Izzie? Itt Henry. Mit csinálsz ma este?
– Hát... nem tudom – válaszolt óvatosan –, úgy volt, hogy egy
unalmas alakkal vacsorázom, de... Miért kérded?
– Összejön nálam néhány barátom. Volna kedved eljönni?
Ha nem fáj neki annyira a visszautasítás, ha nem érzi magát
olyan kevéssé vonzónak, kívánatosnak, a józan ész azt sugallta
volna neki, hogy nemet mondjon. De... Henry legalább kedvelte.
Mindig is tetszett neki. Még ha jegyben is járt Clarissa Carr-
Johnsonnal, azt mondogatta Izzie-nek, csak azért, mert ő
visszautasította. Persze, nem gondolta komolyan, de... -Hát...
– Ugyan, Izzie. Hozd magaddal az unalmas alakot is, ha
akarod!
– Nem. Túlságosan unalmas. Különben sem kedvelnéd.
Figyelj... majd visszahívlak! Megpróbálom lemondani. Úgyis
csak... egy ital lett volna. A többiek is ott lesznek?
 – A lányok igen. Valószínűleg Noni is jön. Roo nincs a
városban, vendégségben van valahol. Figyelj! Nem kell most
választ adnod! Csak gyere el, ha van kedved!
– Jól van, Henry, rendben. Lehet, hogy jövök. Köszönöm a
meghívást!

Nyolckor ért Henry lakására, hóna alatt egy üveg spanyol

Riójával. Ez volt az új divat, egy üveg italt vinni a partiba. Henry
ránézett és elfintorodott.
– Hú, Izzie, egy kicsit durva! Majd tartok neked egy
villámtanfolyamot a borokról. Na, nem baj, kedves volt tőled!
Majd később hozom be, amikor már mindenki teljesen elázott.
– Kösz, Henry – válaszolt a lány csípősen –, igazi sármőr vagy!
– Ó, bocs, nem akartam udvariatlan lenni. Gyere be, találsz
majd egy csomó ismerőst! Ő Boby Cousins, emlékszel, ugye, a
munkatársam, és itt van Freddy Whittaker, egy iskolába jártunk.
Freddy, ő Izzie Brooke, tiszteletbeli kuzinunk, a te szakmádban
dolgozik, csodálatos reklámszövegeket ír könyvekhez. Freddy
pedig a... Hol is dolgozol?
– AJ. Walter Thompsonnál – válaszolt Freddy –, a
könyvelésen. Nagyon tisztelem a hozzád hasonló kreatív
embereket, de én nem forgatom valami jól a tollat.
Azzal nyerítve felnevetett, s Izzie igyekezett vele tartani.
– Szóval tiszteletbeli kuzin? – nézett rá a fiatalember. – Az
hogy lehet?
– Ó, a... család egyik közeli barátjának a lánya vagyok –
válaszolt sietve Izzie. Gyakran eltűnődött, vajon mit szólnának az
emberek, ha elmondaná nekik a teljes történetet. Hogy pontosan
mennyire közeli is volt a barátság, és ő maga milyen rendkívüli
módon került közel a családhoz. Néha alig bírta megállni, hogy
magában tartsa, főleg amikor azt látta, milyen unalmasnak találja
a hallgatósága. Ahogyan most is. Jól látta, Freddy már alig várja,
hogy megszabaduljon tőle és visszatérhessen ahhoz a lányhoz, akit
megpróbált felszedni. Izzie elköszönt tőle, és odament a
bárasztalhoz, hogy töltsön magának egy pohár bort.
– Izzie, szervusz! De jó, hogy el tudtál jönni! Remekül nézel ki!
Amy hangja inkább lelkes volt, mint meggyőző. Ő viszont
csodásan feslett. Mélyen kivágott fekete felsőrészt viselt bő
szoknyával, a haja az új, csigás Elisabeth Taylor-frizurára volt
megcsinálva, a szeme erősen kifestve, a száján vérvörös rúzs.
Sokkal idősebbnek és nagyvilágibb nőnek tűnt, mint Izzie. Izzie
szokás szerint most is egész kevés sminket viselt, és egy egyszerű
vörös ingruha volt rajta. A Woollands próbafülkéjében
csodálatosan festett, de itt túlságosan üregesnek tűnt. Túl hosszú
volt, és túlságosan eltakarta az alakját. Amy csupa kebel és csípő
volt, mint a jelenlévő lányok közül a legtöbben. Izzie hirtelen Úgy
érezte magát, mint egy aggszűz nagynéni.
– Kösz, Amy! Hogy megy a főiskola?
– Ó... elmegy. Rettentő sokat kell tanulni. És én reménytelenül
rosszul gépelek. Kétbalkezes vagyok.
Amy felsóhajtott. A Queens titkárnőképző főiskolára járt,
miután a középiskola utolsó évét Párizsban töltötte, majd egy évig
a báli szezont élvezte, mivel úgy döntött, nem megy egyetemre.
Saját bevallása szerint is lusta volt, és egyszerűen csak jól akarta
érezni magát. Diadalmas elsőbálos szezont tudott maga mögött, és
a nagyanyja ragaszkodott hozzá, hogy bált rendezzen a tiszteletére
a Cheyne Walkon. Most, ahogy mondogatta, mindent pihentetett,
amíg el nem jegyzi magát. Barty azt mesélte Izzie-nek, hogy Amy
szinte kísértetiesen emlékeztet az anyjára, amikor Venetia ennyi
idős volt.
– Csacska, mulatságos és szép, és tökéletesen el van szánva rá,
hogy ne tegyen semmi megerőltetőbb dolgot, mint hogy megfelelő
férjet fogjon magának.
Ami egyébként nem is annyira könnyű, gondolta Izzie, hiszen
itt volt ő, öt évvel idősebb, mint Amy, és még csak egy udvarlót
sem tudott felmutatni.
Rámosolygott Amyre.
– Biztos vagyok benne, hogy majd ügyesedsz a gépelésben.
– Remélem. Egy bankban akarok majd dolgozni, vagy valami
ehhez hasonló helyen. Sok helyes férfi között.
– Noni itt van? – nézett körül Izzie reménykedve a szobában.
– Nem, nincs. A mamájával tölti az estét. Megpróbálja
felvidítani, mivel annyira hiányzik neki Lucas. Nekem ugyan nem
hiányozna az a kis szörnyeteg! Állítólag Adele és Geordie
állandóan veszekednek miatta. Szörnyű cirkuszok voltak, amikor
Lucasnak vissza kellett mennie az iskolába ebben a félévben, és
Geordie megfenyegette, hogy megveri. Szörnyű lehet a hangulat
náluk! Szerintem jó, hogy Geordie végre megvetette a lábát. Ó, ott
van Porky Cavanagh! Bocsáss meg, Izzie, drágám, de megígérte,
hogy szerez nekem egy meghívót Sandringhambe karácsony után.
Vagy szeretnél megismerkedni vele? Biztos vagyok benne, hogy ő
örülne neki.
 Porky Cavanagh, ahogy a nevéből sejteni lehetett, kövérkés
volt, és rózsaszín képű. Izzie megrázta a fejét.
– Nem, Amy, köszönöm. Elspeth itt van?
– Igen, ott van. Össze kellene házasodnotok Henryvel, Izzie!
Annyira illenél hozzá. És ő még mindig szerelmes beléd, állandóan
mondogatja. És az egész család annyira örülne neki.
– Azért ez nem a legfontosabb szempont, nem igaz? – jegyezte
meg Izzie.
Továbblépett, hogy beszéljen Elspeth-szel, aki szeretettel
megölelte.
– Izzie, annyira örülök, hogy itt vagy! Magunk között szólva,
nem rajongok Henry barátaiért. Hogy vagy?
– Ó... jól. Igen. Köszönöm. És hogy van Keir?
– Hát... elég jól. Nem láttam túl sokat az utóbbi pár hétben.
Fent lakik Glasgow-ban, és megpróbál állást szerezni. Lejön az
állásinterjúkra, aztán rohan vissza. – Felsóhajtott. – Attól tartok,
nem megy valami jól a dolog.
– Sajnálom.
– Én is. Ez nem tesz túl jót a kapcsolatunknak, azt
mondhatom. Ez az egész annyira igazságtalan! Keir olyan okos!
De... hát, igen. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal minden rendben
lesz.
– Biztosan. Mi a helyzet a Lyttonsszal?
– Izzie, imádom. Ami szintén nem esik jól Keirnek. Hogy
nekem sikerült az, ami neki nem. Persze, csak a legegyszerűbb
dolgokat bízzák rám, kéziratokat olvasok, ismertetőt írok,
elküldöm az elutasító leveleket, olyan sok van belőlük, és elintézek
dolgokat a többieknek. De önmagában már az annyira izgalmas,
hogy ott vagyok.
– Most különösen az lehet – vélekedett Izzie.
– Arra gondolsz, hogy megint nagyi a főnök? Ez minden pénzt
megér, Izzie. Mindnyájan úgy tesznek, mintha csak beugrott volna,
pedig egyre gyakrabban bejár, nap mint nap, értekezleteket hív
össze, emlékeztetőket küld, egyszerűen mindnyájukat megőrjíti.
Mindezt akkor, amikor már azt hitték, hogy megszabadultak tőle.
– Butaság volt tőlük, ha azt gondolták – mondta Izzie.
– Szerintem is. Mindenesetre elég feszült a hangulat
pillanatnyilag. Mindnyájan nagyon is tisztában vannak vele, hogy
találniuk kell néhány ragyogó fiatal írót, mivel elég sokat
elveszítettek, tudod. És a jó szerzők, persze, nem nőnek a fán...
– Gondolom.
 – Sebastian mit mond minderről?
– Nem túl sokat. Ez nem olyasmi, amiről... gyakran
beszélgetnénk. Most Jay a szerkesztője, már amennyire hagyja
magát szerkeszteni. Idős korára annyira makacs lett, nem enged
semmi változtatást. Ahogy azt bizonyára te is tudod.
– Nem, nem igazán – válaszolt zavartan Elspeth. Kis csönd
után megszólalt: Most mennem kell! Megígértem anyának, hogy
vele vacsorázom. Apa nincs
otthon. Izzie, drágám, találkozzunk valamikor mostanában!
Esetleg együtt ebédelhetnénk egyik nap. Most menj, beszélgess
kicsit Henryvel! Eléggé el van szontyolodva. Igazán nagyon jó
volna, ha hozzámennél feleségül. Annyira szeretnénk
valamennyien!
Ne kezdd te is! – nevetett Izzie – Ne butáskodj, hiszen
eljegyezte Clarissát!
Tudom, de Clarissa olyan elviselhetetlen. Különben is, nem
értem, hol v.m. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie.

Egy órával később Izzie Henryvel táncolt. A „Secret Love” szólt

a gramofonon, i s Henry szorosabban magához vonta, mint azt
Izzie szerette volna, ám a fiú ugyanakkor szórakozottnak is tűnt.
Keveset szólt, és a fél szemét állandóan az ajtón tartotta. Clarissa
nem érkezett meg, még csak nem is telefonált. Még Amy is úgy
gondolta, hogy ez igazán nagyon fura.
Másrészt viszont – mondta bizalmasan Izzie-nek –, annyira el
van telve magától és annyira érzéketlen, hogy ez nem is meglepő.
Őszintén remélem, hogy Henry nem fogja elvenni, szörnyű élete
volna mellette.
– Drága Izzie – szólalt meg Henry, amikor a szám véget ért –,
annyira örülök, hogy eljöttél! Jól érzed magad?
– Ó... nagyon – felelt Izzie óvatosan. Ez nem volt igaz. Henryt
és a lányokat leszámítva senki nem vette a fáradságot, hogy szóba
álljon vele, úgyhogy az este nagy részét a gramofon mellett állva
töltötte, és a lemezeket cserélgette. De legalább nem otthon volt, a
Primrose Hillen...
– Henry! Telefon! Clarissa az.
– Bocsáss meg, Izzie!
– Hát persze.
Eltelt fél óra, és Henry még nem került elő. Amy a keresésére
indult, és az aggodalomtól tágra nyílt szemmel jött vissza.
 – Nagyon feldúlt, Izzie. Szinte sír. Nem tudom, mi a baj, de...
veled talán szóba áll. A szobájában van. Megtennéd, hogy... úgy
értem...
– Biztos vagyok benne, hogy most szívesebben volna egyedül
– vélekedett sietve Izzie.
– Biztos, hogy nem. Menj be hozzá, Izzie, hadd sírja ki magát a
válladon!
Izzie nem volt benne biztos, hogy örül-e ennek a szerepnek,
úgyhogy meglehetősen vonakodva ment a folyosón Henry
szobájáig, és bekopogott az ajtón.
– Ki az? – szólt ki a fiú fura, elfúló hangon.
– Izzie.
– Ó... Izzie! Egy pillanat!
Megjelent az ajtóban, elkínzott arccal, egy zsebkendőt tömve a
zsebébe. A szeme gyanúsan fénylett. Egyik kezében egy üveg bort
tartott, a másikban egy poharat. Erőtlenül mosolygott a lányra.
– Volna kedved bejönni egy kicsit? Nem igazán szeretnék
visszamenni a többiek közé.
– Hát persze, Henry. Mi a baj?
– Clarissa... – Egy nagyot sóhajtott. – Persze, számíthattam
volna erre, de azért mindig váratlanul éri az embert. Éppen most...
éppen most közölte velem, nem biztos benne, hogy... hogy össze
kéne házasodnunk.
– Micsoda, csak így?
– Igen. Csak így. Azt mondja, úgy érzi, végül is nem illünk
össze igazán. Időre van szüksége, hogy átgondolja. O, a francba! –
Reszketeg mosolyt vetet Izzie-re. – Bocs, Izzie!
– Henry, nagyon sajnálom! Milyen rémes! És mindezt
telefonon. Legalább eljöhetett volna, hogy személyesen mondja el.
– Azt mondta, jönni akart, nem az ő hibája, hogy ilyen sok
embert meghívtam.
– Értem. És... mindössze ennyit mondott?
– Nagyjából.
– Hát... – küszködve igyekezett valami vigasztalót mondani –,
lehet, hogy csak óvatos. Az nem olyan nagy baj, nem igaz? Ha
biztos akar lenni a dolgában?
– Nem, azt hiszem. – Henry felsóhajtott. – De szerintem
inkább talált valaki mást, nem ez szokott történni általában?
– Én... nem tudom – válaszolt halkan Izzie, a fiú karjára téve a
kezét.
Henry ismét felsóhajtott.
 – Gondolom, jobb, ha most történik, mint ha már
összeházasodtunk volna. De, Izzie, mi a baj velem szerinted? Ez
már a harmadik alkalom. Büdös a szám, vagy mi? Mondd meg,
légy oly jó!
– Henry, még meg sem történt! És nem büdös a szád –
válaszolt mosolyogva, erről megnyugtathatlak. És nem vagy ostoba
sem, se unalmas, se más efféle.
– Hát akkor? Miért nem akarnak ezek a lányok hozzám jönni
feleségül? Minden alaklommal olyan jól indul. Nagyon is lelkesek.
Aztán egyszer csak hirtelen vége. Csak úgy. Kell, hogy legyen
valami.
Kifújta az orrát, és töltött magának még egy pohár bort.
– Én nem tudom – ingatta a fejét Izzie gyámoltalanul. –
Gondolom, az emberek néha meggondolják magukat. Jobban
megismerik egymást, és... úgy vélik, mégsem jó ötlet. Te jó ég, hát
nézd meg Amyt! Már kétszer is ugyanezt csinálta. Úgy látszik, a
lányok ilyenek.
– Te nem – jelentette ki morózusan Henry.
– Nem. Tudom – válaszolt szomorúan.
Henry ránézett.
– Gyere, igyál egy kis bort! Ihatsz az én poharamból.
A lány engedelmesen ivott egy kortyot. Finom íze volt,
kellemes és megnyugtató, vigasztaló. Izzie általában nem szerette a
bort túlságosan, de most ivott még egy kortyot.
– Igazán nagyon sajnállak, Henry – mondta –, de biztos
vagyok benne, hogy idővel megtalálod majd a megfelelő lányt. Már
ott van valahol kint, gondolom, és téged keres.
– Remélem. Nagyon remélem. O, istenem, nem is tudom! Ez
nagyon a padlóra küldött. Amikor legutóbb találkoztunk, Clarissa
még arról beszélt, hol lakjunk majd.
– Szegény Henry!
– És igazán nagyon kedvelem, tudod – szólalt meg hirtelen,
kis hallgatás után –, nagyon remek lány. És nagyon mulatságos.
Igen – mondta Izzie semleges hangon. Nem volt könnyű mit
mondania.
A szüleim is kedvelik. És én is nagyon jól kijövök az ő
szüleivel. Már az esküvő dátumát fontolgattuk, Izzie. Ez nem csak
egy futó románc volt.
– Tudom.
Mindenképpen elég rémes ez a helyzet. Komplett idiótának
fogok tűnni. Igyál még egy kis bort! A szegény jó öreg Henry,
fogják majd mondani, nem képes rá, hogy megtartson egy
barátnőt. Vajon mi baj lehet vele?
– Ugyan már, senki nem fog ilyet mondani!
Izzie ivott még egy kicsit. Úgy érezte, szüksége van rá, átsegíti
ezen a nehéz beszélgetésen. Már majdnem kiürült az üveg. Henry
rápillantott.
– Hozok egy másikat. Sec perc alatt itt leszek. Itt ne hagyj,
rendben?
– Rendben.
Henry elment, aztán hamarosan visszatért egy másik
palackkal és két tiszta pohárral. Az egyiket teletöltötte és átadta a
lánynak.
– Idd ki! Hol is tartottam?
– Azt mondtad, az emberek azt gondolják majd, hogy valami
baj van veled.
– Ez így is van, nem igaz?
– Én nem gondolnám – válaszolt Izzie. – Nézd meg, hány
románcod volt! Szerintem több tucat.
– De egyik sem tartott sokáig. Pontosan ez a gond. És veled mi
a helyzet, Izzie? – kérdezte váratlanul a fiú, kutatón nézve a lányra.
– Ezt hogy érted?
– Neked sincs senkid, úgy értem, állandó partnered, igaz?
Vagy van? Csak titkolod előlünk?
– Szó sincs róla! – tiltakozott a lány. – Bárcsak volna!
Hirtelen elhallgatott. Nem igazán akart erről beszélgetni
Henryvel. Túl megalázó volt, és az adott pillanatban kissé
veszélyes is.
– Mire gondolsz?
– Ó, egyáltalán nem érdekes! – vágta rá sietve.
– Izzie, ki vele! Valami csak van? Szomorúnak látszol. Miről
van szó?
– Nem akarok beszélni róla!
– Miért nem? Én lemeztelenítettem előtted a lelkem. Gyerünk,
mondd el nekem! Mintha a bátyádnak mondanád.
– Ne légy nevetséges! Te nem vagy a bátyám!
Aztán részben a bor, részben az este felzaklató élménye miatt,
és mivel hirtelen eszébe jutott az a másik, a legkevésbé sem
testvéri kapcsolat, amely sokkal veszélyesebb volt, és sokkal
ijesztőbb, mint Henry közelsége, Izzie váratlanul sírva fakadt.
Henry elszörnyedt. Átkarolta a lányt, előhalászott a zsebéből
egy zsebkendőt, és a kezébe nyomta.
 – Tessék! Ugyan, Izzie, ne sírj! Mondd el nekem, mi a baj,
kérlek!
– Tulajdonképpen semmi. Csak éppen... – és hirtelen engedett
a csábításnak, hogy beszéljen róla Henrynek, akiről legalább tudta,
hogy vonzónak találja őt, és ettől az egész kevésbé volt megalázó –,
nem sok sikerem van a férfiaknál. Úgy tűnik, nem tetszem nekik.
Téged legalább kedvelnek a lányok, tetszel nekik, feleségül akarnak
menni hozzád. Még ha némelyik meg is gondolja magát később. És
egyébként nekem sem gyakran tetszik meg valaki. Azt nem tudom,
hogy veled van-e valami baj, de velem valószínűleg lehet.
– Nincs veled semmi baj! Te nagyon is kívánatos vagy,
rettentően csinos. Tudod, hogy én mindig is mennyire oda voltam
érted.
– Jaj, Henry, ne akarj vigasztalni!
– Ezt nem vigasztalásból mondom. Szerintem gyönyörű vagy,
mindig is így gondoltam. Biztos nem felejtetted még el a kis
románcunkat. Hát ki vetett neki véget, te vagy én?
– Én – válaszolt Izzie, és akarata ellenére elmosolyodott.
– Na, látod! Ami azt illeti, te kezdted, te indítottál el engem a
lejtőn. Úgyhogy ne gyere itt nekem ilyen könnyfacsaró
történetekkel!
– Sajnálom, Henry – felelte félénken a lány –, sajnálom.
– Gyere ide – szóalt meg hirtelen a fiú, letéve a boros poharát
–, ölelj meg! Úgy tűnik, elég szomorú esetek vagyunk mindketten.
Izzie hagyta, hogy Henry átölelje.
– Te buta lány! – mondta a fiú, gyengéden megcsókolva az
arcát. – Te buta, aranyos, csacsi Izzie!
És váratlanul, később maga sem tudta, hogyan történt, Izzie
visszacsókolta, gyengéden, de a száján, és érezte, ahogy Henry ajka
sürgetően és mohón viszonozza a csókját. És Izzie hirtelen úgy
érezte, ez így jó, vigasztaló és megnyugtató. Henry szorosabban
átölelte, maga felé fordította, és kezével simogatni kezdte a lány
haját, aztán kioldotta a fürtjeit összefogó csatot.
– Drága Izzie – suttogta –, drága, gyönyörű Izzie!
A lányra vadul rátörtek az ismeretlen, zavarba ejtő, veszélyes
érzések. Bizonyos értelemben ez volt az, amire vágyott, hogy
átöleljék, szépnek találják, és kívánatosnak. Másrészt viszont
éppen ezt nem akarta, tudván, hogy mindketten részegek,
szomorúak és magányosak. De...
– Ó, Izzie – szólalt meg Henry –, Izzie, olyan csacsi vagy! És
olyan gyönyörű!
 Aztán ismét csókolni kezdte, Izzie pedig tehetetlenül hátradőlt
a párnán.
Szédült, de nemcsak a bortól, hanem az érzelmektől, a
gyönyörtől és attól a különös, megnyugtató tudattól is, hogy
kívánatos és kívánja valaki. Eltolta magától a fiút, és rámosolygott,
kutatón nézve a szemébe.
Henry szeme egészen sötét volt, a tekintete komoly, és komoly
volt az arca is. Amikor megszólalt, a hangja kissé megremegett.
– Nagyon édes vagy, ugye, tudod? – mondta ismét. – És
annyira... kívánatos!
És aztán minden nagyon gyorsan történt.

Utána Izzie nem mondhatta, hogy ő nem akarta, mert igenis

akarta. Akarta, és akarta Henryt, ahogy még senkit nem akart,
amióta... nos, amióta csak emlékezett rá. Nem tettethette, hogy
próbálta visszatartani a fiút, mert nem volt igaz. Nemcsak
megengedte neki, hogy cirógassa, végig simítsa a mellét és a lábát,
megcsókolja a nyakát, hanem bátorította is. Nem tiltakozott
egyáltalán, amint vetkőztetni kezdte. Egyszer sem szólt rá, hogy
hagyja abba, sőt inkább buzdította. Miközben ölelte és csókolta
Henryt, felült és lehúzta magáról a ruháját, és aztán hagyta, hogy a
többi ruhadarabot a férfi távolítsa el.
Nem mondta neki – hiszen hogyan is mondhatta volna –,
hogy még szűz és korábban még sosem csinált ilyet. Ehelyett
hagyta, hogy maga jöjjön rá. Azt gondolta ugyanis, sőt egészen
bizonyos volt benne, hogy Henry elég tapasztalt ahhoz, hogy
ügyesen megoldja a helyzetet... Ám ebben csalódnia kellett. Henry
a legkevésbé sem volt ügyes, erre még Izzie is rájött, és így az egész
kellemetlen volt, sőt még fájdalmas is. A lány öröme és izgalma
egyre fakult, ahogy a fiúé növekedett, és mire Henry végzett –
borzasztóan rövid idő alatt – és zihálva legördült róla, Izzie nem
érzett semmit, csak fájdalmat. A sokktól ki is józanodott, és
elborzadt attól, amit tett.
Pár perc múlva Henry elfordult tőle, egy csomag cigarettáért
nyúlt és rágyújtott. Izzie-t is megkínálta, de a lány megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem kérek!
A fiú egy ideig hallgatott, nagyokat slukkolt a cigarettájából.
Aztán megszólalt;
– Remélem... szóval... remélem, neked is jó volt, Izzie.
– Igen – válaszolt a lány sietve. – Igen, hát persze. Köszönöm.
– Én... nem tudtam. Hogy... tudod...
 – Persze. Sajnálom. Szólnom kellett volna.
– Ugyan, dehogy – igyekezett lovagiasan válaszolni –, ne
butáskodj! Mindenesetre, nekem nagyon kellemes volt.
– Akkor jó – próbált Izzie vidám, könnyed hangot megütni,
mintha az egész csak egy kis jelentéktelen szórakozás lett volna.
– Valóban nagyon sajnálom – ismételte Henry, aztán felé
fordult és rámosolygott. Sötét szeme kutatóan nézett rá, de már
majdnem a szokott elbűvölő magabiztosság csillogott benne.
– Henry, komolyan, nincs miért bocsánatot kérned! Igazán.
Legalább annyira az én ötletem is volt, mint a tiéd.
– Ez igaz.
Ismét hallgattak. Aztán megszólalt Izzie:
– Azt hiszem, felöltözök. És jobb lesz, ha visszamegyünk a
társasághoz. Mielőtt csodálkoznának, hogy hová tűntünk.
– Jó ötlet. Igen. Akarsz a fürdőszobába menni? Az az ajtó... de,
persze, tudod is.
– Igen – mondta Izzie –, tudom.
Úgy érezte, most már valami mást is tud, méghozzá anélkül,
hogy bármiféle tapasztalatra támaszkodhatott volna. Tudta az
okát, hogy a lányok miért bonthatták fel az eljegyzésüket Henry
Warwickkal. Ennél ugyanis sokkal több lehetett a szexben. Az
egészen bizonyos.

Keir a szülei konyhájában ült, és a levélre bámult, amely épp

most érkezett. Tudta, hogy szinte felesleges is kibontania.
„Macmillan” állt a borítékon. Minden bizonnyal újabb elutasítást
tartalmaz. Eddig már hat helyről kapott. Az összes nagy kiadótól: a
Hutchinsontól, a Michael Josephtől, a Collinstól, valamennyien
behívták interjúra, és aztán valamennyien elutasították.
Természetesen, tudta, miért, bár sosem ismernék be. Keir ideális
jelölt volt – papíron. Kitüntetéssel végzett Oxfordban, jól írt,
könyvkritikái jelentek meg az Isisben, dolgozott
könyvesboltokban, rendkívül olvasott volt, és nemcsak a
klasszikusok, hanem a modern irodalom terén is. Igazán meg
kellett volna kapnia az állást. De... nem kaphatta meg. Legalábbis
nem azt az állást, amelyikre vágyott. Több alkalommal is azt
mondták neki, jöjjön vissza, amikor már van némi gyakorlata.
– És hogy szerezzem meg – fakadt ki elkeseredetten –, ha
senki nem ad először lehetőséget?
Először azt hitte, az akcentusa miatt van az egész, és amiatt,
hogy állami iskolába járt. Valami perverz módon még örült is
volna annak, ha így van, mert akkor legalább dühöt érezhetett
volna a kétségbeesés helyett. De nem ez volt az ok. Hamar rájött,
hogy a kitüntetéses oxfordi diplomája megfelelő végzettséget
adott. Csupán a kereslet-kínálat közti különbségről volt szó. Mivel
minden szerkesztői állásra vagy egy tucatnyi pályázó akadt. Ilyen
egyszerű volt az egész.
Másféle állásokat kínáltak neki a kiadóknál, a gyártásban, az
adminisztrációban, a könyvelésen, a reklám területén. De ezeket
sértésnek vette. Ö szerkesztő akart lenni. És nem volt hajlandó
semmi másban kiegyezni. Ráadásul személyes sértésként fogta fel
a helyzetet.
Ingerült és agresszív volt mindenkivel, beleértve Elspetht is.
Sőt, különösen vele volt az. A lány először együtt érzett vele, és
nagyon finoman még azt is megemlítette, hogy esetleg beszél a fiú
érdekében az egyik nagybátyjával, ám Keir dühtől eltorzult arccal
megtiltotta neki.
– Eszedbe se jusson ilyesmi! Hogy képzeled, hogy elfogadnám
a jótékonykodást és elárulnám az elveimet? Te jó isten, Elspeth,
hát nincs egy szemernyi józan eszed sem?
A lány sietve visszavonult, azt mondta, sajnálja, és láthatóan
annyira bántotta a dolog, hogy Keir megbocsátott neki. De a tény
ettől még tény maradt: Elspethé volt az az állás, amit ő szeretett
volna magának. És minimális erőfeszítéssel sikerült hozzájutnia –
hiába állítja, hogy a család ragaszkodott a kitűnő diplomához –, és
ez fájt. Nagyon fájt neki.
Keir felment az emeletre, kinyitotta a levelet, és átfutotta a
tartalmát.

„Kedves Mr. Brown, nagyon köszönjük, hogy felkeresett

minket... mély benyomást tett... kitűnő végzettség... esetleg
gondolt-e, hogy a kereskedelmi részlegre...”

Egy darabig ott ült az ágyán és a levélre meredt, aztán apró

darabokra tépte, és bedobta a papírkosárba. Egy idő múlva lement
a földszintre, és közölte az anyjával, mintha csak azt mondaná,
hogy kimegy vásárolni:
– Úgy döntöttem, mégsem a könyvkiadásban helyezkedem el.
Azt hiszem, mégsem illene hozzám. Tanítani fogok. Az sokkal
többet ér.
 Izzie-nek sikerült meggyőznie magát, hogy így volt a legjobb.
Végül is az 1950-es éveket írták, és a szex az ő generációjának már
nem egészen az volt, mint a szüleik és a nagyszüleik idején. Már
nem volt szűz, ami remek. Megszabadították ettől a kicsi, de
rendkívül nehéz tehertől. Az a tény, hogy nem valami gondosan és
ügyesen tették, talán nem is számított olyan sokat. Sőt, ha úgy
történt volna, most esetleg romantikus érzelmeket táplál Henry
iránt, ami rossz mindkettőjüknek, sőt veszélyes. Pár nappal a parti
után összefutott Amyvel, aki elmesélte, hogy Clarissa aznap reggel
felhívta Henryt, és találkozni akar vele.
– Úgy tűnik, csak esküvő előtti idegesség volt az egész. Henry
örül, mint majom a farkának. Ma este együtt vacsoráznak. Vagyis
valószínűleg minden marad, ahogy volt. Persze, mi jobban
örülnénk, ha te volnál az, Izzie, de tudjuk, hogy arra semmi
remény. És szegény öregfiú igazán nagyon odavolt.
– Igen – válaszolt Izzie, és erőltetetten felnevetett láttam. És
arra valóban semmi remény, hogy én legyek az, ahogy mondtad.
Viszlát, Amy!
Úgyhogy valóban így volt a legjobb. Nagyon is. Hát persze.

– Igaz az, Lieberman – szólalt meg a hang kiszámított

vontatottsággal a tanulószoba túlsó felén –, hogy az apád
koncentrációs táborban halt meg?
– Nem – felelt Lucas határozottan – nem igaz.
– De nem él, ugye? Sosem ő hoz le.
– Nem él.
– Akkor...
Elhallgatott. Két fiú volt a tanulószobában. A kicsi, Forrester a
kandallónál ült, Lucas mögött, és most erősen fenékbe rúgta.
– Válaszolj, ha kérdeznek, te kis pöcs! Te kis zsidó pöcs!
– Már válaszoltam – mondta Lucas határozottan.
– Nem válaszoltál! Tudni akarjuk, hogyan halt meg.
– Ugyan minek? Semmi közötök hozzá!
– Dehogynem, kis zsidó – szólalt meg Armitage, a másik fiú.
Háttal állt az ablaknak, és mivel odakint ragyogó napsütés volt,
Lucas nem látta az arcát. Ez elbizonytalanította. – Tudni akarjuk,
nem volt-e áruló, nem működött-e együtt a nácikkal.
– Persze, hogy nem.
– Ha nem az egyik táborban halt meg, akkor mi történt vele?
Hogy úszta meg? Mi úgy gondoljuk, bizonyára áruló volt.
– Semmi közötök hozzá! – ismételte meg Lucas erős hangon.
 – De igen. Nem akarjuk, hogy valami mocskos náci
kollaboráns fia legyen a csicskásunk. Gyerünk, mondd meg!
– Nem – válaszolt Lucas.
Még mindig emlékezett rá, amikor az anyja elmondta neki, mi
történt az apjával. Emlékezett a szomorú gyászszertartásra,
amelyet az anyja a kápolnában tartott Ashinghamben, és arra
kérte, mindig emlékezzen rá, milyen bátor volt az apja.
– Náci – mondta Forrester –, zsidó náci fiú.
– Pofa be! – kiáltott rájuk hirtelen Lucas – Pofa be, pofa be!
– Nana – szólt közbe Armitage –, ne veszítsd el a fejed! Mi
csak tudni akarjuk, zsidó fiú, ennyi az egész.
– Akkor elárulom nektek – mondta Lucas. Felállt a
kandallótól, ahol addig a tüzet rakta, és lassan Armitage felé
fordult. Furán érezte magát, mintha hirtelen minden lelassult
volna körülötte. – Az apámat a nácik lőtték le. Nem egy
koncentrációs táborban, hanem a párizsi utcán. Évekig bujkált.
Akkor találtak rá és a társaira, egy kora reggel.
– És... folytasd, zsidó fiú! Ez nagyon érdekes. Mint egy
történelemóra. Egy zsidó történelemóra.
Mintha egy nagyon hosszú, fényes alagút végén állt volna.
Lucas ráfüggesztette tekintetét a gúnyos arcára.
– És volt ott egy kislány, elrejtőzve a kapubejáróban. A szüleit
kivonszolták. Az apám meglátta, és megpróbálta elkapni és
elrejteni egy kocsin. A nácik észrevették és lelőtték. Ott helyben, az
utcán. Így halt meg. Most már világos? Így megfelel?
– Teljesen világos – lépett felé Armitage – ha ugyan igaz. –
Rávigyorgott Lucasra, kemény, gúnyos tekintettel. – Az biztos,
hogy ez jó kis történet, Lieberman. Akkor egy hős volt az apád. Egy
zsidó hős. Szerintem elég valószíntlen. Nem sok volt belőlük, azt
hiszem. Legtöbbjük a porban csúszott félelmében.
És akkor megtörtént. Lucas agyában mintha fehér izzással
felrobbant volna valami, amitől teljesen elveszítette az uralmát az
indulatai felett. Torkon ragadta Armitage-t, és ököllel kétszer az
arcába vágott. Látta, amint ordítva hátra hanyatlik, érezte, hogy
Forrester megragadja hátulról és úgy beletérdel a fenekébe, hogy
felkiáltott a fájdalomtól. Aztán Armitage újra rátámadt, és ököllel
szájon vágta, egyszer, kétszer...
– Fiúk, mi az ördög folyik itt? Mit műveltek? Lieberman,
Armitage...
– Ő ütött meg előbb, uram – Armitage, mintegy az igazát
bizonyítandó, megtörölte vérző orrát.
 – Forrester, te pedig engedd el! Engedd el azonnal!
– Én csak megpróbáltam megvédeni Armitage-t, uram.
Lieberman őrjöngeni kezdett, uram.
– És vajon miért kezdett őrjöngeni? Felvilágosítanál esetleg?
– Nem tudom, uram. Egyszer csak nagyon feldúlt lett. Az
apjáról beszélt, és hogy hogyan halt meg. Talán úgy érezte, nem
voltunk eléggé együtt érzők, uram. Pedig tévedett, együtt éreztünk
vele, nagyon tragikus történet volt.
– Rendben, Forrester. Lieberman, menj, mosakodjál meg,
aztán jelentkezz a házfőnöködnél! Tőletek pedig szeretném
részletesebben hallani, mi történt.
Egy órával később Lucas magányosan ül a tanulószobában.
Két óra plusz tanulással büntették. A házfőnöke azt mondta, hogy
bár megérti a felindultságát, az erőszakra semmi sem lehet
mentség. Nem sokat segített az sem, hogy Lucas már híres volt
arról, hogy nyersen, agresszíven viselkedik mindenkivel, a
tanárokkal és a társaival egyaránt. Úgyhogy nem volt senki, aki egy
jó szót szólt volna az érdekében. Mindenki egyetértett abban, hogy
rossz természetű, neveletlen és ellenáll az iskola minden
próbálkozásának, hogy rávegyék a beilleszkedésre. A házfőnöke
szigorúan nézett rá.
– Bár belátom, nagyon tragikus volt, ahogy az apád meghalt,
Lieberman, te akkor még egészen kicsi gyermek voltál. Nem túl
friss az emlék. Azt sem értem, Armitage és Forrester miért akart
volna ilyesmivel kínozni téged. Ez hősies viselkedés volt, nem
hiszem, hogy bármi bántót tudtak volna mondani ezzel
kapcsolatban. Szerintem túlreagálhattál valamit, amit mondtak.
Amiért, persze, kellőképpen megbüntetjük őket, erről
biztosíthatlak. Ebben az iskolában nem tűrjük a bántalmazást és a
megfélemlítést.
Lucas nem válaszolt. Csak ökölbe szorította a kezét, és próbált
az erős fájdalomra koncentrálni az állában és a szemén. Még az is
jobb volt, mint ezt az értelmetlen szócséplést hallgatni.
– Nos, van-e valami hozzáfűzni valód a magad védelmében?
Csend.
– Lieberman?
– Nem.
– Nem, uram.
– Nem, uram.
Aznap éjjel bezárkózott az egyik vécéfülkébe, és sírt, mint egy
kisgyerek. A többiek békén hagyták, mintegy tisztelve az
érezhetően őszinte fájdalmát. Reggel pedig, amikor alig pár órányi
alvás után, lüktető fejfájással és fájó állkapoccsal felébredt, már
eldöntötte, mit fog tenni.

– Izzie? jól vagy?

– Tessék? Ó, igen, remekül.
Az asztal felett rámosolygott Nonira. A Montpellier Streeten
töltötték az estét, mint általában máskor is. Noninak gondjai
voltak a matematikával, és közeledett a vizsga. Izzie, akinek
meglepő érzéke volt a tantárgyhoz, felajánlotta, hogy segít neki.
Utána ott szokott maradni vacsorára és egy kis csevegésre. Néha
Adele is csatlakozott hozzájuk, máskor Geordie, de egyre kevesebb
alkalommal mindketten.
– Akkor jó. Kicsit... szórakozottnak tűnsz.
– Pedig nincs semmi különös. Legfeljebb néhány probléma a
munkahelyemen.
– Mint például? Meséld el!
– Ugyan, Noni! Úgysem értenéd.
– Lehet, hogy mégis.
– Biztos, hogy nem – válaszolt kissé éles hangon Izzie.
Noni felsóhajtott. Még egy felnőtt, aki idegesen viselkedik.
Mostanában sokkal kevésbé volt kellemes az élet.

– Isabella, jól vagy?

– Hát persze, hogy jól vagyok, apám. Miért ne lennék?
– Nagyon csöndes vagy.
– Nem szoktam sokat beszélni. Apa, jól vagyok, igazán. Ne
aggódj, kérlek. Csak fáradt vagyok.
– Túlságosan kimerít az az állás? Mert én...
– Nem, apa, bírom. Nem beszélhetnénk valami másról?

– Sebastian azt mondja, fáradt vagy.

– Kit, jól vagyok.
– Nem úgy hangzik. Rémes a hangod.
– Jól vagyok. Hagyd abba az aggódást, és hagyjál békén! Ha
fáradt vagyok, úgysem tudsz semmit sem tenni.

– Izzie, Henry és Clarissa kitűzte a napot. És, persze, azt

akarják, hogy mindnyájan legyünk koszorúslányok. Hát nem lesz
isteni szórakozás?
– Tessék? O, igen, remek mulatság.
 – Nem valami lelkes a hangod.
– Amy, dolgozni próbálok.
– Bocsánat!

– Ha most megpróbáltok visszakényszeríteni – jelentette ki

Lucas, nagy barna tekintetét az anyjára függesztve –, akkor
öngyilkos leszek. Komolyan mondom. Más fiúk is megölték már
magukat az iskolában...
– Drágám, az nem lehet!
– De igen. Például az egyik fiú, akinek a bátyja a St. Jamesbe
járt. Felakasztotta magát a dolgozószobájában. És én is azt fogom
csinálni.
– Lucas, ez butaság! Dehogy fogod megölni magad! Beszéljük
meg, mi a baj, és...
– Nem akarok többet beszélni róla! Nem bírom elviselni. Ha
visszaküldesz, megölöm magam. Szívesebben lennék halott!
– Lucas...
– Anyám, ne szólj egy szót se! Csak higgyél nekem!

– Geordie, meg kell engednünk, hogy eljöjjön onnan. Teljesen

kétségbeesett. Azt mondja, öngyilkos lesz.
– Ugyan, ez csak melodráma – válaszolt vidáman Geordie. –
Én is valami ilyesmit mondtam, amikor visszaküldték az iskolába.
Valójában csak több dédelgetésre vágytam.
– Geordie! – Adele halálsápadtan, döbbenten meredt rá. –
Nem hiszem el, hogy ezt mondtad. Hogy gúnyt űzöl Lucas
nyomorúságából. Én hiszek neki. Egyáltalán nem tetszik nekem,
ahogy kinéz.
– Nekem már hosszú ideje nem tetszik, ahogyan kinéz –
jegyezte meg Geordie ha már előhoztad.
– Ne bagatellizáld, amin most átmegy, kérlek!
– És mi a helyzet azzal, amit neked meg nekem kellett
elviselnünk miatta? Mielőtt elment és minden alaklommal, amikor
itthon van? Abszurd ez az egész dolog. Szó sincs róla, hogy meg
akarná ölni magát. Azok, akik ezt mondják, sosem teszik meg. Ez
csak figyelemfelhívás, segélykérés... – Hirtelen elhallgatott, amikor
rájött, hogy mit mondott.
– Pontosan. Segélykérés. És te ezt a segítséget megtagadod
tőle. Geordie, kérlek, kérlek, hadd jöjjön haza! Kérlek! Ráveszem,
hogy jobban viselkedjen, megígérem. Nem tudom, nézni, ahogy
szenved, nem bírom ki.
 – Nem! – válaszolt Geordie teljesen komoly arccal, merev
eltökéltséggel. – Ha most engedünk neki, tudni fogja, hogy ha
legközelebb nem tetszik neki valami, mit kell tennie. Úgy látszik,
nem érted, ez az egyetlen módja, hogy hosszú távon segítsünk
neki. Ő a legnagyobb ellensége saját magának. Nem élheti le az
egész életét úgy, hogy udvariatlan és ellenséges másokkal! Nézd
meg a legutóbbi bizonyítványát, másról sem szól, mint hogy nem
hajlandó együtt működni, agresszív, szemtelen...
Adele szó nélkül kiment a szobából, s közben egyetlen
pillantást sem vetett a férfira.

Izzie megpróbált a könyvére koncentrálni, amikor aznap este

megszólalt a telefon.
– Isabella! Itt Noni!
Ó, te jó ég! Újabb problémák a matematikával.
– Szervusz, Noni, figyelj, én...
– Izzie, átmehetnék hozzád? Kérlek, kérlek! Fogok egy taxit.
Vagy lejönnél inkább te ide?
– Nos, esetleg...
– Geordie-ról van szó. Visszaköltözik New Yorkba. Hallottam,
ahogy kiabált anyával.
– De miért? Mi a baj? Noni, ez tévedés lehet. Geordie sosem
hagyná el a mamádat és Cliót. Sem téged, ha már itt tartunk.
– Mégis megteszi. Anya telefonált a Flettonba, és szólt, hogy
Lucas nem megy vissza. Rettenetesen kínozták, amiért zsidó. Én
nem is értem ezt... Aztán megmondta Geordie-nak, és nagyon
összevesztek, kiabáltak egymással, és végül Geordie kijelentette:
„Figyelmeztettelek, Adele, vagy ő, vagy én. Te döntöttél. Most el
kell viselned a következményeket.” Anya meg azt kérdezte: „Hová
mégy?” Mire azt felelte: „New Yorkba.” És akkor anya sikítozni
kezdett vele, majd hallottam, ahogy Geordie dolgozószobájának az
ajtaja becsapódik, és aztán már semmi többet. Ó, Izzie, ez olyan
szörnyű, és ez mind Lucas hibája! Utálom, annyira utálom! És
aztán bejött a szobámba, és azt mondta: „Tessék, visszakaptad a
bátyádat”, és annyira önelégültnek tűnt, szinte büszke volt magára.
Tudom, hogy nagyon nehéz volt neki az iskolában, de annyira
szeretem Geordie-t, és...
– Nem hiszem, hogy komolyan gondolná – nyugtatgatta Izzie.
– Csak éppen veszekedtek.
De úgy tűnt, hogy Geordie komolyan gondolta.
 9. fejezet

Csak fizikai fájdalom volt. Semmi más. Csak vele történt.

Senki mással. Nem számít. Megéri. Hát persze, hogy megéri. Azt
jelentette, hogy hamarosan túl van raja, most már nagyon
hamarosan, és soha nem fogja senki megtudni. És nem zaklat fel
vele senkit.
Nincs döbbenet, sem szégyen, sem konfliktusok. Csak egy szép
tiszta lezárás. Az apjának sosem kell megtudnia, sem Kitnek, és
ami talán a legfontosabb, Henrynek sem. Ettől tartott leginkább.
Hogy Henry rájön, és kötelességének érzi, hogy felajánlja, feleségül
veszi. Felbontja a jegyességét Clarissával, és inkább őt veszi el.
Megtenné, Izzie tudta, ha csak sejtené is a dolgot. Mert Henry igazi
úriember volt. Túlságosan is az. Ő...
– Csendet – szólt rá élesen a nő – azt mondtam, ne csapjon
zajt! És maradjon mozdulatlan!
Izzie még szorosabban behunyta a szemét. Érezte a hideg
verítéket a homlokán, s attól félt, hányni fog. Fél szívvel arra
vágyott, hogy felüljön, ellökje magától ezt a szörnyű asszonyt,
leszálljon az ágyról és rohanjon. De nem tudott. Különben is le volt
szíjazva, és nem volt hozzá elég ereje, meg az különben sem oldaná
meg a helyzetet. Akkor még mindig megvolna a baba...
Az elejétől kezdve megpróbált nem kisbabaként gondolni rá.
Attól kezdve, amikor a bizonytalan, múló aggodalomból az egész
életét uraló hatalmas rettegés lett, amikor minden éjjel azt
álmodta, hogy vérzik, hogy aztán felébredjen a makacsul
érintetlen, hófehér lepedő rémítő valóságára. Amikor máson sem
járt az esze, mint a saját ostobaságán, és eluralkodott rajta a pánik,
amint a naptára felett ült órákon át, rettegve számolgatva, még
akkor is megpróbált nem kisbabaként gondolni rá. Nem volt
valóság, ami ott, áruló teste mélyén lapult, nem volt élőlény, amely
növekedett, arra várva, hogy gondoskodjon róla. Egyszerűen csak
késedelem volt, késedelmes havi vérzés. Semmi több.
 Persze, mindent kipróbált, forró fürdőt, gint, kinint, mert
valahol hallotta, hogy a kinin nagyon hatásos ilyenkor. De nem
vált be. Semmi sem vált be. A napokból hetek lettek, és nem
történt a világon semmi. Újra és újra ellenőrizte a naptárát,
imádkozott, hogy kiderüljön, valahogy elszámolta magát. Minden
alkalommal ugyanarra az eredményre jutott: amikor lefeküdt
Henryvel, a ciklusa legtermékenyebb szakaszában volt. Hogy
lehetett ilyen ostoba, és ennyire felelőtlen? Hogyan? Az fel sem
merült benne, hogy feltegye a kérdést, miként lehetett Henry ilyen
ostoba és felelőtlen, sokkal inkább, mint ő...
A legnagyobb félelme, rögtön az után, hogy Henry rájön a
dologra, az volt, hogy az apja megtudja valami módon. Amint
elképzelte Sebastian dühét és fájdalmát, olyan rettegés fogta el,
hogy szinte reszketett. Nem sokszor történt meg Izzie életében,
hogy vágyott volna egy anya után, hiszen semmi tapasztalata nem
volt arról, mit tehetne egy anya érte. De most, ebben a helyzetben,
szembesülve egy olyan gonddal, amelyet az idők kezdete óta kellett
a nőknek elviselniük, vágyott utána. Sőt még az is megfordult a
fejében – de csak egy pillanatig –, hogy elmondja Adele-nak,
akihez legközelebb állt a családban. De nem merte. Adele képtelen
volt bármit is eltitkolni Venetia elől, Venetia pedig Henry anyja
volt. Izzie tudta, hogy egyszerűen kénytelen lesz maga boldogulni.
Nincs más megoldás.
Rettegett a találkozástól Henryvel, rettegett, hogy a fiú
valahogyan rájön. De csak egyszer találkoztak, egy partin, ahol
Henry zavartan megölelte, arcon csókolta és erőltetett
szívélyességgel érdeklődött a hogyléte iránt. Legalább ezt megúszta
Izzie.
Azt tudta, hogy az abortuszt diszkréten, fájdalommentesen és
steril körülmények között meg lehet csináltatni egy klinikán is –
általában külföldön. Egy iskolatársa egyszer eltűnt egy hétre, a
szülei Svájcba küldték. A hivatalos magyarázat szerint azért, hogy
a vakbelét kivetessék, de utólag több barátnőjének elárulta a valódi
okot. Csakhogy az ő szülei gazdagok voltak. Az ilyen helyek
rettentő sokba kerülnek, és Izzie-nek nem volt pénze. Hogy
kifizesse, amit ez az asszony kért – százötven fontot el kellett adnia
az egyik legértékesebb tulajdonát, egy arany és gyöngy nyakéket,
amit a nagyanyja hagyott rá. Elvitte a Hatton Gardenben egy
ékszerészhez, aki kétszáz fontot ajánlott érte. Izzie tudta, hogy
kétszer annyit ér, de nem vitatkozott. Ez az összeg elég volt, és őt
most csak ez érdekelte.
 Az asszonyt egy régi oxfordi iskolatársa ajánlotta, aki már élt a
szolgálataival, és aki megnyugtatta Izzie-t, hogy meglehetősen
steril körülmények között dolgozik.
– Nem neked lesz, igaz? – kérdezte a lány.
– Nem – válaszolt Izzie –, egy... barátnőmnek. Tényleg.
– Mondd meg a barátnődnek, hogy fáj! Eléggé erősen. De nem
tart túlságosan sokáig, habár úgy tűnik majd. Csak körülbelül két
perc. De addig pokolian fáj. Amíg... mire az egésznek vége.
Izzie összerándult már attól is, ahogy ezt a telefonban
hallgatta.
– Mennyire... fáj? Csak hogy elmondhassam neki.
– Hát, eléggé. Igen. Olyan, mint egy különösen fájdalmas havi
vérzés. Azt hiszem. Annál nem fáj jobban. Ki lehet bírni.
Komolyan. Én annyira megkönnyebbültem, hogy nem is törődtem
vele. Bevettem egy csomó fájdalomcsillapítót. Mondd meg a
barátnődnek, hogy kísérje el valaki, ha lehet!
– Én ott leszek vele – vágta rá Izzie.
A várakozás elég ijesztő volt. Azon kapta magát, hogy számolja
a napokat, majd az órákat. Eltűnődött, vajon hogy bírja majd a
fájdalmat, mivel még sosem tapasztalt komoly fájdalmat
korábban. De még ez is jobb volt, mint a rettegés attól, hogy valaki
megtudja, valaki rájön...
Az abortusz előtti éjszakán álmatlanul ült, és a pénzt bámulta
a kezében. Újra és újra átszámolta. Olyan, mint Júdás harminc
ezüst pénze, gondolta, ezzel a pénzzel ő is elárulja magát. És a...
ne, Izzie, ne gondolj erre, ne gondolj a babára! Ez nem egy
kisbaba. Még olyan kicsi, csak egy apró kis csomó, nem úgy néz ki,
mint egy baba, ez nem egy kisbaba. Ez csak egy tévedés, amit most
helyre hozol. Ennyi az egész. Csak egy tévedés.
A helyiség, ahová az asszony bevezette észak-londoni házában,
kicsi és hideg volt. Egy fényes, ernyő nélküli lámpa világította meg.
Az ablakon vastag függöny, a padlón linóleum. Az ágy elég magas
volt, és kemény. A nő utasította Izzie-t, hogy alulról vetkőzzön le,
majd másszon fel az ágyra. A lány foga vacogott, a rettegéstől
legalább annyira, mint a hidegtől. Az ágy fejénél volt egy
kapaszkodó a falban, éppen olyan fémesen ragyogó és kemény,
mint a műszerek, azok a rémítőnek tűnő eszközök, amelyek egy kis
asztalkán hevertek. Izzie igyekezett elfordítani róluk a tekintetét. A
nő azt mondta neki, hogy erősen ragadja meg a kapaszkodót,
miközben széttárta és egy kengyelszerű tartóba szíjazta a lábát.
 – Maradjon mozdulatlan! Megértette? Máskülönben
megsérülhet.
Megsérülhet, azoktól a rettentően éles dolgoktól, az erős
fénytől. Megsérülhet. Hirtelen rémületesnek tűnt ez a szó...
Egy sikoltást hallott. Persze, nem származhatott tőle, de
valahogy egybeesett egy éles döféssel, majd az egész testét mélyen
átjáró, szinte elviselhetetlen fájdalommal.
Valaki rászólt, hogy maradjon csendben, úgyhogy talán mégis
ő sikoltott. Talán...
– Rendben. Kész vagyunk!
Az ezt követő enyhe fájdalom már szinte megkönnyebbülés
volt. Izzie elengedte a kapaszkodót, és megpróbált az oldalára
fordulni, az öklébe harapva, halkan nyöszörögve.
– Itt maradhat egy félórát – közölte vele a nő, kiszabadítva a
lábát és ráterítve egy lepedőt. Aztán a mosdóhoz lépett, kezet
mosott és leöblítette a műszereket. Csak ennyit csinál velük,
tűnődött Izzie, két kétségbeesett páciens között? Lemossa őket a
csap alatt, mintha csak teáskanalak volnának, nem fertőtleníti őket
rendesen? Arra gondolt, vajon van-e bátorsága ezt megkérdezni, és
úgy döntött, nincs. Különben is, mi értelme volna? Mit tehetne
most már? Behunyta a szemét, és próbált megnyugodni, hogy
csillapodjon az a szörnyű remegés, amely átjárta az egész testét.
Alig tíz perccel korábban még csak a ráváró fájdalomtól félt,
amelyet el kell majd viselnie. Most már sötétebb dolgok jártak a
fejében, olyan veszélyek, amelyekről olvasott: súlyos vérveszteség,
szepszis, sőt meddőség. Valahogy egészen addig csak az volt
fontos, hogy megszabaduljon a... kis csomótól. És úgy érezte, ez
megér minden kockázatot. Most már nem volt benne biztos. De
már késő volt.
– Magáért jön a barátja?
Izzie bólintott. De tudta, hogy nem jön érte senki. Kiben
bízhatott volna? Kire rakhatta volna rá ezt a szörnyű terhet, a
törvényszegés tudatát?
– Ezt tegye fel! – A nő egy egészségügyi betétet adott neki egy
övvel. – Lehet, hogy egy kicsit vérezni fog.
– Csak egy kicsit? – kérdezte megkönnyebbülten. Több liter
vérről szóló történeteket is hallott.
– Ma egy kicsit – válaszolta a nő kissé türelmetlen hangon. –
Holnap és valószínűleg a következő napon sokat. Maradjon
ágyban, és készítsen be bőven törülközőt! Vegyen be valamilyen
fájdalomcsillapítót, de bármi történjen is, semmi esetre se menjen
orvoshoz vagy kórházba! Ne feledje el, hogy megszegte a törvényt,
és vádat is emelhetnek maga ellen!
– Vigyázni fogok – suttogta Izzie –, megígérem.
– Jól van. Vegye be ezt a tablettát, amint hazaér, a következőt
holnap, és ha nem történik semmi, vegye be a harmadikat is!
Lehet, hogy hányni fog tőlük. Most magára hagyom.
Izzie feküdt az ágyon, és érezte, amint lassan enyhül a
fájdalom. Hirtelen nagyon álmos lett, és nagyon fázott.
Szorosabban maga köré húzta a vékony lepedőt. Túl volt rajta.
Legalább végre túl volt rajta.

Valahogy hazaért; odabicegett az autójához, és lassan

hazahajtott. Belül mintha tüzes késsel szabdalták volna. Majdnem
négykézláb mászott fel az emeletre, és egy kis meleg tejet kért Mrs.
Conley-tól.
– Jól van, drágám? – kérdezte az asszony gyengéden az
ágyban fekvő lánytól.
– Igen, jól vagyok. Csak... egy kicsit fáj a hasam.
– A havija, ugye?
– Igen – válaszolt Izzie vacogó fogakkal, és még jobban
magára húzta a takarót.
– Szegényke! Mindig megszenvedi, igaz? Mindjárt hozok egy
kis forró tejet. Van aszpirinja?
– Igen, köszönöm szépen.
Meg egy üveg az apja whiskyjéből, elrejtve az ágya alatt. Abból
majd tesz a tejbe. Mindig is használt, amikor erős menstruációs
görcsei voltak. Most miért ne segítene?
– Épp most telefonált Mr. Brooke – mondta Mrs. Conley,
amikor visszajött. Rámosolygott Izzie-re, és hátra simította a haját.
Kisbaba kora óta ismerte a lányt. És már jóval azelőtt Sebastian
gondját viselte. – Szeretettel üdvözli. Biztosan nem ér haza
pénteknél előbb Cambridge-ből. De ezt úgyis tudja.
Izzie valóban tudta. Ez volt az oka, hogy épp a mai napot
választotta. Ma és holnap egyedül lesz a házban. Sebastian nek
nem kell sem látnia, sem hallania, sem tudnia semmit. Kitnek sem
lesz oka átjönni. Mások sem jönnek látogatóba. Mrs. Conley pedig
nagyot hall, és úgy alszik, mint akit agyonvertek. Úgyhogy
biztonságban lesz. Megúszhatja. Egyedül lesz. Teljesen egyedül.
Már kezdett erősen vérezni. Hamarosan túl lesz rajta.
 Venetia aggódott amiatt, hogy Elspeth a Lyttonsnál dolgozik
majd. Természetesen, ez családi cég, és része volt a filozófiájuknak,
hogy a fiatalabb generációnak is részt kell benne vállalni. Ezzel
együtt, Elspeth fiatal, tapasztalatlan, lehet, hogy tehetségtelennek
bizonyul, méltatlannak a lehetőségre, amit kap. Akkor mi lesz?
Kirúgják, vagy ami még rosszabb, megtűrik, mint Gilest is oly sok
évig? Nem mondja majd a többi beosztott, hogy nem járna neki az
az állás, hogy inkább másoknak kellene lehetőséget kapniuk, hogy
legalább valamiféle kiválasztási eljárást kellene bevezetniük?
Eltűnődött, vajon az anyja így érzett-e vele kapcsolatban
annak idején. Persze, a cég akkor még jóval kisebb volt, és teljesen
a család irányítása alatt állt. Venetia megemlítette a kétségeit
Celiának is, aki szinte hitetlenkedve nézett rá.
– Venetia, Elspeth egy Lytton. Hát persze, hogy meg kell
kapnia ezt a lehetőséget! Ugyan miért ne?
– Nem tűnik egészen... igazságosnak.
Celia láthatóan értetlenül nézett rá.
– Ez teljes nonszensz! Az volna igazságtalan, ha a Lyttonsnál
akarna dolgozni, mivel ebben nőtt fel, és azt mondanák neki, hogy
nem teheti. Muszáj, hogy az örökösök valamiféle előnyt
élvezzenek, az ég a tanú rá, hogy úgyis egyre kevesebbet kapnak
emiatt a szörnyű örökösödési meg az egyéb adók miatt. Egyre
kevesebbet tehetünk a gyermekeinkért. Hát persze, hogy ide kell
jönnie a Lyttonshoz! Kitűnően beválik majd, én tudom.
És Elspeth nem is okozott nekik csalódást. Rátermett volt,
rendkívül keményen dolgozott, korán érkezett, későig maradt, és
vitathatatlanul jó érzéke volt az ígéretes témák és a rejtett
tehetségek megtalálásához. És ami talán még fontosabb volt, úgy
tűnt, kitűnően átlátja a piac igényeit. Elspeth volt az, aki felhívta rá
Giles figyelmét, hogy az egyetemi tankönyvek eladása
nyilvánvalóan szezonális dolog, és bár növekvő igény mutatkozik
tankönyvekre a tanév kezdetén (annak köszönhetően, hogy nőtt a
felsőoktatásban tanulók száma), ezt később nem lehetett
fenntartani, és így egyszeri alkalomnak kellene tekinteni a kiadói
ciklusban. És Elspeth-szel tudott Celia legkönnyebben beszélgetni
az év leghíresebb bírósági eljárásáról, amelynek során maga
Frederic Warburg állt a bíróság előtt, erkölcstelenség vádjával,
miután kiadta Stanley Kaufman A nőcsábász című könyvét. Celia
régóta mondogatta már, hogy szerinte az obszcenitásról szóló
homályos vád anakronisztikus.
 – Új, szabadabb időkbe tartunk, az emberek több nyíltságot
várnak az irodalomtól.
Elspeth szenvedélyesen kiállt mellette, amikor értekezletet
hívtak össze, hogy megvitassák Clementine Hartley legújabb
könyvének kiadását, aminek meglehetősen pikáns volt a témája
(egy fiatal nőről szólt, aki úgy döntött, elhagyja a férjét, hogy egy
másik férfival éljen) és sok helyütt szókimondó a stílusa.
– Arról van szó – mondta Elspeth, sötét, ragyogó tekintetét
kissé aggódón vetve az anyjára –, hogy a mi nemzedékünk kezdi
megkérdőjelezni az összes légi alapelvet. Mi már nem hisszük,
hogy egy elhibázott házasságnak örökre kellene szólnia. És úgy
véljük, hogy... a szexnek nem kötelezően csak a házasságon belül
van létjogosultsága. Az ilyen könyvekben pedig, ahol a hősnő ilyen
hatalmas kockázatot vállal – és nem csak egymás kezét fogják
valakivel –, akkor ezt a fajta szenvedélyt nyíltan kell ábrázolni. Ha
értik, hogy mire gondolok.
– Értjük. Nagyon jó – jegyezte meg Celia. – Akkor
megkockáztatjuk, hogy ezt a könyvet kiadjuk úgy, ahogy van, Giles.
Nem húzunk belőle. Végül is, ahogy Stable bíró úr megjegyezte A
nőcsábász tárgyalásán, talán úgy kell megállapítanunk az irodalmi
művekre vonatkozó szabályozást, hogy az megfeleljen a... hogy is
mondta, ja igen... az erkölcsösen nevelt tizennégy éves
leánykáknak is? És azt válaszolta, hogy természetesen, nem. Ez a
döntés rendkívül fontos az egész könyvkiadás számára. Ez
nemcsak a kiadókat, de a könyvkereskedőket is megszabadította a
bírósági eljárástól való félelemtől.
– Anyám, ellent kell mondanom! – szólalt meg Giles
elvörösödve. – Én még mindig nagyon kellemetlenül érzem
magam emiatt a könyv miatt.
– Pedig nem kellene – válaszolt Celia pattogós hangon –, egy
nő gondolataiban megjelenő szexuális vágyódásról beszélünk, nem
az orgazmusa részletes leírásáról. Ó, ne nézz így rám, Giles, az ég
szerelmére! Jay, biztos vagyok benne, hogy te egyetértesz velem.
Jay bólintott, gondosan kerülve Giles tekintetét. Lehet, hogy
Celia visszatérése megfosztotta őt a hatalma egy részétől, de
visszahozta, ahogy Jay megfogalmazta, a porszemet a Lyttons
osztrigába. Az élet keményebb lett, de érdekesebb. És sokkal
könnyebb volt összefogni Celiával Giles meg a régi gárda többi
tagjával szemben, mint egymagában kiállni ellenük. A házasság –
és különösen az apaság – kimerítő terhei (Victoria ismét várandós
volt, amitől egyikük sem volt felhőtlenül boldog) miatt Jay egyre
inkább hajlamos volt a könnyebb utat választani, s megkerülni az
akadályokat.

Később Celia ebédelni hívta az unokáját.

– A Berkeleybe megyünk, csak mi ketten! így egyrészt sokkal
szórakoztatóbb lesz, másrészt felbosszantjuk vele a többieket.
Lehet, hogy Margit hercegnő is ott lesz. Milyen szomorú, hogy le
kellett mondania Townsend kapitányról, de, persze, így volt
helyes! Mindenesetre szeretnék többet hallani a lovagodról,
hogyan boldogul. Sajnálom, amiért lemondott arról, hogy a
könyvkiadásban helyezkedjen el. Nagyon mély benyomást tett rám
az a néhány könyvértékelés, amit írt. Rendkívül megbízható az
ítélőképessége. Azt is mondhatnám, rendkívül tehetséges. A
tanítással csak elfecséreli a tudását. Gondolom, a háttere miatt
döntött így. A munkásosztály mindig is tenni akart a közösségért.
Gyerünk, drágám, vedd gyorsan a kabátodat, mielőtt elkap minket
valaki!
Magában Elspeth is úgy gondolta, hogy Keir tanárként
elfecséreli a tehetségét. Persze, ez a lehető legfontosabb hivatás,
amit csak az ember választhat, ezt mindenki tudta, és Keir új célja,
hogy a munkásosztály gyermekeit tanítsa, tágítsa a láthatárukat,
megmutassa nekik, mennyire vihetik az életben, nagyon tiszteletre
méltó. De Keir sosem lesz hajlandó behódolni egy igazgatónak,
mindig is a maga igazát fogja védelmezni. Helyettes tanárként
dolgozott, és amennyire Elspeth ki tudta hámozni a beszámolóiból,
ideje nagy részében ádázul vitázott a kollégáival. Ha így folytatja,
komoly bajba kerülhet. Ugyanakkor viszont olyan szenvedélyesen
kiállt a céljai mellett, hogy Elspeth el sem tudta képzelni, hogy
valaha is lemondjon róluk. Mostanság megszállottan küzdött az
iskolarendszer egységesítéséért.
– A jelenlegi rendszer kasztszerű és igazságtalan – jelentette
ki, gondolkodás nélkül belemarva abba a kézbe, amelytől a
kenyerét kapta (és amely annak idején segítette, hogy eljusson
Oxfordba). – Mi van azokkal a gyerekekkel, akik elbuknak a
vizsgán, és ezért másodosztályú oktatásra kárhoztatják őket, és egy
olyan életre, amelyik a kudarcukat tudatosítja bennük? Az összes
gyermeket együtt kellene oktatni, a tehetségeseket a kevésbé
tehetségesekkel, hogy ugyanazt a magas színvonalú oktatást kapja
mindenki.
Elspeth megpróbálta ezt elmagyarázni Celiának, aki csak
legyintett rá.
 – Fiatal – mondta, rágyújtva egy cigarettára majd idővel
megtanulja, hogy ha megpróbáljuk a különböző képességeket
együtt tartani, akkor a legrövidebb időn belül valamennyien
lesüllyednek a legkisebb közös nevezőre.
– Az okos gyerekeket, mint Mr. Brown – nem volt hajlandó
Keirnek hívni –, elnyomják majd az ostobák, akik nem akarnak
tanulni és mindenkit lerántanak majd a saját szintjükre. Milyen
különös, hogy így gondolkodik, amikor ő maga olyan drámai
módon képes volt változtatni a saját helyzetén!
Elspeth úgy érezte, nem tud a nagyanyjával vitatkozni az
általános középiskolai rendszerről, mivel a véleményük
tökéletesen megegyezett, de megvédte Keir döntését, hogy tanár
legyen.
– Változtatni akar a világon, nagyi. Segíteni azoknak a
gyerekeknek, akik az ő helyzetében vannak.
Celia rövid hallgatás után válaszolt:
– Majd megtanulja a leckét. – Aztán, látszólag
összefüggéstelenül, hozzátette: – Szerintem rendkívül vonzó férfi.
És nagyon jó eszű. Milyen kár, hogy így elpazarolja! Nem tudom,
legalább arra volna-e ideje, hogy néhány kéziratot elolvasson
nekem?
Elspeth azt válaszolta, mindenképpen érdemes tőle
megkérdezni. Kitalálta ugyanis, hogy mi jár a nagyanyja fejében.
Nagyon jó lett volna, ha beválik. Ám, sajnos, tudta, hogy Keir
sosem egyezne bele.

Keir elég hosszasan ostorozta a kiadói szakmát és a benne

uralkodó – ahogyan meglehetősen igazságtalanul nevezte –
társadalmi apartheidet. Elspeth meg sem mukkant. Túlságosan
együtt érzett a férfival, és emellett kellemetlenül érezte magát a
saját privilegizált helyzete miatt. De amióta a férfi irányt váltott,
mintha megbocsátott volna neki érte, és valamiféle gőgös
felsőbbrendűséggel nézett rá és a munkájára.
– A tanítás a legnagyszerűbb és a legfontosabb munka a
világon – jelentette ki egyik este. – Minden más alább való nála.
Megtiszteltetésnek érzem, hogy a részese lehetek.
Úgy tűnt, őszintén ez a véleménye. Elspeth,
megkönnyebbülten Keir elégedettsége miatt, egyetértően bólintott,
bár valójában nem így gondolta, de boldogan helyeselt.
Nagyon boldog volt, a munkája és – ami még fontosabb volt –
Keir miatt is, aki iránt nem lankadó szerelmet érzett. A férfi rossz
természetű volt, felbosszantotta a lányt, gyakran kihozta a
sodrából, de ugyanakkor nagyon boldoggá is tette. És elfoglalta
minden gondolatát. Bármit tett, bármit gondolt, abban mindig ott
volt Keir. Elspeth részévé vált, aki el sem tudta többé képzelni
nélküle az életét. Sokat vitatkoztak, gyakran veszekedtek, de
mindketten végtelenül vonzónak és érdekesnek találták a másikat.
A szexuális életük pedig, amely azokon a hétvégeken zajlott,
amikor Keir felkereste őt abban a londoni lakásban, amelyet Boy
vett neki és Amynek, hatalmas gyönyörűségére szolgált.
Elspeth előrelátóan megtette a szükséges óvintézkedéseket,
mint minden modern lány, és felszerelte magát a fogamzásgátlás
legújabb eszközével, egy méhszájsapkával. Nagyon kicsi a
hibaszázaléka, nyugtatta meg a nőgyógyász, és jó volt, hogy ő
kontrollálhatja a dolgoknak ezt a részét, nem kell megkérdeznie
Keirt minden alkalommal, amikor lefeküdtek, hogy „van-e nála
valami”. És diszkrétebb is volt, Elspeth feltehette magának még
mielőtt Keir megérkezett, és nem volt az a rémes matatás, amit úgy
gyűlölt, pont amikor kezdett igazán izgalomba jönni és nem
szívesen szakította meg a dolgokat.
A szex Keirrel nemcsak fizikai gyönyör volt, hanem annál
sokkal összetettebb. Elfoglalta a lány minden érzését, minden
gondolatát. És az idő múlásával semmit nem fakult, inkább egyre
erőteljesebb lett. Elspetht szinte megrendítette, milyen
mélységeket és magasságokat jártak be együtt. És így érzett Keir is,
amit szinte vonakodva, de nagyon kedvesen bevallott. Nagyon
boldogok voltak.
Sok közös volt bennünk a sok eltérő vonás mellett.
Ugyanazokat a dolgokat kedvelték: a színházat, a mozit,
természetesen a könyveket és az olvasást – és felébredt az
érdeklődésük a főzés iránt is. Hirtelen megváltoztak az ételek. Az
olcsó társasutak megjelenésével már nem csak a gazdagok jutottak
el külföldre, és így megjelentek Angliában a kontinentális ízek. Bár
a szállodák a Costa Braván és Mallorcán mindenhez sült burgonyát
szolgáltak fel, ám az emberek hazatérve olyan ételekről is
meséltek, mint a paella és a pasta. Keir vett egy szakácskönyvet,
kötényt kötött, és spagetti bolognesét, valamit steak Diane-t
szolgált fel, miután Elspeth-szel az egyik új szupermarketben
megvásárolták a hozzávalókat.
– Szupermarketben vásárolni egy teljesen új élmény – mondta
Elspeth nevetve az anyjának. – Körbe szaladsz a kerekes kocsiddal,
ami egy kicsit olyan, mint egy babakocsi, villámgyorsan
összeszedsz mindent, aztán órákig állsz a sorban, hogy fizethess a
pénztáraknál.
Venetia azt felelte, ennél szörnyűbbet el sem tud képzelni, és
mi baj van a Harrodsszal, ahonnan házhoz szállítanak mindent.
Elspeth erre elmagyarázta, hogy Keir szerint a szupermarketek
majd előnyösen megváltoztatják a munkásosztály vásárlói
szokásait, ezért támogatni kell őket.
– Csodálom, hogy egyetért velük, amikor a szüleinek kis boltja
van.
– Tudom. Ok azt mondják ugyan, hogy ez csak egy múló
szeszély, de Keir
szerint tévednek. Mivel ők egy nagyon kis körzetet szolgálnak
ki, egyelőre őket nem fenyegetik a szupermarketek, legalábbis
egyelőre.
– Értem.
Néhanapján Venetia eltűnődött a lehetőségen, hogy Elspeth
esetleg hozzá akar menni Keirhez. Nem találta teljesen
elfogadhatatlannak a gondolatot, mivel nagyon kedvelte a fiút.
Intelligens és vonzó volt, no és változtak az idők, az
osztálykülönbségek már nem voltak ugyanolyanok, mint régen, de
amikor gondolatban eljutott az esküvőig, és arra gondolt, hogy
végigsétál a westminsteri St. Margaret főhajóján Mr. Brown
karján, összerándult. Elspeth talál majd valaki mást, egy
alkalmasabb jelöltet. Bőven van még ideje.
Különben is, volt valami sokkal súlyosabb oka az
aggodalomra. Fontosabb, mint Elspeth jövője, és sokkal fontosabb,
mint az anyja visszatérése a Lyttonsba, valamint a napi
konfliktusok, amelyeket a felbukkanása kiváltott. Sőt, még annál is
sokkal fontosabb, hogy a Lyttons szerzőket veszített és még nem
talált helyettük igazán jó újakat. Ez az ok pedig Adele volt, és az ő
boldogtalansága. Ami határtalan méreteket öltött.
Venetia el sem tudott képzelni borzasztóbb konfliktust, mint
ami az ember férje és a gyereke között van. Isten látja a lelkét, neki
és Boynak is megvoltak a maguk problémái, de sosem ennyire
súlyosak. Ez olyan volt, mint egy lidércnyomás.
– Úgy érzem magam, mint egy csapdába esett nyúl –
panaszkodott neki Adele, a sírástól és a fájdalomtól elcsigázott,
reszkető hangon. – És nincs belőle kiút. Ha engedek Geordie-nak,
visszaküldöm Lucas-t, őszintén hiszem, hogy valami drasztikus
dolgot csinál. Noni is így gondolja. Rettenetesen rossz volt neki az
iskolában. Zsarnokoskodtak vele, megfélemlítették, megverték,
kínozták, mert zsidó...
– Csak nem!
– De igen. És egyszerűen nem képes tovább elviselni.
Ugyanakkor Geordie azt mondja, elmegy, ha engedek Lucas-nak.
Egyszerűen nem tudom vele megértetni, mit kellett a fiamnak
elviselnie. Rettenetesen makacs, ez a legnagyobb hibája. És Lucas
sem segít, ugyanolyan udvariatlan és ellenséges Geordie-val...
– Nem tudnád...
– Ó, istenem, próbáltam! De ő úgy fogja fel, hogy Geordie
hibája minden, és egyszerűen gyűlöli. Én pedig... nos, megértem az
ő álláspontját is. De, Venetia, egyszerűen el sem tudom képzelni az
életemet Geordie nélkül. Olyan nagyon szeretem, olyan rettentően!
De ő azt mondja... azt mondja, ha igazán szeretem, akkor az ő
érdekét nézem, és nem teszem ki tovább Lucas felháborító
viselkedésének. És én ezt is belátom.
– Mi a helyzet egy másik iskolával? Eton? Sokkal közelebb
van, és mindig is azt gondoltam...
– Én is javasoltam ezt. Lucas azt mondja, nem megy, nem
képes elölről kezdeni mindent.
– Hát ez nem sokat segít.
– Venetia, semmi sem segít.
– És Noni nem tud közben járni?
– Nem. Megpróbálta, szegény drágám, de Lucas vele is
szembefordult. Azt mondta neki, hogy a mi oldalunkra állt. Ez
annyira szörnyű, olyan bűntudatom van! Mit tehetek? Lucas a
minap szó szerint nekem támadt. Azt kiabálta, hogy nem lett volna
szabad otthagynom az apját, nem lett volna szabad elvennem őket
tőle, ott kellett volna maradnunk Párizsban, mint egy család, hogy
gyáva voltam, és...
– El kellene mondanod neki az igazságot! – jelentette ki
Venetia határozottan.
– Hogy tehetném? Hogy mondhatnám meg neki hogy az apja
megcsalt, visszament a feleségéhez? Lucas életében ez olyan, mint
egy hatalmas szikla, az a tudat, hogy az apja bátor, jó ember volt,
aki hősként halt meg. Nem hagyhatom, hogy... másként gondoljon
rá!
– Szerintem elég idős már, hogy elmondd neki – válaszolt
gondterhelten Venetia –, végül is Luc valóban hősként halt meg.
És kiváló szerkesztő volt, Lucas arra büszke lehet. Sőt azonosulhat
is vele. Az egyetlen rossz dolog, amit Luc csinált, az volt, hogy
megcsalt téged. Tudom, hogy ez is elég rossz, de nem gondolod,
hogy Lucas-nak segítene egy kicsit, ha megtudná az igazságot?
– Nem – tiltakozott Adele –, ezt nem tehetem meg, nem
mondhatom meg neki! Ez túlságosan kegyetlen dolog volna.
Különösen most.
Venetia felsóhajtott.
– Szegény drágám! Annyira szeretném, ha tudnék segíteni
valamit. Geordie pontosan mit mond?
– Hogy ha Lucas nem megy vissza az iskolába, ő elmegy. Hogy
nem tud vele egy fedél alatt élni. Hogy nem volna szabad ezt
kérnem tőle. Azt is mondta, hogy visszamegy New Yorkba, de nem
hinném, hogy itt hagyná Cliót. Legalábbis nem végleg. De azt
hiszem, több időt fog ott tölteni. Még mindig azt tekinti az
otthonának. O, istenem! Ez annyira igazságtalan!
– Igen – mondta Venetia. A karjába zárta a testvérét, és
megsimogatta a haját. – Igen, ez igazságtalan. Rettentően. Az
egyetlen, aki egyáltalán nem hibás, az sérül legjobban.
Az őszi félév napjai és hetei lassan teltek. Adele írt a Flettonba,
közölte velük, hogy Lucas nem megy vissza, s kompromisszumként
házitanítót fogadott melléje, hogy ne kelljen megkérnie a
Westminstert, hogy visszavegyék. Tudta, az véget vetne minden
reménynek, hogy Geordie esetleg megadja magát. Egyébként sem
volt biztos benne, hogy visszavennék Lucas-t. A fiú a szobájában
duzzogott, s nem volt hajlandó együtt étkezni a családdal, ha
Geordie is jelen volt. Megköszönte az anyjának a támogatását, de
ennél több kompromisszumra nem volt hajlandó.
Nem hatottak rá Adele könnyei és könyörgése, sőt a
fenyegetése sem, hogy visszaküldi a Flettonba, ha nem viselkedik
rendesebben Geordie-val. Tudta, hogy az anyja úgysem küldené
vissza, és élvezte a csetepatét.
Azt is látta, hogy Geordie komolyan gondolta, amit mondott,
vagyis ha Lucas nem változtat a viselkedésén, akkor elmegy.
Ami nagyon is megfelelt a fiúnak.
– Nem olyan gonosz! – magyarázta Noni komolyan Izzie-nek
egyik este. – Igazán borzalmas volt neki az iskolában. Én mindenki
másnál jobban tudom, min ment keresztül. És, okkal vagy ok
nélkül, de Geordie-t hibáztatja érte. Gyűlöli, és azt akarja, hogy
hagyja el anyámat. Nagyon össze van zavarodva, szerintem
segítségre volna szüksége.
– Miféle segítségre?
 – Pszichiáterre. Szerintem szüksége volna egy kívülállóra,
akivel beszélhet, aki esetleg tanácsot adhat neki. Már javasoltam
anyámnak, de úgy tűnt, mintha félne az ötlettől. Ő csak abba
kapaszkodik, hogy a végén minden jóra fordul, és ez csak egy
családi perpatvar. O, Izzie, ez olyan szörnyű! Annyira szeretem
Geordie-t, nem is tudok arra gondolni, hogy elhagyjon minket! De
azt hiszem, el fog menni. Az egész olyan reménytelennek tűnik!
Azzal sírva fakadt. Izzie átölelte a vállát, és magához szorította.
Neki is reménytelennek tűnt az egész.

Izzie kezdett arra gondolni, hogy talán neki is pszichiáter

segítségére volna szüksége. Valami ólmos fáradság uralkodott el
rajta. Amennyire megállapíthatta, fizikailag gyorsan rendbe jött.
Végül megszűntek a szörnyű fájdalmak. A kazánban elégette
(anélkül, hogy akár egy pillantást is engedélyezett volna magának)
mindazt, ami átitatódott a vérével, és az egész hétvégét ágyban
töltötte. Hazatérő apjának azt mondta, gyomorrontása van, és
felesleges orvost hívni miatta.
Egy héttel az abortusz után visszament dolgozni. Fáradtnak és
gyengének érezte magát, de nem volt erős fájdalma. Láza sem, és
nyilvánvalóan nem kapott fertőzést. Rettentően, rettentően
szerencsés volt. És túl volt a dolgon.
Vége volt. Soha nem fogja megtudni senki.
Azt várta, hogy örömet érez majd, megkönnyebbülést, de nem
érezte egyiket sem. Először egyszerűen csak lehangolt volt, aztán
egyre fájdalmasabban boldogtalan. Néha ok nélkül sírva fakadt,
amikor olyan hevesen eláradt benne valami végtelen szomorúság,
hogy képtelen volt visszatartani a könnyeit. Mivel kénytelen volt
magyarázatot adni rá az irodában, azt mondta, egy hozzátartozója
súlyos beteg, de ennél több részlettel nem szolgált. A családon
belül pedig minden kérdezősködésre és aggódásra rá egyáltalán
nem jellemző ingerültséggel reagált.
– Jól vagyok – válaszolt hevesen az apjának, Kitnek, Noninak
–, csak hagyjatok békén, az ég szerelmére!
A többiek elől pedig kitért.
Rettenetes álmai voltak. A kopár szobáról álmodott, az erős
fényről, a fényes műszerekről és a vérről. Félt elaludni, ezért
inkább fél éjszaka olvasott, de végül az álmok mégis rátaláltak.
Gyakran ébredt hajnalban sírva, aztán ismét elaludt, olyan mélyen,
hogy alig tudott felkelni, hogy munkába menjen.
 A munkája is kárát látta mindennek, lassú lett, figyelmetlen és
kedvetlen. Ez még jobban lehangolta.
Henry esküvőjének napja egyre közeledett, ami önmagában is
rémálom volt. Márciusra tűzték ki az időpontját. Ruhapróbákról
beszéltek, frizurákról, cipőkről. Izzie megpróbált érdeklődést
mutatni, végül is nem Henry hibája volt ez az egész. És főleg nem
Clarissáé. Akkor miért érzett mégis olyan ellenségesen
mindkettőjükkel szemben?
A saját hibája volt. Az ő ostobasága, felelőtlensége volt az oka.
Arra kényszerült, hogy véget vessen egy emberi életnek, mert
felelőtlen volt. Hiába próbált belekapaszkodni abba az elméletébe,
hogy csak egy apró sejtcsomó volt, kénytelen-kelletlen rá kellett
ébredni, hogy mit tett. Egy kisbaba növekedett a testében,
védetten, biztonságban, melegben, feje volt, karja és lába, és
dobogó szíve (a bolondok bátorságával arra kényszerítette magát,
hogy a könyvtárban megnézzen egy szülészettel foglalkozó
könyvet), ő pedig kitépte onnan és megölte. Ez ilyen egyszerű.
Megölte a kisbabáját. A kisbabát, aki néhány hónap múlva
megszületett volna. Élő, mosolygó kisbabaként. Az ő hibája volt. És
soha, de soha nem lesz képes sem elfelejteni, sem megbocsátani
magának.
 10. fejezet

Láthatóan nem volt túl jól. Az enyhe hőemelkedésből és

kaparós torokból, ami pár órával korábban még jelentéktelennek
tűnt, kora estére harmincnyolc fokos láz lett, ami még tovább
emelkedett. Nyilvánvaló volt, hogy értesíteni kell az orvost és az
apját is.
Barty felsóhajtott. Nem különösebben aggódott Cathy miatt.
Biztos volt benne, hogy ugyanazt a torokgyulladás kapta meg, ami
fél Manhattant megfertőzte. De más gyerekének a betegsége
mindig nagyobb felelősség volt, mint a sajátjáé. Barty, önző
módon, ingerültséget érzett, mivel sokat akart dolgozni a hétvégén.
Marcus Forrester megbízást adott egy könyvre Jennie Churchill,
Winston Churchill amerikai anyjának az életéről, amit aztán
megbánt. Megkérte Bartyt, nézze át a vázlatot. És érkezett egy
regény egy teljesen ismeretlen szerzőtől, ami a gazdasági válság
idején játszódott, és Barty szerint csodálatos volt, de senki másnak
nem tetszett. Újból el akarta olvasni, hogy megbizonyosodjon róla,
nem ment el teljesen az esze. De most úgy tűnt, mindebből semmit
nem tud elvégezni majd.
Felhívta dr. McCarthyt. Ő több ízben ellátta már Jennát, és
Barty nagyon kedvelte. Az orvos azt felelte, azonnal indul. Fehér
hajával és bajszával, ütött-kopott orvosi táskájával úgy festett,
mint a jó öreg háziorvos karikatúrája. Bartyt mindig dr. Meade-re
emlékeztette az Elfújta a szélből.
Dr. McCarthy megvizsgálta Cathyt, megállapította, hogy
torokgyulladása van, penicillint írt fel és sok folyadékot rendelt, s
azt mondta, hívják újra, ha reggelre nem lesz jobban a gyerek.
Barty elküldte Mrs. Millst a penicillinért, és kissé vonakodva
felhívta Charlie Pattersont. Úgy tűnt, a férfi nem aggódik túlzottan.
– Biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van. Ha rosszabbul
lesz, kérem, hívjon azonnal, és kimegyek! Vagy gondolja...
– Nem – vágta rá kissé élesen Barty – semmi szükség rá. Dr.
McCarthy biztos benne, hogy minden rendben lesz, amint hatni
kezd a penicillin...
– A papám az? – jelent meg Cathy az ajtóban. Nagyon piros
volt az arca, és kissé imbolyogva Jenna kezébe kapaszkodott –
Beszélhetek vele?
– Hát persze, Cathy, de igazán nem volna szabad felkelned...
– Kérem!
– Rendben. Gyere, ülj le ide, a telefon mellé! De ne beszélj
hosszan!
– Nem fogok. Apa... – a hangja hirtelen megváltozott, erőtlen
lett és reszketeg –, apa, olyan rosszul érzem magam! Rettenetesen.
Tessék? Igen, itt volt, és azt mondta, borzasztó csúnyán néz ki a
torkom. Nem, még nem. Még nem hozták meg. Apa, annyira
szeretném, ha itt volnál, olyan rosszul vagyok! Olyan melegem van,
és félek. Tessék? Ide tudnál jönni? Tudom, hogy attól jobban
lennék... igen, igen, természetesen. Itt is van.
– Barty – nyújtotta a nő felé a telefont magával szeretne
beszélni.
Kis kurva, gondolta Barty, átvéve a telefont.
Charlie Patterson aznap késő este érkezett. Kissé rémülten állt
a verandán. Az autójának, egy meglehetősen megviselt T-birdnek
még égett a reflektora, és a vezetőülés felőli ajtó nyitva állt.
Láthatóan hiába próbálta megnyugtatni Barty.
– Charlie, komolyan, nincs annyira rosszul! Bárcsak ne
engedtem volna neki, hogy beszéljen magával! Máris jobban van, a
penicillin nagyon gyorsan hat, különösen a gyerekeknél. Éppen
tévét néznek...
– Hát nincs ágyban?
– Dehogy nincs – válaszolt Barty, igyekezve, hogy ne legyen
túl védekező a hangja. – Jennának van egy kis készüléke a
szobájában. Valami vígjáték megy, azt gondoltam, talán felvidítja.
– Nem fél, hogy Jenna is megkapja?
– Attól tartok, azzal már elkéstem. Biztosan megfertőződött ő
is, mivel az egész iskola beteg. Biztosan ott kapta meg Cathy is.
– Gondolom. Nos...
– Jöjjön utánam!
Ahogy kinyitották az ajtót, határozott vihogást hallottak,
aminek azonnal vége szakadt, amint Cathy meglátta az apját.
Hátrahanyatlott az ágyban, és kitárta a karját felé.
– Papa, papa, annyira örülök, hogy itt vagy! Olyan rosszul
érzem magam!
 – Kettesben hagyom magukat – szólalt meg Barty. – Gyere,
Jenna, le a földszintre!
– De anya...
– Jenna! A földszintre!
Lent a nappaliban egy forró italt készített Jennának. A kislány
odabújt az anyjához, és rámosolygott.
– Hát nem remek, hogy itt van Charlie? És megnézheti South
Lodge-ot meg mindent? Már ezer éve majd' meghalt, hogy
kijöhessen, Cathy mondta, de nem akart megkérni.
– Valóban? – kérdezte szárazon Barty.
Hosszú ideig éberen feküdt a sötétben Laurence valamikori
hálószobájában, amelynek ablaka az óceánra nyílt, és nagyon
boldogtalannak érezte magát. Gyűlölte ezt az egészet. „South
Lodge az övé volt, egy értékes, privát hely, tele értékes, privát
emlékekkel. Csak a hozzá legközelebb álló embereket hívta meg
ide, akiket nagyon szeretett. Wol és Celia, természetesen, járt itt,
Sebastian és Izzie, Geordie és Adele, Robert Lytton, Jamie és
Maud, no meg néhány nagyon közeli barát. De Charlie Patterson,
akivel kapcsolatban azt érezte... nos, mit érzel, Barty? Gyerünk,
talán most jött el az ideje, hogy szembenézz vele!
Kedvelte. Nem is lehetett nem kedvelni, ismételgette
magában, annyira elbűvölő volt és jó természetű, figyelmes és
gondoskodó. És kétségkívül vonzó, sőt szexi, kissé félszeg
mosolyával, nagy barna szemével a teknőc keretes szemüveg
mögött, amint figyelmesen hallgatja, amit Barty mond. Bartyt egy
kissé – de csak egy kissé – Johnra emlékeztette, akit annyira
kedvelt a háború alatt, s akihez majdnem feleségül ment. Benne
volt meg ugyanez a gyengéd vonzerő, ez a régimódi jó modor.
Bartynak az is tetszett, ahogy a férfi öltözött; nagyon jó
stílusérzéke volt, és magas, karcsú alakján mindig jól álltak a
viseltes, de jó szabású zakók, a gyakran kopott kézelőjű, legombolt
nyakú pamutingek, meg az agyonmosott farmernadrágok. Cathyt
is szépen öltöztette, egyszerűen, sima kis ruhákba vagy szoknyába
és blúzba hét közben, és viseltes farmerbe, pólóval és nagy buggyos
pulóverrel a hétvégén. Sok ezek közül, mondta kissé szomorúan, a
használtruha-boltokból származott, és Bartynak tetszett, hogy a
sok ízléstelen holmi között a férfi talált ilyesmit ezekben az
üzletekben.
Charlie szórakoztató is volt, meghívta ugyanis néhányszor
Bartyt és Jennát vacsorára („Hadd törlesszek valamennyit”), és
nagyon jó csirkehúsos pitét szolgált fel. Utána Scrabble-t
játszottak, és Barty arra gondolt, hogy a férfi milyen csodásan
bánik nemcsak Cathyval, hanem Jennával is. Kreatív és vicces volt,
és a legkevésbé sem leereszkedő.
És ezután valahogy már csak egy lépés volt, hogy őt is
meghívja vacsorázni, ami szintén jó mulatság volt, miután
túljutottak a kezdeti félszegségén, amiért hirtelen a gyerekek
nélkül találták magukat, kettesben. Charlie-val könnyű volt
beszélgetni, és akkor első ízben beszélt a feleségéről, és hogy
mennyire hiányzik neki.
– Valójában hét vagy nyolc év nem elég a gyógyuláshoz, ha
annyira szeretett az ember valakit.
– Tudom – válaszolta Barty. – De nem elég tíz vagy tizenegy
sem, sajnos, azt kell mondanom.
– Szóval... a férje elesett a háborúban?
– Igen. Ó... Franciaországban volt Eisenhowerrel a D-nap
után. Nem is tudott Jennáról.
– Ez rossz érzés lehet.
– Nagyon. De legalább Jenna itt van nekem. Nagyon
szerencsés vagyok.
– Én is így érzek Cathyvel kapcsolatban. Csodálatosan
viselkedett, miután Meg meghalt. Még csak hároméves volt, tudja,
túl kicsi, hogy igazán megértse. De nagyon aranyos volt, és erős, és
nagyon barátságos. Azóta mi jelentünk egymásnak mindent.
Valójában kicsit aggódom is amiatt, hogy ennyire közel állunk
egymáshoz. Talán nehezen tud majd más kapcsolatokat kiépíteni.
Ezért is örülök annyira, hogy Jennával olyan jó barátnők.
Cathynek sosem volt igazán közeli barátnője korábban. Ez nagyon
jót tesz neki. Habár, persze, néha hiányzik nekem. Különösen a
hétvégeken, amikor kimegy magukkal Southamptonba – tette
hozzá, aztán egy kissé hosszabbra nyúlt szünet után folytatta. – De
nem irigylem tőle egy pillanatig sem. Ráadásul addig sok munkát
elvégezhetek.
– Nem is értem, hogyan boldogul egyáltalán – jegyezte meg
Barty, gondosan figyelmen kívül hagyva a meglehetősen
hangsúlyos célzást. – Nehéz lehet úgy dolgozni, hogy fél szemmel
mindig az órát figyeli, és nyilván le is kell mondania
megbeszéléseket, amikor Cathy beteg.
– Nem könnyű – értett egyet Charlie –, és jelentősen csökkent
a bevételünk is, sajnos. De rögtön az elején elhatároztam, hogy a
lányom az első, és ehhez tartom magam. Csak nem könnyű. Az
ügyfelek megszerzése a nehéz, a kiszolgálásukkal már boldogulok.
De azért egyelőre még nem éhezünk – tette hozzá, fiús mosollyal
az orrára tolva a szemüvegét.
– Pontosan mivel foglalkozik? Úgy értem, bérleményekkel,
ingatlanfejlesztéssel, mivel? A sógorom is ebben az üzletágban
dolgozik, akárcsak az apósom, úgyhogy tudok róla egy keveset.
– Valóban? Ez érdekes. Én a szolgáltató ágazatban dolgozom,
a kiadó lakásokat és az embereket hozom össze. De mivel csak egy
parányi irodát és egy titkárnőt engedhetek meg magamnak, elég
nehézkesen megy.
– Esetleg találkozhatna Jamie-vel. Sosem lehet tudni,
lehetséges, hogy találnának olyan területet, ahol
együttműködhetnének...
– Az remek volna.

Jamie elvitte Charlie-t ebédelni, és utána azt mondta

Bartynak:
– Elég rokonszenves fickó, de nem hinném, hogy bármiben is
együttműködhetnénk. A piac két ellenkező végével foglalkozunk.
– És... mi volt a véleményed róla?
– Az, hogy nagyon kedves, Barty. Nagyon kedves. Viszont
talán egy kissé túlságosan kényelmes. Nem gondolnám, hogy
agyon hajtja magát a munkában, de...
– Úgy érted, lusta?
– Az egy kicsit erős vélemény volna egyetlen ebéd alapján.
Mondjuk azt, hogy egy kicsit kényelmesnek tűnik nekem. Szóval, ő
az új udvarlód?
– Nem – vágta rá határozottan. Egy kissé túlságosan is
határozottan. -Választhatnál rosszabbat is. És nagyon jó
véleménnyel van rólad. Azt mondta, te vagy a legvonzóbb nő,
akivel hosszú ideje találkozott.
– Mi mást is mondana neked, nem igaz? – jegyezte meg Barty,
de ennek ellenére rendkívül örült neki. Öt ével volt idősebb
Charlie-nál, és nagyon jót tett az egójának, hogy a férfi vonzónak
találta.
Charlie azt mondta később, hogy nagyon szimpatikus volt neki
Jamie.
– Ha a férje csak egy kicsit is hasonlított rá, nagyon kedves
ember lehetett.
– Hát nem – nevetett Barty nem is hasonlított Jamie-re és
nem is volt különösebben kedves. Legalábbis nem a szó
megszokott értelmében. De most ebbe ne menjünk bele!
 – Jamie említette, hogy tagja annak a vagyonkezelő
alapítványnak, amelyet Jenna számára hozott létre.
– Igen, így van – felelte Barty –, aggaszt ugyanis egy kissé,
hogy csak én vagyok Jennának.
– Meglehetősen komoly anyagi eszközökről kell
gondoskodnia, nem igaz? Igen komplikált lehet.
– Igen, ezért igyekszem mindent elrendezni.
Aztán gyorsan témát váltott, mivel mindig zavarta, amikor
Charlie az anyagi helyzetéről akart beszélgetni. Bármilyen közvetve
is.
Két további kettesben elköltött vacsora után Charlie
megcsókolta. Barty abban sem volt biztos, hogyan érez ezzel
kapcsolatban. Nem volt semmiféle kapcsolata Laurence óta.
Feltételezte, hogy a testi vágy már kihunyt benne. Az tény, hogy
nem volt tűzijáték, de elég kellemes volt. Ám nem vágyott rá, hogy
ennél tovább lépjenek.
Így aznap este South Lodge-ban határozottan a
vendégszobához vezette a férfit, és rácsukta az ajtót, anélkül, hogy
búcsúcsókot adott volna neki.

Amikor Barty reggel lement, Charlie már a teraszon volt, és

egy csésze gőzölgő kávéval a kezében az óceánt bámulta.
– Jó reggelt! A maga kedves Mrs. Millse készítette nekem.
Hozhatok egy csészével magának is?
– Nem, köszönöm. Majd magam megyek érte.
– Gyönyörű itt. Ez egy különleges hely.
– Örülök, hogy tetszik.
Gyűlölte, hogy ott áll a férfi a teraszon, Laurence teraszán, és
az óceánt nézi a dűnéken, Laurence dűnéin keresztül. Nem volt itt
semmi keresnivalója, betolakodó volt, s az asszony azt akarta, hogy
menjen el.
– Hogy van Cathy? – kérdezte udvariasan.
– Sokkal jobban. Amint előre megjósolta, a penicillin csodákat
tesz. Mindketten alszanak. Cathy csak annyira ébredt fel, hogy
köszönjön nekem, aztán már aludt is tovább. Nem lehetne... nem
sétálhatnánk le a partra?
– Menjen csak – vágta rá Barty ha ez nem tűnik túlságosan
barátságtalannak! De nagyon sok munkám van. Tegnap egy kicsit
elmaradtam. Amikor visszaér, reggelizhetünk.
– Rendben. – A férfi mosolygott, de a tekintete kissé
meglepettnek tűnt – Ha így akarja. Együtt szórakoztatóbb volna,
de... gondolom, nem fogok eltévedni.
Bartyt elfogta a lelkiismeret-furdalás.
– Sajnálom. Talán majd napközben. Egy kicsit körbe viszem
autóval, megmutatom magának a környéket.
Az nem lesz olyan rossz. Csak azt nem tudta elviselni, hogy
Charlie itt van, a South Lodge-ban.
– Rendben. Akkor... viszlát később!
Lehajolt, hogy könnyedén arcon csókolja a nőt. Barty azonban
hátrahúzódott. A férfi ezúttal, úgy tűnt, megbántódott.
– Sajnálom – mondta Barty, és besietett a házba.
Késő délelőtt, Mrs. Mills kiadós villásreggelije után az asszony
azt javasolta, hogy autózzanak ki. Még mindig nem volt hozzá
kedve, de úgy érezte, reggel udvariatlan volt.
– Az jó volna. Visszük a lányokat is?
– Nem hinném. Cathy még nem jöhet ki. Majd Mrs. Mills
vigyáz rájuk.
– Semmi baj – nézett rá a férfi mosolyogva –, szívesebben
megyek nélkülük.
Kihajtottak a háztól, és elindultak a Hampton Roadon.
– Annyira szép itt!
– Ugye? És bizony van itt kultúra is. Van saját múzeumunk, a
The Parrish, ami egyáltalán nem valami jelentéktelen kis hely. Van
néhány nagyon szép tizennyolcadik és tizenkilencedik századi
amerikai festményünk. És nézze csak, ott van a mi elegáns
városházánk! Oszlopok, meg minden. Arra gondoltam,
átmehetnénk Sag Harborba, annyira szép ott, aztán tehetünk egy
kört, és visszafelé Easthamptonon keresztül jöhetünk. így láthatja
nagyjából, hogy milyen errefelé. Jackson Pollock, a festő most
Easthamptonban él. Sőt, esetleg még egy pillantást vethetünk a
The Creeksre is. A Georgica Pondnál van, és ez Hamptons
legjelentősebb épülete. Az emberek ölni is tudnának azért, hogy
meghívást kapjanak oda. Még színház is van benne, ahol állítólag
Isadora Duncan is táncolt. Esetleg ihatnánk egy kávét is
Easthamptonban, vagy...
– Barty – szólalt meg gyengéden a férfi –, nem kell ezt
csinálnia! -Mit?
– Hogy így körbe vigyen és mindent megmutasson nekem.
– De igen, kell. És szeretném.
– Megértem – folytatta a férfi gyengéd hangon vagy legalábbis
azt hiszem, értem.
– Mit ért?
 – Hogy mennyire nehéz magának, hogy itt vagyok. Ez nyilván
egy különleges hely volt, csak magának és Laurence-nek. Megnek
és nekem is volt ilyen. Ugyan nem a sajátunk, természetesen, de
volt egy hely, ahová mindig felmentünk Connecticutban. Ott
kértem meg a kezét, oda mentünk, miután összeházasodtunk, és
elvittük Cathyt is, közvetlenül a születése után, amikor Meg már
elég erős volt hozzá. Azóta mindig csak egyedül mentem vissza
oda. Úgyhogy. .. tudom, milyen érzés lehet ez magának. Hogy meg
kell osztania velem.
És ekkor Barty igazán elszégyellte magát.
A férfi a délután közepén ment el Cathyvel. Barty a lépcsőn állt
Jennával, és integettek utánuk.
– Charlie annyira kedves! – jegyezte meg Jenna, és ezúttal
nem ravaszkodott, hallhatóan őszintén így gondolta. – Te nem
gondolod, anya? És olyan jó, hogy itt volt. Máskor is eljöhet?
– Majd meglátjuk – válaszolt Barty –, meglátjuk.

Geordie elment. Minden holmiját összepakolta, a ruháit, a

könyveit, szeretett hordozható írógépét, és egy kis lakásba
költözött a St. James's-en.
– Kényelmes és elég nagy, és van benne vendégszoba Cliónak,
amikor meglátogat. Szeretném, ha nálam lehetne a legtöbb
hétvégén. Remélem, civilizáltan megbeszélhetjük a részleteket.
Noni is meglátogathat, ha szeretne.
– Természetesen, majd szeretne – válaszolt Adele, patakzó
könnyeit törölgetve. – Ó, Geordie, ne tedd ezt, kérlek, kérlek!
Annyira szeretlek...
– Úgy tűnik, nem eléggé – felelt a férfi, szürke szemével
keményen nézve rá. – Nem eléggé, hogy engem tegyél az első
helyre.
– Hogy tehetnélek a saját fiam elé, amikor ő olyan
kétségbeejtően boldogtalan? Hogy tehetném? Lehetetlent kérsz.
– Ezt már százszor megbeszéltük, semmi értelme újra
elismételni. És nem vettem észre semmiféle változást a
viselkedésében velem szemben. Még az után sem, hogy
megengedtük neki, hogy visszatérjen a Westminsterbe. Ha lett
volna bármi javulás, akkor talán én is... De nem érdekes. Sosem
hitem volna Adele, hogy idáig fajulnak a dolgok. De...
– Nem gondolod – kérdezte Adele kétségbeesetten, még
utoljára –, hogy... túlreagálod?
 – Nem gondolom. És ez is azt bizonyítja, milyen kevéssé érted,
ha még mindig így beszélsz. Boldogtalan voltam, és nemkívánatos
személynek éreztem magam a saját házamban. Haragosan és
kellemetlen érzésekkel ültem a saját asztalomnál, és arra
kényszerültem, hogy végig nézzem, amint a családom két táborra
szakad.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Mit gondolsz, Noninak milyen ez az egész? Az, hogy
kénytelen végig nézni, állást foglalni? Vagyis inkább nem állást
foglalni. Szerinted neki milyen minden étkezést feszült légkörben
elkölteni? Figyeltem, ahogy oldani próbálja a légkört, beszélgetni
próbál, elfojtani a vitákat, mielőtt még kitörnének, és nagyon
szomorú látvány volt. Nem, úgy lesz a legjobb, ha elmegyek, mivel
Lucas láthatóan nem fog. Remélem, te meg ő elégedettek vagytok a
művetekkel.
Adele-nek rettenetesen hiányzott a férfi. Geordie nemcsak a
férje és a szeretője volt, hanem a legjobb barátja is, aki büszke volt
rá, támogatta a munkáját, sőt kreatív javaslatokkal segítette.
Nagyszerű mostohaapja volt Noninak, és rajongott a kis Clióért,
aki viszont rajongott érte. Drágámnak hívta papa helyett, mivel ezt
hallotta az anyjától. Amikor a Geordie távozása utáni harmadik
napon az anyjához fordult, és megkérdezte: „Mikor jön haza a
drágám?”,
Adele-nek ki kellett mennie a szobából, és addig zokogott,
amíg el nem fogytak a könnyei.
Az egyetlen vigasza az volt, hogy tudta, nem volt más
választása. Semmi esetre sem küldhette vissza Lucas-t a Flettonba.
Amint fokozatosan és fájdalmasan – mivel a fiú a nyomorúság
mellett szégyent is érzett – kibontakoztak a részletek, az
asszonyban egyre erősebb harag bontakozott ki, és vad védelmező
ösztön. Ezen kívül úgy érezte, hogy a fiúnak valamiféle kárpótlás
jár mindazért, amit elszenvedett. Így megkeresték a Westminstert,
elmagyarázták nekik a helyzetet, mire ők beleegyeztek, hogy
visszavegyék Lucas-t.
– Lucas kivételes fiú, Mrs. MacColl – mondta az igazgató –,
ragyogó esze van, és biztosak vagyunk benne, hogy ő meg az iskola
sokat tehet még egymásért. De nem lesz könnyű neki, azt meg kell
értenie. Nem várhaja azt, hogy csak besétál, és ott folytatja, ahol
abbahagyta. Hidakat kell verni, mert a korábbi barátai
megváltoztak, tovább léptek.
 Adele ezt mind elmagyarázta Lucas-nak. A fiú ránézett nagy,
sötét szemével – Luc szemével –, és egyszerűen annyit mondott,
amikor az anyja befejezte:
– Tudom, és nem fogom megbánni.
– Ez... nem volt könnyű nekem, Lucas. Elég nagy árat fizettem
érte.
– Az nem az én hibám – válaszolta Lucas, és még csak rá sem
mosolygott Adele-re. – Neki – Lucas sosem nevezte Geordie-t a
nevén – hallgatnia kellett volna rám.
– Ha udvariasabb lettél volna Geordie-hoz, Lucas, akkor
esetleg meghallgatott volna.
– Nem akart – jelentette ki a fiú, és felállt, hogy kimenjen a
szobából.
Adele megragadta a karját.
– Legalább valamiféle hálával tartozol nekem. Ezt sokkal
kevesebb fájdalommal is elérhettük volna, ha csak minimális
erőfeszítést is teszel.
Lucas hosszan hallgatott, miközben a sértettsége és a
büszkesége láthatóan küzdött az anyja iránti szeretetével. Aztán
megszólalt:
– Sajnálom. És nagyon köszönöm. De...
– Semmi de. Nem vagyok kíváncsi rá. Viszont elvárom, hogy a
háládnak valami látható jelét is add. Tartok tőle, azzal már
elkéstünk, hogy Geordie-nál bármiféle változást elérhessünk az
udvariasságoddal, viszont a viselkedésed, különösen a
nagyanyáddal szemben, de Venetia és az összes Warwick iránt is,
igen sok kívánnivalót hagyott maga után. Remélem, ebben
kedvező változást láthatok majd.
Csend.
– Lucas!
– Igen – mondta végül, érezhetően hatalmas erőfeszítéssel –,
igen... megpróbálom.
– Köszönöm.

És úgy is tett. Henry esküvője után – ami csodálatos esemény

volt, ötszáz vendéggel és fogadással a Claridgesben – Celia
megjegyezte Adele-nek, hogy nagy fejlődést tapasztalt Lucas
modorában.
– Még mindig nem értek vele egyet, hogy engedtél neki, és
szerintem tragikus, ami a házasságoddal történt...
 – Anya, nem volt más választásom. Mondd meg őszintén, te
mit tettél volna? – kérdezte, mivel korábban elmondta az
anyjának, mit kellett Lucas-nak kiállnia, az összes gyomorforgató
részlettel együtt.
És legnagyobb meglepetésére Celia azt válaszolta:
– Valószínűleg pontosan ugyanezt.
Ami Adele nagy megnyugvására szolgált.

Celia figyelmét az esküvőn elsősorban Izzie kötötte le.

Rettenetesen néz ki, gondolta, sápadt és kimerült a sok arcfesték
alatt, és rengeteget fogyott. A halvány rózsaszín fodros ruha
mintha teljesen elnyelte volna; és még gyönyörű aranybarna haja
is fénytelennek és élettelennek tűnt a rózsabimbókból font koszorú
alatt.
Körbejárt a teremben, kötelességtudóan csevegve az
emberekkel, de ez láthatóan annyi erőfeszítést igényelt, hogy Celia
alig bírta nézni. A beszédek után, amikor Henry és Clarissa
felment az emeletre, hogy átöltözzenek, odahívta magához.
– Nagyon fáradtnak látszol.
– Az is vagyok egy kicsit. Az esküvők fárasztók, nem igaz?
Nem lenne szabad, hogy így legyen, gondolta Celia, egy
huszonöt éves lánynak, aki az egyik első koszorúslány. Remek
mulatságnak kellene éreznie.
– Hogy van az apád? – kérdezte váratlanul. Lehet, hogy ez az
oka Izzie lehangoltságának. Sebastian nem fiatal már, rettenetesen
hajszolja magát...
– Jól van. Igen. Nagyon jól. Most éppen Skóciában van egy
előadó-kőrúton.
– Igen, hallottam. Ami viszonylag elfogadható kifogás, hogy
miért nincs ma itt.
– Celia...
– Tudom, tudom. Ne menjünk ebbe bele! Mondd, láttad
mostanában Kitet?
Fájt, hogy ezt kell kérdeznie. Még a nevét kimondani is
fájdalmas volt.
Egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne érezte volna ezt a
fájdalmas veszteséget, egyetlen éjszaka sem, hogy ne ébresztette
volna fel az emlékezés.
– Igen. Remekül van, nagyon jól érzi magát a... ó, sajnálom.
Elpirult és az ajkába harapott.
 – A Wesleynél, igen, tudom. De... nincs valami gond köztetek?
Semmi ilyesmi?
– Nincs, hát persze, hogy nincs.
Elfordította a tekintetét. Celia, természetesen, tudta, tudott
arról, hogy... De sosem beszéltek róla.
– Még mindig jó barátok vagytok?
– Nagyon. Gyakran vacsorázunk együtt.
– Jól van. Akkor viszont mi a baj?
A kérdés láthatóan felkészületlenül érte Izzie-t. Némán bámult
Celiára, nagy barna szemében könnyekkel.
– Semmi – mondta végül –, komolyan, nincs velem semmi
baj. Csak fáradt vagyok.
– Isabella, egyértelműen valami nagy baj van veled. Mindenki
aggódik miattad.
– Honnan tudja? – kérdezte élesen Izzie.
– Az összes lány azt mondja nekem, hogy nagyon
megváltoztál. Nonit különösen nyugtalanítja a dolog. Adele is
nagyon aggódik, tudod, hogy mindig is mennyire szeretett, és
persze Venetia is. Sajnos, arról fogalmam sincs, hogy az apád
aggódik-e vagy sem. De biztos vagyok benne, hogy igen. És... –
folytatta Izzie szemébe nézve, miközben átadott neki egy
zsebkendőt – nyilvánvaló, hogy valami komoly gond van. És
valakinek el kell mondanod. Akár lehetek ez a személy én is. Nincs
a világon semmi, ami engem megdöbbentene vagy felháborítana,
drágám, biztosíthatlak róla. És sosem lehet tudni, talán még
segíthetek is. Nem mondom el senkinek. Senkinek a világon. Most
gyere, ki kell kísérnünk őket! Ez a lány valóban nagyon csinos.
Henry pedig nagyon jóképű fiatalember. Hála az égnek, hogy végre
megházasodott, és nem kell tovább hallgatnunk azt a sok
ostobaságot, hogy téged vegyen el. Engem rettentően bosszantott.
Gondolom, téged is.
– Eléggé – válaszolt Izzie, és mosolyogni próbált. Aztán
hirtelen összeroppant, és Celia zsebkendőjét az ajkára szorítva
kirohant a teremből. Az asszony végtelen aggodalommal nézett
utána. Csak nem akart volna mégis hozzámenni Henryhez?

Izzie felhívta másnap, elnézést kért, amiért nem köszönt el

tőle.
– És amiért bolondot csináltam magamból.
– Dehogyis. Senki nem vette észre. Volna kedved átjönni
hozzám? Ebédelj velem, Lord Arden már nincs itt! Visszaküldtem
Glenworth-be.
– Nos...
– Isabella – Celia meg Sebastian szólították egyedül ezen a
néven –, ne makacskodj! Gyere, látogass meg! Nyilvánvalóan
beszélned kell valakivel. És ahogy már mondtam, senkinek a
világon nem adnám tovább. Bármiről legyen is szó.

Két nap múlva Izzie írt Bartynak.

„Nem tudom, szavadon foghatlak-e, és valóban

eltölthetnék-e nálad egy kis időt? Megpróbálnék
minél kevesebb gondot okozni, esetleg vigyázhatnék
Jennára, vagy ilyesmi. Nem vagyok túl jól az utóbbi
időben, gyakran voltam beteg ezen a télen, és egy
kissé lelkileg is megviselt. Beszéltem Celia orvosával,
aki szerint a teljes környezetváltozás jót tenne. Nem
maradnék túl sokáig, csak néhány hetet, de annyira
szeretnélek látni, és főleg szeretnék ismét kimenni
South Lodge-ba. Várom válaszod.”

Barty táviratot küldött.

„Csodás, csodás hír! A szoba mindig készen vár.

Jenna oda van az örömtől. Gyere mielőbb, maradj
minél tovább! írok. Szeretettel, Barty”

Izzie megkérdezte Michael Josephtől, kivehetné-e a

szabadságát, és hozzá tehetne-e pár hetet fizetés nélkül.
A férfi szeretettel nézett rá az íróasztala fölött.
– Maradjon, ameddig csak akar! Tekintse alkotói
szabadságnak. Bármikor visszajöhet, három, hat hónap, sőt akár
egy év múlva is. Ha már ilyen messzire utazik, hozza ki belőle a
legtöbbet. Hiányozni fog, de nem néz ki túl jól, egy kiadós pihenés
jót tesz majd.
Izzie megköszönte neki, és elcsodálkozott, miért ilyen kedves
vele mindenki.
Az ikrek szerint is remek ötlet volt az utazás; Noni aranyosan
el volt szontyolodva.
– Annyira fogsz hiányozni, Izzie! Ne maradj túl sokáig!
Mintha csak a történelem ismételné magát, gondolta Izzie,
megölelve a lányt. Olyan volt az egész, mint amikor Barty először
ment Amerikába.
– Nem maradok sokáig, megígérem. És hogy állnak veled a
dolgok? Annyira el voltam foglalva magammal, és rettentően
elhanyagoltalak téged. Úgy hallom, gyakran találkozol Geordie-val.
– Igen. Majdnem minden szombaton meglátogatom, és
gyakran vacsorázunk együtt. De így is szörnyű otthon nélküle.
Annyira hiányzik nekem! És anyának is. Állandóan csak sír. Ami
pedig a kis Cliót illeti... Izzie, miért kell mindnyájuknak ilyen
ostobán viselkedniük? Ilyen ostobán és megátalkodottan?
– Nem mindig könnyű megőrizni a józanságunkat – válaszolt
komolyan Izzie.
Elspeth és Amy rendkívül izgalmasnak találták a tervezett
utazását.
– Mit nem adnék, ha én is mehetnék! – jelentette ki Amy. –
Állítólag az amerikai férfiak csodásak. Nézd csak meg Geordie-t!
Meg Jack Kennedyt. Vajon Barty nem tudna engem is elhelyezni?
– Amy – nevetett Izzie –, épp most szereztél egy új állást. Azt
hittem, szereted.
– Hát persze. De nézz rám, már huszonkét éves vagyok, és
még csak el sem vagyok jegyezve.
– Már voltál.
– Tudom, tudom. De most nem vagyok. Valahogy nem volt az
igazi. Mindig úgy tűnik, hogy mégsem az igazi. Az összes férfi, akit
ismerek, annyira... unalmas. Ki tudja, talán egy másik kontinensen
jobb volna a helyzet.
Keir nagyon irigyelte.
– Nagyon szeretnék egyszer odautazni – mondta –, ott valódi
demokrácia van.
Izzie nem szívesen világosította volna fel, hogy Barty szerint a
felsőbb osztályba tartozó amerikaiak még az angoloknak is
tudnának a sznobságról egyet s mást tanítani.
Kit aranyosan támogatta a terveit. Azt mondta, rettentően
hiányolja majd, de Izzie megérdemel egy kis szórakozást, és még
az is lehet, hogy hamarosan ő maga is átmegy.
– A Wesley most nyitott egy amerikai irodát. Azt mondják,
szerintük a könyveim jól mennének odaát.
– Ó, Kit, kérlek, gyere! Annyira jó mulatság lenne! Ugyan
valószínűleg nem maradok túl sokáig, bár Barty azt mondja,
szerinte még munkát is kaphatnék. Egyedül az apja keserítette
meg a boldogságát. A férfi morgott, duzzogott, közölte vele, hogy
ez egy rémes ötlet, és Izzie utálni fogja Amerikát, arra célozgatott,
hogy Barty terhére lesz, és többször is megkérdezte tőle, miért akar
elmenni.
– Változásra van szükségem, apám. Úgy érzem, beragadtam
ugyanabba a kerékvágásba.
– Ostobaság! Ha van itt valami problémád, felesleges elfutni
előle, azt elárulhatom neked. Keress másik munkát, ha szükséges,
de ne fordíts hátat mindennek! Bármit mondjon is Joseph, nem
fogja tartani az állásodat. Nem engedheti meg magának.
– Megígérte.
– Nem gondolja komolyan. Szerintem szörnyű hibát követsz
el, és mondhatom, nem fogod könnyen helyre hozni. Az emberek
emlékezete rövid, és lehet, hogy kiderül, nem könnyen találsz majd
másik állást. És ha azt hiszed, hogy Barty majd tud állást szerezni
neked, csak becsapod magad.
– Apa, dehogy hiszem azt!
– Akkor jó. Ez is valami. És van még valami más is.
Gondolom, azt képzeled, remekül érzed majd kint magad, és sok új
barátot szerzel. Az amerikaiak nagyon maguknak valók, úgy
tesznek, mintha nagyon örülnének neked, de én mindig rájöttem,
hogy ez csak színjáték. Én magányos és szerencsétlen voltam New
Yorkban. Barty pedig nagyon elfoglalt lesz, nem hagyhat mindent
félbe, hogy minden este pátyolgasson téged.
Izzie erre sírva fakadt, és kirohant a szobából. Nem sokkal
ezután Noni telefonált, és később elmondta Adele-nek, hogy
hallotta, Izzie sír.

Celia éppen Adele-nél vacsorázott. Másnap reggel felhívta

Izzie-t.
– Mi a baj? Bánt valami?
– Én... én azt hiszem, talán mégsem kellene mennem. Annyira
aggódom apám miatt! Azt hiszem, nagyon fogok hiányozni neki.
Azt mondja, nem erről van szó, de...
– Remélem – szólalt meg Celia jeges nyugalommal –, nem
mondott ilyet.
– Nem kifejezetten. De látom rajta, hogy erről van szó.
Állandóan újabb kifogásokat hoz fel. Azt mondja, utálni fogom az
egészet, hogy Michael Joseph nem fogja tartani az állásomat, hogy
útban leszek Bartynak. Nem tudom, mit tegyek.
– Menj el New Yorkba! – jelentette ki Celia. – Az apád egy
önző öregember. Ne foglalkozz vele, Isabella!
 – Megpróbálom. De aggódom miatta. Néha annyira öregnek
tűnik, és...
– Öregszik. És remek színész. Ezért nem is akarok többet
hallani erről. Csak folytasd a csomagolást! Láttam egy nagyon
csinos kis ruhát ma reggel a Harvey Nicholsban, tengerészkék és ez
az új A-vonalú. Megveszem neked, ha szeretnéd. Viszlát, drágám!
– Viszontlátásra, Celia! És köszönöm az ajánlatot, de...
– De mi?
– Még mindig aggódom apám miatt.
Celia letette a telefont, és kibámult az ablakon a folyóra. Ismét
a Cheyne Walkon lakott, ahogy mostanában egyre gyakrabban.
Rágyújtott egy cigarettára, mélyen beleszívott, aztán tárcsázta
Sebastian számát.
– Te egy gonosz, önző, undok vénember vagy – szólalt meg,
amikor a férfi felvette a telefont. – Remélem, nem mégy sehova ma
délelőtt, Sebastian, mert meg foglak látogatni. Ideje, hogy végre
elbeszélgessünk egy kicsit egymással. Micsoda? 0, ne legyél ilyen
nevetséges! Ennek semmi köze hozzád és hozzám. Azért nem
venném a fáradságot, hogy odamenjek. Isabelláról kell beszélnem
veled. Mit? Akkor mondd le! Tedd át máskorra! Ez sokkal
fontosabb.

– Sosem találod ki, ki jött el ma délelőtt Mr. Brooke-hoz –

mondta Mrs. Conley a barátnőjének, Rose-nak, izgalomtól csillogó
tekintettel. – Lady Celia. Vagyis, Lady Arden, ahogy most kell
szólítani. Még mindig olyan szép és fiatal! Hiányzott nekem. Úgy
köszönt, mintha teljesen normális dolog volna, hogy ott van, és azt
mondta, Mr. Brooke-hoz érkezett látogatóba. És megkért, hogy
vigyek nagyon erős kávét a dolgozószobába. Hallottam, hogy Mr.
Brooke rögtön kiabálni kezd vele, amint belépett, ő meg
visszakiabált neki. Aztán egy ponton az úr kinyitotta az ajtót, és
elindult az előcsarnokon keresztül, mire Lady Celia csak azt
mondta: „Sebastian, hogy mersz engem megsérteni a személyzet
előtt?”, az úr meg úgy nézett rá, mint amikor sarokba szorítják,
aztán csak összevonta a szemöldökét, és visszament a
dolgozószobába, és olyan erősen bevágta az ajtót, hogy az egész
ház beleremegett. Ezek után nem szívesen vittem volna be a kávét,
de Lady Celia kijött érte. „Már elfelejtettem, Mrs. Conley, milyen
lehetetlen alak Mr. Brooke”, mondta. Szóval, még jó ideig folyt a
hangoskodás, aztán lassan elcsendesültek a dolgok. Körülbelül egy
óra hosszat volt itt Lady Celia, talán még tovább. Amikor elment,
az úr kikísérte az ajtóhoz. Még mindig... hát, bosszúsnak tűnt, de
már egészen másmilyen volt. És amikor Lady Celia elment, Mr.
Brooke vette a sétapálcáját, és egészen vidáman azt mondta:
„Sétálni megyek, Mrs. Conley.” Ebéd után pedig hallottam, hogy
énekel. Vagyis hát, amit Mr. Brooke ének címén művel, mivel
botfüle van. A jó ég tudja, hogy Lady Celia mit mondhatott neki.
Szerintem valóságos varázsereje van annak az asszonynak, én
mondom.

Aznap este vacsoránál Sebastian azt mondta Izzie-nek,

sajnálja, hogy annyira ellenséges volt az amerikai útjával
kapcsolatban.
– Egyszerűen... irigy voltam, azt hiszem. Azt szerettem volna,
ha én is elég fiatal vagyok, hogy csak úgy elmenjek innen, és azt
csináljam, amit csak akarok. Ostoba voltam, sajnálom, Isabella.
Izzie életében ez volt a harmadik alkalom, hogy az apja ezt
mondta neki. Még élénken élt az emlékezetében az előző kettő. Az
első Ashinghamben történt, amikor ő még egészen kislány volt, és
rövid, szomorú életében először tett az apja egy barátságos,
szeretetteljes gesztust felé, amiből úgy tűnt, képes megbocsátani
neki, hogy él, míg az anyja belehalt a szülésbe. Izzie sosem
felejtette el, ahogy akkor eláradt benne a tiszta öröm, boldogság és
izgalom. A második... ettől nagyon eltérő volt. Izzie megpróbált
nem gondolni rá. És most... csak bámult. Az apja szinte
megbánóan mosolygott rá.
– Apa, nem kell bocsánatot kérned! Annyira aggódtam, hogy...
magányos leszel.
– Magányos? Hát mikor bántam én a magányt, az ég
szerelmére? Egy kis magány úgy kell nekem, mint a falat kenyér.
És nem kell hallgatnom a szobádból kihallatszó rémes zenét sem.
Különben is, sok dolgom van, az új könyvvel késésben vagyok, és
egy előadássorozatot is kell tartanom. Viszont mondok valamit... –
nézett rá hirtelen a lányára ellágyuló tekintettel –, lehet, hogy én is
ki tudnék menni majd Kittel. Mit szólnál hozzá?
– Ó, apa, szerintem az csodás lenne! – lelkesedett Izzie, és
szinte szédült, annyira megkönnyebbült hirtelen. Aztán egy
szörnyű gyanú lopózott a szívébe – Ugye, nem beszéltél Celiával?
– Celiával? – hitetlenkedett az apja, összevont tekintettel a
levesébe meredve. – Az ég szerelmére, Isabella, hogy jut ilyesmi az
eszedbe? Nagyon jól tudod...
– Sajnálom, apa – vágta rá sietve Izzie.
 És másnap Mrs. Conley arról számolt be Rose-nak, hogy Mr.
Brooke váratlanul megjelent a konyhában, miközben ő a desszertet
szolgálta fel, és azt mondta, semmi esetre sem árulhatja el, hogy
Lady Celia aznap ott járt.
– Persze, azt feleltem, hogy nem fogom. De észrevettem, hogy
ő sem Lady Ardent mondott – tette hozzá kissé összefüggéstelenül.
 11. fejezet

– Üdv, Miss Lytton!

– Ó... jó reggelt, Miss Hartley!
– Kérem, szólítson Clementine-nak!
– Ó... nos... rendben. Köszönöm. De csak ha maga Elspethnek
hív engem.
– Hogyne. Arra gondoltam, vajon ráér-e egy gyors ebédet enni
velem?
Elspeth nagyon megtisztelve érezte magát. És kissé
kellemetlenül. A Lyttons fiatal vezető regényírója – sőt,
valószínűleg a vezető regényírója, most, hogy a legutóbbi
könyvéből többet eladtak, mint Nancy Arthuréból – nemcsak
felkéri őt, egy alacsony beosztású tagját a szerkesztőségnek, hogy a
keresztnevén szólítsa, de meghívja ebédelni is. Ez... kényes helyzet
volt.
– Én... nagyon szeretnék, de...
– Ó, nem érdekes, ha túl sok a dolga.
– Nem arról van szó. Csak... nem Jayt kellene inkább... úgy
értem, Mr. Lyttont...
– Jaynek a nyomdába kellett mennie. Ne aggódjon, ő a múlt
héten hívott meg engem egy túlzottan is gazdag ebédre. És az
összes hivatalos ügyet megbeszéltük vele ma reggel. Különben is,
szívesebben ebédelnék magával.
Rámosolygott Elspethre. Csinos lány volt, kerek babaarccal,
apró pisze orral, rózsabimbó ajkakkal és dús, vörös, göndör
fürtökkel.
– Ne kéresse magát! Semmi nagyszabású, csak beugranánk
arra az új kis helyre a Duke Street-en. Meghívom.
– Ó, nem! Azt nem hagyhatom! Anyám megölne...
– Ne butáskodjon! Az anyja nem tudja meg. Sem a nagyanyja.
Különben is, köszönetet akarok mondani magának. Erről van szó.
– Köszönetet nekem?
 – Igen. A maga csodás nagyanyja elmondta nekem, hogy maga
felszólalt az új könyvemben lévő szexjelenetekkel kapcsolatban. És
kedvező irányban befolyásolta a végső döntést. Ezért legalább egy
omlettel tartozom magának.
– Ó, te jó ég! Tényleg ezt mondta?
– Lady Celia? Igen, persze. Szerinte maga csodálatos. És jó
volna valaki korombelivel ebédelni innen. Élvezi, hogy kilépett a
nagyvilágba? Vagy vágyik vissza Oxfordba? Tudja, nekem még
mindig hiányzik.
– Nekem is – ismerte be Elspeth. – Ha nem szeretném a
kiadót annyira, megpróbálnék valami kutatói állást szerezni ott,
vagy valamit, csak hogy újra ott lehessek.
– Én kipróbáltam – mondta Clementine –, de nem volt
ugyanaz. Mindenki valamiféle dinoszauruszként kezelt, mintha
vagy egymillió éves volnék, tudja. Nem, azokat az éveket
egyszerűen aszpikba kéne rakni, hogy megőrizzük őket olyannak,
amilyenek voltak, és ne változzon semmi rajtuk.
– Ühüm – mormolta Elspeth, és már nem is nagyon szólt,
amíg le nem ültek egy asztalhoz az étteremben.
– Nagyon elcsendesedett – jegyezte meg Clementine Hartley.
– Igen, tudom. Elnézést. Csak éppen arra gondoltam...
– Igen?
– Hogy csodálatos regényt írhatna arról, milyen Oxfordban
nőnek lenni. És pontosan ez lehetne a címe.
– Pontosan mi?
– Oxford aszpikban. Benne lehetne minden, ahogy az ember
felnő, felfedezi a férfiakat...
– Felfedezi a szexet... – Clementine nagy kék szeme vidáman
megvillant.
Elspeth elvörösödött.
– Nos... igen. És a barátságok, meg a borzasztó kékharisnyák...
– Tudja mit, nagyon tetszik az ötlet. Igazán. Még nincs témám
a következő
könyvemhez. Gondolkodni fogok rajta. Nagyon köszönöm.
– Szívesen – mosolyogott kissé félszegen Elspeth. Zavarban
volt, hogy ennyi dicsérettel halmozza el egy ilyen kiemelkedő
személyiség.
– Celia mondta nekem, hogy maga nagy dolgokra hivatott.
Szerinte hamarosan beosztott szerkesztő lehet.
– Valóban? Mondhatta volna nekem is.
 – Ó, tudja, milyenek! Úgy gondolják, még a fejünkbe szállna a
dicsőség. Jobb, ha szerények vagyunk.
– És hálásak – kuncogott Elspeth. – Te jó ég, de izgalmas!
– És ki tudja, talán egy nap majd maga szerkeszti az én
könyveimet. Az jó mulatság lenne. Végül is ott van a nagyanyja
példája, amit követhet. Egyébként sokat fejlődtek a dolgok, amióta
visszatért.
– Igen, csodálatos – felelte Elspeth. – Ő valahogy annyira...
modern. A gondolkodása. Ez vicces, hiszen már... nem túl fiatal.
– Meg kell mondanom – jegyezte meg Clementine –, nekem
sokkal fiatalabbnak tűnik Jay Lyttonnál. Sokkal naprakészebb. Én
nagyon szeretem. Vajon Kit miért nem akar többé találkozni vele?
– Mert Kit elhagyta a Lyttonst – vágta rá sietve Elspeth de
biztos vagyok benne, hogy majd túljut rajta.
– Nekem úgy tűnik, ez inkább Kiten múlik, mint Celián.
Egyébként Kit édes pofa, nem igaz? Oda vagyok érte. És nagyon
elégedett a Wesleyvel, azt mondja, egyszerűen csodálatosak.
– Igen – válaszolt Elspeth kissé szomorúan –, igen, tudom.

Amikor visszaért a kiadóba, a nagyanyja íróasztalán

Clementine legutóbbi könyvének kefelevonata feküdt. Celia
homlokráncolva nézte.
– Valami probléma van vele? – kérdezte Elspeth.
– Nem igazán. Csodálatos könyv. Milyen okos lány!
– És nagyon kedves is – toldotta meg Elspeth. Majd óvatlanul
hozzátette:
– Együtt ebédeltünk.
Celia ránézett.
– Ebédeltetek? Nem is tudtam, hogy annyira jóban vagyok.
– Én sem. De meghívott, hogy köszönetet mondjon. Amiért
kiálltam a szexjelenetei mellett – mondta kuncogva.
– Igazán? Tényleg kedves. – Azzal Celia visszatért a
kefelevonatokhoz. Elspeth átsietett a saját irodájába, attól tartva,
hogy megszegett valamiféle bonyolult kiadói etikettet, mivel együtt
ebédelt Clementine-nal. A nagyanyja láthatóan kissé meglepődött.
Jaj, istenem...

Valami nem stimmelt egészen ezzel a könyvvel, gondolta

Celia. Ragyogó volt a téma, remekül meg volt írva, de itt-ott
mintha megdöccent volna. A párbeszéd félszegnek tűnt. És
bizonyos jelenetek, amelyek alapvető fontosságúak a kapcsolat
fejlődése szempontjából, kényes, fontos jelenetek a nő és a
szeretője között, nagyon rövidnek hatottak. Celia tudta, hogy ez
mit jelent – vagy legalábbis sejtette az okát. Kiszólt telefonon a
titkárnőjének:
– Legyen szíves hozza be nekem a Szárnyalás eredeti
kéziratát! Szeretnék néhány dolgot kijegyzetelni.

– Épségben megérkezett – mondta Sebastian. Összevont

szemöldökkel nézett Celiára. – Rettenetesen hiányzik. Kihaltnak
tűnik az egész ház. Remélem, elégedett vagy a műveddel.
– Sebastian, ez nem az én művem. Én csak azt javasoltam,
hogy próbálkozzon a környezetváltozással. Láthatóan nem volt túl
jól és nem volt túl boldog. Egyébként felesleges ezt most elölről
kezdenünk.
– Igaz. De még mindig nem értem, miért nem volt boldog.
Minden sikerült neki, fiatal, szép...
– És nem volt udvarlója.
– Udvarló? Az isten szerelmére, nem vártam volna tőled, hogy
ilyen női ostobasággal állsz elő! Csak mert nem jegyzi el magát
minden öt percben, mint az a lehetetlen kuzinja.
– Amy rendkívül csacsi – helyeselt Celia –, ebben egyetértek.
Annyira kísértetiesen olyan, mint az anyja volt ebben az
életkorban, hogy magam is alig hiszem. De most Isabelláról
beszélünk. És ez nem női ostobaság, Sebastian, mindenki vágyik
rá, hogy valakit szerethessen és viszont szeressék. Ezt még neked is
tudnod kell.
– Az ég szerelmére, Celia! Ez övön aluli volt.
– Sajnálom, Sebastian. Nagyon sajnálom.
Egy pillanatra a férfi kezére tette a kezét. Sebastian lebámult
kettőjük kezére, mintha még sosem látta volna őket. Aztán Celia
visszahúzta az övét.
– Ez nem változtat a tényen – folytatta sietve –, hogy Isabella
szíve összetört tizenhat éves korában, és azóta igazán nem adta
oda senkinek. Csalódott, és aggódik amiatt, hogy nem találják
vonzónak a férfiak. És meg kell mondanom, nem is értem, hogyan
lehetséges, hogy még nem talált rá valaki. Bájos és rendkívül
érdekes személyiség. És már... mennyi is? Huszonöt éves. Igazán
nem meglepő, ha lehangolt.
– Ó, istenem! – Sebastian levette a szemüvegét, megdörzsölte
a szemét, aztán figyelmesen nézett az asszonyra. – Mennyit
ártottunk neki, nekik, mi ketten, te meg én? Hogyan tudnánk ezt
jóvá tenni?
– Ügy, hogy hagyjuk, Isabella hadd kövesse a szívét – válaszolt
pattogós hangon Celia –, és bátorítjuk mindenben, amihez kedvet
érez. Remélem, írtál neki egy kedves, vidám levelet, amelyben
beszámolsz arról, mennyire elfoglalt vagy, és egyáltalán nem volt
időd, hogy hiányold őt. Mert ha még nem írtál, akkor az javaslom,
tedd meg még ma délután! Nem akarom, hogy aggódjon miattad.
Ez tönkre tenné a szabadságát.
– Rendben, rendben. Írok. Azt egyébként tudod, ugye, hogy
Kit meg én kimegyünk együtt ősszel? Isabella tudja, mennyire
várom már. Gondolom, még mindig ott lesz.
– Te meg... Kit? – kérdezte Celia. Halkan beszélt, de a
fájdalom tisztán érezhető volt a hangjában – New Yorkba mégy
Kittel?
– Ez a terv. Igen. Nem hallottad?
– Sebastian, hogy hallottam volna? Ki mondott volna el
nekem ilyesmit? A fenébe! A fenébe!
Belekotort a táskájába, zsebkendőt keresve. A férfi ránézett,
felállt és kiment a szobából. Egy pillanat múlva visszatért, a saját
két nagy zsebkendőjével.
– Tessék – szólalt meg gyengéden –, legalább ezt hadd
kezdjem újra a kapcsolatunkból, hadd lássalak el zsebkendőkkel.
Annyira sajnálom, Celia! Igazán azt hittem, hogy tudod.
– Nem, nem tudtam – válaszolt az asszony. – Jaj, istenem!
Felállt, odasétált az ablakhoz, és percekig ott állt, kibámulva a
kertre. A férfi szomorúan figyelte, aztán megszólalt:
– Én... megpróbáltam, ezt tudnod kell. Az ég tudja, hogy miért
tettem, de megpróbáltam. Semmi értelme nem volt. Nagyon
makacs. És még mindig nagyon dühös és zaklatott.
– Igazán? Gondolom, ez várható volt. írtam neki, és
telefonáltam, de... nem hajlandó találkozni velem. Annyira fáj,
Sebastian, nem szűnik meg egy pillanatra sem! De... – látható
erőfeszítéssel kihúzta magát, elővett egy cigarettát és rágyújtott –
milyen nagyszerű ötlet! Úgy értem, elutazni New Yorkba. Milyen
remekül fogjátok érezni magatokat!
– Én is azt hiszem.
Csend támadt. Aztán az asszony megkérdezte:
– És... hogy van?
– Nagyon jól. Igen. Nagyon sikeres a Wesleynél, de ezt nyilván
tudod.
 – Igen, köszönöm.
– És... hogy van a nemes lord?
– Fogolyra vadászik. O, Sebastian, ez igazán az egyik
legnagyobb tévedésem volt!
– És az egyetlen, amit tudomásom szerint beismertél. Nos,
ennek igazán nagyon örülök.
– Minek, hogy én nyomorultul érzem magam?
– Igen – válaszolt a férfi vigyorogva –, ami azt illeti, igen. Sőt,
erre inni kell. Mrs. Conley – szólt ki, kinyitva az ajtót –, legyen
szíves, hozzon egy üveg pezsgőt.
– Ez felháborító és nagyon gonosz gondolat – jelentette ki
Celia, kifújva az orrát – én ném óhajtok benne részt venni.
Kimegyek a mosdóba, aztán elmegyek.
– Szó sem lehet róla.

– Igyunk – mondta a férfi kicsit később, Celiára emelve a

poharát, amikor az visszatért, kissé megnyugodva, frissen kifestett
arccal –, igyunk a nyomorúságodra! Ami, ahogy azt mindketten jól
tudjuk, valójában nem is annyira súlyos. Különösen most, hogy
visszatértél életed igaz szerelméhez. Ami alatt természetesen a
Lyttonst értem. És igyunk az én visszatérő boldogságomra is! Ne
nézz így rám! Legalább egy kicsivel tartozol nekem, nem
gondolod?
– De igen, Sebastian – válaszolt Celia, rámosolyogva a pohara
fölött. – Igen, azt hiszem, talán igazad van.

– Ó, Barty, olyan csodás itt! – Izzie boldog mosollyal fordult

Barty felé a South Lodge teraszán. – Annyira csodás!
– Ugye? Én a világ minden helyénél jobban szeretem. Ezért
nem költöznék vissza soha Angliába. Manhattant el tudnám
hagyni, de South Lodge-t soha. Ma perzselő hőség lesz – tette
hozzá –, nagyon kell vigyáznom Jennával. Bent kell tartanom,
olyan könnyen leég.
– Nem lesz könnyű. Ő meg Cathy pikniket terveznek a tavon, a
csónakban. Hallottam, amikor erről beszéltek.
– Akkor nagyon korán kell kimenniük. Ó, jaj! Újabb csata vár
rám. Hogy érzed magad, Izzie? Nem vagy túl fáradt?
Celia olyan ijesztően írta le előzőleg Izzie fizikai kondícióját,
hogy Barty szinte attól félt, hordágyon hozzák majd le a nagybeteg
Izzie-t a repülőről. Semmiképpen nem arra a mosolygós, bár
nagyon vékony lányra számított, aki szinte szaladt felé az érkezési
csarnokban, és féktelen örömmel csimpaszkodott a nyakába.
Azóta, persze. Barty maga is észrevette, hogy Izzie nagyon könnyen
elfárad és néha könnyen elszomorodik, sőt sírva fakad, de úgy
döntött, nem vesz róla tudomást. Barty Celiától eltanulta, hogy ne
avatkozzon be mások dolgába. Mindketten híresek voltak arról,
hogy sosem kérdezték meg az okát, ha valakin látták, hogy
szomorú, ugyanakkor világossá tették, hogy észrevették és együtt
éreznek vele. Celia valójában első ízben szegte meg ezt az egész
életében követett szabályt, amikor mindenáron ki akarta deríteni
Izzie boldogtalanságának az okát, és akkor is csak azért, mert úgy
tűnt, sürgősen meg kell oldani a szinte ijesztővé vált helyzetet.
Ám még így is türelmesen várt több mint egy órán át,
miközben Izzie sírva, tétovázva bizonygatta, hogy nincs semmi
baja, és csak akkor vágott közbe, megkérdezve:
– Isabella, bocsáss meg nekem, de van ennek valami köze
Henryhez? Henryhez és hozzád? Esetleg állapotos vagy?
Izzie megdöbbenése feloldott minden gátat, és mivel
tökéletesen biztos volt Celia diszkréciójában, azon kapta magát,
hogy elmesélt minden rút, visszataszító, fájdalmas részletet. Celia
egyetlen megjegyzése az volt az egész üggyel kapcsolatban, hogy
szeretné, ha felkeresné az ő nőgyógyászát.
– A doktornő maga a megtestesült diszkréció. Téged pedig
meg kell vizsgálni, Isabella. Ez elengedhetetlenül fontos a jövendő
boldogságod és az egészséged szempontjából.
Ettől eltekintve a tanácsa higgadt volt, gyakorlatias és
konstruktív.
Barty ugyanezt a módszert alkalmazta. Sem azt nem kérdezte
Izzie-től, miért érezte hirtelen szükségét egy alkotói szabadságnak,
sem azt, miért olyan gyenge és boldogtalan. Még akkor sem,
amikor egyik este könnyek között találta, amint valami régi fotót
nézegetett, amely a Warwick klán körében ábrázolta őt.
– Nagyon magányosnak éreztem magam – mindössze ennyit
mondott Izzie –, és ez a kép arra emlékeztetett, milyen boldog
voltam régen.
– Én jól ismerem a magányt – válaszolt kurtán Barty az én
vállamon igazán kisírhatod magad, ha erről van szó.
Ám elmaradt a bővebb magyarázat. Izzie csak annyit jegyzett
meg, együtt érzőn nézve rá:
– Gondolom. Szegény Barty! Még mindig nagyon fáj?
– Már nem annyira. És, persze, nem vagyok szó szerint
magányos, csak...
 – És sosem... nos, egy kicsit sem éreztél valamit senki más
iránt? – kérdezte gyengéden Izzie.
– Nem igazán. Habár, mivel hosszú este áll előttünk, hadd
meséljek neked valakiről! Valószínűleg találkozni fogsz vele.
Vagyis mindenképpen, mivel Jenna legjobb barátnőjének az
apjáról van szó. Tudod mit, kinyitok egy üveg bort, és ha el tudod
viselni, beszélek róla. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek vagy mit
érzek. Nagyon komplikált. Nagyon.
Izzie még aznap este találkozott is a férfival. Az iskola véget
ért, és Barty meg Jenna több hétre kiköltözött South Lodge-ba. Ha
Bartynak be kell mennie Manhattanbe, majd Izzie és Mrs. Mills
vigyáz Jennára.
– De lehetőleg nem megyek sehova. Végül is megérdemlek egy
vakációt, az ég szerelmére, de lehet, hogy néha mégis mennem
kell. Pillanatnyilag nem állnak túl rózsásan a dolgok.
Izzie vidáman válaszolta:
– Legalább ledolgozhatom a vendéglátást. Már hetek óta itt
vagyok, és még semmi hasznosat nem tettem, csak csevegtem és
megismerkedtem az összes kedves barátoddal.
Különösen megkedvelte a gyengéd modorú, szép Felicity
Brewert és fiát, a még mindig fess Kyle-t, aki most középkorúan
kissé megtestesedett.
– Ha nem volna ilyen öreg, ebből lehetne egy kis románc –
jegyezte meg Barty. – Láthatóan nagyon tetszel neki, és a válása
után nem házasodott újra.
– Jaj, Barty, dehogy! Ő nem az én zsánerem. De nem azért,
mert öreg. Már rájöttem, hogy kedvelem az idősebb férfiakat.
Kivéve... nos, nem úgy, mint régen. Nyilván az anyámra
hasonlítok. Az idősebb férfiakat sokkal érdekesebbnek találom,
érzékenyebbnek és... szórakoztatóbbnak. De Kyle egy kicsit túl
vidám nekem. Habár abban egyetértek veled, hogy rendkívül
jóképű.

Kyle nagyon közel került Bartyhoz az évek alatt, élete

meghatározó részévé vált. Mostanra rendkívül sikeres irodalmi
ügynöksége volt, ő írta alá, ahogy mondani szokta, a szerződések
felét New Yorkban. A könyvkiadásban eltöltött húsz év remek
kapcsolati tőkével ruházta fel, no meg szakmai tudással. Az apjától
pedig kitűnő üzleti érzéket örökölt.
Barty évekkel korábban megkérte, legyen az egyik kuratóriumi
tagja annak az alapítványnak, amelyet létrehozott, és amelyben a
Lyttonsban birtokolt meg a Laurence által ráhagyott részvényekből
származó bevétel felét helyezte el Jenna számára.
– Annyira egyedül van a világban! Gondoskodnom kell róla!
Azt akarom, hogy minden el legyen rendezve, ha velem bármi
történne. És azt is szeretném, hogy a Lyttons érdekei megfelelő
módon legyenek képviselve, mivel egy sor begyepesedett vén
jogász nem láthatja át, mi a legjobb a cégnek. Kérlek, Kyle,
megteszed ezt nekem? Jamie-t is megkértem, és ő beleegyezett.
Kyle megcsókolta, és azt felelte, hogy megtiszteltetésnek veszi.
– Csak ne hozzál olyan helyzetbe, hogy csinálnom is kelljen
valamit! Tehát vigyázz magadra!

Charlie Patterson aznap este kiment South Lodge-ba Cathyért,

akit el akart vinni a nagyanyjához látogatóba – minden hiszti,
duzzogás és fenyegetőzés ellenére, hogy megöli magát, ha az apja
elválasztja Jennától.
– Attól tartok, ráragadt némi hisztire való hajlam Jennáról –
jegyezte meg Barty mentegetőzve, amikor először szóba került az
utazás, és végig kellett nézniük Cathytől egy olyan előadást, amely
Cleopátrának is dicsőségére vált volna.
– Ó, ne gondolja – válaszolt vigyorogva a férfi mindig is nagy
tehetséget mutatott ezen a téren!

– Szóval találkozni fogsz vele – mondta Barty Izzie-nek és

majd eldöntheted, mit gondolsz róla. Úgy értem, igazán sármos és
kedves, és nagyon jól kijövünk egymással, és megnevettet, és
jóképű, és vonzó, és nagyon kedvelem...
– Akkor mi az ördögre vársz még? – kérdezte nevetve Izzie. –
Hiszen tökéletesnek tűnik.
– Igen. Tudom. De... azt hiszem, arra várok, hogy... hogy
felszabadultabban érezzem magam. Nem vele, az megvan, hanem
vele kapcsolatban. Van valami... nem is tudom. Kíváncsi leszek, te
mit gondolsz.

– Maga bizonyára Izzie. A híres Sebastian Brooke lánya. Az

apja egy zseni. És sok hosszú éjszakán átsegített minket, amikor
Cathy beteg volt, vagy szomorú. Kérem, mondja meg neki!
– Rendben – válaszolt Izzie, akit számtalanszor megkértek
már, hogy adja át ezt az üzenetet az apjának. – Nagyon fog örülni
neki.
– És mi a véleménye New Yorkról?
 – Nagyon tetszik. Valójában voltam már itt korábban is.
– Tényleg? Nem tudtam.
– Csak egyszer. Tizenhat éves koromban.
– Túl fiatal volt, hogy igazán értékelje. És... járt itt kint
Southamptonban is?
– Igen. És különösen ez a része – intett a part és az óceán felé
– úgy fest, ahogyan a mennyországot képzelem. Bár lehet, hogy az
igazi nem fog felérni ezzel.
– Gyönyörű ez a hely. Ó, Barty, köszönöm! Pont, ahogyan
szeretem. Ő keveri a legjobb Martinit egész Manhattanban, tudja –
jegyezte meg a férfi Izzie-nek, felé emelve a poharát.
– Charlie, ne butáskodjon! Különben is, Laurence mindig azt
mondta, egyetlen nő sem tud igazi Martinit keverni.
– Laurence téved... tévedett. – Belekortyolt az italába. –
Szóval, maguk, szerencsés lányok, itt kint laknak, igaz? Amíg mi
Manhattanben izzadunk.
– Igen – bólintott Barty, és bár mosolygott, Izzie látta, hogy
kellemetlenül érzi magát. – Úgy van. Egyébként azt hittem,
felmennek a Heightsra.
– Nem, csak Cathyt viszem oda a nagymamájához.
– Nem maradok nála – jelentette ki Cathy –, utálok ott lenni.
Őt is utálom. Szörnyű, és unalmas, és az a rémes, pici kis ócska...
– Cathy, hallgass, kérlek! – szólalt meg a férfi könnyed
hangon, de a tekintete hirtelen nagyon kemény lett.
Elég keményen bánik a lányával, gondolta Izzie. Valahogy úgy,
mint annak idején apa bánt velem. Ettől a gondolattól
rokonszenvesebbnek találta Charlie Pattersont.
A férfi csak egy korai vacsorára maradt, aztán bepakolta a
bömbölő Cathyt meg a holmiját a megviselt öreg T-birdbe.
– Gyere vissza gyorsan, vagy belehalok a szomorúságba! –
siránkozott Jenna, amint végre becsukódott az ajtó.
– Jövök, jövök, ha jöhetek.
– Persze, hogy jöhetsz – mondta Barty és Charlie egyszerre,
aztán felnevettek. A férfi lehajolt, hogy kurtán megcsókolja a nőt.
– Még egyszer köszönöm.
– Még egyszer szívesen. Viszlát hamarosan!
– Ha mégis bejönne a városba, hívjon fel! Együtt
vacsorázhatnánk.
– Rendben. És jó utat egyedül! – tette hozzá csendesen. –
Felmegy Connecticutba?
– Hová? – kérdezte a férfi meglepetten.
 – Hát... Connecticutba, azt hittem, az a terv.
– Ó... ó, igen – vetett rá hirtelen egy mosolyt –, igen, az a terv.
Izzie, viszontlátásra! Nagyon örültem a találkozásnak. Remélem,
látom még!
– Úgyszintén – válaszolt Izzie, és hagyta, hogy a férfi arcon
csókolja.
– Barty – jelentette ki Izzie, amint az autó eltűnt a szemük
elől, Jenna pedig hangosan zokogva berohant a házba –, ez a férfi
egyszerűen mennyei. El sem tudom képzelni, miért nem vagy
őrülten szerelmes belé. Ahogyan ő szemmel láthatóan szerelmes
beléd.
– Ne mondd ezt, Izzie! Ne!
– De miért ne?
– Engem... megrémít, ha valaki szerelmes belém. Nem tehetek
róla. De... valóban tetszik neked?
– Igen.
– Megbíznál benne?
– Tökéletesen – válaszolt Izzie. – Nagyon kedvesnek tűnik, és
gyengédnek. És rettentően vonzó. És csodálatos apa. Magad is
láthatod.
– Igen. De ugyanakkor Cathy... – óvatosan a nappali ajtajára
nézett, majd intett Izzie-nek, hogy menjenek be a konyhába –,
Cathy szörnyű. Nem tudom megkedvelni. Tudom, nagyon édesnek
tűnik, és kitűnő a modora, és okos meg aranyos. De annyira
befolyásolja Jennát! Nem tesz jót neki. Megpróbáltam egy kicsit
lazítani a barátságukon, rávenni Jennát, hogy barátkozzon
másokkal is, de nem sikerült. És titkolózó, amit én gyűlölők. Sőt,
szinte alattomos. Ezt valahonnan örökölnie kellett.
– Nem is tudom. Nehéz időket élt át, én sajnálom, meg kell
mondanom. És, persze, nem tudhatod, milyen volt az anyja.
– Lehet. Én is ezt mondogatom magamnak. De... Charlie is
ilyen. Egy kicsit. Úgy értem, manipulatív. Mindig a megfelelő
dolgot mondja, sosem hibázik.
– Hát azzal meg mi a baj? – kérdezte nevetve Izzie.
– Semmi. De valahogy... nem is tudom. Túlságosan tökéletes.
Nem hibáztathatom, sosem sikerült rajtakapnom. Csak úgy érzem,
egy kicsit túlságosan is igyekszik a kedvemben járni. És túlságosan
is tökéletesnek tűnni. De abban igazad van, hogy csodálatos apa.
És rettentően kell igyekeznie, hogy a munkáját úgy ossza be, hogy
mellette Cathyt is el tudja látni. Remekül megoldja, félnapokat
dolgozik, otthon marad, amikor Cathy beteg...
 – És ez nem szép dolog?
– De az. Csakhogy gondoskodik arról, hogy ez a tudomásomra
is jusson. De milyen utálatos vagyok, hát miért ne tenné?
– És... vonzónak találod?
– Azt hiszem, igen. Persze, ő nem Laurence. Az mindent
elsöprő szenvedély volt, tudod. De igen, Charlie az első férfi, akiről
legalább el tudom képzelni, hogy esetleg legyen köztünk valami.
Szóval, Izzie... nem tudom.
– Én igen – vágta rá Izzie. – Szerintem nagyon-nagyon tetszik
neked, és ez megrémít. Úgy érzed, ezzel elárulod Laurence-t.
– Lehet. De bármi legyen is az oka, mégis megvan bennem ez
a kényelmetlen érzés, nem tehetek róla. Végül is nem számít, elég
jól kijövünk, kellemes néha vele vacsorázni, és így tovább. Esetleg
kérsz még egy nő által készített Martinit, mielőtt lefeküdnénk?
– Nem, nem hinném. Egy kicsit spicces vagyok.
– Egy csésze teát?
– Ez már jó ötlet – mosolyodott el Izzie.
Barty később olvasást színlelve ült az ágyában, és Charlie-ra
gondolt. Volt aznap este valami, valami, ami nyugtalanította,
ezúttal valami kézzel fogható dolog. A férfinak láthatóan fogalma
sem volt, Barty miért említette Connecticutot, az ő „különleges
helyét”, amiről olyan meghatóan beszélt, ahol Megél olyan
boldogok voltak. Bizonyára csak képzelődik. Váratlanul érte a
férfit, valószínűleg nem kellett volna előhozakodnia vele. Miért
nem képes arra, hogy egyszerűen csak élvezze a férfi társaságát,
ahogy Izzie javasolta? Ahelyett, hogy hátat fordítson egy kis
boldogságnak?

Keir nehezen talált magának tanári állást. A fiatalabb

igazgatók egyetértettek vele abban, hogy az általános középiskolák
egy csapásra megoldanák az ország oktatási problémáit, de
elutasították azt a határozott meggyőződését, hogy a régi
alapelveket kellene alkalmazni az írás-olvasás és a matematika
oktatása kezdetén; az idősebb igazgatók viszont lelkesedtek az
utóbbi elképzelésért, de kivétel nélkül a gimnáziumi oktatást és a
képességek szerinti szelektálást támogatták. Ráadásul Keir
hajlamos volt a kritikus megnyilvánulásokra, és a viták során
először csak nagyon izgatott lett, aztán már sértően heves, úgyhogy
minden interjúról üres kézzel távozott. A tanév kezdetekor még
mindig nem volt rendes állása, csak alkalmankénti helyettesítést
kapott, ami nagyon frusztrálta és elkeserítette. Elspeth
megpróbálta megvigasztalni és segítséget ajánlani neki.
– Igazán nem értem – jelentette ki Keir borúsan, amikor
Elspeth meglátogatta őt a szüleinél. – Még azt is megtettem, amit
mondtál, megálltam, hogy ne beszéljek az általános középiskoláról,
udvariasan hallgattam, amíg egyre csak az ösztöndíjakról beszélt,
elsorolta, minden évben hány fiú kerül be a gimnáziumokba. Aztán
megtudtam, hogy a fiúknak nincs rendes sportfoglalkozás, csak
egy kis torna valami vénlánnyal a játszótéren hetente kétszer, és...
– És...?
– Megmondtam neki, hogy az ilyen korú fiúknak rengeteg
mozgásra van szükségük, és rendesen meg kellene tanulniuk
futballozni, ezért ez elengedhetetlen része az oktatásnak.
– És...? – kérdezte Elspeth megint. Újratöltötte a csészéjét
Mrs. Brown kerámia kannájából az édes, erős teával. A konyhában
ültek, ahol a Brown szülők tapintatosan magukra hagyták őket.
Elspeth hallotta a teljes hangerőre tekert rádiót a szomszéd
szobából; így nehéz volt koncentrálnia.
– Erre azt mondta: „Nagyon érdekesnek találom az
elgondolását, Mr. Brown, de talán volna olyan szíves elárulni
nekem, ugyan honnan vegyem a pénzt egy főállású edző
alkalmazására. Mi itt nem a magánszektorban vagyunk, tudja.”
Mintha csak én azt idealizálnám. És attól tartok, erre muszáj volt
előhozakodnom az általános gimnázium eszméjével, és... nos,
utána közölte velem, hogy szerinte nem én vagyok a megfelelő
ember az iskolájukba.
– Ó, Keir – sóhajtott Elspeth – igazán meg kell tanulnod, hogy
befogd a szádat! Ha már egyszer megkaptad az állást, akkor a
gyakorlatban is megvalósíthatod az elméleteidet. De addig...
– Nem úgy fest, mintha valaha is kapnék állást valahol –
jelentette ki gyászosan Keir. – Egy szerencsétlen alak vagyok,
Elspeth, egy selejt.
– Egyáltalán nem vagy az – vágott vissza hevesen Elspeth –,
csak adj magadnak időt! Meg kell találnod a megfelelő iskolát és a
megfelelő igazgatót. Gyere fel Londonba, próbálkozz ott! Ott
biztosan több iskola van, és olyan jó volna, ha mellettem volnál.
– Ó, igazán? És szerinted hol laknék? Itt anyánál és apánál
legalább olcsón kapok szállást és étkezést.
– Lakhatnál velem a...
– Nem. Ó, nem. Nem kell a Lyttonok pénze! Magam akarok
fizetni mindenért. Különben is, mit szólna a családod?
 – Nem kell tudniuk – jegyezte meg erőtlenül a lány.
– Ne légy már ilyen átkozottul ostoba! Hát persze, hogy
megtudnák. Különben is, az a fontos, hogy én tudnám. És nekem
nem tetszene a dolog.
– Hát... rendben. Nekem viszont van egy nagyszerű hírem –
bukott ki Elspethből, aki képtelen volt tovább magában tartani.
Belátta, hogy esetleg tapintatlanság, de annyira fontos dologról
volt szó, és elvégre Keir állítólag szerelmes volt belé, akkor pedig
örülnie kell az ő sikerének.
– Igen? Mi az? – kérdezte a férfi, összevonva a szemöldökét.
– Én... hamarosan szerkesztő leszek. Persze, csak nagyon
alacsony beosztásban.
Ez a legcsodálatosabb meglepetés volt számára. Celia
behívatta, és közölte vele, mennyire tehetségesnek találja, ezért azt
akarja, hogy az ő személyes felügyelete alatt azonnal fogjon
munkához.
– Persze, sok kefelevonatot is el kell majd olvasnod,
borítószöveget írnod és más efféle favágást is el kell végezned. De
szerkesztői munkát is kapsz. A szépirodalom területén. És van is
elképzelésem arról, hogy mivel kezd – tette hozzá –, de még
várnod kell egy kicsit.
És ennél többet nem volt hajlandó elárulni.
– Ó, tényleg? – válaszolt Keir a lány bejelentésére. – A nagyi
elintézte neked?
– Keir, ez gyalázatos megjegyzés volt! Kérj bocsánatot!
A férfi megtette, de csak félszívvel. Elspeth is tudta, hogy ezek
csak üres szavak, és nem változtat a lényegen: lehet, hogy Elspeth
nagyon tehetséges, de egyben Lytton is. És mindketten tisztában
voltak vele, hogy ez mekkora előny ezen a pályán.
Keir nem is volt hajlandó többet beszélni erről, osztozni a lány
örömében, elismerni a tehetségét. Egyszerűen visszatért a saját
problémájához, vadul ostorozta az oktatás összes szereplőjének
ostobaságát és vakságát, amiért nem kap állást. Egyre csak
mondta, megállás nélkül, miközben a másik szobában harsogott a
kilenc órai hírműsor, Elspeth pedig sebzetten hallgatott. Közel állt
a síráshoz. Sokat utazott, hogy meglátogassa Keirt, szabadnapot is
vett ki péntekre, de eddig úgy tűnt, felesleges időpocsékolás volt.
Úgy látta, még arra sem lesz lehetőségük, hogy együtt
aludjanak. Ő kapta meg Keir ágyát, akit a nappali kanapéjára
száműztek. És bár Elspeth kedvelte Mr. és Mrs. Brownt, akik úgy
bántak vele, mintha valami kényes porcelán lett volna, nem igazán
akarta velük tölteni az egész hétvégét. Keir pedig annyira csak
magával törődik mindig, gondolta. Egyáltalán nem érdeklődött az
ő dolgai iránt, lekicsinyelte az eredményeit. Rendben van,
megviselte, hogy nem sikerült állást kapnia a könyvkiadásban, és
hiába mondja most, hogy az másodrangú hivatás, azért bizonyára
még mindig nagyon bánthatja. De most legalább azt csinálhatja,
amihez kedve van.
Ezen kívül úgy tűnt, Keirt nem bántja, hogy továbbra is olyan
távol kell élniük egymástól. Néha, bármennyire szerette is Elspeth,
elgondolkodott azon, vajon megéri-e. Mostanában
megismerkedett más férfiakkal is, akik könnyedebbek voltak,
elbűvölőbbek, sokkal inkább... olyanok, mint ő maga. Olyan
férfiak, akik jobban illettek volna az életébe, akik a
könyvkiadásban dolgoztak, a reklámiparban vagy a művészetek
területén. Olyan férfiak, akik értékelték őt, vacsorázni hívták és
elismerték a tehetségét. Amikor Keir Londonban volt, vagy ő maga
főzött, amire elment az egész este, vagy elvárta, hogy Elspeth
főzzön neki. Sosem akart elmenni otthonról. Még színházba vagy
moziba sem. Azt mondta, túl fáradt: az utazástól, a hetétől, a
nyomorúságos állásától, vagyis inkább annak hiányától. Elspeth
már látta, hogy nyomorúságos hétvége vár rá, és elhatározta, hogy
azt mondja Keirnek, vasárnap korán haza kell utaznia. És úgy tűnt,
a férfi egyáltalán nem bánja.

Három hét múlva Keir lebuszozott Londonba, hogy ott töltse a

hétvégét Elspeth lakásában. A lány azt hitte, ezúttal talán jobb lesz,
de a férfi még mindig zsémbes volt, elégedetlen az állásával és
fáradt a hosszú utazástól.
– Vonattal kellett volna jönnöd.
– Nem engedhetem meg magamnak a nyavalyás vonatot.
– Én szívesen... – kezdte Elspeth, aztán elhallgatott.
– Az isten szerelmére, Elspeth! Mondtam már neked, nem
kérek a jótékonykodásból.
– Ez nem jótékonykodás. Szeretlek, és segíteni akarok neked.
– De azzal nem segítesz, ha az orrom alá dörgölöd, milyen
szegény vagyok. És hogy neked mennyi kibaszott pénzed van.
– Ne beszélj velem ilyen csúnyán!
– Elnézést.
Elspeth megpróbált témát váltani.
– Volna kedved moziba menni?
– Nem – válaszolt kurtán a férfi.
 – Én pedig szeretném. A Hétévi vágyakozást játsszák, tudom,
mennyire szereted Marilyn...
– Azt mondtam, nem. Itthon akarok maradni veled.
– És magadról beszélni – jegyezte meg keserűen a nő –,
magadról, és hogy sehol nem kapsz állást, semmi másról. Már
igazán torkig vagyok vele.
A férfi látható megdöbbenéssel meredt rá.
– Ez egyáltalán nem hasonlít rád.
– Talán mégis. Lehet, hogy már nem is tudod, milyen vagyok
valójában. Nem kifejezetten próbáltad kideríteni mostanában,
nem igaz?
Keir nem felelt, látta, hogy a lány a sírás határán van.
– Legyen, ahogy akarod – mondta végül ingerülten –, rendben
van, menjünk el abba az átkozott moziba!
– Keir, nem akarok elmenni abba az átkozott moziba, ahogy
nevezted. Együtt akarom élvezni veled a dolgokat. Nem akarlak
akaratod ellenére elvonszolni valahová.
– Akkor miért javasoltad? – kérdezte a férfi értetlenül.
– Mert azt akarom, hogy ne érezd olyan pocsékul magad.
A férfi elhallgatott, és sötét szemével figyelmesen nézett a
lányra. Aztán mintha csak a puszta akaraterejével képes lett volna
megváltoztatni a hangulatát, rámosolygott Elspethre, a régi
faragatlan, arrogáns mosolyával.
– Tudom, mi a baj veled, Miss Warwick. Hiányzik a szex. Nos,
van egy kitűnő módja annak, hogy eltöltsük az estét. Kinyitok egy
üveg bort, és...
– Nem – szakította félbe gorombán Elspeth –, én éppen olyan
kevéssé vágyom most az ágyba, mint te a moziba. Sajnálom. Úgy
tűnik, nem vagyunk szinkronban. Nyugodtan mesélj csak tovább a
karrieredről, vagyis inkább a hiányáról, én meg közben főzök
vacsorát. Valójában úgyis ezt akarod, nem?
– Nem – válaszolta Keir. Odament hozzá, megcsókolta az
arcát, a nyakát, a fülét. – Szó sincs róla. Én igazából szeretkezni
akarok veled. Annyira hiányzol nekem, Elspeth! Légy velem
elnéző! Igazán nem könnyű ez nekem. Sajnálom. Figyelj, most
feküdjünk le, aztán később esetleg elmehetünk a moziba! Ehhez
mit szólnál?
– Nos...
Már tudta, hogy legyőzték. És sosem jutottak el a moziba.

– Van egy érdekes hírem – mondta Sebastian Celiának.

 – Igazán?
Éppen ebédeltek. Rászoktak ugyanis, hogy hetente egyszer
együtt ebédeljenek. Mindig Sebastian házában a Primrose Hillen,
és utána sétáltak egyet a Heath-en. Sebastian meg volt győződve
arról, hogy nem tud róla senki, vagy alig néhányan, és ha tudják is,
nem törődnek vele. Celia, aki sokkal tisztábban látta a dolgokat,
tudta, hogy erről beszél az egész londoni társaság és irodalmi világ.
De nem látta értelmét, hogy ezt közölje a férfival.
– Kit beszélt Clementine Hartleyval. Arról, hogy esetleg
átmenne a Wesleyhez.
– Micsoda?
– Igen, gondoltam, hogy ettől megdöbbensz. Úgy tűnik,
Clementine nagyon komolyan fontolgatja. Annyira mély
benyomást gyakorolt rá, amit a Wesleynél tettek Kitért, az a
modern szemléletmód, ahogy hozzáállnak a dolgokhoz...
– Esetleg megmondanád nekem pontosan, mitől olyan
modern a szemléletmódjuk? – kérdezte Celia jeges hangon.
– Ahogyan a könyveiket reklámozzák. És ahogyan terítik őket.
Saját flottájuk van furgonokból, így gyorsabban eljuttathatják a
könyveket a boltokba. És azt tervezik, hogy puhafedelű könyveket
is ki fognak adni.
– Nahát, tényleg?
– Igen. Érdekes, nem igaz? Nem hiszem, hogy mostanában
hozzákezdenek, de ez is azt mutatja, milyen úttörő módon
gondolkodnak. És érdekesek a reklámjaik. A legújabb plakáton
utaltak rá, hogy miről szól Kit legújabb könyve, nem pedig csak
egyszerűen azt írták: „A legújabb Christopher Lytton”. Izzie-nek ez
tetszene.
– Sebastian, remélem, nem gondolkodsz te is azon, hogy
elhagyj minket!
– Szó sincs róla. Tudod, hogy soha nem tenném. Nem is
lennék rá képes. Egyszer megpróbáltam, de... Nem kell, hogy
emlékeztesselek rá.
– Nem – válaszolt Celia elmosolyodva, és ellágyult tekintettel
nézett a férfira. És arra az időre gondolt, amikor Sebastian
mentette meg a Lyttonst a lojalitásával. Olyan régen volt már... és
mégis...
– De komolyan úgy gondolom, Miss Hartley esetleg távozhat.
Gondoltam, jobb, ha tudod. Az új könyvét tervezi, és még nem írt
alá szerződést senkivel.
 – Igen, tudom. De azt hittem, ez csak formalitás. Nagy
ostobaság volt tőlem – jegyezte meg. – Azt hiszem, meghívom
Miss Hartleyt egy ebédre. Most pedig, Sebastian, valami egészen
másról akarok veled beszélni...
Egy héttel később Jay egy új regény kéziratát olvasta, és arról
próbálta meggyőzni magát, hogy a szerző egy új Graham Greene,
amikor Celia belépett az irodájába, és becsukta maga mögött az
ajtót.
– Jay. Van egy komoly problémánk.
– Valóban?
Rámosolygott az asszonyra. Nagyon fáradt volt; az új kisbaba
nyűgös és hangos volt, és nem igazán engedhették meg maguknak
az új gyereklányt, akit Tory szükségesnek vélt.
– Igen. Clementine Hartleyról van szó. Azon van, hogy
elszerződjön a Wesleyhez.
– Ez lehetetlen. Nem is álmodna róla. Már megvan a
szerződésvázlata. És meg kell mondanom, nagyon bőkezű az
ajánlatunk.
– Elhiszem. De őt nem igazán érdekli a pénz, Jay. Beszéltem
vele. Elég szép saját vagyona van. Sokkal jobban aggasztják a
reklámlehetőségek, a borítóterv – nagyon haragudott, amiért
legutóbb nem lett figyelembe véve a véleménye – és a könyvei
szerkesztése.
– A szerkesztés? Az isten szerelmére, Celia, hiszen én
szerkesztem a könyveit!
– Pontosan.
– És én vagyok a főszerkesztő. Mit akarna még? Minden
figyelmet megkap, ha nem akar változtatni valamin, nem
erőltetjük, azt ír, amit csak akar, halálra kényeztetjük. Az isten
óvjon a sikeres szerzőktől – tette hozzá mosolyogva.
– Lehet, hogy egy sokkal kisebb hatalom is megteszi, Jay, ha
nem vigyázol. Az a lényeg, ahogy én látom, hogy női szerkesztőre
van szüksége. Fiatalra. – Rámosolygott a férfira. – Te kitűnő
szerkesztő vagy, Jay, de az ő szemében rettentően öregnek
tűnhetsz. Ráadásul férfi vagy. Igazán nem sok ráció van abban,
hogy te legyél a szerkesztője. Az én hibám, előbb is gondolhattam
volna erre.
Celia figyelte, ahogy Jay küzd a büszkeségével, és végül belátja
a szavai igazságát. Aztán a férfi kipréselt magából egy szomorkás
mosolyt.
 – Ennek az öregembernek az a meglátása, hogy még ha igaza
van is, Celia, kit választhatnánk? Nincs magasabb rangú női
szerkesztőnk. Kivéve magát.
– De vannak fiatal női szerkesztőink, Jay.
– Ez abszurd ötlet. Clementine-t nem bízhatjuk közülük
senkire. A fiatal női szerkesztőinknek nincs megfelelő
tapasztalatuk, ők nem...
– De van bennük ösztönös érzék a világ dolgai iránt. Szimpátia
a szerzők és az olvasók iránt. Te beleesel a középkorúság
csapdájába, Jay. Ne tedd!
– Nahát, Celia, igazán! – Ismét rámosolygott az asszonyra, a
legelbűvölőbb mosolyával. – Én veszem észre elsőnek az új
trendeket, hogy mit csinálnak a fiatalok.
– Jól van. Akkor egyetértesz majd Clementine kérésével, hogy
ki legyen az új szerkesztője.
– Ki lenne az?
– Elspeth.
– Micsoda? Ez ostobaság. Elspeth még gyerek, alig egy éve van
csak itt...
– Nagyon tehetséges. Kitűnő érzéke van az irodalomhoz.
– Azt akarja mondani, hogy egyetért ezzel a nevetséges
ötlettel?
– Igen. Nyilván bizonyos fenntartásokkal. Azt hiszem, nincs
más választásunk. Különben Clementine átmegy a Wesleyhez.
– Csak hadd menjen! – jelentette ki Jay kis szünet után. –
Nem engedem, hogy egy huszonhét éves fiatal lány megzsaroljon.
– Egy nagyon fontos huszonhét éves lány. Az elmúlt évben
szinte mindenki másnál több példányt adott el a regényéből.
Csinos, bájos és nagyon jó kapcsolatai vannak. Sok publicitást is
kap. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük, Jay.
Komolyan.
– De Elspeth azt sem tudja majd, hogy mihez kezdjen vele.
– Szerintem tudni fogja. Még az is kiderült, hogy ő adta az
ötletet Clementine legújabb könyvéhez. Meg a címet is.
– Mit, Oxford aszpikban! Clementine azt mondta nekem, az ő
ötlete volt.
Celia megvonta a vállát.
– Bármit mondott is neked, Elspeth-szel akar dolgozni, és
szerintem bele kell egyeznünk. Majd rajta tartjuk a szemünket a
dolgokon. Vigyázunk, nehogy elfusson velük a ló.
– Celia, nem.
 – Jay, de igen. Vagy búcsút mondhatunk Miss Hartleynak.
Mindörökre.
 12. fejezet

– Van állásom! Egyszerűen nem tudom elhinni! És nem is

bármilyen, hanem álmaim állása. Úgy érzem, repülni tudnék.
Annyira boldog vagyok...
– Mielőtt elrepülnél, elmondanád nekem, miről van szó? Úgy
nézel ki, mint akit mindjárt szétvet a boldogság.
– Úgy is van. Reklámszövegeket kell írnom, Barty. Egy New
York-i ügynökségnek, akik könyvekre specializálódtak. Egyszerűen
el sem tudom hinni! Addig nem akartam szólni, amíg el nem
megyek az interjúra, és az ma megtörtént. És megkaptam, Barty,
megkaptam az állást. Meghívhatlak vacsorára, hogy ünnepeljünk?
– De mennyire. Alig várom, hogy halljak minden egyes
részletet.
– Ne aggódj, elmondok mindent! Egyedül apa miatt aggódom.
Mert így tovább maradok, és...
– Szerintem nem kéne ennyit aggódnod apád miatt, Izzie.
Ahogy hallom, ő meg Celia kibékültek, és elég sok időt töltenek
együtt. Úgyhogy ismét jókedvű Sebastian.
– Igazán? Nekem nem írt erről semmit a leveleiben. Ugyan mi
a csuda történhetett? És vajon szegény jó Lord Arden mit szólhat
hozzá?
– Fogalmam sincs. Mindenesetre kifaggathatod Sebastiant,
amikor a jövő héten megérkezik. Apropó, most jut eszembe.
Geordie is átjön karácsony előtt, hogy a könyvét reklámozza. És
egy darabig itt is marad.
– Adele mondta? – kérdezte Izzie, hirtelen elfelhősödő arccal.
– Nem, Geordie táviratozott ma reggel. Nem volt benne biztos,
hogy jó ötlet-e, mert nem szívesen hagyná ott Cliót. De végül úgy
döntött, hogy muszáj átjönnie, és szerintem igaza van. Kitűnő a
könyv.
– Már mondtad. Mi a címe? Még mindig arra várok, hogy
kapjak egy példányt.
 – Vissza a gyermekkorba. Nagyon-nagyon jól kitalált. Az
egyik legjobb könyve. Szükségünk is van rá – tette hozzá –, már
kezdem unni, hogy a Peyton Place vezeti a sikerlistát.
– Talán írhatnék egy reklámszöveget Geordie könyvéhez –
ajánlotta Izie.
– Talán – válaszolta óvatosan Barty.
Izzie állása sokkal csillogóbbnak és izgalmasabbnak hangzott,
mint amilyen valójában volt. A Neil and Parker ügynökség
Manhattan egy kevéssé divatos részén volt, Chelsea szélén, ahol
rendkívül olcsó az ingatlan.
Két férfi vezette, Nick Neil és Mike Parker, akik nagyon szűkös
költségvetésből gazdálkodtak. Az ötlet Nick Neill agyában fogant
meg, amikor a Harpersnél dolgozott tisztviselőként. Egy nap be
kellett vinnie néhány kefelevonatot egy értekezletre, ahol
meghallotta, amint az egyik igazgató azt mondja a másiknak:
– El sem hiszem, hogy milyen szart produkál a
reklámrészlegünk. Mindig ugyanaz a vacak. Új ötletekre volna
szükségünk, de hol keressük?
Tizenkét hónappal később Nicknek volt egy bankkölcsöné, egy
lelkes kollégája és egy parányi irodája a húsnegyed egyik
fagerendás régi házában. A postájuk egy postafiók címre érkezett,
és mivel mindig ők mentek a megrendelőikhez, vagy szállodákban
találkoztak velük, senkinek nem kellett megtudnia, hol készültek
az elegáns, nagyon eredeti reklámszövegek, amelyekkel előálltak.
Az ügynökségük egy viszonylag új koncepciót testesített meg, és
újszerűek voltak a reklámszövegeik is. Viszonylag jól ment nekik,
de csak viszonylag. A legtöbb nagy könyvkiadó még mindig a saját
reklámosztályát használta, ennek ellenére elég megrendelést
kaptak, hogy 1955-ben Chelsea-be költözhessenek. És hogy most,
1956-ban felvehessék Izzie-t.
– Főleg az lesz a dolga – magyarázta Nick Neill –, hogy
eljárjon a kereskedelmi konferenciákra, meghallgassa, mit
mondanak a szerkesztők a kerekedőknek a könyvekről, és
próbáljon valami új dolgot kitalálni. De nem túl újszerűt, arra
vigyázzon, mert ezek a fickók nem a Coca-Colától jöttek.
A Coca-Cola már egy egészen új hirdetési stílust honosított
meg Manhattanben. Izzie azt felelte, tisztában van vele.
– És idézni fog a kritikákból, a jókból és a rosszakból egyaránt.
El sem hinné, mennyi jó dolgot lehet kiszedni egy rossz kritikából.
– Például?
 – Mondjuk, egy okos fickó azt írja az irodalmi lapokban, hogy
ez meg ez a regény tökéletes olvasmány a szűklátókörű boltos
lányoknak. Vagy hogy a jellemábrázolás hihetetlenül lapos.
Ilyenkor az ember kiemeli azt, hogy „tökéletes” és „hihetetlen
jellemábrázolás”, és hozzáteszi a kritikus nevét. Higgye el nekem,
nincs az a rossz kritika, amiből ne lehetne egy jó reklámszöveget
írni!
Izzie nevetett, aztán elkomorodva arra gondolt, vajon az apja
vagy maga Michael Joseph mit szólna az ilyen eljáráshoz. Kedvelte
mindkét fiút, ahogy mindenki nevezte őket. Húszas éveik végén
jártak, Brooklynban születtek és nevelkedtek, az akcentusukról
azonnal felismerhetően. Zsidók voltak, éles eszűek, szexik és
megszállottjai a munkájuknak. Nick Neill magas volt, rettentően
sovány, és ha izgalomba jött, színpadiasan hadonászott a kezével.
Mike Parker alacsonyabb volt és máris köpcös, gyászos arccal, és
imádta a malac vicceket, amelyekről megható módon úgy vélte,
Izzie nem érti őket. Egyikük sem volt házas, de még komoly
barátnő sem tűnt fel mellettük, ami meglepte Izzie-t, mivel az ő
szemében mindketten elég szexik voltak. Ok azt mondták, nincs az
udvarlásra sem pénzük, sem idejük. Együtt laktak, egy
egyhálószobás lakásban a SoHo-ban.
– Az emberek valószínűleg azt hiszik, melegek vagyunk –
jegyezte meg vidáman Nick de kit érdekel. így spórolunk a bérleti
díjon.
Egyetlen megbízás sem volt túl kicsi, túl unalmas, túl macerás
nekik. Vidáman végig dolgozták az éjszakát, hogy betartsák a
határidőt (általában annak köszönhetően, hogy a versenytársuk
annyira unalmas reklámszöveggel állt elő, hogy a megrendelő
végső kétségbeesésében hozzájuk fordult). Elviselték a
legfelháborítóbb viselkedést is az ügyfeleik részéről, és
figyelmeztették Izzie-t, hogy neki is ezt kell tennie.
– Úgy fogják kezelni, mint egy rakás szart, drágám; csak ne
felejtse el, hogy éppen azért van ott. Mindenkinek szüksége van
valakire, akit leszarhat.
Izzie azt felelte, emlékezni fog rá, és ismét eltűnődött, vajon
Michael Joseph mit szólna egy ilyen filozófiához.
Afelől nem volt semmiféle illúziója, miért vették fel, hiszen
még Manhattan belvárosában is hallottak az apjáról, így a fiúk
dicsekedhettek vele. És Izzie hajlandó volt nevetségesen alacsony
fizetésért dolgozni.
 – Viszont mondok valamit – jegyezte meg Nick Neill legalább
felnézhet a csillagokra. Ismeri ezt az idézetet?
Izzie azt felelte, hogy nem.
– Pedig azt hittem. Hát már nem tanítanak semmit
Oxfordban? Hogy is van, Mike?
– „Csatorna szennyében gázolunk mi mind, ám van köztünk
olyan, ki a csillagokba néz.” – felelte Mike Parker –, Ez a cégünk
mottója. Ha majd nagyok és híresek leszünk, ezt nyomtatjuk
minden céges papírunkra.
– Szerintem most is megtehetnék – vélekedett Izzie. –
Egyébként ki írta ezt?
– Nem, mindenki kinevetne minket. Csak a nagyok
mutathatják ki az érzelmeiket. Oscar Wilde írta. Tetszenek
magának a művei?
– Nagyon – válaszolt Izzie óvatosan.
Állandóan meglepték valamivel.
A másik ok, amiért felvették, és amit először nem nagyon
értékelt, az volt, hogy láthatóan a felsőbb osztályba tartozott.
Nemcsak az irodalmi életben, hanem társadalmilag is. Ok ketten
lehetnek akármilyen szorgalmasak és okosak, egyikük sem fog
másnak kinézni, mint akik: munkásosztálybeli zsidó
fiatalemberek. Sok reménybeli megrendelőjük pedig a nagy
kiadóknál, magyarázták Izzie-nek, fehér, angolszász protestáns,
„amit maguk proccnak neveznének, azt hiszem”. Az olyan
kiadóknak, mint a Harcourt, Brace, Scribners, Doubleday, még
mindig azok az emberek a tulajdonosai, akik alapították őket. A
könyvkiadás úriembereknek való foglalkozás, akik mindnyájan
ugyanazokba az iskolákba jártak, és együtt nyaraltak ugyanazokon
a helyeken, és egymás klubjaiban vacsoráznak, és...
– Londonban ugyanez a helyzet – jegyezte meg Izzie.
– Mi is úgy hallottuk. És még húsz ével ezelőtt sem lett volna
szemernyi esélyünk sem. De változnak az idők. A Simon &
Schuster, a Random House, a Viking, mind elismert zsidó cégek.
Nagyon úriemberes zsidóké, de akkor is. És ők másként
gondolkodnak, gyorsabb, érdekesebb az észjárásuk. Ezek közül
néhány helyen még okos húzás is zsidó szavakat használni.
– Értem – mondta Izzie.
– Ugyanakkor szükségünk van egy kis előkelőségre, és egy kis
régimódi angol elegancia volna a legjobb. Találkozott valaha
Erzsébet királynővel? Vagy a herceggel?
 Izzie azt felelte, sajnos, nem. A fiúk láthatóan csalódottak
voltak.
– Viszont ismerek néhány embert, akiket arisztokratáknak
neveznének – tette hozzá sietve, hogy helyreállítsa a beléje vetett
hitüket.
– Hogyan, mint az őrgróf meg ilyenek?
Igen, felelte a lány, egy pár őrgrófot, egy bárónőt, ilyeneket.
– Tudtam – jelentette ki Mike Parker végtelen elégedettséggel
a hangjában.
Izzie bemutatta őket Bartynak, aki el volt bűvölve tőlük, és
megígérte, hogy ad nekik valami munkát.
– Szükségünk van néhány új ötletre – mondta, és megígérte
nekik, hogy bemutatja őket Kitnek, amikor a következő hónapban
megérkezik.
– És mi a helyzet Sebastian Brooke-kal, a papájával? Mit
gondol, volna kedve találkozni velünk? – kérdezte reménykedve
Nick.
– Biztos vagyok benne – válaszolt Izzie.

Csengettek. Lucas nyitott ajtót. Geordie állt előtte. Lucas néha

szinte elfelejtette, mennyire gyűlöli a férfit; de csak szemtől
szembe kellett látnia, hogy újra eszébe jusson.
– Ó – mondta – maga az?
– Igen, Lucas, én vagyok – válaszolt Geordie rideg,
kifejezéstelen arccal – Hogy vagy?
A fiú megvonta a vállát, és nem felelt.
– Nem akarsz behívni?
– Kérem, jöjjön be!
Ma nem lesz udvariatlan hozzá, nem lesz.
– Arra gondoltam, esetleg beszélgethetnénk egy kicsit – szólalt
meg Geordie. – Úgy hallom, sokkal jobban érzed magad az
iskolában, ezért arra gondoltam, talán mi ketten is egy kicsit
jobban szót érthetnénk egymással.
Lucas ránézett.
– Igen, jobban érzem magam az iskolában – válaszolta – de ez
nem a maga érdeme, nem igaz? Az anyám hozott el arról a helyről.
Ha magán múlik, ott rohadtam volna még két évig. Ott annyira
rossz volt nekem, hogy öngyilkos lettem volna, ha továbbra is oda
kell járnom. Az, gondolom, megoldotta volna a maga összes
problémáját, ugye? Teljesen eltávolított volna az útjából.
 – Lucas, ne beszélj ostobaságokat! Eltúlzod a dolgokat. Nem
folytathatnánk ezt a beszélgetést civilizáltabb módon? Esetleg a
szalonban...
– Nincs mit megbeszélnünk. Legalábbis szerintem. Sosem
fogok megbocsátani magának azért, amit velem tett. Soha. És az
anyám sem. Ő maga mondta.
– Lucas, ezt nehezen hiszem.
A fiú ismét vállat vont.
– Ahogy tetszik. Ez az igazság.
Adele futva jött fel a ház lépcsőjén, aztán bement a szalonba.
Az arca felragyogott, amint meglátta Geordie-t.
– Geordie, szervusz!
– Szervusz, Adele! Attól tartok, egy kicsit korán jöttem.
– Nem baj. Örülök, hogy látlak. Te is, igaz, Lucas?
Lucas nem válaszolt. Sarkon fordult és kisétált a szobából.
– Lucas – szólt utána az asszony –, Lucas, azonnal gyere
vissza!
Hallatszott, ahogy a házban becsapódik egy ajtó. Geordie
ránézett Adele-re.
– Igazán elbűvölő a fiad. – Aztán hozzátette: – Hadd
kérdezzek valamit!
– Tessék.
– Mondtad vagy nem, hogy sosem bocsátasz meg nekem,
amiért elküldtem Lucast a bentlakásos iskolába? Mondtad ezt
neki?
Adele elvörösödött, de nem felelt.
– Mondtad, Adele?
– Én... nem tudom. Hogy emlékezhetnék rá? Biztos vagyok
benne, hogy mondtam... egy csomó ostobaságot. Akkor.
Mindnyájan nagyon zaklatottak voltunk, nem igaz, és...
– Lucas-nak, persze, az a benyomása, hogy így volt. Úgy
értem, hogy mondtad. Ezt nehezen tudom lenyelni, Adele. Nagyon
agresszív és kíméletlen dolog ilyet mondani. Különösen neki.
– Geordie...
– Nincs semmi baj, csak szerettem volna tisztázni. És semmi
értelme újból elmondani ugyanazokat a dolgokat. Az amerikai
utazásomat akartam megbeszélni veled. Legalább hat hétig távol
leszek. És azt akarom, hogy Cliót a lehető legkevésbé zaklassuk fel.
Nagyon óvatosan kell kezelnünk a helyzetet, nem gondolod?
– De igen – válaszolt halkan Adele –, nagyon óvatosan.
Természetesen.
 Ez egy teljesen abszurd és reménytelen helyzet, gondolta,
amint figyelte, hogy Geordie elhajt Clióval. Hogy a boldog
házasságukból ez az ostoba különélés legyen egy tizenhat éves fiú
neveletlen viselkedése miatt. De... valóban úgy tűnt, hogy nincs
más megoldás. Még az anyja is egyetértett ezzel. Ha ő nem
hajlandó Lucas-t elküldeni ismét, és nem tudja rávenni, hogy
udvariasan viselkedjen Geordie-val (és mindkettő egyformán
lehetetlennek tűnt), akkor nem várhatja el a férfitól, hogy
visszatérjen a házba. Mindnyájan ragaszkodtak a megmerevedett
álláspontjukhoz, és mindnyájuknak volt valami igazsága. Ettől vált
olyan lehetetlenné az egész helyzet.
Talán majd két év múlva, amikor Lucas egyetemre megy –
talán akkor majd visszatér Geordie. Ez volt az az új remény, amibe
Adele mostanában görcsösen kapaszkodott.
Nagyon boldogtalan volt. Még csak nem is dolgozott túl sokat.
A magánytól, az igazságtalanság érzésétől és a nehezteléstől
depresszióssá vált, letargikus lett. Szinte képtelen volt elég
lelkesedést érezni a fotózás iránt, ami hirtelen ostoba, értelmetlen
tevékenységnek tűnt. Az anyja állandóan azt mondogatta neki,
hogy jobban érezné magát, ha valami másra gondolna Lucas és
Geordie helyett, s ha munkára kényszerítené magát, bármilyen
lehetetlennek is tűnik, némi energiával töltené fel és elűzné a
démonok egy részét. De Adele nem volt olyan munkamániás, mint
az anyja, még csak annyira sem, mint a nővére. Ráadásul a háború
megpróbáltatásai, a teljes elszigeteltség érzése Párizsban, a
borzalmak, amelyeket átélt a dél felé vezető hosszú úton és aztán
hazafelé, a megdöbbenés és fájdalom Luc rettenetes haláláról
hallva, mindez nagyon megviselte, sebezhetővé tette – és
bűntudattal töltötte el. Mindenekfelett ez volt az, és a tudat, hogy
mit kellett Lucas-nak az iskolában elviselnie, ami miatt szilárdan
kitartott a fiú mellett, és ami meggyőzte arról, hogy Lucas-nak
igaza van, bármilyen csúnyán viselkedik is. Egyetlen gyereknek
sem volna szabad átélnie azt, amit Lucas elviselt, először mint
rémült kisgyerek, aztán mint nyomorúságosan bizonytalan
kamasz. És mindkét alkalommal nagyrészt Adele volt a hibás.
Kétségtelenül kárpótlás járt a fiának, és Adele kész volt ezt
megfizetni.

Sebastian és Kit megérkeztek New Yorkba.

Kit csodásan festett, izmos és napbarnított volt – az augusztus
nagy részét a Wesley elnökének villájában töltötte Dél-
Franciaországban –, a legújabb könyvét rajongva dicsérték a
kritikusok, és láthatóan izgatott volt, hogy New Yorkban lehet.
Barty azt is észrevette, hogy a Clementine név gyakran
felbukkan a beszélgetésükben.
Az első pár napban mindketten nagyon elfoglaltak voltak,
különböző emberekkel találkoztak, interjúkat adtak,
könyvesboltokat kerestek fel. Azt tervezték, hogy a hétvégére
kimennek South Lodge-ba.
– Igazán alig várom, hogy újra láthassam azt a helyet –
jelentette ki Sebastian az indulás előtti este. – Rabul ejtette a
szívemet.
– Az enyémet is – válaszolta Barty –, annyira drága nekem. Ó,
Sebastian, olyan jó, hogy mindnyájan itt vannak! Nagyon élveztem
Izzie társaságát is, és ha Geordie is megérkezik, egészen olyan lesz,
mint otthon.
Aznap este kettesben voltak. Izzie vacsorázni vitte Kitet a
fiúkkal a Greenwich Village-be.
– Igen. Geordie-ról szólva, szegény Adele nagyon oda van.
Celia aggódik miatta, attól fél, az idegösszeomlás felé tart. Az
biztos, hogy rettenetesen néz ki. Meg tudnám ölni azt a fiút, amiért
ezt művelte velük, de Celia azt mondja, mindkettőjüknek van
valami igaza. És tudod, én igazából sosem...
Elhallgatott.
– Sosem mi?
– Nem is tudom... Azt akartam mondani, sosem bíztam igazán
Geordie-ban.
– Sebastian, hogy mondhat ilyet? Mindenki szereti Geordie-t.
Annyira elbűvölő, és aranyos, és...
– Igen, ezt mind tudom. Tényleg elbűvölő és aranyos. De
mindig azt éreztem, hogy egy kissé súlytalan, és nem is állta ki a
próbát, amikor arra került a sor.
– Szerintem nincs igaza – jelentette ki határozottan Barty –,
nagyon sokáig eltűrte Lucas viselkedését.
– Valóban. De aztán nem bánt vele valami kesztyűs kézzel.
Mintha csak beleunt volna abba a játszmába, és újat akart volna
kezdeni. Azt követelte, hogy Lucas-t küldjék el, nem volt hajlandó
semmiféle alternatívát fontolóra venni, amikor pedig láthatóan
katasztrofális volt a helyzet. Nekem az volt az érzésem, nagyon is
megfelel neki a mártír szerep. A mi Geordie-nk szereti a drámai
hőst játszani, ha engem kérdezel.
 – Én viszont sajnálom. És Adele-t is. Valójában mindnyájukat.
Laurence gyerekkorára emlékeztet ez az egész. Éppen ezért
megértem, milyen nehéz lehet Lucas-nak.
– Pontosan erről van szó. Talán te beszélhettél volna azzal a
szerencsétlen fiúval. Celia azt mondja, határozottan javul a
viselkedése. De hát Geordie már nincs ott.
– Időt kell adni neki. Talán majd jobbra fordulnak a dolgok.
– Sebastian – szólalt meg hirtelen Barty, vidáman csillogó
tekintettel nézve a férfira –, nekem úgy tűnik, sokat emlegeti
Celiát. Jól értem, kibékültek?
Sebastian haragosan nézett rá.
– Igen, volt némi félreértés köztünk, amit megbeszéltünk. És
nagyon jó, hogy újra enyém... a barátsága.
– Ebben biztos vagyok – válaszolt sietve, és megcsókolta a
férfi arcát. – Nagyon örülök. És Izzie is.
– Ő hogy van? Boldognak tűnik.
– Csodálatosan boldog. Szereti a munkáját, szeret itt lenni,
szerzett néhány barátot, és valamennyien remekül kijövünk
egymással. Jenna rajong érte.
– Ma este hol van Jenna? Nagy a csend.
– Elment a barátnőjéhez, Cathy-hez. Fog vele találkozni, mert
velünk jön Southamptonba. Szinte mindenhová velünk jön – tette
hozzá felsóhajtva.
– Nem kedveled?
– Nincs vele semmi baj. Jennát nagyon boldoggá teszi. Az
ember állandóan aggódik, ha egyke a gyereke.
– Én sosem aggódtam Isabella miatt.
– Szerintem sem. Szegény gyerek! Csak ugratom, Sebastian,
ne nézzen így rám! Mindenesetre az édesapja áthozza holnap,
mielőtt indulunk. Szünet van az iskolában, és...
– Az apja?
– Igen. Özvegyember.
– Helyes fickó?
– Nagyon helyes – vágta rá Barty sietve. Kerülte Sebastian
pillantását.
– Barty. Én valami... érdekeset sejtek itt.
– Nem igazán. Te jó ég, ő... – Rámosolygott, aztán látta, hogy
a férfi kutatón néz rá, ezért így folytatta: – Sebastian, igaza van. És
nagyon örülök, hogy találkozik Charlie-val. Nagyon szeretném a
véleményét hallani róla. Az atyai véleményét, hogy úgy mondjam.
– Te jó ég, Barty! Ez nagyon komolyan hangzik.
 – Hát... egy kicsit. O... megkérte a kezem.

Még maga is alig tudta elhinni. Olyan hatalmas sokk volt neki,
hogy még a következő reggel is reszketett tőle. És fogalma sem
volt, hogyan jutottak el idáig. Az ágyon keresztül, természetesen.
És vajon miért engedte ezt, tűnődött, átkozva magát ezért az –
utólag visszatekintve – ostoba lépésért. De – ugyancsak
visszatekintve – mégsem volt képes úgy tenni, mintha nem lett
volna rendkívül jó. Persze, nem volt csodálatos, de nem is
számított rá. A csodálatos szex egy másik élethez tartozott, egy
másik országban, Laurence-szel. Azzal nem érhet fel semmi, még
megközelíteni sem tudja. Az maga volt a csoda, amely
boldogsággal töltötte el és – megajándékozta Jennával.
De most, tizenkét évvel később, Barty magányos volt. Akkor
döbbent rá, amikor megismerte Charlie-t, hogy milyen sok estét
töltött egyedül, amikor nem volt kivel megbeszélnie a munkáját, a
gondjait, az aggodalmait és az örömöket, a hibákat és sikereket, a
reményeket és a terveket. Milyen sok éjszaka feküdt egyedül a
nagy ágyban South Lodge-ban – meg a saját kisebb ágyában
Manhattanben –, amikor magányosnak érezte magát,
elhanyagoltnak, amikor úgy vélte, egyedül fog megöregedni. Hány
napot, hetet és évet töltött kizárólag Jennával, őt csodálva,
szeretve, őrá figyelve – és látva, amint felnő. Elképzelte a
magányos éveket, amikor Jenna már kirepül, és ő teljesen magára
marad.
Egészen váratlanul érte, amikor rátört a vágy, hogy lefeküdjön
Charlie-val. Együtt vacsoráztak egy étteremben. Cathy a
manhattani házban volt, másnap reggel indultak volna
Southamptonba. Mindkét lány aludt már, amikor hazaértek, és
Maria is lefeküdt. Csendes volt a ház. Veszélyesen, kínosan
csendes.
– Kér egy búcsúitalt, mielőtt megy? – kérdezte Barty.
– Az jólesne.
– Bourbont? – Ez volt a férfi kedvenc itala.
– Igen. Majd én kitöltőm. Tudom, hol van.
– Rendben. A nappaliban leszek.
Barty bekapcsolta a rádiót, lerúgta a cipőjét, és elhelyezkedett
a kanapén. A férfi belépett a whiskyvel és két pohárral a kezében.
– Ez kellemes.
– Igazán? Haydn.
 – Nem a zenére gondoltam, hanem magára. Jó látni, hogy így
ellazult.
– Általában nem ilyen vagyok?
– Nem – válaszolt nagyon komolyan a férfi –, mindig egy
kicsit feszült a társaságomban.
– El sem tudom képzelni, hogy miért – nevetett fel Barty. –
Igazán nem érzem magam feszültnek maga mellett, Charlie...
– Pedig szerintem az. – A férfi átnyújtotta a poharát, leült
mellé és futólag megcsókolta. – És azt is sejtem, hogy miért.
– Ó, igazán?
– Igen. Laurence miatt. Felkavarodnak az emlékek, és emiatt
gyűlöl engem...
Igaza volt, mint mindig, jött rá Barty, kitűnően tudott olvasni
benne. És eléggé részeg volt ahhoz, hogy ezt meg is mondja neki.
– A legelső pillanattól fogva, amikor ott kint South Lodge-
ban... megértette, hogyan érzek a hellyel kapcsolatban, úgy tűnik,
jól ismer engem. Nagyon jól.
– És mit gondol, maga ismer engem?
– Valójában nem – válaszolt a nő hátra dőlve, figyelmesen
nézve a férfira. – Sőt, azt hiszem, egyáltalán nem ismerem. Vagyis
nem ugyanennyire. Maga egy kicsit sötét ló számomra, Charlie
Patterson.
– Igazán? – kérdezte a férfi, és sebzett tekintettel nézett rá a
szemüvege mögül. – Pedig nem akarok az lenni. Alapjában véve
nagyon egyszerű fickó vagyok. Általában csak úgy elvagyok,
megpróbálom minél jobban ellátni Cathyt, végezni a munkámat...
– Elhallgatott. Aztán váratlanul megszólalt, belebámulva a
félhomályba. – Akkor talán azt sem tudja, hogy beleszerettem
magába?
– Nem – válaszolt őszintén megdöbbenve a nő, habár később,
másnap rájött, hogy tudnia kellett, legalább sejtenie, csak
elnyomta magában, mint a többi érzelmet is. – Nem, Charlie. Nem
tudtam.
– De én igen – jelentette ki Charlie elfelhősödött arccal, Barty
tekintetét kerülve. – Nem akartam, túl komplikált ez az egész, sőt
lehetetlen...
– Miért lehetetlen? – kérdezte Barty meglepetten.
– Barty! Nem lehet ilyen buta. Igazán nem lehet.
– Sajnálom, Charlie, de nyilván az vagyok. Jobb lesz, ha
elmagyarázza.
 – Maga nagyon gazdag, nagyon befolyásos asszony. Hiába tesz
úgy, mintha egyszerűen csak Jenna mamája volna, ráadásul
egyedülálló anya, aki csodálatosan neveli őt, és csodálatos
hétvégékre viszi a lányokat, vitorlázik és lovagol velük, de
mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazi énje.
– De igen.
– Nem, Barty. Magának van egy rendkívül sikeres karrierje,
volt egy nyilvánvalóan csodálatos házassága...
– Nem volt minden csodálatos benne – jegyezte meg józanul a
nő.
– Mindenesetre rendkívüli volt. Különleges az egész élete.
Magáé az egyik legfontosabb kiadóvállalat az Egyesült Államokban
és Londonban is. Gazdag és befolyásos körökben mozog.
Egyszerűen úgy tűnik nekem, hogy... Nyilvánvaló módon,
különbözően látjuk ezeket a dolgokat. Én amiatt aggódom, hogy
nincs pénzem, maga pedig mintha amiatt aggódna, hogy magának
van.
Barty ránézett. Ez nagyon kényes terület volt, és a férfi nagyon
büszke. Sosem említette az anyagi helyzetét, kivéve, hogy Cathy
nagyanyja fizeti a gyerek tandíját. Barty egyszer könnyed hangon
felajánlotta, hogy valamennyi pénzt fektet Charlie vállalkozásába,
amire a férfi nagyon megharagudott.
– Azt nagyon-nagyon nem szeretném – jelentette ki. – Kérem,
nagyon kérem, ne is említsen ilyesmit soha többé! Éppen elég
kényes a kettőnk kapcsolatának egyensúlya anélkül is.
– Nem értem, miért.
– Pedig látnia kellene – válaszolt a férfi szinte dacosan, és az
este nagyon kínos hangulatban ért véget.
Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor a pénz szóba került
köztük. Egészen mostanáig.
– Ráadásul nagyon befolyásos és tehetős család áll maga
mögött... – folytatta a férfi.
– Mondtam már, Charlie, hogy nem így van.
– Igen, igen – válaszolt türelmetlenül a férfi –, tudok mindent
a szegénységéről meg a nyomornegyedről. De ez nem változtat a
tényen, hogy kétéves kora óta, vagy hány éves is volt, amikor Lady
Celia hazavitte, mesés gazdagságban nőtt fel. Úgyhogy attól tartok,
a másik történet nem állja meg a helyét, Barty. Én pedig hogyan
versenyezhetnék mindezzel?
A férfi annyira elkeseredettnek tűnt, hogy Barty egészen
megdöbbent. És hirtelen Charlie szemével látta önmagát, gazdag
és nagyon elkényeztetett asszonyként, aki meglehetős hatalommal
rendelkezik otthon és a hivatásában is, és aki nem sokban
különbözik Celiától. Olyan emberré vált, amilyenné valaha
egyáltalán nem akart, és ez annyira megdöbbentette, hogy
elfutották a szemét a könnyek.
– Hé – mondta a férfi, átölelve a vállát –, hé, Barty, ne sírjon!
Nem akartam felzaklatni. Csak éppen...
– Charlie – vágott közbe Barty, és a szomorúság mellett
hirtelen elfogta a harag Charlie, egyszerűen meg kell értenie! Én
egy nyomornegyedben születtem. Van arról fogalma, hogy ez mit
jelent? Nem, természetesen, nincs. Majd elmondom. Először is azt
jelenti, hogy ott nagyok a családok. Nálunk én voltam az ötödik
gyerek. Egy alagsori helyiségben laktunk, nedves falak között. Azt
jelenti, hogy négy gyereknek egy ágyban kell aludnia fejtől-lábtól, a
kisbabáknak, mint amilyen én voltam, egy ládában, a totyogós
kisgyerekeket pedig egész napra a székbe kötözték, nehogy kárt
tegyenek magukban, ahogy csúsznak-másznak a padlón. Azt
jelenti, hogy a nők egész nap robotolnak, sőt gyakran éjszaka is, és
közben alig esznek, mert az étel a gyerekeknek meg a férfiaknak
kell. A szobában állandóan mosott ruhák lógnak a kötélről, és
amikor az apa hazajön részegen, megveri a feleségét. Aztán az anya
megveri a gyerekét, mert kimerült és kétségbeesett. Azt jelenti,
hogy nem várják a kisbabákat, sőt rettegnek attól, hogy újabb
gyerekük legyen. A kisbabák pedig gyakran rettenetes
deformációkkal születnek az anyák alultápláltsága miatt, és... – kis
habozás után folytatta – aztán rögtön meg is halnak. Az emberek
pedig rettegnek a csecsemőhalálozástól, de nem a gyász, hanem a
temetési költségek miatt. Egy nyomornegyedbe születni azt jelenti,
hogy reménytelen a jövő, az iskoláztatás, és semmi remény a
kitörésre. És igen, engem elhoztak onnan, de tudja, hogy az mit
jelentett, Charlie? Azt jelentette, hogy volt mit ennem, volt ruhám,
jó iskoláztatást kaptam, de azt is jelentette, hogy elveszítettem a
családomat, mindent, amit ismertem, azt jelentette, hogy a
testvéreim eltaszítottak, kivéve Billyt. Azt jelentette, hogy
magányos és félszeg voltam, úgy nőttem fel, hogy fogalmam sem
volt, ki is vagyok igazából, mindenért hálásnak kellett lennem, és
állandóan éreztették velem, hogy alacsonyabb rendű vagyok. Nos,
még mindig úgy gondolja, hogy olyan kiváltságos életem volt?
Hogy annyira elszakadtam a valóságtól, hogy fogalmam sincs,
hogyan élnek az átlagemberek, milyen gondjaik vannak? Mert ha
ezt képzeli, nagyon igazságtalanul ítél meg engem. Nagyon
igazságtalanul.
Most már nagyon sírt, ahogy Charlie bántó szavai nyomán az
összes régi sérelem újból feléledt benne. A férfi hosszú ideig
némán ült és csak bámult rá. Aztán közelebb húzódott hozzá, és
átölelte.
– Szó sincs róla – mondta –, természetesen, nem gondolom
azt. Én... azt hiszem, egyszerűen fogalmam sem volt arról, milyen
nehéz volt magának.
– Most már tudja – válaszolta Barty szipogva.
– Igen. Igen, tudom. És még jobban csodálom. Azért, amit
elért, amit tett. Ezt biztosan nem adták könnyen.
– Nem – felelt Barty-, valóban. Az biztos. Még Laurence, meg
ez... – intett körbe bizonytalanul –, ez sem volt könnyű. Sőt,
ellenkezőleg. Én nem is akartam, nem igazán. Örülök, hogy nem
kaptam belőle többet.
– Ezt hogy érti?
– Úgy értem, hogy Laurence vagyonának a nagy részét a többi
gyereke örökölte. Persze, letétben. Ami nekünk... nekem van, az
csak a jéghegy csúcsa.
– Szép nagy jéghegy – jegyezte meg halkan a férfi.
– Igen, tudom. De hát Laurence nem tudott Jennáról, így ő
nem kapott semmit. Én kaptam a házakat és egy pár... vagyis elég
sok részvényt. Ez bőven elégnek tűnt. Ennyi elég. Sőt még sok is.
– Nem gondolt rá, hogy többet kiharcoljon? Még Jennának
sem?
– Charlie! Ugyan minek?
– Mert járna magának – válaszolt a férfi. – Azért. Az a magáé.
Egészen zaklatottnak tűnt. Barty meglepetten nézett rá.
– Számít ez?
– Én... nem tudom – mondta Charlie. Aztán, amikor
észrevette, hogy a nő figyelmesen néz rá, sietve hozzátette: – Nem.
Természetesen, nem számít. Gondolom, nem kifejezetten szorul
rá.
– Charlie – szólalt meg az asszony –, valamit mondani akarok
magának.
– Igen?
– Remélem... nagyon remélem, hogy keresztül lát ezen az
egészen. Hogy lát engem, a valódi énemet.
– Természetesen. – Hirtelen elmosolyodott. – Én a valódi
énjét szeretem. Éppen ez a különleges magában, hogy átlátok a
külsőségeken. Nem bánom, hogy olyan gazdag. De mindent
megadnék, hogy ne legyen az, hogy akkor én...
– Igen?
Hosszú szünet után a férfi folytatta.
– Hogy azt érezhessem, esetleg... maga is viszontszerethet
engem.
– Ó, Charlie! Nem figyelt rám. Én Barty Miller vagyok. És
valójában egészen egyszerű ember.
– És ez mit jelent? Hogy maga is... szeret engem?
– Nem – vágta rá Barty sietve, talán túl gyorsan is, de nem
hagyhatta, hogy a férfi akár egy pillanatig is azt higgye, hogy ő
szerelmes bele –, nem ezt akarom mondani. Nagyon-nagyon
kedvelem, szeretek magával lenni, de nem vagyok magába
szerelmes. Sajnálom.
– Ó – mondta a férfi.
– Jaj istenem! – fogta meg Barty a kezét, és előrehajolva
gyengéden megcsókolta. – Nagyon szomorúnak látszik.
– Az is vagyok – ismerte be Charlie –, hiszen ez meglehetősen
határozott elutasítás volt.
– Dehogy.
– Barty, de igen. Hallania kellett volna magát: „Nem, Charlie,
én nem szeretem. Nem, valószínűleg soha nem is fogom. De
szeretek magával lenni. Beéri ennyivel?”
– Mi a helyzet Meggel?
– Hogy érti?
– Nem érzi úgy, hogy még mindig erősen kötődik hozzá?
– De igen. De már hosszú idő telt el. Tovább léptem. Ő pedig
nem bánná, tudom, azt akarná, hogy boldog legyek. Talán
Laurence bánná?
– Hogy bánná-e? – kérdezte kacagva Barty. – Charlie,
lesújtana egy villámmal. Vagy a biztonság kedvéért mindjárt
kettővel, hogy biztosan megölje magát.
– Ez eléggé irigy dolog volna.
– Ő eléggé irigy volt. Távolról sem volt tökéletes. De amit én
iránta éreztem, ő pedig irántam, az tökéletes volt.
– Talán nem kellene többé találkoznom magával – szólalt meg
a férfi komoran. – El kellene tűnnöm az életéből. Azt hiszem, úgy
jobb volna. Magának is és nekem is. A kislányok továbbra is
barátkozhatnának anélkül, hogy mi magunk találkoznánk, azt
hiszem.
 Csend támadt, s Barty hirtelen megdermedt. Elképzelte az
életét Charlie nélkül, a végtelen találkozóik nélkül, amikor a
kislányok programját szervezték, vagy nevetve beszélgettek az
iskoláról, a tanárokról, a házi feladatról, a balettórákról, a többi
kislányról, a hamarosan bekövetkező, rettegett serdülőkorról; a
közös vacsorák nélkül; a lányokkal szervezett közös mozik nélkül;
a könnyed beszélgetéseik nélkül. És ez az élet üresnek tűnt, és
nagyon sivárnak. Szinte megijedt tőle.
Mély lélegzetet vett.
– Én... azt hiszem, nem szeretném – mondta –, ha többé nem
látnám magát.
– Igen, de...
– Tudom, tudom. Arra kérem, hogy vállalja a kockázatot. Azt
mondván, hogy talán majd egy nap, és ilyenek. De mégis erre
kérem, Charlie. Ha őszintén azt gondolnám, hogy soha nem lehet
semmi esélye, akkor megmondanám. Én... elég erős vagyok, tudja.
És elég becsületes is.
– Igen – válaszolt a férfi halvány mosollyal a tekintetében
mindkét tulajdonságát észrevettem.
– Sajnálom. Nem biztos, hogy túl vonzó tulajdonságok.
– Magában minden vonzó – felelte Charlie –, szerintem.
Minden. Maga szép és okos, és szeretem, ahogy nevet, szeretem a
meglehetősen gyenge vicceit. ..
– Nem is gyengék! – tiltakozott Barty sértődötten.
– Elég gyengék, azt mondtam. És szeretem, ahogyan öltözik,
és hogy a haja mindig kócos...
– Nem az.
– De igen, de jól áll magának. És szeretem az ételt, amit főz, és
amikor játszik a lányokkal, és hogy olyan döbbenetesen gyenge a
Scrabble-ben, és olyan könnyen lerészegedik, és olyan fontos
magának a munkája, és ezen kívül még vagy száz dolgot szeretek
magában.
– Ó, Charlie... – mondta Barty. Végtelenül meghatotta, amit a
férfi mondott, és az az intimitás, hogy ilyen jól ismeri őt.
A férfi hirtelen szájon csókolta. Erősebben és
szenvedélyesebben, mint előtte valaha. Akkor megmoccant valami
mélyen a nőben, valami, amit már régen eltemetett, amit nem
felejtett el teljesen, de halottnak hitt, miként halott volt Laurence.
Feléledt benne a nemi vágy szikrája, amely apró volt ugyan, de
fontosnak és erősnek tűnt.
 – Azt hiszem – szólalt meg Barty –, szívesen felmennék a
hálószobámba. Ha maga is szeretné.
– Igen – felelt Charlie –, nagyon szeretném.
A férfi csodálatos volt. Figyelmes, türelmes, gyengéd.
Kedvesen beszélt hozzá, meghallgatta, rámosolygott, azt mondta,
hogy szereti. A nő nem jutott fel teljesen a csúcsra, valami
visszatartotta, szinte elriasztotta. De később ellazult és teljesen
befogadta a férfit. És amikor a férfi a karjában tartotta, először
elmosolyodott, aztán felnevetett örömében. És ettől kezdve egyre
jobb lett.

A férfi nem kérte meg kifejezetten a kezét – először legalábbis.

Csak megemlítette, azt mondta, nem tehet róla, képtelen nem
gondolni rá, bár tudja, menynyire abszurd, milyen nevetséges a
gondolat. Mire Barty azt válaszolta, miért volna abszurd vagy
nevetséges. És megkérdezte tőle, még most sem érzi-e
valóságosabbnak, kevésbé csak egy tárgynak. Charlie azt felelte, de
igen, ennek ellenére ő túl keveset nyújthat az asszonynak ahhoz,
hogy egyáltalán fontolóra vegye. Akkor Barty szinte ingerülten
megjegyezte, hogy a házasságban a nem kézzelfogható dolgok
számítanak igazán, mint a gyengédség, a humor, a másik
elfogadása.
– És a szex. Természetesen.
Aztán, attól tartva, hogy folytatódik ez a beszélgetés, és esetleg
irányíthatatlanná válik, azt javasolta, hogy bújjanak ágyba.
Gyakran tette ezt; mert amióta újra felfedezte a szexet, felébredt az
étvágya iránta, jobban vágyott rá, mint korábban gondolta volna.
Kezdeti félelmei a bűntudattól, a lelkiismeret-furdalástól, sőt a
villámcsapástól mostanra eltűntek. A szex Charlie-val boldoggá
tette, felszabadultabbá. Ha nem is ért fel azzal, amire emlékezett,
így is nagyon kellemesnek találta, és egyre erősebbre fűzte a
kapcsolatukat.
Aztán egy este a férfi nagyon berúgott, és meg is mondta
Bartynak, hogy miért:
– Valahogy össze kell szednem a bátorságomat – és aztán
hosszú szünet után, miután babrált a mandzsettájával, hátra
söpörte az arcából a haját, megigazította a szemüvegét,
megköszörülte a torkát, és ismét kijelentette, hogy szereti, végül
megszólalt, hogy bár semmi értelme a dolognak, még mindig nem
tud felhagyni a gondolattal, hogy feleségül vegye őt.
 – Talán majd egy nap, amikor milliomos leszek, és enyém lesz
fél Manhattan.
Barty rezzenetlen tekintettel nézett rá.
– Valóban azt hiszed, hogy az bármi különbséget jelentene
nekem?
– Nem – válaszolt a férfi –, valószínűleg nem. De nekem igen.
Hosszú csend támadt, aztán Barty szólalt meg:
– Talán nekem is gondolkodnom kellene rajta.
Még hosszabb csend következett. Végül Charlie felsóhajtott.
– Ó, Barty – mondta –, bárcsak, bárcsak megtennéd!

– Nagyon aranyosan viselkedik – mesélte Barty Sebastiannek

– Nagyon türelmes és megértő. De hamarosan választ kell adnom
neki. És nem tudom, mi legyen ez a válasz.
– Szereted?
– Nem vagyok benne igazán biztos – válaszolt kissé habozva a
nő. – Az biztos, hogy nem szeretem úgy, mint Laurence-t.
Viszont... szeretek vele lenni, gyengéd és mulatságos, és jó
természetű. Mindaz megvan benne, ami Laurence-ben nem volt.
Egészen... más vele, ezért nem érzem úgy, hogy elárulnám
Laurence-t. És bizonyos értelemben vele sokkal boldogabb vagyok.
Nem, nem boldogabb. Nem lenne lojális tőlem, ha ezt mondanám.
De kényelmesebben érzem magam vele. És, persze, nem vagyok
többé magányos. És olyan jól kijövünk egymással. Ugyanazokat a
dolgokat szeretjük, ugyanúgy gondolkodunk a lányokról, a
nevelésükről és még egy csomó mindenről. De... nem, Sebastian,
nem szeretem. Úgy nem, ahogyan én a szerelmet értem. Úgyhogy
talán nem volna szabad hozzámennem. Lehet, hogy helytelen
volna. Nem volna tisztességes vele szemben.
– Hadd találkozzam vele! – mondta Sebastian, pontosan
megértve Barty dilemmáját. – És majd elmondom, hogy mit
gondolok róla. Őszintén megosztom veled a véleményemet, és
lehet, hogy ennek eredményeképpen soha többé nem állsz szóba
velem. Azért meg kell mondanom, ez nagy felelősség. Remélem,
nem teljesen az én meglátásaimtól függ a döntésed.
– Természetesen, nem. Annál azért egy kicsit jobban bízom
magamban. Éppen csak... nem találkozott vele senki, aki nekem
fontos, akinek adok a véleményére, csak Izzie. Aki nagyon szereti.
De hát Izzie szereti a legtöbb embert.
– És nincs senki, akit jobban szeretne? – Közömbös hangon
kérdezte, de kutatón nézett Barty arcába.
 Barty rámosolygott, és megveregette a kezét.
– Nincs senki. Bárcsak volna! Szüksége van rá, hogy szeressék.
– De hát mi mind szeretjük, nem?
– De – válaszolt Barty –, de igen, azt hiszem.

– Keir – szólalt meg Elspeth.

Iskolai szünet volt, és a férfi nála töltött egy hetet.
– Igen?
Alig nézett fel. Mélyen elmerült egy újságcikkben a
magyarországi felkelésről, amelyet brutálisan elfojtottak a
szovjetek.
– Szinte kedvem volna oda menni – jelentette ki –, sok fiatal
elment, tudod?
– Keir, kérlek! Beszélnem kell veled, és nem akarok az
újsággal versenyezni a figyelmedért.
– Téged is eléggé magával ragadott az az ostoba cikk Grace
Kellyről, hogy hozzámegy egy operettállam hercegéhez. Mintha
csak érdekelne engem!
– Ó, ne legyél már nevetséges – válaszolt Elspeth ingerülten –
annyira ellenséges vagy mindenkivel! Ok olyanok, mint itt a királyi
család. Mit ártottak neked?
– Amit mindnyájunknak – mondta Keir –, abszurd módon
éltek a mi költségünkön, és állandósították a legrosszabb
osztályrendszert az országban. Tudod, mit mondott John Osborne
róluk.
– Nem – felelt Elspeth kissé fáradtan.
– Hogy ők az aranytömés az ország romló fogakkal tele
szájában. Szerintem jó ötlet lett volna, ha hozzámegy a hogy hívják
kapitányhoz. Úgy értem, Margaret. És beköltözik vele egy
ikerházba, mint egyszerű kapitányné. Ez a helyes irányba tett lépés
lett volna.
– Igen, jól van, Keir. Ha te mondod .
– Most szívesen elmennék a moziba. Annak örülnél, nem?
Mindig panaszkodsz, hogy nem akarok elmenni itthonról. Egy
amerikai filmet játszanak, az iskolai erőszakról. Mi a véleményed?
Nem érkezett rá válasz. A férfi felpillantott, és lerakta az
újságot.
– Mi a baj?
Elspeth hosszú szünet után szólalt meg:
– Késik.
– Micsoda? – kérdezte őszintén meglepődve Keir.
 – Keir! Ne játszd az ostobát!
– Nem játszom.
– De igen. Késik. – Sötét szeme hatalmasra tágult a félelemtől.
– Késik a vérzésem. Már majdnem két hete. Én... ma elmentem
orvoshoz. Lehet, hogy várandós vagyok, Keir. Nagyon-nagyon
félek.
 13. fejezet

Becsapódott az ajtó. Cathy gyorsan lekapcsolta a televíziót, és

az asztalhoz szaladt. Beletúrt a könyveibe, párat előhúzott, egyet
kinyitott és fölé hajolt.
Az apja belépett, és fáradtan rámosolygott.
– Szervusz, drágám!
– Szervusz, apa!
A férfi rettenetesen fáradtnak tűnt, mint mostanában gyakran.
Cathy tudta, hogy valami aggasztja, de nem ismerte az okát. Az
apja nem árulta el neki.
– Kész a házi feladat?
– Majdnem – válaszolta –, már majdnem befejeztem.
– Gyakoroltál?
– Aha.
– Lehet, hogy abba kell hagynod a zongoratanulást – mondta
a férfi.
Cathy rámeredt.
– Miért?
– Nem engedhetjük meg magunknak, kicsim. Túl sokba kerül.
Nagyon sajnálnád?
Cathy egyáltalán nem sajnálta volna, utált gyakorolni, és már
elég jól játszott ahhoz, hogy ő meg Jenna „jam sessiont”
rendezzenek, ahogy mondták. De úgy látta, most talán alkalma
volna kicsikarni valamit. Kék szemét máris elfutották a könnyek,
az ajkába harapott és a zsebkendője után kezdett kotorászni a
zsebében.
– Nem – suttogta – természetesen, nem.
– Ó, az isten szerelmére – fakadt ki Charlie, és hirtelen
megváltozott a hangja –, ne nehezítsd a dolgokat!
– Sajnálom. Bocsánat, papa.
– Ez rohadtul nem igazságos – jelentette ki a férfi. Leült és az
ölébe vonta a lányt. – Sajnálom, drágám, nem lett volna szabad
ilyen csúnya szót használnom, de ez az igazság, nem igaz? Miért ne
kaphatnál meg mindent, amit akarsz? Vagy akár én? Amikor olyan
sok embernek mindene megvan.
– Nem tudom.
– Én annyira igyekeztem – folytatta a férfi –, hogy
megteremtsek mindent kettőnknek. Olyan keményen dolgoztam.
Cathy hallgatott, s arra gondolt, hogy ez valójában nem igaz. Ö
látott valakit, aki keményen dolgozott, és az Barty volt. Ő korán
kezdett, későig dolgozott, a munkahelyén és otthon is, még a
hétvégeken is, South Lodge-ban. És bár Cathy nagyon szerette az
apját, azt jól tudta, hogy Charlie semmi ilyesmit nem csinált.
Gyakran ment haza azzal, hogy dolga van, de aztán csak ült a tévé
előtt, sört iszogatva, amíg eljött a vacsora ideje, majd azt mondta,
már túl fáradt ahhoz, hogy tovább dolgozzon. Mindig otthon volt,
amikor Cathy hazaért az iskolából, vagy kiment elé a buszhoz.
Persze, Cathy örült ennek, az összes lány irigyelte, amiért ilyen
jóképű apja van, aki ráér délután, az pedig hihetetlenül jó volt,
amikor a férfi azt mondta (és gyakran megesett), hogy
elmehetnének moziba. De ez nem állt össze kemény munkává.
– Feleségül kéne venned Bartyt – mondta lassan a lány,
igyekezve megoldást javasolni az apjának, felvidítani. – Akkor
meglenne mindenünk, nem igaz?
– Ó, Cathy – sóhajtott fel Charlie –, hidd el nekem, szívesen
megtenném! És igen, az hiszem, akkor meglenne mindenünk.
– Akkor miért nem kéred meg?
– Attól tartok – válaszolt az apja –, ez nem ilyen egyszerű.
Cathy csalódott volt. Ő meg Jenna sokat beszéltek róla, milyen
csodálatos lenne, és úgy vélték, egyre valószínűbb a dolog, mivel
úgy tűnt, a szüleik rettentően kedvelik egymást.
– Megcsinálom a vacsorát – mondta Cathy, lecsúszva az apja
térdéről. ChanLie egyszerre nagyon nyomorultul nézett ki. – Te
csak ülj ott; hozhatok egy sört vagy valamit?
– Igen, ha van még.
– Majd megnézem. A spagetti jó lesz vacsorára?
– Tökéletesen.
Cathy talált még egypár sört, sőt még egy üveg bort is, aminek
nagy részét a férfi el is fogyasztotta a spagetti mellé, de még
mindig nagyon le volt törve. Vacsora után a kanapén ülve együtt
tévéztek. Charlie átkarolta Cathy vállát. A lány felnézett rá; a férfi
félig aludt, félig maga elé bámult, és egyáltalán nem figyelt a
tévére.
– Papa, valami baj van? – kérdezte a lány – Valami nagy baj?
 – Mondhatjuk úgy is – felelt az apja. A hangja kásás volt, mint
vacsora után gyakran, a tekintete zavaros. – Kifutok az időből,
Cathy, az a baj. Méghozzá nagyon gyorsan. Nem tudom, mennyi
ideig tudom még kihúzni. Tényleg nem tudom.
– Beszéljek... beszéljek erről Jennával? – tudakolta Cathy,
aztán megrémült, amikor látta, hogy az apja milyen gyorsan
feléled, és kijózanodik.
Charlie rémültnek tűnt.
– Ne! – tiltakozott, megragadva a lánya karját, nagyon erősen,
az arca dühös volt, a tekintete szinte fekete. – Szó sem lehet róla.
Semmi ilyesmiről nem beszélhetsz vele, soha! Senkivel, de
különösen Jennával nem. Megértetted, Cathy?
A lány azt felelte, hogy megértette, aztán felállt, és gyorsan és
csendesen elment lefeküdni. Ilyenkor ez volt az egyetlen dolog,
amit tehetett.

– Ó, ez olyan remek! – lelkendezett Barty, amint mosolyogva

körbepillantott a vacsoraasztalnál. – Itt van mindenki, akit
szeretek.
– Hát Charlie? – érdeklődött Jenna.
– Charlie is itt lesz hamarosan – válaszolt sietve Barty. – Csak
nézz ránk, itt van Izzie, Sebastian, Kit, és most megérkezett
Geordie is. Ez csodálatos. Emelem poharam Geordie-ra. Isten
hozott New Yorkban! És legyen nagyon sikeres a könyved! Nem
mintha sok segítség kellene hozzá bárkitől is. Máris magasan
szárnyal. A Scribnernél egy egész kirakat tele van vele, a Barnes
and Noble-nél is, és számtalan felkérést kaptam, hogy interjút
készíthessenek veled. Ez az egész rettentően izgalmas.
– Úgy van. És nagyon jó, hogy itt lehetek. Köszönöm. Igyunk a
Lyttonsra!
– Bárcsak itt maradnál nálunk! Valóban kényelmetlenebb itt,
mint az Algonquinban?
– Sőt, sokkal kényelmesebb. De az Algonquin annyira
központi helyen van. És gyakran kimaradok későig. Na és az a hely
egy kiadói mennyország.
– Mike mesélt egy vicces történetet az Algonquinról – szólalt
meg Izzie. – Állítólag, amikor elszegényedett angol kiadók vagy
ügynökök átjönnek ide, minden New York-i kiadónak azt mondják,
hogy az Algonquinban szállnak meg, mivel ott lakik mindenki, aki
számít, de valójában az utca végén, valami nagyon olcsó helyen
vesznek ki szobát, és csak akkor mennek az Algonquinba, ha ott
találkoznak valakivel teára. Néha megesik, hogy rajtakapják őket,
mivel a Simon & Schuster vagy a Doubleday felhívja a szállodát,
hogy változtasson a megbeszélt időponton, és azonnal
megmondják nekik, hogy soha nem is hallottak az illetőről.
– Erről én is tudok – mosolyodott el Geordie. – Mutass be
ezeknek az embereknek, akiknél dolgozol, Izzie! Remek fickóknak
tűnnek. Esetleg eljöhetnének a könyvbemutató partimra, Barty.
– Miért ne?
– Ó, te jó isten – mondta Izzie –, tényleg eljöhetnek? Annyira
oda lesznek az örömtől. Alig várom, hogy elmondjam nekik.
Szeretni fogod őket, Geordie. És esetleg dolgozhatnánk is neked...
– Lehet. Kérdezd meg Bartyt!
– Már megkérdeztem. Ő azt monda, hogy a Lyttonsnak már
elég sok anyaga van, de esetleg lehetnek kisebb megbízások, ami
tőled függ. De annyira tehetségesek...
– Kezdesz olyan lenni, mint egy igazi New York-i, Izzie –
mosolygott rá Geordie.
Izzie viszonozta a mosolyát.
– Ezt hatalmas dicséretnek veszem.
– Ó, igazán? Akkor jó, És gyönyörű vagy. Nem igaz, Barty?
Olyan... felnőtt.
Izzie ismét rámosolygott, és kissé elpirult. Örült a férfi
bókjának.
– Még jó, hogy felnőttnek nézek ki, Geordie. Huszonhat éves
vagyok.
– Te jó ég, tényleg? Mindig úgy gondoltam rád, mint...
– A kedves kis Izzie-re. Tudom. – Felsóhajtott. – Mindenki így
van vele.
– Többé már nem vagy az – jelentette ki a férfi –, legalábbis
nekem nem.
Különös csend támadt.
– Miért nem hozta Adele-t? – kérdezte váratlanul Jenna.
– Jenna! – szólt rá figyelmeztetően Barty.
– De...
– Ő nem tudott jönni – válaszolt könnyed hangon Geordie. –
Nagyon lefoglalja a fényképezés. Talán majd legközelebb.
– Úgy hallom, sokat dolgozik a Vogue-nak – szólalt meg Izzie.
– Igen, elég sokat.
Ismét csend támadt.
– Hogy van Noni? – kérdezte Jenna.
 Láthatóan szeretne részt venni a felnőttek beszélgetésében,
gondolta Barty. Kezdett felnőni, nagyon is gyorsan, és Cathyvel
most már legalább annyi időt töltöttek Frank Sinatráról meg Elvis
Presleyről ábrándozva, és a nemrég elhunyt James Deant
gyászolva, mint a babáikkal meg a pónijukkal. És Jenna már
felnőttesen is kezdett kinézni. Karcsú lett a dereka, a lába és a
karja már kevésbé volt esetlen, és addig lapos melléből
egyértelműen két apró domborulat emelkedett ki. Láthatóan
gyönyörű lesz, ha felnő. Amíg Cathy mesterkélt szépsége semmit
sem változott, Jenna arccsontja határozottabbá vált, az ajka
teltebb lett, és a gyermekkori szeplőket valamiféle áttetszően szép,
halvány arcbőr váltotta fel. Az aranyszőke hajat, a kékeszöld
szemeket nem csúfította el az ilyen színekhez gyakran társuló
sápadt szempilla és szemöldök. A Bartytól kapott egyetlen látható
öröksége a nagyon sötét, nagyon sűrű szemöldök volt.
– Mint Liz Tayloré, milyen szerencsés vagy! – siránkozott
Cathy, miközben Jenna, aki utálta a szemöldökét, könyörtelenül
tépkedte az anyja csipeszével, amíg egészen vörösnek és sebesnek
nem tűnt körülötte a bőre. Most már egy órányi készülődésre volt
szükségük, mielőtt hetenként kétszer elindultak a táncórájukra a
Colony Clubba (amin gondosan kiválasztott fiúk vettek részt a
Buckleyból és a St. Bernard'sból).
– Úgy hiszem, már csak egy, vagy kis szerencsével két évünk
maradt – jegyezte meg Charlie Bartynak. – Utána... elszabadul a
pokol. Be kell majd zárnunk őket.
Barty nem válaszolt, de titokban azt remélte, hogy a szoros
barátság addigra meglazul egy kissé. Azt tervezte ugyanis, hogy
Jennát bentlakásos iskolába küldi, amikor betölti a tizenhármat,
lehetőleg a Dana Hallba, amely nagyon sportos volt, és nem
koedukált. Úgy vélte, Jennát és a fiúkat távol kell tartania
egymástól, amíg csak lehet. Tudta, hogy borzasztóan fog neki
hiányozni, de azt akarta, hogy színvonalasabb oktatást kapjon,
mint a Chapin iskolában, ahol már unatkozott a legtöbb órán.
Dana Hall nagyon drága volt, s Barty úgy gondolta, nem valószínű,
hogy Charlie – vagyis inkább Charlie anyósa – megengedhetné
magának. Hacsak nem...
Barty határozottan megállította ezen a ponton a
gondolatmenetét, és figyelmét ismét a társaságra fordította.

Elspeth bátran szembe nézett az anyjával. Venetia nem volt

annyira dühös, mint várta, de rettentően feldúlta a dolog.
 – Nem tudom, hogy lehettél ennyire ostoba a mai korban –
mondogatta –, biztosan...
– Anya, vigyáztam. Komolyan. Elmentem orvoshoz rögtön a
kapcsolatunk elején. De...
– Jól van, jól van. És most mit akarsz tenni? Azt mondod, meg
akarod tartani a babát...
– Igen, nagyon – válaszolt szerencsétlenül Elspeth. – És hozzá
akarok menni Keirhez. De ő olyan lehetetlenül viselkedik...
– Tényleg? – kérdezte Venetia – Ehhez majd apádnak is lesz
egy-két szava. Majd ő beszél vele. Ha úgy döntünk, hogy ez lesz a
legjobb megoldás.
Elspethnek nem tetszett a többes szám. Mintha azt sugallta
volna, hogy a kisbaba a szülei problémája, nem az övé.
– Egészen biztos vagy benne... – tudakolta Venetia habozva –,
biztos vagy benne, hogy az a legjobb, ha megszülöd? Úgy értem,
manapság már...
– Anya! Hogy vagy képes akárcsak gondolni is ilyesmire? Ez
egy kisbaba, az enyém és Keiré, nem szabadulhatunk meg csak úgy
tőle. Ez egy visszataszító ötlet, ez gyilkosság, én...
– Ez valóban egy kisbaba, Elspeth. Éppen erről van szó. A
kisbabáknak otthon kell, ellátás, dadus, pénz. És mindenekelőtt
szülők. Kettő. És ha Keir lehetetlenül viselkedik...
– Nem olyan értelemben. Ő... nagyon örül a kisbabának.
– Igazán?
Elspeth kissé habozott, aztán határozottan kijelentette:
– Igen.
Ez nem volt egészen igaz. Keir először azt mondta:
– Krisztusom!
Aztán azt:
– Ugyan mi a csodát csináljunk most?
Elspeth mély felháborodásában ordítva közölte vele, hogy
gyűlöli, és tűnjön el a lakásából meg az életéből. Két nappal később
egy levelet kapott Keirtől, bűnbánó szerelmeslevelet. Azt írta, csak
a megdöbbenés szólt belőle, és boldog meg büszke volna, amiért
gyerekük lesz, ha már készen állnának rá, de bizonyára Elspeth is
belátja, hogy ez még nincs így.
Elspeth a válaszában megírta, hogy talán ők még nincsenek
készen a gyerekvállalásra, de a kisbaba már készen van arra, hogy
megszülessen.
– Ő a miénk és a mi felelősségünk. Ha te nem állsz rá készen,
hogy vállald ezt a felelősséget, majd én megteszem kettőnk helyett.
 A következő hétvégén a férfi újra lement Londonba, és közölte,
hogy nagyon sokat gondolkodott a dolgon. Szereti Elspetht, és azt
akarja, hogy összeházasodjanak. A lány olyan őszinte döbbenettel
nézett rá, hogy Keir elnevette magát.
– Valóban ilyen szemét alak lennék?
– Igen. Nem. Csak azt hittem, az vagy.
– Tévedtél.
– Ó, Keir – Elspeth a férfi karjába vetette magát –, annyira, de
annyira boldog vagyok!
– De van valami...
– Igen?
A férfi óvatosan nézett rá.
– Elég nagy dolog.
– Micsoda?
– Glasgow-ba kell költöznöd. És az én fizetésemből kell
élnünk. Nem hagyom eltartatni magam a Lyttonstól, semmilyen
módon. A feleségem, a gyermekem anyja az én felelősségem, és
csakis az enyém. Világos?
– Igen – válaszolt Elspeth, és próbált annyira szívből
mosolyogni, amennyire csak tudott.
Átölelte a férfit, azt mondta neki, hogy szereti, de valami jeges
rémület lopózott belé, amiről igyekezett nem tudomást venni. Nem
volt kétsége, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott. Keir
rettentően büszke és rettentően makacs. És, persze, tökéletesen
érthető volt az álláspontja. A feleség mindig követi a férjét –
bárhová is viszi. De... Elspeth elképzelte, milyen lenne Glasgow-
ban élni, a legjobb esetben valami parányi házban, sőt inkább
összezárva a férfi szüleivel, hogy fel kellene adnia a lakását, a
munkáját, elhagynia a barátait, a családját... Hirtelen hányingert
érzett. Vagyis még erősebben érezte, mint addig.
– Ez így megfelel, ugye? – kérdezte Keir, figyelmesen nézve rá.
– Igen, természetesen – válaszolt Elspeth. – Tökéletesen
megfelel. Csak... hát van egy lakásom Londonban, és egy elég jól
fizetett állásom...
– Nem, Elspeth – jelentette ki Keir –, nem. Ha hozzám jössz
feleségül, velem fogsz élni. És én nem akarom, hogy dolgozz. És ne
gondold, hogy rá tudsz beszélni! Boldogulni fogunk. A babának
tökéletesen megfelelő fedél lesz a feje felett. Ahogy neked is. De
nem ebben az átkozott Chelseaben lesz, és nem fogsz mindennap
elvonulni a Lyttonsba, a fiunkat meg a dadusra hagyni. Ebbe nem
egyezek bele, és ebből nem engedek. A gyerekeknek az anyjuk
mellett a helyük.
– Ez teljesen nevetséges – jelentette ki Venetia, amikor
Elspeth elmagyarázta neki a helyzetet. – És rettentően önző
álláspont. Hogyan várhatja el tőled, hogy valami viskóban élj
Glasgow-ban? Egy tanári fizetésből? Apád kénytelen lesz beszélni
vele.
– Ne! – jajdult fel Elspeth. – Ne, kérlek, ne engedd, az csak
rontana a helyzeten! O, annyira büszke! Ezt neked is látnod kell.
Nem lehet tőle azt kérni, hogy a feleségén élősködjön.
– Hálás lehetne, hogy felajánljuk – vágott vissza türelmetlenül
Venetia. – Az ő helyzetében a legtöbb fiatalember kapva kapna
rajta.
– Nem hinném. Ha pedig mégis megtenné, nem sokra
becsülnéd érte, nem igaz?
– Én pillanatnyilag így sem rajongok különösebben érte –
válaszolt Venetia.

Ez volt a legcsodálatosabb néhány nap, amire Izzie csak

emlékezni tudott. Barty azt javasolta, valamennyien töltsék South
Lodge-ban a hálaadást.
– Rettentő hideg lesz, de csodálatosan szép. És nagyon
romantikus.
– Romantikus? – kérdezte Jenna. – Meg fogod hívni...
– Nem olyan értelemben gondoltam – jelentette ki az anyja
határozottan.
– Lehet máshogyan is romantikus valami?
– Természetesen – válaszolt Geordie. – Hosszú séták a
vadregényes parton, hatalmas tüzek a kandallókban, csodálatos
zene...
– Elvis? – kérdezte reménykedve a lány.
– Rahmanyinov – felelt Geordie. – Barty, elfogadjuk a
meghívást, igaz, Izzie?
– Hát persze – mondta Izzie.

Nagyon hideg volt. És a vörös Nap délután ötre mindig

lebukott az óceánba, ők pedig órákon át ültek a tűz mellett;
iszogattak, történeteket meséltek, vacsoráztak, még egy kicsit ittak,
és társasjátékokat játszottak. Geordie egészen kiváló volt ezekben,
mindig elsőként fejtette meg a feladványt, ő volt az, aki a
 Scrabble-ben olyan szót talált, amelyikben van x meg q is, és
remekül szerepelt az élőképben is. Izzie, aki nem volt ezekben túl
ügyes, nyíltan csodálta a férfit, annyira, hogy Barty egy este rá is
szólt:
– Izzie, ne dicsérd annyit, úgyis elég beképzelt már!
Geordie még ezen sem sértődött meg, könnyedén
rámosolygott Bartyra, és azt válaszolta:
– Szerintem az ember sosem lehet elég beképzelt. Folytasd
csak, Izzie!
Barty nem tudta nem észrevenni, hogy a férfit nem viseli meg
különösebben, hogy külön élnek Adele-lel. Amikor megkérdezte
erről, Geordie egyszerűen azt mondta, reméli, ez csak átmeneti
állapot, és rettenetesen hiányzik neki Clio. Aztán villámgyorsan
témát váltott. Bartyt ez meglepte, sőt kissé meg is döbbentette.
Újra felötlött benne Sebastian megjegyzése arról, hogy Geordie
súlytalan ember. Aztán arra gondolt, hogy a férfiak nem szeretnek
érzelmekről tárgyalni, és Geordie valószínűleg csak zavarban van.

Valamelyik nap Geordie és Izzie sétálni ment kettesben, és

mivel rosszul számították ki az időt, rájuk sötétedett. Teljes
sötétben sétáltak a parton, tomboló szélben, szállingózó
hóesésben. Izzie-n csak egy könnyű gyapjúkabát volt, és
rettenetesen fázott. Minden ízében reszketett, és vacogott a foga.
– Tessék – mondta Geordie –, itt az én kabátom.
– Geordie, ne butáskodj! Meg fogsz fagyni. Jó lesz nekem így.
Viszont kölcsönadhatod a sáladat, ha akarod. Majd azt a fejemre
kötöm.
A férfi felkötötte Izzie fejére a sálat, erősen megcsomózva az
álla alatt, aztán könnyedén megcsókolta.
– Te tényleg rettenetesen fázol – jegyezte meg. – Hadd
melegítselek fel egy kicsit!
Átölelte Izzie-t, és magához húzta, báránybőr bundájába
takarva a lányt.
– Ez nagyon jó – mondta Izzie, bevackolva magát a jó
melegbe. Aztán hirtelen valami kínos érzés vett rajta erőt, maga
sem tudta, miért. – Gyerünk, jobb lesz, ha visszamegyünk!
Biztosan aggódnak miattunk.
A hálaadás napi vacsora csodálatos volt. Izzie még sosem vett
rész ilyenen. Egy kicsit olyan volt, mint a karácsony, az
ajándékozással járó felhajtás nélkül. Csodálatos volt a pulykasült, a
gyönyörűen feldíszített ház, a szolidaritás érzése az egész
országgal, a tudat, hogy mindenki, a legkisebb kunyhóban és a
legnagyobb palotában, minden városban és faluban ugyanazt teszi
ezen az estén, azt ünnepli, hogy amerikai.
– Ez egy kicsit csalás, mivel szinte valamennyien angolok
vagyunk – jegyezte meg Barty, ki tudja hányadszor töltve újra a
poharakat, – de akkor is nagyon jó.
– Geordie amerikai – jelentette ki Jenna –, és én is amerikai
vagyok. És félig-meddig te is, anya. Valahol legbelül.
– Igen, azt hiszem – válaszolt Barty, és meglepve fedezte fel,
hogy valóban így van.
– És Cathy is amerikai. Szegény Cathy, borzalmasan érzi
magát.
– Honnan tudod?
– Mert nincs itt, és Charlie sincs. Annyira remélték, hogy
meghívod őket.
– Nem lehetett – felelt Barty kimérten.
– De igen, lehetett volna. Rengeteg hálószobánk van.
– Jenna, ez egy családi összejövetel.
– Cathy és Charlie éppen úgy családtag, mint Geordie és Izzie.
– Nem. Bármennyire is kedvelem őket.
– De...
– Jenna, mit mondtam, mikor maradhatsz fent velünk?
– Nem emlékszem.
– De igen. Azt mondtam, csak ha nagyon jól viselkedsz. Ami
az jelenti, hogy nem vitatkozol.
Jenna elhallgatott, de láthatóan nagy erőfeszítésébe került. A
parti folytatódott, Monopolyt játszottak, amit a kislány nagyon
szeretett. De Barty úgy érezte, árnyék vetült az estére. Nem tetszett
neki a gondolat, hogy Charlie azt remélte, meg fogják hívni a
hálaadásra, így most csalódott. Ettől egyszerre érzett ingerültséget
és bűntudatot.

– Lehet, hogy el kell mennem a Chapinból – jelentette ki

Cathy.
Jenna elszörnyedve meredt rá.
– Miért?
– A papám nem tudja tovább fizetni a tandíjat.
– Ó, te jó isten, Cathy, honnan tudod? Ő mondta neked?
– Dehogyis. Nem, találtam egy levelet. Az iskola küldte. Hogy
a bank nem váltotta be a csekket.
– Az mit jelent?
 – Azt jelenti, nem volt elég pénze a bankban, amikor kiállította
a csekket.
– Ó, értem. De én azt hittem...
– Mit hittél?
– Hogy a nagymamád fizeti a tandíjadat. A papád mamája.
– Hogy a csudába gondoltad azt?
– Nos, én...
Életében először, Jenna nem talált szavakat. Az anyja árulta el
neki egyszer, egy meggondolatlan pillanatában, de megtiltotta,
hogy valaha is említést tegyen róla:
– Charlie utál a pénzről beszélni. És biztos vagyok benne, hogy
Cathy is. Nem kellett volna elmondanom neked.
– Ő nem tudná fizetni a tandíjamat – mondta most Cathy.
– Miért nem?
– Mert meghalt. Még azelőtt, hogy én megszülettem volna. A
másik nagymamám, a mamám mamája pedig rettentően fukar, ő
nem fizetne ki nekem semmit. Különben is a papám utálja.
– Utálja?
– Igen. Azt hiszi, nem tudom, de egyik este, amikor azt hitte,
hogy alszom, hallottam, amint beszélt vele telefonon. És azt
mondta neki, hogy egy fukar vén boszorkány.
– Charlie nem szokott így beszélni – jegyezte meg Jenna. Meg
volt döbbenve. Nagyon ritkán fordult elő, hogy Cathy családi
dolgokat árult volna el. Mindig is nagyon tartózkodó volt ezen a
téren.
– Hát... ő mindig felidegesíti. Apa mondta egyszer. Szerinte a
papám hibája, hogy a mamám meghalt.
– Hogy lehetne az ő hibája? Rákban halt meg, nem?
– De igen. Azt hiszem, egyszerűen megőrült. Legalábbis a
papám azt mondja.
– De... akkor mi lesz az iskolával, Cathy?
– Nem tudom. Igazán nem tudom. Gondolom, majd csak
adódik valami. Valami mindig szokott, a papám azt mondja.
Jennára mély benyomást tett, hogy valaki képes ilyen
nyugodtan szembenézni az ő szemében valóságos katasztrófának
tűnő helyzettel.

Elspeth teljesen kétségbeesett. Eltekintve attól, hogy pocsékul

érezte magát, egyszerűen nem látott semmiféle megoldást. Józan
teremtés volt. Tudta, hogy ha egyedül lesz egy kisbabával egész
nap egy parányi lakásban Glasgow-ban, akkor nagyon rövid időn
belül beleőrül. De az alternatívák borzalmasak voltak. Az abortusz
szóba sem jöhetett; el sem tudta képzelni, hogyan képes bárki is
ilyesmit akár csak fontolóra venni. Ez gyilkosság. Ilyen egyszerű.
Elvesznek egy emberi életet. Ez elvetemült dolog. Szörnyűség.
Megtehetné, természetesen, hogy nem megy hozzá Keirhez.
Megszüli a kisbabát, és maga gondoskodik róla, egy dadussal.
Megvolt hozzá az anyagi háttere, illetve a szüleinek, és ez sokkal
kecsegtetőbb volna a glasgow-i tervekhez képest. De szörnyűség
lenne ilyet tenni egy gyermekkel, arra ítélni, hogy a házasság
kötelékén kívül nőjön fel. Számkivetett lenne a társadalomban,
gyötörnék az iskolában, elítélné a társaság, fattyú volna
hivatalosan. Ezt egyszerűen nem teheti meg vele. És rettenetes
volna a saját helyzete is. Megbélyegeznék, a legszörnyűbb
bélyeggel, mint leányanyát. Még ha volna is pénze és lakása meg
karrierje, meg a Lytton és a Warwick birodalom hatalma állna
mögötte. Ha csak rágondolt, mit mondana az apja, az ájulás
kerülgette. És különben is, valóban szerette Keirt. Rettenetesen.
Hozzá akart menni feleségül. Még ha
Glasgow-ba is kellett költöznie miatta. Ez a kisbaba az övé is,
Keirnek is joga volt beleszólni, hogyan neveljék fel.
Csak... és már újra ott volt a mókuskerékben, kétségbeesetten
és aggódva, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen.

Celia egy nap az íróasztalánál találta, amint magába roskadva,

szerencsétlenül kevergette a kávéját.
– Elspeth, nem tűnsz nagyon boldognak. Valami baj van azzal
a kézirattal? Nem akarod elmondani nekem?
Felpillantva az egyetlen emberre, akiről tudta, hogy
tökéletesen gyakorlatias és soha nem ítélkezik mások felett,
Elspeth úgy döntött, hogy beavatja.
– Anya nagyon megértő volt – mondta végül, kifújva az orrát
–, egyáltalán nem volt túl dühös.
– Nem is lehetett volna – jegyezte meg Celia pattogós hangon.
Elspeth ránézett.
– Hogyhogy?
– Fogalmazzunk úgy – válaszolt Celia hangsúlytalanul –, hogy
megtanította az élet néhány dologra. Miután megszült hat
gyereket. Mi a helyzet az apáddal?
– Dühös. Rettenetesen. Főleg Keirre.
– Igazán? Majd meglátjuk, mit tehetünk ez ügyben. És te
eldöntötted, hogy megtartod?
 – Nagyi, hát persze. Még csak gondolni sem akarok az
abortuszra. Az helytelen dolog, és különben is, rettenetesen
veszélyes.
– Nem szükségszerűen – felelt óvatosan Celia –, a megfelelő
körülmények között nem az. Az pedig csak nézőpont kérdése, hogy
helytelen vagy nem.
– Az én véleményem szerint gyilkosság – jelentette ki Elspeth
–, és én nem vagyok hajlandó gyilkosságot elkövetni.
– Rendben van. Feltéve, ha jól végig gondoltad, és nem
hagyod, hogy az érzelmeid elsodorjanak. A kisbabák sok törődést
igényelnek, fárasztók és sokba kerülnek, Elspeth. Nem
szunyókálnak édesen a kiságyukban és nem a levegőből élnek. Az
életed mindörökre megváltozik majd, úgy, ahogy most elképzelni
sem tudod. És jelentősen megsínyli a munkád is, pedig tudom,
hogy az menynyire fontos neked. Fontos, hogy ezt mind megértsd.
Elspeth kétkedve nézett Celiára. Az anyja gyakran mesélt a
nagyszámú személyzetről, akiket a nagyanyja a gyerekek ellátására
felvett, és arról, hogy Celia továbbra is heti hét napot dolgozott,
még Giles születése után is. Nehéz volt elképzelni, hogy a saját
életében tapasztalta meg mindazt a nehézséget, amiről most
beszélt. De kötelességtudóan rámosolygott, és azt mondta,
emlékezni fog mind arra, amit hallott.
– És mi a helyzet az udvarióddal? Ő mit akar?
– Éppen ez a probléma – válaszolt Elspeth, és ismét
könnyekben tört ki. – Amit ő akar, az... egy kissé nehéz ügy.
– Miről van szó?
Elspeth elmesélte neki.
– Anya és apa pedig nevetségesen viselkednek. Azt mondják,
erről szó sem lehet, nem fogják megengedni...
– Hát ezzel sokat segítenek – jegyezte meg szárazon Celia. –
Meg kell mondanom, becsülöm a fiatalember elszántságát. És a
függetlenségét.
– Igazán? – lepődött meg Elspeth, könnyektől kivörösödött
szemmel nézve a nagyanyjára. – Valóban?
– Igen, hogyne. Habár nem gondolom, hogy te kifejezetten
örülnél az ötletének.
– Hát, nem. De úgy tűnik, nincs sok választásom.
– Pillanatnyilag valóban. Nincsen. Ha tényleg meg akarod
szülni ezt a kisbabát, és hozzá akarsz menni Keirhez.
– Akarok. Természetesen.
 – Akkor be kell vallanom, hogy téged is csodállak. De hallgass
ide, drágám! Próbálj minél kevesebbet aggódni! Sosem lehet tudni,
mi történhet még a jövőben. Még bármi lehet.
– Például? – kérdezte Elspeth, és kifújta az orrát.
– Hát... nem is tudom – válaszolt bizonytalanul Celia de addig
is, váltok pár szót a szüleiddel, ha szeretnéd.
– Az jó lenne. Lehet, hogy az mindent megváltoztatna. O,
nagyi, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagy nekünk!
– Ezzel a véleményeddel nem mindenki értene egyet –
vélekedett Celia. – Most pedig haladj azzal a kézirattal, már így is
megkéstünk vele.
Elspeth szeretettel nézett rá, és eltűnődött, hány nagymama
fogadott volna egy ilyen hírt anélkül, hogy kifejezte volna a
megdöbbenését, vagy bármilyen módon ítélkezett volna. Nem sok.
Vajon történt-e valaha valami hasonló Celiával, töprengett. Nem.
Az ő idejében. Az lehetetlen.

Celia pontosan tudta, hogyan kellene megoldani Elspeth

problémáját. Az volt csak a baj, nem hitte, hogy Keir beleegyezne.
De úgy gondolta, egy próbát megér. Meghívta a férfit ebédelni, és
először gratulált a hírhez, rögtön utána pedig állást ajánlott neki a
Lyttonsnál, szerkesztő asszisztensként.
– Ez egy nagy lehetőség. Anglia tele van olyan
fiatalemberekkel, akik ölni is hajlandók lennének érte.
– Biztos vagyok benne. De én nem tartozom közéjük, Celia,
sajnálom. Én most valami sokkal fontosabb munkát végzek. És
nem fogadok el könyöradományt. Sem magától, sem a
feleségemtől. Ha a magam érdeméből nem kaphatok meg egy
állást, nem kell más segítsége révén sem.
– Nem hinném, hogy könyöradomány lenne, Keir. Rendkívül
keményen kellene dolgoznia. És ami még fontosabb, maga nagy
nyereség lenne a cégnek. Nekem van érzékem ezekhez a
dolgokhoz, és ösztönösen érzem, hogy maga nagyon tehetséges.
– Igen, és persze ez nagy nyereség volna Elspethnek is.
Sajnálom, Celia. A válaszom nem. Még csak azt sem mondom,
hogy nagyon hízelgőnek találom az ajánlatot, mert nem így van.
Pontosan értem, honnan ered ez az ajánlat, és miért.
– Remélem, nem gondolja, hogy Elspethnek bármi köze van
hozzá.
– Természetesen, nem. Ha azt gondolnám, egy pillanatig sem
maradnék tovább vele, akár jön az utód, akár nem. De ő ennél
egyenesebb ember.
– Még csak... fontolóra venni sem hajlandó?
– Nem.
– Nagyjából erre számítottam – jegyezte meg Celia. – És
tisztelem is érte.
– Valóban?
– Hogyne.
A férfi elvigyorodott.
– Maga aztán nem semmi, Celia, ugye, tudja? Akkor miért
tette nekem ezt az ajánlatot egyáltalán?
– Mert azt gondolom, ez lenne a lehető legjobb megoldás
mindnyájuknak. És úgy gondoltam, megér egy próbát.
– Valóban így gondolja?
– Igen. Hosszú életem során elég sok bölcsesség ragadt rám.
Magának azonban még idő kell, hogy ezt belássa. És
figyelmeztetem, én sosem nyugszom bele a vereségbe. Újból
megteszem majd az ajánlatomat. Újra és újra.
– Az én válaszom pedig ugyanaz lesz majd. Minden
alkalommal.
Az asszony rámosolygott.
– Majd meglátjuk. Most pedig, kér egy konyakot? Vagy túl
büszke hozzá, hogy akár csak azt is elfogadja?
Celia rövid és meglehetősen szókimondó megbeszélést
folytatott Boyjal és Venetiával is. Ennek eredményeképpen
beleegyeztek, bár erős fenntartásokkal, hogy áldásukat adják
Elspeth házasságára és Glasgow-ba költözésére.
– És legyetek kedvesek Elspethhez! Rettentően bátor, és én
végtelenül csodálom érte. Büszkének kellene lennetek rá!
– Igen, anya – válaszolt Venetia.

Geordie könyvbemutató partija a Waldorf Astoriában nagy

siker volt. Nagyszabású – de nem túl nagyszabású, hogy
megőrizzék az exkluzív jellegét – esemény, kritikusok és
szerkesztők, ügynökök és könyvkereskedők – köztük a nagy Mr.
Scribner – részvételével. Ez ritka és nagy fegyvertény, súgta oda
Barty Sebastiannek. Manhattan irodalmi életének két nagy
nőalakja is megjelent, Helen Strauss, a William Morris
ügynökségtől, és Phyllis Jackson, az Ashley-Famoustől.
Elterjedt a híre, hogy Geordie MacCollt érdemes körbe
udvarolni. Rengeteg pezsgőt megittak, igen drága és különleges
falatkákat tologattak körbe a tányérokon, Geordie elbűvölően
szerény beszédet mondott, míg Barty – tőle meglehetősen
szokatlanul – elismerőt. A The New York Times interjút készített
Izzie-vel és Sebastiannel a londoni és New York-i irodalmi élet
közti különbségről.
A parti vége felé történt valami. Csupán egy apróság, látszólag
teljesen jelentéktelen, ám valójában rendkívül jelentős dolog, ami
csak egy pillanatig tartott, és nem jelezte előre a viharos
eseményeket, amelyek később követték. Utólag visszatekintve erre
a pillanatra, Bartynak eszébe jutott a régi gyerekmondóka az
elvesztett patkószögről, amely miatt elveszett a lovas, a csata és
legvégül, végzetes módon, az egész királyság.
Izzie az apja mellett álldogált, újságírók egy kis csoportjával
beszélgetve, és mint mindig, amikor nyugtalan vagy izgatott volt, a
gyöngysorával, babrált. Egy mellette elhaladó pincér véletlenül
meglökte a karját, mire úgy megrántotta a gyöngysort, hogy
elszakadt. A lány mindkét kezével odakapott, néhány
gyöngyszemet sikerült is megmentenie, de a többi mind lepergett a
padlóra.
Izzie zavartan, elvörösödve figyelte, amint féltucat ember
keresgélte őket körülötte. Pár pillanat alatt összeszedték
valamennyit, és átadták őket Sebastiannek, aki a zsebébe
süllyesztette.
A bájosan zavart Izzie mindenkinek hálásan megköszönte a
segítséget, és azt gondolva, hogy ezzel vége a kis epizódnak, éppen
belekortyolt a pezsgőjébe, amikor odalépett hozzájuk Geordie, aki
a terem másik végéből szemlélte a kis kavarodást. A lány
magyarázni kezdte, mi történt, és megnyugtatta a férfit, hogy már
minden rendben, amikor Geordie félbeszakította.
– Elnézést, Izzie – mondta hadd halásszak egy kicsit!
Azzal két ujjal óvatosan belenyúlt Izzie ruhájának
dekoltázsába, és előhúzta a legutolsó szökevény gyöngyszemet.
– Te jó ég! – szólalt meg Izzie, a férfira mosolyogva, miközben
többen tapsoltak és nevettek. – Milyen jó a szemed, Geordie, hogy
észrevetted!
– Nem igazán – válaszolta Geordie, visszamosolyogva rá –,
egész este megbűvölten bámultam azt a helyet, ahová esett.
Igaz, ő mindig ilyeneket mondott, de most magával ragadta ez
az este, ez a – még az ő mércéjével mérve is – hatalmas siker. Sok
pohár pezsgőt felhajtott, és amint Izzie szemébe nézett, a tekintete
hirtelen komolyan, kutatón fürkészte a lányét, aki ettől zavarba
jött. Izzie tudta, hogy aznap este nagyon szexis. Látta, amikor
indulás előtt a tükör előtt állva szemügyre vette magát. Alig ismert
rá a fekete szatén, bő szoknyás, szűk derekú koktélruhát viselő,
sikkes nőre, akinek apró, fátylas fél-kalap ült kacéran feltornyozott
haján. Akinek drámaian sötétre volt festve a szeme, és ragyogó
vörösre a szája. Arra a nőre, akivé mindig is válni akart, és akivé,
úgy tűnt, végre sikerült átváltoznia.
Különös, gondolta, miközben apja és Barty lelkes dicséretét
hallgatta, hogy a megváltozott külső miként képes megváltoztatni
mindent. Mivel, miközben az egyik hosszú autósorban ült, amely a
Park Avenue-n hajtott végig, aztán kecsesen kiszállt a kocsiból a
sajtófotósok kereszttüzében, majd besétált a bálterembe, ahol
leemelte egy tálcáról az első pohár pezsgőt, pontosan úgy érezte
magát, mint az a nő a tükörben: magabiztosnak, elegánsnak, és
nagyon szexinek.
Amint kacagva állt Geordie-val szemben, kezében a gyönggyel,
amelyet a férfi a dekoltázsából vett elő, és még mindig érezte
Geordie ujjainak az érintését a keblei között, nem gondolt másra,
csak arra a pillanatra, a boldog és szexi érzésre, amely eltöltötte.
Hirtelen felágaskodott, és nagyon gyengéden szájon csókolta a
férfit.
A jelenetet a terem másik végéből figyelő Barty hirtelen úgy
érezte, hogy elszorul a szíve, és felidéződött benne, amikor Izzie azt
mondta:
– Rájöttem, hogy nekem az idősebb férfiak tetszenek.
 14. fejezet

– Jött neked egy távirat New Yorkból.

– Ó, te jó ég! Hadd lássam! Igen. Köszönöm, drágám. Én...
majd esetleg később elolvasom.
– Maman, a táviratot azonnal meg kell nézni! Épp ezért
küldik. Hogy gyorsan elolvashasd. Felolvassam neked?
– Nem. Igen. O, nem is tudom. Talán hamarabb hazajön, az
remek volna, nem igaz? Igen, bontsd fel, drágám! Köszönöm.
Noni feltépte a borítékot és előhúzta a táviratot. Remegett a
keze. Remélte, az anyja nem veszi észre.
– Ez... nos, igen. Geordie-tól jött.
– Igen, értem. És...
– És ő nem... szóval, ő... Jobb lesz, ha felolvasom neked.
„További két hétre visszatartva az Államokban. Turné kiterjesztve
a nyugati partra. Táviratozok az érkezés pontos dátumáról.
Csókolom a lányokat. Geordie.” Ó, maman, ne sírj! Hiszen
nagyszerű, hogy ilyen sikeres a könyve, nem igaz, és ő olyan... Jaj,
istenem, gyere, hadd öleljelek meg!
Noni ott ült, karjában tartva az anyja sovány testét, simogatva
a haját ebben a megfordult helyzetben, ahol ő volt a vigasztaló, az
erős fél, az anyja pedig erőtlenül, sírva kapaszkodott belé.
– Maman, kérlek! Ne legyél ilyen szomorú! Nincs semmi baj.
Vissza fog jönni. Csak két hét az egész. És aztán lehet, hogy
hazajön. Egészen haza. Lehet, ahogy ott együtt van Bartyval, Izzie-
vel meg mindenkivel, attól majd észhez tér. Tudod, mennyire
kedveli mindkettőjüket, és biztosan beszél majd velük erről...
– Azt hiszem, nem szeretném, hogy beszéljen róla velük –
jelentette ki Adele aggódva. – Nekik semmi közük hozzá.
– Nos... lehet. De Barty annyira bölcs. Izzie pedig az egyik
legeslegjobb barátunk. A környezetváltozás nagyon jót tesz,
máshogy látja a dolgokat az ember. De... nem kellene már a Style-
nál lenned?
 Noni aggódva nézett az anyjára; a depressziója egyik jele az
volt, hogy bizonytalan lett, és feledékeny. Az egykor annyira
dinamikus és magabiztos asszony nyugtalanítóan
megbízhatatlanná vált, gyakran elkésett, sőt néha teljesen
elfeledkezett a megbeszélt időpontokról. A mai munka nagyon
fontos volt, mert egyszer már cserbenhagyta a Style-t, és csak a
hosszú kapcsolatuknak volt köszönhető, hogy adtak neki még egy
esélyt.
– Ó, istenem, de igen! A modellek tizenegykor érkeznek, és
addig még ki kell találnom a világítást meg a kellékeket, amennyire
lehet. Ó, jaj, el fogok késni, még mindent be kell pakolnom az
autóba, ott pedig kipakolnom...
– Veled menjek? Most nincs különösebb dolgom. Itt az egész
szünidő, hogy megcsináljam a házi feladatomat. Segíthetek
becipelni a holmit, meg minden. És nagyon szeretném látni a
stúdiót. Hol van?
– A Soho Square-en. Elég messze. De ha nincs túl nagy
forgalom... Igen, drágám, ha tényleg megtennéd. Köszönöm.
– Szívesen – válaszolt Noni, és megcsókolta az anyját. Bármi
jobb volt annál, mint tehetetlenül nézni, ahogy az asszony sír.

A Style House a Soho Square-en egy magas és elegáns kora-

viktoriánus épület volt. Sok tekintetben reménytelenül
kényelmetlen, de vizuálisan tökéletesen megfelelt a szerepének, az
ország egyik vezető divattanácsadója otthonaként. A Vogue House
a Golden Square-en, vagy fél mérfölddel távolabb, egy nagyon
hasonló épületet foglalt el. A fotósokkal és a modellekkel, akik egy
tájékoztatóra vagy válogatásra mentek, előfordult, hogy kissé
összezavarodtak, és hirtelen nem tudták, melyik épületben is
vannak.
A szerkesztőség, a reklám- és kiadói stáb irodái mellett
mindkettőben voltak stúdiók is a legfelső emeleten. Gyönyörű
ruhákat viselő gyönyörű nők járták a folyosókat, sokan közülük
ugyanolyan zsiráfmagasak és elegánsak, mint a modellek, akikkel
dolgoztak. Gyakorlatilag lehetetlen volt bármelyik lapnál dolgozni,
ha az embernek nem volt privát jövedelme. A fizetések ugyanis
mindkét kiadványnál rendkívül szerények voltak, ugyanakkor
elvárták a megfelelő öltözködést.
– Bárcsak a drága Cedric még velem volna! – sóhajtott fel
Adele, amint Nonit bevezette a stúdióba. – Olyan gyönyörű volt, és
olyan istenien lehetett vele dolgozni. Elég volt egy pillantást vetni
rá, és megihlette az embert. Nagyon hiányzik.
Cedric Russell egy csodálatosan különc fotós volt a harmincas
években, s ő alkalmazta először Adele-t az asszisztenseként. És
utána is magának tulajdonította az asszony későbbi sikereit.
– Én keltettem életre – jelentette ki önelégülten, lesimítva
aranyszőke fürtjeit, lepöckölve egy láthatatlan porszemet
tökéletesen szabott zakójáról. – Én vagyok a múzsája.
Hosszú évekig voltak a legjobb barátok, még évekkel azután is,
hogy Adele hozzáment Geordie-hoz. Amikor Cedric meghalt egy
perforálódott vakbél következtében fellépő fertőzésben, Adele
szinte elviselhetetlen gyászt érzett, és sosem heverte ki teljesen,
hogy elveszítette az egyik embert, aki a legtöbb öröm és vidámság
forrása volt az életében. Hosszú idő telt el, amíg képes volt úgy
belépni a Style épületébe, hogy könnybe ne lábadt volna a szeme.
– Csodálatos volt, tudom – mondta Noni, aki az anyjától
eltérően tisztában volt vele, mennyire elkéstek, ezért hozzátette –,
de most siessünk, maman! Fogd ezt a táskát, én meg viszem a
fényképezőgépeidet. Gyerünk!
Belépett Adele nyomában a stúdióba. Letette a földre a táskát,
aztán érdeklődve körülnézett. Az otthoni stúdiójukat,
természetesen, jól ismerte, de ez itt sokkal nyüzsgőbb és színesebb
volt, tele ruhatartó állványokkal, a falakat pedig a nagyok képei
borították. Norman Parkinsoné, Irving Penné, a remek angol
fotósé. John French-é, aki arról volt híres, hogy sohasem maga
kattintotta el a fényképezőgépét, hanem az asszisztense, akit
elegáns lába villámgyors dobbantásaival és a parancsoló „Most!”
kiáltásokkal irányított.
A korszak nagy modelljei is ott voltak a falakon: Barbara
Goalen, Fiona Campbell-Walter, Bronwen Pugh, mind
fennhéjázóan tökéletes, balerinaként kecses, akiket filmsztárként
ünnepeltek, akiket sosem lehetett smink és tökéletes frizura nélkül
látni, és mindig a végletekig elegáns ruhákat viselték.
A sarokban volt az öltöző, amelynek az egyik falát végig tükör
borította, amelyet fényfüzér vett körül, és egy hosszú sminkasztalt
állítottak elé. Egy lány ült az asztalnál, háttal feléjük, és végtelen
odaadással csodálta a tükörképét.
– Adele, hát megjött! Korábbra vártam.
Duncan Lloyd, a stúdió vezetője sietett eléjük. Furán össze
nem illő ruhadarabokat viselt, egy jól szabott zakót, egy bő, fehér
selyem inget és egy pár balettcipőt.
 – Tudom, Duncan, nagyon sajnálom. Mindegy, most már itt
vagyunk. A modellek már megjöttek?
– Csak egy.
– Gondolom, hamarosan jön a másik is.
– Nem hinném.
– Miért?
– Mert nem lett lefoglalva.
– Micsoda? Dehogynem. Én magam beszéltem meg.
– Nem beszélte meg, Adele, attól tartok. Ellenőriztem minden
bejegyzést. Csak egy lány lett megbeszélve. Nézze: Hope Lumley
Ügynökség, Marella Cope-Brown. Senki más.
– Ó, istenem! – Adele lerogyott egy székre. – Ez rettenetes!
Mindenképpen két lányra van szükségünk. Az egész a tükörképről
szól, fekete ruha, fehér kalap, és fordítva. De nem is tudom, miért
mondom magának. Egyszerűen találnunk kell valaki mást.
– Rendben. Jól van. Marella éppen sminkel. Talán van valami
ötlete.
De Marella nem volt segítőkész. Elegáns orrát felhúzva nézett
Adele-re, és közölte, nem jut eszébe senki, akivel szívesen
dolgozna, aki elég jó volna. Adele félelemtől elszorult torokkal
elkezdte körbe telefonálni az ügynökségeket, de tudta, hogy úgyis
reménytelen. A legjobb modellek nem voltak elérhetők fél órán
belül.
Megjelent Laura Proctor-Reid, a divatrovat szerkesztője.
Magas és lehetetlenül vékony volt, tökéletes szabású fekete
kosztümöt viselt, és egy fekete strucctollakból készült kalapot,
amely úgy nézett ki, mint egy hatalmas gomba. Sokkal inkább
temetéshez volt öltözve, mint divatfotózáshoz. Szorosan a
nyomában járt az asszisztense, aki alig látszott a karjában
felhalmozott cipősdobozoktól és pulóverektől.
– A többi a fogasokon van, Adele, gondolom, már megnézte
őket. A kosztümökkel akarom kezdeni, aztán jöhetnek a pulóverek
és a szoknyák. Van egy gyönyörű John Cavanagh kosztüm,
lélegzetelállító, talán az lehetne az első, összepárosíthatnánk a
Stiebellel... Egyébként hol a másik lány?
– Ó... hát... szóval...
– A lánya nagyon szép – jegyezte meg vontatott hangon
Marella, élénkvörös rúzst kenve egy ecsettel a szájára. – Nagyon
franciás. Talán ő...
A szerkesztő nem figyelt rá.
 – Nem jött el? Ezek a lányok felháborítóan megbízhatatlanok.
Magam fogok beszélni Peterrel. Visszatartjuk a bérét. Nem
fizetünk óránként három fontot, ha nincs itt.
– Laura... attól tartok, történt egy kis malőr. A második lány
nem lett lefoglalva. Ez... az én hibám. Nagyon sajnálom.
– Nem lett lefoglalva? De hát az egész képsorozat lényege az
volt, hogy két lány van...
– Tudom, tudom. Laura, én... egyszerűen... végtelenül
szégyellem magam. Nagyon.
Laura Proctor-Reid lesújtó pillantást vetett rá.
– És nincs senki más?
– Nincs. Próbáltam. Egyszerűen nem tudom, mit csináljunk...
– Nem sokat tehet egyikünk sem – jelentette ki jeges hangon
Laura Proctor-Reid. – El kell halasztanunk a fotózást. Ez nagyon
drága hiba volt, Adele. Nagyon-nagyon drága. így is ki kell
fizetnünk az ügynökséget, a stúdió használatát, a stúdió-
asszisztenst... Nagyon csodálkozom az egészen. Nem is értem
igazán...
– Laura, mondtam már, Adele lánya nagyon jól néz ki.
Csodálatos a szeme. És tökéletesek a színei.
– Marella, nem fogunk egy tapasztalatlan amatőrt használni a
Style-ban. Elő kell jegyeznünk egy újabb dátumot! Esetleg egy
másik fotóssal, ha Adele nem ér rá.
Nyilvánvaló volt, hogy akár ráér Adele, akár nem, nem ő fogja
megkapni a munkát.
– Tehetne egy próbát! – mondta Marella, miközben csipesszel
felemelt egy műszempillát a sminkestálcáról. – Szerintem. Nézzen
rá, megfelelő a magassága, nagyon karcsú, gyönyörű haja van...
Valamennyien Noni felé fordultak, és alaposan szemügyre
vették. A lány úgy érezte magát, mint egy eladó tehén a
marhavásáron.
– Fordulj körbe! – mondta Laura Proctor-Reid. – Nem, ne
úgy! Lassan, az ég szerelmére! Nem táncórán vagy. Fogd hátra a
hajadat! Igen, most állj oda! Lazíts, és ne mozogj! Azt hiszem...
eléggé... szép.
Leemelte a fejéről a fekete strucc gombát, és óvatosan egy
székre helyezte.
– Adele, adja ide a fényképezőgépét! Nem azt, a Hasselbladot.
Meg akarom nézni, hogy mutat a lencsén keresztül. Nézz erre,
drágám, légy szíves! Nem, ne az arcomba, a fényképezőgép
lencséjébe! Te jó ég, minek foglalkozom ezzel egyáltalán? Húzd egy
kicsit feljebb a szoknyádat, hadd lássuk a lábadat! Hm! Mosolyogj!
Most fordulj oldalra! És nézz rám! Nem, nem, a lencsébe. így már
jobb.
Egy darabig állt, a fényképezőgép keresőjébe bámulva, és
közben türelmetlenül topogott a lábával. Aztán megszólalt:
– Nem tudom, miért egyezem bele, de csinálunk egy sorozatot.
Hogy lássuk, mennyire rossz. Utána dönthetünk. Állítsa be a
világítást, Adele, azt hittem, már elkészült vele. Menj az öltözőbe,
kedvesem! Mi a neved?
– Noni – válaszolt a lány, azon tűnődve, vajon eszébe jut-e
valakinek, akár csak az anyjának is, vajon ő akarja-e, hogy
lefotózzák, és arra jutott, hogy valószínűleg nem.
– Noni, igen. Van benned valóban egy kis francia vér?
– Igen, az apám francia volt. Ő...
– Gondoltam. Most menj az öltözőbe! Majd én megcsinálom a
sminkedet, ha te nem boldogulnál vele. Te pedig... – fordult az
asszisztenséhez, akinek, úgy tűnt, nem volt neve – menj és hozz
egy modellszerződési űrlapot! Alá kell íratnunk a lánnyal. Gyorsan,
nem érünk rá egész nap!
Duncan Lloyd felajánlotta, hogy majd ő megy. Mindeddig
dermedten állt, mint egy rémült nyúl, balettcipőbe bújtatott apró
lábát önkéntelenül első pozícióba fordítva.
– Akkor menj, és intézkedj! – sürgette Laura. – És ha már ott
vagy, írd be újra Marellát a legközelebbi lehetséges időpontra.
Egyáltalán nem bízom ebben a kísérletben. Nem is tudom, miért
engedtem magam rábeszélni.
Noni haját hátra kötötte egy szalaggal, és az arcába bámult.
– A bőröd nem rossz – állapította meg de a szemöldököd
borzalmas. Ki kell szedni. Csipeszt! – Ujjaival csettintett, mint a
sebész a műtőben. – Gyorsan, ha lehet!
És az asszisztens, a délelőtt drámai eseményeitől megviselten,
rohant egy szemöldökcsipesszel. Noni pedig beletörődve hagyta,
hogy kezelésbe vegyék. Az anyjáért bármit...

– És aztán azt mondta, hogy akár csinálhatnánk még egy

sorozatot is. És aztán még egyet. És végül megcsináltuk mind az
ötöt. Közben állandóan kiabált velem, és rettentő dühös lett, mert
a rossz lábamat tettem előre, és akkor azt gondoltam, ezzel vége,
de aztán azt mondta, „ez nem is rossz”, meg „rosszabb is lehetne”,
és azzal folytattuk. A modell, Marella, fantasztikus volt, egyáltalán
nem olyan ijesztő, mint amilyennek először tűnt. Mindig odasúgta,
hogy nagyon jól csinálom. Laura Proctor-Reid utolsó szava az volt,
hogy biztos benne, végül a kukában végzi az összes felvétel, de
Mary Louise szerint nem csinálta volna végig, ha valóban így
gondolja.
– Ez őrületesen izgalmasnak hangzik – sóhajtott vágyakozva
Amy. – Bárcsak én is modell lehetnék! Sokkal jobb szórakozás
volna, mint ez az utálatos gépelés.
– Ó, Amy, ne butáskodj! Egy idő múlva rettentően unalmas
lenne. És sosem találnál magadnak férjet, ott mindenki meleg, a
fotósok és mindenki. Különben is, menyasszony vagy, az ég
szerelmére, jegyben jársz azzal az aranyos Richarddal, nem
kezdhetsz most modellkedni.
– Máskor is fotózol majd? Ott hagyod Oxfordot és
szupermodell leszel? Én azt csinálnám. Lehetek az ügynököd?
– Nem lehetsz – válaszolt Noni. – És nem hagyom ott
Oxfordot. Nem hinném, hogy valaha is felhasználják a képeimet.
– De ha mégis, megpróbálnád újra?
– Nem vagyok biztos benne. Talán. Rettentően unalmas. De
egyben izgalmas is, kipróbálni dolgokat, életre kelteni a ruhákat,
ahogy Miss Proctor-Reid mondja. Marella pedig azt mesélte, hogy
néha még külföldre is elküldik dolgozni, de nem ez a jellemző.
Legtöbbször itthon fotózzák, nyári ruhákban a tengerparton
januárban, és bundákban júliusban. De ő szereti. Azt hiszem, arra
jó, hogy egy kis zsebpénzt keressen az ember. De teljes állásban?
Köszönöm, nem!
Ennek ellenére Noni rettentően élvezte. Olyan jólesett egy kis
szórakozás. Már kezdte az otthoni helyzetet nagyon lehangolónak
találni.

– Halló. Igen. Ó... Geordie, hogy vagy? Én is. Elég vacakul.

Mit? Nem, még nem láttam. Várj egy percet... igen, itt is van. 0, te
jó ég! Majd visszahívlak. Igen, hát persze, hogy vicces. Nagyon
vicces...
Az volt, hát persze. Három kép róla és Geordie-ról a partin, a
The New York Post társasági rovatának az élén, a lap teljes
szélességében. „A gyöngyhalász” képaláírással. Az első Geordie-t
mutatta, amint benyúl Izzie ruhájába, a második, amint kiemeli a
gyöngyöt, a harmadik pedig azt a pillanatot, amikor a lány
felágaskodva megcsókolja a férfit.
Nos... ez nem volt vészes. Csak egy kis tréfa volt. A férfi csak
előszedte a gyöngyöt. Ö pedig megköszönte neki. Izzie olvasni
kezdte a cikket:

„Geordie MacColl, akinek az új könyve már hetek óta

vezeti a sikerlistát az óceán mindkét partján,
romantikus hangulatban volt tegnap este a
könyvbemutató partiján. Isabella „Izzie” Brooke, a
híres gyermekkönyv-szerző, Sebastian Brooke lánya,
Geordie régi barátja félreérthetetlenül mutatta ki
háláját, amikor Geordie elszakadt gyöngysorának egy
darabját előhúzta a ruhája kivágásából.
Geordie, aki Londonban él, és angol felesége nélkül
látogatott el New Yorkba, később Izzie mellett ült a
kiadó által rendezett zártkörű vacsorán, az estély
végén pedig együtt távoztak.”

– Ó, nem! – jajdult fel Izzie. – Ó, nem, nem!

– Mi a baj, édesem? – kérdezte Nick Neill, átnézve rá az iroda
túlsó feléről.
– Ó, Nick, ez rettenetes! Nézd meg ezt! Olvasd el, ez szörnyű!
– Hadd lássam! Hé, milyen szép képek! Nagyon elegáns vagy
rajtuk, Izzie.
– Egyáltalán nem vagyok elegáns. Inkább úgy nézek ki, mint
egy örömlány.
– Dehogyis. Nem is tudnál úgy kinézni. Kár, hogy nem említik
az ügynökséget, de hát ez van. Ne aggódj emiatt! Ez csak egy
újságcikk. Holnap már csomagolópapírnak használják ezt a lapot.
Az ilyesmivel senki nem törődik.
– Ó, Nick, ne butáskodj! De mennyire, hogy törődnek vele.
Ugyan mit szólna Adele, ha látná?
– Adele, ki az?
– Geordie felesége. Az egyik legjobb barátnőm.
– Ha van egy kis sütnivalója, azt mondja, ez egy nagy rakás
sületlenség, és ő is kidobja a szemétbe.
– De te nem érted. Most éppen külön élnek, és...
– Ha külön élnek, akkor meg mi a baj, az isten szerelmére? És
teljesen nyilvánvaló, hogy tetszel a fickónak.
– Ugyan, dehogy – tiltakozott Izzie.
– Rendben – mondta Nick –, akkor csak megjátssza magát.
Figyelj ide, Izzie, nem szívesen zavarom a személyes
reklámkampányodat, de azok a hirdetések épp most jöttek vissza
Joanie-tól.
 – Jaj, istenem! – sóhajtott Izzie, nagy önuralommal
összehajtogatva az újságot.
Joanie Morrell volt a reklámfőnök a Cleveland & Marshallnál,
egy szerény kiadónál, amely romantikus regényekre és thrillerekre
specializálódott. Valóságos púp volt a hátukon, követelőző,
goromba, türelmetlen – és az egyik legnagyobb ügyfelük.
– Igen. Vén banya. Nézd, mit csinált! Rátűztem egy lapot,
„Rendben?”, ő pedig vörös tintával áthúzott mindent, és odaírta:
„Rendben, dolgozzák át az egészet!”
– Igen, látom – mondta Izzie. Még mindig nem mozdult.
– Édesem, gyerünk! Nincs sok időnk. Joanie legkésőbb ebéd
utánra várja vissza.
Izzie félrerakta az újságot, és figyelmét Joanie hirdetésére
fordította. Nicknek igaza van. Ez sokkal fontosabb.

Lucas utólag már nem tudta biztosan, a két dolog közül mi

jelentett neki többet, bár önmagában egyik sem volt különösebben
lényeges. De így, ahogy egymást követték, szinte jól megkomponált
sorrendben, valami nagyon fontosat jelképeztek, és egyben a vég
kezdetét: a haragja, az igazságtalanság érzése, a magány végének a
kezdetét.
Éppen a folyosón ballagott, amikor meghallotta, hogy Mr.
Blake, a történelemtanár utána szól:
– Lieberman! Légy szíves, egy szóra!
Ó, te jó isten, már megint valami baj lesz! A Westminster
összehasonlíthatatlanul jobb volt ugyan a Flettonnál, mégsem volt
már olyan, mint korábban. A barátok továbbléptek, megváltoztak,
elveszítette a helyét saját kis köre közepén. Lucas-t különösnek
tartották. Nem taszították ki, de mégsem tartozott közéjük. És nem
sikerült levetnie magáról azt a viselkedésmódot, amelyet a
Flettonban vett fel, a tekintély iránti megvetést és a szemtelenség
határát súroló magatartását. Nem volt népszerű sem a diákok, sem
a tanárok körében, és ez ördögi körként tovább erősítette a
kellemetlen modorát.
– Igen, uram.
– Nagy élvezettel hallgattam ma a véleményedet a
monarchiával kapcsolatosan. Rendkívül eredeti gondolatok voltak.
– Köszönöm, uram.
Lucas meg volt döbbenve. Sokkal kevésbé lepődött volna meg
azon, ha megszidják, amiért olyan erőteljesen adta elő a nézeteit.
Hogy Angliának köztársasággá kellene alakulnia, és a felsőháznak
is választott testületnek kellene lennie. Ezeket a gondolatokat nem
gyakran lehetett hallani a legnagyobb angol magániskolákban.
– Szerintem született tehetséged van a vitához. Volna kedved a
következő félévben a Westminstert képviselni a csapatban az
iskolák közötti versenyben?
– Én... – Még jobban megdöbbent. Biztos, hogy nem keverik
össze valakivel? – Köszönöm, uram. Igen, azt hiszem, volna
kedvem.
– Jól van. Nem léptél be a vitakörbe, ugye? El sem tudom
képzelni, hogy miért nem. Mindegy, sosincs későn. Gyere el a jövő
héten! Ebédidőben van, csütörtökönként.
– Igen, uram.
Valami boldog kábulatban ment be a következő órájára.
Mindig tudta, hogy okos, egészen biztos benne, hogy bejut
Oxfordba, de a Westminsterben még nagyon sok hasonlóan
tehetséges fiú volt. Ez azonban valami más volt. Valami
különleges, olyasmi, amire nem mindenki volt képes, sőt elég
kevesen, és ami még ennél is fontosabb, az újrakezdés lehetőségét
jelentette, esélyt, hogy ezentúl jó véleménnyel legyenek róla az
emberek.
Ez egészen kellemes gondolat volt.
Az osztályteremben már volt néhány fiú, amikor belépett. Egy
partiról beszélgettek, ami a következő szombaton lett volna. Lucas
állandó rosszkedve miatt nem gyakran kapott meghívást partikra.
Úgy tett, mintha nem bánná, de valójában, mint minden
visszautasítás, ez is fájt.
– Ráérsz szombaton, Lieberman? – kérdezte Mark Davies,
Lucas egyik barátja a régi időkből, aki többé-kevésbé kitartott
mellette.
– Nem tudom. Miért?
– Csak arra gondoltam, talán volna kedved eljönni.
– Mi, a partira?
– Hát hová, te idióta?
Lucas vállat vont és nem felelt, miközben odahajította a padra
a könyveit. Ez igazán rendkívüli napnak tűnt.
– Jössz vagy nem?
– Hát... azt hiszem, igen. Köszönöm.
– Ne nekem köszönd! A húgom ötlete volt.
– A húgodé? Miért akarná ő, hogy elmenjek a partidra? Sosem
találkoztunk.
 – Az igaz, de látott múlt héten a misén a katedrálisban, és
azóta egyfolytában rólad beszél. Mondtam neki, hogy vizsgáltassa
meg a szemét, de hát... ízlések és pofonok. Elhozza néhány
barátnőjét is. Elég jó mulatság lesz.
Lucas, amikor aznap este hazament, furán boldognak érezte
magát. Olyan volt, mintha a több évig tartó elszigeteltség után,
amikor mintha egy ellenséges idegen országban élt volna, ahol
szinte semmit sem értett, most egyszer csak kezdte megtanulni a
nyelvet, és hirtelen barátságos fogadtatásra talált.

– Egek! – mondta Barty.

– Mi az?
– Noni benne lesz a Style magazinban.
– Igazán? Milyen érdekes! Milyen minőségben?
– Modellként.
– Csak nem? Sosem mutatott érdeklődést ilyesmi iránt.
– Tudom. De állítólag Adele elfelejtett előjegyezni egy modellt
az egyik nap, Noni pedig éppen ott volt, úgyhogy beállították. Én
mindig is úgy gondoltam, hogy gyönyörű lány. Annyira különleges!
Hát nem izgalmas, Izzie?
– Dehogynem, nagyon – válaszolt Izzie, de nem úgy hangzott.
Sőt, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog.
Barty figyelmesen ránézett. Nem olyan volt, mint máskor.
Egyáltalán nem is hasonlított a régi önmagára. Ideges volt,
szórakozott. Barty egy kissé aggódott is amiatt, hogy mi baja lehet.
Ő is látta a New York Postot. Természetesen, nevetséges volt az
egész, teljesen elképzelhetetlen. Izzie volt a világ legerkölcsösebb
embere. Adele és Noni voltak a legdrágább barátai. Gyakran
mondogatta, hogy nem tudja, mihez kezdett volna Adele segítsége
nélkül élete különböző nehéz helyzeteiben. Úgyhogy... bizonyára
nincs miért aggódni. Ennek ellenére nagyon örült, hogy Geordie
elment. Először Chicagóba, aztán San Franciscóba. Utána pedig
hazamegy. Így Barty megnyugodhat és a saját problémáira
koncentrálhat. Amelyek éppen elég komplikáltak.

Sebastian nagyon őszinte volt. Kereken megmondta, mit

gondol, miután előre figyelmeztette Bartyt, hogy esetleg nem
szívesen hallja majd a véleményét.
– Szerintem tökéletesen kedves fickó. Nagyon kedves, ami azt
illeti. De nem elég jó neked, Barty. Igazán nem.
– És... milyen értelemben?
 – Egyszerűen azt gondolom, hogy nem ér fel hozzád.
Pehelysúlyú. Igazán elbűvölő, könnyed, mindaz, amit mondtál
róla. De... nem érzem úgy, hogy lelki társak lennétek. Nem hiszem,
hogy túlságosan... eszes. És...
– Folytassa!
– Nekem egy kicsit lustának tűnik.
– Ezt meg hogy a csudában állapította meg?
– Egyszerűen, ahogy hallgattam, amit mond. A vállalkozásáról
beszélt, és hogy a felesége halála óta nem igazán megy neki, fel
kellett áldoznia, hogy a lányáról gondoskodhasson. Szerintem ez
nem állja meg a helyét. Cathy tizenegy éves, nem kisbaba már...
– Sebastian, maga nem tudja, miről beszél! Magának mindig
ott volt a dadus és Mrs. Conley. Charlie-nak ilyesmire nem telik –
vette hirtelen védelmébe a férfit Barty. – De a gyerekek sok
törődést igényelnek, néha betegek vagy iskolai problémáik
vannak...
– Tudom, tudom. De a gyermek láthatóan sok időt tölt
nálatok. Még a hétvégeken is. És most igazán virágzik az
ingatlanpiac. Mindenki tudja. A jó öreg Robert mondta nekem.
Szerintem ő egyszerűen nem hoz ki belőle eleget.
– Sebastian, ez nem fontos. Nekem legalábbis nem. Van még
valami? – Tudta, hogy védekezően cseng a hangja, de nem tehetett
ellene semmit.
– Tudtam, hogy haragudni fogsz, Barty.
– Dehogyis – tiltakozott, és igyekezett könnyedebb hangot
megütni.
– De igen. Ám te kérdezted a véleményemet. Én pedig
egyszerűen... képtelen vagyok megbízni benne. Ne kérdezd, miért.
Nem tudnám megmagyarázni. 0, drágám, ne sírj! Nem lett volna
szabad bele kezdenem. Te láthatóan nagyon kedveled. Úgyhogy ha
az én kritikám ebben megerősített, az is valami.
– Csak azt szerettem volna, ha maga is kedveli – mondta
elkeseredve Barty –, és azt mondja, maga szerint is jó ötlet, ha
hozzámegyek.
– Barty, neked kell vele élned, nem nekem. Az ég szerelmére,
te sokkal jobban ismered, mint én! Ha te hozzá akarsz menni,
akkor tedd meg! Hiszen egyedül vagy már tizenkét éve...
– Szinte egész életemben, úgy érzem – sóhajtott Barty. – Nem
volt kifejezetten hosszú idő, amit együtt töltöttünk, Laurence meg
én.
 – Na, ugye. Ha találtál valakit, akiről úgy érzed, együtt tudsz
élni vele, távol álljon tőlem, hogy lebeszéljelek. Isten az égben,
Barty, hát... hány éves vagy?
– Negyvennyolc – válaszolt Barty. – Nehéz elhinnem, de így
van.
– Nahát akkor – mondta Sebastian –, hiába tűnsz nekem még
mindig gyereknek, ahhoz már túl öreg vagy, hogy tanácsot kérj,
hozzá menj-e valakihez, vagy ne.
– Sebastian – magyarázta Barty –, ha nem volna szükségem a
tanácsára, nem kértem volna. Köszönöm. És figyelembe fogom
venni. Mindenképpen.
De pontosan mit jelent az, hogy „figyelembe veszi”? Nem
ugyanazt, mint hogy megfogadja. Meghallgathatja Sebastian, Izzie,
Jenna véleményét, de végül magának kell döntést hoznia. Az ő
életéről van szó. Ezt mondogatta neki mindenki. És ez igaz is volt.
Épp csak azt szerette volna, ha képes eldönteni, vajon szereti-e az
életét olyannak, amilyen most volt. És vajon jobban szeretné-e,
miután hozzáment Charlie Pattersonhoz?

– Izzie?
– Geordie!
– Hogy vagy?
– Jól. És te? És milyen Chicago?
– Hideg, szeles. Magányos. Bárcsak itt lennél!
– Geordie! Ne butáskodj!
– Nem butáskodom.
– Hová... hová mégy ezután?
– Át a nyugati partra. Biztos jó mulatság lesz. Jártál már ott?
– Nem. Még nem.
– Kár. Illene hozzád.
– Nos...
– Valójában csak el akartam búcsúzni. Ha nem vagy hajlandó
eljönni Los Angelesbe, hogy találkozz velem. Utána hazamegyek
Angliába.
Izzie-t ez egy kissé szíven ütötte, aztán összeszedte magát, és
azt mondta:
– Add át üdvözletem Adele-nek! Meg, persze, Noninak.
– Átadom. És köszönök mindent. Remek mulatság volt.
– O... – elhallgatott, aztán nagy erőfeszítéssel folytatta: – Ó,
nem, Geordie, én köszönöm. Valóban jól szórakoztunk. Viszlát!
 Letette a telefont, aztán csak ült, és gondolataiba mélyedve
bámult rá; Nick Neil, aki az iroda másik feléből figyelte, érezte,
hogy a szíve elszorul valami különös, megmagyarázhatatlan
érzéstől.

Döntött végül. Megmondja Charlie-nak. Megmondja, hogy

nem mehet hozzá. Hogy rettentően kedveli, egyszerűen csodálatos
volt a vele eltöltött idő, és reméli, továbbra is barátok
maradhatnak, de nem lehet a felesége. Egyszerűen nem volna
tisztességes vele szemben, mivel nem szerelmes eléggé, és ennél
többet érdemel a férfi. Olyan valakit, aki szerelmes bele, esetleg
egy sokkal fiatalabb nőt, aki újabb gyerekekkel ajándékozhatja
meg. Önző és helytelen dolog volna tőle, ha hozzámenne; és ezt
azonnal meg is kell mondania neki, hogy a férfi tovább léphessen.
Barty arra számított, hogy sokkal jobban érzi majd magát,
miután meghozta ezt a döntést, de valójában inkább rosszabbul
volt. Ingerült lett, lehangolt és végtelenül kimerült. És rettegett
attól, hogy ismét magányos legyen, hogy búcsút mondjon élete
talán utolsó lehetőségének egy kis boldogságra. Mégis meg kellett
tennie.
Talán ha már megmondta neki, kicsit jobb lesz. Talán attól
érezte magát olyan nyomorúságosan, hogy ez még Damoldész
kardjaként a feje fölött lebegett. Mostantól kezdve nagyon nehéz
lesz, egészen addig, amíg Jenna nem megy egy másik iskolába.
Kipuhatolta Charlie-nál, és kiderült, igaza volt Dana Hall-lal
kapcsolatban, a férfi valószínűleg nem engedhette meg magának,
hogy oda küldje Cathyt. Vagyis inkább Cathy nagyanyja. Legalább
az pozitív változás lesz, ha Cathy eltűnik az életéből. Barty egyre
kevésbé kedvelte, ahogy a lány idősebb lett. Egy cseppet sem
szerette az állandó titkolózását, azt, hogy annyira oda volt a
fiúkért, és rengeteget foglalkozott a körmével, a hajával – ami néha
már Jennát is idegesítette. Talán elküldhetné Jennát Dana Hallba
még a jövő ősz előtt. Az biztos, hogy sokkal kényelmesebben
érezné magát tőle. Majd érdeklődni fog. Elviselhetetlennek tűnt a
gondolat, hogy még majdnem egy évig találkoznia kell Charlie-val,
amikor elhozza és hazaviszi Cathyt, és hogy a lány az egész nyarat
velük töltse South Lodge-ban...
– Barty, bejöhetek? – Sebastian állt mosolyogva az irodája
ajtajában.
– Igen. Természetesen.
 – Arra gondoltam, megkérdem, volna-e kedved velem
vacsorázni.
– Ó... nem, Sebastian, ez nagyon kedves magától, de már
mással vacsorázom.
Charlie-val. Hogy megmondja neki, nem megy hozzá feleségül.
– Kár. Izzie és Kit a fiúkkal vacsoráznak, ahogy Izzie nevezi
őket. Hívtak engem is, de mondtam, inkább nem megyek. Csak
elrontaná a hangulatot egy ilyen öregember.
– Sebastian, velük kellett volna tartania!
– Ó, nem, nem. Hazamegyek és a lányoddal vacsorázok. Te
kivel találkozol? Charlie-val?
– Igen. Javasolnám, hogy csatlakozzon hozzánk, de...
– Eszembe sem jutna elefántot játszani.
– Ne butáskodjon, Sebastian! – szólt rá éles hangon Barty. –
Nem volna elefánt. Csak éppen beszélni szeretnék vele, ennyi az
egész. Arról, hogy...
– Nem kell elmondanod nekem! – Hirtelen elmosolyodott. –
Ami azt illeti, nem is akarom hallani.
– De én szeretném elmondani. Úgy döntöttem... hogy nem
megyek hozzá feleségül.
– Ó, te jó isten! – Sebastian hirtelen leült az íróasztal előtt álló
székre. – Úgy érzem, ezért én vagyok a felelős.
– Ne gondolja! Nem amiatt döntöttem így, amit mondott. Sőt,
az valójában éppen ellenkezőleg hatott rám. Maga tévesen ítéli
meg Charlie-t. Ő nem lusta, és tökéletesen megbízható.
– Akkor meg...
– Egyszerűen... ő nem Laurence.
– Hát ez butaság.
– Nem. Nem az. Lehet, hogy bután hangzik, de valójában nem
az. Arról van szó, annyira szerettem Laurence-t, hogy tudom, amit
Charlie iránt érzek, az nem elég. Nem volna tisztességes vele. Ezért
ma este megmondom neki. Ami rémes lesz. Biztos nagyon
szomorú lesz.
– Szegény fickó! Nem akarsz előtte inni valamit? Hogy
bátorságot meríts?
Barty tűnődve nézett rá. Ez nem is volt olyan rossz ötlet.
Munka után rögtön találkozott volna Charlie-val egy italra, de
valahogy vonzónak tűnt az ötlet, hogy ezt elhalassza, akár csak egy
órával is. Tudta, hogy ez gyávaság, de akkor is...
– Igen – válaszolt elgondolkodva. – Igen, az lehet, hogy
valóban jó lenne. Tudna várni vagy egy fél órát? Még meg kell
írnom néhány levelet.
– Ilyenkor? Barty, negyed hét van. Szegény titkárnőd
hazamehet egyáltalán ma este?
– Igen – válaszolt Barty, ismét feltámadó ingerültséggel. –
Természetesen, majd amikor végeztem a munkámmal. Ha nem
tud várni, Sebastian, nem baj.
– De tudok – mondta szelíden a férfi, előhúzva néhány
papírlapot az aktatáskájából.

Barty titkárnője, aki kilenc éve állt már mellette rendületlenül,

éppen betegszabadságon volt, és egy ideiglenes titkárnő
helyettesítette. Elszörnyedve nézett Bartyra, amikor közölte vele,
hogy még néhány levelet akar diktálni neki.
– Nem várhatnának holnapig, Miss Miller? Randevúm van, és
már – az órájára pillantott – elmúlt hat.
– Nem – válaszolt éles hangon Barty –, nem várhatnak.
Fontosak. Nos, minél előbb hozzákezd, annál előbb elmehet. Fogja
a jegyzetfüzetét, és jöjjön be az irodámba!
– Igen, Miss Miller.
Háromnegyed órába telt, mire a levelek elkészültek. Barty
aláírta, és utasította a titkárnőt, hogy tegye a postához őket.
– Most egy kicsit rendbe hozom magam – mondta
Sebastiannak –, és aztán mehetünk. Elnézést, hogy ilyen sokáig
tartott.
– Semmi baj. Kit új regényvázlatát olvastam. Rettentő jó.
– Örömmel hallom – vágott vissza csípősen Barty. – Milyen jó
a Wesleynek, hogy kiadhatják!
– Barty! Miért mondod ezt? Nem az én hibám, hogy Kit
otthagyta a Lyttonst.
– Nem – válaszolt Barty, hirtelen elszégyellve magát. –
Tudom, hogy nem a maga hibája. Épp csak... Jaj, Sebastian,
borzasztóan fáradt vagyok! És elegem van. És rettegek ettől az
estétől.
– Hát persze – mondta a férfi. Felállt és kitárta a karját. –
Nagyon sajnállak. Gyere, hadd öleljelek meg!
– Nem, én... Sebastian, nagyon remélem, hogy helyesen
cselekszem. Borzasztóan félek.
Odament Sebastianhez, és hagyta, hogy átölelje. A férfi
mellébe temette a fejét, és küzdött a könnyei ellen. Nem vette
észre, hogy az ideiglenes titkárnő bepillant a félig nyitott ajtón.
 Cathy hallotta, hogy az apja belép, és gyorsan becsúsztatta a
magazint, amit olvasott (Hollywood Secrets) a házi feladata alá. A
férfi nem szerette Cathy megszállott érdeklődését a filmsztárok
magánélete iránt. A lánynak azonban felesleges volt aggódnia. Az
apja nem vette észre, hogy ő otthon van. Normális körülmények
között nem is volna, de a zongoratanára nem érezte jól magát, és
lemondta az órát. Legalábbis ezt mondta Cathynek, bár a lánynak
úgy tűnt, hogy tökéletesen jól van. Vén banya. Különben is utálta.
Igazán örülne, ha nem kellene többé hozzá járnia.
Hallotta, hogy Charlie bemegy abba a szobába, ahol dolgozni
szokott. Pár hete kiköltözött a Third Avenue-n lévő irodából. Ezt
nem volt szabad elmondania Jennának. Persze, elmondta, de
megeskette a barátnőjét, hogy titokban tartja.
Arra gondolt, csinál az apjának egy csésze teát. Annak mindig
örült. Azt mondta, arra az időre emlékezteti, amikor Cathy anyja
várta egy csésze teával, amikor hazaért.
Cathy néha azt kívánta, bárcsak jobban emlékezne az anyjára;
de csak hároméves volt, amikor az asszony meghalt, és az előző
évről is meglehetősen ködös emlékei voltak a lánynak. Az anyja a
klinikán volt, és Cathynek nem engedték meg, hogy meglátogassa.
Akkoriban ezt elfogadta, de mostanában gyakran eltűnődött azon,
vajon miért nem. Ha valaki beteg és meg fog halni, biztosan
szeretné látni a kicsi lányát. Ez az egész időszak eléggé homályos
volt az emlékezetében. Amikor az anyja hazajött a klinikáról,
teljesen egészségesnek tűnt. Aztán rettentő hirtelen történt a
tragédia. Egyszerűen elvitték otthonról egy mentőben, erre
emlékezett Cathy. Homályosan rémlett neki az is, ahogy az anyja
az előszobában a földön fekszik, miközben a mentőre várnak. Két
nappal később pedig az apja közölte vele, hogy az anyja elment az
angyalok közé.
Amióta csak Cathy képes volt megérteni az ilyesmit,
mindenütt azt olvasta, hogy akik rákban halnak meg, előtte
hosszasan szenvednek és borzasztó fájdalmaik vannak. Az anyján
ezt nem tapasztalta. Amikor otthon volt, úgy tűnt, jól van. Akkor ő
nyilván szerencsés volt.
Arra jól emlékezett, milyen szép volt az anyja. Meg arra,
hogyan játszott vele, elvitte a parkba, állandóan a haját fésülgette,
és szép szalagokat kötött bele. Kivéve, persze, amikor beteg volt.
Olyankor csak feküdt a szobájában, és Cathyt nem engedték a
közelébe. Az apjának otthon kellett maradnia és ápolnia. De ez
általában nem tartott túl sokáig.
 Cathy halkan kiment az előszobába. Meglepi az apját, s visz be
neki egy darabot abból a tortából, amit ő meg Jenna sütött a
hétvégén. A dolgozószoba ajtaja nyitva állt. Az apja az íróasztalánál
ült és egy számot tárcsázott. Cathy lábujjhegyen bement a
konyhába, feltette a teavizet, megcsinálta a teát, és a tortával meg
pár keksszel felrakta egy tálcára. Még egy csipketerítőt is tett a
tálcára, hogy ünnepélyesebb legyen. Aztán kinyitotta a
konyhaajtót, s hallotta, hogy az apja telefonál. Zaklatottnak tűnt a
hangja. Cathy azon töprengett, mi lehet a baj. A férfi mostanában
nagyon fáradtnak látszott, és nyugtalannak, és állandóan
telefonált.
Amint közelebb ért a dolgozószobához, tisztábban hallotta,
mit mond az apja.
– Tudom, tudom, az isten szerelmére. De még mindig nem
szánta el a nyavalyás magát. Mi? Igen, még mindig reménykedem,
természetesen, különben nem vettem volna fel azt az utolsó
kölcsönt, de többet nem kaphatok tőlük. Nem, azt nem tehetem, a
nő... – Ekkor meglátta Cathyt, és lecsapta a telefont. – Mondtam
már neked – és az arca feszültebb és ingerültebb volt, mint valaha
–, hogy tilos hallgatóznod, amikor telefonálok. És most nem kérek
tortát. Hagyd a konyhában! Majd kiszolgálom magam.
Cathy nagyon feldúltan ment vissza a szobájába.

Barty végig ment a folyosón a női mosdóba. Sebastian a

földszinten várt rá, ő pedig megígérte, hogy nagyon gyors lesz.
Mindkét fülke ajtaja be volt csukva. Fésülködni kezdett, s közben
figyelmesen szemlélte az arcát. Bárcsak ne tűnne ilyen fáradtnak,
és ilyen... öregnek! Mi történt azzal a Bartyval, aki annak idején
átjött New Yorkba? Akibe Laurence szerelmes lett? Azzal a
Bartyval, akit a férfi gyönyörűnek nevezett, akit annyira szeretett
oroszlánsörényre emlékeztető hajával, magas, erős alakjával,
életvidám energiájával? Eltűnt örökre, csak ezt a sápadt, sovány,
elnyűttnek tűnő asszonyt hagyta hátra, aki űzött tekintettel nézett
vissza rá. Talán ha feltenne még egy kis rúzst... vagy az még
sápadtabbnak mutatná? O...
– Vén banya – hallatszott egy hang az egyik fülkéből. – Igazi
rabszolgahajcsár. Öt hosszú levelet meg kellett írnom, mielőtt
elengedett.
A helyettes titkárnője volt az. Barty dermedten állt, mozdulni
sem mert.
 – Hát, gondolom, nincs túl sok magánélete – válaszolt egy
kevésbé ismerős hang. – A férje állítólag elesett a háborúban, de az
sem kizárt, hogy csak kitalálta, nem igaz? Végül is lehet, hogy
egyszerűen csak faképnél hagyta.
– Itt van nála az az öregember Angliából. Épp most láttam
őket, ahogy smároltak az irodájában.
– Micsoda? Lehetetlen! Az ő korukban? Milyen undorító!
– Igen. Hát, gondolom, ha mindketten öregek, nem veszik
észre egymás ráncait meg ilyesmit. Bár a férfi biztosan öregebb
nála.
– Talán egy kicsit. Az biztos, hogy fiatalabb férfinak nem
kellene, nem igaz? Valójában szomorú. Nagyon magányos lehet
egyedül felnevelni azt a gyereket...
– Szerintem megérdemli. Én valójában a gyereket sajnálom,
hogy ilyen hisztis anyja van. Múltkor is...
Barty hallotta, hogy lehúznak egy vécét, és halkan kisurrant.
Berohant az irodájába, becsapta az ajtót, és nekitámaszkodott.
Zihálva lélegzett, ahogy küzdött a pánikroham és a könnyei ellen.
Két órával később, a Four Seasons étteremben ülve közölte
Charlie Pattersonnal, hogy örömmel hozzá megy feleségül, ha még
mindig akarja.
Második rész
 15. fejezet

– Hölgyeim és uraim, igyunk az ifjú pár egészségére! A

vőlegényre és a menyasszonyra!
Mindenki felemelte a pezsgőspoharát, s a teremben mindenki
megismételte: a vőlegényre és a menyasszonyra. A menyasszony
ragyogva mosolygott, a vőlegény kissé félszegen.
A menyasszony megcsókolta, ő pedig viszonozta a csókot,
aztán felállt, és komolyan nézett az egybegyűltekre.
Nagyon jóképű, gondolta Venetia, és nagyon szexi is. Mindig is
vonzónak találta. Abból a vad, visszafogott energiából adódott. És
rettentően okos is, ahogy azt az anyja egyfolytában mondogatta.
Venetia tudta, részben azért, hogy őt bosszantsa. Celia valami
perverz módon örömét lelte ebben az egészben. De a fiatalember
valóban okos volt. Efelől nem volt semmi kétség. Tökéletesen
elvesztegette a tehetségét választott hivatásában. Mégis...
– Szeretném megköszönni Mr. és Mrs. Warwicknak, hogy
befogadtak a családba, és szeretném biztosítani őket, minden
erőmmel azon leszek, hogy megfelelően gondját viseljem
Elspethnek.
Kár, hogy nem vigyázott rá kicsit jobban négy hónappal
ezelőtt, gondolta ádázul Venetia, aki nagyon nehezen emésztette
meg ezt a helyzetet.
– Szeretnék köszönetet mondani a saját szüleimnek is
mindazért, amit értem tettek, és megköszönni nekik, hogy olyan
sok áldozatot hoztak értem. Azt javaslom, igyunk az ő
egészségükre. Emelem poharam a szüleimre, Dora és Robert
Brownra.
Egy pillanatra kellemetlen csend támadt, aztán megszólalt egy
hang:
– Dórára és Robertre! Gratulálunk! Szép munka volt!
Lord Arden volt az, aki megtörte a csendet, még épp időben
megmentve a helyzetet. Celia ránézett az asztal túloldaláról, és
hosszú hónapok óta először jutott eszébe hirtelen, miért is akart
annak idején hozzámenni feleségül. Vagy legalábbis miért
képzelte, hogy hozzá akar menni. Ő is felállt, először Lord Ardenre
mosolygott, aztán a Brown szülőkre.
– Dorára és Robertre! – mondta határozottan.
A többiek is követték a példáját, és Brownékra emelték a
poharukat. Ők pedig zavartan, de büszkén fogadták a
pohárköszöntőt, és aznap először mosolyogtak szívből.

– Bunny, ezt nagyon jól csináltad – mondta Celia Lord

Ardenre mosolyogva a szalon másik végéből. – Azt hiszem,
mindnyájan kicsit lassan kapcsoltunk.
Hat óra volt. A vőlegény és a menyasszony elutaztak a
nászútjukra – egy hétre a skót felföldre –, Brownék pedig
elmentek a kis szállodába, ahol két kisebb fiúkkal töltik majd a
következő két napot, első ízben megcsodálva London
látványosságait. Venetia felment az emeletre, hogy lepihenjen és
kissé magához térjen a nap megrázkódtatásai után, Boy pedig italt
töltögetett az ott maradt vendégeknek.
– Miről van szó, drágám? – kérdezte Lord Arden. – Ó, a
pohárköszöntő. Nagyon aranyos emberek. Tényleg. Különösen
Dora tetszett nekem. Okos asszony. Rendkívül érdekes társalgást
folytattunk.
– Miről? – érdeklődött Celia. – Nagyon meg voltam lepve,
Bunny, meg kell mondanom. Úgy tűnt, remekül megértitek
egymást.
– Szuezről.
– Szuezről? – kérdezte Boy megdöbbenve.
– Igen. A mi Dóránk rendkívül tájékozott. Azt mondja, sok
ideje jut újságolvasásra, amikor éppen nincsenek vevők a boltban.
Szerinte jó, hogy Nasszer államosította a csatornát. Igazán mély
benyomást tett rám.
– Ez szinte hihetetlen – jegyezte meg Boy.
– Egyáltalán nem – vágott vissza Celia. – Te olyan ostobán
szűk látókörű vagy, Boy! Csodálkozom rajtad. Miért ne volna Dora
Brown intelligens? Keirnek valahonnan örökölnie kellett az eszét.
Csak mert valaki szegény és iskolázatlan, még nem jelenti azt, hogy
ostoba is. Barty anyja alig tudott írni, az apja pedig nem tudott
olvasni, és nézd meg Bartyt.
– Igen – mondta Boy –, nézd csak meg Bartyt.
 Barty bejelentése, hogy újból férjhez megy, meglehetősen
megosztotta a családot.
A romantikusok úgy vélték, ez csodálatos, és megérdemel egy
kis boldogságot, a realisták viszont szkeptikusok voltak, tekintve,
hogy a leendő férjének nem volt pénze, sem említésre méltó
munkája, fiatalabb volt nála, és volt egy lánya, akit maga nevelt.
Sebastian és Kit, akik rendkívül szívélyesen gratuláltak
Bartynak, amikor közölte velük, és azt mondták, nagyon örülnek,
hogy nekik árulta el először (a lányok után, akik rettentő
izgalomba jöttek a bejelentéstől), csak hazafelé a repülőn
derítették ki, hogy mindkettőjükre mennyire kellemetlenül hat az
egész, és maga Charlie Patterson is.
Izzie viszont, a fő romantikus, aki az igazságnak megfelelően
rámutatott, hogy jobban ismeri Charlie-t bármelyiküknél is, azt
mondta, szerinte remek ez az egész, és a férfi láthatóan nagyon
szereti Bartyt, és az egyszerűen ostobaság, hogy csak a pénzéért
venné el.
Ezt az elképzelhetetlen, kimondhatatlan gondolatot először a
fiúk fogalmazták meg, nagyon erőteljesen.
– Nos, az biztos, hogy nagyon dörzsölt fickó. – Nick Neill csak
ennyit mondott.
Mike Parker azonban szókimondóbb volt:
– Szóval nincs se pénze, se munkája...
– De van munkája – válaszolt sértődötten Izzie, félbeszakítva
a felsorolást.
– Ó, elnézést! Elfelejtettem. Ingatlanüzlet, amit titkárnő
nélkül, a tanítási időben irányít. Rendben, van egy rendkívül
szerény állása, és elvesz egy nőt, akinek milliói vannak. Szép
munka, Charlie! Habár nem gondoltam volna, hogy Barty Miller
ennyire hiszékeny.
– Mike, ez annyira igazságtalan! Charlie a legaranyosabb
ember...
– Nem mondtam, hogy nem aranyos – válaszolt Mike. – Csak
kifejeztem azt a véleményemet, hogy nagyon dörzsölt.
– Különben is, Barty gazdagságát nagyon is túlbecsülik. Nem
kapott sokat a férje vagyonából, és Jenna sem, mivel Laurence úgy
halt meg, hogy nem is tudott róla...
– Igen, igen, tudjuk. Figyelj ide, egy kúria Hamptonsban, egy
ház az Upper Eightiesen és egy kiadóvállalat, telephellyel New
Yorkban és Londonban, nem éppen keveset ér. Gondolkodj egy
kicsit józanul, Izzie! Charlie Patterson lehet a legaranyosabb
ember Isten kék ege alatt, lehet, hogy közeli rokonságban áll az
angyalokkal, lehet, hogy közvetlenül Billy Graham után következik
a sorban Isten kedveltjei között, mindez lehetséges, de nem
változtat a tényen, hogy megütötte a főnyereményt.
– Szerintem borzalmasak vagytok – jelentette ki Izzie és meg
is mondom Bartynak, húzzon ki titeket az esküvői fogadás
vendéglistájáról.
– Hát ez igazán undok dolog volna. Ugye, nem tennél ilyet?
– Dehogynem. Ha továbbra is ilyeneket mondtok. Most
megyek és dolgozom egy kicsit. Ma időben el kell mennem.
– Valami fontos randira megy, Lady Isabella?
Mostanában így nevezték, amióta meghallották, hogy az apja
Isabellának szólítja.
– Nem – válaszolt Izzie. – Lakást keresek. És ne szólítsatok
ezen az ostoba néven!

– Szeretlek. Nagyon-nagyon.
– Én is... szeretlek.
Maga is hallotta a tétovázást a hangjában. Bármilyen csekély
volt is, de ott volt. Mindig. A férfi mosolygott. Ha hallotta is, nem
mutatta jelét, és semmi esetre sem bánta. Az asszony tisztázta vele
első este, létfontosságú, hogy őszintén lépjenek ebbe a házasságba.
Nem szereti úgy Charlie-t, ahogy Laurence-t szerette, az lehetetlen
volna. De nagyon kedveli, ragaszkodik hozzá, szeret vele lenni, és
vele akarja tölteni élete hátralevő részét. Ez ilyen egyszerű, s
Charlie-nak meg kell értenie.
És Charlie meg is értette. Azt mondta, neki így megfelel. Ő
nagyon-nagyon örül, hogy Barty ragaszkodik hozzá és szeret vele
lenni. Neki csak az a fontos, hogy boldoggá tegye.
Emlékeztetve magát, hogy Laurence hiába csinált sok minden
mást, valójában igen ritkán tette őt boldoggá, Barty aznap este
Charlie karjai közt tért nyugovóra, mélységes elégedettséggel.
Először a lányokkal közölték, akik egyre ragyogóbb tekintettel
hallgatták őket, egymás kezét szorongatva, hol a szüleikre, hol
egymásra nézve. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Végül Jenna
egyszerűen annyit mondott:
– Akkor Cathy most a testvérem. És ő is a Danába jön.
Charlie kedvesen, kérdő tekintettel nézett Bartyra, és ő nagyon
szerette ezért, hogy most is olvasott a gondolataiban, mint mindig.
Megfogta a férfi kezét, és azt válaszolta:
– Igen, természetesen.
 És nem érzett mást, csak örömet, amiért ilyen sokat tehet
mindkettőjükért.
Aztán elmondta Sebastiannek és Kitnek. Mindketten
csodálatosan fogadták, örültek a boldogságának, kezet ráztak
Charlie-val, és meghívták őket ebédre. Charlie azt felelte, az remek
volna, de Bartynak egy ügynökkel kellett ebédelnie, ráadásul már
hónapok óta szervezték a találkozót.
– Nem mondhatom le, az lehetetlen. Inkább vacsorázzunk
mindnyájan együtt!
Csak később, már a taxiban ülve jött rá, hogy valószínűleg
pontosan úgy beszélt, mint Celia.
Celiának táviratot küldött, mert úgy érezte, el kell mondania
neki minél előbb, nehogy valaki mástól tudja meg. Nem volt benne
biztos, milyen választ fog kapni. De amikor megérkezett,
tökéletesen kiszámítható üzenet volt benne.

„El vagyok ragadtatva. Esküvő dátumát mielőbb

tudasd. Levél megy. Szeretettel, Celia”

Semmi kérdés, semmi csodálkozás nem volt az üzenetben –

Barty emlékezett rá, hogy Celia anyja, Lady Beckenham mindig azt
mondta, közönséges dolog kimutatni a meglepetést vagy a
megbotránkozást bármi felett csak annak a feltételezése, hogy ott
lesz az esküvőn. És, természetesen, ott is kell lennie, csak...
– Ez azt jelenti, hogy meg kell hívnom mindnyájukat –
jegyezte meg Charlie-nak.
– Miért?
– Te nem érted. Az ember sosem hív meg sehová csak egyetlen
Lyttont.
A férfi egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
– De te kicsi és szűk körű esküvőt akartál.
– Igen. És te?
– Én is azt akartam. – Kis habozás után hozzátette: – Mi
volna, ha csak az anyákat hívnánk meg? Meg a lányokat, no meg
Izzie-t.
– Egyikünknek sem él az anyja.
– Tudom. De Lady Celia majdnem olyan neked. Én pedig
meghívhatom Meg anyját. És a lányokkal együtt így kellemes
volna. Nem kellene meghívni unokatestvéreket, nagynéniket, meg
régi iskolatársakat.
Barty elgondolkodott.
 – Ez nagyon jó ötlet, nekem igazán tetszik.
– Jól van. Van egy másik ötletem is. Nem tudom, mit szólnál
hozzá.
– Mi volna az?
– Mi lenne, ha Jamie-t kérném fel tanúmnak?
– Jamie-t?
– Igen. Arra gondoltam, szép gesztus lenne. Annyira kedves
volt hozzám, és...
– Nincs egy közeli barátod, akit szívesen felkérnél? –
tudakolta Barty az időt húzva, és közben azon gondolkodott, vajon
mikor volt olyan kedves Jamie Charlie-hoz. Amennyire tudta, nem
segített neki az égvilágon semmit.
– Nem igazán. Tudod, valamennyiükkel megszakadt a
kapcsolatom az elmúlt néhány év alatt. És arra gondoltam, ez
neked is jólesne. Tudom, mennyire kedveled Jamie-t, hogy milyen
fontos neked.
– Igen – válaszolt Barty, és most, hogy kezdett hozzászokni a
gondolathoz, egyre jobban tetszett neki. Úgy érezte, így
összebékítené a múltat a jövővel. És valóban rettentően kedvelte
Jamie-t. Annyira különbözött Laurence-től, olyan jó természetű
volt, annyira aranyos, nem lenne semmiféle... semmiféle micsoda?
Félretolta a gondolatot. – Igen, azt hiszem – mondta, és
megcsókolta Charlie-t –, ez valóban kedves gondolat. Köszönöm.
És Jamie örülni fog.
– Jól van. És... hol legyen?
– Ne... ne South Lodge-ban – vágta rá Barty hirtelen, aztán
elszégyellte magát.
– Nem, hát persze, hogy nem – felelte a férfi olyan kedvesen,
hogy Barty még rosszabbul érezte magát. – Nem is jutna eszembe
ilyesmi. Nem, nem. Legyen a Waldorf? A Plaza? Vagy nálam?
Barty nevetve megcsókolta.
– Nálad? Nem, tartsuk itt! Lehet az esketés a városházán,
aztán csak egy családi ebédet adnánk. És esetleg később egy partit.
Ez megfelelne neked?
– Tökéletesen.
– Jól van. Alig várom, hogy találkozz Celiával.
– Én is alig várom. Remélem, kedvel majd engem.
– Ez tökéletesen kiszámíthatatlan – válaszolt Barty. – Ő
teljesen öntörvényű. Nincs semmi logika abban, kit kedvel és kit
nem. Soha nem is volt.
– Elhozza magával a nemes lordot is?
 – Kit? Ó, Lord Ardent? Nem hinném. Persze, nem tilthatjuk
meg neki. De Sebastian azt mondja, mostanában nem gyakran
mehet vele bárhová is.
– És ha ragaszkodik hozzá?
– Semmi értelme, hidd el nekem.
– Mondd csak... – kérdezte Charlie hangsúlytalanul.
– Igen?
– Celia és Sebastian... úgy tűnik, elég... közeli kapcsolatban
állnak.
– Közeli barátok – válaszolt Barty óvatosan – Életre szóló
barátság van köztük.
– Semmi több?
– Charlie, azt hiszem, erről nem akarok beszélni.
– Miért nem? Ez nagyon érdekes.
– Ehhez... semmi közünk. Sajnálom. Erről csak ők
beszélhetnek.
– Szóval volna miről beszélni?
– Bárkiről volna mit beszélni – felet Barty enyhe
ingerültséggel a hangjában. Észrevette, hogy a férfi egyre
erőszakosabb lett, amióta megmondta neki, hogy hozzámegy
feleségül. Persze, csak apróságokról volt szó, de nem hagyta, hogy
ejtsenek egy témát, mindig ő döntötte el, milyen filmet nézzenek
meg, melyik étterembe menjenek... Ami valószínűleg jót tesz neki,
gondolta Barty...
– Igen, és azt gyanítom, hogy az ő történetük meglehetősen
lebilincselő lehet.
– És ezt a történetet nem fogod hallani. Hacsak Sebastian vagy
Celia el nem mondja neked. Ami nagyon valószínűtlen. De most
váltsunk végre témát, rendben?
A férfi rámosolygott, őszinte mosolyával.
– Sajnálom. Van még valami. A te kedves bátyáddal mi
legyen? Nem kéne őt is meghívni?
– Kétlem, hogy eljönne. Hiszen egy gazdaságot vezet. Onnan
nem könnyű elszabadulni. 0, istenem, persze, igazad van! Azért
meg kellene hívni. Öt és Joant. Talán Angliában kellene tartanunk
az egészet. Viszont akkor...
– Nem, tartsuk csak itt! És utána menjünk át Angliába!
– Rendben. De mindenképpen szeretném, hogy találkozz
Billyvel. Annyira kedvelnéd!
Januárban jelölték ki az esküvő időpontját.
 – Így Celiának elég ideje lesz, hogy átjöjjön. Butaságnak tűnik
a várakozás, amikor megtarthatnánk akár holnap is, de...
– Január már csak egy hónap. Annyit tudok várni. Hogy Mrs.
Pattersont csináljak belőled.
Bartynak ez nem jutott eszébe korábban. Riadtan gondolt rá,
hogy többé nem lesz Mrs. Laurence Elliott. A munkában Barty
Millernek hívta magát, de otthon és a társaságban Barty Elliott
volt. Ez fontos volt neki, mivel továbbra is Laurence-hez kötötte.
De... valamit fel kell áldoznia, az ég szerelmére! És tovább kell
lépnie. Ez egy kicsit olyan volt, mint South Lodge. Többé nem
tarthatta már meg csak magának. És a szakmában, természetesen,
továbbra is Barty Miller lesz. Ebben nem lesz változás...

– Noni, a Style volt az.

– Ó, igen?
– Egy újabb munkát ajánlanak neked.
Adele hangja kissé ingerültnek tűnt. Jobban örült volna, ha őt
hívják. A képek nagyon jók voltak, azt tudta, hiába volt olyan
kényszeredett Laura Proctor-Reid dicsérete. Nagyon erős
drámaiság volt bennük, Noni pedig csodásan nézett ki, senki nem
mondta volna róla, hogy nem egy tapasztalt profi. Volt benne
valami természetes kecsesség, és azonnal megtanulta azokat a
kitekert pózokat, amelyeket a Style-nál kedveltek. Amit pedig
Marella a „franciás megjelenésének” nevezett, a sötét haja és
szeme, a fehér bőre, a törékeny alkata, nagyon jól illett a ruhákhoz.
– Nos... el akarod vállalni? – kérdezte Adele türelmetlenül.
Noni gondterhelten nézett rá. Nagyon érzékeny volt
mostanában az anyja, minden annyira felzaklatta. Geordie
meghosszabbított távolléte pedig csak rontott a helyzeten. Most,
hogy a férfi pár nap múlva hazajön, Adele már egészen magán
kívül volt a feszültségtől. Valószínűleg nem lenne jó ötlet
elvállalnia a munkát a Style-nál. Betolakodni az anyja területére.
Arra a területre, amelyik egyre jobban kezdett kicsúszni alóla.
Arról pedig szó sem lehet, hogy ő igazi modell legyen. Elég ostoba
módja a megélhetésnek. Ugyanakkor elbűvölte, ami azon a napon
történt, ahogy néhány hétköznapinak tűnő ruhadarab valami
ragyogó vizuális élménnyé alakult. És jó szórakozás is volt...
– Noni! Szedd össze magad! Várnak a telefonnál.
– Ó, elnézést. Majd én beszélek velük, rendben?
Az elgyötört asszisztens, MaryLouise volt az, akit a fotózáson
Noni eléggé szimpatikusnak talált. A nő nyilvánvalóan
hozzászokott már, hogy megvárakoztatják.
– Nincs semmi baj – válaszolt Noninak kicsit rémültnek tűnő,
jellegzetes suttogásával –, csak arról van szó, Miss Proctor-Reid
azt szeretné, ha megint elvállalna nálunk egy munkát. A tavaszi
kábátokról akar egy cikket, főleg egyedi darabokról, és Párizsban
akarja fényképezni őket...
– Párizsban?
– Igen. A jövő héten. Épp mielőtt az igazi karácsonyi hajtás
megkezdődne. Tudom, hogy elég rövid az idő, de Miss Proctor-
Reid nagyon szeretné, ha maga lenne a modell.
– Nem vagyok benne biztos...
– Ó, Miss Lieberman, kérem, mondjon igent!
– Noni, nekem is kellene a telefon! Kérlek, siess!
Noni az anyjára nézett. Láthatóan nagyon ideges volt. Geordie
néhány nap múlva hazatér, ismét kitör a háború, az anyja sírni fog,
Clio szomorú lesz, Lucas duzzog majd... habár Lucas mintha
változott volna az utóbbi időben, mintha boldogabb volna, nem
olyan rossz természetű. Talán végre kezd felnőni. De Gedrdie-t
nem fogja szívélyesen fogadni.
Adele zajosan lecsapta a kávéskannát, és teljesen megnyitotta
a csapot.
Noni az asszony feszült, agresszív hátára pillantott.
– Igen, nagyon szívesen megyek. Köszönöm.
Adele kiment, és bevágta maga mögött a konyhaajtót.

Elspeth igyekezett meggyőzni magát arról, hogy valójában

nagyon szerencsés. Kisbabát vár, egy nagyon kívánt babát, van
férje, aki szereti, és van saját otthona. Országszerte több ezer, több
millió lány irigyelné érte. Persze, a lakás nem volt túl nagy, sőt ami
azt illeti, nagyon kicsi volt. Egyhálószobás lakás az egyik új, tanácsi
emeletes házban, amelyeket a nyomornegyed és a lebombázott
területek helyén emeltek Glasgow szélén. De modern volt, és csak
a harmadik emeleten. Amikor Keir büszkén megmutatta neki,
annyira elborzadt, hogy nem volt képes leplezni. A férfi először
nagyon feldúlt volt, aztán haragos.
– Természetesen, ez nem az, amihez szokva vagy, azt látom.
Nem egy fényűző lakás Chelsea-ben. De nekem kell kifizetnem, és
ez a legtöbb, amit megengedhetek magamnak. Tudsz erről valamit,
Elspeth? Amikor magadnak kell fizetned a dolgokért? Furán
hangzik, azt elhiszem. Talán majd idővel megtanulod. Te nem egy
gazdag könyvkiadóhoz mentél hozzá, hanem egy küszködő
helyettes tanárhoz. Sajnálom. Talán most rögtön haza kellene
menned a papához meg a Lyttonokhoz, és beismerni, hogy
tévedtél.
– Keir, ne mondd ezt! Sajnálom. Nagyon sajnálom. De... nem
tehetek róla, ha egy kicsit aggódom.
– Ó, tényleg? És miért aggódsz? A szomszédok miatt? Nem a
te köreidből valók? Vagy a lakás dekorációja miatt? Elnézést a
függönyök miatt. Vagyis a hiányuk miatt. Lesz bőven időd, talán
leereszkedhetsz majd annyira, hogy varrjál néhányat. Az anyám
majd segít. Ami azt illeti, felajánlotta, hogy elkészíti őket, de én azt
gondoltam, talán szívesebben csinálnád magad.
– Keir, hagyd abba! – kérte a nő, visszafojtva a könnyeit. – Ne
légy ilyen dühös! Sajnálom. Természetesen, tetszik a lakás,
nagyon... aranyos. Csak... egy kicsit kicsi.
– Szerintem nem. Van benne hálószoba, nappali, egy konyha,
és egy fürdőszoba. Szerencsés vagy, láttam néhány olyat is, ahol
kint volt a vécé.
– Igen, de... hol fog aludni a baba? Nincs hely a... – majdnem
kibökte, hogy a gyerekszobának, de még időben lenyelte a szót. –
...az ő szobájának.
– Alhat velünk. Az miért nem jó?
– Velünk? Keir, nem lehet a baba a mi szobánkban!
– És miért nem? Nem foglal sok helyet. Ott is tud majd aludni,
lélegezni, meg minden.
– Nos, azért... azért, mert...
– Azt akarod mondani, hogy a te köreidben nincs a kisbaba a
szülőkkel egy szobában. A babának babaszoba jár, meg dadus.
Nos, mondtam már, Elspeth, ha erre vágysz, nem a megfelelő
férjet választottad. Ez a legtöbb, ami tőlem telik. Ha ez neked nem
elég jó, hát sajnálom.
Elspeth hirtelen felfigyelt valami gyanús csillogásra Keir
szemében, és rájött, mennyire feldúlt a férfi. Odament hozzá,
átölelt és megcsókolta.
– Keir, nagyon sajnálom. Minden rendben, tényleg. Meg kell
bocsátanod nekem, elnézőnek kell lenned velem. Én csak egy
elkényeztetett nyafka vagyok, ahogy mondani szoktad. Nagyon
tetszik a lakás, tényleg. Aranyos. És majd csinálok függönyöket
és... és mindent. Minden rendben lesz. Kérlek, bocsáss meg
nekem, Keir!
Most már ő is sírt. A férfi lenézett rá, és megenyhült.
Váratlanul rámosolygott.
 – Rendben van, megbocsátok. És sajnálom, hogy nem...
nagyobb. Majd ha igazgató leszek, veszek neked egy szép házat.
Addig is, a poronty aludhat éjjel a nappaliban. Úgy értesültem, a
kiságyak elég könnyen szállíthatók.
A veszély elhárult. Legalábbis egyelőre.
De azóta beköltöztek az apró lakásba, ahol Elspeth úgy érezte
magát, mint a ketrecbe zárt tigris. Fel-alá járt egész nap, más dolga
nem lévén. Ő, aki születésétől fogva energikus volt, és végtelenül
szorgalmas, most szenvedett az unalomtól. Korábban azt remélte,
folytathatja szabadúszóként a szerkesztői munkát, de még Celia
sem volt képes meggyőzni arról Jayt, hogy ez így működne.
Főleg nem egy olyan fontos könyv esetén, mint Clementine
Hartley regény. Ez fájt Elspethnek szinte a legjobban.
Minden reggel kitakarította a lakást, eleinte gondosan és
lendületesen, aztán egyre erőtlenebbül, és amikor tíz vagy tizenegy
óra tájt végzett, végtelennek tűnő, üres órák vártak rá. Ha
Londonban van, hosszú sétákat tett volna, de itt nem volt hol
sétálnia, csak hosszú utcák nyújtóztak körülöttük, amelyek újabb
hosszú utcákba torkolltak. És bár a szomszédság nem volt
kifejezetten veszélyes, nagyon alacsony sorban élő emberek lakták,
és őt máris gúnyolni kezdték a tömbbeli gyerekek. Puccos dáma,
kiáltották, amikor elment mellettük, megbámulták és a szemébe
vihogtak, az anyjuk pedig, tudta, részben kíváncsian, részben
gúnyosan szemlélték. Elspeth először megpróbált barátságos lenni,
de nem vált be, azt feltételezték ugyanis, hogy lenézi őket, és
legjobb esetben is átnéztek rajta, de volt, hogy kifejezetten
gorombák voltak vele. Megbámulták, miközben hármas-négyes
baráti csoportokban álldogáltak, vagy a lakásuk ajtajában álltak a
tömb hosszú betonfolyosóján, és még a boltban is. Ráadásul
nehezen értette, amit mondtak neki, annyira erős volt az
akcentusuk, és szokatlan. Állandóan vissza kellett kérdeznie, és ez
még jobban kihangsúlyozta a köztük lévő különbséget.
A bevásárlás, egy-egy út a zöldségeshez, a henteshez vagy a
sarki fűszereshez, rettegett megpróbáltatássá vált. Elspeth
megpróbálta akkor intézni, amikor üresek voltak a boltok, egész
későre hagyta, amikor a gyerekek már hazaértek az iskolából, és
uzsonnáztak, vagy kora reggel ment, hogy megelőzze a többi
asszonyt, de ez soha nem sikerült, este pedig a sötétben még
jobban félt.
Már megmondta Keirnek, hogy ha legközelebb lemennek
Londonba, magával hozza az autóját. Arra hivatkozott, hogy úgy
jobban be tudna vásárolni, meg ilyenek, de valójában arról volt
szó, hogy akkor kevésbé érezné magát börtönben. A férfi egy kicsit
vitatkozott vele, de aztán engedett. Elspeth pedig megállta, hogy
ne mondja meg neki, neki is lesz haszna abból, ha ott lesz az autó.
Nagyon megrémítette a magány és az elszigeteltség, úgy
érezte, mintha hirtelen idegen országba került volna, amelynek
nem ismerte a szokásait, nem beszélte a nyelvét, és ahol nem talált
kapcsolódási pontot senkivel. Néha úgy teli el az egész nap, hogy
nem beszélt Keiren kívül senkivel. Próbálta meggyőzni magát,
hogy ez változni fog és később jobb lesz majd, de maga sem hitt
benne. Üres óráit olvasással töltötte, meg levelet írt az anyjának és
Celiának, de sivár élete nagyon csekély témával szolgált, és nagyon
is tudatában volt a levelei erőltetett vidámságának és az egyre
növekvő szakadéknak.
Egyedül azt élvezte, amikor a szülés előtti tanácsadásra ment a
kórházba. Ott, a többi fiatal nő között, akik ugyanabban a cipőben
jártak, mint ő, a hozzá hasonlóan izgatott, kissé szorongó leendő
anyák között, akik néhányan, mint ő is, az első gyereküket várták,
sikerült áttörnie az osztálykorlátokat, nem számított az akcentusa,
sem a ruhája, úgy érezte, ő is közéjük tartozik, amint megbeszélik a
közös problémákat. Beszéltek a reggeli rosszullétekről, az
álmatlanságról, kibeszélték a szülési fájdalmaktól való félelmüket,
valamint heves vitát folytattak a szoptatás előnyeiről és
hátrányairól.
Arra gondolt, meghív néhányat ezek közül a fiatal nők közül,
akikkel elég jól összebarátkoztak, látogassák meg az otthonában,
de elvetette az ötletet. A kórházban semleges terepen voltak, de a
lakásban, amely szerény volt ugyan, drága díszek voltak, családi
fotók ezüstkeretben, könyvkupacok, amelyeket polcok híján nem
volt hová felrakni, tudta, hogy azt gondolnák róla, más, mint ők,
felvágós, beképzelt. Biztosabb a kialakult helyzethez ragaszkodni
és egy kis távolságot tartani.
De a kórházba csak havonta egyszer ment. Az idő nagy
részében szerencsétlenül érezte magát. A magányát és az unalmát
csak még jobban fokozta egy látogatás haza. Keir ragaszkodott
hozzá, hogy a karácsonyt töltsék kettesben, a saját otthonukban, és
igaza volt, meglepő módon meghitt és boldog karácsonyuk lett, de
szilveszterre hazamentek Londonba. Ott, a meleg családi
sürgésforgásban Elspeth új élete jeges magányára gondolt, és
eltűnődött, immár ki tudja, hányadszor, hogy vajon helyesen
cselekedett-e. Rettegett visszamenni, mintha valami nagy
megpróbáltatás lett volna, amint valójában az is volt.
A legrosszabb természetesen az volt, ahogy mindez hatott a
Keirrel való viszonyára. A lehangoltság és az elszigeteltség érzése
nem igazán alkalmas boldog légkör kialakítására. Elspeth próbált
vidámnak mutatkozni, érdeklődött a férfi napjáról (ami néha
ugyancsak nem volt túl vidám, de legalább nyüzsgő volt), és
mindig vacsorával várta. De vacsora után (amit Elspeth gyűlölt, de
a férfi szeretett korán, hatkor elfogyasztani), Keir eltűnt a
hálószobában, ahol volt egy kis íróasztala, hogy dolgozatokat
javítson és felkészüljön a következő napra, őt pedig újra magára
hagyta vagy két órára. Az asszony ellenséges lett, és ingerlékeny,
ami csak fokozta a férfi konokságát, egyre gyakrabban tett
megjegyzéseket a kettejük háttere közti különbségekre, és gyakran
hangoztatta, hogy látja, a felesége nem élvezi az új életét. Ami
pedig a szexet illeti, Elspeth fokozódó hányingere és a növekvő
baba okozta kényelmetlen érzés miatt inkább rettegett tőle, mint
örült volna neki. Ami mindennél jobban megdöbbentette és
kétségbe ejtette.
Finoman fogalmazva nem volt képes a házasságát sikerként
elkönyvelni.

– Ó – mondta Lucas jó napot!

Geordie kurtán bólintott neki.
– Jó napot, Lucas!
Egymásra meredtek, s máris feléledt közöttük az ellenséges
érzés.
– Jól utazott?
– Igen, köszönöm. Clióért jöttem.
– Rendben. Mindjárt hívom... De erre nem volt szükség.
– Drágám, drágám! – kiáltotta a kislány, Geordie karjába
vetve magát. A férfi szorosan átölelte, és megcsókolta sötét fürtjeit.
– Hiányoztam?
– Nagyon-nagyon.
– Te is hiányoztál nekem. Eljössz a papával?
– Igen.
– Szaladj, szólj a dadusnak, adjon rád kalapot és kabátot! A
kislány felszaladt az emeletre.
– Hiányzik neki – jegyezte meg Lucas.
– Örülök, hogy legalább valakinek hiányzom. Hogy van az
édesanyád?
 – Jól – válaszolt Lucas szerintem sokkal jobban.
Tudta, hogy ez hazugság, de nem akarta megadni azt az
örömet a férfinak, hogy mást gondoljon.
– Jól van – mondta Geordie. – Ó, már itt is van az én
gyönyörű lánykám! Mondd meg édesanyádnak, hogy reggel
visszahozom! Rendben?
– Rendben.

Adele-t feldúlta, hogy elszalasztotta Geordie-t. Kiment

vásárolni, és dugóba került. Aznap este telefonált a férfinak.
– Sajnálom, hogy elszalasztottalak. Minden rendben?
– Tökéletesen.
– Nem... nem találkozhatnánk? Ebédre vagy... uzsonnára?
– Ha szeretnéd. – A férfi hangja nem volt túl szívélyes. – De
úgyis találkozunk, amikor Cliót hazaviszem. Az nem lesz jó?
– Nem itt gondoltam. Tudod. Uzsonnázzunk együtt, Geordie,
a Brownnál! Mondjuk négykor? Az kellemes, csendes hely.
– Jól van. De most Cliónak meg nekem randevúnk van
Micimackóval és Malackával. Sajnálom, Adele, mennem kell.
Viszlát!
– Viszlát, Geordie!
Beszélni akart a férfival. Megmagyarázni, hogy Lucas jövőre
Oxfordba megy. És megkérdezni, hogy akkor nem megy-e haza.
Nagyon bízott benne, hogy talán megfontolja.

Aznap este kettesben vacsorázott Lucas-val. Noni Párizsban

volt. A fiú kezdett megváltozni, és ez csodálatos volt. Kész felnőtt
lett az elmúlt néhány hét alatt. Úgy tűnt, a duzzogó kamaszkorból
végre továbblép. Beszédesebb lett, könnyedebb, időnként még
jókedvű is. És boldog. Mesélt az anyjának az új szenvedélyéről, az
iskolai vitakörről, ahol láthatóan egyre inkább ő volt a sztár. Ez
nagyon különösnek tűnt Adele-nek: a borongós, hallgatag Lucas,
mint a vitakör sztárja. Habár mindig is nagyon érthetően tudta
kifejezni magát, ha akarta. Gyorsan megtalálta a megfelelő (vagy
inkább nagyon is bántó) szavakat. Képes volt ledorongolni bárkit,
és szemtelenül visszavágni. De ami még jobban meglepte az
asszonyt, mintha Lucas társasági élete is fejlődött volna. Úgy tűnt,
mindkét nemben vannak barátai, és hirtelen mindenfelé hívták. A
lányoknak nyilvánvalóan tetszett, és Adele értette is, hogy miért.
Lucas nagyon szexi férfi lesz, sötét, borongós vonásaival és
összetéveszthetetlenül franciás stílusával. Valójában éppen olyan
volt, mint Luc. Csak éppen, legalábbis Adele azt remélte,
kedvesebb...
Beszámolt neki a tervéről. Nem akarta, hogy a fiú úgy érezze,
ismét félre lesz taszítva.
– Arról van szó, hogy te úgysem leszel itthon – mondta
komolyan –, úgyhogy nem kell egy fedél alatt élnetek. Ez így
egészen más lesz, nem gondolod?
Lucas sóhajtott.
– Amikor távol vagyok, talán. Igen. De hazajövök, nem igaz, a
szünidőkben? Komolyan úgy gondolom, anya, ha tényleg ezt
akarod, és ő beleegyezik, jobb lesz, ha keresek magamnak egy
lakást. Geordie meg én sosem tudnánk együtt élni. Soha.
– De, Lucas...
– Nem, anya, lehetetlen. De semmi baj. Magam is vágyom egy
kis függetlenségre.
– De túl fiatal vagy, hogy egyedül élj.
– Nem hiszem. És kifejezetten tetszik az ötlet.
Rámosolygott az anyjára.
Adele nem viszonozta a mosolyt. Végig gondolta, hogy Lucas
esetleg egyedül élne Londonban, felügyelet nélkül, és az egyre
erősödő szexualitásának semmi sem szabna gátat, azonnal tudta,
hogy erről szó sem lehet.
– És nem tudnád legalább megpróbálni? Csak a szünidőkben?
Lucas az anyja szemébe nézett, és azt mondta:
– Nem. Úgysem sikerülne.
– Nem csak az iskoláról van szó, ugye? Már nem?
A fiú habozott.
– Nem – ismerte el végül. – Igaz, sosem bocsátom meg neki.
Azt, amit veled tett, nem csak velem. Tudom, hogy nehéz volt
velem...
– Csak egy kicsit – jegyezte meg az asszony kis mosollyal.
– De én csak egy gyerek voltam. Ő felnőtt férfi. Állítólag.
Valamit ki tudtunk volna találni. De ezzel együtt, nagyon sajnálom
az egészet.
– Ó, Lucas, ne mondd ezt! És nem akarom, hogy elmenj.
– Pedig el kellene mennem. Ha ő visszajönne.
Adele látta, hogy ez most más, nem érzelmi zsarolás. Lucas
egy pillanatig habozott, aztán folytatta.
– De van még valami más is, anya. Ő egyszerűen nem elég jó
neked. Komolyan.
– Milyen értelemben?
 Egy pillanatig az volt az érzése, hogy Lucas közölni akar vele
valamit, de a fiú végül csak annyit mondott:
– Hát... csak úgy. Gondolom, kissé elfogult vagyok. Nem,
tegyél, amit akarsz, anya! Én nem állok az utadba.

De így sem sikerült. Adele hazament, felrohant a szobájába, és

sírva bezárkózott. Már túlságosan eltávolodtak egymástól, mondta
Geordie, és úgy érzi, még csak fontolóra sem tudja venni, hogy
visszatérjen hozzá.
– Nem Lucas-ról van szó, Adele. Hanem arról, amit ez az
egész elárult... rólunk. És a te értékrendedről. Gondolom,
természetes, hogy a fiadat teszed az első helyre. De én
próbálkoztam, Adele. Mindent megpróbáltam. És te ezt nem
értékelted. Úgy tűnt, nem érdekel, én milyen nyomorultul érzem
magam, milyen magányos vagyok, mennyire bánt Noni
szomorúsága, mennyire szenvedek attól, hogy el kell válnom
Cliótól. Te csak mentél előre, mondván, te tudod, hogy igazad van,
és te tudod, hogy mi a legjobb mindnyájunknak. És attól tartok, ez
sok mindent megölt bennem. De... – A férfi hangja hirtelen
megváltozott. Adele felpillantott, és újra a régi Geordie-t látta
maga előti. A férfi végtelen szomorúsággal, gyengéden mosolygott
rá – ... én mindig szeretni foglak. Mindig. De nem tudok harcolni a
fiad iránti szereteted ellen. És nem forgathatjuk vissza az idő
kerekét. Bárcsak megtehetnénk!
Noni izgatottan, boldogan tért vissza Párizsból. Berohant a
házba, az anyját szólongatva. Lucas kijött az előcsarnokba,
megrázta a fejét, és a csukott ajtóra mutatott. Noni felment a
lépcsőn, és hallotta az elfojtott zokogást. Próbálta összeszedni az
erejét, hogy bemenjen és megvigasztalja az anyját, de egyszerűen...
nem volt rá képes. Később ő meg Lucas egy üveg bor mellett
beszélgettek.
– Geordie egy szörnyeteg – mondta a fiú –, egy hitvány alak.
Csak anya nem látja.
– Lucas, Geordie nem szörnyeteg. Mikor hagyod már ezt abba,
mikor leszel képes végre erőt venni magadon?
– Noni – válaszolt Lucas –, itt nem csak rólam van szó. Soha
nem is csak rólam szólt az egész. Geordie egy elkényeztetett alak.
Még nálam is jobban. Azt szereti, ha mindent könnyen és
kényelmesen elér az életben. Ha minden hozzá igazodik. Ha
minden a kedve szerint történik.
 És most először beszélt Noninak a kihallgatott
telefonbeszélgetésről és a rúzsfoltos gallérról. A lány elszörnyedve
meredt rá.
– Ó, te jó isten! – hüledezett. – Istenemhez szörnyű! Mit
gondolsz, most is lehet valakije?
Lucas vállat vont.
– Ki tudja? Lehetséges. Elég hosszú ideig maradt az
Államokban.
– Igen, de a munka miatt.
– Nem dolgozhatott mindennap, minden éjjel.
– Ó, te jó ég! – mondta újra Noni. – Talán írnom kéne Izzie-
nek, tud-e valamit, hallott-e valami pletykát.
Ismét felment az emeletre. Az anyja aludt. Teljesen felöltözve
hevert az ágyán, több tucat eldobált papír zsebkendő között.
Holnap reggel minden kezdődik majd elölről. Noni felsóhajtott.
Kezdett már nagyon belefáradni. Nagyon. Úgy tűnt, ő az egyetlen
ember a családban, akivel senki sem törődik. Mindenki az anyja,
Lucas vagy Clio miatt aggódott. Pedig őrá jutott a legnagyobb
teher.
Aznap este döntött: ott hagyja Oxfordot, és modell lesz. Tudta,
hogy menekül a valóság elől, de nem érdekelte. Ő így tudott
túljutni az egészen, és megragadta ezt a lehetőséget.
 16. fejezet

– Nem jön? De hát nem értem. Hogy utasíthatja vissza? Azt

hittem, közel áll hozzátok, hogy Cathy szereti...
Barty őszinte szomorúsággal meredt Charlie-ra.
– Mostanában már nem annyira. Nem olyan már a viszonyuk,
mint volt.
– De akkor is. Olyan sok éven át nagyon jó volt hozzátok,
fizette a tandíjat, Cathy rendszeresen járt hozzá...
– Én is meg vagyok döbbenve. Valóban azt gondoltam, hogy el
akar majd jönni. De nem akar. Talán beteg, nem tudom.
– Azt írta, hogy beteg? Láthatnám a levelét?
– Nem levelet küldött, telefonált. Meglehetősen határozott
volt.
– De csak mondta volna, ha beteg.
– Barty... – habozva elhallgatott.
– Igen?
– Én... azt hiszem, ennél kicsit bonyolultabb a helyzet.
– Igazán? Milyen értelemben?
– Az anyja, Meg nagyanyja teljesen leépült szellemileg.
Állítólag teljesen zavarodott volt, mindig megszökött a
gondozóházból, és hálóruhában vagy anélkül kószált. Azt hiszem,
Sallyn, így hívják, esetleg szintén ez a betegség kezd mutatkozni.
Észrevettem, hogy mostanában sokat változott.
– Ó, nem! Ez rettenetes! Hány éves?
– Nem túl fiatal. Hetvenöt.
– Azért elég fiatal a demenciához. Szegény asszony! Jó orvosi
ellátást kap?
– Igen, azt hiszem. Legalábbis remélem.
– Feltételezem, a pénz nem probléma. Úgy értem, elég
jómódúnak kell lennie, hogy fizetni tudja a tandíjat.
– Igen. Meglehetősen jómódú.
– Talán meglátogathatnánk az esküvő után. Vihetnénk pár
fotót...
 – Ez nagyon szép gondolat. Te nagyon kedves ember vagy,
Barty.
– Próbálok az lenni. – Megcsókolta a férfit. – Most megyek
dolgozni, le ma mit csinálsz?
– Találkozom néhány ügyféllel. Aztán arra gondoltam,
elmegyek a lányok elé az iskolához, és elviszem őket korcsolyázni.
Örülnének neki.
– Rá fogsz érni? Egyszerűen haza is jöhetnek. Bőven van
tanulnivalójuk.
– Tudom. De olyan remek mulatság lenne. És mindjárt itt a
karácsony. Említettem már neked, hogy Cathy kissé kibillent az
egyensúlyából. Sok volt hirtelen ez a változás. A költözés, meg
minden. Bár, persze, nagyon örül mindennek, de mégis sok
mindenhez kell alkalmazkodnia.
– Igen, persze. De a te ötleted volt, hogy eljöjjetek a
lakásotokból.
Kissé meg is lepte, hogy a férfi már az esküvő előtt oda akart
költözni. Meglepte és bosszantotta is. Túlságosan erőszakosnak
tűnt. Ugyanakkor a bérleti szerződés már majdnem lejárt, még hat
hét volt belőle, és így egyszerűbb is volt az életük. A férfi
felajánlotta – megérezve Barty vonakodását hogy ő meg Cathy
beköltöznek egy szállodába, de Barty azt felelte (természetesen),
hogy arról szó sem lehet.
Felajánlotta, hogy ő meg Cathy költözzenek az emeleti vendég-
lakosztályba. Ott két hálószoba volt, egy kicsi nappali, amelyet
Charlie irodaként használhatna, és egy fürdő. Ott mindenük
meglenne, és a lányok előtt így fent lehetne tartani a látszatot,
hogy semmi helytelen nem történik kettőjük között. A férfi
odament hozzá és megborzolta a haját.
– Tudod, gondolkodtam.
– Igen?
– Jövőre, amikor a lányok már szépen beilleszkedtek Dana
Hallban, tehetnénk egy hosszú utazást.
– Nem is tudom. Úgy értem... Angliába megyünk, nem igaz?
– Az csak egy családi látogatás lesz. Én egy igazán hosszú
utazásra gondoltam. Hogy megnézzük egy kicsit a világot.
– Charlie – meredt rá –, milyen hosszú utazásra gondolsz?
– Egypár hónapra.
– Én nem utazhatok el hónapokra – jelentette ki Barty.
Zavarodottságot érzett, szinte félelmet. – Még az angliai két-három
hét miatt is aggódom.
 – Az ég szerelmére, de hát miért?
– Nekem egy céget kell irányítanom. Egy nagyon bonyolult
működésű céget, amely egész embert kíván. Úgy látom, nem érted.
– Drágám, dehogynem értem. De valami mást is látok.
Fáradtnak tűnsz, megviseltnek, kimerültnek. Egy hosszú vakációra
van szükséged. Azt akarom látni, hogy pihensz, hogy jól érzed
magad.
– De hát én jól érzem magam. Nekem öröm, hogy a Lyttonst
vezethetem.
– Rendben, de hát van ezen kívül még más is az életben. Ezt
be kell látnod. Sorold fel nekem a helyeket, ahol jártál, Barty!
– Hát... Anglia. Skócia. Franciaország...
– És Amerika. Na tessék. Mi a helyzet Indiával? Kínával,
Egyiptommal? Hát Európa többi része? Nem vagy kíváncsi ezekre
a helyekre? Nem szeretnéd látni őket?
– Nos... – az asszony habozott. – De igen, azt hiszem. Csak
nekem mindig...
– Igen?
– Túl sok egyéb dolog miatt kellett aggódnom. Jenna, a
Lyttons miatt...
– Jenna az iskolában lesz. És nagyon örül nekünk. Sokkal
higgadtabb mostanában. Észrevettem.
– Jennának nem kellett lehiggadnia – válaszolt Barty, aki
egyre ingerültebb lett. – Ő mindig is... Jenna lesz.
– Igen. Imádnivaló. De nagyon csintalan, nagyon... akaratos.
Drágám, te magad mondod mindig.
– Tudom, de...
Ő mondhatta. A férfi nem.
– Mindenesetre mindketten jó helyen lesznek, ahol gondjukat
viselik. Úgyhogy nyugodtan elutazhatunk, anélkül, hogy
aggódnunk kellene miattuk. És egy kis időt kettesben kéne
töltenünk. Csak hogy... jobban megismerjük egymást.
– Szerintem elég jól ismerjük egymást – mondta Barty.
– Igen is, meg nem is. Te jó ég, Barty, hát összeházasodunk!
Csak megérdemlünk egy nászutat!
– Szerintem nincs olyan, hogy valaki megérdemel valamit –
szögezte le Barty. Aztán arra gondolt, hogy egyre inkább úgy
beszél, mint Celia. – És szó sem lehet arról, hogy egy hosszú
utazásra menjek a belátható jövőben. Sajnálom. A Lyttons
túlságosan fontos, és én elhanyagoltam az utóbbi időben.
Elszalasztottam két fontos könyvet, amelyekre ajánlatot kellett
volna tennem... Úgy tűnik, nem érted, ez nem egy napi nyolcórás
munka. Nekem naponta el kell olvasnom a New York Timest,
alaposan. Az a célom, hogy egy, de inkább két ötletem is legyen
naponta, hogy miről írassunk könyvet. Rendszeresen együtt kell
ebédelnem az irodalmi ügynökökkel, találkoznom kell fiatal, új
szerzőkkel, és tudnom kell arról, hogy mások mit adnak ki. Ezek
most kényes idők, a piac változik, újfajta könyvek jelennek meg, a
puha fedelű könyvek piaca egyre fontosabb lesz, tárgyalnom kell a
könyvesboltok tulajdonosaival, én...
– Igen, igen, rendben – szólt közbe Charlie értem. Mégis
meglep, miért nem tudod egy kicsit félretenni, a kettőnk kedvéért.
– Charlie – kezdte Barty, most már igazán mérges volt –, az a
cég ad...
Elhallgatott, még épp időben.
– Mit ad?
Pénzt. Pénzt a házakra, a tandíjakra, az autókra, az utazásra.
Most már a férfinak is, nem csak őneki.
– Ad nekem munkát és felelősséget a következő száz évre –
válaszolta.
– Szóval száz évig kell várnom? – mosolygott rá a férfi
óvatosan. Megérezte a nő dühét, és visszakozott. – Nos, nekem
megéri – jelentette ki, és megcsókolta Barty feje búbját. – Menj
csak a fontos munkádhoz! Nem, ne nézz rám ilyen mérgesen,
megértem, hogy fontos neked, és szeretlek érte. Én pedig itthon
maradok, és sütök egy almás pitét. Erről jut eszembe, drágám,
tudnál nekem kölcsön adni tíz dollárt? Tegnap este elfelejtettem
elmenni a bankba, és ma reggel le kell vinnem reggelizni egy
ügyfelet.
– Igen, természetesen – válaszolt Barty szórakozottan, és
előhúzott egy bankjegyet a tárcájából. – Tessék.
– Édesem, nem kell ötven!
– Vedd el! Nincs nálam más. És tíz dollár egy pillanat alatt
elfogy. Gondolkodom rajta, hogy közös bakszámlát nyissak
nekünk, szerinted jó ötlet volna?
– Az biztos, hogy egy kicsit egyszerűbbé tenné a dolgokat.
Akkor gondoskodhatnék helyetted az olyan dolgokról, mint a
háztartási kiadások.
– Én tudok... – Barty elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy ő
is tökéletesen képes róluk gondoskodni. De Charlie legalább ennyit
megtehet. Ez jó ötlet volt. Annyira unalmas befizetni a biztosítást,
a rendszeres számlákat, Maria bérét, a takarítónőét, kifizetni az
élelmiszer szállítókat... – Igen, az jó volna – mondta Barty –, még
ma intézkedem. – Megcsókolta a férfit. – Nem maradok sokáig.
Üdvözlöm a lányokat, és mondd meg nekik, amint hazaértek a
korcsolyázásból, azonnal hozzá kell fogniuk a házi feladatukhoz.
– Rendben. Viszlát, szívem! Vigyázz magadra! Hiányozni
fogsz.

Az asszony furán érezte magát, amint a taxiban végighajtott a

Fifth Avenue-n. Amint elment az Elliott-ház előtt, felnézett rá, a
pompás, fényűző épületre, és ritkán érzett sajnálkozás hasított belé
hirtelen. Most múzeum volt az épület, Barty nem bírt volna ott
élni, összehasonlíthatatlanul jobban szerette a mostani házukat.
De hirtelen elfogta a vágyódás iránta, az iránt, amit képviselt,
azokat az időket, amikor Laurence szerelmes volt belé, ő pedig
legalább biztos volt abban, hogy mit érez és mit tesz. Bármilyen
nehéz és kényelmetlen volt is.
Anélkül, hogy tudta volna, miért, megállította a taxit az
ötvenes számnál, és átsétált a Rockefeller Centerhez. A falon
áthajolva lenézett a korcsolyapályára meg a hatalmas
karácsonyfára fölötte, és arra gondolt, hogy Charlie ott
korcsolyázik majd délután a két lánnyal, miközben ő késő estig
dolgozik, és eltűnődött, vajon hiányzik-e nekik, vagy eszükbe jut-e
egyáltalán.
De még ha nem is, akkor sem volt igazán választása. Különben
is, épp olyan kevéssé vágyott arra, hogy a napját korcsolyázással,
vásárlással vagy ebédeléssel töltse, mint mondjuk... az utazásra.
Hogyan érhetne fel bármelyik is azzal, amikor rábukkan egy
könyvre, egy új könyvre, amelyben ott rejlik a siker lehetősége, és
ettől megdobban a szíve; aztán amikor figyeli, amint csiszolgatják,
formába öntik, majd életre kel; bemutatják és eladják, aztán
megjelennek az első kritikák...
– Te jó ég, Barty – mondta hangosan, amint visszafordult a
Fifth Avenue túlságosan kivilágított, túldíszített, túlságosan
csillogó boltjai felé, amelyek Manhattan karácsonyi díszletét adták
–, egyre jobban kezdesz Celiára hasonlítani!
Aztán legnagyobb meglepetésére rádöbbent, jobban várja,
hogy találkozzon Celiával, mint azt valaha is lehetségesnek tartotta
volna. Örült, hogy láthatja az asszonyt, a maga tisztánlátásával,
kíméletlen ítéletével, megdöbbentő őszinteségével.
Csak, persze, mire megérkezik, már késő lesz.
 Keirtől származott az ötlet, ő javasolta Celiának egy este
vacsora közben, amikor Elspeth-szel Londonba látogattak.
Celia megemlítette, aggasztja, hogy a Lyttons nem tart lépést a
realizmus egyre erősödő divatjával a könyvkiadásban és a
színházban.
– Nézzétek a Lázadó ifjúság sikerét! Valóságos forradalom,
ahogy a fiatalok elítélik a régi rendet, a Lyttonsnál pedig, úgy
tűnik, egyedül én érzem a változás szükségességét.
– Változás alatt, gondolom, valami munkásosztálybeli dolgot
ért – jegyezte meg Keir.
Elspeth aggódva pillantott rá, de a férfi mosolyogva nézett
Celiára.
– Nem egészen – válaszolt az asszony hűvösen. – Én
valójában arra gondoltam, és nem értem, miért kell ilyen
érzékenynek lennie ebben a kérdésben, Keir, hogy olyan könyvek
kellenek, amelyek valóságos emberekről szólnak, a társadalom
különböző rétegeiből. A Kingsley Amis könyv, a LuckyJim, például
végtelenül érdekes szerintem. Egy alsóbb osztályból származó
ember, de igazi hős. Nagyon tetszett nekem.
– Tehát mégiscsak a munkásosztályról van szó.
– Nem. A valódi életről. Amilyen most.
És Keir akkor előállt az ötletével: lehetne egy könyv a színesek
problémáiról NagyBritanniában. Másnap telefonált, hogy
részletesebben megtárgyalják. Azt mondta Celiának, nagy
bátorságra lesz szüksége.
– A bátorság az egyik fő erényem – válaszolta az asszony.
– Rendben. Nos, tehát. Ezerszám érkeznek ide. Főleg
Jamaikából. Az egyik barátom Glasgow-ból egy brixtoni iskolában
dolgozik. Találkoztam vele pár hónapja egy értekezleten.
Mondhatom, az ő iskolájában azok a gyerekek mesélhetnének
magának egyet s mást. Olyasmit, amitől égnek állna a haja.
– Mint például?
– Először is, nincs hol lakniuk. A lakástulajdonosok vagy a
háziurak nem fogadják be őket. Azt mondják, ártana a jó hírüknek.
Táblát tesznek az ablakba „Színeseknek nem kiadó” felirattal. Mit
gondol, ettől hogy érzi magát egy fiatalember? Ha színesbőrű?
– Ez nagyon különös megjelölés – jegyezte meg Celia
elgondolkodva.
– De mennyire, hogy az! Mintha mi többiek albínók volnánk,
vagy ilyesmi. Mindenesetre némelyik lakásban öt család él. Egy
szobában tíz fickó. A barátom osztályában az egyik srác meg a
szülei két másik családdal laknak együtt. A fiú az ebédlőben alszik,
az asztal alatt.
– Milyen különös! – jegyezte meg Celia. – Éppen így éltek
Millerék, amikor megismertem őket.
– Kik? Ja, igen. Az ember azt gondolná, a társadalom azért
fejlődött már azóta. De Milleréknek legalább nem kellett az
előítéletekkel megküzdeniük. Egy másik fiú apja nem kap munkát.
Jelentkezett egy állásra a vasútnál, de közölték vele, hogy
színeseket nem vesznek fel. A barátom megkérdezte erről a fiú
anyját, amikor elment a szülői értekezletre, és ő azt mondta, ez
azért van, mert a fehér alkalmazottak tiltakoznak a színesek ellen.
Arra hivatkoznak, hogy a színesek nem dolgoznak olyan
keményen, mint ők. Jó kifogás. Aztán vannak kocsmák is, ahol
kiteszik a „Színeseknek tilos” táblát. A férfiak még csak egy italra
sem mehetnek el esténként valahova, anélkül, hogy beléjük ne
kössenek. Gondoljon arra, milyen társadalmi problémákat fog
mindez okozni. Ijesztő belegondolni.
– Valóban. Erről fogalmam sem volt.
– Nos, itt van a könyve. Én a maga helyében íratnék erről.
– Valóban? – kérdezte Celia szárazon –, és milyen
cselekményt javasol?
– Ez egyszerű. Fekete férfi, fehér lány. Ez valóságos dinamit
volna. De, amint már említettem, ez igen nagy bátorságot igényel.
Hosszú csend támadt. Aztán megszólalt Celia:
– Isten tudja, Giles mit fog szólni hozzá, de nekem nagyon jó
ötletnek tűnik. – Kis hallgatás után hozzátette: – Keir,
felajánlhatnám ismét, hogy...
– Celia – szakította félbe Keir –, a válaszom nem. Ismét.
Sajnálom, nem.
 17. fejezet

– Szóval anya, mondj el mindent! Milyen Charlie? Tetszett

neked? Barty boldognak tűnik? Volt még ott valaki? És a kislány
helyes volt?
Celia rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és elvette a pohár
pezsgőt, amelyet Venetia töltött neki.
– Szerintem Charlie egyszerűen rettenetes – jelentette ki.

Nagyon feldúlta a látogatás. Barty maga ment elé Idlewildra,

és miközben hazafelé autóztak, egyfolytában beszélt; láthatóan
mindenáron el akarta kerülni a kérdéseket.
Nagyon fáradtnak tűnik, gondolta Celia, és nagyon sovány.
Egyáltalán nem így kellett volna kinéznie. Amikor ezt megjegyezte,
Barty nevetve annyit mondott, túl sokat dolgozott és nagyon nehéz
volt egyedül.
– De most rettentően boldog vagyok.
Charlie a ház ajtajában várta őket, két oldalán a két kislánnyal.
Jenna Celia karjába vetette magát, és csókokkal borította el. Sokat
nőtt és egészen felnőttes lett, állapította meg Celia elismerően,
kevésbé volt heves, kevesebbet vitázott, és szinte ijesztően
felnőttes humora volt. A különc természete egyetlen jele az volt,
hogy mindkét csuklóján órát viselt.
– Biztos emlékszik rá, hogy gyűjtöm őket. Már annyi van, hogy
kettesével kell hordanom őket.
A másik gyermektől kevésbé volt elragadtatva az asszony.
Nagyon csinos volt, és jó modorú, de volt benne valami ravaszság.
Celiát meglepte, hogy éppen ő Jenna legjobb barátnője.
És aztán ott volt Charlie. Celia az első pillantásra elborzadt
tőle. Ott állt a lépcsőn, gondosan kiszámított pózban a két kislány
között, nyílt, lebilincselő mosolyt vetett rá, amint kezet nyújtott
neki, és kifejezte, milyen rettentően, de tényleg rettentően boldog,
hogy végre megismerheti, mivel Barty állandóan róla beszélt, és
arról, hogy mennyi mindent tett érte. Celiának már az sem tetszett,
hogy a jótevő szerepét osztja rá, mivel ettől nagyon öregnek érezte
magát, mintha csak ő volna az anyakirálynő. Ezt meg is mondta,
mivel kíváncsi volt,
hogyan reagál a férfi. Az csak elmosolyodott, és azt felelte, azt
is hallotta, hogy Celia a világ legokosabb asszonya.
– És a legszebbek egyike – tette hozzá.
Celiának ez még kevésbé tetszett – mintha csak Barty valaha is
mondana ilyesmit –, úgyhogy elment a férfi mellett, be a házba.
Mire véget ért a vacsora, azon gondolkodott, vajon hogyan
fogja kibírni a látogatása öt napját. A férfi visszataszító volt;
annyira tökéletesen udvarias, olyan elbűvölően megalázkodó,
ahogy csüggött minden szaván, könyörgött, hogy meséljen még
Angliáról, a Lyttons korai éveiről, Bartyról, amikor még kislány
volt, a saját szüleiről, és „a többi gyerekéről”, ahogy nevezte őket.
– Attól tartok, maga félreértés áldozata – szögezte le Celia
határozottan –, soha fel sem merült, hogy Barty az én gyerekem
lett volna. Ő mindig Miller volt, és mindent megtettem, hogy
kapcsolatban maradhasson a saját családjával.
– Természetesen. Barty ezt is elmondta nekem, és hogy ezt
milyen nagyra értékelte.
Celia ránézett.
– És most meséljen magáról, Mr. Patterson!
– Hívjon Charlie-nak, kérem!
– Charlie. Igen. Feltételezem, Charles a neve. Azt hiszem,
szívesebben használnám azt. Amíg jobban nem ismerem.
– Egy kicsit hivatalosan hangzik.
– Én kicsit hivatalos vagyok, Charles. Én még ilyen korban
nőttem fel. A viktoriánus érában születtem.
– Alig tudom elhinni, annyira fiatalnak tűnik.
Az asszony ezt elengedte a füle mellett.
– Nos, tehát mondjon magáról valamit. Ingatlanügynök, ha jól
tudom.
A férfi beszélt erről, de csak keveset. Arról, hogy milyen nehéz
volt boldogulnia, miután a felesége meghalt, hogy az asszony
rákban halt meg, és hogy Cathyvel öt éve voltak már egyedül,
amikor megismerte Bartyt.
– És attól kezdve már nem éreztem egyedül magam.
Elmondta, hogy azt tervezi, kibővíti az üzletet, a lányok
bentlakásos iskolában lesznek, és így könnyebb lesz neki.
– És, persze, amikor itthon vannak, igénybe veheti Barty
szobalányának a segítségét.
 – Nos... igen – mosolygott rá a férfi szélesen, mint aki
elhatározta, nem hagyja, hogy Celia nyíltsága kihozza a sodrából.
– Ez győzött meg arról, hogy közönséges szélhámos – mondta
Celia Venetiának –, minden normális ember megsértődött volna,
de ő tovább játszotta a nyugodt, könnyed fickó szerepét.
Celia alig aludt az első éjszaka, annyira aggódott Barty miatt.
Tudta, hogy végzetes hibát készül elkövetni. Másnap reggel
Bartyval taxival bementek a Lyttonsba. Charlie kikísérte őket,
mosolyogva integetett utánuk a küszöbről. Ő azt tervezte arra a
napra, hogy a lányokat átviszi New Jerseybe, egy iskolatársukhoz
látogatóba. Barty autójával.
– Nem baj? Az enyémmel van valami baj.
– Persze, hogy nem. Meg kellene szabadulnod attól a
vénségtől, Charlie. Állandóan cserben hagy. Majd veszünk egy újat.
– De annyira szeretem! Ám azt hiszem, azért igazad van.

– Nem tetszik magának, ugye, – kérdezte Barty. Nem

ellenségesen mondta, nyugodt és érzelemmentes volt a hangja.
– Nem – válaszolt Celia –, ha már ilyen egyenesen rákérdeztél.
Nem különösebben. Nem az a fajta ember, aki általában
rokonszenves nekem. De nem is ellenszenves. És nem én megyek
hozzá.
– Meg tudja mondani, miért nem kedveli?
– Túlságosan igyekszik. Ez engem mindig irritál.
– Nem gondolja, hogy ez természetes? Nagyon izgul amiatt,
hogy találkoznia kell az egész családdal. Különösen magától tart.
– Ez tökéletesen természetes. Hogyne. És én alig ismerem. Te
viszont nyilván nagyon is jól. Úgyhogy...
– Ebben nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg Barty –, az
az igazság.
– Ez nagyon komoly dolog – válaszolt Celia kis szünet után. –
Ismerned kellene azt a férfit, akivel hosszú távú kapcsolatba akarsz
lépni. – Ránézett Bartyra. – Talán várnod kellene még egy kicsit.
– Celia, nem tehetem – erőtlennek tűnt a hangja – Minden el
van rendezve. Maga is itt van. A lányok annyira örülnek.
– Ez egyik sem elég jó indok. A terveket meg lehet változtatni.
A fiatal lányok bárminek tudnak örülni. Lehet, hogy holnap
néhány szép ruha hozza lázba őket. És én is hazamehetek.
– Kérem, ne tegye! Ez csak az esküvő előtti idegesség,
gondolom – jelentette ki Barty. – Azt reméltem, maga majd
megnyugtat.
 – Izzie mit gondol róla?
– Izzie rajong érte. És valóban, ő a legaranyosabb ember.
Gyengéd, figyelmes és megértő.
– És mi van a pénzzel? – tudakolta hirtelen Celia.
– Mi van vele?
– Nos... hogy rendelkezel felőle?
– Még nem intéztem semmit. Kivéve, hogy mi leszünk egymás
gyermekének a törvényes gyámja, a másik halála esetén. Ez így
tűnt ésszerűnek.
– Igen, természetesen. De, Barty, a pénzügyeket el kell
rendezned. Ez rettentően fontos, higgyél nekem! Ezzel nem
Charles-t akarom kritizálni. De ezen a téren tiszta viszonyokat kell
teremteni.
– Értem. Gondolom... valóban intézkednem kellene, de ez
kényes terület. Nem szívesen hozom fel ezt a témát. Charlie
nagyon büszke.
Annyira büszke, gondolta Celia, hogy máris a házadban lakik
és a te autódat használja. Ráadásul úgy tűnik, egyáltalán nem
dolgozik.
– Amikor én hozzámentem Oliverhez – mondta –, neki egy
garasa sem volt. Az apám vette a házunkat a Cheyne Walkon. És az
volt a megállapodás, hogy ha én előbb halnék meg, a ház a
gyerekeké lesz. Oliver más feltételekkel el sem fogadta volna. Én
tiszteltem ezért, mint még oly sok egyébért. Komolyan azt
tanácsolom, rendezd el ezt a dolgot!
– Igen, igaza van – bólintott Barty elrendezem.
Celia témát váltott; úgy érezte, nem avatkozhat ennél jobban
Barty ügyeibe. Végtelenül élvezte a Lyttonsnál töltött napját.
Habár ő meg Barty évente kétszer találkoztak, általában Giles és
Jay társaságában, a kiadói tervek és az anyagi ügyek
megbeszélésére, ez most más volt. Most kettesben volt Bartyval,
nem korlátozta a másik kettő jelenléte, úgyhogy szabadon
hallgathatta a kiadói pletykákat, és tanulmányozhatta a New York-
i piacot. Elbűvölte a Marjorie Morningstar előző évi sikere;
izgalmasnak találta, hogy a regény a zsidó hősnő által ilyen
sikeresen tudta ötvözni a románcot a társadalomkritikával.
– Van egy csodás történet a Marjorie Morningstartól –
mesélte Barty. – A vörös vászonkötés nem volt egészen vízálló. A
lányok levitték a tengerpartra, és foltos lett tőle a fehér
fürdőruhájuk. Sok panaszt kaptunk. De meg kell mondanom, nem
igazán ártott neki.
 Ez a könyv Celiát a saját kedvenc regénytervére emlékeztette,
amelynek a témáját Keir javasolta: szerelmi történet egy fehér lány
és egy Angliában élő fekete férfi között. Barty a kezdetektől
támogatta az ötletet.
– Csodálatosnak hangzik, és tetszett, amennyit láttam belőle.
Azt, persze, nem hinném, hogy mi is megírhatnánk ezt ideát. Itt túl
erős a faji előítélet.
– Keir ötlete volt. Még nem találkoztál vele, de kedvelni fogod.
A szülei a lehető leghétköznapibb emberek, ő mégis ragyogóan
okos és elbűvölő fiatalember, és ideális férj Elspeth számára. Én
pedig, mondjuk úgy, nagy reményeket fűzök hozzá.
– Igazán? A Lyttonsnál? Milyen izgalmas! Muszáj lesz
megismerkednem vele. Ő tud a maga terveiről?
– Szó sincs róla.
Barty aznap az egyik vezető női ügynökkel ebédelt, és
megszervezte, hogy Celia is vele tartson.
– Ha csak nem túl fáradt.
– Egyáltalán nem vagyok fáradt – tiltakozott Celia.
– Ann Friedmannek hívják. Arra gondoltam, mehetnénk a
Mamitonba. Ez az egyik legfelkapottabb hely pillanatnyilag. Fél
egykor találkozunk ott vele.
– Az rettentő korán van.
– Tudom. Itt korábban ebédelnek az emberek. Ö már ott lesz
tizenkettőre, és felhajt egy-két Martinit, fogadni mernék rá.
Az ebéd ragyogóan sikerült. A legendás Ann Friedman el volt
ragadtatva, hogy a legendás Celia Lyttonnal találkozhat, és
keresztkérdéseknek vetette alá a londoni irodalmi életről, a
kiadványokról, melyik könyv szelte át az óceánt, mit gondol Celia,
mások miért nem, ott is annyira vonzza-e az embereket a vallás,
mivel Amerikában sok könyvsikernek vallásos témája volt.
– Különös, hogy ezt kérdi – jegyezte meg Celia –, ugyanis Billy
Grahamről akartam egy könyvet készíteni.
– Nagyon jó ötlet. És mi történt?
– Nem állt kötélnek.
– Úgy érti, nem ajánlott neki eleget.
– Lehetséges.
Ann Friedman kifejezte irigységét az angol irodalmi élet
nagyobb szexuális szabadsága miatt is.
– Nekünk itt annyira kell vigyáznunk. Gyakorlatilag mintha
még az ötven évvel ezelőtti világban élnénk. Mondok egy példát. Az
idős Mrs. Doubleday, tudja, lent él Hawaii-on, és elolvas minden
könyvet, amit a Doubleday kiad. Ők pedig odafigyelnek a
megjegyzéseire. És ez egy olyan cég, amelyik kétszázmillió dollárt
ér. Mit gondol erről?
– Nem sokat – felelt Celia.
A legnagyobb barátságban váltak el, azzal, hogy Miss
Friedman okvetlenül meglátogatja Lady Celiát, ha netán elvetődne
Londonba.
Marcus Forresttől, Barty főszerkesztőjétől már kevésbé volt
elbűvölve az asszony. Úgy találta, hogy a férfi túlságosan is el van
telve magával. De ezt nem mondta Bartynak. Úgy vélte, arra a
napra már éppen elég volt a kritikákból.
– Arra gondoltam, ma este otthon maradhatnánk – javasolta
Barty délután –, nagyon fáradt lehet.
– Barty, nem vagyok fáradt. Azt reméltem, elviszel a Stork
Clubba.
– A Stork Clubba?
– Igen. Sebastian biztosított róla, hogy az a legdivatosabb
hely. Ő maga látta is ott Hemingwayt és John O'Harát, biztosan
neked is mondta. Úgy hallom, a Kennedy házaspár is nagyon
kedveli a helyet, milyen elbűvölő emberek, meg Hearsték...
– Hearstékről hallottam egy remek történetet – jegyezte meg
Barty. – Ott rendeztek egy partit körülbelül kétszáz embernek, és
Mr. Billingsley, tudja, a tulajdonos...
– Persze, hogy tudom.
– Nem fogadott el tőlük egy fillért sem. Azt mondta, így
legalább sosem olvashat semmi rosszat a helyről a Hearst-
lapokban.
– Nagyon okos gondolat. Nos, oda akarok menni. Vihetnénk
Izzie-t is. Van udvarlója? Ő is csatlakozhatna hozzánk.
– Nem, sajnos nincs – válaszolt Barty. – Bárcsak volna!
Megérdemelné. Épp most vett egy lakást, és alig várja, hogy
megmutathassa magának.
– Tudom, ott akarunk egy estét tölteni az esküvőd előtt. És
találkozni fogok azokkal a fickókkal, akiknél dolgozik. Nos, mi lesz
a Stork Clubbal?
– Hát... nem hinném, hogy tudok szerezni egy asztalt. Ilyen
rövid idő alatt.
– Dehogynem. Majd én telefonálok, ha te nem akarsz, és azt
mondom, Hemingway barátja vagyok.
– Celia!
– Miért, találkoztam vele. Többször is. Rettentően vonzó férfi.
 Aznap este a Stork Clubba mentek Izzie-vel. Celia szerzett egy
asztalt – habár nem a híres Club-teremben.
– És még csak a Hemingway kártyámat sem kellett
kijátszanom. Épp csak megemlítettem Lord Beaverbrookot.
Varázslatosnak találta az egész helyet: a híres valódi
aranyláncot keresztben az előcsarnokban, a soktükrös bárt, a
tükörborítású nagytermet. Ült az asztaluknál, Martinit
kortyolgatva, és a tömeget tanulmányozta.
– Ez a hely nagy kedvence volt a windsori hercegi párnak,
tudja? – jegyezte meg a mellette ülő Charlie-nak. – Egy este olyan
későn érkeztek, hogy Mr. Billingsley már levette a cipőjét, és nem
találta meg hirtelen. Zokniban volt kénytelen köszönteni őket.
Wallis ezen remekül szórakozott.
– Wallis? Ismerte?
– Ó, igen – felelt Celia könnyedén, újabb cigarettát téve a
hosszú szipkába, amelyet esténként használt –, mindketten nagy
barátai voltak a férjemnek.
Charlie ezúttal csendben maradt.
Celia ragaszkodott hozzá, hogy táncoljon a férfival, mivel nem
akarta, hogy Barty azt gondolja, ellenséges vele. Charlie nagyon jó
táncos volt, és Celia kissé felengedett vele szemben.
– Szeretek táncolni – mondta. – A férjem, úgy értem, az első
férjem kétballábas volt. Ezt nagyon bosszantónak találtam. Habár
anyám mindig azt mondta, közönséges, ha egy férfi jól táncol, attól
olyan, mint egy dzsigoló.
Észrevette, hogy Charlie meglehetősen sznob, és
szórakoztatta, hogy erre rájátszott.
Rettenetesen élvezte azt az estét, amelyet Izzie és a fiúk
társaságában töltött. Izzie magán kívül volt a büszkeségtől a lakása
miatt, amely egy nagyon szép ház első emeletét foglalta el,
Greenwich Village-ben, a University Place közelében. Volt benne
egy nagy szoba, amelyet nappalinak használt, egy hálószoba, egy
konyhának csúfolt helyiség, amelyet a hálóból hasítottak ki, meg
egy remek fürdőszoba, jókora, oroszlánkörmös lábakon álló
káddal. A lakás egy kellemes, fákkal szegélyezett utcában volt,
ahol, Izzie szerint csupa barátságos ember lakott.
– Ez a lehető legcsodálatosabb hely, mintha minden második
ember író vagy festő volna. Ezen kívül remek bárok vannak a
környéken, és mindegyiknek megvan a maga története. Például
mindjárt itt a University Place-en van a CedarTavern. Ott Jackson
Pollock meg más hasonló festők szoktak inni, ugye, hallott róla?
 – Természetesen.
– Otthon nincs telefonjuk, sem pénzük, és a Tavern veszi át az
üzeneteiket. A fogyasztásukat felíratják a pultnál, és képekkel
fizetnek érte. Igazán szép hely, ihatnánk valamit ott, ha van kedve.
– De mennyire, hogy van!
– A fiúk hamarosan itt lesznek. Már alig várják, hogy
megismerhessék. Borzasztóan el vannak ájulva a... a címétől. De
nem szabad ezért haragudnia rájuk.
– Jobban haragudnék, ha nem lennének elájulva tőle –
válaszolt mosolyogva Celia.
A fiúk valóban le voltak nyűgözve. Meghajtották magukat,
amikor Izzie bemutatta Celiának őket, és az első tíz percben szinte
alig szóltak.
– Izzie azt mondja, rendkívül eszesek – jegyezte meg kegyesen
Celia.
– Hát, igyekszünk... ööö... Lady Celia.
– Kérem, hívjanak csak Celiának!
Izzie rámeredt. Nagyon rokonszenvesek lehetnek neki,
gondolta.
– És hogy ügyeskedik Izzie?
– Rendkívül jól. Igen tehetséges. Rettenetesen büszkék
vagyunk rá.
– Amint magam is. Nos, induljunk?
– Mondtam Celiának, hogy elvisszük a Cedar Tavernbe.
– Izzie, nem viheted Lady... ööö... Celiát egy olyan helyre.
– Ugyan miért nem? – kérdezte Celia.
– Jár oda néhány nehézfiú is. És rettentő zajos.
– Nem idegenkedem a nehézfiúktól. És a zajt sem bánom.
Látni akarom a Tavernt!
Ült a Tavern egyik templomi padra emlékeztető falócáján,
bourbont ivott, és csodálta a Tiffany-lámpákat, a faborítást meg a
bárpult mögött függő Jackson Pollock-képeket, amelyeket Izzie
említett.
– Robert Lytton ismertetett meg a bourbonnal – mesélte
Izzie-nek. – Mindig is szerettem, habár Angliában nem
fogyasztanám. Esetleg rábeszélhetném magukat is, uraim, vagy
maradnak a sörnél?
– Ez aztán nem mindennapi este lesz – jegyezte meg Mike
Parker.
– Szerintem elbűvölőek voltak – jelentette ki Celia Izzie-nek,
amikor a fiúk az este végeztével elmentek, hogy taxit szerezzenek.
– És láthatóan nagyon tehetségesek. Barty foglalkoztatja őket?
– Egy kicsit, igen. Én imádom őket – vallotta be Izzie. –
Annyira rendesek hozzám!
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy Nick szerelmes beléd?
Izzie rámeredt.
– Dehogyis, Celia! Ne legyen nevetséges! És különben is, ők
egymásba szerelmesek.
– Úgy érted, homoszexuálisok? Nem hinném.
– Szó sincs róla. A legkevésbé sem. Csak úgy értem,
kölcsönösen egymástól függnek. Más ebbe a kapcsolatba már nem
fér bele. És, persze, az ügynökség nekik a legfontosabb. Komolyan.
És... mondja, Celia, mit gondol Charlie-ról?
– O... tökéletesen kellemes embernek tűnik. De még nem
formáltam róla különösebb véleményt. Te kedveled?
– Nagyon. Aranyos. És Jenna rajong érte, ami nagyon fontos,
nem igaz? Nem tudom, én hogyan birkóztam volna meg egy új
anyával az ő korában. De egy apa talán nem ugyanolyan.
– Lehet. Nos, holnap ilyenkor már házasok lesznek. Ha jól
értem, elutaznak pár napra.
– Igen, fel a Catskillsbe. Azt hiszem, Charlie szívesen maradt
volna South Lodge-ban, de Barty rettentő furán viselkedik ezzel
kapcsolatban. Úgy értem, hogy Charlie odamenjen. Pedig úgy
tűnik, azt nem bánja, ha mi többiek ott vagyunk.
– Mert mi családtagok vagyunk – mondta Celia csitítólag. – Ó,
már itt is vannak a fiúk a taxival! Nagyon örülök, hogy
megismertem magukat – fordult hozzájuk –, és köszönöm a
csodás estét. Az az utolsó bár remek volt.
Az a bizonyos bár a kissé hírhedt White Horse Tavern volt a
Hudson Streeten, ahol, mint mondták neki, esetleg találkozhat
Jack Kerouac-kal vagy Brendan Behannel. Ezen a téren ugyan
csalódnia kellett, ennek ellenére kitűnően érezte magát.
Mindenkivel szóba állt, aki meghallgatta, egyik cigarettát a másik
után szívta, és egymás után hajtotta fel a bourbonokat. A White
Horse előtt a Chumleysben voltak, ahol Celia Hemingway, O'Neill,
Scott és Zelda könyvborítói és aláírt fotói alatt ülhetett, azelőtt
pedig... Izzie már nem is emlékezett rá igazán.
– Holnap reggel félholt lesz – suttogta Mike Izzie fülébe.

De nem volt. Korán felkelt, és éppen kávét ivott meg

grépfrútlét kortyolgatott, amikor Cathy bement a konyhába.
– Jó reggelt, Catherine!
 – Jó reggelt – mondta Cathy kissé óvatosan. Meglehetősen
tartott Celiától.
– Ma van a nagy nap. Ha jól értettem, a nagymamád nem tud
eljönni.
– Nem. Nem hajlandó rá.
– Azt hittem, beteg.
– Nem, nem beteg. Egyszerűen csak nem szereti... – hirtelen
elhallgatott.
– Mit nem szeret?
– Ó... a nagy partikat – vágta rá sietve Cathy. – Egy kicsit
félénk.
– Igazán? Én mindig is úgy véltem, a félénkség egyfajta
arrogancia. Azt feltételezni, hogy mindenki velünk foglalkozik
majd. Gyakran találkozol a nagymamáddal?
– Nem. Vagyis... néha. Legalábbis régebben.
– Azt hittem volna, hogy tartani akarja a kapcsolatot veled.
Hogy ott nyaralj nála és így tovább. Én szeretem, ha az unokáim
ott vannak nálam.
– Nála nincs elég hely – felelte Cathy egy pillanatnyi
gondolkodás után –, ez a fő probléma.
– Valóban? De...
Elhallgatott. Nem volt tisztességes dolog kifaggatni a
gyermeket. Azért meglepő, hiszen Barty azt mondta neki, hogy
Sally Norton nagyon jómódú, ő fizette Cathy tandíját.
– Gondolom, utólag majd meglátogatjátok, hogy
megmutassátok neki a fényképeket.
Cathy émelyítően édes mosolyt vetett rá. Akárcsak az apja,
gondolta Celia, ugyanolyan.
– Igen, biztos vagyok benne.
– És hol lakik a nagymamád?
– Brooklynban.
– Ott van háza?
– Nem, ő... 0, jó reggelt, papa!
Mintha megkönnyebbült volna, amikor meglátta az apját.
Charlie megcsókolta a lányát, majd kurtán rámosolygott Celiára.
– Szép napunk lesz az esküvőnkön. Hogy érezte magát tegnap
éjszaka, Celia?
– Csodásan. Végig jártunk néhány bárt, és egy olyan zsúfolt
étteremben vacsoráztunk, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan
tudták bepréselni az asztalokat, az emberekről már nem is
beszélve.
 – Igen, arrafelé jól lehet mulatni. Csodálom az energiáját.
Nagyon későn ért haza.
– Bennem rengeteg energia van – válaszolt Celia –, az
anyámtól örököltem. Ő mindig azt mondta, a fáradtság az önzés
egy formája. Ő hetente háromszor kijárt vadászni, még a
nyolcvanas éveiben is. A háború alatt pedig egy iskolát vezetett.
– Igazán? Ez lenyűgöző. Most megyek, és veszek még egy kis
kávét. Mariát annyira lefoglalta az ebéd összeállítása, hogy
elfeledkezett az alapvető dolgokról. Cathy, volna kedved velem
jönni, édesem?
– Igen – válaszolt Cathy.

Celia visszatért a The New York Timeshoz. Vagy öt perc múlva

nyílt a konyhaajtó, és belépett Barty. Nagyon sápadt volt, és
zaklatottnak tűnt.
– Charlie itt van?
– Nem, kiment kávéért. Úgy tűnik, a szobalányod elfeledkezett
róla.
– Dehogy. Legalább három csomaggal van a
konyhaszekrényben. Milyen fura! O, mindegy...
– Készítsek neked egy csészével?
– Igen, köszönöm.
– Jól vagy? Eléggé... feszültnek tűnsz.
– Celia, én...
– Igen?
Úgy látszott, Barty komoly beszélgetésre készül. Celia várt,
közben megtöltötte a kannát, és kávét adagolt a kancsóba.
Barty ránézett, a hajával babrált, aztán leült és a kezére
meredt. Végül megszólalt.
– Celia, én az imént... szóval felmentem a...
– Édesem! – Charlie tért vissza egy csomag kávéval. – Nem
volna szabad, hogy lássalak ma délelőtt. Menj vissza rögtön az
ágyadba, és Cathy visz fel neked tálcán reggelit, nem igaz, drágám?
Hánykor jön a fodrászod?
– Tízkor – válaszolt Barty. A hangja furának tűnt. Fura volt,
és... feszült.
– Akkor még szendereghetsz egy órát, hogy szebb legyél. Nem
mintha szükséged volna rá. Szaladj, nem szeretnék egy fáradt
menyasszonyt!
Barty szófogadóan kiment, erőtlenül mosolyogva a férfira.
Celia figyelte, amint kimegy.
 – Majd én beviszem neki a reggelit – mondta Cathynek.
– Nem, nem, majd mi ketten Jennával, nem igaz, Jenna?
Jenna éppen ekkor jelent meg a konyhaajtóban, még mindig
álmosan, kócos aranyvörös hajjal.
– Igen, így terveztük, és utána én segítek anyának készülődni.
Ez így jó lesz, ugye, Charlie? – nézett rá aggódva.
– Természetesen. Most már nem változtathatunk a
terveinken. – Most először nézett mosolytalanul Celiára, igazi
arcát mutatva. – A lányok már hetek óta tervezik a mai napot,
Celia, biztos vagyok benne, hogy megérti.
Celia úgy döntött, nem vitázik vele.
A szertartás a városházán egyszerű volt, és kedves. A
kiegyensúlyozottnak
és boldognak látszó Barty gyönyörű volt a krémszínű
gyapjúkosztümben és kalapban, egy kis, kerek vörösrózsa-
csokorral a kezében. Charlie egy új sötétszürke öltönyt viselt, és
ijesztően jóképű volt benne. Az ugyancsak krémszínű ruhába bújt
lányok, egyforma kis virágcsokorral a kezükben, feszülten
figyeltek, mosolyogva, egymás kezét szorítva.
Amikor a békebíró kijelentette, hogy „Ezennel férjnek és
feleségnek nyilvánítom önöket”, és Charlie lehajolt, hogy
megcsókolja Bartyt, Cathy könnyekben tört ki.
Ostoba gyerek, gondolta Celia ingerülten, ostoba, önző gyerek,
így betolakodni Barty nagy pillanatába.
Az ebéd Barty házában kellemes és boldog volt. Robert Lyttont
meg Felicity és John Brewert is meghívták, és noha Celia
nyilvánvalóan nem rajongott túlságosan Felicityért, a társaságuk
nagyon jót tett a parti hangulatának.
Sok pezsgő fogyott, és Charlie egy zongoristát is fogadott, amit
meglepetésnek szánt, és amitől Barty szemmel láthatóan nagyon
meghatódott. A nagy fehér versenyzongora – amelyről Celia
magában úgy vélte, hogy meglehetősen közönséges – a szalonban
állt, de tisztán és éppen a kellő hangerővel lehetett hallani a zenét
az ebédlőben is. A zongorista kizárólag klasszikusokat játszott.
– Attól féltem, ha bármi modernet játszana, vagy akár a
harmincas-negyvenes évekből valamit, az szomorú emlékeket
idézne – jegyezte meg Charlie Felicity Brewernek.
Robert elbűvölő beszédet mondott; kijelentette, milyen nagy
öröm Charlie-t és Cathyt a családban üdvözölni. Ezen a ponton
Celia felemelkedett, mivel nem hagyhatta, hogy egy másik Lytton
háttérbe szorítsa, és elmondta, milyen nagy megtiszteltetés
számára, hogy a család angliai ágának egyedüli képviselőjeként
jelen lehet, és biztos benne, Oliver is nagyon örülne Barty
boldogságának. Jamie beszédében kiemelte, milyen nagy
megtiszteltetés, hogy Charlie vőfélye lehetett, és mennyire örül,
amiért Barty és Charlie azt akarják, hogy ő továbbra is a családjuk
tagja maradjon.
Nem ejtette ki Laurence nevét; nem is kellett. Mindenki érezte
a jelenlétét. Különösen Barty.

Amikor felment, hogy átöltözzön, Celia bekopogott hozzá.

– Nagyon szép voltál, és annyira boldognak tűntél. Gratulálok,
Barty, drágám! Nagyon büszke voltam rád.
– Köszönöm. És köszönöm a gyönyörű bronzfigurát is. Itt
vette New Yorkban?
– Nem, Londonban. Adele segített rátalálnom. Art deco. Ez
kifejezetten Adele területe. És... jól vagy?
Általában nem kérdezett volna rá ilyen egyenesen. De aznap
reggel nagyon megérintette Barty zaklatottsága, és alkalmat akart
adni neki, hogy beszélhessenek, mielőtt elbúcsúznak egymástól.
– Ó... igen – válaszolt Barty, aki láthatóan pontosan tudta,
miért kérdi Celia, bár nem akarta bevallani. – Igen, természetesen.
Talán egy kicsit fáradt vagyok, de... Celia, kisegítene ezekkel a
gombokkal? Milyen butaság volt hátsó gombolást választanom!
És ezzel le is zárták a témát.

Bárcsak ne ment volna fel aznap reggel Charlie

dolgozószobájába, ahogy máris nevezték! Bárcsak ne találta volna
meg azt a csekkfüzetet, hátra lökve a fiók mélyére, miközben a
limuzintársaság nevét és telefonszámát kereste, ami az esküvőre
szállította volna őket. Az új, közös számlájukra szóló csekkfüzetet,
amely már félig üres volt, az ellenőrző szelvények egy része üres,
más részükön olyan emberek és cégek neve állt, akikről Barty még
soha sem hallott. Természetesen, nem volt ezzel semmi baj,
bizonyára egyszerűen csak... az esküvővel kapcsolatos kiadásokról
van szó, meg a nászútról, esetleg a lányoknak vehetett Charlie
valamit. Semmi oka nem volt az aggodalomra. Bármely másik
napon egyszerűen megkérdezte volna felőle. Csak akkor éppen
nem tehette.
Ám mégis aggasztotta a dolog. Egész nap. És amikor végül
valóban megkérdezte a férfit, ez a legelső igazi veszekedésükhöz
vezetett. Ami egyben házaséletük első veszekedése volt.
 18. fejezet

Ki sikoltozott? Te jó isten, ő volt az! Milyen rémes, milyen

megalázó, hogy tehette... Ó, te jó ég, már megint! Az egyik fájás
jött rögtön a másik után. Már nem sokáig bírja.
– Mrs. Brown, figyeljen rám! Azt akarom, hogy a következő
fájással nyomjon erősen. Most lazítson... úgy...
Lazítson, gondolta Elspeth, lazítson? Hogy lazíthatna bárki is
ilyen nagy fájdalom közepette, amelyik szinte szétszakítja a testét?
Korábban azt mondták neki, hogy ha csinálja a légzőgyakorlatokat
– amelyeket a foglalkozásokon gyakoroltak –, akkor uralni tudja
majd a fájdalmat, nem lesz elviselhetetlen, sőt egész élvezetes lesz.
Élvezetes? Ez a borzalom, ez a mindent elborító fájdalom, amin
nem sokat segített az sem, hogy a szomszéd fülkében fekvő
asszony hangosan sikoltozott...
– Rendben... most! Nyomjon! Most! Gyerünk, Mrs. Brown,
ennél jobban kell igyekeznie; ha így haladunk, ez a baba sosem
látja meg a napvilágot! Most egy nagy szippantást a gázból és a
levegőből, és... Mrs. Brown, szedje össze magát, ezzel nem segít
senkinek, főleg nem a kisbabának...
Aztán hirtelen, a fájdalom és a szenvedés közepén, amikor azt
szerette volna, ha Keir vele van, vagy az anyja (aki megígérte, hogy
eljön, csak túl korán történt az egész, a baba úgy döntött, hogy
előbb akar a világra jönni), vagy bárki más, nem ez a mosolytalan,
szigorú nő, egyszer csak megváltozott minden, és Elspeth hirtelen
tudta, mit kell tennie. Erősen nyomott, a fájdalom ködén át, amely
mintha hirtelen feloszlott volna, aztán újra és újra...
– Meg is van. Egy gyönyörű kislány. O, nagyon szép gyermek,
Mrs. Brown, igazán szép! Most még csak... úgy. O, a papája nagyon
büszke lesz rá! Milyen gyönyörű kék szemek! Tessék, fogja meg!
A papája nem lesz annyira büszke rá, gondolta Elspeth,
karjába véve az apró, tiltakozó kis csomagot, lenézve a dühös,
vörös arcra, az összeszorított szemekre, a hevesen hadonászó, apró
ujjakra. Keir fiút akart, állította, hogy fiút várnak... De kit érdekelt,
a baba tökéletes volt, és gyönyörű.
– Szerintem hívjuk Ceciliának – mondta Elspeth.
Keir pedig, aki végre megkönnyebbült Elspeth harminchat
órás szenvedése után, túlságosan boldog volt, hogy ellent mondjon
neki. És eszébe sem jutott, hogy inkább fiút akart.
– A lányok sokkal érdekesebbek – mindössze ennyit mondott,
karjába véve a babát, és megcsókolta a most már nyugodt kis
arcot. – Nézd csak meg a nagyanyádat!
És még ebben a boldog pillanatban is Elspeth némi
ingerültséget érzett, amiért a férfi nem azt mondta: ”Nézd csak
meg magad!”

Még Venetia sem tudott mit kezdeni Adele-lel. Noni teljesen

kétségbeesett, Lucas aggódott, és a kis Clio is magánkívül volt. Az
anyjuk sokat sírt, letargikus volt, és rettenetes álmatlanság
gyötörte. Az orvos altatót írt fel neki, de nem volt hajlandó
beszedni, mondván, hogy lelassítja a gondolkodását, és még
lehangoltabb lesz tőle.
– Egyszerűen nem értem, Geordie miért nem jön haza –
mondogatta –, amikor elmagyaráztam neki, hogy Lucas nem lesz
itthon, egyetemre megy. Mi más oka lehet még?
Venetia úgy gondolta, nagyon valószínű, hogy van más oka is,
de azért Geordie-hoz fordult segítségért.
– Sajnálom, Venetia. Semmit sem tehetek. Lucas továbbra is
sokszor ott lesz. És csak újra kezdődnének a régi problémák.
Ebben biztos vagyok. Komolyan mondom, nem hiszem, hogy volna
értelme...
– De, Geordie, nem tudnád legalább... megpróbálni? Olyan
sokat jelentene neki.
– Azt hiszem, nem érted – válaszolt a férfi. – Én az ő döntése
miatt jöttem el. Mivel nem volt hajlandó semmilyen más
megoldást mérlegelni. Mintha senki nem értené, hogy engem
mennyire megbántott ezzel. Ezt senki nem akarja megérteni.
– De igen, én megértem. Csak...
– Nézd – mondta végül a férfi van egy ajánlatom. Adele ide
jöhet pár hétre. Clióval. Ha ott hagyja Lucas-t a házban. Elég idős
már. Ez esetleg beválhat.
De Adele ezt nem volt hajlandó még csak fontolóra sem venni.
– Ezt nem tehetem meg. Nem forgathatom fel Clio életét. Sem
a magamét, ha már itt tartunk. Mi lesz a dadussal? És,
természetesen, nem hagyhatom magára Lucas-t, amikor vizsgázik.
És mi lesz a stúdiómmal, a munkámmal?
– Dell – válaszolt Venetia türelmesen –, de hát nem is
dolgozol!
– De igen. Hogyne dolgoznék. Nem, ez így nem jó. Ez nagyon
rosszindulatú javaslat Geordie-tól, ha engem kérdezel. Nagyon
megbántja vele Lucas-t. És mindenkinek nagyon rossz. Erre nem
vagyok hajlandó. Sajnálom.
Venetia beszámolt minderről Geordie-nak. A férfi nagyot
sóhajtott.
– Gondoltam, hogy nem fog beleegyezni – jegyezte meg. –
Tudod, Venetia, néha azt hiszem, valójában abba a fiúba
szerelmes, nem is belém.

Nonin hatalmas volt a nyomás: felelősnek érezte magát,

miközben képtelen volt bármit is tenni, amivel segíthetett volna.
Próbált Lucas-val beszélni róla, de azon kívül, hogy kijelentette,
örömmel megy el otthonról, és ezt az anyjával is közölte, a fiú nem
tudott túl sokat segíteni. Adele sem volt hajlandó a helyzetet
Lucas-val megbeszélni, mondván, nem zaklathatja fel, amikor a
vizsgáira készül.
– Geordie nem miattam nem akar hazajönni – közölte Lucas
Nonival már nem. Hanem mert nem akar. Megszerette a
szabadságot. Jól tudta, anya sosem egyezne bele, hogy
odaköltözzön. Ez csak porhintés volt a részéről. Geordie egy önző
disznó, Noni, és anya jobban jár nélküle.
Noninak nem volt kedve vitatkozni vele, különben is kezdte
belátni, hogy valószínűleg igaza van. Nagyon zokon vette, hogy
Geordie-t láthatóan alig érdekelte Adele kétségbeesett állapota.
A lány órákat töltött az anyjukat hallgatva, vigasztalva, próbált
neki tanácsot adni, bátorítani, hogy kicsit talpra álljon. Izgalmas és
csillogó új karrierje nélkül ő maga is megőrült volna, jelentette ki
gyakran.
Márpedig izgalomból és csillogásból is volt bőven, s
egyszerűen imádta ezt az egészet.
Őt magát is megdöbbentette, milyen gyorsan felkapták mint
az ötvenes évek új arcát, ahogyan egy cikk a Tatlerben elnevezte.
Öt akarta minden fotós, minden magazin és ügynökség. A saját
ügynöksége, az Ann Knight, amelyet Laura Proctor-Reid
segítségével választott, nagyon okosan irányította a pályáját,
kiválogatták a legjobb munkákat, és sok felkérést elutasítottak.
 – A nagy pénz, persze, a reklámokban van – jelentette ki Ann
Knight, egy kemény, eszes nő, aki drámai megjelenésével, sötét
hajával, amelyet szoros kontyba fogva viselt, tökéletes szabású
kosztümjeiben, hosszú, elegáns lábával, élénkvörösre festett
körmével maga is úgy nézett ki, mint egy modell. – De nagy
körültekintéssel kell kiválasztanunk ezeket a munkákat. Az igazán
jelentős kampányok, egy kozmetikai cég szerződése, az teljesen
rendben van, de nem szabad túl sokat mutogatnunk téged. Nem
akarom például minden harisnyareklámon a te arcodat látni...
– Sem fehérneműreklámokon – tette hozzá reménykedve
Noni, akit elborzasztott az a több ezer fontos ajánlat, amely éppen
aznap érkezett, exkluzív szerződést kínálva a Maidenform
melltartó reklámozására.
– Nyilván nem – válaszolt Ann Knight –, az ilyen munkát
meghagyjuk a fehérneműmodelleknek. – Úgy beszélt róluk, mint
akik alig jobbak a prostituáltaknál. – Nem, mi a nagy magazinokat
akarjuk, nem a hetilapokat. A Womaríí Own telefonált ma reggel,
és egy divatfotózásra keresett téged. Azt mondtam, nem valószínű,
hogy elvállalod, de majd visszahívom őket, miután beszéltem
veled. Nem akarjuk, hogy elterjedjen rólad, hogy arrogáns vagy.
Aztán már csak néhány igazán jó reklámkampány keli, mint már
mondtam, és utána, remélem, átvihetünk Amerikába is.
– Amerikába?
– Igen. Irving Penn érdeklődött irántad, és Roland Klein is
táviratozott, azt kérve, hogy küldjek néhány képet rólad.
– Te jó ég, milyen izgalmas! – mondta Noni.
Gyorsan tanult. Rövid idő után pontosan tudta, hogyan
készítse el a sminkjét, változtassa a külsejét nappaliról estire, rakja
fel a műszempillát és csinálja meg a haját. Összeállított egy
fehérneműkből, cipőkből, harisnyákból, övekből és ékszerekből
álló ruhatárat, amelyet mindenhová magával vitt egy hatalmas
bőrtáskában. Ez inkább a reklámfotózáshoz volt, mint a
divatanyagokhoz, hiszen ott a divatszerkesztő az utolsó gombig
minden kiegészítőről gondoskodott, bár még így is előfordult, hogy
egy pár cipő nem érkezett meg a gyártótól, vagy egy öv túl nagy
volt, esetleg túl kicsi.
Megtanult ugyanabban a pózban állni, amíg csak a háta meg
nem fájdult, a lába pedig lüktetni kezdett vagy elzsibbadt.
Megtanulta, hogy ne panaszkodjon, ha fáradt, fázik vagy melege
van, tudván, hogy nemcsak a szépségéért fizetik; hanem azért is,
mert képes megcsinálni, amit a fotós vár tőle. Megtanulta, melyik
fotóssal könnyű dolgozni, melyik szeszélyes vagy nehéz ember, és
azt is, hogy melyikkel hogyan viselkedjen. Megtanulta, miként
dolgozzon együtt más modellekkel, nehogy túlragyogja a sztárokat,
illetve miként kezelje az idősebbek féltékenységét, akik fenyegetve
érezték magukat a fiatalságától. És mindenekfelett megtanulta
kialakítani és megmutatni a saját stílusát, úgyhogy bármit kellett
viselnie vagy tennie, valami megfoghatatlan módon mindig képes
volt önmaga maradni, azonnal felismerhető, de sosem előre
kiszámítható.
Áprilisra már elismert sztár volt. És nemcsak meglehetősen
szokatlan szépsége, nagyon sötét szeme, fehér bőre, kecses alkata,
hanem a sokoldalúsága miatt is. Képes volt olyan
arisztokratikusán elegánsan kinézni nagyestélyiben vagy híres
tervezők ruháiban, mint Barbara Goalen vagy Suzy Parker, ám
amikor arra volt szükség, tudott fiatalosan sikkes lenni a
pasztellszínű Chanel-tweed kosztümökben, kaméliával és hosszú
gyöngysorokkal díszítve. Néha pedig önmagát kellett adni, azt a
tizenévest, aki valójában volt. Sőt, az áprilisi Vogue-ban megjelent
egyik képét, amelyen félig kilóg egy fa lombjából, felhajtott
farmernadrágban, hatalmas, durva kötésű pulóverben (ami óriási
divat volt akkor tavasszal), ellenállhatatlanul, szélesen
mosolyogva, laza lófarokba fogott hajjal, a The Times megvette, és
azzal illusztrálta az ifjúság újfajta szabadságáról szóló cikkét. Meg
is nevezték az anyagban: „Oenone Lieberman, aki még csak
tizenkilenc éves, és üstökösként robbant be a divat világába.”
Aztán hozzátették, hogy gyakran látni a főváros valamelyik
felkapott éjszakai szórakozóhelyén.
Noni nem számított rá, hogy ennyire élvezi majd a társasági
életet. Izzie-hez hasonlóan ő sem kedvelte a partikat, a bálokat és
– amit úgy neveztek maguk közt – a csicsergést. Kerek perec
elutasította, hogy végig csinálja az elsőbálos szezont, illetve
bemutassák az udvarnál, mint a Warwick unokatestvéreit. Most,
ahogy egyre ismertebb és ezzel együtt egyre népszerűbb lett, rájött,
hogy a bálokban valójában a kudarc érzését gyűlölte, az állandóan
eltűnő partnereket, azt, hogy be kellett húzódnia az öltözőbe a
többi lánnyal, akik ugyancsak petrezselymet árultak, tizedszer is
kirúzsoznia és beparfümöznie magát, miközben úgy tett, mint aki
remekül szórakozik. Elspeth mesélt neki egy rémes történetet egy
lányról, akit az anyja arra kényszerített, hogy végig csinálja a
szezont, és minden este bálokba cipelte, nem ritkán vidékre, ahol
senkit sem ismert, és örülhetett, ha egy este legalább egyszer
megtáncoltatták.
De valahogy minden más volt Noni számára most, amikor
elbűvölő és gazdag fiatalemberek hívták meg a Mirabelle-be, ahol
az étterem közepén szökőkút állt, körülötte pedig virágágyak, vagy
vacsorázni és táncolni a Quaglino sba (ismertebb nevén a Quagsba,
vagy a Café de Paris-ba, ahová csak estélyi ruhában lehetett
belépni, és ahol ragyogó műsor volt. Egy különösen szédületes
estén Noni ott látta Noel Cowardot meg Jack Buchanant, amikor
maga is a kora hajnali órákig ott táncolt. A hihetetlenül gyönyörű
Margit hercegnő is gyakran járt oda a barátaival, akiknek körében
megállás nélkül szívta a cigarettákat a hosszú szipkán át.
Néha, ha nem kellett volna az anyja miatt aggódnia, Noni
szinte azt hihette volna, az élete túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.

Anyának lenni túl kimerítő ahhoz, hogy igaz legyen, gondolta

Elspeth, mert megdöbbentette, milyen ólmos fáradtságot érez. A
kórházban töltött hét jó volt, szinte öröm. Élvezte, hogy bőven van
teje és baráti légkör uralkodik az anyák között, ahogy
összehasonlítják a babákat (és Elspeth elégedetten látta, hogy
Cecilia volt a legszebb mind közül), ahogy a közös fizikai
problémák és kényelmetlenségek összekötik őket, és élvezte a
pikáns beszélgetéseket is vacsora után, amikor a férjeket már
hazaküldték.
Meglepődött, hogy ezek a nők, akiket láthatóan a férjük
irányított, és ők teljesen tőle függtek, ilyen vidáman tudnak
beszélni róla, kikacagva a szexuális igényeit. Pedig így volt.
Ráadásul ezek az asszonyok általában maguk vezették a
háztartásukat, alakították ki a napirendet, kezelték a családi
kasszát. Úgy tűnt, a férjük átadja a fizetését, ők meg kiporciózzák
neki a zsebpénzt az italra, a kutyákra és a munkásklubokra,
amelyekbe valamennyien tartoztak.
Elspeth elhatározta, hogy beszélni fog erről Keirrel, amikor
hazamegy. Gyűlölte, hogy náluk ez pont fordítva van, mivel Keir
hetente adta oda neki a háztartási pénzt. Csak a jó ég tudja, hogyan
boldogult volna, ha nincs saját pénze, amiről, persze, Keir semmit
nem tudott. Elspeth szenvedett ettől a helyzettől, amely teljesen
kiszolgáltatta a férfinak, és megfosztotta minden önállóságától.
Magabiztosan és vidáman tért haza, mivel most már legalább
lesz valami célja a napjainak. Egy hét sem telt el azonban, és már
teljesen kétségbeesett. A teje, amely bőven folyt a kórházban,
hirtelen elapadt, mint egy kiszáradt forrás, Cecilia pedig, ahelyett,
hogy három-négy órát egyfolytában édesen aludt volna, két óra
múlva már bömbölt, és az éjszaka nagy részében is.
Elspethnek még fájdalmai voltak, számos öltést kapott,
amelyek még nem gyógyultak meg. Ez nem számított a kórházban,
ahol a nővérek meleg sós fürdővel kezelték és nyugtató szavakkal
vigasztalták, de otthon sokkal jobban aggasztotta. A mellbimbói is
berepedeztek és fájtak, ahol a baba megállás nélkül szívta őket. A
fájdalom olyan erős volt, hogy fájdalomcsillapítót kellett bevennie
minden etetés előtt. Ahogy ott ült a babával, kínjában
összeszorította a fogát, és a fájdalom könnyein át csak homályosan
látta a sötét kis fejet.
Keir kivett egy hetet, hogy gondoskodjon róluk, de valójában
nagyon keveset tett, eltekintve attól, hogy feleslegesen bonyolult
ételeket főzött, és panaszkodott a sírás miatt, ami zavarta az
alvásban és a munkában.
A fiatalasszony megkönnyebbült, amikor a férfi végül
visszament dolgozni. Ám amikor a nap végén Keir hazaért, Elspeth
még mindig hálóingben volt, mellette egy halom mosatlan
pelenka, vacsorának pedig semmi nyoma. Három hét után Elspeth
úgy érezte, hogy kezd megőrülni, megrémítette a saját
nyomorúsága és az, hogy milyen ellenszenvet érez a síró baba
iránt. Amikor Cecilia aludt, lenézett rá, és elárasztotta az iránta
érzett szeretet, de amikor újra megszólalt a rettenetes követelőző
hang, valami vad ingerültség vett rajta erőt, mintha az epe tolult
volna fel a torkán. Nem is egyszer kikapta a csöppséget a
kiságyból, és kétségbeesetten megrázta, aztán önmagán
elszörnyedve megállt, amint meglátta a döbbenetet az apró, sírásra
gyűrődő arcon. Ez után órákig ringatta, maga is vele sírt és
mondogatta neki, hogy mennyire sajnálja.
Venetia érkezése mentette meg mindkettőjüket. Mivel nagyon
aggódott egy telefonhívás miatt, úgy döntött, meglátogatja őket.
– Drágám, cumisüveg kell neki – mondta. – Megyek és veszek
neki egyet most rögtön, meg egy csomó bébiételt is, és aztán
megetetem, amíg te megfürdesz és megmosod a hajad. Igazán
rémesen nézel ki.
– Köszönöm szépen – válaszolt Elspeth, de annyira
megkönnyebbült, hogy nem tudott igazán tiltakozni sem. Egy
órával később, miközben Cecilia hetek óta először aludt békésen, ő
pedig az ágyán szunyókált, hallotta, amint az anyja Keirrel beszél.
 – Komolyan úgy gondolom, hogy egy időre haza kellene
vinnem. Borzasztóan lehangolt és rettenetesen kimerült, maga
meg nyilván nem tud így dolgozni. Egy-két hét múlva visszajöhet,
ha már teljesen felépült, mert így nem tud helyre jönni.
Elspeth azt várta, hogy a férje dühösen kifakad és kijelenti,
hogy nem egyezik bele semmi ilyesmibe. Aztán arra gondolt,
bizonyára még mindig alszik és csak álmodik, amikor hallotta,
hogy a férfi azt válaszolja, igen, lehet, hogy ez jó ötlet volna.

– Tessék, drágaságom! Ajándék az évfordulóra.

– Évforduló? Nem értem, mire gondolsz, még nincs...
– És én azt hittem, hogy te romantikus lélek vagy! Három
hónapja vagyunk házasok. Már egy teljes évszak telt el. Egy nagyon
boldog évszak. Legalábbis nekem. És nagyon remélem, hogy neked
is.
– Természetesen. Persze, hogy az volt. És... köszönöm. Az
ajándékot.
– Nem látszol túl izgatottnak. Nyisd ki gyorsan! Egész nap
arra vártam, hogy hazaérj. Asztalt foglaltam magunknak a Four
Seasonsben ma estére. Ugye, tudod, miért oda?
– Nem...
– Barty! Ott mondtad meg nekem, hogy hozzám jössz
feleségül. Hogy felejthetted el?
– Nem felejtettem el – válaszolt a nő –, természetesen. Ez...
egy kedves gondolat.
– Gyerünk, nyisd ki az ajándékodat!
Barty megpróbált nagylelkűen viselkedni és nem számolgatni
gondolatban, miközben kibontotta az eltéveszthetetlen fehér
szalagot az eltéveszthetetlen kék Tiffany-dobozon. Igyekezett
örömet és meglepetést mutatni, amikor meglátta a tartalmát
(viszonylag szerény volt: arany karkötő, gyémánttal díszített, szív
alakú, aranymedállal, de akkor is... több száz dollár). Mosolyogva
megcsókolta a férfit, és próbálta olyan lelkesen megköszönni neki,
amennyire csak tőle telt.
– Hadd tegyem fel neked! Illik hozzád. A karcsú csuklódhoz.
De ha nem tetszik, kicserélheted...
– Charlie, nagyon tetszik. Tényleg. Köszönöm.
– Akkor jó – válaszolt a férfi, és megcsókolta. – Igazából
nekem kéne köszönetet mondanom. Amiért ilyen boldoggá teszel.
A nő nem felelt.
– Szóval. Akkor fürödj meg és öltözz át!
 – Hol vannak a lányok?
– Ő... moziban. Bármelyik percben jöhetnek.
– Moziban? De Charlie...
– Mi a baj? – kérdezte ártatlan mosollyal – Szünidő van.
– Tudom, de... Jennának holnap van a zongoravizsgája.
– Igen, és szinte egész délelőtt gyakorolt. Cathy, hát
megjöttél? Milyen volt a mozi?
– Remek.
Cathy egész felnőttesen néz ki, gondolta Barty, valami
megváltozott rajta.
– Cathy, új frizurád van?
– Igen. Tetszik?
– Igen, nagyon... szép.
– Én imádom. Ma csináltattam. Előrehozott szülinapi ajándék
a papától.
Még egy ajándék.
– Hol... hol csináltattad?
– Kennethnél.
Kennethnél! Manhattan egyik legfelkapottabb fodrászánál. Ő
csinálta Jackie Kennedy haját, meg a többi társaságbeli hölgyét,
hogy vihette Charlie oda a kislányt?
– Nagyon... felnőttesen néz ki. Úgy nézel ki... – küszködve
próbált nagylelkű lenni –, mint Grace Kelly.
– Úgy gondolja? Köszönöm, Barty. Pontosan ezt mondta
Kenneth is.
Valóban úgy nézett ki, fehérszőke hajával, amely a válláig ért,
elöl kicsit rövidebbre vágva, és lágy hullámokban vette körül az
arcát. Nagyon szép kislány volt, de... még csak tizenkét éves. Túl
fiatal, hogy olyan frizurát viseljen, mint egy filmsztár.
– Csak várjon, amíg meglátja Jennát!
– Jennát? Jenna is levágatta a haját?
– De mennyire! Csodás lett. Jen! Itthon van a mamád. Gyere,
mutasd meg neki a hajad!
Jenna lassan sétált be, tekintetét aggódva függesztve az anyja
arcára. A haja, gyönyörű aranyvörös haja, Laurence haja, amely
reggel még a válla alá ért, most rövidre volt vágva. Olyan rövid
volt, mint egy fiúé, egy kis frufruval magasan a homlokán. Barty
hirtelen leült, szinte émelygett.
– Jenna, mi az ördögöt műveltél?
– Nem tetszik?
 – Hogy tetszik-e? Természetesen, nem. Gyűlölöm. És
gyűlölőm, hogy megcsináltattad anélkül, hogy engem
megkérdeztél volna. Én... – Érezte, hogy a szemét elöntik a
könnyek.
– Anya! – háborgott Jenna kissé ellenségesen – Már tizenkét
éves vagyok. Nem vagyok kisbaba. Nincs szükségem az
engedélyedre, hogy levágassam a hajam, az ég szerelmére...
Ez nem Jenna hangja volt, hanem Cathyé. Jenna talán tombol
és dühöng, leesik lovakról meg fákról, és néha engedély nélkül
elvisz egy csónakot, meg azt mondja Bartynak, hogy gyűlöli és azt
kívánja, bárcsak meghalna, de nem néz rá ilyen áthatolhatatlan
tekintettel, miközben közli vele, hogy nem kell tőle engedélyt
kérnie egy hajvágáshoz.
De... lehet, hogy mégis Jenna lett ilyen. Tizenkét éves, ez igaz,
manapság ez olyan, mint a tizennégy vagy a tizenöt volt régen,
Barty gyerekkorában. Akkor is...
– Nem lett volna szabad megengedned neki anélkül, hogy
megkérdeztél volna – mondta Charlie-nak.
– Megkérdezni téged? Meg kell kérdeznem, hogy elvihetem-e
a fodrászhoz a lányodat? Barty, te mindig olyan elfoglalt vagy.
Eszembe sem jutna megzavarni valamelyik fontos tárgyalásodat
azért, hogy megkérdezzelek Jenna hajával kapcsolatban. Az én
feladatom, hogy vigyázzak a lányokra, amíg te munkában vagy,
és...
– Igen, és a vigyázás nem jelenti azt, hogy vidd el őket egy
felnőtt fodrászhoz és teljesen változtasd meg a külsejüket. Egy
vagyonba kerülhetett. Miért nem lehet elvinni őket a
Bloomingdales-be, ahová mindig is járnak...
– Barty, remélem, nem sajnálsz tőlük pár plusz dollárt. Az
nagyon irigy dolog volna. Te mennyit költesz a hajadra, az ég
szerelmére?
– Nem ez a lényeg – válaszolt Barty, a dühtől reszketve a
lényeg az...
– A lényeg az, hogy már nem gyerekek többé. Kezdenek
felnőni. Érdekli őket a külsejük, és ez így van rendjén. Ezen kívül
te nem voltál itt, munkában voltál, mint mindig, úgyhogy elvittem
őket én, hogy levágassák a hajukat. Csak le lett vágva, az ég
szerelmére...
– Igen, és megnő majd újra – mondta Jenna most már
aggódva, hogy az anyját ilyen feldúltnak látja. Odament hozzá, és
átölelte a vállát. – Azt hittem, tetszik majd. Olyanra akartam, mint
Audrey Hepburné...
– Jenna, te kislány vagy! Nem akarom, hogy úgy nézz ki, mint
egy filmsztár...
Charlie ránézett Jenna feje fölött.
– Drágám, ha mindenben ellenőrizni akarod Jennát, itthon
kéne maradnod és magadnak vigyázni rá. Én igyekszem megtenni,
ami tőlem telik. A távollétedben.
Ez annyira nem volt igaz, hogy Barty még csak vitába sem
szállt a férfival. Felállt és félrerakta a Tiffany-dobozt...
– Sajnálom, Charlie. Ma este nincs kedvem elmenni itthonról.
Rettenetesen fáj a fejem.
– Ó, drágám, sajnálom. Nagyon sajnálom. Hozhatok neked
valamit? Fájdalomcsillapítót vagy egy csésze jól bevált angol teát...
– Nem, köszönöm, semmit. Megyek, lefekszem és
megpróbálok elaludni.
– Olyan kár, hogy így elvész az asztalfoglalás! Nem gondolod,
hogy később esetleg jobban leszel...
– Nem. Vidd el a lányokat inkább, ha már annyira szeretnéd,
hogy felnőjenek!
Nem számított a férfi reakciójára. Charlie diadalmasan
rámosolygott és azt mondta:
– Hé, ez nem is olyan rossz ötlet! Mit szólnátok hozzá lányok?
Bemutathatnátok az új frizurátokat a Four Seasonsben ma este.
– Húha! – válaszolták egyszerre.

Charlie így kezelte – ha ez a megfelelő kifejezés – a pénzzel

kapcsolatos ügyeket. így dolgozta fel, hogy alárendelt helyzetben
van, hogy kérnie kell, hogy állandóan hálásnak kell lennie... Nem
mintha gyakran kért volna. Csak elvette. Amit csak akart, amikor
csak akarta. Új öltönyöket, új autót, valamit a házba, ruhákat
Cathynek... És mindig úgy adta elő, mintha Barty kedvéért lenne.
„Édesem, azt hittem, örülsz majd; azt mondtad, unod már a
Studebakert, valami izgalmasabbra vágysz... „; „Drágám, te
mondtad, hogy csinosítsam ki magam... „; „Szívem, Cathynek új
ruhák kellettek az iskolai sítúrára, és mivel Jennának megvan
mindene, tudom, te sem akarnád, hogy úgy érezze magát, mint a
szegény rokon... „
Ez különösen ügyes húzás, hiszen ki tagadhatna meg néhány
új ruhát egy gyerektől, amikor a mostohatestvérének több
szekrényre való van belőlük?
 Az első veszekedésük a pénz miatt szörnyű volt és a
nászútjukból két napot emésztett fel. Barty kérdőre vonta Charlie-t
a félig üres csekkfüzettel kapcsolatban. Megkérdezte tőle, szerinte
érthető módon, miért kellett ennyi csekket írnia anélkül, hogy vele
egyeztetett volna. A férfi először védekezett, s azt mondta, nem
számított rá, hogy emiatt keresztkérdéseket tesz fel neki, ráadásul
Barty maga javasolta a közös bankszámlát, hogy ő irányíthassa
anyagilag a háztartást, és bizonyára nem várta el tőle, hogy
minden számlával hozzászaladgáljon, amikor éppen ennek
megelőzése volt a cél.
Természetesen, válaszolt Barty, de ilyen sok és ilyen gyorsan!
És mi a helyzet az üres szelvényekkel? Azok kiknek szóltak, és
milyen összegről? Tudnia kell róla, amikor majd ellenőrzi a
számlát.
Akkor a férfi elveszítette a fejét, és olyan dühösen támadt neki,
hogy azt Barty korábban el sem tudta volna képzelni. Megkérdezte
Bartyt, vajon azzal vádolja-e, hogy ellopja a pénzét, és kijelentette,
úgy nem tud vele élni, ha el kell számolnia minden dollárral, amit
elkölt. Ez felháborító, megalázó, úgy érzi, ezzel lekezeli, megsérti őt
a nő...
Barty először bűntudatot érzett, és megdöbbenve a férfi heves
reakciójától, bocsánatot kért. Később, amikor a veszekedés után a
férfi még mindig hűvös és morózus volt vele újra elgondolkodott a
dolgon, és arra jutott, nem volt tisztességes a férjétől, hogy így
reagált, ez túlment minden értelmes mértéken, hiszen számítania
kellett volna rá, hogy el kell számolnia a pénzzel, amit elkölt.
Eszébe jutott Celia figyelmeztetése, hogy rendezze el az anyagiakat
előre, és eltűnődött, vajon hogyan vihetne valami rendszert utólag
a dolgokba. Talán járadékot kellene Charlie-nak kapnia, s ezt fel is
vetette neki. De ettől még jobban elfajult a helyzet, újabb
veszekedés lett belőle, amelynek során Charlie irigységgel,
fukarsággal vádolta Bartyt.
– Egyszerűen el sem tudom ezt hinni rólad! – fakadt ki végül,
mielőtt újból visszavonult. – Úgy emlékszem, azt mondtad, ilyesmi
soha nem történhet meg, és neked nem fontos a pénzed...
Barty nehezen bocsátott volna meg neki, ha jóval később nem
megy oda hozzá a férfi, aki láthatóan sírt, és nem könyörög a
bocsánatáért, mondván, hogy szeretne magyarázatot adni arra,
ami történt.
Elmesélte, hogy rettenetes adósságai voltak, amelyekkel már
jó ideje küzdött.
 – De miért nem szóltál róla? Megtettem volna mindent, hogy
segítsek neked, kifizettem volna az adósságokat, kölcsön adtam
volna a pénzt, vagy amit csak akarsz. Tudod, hogy így van. Egyedül
az dúlt fel ennyire, hogy... úgy éreztem, becsaptál.
– Tudom, tudom, most már belátom. De tekintve a kettőnk
anyagi helyzetét, a tiédet meg a magamét, csak gondold meg,
milyen nehéz lett volna ez nekem! Az egyik pillanatban azt
mondom, hogy szeretlek és feleségül akarlak venni, és rögtön
utána közlöm, hogy pénzre van szükségem, nem is kevésre,
méghozzá nagyon sürgősen. Nagyon-nagyon sajnálom, drágám.
Kérlek, bocsáss meg nekem!
Mint mindig, most is pontosan azt mondta, amit Barty hallani
szeretett volna. Ismét elárulva, hogy szinte ijesztő módon tisztában
van a felesége érzéseivel. Az asszonyt elárasztotta a bűntudat, a
karjába zárta a férfit, elnézést kért tőle, és megígértette vele, hogy
többé nem hallgat el semmit előle. Charlie megígérte.
A csekkek, amikor megérkeztek, igen nagy összegekről szóltak,
több ezer dollárról. Charlie felajánlotta Bartynak, hogy visszafizeti
„apránként”, mire ő azt felelte, ne butáskodjon, örül, hogy ezt
megteheti érte. Ezek után már minden kísérlet, hogy hivatalosan is
elrendezzék, különválasszák az anyagi ügyeiket, kínos és bántó lett
volna.
Charlie-nak csekkfüzete volt a közös bankszámlához, és habár
már nem volt adóssága, könyörtelenül használta is.
De sosem bocsátott meg a nőnek egészen, és többek között a
gyerekeket használta fel, hogy visszavágjon neki. Elkényeztette és
olyan helyekre vitte őket, amelyekkel Barty nem értett egyet, drága
éttermekbe és felnőttfilmekre, s arra buzdította a lányokat, hogy
próbálják idősebbnek mutatni magukat, hogy a jegyszedő
beengedje őket. Hagyta, hogy elhanyagolják a házi feladatukat és a
zongoragyakorlatokat, ékszereket és ruhákat vett nekik,
amelyekhez még túl fiatalok voltak, megvásárolta a szeretetüket.
Szörnyű volt a helyzet. Barty ugyanis következetesen arra
nevelte Jennát, hogy ne gondolja, hogy a pénz hátán átsiklik majd
az egész életen. Arra tanította, hogy mindenért meg kell dolgozni.
Ezek után az elmúlt nyolc-tíz év munkája a szeme előtt vált
semmivé.
A legjobban az szomorította el, hogy a lánya bedőlt ennek a
szemfényvesztésnek. Barty tudta, ostobaság volna azt várnia, hogy
a kislány azt felelje, „Nem, Charlie, nem megyek moziba, mert meg
kell csinálni a leckémet!”, de a lelke mélyén egy parányit mégis
ebben reménykedett. És érezte, hogy egyre inkább elveszíti Jennát,
aki egyre jobban távolodott tőle.
– Most sokkal mulatságosabb, hogy Charlie itt van velünk –
jelentette ki egyik nap, belekarolva az anyjába, amint a Central
Parkban sétáltak, végre egyszer kettesben. – Régebben nagyon
unalmas volt, amikor egyedül voltam Mariával. Charlie igazán
nagyon igyekszik gondoskodni arról, hogy jól érezzük magunkat.
Mit mondhatott volna erre?
És ez volt a másik dolog, amire korábban nem gondolt: ő meg
Jenna már sosem voltak kettesben. Mindig annyira közel álltak
egymáshoz, a veszekedéseik ellenére is, mindent megbeszéltek
Jenna leckéjétől Barty sikerkönyv-listájáig, Jenna terveitől kezdve,
hogy hegymászó lesz vagy ördöglovas, Barty álmáig, hogy átveszi a
Doubleday-t. Együtt tervezték el a vakációkat, amelyekből – Barty
kénytelen volt bevallani, nem volt sok – kitalálták, hogy mit
csináljanak karácsonykor – ami sosem könnyű egy kis család
számára és tucatnyi apró örömnek hódoltak együtt. Például kínai
ételt hozattak, amit aztán a dobozokból ettek a tévészobában,
együtt kuncogtak a tévé vidám műsorain, együtt kerékpároztak a
Central Parkban. És ahogy Jenna nagyobb lett, Barty egyre többet
mesélt neki az apjáról, tudván, milyen fontos, hogy tisztában
legyen vele, milyen ember volt. Próbált őszinte lenni, elmondta,
hogy bár szerető és nagylelkű volt, okos és tehetséges, ugyanakkor
néha kellemetlen is tudott lenni, nehéz természetű, és hatalmas
birtokvágy volt benne.
– Senki nem tökéletes, erről szól a szeretet – magyarázta Barty
Jennának egyik este, miközben a nappaliban összebújva
Beethoven Ötödik szimfóniáját hallgatták (úgy érezte, eljött az
ideje, hogy a lányát megismertesse a komoly zenével). – A szeretet
az, amikor ismerjük valakinek a hibáit, de ennek ellenére
szeretjük. Ezt sose felejtsd el, Jenna! Emlékezz rá mindig!
Nos, az biztos, hogy Charlie nem volt tökéletes, de ami
szeretetet valaha is érzett iránta, gyorsan kezdett fakulni.

Húsvétra Southamptonba akartak kimenni, bár Barty nagyon

szeretett volna valamiféle ürügyet találni arra, hogy miért ne
tegyék. Sokáig halogatta, hogy előálljon a javaslattal, végül a
lányok megtették helyette. De amint az ünnep közeledett, rájött,
hogy egyre jobban fél tőle. Ez volt az első látogatásuk, amióta
összeházasodtak, az első alkalom, amikor igazán meg kellett
osztania a férfival. Még elterelő taktikával is próbálkozott, és egy
sítúrát javasolt. De a lányok azon már voltak, és most South
Lodge-ba akartak menni.
– Tökéletes lesz – mondta Jenna kérlelően kezd melegedni,
szép az idő a lovagláshoz, és olyan jó lesz igazi családként lemenni.
Az odavezető úton Barty egyre nyomorultabbul érezte magát.
És tudta is az okát. A lányok csicseregtek és Frank Sinatra dalokat
énekeltek hátul, Charlie pedig felváltva énekelt velük és beszélt
Bartyhoz a lehetséges programokról. Szervezhetnének esetleg
húsvétitojás-vadászatot, vehetne-e néhány lovaglóórát, és
tarthatnának-e egy partit, ahová meghívnák a szomszédokat, hogy
megünnepeljék az egybekelésüket.
Barty gyomra egyre erősebb görcsbe rándult, hányingere volt,
többször is meg kellett állnia, hogy kimenjen a mosdóba. Néha úgy
érezte, mindjárt sikoltozni kezd, különösen a parti említésére. Még
azt is egészen egy hónappal azelőttig halogatta, hogy Millséket
értesítse az esküvőjükről, tudván, hogy bennük is kényelmetlen
érzést kelt majd egy új háziúr érkezése Laurence Elliott házába.
Abba a házba, ahová Laurence senkit nem engedett belépni,
miután Barty elhagyta őt.
Uzsonnaidőben érkeztek meg, s Mr. Mills a kocsibejárón várta
őket.
– Gratulálok, uram – mondta, megrázva Charlie kezét –, és
önnek is, Miss Miller.
Barty hálás volt azért, hogy nem az új férje nevén szólította.
Barty a lányokkal teázott, amikor Charlie megjelent. Az arca
sápadt volt a haragtól, Barty korábban még csak egyszer látta így.
– Beszélhetnék veled? – kérdezte a férfi.
– Természetesen.
Letette a csészét és felállt. A gyomrában mintha ólomsúly lett
volna. Tudta, miről van szó.
– Nem itt bent.
Az asszony némán követte. A lányok egymásra néztek, aztán
nyilvánvaló egyetértésben kimentek a házból, a pázsitos lejtőn át a
partra.
Charlie a szalonban ült, a tekintete szinte elfeketült a dühtől.
– Tudtad, hogy Millsék a vendégszárnyban helyeztek el
minket?
– Természetesen.
– Te kérted rá őket?
– Igen-
 – Barty... – hosszú szünet után folytatta: – Barty, most már az
én feleségem vagy. Korábban megértettem... a fóbiádat, hogy
megoszd velem ezt a helyet.
– Ez nem fóbia – válaszolt határozottan a nő.
– De igen. Alig tűrsz meg engem a környéken is, nem hogy a
házban. A te drága házadban, amit Laurence épített neked...
– Nem nekem építette.
– Nos, amit rád hagyott. Ahol ti olyan... nagyon boldogok
voltatok együtt
– folytatta nyersen –, te meg ő.
– Igen. így van.
– Az ő háza, az ő személyzete... az ő hálószobája.
– Igen.
– De többé már nem, Barty. Ő nincs itt. Te az én feleségem
vagy, és én abban a szobában akarok aludni veled. Mit gondolsz,
hogyan érzem így magam Mr. és Mrs. Mills előtt...
– Nem érdekel, hogyan érzed magad előttük. Egyáltalán nem
érdekel, hogyan érzed magad. Nem tudok és nem is akarok abban
a szobában aludni veled. Sajnálom. Ha ez nem elfogadható
számodra, elmehetsz, de erről többet nem akarok beszélni. Most
sétálni megyek. Ha úgy döntesz, hogy maradsz, nyolckor lesz a
vacsora.
És Charlie maradt, természetesen. Amikor Barty visszatért,
virággal várta, amiért beautózott Southamptonba. Csupa bűnbánat
volt, elmondta az összes szokásos dolgot, csupa olyasmit, ami ellen
Barty nem tudott semmit sem felhozni. Hogy csak a harag beszélt
belőle, megalázottnak érezte magát, tapintatlan volt és –
természetesen – megérti, ő maga is így érezne, ha Meg házától
volna szó. Csak az ostoba büszkeség szólt belőle. És a féltékenység,
mivel annyira szereti Barryt.
Az asszony hallgatott, elfogadta a virágot, megcsókolta
Charlie-t, közölte vele, örül, hogy megérti, és bocsánatot kért, ha
tapintatlan lett volna. Megvacsoráztak, nyugovóra tértek a
vendégszárnyban, szeretkeztek, és eltelt a húsvét, ha nem is
tökéletes boldogságban, de viszonylag jól.
De csak viszonylag. És ezúttal az asszonyban nem volt
bűntudat.

– Anyám, mi ez a könyv?
– Miféle könyvről beszélsz, Giles?
 – Erről, amit az őszi listára tettél. Fekete és fehér, azt hiszem,
így nevezted el.
– Ez csak munkacím. Túlságosan kidolgozatlan.
– Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk volna róla.
– Igazán? Milyen különös, pedig én emlékszem. Kérdezd Jayt,
ő tud róla!
– Már kérdeztem. Szerinte ez teljesen a te szellemi gyermeked,
de ő támogatja, ha én támogatom.
– És...?
– Én nem támogatom, de nem is ellenzem. Hogy mondhatnék
bármit is róla, amikor fogalmam sincs az egészről?
– Ó, Giles! Sajnálom. Hadd meséljek róla! Ez egy nagyon
izgalmas terv. Keir ötlete volt...
– Keir ötlete? Mióta van Keirnek bármi köze is ehhez a
céghez?
– Amióta előállt ennek a könyvnek az ötletével. Keir rendkívül
eszes fiatalember, Giles. Nagyon jó véleménnyel vagyok róla.
Valamelyik nap beszélgettünk, és akkor javasolta, hogy adjunk
megbízást erre a könyvre. Egy fekete fiatalemberről szól, aki
nemrég jött az országba, meg egy fehér lányról, akivel egymásba
szeretnek, és össze akarnak házasodni.
– Szerelmes regény? – mondta mulatva Giles. – Az biztos,
hogy nem ez fogja nyerni a Book Society díját. Azt hittem, arra
törekszünk, hogy fenntartsuk a Lyttons elismert színvonalát az
irodalmi életben.
Valamennyi könyvkiadó ezt a havonta odaítélt díjat szerette
volna elnyerni minden jelentősebb könyvével. Ez minimum
tizenötezer eladott példányt jelentett, és nagyon jelentős rangot. A
könyveket egy köztiszteletben álló bírálóbizottság választotta ki,
élén a kiváló kritikussal, Dániel George-dzsal, aki a Society
szellemi atyja volt. A kiválasztott könyv bőrkötést kapott, és az
emberek büszkén helyezték el a könyvespolcukon.
– Előfordulhat. Ez a szerelmi történet egy nagyon fontos
társadalmi problémát ragad meg. Tudod, hány ilyen ember jött
ide, és milyen problémákkal kell szembesülniük? Amelyek
valójában mindnyájunkat érintenek? Gondoltam, hogy nem tudod.
Hadd meséljek róla...
Néhány perc múlva Giles felemelte a kezét.
– Rendben van, anyám, már van némi fogalmam. Szörnyű
lehet, biztos vagyok benne. De... erről könyvet írni?
 – Igen. Hatalmas érdeklődést fog kelteni. És nagy
nyilvánosságot is kap majd. A faji probléma valóban égetően
fontos téma.
– És ez a fickó... Hugh Meyrick... aki a könyvet írja. Öt hol
találtad?
– Beküldött egy kéziratot. Új szerző, de gondos
szerkesztéssel...
– És ki fogja szerkeszteni? Keir? – kérdezte érdes hangon.
Celia rezzenetlenül állta a tekintetét.
– Szó sincs róla. Ne légy nevetséges! Habár ő is elolvassa. Meg
az a barátja is, aki Brixtonban tanít, és akitől az ötlet származik.
– Értem. De talán jobb volna, ha ezt a könyvet
magánkiadásban adnátok ki, te meg ez az új kis csoportod.
– Ugyan már, Giles. Ne légy ilyen gyerekes! Azt hiszem,
magam fogom szerkeszteni.
– Te?
– Igen. Végül is ez többé-kevésbé az én szellemi gyermekem.
Találkoztam
Keir barátjával is, egy elragadó fiatalemberrel. És dolgozhatok
a könyvön Hugh Merrickkel közösen. Amint tudod, van némi
gyakorlatom a szerkesztésben. Érdekes, akkor nem tiltakoztál,
amikor Clementine Hartley könyvének a szerkesztését átvettem,
miután Elspeth elment. Az szintén az ősz egyik sikerkönyve lesz.
És semmi kétség, hogy elnyeri a Book Society díját is.
Biztosíthatlak róla, Giles, tudom, hogy mit csinálok. Még nem
estem ki teljesen a szakmából.
Giles ránézett. Szerette volna az anyját nagyon megbántani,
megtépázni az arroganciáját, jobban, mint valaha.
Hátradőlt a székében, felvett egy ceruzát az íróasztaláról, és
forgatni kezdte az ujjai között. Kisfiú kora óta megmaradt ez a
szokása, tudta, hogy nagyon idegesíti Celiát.
– Gondolom, azt tudod – szólalt meg –, hogy Clementine és
Kit összeházasodnak.
 19. fejezet

– Drágám, beszélnünk kell veled!

– Nagyon komolynak tűntök.
– Nagyon komolyak is vagyunk.
– Rendben.
Izzie kihúzta magát az íróasztala mellett, és letette a kezéből a
ceruzát.
– Miről van szó?
– Vannak némi nehézségeink.
– Miféle nehézségek?
Mike ránézett Nickre.
– Azt kérdi, miféle nehézségek. Hát hányféle nehézség létezik?
Csak egyetlenegy, kislány. Az. a fajta, amikor nem tudod kifizetni a
bérleti díjat, sem az alkalmazottaidat, sőt még egy ebédet sem.
– Értem.
– Sokáig kitartottunk. Egy ideig úgy tűnt, jobbra fordulnak a
dolgok, de... gondolom, egyszerűen nincs elég tőkénk.
– De, Nick, ezen a nyáron többet dolgoztunk, mint valaha. Van
két új ügyfelünk, még Joanie is elégedett volt velünk. Nem értem.
– Hadd magyarázzam meg! A kinnlevőségekről van szó. Az
ember kiküld egy számlát, az ügyfél nem fizet. Az ember küld egy
emlékeztetőt, az ügyfél még mindig nem fizet. Nem akarsz nagyon
keményen fellépni, nehogy faképnél hagyjon és máshová vigye a
hirdetéseit. Tudod, hogy például Joanie több mint ezer dollárral
tartozik nekünk? Január óta egy centet sem fizetett.
– De ez felháborító! Nem volna szabad engednünk, hogy ezt
csinálja. Mi olyan kicsik vagyunk, ők pedig olyan nagyok...
– Ezt próbáld megmagyarázni Joanie-nak, drágám.
– Szívesen megtenném. Sőt meg is teszem.
– Nem, Izzie, nem lehet. Az nem segítene. Joanie a
legnagyobb ügyfelünk...
– És mi haszna, ha nem fizet?
 – Majd fog. Végül mindig fizet. Különben is, nem ő az
egyetlen. Van még három vagy négy, akik mind kapaszkodnak a
pénzükbe. Mi pedig ezt nem tudjuk kivédeni. Mindig is így volt. A
nagyfiúk tudnak várni. Mi nem.
– Ez rettenetes!
Izzie kimondhatatlan ellenszenvvel gondolt Joanie Morrelre,
az arroganciájára, a goromba viselkedésre, ahogyan a fiúkat
állandóan megalázkodásra kényszeríti és ugráltatja őket. Amikor
néha Izzie ment a Cleveland & Marshall's kereskedelmi
konferenciájára, elkísérte valamelyik fiú is, akivel Joanie úgy bánt,
mintha a szolgája lenne: odahajította neki a kabátját, hogy akassza
fel, hosszú vörös körmével az asztalon kopogva várta, hogy kihúzza
neki a széket, italt hozatott vele, szendvicseket, taxit, és ezekért
gyakran elfelejtett fizetni. Visszataszító volt, s nem volna szabad
hagyni, hogy büntetlenül így viselkedhessen.
Ránézett a fiúkra, amint ott álltak letörten, reménytelenül, és
elöntötte a szeretet hulláma, amit irántuk érzett. Most már a
családjához tartoztak, ahogy az apja meg Barty. Nem hagyhatja
cserben őket.
– Figyeljetek – szólalt meg –, nekem még telik egypár
szendvicsre ebédre. Hadd hívjalak meg benneteket! Ragaszkodom
hozzá. De csak ha Katzhoz megyünk.
A Katz Csemege a 2nd Street végén volt, és olyan pasztramis
szendvicseket árult, amiért ölni is érdemes volt, amint azt Nick
gyakran mondogatta. Ide mentek aznap délelőtt Izzie vezetésével.
Korán volt még, New York-i mércével mérve is, fél tizenkettő. Oda
mentek a pulthoz, fogták a szendvicsüket meg a kávét, aztán
leültek hátul, és gyászosan, szótlanul bámultak maguk elé.
– Na – szusszant végül Izzie, akin, mint mindig, most is
kifogott a hatalmas szendvics.
– Lady Isabella, nem haragszol, ha kérek még egyet?
– Egyáltalán nem. Rettentően imponál, hogy elbírsz vele. Csak
tessék. Viszont hozhatnál nekem egy szelet almás pitét! Egy kicsit.
– Itt nem kicsi semmi – válaszolt Nick.

– Szóval – szólalt meg végül a férfi, miközben eltolta maga elől

a tányért, és a kávéja után nyúlt. – Úgy tűnik, elértük az út végét.
El kell búcsúznunk tőled.
– Ó, ne! – Izzie úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – Nem
rúghattok ki!
 – Nem rúgunk ki, hanem engedjük, hogy elmenj.
Könnyűszerrel fogsz másik állást találni. A háttereddel. És azzal a
tapasztalattal, amit nálunk szereztél.
– Nem megyek – jelentette ki Izzie határozottan. – Nem
vagyok hajlandó. És nem kényszeríthettek rá, szükségetek van a
munkámra. Olyan sok mindent tartok kézben, és...
– Drágám, nem tudunk fizetni neked.
– És? Akkor ingyen dolgozom. Legalábbis egy darabig.
A két férfi hosszú ideig némán bámult rá. Aztán Mike
megszólalt:
– Izzie, mindig is tudtuk, hogy igazi úrinő vagy.
Aznap este Izzie meghívta Bartyt vacsorázni. Meglepődött,
milyen örömmel egyezett bele. Arra számított, hogy várnia kell,
amíg az asszony egy szabad estét talál, de azt mondta, el sem tudna
képzelni ennél kellemesebb programot, és Charlie meg a lányok
úgyis moziba mennek.
– Te nem akartál velük tartani?
– Köszönöm, nem. Ez Cecil B. DeMille legújabb nagy eposza.
– Mi, a Tízparancsolat? Barty, én boldogan megnézném!
– Akkor menj el velük!
Csak képzelte, vagy valóban ingerült volt Barty hangja?
– Dehogy akarok velük menni. Én veled akarok találkozni. Itt
vacsorázzunk, vagy a Chinatown-ban?
– Chinatown jó lesz. Állítólag van ott egy remek új hely a
Bayard Streeten. Találkozzunk ott hétkor! Már alig várom!
Izzie megdöbbent, amikor meglátta Bartyt. Az elmúlt
hetekben nagyon sovány lett, és... mintha elfogyott volna belőle
minden életöröm. Barna haja, a szeme, még a bőre is élettelennek,
fénytelennek tűnt, akárcsak a viselkedése és a beszéde.
Izzie ezt nem tudta elviselni, megfogta Barty kezét, és
megkérdezte:
– Mi a baj? Nem nézel ki jól.
– Jól vagyok – felelte Barty, gyors mosolyt villantva rá.
– És nem tűnsz boldognak sem.
– Jó vagyok. Komolyan. Kérlek, Izzie, ne beszéljünk rólam!
Ezer éve nem láttalak már. Mindent tudni akarok a fiúkról, a
munkádról...
– Nincsenek túl jó híreim, attól tartok.
– De hát mi történt? Mondj el mindent!
Izzie pedig mindent elmesélt. Barty figyelmesen hallgatta. A
tekintete hirtelen kifényesedett, miközben ügyesen forgatta karcsú
ujjai között az evőpálcákat.
Végül azt mondta:
– Együnk még valamit! Én még éhes vagyok, el sem tudom
képzelni, miért. Figyelj ide, Izzie! Azt hiszem, van egy ötletem...
Celia el sem tudta volna képzelni, hogy valami ennyire fájhat.
Élete összes fájdalma, minden veszteség, gyász és félelem úgy tűnt,
mint a serdülőkor eltúlzott érzelmei, ezzel összehasonlítva. Hogy
Kit, aki nem csak a kedvenc gyereke volt, hanem az általa
legjobban szeretett lény is a világon, képes ezt tenni vele, képes
hátat fordítani neki ilyen brutális véglegességgel. Képes
bejelenteni az eljegyzését, a szerelmét valaki iránt, méghozzá olyan
ember iránt, akit ő is ismer, aztán az esküvőjét, és egy teljesen új
életet tervezni, őt pedig teljesen kizárni mindebből. Ez
elképzelhetetlen kegyetlenség volt tőle. Celiában fizikai tüneteket
váltott ki a sokk. Úgy érezte, megfullad vagy mindjárt hányni fog.
Amikor azon a napon hazament, bezárkózott a szobájába. Úgy
érezte, lázas, fájt az egész teste, még a bőre is. Feküdt az ágyán, a
mennyezetet bámulva, és próbált valamiféle magyarázatot találni
Kit viselkedésére, sőt, valami mentséget keresett neki, először
száraz szemmel, aztán megállíthatatlanul zokogva, elöntötte a
fájdalom, és a felháborodás hatalmas hulláma. Kit tette ezt vele,
Kit, aki az élete értelme volt, születése pillanatától kezdve. Eldobta
magától, olyan kegyetlenül és durván, hogy azt elképzelni sem
tudta volna. Celia aznap éjjel gondolatban újra átélte Kit egész
életét: a születése kiváltotta örömöt, a ragyogó gyermekkort, a
kivételesen ígéretes ifjúságát, aztán rövid pályafutását háborús
pilótaként, a szörnyű zuhanást a vakságba és a kétségbeesésbe, s
végül a diadalmas felfedezést, hogy mégis lehet sikeres és boldog.
Nem múlt el úgy nap, sőt egyetlen óra, hogy ne gondolt volna rá.
Hogy ne aggódott volna érte, ne törődött volna vele. Ám Kit
teljesen hátat fordított neki, olyan végleges kegyetlenséggel
kiszakítva őt az életéből, hogy akár meg is halhatott volna, amilyen
kevés maradt belőle az anyjának. Ezt szinte lehetetlen volt
elviselni.
Celia visszautasította a vacsorát. Csaknem egész éjjel a házat
rótta, és végül reggeli nélkül elment a szerkesztőségbe, ahol újabb
tizennyolc órát töltött. Mint mindig, ezúttal is a munka volt a
vigasztalója.
Lord Arden, aki tehetetlen volt Celia hangulatváltozásaival
szemben, gyorsan rájött, hogy semmit nem tehet érte, és elutazott
Skóciába, hátrahagyva egy üzenetet, hogy ha az asszonynak
szüksége volna rá, csak telefonáljon, és ő azonnal visszatér
Londonba. Ám tudta, hogy úgysem hívja.
Miként azt is tudta – mivel nem volt annyira érzéketlen, mint
gondolták róla –, hogy Celia, teljesen logikátlan módon, őt
hibáztatja azért, ami történt. Ha nem ment volna hozzá feleségül,
ha egyedülálló maradt volna, vagy ha hozzámegy... valaki
máshoz... akkor ő meg Kit még mindig ugyanolyan közel lennének
egymáshoz, mint azelőtt, még mindig ők jelentenék egymásnak az
egész világot. Az a tény, hogy a házasságuk elsősorban Celia ötlete
volt, semmit nem számított, csak az, hogy a kapcsolatuk
egyszerűen eltávolította Kitet Celia életéből. Ahogy eleinte
Sebastiant is. Ő végül megbékélt, ami miatt Lord Arden inkább
megkönnyebbülést érzett, semmint féltékenységet. Sebastian
felfogta Celia érzelmi energiáinak nagy részét, javított a
hangulatán, és megmentette Lord Ardent attól az unalmas
kötelességtől, hogy nap mint nap a Lyttonsról szóló beszámolókat
hallgassa. Hogy egy dúsgazdag nő, alti rendkívül sikeres élete
utolsó évtizedeit azzal tölthette volna, hogy utazgat, vendégül látja
a barátait és élvezi a vidék nyújtotta örömöket (ráadásul Celia
kiválóan lőtt), miért választja inkább azt, hogy egész napra
bezárkózzon egy sereg ostobán huzakodó emberrel meg egy, a
mennyezetig érő papírhalommal, Lord Arden számára tökéletesen
felfoghatatlan volt.
De feleségül vette Celiát, és meg kellett próbálnia mindent
megtenni ezért a kapcsolatért. És amikor jól mentek a dolgok,
akkor még mindig minden nagyon jó is volt. Amikor Celia ott ült
az asztalánál Glenningsben egy egész napos vadászat után, a fizikai
fáradtságtól és a szabad levegőtől megnyugodva, jókedvűen,
elbűvölően társalogva a vendégekkel, és kedvesen vele. Vagy
amikor bejött hozzá, hogy jó éjt kívánjon neki egy csókkal meg egy
forró itallal. Amikor nem bajlódott a londoni életével meg a
gyerekeivel (Lord Arden gyakran adott hálát az égnek, hogy neki
nincsenek gyerekei, mivel úgy tűnt, csak a baj van velük), a férfi
őszintén boldog volt, és hálás, amiért a nő a felesége lett. Csak az
volt a gond, hogy az idő nagy részében Celia nem tett semmi ilyet.
Vég nélkül dolgozott a Lytton House-ban, a könyves barátait látta
vendégül a Cheyne Walkon, őszintén kijelentve, hogy úgyis halálra
untatnák a férfit, ahogy ő is őket, úgyhogy sokkal jobb ez így. Lord
Arden sokat volt egyedül és sokszor volt nagyon magányos is.
Most pedig, hogy ez a rémes dolog történt, nagyon
valószínűnek tűnt, hogy jó ideig nem láthatja Celiát.
 Ez nagyon kegyetlen dolog volt Kittől. Sebastian keményen
megrótta érte.
– Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy ennyire meg
akartad bántani az édesanyádat.
– Ő is ennyire megbántott engem – válaszolt kurtán Kit. –
Amit tett, az megbocsáthatatlan, és nem érzem úgy, hogy részt
kaphatna az életemben.
– Én viszont nem hinném, hogy annyira megbocsáthatatlan.
Elmondtam neked az indokait, ahogyan ő maga is elmagyarázta
volna neked, hogyha hagyod. Ez az egész nagyon értelmetlennek
tűnhet neked, és bizonyos mértékig nekem is az, de az ő szemében
abszolút logikus, és az. az érzésem, Oliver is megértette volna.
– Ugyan, már, Sebastian! Ne beszélj ilyen ostobaságot!
– Nem hiszem, hogy ez ostobaság. Van mögötte valamiféle
logika. Ha hozzám jön feleségül, azzal nyilvánosan elismeri, hogy
mindig is engem szeretett. Ezzel elárulta volna Oliver emlékét. És
azzal is megbántott volna téged. Mindegy, úgy látom, feleslegesen
beszélek. De könyörgök, gondolkodj rajta, és hívd meg az
esküvődre! Azon kívül, hogy összetöröd a szívét, az egész családot
kétfelé szakítod. Nem tudom, erre gondoltál-e már. Például nekem
mit kellene tennem?
– Sajnálom – válaszolt Kit –, de ő döntött úgy, hogy azt teszi,
amit tett, ő volt az, aki először kétfelé szakította a családot. Nem is
igazán tudom megérteni, a többiek hogy voltak képesek
elfogadni...
– Talán azért, mert őket nem érinti ennyire közelről –
válaszolt gyengéden Sebastian. – Kit, ez olyan régen történt, és...
– Hozzáment Lord Ardenhez egy évvel az után, hogy a férje
meghalt. És nem, nem fogom meghívni az esküvőmre. Nem
akarom, hogy ott legyen. Különben sem jöhetne Lord Arden
nélkül...
– Barty esküvőjére is nélküle ment.
– Az más.
– Látom már, hogy reménytelen – sóhajtotta fel Sebastian. –
De az a véleményem, hogy ez nagyon gonosz dolog.
Kitben valóban volt valami gonosz vonás, efelől nem volt
semmi kétség. És Sebastiannek volt egy olyan szörnyű érzése, hogy
tudja, honnan ered. Bizonyára hozzájárultak a súlyos problémái is,
az élete alakulása. Tizenkilenc évesen megvakult, ami véget vetett
minden álmának, hogy valaha is büntetőjogász legyen, elhagyta a
kedvese, aztán újra szerelmes lett, de önhibáján kívül, kegyetlenül
elvágták előtte ezt a boldogsághoz vezető utat. Mindez nem
alkalmas arra, hogy életörömet ébresszen az emberben. És Kit
mégis megtalálta azt a területet, ahol sikeres lehet. Ragyogó
karriert futott be. Most pedig ismét szerelmes, egy nagyon eszes és
elbűvölő fiatal nőbe. Sebastian rettentően szerette Clementine-t.
Hosszasan beszélgettek Kitről, és hogy mennyire nehéz lesz a
nő élete vele. Clementine bátran nyilatkozott erről, és meg volt
arról győződve, hogy rendkívül boldogok lesznek.
– Olyan nagyon szeretem őt, és olyannak szeretem, amilyen.
Tudja, én sosem ismertem másmilyennek. Ő az én számomra Kit,
akibe szerelmes lettem úgy, amilyen. Tudom, hogy időnként nehéz
természetű és szeszélyes, de hát ki nem az?
Kit elmesélte neki a történetét, árulta el a nő.
– Úgy érezte, tudnom kell, és azt hiszem, igaza volt. Rossz lett
volna... véletlenül rájönni. Természetesen, nem mondom el
senkinek. De sok mindent megmagyaráz. Szegény Izzie! Szörnyű
lehetett neki.
– Az volt – válaszolta Sebastian, visszagondolva azoknak az
első napoknak a szinte elviselhetetlen fájdalmára. – De felnőtt
tőle. És az katasztrofális házasság lett volna. Izzie egyszerűen Kit
rabszolgájává vált volna, ami nagyon rossz lett volna
mindkettőjüknek.
– Valószínűleg – vélekedett Clementine. – Az biztos, hogy én
nem szándékozom a rabszolgájává válni. Bár meg kell mondanom,
kicsit tartok tőle, hogy ennek a klánnak a tagjává váljak.
– Ó, nincs velük semmi baj, ha egyenként veszi őket –
jelentette ki Sebastian. – Ne gondoljon rájuk en masse! Általában
nem túl figyelemre méltóak. Kivéve, persze, Celiát.
– Igen. Szegény Celia!
Ő is megpróbálta, minden siker nélkül, rábeszélni Kitet, hogy
meghívja Celiát az esküvőre.
Keirnek féléves helyettesi állást ajánlottak egy birminghami
iskolában. Ez sokkal jobb iskola volt, mint a glasgow-i, és talán...
mondta a férfi Elspeth-nek, még állandó kinevezés is lehet belőle.
– Az igazgató meg én nagyon jó! megértjük egymást. Igazán
rokonszenves nekem.
– Értem – válaszolt Elspeth óvatosan –, és gondolom, oda is
költöznél.
– Természetesen.
– És... én?
 – Nem tudom. – Láthatóan nem gondolkodott még rajta. Ettől
az asszony még dühösebb lett. – Esetleg hazajöhetnék a
hétvégeken.
– A hétvégeken. Szóval egyedül lennék egész héten.
– Szerezhettél volna már néhány barátot. Nem is értelek. És
több időt tölthetnél az anyámmal. Ö nagyon szeretne látni téged.
A nő erre nem felelt.
– Nem gondolod, hogy esetleg én is veled mehetnék
Birminghambe?
– Arról szó sem lehet. Fél évre nem kapnánk lakást. Nem, te
csak maradj itt! Ha véglegesítenek, akkor utánam jöhetsz.
Elspethben ekkor elpattant valami.
– Nem, Keir. Sajnálom. Ha elvállalod ezt az állást – és
egyetértek veled, el kell vállalnod –, akkor én hazaköltözöm erre a
hat hónapra. Nem maradok itt egyedül.
– Itt van veled Cecilia.
– Keir, én imádom Cecilia minden porcikáját. Odavagyok érte.
De ő igen kevéssé tud társalogni velem. Unatkozom és
rettenetesen magányos vagyok. Nem akarom megvárni, amíg még
rosszabb lesz a helyzet. Hazaköltözöm az anyámhoz, amíg te
Birminghamben leszel, és kész.
Legnagyobb meglepetésére a férfi beleegyezett.

– Szerintem fel kellene keresnie egy pszichiátert – mosolygott

gyengéden dr. Ferguson Adele-re. – Úgy érzem, segítségre van
szüksége.
– Ez nevetséges – válaszolt a nő teljesen nevetséges. Egy kicsit
levert vagyok, tudom, ki ne lenne az én helyemben, de nincs
szükségem pszichiáterre. Nagyon sértőnek találom a javaslatát. Én
olyan vagyok, mint az anyám, abban hiszek, hogy magam oldjam
meg a problémáimat. Tökéletesen jól leszek majd, ha... ha...
elnézést... – A hangja elvékonyodott a könnyektől. Beletúrt a
táskájába, és előhúzott egy zsebkendőt.
Dr. Ferguson nézte a síró nőt.
– Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valakinek beteg az
elméje. Semmivel nem rosszabb, mint az influenza vagy a
vakbélgyulladás.
– Dehogyisnem. Az gyengeség, ha az ember nem képes
megbirkózni a dolgokkal.
– Pontosan. Éppen ez történik, amikor az ember influenzás. A
teste nem képes megbirkózni vele. Nyugalomra van szüksége,
gyógyszerre, egy kis segítségre...
– Doktor Ferguson, nem megyek pszichiáterhez! Nem megyek
és kész. Kérem, ne is javasolja még egyszer! Viszont szeretnék még
altatót kérni. Az segít.
Az orvos felsóhajtott, és kiállította a receptet.
Aznap este Geordie telefonált, hogy visszamegy New Yorkba,
csak néhány hétre. Barty meg akarja beszélni vele az új könyve
puha fedelű kiadásának jogait, és találkoznia kell még másokkal is.
Mielőtt elutazik, minél többet szeretné látni Cliót. Adele azt felelte,
természetesen, és próbált olyan hangot megütni, mintha a
legkevésbé sem bánná a dolgot. De utána hosszú ideig sírt.

Aznap reggel érkezett a levél: Lucas rendkívül jól teljesített a

záróvizsgán. A fiú rohant fel a lépcsőn, hogy elújságolja az
anyjának. Adele még ágyban volt, nagyon sápadtnak és
kimerültnek látszott. De azonnal felült, és az örömtől kipirulva
megölelte, megcsókolta Lucas-t.
– Gratulálok, drágám! Annyira örülök! Akkor mégy Oxfordba?
– Igen.
– Meg is érdemled. Megdolgoztál érte. Nagyon keményen.
– Ez így igaz – válaszolt, az anyjára vigyorogva. Aztán kissé
félszegen folytatta: – Az egyik barátom meghívott magukhoz
néhány hétre. A családi nyaralójukba, Franciaországba.
Elmehetek?
– Franciaországba? Kivel?
– Mark családjával. Az anyja fel fog téged hívni. Dél-
Franciaországban van a nyaralójuk.
– Milyen... jó lesz neked! Mennyi időre?
– Egypár hétig – mondta ismét a fiú.
– Értem.
Lucas látta, az anyja gyűlöli a gondolatot, hogy elmegy.
Kellemetlenül érezte magát emiatt. De mi volt az alternatíva? Hogy
itt marad, ebben a siralomházban, és tehetetlenül hallgatja az
anyja állandó zokogását. És nem tud segíteni neki. Megpróbálta,
isten látja lelkét. Sokszor próbálta rávenni, hogy elmenjen vele
vacsorázni vagy máshová, de az anyja nem volt hajlandó
kimozdulni. Ez rettenetesen frusztrálta a fiút. És nagyon szeretett
volna elutazni Markékhoz. A barátjának volt egy nagyon csinos,
nagyon szexi húga, aki szintén ott lesz. Lucas már sokszor
csókolózott vele a partikon, és a lány világosan értésére adta, hogy
szeretné, ha a kapcsolatukban tovább lépnének. Ezt Lucas is
nagyon szerette volna, ugyanis még szűz volt, de elhatározta, hogy
Oxfordba már nem úgy fog megérkezni.
– Nincs nagyon messze – jegyezte meg most feszengve –,
bármikor hazajöhetek, ha... szükséged van rám.
– Hát persze. De nem lesz. Csodásan hangzik, drágám.
Természetesen, menned kell.
Lucas arra gondolt, bár emiatt nagyon szégyellte magát, hogy
igazi megkönnyebbülés lesz elszabadulni itthonról.

– Ez annyira izgalmas! Sosem találnád ki!

Noni elhatározta, úgy fogja előadni az anyjának, mint valami
annyira csodálatos hírt, ami ellen nem lehet kifogása.
– Mit? – kérdezte Adele erőtlenül. Éppen egy rosszabb napja
volt.
– A Vogue azt akarja, hogy átmenjek Kaliforniába. Néhány hét
múlva. Hogy egy hajóútra szánt kollekciót fényképezzünk.
– Kaliforniába? De...
– Igen. De csak két hétre. Nem tart sokáig. Annyira örülök! Te
mit gondolsz?
– Én... természetesen, én is örülök. Csodásan hangzik.
Vontatottan beszélt, mintha túlzott erőfeszítésbe kerülne még
az is, hogy kimondja a szavakat. A lányt egy pillanatra elfogta a
bűntudat. Talán mégsem kellene mennie. Talán...
– Igazán csodás. – Az asszony hangja hirtelen megváltozott,
szinte túlzott élénkséggel beszélt. – Milyen szerencsés vagy! Te jó
ég, micsoda nagy lehetőség! El kell menned látogatóba Jack
nagybácsidhoz meg Lilyhez. Annyira örülnek majd neked!
Noni rámosolygott és megcsókolta. Nem is volt olyan vészes.
Az anyja nem tűnt túl kétségbeesettnek. A lány a zsebébe nyúlt és
előhúzott valamit.
– Nézd! Ez a színteszt a legelső Vogue címlapfotómhoz. Hát
nem gyönyörű? Én annyira boldog vagyok!
Adele megnézte a fotót. Valóban gyönyörű volt. Noni egy
asztalnál ült a szabadban, egy hatalmas napernyő alatt. A
napernyőnek és a fejére tekert sálnak ugyanolyan lélegzetelállítóan
szép, élénk azúrkék színe volt. A lány szeme hatalmasnak tűnt
sápadt arcában, és fényesen ragyogott, telt ajkán kis félmosoly
játszott, és egy sötét hajfürt előbújt a fejét takaró sál alól.
– Ki készítette a képet?
– John French. Egyszerűen imádom. Annyira... elegáns!
 Adele-t elárasztotta a büszkeség Noni iránt, ám aztán
beléhasított egy másik, sokkal kevésbé nemes érzés, a féltékenység.
Vad, ádáz irigység.
Ő is meg tudta volna csinálni azt a képet. Ha kapott volna rá
lehetőséget.
De többé senki nem adott neki egyetlen lehetőséget sem. Ez
nem volt tisztességes, egyáltalán nem.

– Hogy micsoda? Mibe fektetsz pénzt? – kérdezte Charlie

résnyire húzott szemmel, azzal a rosszindulatú arckifejezéssel,
amelyet Barty már annyira meggyűlölt.
– Mike Parker és Nick Neill ügynökségébe. Nem túl sokat,
csak néhány ezer dollárt.
– Ó, csak néhány ezer dollárt? Szinte említésre sem méltó.
Akkor felesleges is lett volna megbeszélned velem.
– Charlie, te épp most költöttél el ötezer dollárt arra a
nyaralóra Catskillsben. Te sem beszélted meg velem.
– Sajnálom. Beszélnem kellett volna a születésnapi
ajándékodról, mielőtt még megkapod. Ez tényleg jó ötlet lett volna.
Legalább szólhattál volna, hogy nem akarod.
– Nem mondtam, hogy nem akarom – válaszolt Barty, és
megpróbált uralkodni az indulatán. – Azt mondtam, szerintem
nem sokat fogjuk használni. Ott van nekünk South Lodge, jól
tudod, a nyárra meg a hétvégekre, és...
– South Lodge a tiéd. A nyaraló a miénk. Egy hely, ahová
elmehetünk anélkül, hogy bármiféle emlék kötne hozzá. Szerintem
nagyon is kihasználhatjuk. Én legalábbis sokat fogom használni.
És élvezem majd, hogy nem kell állandóan vendégnek érezni
magamat.
– Charlie... ne kezdjük ezt megint! Biztos vagyok benne, hogy
remekül fogjuk érezni magunkat ott fent. Mindenesetre...
– Mindenesetre, úgy döntöttél, hogy támogatod ezeket a
fickókat. Jó ötlet ez? Sokat veszíthetsz rajta.
– Hát akkor veszítek.
– Tehát az nem számít, ha te veszítesz ötezer dollárt. Az
elmegy, amiatt nem kell, hogy álmatlan éjszakáink legyenek.
– Nem hinném, hogy veszítenénk – jelentette ki Barty –,
nagyon hiszek bennük.
– Én viszont nem. Hogy kerülhettek egyáltalán ilyen
helyzetbe, hogy majdnem csődbe mentek? Meg kellett volna
kérdezned róla, Barty! Én biztosan lebeszéltelek volna.
 – És az megbízható pénzügyi tanács lett volna, ugye? –
kérdezte Barty. – Ha jól emlékszem, te is elég zűrzavaros anyagi
helyzetben voltál, nem sokkal az esküvőnk előtt.
– Ez nem tisztességes – válaszolt halkan a férfi. – Annak jó
okai voltak. Amint azt nagyon is jól tudod.
– Ennek is nagyon jó okai vannak. Például az, hogy a cégek
nem rendezik a számláikat, és amíg a nagyok képesek görgetni az
adósságaikat, a kicsik nem. És még folytathatnám. Nem teszek
mást, mint hogy pillanatnyilag kisegítem őket. Egy kis lélegzethez
juttatom őket, ha úgy tetszik.
– És... ez Lytton-pénz? Vagy Laurence pénze?
– Ez az én pénzem – felelt a nő, aztán az ajkába harapott.
– Ó, a te pénzed! Elnézést. El is felejtettem. Azért kellemes
dolog lehet. Mivel nekem nincs saját pénzem, nem könnyű észben
tartanom, hogy egyeseknek olyan sok van, hogy egyszerűen el is
szórhatják.
– Charlie, kérlek... Nézd, én...
– Anya! Mehetünk végre? Éhen halunk!
– Menjetek csak! – vágta rá Barty, Jennára mosolyogva. –
Nekem még sok dolgom van. Ti csak menjetek Charlie-val! Majd
találkozunk, ha visszaértek. Holnap reggel korán van egy
értekezletem...
– Te mindig csak dolgozol – jegyezte meg Jenna. – Ez
őrültség. Inkább élvezned kéne az életet, anya! Van a munkán
kívül más is...
– Jenna – fakadt ki Barty, elveszítve a türelmét –, az a tény,
hogy én állandóan dolgozom, teszi lehetővé, hogy élvezzük az
életet, ahogy fogalmazol. Semmit nem adnak ingyen, tudod, fizetni
kell mindenért, amit olyan szívesen csináltok. Én...
– Drágám, ne most! – szólalt meg Charlie, átölelve Jenna
vállát. A rosszindulatú kifejezés egy csapásra eltűnt az arcáról. –
Biztosan nem akarod, hogy Jennának bűntudata legyen. Ő nagyon
jól tudja, hogy mennyit dolgozol. Maradj, ha úgy akarod, de mi ma
nagy lakomát csapunk, igaz, lányok?
Jenna még csak nem is felelt, duzzogva nézett az anyjára, és
szó nélkül kiment. Aztán Barty már csak azt hallotta, amint
hármasban nevetgélnek, mielőtt kilépnek a bejárati ajtón.
Épp aznap este akart beszélni Chalie-val a férfi pénzéről,
amely már valamiféle megszállottsággá vált nála. Egy este, amikor
végre kettesben mentek el valahová, és miután felajzottan
hazatértek szeretkeztek, amitől Barty boldog és feldobott volt, s
egyetértett a férfival, amikor előállt azzal, hogy sok problémát
megoldana, ha volna saját pénze.
– Akkor nem kéne mindig levett fejfedővel eléd járulnom –
mondta. – Szerintem ez mindkettőnknek jobb volna.
Barty ugyan nem vette észre, hogy Charlie sokszor elébe
járulna, de túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy vitát
provokáljon.
– Beszélek a gondnokokkal – ígérte meg –, és meglátjuk, mit
szólnak hozzá. De... én átutalhatnék neked egy összeget.
Befektethetnéd vagy felhasználhatnád, amire akarod.
Biztos volt benne, hogy ilyesmire gondolt Celia.
– Nagyon jó leszek – jelentette ki a férfi –, gondosan vigyázok
majd rá.
Az asszony mosolyogva megcsókolta.
– Ne tüntess fel engem valamiféle szörnyetegnek, Charlie!
Igazán nem vagyok az.

Mindjárt másnap felfedezte, hogy a férfi némi adósságot

halmozott fel a bukmékereinél. Nem túl sokat, nem egészen ötszáz
dollárt, de ahhoz éppen eleget, hogy az asszonyt elgondolkodtassa.
És még egyszer mérlegelje, hogy tényleg átutaljon-e Charlie-nak
egy jelentős összeget. Hiszen nem mondhatja, ha a férfi mindet
elpocsékolja, hogy „Sajnálom, Charlie, ennyi volt!” Ez így
feneketlen hordóvá válna. A férje ijesztően pazarló volt. Időnként
megdöbbentette Bartyt, hogy egy ember, aki régebben annyira
szerényen élt és éveken keresztül olyan jól elboldogult, hirtelen így
szórja a pénzt. Rákapott, hogy boraukciókra járjon és több rekesz
értékes borra alkudozzon, hihetetlen összegeket fizetve ki értük,
valamint képeket és régiségeket vett, amelyek nem fértek el a
lakásban. Amikor Barty szóvá tette – amilyen finoman csak tudta
–, a férfi először visszautasította, mondván, hogy csak a felesége
kedvéért veszi mindezt, aztán visszavonulót fújt és bűnbánóan
viselkedett. Ám Bartyt mindez nagyon aggasztotta, és egyre
halogatta, hogy bármit tegyen a férfi pénzügyei rendezésére. Ami
miatt Charlie már kezdett egyre jobban haragudni.

A lakás nagyon csendesnek tűnt, miután elmentek. Ez

kellemes volt. A lányok egyre zajosabbak lettek, állandóan teljes
hangerővel hallgatták a lemezeiket. Hétvégenként Barty alig
hallotta a saját gondolatait Elvis hangjától. Charlie pedig nem volt
hajlandó támogatni a kérését, hogy vegyék lejjebb a hangot.
 – Hadd érezzék jól magukat! Hiszen már majdnem
tinédzserek, az ég szerelmére! Ezt a zenét nem lehet halkan
hallgatni. Különben is, engem nem zavar. Én is szeretem. Épp azt
mondom a mamádnak, Jenna, mennyire szeretem Elvist. Ő azt
szeretné, ha egy kicsit lehalkítanátok. Engem egyáltalán nem
zavar, de... gondolom, dolgozni szeretne...
Ezzel ismét őrá osztotta a rossz fiú szerepét, s ez így ment
megállás nélkül.
Barty készített magának egy rántottát, és eszébe jutott, hogy
Gilesszal menynyire szerették gyerekkorukban. Milyen távolinak
tűnt most! Megpróbálta elképzelni, amint Celia eltűri a hangos
zenét. Szegény Celia! Biztos nagyon szomorú Kit esküvője miatt.
Venetia írt Bartynak róla és az anyja fájdalmáról.
„Senki nem képes rávenni Kitet, hogy beadja a derekát. A kis
gazember! Örülök, hogy nem én vagyok Clementine, én biztosan
nem mennék hozzá. Már azt is mondtam neki, ha nem hívja meg
anyát, nem megyünk el. De erre mindössze annyit felelt, hogy
tegyünk amit akarunk.”
Barty elképzelte, mit érezne, ha Jenna kizárná őt az
esküvőjéről, és hirtelen beleborzongott.
Mikor is lesz? Megígérte Jennának, hogy részt vesznek rajta,
és összekapcsolják a régen halogatott angliai látogatással.
– És esetleg a karácsonyt is Londonban tölthetjük, Venetiával
vagy Adele-lel, sőt, esetleg Skóciában, Glenningsben, ahogy Celia
néni hívja. Az jó mulatság volna.
– De visszük Charlie-t is, nem igaz? És Cathyt. Nélkülük nem
lenne igazi a karácsony.
– Hát persze – vágta rá Barty.
Ő szíve szerint nélkülük ment volna, de erről, természetesen,
szó sem lehetett. Viszont valóban tudni akarta a dátumot, hogy
tervezni kezdhessen. Már június volt, és olyan gyorsan repült az
idő.
Átnézte a saját íróasztalát, de nem találta Kit előzetes
meghívóját, amin rajta volt a dátum.
Charlie-t nagyon érdekelte a dolog, így talán nála lehet. Egy
pillanatig habozott, nem akart betörni a férfi magánterületére, a
dolgozószobájába. De... nem fog a dolgai közt kutatni. Csak
megnézi, nem hever-e valahol a meghívó.
Charlie dolgozószobájában hatalmas volt a felfordulás. Ehhez
képest még Jenna szobája is rendesnek tűnt. Papírok borították az
íróasztalt és az iratszekrényt, könyvkupacok álltak az
ablakpárkányon és a padlón, a polcok még félig üresek voltak, a
férfi fényképei pedig nagy összevisszaságban hevertek egy
dobozban. Képek a másik életéről: Megről, Cadiyról kisbaba
korában, a szüleiről, akik annyira kedvesnek tűntek, ahogy a
bőrkeretből mosolyogtak rá. Középkorú pár, láthatóan jómódúak,
a házuk előtt, Summitban, New Jerseyben, ahol éltek.
Barty néha eltöprengett, vajon mi történt a házzal. Charlie azt
mondta, el kellett adni, hogy fizetni tudja az ápolási otthon díját,
de meglehetősen nagy ház volt, valamennyi pénznek csak kellett
maradnia belőle...
Hagyd abba, Barty, ne menj bele most ebbe!
Sally, Meg anyja viszont már nem tűnt annyira kedvesnek.
Habár nyilván az volt, bőkezű és nagyon lojális Charlie-hoz. De
elég kemény volt az arca. Nem olyan, mint Megnek. Meg szép volt,
aranyhajú, mosolygós lány. Milyen tragédia, milyen szörnyű
tragédia!
Hirtelen úgy döntött, beszélni szeretne Sallyvel. Csodálkozott,
amiért Charlie nem javasolta, hogy keressék fel, és mutassák meg
neki az esküvőn készült képeket. Talán fel kellene hívnia és
megbeszélnie vele. Akkor Charlie kénytelen volna elmenni vele.
Mindnyájan mennének. Ez nagylelkű és kedves gesztus volna.
Mielőtt lemennének South Lodge-ba a nyárra.

A meghívónak semmi nyoma. Nem baj, majd megkérdi

Charlie-t. Vagy Izzie-t, ő is kapott meghívót. Vajon Izzie hogy érzi
magát most, hogy Kit megnősül? Persze, hosszú idő telt már el, tíz
év, de akkor is... majdnem megtörtént...
Átlapozta Charlie címjegyzékét. Tudta Sally nevét, látta a
levélen, amelyet Charlie írt neki az esküvővel kapcsolatban.
Sally Norton. Ez volt az egyetlen bejegyzés az N betűnél.
Charlie-nak valóban nagyon kevés barátja volt. Azt mondta,
megszakadt velük a kapcsolata azokban az években, amikor
Cathyről kellett gondoskodnia. Ez logikusnak tűnt.
Barty gyorsan tárcsázta a számot, mielőtt elhagyta volna a
bátorsága. Szinte azonnal felvették a telefont. Egy kedves, kellemes
női hang szólt bele. Éppen olyan, amilyennek Barty Meg anyját
képzelte.
– Tessék!
– Mrs. Norton?
– Nem. Sajnálom, ő már nem lakik itt.
 – Tényleg? – Fura. Charlie nem említette. – És... nem tudja az
új címét, kérem? Vagy... esetleg... úgy értem... talán ápolási
otthonban van?
– Nem hinném. Nem tűnt betegnek. Éppen ellenkezőleg.
– Azt hittem...
– Mi úgy egy éve költöztünk ide. Akkor még jól volt.
Egy éve? Ennek nem volt semmi értelme.
– Szóval... tudja, hová költözött?
– Van egy címünk. A leveleinek. De telefonszám nincsen.
– Esetleg megadhatná nekem a címét? írnék neki.
– Természetesen. És említse meg neki, hogy nagyon jól
érezzük magunkat az ő kis lakásában.
– Lakás? Én azt hittem... mindegy. Köszönöm.
Sallynek állítólag nagy háza volt. Nem egy kis lakása. Mi folyik
itt? Mi ez az egész?
– Itt is van a cím, kedvesem. Sheepshead Bay, N Avenuel429.,
négyes lakás ...
– Sheepshead Bay?
Barty meg volt döbbenve. A Sheepshead Bay nem olyan hely
volt, ahová egy jómódú hölgy költözne. Nagyon szerény hely volt.
Néhány része pedig meglehetősen szegényes, Brooklyntól délre,
Coney Island közelében. Mi ez az egész? Miért lakik ott Sally, és
Charlie miért nem mondta meg neki, hogy elköltözött?
– Istenem, drága jó istenem! – nyögött fel Barty hangosan.
Érezte, hogy a sírás kerülgeti, anélkül, hogy tudta volna, miért.
Kimondhatatlanul csodálatos volt újra Londonban lenni. A
családjával, a barátaival. Csodálatos volt, hogy van segítsége
Cecilia ellátásában, hogy vásárolni mehet és pletykálkodhat,
könyvekről beszélgethet és bemehet a Lyttonshoz. Celia és Jay is
örömmel fogadták, kikérték a véleményét különböző könyvekről,
beleértve a Fekete és fehér-t is, ahogy még mindig nevezték, amely
már kefelevonatban volt, és amelyet Elspeth kitűnőnek talált. Csak
az volt rossz, amikor eszébe jutott, hogy vissza kell majd mennie
Glasgow-ba. Vagy egy hasonló börtönbe Birminghambe. Bár az
talán jobb volna. Sokkal közelebb volna Londonhoz. Viszont... ott
is ugyanaz a szörnyen egyhangú élet várna rá. Néha eltöprengett
azon, vajon szereti-e még Keirt egyáltalán. Máskor pedig, amikor
egy kellemes estét töltöttek együtt, azokról a dolgokról beszélgetve,
ami mindkettőjüket érdekelte, politikáról, irodalomról, a
jövőjükről, és amikor szeretkeztek, biztosan tudta, hogy igen,
szereti.
 Elspeth jó ideje rettegett már a szextől. Félt sok mindentől
vele kapcsolatban: hogy fájni fog, hogy nem lesz olyan, mint
azelőtt, hogy felébresztik Ceciliát, ám egy este elfogta az erős vágy,
és Keir annyira gyengéd volt, olyan óvatos és türelmes, hogy
Elspeth megnyugodott, elengedte magát és hagyta sodortatni. Oly
hosszú idő után újra érezte az örömet, a magasba szárnyaló, vad
gyönyört, és rájött, hogy még mindig kívánja a férfit, vele akar
maradni, és azt akarja, hogy a házasságuk működjön.
– Csak legalább egy kicsit engedne abban – mondta egy nap
Celiának, amikor a Cheyne Walkon vacsorázott vele, miután Lord
Ardent a klubjába száműzték aznap estére –, hogy az én
szemszögemből is mérlegelje a dolgokat. De nem hajlandó
meghallgatni, mintha csak süket volna. És vak. És bár szeretem őt,
nem tudom, meddig leszek képes ezt még így elviselni. Túl sokat
kér tőlem. Vagy lehet, hogy csak önző és elkényeztetett vagyok?
Mert ő mindig ezt mondja.
Celia azt felelte, hogy nem az.
– Valami adódik majd, drágám. Tudom. Az élet általában
kiválóan elrendezi a dolgokat, én úgy tapasztaltam.
– Most elég sokáig tart neki – jegyezte meg Elspeth
elégedetlenül.

Adele a pszichiáter rendelőjében ült, és a férfi mellett kibámult

az ablakon. Gyűlölte az egészet. Még mindig nem volt
meggyőződve arról, hogy jó ötlet. Végül Venetia vette rá, hogy
elmenjen, amikor a fájdalomtól őrjöngve találta, miután Lucas
elment Franciaországba.
– Ez nem mehet így tovább – jelentette ki segítségre van
szükséged, el kell menned egy szakemberhez! Elkísérlek.
– Nem akarom, hogy elkísérj – tiltakozott Adele.
De beleegyezett, hogy felkeressen egy pszichiátert.

Végül is egész kellemes volt beszélgetni az orvossal, dr.

Cunninghammel, aki fiatal volt, kissé szórakozottnak tűnt, és
rendkívül gyengéden bánt Adele-lel. Az asszony lassan kezdte,
először csak annyit mondott neki, hogy állandóan sír és
nem tud aludni, annak ellenére, hogy altatókat szed. De aztán
amikor az orvos megkérdezte, tudja-e, miért sír, elárulta neki,
hogy azért, mert a férje elhagyta.
– Nem hiszem, hogy ez meglepő volna – jelentette ki szinte
dacosan –, bárki sírna a helyemben.
 – És tudja, hogy miért hagyta el magát? Talált valaki mást?
– Szó sincs róla. Azért hagyott el, mert...
És szépen lassan mindent elmondott, miközben ismét nagyon
sokat sírt. Hosszasan beszélt, néha vonakodva, máskor szinte
hadarva. Próbálta megmagyarázni, milyen bűntudatot érez, amiért
megbántott mindenkit, akit szeretett, kivéve a kicsi Cliót.
– De tudom, hogy neki is fájdalmat okozok azzal, hogy az apja
elhagyta.
Egy óra elteltével a férfi feltartotta a kezét.
– Sajnálom, Mrs. MacColl. Lejárt az egy óránk. És különben
sem szeretem, ha a pácienseim kimerítik magukat. Szeretném, ha
eljönne ismét, mondjuk csütörtökön. Akkor tovább
beszélgethetünk. De közben szeretném, ha elkezdené szedni ezeket
a tablettákat. – Kiállított egy receptet. – Nem erősek, csak
segítenek, hogy egy kicsit jobban megbirkózzon a dolgokkal. Bár
beletelik pár napba, amíg hatni kezdenek. És szeretném, ha másik
altatót szedne. Próbálja ki ezt!
Adele ránézett a receptre. Az orvos írása olyan volt, mint a
macskakaparás.
– Azért ír minden orvos ilyen olvashatatlanul, hogy ne tudjuk
elolvasni?
A férfi elmosolyodott.
– Nem. Egyszerűen csak így írunk. Lehet, hogy a génjeinkben
van. A Triptizol antidepresszáns, a Largactil pedig nyugtató,
amitől jobban alszik majd. Ne keverje őket össze!
– Nem fogom – válaszolt Adele, és amikor kimerülten hazaért,
úgy érezte, mintha kicsit kevésbé lenne kétségbeesett.
Amikor a következő alkalommal felkereste az orvost, Luc
Liebermanról kezdett beszélni, végzetes kapcsolatukról, arról,
hogy mennyire szerette a férfit.
– Néha úgy érzem, soha nem szerettem senki mást, legalábbis
nem ennyire.
Elmesélte, mennyire kétségbeesett volt egymagában
Párizsban, amit bármelyik pillanatban lerohanhatott a német
hadsereg, amikor rájött, hogy a férfi visszament a feleségéhez.
Beszélt a rettentő bűntudatáról, amiért a gyerekekkel elhagyta
Párizst anélkül, hogy elköszöntek volna.
– De annyira dühös voltam, tudja, annyira fájt, csak arra
tudtam gondolni, hogy eljöjjek onnan.
– Természetesen.
 – Akkor is... ez rettenetes volt. Soha többé nem látta a
gyermekeit, nem tudott elbúcsúzni tőlük, még csak meg sem
csókolhatta őket az után a legutolsó nap után. Hogy tehettem ezt...
– Azt tette, ami akkor a legjobb megoldásnak tűnt.
– De... megfosztottam tőlük. Maga nem érti. Aztán el kellett
rejtőznie, tudva, hogy sosem látja őket többé. És amikor lelőtték,
amikor menteni próbálta azt a kislányt, biztosan rájuk gondolt, az
lehetett az utolsó gondolata... ó, istenem...
Adele akkor megtört és sokáig sírt. Később könnyebben érezte
magát, amiért dr. Cunningham nem akart sem ítélkezni, sem
kifaggatni nem próbálta, hanem egyszerűen csak hagyta beszélni.
De az asszony még mindig nem került közelebb ahhoz, hogy
megbocsátson magának. Igaz, Luc megcsalta őt, de vajon ez
igazolta a büntetést, amelyet ezért kirótt rá? Hogy csak úgy elsétált
és hátra sem nézett, nem várta meg, mivel magyarázza, sőt esetleg
igazolja a férfi, amit tett. Talán Adele kegyetlen volt hozzá, nem
szerette eléggé, esetleg a férfi úgy érezte, elfordult tőle, túl kritikus
vele szemben. Ki tudja, mi lehetett az oka?
A következő alkalommal Adele leírta az útjukat, keresztül
Franciaországon, a menekülők áradatával, a szörnyű dolgokat,
amiket látott, aminek kitette a gyermekeit.
A negyedik napon beszélt a hajó kapitányáról.

Már minden tekintetben jobban volt, a tabletták kezdtek

hatni, és sokkal jobban aludt. Találkozásai dr. Cunninghammel
pedig kezdtek gyónásszerűvé válni.
– Szörnyű volt, talán a legszörnyűbb dolog az egészben. De...
fel kellett jutnom arra a hajóra. Miután keresztülvágtunk egész
Franciaországon, és minden valószínűség ellenére valahogyan
sikerült épségben odaérnem a két apró gyerekkel, a kapitány
kijelentette, hogy már nincs hely az utolsó Angliába induló hajón.
– És akkor mit tett?
– Lefeküdtem vele – válaszolt az asszony. Pontosan úgy,
ahogy annak idején, olyan sok éve Venetiának. – El sem tudom
mondani, mennyire szörnyen éreztem magam, milyen
mocskosnak. És milyen nagyon szégyelltem magam. Azt hittem,
soha nem leszek képes rá, hogy elmondjam bárkinek. Kivéve a
nővéremet. Meg az anyámat. Neki muszáj mindent elmondania az
embernek. Még Geordie-nak sem meséltem el soha. Utána annyira
féltem, hogy esetleg teherbe estem vagy megkaptam valami nemi
betegséget... Szörnyű volt. Erről álmodok, hogy aztán felriadjak
belőle, éjjel kettőkor. Nem tudok szabadulni tőle. És soha nem is
fogok.
– De ha ezt nem teszi meg – szólalt meg a férfi, miközben
rágyújtott és Adele-t is megkínálta –, kijelenthetjük, hogy nem
jutott volna haza?
– Igen. Valószínűleg így van.
– Akkor csapdába esik Franciaországban, az ellenségtől
megszállt területen.
– Tudom. Ezt mind tudom. De nem segít. Természetesen,
tudtam, hogy meg kell tennem. De undorodtam tőle. És most,
majdnem húsz évvel később, még mindig undorít. Ebből nem tud
kigyógyítani, doktor Cunningham.
– Persze, hogy nem. Meg sem próbálnám. Nos... letelt az egy
óra. Már megint. Hogy érzi magát?
– Jobban – felelt Adele –, azt hiszem.
Valóban jobban volt. Nehéz volt megtennie ezt a vallomást. Es
a férfi nyugalma, ahogyan fogadta, gyógyító hatással bírt.
De még mindig nem ez volt a legnagyobb bűne. Hanem az,
hogy elhagyta Luc-öt, elvette tőle a gyermekeit anélkül, hogy
elbúcsúztak volna egymástól.
Ezt a fájdalmat nem tudja meggyógyítani senki.

Ez igazán nevetséges, gondolta Celia. Valami ostoba

telefonoskisasszony Keir iskolájában megtagadta, hogy a
telefonhoz hívja a férfit. Pedig megmondta neki, mennyire sürgős,
megmondta, ő kicsoda, sőt még azt is, hogy miről van szó.
– A tanárok nem fogadhatnak személyes hívásokat, és maguk
sem telefonálhatnak, ez a szabály. Jelezni fogom Mr. Brownnak,
hogy hívta, és majd eljut hozzá az az üzenet a tanítás után.
– De... – Celia elhallgatott. Nyilván semmi értelme nem volt
elmagyaráznia, hogy neki beszélnie kell Keirrel még a tanítás vége
előtt, mert tudnia kell, hogy felviheti-e hozzá a Fekete és fehér
kefelevonatát, hogy együtt átnézzék – mivel nem volt képes
utolérni a barátját az iskolában Brixtonban –, ugyanis a jogászuk
talált néhány kényes pontot, amit nem akart a férfi tudta nélkül
megváltoztatni. Kénytelen lesz egyszerűen odautazni. Megvolt neki
a férfi címe, és nem valószínű, hogy Keir nem lesz otthon.
Egyszerűen felviszi hozzá a kefelevonatokat, és megbeszélik a
részleteket. Valahol maid megszáll, és másnap reggel visszajön.
Mostanában gyakran vetette bele magát ilyen lázas
tevékenységbe, amivel kissé enyhíthette a nyomorúságát.
 Lucas kimászott Daviesék úszómedencéjéből, és lefeküdt egy
nyugágyra a napon. Hosszú, karcsú teste már sötétbarnára sült.
– Lucas! Szervusz! Azt hittem, te is vásárolni mentél a
többiekkel.
Mrs. Davies mosolyogva nézett le rá. Sötétkék fürdőruhát
viselt csodás alakján, és remek formában volt. Minden reggel
legalább egy órát úszott. Legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott,
mint az elég viharvert Mr. Davies. Lucas nagyon kedvelte, és
láthatóan az asszony is viszonozta ezt. A férje még nem érkezett
meg, a nő pedig úgy kezelte Lucas-t, mint egy kis kedvencet.
Minden este maga mellé ültette a vacsoránál, mindennap kihívta
egy teniszmeccsre kora reggel, mielőtt még túl meleg lett volna.
– Én nem szeretek vásárolni. Inkább süttetem magam a
napon.
– Akárcsak egy gyík. Nézd, ott is van egy!
A fiú engedelmesen felült, miközben nedves haja a szemébe
hullott. Sally Davies napbarnította kezével odanyúlt és hátra
simította.
– Így már jobb. Remélem, jól érzed itt magad, Lucas.
– Jól van. Féltem, hogy esetleg egy kicsit... csalódott leszel.
Most, hogy Tricia barátja megérkezett.
Ez csak kevéssé rázta meg Lucas-t, mivel a fiú egy tökfej volt.
– Ó... ne aggódjon miattam! – válaszolta.
– De én aggódom. Nem tehetek róla. Én nagyon...
lelkiismeretes háziasszony vagyok. Szeretem, ha a vendégeim
tökéletesen boldogok.
Ránézett a fiúra, s a tekintete végigsiklott az arcán és elidőzött
a száján. Lucas viszonozta a pillantását. Furán ellazultnak,
ugyanakkor izgatottnak érezte magát.
– Én az vagyok – mondta –, igazán.
A cigarettája után nyúlt, és megkínálta a nőt.
– Gyújtsd meg nekem! – kérte Sally Davies.
Lucas meggyújtotta a cigarettát, aztán a nő ajkai közé helyezte.
Az asszony rámosolygott, lusta, hívogató mosollyal.
– Jól van. Figyelj... túl meleg van itt kint. Mi volna, ha
bemennénk egy kicsit, és innánk egyet még ebéd előtt? A többiek
még órákig odalesznek.
– Igen – bólintott Lucas, tökéletesen értve a kérdést. – Igen,
azt hiszem, az igazán remek volna.
 Követte a nőt a házba, ringó csípőjét csodálva, meg az apró,
feszes fenekét. Arra gondolt, bizonyára idegesnek kéne lennie, de
nem volt. Végül is ez így sokkal jobb, ha egy tapasztalt partnerrel
veszíti el az ártatlanságát. Különben is ez a francia módi.

– Izzie? Itt Geordie. New Yorkban vagyok.

– Geordie! Ó, egek! Nem is tudtam, hogy itt vagy...
– Épp most érkeztem. Barty nem szólt, hogy jövök?
– De igen, hogyne. De azt hittem, csak a jövő héten, én...
– Volna kedved találkozni velem? Én nagyon szeretnélek látni.

Celia délután ötkor érkezett meg a birminghami New Streetre.

A vonatút elég rövid és kellemes volt, ha Keirt otthon találja, este
tízre akár otthon lehet. Ha nem, valahol megszáll, és reggel utazik
vissza. Rendkívül bosszantó, hogy a férfinak nincs telefon az
albérletében, egy nagyon kellemes egyszobás lakrészben,
Elspeth leírása szerint. Bár a főbérlőnél volt telefon, de ő nem
volt otthon. Igazán, milyen kevéssé hatékonyan intézik az emberek
az ügyeiket.
Úgy döntött, fog egy taxit, Keir lakása kissé távol volt az
állomástól, mint megtudta, Edgbastonban, Birmingham egyik
legszebb lakónegyedében, vagy húszpercnyire. Ha a férfi nincs
otthon, hagy neki egy üzenetet, aztán visszajön a városba és kivesz
egy szobát egy szállodában. Gondolatban már ki is választott egyet,
a Royalt a Victoria Square-en. Meghagyhatja Keirnek, hogy hívja
fel ott vagy menjen oda hozzá.
A város központjába vezető út lehangolta, mindenütt a súlyos
bombázások nyomait látta. Szürke, esős délután volt, és az egész
város sivárnak, szomorúnak tűnt. Miért kell Keirnek ilyen szörnyű
helyeken élnie és dolgoznia? Miért nem képes egy kicsit
józanabbul gondolkodni és beköltözni Londonba? Habár
Edgbaston kellemes meglepetésként fákkal szegélyezett, szellős
kertváros volt, tele nagy Edward-kori villákkal. A taxi egy kissé
szerényebb épület előtt állt meg, Celia kiszállt és fizetett. Aztán az
ablakokra felpillantva arra gondolt, vajon Keir látja-e, és hogy
milyen remekül szórakoznak majd a könyv átnézése közben. Akár
vacsorázni is meghívhatja majd a férfit. Mindig is élvezte Keir
társaságát. Persze, tény, hogy nem könnyű ember és nem
könnyítette meg Elspeth életét sem, de mindig jó volt beszélgetni
vele. Talán mégsem kellene ma este hazasietnie, hanem inkább
maradnia holnapig.
 Becsöngetett. Egy kellemes külsejű nő nyitott ajtót. Nem, nem
hinné, hogy Mr. Brown már hazaért az iskolából, gyakran marad el
sokáig, nagyon sokat dolgozik és néha nagyon fáradtnak tűnik...
Láthatóan a Keir Brown rajongói klub egy újabb tagja, gondolta
Celia, hirtelen ingerülten. A férfi túl sok mindent kapott, szegény
Elspeth viszont nem kapott az égvilágon semmit. Ez így nagyon
igazságtalan volt.
– Esetleg... megvárhatnám a szobájában?
– Nem hinném. Nem engedhetek be csak úgy bárkit. Végül is
ez az ő otthona. Most magamnak is el kell mennem, hogy
találkozzam a férjemmel. De az előcsarnokban várakozhat, ha
tetszik. Vagy esetleg hagyhat neki egy üzenetet. Feltételezem,
ismeri önt, Mrs... ööö...
– Lady Arden – válaszolt Celia leereszkedően. – Milyen
kedves! Igen, ismer engem. Az unokám a felesége. Várok rá még
egy rövid ideig.
– Rendben van. De nagyon kell figyelnie. Fent lakik az első
emeleten, ahová a külső lépcső vezet, ott a veranda mellett. Látja?
Úgyhogy nem szokott ide bejönni. Könnyen elszalaszthatja.
– Majd figyelek – mondta Celia. – De nem is akarom feltartani
tovább. Nehogy miattam elkéssen!
Üldögélt az előcsarnokban, először türelmesen, aztán egyre
idegesebben, ahogy az idő telt. Mi az ördögöt csinál a férfi? Csak
nem ment el szórakozni anélkül, hogy először hazajönne átöltözni?
Bár talán mégis. Celia kezdte megbánni ezt a hirtelen
elhatározásból született látogatást, amely esetleg időpocsékolásnak
bizonyulhat.
Fél óra elteltével írt egy üzenetet Keirnek. Úgy tervezte,
becsúsztatja a szobájába az ajtó alatt, aztán elmegy a szállodába. A
taxisofőr adott neki egy névjegykártyát a számával, és Celia látott
egy telefont az előtérben.
Hirtelen hangokat hallott, így felpillantott. Valaki belépett a
kapun. Keir volt az, egy ernyő alá húzódva valakivel. Egy
barátjával. Az asszony erre nem számított. Lehet, hogy a férfi nem
örül majd neki annyira, mint azt Celia gondolta.
Figyelte, amint Keir a ház felé sétál, aztán a ház oldalához
kanyarodik, majd felmegy a vaslépcsőn, a társa kíséretében, akit
Celia most jobban szemügyre vehetett. Egy tanárkolléga lehet
valószínűleg, feltételezte. Sőt, egy nagyon csinos kolléga. Az
asszony nagy érdeklődéssel tanulmányozta. Fiatal lány volt, hosszú
vörös hajjal és nagyon formás lábakkal. Keir kezét fogta, arcát a
férfi felé emelte, miközben egy megjegyzésén nevetett. A férfi
vitathatatlanul roppant mulatságos tud lenni, gondolta
szórakozottan Celia.
A pár megállt a lépcső tetején, amíg Keir előszedte a kulcsát,
aztán eltűntek a lakásban. A szoba éppen fölötte volt, és Celia
tisztán hallotta a járkálásukat meg a hangjukat. És ugyanilyen jól
hallotta azt is, amikor hirtelen csend lett. Ami hosszasan elnyúlt.
Celia várt öt percet. Öt hosszú, néma percet. Majd fogta a
táskáját, a kalapját, és kisétált a házból. A ház oldalához ment,
fellépdelt a vaslépcsőkön, és határozottan megnyomta a csengőt.
Nagyon határozottan. És nyomta egyfolytában.
Keir arca, amikor végül megjelent, óvatosan kipillantva az ajtó
mögül, tulajdonképpen nagyon mulatságos volt. A megdöbbenés
és a bűntudat karikatúrája, először lángvörös, majd halálosan
sápadt. Sötét szeme kitágult a rémülettől, az álla megfeszült.
Végül annyit tudott kinyögni:
– Celia.
– Igen – válaszolt mosolyogva az asszony igen, én vagyok,
Celia. Őszintén remélem, hogy nem jöttem rosszkor. A könyvvel
kapcsolatban szeretnék sürgősen megbeszélni magával valamit.
Bejöhetek?
 20. fejezet

Gilesnak sok gondja volt a Kontrasztokkal, ahogy végül a

Fekete és fehéret elnevezték. Nem tudta kivonni magát a könyv
hatása alól: remekül volt megírva, nagyszerű volt az alapötlete –
Celiának és Keirnek igaza volt, a faji kérdést hevesen tárgyalták
minden szinten, minden újságban, minden ebédlőasztalnál – és
csodálatosan ötletes volt a befejezés, amely nyitva hagyta a
kérdést, hogy vajon a pár megtartja-e a megfogant babát.
Meyrick nem használt olcsó trükköket, a jamaikai származású
főhős diplomás tanár volt, aki kétségbeesetten igyekezett álláshoz
jutni, a hősnő ápolónő, az apja pedig iskolaigazgató, aki nem volt
hajlandó segíteni a vején. Megvolt a könyvben minden: család,
osztályhelyzet, intellektuális és szociális sznobság, szerelem, szex,
mindez a felháborító faji előítéletek háttere előtt ábrázolva.
Keir tanárbarátja megszervezte, hogy Merrick beszélhessen
két-három jamaikai családdal, akiknek a gyerekeit tanította. Az író
felkereste őket képtelenül túlzsúfolt lakásukban, megtapasztalta a
csalódottságukat és a kétségbeesésüket, amiért nem képesek
valamiféle jobb jövőt biztosítani maguknak, de még a gyerekeiknek
sem.
Az egyik férfi heti egy fontért lakott egy bérelt szobában nyolc
másik társával, és felváltva aludtak az ágyon, a kanapén, vagy
kerestek maguknak helyet legalább a padlón, ahol lefekhetnek. A
hatóság tudomást szerezett erről és kilakoltatta őket, egészségügyi,
sőt tűzveszélyességi indokokra hivatkozva, aztán gyorsan
elszállásolta őket tanácsi lakásokban. A helybeli fehér lakosság,
akik alig valamivel jobb körülmények között éltek, felháborodtak
ezen, ami csak tovább növelte az úgyis meglévő ellenséges
érzelmeket. Még olyan hangok is voltak, hogy elkülönített
negyedekben kellene a „színeseket” elhelyezni.
Ennek a férfinak a bátyja, akivel Merrick ugyancsak
találkozott, Birminghamben élt, és ott vitába keveredett a buszon.
A fehér alkalmazottak „erőteljesen tiltakoztak” a színesek
alkalmazása ellen, hiába voltak üres állások, és sztrájkba kezdtek.
Egész Birminghamben látni lehetett olyan táblákat, amelyek azt
hirdették, hogy „Nagy-Britannia maradjon fehér”. Még Winston
Churchill is megemlítette a veszélyét annak, ha Nagy-Britannia
„szarka társadalommá” válik. A The Times-ban olvasói levelek
jelentek meg, arra figyelmeztetve, hogy Jamaika és Trinidad
kétmillió lakójának zöme azt tervezi, hogy Angliába települ. Ezen
kívül azt is rebesgették, hogy Bradfordban egy szervezet indiai és
pakisztáni férfiakat csempészik be az országba, közel négyszáz
fontért szerezve nekik útlevelet.
Még az is nehézségekbe ütközött, hogy a bevándorlók
valamiféle társasági életet szervezhessenek maguknak. A
birminghami városi tanács megtiltotta nekik, hogy az iskolák
dísztermében bálokat tartsanak, homályosan nem megfelelő
használatra hivatkozva, arra utalva, hogy túl nagy volna a tömeg és
tönkre tennék a vécéket. Azzal is vádolták a bevándorlókat, hogy
drogokat adnak el a tizenéveseknek.
– Ez rendkívül visszataszító, és szégyen valamennyiünkre
nézve – jelentette ki Celia egy ízben, miután Merrickkel
találkozott. Aztán a tőle megszokott brutális őszinteséggel
hozzátette: – Viszont remek könyv lesz belőle...
Giles megállás nélkül aggódott miatta, attól tartva, hogy a
színesek iránti ellenszenv a Lyttons ellen fordul. Celia, Elspeth, sőt
még Jay is azt felelte erre, hogy ez ostobaság, az irodalmi körökben
az ilyen viselkedésre csak megvetéssel tekinthetnek, és a Lyttonst a
liberális vélemény élharcosának tartják majd.
– De az is lehet, megvádolnak minket azzal – vágott vissza
Giles, tekintetét körbe hordozva a tanácsteremben –, hogy hasznot
akarunk húzni ezeknek az embereknek a nyomorúságából.
– Nem hinném – mondta Jay –, miután ketten azok közül,
akikkel Merrick beszélgetett, nagyon bátran beleegyeztek, hogy a
sajtó meginterjúvolja őket. Mindketten értelmesek, jól beszélnek
és határozottan támogatják a könyvet. Örülnek, hogy a
problémájuk végre napvilágra került. És nem nevezhetnek
elfogultnak sem bennünket, hiszen a könyv nyíltan megmutatja a
lány tépelődését és ellenérzését a helyzetét illetően. Remek könyv,
Giles, igazán felesleges aggódnod miatta.
De Giles továbbra is aggódott.
A legnagyobb problémája a könyvvel kapcsolatban Keir
szerepe volt benne. Keir Browné, aki augusztustól a Lyttonsnál fog
dolgozni segédszerkesztőként, noha nincs gyakorlata a
könyvkiadásban, és aki az anyja legújabb felfedezettje és kedvence
volt, és akit Celia bevont a könyv korrektúrázásába. Ez felháborító
volt. Az anyja hiába mondta, hogy Keir az Isisnél dolgozott az
egyetem utolsó évében, és néhány könyvkritikája nagyon
meggyőző volt, valamint jól bánt a szavakkal, és a könyv az ő ötlete
volt. Ezek közül egyik sem igazolta mindazt, amit az anyja Keir
érdekében tett.
Senki nem tudta biztosan, hogyan történt mindez. A férfi
ugyanis szinte megdöbbentő hirtelenséggel, anélkül, hogy
különösebben konzultált volna valakivel, belépett a Lyttonshoz,
mint Celia protezsáltja. Igaz, Celia már nem olyan fiatal, és mindig
is hajlott rá, hogy önfejűen és meggondolatlanul cselekedjen, de ez
azért kissé túl sok volt még tőle is. Bár valójában senki nem
tiltakozott, Gileson kívül, sőt úgy tűnt, nem is bánják
különösebben. Jay egyenesen el volt ragadtatva, mivel úgyis kevés
beosztott szerkesztője volt, ráadásul mindig is kedvelte Keirt, és jól
kijött vele. Ezen kívül Celia biztosította róla, hogy Keir beáll majd a
sorba és a legszerényebb feladatot is panaszkodás nélkül
végrehajtja, ami tökéletesen igaznak is bizonyult. Keir mulatságos
volt, és remek társaság, jó természetű, annak ellenére, hogy
hajlamos volt a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban elveszíteni a
türelmét, és mindenki kedvelte. A nők különösen.
A leginkább talán Elspeth lepődött meg. Amikor Keir
váratlanul beállított szombaton, Celia látogatása után, és
bejelentette, hogy végül mégiscsak úgy döntött, elfogad egy állást a
Lyttonsnál, az asszony azt hitte, álmodik. Miután már harmadszor
kérdezte meg tőle, komolyan gondolja-e és miért, a férfi pedig azt
felelte, komolyan gondolja és azért, mert már kezd lemondani
arról, hogy valaha is olyan tanári állást kapjon, amilyenről
álmodik, Elspeth nem kérdezősködött tovább, nem akarván
kísérteni a sorsot. Megkérdezte a nagyanyját, szerinte mi indította
Keirt erre az elhatározásra, de Celia meglehetősen hűvösen
válaszolt.
– Fogalmam sincs, drágám, de nem is túlzottan erőltettem ezt
a témát, és azt tanácsolom, hogy te se tedd. Bizonyára nem volt
könnyű döntés neki, és szerintem ezt értékelned kell. Egyszerűen
légy kedves hozzá, próbáld kárpótolni, mert egy kicsit bizonyára...
megviseli a dolog. A férfiak egója nagyon érzékeny, amint azt
bizonyára te is tudod, és az én tapasztalatom szerint legjobb egy
kicsit ápolgatni.
 – Nagyi – válaszolt Elspeth, fürkésző tekintettel nézve Celiára
–, itt van valami rejtett dolog a háttérben, ugye?
– Szó sincs róla – tiltakozott Celia –, mindig mondtam neked,
hogy az élet általában magától megoldja a dolgokat, nem igaz? És
láthatóan ezúttal is ez történt. És drágám, semmiképpen ne is
gondolj arra egyelőre, hogy visszamégy dolgozni. Az igazán nagy
ostobaság volna.
Elspeth, erőt merítve az „egyelőre” kitételből, megígérte, hogy
így lesz.

– Erre nincs semmiféle mentség – mondta akkor

Birminghamben Keir, beletúrva sűrű fekete hajába, mint mindig,
amikor zaklatott volt –, jól tudom. Felháborító módon
viselkedtem.
– Ez így van – értett egyet Celia. – Igyon még egy kis bort!
– Köszönöm. De... nem is tudom. Elspeth olyan nagyon
megváltozott.
Már nem olyan vidám. És...
– Keir Brown, hogy gondolhat egyáltalán ilyet, nem hogy még
ki is mondja? – tudakolta szigorúan Celia. – Természetes, hogy
nem vidám. Kiragadták mind abból, amit ismer, a családja, a
barátai köréből, a munkájából, az otthonából, és Glasgow egy
meglehetősen távoli részében kell élnie – arra gondosan ügyelt,
hogy a körülményeik szegényességét ne említse, még most, a
diadala órájában sem – egymagában úgy, hogy egész nap csak a
kisbaba az egyetlen társasága. A kisbabák csodálatos kis
teremtmények, de nem igazán lehet beszélgetni velük. Amikor
maga hazament, bizonyára hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy
beszélgessen Elspeth-szel, hogy szórakoztató és érdekes legyen, de
az biztos, hogy Oliver nem tett ilyet. Rettentően sokáig dolgozott,
borzasztó volt.
Keir hallgatott. Aztán mélyet sóhajtott.
– Tudja, én még mindig szeretem. De alig enged közel
magához. Mintha haragudna rám.
– Nem vagyok meglepve. Én is haragudnék. Magam is
haragudtam Oliverré. Erre élénken emlékszem. Aztán meg, persze,
Elspeth valószínűleg nagyon fáradt. Nem volt könnyű a szülés,
időbe telik, amíg fizikailag rendbe jön...
– Nem szexeltünk túl sokat – jelentette ki kertelés nélkül Keir
–, ha erre gondolt.
 – Részben. Ami szintén nem mentség arra, hogy lefeküdt
valaki mással.
– Tudom. De Margaret kezdett ki velem. Úgy tűnt, nagyon
odavan értem.
– Igazán? Maga nagyon vonzó férfi. Mindig is így gondoltam.
– És az egyik dologból következett a másik. Nem
szándékoztam folytatni, miután elmegyek Birminghamből. Nem
kaptam meg ugyanis az állást – tette hozzá nagyot sóhajtva. – Jól
összebarmoltam a dolgokat, ugye?
– Egy kicsit igen.
– Gondolom, elmondja Elspethnek. Amint hazaért. Meg a
szüleinek.
– Hát abból meg mi jó származna bárkinek? – nézett rá Celia.
Őszintén meglepettnek tűnt.
Keir rámeredt, és nagyot kortyolt a borából.
– Nos... nem tudom. Csak azt hittem...
– Még nem ismer engem túlságosan, ugye? A diszkréció a
legnagyobb erényem. Az egész életemet erre építettem. Én nem
foglalkozom az igazsággal. Legalábbis nem a kendőzetlen
igazsággal. Természetesen, nem fogom elmondani Elspethnek.
Attól megszakadna a szíve, szétszakadna a kis családjuk, Venetia
és Boy pedig elviselhetetlenül önteltek lennének. Én pedig ezt
semmiképpen nem akarnám.
– Akkor...
– Akkor mit szándékozom tenni? Megmondom. Már vagy a
tizedik alkalommal fel akarok ajánlani magának egy állást a
Lyttonsnál. Amit egyrészt nagyon élvezne, másrészt egészen
kiválóan látna el.
– Celia...
– És amit ezúttal el is fogad majd, biztos vagyok benne. És
Londonba költözik.
– Elspeth pedig visszaköltözik az átkozott lakásába, és
folytatja a munkáját a Lyttonsnál, gondolom. Ahol magasan
felettem áll majd rangban, és...
– Szó sincs arról, hogy visszatérne a Lyttonshoz. Nem is
engedném meg. Neki otthon van a helye, Cecilia mellett, akit
idővel kistestvérekkel ajándékoz majd meg. És nem fog a lakásába
sem visszaköltözni. Különben is ott lakik Amy, és nem lenne
nagyon lelkes, ha egy kisbabával kellene megosztania. Csacsi egy
lány, ugyanolyan, mint az anyja volt az ő korában.
 – És maga szerint – kérdezte beletörődő hangon Keir –
Elspeth kire hasonlít?
– Elspeth nagyon hasonlít rám – jelentette ki Celia
ellentmondást nem tűrő hangon. – Igen sok mindenben.
– Az Úr legyen hozzám irgalmas! – jegyezte meg Keir, de
mosolyogva nézett az asszonyra. Hosszasan hallgatott, aztán
megszólalt, mint aki elszánta magát, hogy szó szerint veszélyes
terepre merészkedik. – Rendben van, Celia, maga győzött.
Elfogadom az ajánlatát. De nem tetszik nekem. Nem szeretem a
zsarolást.
– Ez nem zsarolás – magyarázta Celia –, csak egyszerű
pragmatizmus. Én azt akarom, hogy a Lyttonsnál dolgozzon.
Mindig is azt akartam. Maga pedig élvezni fogja. Azt
megígérhetem.
– De a háttérben van egy alku. Szerintem ezzel mindketten
tisztában vagyunk.
– Lehet, hogy maga így gondolja, de én nem. Megmondtam.
Semmi nem kényszeríthetne rá, hogy elmondjam Elspethnek, amit
tudok. Semmi. Nem bántanám meg őt, és rajta keresztül magát, a
világ minden kincséért sem. Egyszerűen csak örülök, hogy képesek
voltunk olyan megállapodásra jutni, amelyik mindkettőnk javára
válik. Most pedig szedje össze magát, ne babrálja úgy a haját! Egye
meg a sültet! Igazán nagyon finom.

Giles azt javasolta, hogy a Lyttons indítson puha fedelű

sorozatot.
Az egész család megdöbbent, annyira nem volt jellemző rá,
hogy valami újdonságot javasoljon, bármit, ami csak egy kicsit is
kockázatos. Venetia meg is jegyezte hangosan, hogy talán végre
kezd belejönni a dologba. Másrészt viszont életében először Giles
az élen találta magát.
– Nem mondom, hogy túl nagy méretekben csináljuk –
jegyezte meg, amikor egy igazgatósági ülésen megtárgyalták a
javaslatát –, csak pár könyvet adjunk ki így a már meglévők közül,
mondjuk fél tucatot, hogy megnézzük, miként fogy. Arra
gondoltam, jövő tavasszal kezdhetnénk. Nem látom be, miért kéne
a legjobb könyveinket átengedni a Pannak vagy a Penguinnek.
Szeretném felvetni ezt a dolgot Bartynak, megkérdezni a
véleményét.
Celia különösen lelkesedett az ötletért, és felajánlotta
Gilesnak, hogy segít a kivitelezésben. Giles azonban a tőle
szokatlan határozottsággal utasította vissza.
Elspeth először félt, hogy Keir talán megbánja a döntését,
rosszkedvű és indulatos lesz, és vissza akar majd térni a
tanításhoz. De nem így történt. A férfi boldognak tűnt, és a nála
megszokott lendülettel vetette bele magát a munkába a Lyttonsnál.
Az asszony még mindig alig akart hinni a jó szerencséjében, de
végtelenül hálás volt érte, és nekilátott, hogy lakást keressen,
amelyet megengedhetnek maguknak Keir fizetéséből. Végül
Battersea-ben talált egyet, kilátással a parkra. Igaz, nem volt túl
divatos, sőt épp az ellenkezője, de olyan nagy volt, mint egy kisebb
ház, volt benne három hálószoba meg egy nappali, amit elegáns
szalonná alakíthat. Tetszettek neki a megőrzött eredeti részletek, a
gipszstukkók meg a kandallók és az utcára néző parányi erkély. A
lakásnak megvolt az a hatalmas előnye is, hogy innen szinte
ráláthatott a nagyanyja házára a Cheyne Walkon. Bámulatos,
gondolta, milyen nagy különbséget jelent az árban egy rövidke
folyószakasz jelenléte. A Temze másik oldalán, Chelsea-ben ez a
lakás legalább ötször ennyibe került volna.
Miután rátalált, nekiállt berendezni. Igyekezett minél
olcsóbban beszerezni mindent, és küszködve próbálta maga
elkészíteni a függönyeit a varrógépen, amelyet Celiától kapott.
Nem volt hajlandó elfogadni semmiféle segítséget a házban,
továbbra is maga takarított és maga gondozta Ceciliát. Nagyon
komolyan vette Celia megjegyzését arról, hogy a férfiak önérzete
nagyon sebezhető. Elképzelni sem tudta, hogy a nagyanyja milyen
módon befolyásolta a szerencséjét, de egészen biztos volt abban,
hogy volt valami kapcsolat. Ebből következően, ha Celia azt
mondta volna neki, hogy a következő öt évben járjon hátrafelé, azt
is megteszi.
Keir munkája az első pár hónapban az olvasás volt,
kéziratokat, kefelevonatokat kellett olvasnia, meg könyvötleteket,
és értékelni őket. De sok időt töltött azzal is, hogy átböngéssze a
The Booksellert, hogy figyelemmel kísérje, más kiadók mit hoznak
ki, ezenkívül könyvesboltokat keresett fel, hogy lássa, miként
fogynak a Lyttons könyvei, és megfelelő módon reklámozzák-e
őket.
– Ez egy vicc, ami a könyvesboltokban megy – mesélte
Celiának egyik nap –, olyan, mintha nem is akarnának eladni
semmit. Úgy néznek ki, mint egy szatócsbolt, sötétbarna minden,
magasak a polcok, a legtöbbet el sem lehet érni csak létráról, ami
pedig a kirakatot illeti... tökéletes összevisszaság. Nem értem,
hiszen elvileg mind önkiszolgáló alapon működik. Az ember
nehezen talál meg bármit is. A legújabb könyveket kivéve, de még
ezzel kapcsolatban is láttam szörnyű dolgokat. A Lyttons tavasszal
megjelent két könyve is csak úgy be volt rakva a leghátsó polcokra.
– Tudom – válaszolt a nő az angol könyvesszakma a világon a
legódivatúbb. Még mindig Viktória korában élnek. Hallania
kellene Bartyt a témáról. Igaz, sok New York-i kereskedő sem jobb,
meg is lepődne, ha látná. Mintha azt gondolnák, hogy a könyv
majd eladja magát. Az egész üzletág hajlamos arra a vélekedésre,
hogy a nyílt pénzhajszolás, az eladások támogatása túlságosan
közönséges.
– Ne mondja! – vigyorgott rá Keir. – Mindig ennyire
megelőzte a korát?
– Mindig – szögezte le Celia határozottan.
Keir nagy érdeklődést mutatott a tervezett puha fedelű
kiadványok külső megjelenése iránt – Giles legnagyobb
bosszúságára.
– Csak a puha fedelű könyveknek van modern borítója,
kizárólag ezek derítik fel a könyvesboltokat – jegyezte meg neki a
fiatalember egy reggel.
– Igazán?
– Igen. A Pan némelyik borítója igazán remek. Beszéltem egy
Godwin nevű fickóval, nagyon érdekes ötletei vannak. Ő veszi át a
Better Bookst, tudja, a Foylesszal szemben...
– Igen, tudom – felelt kurtán Giles.
– Kitakarítja, derűsebbé teszi. Van már neve a puha fedelű
sorozatnak?
– Nem. Még nem gondolkodtam rajta.
– Észrevettem, hogy mindegyiknek nagyon erős, állatokkal
kapcsolatos asszociációi vannak. Madarakkal és állatokkal. Arra
gondoltam, talán lehetne a neve Kentaur.
– Valóban?
– Igen. Mivel a kentaur egy mitológiai figura volt, félig ember,
félig ló...
– Tisztában vagyok vele – vágott közbe Giles.
– Ezért gondoltam, hogy ez illene rá. Ez némi súlyt ad a puha
fedelű könyveknek. És a háttérszín lehetne fehér vagy legalább
világosszürke, mint a kentaur, attól nagyon szembetűnőek
lennének a könyvek.
– Keir, roppant sajnálom, de nagyon sok munkám van ma
reggel – jelentette ki Giles –, és nem tudom, tisztában van-e vele,
de ezeket a dolgokat alapos megbeszélés után döntjük el az
igazgatóságban, nem egy futó folyosói beszélgetésben.
– Nem – válaszolt Keir –, nem tudtam.
Azzal ment, hogy megkeresse Celiát.
Ennek eredményeképpen az asszony a Savoyban, ebéd közben
javasolta a Kentaur címet Jaynek, akinek nagyon tetszett az ötlet,
és a következő igazgatósági megbeszélésen maga javasolta. Mivel
nem volt más megfelelő alternatíva, el is fogadták. Giles őrjöngött
a dühtől. És a dühe elsősorban Keirre irányult.

Barty Geordie-val ebédelt a 21 Clubban, miután a Bantam

képviselőivel találkozott a híres 666-os épületben, hogy
véglegesítsenek egy megállapodást. A nő nagyon élvezte a férfi
társaságát; borzasztóan hiányzott neki mindenki Angliából.
– Annyira szeretem ezt a helyet – jegyezte meg Barty, körbe
pillantva az étteremben –, és állítólag van egy titkos zúg is, tudod,
valamiféle pince, egy másik helyiségen belül. Akkora, mint egy
kisebb hálószoba, és nincs ablaka. Azt mondják, ott írják alá az
igazán fontos szerződéseket. Én magam nem láttam soha, de része
a kiadói folklórnak. Laurence szokott ide hozni engem. A legtöbb
helyre ő vitt.
Csend támadt. Az asszony lenézett a kezére, aztán fel, a
mennyezetre.
– Egy nap – villantotta mosolyát a férfira egy nap a Lyttons
egyik furgonját akarom oda felakasztatni.
Ez volt a „21” egyik különleges szolgáltatása: a legfontosabb
vendégei cégének furgonjairól és repülőiről készült modellekkel
díszítették a mennyezetet.
– Rendben. És az én versenyistállóm színeit fogja viselni
valamelyik fickó a külső lépcsőn – tette hozzá Geordie –, de talán
még nem most rögtön.
– Jenna szereti azokat a zsokékat – jegyezte meg Barty
mosolyogva –, tavaly lefényképeztette magát velük. A főúr
megengedte, hogy felmásszon az erkélyre és pózoljon velük. Erről
jut eszembe, hogy van Clio?
– Istenien. Meg akarod nézni a fotóját?
Barty mosolyogva nézte a hatéves Cliót, sötét fürtjeit és
szemét, gödröcskés arcát.
– Geordie, pont úgy néz ki, mint Adele.
– Tudom.
– Hogy van Adele?
 – Ő... jól. – Láthatóan épp olyan kevéssé akart róla beszélni,
mint Barty Charlie-ról. – Mesélj a Lyttons New Yorkról! Hogy
megy az üzlet?
– Elég jól. Kellene az új könyved. Hogy haladsz vele?
– Lassan. De jó a téma. Visszatértem az első szerelmemhez, a
társasági gyilkossághoz.
– Annak nagy sikere lesz.
– Remélem. Tudod, lenyűgözőnek találom ezeket a
Kennedyket. Valóban olyanok itt, mint egy királyi család. Fura,
hiszen az öreg Joe valaha szeszcsempész volt, és most hogy
felkapaszkodott. Azt akarja, hogy Jackből elnök legyen, minden
áron.
– Igen. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki.
– Arra mérget vehetsz. Egyszer találkoztam vele, épp mielőtt
eljöttek Londonból. Még életemben nem láttam embert, akiről
ennyire sütött az elszántság. Egyébként a család az én könyvemben
nincs is olyan túl messze tőlük. Persze, szó sincs elnöki
ambíciókról, abból rágalmazási per lehetne, de egy gazdag,
elkényeztetett, összetartó klán, amelynek tagjai ádázul törnek az
üzleti sikerekre...
– Egy kicsit, mint a Lyttonok – jegyezte meg szelíden Barty.
A férfi rávigyorgott.
– Egy kicsit.
Barty elmondta, hogy aggódik a Lyttons New York miatt. Nem
teljesít úgy, mint kellene, és egyre erősebb a verseny. Az olyan
kiadók, mint a Simon & Schuster állandóan újabb szerzőket
fedeznek fel, nekik viszont egy ideje már nem volt igazi
sikerkönyvük.
– Kivéve a tiédet – tette hozzá sietve.
– Úgy érted, egy igazán népszerű könyv kellene?
– Igen. Amiből puha fedelű kiadás lehetne, és milliós
példányban fogyna. Mostanában abban van a pénz. De hát neked
nem kell mondanom. Te jó ég, milyen erősek ezek a kiadók, néha
mintha ők lennének a világ urai! És ez azt jelenti, hogy felnyomják
az árakat. Mi elég jól elboldogulunk, de nincs túl sok kockáztatni
való pénzünk, amin új könyveket vásárolhatnánk. Tudom, hogy
Londonban maguk adják ki a puha fedelű könyveiket, és szerintem
ez ragyogó ötlet. Tetszik nekem a név is...
– Ugye, milyen jó? Celia új kedvencének, Keirnek a szellemi
gyermeke.
 – Nagyon meglepett, amikor meghallottam, hogy a Lyttonsnál
dolgozik. Azt hittem, tanár.
– Az is volt. De váltott. Én pontosan értem, mi lehet Celia
szándéka, és rajtam kívül még páran, azt hiszem. Giles ki nem
állhatja.
– Jaj, istenem! Szegény Giles!
– Szegény, jó öreg Giles!
– Őszintén szólva, nekem is jól jönne itt egy ifjú titán –
jelentette ki Barty. – Mintha egy kicsit berozsdásodtam volna.
– Mi van Marcus Forresttel?
– Ő csodálatos, de valóban szükségünk volna egy kis
vérfrissítésre.
– Biztosan sok ifjú tehetség szaladgál az utcán.
– Lehetséges. De úgy tűnik, nem sikerül rátalálnunk. Jut
eszembe, Marcus is csatlakozik hozzánk egy italra.
– Remek.
Geordie kedvelte és csodálta Marcus Forrestet. Barty öt éve
alkalmazta szerkesztőként, és most főszerkesztő volt. A
Delacortétól halászta el az asszony, a legendás Helen Myer orra
elől. Geordie még mindig emlékezett Barty kárörvendő arcára,
amiért sikerült neki. Geordie akkor éppen New Yorkban volt, és
Barty szinte a föld felett lebegett, amikor belépett a St. Regis King
Cole-termébe, ahol egy italra találkoztak, és ahol az asszony
elmesélte neki, mi történt. Ahogy most ránézett, el sem tudta róla
képzelni, hogy bármi ilyesmit tenne. Eltűnt belőle a fény, az
izgalom, a munkája felett érzett öröm és a büszkeség, hogy a saját
cégét vezeti. Mi okozhatta ezt a szomorú változást?
– Egyébként nyárra leküldöm a családot South Lodge-ba, én
pedig itt maradok, legalább júliusban, és keményen belevetem
magam a munkába. Egy igazi, modern könnyfacsaró történetet
akarok találni, egy kicsit olyat, mint
Celia regénye, a Kontrasztok, ami szerintem csodálatos. Még
az is lehet, hogy megbízást kell adnom valakinek. Ó, nézd csak, ott
van Fred Nolan! Ő adja ki a G-jelentést, láttad már?
– Nem.
– Imádnád. Ez egy pletykalap a könyvkiadásról, amit
mindenki olvas. Majd küldök neked egy példányt az Algonquinba.
– Köszönöm.
– Úgy hallom, Izzie-vel találkozol szombaton – jegyezte meg
Barty könnyed hangon.
 – Igen. Megnézem a lakását, aztán elviszem vacsorázni.
Velünk tartasz?
– Sajnos, nem tudok. Cathy és Jenna szerepel egy iskolai
hangversenyen. Örülj, hogy téged nem viszlek el rá.
– Kár – válaszolt a férfi –, szívesen mentem volna. És mikor
jössz Angliába? A család már kezdi azt gondolni, hogy a férjednek
talán két feje van.

Barty nem tudta biztosan, miért készül olyan kevés örömmel

az angliai utazásra. Pedig arra kellene vágynia, hogy mindenkinek
bemutathassa Charlie-t. Bármennyi hibája van is a férfinak, igazán
elbűvölő, nagyon jó modorú. Ahogy Cathy is. Ő meg Jenna
tetszene mindenkinek.
Végül úgy döntött – némi megkönnyebbüléssel –, hogy Kit
esküvője előtt nem tud elutazni. Arról pedig szó sem lehet, hogy
kétszer menjenek.
Charlie nagyon haragudott ezért, és azzal vádolta, hogy Barty
távol akarja tartani őt a családjától, sőt, hogy szégyelli.
– Én nem vagyok olyan sikeres, mint Laurence volt, ugye?
Nem vagyok elég jó, hogy bemutass a csillogó családodnak.
Barty azt felelte, ne legyen nevetséges, és kijelentette, hogy
egyszerűen csak túl sok a munkája, nem mehet két hosszú útra egy
éven belül. A férfi dühöngött, s a felesége szemére vetette, hogy
örökké a munkáját helyezi minden elé. Később aztán
bűntudatosan megkereste, mint mindig, és a bocsánatáért
könyörgött.
– Meg kell értened, drágám, úgy érzem, okvetlenül
találkoznom kell velük. De ha te túl elfoglalt vagy, az,
természetesen, más.
Szakadatlanul próbálkozott azzal, hogy elédesgesse a nőt a
Lyttonstól, a munkától. Állandóan utazási prospektusokkal állított
haza, ami ahelyett, hogy felkeltette volna Barty érdeklődését,
szinte elviselhetetlenül bosszantotta. Ha igazságos akart lenni, el
kellett ismernie, nem lehet könnyű a férfinak, mivel nagyon kevés
tennivalója volt, Barty pedig állandóan dolgozott.
Ugyanakkor... dolgozhatott volna ő is. Barty szívesen
támogatta volna. Számtalan alkalommal kérdezte már tőle, mivel
foglalkozna hosszú távon legszívesebben. Erre mindig ködösen azt
felelte, egyelőre Cathynek szüksége van rá.
– És, persze, Jennának is, ha már itt tartunk.
Majd ha ősszel elmennek az iskolába, akkor gondolkodik rajta.
 – De semmi ingatlanügy – jelentette ki határozottan –, torkig
vagyok vele. Ám ennél többet nem mondott.
Ugyanakkor úgy tűnt, szívesen viszi a lányokat
Southamptonba a nyári szünidőre.
– Remekül fogjuk érezni magunkat – lelkendezett, az
asszonyra mosolyogva mindenfélét csinálunk majd. De meg kell
ígérned, hogy augusztusra te is
lejössz!
Barty beleegyezett, de anélkül, hogy elkötelezte volna magát,
pontosan milyen sok – vagy kevés – időt fog augusztusban lent
tölteni. Bár nem szívesen vallotta volna be, örömmel várta, hogy
béke és nyugalom legyen a házban. Hiányozni fog neki Jenna; de
élvezni fogja, hogy csak az övé a ház.

– Venetia! Szervusz, én vagyok az! Csak azt akartam

elmondani, hogy ma sokkal jobban érzem magam. Mintha csak
elvonultak volna a felhők, és újra sütne rám a Nap.
– Ó, drágám, annyira örülök!
– Igen, és nem is ez a legjobb dolog. A Record, tudod, az az
amerikai magazin, megkért, hogy csináljak meg egy munkát nekik.
El sem tudom hinni. Csak egy kisebb munka, de... elvállalom.
– Mit kell csinálnod?
– Keresnem kell néhány harmadosztályú vasúti kocsit, és
lefényképezni őket. Lehetőleg valahol egy mellékvágányon. Tudod,
hogy kivonták őket a forgalomból?
– Nem tudtam, de...
– Igen. Amolyan „lezárult egy szakasz” anyagot akarnak. Épp
most beszéltem a sajtóirodával, és keresnek nekem néhányat. A
Record egy héten belül akarja a képeket. Nagyon izgatott vagyok,
Venetia.
– Én is, drágám.

Barty írt Sally Nortonnak, de az asszony nem válaszolt.

Láthatóan nagyon fura nő lehet. Semmi értelme, hogy tovább
erőltesse a dolgot. Nyilvánvalóan nem akarja, hogy bármi köze
legyen hozzájuk. Egyszerűen ennyit jelent az egész, nincs benne
semmi rejtély vagy titok. Egyszerűen ki kellene vernie a fejéből,
örökre.
Charlie és a lányok a következő hét elején indulnak South
Lodge-ba. A tanításnak vége, s a hangverseny nagy siker volt.
Jenna szólóját felállva tapsolták. Barty már századszor, ezredszer
gondolt rá, bárcsak Laurence láthatná. Minden siker, minden
mérföldkő – valami különös módon – egyre jobban fájt. Olyan sok
minden volt, amit a férfi csodált volna a kislányban, amire büszke
lett volna. És sok minden, amire nem, gondolta Barty,
emlékeztetve magát a valódi Laurence-re, mielőtt túlságosan
elérzékenyült volna. Rettenetes veszekedések lettek volna a hangos
zene, az elhanyagolt leckék, az engedély nélküli hajvágás, a túl
felnőttes ruhák, a felszínes könyvek és magazinok, az
értéktelennek ítélt zene miatt.
A férfi tökéletes engedelmességet követelt volna, kritikán felüli
ízlést, odaadó tanulást, korai fekvést és valószínűleg apácához illő
társasági életet, feltételezte Barty, Jenna huszonegy éves koráig. Az
biztos, hogy nem lehettek volna partik, ahová fiúkat is meghívtak,
jazzklubok, egymásnál alvás, nem lehetett volna kísérletezni a
sminkeléssel, a divattal, nem lehettek volna imádott sztárok
plakátjai a falon. Vagy csak hatalmas harcok árán. Az egész
nagyon-nagyon kellemetlen lett volna. Másrészt viszont...

– Izzie, aranyos ez a lakás – jelentette ki Geordie mosolyogva

–, igazán.
– Ugye? Annyira örülök neki! Bár, attól tartok, még mindig
elég nagy a rendetlenség.
Egész délelőtt takarított, lemosta az ablakot, kancsókban
virágot rakott minden lehetséges felületre, aztán gondosan némi
álrendetlenséget csinált, ledobott egy asztalkára egy magazint,
átvetett a széken egy kardigánt, nehogy úgy tűnjön, túlságosan
igyekszik. Amiről szó sincs. Természetesen.
– Nagyon szépen kidekoráltad. Tetszik nekem. Kivéve talán
azt a lámpát.
– Mosolyogva egy élénk rózsaszín porcelánlámpa felé intett,
amely az egyik kisasztalon állt. – Remélem, nem bántom meg vele
az érzékenységedet, amikor azt mondom, ez nem egészen ér fel a
többivel.
– Tudom. Egy ócskás boltban szereztem. Ingyen adták az
asztallal.
– Nem ér annyit, meg kell mondanom.
– Majd egy nap, ha már gazdag leszek és híres, veszek egy
valódi Tiffany-lámpát, tudod? Az ólomkeretes, festett üvegű
ernyővel. Csupa kék-vörös színben. Láttam is pontosan olyat,
amilyenre vágyom.
– Nekem is az a kedvencem.
 – Igazán? Megkínálhatlak egy itallal?
A férfi leült a lány nappalijában az ablaknál álló nagy székbe,
és lenézett a szép kis utcára.
– Ez egészen olyan, mint London.
– Celia is azt mondta. Talán éppen ezért szeretem. Majd
később megmutatom a környéket.
– Egy kicsit ismerős vagyok erre. Fiatalkorom egy részét itt
töltöttem. Szoktál járni a Chumley'sbe?
– Természetesen. Imádom. Mrs. Chumley szellemét még nem
láttam, de nem adom fel a reményt. Arra gondoltam, később
esetleg átmehetnénk egy italra, persze, csak ha ráérsz.
– Izzie, bármire ráérek... ha rólad van szó.
Csak ugratja. Nyilván. Ezt kell mondogatnia magának. Épp
csak úgy viselkedik, mint egy kedves nagybácsi.
– Hogy van Noni?
– Remekül. Rettentő sikeres. Nézd... ezt kaptam ma reggel!
Adele küldte a szállodámba. Ez lesz a borítója... hallod, a borítója...
az Ifogue-nak. Most éppen Kaliforniában van velük Noni.
– Ö, te jó isten, ez gyönyörű!
Egy pillanatig figyelmesen szemlélte, aztán felállt és a
kandallópárkányra állította a színtesztet.
– Jól mutat ott. Nagyon élvezi, igaz?
– Rettentően. És valóságos társasági pillangó lett belőle. Olyan
roppant elegáns helyekre jár, mint például a Les A vagy a 400 Club
– amit szerinte a társaság főhadiszállásának tartanak – egy csomó
rendkívül elegáns fiatalemberrel.
– Mintha nem is Noniról beszélnénk!
– Tudom, de ez az igazság. Egyébként sok szeretettel üdvözöl.
– És... hogy van Adele?
– Jól. Remekül. Igen.
– Akkor jó.
Nem egészen ez a hír járta, de a férfi láthatóan nem akart erről
beszélni. Valamivel később Izzie azt javasolta, sétáljanak egyet és
nézzenek be néhány bárba. A séta biztonságos dolog volt, azt
üzente a férfinak, hogy nem érez iránta semmit, semmit a világon,
csak barátságot. És ez így is volt. Ahogy nyilvánvalóan a férfi is
ugyanígy volt vele.
 21. fejezet

– Még egy kis kávét, drágám?

– Igen, kérek. Aztán mennem kell. Mikor indultok?
– Késő délelőtt, gondolom. Amikor az ifjú hölgyek hajlandók
lesznek átadni nekem a bőröndjüket. És befejezik az utolsó
telefonokat a barátnőiknek.
– Jól van. Érezzétek jól magatokat! Megpróbálok kimenni a
hétvégén. Habár lehet, hogy jobb volna, ha várnék, amíg kint
tudok tölteni pár hetet.
– Gyanítom, hogy – téged ismerve – körülbelül a hálaadásig
kellene várnunk rá.
– Dehogyis – válaszolt Barty mosolyogva, és megcsókolta a
férfit. Nagy szeretetet érzett iránta. Előző éjjel megint szeretkeztek,
hetek óta először. Nagyon jó volt, a férfi kedves és türelmes volt, és
Barty olyan édesen erőteljes gyönyört érzett, hogy sírt, amikor a
csúcsra ért, utána pedig kielégülten és nagyon boldogan feküdt a
férje karjában, arra gondolva, hogy ha erre képesek, ha ilyen
közelséget és örömet érezhetnek együtt, talán mégis több van a
kapcsolatukban, mint korábban gondolta, sőt egyáltalán remélte.
Charlie vacsora közben bejelentette, hogy van egy ötlete egy
cég alapításával kapcsolatban, amit szeretne megbeszélni Bartyval.
– Szerintem tetszeni fog neked.
– Miféle cég?
– Nem árulom el. Szállítással kapcsolatos.
Többet nem volt hajlandó mondani, de az asszony így is örült,
hogy legalább már azon gondolkodik, hogy újra dolgozni kezdjen.
Szinte gyerekesen örült ennek.
Valóban kezd egészen olyan lenni, mint Celia?

Csodás volt. Egészen csodálatos. Már majdnem elfelejtette,

milyen különleges pillanat az, amikor a kép lassan megjelenik az
előhívóban, kirajzolódva az üres papírlapon, és pontosan olyan,
amilyennek megálmodta. Sőt még talán jobb is. Ez itt jobb volt.
Adele legszívesebben ugrált volna örömében. Csak erre nem volt
elég hely a sötétkamrában...
A képek igazán jók voltak. Nagyon-nagyon jók. Sok múlott a
szerencsén is.
A Great Western Railway-nek sikerült találnia néhány
harmadosztályú kocsit egy szárnyvonalon a Dawlish Warren
állomás közelében. A fű magasra nőtt a sínek mellett, csipkézett
levelű turbolyák ágaskodtak ki belőle, ő pedig nagyon alacsonyról
fényképezte a kocsikat, a fűszálakon keresztül. Várt estig, amikor a
lenyugvó nap már hosszú árnyékokat vetett a közeli fákról a
kocsikra, amelyek ettől még elhagyatottabbnak tűntek, egy letűnt
korszak szomorú relikviáinak.
Másnap reggel korán elküldi nekik a FedEx-szel. A Record
már szerdára megkapja. Milyen ostoba volt, hogy ilyen sokáig nem
dolgozott, hagyta, hogy olyan mélyre süllyedjen! Az anyjának igaza
volt – mint mindig a munka tényleg jó gyógyszer a szívfájdalom, a
csalódás, sőt a kétségbeesés ellen is. Most, hogy ennyivel jobban
volt, úgy érezte, képes rá, hogy még több munkát szerezzen. Még
az is lehet, hogy bemegy a Style-hoz a héten. Noni azt mondta, új
rovatot indítanak „Tárgyak” néven lakáskiegészítőkről, lámpákról,
tükrökről, díszekről, ami tökéletesen az ő asztala.
És otthon sem álltak olyan rosszul a dolgok, valahogy
boldogult egymaga. És talán, talán majd Geordie is visszatér.
Hiszen azt mondta, hogy mindig is szeretni fogja. Azon az utolsó
napon, amikor együtt teáztak. Talán egyszerűen csak türelmesnek
kell lennie. Kivárni, amíg a férfi belátja, mennyivel jobb lehet
minden Lucas nélkül. És talán ha Geordie is látja, mennyivel
pozitívabban áll az élethez, szívesebben lesz együtt vele. Az utóbbi
néhány hónapban nem lehetett valami vidám mellette élni. Alig
tudta elhinni, hogy most mennyivel jobban érzi magát. Nem is
annyira az antidepresszánstól van, gondolta, inkább attól, hogy
újra tud aludni. Hosszú órákon át, mélyen, álmok nélkül. Túl szép
volt, hogy igaz legyen.
Mint a képei. Nem győzött betelni velük.

Izzie oldalra fordította a párnán a fejét, és ránézett Geordie-ra.

A férfi szobájában voltak, az Algonquinban. Izzie jobban szeretett
itt lenni vele, kevésbé érezte magát szem előtt, és kevésbé érezte az
árulása súlyát, bár nem tudta volna megmagyarázni magának,
miért. Geordie megérezte, hogy megmozdult, és álmosan
rámosolygott.
 – Jó reggelt, kedves kis Izzie.
– Jó reggelt, George!
– Ne hívj ezen a szörnyű néven!
– De igen, ha te kedves kis Izzie-nek szólítasz engem. Minden
egyes alkalommal.
– Rendben van. Mit szeretnél, hogy hívjalak?
– Csak Izzie-nek. Az tökéletesen megfelel. Vagy Lady
Isabellának, ahogy a fiúk.
– Az elég hosszú. Maradok az Izzie-nél. Kérhetek egy csókot?
És aztán még egyet? Boldog vagy?
– Természetesen – válaszolta a nő, azt kívánva, már vagy
századszor, bárcsak igaz lenne, bárcsak boldog volna, igazán
boldog, nyugodtabb, kevésbé bűntudatos. – Persze, hogy boldog
vagyok. De most már fel kell kelnem, ma nem késhetek el.
Még mindig nem egészen értette, hogyan történt ez az egész,
hogyan tudta rávenni a férfi, hogy eláruljon egy életre szóló
barátságot Adele-lel, és sok évnyi meghittségét Nonival. Tudta,
hogy helytelen volt, amit tett, nagyon helytelen. Hiába állította a
férfi, hogy a házassága már véget ért, és Adele jól van; hogy neki
éppen úgy fájt az egész és éppen olyan dühös, mint az asszony; és
annyira hiányzik neki Clio, hogy az már szinte kibírhatatlan, ám
mégsem menne Adele-hez soha, de soha vissza.
– Olyan... hajthatatlan volt, Izzie, annyira vak, nem vette észre
az én nyomorúságomat, és szándékosan nem akarta megérteni,
mit próbálok tenni. Pedig csak őt akartam megvédeni, hogy Lucas
ne legyen hozzá olyan kiállhatatlan. Nem miattam tettem, csakis
miatta.
Izzie órákig hallgatta azon az első napon, amint Geordie erről
beszélt. Először hitetlenül, aztán zavarodottan, végül szomorúan és
rettentően sajnálva a férfit. Persze közben Geordie többször
elmondta azt is, mennyire csodálja őt, és még mindig emlékszik rá,
amikor először látta.
– Rózsaszín ruha volt rajtad, meg a gyöngysorod, az a
rettentően fontos gyöngysor, ami összehozott minket, és Henryvel
flörtöltél, meg Rooval...
– Egek – válaszolt Izzie, elámulva –, ezt el sem hiszem!
Aztán elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy akkor találkozott
először Adele-lel is, és hirtelen elöntötte a bűntudat. Ezt meg is
mondta a férfinak. Geordie a szemébe nézett, és azt válaszolta:
– Izzie, te túl komolyan veszed az életet.
 Valójában akkor kezdődött igazán az egész, amikor Izzie
felborította a bort. Egy füstös kis étteremben ültek, a Washington
Square közelében, és Izzie magában azon csodálkozott, miért is
aggódott annyira az este miatt. Nyilvánvaló volt, hogy Geordie
nem akar mást, csak barátkozni vele. Ám valahogy...
csalódottságot érzett emiatt. Ami nevetséges volt.
– Mi jár a fejedben? – szólalt meg a férfi.
– Semmi – vágta rá Izzie igazán, semmi különös.
A férfi rámosolygott, és volt valami abban a mosolyban, ami
felzaklatta Izzie-t. Szinte... atyai mosoly volt. Kedves, gyengéd,
de... atyai. Világosan a tudtára adta, hogy Geordie számára
valójában csak egy gyerek, valaki, akit egész életében ismert, egy
fiatal, naiv, érdektelen teremtés. A mostohalánya barátnője. Nem
egy izgalmas, titokzatos, szexi nő, nem az a nő, akinek elszakadt a
gyöngysora, aki olyan vakmerően flörtölt vele aznap éjjel a partin.
Az csak egy kis bolondság volt, amit bizonyára a férfi izgatottsága
és sikere inspirált, és
amelynek a lány is egy része volt. Ő csak a „kedves kis Izzie”
volt, ahogy a férfi hirtelen ki is mondta:
– Kedves kis Izzie.
Ekkor valami elpattant a nőben.
– Ne hívj így – jegyezte meg élesen ne! Gyűlölöm!
– Bocsánat.
– Azt hiszem, most már haza szeretnék menni. Ha nem
haragszol. Nagyon fáradt vagyok, és...
Hirtelen felállt, és közben felborított egy üveg vörösbort. Csak
a negyedéig lehetett, de mégis úgy tűnt, hogy rengeteg volt benne,
amint szétfolyt az asztalon, le a padlóra, Geordie tányérjára, az
ölébe, egy szörnyű vörös áradat, a lány ügyetlenségének,
esetlenségének látható bizonyítéka.
– Ó, te jó isten – mondta Izzie, dermedten bámulva – nagyon
sajnálom, tiszta idióta vagyok...
Azzal sírva fakadt, nagy könnycseppeket hullatott, a
megszégyenülés, a boldogtalanság és a visszautasítás keserű
könnyeit. A férfi felnézett rá, megdöbbenve a reakciójától, aztán
felállt és kézen fogta.
– Menjünk innen!
És egyszerűen elsétáltak onnan, ki az étteremből, épp csak
addig időzve, amíg Geordie egy húszdollárost dobott az asztalra,
ami sokkal több volt, mint amennyi járt volna.
 – Nagyon sajnálom – mondta a férfi később, amikor Izzie
lakásában ültek –, egyszerűen elfelejtettem. Csak tréfának
szántam. Tudod, hogy mennyire odavagyok érted.
– Ugyan, dehogy vagy. Ne mondj ilyeneket! Ez nevetséges.
– De ha egyszer így van – erősködött a férfi komolyan. –
Egyszerűen odavagyok érted. Sőt, azt hiszem, szerelmes vagyok
beléd. Nem, nem is azt hiszem, hanem tudom...
– Ő – mondta Izzie. Hirtelen nagyon csendesnek tűnt a szoba.
Mintha megállt volna a pillanat. Hallotta, ahogy ketyeg az óra, a
nagy csenden át, és észrevette, hogy a rózsaszín lámpa nagyon
fényes foltot vet a nagy szőnyegre. Hirtelen meglátta, m ilyen
viseltes ez a szőnyeg, helyenként szinte már szálakra bomlik.
Hiszen csak tíz dollár volt, egy jótékonysági üzletben vette, és hát
mit vár tíz dollárért? A színe viszont szép volt, csupa halvány
színek, rózsaszínek és kékek...
– Lizzie, figyelsz rám?
– Tessék? O, elnézést. Igen.

Aznap este nem feküdtek le egymással. Izzie, aki szédült a

félelemtől és az örömtől, hazaküldte a férfit.
– Gondolkodnom kell, Geordie, hozzá kell szoknom a
gondolathoz.
– Visszajöhetek holnap?
– Igen. Természetesen.
Geordie másnap délben újra megjelent, egyik kezében
hatalmas csokor vörös rózsával és egy üveg pezsgővel a másikban.
– El kellett jönnöm. Tudom, hogy vasárnap van, nem a
legillendőbb nap a csábításra, de...
– Teljesen alkalmatlan – válaszolt mosolyogva a lány. – Ihatsz
egy finom kávét, és aztán ismét el kell menned.
– Azonnal?
– Szinte azonnal.
– Akkor még előtte kell ágyba bújnunk.
Ránézett a lányra, tekintetét szinte belefúrva az övébe. Izzie
érezte, ahogy a vágy szétárad benne, olyan erősen, hogy szinte
összerándult tőle. Geordie észrevette. Elmosolyodott, kinyújtotta a
kezét, és ujjával megérintette a lány ajkát.
– Gyere, drága, drága Isabella!
Hogy lehetséges ez, tűnődött a lány. Hogy lehet, hogy itt
fékszik az ágyban egy férfival, aki az imént szeretkezett vele,
végtelen gyengédséggel, olyan elképzelhetetlen, magával ragadó
szenvedélyt ébresztve benne, hogy önkéntelenül is felkiáltott
gyönyörében; hogyan fekhet a karjában, hallgatva, amint a férfi
százszor is elmondja, hogy szereti őt, és hogyan képes ugyanakkor
végtelen bűntudatot érezni, és megbánást, tudva, hogy amit tett,
rettenetesen helytelen volt.
Ettől kezdve minden nap minden órájában megfogadta, hogy
véget vet neki, mielőtt túl késő lenne, mielőtt még nagyobb baj
lenne belőle. Nem folytathatja ezt, nem építheti a saját
boldogságát ilyen gonoszságra. Meg fogja mondani a férfinak,
amikor legközelebb telefonál, meglátogatja, búcsúcsókot ad neki.
És minden alkalommal arra gondolt, hogy most nem bánthatja
meg, hiszen a férfi megnevetteti, azt mondja neki, mennyire
boldoggá teszi, ráadásul olyan nagylelkű, gyengéd, annyira
tökéletes...
És minden nap minden órája egyre beljebb sodorta valami
zűrzavarba, valamibe, ami leginkább olyan volt, mint a szerelem.

– Venetia, van egy ötletem. Elmondhatom?

– Természetesen.
– Az a helyzet... – Adele szinte reszketett az izgatottságtól –,
az a helyzet, hogy épp most jött egy távirat a Recordtól.
– És?
– Imádták a képeket. Amire számítottam is. És most azt
akarják, hogy csináljak még néhányat nekik. Ötleteket keresnek.
Tudod, amilyen képeket régen csináltam, „egy falu egy napja”,
ilyesmit...
– Drágám, ez csodás!
– Ugye? Annyira izgatott vagyok. Annyira... boldog. Szóval
akarnak egy listát az ötleteimmel. Gondolkodtam egy témán, Keir
barátjának az iskolájából az egyik színes gyerek életéről.
– Erről nem engem kéne megkérdezned. Beszélj vele!
– Természetesen. De azt is írták, hogy ha valaha New Yorkban
járok, nagyon szeretnének találkozni velem. És... ez az ötletem.
Arra gondoltam, miért ne. Hiszen ott van Geordie is,
találkozhatnék vele, távol az itthoni problémáktól. És ha már erről
van szó. Találkozhatnék Bartyval meg Izzie-vel is. Sőt esetleg
felkereshetném valamelyik amerikai magazint is... Annyira
csodálatos, hogy megint úgy érzem magam, mint régen...
– Adele...
– Mindenesetre elég gyorsan kellene mennem. Mondjuk ezen
a hétvégén. Ha kapok repülőjegyet. Geordie már csak két hétig lesz
ott. Gondoltam, nem szólok neki, hogy megyek, csak betoppanok
az Algonquinba, és meglepem. Szerinted örülne neki?
– Gondolom, igen – válaszolt Venetia óvatosan –, de én
mindig is úgy véltem, hogy az ilyen meglepetés nem túl jó ötlet.
Lehet, hogy éppen nincs otthon, vagy valami. Először telefonálnod
kellene.
– Talán. De mindenképpen sokkal romantikusabb lenne, ha
meglepném.

Celia egyáltalán nem volt lelkes.

– Tudom, hogy jobban érzi magát – mondta Venetiának –, de
még nagyon törékeny az egészsége. Csakis a tablettáknak
köszönhető, hogy jobban van, semmi nincs még megoldva. Kivéve,
hogy újra dolgozik. Nekem túlságosan felajzottnak tűnik.
Egyáltalán nem stabil az állapota. Ráadásul hosszú és fárasztó a
repülőút. Javasolni fogom neki, hogy legalább beszélje meg előbb
az orvosával.
Adele-nek egyáltalán nem tetszett ez az ötlet. Már eldöntötte,
hogy utazni akar, és gondolatban már a gépen ült.
– Igazán, anya, teljesen jól vagyok. És nem a tabletták hoztak
rendbe, hanem az, hogy tudok aludni és újra dolgozom. Neked
kellene ezt igazán értékelned.
– Természetesen. De talán jobb lenne, ha veled mennék.
– Nem – jelentette ki Adele határozottan. – Nem szeretnék
hálátlannak vagy gorombának tűnni, de egyedül akarok menni.
Hónapok óta most először úgy érzem, meg tudok állni a magam
lábán, és azt is akarom tenni. Sajnálom, anya.
– Nincs semmi baj – válaszolt hidegen Celia –, már
hozzászoktam az elutasításhoz.

Charles Donald Patterson, állt a levélen. A régi címről, a

Gramercy Parkból továbbították. A boríték hátoldalára ezt
nyomtatták: St. Anthony's, Ihorncliff, Westchester Co. És alatta:
Gondoskodás a gondatlanokról.
Ez nagyon jó reklámszöveg, tetszene Izzie-nek. Valószínűleg
valami kérvény. Csakhogy... akárki is küldte, nyilván személyesen
ismerte Charlie-t. Nem azt írták, Mr. C. Patterson. Csak nagyon
kevesen ismerték Charlie középső nevét. A férfi annyira gyűlölte,
hogy mélyen hallgatott róla. Az ismeretségük kezdetén Barty
ugratta is miatta.
 De... lehet, hogy ez egy gondozóház, és ott van most Sally
Norton. Talán már nem lakik a másik címen, Sheepshead Bayhen.
Ebben az esetben a levelet fel kell bontania. Esetleg pénzt kérnek,
vagy Charlie-val akarják felvenni a kapcsolatot, netán Sally
megbetegedett. Barty megígérte a férfinak, hogy összegyűjti a
postáját, és a hétvégén leviszi South Lodge-ba. Csakhogy egyre
inkább úgy festett, túl sok munkája lesz, és nem fog tudni lemenni.
Egy csendes, magányos hétvégén sok lemaradást behozhatna,
jutna idő kéziratokra, levelekre, sőt egy kis gondolkodásra is.
Arra gondolt, esetleg felhívja Charlie-t, és megkérdezi tőle, mit
csináljon a levéllel. De abból csak vitatkozás lenne, amiért nem
akar lemenni hozzájuk. Erre nem vágyott. Ma nem. Talán majd
holnap, ha már véglegesen eldöntötte...
Lerakta a levelet a konyhaasztalra, az újsághalom tetejére, és
elment munkába.
Mire hazaért, eltűnt az újsághalom, és a levél is. Megkérdezte
Mariát, mit csinált velük.
– Kidobtam őket a szeméttel, Mrs. Ell... Patterson.
Akárcsak Millséknek, Mariának is gondjai voltak az új nevével.
Akárcsak Millsék, ő sem kedvelte Charlie-t különösebben.
– Ó, Maria! Volt egy levél a tetején, nem látta?
– De igen, láttam, de arra gondoltam, mivel odarakta a régi
újságokhoz, biztosan nem akarja megtartani.
– De igen, meg akartam tartani – válaszolt Barty idegesen. –
Igazán nem lett volna szabad kidobnia!
– Mrs. Patterson, ma nagyon sok a dolgom. Azt sem tudom,
hol áll a fejem. Honnan kellene tudnom, hogy mire gondol?
– Maria, azt igazán nem nehéz eldönteni, hogy egy
felbontatlan borítékot nem szabad eldobni.
– De nem magának szólt. Neki. Mr. Pattersonnak. Azt
hittem...
– Jól van, rendben. Hol a szemét? Kirakta már?
– A szeméttartóba.
– Megnézné, ott van-e még, kérem? Remélem, ma még nem
volt a szemeteskocsi.
Maria vállat vont és kiment a hátsó ajtón. Nagyon feldúltnak
tűnt. Pár perccel később visszatért a levéllel. A borítékra
sárgarépa- és hagymadarabkák ragadtak.
– Tessék – mondta, mérgesen tartva Barty elé –, itt van!
– Köszönöm, Maria. Nagyon köszönöm. O, istenem, ez elég
maszatos!
 Maria ismét vállat vont.
És mivel a levél valószínűleg hamarosan olvashatatlan lesz,
miután mindenféle kellemetlen anyagtól átnedvesedett a boríték,
Barty úgy döntött, jobb lesz, ha felbontja. Végül is nem lehet
annyira személyes vagy fontos.
Pedig az volt.

Adele szombaton repült el Londonból, és a St. Regis Hotelben

foglalt magának szobát. Még Bartynak sem szólt, hogy érkezik.
– Ha elárulom neki, esetleg elszólja magát Geordie előtt, és
akkor oda a meglepetés – mondta Venetiának. – így sokkal
mulatságosabb lesz. Persze azonnal felhívom Bartyt, amint
Geordie-val beszéltem. Már alig várom, hogy lássam. Meg Izzie-t
is. És találkozni fogok Charlie-val is. Micsoda izgalmak! Nagy
meleg lesz odaát, ugye? Sok szép selyemruhára lesz szükségem.
Elmehetek vásárolni is, isteni! És talán kimehetek pár napra South
Lodge-ba, az remek lesz. Már alig várom.

Barty pénteken késő éjjel érkezett South Lodge-ba. Előzőleg

értesítette Charlie-t, nem akarta ugyanis, hogy a férfi azzal vádolja,
csak azért állít be váratlanul, hogy ellenőrizze.
A lányok kiszaladtak, amint meghallották az autót, átölelték és
megcsókolták. Mindketten napbarnítottak voltak, és
egészségesnek tűntek, Jenna arcát a nyári egyenruhájának számító
apró szeplők pettyezték. Amint a lányok elengedték, Charlie
odament hozzá és átölelte.
– Drágám, de jó, hogy itt vagy! Már attól féltem, hogy az
utolsó pillanatban lemondod. Remek vacsorával vártunk, és
nagyszerű terveink vannak a hétvégére, nem igaz, lányok?
Az asszony nem akarta elrontani a megérkezését követő
néhány órát egy kellemetlen beszélgetéssel. Leült velük a
konyhába, kagylósalátát evett ropogós héjú kenyérrel, és
gyümölcslét ivott. Nem kóstolta meg a bort, bár a palack
muskotályos, amit Charlie behűtött neki, borzasztóan csábító volt,
de azt akarta, hogy tiszta legyen a feje.
Miután a vacsorával végzett, üldögélt velük egy ideig a
tévészobában, és a következő napról beszélgettek – vitorlázás,
piknik a parton, esetleg egy kis lovaglás, ez volt a terv –, aztán
felállt.
– Nagyon fáradt vagyok. És úgy tűnik, nagyon sűrű napunk
lesz holnap. Felmegyek, ha nem bánjátok. Charlie, velem tartasz?
 A lányok megcsókolták és elköszöntek tőle. Barty a férfi előtt
felment a vendégszobába. Egy kicsit félt, sőt rettegett attól, hogy
Charlie esetleg beköltözött a fő hálószobába a távollétében, de
annak az ajtaja csukva volt, a vendégszoba viszont a szokásos
módon tele volt a férfi szétdobált holmijával.
– Olyan rendetlen vagy! – jegyezte meg az asszony
mosolyogva, és megcsókolta a férjét, nehogy támadásnak vegye.
A férfi megadóan tartotta fel a kezét, és elvigyorodott.
– Elismerem. Úgy van. De ezt tudtad rólam. Drágám, annyira
fáradtnak tűnsz! Mi volna, ha engednék neked egy fürdőt, hogy
lazíthass kicsit, mielőtt lefekszünk?
– Igen, talán. Később.
– Később? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Talán most más
terveid vannak?
– Úgy van – válaszolt Barty –, de nem... – Elhallgatott. –
Beszélni akarok veled valamiről – mondta végül.
– Igen?
Charlie leült az ágyra. Egy pohár bourbon volt a kezében, és
tökéletesen nyugodtnak tűnt. Az asszony arra gondolt, milyen
gyorsan és tökéletesen felöltötte a Hamptons nyári egyenruháját, a
vászoninget, a keki sortot, a vitorláscipőt. Valójában nagyon
jóképű volt, a bőre lebarnult, rövidre vágott sötét hajába már
csíkokat festett a nap.
– Charlie – szólalt meg Barty hirtelen –, pontosan mit jelent,
ha valaki öregdiák a thorncliffi St. Anthony'sban?
A napbarnított arc hirtelen elsápadt, a férfi tekintete pedig
már nem mosolygott, ahogy Bartyra nézett. Hatalmasat kortyolt az
italából, és az ablakhoz lépett.
– Hogy jöttél rá? – mindössze ennyit kérdezett.

Valójában nagyon szomorú történet volt. Nem Charlie apja és

anyja volt az a kedves középkorú pár, akik a képen egy kertben
álltak Summitban, New Jerseyben. Hanem náluk dolgozott a férfi
kertészként, amikor főiskolára járt. Az anyja, Nanette, pincérnő
volt egy bárban Queensben, az apja részeges munkanélküli, aki
számtalanszor megverte az asszonyt, mielőtt elhagyta, alig egy
évvel az esküvő után, amikor meghallotta, hogy várandós Charlie-
val.
Nanette hetekig várt, aztán belenyugodott, hogy a férfi nem
megy vissza. De mivel jó katolikus lány volt, ahogy mondta, az
abortusz lehetősége meg sem fordult a fejében. Charlie világra jött
az állami kórházban, és majdnem három éven keresztül Nanette
valahogyan el is tudta tartani kettőjüket. Bár nem könnyen.
Charlie-t minden éjjel egyedül hagyta a lakásban, amelyet bérelt,
amíg a bárban dolgozott. Nap közben takarítást vállalt, és fizetett
valakinek, aki vigyázott a kisfiúra. Ő maga lemondott az ételről,
hogy a gyereknek jusson. De egy szörnyű közjáték után, amikor
Charlie-nak sikerült felborítania a kiságyat, ahová a biztonság
kedvéért Nanette bekötözte éjszakára, és az ágy alá szorulva
feküdt, a fájdalomtól sikítva a törött lába miatt, az asszony
megadta magát, és
Charlie-t beadta a Westchester megyei Thorncliffban a St.
Anthony'sba, egy katolikus árvaházba, amelyet a pap javasolt neki
a templomban, ahova járt.
Nem volt rossz hely. Egy nagy vidéki ház, hideg és gyéren
bútorozott, de nem bántalmazták a gyerekeket, mint sok hasonló
intézményben, viszont rendesen etették és ruházták őket. Ám igen
kevés szeretetet kaptak. Pár évig Nanette néha meglátogatta
Charlie-t. Aztán sikerült férjet találnia, akinek az egyetlen feltétele
az volt, hogy a fiú ne lakjon velük.
A gyerek akkor már elég idős volt ahhoz, hogy erősen kötődjön
az anyjához, aki rettenetesen hiányzott neki. Órákig üldögélt
zokogva, a fejét verve a falba az ágya mellett, s amikor az asszony
látogatásai egyre ritkultak, a gyerek magába zárkózott, napokig
nem evett, az ujját szopva üldögélt, a tekintetéből sütött a
kétségbeesés.
De apránként beilleszkedett. Az egyik fiatalabb apáca, egy
helyes ír leány, aki a kisebb gyerekeket gondozta, nagyon
megszerette Charlie-t, ringatta és énekelt neki, amikor
éjszakánként sírdogált. Később, amint a fiú cseperedni kezdett,
továbbra is figyelemmel kísérte, és bátorította a zeneszeretetét és
az érdeklődését a művészetek, sőt – meglepő módon – a krikett
iránt, amiért a nővér szenvedélyesen rajongott. Amikor Charlie
tízéves volt, a nővér meghalt tébécében, végtelen gyászba borítva a
fiút.
Bár az intézetben csak mintegy ötven gyerek volt, és az apácák
nagy odaadással tanították őket, ám a fiúk egy része elvadult, és
felnőttként összetűzésbe kerültek a rendőrséggel. Charlie nem
vadult el és nem is került bajba, sőt felfedezték, hogy nagyon okos
gyerek. Gyakran volt az osztály legjobb tanulója. Ez jelentette
életében az egyetlen igazi örömet. Amikor tizennégy éves lett, a
helyi középiskolában folytatta tanulmányait, ahol szintén nagy
sikereket ért el. Tizennyolc éves korában ösztöndíjat kapott a
Columbia Egyetemre, ahol matematikát és politikatudományt
hallgatott. Könnyen ért el a tanulásban sikereket, sosem kellett
olyan keményen hajtania, mint a társainak. Kiváló memóriájának
köszönhetően képes volt elraktározni a megszerzett tudást, ami jól
jött neki a vizsgák idején.
A St. Anthony's-ból nagyon kevés gyerek jutott el a
felsőoktatásba. Hogy ő bejutott egy olyan intézménybe, mint a
Columbia, az óriási siker volt. De nagyon nehezen élt. Az
ösztöndíja csak a tandíjat fedezte. Charlie egy lerobbant lakásban
lakott, két mérföldre az egyetemtől. Éjszakánként egy bárban
dolgozott. Karácsonykor és hálaadáskor nem volt hová mennie,
inkább egész nap dolgozott, hogy kivédje a magányt, de így is sivár
volt az ünnepe.
A maga módján boldog volt, és volt néhány jó barátja. De
életében először kezdte felismerni, mennyire hátrányos helyzetben
van. Nemcsak a szegénysége, hanem a megfelelő háttér hiánya
miatt is. Sem szülők, sem család, sem személyes múlt.
Mindenkinek azt mondta, hogy a szülei meghaltak egy
autóbalesetben, de ez nem volt túl meggyőző. A kevésbé együtt
érző, jómódúbb diákok lenézték. Kigúnyolták az olcsó ruháit, az
akcentusát és a gyökértelenségét.
Az egyik barátja mesélt neki a Maine partvidékén adódó
állásokról. Ő ott dolgozott az előző évben, az egyik vidéki klubban.
„Főleg a konyhán, de néha a bárpulthoz voltam beosztva. Csodás
volt. Keményen kellett hajtani, de, apám, micsoda hely!”
Charlie teherautókra felkéredzkedve jutott le a partra, ahol
addig járta a bárokat, amíg valamelyikben munkát nem kapott. És
ott megismert egy teljesen új fajt: öntelt, elkényeztetett, önző
embereket, akik a legnevesebb egyetemekre jártak, beleszülettek a
pénzbe, akik, úgy tűnt, olyan sokat kaptak olyan kevés
erőfeszítésért cserébe – és eldöntötte, hogy ez az, amit ő is akar.
Gyorsan megtanulta, hogyan öltözzön, beszéljen, vágassa a
haját, hogyan és mit igyon. Nem kellett hozzá sok idő, két év múlva
már úgy érezte, maga is olyan, mintha közéjük tartozna, vagy
majdnem olyan. Semmiképpen nem tűnt elhagyott gyermeknek,
aki szegénységbe született és árvaházban nőtt fel. Magas volt,
jóvágású, és tudta viselni a ruháit. Amint elvégezte az egyetemet,
újrateremtette magát.
A Summitból való kedves házaspár lett az apja és az anyja,
akik mindketten meghaltak már. A St. Anthony’s-ból egy szerény
előkészítő iskola lett Hudson Heightsben, a Columbia megmaradt
a Columbiának, de már nem büszkeséggel emlegette, hanem
szeretetteljes lenézéssel: „Az egy fura kis hely, mindenki annyira el
van foglalva a jövőbeni kilátásaival.” És Charles Donald
Pattersonból, az ösztöndíjas hallgatóból Charlie Patterson lett, aki
hamarosan elkezdte karrierjét az ingatlanüzletben...

– Szóval – kérdezte Barty, amikor a férfi befejezte, és már

harmadszor töltötte újra a poharát –, van még valami más is?
– Nincs. A többit már tudod.
– Valóban?
– Igen. Megismerkedtem Meggel, feleségül vettem,
megszületett Cathy, aztán Meg meghalt...
– Meg tudta? Ezt az egészet?
– Nagyjából.
– Ez mit jelent?
A férfi hosszan hallgatott. Aztán megszólalt:
– Igen, tudta.
– De Cathy nem tudja?
– Hát persze, hogy nem. Megegyeztünk, hogy sosem mondjuk
el neki.
– De miért? – tudakolta Barty. Szinte szédült a sokktól, és
erőtlennek érezte magát. – Mi rossz van ebben, amit szégyellni
kéne?
– Ó, Barty! Biztosan érted...
– Nem. Nem értem. Tudod, hogy én honnan jöttem. Én nem
szégyellem.
– De téged akartak és szerettek. A te apád nem hagyta el az
anyádat, nem volt durva vele...
– Néha az volt.
– Az nem igazi durvaság. És te nem valami ócska intézetben
nőttél fel, nem voltak olyan barátaid, akik közül nem egy
börtönben végezte. Mit gondolsz, mennyit ártana egy kislánynak,
ha mindezt tudná az apjáról?
– Szerintem nem sokat – vélekedett Barty. – Cathy rajong
érted, bármit teszel, az az ő szemében nem lehet rossz. Szerintem
büszke volna arra, amit elértél.
– Pontosan mit is? Mit tudok felmutatni? Egy kicsi, sikertelen
céget és egy negatív bankszámlát. Nem valami nagy büszkeség. Én
nem kockáztatom meg, és ha te elmondod neki, én...
 – Charlie, hogy mondanám el? El sem hiszem, hogy ezt
feltételezed rólam. Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Sajnálom – mondta a férfi, de még mindig nem nézett a
felesége szemébe.
– Szóval... elmondtad Megnek?
– Igen. Vagyis... egy idő múlva kitalálta. Meglátott bizonyos
papírokat, leveleket, amiket az anyám írt a St. Anthony'sba...
– Mielőtt összeházasodtatok?
– Igen.
– Úgy tűnik, én hiszékenyebb vagyok – jelentette ki Barty. –
De miért, Charlie? Ha neki elmondtad, nekem miért nem?
– Barty, ő nem olyan volt, mint te. Ő csak egy hétköznapi lány
volt, az apja meglehetősen szerény állású ügyvéd – legalábbis a te
mércéddel mérve szerény – ő pedig tanár, nem egy milliomos,
hozzá nem kellett felnőnöm, róla senki nem képzelte, hogy a
pénzéért veszem el...
– Jaj, Charlie! Annyira fontos neked ez az egész?
– Hát persze, hogy az, az isten szerelmére! – válaszolt halkan
a férfi, és elvörösödött – Mit gondolsz, milyen érzés, hogy rajtad
élősködöm? Hogy rohadt hálásnak kell lennem mindenért? Charlie
Patterson, a csődtömeg, akinek sikerült megfognia egy gazdag
özvegyet. Ez önmagában is éppen elég, anélkül is, hogy Charles
Donald lennék, aki árvaházban nőtt fel, akinek az anyja egy
nincstelen kurva, az apja pedig egy brutális vadállat.
– Nekem ez mind nem számít.
– Nekem viszont igen. És számítana még egy csomó
embernek.
– Nekem mások nem számítanak.
– Nekem igen. És számítanának neked is, ha úgy nőttél volna
fel, mint én. Ha lenéztek, kigúnyoltak volna, ha nem lett volna
rendes otthonod, még egy
saját szobád sem, semmi, ami a sajátod, ha néhány kopott
játékon kellett volna másokkal osztoznod, és mások kinőtt ruháit
hordtad volna...
– Én is tudom, milyen az, ha lenéznek. Charlie, nekem egyedül
az számít, hogy hazudtál nekem. Ilyen alávaló módon. Nem is
tudom, hogy... képes leszek-e elviselni.
Volt valami ismerős ebben az egészben. Valamiféle déjá vu. De
mi volt az?
– Ez teljesen rajtad áll – jelentette ki a férfi. – Természetesen.
Én csak megpróbáltam – a magam kétségtelenül fura módján –
megbirkózni ezzel az egésszel. Nem könnyű, tudod. Nagy bátorság
kellett hozzá, hogy feleségül kérjelek. Szeretni téged, szeretkezni
veled, az könnyű volt. De összeházasodni veled, az már más.
Egészen más.
– El akartad valaha is mondani nekem? Nem volt soha
egyetlen olyan pillanat sem, amikor úgy érezted, tartozol nekem...
tartozol az őszinteséggel? Annak, akit állítólag szeretsz?
– Akit valóban szeretek. Ó, Barty, nem tudom! Igen,
gondolom, elmondtam volna. Majd valamikor. Amikor már
egészen biztos vagyok benned, amikor biztonságban érzem
magam.
Az asszony hallgatott, próbálta mindezt megemészteni,
megérteni. Hogy olyan emberrel él házasságban, alszik egy ágyban,
osztja meg a házasélet napi intimitásait, aki nem az, akinek hitte,
aki ilyen tehetséges hazudozó, ilyen könyörtelen csaló...
– Most lefekszem, Charlie – mondta. – Rettenetesen fáradt
vagyok. Reggel találkozunk.
A férfi ránézett. Barty látta, hogy megértette, mit akar
mondani. Azt, hogy nem fog vele aludni, és talán soha többé nem
is alszik vele. Sőt lehet, hogy nem is marad a felesége. És hogy
nincs semmi a világon, amit ez ellen tehetne.
– Igen – válaszolt Charlie – igen, természetesen. Akkor reggel
találkozunk.
Odament a nőhöz, és nagyon gyengéden megcsókolta az arcát.
Barty össze rezzent.
– Csak azért volt, mert annyira szeretlek – szólalt meg a férfi
halkan – nem tudtam szembenézni a valósággal. És aztán már túl
késő volt. Nagyon, nagyon sajnálom.

Barty átment a másik szobába, a saját szobájába, Laurence

szobájába, és szinte egész éjjel álmatlanul feküdt, kibámulva a
hatalmas, csillagos égboltra, és Johnra gondolt, a másik férfira az
életében, a kedves, egyenes, őszinte férfira, aki feleségül akarta
venni, akiről azt hitte, hogy talán szereti, de akit végül elhagyott,
Laurence kedvéért. Mintha csak olyan önpusztító hajlam volna
benne, mint a lemmingekben.
 22. fejezet

– Jó reggelt, drágám! Mit csinálsz ma?

– Sok mindent. Szombati dolgokat. Amilyen a vásárlás, a
takarítás... elmegyek a mosodába. Esetleg dolgozom egy kicsit.
– Nem hangzik túl szórakoztatónak.
– Az élet nem csak a szórakozásról szól, Geordie – válaszolt
megrovón Izzie.
– Te jó ég! Úgy beszélsz, mint Celia. Átmehetek hozzád?
Izzie egy pillanatig gondolkodott. Szüksége volt egy kis időre
egyedül, hogy gondolkodjon, hogy tervezgessen. Meg kell tennie,
meg kell mondania Geordie-nak, hogy nem képes ezt folytatni.
Bármilyen boldogok is együtt, bármilyen csodálatos is ez az egész,
egyszerűen nem helyes. Mindennap egyre zavarodottabban, egyre
nyugtalanabbul ébredt. Be kell fejezniük, mielőtt túl késő lenne.
De nem lesz könnyű. A férfi nem akar majd csak úgy csendben
távozni...
– Ebéd után? – kérdezte Izzie – Az jó lenne?
– Nem annyira, mint ebéd előtt. De megteszi. Viszlát, Izzie,
drágám!
– Viszlát, Geordie!
Néhány óra múlva ismét kimondja majd ugyanezt, de nem
ilyen könnyedén. Meg kell tennie. Ez volt az egyetlen lehetséges
megoldás.

– Hölgyeim és uraim! Kérjük, térjenek vissza a helyükre, és

kapcsolják be a biztonsági öveket! Hamarosan leszállunk
Idlewildon.
Adele boldogan elmosolyodott. Elég sokat tudott aludni a
gépen, hála a csodálatos tablettáknak. New York napfényben
fürdött alattuk. Geordie ott volt lent, újabb megbízások várták ott
lent, és a Saks Fifth Avenue is ott volt lent. Túl szép volt ez az
egész, hogy igaz legyen.
 Barty úgy döntött, maradnia kell a hétvégére, a lányok ugyanis
nagyon csalódottak lennének, ha elmenne. Olyan gondosan,
aranyosan készültek a látogatására. Bepakoltak a piknikhez, az ajtó
mellett egy táska állt a fürdőholmikkal, lefoglalták a lovakat,
megszervezték a barbecue-t, hússzeletek és húspogácsák vártak
sorukra a hűtőben... Nem okozhat nekik csalódást.
Jenna ébresztette kétórányi alvás után, s teát vitt neki tálcán.
– Szia, anya! Mit keresel itt?
– Ó... nem tudtam aludni. Olvasni akartam.
– Most már jól vagy?
– Természetesen. Az a tea nagyon jól néz ki.
– Kész lesz a reggeli is, amint lejössz.
– Charlie... lent van?
– Lent volt.
Egy pillanatig abban reménykedett, a férfi talán visszament
New Yorkba, egy kis lélegzethez juttatva őt.
– Sétálni ment. Azt mondta, indulhatunk Stag Harbourba,
amikor elkészültél.
– Értem.
A férfi besétált a konyhába, amikor Barty a gyümölcssalátával
babrált, amelyet Cathy készített neki. Felvett egy zsemlét és
megkente krémsajttal, miközben gondosan kerülte a nő tekintetét.
– Jól vagy?
– Igen.
– Szép idő van. Tökéletes a vitorlázáshoz. Átmehetnénk a Fire
Islandre. Ott piknikezhetnénk.
– Rendben.
Csak ekkor nézett rá, s hatalmas megkönnyebbülés látszott a
tekintetében.
– Megyek a mentőmellényekért – mondta.

Adele délben jelentkezett be a St. Regisbe. Az utca forró volt,

és ragyogóan sütött a Nap, de a szobájában hűvös volt a behúzott
függönyöknek köszönhetően. Először arra gondolt, azonnal
telefonál az Algonquinba, hogy megtudja, ott van-e Geordie, vagy
legalább egy üzenetet hagyjon neki, de aztán úgy döntött, először
pihen egy kicsit. Nagyon fáradt volt. Jeges vizet rendelt – ez valami
csodálatos volt itt Amerikában, hogy mindent jéggel adtak –, meg
egy klubszendvicset, aztán ledőlt a hatalmas ágyra. Elgondolkodva
nézett maga mellett az üres párnára. Talán... talán mielőtt
hazamegy, Geordie megosztja vele ezt az ágyat. Sosem lehet
tudni... gondolta, mielőtt elaludt volna.

Geordie nem sokkal két óra után érkezett Izzie lakásához.

– Eljött az én időm. Azt mondtad, ebéd után. Már ebéd után
van. Te jó ég, milyen nagy tisztaság van!
– Ugye? Keményen dolgoztam rajta.
– Noni képét még mindig ott tartod, látom.
– Igen.
Ott hagyta, hogy kínozza magát, az a kép emlékeztette rá,
milyen rossz az, amit csinál, és megerősítette az elhatározásában.
– Hoztam neked ajándékot – mondta a férfi.
– Geordie, ne, nem szabad, én... – meg akarta mondani neki
akkor és ott, vagy legalább célozni rá, de valahogy nem volt rá
képes. Akkor nem.
Az ajándék egy nagy dobozban volt. Geordie figyelte, amint
Izzie kibontja.
– Tiffany! Ó, Geordie, de haszontalan vagy, mi a csuda... Ó, te
jó isten!
Hogy mondhatná meg a férfinak, hogy többé nem akar
találkozni vele, amikor épp akkor hozott neki egy csodálatos
Tiffany-lámpát, és a diadal meg az aggodalom keverékével nézve rá
figyeli, hogy tetszik-e az ajándék, és ráadásul pontosan emlékezett
arra, amit Izzie mondott, hogy mire vágyik, olyan lámpára,
amelynek az ernyője csupa vörös és kék.
– Ez egyszerűen gyönyörű! Imádom. Imádom. Nagyon-
nagyon köszönöm.
– Hadd tegyem a helyére! Tessék. Hát nem csodálatos?
– De igen. Nagyon szép. De te...
– Semmi de. Arra gondoltam, talán szívesen kimutatnád a
háládat. A szokásos módon.
– Ó, Geordie...
Éppen ez volt az, amiről megfogadta, hogy nem teszi többé:
nem lesz több szeretkezés, sem semmi. Csak... viszlát, Geordie.
Mielőtt még igazán nagy baj történne.
– Kérlek, Izzie! Annyira kívánlak.
Varázslatos volt a szeretkezésük azon a forró délutánon,
amikor a Nap sugarai beszűrődtek a redőny résein, és az utcai
hangok adták a háttérzajt, gyerekek kacagása, járókelők
beszélgetése, a fák lombjában ülő madarak éneke, néha egy-egy
álmosan tovagördülő autó pöfögése. Izzie erősen koncentrált
minden pillanatra, minden mozdulatra, igyekezett belevésni az
elméjébe, hogy ne felejtse el soha. Ettől az élmény még
intenzívebb, gazdagabb, édesebb lett.
– Szeretlek – mondta a férfi, és Izzie felkiáltott, amint a
gyönyör csúcsára ért.
– Én is szeretlek – felelte, és eláradt benne a szeretkezés utáni
mélységes béke.

Amikor Adele felébredt, nagyon zavarodottnak érezte magát.

Fájt a feje, és először fogalma sem volt, hol lehet. Csengetett egy
teáért, és azt kortyolgatta, miközben arra várt, hogy kapcsolják
neki az Algonquint.
– Algonquin Hotel. Jó napot kívánok!
– Ó, igen. – Miért ilyen ideges? – Beszélhetnék Mr. MacColl-
lal, kérem?
– Felcsengetek a szobájába. Tartsa a vonalat, kérem!
Hosszú szünet után ismét megszólalt a telefonkezelő.
– Sajnálom, úgy tűnik, házon kívül van. Óhajt üzenetet
hagyni?
– Igen. Ö... meg tudná mondani, vajon mikor érhet vissza?
Nem említette?
– Sajnos, nem. – A hang kissé neheztelőnek tűnt.
– Rendben. Megmondaná neki, kérem, hogy a... hogy Mrs.
MacColl hívta. És hogy szeretne beszélni vele.
– Milyen számon éri el önt, Mrs. MacColl?
– A St. Regisben lakom.
– Rendben, Mrs. MacColl.
Adele csalódottan azon kezdett tűnődni, most mit csináljon.
Erre igazán nem számított. Valahogy azt gondolta, Geordie ott
lesz, elérhető lesz számára. Milyen ostobaság volt! A férfi
valószínűleg egy újságíróval vagy kiadóval tárgyal.
De... a hétvégén? Nem valószínű. Érezte, ahogy a kedve
hirtelen elborul. Egyszerre nagyon egyedül volt ebben az idegen
városban. Nem volt kihez szólnia, nem volt senki, aki azt mondta
volna, gyere át hozzánk, szívesen látunk. Csak recepciósok voltak,
szobalányok, pincérek...
Ne butáskodj, Adele, ezt magadnak köszönheted! Így üt vissza
a nagy függetlenséged. Te akartál bejelentés nélkül jönni, pedig
Barty eléd jöhetett volna a repülőtérre, Izzie pedig meghívhatott
volna vacsorázni. A te ötleted volt, hogy meglepj mindenkit az
érkezéseddel. De hogy várhatnád el tőlük, hogy otthon üljenek egy
szép napos szombat délután? Geordie valószínűleg egyszerűen
csak sétálni ment. Vagy találkozik valamelyik barátjával, vagy
ilyesmi. Vacsorára biztosan hazaér. És még ha együtt is vacsorázik
valakivel, talán ő is csatlakozhat hozzájuk.
De addig is el tudja szórakoztatni magát, az ég szerelmére.
Esetleg bemehetne a városba, és fotózhatná a New York-i utcákat.
De ahhoz sok energia kellene, ő pedig eléggé fáradt. És nagyon
nagy a meleg. Talán el mehetne vásárolni, ahogy megígérte
magának. Végül is nem olyan sürgős, hogy találkozzon Geordie-
val. Ha a férfi még New Yorkban lesz – és tudta, hogy itt lesz –
bőven megteszi a holnapi nap is. Sőt még a holnapután is. Hirtelen
arra gondolt, lehet, hogy a férfi elutazott a hétvégére. Esetleg
Bartyval Hamptonsba. Nos, az nagy kár volna... Adele felállt,
megfésülködött, átrúzsozta a száját, fogta a táskáját, és elszántan
elindult a Saks Fifth Avenue felé.

Tökéletes vitorlázóidő volt, ragyogóan napos, elég erős széllel.

Barty nézte, amint Charlie a Southern Ladyi irányította,
könnyedén és gyakorlottan fogva be a szelet, tökéletesen a
feladatra koncentrálva. A lányok kihajoltak a hajó oldalán, hajuk
lobogott a szélben, arcukba fröcskölt a víz, meztelen lábukat
bedugták a heveder alá, és izgatottan visítoztak örömükben.
Az asszony felnézett a vitorlára és fölötte a kék égre, a rohanó
felhőkre. Érezte arcán a napot meg a vizet, és arra gondolt, bárcsak
érezné a boldogságot is, amelyet egy ilyen nap kíván! Ehelyett
felváltva volt dühös és elkeseredett, és kimerítette még az a fizikai
erőfeszítés is, hogy mosolyogjon, csevegjen, sőt hogy egyáltalán
egyenesen üljön. Valójában arra vágyott, hogy valahol ledőlhessen,
lehetőleg egy sötét és hűvös helyen, ahol nyugodtan gondolkodhat.
Charlie-ról, arról, hogy a férfi hazudott neki, ilyen következetesen
és ilyen hosszú időn keresztül. Lehet, hogy nem voltak ezek túl
nagy hazugságok, szigorúan véve nem minősültek csalásnak, és
nem voltak veszélyesek sem, de mégis nagyon nagy jelentőségük
volt. A férfi másnak mutatta magát, mint aki valójában volt,
felértékelte magát, megtagadta a múltját, a szüleit, és mindezt
miért? Hogy nagyobb hatással legyen rá? Hogy elfogadhatóbbá
tegye magát Barty szemében?
Bármi volt is az indítéka, a nő elborzadt tőle. Hogy a férfi ilyen
szándékos hazugsággal legyen képes belevágni egy kapcsolatba,
egy hazugsággal, amely annyira ügyes, olyan gondosan kimódolt,
hogy ő csak a sors különös véletlene folytán jött rá az igazságra.
 Barty ostobának is érezte magát a megbántottság mellett.
Megalázottnak is, nem csak dühösnek. Már csaknem három éve
ismerte Charlie-t, és ezalatt az idő alatt látta-hallotta, ahogy a férfi
előadja a színjátékát, anélkül, hogy bármit is sejtett volna.
Visszatekintve, persze, voltak jelek, például a barátok hiánya vagy
az a tény, hogy a jómódú szülei nem hagytak rá semmit, de mindez
csak egy pillanatra keltette fel a gyanakvását.
Barty érzett valami mást is, valami egészen különöset:
féltékenységet, amiért Meg, Charlie első felesége, a gyermeke anyja
tudta mindezt; ő együtt élt az igazsággal, ő az igazi Charlie-hoz
ment feleségül, míg ő egy hamisítványhoz, akivel teljes
tudatlanságban élt, ostobán...
– Anya! Ébredj fel! Charlie azt kérdi, át tudnád-e venni a
kormánylapátot.
– Elnézést.
Visszatért a jelenbe. Átvette a kormánylapátot, és arrafelé
kormányozta a hajót, amerre Charlie mutatta. Aztán, amikor a part
közelébe értek, szélárnyékba, ámulattal figyelte önmagát, amint
kacagva a vízbe ugrik, majd a partra úszik, maga után húzva a
Ladyt.
És aztán még jobban ámult, amikor az öböl mélyén a sziklán
ülve hideg csirkesültet evett, Coca-Colát ivott hozzá, csevegett és
nevetgélt a lányokkal, aggodalmaskodva Jenna érzékeny bőre,
Cathy otthon felejtett kalapja meg a horzsolás miatt, amelyet
Charlie szerzett, amikor a sziklára felkapaszkodva megcsúszott és
beütötte a térdét.
– Olyan jól tud vitorlázni, Charlie – mondta Jenna, a francia
kenyérbe harapva. – Hol tanulta?
– Maine partjainál. Amikor egyetemre jártam. Ott szoktam
vakációzni, és egész nyáron vitorláztam. Volt egy barátom, akinek
volt egy hajója, egészen hasonló ehhez.
– Jó szórakozás lehetett – jegyezte meg Jenna. – Az egész
vakációt ott lent töltötte?
– Igen. És tényleg jó szórakozás volt. Néha dolgoztam, amikor
elfogyott a pénzem, beálltam a bárpult mögé, meg ilyenek, de azért
még bőven jutott idő tengerparti piknikekre és vitorlázásra.
– Mint most?
– Ugyanúgy, mint most.
Rámosolygott a lányra. Bartyt elfogta a hányinger. így csinálta
a férfi, ez egy tökéletes példa volt rá: nem teljesen hazugság, de
nem is igaz egészen, a tények gondos átalakítása...
 – Én megyek úszni – jelentette ki Jenna. – Jössz, Cathy?
– Persze.
A férfi várt, amíg hallótávolságon kívül értek, aztán
megszólalt.
– Barty...
– Ne, Charlie! – vágott közbe Barty. – Ne most! Majd később,
ha már lefeküdtek. Nem akarom elrontani a napjukat.
– Hát persze.
Charlie hozott magával bort, és elég sokat ivott előle. Az
asszony felé emelte az üveget.
– Köszönöm, nem kérek.
– Rendben. Azt hiszem, én is úszom egyet.
Barty figyelte, amint berohant a vízbe. Nagyon karcsú volt, és
nagyon sportosnak tűnt, a vászon sort pedig még jobban kiemelte
napbarnított színét. Belemerült a vízbe, Jenna alá úszott, és a
vállára emelte. A kislány visítva nevetett.
Bármilyen volt is a férfi, nagyon jól bánt Jennával, és
semmiben nem kivételezett Cathyval. Ez nem lehetett könnyű.
Legalább ezért hálás lehetett Barty neki.

Adele ötkor ért vissza a St. Regisbe. Kellemesen telt a

délutánja. Vett magának egy piros vászonkosztümöt, rövid
kabátkával (ilyet nem sokat látott Londonban, de New Yorkban
nagyon közkedvelt volt), és egy csinos fekete selyem koktélruhát,
mély kivágással a hátán, és magas derékkal. Arra gondolt, ezt
vehetné fel este, ha Geordie – vagy Barty – meghívná vacsorára. A
szállodában volt fodrász, megcsináltathatja a haját, hiszen elég
pocsékul nézett ki, nem tett neki jót a repülőút meg a forróság.
Bement a szobájába, és megnézte, érkezett-e üzenete. Nem
érkezett. A délután izgalma alábbhagyott egy kicsit. Mély lélegzetet
vett, és felhívta az Algonquint. Nem, Mr. MacColl még nem ért
vissza. Igen, természetesen, biztosak benne, és, természetesen, át
fogják neki adni az üzenetét. Adele kezdte furán érezni magát.
Magányosan. Ami azt illeti, nagyon is. Már szinte – de csak szinte
– azt kívánta, bárcsak hagyta volna, hogy az anyja elkísérje.
Eltűnődött, vajon lemenjen-e a bárba egy italra, de akkor úgy
tűnne, hogy egyedülálló. Ő pedig nem egyedülálló, csak éppen arra
vár, hogy Geordie visszaérjen a szállodába. Aztán legalább
meginnának valamit együtt. Ebben egészen biztos volt.
Kért egy Martinit a szobaszerviztől, és a lehető leglassabban
elkortyolgatta. Valójában nem lett volna szabad innia a tablettái
mellett, de rájött, hogy ha gondosan vigyáz a mennyiségre, és nem
hajtja fel egyből az italt, akkor nem lesz belőle baj. Te jó ég, már be
is kell vennie a gyógyszereit! Beletúrt a neszesszerébe, megtalálta
őket, és bevett kettőt. Nagyon óvatos volt, ahogy dr. Cunningham a
lelkére kötötte, ügyelt az időeltolódásra, nehogy kihagyjon egy
adagot. Vagy épp ellenkezőleg, túl sokat vegyen be.
Csörgött a telefon. Összerezzent. Biztosan Geordie lesz az.
Hiszen senki más nem tudta, hogy itt van...
– Drágám? Itt Venetia. Csak meg akartam bizonyosodni róla,
hogy...
– Jól vagyok – jelentette ki Adele határozottan. – Tökéletesen.
Később valószínűleg megiszunk valamit Geordie-val.
– Jól van. Add át neki üdvözletemet! Majd holnap beszélünk.
Viszlát, drágám, most mennem kell...
– Természetesen. Köszönöm, hogy hívtál.
Még egy italt? Talán mégsem. Nem volt éhes sem. Mit csinál
ma este, ha Geordie nem telefonál? Elég... hosszú lesz.
De hívni fogja. Ebben biztos volt.
Elővette a cigarettatárcáját, annak a Cartier-párnak az egyikét,
amelyet Sebastian adott neki meg Venetiának a tizennyolcadik
születésnapjukra, oly sok évvel ezelőtt. Amikor a szüleik meglepték
őket azzal az édes kis piros autóval, amely még mindig Boy
garázsában állt, és időnként egy-egy fiatal családtag vezette. Ö
meglehetősen magányos volt aznap éjjel, figyelte, amint Venetia
Boyjal táncolt, és rájött, hogy valami fontos dolog alakul köztük,
valami, ami közéjük áll majd. Ö... ó, a fenébe! Talán jobb lesz, ha
megvacsorázik az étteremben. Abban nincs semmi. Vagy... hívja a
szobaszervizt. Csak éppen nem volt éhes. Volt nála egy jó könyv.
De most nem volt hozzá kedve. De fáradtságot sem érzett. Talán...
talán fel kéne hívnia Bartyt. Hát persze. Jobb volna, mint egyedül
tölteni az estét. Ha... ha Geordie nem telefonál a következő fél
órában, akkor azt fogja tenni. Igen. Addig is, esetleg még egy lassú
ital...

– Elmenjünk vacsorázni? – kérdezte Izzie.

Amikor felébredt, tele volt bűntudattal, és megdöbbentette az
akaratereje és az erkölcsi bátorsága hiánya. Geordie-ra nézett. A
férfi a párnákra támaszkodva feküdt mellette és elmélyülten
olvasott. Amint megérezte Izzie tekintetét, felé fordult és
rámosolygott, gyengéden nézve rá.
– Jól aludtál? Azt hittem, már sosem ébredsz fel.
 – Igen, nagyon jól – válaszolt a nő nyújtózkodva. – Mit
olvasol?
– Egy bizonyos mosoly. Az a francia lány írta, Fransoise
Sagan. Csodálatos. Te olvastad már?
Izzie megrázta a fejét.
– Még nem. A Peyton Place-be merültem bele. Olyan, mintha
az ember több doboz bonbonnal kényeztetné magát.
– Meg kellene próbálnod a Sagant. Itt hagyom nálad az én
példányomat. – Letette a könyvet, Izzie-hez hajolt és megcsókolta.
– Olyan szép vagy!
– Geordie...
– Mit is mondtál a vacsoráról? Majd' éhen halok.
– Azt kérdeztem, elmenjünk-e vacsorázni.
– Jó ötlet. De majd később. Még túl korán van. Csak... hadd
lássam... fél hét. És túl meleg is van. Maradjunk itt, igyunk abból a
finom pezsgőből, amihez még hozzá sem nyúltál, aztán majd nyolc
körül elmehetünk. Volna kedved valami igazán elegáns helyhez?
Ott a King Cole-terem a St. Regisben, az nagyon szép...
– Nem – tiltakozott Izzie –, gyűlölőm az olyan helyeket.
Maradjunk itt a környéken!
– Nekem jó úgy is. Te jó ég, de meleg van! Megmártózhatnék
abban a flancos fürdőkádadban?
– Persze. Talán még én is csatlakozom hozzád.

Nem volna szabad ilyesmit csinálnia, gondolta Izzie, amint

elhelyezkedett a kádban Geordie-val, a lábát átvetve a férfi lábán,
és kacagott, amikor Geordie nagy adag szappanhabot rakott az
orrára, a mellére, a hasára, aztán előrehajolva megcsókolta a férfit,
és azon tűnődött, mi volna, ha visszamennének az ágyba. Te jó ég,
hogy kívánhat valakit ennyire, ilyen rettenetesen? Még jó, hogy
Geordie nem tud olvasni a gondolataiban.
– Arra gondolsz, amire én? – szólalt meg a férfi hirtelen.
– Nem. Úgy értem, nem tudom, te mire gondolsz.
– De igen. Lady Isabella, milyen vérmes vagy! Hagyjuk ezt a
vizet kihűlni, és térjünk vissza később hozzá?
És ahogy később Izzie a férfi karjában hevert, kimerülten,
miután alaposan oltották a vágyukat, ismét arra gondolt, hogy is
képzeli ezt az egészet, mit művel...

– Barty? Nem, nem, elnézést kérek...

– Miss Miller nincs itt. Itt Maria. A házvezetőnője. Mit óhajt?
 – Ó, Maria, jó napot! Maga valószínűleg nem emlékszik rám.
Itt Adele MacColl. Pár éve meglátogattam Bartyt. Nos, ő... otthon
van?
– Elment Hamptonsba. Mr. Patterson és a fiatal hölgyek után.
Adele csalódottságot érzett. Bartynál sem lelhet társaságra.
– És... mennyi időre ment?
– Nem tudom. Azt mondta, egyáltalán nem is megy ezen a
hétvégén, aztán péntek délután hirtelen összepakolt és ment.
– Egyedül? Nem vitte magával egy barátját? Mondjuk...
mondjuk a férjemet, Mr. MacCollt?
– Nem vitt senkit, nem hinném.
– Értem. És Miss Brooke ott van?
– Miss Brooke már nem lakik itt.
– Igazán? Hová költözött?
– A saját lakásába. Lent a Village-ben.
– Ó, értem.
Már emlékezett rá, Noni említette, hogy Izzie elköltözött. Nos,
vele kellemes volna eltölteni egy estét. Ha ráér. De még ha nincs is
egyedül, egészen biztos, hogy áthívná. Köztük mindig is ilyen
kapcsolat volt.
– Megvan esetleg a telefonszáma, Maria?
– Megnézem. Várjon egy kicsit, kérem!
Adele az ujjával dobolt az éjjeliszekrényen, miközben arról
győzködte magát, valójában nem fontos, ha Izzie nincs otthon,
meglátogathatja holnap is, ma pedig egyszerűen lefekhet korán,
esetleg bevehet még egy tablettát, és jól kialussza magát. Holnap
kevésbé tűnik majd ijesztőnek, hogy egyedül van egy
nagyvárosban.
– Igen. Itt van. Kéri a címet is?
– Igen, Maria, köszönöm. Köszönöm szépen.

Izzie és Geordie már újra a kádban ültek, amikor a telefon

megszólalt.
– Ez az átkozott telefon – mondta Geordie –, vársz valakitől
hívást?
– Nem.
– Akkor hadd csörögjön!
A telefon vég nélkül csörgött. Aztán hirtelen elhallgatott.
– Remek. Most megmossam a hátadat... a fenébe! Már megint
ez a telefon! Valaki nagyon szeretne elérni. Jobb lesz, ha megyek...
 A férfi kiszállt a kádból, kicsit megcsúszott a csempézett
padlón, és beütötte a lábujját a vécécsészébe.
– Aú! Te jó ég, ez fájt! A fenébe, ne nevess, Izzie, ez nem
vicces! Most meg újra elhallgatott ez az átkozott. Mellétegyem?
Nem akarunk beszélni senkivel, vagy igen?
– Nem hinném.
– Akkor jó.
Elégedetten mosolyogva tért vissza.
– Bárki volt is, nélkülünk kell boldogulnia. Nos, hol is
tartottam? Azt hiszem, a formás hátsód következett volna...

Tehát Izzie sem volt otthon. Ó, te jó isten...

Adele törékeny jókedve hirtelen elillant. Magányos volt, senki
nem szerette, és szinte rettegett. Mi a csudáért csinálta ezt? Minek
jött ide a világ túlsó végébe egyedül, egy olyan városba, ahol nem
ismer senkit, vagy szinte senkit, amikor otthon is lehetne Clióval,
esti mesét olvasva neki, összebújva a kanapén? Erezte, hogy
könnyek öntik el a szemét, és elárad benne a kétségbeesés. Senki
nem törődik vele, senki sem szereti.
Nagyot kortyolt a Martinijéből, ami nagyon erős volt. Úgy
érezte, ez kissé helyrehozza. Gyerünk, Adele, így nem lesz jó, itt
vagy, és meg kell birkóznod a dologgal!
Még egyszer megpróbálja, aztán rendel egy szendvicset, és
lefekszik, egy plusz altatóval. Nem lesz semmi baj, holnap majd
jobban érzi magát.
Ismét megpróbálta a telefont. Foglalt volt. Tehát Izzie otthon
van, ez csodálatos...

– Drágám, jobb ötletem támadt. Mi volna, ha itthon

vacsoráznánk? Majd én főzök. Tudok, meg kellett tanulnom.
– Nem hiszek neked. Mit főznél?
– Egy igazán remek chili con carnét. Ahhoz mit szólnál?
– Jól hangzik.
– Most rögtön megyek és bevásárolok. Oda ülhetünk az új
lámpád alá, és nézhetjük egymás égő ajkát. Rendben?
– Nagyon is.
Akár jól is érezheti magát, mert ma úgysem tudja megtenni.
Most nem. Miután kétszer is szeretkeztek, és a férfitől ilyen
gyönyörű ajándékot kapott. Várnia kell holnapig.
Még mindig foglalt; már háromszor próbálta. Úgy látszik, Izzie
maratoni beszélgetést folytat valakivel. Annyira jó volna találkozni
vele, és megnézni az új lakását! Talán... nem, sosem szeretett csak
úgy beállítani senkihez. A szálloda más, de valakinek az otthona...
Az anyja mindig azt mondogatta, hogy ez rendkívül nagy
tapintatlanság. Habár számos alkalomra emlékszik, amikor Celia
csak úgy felbukkant a küszöbén, és elvárta, hogy örömmel fogadja.
Ez jellemző volt Celiára: ne azt tedd, amit én teszek, hanem azt,
amit mondok. Mindegy. Adele gondolatban nagy lélegzetet vett.
Odamegy. Miért ne? Fog egy taxit, és megy. Megkérdezheti a
főportást, milyen messze van, de szinte biztos volt benne, hogy
nem tarthat túl soká az út. Mivel Izzie órákig elvolt otthonról, most
pedig éppen telefonál, jó esély van rá, hogy otthon éri. Megér egy
próbálkozást. Legrosszabb esetben is legalább elüt vele egy órát.
így már nem kell olyan korán lefeküdnie.

– Rendben. Megyek. Van itthon bor?

– Nincs. Mindet megittuk. Csak a te pezsgőd maradt.
– Az nem illik a chilihez. Hozok azt is, meg egy kis sört.
Viszlát, drágám!
– Viszlát, Geordie!

Húsz perc, mondta a főportás. Az nem vészes. Megkérte,

hívjon neki egy taxit.
Ez jó mulatság lesz. Útközben megállhat, hogy vegyen Izzie-
nek virágot. Meg fog lepődni, ha meglátja, és nagyon örül majd
neki,

– Megérkezünk, hölgyem. Ötös szám.

– Köszönöm.
Égett a villany a földszinten, amit az amerikaiak első
emeletnek neveznek. Maria első emeletet mondott. Akkor Izzie
itthon van. Milyen nagyszerű!
Kifizette a taxit, fogta a táskáját, a virágot, amit Izzie-nek vett,
a stóláját, és becsöngetett.

Geordie nagyon gyors volt. Izzie arra számított, hogy legalább

háromnegyed órát elmarad. Talán itt felejtette a tárcáját, vagy
valami. És bizonyára megfeledkezett arról, hogy adott neki egy
kulcsot. Igazán nem volt magánál. Ahogyan ő sem...
Izzie mosolyogva odament az ajtóhoz, és kinyitotta.
– Nos, hát mit... Ó, te jó isten! Te jó isten, Adele!
 Izzie úgy érezte, mindjárt hányni fog. És hogy azonnal
összeesik. Ijesztően hullámzott alatta a padló. Mély lélegzetet vett,
és megkapaszkodott az ajtófélfában.
– Adele – szólalt meg ismét. A hangja még az ő fülében is
idegenül csengett.
– Szervusz, Izzie! Ne haragudj, úgy látom, rettenetesen
megijesztettelek! Csak most gondoltam rá. Tessék, ez a tiéd.
– Köszönöm.
Izzie óvatosan vette át a virágot, mintha törékeny porcelánból
volna.
– Nagyon szépen köszönöm, Adele.
– Ez a legkevesebb.
Hirtelen ragyogó mosolyt vetett Izzie-re.
– Nem akarsz behívni?
– Dehogynem. Csak én most éppen... éppen...
Izzie nagyon furán viselkedett. Sokkal jobban megdöbbent,
mint arra Adele számított. És nagyon sápadt volt.
– Izzie, jól vagy?
Úgy tűnt, végre összeszedi magát, erőltetetten elmosolyodott,
és azt válaszolta:
– Természetesen. Csak egy kicsit megdöbbentem, ahogy
megláttalak. Úgy értem, azt hittem, több ezer mérföldre vagy,
Londonban.
– Az háromezer, azt hiszem. De lehet, hogy négy. Tudod,
milyen tanulatlan vagyok. Geordie biztos tudná. Jut eszembe,
találkoztál vele?
– O... igen. Egyszer-kétszer. Adele, gyere be, kérlek! Elnézést,
én... Add ide a holmidat!
Izzie most már kicsit jobban érezte magát. De... mit csináljon?
Mi az ördögöt tud csinálni? Elnézést kér Adele-től, kirohan,
megpróbálja elkapni Geordie-t...?
Adele nagyon szép volt. Nagyon vékony, de... gyönyörű. A
frizurája tökéletes, mint mindig, makulátlan fehér vászonruhát
viselt, a sminkje remek, hosszú körme tökéletesen ápolt. Izzie
gondolatban végigpillantott magán. Ő farmerben és egy
nagyméretű pólóban a katonai boltból, a haja, amely még nedves
volt a fürdés után, rendetlenül göndörödött az arca körül. Hogyan
lehetséges, hogy Geordie... ?
– Izzie, isteni ez a lakás!
Adele körbesétált, szemügyre véve a dolgokat.
 – Igazán isteni. Annyira... annyira olyan, mint te, nem igaz?
Milyen gyönyörű lámpa! Felkapcsolhatom, hogy lássam a színeit?
– Még nincs bedugva – szólalt meg Izzie sietve –, ez... ez új.
– Új? Te jó ég, Izzie! Biztos nagyon jól megy neked. Vagy
ajándékba kaptad valakitől? Tetszik nekem ez a szék. Igazán
nagyon szép. És... te jó ég!
Furán csengett a hangja. Kutatóan nézett Izzie-re.
– Hogy került a kandallóra ez a kép Noniról? Ezt én küldtem
Geordie-nak...
– Igen, nos... mondtam neked, hogy találkoztam vele.
Megmutatta nekem, és véletlenül elraktam a táskámba. Annyira
szépek a színek, és tökéletesen illik a szobához. Haragszol érte?
Túlságosan sokat beszél, gondolta, és érezte, ahogy a pír elönti
az arcát.
– Természetesen, nem bánom – válaszolt Adele –, de... mikor
találkoztál Geordie-val? Nem ma, ugye? Egész nap próbáltam
utolérni a szállodájában, de nincs ott.
– Igazán?
– Igen. Hívtam, amióta csak megérkeztem.
– Adele, csodálatos, hogy itt vagy, de én nem... O, elnézést,
kérsz valamit inni?
Hirtelen mindennél jobban vágyott egy italra.
– Nem tudom. Ittam két Martinit, és nem volna szabad
innom, mivel olyan tablettákat szedek.
– Miféle tablettákat?
Mintha nem volna mindegy.
– Egy kissé lehangolt vagyok az utóbbi időben. De igen, egy
kicsit kérek. Milyen italod van?
– Csak... – Csak pezsgő. Az a pezsgő, amit Geordie hozott. Az a
nagyon drága pezsgő, amit Geordie hozott. Mi van, ha ez a férfi
kedvenc márkája, ha Adele felismeri... – Pezsgő megfelel? –
kérdezte erőtlenül.
– De mennyire! Milyen remek! De csak egy keveset kérek.
Izzie kiment a konyhába, elővette a pezsgőt a hűtőszekrényből,
és kétségbeesetten körbepillantott a nappaliban, Geordie
jelenlétére utaló jelek után kutatva. Egy pulóver, sőt még egy
zsebkendő is árulkodó lehet. Hála az égnek, hála, hogy nem tél
van, amikor egy sereg ruhadarab heverne elöl, sálak, kesztyűk...
– Tessék – nyújtotta át Adele-nek az egyik poharat. A palackot
elővigyázatosan a konyhában hagyta.
 – Köszönöm, drágám. Most pedig tudni akarok mindent, a
mesés állásodról, Bartyról, Charlie-ról...
– Hogyne, persze. De, Adele, még nem is mondtad, hogy
kerülsz ide...
– Hirtelen ötlet volt. Tudod, mennyire szeretek fejest ugrani a
dolgokba. Ismét elkezdtem dolgozni a Recordnal, és azt mondták,
szívesen találkoznának velem, én pedig azt gondoltam, nos,
Geordie is itt van, te is, meg Barty is, miért ne... Egy kicsit elegem
volt már Londonból. Gondoltam, megleplek mindnyájatokat.
Különösen Geordie-t. Nagyon hiányzik nekem, Izzie. Tudom, hogy
voltak problémáink, de én még mindig olyan nagyon szeretem. És
annyira hiányzik!
Rettentő sokat beszél, gondolta Izzie, és borzasztóan
izgatottnak tűnik.
– És arra gondoltam, ha csak úgy beállítok, megjelenek az
ajtaja előtt, és nincsenek a gyerekek, akik zavarnának minket,
akkor talán beszélgethetnénk, igazán megbeszélhetnénk mindent,
és...
– Adele, ha megbocsátasz egy pillanatra – vágott közbe Izzie
–, most jutott eszembe, van egy levelem, amit mindenképpen
muszáj feladnom, hivatalos, ismered ezt. Nem tart öt percnél
tovább, addig elleszel, ugye? Adok egy magazint, és...
– Drágám, hát persze. Ne butáskodj! Látom, megvan neked az
Egy bizonyos mosoly. Már régóta szeretném elolvasni, mindjárt
bele is fogok. És ha visszajöttél, esetleg meghívhatlak valahová
vacsorázni?
– Az... nagyszerű lenne. Nos, akkor...
De már elkésett. Hallatszott, hogy kulcs fordul a zárban, nyílik
az ajtó, aztán becsapódik. Most már túl késő bármit is tenni. Izzie
csak állt, és várt, csak várt...
– Drágám, itt van, három üveg bor, az csak elég lesz,
egyenesen betettem a hűtőbe, és...
És aztán elhallgatott. Dermedten állt, sötét szeme elborzadva
hatalmasra tágult halálsápadt arcában, amint a nőre meredt. Majd
megszólalt, szinte ijesztően normális hangon.
– Adele! Mi a csodát keresel te itt?
 23. fejezet

Cathy egyre csak sírt, órákon át sírt, megállíthatatlanul. Jenna

kétségbeesetten nézett rá. Megpróbált mindent; átölelte,
csitítgatta, kínálta édességgel, Coca-Colával, sőt még egy pohár
borral is (azon a nyáron Cathy eléggé rákapott a borra). Nem
segített semmi.
– Te nem érted – mondogatta Cathy hallottam, ahogy
veszekedtek, kiabáltak egymással, pontosan úgy, mint amikor anya
még élt. Egyre csak kiabáltak. Annyira gyűlöltem!
Jenna meglepődött. Cathy sosem említette a veszekedést
korábban. Ő eddig mindig egy tökéletesen boldog kis családot
képzelt el. És irigyelte őket. Jenna rajongott az anyjáért, és bár
most nagyon boldog volt, azért gyakran eltűnődött, milyen lehet
két szülővel élni, ahogy szokásos.
– Annyira félek, hogy mi történhet! – nyöszörgött Cathy, és
újabb zsebkendőért nyúlt.
– Hogy érted?
– Hát, hogy elválhatnak, vagy valami.
– Cathy, a te szüleid nem váltak el.
– Nem tudtak, mert anya meghalt. De mások elválnak. Nem
élném túl, Jenna, ez így annyira jó, így négyesben. Apa annyira
boldog... – És ismét sírva fakadt.
Jenna felállt.
– Hová mégy?
– Egy kis kakaóért. Kérsz te is?
– Köszönöm, nem.
Jenna végig ment a folyosón az anyja szobájához.
Ahhoz, amely régebben is az anyja szobája volt. Ahová, úgy
tűnt, egyelőre átköltözött. Kopogott az ajtón.
– Ki az?
– Jenna.
– Ó, Jenna! Egy perc. Maradj ott, drágám!
 Elég sokáig kellett várnia, s közben hallotta, hogy megnyitják a
csapot a fürdőszobában. Vajon mi történik odabent?
Megjelent az anyja az ajtóban. Láthatóan sírt.
– Szervusz – mondta, nagy erőfeszítéssel kipréselve egy kurta
mosolyt.
– Bejöhetek?
– Természetesen. Minden rendben?
– Nem. Cathy egyre csak sír. Nem tudom megvigasztalni.
– Miért?
– Hallotta, hogy veszekedtek Charlie-val.
– Ó. Nos, sajnálom...
– Azt mondja, olyan volt, mint amikor Charlie még az
anyukája férje volt, és veszekedtek.
– Igazán? Meglep, hogy emlékszik rá. Csak hároméves
lehetett...
– Azt mondja, sokat kiabáltak egymással. És ő gyűlölte ezt.
Gondolom, most minden felidéződött benne. És most fél, hogy el
fogtok válni. De nem fogtok, ugye, anya?
Az anyja ránézett, nagyon komolyan nézte, hosszú ideig. Aztán
szándékosan könnyed hangon kijelentette:
– Egy veszekedés még nem jelent válást.
– Ez nem válasz.
– Rendben. Nem tervezzük, hogy elváljunk. Legalábbis
pillanatnyilag. – Kipréselt magából egy újabb mosolyt. – Minden
házaspár veszekszik, tudod.
– Én is ezt mondtam Cathynek. De aztán magam is aggódni
kezdtem. Annyira, de annyira gyűlölném! Most olyan jó így, együtt
négyen. Mindenki boldog, mindenki annyira jól érzi magát.
– Nagyon szereted Charlie-t, ugye?
– Rettentően. Annyira aranyos velem. Sosem érzem úgy, hogy
Cathy apukája, és nem az enyém. Múltkor este megjött a
menzeszem, tudod, és nagyon-nagyon fájt. Cathy aludt, és Charlie
olyan kedves volt. Hozott nekem fájdalomcsillapítót meg egy forró
vizes palackot, és betakargatott a dunyhával a tévészobában, és
engedte, hogy tévét nézzek vele. Szerintem ő a legkedvesebb ember
a világon, és azt hiszem, nagyon szerencsések vagyunk.
– Igen – válaszolta az anyja – igen, értem. Nos... jól van.
– Szóval... akkor minden rendben? Megmondhatom
Cathynek?
– Megmondhatod Cathynek, hogy egyáltalán nem tervezzük,
hogy elválnánk. Legalábbis tudtom szerint.
 Barty elmosolyodott. Borzasztóan fáradtnak látszik, gondolta
Jenna, és... egy kicsit... öregnek. Igaz, jóval idősebb volt, mint az
iskolában a legtöbb anyuka. És most sokkal idősebbnek nézett ki
Charlie-nál. Meg kell próbálniuk rábeszélni, hogy maradjon még
néhány napig, és pihenjen. Azt mondta, hogy már hétfőn vissza
akar menni.
Jenna megcsókolta.
– Jó éjt, anya! Szeretlek.
– Én is szeretlek, Jenna.
A lány futott vissza a szobájukba, hogy elmondja a jó hírt
Cathynek.

– Szerintem ez egyszerűen csodálatos volna – jelentette ki

Celia ellentmondást nem tűrő hangon. – Nyáron kéne kihoznunk.
Már kétszer találkoztam Dugdale tábornokkal, és megnyugtatott,
hogy tartani tudja a márciusi határidőt.
– Celia – szólalt meg Jay habozva –, egészen biztos vagyok
benne, hogy a tábornok emlékiratai csodálatosak lesznek. De
valóban szükségünk van rájuk éppen most? Már tizenegy, nem,
tizenkét év telt el azóta, hogy a háború befejeződött. Tényleg
akarnak még az emberek olvasni róla?
– Természetesen. Odalesznek érte. Ha beszélgetnél
hétköznapi emberekkel is, mint én, akik nem a kiadói szakmába
tartoznak, te is tisztában lennél vele. Az emberek még mindig
rendkívül büszkék arra, ahogyan megnyertük a háborút, az ország
erkölcsi tartására a bombázások alatt, a bajtársiasság csodálatos
szellemére, amely azokban az években létezett...
– Szerintem ez ugyanaz, mint hogy szeretnének katonai
emlékiratokat olvasni – vágott közbe Keir. – Én egyetértek abban,
Celia, amit az emberek háborúval kapcsolatos érzelmeiről
mondott, de úgy vélem, jobb volna egy olyan könyv, amelyik
pontosan arról szól, hogy mi történt az emberekkel itt, Londonban,
vagy például Glasgow-ban, ha már itt tartunk, a villámháború
alatt. Esetleg szépirodalmi mű is lehetne.
Giles arcára azonnal rádermedt az a fagyos ellenszenv,
amelyet Keir Brown részére tartogatott.
– Attól tartok, nem értek veled egyet – mondta. – Nem
hiszem, hogy egy irodalmi mű témája volna az, amit ez az ország
elviselt a legutóbbi háború alatt...
– Ó, igazán? – vágott közbe Celia. – Milyen érdekes! Szerinted
ez minden háborúra igaz?
 – Nos, igen, tágabb értelemben.
– Akkor mi a véleményed az Elfújta a szél-ről? Vagy az Akiért
a harag szól-ról? Sőt akár a Háború és béké-ről. Tévedésnek
tartod őket? A kiadó aberrációjának? Én egyetértek Keirrel, ez
csodálatos regény téma lehetne. Fontolóra vehetnénk, hogy
megírassuk valakivel. De én továbbra is határozottan úgy érzem,
hogy ki kell adnunk azokat az emlékiratokat. George, úgy értem,
Dugdale tábornok, beküldött egy szinopszist, és néhány fejezetet
arról az időről, amelyet Tripoliban töltött, mielőtt tovább ment
volna a sivatagba.
– Tehát személyes jó barátod a tábornok?
– Úgy van. De Sebastian vagy Nancy Arthur is az, és attól még
nem rosszabb írók. Vagy te talán úgy véled, Giles?
– Nem, természetesen, nem. De...
– Magammal hoztam a szinopszis egy példányát, hogy
lássátok, mennyire jól ír...
És mint mindig, most is igaza volt, mert az írás élményszerű
volt, mulatságos, élvezetes, a nyelvtani különcségek ellenére.
– És ha valóban bizonyíték kell arra, hogy a közönségnek
tetszeni fog – folytatta Celia –, nézd meg, a Hutchinsonnál milyen
csodálatosan sikeres volt az Egy tengerész Odüsszeiája
Cunningham vikomttól.
– Megmondom, mire gondoltam – szólalt meg Jay. – Meg
kellene hívnunk a tábornokot, hogy megbeszéljük vele a
feltételeket és a határidőket.
– Remélem, nem lesztek nagyon fukarok a tábornok előlegét
illetően – jegyezte meg Celia. – Komoly hasznot hozhat, és a
Heinemann már tízezer fontot kínált neki.
– Ezt majd megbeszéljük vele – jelentette ki Jay határozottan.
– De azt igazán nem hiszem, hogy a nyár tartható lenne, Celia.
Terjedelmes könyv lesz, maga a szerkesztés is hatalmas feladat,
habár egyetértek azzal, hogy valóban remekül fogalmaz. És
ugyancsak egyetértek azzal – fordult Keir felé –, hogy a te ötleted a
háború idején játszódó regényről szintén megfontolandó. Azonnal
tárgyalhatunk is róla. Nos, engem egy kissé aggaszt... Igen, Susan?
Susan Clarké, Venetia titkárnője állt az ajtóban, meglehetősen
zaklatottan. Megszeghetetlen szabály volt, hogy a szerkesztőségi
értekezleteket tilos megzavarni; kizárólag az árvíz, a tűzvész vagy a
vérfürdő, mondta egyszer nagyon régen Sebastian, az elfogadható
indok.
 – Elnézést a zavarásért, de... Mrs. Warwick, ki tudna jönni a
telefonhoz, kérem? A nővére hívja New Yorkból. Azt mondja,
nagyon sürgős. Egy kissé zaklatottnak tűnik.

Reménytelennek tűnő próbálkozás volt telefonon keresztül

lecsillapítani egy hisztérikus embert több ezer mérföld távolságból.
Venetia hallgatta, félig hitetlenül, félig elborzadva, ahogy Adele
zokogva előadta neki, mi történt, és bár néha alig értette az elhaló
szavakat, igyekezett nem visszakérdezni. Közben azon törte a fejét,
mit tehetne. Végül azt mondta:
– Figyelj ide, drágám, oda utazzak? Már ma este indulhatok.
– Nem! Nem, el akarok menni erről a szörnyű, rettenetes
helyről! Nem akarok tovább itt maradni!
– Foglaltál már magadnak helyet a repülőn?
– Nem. Nem tudtam. – Hirtelen erőtlen suttogássá halkult a
hangja. – Egyszerűen.. . nem volt hozzá erőm.
– De... – Venetia elhallgatott. – Figyelj, Dell! Hol van Barty?
– Kint Southamptonban.
– Nem tudnád megkérni, hogy menjen vissza?
– Nem. Nem, nem tehetem. Nem akarom elmondani
senkinek. Annyira szégyellem, olyan nyomorultul érzem magam...
– Drágám, nincs semmi okod a szégyenre! Mi a helyzet Robert
bácsival? Ő elintézne neked mindent.
– Neki sem akarom elmondani. Senkinek. Tegnap egész nap
ezt csináltam, megpróbáltam magamban tartani, nem akartam
szólni senkinek...
– Rendben. Nézd, a főportást megkérheted, hogy foglaljon
neked helyet egy járatra. Nem kell magyarázkodnod, csak azt kell
mondanod, hogy nagyon sürgős. És mondd meg neki, hogy hívjon
taxit, ami kivisz a repülőtérre. Üzenj, mikor érkezel, és én
kimegyek eléd. Rendben?
– Rendben.
– Felhívlak fél óra múlva, hogy meggyőződjek róla, mindent
elintéztél-e. Maradj a szobádban, ne menj sehová, jól van?
– Nem megyek. Dehogyis.
– Viszlát, drága Dell! Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Nagyon erőtlen volt a hangja. Venetia csak remélni tudta, hogy
képes lesz mindent elintézni. Talán neki kéne felhívnia a főportást.
De hogy tehette ezt? Éppen Izzie. Izzie, aki olyan aranyos és jó,
Izzie, aki mindig olyan közel állt Adele-hez, aki Noni egyik legjobb
barátnője, és akinek Adele olyan sokat segített, amikor ő volt
bajban. Ki gondolta volna, hogy az angyalarcú, lágy, kedves hangú
teremtés ilyen árulásra képes?

Izzie az íróasztala mögött ült a Neil & Parkernél, s egy darab

papírlapot bámult, amelyet Nick adott neki egy órája. Akár kínaiul
is lehetett volna rajta a szöveg, semmit nem értett belőle.
Nagyon furán érezte magát. Mintha nem is lett volna része a
világnak, mintha valamiféle áthághatatlan acélsorompó választotta
volna tőle el. A másik oldalon voltak a normális emberek,
szerencsés, jó emberek, akik nem műveltek szörnyű dolgokat,
olyan emberek, akik nem feküdtek le az egyik legjobb barátjuk
férjével, akik nem árulták el a legjobb barátjuk lányát. Olyan
emberek, akik képesek voltak szembenézni a világgal anélkül, hogy
szégyellték volna magukat, emberek, akik képesek voltak úgy végig
menni az utcán, hogy közben olyan hétköznapi dolgokra
gondoltak, mint a munkájuk, vagy hogy mit főzzenek vacsorára.
Ő tökéletesen tönkretette az életét azzal a szörnyű tettel, azzal
a megbocsáthatatlan árulással. Nem volt senki a szerettei között,
aki megértené, aki valaha is megbocsátana neki. Sem Barty, sem az
apja, sem Celia, Jay, Tory, Venetia, Noni – ők valamennyien
elítélnék őt. Soha életében, még amikor kínok között feküdt az
abortusz után, amikor azt hitte, el fog vérezni, sőt még amikor
rájött, hogy Kit valójában kicsoda, akkor sem érzett ilyen magányt
és ilyen erős félelmet.

Barty a teraszon ült, amikor Geordie telefonált. Beleegyezett,

hogy néhány napig még South Lodge-ban marad, ahelyett, hogy
vállalná a fáradságos utat vissza vasárnap este. Egyrészt nagyon
kimerült volt, másrészt a lányok még mindig aggódtak a
veszekedésük meg a továbbra is érezhető feszültség miatt közte és
Charlie között.
Csúnya veszekedés volt. Barty nem csak kiabált, de meg is
ütötte a férfit, és megkarmolta az arcát. Olyan őrjöngő düh fogta
el, hogy úgy érezte, csak azzal enyhítheti, ha fizikai fájdalmat okoz
Charlie-nak. Ez valóban enyhítette is, de csak egy rövid ideig.
Barty tudta, miért olyan dühös: valami különös déja vu érzés
fogta el, amint szembesítette Charlie-t azzal, amit tett. Barty
mélységesen becsületes volt, és elítélt mindenféle csalást. Annak
idején Laurence árulása választotta szét őket; az, hogy a férfi
titokban tartotta, az övé a Lytons fele, éppen annyira
megrendítette Bartyt, mintha rájött volna, hogy Laurence-nek
viszonya van valakivel. Még inkább rontott a helyzeten, hogy
Laurence képtelen volt megérteni Barty dühét. Charlie legalább
belátta, miért olyan feldúlt, benne volt ennyi érzékenység.
Barty össze volt zavarodva, és kellemetlenül érezte magát,
mintha már maga sem tudná, hogy kicsoda, és rettenetesen
haragudott.
Arról pedig fogalma sem volt, hogy mit tegyen.

Éppen ezért némiképp megkönnyebbülést jelentett neki,

amikor Geordie kétségbeesett hangon könyörgött, hogy
találkozhasson vele. A férfi azt mondta, bármit megtenne, kimenne
South Lodge-ba, vagy felkeresné Manhattanben, de okvetlenül
beszélnie kell vele. Rettenetesen fontos, telefonon nem mondhatja
el, de biztos benne, hogy megérti majd.
– Csináltam valami... eléggé csúnya dolgot – mondta Geordie
–, és szükségem van a te józan eszedre, hogy megmondd nekem,
mit tegyek. Még ha azt mondod is, hogy vessem magam a Hudson
folyóba.
Barty azt felelte neki, azt ne tegye, nem valószínű, hogy azzal
megoldana bármit, és hogy keddre visszaér Manhattanbe, vagy ha
addig Geordie nem tud várni, látogassa meg Southampton-be.
– De én nem javasolnám. A lányok abban az életkorban
vannak, amikor rendkívüli módon vonzzák őket a titkok.
Geordie azt mondta, hogy tud várni keddig.
– De figyelmeztetlek, lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom,
hogy egyáltalán hajlandó vagy találkozni velem.
Barty tudta, mielőtt még a telefont letette volna, hogy biztosan
Izzie-ről van szó. És teljes szívéből remélte, hogy nem ő érte a
felelős, még ha áttételesen is.

Adele a szobájában ült, hevesen reszketve. Attól félt, ismét

hányni fog. Egyfolytában hányt. A főportás foglalt neki helyet a
repülőre, majd közölte, hogy háromra jön a taxi, amely kiviszi
Idlewild-ra, és kérte, csengessen, amikor le akarja vitetni a
csomagját. Aztán, nyilván észlelve, mennyire kétségbeesett az
asszony, nagyon kedvesen, együtt érzően megkérdezte, rendeljen-e
neki valami enni-vagy innivalót a szobaszerviztől.
Adele nem kért semmit. Nem volt képes mást lenyelni, mint
hideg vizet, azt is csak kis kortyokban. Rendkívül nyugtalan volt;
ha ledőlt, rövidesen felpattant, s fel-alá járkált a szobában. De
közben olyan fáradtságot érzett, hogy legszívesebben újból
lefeküdt volna.
Sikerült észben tartania, hogy bevegye a tablettákat, s kezdte
úgy érezni, azok az egyetlen barátai. Azon a hosszú, forró szombati
napon, amikor a szobájában maradt, behúzott függönyök mögött,
azt mondogatva magának, hogy elboldogul, kibírja, túléli; hogy
senkinek sem kell megtudnia soha; nem kell tudniuk a
megaláztatásáról, a szörnyű, rettenetes elutasításról; úgy tehet,
mintha mi sem történt volna: visszatér Londonba, azt mondja,
kellemesen telt az útja, igen, járt a Recordnál, sok jó képet
készített a portfoliója számára, mással nem találkozott, Geordie
nem volt a városban, sem Barty... és gondosan bevette a
tablettákat. Ezeket, hogy jól tudjon aludni, azokat, hogy képes
legyen elviselni a napot. Óvatosan kiszámolta aztán bevette őket,
egy nagy pohár vízzel, ahogyan dr. Cunningham utasította. A
tablettái segítettek megőrizni a józan eszét, a bátorságát, azt az
érzést, hogy minden rendben van a világban. Pedig tudta, hogy
semmi sincs rendben.
Megszólalt a telefon. Felvette. Talán Venetia az, vagy a
hordár...
– Adele, itt...
Geordie. Lecsapta a telefont. Nem hajlandó, nem képes
beszélni vele. Soha többé. Hogy tehette ezt vele? Hogy kezdhetett
viszonyt éppen Izzie-vel, ilyen kegyetlenül elárulva őt? Nem volt
képes még a hangját sem elviselni. Azt a könnyed, elbűvölő hangot.
Ha arra gondolt, hogy újra látnia kell mosolygó, szép arcát, elfogta
a hányinger. Az előző nap többször is telefonált, sőt eljött a
szállodába. A főportás szólt fel Adele szobájába, hogy Geordie ott
van.
– Kérem, mondja meg Mr. MacCollnak – válaszolt Adele –,
hogy ha nem hagyja el a hotelt azonnal, hívom a rendőrséget, és
elvitetem.
Ez után jobban érezte magát egy darabig...
Szombat este sikerült megőriznie a méltóságát. Látta, hogy
mindketten csodálattal néznek rá. Kezdetben, amíg bénult volt a
sokktól, szinte mulatságos volt figyelni őket: Geordie halálsápadt
volt, a szeme tágra nyílt, és elállt a szava;
Izzie arca lángba borult, a szeme csupa könny, és
megszállottan sürgölődött. Adele megkérte őket, hívjanak neki egy
taxit. Izzie felugrott, láthatóan hálásan, hogy van mit csinálnia, és
otthagyta Geordie-t, aki a konyhaajtóban állt. A férfi csak egyszer
szólalt meg, amikor megkérdezte Adele-t, jól van-e. Az asszony
nem válaszolt, egyenes háttal ült a kanapén az ablaknál, arra
várva, hogy Izzie visszatérjen a taxival. Csak egyszer mozdult meg:
a kandallóhoz lépett, levette Noni képét, és a táskájába tette.
Abszurd színjáték volt, amikor kikísérték a taxihoz. Geordie az
ajtót tartotta neki, Izzie pedig nézte, mintha csak egy boldog,
átlagos napot töltött volna velük, és mindketten többször is
megkérdezték, jól van-e. Amikor visszaért a szállodába, furán
érezte magát, de viszonylag jól volt, sőt kissé izgatott az egész
drámától. Felment a szobájába, rendelt egy üveg bort meg egy
klubszendvicset, és miközben várt rájuk, akkor kezdtek
tudatosulni benne a történtek.
Még mindig nem érzett igazi fájdalmat, képes volt viszonylag
nyugodtan és szinte szenvtelenül eltűnődni a helyzeten. Hogy mit
tegyen, milyen gyorsan tud elválni Geordie-tól, és mit mondjon
Noninak.
Azután megfürdött. Utána a fürdőszobai tükörben figyelmesen
szemügyre vette magát, arra gondolva, mennyire öregnek néz ki
most. Összehasonlította saját feszült, tagadhatatlanul barázdált
arcát Izzie fiatal arcával, és eltűnődött, vajon az emberek meg
tudják-e állapítani, mi történt vele, ha ránéznek, látszik-e, hogy
egy elhagyott feleség, akit elárultak.
Majd elfogta a fájdalom. Annyira erősen, hogy néha alig
kapott levegőt. Szörnyű, elviselhetetlen fájdalom volt, amely
legalább annyira Izzie, mint Geordie árulásából eredt, és a
megalázottság olyan mély érzésével társult, hogy Adele még abban
sem volt biztos, hogy képes lesz valaha szembenézni a világgal.
Semmiképpen nem tudhatja meg senki. Nem tudhatják meg, hogy
életében már másodszor elhagyta a férfi, akit szeretett,
félrehajította egy másik nő kedvéért. Valahogyan túl kell ezen
tennie magát, és titokban tartania. Sosem szabad elmondania
senkinek.

– Drágám, én nem fogom elmondani senkinek. Soha,

esküszöm. Hagyd abba, Adele, ne légy ennyire megrémülve!
Senkinek nem kell megtudnia, senkinek a világon.
Venetia a testvére ágyán ült, és átölelte Adele-t. Egyenesen
hazavitte. A dadust Clióval átküldte a Berkeley Square-re. Azt
mondta neki, Adele nincs jól, teljes csendre és nyugalomra van
szüksége. Összeszedett valami bacilust New Yorkban, és jó pár
napig ágyban kell maradnia.
 Habár néhány napnál biztosan jóval tovább tart majd, amíg
felépül abból, ami New Yorkban történt, gondolta Venetia
komoran, elnézve Adele elgyötört arcát, vékony, reszkető testét,
hallgatva a megalázottságot és a fájdalmat a hangjában. Hogy fogja
ezt túlélni? Hogyan?
Rettenetes düh kezdett növekedni Venetiában, amint csitítani
és vigasztalni próbálta Adele-t. Nemcsak Geordie-val, hanem Izzie-
vel szemben is, amiért képesek voltak ezt tenni Adele-lel, aki úgyis
annyira törékeny és gyenge, annyira boldogtalan, és aki olyan
nagyon szerette mindkettőjüket. Ha akkor bármelyikük belép az
ajtón, Venetia talán meg is tudta volna ölni őket.
 24. fejezet

Hideg volt a lápon, jeges hideg, ami szinte eláradt az ember

ereiben. Nem volt más szín a vidéken, csak a szürke különböző
árnyalatai. Az eső nem esett – nem kifejezetten –, de nedves volt a
levegő, és mint vastag takaró borult a tájra. Még a hajtók kiáltásai,
a kutyák ugatása is fojtottan, csaknem kísértetiesen hangzott.
Celia, aki a reggelinél kijelentette, hogy készen áll egy jó
vadászatra, alig tudta legyőzni a kísértést, hogy visszatérjen
Glenworthbe, és igyekezett nem gondolni a kandallókban lobogó
tűzre, a puha kanapékra, az italos tálcákra, a cigarettás szelencékre
és a nyikorgó, de viszonylag hatékony központi fűtésre, amelyet
még az előző Lady Arden szereltetett be a földszinti szobák
némelyikébe.
De ha most visszavonul, azzal beismerné a vereségét,
márpedig ő a vereséget még csak hírből sem ismerte. Bunny
mondta neki, hogy ne jöjjön, figyelmeztette, hogy ez az idő nem
tenne jót a köhögésének, ami egy ideje kínozta. Ám Celia csak
nevetett, azt mondta, ne legyen ilyen öregasszony, és kijelentette,
hogy menni akar, mert nagyon jó szórakozás lesz. És az is volt –
eleinte. Ő volt az egyetlen nő a vadászaton, és jól is teljesített, szép
zsákmányt gyűjtött be, az apja egyik szeretett Purdey's puskája
segítségével.
Lord Arden azt mondta rá, hogy nem biztonságos, mivel
annyira öreg. Celia azzal vágott vissza, hogy minden puska
biztonságos – a megfelelő kézben. Ez kissé övön aluli utalás volt
arra, hogy Lord Arden egyre gyakrabban vétette el a madarakat, és
helyette más célpontokat talált el. Ez rendben is volt, amíg csak
fákról volt szó, de nagy ritkán, tragikus módon lelőtt egy-egy
kutyát, és egyszer (szerencsére, nem olyan komoly
következményekkel, mint azt szerette mondogatni a harmadik kör
portói fölött) meglőtt egy hajtót. Nem esett nagy baj, csak húst ért
a lövés, de Celia akkor közölte vele, hogy amikor az apjával
legelőször történt ilyen, az anyja megtiltotta neki, hogy valaha is
puskát vegyen a kezébe.
– Drágám, sajnálom, de ezt nem fogadom el. Valójában senki
sincs veszélyben, én pedig túlságosan is élvezem.
Remek ebédjük volt. A személyzet kivitte utánuk a csodás
erőlevest, amelynek legalább a fele sherry volt, és a kitűnő húsos
pitét. Számos feleség is csatlakozott hozzájuk, de ez már jó másfél
órája volt. Azóta Celia kulacsa kiürült, és a tea már csak
délibábnak tűnt. Az eső most igazán rákezdett, és utat talált az
asszony nyaka és a kabát gallérja között. Celia megállás nélkül
köhögött, nagyon fájt a torka. A fenébe, elég volt! Büszkeség ide
vagy oda, hazamegy. Az ám, de hogyan? A Land Roverek
visszatértek Glenworthbe, a személyzettel, a feleségekkel meg az
üres piknikkosarakkal. Az az egy, amelyik itt maradt, láthatatlan
volt a ködben. Nem hívhatja ide csak azért, hogy hazavitesse
magát. Bunny nagyon haragudna érte. Nos, az ő baja; akkor is
megteszi...
– Jól van, Celia? – szólalt meg mögötte egy hang. Nigel
Morrison volt, Lord Arden egyik legjobb barátja. – Nem fáradt el,
ugye? Te jó ég, mennyire csodálom magát! Nem sok nő maradna
kint ebben az időben. Az én feleségem még az ajtóig sem kísérne ki
minket egy ilyen napon, azt mondhatom. Bunny biztosan nagyon
büszke magára.
– Ó, én az ilyen időt szeretem a legjobban – mosolygott rá
Celia, felhajtva a gallérját. – Jöjjön, Nigel, itt kimaradunk a
dolgokból!
Amikor végül hazaért, már majdnem sötét volt, és ömlött az
eső. Annyira fázott, hogy szinte hányingere volt. A feje lüktetett, a
torka lángolt. Elnyújtózott a fürdőkádban, és legszívesebben
lefeküdt volna, de ugyanaz a büszkeség, amely kihajtotta és kint
tartotta az esőben, most arra ösztönözte, hogy az asztalhoz üljön,
és ragaszkodjon hozzá, hogy a feleségek is a férfiakkal maradjanak,
mialatt azok a portóit fogyasztják. Tudta, hogy Lord Arden ezt
utálja, de nem törődött vele. Az ő korában az embert már
megilletik bizonyos előjogok, és egy csomó unalmas nő
társaságában üldögélve (márpedig unalmasak voltak itt fent, nem
is gondolta volna, hogy ennyire) a személyzet problémáiról
beszélgetni, meg a háztartásról, ez nem az ő asztala. Ám mire végül
beesett a nagy ágyba, amelyet névleg megosztott Lord Ardennel,
úgy érezte, mintha késsel hasogatták volna az oldalát, és a
köhögéstől szinte egész éjjel nem tudott aludni.
 Reggel Lord Arden ragaszkodott hozzá, hogy kihívják az
orvost, aki mellhártyagyulladást állapított meg, és azt mondta, az
asszonynak ágyban kell maradnia.
– Máskülönben, Lady Arden, tüdőgyulladást kap, és
valószínűleg kórházba kerül. Borzasztóan magas láza van, a torka
pedig rettenetesen néz ki.
– Rendben van – válaszolt meghunyászkodva Celia, hálásan,
annak ellenére, hogy pocsékul érezte magát, mert így legalább még
csak nem is gondolhatott arra, hogy a hírneve megőrzése
érdekében ismét kimenjen a vadászatra. – Ágyban maradok. De
holnap vissza kell mennem Londonba. Az unokám eljegyzése lesz,
és azt nem mulaszthatom el.
– Lady Arden, nem mehet vissza Londonba! Nem kelhet fel az
ágyból! Sajnálom. Holnap reggel visszajövök. Most penicillint
adok önnek. Ezt a receptet pedig ki kell váltaniuk, és rengeteg
folyadékot kell innia. És, természetesen, nem dohányozhat – tette
hozzá, szigorúan pillantva az éjjeliszekrényen heverő ezüst
cigarettatárca és öngyújtó felé.
Még nem kezelte korábban Celiát. Mert ha ismerte volna,
kevésbé lett volna meglepve, amikor másnap reggel visszatért, és
közölték vele, hogy az asszony elutazott a londoni vonattal.

Borzalmasan érzi magát, gondolta Celia, miközben az ablak

előtt elsuhanó tájat figyelte. A nyirkos északi sötétséget lassan
szikrázóan fagyos déli reggel váltotta fel. Bármennyire szerette is
Glenwortht, az éghajlat pocsék volt ott, északon. De most nem
tudta igazán értékelni a táj szépségét sem. Annyira fájt a feje, hogy
alig látott, a torka pedig mintha eleven seb lett volna; alig tudott
nyelni, még a reggelire rendelt gyenge hideg tea is nagy
megpróbáltatást jelentett.
Általában szerette a reggelit a vonaton, jó étvággyal
fogyasztotta a sonkás tojást, a bundáskenyeret és a véres hurkát.
Most viszont erősen szédült is, és az oldalában nem enyhült a
fájdalom a penicillin ellenére sem.
Homlokráncolva nézett ki az ablakon. Gyűlölte és elítélte a
betegséget, gyengeségnek tartotta, időpocsékolásnak. De
mostanában rettentően fáradt volt, egyre nagyobb erőfeszítésébe
került, hogy bejárjon a Lyttonsba, pedig örült Dugdale tábornok
készülő könyvének és a Kontrasztok hihetetlen sikerének. Eddig
már három utánnyomást ért meg, és karácsonyra a boltok
rengeteget rendeltek belőle. Giles félelmei nem igazolódtak, a
közönség és a kritika is annak látta a könyvet, ami volt: szerelmi
történetnek, amelynek egy modern társadalmi probléma szolgál
hátteréül. Semmi esetre sem vélték úgy, hogy a kiadó tőkét akart
volna kovácsolni azoknak az embereknek a szerencsétlenségéből,
akiknek a sorsát annyira erőteljesen ábrázolta a könyv. Hatalmas
nyilvánosságot kapott a téma, Hogh Merricket jóformán minden
lap meginterjúvolta, a Daily Mirrortól a Guardianig, és minden
újságíró dicsérte az alapos kutatásért, életszerű párbeszédeiért és
azért, hogy elkerülte a szentimentalizmus és a szenzációhajhászás
csapdáját is.
Celia ugyancsak nagyon elégedett volt Keir teljesítményével.
Eleinte aggódott, no nem ezért, hogy esetleg kevésbé
tehetségesnek bizonyul, mint gondolta róla, hanem amiatt, hogy
talán megbánja a döntését, beleun a munkába, és haragudni fog
azért, ahogyan odacsalta. Nem lépne ki – nem merné
megkockáztatni de nem törné magát, és nyilvánvalóvá tenné, hogy
a Lyttons csak kényszermegoldás neki, és nem igazán a szívügye.
Ezzel szemben Keir úgy dolgozott, mint egy megszállott. Már
korán bent volt, későig maradt – Celia néha aggódott Elspeth
miatt, aki otthon volt Ceciliával, de legalább újra Londonban, a
barátai között. Keir gyakran állt elő jó ötletekkel, nem bánta a
legalantasabb fizikai munkát sem, megbirkózott Giles
ellenszenvével, kihasználta Jay jóindulatát – és semmiféle
ellenérzést nem mutatott Celia iránt. Ez nem lehet neki könnyű,
gondolta az asszony, hiszen bármi legyen is a bűne valakinek, a
büntetésnek ritkán szokott örülni.
Persze, nem tudhatta a valódi okát Keir viselkedésének: azt
csinálhatta végre, amire olyan szenvedélyesen vágyott, már amióta
végzett Oxfordban. Nem hogy magasnak találta volna Celia
hallgatásának az árát, inkább nagyon is alacsonynak érezte...
Más dolgok ennél jobban aggasztották Celiát. Adele rettenetes
állapotban érkezett meg New Yorkból, és az okokat csak Venetia
tudta. Bár hozzászokott már az ikrek mindenki mást kizáró
összetartozásához, ez mégis szinte elviselhetetlen volt neki. Adele
láthatóan már nem csak enyhén depressziós volt, hanem teljesen
eluralkodott rajta a kétségbeesés. Amikor Celia felvetette, hogy
Geordie hazatérhetne ápolni, Venetia egyszerűen azt felelte, hogy
arról szó sem lehet.
– És ne kérdezz többet, anya, mert egyszerűen nem
mondhatok semmit!
 – Geordie-ról van szó? Végképp felbomlott a házasságuk?
Mindig is úgy gondoltam...
– Kérlek, anya! Nem tudsz segíteni. Bárcsak tudnál! Bárcsak
bárki is tudna! Még doktor Cunningham tud a legtöbbet, hetente
háromszor jön Adele-hez.
– Olyan rettenetesen függ azoktól a piruláktól – jegyezte meg
Celia –, aggódom miatta. A tabletták még sosem gyógyítottak meg
semmit.
– Ezek elég jó szolgálatot tesznek – jelentette ki határozottan
Venetia és nélkülük nagyon elveszett lenne. Kérlek, hagyd békén,
anya! Túljut majd rajta, erősebb, mint amilyennek látszik. Addig
pedig nem tehetünk mást, mint hogy mindenben mellette állunk.
Rendben?
– Rendben – felelte Celia.

– Kár, hogy Izzie nincs itt – jegyezte meg Noni – anya mindig
is annyira szerette. Nekem rettentően hiányzik. El sem tudom
hinni, hogy nem jön át Kit esküvőjére. Valójában nem is értem. Te
igen? Mert lehet, hogy nagyon elfoglalt, de...
– Nem is olyan érthetetlen – válaszolt Venetia, aki egy hideg
hangú levelet írt Izzie-nek, megtiltva neki, hogy akár csak eszébe is
jusson Adele közelébe jönni. – Talán a Kittel való múltbeli
kapcsolata miatt nem tudja vállalni. Te jó ég, már ennyi idő van?
Noni, drágám, nekem rohannom kell! Belinda Belville-nél
találkozom Amyvel, csodálatos holmikat csináltatunk az
eljegyzésére, és van néhány nagyon érdekes ötlete a menyasszonyi
ruhát illetően is. Próbálj nem sokat aggódni a mamád miatt! Túljut
majd ezen, és újra jól lesz. Biztos vagyok benne. És a jövő héten
hazajön Lucas is, az majd felvidítja.
Lucas, mindig az a nyomorult Lucas, gondolta Noni. Ez az
egész nem történt volna, ha ő nincs. De azért jó lesz, ha megint
itthon lesz. legalább egy kicsit vidámabb lesz a hangulat.
Nem Noni volt az egyetlen, aki úgy vélte, fura, hogy Izzie távol
marad Kit esküvőjéről, Celiát is nagyon meglepte. Ez egyáltalán
nem vallott rá, s Izzie mindig annyira része volt a családi
eseményeknek, hogy a kifogás, miszerint túlságosan elfoglalt,
egyszerűen értelmetlennek tűnt. Celia aggódott, hogy Izzie esetleg
beteg. Hogy az abortusz talán nagyon megviselte, de Barty
levelében megnyugtatta, hogy ezen a téren minden rendben van.
„Izzie jól van, írta Barty, csodásan néz ki, rengeteget dolgozik,
és nagyon jól teljesít a Neill & Parkernél. Most más területen is
próbálkoznak a könyvreklámok mellett, és már sikerült néhány
kisebb munkát megszerezniük. Viszont most nem tud
elszabadulni. Rettenetesen szomorú miatta, de úgy tűnik, nem tud
mit tenni.”
Ez nyilvánvalóan ostobaság, gondolta Celia. Izzie-nek
mindenképpen el kell jönnie az esküvőre, bármennyire sok is a
dolga. Pár napig bizonyára nélkülözni tudják. Úgyhogy írt is a
fiúknak, és maga kérdezte meg tőlük, nem volna-e valahogy
lehetséges. Nick szinte postafordultával válaszolt neki – a levelet
Lady Celia Lyttonnak, Arden grófnőjének címezte és megismételte,
amit Izzie mondott, sajnálattal közölve, hogy nem tudják
nélkülözni a lányt. Celia gondosan elrakta a levelet egy zárható
fiókba; úgy gondolta, jobb, ha ezt Lord Arden nem látja.
Végül arra jutott, hogy Izzie talán fájdalmasabbnak találja Kit
házasságát, mint azt hajlandó bevallani. Ezt megemlítette
Sebastiannek, aki haragos és megbántott volt, amiért Izzie nem
hajlandó eljönni. A férfi összevont szemöldökkel nézett rá, és azt
felelte, hogy Venetia is valami ilyesmit mondott, de ő nem igazán
hisz benne.
– Mostanra már ezen túl kellene lennie. Már tíz éve volt, az ég
szerelmére!
– Sebastian – válaszolt Celia gyengéden _, tíz év valóban
olyan hosszú idő? Ha ilyesmiről van szó? Mennyi ideje már, hogy a
Meridiánt először elhoztad nekem? Már csaknem harmincnyolc
év. Azt akarod mondani, hogy te már... túl vagy rajta? Ahogy
fogalmaztál?
A férfi egy ideig nem felelt, aztán megrázta szép öreg fejét, és
rámosolygott a nőre.
– Nem teljesen, nem. Hát te?
– Természetesen, nem – felelt az asszony, gyengéden
rámosolyogva.
Ő maga szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett az esküvői
tervek miatt, és amiért őt teljesen kirekesztették belőle. Volt,
amikor még gondolni sem tudott rá, máskor pedig még mindig azt
remélte, hogy megváltozik minden, és megérkezik a meghívó. Sőt
ez utóbbi egy szörnyű, ismétlődő álommá vált: a levelet egyszerűen
bedobják a postaládájába, vagy a lábtörlőre ledobva találja. És volt,
amikor olyan dühöt érzett, hogy ha megérkezik a meghívás,
visszautasította volna. Megalázottnak is érezte magát, egyre
inkább kerülte az álom, és még a munka is, ami mindig gyógyír
volt minden fájdalmára, hatástalannak bizonyult. Ahogy az
időpont közeledett – már csak hat hét volt hátra úgy nőtt benne
napról napra a fájdalom és a megalázottság.
Clementine meglátogatta, hogy elnézést kérjen tőle.
– Megpróbáltam mindent, Lady Arden. Még azzal is
megfenyegettem, hogy elhalasztom az egészet, de semmit nem
értem el. Rettenetesen sajnálom. Semmi mást nem szeretnék
jobban, kérem, higgyen nekem, mint hogy maga ott legyen az
esküvőnkön.
Celia rámosolygott és megpaskolta az arcát. Aranyos lány,
gondolta, annyira szép, olyan angolos azzal a csodás rózsaszín
bőrével, tiszta kék szemével, mély gödröcskéivel meg a ruganyos
vörös hajával. Milyen szomorú, hogy Kit sosem láthatja, nem
láthatja a szépségét! De gyönyörű volt a hangja is, mély és
dallamos, és egészen különleges módon fejezi ki magát.
Kétségtelenül ez is nagy szerepet játszhatott abban, hogy Kit
beleszeretett.

Te jó ég, egyre erősebb volt a fájdalom! Igyekezett olyan

felületesen lélegezni, amennyire csak tudott, vigyázott, nehogy
megerőltesse magát, és köhögni kezdjen. Ennek ellenére hasogató,
tüzes fájdalmat érzett, most a mellkasa mindkét oldalán.
Celia hosszú időt hagyott magának, hogy elkészüljön a partira,
mivel minden, amit tett, nagyon kimerítette. A fürdés, az
öltözködés, a fésülködés, sőt még az is, hogy az ékszereit felrakja.
Mit nem adott volna egy szobalányért! Milyen gondatlanul bánt a
szobalányával, amikor fiatal volt, és mennyire vágyott most egyre.
De hétre így is elkészült, és elégedetten mosolygott a tükörképére.
Egy még mindig szép asszony mosolygott rá vissza, szűk, fekete
kreppruhában, hosszú fekete kesztyűvel; sötét haját hátra fogta
makulátlan kontyba, és nem viselt más ékszert, csak az anyja
háromsoros gyöngyét meg a hozzá illő, gyémánttal díszített gyöngy
fülbevalót.
Fogta az estélyi táskáját, egy gyönyörűen gyöngyözött art deco
kreációt (Adele-től kapta a legutóbbi születésnapjára), amelybe
bekészítette a cigarettáját, az illatszerét – Quadrille Balenciagától,
az új kedvence –, két zsebkendőt, cukorkát a torkára, meg
különféle fájdalomcsillapítókat. Vállára terítette a nercstóláját, és
kiment az előcsarnokba, ahol Lord Arden sofőrje már várta.
– Jó estét, Lady Arden! – köszönt a sofőr. Senki nem gondolta
volna, amint Celia elhaladt előtte, magasra tartott fejjel, a
nercstólát összefogva a vállán, hogy milyen nagy erőfeszítésbe
kerül neki eljutni az autóig, és mennyire szenved.

– Drágám! Milyen gyönyörű vagy! Csodás ez a ruha!

Amy mosolyogva előrehajolt és megcsókolta Celiát. Szinte
kísértetiesen hasonlított az anyjára, még a hangja is olyan volt,
mint az övé.
– Annyira örülök, hogy tetszik neked! Nem gyakran viselek
rózsaszínt, de ez rettentő jól áll. Istenien nézel ki, nagyi!
Egyszerűen imádom ezt a fülbevalót.
– Rád hagytam a végrendeletemben – válaszolt pattogós
hangon Celia amint tudod.
Élvezte az ilyen utalásokat, élvezte a tiltakozást, amit kiváltott
vele, hogy milyen hihetetlenül fiatalos, és hogy örökké fog élni. De
ma este a tréfa egy kissé kevésbé tűnt mulatságosnak.
– Drága nagyi!
– Adele itt van?
– Igen. Ott áll anyával. Szerintem csodásan néz ki, nem
gondolod?
Adele láthatóan nagyon igyekezett. Fekete szatén A-vonalú
ruhát viselt, amely részben eltakarta szinte kóros soványságát.
Megcsináltatta a haját, és gondosan kisminkelte magát. Elszántan
igyekezett jókedvűnek mutatkozni, túl sokat beszélt, túl sokat
nevetgélt és hadonászott a hosszú szipkával, amelyet a kezében
tartott. De a tekintete egyre csak a termet pásztázta, és néha,
amikor megfeledkezett magáról, olyan végtelen szomorúság áradt
belőle, hogy Celia legszívesebben megölelte és hazavitte volna.
De az nem volna helyes. Ez Amy estéje volt, és ők mindnyájan
az ő kedvéért voltak itt, hogy sok boldogságot kívánjanak neki meg
a tekintetes Richárd Goodhew-nak, aki a családi
tőzsdevállalkozásban dolgozott, és hatalmas vagyon örököse volt.
– Új gazdagság, drágám – jegyezte meg Celia, amikor Venetia
beszámolt neki Richárdról, túláradó izgatottsággal –, nem lehet
bízni benne, nincs mögötte föld.
– Ne légy már ilyen ódivatú, anya. Apának sem volt földje, az
ég szerelmére!
– De az én családomnak volt – jelentette ki Celia határozottan
és teljesen logikátlanul, mintha csak ez eldöntené a kérdést.
– Nos, drágám – jegyezte meg most, egy pohár jéghideg
pezsgőt kortyolgatva, amely jótékonyan hűsítette a torkát –, ne
engedd, hogy kisajátítsalak! Megleszek, ne aggódj! Mutass csak be
annak a rendkívül jóképű fiatalembernek ott! Ó, Elspeth, drágám,
gyönyörű vagy! És hol van Keir? Venetia, drágám, gratulálok! Jó
estét, Boy!
így folytatta jó darabig; mentegetőzött Lord Arden távolléte
miatt – most van éppen a szezon legnagyobb vadászata, és ő a
házigazda –, köszönt, csevegett, csókot váltott emberekkel – amíg
hirtelen, miközben az első cigarettájára gyújtott (ostobaság volt, de
kétségbeesetten vágyott rá, azt remélte, enyhíti majd a fájdalmat),
köhögni nem kezdett. A kínzó köhögés mintha az összes levegőt
kiszorította volna a tüdejéből. Kimentette magát, kért egy pohár
vizet, és elindult kifelé. Csak valami ködfátyolon át látta a szobát,
és a padló valósággal hullámzott alatta. A fájdalom mellett most
már émelygett is, és végül lassan, kecsesen a földre hanyatlott. Egy
kis időre elveszítette az eszméletét is. Fél órával később mentővel
bevitték a VII. Edward Király Kórházba, ahol kétoldali
tüdőgyulladást állapítottak meg, és azonnal oxigénsátorba
helyezték. A családdal közölték, hogy életveszélyes az állapota, és a
főorvos, akit szintén egy partiról hívtak el, hogy megvizsgálja,
kijelentette, hogy a következő negyvennyolc órában dől el, felépül-
e vagy sem.

– Azt hiszem, Angliába kellene mennem – mondta Barty

feszült hangon. – Épp most kaptam táviratot Venetiától. Celia
súlyos beteg, tüdőgyulladása van...
– Ó, drágám, nagyon sajnálom, de valóban szükség van erre?
Elhiszem, hogy nagyon beteg, de a tüdőgyulladás már nem olyan
súlyos betegség, mint valaha volt, ma már antibiotikumokkal
kezelhető, és különben is, mire odaérsz, már biztosan jobban lesz...
– Nem erről van szó. Mennem kell! Ő azt akarná, hogy
mellette legyek. Tudom. Ha pedig nem lesz jobban... akkor
tudnom kell, hogy megtettem mindent, amit csak lehetett.
– Hát hogyne. Hogyne – mondta Charlie megnyugtató
hangon, mintha csak Barty volna beteg. Ez ingerelte a nőt. –
Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
– Nem! Természetesen, nem.
– Drágám, felesleges ennyire elborzadnod. Csak arra
gondoltam, hátha hasznomat veszed.
Láthatóan nagyon igyekezett segíteni, ezt el kellett Bartynak
ismerni.
– Sajnálom, Charlie – válaszolta. – Nem akartalak
megbántani. Csak nagyon aggódom. És félek.
 Magát is kissé meglepte, sőt megdöbbentette, hogy ilyen
aggodalmat és félelmet érez. Hogy bármilyen ellentmondásos
érzései voltak is a múltban vele szemben, Celia az élete
középpontjává vált. Fontos hajtóerő volt az életében. El sem tudta
képzelni az életet nélküle.
– Gondolod, hogy vinnem kellene Jennát? Nagyon szereti
Celiát. És Celia is őt, tudod. Úgy kezeli, mint egy tiszteletbeli
unokát. Ugyanolyan fontos neki, mintha a sajátja lenne.
– Rajtad áll, drágám, természetesen. Én nem gondolnám,
hogy jó ötlet kivenni az iskolából.
Amit te gondolkodás nélkül megtennél, gondolta Barty,
miközben felemelte a telefont, hogy megtegye a szükséges
intézkedéseket. Abban a félévben a lányokat már több hétvégén is
kikérték, látszólag tökéletesen érthető okokból, de mindez
alkalmas volt arra, hogy azt a benyomást keltsék bennük, az iskola
kevésbé fontos, mint az, hogy jól érezzék magukat. Jenna, aki
sportos alkat volt, már két gyeplabdameccset is elmulasztott, és
egy úszógálát. Barty akkor a sarkára állt, és kijelentette, első az
iskola. Most pedig ismét fel kell hívnia az igazgatónőt, hogy elkérje
Jennát az iskolából, legalább két hétre.
Ám az igazgatónő meglepő módon megértőnek bizonyult. Azt
mondta Bartynak, természetesen, el kell mennie Celiához, és
Jennának is.

Miközben Jennára várt a Grand Central állomáson, Barty arra

gondolt, amikor Oliver kapott agyvérzést. És amikor rájött, hogy
Laurence megpróbálta eltitkolni előle. Akkoriban még sokkal
nehezebb volt az utazás az óceánon túlra, nem volt még légi járat,
és Bartynak ki kellett bírnia egy ötnapos hajóutat, miközben attól
rettegett, hogy Wol esetleg meghal, mire oda ér. De nem halt meg,
életben maradt, minden valószínűség ellenére. Amikor Barty
megérkezett, Celia ott ült Oliver ágya mellett, fogta a kezét,
gyakorlatilag kikövetelte tőle, hogy életben maradjon. Őérte ki
fogja ezt megtenni?
Arra gondolt, talán szólnia kéne Geordie-nak. És Izzie-nek,
természetesen. Rettentően szomorú lesz. Szegény Izzie! Mert
bármilyen rosszat tett is, Barty borzasztóan sajnálta. Órákig
hallgatta, ahogy rázúdította a nyomorúságát és a bűnbánatát, a
kezét tördelve, hamuszürke arccal, sírástól dagadt szemmel. És...
vajon valóban ő volt a hibás?
 Nyilvánvalóan Geordie volt a gazember, ő mondta Izzie-nek,
hogy a házasságának vége, és válni akar. Ki hibáztathatná a
tapasztalatlan, ártatlan lányt, amiért hitt neki?
– Te nem érted – jajveszékelt Izzie, amikor Barty nyugtatgatta
volna –, Adele a barátom volt, ez a lényeg. Ha Geordie valaki
másnak a férje, egy ismeretlennek, vagy olyan valakinek, aki nem
jelent ilyen sokat nekem, ez az egész valóban nem lenne annyira
szörnyű, ezzel egyetértek. De az, hogy betolakodtam a
házasságukba, még ha azt hittem is, hogy már vége... ó, Barty!
Adele sosem fog megbocsátani nekem, sosem. És Noni sem. Sem
Celia, sem apa, sem...
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy házasságtörő asszony.
Ahogy ott ült, mintha újra tizenhat éves lett volna, nagy barna
szemét elhomályosította a bűntudat, patakzott a könnye, hosszú
haja kibomlott, a vállára omlott, és kétségbeesetten tördelte a
kezét. Barty kitárta felé a karját, mintha csak kisgyerek lett volna.
– Drága Izzie, ne emészd magad! Meg fognak bocsátani neked.
Adele talán nem, de Celia egészen biztosan, az apád is, meg...
valójában mindenki. Meg fogják érteni. Az a házasság már évek óta
szétesőben volt, ez egészen nyilvánvaló...
De Izzie vigasztalhatatlan volt.
Barty Geordie-t hibáztatta, mert a férfi jól tudta, mit csinál.
Tudta, menynyire tapasztalatlan Izzie, éreznie kellett, hogy a lány
szerelmes belé. Persze, Geordie megesküdött, hogy szerelmes
Izzie-be, és fogalma sem volt, hogy Adele ilyen súlyosan
depressziós és pszichiáterhez jár.
– Ha ezt tudom, vele maradok, legalább addig, amíg jobban
nem lesz, esküszöm – jelentette ki, beletúrva a hajába, elkínzott
tekintettel nézve Bartyra.
De az asszonynál nem vált be ez a bűnbánat, nagyon
érzéketlennek kellett volna lennie a férfinak, hogy ezt ne vegye
észre. Ez egyszerűen hihetetlen volt.
Ez a krízis, a legelső addigi aranyéletében, túl soknak
bizonyult Geordie számára. Nem volt képes megbirkózni vele.
Korábban mindig kibeszélte, kimosolyogta, kiügyeskedte magát a
bajból. Ezúttal nem tudta. Nagy árat kell majd fizetnie azért, amit
tett. Adele soha többé nem engedi Clio közelébe, legalábbis egy-
egy délutánnál többet nem tölthet vele, és megmondja Noninak
meg Lucas-nak is, hogy többet semmi közük egymáshoz. Ráadásul
kitiltja Geordie-t a Lytton klán bűvös köréből.
 Aztán ott volt Izzie, s Bartyt megdöbbentette, ahogy Geordie a
lánnyal bánt. Nem nyújtott neki semmiféle támogatást vagy
vigaszt, amennyire Barty ki tudta venni (Izzie továbbra is makacsul
lojális volt a férfihoz), egyszerűen csak közölte vele, mindnyájuk
érdekében az lesz a legjobb, ha a viszonyuknak véget vetnek. És
ezzel kisétált az életéből. Egyes nők megbirkóztak volna ezzel,
azok, akiknek a házasságtörés csak szórakoztató játék volt. De
Izzie, az ártatlan, kedves, hiszékeny Izzie, aki elhitte, hogy a férfi
szereti, és tőle várt segítséget, amit nem kapott meg, ő nem ezt
érdemelte.
Geordie elhagyta New Yorkot, leköltözött Washingtonba, ahol
rokonai laktak, azzal az ürüggyel, hogy így jobb lesz Izzie-nek.
Valójában így neki volt jobb. Egy olyan városban, ahol senki nem
hallott a viszonyáról, sem arról, hogyan hagyta faképnél a beteg
feleségét. Láthatóan azt remélte, mindent újrakezdhet, felépíthet
magának egy új életet. És ez valahogy rettenetesen ismerősen
csengett...

Charlie nem nagyon örült Barty utazásának. Nem tiltakozott

ellene, kifejezte aggodalmát iránta és Celia iránt, de nyilvánvalóan
nem tetszett neki a dolog. A férfi kitűnően értett a duzzogáshoz,
mestere volt a hideg hallgatásnak, a mosolytalan párbeszédeknek,
a jól időzített vállvonogatásnak. A lányok jelenléte nélkül mindez
még jobban észrevehető volt. Az előző este néma csöndben
fogyasztották el a vacsorájukat is. Barty megpróbálta ugyan
megtörni a csendet, új tervéről kérdezte a férfit – bár nem
kifejezetten lelkesedett érte a veterán autó-szalon nyitásáról,
amely még csak addig jutott, hogy Charlie megnézett egy csomó
megfelelő helyet, amelyek legtöbbje méregdrága volt, Manhattan
szívében, és áttanulmányozott a témával foglalkozó néhány
magazint. Ennél több szinte nem is történt az ügyben.
Aznap este Barty még egy hirdetést is mutatott neki, amely egy
bemutatótermet reklámozott a Gramercy Parkban, és amelyet ő
nagyon alkalmasnak ítélt, de még erre sem kapott választ. Charlie
a tányérja fölé görnyedve ült, még csak el sem olvasta a hirdetést,
vacsora után pedig eltűnt a dolgozószobájában.
Barty feltételezte, bele kellett volna egyeznie, hogy a férfi vele
menjen Angliába. De ez nem volt a megfelelő alkalom, hogy
bemutassa a családnak. És ha... ha Celia hosszú ideig volna beteg,
akkor a férfi elunná magát, nyugtalan lenne, és sürgetné őt, hogy
menjenek haza. Nem mintha így is túl sokáig maradhatna, főleg
Jenna miatt.
Az asszony újra kibékült Charlie-val, kényszerítette magát,
hogy elfogadja a férfit, és amit tett. Azt mondogatta magának,
valójában nincs rá oka, hogy elhagyja, és ezzel tönkre tegye ezt az
új, boldog kis családot, ráadásul kifogásokat keressen, amivel a
lányoknak megmagyarázhatja a döntését. És volt még valami más
is... Nem volt benne biztos, hogy szembe tudna nézni a
megaláztatással, amikor beismeri, hogy hibát követett el.
Meglehetősen nagy hibát. Hogy a férfi, akihez hozzáment, akibe
beleszeretett, valójában csaló, nem egy régi családból származó
egyetemet végzett fiatalember, hanem egy árva fiú, akit az
árvaházban neveltek fel. Nem mintha ez számított volna neki.
Egyáltalán nem számított.
És így (bár meglehetősen haragudott rá a csalás miatt) végül
sikerült elhinnie amit a férfi állított, hogy még mindig szereti őt,
továbbra is a férje akar lenni, és valójában nem tett semmi rosszat.
Barty igyekezett elfogadni az új Charlie-t, a megváltozott, kevésbé
tiszteletre méltó Charlie-t, és lassan sikerült félretennie a haragját,
a megdöbbenését, és eljátszania a szerepet, amit a férfi
rákényszerített.
Ez nem volt túl jó, sőt nagyon is rossz volt. Barty nem igazán
tudta élvezni Charlie társaságát többé. Nehéz lett a szex is vele.
Igyekezett, úgy tett, mintha jólesne, de amint ott feküdt és
erőlködve próbálta élvezni az együttlétüket, elárasztották a képek,
mintha csak egy túlságosan ismerős filmet nézne arról, amikor
felfedezte Charlie titkát, aztán a férfi magyarázkodásba kezdett,
majd veszekedtek.
Általában ellenszenvet érzett a férfi iránt, dühös és lehangolt
volt. Ám a legrosszabb a frusztráltsága volt, amiért Charlie
képtelen megérteni az érzéseit.
De egyelőre nem tehetett semmit, mivel a lányoknak az volt a
legjobb, ha együtt maradnak. No meg Charlie-nak is. Főleg neki.
Hirtelen feltűnt Jenna, kifulladva és kipirultan. Átölelte
Bartyt.
– Szia, anya! Bocs, nagyon régen vársz már?
– De csak azért, mert mindig félek, hogy elkések valahonnan.
Hogy vagy drágám? Csodásan nézel ki!
– Igen, jól vagyok. Remek az iskola, nagyon szeretem.
Hiányzol, persze, meg Charlie is, de annyira jó itt. Rengeteget
sportolok, sokat lovagolok, és nagyon aranyos a többi lány.
 – És Cathy?
– Ó... igen. Ő is szereti.
Fura volt a hangja. Mintha bántotta volna valami. Az anyja
eltűnődött, mi lehet az.
– Gondoltam, inkább fogunk egy taxit Idlewildba. Nem
fárasztjuk Clarke-ot.
– Persze. Jó ötlet. Mikor megy a gépünk?
– Négykor.
– Van valami újabb hír Celiáról?
– Nincs. Semmi hír. Ami valójában bármit jelenthet.
– Igen, lehet.

Amint a taxival átvágtak Manhattanen, Jenna kibámult az

ablakon, és időnként az anyjára mosolygott. Egy kicsit hallgatag
volt, határozottan foglalkoztatta valami.
– Jól vagy? – kérdezte Barty.
– Igen. Igen, jól vagyok, anya. Ne aggodalmaskodj!
Előbb-utóbb elmondja majd. Addig várnia kell, gondolta
Barty. Jenna egyre inkább olyan volt, mint Laurence. Megtartotta
magának a gondjait, és nem szerette, ha faggatták.
A repülő késett egy órát. Barty és Jenna letelepedtek az első
osztályú váróteremben, rendeltek kávét, néhány szendvicset, és
magazinokat lapozgattak.
– Most legalább kiélvezhetjük – szólalt meg Barty puhatolózva
–, hogy kettesben vagyunk. Jó így, nem?
– De – válaszolt Jenna jó. De nem szeretném, ha mindig így
volna. Már nem. Nagyon-nagyon boldog vagyok Charlie-val.
Akkor valóban jól döntött.
A hangosbeszélő hirtelen megszólalt.
– Mrs. Patterson, kérem, fáradjon a pulthoz! Mrs. Charles
Patterson, a Pan American nulla hetes londoni járatának utasa.
Kérem, Mrs. Patterson fáradjon a pulthoz!
– Jaj, istenem! – szólalt meg Barty, megszorítva Jenna kezét.
Kalapáló szívvel felállt, dermedten a rémülettől. – Celia lesz az.
Biztosan meghalt.
 25. fejezet

– Drágám! Ne hozz több virágot! Egészen elkényeztetsz.

Milyen gyönyörűek, piros és fehér rózsák, és... Bunny, menj, tetesd
vízbe őket, légy szíves! És utána esetleg sétálhatnál egy kicsit,
rettentően sápadt vagy, és biztosan eleged van. Drágám, gyere, adj
egy csókot! Viszlát később! Ne siess vissza, tökéletesen jól vagyok!
Sőt, ma este nyugodtan vacsorázzál a klubodban, és csak reggel
gyere vissza! Vigyázz, majdnem leverted azt a tálcát! Igazán nincs
hely egyszerre egy látogatónál többnek.
– Rendben – válaszolt Lord Arden megkönnyebbülten.
– Igazán nem kell elmennie – jegyezte meg félszívvel Kit.
– Kit, ne butáskodj! Már órák óta itt van. Sokkal jobb lesz, ha
szusszanhat egy kicsit. Nem igaz, Bunny?
– De igen, valószínűleg – válaszolt Lord Arden. – De később
még visszajövök, Celia.
– Kérlek, ne fáradj! Kora este bejönnek a lányok, utána pedig
már fáradt leszek. Kit, ülj le végre! Nővér, a férjem távozik. És
volna szíves egy kis teát hozni a fiamnak? Nagyon szépen
köszönöm.
Lord Arden engedelmesen távozott. Celia homlokráncolva
nézett a becsukódó ajtóra.
– Annyira bosszantó – mondta –, csak ül és ül, semmi pletyka,
semmi a világon. Nagyon kimerítő.
– Anya, már el is felejtettem, milyen rémes vagy – jegyezte
meg Kit.
– Szó sincs róla. Szórakoztató társaságra van szükségem, nem
arra, hogy elunjam az életem. Drágám, olyan jó, hogy látlak!
Rettentően hiányoztál!
– Én is örülök, hogy látlak téged – válaszolt Kit, félszegen
mosolyogva. Még mindig kicsit furán érezte magát az anyja
társaságában; a hosszú távollét volt az oka, és a sokk, amikor
meghallotta, hogy Celia talán meghal.
 Kissé szégyellte is magát, hogy eleinte kétkedéssel fogadta a
beszámolókat. Meg volt róla győződve, hogy az anyja legfeljebb
súlyosan meghűlt, és ez csak újabb taktikázás a részéről, hogy oda
édesgesse a betegágya mellé. De amikor Lord Arden maga hívta fel
megtört hangon, és közölte vele, hogy Celia állandóan őt hívja, és
az orvos szerint nagyon beteg, kétoldali tüdőgyulladása van,
oxigénsátorban fekszik, s az életéért küzdve, Kit végül vonakodva
beleegyezett, hogy meglátogatja.
Még akkor is gyanakodott, amikor Venetia odavezette Celia
szobájához. Csak amikor a nővér azt mondta, hogy átvitték az
intenzív osztályra, akkor hitte el az egészet. És akkor elszégyellte
magát, és valami mást is érzett: rettegést, hogy az anyja
meghalhat. Ez az érzés mindent elárult neki. Hogy mennyire
szereti az anyját, milyen nagyon hiányzott neki, és milyen
elviselhetetlen volna az élet nélküle. Egy dolog kijelenteni, hogy
többé nem akarja látni, amikor még van választása, viszont
egészen más a helyzet, ha a döntést kiveszik a kezéből.
Azt mondták nekik, menjenek haza, nincs értelme ott
várakozniuk. Legalább tizenkét órába telik, amíg eldől, életben
marad-e Celia. De Kit ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak, s
egész éjjel szálegyenesen ült a váróteremben, imádkozva, már
amennyire egy meggyőződéses ateistától telik, és amikor fél hatkor
belépett egy nővér, és közölte, hogy Lady Arden egy kicsikét
jobban van, felállt, és a megkönnyebbüléstől meg a félelemtől
remegő hangon könyörgött, hadd menjen be hozzá azonnal.
– Nagyon megható volt – mesélte később a nővér a társainak a
reggelinél. – Bevezettem, tudjátok, vak, és leültettem az ágy mellé.
Aztán azt mondtam: „Lady Arden, itt van a fia”. De ő csak
felsóhajtott, és elfordította a fejét. Akkor a fia megszólalt: „Kit
vagyok, anya”. Felemelte a kezét, és megcsókolta. Erre Lady Arden
kinyitotta a szemét, és csak bámult rá, és szinte kiabálta a nevét,
aztán hozzátapadt, sírva és nevetve, csókolgatta a fia kezét, arcát.
Amikor pár perc múlva el kellett küldenem a látogatót, Lady Arden
már sokkal jobban nézett ki. Komolyan, az ember azt hihette
volna, hogy a szeretője az, és nem a fia. Fele ennyire sem örült a
férjének, amikor egy órával később bevezették hozzá – tette hozzá.

Három héttel később Celia már majdnem meggyógyult. Bent

tartották ugyan a kórházban („Egyszerűen azért, mert nem bízom
benne, hogy pihen, nem dohányzik, és esetleg nem megy újra
vadászni” – jelentette ki dr. Pebbles szigorúan), és nagyon hamar
elfáradt, de tudott olvasni, csevegni és fogadni a látogatók
végeérhetetlennek tűnő áradatát, akik nap mint nap megjelentek
nála.
Bár a kórházi személyzet azt mondta, hogy a penicillintől
gyógyult meg, de ő tudta, mi volt a valódi ok. Kit látványa, ahogy
feszült arcán szeretettel és félelemmel, gyengéden a keze után
nyúlt, az gyógyította meg. Celia tudta abban a pillanatban, hogy
meggyógyul, mert meg kell gyógyulnia. Pusztán azért a
gyönyörűségért, hogy a fia újra az élete része lehessen.

Először nem beszéltek sokat, az asszony gyenge volt, és

minden megerőltetéstől köhögni kezdett. Kit gyakran látogatta, de
csak rövid ideig maradt. Amint
Celia gyógyulni kezdett, Kit egyre kevésbé volt fesztelen vele,
ellenséges érzései újraéledtek, és hiába próbálta elrejteni őket, az
anyja észrevette,.
– Kit – szólalt meg az asszony egyik délután beszélnünk kell!
– Szerintem épp eleget beszélgettünk már – válaszolt Kit
szándékosan könnyed hangon, a pecsétgyűrűjét babrálva, mint
mindig, amikor kellemetlenül érezte magát.
– Nem, úgy értem, komolyan kell beszélnünk. Tudom...
– Anya...
– Nem. Muszáj.
– Én nem szeretném – jelentette ki a fiatalember
határozottan.
– Mit?
– Megbeszélni. -Mit?
– A te... amit csináltál.
– Úgy érted, a házasságomat?
– Igen. Szerintem jobb, ha nem bolygatjuk. Örülök, hogy
újra... barátok vagyunk. De én... nyilvánvaló módon... nem tudom
elfogadni a házasságodat. Egyszerűen nem megy. Bármit is mondj.
Úgyhogy van bármi értelme?
– Szerintem igen.
– Szerintem pedig nincs. És nekem nagyon fájdalmas ez a
téma...
– Úgy gondolod, elárultam az apádat?
– Igen – válaszolt egyszerűen Kit. – Mindkettőt. Nagyon is.
Az asszony hallgatott. Aztán azt mondta:
– Sebastian megbocsátott nekem.
– Tudom. És nem értem.
 – Bárcsak hagynád, hogy megmagyarázzam! Kit, kérlek...
Kit felállt, mintha távozni akarna. Aztán mégis visszaült.
– Rendben. De nem tudom elképzelni, hogy bármit is
segítene.
– Hadd próbáljam meg!
Kit hallgatta, amint az anyja megpróbálta elmagyarázni neki,
és amikor befejezte, valami halvány mosolyféle suhant át az arcán.
Felsóhajtott.
– Erre is csak te vagy képes, anyám, hogy ilyen komplikáltan
gondolkodjál.
– De kezded már érteni? Legalább egy kicsit?
– Hát... nem tudom. Ez... nagyon nehéz, tudod.
– Tudom. Természetesen. De... rettenetesen magányos
voltam. Nagyon. Annyira hiányzott Oliver!
– Tudom. De... ez akkor is helytelennek tűnik. Még csak nem
is szereted.
– Kit – válaszolt Celia te nem értettél meg semmit. Hiszen
éppen ez a lényeg.
Jenna nagyon csalódott volt, hogy végül mégsem mennek
Londonba. Természetesen, örült, hogy Celia jobban van, de már
annyira vágyott rá, hogy láthassa az ikreket és Nonit, akit
különösen kedvelt, még a kissé fura Lucas-t is, meg Lucy és Fergal
Warwickot, akik nagyjából vele egyidősek voltak, no és le akart
menni megint a birtokra, meglátogatni Billyt, Joant meg az
unokatestvéreit. És újra lovagolni akart Lord B-n, anélkül, hogy
leesne róla. Leginkább ezt szerette volna.

Az esküvőt elhalasztották. Most már szó sem volt róla, hogy

Celia nélkül megtartanák. És mivel ő az eredeti időpont előtt egy
héttel még mindig kórházban volt, nyilvánvalóan várniuk kell.
Clementine azt mondta, ez igazán csekély ár azért az örömért
és megkönnyebbülésért, hogy Celiát is bevonhatja a terveibe.
– Nem arról van szó, hogy addig nem is látjuk egymást,
drágám – mondta szigorúan Kitnek, amikor a férfi
aggodalmaskodott a halasztás miatt. – Pár hét nem olyan nagy
dolog. Különben is jobban örülnék március elejének, mint
januárnak vagy februárnak. Ezek olyan sivár hónapok, és ráadásul
kegyetlen hidegek. Egy tavaszi esküvő sokkal kellemesebb lesz. Én
valójában mindig is arra vágytam. És ez azt jelenti, hogy addigra
teljesen elkészülhet a ház. Mindenképpen sokkal jobb lesz így.
 Oxfordban vettek egy házat. Egy bájos villát a város szélén. Kit
városi házat akart, de Clementine azt mondta, kertes házra van
szükségük.
– Sok-sok gyereket akarok, és akkor nagy helyre lesz
szükségünk.
Kit kissé kihívóan megkérdezte tőle, arra gondolt-e
Clementine, hogy ő vajon akar-e sok gyereket. Mire a nő azt felelte,
hogy ha nem akar, akkor ő meg nem óhajt hozzámenni.
Sebastian kicsit szomorú volt, hogy elköltöznek Londonból, de
annyira megkönnyebbült, amiért Kit és Celia kibékültek, hogy
amellett ez nem tűnt igazán fontosnak.
– Megérte majdnem elveszíteni téged, hogy ez megtörténjen –
jelentette ki Celiának teázás közben a Cheyne Walkon, ahová az
asszony a lábadozása idejére költözött („sokkal melegebb és
kényelmesebb, mint Bunny háza”).
– Szerintem is. És annyira izgatott vagyok az esküvő miatt.
Megígértem Clementine-nak, hogy nem fogok beavatkozni, még a
legcsekélyebb mértékben sem, habár úgy gondolom, a kiválasztott
himnusz egy kicsit elcsépelt, és igazán nem hinném, hogy jó ötlet
rózsabimbóból kötni a menyasszonyi csokrát. Esetleg a
koszorúslányoknak. Szerinted? És nem tudom, miért a Brownsban
lesz a fogadás? Az olyan személytelen. Mivel Clementine szülei
már nem élnek, miért ne lehetne itt? Ez tökéletes hely lenne...
– Celia – szólalt meg Sebastian határozottan ha nem vigyázol,
ismét kihúznak a vendéglistáról. Hagyd békén őket, az ég
szerelmére!
– Hát jól van – válaszolt az asszony.
Sebastian meglepetten nézett rá. Még mindig nagyon gyenge
lehet, gondolta.

Jenna az ágyán ült, a térdét átkulcsolva, és Cathyt nézte. Nem

látszott rajta változás. Pedig más volt. Nagyon is.
Cathy megígértette vele, hogy nem mondja el senkinek. És,
persze, nem is fogja. De akkor is... Cathy már nem szűz. És hogy
éppen az iskola kertészével feküdjön le...
Nem értette, Cathy hogyan tehetett ilyet. Neki elég rémesnek
tűnt a kertész. Öreg volt – körülbelül harmincéves, de legalább
huszonöt –, és valahogy olyan üresfejű. De Cathy állította, hogy
nagyon szexi.
Jenna nem értette az egészet. Még ha Marion Brando állít is
be, bőrdzsekiben, motoron, és térden állva könyörög, Jenna akkor
sem kockáztatta volna a jövőjét úgy, mint Cathy. A férfinak várnia
kellett volna. Az élet, a maga próbáival csak fontosabbak, mint egy
fura érzés nyújtotta örömök. Ö még különben sem tudta igazán
elképzelni ezeket az érzéseket, ahogy azt sem, hogy valakivel le
akarjon feküdni, még egy igazán remek férfival sem. Szerinte ez az
egész egyszerűen csak... zavarba ejtő lehet. A csókolózással nincs
semmi baj, az remek, ő is csókolózott pár fiúval azon a nyáron,
rendes nyelves csókkal, és – Tony Hardmantól eltekintve, akinek
rémes volt a lehelete, és ronda pattanásai voltak – mindegyikkel
élvezte is. De... az a másik dolog, hogy valakinek a pénisze legyen
benne... nos, abból nem kér. Legalábbis egyelőre. Talán majd ha
nagyon szeret valakit, hiszen az anyja is azt mondja, hogy úgy
egészen másmilyen. De Cathy nem volt szerelmes a kertészbe.
Nem lehetett.
Lassan, nagyon lassan, Jenna kezdte egyre kevésbé kedvelni
Cathyt. Hosszú időbe telt, és nem is volt túl szerencsés a dolog,
mivel állandóan együtt voltak, és bizonyára túl is jut majd rajta, de
Cathynek igazán nem volt túl sok mondanivalója mostanában a
fiúkon, a sminken meg a táncdalénekeseken kívül. Nem is tanult
túl jól, mert bár elég okos volt, de nagyon lusta. Jenna sem
rajongott különösebben a házi feladatokért, de azért megcsinálta,
Cathy viszont kibújt alóla, azt mondta, nem érezte jól magát, vagy
elkérte másokét (többek között Jennáét), és lemásolta. Ez
bosszantotta Jennát. Tudta, hogy valószínűleg kicsinyes dolog tőle,
de úgy érezte, ha ő két órát dolgozott egy fogalmazáson, az az övé,
és nem látta be, miért másolhatná le Cathy a legjobb részeket
belőle húsz perc alatt.
Ezt egyszer-kétszer meg is említette, mire Cathy kijelentette,
hogy Jenna irigy és önző.
– Nem tehetek róla, ha én nem vagyok olyan okos, mint te. Azt
gondoltam, segíteni akarsz nekem, nem így letojni.
– Cathy, te éppen olyan okos vagy, mint én, csak nem tanulsz
eleget.
– Na ne mondd, Miss Jókislány! Pont úgy beszélsz, mint egy
tanár. Sosem hittem volna, hogy így ellenem fordulsz, Jenna
Elliott. Mi történt most hirtelen? Talán beszéltél az anyáddal? Ő
károg állandóan, mennyire csodálatos és fontos a kemény munka.
– Nem – válaszolt kimérten Jenna –, és ne mondd az
anyámról, hogy károg!
– Pedig úgy van. Állandóan károg. Gyakoroltál már, rendet
raktál a szobádban, elolvastad már azt a csodálatos könyvet? Már
hányingerem van tőle.
– Fogd be! – válaszolt Jenna. Kiment a szobából, és bevágta az
ajtót.

– Jaj, istenem! – jajveszékelt Izzie. – Nick, most mit csináljak?

Apám megkért, hogy menjek haza karácsonyra. Nem tehetem,
egyszerűen nem...
– Miért nem, drágaságom?
– Tudod te is.
A fiúk lettek a bizalmasai, miután az első szörnyű hét végén
magyarázatot követeltek tőle, miért nem tud figyelni a munkájára,
és miért olyan kétségbeesett. Azt még csak elviselték volna, hogy
állandóan sír, habár nem volt túl szórakoztató, de már a
munkájának is a rovására ment a dolog, és ezt már nem nézhették
szótlanul.
– Mi számítunk rád. Azon kívül partner vagy te is a cégben, és
ha a cég megbukik, te is vele buksz. Ezt nem engedheted meg
magadnak. És mi sem.
Rendkívül kedvesek voltak vele, amint lassan és kínlódva
elmondott nekik mindent. Közrefogták a Chumleys bárban,
bourbonnal itatták (amit kezdett kifejezetten megszeretni), és
közölték vele, hogy nincs miért vádolnia magát.
– Az a fickó egy schmuck – jelentette ki Mike. – Mindig is azt
gondoltam róla.
– Nem gondoltad azt – válaszolt Izzie. – És nem beszélj így
Geordie-ról!
– Rendben van, nem schmuck, hanem egy seggfej. Ha nem az,
akkor miért nincs most itt, hogy gondoskodjon rólad? Ahelyett,
hogy eliszkolt Washingtonba anyához?
– Mike! Ne mondd ezt! – Izzie felállt és dühösen nézett a
férfira. – Nem hagyom, hogy szidd, és nem csak ő volt a hibás.
Benne voltunk mindketten.
– Rendben van, drágám. – Nick a kezéért nyúlt, és visszahúzta
a lányt. – Igazán remek fickó, egy kiemelkedő emberi lény. Ebben
mindannyian egyetértünk. De az ő házasságáról volt szó, csak ő
tudta, hogy mi folyik benne. Te nem tudtad. Vagy csak annyit,
amennyit elmondott neked.
– De Nick, fogalma sem lehetett róla, hogy Adele annyira
depressziós...
– Szerintem tudnia kellett volna. De most ne vitatkozzunk
erről! A helyzet az, kicsikém, hogy elkaptak téged...
 Elhallgatott, és Mike-ra nézett.
Mike éppen ivott a söréből, és kis híján megfulladt, de Nick
maga is nehezen tudta elfojtani a nevetését.
– Mi bajotok van? – kérdezte bosszúsan Izzie.
– Elnézést, drágám. Csak azt akartam mondani, hogy
elkaptak, amint a kasszában nyúlkálsz...
– Nem igaz – nézett rá villámló tekintettel a lány. – Azt
akartad mondani, hogy elkaptak letolt gatyával. De nem igaz.
Vagyis nem egészen...
Hirtelen felvihogott, aztán elhallgatott, miközben könnyezve
nevetett. Nick elvigyorodott és átölelte.
– Na, így már jobb. Nézd, meg kell bocsátanod magadnak! Aki
téged hallgat, azt gondolná, megöltél valakit, nem pedig
egyszerűen csak... viszonyba keveredtél egy válófélben lévő
férfival. Mi olyan szörnyű abban?
– Az a szörnyű – magyarázta Izzie hirtelen kijózanodva –,
hogy a felesége volt az egyik legjobb barátom. Egész életemben jó
volt hozzám, kislány korom óta.
– Ez tényleg kemény dió, belátom. De az asszony elég
zavarodottnak tűnik nekem. Úgy értem, van az a szörnyű gyereke,
és ő elébe helyezi a férjének, utána pedig teljesen megdöbben,
amikor a férfi azt mondja, hogy elege van ebből. Hát nem volt
nagyon ostoba?
– Egyáltalán nem – mondta Izzie –, és még olyan sok minden
van, amit ti nem értetek. Adele rettenetes dolgokat élt át a háború
alatt...
– A háború alatt? Édesem, az már tizenkét éve volt!
– Tudom, de...
Azzal Izzie mesélni kezdett nekik Adele háborús élményeiről
és Lucről. A fiúk udvariasan hallgatták. Aztán Mike megszólalt:
– És mi a helyzet a lányával? Ő is zavarodott, és undok a
mostohaapjával?
– Nem, ő nagyon aranyos hozzá.
– Na, ugye. Az a fiú, ő is határozottan egy schmuck. Azt
hiszem, ebben megállapodhatunk. És ha a te barátnőd ezt nem
látja, akkor valóban agyturkászra van szüksége. Nekem úgy tűnik,
Izzie, ez az egész nem a te hibád, és még csak nem is a szépfiúd
hibája, hanem az asszonyé. Nekem nagyon fárasztónak tűnik.
– Nem az, nem az – jajdult fel Izzie –, ő...
– Rendben, rendben. Ne is mondd, tökéletesen aranyos, Mária
Magdolna és Jeanne d Arc összegyúrva. Csak éppen... ostoba. Lady
Isabella, te darázsfészekbe nyúltál. Sürgősen húzd ki a kezed,
mielőtt összecsípnek! Hagyd szépen, hogy vigyázzunk rád, nehogy
újabb bajba keveredj! Most pedig hajts fel az italodat, és menjünk,
együnk valamit! Volna kedved egy tányér chop suey-hoz?.
És Izzie, napok óta először, hirtelen rádöbbent, hogy éhes.
– Annyira rendesek vagytok hozzám! – hálálkodott.
– Édesem, most mi jövünk. Te is nagyon rendes voltál
hozzánk.
– Miért nem hívod át az apádat? – kérdezte Nick. – Mondd
meg neki, hogy New York-i karácsonyra vágysz. Beszállunk mi is,
ha akarod. Gondoskodunk róla, hogy remekül érezze magát.
– Úgysem jönne – válaszolt Izzie lassan, emésztgetve
magában az ötletet.
– Fogadjunk?

– Azon gondolkodom, hogy esetleg New Yorkba megyek

karácsonyra – jelentette ki Sebastian.
– Hogyan, meglátogatod Izzie-t? Csodás ötlet. Lehet, hogy én
is elkísérlek.
– Celia, először is, téged nem hívtak, és másodsorban még
nem vagy elég jól. Ami azt illeti, még az sem biztos, hogy én
megyek. Izzie azt írta, átengedi nekem az ágyát, de figyelmeztet,
hogy nem lesz kényelmes, és a lakása is elég hideg.
– Pokolian hangzik.
– Igen, de nekem azért teszik az ötlet. Szeretem New Yorkot,
és szeretnék találkozni vele.
– Lakhatnál Bartynál.
– Igen, de az nem lenne ugyanaz. Különben sem hiszem, hogy
kibírnék egy karácsonyt Charlie-val.
– Én sem. O, istenem, remélem, Barty jól van!
– Én is remélem – válaszolt Sebastian komoran.
 26. fejezet

Hiába volt nevetséges, hogy féltékeny legyen a saját férjére,

mégis kezdett így érezni. Legalábbis szakmailag. És időnként még
feleségként is.
Persze, az élete drámai módon jobbra fordult: csodás volt újra
Londonban élni, a lakás Battersea-ben gyönyörű volt,
meglátogathatta a barátait, és legalább nem volt többé elszigetelt
és magányos. Cecilia kezdett nőni, már majdnem egyéves volt, és
egészen elbűvölő. Kövér kis térdein villámgyorsan kúszott ide-oda;
nagyon szép volt, sötét szeme és fürtjei pedig
összetéveszthetetlenül mutatták, hogy igazi Lytton. Sőt annyira
hasonlított Elspethre kisbaba korában, hogy az már szinte
kísérteties volt. Keir néha meg is jegyezte, hogy Elspeth
szűznemzéssel alkotta, neki egyáltalán nem is volt benne szerepe.
Ennek ellenére, bármilyen aranyos gyerek volt is, a gondozása
nem ugyanaz volt, mintha Elspeth dolgozott volna. Néha arra
gondolt, hogy az agya bizonyára sorvad, mint egy nem használt
izom, és sosem fogja visszanyerni a régi erejét. Ez nagyon
aggasztotta.
És az egész még sokkal rosszabb volt attól, hogy Keir pontosan
azt csinálta, amit Elspeth a legjobban szeretett, és láthatóan
remekül értett hozzá. Mindenki azt mondta, nagyon tehetséges,
igazi nyereség a cégnek, rengeteget dolgozik, a szerzők nagyon
kedvelik és így tovább, vége-hossza nem volt a dicséreteknek, míg
végül Elspeth legszívesebben sikítozni kezdett volna.
Pontosan azt tette, amit Celia tanácsolt, és még csak meg sem
említette, hogy esetleg szeretne újból dolgozni. Azzal töltötte az
idejét, hogy erősítse Keir önbizalmát, hízelgett az egójának – nem
mintha a férfinak valaha is szüksége lett volna erre, Elspeth
véleménye szerint –, és Keir természetes arroganciája mintha még
sosem lett volna ilyen erős. Mostanában, amikor a férfi
hazaérkezett késő este, és vég nélkül mesélt erről a könyvről, arról
az íróról, amarról reklámról, mintha csak az asszony értené vagy
egyáltalán tudna bármit is ezekről, Elspeth nagyon nehezen tudott
lelkesen reagálni.
Még Celiával is beszélt erről, bevallotta neki, hogy
kirekesztettnek érzi magát, és haragszik miatta. A nagyanyja
megveregette a kezét, és azt mondta, legyen türelmes.
– Mondtam már, drágám, a dolgok általában maguktól
megoldódnak.
– Igen, tudom, és bizonyos mértékig már meg is oldódtak, de
egyszerűen úgy érzem, elmegy mellettem az élet.
– Emlékszem rá, én is pontosan így éreztem a te korodban,
ugyanebben az életszakaszban. Fel-alá jártam ebben a házban,
azon tűnődve, hogyan tudnám rávenni a nagyapádat, engedje meg,
hogy újra csatlakozzam hozzá.
– Miért voltál itthon egyáltalán?
– Volt egy vetélésem. Giles után. Dolgoztam, gondolom, túl
keményen, és egy nap... Nem volt valami kellemes. Utána
megszülettek az ikrek, és vigyáznom kellett magamra. De alkut
kötöttem vele.
– Alkut? Nagyi, te rémes vagy! Mi volt az?
– Azt mondtam, még egy évig itthon maradok, ha beleegyezik,
hogy Barty ideköltözzön hozzánk.
– És beleegyezett?
– Igen – válaszolt Celia –, vagyis egy idő után. Türelmesnek
kell lenni.
– Miért akartad annyira Bartyt? Elég... nagy felelősség
lehetett.
– Szerettem – mondta egyszerűen Celia. – Mindig is
szerettem. Egész különleges kapcsolat volt közöttünk, már az első
pillanattól fogva. Mindig nagyon örült, amikor meglátogattam az
édesanyját, tudod, egy beszámolót kellett írnom a család életéről...
– Igen, igen.
– És rájöttem, hogy kezd nagyon komollyá válni a helyzet.
Hogy az apja nem jól bánik az anyjával, hogy magát Bartyt is...
ugyanis néhány zúzódás volt rajta. Tudtam, hogy én segíthetek.
Úgyhogy megtettem.
– És nem volt semmi kétely benned?
– Kétely? – kérdezte teljesen értetlenül Celia. – Nem,
természetesen, nem volt bennem semmiféle kétely. Tudtam, hogy
ezt kell tennem, és igazam is lett. Amint te is tudod.
Aztán Elspeth hazament Ceciliával, csodálva a nagyanyja
önbizalmát, és azon tűnődve, ő milyen alkut hozhatna össze
Keirrel, hogy visszamehessen dolgozni, ha csak részmunkaidőben
is.
Barty szó szerint számolta a napokat Kit esküvőjéig és az
angliai utazásig. Csak most, amikor ilyen közel volt már a
találkozás mindazokkal, akik olyan közel álltak hozzá, most
tudatosult benne, mennyire hiányoznak neki. Megvette magának a
ruhát – egy bézs selyemkosztümöt Oleg Cassinitől, aki állítólag sok
ruhát tervezett a gyönyörű Mrs. Kennedynek is –, és elvitte
vásárolni Jennát meg Cathyt is. Ez volt élete leghosszabb napja.
Végül megvetette a lábát, és kijelentette, vagy megveszik a
következő dolgot, amit látnak, vagy mehetnek egy régi ruhában. És
csodák csodája, a Bonvit Tellerben találtak is egy A-vonalú
zöldeskék taftruhát és kabátkát Jennának, amely tökéletesen illett
a szeme színéhez, és egy nagyon hasonló összeállítást halvány
rózsaszínben Cathynek.
Charlie egy vagyont költött a zsakettre a J.Pressnél, meg egy
hatalmas ruhatárra az utazáshoz, szinte az összes New York-i
áruházban. Amikor Barty megkérdezte tőle, ugyan mi szüksége
van három felöltőre és öt öltönyre, a férfi kissé gúnyos tekintettel
nézett rá, és kijelentette, azt hitte, Barty nem akar szégyenkezni
vele.
A karácsony meglepően jól telt. Nagyon hűvös volt a
viszonyuk, amíg a lányok meg nem érkeztek, akkor viszont a férfi
hirtelen újra túláradóan kedves lett. Még aznap talált egy
bemutatótermet a Park Avenue közelében, amely rettenetesen
drága volt, de Barty szó nélkül letette érte a foglalót. Erre a férfi
kijelentette a lányoknak, mennyire szerencsések, hogy Barty itt
van velük, és vett az asszonynak egy arany karkötőt a Tiffanynál.
Az ő pénzén. Ennek ellenére Barty hálásan megköszönte. Bármit
megtett volna, hogy boldog legyen a karácsonyuk...
Manhattanben maradtak, ahol Izzie és Sebastian csatlakozott
hozzájuk karácsony este a vacsoránál. Sebastian nagyon boldognak
tűnt, odavolt az örömtől, amiért Kit kibékült Celiával, és rendkívül
büszke volt Izzie sikerére – a Neill & Parker épp akkor nyert el egy
megbízást egy kis művészbolt-hálózattól Izzie reklámszövegével.
Úgy tűnt, fogalma sincs semmiféle viszonyról Izzie és Geordie
között. Emiatt Barty megkönnyebbülést érzett, de azért továbbra is
aggódott. Túl sokszor látta már, amint, ki tudja, milyen hosszú
időn át elfeledettnek hitt titok napvilágra került, nagy fájdalmat
okozva minden érintettnek, úgyhogy nem tudott hinni abban, hogy
egy titok örökre rejtve maradhat.
 Sebastian megkérdezte, a fiúk miért nem csatlakozhattak
hozzájuk.
– Értem, hogy ők nem ünneplik a karácsonyt, de jó volna, ha
itt lennének velünk. Annyira kedvelem azokat a fickókat!
Mire Izzie elmagyarázta neki, hogy mindketten hazamentek a
mamájukhoz, ahogy az rendes zsidó fiúkhoz illik.
– Én is reméltem, hogy eljönnek – szólalt meg Jenna –,
annyira aranyosak. Szerencsés vagy, Izzie, hogy velük dolgozhatsz
egész nap. És hogy mindketten szerelmesek beléd.
– Még hogy Nick és Mike – kérdezte őszinte megdöbbenéssel
Izzie – szerelmesek volnának belém? Jenna, ne légy nevetséges!
Szó sincs róla, én csak... a munkatársuk vagyok. Legfeljebb úgy
tekintenek rám, mint a húgukra.
Jenna nagyot sóhajtott, Cathyre pillantott, és az égre emelte a
tekintetét.
– Ostoba – jelentette ki –, menthetetlenül ostoba.
– Jenna, elég lesz! – szólt rá Barty.
– Milyen kedves gondolat! – szólalt meg Sebastian Izzie-re
mosolyogva – Tényleg igaz?
– Dehogyis – tiltakozott Izzie határozottan, mélyen elpirulva,
de közben hálás volt, amiért két ilyen megfelelő udvarlóval
kapcsolták össze, bár tévesen.
Nagyon jó volna, gondolta Barty, észrevéve a lány pirulását.
Maga is eljátszott már ezzel a gondolattal, de aztán elvetette.
Nemigen volt Izzie zsánere egyik sem, és az is igaz volt, amit a lány
mondott, hogy a kapcsolatuk inkább csak testvéri, távolról sem
romantikus. De Izzie mintha jobban lenne, gondolta. Még mindig
tele van önváddal, de már gyógyul. Geordie árulása, hogy
semmilyen módon nem támogatta, rettenetesen fájt akkor, de
bizonyos módon kijózanítóan is hatott.
– Már látom, milyen egy... szóval nem valami rendes ember
volt – jelentette ki Bartynak. – Ha tényleg sajnálta volna, ami
történt, ha törődött volna velem és az érzéseimmel, akkor jobban
tiszteltem volna. De hosszú távon sokkal rosszabbul éreztem volna
magam.
Még mindig rettentő nagy dilemmában volt Adele – no és
Noni – miatt, de nem tudta, próbáljon-e közeledni, írni vagy
esetleg telefonálni. Barty azt tanácsolta, semmit ne tegyen.
– Ahogy Celia szokta mondani, a dolgok gyakran maguktól
megoldódnak végül. Én azt tapasztaltam, hogy ez valóban igaz.
Történik majd valami, ami ezt is megoldja... ami jóvá teszi majd.
 – Ezt semmi nem teheti jóvá. Az elképzelhetetlen.
– Rendben, akkor kisebbíti majd. Talán ha mindnyájan
átmegyünk az esküvőre...
Izzie annyira rettegett az esküvőtől, hogy szinte gondolni sem
tudott rá.

Venetia úgy látta, Adele nagyon beteg. Noni kétségbe volt esve
miatta, Lucas pedig nagyon megdöbbent, amikor hazatért első
diadalmas oxfordi féléve után. Karácsony előtt megbeszélték, hogy
a kicsi Clióra katasztrofális hatással lehet, ha azt látja, ahogy az
anyja köntösben vánszorog a lakásban szinte egész nap, ráadásul
ehhez hozzájárult az apja hiánya is. Cliónak rettenetesen hiányzott
Geordie, hiszen borzasztóan közel álltak egymáshoz, és amíg azt
elviselte, amikor a férfi az Albanybe költözött, ez most egészen más
volt. Geordie nem járt otthon már az ősz óta, és úgy tűnt, végleg
odaköltözik az anyjához Washingtonba. Nem meglepő módon,
Adele nem volt hajlandó még csak fontolóra sem venni, hogy Clio
ott meglátogassa, és megírta a férfinak, ha hazamenne
karácsonyra, lecserélteti a zárakat, és nem engedi, hogy
találkozzon a kislánnyal. Ez idáig Clio még megőrizte a jó kedélyét,
főleg mivel az ideje nagy részét a Berkeley Square-en töltötte az
unokatestvérei társaságában, de előbb-utóbb megsínyli majd ezt a
helyzetet.
Adele szinte megszállottan törekedett arra, hogy senki „ne
jöjjön rá”, mi történt. Úgy érezte, amíg nem tudja senki, ami Izzie
és Geordie között történt, addig biztonságban van. Sok időt töltött
a tükör előtt, önmagát bámulva. Azt az elkínzott arcú, fénytelen
hajú, beesett szemű asszonyt, akit a férje megcsalt egy szép fiatal
lánnyal, akinek dús a haja, bársonyos a bőre, és hatalmas barna
szeme van. Egy fiatal lánnyal, akit mindenki szeretett, és akivel
mindenki szívesen volt együtt. Nem meglepő, hogy a férfi elhagyott
egy ilyen rút, középkorú asszonyt. És Izzie árulása is éppen ilyen
fájdalmas volt. Hiszen Izzie-t apró kora óta szerette és
gondoskodott róla, átsegítette temérdek fájdalmán, és nemcsak a
legjobb barátjának érezte, de mintha az egyik lánya lett volna.
Hogy tehette ezt vele, aki annyira szerette őt? Hogy volt képes azt a
kezet, amely szó szerint etette, kényeztette, a haját simogatta,
amikor összetört szívvel zokogott, hogy volt képes ezt a kezet
nemcsak megharapni, de tövestől kiszakítani? Talán csak akkor
tehette, ha olyan kevésre tartotta őt, hogy mindaz a kedvesség és
gyengédség neki mit sem jelentett. Csak akkor, ha lenézte, a háta
mögött kinevette őt, és ha valójában nem is szerette soha...
Eleinte Adele elkeseredetten kapaszkodott Venetiába. De
aztán, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, még ő is kezdett
eltávolodni tőle. Adele úgy érezte, ez nem is meglepő, hiszen a
testvére elfoglalt, sikeres, boldog, jó házasságban él, még mindig
szép, még mindig fiatalnak tűnik. Miért töltené azzal a napjait,
hogy küszködve próbálja a felszínen tartani a nővérét, ezt az
unalmas csődtömeget, amikor úgysincs semmi értelme, hiszen ő
már semmitől sem lehet jobban, és már sosem lehet sem elfoglalt,
sem sikeres többé?
Noni nagyon aranyos volt hozzá, de Adele érezte, ahogy egyre
fogy a türelme. A lány megváltozott, és Adele nehezen boldogult
ezzel a gyönyörű, magabiztos teremtéssel, aki híresség volt abban a
világban, amelynek valaha ő maga is valamiféle csillaga volt. Csak
Lucas volt képes felvidítani az anyját. Minden este egy-egy órát
töltött vele, és mulatságos történeteket mesélt az oxfordi életéről,
új, botrányos baráti köréről, körbe ugrálta, aztán vitt neki egy
pohár pezsgőt, mielőtt elment szórakozni. Rettentő sokat járt el
otthonról. Adele pedig nagyon magányos volt.
Még dr. Cunningham is cserben hagyta. Minden alkalommal,
amikor elment hozzá, az asszony ugyanazokat a dolgokat mondta
el neki, újra és újra. Az orvos mindig megkérdezte tőle, változott-e
valami, másként érzi-e magát. Megemelte a gyógyszeradagját,
különösen a nyugtatóit, de ez sem hatott, amit meg is mondott a
férfinak Adele. Már nem segítettek a pirulák, álmatlanul feküdt
minden éjjel, sírva, szorongva, önmagát okolva mindenért.
Persze, jó oka volt annak, hogy a gyógyszerek nem hatottak, de
álmában sem jutott volna eszébe, hogy ezt az orvosnak elmondja.
Ugyanis nem vette be őket. Gyűjtögette a tablettákat, a jó barátait
a stúdiójában, egy fiókban, ahol senki nem találja meg őket.
Gyűjtögette őket, hogy azok majd elvigyék innen, mindörökre.
Éppen csak addig várt, amíg nem kap valami jelet, hogy eljött az
idő, most már tényleg nem tudja ezt az egészet tovább elviselni.
Akkor majd beveszi őket. Valamennyit egyszerre. És a barátai, a
pirulák majd kimentik innen.

Izzie végül eldöntötte, mit tegyen. Azt fogja mondani, hogy

megy az esküvőre, még a repülőjegyet is megveszi. Aztán pedig az,
utolsó pillanatban táviratozik, hogy megbetegedett. Még csak nem
is gondolhatott arra, hogy elmenjen, azt pedig nem mondhatja
örökké, hogy elfoglalt. Clementine írt neki egy nagyon kedves
levelet, hogy megváltozott a dátum, és reméli, így már Izzie is el
tud menni.
„Nélküled egyszerűen nem volna ugyanaz, Izzie. Kit és én is
olyan nagyon szeretnénk, ha ott lennél. Úgyhogy mondd meg a
rémes főnöködnek – biztosan rémes, ha ennyire sok munkát ad –,
hogy jössz, és kész!” Hát hogy mondhatta volna erre, hogy nem
megy?

Noni szintén írt neki. „Okvetlenül, okvetlenül jönnöd kell az

esküvőre! Nélküled szörnyű volna. Egyébként Geordie-tól hallom,
hogy...” – mit hallott Geordie-tól, gondolta rémülten Izzie,
szemével lázasan végig futva a sorokat, de megkönnyebbülve látta,
hogy nincs semmi baj – „... hogy mindkét férfi, akinél dolgozol,
szerelmes beléd. Milyen szerencsés vagy! Hozd el őket is!”
Ez igazán ügyes pletyka, gondolta Izzie. Hogy csinálja ezt
Geordie? És hogyan hihette el neki valaha egyetlen szavát is?

Önmagát is meglepve, Kit váratlan nagylelkűséggel azt

javasolta Clementine-nak, hogy tegyék igazán boldoggá Celiát, és
rendezzék a fogadást a Cheyne Walkon.
– Én abban a házban nőttem fel, semmi köze Lord Ardenhez,
és sokkal meghittebb lenne, mint egy hotelben. Szerintem ott
kellene tartanunk, ha csak nem ellenzed nagyon.
Clementine, akinek titokban nagyon is tetszett az ötlet, hogy
abból a házból menjen férjhez, ahol a Lytton dinasztia szó szerint
fogant, azt felelte, a legkevésbé sem ellenzi, sőt megtiszteltetésnek
venné. Celia annyira meghatódott, amikor az engedélyét kérték,
hogy a rá legkevésbé sem jellemző módon könnyekben tört ki.
Nem akartak nagy esküvőt, száz vendéggel számoltak. A
szertartás a Chelsea Old Curchben lesz. Clementine kissé aggódott,
amiért hagyományos esküvői ruhát kell viselnie, azt mondta, már
túl öreg hozzá, és nem akar úgy kinézni, mint egy habcsók, de
végül sikerült egy egyszerű ruhát találnia, amellyel elégedett volt,
és gyors tempóban növesztette diáklányos vörös fürtjeit, hogy
feltűzhesse majd a nagy napon.
Nagyon szép lesz, mondta Venetia Adele-nek (miután egy kis
bemutatót tartott neki Clementine), és milyen kár, hogy Kit nem
láthatja majd. Clementine olyan ember, akinek lehet ilyeneket
mondani, tette hozzá, ám úgy tűnt, Adele-nek nem lehet. Sírva
fakadt, és kijelentette, ez a legszomorúbb dolog, amit életében
hallott. Az esküvő teljesen felzaklatta. Venetia feltételezte, hogy Kit
Izzie-re emlékezteti Adele-t.
– Drágám, ne sírj! – mondta, s nagyon igyekezett, hogy
megőrizze a türelmét. – Most örülni kell! Odavannak egymásért,
rettentően boldogok lesznek, és rengeteg gyerekük születik majd.
Ki gondolta volna, hogy Kit története ilyen boldogan alakul?
– Az ember sosem tudhatja előre – jegyezte meg Adele. – A
legboldogabb történetnek is lehet szomorú vége, nézd csak az
enyémet!

Venetia elment dr. Cunninghamhez, hogy elmondja neki,

mennyire aggódik Adele miatt. Az orvos azt felelte, ő is
rettenetesen aggódik, mivel úgy tűnik, az asszony már nem reagál
a gyógyszerekre, ezért komolyan fontolgatja, hogy elektrosokk-
kezelést adjon neki.
– Nagyon komolyan beteg, tudja.
Venetia elborzadt, mert az elektrosokk-kezelést mindig
nagyon barbár dolognak tartotta.
Dr. Cunningham igyekezett megnyugtatni.
– Teljes érzéstelenítés mellett alkalmaznánk, semmit nem
érzékelne belőle, és jelentős eredményeket szoktunk elérni vele. De
egyelőre még nem akarom említeni neki...
– Gondolja, hogy jót teszi neki, ha ennyit van egyedül? Ez
rettenetesen aggaszt engem.
– Ez nehéz ügy. Az otthona láthatóan a menedéke.
Megnyugtatónak találja. És ott vannak a gyerekei, nem igaz? Meg a
dadus és a személyzet többi tagja. Hagyjuk egyelőre! Ha márciusig
nem javul az állapota, esetleg be kellene vinnünk egy
szanatóriumba, és akkor megemlíthetnénk neki az elektrosokk-
kezelés lehetőségét is.

Úgy szokták mondani, hogy az ember szerelembe esik

valakivel, és ez nagyon találó kifejezés. Pontosan olyan érzés volt,
mint a zuhanás: lassan indult, azt hitte, még megmenekülhet,
próbált megkapaszkodni, belekapaszkodni dolgokba, a józan
eszébe, a megfontoltságába, de valahogy mindegyik kicsúszott a
keze közül. Aztán felgyorsultak a dolgok, és látta, amint elveszti az
irányítást, érezte, hogy zuhan, kicsit félve, hogy megsérül majd,
aztán, amikor már valóba lezuhant, ott fekszik, felfelé bámulva,
szédülten, és tökéletesen bolondnak – és nagyon-nagyon
boldognak érzi magát.
 És mindez azzal kezdődött, amit az amerikaiak
torokfertőzésnek neveznek...
– Drágám, ma neked kell megcsinálnod a prezentációt
egyedül! Mit gondolsz, megy majd?
Izzie nagyot nyelt. Ez nagyon fontos prezentáció volt, az új
megrendelőjük, egy művészbolt-hálózat részére, egy jelentős új
termékükkel, a régi mesterekről szóló, szó szerint zsebkönyv
méretű művészetikönyv-sorozattal kapcsolatban. Izzie nagyon jó
szlogent talált ki hozzá (legalábbis ő így gondolta), „Képtár a
zsebben”, de a prezentációkhoz nem igazán értett.
– Nick, nem tudom megcsinálni. Tudod, mennyire gyűlölőm a
prezentációt!
– Édesem, sajnálom, de meg kell tenned. Mike beteg.
Torokfertőzése van. Nem tud beszélni, még ha akarna sem. Nekem
pedig Joanie-hoz kell mennem. Lemondjuk Joanie-t? Nem
hinném, hogy jó ötlet volna.
– Nem mehetnék én Joanie-hoz? Még az is kevésbé volna
ijesztő.
– És kevésbé hasznos. Tudod, hogy a fickókat jobban szereti.
Nem, nem, ez egy Lady Isabella művészeti show lesz. Rendben?
– Igen – válaszolt vonakodva Izzie. – Rendben.
Szinte biztos volt benne, hogy nem lesz jó, de amióta a fiúkkal
dolgozott, egy valamit megtanult: legalább meg kell próbálni.
– Jó kislány. Remek leszel. Csak jusson eszedbe, felnézünk a
csillagokra!
– Nem felejtem el.
Nem volt túl ijesztő a rávárakozó csapat. A két kereskedelmi
meg a marketingigazgató. Ennek ellenére, amint Izzie felállt, hogy
beszélni kezdjen, erős hányinger tört rá, olyan erős, hogy azt hitte,
ott mindjárt rosszul lesz, a tanácsteremben. Csak fura nyekergő
hangot volt képes kipréselni a torkán, amely mintha teljesen
összeszűkült volna. De a jelenlévők nagyon barátságosak voltak. A
marketingigazgató, akit Dick Grossnak hívtak, megjegyezte:
– Tudja, maga sokkal jobban néz ki, mint a másik két fickó.
Izzie felkuncogott, aztán már el is szállt belőle minden félelem,
és magabiztosan belekezdett a prezentációba.
A férfiaknak pedig tetszett, amit elmondott. Tetszett nekik a
szlogen, a reklámötletek (például hogy minden megvásárolt
könyvhöz félárú kupon járna, ami beváltható a következő könyv
megvásárlásánál, és ha a teljes sorozat megvan, a vevő egy
ingyenes posztert kap). Utána meghívták ebédre, ahol közölték
vele, hogy egy szerény rádiókampányon gondolkodnak, és
megkérdezték tőle, kitalálna-e valamit hozzá.
Remek hangulatban ért vissza az irodába, kipirultan a sikertől
és a tekintélyes mennyiségű bortól. Nick ott várta.
– Üdv, drágám! Sikerült?
– Épp csak hogy.
Beszámolt neki mindenről, a férfi pedig odament hozzá és
megölelte.
– Ügyes lány vagy, Lady Isabella! Többször kell téged
küldenünk. Sőt, azt hiszem, ezután mi csak itt bent ülünk majd, és
várjuk, hogy milyen zsákmányt hozol nekünk. Rádiókampány, mi?
Az már valami. Évek óta álmodom már róla.
– Tudom. És már van is egy ötletem.
– Igen? És mi az?
– Különböző zene minden festőnek. Például Debussy az
impresszionistáknak, Beethoven Rembrandthoz. Valami ilyesmi.
És valami ilyen szöveg: „Hallgassa a képeket! Vagy inkább jöjjön,
és nézze meg őket!”
A férfi némán bámult rá. Aztán megszólalt:
– Te igazán nagyon tehetséges vagy, ugye, tudod? Csak várj,
amíg elmesélem Parkernek! O, a fenébe, Izzie, menjünk, mondjuk
el neki most rögtön! Lehet, hogy jobban érzi tőle majd magát.
Úgyhogy elmentek a fiúk közösen bérelt lakásába, egy üveg
pezsgővel. Izzie járt már itt, de mindig megdöbbentette a hely
rémes állapota. Nem volt kifejezetten piszkos, de rettenetesen nagy
volt a rendetlenség, nem volt más bútor, csak az ágy, egy
ruhaállvány és egy tévé. Minden a padlón állt halmokban. Könyvek
és díszek a nappaliban, pulóverek és cipők a hálóban, törölközők a
fürdőszobában. Csak a konyha tűnt nagyjából felszereltnek: itt volt
egy mosogató, tele (nagyjából tiszta) bögrékkel meg tányérokkal,
egy kétégős gáztűzhely és egy ősrégi hűtő, amely szinte tele volt
pakolva konzerves dobozokkal meg zacskókkal.
– Nem számít – mondta Nick, Izzie arckifejezését látva,
amikor a lány az első alkalommal körülnézett náluk. – Sosem
szoktunk főzni, csak kávét.
Aznap különösen rémesen nézett ki a lakás. Mike behúzva
hagyta a függönyt, és Izzie először láthatta a maga borzalmas
valójában a lila virágokkal díszített élénk narancssárga nejlon
szörnyűséget, amely bánatosan lógott néhány karikáról. Egyik
felén nagy lyuk tátongott, a másik oldalon pedig leszakadt a
felhajtás. Mike ébren volt, és láthatóan borzalmasan érezte magát,
de erőlködve felült, és a levegőbe bokszolt, amikor elmondták neki
a nagy újságot. Csókot küldött Izzie-nek, aztán kikapta Nick
kezéből a pezsgősüveget, amelyet út közben vettek, és ragaszkodott
hozzá, hogy azonnal fel is bontsa. Mivel eléggé összerázták, és nem
készítettek elő poharakat, az üveg tartalma önálló életre kelve
szerte fröccsent a szobában, beterítve mindent, különösen Izzie-t,
aki az ágy végében ült. Mike hátrahanyatlott a meglehetősen
szürke párnákra, és elborzadva nézett a lányra.
– Tényleg ne aggódj! – nevetett Izzie. – Nem hagy foltot, vagy
ilyesmi.
– Drágám, teljesen eláztál. Nézd csak a blúzodat! – mondta
Nick.
– Nem számít.
– Nekem igen. Minden egyébtől eltekintve olyan szagod lesz,
mint egy öreg alkoholistának, pedig el akarlak vinni vacsorázni.
Jobb lesz, ha felveszed az én egyik ingemet. Tessék, ez tetszene?
Vagy ez?
Átkutatta a ruhaállványt, amely az egyik fal mentén állt, és
csupa olyan szemkápráztató csíkos inggel volt tele, amelyet a két
fiú annyira szeretett. A lány az ingekre nézett, és tapintatosan
kijelentette:
– Nem igazán tudom elképzelni magam ezekben. Nézd, adj
kölcsön egy pólót, arra ráveszem a blézerem. Az ingemet
kiöblíthetem, és majd később visszajövök érte. Kivéve, persze, ha a
Waldorfba megyünk.
Nick sértődötten nézett rá.
– Isabella, kérlek! Hát mit gondolsz, hova máshová vinnélek?
Talán a Chinatownba?
– Remélem – válaszolt Izzie.
Kölcsönvett Nicktől egy pólót, megfésülködött, küldött egy
csókot Mike-nak, azzal elmentek.

Jól érezték magukat; túl sokat ittak, rengeteget beszélgettek,

az életről úgy általában, és különösen a Neill & Parker ragyogó
jövőjéről. Nick mondott Izzie-nek egy sereg nagyon rossz viccet,
aztán visszamentek a lakásba Izzie holmijáért. Mike aludt,
elterülve az ágyon. Nick lenézett rá.
– Szegény fickó! Úgy néz ki, én ma a kanapén alszom.
– Nincs is kanapétok – jegyezte meg Izzie, körülnézve a
rendetlenségben.
– Jó, akkor a padlón.
 – Nem alhatsz a padlón!
– Miért ne? Van szőnyeg. Meg hálózsák.
– Nick! Ez butaság. Nekem van kanapém, gyere, alud j nálam!
Nick ránézett, ő pedig visszanézett rá, és egy pillanatig, egy
fura, megrendítő pillanatig volt valami a levegőben, valami
felkavaró és teljesen váratlan érzés. Aztán azonnal elmúlt, szinte
még mielőtt Izzie észrevehette volna és aggódhatott volna miatta.
– Gyerünk! Ott sokkal kényelmesebb lesz.
A férfi habozott egy pillanatig. Aztán kijelentette:
– Megtiszteltetésnek veszem, ha a kanapédon alhatok.
Menjünk!
Mindketten meglehetősen részegek voltak. Izzie nagy
vihogások közepette elhelyezte Nicket a kanapén, miután előhúzott
neki egypár takarót a fürdőszobaszekrényből, kurta jóéjt-puszit
adott neki, és bement a szobájába. Hirtelen nagyon fáradtnak
érezte magát, és ledőlt az ágyára úgy, ahogy volt, teljesen
felöltözve. Csak egy pillanatig, épp csak behunyja egy kicsit a
szemét, és majd ha jobban lesz, és a szoba már nem forog
körülötte, akkor levetkőzik.
Azonnal elaludt. Három órakor ébredt fel. Rettenetes melege
volt, teljesen össze volt zavarodva, fájt a feje, és majd elepedt a
szomjúságtól. Levetkőzött, miközben még félig aludt, és mivel a
sötétben hiába kereste a hálóingét, elindult meztelenül, hogy igyon
egy pohár vizet. Félúton járt a hálószoba meg a konyha között,
amikor eszébe jutott Nick. De aztán azt gondolta, a férfi biztosan
alszik. Úgyhogy nem fordult vissza, hanem továbbment a
konyhába. Közben nem vette észre, hogy Nick éberen fekszik, és őt
nézi. Izzie megtöltött egy kancsót vízzel, fogott egy poharat, és
megfordult. És ekkor meglátta, hogy a férfi őt figyeli, komolyan és
kedvesen járatva rajta a tekintetét. Izzie, túl későn ugyan, de
megpróbálta eltakarni a mellét a karjával, és azonnal elejtette a
kancsót.
– Ó, a fenébe! – mondta. – Ó, a fenébe! Nick ez igazán...
igazán... mondhattál volna valamit!
– Például mit? „Látlak!” vagy „Álmodom?” vagy azt, hogy „Ez
aztán a gyönyörű látvány!”
– Ne viccelődj – válaszolt a lány, zavartan és bosszankodva –,
ez nem vicces...
– Ebben igazad van – jegyezte meg Nick –, a legkevésbé sem
az. Szaladj, bújj vissza az ágyba, én meg feltörlöm a vizet!
 – De nekem kell a víz – jelentette ki ingerülten Izzie – azért
keltem fel.
– Akkor majd viszek be neked. Gyerünk, siess, még mielőtt
kiesne a szemem!
– Nick!
Szinte futva ment vissza a szobájába, beugrott az ágyba, aztán
felült, és az álláig húzta a takarót. Hallotta, ahogy a férfi
motoszkál, feltakarít, aztán bekopog az ajtaján.
– Bejöhetek?
– Igen, persze.
Nicknél egy kancsó víz volt egy pohárral, és a lány
megkönnyebbülten látta, hogy fel van öltözve, egy ing volt rajta,
meg boxeralsó.
– Köszönöm. Köszönöm szépen. Tedd csak le oda, légy szíves!
– Rendben. Töltsek neked egy pohárral?
– Ne, nem szükséges, majd magam.
– Nagyon sajnálom – szabadkozott a férfi –, ha zavarba
hoztalak. A világért sem tennék ilyet.
Olyan bűnbánóan mondta, olyan gyászos arccal, hogy Izzie
elmosolyodott. Végül is mit számít? Nick olyan volt neki, mint a
bátyja. Mintha mindkét fiú a bátyja lett volna.
– Nincs semmi baj – mondta –, komolyan. Butaság volt tőlem.
És aztán váratlanul, maga sem tudta, hogy miért, mivel nem
volt éppen a legjobb ötlet, Izzie felnyúlt, hogy megcsókolja a férfit.
Testvéri csóknak szánta, hogy megmutassa, nem haragszik. Csak
valahogy a férfi nem az arcát csókolta meg, amire a lány számított,
hanem az ajkát súrolta a szája. Izzie érezte, amint az ajka
gyengéden megmozdul a férfi ajkának érintése alatt, Nick tudtára
adva, mi az, amit hirtelen nagyon akar. És ekkor ismét
felszikrázott valami köztük, mindketten érezték. Találkozott a
tekintetük, aztán a férfi hirtelen másfelé nézett, és felállt.
– Azt hiszem, nem volna szabad ezt csinálnom – jelentette ki.
– Úgy érzem magam, mintha olyan fickó lennék, amilyen nem
szeretnék lenni. Talán jobb lenne, ha most visszamennék a
kanapéra.
– Persze. Jó ötlet – értett egyet Izzie. – Aludj jól, Nick! És
köszönöm a vizet.
Aztán éberen feküdt, amíg ki nem világosodott, és hol nagyon
ostobának,
hol furán boldognak érezte magát, miközben azon tűnődött,
vajon mi történt volna, ha el nem küldi a férfit. Hirtelen Jenna
hangját hallotta, amint a kislány kijelenti:
– Mindkét fiú olyan szerelmes Izzie-be.
És aztán az apja válaszát:
– Milyen kedves gondolat!
Majd látta maga előtt Noni szálkás betűivel leírva: „Azt
hallom, mindkét fiú szerelmes beléd...”
Vajon igaz? Lehetséges? Természetesen, nem. Nagy
akaraterővel elnyomta magában a gondolatot. Nevetséges.
Egyszerűen nevetséges. Csak arról van szó, hogy Nick... legalábbis
úgy tűnt, vonzónak találja. Viszont melyik férfit nem ajzaná fel egy
teljesen meztelen nő látványa, amint elvonul az ágya mellett, és
aztán meg akarja csókolni? Viszont az nagyon különös volt, hogy
azt akarta, hogy Nick megcsókolja. Nagyon is. Különös volt, mert
korábban sosem érzett semmi ehhez hasonlót egyikük iránt sem.
És Nick nem is volt az a típus, aki általában tetszett neki. A
legkevésbé sem volt jóképű, és egyáltalán nem volt jól öltözött.
Talán egyszerűen csak részeg lehetett, gondolta Izzie. Igen, erről
van szó. Milyen csúnyán viselkedett! Hát semmit nem tanult?
Végül elaludt, amikor szürkülni kezdett, és zavaros álmai voltak.
Azt álmodta, hogy meztelenül ment be a prezentációra, ahol
hirtelen észrevette, hogy az egyik férfi Geordie volt a teremben...
Reggel mindketten zavarban voltak, kínosan érezték magukat.
Izzie betessékelte a férfit a fürdőbe.
– Menj csak te előbb! Én majd főzök kávét.
– Ne, kérlek – válaszolt a férfi a te kávéd egyszerűen
borzalmas! Majd én megcsinálom.
Ezután gyorsan távozott – miután elkészítette a kitűnő kávét
kijelentve, hogy haza kell mennie átöltözni, majd az irodában
találkoznak, és megköszönte, hogy a kanapén aludhatott.
Láthatóan alig várta, hogy kívül kerüljön az ajtón, és rettenetesen
bánta, ami történt. Izzie az ostobaságával és a rámenősségével
tönkretett egy tökéletes barátságot. Nick minden bizonnyal éppen
most számol be mindenről Mike-nak, aki biztosan meg van
döbbenve. Izzie még gondolni sem tudott arra, hogy találkozzon
bármelyikükkel is. Te jó ég, mekkora idióta! Leült az ágyra, kezébe
temette az arcát, és sírva fakadt.

Két héttel az esküvő előtt, amikor egyik este Barty hazaért,

Charlie nagyon gondterheltnek tűnt.
– Mi a csuda bajod van? A bérlettel van gond?
 A férfinak állandóan volt valami problémája a Park Avenue-i
bérleti szerződéssel kapcsolatban.
– Nem, nem, ez... most nem az. Sallyről van szó. Nagyon
beteg.
– Sally? Ó, te jó isten, Charlie! Nagyon sajnálom. Mi a baja?
– Agyvérzése volt. Állami kórházban van. Lent Brooklynban.
De... egy barátnője értesített engem. Állítólag szörnyű az a hely, ő
pedig nagyon zavarodott, és zaklatott. Arra gondoltam, esetleg...
Barty tudta, mire gondolt, és ezúttal kevésbé találta
dühítőnek, mint általában.
– Charlie, hát persze.
– Hát persze, mit?
A tekintete ártatlanul meglepettnek tűnt.
– Természetesen, át kell vinni egy magánkórházba. Azonnal.
– Ó, drágám! Annyira aranyos vagy! Én nem is gondoltam
erre.
– De én igen – vágta rá pattogós hangon Barty, ellenállva a
kísértésnek, hogy kijelentse, tökéletesen tisztában van vele, hogy a
férfi igenis erre gondolt. – Úgyhogy tedd meg a szükséges
lépéseket, rendben?
– Rendben, drágám. Nagyon sajnálom, hogy egyre csak
elveszek tőled. Egy nap, majd ha ez az új üzletem beindul, amiben
biztos vagyok, mindenért kárpótollak.
– Nem szükséges – válaszolta Barty, és némi erőfeszítéssel
megcsókolta a férfit. – Örülök, hogy tehetek valamit érte, mivel ő
olyan jó volt hozzád meg Cathyhez. Gondolod, hogy el kellene
menünk hozzá látogatóba?
– Én majd elmegyek – vágta rá Charlie –, meglátom,
mennyire súlyos az állapota. Ha tud látogatókat fogadni, akkor
igen, biztos vagyok benne, hogy szeretne megismerkedni veled.
Barty a Sally Nortonnak írt levelére gondolt, amelyre nem
kapott választ, és koránt sem volt benne ennyire biztos.

Charlie talált egy magánkórházat Brooklynban, a Heights

közelében, amely át tudta venni Sallyt. Még aznap át is vitték. A
férfi felügyelte a szállítást. Nagyon komoran ment haza.
– Nagyon súlyos állapotban van szegény asszony. Súlyos
agyvérzés érte, nehezen beszél, és nem tudja használni a lábait
meg az egyik kezét. Az orvos nem biztos még a dolog
kimenetelében. Mindenesetre Sally annyira zavarodott, ezért nem
sok értelmét látom, hogy felkeresd. Én majd pár nap múlva újra
elmegyek, megnézem, hogyan illeszkedett be.
– Rendben, Charlie, de én szívesen elmegyek hozzá. Tudok egy
kicsit a betegségről, még abból az időből, amikor Wol kapott
agyvérzést. Sokkal jobban érzékelik, mi történik körülöttük, mint
gondolnánk.
– Majd megkérdem az orvost, mi a véleménye.
Az orvos azt mondta, semmi értelme, hogy egy idegen
meglátogassa Sally Nortont.
– Állítólag még fel is zaklathatja, de én továbbra is járhatok, az
talán jó hatással lesz rá.
Charlie szinte mindennap kora reggel elindult, hogy
meglátogassa Sallyt, azt mondta, az asszony reggel érzi legjobban
magát, és aztán ő is folytathatja a napi teendőit. Mivel ez főleg
abból állt, hogy a férfi egyre drágább veterán autókat nézegetett,
Barty eltűnődött rajta, mennyire van szükség erre...
Az első hét végén Charlie távozott a szokásos időben, Barty
pedig otthon maradt, hogy a háztartás költségvetésével
foglalkozzon. Az az ötlet, hogy Charlie ezt átvegye tőle, rossz
elképzelésnek bizonyult, mert Barty nagyon gyorsan rájött, hogy
felérne az anyagi csőddel. Nemcsak végtelenül pazarló volt a férje,
hanem teljesen megbízhatatlan is: nem fizette a számlákat, nem
foglalkozott egyetlen hivatalosnak tűnő levéllel sem, és nevetséges
számlákat halmozott fel, hogy kedvezményeket gyűjtsön a
boltokban.
Barty már a felével végzett az összegyűlt számláknak – te jó ég,
ez a kórház nagyon sokba került! –, amikor megszólalt a telefon.
– Mrs. Patterson?
– Igen.
– A Mount Pleasant Kórházból telefonálok. Itt van nálunk az
anyósa.
– Igen.
Vajon azért hívják, mert Sally meghalt? Az ilyen telefonok
sokszor azt jelentik.
– Mrs. Patterson, nem tudom, esetleg ön vagy a férje be
tudnának-e jönni a kórházba?
– Bemenni? De hát én azt hittem... – Ó, istenem! Az nem
lehet, hogy már megint... Add, hogy ne úgy legyen!
– Igen. Megmagyaráztuk a férjének, amikor először itt járt,
hogy minél előbb szükségünk volna még több hálóingre a beteg
számára, és egyébként is, az orvos szeretné látni valamelyiküket.
 – Igen. Természetesen. Nos... igen. Ma be tudok menni, ha az
megfelel.
– Az csodálatos lenne, Mrs. Patterson. Sajnálom, hogy
zavarnom kell.
– Nincs semmi baj – válaszolt Barty –, de... biztos benne, hogy
a férjem nem volt bent egyáltalán?
– Nem, nem volt. Úgy értem, az első nap óta. Eddig csak
egyetlen látogatója volt, egy szomszéd. Biztos vagyok benne,
nagyon örülne önnek.
– De én azt hittem... nos, gondolom, úgy van. Egy órán belül
ott leszek.
Egész úton, miközben az araszoló forgalomban haladt, szinte
nem is mert
arra gondolni, hogy talán most újabb hazugságokat fog
leleplezni, újabb titkokat derít ki – és még nyomorultabbul érzi
majd magát. Szédült, és ismét elfogta a bizonytalanság érzése,
mintha nem volna biztos benne, hogy hol van, sőt abban sem, hogy
kicsoda. Halálos rémületet érzett, amint belépett a kórházba.

Sally Norton a harmadik emeleten volt, egy nővér odavezette

Bartyt a szobájához.
– Elég fáradt, kérem, ne maradjon túl sokáig, Mrs. Patterson!
– És... hogy van?
– Nincs túl rosszul. A jobb oldala érintett, ahogy, gondolom, a
férje már elmondta önnek.
– Igen, azt mondta, hogy nagyon súlyos agyvérzés érte. És
hogy a beszédét is érintette.
– Hát... – a nővér meglepettnek látszott – nem igazán. Az
biztos, hogy meg tudja értetni magát. – Rámosolygott Bartyra.
Akkor ez is egy újabb hazugság, gondolta az asszony. Egy
pillanatra behunyta a szemét.
A nővér nyomában belépett a szobába. Sally Norton csukott
szemmel feküdt az ágyban. A nővér gyengéden felemelte a kezét, és
megsimogatta.
– Mrs. Norton. Látogatója jött.
Hatalmas kék szem nézett Bartyra. Cathy szeme, Meg szeme.
– Igen? Ki az?
Kissé nehezen ejtette a szavakat, de tökéletesen érthető volt,
amit mondott.
– Barty vagyok, Sally. Szólíthatom így? Barty Patterson.
Charlie felesége...
 Sally Norton álmos arca felélénkült, aztán eltorzult a dühtől.
– Nos, már mehet is innen – jelentette ki. – Menjen! Nem
akarom látni, nem akarom, hogy itt legyen...
– Mrs. Norton! – szólt közbe zavartan az ápolónő – Mrs.
Patterson hozott magának szép virágot. Nézze! Persze, hogy látni
akarja...
– Semmi baj – mondta csöndesen Barty – tudom, hogy zavart.
Én...
– Nem vagyok zavart – tiltakozott Sally Norton. – Ő mondta
magának? Charlie mondta?
– Nos...
– Nézze, menjen innen! – A hangja már nem volt dühös, sem
az arca, csak végtelenül fáradt. – Menjen innen, tartsa magát
távol...
Némán sírni kezdett, hatalmas könnycseppek gördültek le az
arcán. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy letörölje őket, de
elvétette, s a keze a párnát érte. Furán szomorú látvány volt. A
nővér egy zsebkendőért nyúlt, és gyengéden megtörölte az asszony
szemét.
– Nyugodjon meg, Mrs. Norton, nincs semmi baj! Így már
jobb. Ugye, nem akarja, hogy Mrs. Patterson tényleg elmenjen?
– De igen, de igen. – Ismét izgatott lett, erőtlenül emelgette a
kezét. – Azt akarom, hogy menjen...
– Jobb lesz, ha elmegyek – mondta Barty halkan a nővérnek.
– Láthatóan felzaklatja a jelenlétem. Nincs semmi baj, megértem,
a... gyámomnak is agyvérzése volt, tudom, milyen nehéz dolog...
– Nagyon sajnálom, Mrs. Patterson. Nézze... megpróbálom
lecsillapítani, esetleg várhatna egy kicsit. Beszéljen az orvossal,
aztán próbálja meg újra...
– Jó, rendben van. Behoztam néhány dolgot, amit kértek,
hálóingeket, piperecikkeket, néhány könyvet, ami esetleg tetszene
neki, és...
Hirtelen rettenetesen érezte magát; ki kellett jutnia ebből a
szobából, távol ettől az egésztől. Gyorsan végig ment a folyosón, és
leült egy székbe a nővérpultnál. Ott ült, egy képre meredve a falon,
amin egy madárraj szállt a felhőkön át. Koncentrálj arra, Barty, ne
gondolj a többire!
Egy asszony nyomakodott keresztül az ajtón a folyosóról. Elég
öreg volt, kopottasan öltözött, és egy reklámszatyrot cipelt. Végig
ment a folyosón, majd belépett Sally szobájába. Egészen rövid idő
után újra kijött a nővér társaságában, aki odavezette Bartyhoz.
 – Mrs. Patterson, bemutatom Mrs. Dixont. Ő Mrs. Norton
barátnője. Én... arra gondoltam, esetleg jó volna, ha
megismerkednének. Attól tartok, Mrs. Norton túl zaklatott, még
mindig nem tud látogatókat fogadni. Mrs. Dixon, ő Mrs...
– Igen, hallottam, hogy kicsoda.
Mrs. Dixon kutatóan nézett Bartyra, mintha csak egy ritka
állatfajt tanulmányozna.
– Nem úgy néz ki, mint gondoltam.
– Milyennek gondolt?
– Felvágósnak. Cicomás ruhákban. Azt hittem, gazdag.
Barty hirtelen megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést
érzett, amiért legalább nem volt felvágós.
– Értem – mondta.
Csend támadt. Egymást nézték Mrs. Dixonnal.
– Meghívhat egy csésze teára, ha akar – szólalt meg az asszony
–, amíg Sally lecsillapodik. Gyakran ilyen, nem csak magával.
– Ó... ó, értem – bólintott Barty. – Egy tea jólesne. Hol
kaphatunk?
– Van egy teázó a földszinten – magyarázta a nővér. –
Kaphatnak kávét, teát... egész kellemes hely.
Megkönnyebbültnek tűnt, láthatóan örült, hogy
megszabadulhat tőlük.
– Rendben. Jöjjön, Mrs. Dixon.
Leültek egy kis asztalhoz a teázóban. Mrs. Dixon rámeredt
Bartyra, erősen szorítva a szatyrát.
– Még sosem találkozott vele, ugye?
– Nem – ismerte be Barty. – Próbáltam, természetesen,
meghívtam az esküvőnkre, írtam is neki, de...
– Sosem fog találkozni magával. Nem akar.
– Értem.
– Persze nem magával van baja.
– Nem?
– Nem igazán. Csak amiatt, hogy összeházasodott vele.
Charlie-val.
– Akkor nem jöttek... nem jönnek ki jól?
– Még hogy jól kijönnének? Hát ez csodás! Hogy Sally jól
kijönne vele! Nem hinném.
Különös volt a hangja. Barty megkérdezte tőle:
– De... Mrs. Dixon, bocsásson meg nekem, de nem értem.
Elmagyarázná, miért nem?
 – Miért nem? Azt kérdi, miért nem? Hát ez szép! Gondolom,
talán Charlie nem mondott el magának mindent.
– Miről?
– Arról, hogy hogyan bánt vele.
– Kivel? Sallyvel?
– Sallyvel? Nem, én nem Sallyről beszélek. Megről. Arról,
hogyan halt meg.
– Ne haragudjon – Barty egyre erősebben szédült –, kérem,
mondja el nekem! Meg... rákban halt meg, nem?
Mrs. Dixon letette a teás csészét, és rámeredt Bartyra.
– Egek! Maga aztán tényleg nem tud sok mindent! Rákban?
Ezt mondta magának? Persze, ez mégis jobban hangzik. Bizonyos
értelemben.
– Jobban hangzik? Minél?
– Az igazságnál. Meg nem rákban halt meg, Mrs. Patterson,
hanem szívrohamban. Amit az alkoholmérgezés idézett elő. Meg
alkoholista volt. Az ölte meg. Szegény fejét.
Hosszú csend támadt. Barty úgy érezte, mintha
áthatolhatatlanul körülvenné ez a csend. Körülötte emberek
csevegtek, csörömpöltek a teáskanalukkal, huzigálták a széküket,
de mindez csak egészen halkan, nagy messzeségből hatolt el hozzá.
Végül megtörte a csendet.
– Mrs. Dixon... – kezdte. Aztán mély levegőt vett, és folytatta.
– Elmondana nekem mindent, kérem? Mert okvetlenül tudnom
kell.
– Hát... ha ezt akarja. De... Mrs. Patterson... bocsásson meg
nekem, de a férjéről van szó. Biztos benne, hogy hallani akarja?
– Igen. Biztos vagyok.

– Meg egészen fiatalon ment hozzá, még húsz sem volt. Én

akkor még nem ismertem sem őt, sem Sallyt. Meg egyedüli gyerek
volt, a szülei mindent meg akartak adni neki, úgyhogy valami
felvágós titkárnői iskolába küldték, amit nem igazán engedhettek
meg maguknak. De kifizetődött. Meg személyi titkárként dolgozott
valami nagymenő üzletember mellett, amikor megismerte Charlie-
t, aki nagyon imponált neki, mesélte Sally. Ahogy nekik is. Annyira
elbűvölő volt, és jómódúnak tűnt, legalábbis úgy beszélt. Valami
New York-i ingatlancégnél dolgozott, nagy jövő áll előtte, mondta
Megnek. Végül is valószínűleg egyformák voltak, ő és Meg,
mindketten egy kicsit többnek látszottak, mint amilyenek
valójában voltak.
 Elhallgatott.
– Ez nagyon durván hangzik, Mrs. Patterson. Biztos benne,
hogy hallani akarja mindezt?
– Igen – válaszolt Barty csendesen –, hallani akarom.
– Valahogy nem tűnik helyesnek, úgy értem, az, hogy én
mondjam el.
– Valakinek muszáj.
– Rendben van. Meg szerette jól érezni magát, partikra járni.
Nem volt rossz lány, csak szeretett sokat eljárni otthonról,
szórakozni. És inni. Már akkor is ivott. Sally szerint túl sokat, de
Meg mindig azt mondta, tudja kezelni, és különben is, lehet úgy
szórakozni, ha nem iszik az ember? Kiderült, hogy az apja is
szeretett inni, a nagyapja pedig igazi iszákos volt. Ez öröklődik a
családokban, mindenki tudja. Mindenesetre Charlie nem keresett
túl sokat, százalékot kapott, de Megnek elég jó fizetése volt. Egy
igazán szép lakásba költöztek a Gramercy Parkba, amit valójában
nem engedhettek meg maguknak, de Charlie azt mondta, ez
befektetés, mert meg kell hívnia az ügyfeleket. Megnek ez
kifejezetten tetszett; bármilyen ürügy jó volt egy partira.
Mindenesetre egy idő után Charlie úgy döntött, hogy önállósítja
magát. Azt mondta, ez az egyetlen módja, hogy az ember
meggazdagodjon, nem az, ha másoknak dolgozik. Úgyhogy ott
hagyta a munkahelyét, és kivett egy kis irodát. Az volt az
elképzelés, hogy majd Meg tartja el mindkettőjüket. Attól kezdve
hatalmas adósságot halmoztak fel, azt mondja Sally, mivel a
kelleténél nagyobb lábon éltek.
– És... boldogok voltak?
– Sally szerint igen. Eleinte. És nagyon szép pár voltak,
biztosan látta a képeket. Meg nagyon szép lány volt, Charlie pedig
jóvágású, a maga módján. Még most is az, gondolom. De... Meg
komolyabban kezdett inni. Sally azt mondja, a gondok miatt. És
aztán elveszítette az állását.
– Miért?
– Megbízhatatlan lett. Nap mint nap elkésett, gyakran
másnapos volt. Talált ugyan másik állást, de az nem volt olyan jó,
úgyhogy még több adósságuk lett, még több gondjuk, Meg még
többet ivott. Sally könyörgött Charlie-nak, vállaljon állást valahol,
hogy segítsen Megnek, de nem volt hajlandó. Azt mondta, őrültség
volna, mikor idáig eljutott. Mindig már csak egy karnyújtásnyira
volt a nagy siker, a nagy áttörés, a nagy pénz. És ki tudja, talán
valóban úgy volt, hiszen Charlie elég okos volt. De aztán Meg
állapotos lett. Nagyon boldog volt, azonnal abbahagyta az ivást,
Sally azt mondja, egyik napról a másikra. De nem tudott dolgozni,
vagyis nem sokáig. Úgyhogy Charlie-nak megint el kellett
helyezkednie. Fel kellett adnia a saját cégét. Ez nagyon
elkeserítette, sokat veszekedtek emiatt. De... megszületett Cathy,
és Charlie egyszerűen beleszeretett. Mintha teljesen elveszítette
volna az érdeklődését Meg iránt, nem számított más, csak Cathy.
Semmi nem volt elég jó annak a gyermeknek. Charlie ragaszkodott
hozzá, hogy nagyobb lakásba költözzenek, amit persze nem
engedhettek meg maguknak, hogy a kislánynak gyerekszobája
legyen. Drága ruhákat, játékokat vett neki, a legjobb babakocsit,
nevetséges volt. Én akkortájt ismertem meg Sallyt. Bob, így hívták
a férjét, meghalt, és ő az én szomszédságomba költözött. Az ő férje
is egy kicsit olyan lehetett, mint Charlie, az alapján, amit mesélt
róla. Szeretett felvágni, de sosem keresett igazán jól. Szinte
mindenét Sallyre hagyta, de nem volt valami sok, és egy keveset
Meg-re, néhány száz dollárt. Meg ezt nem árulta el Charlie-nak,
nem akarta, hogy ez a pénz is arra menjen el, mint a többi, a férfi
valami új ötletére. Úgyhogy titokban tartotta, ez volt az ő titkuk,
mondta Sally. Mindenesetre Charlie elhelyezkedett, és keményen
dolgozott, de ez nem volt elég. Úgyhogy Megnek is munkát kellett
keresnie. Nap közben nem dolgozhatott, mert vigyáznia kellett
Cathyre. Sally felajánlotta, hogy segít, de Charlie nem engedte.
– Miért?
Mrs. Dixon ránézett. Úgy tűnt, zavarban van.
– Kérem, folyassa, Mrs. Dixon! Tudni akarom.
– Bocsássa meg nekem, hogy ezt mondom a férjéről, de egy
istenverte nagy sznob. A helyes kiejtés, a jó iskola, ez nagyon sokat
számított neki. Mindig próbálta többnek mutatni magát, mint ami
valójában volt, és végül maga is elhitte, mesélte róla Meg. Nem
akarta Sallyt az ő drága kis hercegnője közelében, azt mondta, nem
elég szép a kiejtése, vagy valami efféle ostobaságot. Akkoriban Meg
sem jött ki túl jól a mamájával, sokat veszekedtek Charlie miatt.
Úgyhogy Meg bárokban kezdett dolgozni, éjszakánként. És ez
nem volt túl jó, az ő alkoholproblémájával. Kezdett részegen
hazajárni, és szörnyű veszekedéseik voltak emiatt. Tele torokból
ordítoztak egymással. És hát pénzbe is került az ivás. Erre költötte
el Meg a keresetét. Én kedveltem Meget, igazán csinos volt, és okos
is. Másik férj mellett sikeres lehetett volna, szerintem. És ugyanaz
igaz a férjére is, talán, úgy látom, maga jót tehet neki.
Mindenesetre Meg nem tudott megbirkózni ezzel az egésszel. Az
adósságokkal, a veszekedésekkel, Charlie-val. Úgyhogy egyre
többet ivott. Charlie megpróbált segíteni, ezt tudnia kell, próbálta
rávenni, hogy menjen tanácsadásra és a Névtelen Alkoholisták
összejöveteleire. De Meg nem volt hajlandó. Azt mondta, minden
Charlie hibája, ha keményebben dolgozna, több pénzt keresne, és
nem pazarolná el a Cathynek vett holmira... A végén már utálta a
férfit, annyira dühös volt rá, az állította, hogy emiatt iszik
állandóan. Az az igazság, hogy amit kosztra adott neki Charlie,
annak a felét Meg italra költötte. És egyre rosszabb volt a kicsinek.
Akkor már három- vagy négyéves lehetett, és állandóan azt látta,
hogy az anyja szédeleg a lakásban, reszket, hány, elvágódik és
ordítozik az apjával. Az volt az utolsó szalmaszál, amikor eljött az
idő, hogy Cathy iskolába menjen. Csak a legjobb jöhetett szóba, a
környékbeli iskolák nem voltak elég jók neki. Ekkor Charlie
megengedte Sallynek, hogy segítsen, elhozza Cathyt az iskolából,
meg ilyenek, mert arra nem lehetett számítani, hogy Meg mindig
józan lesz. De azt kellett mondania, hogy ő a cseléd.
– Te jó isten! – hüledezett Barty.
– Igen. Sally megtette a lányáért, mert Meg könyörgött neki,
hogy egyezzen bele, járjon Charlie kedvében. Megpróbált
hazaköltözni Sallyhez a kicsivel, de Charlie megfenyegette, ha
elmegy, nála marad Cathy, elmondja a hatóságoknak, hogy iszik,
és sosem látja a lányát többé. Hogy rövidre fogjam, Meg egy nap
kórházba került. Már kora reggel ivott, semmit nem evett, és
valami tablettákat vett be. Sally talált rá és a kicsire. Mindketten az
ágyban feküdtek, Meg eszméletlen volt. Gyomormosás, a szokásos
dolgok. Megúszta, de szörnyű dolgokat művelt ez a dolog a belső
részeivel meg a májával. Ezt követően már komoly beteg volt. Sally
egy időre odaköltözött, próbálta Meget távol tartani az italtól, de
hiába. Egy-két hétig sikerült megállnia, de aztán titokban újra inni
kezdett. Egyébként sem volt erős. Amikor kórházba került,
megállapították, hogy valami nincs rendben a szívével. De lehet,
hogy azt is az ital okozta, nem tudom. Charlie akkor már igyekezett
megtenni, ami tőle telt, de dolgoznia kellett, hogy megpróbálja
kifizetni a számlákat. Aztán egyik este igazán csúnyán
összevesztek. A férfi rájött, hogy Meg örökölt az apjától, és azt
mondta neki, hogy undorító, és nem érdemli meg, hogy anya
legyen. Utána elment hazulról, és magára hagyta, Meg pedig
egyfolytában ivott, és másnapra kómába esett. Egy nap múlva meg
is halt a kórházban.
Elhallgatott, és megtörölte a szemét.
 – Ez nagyon szomorú volt, Mrs. Patterson. Egy elfecsérelt élet.
Szörnyű dolog. És hány éves volt akkor Cathy?
– Nem egészen négy lehetett, azt hiszem. Persze, ő nem
értette. A legrosszabb dolgokat eltitkolták előle. A legvégén már
leginkább Sallyvel lakott.
– Szegény kislány!
– Így van, Mrs. Patterson. Szegény kislány! Ő csak azt tudta,
hogy a mamája beteg, állandóan azt mondták neki. Ha Sally nincs,
sokkal rosszabb lett volna neki. Ő mentette meg, ez az igazság.
Ismét megtörölte a szemét, és kifújta az orrát.
– Rögtön ezután Charlie elvitte Cathyt, és azóta alig engedte
Sallyt a közelébe. Ez nagyon szomorú, mert Sally igazán sokat tett
azért a kislányért. És Cathy akkor szerette. De Charlie szándékosan
a nagyanyja ellen fordította. Azt mondta Sallyre, hogy gonosz, nem
szereti őt, és nem akarja őket többé látni. Ám valójában csak új
életet akart kezdeni, valaki másnak akarta kiadni magát.
Elköltözött, új lakást vett, és ennyi. Megszerezte a pénzt, amit
Megre hagyott az apja, és azt mondta, Cathy tandíjára fogja
fordítani. A megszállottja volt annak a gyereknek. Mindig a
legjobbat akarta adni neki. Mindenesetre Sally szerint Charlie ölte
meg Meget. Persze, ez így nem igaz. Bizonyos értelemben igazán
nagyon igyekezett, ezt szeretném, ha tudná. Meget az ital ölte meg.
De... gondolom, Charlie sem tett neki jót igazán.
– Nem – jegyezte meg Barty –, megértem.
– Maga kedvesnek látszik – mondta Mrs. Dixon biztosan jól
bánik Cathyvel. Egyébként hogy van? Sally nem látta már vagy
kilenc-tíz éves kora óta.
– Jól van – mondta Barty lassan. Úgy érezte magát, mint aki
egy hosszú, zavaros álomból ébred. – Nagyon csinos és kedves.
Nagyon jó barátnők az én lányommal. Most bentlakásos iskolába
járnak...
– Bentlakásos iskolába? Ez biztos tetszik Charlie-nak.
– Igen – felelt Barty valóban.

Ezután elköszönt Mrs. Dixontól. Megkérte, mondja meg az

orvosnak, hogy hívja fel, és kifizet minden szükséges költséget. És
talán ismét eljön valamikor.
– Biztosan jól érzi magát? – érdeklődött Mrs. Dixon. –
Borzasztóan sápadt.
– Jól vagyok. Köszönöm. Igen. De most mennem kell.
 Mire a földszinti recepcióhoz ért Barty, annyira szédült és
olyan hányingere volt, hogy le kellett ülnie egy pillanatra.
Lerogyott egy székre, és a kezébe temette az arcát. Az emberek
kíváncsian, együtt érzőn néztek rá. Nyilván azt hitték, gyászol,
elveszített valakit, akit nagyon szeretett. És bizonyos értelemben
így is volt.
 27. fejezet

El kell mennie innen, egy másik városba, sőt egy másik

országba. Elmegy, végleg távozik valahová, ahol senki nem
találhatja meg, ahol biztonságban lehet. Csakhogy... hová?
Noni közölte vele izgatottan, reggeli közben:
– Izzie is jön, hát nem remek?
– Jön? Hová? – kérdezte ő ostobán, ügyetlenül kenve a vajat a
pirítósára.
– Hát ide, természetesen. Kit esküvőjére. Maman, mi a baj,
úgy festesz, mint aki kísértetet látott.
– Ó... semmi – válaszolt Adele –, semmi a világon. Elnézést,
én... valami máson gondolkodtam. Bocsáss meg, Noni, most
muszáj... muszáj telefonálnom.
Venetia azonnal átment hozzá, és próbálta megnyugtatni.
– Azt mondta Sebastiannek, hogy jön, igen. És Kitnek is. De...
drágám, ne légy ennyire megrémülve! Gondolod, hogy majd kitálal
mindenki előtt az esküvőn? Bárcsak megértethetném veled! Ő
éppen olyan nyomorultul fogja magát érezni a történtek miatt,
mint te... és jó okkal. Én...
Elhallgatott. Ha Izzie-t gyalázza, azzal nem segíthet. Egész idő
alatt tartózkodott ettől. Megírta neki azt a rideg, határozott hangú
levelet, és úgy érezte, mást már nem tehet.
– Én ezt nem bírom ki. El sem tudom képzelni, hogy is
gondolhat egyáltalán arra, hogy eljöjjön. Geordie-ban legalább van
annyi tisztesség, hogy távol marad. Szerintem tévedsz, Venetia. Én
úgy gondolom, elmondja majd mindenkinek, hogy kinevettessen,
és mindenki azt gondolja róla, milyen csodásan vonzó. Tudod,
nem volt senkije Kit után, és azt hitte, hogy majd vénlány lesz...
– Adele, az ég szerelmére! Hagyd abba! Nevetségesen
viselkedsz.
Venetia tudta, nem helyes így beszélnie vele, mintha csak azt
mondaná neki, szedje össze magát, amire, dr. Cunningham szerint
egyáltalán nem képes, de nem tudta megállni. Az ő türelmének is
van határa.
Adele azonnal sírva fakadt.
– Most haragszol rám. Ez nem igazságos, senki nincs
mellettem, mindenki ellenem fordult.
Elhallgatott, mert Noni izgalomtól csillogó tekintettel belépett
a szobába.
– Képzeljétek, mi történt! Kaptam egy New York-i megbízást,
épp az esküvő előtti hétre. Egyszerűen csodálatos lesz, egy
hatalmas divatfotózás a Vogue-nak, egy csomó másik modellel.
Például Suzy Parkerrel. El tudjátok képzelni? Együtt dolgozhatok
Suzy Parkerrel. Hihetetlen! Irving Penny a fotós, és az ottani
ügynökség, a Ford úgy gondolja, el tudnak helyezni a Harpers-nél
is. Olyan izgatott vagyok!
– Gratulálok, drágám. Én most... egy pillanatra felmegyek az
emeletre – mondta Adele, és kisietett a szobából.
Noni az ajkát harapdálva nézett utána.
– Jól van? Istenem, néha annyira felzaklatja, amikor ilyesmit
hall, szinte mintha féltékeny volna. De hát az lehetetlen.
– Szerintem ez csodálatos hír – jelentette ki Venetia, hogy ne
rontsa el Noni örömét. – Gratulálok, drágám.
– Köszönöm. És az a legjobb a dologban, hogy
meglátogathatom Izzie-t. Olyan régen láttam már. Ez az első New
York-i munkám. Akár repülhetnénk is együtt vissza, tudod, hogy ő
csak az utolsó pillanatban jön, és...
Vannak pillanatok, amikor szinte lehetetlen bármit is
mondani, ami távolról is megfelelne a helyzetnek. Ez is olyan
pillanat volt. Venetia megcsókolta Nonit, és azt felelte:
– Remek ötlet, drágám.
– Milyen rendkívül különös! – szólalt meg Celia. – Ez itt egy
távirat, Bunny...
– Látom, drágám. Még nem vagyok teljesen szenilis.
Az asszony nem vett róla tudomást.
– Egy távirat Bartytól. Egyedül jön át, a lányokkal. Charlie
nélkül. Nem írja, miért. Mi a csuda lehet az oka?
– Igazán nem tudnám megmondani, Celia. Talán Charlie
nagyon elfoglalt.
– Elfoglalt? Az az ember nem is ismeri ezt a szót! És alig várta,
hogy idejöhessen és találkozzon velünk. Nem, emögött van valami.
Csak kíváncsi lennék, mi lehet az.
 – Nem tudok segíteni, drágám – állt fel Lord Arden, hóna alá
csapva a The Timest. – Ha megbocsátasz, sok a dolgom...
– Hát persze.
Lord Arden sietve elhagyta a szobát. A Lytton család asszonyai
– és ő Bartyt is közéjük számította – igencsak öntörvényűek
voltak, és nem volt bölcs dolog bármiféle találgatásba bocsátkozni
a viselkedésük okai felől.

Barty egyenesen South Lodge-ba ment a kórházból. Mariával

üzent Charlie-nak meg a lányoknak, hogy néhány napig ott marad,
mivel egy sürgős munkán dolgozik, amihez teljes csendre és
nyugalomra van szüksége.
Még csak megemlíteni sem akarta a témát Charlie-nak, nem
tudta elviselni még a gondolatát sem, hogy egy szobában legyenek,
nem hogy hosszú és fájdalmas beszélgetésbe bonyolódjon vele,
amely először szokás szerint önigazolásba, majd bűnbánatba
torkollna. Csendre vágyott, hogy gondolkodhasson és eldöntse, mit
is érez valójában, s mit akar tenni.
Amint ott volt South Lodge-ban, mindjárt jobban érezte
magát. Mint mindig, most is megnyugtatta és megvigasztalta az a
hely. Végig sétált a parton, amíg el nem érte a Shinnecock-öböl
csillogó víztükrét. Amint a sós szélnek feszült, tekintetét a vízre
szegezve, a partra gördülő hullámokra, amelyek a fehér homokot
nyaldosták, úgy érezte, az óceán tisztára mossa a gondolatait is,
megtisztítja a döbbenettől, a hamisságtól és a rút felfedezéstől.
Később, legnagyobb meglepetésére, képes volt enni némi vacsorát,
amelyet az aggódó Mrs. Mills főzött neki, utána pedig lefeküdt a
nagy ágyba a szobájában, Laurence szobájában. Arra számított,
hogy egész éjjel ébren lesz, ezért nem húzta be a függönyöket, hogy
gyönyörködhessen az éjszakai égboltban, a ragyogó csillagokban,
amelyek fényét nem tompították a nagyvárosi fények. Ám elaludt,
és amikor felfrissülve felébredt, látta, ahogy megvirrad.
Aztán a nap nagy részét kocsiban töltötte, körbejárta az összes
helyet, amelyet szeretett, amelyeket Laurence-szel együtt fedeztek
fel. Először Sag Harbourba ment, aztán a kompon át North
Havenbe, ahol sétált a parton, majd visszahajtott East
Hamptonba, utána Amagansetr erdejébe, onnan tovább Alberts
Landingbe és Accabonac Cliffhez. A sziklafalról átnézett Gardiner
Islandre, amely, mint szinte mindig, párába burkolózott, és
visszagondolt arra, amikor Laurence először mutatta meg neki, és
közben mesélt a szigeten élő vadpulykákról és szarvasokról, meg az
állítólag ott elásott kincsekről. Egyszer megpróbálta – milyen
jellemző volt ez Laurence-re – megvásárolni a Gardiner családtól,
de nem járt sikerrel.
Barty pontosan tudta, hogy mit csinál. Újra birtokba vesz
mindent, hogy ismét értékes és különleges legyen a hely, ne kelljen
osztoznia rajta egy olyan emberrel, aki nem érdemli meg.
Amikor hazaért, ahogy számított is rá, vagy tucatnyi üzenet
várta tőlük. Jennától, aki azt kérte, hadd csatlakozzanak hozzá;
Cathytól, hogy legyen szíves, menjen haza hozzájuk, olyan sok
mindent szeretnének kérdezni, és olyan nagy szükségük van rá;
Charlie-tól, hogy találkozni akar vele, hogy beszélhessenek. És
ebből Barty sejtette, hogy a férje rájött vagy értesült az ő kórházi
látogatásáról. Tudta, vissza kell térnie a férfihoz, a való életbe,
hogy megtegye, amit tennie kell.
De még nem most.

– Nem akarom tönkre tenni az esküvőt a lányoknak –

jelentette ki Barty –, ezért elviszem őket, és miután visszajöttem...
elrendezhetjük a dolgokat.
A férfi, ahogy arra az asszony számított, felváltva volt dühös,
aztán bűnbánó, védekező, és végül nagyon rémült. Tudta, hogy
ezúttal semmi sem segíthet rajta.
Természetesen, Cathyt használta fegyverként.
– Nem tehetsz tönkre mindent neki – mondogatta –, ha
engem bántasz, őt is bántod.
Barty higgadtan nézett rá, és azt felelte:
– Te okoztad neki mindezt, Charlie. Te hoztad olyan helyzetbe,
hogy megsérülhet.
Ennek ellenére Barty tudta, hogy most Cathy volt igazán a
problémája, nem Charlie.
A férfinak tökéletesen igaza volt, hiszen borzasztóan okos volt.
És ugyanakkor rettentően ostoba is.
Barty hagyta, hogy mondjon a lányoknak, amit akar.
– Én nem vagyok hajlandó hazudni nekik. De nem fogom
megcáfolni, amit mondasz.
– Papa nem jön – jelentette be Cathy könnyes szemmel
Jennának –, az a vén banya nagyanyám meg fog halni, és papa azt
mondja, mellette kell maradnia.
– Ez annyira jellemző rá – válaszolt Jenna –, annyira kedves
és jó!
 Izzie nem emlékezett olyanra, hogy valaha is ilyen
nyomorultul érezte volna magát, még az abortusz, sőt Kit vagy
Geordie után sem. Te jó isten, hogy elszúrta az életét! Teljesen. Az
egyetlen igazán jó dolog a munkája volt, és azt is tönkretette.
Milyen bolond volt! Kötözni való bolond. Nick visszahúzódott tőle.
Hivatalos udvariassággal kezelte, nem ugratta többé, csak a
munkáról beszélt vele, semmi másról. Izzie-nek nevezte, nem
drágámnak, édesemnek vagy hercegnőnek, de még csak Lady
Isabellának sem. Ez teljesen megzavarta a nőt, úgy érezte, többé
már azt sem tudja, kicsoda is valójában. Mike láthatóan zavarban
volt a kettejük közt kialakult feszültség miatt, amikor két nappal
később visszatért dolgozni, láthatóan még mindig elég betegen, és
valamiféle gyászos, rideg légkörben találta magát. Olyan, mint a
londoni tejföl sűrűségű köd gyerekkorában, gondolta Izzie.
Botorkáltak benne, néha egymásba ütköztek, és már azt sem
tudták, merre tartanak.
A harmadik napon Mike nem bírta tovább. Meghívta Izzie-t
egy kávéra, és feltette neki a kérdést:
– Mi történt veletek, emberek?
– Hogy érted? – meredt rá Izzie.
– Ó, bébi, ugyan már! Ott fent olyan a hangulat, mintha a
harmadik világháború után volnánk. Valaminek történnie kellett.
Igaz, egy részét tudom, de...
– Szóval... Nick nem mondta el neked?
– Nem. Csak hogy micsoda idiótának érzi magát, és inkább
velem kellett volna maradnia aznap éjjel. Rám hagyta, hogy
kitöltsem a hiányzó részeket.
– Értem – mondta Izzie.
Nem volt benne biztos, hogy ettől jobban érzi-e magát, vagy
rosszabbul.
– És... te mivel töltötted ki a hiányzó részeket?
– Drágám, feltételeztem, hogy megpróbált közeledni hozzád.
Valami ilyesmi. Amit te nagyon józanul kezeltél. Amilyen okos lány
vagy.
– Nos... valami ilyesmi volt, igen.
– A fickó egy schmuck, semmi kétség. Ha azt képzelte, hogy...
hogy elérhet valamit. Nálad.
Izzie hirtelen ingerült lett, bár igazán nem tudta, miért.
– Nem értem, miért ne – jegyezte meg.
– Mert ő az, aki, és te is az vagy, aki. Kell annyi józan eszednek
lennie, hogy ezt belásd, az isten szerelmére.
 Annyira bosszúsnak és meglepettnek tűnt, hogy Izzie
önkéntelenül is elmosolyodott.
– De nem látom be – jelentette ki.
– Ó, Izzie, ugyan! – Mike felsóhajtott. – Nézd, ő egy idióta,
tudom. De pillanatnyilag nem túl szórakoztató ez a helyzet.
Úgyhogy megtennéd, hogy megpróbálsz túllépni a dolgon? Tudd
be annak, hogy még tapasztalatlan, és viselkedj úgy, mintha mi
sem történt volna! Kérlek, hercegnő.
– Rendben – válaszolt Izzie sajnálom. Persze, megteszem.
Annyira próbált normálisan viselkedni, hogy túllőtt a célon.
Túl sokat nevetett, túl hangosan beszélt, és ha bármikor beállt egy
kis kényelmetlen csend, újra és újra elmondta nekik, mennyire
várja már az angliai utat meg az esküvőt.
– Ő is ott lesz? – kérdezte Nick egy nap, meglehetősen
ridegen. Az ő viselkedése nem változott. Mike őt nyilvánvalóan
nem kérte meg rá, ahogy Izzie-t, vagy ő nem volt hajlandó szót
fogadni.
– A barátod. Vagyis, elnézést, a volt barátod. Mr. Bájgúnár.
Aki olyan rettentő jó volt hozzád.
Izzie elpirult, ugyanis ő is ettől tartott leginkább.
– Én... nem tudom.
Nick nem felelt; visszament az íróasztalához, és leült háttal a
lánynak. Izzie a férfi hátát bámulta, azt a hosszú, csontos hátat, a
tekintetét elhomályosító könnyeken át. Mike félszegen
rávigyorgott, és ő is leült.
Olyan rettenetesen más minden, mint azelőtt, gondolta Izzie.
És mindez az ő hibája.

Barty úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a Claridgesben laknak

majd, bár számtalan meghívást kapott. Adele-hez nem mehet. így
is tartott a találkozásuktól,
hiszen ő pontosan tudta, mi történt Izzie és Geordie között.
Abban biztos volt, hogy Venetia szintén tudja, ha más nem is,
például Sebastian semmiképpen nem tudhat semmit. Azzal
ugyancsak tisztában volt Barty, hogy kész katasztrófa lenne a
Cheyne Walkra két tinédzserrel beállítania.
Az esküvő március tizedikére volt kitűzve. Charlie ötödikén
kivitte őket Idlewildra, megölelte-megcsókolta a lányokat, aztán
kurtán megölelte Bartyt, és megcsókolta a homlokát. Barty nézett
utána, ahogy távolodott, és bár szerette volna, semmit sem érzett
iránta. Minden érzelem kiürült belőle: a harag, a szomorúság, a
megvetés, de még az ostoba becsapottság érzése is. Pillanatnyilag
valami hűvös viszolygás volt benne a férfi iránt, és valamiféle
csodálkozás, hogy valaha is érzett iránta egyáltalán bármit is. Arra
gondolt, később majd valószínűleg visszatérnek az erősebb
érzelmek, de egyelőre hálás volt a kis megnyugvásért.
Cathy sírva fakadt, amikor az apja elment, és hangosan
zokogott egészen addig, amíg fel nem szálltak a gépre. Ám az
izgalom, ahogy a helyére kísérték, bekötötték az ülésbe, meg az
élmény, amint felszállás közben a sebesen távolodó földet figyelte
– miközben édességet, narancslét, sőt pezsgőt kínált nekik a
stewardess –, feledtette vele a szomorúságát.
– Nem – szólalt meg azonnal Barty. – Szó sem lehet róla,
Cathy. És te sem, Jenna.
Mindketten rámeredtek, megdöbbenve az éles hangtól, aztán
oldalba bökték egymást, megemelt szemöldökkel néztek egymásra,
végül vihogni kezdtek. Barty kissé bosszúsan figyelte őket, és
tisztában volt vele, hogy amíg az ő gondjára van bízva Cathy,
hordoznia kell ezt az új terhet is, ezt az új félelmet az életében:
nehogy Cathy kövesse az anyja – és a nagyapja – példáját, és
alkoholistává váljon.

– Drágám, beszélni akarok veled!

Elspeth gyengéd tekintettel nézett Keirre, amint elé tette a
tányért a halas pitével, a férfi kedvenc ételével. Gyengéd volt a
tekintete, és egy kissé aggódó. A férfi nagyot kortyolt a vízből –
bort nem engedhettek meg maguknak, csak különleges
alkalmakkor –, és gyanakvón nézett vissza rá.
– Igen? Miről?
– Én... mondanom kell valamit neked.
– Igen?
– Én... ismét babát várok.
A férfi elszörnyedve, némán bámult rá. Végül azt mondta:
– Elspeth, az lehetetlen. Annyira vigyáztunk! Azt hittem. Vagy
– kemény tekintettel végigmérte – vagy... te nem?
– Keir, ez ronda dolog. El sem hiszem, hogy ezt mondtad.
Persze, hogy vigyáztam. Állandóan, mindig viselem ezt a szörnyű
dolgot, jól tudod. Sosem kockáztatnék. De te is tudod, hogy Cecilia
is véletlenül fogant. És... úgy tűnik, ismét megtörtént.
Mindenesetre jó látni, hogy ennyire örülsz. Ettől igazán boldog
vagyok, és biztonságban érzem magam. – Felállt, az asztalra
hajította a szalvétát. – Mindenki azt gondolná, valami szörnyű
bűnt követtem el, nem pedig egyszerűen csak szeretkeztem a saját
férjemmel, és várandós lettem tőle. Talán jobban szeretnéd, ha
teljes önmegtartóztatást tanúsítanánk a jövőben. Akkor tökéletes
biztonságban lennél.
– Elspeth, ne... én...
– Mit ne, Keir? Ne szüljem meg? Ne haragudjak? Mit vársz
tőlem? Annyira próbáltam jó feleséged lenni, és jó anyja
Ceciliának. Megtettem minden tőlem telhetőt, te pedig most úgy
bánsz velem, mintha csak valami... utcanő lennék. Mit akarsz, mit
tegyek? Vetessem el?
– Elspeth! Micsoda gonoszság ilyet mondani!
– Te viselkedsz velem gonoszul. Nem is értem. Szereted
Ceciliát, élvezed a munkádat, jól megélünk...
– Ó, igazán? Épp most érkezett néhány nagyon durva számla.
A bérleti díj, a villany ára, minden felment. Fizetésemelést kértem
Gilestól, de nem hajlandó adni.
– Ebben nincs semmi meglepő. Keir, miért nem mondtad el
ezeket nekem? Engem nem kell megvédeni az ilyesmitől, én
tudnék segíteni...
– Nem – válaszolt a férfi –, ha arra gondolsz, hogy
visszamennél dolgozni, arról szó sem lehet. Azt nem engedem.
– Hát persze, hogy nem. De hogyan is tudnék, amikor Cecilia
még ilyen pici, és úton van a másik? De... a kisbabák nem kerülnek
sokba. Megvan mindenünk, ami kell, a kiságy meg a babakocsi,
és... egy ideig én fogom táplálni. Habár Ceciliának kell néhány új
ruha, annyira gyorsan nő, meg cipő, most, hogy járni kezd. De
mindegy. Lesz még egy gyerekünk, és kész. Ne vágj ilyen fancsali
képet, elboldogulunk! És tudod, kell egy trónörökös is. Egyszerűen
tudom, hogy ez most kisfiú. Kérlek, Keir, kérlek, örülj egy kicsit!
A férfi ölébe ült, és a nyaka köré fonta a karját. Keir kipréselt
magából egy mosolyt.
– Természetesen, örülök. Egy kicsit. Még jobban fogok, ha
valamennyire hozzászokom a gondolathoz. Csak éppen... egy kissé
váratlanul ért, ennyi az egész.
– El sem tudom képzelni, hogy miért – jegyezte meg Elspeth
–, amikor igazán mindent megtettünk érte. Én nagyon izgatott
vagyok.
– Hogy érzed magad?
– Ó... egész jól. De még nagyon az elején vagyunk.
A férfi reménykedve nézett rá.
Akkor... akkor még az is lehet, hogy tévedsz?
 – Nem, egész biztos, hogy nem. Ha az ember egyszer már volt
várandós, akkor felismeri a jeleket. Én is érzem mindet. Fáradt
vagyok, kicsit szédülök, érzékenyek a melleim, nem tudom
elviselni a kávét...
– Nos... – mosolygott rá Keir kissé fáradtan –, muszáj lesz
boldogulnunk valahogy.
– Hát persze. Nem lesz semmi baj. Fejezd be a vacsorádat, én
pedig főzök egy teát.
Elspeth kiment a konyhába, boldogan dudorászva. A küldetés
első felét ügyesen teljesítette. Remekül bevált, hogy kilyukasztotta
a pesszáriumát. A következő fázis nehezebb lehet, de biztos volt
benne, hogy meg tudja csinálni. A nagyanyja nagyon büszke lenne
rá. Bárcsak elmondhatná neki! De arról szó sem lehet. Még Celia
sem lehetett ilyen fondorlatos, abban egészen, egészen biztos volt.

Izzie a félelemtől dermedten várta Noni érkezését.

Megpróbálta erőteljesen lebeszélni arról, hogy meglátogassa. Arra
hivatkozott, hogy nagyon elfoglalt, aztán, hogy bujkál benne
valami betegség, de Nonit nem lehetett eltéríteni.
– Ha elfoglalt vagy, akkor majd leülök, és nézlek, ahogy
dolgozol, amíg nem végzel, ha pedig beteg leszel, hazaviszlek és
ápollak. Nem bújhatsz ki ilyen könnyen! Mi a baj, már nem
szeretsz?
– Dehogynem – válaszolt Izzie, aki még nagy
nyomorúságában sem akarta, hogy Noni ezt gondolja. – Tudod jól.
Rettenetesen hiányzol. Csak éppen...
– Csak éppen? O, mindegy, majd elmondod, amikor
találkozunk. Holnap hat körül végzek, és utána elmehetek hozzád.
Annyira szeretném már látni a lakásodat! Barty azt mondja,
nagyon szép. Vagy... vagy esetleg elmehetnék hozzád az irodába.
Nagyon szeretném megismerni a fiúkat. Annyit hallottam már
róluk. Fogok egy taxit, és bemegyek a belvárosba. Mit szólsz, Izzie?
Máris felszedtem a New York-i szlenget.

Izzie a fiúkra nézett. Egymás mellett ültek, és egy hirdetésen

dolgoztak Barty számára, aki mostanában sok munkával látta el
őket. Amikor megjegyezték neki, hogy milyen kedves, azt felelte,
szó sincs róla, minél több munkát ad nekik, annál előbb
készpénzre válthatja a befektetését.
– De nem ez az egyetlen ok, nehogy azt képzeljék. Maguk
csinálják a legjobb reklámokat, másokkal összehasonlítva. Nézzék
csak meg, hogy a mi saját reklámrészlegünk mivel állt elő! Láttak
már valaha ilyen... szemetet?
– Barty – szólalt meg Mike, miután elolvasta a reklámot, és
átadta Nicknek. – Meg kell mondanom, magának fogalma sincs,
mi az a szemét. Ha szeretne szemetet látni, szívesen mutatok
magának. Addig is, rendben, majd meglátjuk, mire megyünk ezzel.
És köszönjük. Még egyszer.
– Izzie, szia! Nem baj, hogy feljöttem? Az ajtó nem volt
bezárva. Ó, de csodás, hogy látlak! Hadd öleljelek meg!
– Te jó isten – bukott ki akaratlanul Izzie-ből –, te jó isten,
Noni…
Tényleg ő volt az? A félénk, csendes, komoly Noni? Ez a
magas, istennőnek tűnő teremtés, a hanyagul vállára vetett
nercbundában, a tökéletes kontyba fésült sötét hajával, a
műszempillákkal keretezett gyönyörű, mandulavágású szemével, a
vérvörös ajkával?
– Én vagyok, én, el sem hiszem, hogy itt vagyok, hogy végre
újra együtt lehetünk. Izzie, csodásan nézel ki, egyszerűen gyönyörű
vagy. És biztosan maguk a fiúk, már annyit hallottam magukról,
hogy milyen okosak és milyen őrületesen vonzók. Nos, ki kicsoda?
Biztosan maga Nick, és maga Mike...
– Téved – lépett előre Nick, kinyújtva csontos kezét –, én
vagyok Nick. Én vagyok az igazán vonzó, ő pedig Mike, aki sokkal
kevésbé vonzó...
– Jó napot! – köszönt Mike. Úgy tűnt, őt is elkábítja a látvány.
Mindhárman némán bámultak Nonira.
– Nem akarnak körbe vezetni? Mutassák meg az összes irodát
meg mindent, és hogy a többiek hol dolgoznak. Istenkém, ez olyan
izgalmas...
– Hölgyem – szólalt meg Mike –, ott áll összes termeinkben,
és mindenki ezen a helyen dolgozik, sőt ami azt illeti, itt áll maga
előtt mindenki...
– Úgy érti, mindent saját maguk csinálnak? Te jó ég, ez
bámulatos! A Harpersnél töltöttem a délutánt, nem is hinnék,
milyen nagy ügyet csinálnak minden apróságból. Carmel Snow, a
szerkesztő templomba jár minden áldott reggel. A Madisonon van
a szerkesztőség, és van ott egy templom, két vagy három tömbbel
arrébb. Azt mondja, máskülönben nem is tudná ellátni a
munkáját, és mondhatom, szerintem is nagy szüksége van rá, hogy
a Jóisten mellette legyen. Valóságos rémálom, ami ott van. Diane
Vreeland, a divatszerkesztő annyira nagyzoló és sznob...
 – Sznob... – mondta Mike. – Maga felismeri a sznobokat?
– Igen, természetesen. Miért ne? Egyáltalán nem vagyok
hozzászokva, kivéve a nagyanyám részéről, de ő nem számít, nem
igaz, Izzie? Viszont Mrs. Vreeland egyszerűen csak nevetséges, úgy
vizsgálgatott, mintha csak valami versenyló lennék, egyre csak
járkált körülöttem, néha bólintott, és aztán azt mondta, nem
nekem, hanem a művészeti igazgatónak, hogy „igen, megfelel”. De
ez bizonyára nem érdekli magukat.
– Ó, dehogynem – válaszolt Nick, aki még mindig
megbabonázva bámult rá. – Nagyon is.
Izzie rájött, hogyan menekülhet.
– Gyertek ti is velünk! – javasolta. – Csak vacsorázni
megyünk, nem igaz, Noni?
– Igen, persze, isteni lenne. Kérem, mondjanak igent! Arra
gondoltam, később esetleg átmehetnénk a Stork Clubba, mit
gondolnak? Ott lesz a többi lány, és lehet, hogy Richárd Avedon is.
Tudják, kit láttam a stúdiójában? Fred Astaire-t. Mr. Avedon
gyakran fotózza, és annyira aranyos, olyan sármos és udvarias.
Richárd Avedon stúdiója annyira kulturált, nem is hinnék, mindig
szól a zene, és teát szolgál fel kis fehér csészékben...
– Szerintem ne menjünk a Stork Clubba! – vágta rá gyorsan
Izzie. A gondolat, hogy elmenjen egy olyan helyre, ahol Andy
Warhol, Truman Capote és a hozzájuk hasonló hírességek isznak
és beszélgetnek egész éjjel, majdnem olyan ijesztő volt, mint hogy
kettesben töltse az estét Nonival.
– Kár. Tudom, hogy nagyon szeretnének találkozni veled. Nos,
van egy jó hírem a számodra, Izzie. Sikerült szereznem neked egy
helyet a visszafelé útra. Úgy volt, hogy egy másik modell jön velem,
de ő nem tud, úgyhogy megkérdeztem, jöhetsz-e te helyette. Már le
van foglalva, és ki is van fizetve, úgyhogy csak kárba veszne.
Egészen Londonig beszélgethetünk, és csak egy nappal lenne
korábban, mint amikor amúgy is jöttél volna, megkérdeztem
Sebastiant...
– Nem tudom – válaszolt erőtlenül Izzie. – Az a helyzet, hogy
olyan sok munkám van, és...
– Menj csak, drágám! – szólalt meg Nick, láthatóan alig várta
már, hogy megszabaduljon tőle. De legalább drágámnak szólította.
– Jól van. Akkor ezt megbeszéltük.
Elmentek egy étterembe a Village-ben. A fiúk jobbról-balról
körbevették Nonit, és elragadtatással hallgatták, amint vacsora
közben csevegett. Izzie az asztal végén ült, hálásan, hogy
elterelődött róla a figyelem, de kissé zavartan a sok csacskaságtól,
ami megállás nélkül ömlött a lányból, bár volt közte néhány
mulatságos dolog is.
Noni pletykálkodott egy-egy modellről, aki egy milliomoshoz
ment feleségül, vagy egy főnemeshez („így remekül lehet gazdag
férjet fogni, Izzie, azt mondhatom”); fotósokról, hogy melyik
homoszexuális, és melyik nem („Én magam a tündéket jobban
kedvelem, isteni pletykákat tudnak, és órákig cseveghet az ember
velük frizurákról, meg sminkről”). Elmondta, hogy melyik
ruhatervezőt kedveli, és melyiket nem („A múltkor magával
Chanellel találkoztam, el tudják képzelni? Még mindig annyira
szép, és olyan sikkes. A szalonból egy csigalépcső megy fel, és amíg
a bemutató zajlik, ő ott ül a tetején, ahol nem láthatják”), hogy
melyik New York-i boltot kedveli („Hát nem a Bonwit Teller a
legistenibb hely a világon?”) és hogy „félig-meddig” el van jegyezve
egy Percy nevű isteni fickóval („Csak ne mondd el, Izzie, senkinek,
még magannak se!”).
– Percy? Noni, nem lehetsz szerelmes valakibe, akit Percynek
hívnak!
Ebben a feszült hangulatában Izzie ezt valahogy nagyon
mulatságosnak találta, alig tudta megőrizni a komolyságát.
Noni kuncogott.
– Tudom, ez nem a legjobb név. Viszont rettentően nemesi
név, és Percy egy őrgróf fia, ami azt jelenti, hogy egy nap
Crowthorne grófnője lehetnék. Szerintem ez nagyon tetszene
nagyinak.
A fiúk ezen a ponton úgy festettek, mint akik majd kibújnak a
bőrükből izgatottságukban, Izzie azonban megdöbbenve figyelte
ezt az új Nonit, és arra gondolt, neki jobban tetszett a régi.
Végül véget ért a vacsora. Noni kijelentette, hogy vissza kell
mennie a szállodába, mert megígérte Mrs. Vreelandnek, hogy nem
marad ki sokáig.
– Azt mondja, az éjszakázás meglátszik a bőrön.
És amikor Izzie már azt hitte, biztonságban van, Noni
váratlanul Geordie-ról kezdett beszélni.
– Találkoztál vele? Azt mondja, beléd botlott a városban, és
megnézte a lakásodat. Esetleg elmehetnénk most oda, de nem,
jobb, ha most nem, majd egy másik alkalommal. Bárcsak nekem is
volna saját lakásom! Még mindig otthon lakom, tudod, nem
hagyhatom ott mamant...
– És... jól van?
 – Nem igazán – válaszolt Noni elszomorodva –, nagyon
depressziós. És magányos, szegény drágám. Nem dolgozik,
úgyhogy unatkozik is. De pszichiáterhez jár, és...
– Pszichiáterhez?
– Igen, már ezer éve.
Ez egyre rosszabb volt.
– Ó, Noni, annyira sajnálom...
– Drágám, nagyon aranyos vagy. Tudom. Ez szörnyű, és
rengeteg gyógyszert szed, antidepresszánsokat, és...
– Ezt senki nem mondta nekem – jegyezte meg Izzie –, senki.
– Nem sokan tudják. Maman nem akarja, úgyhogy ne említsd,
amikor találkoztok. Geordie, persze, tudta.
– Geordie tudta?
– Igen. De hallgatott róla maman kedvéért. Istenem, ez olyan
rémes! Bárcsak Geordie visszajönne, mamannak olyan
rettenetesen hiányzik! De nem hinném, hogy most már valaha is
visszajön. Olyan kusza ez az egész, és ez is egy olyan dolog, amiről
senki nem tehet. Rettenetes szegény kicsi Cliónak is, hogy nincs ott
az apja. Már az is sokat segítene, ha Geordie Londonban lenne,
mert legalább újra találkozhatna vele. Micsoda zűrzavar! Lehet,
hogy én nem is megyek férjhez. Drágáim, mennem kell, sajnálom,
fiúk, hogy a családi ügyeimmel untattam magukat. Nagyon szépen
köszönöm a vacsorát, most esetleg tudnának egy taxit szerezni
nekem?
Végre elment. Izzie csak bámult utána, és úgy érezte, mintha
egy nagyon hosszú betegség után csak most kezdene lábadozni.
– Hát nem semmi ez a lány – jegyezte meg Mike, a fejét
csóválva –, igazán nem semmi. Te jó isten, Izzie, ez a te családod!
– Ő nem az én családom, neki semmi köze hozzám – jelentette
ki Izzie, azzal kitört belőle a sírás.
Mindketten nagyon kedvesek voltak. Mike felajánlotta, hogy
hazakíséri, de Izzie azt felelte, nincs semmi baja, csak nagyon
fáradt, és le akar feküdni. Úgyhogy fogtak neki egy taxit, és
búcsúzóul mindketten megcsókolták az arcát, mielőtt a taxiba
segítették. Amint a taxi elindult, még azt látta, ahogy a járda szélén
állva elmélyülten beszélgetnek.
Már félúton járt hazafelé, amikor észrevette, hogy nincs nála a
lakáskulcsa. Reggel levette a kulcscsomójáról és az egyik
szomszédnál hagyta, hogy be tudja engedni hozzá a villanyszerelőt.
Nap közben el akarta rakni a pótkulcsot, amit az irodában tartott,
de elfeledkezett róla. Most vissza kell mennie érte. A taxisofőr nem
volt túl lelkes.
Izzie bement az irodába, a néma, sötét, rendetlen irodába,
ahol élete legboldogabb napjait töltötte, és felsóhajtott, amikor
arra gondolt, mennyire elrontott mindent. Odament az
íróasztalához, elővette a kulcsot, aztán csak ült, mindazon
tűnődve, amit aznap este megtudott, és ismét elborzadt attól, amit
tett. Nemcsak elárulta Adele-t, azt az Adele-t, akit ismerni vélt,
hanem egy sokkal sebezhetőbb teremtést, aki antidepresszánsokat
szed és akit pszichiáter kezel.
Most legalább már tudta, hogy el kell mennie Londonba, és
szembenézni Adele-lel. Nem bújhat ki ez alól. El fogja mondani
neki, mennyire sajnálja, hogy nem tudott a betegségéről, és azt
hitte, hogy a házasságuknak már vége. Bármennyire rémisztő volt
is ez a kilátás. Mert rémisztő volt. Ó...
Hirtelen kivágódott az iroda ajtaja. Izzie rémülten
összerezzent. Biztosan egy betörő, lehet, hogy meg fogja
erőszakolni, sőt talán meg is öli. Nos, az legalább megoldaná a
gondjait.
– Izzie. Mit keresel itt?
Nick volt az. Izzie csak bámult rá, s annyira szerencsétlenül
érezte magát, hogy még csak zavarba sem jött.
– Itt hagytam a kulcsomat. Hát te?
– Egy kicsit még dolgozni akartam.
– Értem. Én megyek is. Nem zavarlak. – És váratlanul sírva
fakadt.
Nick nagyon kedves volt vele, leült mellé, megfogta a kezét, és
adott neki egy zsebkendőt.
– Tessék, töröld meg a szemed! Mi a baj?
– Ó... minden – válaszolt Izzie –, minden az égvilágon.
Teljesen tönkretettem mindent. Neked fogalmad sincs...
– Ez igaz. Mi volna, ha elmondanád? – kérdezte a férfi, a
szemébe nézve. – Gondolom, felzaklatott, amit a barátodról
hallottál...
– Nem a barátom – vágott közbe Izzie –, ne nevezd így! –
Azzal ismét kitört belőle a sírás.
– Rendben, az exbarátod. Izzie, az az ember egy schmuck,
mondtam már neked.
– Tudom, most már tudom én is. De fogalmam sem volt Nick,
hogy Adele annyira beteg. Akkor soha, de soha nem tettem volna...
ó, istenem...
 – Édesem – mondta a férfi, és Izzie-nek még ebben a
nyomorult állapotában is jólesett, hogy így szólítja hát persze, hogy
nem.
– És teljesen tönkretettem mindent. A barátságomat Adele-lel,
Nonival...
– Ö különben sem tűnik a legjobb barátnőnek neked –
szögezte le a férfi.
Izzie rámeredt.
– Hogy érted?
– Meglehetősen nevetséges – jelentette ki végül Nick. –
Gyönyörű, az igaz. De... nem igazán olyan, mint te, hercegnő.
– Ö nem ilyen igazából – törölte meg a szemét Izzie. –
Valójában kedves és értelmes.
– Én nem ezt láttam.
– Pedig így van. Én akkora idióta vagyok! Neked fogalmad
sincs.
– El akarod mondani? Újra?
– Újra? Nick, még a felét sem hallottad.
– Rendben. Mondd el a másik felét! Gyerünk, lehet, hogy
segít!
– Először is – kezdett bele, miután kifújta az orrát a férfi
zsebkendőjébe –, volt ez az ügy... Kittel. Tudod, ki az?
– Persze. Helyes fickó.
– Nagyon helyes. Amikor még csak tizenhat éves voltam. El
akartunk szökni Skóciába, hogy összeházasodjunk...
– Nagyon romantikus történetnek tűnik. És? Miért nem
mentetek?
– Megállítottak minket. Amikor már a vonaton ültünk.
– Mert olyan fiatal voltál?
– Nem – válaszolt fakó hangon Izzie nem azért. Hanem mert
ő... a féltestvérem.
Hosszú, súlyos csend támadt. Nick némán bámult rá, ő pedig
visszabámult a férfira. Megdöbbentette, hogy elmesélte Nicknek,
hogy elmesélte bárkinek is ezt a dolgot, amiről úgy gondolta, soha
nem lesz képes kiheverni. Annyira félt tőle, bár pontosan nem
tudta az okát, hogy többnyire még önmaga előtt is letagadta. Ez
olyan rút dolog volt, olyan borzalmasan visszataszító! Nem is
annyira az, hogy Kit apja Sebastian volt, nem pedig Oliver; még
csak nem is az, hogy Celia és Sebastian évekig szeretők voltak;
vagy hogy Kitet Celia és Oliver a saját fiaként nevelte fel. Hanem
az, hogy ő beleszeretett a saját féltestvérébe, majdnem lefeküdt
vele, és kis híján hozzáment feleségül.
– Na, várj csak egy percet! Sebastian az apja?
– Igen.
– És... Celia elhitette mindenkivel, hogy Kit a férje fia?
– Igen. Bizonyos értelemben nem is tehetett mást. Hosszú
ideig ő maga sem volt benne teljesen biztos, de amint kezdett
felnőni, annyira hasonlított Sebastianre, hogy már nem volt semmi
kétség.
– És nem mondták meg neked? Sem Kitnek?
– Nem. Csak... azon a napon. Amikor megakadályozták, hogy
megszökjünk.
– Ez nagyon felelőtlen dolog volt tőlük – jelentette ki Nick,
gyengéden nézve a lányra.
– Nem tudták, nem vették észre. Hogy mi... szerelmesek
vagyunk egymásba. Én még olyan kislány voltam, és...
– Pontosan. Kislány voltál.
– Valójában nekem még akkor sem mondták meg. Úgy
gondolták, túl fiatal vagyok. De évekkel később rájöttem.
Hallottam, amint Kit meg Sebastian kiabál egymással, és...
kitaláltam.
– Te jó isten! – mondta döbbenten Nick. – Ez szörnyű lehetett
neked. Szegény drágám!
– Rémálmaim voltak miatta évekig – ismerte be a lány, aki
annyira elesettnek érezte magát, hogy meg sem hallotta a becéző
szavakat. – Nagyon megdöbbentett. Adele csodálatosan
viselkedett, ő volt az egyetlen, aki valóban segített nekem.
Rettenetesen haragudtam apámra és Celiára. Persze, idővel
túltettem rajta magam, megbocsátottam nekik, ahogy Oliver is. Az
ember jobban megérti a dolgokat, amikor idősebb lesz. De akkor...
nagyon nehéz volt. Főleg az a tudat:, hogy a család nagy része
tudta, és mind összefogtak, hogy eltitkolják előlem. Olyan
ostobának, olyan naivnak éreztem magam. És aztán – folytatta,
ismét sírással küzdve –, amikor ezen túljutottam, fogtam magam,
és lefeküdtem az egyik Warwickkal, Celia unokájával.
– És miért tetted ezt – tudakolta gyengéden a férfi.
– Mert olyan szerencsétlen volt, és én is olyan
szerencsétlennek éreztem magam, még sosem volt fiúm, ráadásul
részegek is voltunk, ismered ezt.
– Hát nagyjából – válaszolt Nick.
 – Csak egyszer történt meg. Egy partin. És... – egy pillanatig
kísértést érzett, hogy elmondja neki a többit is, a babát, az
abortuszt. Olyan nagy megkönnyebbülés lett volna, olyan
hihetetlen megkönnyebbülés. De nem tehette. Az túl sok lett volna,
túlságosan is rút történet – ettől teljesen kikészültem. Olyan
értéktelennek, olcsónak éreztem magam, annyira szégyelltem, ami
történt.
– Szerintem nagyon szerencsés fickó volt. Mennyi ideig
tartott?
– Semeddig – felelt a lány fakó hangon. – Csak... csak egy
éjszaka volt. Egy héttel később bejelentette az eljegyzését. Úgy
értem, valaki mással. Nekem pedig koszorúslánynak kellett
lennem az esküvőn.
– Te jó isten! Te szegény kölyök!
A fejét csóválva, kedvesen, aggódó arccal nézett Izzie-re.
– Bizonyos értelemben nem is volt olyan rossz. Az hiszem.
Legalábbis így elmesélve, kihagyva belőle a fényes műszereket,
a rettegést, a fájdalmat, a...
– Nekem elég rossznak tűnik. Te szegény kisbaba!
– És aztán annyira levert voltam. Azt gondoltam, soha nem
találok senkit, aki szeretne, akinek fontos lennék egy kicsit is.
Gondolom, ezért is bonyolódtam ebbe a dologba Geordie-val. Na,
ez aztán tényleg remek ötlet volt.
– És hogy kerültél ide? Ez a rész nem egészen tiszta.
– Celia ötlete volt. Úgy gondolta, hogy ez jót tenne nekem.
Csodálatosan viselkedett. Észrevette, hogy nagyon lehangolt
vagyok, és... mivel tudott Kitről, azt mondta, mindig is aggódott
miattam az eset után, és végül mindent elmondtam neki. Ő pedig
azt javasolta, jöjjek ki Bartyhoz egy időre. A többit már tudod.
Minden olyan nagyszerűen alakult: megismerkedtem veled és
Mike-kal, szerettem a munkámat. És erre mit tettem, fogtam
magam, és belekezdtem abba az ostoba viszonyba.
– Iii-gen. Arról már valószínűleg eleget beszéltünk. Ez
minden?
– Nem – válaszolt a lány, és még jobban kezdett sírni –, ez
nem minden. Most már veled is tönkretettem mindent, igaz? Mert
olyan ostoba voltam, úgy rád vetettem magam, és zavarba
hoztalak, amikor azt gondoltam, hogy... szóval, hogy te...
– Hogy én mi? – kérdezte nagyon kedvesen a férfi.
– Hogy te... kedvelsz engem. Hogy kívánsz engem. Ostobaság
volt, csak mert részeg voltam, és... és...
 – És?
– És úgy éreztem, hogy kívánlak. Annyira, de annyira
sajnálom, Nick, hogy elrontottam mindent! A barátságunkat, a
munkakapcsolatunkat, igazán teljesen idióta vagyok.
– Na, várj csak egy percet – vágott közbe a férfi –,
visszamehetnénk egy kicsit? Te kívántál engem? Akkor éjjel?
– Igen. Persze. De csak mert olyan részeg voltam, és izgatott a
prezentáció miatt, és...
– Csak azért...?
– Nos... hát...
– Izzie – szakította félbe Nick –, még sosem értett félre senki
ennyire valamit. Én odavagyok érted, szerintem rettenetesen szexi
vagy. Mindig is így gondoltam. Aznap éjjel annyira kívántalak, azt
hittem, szétrobbanok. De hogy tehettem volna, hogyan élhettem
volna vissza a helyzettel? Nem erre neveltek, az ég szerelmére!
Meglehetősen sértődöttnek tűnt. Izzie abbahagyta a sírást, és
rámeredt. Próbálta felfogni, amit mond, megérteni a szavait.
– Te... te kívántál... de Nick, reggel olyan fura voltál, és azóta
is. Láthatóan halálosan zavarba hoztalak, annyira szégyelltem
magam...
– Valóban zavarban voltam, az igaz. Csakhogy a saját
viselkedésem miatt. Hogy úgy megbámultalak, hagytam, hogy
anyaszült meztelenül elmenj mellettem, és nem tettem úgy,
mintha aludnék, ahogy egy úriemberhez illik. Annyira rosszul
éreztem magam emiatt. És aztán, amikor úgy megcsókoltalak, és
majdnem hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim. Rettenetesen
éreztem magam...
– Ó – mondta Izzie. Mintha az egész világ hirtelen megállt
volna körülötte. Csak bámult a férfira. Aztán hirtelen
elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és nagyon gyengéden
megsimogatta Nick arcát.
– Úgy tűnik, egy kissé... félreértettük egymást – állapította
meg. – Mi volna, ha elmennénk hozzám, és újra megpróbálnánk?

Sikerült taxit fogniuk, és hazamentek Izzie-hez.

– Még szerencse – mondta nevetve Nick –, különben az
irodában a padlóval kellett volna beérnünk.
Amikor megérkeztek, egyből a hálószobába mentek.
Lefeküdtek az ágyba, levetkőztek, aztán végeérhetetlenül,
szenvedélyesen csókolóztak. Egyszer csak Nick elhúzódott a
lánytól, és mosolyogva a szemébe nézett.
 – Mi van? – kérdezte riadtan Izzie. – Mi a baj?
– Semmi – válaszolt Nick –, az ég világon. De valamit
mondanom kell neked.
– Mit?
– Azt – felelte Nick, és ismét csókolni kezdte –, hogy soha nem
láttam még olyan szépet, soha, sem egyetlen hálószobában, sem
egyetlen éjszakán egész életemben, mint amikor te átsétáltál azon
a szobán akkor éjjel. Tudod, akkor mire gondoltam?
– Nem. Mire gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy itt fekszem a csatornában, és felnézek a
csillagokra.
 28. fejezet

Jobban nézett ki, mint korábban. Nyugodtabb volt,

boldogabb, kevésbé tűnt kimerültnek. Természetesen, Celia nem
kérdezte meg, hogy Charlie miért nincs vele, ennek ellenére Barty
elmondta neki. Meghívta vacsorára a Claridgesbe, amíg Jenna és
Cathy Warwickéknál voltak, és azt mondta, beszélni akar vele.
– Úgy érzem, tartozom magának vele – jelentette ki, Celiára
emelve a poharát. – Annyira... nagylelkű volt minden tekintetben.
Nem tehetem meg, hogy ne adjak valami magyarázatot arra, miért
érkeztem egyedül. De, kérem, a többieknek ne mondja el!
– Barty, én nem szoktam pletykálkodni – jegyezte meg
szigorúan Celia, aztán hozzátette, és némi öngúny csillant a
tekintetében ami persze nem egészen igaz. De sosem adok tovább
bizalmas információt. Amint azt te is jól tudod.
– Igen. Igen, tudom.
Barty ránézett, most először vette észre, hogy Celia mintha
elkezdett volna öregedni. A betegsége komolyan megviselte. Még
mindig rettenetesen fáradtnak tűnt, az arca nyúzott volt, még a
gyönyörű szeme is kissé beesett. Még mindig nagyon elegáns volt,
aznap este az egyik új, sötétkék gyapjú zsákruháját viselte. Mintha
kifejezetten neki tervezték volna, elrejtette ijesztő soványságát, és
olyan alakot sejtetett, amivel már nem rendelkezett az asszony.
Celiának az orvos megtiltotta a dohányzást, úgyhogy amikor
előhúzta a cigarettatárcát, Barty a fejét csóválta, és megpróbálta
elvenni tőle.
– Celia, igazán! Ne butáskodjon!
– Ugyan már. Sosem gyújtok rá vacsora előtt. Vagyis
vacsoraidő előtt. Ez azt jelenti, legalább hússzal kevesebbet szívok
egy nap. Ez épp elég. Igazán, Barty, nem várhatod el tőlem, hogy
végig csináljak egy napot a Lyttonsnál anélkül, hogy a nap végén
rágyújtanék.
– Tényleg olyan súlyos a helyzet?
– Te is tudod, hogy nem egyszerű.
 De remekül teljesítettek. Nagyszerűek az eredmények. Idén
nagyobb a profit, mint a New York-i kiadóban. Ezt nem kellene
elmondanom, igaz?
– Dehogynem. Nem értem, miért ne mondanád el.
Barty rámosolygott. Tudta, hogy Celia sosem lesz képes
beletörődni, hogy, legalábbis névleg, ő a felettese.
– A jövő évre van néhány nagyon jó ötletem.
– Ó, igazán? Mi?
– Egy történelmi sorozat. Nagyon nagy az érdeklődés most az
Államokban a történelem iránt. Aztán egy remek krimi. Szeretnék
puha fedelű sorozatot is indítani, de pillanatnyilag szó sem lehet
róla. Túl sokba kerülne. Úgy tűnik, a Kentaur itt jól megy. Itt lehet
kisebb méretekben csinálni az ilyesmit. Odaát több millió dolláros
befektetés kell hozzá.
– Az én legnagyobb gondom, hogy tartsuk a színvonalat. Nem
könnyű. Jay, attól tartok, kezd nagyon ellustulni, Giles pedig... ő
Giles. Szörnyű unalmasan gondolkodik. Keirben bízom, annyira
tehetséges fiatalember. És, persze, egy nap majd Elspeth is
visszatér. Szükségünk van a fiatalabb generációra...
– Természetesen – válaszolt komolyan Barty, és arra gondolt,
talán éppen ez hiányzik New Yorkban, valaki, aki igazán a fiatalabb
generációt képviseli.
– De, drága Celia, bizonyára kezd már belefáradni ebbe.
Sosem érezte még úgy, hogy legszívesebben odébb állna? Kisétálna
az egészből?
– Nem – válaszolt Celia, és olyan megütközve nézett rá,
mintha Barty azt javasolta volna, hogy álljon utcanőnek vagy
lépjen be egy kolostorba. – Hát persze, hogy nem. Te igen?
Mire Barty azt felelte, hogy ő sem volna rá képes. Aztán
megjegyezte, hogy szeretne Charlie-ról elmondani valamit.
– Rettenetesen szomorú ez az egész – kezdte –, de tudja,
bizonyos értelemben sokkal jobban érzem magam. Vég nélküli
küszködés volt, ahogy megpróbáltam ezt a kapcsolatot életben
tartani. Nagy hiba volt hozzámennem. Nem is tudom, miért
tettem.
– Én tudom – válaszolt Celia. – Ugyanazért, amiért én
hozzámentem Bunnyhoz. Magányos voltál.
– Igen, de most meg igyekszem minél többet távol lenni tőle.
– Én is pontosan ugyanezt teszem. – Rámosolygott Bartyra. –
Azt tetted, amit kell – mondta.
 – Még semmit sem tettem. De meg fogom mondani neki, hogy
nem akarok tovább vele élni. Nem vagyok rá képes. Ő egy kitalált
figura, és az ember nem élhet egy kitalált személlyel. A komoly
gondot a lányok jelentik. Mindketten rajonganak érte.
– Továbbra is épp eleget láthatják. Nincs túl sok elfoglaltsága,
amennyire én látom.
– Nem ilyen egyszerű a dolog. Jenna nagyon nehezen fog
megbirkózni a helyzettel, azt tudom. Annyira örült miattam, hogy
végre nem voltam magányos. Cathy pedig nagyon bonyolult
emberke...
– Barty – nézett rá szigorúan Celia –, azt kell tenned, ami
neked a legjobb. Nem nekik.
– De nem igazán tudom, mi az. Kivéve, hogy nem vagyok
képes elviselni tovább a hazugságait. Még csak beszélni sem tudok
erről vele. Természetesen, nem minden az ő hibája volt, és
biztosan nehéz volt neki. Bizonyos értelemben még rosszabb is,
mintha Meg valóban rákban halt volna meg. De... miért titkolta el
előlem? Miért kellett továbbra is azt tettetnie, hogy valaki más,
mint aki valójában? Miféle alap ez egy kapcsolathoz? Szegény
Charlie! – tette hozzá komoran. – Tudja, még sajnálom is.
Amellett, hogy haragszom rá.
– Ne sajnáld – intette Celia –, nem érdemli meg!

Jenna keservesen csalódott, hogy Billy, Joan és a fiúk nem

mennek az esküvőre. Nem volt képes elfogadni a magyarázatot,
hogy túl sok a munka, és nem hagyhatják ott a birtokot.
– De ez csak egy nap. És az egész család ott lesz.
– Tudom, Jenna, de az ember nem hagyhat csak úgy ott egy
gazdaságot – magyarázta az anyja.
– Te is ott hagytad a Lyttonst. Három egész hétre.
– Tudom, de az más. A Lyttonsnál nincsenek állatok. Az
ember nem sétálhat ki egy istállóból, ahol egy csomó ló van, abban
bízva, hogy majd ellesznek pár napig. Billy egyszerűen úgy érzi,
nem tud eljönni.
Jenna gyanította, hogy nem egészen így van. Volt egy tehenész
a birtokon, és emlékezett rá, hogy van istállófiú is. Ránézett az
anyjára.
– Talán nem hívták meg Billyt?
– Dehogynem – válaszolt Barty. – Láttam a levelet, amit
Kitnek írt. Egyszerűen nem tud jönni. De nem válthatnánk témát?
Már kezdek belefáradni. Neked pedig még mindig nincs cipőd. Mi
volna, ha...
– Elegem van a vásárlásból – jelentette ki Jenna. – Anya,
amiatt van, mert nem érezné jól magát? Ott lesz az a sok fontos
ember, lordok, ladyk és így tovább?
Barty habozott. Aztán azt felelte:
– Valami ilyesmiről van szó, igen, azt hiszem. Hogy egészen
őszinte legyek. I is azt hiszem, a fiúk utálnák az egészet.
– Miért?
– A fiúk utálják az esküvőket. Utálnak kiöltözni, nem
ismernek senkit...
– Ezt megértem – jelentette ki Jenna. – De akkor nekünk kell
lemennünk hozzájuk. Nagyon szeretném látni őket.
– Most nem mehetünk. Az esküvő előtt semmiképpen.
– Miért nem? Még hátra van három nap.
– Mert mindnyájunknak sok dolga van.
– Nekem nincs. Nem mehetnék le legalább én? És esetleg
levinném Cathyt is.
– Nem. Még eltévednétek.
– Dehogy. Van szemem. El tudok olvasni egy vasúti
menetrendet. El tudok jutni egyedül az iskolába is, meg vissza...
– Jenna, nem.
Jenna kiment az anyja szobájából, és bevágta az ajtót. Aztán
lement a szálloda recepciójára.
– Van vasúti menetrendjük? – kérdezte.

Cathy azt mondta, ő nem akar menni, még sok vásárolni valója
van. Jenna tudta, hogy valójában Venetia legkisebb fia, Fergal
körül akar lógni. Fergal nagyon jóképű volt, azt Jennának is el
kellett ismernie. Tizenhét éves, és a legcsinosabb fiú, akit valaha is
látott. Magas, sportos alkatú, hosszú fekete hajú és szinte fekete
szemű. A nővére, Lucy pedig elárulta, hogy nagyon bátor is.
– Remek lovas, nagyi azt mondja. Tavaly síelni volt, és lement
a fekete pályákon, amik nagyon veszélyesek...
– Tudom, mi az a fekete pálya – válaszolt Jenna könnyedén,
de valójában nagyon meg volt illetődve.
Ő maga is elég bátor volt, de nem gondolta, hogy
megpróbálkozna egy fekete pályával. Jennának úgy tűnt, eléggé
tetszik Fergalnak, de a fiú láthatóan sokkal inkább odavolt
Cathyért. Cathy pedig bevetette a teljes műsorát: vadul rezegtette a
szempilláit, lélegzet-visszafojtva csüggött a fiú minden szaván, és
hisztérikusan nevetett a meglehetősen gyenge viccein. Ezen kívül
minden alkalmat megragadott a fizikai közelségre. Az előző nap
Fergal az előcsarnokban lévő asztalnál állt a Berkeley Streeten, a
házukban, és az újságokat nézegette, Cathy pedig csatlakozott
hozzá, nekidőlt, amikor csak lehetett, kezét a fiú kezéhez érintette,
és rendkívüli érdeklődést mutatott a nukleáris leszerelés
érdekében márciusban szervezendő felvonulás iránt, ami, mint
Jenna nagyon jól tudta, jottányit sem érdekelte. Megkérte Fergalt,
magyarázza el neki, mi a célja a felvonulásnak és vajon milyen
eredménye lehet, közben felnézett rá hatalmas kék szemével, és azt
mondogatta, milyen okos a fiú, hogy ilyen jól érti mindezt. A
legrosszabb az volt, hogy látszott, milyen mély benyomást tett
ezzel Fergalra. Jenna soha nem értette, a fiúk miért nem képesek
átlátni az ilyesmin...
Valójában nagyon egyszerű volt eljutni Beaconsfieldre. Először
földalattival ment Marylebone-ig, aztán vonattal. Amikor már a
vonaton ült, rettentő izgalom fogta el, s nemcsak azért, mert
megszökött, hanem azért is, hogy ismét láthatja valamennyiüket:
Billyt, Joant, Joe-t és Michaelt. Valahogy ők testesítették meg
számára Angliát és a családot. Sokkal inkább, mint a Lyttonok.
New York és London csak egy-egy állomás volt. Az anyja
rengeteget mesélt neki a gyerekkoráról, azt mondta, nagyon
fontos, hogy Jenna tudjon mindent a korai éveiről Lambethben, az
apró, sötét helyiségekről az alagsorban, az apjáról, az összes
testvéréről és nagyon szeretett anyjáról. Aztán arról, amikor
Cheyne Walkra költözött, hogy milyen hatalmasnak és
fenyegetőnek tűnt a ház; hogy milyen szerencsétlenül érezte ott
magát, és mennyire hiányoztak neki az övéi.
– Haza kellett volna menned – jelentette ki Jenna, de Barty
elmagyarázta, hogy abban az időben a gyerekek azt tették, amit
mondtak nekik, és elfogadták a dolgokat. Egyébként is az anyja
annyira hálás volt mindenért, amit Celia tett érte, hogy nem
gondolt arra, Barty esetleg hazamehetne.
– Aztán pedig, tudod, eltávolodtam a többiektől, mert irigyek
voltak arra, amit én kaptam. Végül már csak Billy volt kedves
hozzám.
– Szóval nem tartoztál se ide, se oda.
– Nem igazán. Hosszú ideig. De idővel boldog voltam az új
helyen. Nagyon kedveltem Gilest, összefogtunk az ikrek ellen, és
amikor Kit megszületett, én lettem a keresztanyja. Azt hiszem,
ettől kezdve éreztem úgy, hogy a családhoz tartozom. És az is
segített, hogy Lady Beckenham, Celia anyja, olyan csodálatosan jó
volt Billyhez. Néha azt gondolom, hogy Billy még inkább a család
részének érezte magát, mint én.
Talán ők, Billy és Joan a kapcsolat, gondolta Jenna aznap
reggel, a kapocs ő maga meg az anyja családja között, és ezért
rendkívül fontosak. Talán ezért érezte úgy, hogy mindenképpen
találkozni akar velük újra.
A vonat megállt az állomáson.
– Beaconsfield! Beaconsfield!
Nem számított rá, hogy ilyen rövid lesz az út. Fogta a kabátját
meg a táskáját, és leugrott a peronra, épp mielőtt a vonat nagy
füst-és gőzfelhőben tovább gördült volna. Odalépett egy
hordárhoz.
– Hol vannak a személyszállítók, kérem?
– A személyszállítók? Ja, úgy érti, a taxik. Ott vannak. Hová
akar menni, kedvesem?
– Ashinghambe. A birtokra.
– Ashinghambe? Az messze van. Nagyon hosszú út taxival.
Nincs senki, aki eljöhetne magáért?
– Nincsen. Túl sok a dolguk, és különben is meg akarom lepni
őket.
– Elég sokba fog kerülni – jegyezte meg a hordár,
aggodalmasan nézve rá.
– Nem baj. Sok pénzem van.
– Hát, maga tudja – válaszolt a férfi. – Hé, Jim, ez az ifjú
hölgy Ashinghambe akar menni, a birtokra. El tudod vinni? Azt
mondja, sok pénze van.
Jennának nem tűnt túl hosszúnak az út, mivel ő már
hozzászokott a több órás úthoz Southamptonba. Most nem tartott
tovább fél óránál. Élvezte az utazást, figyelmesen nézte az angol
vidéki tájat, arra gondolva, mennyire más, mint Long Island vagy
éppen Massachussetts. Rendkívüli volt, ahogy a földek, a sövények
és az ég annyira más és más formában voltak képesek
összerendeződni, ugyanúgy, mint az arcvonások. Mindig is
különösnek tartotta, hogy két szem, egy orr és egy száj több millió
variációt tud alkotni.
– Egy font tíz shilling lesz – mondta a sofőr, megállva egy út
végén, ahogy Jenna utasította rá. Innen gyalog akart menni, hogy
meglepje őket. – Megfelel?
– Természetesen – válaszolt Jenna tessék. – Kutatott a
pénztárcájában. – Ó, istenem, csak egy ötfontosom van, az jó lesz?
 – Jó – mondta a férfi. Láthatóan nem örült túlzottan.
Jenna átadta neki a szép ötfontos bankjegyet, amelyet Bartytól
kapott. A nagy, súlyos, fekete-fehér pergamenszerű bankjegy, rajta
a cirkalmas írással, inkább hasonlított hivatalos iratra, mint
pénzre.
– Innen már odatalál, ugye?
– Igen. Jártam már itt. Köszönöm. Tessék... – Átadott a
sofőrnek tíz shillinget a visszajáróból. – Ez a magáé.
– Ez nagyon kedves magától. Köszönöm.
– Szívesen – mondta Jenna. – Még egyszer köszönöm.
Kiszállt a taxiból, és elindult az úton. Aztán visszafordult, hogy
integessen a férfinak. Az még mindig csak állt és bámult utána.
Biztosan a kiejtése miatt, gondolta Jenna. A birtokra vezető út,
szinte csak egy csapás, nedves és sáros volt, de nagyon szép, egyik
oldalán kis patak folyt, és a magas sövények tövében a kankalin
éppen akkor kezdett virágozni. Jenna megállt, és szedett egy
csokorral Joannak. A feje fölött, a kék ég hátterében fűzfák ága
ringott, amit apró zöld levélkék pettyeztek. A lány elmosolyodott,
mert hirtelen nagy boldogság szállta meg, amint megérezte arcán
az első tavaszi napsugarat.
Tehenek hangját hallotta a sövényen túlról, s amint a kapuhoz
ért, megállt, és egy darabig figyelte őket. Mindig is kedvelte a
teheneket, tetszett neki békés arcuk, hosszú szempillájuk, édes
leheletük.
Tovább sétált, és egy újabb mezőhöz ért. O, erre emlékszik, ez
az előtt a kanyar előtt van, amelyik után már látja a házat. Ez az a
rét, ahol... igen. Még mindig ott volt a barátja, éppen olyan
hatalmasan, ahogy emlékezett rá, tempósan legelészve, mintha
elhatározta volna, hogy délig befalja az egész mezőt. Jenna
felmászott a kerítésre, és egy fűcsomót nyújtott feléje.
– Lord B! Szia! Gyere ide, emlékszel rám? Eltörted egyszer a
karomat, gyere ide, jó fiú!
A ló odaballagott hozzá, és lehajtotta a fejét, hogy elvegye tőle
a füvet. Jenna megveregette az orrát, rámosolygott, és előrehajolt,
hogy megcsókolja.
– Szia, szépség! Nagyon örülök, hogy újra látlak. Hadd adjak
neked egy kis mentolos cukorkát! Van egy pár a zsebemben,
nálunk otthon szeretik a lovak...
– Hé, te! Szállj le onnan, hagyd békén a lovat! Nem tudod,
hogy...
 Egy fiatal férfi – nem fiú – rohant felé az úton. Nagyon magas
volt, vékony, barna haja kócos, mintha már jó pár napja nem látott
volna fésűt. Dühösen nézett Jennára, aki éppen erről a dühös kék
szempárról ismert rá.
– Joe, ugye? Jenna vagyok, emlékszel rám?
– Az lehetetlen – meredt rá a fiú gyanakvó arccal.
– Pedig én vagyok. Szia! Örülök, hogy újra látlak.
Lemászott a kapuról és elindult a fiú felé, a kezét nyújtva,
amelyet Joe olyan óvatosan fogott nagy, csontos kezébe, mintha
attól félne, hogy eltörik.
– Szia! – mondta félszegen.
– Lord B semmit sem változott. Anya azt gondolta, talán
elpusztult már, úgyhogy annyira örültem, amikor megláttam
épségben...
– Ő is itt van? Barty?
– Nem, ő Londonban maradt. Az esküvőre érkeztünk.
Hallottam, hogy ti nem lesztek ott, ezért eljöttem, hogy
meglátogassalak benneteket.
– Tényleg? – A fiú végre elmosolyodott. – Akkor vonattal
jöttél?
– Igen. Aztán taxival. Jó mulatság volt.
Joe erre semmit nem szólt, csak zavartan álldogált.
– Nem kísérsz el a házhoz? – kérdezte Jenna kis idő múlva.
– De igen, persze. Elnézést. Erre gyere!
– Olyan jó itt – nézett körül a lány –, annyira szép!
Joe megvonta a vállát.
– Elmegy.
– Még... iskolába jársz?
– Igen.
– Hát Michael?
– Ő is, igen.
Aztán néma csendben tették meg az utat a házig. Jenna nem
tudta, mit kérdezhetne még. A fiú nagyon gyorsan ment, a lánynak
szaladnia kellett, hogy lépést tartson vele. Gondosan öltözött fel
erre az alkalomra, farmernadrágba és sportcipőbe, hogy ne nézzen
ki túl városlakónak, ahogy a Warwick gyerekek mondták, és bő,
vastag pulóvert vett a kabátja alá. Ennek ellenére látta, hogy Joe
szemében elég furán nézhet ki. A fiú előtte haladt, a földet
bámulva, de néha megfordult, és rápillantott, mint aki félig-
meddig abban reménykedik, hogy már nincs ott. Ilyenkor Jenna
mindig bátorítóan rámosolygott, de már nem próbálkozott azzal,
hogy beszélgessen vele.
A ház előtti udvarhoz értek. Nem volt ott senki. Az udvar
nagyon sáros volt, és a ház kopottabbnak tűnt, mint ahogy a lány
emlékezett rá. Az ember nyolcévesen még valószínűleg nem veszi
észre, ha az ajtóról pereg a festék. Régen Jenna az épületet is
hatalmasnak gondolta, de most látta, hogy nem is olyan nagy.
Joe a ház oldalához vezette, ahol belökött egy ajtót, majd
leráncigálta a gumicsizmáját.
– Erre – mutatta az utat, miközben kiabált: – Anya!
Látogatónk érkezett.
A konyha éppen olyan volt, amilyennek Jenna emlékezett rá.
Nagy, fehérre meszelt falakkal, kőpadlóval, középen egy nagy
asztallal, amelyet különféle dolgok borítottak: régi újságok,
levélhalmok, néhány üveg lekvár, egy-két hagyma, egy láda alma,
egy vadászpuska, egy nyakörv, no meg az asztal közepére dobva
egy vadnyúl, amelyet láthatóan nemrég ért el a végzete.
– Látogatót mondtál, Joe? Ki... te jó ég, nem hiszem el! Jenna,
ugye? Nahát, jól megnőttél. Kész felnőtt vagy. Mennyire örülök,
hogy látlak! Joe, húzz ki neki egy széket, légy jó fiú!
Joan ugyanaz volt, aki egykor. Mosolygós és kedves, és széles
arca úgy ragyogott az örömtől, hogy a lány majdnem elsírta magát.
Odament az asszonyhoz, megölelte, aztán átnyújtotta a
kankalincsokrot.
– Ezt magának hoztam. Igaz, a saját sövényüknél szedtem,
remélem, nem baj. Annyira örülök, hogy látom, egyszerűen muszáj
volt eljönnöm. Nem tudtam várni az esküvő utánig.
– Aranyos vagy, de hogy jutottál el ide? És hol a mamád?
– Londonban. Egyedül jöttem.
– Egyedül? Ezen a hosszú úton?
Joan olyan képet vágott, mintha Jenna éppen most jelentette
volna be, hogy a Déli-sarokról érkezett vagy Ausztráliából.
– Nem volt annyira bonyolult. Egyszerűen csak felültem a
vonatra. Már nem vagyok kisbaba, tudja.
– Azt látom. Valóságos ifjú hölgy lettél, igaz, Joe? Ó, de jó,
hogy itt vagy! Csak várj, amíg Bill hazaér, mit szól majd. Kint van a
lovaknál, de mindjárt itt lesz. Kérsz valamit inni, kedvesem, vagy
ennél valamit?
– Valami ennivaló jólesne – válaszolt Jenna, aki hirtelen
rájött, hogy nagyon éhes –, csak... csak egy keksz vagy valami...
– Ebédeltél egyáltalán?
 – Nem.
– Te jó ég, nagyon éhes lehetsz! Lássuk, mink van... –
Kinyitott a konyha végén egy ajtót, amely egy hatalmas
éléskamrába vezetett. Behajolt és kivett egy jó nagy sonkát egy
tálon. – Ehhez mit szólnál?
– Remek. Igazán remek.
– Akkor jó. Van egy kis kenyér hozzá, meg egy kis sajt, azt
hiszem. Ülj le, kedvesem, hadd hizlaljalak fel egy kicsit! Nagyon
vékony vagy. – Aggódó arccal nézte Jennát. – Eszel te egyáltalán?
– Egyfolytában eszem – közölte Jenna, miközben megvajazott
egy szelet kenyeret, és hálásan beleharapott. – Cathy, ő a
mostohatestvérem, állandóan valami fura diétát tart, de engem
nem izgat.
– Diétát? Hát hány éves?
– Ugyanannyi, mint én. Szerettem volna, ha ő is jön, de nem
akart. Vásárolnia kell.
– Tényleg? Kár. Szerettem volna találkozni vele. És hogy jössz
ki a mostohaapáddal? Charlie a neve, ugye?
– Remek ember – válaszolt Jenna –, nagyon boldogok
vagyunk, anya meg én.
– De ő nem jött át veletek, ugye? Ezt mondta Lady Celia, vagy
mi is most a neve.
– Nem jött. Cathy nagymamája, az édesanyja mamája
haldoklik, és Charlie-nak vele kellett maradnia. Ö ilyen, nagyon
kedves és jó. De majd megismerkednek vele. Annyira szerettem
volna lehozni ide!
– Olyan jó, hogy eljöttél! Nézd, már itt is van Bili! Nézd csak,
Bili, ki jött el hozzánk ilyen váratlanul! Jenna.
– Nahát, nem hiszem el – lelkendezett Billy. – Erre nem
számítottam.
Billy sem változott semmit. Nagyon magas és erős volt. A válla
széles, a karja
vastag, a keze pedig érdes a szabadban végzett munkától. A
haja még épp csak egy kicsit volt deres. Könnyedén mozgott
műlábán.
– A kicsi Jenna. Szervusz! Te aztán nagyra nőttél,
mondhatom.
– Hát igen – felelt Jenna türelmesen már öt év telt el, amióta
utoljára itt voltam.
– Tudom. Nem fogom könnyűszerrel elfelejteni azt a
látogatást. És ezúttal nem fogsz lovagolni, amíg itt vagy, rendben?
– nézett rá szigorúan Billy.
– Ugyan miért ne? Már alig várom. Már láttam Lord B-t,
igazán jól néz ki. És találkozni akarok a lányával, meg az összes
többivel is. Lucy azt mondta, van itt lent egy pónija, és majd'
meghalok, hogy lássam Fergal lovát...
– Akkor egyiküket sem hoztad magaddal?
– Nem – magyarázta Jenna szeretek egyedül csinálni
dolgokat. Sokkal egyszerűbb, senki nem mondja, hogy erre nincs
idő, és menjünk inkább holnap vagy holnapután.
– És hol van a mamád? Hol van Barty?
– Ö sincs itt.
– Nincs itt? Teljesen egyedül jöttél? – Legalább úgy
megdöbbent, mint Joan.
– Igen. Igazán nincs messze.
– Te jó ég! Ezt nem hiszem el. De remélem, azt tudja, hogy itt
vagy.
– Igen – válaszolt könnyedén Jenna –, hagytam neki egy
cédulát.

– Nem gondoltam, hogy érdekel majd – jelentette ki duzzogva

több órával később. Barty éppen akkor érkezett, és az udvaron állt,
az arca megfeszült a haragtól.
Ugyanaz a taxisofőr, aki Jennát hozta, a kapu mellett
várakozott, szégyentelenül élvezve a drámát.
– Jenna, hogy mondhatsz ilyet? Majd megőrültem az
aggodalomtól.
– Azt mondtad, hagytál egy cédulát – jegyezte meg gyanakvón
Billy.
– Hagytam is. Nem tehetek róla, ha nem találta meg.
– Ó, igazán? A fürdőszobai tükör keretébe dugva, miután
elmentem a szerkesztőségbe?
Jenna hallgatott.
– Annyira haszontalan vagy, Jenna! El sem hiszem, hogy ilyet
tettél.
– Anya, tudtad, mennyire el akarok jönni. Tudtad, hogy
mennyire várom. Nem volt más dolgom. Úgyhogy... eljöttem.
– Cathy tudta?
– Igen – válaszolt Jenna durcásan.
– Nem szólt nekem.
– Megmondtam neki, hogy ne szóljon.
 – Az biztos, hogy betartotta az utasítást – jegyezte meg
komoran Barty mert egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Pedig
látta, hogy mennyire aggódom...
– Nézd – szólalt meg Billy –, azt hiszem, abban mindnyájan
egyetértünk, hogy Jenna haszontalan volt. De nem történt baj. És
én mindennek ellenére nagyon örülök, hogy ilyen nagyon el akart
jönni. Úgyhogy szerintem csillapodj le, Barty! Menjünk be a házba,
és igyunk egy csésze teát! Joe meg Michael pedig felviheti Jennát a
fejéshez. Most van az ideje, esetleg még segíthet is egy kicsit.
Michael nagyon ügyesen fej – fordult Jennához –, még tanulhatsz
is tőle.
– Jenna nem megy sehová! – jelentette ki Barty. – Egyenesen
visszajön Londonba! Ebben a pillanatban.
– És annak mi értelme volna? – kérdezte Billy. – Te jó ég,
Barty, most épp úgy néztél ki, mint anya, amikor dühös volt!
Mindketten sokat utaztatok, egyetek valamit, és pihenjetek.
Éppenséggel maradhatnátok éjszakára is...
– Nem maradunk éjszakára – vágott vissza Barty.
Túlságosan is dühös, gondolta Jenna, vajon mi lehet vele?
– Nem Billy a hibás, anya – vetette közbe –, ne rá haragudj!
– Így van – helyeselt Billy –, egyébként te nem örülsz, hogy itt
vagy velünk? Úgy látom, nem, mert csak azzal foglalkozol, milyen
haszontalanul viselkedett Jenna.
Barty csak állt és szótlanul bámult rájuk, aztán egyszer csak
berohant a házba. Jenna utána ment. Az asszony akkor már a
konyhaasztalnál ült, maga elé bámulva. Hirtelen a kezébe temette
az arcát, és sírni kezdett.
– Anya, ne! Ne sírj! Sajnálom, hogy elszomorítottalak, tényleg.
Annyira akartam jönni, és úgy gondoltam, te nem érsz rá, de nem
haragudnál. – Átölelte az anyja vállát, és arra gondolt, mennyivel
soványabb, mint volt. – Joan kicsit feltáplálna – jegyezte meg –,
csupa csont és bőr vagy.
– Nem vagyok – tiltakozott Barty, és lerázta magáról Jenna
kezét.
De a lány tudta, hogy már enyhül a haragja. Még egy perc, és
ránéz, és egy kicsit elmosolyodik. És akkor újra jóban lesznek.
– Igazán sajnálom – ismételte meg. – Csak azért volt, mert
annyira szeretem a családodat. A tiédet, ami az enyém is. Muszáj
volt meglátogatnom őket.
Barty felnézett, és halványan elmosolyodott.
– Olyan rettenetesen hasonlítasz az apádra... – mondta.
 – Annyira jó ott lent! – mesélte Jenna másnap ebéd után
Cathynek.
A Claridges recepcióján ültek és magazinokat lapozgattak,
miközben azt próbálták eldönteni, ismét vásárolni menjenek-e
vagy maradjanak a szállodában, és hallgassák a rádiót meg
olvassanak.
– Bárcsak te is jöttél volna! A táj egyszerűen... tökéletes, szép
zöld, és ahogy a sövények kockákra osztják a földeket, olyan, mint
egy nagy patchwork. Legalábbis egy hegy tetejéről olyannak
látszik. A házuk pedig... nem, nem kifejezetten szép, de annyira
barátságos, meleg és nyüzsgő. Legalábbis a földszint meleg, ahol
rendes tűz ég. Anyának meg nekem egy szobában kellett aludnunk,
mert csak egy vendégszoba van, és majd megfagytunk. Még a
kabátunkat is ráterítettük az ágyra, sőt még néhány takarót is,
amit a szekrényben találtunk, de még így sem volt túl meleg. De
remekül szórakoztunk. Joe meg Michael elvittek a fejőcsarnokba,
és megmutatták, hogyan kell megfejni egy tehenet. Nagyon nehéz,
amíg egyszer csak rájössz a trükkjére, ahogy a biciklizésnél, és...
– És milyenek? Jóképűek?
– Eléggé. Különösen Joe. Annyira komoly, és megfontolt, egy
kicsit olyan, mint Billy...
– És tetszel neki?
– Jaj, Cathy, nem tudom – válaszolt türelmetlenül Jenna. –
Ha igen, akkor sem mondaná.
– Miért nem?
– Mert annyira félénk. Különben is az unokatestvérem,
úgyhogy nyilván nem tetszhetek neki úgy.
– Ezt valahogy el is felejtettem. Annyira fura, hogy
unokatestvéreid vannak in. Gondolod, hogy nekem tetszene?
– Szó sincs róla – szögezte le határozottan Jenna. – Hol is
tartottam? 0, igen, szóval aztán a konyhában vacsoráztunk, és
szinte minden, ami az asztalon volt, a birtokról került ki, a csirke...
Fergal megcsókolt – szólt közbe ábrándosan Cathy.
– Nem igaz.
– De igen.
Hogy, rendesen? Francia csókkal?
– Aha.
– És milyen volt?
– Remek – válaszolt Cathy. – Igazán remek. A
dolgozószobában voltunk, és azt mondta, hogy én vagyok a
legszebb lány, akit valaha is látott, és ma este moziba megyünk,
persze mások is jönnek, Lucy meg Lucas, és jöhetsz te is.
– Kösz – vágta rá Jenna –, már alig várom.
– Egyébként lehet, hogy Fergal ezen a nyáron átjön New
Yorkba, hogy Robert nagybácsijánál dolgozzon, és mondtam neki,
hogy okvetlenül el kell jönnie South Lodge-ba, és...
– Cathy – vágott közbe Jenna –, te nem hívhatsz meg csak úgy
embereket South Lodge-ba! Nem a te házad.
– Hogy érted?
– Ahogy mondom. Régen az apámé volt. Most az anyámé.
Anyáé meg az enyém.
– A te anyád hozzáment az én apámhoz – jelentette ki Cathy,
és két vörös folt jelent meg az arcán –, és most már minden közös,
mindnyájunké. A papa mondta. Úgyhogy azt hívok meg South
Lodge-ba, akit akarok...
– Nem hívhatsz – mondta határozottan Jenna, és érezte, hogy
elönti a méreg –, semmi ilyesmit nem tehetsz! Legalábbis anélkül,
hogy előbb megkérdeznéd anyát, meg...
– Ó, te olyan... irigy vagy – fakadt ki Cathy. – Irigy, és önző,
és... arrogáns. Miért ne hívhatnék meg valakit South Lodge-ba, ha
akarok? Elég nagy a ház. Néha igazán azt kívánom, bárcsak ne
kellene veled élnem, bárcsak ne volnánk testvérek...
– Abban az esetben – jegyezte meg Jenna hűvösen –,
természetesen, nem hívhatnál meg embereket az én házamba. És
biztosíthatlak, én is gyakran gondolok rá, hogy bárcsak ne volnál a
testvérem. Ami azt illeti, elég gyakran. Most pedig bemegyek a
szobámba. És nagyon remélem, hogy élvezni fogod a filmet, és
Fergal még egy párszor megcsókol. Arra azért vigyázz, hogy ne
essél teherbe, rendben? – tette hozzá, édesen mosolyogva.

Adele egyedül volt a Montpelier utcai házban. A

fürdőszobában ült, és a tablettáit számolgatta. Valójában minden
este megszámolta őket. Ez volt az egyetlen tevékenység, amelyet
igazán élvezett. Ahogy meggyőződött róla, hogy van elég, még
egyszer ellenőrizte őket, elképzelte, amint beveszi az összeset, és itt
hagy mindent mindörökre. Megérte álmatlanul feküdni annyi éjen
át, a sötétbe bámulva, csak hogy összegyűjtse őket. Álmatlanul
feküdni, és számolni, amint az előcsarnok órája elüti a
negyedórákat. Csak azért, hogy tudja, végre elmenekülhet. A
fájdalomtól és a megaláztatástól, az esküvőtől, attól, hogy
kénytelen legyen szembenézni mindenkivel, hogy látnia kelljen
Izzie-t.
Aki egészen biztosan jön, ugyanis Noni táviratozott, hogy
együtt utaznak. Természetesen, Noni nem tudott semmit, bár
legrosszabb pillanataiban Adele elképzelte, amint erről
beszélgetnek, és kinevetik a háta mögött, azt mondogatva, nem is
csoda, ami történt, mivel Adele olyan öregnek néz ki, ráadásul
olyan unalmas és szerencsétlen. Ki hibáztathatná Geordie-t?
De már nem sokáig fogja érdekelni ez az egész. Mindezt maga
mögött hagyhatja. Igaz, szörnyű volt arra gondolni, hogy Clio
nélküle nő majd fel, azonban most is tökéletesen boldog az
unokatestvéreivel, és Adele úgysincs nagy hasznára anyaként.
Túlteszi majd magát rajta. Az egyetlen dolog, ami valóban
aggasztotta, hogy Geordie majd magának követeli Cliót. Ez
szörnyű gondolat volt. Ezért illesztett egy záradékot a
végrendeletéhez, ami kimondja, hogy halála esetén Clio Venetiával
éljen, ne Geordie-val. Venetiát nem kérdezte meg, de úgy gondolta,
nem bánná. Ez lesz a legutolsó dolog, amit a testvérének meg kell
majd tennie érte. És ez volt a másik igazán rettenetes gondolat,
hogy el kell válnia Venetiától. Mindig azt mondogatták, hogy
együtt halnak majd meg, ha már nagyon öregek lesznek,
lehajtanak a kocsival egy sziklafalról. A szeretett Austin hetessel,
amely még mindig ott állt Boy hatalmas garázsában, a férfi
Bentleyje és Venetia új Aston Martinja mögött. Nagyritkán
elővették – mindig azonnal beindult –, és nyugodt tempóban
körbehajtottak vele a West Enden, élvezve, ahogy mindenki
megbámulja őket, a két tökéletesen egyforma és kifejezetten
elegáns középkorú hölgyet az aprócska élénkvörös autóban.
Csak már jó ideje nem csinálták ezt.
Adele eldöntötte, hogy pontosan mikor akarja megtenni:
mialatt az esküvő zajlik. így nem kell attól tartania, hogy felfedezik.
Reggel majd telefonál Venetiának, és megmondja neki, hogy beteg,
nem tud elmenni. Mindenki, aki bármilyen távoli kapcsolatban
van is a családdal, a templomban lesz, aztán a fogadáson, még a
dadus és Clio is, aki koszorúslány lesz, de még Adele házvezetőnője
is, aki a Cheyne Walkon fog kisegíteni. így ő biztonságban lesz.
Hosszú órákig nem fognak rátalálni. És mire keresni kezdik, már
túl késő lesz. Barátai, a pirulák addigra már magukkal viszik.
 29. fejezet

Egészen különös, gondolta, hogy ilyen jól ismeri a férfit.

Tudta, mikor örül, mikor izgatott, mikor szomorú vagy beteg.
Mikor szenved a gyomorbántalmaktól, amelyek megkeserítik az
életét (gyakran mondogatta neki, menjen orvoshoz vele, mert
lehet, hogy gyomorfekély). Tudta, mikor fáradt, mikor éhes, mikor
reménykedik és mikor kétségbeesett. Tudta mindezt, anélkül, hogy
a férfi valaha megmondta volna neki. Különös, hogy ismerte az
összes fura szokását: ahogy a fülét huzigálja, amikor gondolkodik;
az orrát ráncolja, mielőtt nevetni kezd; vagy vesz egy mély
lélegzetet, mielőtt elmondaná valamelyik rémes viccét. És az is
egészen különös, hogy ilyen sok időt töltött vele munka közben;
hogy gyakran felbosszantotta, amiért aggódott miatta; hagyta,
hogy ugrassa; és elborzadva nézte, amikor a megbeszélésekre a
legrikítóbb ingében állított be, vagy túl rövidre vágatta a haját,
hogy hosszú ideig ne kelljen újra mennie (és újabb két dollárt
kiadnia). Tudta, mit gondol a férfi a dolgokról a vallástól a
politikáig; szerinte hogyan kell a legjobb pasztramis szendvicset
készíteni, és mi a legjobb gyógymód a másnaposságra. Különös,
hogy tudta mindezt, és mégsem jött rá, hogy a férfi pontosan
olyan, amilyen társat mindig is keresett. Mulatságos, becsületes,
tökéletesen megbízható, kedves (jó, hát néha morcos, és tény, hogy
időnként sokat vitatkozik, már csak a vita kedvéért is; sőt az is
előfordul, hogy elég arrogáns, vagy esetleg néha egy kissé önző).De
olyan ember, akit szeretni tudna, és bízni tudna benne, akivel
boldog lehetne, és aki ráadásul még rettentő szexi is.
Hogyhogy nem vette észre legalább ezt az utóbbit? Hogy
gondolhatott rá csak úgy, mint egy mulatságos, gyászos külsejű, túl
sovány, rosszul öltözött – nem, botrányosan öltözött – férfira, nem
pedig olyan valakire, aki ha csak megérinti a kezét, már felkelti a
vágyát? Olyan erős vágyat ébreszt benne, hogy alig várja, hogy az
ajkuk egymásra tapadjon, kezük egymás testén barangoljon,
összesimuljon a bőrük, és aztán megszűnjön körülöttük a világ.
Már a gondolat is elég volt, hogy a lány képtelen legyen bármi
másra koncentrálni.
– Jobb is, hogy elmész egy időre – jegyezte meg a férfi egyik
este, amint a vágyukat pillanatnyilag csillapítva, boldogan,
kielégülten hevertek a lány ágyán –, máskülönben a Neill & Parker
nagy pácban lenne. Hogy is voltam képes
eddig élni enélkül, meg enélkül? – mondta, egymás után
megcsókolva a lány két mellét, aztán lejjebb csúszott a keze,
végigsimított a lány hasán és combjain. – Vagy ezek nélkül a
gyönyörűségek nélkül.
– Nem tudom – válaszolt élénken a lány, miközben
felkönyökölt –, én is éppen ezen gondolkodtam, magammal
kapcsolatban. Valahogy elboldogultunk. Csak éppen nem volt ilyen
remek mulatság.
– Nem bizony. Én még sosem éreztem ilyen jól magam.
– Soha?
– Soha. Vagyis... talán csak egyszer. Egy esetre emlékszem.
A lány gyanakvóan nézett rá.
– Nick, miről beszélsz?
– Hogy egyszer majdnem ilyen jól éreztem magam.
– Kivel? Ez nem valami tapintatos tőled.
– Sajnálom, bébi. Azzal a lánnyal. Vagyis fiatal nővel. Hogy is
hívták? O, igen, anya. Ő az. Vele remekül éreztem magam. Amikor
legelőször elvitt Coney Islandre, és vett nekem vattacukrot, és
felült velem a nagy hullámvasútra, és...
– És... az jobb volt, mint velem az ágyban?
– Nem volt jobb, azt nem mondtam. Azt mondtam, majdnem
olyan jó. Valójában nagyon hasonlított rá – jelentette ki, ismét
megcsókolva a lányt ahogy felrepültünk, majd lezuhantunk, én
meg azt gondoltam, te jó isten, ezt nem bírom ki, annyira izgalmas,
és... Hé, megpróbáljam eljátszani veled az egészet?
– Köszönöm, nem – tiltakozott határozottan a lány –, azt
hiszem, nem tetszik, hogy egy rakás fémmel hasonlítasz össze.
– Én nem a fémmel hasonlítalak össze, hanem arról az
érzésről beszélek, amit átéltem. De... meggondoltam magam. Te
határozottan jobb vagy. Vagyis... azt hiszem.
A lány hanyatt dőlt a nevetéstől. Csodálatos volt ilyen
boldognak lenni.

Először aggódtak Mike miatt.

 – Egy kicsit olyan lesz neki, mint egy válás – jegyezte meg
Izzie komolyan.
De Mike el volt ragadtatva, örült a boldogságuknak (habár
Izzie-nek többször is elmondta, hogy Nick korántsem elég jó
hozzá).
Egy kicsit persze szomorú volt. De olyan körültekintők és
tapintatosak voltak, amennyire csak tőlük telt. Minden este vele
vacsoráztak, sétálni hívták, moziba, kocsmákba, míg egyszer azt
nem mondta, valami baj lehet a kapcsolatukkal, ha ennyire
szükségük van az ő társaságára.
Nem tölthettek sok időt együtt, mielőtt Izzie elutazott
Londonba, egy hétnél alig valamivel többet. De, miként azt Nick
megjegyezte, sok mindent lehet csinálni egy hét alatt...
Igaz, Izzie még mindig aggódott amiatt, hogy találkoznia kell
Adele-lel meg a többiekkel. Kikérte Nick véleményét is.
– Szerinted nagyon gonosz vagyok? – kérdezte az elutazása
előtti este. Szorongva várta a választ.
– Cukorborsó, nem volt gonoszság, amit tettél. A fickó külön
élt a feleségétől, ebben teljesen biztos voltál, amikor lefeküdtél
vele. Én nem hinném, hogy emiatt bárki is a pokolra jutna. Esetleg
a purgatóriumba...
– Te honnan tudsz a purgatóriumról? – tudakolta Izzie
kíváncsian.
– Egyszer volt egy katolikus barátnőm. A katolikusokban és a
zsidókban sok közös van, tudod.
– Ó! – Valójában nem kérdezte soha a múltbeli szerelmi
életéről. Talán eljött az ideje. Végül is a férfi mindent tudott az
övéről. Az ő kurta és zavaros előéletéről. – És... hány barátnőd
volt? Úgy értem, rendes.
– Engem mindig csak a nem rendesek érdekeltek – válaszolt
Nick, és elvigyorodott. És... lássuk... csak féltucat lehetett.
– Féltucat? Az nagyon sok!
– Drágám, már majdnem harmincéves vagyok! Nem egy
szerzetesbe szerettél bele, tudod.
– Igen, persze, de... úgy értettem, hogy...
– Nem – mondta a férfi komolyan nem szerettem egyiket sem.
Még a legcsintalanabbat sem. Úgy nem, mint téged. Fogjuk fel úgy,
hogy ők voltak a gyakorlópálya.
– Ez nagyon nyersen hangzik.
– Én nagyon nyers vagyok. Ez az egyik dolog, amihez hozzá
kell szoknod. Persze, nagyon kedveltem némelyiket. Ez a katolikus
lány, ő nagyon mulatságos volt. Ír volt...
– Egy ír katolikus, és lefeküdt veled?
– Ezt mondtam volna?
– Tényleg nem. De...
– Az ember remekül szórakozhat teljesen felöltözve is. Nézz
csak ránk, az elmúlt hónapokban milyen jól éreztük magunkat!
– Igen, de...
– Nagyon szórakoztató, amíg az ember megpróbálja levenni a
ruhát a lányokról. Nála sosem sikerült elérnem. De ő fontos volt
nekem. Azt hiszem, róla tudnod kell. Majdnem feleségül kértem...
– Csak majdnem? Mi tartott vissza?
– Találkoztam Mike-kal -válaszolt Nick nevetve –, és az ő
ajánlatát sokkal vonzóbbnak találtam. És most hagyd abba az
aggodalmaskodást, hercegnő! Szeretlek. Jobban, mint azt valaha is
lehetségesnek tartottam volna. Rendben?
– Rendben – felelte Izzie.
Nick kikísérte Idlewild-ra. Nagyon rossz volt ilyen hamar
elválni tőle. Ezt Izzie meg is mondta neki.
– Szörnyű érzés. De túl fogjuk élni. És téged majd
megvigasztal ott az a sok elegáns ember. De nekem mi jut? Mike.
Meg Joanie.
– Mike megígérte, hogy vigyáz rád – mondta Izzie, és
megcsókolta. – Tegnap megkértem rá. És amíg nem vagyok itt,
menj el az orvoshoz. A gyomrod miatt, rendben?
– Lehet – válaszolt Nick.
A lány tudta, hogy ez mit jelent. Hogy nem fog elmenni.
Az utolsó pillanatban vett valamit, amit az esküvőn viselhet,
egy bordó gyapjúruhát kabátkával. Ami túlságosan öreges volt
rajta, de egyszerűen nem érdekelte. Ez volt a legelső, félig-meddig
megfelelő holmi, amit talált. Végül is senki sem fogja őt nézni. És
nem volt rá ideje, hogy valami megfelelőbbet keressen helyette.
Noni késett, Lehet, hogy nem érik el a gépet, gondolta Izzie,
reménykedve. I alán elszalasztják az esküvőt. Ez lenne a tökéletes
megoldás, és nem is az ő hibája volna...
– Izzie, drágám, annyira sajnálom! O, üdv, Nick, nagyon
örülök, hogy látom! Gyere, Izzie, késésben vagyunk, elaludtam,
nem hallottam meg az ébresztést. ..
Félúton az Atlanti-óceán felett Izzie már látta, a legkevésbé
sem kell attól tartania, hogy Noni Geordie-ról faggatná, vagy
bármi másról. A lányt kizárólag önmaga érdekelte. Egyfolytában
csacsogott, megállás nélkül. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy
elfáradt, feltette az alvómaszkot, Izzie-hez bújt, és átaludta az út
hátralévő részét.
Izzie-t az apja várta a repülőtéren. Kitárta a karját, Izzie pedig
belesimult.
– Drágám, csodásan nézel ki, mit csináltál magaddal?
– O... hát csak keményen dolgoztam.
– Keményen dolgozott az egyik isteni fiúval, ha engem kérdez
– jegyezte meg Noni, és megcsókolta Sebastiant. – Kikísérte a
repülőtérre, borzasztóan turbékoltak, csak kérdezze meg Izzie-1!
Engem is magukkal visznek?
Igen – válaszolt Sebastian –, megígértem Venetiának.
Hogy van maman?
– Hát, tudod...
Igen – válaszolt Noni felsóhajtva, és hirtelen elkomolyodott. –
Nagyon is (ól tudom. Nos... nem baj. Talán az esküvő felvidítja.
Mindketten kételkedve néztek rá.

– Szóval igaz, tényleg... mit is mondott... turbékoltok az egyik

fiúval?
Igen – válaszolt Izzie, boldogan mosolyogva, és megcsókolta
az apját – A magas sovánnyal.
– Mike.
– Nem, Nick.
– Igen, persze. Ez nagyon jól hangzik. Örülök neki, és hozzá
akarsz menni feleségül?
– Még jó ideig nem. És ha majd igen, te tudod meg elsőnek.
De addig is, rettentően boldog vagyok. Túl szép, hogy igaz legyen.
De mondd csak, valóban el kell mennem holnap arra a vacsorára?
– Drágám, természetesen. Celia sosem bocsátaná meg, ha nem
jönnél. És Kit sem. Ez most szigorúan kötelező. Látom, hogy
nagyon fáradt vagy, de ha jól kialszod magad, és holnap is pihensz,
nem lesz semmi baj.
– De...
– Isabella, nincs semmi kifogás! Erre a vacsorára az egész
nyavalyás család hivatalos...
– És Lord Arden házában lesz?
– Úgy van. A Belgrave Square-en. Nagyon fényűző épület. A
Cheyne Walkot már megszállták a szállítók és a dekorátorok, tiszta
őrültekháza. Most menj, és próbálj aludni! Ha kell, vegyél be egy
tablettát! Ezek a hosszú utak megkeverik az embert. Isten hozott
itthon, drágám, olyan jó, hogy itt vagy!
 Izzie-be belehasított a bűntudat, amiért az apja biztos nagyon
magányos. Persze, ott van neki Celia, de az asszony mégiscsak
Lord Arden felesége, nem tud minden időt az apjával tölteni. És
Sebastianen most már kezdett meglátszani a kor. Egykor
aranyszínű haja szinte tiszta fehér volt, az arca mélyen barázdált.
Végül is hetvenöt éves. Izzie mindig megdöbbent, amikor erre
gondolt. Általában hajlamos volt megfeledkezni róla, mivel a férfi
annyira tele volt energiával, életerővel. De úgy tűnt, a kora ellenére
tökéletesen egészséges és nagyon boldog. Elmondhatatlanul örült
Kit házasságának, rajongott Clementine-ért, és habár szomorú
volt, hogy Oxfordba költöznek, leendő menye megígértette vele,
hogy minden hétvégét náluk tölt.
– Persze, nem fogom, de gyakran megyek majd.
Épp most kezdett bele egy könyvbe, újságolta, mondván, „Mi
mást kezdhetnék az időmmel?”, és néhány előadó-körútra is
elígérkezett.
– Az egyik Amerikában lesz. Előre örülök neki, hogy majd
találkozhatom veled. Meg persze Jack-kel és Lilyvel is. Olyan kár,
hogy nem jönnek az esküvőre, de Lily már túlságosan gyenge,
szegény kis öreglány...
Izzie bölcsen megállta, hogy megjegyezze, Lily kerek tíz évvel
fiatalabb az apjánál...
– Jön... Adele is jön a vacsorára?
– Gondolom, igen. Bár meglehetősen lehangolt, de ez annyira
különleges alkalom. És Venetia majd vigyáz rá.
– És... jól van?
– Mivel ez a pszichiáter fickó kezeli, gondolom, csak lesz némi
javulás. Szerintem nem néz ki túl jól. Most pedig eredj az ágyba!
Szólok Mrs. Conleynek, hogy vigyen neked egy kis meleg tejet. Még
mindig ez a kedvenc altatód?
Izzie azt felelte, igen, megcsókolta az apját, és felment az
emeletre a szobájába. Azon tűnődött, vajon miként ítélné meg az
apja, ha megtudná az igazságot. Amit, természetesen, előbb-utóbb
megtud.
Venetia írt Izzie-nek egy hűvös, figyelmeztető levelet, amely a
szobájában várta.

„Belátom, hogy el kellett jönnöd, de teljes diszkréciót kérek

tőled. A családban fogalma sincs senkinek, hogy mi történt, és
Adele továbbra is ragaszkodik ehhez. Nagyon törékeny az
egészségi állapota. Szerintem minden konfrontáció súlyos hiba
volna. Természetesen, mindketten ott lesztek az esküvőn, és
valószínűleg az azt megelőző vacsorán, de nem hiszem, hogy túl
nehéz volna elkerülnötök egymást. Ettől a két alkalomtól
eltekintve nem látom semmi okát, hogy találkozzatok. Kérlek,
tartsd tiszteletben ezt a kérésemet! Venetia”

Még az altató sem segített Izzie-nek aznap éjjel.

Barty kicsit félt, hogy majd hiányozni fog neki Charlie. De nem
hiányzott, nem kifejezetten. Ám kezdett már kissé meginogni a
szilárd elhatározása, hogy elhagyja a férfit, amint feltolultak a
tagadhatatlanul boldog emlékek, a sajnálkozás érzésével
keveredve, amihez még hozzájárult a bűntudat. A szörnyű
bűntudat. Ez volt a legrosszabb.
Tudta, hogy nem kellett volna csak azért hozzámennie a
férfihoz, hogy enyhítse a magányát, hogy megmeneküljön az
öregkorában rá váró száraz, örömtelen özvegyi léttől. Ő is
kihasználta a férfit a maga módján, legalább annyira, amennyire a
férfi kihasználta őt. Természetesen, anyagilag nagylelkűen
gondoskodni fog róla, hogy vehessen magának egy lakást, sőt még
az is lehet, hogy beindítja neki ezt az átkozott veteránautó-üzletet.
Charlie remekül meglesz. Mindig is nagyon gyakorlatias volt.
Barty a lányok miatt érzett igazán bűntudatot. Annyira
boldogok voltak ebben az új életükben, az új szüleikkel, az új
iskolájukban. Vajon ugyanilyen boldogan együtt maradnának
ezután? Valószínűleg nem. Barty ugyanis éppen arra készült, hogy
betőrjön a barátságukba, és brutálisan széttapossa, mondván,
bocs, de minden megváltozik újra, és úgy boldogultok vele, ahogy
akartok. Ez kemény lesz nekik. Nehéz lett volna két felnőttnek is,
két komplikált fiatal lánynak pedig, akik közül az egyik különösen
sebezhető, szinte elviselhetetlen.
De... mit tehetne? Maradjon Charlie-val, úgy téve, ahogy a
szülők már az idők kezdete óta tesznek, mintha rendben volna
minden? Eljátsszanak egy udvarias színjátékot, amíg csak a lányok
elég idősek nem lesznek, hogy megbirkózzanak a helyzettel? És az
mikor volna? Tizenhat éves korukban? Vagy tizennyolc? Esetleg
amikor betöltik a huszonegyet? Hogy lehetne ezt egy időponthoz
kötni? Hogy véget vessenek a biztonságnak, a boldog emlékeknek,
a közös életnek? Szörnyű volt ez az egész. Mivel nem volt kivel
beszélnie róla, meghívta Sebastiant vacsorára, és akadozva
megvallotta neki, milyen szörnyű hibát követett el. Mesélt neki
Charlie hazugságairól, a saját szégyenéről és bűntudatáról. És
megkérdezte tőle, vajon mit tegyen.
A férfi hosszú ideig szótlanul nézett rá, miután befejezte.
Aztán átnyúlt az asztalon, és gyengéden megsimogatta az arcát.
– Drágám! Te sem voltál szerencsésebb a szerelemben, mint
én. Sőt, azt is mondhatnám, meglehetősen hasonló a kettőnk
története. Pár hónap rendkívüli boldogság, aztán hosszú évekig
tartó magány. Ráadásul én kétszer veszítettem el az asszonyt, akit
szerettem.
– Drága Sebastian! Igen, tudom. És annyira erős volt, olyan jól
helyt állt!
– Nem hinném. Nézz csak szegény Isabellára, őt évekig
elhanyagoltam! Jaj, drágám! Nem tudom, mit kéne tenned.
Szegény lányokat valószínűleg nagyon megviselné, ha most
elválasztanád őket. De... ugyanakkor nem is maradhatsz együtt
Charlie-val.
– Úgy gondolja?
– Igen. Nem lehet egy életet hazugságra alapozni. Vagyis
inkább hazugságok sorozatára. Hadd gondolkodjam...
Egy ideig hallgatott. Barty figyelte, amint fejét lehajtva
töpreng, és közben észre sem veszi, amint egyre apróbb darabokra
tördel egy szelet kenyeret. Végül Sebastian felpillantott, és
megszólalt.
– Azt javasolnám... és hangsúlyozom, ez csak javaslat, hogy
folyamodj egy kis csaláshoz. Egy kis alakoskodáshoz. Amint tudod,
én gyakran éltem vele fiatal koromban.
Barty nem felelt, csak rámosolygott a férfira.
– Hiszen a lányok bentlakásos iskolában vannak. Talán
Charlie-t másik városba szólíthatná az üzlet, legalább az iskolaév
alatt. Szerintem például Los Angeles remek hely volna veterán
autók árusítására. Természetesen, te nem tarthatsz vele, a munkád
miatt. így még a szünidőben is külön tölthetnétek némi időt,
közben a lányok lemehetnének hozzá, abban pedig biztos vagyok,
hogy néhány hétig fenn tudnátok tartani a látszatot, hogy
boldogan éltek. Végül is Charlie nem egy elviselhetetlen fickó.
– Nem – mondta Barty –, nem az.
– Ez nem volna tökéletes megoldás, és még csak könnyű sem.
De úgy gondolom, jobb volna bármi más alternatívánál. És
ragaszkodhatsz hozzá. Hiszen, ha nagyon közönségesen akarunk
fogalmazni, nálad van a pénzes láda kulcsa.
 Ha Mr. Patterson továbbra is olyan fényűző módon akar élni,
mint amihez, gondolom, boldogan hozzászokott, akkor többé-
kevésbé kénytelen azt tenni, amit te mondasz. Nos, ez az én
javaslatom, drágám. Ha egyáltalán használható.
– Nagyon is – válaszolt Barty, és előrehajolva megcsókolta a
férfit. – Köszönöm, Sebastian. Nagyon-nagyon alaposan
megfontolom.

Adele nem akart elmenni Celia vacsorájára, fáradtságra

hivatkozott, és arra, hogy ki kell pihennie magát az esküvő előtt.
Nem volt hajlandó Bartyval sem találkozni. A feldúlt Barty
Venetiától kért magyarázatot, aki meglehetősen hűvösen közölte
vele, hogy Adele úgy látja, ő a Geordie-féle táborba tartozik.
– Végül is te vagy a kiadója.
– Ez nevetséges – háborgott Barty. – Én nem tartozom senki
táborába. És csupán szakmai kapcsolatban állok Geordie-val.
– Igazán? Én azt hittem, elég jó barátságban vagytok. Talán
nem ment ki South Lodge-ba hálaadáskor?
– Ne légy ostoba, Venetia! – válaszolt hűvösen Barty. –
Maradjunk annyiban, hogy szívesen találkozom Adele-vel, ha ő is
hajlandó találkozni velem. Ennél többet nem tehetek.
Feldúltan ment vissza a szállodába. Az ikrek képessége, hogy
felzaklassák, .1 régi ellenségeskedés és versengés, ahogy
összefognak vele szemben, mindez soha nem fog teljesen elmúlni,
úgy érezte.

Amikor Adele felébredt az esküvő napján, szinte boldog

izgatottságot érzett. Kiérkezett a nap. Az a nap, amikor minden
véget ér, amikor végre biztonságban lesz. Hetek óta először felkelt,
majd lement a konyhába, hogy együtt reggelizzen Clióval és a
dadussal. Clio nagyon csendes volt. Rettentően csalódott, hogy az
apja nem jön el az esküvőre.
– Azt írta, hogy eljön – mondta, amikor az előző nap Adele
rátalált, amint az ablak előtt állva a férfit várta, könnyektől
maszatos arccal – Abban a levélben, amit Noninak küldött. Akkor
miért nem jön mégsem?
– A papa nem nagyon tudja... előre megmondani, hogy mit
csinál – magyarázta Adele, s igyekezett a rosszindulatot kiszűrni a
hangjából és nagyon messze van, az ilyen utazást előre meg kell
tervezni.
 – Rengeteg ideje volt, hogy megtervezze – jelentette ki Clio –,
sok-sok ideje. Tudta, hogy én leszek a koszorúslány, Noni
megmondta neki. Hát nem akar látni engem a szép ruhámban,
talán már nem szeret engem?
– Ó, drágaságom! – Adele tekintetét is elhomályosították a
könnyek. – Dehogynem szeret, és persze, hogy látni akar. De nem
lehet, túlságosan elfoglalt, és...
– Barty is elfoglalt. Izzie is. Noni is. És ők mind eljöttek. Akkor
ő miért nem?
Adele nem tudott kitalálni semmit, amivel megnyugtathatná.
Csak megölelte, együtt sírt vele, és olyan haragot érzett Geordie
iránt, mint még soha. A gazember! Önző, csak magával törődő,
gonosz gazember. Egészen olyan, mint Luc. De Luc legalább bátor
volt, legalább jó ember volt a felszín alatt. Ezt Geordie-ról nem
lehetett elmondani. Ő csak egy gyenge, sima szavú gyáva féreg
volt. Gyűlölte. Tiszta szívéből. Izzie csak legyen vele boldog. Úgy
kell neki...

Clio viszonylag boldogan feküdt le, megvigasztalta Noni, aki

azt mondta neki, az egész templomban mindenki őt fogja nézni, és
megállapítják majd, milyen csinos. Azt is megígérte, hogy az
apjának rengeteg fényképet küldenek róla. De éjjel kétszer is
felébredt, és sírt. Adele, aki szokás szerint éberen feküdt,
meghallotta, és oda akart menni hozzá, de Noni ért oda előbb, és a
második alkalommal bevitte magával a saját ágyába, ahol álomba
ringatta. Jobb is volt így. Cliónak könnyebb lesz nélküle, gondolta
Adele. Egyetlen gyereknek sem kell olyan anya, aki egész nap sír és
csak bolyong a lakásban.

– Mondtam neki, hogy készülődhetünk együtt – csacsogott

Noni –, és én majd megcsinálom a haját. Már egészen jól értek
hozzá. Kenneth New Yorkban mutatott egy csodás trükköt, hogyan
kell a francia fonatot feltűzni, hogy tartson. Megcsináljam neked
is, maman?
– Ne – vágta rá Adele –, én majd megcsinálom magamnak!
Köszönöm, drágám.
– És mit veszel fel?
– Ó... egy új ruhát. Halványszürke selyem.
Tudta, hogy kell vennie valamit, ezért kényszerítette magát,
hogy kimenjen a Woollandsbe és a Harvey Nicholsba, nehogy
gyanút fogjanak.
 – Megnézhetem?
– Majd ha felvettem.
– Kalap?
– Ó... – erre nem gondolt majd azt veszem fel, amit tavaly
Ascotban.
– Maman, nem mehetsz Kit esküvőjére egy régi kalapban!
– Dehogynem mehetek – válaszolt Adele, az ingerültségtől fél
oktávval magasabb hangon. – Különben sem régi, csak egyszer
volt rajtam.
– Tudom, de...
Megjelent Lucas zsakettben.
– Gondoltam, tartok egy kis bemutatót. Hogy áll a mellény?
– Drágám, csodásan festesz! Igazán annyira jóképű vagy!
Hadd lazítsam meg egy kicsit azt a csomót...
Adele rámosolygott a fiúra. Ez olyan igazságtalan, gondolta
Noni, és valahol mélyen feltámadt benne a harag. Lucas olyan
keveset tett, és mégis képes örömet szerezni az anyjuknak
egyszerűen azzal, hogy besétál a szobába.
– Akkor mi megyünk készülődni – jelentette ki. – Gyere, Clio!
– Rendben van – válaszolt Adele szórakozottan.
Noni hátrapillantott; az anyja már csak Lucas nyakkendőjére
figyelt.

Izzie kétkedve nézte magát a tükörben. Ez az öltözék tényleg

melléfogás volt. Kifejezetten sötét árnyalatú vörös volt, ami nagyon
sápasztotta. Nem volt megfelelő a hossza sem. Túl hosszú volt,
hosszabb, mint a most divatos fél lábszárig érő ruhák. Nagyon
ódivatúnak tűnt. Dühösen gondolt az eladónőre a Saksban, aki
meggyőzte róla, milyen csodásan fest benne. Legalább Nick nem
látja. Előző este telefonált, hogy elmondja, mennyire szereti, és
nagyon hiányzik neki.
– Habár így nagyon békés, hogy nem horkolsz mellettem.
– Nem is horkolok!
– Drágám, de igen, attól tartok. Néha elég hangosan. Ha még
senki nem mondta neked, kénytelen vagyok én elárulni, hogy nem
túl arisztokratikus. El ne aludj valamelyik prezentáción! De nem
beszélhetek tovább, Mike azt mondja, nem engedhetjük meg
magunknak. Szeretlek, hercegnő! Ne felejts el felnézni a
csillagokra!
– Jó. Én is szeretlek! Letette a telefont. Benézett az apja.
– Minden rendben?
 – Igen, jól vagyok. Csodásan nézel ki, apa.
Valóban, Sebastian még mindig döbbenetesen jóvágású volt a
fekete zsakettban.
– Tedd fel a kalapot!
Sebastian szót fogadott, feltette, és hosszan igazgatta Izzie
tükrében.
– Egy hiú vénember vagy – mondta Izzie, és megcsókolta de
van is rá okod. Elhalványítod majd a vőlegényt is.
– Butaság – válaszolt Sebastian arra senki nem képes. Csinos
vagy te is. -Tudom, hogy nem vagyok az – válaszolt Izzie –, de nem
baj. Mindenki
más csodásan fest majd, ki nézne akkor engem?
– Én – jelentette ki Sebastian –, mégpedig nagyon büszkén.

Vajon a többi vendég is észreveszi a hasonlóságot? Celia a

templomban ülve töprengett ezen. Furcsállják-e az egyforma
fejtartást, a széles vállakat, a nagyon sűrű hajat, amely
mindkettejüknél elég mélyen benőtt a homlokba? Észreveszik-e az
azonos, finom vonásokat, az egyforma, sűrű szemöldököt?
Valószínűleg nem. A köztük lévő közel negyven esztendő előhívta a
különbségeket, mások a színek, a tartás, a járás. De a hangjuk
teljesen egyforma: mély, erőteljes, dallamos, amint az arcukon
gyakran feltűnő gyors mosoly is, és az ugyanolyan
gyakori, dühös homlokráncolás. Nem mintha ez utóbbiból
sokat láthatnának ma. Két rendkívüli férfi. És ő mindkettejüket
annyira szereti...

Ha még egyszer hátranéz és rámosolyog Cathyra, hányni

fogok, gondolta Jenna. Undorító volt, ahogy viselkedtek. Tegnap
este kétszer is rajtakapta őket, amint csókolóztak, egyszer vacsora
előtt, egyszer utána, és a második alkalommal Fergal keze
határozottan Cathy mellén volt. Gusztustalan volt. Az asztalnál,
szerencsére, nem ültek egymás mellett, de Fergal egyfolytában
mosolygott rá és grimaszolt, Cathy pedig állandóan előrehajolt,
hogy a fiú belásson a dekoltázsába, valahányszor odanéz.
Jenna két székkel távolabb ült, Lucas mellett, s igazán nem
értette, miért gondolta mindenki, hogy Lucas olyan rémes alak.
Jenna nagyon érdekesnek találta, és a fiúnak fura humora volt,
ami szintén tetszett a lánynak. Lucas nem nevetett Fergal pocsék
viccein, de időről időre elejtett valami igazán szellemes
megjegyzést.
 Elég magas volt, nagyon vékony, csontos, beesett az arca,
mélyen ülő, sötét a szeme és rendkívül hosszú a szempillája.
Legalábbis egy fiúnak nagyon hosszú. Érdekes volt az öltözéke is:
szmokingot viselt, mint minden férfi a társaságban, de a
hagyományos fekete nyakkendő helyett lobogó fekete kravátlit
kötött hozzá. Jenna szerint ez nagyon sikkes volt. Cathy vacsora
közben víz nélkül itta a bort, és annyira berúgott, hogy Fergalnek
el kellett kísérnie az asztaltól, nagy nevetések közepette. Jenna
látta, hogy az anyja aggódva figyeli a jelenetet. Valószínűleg
Charlie távollétében még nagyobb felelősséget érzett Cathyért.
Még mindig teljes szívéből azt kívánta, bárcsak itt lennének
Millerék most, a templomban. Habár volt rajtuk kívül is sok
kedves ember. Jenna nagyon megszerette Jayt, Toryt meg a
gyerekeiket, sőt még Gilest is kedvelte, bár a férfi nagyon... komoly
volt. George, a fia egész helyes volt, bár egy kissé fontoskodó, de
valójában elég érdekes. Mary kiállhatatlan volt, akárcsak az anyja,
mintha egyikük sem lett volna tisztában azzal, hogy már feltalálták
a mosolyt...
Boy egyszerűen csodás volt, mulatságos és csintalan,
mindenkit megnevettetett, még Celiát is. Jenna nagyon kedvelte.
És némelyik Warwick is egész elfogadható volt. Fergalt
valószínűleg csak nagyon elkényeztették. Barty elmondta neki,
hogy a fiú egy légitámadás kellős közepén született, a Cheyne
Walk-i házban, és Celia úgy menekítette ki a vajúdó Venetiát a
Lytton House-ból a háború legsúlyosabb légitámadása alatt; végig
biciklizett a londoni Cityn egy fémsisakban, miközben hullottak a
bombák körülötte. Celia csodálatos volt, Jenna rajongott érte. És
tudta, hogy rajong érte az anyja is, annak ellenére, hogy azt
mondogatja, az asszony nem csak jót hozott az életébe. Jenna
szerint nagyon hasonlók voltak, ami elég mulatságos, mivel
egyáltalán nem álltak rokonságban. De mindketten végsőkig
megszállottjai voltak a munkájuknak, a Lyttonsnak, mindketten
rendkívül magasra tették a mércét, maradéktalanul hittek a
kemény munkában, és mindketten szenvedélyesen érdeklődtek egy
sereg bámulatosan változatos dolog iránt.
– És mindketten magasak és szépek vagytok – jegyezte meg
Jenna az anyjának.
Barty nevetve válaszolta, az lehet, hogy magas, de semmi
esetre sem szép.
– De igen. Rettentően. Fogadni mernék, hogy apa is szépnek
látott.
 Amire az anyja azt felelte, mindenki szépnek látja azt, akit
szeret, és ő is
rendkívül jóképűnek tartotta Laurence-t.
– De ő az is volt. Minden képen, amit mutattál róla, úgy néz ki,
mint egy filmsztár.
Jenna tudta, hogy ő pontosan olyan, mint az apja; és jó érzés
volt, hogy a külsejét tovább viszi, ha a nevét nem is viheti tovább,
legalábbis ha férjhez megy. Bár valójában jobban szeretett volna
úgy kinézni, mint az anyja. Jobban tetszettek neki Barty színei,
magas arccsontja és hatalmas barna szeme. Ma egészen
csodálatosan festett.

Rendben. Most felöltözik, megcsinálja a haját, aztán

megmondja a dadusnak, hogy valami gond van a kalapjával, és
megkéri, hogy vigye Cliót a templomba a hivatalos autón, és ő
majd a saját kis MG-jével megy. Noni és Lucas már elmentek. Ha a
dadus vitatkozni kezd, akkor sírva fakad, mire dadus azonnal
feladja, és azt teszi, amit mond neki. Senki nem akarta Adele-t
megríkatni.

Ki hitte volna ezt, gondolta Venetia, Kitre mosolyogva,

miközben az öccse ott ült és a zenét hallgatta. Ki gondolta volna,
hogy Kit rettenetes, tragikus fiatalsága ilyen boldogságba
torkollhat? Mert valódi boldogság volt, ami sugárzott róluk,
mindkettejükről. Clementine-ban ritka módon párosult az okosság
a kedvességgel, s Venetia hiába volt negyvennyolc éves, még
mindig nagy hatással volt rá a tanultság. Clementine elképesztően
okos volt, és nemcsak ragyogó regényíró, de rendkívül olvasott is,
akárcsak Barty, de Clementine-nal lehetett csevegni és nevetgélni
is. Valójában inkább olyan, mint Izzie, gondolta Venetia, és
hirtelen mintha árnyék vetült volna a napra. Mint Izzie, amilyen
akkor volt, mielőtt New Yorkba ment és megváltozott, mielőtt...
azzá lett, akivé lett. Még mindig nem igazán állt össze a kép. Nem
illett Izzie-re a gonosz házasságtörő szerepe. Még mindig túl félénk
volt, túlságosan naiv, túlságosan is meg akart felelni mindenkinek.
Vagy talán csak nagyon jól tettette mindezt.
De hol van már Adele? Csak nem akar elkésni?

Rendben. Mindnyájan elmentek. Utánuk integetett a lépcső

tetejéről, miután megdicsérte Cliót, hogy milyen jól néz ki.
Legszívesebben megölelte volna, hogy magához szorítsa utoljára,
de úgy döntött, az túl veszélyes volna. Még megingatná az
elhatározását. Meg kellett tennie, mindenki miatt, nem
utolsósorba éppen Clio miatt. Erősnek kell lennie, és ki kell bírnia.
Igazán nem volt más megoldás.
Az órára nézett, háromnegyed tizenegy. Gondosan kell
időzítenie. Amint elkezdődik a szertartás, azonnal be kell vennie a
pirulákat. Mert amikor véget ér, ha más nem is, Venetia biztosan
aggódni kezd miatta. De nem valószínű, hogy el tud majd
szabadulni a fogadásról, csak ha az ebéd befejeződik. Szerencse,
hogy Clementine és Kit délelőtt esküsznek, és utána ebédet adnak.
Egy hagyományosabb délutáni esküvő, ahol csak aprósüteményt
szolgálnak fel, sokkal hamarabb véget érne.
Levette a szürke selyemkosztümöt, gondosan felakasztotta,
aztán kibújt a selyem kombinéből meg a harisnyából is, és felvett
egy olyan ruhát, amit mindig is nagyon kedvelt. Puha,
harangvirágkék gyapjú volt. Nem akart köntöst venni, azt akarta,
csinos legyen, amikor megtalálják. Meg is fésülködött, és befújta
magát Diorlinggal, az aktuális kedvencével, aztán lement a
földszintre egy nagy kancsó vízért. Nyugalmat érzett, nagy-nagy
nyugalmat.

Bárcsak Kit láthatná a menyasszonyt, gondolta Sebastian,

amint Clementine bevonult a templomba a nagybátyja karján,
boldogságtól ragyogó arccal. A lány virágkoszorúval fogta hátra
vörös haját, okos tekintetét szerelmesen függesztette Kitre. A
ruhája egészen egyszerű volt, fehér selyem, szolid nyakkivágással,
szűk ujjakkal, bő szoknyával és rövid uszállyal. A csokra rengeteg
halvány rózsaszín rózsabimbóból állt. Mögötte haladt Clio, apró
arca csupa áhítat, Cliót pedig Lucy Warwick követte, az egyetlen
felnőtt – vagy majdnem felnőtt – koszorúslány, mindketten
halvány rózsaszínben, a hajukban fehér virágokkal.
Lassan lépdeltek előre. Aztán, amint a nagybátyja elengedte,
Clementine előrelépett Kit felé, és – bátran szakítva a
hagyományokkal – megfogta a kezét, majd felágaskodott és
megcsókolta, hogy a férfi tudja, végre valóban ott áll mellette.
Ebben a pillanatban, amikor a szerelem szinte tapinthatóan
megtöltötte a templomot, Celia és Sebastian egymásra nézett a
padsorokat elválasztó folyosón keresztül, keresztül a sok-sok éven,
és elmosolyodott. És mindenki, aki látta ezt a mosolyt, és tudta,
mit jelent, értette az okát, éppen olyan megindítónak és a maga
módján ugyanolyan szívszorítónak találta, mint a nap többi részét.
 Felhalmozott néhány párnát az ágyán, és elhelyezkedett a nagy
fehér dombon. Már előkészítette a pirulákat, az egyik kedvenc
tányérjára rakta őket, amelyet ajándékba kapott Cedrictől évekkel
korábban. Fehér tányér volt, apró virágmintával, aranyszegéllyel.
Harminc tablettája volt. Több, jóval több, mint amennyi kell, úgy
gondolta, de egészen biztos akart lenni a dolgában.
Egy darabig csak feküdt, a tablettákat nézve, aztán kinyúlt, és
felvette az elsőt...

„...és ezennel hűséget fogadok néked”

Kit hangja, ez a szép dallamos hang kissé megremegett, amint
a fogadalmat mondta. Izzie-nek hirtelen elszorult a szíve. Abban a
pillanatban elfelejtett minden mást, a bűntudatát, a
boldogtalanságát, az aggodalmát Adele miatt, és csak arra a napra
emlékezett, majdnem tíz évvel ezelőtt, amikor Kit azt mondta neki,
hogy szereti. Amikor neki szólt az a gyengédség és szenvedély,
amelyet most hallott a hangjában; amikor Izzie olyan tökéletesen
boldog volt és tökéletes biztonságban érezte magát. Most
váratlanul, azóta először, újra érezte, és rájött, hogy végre most
szakadt el végleg Kittől. Most már látta, hogy eddig még kötődött
hozzá, és azóta is azt kereste, amit akkor megkapott, hogy aztán
újra elvegyék tőle. De most már volt egy másik férfi, aki teljesen
különbözött Kittől, aki nem egy gazdagságban felnőtt, kiváltságos,
tragikus sorsú ifjú, hanem felnőtt ember, aki a saját üstökénél
fogva húzta fel magát, hogy elérje a csillagokat. Nem jóképű,
valószínűleg nem is romantikus – nem, ez tévedés, romantikus,
viccesen, okosan, meghatóan romantikus. Nem értelmiségi, hanem
saját erőből kiművelődött, és a maga módján ugyanolyan
tehetséges, mint Kit. Nick alig pár nap alatt az élete középpontjává
vált, minden boldogsága forrásává. Már szinte elképzelhetetlen
volt, hogy valaha nem ismerte, nem szerette, nem volt szerelmes
bele. Nem számított erre, úgy érezte, nem is érdemelte meg, de
mégis itt volt, az övé volt. És amint ott állt, és Nickre gondolt, és
arra, ami köztük van, hirtelen meg akarta osztani mindezt az
apjával, és tudatni vele, hogy szereti. Felnézett Sebastianre, nagy
kezébe csúsztatta a kezét, rámosolygott, és tudta, hogy a könnyek a
férfi szemében az öröm könnyei, és neki szólnak.

Csörgött a telefon. Nem fogja felvenni. Már elindult az úton,

bevette az egyik tablettát, és úgy döntött, hogy a víznél több kell
neki, egy kis pezsgő kellemesebb volna, szép fényes színével és
finom ízével. Úgyhogy lement a hűtőhöz, és keresett egy palack
Lansont, a kedvencét, amely kellemesen hideg volt. Nehéz volt
kinyitni, ezer évig küzdött vele, de végül sikerült. Töltött egy
pohárral, és a palackot is magával vitte az emeletre. Ismét
elhelyezkedett a csipkés párnákon. Már elég fáradt volt. Ivott
néhány kortyot a pezsgőből anélkül, hogy tablettát is bevett volna
vele, aztán eszébe jutott, hogy megy az idő, és folytatnia kell.
Felvette a következő tablettát, és már majdnem a nyelvére
helyezte, amikor újra megszólalt a telefon.
Sokáig nem vett róla tudomást, de nem hallgatott el. Megállás
nélkül, hangosan csörgött az előcsarnokban. Bosszantotta a hang,
megzavarta a nyugodt, elszánt hangulatot. Ki hívná ilyen
erőszakosan, amikor tudja, hogy mindenki az esküvőn van? Vagy...
gondolta szívdobogva... talán valami történt Clióval? Kizárólag
erre tudott gondolni. Baleset érte? Valamelyik kórház baleseti
osztályán fekszik talán? Még három csörgést kivárt, aztán ismét
kiment a szobájából és leszaladt a lépcsőn. Zakatolt a szíve, és
kissé szédült. Bizonyára a pezsgőtől...
– Tessék – mondta.
Hosszú csend után megszólalt egy hang.
– Adele? Itt Geordie.

„...mától a tiéd a testem, és minden földi javamat megosztom

veled...”
Milyen gyönyörű dolog, gondolta Barty, az esküvői szertartás.
Annyira ismerős, és mégis minden alkalommal más. Laurence-szel
kötött házasságával kapcsolatban egyedül azt bánta, hogy nem
templomban zajlott, ezekkel a gyönyörű szavakkal, barátok között,
szép zenei aláfestéssel, hanem egy csúf és rideg anyakönyvi
hivatalban. Akkor nem számított, akkor túl boldog volt, hogy
emiatt bánkódjon. De az azóta eltelt években néha arra gondolt,
bárcsak volna ilyen emléke.
Úgy tűnt, a családban mindenki a könnyeivel küzd. Különös,
hogyan tud a nagy boldogság ilyen édesen fájdalmas érzelmeket
kiváltani. Sebastian zsebkendővel törölgette a szemét, Venetia
remegő ajkát harapdálta, még Jenna szeme is megtelt könnyekkel.
Barty lemosolygott a lányára; annyira büszke volt rá, és annyira
örült, hogy itt van vele. Celiára pillantott, és elmosolyodott. Még
sosem érezte magát ennyire közel hozzá. Ez volt az a pillanat,
amikor megfogant a fejében a gondolat, és nem volt képes többé
szabadulni tőle.

„...Hűséget fogadok néked”

Milyen szép hangja van Clementine-nak, gondolta Elspeth,
annyira dallamos, és Kitnek is, gyönyörűen fognak beszélni a
gyerekeik... Te jó ég, hirtelen rátört a hányinger, olyan erősen,
hogy azért imádkozott, nehogy ki kelljen rohannia a templomból,
tönkretéve ezt a szép pillanatot. Végy mély lélegzetet, Elspeth, így,
őrizd meg a nyugalmadat, nem lesz semmi baj...
Látta, hogy Keir nyugtalanul néz rá. Rámosolygott a férjére, és
megszorította a kezét.
– Jól vagyok – suttogta. Az ilyen pillanatokban érezte, hogy
még mindig szereti.
A férfi mostanában nagyon kedves volt hozzá. Úgy tűnt, igazán
örül a kisbabának, és – nagy engedményt téve – megengedte, hogy
Cecilia Tory és Jay dadusával a templom végében maradjon, ha
netán sírni kezdene. De még mindig nagyon aggódott a pénz miatt,
és jó okkal. Elspeth vetett egy pillantást a banki kivonatra, és látta,
hogy nagyon túllépték a hitelkeretüket. Most már hamarosan
megteheti a javaslatát. Úgy gondolta, ha gondosan választja meg a
pillanatot, Keir beleegyezik majd. Valójában nincs más választása.

– Nem tudom, mit akarsz, de kérlek, tedd le a telefont!

– Adele, ne tedd ezt! Nem akarlak felzaklatni, de...
– Pedig felzaklatsz. Próbállak kizárni az életemből,
mindnyájunk életéből, és...
– Clióval akarok beszélni.
– Nem lehet.
– Adele, kérlek! Kérlek!
– Nincs itthon. A templomban van. Ma van Kit esküvője. Clio
az egyik koszorúslány.
– Azt tudom. Éppen azért telefonálok. Hogy sok szerencsét
kívánjak neki, és megmondjam, hogy minden pillanatban
gondolok rá, még ha nem is vagyok ott...
– Milyen megható! De, attól tartok, elkéstél. Talán elaludtál,
Geordie, vagy valami mást csináltál az ágyban?
– Az isten szerelmére, már órák óta próbálkozom. Nem
könnyű vonalat kapni.
– Kár, hogy nem gondoltál rá előbb. Felhívhattad volna
például tegnap. Amikor kisírta a szemét, mert te nem leszel itt.
Mert elhagytad őt, és ha már itt tartunk, elhagytad az anyját is.
Úgyhogy rakd le a telefont, Geordie, és hagyj békén minket!
Csend támadt, aztán egy kattanást lehetett hallani, és elnémult
a vonal. Adele szeméből patakzottak a könnyek. Félretette a
telefonkagylót, és ismét felment az emeletre, hogy folytassa, amit
elkezdett.

„...amit Isten összekötött, ember nem választhatja szét.”

Milyen szép szavak, gondolta Venetia, a könnyein át figyelve
Kitet és Clementine-t. Felemelő pillanat volt, amelynek
ünnepélyességét tovább fokozta, amikor az orgonán felhangzott
Bach d-moll fúgájának gyönyörű dallama. Az ifjú pár olyan
boldognak tűnt, amint kézen fogva, mosolyogva álltak egymás
mellett. Venetia elfordult és Boyra nézett, a férje pedig gyengéden
rámosolygott. Egy esküvő a többi házasságra is rávetíti a maga
varázslatát és boldogságát, gondolta az asszony. Boyjal a
házasságuk nagy részében szerencsések voltak, és nagyon
boldogok. Voltak gondjaik, de megoldották őket, és sikerült
létrehozniuk azt a szinte megfoghatatlan valamit, egy nagy, boldog
családot. Hirtelen az örömteli gondolatok között felbukkant benne
az egyre erősödő aggodalom Adele miatt. Igaz, előre figyelmeztette
Venetiát, hogy esetleg nem jön el, nem biztos, hogy képes lesz rá.
De annyira szerette Kitet, és Clio számára olyan fontos volt ez az
esemény. Biztosan látni szerette volna ő is a kicsikéjét
koszorúslányként.
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, szinte félelem fogta
el, és kétségbeesetten vágyott rá, hogy Adele mellett legyen. Hogy
maga győződjön meg róla, jól van. Talán ha most kiszaladna a
templomból, hiszen a szertartás legfontosabb részének már vége,
megnézhetné Adele-t, és még időben visszaérne, hogy csatlakozzon
a tömeghez a templom előtt. De... nem teheti, nem zavarhatja meg
a szertartást, nem teheti tönkre Kit és Clementine napját az ostoba
viselkedésével. Csak azért aggódik Adele miatt, mert mostanában
állandóan ezt teszi, és a feltoluló érzelmek felerősítették a
nyugtalanságát. Amint a Cheyne Walkra ér, felhívja a testvérét, de
addig igazán semmit nem tehet. Bármennyire is szeretne.

Rettenetesen álmos volt, de muszáj koncentrálnia. Még csak

négy tablettát vett be, de a sok álmatlan éjszaka meg a beszélgetése
Geordie-val, amely újra feltépte a sebeket, teljesen kimerítette.
Arra számított, hogy könnyű lesz bevenni a gyógyszereket, de
valójában nagyon is nehéz volt, megküzdött mindegyikkel, olyan
nagyok voltak. A pezsgő a maga módján jó ötlet volt, de nem
ideális választás ahhoz, hogy lenyeljen vele dolgokat, a
buborékoktól ugyanis csuklania kellett. Becsukta a szemét, épp
csak egy pillanatra, és érezte, hogy elszenderedik. Ne, Adele, most
nem kockáztathatod, hogy elaludj, nem vettél még be eleget, és
nem lesz még egyszer ilyen lehetőséged! Koncentrálj, vegyél be
még egyet, úgy, aztán még egyet!

Végig vonultak a padsorok közti folyosón, mosolyogva

mindenkire. Kit kissé mereven fordult jobbra-balra, Clementine
pedig integetett, csókokat hintett és szinte kacagott a boldogságtól.
Amint elmentek mellette, Izzie Clióra nézett. A kislány
kétségbeesetten pásztázta tekintetével a tömeget, jobbra-balra
fordítva a fejét, kicsi arcán értetlen szomorúsággal. Ám amikor
Izzie kijutott a padsorból és keresni kezdte, már nem látta sehol.
Mindenki nevetgélt, csókokat váltott és azt mondogatta,
milyen csodálatos volt ez az egész, milyen szép volt Clementine,
milyen jóvágású Kit, és mennyire bájosak voltak a koszorúslányok.
Izzie most már alaposabban kezdett kutatni Clio után, a tömegben,
a templom előtt, még az épületbe is visszaszaladt. De nem látta
sehol.
Erezte, hogy elfogja a pánik. Hol lehet? Talán elvitte valaki?
Lehet, hogy a dadus magával vitte – de nem, a dadus ott volt, Mrs.
Conleyjel beszélgetett, aki hátul ült a templomban.
Izzie kisétált az útra és elnézett mindkét irányba, de nem látta
az apró kis alakot. Lehet, hogy egyszerűen elszökött? De merre
kezdje a keresést? Melyik irányban? Az Embankment csak pár száz
méternyire volt, az utca végén. Rettenetesen veszélyes, és Clio
olyan pici... Talán szólnia kéne valakinek, esetleg Sebastiannek.
Megindult visszafelé a tömegben, reménykedve, szinte várva, hogy
meglátja Cliót kézen fogva valakivel vagy valakinek a karján – de
nem. Nem volt sehol.
– Izzie!
Talán megtalálta valaki, aki látta, hogy ő nyilvánvalóan keres
valakit, és összerakta a képet. De nem, Elspeth volt az, aki
meglehetősen sápadtan támaszkodott Keir karjára.
– Szervusz, Izzie, csodásan nézel ki! Nem hagytad el véletlenül
a táskádat? A sekrestyés talált egyet, kérdezte, nem ismerős-e
nekem, és azt mondtam, szerintem a tiéd.
 – Igen, igen, tényleg – válaszolt Izzie –, köszönöm, Elspeth,
hol van?
– Bent a templomban, az ajtó mögött.
Izzie bement a templomba, amely így üresen furcsán,
vészjóslóan néma volt. A táskáját megtalálta egy halom imakönyv
tetején. Felvette, majd körülnézett. És akkor meghallotta a sírást,
nagyon halkan, de jól kivehetően. A keresztelő medence mögül jött
a hang. Odasétált, és meglátta a padlón ülő Cliót. A kislány a
karjával átfogta felhúzott térdét, fejét, rajta a félrecsúszott
virágkoszorúval, a karjára hajtotta, és csendesen sírdogált.
– Drágám – szólalt meg Izzie halkan, nehogy megijessze, és
leült mellé a padlóra – drágám, mi a baj? Mondd el, miért sírsz,
gyere, ülj az ölembe!
– Apa miatt – válaszolt Clio, Izzie-hez simulva, és újra sírva
fakadt. – Nem jött el. Mindig azt írta a leveleiben, hogy látni akar
koszorúslánynak, és azt hittem, hogy ma eljön, de nem jött, még
csak nem is telefonált. Szerintem már nem is szeret, már el is
felejtett engem...
Elhallgatott, a sírástól nem tudta folytatni. Izzie szorosan
magához ölelte a gyereket, és elárasztotta a bűntudat hatalmas
hulláma. A bűntudat, a megbánás és a fájdalmas emlékezés arra,
milyen, amikor az ember azt gondolja, hogy nem szereti az apja.
– Drága Clio, ő szeret téged – jelentette ki, maga is a
könnyeivel küzdve –, nagyon-nagyon szeret. Jobban, mint bárki
mást az egész világon.
– De nincs itt. Akkor miért nincs itt?
– Azért, mert... nem tudott eljönni. Túlságosan messze van...
– De te is itt vagy – érvelt a kislány pengeéles logikával.
– Tudom, drágám, de... de...
– Nem szeretek itt lenni. Haza akarok menni. Nagyon-nagyon
haza akarok menni.
– Édesem, hát nem szeretnéd, hogy lefényképezzenek? Kittel
és Clemmie-vel? Nem akarsz egy finom ebédet enni a nagyidnál...?
– Nem, haza akarok menni, most rögtön. Lehet, hogy a papa
ott van, lehet, hogy mégis eljött, és nem tudja, hol vagyunk. Kérlek,
kérlek, vigyél haza!
Most már szinte hisztérikusan sírt. Kis teste rázkódott a
fájdalomtól.
– Clio, én nem vihetlek haza, én... – elhallgatott. De
megteheti; Nagyon is. Foghat egy taxit, és hazaviheti Cliót.
Hirtelen felállt. – Jól van, drágám. Rendben van, hazaviszlek.
Gyere, fogd meg a kezem, és csendben kimegyünk azon az
oldalajtón, hogy ne lásson meg minket senki! Gyere, hagyd abba a
sírást, és csináld, amit mondok!
Meglátta a sekrestyést, és odament hozzá.
– Kérem, mondja meg valamelyik vendégnek, lehetőleg Lady
Ardennek, hogy hazavittem Cliót, mert nem érezte jól magát.
És már kint is voltak az oldalajtón, majd a templom oldalsó kis
kapuján, aztán futottak, ahogy csak Clio apró lábacskájától telt,
végig az Old Church Roadon, a King's Road irányába.
És így esett, hogy amikor Celia és Venetia odaért a Montpellier
Road-i házba, Izzie-t és Cliót a lépcsőn ülve találta, egymás
karjában, Adele pedig a hálószobájában hevert a párnáira dőlve,
sápadtan és könnyektől foltos arccal, az éjjeliszekrényén egy halom
tablettával meg egy félig üres pezsgősüveggel, az orvosa pedig az
ágya szélén ült, és a kezét fogva a pulzusát mérte.
 30. fejezet

Valamennyien bolondok, az összes Lytton bolond a maga

módján, gondolta Jenna, és rettentően örült, hogy ő nem tartozik
közéjük.
De legalább megengedték neki, hogy ismét meglátogassa
Milleréket. Lemehet hozzájuk egypár napra. Az anyjának
rettentően sok mindent kellett elintéznie a szerkesztőségben, „meg
még van más dolga is”, mondta. Jenna nem tudta, mi lehet az, de
Barty meglehetősen titokzatosan eltűnt az esküvő másnapján, egy
Chancery Lane nevű helyre. A lány azt remélte, hogy ez talán
valahol vidéken van, és ő is mehet, de az anyja azt felelte, éppen
ellenkezőleg, és nagyon unalmas megbeszélése lesz néhány
jogásszal. Viszont még egy hétig Angliában maradnak, úgyhogy
Jenna akár ott is töltheti ezt az időt, ahol jól érzi magát. Joan és
Billy a múltkor azzal köszöntek el tőle, hogy akkor megy és addig
marad náluk, amíg csak akar.
– Esetleg örökké? – kérdezte Jenna nevetve. De csak félig
gondolta komolyan. Szerette a birtokot és szerette Milleréket, de,
akárcsak az anyja, ő is úgy érezte, a szíve inkább Amerikába húzza.
– Főleg South Lodge-ba. Annyira szeretek ott lenni! Ha csak
rágondolok, valahogy... nyugalmat érzek. Tudom, hogy apám
mennyire szerette azt a helyet, talán amiatt. Ez minden, ami
megmaradt nekem belőle.
– Igen – mondta Barty, és elszorult a szíve. – Nekem is ez
minden, ami megmaradt belőle. Na meg persze te.
Cathy Warwickéknál maradt. Sikerült elérnie, hogy Lucy
legjobb barátnője legyen, méghozzá olyan visszataszító
ravaszkodással, hogy Jennának hányingere támadt tőle, bár
ugyanakkor kénytelen volt csodálni is az ügyességét. Még Bartyt is
megtévesztette. Jenna kísértést érzett, hogy elárulja neki, de aztán
rájött, ez esetleg azt eredményezheti, hogy Cathy is lemegy vele a
birtokra, és azt semmiképpen nem akarta. Nem akarta, hogy Cathy
Joe orra elé tolja a dekoltázsát, és a szempilláit rezegtesse neki a
tehénistállóban. Még bekoszolná az új hegyes orrú cipőjét.
Jenna nagyon élvezte az esküvőt. Jól érezte magát az ebédnél,
ahol Lord Arden és Sebastian között ült, akik mindketten nagyon
kedvesek voltak vele. Egyre azt mondogatták, mennyire unhatja,
hogy két ilyen öregember mellett kell ülnie, de biztosította őket,
hogy nagyon élvezi. És ez igaz is volt. Sokkal szívesebben
beszélgetett könyvekről Sebastiannel, Lord Ardennel pedig a
birtokáról, mint hogy elviselje Fergal rémes flörtölését. Igazán el
sem tudta képzelni, Cathynek mi tetszik benne. Igaz, az egy kicsit
csalódás volt, hogy nem ülhetett megint Lucas mellett, de így is jól
szórakozott.
És másnap elmegy három csodálatos napra, ami egyszerűen...
tökéletes lesz.
Az esküvő elég jól sikerült, úgy tűnt, mindenki nagyon örült.
Jenna kedvelte Kitet, Clementine-t meg még jobban. Úgy
gondolta, nagyon romantikus és bátor dolog, hogy hozzámegy egy
vak férfihoz. Biztosan nagyon szereti.
Persze, ott volt az a felhajtás Adele miatt, aki állítólag
megbetegedett, ezért valamilyen kórházba vitték, de jól van.
Venetia lemaradt az esküvői ebédről, ami kár, de a végére
megérkezett, kicsit sírósan, hogy elbúcsúztassa az ifjú párt, és azt
mondta, hogy Adele jó kezekben van.
Szegény Izzie-t nagyon feldúlta ez az egész, az ebéd közepén
ért vissza, nagyon lehangoltan, és hozta magával a kis Cliót, aki
szintén nagyon sápadt volt, de sokkal vidámabb. Azt mondta,
beszélt a papájával, és hamarosan eljön hozzá látogatóba.
– És én is meglátogathatom őt Amerikában, azt mondja –
közölte Jennával, akit nagyon megkedvelt.
– Az jó. Akkor mindketten kijöhettek hozzánk a tengerparti
házunkba. Én kedvelem a papádat, nagyon helyes. Majd elviszlek
vitorlázni.
– Van vitorlásod?
– Hát persze – válaszolt könnyedén Jenna.
Megkérdezte az anyját, mi baja Izzie-nek, de az anyja azt
felelte, túlságosan bonyolult, és nem tudja megmagyarázni. A
felnőttek mindig ezt mondják, ha valójában arra gondolnak, hogy
az ember még túl fiatal ahhoz, hogy elmondják neki. Elhatározta,
hogy megkérdi Nonit, a szép Nonit, aki egyfolytában beszélt és
műszempillát hordott. Megígérte, hogy ad egyet Jennának is, és
megmutatja, hogyan kell felrakni. Talán akkor tudnak beszélni
majd. De amikor Izzie-ről kérdezte, Noni azt felelte, fogalma sincs,
és valószínűleg szörnyű lehetett neki, hogy Adele-t olyan betegen
találta, és jobb lesz, ha megkérdezi magát Izzie-t.
Jenna úgy döntött, hogy azzal inkább még vár. Rájött, hogy
mennyire hiányzik neki Charlie, és arra gondolt, a férfi kifejezetten
élvezte volna az esküvőt. Meg is mondta az anyjának, aki
bizonytalanul mosolygott rá.
– Biztosan hiányzik neked.
– Természetesen.
– Jól van? Hallottál valamit róla?
– Nem. Amerika messze van, és rettentően sokba kerül a
telefonálás. De fel fogom hívni, hogy megtudjam, hogy van Cathy
nagymamája.
– Add át neki az üdvözletemet, jó? – kérte Jenna.
Az anyja azt felelte, amit gyakran mondogatott, hogy nagyon
örül, amiért Jenna ennyire szereti Charlie-t, aztán témát váltott.
Emlékeztette a lányt, hogy el kell menniük a Lillywhitesba, hogy
vegyenek neki egy lovaglónadrágot meg lovaglócsizmát, mielőtt
leutazik a birtokra.
– És egy kobakot is, hátha megint leesel.
– Nem fogok – válaszolta magabiztosan Jenna.

Izzie szerette volna, ha meglátogathatja Adele-t, de nem

engedték. Tökéletes nyugalomra volt szüksége, senki nem
látogathatta, Venetiát kivéve. De legalább életben volt.
Izzie életének egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor
rátalált a már félig alvó Adele-re, aki mellett tabletták hevertek,
sovány kezében pedig a félig üres pezsgősüveget szorongatta,
amelynek tartalma az ágyneműre folyt.
Izzie azt mondta Cliónak, menjen a szobájába, keressen egy
babát, és szépen öltöztesse fel az ünnepi ebédhez, amíg ő
kényelembe helyezi anyát, biztosan nagyon elfáradt, és aludni akar
egy kicsit.
– Utána pedig megpróbálom felhívni a papádat. Majd szólok,
ha beszélhetsz vele.
Legnagyobb meglepetésére a kislány engedelmesen elkocogott
a szobájába. Miután meggyőződött arról, hogy az apja nincs ott a
házban, hogy őt keresse, ismét megnyugodott és egészen felvidult.
Izzie pofozgatni kezdte Adele-t, hogy kiszedje belőle, hány
tablettát vett be. Ezzel egy időben megpróbált életet lehelni az
éjjeliszekrényen álló telefonkészülékbe, amely, úgy tűnt, süket.
 – Félre van téve a kagyló – szólalt meg Adele álmosan.
Izzie otthagyta, lerohant az előcsarnokba, tárcsázni kezdte a
999-et, aztán meggondolta magát, és Adele orvosát hívta. Ő
gyorsabban ideérhet. A száma ott volt a kihúzható táblán a
telefonnál, ahogy Izzie számított rá. Mindenki ott tartotta a fontos
számokat. Csodával határos módon az orvos a rendelőjében volt,
és azonnal felvette a telefont.
– Tudja, mennyit vett be?
– Azt mondja, hatot, de nincs egészen magánál. Nagyon
zavarodott.
– Azt gondolom. Nos, keverjen bele egy kis mustárt egy
kancsó meleg vízbe, mondjuk három evőkanállal, és próbálja
megitatni vele valahogyan, meghánytatni. És próbálja sétáltatni,
ha tudja. Ott leszek... lássuk csak... nem egészen tíz perc múlva.
Izzie berohant a konyhába, megcsinálta az undorító keveréket,
felkapott egy tálat meg egy poharat, és ismét felrohant az emeletre.
Clio most a lépcsőn ült, boldogan énekelt és a babája haját fésülte.
Rámosolygott Izzie-re, amint elment mellette.
– Már majdnem kész vagyunk.
– Jól van.
Adele még álmosabb volt, a fejét sem bírta tartani. Izzie
megint pofozni kezdte.
– Adele, meg kell ezt innod, muszáj! Gyerünk, kérlek, kérlek,
legalább egy keveset!
Nem volt hajlandó inni a pohárból, úgyhogy Izzie szerzett egy
nagy kanalat, és azzal kezdte beletöltögetni. Sikerült egy keveset
lenyeletni vele, bár biztos volt benne, hogy nem eleget, de Adele
végül így is hányni kezdett. Izzie még mindig őt tisztogatta, az
arcát mosta és megpróbálta levenni róla az undorító ruhát, amikor
az orvos megérkezett.
– Rendben van – mondta az orvos, aztán leült ágyra és
kitapintotta Adele pulzusát –, ügyes volt. Innen átveszem. Amint
mondta is, nem néz ki túl rosszul.
– Tudok... segíteni valamit?
– Nem, nem. Menjen és foglalkozzon azzal az aranyos kis
jószággal ott a lépcsőn! Foglalja el valamivel!
Izzie hálásan szót fogadott. Öt perccel később pedig
megérkezett Celia Venetiával.

– Úgy tűnik, rendbe fog jönni – közölte Celia, amikor kijött

Adele szobájából. Megrendültnek látszott. – Megint sokat hányt,
de elég élénk, csak rettenetesen zaklatott. Természetesen. Szegény
gyerek! Szegény, szegény gyerek!
– Láthatnám? Csak egy pillanatig?
– Most nem. Venetia akar vele lenni. Az orvos felhívott egy
szanatóriumot, és intézkedett, hogy azonnal felvegyék. O, Isabella
– sóhajtott fel, s hirtelen nagyon öregnek látszott, valahogy
beesettnek tűnt az arca milyen szörnyűség!
És ha tudná, gondolta Izzie, hogy igazából milyen szörnyű ez
az egész. És hogy nagyrészt az én hibám.
Nem találkozhatott Adele-lel. Elvitték hordágyon egy
kensingtoni szanatóriumba, Venetia elkísérte. Celia pedig
határozottan kijelentette, hogy vissza kell menniük az esküvői
fogadásra.
– Nem szabad a szükségesnél jobban tönkre tennünk Kit
napját! Biztosan mindnyájan aggódnak miattunk. Hol van Clio?
– A saját szívverését hallgatja az orvos sztetoszkópján.
Nevetgél, a jelek szerint jól van. Megígértem neki, hogy később
felhívjuk Geordie-t, Bartynak biztos megvan a száma. Celia, el kell
mondanom valamit, valami fontosat...
– Ne most, drágám! Majd az esküvő után. Mindennek megvan
a maga ideje.
Izzie valahogy túljutott a délutánon, gépiesen mosolyogva,
udvarias közhelyeket mondva, úgy téve, mintha valaki más volna,
valaki, aki kedves és jó, nem pedig házasságtörő, akiből majdnem
gyilkos is lett. Mit tegyen, hogyan éljen ezután? Tudván, hogy
annyira boldogtalanná tett valakit, hogy az megpróbálta megölni
magát. Ezek után valószínűleg még Nick sem akar majd tudni
róla...
Az apja látta, hogy valami nagy baj van vele, s Izzie elmondott
neki mindent, amint hazaértek. Sebastian kedves volt és mellé állt,
bár elszomorította, hogy az ő szeretett lánya ilyen szerencsétlen
ügybe keveredett.
– De éppen én mi jogon ítélhetnélek el, Izzie? És sokkal
inkább hibáztatom Geordie-t, mint téged. Milyen boldogtalan
lehettél! Bárcsak tudtam volna!
– Én is azt kívánom – válaszolt szomorúan Izzie – bárcsak
előbb elmondtam volna neked. Legalább egy kicsit
megkönnyebbültem volna. Ó, apa, hogyan bocsáthatok meg valaha
is magamnak?
– Meg kell bocsátanod – válaszolt Sebastian –, abból, amit
elmondtál, úgy látom, te csak részben vagy hibás.
 – Attól tartok, én nem így látom. És most mindent be kell
vallanom Celiának is.
– Nem hiszem, hogy túl keményen fog megítélni – vélekedett
Sebastian –, vagy legalábbis nem volna neki ildomos.
Celia csak azért rótta meg, mert nem mondta el hamarabb.
– Tudod, hogy megbízhatsz bennem. És tudnom kellett volna
arról, hogy Adele ennyire elkeseredett.
Úgy tűnt, ez jobban feldúlja bármi másnál, azt mondta, nem
volt elég jó anya. És én milyen barát voltam, jajdult fel Izzie.
– Természetesen, helytelen volt, amit tettél – mondta Celia –,
több eszed lehetett volna. De Geordie nagyon meggyőző tud lenni,
és elbűvölő, és láthatóan nagyon hazug is. Meg kell mondanom,
egészen megdöbbent a viselkedése.
– Nem, Celia, nem hagyhatom, hogy mentségeket keressen
nekem! Tudtam, hogy mit teszek, tudtam, mennyire megbántom
vele Adele-t, csak éppen... O, istenem!
Ismét sírva fakadt. Celia megveregette a kezét.
– Mindnyájan teszünk olyasmit, amit később megbánunk,
Isabella. Én legalábbis tettem. Nincs más megoldás, ha már
megtettük, túl kell lépnünk rajta, megpróbálni helyrehozni a hibát,
és nem szabad engednünk, hogy uralja az életünket. Ezt legalább
megtanultam. A tetteidet nem tudod meg nem történtté tenni, sem
a kimondott szavaidat. Csak annyit tehetsz, hogy megpróbálod
mérsékelni a kárt, amit okoztak. És te megmentetted az életét. Ezt
ne felejtsd el!
– Bárcsak találkozhatnék vele!
– Szerintem most arra van a legkevésbé szükség, hogy
odarohanj a szanatóriumba, és rázúdítsd az érzelmeidet. Ő még
nem elég erős ehhez, és ez pillanatnyilag semmit nem segíthet. Azt
tanácsolnám, magyarázz el mindent Venetiának, és bízd rá, mikor
és hogyan adja tovább Adele-nek. Most pedig szeretnék hallani a
szerelmedről azzal az elbűvölő fiatalemberrel.
Venetia felhívta másnap.
– Szervusz, Izzie. Azt hiszem, beszélnünk kellene egymással.
Találkozhatnánk a Brownsban egy teára?
– Igen, természetesen. Köszönöm.
– Akkor négy órakor. Ne késs el!
Dehogy késett volna. Tizenöt perccel korábban érkezett, és
dobogó szívvel várta Venetiát.
– Gondoltam, mondanom kell neked pár dolgot – fogott bele
Venetia szigorú hangon; kezd egészen úgy beszélni, mint Celia,
gondolta Izzie szórakozottan. – Majd én töltök, jó? Cukrot?
– Köszönöm, nem.
– Először is, meg akartam köszönni, hogy megmentetted
Adele életét.
– Nem mentettem meg. Nem igazán. Vagyis... csak véletlenül.
– Bárhogy történt is, mégis megmentetted. Az orvos szerint
csodásan viselkedtél. És közben még vigyáztál Clióra is. Nem
lehetett könnyű. Látnunk kellett volna a templomban, mennyire
szomorú, de egyedül te vetted észre.
– Nos...
– Nem szeretném, ha félreértenél. Szerintem, amit tettél, hogy
lefeküdtél Geordie-val, az felháborító. Egyszerűen felháborító.
Pedig Adele mindig olyan jó volt hozzád. Sosem fogom megérteni.
De...
– Venetia...
– Ne szakíts félbe, kérlek! Anya elmesélte nekem, amit neki
mondtál. Hogy fogalmad sem volt Adele betegségéről, és Geordie
elhitette veled, hogy a házasságuknak vége. És én jól tudom, hogy
ő egy sima modorú gazember. Egyszer... – elővett egy cigarettát,
meggyújtotta, és füstfelhőt fújt a levegőbe – egyszer velem is
kikezdett. Senkinek nem szóltam róla. Ő az egyetlen férfi, aki
valaha is megpróbált közénk állni. Hihetetlen, nem igaz? A saját
nővérem férje.
Izzie mozdulatlanul ült, szinte még pislogni sem mert.
– Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak azért történt,
mert részeg volt, és feldúlt Lucas miatt. De valójában erre nem volt
mentség. Attól tartok, ő... hitvány alak. Nem velejéig romlott
persze, csak rettenetesen elkényeztetett, és megszokta, hogy az
elbűvölő modorával mindig eléri, amit akar. Különösen a
hölgyeknél. Mindig ő volt a legnépszerűbb fiú az iskolában, és ez
nagyon sokat árt az embernek. Végül elhiszi magáról, hogy bármit
megtehet, képes a vízen járni. Nos, hol is tartottam? O, igen! A
másik dolog az, hogy Adele már hosszú ideje beteg. Már jóval az
előtt is beteg volt, hogy Geordie New Yorkba ment. Igazság szerint
már régóta javasolják, hogy kapjon elektrosokk kezelést.
– Ó, istenem – szaladt ki Izzie száján –, milyen szörnyű!
– Igen. Most majd kap, a pszichiátere nagyon bízik benne,
hogy az segít. Állítólag a problémái visszanyúlnak egészen a
háború idejéig. Azok a borzalmas élmények idézték elő, amikor
Franciaországból menekült, Luc halála, hogy nem tudott tőle
elbúcsúzni, és ehhez hasonló dolgok. Borzasztó bűntudata van
emiatt. Úgyhogy... ami tegnap történt, nem csak miattad volt. Ez
az igazság, és nagyon helytelen volna tőlünk, ha hagynánk, hogy
azt gondold. A pszichológusa szerint előbb-utóbb biztosan
megpróbálta volna. Soha nem egyetlen oka van, hanem állítólag
mindig több is kell hozzá. Vagy egy bizonyos pszichés állapot. Az
orvosa szerint fontos, hogy valamennyien tisztában legyünk ezzel.
Felsóhajtott; nagyon kimerültnek tűnt.
– Úgyhogy... ne várd, hogy a legjobb barátnőd legyek! Még
mindig meg vagyok döbbenve miattad, amiatt, amit tettél. De... ne
hibáztasd túlságosan magad! Ja, és Noninak nem szükséges
tudnia! Úgy értem, rólad. Mindnyájan egyetértünk abban, minél
kevesebbet beszélünk róla, annál jobb. Nos, viszontlátásra Izzie, jó
utat New Yorkba!
Izzie nézte, ahogy a magas, elegáns asszony kivonul a Browns
halijából, és sokkal jobban érezte magát.

Barty nagyon fáradt volt, de furán boldog. Gondolta, amiatt

van, hogy újra itt lehet Angliában, és a Lyttons szívében. Nem
szívesen maradt volna itt örökre, de a jelenlegi válsághelyzetben
csodálatosan gyógyító hatással volt rá, hogy nemcsak egy másik
országban volt, hanem mintha egy másik világba is került volna.
Távol Charlie-tól, meg a szorongástól és a bűntudattól, amelyet
ébresztett benne. És ami a fő, ez a látogatás időhöz juttatta. Rájött,
hogy van ideje döntéseket hozni, cselekedni. Nem kell sietnie.
És itt volt még ez a terv, amit elhatározott és meg is valósított,
és ami nagyon boldoggá tette. Megkönnyebbült tőle. Mélyen aludt
a Chancery Lane-en tett látogatása után, már nem is emlékezett rá,
mikor volt ilyen nyugalmas éjszakája. A látogatása eredménye
pedig ott lapult a kis ékszeres doboza alján. Úgy érezte, ott
nagyobb biztonságban van. A ládikához volt egy kulcsa, amelyet a
retiküljében tartott, magát a dobozt pedig a hotel széfjébe helyezte.
Nem kellett attól tartania, hogy Jenna vagy Cathy rátalálnak.
Úgy érezte, hogy az egész dologtól az élete ismét helyre
zökkent, és valahogy minden jobb lett. Azt tervezte, elmondja
Celiának, és csakis neki, amit: tett, ő annyira boldog lenne, annyira
örülne.
És életének ebben az új szakaszában ez Barty számára hirtelen
nagyon fontosnak tűnt.

– Nos – mondta Elspeth minden jó, ha jó a vége. Szegény

Adele! Nagyon beteg lehet, ha szanatóriumba kellett vinni. De
mostantól legalább rendes kezelést kap. És szegény Izzie, amikor
rátalált, nem lehetett könnyű neki sem.
– Igen – válaszolt Keir, s úgy tűnt, mintha csak félig figyelt
volna.
– Amy szerint volt valami Izzie és Geordie között, amikor
Geordie New Yorkban volt. Te mit gondolsz?
– Miről mit gondolok?
– Ó, Keir! Kérlek, figyelj rám! Azt kérdeztem, mit gondolsz,
vajon Izzie-nek volt-e viszonya Geordie-val.
– Erről nyilván fogalmam sem lehet – felelte a férfi kurtán.
– Nyilván, de gondolod, hogy lehetséges? Úgy értem, tudod,
hogy az emberek néha olyat tesznek, amit nem gondolnánk róluk.
– Igen, lehet.
– Persze, a szerelem – vagy nevezzük bárminek, gondolom,
igazából csak szex – fura dolgokat művel az emberrel. De nem
gondolnám, hogy Izzie...
– Nem fejezhetnénk be ezt a beszélgetést? – kérdezte a férfi –
Nem élvezem igazán.
– Rendben. Nagyon komornak tűnsz, Keir. Mi a baj?
– Nos... aggódom. Nagyon aggódom – ismerte be Keir.
– Miért?
– Még hogy miért?! Megmondom neked, Elspeth. A pénz
miatt. Nagy bajban vagyunk. Ma reggel kaptam egy levelet a
banktól. Jóval átléptük a hitelkeretünket. ..
– Igazán? Jaj, Keir, miért nem szóltál nekem?
– Mert ez olyan dolog, amit magam szeretnék elintézni. De...
valamiféle biztosítékot kérnek a tartozás fejében. És nekem nincs
semmim. Gondolom, elköltözhetnénk, egy olcsóbb helyre, de...
– Keir, nem költözhetünk el! Annyira szeretjük ezt a helyet! És
különben is, nem a miénk a lakás, úgyhogy...
– Tisztában vagyok vele. Ha a miénk volna, felhasználhatnám
biztosítékként.
– Hát persze. Sajnálom. És aggódsz a baba miatt is, igaz?
– Igen. Egy kicsit.
– Mi volna, ha szabadúszóként vállalnék egy kis munkát? Ne
nézz így rám! Nem azt mondom, hogy eljárnék dolgozni.
Csinálhatnám itthon is, esténként, vagy amikor Cecilia alszik.
– Nem – vágta rá a férfi –, abba nem megyek bele. Ha nem
vagyok képes eltartani a feleségemet meg a családomat, akkor én...
– Akkor te mit csinálsz?
– Nem tudom. Esetleg keresek másik munkát.
 – Megpróbálhatod. Bár olyan jól megy neked a Lyttonsnál.
Csak ki kell tartanod. Megkérdezted Giles-t megint az emelésről?
– Nem. Egészen világossá tette, hogy nem számíthatok rá.
– Keir, kérlek! Gondolkodj rajta, hadd vállaljak egy kis
szerkesztői munkát!
– Megmondtam, Elspeth, nem egyezem bele, hogy a feleségem
dolgozni járjon.
– De éppen erről van szó. Nem járok el munkába. Nem lesz
dadus, semmi ilyesmi. Itthon leszek a gyerekekkel. De anyagilag
olyan sokat jelentene.
A férfi egy pillanatig habozott, mielőtt újra megszólalt volna.
– A válaszom nem. Elboldogulunk.
Elspeth érezte, hogy ez volt számára a tökéletes végszó. Mély
lélegzetet vett.
– De Keir, nem boldogulunk. Te is tudod. És ez nem a te
hibád, és nem is az enyém. Ez egy egyszerű tény. Ez egy nagyon
nehéz időszak, amikor az ember fiatal és kisgyerekei vannak. Nem
csak mi vagyunk így. Tory mesélte nekem, rémesen meg vannak
szorulva...
– Nem érdekel Tory.
– Pedig érdekelhetne. Nem tudom, miért vagy annyira ellene,
hogy dolgozzam? Mit gondolsz, anyád mit csinál, amikor apád
helyett ő van a boltban? Megmondanád, kérlek?

Két nappal később felhívhatta Jayt, hogy megkérdezze tőle,

tud-e neki adni olyan munkát, amit szabadúszóként elláthatna.
– Például Clemmie új könyvét. Mondta nekem az esküvőn,
annyira szeretné, ha együtt dolgozhatnánk rajta...
Jay azt felelte, a legnagyobb örömmel ad neki munkát.
Amennyivel elbír.
– Bárcsak az én feleségem is csinálna valami hasznosat, hogy
keressen egy kis pénzt!
– Ó, Jay – sóhajtott fel Elspeth –, ezt megemlíthetnéd Keirnek
egyszer beszélgetés közben. Csak úgy odavetve. Nagyon-nagyon
hálás lennék érte.

Noni fél éjszaka ébren feküdt, miután az anyját elvitték a

szanatóriumba. Arra gondolt, Adele mennyire kétségbeesett
lehetett, és önmagát hibáztatta, amiért nem vette észre és nem tett
valamit. Eltűnődött azon is, hogyan gondolhatja mindenki, hogy ő
olyan ostoba. Hogy valóban nem tud semmit. Izzie-ről és Geordie-
ról. Amikor nemcsak Venetia tudta, hanem az összes Warwick
unokatestvér is, meg Barty... Ő hajlandó volt egyelőre
belenyugodni, így egyszerűbb volt, megmenekült egy sor fájdalmas
beszélgetéstől, és nem kellett belekeverednie. És nem is tudta,
hogy mit kellene tennie. A legbántóbb megjegyzést a nagyanyja
tette, amikor az anyjával beszélt; ő valójában ekkor hallott először
a viszonyról.
– Persze, Nonit túlságosan lefoglalja, hogy nemzetközi szépség
lett belőle, így aztán pillanatnyilag nemigen törődik bármi
mással...
Ezt mondta, és Noninak ez a megjegyzés mindennél jobban
fájt. Hogy őt valamiféle üresfejű, önző dögnek látják. Pedig
valójában annyira megdöbbentette és annyira fájt neki, ami az
utóbbi néhány évben történt, amióta csak Lucas-t először
elküldték a háztól, hogy alig volt képes elviselni. Látott mindent, az
elejétől kezdve. Lucas undok viselkedését, Geordie egyre erősödő
türelmetlenségét, az anyja vakságát. Azután Lucas nyomorúságát,
Geordie makacs önzését, a kis Clio bánatát, Adele tiltakozását,
hogy odaköltözzön Geordie-hoz... Látta mindezt, ahogy senki más.
És képtelen volt bármit tenni ellene.
Pedig megpróbálta. Annyira elszántan próbálta támogatni az
anyját, vigasztalni Cliót, lebeszélni Geordie-t, hogy elmenjen, a
lelkére beszélni Lucas-nak. Rettenetesen nehéz volt ez az egész,
érezte, ahogy lassan őt is lehúzza, amíg fuldokolni nem kezdett
mások önzésében és az állandó háborúskodásban. Alig tudta
elviselni, amikor Izzie, aki sokáig egyetlen támasza volt, kiment
Amerikába. Amikor bejutott Oxfordba, az segített, de a
tanulmányai megsínylették az otthoni nyomorúságos helyzetet. És
akkor egyszer csak felvillant előtte a lehetőség, a modellkarrier,
amelynek révén elmenekülhet egy csillogó világba. Hirtelen nem
az utolsó volt a sorban, hanem az első; fontos személy lett, akit
körül udvaroltak, hízelegtek neki, minden kívánságát teljesítették,
elűzték minden gondját. És remekül szórakozott közben; esténként
a Café de Paris-ban táncoltak, vagy a Quaglino's-ban, a Les A-ban
meg a Mirabelle-ben vacsorázott, egy sereg mulatságos, elbűvölő,
jólszituált fiatalember forgott körülötte, és London legdivatosabb
társaságának tagja lett. Ez jótékony hatással volt rá. Eltűnt a
félszegsége, az állandó szorongás elillant, mint a hajnali pára. Szó
szerint más embernek érezte magát.
Az esküvő után két nappal az ügynöksége megkereste, akar-e
Firenzében dolgozni néhány napot a következő héten. Habozás
nélkül elfogadta a felkérést.

Lucas szintén rettenetesen feldúlt volt. Nonihoz hasonlóan őt

is súlyos önvád és szégyen gyötörte. A szanatórium várótermében
ült a nővérével, halálsápadtan és némán, arra várva, hogy
bemehessenek Adele-hez. Tudta, hogy az ő viselkedése legalább
olyan mértékben hozzájárult ahhoz, ami történt, mint bármi más.
Korábban mindig talált magának kifogást, ám ma este nem is
próbált keresni. Alapos önvizsgálatot tartott, és undorította, amit
talált. És amikor beengedték az anyjához, aki szinte testetlenül
feküdt a magas ágyon, elgyötört arcában mélyen ülő, sötét
szemmel, és mosolyogni próbált, miközben Lucas megfogta a kezét
és megcsókolta, a fiú sírt, mint egy kisgyerek.
– Sajnálom, Lucas – suttogta az anyja erőlködve –, nagyon
sajnálom.
Lucas később mindig azt mondta, hogy ezen az éjszakán
kezdett felnőni.
Barty egyedül vacsorázott a szállodában, amikor Dean
Harmsworth, a cég titkára telefonált neki. Halhatóan zavarban
volt, de úgy érezte, mindenképpen kapcsolatba kell lépnie vele.
Chatlie ráhamisította Barty nevét a cég csekkjeire, több is előkerült
az elmúlt néhány napban. Mit tegyenek?

– Azonnal vissza kell mennem New Yorkba – mondta Barty

Celiának. – Sikerült helyet foglalnom a reggeli járatra. Sajnálom,
még sok mindent kellett volna megbeszélnünk, de...
Celia csak annyit válaszolt, biztosan nagyon fontos oka van.
Barty egy pillanatig habozott, aztán elárulta neki, hogy miért.
– De, kérem, ne mondja meg senkinek! Nem akarom, hogy
kitudódjon, ez árthat a Lyttonsnak, no és a lányoknak is.
– Természetesen, senkinek nem szólok – ígérte meg Celia. –
Magaddal viszed a lányokat is?
– Nem tudom magammal vinni őket. Egyrészt nincs több hely
a gépen, másrészt nem akarom, hogy ott legyenek, amikor Charlie-
val tárgyalok. Jenna lent van a birtokon, remekül érzi magát,
valószínűleg lent hagyhatom még egy darabig. Jövő héten
visszarepülhetnek együtt, ahogy eredetileg terveztük, elég idősek
már hozzá. És úgy tűnik, Cathy jól érzi magát Warwickéknál...
– Túlságosan is – jegyezte meg hűvösen Celia. – A jelek
szerint valami kis kamaszszerelem van közte és Fergal közt.
Venetia együtt találta őket tegnap este Fergal szobájában. Rettentő
nagy botrányt csapott, örömmel mondhatom, és Cathyre most
gyakorlatilag fegyveres őrség vigyáz.
– Ó, istenem! Az a gyerek! És talán... , nos...
– Ó, te jó ég, dehogy! Teljesen fel voltak öltözve. Venetia maga
szerette volna elmondani neked, mert ha bosszankodott is,
valójában rendkívül mulatságosnak találta a dolgot.
– Akkor nem kérhetem, hogy tovább is ott tartsa Cathyt, ez túl
nagy felelősség volna.
– Egyáltalán nem. Venetia eléggé hozzászokott már a
haszontalan lányokhoz. Amikor ő a szerkesztőségben van, ráállítja
a házvezetőnőjét az ügyre, aki sasszemmel fogja figyelni őket;
ráadásul Boy igencsak legorombította tegnap Fergalt. Nem, ne
aggódj emiatt, Barty, épp elég bajod van most!
– Felhívom Venettit, és elnézést kérek tőle. Jaj, istenem...
Venetia kijelentette, hogy örömmel látja vendégül továbbra is
Cathyt.
– A maga módján aranyos gyerek. Csak egy kicsit beindultak
nála a hormonok. Akárcsak Fergalben. Most vannak abban a
korban. Ne aggódj, Barty, megoldom! És ha Jenna feljön a
hétvégén, neki elég sütnivalója van kettőjük helyett is. Egyszerűen
elragadó az a gyerek. Biztos nagyon büszke vagy rá.
– Az vagyok – válaszolt Barty rettentően büszke.
Telefonált a birtokra. Joan vette fel a telefont.
– Szervusz, Barty, örülök, hogy hallom a hangod! Jenna édes
jószág, nagyon jó gyerek. Sokat segít nekem, sokat lovagol Joe-val,
csodálatos együtt látni őket, a lányodnak sikerült szóra bírnia a
fiam, pedig általában alig szól egy szót.
Barty elmondta neki, miért telefonál, és szinte hallotta, amint
Joan boldogan elmosolyodik.
– Hogyne maradhatna! Nagyon fogunk örülni neki.
– Beszélhetnék vele?
– Hát persze. Lent vannak a nyergelőben. Te jó ég, milyen
dolgos ez a lány! Kitűnően nevelted, Barty, igazán. Megyek és ide
hívom. Akarsz beszélni Bill-lel is?
– Igen, ha ott van.
Megszólalt Bili erős, megfontolt hangja a telefonban.
– Szervusz, Barty, jól vagy?
– Igen, köszönöm, Bili. De holnap vissza kell mennem New
Yorkba, váratlan problémák adódtak. Úgyhogy azt reméltem,
Jenna egy kicsit tovább maradhat nálatok. Joan szerint nem lenne
gond.
 – Persze, hogy nem. Örülünk, hogy itt van. Kicsalogatta a
fiúkat a csigaházukból, és remek érzéke van a birtokhoz.
Nagyszerű gyerek, Barty, igazán büszke lehetsz rá. Mostanában
gyakran eszembe jut, hogy bárcsak a mama láthatná. Nagyon
megszerette volna, az biztos.
– Gondolod? Hát, remélem.
– Biztos vagyok benne. Vigyázz magadra, Barty, mi pedig
gondoskodunk Jennáról. És minél előbb gyere el hozzánk újra!
– Úgy lesz, Billy, köszönöm. Köszönöm.
Jenna hangja kissé gyanakvó volt a telefonban.
– Ugye, nem kell hamarabb elmennem innen?
– Nem. Sőt néhány nappal tovább maradhatsz.
– Ó, hurrá! Miért?
– Korábban kell visszamennem New Yorkba. Valami gond van
a Lyttonsnál. Sajnálom, drágám. Ti Cathyvel a jövő héten jöttök
haza együtt, ahogy terveztük. Jó lesz így?
– Persze. Olyan remekül érzem magam! Sokat lovagolunk,
már jól tudok fejni, és holnap Billy megengedi, hogy kipróbáljam a
traktort...
– De nagyon vigyázz, Jenna! Nehogy...
– Vigyázni fogok. Ne aggódj! Szeretlek, anya. Viszlát a jövő
héten!
– Én is szeretlek, Jenna. Viszlát, drágám!

Amint letette a telefont, különös szomorúságot érzett,

felzaklatta, hogy mindenkitől ilyen korán el kell búcsúznia. Mégis
úgy érezte, meg kell tennie, el kell rendeznie az elvarratlan
szálakat. Voltak helyek, ahová még el sem jutott, egyesekkel még
alig volt ideje szót váltani...
Felhívta Sebastiant. Elmondta neki, hová megy – és azt is,
hogy miért.
– Drágám, nagyon sajnálom! Milyen mocskos egy ügy! Nem
kérdem, mit akarsz tenni ezzel kapcsolatban, de ha bármiben
segíthetek...
– Drága Sebastian, sajnos nem tud. Csak annyit, hogy
továbbra is meghallgat. Köszönöm, hogy eddig is mindig
meghallgatott. Jobban kellett volna figyelnem a véleményére már
az elején!
– Butaság. Senki nem mondhatja meg másoknak, mihez
kezdjenek az életükkel. Ezt már nagyon korán megtanultam. Jó
volt, hogy itt voltál velünk. Köszönöm, hogy eljöttél. Kitnek olyan
sokat jelentett, tudod, annyira szeret téged...
– A világ minden kincséért sem mulasztottam volna el. És
Jenna is nagyon élvezte.
– Édes kis teremtés. Sok ész van abban a tüzes kis fejében.
Légy rá nagyon büszke, Barty! Nagyon.
Az asszony nevetve válaszolt:
– Mindenki ezt mondja. És büszke is vagyok. Úgy tűnik...
legalábbis eddig. .. hogy a legjobbat örökölte Laurence-től meg
tőlem is.
– Ez meglehetősen jó eredmény. Hát, drágám, akkor vigyázz
magadra, és hamarosan látogass meg ismét minket!
– Úgy lesz. És maga is vigyázzon magára! Annyira... annyira jó
volt hozzám, mindig, Sebastian! Mindig. Köszönöm.
Hát ezt meg miért mondta most? Ilyen váratlanul?
– Te is nagyon jó voltál hozzánk – felelt reszelős hangon a
férfi. – Fura arra gondolni, mi történhetett volna, ha Celia nem
hoz el aznap. Sokat veszítettünk volna, azt hiszem. Isten veled,
drágám! Isten áldjon!
Sebastian szinte soha nem mondott ilyesmit, mivel
megátalkodott ateista volt. Biztosan kezd ellágyulni öregségére.
Barty belemosolygott a telefonba.
– Viszontlátásra, Sebastian! Áldja meg magát is az Isten!
Fáradt volt, olyan nagyon fáradt. És még nem is gondolkodott
azon, mit csináljon Charlie-val. Micsoda zűrzavar! De úgyis egy
hosszú utazás áll előtte, majd közben foglalkozik ezzel a
problémával. Telefonált Gilesnak. Alig találkozott vele a
szerkesztőségen kívül, és rossz érzése volt emiatt. Jóllehet, a
szorongó kisfiú, aki az egyetlen barátja volt kicsi korában,
elutasító, meglehetősen zsémbes középkorú férfivá változott, ő
mégis szerette.
– Giles, sajnálom, hogy nem tudtunk egy kis időt együtt
tölteni.
– Semmi baj. Nyilván nálam fontosabb emberek foglaltak le.
– Nem igazán. Szívesen beszélgettem volna a régi időkről.
– Helena szeretne meghívni szombaton vacsorára. Ráérsz?
– Sajnos nem. Korábban kell visszamennem New Yorkba.
Gondok vannak a szerkesztőségben. A régi nóta.
– Értem.
Barty szinte hallotta, amint Giles emésztgeti ezt az
információt, azon törve a fejét, mi lehet a probléma, és Barty
elmondja-e neki. Nem mondta.
– Szóval... ez már a következő látogatásra marad, sajnos.
Illetve, te is átjöhetnél New Yorkba.
– Én nem érek rá, hogy Amerikába utazzak. Valakinek
dolgoznia is kell. – Hirtelen megváltozott a hangja, ahogy kibukott
belőle: – Annyira örülök, hogy láttalak, Barty! Nekem... nagyon
hiányzol.
Milyen különös kijelentés ez Gilestól, aki mindig is
tartózkodott mindenféle érzelemnyilvánítástól.
– Te is hiányzol nekem, Giles. Milyen hosszú ideje már...
– Igen. Nos, akkor viszontlátásra! Jenna helyes kislány, meg
kell mondanom. Nagyon jól sikerült gyerek.
– Köszönöm. És nekem is ez a véleményem. Viszlát, Giles!
Legközelebb ne várjunk ennyit a találkozással!
Utoljára Celiát hívta fel a Cheyne Walkon.
Barty úgy tervezte, hogy meglátogatja aznap este, hogy
beszámoljon neki arról, mit intézett, és miért, de most már nem
volt rá idő. És ez várhat.
– Sajnálom, hogy ilyen későn hívom. Remélem, nem aludt
még.
– Aludni? – méltatlankodott Celia. – Szó sincs róla. Még csak
fél tizenegy. Bunny felment Glenningsbe, ezért vagyok itt. Ami azt
illeti, még a dolgozószobámban vagyok és dolgozom.
Barty elmosolyodott; elképzelte az asszonyt abban a
dolgozószobában, amely Celia legkedvesebb helye a világon, amint
azt gyakran mondogatta. A folyóra nézett, meg az utcára, Celiát
ugyanis zavarta a hátsó traktus csendje.
– Éppen rád gondoltam – mondta Celia –, arra az éjszakára,
amikor Jay olyan beteg volt, emlékszel? És te meghallottad a
telefon csörgését, míg mi mindnyájan aludtunk, felébresztettél
engem, és rávettél, hogy menjünk át a kórházba.
– Hát persze, hogy emlékszem – válaszolt Barty ez volt az
egyik első alkalom, amikor...
Elhallgatott. Nem akarta megbántani Celiát.
– Amikor mi?
– Amikor... valóban a család részének éreztem magam.
Csend támadt, aztán megszólalt Celia.
– Ó, istenem! Sosem gondoltam, tudod, amikor kicsi voltál,
hogy mennyire nehéz lehet neked. Pedig gondolnom kellett volna.
– Az volt – ismerte el Barty. Eldöntötte, hogy ha már
belekezdett, akkor folytatja. – Nagyon nehéz volt. De végül
mindenképpen megérte. Tudom, milyen sokat tett értem, Celia.
Soha nem felejtem el. Ezt megígérem.
– Nos – a pattogós hang hirtelen ellágyult te is sokat tettél
értünk. – Aztán újra a szokásos hangján folytatta. – Jenna jól van?
– De mennyire! Lent van Billynél, boldog, mint...
– ... a malacok, amikor dagonyáznak – vágott közbe Celia
nevetve. – Figyelemre méltó gyermek, Barty. Igazán nagyon
figyelemre méltó. Nagyon jó munkát végeztél anyaként.
– Elég jó volt a nyersanyag, azt hiszem – jegyezte meg Barty –,
de köszönöm. Viszontlátásra, Celia! Köszönök mindent.

Barty az ágyában feküdt, és nem Charlie-ra gondolt, hanem

Jennára, és arra, milyen büszke a lányára, ahogyan mindenki
mondta is neki, hogy legyen az. Laurence is az lenne, tudta. Nem
okozott csalódást a férfinak. Ez jó érzés volt. Könnyen elaludt, és
valami fura boldogságot érzett. Jót tett neki ez az út. Nagyon örült,
hogy hazajött.

Másnap reggel Giles az íróasztalánál dolgozott, amikor Helena

telefonált. Ez fura volt, mert az asszony sosem zavarta őt a
szerkesztőségben.
– Giles... Giles... hallottad már a hírt? – kérdezte, és nagyon
feszült volt a hangja.
– Természetesen, semmiféle hírt nem hallottam – válaszolt
Giles ingerülten –, mi itt bent nem ülünk egész nap a rádió mellett,
ha nem tudnád.
– Nem. Hát persze, hogy nem.
Az asszony hallgatott, aztán azt mondta:
– Giles, történt valami. Legalábbis...
– Igen? Helena, ennek se füle, se farka. Mi történt?
– Lezuhant egy repülőgép. Bele az Atlanti-óceánba. Egy BQAC
gép, amely New Yorkba tartott. Azt hiszem... nem ez volt... nem
ezzel utazott Barty?
 31. fejezet

– Menjen ki! Menjen ki ebből a szobából! Azonnal!

– Jenna...
– Azt mondtam, menjen ki. Ez az anyám szobája volt, nincs
joga itt lenni.
– De szükségünk van rá...
– Magának nincs rá szüksége. Nekem van rá szükségem. Maga
nem használhatja! Kérem, nagyon kérem, menjen...
Charlie megadóan felemelte a kezét, és ment. A lány utána
nézett, majd felállt az ágyról, ahol addig ült, határozottan becsukta
és bezárta az ajtót. Aztán kinyitotta a nagy üveg tolóajtót, és leült a
terasz padlójára. Karjával átkulcsolta a térdét, és kibámult az
óceánra. Minden összekavarodott benne. Azt sem tudta, mit érez.
Egyik pillanatban szüksége volt Charlie-ra, szerette, megbízott
benne, a következő pillanatban gyűlölte, és azt akarta, tűnjön el az
életéből. Amikor ott találta South Lodge-ban az anyja szobájában,
amint éppen Mrs. Millst utasítja, hogy húzza át az ágyat, akkor
határozottan ezt az utóbbit érezte.
Néha eltűnődött, vajon az anyja is ugyanígy érzett-e Charlie
iránt. Szerette volna megkérdezni tőle. Sok mindent szeretett
volna kérdezni tőle. De nem lehetett. Már soha többet nem
kérdezhet semmit tőle. Egyedül van, és magának kell boldogulnia.
Ezt korán megtanulta, rögtön az anyja halálát követő napokban.

Joan mondta el neki. Lement a karámhoz ebéd után, ahol

Jenna Floriánon lovagolt, Elspeth lován. Elgyötört volt az asszony
arca valahogy keskenyebb és beesett, a szeme pedig különösen
tágra nyílt, és mély fekete árkok húzódtak alatta.
– Jenna – szólalt meg különös, reszkető hangon –, Jenna,
édesem, gyere be a házba, légy szíves! Én... beszélni szeretnék
veled.
Jenna tudta, hogy valami komoly dologról van szó, biztosan
valaki beteg vagy dühös vagy rettentően feldúlt, és ösztönösen
megrémült. Lassan leszállt a lóról, Flóriánt a karám korlátjához
kötötte, és bement Joan nyomában a konyhába. Billy is ott volt,
komor arccal ült, kivörösödött szemmel.
– Mi baj van? – kérdezte Jenna. – Mi történt?
Joan azt mondta:
– Jenna, drágám, a... az édesanyádról van szó. Bartyról.
– Micsoda? – kérdezte ostobán. – Mi a baj? Talán beteg?
Mire Joan nagyon halkan és nyugodtan azt válaszolta:
– Nem, Jenna, nem beteg. Ő... meghalt. Lezuhant a gépe.
Nagyon, nagyon sajnálom.
Azzal leült és kitárta a karját Jenna felé. Ő pedig, nagylány
létére, odament hozzá, a karjába bújt, az ölébe ült, és a fejét Joan
vállába temette. Annyira megdöbbent és megrendült, hogy azt sem
tudta, mit tesz. Nem sírt, egy szót sem szólt, alig volt képes
lélegezni is.
– Ó, Jenna – szólalt meg Bill annyira sajnálom! Ez rettenetes,
szörnyű...
Zsebkendőt húzott elő a zsebéből, megtörölte a szemét és
kifújta az orrát.
– Annyira jó volt – mondta szinte csak magának –, olyan jó
kislány. Anya olyan büszke volt rá.
Jenna Joanra nézett.
– Biztos? Egészen biztos? Néha később találnak meg
embereket. Hol történt? Talán...
– Egészen biztos – válaszolt Joan –, sajnos. A tenger fölött
történt. Nem voltak túlélők, azt mondták. Gyere, drágám, sírd ki
jól magad!
De a könnyek akkor még nem jöttek igazán, csak néhány nagy
könnycsepp gördült le az arcán. Túlságosan borzalmas volt, hogy
felfogja: az anyja a tengerbe zuhant, beleveszett a tengerbe. Az
anyja, aki még tegnap este azt mondta neki, hogy szereti, hogy
legyen óvatos a traktorral, az anyja, akit többé sosem fog látni, sem
hallani róla, amíg csak él.
Azt mondta, szeretne bemenni a szobájába, aztán ott feküdt az
ágyon, ugyanazon az ágyon, amelyet az anyjával osztott meg alig
egy héttel korábban. Ahol összebújtak, próbálták felmelegíteni
egymást, suttogva megbeszélték, hogy milyen hideg van, és
kuncogtak, mert a kabátjuk állandóan lecsúszott a padlóra. Most
Jenna egyedül volt az ágyban, egyedül a szobában, az egész
világon. Képtelenségnek tűnt.
 Tudta, jobban érezné magát, ha sírna. Bármi jobb lett volna,
mint ez a szorongató fájdalom, amely lassan eláradt az egész
testében, és utat keresett kifelé. De nem volt képes sírni. Hosszú
ideig feküdt így, dermedten, semmire sem gondolva. Hallotta,
amint Flórian neszez a karámban, hallotta, amint Joan halkan
beszél Joe-val és Michaellel, amikor hazaértek, és hallotta, hogy
időnként csörög a telefon.
Joan néha odament hozzá, s megkérdezte, akar-e beszélni
Celiával, Cathyvel, Izzie-vel, Sebastiannel. Ő egyre a fejét rázta, és
csak bámult Joanra, mintha nehezen értené, amit mond.
Besötétedett, de ő csak feküdt ott, és egyre jobban fázott.
Jéggé dermesztette a fájdalom és a félelem mind attól, ami előtte
állt: egy teljes élet az anyja nélkül. Azon tűnődött, hogyan fog
boldogulni, hogy tudja folytatni az életét anélkül, hogy beszélhetne
az anyjával, nevetgélhetne vele, vagy bosszankodna és vitatkozna
vele, anélkül, hogy felnézhetne rá, és... szerethetné. Ez
elképzelhetetlenül nehéznek tűnt.
Joe szabadította fel a könnyeket benne. Odament a szobájához
és bekopogott. Jenna kiszólt neki, hogy bejöhet, a fiú pedig csak
állt a küszöbön, a kezét tördelve, sötét szemében könnyek helyett a
Jennáért érzett fájdalom fénylett.
– Én... annyira sajnálom – mondta, nehezen ejtve a szavakat
–, nem tudom, mit mondjak, mit mondhatnék még ezen kívül.
Annyira sajnálom, Jenna!
– Nincs semmi baj – válaszolt Jenna, és érezte, ahogy a torkát
szorongatja a sírás –, köszönöm, Joe. Nem... nem jönnél be egy
kicsit, nem ülnél ide az ágyam szélére?
– Dehogynem – mondta Joe dehogyisnem.
Jenna látta, a fiú halálra van rémülve, amiért látnia kell az ő
fájdalmát, miközben nem találja a megfelelő szavakat a
vigasztaláshoz, és mélyen meghatotta a fiú bátorsága.
Joe leült az ágy lábánál, és egy darabig csak nézett a lányra;
aztán felsóhajtott és azt mondta:
– Kedves hölgy volt anyukád. Nem igazságos, hogy többé nem
lehet itt velünk.
– Ugye? – kérdezte Jenna, élénk és nyugodt hangon. –
Egyáltalán nem igazságos. Itt kellene lennie, éppen itt, a házban, a
földszinten. Szükségem van rá, Joe, olyan nagy szükségem van rá...
– Megtesszük, ami tőlünk telik – jelentette ki egyszerűen a fiú
mindnyájan. Én legalábbis biztosan, azt megígérhetem.
 Aztán kinyúlt, megfogta Jenna kezét, nagyon félszegen, és csak
ült, a lány kezét bámulva, mintha nem tudná, mit is tegyen. Jenna
megpróbált rámosolyogni, de nem tudott, képtelen volt
mosolyogni, és akkor sírni kezdett. A fájdalom hatalmas hulláma
egyre magasabbra emelkedett benne, és ő tehetetlenül
hánykolódott rajta. Joe közelebb húzódott, megölelte, és csak ült,
némán, hagyta, hogy Jenna kisírja magát. Amikor Joan vagy egy
órával később felment, Joe még mindig ott ült, alig moccant meg.
De Jenna már abbahagyta a sírást, csukott szemmel támaszkodott
Joe vállának, a fiú ingének eleje pedig sötét volt a kislány
könnyeitől.
– Minden rendben, anya – mondta halkan Joe –, hagyj csak
minket. Most az lesz a legjobb.

A következő nap megérkezett Izzie Celiával. Jenna örült, ők

voltak azok, akiket legjobban szeretett, és akikkel legjobban
elboldogult ebben a fura, szomorú új világban, amelyben hirtelen
találta magát. Celia csendes volt, láthatóan sokkolta a dolog, a
hangjában hallani lehetett az elfojtott könnyeket. Izzie Joe-hoz
hasonlóan nem sokat beszélt, de ha megszólalt, pont a megfelelő
dolgokat mondta.
Hosszú ideig ölelte Jennát, a gödrös kanapén ülve, a Joan által
legjobb szobának nevezett helyiségben, és csak hagyta, hadd
sírjon. Végül megszólalt:
– Tudom, most nagyon magányosnak érzed magad, Jenna. De
nem vagy az. Mi itt vagyunk neked valamennyien. Gondoskodni
fogunk rólad, legjobb tehetségünk szerint.
– Köszönöm – válaszolt Jenna, és mosolyogni próbált –,
nagyon szépen köszönöm. De...
– Tudom – mondta Izzie –, pontosan tudom. Ez egyáltalán
nem lesz ugyanaz, már soha többé, de mi itt leszünk neked, bármi
történjen is. Nem kell félned.
De Jenna félt, félt attól, hogy egyedül van, az anyja nélkül,
nincs senki, akire úgy gondolhatna, mint a saját családjára. Persze
ott van Charlie meg az összes Lytton, meg Joe és Joan meg Billy.
Ok kedvesek lesznek hozzá, és mindent megtesznek érte, de nekik
is megvolt a maguk családja, és nem tartoztak olyan szorosan
hozzá, mint az anyja, ahogy ő sem tartozott hozzájuk igazán.
– Hát... megpróbálom – felelte anélkül, hogy egy pillanatig is
lehetségesnek tartotta volna.
 Izzie még szorosabban átölelte, és azt mondta, ő tudja, milyen,
ha az embernek nincs anyja.
– Persze nekem nem. volt ennyire nehéz, mert nekem sosem
volt anyám. De mindig vágytam rá, hogy legyen. Olyan sokszor
elgondoltam, milyen lenne, mit csinálhatnánk együtt, milyen volna
vele lenni. Szóval valamit tudok arról... az űrről az ember életében.
– Igen, de neked volt apád – fakadt ki Jenna. – Ott volt az
apád, aki szeretett téged. Nekem az sincs. Csak én vagyok magam.
Egyedül. Ez rettentően... rossz érzés. És annyira szerettem
anyámat! Most kit fogok szeretni, Izzie, kit?

Később a konyhában ültek, és Celia Bartyról kezdett mesélni.

Először csak röviden, arról, milyen volt kislányként.
– Apró volt, tudjátok, nagyon sovány, de rettentően erős és
olyan bátor. Eleinte nagyon nehéz volt neki nálunk, erről nem.
tudtam igazán, sajnos, és nagyon, hiányzott neki az édesanyja. De
azért boldogult, és végül minden akadályt legyőzött.
És aztán, mivel olyan jó volt Bartyról hallani, Jenna megkérte
Celiát, hogy meséljen még. Celia órákon át beszélt Bartyról,
mindenről, amit csinált, hogy hogyan olvasta fel Sebastian könyvét
Jaynek egyik éjszaka a kórházban, amikor a kisfiú majdnem
meghalt; hogy milyen jól tanult az iskolában, és ösztöndíjat is
nyert, olyan szorgalmas volt. Hogyan ápolta Olivert, amikor a férfi
hazajött a háborúból, órákon át felolvasott meg zongorázott neki;
hogy hogyan etette legelőször levessel, és milyen büszke volt rá.
Milyen boldogok voltak együtt Gilessal, a legjobb barátok voltak –
„Gilesnak szüksége volt rá, tudod, azok a rémes ikrek összefogtak
ellene” -; hogy milyen bátor volt, amikor az, apja meghalt a
háborúban; és hogyan tartotta a lelket Billyben, amikor az
elveszítette a lábát. „Ő vette rá az anyámat, hogy látogassa meg
Billyt a kórházban, és így kezdődött egy nagyon hosszú történet”.
Mesélt arról, hogy Barty milyen jó volt Izzie-hez,
– És szükségem is volt rá – szólt közbe Izzie –, apám tudomást
sem akart venni rólam, tudod, évekig.
– Miért? – érdeklődött kíváncsian Jenna.
– Mert én voltam a felelős anyám haláláért. Legalábbis
szerinte. Azzal, hogy megszülettem. Nem tehetett róla, és ahogy
tudod, végül megszeretett. De Barty annyira jó volt hozzám,
nagyon gyakran meglátogatott, nagyon szerettem.
Celia elmondta Jennának, Barty milyen jól tanult Oxfordban,
milyen büszke volt az első lakására.
 – Én nem értettem, először bosszús is voltam miatta. Nálunk
tökéletesen jó otthona volt. Miért akarna egy rémes helyen élni,
ahol osztoznia kell másokkal a vécén? De most már persze értem,
és igaza volt, a maga lábára kellett állnia, borzasztóan önálló volt.
– És amikor... meghalt az édesanyja, ki gondoskodott róla? –
kérdezte Jenna.
– Én... igyekeztem megtenni, ami tőlem telt – válaszolt Celia
–, és nagyon erős volt, csak nagyon boldogtalan. Mint... – habozva
elhallgatott. Aztán folytatta: – Mint te, ő is magányosnak érezte
magát. Annak ellenére, hogy ott volt neki Oliver meg én. Ők
nagyon közel álltak egymáshoz, tudod, ő meg Wol, ahogy Olivert
nevezte. Azt hiszem, úgy gondolta, Oliver jobban megérti őt, mint
én, és ő kevésbé ijesztő.
– Azt mondta, ijesztőnek találta magát, amikor kicsi volt? Én
nem.
Celia rámosolygott.
– Ezt nagyon jó tudni. Ezt... dicséretnek veszem.
Hosszasan beszélgettek, amíg odakint besötétedett és bejött
Billy, hogy begyújtson a kandallóban. Celia már teljesen kimerült,
de tovább beszélt, nem szegte kedvét Jenna állandó
kérdezősködése és kíváncsisága. Tudta jól, mit csinál: visszahozta
Bartyt Jennának, mintha még mindig élne. Megmutatta azt a
Bartyt, akit Jenna nem ismert. Nem az erős, okos, szeretetteljes
felnőttet, hanem a bátor, kitartó gyermeket, aki nem egyszer
veszítette el az anyját, hanem kétszer, először, amikor Celia elhozta
tőle, másodszor pedig amikor Sylvia meghalt. Azt a gyermeket, aki
magányos és rémült volt maga is, de talpon maradt.
Senki nem tudta igazán, hogyan rendezzenek temetést, milyen
formát ölthetne a búcsú. Sebastian javasolta végül a megemlékező
gyászmisét.
– És lent kellene tartani az ashinghami kápolnában. Jenna
szereti ott lent, biztonságban érzi magát, és mindenkinek tetszeni
fog. Muszáj valamiféle formális módon is búcsút venni Bartytól.
És mindenki egyetértett vele. Mindnyájan elmentek. A
Lyttonok nagy létszámban felvonultak, ott volt minden generáció.
Jenna, aki az első sorban ült Celia és Charlie között, aki két
nappal korábban érkezett, elámult, hogy teljesen megtöltik a kis
kápolnát, mivel ő csak a saját kis családjukhoz volt szokva. Eljöttek
mások is, természetesen, Sebastian, Izzie, Millerék, Celia
legidősebb bátyja, Lord Beckenham családostól. Mind eljöttek,
hogy búcsút mondjanak Bartynak, akit annyira szerettek.
 A templomot megtöltötték a virágok, mégis valami szörnyű
üresség volt. A koporsó nem állt ott a maga komor valóságában, és
a hiánya ébresztette rá a jelenlévőket igazán, hogy Barty
tökéletesen elveszett számukra.
Nagyon egyszerű volt a szertartás. Jenna kiválasztotta azt a
himnuszt, amely Barty kedvence volt gyermekkora óta, ebből
olvasott fel Jay egy versszakot. Aztán néhány imádság következett,
majd Sebastian emelkedett szólásra.
– Azért jöttünk ma ide – kezdte, és szép hangja betöltötte a kis
kápolnát –, hogy búcsút vegyünk Bartytól, akit szerettünk.
Valamennyien. Ez volt az ő csodálatos adománya, hogy szeretetet
ébresztett. Mindnyájunknak van Bartyról történetünk, éjfélig
sorolhatnánk őket. Én szeretném most elmondani a magamét.
Amikor én megismertem, kilenc-tíz éves kislány lehetett. Már
része a nagy Lytton-klánnak, de még mindig nagyon is Miller.
Emlékszem, a Lytton-házban találkoztam vele a Cheyne Walkon.
Celiánál volt a Meridián kefelevonata, és megengedte Bartynak,
hogy elolvassa.
– Miután találkoztam vele egypárszor, megtanultam tisztelni.
Mindig kifogástalanul viselkedett, elég felnőttes volt a korához
képest. Régimódi, ezt a jelzőt találtam a legjellemzőbbnek rá. Meg
kell vallanom, kissé szorongva kérdeztem tőle, olvasta-e a
Meridiánt. Ez volt az első könyvem, és az írók általában nagyon
aggódnak a műveik fogadtatása miatt. Barty komolyan nézett rám,
és azt felelte, igen, és nagyon tetszett neki, szerinte nagyon jó
könyv. Már éppen megkönnyebbülten felsóhajtottam volna,
amikor hozzátette, láthatóan úgy vélve, hogy tökéletesen
őszintének kell lennie, majdnem olyan jó, bár nem egészen, mint a
Kisasszonyok, amit a figyelmembe ajánl, olvassam el, ha eddig
még nem olvastam volna. Úgyhogy kellőképpen a helyemre lettem
téve.
– Csak amikor később közölte velem, egészen biztos benne,
hogy a Meridián mentette meg Jay életét, és nem hiszi, hogy a
Kisasszonyok erre képes lett volna, akkor éreztem elég önbizalmat
a folytatás megírásához. Azért mondtam el ezt a történetet, mert
olyan jól bemutatja Bartyt. És soha nem szakadt el teljesen attól a
kislánytól, mindig megmaradt annak a különleges személyiségnek.
Okos volt, bátor, kedves, kitartó, lojális és nagyon-nagyon őszinte.
– Ez egy rettenetesen szomorú nap mindnyájunk számára, és
különösen Jennának. De őt vigasztalja az a tudat, hogy az
édesanyja továbbadta neki a legcsodálatosabb örökséget: a saját
jellemét. Nem ismerek senkit, aki nem kedvelte Bartyt, aki félt
volna tőle, senkit, aki ne csodálta volna, aki bármi rosszat mondott
volna róla. Ö egyszerűen egyedülálló volt. Kiváltság volt, hogy
ismerhettük és szerethettük őt, és Jenna nagyon büszke lehet,
hogy az ő lánya.
Elhallgatott, és újra helyet foglalt, a Jennával szemközti
padsorban. Gyengéden rámosolygott a lányra, aztán lehajtotta a
fejét. Amikor Izzie észrevette, hogy az apja sír, a kezébe csúsztatta
a kezét. Sírt ő maga is. Aggódva pillantott át Jennára, aki az ajkát
harapdálta, a könnyeivel küzdve, de azért el tudta énekelni az
utolsó himnuszt, amelyet Joan és Billy választott, mielőtt
összeroppant volna, és Celia vállába temette volna az arcát. És
Celia, aki mindig büszke volt az önuralmára, aki sosem sírt
nyilvánosan, sem a sógornője temetésén, sem anyjáén, sőt még
Oliverén sem, most átkarolta Jennát, a fejére hajtotta a fejét, és
hagyta, hogy a könnyei az aranyvörös hajra hulljanak.

Charlie nagyon rendesen viselkedett az elejétől fogva. Amikor

megérkezett, teljesen magán kívül volt. Jenna és Cathy, Izzie
kíséretében kiment eléje a Heatrow-ra, és a Cheyne Walkra vitték,
ahol Celia udvariasan fogadta, és semmi jelét nem adta, hogy
tudja, Barty miért akart olyan sürgősen visszatérni New Yorkba.
Természetesen, felötlött benne, ahogy Sebastianban is, hogy
Charli, közvetett módon felelős Barty haláláért. A férfi zavarából,
őszinte szomorúságából látta, hogy ezzel ő is tisztában van.
Celia aznap este kissé megenyhült iránta. Charlie beszélgetni
próbált, aztán félszegen elhallgatott. A vacsora kényelmetlenül
zajlott. A lányok mindketten sírósak voltak, Celia kimerült, Izzie
hallgatag. Csak Lord Arden beszélt, könnyed, jelentéktelen
semmiségekről, az időjárásról, a megdöbbentő tényről, hogy most
már a nem örökletes főrangokat, de még nőket is beengednek a
felsőházba, megemlítette Lord Altrincham felháborító kritikáját a
monarchiáról, hogy Charles hercegből walesi herceg lesz; senkit
nem érdekelt, amit mondott, senki nem is figyelt igazán oda, de
mélységesen hálásak voltak érte, mivel így felmentette őket az alól,
hogy beszélniük kelljen.
Másnap Charlie nagyon sápadtan megjelent a reggelinél, és
megkérdezte Jennát, hogy szeretne-e beszélgetni. Ő azt felelte,
igen. Meghatotta a férfi látható nyomorúsága. Bizonyos
értelemben ez segített neki. Hogy van egy másik ember, akit
közvetlenül érintett az anyja halála. Mindenki másnak,
bármenynyire szomorú is, megvolt a maga élete, de Charlie élete,
akárcsak az övé, többé már soha nem lesz ugyanolyan.
A férfi elmondta neki, mennyire szerette az anyját, s mennyire
boldoggá tette őt Barty. Hogy Cathy is milyen nagyon megszerette.
– Nem volt könnyű, amit tett, hogy befogadott minket, de
megoldotta. Azt hiszem, a legtöbb dologgal megbirkózott.
– Igen – válaszolt Jenna –, különleges ember volt.
Charlie megkérdezte tőle, kissé szorongva, van-e valami ötlete,
miért repült vissza Barty korábban. Jenna azt felelte, a munka
miatt.
– Azt mondta, gondok vannak a szerkesztőségben. Gyűlölöm
azt a szerkesztőséget! – tette hozzá súlyos hangon, ami már jelezte
a hamarosan jelentkező haragot.
A haragot, amely hetekre, sőt hónapokra megmérgezett
számára mindent; amely szinte lehetetlenné tett minden
hétköznapi tevékenységet, megnehezítette a barátkozást, a
tanulásra pedig gondolni sem bírt tőle. Ez a harag még a
legédesebb emlékeket is megkeserítette. Jenna újra és újra végig
ment gondolatban az eseményeken, dühében megkérdőjelezve,
hogy valóban szükséges volt az anyjának elutaznia nélkülük. Miért
ragaszkodott hozzá, hogy a munkát elébük helyezze, miért nem
volt képes megbeszélni vele, hogy vajon nem bánja-e, nem
szeretne-e ő is vele tartani?
– Gondolnia kellett volna rám! – jelentette ki, és apró arca
eltorzult a fájdalomtól, amikor valaki (általában Charlie)
megpróbálta meggyőzni, megnyugtatni. – Gondolnia kellett volna
arra, hogy én egyedül maradok, és hiányozni fog nekem. De csak
úgy elment nélkülem. Hogy tehette ezt?
Haragudott a Lyttonsra is, amiért olyan sokat követelt az anyja
idejéből, és haragudott a családra, amiért arra biztatták Bartyt,
hogy utazzon el egyedül.
– Biztosan azt gondolták, rossz lesz nekik, ha itt marad, és
nem utazik haza, hogy elrendezze a dolgokat. Még elveszíthették
volna a drága állásukat. Mind tőle függtek, tudod.
És haragudott magára is, amiért nem ragaszkodott ahhoz,
hogy ő is Bartyval utazhasson, hiába mondta el neki többször is
Celia és Sebastian, hogy nem volt több hely a repülőn, Joan pedig
emlékeztette rá, hogy jól érezte magát a birtokon, de Jenna azt
felelte, hogy Bartynak várnia kellett volna, amíg neki is van hely.
– Nem lett volna szabad megkockáztatnia. Sokkal szívesebben
meghaltam volna vele, sokkal-sokkal szívesebben. Gyűlölők
mindent, gyűlölőm ezt az egészet!

Charlie megkérdezte tőle, mit szeretne, itt maradna-e

Angliában Celiával és Millerékkel, de Jenna megrázta a fejét.
– Nem, haza akarok menni. A mi otthonunkba, ami anyáé meg
az enyém. Különösen South Lodge-ba. Ő nem akarta volna, hogy
itt éljek, tudom. Még Billyvel meg Joannel sem. És az apám
amerikai volt. Ő sem akarta volna. Ezen kívül – nézett Charlie-ra,
erőtlenül mosolyogva – veled akarok lenni. Megvigasztalhatjuk
egymást.

Így egy héttel a megemlékező mise után elmentek, amikor

kezdtek kínos lassúsággal telni a napok, mivel nem volt mit
tenniük, mint gyászolni Barty elvesztését. Charlie láthatóan örült
annak, hogy Jenna vele akar maradni. Ez önbizalmat adott neki, és
megnyugodott tőle. Sorra látogatta a családtagokat, megköszönte
nekik a segítségüket, és biztosította őket, hogy nagyon fog vigyázni
Jennára.
– És biztos vagyok benne, hogy úgy is lesz – jelentette ki Celia
Venetiának.
– Az kétségtelen, hogy őszintén szereti a gyereket, és az is őt.
Mély benyomást tett rám, ahogy a lányokkal bánt. Akár mindkettő
az övé is lehetne, nem tett köztük semmi kivételt.
– Ez ugyanígy volt veled és Bartyval – jegyezte meg Venetia
kissé hűvösen.
– Nem emlékszem, hogy kivételeztél volna velünk vele
szemben. Sőt ellenkezőleg.
Celia nem válaszolt, mostanában kevésbé volt hajlamos a
vitákra. Fontosabb dolgokra tartogatta az erejét.
Az egyik ezek közül az, ami mindnyájukat leginkább
aggasztotta, napról napra egyre jobban, a Lyttons jövője volt, Barty
nélkül. És különösen a Lyttons Londoné.
 32. fejezet

Megdöbbentő, milyen gyorsan válik a gyász mohósággá,

gondolta Jay, miközben a tanácsteremben ült és a többieket
hallgatta: Celiát, Venetiát, Gilest és el kell ismernie, önmagát is, ő
sem vonhatta ki magát ez alól, amint arról tárgyalnak, mit
tehetnek, mit kellene tenniük.
Alig két héttel korábban még mindannyian sírtak abban a kis
kápolnában, és a szívük elszorult az őszinte fájdalomtól egy
nagyon szeretett ember elvesztése miatt. Most pedig arról
vitáznak, hogyan húzhatnának hasznot ebből a veszteségből.
Celia úgy gondolta, meg kellene próbálniuk visszavásárolni az
egész céget.
– Jog szerint úgyis a miénk, nélkülünk nem is létezne.
Giles kijelentette, hogy ez anyagilag lehetetlen.
– Az tönkretenne minket. Ekkora kölcsönt sosem tudnánk
visszafizetni, ez több millióra rúgna.
Venetia azt mondta, a Lyttons London teljes tulajdonjogát
kellene visszaszerezniük.
– Ez olcsóbb, egyszerűbb, jobban kivitelezhető.
Jay megjegyezte, hogy amennyire ő látja, ezt megtehetnék.
– Ez benne van a társulási szerződésben, megegyeztünk róla,
hogy lehetőséget kapunk a részvények visszavásárlására Barty
halála vagy az igazgatótanács éléről való lemondása esetén...
– Akkor nyilván ezt kell tennünk – vélekedett Celia –, nekem
teljesen egyszerűnek tűnik.
– A pénz előteremtését leszámítva – tette hozzá Giles.
– Igazán nem értem, miért volna az probléma. Bármelyik
kereskedelmi bank szívesen megelőlegezné nekünk a pénzt erre a
célra.
– Lehetséges.
– Jaj, Giles, miért kell mindenhez ilyen negatívan hozzá
állnod?
– Én csak realista vagyok, anyám.
 – Giles – nézett rá Celia ez egy nagyon jó nevű és sikeres kiadó
vállalat. Szerintem a legkevésbé sem reális feltételezés, hogy nem
leszünk képesek a pénzt megszerezni. Ha te nem vagy képes
elfogadni ezt a tényt, talán jobb lenne, ha magam vezetném a
tárgyalásokat. Ha...
– Nézzétek – szólalt meg fáradtan Jay –, ez az egész vita egy
kissé korai még. Előbb Harold Charterisszel kellene beszélnünk,
hogy mi a teendőnk, mielőtt összevesznénk azon, honnan
szerezzünk pénzt. Egyébként szerintetek kire szállnak a
részvények? Mivel azok Barty személyes tulajdonában voltak.
– Nyilván Jennára – válaszolt Giles a vagyonkezelői alapítvány
részeként.
– Van valami fogalmunk arról, mi állt Barty végrendeletében?
– Nincs. De nyilván volt végrendelete.
– Hát persze, hogy lennie kellett! – szólt közbe Celia. – Barty
ahhoz túlságosan is előrelátó volt, és túlságosan tisztában volt
azzal, mennyire sebezhető Jenna, hogy mindent a véletlenre
bízzon. Higgyetek nekem, minden szálat gondosan elvarrt, minden
i-re kitette a vesszőt. Úgy értem, a pontot.
Az asszony felsóhajtott. Nem egészen önmaga, gondolta Jay.
Kimerültnek tűnik, és nagyon csúnyán köhög. Ezúttal nagyon
öregnek látszott, napra pontosan annyinak, amennyi a kora. De
hány éves is most? Mindig nagyon ügyesen ködösített ebben az
ügyben. Ö és Oliver 1904-ben házasodtak össze. Vagyis jócskán a
hetvenes éveiben járhat.
– Szerintem egyikünknek át kéne mennie New Yorkba, ott
tartani egy megbeszélést az igazgatótanáccsal. – jelentette ki Celia.
– Most valamiféle limbóban vagyunk, nem tudjuk, kinek is kellene
irányítania a Lyttonst. Az isten szerelmére, ez egy jelentős cég, ezt
rendesen kell vezetni! Amennyit tudunk, még az is megeshet, hogy
az az ostoba férje is beleszólást kaphat majd a dolgokba a jövőben.
– Attól mentsen meg minket az isten! – háborgott Venetia. –
Ez valóban lehetséges?
– Nem hinném – felelte Celia –, Barty sosem bízta volna rá a
Lyttonst. Legfeljebb az fordulhatott elő, hogy nem csinált új
végrendeletet, amikor összeházasodtak. De ez megint csak nagyon
valószínűtlen.
– Az mennyiben jelentene különbséget?
– Száz százalékban – válaszolt Giles. – Az új házasság
érvényteleníti a meglévő végrendeletet. Akkor jogi szempontból
végrendelet nélkül hunyt el. Ami azt jelentené, hogy a törvény
szerint a javai fele a férjére, a másik fele Jennára szállna. Beleértve
a Lyttonst is.
– Te jó isten – hüledezett Venetia – milyen rémes gondolat!
Hogy tudhatnánk meg biztosan?
– Hamarosan tudni fogjuk – vélekedett Celia. – Charles
Patterson biztosan nem pazarolja az időt, azonnal ide fog rohanni,
és beleszólási jogot fog követelni, ha úgy gondolja, hogy
megkaphatja. Számtalanszor elmondta nekem, mennyire szeretne
részt venni a kiadó munkájában, és azt reméli, ő meg Barty egyszer
majd együtt dolgozhatnak. Egyetértek, Venetia, ez tényleg rémes
gondolat. Igazán úgy gondolom, beszélnem kéne valakivel
odaátról. Jamie Elliott, ő Jenna egyik vagyonkezelője. Ö
valószínűleg megmondaná nekem.
– Vagy Kyle Brewer – vetette fel Venetia. – Vele mi a helyzet?
Ő is az alapítvány tagja.
– Jobban szeretném, ha nem vonnánk be azt a családot –
jegyezte meg Celia hűvösen –, megbízhatatlan banda.
– Anya, Brewerék nem megbízhatatlanok – jelentette ki
Venetia. – Igazán nagyon kedvesek, és Felicity nagyon aranyos.
Tudod, papa nagyon nagyra tartotta.
– Igazán? – kérdezte Celia. – Erről nem tudtam. Szerintem
nagyon ostoba nőszemély. Nem, Jamie Elliott-tal fogok beszélni.
Elbűvölő ember, és nagyon vonzó. Ha Laurence csak egy kicsit is
hasonlított rá, megértem Bartyt, amiért beleszeretett.
– Bármi legyen is a helyzet – szólt közbe Giles –, még
hónapokig fog tartani, amíg a vizsgálatok zajlanak, felértékelik a
céget, még jó ideig semmi nem lesz eldöntve.
– Igaz, de akkor is tudnunk kell – erősködött Venetia miként
azt is, hogy nekünk mit kell tennünk. Úgy értem, a napi működést
illetően.
– Folytatnunk kell a munkát, mint eddig, nyilván –
magyarázta Celia. – Az biztos, hogy nem áll szándékomban New
Yorkba rohanni minden alkalommal, ha valamiben dönteni kell.
Barty megbízott az ítéletünkben, és alig avatkozott be az
ügyeinkbe. Nem látom okát, amiért azt kellene feltételeznünk,
hogy ez változni fog. Felháborító volna, ha változna. Most, ha
megbocsátotok, megyek, és azonnal felhívom Jamie Elliottot.
Miközben az irodájában ülve próbálta visszanyerni az
önuralmát (mivel még mindig előfordult, hogy teljesen váratlanul
rátört a gyász és elborította a fájdalom hulláma), belépett a
titkárnője.
 – A Claridges Hotelből telefonáltak ma reggel, Lady Celia.
– Igen? Mi az ördögöt akartak?
– Állítólag Miss Miller hátrahagyott egy kis ékszeres ládikát,
amikor kijelentkezett. A szálloda széfjében. Megpróbálták elérni
őt...
– Ó, milyen abszurd helyzet! – mondta Celia. – Bizonyára
tisztában vannak vele, hogy... Ó, valószínűleg nem.
– Azt kérdezték, elküldhetnék-e önnek, Lady Celia. Ők nyilván
nem tarthatják ott.
– Igen, igen, hogyne. Mondja meg nekik, hogy küldjék a
Cheyne Walkra. Majd én megőrzőm neki... jaj, istenem. – Ismét
könnybe lábadt a szeme. A fájdalomtól elszorult a torka. – Nagyon
sajnálom, Patrícia.
– Semmi baj, Lady Celia. Megértem. Hozzak esetleg egy csésze
teát?
– Nem, nem. Ma már így is túl sok teát ittam. Csak hívja fel
nekem New Yorkot, legyen szíves! Mr. James Elliottot. Megvan
magának a telefonszáma. Aztán jöjjön be értem a tanácsterembe,
ha sikerült elérnie.
– Igen, Lady Celia.
Jamie udvariasan sajnálkozott, amiért még nem tud semmit
sem mondani.
– A végrendelet tartalma még nem ismert, még a
vagyonkezelők előtt sem, Lady Arden. Sőt mi több, még jó ideig
várnunk kell. Amint tudja, előbb mindenféle hivatalos engedélyek
kellenek...
– Igen, igen, ezzel tisztában vagyok. De legalább arról
megnyugtathat minket, hogy van végrendelet?
A férfi habozott.
– Ezt pillanatnyilag nem tudom megmondani, Lady Arden.
Amint kapunk róla hivatalos értesítést, azonnal továbbítom önnek.
Celia felsóhajtott.
– Mr. Elliott, biztos vagyok benne, érti, mire gondolok. Én egy
érvényes végrendeletről beszélek, amely Barty házasságkötése után
keletkezett.
– Természetesen, értem, mire gondol, Lady Arden. De jelenleg
nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Nagyon sajnálom.
– Tudja, ez nagyon erősen befolyásolná a helyzetünket.
– Igen, tudom. És másokét is, biztosíthatom.
– Akkor, kérem, tudassa velünk, amint lehetséges. És esetleg
nekünk is ott kellene lennünk, amikor a végrendeletet felolvassák.
 – Biztos vagyok benne, hogy ez lehetséges. Mindenesetre
minden javadalmazottat értesítenek és meghívnak, hogy jelenjen
meg az ügyvédi irodában. De biztosíthatom, amennyiben nem áll
módjukban eljönni, tudatni fogok önökkel minden olyan részletet,
amely önöket érinti.
– Nyilvánvaló, hogy sok minden fog érinteni minket –
jelentette ki az asszony. – Barty ennek a családnak a tagja volt, és
többségi tulajdonos a Lyttons Londonban.
– Természetesen. És ha lesz valami hír, azonnal tudatni
fogom.
– Köszönöm. Én... nem tudom, mennyit találkozott Bartyval –
tette hozzá –, gondolom, elég sokat. Biztos vagyok benne, hogy
akárcsak mi, maguk is még mindig meg vannak döbbenve a halála
miatt.
– Nagyon meg vagyunk döbbenve, Lady Arden, igen. Ez...
szörnyű veszteség. Szeretném megnyugtatni, hogy Jenna jó
kezekben lesz. És elkövetünk minden tőlünk telhetőt, hogy
gondoskodjunk róla.
– Ebben biztos vagyok. És... meg kell mondanom, a kislány
láthatóan nagyon ragaszkodik Mr. Pattersonhoz, és az is hozzá.
– Természetesen – válaszolta a férfi. – Természetesen. De ha a
szükség úgy hozná, akkor számos ember van New Yorkban, aki
képes rá... – kissé megremegett a hangja; érezhetően nagyon
felindult volt – ...képes rá, hogy szeresse és gondoskodjon róla.
– Köszönöm, Mr. Elliott. Ezt nagy megnyugvással hallom.
Giles és Jay egyetértettek abban, hogy semmit nem érhetnek
el vele, ha elmennek New Yorkba és találkoznak az ottani
jogászokkal vagy akár a vagyonkezelőkkel a közeljövőben.
– Időpocsékolás volna – jegyezte meg Jay –, de... istenem,
micsoda megkönnyebbülés lesz megtudni, hogy minden rendben
van. Képzeld, ha úgy kellene táncolnunk, ahogy az az idióta
fütyül... – Rendkívüli módon ellenszenvesnek találta Charlie-t.
– Látom rajta, hogy igazán szomorú , és nagyon jó, hogy ő meg
Jenna annyira szeretik egymást – magyarázta Torynak –, de én ki
nem állhatom. Láthatóan azt képzeli magáról, hogy valami
zseniális üzletember.
– Én viszont kedvelem – szögezte le Tory határozottan –, és
szerintem nagyon vonzó. Egyáltalán nem lep meg, hogy Barty
hozzáment. Csodásan bánik a gyerekekkel. Igazán nem hinném,
hogy bármi rosszat tehetne a Lyttonsnak.
– De túl sok jót sem – tette hozzá borúsan Jay.
 Még négy napig gyötrődtek a lehetőség miatt, hogy esetleg
Charlie irányítása alá kerülhet a cég.
– Ha ez megtörténne – jegyezte meg Giles Jaynek állandóan a
nyakunkon ülne, megmondaná, hogy mit adjunk ki, mit
vásároljunk, beleszólna mindenbe. Ő ilyen ember, egy fontoskodó
alak. Szörnyű volna.
Celia egészen addig ment, hogy kijelentse, ha ez megtörténik,
akkor lemond. Venetia hűvösen nézett rá.
– Te megteheted, anya, úgyis vissza akarsz vonulni újra a
belátható jövőben...
– Nem értem, ezt miből gondolod.
– Jól van. Akkor mondjuk úgy, mire betöltöd a nyolcvanat.
– Tudod jól, az a véleményem, hogy a kor nem számít.
– Anya, ne vitatkozz csak a vita kedvéért! Nagyon jól tudod,
mit akarok mondani. Néhányan még hosszabb időt töltünk a
cégnél, mint te. Elspeth vagy Keir előtt még ott az egész élet. O,
gondolni sem merek rá! Barty nem lehetett ennyire ostoba, az ki
van zárva!
– Én is egészen biztos vagyok benne – jelentette ki Celia. –
Gondolnia kellett Jennára is.
És nagyon szeretett volna maga is hinni abban, amit mond.

Bűntudatuk volt a kellemetlen érzéseik miatt, amiért maguk

miatt aggódnak, a saját jövőjük miatt. És ehhez járult még az a ki
nem mondott remény, hogy Barty talán valamit visszaadott nekik a
Lyttonsból, esetleg úgy gondolta, halála esetén a céget
visszajuttatja jogos tulajdonosainak.
A következő néhány napban mindnyájan rosszul aludtak.
Akárcsak Charlie Patterson.
Barty már nem beszélte meg vele az anyagi kérdéseket, csak a
háztartásra vonatkozóan, illetve azt, ami a férfi cégét érintette.
Charlie-nak fogalma sem volt, Bartynak mi volt a szándéka vele. Az
asszony annyira dühös és szomorú volt abban a pár napban,
mielőtt elutazott Londonba, hogy a férfit az sem lepte volna meg,
ha teljesen kizárja őt a végrendeletéből.
Igaz, az asszony nem gondolhatta, hogy ennek még hosszú
ideig bármi jelentősége lehetne, de Barty nagyon határozott volt,
és szeretett gyorsan cselekedni. Még az is kiderülhet, hogy Charlie
többé már nem Jenna gyámja. Bármi lehetséges.
 Barty nem sokat mondott a Meggel kapcsolatos felfedezéséről.
Kiköltözött South Lodge-ba, mint máskor is, ha valami baj volt, és
amikor hazament, nem volt hajlandó beszélni a témáról. Még
amikor elindultak Angliába, akkor is egyszerűen csak elköszönt
tőle, és kurtán megölelte, a lányok kedvéért. És akkor látta
utoljára. Már soha többé nem beszélhet vele.
A gyász nem fordult egészen mohóságba Charlie Pattersonnál;
de az biztos, hogy a mohóság jelei már jelentkezni kezdtek.
 33. fejezet

Az apró, váratlan dolgok fájnak legjobban, fedezte fel Jenna.

Az ember képes naponta összeszorítani a fogát, és azt mondani,
igen, meghalt az anyja, igen, rettenetes, szörnyű, de túléli, túl kell
élnie. Reggel felkel, csinálja, amit kell, felöltözik, elmegy az
iskolába, beszélget a barátaival, megebédel, sőt, nagy ritkán még
mulatságosnak is talál valamit, vagy érdekesnek, vagy
mindkettőnek. Még ritkábban az is megesik, hogy kedve támad
csinálni valamit, például játszani egy meccset, elolvasni a legújabb
Seventeen magazint, kipróbálni egy új frizurát. Aztán benyúl az
öltözőasztala fiókjába, és megtalál egy karkötőt, amit az anyja
kölcsönadott, ő pedig elfelejtette visszaadni. Megesküdött, hogy
visszaadta, még vitatkoztak is rajta. Hirtelen hallja az anyja
hangját, amint azt mondja: „Jenna, nem adtad még vissza azt a
karkötőt, légy szíves, keresd meg.” És ott ül, a karkötővel a
kezében, és látja maga előtt azt a karkötőt az anyja csuklóján, azon
a vékony csuklón. Először éles a kép, aztán elmosódik előtte a
könnyeitől.
Vagy jön egy levél az anyjának, ott hever a lábtörlőn.
Valószínűleg csak valami reklám vagy értesítő, és az ember rájön,
hogy azoknak, akik megcímezték a levelet, ráírták a borítékra az
anyja nevét, Barty még mindig él. Képes felvenni a leveleit,
kinyitni őket, és intézkedni, ha kell, vagy kidobni őket a
papírkosárba. Él, nem halt meg, nem fekszik az Atlanti-óceán
fenekén, ahol már többé senki nem érheti el.
Vagy ül az ember a fogorvosi váróban, egy régi társasági
magazint lapozgatva, és ott látja az anyját egy partin, nevet,
beszélget, poharat tart a kezében, a hajából, mint mindig, kissé
rendetlenül kilóg egy-egy tincs. „Miss Barty Miller – így a
képaláírás a Lytton Kiadóvállalat vezérigazgatója... „És az ember
ott ül döbbenten, nézi a képet, amin az anyja még él, tökéletesen
boldog, mindjárt otthagyja a partit, és hazajön, hazajön
vacsorázni, vitatkozni, beszélgetni, nem távozott el örökre a partik
és a kiadó világából oda, ahonnan már soha többé nem jöhet haza.
Ezek voltak a legrosszabb dolgok.
Meg az első alkalmak, azok voltak nehezek: az első
visszautazás az iskolába, az első eltávozás, az első családi
születésnap – Cathyé, április elején. Mindnyájan nagyon
igyekeztek, de Barty olyan remekül értett a születésnapok
szervezéséhez. Nemcsak nagyszerű ajándékokat adott, hanem
kitűnő kirándulásokat vagy partikat is szervezett, új játékokat
talált ki. így, minden igyekezet ellenére, egyszer csak
elviselhetetlen, fájdalmas csend borult rájuk, amitől Jenna
zokogva felszaladt a szobájába, Cathy és Charlie pedig felváltva
utána mentek, és megpróbálták megvigasztalni, de hiába.
És az első utazás South Lodge-ba, az ő különleges helyükre,
amely a legkedvesebb helyük volt az anyjával, Jenna pici kora óta.
South Lodge, ahol a legboldogabb napokat töltötték, a házban,
amelyet az apja épített, s ahol Jenna valahogy közelebb érezte
magát hozzá, akit soha nem ismert. Ez az első út az anyja nélkül
szörnyű volt. Nem sétálhatott vele a parton, nem álltak együtt a
teraszon az óceánt csodálva, a fűszálak között motozó szelet
hallgatva, sós ízét érezve az ajkukon. Olyan volt Jenna számára
mindez, mint egy hosszú, szörnyű álom, amiből nincs ébredés.
Cathy nagyszerűen viselkedett, s Jenna megbocsátott neki
mindent abban az első pár hétben. A butaságát, a hiúságát, az
esztelen flörtölését Fergallel és mindenki mással. Cathyt őszintén
lesújtotta a gyász, együtt sírt Jennával, és mondogatta, hogy
mennyire szerette Bartyt, mennyire fog hiányozni neki.
– Sajnálom – mondta Jennának a legelső este annyira
sajnálom, hogy néha undok dolgokat mondtam a mamádról. Nem
gondoltam komolyan, remek ember volt.
– Én is mondtam undok dolgokat – válaszolta Jenna, akit
meghatott ez a vallomás –, általában neki. A világon bármit
megadnék, ha visszahozhatnám, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Mennyit veszekedtünk! De – tette hozzá remegő ajakkal –
legutoljára azt mondtam neki, hogy szeretem. Ez valahogy... segít
egy kicsikét.
– Tudod, én nem emlékszem az anyukámra – mesélte Cathy.
– Még nagyon kicsi voltam. Arra emlékszem, hogyan nézett ki,
meg emlékszem, hogy beteg volt, és sokszor el kellett mennie...
– El? Hová, a kórházba?
– Igen. Például amikor leesett a lépcsőn.
 – Leesett a lépcsőn?
– Igen, elég gyakran.
– Ó – lepődött meg Jenna talán nagyon gyenge volt.
– Lehet. És halványan emlékszem rá, hogy az ölében ültem, és
megölelt. De ez minden. Úgyhogy... nincs mit hiányolnom. És
persze nekem ott volt a papám – tette hozzá.
– Igen – bólintott Jenna igen, te szerencsés vagy, Cathy, hogy
van papád.
– Nos... lehet a tiéd is – jelentette ki Cathy. – Remélem, az
segít egy kicsit.
– Igen. Köszönöm, Cathy.
És valóban segített, nem is kicsit. Charlie nagyszerűen
viselkedett. Nemcsak kedves volt, és figyelmes, de nagyon
együttérző is. Mintha ráérzett volna, amikor Jennának nagyobb
szüksége volt a gondoskodásra. Rendkívüli módon aggódott,
amikor először kiutaztak South Lodge-ba, meg is kérdezte a lányt,
nem szeretne-e inkább egyedül menni. Órákon át beszélt hozzá,
vagy hallgatta – és akkor, amikor Jenna akarta, nem amikor neki
megfelelt. Sosem bánta, ha Jenna elküldte, amikor sírt, ahelyett,
hogy hozzábújt volna. Sosem sértődött meg emiatt, és láthatóan
maga is küzdött a fájdalmával. Jenna számára nagy vigasz volt,
hogy a férfinak annyira hiányzott az anyja, és annyira vágyott
utána. Szörnyű lehetett, hogy az utolsó néhány hétben távol voltak
egymástól, és ezt meg is mondta Charlie-nak.
– Nagyon rendes dolog volt tőled, hogy itt maradtál, és
gondoskodtál Mrs. Nortonról. Mindnyájan így gondoltuk. Beszéltél
anyával, mielőtt... mielőtt aznap elindult Angliából?
– Nem – felelt a férfi, és felsóhajtott de azt terveztem, hogy
kimegyek elé a repülőtérre. Olyan izgatott voltam, mint egy
kisiskolás, ha nem kell iskolába mennie. És aztán... – Elhallgatott,
és megvonaglott az arca.
Jenna felnézett rá, a kezébe csúsztatta a kezét, és megpuszilta.
– Annyira szörnyű, ugye?

A férfi néha sírt is, Jenna hallotta, késő éjszaka, amikor

egyedül volt a dolgozószobájában. Szörnyű, fájdalmas hang volt.
És olykor együtt sírt Jennával is, a karjában tartva a lányt. Jenna
arra gondolt, nem is tudta volna végig csinálni a férfi nélkül; ha
nem tudta volna, hogy Charlie mennyire osztozik a fájdalmában.
Szegény Charlie, az élet kegyetlenül bánt vele! Sally Norton
meghalt, váratlanul kapott egy második agyvérzést. A férfi egyedül
ment el a temetésére, azt mondta, ez túl szomorú volna a
lányoknak. Amikor visszajött, nagyon sápadt és hallgatag volt, ők
pedig kényeztették, a kedvenc vacsoráját főzték neki, és aztán
tapintatosan magára hagyták. Jenna úgy vélte, később hallotta,
amint telefonon vitatkozik valakivel, de nem volt biztos benne.
Mindenesetre úgy gondolta, jobb, ha nem avatkozik bele.
Természetesen, mindenki segíteni próbált, egyesek több,
mások kevesebb sikerrel. Sokan túl sokat beszéltek, mint a
szirupot, úgy zúdították rá az együttérzésüket. Például Tory és
Venetia. Jenna szerette mindkettőjüket, de egyszerűen semmi
szüksége nem volt arra, hogy ölelgessék, csókolgassák és sírjanak
felette. Izzie csodásan viselkedett, nem sokat szólt, csak
egyszerűen ott volt, ha kellett. Akárcsak Noni, ami fura volt, mivel
általában olyan teátrális volt, még jobban, mint a nagynénje.
Sebastian nem volt szirupos, megkérdezte, volna-e kedve
meglátogatni, melegen megölelte a küszöbön, és közölte, nem tud
semmit sem mondani, de ha Jenna szívesen beszélne, akkor
meghallgatja.
– Máskülönben megpróbáljuk együtt átvészelni a dolgot, nem
igaz? Szükségem volna egy kis segítségre néhány régi kézirat
kiválogatásában, van kedved hozzá?
Otthon Mr. és Mrs. Mills egy kicsit sziruposak voltak, de
láthatóan őket is annyira megviselte a dolog, hogy Jenna elnézte
nekik. Maria megállás nélkül sírt, de erre számított is a lány.
Másrészt viszont az anyjáról beszélt órákon át, és ez mintha
segített volna, annyira sok szeretet volt benne, olyan melegen és
valahogy realistán festette le Bartyt. A rossz tulajdonságairól is
beszélt, vagyis nem mondott igazán rosszat, csak hogy Barty néha
mennyit aggodalmaskodott velük, mennyire mérges volt, ha
rendetlenek voltak, és milyen rossz szakács volt, de mégis
ragaszkodott hozzá, hogy főzzön. Néha még nevettek is ezeken.
Lucas megdöbbentette azzal, hogy írt neki egy csodálatos
levelet. Melegszívű volt, mulatságos és kedves, arról mesélt,
amikor az anyja fiatal volt, és ő mennyire szerette a történeteit a
katonai szolgálatáról a háború alatt, amikor a nagy légvédelmi
ágyúkat kezelte, hogyan engedett be valakit a táborba egyik éjjel,
amikor őrszolgálatban volt, nem kérte tőle a jelszót, és kiderült,
hogy valami nagy fejes. És hogyan próbált neki Lucas bűvész
trükköket tanítani, de Barty reménytelen eset volt, és Barty hogyan
próbálta neki megtanítani a fára mászást, amitől viszont ő félt
túlságosan.
 „Annyira bátor volt, mindig egészen a fa tetejéig mászott, én
meg a tövében nyüszítettem, amilyen gyáva kis nyúl voltam.”
Nagyon kedves volt a temetés után is, odament Jennához,
megpuszilta, és azt mondta, a világon semmit nem tud mondani,
csak azt, mennyire sajnálja, és milyen nagyon szerette Bartyt.
Amikor Jenna később sírva fakadt, mikor már mindenki távozóban
volt, és Nonival odamentek hozzá, hogy elbúcsúzzanak tőle, Lucas
nem próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre a könnyeit,
és nem sietett el, hanem átölelte a lányt, és csak állt, a karjában
tartva. Nem szólt egy szót sem, tudván, hogy az úgysem segítene.
Egy kicsit olyan, mint Joe, gondolta Jenna, a maga módján:
nagyon csendes, de a szótlan külső alatt tele van ötletekkel és
gondolatokkal. Mintha a család legtöbb tagja rémes alaknak
gondolta volna, de Jenna nagyon kedvelte.
Jamie nagybátyja pedig egészen aranyos volt: melegszívű,
egyszerű és kedves. Jenna gyakran kérdezte tőle, hogy az apja
olyan volt-e, mint ő, mire azt válaszolta, a legkevésbé sem, sokkal
okosabb és sikeresebb, de Jenna úgy érezte, biztosan sok közös
vonásuk volt, és ettől kevésbé érezte magányosnak magát, tudván,
hogy legalább ő ott van mellette.
Jenna arra is rájött, hogy, legalábbis elméletben, elég gazdag.
Jamie nagyon óvatosan ismertette vele, hogy az anyagiakat illetően
mit jelent számára az anyja halála, megnyugtatta, hogy a
személyes körülményei nem változnak, finanszírozni fogják
minden szükséges kiadását.
– De azt nem tudja pontosan, hogy... hogy a végrendelete –
elhallgatott, és megremegett az ajka hogy mi áll a végrendeletében.
– Nem tudom. Még nem. Természetesen, amint megtudom,
közlöm veled.
– Mi a helyzet a házakkal? Kinek a tulajdonába kerülnek? A
városi házunk és South Lodge?
– Nem tudom, sajnos. Hamarosan kiderül. De meg kell
mondanom, nagyon meglepne, ha nem maradnának a te
tulajdonodban.
– Igen, értem. – Ránézett a férfira. – Szóval nem kell
költöznünk, vagy valami?
– Természetesen, nem. Az a legkevésbé sem valószínű. Hacsak
– nézett rá szokásos meleg mosolyával – te magad nem akarsz
költözni.
– Persze, hogy nem. És... mi a helyzet a Lyttonsszal?
 – Nos, amint tudod, édesanyád személyes tulajdonában volt a
Lyttons. Ötven százalék a te vagyonkezelői alapítványodban van,
és a Lytton családé a Lyttons London részvényeinek harminckét
százaléka. Ez megváltozhat. A Lyttonoknak opciójuk van rá, hogy
megvegyék azoknak a részvényeknek a fennmaradó hatvannyolc
százalékát. Ez azt jelenti, hogy olyan speciális áron juthatnak
hozzájuk, amiben megállapodnak az ő jogi képviselőik meg a
mieink, valamint a vagyonkezelők.
– Értem. Gondolom, meg tudnak állapodni. Legalábbis
remélem. Úgy tűnik, nagyon sok elintéznivaló van.
– Elég sok – válaszolt Jamie, és ismét gyengéden
rámosolygott. – De neked nem kell emiatt aggódnod. Kyle meg én
és Martin Gilroy továbbra is a vagyonkezelőid vagyunk, mint
voltunk szinte egész életedben, és mi majd figyelünk a dolgokra.
Kötelességünk a te érdekeidet képviselni, és gondoskodni arról,
hogy minden döntésünk valóban a te érdekedet szolgálja. Egyelőre
ez nem fog változni, amint már mondtam neked. Bőségesen van
pénzed a saját vagyonkezelői alapítványodban is, azon kívül, amit
esetleg a végrendeletben rád hagyott az édesanyád. Van kérdésed?
– Nincs – felelt Jenna csak az, miért kellett ennek
megtörténnie. És... Charlie fog kapni valamit?
– Ezt, attól tartok, szintén nem tudom.
– Remélem, kap. Kellene valamit kapnia. Gyakran gondoltam
rá, elég nehéz lehet neki mindent elfogadnia anyától.
– Lehetséges – vélekedett Jamie. Kicsit furán mondta,
gondolta Jenna. – És persze ott van a saját cége, a veteránautó-
szalon, amit úgy vezethet, ahogyan akar.
– Kaphat valamit a Lyttonsból? Az olyan jó lenne.
Megtehetném esetleg, hogy neki ajándékozom a részvényeim egy
részét? Nagyon szeretném, ha ő is benne volna a cégben.
– Csak akkor, ha a többi vagyonkezelővel úgy véljük, hogy ez
szolgálja leginkább az érdekeidet – mondta Jamie.
– De a részvények az enyémek, nem a vagyonkezelőké.
– Valóban. De te kiskorú vagy. Amíg be nem töltöd a
huszonegyet, minden ilyesmiben mi döntünk helyetted.
– De... miért döntenének ellene? Anya szerette Charlie-t,
nagyon boldogok voltak, én is szeretem, annyit segített nekem. Ha
én azt akarom, hogy kapjon néhány részvényt, miért nem kaphat?
Mi kár származhat belőle?
– Én... nem hinném, hogy kár származhatna belőle –
magyarázta Jamie –, nem is erre céloztam. Csak éppen minden
ilyen döntést a vagyonkezelőknek kell meghozniuk helyetted.
– Értem. Azt viszont nem, hogy miért utasítanák el.
Kérvényezhetném ezt hivatalosan is?
– Még nem – válaszolt Jamie. – Egyelőre a közjegyző
engedélyére várunk. Ami azt jelenti, hogy a végrendelet akkor válik
majd érvényessé. Ez némi időbe telhet.
– Mennyi időbe?
– Több hónapba. Legalább kilencbe, úgy vélem. Sőt lehet,
hogy egy egész évbe.
– Ez hogy lehetséges? Miért ennyire komplikált?
Jamie elmagyarázta neki az eljárás lényegét. A lány
figyelmesen hallgatta.
– Rendben. Tudja, lehet, hogy jogász leszek, ez nagyon érdekel
engem. Mindenesetre, abban a pillanatban, amint lehetséges, azt
akarom, hogy Charlie kapjon néhány részvényt a Lyttonsból.
Rendben?
– Rendben, gondosan fogjuk mérlegelni a kérést.
– Jamie – mondta a lány, és a férfi hirtelen meglátta
Laurence-t benne, ahogy megfeszült a bájos kis álla és
megkeményedett a zöldeskék tekintete –, ez nem nagy kérés. Ezt
akarom. Ha az enyém lesz a cég, azt akarom, hogy Charlie részt
kapjon belőle. Rendben?
– Rendben – felelte Jamie. – Feljegyzem, látod, és beleteszem
a dossziéba, hogy meglegyen, mire a végrendelet érvénybe lép.
Akkor megvitathatjuk. Ennél többet nem tehetek, Jenna, ez a
törvény.
– Ó, az isten szerelmére! – fakadt ki a lány. Aztán felállt,
kiment a helyiségből, és bevágta az ajtót.
Jamie nézett utána. Néha alig tudta elhinni, hogy még csak
ennyi idős.

A Lyttonok a tanácsteremben ültek Harold Charterisszel, a cég

titkárával, akit korábban felhívott a cég New York-i titkára, Dean
Harmsworth, akivel nagyon jó viszonyban volt.
– Úgy tűnik, van érvényes végrendelet – jelentette be amelyet
Mrs. Patterson házasságkötése után készítettek és vettek
nyilvántartásba.
– Tehát Charlie Patterson nem teheti a kezét a cégre –
jegyezte meg Celia vagy nem így van, Mr. Charteris?
– Ha csak nem döntött úgy, hogy ráhagyja.
– Ez teljesen kizárt – vélekedett Jay.
 – Ezt azért nem mondanám – jegyezte meg óvatosan Charteris
–, de nagyon valószínűtlennek tűnik.
– Mondott önnek bármit is a végrendelet tartalmáról?
– Nem. De megígérte, hogy majd fog, amint lehetséges. Lehet,
hogy ki kell várnunk, amíg a végrendelet érvénybe lép, ha csak az
ügyvédek nem közlik velünk a részleteket. De általában megteszik.
Szerintem a közjegyzői engedély nem lesz meg egyhamar, mivel
ilyen szerteágazó a vagyon. És magánkézben lévő cégeknél mindig
komplikáltabb az ügy, mert nehezebb megállapítani a cég értékét.
Aztán jön még az adóhivatal... az is sok-sok hónapba telhet. Akár
egy évbe, vagy még annál is hosszabb időbe. Viszont az önök
opciója megvan arra, hogy megvásárolják a Lyttons London
részvényeit, annak semmi köze a végrendelethez. Az opció időben
korlátozott, nevezetesen Mrs. Patterson halála napjától pontosan
egy évig van érvényben, és az amerikai igazgatótanácsot kell
értesíteni róla, hogy élni kívánnak vele ezen időn belül. Az én
számításaim szerint a végső határidő 1959. március nyolcadika.
Azt követően tíz munkanap áll a rendelkezésükre, hogy a
részvények árát kifizessék. Amennyiben nem tartják be ezt a
határidőt, elvész az opciójuk. Nincs semmiféle kiskapu. Nem
győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos. Másrészt
viszont egy év nagyon nagylelkű időtartam, amely alatt az opcióval
élhetnek.
– Igazán elvárható volt egy kis nagylelkűség – jegyezte meg
Celia kissé hűvösen –, végül is Barty családtag volt.
– Természetesen. Az írásos értesítést arról, hogy élni kívánnak
az opcióval, a Lyttons New York titkárának kell eljuttatni.
Megtehetik saját maguk vagy a jogászaink az önök nevében. Én azt
tanácsolnám, addig ne küldjék el a nyilatkozatot, amíg nem
biztosak száz százalékig benne, hogy együtt van a szükséges összeg.
Az után már csak tíz munkanap áll a rendelkezésükre, hogy
lebonyolítsák a vételt.
Mindenki hallgatott. Végül Giles szólalt meg:
– Úgy vélem, ennyi idő alatt képesek leszünk megszerezni a
szükséges összeget.
– Remélem. Az első teendő, hogy megbízzunk egy könyvelő
céget, hogy felértékeljék a részvényeket. Magától értetődően
független cégnek kell lennie, amely közvetítőként fog eljárni önök
és az amerikai vagyonkezelők között. Akik, természetesen,
praktikus okokból, az igazgatókkal együtt jelenleg a céget vezetik.
 – Milyen felháborító! – jelentette ki Celia. – Hát mit tudnak a
vagyonkezelők a könyvkiadásról?
– Kyle Brewer ért hozzá egy kicsit – jegyezte meg szelíden
Venetia. Nem tudta megállni. Nem hagyta ugyanis nyugodni az
anyja ellenséges indulata Brewerék ellen.
Celia dühösen nézett rá.
– Nagyon keveset, biztosíthatlak – mondta. – Nem túl régen
találkoztam vele, és egészen megdöbbentett, milyen kevéssé érti a
legalapvetőbb dolgokat is.
– Nem hinném, hogy aggódnia kellene, Lady Celia – szólalt
meg Charteris. – A szakmai kérdésekért továbbra is a New York-i
igazgatótanács felel, biztos vagyok benne. Őrültség volna
változtatni ezen az elrendezésen.
– Biztos vagyok benne, anyám, hogy Mr. Charterisnek igaza
van – szólt közbe Giles –, és hadd jegyezzem meg, Mr. Charteris,
hogy szorosan együtt működünk önnel meg a könyvelőkkel. Minél
előbb meg kellene szerveznünk velük egy találkozót.
– Rendben van. Bizonyára tisztában vannak vele, hogy
jelentős összegről is szó lehet.
– Mégis”... mennyiről? – kérdezte Jay.
– Ezt, természetesen, nem könnyű megmondani. A részvények
magánkézben vannak, nem nyilvános az értékük. Általában úgy
számítják ki az árat, hogy egy hasonló méretű cég részvényeit
veszik alapul, de azt mondanám, durván közel kétmillió fontra kell
számítanunk. De több is lehet, mivel a New York-i igazgatótanács
megpróbálja majd feljebb srófolni az árat. Igen magasra is rúghat a
végösszeg.
Ismét csend támadt, amit végül Celia tört meg:
– Ennyi pénzt egészen könnyedén elő tudunk teremteni. Nem
lesz a világon semmi probléma.
Charteris megköszörülte a torkát:
– Remélhetőleg, nem, Lady Celia, de azért lehetséges. A
cégnek jól ment az utóbbi néhány évben, de távolról sem gazdag.
Ami a készpénzt illeti, éppen ellenkezőleg. Nagy a kockázat. És...
– Mr. Charteris – szólt közbe Jay sietve, amint látta, hogy
Celia hűvös arckifejezése jéghidegre változik –, pontosan milyen
lépéseket kellene tennünk? Hogy előteremthessük a pénzt?
Tudom, hogy van tizenkét hónapunk, de a felértékelést és
egyebeket figyelembe véve, egyetlen percet sem vesztegethetünk.
– Ez nem teljesen egyértelmű. Természetesen, ha nem
magáncégről volna szó, akkor nem lenne probléma olyan bankot
találni, amely megelőlegezi az összeget. Az ehhez hasonló kis
magáncégek nehezebb helyzetben vannak. Az én tanácsom az,
hogy az egyik olyan szervezethez kellene fordulni, mint az IKPSZ.
Ők...
– Ki nem állhatom ezt a divatot, hogy mindent rövidítenek –
csattant fel Celia –, ez olyan slampos, olyan...
– Anyám, kérlek – vágott közbe Giles –, hagyd, hogy Mr.
Charteris befejezze!
– Az IKPSZ azt jelenti, Ipari és Kereskedelmi Pénzügyi
Szerveződés, Lady Celia – mosolygott Mr. Charteris az asszonyra.
Annyi türelme van, mint a szenteknek, gondolta Jay. Ezer
szerencse. Látta, hogy Celia meghiúsíthat bármiféle megegyezést,
ha nem elég óvatosak.
Celia kegyesen bólintott Charteris felé.
– Kérem, folytassa!
– Éppen azzal a céllal alakították őket, hogy támogassák a
vállalkozások működését. Hogy segítsenek a kis cégeket tőkéhez
jutni. Azt javasolnám, minél előbb szervezzenek meg egy találkozót
velük. Nagyon segítőkészek. Igazán nagyon segítőkészek. Habár...
– habozott, kissé óvatosan pillantott Celiára –, habár
elkerülhetetlen, hogy meglehetősen alaposan megvizsgáljanak
minket. Mindenki úgy ad kölcsönt, hogy azt várja, megtérül a
befektetése. És, természetesen, biztosítékot akarnak.
– Nos, azt megadhatjuk nekik. Maga a Lyttons komoly értéket
képvisel.
– De nem az ő értelmezésük szerint, attól tartok. Egy
kiadóvállalatnak, ugye, nincsenek értékei, és...
– Nincsenek értékei? – kiáltott fel Celia. – Hogyne volnának a
Lyttonsnak értékei! Ez a világ egyik legsikeresebb kiadója...
– Értékek alatt, Lady Celia, én kézzel fogható vagyontárgyakat
értek. Ingatlant, berendezést, gépeket, ilyesmit...
– Igaza van, Celia – szólt közbe Jay a mi értékeink a szerzőink.
Eltekintve ettől a nagyon szép épülettől meg a raktártól Kentben,
valamint egypár írógéptől meg effélétől, nincs semmink, ami
számszerűsíthető értéket képvisel. A mi cégünk valódi értékét
lehetetlen kiszámítani. Ez olyan, mint hogy hány csillag van az
égen.
– Még soha életemben nem hallottam ilyen ostobaságot! –
háborgott Celia. – És nagyon meglep, Jay, hogy képes vagy
kimondani ilyesmit. A Lyttons egy tekintélyes kiadóvállalat,
hogyan nevezheted értéktelennek?
 – Anya, Jay készpénzről beszél – szólalt meg Venetia –, nem
az irodalmi örökségről. Kérem, Mr. Charteris, szervezzen meg egy
találkozót ezekkel az emberekkel! Amint lehetséges.
– Egyetértek – csatlakozott Jay –, bármikor szabaddá tesszük
magunkat, amikor szükséges. De szerintem van egy másik
problémánk is. Kinek kell beszámolnunk?

A választ egy héttel később kapták meg, Marcus Forrest

Gilesnak küldött levelében.
– Úgy gondolom, minél előbb találkoznunk kellene, hogy
megbeszéljük a vállalati hierarchia kérdését. Esetleg Jay meg maga
átjöhetne New Yorkba, vagy ha úgy jobban megfelel, a mi
igazgatótanácsunk és szerkesztőségünk tagjai mehetnének
Londonba.
– Vállalati hierarchia! – csattant fel Celia. – Remélem, nem
azt akarják sugallni, hogy mi egy ilyen dolognak a tetején kívül
bárhol másutt is lehetnénk?
– Szerintem nagyon is lehetséges – válaszolt Jay.

Celia éppen otthon reggelizett, amikor az ékszeres doboz

megérkezett a Claridgesből. Bólintott, átvette Mrs. Hardwicke-től,
aztán felment vele a szobájába, ahol sokáig üldögélt, a könnyein át
bámulva rá. Ő maga adta valaha Bartynak. Szép kis cédrusfa
dobozka volt, elég kicsi, valójában utazáshoz készült ékszertartó.
Celia megpróbálta kinyitni, de be volt zárva. Talán jobb is. Nagyon
fájdalmas lett volna Barty ékszereit látnia, amelyek egy részét
bizonyára tőle kapta, tudván hogy az asszony már nem viselheti
őket soha. Fura, hogy ezek az apró dolgok tudnak fájni a
legjobban. Amúgy sincs semmi ok a sietségre. Beteszi a saját
széfjébe, és odaadja Jennának, amikor legközelebb látja. Ezt akarta
volna Barty is. És talán az amerikai házukban van egy kulcs
valahol, kár lenne kifeszíteni a zárat.
– Ó, Barty – sóhajtott fel az idős asszony, kezével gyengéden
megsimítva az intarziás fedelet – ó, Barty, mennyire hiányzol
nekem!

Venetia Adele-t nézte, amint teát kortyolgat és egy uborkás

szendvicset csipeget, mintha csak egy kerti partin lenne, és arra
gondolt, milyen hihetetlen, hogy a nővére nem emlékszik semmire
abból, amin az elmúlt néhány órában átesett.
 Sosem emlékezett rá. Pedig ez már a harmadik elektrosokk-
kezelése volt, és Venetia minden alkalommal azt várta, hogy Adele
majd feldúltan jön vissza róla, de mindig csak arra panaszkodott,
bizonytalanul mosolyogva, hogy „egy kicsit fáj a feje”. Majd amikor
hazaértek, minden alkalommal ugyanolyan udvariasan elfogadott
tőle egy teát, egy szelet tortát vagy egy szendvicset, és
semmitmondóan eltársalogtak.
Venetia mindig elkísérte. Először Adele rettegett, az orvos
bátorító szavai ellenére. A férfi Venetiával őszintébb volt, de
ugyanolyan megnyugtató.
– Ne aggódjon ennyire, Mrs. Warwick! A nővére bemegy a
kórházba, a St. Christopherbe, mint az én betegem, reggel kilenc
óra körül. Kezdésként nyugtatót kap, aztán izomlazítót és így
tovább, nem is fogja látni az elektródákat, egy asztalkán lesznek
mögötte. Amint elalszik, a fejére helyezzük az elektródákat. Az
eljárás lényege, hogy kisfeszültségű áramot vezetünk az agyba,
aminek olyan a hatása, legalábbis a szemlélő számára, mint egy
epilepsziás roham.
– Borzalmasan hangzik – rázkódott össze Venetia. – Egészen
biztos benne, hogy a nővérem... nem fog szenvedni?
– Egészen biztos vagyok benne. És higgye el, kérem, ez
segíteni fog rajta. Senki nem tudja, pontosan hogyan hat, de hat.
– És... milyen gyorsan?
– Heti két, esetleg három kezelést kellene kapnia. Egyesek
azonnal jobban érzik magukat, mások négy vagy öt kezelés után.
Az ön nővére valószínűleg hatot fog kapni összesen. Ezt követően a
legtöbb beteg megdöbbentő gyorsasággal felépül a depresszióból,
azt mondják, teljesen jól érzik magukat. Egészen elképesztő a
változás. Én azonban úgy látom, nála nagyon erős a depresszió.
Azt tanácsolnám, nézzen szembe a múltjával. Úgy vélem, a múlt
okoz igazán nagy problémát nála, nem a jelen.
– Beszélni fogok vele erről.
És meg is tette. Adele félt, de vállalta a kezelést. Nagyon bízott
dr. Cunninghamben, és ha ő úgy gondolta, hogy az elektrosokk-
kezelés segít rajta, akkor hajlandó alávetni magát.

Úgyhogy eljártak a kezelésre, persze, együtt. Mert lehet, hogy

ma már nagyon különböző emberek voltak, mégis egypetéjű ikrek
maradtak, még mindig szinte telepatikusan közel álltak
egymáshoz, és továbbra is képesek voltak tökéletesen megérteni
egymást, és teljesen azonosulni a másikkal. Az első alkalommal
Adele a rettegéstől holtsápadtan Venetia kezét szorongatta a
taxiban, még mindig könyörögve, hogy a testvére maradjon vele,
amíg magához nem tér. Megegyeztek. Adele-t elvitték, aztán
visszavitték Venetiához, aki őrizte, miközben még néhány órán át
aludt. Eztán megvizsgálta dr. Cunningham, majd uzsonna időben
hazabocsátotta.
Szegény Venetiát sokkal jobban megviselte, ahogy elképzelte,
ami a csukott ajtó mögött a nővérével történik.
Az első három kezelés után kevés változás volt. Aztán a
negyediket követően Adele hazafelé kijelentette, hogy el akar
menni a Woollandsbe.
– Elegem van már belőle, hogy úgy nézek ki, mint egy
madárijesztő. Kérlek, menjünk el, és teázzunk ott!
Venetia ebbe nem egyezett bele, de megígérte, hogy másnap
délelőtt elmehetnek. A kissé csendes, de máskülönben vidám
Adele vásárolt három kosztümöt, egy ruhát, egy blézert és négy pár
cipőt.
Dr. Cunningham el volt ragadtatva.
Az ötödik kezelés után Adele azt mondta, szeretné elvinni
Venetiát, az anyját, Nonit és Lucas-t vacsorázni, „hogy köszönetet
mondjon” nekik, és képes volt Barty haláláról könnyezve, de
viszonylag könnyen beszélgetni. A legutolsó, hatodik alakalom
után pedig közölte, semmire sem vágyik úgy, mint hogy újra
kezébe vegye a fényképezőgépét és elmenjen fotózni a várost.
Egy hét múlva pedig bejelentette, hogy el akar menni Párizsba,
hogy felkeresse Madame Andrét, és megkérdezte Venetiát, vele
tartana-e.
– Tudom, hogy ezt kell tennem, Venetia. Már évekkel ezelőtt
meg kellett volna tennem. Muszáj... lezárnom a dolgokat. Úgy
érzem, mintha eddig menekültem volna az egésztől, az
emlékeimtől, attól, ami valójában történt, és úgy érzem, ha
visszatérek oda és szembenézek mindezzel, jobban fogom érezni
magam. Bemard Touvier, aki megírta nekem, hogy Luc-öt lelőtték,
meghalt, őt nem tudom meglátogatni, de Madame Andrét igen. Ő
még él. Eljössz velem, drágám? Kérlek?
Venetia azt felelte, rendben. Adele másnap telefonált, és
boldogan újságolta, hogy Lucas is velük akar tartani.

Jamie Elliott ránézett Charlie-ra, aki az irodájában ült,

láthatóan őszintén megrendülten, a kezét tördelve, sápadt, beesett
arccal, és váratlan rokonszenvet érzett iránta. Ugyanakkor nem
tudta nem észrevenni a tökéletes szabású öltönyt, a finom
puplininget, a Gucci papucscipőt, az arany Rolex órát, és eszébe
jutott az, ahogyan Charlie Pattersont először látta, kirojtosodott
mandzsettákkal, kopott sarkú cipőben.
Charlie javasolta, hogy találkozzanak.
– Hogy beszéljünk Jenna jövőjéről. Persze, csak informálisan.
Ezen a ponton még nem akarok senkit hivatalosan megkeresni. De
maga a nagybátyja, ezért arra gondoltam, szorosabb kapcsolatot
kellene tartanunk.
– Természetesen. De nem gondolnám, hogy pillanatnyilag túl
sok probléma lenne – válaszolt Jamie. – Jenna kiskorú, mi
kezeljük továbbra is a vagyonkezelői alapítványát, amíg be nem
tölti a huszonegyedik évét. Maga, mint mostohaapja, pedig
továbbra is gondoskodik a napi ellátásáról. És biztos vagyok
benne, hogy ezt nagyon lelkiismeretesen fogja végezni. Ő nagyon
kedveli magát, épp a minap mondta nekem, amikor nálam
vacsorázott.
– Ezt jó tudnom – felelte Charlie –, és természetesen meg
fogok tenni, ahogy most is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy
gondoskodjak róla, és átsegítsem ezen a nehéz időszakon.
– Ebben biztos vagyok. És ha jól értem, a saját pénzügyi
helyzete a közvetlen jövőt illetően meglehetősen egyértelmű.
– Nos... enyém a saját új cégem jövedelme. Ami meglehetősen
szerény.
– I-igen. De úgy értem, a napi ügyekkel kapcsolatban. Maga
lesz nyilvánvalóan továbbra is felelős érte.
Kissé meglepte, hogy Barty nem változtatott ezen az
elrendezésen, nem kérte meg őt – vagy Kyle-t –, hogy átvegyék
Jenna felügyeletét. Ugyanakkor viszont, bármilyen volt is Charlie,
csodálatosan bánt Jennával, aki nagyon szerette. És, persze, aligha
gondolta Barty, hogy a gyámság kérdése ilyen hamar szóba
kerülhet. Szegény Barty! Jamie megköszörülte a torkát, és
tekintetét Charlie-ra függesztette.
– Természetesen, úgy lesz. És azt akarom, hogy a lehető
legkisebb változás legyen csak az életében. Például azt szeretném,
ha továbbra is Dana Hallba járna. Feltételezem, a tandíjat az
eredeti vagyonkezelői alapból fogják fizetni? Ami nem függ a
végrendelettől?
– Úgy van, természetesen.
– És... a napi költségek, ruhák, zsebpénz, a pónija tartása,
ilyesmik?
 – Az is. Minden ilyesmi. Szeretnénk kidolgozni valamiféle
rendszert, hogy mindezt közvetlenül fizethessük addig is, amíg a
végrendelet érvénybe lép, de igen, ez a helyzet. És a háztartási
költségek, az élelmiszer és a hasonló kiadások is ebből az alapból
lesznek kifizetve. Gondolom, Cathy tandíját és az egyéb költségeit
a saját bevételeiből fizeti, és a fizetésből, amit a saját cégénél kap.
– Igen, természetesen. Nem mintha túlságosan sokat hozna a
cég pillanatnyilag. Kénytelen voltam elhanyagolni, hogy eleget
tegyek az egyéb kötelezettségeimnek. De pár hónapon belül,
remélem, sikerül újra életet lehelnem belé.
– Én is remélem – felelte Jamie.
– Mi lesz a céggel? A Lyttonsszal? – érdeklődött Charlie.
– A Lyttonsszal? – kérdezte Jamie eltúlozva a meglepődését. –
Nem értem a kérdést.
– Kire szállnak a részvények? Nagyon ködös ismereteim
vannak ezen a téren.
– Ez majd akkor derül ki, ha érvénybe lép a végrendelet. A
részvények fele már Jenna nevén van, a vagyonkezelői alapban,
természetesen.
– És a maradék? Van rá bármi esély, hogy a piacra kerüljenek?
Persze, ha már lezárult az eljárás.
– Ezt erősen kétlem. A Lyttons nem nyilvános cég. De
megtörténhet, hogy a többi vagyonkezelő úgy érzi, most van a
megfelelő pillanat, hogy a vállalat egy részét a tőzsdére vigyük.
Legalábbis, azt hiszem, Angliában ez most egyre gyakrabban
fordul elő. De ez nem fog a belátható jövőben bekövetkezni.
– Nos... – Kis szünet támadt. Charlie gondolkodott, vagy úgy
tett, mintha gondolkodna. – Most már én is a családhoz tartozom.
Talán jobban is, mint valaha. Esetleg lehetséges volna, hogy én is
kapjak néhány részvényt?
– Talán – válaszolt óvatosan Jamie. – De nem vagyok benne
biztos, hogyan. A Lyttons családi vállalkozás. A Lytton családnak
opciója van az angliai részvények megvásárlására, amivel, ha jól
értem, élni kívánnak. Ez nem tartozik a végrendelet hatálya alá.
Bárki, aki a végrendelet szerint azokat a részvényeket örökli,
köteles ezt az opciót figyelembe venni. Kérvényezheti, hogy
vehessen néhányat az amerikai részvényekből, amikor az eljárás
lezajlott. Fogalmam sincs, mennyire fogjuk felértékelni őket. De
esetleg az igazgatótanács elé vihetem...
– Igen, értem. Ó, istenem, egy kicsit előre szaladtunk, nem
igaz?
 – Én nem – jegyezte meg szelíden Jamie.
– Nos, ahogyan mondja, ez mind időbe telik majd. Nem
sürgős. De arról van szó... szeretném azt érezni, hogy van pár
részvényem, hogy én is tagja vagyok a Lytton családi vállalatnak.
Mivel én nevelem az egyik családtagot. Egy nagyon fontos
családtagot.
Amiért, nyilván úgy érzed, járna neked ingyen néhány
részvény, gondolta Jamie. 0, egek! Lehet, hogy Jenna szereti
Charlie-t, sőt egész biztosan szereti. Az biztos, hogy nagyon erősen
függ tőle érzelmileg. És Charlie a törvényes gyámja. De nem
szabad benne megbízni. Ez teljesen nyilvánvaló volt. És még ott
volt továbbra is a hamisított csekkek ügye. Ha az nincs, Barty még
mindig élne.
Ez olyan dermesztő gondolat volt, amelyet Jamie és még az a
maroknyi ember, aki ismerte Barty visszatérésének valódi okát,
megpróbált elfelejteni. Ami történt, szörnyű baleset volt, senki sem
hibáztatható érte. Csakis így lehet gondolni rá. Máskülönben
megbolondulnának mindannyian.

Marcus Forrest rámosolygott Jayre. Jay visszamosolygott rá.

Olyanok voltak, mint két civilizált, sikeres férfi, akik
elfogyasztanak együtt egy csésze kitűnő New York-i kávét.
Valójában gladiátorok voltak, akik hamarosan csatára kelnek. A
csata tárgya a Lyttons London szakmai irányítása, és hogy meddig
terjed ez az irányítás. Ez nehéz kérdés volt.
– Talán kezdhetnénk azzal, hogy áttekintsük, hogyan
működtek, amikor Barty még élt – javasolta Forrest. – Ha jól
értettem, gyakorlatilag mindent megbeszéltek vele. A nagyobb
beszerzéseket, úgy értem, a könyvekét, az ebből fakadó
szerződéseket, a reklámkeretet, a kiadói terveket...
– Igen – válaszolt Jay. – így van. De...
– Jay, ne bonyolódjunk további részletekbe ezen a szinten!
Aztán ő és az igazgatótanács, természetesen, jóváhagyta évente
kétszer a költségvetésüket, minden nagyobb kiadást, a vezető
munkatársakat illető változásokat...
– Igen...
– Rendben. És nem látom okát, hogy változtassunk ezen. Mit
gondol? Maga meg én ugyanígy dolgozhatunk tovább.
– Én... nem vagyok benne biztos, hogy az lehetséges volna –
válaszolt Jay. – Teljesen úgy, mint eddig.
 Marcus Forrest felvonta a szemöldökét. Szép szemöldöke volt,
nagyon sűrű és szőke, s ő maga is nagyon jóvágású volt, nagyon
előkelő, nagyon keleti parti. A haja is szőke volt, az arca keskeny,
hosszú orral, a szeme világító kék. Magas volt, vékony, elegáns és
nagyon szellemes. Jó társaság volt, Jay mindig is kedvelte. És
becsülte. És nagyra értékelte Barty ítélőképességét, amiért
alkalmazta a férfit. Forrest okos volt, ragyogó szerkesztő, kiváló
érzéke volt hozzá. Pont
olyan volt, mint Jay. Bár volt egy nagy különbség köztük:
Forrest nagyon keményen dolgozott.
– Miért? – kérdezte most. – Miért nem folytathatjuk
ugyanúgy? Számomra ez pofonegyszerűnek tűnt.
– Azért – válaszolt Jay –, ha megengedi, hogy egészen
őszintén beszéljek...
– Természetesen.
– Barty tökéletesen ismerte a brit piacot. Neki nem kellett
semmit elmagyaráznunk. Sok szerzőt személyesen ismert, úgy
értem, az oszlopos tagokat, és megismerkedett az újakkal is.
Ismerte a kereskedelmi hálózatot, az angol kiadói világ
kulcsfiguráit, és mindig is, legalábbis névlegesen, egy Lytton volt.
– Értem. És... ha valaki Lytton, az mindjárt felruházza őt
valamiféle különleges szakmai ítélőképességgel?
– Mi legalábbis szeretjük azt hinni – vigyorodott el Jay –, bár
nem minden esetben. De... a lényeg az, hogy Barty angol volt, és
tökéletesen ismerte az angol piacot. így gyorsan lehetett
döntéseket hozni. Igen kevés magyarázkodás kellett hozzá.
Kifejlesztettünk valamiféle kódot. Szerintem nagyon nehéz volna
ugyanígy folytatni mindent...
Forrest egyetértően bólintott. Aztán megkérdezte:
– Maga szerint a család tagjai valaha is képesek voltak
megkerülni Bartyt?
– Nem – jelentette ki Jay. – Határozottan állíthatom.
– Meglehetősen impozáns erőkkel rendelkeznek odaát.
Amelyet a páratlan Lady Celia irányít.
– Nem mondanám, hogy ő irányítja – tiltakozott
visszafogottan Jay. – Én vagyok a főszerkesztő. Celia manapság
már inkább a kiadó arca...
– Ó, igazán? Nekem úgy tűnik, igen aktív szerepet játszik a
cégben. Csodálatos asszony, végtelenül tisztelem.
– Mindnyájan így vagyunk vele – jegyezte meg Jay óvatosan.
 – De... mennyi idős is lehet? A hatvanas évei végén járhat?
Vagy a hetvenes évei elején?
– Valahogy úgy. Túl a nyugdíjkorhatáron.
– Nos... igen. Túl van rajta, de valójában még nem vonult
vissza. Bartyt ő tanította be. És ő nevelte fel. Barty magukkal
együtt nőtt fel.
– Igen. De nem egészen értem, mire akar célozni ezzel.
– Ez az egész engem bizonyos következtetések levonására
késztet, Jay. Hogy egy idős asszony nagyon nagy hatalommal bír
abban a cégben. Egyes vélekedések szerint túlságosan is naggyal.
Hogy az egyetlen személy, aki ellensúlyozhatta volna a hatalmát...
mondjuk úgy... csodálta őt.
– Ez egyáltalán nem igaz – jelentette ki Jay.
– Valóban? Én megfigyeltem valamiféle behódolást Barty
viselkedésében, amikor Lady Celia itt járt.
– Lehet, hogy úgy tűnt. De Barty sosem egyezett volna bele
olyasmibe, amivel nem ért egyet.
– Ebben nem vagyok biztos. Például ott vannak Dugdale
tábornok memoárjai. Nevetségesen magas árat fizettek érte. Ő
Lady Celia jó barátja, azt hiszem.
– Marcus, nem igazán tetszik nekem...
– És úgy tudom, Lady Celia úgy vélekedett, hogy ismét ki
kellene adniuk a Buchanan családregényt.
– Igen.
– Bartynak nem tetszett ez az ötlet. Maga mondta nekem.
– Egyikünk sem volt biztos benne, hogy jó ötlet.
– De Barty azt is mondta, attól tart, engednie kell, és hogy
bízik Lady Celia legendás értékítéletében. Jay, nekem az a
véleményem, hogy nem teljesen Barty irányította a Lyttons
Londont.
– Nem is kellett neki – válaszolt Jay, hangjában egyre erősödő
ingerültséggel. – Megbízott bennünk. Mi vezettük a kiadót.
– Azt tudom. Ami az én véleményem szerint ahhoz vezetett,
hogy nem egyeztettek velünk a kellő mértékben. Ezen
mindenképpen változtatni kell. Ami pedig a londoni piaccal
kapcsolatos hiányos ismereteimet illeti... Az a szándékom, hogy
meglehetősen sok időt töltsek ott, és egészen közelről
megismerjem. Egészen pontosan annyira, hogy minden döntésem,
amelyet meghozok, kellően megalapozott legyen. Arra gondoltam,
hogy első alkalommal egy hónapon belül látogatok el Londonba.
Megnyugtathatom, nem szándékozom a szigorú atya szerepét
játszani. Most pedig, beszéljünk erről az új sorozatról, amit Anglia
királynőiről ír Lady Annabei Muirhead! Valóban olyan jó ötlet ez?
Meglehetősen sok hasonló mű fog megjelenni jövőre, és...

Jay kimerülten tért vissza Londonba, és azonnal igazgatósági

értekezletet hívott össze. Kijelentette, létfontosságú, hogy éljenek a
részvényvásárlási opciójukkal.
– Gondolom, senkit nem kell emlékeztetnem rá, már április
közepe van. És ha nem szerezzük meg a cég felügyeleti jogát, akkor
egyszerűen nem fogunk életben maradni.

– Drága, drága madame André! Ó, milyen csodás, hogy

láthatom! Sosem gondoltam, hogy még találkozunk, tudja. Ő itt a
testvérem, az ikertestvérem, Venetia, és ő a fiam, Lucas. El tudja
hinni, Madame André, hogy ez a fiatalember az a kisfiú, akinek
odaadta azt a kis játék tehenet, amikor elbúcsúztunk?
A francia szóáradat elhallgatott. Venetia csak a felét értette, de
meghatotta, ahogyan Madame André válaszolt rá. Könnyekkel a
szemében, „Afo chére, chére Mam'selle Adélé” kiáltásokkal,
túláradó érzelemmel ölelgette először Venetiát, aztán Lucas-t,
megjegyezve, milyen magas és jóképű fiatalember –”comme il est
beau, Mam'selle” – és hogy kész felnőtt lett az eltelt években.
Adele pedig ott állt, és patakzottak a könnyei, de közben
mosolygott. Lucas átölelte az anyja vállát, és mosolyogva állt, kicsit
zavartan, de láthatóan nagyon megindultan, amint körülnézett a
sötét kis szobában, amely a legutolsó kép volt, amelyet Párizsból
látott húsz évvel azelőtt.
A név mindennél jobban meghatotta Adele-t. Az a buta név,
amely először bosszantotta, majd mulattatta, és amely végül képes
volt olyan erőteljesen felidézni az emlékeit. Számtalanszor hallotta
Luc hangján, több százszor, ezerszer, rövid, bonyolult kapcsolatuk
során, amikor megismerte a férfit, szerelmes lett bele, megszülte a
gyermekeit – és végül elhagyta. Anélkül, hogy elbúcsúztak volna.
És aztán megkapta utolsó, kedves levelét, amelyben értesítette,
hogy búvóhelyre megy, és azzal zárta sorait: „Szerelemmel, ma
chére, chére Mam'selle Adele”.
Lucas nem akart távozni, ami meglepte Adele-t. Akárcsak ő, a
fiú is tökéletesen beszélt franciául, és végeérhetetlenül kérdezgette
Madame Andrét. Hogy ő Párizsban nőtt fel? Még melyik
kerületben lakott? Milyen volt Párizs a megszállás alatt? Mire
emlékszik róla meg a nővéréről meg persze a papájáról? Milyen
volt fiatalemberként?
– A papája ezt a helyet a maga maman-jának kereste –
válaszolt madame André. – Egy este idejött, megnézte, és azt
mondta, ide hozza a fiatal feleségét, aki angol és babát vár. Én
mondtam neki, nem túl ideális a legfelső emeleten lakni egy
babával, de ő azt felelte, tudja, hogy a feleségének tetszeni fog.
Nagyon jóképű volt, Lucas, és maga nagyon hasonlít rá. És nagyon
elbűvölő. És annyira izgatott volt, mert ez meglepetés volt a maga
mamájának, ő nem tudott az egészről semmit.
– Odaadta nekem a kulcsot – mosolyodott el Adele az
emléktől –, miközben ebédeltünk a La Closerie des Lilas-ban, és
azt mondta, odavezet az ajtóhoz, amelyiket nyitja. Vagy valami
ilyesmit.
Aztán elhalt az ajkán a mosoly, ahogy fájni kezdett az emlék,
és kijelentette, ideje, hogy menjenek.

Azon az első estén Adele ült a szobájában, a kis hotelben,

amelyben megszálltak, a Boulevard Saint-Germain közelében,
olyan veszélyesen közel az emlékeihez, hogy úgy érezte, megszakad
a szíve. Itt élt Luc-kel és a két kicsi gyermekükkel, többnyire
hatalmas boldogságban, és itt hagyta el a férfit; elhajtott Párizsból,
Franciaországból, kilépett Luc életéből. Anélkül – és ismét
kényszerítette magát, hogy erre gondoljon –, hogy elbúcsúztak
volna.

Lucas elment vacsorázni Venetiával, Adele ugyanis nem érezte

elég erősnek hozzá magát. Venetia meghívta a fiút, ahogy mondta,
egy flancos vacsorára a
Maximba. Lucas, aki örökölte apja vonzódását a csillogás
iránt, igyekezett nem mutatni az izgatottságát.
Adele kinyitotta az ablakot, és kinézett. Még mindig csak hét
felé járt, és gyönyörű volt az este. Párizs arany fényben fürdött,
amely előbb a vadgesztenyék fiatal, gyenge levelein táncolt, aztán
elült az ezüstszürke háztetőkön. Adele hallotta az utcáról az autók
kürtjeit, a rendőrsípot, a galambok kiáltásait, Párizs semmivel
össze nem téveszthető hangjait, és egyszerre tudta, mit akar tenni.
Felhívta Venetiát, és megmondta neki, hová megy, aztán
elindult. Végigsétált a Boulevard Saint-Germainen, a Place Saint-
Sulpice felé, amíg meg nem hallotta a szökőkutakat. Befordult a
sarkon, és ott voltak előtte, zajos, csobogó, hosszú sorban, és amint
ott állt, a szökőkutakat bámulva, hirtelen már nem is a középkorú,
magányos és boldogtalan önmaga volt, hanem ismét a huszonnégy
éves Adele, aki fiatal, szerelmes, gyengéd, és tele van szép
reményekkel. Erezte a babakocsi fogantyúját a kezében, amint a
kerekek zötykölődtek a macskaköveken, hallotta, amint a kis Noni
nevet, látta az alvó Lucas békés kis arcát. Megállt a sarkon, annak
az utcának a sarkán, ahol akkor régen lakott, és hallotta, amint Luc
hívja, nevetve, kifulladva, próbálja magára vonni a figyelmét.
Érezte a férfi karját a vállán, amint maga felé fordította, hogy
megcsókolja. Az az élete, az a boldog élete akkor még biztonságban
volt, akkor még nem tette tönkre, nem hajította el szívtelenül, még
az övé volt, benne élhetett.
Most már lassabban haladt tovább, az árnyékban, a Rue Saint-
Sulpice-on, és megállt az ajtó előtt, amelyen Luc keresztülvezette
azon az első napon, először az udvarra, aztán az otthonukhoz, fent
a harmadik emeleten, az apró lakáshoz, amelyben három hosszú
éven át éltek együtt, miközben Párizs a békéből a háborúba lépett,
az ő szívében pedig a boldogságot fájdalom váltotta fel.
Becsöngetett. Madame André ajtót nyitott, és öreg arcán
szétáradt a boldog mosoly, amikor meglátta, hogy Adele visszatért.
– Attól féltem, Mam'selle, már soha többé nem látom. Arra
főleg nem számítottam, hogy még ma eljön újra.
Sokat öregedett. Adele szemében öregnek tűnt már akkoriban
is, húsz éve, de most már valóban öreg volt, legalább hetven. Az
arca mélyen barázdált, ősz haja megritkult, de sötét szeme még
mindig élénken ragyogott.
– Bejöhetek? Annyira szeretnék még beszélni magával egy
kicsit!
– Hát hogyne. Nagyon örülök, ha meglátogat valaki,
mostanában szinte mindig egyedül vagyok. De nem szomorkodom
– tette hozzá, nehogy Adele sajnálja –, sőt, nagyon is boldog
vagyok.
Főzött egy kanna kávét, és töltött Adele-nek egy kis abszintot.
A két íz együtt, az erős kávé és az ánizsos aperitif, amit Adele olyan
gyakran ivott Madame André kedvéért, bár egyiket sem szerette,
még erőteljesebben idézte fel benne a múltat, amikor itt ültek
együtt a kicsi, sötét szobában, amely hol túl meleg volt, hol túl
hideg, miközben Noni csicsergett a hátérben, Lucas pedig
általában sivalkodott az ölében...
Aznap este meleg volt, olyan meleg, hogy az utcára néző ablak
nyitva állt. Melléje telepedtek, hogy érezzék egy kissé az enyhe esti
szellőt, és Madame André mosolyogva megkérdezte:
– Szóval... szeretne még beszélgetni egy kicsit?
– Igen – válaszolt Adele –, igen, Madame André, szeretnék.

Lucas a tükörben szemrevételezte magát, s tetszett neki, amit

látott. Egy magas, karcsú, elegáns fiatalember nézett vissza rá
(bízott benne, hogy Venetia elfogadhatónak találja majd a
selyemingét, a nyújtott orrú cipőjét pedig egyenesen imádni fogja),
sötét hajú és sötét szemű, akinek kissé barna bőre francia
származására utalt. Megállapította, hogy nagyon hasonlít az
apjára, akiről számtalan fotót látott már. Ettől, a maga számára
sem teljesen érthető módon, valahogy felsőbbrendűnek érezte
magát a család többi tagjánál, de legalábbis érdekesebbnek.
Odament a fiókhoz, hogy elővegye a tárcáját, vacsora előtt
ugyanis szerette volna meghívni Venetiát egy italra. Aztán eszébe
jutott, hogy az anyja nem adta oda neki a francia pénzt, amit
megígért. A fenébe! Felhívta a szobáját, de nem kapott választ.
Telefonált a recepcióra, ahol közölték vele, hogy Adele kiment a
szállodából.
Odament Venetia szobájába, és bekopogott; Venetia
köntösben nyitott ajtót.
– Még nem vagyok kész. Sajnálom. Lucas, nem jöhetsz ebben
az ingben a Maximba. De a cipőd tetszik.
Lucas felsóhajtott.
– Veszek másikat – mondta. – Félig-meddig számítottam rá,
hogy nem tetszik majd neked ez a selyeming.
– Nagyon szép – válaszolt Venetia –, csak éppen nem illik az
alkalomhoz.
– Egyébként tudom, hogy még korán van. Tudod, hol van az
anyám?
– Igen. Visszament Madame Andréhoz.
– Ó... értem. Meddig tart még, amíg elkészülsz?
– Legalább fél óra. Mondtam, hogy nyolckor indulunk.
– Tudom. Akkor lent várlak. Egy szép unalmas ingben.
– Jól van.
Lucas az órájára nézett. Még bőven van ideje. Szüksége volt a
pénzre, mert olyan gyerekesen érezné magát, ha mindent Venetia
fizetne. És biztos volt benne, hogy az anyja nem haragudna, ha
utána menne. Szapora léptekkel elindult a Rue Saint-Sulpice felé.
Az utca kihalt volt, és nagyon csöndes. Mindenki a tereken
volt, vagy a kávéházakban. Amint közeledett Madame André
házához, a nagy csendben tisztán hallotta az anyja és Madame
André hangját az ablakon át.
Lucas egész életét azzal töltötte, hogy kihallgatta más emberek
beszélgetéseit, így szerzett be egy csomó létfontosságú információt.
Semmiféle skrupulusa nem volt emiatt.
Csendben nekitámaszkodott a falnak az ablak mellett,
rágyújtott egy Gauloise-ra (amelytől egyelőre enyhe hányingere
volt ugyan, de eltökélte, hogy hozzászokik), és hallgatózott.

– Szóval ismét férjhez ment, Mam'selle? Bocsásson meg

nekem, nem volna szabad továbbra is így hívnom.
– De igen, Madame, kérem. Ez... fontos nekem. Igen, férjnél
voltam. De most válok.
– Mam'selle! – A ragyogó tekintet együtt érzővé vált. – Azt
hiszem, nem volt nagyon szerencsés.
– Nem tudom, Madame. Talán bennem van a hiba. Ezért
vagyok itt, hogy megtudjam, mi romlott el, miért tettem, amit
tettem.
– Mert azt kellett tennie.
– Igazán? Biztos benne?
– Természetesen. Nem volt más mód.
– De miért? Mert jöttek a németek? Mások itt maradtak, ők
lojálisabbak voltak. Még ennyi idő után is, tudja, annyira rosszul
érzem magam emiatt, olyan bűntudatom van, amiért elvittem a
gyerekeket...
– Nem, szó sincs róla, nem a németek miatt volt. Hanem
azért, mert... lehetek őszinte?
– Igen, nagyon kérem.
– Őmiatta volt. Amiatt, ahogy bánt magával. Amiatt hagyta el.
Ő... megcsalta magát.
– Azt tudom. Természetesen. De... megbeszélhettem volna
vele, kitalálhattunk volna valamit, nem kellett volna csak úgy
elrohannom és itt hagynom őt – megremegett a hangja – egyedül.
Lehettem volna bátrabb, maradnom kellett volna.
– Azt hiszem, már elfelejtette, Mam'selle, mennyire bátor volt.
– Valóban? – kérdezte Adele hökkenten.
– Hát persze. Ő azt akarta, hogy menjen el, sürgette, hogy
térjen haza. És maga nagyon szeretett volna menni, maga mondta
nekem, haza, a családjához, az édesanyjához, hogy biztonságban
legyenek a gyerekek.
 – Ó! – Adele rámeredt az öregasszonyra a sötét, túlzsúfolt kis
szobán át, aztán nagyot kortyolt az abszintjéből, amit nyomban
meg is bánt. – Igazán?
– De mennyire! Maga újra és újra visszautasította. Azt mondta
neki, hogy a maga otthona itt van, és a maga helye itt van mellette,
meg a gyerekei mellett. Bármennyire veszélyes is. Hallottam,
amint egy nap erről vitatkoztak. Lehallatszott a hang a kis
erkélyükről.
– Ó! – Adele hallgatott, s próbálta megemészteni ezt az új,
teljesen ismeretlen információt a múltjáról.
– Én nagyon kedveltem magát, Mam'selle. De azt akartam,
hogy menjen el. Hogy biztonságban legyen. Nagyon féltettem
magát.
– Honnan tudta, hogy Luc hűtlen volt hozzám? Ugye, nem...
hozta őt ide?
– Szó sincs róla. De láttam őt későn hazajárni, néha láttam az
arcát, amint szórakozottan, ingerülten besietett. Láttam a maga
csalódottságát, amikor megváltoztatta, lemondta a megbeszélt
programokat. Öregasszony vagyok, és ami még fontosabb, francia,
nekünk van érzékünk az ilyesmihez.
– Szóval... folyt már egy ideje, maga szerint? Nekem is rá
kellett volna jönnöm.
– Egy ideje, igen, úgy gondolom. Pár hete, talán egy-két
hónapja.
– Ó! – Adele szomorúan elgondolkodott; Luc talán azért
sürgette az ő hazatérését, hogy megszabaduljon tőle és
visszamehessen a feleségéhez. Tökéletesen elképzelhető volt, a
férfi sosem volt őszinte vele.
– Nagyon aggódtam magáért. És szomorú voltam, amikor
rájöttem, hogy megtudta. Habár ez felszabadította, és így el tudott
menni. Legalább annak örültem. De el kell hinnie nekem,
Mam'selle, maga nagyon bátor volt. Nagyon bátor és nagyon
hűséges. Hosszú ideig.
– Ó – mondta Adele ismét. Ez annyira különbözött attól, amit
korábban hitt. Ö már egészen elfelejtette, hogy Luc sürgette az
elutazását.
Ez hirtelen mindent egészen megváltoztatott...

Lucas nem hallgatózott tovább. Visszasietett a szállodába,

másik inget vett, majd kimentette magát Venetiánál, amiért nem
tudja meghívni egy italra.
 – Nagyon szerettem volna, de nincs nálam pénz.
– Lucas, ez a legkevésbé sem számít. Komolyan. Aranyos volt
tőled, hogy egyáltalán gondoltál rá.
Nagyon csendesnek tűnik, vélte az asszony, és mintha másutt
járna gondolatban.
Talán felzaklatta a találkozás Madame Andréval, Adele kicsit
tartott is tőle, hogy így lesz.

– Ki lakik most ott fent? – kérdezte egyszer csak Adele, az

emelet felé intve.
– Ó... egy másik fiatal pár. Egy kisbabával.
– Plus ga change – mondta mosolyogva Adele. Hirtelen
sokkal boldogabbnak érezte magát. – Plus c'est la mérne chose.
Tudja, ez a kifejezés megvan Angliában is.
– Valóban?
Madame André habozott.
– Szeretne felmenni, hogy újra megnézze azt a helyet? Biztos
vagyok benne, hogy örömmel megmutatnák magának.
Adele megrettent.
– Nem vagyok benne biztos. Nem tudom, elég bátor vagyok-e
hozzá.
– Maga? Hogy ne lenne bátor? Azok után, amit tett, hogy
végigcsinálta azt az utat egyedül? Jöjjön, megkérdem tőlük!
És így esett, hogy Adele ismét ott állt az apró lakásban, és
amint kinézett a háztetőkre, nem csak a boldogságra és a
szerelemre emlékezett, hanem a keserűségre is, és az árulás
elviselhetetlen fájdalmára. Az árulásra, amelyet, most már tudta, a
bátorságáért, lojalitásáért és önzetlenségéért kapott cserébe. És
végre képes volt megbocsátani magának, hogy elmenekült
Párizsból olyan sok évvel korábban...
 34. fejezet

Szinte minden az övé lesz. Rettenetes érzés volt. Bármit

megadott volna érte, hogy ne így legyen, s nemcsak az anyja miatt,
hanem azért is, mert valahogy helytelennek tűnt, annyira... túl
soknak, kényelmetlennek. Mintha elfogyasztott volna egy hatalmas
ebédet, és utána azt mondják, hogy üljön még ott két órán át, és
fogyasszon el még egyet. Egyszerűen nem akart ennyi mindent.
Egyáltalán nem akarta.

Jamie elmagyarázott neki mindent. Elmondta, hogy az

ügyvédek úgy látták jónak, ha tájékoztatnak mindenkit, mire lesz
jogosult, mivel nem túl bonyolult az ügy, rendelkezésre áll a
megfelelő összeg az adók és a járulékok megfizetésére, és így
legalább mindenki folytathatja a megszokott életét.
– Az édesanyád szinte mindent rád hagyott. Úgy értem,
letétben. Személyes vagyona nagy részét és a Lyttonst teljes
egészében. Eltekintve a Lyttons London harminckét százalékától,
amely a család birtokában van.
– És meg akarják vásárolni a maradékát?
– Szeretnék.
– Nem adhatom egyszerűen oda nekik?
– Nem, Jenna. Ez nem így működik.
– De én azt akarom.
– Drágám, nem teheted!
A lány egy tűzőgéppel babrált Jamie íróasztalán. Aztán
hirtelen ledobta, mint egy duzzogó gyerek, felállt, odasétált az
ablakhoz, és kibámult rajta. Jamie figyelte. Jenna még mindig
nagyon könnyen felizgatta magát. Napról napra megküzdött a
fájdalommal, igyekezett erősnek mutatkozni, úgy viselkedni,
ahogyan az anyja elvárta volna, de ez borzasztóan nehéz volt. A
fájdalom néha váratlanul tört rá, előkúszott a semmiből, amikor a
legegyszerűbb, legörömtelibb dolgokkal foglalkozott: lovagolt, a
parton sétált Southamptonban, vásárolt, vagy Cathyvel nevetgélt
egy tévéműsoron. Fájdalmas volt még figyelni is, de Jamie
türelmesen várt, hogy erőt vegyen magán.
– Ez olyan igazságtalan! – szólalt meg a lány hirtelen, aztán
kipréselt magából egy meglehetősen keserű mosolyt. – Annyira
igazságtalan! És örököl valamit Mr. meg Mrs. Mills?
– Igen. Tízezer dollárt. Meg a kis házat életük végéig. Maria
pedig ötezer dollárt kap.
– Ez igazán szép. Örülök neki. És mi a helyzet Millerékkel?
Billy és joan mennyit kap? Remélem, sokat.
– Elég sokat. Százezer dollárt. Nem tudom, az mennyi
fontban.
– Ez nagyon jó. És... Charlie? Vele mi van?
– Először is, édesanyád őt nevezte ki a gyámodnak.
– Hát persze. Tudta, mennyire szeretjük egymást.
– Tudom. De ezt akkor is rendezni kellett jogilag is. A
végrendeletében. Úgyhogy ő viseli majd a gondodat a
mindennapokban.
– Rendben. És hagyott rá valamennyi pénzt is?
– Igen. Kétszázezer dollárt.
Jenna boldogan elmosolyodott.
– Ez remek. Annyira örülök neki! Megérdemli.
Gyermeki ártatlanságában láthatóan úgy érzi, gondolta Jamie,
hogy ez egy jelentős örökség, aminek Charlie örülni fog. Valójában,
persze, inkább sértésszámba ment.

Charlie annak is vette, megsértődött és felháborodott rajta.

Jamie jól látta. A férfi igyekezett uralkodni magán, azt mondta,
milyen nagylelkű az összeg, de a szája pengevékony volt, az arca
pedig halálsápadt, és amint tehette, sietve távozott.
Nehéz ügy volt ez, nagyon nehéz. Természetesen így volt
ésszerű. Bármenynyit hagyott volna rá Barty, a férfi rövid időn
belül a nyakára hág. Jenna érdekében a hamisított csekkek ügyét
ejtették, amiért Charlie, vonakodva bár, de hálás volt. De nagyon
nehéz lehetett elviselni azt, hogy az ember az özvegye valakinek,
akinek a személyes vagyonát vagy hárommillióra teszik, és gyámja
az elhunyt nagyon gazdag gyermekének, ugyanakkor neki csak
kétszázezer dollár az öröksége. Jamie elgondolkodott, egyáltalán
miért hagyott Barty bármit is Charlie-ra, miért vette bele a
végrendeletébe. De hát Barty pénzügyei mindig is a legnagyobb
rendben voltak, és az asszony nem kockáztatta volna, hogy Charlie
rátegye a kezét a vagyonára, bármilyen csekély is volt ennek az
esélye.

Hogy tehette ezt, gondolta Charlie, aki szinte rohant a Sixth

Avenue-n, állandóan nekiütközve az embereknek, és majd'
ledöntve őket a lábukról. Haragudott az egész világra, önmagát is
beleértve. Először azt gondolta, hangosan felnevet, annyira
nevetséges volt az összeg. Kétszázezer zöldhasú. Neki. A férjének.
Egy akkora vagyonból, ami legalább... mennyi lehet? Legalább
hárommillió, számolgatta. A házakkal, a részvényekkel és minden
egyébbel együtt. Bár ebből még lejön az adó. Szörnyű volt,
valóságos sértés. Bizonyos értelemben rosszabb, mintha nem
kapott volna semmit. Az drámai lett volna. Azzal érdeklődést
keltett volna, együttérzést, nem pedig zavart pillantásokat, mint
most.
Hát ennyire értékelte Barty, alig valamivel többre, mint a
személyzetet. Nézzetek rá, sugallta a végrendelet, nézzétek meg jól,
azt akarom, hogy mindnyájan lássátok, nem lehet ennél többet
rábízni. Nem érdemli meg, mert elherdálja, elvesztegeti, nem
kaphat többet.
Jó, rendben van, hát hazudott Bartynak egy kicsit, de attól
még szerette, fontos volt neki, boldoggá tette, megnevettette, és
úgy gondoskodott a gyermekéről, a gyászoló, megtört gyermekéről,
mintha csak a saját apja lett volna. Persze Barty nem számított
erre, nem számított rá, hogy meg fog halni, hogy itt hagyja Charlie-
t. De ez nem változtatott azon, hogy ennyire tartotta őt; nagyon-
nagyon kevésre. Ez az összeg alig fogja fedezni az adósságát. Olyan
volt, mint egy arculcsapás.
Aznap délután egy új érzés vert gyökeret benne, épp csak egy
halvány gondolat volt, de tagadhatatlanul megjelent. Egy ideje már
féktelenül irigy volt a Lyttonokra. Elmondhatatlanul. De ez az új
érzés veszélyesebb volt annál. És Jenna állt a középpontjában.

A Lyttonok semmit nem kaptak a társaságból, jóllehet, a

szívük mélyén mindnyájan reménykedtek benne. Hogy Barty
esetleg további részesedést ad nekik. Természetesen, ott volt a
részvényeket érintő opciójuk, és Barty nem is igazán számíthatott
rá, hogy ilyen fiatalon fog meghalni, úgy gondolta, a cég élén fog
megöregedni, ugyanúgy, mint Celia, és bizonyára úgy érezte, így is
többet tett értük az elvárhatónál. De... akkor is. Ennek ellenére
reménykedtek.
 Hogy visszanyerhetnek valamit, ami teljes egészében az övék
volt, és aztán Bartyé lett. Kétségtelenül részben a saját munkája
eredményeként, de nagyrészt véletlenül, vagyis inkább a
véletlenek, véletlen találkozások, szerelmi kapcsolatok, háborúk,
halálesetek és örökösödés idő ködébe vesző sorozata révén, az
Elliott vagyon részeként.
Persze, mindez Celiának fájt a legjobban. Szándékos
hántásként érte meg. Hogy tehetett ilyet? Barty, az a gyermek, akit
ő mentett meg a nyomortól, a kegyetlenségtől és a tudatlanságtól,
akit ő iskoláztatott és nevelt, csiszolgatott, amíg elérte ezt a magas
pozíciót. Barty, aki tudta, mit jelent a Lyttons Celiának, aki éppen
olyan kedves volt a szívének, mint bármelyik saját gyermeke.
Hogyhogy nem érezte kötelességének, hogy visszaadja neki meg a
családjának a halála esetén? Ez nagyon kegyetlen végső csapás
volt.

Lucas valahogy megváltozott. Adele nem egészen tudta

meghatározni, hogyan. Most már jó ideje kedves volt hozzá,
figyelmes és szeretetteljes, ám mióta Párizsban jártak, a fiú
kevésbé volt arrogáns, kevésbé hajlott arra, hogy mindenkit
kritizáljon, még az unokatestvéreit is kímélte, akik addig fő
céltáblái voltak. És több időt töltött Clióval, amivel nagyon
boldoggá tette a kislányt. Ezen kívül köszönőleveleket írt anélkül,
hogy Adele-nek nyaggatnia kellett volna érte, és mindig
megkérdezte az anyját, mit szeretne, hogy felvegyen azokra a
társasági eseményekre, amelyekre elkísérte Adele-t.
Bár az asszony nem tett erre megjegyzést, főleg mivel Lucas
tökéletesen boldognak tűnt, de néha eltűnődött azon, vajon mi
okozta a változást. Talán csak az, hogy találkozott Madame
Andréval, amitől életének ez a szakasza kevésbé tűnt zavarosnak és
titokzatosnak. Vagy talán közelebb érezte magát a gyökereihez.
Valószínűleg sosem fogja megtudni. De rendkívül hálás volt
érte.

Jay szinte elviselhetetlennek érezte a cég ügyei rendezésének a

halogatását. Marcus Forrest napról napra jobban szorongatta őket.
Az előző héten megakadályozta egy regény megszerzését, amit Jay
nagyon szeretett volna megvásárolni, és még arra sem volt
hajlandó, hogy legalább fontolóra vegye, és nem adott semmiféle
magyarázatot sem, azon kívül, hogy szerinte túl van értékelve és
nagyon sekélyes. Jay, aki azt sejtette a szerzővel és az ügynökével,
hogy egészen biztosan megveszik a könyvet, most kénytelen volt
elviselni azt a megaláztatást, hogy közölnie kellett velük a váratlan
elutasítást. Délre már egész Londonban elterjedt, hogy Jay Lytton
a New York-iak zsebében van, és semmit nem ér a szava.
Egyre sűrűbben kapott feljegyzéseket, amelyekben utasították,
hogy ne vegye meg ezt, ne adja ki azt, várjon a döntésre, amíg
Forrest elolvas valamit, ami gyakran azt jelentette, hogy
mindenképpen elveszítette a kérdéses könyvet. Ez az egész
megőrjítette. Még mindig ragyogó ötletei voltak, még mindig képes
volt a megérzéseit követni jelentős ellenállással szemben is –
abban az évben a legnagyobb sikere az volt, hogy elérte, három
részben adjanak ki egy thrillert, az első rész épp akkortájt került a
boltokba. Meg kellett küzdenie a teljes igazgatósággal (Celiát
kivéve, aki lelkesen támogatta), és győzött velük szemben. A dolog
nemcsak nagy reklámértékkel bírt és hatalmas publicitást vonzott,
hanem anyagilag is nagyon kifizetődő volt. Végső soron három
sikeres könyvet kaptak egy áráért. A szerző pedig a fejét verte a
falba a saját naivitása miatt.
Ez után Jay úgy érezte, újabb csatákat is meg tud nyerni, de
kiderült, hogy ez egyszeri eset volt. Forrest láthatóan úgy vélte
róla, hogy ő már a múlthoz tartozik. Amit nehéz volt elviselni
negyvennégy évesen, amikor úgy érezte, még legalább húsz év áll
előtte. Még gondolni sem mert arra, mi történne vele, ha nem
tudnák megvásárolni a céget, ha nem tudnák előteremteni a pénzt,
vagy a vagyonkezelők túl magas árat állapítanának meg, ezzel
lehetővé téve, hogy más, gazdagabb vevők szerezzék meg a
Lyttonst. Ez esetben ő valószínűleg elveszítené az állását.
Jay természetétől fogva optimista volt, ez volt az egyik
legmegnyerőbb vonása. És volt is oka az optimizmusra. Az
iskolában ráragasztott név, a „Szerencsés Lytton” végigkísérte az
egyetemen, egy nagyon veszélyes háborún és karrierje nagy részén.
Jayt egyszerűen sosem kapták el. Amikor másokat megvertek
iskolakerülésért vagy dohányzásért vagy ivásért, elküldtek az
egyetemről, mert lányokat vittek fel a szobájukba, csapdába ejtette
őket egy nem kívánt terhesség, vagy megsebesültek a csatában, Jay
Lytton, bár ő is ugyanezeket a kockázatokat vállalta, sértetlenül
megúszott mindent. Csodálatosan boldog házasságban élt, szép
családja volt, és sikeres pályafutása, amelyet nem is egészen
érdemelt meg. De most úgy tűnt, híres szerencséje kifogyóban van,
és a sors visszavágásra készül.
 Izzie-t és a fiúkat szintén hívatta Jamie, és beszámolt nekik az
örökségükről. Tízezer dollár Izzie-nek, öt-ötezer a két fiúnak,
„hogy a Neill & Parkerbe fektessék”, közölte velük Jamie „vagy
bármilyen más cégbe, amellyé a Neill & Parker esetleg alakul... „
– Hogyan? Úgy érti, például Neill, Parker & J.W.Thompson? –
kérdezte Mike.
– Valahogy úgy – válaszolt Jamie. – A lényeg az, hogy ezt a
pénzt a cégre kell fordítani. Máskülönben visszakerül Barty
vagyonába.
– Befektetjük, abban nem lesz hiba – ígérte Nick. – Ez
egyszerűen csodálatos!
Jamie kissé szomorúan elmosolyodott.
– Barty csodálatos ember volt.

Izzie és a fiúk lementek a Chumleysba, ahol módszeresen

lerészegedtek.
– El sem hiszem – mondta Izzie – Egyszerűen képtelen
vagyok elhinni. Ez olyan sok pénz!
– Te nem tudod elhinni? Mit gondolsz, mi mit érzünk? Ötezer
zöldhasú fejenként. És mind a Neill & Parkernek.
– Igen. Olyan elképesztően nagylelkű! Ó, istenem – sóhajtott
fel reszketeg mosollyal –, sokkal jobban szeretném, ha még
köztünk volna!
A fiúk hallgattak, s hirtelen elszégyellték magukat, amiért
ilyen nyíltan ünneplik a szerencséjüket.
Izzie rájuk nézett.
– Figyeljetek! Nincs semmi baj. Barty örülne az örömünknek.
Különben is, ez a pénz még hosszú ideig nem lesz a miénk. Lehet,
hogy évekig, Jamie azt mondta. Én örülök neki, így kevésbé
érzem... mohónak magam.
– Igaz. Te mit fogsz kezdeni a pénzeddel, hercegnő?
– Halvány fogalmam sincs. Arra gondoltam, esetleg vennék
egy új szőnyeget.
– Isabella Brooke – szólalt meg Nick, és megcsókolta a lányt
–, te aztán tudsz élni.
Izzie csak ámult, mennyire szereti a férfit, és az milyen nagyon
szereti őt. Ahogy Nick gyakran mondogatta, szinte felháborítóan
boldogok voltak.
A Neill & Parkernek szintén jól ment. Nem csodálatosan, de
jól. Az üzlet nagy részét még mindig a könyvek adták, és még nem
voltak elég gazdagok, hogy azt mondják Joanie Morellnek, tűnjön
el a balfenéken, ami Mike dédelgetett vágya volt. De a galéria egyre
több munkát adott, akárcsak egy másik ügyfél, egy papíráru-
üzletlánc, Izzie ötlete pedig a galéria rádióreklámjáról meghozta
nekik egy kis lemezcég szerződését. Még mindig ugyanabban az
irodában voltak, és még mindig ők hárman végeztek minden
munkát, de már nagyjából volt annyi pénzük és munkájuk, hogy
felvegyenek még egy alkalmazottat, ha szükséges.
A fiúkat aggasztotta, hogy nem fizették vissza Bartynak az
adósságukat, bár Bartyt ez láthatóan nem izgatta. Rájuk hagyta
örökül a befektetését a cégbe ugyanúgy, ahogyan a pénzt.
Izzie-nek még mindig rettenetesen hiányzott Barty, hatalmas
űrt hagyott az életében, ami nem is fog onnan soha eltűnni. De
legalább Nickkel gyakran találkoztak Jennával. Meghívták
magukhoz vacsorára, Charlie-val meg Cathyval együtt. Nick
kevésbé rajongott Charlie-ért, mint Izzie, kijelentette, hogy sosem
bízná rá az utolsó fillérét, de szívesen töltötte vele az idejét Izzie és
Jenna kedvéért.
Geordie-ról nem hallottak semmit, leszámítva azt a levelet,
amelyet Izzie-nek küldött, amikor Barty meghalt. Megírta,
mennyire szomorú, és hogy tudja, Izzie-nek mennyire hiányozhat
Barty „... amiként nekem is. Igen nagy veszteség
mindnyájunknak.” Olyan volt, mintha sosem ismerte volna
egyikük sem a férfit. Ez nagyon elszomorította Izzie-t.
Geordie még mindig Washingtonban élt, kiadott egy új,
nagyon sikeres könyvet, és állítólag viszonya volt egy fiatal
szerkesztővel.
– Szegény lány! – mondta Izzie, amikor eljutott hozzá a
pletyka az irodalmi berkekből. És úgy is gondolta.
Noni elmondta neki, hogy Geordie nem ment vissza Angliába,
sosem próbálta meglátogatni Adele-t, aki úgy döntött, elválik tőle.
A férfi nem látogatja Cliót sem. Nagyon szomorú ez az egész.
– De maman annyival jobban van, még fotózni is elkezdett
újra. És Lucas is egész emberi lett. Elment Párizsba mamannal, és
találkozott az idős hölggyel, aki a házmester volt abban a házban,
ahol a háború előtt laktak. Úgy tűnik, ez jó hatással volt rá, de nem
tudom, miért. Még azt is mondta, hogy szívesen beáll a
Lyttonshoz, ha felveszik a katonai szolgálat után. El tudod
képzelni? Úgy látom, Clio jól van, bár tudom, hogy még mindig
rettentően hiányzik neki Geordie. Új iskolába jár, és nagyon
érettnek tűnik. Megígértem neki, jövő nyáron kihozom
magammal, hogy találkozzon veled meg Jennával. Jenna azt
mondja, mindnyájan kimehetünk South Lodge-ba.
Izzie-nek tetszett az ötlet, nagyon is. Ha gondoskodhat Clióról,
azzal talán egy kicsit csökkentheti a bűnei (ahogyan ő még mindig
látta) nagyságát.
Nickkel egy nagyon szép, bár szerény lakásban éltek, a Village-
ben. Nagyon hasonlított Izzie korábbi otthonára, közel is volt
hozzá, csak éppen valamivel nagyobb volt.
Mike vette át tőle az előző lakás bérleti jogát. Azt mondta,
muszáj, hogy a közelükben legyen, máskülönben nem is tudja,
hogy boldogulna, ha teljesen egyedül kéne ki-belélegeznie és így
tovább. Persze csak tréfált, és különben is, most éppen volt egy
nagyon helyes zsidó barátnője, akinek az egyetlen célja az volt,
hogy hozzámenjen és gyerekeket szüljön neki. Mike, aki még
abban sem volt biztos, hogy házasodni akar, nem hogy még
gyerekekre is gondoljon, úgy fogalmazott, egy kicsit megváratja a
lányt.
Nick időnként beszélt Izzie-nek a házasságról, de a lány azt
felelte, nem érdekli a dolog.
– Ez így tökéletes, miért változtatnánk rajta?
– A legtöbb lány nem így gondolná.
– Én nem vagyok a legtöbb lány.
– Azt tudom. És hálát adok érte istennek. Nos... majd
összeházasodunk, ha már úton lesz egy kis Lady Isabella. Erről mi
a véleményed?
– Rendben.
Ez aggasztotta egyedül, ez árnyékolta be a ragyogó
boldogságát, hogy az a szörnyű abortusz esetleg befolyásolta a
fogamzóképességét. Celia nőgyógyásza megnyugtatta ugyan ez
ügyben, de az ember soha nem tudhatja...
De mindegy, ez még a távoli jövő zenéje. Vagy legalábbis elég
távoli.

Giles nagyon lehangolt volt. Helena gyakran találta az

íróasztala fölé görnyedve esténként, vacsora után, de nem
dolgozott, csak bámult maga elé, üres tekintettel, keserves arcot
vágva, mintha egy olyan jövőn törné a fejét, amelyik egyáltalán
nincs kedvére.
A férfi fizikai rosszullétet érzett. Gyakran fájt a feje, nem
tudott aludni, és szinte állandóan émelygett.
 Nem álltak jól az ügyei a Lyttonsnál sem. Az anyja gyászában
még kiállhatatlanabb, kötekedőbb lett, megkérdőjelezte Giles
legkisebb döntését is. Marcus Forrest láthatóan idiótának
gondolta, és ha tehette, egyáltalán nem vett róla tudomást. A puha
fedelű sorozata megbukott (ami, Giles tudta, főleg annak volt
köszönhető, hogy nem jutott pénz a reklámra, és nagyon erős volt
a verseny, nemcsak a Penguin, de a Pan és a Fontana részéről is).
És a részvényeik megvásárlásának ügyében sem jutottak előbbre
egy jottányit sem.
De volt valami, ami enyhítette a nyomorúságát: egy könyv.
Fura dolog történt abban az évben kora tavasszal, közvetlenül
Barty halála után, egy nő beküldött egy kéziratot – egyes részei
kézzel voltak írva – az életéről a Skót-felföldön. Egy távoli
kunyhóban élt, gyakorlatilag remeteként. Fő társaságát a
hegyekben szabadon kószáló szarvasok jelentették.
A könyv szinte naplóként számolt be az életéről a szarvasok
között.
– Szarvas naplónak kellene nevezni – jegyezte meg Keir
vigyorogva, amikor először hallott róla.
A szarvasok közül több szinte teljesen szelíd volt, és az asszony
mindegyiket név szerint ismerte. Meglepően bájos olvasmány volt,
és nem hiányzott belőle a dráma sem. A nő egy nap talált egy
súlyosan sérült ünőt, amely elakadt az aljnövényzetben,
valószínűleg meglőtte egy orvvadász. Hazavitte a furgonján, és
ápolta, amíg felépült. Egy fenséges bika felkereste a kunyhót
minden reggel, elfogyasztotta a zöldet, amit az asszony kikészített
neki, aztán hagyta, hogy megsimogassa, miközben beszélt hozzá.
Egy gidát, amelyet elhagyott az anyja, a kunyhó kertjében nevelt
fel, és az állat kutyaként követte mindenhová. Volt egy felkavaró
leírás egy farfekvéses gida születéséről, ahol a nő bábaként
működött közre, és egy másik, egy ünő haláláról, akit
megmérgeztek. Az összes állatnak volt neve és személyisége. A
kéziratban lélegzetelállító leírások szerepeltek a tájról, *és egyes
részletek kimondottan megindítók voltak.
Joanna Scott jól tudott festeni is, és a kéziratához mellékelt
néhány akvarellt. Giles nagyon szerette volna megvásárolni a
könyvet, és kibővítve, kiegészítve még néhány festménnyel,
karácsonyi ajándékkönyvként megjelentetni.
Jay szkeptikus volt, akárcsak néhány szerkesztő, Keir pedig
rendkívül jót derült, amikor hallott róla, viszont Celia az első
pillanattól fogva csodálatos ötletnek tartotta.
 – Az angolok állatszeretetéből kiindulva kizárt, hogy
megbukjon. Én határozottan támogatnám, Giles. Hozd le azt az
asszonyt, és tégy neki ajánlatot!
Joanna Scott pár hét múlva megjelent a szerkesztőségben.
Nagyon magas és nagyon sovány volt, beesett, szélcserzette arccal,
kockás szövetkabátja vállára hulló kócos, ősz hajjal, és olyan erős
tájszólásban beszélt, hogy alig lehetett megérteni.
– Nem sok hasznát vennénk a fotóinak a reklámban – jegyezte
meg Jay.
– Ó, egy kicsit rendbe hozhatjuk. Különben sem muszáj
közölnünk a fotóját – vélekedett Celia.
– De igen, az olvasók látni akarják majd. Ez olyan fajta könyv.
– De nem biztos, hogy láthatják – vágta rá pattogós hangon
Celia. – Lefestetjük vele a kunyhót helyette. Az megteszi majd.
A könyvet a következő karácsonyra tervezték.
– Ez tökéletes ajándékkönyv. És félek, hogy más kiadók
elhalásznák előlünk, ha sokat késlekednénk vele.
Az egész dolog rendkívüli módon mulattatta a családot. Ez
annyira nem volt jellemző Gilesra, ráadásul ez egyáltalán nem az a
fajta könyv volt, amit általában támogatni szokott.
– Mi jöhet még? – jegyezte meg Elspeth kuncogva. – Talán
királyi memoárok?
Mint a kiadók legtöbbje, a Lyttons is úgy tett, mintha lenézné
Marion Crawford, a kis hercegnők nevelőnője memoárjainak
hatalmas sikerét.

– Charlie, jól vagy?

A férfi szomorkásán rámosolygott Jennára.
– Igen, jól vagyok.
– Borzasztó lehangoltnak tűnsz. És fáradtnak.
– Az is vagyok. Egy kicsit.
– Miért? Úgy értem, konkrétan?
– A vállalkozásom nem megy túl jól, attól tartok.
– Ó, Charlie, sajnálom. Nagyon sajnálom. Gondolom... talán
nem volt a legjobb neked az időpont, amikor beindítottad.
– Nem túlságosan. Elég nehéz volt az üzletre koncentrálnom.
– Mit tehetek érted? Főzzek egy teát vagy keverjek egy
Martinit?
Gyakran mondták neki az emberek, hogy az anyja készítette a
legjobb Martinit egész Manhattanben, és Jenna szorgalmasan
igyekezett elsajátítani ezt a képességet.
 – Egy Martini jólesne. Köszönöm, drágám. Nagyon jó vagy
hozzám.
– Te is mindig nagyon jó voltál hozzám.
– Arról van szó – mondta vontatottan a férfi –, hogy kénytelen
leszek eladni. Úgy értem, a cégemet. Egyszerűen nem hoz
nyereséget. Pedig, azt hiszem... ha adhatnék neki még egy kis
időt... rendbe jöhetne.
– Charlie, ez rettenetes. Ezt nem teheted! Én... beszélek a
vagyonkezelőkkel.
Már tudta, hogy elég reménytelen a dolog; de továbbra is
próbálkozott. Kezdett
már elege lenni Kyle-ból és Jamie-ből. Annyira...
akadékoskodok voltak.
Akadékoskodtak aznap is.
– Sajnálom, Jenna – mondta Kyle –, de nem nyúlhatunk a
letétbe helyezett pénzedhez. Pillanatnyilag. Még ha akarnánk sem.
– És persze nem akarnak. – Dühösen meredt rájuk. – Viszont
van egy ötletem. Vehetek fel kölcsönt a letétbe helyezett összegre.
Olvastam a lapokban.
Rászokott, hogy pénzügyi lapokat olvasson, követte a tőzsde
alakulását, tanulmányozta, hogy egy nap majd mibe fektethetné
még a pénzét.
– Sajnálom, drágám. Nem teheted.
– Miért nem? Egyszerűen elmehetek egy bankba, vagy Charlie
elintézheti nekem.
– Te nem mehetsz, mert kiskorú vagy, és Charlie nem
intézkedhet, mivel a letéti alap nem az ő nevén van.
– Ó! – Elfordult és kinézett Jamie tetőlakásának ablakán. Szép
idő volt, a Central Park fái éppen kezdtek aranyba fordulni, és az
ég felhőtlen kék volt. Hogy segíthetne Charlie-nak? Hogyan? –
Szerintem nagyon szűkmarkúak – jegyezte meg. – Charlie mindig
is nagyon jó volt hozzám. Mindig. Segíteni akarok neki. Nagy
bajban van, nem megy a vállalkozása, mivel nem volt képes arra
koncentrálni. Időre van szüksége. És még évekig nem fogja
megkapni a végrendeletben ráhagyott pénzt...
A két férfi ránézett. Teljesen egyforma volt az arckifejezésük:
zavart, óvatos, zárkózott.
– Nézzék... nem tudnának kölcsön adni valamennyi pénzt
Charlie-nak? Nagyon szeretném. Én vissza tudnám fizetni,
kivehetnék a letéti vagyonból. Vagy amikor végre megkapjuk ezt a
nyomorult közjegyzői végzést. Egyébként miért tart ilyen hosszú
ideig?
– Mert nagyon összetett a dolog. Mert nagyon sok eleme van.
Mert...
– Igen, igen. Ezt már mind hallottam. Nézzék, nem volna ez
lehetséges? Hogy kölcsön adjanak valamennyi pénzt Charlie-nak?
Ez olyan sokat jelentene nekem. Gyűlölöm, amikor azt látom,
mennyire aggódik és milyen boldogtalan.
– Jenna, nem lehet. Sajnálom – mondta Kyle. Láthatóan
kellemetlenül érezte magát. – Nem tehetünk pénzt egy
gyengélkedő vállalkozásba. Hogy esetleg sose kapjuk vissza.
Sajnálom, Jenna. A válaszunk nem. Nem tehetjük.
– Szerintem maguk rettenetesek – fakadt ki Jenna. Láthatóan
nagyon feldúlt volt, és a könnyeivel küzdött. – Szerintem
megtehetnék anyám emlékéért. Ő szerette Charlie-t, és nagyon
haragudna, ha látná, hogy mi folyik itt.
– Valószínűleg – mondta gyengéden Jamie –, de...
– Ne mondja el még egyszer! Hogy nem tehetnek semmit.
Magamnak kell kitalálnom valamit.

Amikor Jenna hazaért, Charlie a tévét nézte. Nagyon

lehangoltnak tűnt.
– Szervusz, drágám!
– Szervusz, Charlie! Nem sikerült, sajnos. Megpróbáltam
segítséget kérni Jamie-től meg Kyle-tól, de ők egyre csak a
végrendeletről beszéltek, meg a letéti alapról. Nagyon sajnálom.
– Semmi baj, kincsem. Köszönöm, hogy megpróbáltad.
– Keverek neked egy Martinit. Cathy hol van?
– Elment valami fiúval.
– Helyes fiú?
– Rendesnek tűnt.
Figyelte, amíg Jenna elkészíti a Martinit, aztán kipréselt
magából egy mosolyt, miközben átvette tőle.
– Köszönöm, drágám. Egyébként – szólalt meg hanyagul –
tudod, mi jutott eszembe?
– Nem tudom.
– Nem is tudom, miért, de... a te... mostohabátyád és -
nővéred. Az Elliott gyerekek.
– Igen?
Töltött magának egy Coca-Colát.
– Sosem találkoztál velük, ugye?
 – Soha. Biztos vagyok benne, hogy nem akarnának
megismerkedni velem. Az apám elvált az anyjuktól. És aztán
elvette az én anyámat.
– Igaz, de közben eltelt pár év. Hogy hívják őket, nem
emlékszel? És mennyi idősek lehetnek?
– A lány Kate. A fiú nevére nem emlékszem. A lány lehet
vagy... te jó ég, tizenhét. Igen, így van. Nemrég láttam róla egy
képet az egyik lapban. Valami jótékonysági bálon készült. Ismered
ezeket a társasági ostobaságokat?
– Hát persze – válaszolt a férfi kissé sértődötten.
– Bocsánat. Mindenesetre nagyon csinos. Majd utánanézek,
megvan-e még az az újság...
– Igazán? Jó, örülnék neki. Egyébként az jutott eszembe,
milyen fura, hogy még sosem találkoztatok. Pedig ők ismerték a
papádat. Érdekes lenne beszélni velük, nem gondolod?
– Nem igazán – válaszolt Jenna –, nem.
Erről nagyon határozott véleménye volt. Az apja, akit soha
nem ismert, az övé volt, csak az övé. Nem akart másokkal osztozni
rajta. Főleg nem a gyerekeivel, azokkal a gyerekekkel, akik
valójában ismerték, látták, beszéltek vele, az ölében ültek.
– Biztos nagyon gazdagok – jegyezte meg Charlie.
– Gondolod? – kérdezte Jenna, a dohányzóasztalon
felhalmozott újságok között kutatva.
– Természetesen. Ok kapták a pénz nagy részét, nem igaz? Az
apád pénzét.
– Nem tudom biztosan – válaszolt Jenna hirtelen éles hangon.
– Ez nem igazán érdekel engem, Charlie, jól tudod. Gyűlölöm ezt
az egész pénztémát. Különösen pillanatnyilag. És különösen azt,
hogy ki mit kap. Nem válthatnánk témát?
– Dehogynem, sajnálom, drágám. Nem akartalak... felzaklatni.
A férfi olyan bűntudatosan nézett rá, hogy Jenna elszégyellte
magát. Tapintatlan volt, hogy így beszélt a pénzről, amikor a férfi
annyira aggódott miatta. Megpuszilta Charlie-t.
– Nincs semmi baj. Azt hiszem, egy kicsit érzékeny vagyok.
Egyébként itt van a kép. Miss Kate Elliott. Csupa fehérben. Nézd
ezt a borzalmas kesztyűt! O, és itt a bátyja, Bartholomew, így
hívják. Egész jól néz ki. Egyáltalán nem hasonlít a papámra,
amennyire régi képekből megítélhetem, de...
Átnyújtotta Charlie-nak a lapot.
– Köszönöm, drágám.
 A férfi figyelmesen nézte a képeket, s hirtelen vidámabbnak
látszott. Jenna örült neki. Habár fura dolog, hogy valakit
felderítsen egy ostoba elsőbálos lány képe az újságban.
 35. fejezet

Elspeth nem volt benne biztos, helyes-e, hogy ő ennyire

boldog. Amikor a család – nos, a fél család – még mindig nem tért
magához Barty halála miatt.
Persze, ő nem ismerte Bartyt túl jól, mivel New Yorkban élt
1946 óta, a háború nagy részében pedig távol volt. Bár nagyon
kedvelte, de a halála kevés változást hozott az életében – eltekintve
attól, hogy Marcus Forrest időről időre megjelent a
szerkesztőségben, aminek viszont kifejezetten örült. Igaz,
életveszélyes lett volna ezt kimondania, mivel a többiek mind
utálták a férfit, de neki szimpatikus volt. Nagyon okos volt, azon
kívül elbűvölő és jóképű is. fényévekkel látszott fiatalabbnak, mint
Giles meg Jay, és mindig volt rá ideje, hogy egy kicsit csevegjen
vele, amikor átjött. Mindig megkereste, ha Elspeth a
szerkesztőségben volt, és ahányszor szerkesztőségi értekezletet
hívott össze, mindig meghívta őt is. Elspethnek sikerült
rábeszélnie Keirt, hogy elengedje.
– Kérlek – mondta, kedvesen mosolyogva a férfira a vacsora
fölött –, kérlek, Keir! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
megsértsük. Végül is ő nagyon fontos ember, nem? És mi baja
származhat Ceciliának, ha elmegyek egyetlen kis értekezletre?
Keir összevont szemöldökkel azt felelte, neki úgy tűnik, egyre
több van a kis értekezletekből, és azzal felvette az újságot. De nem
mondott semmi többet, és Elspeth ezt beleegyezésnek vette.
Néha úgy érezte, kötéltáncosként egyensúlyoz az életében.
Inog jobbra-balra, majdnem elveszíti az egyensúlyát, de sikerül
még épp időben visszanyernie. Nagyon nehéznek és veszélyesnek
tűnt, és ha lezuhan, az halálos lehet. De tudta, hogy megéri vállalni
a veszélyt.

Mostanában elég sokat dolgozott, amit – természetesen, nem

egy dadus, hanem – egy kedves hölgy, Mrs. Wilson tett lehetővé,
aki néhány házzal lejjebb lakott a Battersea Park Roadon. Mrs.
Wilson eleinte csak olyankor vigyázott Ceciliára, amikor Elspeth és
Keir este elmentek otthonról, ám kijelentette, hogy szívesen lenne
többet „ezzel az édes kis jószággal”.
Elspeth erre azonnal rávágta, hogy erről szó sem lehet, ő maga
akart gondoskodni a lányáról. De a következő két-három
hónapban rászokott, hogy megkérje Mrs. Wilsont, jöjjön át néha,
amikor a szerkesztőségi értekezletre ment – amibe Keir vonakodva
beleegyezett.
Kétségtelenül segítette Elspeth ügyét az is, hogy Wilsonék
skótok voltak, és mivel Donald Wilson egy elemi iskolában tanított
Balhamben, élvezetes, idealista beszélgetéseket folytattak Keirrel
az angol oktatási rendszer hiányosságairól. Mire ősz lett, Mrs.
Wilson már heti három alkalommal járt át hozzájuk, de Keir alig
vette észre a változást. Az asszony reggeli után érkezett – amikor
Keir már elment a szerkesztőségbe –, és a fürdetésig maradt.
Csodálatos volt újra dolgozni, és nagy tervei voltak: egy
romantikus thriller (valamiféle modern A Manderley-ház
asszonya, magyarázta Jaynek „csak jobban pszichologizáló, kicsit
olyan, mint Hitchcock”) és egy gyerekkönyv-sorozat („de nem
drága, puha fedelű, huszonhat darab, egy sorozat apró
emberkékről, akik nyáron a móló alatt élnek, a tengerparton, és
mindegyikük neve az ábécé egy-egy betűjével kezdődik.; annyira
okos és aranyos az a férfi, aki elhozta nekem megmutatni az első
két kötetet”). Megbízást adott egy könyvre, amely afféle útmutató
lehet a nőknek, a főzésről, varrásról, lakberendezésről és
kertészkedésről; Tökéletes háziasszony lenne a címe, „de ez
valójában ironikus cím, csupa olyan nőnek szólna, mint én, aki
semmiféle gyakorlatias dologhoz nem ért, és egyszerű ábrák is
volnának benne a magyarázatokhoz”.
Ezen kívül ő meg Clementine már egy új regényen dolgoztak.
Egy lányról szólt, aki tizenkilenc évesen jön rá, hogy örökbe
fogadták.
Akárcsak Celia, Elspeth is úgy érezte, hogy a munka jelenti
számára az életet. Bár Celiához hasonlóan ő is szerette a családját,
mégis úgy érezte, ha nem dolgozik, akkor nem él igazán, csak
eltölti az időt, csak úgy tesz, mintha élne.
– Úgy érzem, egyre lassúbb leszek, mint amikor lejár az óra –
jegyezte meg egy nap Celiának, amikor egy kéziratot vitt be a
Lytton House-ba.
Celia rámosolygott, és azt felelte, pontosan ezt mondta egyszer
Lord Ardennek.
 – De attól tartok, nem értette meg.
– Keir érti, ezzel nincs baj – tette hozzá Elspeth –, csak éppen
nem tetszik neki.
Valószínűleg egy kicsit elfáradt. A baba születése egy hónap
múlva volt esedékes – habár mintha évek teltek volna el azóta,
amikor Kit és Clementine esküvőjén úgy érezte, hányni fog –, de
annyira jól érezte magát, és tele volt energiával, nyoma sem volt
annak az ólmos fáradtságnak, mint annak idején Ceciliával. Ahogy
visszatekintett a szörnyű, nyomorúságos glasgow-i napokra, szinte
hihetetlennek tűnt, hogy mindezt képes volt elviselni, és nem
értette, miért.
Néha, amikor ráért, eltöprengett a jövőjén. Ami, anélkül, hogy
túl arrogáns vagy túl optimista lett volna, mindenképpen elég
ígéretesnek tűnt. ö meg Keir, legalábbis elméletileg, remek páros
voltak: okosak, tehetségesek, és, ahogy a nagyanyja gyakran
megjegyezte „Olivert és magamat látom bennetek, fiatal
korunkban. Összefonódik az életetek meg a munkátok. Ez fontos
egy jó kapcsolatban, Elspeth, ezt erősítened kell”.
Celia továbbra is rajongott Keirért. Rendkívül büszke volt rá,
és arra, hogy beigazolódott a férfiba vetett hite. Marcus Forrest
szintén nagyra tartotta Keirt, meghallgatta a véleményét, különös
figyelemmel követte a munkáját, és azt javasolta Jaynek, hogy Keir
vegyen át bizonyos feladatokat és könyveket. Elspeth látta, hogy ez
veszélyes lehet. Gilesban nyilvánvaló ellenszenvet váltott ki, Jayt
bosszantotta, Venetia pedig figyelmeztette Elspetht, hogy ez még
visszaüthet, főleg Celia rajongása.
– Persze, én örülök neki, drágám. De nagyi nem lesz itt
örökre, és addig sok ellenérzés gyűlhet fel Keir ellen, ami
rászakadhat, amint nagyi végül visszavonul.
– Ó, anya, gondolod, hogy ez valaha is bekövetkezhet?
– Mi, hogy visszavonuljon? Isten tudja... – válaszolt Venetia
kis sóhajjal.
Én várom is meg félek is tőle. Még mindig olyan rohadt jól érti
a szakmát.
Venetia ritkán használt erős kifejezéseket, ezért Elspeth
meglepődve nézett
rá. Igaz, az anyja ideges volt. Mindnyájan idegesek voltak.
Nehéz időszak volt ez nekik. Nemcsak a részvényekkel kapcsolatos
ügyek, hanem Marcus Forrest jelenléte miatt is, aki néhány
havonta megjelent Londonban, mindig nagy feszültséget keltve. A
férfi egyre erőteljesebben élt a hatalmával, megvétózott
vásárlásokat, reklámterveket, még címeket is, ezzel olyan légkört
teremtve, amely a legkevésbé sem volt nyugodtnak mondható.
Forrest machiavellisztikus vezetési elveket alkalmazott:
felváltva dolgozott hol egyik, hol másik szerkesztővel, elejtve itt
egy véletlenszerű megjegyzést, ott egy enyhe kritikát, és egyre
jobban lebontva a csapatszellemet, a közös célok összetartó erejét,
amelyet Oliver és Celia olyan kemény munkával megteremtett. Az
alapvetően lojális szerkesztőségi csapat, amely a Lyttons volt
valaha, kezdett egyre inkább önző, individuális egyénekre bomlani.
Jay és Celia úgy érezte, hogy ez ártalmas, Elspeth, Keir meg még
egypár fiatalabb szerkesztő viszont úgy látta, vannak előnyei is,
mivel valamiféle versengő kreativitást, az újra való törekvést
váltott ki.
Természetesen, gondolta Elspeth, ő meg Keir voltak az
egyedüliek a családban, akik titokban élvezték is ezt az egészet. Bár
nem vallották be még egymásnak sem.
Mindketten nagyon örültek, amikor Lucas jelezte a
nagyanyjának, hogy esetleg csatlakozna a Lyttonshoz, miután
letölti a katonai szolgálatát.
– Minél több fiatal van a cégben, annál jobb – vélekedett
Elspeth –, a családból, úgy értem. És azt hiszem, az apja kitűnő
könyvkiadó volt, úgyhogy valamit kellett hoznia a génjeiben.
– Valójában ideje volna véget vetni annak – mondta Keir –,
hogy családi kézben legyen a cég. Nyilvános céggé kellene
alakítani. Amikor befejeződik ez az egész.
Elspeth rámeredt.
– Keir, de miért?
– Mert így pénzt lehetne bevonni, azért. És több lehetőségünk
lenne. A családi vállalkozás már a múlté, Elspeth.
– Ó, igazán? – háborgott a nő. – Nos, ez nagyon érdekes.
Nekem úgy tűnt, egészen eddig nem volt ellenedre.
Amire Keir azt felelte, ideje, hogy Elspeth felébredjen. És a
többiek is.
– Emlékezz a dinoszauruszokra! Ennél többet nem is
mondanék.
Erre Elspeth megjegyezte, hogy jobban is teszi, ám később
elgondolkodott azon, amit a férje mondott, és megfordult a
fejében, hogy talán még igaza is lehet.

Celia a részvények ügyén kívül elsősorban Dugdale tábornok

emlékirataival volt elfoglalva. Amiből még nem sok volt, mondta
Sebastiannek.
– Rettenetesen lassú. Amit eddig olvastam, az csodálatos, de...
– És az mennyi volt?
Az asszony kis habozás után válaszolt:
– Egy fejezet.
– Egy? Celia, ez rettenetes! Mi a fenét csinál?
– Őszintén szólva, nem tudom. Ahányszor telefonálok,
Dorothy azt mondja, dolgozik rajta. De a tábornok nem engedi,
hogy lemenjek és segítsek neki. Azt reméltük, idén nyáron
kiadhatjuk, de most attól tartok, későbbre kell halasztanunk. Ez az
egyetlen nem szépirodalmi könyvünk. És tudod, milyen
felháborító módon felhánytorgatta az előleget az a szörnyű Marcus
Forrest.
– Igen, rémlik, mintha említetted volna. Számtalanszor.
Celia erre nem válaszolt.
– Tudom, hogy kénytelen leszek hamarosan meglátogatni a
tábornokot, egy kicsit elüldögélni vele, és kitalálni valamit, de... –
Felsóhajtott.
Sebastian ránézett.
– Fáradtnak látszol, drágám. Tudom, hogy utálod, ha ezt
mondom, de így van.
– Tudom – válaszolt az asszony, meglepve Sebastiant én is
fáradtnak érzem magam.
– Mit mond az orvos? Bár nem hiszem, hogy voltál orvosnál.
Az asszony ránézett.
– Ami azt illeti, voltam.
– És?
– És valami tüdőgyógyászhoz küld.
– Ó, értem – mondta Sebastian. – Nos... ő bizonyára
helyrehoz majd. Ad valami gyógyszert. Ugye, abbahagytad a
dohányzást?
– Sebastian, te is tudod, hogy igen. Szörnyű. És nem is
segített. Én előre megmondtam nekik, de nem hallgattak rám.
– Menj el ehhez a tüdős fickóhoz! – A férfi tekintetében
aggódás volt, és nagy szeretet. – Ő majd tudni fogja, mi a teendő,
biztos vagyok benne.
– Remélem – jegyezte meg Celia, és ismét felsóhajtott. Aztán
látható erőfeszítéssel összeszedte magát. – Most pedig beszéljünk
az új könyvedről, Sebastian! Remélem, az nem fog késni.
– Dehogyis nem. Mikor adtam le időben egy kéziratot? Kivéve
persze a legelsőt? A legfontosabbat.
 – Azt, amelyik híressé tett – mondta Celia.
– Nem – tiltakozott a férfi, ajkához emelve és megcsókolva az
asszony kezét –, nem, úgy értem, azt, amelyik elvezetett hozzád.

Elspeth egy kefelevonaton dolgozott egy késő szeptemberi

délután, amikor hirtelen erős fájdalmat érzett a hátában. Nem
törődött vele, tudta, hogy nem lehet még a baba, mivel legalább
négy hete volt még hátra.
Fél órával később még erősebb lett a fájdalom, s amikor felállt,
hogy megmozgassa a hátát, érezte, hogy valami végig ömlik a
lábán. Amint lenézett, tócsát látott a padlón.
Nagyon óvatosan az ajtó felé ment, kinyitotta, és szólt Mrs.
Wilsonnak. Cecilia odatotyogott és meglátta a tócsát mögötte.
– Haszontalan anya – csacsogta.
– Igen – válaszolt Elspeth, és felkuncogott. Aztán hirtelen
beléhasított a fájdalom, ám ezúttal már nem a hátába, és mindjárt
elment a kedve a nevetéstől.
– Mrs. Wilson – mondta azt hiszem... nem, biztos vagyok
benne, hogy megindult a szülés. Hívná a mentőket, kérem?
Három fájdalmas, de szerencsére rövid órával később világra
jött Robert Brown.

Keir magán kívül volt az örömtől. Valójában bosszantó,

gondolta Elspeth, mennyire örül, Cecilia érkezése fele ennyire sem
hatotta meg.
– Azért van, mert ez fiú, drágám – mondta Venetia, amikor
másnap Elspeth panaszkodott neki. – A férfiak annyira
gyerekesek! Sosem voltam képes megérteni. A papa ugyanilyen
volt. Mintha azt képzelnék, hogy ez valahogy a férfiasságukat
bizonyítja, vagy valami ehhez hasonló sületlenséget. De édes ez a
baba, Elspeth, pont úgy néz ki, mint te!
– Úgy gondolod? Nagyi ugyanezt mondta. Pontosabban azt
mondta, hogy egyértelműen egy Lytton.
– Nagyi ezt mondja az összes babáról. Kedves, hogy Robertnek
neveztétek el, gondolom, Robert nagybácsid után. Nagyon fog neki
örülni a drága kisöreg.
– Tudom, gondoltam. Sajnos, Keir azt hiszi, az ő apja után
kapta a nevet. És már meg is mondta neki.
– Nincs semmi baj. Mindketten örülni fognak. Hogy érzed
magad?
 – Jól. Olyan hamar megvolt. Úgy érzem, mintha azonnal fel
tudnék kelni és egyenesen visszamenni dolgozni.
– Ne tedd! Elspeth, kitől vannak ezek a gyönyörű virágok? Az
a hatalmas csokor ott, a tiszta fehér? Az enyém egész olcsónak
tűnik mellette.
– Marcus Forrest küldte – válaszolt hanyagul Elspeth,.
– Te jó ég! – nézett rá az anyja. – Nocsak, hát ki a tanító
kedvence?
– Én, remélem – felelt Elspeth, vakító mosollyal.

Végre megállapították a részvények árát. Ez azt jelentette,

hogy a Lyttons Londonnak valóban kétmillió fontot kell
előteremtenie.
– Rendben – jelentette ki Celia. – Én nem hiszem, hogy ez
gondot jelentene. Egyszerűen elküldhetjük Mr. Charterist azokhoz
az emberekhez, és hamarosan újra miénk lesz a Lyttons.
Ismét lelkes volt, a lehangoltsága és a fáradtsága teljesen
elmúlt. Jay szeretetteljes hitetlenkedéssel nézett rá. Hogy lehet,
hogy egy ennyire művelt nő, aki még a mai napig is a könyvkiadás
legnagyobb alakjait látja vendégül az asztalánál – épp a múlt héten
vacsorázott nála Jay Mark Longman, John Murray és Leonard
Russel társaságában, azon ámulva, hogyan képes még mindig
bárkit elvarázsolni Celia, akit csak akar, és mennyire élvezi ezt
közben az az asszony, aki ötven éven át életben tartotta a Lyttonst
és gyakorlatilag egymagában vezette két háborún keresztül,
hogyan lehetséges, hogy ez a nő ennyire naiv legyen mindenféle
üzleti ügyben. Valószínűleg ez is az egyik csodálatraméltó
képessége – mindig is az volt hogy elzárja az elméjét mindenféle
kellemetlenségtől, nem vesz tudomást a nehézségekről, és
kizárólag arra koncentrál, hogy mit akar, és azt hogyan szerezheti
meg. Jay azt kívánta, bárcsak benne is megvolna ez a képesség.
– Harold Charteris azt javasolja, hogy keressük fel ezeket az
embereket, az IKPSZ-nél. Ahelyett, hogy elkezdenénk szaladgálni a
befektetőkhöz, és...
– Igen, igen, és úgy viselkednénk, mint elefánt a
porcelánboltban. Hogyne. Jó ötlet. Meg tud szervezni egy
találkozót, Mr. Charteris?
Harold Charteris igennel felelt.
Az IKPSZ nem tudott segíteni.
– Egy bizonyos összeg felett rendelkeznek – magyarázta Mr.
Charteris –, és pillanatnyilag a teljes összeg le van kötve. Azonban
nincs még minden veszve. Megadták nekem egy hasonló szervezet
nevét, attól tartok, ugyancsak egy rövidítés, Lady Celia, BBKT, Brit
Befektetők a Kisvállalkozások Támogatására. Beszéltem velük,
megkérdeztem, tudnak-e segíteni, és nagyon optimistán
nyilatkoztak. Először is, természetesen, egy ellenőrt akarnak
küldeni, hogy megbizonyosodjanak róla, olyan cég vagyunk-e,
amelyet szívesen támogatnának.
– Szóval úgy érti, valaki körbeszaglászik nálunk, megnézi,
hogyan dolgozunk – jegyezte meg Giles. – Te jó isten! Nem
hiszem, hogy ennek túlzottan örülnénk, Mr. Charteris.
– Sajnos, attól tartok, ahogy mondani szokták, le kell nyelniük
a békát, Mr. Lytton. Ha meg akarnak egyezni ezekkel az
emberekkel. Biztosíthatom, hogy ez teljesen általános eljárás. És el
kell készítenünk egy úgynevezett portfoliót a cégről:
fizetőképesség, az elmúlt évek mérlege, legalább öt évre
visszamenőleg, a vagyontárgyak listája, a folyamatban levő
munkák, ilyesmik. Lassan kifutunk az időből. Már csak három
hónapunk maradt.
Giles felsóhajtott. Ez szemmel láthatóan kemény munka lesz.
A depressziója nem enyhült, még mindig kimondhatatlanul nehéz
volt a szíve. Egyedül a Szarvas-hegy hihetetlen sikere tartotta
benne a lelket – mert végül így nevezték el a Szarvas naplót.
A könyv minden várakozás ellenére hatalmas sikernek
bizonyult. Eredetileg húszezer példányt rendeltek a nyomdától,
amit később harmincezerre módosítottak, majd ötvenre, aztán
november végére a hihetetlen hetvenezerre. Nyilvánvaló volt, hogy
ez lesz a karácsony sikerkönyve. Az emberek szó szerint sorban
álltak érte, és még több példányt megrendeltek. Venetia rendkívül
sikeres reklámkampányt szervezett, amelynek keretében
korlátozott példányszámban árulták a könyvben szereplő
illusztrációk nyomatát. Egy ékszerész cég még azt is felajánlotta,
hogy elkészítenek egy Szarvas-hegy függőt, amelyet karkötőkre
függeszthetnek. Ez már túl sok volt Gilesnak.
– Mi könyvkiadók vagyunk – jelentette ki Venetiának –, nem
árulunk csecsebecséket.
Az asszony nagyon bosszús volt emiatt.
Most pedig egy gyermekeknek szóló változatot terveztek a
következő évre, az utána következőre pedig egy esetleges folytatást.
A család teljesen abbahagyta a gúnyolódást. Még Marcus Forrest is
le volt nyűgözve...
 Izzie gyakran mondogatta magának, hogy semmi oka az
aggodalomra. Hiszen még nem is próbálkoztak vele, hogy
gyerekük legyen, az ég szerelmére. Ostoba ötlet lett volna, amikor
annyira lefoglalta őket, hogy felfejlesszék a Neill &
Parkért. Éjjel-nappal dolgoztak, ráadásul szereztek egy
csodálatosan izgalmas új megbízást is, egy McGowan Benchley
nevű kis kiadóvállalattól.
Tökéletes ügyfelek voltak, fiatalok, újító szelleműek és
szórakoztatók. Ahogy Mike kifejezte, tökösek. Mindent kockára
tettek, hogy a céget beindítsák. Bruce McGowan újabb jelzálogot
vett fel a házára, Johhny Benchley pedig eladta szeretett
Cadillacjét, a vitorlását, és ahogy fogalmazott, elküldte dolgozni a
gyerekeit. Valójában úgy értette, hogy a feleségét küldte dolgozni,
és így a gyerekeket beadták a bölcsődébe. Találtak egy helyet a
West Side-on, ahol, úgy tűnt, napi huszonnégy órát töltöttek. A
McGowan Benchleyt és a Neill & Parkért láthatóan az isten is
egymásnak teremtette.
A Neill & Parker egy jóval nagyobb céggel versenyzett, amely
kiváló prezentációt készített, és sok pénzt költött rá, hogy a
tanácstermüket könyvesbolttá alakítsák, drága plakátokat és
reklámtáblákat nyomtatva. A közvélekedés az volt, hogy ők kapják
meg a megbízást, kizárt, hogy legyőzzék őket. Volt azonban valami,
amivel nem rendelkeztek: Izzie.
Izzie egy olyan reklámszlogennel és koncepcióval állt elő,
amivel, ahogy John Benchley megjegyezte, egyszerűen levette őket
a lábukról. Miután két hétig hiába gyötörte az agyát, egy nap
sétálni ment, részben, hogy elszabaduljon kicsit a fiúktól és attól a
frusztráló látványtól, ahogy reménykedőn ráfüggesztik a
tekintetüket, ahányszor csak felpillant. Betévedt egy régiségboltba,
ahol talált egy régi kötetet, idézetek gyűjteményét, amelyet
megvett Nicknek, aki minden ilyesmit gyűjtött. Miközben
átlapozta a Macy's kávézójában, ahol megállt pihenni, rátalált egy
Mark Twain idézetre, az író egyik beszédéből, amelyet egy New
York-i klubban mondott el.
„A klasszikus az, amit senki se szeretne elolvasni, de mindenki
szeretné, ha elolvasta volna.”
Izzie letette a könyvet, és egy darabig maga elé bámult, aztán
ismét felvette, és elolvasta még egyszer. És még egyszer.
Két nappal később, miután harminchat órán keresztül nem
aludtak, karikás szemmel beállítottak a McGowan Benchley
irodájába, és bemutatták Izzie szlogenjét: „McGowan Benchley. A
jövő klasszikusai, amiket ma mindenki el akar olvasni.”
Ez a megbízás elég sok pénzt ért, a cég beindítására szánt
kétszázötvenezer dollárból szép kerek összeget kaptak
munkadíjként. Ebből új irodát vehetnek majd.
Kezdtek egyre szilárdabb lábakon állni anyagilag, még mielőtt
Barty ajándékát megkapták volna. Ez pedig Izzie gondolatait
komolyabb dolgok felé fordította. Például, hogy egy rendes lakást
kellene venniük. Összeházasodniuk. És... családot alapítaniuk.
Néha-néha, mivel tudta, hogy Nick egyszer majd szeretne
gyerekeket, és nem bánná túlságosan, ha baleset történne, Izzie...
kissé könnyelmű volt. Az első alkalommal még kicsit aggódott
miatta, mert biztos volt benne, hogy következményei lesznek, és be
kell majd vallania Nicknek. Másodszor megpróbált nem gondolni
rá. Harmadszor kifejezetten csalódott volt. Mostanra pedig már
kezdett aggódni, mert egyre inkább tartott attól, hogy talán nem is
tud megfoganni.
Tudta, hogy többet foglalkozik ezzel, mint kellene, de nem
tehetett róla. Ha nem lett volna az abortusza, még csak meg sem
fordul a fejében. De a bűntudat, az aggodalom, amiért nem szólt
róla Nicknek, a félelem, hogy vajon a férfi mit szól majd, a rettegés,
hogy esetleg megsérült, és emiatt sosem lehet gyereke – ez
nemcsak úgy átfutott az agyán, hanem oda-vissza bejárta, újra és
újra, valóságos csapást vágva a gondolataiban.
Persze, butaság volt az egész. Nagyon nagy butaság. De... ő
mégis aggódott miatta.

Egy november végi délelőtt Marcus Forrest behívta Elspetht az

irodába, ahol berendezkedett, mondván, hogy beszélni akar vele.
Elspeth dobogó szívvel ment be, mint a diák, ha az igazgató
hívatja. De Marcus mosolyogva fogadta.
– Üljön le, Elspeth! Hogy érzi magát? Meg kell mondanom,
úgy tűnik, igen hamar talpra állt.
– Igen – válaszolt az asszony, és közben nagyon is tudatában
volt, hogy legalább két mérettel nagyobb a megszokottnál, a haját
már több hónapja nem látta fodrász, és divatjamúltan bő minden
ruhája.
– Igen, nagyon jól érzem magam. Robert rettentően jó
kisbaba.
– Jól van. És újra itt van köztünk, ami remek.
– Nos...
 – Tetszik nekem az a gyerekkönyv-sorozat, amin dolgozik.
Nagyon jó ötlet. Maga találta ki?
– Részben. Arra gondoltam, jó volna egy ilyen, az ábécén
alapuló sorozat. Aztán felkeresett a szerző néhány alapötlettel, és
összeraktuk a kettőt.
– Nagyon ügyes. És jó a reklámja is. Ezt nagyon jól csinálja a
férje. Rokonszenves fiatalember, és nagyon ügyes. Nos, egy
ajánlatot szeretnék tenni magának.
– Ó! – mondta Elspeth. Nem igazán érezte magát elég erősnek
semmiféle ajánlathoz.
– Úgy gondolom, teljes munkaidőben kellene dolgoznia.
Szerintem a jelenlegi felállásban csak elpazarolja magát.
– Jaynek megfelel így – válaszolt óvatosan Elspeth.
– Ezzel tisztában vagyok. De én felelek a szerkesztőség
munkájáért, és úgy gondolom, most nem kapunk száz százalékot
magától.
– De ez tökéletesen működik – erősködött Elspeth, egyre
nagyobb pánikban. – Elvégzem a munkám, sőt, ami azt illeti, talán
még többet is tudok végezni így, hogy nem kell az utazásra időt
pazarolnom, és ha szükséges, tudok találkozni a szerzőkkel, vagy
otthon, vagy itt...
– Elspeth – vágott közbe a férfi –, én nem kritizálni akarom
magát. Vagy ezt a jelenlegi megállapodást. Szerintem
figyelemreméltó, amit elért, tekintve, hogy közben két kicsi
gyermeket is nevel. Viszont most egy új állást akarok ajánlani
magának. Azt szeretném, ha feljebb lépne, a magasabb beosztású
szerkesztők közé. Azt akarom, hogy a legfontosabb női irodalom
listán dolgozzon, közvetlenül Jaynek tartozzon beszámolni.
– Jaynek?
– Igen. És végső soron, persze, nekem.
– Értem – mondta a nő. Csak a magasabb beosztású
szerkesztők tartoztak Jayhez. Egészen elképesztő dolog volt, amit a
férfi felajánlott neki. A szoba hirtelen világosabbnak tűnt, és
Elspeth úgy érezte, mintha lassan forogna vele.
– Igen, értem – ismételte meg kissé reszkető hangon. – Nos,
köszönöm. Köszönöm szépen.
– Úgy értsem, elfogadja az ajánlatot?
– Nos, én...
A férfi ránézett, és már nem mosolygott, nem próbált többé
elbűvölőnek mutatkozni. A halványkék szempár metsző
pillantással meredt rá.
 – Van egy feltételem. Nyilván nem láthatja el ezt a beosztást a
jelenlegi felállásban. Bent kellene tartózkodnia az irodában, teljes
munkaidőben. És nagyon keményen kellene dolgoznia. Ez egy
nagyon felelősségteljes beosztás volna.
– Igen, értem – mondta újra Elspeth.
– Szóval... minél előbb várom a válaszát. Nyilván meg kell
beszélnie a férjével.
– Köszönöm – bólintott Elspeth, aztán hozzátette, bár már
amikor kimondta, akkor is tudta, mennyire ostoba, sőt veszélyes
dolog ezt tennie. – Meg fogom beszélni a férjemmel,
természetesen. De azt hiszem, számíthat rá, hogy a válaszom igen
lesz. És köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Nem kell majd
csalódnia bennem.
– Efelől semmi kétségem – válaszolta a férfi, és már újra a
másik Marcus volt, a mosolygós, könnyed, sármos. – Igazán
örülök, Elspeth. Azt hiszem, élvezni fogjuk a közös munkát.

– Nem, nem, nem! – Keir arcát annyira eltorzította a düh,

hogy alig volt felismerhető, sötét szeme dühösen villogott, a szája
vékony vonallá préselődött. – Nem, ezt nem teszed, Elspeth! Nem
fogsz teljes munkaidőben dolgozni! Nem tűröm!
– Te nem tűröd? Hát ez nagyon érdekes. Az én óhajom és
törekvésem nem is számít, úgy látszik. Te döntesz el mindent
helyettem, igaz, Keir? Sajnálom, eddig ezt nem vettem észre.
– Hagyd ezt az ostobaságot! – kiabált a férfi. – Nagyon jól
tudod, hogy megszeged az egyezségünket. Tulajdonképpen már
hónapok óta, csak én túl ostoba vagy gyenge voltam, és úgy tettem,
mintha nem látnám. Megígérsz nekem ezt, azt meg amazt, úgy
teszel, mintha azt csinálnád, amit én akarok, közben meg éppen az
ellenkezőjét teszed. Te az én feleségem vagy, Elspeth, a gyerekeim
anyja, úgyhogy itthon fogsz maradni, hogy gondoskodj róluk! Nem
fogsz elszaladgálni itthonról, hogy az ambícióidat meg az egódat
ápolgasd! Istenem, ha arra gondolok, amikor először bejelentetted,
hogy állapotos vagy, hogy fogadkoztál, természetesen megteszel
bármit, amit mondok, bármit, amit kívánok, csak megtarthasd a
babát. Mikor tettél meg bármit is, amit mondtam, Elspeth?
Hallani szeretném!
– És ugyan miért kellett volna? A feleséged vagyok, nem a
cseléded. Különben is, sosem mondtam azt. Azt mondtam,
boldogulok magam is, ha te nem vagy kész arra, hogy elvegyél
engem. És boldogultam volna. Nagyon is...
 Elhallgatott. Ez veszélyes terep volt. Nagyon veszélyes.
– Ó, az ám, de mennyire! – Amikor Keir ideges volt, erősebb
volt a skót akcentusa. – Hát persze, hogy boldogultál volna. És
gondolom, szeretnéd még egy kicsit jobban az orrom alá dörgölni,
hogy mennyire alább kellett adni az igényeidből, hogy úgy élj,
ahogyan az én fizetésemből megengedhettük magunknak.
– De megtettem – vágta rá most már kiabálva Elspeth. –
Megtettem, abban a borzalmas lakásban éltem Glasgow-ban,
teljesen egyedül, szörnyű volt. Magányos voltam és szerencsétlen,
és unatkoztam, de megtettem...
– Nagyon szép volt tőled – mondta Keir –, igazán nagyon
szép. Sajnálom, ha ennyire rossz férj vagyok, Elspeth. Nagyon
sajnálom. De ez nem változtat a dolgon. Nem vállalhatod el ezt a
munkát, és ezt mindjárt reggel meg is mondod annak a sima
modorú gazembernek! Különben vége a házasságunknak. Ez az
utolsó szavam.

Reggel, még mindig dühösen, Elspeth bement Marcus

Forresthez, és megmondta neki, hogy szeretne még egy kis időt
kérni, hogy átgondolja az ajánlatát, ha lehetséges.
A férfi beleegyezett.
– Megértem, hogy ez nem könnyű döntés magának.
– Köszönöm – mondta Elspeth. – Igyekszem minél előbb
választ adni.
Aztán bement Keirhez, és elmesélte neki, hogy mit tett. És
közben arra
gondolt, még sosem érzett ilyen ellenszenvet iránta.
Charlie Patterson rámeredt Jonathan Wyleyra a férfi hatalmas
íróasztalán keresztül. Legalább kétszer akkora volt, mint egy
átlagos íróasztal, és csak egy rendezett dosszié volt rajta, egy
írótömb meg egy ceruza, és néhány, ugyancsak katonás rendben
sorakozó jogi könyv egészen a szélén. A hatalmas terület
háromnegyed része teljesen üres volt.
Jonathan Wyley volt az egyik legmagasabb beosztású partner
a Wyley Ruffin Wynne nevű cégnél. És a Wyle Ruffin Wynne volt
az egyik legrangosabb és legsikeresebb az összes rangos és sikeres
New York-i jogi cég közül. Ráadásul fiatalok és rámenősek voltak,
nem pedig öregek és diszkrétek. Éppen ezért ment hozzájuk
Charlie, kockára téve mindenét, az összes pénzét, ami megmaradt
a veteránautóüzletből. Olyan nagymenő, tiszteletet ébresztő céget
akart, hogy már az első pillanattól kezdve mindenki komolyan
vegye, amit a nevében mondanak.
– Szóval... úgy véli, van keresnivalónk? – kérdezte, és a hangja
megremegett az izgatottságtól, annyira rettegett, hogy esetleg
rosszul hallhatta.
Charlie várt, és közben igyekezett elterelni a figyelmét. A
Wyley Ruffin Wyle irodái a hatvanharmadik emeleten voltak a
Sixth Avenue-n álló egyik épületben, a Radio City és az ENSZ
épülete közelében. Jonathan Wyley feje mögött láthatta New York
felhőkarcolóit, a kész épületeket, amelyek csillogtak a fagyos
napfényben, meg a darukat és az állványzatokat a most készülő
tornyokon, amiken munkások sürgölődtek. A vakító kék égen
néhány felhőfoszlány úszott, és a távolban egy helikopter zúgott el,
amint fontoskodva sietett a dolgára.
Jonathan Wyley még mindig nem szólt, csak ült az írótömbre
meredve, amelyre feljegyzett valamit. Charlie felállt, képtelen volt
tovább elviselni a feszültséget. Az ablakhoz sétált, lenézett a nagy
mélységben futkározó játékautókra, az apró emberekre és a fákra,
és eltűnődött, vajon mennyit számít az egész valójában.
– Szolgálja ki magát – intett Wyley egy kisasztalon álló
kávéskanna felé, majd az egyik könyve után nyúlt és belelapozott.
Az óra hangosan ketyegett, idegesítően hangosan, gondolta
Charlie. Az ideges ügyfelek ezt nagyon zavarónak találhatták.
Végül Wyley eltolta magától a könyvet, az írótömböt meg a
ceruzát; hátradőlt a székében, ránézett Charlie-ra, és azt mondta:
– Ó, igen. Határozottan van esélye, esélyünk.
– Ó, istenem! – szakadt ki Charlie-ból. – Te jó isten!

Nem sokkal karácsony előtt Marcus Forrest Londonba

érkezett. Elspeth otthon ült az íróasztalánál, amikor telefonált
neki.
– Meghívhatom ebédre valamelyik nap? Vagy nem tudja
elszakítani magát a gyerekeitől annyi időre?
– De igen, természetesen. Köszönöm a meghívást. Szívesen
ebédelek magával.
Ezzel jól borsot törne Keir orra alá. Gondoskodna róla, hogy
elmondjon neki minden részletet. Méghozzá aprólékosan.
Aztán végül mégsem mondott semmit. Semmit az ég világon.

Ártatlanul indult az egész. A férfi a Caprice egy félreeső

szegletébe foglalt asztalt, ahol egy palack behűtött pezsgővel várta
az asszonyt.
– Feltételeztem, hogy egy magához hasonló Lytton lány
elvárja a pezsgőt.
– Pillanatnyilag aligha vagyok Lytton lány – jegyezte meg
józanul Elspeth.
– Csacsiság. Minden nappal egyre jobban hasonlít a
nagyanyjára. És ezt bóknak szántam. Láttam róla fiatal korában
készült képeket, és megállapítottam, hogy milyen gyönyörű volt.
Ráadásul maga örökölte a tehetségét is.
– Nem erre gondoltam – válaszolt óvatosan Elspeth.
– Akkor mire gondolt? – nézett rá kutatón a férfi.
– O... jobb, ha nem mondom meg. Túl bizalmas dolog.
– Igyon egy kis pezsgőt! Az rendszerint megoldja a nyelveket.
Elspeth elmosolyodott és körülnézett. Szerette a Caprice-t, az
íves lócákat, a rózsaszínnel terített asztalokat, a nőies szalonra
emlékeztető atmoszférát.
– Csodálatos ez a hely – jegyezte meg, belekortyolva a
pezsgőjébe.
– Biztosan sokat jár ide.
– Régen. Fiatal koromban.
– Mert most persze olyan rettenetesen öreg.
– Legalábbis néha úgy érzem – jelentette ki a nő. – Mintha az
élet elrobogna mellettem.
– Az szörnyű érzés.
– Ugye? Elnézést, nem vagyok valami vidám társaság. Nagyon
kedves magától, hogy meghívott.
– A legkevésbé sem – tiltakozott a férfi –, ez színtiszta önzés.
Szeretek szép nőkkel ebédelni.
– Itt bőven akad belőlük – jegyezte meg Elspeth körülnézve. –
Az unokahúgom, Noni gyakran jár ide. Az összes arisztokrata
széptevőjével.
– Ő valóban gyönyörű. Megesküdtem volna rá, hogy azt
pletykálták, eljegyzi valakivel magát.
– Valóban. Majdnem eljegyezte egy nyakigláb főrend. Nekünk
egyáltalán nem tetszett. De, hála az égnek, nem lett belőle semmi.
Most egy színésszel jár, Tony Armstrong-Jones, a fotós egyik
barátjával. Tudja, aki a Vogue számára készített róla képeket. Noni
annyira izgatott volt miatta. Azt mondja, Armstrong-Jones a
legcsodálatosabb fényképész, akivel valaha is dolgozott. Állítólag
hajlandó kockázatot is vállalni. Az egyik képen Noni biciklizik,
vagyis éppen leesik a kerékpárról. De így is szépen látszik a ruha.
Noni maga is annyira sikeres, mindnyájan olyan büszkék vagyunk
rá...
– A maga családja tele van sikeres emberekkel – jelentette ki a
férfi –, a vérükben van a siker. A maga vérébe is igen sok jutott
belőle, ebben biztos vagyok.
– Én... remélem.
Elspeth rámosolygott a férfira, és arra gondolt, milyen
elbűvölő és jóképű. Tökéletes szabású öltönyt viselt, szűk
nadrággal és nagyon halvány rózsaszín, fehér csíkos inggel. Éppen
az a fajta férfi volt, aki Elspethnek tetszett: sima modorú, könnyed,
akit érdekel, amit ő mond. Nem kelletlen, érdes és szeszélyes...
– Maga nem házas? – bukott ki belőle a kérdés, és eltolta
maga elől a félig még tele tányért.
– Nem, nem vagyok. Valami baj van az ételével, rendelhetek
valami mást...
– Nem – felelt Elspeth –, nagyon finom volt. Csak éppen nem
vagyok túl éhes. Sosem tudok enni, amikor én... – Elhallgatott.
– Amikor milyen?
– Ideges, azt hiszem.
– De miért lenne ideges? – tudakolta meghökkenve a férfi. –
Itt legfeljebb én lehetnék ideges, mivel olyan valakit próbálok
szórakoztatni, akinek a szemében valószínűleg vénséges vénnek
számítok.
A nő felnevetett.
– Szó sincs róla. Épp arra gondoltam... – Megint elhallgatott.
– Elspeth, ideje volna végre befejeznie az elkezdett mondatait,
különben teljesen összezavar. Tehát mire gondolt?
Egyenesen a férfi szemébe nézett. A pezsgő már kezdett hatni,
s kezdte szépen megszédíteni, ahogy Amy szokta mondani.
– Éppen arra gondoltam, maga pont az a típus, amelyik a
legjobban tetszik nekem – jelentette ki Elspeth.
Ez után már könnyedén beszélgettek, először flörtölve, aztán
komolyabban, a Lyttonsról, a munkáról és magukról. Nem házas,
mondta a férfi, hanem elvált.
– Először nagyon jó volt a házasságunk. Aztán rátaláltam a
szeretőmre.
– A szeretőjére?
– Igen. A munkámra. És több időt áldoztam rá, mint a
feleségemre. Addigra már két gyermekünk volt, akiknek a nevelése
eléggé lefoglalta, úgyhogy nem csoda, hogy eltávolodtunk
egymástól.
 – Jól ismerem ezt – jelentette ki Elspeth.
– Valóban? Én azt hittem, rajong a férjéért.
– Még hogy rajongok? – kiáltott fel Elspeth, és a szemét
elöntötték a könnyek.
Marcus Forrest döbbenten nézett rá, aztán tapintatosan
elfordította a tekintetét, miközben Elspeth egy zsebkendő után
kutatott a táskájában.
– Elnézést – mondta a nő –, nagyon sajnálom.
– Én is nagyon sajnálom. Nem azt, hogy sírt. A legtöbb férfitól
eltérően én ugyanis szeretem a könnyeket. Azt sajnálom, hogy nem
boldog. Akar... beszélni nekem róla?
– Nem – jelentette ki a nő határozottan, kipréselve magából
egy mosolyt. Aztán megkérdezte: – Miért szereti a könnyeket?
– Nagyon szexinek találom – jelentette ki váratlanul Forrest –,
ahogy egy nő elengedi magát. És a könnyek gyengéd szívet
jeleznek. Persze, nem mindig, de...
– Én nem vagyok biztos benne, hogy gyengéd szívem lenne.
Már nem tudom biztosan.
– De én igen – válaszolt a férfi. Kinyújtotta a kezét, és letörölt
egy könnycseppet a nő arcáról. – Egészen biztos vagyok benne. Ha
nem így volna, elfogadná az állást.
– Attól tartok, nem lehet. Keir nem engedi.
– Nem engedi? – Hátradőlt és rámeredt a nőre. – Még nem is
hallottam ilyen szomorú dolgot. Hogy egy ilyen tehetséges,
ambiciózus embert visszatartsanak, mert... – Elhallgatott, aztán
megkérdezte: – Tudok segíteni valamit?
– Attól tartok, nem. Nem. A házasságom és a munka között
kellett választanom.
– Tehát a házasságot választotta. És még azt mondja, hogy
nem gyengéd a
szíve!
– Nagyon is kemény a szívem – bukott ki belőle váratlanul, és
aztán vakmerőn folytatta a vallomást. A nagyon veszélyes
vallomást. – Állandóan dühös vagyok, és megbántott. Alig bírom
ki a gondolatot, hogy ő ott van a Lyttonsnál, és azt csinálja, amit
nekem kéne. És, természetesen, nem tudok vele beszélni róla a nap
végén.
– Nagyon sajnálom – ismételte meg a férfi –, nagyon-nagyon
sajnálom. Valóban nem tehetek semmit?
– Nem. Semmit. Senki nem tehet semmit.
 – Ha mégis eszébe jut valami, amiben segíthetek, értesítsen.
És most beszéljünk vidámabb dolgokról! Például... hová kellene
vinnem néhány unalmas könyvkereskedőt ma este vacsorázni?
Milyen előadásokat kéne megnéznem, amíg itt vagyok
Londonban? Hol vehetek ajándékot a lányaimnak?
– Nos – felelt az asszony –, a könyvkereskedőket vigye a
Savoyba. Aztán okvetlenül nézze meg A komédiást. Csodálatos,
Laurence Olivier játssza a főszerepet. A lányainak pedig nagyon
egyszerű ajándékot választania. Menjen el a Harrodsba! Ott van
minden, de minden, a babáktól a görkorcsolyáig, a...
– Szép ruhák?
– Rengeteg szép ruha.
– Akkor menjünk, és válasszunk együtt egy szép ruhát. Úgy
értem, ha ráér.
Elspeth cinkosán nézett a szemébe.
– Bőven van időm – jegyezte meg.
Az üzletek karácsonyi égőkkel voltak feldíszítve, és tele voltak
ünnepi hangulatú emberekkel. Elspeth mosolyogva követte
Forrestet, amint a férfi belevetette magát a vásárlásba. Tucatszám
vásárolta az ajándékokat: játékokat, ruhákat a lányainak, és egy
kasmír pulóvert az ex Mrs. Forrestnek. Egy pillanatnyi habozás
után Elspeth is vett magának egy ugyanolyant.
– A férjének nem vesz semmit?
– Nem – vágta rá határozottan.
A férfi nevetve mondta:
– Szerintem nincs is szüksége ajándékra. Hiszen ott van neki
maga.
Elmentek a Harvey Nicholsba is, ahol a férfi illatszert vásárolt
a volt feleségének.
– Arpége – mondta Elspeth –, milyen finom illat!
– Maga mit használ, Chanelt? Nekem Chanel-lánynak tűnik.
– Még sosem próbáltam.
– Akkor veszek magának. – Lenézett a nőre, és elmosolyodott.
– Egy feltétellel. Csak akkor viseli, ha velem van.
– Akkor csak pénzkidobás – nevetett Elspeth.
– Valóban? – Forrest hirtelen nagyon komoly lett. – Ha
rajtam múlna, Elspeth, nagyon sokat viselné.
A nő nem szólt egy szót sem, csak kibontotta a csomagolást,
kinyitotta az üveget, és lassú mozdulatokkal néhány cseppet tett
mindkét füle mögé.
Nagyon erotikus pillanat volt.
 – Uzsonnaidő van – szólalt meg a férfi. – Most már nincs
értelme visszamennem a Lyttonsba. Mi volna, ha
meguzsonnáznánk a Ritzben? És egyben benézhetnénk a
Hatchardsba is, hogy lássuk, miként állunk náluk.
Taxival elmentek a Hatchardshoz a Piccadillyre. Körbe
sétáltak, a kirakott könyveket nézegetve.
– Nagyon jól állunk, nem igaz? – jegyezte meg a férfi. – Az a
háromkötetes könyv, Jay könyve, szinte lerepül a polcokról.
– Jay nagyon ügyes, nem gondolja? – kérdezte Elspeth.
– Eléggé. De nem annyira, mint a maga férje. O, egek, most
elszóltam magam!
– Nem fogom megmondani neki, ne aggódjon! – válaszolt
Elspeth pattogós hangon.
A Szarvas-hegy szintén nagyon népszerű volt. Egy külön
asztalkát állítottak fel neki a lépcsőfordulóban.
– Ezzel kapcsolatban tévedtem – mondta Marcus. – Már a
negyedik utánnyomás készül, Giles azt mondja.
– Igen. Tetszett magának?
– Utáltam – jelentette ki a férfi –, de csodás munka. Habár
van benne valami, ami kellemetlen érzést kelt bennem.
– Micsoda?
– Nem tudom igazán. Csak egy kicsit... túl tökéletes. És hol a
szerző?
– Nagyon zárkózott – felelt Elspeth –, kerüli a nyilvánosságot.
– Akkor miért mutatja meg a szarvasait, a hegyeit, az életét a
nyilvánosságnak? Valaki megtalálja majd, egészen biztos.
– Szerintem maga nagyon undok – nevetett Elspeth.
– Lehet. Menjünk uzsonnázni!
Végigsétáltak a Piccadillyn, és letelepedtek a Ritz
pálmakertjében, szétrakva a csomagjaikat maguk körül.
– Még sosem láttam olyan férfit, aki szeret vásárolni –
jegyezte meg a nő, szemügyre véve Marcus csomagjait.
– Én mindig is szerettem. Szeretek megszerezni dolgokat.
– Mit szeret megszerezni?
– Többé-kevésbé mindent. Képeket. Antikvitásokat. Ruhákat.
Szép nőket.
Elspeth veszélyesen fesztelenül mosolygott rá.
– Gondolom, abból akad bőven.
– Nem – felelte Marcus nem sok. Nem sokan felelnek meg a
nagyon magas elvárásaimnak.
 A hárfás, aki az egyik legnagyobb pálma mellett ült, nem
egészen odaillő egyveleget játszott a West Side Storyból, a
szomszédos asztalok körül hullámzott a beszélgetés moraja, egyre
több ember érkezett, akik lecsaptak a barátaikra, és extatikus
örömmel csókolták meg őket. Ez az egész csodásan eltúlzott,
gondolta Elspeth, és ki is mondta:
– Gondolom, maga szereti a túlzásokat – jegyezte meg
mosolyogva.
– Természetesen. Mohó vagyok.
Elspeth egyenesen a szemébe nézett, és kis hallgatás után azt
mondta:
– Én is. Kaphatnék még egy pohár pezsgőt? És még egyet
ebből a csodás uborkás szendvicsből?
– Hirtelen hogy megjött az étvágya! Ez azt jelenti, hogy már
nem ideges?
– Egyáltalán nem – válaszolt az asszony. Aztán hirtelen
ötlettől vezérelve előrehajolt, és arcon csókolta a férfit. – Remekül
éreztem magam. Köszönöm.
– A legnagyobb örömmel – mosolygott a férfi, aztán
megjegyezte: – Ez az illat igazán illik magához.
Elspeth álla alá tette a kezét, és visszacsókolta az ajkán,
nagyon gyengéden, de az asszony így is érezte, amint a férfi meleg
ajkának érintésétől megrezdült valami mélyen a bensőjében...
– Hölgyem, uram – a Ritz pincére tiszteletteljes megvetéssel
nézett rájuk kérnek egy kis teát?
– Nem, köszönjük – mondta Marcus Forrest, és mindketten
nevetni kezdtek.
 36. fejezet

A karácsony szörnyű volt. Az addigi legszörnyűbb dolog.

Természetesen, tudta, hogy rossz lesz, de ilyen szörnyűre nem
számított. Jenna eredetileg úgy tervezte, hogy átmegy Angliába, és
Milleréknél tölti, akik meghívták. Úgy gondolta, ez lenne a legjobb
megoldás.
Charlie és Cathy nagyon kedves volt, biztatták, hogy menjen,
azt mondták, ők jól meglesznek. És valószínűleg úgy is lenne,
gondolta, találkozhatnának másokkal is, nem csak vele, meg az ő
barátaival és rokonaival. Megírta Celiának, hogy megy, és
megkérdezte, találkozhatna-e vele, meg esetleg Adele-lel és
Venetiával, Celia nagyon kedves levélben válaszolt. Azt írta,
nagyon szeretne találkozni vele, és örülne, ha vele is töltene
néhány napot, ha Millerék elengedik.

„Van nálam valami, amit szeretnék odaadni neked. Itt vár rád
már egy ideje. Valami, ami az édesanyádé volt. Sok szeretettel,
Celia”.

Jenna nagyon izgatott volt, és szinte boldog, különösen

amiatt, hogy találkozhat Millerékkel. Vett néhány új ruhát,
ajándékot mindenkinek, és rengeteg levelet kapott tőlük,
valamennyien azt írták, mennyire várják már, hogy találkozzanak
vele.
Elindultak a repülőtér felé, egy héttel karácsony előtt. És
akkor különös dolog történt. Váratlanul, miközben az
utasfelvételnél állt, hirtelen rátört a pánik. Először elöntötte a
forróság, aztán reszketni kezdett. Émelygett és zakatolt a szíve,
legszívesebben elrohant volna. És hirtelen rádöbbent, hogy nem
képes felszállni egy repülőre.
– Én... nem tudok elmenni – súgta oda Charlie-nak, úgy
kapaszkodva a kezébe, mint egy kisgyerek. Próbált erőt venni
magán, visszatartani a könnyeket, a heves reszketést. – Nem tudok
elmenni, nem megy, Charlie, túlságosan félek. Sajnálom.
A férfi csodálatosan viselkedett. Leült vele az egyik székre,
átölelte, megpuszilta, és azt mondta, nem baj, nem kell elmennie,
ha nem akar, semmi szükség rá, nem számít.
Jenna felállt, azt mondta, ki kell mennie a mosdóba, de aztán
a lába nem bírta el. Cathy átölelte és elkísérte, Jenna pedig ott ült
zokogva és reszketve, elborzadva a saját gyávaságán, és a
legyűrhetetlen rettegésen, amely megbénította.
– Nem értem – mondogatta –, visszajöttem veled meg
Charlie-val. Akkor eszembe sem jutott. Most miért?
– Nem tudom – válaszolt Cathy gyámoltalanul –, de talán
akkor még olyan sokkos állapotban voltál, hogy nem is gondoltál
rá, vagy talán azért, mert akkor ott voltunk melletted a papával.
Nem tudom, Jenna, de nem számít, nem kell elutaznod. Különben
is féltem tőle, hogy elmész – tette hozzá reszkető mosollyal nagyon
magányosak lettünk volna.
Valahogy ettől jobban érezte magát Jenna. De még így is rossz
volt az a tudat, hogy csalódást okoz mindenkinek Angliában, és
ragaszkodott hozzá, hogy maga beszéljen Bill-lel és Joannal.
– Ne aggódj emiatt, édesem – nyugtatta Joan –, hiányozni
fogsz nekünk, hát persze, de majd talán jövőre. Természetes, hogy
nem tudtál felszállni arra a repülőre. Én sem tudnék, szörnyű
találmány.
Felhívta Celiát is, attól tartva, hogy az asszony neheztelni fog.
De nagyon kedves volt, azt mondta, tökéletesen megérti, és így
még sokkal jobb a helyzet, mintha átrepült volna Angliába, és
onnan nem tud hazamenni.
– Bár lehet, hogy úgy lett volna jobb – tette hozzá, és Jenna
hallotta a mosolyt a hangjában –, én nagyon örültem volna.
Megértelek, drágám, és a többiek is megértik majd. Annyira erős
voltál eddig! Te is elgyengülhetsz néha.
így hazamentek. Jenna és Cathy villámgyorsan megszerveztek
egy karácsonyi vacsorát Maria segítségével, és meghívták rá
Jamie-t és Breweréket, ahogy az anyja tette minden évben. Azt
felelték, nem tudnak elmenni, mert már ők is szerveztek egy nagy
partit, inkább menjenek át ők arra. Ez jó ötletnek tűnt, úgyhogy
Jenna elrohant, és vett még egy csomó ajándékot. Charlie már
beszerezte a fát, és fel is állította a szokásos helyére, a városi ház
nyitott erkélyére. A fényei bevilágították a sötétséget, és Jenna arra
gondolt, talán még jó is, hogy mégsem ment Angliába. Elmennek
majd az éjféli misére a St. Bartholomew-ba, Cathyvel karácsonyi
dalokat énekelnek majd a barátaikkal, karácsony este pedig
korcsolyázni fognak, mint minden évben, aztán hazasétálnak,
végig a ragyogó utcákon, és már előre örülnek az előttük álló
ünnepeknek...
Aztán Jenna hirtelen rádöbbent, mit tettek: pontosan úgy
szervezték meg a karácsonyt, ahogy Barty szokta, mert nem
ismerték más módját. Ugyanúgy töltötték a napot, ugyanazt
csinálták, ugyanazokkal találkoztak, mint mindig – csak az anyja
nélkül. És hirtelen szörnyű volt minden pillanat, mert rá
emlékeztette. Nélküle bontogatták az ajándékokat, nélküle szelték
fel a pulykát, nélküle mentek Jamie-ékhez. Fájdalmas űr tátongott
mindenütt, ahol Bartynak kellett volna lennie; szinte látta az
ürességet, amely már-már elviselhetetlenül mutatta az anyja
hiányát.
Giles úgy érezte, szörnyű gyorsasággal múlik az idő. Már
január volt. Még pontosan két hónapjuk maradt arra, hogy
előteremtsenek kétmillió fontot, és a BBKT szörnyű lassan
mozdult. Brian Gilmour, a BBKT képviselője december elején
felhívta Harold Charteris-t, és közölte, küld néhány szakembert,
akik átvilágítják a céget, hogy eldöntsék, javasolják-e az
igazgatótanácsnak a kölcsön megadását.
– Két ember megy majd. Az egyik pénzügyi szakértőnk, aki a
könyvelésüket akarja átnézni, felértékeli az épületüket és a
raktárkészletet. A másik egy nagyon kedves fiatal fickó, bizonyos
Peter Phelps. Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogják. Elég jól
ismeri ezt a területet, számos kiadóvállalatot megvizsgált már
nekünk. Nem fog túlságosan zavarni, remélem, csak érdeklődni
fog a különböző részlegeken, hogy lássa, mi történik, mit
szándékoznak kiadni a következő, mondjuk, három évben,
milyenek voltak az eladási mutatóik az elmúlt két-három
esztendőben, és így tovább.
Ez feldühítette Celiát.
– Nem tudom, mit képzel ez az ember, hogy mit fog találni?
Talán, hogy pornográf könyveket adunk ki? Mindenki tudja, mit
publikáltunk, és mindenki számára hozzáférhetők az eladási
adatok. Remélem, nem képzelik, hogy meghamisítottuk őket?
– Nem, Lady Celia – válaszolt Charteris türelmesen –, szó
sincs erről. De tényekre van szükségük. Tényekre és számokra,
erről szól az egész dolog. Nem várhatja el senkitől, hogy ennyi
pénzt átadjon anélkül, hogy megbizonyosodna róla, a cég szilárd
lábakon áll.
– Láthatóan szilárd lábakon állunk. Máskülönben nem
lehetnénk itt.
Ez annyira logikátlan kijelentés volt, hogy Charteris nem is
reagált rá.
– És mennyi ideig fog ez tartani? Pillanatnyilag nagyon
elfoglaltak vagyunk, nem tölthetünk azzal napokat, hogy ostoba
kérdésekre válaszoljunk.
– Gilmour szerint két-három napig. Utána összeállítanak egy
jelentést neki, ő pedig eldönti, hogy beterjeszti-e a kérést az
igazgatótanács elé.

A Peter Phelps érkezését megelőző napon Jay meghívta Celiát

ebédre.
– Tudom, hogy ez az egész nagyon bosszantónak tűnik
magának Celia, de higgye el, létfontosságú. Nem boldogulunk ezek
nélkül az emberek nélkül. Tehát az az érdekünk, hogy nagyon
segítőkészek legyünk velük.
Celia ránézett. Aztán cinkosán elmosolyodott.
– Az csak természetes, hogy segítőkész leszek – jelentette ki –,
ugyan miért gondoltad, hogy nem?
Amikor másnap Peter Phelps megérkezett, maga Lady Celia
Lytton köszöntötte az előcsarnokban. Az asszony odasietett hozzá,
meglehetősen drámai hatást keltve sötéttürkiz ruhájában és nagy
fekete kalapjában, amelyet türkiz tollak díszítettek; két kézzel
megragadta a kezét, és azt mondta:
– Mr. Phelps, milyen nagyon-nagyon kedves magától, hogy
eljött! Okvetlenül tudassa velem, hogyan segíthetném a munkáját.
És nagyon megtisztelne, ha velünk tartana ebédre a Dorchesterbe.
A férjem, Lord Arden is valószínűleg csatlakozni fog hozzánk.
Peter Phelps, aki egy kis házban élt Pinnerben, és a hétvégeket
madárfigyeléssel töltötte a nővére társaságában, azt felelte, nagyon
hálás a meghívásért, de szívesebben szabná rövidre az ebédidőt, ha
Lady Celia nem bánja.
– Az idő létfontosságú a mi üzletünkben, úgyhogy, kérem,
bocsásson meg nekem – azzal követte a tanácsterembe az
asszonyt.
Itt Celia már kikészítette az összes könyvet, amelyet a Lyttons
kiadott az elmúlt három évben, az eladási számokkal együtt, egy
sor katalógust és egy dokumentumot, amely a következő három
évre tervezett publikációkat tartalmazta.
– Őszintén remélem, ez elég lesz magának – jelentette ki
kegyesen. – Az unokaöcsém, Jay Lytton, és a fiam, Giles rövidesen
itt lesznek, hogy válaszoljanak minden esetleges kérdésére.
Sajnálom, hogy nem tud csatlakozni hozzánk ebédre, a férjem
nagyon csalódott lesz.
Mivel Lord Arden Skóciában vadászott, ez nagyon
valószínűtlen volt, ám Peter Phelpsnek ezt nem kellett tudnia.
A férfit különösen a Szarvas-hegy érdekelte („olyan
csodálatos könyv, megvettem az anyámnak karácsonyra”), és
Dugdale tábornok készülő emlékiratai.
– Azt nagyon élvezném. Jelentős eladásra számítanak, Lady
Celia?
– Természetesen. A nyár végén fog megjelenni, és úgy
gondoljuk, egészen késő őszig fogjuk árusítani. A következő évben
várható a második kötet. Gondoskodom róla, hogy kapjon belőle
egy aláírt példányt. Dugdale tábornok igen jó barátom.
– Nagyon kedves – válaszolt Peter Phelps.
A következő nap végén kissé kábultan távozott, de a magával
hozott apró notesz nagy részét megtöltötte szabályos, apró betűs
kézírásával.
– Szerintem ez elég jól ment – jelentette ki Celia. – Remélem,
elég segítőkész voltam, Jay.
– Természetesen.
Celia remélte, hogy érdemes volt. Legalábbis, ha bevált, nem
kellene megtennie azt a rémes dolgot.

Nagyon fura érzés volt házasságtörő nőnek lenni. Egyszerre

érezte nagyon jól és nagyon rosszul magát. Nagyon jól, mivel
tudta, hogy még mindig vonzó, még mindig kívánatos. És rosszul...
nos, nyilvánvaló, hogy miért. Bár volt ebben az egészben valami
nagyvilági romlottság. Elspeth legtöbbször úgy érezte, mintha egy
filmet nézne magáról. És ez nagyon izgalmas volt.
Valószínűleg sokkal rosszabbul érezte volna magát, sokkal
romlottabbnak, ha Keir kedves hozzá. De nem volt az, kifejezetten
rosszul bánt vele. Távolságtartó volt, hideg, veszekedős. Még
mindig nem köszönte meg neki, sőt, semmilyen módon nem
mutatta ki a háláját azért, hogy Elspeth elutasította Marcus Forrest
ajánlatát. Pedig neki semmi baja nem lett volna tőle, Elspethnek
pedig sokat segített volna vele. Akár teljesen megfordíthatta volna
a dolgok állását.
Úgy egészen más lett volna a helyzet, amikor Marcus Forrest
ismét ebédelni hívta, miután januárban visszatért Londonba.
Amikor azt mondta Elspethnek, hogy az utolsó találkozásuk óta
végig rágondolt. Amikor emlékeztette a nőt, hogy tegye fel a
Chanel parfümöt. Amikor megcsókolta a búcsúzásnál, és
megjegyezte, hogy nagyon szeretne újra találkozni vele, ha az
asszony is úgy akarja. Amikor virágot küldött neki, megköszönve,
hogy időt áldozott rá, és meghívta ebédre, amikor legközelebb
ismét átjön Londonba („sajnos csak több hét múlva, de nagyon
fogom várni a találkozást, ha elfogadja a meghívásomat”).
És akkor egész biztosan máshogyan történik minden, amikor
februárban valóban visszatért Forrest, Keir pedig távol volt egy
éjszakára (hogy beszédet mondjon a skót könyvkereskedők
konferenciáján, ahol, úgy vélték, sokat segítene, hogy ő maga is
onnan származik), és Marcus meghívta egy koktélra az asszonyt a
szállodájába hat órára. Kiderült, hogy a koktélt a lakosztályában
szolgálják fel. Két koktél után a férfi megcsókolta, ő pedig
tehetetlenül, reménytelenül, vággyal telve visszacsókolta,
miközben tudta, hogy ez a lehető legostobább dolog, amit csak
tehet.
És aztán egyszer csak az ágyon feküdt, Marcus ágyán, a férfi
pedig vetkőztette, és közben csókolgatta, mondogatta, milyen
gyönyörű, és ő mennyire kívánja. A férfi a pezsgőspohárba
merítette az ujját, és végig húzta a nő arcán, majd a mellbimbóján,
aztán lassan és élvezettel lenyalogatta. Akkor már képtelen volt
bármit is tenni Elspeth. Elolvadt a férfi karjaiban, és hagyta, hogy
Marcus vezesse, élvezve csodálatos szeretkezésüket.
De amikor vége volt, miután Elspeth olyan szédítő
magasságokba szárnyalt, ahonnan ezer szilánkra hullva zuhant
valami elképzelhetetlen gyönyörbe, kimerülve feküdt az ágyon,
megrettenve attól, amit tett.
– Nincs semmi baj – mondogatta nyugtatóan a férfi –,
megértem. Természetes, hogy borzasztó bűntudata van, úgy érzi,
elárulta a férjét, és... nos, nem volt jogom ezt tenni. Szégyellem
magam.
– Ugyan, dehogy – tiltakozott a nő ingerülten. – Miért
szégyellné magát? I 11 engedtem, hogy megtegye, mondhattam
volna nemet a meghívására. Visszaküldhettem volna a virágokat.
Visszautasíthattam volna a koktélokat. Sikítva kirohanhattam
volna a szobájából...
– Én követtem volna – válaszolta gyengéden a férfi és újabb
koktéllal kínáltam volna, még több virágot küldtem volna, és ismét
meghívtam volna ebédre. Nekem elég nehéz ellenállni, amikor
nagyon akarok valamit.
És még akkor is egyre az járt a nő fejében, hogy ha Keir
kedvesebb lett volna hozzá, ha engedte volna, hogy elfogadja az
állást, ha ő nem olyan dühös és megbántott, akkor talán képes
ellenállni Marcus Forrest második, sőt talán harmadik ostromának
is.
Talán. A férfi ugyanis nagyon vonzó, gondolta Elspeth,
miközben hazafelé tartott Battersea-be a taxival, gondolatban
elpróbálva, milyen magyarázatot ad a késésre Mrs. Wilsonnak.
(Váratlanul megérkezett egy fontos szerző, és vele kellett
foglalkoznia). Közben ismét megvizsgálta az arcát, újra kirúzsozta
a száját, lesimította a haját, és eltűnődött, vajon látszik-e rajta, mi
történt. Vajon Mrs. Wilson nem fogja-e egyetlen pillantással
megállapítani, hogy egy órával korábban még az ágyban vonaglott
egy férfival, aki nem a férje, felkiáltva a gyönyörtől és zokogva a
bűntudattól.
Szerencsére, úgy tűnt, Mrs. Wilson nem képes erre.

Az volt a fura, hogy a történtek javítottak a Keirrel való

kapcsolatán. A bűntudat miatt szinte elszállt a dühe, a félelem
engedékenyebbé tette. Hetek óta először próbálta (sikerrel) ágyba
csalogatni a férfit, miközben rettegve gondolta, vajon nem
változott-e meg valahogy, amit a férje észrevehet. Halas pitét tett
elé vacsorára, és beküldte a szobába, pihenjen, amíg ő rendet rak.
Jobban is érezte magát, kevésbé élte meg úgy, hogy
kihasználják. Nem kergetett illúziókat, tisztában volt vele, hogy
Marcus Forrest nem igazán szerelmes belé, habár azt suttogta,
hogy kezd beleszeretni, miközben vetkőztette, hogy aztán nem
sokkal később a bűntudattól zokogva heverjen a karjában. Elspeth
azt is tudta, hogy ő sem szerelmes a férfiba. Csupán vonzódott
hozzá, hízelgett neki az érdeklődése, és nagyon kedvelte.
Szégyellte magát, de nem annyira, mint várta. Ami,
természetesen, csak fokozta a szégyenét. Mi a baj vele? Lehet, hogy
természetétől fogva romlott, amiért képes lefeküdni az első
férfival, aki kéri, amióta férjhez ment? Hogy pár pezsgőkoktél és
egy sereg hízelgő szó képes ágyba csalogatni, pedig férje van és két
kisgyermeke, akikért felelős? Ráadásul olyan férfival kezd, aki a
főnöke, meg a férje főnöke. Hát mekkora ostobaság ez?
Milyen veszélyeknek tette ki magát és a karrierjét, amikor
lefeküdt Marcusszal? Forrest ugyan (mivel nemcsak ügyes szerető
volt, hanem okos férfi is) próbálta ezzel kapcsolatban
megnyugtatni:
– Igen, a főnököd vagyok, és igen, én tartom a kezemben a
férjed jövőjét is, legalábbis pillanatnyilag. De tényleg azt hiszed,
annyira erkölcstelen vagyok, hogy ezt kihasználnám? Mert ha igen,
akkor jobb, ha elmégy, Elspeth, most azonnal, és többé sosem
találkozunk, és nem beszélünk arról, ami történt.
És bár Elspeth nem egészen hitt neki, nem is kételkedett
benne teljesen. Ahogy egyre jobban megismerte, egyre jobban meg
is kedvelte Marcust. A férfi kedves volt, figyelmes, megértette az
aggodalmait, és gyengéden próbálta elűzni a félelmeit.
– Nem gyakorlom a droit de seigneur-t sem – mondta egy
másik alkalommal, gyengéden megcsókolva a nőt. – Az a tény,
hogy te nekem dolgozol, egyáltalán nem játszik semmiféle szerepet
abban, hogy szépnek talállak, szórakoztatónak, okosnak, és
rendkívül elegánsnak. Akkor is megostromoltalak volna, ha a
Macmillannél dolgozol. Ennél többet nem mondhatok.
– Vigyázz, szavadon foglak! – mondta Elspeth, viszonozva a
férfi csókját.
– Otthagyom a Lyttonst, és belépek a Macmillanshez. Aztán
meglátjuk, mi történik.
– Arról szó sem lehet. Még mindig nem adtam fel a reményt,
hogy elfogadod az ajánlatomat. De mondok még valami mást,
Elspeth Lytton. Hogy lásd, mit gondolok rólad. Ha szabad volnál,
én nagyon komolyan venném ezt a dolgot. Nagyon komolyan.
Mondtam, hogy kezdek beléd szeretni. Úgy érzem, már igen nagy
utat tettem meg.

– Mr. Lytton, csak azért hívom, hogy jelezzem, minden a

legnagyobb rendben.
– Gilmour száraz, udvarias hangja nem árult el semmit. –
Megvan minden, amire szükségünk van, kilencoldalas jelentést
kaptam, és már csak be kell terjesztenem az igazgatóság elé.
– Rendben. Nos... – Jay habozott, aztán megkérdezte – van
valamilyen elképzelése arról, hogyan döntenek majd?
– Attól tartok, nincs. Annyit mondhatok, hogy én azzal a
javaslattal terjesztem be, hogy kedvezően bírálják el, de ezen túl
már semmit nem tehetek.
– Igen. Igen, értem. És meg tudná nekem mondani,
előreláthatólag milyen hosszú időt vehet igénybe a döntés?
– Pontosan nem tudom. Valószínűleg pár hetet.
– Pár hetet? Az... az nem sok időt hagy nekünk, hogy valaki
mást keressünk. Ha szükséges lenne.
– Sajnos, így van. Kissé későn fordultak hozzánk.
– Sajnos, nem készült el előbb a felértékelés.
– Hát hogyne. Ne aggódjon, Mr. Lytton! Biztos vagyok benne,
hogy nagyon jóindulatúan bírálják el az ügyüket.
– Köszönöm – válaszolt Jay, és letette a telefont. Erős
hányingert érzett.
Február közepén Dugdale tábornok megmetszette a
gyümölcsfáit, mielőtt kátrányos lemosóval lepermetezte őket. Ez
kellemes változatosságot jelentett a memoárok írása közben.
Aznap reggel dolgozott rajta pár órát, de kissé fájt a feje, ami
mintha egyre erősödött volna, ezért úgy érezte, jó lesz egy kis
szünetet tartania. Úgy tervezte, délután folytatja az írást.
Rendkívül alapos kutatást végzett a témában.
Végigbogarászott sok régi csataleírást, újságok archívumában és
katonai iratok között is. Felkeresett régi bajtársakat – többek
között Boy Warwickot –, akikkel felelevenítette a sivatagban töltött
időket, a rendkívül kellemetlen körülményeket és az erős
bajtársiasság érzését egyaránt. Több mint egy tucat füzet
sorakozott az íróasztalán, tele a szabályos, dőlt kézírásával írt
jegyzetekkel.
Élvezte magát az írást is. Celia nem tévedett, amikor
felismerte benne az érdekes, informatív és feszes próza írásának
ritka tehetségét. Olyan sok memoár volt terjengős, tele
ismétlésekkel. Dugdale tábornoké korántsem volt ilyen. Úgy
olvastatta magát, mint egy thriller. Számos újság, köztük a rangos
Observer jelezte érdeklődését iránta. Az első kötet kiadását nyár
végére tervezték. Csak egy gond volt: az első könyvnek is csak úgy
a negyede készült még el. A tábornok nagyon büszke volt az írói
stílusára, sok időt töltött a megírt részek átdolgozásával és
csiszolgatásával. Kipróbált különböző kezdéseket a fejezetekhez és
bekezdésekhez, részleteket olvasott fel belőle a feleségének, és
irodalmi referenciákat keresett, amelyeket beledolgozhatna a
művébe.
Celia hetente legalább egyszer felhívta, hogy érdeklődjön,
miként halad, és megkérdezze, nincs-e szüksége szerkesztői
segítségre. A tábornok mindig azt felelte, remekül halad, vagy
megy, mint a karikacsapás, de amikor letette a kagylót, mindig
rádöbbent, hogy valójában rendkívül keveset haladt az asszony
legutóbbi hívása óta. Megpróbált gyorsítani, de ez nem ment
könnyen. Kezdte az egészet nagyon nyomasztónak találni, már
kevésbé jól aludt, vagyis inkább úgy, mint a sivatagban,
felszínesen, szinte óránként fel-felébredve.
Tudta, szólnia kellene Celiának, hogy elmaradt a tervezett
ütemezéstől, de a büszkesége megakadályozta benne. Biztos volt
abban, hogy be tudja hozni az elvesztegetett időt, ha igazán
nekifekszik a munkának.
Elég meleg nap volt, és a metszőolló egyre nehezebbnek tűnt.
Körülbelül húsz perc múlva a tábornok érthetetlen módon
szédülni kezdett. Pár pillanatig nem vett róla tudomást, aztán
rájött, hogy valójában nem is látja a metszőollót, mire
meglehetősen bizonytalanul bement a házba, ahol csak nagy
nehezen tudta elmagyarázni Mrs. Dugdale-nek, hogy mik a
tünetei. Mrs. Dugdale egyetlen pillantást vetett rá, és azt
tanácsolta neki, feküdjön le a kanapéra a szalonban. (Az
aggodalma mértékét mutatta, hogy nem vettette le vele a cipőjét.)
Aztán telefonált az orvosnak.
Az orvos gondosan megvizsgálta a tábornokot, enyhe
agyvérzést állapított meg, és teljes ágynyugalmat rendelt neki a
következő negyvennyolc órára.
Másnap reggel a tábornok nagyon korán ébredt. Sokkal
jobban érezte magát, ezért úgy döntött, felkel, és készít magának
meg Mrs. Dugdale-nek egy csésze teát. Félúton lefelé a lépcsőn
ismét elszédült, s Mrs. Dugdale-nek a zuhanása zaja jelezte a
tábornok második, ezúttal sokkal súlyosabb agyvérzését.
Mrs. Dugdale éppen olvasott a férjének, amikor Celia
telefonált. A tábornokné elmagyarázta, mi történt, és azt mondta, a
férfi nagyon aggódott a késedelem miatt. Celia megdöbbent, mivel
nagyon kedvelte a tábornokot, és – bár érezte, amint elfogja a
pánik – azt mondta az asszonynak, a férjének gondolnia sem
szabad arra, hogy folytassa a munkát, amíg nem lesz egészen jól.
– Csak mert a könyvet nyárra terveztük, az nem jelenti azt,
hogy nem csúszhat egy kicsit. Mondja meg a tábornoknak, most
koncentráljon a saját gyógyulására!
Letette a kagylót, és úgy döntött, egyelőre nem szól Jaynek.
 Mr. Gilmour felhívta Harold Charterist, és megkérdezte tőle,
fel tudná-e keresni.
– És esetleg a Lyttonok is. Híreim vannak az önök számára.
– Hát hogyne – válaszolt Charteris, és hirtelen kiszáradt a
szája.
A hírek nem voltak egyértelműen jók. Az igazgatótanácsot
sikerült meggyőzni arról, hogy a Lyttonsba valószínűleg érdemes
befektetni, de a feltételek kemények lesznek.
– Mennyire kemények? – kérdezte Jay.
– Nos, amint azt tudja, a banki kamatnál három százalékkal
magasabb kamatra adjuk a kölcsönt. Ez teljesen megszokott egy
befektetési társaságnál.
– Igen, ezt tudtuk.
– Azonban az igazgatótanács úgy döntött, hogy nagyobb
részesedést akar a cégből.
– Igen? – kérdezte Giles.
– Negyvenszázalékos részesedést szeretnénk – szólalt meg
Gilmore –, vagy legalább harmincötöt.
– Negyven százalék? De hát ez... – rablás, akarta mondani Jay,
de még időben elhallgatott. – Ez kissé túl soknak tűnik. Mi azon
vagyunk, hogy visszaszerezzük az irányítást a cég felett, nem
akarjuk újból elveszíteni.
– Nem, Mr. Lytton, ez nem olyan nagy részesedés. Legalábbis
egy ilyen esetben, mint az önöké. Úgy érezzük, hogy a cégük
jellegéből, valamint a méretéből fakadóan meglehetős nagy
befolyást kell szereznünk az irányításában. Ez egy nagyon kicsi
cég, habár viszonylag jövedelmező, de amint már mondtam, nem
rendelkezik jelentős, kézzel fogható javakkal.
– Mr. Gilmour – szólalt meg Celia, aki képtelen volt ezt tovább
hallgatni - maga a világ egyik legrégebbi és legelismertebb
könyvkiadójáról beszél. Ez nem egy nagyon kicsi cég, és nagyon is
figyelemreméltó értékekkel rendelkezik. A világ legkiválóbb
szerzőinek a könyveit adjuk ki, olyan raktárkészletünk van,
amelyet irigyel az egész szakma, és nekem az az érzésem, magának
fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Talán máshoz kellene
fordulnunk...
– Nagyra értékelem az önök irodalmi örökségét – válaszolt
Mr. Gilmour és Mr. Phelpsre is igen mély benyomást tett.
Különösen a rendkívül sikeres Szarvas-hegy és a készülő katonai
memoár. De, amint már elmagyaráztam, amikor egy pénzügyi
szervezet értékekről beszél, azt úgy érti, pénzzé tehető
vagyontárgyak.
– Igen, hogyne – szólalt meg Giles. Az arca falfehér volt a
feszültségtől; rendkívül ingerült volt, és hányingert érzett. Ez az
egész kezdett egyre kevésbé reményt keltőnek tűnni. – Szerintem
szeretnénk, ha folytatná, Mr. Gilmour. Legalább tegyen hivatalos
ajánlatot.
Mr. Gilmour azt felelte, úgy lesz.
– Ez botrányos! – fakadt ki Celia. – Szó sem lehet arról, hogy
megváljunk a cég negyven százalékától. Főleg ezeknek az
embereknek nem adhatjuk. Inkább feladnám az egészet. Ebbe
sosem fogok beleegyezni. Soha.
Jay ránézett.
– Várjuk ki, mivel állnak elő, rendben? Ismerik az érzéseinket,
talán kedvezően változhat az ajánlat. Úgy érzem, nem volna bölcs
dolog ezen a szinten feladni.
Az asszony nem felelt. Jay a hallgatását beleegyezésnek vette.
Pedig valójában azt jelentette, hogy Celia eltűnődött, vajon
végül mégis meg kell-e tennie azt a rémes, megbocsáthatatlan
dolgot.

– Jay, attól tarok, meglehetősen kellemetlen híreim vannak.

Jay felpillantott. Celia idegesnek tűnt. Pedig sosem látszott
idegesnek. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt.
– Milyen értelemben kellemetlenek?
– Dugdale tábornok csak... nos, egy részét írta meg a
könyvnek.
– Te jó isten! – Jay beletúrt a hajába. – Akkor hozzuk el, amit
megcsinált, nézzük meg, fel tudjuk-e használni, vagy esetleg
négerrel írassuk meg a többit.
– Attól tartok, az nem lehetséges.
– Miért nem?
– Mert... mert... csak... nem túl sokat írt...
– Az isten szerelmére, Celia, mondja már meg, miről van szó!
Nem lehet olyan szörnyű a dolog.
– De igen, attól tartok. – Vett egy mély lélegzetet, aztán Jay
szemébe nézett, és azt mondta. – A negyedénél alig valamivel
többet írt meg.
– Ó, egek! – képedt el Jay.
 – Ez felháborító – jelentette ki Giles –, ez teljesen felborítja
azt a pénzügyi tervet, amit Gilmour bemutatott az embereinek.
– Tisztában vagyok vele, Giles.
– És nincs semmi remény, hogy befejezze?
– Úgy tűnik, nincs. Szegény öregfiú elég beteg. Még hónapokig
nem szabad dolgoznia. Nem is tud. Egy kicsit meggárgyult.
– Át kell dolgoznunk a pénzügyi tervet. Nem hiszem, hogy ezt
titokban tarthatnánk. De legalább nem kell kifizetnünk neki az
előleg második felét. Ami a kézirat leadásakor esedékes. Az is
meglehetősen nagy összeg.
– Giles – válaszolt Jay, és lezökkent egy székre vele szemben.
Rágyújtott, és Gilest is megkínálta egy cigarettával –, attól tartok,
már kifizettük.
– Micsoda?
– Igen, Celia jóváhagyta, épp mielőtt Barty meghalt. A
tábornok megkérdezte tőle, tudna-e segíteni, megkaphatná-e a
pénzt előre, mivel az édesanyját egy idősek otthonába kell vinnie.
A tábornok Celia régi barátja, mit tehetett volna?
– Egyszerűen vissza kell kérnie – fakadt ki Giles –, majd én
magam beszélek anyámmal. Ez felháborító, amit tett, egyszerűen
felháborító.
Celia közölte, szó sem lehet arról, hogy visszakérje a pénzt.
– Nem terhelhetem ezzel Dorothyt, már így is éppen eléggé
oda van. Ez szerelmi házasság volt, tudod, és ő a mai napig imádja
a tábornokot...
– Celia, el vagyok ragadtatva, hogy Dugdale-ék még mindig
szerelmesek egymásba – szólalt meg Jay –, de ez hatalmas űrt
hagy a kiadói tervünkben. Hogy a költségvetésünket már ne is
említsem. O, istenem, hogy ennek épp most kell történnie...
– Gondolom, a befektetők miatt mondod. De hát nem kell
megmondanunk nekik.
– De igen, attól tartok – válaszolt Jay.
– De miért? Ez szakmai kérdés, nem pénzügyi, és...
Giles nagyot sóhajtott.
– Természetesen, tudniuk kell róla, anyám. Az a memoár
jelentős tétel a második félévi bevételeinkben. A kereskedők nagy
tételeket rendelnének belőle. Csalás lenne úgy tenni, mintha
továbbra is szerepelne a kiadói tervben.
– Inkább én magam tenném be a költségvetésbe ezt az
összeget – jelentette
 ki Celia. – Sőt meg is teszem, ha ti úgy gondoljátok, hogy ez
annyira fontos. Ahhoz mit szólnátok?
Jay rámeredt.
– Ez rendkívül nagylelkű magától. Lehet... lehet, hogy szaván
kell fognunk. Majd meglátjuk.
Te jó ég, az öreglány nagyon gazdag lehet, gondolta, az irodája
felé tartva. Csak úgy dobálózik tízezer fonttal, mintha csak
aprópénz volna. Ő maga ugyanis nehezen kaparna össze most tíz
fontot is.

Végtelennek tűnt a procedúra. Mintha a BBKT napról napra

egyre több információt akart volna. Még részletesebb pénzügyi
kimutatást, teljesebb eladási előrejelzéseket, a szerzők listáját,
szerződéseket, további kiadói terveket. Legjobb belátása ellenére
Jay hagyta magát meggyőzni, hogy eltitkolja Gilmour elől a
Dugdale tábornokkal kapcsolatos híreket.
– Én még mindig abszurd dolognak tartom, hogy neki tudnia
kellene erről – jelentette ki Celia. – A pénzre március elején van
szükségünk, a memoár várható megjelenése pedig szeptember.
– Augusztus, Celia.
– Találunk valami mást helyette – nyugtatta Celia. –
Mondtam neked, hogy ez történik majd, ha az ember olyanokkal
próbál egyezkedni, akiknek fogalmuk sincs a könyvkiadásról.
– Ó, Celia, kérem! – fakadt ki Jay tőle szokatlan
ingerültséggel. – Ok éppen azt próbálják biztosítani, hogy továbbra
is dolgozhasson a kiadó. Mintha erről hajlamos volna
megfeledkezni.
– Lehetséges. Nagyon fájdalmasan érint ez az egész. –
Hirtelen rámosolygott a férfira. – Még az is lehet, hogy kiadom a
saját emlékirataimat. Az aztán jól fogyna.
– Az biztos – értett egyet Jay.
És a következő hónapokban többször is eszébe jutott ez a
beszélgetés.

Douglas Marks lelkes fiatal újságíró volt. Miután hosszú időt

töltött a Western Morning Newsnál, még csak második hete
dolgozott a Daily Sketchnél, amikor a szerkesztő megbízta,
próbáljon riportot készíteni a Szarvas-hegy szerzőjével, Joanna
Scott-tal.
– Tudom, nem túl izgalmas feladat, de a főszerkesztő anyósa
megvette az ostoba nőszemély könyvét, és imádta, és mindent meg
akar tudni róla. Rengeteg olvasó lehet még rajta kívül, aki
ugyanígy érez. Egy kis színest akarunk, megható történetet, fotót
róla a szarvasokkal, ismeri az ilyesmit. Az a lényeg, hogy még
senkinek nem sikerült megtalálnia, nem ad interjúkat, úgyhogy ez
a maga módján szenzációs anyag volna. Ne vágjon ilyen képet,
fiam, sok minden kell egy újságba!
Marks nem kifejezetten ilyen szenzációkról álmodott, amikor
a Fleet Streetre érkezett vidékről, de hajlandó volt megpróbálni a
dolgot. Ma a szarvasos hölgy, holnap talán a miniszterelnök vagy
egy hercegnő. Ki tudja?
Felhívta a Lyttonst, ahol kereken elutasította a sajtóosztály.
Mrs. Scott állítólag nagyon félénk és visszahúzódó, és egyaránt
védelmezni kívánja a szarvasait meg saját magát. Ebben az esetben
találkozhatna-e vele Glasgow-ban vagy akár Perthben? Akkor a
szarvasokat nem háborgatná. Ezt ugyancsak elutasították. Egy
arisztokratikus kiejtésű fiatal lány közölte vele, hogy átküldi neki,
ahogy fogalmazott, Mrs. Scott életrajzát. Marks azt felelte, az már
megvan neki, és letette a telefont.
Próbálkozott más módokon is, megkeresett irodalmi
ügynökségeket, könyvesboltokat, de mindenütt ugyanazt a választ
kapta: Mrs. Scott nem fogad senkit, legkevésbé a sajtót. Esetleg
beszélhetnének telefonon? Nem, nincs telefonja. Kérhetne tőle egy
időpontot későbbre, nem a szarvasrezervátumban, hanem valahol
másutt? Nem, erre sem hajlandó.
– Kezdem azt hinni, hogy van itt valami gyanús – jegyezte meg
a riporter a társának, egy másik gyakornoknak, akit mindenki csak
Jimbo néven ismert. – Ez egy rettentően sikeres könyv,
karácsonykor több fogyott belőle, mint bármelyik másik kötetből.
Az emberek szó szerint sorban álltak érte, és még mindig viszik,
mint a cukrot.
– És? – kérdezte Jimbo. – Akkor mi van? Nem akar szóba
állni a sajtóval. Én sem akarnék, ha egy idős hölgy lennék, aki a
hegyekben él.
– De ha annyira visszahúzódó, miért írta meg a könyvet?
– Talán, hogy pénzt keressen vele.
– Igen, és hogy rengeteget eladjon belőle. Különben mi
értelme lett volna megírnia? És ha az ember ír egy könyvet, akkor
igenis nyilatkozik a sajtónak. Mostanában ezt csinálják a szerzők,
legalábbis a sikeresek, akik sok könyvet eladnak. Igenis szóba
állnak a sajtóval. Legalább néha. Ez segíti az eladásokat.
– Talán neki nincs szüksége erre.
 – Mindenkinek szüksége van rá. És most, hogy egy ifjúsági
változat is kijön még ez évben, ahhoz csak szükségük volna egy kis
hírverésre.
Jimbo vállat vont:
– Ok láthatóan nem így gondolják.
– Nem, és ezért van itt valami fura. Figyelj, ez egy bájos, szép
könyv, nincs benne semmi helytelen, sem erőszak, sem
pornográfia, hát akkor ugyan miért nem hajlandó a nő, aki írta,
beleegyezni egy interjúba?
– Szerintem bolhából elefántot csinálsz, Duggie fiú. Miért nem
foglalkozol inkább a nukleáris leszerelésért indított menettel?
Nagy ostobaság, ha engem kérdezel. De az legalább tény...
– Igen, de akkor meg kell mondanom az öreg Jackónak, hogy
nem tudom megcsinálni a riportot, amit kért, a szarvasos nővel.
Bolondot csinálok magamból. Hiszen nem azt kérték, hogy
Humphrey Bogarttal készítsek interjút...
– Ő már meghalt.
– Én is tudom, te idióta. Bár ami azt illeti, kezdem azt hinni,
hogy még őt is könnyebb volna elérnem. Nem, mindenképpen meg
kell szereznem a nő címét. A szimatom azt súgja, Jimbo, ebben
valami nagy sztori van.
– Igazán? Na, ne mondd.
– Fogd be! Figyelj, leugrunk egy italra? Ha bármi használható
javaslattal tudsz előállni, fizetek neked egy sört.
– Legyen inkább ebéd, és ígérem, kitalálok valamit.

Miközben Douglas és Jimbo végigitták folyékony vacsorájukat

aznap este, Fenella Woodward, a Lyttons új (és nagyon szépen
beszélő) recepciósa beszámolt az anyjának az érdekes
telefonhívásról, amelyet aznap kapott.
– Egy kanadai férfi telefonált, Joanna Scott egyik legjobb
barátnőjének a fia. Tudod, aki a Szarvas-hegyet írta. Szóval, az
anyja állítólag rettenetesen megörült, amikor felfedezte, hogy a
volt iskolatársa ilyen sokra vitte, és találkozni akarnak vele. Az
anya kivándorolt Kanadába még fiatal korában, de most hazajöttek
látogatóba, és nagyon szeretné felvenni a kapcsolatot vele. Annyira
aranyos volt, nyilván nagyon szerető fiú lehet. Az anyja nyomorék,
valami szörnyű izomsorvadásos betegsége van, és lehet, hogy ez az
utolsó útja Angliába. A fia azt mondta, meg van róla győződve,
hogy ettől jobban lenne.
– Mitől?
 – Hát, ha találkozhatna vele.
– Mi, a hegyen? Az izomsorvadásával? Megadtad neki a
címét?
– Igen. Azt mondtam, írjon, és továbbítani fogjuk a levelét.
Mindig ezt kell mondanunk. De azt felelte, három nap múlva
elutaznak, és az anyjának vissza kell mennie a kórházba. Olyan
szívtelennek tűnt, ha nem segítek nekik. Úgyhogy. .. megadtam
neki a címét. Persze, nem a rezervátumét, hanem azt, ahová a
leveleit küldjük. A közeli faluét. Abból mi baj származhat?
– Én a te helyedben, Fenella – jegyezte meg vontatottan az
anyja –, nem mondanám el senkinek, hogy ezt tettem.

– Attól tartok – mondta Jay –, a pénzügyi kimutatásunk még

mindig nem néz ki túl jól.
– Lehet, hogy benne kell hagynunk a Dugdale memoárt –
válaszolt Giles fáradtan. – Keressünk valakit, aki megírja gyorsan.
– Giles, benne hagytam.
– Ó, istenem! – szörnyülködött Giles.
– Van még valami. Megkérdőjelezik, hogy szükségünk volna
erre a helyre. Nem költözhetnénk olcsóbb telephelyre? Valóban a
West End szívében kell lennünk?
– Igen, persze, hogy ott. Ez létfontosságú. Itt van mindenki.
– Ezzel vitatkoznék – felelte Jay. – Nem mindenki van itt. Ez a
hely kétszer annyiba kerül, mint amennyit Michael Joseph fizet
Bloomsburyben. Vagy André Dutch a Cumberland Place-en.
Tudom, hogy gyönyörű az épület, tudom, hogy Oliver nagyon
szerette, tudom, hogy csak ez képes pótolni a Paternoster Square-t.
De kész pénzügyi öngyilkosság ezeket a bérleti díjakat fizetni.
Talán elgondolkodhatnánk rajta, legalább a jövőt illetően.
– Ó, istenem – fakadt ki ismét Giles –, gyűlölőm ezt az
egészet!

– Ez meglehetősen... szerencsétlen dolog – jegyezte meg

Charteris. – Nagyon... szervezetlennek fogunk tűnni, ha törölnünk
kell a memoárt. És most erre vágyunk a legkevésbé.
– Viszont az ilyesmi naponta megtörténik ebben az üzletágban
– jelentette ki Jay –, csak számít valamit ez is?
– Attól tartok, nem túl sokat. Pontosan ez az a tényező, ami
miatt meglehetősen.. . nehéz volt pénzhez jutnunk. Az a tény, hogy
ez egy szeszélyes, megbízhatatlan üzlet. Mi pedig kezdünk
meglehetősen magunkra maradni magánkézben levő cégként. A
Collins és a Longman is eladott nyilvános részvényeket, és ez csak
két példa. Valamennyien ezt az utat választják.
Jay rámeredt, és érezte, hogy az izgalomtól elszorul a gyomra.
– Azt akarja mondani...
Erre szinte még gondolni sem lehetett, nem hogy kimondani.
Charteris megrázta a fejét.
– Pillanatnyilag nem. Még ha mindnyájan egyetértenénk is
abban, hogy ez járható út, akkor sem ez volna a megfelelő idő. Ami
azt illeti, gyakorlatilag lehetetlen. De ha megszereznék az
irányítást a cég felett, akkor igen, határozottan úgy gondolom,
nagyon gondosan meg kellene vizsgálnunk ezt a lehetőséget.
– Celia sosem volna hajlandó ezt fontolóra venni – vélekedett
Jay.
Természetesen. De ő igen. Giles és Venetia... esetleg. A
fiatalok, Keir, Elspeth és Lucas – ha ez az új elképzelése, hogy
belépjen a céghez, valóban megvalósul –, nos, ők valószínűleg nem
csak elkerülhetetlennek tartanák ezt a lépést, de kívánatosnak is.
Ok felismernék, hogy szükség van a változásra, a növekedésre, a
pénzre, amelyet egy ilyen eljárás eredményezne. És azt is belátnák,
hogy a családi vállalkozásoknak – a maguk kibogozhatatlan belső
viszonyrendszerükkel – már jószerivel leáldozott. Ma már egészen
más világban éltek, mint amikor Celia, Oliver és LM megalkották a
mai Lyttonst. Nemcsak keményebb ez a világ, de
elképzelhetetlenül szélesebb spektrumú is. És nekik tőkére van
szükségük. Hogy növekedjenek, kiépítsenek egy rendes puha
fedelű kiadványlistát, külföldi ügynökségeket alapítsanak és –
természetesen – megvehessék a legjobb szerzőket. Ha
visszaszerzik a céget, ezt a témát alaposan és higgadtan át kell
tekinteniük, és megbeszélniük. Még az is lehet, hogy a végén
tisztességes fizetést adhatnak maguknak.
A cím, amelyet Douglas Marksnak megadtak, School House,
Tullydie (nyilván valami poste restante cím, gondolta a férfi, az
biztos, hogy nem valami eldugott hegyvidéki kunyhó), egy Perth
melletti faluban volt. A férfinak vonattal kellett mennie Perthig,
aztán buszra szállnia, és hosszú utazás után ért el a faluba. Vitt
magával fényképezőgépet is, amelyet a szerkesztőségből
kölcsönzött. Csak egy kis gépet, nem túl feltűnőt.
A falu apró és unalmas volt, és meglepően közel egy városhoz.
Volt benne iskola, kocsma, néhány ház és egy bolt, az egyetlen
főutcán. Marks körülnézett, és arra gondolt, ez nem lehet az a hely.
Néhány hegyet látott ugyan a távolban, de nagyon-nagyon messze.
Legalább húsz vagy harminc mérföldre. Ez nagyon hosszú út lenne
a postáért. Azért készített néhány fényképet.
A School House-t nem volt egyszerű megtalálni. Nem volt
utcanév, és nem látott régi iskolaépületet. Valójában semmi nem
volt azokból a kényelmes viszonyítási pontokból, ami megszokott
egy angol faluban; nem volt templom, sem tó, vagy park a falu
közepén. Nyilvánvalóan meg kell kérdeznie egy helybelit. Bement a
boltba.
A falusi boltban minden réginek látszott, és kissé kopottnak.
Behorpadt konzervek, gyűrött zacskók, még a sajt is úgy nézett ki
az üvegbura alatt, mintha már jó ideje ott állt volna. A pult mögött
fiatal lány állt. Marks megkérdezte tőle, merre van a School House.
– A falun kívül – válaszolt a lány. – Induljon el Craigraich felé!
Az első útelágazásnál forduljon balra, és körülbelül négy mérföldre
lehet, fenn a hegyen.
– Nincs autóm.
A lány vállat vont.
– Nincs helyi taxi szolgáltatás?
– Taxi szolgáltatás? – Úgy nézett rá, mintha egy kaszinó vagy
bordélyház után érdeklődött volna. – Nincs. Gyalog kell mennie.
– És... ott lakik Mrs. Joanna Scott?
– Ki?
– Mrs. Joanna Scott.
– Ki keresi?
Fura kérdésnek tűnt.
– Ügyvéd vagyok – válaszolt a férfi.
Gyakran használta ezt a magyarázatot a múltban, s úgy tűnt, a
legtöbb ember abban a reményben, sőt várakozásban él, hogy
egyszer majd ügyvédek érkeznek hozzá egy hatalmas örökség
hírével, és bizalommal nyitottak ajtót. De a lány gyanakvón nézett
rá.
– Ügyvéd? – kérdezte. – És nincs autója?
– Londonból jöttem. Vonattal, aztán autóbusszal.
– Ó, igen. Nos, amint mondtam, gyalog kell mennie.
És Marks ment.

A Lyttonok és Charteris a tanácsteremben ültek és Brian

Gilmourt várták. Március ötödike volt.
– Sosem hittem volna, hogy ilyen sokáig tart – jegyezte meg
fáradtan Giles.
 – Én sem – tette hozzá Venetia. – Gondolom, így még jobban
megszorongathatnak minket.
– Hogy érted?
– Tudják, hogy már csak... mennyi... három napunk maradt.
Hogy utasíthatnánk el így az ajánlatukat, bármilyen legyen is?
– Nem hinném, hogy ez így van – jegyezte meg szelíden
Charteris –, ezek a dolgok mindig nagyon sokáig tartanak. És a
legtöbb ügyfélnek nem annyira sürgős, mint nekünk.
– Egyetértek Venetiával – jelentette ki Celia. – Ez teljesen
abszurdnak tűnik nekem. Már két hónapja vájkálnak az
ügyeinkben, és még nincs semmi eredménye. Már szinte azt
remélem, hogy elutasítanak minket, mert akkor legalább
megmondhatnám nekik a véleményemet.
– Kérem, ne tegye, Lady Celia! – szólalt meg Charteris. –
Semmit nem segítene, és még szükségünk lehet rájuk a jövőben.
– Imádkozom Istenhez, hogy ne legyen.

Brian Gilmour fontoskodva sietett be az asszisztensével, egy

alacsony termetű, ideges teremtéssel, akit John Petersnek hívtak.
Elfogadtak egy csésze kávét, a kekszet visszautasították, és
Gilmour előhúzott egy dossziét.
– Nos – kezdte –, remélem, örülnek majd annak, amit
mondani fogok. De nem örültek. Sőt mérhetetlenül csalódottak
voltak. Megkaphatják a
pénzt, de a banki kamatnál három százalékkal drágábban.
Számítottak a magas a kamatra, ez volt a jó hír. Ám a BBKT
hajthatatlan volt, a részvények negyven százalékát akarták.
– Ezt meg kell beszélnünk – válaszolta Giles fáradtan. –
Kérem, adjon nekünk néhány órát. Nyilván tovább nem húzhatjuk.
De ez nagyon magas részesedés, és meg kell róla győződnünk, hogy
mindnyájan egyetértünk-e vele.
Vagyis inkább – tette hozzá szokatlan szókimondással –, hogy
képesek vagyunk-e elviselni.
Gilmour bólintott:
– Természetesen. Csak hívjon fel! Ha egyetértenek, a
papírmunkát már nagyon gyorsan elvégezhetjük. Tudom, hogy
önöket szorítja az idő. Keressen meg még ma hivatalos időben!
Máskülönben, azt kell mondanom, nagy valószínűséggel
visszavonjuk az ajánlatunkat. Van egy másik ügyfelünk is, aki a
legnagyobb örömmel elfogadná a feltételeinket. De ezen a ponton
önök elsőbbséget élveznek.
 – Erről szó sem lehet – jelentette ki Celia. – Nem fogok
megválni a Lyttons negyven százalékától. Akkor el is felejthetjük az
egészet. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan egyetértetek
velem.
Jay felsóhajtott.
– Nem szükségszerűen.
Az asszony megpördült, hogy szembenézzen vele.
– Hogy érted ezt? Hogy a csudába érted?
– Nézze, Celia, nagyon sajnálom, és megértem az érzéseit ezzel
kapcsolatban, de kénytelenek vagyunk reálisan gondolkodni.
Nincs értelme ellenállni egy negyvenszázalékos igénynek, amikor
az amerikaiak jelenleg hetven százalékot birtokolnak.
– Nem egészen tudlak követni, Jay.
– Azt akarom mondani, hogy mi magunk csak harminc
százalék felett rendelkezünk. A New York-iaknak van hatvannyolc
százalékuk. Ha elfogadjuk a BBKT ajánlatát, és megkapjuk az
amerikai részvényeket, még mindig huszonnyolc százalékkal
jobban fogunk állni. Ezt be kell látnia.
– Nem értek egyet. Szerintem kétséges, hogy attól jobb lesz-e.
Az amerikaiak legalább Lyttonok.
– Ez igaz – szólt közbe Venetia. – Pillanatnyilag csak a Lyttons
New Yorkkal kell egyezkednünk. Akik legalább könyvkiadók. Nem
pedig olyan emberek, akik akkor sem ismernek meg egy könyvet,
ha fejbe vágják őket vele. Legfeljebb ha tele van számokkal.
Másrészt viszont nem hiszem, hogy képes lennék továbbra is
elviselni Marcus Forrestet. Úgyhogy én inkább ezekre a fiúkra
szavazok. így egy kicsit több beleszólásunk lenne.
– Nekem úgy tűnik – jegyezte meg Giles –, akármit választunk
is, a jövő meglehetősen sivárnak tűnik. Nekem még mindig az a
véleményem, hogy a negyven százalék megnyomorít minket.
Egyszerűen úgy érzem, nem sok értelme volna az egyik garnitúra
diktátort egy másikra cserélni.
– Giles, március ötödike van – fordult felé Venetia. – Ha most
lemondjuk ezeket az embereket, nem találunk helyettük mást.
– Azt hiszem, ez igaz – vélekedett Charteris –, legalábbis a
megadott határidőre nem. Egyszerűen nincs semmiféle kibúvó.
– Én viszont nem szavazok mellette – közölte nyomatékkal
Celia. – Ez a végső szavam. Olivernek megszakadna a szíve.
– Ó, anya, ne légy ilyen átkozottul melodramatikus!
 Venetia előhúzta a cigarettatárcáját, és körbe kínálta. Jay
kivett belőle egy szálat. A többiek elutasították. Ez furán
szimbolikusnak tűnt, mintha ez is két csoportra osztotta volna
őket. Venetia rágyújtott, és nagy füstfelhőt fújt a levegőbe. Celia
azonnal köhögni kezdett, és elhajtotta a füstöt maga elől.
– Elárulhatnád – mondta –, hogy mit tartasz
melodramatikusnak.
– Papa nincs itt. Lehet, hogy megszakadna a szíve, ha köztünk
volna, de nincs. Mi most a túlélésért küzdünk, hadd
emlékeztesselek rá. Papának ez tetszene.
– Nem szeretné a céget pénzemberek kezében látni –
jelentette ki Celia.
És így folyt tovább a vita. Végül, fél hat után öt perccel Giles
azt mondta:
– Nézzétek, muszáj mondanunk nekik valamit még ma este.
Úgy tűnik, képtelenek vagyunk dönteni. Mit csináljak?
– Várj holnapig – szólalt meg váratlanul Celia –, kérlek!
– Celia, nem lehet – tiltakozott Jay. – Elveszítjük őket.
– Nem hiszem. Sajnálom.
Jay felsóhajtott.
– Szavazhatnánk erről? Hogy hajlandók vagyunk-e vállalni a
kockázatot?
– Én mellette szavazok – mondta Giles, mindenkit meglepve.
– Én is – csatlakozott Venetia, és váratlanul melegen
rámosolygott az anyjára. Túl sok mindenen mentünk keresztül
ahhoz, üzente a mosolya, hogy most feladjuk.
– Rendben van – vette tudomásul Jay. – Szerintem őrültség,
de...
Celia ránézett.
– Köszönöm – mondta mosolyogva. És elindult haza, hogy
megtegye azt a rémes dolgot.

Douglas Marks egy kihalt földúton haladt. Hosszú volt az út,

sokkal többnek tűnt négy mérföldnél. A levegő jeges hideg volt, és
már szürkülni kezdett, bár még csak három óra volt. Mielőtt
elindult, bement a kocsmába, ami hideg, barátságtalan hely volt,
egyetlen fűtőszálas elektromos kandallóval, ami nem adott semmi
meleget. A tulajdonos pedig annyira volt szívélyes, mint maga a
hely.
 A School House elég nagy volt, egy csúf fehér téglalap, egy
domb előtt.
Csak egy dombocska volt. Semmiképpen nem egy magas hegy.
Marks előhúzta zsebéből a fényképezőgépét, és itt is készített
egy fotót.
A kevés fény ellenére elég jól sikerült. Aztán odament az
ajtóhoz, és meghúzta a hosszú fém csengőszárat. A csengő
hosszasan csilingelt az ajtó mögött a néma, sötét házban. De nem
történt semmi.
A férfi újra próbálkozott. Aztán megkerülte az épületet. Hátul
egy autó állt, csaknem új, elegáns Vauxhall. Biztos, hogy valaki van
otthon. Marks visszament, ismét becsengetett, bár nem túl sok
reménnyel. Ám ezúttal történt valami.
Valaki ajtót nyitott. Az a típus volt, akire azt szokták mondani,
hogy öreg bútordarab. Egy apró termetű, ősz hajú asszony.
Szürkésdrapp ruhát viselt, fehér köténnyel.
– Igen?
– Jó napot kívánok! Miss Scottot keresem. Miss Joanna
Scottot.
– Miss Scottot? Ki maga?
– A nevem Douglas Marks. Ügyvéd vagyok Londonból.
Az asszony becsukta az ajtót. Marks ott állt a hideg sötétben,
és úgy érezte magát, mintha csak egy rossz filmben lenne.
Végül ismét kinyílt az ajtó.
– Jobb lesz, ha bejön.

Sokáig állt ott várakozva. Különös csend volt a házban. Nem

hallatszott beszélgetés, sem lépések zaja, nem szólt a rádió. De a
ház, legalábbis, amit látott belőle, szépen volt berendezve, újonnan
kifestve, újnak látszó vastag szőnyeg a lépcsőn, és
bársonyfüggönyök az ablakon. Joanna Scott láthatóan a házára
költötte a honoráriumát.
Visszatért az öreg bútordarab.
– Kövessen – mondta.
Marks belépett a nyomában egy nagy szobába. Itt kevésbé volt
hideg. Tűz égett a kandallóban, amely előtt vastag szőnyeg
borította a padlót. A függönyök behúzva, s ettől nagyon sötét volt a
szobában.
– Mr. Marks? Joanna Scott vagyok. Gondolom, a
Rawlinsonstól jött. A megállapodás ügyében?
 Marks ránézett a nőre. A hangja iskolázottan csengett, jól
öltözött volt, a frizurája tökéletes, a hatvanas évei végén járhatott.
És tolószékben ült.

Celia a szobájában a hosszú tükör előtt állt, és a tükörképét

szemlélve azon tűnődött, vajon nem volt-e túlzás ennyire
kiöltöznie ahhoz, amit tenni akart. A legelőnyösebb ruháját vette
fel, gondosan kifestette az arcát, és felrakta a gyémántokat,
amelyeket Lord Ardentől kapott, de mivel nem tetszettek neki,
szinte soha nem viselte őket. De most már nem volt ereje átöltözni.
Kénytelen lesz ezt viselni. Mély lélegzetet vett, kinyitotta a szobája
ajtaját, és elindult a folyosón. Olyan régóta forgatta már ezt a
fejében, azon tűnődve, megteheti-e, és mindig visszariadt tőle,
annyira érzéketlennek tűnt, olyan durvának, ezért szívből remélte,
hogy nem kell megtennie.
De... nem tudta elviselni, hogy veszni hagyjon mindent
anélkül, hogy legalább megpróbálta volna. Ezzel elárulná a
Lyttonst, és mindent, ami fontos neki.
Lord Arden a kandallónál állt. Cigarettázott és a gin-tonikját
kortyolgatta. Amint Celia belépett, a férfi elnyomta a cigarettát.
– Elnézést, drágám. Nem gondoltam, hogy már lejössz.
– Semmi baj, Bunny. Kérek egy gin-tonikot én is.
– Fáradtnak tűnsz. Minden rendben?
– Hogyan? Ó, igen. Igen, jól vagyok, köszönöm.
Fáradt volt, mostanában állandóan fáradt volt. Talán ez az új
orvos, akihez a kezelőorvosa küldte, tud majd segíteni valamit.
– Bunny – szólalt meg –, beszélni akarok veled valamiről.
– Igazán? – A férfi az itallal foglalatoskodott, nem nézett
Celiára.
– Én... – Ó, te jó ég, ez nagyon nehéznek bizonyult, miután
évekig olyan hűvös volt vele, közömbös, kizárta a férfit az életéből.
– Én... azt reméltem, nem kell kérnem tőled.
– Úgy érted, pénzt?
A nő megdöbbent, méghozzá annyira, hogy hirtelen leült,
mivel kifutott az erő a lábából.
– Jól vagy, drágám?
– Jól. Igen, köszönöm. – Elvette az italát. – Csak... csak nem
gondoltam, hogy túl sokat felfogsz az egészből.
– Celia, ugyan. Hihetetlen vagy! Tényleg nagyon ostobának
tarthatsz engem.
– Szó sincs róla. Csak...
 – Kíváncsi voltam, mikor hozod szóba. Nagyon sokáig vártál
vele.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel az asszony. Elöntötte a
megkönnyebbülés, amiért nem kell valójában kimondania a
szavakat, nem kell a férfit szembesítenie a kérésével.
– Szívesen segítenék neked, Celia. Hogy visszaszerezd a
Lyttonst.
– Igazán?
Még jobban megkönnyebbült. Már korábban meg kellett volna
ezt tennie. Bátrabb lehetett volna, keményebb. Ragyogó mosolyt
vetett a férfira.
– Ó, Bunny...
– Természetesen. Tudom, mennyit jelent neked.
– Nagyon sokat. Mindent. Vagyis – tette hozzá sietve,
tapintatosan –, majdnem mindent.
– De nem tudok.
– Nem tudsz? – Először el sem jutott hozzá a szavak értelme.
– Nem. Egyszerűen nincs ennyi pénzem. Megközelítőleg sem.
Ó, tudom, ott van a föld, meg az ingatlanok. Tudom, mindenki azt
hiszi, olyan gazdag vagyok, mint Krőzus. De nem így van. A
jövedelemadó rettenetesen magas mostanában. De ezt te is tudod,
az ég szerelmére. Szörnyűek ezek az emberek, akik mostanában
irányítják az országot. Nem is gondolná senki, hogy konzervatív
kormányunk van. Nem, attól tartok, el vagyok adósodva a fejem
búbjáig. Minden hektáron hitel van, többszörösen is. Semmi
pénzem nincs a bankban. Ami azt illeti, ha holnap meghalnék, a
Coutts nagyon hálás volna, mivel többszörösen átléptem a
hitelkeretemet náluk.
– Értem – mondta Celia. Hirtelen szédülni kezdett.
A férfi ránézett.
– Sajnálom, öreglány – mondta. Odalépett hozzá, s a vállára
tette a kezét. – Nagyon sajnálom. Többször is megpróbáltam szóba
hozni a témát, de te sosem akartál beszélni róla. Szeretnék jobban
részt venni a dolgaidban, tudod, szeretnék segíteni. Bárcsak ne
zárnál ki annyira! Természetesen, az irodalmi részben nem tudok
segíteni, és azt hiszem, pocsék üzletember vagyok, különben volna
valamennyi pénzem a bankban. De meg tudlak hallgatni, és esetleg
néha lehetne valami ötletem. Nem vagyok teljesen ostoba.
Celia figyelte ezt a kedves, végtelenül nagylelkű embert, akihez
hozzáment egy szeszélyes ötlettől vezérelve, ostoba, önző
szeszélyből, akihez ritkán volt több mint udvarias, legtöbbször
inkább türelmetlen, sőt néha egészen gonosz, és hirtelen szokatlan
érzések töltötték el. Bűntudat. Sajnálkozás. Sőt szégyen.
És még valamit érzett: egyfajta megkönnyebbülést. Amiért
végül is nem kellett visszaélnie a férfi jó természetével, és elvennie
a pénzét. Bunny túl jó volt ehhez, túlságosan, veleszületetten
nagylelkű. Ez túl nagy kérés lett volna. Vagyis inkább túl nehéz lett
volna elfogadni. Még akkor is, ha ez a Lyttons megmenekülését
jelentette volna.
– Természetesen, tudom, hogy nem vagy ostoba, Bunny –
szólalt meg végül.
– És... sajnálom. Sajnálom, hogy kizártalak a dolgokból.
Mindig azt hittem... hogy nem szívesen vennéd, ha a
problémáimmal terhellek.
– Pedig nem így van – válaszolt a férfi, nagyvonalúan szemet
hunyva a hazugság felett. – Úgy tűnik, csak ennyit tehetek érted.
Hogy meghallgatlak. Szóval... bár nem tudok pénzt kölcsönözni
neked, esetleg lehet valami ötletem. Mi volna, ha elmesélnél
mindent? Vacsora közben?
– Igen – felelte Celia –, az nagyon jó volna, Bunny. Köszönöm.

– Ez egy nagy sztori, fiam. Ügyes vagy. Remek anyag. Tetszik

nekem a kívülről kopott ház, belül a sok luxussal. Szép kis hegy.
Nagy cikk lesz belőle a hét végén.
– Csak a hét végén?
– Igen. Ez pont a hétvégi számba való anyag.
Marks a szerkesztőjére nézett.
– Szerintem ez egy kicsit kockázatos. Valaki más megelőzhet
minket.
– Ó, ostobaság! Csak pár napról van szó. Csütörtökön
kihozzuk. Te sem szeretnéd, ha elveszne valami ostoba hír mellett
a Közös Piacról, nem igaz?
– Nem, nem hinném – válaszolt engedelmesen Marks.

Másnap reggel Celia értekezletet hívott össze a tanácsterembe.

– Azt hiszem, együtt kell működnünk ezekkel az emberekkel.
Beleegyezem. Legalább lesz valami beleszólásunk a dolgokba.
Venetia megütközve nézett rá. Az anyja híres volt arról, hogy
sosem változtatta meg a döntéseit. Ha egyszer elhatározott
valamit, az agya, ahogy Jay fogalmazott, a rigor mortis állapotába
került.
 – Anya! Rettentően örülünk neki, nem igaz, Jay? De... miért?
Mi változott? Celia felsóhajtott. Nagyon fáradtnak tűnt. Pont annyi
idősnek néz ki, mint
amennyi, gondolta Venetia.
– Nem változott semmi. Semmi, ami a helyzetünket
befolyásolná, attól tartok. El kell fogadnunk az ajánlatukat. így
legalább adunk egy pofont az amerikaiaknak.
– Ez remek – mondta Jay. Halkan beszélt, mintha csak jégen
járna, ami nemcsak vékony, de már recseg is alatta. – Nagyon
örülök.
Rámosolygott az asszonyra, s még most is alig akarta elhinni.
Rettegett tőle, hogy ez csak múló szeszély, és egy komoly ellenérv
ismét eltántorítaná Celiát.
– Én nem örülök – jelentette ki Giles. – Szerintem bizonyára
elment az eszed, anyám.
Aligha mondhatott volna bármit, amivel ennél jobban
megerősítette volna Celia elhatározását. Jay legszívesebben
megéljenezte volna.
– Milyen érdekes meglátás! – Celia csak ennyit felelt.
– Megyek, és azonnal felhívom Gilmourt – szólalt meg
Charteris.
Félt, hogy a halogatás végzetesnek bizonyulhat, de Gilmour
megnyugtatta, hogy mindkét részről egy kis jóakarattal rendben
lesz minden.
– Itt igazán a célfotó dönthet, de én úgy gondolom, a Lyttons
feje egy kicsit előbbre van.
– Hála az égnek – mondta Jay.

A szükséges dokumentumok március hetedikén érkeztek meg

a Lyttonshoz.

– Nos, fiacskám, eljött a nagy pillanatod. Az első nagy sztorid

egy országos lapban, mi? Szeretnéd megnézni a kefelevonatot?
Marks bólintott, és kézbe vette az oldal kefelevonatát. Még egy
kép is volt rajta a School House-ról. Sikerült a pillanatfelvétel,
amelyet készített. Kicsit sötét volt és elmosódott, de jól
felismerhető. A főcím így hangzott: „Hegy vagy kúria?” Nagyon
boldog volt.
A BBKT titkára éppen kézjegyével akarta ellátni a
dokumentumot, amikor az asszisztense belépett a tanácsterembe.
– Elnézést, Mr. Dolland...
 – Csak egy pillanat, Miss Curtis. Egy futár várja ezt az iratot a
földszinten.
– De Mr. Dolland...
– Azt mondtam, egy pillanat.
Aláírta az iratot, borítékba tette, és odaadta a várakozó
küldöncnek.
– Rendben, menjen! Siessen, ez nagyon sürgős!
– Mr. Dolland...
A küldönc kiment.
– Igen, Miss Curtis? Miről van szó?
– Erről, Mr. Dolland. Gondoltam, ezt látnia kell.
Átadta neki a kezében tartott újságot. A férfi átvette,
rápillantott, aztán megmarkolta és lezökkent a székére, hogy
villámgyorsan átfussa. Majd megszólalt.
– Hívják vissza azt a futárt! Gyorsan! Mi a csudáért nem
mutatta meg ezt nekem hamarabb?

„Megalázták a kiadót” „Leleplezték a csalást” „Nagy kiadói

csalás”

Mintha ez lett volna minden hirdetőtáblán aznap este. Az

Evening Standard és az Evening News is az első oldalán hozta, és
részleteket ígértek a lap belső oldalán.
Giles a kezébe hajtott fejjel ült. Senkivel nem volt hajlandó
beszélni, és minden alaklommal, amikor valaki azt mondta neki, ez
az egész nem olyan komoly, senkinek sem ártott, még rosszabbul
érezte magát, még mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben. Neki
ártott, és ártott a Lyttonsnak is. És arra gondolni sem mert, mit fog
Marcus Forrest mondani.
De ami a legfontosabb, a BBKT kivonult az üzletből. Egy rövid,
nyers hangú üzenetet küldtek Harold Charterisnek, amelyben
sajnálattal közölték, hogy a sajtóban napvilágot látott leleplezések
fényében nem óhajtanak üzleti kapcsolatba kerülni a Lyttonsszal.
– Azt gondolná az ember – fakadt ki Jay, a szalon padlójára
hajítva az újságot aznap este –, azon kaptak minket, hogy
pornográf könyveket adtunk ki.
Tory felvette a lapot.
– Elolvashatom?
– Természetesen.
EXKLUZÍV HÍR DOUGLAS MARKSTÓL A SZARVAS-
HEGY ÁRNYÉKA
Ma megállapítottam, hogy a Szarvas-hegy, a tavalyi
karácsony nagy sikerkönyvének szerzője nem egy
kemény, a természetben élő ember, aki magányosan
lakik egy faházban a hegyekben, ahol a szarvasok
jelentik az egyetlen társaságát, hanem egy gazdag nő,
aki egy nagy házban él egy faluban Perth közelében, és
aki már húsz éve tolószékhez kötött. A Szarvas-hegy a
lánya, Miss Fiona Scott szellemi terméke.
Joanna Scott nagyapja uradalmi vadász volt, akit
gyermekkorában gyakran meglátogatott. Ott lakott
nála a majorságában a hegyen, ahol megismerte a
vidéket meg a lakóit, elsősorban a szarvasokat. Már
kisgyerek korában megmutatkozott művészi tehetsége,
és gyakran készített rajzokat a szarvasokról meg a
hegyről.
Hozzáment egy tanítóhoz, és együtt vezették a falusi
iskolát Tullydie-ban. Az asszony gerince eltört egy
lovasbalesetben, és azóta tolószékbe kényszerült.
Szerencsére, volt családi öröksége, amely lehetővé
tette, hogy ő meg a lánya továbbra is kényelemben
éljenek a School House-ban, miután a férje meghalt.
De a pénz már fogytán volt.
Két évvel ezelőtt kezdték el tervezgetni a szarvasokról
szóló könyvet. Mrs. Scott tisztán emlékezett sok
szarvas egyéni vonásaira, és fel tudta idézni a
történeteket, amelyeket a nagyapjától hallott. A lánya
elküldött egy vázlatot, mintha Joanna naplója volna,
különböző kiadóknak. A Lyttons, a jól ismert családi
kiadóvállalat megvette és eredeti történetként mutatta
be a nagyközönségnek. Ezerszámra fogyott, így sok
pénzt hozott a kiadónak és Scottéknak egyaránt. Az év
végére tervezték az ifjúsági kiadást.
Egy névtelen forrás a Lyttonsnál közölte, hogy Mr.
Giles Lytton, aki megvette a könyvet és aki találkozott
Miss Scott-tal, azt állította, fogalma sem volt a
csalásról. Ő sosem járt Tullydie-ban, és neki a lány
Joanna Scottként mutatkozott be, amikor felkereste a
londoni irodájában. A cég egy másik tagja találkozott
időről időre a nővel Glasgow-ban vagy Londonban.
 A könyvszakma több képviselője kifejezte
megdöbbenését, amiért a Lyttons, ez a mindig
köztiszteletben álló kiadó így lealacsonyodott, hogy
támogat egy csalást.
– Nehéz elhinni, hogy nem tudtak róla – vélekedett
Mr. Anthony Huntley, a Charing Crosson található
Better Bookstól habár a két Scott nyilvánvalóan
nagyon körmönfont és ravasz párost alkot.
Természetesen, vissza fogjuk küldeni a Szarvas-hegy
összes példányát, mivel úgy érezzük, csalás áldozatai
lettünk, amit nem akarunk továbbítani a vásárlóink
felé.”

– Én csak azt nem értem – mondta Tory, felpillantva Jayre –,

hogyhogy nem derült ki a saját közösségükön keresztül. Ez a falu,
ahol állítólag lakik... ahol valójában él, egy kicsi hely. Biztos, hogy
voltak pletykák, tudod, milyen a falu...
– Úgy tűnik, nagyon szerették ott fent – válaszolt fáradtan
Jay. – Nagyon jó tanár volt, és sokat tett a közösségért, és tesz még
a mai napig is. Elég sok pénzt adott egy új közösségi házra, nagyon
sajnálták, amikor eltörte a gerincét, és nagyon határozottan
kiállnak mögötte.
– Ez szép tőlük – állapította meg Tory. – Nekem tetszik a
közösségi szellem. A háborúra emlékeztet, drágám, amikor
megismertelek. – Visszaadta Jaynek a lapot. – Fogadni mernék –
tette hozzá hirtelen –, az a bolt bánni fogja, hogy visszaküldött
minden példányt. Fogadjunk, hogy többet fogtok eladni belőle,
mint eddig bármikor.
Jay rámeredt.
– Tényleg úgy gondolod?
– Persze. Ez csodás reklám. Most majd mindenki akar belőle
egy példányt. Csak várd ki a végét!
– Még ha igazad van is – jegyezte meg Jay, átölelve és
megcsókolva az asszonyt és ez könnyen előfordulhat, attól még
nem kapjuk meg a pénzünket, az biztos.
Keir ugyanúgy vélekedett, mint Tory.
– És akkor mi van? – mondta Elspethnek aznap este. – A
Lyttons bűnösnek találtatott csalás vádjában? Komoly csalás,
mondhatom. Az isten szerelmére, ez szinte nem is csalás! Ez
lópikula, és nekünk csodás reklámot jelent. A Szarvas-hegyből
több példány fogy majd, mint valaha, csak figyeld meg. Ti nem úgy
kezelitek ezt, ahogy kellene.
– Lehet – válaszolt szórakozottan Elspeth.
Boy nagyon mulatságosnak találta a dolgot.
– Bárcsak nekem jutott volna eszembe! Talán én is
megpróbálhatnám ezt. írhatnék egy könyvet a birkákról. Az
egyszerű pásztorlányka szemszögéből. Lehetne a címe: Kis bari
meséi. Vagy A hazudós kisfiú.
– Ó, fogd be, Boy! – ripakodott rá ingerülten Venetia.

Helena, bár sajnálta Gilest, nagyon megdöbbent.

– Ez csalás – jelentette ki –, ezt el kell ismerned, Giles. Ez a nő
valamikor nyilván járt a szerkesztőségben.
– Úgy van – ismerte be Giles –, találkoztam vele. Vagyis, mint
kiderült, nem vele. A lányával.
– És mit gondoltál róla?
– Azt, hogy rendkívül kellemetlen nő. De a könyvet nagyon
jónak tartottam.
– Nos, úgy tűnik, mindkét dologban igazad volt – jegyezte
meg Helena.
– Igen, azt hiszem – válaszolt Giles, kissé felbátorodva ettől az
enyhe dicsérettől.
– De akkor is úgy gondolom, alaposabban kellett volna
ellenőrizned. Nem lehet olyan nehéz dolog.
– Helena – Giles arca falfehér volt és feszült a dühtől –, majd
ha megkérlek rá, hogy elvégezd a munkámat helyettem, akkor
megteheted. De addig hálás lennék, ha a véleményedet
megtartanád magadnak, és nem szólnál bele olyan dolgokba,
amikről fogalmad sincs.
Helena egy pillanatig rámeredt, aztán azt mondta:
– Giles, néha annyira hasonlítasz az anyádra, hogy az már
szinte hihetetlen.
Azzal kiment a szobából, és – rá egyáltalán nem jellemező
módon – becsapta az ajtót.

Celia is megvette az újságot, de nem volt alkalma elolvasni,

csak amikor hazafelé tartott egy megbeszélésről a Harley Streetről.
A szavak igen keveset jelentettek neki ahhoz a hírhez képest,
amelyet most közöltek vele. Valójában az egész ügy teljesen
jelentéktelennek tűnt.
 37. fejezet

Sok közhelyet ismert róla, az elektromossággal telített

levegőről, az érezhetően feszült légkörről, a szinte tapintható
ellenséges indulatokról, ám Elspeth korábban még soha nem
tapasztalt ilyet. Esetleg halvány utánzatát, amikor Marcus Forrest
bejött a szerkesztőségbe és felülírta az intézkedéseket, vagy
lemondott megrendelt reklámokat, és néha olyankor, amikor Celia
meg Giles összerúgták a patkót, ahogy Keir fogalmazott. De ilyen
még nem volt soha, hogy az összes Lytton szinte láthatóan kitér a
másik elől, gyanakvón, távolról figyelik egymást, de nem néznek
egymás szemébe.
Keir kissé távolabb ült tőlük, mint aki jól elvan magában. Nem
beszélt senkivel, fénylő tekintetét valami papírokra szegezte,
amelyeket lapozgatott, majdnem fekete haja kócosan hullt a
szemébe, mint mindig, hatalmas kezét látható feszültséggel
kulcsolta össze.
Hirtelen, ahogy az minden házasságban élő emberrel megesik
időről időre, Elspeth más szemmel látta Keirt, szinte idegenként,
nem pedig úgy, mint azt az embert, akivel együtt él, akivel
lefekszik, akit teljesen magától értetődőnek vesz. Nem úgy látta,
mint az ő nehéz természetű, követelőző, férjét, hanem mint egy
érdekes, rendkívül dinamikus és vonzó férfit. Keir fizikailag sokat
változott, amióta megismerte Oxfordban, olyan sok éve. Még
mindig csak huszonkilenc éves volt, de valahogy jóval többnek
látszott. Magára szedett némi súlyt, nagydarab volt, mint az apja,
már nem vékony fiú, hanem termetes, erős férfi, széles vállakkal és
erős karokkal, amelyek még mindig túl hosszúnak tűntek a
testéhez képest. Aggódott amiatt, hogy nem mozog eleget, azt
mondta, így jó úton van a szívinfarktushoz, állandóan az
íróasztalnál ül, tele van feszültséggel, és túl bőségesen étkezik.
Elkezdett bokszolni. Hetente kétszer járt edzésre, a Thomas á
Beckett edzőterembe az Old Kent Roadon. Nagyon élvezte,
felfrissülve és jobb hangulatban tért haza, miután levezette a
rengeteg energiáját. Vacsora közben pedig mesélt Elspethnek, az
emberekről, akikkel az edzőteremben találkozott, akik közül sokat
legalább névről Elspeth is ismert, mert oda jártak a profik, mint
Sugár Ray Robinson és Henry Cooper.
Elspeth érdeklődését felkeltette a férje új hobbija. Úgy tűnt,
mintha Keir az agresszióját vezette volna le vele, és egyben
visszatért volna a gyökereihez. Az egyik nagybátyja valaha
bokszbajnok volt Glasgow-ban, és Keir gyakran mesélt róla. Hogy
milyen erős és bátor volt, és egyszer három ellenfelet is legyőzött
egy utcai csetepatéban. Amikor Elspeth megjegyezte, hogy erre
Keirnek nemigen van szüksége a Lyttonsnál, a férfi rávillantotta
egyik ritka, ragyogó mosolyát, és azt felelte, ebben téved, a fizikai
erő és bátorság felbecsülhetetlen szellemi eszköz is.
Az arckifejezése is más volt most, gondolta Elspeth, ahogy
idegenként szemlélte a férfit, nem nyugodt, még csak nem is
egészen kellemes, hanem szinte vadul elszánt. Amikor megszólalt,
a beszéde gyors volt, türelmetlen, mintha igyekezne minél előbb
kimondani, amit akar, hogy minél előbb hallhassa a választ.
A legkevésbé sem emlékeztetett Marcus Forrestre, az biztos.
Azt szokták mondani, hogy az ember mindig ugyanahhoz a
típushoz vonzódik, de az ő esetében ez aligha igaz. Keir és Marcus
a legteljesebb mértékben az ellentétei voltak egymásnak. Az egyik
tökéletesen csiszolt és sima modorú, a másik szándékosan esetlen
és érdes. Marcus mindig mintha divatfotózáshoz öltözött volna,
Keir pedig mintha az előző este a földre hajított ruhadarabokat
hányta volna magára. Bármennyi szép ruhát vett neki Elspeth (a
titkos tartalékából), bármilyen jól szabottak voltak az öltönyei, a
felöltői meg a zakói, bármilyen finomak az ingei, a férfi mindig
ugyanúgy nézett ki: rendetlen volt, gyűrött és hanyag. Marcus
elbűvölő könnyedséggel beszélt, Keir pedig egyenesen és
szenvedéllyel. Marcus hízelgett, simogatott a szavaival, Keir
szókimondó volt, sokat vitatkozott és gyakran kevert bajt.
Mindketten lehengerlően okosak voltak, de Marcus intellektusa
lehiggadt és szabályok közé szorított volt, míg Keiré még mindig
vad és betörhetetlen.
Ami különös, gondolta Elspeth, hogy a két férfi csodálta
egymást és (egy pillanatra megengedte magának a gondolatot)
mindketten csodálták őt. Talán ez volt a legmeglepőbb dolog.
Elspeth élete Keirrel nem volt kényelmes. Mostanában a férfi
mintha legtöbbször csak ellenszenvet érzett volna iránta. A
mosolyát homlokráncolva fogadta, ha csevegni próbált vele a nap
végén vagy vacsora közben, akkor csendre intette, hogy
elolvashasson valamit vagy jegyzeteket készítsen.
Keir sosem próbált hízelegni vagy kedveskedni neki, bár
régebben mondta, hogy szereti, és azt is, hogy miért. Sosem a
szokásos okokat sorolta, hanem például azt mondta, azért szereti,
mert túl gyorsan eszik, vagy beszél álmában, vagy mint egy
kisgyerek, kidugja a nyelvét, ha erősen koncentrál. Csodálta
Elspeth bátorságát, mondta, ahogy sztoikusan tűrte a fájdalmat
szülés közben, és a kényelmetlenségeket a vadászatnál, noha
elítélte az asszony szenvedélyét a vadászat iránt. Szerette a
tökéletlenségeket benne, a kissé görbe fogsorát és – ahogy mondta
– a túl kerek fenekét. Elspethben hirtelen felötlött, már nem is
emlékszik rá, mikor mondott neki utoljára ilyesmit a férfi, vagy
akár csak azt, hogy szereti. Ettől elszomorodott. Az a nagy
szerelem, az a szó szerint ellenállhatatlan szenvedély végleg
elmúlt.
Nem csoda, hogy viszonyt kezdett valakivel; de veszélyes úton
járt. És nem csak a lelepleződés veszélye miatt. Ha az embernek
szeretője van, az azt jelenti, hogy állandó összehasonlításokat tesz,
nem hajlandó örömet találni a házasságában, vonakodik bármiféle
erőfeszítést tenni, állandóan hibákat keres a másikban és minden
lehetséges ürügyet felhasznál a hűtlensége igazolására...
Néha eltűnődött, vajon nem sejt-e Keir valamit róla és
Marcusról, annyira ellenségessé vált a férfi. De ha úgy lett volna,
biztosan nem tartja magában a gyanúját. Felelősségre vonta volna,
kiabált volna vele, sőt esetleg fizikailag is rátámadt volna. És
felelősségre vonta volna Marcust is, megfenyegette volna, és
megtagadta volna, hogy akár egy órával is tovább dolgozzon neki.
Elspethnek fogalma sem volt, mi történne ővele ebben az esetben,
ezért igyekezett nem túl sokat foglalkozni ezzel, és a mának élni,
amennyire csak lehetett. De a Marcussal folytatott viszony minden
izgalma és öröme, megnyugtató, gyógyító hatása ellenére az
asszony tisztában volt vele, hogy ő valami jóval egyszerűbb dologra
vágyik igazán. Olyasmire, ami sokkal fontosabb és sokkal több
örömet nyújt: dolgozni akart. Azt akarta csinálni, amihez a világon
a legjobban ért, és emellett egy boldog házasságot akart. Amikor
hozzáment Keirhez, fülig szerelmes volt, és kétségbeesetten
igyekezett bebizonyítani, hogy jó feleség és anya. Sokáig tűrte,
hogy a férfi elhanyagolja és rosszul bánjon vele, amíg végül feladta
ezt a törekvését. Rettenetesen szüksége volt a törődésre és a
kényeztetésre, amikor Marcus először ráirányította
ellenállhatatlan bűverejét, ami talán önigazolásnak tűnik, de
valójában nagyon is igaz volt.
Elspeth megérezte magán Keir gondterhelt, borús tekintetét.
Rámosolygott a férfira, de Keir nem viszonozta a mosolyt. Igazán
annyira...
Celia elkapta Elspeth tekintetét, és kissé összevonta a
szemöldökét. Észrevette, hogy az unokája gondolatai
elkalandoztak, és ez nem tetszett neki. Elspeth feléje fordult és
figyelmesen nézett rá. Az idős asszony ismét eltűnődött, vajon
miről lehet szó.
Celia hívta össze az értekezletet – anélkül, hogy akár csak
célzott volna az indokára –, és kifejezetten ragaszkodott Elspeth
jelenlétéhez. Keir szokás szerint rosszindulatúan megjegyezte,
hogy Elspeth egyre több értekezleten van jelen, de hozzátette, hogy
semmit nem tehet ellene, mert ezt az értekezletet Celia hívta össze.
így Elspeth elment rá. A házastársi vita aligha elég indok arra,
hogy távol maradjon a megbeszélésekről, főleg ha Celia hívja össze
őket.
Elég jól kezdődött az értekezlet. Celia megérkezett, és
különösen elegánsan festett világoskék kosztümjében, nagyon
magas sarkú drapp cipőjében. Hihetetlen, gondolta Elspeth, a
valódi szépségnek mennyire nem árt a kor. Celia arca barázdált
volt, sötét hajában nagy fehér tincs húzódott a homlokából
hátrafelé, és nagyon sovány volt. De sötét szeme még mindig
hatalmas és ragyogó volt, az ajka tökéletesen ívelt, magas
arccsontja tökéletesen formázott, a nyaka még mindig hosszú és
elegáns vonalú, rajta a gyöngy és gyémánt nyakpánt, amely már
szinte elengedhetetlenül hozzátartozott a megjelenéséhez. És
csodás ruhákat viselt, mindig a legújabb szabásút, a legdivatosabb
szoknya hosszal, a legdivatosabb anyagból. Mindig hihetetlenül
divatos és elegáns volt. Elspeth szeretett volna pontosan így
kinézni majd ennyi idősen.
Celia leült a tanácsteremben az asztalfőre. Szólt Gilesnak,
hogy ne a szokásos helyére, vele szemben az asztal másik végére
üljön, hanem a jobbjára, aminek senki nem értette az okát –
legfeljebb azt gondolhatták, hogy Celia ezzel is Giles nyomorúságos
helyzetét akarta hangsúlyozni –, megkérte Keirt, hogy hozzon neki
egy pohár vizet, majd rászólt Jayre, hogy ne beszélgessen
Venetiával, Venetia pedig hagyja abba a vihogást. Aztán
megnyitotta az értekezletet.
 Rögtön a bejelentéssel kezdte, amely majdnem olyan nagy
hatással volt a jelenlévőkre, mint az előző, hat éve. Mintha
hosszabb idő telt volna el azóta. A villám kétszer is lecsaphat
ugyanoda, gondolta Elspeth, és másodszor is ugyanolyan veszélyes
lehet.
– Úgy döntöttem – közölte Celia –, eljött az ideje, hogy végleg
visszavonuljak. És mielőtt bármelyiktek is azt mondaná vagy akár
csak gondolná is, hogy ez már kezd unalmassá válni, biztosíthatlak
benneteket, hogy ezúttal komolyan gondolom. Ne nézz rám így,
Venetia, kérlek! Van kérdés?
– Nos... – Venetia, akit félig mulattatott, félig bosszantott az
anyai rendreutasítás, letette a kávéscsészéjét, és higgadtan nézett
Celia szemébe csak egy kérdésünk van, és azt fel is tesszük neked.
Miért?
– Eljött az ideje – válaszolt kurtán Celia.
– Legutóbb is azt mondtad.
– Tudom. Akkor tévedtem. Rosszul ítéltem meg a helyzetet.
De ezúttal biztos vagyok benne. Azonnal távozom a Lyttonsból. A
mai nap után nem láttok itt. Kivéve, ha lesztek szívesek meghívni
néha egy-egy könyvbemutató partira, persze.
Mindnyájan hallgatták, a szavait emésztgetve. Elspeth úgy
érezte, Celia határozottabban beszél, mint legutóbb. Akkor a
visszavonulására vonatkozó bejelentését beárnyékolta az új
házasságának a híre. Most viszont szinte tapintható volt a hatása,
szinte látható nyomot hagyott a levegőben. Nem könnyed
kijelentés volt, hanem ünnepélyes és hivatalos.
– Nagyon sajnáljuk – szólalt meg Jay, és legnagyobb
meglepetésére úgy érezte, hogy valóban sajnálja. Egy dolog azt
kívánni, hogy bárcsak eltűnne Celia, ahogy ő tette élete minden
napján, és megint más megtapasztalni, hogy teljesül a kívánsága,
ilyen váratlan sietséggel. – Most mindenféle szép dolgokat kellene
ékesszólóan mondanom, és bizonyára idővel fogok is, de egyelőre
csak ennyi telik tőlem. Szívből sajnálom, és tudom, hogy a többiek
nevében is beszélhetek. Rettentően fog nekünk hiányozni.
– Ó, azt elhiszem – válaszolt Celia kurta mosollyal –, és
természetesen ti is fogtok hiányozni nekem. De... ne féljetek –
villant meg kis gúnnyal a tekintete –, ezúttal nem jövök vissza.
Ismeritek a mondást: a csúcson kell abbahagyni. Mindig is azt
gondoltam, hogy ez egy nagyon józan gondolat.
Van még valami más is, gondolta Elspeth, valami más ok,
amiről még nem tudunk. Talán kiderül majd...
 – Persze, lehetne arra hivatkozni, hogy most nem vagyunk a
csúcson. Még mindig az amerikaiak befolyása alatt vagyunk, még
mindig úgy kell táncolnunk, ahogy Mr. Forrest fütyül. De jók az
eredményeink. Amint tudjátok, az az átkozott cirkusz az
újságokban a Szarvas-heggyel kapcsolatban nem befolyásolta az
eladásokat, sőt ellenkezőleg. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban
fellélegezhetünk. Clementine új regényének nagyon jó a
fogadtatása, és épp most adtam megbízást, ez az örökségem a
számotokra, egy életrajzra Lillie Langtryról. Lenyűgöző teremtés,
és megvan benne minden, ami kiadói szempontból fontos.
Színésznő volt, királyi szerető, és saját korának egyik legnagyobb
szépsége. Jövő ősszel fog megjelenni a könyv. Dugdale tábornok is
sokkal jobban van, és folytatja az írást.
Kis szünet után hirtelen elkomolyodva folytatta:
– És most térjünk rá az üzletre!
– Ha ez volt a kellemes része – szólalt meg Keir –, nem
tudom, kibírom-e a hasznosat.
Ő még megrendültebbnek tűnt, mint a többiek. És jó okkal,
gondolta Elspeth. Elveszíti a támogatóját. Jót tesz majd neki.
– Butaság! Tetszeni fog, ami most jön. A szerkesztői
kötelezettségeimről van szó. A megfelelő embereknek akarom
átadni a munkát. Ez nagyon fontos nekem. Legutóbb ezt nem
tettem meg. Talán ez is jelzés értékű volt.
Ismét elhallgatott. Te jó isten, gondolta Giles, igazán kiélvezi
az utolsó cseppig. Egyetlen trükköt sem hagy ki.
– Szeretném, ha Keir lenne felelős, természetesen, Elspeth-
szel közösen, az úgynevezett fiatal irodalomért. Az új, még nem
ismert írók műveiért. Akik közül, mint tudjátok, sokan lettek
később híresek. De abszurd volna, hogy egy korombeli nő, sőt
akárcsak egy hasonló korú, legyen a szerkesztője olyan íróknak,
akik az unokáimmal egyidősek.
Ezt sokszor mondta már Giles meg Jay a szemébe, és számos
más szerkesztő a háta mögött, de az igazság az volt, hogy minden
szerző művét, fiatalét és idősebbét egyaránt lélegzetelállító
érzékkel és lendülettel szerkesztette. Nehéz lesz a nyomdokaiba
lépni, gondolta Elspeth, és hirtelen gombócot érzett a torkában. De
mindent megteszünk a kedvéért, hogy tartsuk a színvonalat.
Ránézett Keirre, és reménykedve elmosolyodott. Neki is örülnie
kell, nagyon is, de a férfi kifejezéstelen arccal, jeges tekintettel
nézett vissza rá. Istenem, ha nem akar beleegyezni...
 – Az Életutakat azonban... – Celia elhallgatott; az arca
megható módon ellágyult egy pillanatra. Az Életutak, amely talán
a legnagyobb példányszámú és sikerű életrajzi és önéletrajzi
sorozat volt az angol könyvkiadásban, mindenestől az övé volt, ő
hozta létre fiatal korában, még mielőtt az ikrek megszülettek
volna, és birtokló, szenvedélyes szeretetet érzett iránta, szinte
mintha ez is egy gyereke lett volna. Erről nem lehetett könnyű
lemondania.
– Azt szeretném, ha az Életutakat Jay venné át – mondta
végül, kedvesen a férfira mosolyogva –, ha képesnek érzi rá magát.
Ez így jó, gondolta Elspeth; nagyon jó. Szörnyű lett volna, ha
nem ajánlja fel Celia a férfinak. És kitelt volna tőle, nagyon is, hogy
megsemmisítő csapást mérjen rá.
Jay pedig, láthatóan boldogan, azt felelte, hogy természetesen
képesnek érzi rá magát, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy jó
gazdája legyen.
– Ebben biztos vagyok. És tudom, hogy a legjobb kezekbe
kerül. Ne engedd, hogy Marcus Forrest rátegye a túlmanikűrözött
kezét!
Valóban egy kissé túlságosan ápolt Marcus keze, gondolta
Elspeth. Sokszor megállapította már, hogy egy kissé túlságosan is
gondozott a keze, a körme mindig tökéletesen formázott és
fényezett. Ez nagyon amerikai dolog volt, akárcsak a férfi
tökéletesen vasalt öltönye és a mindig újnak tűnő nyakkendője...
– Celia – válaszolt Jay –, mintha hagynám. Az utolsó
leheletemig küzdeni fogok, hogy az én meglehetősen bütykös
kezemben tartsam.
Még Giles is nevetett. Hirtelen enyhült kissé a feszültség.
Aztán újra visszatért. Celia ivott egy korty vizet, és folytatta:
– És most a részvényeim.
Teljes csend lett a teremben. Mindenki némán és dermedten
ült, mint egy élőképben, megállítva a pillanatot.
– Nagyon sokat gondolkodtam rajta – mondta Celia, körbe
hordozva rajluk a tekintetét –, és nem volt könnyű döntenem.
Persze, számszerűleg nem túl sok részvényről van szó. Nagyon
távolinak tűnnek már a napok, amikor Oliver meg én birtokoltuk
KM-mel együtt a Lyttonst. De változnak az idők. A Lyttons
Londonon belül azonban meglehetős hatalmat képviselnek. És bár
nagyon is tisztában vagyok vele, hogy bármit mondtam is
korábban, a társaság nehéz időszakon megy át, hiszen nem
vagyunk a magunk urai, állandóan érezzük a függőségünket, nem
helyes így szemlélnünk a dolgokat.
– Lehet, hogy az amerikaiak úgy általában, és Mr. Forrest
különösen megnehezítik az életünket – a tekintete megpihent
Elspethen; lehet, hogy tudja, gondolta Elspeth, sőt egészen biztos
–, de nem szabad elfelejtenünk egy nagyon fontos dolgot.
Szükségük van ránk. Nem tudnák működtetni a Lyttons Londont
nélkülünk.
– Nagyon sok tehetség van ebben a cégben. És ez a mi erőnk.
És erősen kell kapaszkodnunk, küzdenünk kell az igazunkért, és
sosem szabad feladnunk. Pillanatnyilag úgy tűnik, sosem fogjuk
visszaszerezni a függetlenségünket, de sosem lehet tudni, mit hoz a
jövő. És ha, és amikor eljön az idő, akkor nekünk... elnézést,
nektek – huncutul csillogó tekintettel elmosolyodott – készen kell
állnotok.
– Úgy hangzik, mintha újra az angliai csatára készülnénk –
súgta Jay Venetiának, aki megsemmisítő pillantást vetett rá, aztán
beleprüszkölt a kávéjába. Celia hidegen nézett rájuk.
– Esetleg megoszthatnátok velünk is a viccet – jegyezte meg –,
máskülönben figyeljetek arra, amit mondok. Ez egy komoly
megbeszélés, és egy nagyon komoly téma.
Szófogadóan elhallgattak. Venetia lenézett a kezére, mint egy
csintalan kislány, Jay pedig kissé kényelmetlenül fészkelődött a
székében.
– Amikor meghoztam a döntésemet – folytatta Celia –,
megpróbáltam előretekinteni. Ezt kell tennünk, ha azt akarjuk,
hogy a Lyttons megmaradjon.
– Az idősebb emberek – képtelen az „öreg” szót használni,
gondolta Venetia – hajlamosak rá, sőt még a középkorúak is, hogy
hátrafelé nézzenek, a múltba kapaszkodjanak, ahelyett, hogy ha
megbocsátjátok ezt a közhelyet, kitárt karokkal fogadnák a jövőt.
Ez rendkívül veszélyes. Épp ezért én igyekeztem úgy dönteni, hogy
ezzel a jövőbe tekintsek. Így, remélem, el tudjátok fogadni a
döntésemet, és ti is úgy érzitek, hogy a részvények a megfelelő
kezekbe kerülnek.
Elhallgatott, és kedvesen rámosolygott az asztal körül ülőkre.
Te jó isten, élvezi ezt az egészet, gondolta Jay. Imádja minden
pillanatát ennek az utolsó nagy előadásnak.
– Azt akarom, hogy olyan személy kapja, aki tökéletesen érti a
hagyományainkat, de akiben ugyanakkor megvan a kellő bátorság
az újításokhoz.
 Ismét szünetet tartott. Gyerünk, gyerünk, gondolta Giles,
mondd már ki, és kérlek, az isten szerelmére, az én nevemet
mondd.
– Ugyancsak remélem, azzal is egyetértetek, hogy a
részvényeim ne egy személyhez kerüljenek, hanem kettőhöz.
Újabb hosszú szünet következett. Kicsoda? Ki lehet az?
Gondolta Venetia, gondolatban számba véve a lehetőségeket. Giles
meg én? Az volna a legkedvesebb megoldás. Jay meg én? Az volna
a legbölcsebb. Giles meg Jay? Az lenne a legdiplomatikusabb...
– A részvényeimet nagyon sok szeretettel és tökéletes
bizalommal átadom Elspethnek és Keirnek.
Csend lett, szinte félelmetes csend. Elspeth kissé kábultan,
boldogan, de a könnyeivel küzdve rámosolygott Keirre, és a keze
után nyúlt. A férfi nem fogta meg a kezét. Némán, mereven ült,
üres tekintettel. Szóval küzdeni akar ellene. Gazember. Igazi
gazember.
Venetia mosolyogni próbált, igyekezett nem... minek tűnni?
Mit érzett? Csalódottságot, valószínűleg. Túl korai volt, még túl
fiatalok. Még nem dolgoztak elég sokat, nem küzdöttek, nem
tapasztaltak eleget. Habár a szülei ugyanilyen fiatalok voltak,
amikor átvették a Lyttonst, és a maguk képére formálták. És
nagyon nagy sikerrel.
Ez most szinte hihetetlennek tűnt. És Elspeth meg Keir majd
beletanul. Ok nem dönthetnek mindenben, sőt ellenkezőleg.
Úgyhogy... talán tényleg jó ötlet, tekintve, hogy bőven van még
idejük. És ez okos megoldás volt. Ha Celia egyiket vagy a másikat
választja, az mindenféle problémákhoz vezethetett volna. Ez pedig
helyrehozhatja a szakadást Elspeth és Keir között, rákényszeríti
Keirt, hogy elfogadja Elspeth visszatérését a munkába,
megnyugtathatja a büszkeségét, megkönnyítheti az útját. Venetia
rámosolygott Elspethre, aztán az anyjára.
Jay erősebben küzdött magában. Ez végtelenül igazságtalan
volt. Keir Brown még csak nem is Lytton, és nem is túl tapasztalt.
Okos, az igaz, és nagyon szorgalmas, ráadásul tehetséges is. De
nem Lytton. És megkapja Celia részvényeit. Nos, a felét. És ő maga
talán már valóban annyira túl van az élete delén, hogy nem lehet ő
a következő generáció, a jövő, aminek Celia most hirtelen annyira
a megszállottja lett? Ő a negyvenes éveiben már valóban a múlt? Ő
idővel ráhagyhatta volna a saját részvényeit Keirre, az elment
volna. De hogy most kapja meg, egy húszas éveiben járó
fiatalember... ezt nehéz volt megemészteni. Vén boszorka, mindig
is szerette Keirt, flörtölt vele, behozta a cégbe. Ez visszataszító
kivételezés volt. Jay minden öröme elhalványult, amelyet az
Életutak miatt érzett. Ezt nagyon nehéz lesz elviselnie.
Giles csak valami émelyítő, tompa fájdalmat érzett, és
keserűséget. Úgy érezte, mindennek vége, örökre elveszítette az
esélyét, hogy valaha ő vezesse a céget, legalább azt a harminc
százalékot, ami megmaradt nekik. Ezt kapta egy egész élet
munkájáért, a sok csalódásért, megaláztatásért, amit az anyja keze
alatt elszenvedett, végül ennyi jutott neki: egy kis rész kis
százaléka.
Alig tudott ülve maradni az asztal mellett, annyira
nyomorultul érezte magát...
– Nos – szólalt meg Celia. Ragyogó mosolyt vetett rájuk. – Azt
hiszem, ihatnánk egy pohár pezsgőt, nem? Igyunk Keir és Elspeth
jövőjére. És az én meglehetősen késői visszavonulásomra. Giles,
volnál szíves...
De mielőtt Giles megszerezhette volna magának azt az örömet,
hogy megtagadja, és ugorjon az anyja utasítására, legalább most
utoljára, az utolsó, felháborító alkalommal, felállt Elspeth. Tudta,
hogy valakinek mondania kellene valamit. Valójában Keirnek,
akiben kellett volna lennie ennyi jólneveltségnek, jó modornak, sőt
alázatnak. De nem volt. Keir dühös, nagyon dühös. És Elspeth
pontosan tudta, hogy miért.
– Nagyi, szeretném megköszönni. Nagyon-nagyon köszönöm.
Keir és én rettentően hálásak vagyunk, és rettentően büszkék is,
amiért ennyire hiszel bennünk. Nagyon fogunk igyekezni, hogy ne
okozzunk csalódást neked, hogy kiérdemeljük a bizalmadat. És,
természetesen, szeretnénk nagyon hosszú és boldog nyugdíjas
éveket kívánni neked. Igyunk mindnyájan erre!
Venetia, aki gondosan megfigyelt mindenkit, miközben
segített Jaynek – nem Gilesnak, aki szerencsétlenül magába
roskadva ült a helyén – felszolgálni a pezsgőt, észrevett két dolgot.
Két nagyon fontos dolgot. Hogy Keir még mindig nem szólt egy
szót sem, sőt még el sem mosolyodott. És hogy az anyja arca,
amikor Elspeth hosszú, boldog nyugdíjas éveket kívánt neki, a
ragyogó mosoly mögött végtelenül, rettenetesen szomorú volt.
Sötét tekintetében pedig, miközben, ígérete szerint, utoljára
körbetekintett a tanácsteremben, valami különös félelem látszott.
 38. fejezet

Szörnyű veszteség volt a szerkesztőség számára. A Lytton

House mintha szomorúbb lett volna, kevésbé volt élénk és vibráló
Celia nélkül. Nem volt rendesen felöltözve, ahogy Keir
fogalmazott. Jay nevetett rajta, de volt benne igazság. Celia
nemcsak ragyogó eszét, múltját, felülmúlhatatlan
kapcsolatrendszerét adta a Lytton House-nak, de eleganciát,
csillogást is hozott magával. Hetekig várták, hogy visszatérjen:
hogy meghallják a hangját, amint parancsolón kiszól az irodájából,
hogy megpillantsák magas alakját és még mindig formás lábait,
amint végigvonul a folyosón. Szinte számítottak rá, hogy
felpillantanak, és ő ott áll majd az íróasztaluk előtt, egy újabb
ötlettel, észrevétellel, javaslattal, kritikával. De hiába vártak. És
napról napra nem hogy kevésbé, de egyre jobban hiányzott nekik.
Vég nélkül találgatták a távozása valódi okát. Talán a sokat
szenvedett Lord Arden végre megvetette a lábát, vagy Celia
belefáradt az egészbe, attól félt esetleg, hogy elveszíti a kiváló
ösztönét, és nem lesz képes úgy teljesíteni, ahogyan kellene, vagy
esetleg úgy döntött, hogy végre ideje mással is foglalkoznia az
életben. Az érvek, amelyekkel szolgált, tökéletesen ésszerűek és
logikusak lettek volna bárki mástól, de tőle egyszerűen
elfogadhatatlanok voltak. A vita végeérhetetlenül folytatódott,
nemcsak a szerkesztőségben, hanem éttermekben,
vacsoraasztaloknál és más kiadók tanácstermében is.
Utólag megdöbbentőnek tűnt, amikor már valamennyien
tudták, hogy senki nem gondolt a valódi okra.

Sebastian tudta, az első pillanattól fogva. Celia meglátogatta

másnap, miután az orvosnál járt, Barty halálának évfordulóján –
milyen különös egyezés, gondolta. Besétált Sebastian
dolgozószobájába, és sápadtan megállt a férfi íróasztala előtt.
Sebastian felnézett, és elmosolyodott.
– Szervusz, drágám! Nem vártalak ma. Fáradtnak tűnsz.
 – Sebastian – mondta az asszony felsóhajtva ennyi idős
korodra megtanulhattad volna már, hogy egy nő számára nincs
lehangolóbb dolog, mint amikor azt hallja, hogy fáradtnak látszik.
Ez rosszabb, mint ha azt mondanák neki, hogy rémesen néz ki. Az
ellen legalább tehet valamit.
– Rendben van. Rémesen nézel ki.
– Tudom – mondta Celia, és leült. – Fogd a kezem, Sebastian!
Elég rossz hírt közöltek velem.

És tudta Lord Axden is. Celia elmondta neki is, az új keletű

szeretettől és hálától vezérelve, tárgyilagos hangon beszámolt neki,
mi történik vele.
– Sajnálom – jegyezte meg végül –, elég nagy nyűg leszek,
attól tartok.
Lord Arden hosszasan nézett rá, a szokásos jóindulatú,
indulatmentes arckifejezésével. Aztán hirtelen megremegett a
szája, és kék szeme váratlanul megtelt könnyekkel. Aztán ráhajolt
Celia kezére, és megcsókolta.
– Amiatt ne aggódj, drágám! – mondta. – Te megérsz egy kis
kényelmetlenséget, azt mondhatom. Mit akarsz tenni?
– Bunny, nagyon zokon vennéd, ha állandóra beköltöznék a
Cheyne Walkra?
– Szó sincs róla. Valójában sosem tudtál megszokni itt.
Akarod, hogy elkísérjelek?
Természetesen, nem akarta; de egész házasságuk legszeretőbb
gesztusaként azt felelte, hogy szeretné.

Elspeth szörnyű időt élt át. Keir hallgatott, amíg haza nem
értek aznap, ám akkor nekitámadt. Azt állította, hogy Elspeth
tudott mindenről, Celia meg ő együtt főzték ezt ki ezt az ügyes
húzást, amellyel lehetetlenné tették, hogy ő megakadályozhassa
Elspeth jelenlétét a szerkesztőségben, és arra kényszerítették őt,
hogy elfogadja, az asszony fontos szerepet kap a kiadó életében.
Elspeth először megdöbbent, aztán haragudott, végül mélyen
megbántódott. Nem vitatkozott tovább a férfival, nem próbálta
meggyőzni. Semmivel nem lehetne meggyőzni arról, hogy nem úgy
van, ahogy gondolja, közölte Keir, és hányingere van ettől az egész
manipulációtól, hogy összefogtak ellene és a meggyőződése ellen.
Nem képes tovább úgy élni és dolgozni, ha ennyire nyíl tan
semmibe veszik azt, ami szerinte a házasságuk rendkívül fontos
alapelve.
 Elspeth eleinte azt gondolta, a férje majd túlteszi magát rajta,
belenyugszik a helyzetbe. De ahogy múltak a napok, aztán a hetek,
és nem csökkent Keir haragja, amely nemcsak ellene, hanem Celia
ellen is irányult, kezdett kétségbe esni. Nem akart, nem is lett
volna képes engedni. Arra gondolni sem tudott. Kimondhatatlan
büszkeséget és boldogságot érzett a nagyanyja ajándéka miatt. Úgy
érezte, bármire képes, szárnyalt a fantáziája, tele volt ötletekkel,
energiával, valami állandó izgalom és öröm töltötte el. Hogy
visszautasítsa a részvényeket, az szóba sem jöhetett. És Keir
ellenséges indulatát úgy értelmezte, mint ha a férfi őt utasítaná el.
Kompromisszumokat kínált neki (miközben arra gondolt,
ugyan miért kéne ezt tennie), hogy vár, amíg Robert egy kicsit
idősebb lesz, vagy három-négy napot dolgozik csak hetente, amíg
mindkét gyerek iskolás nem lesz, de a férfi hajthatatlan volt.
Elspeth vagy visszautasítja a részvényeket, az igazgatósági
tagságát, és úgy folytatja, mint addig, vagyis otthonról dolgozik
szerkesztőként, vagy Keir maga fogja ott hagyni a Lyttonst.
– A házasságunknak kellene a legelsőnek lennie – jelentette ki
egy különösen dühödt veszekedés után a férfi – de ez nálad
láthatóan nem így van. Követheted a saját ambícióidat,
ápolgathatod a saját visszataszító egódat a család rovására, de én
ezt nem fogom végig nézni. Kérlek, válassz! Nem engedem, hogy
belekényszerítsenek az elveim feladásába. És ez az utolsó szavam,
Elspeth.

Elspeth beszélt erről Marcus Forresttel. Természetesen, a férfi

a megfelelő dolgokat mondta: Keirnek nincs joga kitenni őt ilyen
érzelmi zsarolásnak, a múltban él, nem tagadhatná meg
Elspethtől, hogy elfoglalja méltó helyét a Lyttonsnál, és nincs
igaza, ha megpróbálja elnyomni Elspeth tehetségét.
– De Marcus – mondta Elspeth, akiben váratlanul felszínre
tört a Keir iránti lojalitás –, te magad mondtad, hogy a karriered
miatt ment tönkre a házasságod. Te nem sajnálod?
– Sajnálom, hogy vége a házasságomnak – felelt a férfi –,
természetesen. De képtelen lettem volna feladni a karrieremet
érte. Egyszerűen képtelen lettem volna. Azzal elárultam volna saját
magam. És szerintem ugyanez volna a helyzet veled is.
Elspeth meglehetősen kijózanítónak találta, hogy a férfi
ugyanazon a nyelven beszél, amelyet ő is használt magában. Ez
még jobban elgondolkodtatta a kapcsolatukról.
 Celia végtelenül feldúlt volt, amiért a gesztus, amelyről azt
gondolta, kivezeti Elspetht és Keirt abból a patthelyzetből,
amelybe hozták egymást, ilyen tévedésnek bizonyult. Megpróbált
beszélni Keirrel, de az nem volt hajlandó meghallgatni. Celiát
tartotta a nyomorúsága fő okozójának, aki szerinte legalább
annyira hibás volt, mint Elspeth. Ők együtt megalázták és
lekicsinyelték őt, és ezt ő nem fogja eltűrni.
– Egyszerűen nem tudom, mit tegyek – jelentette ki Elspeth,
amikor egyik délelőtt felkereste nagyanyját a Cheyne Walkon. –
Azt hiszem, komolyan gondolja, és nem fog engedni.
– Hát te? Te engedsz?
Elspeth ránézett.
– Természetesen, nem. Hogyan engedhetnék? Te azt akarod,
hogy az enyémek legyenek a részvényeid, és az enyémek is lesznek.
Ez nagy megtiszteltetés, és pontosan az, amire leginkább vágyom
az egész világon. Ez rólam szól, nagyi, legalább annyira, mint a
részvényekről, azt jelenti, hogy az a személy, aki vagyok, nem
azonos azzal, akinek Keir látni szeretne. Szerintem ez nagyon
komoly dolog. Most egyszerre úgy tűnik, az lesz a legjobb, ha véget
vetek a házasságomnak. Nem, nem fogok engedni.
– Ó, Elspeth – sóhajtott Celia –, én igazán azt hittem, hogy ez
majd megoldja a problémátokat. Azt hittem, nagyon okos ötlet.
Szegény Keir! Nagyon boldogtalan lehet.
– El sem tudom képzelni, hogy miért – vágta rá bosszúsan
Elspeth.
– Drágám, ez csak természetes. Senki nem viselkedik így, ha
magabiztos, és erősnek érzi magát. A nagyapád éppen ilyen volt.
Tökéletesen kiállhatatlan volt, amikor fenyegetve érezte magát. –
Elspeth szemébe nézett. – Nem gondolod. .. hogy esetleg sejt
valamit? Vagy esetleg biztosan tudja?
– Miről beszélsz? – tudakolta sietve Elspeth.
– Drágám, nem vagyok teljesen ostoba. És Keir sem az.
Elspeth a nagyanyjára nézett, és elpirult.
– Nagyon meg vagy botránkozva?
– Egyáltalán nem. Ennek ellenére, szerintem az volna a
legbölcsebb, ha befejeznéd a dolgot.
– Igazán? De nagyi, Marcus megért engem, tudja, miről
beszélek, nagyra értékeli azt, aki valójában vagyok. És tudod miért
kezdődött az egész? Pontosan azért, amit most mondtam, mert
Keir nem értékel engem. Ő olyan valakire vágyik, aki nem is
létezik. Isten tudja, miért gondolta, hogy én vagyok az.
 – Gondolom, azért, mert szeretett.
– De éppen most mondtam, hogy nem szeret engem. Azt, aki
valójában vagyok. És már olyan régóta annyira gonosz velem. Már
nem is emlékszem, milyen volt, amikor kedves volt hozzám.
– Ezt mind tudom. De érzi, hogy elveszít téged. És meg van
rémülve. Ettől pedig csak még csúnyábban viselkedik. –
Elhallgatott, és átható pillantást vetett az unokájára. – Szereted
Marcus-t?
A kérdés olyan váratlanul érte, hogy kibukott az igazság belőle.
– Nem – válaszolt –, nem szeretem. Elbűvölő és figyelmes és
mulatságos, és rettentően vonzónak találom, és... ahogy már
mondtam, ő ismeri és becsüli az igazi énemet... De nem szeretem.
És ő sem szeret engem. Én... azt hiszem, szeretem Keirt. El sem
tudom képzelni, miért, de így van.
– Ebben az esetben, Elspeth, vess véget neki! Lehet, hogy
nagyon nagyvilági és izgalmas egy ilyen viszony, de egyszerűen
nem éri meg.
Elspeth felált, odasétált az ablakhoz, és kinézett a folyóra.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg –, valami... nagyon
bizalmasat? Nagyon szeretném tudni.
– Kérdezz!
– Nagyapa szerette a... a valódi énedet?
– Gondolom, igen – felelt Celia, és rámosolygott Elspethre. –
Habár a valódi énem szinte megőrjítette. De azt hiszem, ő
magabiztosabb volt, mint Keir. Keir láthatóan úgy érzi, hogy
elnyomja a sok Lytton. – Kis habozás után hozzátette. – Tudod,
valójában megfordult a fejemben, hogy az összes részvényemet őrá
hagyom egyedül. Éppen emiatt.
Elspeth rámeredt.
– Valóban? Keirre hagytad volna? Azzal nagyon
felbosszantottad volna Gilest. És anyát.
– Hát téged?
– Nem – mondta Elspeth elgondolkodva. – Nem hiszem, hogy
engem bosszantott volna. Sőt, azt hiszem, nagyon örültem volna
neki. – Rámosolygott a nagyanyjára. – Biztosan nagyon szeretem,
nem igaz?
– De igen – válaszolt Celia, és megcsókolta. – Helyesen fogsz
cselekedni, Elspeth. Az én unokám vagy, és jobban hasonlítasz
rám, mint bármelyikük. De most, ha megbocsátasz, felmegyek az
emeletre, és pihenek egy kicsit ebéd előtt.
 Elspetht túlságosan lefoglalták a saját problémái, semhogy
különösnek találja ezt a megjegyzést.

Izzie, akit gyötört a bűntudat, elment egy specialistához New

Yorkban. Mary Desmond nemcsak rendkívül sikeres és kiváló
szülész-nőgyógyász volt, hanem részt vett az új születésszabályozó
tablettával összefüggő kutatásokban is, és néhány nagyon érdekes
vizsgálatot végzett ezzel kapcsolatban.
Türelmetlenül várta, hogy végre megjelenjen a piacon, főleg
mivel ez véget vetne a rettentő szenvedésnek és sebeknek
(nemcsak fizikai, de lelki értelemben is), amelyektől olyan fiatal
nők ezrei szenvedtek, mint például Isabella Brooke.
Rendkívüli módon meghatotta Izzie fájdalma. A lány olyan
fiatalnak tűnt, szinte még gyereknek, hosszú aranybarna hajával és
sápadt arcában hatalmas barna szemével. Nehéz volt elhinni, hogy
huszonkilenc éves.
Figyelmesen meghallgatta, amint beszélt a félelmeiről, hogy
miért nem esett még teherbe, aztán kikérdezte, mióta dolgoznak
rajta, ahogy fogalmazott, megvizsgálta, majd nyíltan Izzie szemébe
nézett, és azt mondta:
– Nem találtam semmiféle közvetlen okát, hogy miért nem
fogant meg. Természetesen, végezhetünk más vizsgálatokat, de
még egy kissé korainak tűnik. Azt kijelenthetem, Miss Brooke,
nincs semmi jele, hogy az abortusza befolyásolta volna a
fogamzókészségét. Azt mondja, nem volt komoly fertőzése utána,
amennyire tudja, és megnyugtathatom, tudna róla, úgyhogy
valószínűleg megúszta a valódi veszélyt.
– Mi lett volna az? – kérdezte Izzie. – Úgy értem, milyen
következményei lehettek volna?
– Esetleg, hangsúlyozom, esetleg, elzáródhattak volna a
petevezetékek. A fogamzáshoz három dolog kell: petesejt,
egészséges sperma és átjárható petevezetékek. Azt nem tudhatom,
mennyire egészségesek a barátja spermái – nézett nevető
tekintettel Izzie-re –, de azt megpróbálhatjuk megállapítani, hogy
mennyire rendszeres a peteérése. Szeretném, ha készítene nekem
egy HHT-t.
– Az mi?
– Elnézést. Mi orvosok állandóan elfelejtjük, hogy egy saját
nyelvet beszélünk. Hüvelyi hőmérsékleti táblázat. Azt szeretném,
ha minden áldott nap megmérné a hőmérsékletét. A hőmérséklet
csökken közvetlenül a tüszőrepedés előtt. Ez meglepő módon
megbízható. Nincs esetleg fájdalma vagy kellemetlen érzése a
ciklusa közepe táján?
– Nem vettem észre. Ez... – kissé habozott –, ez rossz jel?
– Szó sincs róla. Néhány ember érez ilyesmit, és ebből
könnyebb megállapítani az ovuláció idejét. Feltéve, hogy ez
rendben megtörténik, és nincs okunk feltételezni, hogy nem, az
megnyugtató lesz. Ellenőrizhetjük azt is, hogy a petevezetékei
nincsenek elzáródva. Bár ez nem kifejezetten kellemes, és
általában érzéstelenítéssel csináljuk. Kétféle módon lehet elvégezni
a vizsgálatot. Vagy gázzal, amit befújunk a méhébe, és azon
keresztül fel a petevezetékeken, ez hallható, ha hiszi, ha nem, vagy
festékanyaggal, amit a méhébe injekciózunk, aztán
röntgenfelvételt készítünk róla. De ezt még nem javasolnám. Még
túl korai volna. Előbb lássuk, mi a helyzet a tüszőrepedéssel.
– És mi van a méhnyakkal? Nem lehet, hogy az sérült?
– Én semmi jelét nem láttam.
– De ha mégis...
– Ha mégis, de hangsúlyozom, szerintem erről szó sincs,
akkor azt mondanám, hogy nem volna képes kihordani egy babát.
Ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel elvetélne a második
trimeszterben. Tizenöt-tizenhat hetesen. Ha ez megtörténne,
öltéseket tehetnénk a méhnyakra, hogy a következő alkalommal
megakadályozzuk.
Izzie elborzadva nézett rá, amint elképzelte, hogy a régóta várt
babát elveszítheti.
– Nem lehetne ezt mindenképpen megcsinálni?
– Nem, ezt nem szokás megelőzésképpen alkalmazni.
Bizonyos kockázatokkal jár, mint minden orvosi beavatkozás. De
mentőkötélként ott van ez a lehetőség – széles, megnyugtató
mosolyt vetett Izzie-re. – Azt, ugye, tudja, – tette hozzá –, mi a
legjobb módja, hogy teherbe essen?
– Nem – válaszolt reménykedve Izzie. Talán azt mondja majd,
hogy oldalt fekve kell szeretkezni, vagy a konyhaasztal alatt, vagy
teleholdnál, valami ilyen egyszerű trükkje van.
– Rengeteget szeretkezzenek, és egyszerűen csak élvezze.
Különösen a tüszőrepedés idején, de máskor is. Természet Anyánk
meglepően perverz tud lenni. A terméketlenség oka legtöbbször a
túl kevés közösülés. Ezt tudta?
– Nem – vallotta be Izzie –, nem tudtam.
És mosolyogva arra gondolt, mennyire tetszene Nicknek ez az
orvosi tanács. Megnyugodva hagyta el Mary Desmond rendelőjét.
És út közben megállt egy patikánál, hogy lázmérőt vegyen.
Mary Desmond tanácsának a felét – hogy gyakran
szeretkezzenek – könnyű volt betartani. Lazítani és nem aggódni
miatta – azt már kevésbé.

Három hónap telt el gondos hőmérőzéssel, gondos időzítéssel.

Háromszor reménykedett, néha csak pár órán át, néha pár napig,
egyszer egy egész hétig. Nick persze nem tudta, Izzie nem mondta
el neki, ettől valahogy még nehezebb volt, nem akarta, hogy a férfi
megtudja, mennyire fontossá vált számára ez az egész. Csak annyit
tett, hogy egy tízcentes nagyságú lyukat vágott a pesszáriumán.
Hiszen még mindig nem volt rendes lakásuk, még mindig nem
engedhettek meg maguknak egy babát. Vagyis nem igazán,
semmiképpen nem kényelmesen. A férfi kinevette az aggodalmait,
azt mondta, rengeteg idejük van még. És most még egyre
nehezebbé vált betartani azt a tanácsot is, hogy minél gyakrabban
szeretkezzenek. Izzie megmérte a hőmérsékletét, látta, hogy az
időpont megfelelő, így megpróbálta ágyba csalogatni Nicket. Ez
gyakran nem ment könnyen. Kiszámíthatatlan munkaidőben
dolgoztak, gyakran éjfélig vagy még tovább is ott ültek az
íróasztalaiknál a Neill & Parkernél. Utána egy kicsit lazítottak
némi bor társaságában, elmentek vacsorázni, aztán hajnali kettő-
három táján bezuhantak az ágyukba. Izzie szenvedélye (amely
ekkorra sokszor már csak megjátszott volt), nem talált túl lelkes
fogadtatásra.
– Ne most, édesem – mondta a férfi, majd megcsókolta és
hátat fordított neki –, majd holnap, az remek volna. Jó éjt,
drágám! Szeretlek.
És eljött a holnap, és megint csak későig dolgoztak, de akkorra
már az értékes alacsony hőmérséklet ismét megemelkedett, és a
felbecsülhetetlen értékű kibújni kész pete megszökött, úgyhogy
mire Nicknek végül szerelmeskedni támadt kedve, Izzie csalódott
és ingerült volt.
– Sajnálom, Nick – mondta meglehetősen élesen, amikor a
férfi a karjába vette és csókolni, simogatni kezdte –, egyszerűen
nincs kedvem.
– De hercegnő, tegnap éjjel még volt!
– Tegnap igen, tegnapelőtt is, ma nincs. Rendben? Most pedig
nagyon fáradt vagyok. Sajnálom.
Hallotta a meglepett csendet, aztán Nick hangosan horkolni
kezdett, Izzie pedig ott feküdt álmatlanul, és gyászolta az újabb
meg nem fogant babát. És tudta, hogy két hét múlva ismét
számíthat a fájdalomra, fizikai és lelki értelemben is.
Visszament Mary Desmondhoz, aki próbálta megnyugtatni.
Azt mondta neki, hogy ne aggódjon, tanulmányozta a hőmérséklet-
táblázatát, kijelentette, hogy nyilvánvalóan van nála peteérés, és
biztos benne, hogy az idő majd meghozza neki a kisbabát.
– Igen, de hát nem érti? Szinte egyfolytában olyan
nyomorultul érzem magam. Képtelen vagyok bármi másra
gondolni. És még a szexet sem kívánom, kivéve a megfelelő
időben. És nagyon ideges és undok vagyok Nickhez.
– Megbeszélte vele a dolgot?
– Nem, nem lehet. Ő még azt sem tudja, hogy próbálkozom.
– Szerintem beszélniük kellene. Megértőbb lesz. Beszélt neki
az abortuszáról?
– Nem – válaszolt Izzie elszörnyedve. – Annyira
megdöbbenne, el sem tudja képzelni. Ő egy nagyon-nagyon jó
ember.
– Maga is az, ahogy én látom.
Izzie habozott, aztán azt mondta:
– Nem, nem tehetem. O... soha többé nem érezne ugyanúgy
velem kapcsolatban. Azt gondolná, becsaptam egész idő alatt, és...
– Nos, így is van – jegyezte meg Mary Desmond. Izzie
ráemelte a tekintetét, és látta, hogy mosolyog. – Nálam ez nem
számít komoly csalásnak. Tökéletesen természetes és érthető. Ez
szörnyű élmény volt magának, ezért senkivel nem akarta
megosztani. De szerintem most már talán el kellene mondania
neki.
– Nem tehetem – ismételte meg Izzie. – Egyszerűen képtelen
vagyok.
– Nézze, még mindig nem vizsgáltuk meg a petevezetékeket.
Esetleg hamarosan megtehetnénk. Várunk még pár hónapot, aztán
befekszik néhány napra. De... próbáljon lazítani, Miss Brooke!
Maga még nagyon fiatal.
Izzie a huszonhat éves Elspethre gondolt, a két kisbabájával,
meg a huszonnégy éves Amyre, aki a másodikat várta, és a
legkevésbé sem érezte fiatalnak magát.

Elspeth úgy döntött, még egyszer, utoljára próbálkozik. Ha

Celiának igaza van, és Keir fenyegetettnek érzi magát, ha azt
gondolja, hogy ő nem szereti, akkor talán meg kellene próbálnia
meggyőznie arról, hogy téved. Lehet, hogy ez mindent megoldana.
 Várt, amíg úgy tűnt, hogy a férfinak viszonylag jó kedve van –
ellentétében az egészen pocsékkal, ami mostanában a megszokott
volt. Igyekezett nem csevegni a vacsora alatt, leszedte az asztalt,
miközben Keir az újságot olvasta, aztán bevitt egy kancsó kávét. A
férfi homlokráncolva nézett rá.
– Azt hiszem, nem kérek kávét. így is elég rosszul alszom.
Nem túl biztató kezdet. Elspeth igyekezett együttérző arcot
vágni.
– Sajnálom. Én azért iszom egy csészével. Tudod, én milyen
jól alszom.
– Valóban.
– Keir, nem beszélgethetnénk?
– De igen – válaszolta, letéve az újságot. – Beszélgetés alatt,
gondolom, azt érted, hogy te beszélsz.
– Keir – Elspeth szemét elfutották a könnyek – kérlek.
A férfi hátradőlt a székében, összekulcsolta a karját, és
megjátszott türelemmel nézett a feleségére.
– Én nagyon szomorúnak találom – kezdte Elspeth –, hogy
már nem tudunk beszélgetni. Régen egyfolytában beszélgettünk.
– Ez így van. Akkoriban ráértél.
– És te is.
Keir egy pillanatra eltöprengett, aztán bólintott.
– Igaz.
Elspeth felbátorodott.
– Tudod... szerintem ez minden baj oka. Tényleg. Én... még
mindig szeretlek.
– Igazán? – a férfi arckifejezése teljes érdektelenséget
mutatott.
– Igen. Nagyon, Keir.
– Értem.
– Ez minden? Csak ennyit tudsz mondani?
– Pillanatnyilag.
– Nem hiszel nekem?
Keir felsóhajtott.
– Már magam sem tudom, hogy mit higgyek. Egyáltalán
bármiről.
– Rendben. Próbáld elhinni a következőt! Én nagyon-nagyon
szeretném, ha a házasságunk boldog lenne. Nem pedig ilyen
szörnyű, hideg, halott dolog.
– Te ilyennek látod?
– Igen. Te nem?
 Keir nem felelt.
– Visszagondolok a régi időkre, amikor mi olyan... közel
voltunk egymáshoz. Amikor...
Elhallgatott. Kezdte nagyon megalázottnak érezni magát. Azt
akarta mondani, amikor még akartál engem, amikor még akartalak
téged. Ő még mindig akarta Keirt, nagyon. De már alig emlékezett
rá, mikor szeretkeztek utoljára, mikor élhette át azt az erős,
gyógyító, tökéletes gyönyört. Felsóhajtott.
– Akkor közel voltunk egymáshoz, Elspeth. Ugyanazt akartuk,
ugyanazok a dolgok voltak fontosak nekünk. Most más a helyzet,
nem igaz?
– De igen. Éppen ez az, amit...
– Megmondom neked, miért más most a helyzet, rendben?
Mert most különböző dolgokat akarunk, és különböző dolgokat
tartunk fontosnak. Te karriert akarsz, sikert akarsz, csak magaddal
törődsz...
– Ez nagyon igazságtalan – vágott közbe Elspeth, szinte
kiabálva. – Valóban karrierre vágyom, a siker kevésbé fontos, de
igenis fontosak nekem a gyerekek...
– Annyira, hogy mindennap magukra hagynád őket.
– Ez egy aljas torzítás! Mondtam már...
– Sok mindent mondtál. Sok szép dolgot. De nem akarod be is
tartani, nem igaz? Azt mondod, szeretsz engem. Ha szeretnél,
Elspeth , nem ellenkeznél állandóan velem. Nem kicsinyellnéd le
azt, amit én a legfontosabbnak tartok. Nem próbálnál úgy
beállítani engem, mint egy régimódi bolondot, csak azért, mert
vannak ideáljaim, a házasságról, a férfi és a nő helyéről a
házasságban...
– Sosem próbáltalak bolondnak beállítani téged.
– Lehet, hogy nem próbáltad, Elspeth, de az biztos, hogy
sikerült neked. Ó, ez nagyon ügyes volt, a nagyanyád terve, hogy
rákényszerítsen, beleegyezzek abba, hogy dolgozol. De nem
sikerült rákényszerítenie. Ne mondd azt, hogy szeretsz engem,
Elspeth, mert rosszul vagyok tőle!
Felállt és dühösen nézett le az asszonyra. Elspeth zokogva ült a
székében, megrémülve a szenvedélytől, amit felszabadított a
férfiban, és szinte kibírhatatlanul megbántódva.
– Megmondom neked, mit csinálsz velem: tönkre teszel.
Engem és mindazt, amit képviselek, amiben hiszek. Szerettelek
valaha, kimondhatatlanul. Küzdöttem ellene, küzdöttem az ellen,
hogy szeresselek...
 – Miért? – kérdezte a nő, és hirtelen elállt a könnye.
– Mert tudtam, hogy csak bajhoz vezet. Túlságosan
különbözők vagyunk, egész mások a gyökereink...
– Ugyan, Keir! Ez igazán ostobaság.
– Szóval ostobaság? Nem hinném. Az én normáim nem voltak
azonosak a te normáiddal, az én ideáljaim a tieiddel. Nem is
lehettek. Ezt látnom kellett volna, bolond voltam...
– Értem – mondta Elspeth, nagyon higgadtan. – Örülök, hogy
legalább most rájöttél. Nyilván én is bolond voltam. Jó éjt! Nagyon
érdekes beszélgetés volt.
Aznap a vendégszobában feküdt le Elspeth. Kimerülten el is
aludt azonnal, aztán hajnali háromkor felébredt, és csak feküdt a
sötétbe bámulva, értetlenül és végtelenül megbántódva, azon
tűnődve, tehet-e még valamit azon kívül, hogy véget vet a
házasságának. Mivel Keir nyilvánvalóan nem szereti már.
Nem emlékezett, hogy valaha is ilyen magányosnak érezte
volna magát. Még akkor sem, amikor Glasgow-ban élt, abban a kis
lakásban.

– Drágám, rettentően szomorúnak látszol. Feszültnek. Mintha

nem. is az a lány volnál, akit megismertem. Van valami, amit el
akarsz mondani nekem?
– Nem. Nem hinném.
– Biztos? .
– Igen. Biztos.
– Egészen biztos?
– Ó, Nick, az ég szerelmére! Egészen biztos.
– Akkor jó. Mert már kezdtem azt gondolni, hogy velem van
valami baj. Hogy talán szájszagom van, vagy valami egyéb
kellemetlen dolog.
– Dehogyis – válaszolt Izzie –, ne butáskodj!
– Megkönnyebbültem. Lehet, hogy te vagy a napsugaram,
amint a sláger mondja, de mostanában mintha elég gyakran
eltakarnának a felhők.
– Nem – tiltakozott Izzie –, nincs semmi baj. Jól vagyok.
– És még mindig szeretsz engem?
– Hát persze.
– Akkor jó. Mert támadt egy ötletem. Aminek talán örülni
fogsz.
– És mi az?
 – Szerintem össze kéne házasodnunk. És hozzáfogni a
családalapításhoz. Mit szólnál hozzá?
Izzie sírva fakadt és kirohant a szobából.
 39. fejezet

– Ó, istenem! – hallotta a saját reszkető hangját, amint

döbbenten, hitetlenkedve felkiáltott. – Ó, te jó isten!
Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehetséges.
Leült a konyhaasztalhoz, reszkető ujjai között a levéllel.
Valójában egész testében reszketett, émelygett, úgy érezte,
mindjárt...
Jenna, nyugodj meg! Csillapodj! Még nem történt semmi.
Valószínűleg csak egy ostoba tévedés az egész.
De... itt van a kezében. Egy Charlie-nak címzett levél, valami
jogi cégtől, vele kapcsolatban. Ott hevert a nagy rendetlen halom
tetején, a férfi íróasztalán, ahol Jenna azt az iskolának szóló levelet
kereste, amelyet a férfi állítólag megírt a plusz lovaglóleckékkel
kapcsolatban. Telefonáltak neki, hogy jelezzék, még nem kapták
meg a levelet, pedig fontos volna.
Amit viszont talált, abban azt írták – Jenna kényszerítette
magát, hogy higgadtan végigolvassa –, hogy ő jogosult az apja
vagyonának egyharmad részére. Legalábbis úgy tűnt, erről van
benne szó:

„...csak hogy megerősítsem, amit 1959. július 9-ei,

második találkozásunk alkalmával már elmondtam
önnek a néhai Laurence Elliott hagyatékát illetően:
1. Az apja halála után született gyermek jogosult a
vagyon egyenlő részére a New York-i hagyatéki jog 28-
as törvénycikke alapján.
2. Két különböző eljárást kellene indítanunk a
Legfelsőbb Bíróságon. Először annak a
megállapítására, hogy a követelés jogos, hogy Jeanette
Elliott az illető utószülött gyermek. Másodszor annak
a kezdeményezésére, hogy megállapítsák az örökség
pontos összegét.
 Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy a néhai Mr.
Elliott vagyonának kezelőit, valamint a
kedvezményezetteket értesíteni kell az igényünkről. Ez
döntő fontosságú lehet Miss Elliott jogosultságát
illetően. Kérem, szíveskedjen értesíteni arról, el
akarja-e indítani az első eljárást, és ha igen, mikor
tudna legközelebb felkeresni engem, hogy teljes
egészében megismertessen a részletekkel. Megértem
az indokait, amiért az utóbbi hat hónapban
szüneteltette az ügyet, de hogy az utolsó kérdésére
feleljek, nem gondolnám, hogy Miss Elliottot be
kellene vonni, amíg fel nem mértük az ügy sikeres
lezárásának az esélyeit. Őszinte híve, Jonathan Wyley”

Jenna a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt.

Már annyival jobban kezdte érezni magát! Sokkal erősebb lett,
sőt szinte boldog az idő nagy részében. Nem tehetett róla, de az
élete haladt tovább, és nagyon kellemes módon. Eleinte
bűntudatot érzett, amikor boldog volt. Például amikor együtt
elmentek vitorlázni kint, Hamptonsban, vagy barbeque-t
rendeztek a barátaikkal a tengerparton. Vagy amikor ő meg Cathy
jól kijöttek egymással, ahelyett, hogy civakodtak volna, ahogy
mostanában gyakran megesett. Vagy amikor visszament az
iskolába azon a nyáron, és olyan remek volt újra látni mindenkit,
és tapasztalni, hogy mennyi jó barátja van, érezni a szeretetüket,
ahogyan nagy örömmel köszöntötték.
Aztán szerepelt az évzáró darabban is, ami szintén nagyon
boldoggá tette. Megkapta a főszerepet a Szeretettel Judytól című
musicalben (amely a Hosszúláb Papa, Jenna egyik kedves
gyerekkori olvasmánya alapján készült). Természetesen, közben
mindig volt benne egy kis szomorúság, amikor arra gondolt,
milyen büszke lett volna rá az anyja, hogyan tapsolt volna neki az
első sorban, de Charlie ott tapsolt az első sorban helyette is, és ez
nagyon jólesett a lánynak.
Charlie továbbra is nagyszerűen viselkedett vele, igazán
nagyszerűen. Nagyon kedves és szeretetteljes volt, és Barty halála
után egy teljes évig nem ment sehová sem Jenna nélkül, még egy
italra sem, vagy moziba. Jenna rettegett tőle, hogy a férfi talál
majd magának egy új barátnőt; ettől félt legjobban. Ugyanakkor
értette, hogy valószínűleg így kell történnie, és talán nem is volna
olyan rossz. Végül is Charlie nagyon jóképű volt, nagyon kedves és
láthatóan nagyon magányos. Ö meg Cathy sokat voltak távol, és
Charlie előbb-utóbb valószínűleg női társaságra vágyik majd.
Egyszer elment egy italra egy lánnyal, akit az üzleten keresztül
ismert meg. Cathy és Jenna annyit ugratták miatta, hogy a férfi
végül kijelentette, ha máskor ilyesmire vetemedne, csakis a
legteljesebb titokban teszi.
– Te nem volnál képes titkolózni – válaszolt Jenna, és
megölelte a férfit. De... most úgy tűnt, hogy mégis képes rá.

Hazajöttek Southamptonból, hogy készülődjenek az iskolába.

Charlie elment a kis irodájába – a bemutatóterem már nem volt
meg –, Cathy egy iskolatársánál volt, Jenna pedig egyedül ült
otthon, egy barátnője hívását várva. Amikor végül telefonált,
Jenna azt mondta neki, hogy aznap nem ér rá.
Hosszú ideig várakozott. Végül ebéd után megérkezett a férfi.
Jenna hallotta, amint fütyörészve belép és a kabátját egy székre
hajítja az előszobában – az anyja mindig nagyon bosszús volt,
amikor ezt csinálta aztán felszalad a lépcsőn. Láthatóan egyenesen
az emeletre tartott, a dolgozószobájába, de észrevette őt, amint a
szalonban ülve figyeli, és hirtelen megállt.
– Szervusz, drágám! Azt hittem, elmész itthonról.
– Úgy volt. De beszélnem kell veled.
– Ó, kicsim! Hát itt vagyok. Akarsz inni valamit? Ebédeltél?
A lány megrázta a fejét.
– Nem, nem vagyok éhes. Köszönöm.
– Mi a baj? El akarod mondani?
– Charlie, miért mentél el azokhoz az ügyvédekhez? Wyley és
valami. Az én ügyemben? Anélkül, hogy szóltál volna nekem?
– Ó.
A férfi leült az egyik dúsan kárpitozott puha kanapéra
Jennával szemben, és a lányra meredt. Nagyon sápadtnak tűnt,
nagyon döbbentnek. Láthatóan küszködve próbált valamiféle
magyarázatot kitalálni.
– Igen. Nos... nos, honnan tudtad meg?
– Az íróasztalod tetején feküdt a levél. Elolvastam.
– Jenna, nem volna szabad az íróasztalomhoz menned.
– Korábban nem bántad. Mindig azt mondtad, nem baj. Azt a
levelet kerestem, a lovaglóleckékről. Telefonáltak, hogy szükségük
volna rá. Nem kéne ilyen rendetlennek lenned, Charlie! – tette
hozzá halvány mosollyal.
 – Igazad van. Nem kéne – válaszolta a férfi még halványabb
mosollyal.
– Nos... várom a magyarázatot. Mi ez az egész? Miről van szó?
– Jenna, azt sem tudom, hogyan kezdjem, hol kezdjem.
Annyira... rémesen érzem magam, amiért megtaláltad a levelet.
Annyira... ármánykodónak tarthatsz most engem.
– Csak egy kicsit.
– Arról van szó... Ó, a pokolba, nem bánod, ha én iszom
valamit?
– Természetesen, nem.
Figyelte, amint Charlie tölt magának egy nagy adag bourbont,
aztán súlyosan lezökken újra a kanapéra.
– A következőről van szó – kezdte. – Valahol olvastam egy
esetet egy olyan személyről, akinek a helyzete nagyon hasonlított a
tiédre. Ő is az után született, hogy az apa meghalt.
– Utószülött gyermek – jegyezte meg Jenna. Most keményebb
volt az arckifejezése, gondterheltebb.
– Honnan tudsz erről...? Ó, hát persze, olvastad a levelet...
– Olvastam a levelet.
A férfi várt, aztán megszólalt, kutató tekintettel nézve a lány
szemébe.
– Arról van szó, drágám, mindig is úgy gondoltam,
igazságtalan, hogy az a másik kettő kapja az összes pénzt, te pedig
nem kaptál semmit...
– Azért az túlzás, Charlie. Bőven kaptam.
– De az apádéból semmit. Jenna, az a vagyon milliókra
rúghat. Több millióra...
A lány hallgatott.
– Jogod van hozzá. Megvan hozzá minden jogod. Emlékszem,
mondtam az édesanyádnak is.
– És...
– Ő nem akart belőle. Neki persze megvoltak a maga okai,
de... én ezt nem tartottam helyesnek. Mindenesetre azt gondoltam,
semmit sem lehet tenni ez ügyben. A pénz oda, a végrendelet
szerint. És aztán... ahogy már mondtam, olvastam ezt a cikket. Úgy
döntöttem, végzek egy kis kutatást az ügy érdekedben, Jenna, és
ahogy látod a levélből, nincs semmi kétség. Az a pénz téged illet.
Csak el kell venned.
– Igen – jegyezte meg Jenna –, te ezt mondod. És Mr. Wyley
is ezt mondja. De az a helyzet, Charlie, én azt a pénzt nem akarom
elvenni.
 Ez lesz a próba, gondolta Jenna, most első ízben nézve
gyanakodva a férfira. Ha Charlie tovább erősködik, akkor nem
egészen önzetlenek az indokai. Akkor abban reménykedik, hogy
ráteheti a kezét legalább a pénz egy részére. Ha csak átmenetileg
is. A férfi nagyon pazarló volt, ezt már észrevette a lány.
Charlie ránézett és elmosolyodott. Nagyon kedvesen. Aztán
kitárta előtte a karját.
– Akkor, drágám, természetesen, ejtem az egész ügyet. Nem is
álmodnék arról, hogy belerángassalak valami olyasmibe, amit te
nem akarnál. Csakis rád gondoltam, esküszöm. írunk Mr.
Wyleynak együtt, most azonnal, és tudatjuk vele, nem akarjuk,
hogy bármit is tegyen. És aztán majd feladhatod te a levelet – tette
hozzá, amint Jenna odaült melléje a kanapéra, és a vállára hajtotta
a fejét. – Csak hogy tudd, nem akarlak becsapni.
– Charlie! Ezt nem is gondoltam. Rendben van, írjunk.
Örülnék neki. Szeretném, ha ezt elrendeznénk. És... biztos vagyok
benne, hogy jót akartál... kérlek, ne hidd, hogy mást gondolok.
Csak éppen... annyira gyűlölőm a pénzt.
– Tudom – válaszolt Charlie.
De mielőtt megírták volna a levelet, megszólalt a telefon, és
aztán el is lett felejtve.

Izzie az ágyon feküdt, amikor Nick hazaért, korábban ugyanis

elviharzott otthonról egy veszekedés után. Egy újabb veszekedés
után. Állandóan veszekedtek mostanában. Izzie annyira feszült,
ideges és lehangolt volt, és a szex is csak egyre rosszabb lett,
ahelyett, hogy jobb lett volna. Semmi másra nem tudott gondolni,
csak a fogamzásra. Görcsös és feszült volt, és minden apróságból
először civakodás lett, aztán haragos veszekedés. Aznap este
különösen csúnyán összevesztek. Nick virággal állított haza, de
nem volt valami szép virág, szemmel láthatóan a drogériában
vette, nem virágboltban. Valaha ezzel egyáltalán nem törődött
volna Izzie, de ma ingerelte. Megpróbálta eltitkolni, de miközben
egy vázáért ment, Nick lehajolt, hogy megcsókolja, és ő nem tudta
megállni, hogy ne fordítsa el a fejét. Nick pedig elrohant otthonról.
És most, ahogy hazatért, egész kapcsolatuk során először szinte
utálattal nézett rá.
– Szervusz – mondta Izzie.
A férfi még csak válaszra sem méltatta. Egyenesen a tálalóhoz
ment, és töltött egy italt magának. Aztán feléje fordult, és kemény
tekintettel nézett rá.
 – Ki az? – kérdezte.
– Hogyan?
– Azt kérdeztem, ki az. Ki az a másik fickó?
– Nick, fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Ugyan, kérlek. Nem hagyhatnánk ezt? Nyilván van valaki
más. Még szeretném megtudni, ki az, aztán eltakarodom innen, és
nem rabolom tovább az idődet. Lehet, hogy mindenképpen ezt
kéne tennem. Talán nem is kell megtudnom. Azt hiszem, rajtad áll.
– Nick, nincs senki más, esküszöm.
– Ó, igazán? Valóban így van? Ebben az esetben miért
ábrándultál ki belőlem? Miért rándulsz össze, amikor melléd
fekszem az ágyba? Miért úgy szeretkezel velem, méghozzá nem is
túl gyakran, mint aki valami unalmas kötelességet hajt végre?
Miért nem beszélgetsz már velem? Úgy értem, igazából? Miért
nézel rám úgy szinte mindig, mintha utálnál? Ha ez az egész nem
azt jelenti, hogy valaki mással dugsz, Izzie, akkor bizonyára elment
az eszem, most hirtelen.
– Ó, istenem! – szólalt meg Izzie. Felült az ágyban, felhúzott
térdét átölelte a karjával, és ráhajtotta a fejét. – Nick, ne! Ne
beszélj így velem!
– De miért ne? Ugyan miért ne?
– Mert fáj – válaszolt Izzie, dühösen kiabálva –, nem is tudod,
mennyire fáj! Nem bírom, Nick, nem bírom!
– Te nem bírod? – háborgott a férfi. – Hát ez nagyon jó! És
velem mi van? Hogy nekem mit kell kibírnom?
Hirtelen elhallgatott, és rámeredt a nőre.
– Az a szemét MacColl az? Istenre esküszöm, megölöm a
gazembert, ha ő az...
– Nem – tiltakozott Izzie. – Nem, nem, nem. Nincs senki,
Nick, nincsen. Én téged szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek, hát
hogy nem fér a fejedbe?
A férfi egy pillanatig némán meredt rá, aztán megszólalt:
– Nagyon nehéz, tényleg nagyon nehéz beleverni a fejembe,
azt mondhatom.
– Meg kell próbálnod!
Nick rágyújtott. Odasétált az ablakhoz, aztán megfordult és
Izzie-re nézett.
– Megpróbálom, az isten szerelmére, de te meg próbáld
megmagyarázni, rendben?
– Én... most nagyon fáradt vagyok – válaszolt némi hallgatás
után Izzie – fáradt és feldúlt.
 A férfi szomorúan megrázta a fejét, odament a szekrényhez, és
elkezdte előrángatni a holmiját.
– Mit csinálsz?
– Minek tűnik? Csomagolok. Elmegyek. Az, hogy fáradt és
feldúlt vagy, még nem elég. Attól nem viselkedik úgy valaki, ahogy
te viselkedsz. Sajnálom.
– De... de Nick. Mondtam neked. Szeretlek. És nincs senki
más.
Nick felsóhajtott. Előhúzta a bőröndjét az ágy alól, pár dolgot
belerakott, aztán hirtelen megállt, és végtelen szomorúsággal a
tekintetében a nőre nézett.
– Ennél többre lesz szükség – mondta.
Izzie felállt és szembe fordult vele. Sötét szeme hatalmasra
tágult, a kezét tördelte.
– Rendben van – jelentette ki –, megpróbálom.

Nick leült, és teljes csendben hallgatta, amíg Izzie elmondta

neki szomorú, fájdalmas történetét. Úgy állt előtte, mintha a bírái
előtt állna, nem rettent vissza egyetlen részlettől sem, de nem mert
a férfi szemébe nézni. Amikor befejezte, Nick megszólalt.
– Nézz rám! – mondta valami különös, érdes hangon, egészen
másként, mint korábban.
Izzie összeszedte a bátorságát, és ránézett, arra számítva, hogy
megvetést és haragot lát majd a szemében, ehelyett azonban
gyengédséget látott, és magyarázatot kapott Nick megváltozott
hangjára is: látta, hogy a férfi a könnyeivel küzd.
– Gyere ide! – csak ennyit mondott, és Izzie odament hozzá.
Nick átölelte, és nagyon gyengéden megcsókolta, a száját, a
szemét, a haját, és végül megkérdezte: – És te egyedül csináltad
végig mindezt?
– Igen – felelte természetesen. Kénytelen voltam, nem volt
senki, aki segíthetett volna.
Nick erre azt válaszolta:
– Édes istenem, Izzie, és azt hitted, hogy majd haragudni
fogok rád?
És egyszer csak az ágyban voltak, és Izzie jobban kívánta a
férfit, mint bármit is kívánt egész addigi életében, és hirtelen
valami csodálatos dolog történt közöttük.
A felszabadító könnyek és nevetés közepette elborította,
magával ragadta őket a szerelem hatalmas hulláma. Úgy
szeretkeztek, mint még soha, kinyúlva a másik felé, és elfogadva a
másikat, együtt szárnyalva egyre magasabbra, valami fényes
robbanás felé, aztán együtt hulltak lefelé nagy nyugalomba, és
Nick azt mondta neki, hogy nagyon szereti.
És ekkor megszólalt a telefon, és egyre csak csörgött, hirtelen
véget vetve a békés pillanatnak, és majdnem darabokra törve a
boldogságukat.

Elspeth ebédelni ment Marcus Forresttel. Valójában nem volt

szándékában, meg akarta mondani neki, hogy nem fog többet
találkozni vele. Vagy legalábbis pár hónapig nem. Az élete éppen
elég nehéz és veszélyes volt a férfi jelenléte nélkül is. Addig
mindenképpen, amíg el nem dönti, mit kezdjen a házasságával. A
házassága már valóban nagyon rossz volt, az állandó veszekedéstől
és ellenségeskedéstől eltekintve semmiféle kapcsolat nem volt
többé közöttük, semmiféle fizikai kapcsolat. Elspeth már arra sem
emlékezett, mikor csókolta meg Keir utoljára. Az asszony minden
este egyedül feküdt le, mivel Keir arra hivatkozott, hogy még
dolgoznia kell, és amikor órákkal később követte Elspetht,
gondosan ügyelt rá, hogy az ágyban a saját oldalára feküdjön, és
legfeljebb véletlenül érintette meg a feleségét.
Az asszony bizonyos értelemben megkönnyebbült ettől, hiszen
nem kívánhat valakit, aki ellenséges hozzá, és akiről emiatt néha
úgy érzi, gyűlöli. Ilyen emberrel nem akarna szeretkezni. Az
felérne egy erőszakkal, és Elspeth már a gondolatától is hidegen
bezárkózott a férfival szemben.
Ez szörnyű volt, s ha nem lett volna Marcus, az asszony azt
gondolja magáról, hogy teljesen frigid lett. Csakhogy ez sem volt
teljesen igaz, mert néha, amikor a sötétben Keir hideg, ellenséges
háta mellett feküdt, eláradt benne a vágy, erősen, szinte fizikai
fájdalmat okozva. Ilyenkor arra gondolt, talán ha egymásra
találnának az ágyban, talán még rendbe hozhatnák a dolgokat.
Időnként próbálkozott, kinyújtotta a kezét, megérintette a férfit,
valamiféle válaszra várva, hozzásimult, sőt még azt az elutasító
hátat is megcsókolta, de reménytelen volt minden. Keir sosem
viszonozta, meg sem moccant. Olyankor Elspeth elfordult, és
nagyon halkan álomba sírta magát. És amikor felkelt, dühösebb és
hidegebb volt, mint valaha.
Mivel annyira magányos, és boldogtalan volt, amikor Marcus
végül megérkezett Londonba, majd telefonált, és megkérdezte,
van-e kedve vele ebédelni, és azt mondta, hiányzott neki, és alig
várja, hogy találkozzanak – szó szerint olyan szívmelengető volt,
hogy valaki kívánja, kívánatosnak találja, hogy nem mondott
nemet. Nem mondta, hogy szó sem lehet róla, és az egésznek véget
kell vetniük. Ehelyett erőtlenül azt felelte, igen, az nagyszerű
volna, az ebéd mindenképpen, és neki is hiányzott a férfi, és ő is
alig várja, hogy találkozzanak. Talán ma tud majd mondani
valamit.
Mrs. Wilson éppen a kabátjukat és a sapkájukat adta ebéd
után a gyerekekre, hogy elsétáljanak a Battersea Parkba, amikor a
telefon megszólalt. Megkísértette a gondolat, hogy nem veszi fel, és
valószínűleg így is tett volna, ha Cecilia, aki rajongott a
telefonálásért, fel nem veszi és bele nem szól.
– Halló!
– Halló, drágám! Itt Noni.
– Szervusz, Noni! Gyere el hozzám látogatóba!
– Nem tudok, drágám. Anya ott van?
– Nincs. Csak Wilson.
Ez meglehetősen fellengzős név volt Mrs. Wilsonnak. A Mrs.-t
nem tudta megjegyezni, míg a könnyebb Wilson megragadt az
emlékezetében. Senki nem haragudott érte, legkevésbé Mrs.
Wilson, de Keir szerint ez sznobság volt.
– Beszélhetek Wilsonnal? – kérdezte Noni.
Mrs. Wilsont kissé feszélyezte a telefon, korábban sosem
telefonált, amíg nem kezdett Brownéknál dolgozni. Átvette a
kagylót, és belekiabált.
– Halló!
– Jó napot, Mrs. Wilson! Itt Noni beszél. Noni Lieberman.
Mikor ér haza Mrs. Brown?
Mrs. Wilson még jobban csodálta Nonit, a hírneve meg a
gyönyörű ruhái miatt, mint Celiát. Szinte pukedlizett a telefonba.
– Uzsonnára – kiabálta.
– Megmondaná neki, kérem, hogy hívjon fel?
– Hadd hozzak egy darab papírt!
Mrs. Wilson nagyon lassan és gondosan leírta az üzenetet,
csupa nagybetűvel.
– És mondja meg neki, hogy láttam ebédidőben a Ritzben
azzal a jóképű Mr. Forresttel.
– Kivel?
– Mr. Forresttel. Ezt nem kell leírnia, Mrs. Wilson, talán jobb
lesz, ha nem írja le! Csak mondja meg neki, rendben? Nagyon
köszönöm. Viszonthallásra!
 Mrs. Wilson azért a biztonság kedvéért leírta az üzenet
második felét is. Lehetséges, hogy nagyon fontos. Mrs. Brown
üzenetei általában nagyon fontosak voltak. És még esetleg
elfelejtené átadni neki.

Venetia egy kimutatáson dolgozott Marcus Forrest számára,

amikor Lord Arden telefonált. Venetia meglepődött, amikor a
titkárnője bejelentette a férfit, mivel még sosem hívta őt a
szerkesztőségben.
– Jó napot, Bunny. Hogy van?
– Én nagyon jól. De...
Venetia hallgatta. A gondolatai először még továbbra is félig a
költségvetésen jártak, de öt percei később halálsápadtan,
hatalmasra tágult szemekkel lépett be Giles irodájába.
– Bármit csinálsz is – mondta –, ez nem várhat.

Bement Keirhez is, mindent elmondott neki, és közölte vele,

hogy hová megy.
– És kerítsd elő Elspetht, az isten szerelmére! Ő is ott akarna
lenni.
Keir hazatelefonált, és megtudta, hogy Elspeth még nem ért
haza.
– Honnan, Mrs. Wilson? Én azt hittem, ma otthon dolgozik.
Mrs. Wilson nagyon elégedett volt magával, mert jól gondolta,
hogy az üzenet második fele is nagyon fontosnak bizonyulhat.
– Ó, nem, Mr. Brown. Ebédelni ment. A Ritzbe. Egy bizonyos
Mr... egy pillanat, Mr. Brown, mindjárt megnézem. O, igen. Mr.
Forresttel.

– Ugye, megérti, Marcus? Komolyan úgy gondolom, hogy

abba kellene hagynunk. Csodálatos volt, imádtam minden
pillanatát, de... az életem annyira komplikált, és Keir olyan
lehetetlen...
– De drága Elspethem, én azt hittem, éppen ez a lényeg. Azt
hittem, éppen ezért sikerült rávennem, hogy... nos, hogy
behódoljon nekem.
Elspeth kuncogva nevetett. Az egyik dolog, amit a legjobban
szeretett Marcusban éppen ez volt, hogy olyan abszurd módon
fogalmazott. Úgy döntött, egyszerűen csak élvezni fogja a mai
napot, és majd legközelebb folytatja a témát.
 – Sokat segít az álmatlanságomon, azt tudja – jegyezte meg
mosolyogva a férfi. – Mindennap édes álomba merülök, miután
számba vettem a különböző előnyeit. Szerénységem tiltja, hogy egy
ilyen nyilvános helyen elsoroljam, pontosan mit is veszek számba,
de rendkívül figyelemreméltó a lista, arról biztosíthatom. De
fejezze be az ebédjét! Vagy talán ideges?
Elspeth nevetve válaszolta, hogy nem az. Ha csak együtt volt a
férfival, valahogy máris jobban érezte magát. Éppen ezt próbálta
elmagyarázni neki, a borospoharával babrálva közben, amikor
hirtelen felpillantott, és meglátta Keirt, aki ott állt az asztal előtt.

Sértésekre számított, dühre és erőszakra, de ebből semmit

nem tapasztalt. Keir arca feszült volt a fájdalomtól, és a hangja
nehéz a gyásztól. Elmondta Elspethnek, hogy Celia egész délelőtt a
műtőben volt, hogy eltávolítsák a jobb tüdője egy részét, amelyet
átszőtt a rák, de, mint kiderült, a rák sokkal kiterjedtebb volt, mint
arra a sebész számított. Celia még mindig eszméletlen, és bár
megtiltotta, hogy Lord Arden bárkinek is szóljon, a férfi
megfogadta a sebész tanácsát, hogy haladéktalanul értesítse az
egész családot.
 40. fejezet

Charlie ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Jenna hálás volt

neki, habár azt mondogatta, hogy meglenne maga is, Izzie vigyáz
majd rá, de a férfi nem engedett. Arra hivatkozott, hogy miután
látta a legutóbbi pánikrohamát, attól tart, újból megismétlődne.
– Nem leszek terhedre, ha már ott leszünk, megígérem –
mondta Charlie. – Nem leszek útban, csak ha szükséged van rám.
– Egyáltalán nem leszel a terhemre. És... örülnék, ha jönnél –
válaszolta Jenna bágyadt mosollyal.
Nagyon meg volt rendülve. Talán nem ismerte Celiát túl jól, de
az ő szemében az asszony szinte az anyja anyja volt, vagyis
majdnem az ő nagyanyja, egyike annak a kevés embernek, akik az
ő gyökereit jelentették.
Celia különösen nagyon fontos volt neki. Ő volt az egyetlen
angliai Lytton, aki ott volt az anyja és Charlie esküvőjén, és
fantasztikus vigaszt és erőt nyújtott neki az anyja halála után.
Azóta is a bátorság mintaképe volt számára. Jennának nagyon
tetszett, ahogyan Celia személyes élete összefonódott a
Lyttonséval. Hogy ott dolgozott, küzdött érte, megőrizte két
világháborún keresztül. Legalább annyira az ő alkotása volt, és
élete nagy eredménye, mint a családja. És most úgy tűnt, itt fogja
őket hagyni. Elhagyja a családját, a Lyttonst és mindenkit, aki
szereti.
– Miért nem mondta meg nekünk, hogy beteg? – kérdezte
Izzie-től, erősen szorítva a kezét, akárcsak Charlie-ét, amint vacogó
fogakkal, hányingerrel küzdve próbálta elterelni a figyelmét,
miközben a gép a levegőbe emelkedett.
– Sosem tette volna – válaszolt Izzie –, gyűlölte volna, ha
tudjuk. Ő sosem volt beteg, elítélte a betegséget, szerinte az a
gyengeség jele. Még azt sem tűrte, hogy bárki fáradt legyen.
– Az anyám is ilyen volt – jegyezte meg Jenna milyen furcsa!
Hiszen valójában nem is voltak rokonok. – Elengedte Charlie
kezét, de Izzie kezét továbbra is fogta, és mélyeket lélegzett. –
Most már egy kicsit jobban vagyok, hogy felszálltunk. Miről is
beszéltünk? Ja, igen, gondolom, ez részben csak ráragadt a
mamámra. Istenem, ez olyan, mint egy rossz álom, hogy minden
megismétlődik.
– Tudom, Jenna – nyugtatta Izzie –, tudom. Nagyon
sajnálom.
– Remélem, időben odaérünk. Hogy elbúcsúzhassunk tőle.
Sosem fogom túltenni magam azon, hogy nem búcsúzhattam el
anyámtól.
Izzie tehetetlenül nézett rá.
– Biztos vagyok benne, hogy időben odaérünk – mondta
végül.

Nick és Mike mindketten kikísérték őket. Nick felajánlotta,

hogy ő is velük tart, de Izzie úgy érezte, jobb, ha itt marad, inkább
egyedül akar megbirkózni ezzel, és átsegíteni az apját a várható
hatalmas gyászán.
– Rendben. Ha úgy gondolod. De szerettem volna elbúcsúzni
tőle.
– Majd én megteszem helyetted.
– Olyan szomorú ez az egész! Ö volt a legnagyszerűbb hölgy,
akivel valaha is találkoztam.
– Ő volt az egyetlen hölgy, akivel találkoztál – jegyezte meg
Mike.
– Ez nem volt szép. Ne sértsd meg a barátnőmet! –
méltatlankodott Nick. – Viszontlátásra, hercegnő! Szeretlek. Hívj,
ha ráérsz! És mindig nézz csak fel a csillagokra!
Izzie annyira sírt, amikor elbúcsúzott tőle, hogy alig látta a
férfi hosszú, kifejező arcát a könnyein át. De össze kellett szednie
magát Jenna kedvéért. Szegény, szegény kis Jenna!

Venetia és Adele egymás mellett ültek a váróteremben. Fogták

egymás kezét. Hirtelen újra kisgyerekké váltak felnőtt életüknek
ebben a nagy válságában, és a maguk fura nyelvén kezdtek
beszélni.
– Te esetleg...?
– Nem gondoltam...
– Nem kellene...
– Kérdezzük meg...
– Lehet, hogy ő nem...
– De sosem lehet tudni...
 És így folytatták vég nélkül, ami szinte elviselhetetlenül
bosszantotta Gilest. Hogy nem találták ki, tűnődött, hogyan,
amikor ez volt a legelső dolog, amire mindannyian gondoltak az
előző alkalommal, amikor Celia bejelentette a visszavonulását?
Különösen úgy, hogy mindnyájan tudták, beteg. De valahogy... túl
nyilvánvalónak tűnt, túlságosan valószínűnek. Vagy talán arra
számítottak, ezúttal elmondaná nekik. Hogy elkerülje a
félreértéseket, a téves híreszteléseket.
Tudniuk kellett volna, jobban kellett volna ismerniük az
anyjukat. De mindig is olyan nehéz volt kiismerni.
Kit és Clementine is megérkezett. Kit mozdulatlanul ült,
Clementine kezét lógva, csak akkor engedte el, amikor az asszony
kisietett a helyiségből, sápadtan, hogy aztán kicsit később
visszatérjen, de akkor már jobban festett. Senki nem tudta az okát,
amíg el nem árulta bizalmasan Venetiának, hogy babát vár.
Venetia örömmel elmosolyodott.
– El kell mondanunk anyának! Annyira örülni fog! – Aztán
elhallgatott, amint rájött, lehet, hogy többé már semmit nem
mondhat az anyjának.
Sebastian a helyiség egyik sarkában ült, némán, szinte
mozdulatlanul, egy könyv fölé görnyedve. Ahányszor csak nyílt az
ajtó, rettegő tekintettel felnézett, és minden alkalommal, amikor
látta, hogy nem egy orvos vagy ápolónő az, visszatért a könyvéhez.
Nem szólt egy szót sem, miután Kitet és Clementine-t üdvözölte,
amikor megérkeztek. Adele, miközben figyelte, eltűnődött, vajon
hogyan fogja túlélni a férfi.
Ott volt Lord Arden is, sápadt volt, de viszonylag nyugodt.
Udvariasan üdvözölte az embereket, ahogy megérkeztek, mintha
csak vendégségbe jöttek volna.

Nem halhat meg, nem lehet, ismételgette magában Elspeth,

mint egy mantrát, abszurd módon úgy érezve, hogy amíg nem
hagyja abba, Celia velük marad, ahol szükség van rá, ahol szeretik.
A Celia nélküli élet szinte elképzelhetetlen volt, rossz álomnak
tűnt, lidérces látomásnak.
Elspeth Keir mellett ült, a férfi kezét fogva, kapaszkodva bele,
az első pillanattól fogva, amikor a férfi ott állt a Ritz abszurd
módon túlaranyozott éttermében, látszólag minden meglepetés
nélkül nyugtázva, hogy ő megosztja az asztalát (és láthatóan még
jóval többet is) Marcus Forresttel. Abban a pillanatban az elmúlt
pár hónap nyomorúsága, a félreértések sorozata és a harag hirtelen
kitörlődött belőlük, elsodorta a gyász, a fájdalom és a félelem
hatalmas hulláma. Az asszony tudta, hogy szükségszerűen eljön
majd a számonkérés és a vádak ideje, de most ez a helyzet
súlyosabb volt minden másnál, háttérbe szorított minden egyebet.
Együtt mentek a kórházba. Úgy tűnt, elég késő van már, de
Elspeth nem érezte, hogy fáradt volna vagy éhes, egyszerűen
elmerült a mindent elborító félelmében. Néha elkapta az anyja
tekintetét, és egymásra mosolyogtak, de nem szóltak egymáshoz.
Senki sem szólt egy szót sem, néma rettegésben ültek.
Celia testvérei nem voltak jelen. Mindenki úgy vélte, túl sokan
lennének, és hamarosan megőrjítenék egymást.
Boy kimegy majd Jenna és Izzie elé a repülőtérre. Késő éjszaka
száll le a gépük. Addig legalább élnie kell Celiának, muszáj. Kell,
hogy elbúcsúzhassanak tőle.
És egyszer csak megtörtént, nyílt az ajtó, és Mr. Cadogan, a
sebész belépett, immár a köpenye nélkül. Senki sem mozdult,
senki sem szólt. Csak Sebastian emelkedett fel nagyon lassan,
elkínzott arccal.
– Nos – kezdte Mr. Cadogan, és hihetetlen, szinte
megdöbbentő módon mosolygott. – Jó hírem van. Vagy
legalábbis... jobb, mint korábban. Visszanyerte az eszméletét, sőt
ami azt illeti, meglehetősen élénk. Annyira, hogy látni akarja
magukat...
Meglepettnek tűnt, Celia elcsigázott, és megrendült családja
azonban már kevésbé. Celia képes volt megcáfolni minden
várakozást, kijátszani szinte mindent. Beleértve, pillanatnyilag úgy
tűnt, még a halált is.
– És... lehet? – kérdezte Venetia remegő hangon. – Úgy értem,
bemehetünk hozzá?
– Nagyon-nagyon rövid ideig. És csak a legszűkebb család.
Persze, az ilyen műtétnél nincs semmiféle garancia, és... –
baljóslatúan felsóhajtott, ha esetleg nem vennék elég komolyan a
szavait –, természetesen továbbra is fennáll, hogy tüdőrákja van.
Nem tudtuk eltávolítani az összes tumort, és Lady Arden igen
gyenge. Mindenesetre jelen pillanatban túl van az életveszélyen.
Lord Arden, kérem, kövessen...
Lord Arden bocsánat kérően nézett a többiekre; Adele
finoman megtaszította.
– Gyerünk, Bunny! Adja át neki üdvözletünket!
Sebastian fogalmazta meg mindnyájuk gondolatát; előbb
hatalmasat sóhajtott, aztán hirtelen tiszta szívből elmosolyodott.
 – A vén boszorkány – mondta.

Beengedték az ikreket, épp csak egy pillanatra, aztán Gilest és

Kitet. Celia meglepően élénk volt, és azt követelte, hogy
találkozhasson a többiekkel is. Az ápolónő azt felelte, mára ennyi
éppen elég volt.
– Talán majd holnap.
A rövid látogatás után mindenkit hazaküldtek.
– Valamennyien itt laknak a közelben – mondta a sebész –,
értesíteni tudjuk önöket, ha... ha szükség lenne rá.
Kimerülten engedelmeskedtek.
Csak Lord Arden és Sebastian mondta, hogy ők maradnak,
nem hagyták, hogy elküldjék őket. Elspeth, amint vonakodva
távozott (mivel őt nem engedték be a nagyanyjához), ránézett a két
férfira, és arra gondolt, milyen különös, hogy ők ketten ott ülnek
együtt. Hogy képesek együtt várakozni, ellenségeskedés, sőt
féltékenykedés nélkül, egyszerűen és határozottan kinyilvánítva
ugyanazt a kívánságukat: nem hagyják Celiát semmilyen
körülmények között magára. Nem kockáztatják, hogy az asszony
egyedül haljon meg, mellette maradnak, amíg csak a kötelességük,
mint férjnek és szeretőnek végleg meg nem szűnik.

A család úgy döntött, hogy Izzie, Jenna és Charlie a Berkeley

Square-en lakjon. Izzie nem maradhat egyedül az apja házában,
Jenna pedig nem akart megválni tőle.
– Bőven van hely, és így mindnyájan együtt leszünk –
jelentette ki Venetia. – Hogy ha... nos, ha hirtelen be kell mennünk
a Wimpole Streetre, csak pár percbe telik majd. Adele is átjön,
igaz, drágám?
– Természetesen – bólintott Adele.
– Akarok adni neked valamit, Jenna – folytatta Venetia.
– Nekem? – A lány mintha félig már aludt volna, kimerülten a
hosszú utazástól, a félelemtől és a bánattól. Charlie kezét fogta,
miközben Warwickék hatalmas szalonjában ültek. Charlie whiskyt
ivott, Jenna és Izzie pedig – meglepő módon – forró csokoládét.
– Tudom, azt gondolod, hogy nem kérsz belőle, Jenna –
mondta Venetia, amikor a házvezetőnő bevitte az italt –, de ez a
legjobb dolog a világon ilyen helyzetben, és mindkettőtöknek jót
fog tenni. Csak kóstold meg!
– Jobb lesz, ha szót fogadsz – szólalt meg Izzie –, velem is
mindig ezt itatta, és nagyon bosszús volt, ha nem ittam meg.
 Jenna belekortyolt, bár egyáltalán nem kívánta, szívesebben
ment volna a kórházba, de a sűrű édes ital meglepő módon jólesett
neki.
– Biztos, hogy nem kellene odamennünk?
– Egészen biztos. Épp most telefonáltam. Anya egy kicsit
jobban van, és alszik. Még napokig nem változhat az állapota.
Sebastian ott van, természetesen, és Lord Arden is, de mi már
útban voltunk a végén.
– Apa tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte Izzie.
– Persze. Nos, Jenna, ez az, amit anya küldött neked. Állítólag
ez volt a legutolsó dolog, amit rábízott Lord Ardenre, mielőtt
elindultak a kórházba. Ha esetleg vele... – megremegett a hangja
–, történne valami... Azt mondta, nagyon fontos. Lord Ardennek
eszébe jutott, amikor a kórházban várakoztunk, és mondta, hogy
átküldeti.
– És mi az?
– Az édesanyád ékszeres doboza. Ő... ezt hátra hagyta,
amikor... Ó, drágám, sajnálom, annyira sajnálom! Gyere ide,
drágám, nincs semmi baj, sírjál nyugodtan! Milyen ostoba vagyok,
gondolhattam volna...
Ő maga is rendkívül zaklatott volt, tőle szokatlan módon.
Venetia, aki mindig olyan nyugodt és fegyelmezett volt, aki mindig
a megfelelő dolgot mondta és tette.
Jenna abbahagyta a sírást, sőt egy mosolyt is sikerült
kipréselnie magából.
– Nincs semmi baj, természetesen, örülök neki, nagyon jó,
hogy nálam lehet, csak éppen... váratlanul ért. Én... majd a
szobámban nézem meg, ha nem baj. Magamban.
– Hát persze. Charlie, még egy kis whiskyt?
– Igen, köszönöm.

Sebastian Lord Ardenre nézett, és órák óta most először

szólalt meg.
– Remélem... nem baj – mondta –, hogy itt vagyok.
Lord Arden a falnak támaszkodva elszunyókált, így álmos
szemekkel nézett Sebastianre, és felegyenesedett. A több
évszázados önfegyelem és angol neveltetés hangján felelt:
– Szó sincs róla, dehogyis. Kedves barátom, hogy is
tiltakozhatnék ellene?
– Könnyűszerrel – válaszolt Sebastian, halvány mosollyal
szerintem.
 – Te jó ég, dehogy! – tiltakozott Lord Arden. Visszamosolygott
Sebastianre, és aztán ültek tovább. Két szerelmes öregember,
valami különös, békés egyetértésben.

Egy órával később Charlie éppen feküdni készült, amikor

kopogtak az ajtaján.
– Szabad – mondta.
– Én vagyok az – jelent meg Jenna bocsánatkérő, aggódó arca
az ajtónyílásban. – Erről a dobozról van szó, Charlie. Nem tudom
kinyitni. Pedig nagyon szeretném.
– Add csak ide!
Átvette a dobozt, és megnyomta a fedelét. Zárva volt. Meglepő
egy ilyen kis doboznál.
– Nincs meg a kulcsa?
Jenna megrázta a fejét.
– Van egy hajtűd?
– Hajtűm? Charlie, igazán vicces vagy. Miért volna hajtűm? És
minek kellene?
– Hiszen nő vagy, nem? Hát Izzie-nek? Neki hosszú haja van.
Izzie-nek valóba volt hajtűje, egy egész maroknyi, és éppen
azzal foglalatoskodott, hogy sűrű, zabolátlan haját feltűzze, mielőtt
megfürödne.
Jenna elkért egy hajtűt Charlie-nak.
– Rendben. Na, lássuk!
Egy pillanatig csend volt, aztán halkan kattant a zár, és Charlie
óvatosan felnyitotta a doboz fedelét.
– Charlie, hol a csudában tanultad ezt? – kérdezte Jenna
ámulva.
– Mondjuk úgy, ez is egyike volt a hasznosabb dolgoknak,
amiket az iskolámban tanultam.
– Az iskoládban!
– Nos... igen. Drágám, hát itt van. Rendben?
– Igen, köszönöm. Én... majd egyedül nyitom ki, ha nem
haragszol.
– Természetesen.

Lord Arden és Sebastian is félig aludt, amikor bement az

ápolónő.
– Lord Arden!
Őt szólította meg, végül is ő volt a férj. Hogy a másik férfi mit
keresett ott, fogalma sem volt.
 – A felesége magát hívja.
– Engem! Biztos benne?
A nővér számára ez nagyon különös kérdésnek tűnt.
– Igen – felelte határozottan –, egészen biztos.
– Hogy van?
– A helyzethez képest jól.
Lord Arden követte a nőt. Celia elég hosszú álomból ébredt.
Kissé kába volt a morfiumtól és a többi gyógyszertől, amit kapott.
De sikerült kipréselnie magából egy mosolyt.
– Szervusz, Bunny! – mondta, és megfogta a férfi kezét.
– Szervusz, drágám! Jól vagy?
– Ó, igen. Remekül – és elmosolyodott a kérdés
abszurditásán.
– Azt mondják, jól javulsz.
– Akkor jó. Csak köszönetet akartam mondani neked, Bunny.
Mindenért.
– Nekem? Hát ugyan mit tettem én?
– Ó, Bunny – erőtlenül rámosolygott –, sokat. Először is,
elviseltél.
– Nem volt nehéz. Őszintén mondhatom, igazán öröm volt.
– Ezt kétlem – ismét elmosolyodott, és a férfi keze után nyúlt,
de elvétette. – Bocsánat. Kicsit álmos vagyok. Jenna... itt van?
– Igen. Venetiánál.
– Odaadtad neki a...
– Igen. Minden rendben. Reggel bejön hozzád, amikor
felébredsz.
Celia bólintott, ismét elszunyókált. Aztán hallatlan erővel
ismét kinyitotta a szemét.
– Ébren vagyok.
– Igen, hogyne, drágám.
Celia szeme ismét lecsukódott, ezúttal elég hosszú időre. Majd
hirtelen megszólalt:
– Sebastian?
– Idekint van. Behívjam?
– Megtennéd?
Lord Arden megkönnyebbült a lehetőségtől, hogy
elszabadulhat és valamit tehet.
– Hát hogyne – válaszolta. – Maradj ott, meg ne szökj!
– Igyekszem.
Az ápolónő erősen vonakodott beengedni Sebastiant.
 – Nekem azt mondták, csak a legközelebbi hozzátartozót –
jelentette ki makacsul.
Lord Arden szomorúan nézett rá.
– Biztosíthatom róla, ifjú hölgy, az az úriember közelebb áll
hozzá bármelyikünknél. Csak engedje be, legyen jó kislány! Sokkal
többet tehet érte, mint én. Ne aggódjon, majd én elrendezem a
dolgot a főnővérrel, ha baj lenne.
Az ápolónő erre beengedte Sebastiant.

Celia magasra volt feltámasztva az ágyban. Kinyitotta a

szemét, és rámosolygott a férfira.
– Sebastian!
– Celia!
Megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Te jól vagy? – kérdezte az asszony.
– Igen. És te?
– Elmegy. Szeretlek, Sebastian.
– Én is szeretlek, Celia.
– Csak meg akartam mondani neked.
A beszéde kissé összefolyt, de sötét tekintete ugyanolyan
ragyogó volt, mint máskor.
– Örülök, hogy megtetted.
– Nagyon szerencsés voltam – mondta az asszony –, igaz?
– Igen, azt hiszem, valóban.
– Csodás a hír Clemmie-ről. A baba.
– Igen.
– Minden, amit csak akartam. Kivéve a Lyttonst.
– Ó.
– Vissza kellett volna adnia nekem, Sebastian. Igazán.
– Tudom, drágám.
– A miénk kellene, hogy legyen. Úgy volna helyes.
Egészen izgatott lett. A férfi kinyúlt és megsimogatta az arcát.
– Tudom, drágám. És... talán vissza is akarta adni. Nem
számított rá, hogy... ami történt.
– Igen. Ó, istenem! Milyen szomorú!
Két nagy könnycsepp gördült le az arcán. Sebastian ránézett.
Hosszú ideje nem látta már Celiát smink nélkül. A nő arcán
nagyon vékony volt a bőr, és több tucat apró ránc szelte át. A férfi
odanyúlt, és gyengéden letörölte a könnycseppeket.
– Drágám, ne sírj!
 – Sajnálom. – Kicsit hallgatott, aztán megismételte: – Annyira
szomorú!
Sebastian ott ült mellette, és nézte, amint alszik. Egy idő
múlva az ápolónő rászólt, hogy menjen el.

Jenna nagyon lassan, óvatosan kinyitotta a dobozt. Észrevette,

hogy a keze kissé reszket. Szinte félt, nem tudta, hogyan hat majd
rá ez az utolsó, késői kapcsolat az anyjával. Az ékszer annyira
személyes, olyan szorosan hozzátartozik a tulajdonosához,
ugyanolyan intim része, mint a parfüm.
Kicsi dobozka volt. Jenna több tucatszor látta már, amint az
anyja bepakolja. Volt benne egy tálca, kisebb részekre osztva, a
gyűrűknek és a fülbevalóknak, és egy nagyobb rekesz a
nyakláncoknak és a karkötőknek.
Nem volt benne sok minden. Egy ezüst karkötő, amelyet Barty
mindig is szeretett, Gilestól kapta még egészen fiatal korában. A
legjobb órája, amelyről Jenna kicsi korában azt hitte,
gyémántokból van, de mint kiderült, strasszkövekkel volt kirakva.
Két arany karkötő, amelyeket Barty, mint mondta, Jenna apjától
kapott. A lány örült, hogy látja őket, néha eszébe jutott, vajon hol
lehetnek. És a legcsodálatosabb dolog egy gyűrű, amely valaha
Jenna nagyanyjáé volt, és az apja Barty méretére alakíttatta. Egy
virágot formázott, akvamarinból volt, amelyet gyémántok vettek
körül.
– Jonathan Elliott, a nagyapád adta Jeanette-nek, azt mondta,
az akvamarin pontosan olyan színű volt, mint a szeme, akárcsak a
tiéd, Jenna. Neked ugyanolyan különleges színű szemed van –
mesélte neki az anyja.
Laurence azon a napon adta a gyűrűt Bartynak, amikor elment
Franciaországba. Amikor utoljára látta. Jenna eltűnődött, vajon az
anyja miért hagyta hátra. Nagyon szerette, szinte állandóan
hordta. Valóban nagyon sietve távozhatott. A lány az ujjára húzta a
gyűrűt, tökéletesen illett rá. Rámosolygott; valahogy közelebb
hozta az anyját. Mostantól kezdve állandóan viselni fogja.
Ez volt minden. Már éppen becsukta volna a dobozt, amikor
észrevette, hogy az alján a bőrlapot egy keskeny szalaggal fel lehet
emelni.
Jenna meghúzta a szalagot, megemelte a lapot, és látta, hogy
alatta két boríték van.

– Keir, maga az?

 – Tessék? – A férfi hangja kásás volt, ahogy álmából hirtelen
felriadt. – Igen, ki az? A kórházból?
– Nem. Én vagyok az, Jenna. Sajnálom, hogy felébresztettem.
De beszélnem kell Elspeth-szel.
– Miért, Celia rosszabbul van?
– Nem. Vagyis... nem tudom. Kérem, szóljon neki, Keir!
Kérem.
Kis ideig csend lett. Jenna hallotta, ahogy becsukódik egy ajtó,
aztán újra kinyílik, majd megszólalt Elspeth rémült hangja.
– Jenna, én vagyok az. Mi baj van?
– Át tudna jönni? Venetiához?
– Hogyan? Most, rögtön?
– Igen. Kérem, Elspeth, ez most nagyon fontos. Én mennék
oda magukhoz, ha tudnék, de nincs, aki átvigyen.
– Természetesen, megyek. De miért?
– Van magának egy levelem.
– Egy levél! Kitől?
Kis csend támadt. Aztán megszólalt Jenna, hallhatóan
nehezen ejtve a szavakat.
– Az anyámtól.

– Azt, hiszem, egy kicsit hazamegyek – mondta Lord Arden. –

Csak egy-két órára. Elég fáradt vagyok.
– Jó ötlet – válaszolt Sebastian –, én úgyis itt leszek. Minden
eshetőségre.
– Gondolja, hogy nekem is itt kellene...
– Nem, dehogy. Azt mondják, túl van az életveszélyen, és
mélyen alszik. Legalábbis ez az utolsó információm attól a sárkány
nővértől. Most nyugodtan elmehet, úgy gondolom.
– Örülök, hogy ezt mondja. Akkor viszlát! Adja át neki
üdvözletemet, ha előbb látná, mint én. Mondja meg neki, nem
maradok el sokáig.
– Rendben – bólintott Sebastian. – Ne aggódjon, menjen csak
nyugodtan! Akkor viszlát pár óra múlva.
– Igen. Köszönöm, Brooke. Nagyon rendes magától.
Lassan kiment, útközben húzva fel a kabátját. Teljesen
kimerültnek tűnt.
A szobájában Celia megrezzent. Nem érezte túl jól magát. De
ez természetes. Hiszen volt egy nagy műtétje, és rákos. Persze,
hogy nincs... jól. De annyira sem érezte jól magát, mint egy órával
azelőtt, vagy mikor is lehetett, amikor Sebastian itt járt nála.
Nehéz volt meghatároznia, pontosan hogyan is érzi magát. Kicsit
fájt a feje. Volt egy kis... hányingere. És reszketett. Szó szerint. És
szédült: Ami fura dolog, amikor fekszik valaki. Tusakodott
magában, hívja-e a nővért, de elvetette a gondolatot. Csak nagy
felhajtást csapna, mindent ellenőrizne, és megmozgatná. Ami
fájdalommal járt. Csak mozdulatlanul feküdni szeretett volna.
Egészen mozdulatlanul. Talán ha újból elalszik, ismét jobban lesz,
amikor felébred.

– Menjünk? – kérdezte Elspeth.

– Hogyan, a kórházba?
– Igen.
Jenna némán töprengett egy pillanatig. Rettegett attól, hogy
felébred Venetia vagy Boy, és átveszi tőle az irányítást,
megmondják, hogy ezt vagy azt csináljon, amikor ez a rettentően
fontos hír az övék, az ő ajándékuk Celiának. Még mindig alig hitte
el. Akárcsak Elspeth. Ültek Jenna ágyán, felváltva olvasták a
levelet, újra és újra. Velük volt Izzie is, akit felébresztettek, hogy
elmondják neki, és megmutassák a levelet, hogy a saját szemével
lássa.
– Olyan ez az egész, mint egy éjféli buli – suttogta Jenna, és
mindennek ellenére, vagy talán éppen amiatt, a felfokozott
érzelmek, az egész ügy komolysága miatt vihogni kezdett.
Jenna az ajtóban várta, amikor Elspeth megérkezett a kis
autóján. Ajkához emelte az ujját, és felterelte a saját szobájába.
Figyelte, amint Elspeth kinyitja a levelet, látta, amint sápadt arca
kipirul az izgatottságtól, aztán újra elsápad, ahogyan újra és újra
elolvassa.
– Gondolja, hogy el kellene olvasnunk a másikat is? – kérdezte
Jenna. Elspeth egy pillanatig tétovázott, aztán azt válaszolta:
– Igen. A levél nekem szól, de a borítékot nem címezték
senkinek, csak az van ráírva, mi van benne.
Lenyűgözve bámulták, aztán Jenna Elspethre nézett, és azt
mondta:
– Te jó isten! Minden a magáé!
– Nem minden – válaszolta Elspeth –, csak aki még itt van.
Vagyis mindenki, nem igaz? – Aztán, mintha csak Jennát
utánozná, hozzátette: – Te jó isten! Ó, Jenna! Ó, istenem!
És ekkor ébresztették fel Izzie-t.
 – Igen – jelentette ki végül Jenna. – Oda kell mennünk!
Határozottan. Még ha nem is engednek be hozzá most, ott leszünk,
amint bemehetünk. Gyerünk, Izzie, öltözzünk!
– Én is jövök? – kérdezte Izzie.
– Hát persze – válaszolta Jenna –, te is családtag vagy, nem
igaz? Kettőkor értek a kórházba. Nagyon sötét volt az épület, és
csendes. Elspetht kezdte cserben hagyni a bátorsága, de Jenna
átvette az irányítást. Felszaladt a lépcsőn, megnyomta az éjszakai
csengőt, és amikor senki sem jelentkezett, megnyomta ismét. Az
éjszakai portás odajött az ajtóhoz.
– Mit akarnak?
– Be akarunk menni – válaszolt Jenna. – Itt ápolják egy
rokonunkat, és létfontosságú hírt hoztunk neki. Kérem, engedjen
be minket!
– Sajnálom – felelt a férfi, és még a bosszúság mellett is
látszott, hogy kissé mulattatja a dolog de ilyenkor nem engedünk
be látogatókat. Menjenek haza, és jöjjenek vissza délelőtt!
Jenna ránézett, és amikor újra megszólalt, mélyebb volt a
hangja, és ellentmondást nem tűrő, az arckifejezése parancsoló.
– Én is sajnálom – jelentette ki –, de ez jogi ügy. Ha óhajtja,
megmutathatom a dokumentumokat. Elengedhetetlenül fontos,
hogy azonnal beszélhessünk Lady Ardennek Különben nem felelek
a következményekért. Most pedig, kérem, engedjen be minket!
A portás habozott. Nem volt hozzászokva, hogy fiatal lányok
utasítgassák. De ez a lány egészen más volt, mint a fiatal lányok
általában. Végül a férfi kinyitotta az ajtót, és beengedte őket az
előcsarnokba.
– Itt várjanak! – mondta. – Megpróbálok keresni egy éjszakai
nővért.

Sebastian aludt, de hirtelen felriadt, mivel erős fájdalmat

érzett a bal vállában. Felegyenesedett, erősen megdörzsölte, aztán
felállt, és óvatosan, lassan nyújtózkodott. A jobb lába is teljesen
elzsibbadt. Sokat adott volna érte, ha otthon lehetne, a saját
ágyában. De... nem mehet el. Nem hagyhatja itt az asszonyt. Még
nem. Lehet, hogy szüksége lesz rá.
Úgy döntött, sétál egyet. A lábába fájdalmas tűszúrásokkal
kezdett visszatérni az élet. A feje is meglehetősen fájt. Talán
elmehet egy pillanatra, kereshet egy szállodát, ahol kaphat egy
csésze kávét. Végig ment a folyosón, és benézett a szobába, ahol
Celia feküdt. Úgy tűnt, alszik. A szomszédos helyiségben a nővér az
ajkához emelte az ujját.
Akkor minden rendben lesz, csak fél óra az egész.

Celia rosszabbul érezte magát; nagyon-nagyon gyenge volt. És

valami émelyítő szédülés fogta el, mintha le akarna esni az ágyról.
Furán zúgott a füle, és valami nyomást is érzett benne. Eléggé...
ijesztő volt. És nehezen lélegzett. Vonakodva megnyomta a
csengőt.

– Te jó ég! – Sebastian végignézett rajtuk, amint ott álltak az

előcsarnokban. – Mi a csudát csináltok itt?
– Sebastian! Ó, hála az égnek! Azért jöttünk, mert látnunk kell
Celiát most rögtön.
– Nem lehet. Éppen alszik.
– Még mindig jól van?
– Nos – gondolkodott, mit mondjon nekik. Nem hitetheti el
velük, hogy Celia teljesen felépül majd, hazamegy, és épp olyan
lesz, mint régen kezd magához térni a műtét után. – Egy kicsit
jobban van. Legalábbis pillanatnyilag. De... miért akarjátok látni?
– Nézze! – Elspeth eléje tartotta a levelet. – Ha valamitől
jobban lesz, hát ettől a levéltől biztosan.
A férfi olvasni kezdte. Leült egy székre az előcsarnokban,
kezével beletúrt a hajába, aztán újra elolvasta. Végül ragyogó,
boldog mosollyal nézett fel rájuk.
– Meg kell mondani neki – szólalt meg –, meg kell mondani
neki abban a pillanatban, ahogy felébred.
– Bemehetünk hozzá?
– Feljöhettek a váróterembe. Ha alszik, nem fognak beengedni
hozzá, de... várakozhatunk együtt. Vagy inkább hazamennétek?
Elszörnyedve néztek rá.
– Hazamenni? Természetesen, nem megyünk haza –
jelentette ki Jenna. – Eszünkbe sem jutna.
Sebastian gyengéden, elgondolkodva nézett rá. Végül
megszólalt:
– Az édesanyád nagyon különleges ember volt.
– Tudom – válaszolt Jenna.

– Hogy érzi magát, Lady Arden?

– Nem túl jól. – Hallotta, mennyire erőtlen a hangja. Legalább
a szédülés enyhülne egy kicsit. Nagyon-nagyon szédült. Nehezen is
lélegzett, és még mindig nagyon gyenge volt.
Az ápolónő megmérte a vérnyomását, a normál értéken belül
volt, tekintve, hogy most esett át egy műtéten. Egy nagy műtéten.
Megmérte a pulzusát. Egy kicsit gyenge volt, egy kicsit lassú. De
hát egy idős hölgyről van szó, és sok minden történt vele aznap.
Megveregette Celia kezét, és azt mondta neki, egy kicsit ott üldögél
vele.
– Ha nem lesz jobban később sem, szólok az osztályos
nővérnek. Vagy egy orvosnak.
Celia behunyta a szemét. Úgy érezte, le akar esni az ágyról.

Az ápolónő elindult az osztályos nővérért, sietősen lépdelt.

Ismét megmérte Lady Arden vérnyomását, és túlságosan
alacsonynak találta. Nem is nézett ki túl jól. Rettenetes színe volt,
és zavarodottnak tűnt.
– Ó, nővér, hogy van Lady Arden?
A férfi állt előtte, nem a férj, hanem a másik. Ismerősnek tűnt,
de a nő nem tudta, miért.
– Ő... jól van. De a vérnyomása egy kicsit alacsony. Megyek az
osztályos nővérért.
– Bemehetek hozzá? Kérem?
– Szó sem lehet róla. Nem. Sajnálom. Várakozzon a
váróteremben!
Valami fura félelem fogta el Sebastiant. Az ösztöne azt súgta
neki, hogy valami nincs rendben.
Visszament a váróterembe, és megpróbált rámosolyogni a
lányokra.
– Épp most végeznek rajta néhány vizsgálatot.
Mindnyájan bólintottak, csak Izzie, aki a legjobban ismerte őt,
vette észre, mennyire aggódik. Odaült melléje, és a kezébe
csúsztatta a kezét.

Sebastian egyszer csak nem bírta tovább. Felállt és végigsétált

a folyosón. A nővér akkor jött ki Celia szobájából, s a válla fölött
Sebastian látta, hogy két másik ember hajol az asszony ágya fölé.
– Mi... mi a helyzet? Hogy van?
– Nézze... – válaszolt a nővér –, kérem, hagyjon békén minket!
Lady Arden nincs túl jól, és megteszünk érte mindent, amit lehet.
Kérem, várakozzon a váróteremben, ezzel csak árt neki...
– De mindenképpen be kell mennem. Mondanom kell neki
valamit. Valami létfontosságú dolgot...
 Megjelent az ajtóban az osztályos nővér, nyugtalanul,
kipirulva.
– Nem tudom, ki maga – mondta –, de most békén kell
hagynia Lady Ardent. Nincs túl jól, nem fogadhat látogatókat
pillanatnyilag. Muszáj lesz...
Elhallgatott.
– Muszáj lesz mit? – kérdezte Sebastian.
A nő kis habozás után folytatta:
– Muszáj lesz visszavinnünk őt a műtőbe. Amint Mr. Cadogan
megérkezik.
– De miért?
– Azt, sajnos, nem mondhatom meg.
– Az isten szerelmére! – fakadt ki Sebastian. – Az isten
szerelmére, miért nem? Mit gondol, mit fogok csinálni?
Megakadályozom, hogy azt tegyék, ami a legjobb neki?
A nő bizonytalanul nézett rá, aztán megkönnyebbült, amint
kijött egy orvos Celia szobájából.
– Dr. Smythe. Megmondaná ennek az úriembernek, hogy
pillanatnyilag nem mehet be Lady Ardenhez? Rám nem hallgat.
Dr. Smythe ránézett Sebastianre, és minden valószínűség,
minden sietség és aggodalom ellenére, felismerte.
– Ön Sebastian Brooke, ugye?
– Igen, igen, az vagyok. Ha ez valamit is számít.
– Gondoltam. A fiam a világon mindennél jobban szereti a
könyveit. Rajong önért. Te jó ég! – Teljesen magán kívül volt, úgy
tűnt, jobban érdekli Sebastian, mint a körülötte zajló dráma. – Te
jó isten! Mit... mit tehetek önért?
– Engedje meg, hogy bemenjek hozzá! – intett az ajtó felé
Sebastian. – Engedjen be, mielőtt túl késő lenne! Muszáj... muszáj
mondanom neki valamit, valami rettenetesen fontosat. Csak...
esküszöm... csak egy pillanat lesz az egész. És nagyon boldoggá
teszi majd.
Dr. Smythe habozott. Aztán azt mondta:
– A főnővér megölne, ha tudná. De... rendben, menjen be!
Most már nem árthat neki. De csak egy pillanatra. Amíg Mr.
Cadoganra várunk.

Sebastian nagyon halkan lépett be. Celia szeme csukva volt, a

két keze összekulcsolva. Ijesztően nézett ki.
A férfi megfogta az egyik kezét, és megcsókolta.
– Celia.
 Az asszony feléje fordította a fejét.
– Sebastian?
Nagyon gyenge volt a hangja, alig hallható.
– Mondani akarok valamit. Valami fontosat, és csodálatosat.
Hallasz engem?
Celia a homlokát ráncolta.
– Éppen hogy. Alig. Valami szörnyű zúgás van a fejemben.
Annyira szédülök, Sebastian! Olyan nagyon.
– Kapaszkodj belém! Én megtartalak. És figyelj rám! Barty
visszaadta a Lyttonst. Készített egy záradékot a végrendeletéhez.
Az ékszeres dobozában volt. Jenna találta meg. Megint a tiéd,
drágám. A Lyttons a tiéd.
De Sebastian látta, hogy már nem sokáig. Legfeljebb még
néhány órát. De abban a pillanatban így volt: Celiáé volt a Lyttons
ismét, minden újra úgy volt, ahogy lennie kellett. Minden jó volt
megint. Celia világában végre minden helyre állt Barty ajándéka
révén, amely még éppen időben jutott el hozzá. És amint Sebastian
nézte az arcát, Celia kinyitotta a szemét. A tekintete teljesen tiszta
volt, és végtelen örömmel mosolygott a férfira.
– Milyen jó – mondta –, milyen nagyszerű dolog!
Aztán ismét behunyta a szemét, és még mindig mosolyogva,
mintha elindult volna valahová, valami ismeretlen, másik világba,
ahová Sebastian nem tarthatott vele. A keze elernyedt a férfi
szorításában, a feje elfordult és besüppedt a párnába, aztán halkan
felsóhajtott. Sebastian pedig megértette, hogy megtett érte
mindent, amit tehetett. Hogy véget ért az életre szóló szolgálat.
Hogy Celia, akit az első pillanattól fogva szeretett, akit most
legszívesebben követett volna, végül örökre elhagyta.
Harmadik rész
 41. fejezet

Helena bukkant rájuk. Olyan ártalmatlannak tűntek, olyan

ártatlanul érdekesnek. Pedig nagyon-nagyon veszélyesek voltak.
Egy héttel történt Celia temetése után, amelyet a Chelsea Old
Churchben tartottak, olyan megnyugtatóan közel a házhoz, és
amelyen csak a család vett részt. Mindenki mást az ősszel tartandó
emlékező misére hívnak majd. Ezt Kit javasolta, és az egész család
egyetértett vele. Sokkal könnyebb volt elviselni egy csendes
temetést, ahol csak ők láthatták egymás fájdalmát. A szertartás
nemcsak csendes, de egyszerű is volt. Lejátszották Celia néhány
kedvenc zenéjét és himnuszát, meghallgatták az unokák
felolvasásait, és még az egyházmegye papja sem mondott beszédet.
Ez szintén Kit ötlete volt.
– Nem is ismerte ezt a papot, és rettenetesen utálta volna a
szokásos vallásos közhelyeket. Én a magam részéről ki sem
bírnám. Ha akarjátok, én szólhatok pár szót – tette hozzá,
mindenkit meglepve, mivel mindig vonakodott a nyilvános
érzelemnyilvánítástól.
De most kiállt eléjük, és gyönyörű hangján a ragyogásról és
szépségről beszélt, amelyet elveszítettek, és az inspirációról,
amelyet Celia hátrahagyott.
Mivel együtt voltak, és csak ők maguk, ez a nap nem volt olyan
nehéz, mint lehetett volna. Mindenki szabadon gyászolhatott,
sírhatott, sőt nevethetett a botrányosabb emlékeken és
történeteken. Venetia felidézte azt a pillanatot, amikor kinyitotta a
Lytton House hatalmas ajtaját a Paternoster Row-n.
– A szülési fájdalmaktól kétrét görnyedve, miközben kint fél
London lángokban állt, bombák hullottak mindenütt, és ott volt
anya fémsisakban, a szakácsnő kerékpárján és borzasztóan
ingerülten, amiért olyan sokára nyitottam ajtót.
Giles pedig, tőle szokatlan közlékenységgel, elmesélte, hogyan
viselkedett az anyja Oliver agyvérzése után.
 – Az ország minden orvosa azt mondta, hogy soha többé nem
fog már felkelni, sem beszélni, anyánk pedig mindkettőt elérte
nála néhány hét alatt. Valósággal kikényszerítette belőle. Szegény
jó apánk még enni sem kapott, ha nem mondott előtte valamit.
Celia aznap éjjel már nem nyerte vissza az eszméletét, s a halál
közvetlen oka erős belső vérzés volt a tüdőben.
– Sajnos, előfordul az ilyen jellegű műtétek után – mondta
Mr. Cadogan –, és ő nagyon beteg volt, igen rosszak voltak a
kilátásai.
A család magában azt gondolta, Celia bizonyára sokkal
szívesebben távozott így, mint hónapokig küszködve, egyre
erősödő fájdalom közepette, tehetetlenül.
Lord Arden őszintén, megindítóan le volt sújtva.
– Igazán szerette, semmi kétség – jegyezte meg Adele –, és
rendkívüli bántja, hogy nem volt mellette.
Sebastian, aki saját gyásza ellenére is tekintettel volt a másik
fájdalmára, szinte őszintén biztosította arról, hogy Celia álmában
halt meg, anélkül, hogy bármit is érzett volna, és úgy tűnt, ez Lord
Ardent megvigasztalja. Sebastian pedig, aki abból merített vigaszt,
hogy a végén az asszony mellett lehetett, pár napra teljesen
visszahúzódott mindenkitől, még Izzie-től is. Járkált a hálószobája
és a dolgozószobája között, végtelen hosszú sétákat tett a
Hampstead Heathen, és csak a temetésre került elő, ahol
meglepően erősnek tűnt, és elmondta a saját történeteit arról,
milyen kíméletlen szerkesztő volt Celia, és mennyire rettegett tőle
minden évben, amikor leadta neki a kéziratát.
– Egyszer már kefelevonatban volt a regény, amikor az első
két fejezetet újraíratta velem. Oliver dühöngött, mert egy vagyonba
került, de Celia azt mondta, sokkal többe kerülne, ha vevőket
veszítenének amiatt, hogy rossz a könyv, mivel kétségtelenül az
volt. Huszonnégy órám volt, hogy megcsináljam. Mondtam neki,
egész éjjel dolgoztam rajta, mire kijelentette, reméli, nem
képzelem, hogy ez felment az alól, hogy másnap is folytassam. És
igaza volt, természetesen. A könyv így végül sokkal jobb lett.
Az ennél személyesebb emlékeket megtartotta magának;
részben a Lord Arden iránti tiszteletből, részben azért, mert, amint
Izzie megjegyezte, ezekbe kapaszkodott most, ennyi maradt neki,
és nem akart osztozni rajtuk.

Izzie kérte, hogy menjen el vele Amerikába, és maradjon,

ameddig csak akar. Jenna is kijelentette, megható figyelmességgel,
hogy kimehet South Lodge-ba, egyedül, ha azt jobban szeretné. De
Sebastian azt felelte, egyelőre Londonban marad, hogy megírjon
egy könyvet, ez lesz számára a legjobb terápia, de lehetséges, hogy
majd később mindkét meghívást elfogadja.
– De Clemmie babájának az érkezésekor mindenképpen itt
kell lennem. Talán majd az után.
Kedvesen izgatottnak tűnt a baba miatt, több okból is. Izzie-
nek ezt nem volt könnyű elviselni.
Charlie nem ment el a temetésre, azt mondta, betolakodónak
érezné magát, a család pedig hálás volt érte, és kellemesen
meglepte őket, hogy ilyen tapintatos. Azt is felajánlotta, hogy
utána a házban segít Mrs. Hardwicke-nek meg Lord Arden
inasának „előkészíteni a dolgokat”. Erre nyilvánvalóan nem volt
semmi szükség, de annyira hálásak voltak neki, hogy hagyták,
hadd higgye azt, hogy segít.
Nagyon rokonszenvesen viselkedett az ebédnél, ahol
elsősorban Jennáról igyekezett gondoskodni, de nem sokkal utána
távozott, mondván, találkozója van valakivel. El sem tudták
képzelni, ki lehet az, de ismét csak úgy gondolták, egyszerűen
tapintatos akart lenni.
Két nappal később hazautazott, Jenna megnyugtatta, hogy
minden rendben lesz vele, amikor majd Izzie-vel hazarepül.
– Már megszabadultam a félelmeimtől, komolyan, menj csak
nyugodtan.
Jenna el akart tölteni egy kis időt Milleréknél meg a család
más tagjainál is. Remélte, hogy Lucas-val is többet találkozhat,
mert bár a fiú nagyon kedves volt hozzá a temetésen, és sokat
beszélgetett vele az ebédnél, Jenna nagy csalódására rögtön utána
visszatért a barátaihoz Franciaországba, ahol együtt vakációztak,
és ahonnan csak az után tér vissza, hogy Jenna már hazautazott
New Yorkba.
Az ügyvédek kérték Lord Ardentől a házassági anyakönyvi
kivonatukat, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák,
Celia valóban összeházasodott vele, és így Arden grófnője lett. Azt
mondták, természetesen tudnak szerezni egy másolatot, de nagy
segítség volna, ha megkaphatnák az eredetit ahhoz a jogi
eljáráshoz, amelynek során megállapítják Celia hagyatékát.
Ám ez nem volt a többi papír között az asszony íróasztalában,
Celia születési anyakönyvi kivonata, az első házasságkötésről szóló
igazolás és a rengeteg egyéb dokumentum között, amelyek gazdag
életéhez kapcsolódtak. Lord Arden képtelen volt megtalálni, azt
mondta, az iratokat Celia mindig gondosan dossziékba rakta.
– Én, sajnos, soha nem voltam az ilyesmiben túl rendes –
jelentette ki bocsánatkérően –, ma sem vagyok az.
Felajánlotta, hogy nyugodtan keresgéljenek az inasa
segítségével a londoni házában.
– Én felmegyek Glenningsbe egy időre, hogy egy kicsit
megnyugodjak.
Adele, aki vállalkozott a keresésre és arra, hogy egy kicsit
rendet rak az anyja holmijában, azt felelte, lehet, hogy később
majd él az engedéllyel, de először folytatja a keresést a Cheyne
Walkon.
– Olyan sok mindent kell ott átnézni, rengeteg dolgot. Biztos
vagyok benne, hogy megtalálom.
De nem találta. Talált minden egyebet, olyasmit, amitől sírva
fakadt. Négy pár parányi első cipőt, négy tejfogat, hajfürtöket az
első hajvágásukból, levélkötegeket, amelyeket Oliver küldött a
frontról az első világháborúban. Leveleket Gilestól és Kittől az
iskolából. Gilestól Olaszországból, a háború alatt. Bartytól New
Yorkból. Leveleket tőle magától Párizsból, leveleket a Warwick
gyerekektől és Izzie-től iskoláskorukból. És – amitől majd
megszakadt a szíve – egy viszonylag kis levélköteget, piros
szalaggal átkötve, „Sebastiantől” felirattal, és a név alatt egy
csókkal. Ezeket egyenesen elvitte a férfinak, és figyelte, ahogy az
próbálja megőrizni az önuralmát, és amikor nem sikerült neki,
Adele ment, hogy hozzon neki egy erős whiskyt. Amikor visszaért
vele, a férfi mozdulatlanul ült, a levelekre meredve, amelyeken
még mindig ott volt a szalag.
– Nagyon sajnálom, Sebastian – mondta Adele –, nagyon-
nagyon.
– Ó, drágám, nincs semmi baj! Túlélem. Szép történetünk
volt, neki meg nekem. Meg kell tanulni az emlékekből élni, ha az
ember már olyan öreg, mint én, tudod.
– Tudom, Sebastian – felelte gyengéden Adele –, már tudom.
A férfi egy pillanatig meghökkenten figyelte, aztán
elmosolyodott.
– Gondolom. Te jól vagy, Adele?
– Jól vagyok. Igen. Sokkal, sokkal boldogabb vagyok.
Egyszerűen folytatnunk kell az életünket. Ahogy ő akarta volna. –
Elmosolyodott. – Ahányszor leülök és sírok, eszembe jut, mit
mondana nekem, ha látna, és ettől aztán azonnal összekapom
magam, azt állíthatom.

Azt tervezte, hogy idővel beköltözik a Cheyne Walkra. Celia

kijelentette, hogy ezt szeretné, meglepve és megörvendeztetve vele
Adele-t azon az utolsó, hirtelen és szomorú találkozáson. És ez
ésszerű is volt. Gilesnak, Venetiának, Kitnek szép nagy háza volt,
és bőségesen volt pénze, neki pedig nem. Ezen kívül nem fűzték
boldog emlékek sem a Montpellier Streethez. Berendezhet
magának egy új stúdiót a ház tetején, ahonnan csodálatos a kilátás,
míg a Montpellier Streeten lévő házat eladja, az árát pedig
befekteti. A gyerekeknek még nem említette. Biztos volt benne,
hogy Lucas és Noni nagyon örülnének, ők szerették a Cheyne
Walk-i házat, és őket kevéssé érintené a változás. De Clio esetleg
nem szívesen költözne. Hatéves volt, édes, elbűvölő gyermek, de
sosem heverte ki egészen, hogy szeretett apja olyan váratlanul és
hirtelen eltűnt az életéből, és azóta sem tért vissza egyszer sem.
Emiatt gyűlölt minden változást, és gyanakvással tekintett minden
új emberre, aki megjelent az ő kis világában.
Geordie írt Adele-nek, hogy sajnálattal hallotta, mi történt
Celiával, és küldött egy hatalmas csokrot a temetésre, de ez volt
minden. Igyekezett elejét venni minden várakozásnak, hogy
esetleg maga is részt vesz majd a temetésen, úgyhogy küldött egy
újabb levelet, mondván, attól tart, a jelenléte inkább zavaró lenne
ahelyett, hogy segítene. Valójában arról van szó, mondta Adele
később Venetiának, hogy a férfi amellett, hogy egy gazember, még
gyáva is, és nem mer eljönni. És nagy örömmel tapasztalta, hogy ez
őt nem is igazán zavarja.
A házassági anyakönyvi kivonat azonban nem került elő, és
akkor Helena megemlítette Gilesnak, hogy talán a
szerkesztőségben lehet.
– Ugyan miért lenne ott? Ez személyes irat, otthon kellett
lennie.
– De, úgy tűnik, még sincs ott, nem igaz? Szerintem meg
kellene nézned. Ha te nem akarod, megnézem én.
És valóban megtalálta az iratot Celia íróasztalának legalsó
fiókjában, az esküvőn készült néhány fotó társaságában. Szomorú
tanúság ez, gondolta Helena, egy házasságról, amelyet szeszélyből
kötött, és azóta élete minden napján megbánt Celia.
– Egyik sem lett kirakva, sem bekeretezve, igaz? – kérdezte,
megmutatva a képeket Gilesnak. – Csak eldugta őket szem elől,
akárcsak a férjét. Szegény ember! Micsoda sors...
– Helena – szólt rá szinte éles hangon Giles –, az anyám csak
egy hete halt meg. Kérlek, ne beszélj így róla!
– Bocsánat – mondta gyorsan Helena. – Sajnálom, Giles.
Tessék, itt van, amit kerestünk. Jobb lesz, ha felhívod az
ügyvédeket.
– Kíváncsi vagyok, abban mi van – tette hozzá, a szoba
sarkában álló kis fekete páncélszekrényt nézve. – Esetleg még
valami, amiről tudnunk kellene? Valami érték, netán titkok?
– Nem tudom. Ott van már egy örökkévalóság óta. Szerintem
kéziratokat tartott benne. Most már valószínűleg üres.
– Valószínűleg. De sosem tudhatjuk. Tudod a kombinációt?
– Igen. Ő azt hitte, nem tudom, pedig tudom. Persze, sosem
nyitottam volna ki, de... jó, nem bánom. 10617. A születésnapunk.
– Kinyithatom?
– Igen. Nézd, én átmegyek a másik szobába, a többiekhez.
Mindenki dolgozni próbál. Keress meg, ha végeztél, légy szíves!

De Helena még mindig nem volt sehol, amikor másfél órával

később Giles megéhezett és ebédelni akart. Kissé csodálkozva
visszament az anyja irodájába, és ott találta Helenát, aki
mozdulatlanul ült a padlón, több tucat bőrkötésű könyvecske
között. Kettő vagy három közülük az ölében hevert, néhány pedig
Celia íróasztalára volt rendesen felrakva.
– Nézd, Giles – szólalt meg Helena csendesen, az ámulattól
szinte remegő hangon nézd! Ezek az anyád naplói. Élete minden
napján írta őket, ötéves kora óta. Csak pillants beléjük, Giles,
olvass el egy-két oldalt! Itt ezt, meg ezt. Tudtál róla egyáltalán,
hogy naplót vezetett?
– Nem – válaszolta, feszélyezetten, amiért így betörtek az
anyja magánéletébe. – Nem tudtam. És inkább nem olvasnám el
őket. Bizonyára... nagyon személyesek.
– Ó, nem – tiltakozott Helena, s ragyogó tekintettel nézve fel
rá bár lehet, hogy bizalmasak. Viszont mindnyájunkat érintenek.
És bizonyos dolgok, amiket Celia leírt, olyanok, mint a dinamit,
Giles. Én épp csak belenéztem némelyikbe, de szinte minden
második lapon találtam valamit. Jay apjáról, KM-ről és a te
apádról is, szinte hihetetlen. El kell olvasnod őket, egyszerűen
muszáj!
Giles azt felelte, majd megnézi őket, ha lesz ideje, és utasította
Helenát, hogy tegye őket vissza a széfbe. Az asszony látható
vonakodással és meglehetősen sértődötten szót fogadott.

Nagy felfordulás volt a Lyttonsnál, mert amint az első eufória

elmúlt, rendet kellett tenni: kijelölni az új hierarchiát, anyagilag
átszervezni a céget, új igazgatótanácsot alakítani. A
legélvezetesebb része az volt, amikor közölték a hírt Marcus
Forresttel. Jay azt javasolta, Giles tegye meg.
– Gyerünk! Te fogod legjobban élvezni.
És úgy is volt. Az ügyvédeik tanácsára Giles írásban értesítette
a férfit. Közölte vele, hogy Barty végrendeletének záradéka
alapján, amely jogilag tökéletesen érvényes és megtámadhatatlan,
a Lyttons London maradék 68 százaléka visszakerül a család
irányítása alá.
Forrest egy merev kis levélben válaszolt, amelyben megírta,
hogy végtelenül örül a fejleményeknek, és mielőbb találkozniuk
kellene egy utolsó megbeszélésre. Valamennyien el tudták képzelni
a bosszúságát. Mert lehet, hogy a Lyttons New Yorknál ő a
főszerkesztő, de Londonban – ahogy Venetia gúnyosan nevezte – ő
volt az Oberführer. Rendkívüli élvezet volt látni a lefokozását.

Senki nem tudta biztosan, miért tette Barty, amit tett, de

hálásak voltak érte. És nemcsak a család, hanem az egész cég
örömet érzett. Mindenki megszenvedte az amerikai beavatkozást, a
döntéseik felülírását, a különös, csavaros gondolkodást, amiben
Marcus Forrest örömét lelte, azt, hogy nem voltak a maguk urai,
nem maguk irányították a cég sorsát.
Giles összehívott egy igazgatósági értekezletet, amint az illem
lehetővé tette, negyvennyolc órával az anyja halála után. Végül is,
mondta, csak kissé mentegetőzve, sem Barty, sem Celia nem
akarta volna, hogy egy ilyen lehetőséget elfecséreljenek.
Megegyeztek, hogy a részvények birtoklásának aránya nem
változik. 0, Jay és Venetia továbbra is a részvények huszonöt-
huszonöt százalékát birtokolja, Elspeth és Keir pedig osztoznak a
saját részükön. Elspeth négyszemközt megkereste Gilest a
megbeszélés után, és elmondta, hogy neki meg Keirnek tisztáznia
kell bizonyos dolgokat, mielőtt a saját részesedésüket hivatalosan
is átvehetnék. Giles ezt megértette, és azt felelte, nyugodtan
intézze Elspeth az ügyeit, nem kell sietnie.
Elspeth észrevette, hogy Giles már az eltelt néhány nap alatt
sokkal nyugodtabb és határozottabb lett. Őszintén gyászolta az
anyja elvesztését, hiszen mindig is szerette (noha ugyanakkor elég
sokszor gyűlölte is), és elsősorban
neki akart megfelelni, az ő kedvében járni. Most pedig végre
levették róla azt a hatalmas terhet, amit Celia állandó kritikája
jelentett. Elspeth saját helyzete jóval komplikáltabb volt.

Először mindenki furcsállta, hogy Barty levele neki lett

címezve. A legfiatalabb és a legkevésbé befolyásos személynek a
családban és a kiadóban. De aztán rájöttek, hogy Barty sok évvel
előre gondolkodott, sőt esetleg évtizedekkel, mert nyilván nem
számított rá, hogy ilyen hamar meghal. Addigra Celia már
bizonyosan elhagyta volna a Lyttonst, és valószínűleg Giles,
Venetia meg Jay is. Barty nagyon kedves levelet írt.

„Kedves Elspeth!
Neked írok, mint (legalábbis a levél megírásakor) a
legifjabb Lytton generáció képviselőjének, azt
remélve, gondoskodsz róla, hogy az óhajom
megfelelő módon teljesüljön. Te rendkívül rátermett
személynek tűnsz, és gyorsan emelkedsz felfelé a
ranglétrán. Lehetséges, hogy mire megkapod ezt a
végrendeletet, már egyenesen Celia székében ülsz!
Ami egyáltalán nem lepne meg engem.
Tettem egy záradékot a végrendeletemhez, amely
New Yorkban lesz az ügyvédeimnél, ezzel a levéllel
egyetemben, és úgy rendelkezik, hogy halálom esetén
a Lyttons London részvényei teljes egészében
visszaszálljanak a családra. Úgy vélem, ott van a
legjobb helyük, és azt akarom, hogy oda is
kerüljenek. Jól vigyázz rájuk és a Lyttonsra!
Szeretettel, Barty”

– Vajon miért nem szólt róla neked vagy nekünk – tűnődött

hangosan Venetia.
– Én pontosan tudom – válaszolt Elspeth ez valóságos dinamit
lett volna. Mindenki várta volna, hogy megkapja a részét,
veszekedtek volna rajta, ki mit kap és mikor kié lesz az irányítás.
Rémes lett volna. Szerintem jó volt ez úgy, amikor Bartynál volt a
döntés, végül is ő családtag volt.
– Igen – felelt hidegen Venetia bizonyos értelemben talán az
volt. Elspeth kíváncsian nézett rá. Mindig is érzékelt valamiféle
ellenségeskedést
Barty meg az ikrek között, aminek ez is újabb bizonyítéka volt.
Eltűnődött, mi lehet az oka, talán féltékenység. Amióta csak az
eszét tudta, Celia odavolt Bartyért, arról beszélt, mennyire okos,
milyen csodálatosan megállja a helyét. Ez valószínűleg
meglehetősen... bosszantó volt. Ahogy neki is az volt, amikor a
nagyanyja állandóan ódákat zengett Keir tehetségéről.
– Mindenesetre – vetette oda egy kissé túlságosan is hanyagul
Venetia nem látjuk többé a barátodat és mentorodat, Mr.
Forrestet, igaz? Gondolom, hiányolni fogod.
Te jó isten, gondolta Elspeth, ő is tudja? Az egész
szerkesztőség tudja? Lehetséges, hogy Keir semmit nem tudott?
– Igen – felelte, közömbösen nézve az anyja szemébe –, igen,
hiányolni fogom. Én kedveltem. És nagyon felvidított.
– Engem viszont nem vidított fel – vágott vissza Venetia. – Én
néha a legszívesebben kiugrottam volna az ablakon miatta.

Giles úgy döntött, egyelőre megtartja magának a naplókat.

Rendkívül nyugtalanították. Hazavitt néhányat, hogy elolvassa,
aztán visszavitte őket, és újra elzárta a széfbe.
Helenát zavarta a férje titkolózása. Ő úgy érezte, a naplók
túlságosan fontosak – és túl árulkodók – ahhoz, hogy elrejtsék
őket. Szerinte a családnak tudnia kellene a létezésükről, és együtt
eldönteni, mit kezdjenek velük. A Celiától egész élete során
elszenvedett udvariatlanság és megaláztatás cinikussá tette, és a
legkevésbé sem vágyott arra, hogy megvédje az anyósa emlékét.
Giles azonban erős vágyat érzett rá, hogy megvédelmezze Celiát és
– tekintettel a naplók tartalmára – az egész családot. Azzal, hogy
titokban tartotta a létezésüket, ezt akarta elérni. Azt mondogatta
magának – és Helenának –, hogy egyszerűen csak vár, amíg
elmúlik az anyja halála okozta dráma, és kissé enyhül a fájdalom,
mielőtt eldönti, mit tegyen. Valójában ösztönösen úgy érezte, az
lenne a legjobb, ha soha senki nem olvasná el a köteteket. Ami,
mint Helena rámutatott, ugyanolyan volt, mintha valaki talált
volna egy tetemet, és úgy döntene, nem szól senkinek, nehogy
valakit bajba keverjen. Ez arrogancia volt, mondta, és helytelen.
Nem volt joga ilyen döntést hozni. De túl sokáig volt jó feleség,
úgyhogy most is szót fogadott. Tiszteletben tartotta Giles döntését,
és hallgatott.
A naplók rettenetesen őszinték voltak, és tele nemcsak
emlékezésekkel, hanem megfigyelésekkel is. Amint olvasta őket,
Giles úgy érezte, mintha az anyja ott ülne mellette, és beszélne
hozzá, vagy inkább suttogna a fülébe, bizalmas vallomásokat és
megfigyeléseket, amelyek némelyikéről tudott, mások viszont
megvilágosodásként hatottak. Nagyon kellemetlen érzést keltettek
benne, úgy érezte magát, mintha leselkedne. Egyáltalán nem volt
kellemes a naplók olvasása.
Másrészt viszont nem tarthatta őket mindörökre titokban.
Nem az övé voltak. És másé sem, az anyját kivéve. Nem is egyszer
elhatározta, hogy elégeti őket, de ez is helytelennek tűnt. Különben
is egészen különleges történelmi dokumentumok voltak. Ő például
nem tudott róla, és nem volt benne biztos, hogy a családból más
tudta-e, hogy az anyja találkozott Hitlerrel, és együtt vacsorázott
Goebbelsszel, és ebben a korszakban mindegyiket csak dicsérte.
Akkoriban volt olyan jó barátságban Lord Ardennel, aki viszont
nagyon közel állt Oswald Mosleyhez. Giles rettenetesen
megkönnyebbült – miután a naplónak ezt a részét, tele
bűntudattal, gyorsan átlapozta –, amikor megtudta, hogy csak
barátok voltak. Egy dolog egy életen át tartó viszony Sebastian
Brooke-kal (ami bizonyára szintén jól dokumentált, gondolta
Giles), és megint más egy futó kaland valakivel, aki annyira
rajongott a nácikért.
Volt még egy feljegyzés, amely megdöbbentette, abból az
évből, amikor Celia hozzáment az apjához. Gilest mindig is izgatta
ez a kérdés, vajon hogyan találkozott az anyja Oliverrel, és miért
döntött úgy, hogy a felesége lesz. Celia egy nagybirtokos
arisztokrata lánya volt, akit arra neveltek, hogy majd egy
rangjabeli fiatalembert válasszon férjének. Oliver Lytton ennek az
elvárásnak a legkevésbé sem felelt meg. Úgy tűnt, Celia
Londonban találkozott vele, egy meglehetősen bohém ebéden,
amelyet a nővére egyik barátnője szervezett. Azonnal halálosan
beleszeretett, ám ami igazán megdöbbentette Gilest, az az volt,
hogy az anyja rájött, a szülei sosem egyeznének bele a
házasságukba, ezért mindent elkövetett, hogy elcsábítsa Olivert, és
teherbe essen, így kényszerítve ki az engedélyt.
Giles még csak nem is sejtette ezt. Mindig azt feltételezte, hogy
kilenc hónappal az esküvő után született, ahogy az abban az
időben megszokott volt. „A szexuális együttlét isteni dolog”, szólt a
bejegyzés 1904. május 9-én. „Jó mulatság a gyerekcsinálás.”
Giles alig aludt valamit aznap éjjel. Utána döntötte el, hogy a
naplókat hét lakat alatt tartja. Végül is ebből nem lehet baj.
Legalábbis ahhoz képest, ami abból lenne, ha a család többi tagja
is elolvasná őket. Vagy – és a gondolatra is megfagyott a vére – a
nagyközönség.
Giles nem volt bolond, és egész életében a könyvkiadásban
dolgozott. Felismerte, ha szenzációs olvasnivaló került a kezébe.
Beleremegett, ha arra gondolt, mi történne, ha egy másik
könyvkiadó – vagy ami még rosszabb, egy újság – megszerezné a
naplókat. Amelyek, amint azt Helen nagyon találóan mondta,
veszélyesek, mint a dinamit.

– Elspeth – szólalt meg Keir, szinte normális társalgási

hangon, egyáltalán nem fenyegetőn.
– Igen?
– Eddig nem kérdeztem. Nem éreztem magam képesnek rá, és
különben is mindketten nagyon zaklatottak voltunk. De most meg
kell kérdeznem: Mit kerestél a Ritzben Forresttel?
Még mindig szelíd volt a hangja, mintha nem is igazán
érdekelné a dolog. A nő rámosolygott, és sietve felelte:
– Ebédeltünk.
– Azt láttam, Elspeth – jegyezte meg a férfi, kissé keményebb
tekintettel nézve rá de miért ebédeltél vele?
– Ne butáskodj! A Lyttonsnál dolgozom, amikor hagyod... –
Ez hiba volt, Elspeth, ne haragítsd magadra! – És különböző
munkákat akart velem megbeszélni...
– Tényleg? És az irodában nem lehetett?
Még mindig viszonylag szelíd volt a hangja. Elspeth határozott
hangon válaszolt.
– Néha szeret kimozdulni. Te is tudod, milyen odabent, valaki
mindig megzavarja az embert...
– Jól van – mondta a férfi. – Hagyjuk ezt abba! Hányszor
ebédeltél Marcus Forresttel? És volt... az ebéden kívül más is?
– Például mi, Keir? Egyszer teáztunk is, a Ritzben...
– Úgy tűnik, te meg ő nagyon kedvelitek a Ritzt. Ő ott lakik?
– Nem – válaszolt Elspeth –, hanem a...
Elhallgatott, látva, hogy egyenesen belesétál a férfi
csapdájába.
– Hol lakik?
– A Claridges-ben. Te is tudod, mindenki tudja...
– Valóban? Tudod, nem hinném, hogy én tudtam volna. Bár
lehetséges. De nem értem, te ugyan honnan tudhattad.
– Ó, az ég szerelmére, Celia mondta nekem, ő ott találkozott
vele. Venetia, Jay, ők is mind tudják...
 – És lakosztálya van ott? Vagy csak egy szoba?
– Halvány fogalmam sincs. Különben is, miért kérdezősködsz
ezekről?
– Nagyon jól tudod – vágta rá Keir –, nagyon is jól. Azt
akarom tudni, jártál-e ebben a lakosztályban vagy szobában? És ha
igen, mi történt ott? Viszonyod van Marcus Forresttel, Elspeth?
Igen?
– Ne légy ilyen nevetséges!
– Lefeküdtél Marcus Forresttel?
És akkor nem volt képes tovább hazudni neki. Nem volt képes
a szemébe nézni és hazudni, mivel a férfi túl jól ismerte, úgyhogy
semmi értelme sem lett volna, ezért hosszú hallgatás után nagyon
halkan azt válaszolta:
– Igen. Igen, Keir. Nagyon... nagyon sajnálom. Igazán.
Rettenetesen megbántam.
– Rendben van – mondta a férfi. – És örülök, hogy sajnálod.
Ahogy annak is, hogy ezt tisztáztuk. Most már legalább tudom, hol
állok.
Azzal sarkon fordult és kiment a szobából. Pár perccel később
Elspeth hallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó.
Keir csak másnap reggel ment haza. És akkor közölte az
asszonnyal, hogy elhagyja.
– És ott hagyom a Lyttonst is. Nem hozok rád tovább
szégyent. Esetleg folytathatod a viszonyodat Mr. Forresttel. Habár
ez némi nehézségekbe ütközhet most, hogy nem jön többet
Londonba ilyen gyakran.
Elspeth hallgatott, fogalma sem volt, mit mondhatna még.
 42. fejezet

– Jenna...
– Tessék – válaszolt a lány szórakozottan, egy könyvben
lapozgatva.
– Beszélhetnék esetleg veled valamiről?
– Természetesen.
Ránézett Charlie-ra, aki nagyon zavartnak tűnt.
– Miről van szó?
– Az a helyzet, én... egy kissé pácban vagyok, anyagilag.
– Pácban? Hogy lehet az? Ó, úgy érted, az üzleted. Azt hittem,
már javult a helyzet, most, hogy csökkentetted a kiadásokat,
kisebb irodát béreltél, csak a kocsikkal kereskedsz...
– Nem – felelt a férfi –, nem csak az üzletről van szó. Én... az a
helyzet, Jenna, hogy adósságaim vannak. Korábban nem akartalak
ezzel aggasztani, azt reméltem, hozzájutok a végrendeletben rám
hagyott pénzhez. De nagyon sokáig tart.
– Tudom – válaszolt Jenna –, és kértem Jamie-t meg Kyle-t,
hogy segítsenek, te is tudod. Ha kölcsönadhatnám neked ezt a
pénzt, odaadnám magam, de nem lehet.
– Drágám, tudom. Nagyon aranyos voltál, igazán, és igazán
hálás vagyok. De... ettől még nem változik a dolog, el vagyok
adósodva.
– De... miért? Nem értem.
– Sok pénzt veszítettem az autós üzleten. Ha az ember gyorsan
akar túladni valamin, pocsék árat kap érte. És aztán... hát, nem is
tudom. Kölcsönt kellett felvennem. A banktól. Erre-arra.
– Igen, de miért, Charlie? Ha jól értem, a vagyonkezelők
kifizetnek mindent, amit ránk költesz, meg a háztartásra, Maria és
Mr. meg Mrs. Mills bérét, a tandíjamat. Azt mondták nekem, már
kétszer emelték az összeget.
– Igen, ez így van. De... ez nem fedezi az én saját költségeimet.
Sem a Kathyét. Meglehetősen költséges ízlése lett az évek során. A
tandíj magas, lépést kell tartania az iskolatársaival, ami
pluszkiadásokkal jár. Aztán ott vannak a ruhái, meg minden...
szóval... – A kezét bámulva folytatta: – Annyira rossz
helyzet, hogy ki kell vennem a Danából. A félév végén el kell
jönnie onnan.
– Jaj, Charlie, ne, ez olyan szörnyű!
– Igen... az lesz. Mivel ti ketten egész idő alatt olyanok
voltatok, mint két testvér.
A lány hallgatott. Aztán azt mondta:
– Újból megkérdezem a vagyonkezelőket. Lehet, hogy most az
egyszer kivételt tesznek.
– A múltbeli tapasztalatok alapján valószínűleg nem fognak.
Azt hiszem, éppen ez az oka, hogy én... nos, mindegy. De van még
más is.
– Más? Micsoda, Charlie?
– Én... csináltam valami ostobaságot.
– Mit?
– Kölcsönt vettem fel. Nagyon magas kamatra.
– Hogyan? Egy... egy uzsorástól vagy effélétől?
– Effélétől. És most a nyomomban vannak. Megpróbáltam
távol tartani őket, eladtam pár dolgot, egy órát, amit a mamádtól
kaptam... – Elhallgatott, az ajkát harapdálta.
Jenna felsóhajtott.
– Charlie, ezt nem bírom elviselni!
– Drágám, én sem. De tudod, hogy szükségem van egy kis
saját pénzre. Csak hogy... hogy meghívjam egy italra a barátaimat,
vegyek pár ruhát, ilyesmik. És nincs egy fillérem sem. Ez elég...
nehéz.
Jenna bólintott.
– Hát persze.
– Úgy értem, csak annyit költhetek, ami havonta jön a
csekken. És nem marad túl sok. Ti lányok nem vagytok éppen
olcsók. – Kipréselt magából egy mosolyt. – Szóval, így kezdődött
az egész. Álmatlanul feküdtem éjjelente, aggódva, azon tűnődve,
mikor mondjam meg Cathynek, hogy el kell jönnie az iskolából,
ezek a fickók meg gyakorlatilag rám küldik a nehézfiúkat...
– Elmehettél volna Jamie-hez, hogy elmondd neki.
– Megpróbáltam. Világosan értésemre adta, hogy nem
szándékozik segíteni.
– Ezt nem tudom elhinni!
– Pedig így van, drágám.
Jenna még nagyobbat sóhajtott.
 – Elmegyek hozzá megint.

Ezúttal, vonakodva ugyan, de a lány kétségbeesésétől

megindítva, Jamie beleegyezett, hogy megkéri a többi
vagyonkezelőt, vállalják át Cathy tandíját.
– Köszönöm. És... mi lesz Charlie adósságaival?
– Attól tartok, az az ő ügye. Ahhoz nekem vagy neked semmi
közünk.
– De igen, nekem nagyon is van. Úgy látom, nem érti. Charlie
gondoskodott rólam egész idő alatt. Nem is tudom, mi lett volna
velem nélküle. Senki nem volt fele ilyen jó hozzám.
– Jenna, hallgass rám...
– Nem. Maga hallgasson rám! Azt hiszi, Jamie, az anyám
egyetértene azzal, amit Charlie-val csinál, és így velem is?
Gondolja, hogy ő azt akarná, hogy én aggódjak és szomorkodjak,
gondolja, hogy azt akarná, a pénze csak úgy ott üljön a bankban,
valami vacak számlán, miközben én attól rettegek, nehogy Charlie-
t megverjék?
– Megverjék? Jenna, ne légy nevetséges!
– Maga nem érti. Valami uzsorásokhoz kellett fordulnia.
Rendben van, látom, azt akarja mondani, ez ostobaság volt. De
másként hogy boldogult volna? Nem érti, hogy az is pénzbe kerül
neki, hogy velem él és gondoskodik rólam? És most nem tudja
kifizetni ezeket az embereket, és megfenyegették. Ezt egyszerűen
nem tudom elviselni. Ez nagyon megvisel, és a tanulmányaim
rovására megy. Ha az anyám tudna róla, ha tudná, mennyire
szomorú vagyok, nagyon dühös volna. Úgy értem, magára
haragudna, nem Charlie-ra. Ez jó érzés magának? Gondolom,
nem. Akkor hajlandó megtenni végre, amit kérek? Elég pénz van
ott, az ég szerelmére, rohadt milliók...
– Jenna!
– Elnézést. De annyira zaklatott vagyok. Ha Charlie nem lenne
ilyen jó hozzám, talán megérteném magát. De még soha, soha nem
hagyott cserben, egy pillanatra sem. És cserébe én sem fogom
cserbenhagyni őt.
Jamie a lány aggódását látva, mélységes vonakodással ugyan,
de beleegyezett, hogy találkozzon Charlie-val, és „esetleg adjon
neki valami előleget”.
– Nem esetleg, Jamie. Adni fog neki! Szükségem van rá, hogy
segítsen nekem. Ne hagyjon cserben!
 Jamie a lány szemébe nézett, és Laurence nézett rá vissza. Őt
is hallotta Jenna csengő hangjában, meg a szavakban és
kifejezésekben, amelyeket használt. Laurence büszke lett volna rá,
ahogy fogalmazott, az erős érzelmeket vegyítve a kemény
logikával. Hol tanulta ezt a lány? Hol és hogyan?
– Rendben van. A többi kuratóriumi tag elé terjesztem a
dolgot.

Keir otthagyta a Lyttonst. Megkereste Gilest, és közölte vele,

mivel elhagyja Elspetht, nagyon fájdalmas és kínos volna tovább
maradnia. Giles és Jay egyetértettek abban, nincs értelme
letöltetni vele a felmondási idejét, mivel az csak tovább nehezítené
Elspeth helyzetét. Az asszony így is nyomorultul érezte magát.
Megtiltotta mindenkinek, hogy egyetlen szót is szóljanak
Marcus Forrestnek. A legkevésbé sem akarta, hogy a férfi
felelősnek érezze magát és felajánlja, hogy feleségül veszi. Biztos
volt benne, hogy valójában nem akarná megtenni Marcus, de
annyira úriember volt, hogy esetleg úgy érezné, ez a kötelessége.
Elspethnek pedig enélkül is volt bőven miért aggódnia.
Venetia, aki végtelenül sajnálta a lányát, de meg volt róla
győződve, hogy hosszú távon így lesz neki a legjobb, nem tudott
sokat segíteni, csak annyit, hogy felajánlotta, költözzön Elspeth a
gyerekekkel hozzá.
– Ne legyél állandóan egyedül!
Elspeth azt felelte, neki úgy tűnik, mintha évek óta egyedül lett
volna már, úgyhogy nem lesz túl nagy változás.
– Azon gondolkodom, hogy felveszek egy bentlakó
házvezetőnőt. így könnyedén tudnék többet dolgozni. Habár nem
akarok hirtelen mindennap és egész napra eltűnni. A gyerekek
elveszítették az apjukat, nem veszíthetik el az anyjukat is.
Az sem sokat segített a helyzeten, hogy csak magát
hibáztathatta.
– Nem volt kifejezetten erőszak – mondta Amynek, aki
együttérzéséről biztosította. – Én bátorítottam Marcust, ezt nem
tagadhatom le.
– Igen, de minden okod megvolt rá. Én is kerestem volna
magamnak valakit, ha olyan férjem van, mint Keir.
– Nagyon jó férj volt – válaszolt bosszúsan Elspeth –, csak
éppen nem volt hozzám való.
– Szerintem egyáltalán nem volt jó férj. Emlékezz rá,
mennyire kicsinyes volt, amikor Glasgow-ban laktatok. Komolyan,
Elspeth, te csak áltatod magad. És feleslegesen hibáztatod ennyire
magad. Szerintem nagyon is rendes volt tőled, hogy ilyen sokáig
tűrtél.
Elspethnek rettenetesen hiányzott Keir. Még a borongós,
ingerlékeny jelenléte is jobb volt a hiányánál. Amikor arra gondolt,
hogy Keir nélkül kell élnie, pánik fogta el. Egy dolog panaszkodni
egy férj miatt, sőt esetleg azt kívánni, bárcsak ne volna, mint
elviselni azt, ha a kívánság teljesül.
A férfi távozását követő első néhány napon az asszony
valamiféle megkönnyebbülést érzett. Egyszerűbbé vált az élete, azt
tehetett, amit akart, bemehetett a Lyttonsba, tervezgethette a
jövőjét. És mindezt anélkül, hogy tartania kellett volna a férfi
számonkérésétől, panaszától, ellenkezésétől. De ez az érzés nem
tartott túl soká. És utána Elspeth magányosnak érezte magát, és
elfogta a félelem.
Belátta, hogy mindennek ellenére még mindig szereti a férfit.
Kapcsolatuk kezdetén olyan vadul szerelmes volt belé, hogy ez az
érzés nem múlt el könnyen. Az ember nem képes rá, hogy valakit
szeressen, összeházasodjon vele, gyermekeket szüljön neki, élete
minden titkát megossza vele, aztán odébbálljon, azt mondva, ennyi
volt, szép volt, amíg tartott, de most már vége.
Hiszen az ő legbensőbb énje változott meg Keir mellett, a férfi
részévé vált, túl sok mindent osztottak meg egymással, túl sok
mindent élveztek vagy viseltek el együtt. És még ha a házasságuk
véget is ért, Elspeth érzései a férfi iránt (bármennyire vegyesek
voltak is) nem múltak el. Még mindig szenvedélyes, erős, sőt vad
érzésekkel kötődött Keirhez. És valami rettenetes kudarc érzése
töltötte el a megbánás mellett, bűntudat a haragon kívül. Úgy
érezte magát, mintha gyászolna: a házassága halálát, amely
ugyanúgy megviselte, mint korábban a nagyanyja elvesztése.
Borzasztóan hiányzott neki Celia, a bölcsessége, a tárgyilagos
gondolkodása és kritikátlan szeretete, amelyet Elspeth iránt
állandóan érzett.
Az utóbbi néhány hónapban Celia mindig könnyen elérhető
volt számára: csak át kellett sétálnia az Albert hídon. Elspeth egyre
jobban támaszkodott rá, erőt merített belőle, kereste a társaságát,
sokkal inkább, mint az anyjáét. Visszatekintve megdöbbent,
amikor arra gondolt, mennyi mindent biztosra vett.

Keir az egyszobás lakásában ült Balhamben, és azon

gondolkodott, van-e olyan kiadó Londonban, akit még nem
keresett meg állás után érdeklődve, és eltűnődött, vajon még
mindig előfordulhat-e, hogy arra kényszerül, ismét pályát
változtasson. Ekkor kopogtak az ajtón.
– Mr. Brown? Telefon.
– Köszönöm, Mrs. Dudley. Azonnal lemegyek.
Ki lehet az? Nagyon kevesen tudták a telefonszámát: csak
Elspeth, ha esetleg valami történne a gyerekekkel, meg a szülei.
Egyikükkel sem akart beszélni. Elspeth-el azért nem, mert még
mindig nagyon haragudott rá, és felfordult tőle a gyomra, ha arra
gondolt, amit tett, a szüleivel pedig azért, mert vonakodtak az ő
oldalára állni.
– Mindig kettőn áll a vásár, fiam – mondta az apja. – Elspeth
jó lány, sok mindent vállalt érted. Nagyon-nagyon bátor volt.
Érdemes volna megkérdezned magadtól, miért ment el azzal a
férfival.
Keir nem ezt várta.
– Halló! – szólt bele óvatosan a telefonba.
– Keir? Itt Sebastian.
– Sebastian?
– Igen. Nézze, én...
– Hogy szerezte meg a számomat?
– Elspeth-től.
– Értem. Nos... mit tehetek magáért?
– Szeretnék találkozni magával. Meghívnám egy italra vagy
valamire.
– Minek?
Kis hallgatás után válaszolt Sebastian.
– Szívélyesebb választ is kaptam már egy meghívásra.
– Sajnálom. De nem vagyok valami... szívélyes hangulatban.
– Azt hallom.
Ismét csend támadt.
– Nos, volna szíves találkozni velem, vagy nem? Egy üzenetet
kell átadnom.
– Nem adhatja át a telefonon?
– Nem, annál valamivel bonyolultabb a dolog.
– Milyen értelemben?
– Nézze... – mondta Sebastian, aztán elhallgatott, s egy
pillanat múlva süket lett a telefon.
Nyilván letette, ostoba vénember! Ha azt képzelte, hogy
beszélhet vele bármelyik Lytton érdekében, nagyon téved. A
sebzettsége mellett a legerősebb érzelem az a gyűlöletet súroló
érzés volt, amely eltöltötte az egész Lytton klán iránt, amiért
megpróbálták manipulálni.

Sebastian becsörtetett a konyhába.

– Elmegyek itthonról, Mrs. Conley – jelentette ki a kabátjába
bújva. – És ha telefonál egy bizonyos Mr. Brown, azt üzenem neki,
nincs semmi mondanivalóm a számára. Goromba fickó. Szerintem
Elspeth jól járt, hogy megszabadult tőle.
Mrs. Conley egyetértett vele. Ö sosem kedvelte Keirt, aki
szerinte, ahogy fogalmazott, csiszolatlan gyémánt volt, és amikor
nagy ritkán együtt látta őket, mindig megütközött azon, ahogy
Elspeth-szel bánt. Mintha állandóan haragudna rá.

Sebastian még mindig reszketett a dühtől, amikor egy órával

később elérte a tavakat a Hampstead Heathen. Ő csak segíteni
akart annak az ostoba fickónak. Celia tévedett vele kapcsolatban,
mégiscsak rossz ember volt. Szegény kis Elspeth, jobbat érdemel.
Habár, ha igaz, amit róla meg Marcus Forrestről beszélnek, nála is
jobbat érdemel...

Celia emlékmiséjét a Fleet Streeten található St. Bride-

templomban akarták tartani, amely az újságírók temploma volt, és
egyben Celia egyik kedvence. Rendkívül nagyszabású eseményt
terveztek. A meghívottak listáján rajta volt mindenki, aki számít.
Nemcsak a kiadói világ nagy nevei, Jonathan Cape, Jock Murray,
Michael Joseph, André Deutsch, a ragyogó fiatal kiadó, George
Weidenfeld, Celia saját írói, Lady Annabei Muirhead, Nancy
Arthur és természetesen a nagy Sebastian Brooke, hanem mások
is, akik Celia barátai voltak, John Betjeman, Somerset Maugham,
Dame Edith Sitwell és Dame Jean Conan Doyle. Ott voltak a
könyvkereskedők, Basil Blackwell, Christina Foyle és a
tiszteletreméltó John Wilson a Bumpustól.
Csak a család maga megtölt majd számos padsort. Az angliai
ágon kívül eljönnek az amerikaiak, többek között Jack és Lily
Kaliforniából, meg az összes amerikai ismerős, Brewerék, Jamie
Elliott, meg persze Mike Parker és Nick Neill. Milleréknek szintén
jönniük kell, és nyilván Jennának is, így Charlie-nak meg Cathynek
is. Ahogy nőtt a lista, amint mindenki újabb neveket adott hozzá,
kijelentve, ezt meg ezt okvetlenül meg kell hívni, és iksz ipszilon
sem maradhat ki, nyilvánvalóvá vált, hogy a St. Bride egyszerűen
nem lesz elég nagy. Valaki felvetette, költöztessék át az egészet a
St. Martin in the Fields-be. Celia azt is szerette, mindig részt vett a
gyertyafényes karácsonyi koncerten, az unokái egyre népesebb
csoportja társaságában.
Ez további csúszást okozott. A St. Bride-ot már lefoglalták
szeptemberre, de a St. Martinban novembernél előbb nem találtak
alkalmas időpontot. Inkább a hónap elején, mint a végén kellett
tartaniuk, mivel Clementine kisbabáját december elejére várták.
Az emlékmise formája is sok vitát eredményezett. Milyen zene
legyen, mit olvassanak fel, és mennyien, ki olvasson, melyik
generáció melyik képviselője? Augusztustól kezdve hetente
tartottak megbeszéléseket Giles és az ikrek elnöklete alatt. Minden
javaslatot fontolóra vettek, semmit nem vetettek el anélkül, hogy
alaposan meg ne vitatták volna. Mint például Clio javaslatát, hogy
ő felolvasna az Alice Csodaországban című könyvből egy részletet,
mert ez volt az első könyv, amiből a nagyanyja felolvasott neki,
vagy Lucyét, aki A bagoly és a cicát akarta felolvasni ugyanezért.
Végül azt a kedves megoldást választották, hogy valamiféle
összeállítást adnának elő a fiatalok – értve ezalatt minden tizenhat
éven alulit –, több rövidebb részletet, nem pedig egy hosszút.
Egy másik javaslatot, miszerint a szerzők is felolvashatnának a
saját műveikből, elvetettek, mivel kissé magamutogatásnak tűnt,
viszont abban egyetértettek, hogy a Meridiánból mindenképpen
fel kell olvasni egy részletet, és ezt a megtisztelő feladatot Rupert
Lytton kapta, Jay és Tory angyalarcú kilencéves kisebbik fia. Ott
voltak aztán a gyászbeszédek: kinek kéne mondania őket?
Sebastian volt a legkézenfekvőbb választás, ám az ő helyzete kissé
kényes volt. Kit jöhetett még szóba, de ő kijelentette, hogy képtelen
volna rá.
– És most komolyan gondolom. Egyszerűen nem lennék képes
kiállni a sok rettentően fontos ember elé, és beszélni róla –
mondta –, sajnálom.
Jay, aki minden társasági jártassága ellenére nem volt túl jó
szónok, azt mondtam ő inkább nem beszélne. Giles pedig közöte,
hogy ő maga menthetetlenül ideges és merev lenne.
– Ti ketten? – kérdezte az ikreket.
Ők alaposan megfontolták, de végül elvetették.
– Bután hangzana, lányoknak nem kéne ilyesmit csinálniuk.
– Dehogynem – jelentette ki Giles –, állítólag modern
felfogású és nyitott gondolkodású nők vagytok.
– Szerintem – jegyezte meg Venetia – két gyászbeszéd kellene.
Az egyiket egy egészen fiatal mondaná, a másikat egy egészen idős,
aki lehetne Sebastian. Ha nem egyedül csak ő beszélne, akkor nem
volna az egész olyan... komplikált. És azt tudom, hogy ő nagyon
szeretné.
– És ki lenne a fiatal?
– Te jó ég, nem is tudom! Talán Elspeth?
– Esetleg. Ha vállalja. Pillanatnyilag igen törékeny
lelkiállapotban van.
– Keir jön?
– Kapott meghívót, nyilván. Nem azt akarod mondani...
– Persze, hogy nem. Csak kérdeztem.
– Szerintem nőnek kellene lennie, Gilesnak igaza van. Celia
annyira kiállt a nők ügyéért. És Elspeth az egyetlen alkalmas
Lytton. A többiek túl komolytalanok..
– Még Noni is?
– Még Noni is.
– Megkérdem Elspetht – mondta Venetia.
Elspeth közölte vele, hogy nem lenne rá képes.
– Talán meg tudnám tenni, ha minden rendben volna, de
most egy kicsit... ingoványos talajon járok. Az emberek ott
ülnének, engem bámulva, és arra gondolnának, hogy elhagyott a
férjem...
– Biztos vagyok benne, hogy nem gondolnák ezt.
– De igen, anya. Különben is, én úgy érezném, ezt gondolják,
és csak ez számít.
– Hallottál róla?
– Irt, hogy megköszönje Gilesnak a meghívást.
– Akkor jó – válaszolt Venetia erőltetett vidámsággal.
– Nos... nem egészen. Úgy érzi, nem tud részt venni.
– Ez érthető, gondolom. Szokatlan érzékenységre vall az adott
körülmények között.
– Anya...
– Elnézést. Egyéb hír?
– Semmi. Kivéve, hogy talált egy rendes lakást Fulhamben,
már nem abban a rémes szobában lakik Balhamben...
– Jól van.
Hallgattak. Aztán Elspeth kissé tétovázva megszólalt:
– Nekem volna egy javaslatom, ki legyen a fiatal, aki beszédet
mond.
– Igen?
– Jenna.
– Jenna? De hát ő még csak nem is Lytton.
 – Bizonyos értelemben az. Ő Barty lánya. Barty tiszteletbeli
Lytton volt. Veletek együtt nőtt fel. Ő sokkal inkább Lytton volt,
mint Sebastian. Szerintem Bartyt is képviselni kellene. És ő
nagyon jó benyomást keltene. Úgy értem, Jenna. Rendkívül
magabiztos, csodálatos hangja van, kicsit rekedtes, amilyen
Bartynak volt...
– Gondolkodni fogok rajta – válaszolt Venetia és esetleg
megkérdem a többieket. De nem hinném, hogy tetszik majd nekik
az ötlet.
Legnagyobb meglepetésére a kezdeti döbbenet után
támogatták az elképzelést. Jennát mindenki kedvelte, sikerült
áttörnie a bonyolult családi viszonyokon, és Celia egyik nagy
kedvence is volt.
– De lehet, hogy nem egyezik bele – vélte Giles.
– írunk neki, és megkérdezzük tőle, rendben, Dell?
Mindkettőnk nevében, így könnyebben mondhat nemet, ha úgy
érzi, nem tud megbirkózni vele.
– Miért? – kérdezte Giles.
– Hát... – kezdte Venetia.
– Csak úgy – fejezte be Adele.

James Elliott és Kyle Brewer Charlie-val szemben ült Kyle

irodájában. Mindkét férfi arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy
ízléstelennek tartják a helyzetet.
– Úgy értesültünk Jennától – szólalt meg Jamie –, hogy
anyagi problémái vannak.
– Így van.
– És hogy esetleg ki kell vennie a lányát Dana Hallból.
– Ez szintén igaz.
– Jennát ez meglehetősen felzaklatta – jelentette ki Jamie.
– Szerintem ez természetes, nem gondolják? Engem is
meglehetősen bánt a dolog, és Jenna eléggé kedvel engem, tudják.
Cathy pedig olyan számára, mint egy testvér...
– Természetesen. Ezt mind nagyra értékeljük. És Jenna
megkért minket, hogy segítsünk magának. Anyagilag.
– Ezt nem kellett volna megtennie – jelentette ki Charlie
komolyan.
– Valóban? – kérdezte Jamie jéghideg tekintettel. – Attól
tartok, nagyon is muszáj volt neki. Miután hallotta a maga
panaszát. Jenna nagyon lágyszívű, nagyon lojális gyerek. Talán
jobb lett volna, ha nem mondja el neki...
 – Ó, a kurva életbe! – fakadt ki Charlie, hirtelen felhagyva a
tettetéssel. – Az anyja a feleségem volt. Én vagyok a törvényes
gyámja. Én gondoskodom róla, amióta csak Barty meghalt. Nem
volt mindig könnyű.
– Tisztában vagyok vele. És azzal is, mennyire ragaszkodik
magához Jenna. Mellesleg, hogy maga milyen jól gondoskodott
róla.
– Igazán köszönöm – jegyezte meg gúnyosan Charlie –,
láthatóan nem is vagyok olyan rossz. Még a maguk lehetetlenül
magas igényei szerint sem.
– Charlie, mi segíteni akarunk magának...
– Nem, nem akarnak. Gyűlölik még a gondolatát is, hogy
segítsenek nekem. Jennának akarnak segíteni. De nekem így is
megfelel. A segítség az segítség, akárhogy öltöztessék is fel.
– Valóban. A vagyonkezelő kuratórium beleegyezett, hogy
kifizeti a lánya tandíját, és minden iskolai kiadását, amelyeket
írásban kell gondosan definiálni.
– Igazán? És pontosan hogyan gondolják?
– A különóráit, a ruháit, az utazását, ilyesmit. És nyilván
elvárjuk a számlákat mindenről...
– Hogy egészen biztosan ne csempésszek bele aranyórákat,
kézzel varrott öltönyöket, ilyesmit?
– Charlie, nem tanácsolnám, hogy kötözködni kezdjen –
jegyezte meg Jamie –, az nem volna okos dolog.
– Igen, uram, elnézést, uram. Kinyaljam mindkettőjük
fenekét, vagy elég csak egyikükét?
Ezt elengedték a fülük mellett.
– Hajlandók vagyunk ezenkívül kifizetni az adósságait is –
folytatta Kyle. – Ha jól értettük, néhány kellemetlen alak markába
került...
– Aha – válaszolt Charlie. – Egy kicsit hasonlítanak magukra.
Kyle kemény tekintettel nézett rá.
– Charlie, figyelmeztetem, még mindig meggondolhatjuk
magunkat.
– Nem hinném. Jenna nem hagyná.
– Neki valójában nincs ebbe beleszólása. Mindenesetre
hajlandók vagyunk Jenna ránk bízott pénzéből kifizetni ezeket az
adósságokat. Megtesszük maga helyett, kérjük az összes részletet,
neveket, címeket, bankszámlaszámokat...
– Úgy értik, nem hagyják, hogy rátegyem a kezem valami
igazán veszélyes dologra. Mint mondjuk a pénz.
 – Nagyjából erről van szó, igen. És ezzel megterheljük azt az
összeget, amit Barty hagyott magára a végrendeletében.
– Micsoda?!
– Hallotta – válaszolt Kyle.
Hosszú csönd támadt. Aztán megszólalt Charlie:
– Jézusom! Maguk, fiúk, igazán mindent elvesznek. Kurva
milliók vannak abban a kurva letéti alapban, és az a fickó, aki a
legtöbbet tette Jennáért az utóbbi években, csak szánalmas
filléreket kap belőle.
– Charlie...
– Az isten szerelmére! Hallgassanak rám, maguk álszent
pöcsök! Csak két dolgot mondok. Az egyik, hogy a tartozásaim
jóval nagyobbak, mint az örökségem, ahogy maguk nevezik azt a
pár morzsát, amivel Barty megalázott. ] A másik, hogy ha nem
fizetik ezt ki teljes egészében, anélkül, hogy levonnák bármiből,
akkor elmegyek. Hátat fordítok annak a szegény elárvult
gyereknek, és annak a szarrágó angol bandának a kegyeire hagyom
őt, meg magukra, maguk két nagy rakás szar. Mit gondolnak, az
hogyan hatna rá? Tudják, ő igazán szeret engem. Én tartom benne
a lelket. Ha én elmennék, az szépen elintézné őt. Megszakadna az a
bátor kis szíve. És egyébként én is szeretem őt. Nagyon is.
– Ezzel... tisztában vagyunk – préselte ki magából nagy
nehezen a szavakat Kyle.
– Ó, igazán? De semmit sem hajlandók tenni értem cserébe?
Aha.
– Charlie, legyen szíves!
– Nem, nem leszek szíves. Azt akarom, ami jár nekem, amiről
bárki, akibe csak egy morzsányi tisztesség is szorult belátná, hogy
meg kellene kapnom. Világos? Szóval megkapom, vagy nem?
– Adjon nekünk egy percet, rendben? – mondta Jamie.
– Csak tessék – válaszolt Charlie, visszanyerve ismét a
szokásos modorát. – Én majd itt várok. Nincs semmi más dolgom.
A vállalkozásom összeomlott, főleg azért, mert olyan sietősen
kellett eladnom, maguknak köszönhetően. Csak tanácskozzanak
nyugodtan, ameddig csak akarnak.

Tíz perccel később visszatértek. Közölték vele, hogy feltételek

nélkül kifizetik az adósságait, és a Bartytól rámaradt örökségét ez
nem érinti.
Charlie megköszönte, megadta nekik a kért információkat,
aztán távozott.
 Az utca sarkán egy nyilvános telefonról felhívta Jonathan
Wyleyt.
– Elnézést kérek, hogy nem válaszoltam a legutóbbi levelére –
mondta –, közbejöttek bizonyos családi problémák. Azonban úgy
döntöttem, hogy folytatni kívánom, ha egészen biztos benne, hogy
ebben a stádiumban Miss Elliottot nem kell bevonni az ügybe.
– Tökéletesen szükségtelen. Feltéve, hogy írásos bizonyítékot
tud nekem adni, miszerint ön valóban a törvényes gyámja. Nagyon
örvendek. Akkor megállapodhatunk egy időpontban, amikor fel
tudna keresni engem?
– Igen, hogyne. Hívni fogom, ha hazaértem, és megnéztem a
határidőnaplómat.
Charlie sok háztömbnyit gyalogolt hazáig. Részben
megkönnyebbült, hogy az adósságai rendeződnek, részben viszont
még mindig annyira haragudott, hogy alig látott a dühtől.
Majd megmutatja azoknak a gazembereknek. Mindnyájuknak.
Lyttonoknak, Elliottoknak, Brewereknek. Az egész átkozott
bandának. Még nem tudta, hogyan, de megtalálja a módját.
 43. fejezet

Giles sosem találkozott még az anyja naplóihoz hasonló

letehetetlen olvasmánnyal. Most már minden este ezeket olvasta,
mielőtt hazament volna. Úgy vonzották, mint egy ellenállni
képtelen méhet a mézes bödön. Kinyitotta a széfet, miután
mindenki hazament, és módszeresen keresztülrágta magát a
köteteken, egyiken a másik után.
Ez nem volt mindig felhőtlenül örömteli elfoglaltság; bizonyos
események, feltárt titkok nem csak hogy kellemetlenek, de
kifejezetten visszatetszők voltak neki, sőt néha botrányosak.
Végtelenül kínos volt olvasnia őket, úgy érezte, mintha kémkedne
az anyja, apja és Sebastian után, kilesné őket, kihallgatná a
beszélgetéseiket anélkül, hogy ők látnák vagy hallanák.
Giles azt is felfedezte, hogy három napló hiányzik. Az egyik az
ez évi, ami érthető volt. Nem valószínű, hogy az anyja az irodában
tartotta volna, amikor még csak félig telt meg. A másik kettő
viszont már jóval meglepőbb volt. Az egyik az 1909-es, a másik
pontosan tíz ével későbbi, az 1919-es volt. Az első volt az azt
megelőző év, hogy az ikrek megszülettek és Barty a családba
került, a második pedig a Kit születése előtti év. Ezek a naplók
egyszerűen nem voltak sehol. Ez mérhetetlenül izgatta Giles
fantáziáját. Ha több másik kötet is hiányzott volna, Giles talán
feltételezi, hogy elkallódtak. De a többi év mind megvolt, szépen
sorba rendezetten. Azok miért nem?
Elszántan próbált visszaemlékezni az 1919-es év jelentőségére.
Ő akkor tizennégy éves volt, bentlakásos iskolában, és... Mi volt
még? Annyira nehéz volt az emlékeket évhez kötni. Barty
tizenkettő lehetett. De volt egy emlékképe, és ez fokozta a
nyugtalanságát. Homályosan emlékezett valami nem egészen
értett drámára, ami Bartyhoz kapcsolódott. Rémlett neki, hogy
szörnyű jelenetek zajlottak két emelettel a szobája alatt a Cheyne
Walkon. Sosem tudta kideríteni, hogy valójában mi történt azon az
éjszakán. Az anyja megtiltotta, hogy beszéljenek róla, és Barty is
mereven elzárkózott. Persze emlékezett arra, hogy Barty
rettenetesen zaklatott volt valami miatt, amit azonban nem volt
hajlandó megbeszélni vele. Emlékezett rá, hogy a lány
hisztérikusan sírt órákon át, és arra a visszataszító jelenetre is,
amikor az anyja rátalált kettőjükre, amint Giles ágyán hevertek,
miközben Giles vigasztalni próbálta Bartyt. Még mindig hallotta,
amint Barty sikoltozik vele, szörnyű, vad és ellenséges dolgokat
kiabálva Celiának.
Aztán az ajtókat becsukták, és senkit nem engedtek be. Giles
pedig soha nem tudott meg semmi többet. Úgy rémlett, az egész
Sylvia Millert érinti, aki éppen akkor halt meg, és Celiát. Ezen túl
semmi nem derült ki.
Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább úgy érezte, ez
az epizód lehet a hiányzó láncszem. Semmi mást nem talált az
elolvasott naplókban, ami csak távolról is kapcsolódott volna
ehhez, vagy emlékeztetett volna rá. Próbálta meggyőzni magát,
hogy az anyja talán nem írt naplót ebben a két évben, hogy túl
fáradt vagy elfoglalt volt. Valószínűtlen volt ugyan, de nem teljesen
lehetetlen.
Ám egy bejegyzés 1910 januárjában úgy hangzott, mintha egy
másikból következett volna:

Ma reggel nagyon fáradt vagyok, ami aligha

meglepő a tegnap esti parti után, de nagyon jól
érzem magam. Holnap lesz a következő találkozóm
dr. Perringgel. Nagyon remélem, éppen olyan
elégedett lesz, mint legutóbb...

Nem, ez nem az első bejegyzés egy hosszú szünet után.

Akkor... hol lehet? Hol van az 1909-es kötet? Ugyanott, ahol az
1919-es meg az 1959-es. De hol? Megnézte az 1920-as elejét,
kapaszkodókat keresve. Ebben az évben született Kit. Január
elsején nagyon pozitív hangú bejegyzést talált.

„Csodálatos este volt, hogy mind együtt voltunk. A

baba nagyon aktív. Annyira más volt, mint a tavalyi
újév, amikor amiatt aggódtunk, hogy elveszíthetjük a
Lyttonst.”

Nem, ez sem úgy hangzik, mint az első bejegyzés, miután egy

évig nem vezetett naplót. Kell, hogy legyen valami kapcsolat: az
egyik megmagyarázza a másikat...
Voltak más szörnyű dolgok is, történetek az apja életéről a
fronton, az első világháború alatt. Az egyik bejegyzés annyira
rettenetes volt, hogy egész éjjel nem tudott aludni tőle, utána pedig
egy annyira intim, annyira személyes epizód, hogy Giles émelygett
és szégyellte magát, amiért ezt mind elolvasta. Ezt követően
hetekig hozzá sem nyúlt a naplókhoz, és megesküdött, hogy többet
nem olvas el belőlük. De aztán mégsem bírt ellenállni nekik.
Persze, nem csak sötét titkok voltak a kötetekben. Voltak
csodálatos történetek a Lyttons korai éveiről, Céliáról és KM-ről,
akik szinte ketten működtették a háború alatt, a rendkívül
megható történet KM kapcsolatáról Jay apjával, és hogy Celia
hogyan érkezett éppen időben, hogy megmentse Jayt az
örökbeadástól. Ott volt Billy Miller és Lady Beckenham felemelő
története, hogy az asszony miként mentette meg a kétségbeesett
fiút, aki tizennyolc évesen lett a háború áldozata, aki nemcsak a
lábát veszítette el, hanem az életkedvét is. Lady Beckenham
istállófiúként alkalmazta, és így visszaadta az életét.

„És ebben a legjobb az, hogy újra Barty szemébe

nézhetek. Teljesen elveszítette bennünk a hitét.”

Még sok bejegyzést talált Bartyról, és arról, hogy Celia

mennyire szerette őt. Giles néha keserűen arra gondolt, többet írt
az anyja Bartyról, mint róla.
Aztán ott volt Celia és Sebastian. Évről évre folytatódott
kettejük története, a végtelen szerelemről, erről az erős, lojális,
megingathatatlan érzésről, amely túlélt olyan sok mindent. Giles
elérte a március 20-i bejegyzést, és könnyektől homályos
tekintettel olvasta:

„Itt van Kit, és ő a miénk, az enyém és Sebastiané, és

ezt senki nem veheti el tőlünk.

Néha gyűlölöm Sebastiant, néha annyira haragszom

rá, hogy meg tudnám ölni, néha azt gondolom, soha
többé nem akarom látni. De bármit is érzek iránta,
szeretem. Egyre jobban. Ennyire egyszerű az egész.”

Még az apja miatt érzett bánat és felháborodás is valahogy

eltompult, enyhült egy kicsit. És a bejegyzés, amikor Oliver
meghalt, valójában sok mindent megmagyarázott erről a
viszonyról, arról, hogy ők hárman hogyan éltek ennek a
kapcsolatnak a keretein belül.

„ Oliver meghalt, és én úgy érzem, megszakadt a

szívem. Ha Sebastian nem lenne, legszívesebben
meghalnék.”

Nem lehet elpusztítani ezeket a naplókat. Végtelenül

értékesek.

Keir annyira hideg volt vele szemben, hogy az már nagyon fájt.
Úgy tűnt, semmivel nem törheti át ezt a rideg falat; még azzal sem,
hogy megkérte, maradjon vacsorára, hogy megbeszéljék a
dolgokat, terveket készítsenek, vagy akár csak elmesélje, mit csinál
mostanában. A férfi egyszerűen azt felelte, nincs mit mondaniuk
egymásnak.
Elspeth hetente találkozott vele, mert Keir minden hétvégén
elment, hogy elvigye a gyerekeket valahova. Afelől nem volt kétség,
hogy a férfi rajong a gyerekeikért. Azok pedig érte. Elspeth figyelte
őket, amikor az apjukat üdvözölték, Cecilia örömujjongva, „Papa,
papa” kiáltásokkal, Robert pedig szívszakasztó mosolyával, kövér
kis karjait kitárva, aztán amikor a nap végén sírva búcsúztak tőle.
Mindez nagyon fájdalmas volt neki. De mégsem annyira, mint az,
amikor Keir kurtán odabiccentett neki, és azt mondta, „Akkor jövő
szombaton”, majd sarkon fordult és elment. Még csak azt sem
kérdezte tőle, „Hogy vagy?” vagy „Minden rendben?”. Elspeth
ámult a férfi keménysége, kegyetlensége miatt. Úgy tűnt neki,
mintha egy kicsit megőrült volna. Tökéletesen meg volt győződve a
maga erkölcsi felsőbbrendűségéről, ami, gondolta az asszony,
bizonyos értelemben jogos volt, bármilyen bűnöket követett is el a
házasságukban a férfi, az, hogy elhanyagolta őt, megvonta tőle a
szeretetét, lekicsinyellte, aligha ér fel a házasságtöréssel. Végső
soron valóban csak önmagát hibáztathatja.
Természetesen, volt egy hatalmas vigasza, a munkája. Most
heti három napot töltött a Lyttonsban, és élvezte minden percét.
Volt saját kiadványlistája (miután Keir otthagyta a kiadót), saját
irodája, sőt még beosztottai is: egy titkárnő, két beosztott
szerkesztő, akik közül az egyik alig valamivel volt fiatalabb nála, és
egy gyakornok. Csodálatos volt. Nemcsak kiadható regényeket
hajtott fel és vásárolt meg, olyan biztos érzékkel, amely még Jayt is
meglepte, de állandóan új ötletekkel állt elő, hogy milyen
könyvekre kellene megbízást adniuk. Sokat beszélgetett ezekről
Clementine-nal, aki azt mondta, pillanatnyilag egyedül annyi telik
tőle, hogy könyvekről beszélgessen.
– El sem tudom képzelni, hogy valaha is újra lesz elég erőm
bármit írni.
Nagyon előrehaladott állapotban volt, és már rájött, mint
egyszer bizalmasan megvallotta Elspethnek, hogy nemcsak egy
gyerekről kell majd gondoskodnia, hanem kettőről.
– Természtesen, imádom Kitet, de nagyon követelőző, egész
életében kényeztették, és attól tartok, nem könnyen fogadja majd
el a második helyet, ha a baba megérkezik.
– Az ő baja – felelte Elspeth. – Mivel kénytelen lesz.
De hiába mutatta magát erősnek, és hiába volt tele újító
szellemű ötletekkel, nagyon hiányolta a maga nagyra nőtt
gyermekét.

Clementine valóban nagyon termetes volt.

– Szinte örülök, hogy Kit nem lát. Borzalmasan festek.
– Ugyan már! Gyönyörű vagy – válaszolt Elspeth.
– Ó, tényleg? Nem hinném. Sosem hittem benne egészen,
hogy a nők akkor a legszebbek, amikor húsz plusz kilót cipelnek a
hasukon. És már valóban csaknem annyinál tartok, így a vége felé.
De azért egész kellemes volt.
– Kit hogyan érez a babával kapcsolatban?
– Nyilván örül, habár néha azt mondja, mennyire szomorú,
hogy nem láthatja. Megértem. Egyébként is egy kicsit maga alatt
van mostanában. Még mindig nagyon szomorú Celia miatt.
Rettenetesen érzi magát, amiért olyan sok időt elvesztegetett,
amikor az anyja házassága miatt duzzogott, tudod. Úgyhogy erre a
babára elég nagy munka vár.
– Biztos vagyok benne, hogy boldogul vele – vélekedett
vidáman Elspeth.

Lucas a Lyttonsnál dolgozott, amíg a katonai behívójára várt.

Csak fizikai munkát engedélyeztek neki, de úgy tűnt, a legkevésbé
sem bánja. Legszívesebben a postázóban dolgozott. Elspeth meg
volt döbbenve, mivel emlékezett, milyen arrogáns volt Lucas még
pár évvel azelőtt, de a fiú közölte vele, az a szándéka, hogy egy nap
átvegye a céget, és a hagyományok szerint sok elnök kezdte a
postázóban.
 – Az ember megismer mindenkit, kiismeri a hierarchiát, és
megtudja, hogy milyen is valójában mindenki. Máris nagy terveim
vannak a céggel kapcsolatban.
– Igazán? – kérdezte Elspeth. – És hajlandó vagy megosztani
velünk?
– Természetesen. A legfontosabb megállapításom eddig, hogy
nem vagyunk elég tőkeerősek. Sokkal több pénzre volna
szükségünk. És ezt igazán könnyű elintézni, nyilvánossá kellene
tenni a céget. Még mindig megtarthatnánk az irányítást, viszont
volna tőkénk a bővítéshez. Végül úgyis muszáj lesz megtenni,
mindenki ezt csinálja a kiadói szakmában.
– Engem könnyű volna rábeszélni – jelentette ki Elspeth, – én
magam is így gondolom, és Keir is. És szerintem Jayt meg lehet
győzni. De anyát meg Gilest... soha.
– Nos, az kettő volna három ellen – jegyezte meg Lucas.
Elspeth rámeredt.
– Lucas, te nem vagy az igazgatóság tagja, nincs részvényed.
Ne légy nevetséges!
– Majd szerzek néhányat – jelentette ki a fiú magabiztosan.
Szóval még mindig arrogáns egy kicsit. Elspeth elgondolkodva
nézett rá. Valóban itt van egy új Lytton generáció. Nagyon érdekes
volna látni, mi lesz belőlük...
A következő szombaton Elspeth a Cheyne Walkon töltötte az
egész napot; mindnyájan segítettek Adele-nek beköltözni.
– Vannak helyes lányok körülötted, Lucas? – kérdezte a fiútól,
átvéve tőle a koktélját.
Lucas nagyon büszke volt a szakértelmére a koktélok terén.
– Több tucat, természetesen. Minden éjjel ott sorakoznak a
szobám előtt.
– Izzie szerint Jenna kicsit beléd habarodott.
– Akkor jó – nyugtázta vidáman a fiú –, szerintem Jenna
nagyon édes. Én mondom, még három vagy négy év, és az a lány
fantasztikusan fog kinézni. Az a szempár, az a haj! És igazán
nagyra becsülöm, van benne kurázsi. De pár évet várnia kell, most
még liliomtiprás volna.
– Lucas, te olyan beképzelt vagy! – jegyezte meg Noni. – Miért
várna pár évet rád?
– Mert ellenállhatatlan vagyok – vágta rá Lucas –, meg
elbűvölő, mulatságos, és úgy nézek ki, mint egy romantikus hős.
A baj az, gondolta Noni, miközben behúzott neki egyet, hogy
ez igaz. De legalább mostanában kedves volt...
 A levél úgy pottyant Annabel Elliott elé a reggelizőasztalra,
mint egy rúd dinamit, aminek meggyújtották a kanócát. A levél az
ügyvédjének szólt, és valami manhattani jogi cég küldte. Először
azt gondolta az asszony, talán valami jótékony célú szervezet
elnökségébe kérik fel, úgyhogy már éppen félretolta volna az iratot,
amikor kezdte felfogni a szavak értelmét:

„...petíciót fogunk benyújtani az Örökösödési Törvény

28-as bekezdése alapján a Laurence Elliott
Vagyonkezelői Alapítvány ellen, kérve, hogy igazolják
az okát, miért nem biztosítanak egyenlő részesedést
néhai férje vagyonából Miss Jeanette Elliottnak, aki
1945. március 17-én született, és aki jogosult erre...

– Ó te jó isten! – mondta Annabel Elliott, és a telefon után

nyúlt, hogy felhívja ügyvédjét, Gregory Pollackot.
Pollack először megnyugtatta, mondván, szerinte ez csak
próbálkozás volt, egy mohó család kétségbeesett lépése, és ígérte,
hogy megvizsgálja az ügyet. Mire Annabei két nappal később
megjelent az irodájában, a férfi már kevésbé volt magabiztos.
– Attól tartok, jogos a követelés. Természetesen, vitatni
fogjuk, de a törvények szerint a lány valóban jogosult a hagyaték
egyharmadára.
– De... még csak meg sem lett említve Laurence
végrendeletében.
– Nyilván azért, mert nem tudhatott róla. Meghalt, mielőtt a
gyermek megszületett volna. Isten tudja, a feleség miért most
kezdte a pénzt követelni. Valószínűleg anyagi nehézségei vannak.
Ö csak a házakat kapta, meg egy kisebb részvényportfoliót, és az
ilyen fajta embereknek gyakran fejébe száll a pénz.
– Az asszony meghalt – közölte Annabel Elliott.
– Meghalt?
– Igen. Olvastam a lapokban. Meghalt egy repülőgép-
szerencsétlenségben, körülbelül tizennyolc hónapja, hazatérőben
Angliából. Emlékszik rá, hogy angol volt?
– Igen, hogyne. Milyen érdekes! És ki a gyermek gyámja?
– Nyilvánvalóan olyan valaki, aki felismeri a jó lehetőségeket.
– Úgy tűnik valóban. Nos, írok a Wyley Ruffin Wynne-nek, és
közlöm, hogy megtámadjuk a petíciójukat.
– Megtehetjük ezt?
 – Természetesen. Be kell bizonyítaniuk, hogy a lány valóban
Mr. Elliott utószülött gyermeke...
– Gondolom, ez nem túl nehéz. Még mit tehetünk? Pollack
habozott.
– Nem túl sokat, Mr. Pollack, ha jól értem. Ez a gyermek,
Jeanette, mellesleg Laurence édesanyja után kapta ezt a nevet,
jogosult a vagyon egy harmadára. Ennyire egyszerű. Vajon milyen
összegről van egyáltalán szó? Olyan harmincmillió dollárról, ha jól
sejtem. Remélem, a vagyonkezelők jól gondoskodtak róla.
– Ezzel kapcsolatban megnyugtathatom, Mrs. Elliott. A
vagyon értéke drámaian megnövekedett, amint tudja. És sok
érvvel előállhatunk még. Például, hogy miért vártak ilyen hosszú
ideig. A törvény nem szereti a késlekedést. Habár... – Kis habozás
után folytatta. – Meg kell mondanom, a Wyley Ruffin Wynne
jogászai rendkívül okosak. Nagyon szeretném tudni, kitől kapták a
megbízást. Én egy nagyon agyafúrt gyámra gyanakszom.
– A gyerekeknek ez nem fog tetszeni – jegyezte meg Annabel
Elliott –, nem fog neki tetszeni egy cseppet sem.

– Kérsz egy italt, Keir? Rettentő fáradtnak tűnsz.

Valóban kimerültnek látszott. Persze, két apró gyerekre
vigyázni egész nap nem valami pihentető elfoglaltság, de a férfi úgy
nézett ki, mint akit minden erő elhagyott.
Keir habozott, aztán azt mondta:
– Nem, nem hiszem. Köszönöm. Haza kell mennem.
– Ugyan minek? Szombat van. Vagy talán elmész valahová ma
este?
Fájt neki ez a gondolat.
– Nem – válaszolt a férfi –, de sok munkám van.
Nagyon lehangolt volt, kevésbé tűnt ellenségesnek. Elspeth
ebből bátorságot merített.
– A Wesleynek?
Keir ott kezdett dolgozni két héttel korábban. Nagy sajtó
visszhangja volt a szakmai sajtóban.
– Igazán, Keir, ha nagyi tudná, hogy a Wesleynél dolgozol,
lesújtana rád egy villámmal. Annyira utálta őket!
– Eggyel több ok, hogy odamenjek – felelte, de halványan
elmosolyodott.
Elspeth észrevette a mosolyt, és lecsapott rá.
– Ugyan már, maradj egy italra! Segíthetsz lefektetni a
gyerekeket.
 – Igen, igen! – Cecilia fel-alá ugrált izgalmában.
Keir felsóhajtott.
– Rendben. Egy rövid ideig.
Amióta csak Cecilia megszületett, Keir még sosem segített
Elspethnek megfürdetni a gyerekeket, akik most rettenetesen
örültek. Egy meglehetősen vizes órával később Robert már ágyban
volt, Cecilia pedig rántottát evett. Elspeth elővett egy üveg bort.
– Vagy inkább whiskyt kérnél, mint egy igazi skót?
– Igen.
Nagyon nagy adagot töltött magának. Elspeth felbontotta a
bort.
– Látod, sok mindent megtanultam, amióta elköltöztél. És
egyébként milyen a Wesleynél? Valóban olyan csodálatos, ahogy
Kit mindig mondogatja?
– Nagyon jó kiadó. Igen. Nagyon élvezem.
– És... eljössz az emlékmisére?
– Én... nem hinném.
– Ó, Keir, miért nem? El kellene jönnöd! Tudod, mennyire
szeretett téged nagyi, és milyen sokat tett érted. Nagyon
megbántódna.
– De hát nem fog tudni róla, nem igaz?
– Ez nem volt valami szép.
– Én... igazán úgy érzem, Elspeth, nem vagyok képes
odamenni. Hogy őszinte legyek. A családod biztosan nagyon
haragszik rám. Amiért elutasítottam az ajándékukat. Én... úgy
érzem, nem tudnék szembenézni velük.
– Én viszont azt gondolom, hogy rám haragszanak eléggé –
jegyezte meg józanul Elspeth –, de el kellene jönnöd, Keir. ígérd
meg, hogy legalább gondolkodsz rajta!
– Én... gondolkodom rajta. Igen.
– Köszönöm.
– És mi a helyzet mostanában a Lyttonsnál? Gondolom, teljes
munkaidőben dolgozol. Most, hogy megszabadultál a
börtönőrödtől.
– Nem – válaszolt határozottan Elspeth csak heti három
napot. Mondtam, hogy még nem hagynám magukra a gyerekeket,
és nem is hagytam.
Mintha Keir kissé zavarba jött volna.
– Azt hiszem, félreismertél engem, Keir – jelentette ki
Elspeth, rezzenetlenül nézve a férfi szemébe. – Nem vagyok az a
hataloméhes perszóna, akinek, úgy tűnik, hittél.
 – Elspeth – válaszolt a férfi –, Elspeth, én...
Robert felsírt, az asszony felállt.
– Bocsáss meg egy pillanatra.
Mire visszaért, Keir már kabátban állt az ajtónál.
– Mennem kell! – jelentette ki, és újra ellenséges volt a hangja
– igazán. Sok a dolgom.
Csak miután távozott, akkor vette észre Elspeth, hogy az
ablakpárkányon egy levél hevert, amerikai bélyegzővel. Valójában
Izzie-től érkezett, de Keir bizonyára azt hitte, Marcustól. A fenébe!
A fenébe, a fenébe! Amikor már mintha elindultak volna
valamerre.

– Ez olyan nagy megtiszteltetés! – újságolta Jenna Cathynek.

Egy levél volt a kezében. – El sem hiszem. Adele és Venetia írta.
Megkértek, hogy beszéljek Celia emlékmiséjén. Én! Aki még csak
nem is vagyok rokon. Több száz unokája van, és ők mégis engem
kérnek meg.
– Azt a...! Hadd nézzem! Ó, te jó ég, Jenna! Mit veszel fel?
Jenna még mindig nagyon kedvelte Cathyt, és mindig kedvelni
is fogja, de határozottan kezdtek eltávolodni egymástól. Mar
kezdett beletörődni, és nem küzdött ellene. Ha frizurákról,
ruhákról vagy fiúkról akart beszélgetni, Cathy remek partner volt.
Ha viszont politikáról, utazásról vagy művészetekről, nem volt
értelme nála próbálkoznia.
Cathy csodálatosan viselkedett, miután Barty meghalt, mint
egy legjobb barátnő. A végletekig segítőkész volt, mindig hajlandó
volt meghallgatni és beszélgetni vagy éppen együtt sírni vele, és ez
eltéphetetlen köteléket alkotott köztük. Ezt sosem fogja elfelejteni,
és örökké hálás lesz érte. De Cathy nem volt a lelki társa.
– Én... nem is tudom – válaszolt Jenna még gondolkodnom
kell rajta. Az egészről. Még abban sem vagyok biztos, elég bátor
vagyok-e hozzá, hogy megtegyem.
– Ó, Jenna, hát persze! Csodálatos leszel.
– Remélem.
Rémisztő lesz. Nagyon. Ami nem ok arra, hogy ne vállalja; az
anyja ezt tanította neki.
– Ha tudod, hogy valami fontos – mondta egyszer Barty
Jennának –, akkor tartozol magadnak annyival, hogy megpróbáld.
Bármennyire rémült vagy is.
Megteszi, legalább annyira az anyjáért, mint saját maga miatt.
Beszélhetne Bartyról, elmondhatná, hogyan nevelte fel Celia,
mennyit tett érte, ilyesmiket. És hogy milyen sokat segített neki
Celia, amikor az anyja meghalt. De nem lesz könnyű; érezte, ahogy
könnyek gyülekeznek a torkában már a gondolatára is.
Adele és Venetia azt írta, bőven van idő rá, hogy átgondolja,
habár hamarosan szeretnék tudni a választ.
„Már csak négy hetünk van. Ha a válaszod nem, tudni
szeretnénk minél előbb, mert valaki mást kell keresnünk
helyetted.”
Nem, el kell vállalnia. Azonnal ír nekik, és tudatja velük,
mielőtt meggondolná magát. Rámosolygott Cathyre.
– Igen, igent fogok mondani.
– Remek leszel. Szóval... mit fogsz felvenni?
Jenna elgondolkodva nézett Cathyre, szinte elfogult szeretettel
mosolyogva rá. Sok mindenben jóval idősebbnek érezte magát.
Habár egy szempontból Cathy messze maga mögött hagyta őt: már
határozottan nem volt szűz. Jenna tudomása szerint három fiúval
is lefeküdt a kertész óta.
– Cathy Patterson nem gyorsan adja oda magát – jegyezte
meg Dana Hallban az egyik osztálytársuk –, hanem
fénysebességgel.
Hihetetlenül bájos volt, hatalmas kék szemével és csinos kis
pisze orrával, mint egy porcelán baba. Apró termetű, de kebles, és
formás lábai voltak. Egyszerűen mézes csuporként vonzotta a
fiúkat. Csak úgy rajzottak körülötte. Mindenki jól tudta, hogy nem
érdemes Cathy Pattersonnal négyesben elmenni valahova, ha az
ember nem akarja szerencsétlenül figyelni egész este, ahogy a lány
mindkét fiúval flörtöl.
Jennát aggasztotta, hogy Cathy ilyen könnyelműen lefekszik
mindenkivel. Nemcsak attól tartott, hogy teherbe eshet (habár
Cathy megnyugtatta, hogy nem fog), de jól látta, hogy ezzel
teljesen tönkreteheti a jóhírét, és olcsó nőnek fogják tartani. Ezt
senki nem engedheti meg magának. Az olcsó nőket csak
kihasználják.
És volt még valami más is: Cathy ivott, elég sokat. Nemcsak a
partikon, ahol mindenki más is, hanem mielőtt elment volna
valahova, étkezéseknél mindig, és néha otthon odaosont a
tálalóhoz, beleöntött egy jó adag vodkát egy kancsóba, aztán
narancslét töltött rá, hogy úgy tűnjön, narancslét iszik tévézés
közben.
Az. apja egyszer megkérdezte erről, nagyon komolyan
megkérdezte, ivott-e a vodkájából, mert nagyon gyorsan elfogyott.
Jenna nem hitt a szemének és a fülének, miközben figyelte, hogy
Cathy nagy kék szeme megtelik könnyekkel, és szemrehányóan azt
válaszolja az apjának, hogyan képes még feltételezni is róla
ilyesmit. Charlie pedig mindig hitt neki...
Jenna nem kedvelte az alkoholt, de kedvelte a fiúkat. Sőt, azon
a nyáron, amikor Lucas miatt kissé csalódottan hazatért Angliából,
életében először szerelmes lett, és úgy találta, ez csodálatos érzés
és nagyon izgalmas. A fiút Tommynak hívták, tizenhét éves volt, és
a nyári vakációt töltötte Southamptonban. Nemcsak smárolni
akart Jennával állandóan, hanem szeretett beszélgetni is, és
nagyon mulatságos volt, meg igazán jóképű. Remek hajós volt, és
az egyik este együtt voltak mindnyájan kint a parton, amikor
Tommy megkérte, menjen sétálni vele. Egyszer csak megállt, és
Jenna arra gondolt, most próbálkozni log, de a fiú nem próbált
benyúlni a pólója alá, hanem azt mondta neki, hogy szereti. Jenna
annyira meglepődött, és olyan boldog volt, hogy a fiú nyaka köré
fonta a karját, és azt felelte, ő is szereti. Ekkor Tommy
megcsókolta, igazi csókkal, és ettől kezdve a nyár végéig
elválaszthatatlanok voltak. Akkor viszont a fiú hazament, Choate-
ba járt iskolába, és bár eleinte gyakran írt, a levelek végül
elmaradtak, és Jenna rájött, hogy ez mégsem volt életre szóló
érzés. Sikerült túltennie magát rajta, és örömmel várta, hogy ismét
találkozzon Lucas-val novemberben az emlékmisén.

– Még egy fontos kérdés van – mondta Jonathan Wyley –

egészen biztos benne, hogy Mrs. Elliott nem mondott le
hivatalosan a gyermeke örökségét érintő minden jogról? Az
erőteljes érv lenne a követelésünkkel szemben, sőt valójában
érvényteleníthetné magát a követelést.
– Én... nem tudom – válaszolt Charlie, és a szíve mintha
megállt volna –, de ha megtette, akkor ezt bizonyára azonnal
közölték volna velünk.
– Hogyne. Ezért nem tartom valószínűnek. De lesz erre nézve
dokumentáció Mrs. Elliott saját ügyvédeinél, vagy esetleg
valamilyen módon a végrendeletéhez csatolva. Habár az mostanra
már előkerült volna, gondolom. Mindenesetre erről meg kell
győződnünk, mielőtt a bírósághoz fordulunk.
– Tehát?
– Tehát ezt ellenőriznie kell. Lehet, hogy minden kétséget
kizáró bizonyítékot követelnek majd, hogy a második Mrs. Elliott
nem mondott le az örökséghez való jogáról, figyelembe véve a Mr.
Elliott halála óta eltelt időt, és hogy bőven lett volna alkalma
érvényesíteni a követelését. Ezzel sok időt takaríthatunk meg. Mrs.
Elliott ügyvédei minden kétséget kizáróan tudni fogják, mivel a
bíróság előtt kellett nyilatkozatot tennie róla.
– Az a helyzet, hogy nem könnyen kérdezősködhetek erről.
– Nem értem, miért. Ez végtelenül egyszerű. Ha ugyanis
lemondott a jogokról, akkor fölösleges időt és pénzt pazarolnunk
arra, hogy tovább folytassuk az eljárást.
– Lemondhat a jogokról a nevében esetleg más is? Nem
tartom elképzelhetetlennek, hogy Jamie Elliott megtenné, ha
tudomást szerezne az ügyről.
– Nem. Erre csak az anya jogosult. És amint megindítjuk az
eljárást, az már leállíthatatlan. Semmilyen módon nem lehet
érvényteleníteni. És Jenna gyámjaként magának joga van ezt az
eljárást megindítani. De mint már mondtam, enélkül az
információ nélkül nem kezdhetünk bele.
– Rendben, értettem – válaszolt Charlie. – Meglátom, mit
tehetek.

– Jenna azt írja, büszkén és boldogan elvállalja – mesélte

Venetia Gilesnak.
– Jól van. Nagyon örülök neki. Kell neki valami segítség, hogy
kitalálja, mit akar mondani?
– Jennát ismerve, nem tartom valószínűnek – jelentette ki
Adele. – Még sosem ismertem ilyen lányt, aki ennyire tudta volna,
mit akar. És hol fog lakni? A Cheyne Walkon? Az volna a
legésszerűbb.
– Te nem bánnád?
– Hát persze, hogy nem.
– De ez azt jelenti, hogy be kell fogadnod Charlie-t meg Cathyt
is.
– Én kedvelem Charlie-t – szögezte le határozottan Adele. –
Szerintem ti mindnyájan tévedtek vele kapcsolatban. Szívesen
vendégül látom. Cathy pedig egész aranyos, és az biztos, hogy nem
lehet megint egy fedél alatt hagyni Fergallel, Venetia.
– Ó, Fergal szerelmes egy lányba – válaszolt Venetia –, akivel
a Cowes héten ismerkedett meg. Nagyon aranyos. Boyjal
odavagyunk érte.
– Akkor bizonyára nagyon jó kapcsolatai vannak – jegyezte
meg Adele, Gilesra kacsintva.
 Venetiából éppen olyan sznob lett, sőt talán még nagyobb is,
mint az anyjuk volt.

Giles időről időre eltűnődött azon, mihez kezdjen a naplókkal.

Egyre inkább nyomasztotta a titok súlya. Kétségbeesetten aggódott
amiatt, hogy valaki felfedezi őket, rossz kezekbe kerülnek – bár
hogy hogyan, azt el sem tudta képzelni –, és aggasztotta az is, hogy
talán helytelen őket magának megtartania. Nem szeretné talán
Sebastian látni őket, olvasni arról az életre szóló szenvedélyről?
Nem lenne hozzájuk joga az ikreknek is, meg talán Kitnek?
De aztán eszébe jutott a történetek sötétebb oldala: Kit és Izzie
szerelmének rettenetes szomorúsága, Boy Warwick hűtlensége,
Adele megaláztatása Párizsban, a menekülése Franciaországból,
Luc Lieberman szörnyű végzete. Nem jobb eltemetni ezeket a
dolgokat, annak a gondjaira bízva őket, akit illetnek, hogy
válogatva, átformálva, maguk meséljék el a titkaikat még
egymásnak is?
De mi jogon dönt ő a naplók sorsáról? Milyen alapon mondja
azt, hogy megőrizzék vagy megsemmisítsék őket, nyilvánosságra
hozzák vagy megtartsák titoknak? A naplók nem az övé, az anyjáé
voltak. Ő vajon mit szeretett volna tenni velük? És a döntésben
nem kellene az összes gyermekének részt vennie?
Még mindig nem jutott döntésre, amikor a család elkezdett
gyülekezni az anyja emlékmiséjére.
 44. fejezet

Charlie kezdett kétségbe esni. Az ő értelmezése szerint

mindössze egy darab papír választotta el durván harmincmillió
dollártól, egy darab papír, amely talán nem is létezik. Ha van ilyen
papír, akkor a harmincmillió marad az Elliott bankszámlán. De ha
nincs, akkor átrepül az övére. Vagyis, Jennáéra. Pár hónapon
belül.
Egészen biztos volt benne, hogy ha Barty lemondott volna a
jogokról, egy példányt maga is eltesz a dokumentumból, még ha az
eredeti az ügyvédeinél volt is. Charlie még nem ismert senkit, aki
ennyire a megszállottja lett volna a másolatok elraktározásának.
Minden átkozott levél, amit írt, legalábbis a Jennára vonatkozók,
le volt fűzve, tehát ha volt erről valamilyen irat, akkor
megtalálhatja. De imádkozott istenhez, hogy ne legyen.
Ez idáig nem talált semmit, legalábbis a városi házban nem. A
South Lodge-ban töltött hétvége alatt átnézte azt a néhány iratot,
amelyeket Barty ott tartott, de nem talált köztük semmi
fontosabbat. Egy igazolást Barty tagságáról a vitorlásklubban, pár
számlát a Parish Art Museumnak küldött támogatásokról, a helyi
lapnak és különböző helyi civil szervezeteknek küldött levelek
másolatait. Még Mr. és Mrs. Millst is megkérdezte, tudnak-e olyan
helyről, ahol Barty esetleg dokumentumokat őrizhetett, de azt
felelték, nem tudnak, bár van néhány doboznyi irat a padláson,
amit esetleg átnézhet. Charlie számos órát töltött azzal, hogy régi
angol újságokat lapozott át, amelyek főleg a legutóbbi háborúról
szóltak. És óráról órára emelkedett a hangulata.
– Mi van, ha nem található ez a papír? – kérdezte Wyleyt. – Az
bizonyára azt jelenti, hogy nem is létezik.
– Szó sincs erről. Igazán nem értem a problémáját. Kell, hogy
legyenek feljegyzések. Egyszerűen meg kellene kérdeznie az
ügyvédeket.
Csakhogy Charlie félt ezt megtenni. Az ügyvédek szólnának a
vagyonkezelőknek, legalábbis valószínűleg. Martin Gilroy, az
átkozott vagyonkezelő trió egyik tagja maga is ügyvéd volt, habár
nem annál a cégnél, amelyik általában Barty ügyeit intézte.
Bizonyosan szólnának neki.
Éppen fürdött, miután egy hosszú estét töltött azzal, hogy
másodszor is átnézze a papírokat, amikor zseniális ötlete támadt.
Nagyon egyszerű volt, és mégis átkozottul ügyes...
– Lángész vagy, Patterson – jegyezte meg hangosan.

– Jenna, drágám, tudnom kellene valamit. Egy űrlaphoz, amit

ki kell töltenem.
– Nem hiszem, hogy meg tudnám mondani neked.
– De lehet. Megkérdezhetem?
– Hogyne. Ha utána meghallgatod a beszédemet.
– Örömmel meghallgatom. Édesem, emlékszel, amikor az a
szomorú eset történt, amikor Celia meghalt, és közvetlenül előtte
meg akartam tudni, hogy jár-e még neked valamennyi pénz a
papád után?
– Igen, hogyne. Charlie, ugye, nem...
– Természetesen nem – válaszolt a férfi, megbántott hangon
és tekintettel.
– Sajnálom. Ne haragudj, Charlie!
– De valamit tudnom kell. A jó ég tudja, minek.
– És mi az?
– Az adóbevalláshoz kell. Tudni akarják, hogy az édesanyád
hivatalosan lemondott-e arról a pénzről.
– Mi a csudának van erre szükségük?
– Fogalmam sincs. De tudni akarják. Úgy tűnik, hogy
lehetséges bevételi forrásnak tekinthető. Úgy értem, a te
részesedésed. Ha a mamád nem mondott le a jogokról.
– Milyen fura! A te lehetséges bevételednek számít?
– Mivel én vagyok a gyámod, igen. Gondolom, azt gondolják,
hogy én igényt nyújthatnék be rá.
– Miért nem kérdezed az alapkezelőket? Ők biztosan tudják.
– És kockáztassak egy újabb kioktatást? Inkább nem.
– Charlie, én azt hittem, hogy most kedvesebbek voltak
hozzád. Hogy segítettek neked legutóbb.
– Úgy van, drágám. De előtte alaposan kioktattak. Hogy meg
kellene tudnom élni abból, amennyit adnak, és ilyenek. Mintha
csak egy kiskölyök lennék.
– Ó, istenem!
Ránézett a férfira, aztán odament hozzá, és átölelte a nyakát.
 – Charlie, nagyon sajnálom. Igazán szörnyűek.
– Ó, dehogy. Csak végzik a feladatukat, védik az érdekeidet.
– És gondolom, te nem? Istenem, nagyon haragszom rájuk.
– Meg tudnád esetleg kérdezni tőlük? Anélkül, hogy említenél
engem?
– Persze. Ha fontos. Meglátom, mit tehetek.

Telefonált Jamie-nek. Nem akart személyesen találkozni vele,

túlságosan dühös volt.
– Tudnom kellene valamit. Az apám vagyonáról van szó.
Állítólag jóval többre lennék jogosult belőle.
– Valóban? – kérdezte óvatosan a férfi. – Ki mondta ezt
neked?
– Olvastam egy hasonló esetről, Jamie. Az újságban. Senki
nem mondta.
– Értem. És mit akarsz tudni?
– Nem tudja esetleg, az anyám lemondott-e az én részemről?
– Számít ez?
– Egyszerűen tudni szeretném. Baj?
– Nem. Ugye... nem akarod megigényelni?
– Természetesen, nem – válaszolt Jenna gúnyos hangon –,
tudja, mennyire gyűlölöm ezt az egész dolgot. Gyűlölök mindent,
ami a pénzzel kapcsolatos, és főleg azt, amit el kell tűrnöm, a sok
ostobaságot a vagyonkezelő alaptól, és hogy nem tehetek a
pénzemmel azt, amit akarok. Még egy barátomon sem segíthetek.
– Jenna, segítettünk Charlie-nak, ha erre gondolsz.
– Igen, persze, miután jól kioktatták, ahogy hallom.
Csend támadt a vonal másik végén, aztán Jamie megkérdezte.
– Jenna, Charlie kért meg, hogy megszerezd ezt az információt
neki?
– Jamie – válaszolt Jenna felháborodott hangon –,
felháborítónak tartom, hogy egyáltalán eszébe jut ilyesmi.
Egyszerűen tudni akarom. És ha az anyám nem írt ilyen papírt,
nem mondott le a jogaimról, azt akarom, hogy maga megtegye. Őt
legalább annyira taszítaná, ha az után a pénz után mennék, mint
amennyire engem. Rendben?
– Nem hiszem, hogy mi erre fel lennénk hatalmazva, Jenna.
De megvizsgálom az ügyet, és értesítelek.
– Ó, istenem – válaszolt Jenna, és Jamie hallotta, hogy egyre
dühösebb –, el sem tudom mondani, milyen boldog leszek, ha
magam intézhetem a saját ügyeimet, és azt tehetem, ami a legjobb
nekem.
– Biztos vagyok benne – felelt Jamie. – Mindenestre ennek
utána nézek. Viszlát, Jenna!
Letette a kagylót, és gondterhelten meredt rá. Aztán újból
felvette és felhívta Kyle-t.
– Azt hiszem, az a gazember készül valamire. És Jennát
használja fel hozzá. Beszélnünk kell Gilroy-jal.

Gilroyt láthatóan megrázta az eset.

– Szerintem ez az egész Jenna részéről szól, ami az apja
örökségéből jár neki. Mivel utószülött gyermek. És, természetesen,
ha csak le nem mondtak a jogokról, jogosult a vagyon
egyharmadára. Még most is.
– Komoly pénz – jegyezte meg Jamie gondterhelt tekintettel.
– Valóban nagyon komoly összeg. És Charlie tökéletesen
jogosult, mint Jenna gyámja, hogy pert indítson érte. Sőt, Jenna
gyámjaként ő rendelkezne fölötte, ha hozzájutna. Ő kezelhetné
Jenna nevében az egészet.
– Jézusom, rossz rágondolni is!
– Egyetértek.

Huszonnégy óra múlva hírekkel tért vissza.

– Tudakozódtam egy kicsit. A barátunk felkereste Jonathan
Wyleyt, a Wyley Ruffin Wynne-től.
– Jézusom! Ez nem kis összegbe kerülhetett neki.
– Gondolom, úgy vélte, megéri – jegyezte meg Jamie.
– Nos... nem lehetetlen – válaszolt Gilroy. – Érdekes, nem?
– Lehet, hogy nemcsak érdekes lesz – jelentette ki Kyle
valóságos lidércnyomás is lehet. Szóval... valóban rá tudja tenni a
kezét erre a pénzre?
– Elméletileg. Amint már mondtam, ő a törvényes gyám.
– Hogy miért őt nevezte ki Barty, sosem fogom megérteni.
– Beszéltünk erről – szólalt meg komolyan Jamie. – Az a
helyzet, Barty is elismerte, hogy Charlie rettentően kedveli Jennát.
Bizonyos értelemben csodálatosan viselkedett vele. És Jenna is
szereti. Ne felejtsétek el, Barty a dolog anyagi része miatt nem
aggódott, tudta, hogy abban erősen meg van kötve Charlie keze.
Ráadásul nem is tűnt a számára olyan égetően fontos kérdésnek.
Ahogy mindenki mondogatja, nem számított rá, hogy meghal,
fiatal volt még. Gondolom, úgy tervezte, hogy idővel rendezi majd
ezt a dolgot.
– A Lyttons ügyét időben elrendezte – jegyezte meg Kyle.
– Tudom. De szerintem ez az ő fejében két teljesen különböző
dolog volt. Egyébként mit mondjak Jennának?
– Mondd azt, hogy tudakozódunk. Ez tökéletesen igaz. És
eltarthat egypár napig. Mr. Patterson kénytelen lesz türelmesen
várni.
– Nem lesz neki könnyű az adott körülmények között.
– Szegény kis Jenna! – mondta Jamie, őszinte szomorúsággal
a hangjában.

– Charlie? Ami azt a dolgot illeti, tudod...

– Milyen dolgot, drágám?
– Tudod, hogy a mamám lemondott-e a jogokról, vagy sem.
– Ó, igen. Már el is felejtettem. És...
– Épp most hívott Kyle Brewer. Utánajárnak. Tudatják velem,
amint megtudnak valamit. Jó lesz így? Charlie, minden rendben?
Rettenetesen nézel ki.
– Jól vagyok – válaszolt Charlie.
– Ne hozzak neked valamit?
– Köszönöm, ne.
– Egy italt sem?
– Ne. Csak hagyj most egy kicsit békén, Jenna, légy szíves!
Dolgozni szeretnék, és nyugalomra van szükségem.
Olyan ritkán volt a férfi még csak egy kicsit is ingerült vele,
hogy Jennát ezúttal a sírás kerülgette.

Az emlékmise november tizedikén lesz. Izzie harmadikán

érkezik Londonba, a fiúk pedig öt nappal később követik.
– Nem csukhatjuk be túl hosszú időre a boltot, drágám.
Sajnálom.
– Semmi baj – válaszolt Izzie –, legalább kettesben tölthetek
apával egy kis időt. Biztos örül majd.
Úgy volt, hogy mindnyájan a Primrose Hillen laknak majd. Kit
és Clementine is maradnak néhány napig. Mrs. Conley nagyon
izgatott volt.
– Ez mindennél jobbat tesz majd Mr. Broke-nak – jegyezte
meg Mrs. Morrisonnak, aki most bejárt, hogy, amint ő mondta,
„segítsen a takarításban”, de amit Mrs. Conley úgy nevezett „hogy
átvegye az irányítást”. – Ez majd egy kicsit kicsalogatja a
csigaházából. Meg a baba. Valóságos isteni áldás.
Mrs. Morrison, aki nem volt tisztában az előzményekkel, nem
egészen értette, miért örül Mr. Brooke ennyire valaki más
kisbabájának, és ezt meg is mondta. Mrs. Conley eligazította.
– Mr. Brooke nagyon kedves és nagylelkű úriember –
magyarázta –, Mr. Kit pedig Lady Celia fia, és így nagyon jó
barátja.
– Fura, tudja – tűnődött hangosan Mrs. Morrison gyakran
gondolom magamban, hogy Mr. Kit egészen úgy néz ki, mint Mr.
Brooke.
– Igazán? – válaszolt szórakozottan Mrs. Conley. – Én még
nem vettem észre.
– Mrs. Kitnek nagyon nagy a hasa, nem igaz? – folytatta Mrs.
Morrison. – Nagyon megszenved majd, az biztos.
Mrs. Conley egyetértett vele.
– Rettentően keskeny a csípője. És lesz elég dolga, ellátni a
babát meg még Mr. Kitet is. Nagyon kedves úriember, és csodásan
boldogul, de mennyire el van kényeztetve, te jó isten!
Mrs. Morrison azt felelte, ez valószínűleg természetes az adott
körülmények között, azzal felment az emeletre, hogy felhúzza az
ágyakat.
Izzie alig várta, hogy Londonba érjen. Nagyon fáradt volt, és
vágyott rá, hogy egy kis időt egyedül töltsön. Nagyon kellemes volt
Nickkel dolgozni, de így szinte állandóan együtt voltak. Ami persze
megint csak csodás volt, ha jól mentek a dolgok a Neill &
Parkernél. Amikor nem, akkor viszont elég kimerítő. És nagyon
vágyott rá, hogy találkozzon az apjával, Kittel, Clementine-nel –
azt hallotta, hogy Clemmie hatalmas lett – meg mindenki mással.
Bármennyire imádta is New Yorkot, néha szinte fizikai vágyódást
érzett London iránt.
Úgy vélte, most már New York az otthona; semmi esetre sem
telepdett volna le Nickkel Londonban. Nick gyökerei New Yorkban
voltak, meg Mike-é is, lehetetlen lett volna Londonba áttelepíteni
őket. Mintha sziklakerti növényeket ültetnének kerti tóba, és
elvárnák, hogy ott csodásan viruljanak.
Megállás nélkül aggódott az apja miatt, amiért teljesen
egyedül él abban a nagy és csendes házban. Bár Celia nem lakott
ott vele, de olyan sokat volt ott, és gondoskodott róla, hogy a
többiek is gyakran látogassák Sebastiant. Izzie-nek volt egy olyan
szörnyű érzése, hogy a többiek lassan elmaradnak majd Celia élénk
noszogatása nélkül. Sebastian először nagyon jól megbirkózott az
asszony halála okozta sokkal, de később, amikor a drámai
események elcsitultak, akkor eluralkodott rajta a fájdalom.
– Szegény apa! – mondta Nicknek nagyot sóhajtva, miközben
a bőröndjét csomagolta az indulása előtti este. – Nem volt túl
szerencsés az élete. Úgy értem, a magánélete.
– Nem is tudom. Ott volt egész életében Celia...
– De Celia nem volt az övé. Nem igazán.
– Szerintem az volt. Övé volt a szíve.
Izzie rámosolygott a férfira. Ez volt az egyik dolog, amit
leginkább szeretett benne, hogy új perspektívába helyezte a
dolgokat, a legegyszerűbbeket is.
– Igen, azt hiszem.
– És ott voltál neki te is... Mennyi? Huszonkilenc évig. Tovább,
mint velem. Habár azt tervezem, hogy mindenképpen utolérjem
ezt.
– Ó, Nick! – Odament hozzá, és megcsókolta. – Nagyon
szeretlek. Sajnálom, hogy annyira... undok voltam mostanában.
– Nem mondanám, hogy undok voltál. És ha megígéred, hogy
továbbra is szeretni fogsz, még az undokságot is elviselem. Nem
volt veled semmi baj, hercegnő. Csak egy kicsit... lehangolt voltál.
Tudom, hogy fáradt vagy. Sok mindennel kell megbirkóznod.
Izzie ismét megcsókolta, és azt javasolta, menjenek el
valahová vacsorázni. Utána szeretkezhetnének. Igaz, hogy most
éppen nem megfelelő az időpont, de azért nagyon jó lenne...

Az emlékmise időpontját délután háromra tűzték ki, ami kicsit

szokatlan volt ugyan, de így utána néhány italra vendégül
láthatnák a kiválasztott sokakat, ahogy Boy fogalmazott, a család
pedig kicsit fellélegezhet a vacsoránál.
Már csak egy hét volt hátra, de még mindig voltak
változtatások. Épp most készült el a kefelevonata a harmadik,
végleges programnak. Sokat vitatkoztak a zenén, különösen azon,
mit játsszanak a mise előtt.
– Anya nem volt vallásos, csak szerette a szép szöveget és
melódiát, minden műfajban – jelentette ki Venetia. – Szerintem
sok szép Bachot meg Brahmsot kellene játszani, sőt még talán
Mendelsohnt is. Végül is ott vannak az egyházi énekek, és...
– De ez egy mise, egy templomban, az ég szerelmére!
– Ugyan, Giles, és akkor mi van? Nem egy kis swinget
javasoltunk.
 Ezen a ponton közbeszólt Lord Arden, s az ő személyes kérése
a szertartáson a „Panis Angelicus” volt, ami megelőzné Sebastian
beszédét.
– De arra gondoltam, szeretnék Faúré Requiem-jéből is egy
részletet – mondta, és kissé mentegetőzve hozzátette –, ha lehetne,
és még nem túl késő. Annyira felemelő darab, annak ellenére, hogy
rekviem.
– Természetesen, lehetne – válaszolt Adele, és megcsókolta,
mivel mindnyájuk közül ő kedvelte a férfit legjobban. – Erről jut
szembe, lehetne ez a szertartás előtt, Giles, mit gondolsz? Annyira
szép, és tudom, hogy anyának tetszene. Szép és hosszú, ha esetleg
késnének az emberek.
Lord Arden megjegyezte, hogy bizonyára nem fog senki
elkésni, de Venetia az felelte, ha így gondolja, nem ismeri valami
jól a kiadói világot. Lord Arden kedves kék szemével ránézett, és
azt mondta, valóban nem, nem ismeri túl jól.
– Nem volt rá lehetőségem, mindig távol tartott tőle.
Ettől mindnyájan nagyon kellemetlenül érezték magukat.
Venetia megkérdezte, szeretne-e még valamit a szertartáson, még
ha kicsit késő van is már. Mire a férfi azt felelte, tudja, hogy egy
kicsit elcsépelt, de szeretné Szent Pál levelét a korinthosziakhoz.
– Szerintem ez a legszebb írásmű angol nyelven.
– Szeretné maga felolvasni? – kérdezte Venetia.
Lord Arden kipirult az örömtől, és azt felelte, az csodálatos
volna, ha valóban úgy érzik, hogy lehetséges.
– Ó, Bunny, hát persze! Csak azért nem kértük előbb, mert azt
mondta, nem akar fontosabb szerepet vállalni.
– Ez azért más. Én, természetesen, nem tudnék csak úgy
beszédet mondani.
– Ebben az esetben, kérem, olvassa fel! Majd később a
templomban elpróbáljuk egyszer.
Ekkor Jay megszólalt. Sajnálja, hogy az utolsó pillanatban
javasol valamit, mondta, de ha már úgyis változtatnak, Toryval
előző héten egy temetésen voltak, és egészen csodálatos volt,
amikor azt énekelték, „Bármerre mégy”.
– Szerintem ez tetszene Celiának, annyira illik hozzá...
És így ment a végtelenségig. A program negyedik változatát a
Lyttons saját nyomdagépein nyomtatták ki, alig huszonnégy órával
a szertartás előtt, és Giles kijelentette, hogy ha most az anyja
szelleme megjelenne neki, és egy változtatást kérne, azt felelné
neki, szó sem lehet róla.
 Az ikrek néma döbbenettel meredtek rá.
– Nem mernéd – mondta végül Venetia.
– Tényleg nem – ismerte el Giles.
Már vagy századszor gondolt rá, hogy szóljon nekik a
naplókról, és századszor is úgy döntött, hogy nem szól. Még nem.

Brewerék és Jamie Elliott a Claridgesben szálltak meg. Venetia

felajánlotta, hogy elszállásolja őket, de azt felelték, bizonyára
éppen elég családtag van, akiknek helyet kell találnia, és ez így is
volt. A Warwickokon kívül Millerék is megérkeznek a Berkeley
Square-re a szertartás reggelén, és ott töltik az éjszakát, meg Jack
és Lily is náluk lakik majd.
Egy héttel korábban meglepő telefonhívást kaptak Marcus
Forresttől. Őt is meghívták, de kimentette magát, mindenki nagy
megkönnyebbülésére. Most azonban váratlanul közölte, hogy
mégis eljön.
– Celiának meg nekem voltak nézeteltéréseink, de rendkívüli
módon tiszteltem őt, és szeretném, ha a Lyttons New York méltó
módon lenne képviselve.
Mivel a Lyttons New York már méltó módon képviselve volt,
miután az egész igazgatótanács jelezte részvételét, ez kissé
meglepően hangzott, de úgy érzeték, nem felelhetnek mást, mint
hogy kifejezik örömüket.
– Majd te gondoskodhatsz róla – jegyezte meg Venetia
Elspethnek, kissé hűvös mosollyal, amire Elspeth ugyanolyan
hűvös mosollyal válaszolta, hogy a legnagyobb örömmel.
Nagyon feldúlta, hogy Keir nem jön el. Részben azért, mert
bízott benne, hogy az ő kedvéért mégis megteszi, de főleg azért,
mert úgy érezte, ezzel felháborító módon megsérti az egész
családját és különösen a nagyanyja emlékét. Rendben van, Keir
nem hitt a halál utáni életben. Ő sem. Nem gondolta, ahogy Lord
Arden láthatóan hitte, hogy Celia ott ül egy felhő szélén, és lenéz
rájuk (és, ahogy Venetia megjegyezte, feljegyzi, mi nem tetszett
neki, hogy később reklamáljon miatta). De lélekben nagyon is ott
lesz Celia, mindenki rágondol majd, róla beszél, rá emlékezik, és
így megidézik majd. Felháborító volt, hogy Keir így besározzon egy
szeretetteljes és tiszteletreméltó alkalmat.
Meg is mondta neki, több alkalommal, de semmi eredménye
nem volt. Elspeth annyira haragudott, hogy alig volt képes szólni
hozzá, amikor elment előző szombaton a gyerekekért. De mire
visszatértek, már nem bírta féken tartani a nyelvét.
 – Remélem, minden jól megy majd csütörtökön – mondta a
férfi.
– Ó, igazán? – csapott le Elspeth. – Ha azt szeretted volna,
hogy jól menjen, megtetted volna a magad kis részét, hogy
támogass minket, ehelyett hátat fordítasz és odébbállsz.
Gondolom, mostanra már meg vagy győződve arról, hogy a
sikereidet a könyvkiadásban kizárólag a saját szorgalmas
munkádnak köszönheted. De a valóság egészen más, ha jól
emlékszem. A Macmillan vagy a John Muir nem várt tárt karokkal,
amikor végeztél Oxfordban. Vagy tévedek? Sőt a... kinél is
próbálkoztál még? Ó, igen, a Heinemann volt az, meg a Michael
Joseph. És még sokan. Szép hosszú lista. Isten veled, Keir!
Megpróbálok nem gondolni rád a szertartás alatt. Attól tartok, az
teljesen elrontaná nekem az egészet.
Végül azonban alig tudott bármi másra is gondolni.

– Szerinted valami baj van a papával? – kérdezte Cathy.

– Nem tudom. Miért?
– Olyan... idegesnek látszik. És állandóan ingerülten beszél
velem. Ez annyira nem jellemző rá. Aggódom miatta.
– Múltkor velem is nagyon ingerült volt. És azt is tudom, hogy
nem alszik jól, múltkor hajnali háromkor a dolgozószobájában
volt, amikor felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet. Ez szintén nem
jellemző rá. Charlie szeret aludni.
– Talán csak ideges az utazás miatt. Hogy találkozik az összes
előkelő rokonoddal.
– Lehet. Szegény Charlie! Még a legelején, amikor
megérkezett a meghívás, azt mondta, örül neki.
– Vagy talán anyagi gondjai vannak. Régen mindig ilyen volt,
amikor túl nagy számlákat kaptunk.
– Szegény Charlie! – ismételte meg Jenna.

Charlie napról napra rosszabbul érezte magát. Nem jött

semmi hír a vagyonkezelőktől. Ez valóságos lidércnyomás volt.
Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen tehetetlennek érezte volna
magát. Mindennap elhatározta, utasítja Wyleyt, hogy közvetlenül
keresse meg az ügyvédeket, de mindennap elvetette az ötletet. Fű
alatt kell ezt az egészet tartania. Nem kockáztathatja, hogy Jenna
megneszelje, ő is tudakozódik. Ha minden jól megy, és folytatni
tudják az ügyet, úgyis meg kell találnia a módját, hogy közölje
valahogyan vele. De ezen a ponton nem akarta feleslegesen izgatni
ezzel. Várnia kell.
Amikor kisfiú volt, az apácák elvitték őket a vidámparkba, ami
nagy ajándék volt. És amíg a többi fiú vidáman körözött a
körhintán, Charlie makacsul próbálkozott azokkal a játékokkal,
ahol valami ajándékot lehetett kiemelni egy gömbből. Több mint
egy órát töltött ezzel, és az összes pénze ráment, amint a horoggal
ügyeskedve megpróbálta kiemelni a vacak játékokat a gömb
aljáról. Minden alkalommal, amikor bedobta a tízcentesét, azt
hitte, most sikerülni fog, és ahogy a horog siklott lefelé, azt
gondolta, ő irányítja a dolgot, és mindjárt megfog valamit, már
egész a közelében járt, aztán elfogyott az idő, megállt a horog, és
ismét nem sikerült semmit kiszednie. így érezte magát most is.
Csak ezúttal egyáltalán nem tudta irányítani a horgot.
Jenna még mindig nem szeretett repülni. De rájött a trükkre:
el kell foglalnia magát, hogy lekösse a gondolatait. Erre gondolva
magával vitte a Noé, az iskolai színdarab szövegét. Ezt fogják
előadni karácsonykor, és ő játssza majd benne Noé feleségét.
Hatalmas köteg magazint is cipelt magával, és persze ott volt még
a beszéde is, aminek a szövegét még mindig javítgatta.
Nagyon ideges volt miatta, ahányszor csak eszébe jutott a
hatalmas templom, tele a sok fontos emberrel, elfogta a hányinger.
– Hé – szólalt meg hirtelen Cathy, felpillantva az egyik
magazin pletykarovatából –, nézd csak, ez az a fickó, a féltestvéred,
tudod. Bart Elliott, ide van írva. Azt mondja, jövőre betölti a
huszonegyet, és ötszáz ember számára rendez partit valami
szigeten, ahová a saját repülőjén utazik majd. Mit szólsz hozzá?
Egész jól néz ki, Jenna, nem tudnál bemutatni neki?
– Remélem, sosem fogok találkozni vele. Szerintem rémes
alak lehet – válaszolt Jenna.
– Szerintem is – jegyezte meg Charlie, és rámosolygott a
lányra. Miközben arra gondolt, ha rajta áll, Mr. Barty Elliottnak
egy kicsit nehezebb lesz finanszíroznia a magángépet, mint amire
számított.
Charlie kezdte jobban érezni magát. Bár nem tudta biztosan,
miért. Talán csak azért, mert elszabadulhat New Yorkból és
minden problémától néhány napra. Vagy mert minden nappal,
ami elmúlt anélkül, hogy a dokumentum előkerült volna, egyre
jobban bizakodott.
Bármi volt is az oka, úgy érezte, jól fogja magát érezni
Londonban.
 – Remélem, nem bánjátok, lányok, hogy fent lesztek itt a
legfelső emeleten – mondta mentegetőzve Adele –, de elég sokan
leszünk. Maud, Robert bácsi lánya, és a férje, Nathaniel, sajnálom,
Charlie, biztosan nehéz követni, váratlanul bejelentették, hogy
nemcsak ketten jönnek, hanem hozzák a két gyereküket is.
Úgyhogy helyet kell találnom nekik is. Mindenesetre téged abba a
szobába tettelek, Jenna, ami a mamádé volt. Gondoltam, örülsz
majd neki.
Valójában járt már fent abban a szobában, amely még a fák
tetejénél is magasabban volt, csodálatos kilátással a folyóra. Leült
az ágyra, és az anyjára gondolt, amikor odakerült kisgyerekként,
milyen rémült lehetett, aztán ahogy felnőtt, és a leckéjét írta abban
a szobában, vagy olvasott. Még Barty kis íróasztala is ott volt, meg
a ruhásszekrénye és a komódja. Ettől nagyon közel érezte magához
az anyját.
– Nagyon örülnék – felelte –, köszönöm.
– Ugye, találkoztál már Mauddal? – kérdezte Adele.
Jenna azt felelte, néhányszor igen.
– De ő meg a mamám sosem álltak túl közel egymáshoz. Úgy
tűnt, Maud sosem kedvelte igazán.
– Elég nagy butaság volt tőle – jelentette ki Adele könnyedén.
– És van egy üzenetem számodra, Jenna, Lucas-tól. Azt üzeni,
nagyon várja már, hogy találkozzatok, és holnap délután érkezik.
– Igazán? – kérdezte örömmel Jenna.
– Igazán. És holnap este igazi amerikai vacsorát adok
mindnyájatok tiszteletére, itt lesz Robert bácsi, Brewerék meg
Jamie is, természetesen...
– Ez remekül hangzik – jegyezte meg Charlie. – Ez igazán
kedves magától, Adele. Elénekeljük az amerikai himnuszt is?
– Charlie, te annyira közönséges vagy! – jelentette ki Jenna,
de nevetett, és felágaskodott, hogy megpuszilja a férfit.
Nagyon kedveli, gondolta Adele, és láthatóan a férfi is odavan
érte. Nem értette, a családban miért nem szeretik olyan sokan
Charlie-t.
Hirtelen elfogta a szomorúság, amint arra gondolt, ő maga
mennyire magányos lesz a szertartáson, a két férje kísértő
emlékével. Sőt, még csak nem is két férj, az egyik csak szerető. Úgy
tűnik, ő igazán nem szerencsés a kapcsolatok terén. Egy őrült
pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy küld egy meghívót
Geordie-nak, de szinte azonnal el is vetette. Túl sok embert
megbántana vele, beleértve a saját kislányát, és másokat pedig
felháborítana. Csak éppen... valaha – most már egy
örökkévalóságnak tűnik –, annyira beletartozott a családba. Celia
nagyon kedvelte, és a férfi is viszont. Amennyire csak Geordie
MacColl képes volt magán kívül mást is szeretni...

Cathy duzzogott, amiért Warwickék nem jönnek a vacsorára.

– De Cathy, épp arról van szó, hogy ez egy amerikai vacsora –
magyarázta Jenna –, és Warwickék angolok. Szerintem ez kedves
gondolat Adele-től.
– Igen, neked jó, te szemezhetsz Lucas-val. De én? Csak egy
csomó idős rokonoddal. Mint például ez az öreg pár Kaliforniából.
Milyen izgalmas lesz!
– Cathy, én nem szemezek. És ez az öreg pár, ahogy nevezted
őket, igazán bámulatosak. Lily Lytton valaha színésznő és
táncosnő volt, először Londonban, aztán Hollywoodban.
Szerintem igenis nagyon izgalmas társaság lesz.
– Akkor te beszélgethetsz vele. Én meg csevegek Lucas-val.
– Rendben – sóhajtott Jenna –, de ő már különben is annyira
felnőtt, már majdnem huszonegy, szerintem nem fog velünk
foglalkozni.
– Azért valahogy majd megoldom. Alig várom, hogy lássam
Fergalt. Arra gondoltam, a vacsora után esetleg elmehetnénk egy
mulatóba.
Izzie és a fiúk szintén kaptak meghívót az amerikai vacsorára.
– Jöhetsz te is, ha akarsz – mondta Adele Sebastiannek –,
nem szeretném, ha úgy éreznéd, kihagyunk valamiből, csak...
– Drágám, rendkívül élvezni fogom, hogy kihagytatok.
Köszönöm, hogy gondoltál rám, de nagyon jólesne egy csöndes
este. Sok dolgom volna.

Másnap Adele éppen csak megérkezett a fodrásztól

közvetlenül ebéd után, amikor látta, hogy megáll egy taxi a ház
előtt. Jamie Elliott szállt ki belőle.
Az asszony elszörnyedve nézett rá. Nagyon kedvelte Jamie-t,
de még rettenetesen sok tennivalója volt, többek között
gondoskodni kellett Maud gyerekeinek a felügyeletéről, akik
pontosan olyan rémesek voltak, ahogy azt várta, szabad
szellemben nevelt, elkényeztetett amerikai lurkók, ahogy Boy
mondta róluk. Maud arra számított, hogy ők is részt vehetnek a
vacsorán, de Adele udvariasan elhárította.
 – Ez most felnőtt vacsora lesz, Maud, csak unatkoznának.
– Szó sincs erről, hozzá vannak szokva a felnőtt társasághoz.
Végül is Zara már majdnem tizenegy, és remek társalgó. Igen
erőteljes nézetei vannak egy sor dologról, és Nathaniel meg én
mindig bevonjuk a gyerekeinket a társasági életünkbe. Úgyhogy...
– Sajnálom, de egyszerűen nincs elég hely – közölte
határozottan Adele. – Mrs. Hardwicke nagyon finom vacsorát
készít nekik, és nézhetik a tévét. így sokkal jobban fognak
szórakozni, nem gondolod?
Maud szemmel láthatóan nem gondolta, de megértette, hogy
veszített. Úgy látta, az ikrek mintha egyre jobban hasonlítanának
az anyjukra.
– Szervusz, Jamie – mondta Adele, – gyere be! Attól tartok,
egy kicsit korán jöttél.
– Tudom – felelt a férfi –, de arra gondoltam, hátha hasznossá
tehetném magamat.
– Nos... – egy idegen a házban, aki segíteni próbál, és
mindenről megkérdezi, hogy hol van, szörnyűnek tűnt.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenről gondoskodtál. De
eszembe jutott, hogy talán van valami, amit segíthetek. Ha nincs...
legfeljebb elmegyek. Hol van egyébként mindenki? Nagyon
csendes a ház.
– Igen, az. Jenna meg Cathy vásárolni ment. Charlie elment
városnézésre, Maud meg Nathaniel elvitte a gyerekeiket...
– A rémes gyerekeiket – jegyezte meg a férfi, és mosolyogva
nézett Adele szemébe.
– Észrevetted?
– Hogy észrevettem-e? Adele, figyeltem, amint egyre
rémesebbek lesznek. Maud a féltestvérem, ne felejtsd el. Én vagyok
a szörnyű Teddy keresztapja, így bűnhődöm a bűneimért. Nos...
tudok segíteni valamit? Vagy inkább ne lábatlankodjam?
– Hát... – szólalt meg habozva az asszony. – Kiválaszthatnád a
bort. Ez az egyetlen dolog, amivel még mindig nehezen
boldogulok. Tudod, nincs inasom...
– Persze, hogy tudom. Én sem találok inast. Bár én inkább
nőneműt szeretnék. Hát persze, Adele, gondoskodom a borról. Ez
annak a kevés dolognak egyike, amivel mi, férfiak elboldogulunk.
Vezess a pincédhez! A többit bízd rám. És fogadni mernék, hogy ez
igazi pince lesz, ugye?
– Igen – bólintott Adele. – Itt kell lemenned. Azt hiszem, van
mindenféle borból bőven. A hűtő ott van a kamrában, dugóhúzók
és kancsók az ebédlőben, a tálalón. Ez csodás lesz, Jamie, nagyon
szépen köszönöm.
– És mi a menü? Azt tudnom kéne, nem igaz?
– Te jó ég, úgy beszélsz, mint egy inas! Kagyló lesz előételnek,
aztán marhasült, desszertnek pite pekándióval vagy sajttorta.
– Nagyon-nagyon amerikai. Tényleg aranyos tőled.
Mindenesetre most már tudom, mit keressek. Ne aggódj miattam,
elboldogulok!
Milyen kedves, gondolta Adele, amint bement a konyhába, és
megtöltött vízzel vagy fél tucat vázát, és nagyon jóképű is. Ahogy az
anyja mindig mondogatta, ha Laurence csak egy kicsit is
hasonlított rá, és bizonyára úgy volt, akkor megérti Bartyt, amiért
beleszeretett.

– Jenna, szervusz! Nagyon... felnőttesen nézel ki.

Lucas mosolyogva nézett le rá. Úgy tűnt, mintha még
magasabb volna, mint legutóbb. Nagyon jóképű, gondolta a lány.
Vagyis, nem kifejezetten jóképű, hanem rettentően romantikus a
külseje, a mélyen ülő sötét szemével, fekete fürtjeivel és sápadt,
vékony arcával. Homokszínű felöltőt viselt, alatta nagy, bolyhos
pulóverrel, és egy csomó könyvet cipelt a karján.
– Szia – köszönt vissza, és magában azt kívánta, bárcsak
megfésülködött volna, és egy kicsit kifestette volna magát.
– Mikor érkeztél?
– Már két napja. Édesanyád nagyon kedves velünk.
– Ő nagyon kedves. És hol van, nem tudod?
– Az ebédlőben. Éppen...
– Lucas! Szia! Ó, te jó ég, milyen magas vagy!
Cathy állt mellettük, szűk farmerban és ingben, amin eggyel
több gomb volt kigombolva a kelleténél, a haja lófarokba kötve egy
piros szalaggal, szempillái gondosan kifestve, tökéletesen formált
szája kiemelve rózsaszín gyöngyházfényű szájfénnyel. Csillogó
tekintettel nézett fel a fiúra.
– Tetszik a kabátod. Kapok egy csókot? Mint tiszteletbeli
unokatestvéred, vagy mi is vagyok most? Milyen bosszantó, hogy
Jenna ért ide hozzád elsőnek. Mindent hallani akarok Oxfordról,
csodás lehet ott. Annyira szeretném látni azokat a gyönyörű
épületeket, és Jenna mondta, hogy részt vettél az egyik
békemenetben, szerintem ez csodálatos dolog.
Egyre csak beszélt, Lucas pedig mosolyogva hallgatta. Jenna
úgy érezte, legszívesebben pofon vágná Cathyt. Jó erősen.
 Jamie elámulva nézett körül a pincében. Hatalmas helyiség
volt, a ház teljes hosszában és szélességében haladt. Az egyik felét a
szokásos kacatok uralták, ládák és dobozok, néhány kerékpár, és
egy nagyon szép hintaló, de legalább a felét a borok foglalták el. A
padlótól a mennyezetig érő tárolók futottak végig a fal mentén, az
egyik oldalon fehér, a másikon vörösborok, és egy kisebb készlet
konyak, portói meg pezsgő. Olyan volt, mint a filmekben szereplő
pincék. Sok év pora lepte be a palackokat, és pókháló borította a
távolabbi polcokat. Valószínűleg nem bolygatták meg Oliver halála
óta. Micsoda kincsestár! Egy egész vagyon csücsült itt a polcokon.
Egy aukción ezreket kapnának érte. Jobb lesz, ha nem hagyják,
hogy Charlie Patterson rátegye a kezét...
Jamie sétálgatott a sorok között, nézegette a címkéket. Az
összes klasszikus megtalálható volt: Margaux, Latour, Lafitte,
némelyik még a húszas évekből. Az egyik palack Lafitte olyan régi
volt, hogy szinte nyikorgott, amint hozzáért, 1905-ös dátum állt
rajta. Csodálatos fehérek is voltak a polcokon, igaz, ezek kevésbé
voltak fényűzőek, Puligny-Montrachet – esetleg ebből visz fel
néhányat a mai vacsorához –, három üveg Sauternes, Cháteau
d'Yquem, 1905-ös dátummal. Szinte érezte a borok édes ízét,
ahogy ránézett a palackokra. És ott voltak a pezsgők: magnumok,
még néhány egészen nagy, négyliteres palack is akadt, Krug,
Roederer, Dom Perignon, persze mind régi, ugyanolyan porosak,
mint a Lafitte, sok 1910-ből, egy jó nyalábra való pedig a húszas
évekből. Jamie kezdett berúgni már a nézegetésüktől is. Voltak
száz évnél idősebb Napoleon konyakok és portói borok, még a
húszas évekből, vagy még régebbről. Szinte hihetetlen volt.
Melyiket válassza? Illendő egyáltalán felhurcolni a háziasszonya
pincéjéből olyan borokat, amelyek több tíz, sőt több száz fontot
érhetnek? Valószínűleg nem. A szerényebbek közül kell
választania, és inkább a brandyből meg a portóiból vinni többet. Jó
mulatság lesz kiválogatni az üvegeket.
Nekifogott. Pókok futottak ingerülten szanaszét, amiért
megbolygatták a területüket, pókhálók tapadtak a hajába. Kihúzott
egy nyalábra való vöröset, és a földre állította, egyszerűen csak
hogy könnyebben átnézhesse őket. Meglehetősen szeszélyesen
voltak elhelyezve, a ritkaságok a kevésbé ritka borokkal egy helyen.
Ez nagyobb munka lesz, mint gondolta volna...

– Marcus, szervusz!
 Rámosolygott az ajtóban álló férfira, őszintén örült, hogy látja.
Már el is felejtette a Keir miatt érzett szomorúságában, mennyire
elbűvölő. Most, hogy
csak dühöt és felháborodást érzett Keir iránt, egy mosolygós,
kedves férfi hirtelen ellenállhatatlannak tűnt.
– Örülök, hogy látlak.
– Én is örülök. Csodásan nézel ki.
– Köszönöm.
Tudta, hogy nem igaz, hiszen elfelejtette, hogy a férfi ma
bejön, ezért csak magára kapott egy szoknyát meg egy pulóvert, és
majd később fogja a haját is megcsináltatni. Még abban sem volt
biztos, hogy aznap reggel kifestette-e magát.
– Szabad? – kérdezte a férfi, azzal lehajolt, és megcsókolta,
majd visszahúzódott, és rosszallóan csóválta a fejét. – Ó, jaj,
Elspeth!
– Mi az?
– Nincs rajtad a Chanel.
A nő felnevetett.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy bejössz. Más kedvéért pedig
nem teszem fel. Nyilván.
– Nagyon sok dolgod van? Nem tudnánk együtt vacsorázni?
Vagy legalább uzsonnázni? Természetesen, a Ritzben.
– Az uzsonna kellemes volna. De attól tartok, egy sereg
rokonunk van itt most pillanatnyilag, ahogy azt bizonyára
sejtheted. Az anyám házában kell lennem vacsorára, holnap pedig
együtt az egész család...
– Hát persze. Megértem.
– Örülök, hogy látlak. Nos... – jobb, ha most mindjárt közli
vele, és túl lesz rajta –, valamit mondanom kell neked.
– Igen?
– Keir meg én... különváltunk.
– Különváltatok?
Tökéletes döbbenet ült a tekintetében. Döbbenet, és még
valami más: félelem. Elspeth szinte mulatságosnak találta.
– Igen. És ő távozott a Lyttonstól. Átment a Wesleyhez.
– Te jó isten! Fogalmam sem volt. Miért, hogyan...? Ó,
Elspeth, annyira sajnálom!
– A házasságunk már úgyis romokban volt.
– Tudom, de... – Valami megkönnyebbülésféle jelent meg a
tekintetében, bár fogalma sem volt róla. Azt képzelte, ő csak afféle
könnyed szórakozás...
 – Egyszerűen nem mehetett úgy tovább. És amikor elhagyott,
természetesen távoznia kellett a Lyttonstól is.
A férfi hallgatott, láthatóan nagyon megrendült. Rettegett,
hogy Elspeth esetleg majd elvár tőle valamit, sőt talán megpróbálja
rávenni, hogy feleségül vegye. A nő ingerült lett, ennél többet várt
tőle.
– Annyira sajnálom – ismételte meg a férfi bárcsak tudtam
volna!
– És akkor mi lett volna, Marcus? – kérdezte Elspeth, nem
bírva ellenállni a kísértésnek. – Akkor mit tettél volna? Idesietsz,
hogy megvigasztalj?
– Ó, Elspeth – válaszolt a férfi, és Elspeth látta, hogy nagyon
óvatosan próbálja kitapogatni a kivezető utat, kissé megnyugodva.
– Persze. Természetesen. De hadd kezdjem ma! Jobb későn, mint
soha. Akkor négykor a Ritzben.
– Rendben.

– Hogy haladsz? – kérdezte Adele, rámosolyogva a pince

félhomályán át. – Elképesztő ez itt lent, igaz?
– Bámulatos. Az apád nyilvánvalóan hihetetlenül értett a
borokhoz.
– Egy része a nagyapámé volt.
– Te jó ég! Az biztos, hogy van itt sok olyan bor, amelyik
idősebb nálad. Nézd csak ezt! Épp most simogattam meg, egy
Cháteau Margaux 1912-ből. Premier Grand Cru.
– Sajnos nem idősebb nálam. Egy icipicit fiatalabb.
– Nem látszik rajta.
Adele felnevetett.
– De ne csak simogasd, igyuk meg!
– Adele, nem vethetsz ehhez hasonló gyöngyöket a hozzánk
hasonló disznók elé! Bűn volna.
– Rendben. Talán egy másik este, amikor nem vagyunk olyan
sokan. Ahhoz mit szólnál? Nem sok értelme van, hogy csak itt
álljon.
– Valóban. Az remek volna. Mindenesetre kiválogattam
néhányat, meg akarod nézni?
– Te jó ég, dehogy! Teljesen rád bízom. Viszont vigyünk fel
valami finom konyakot. Én szeretem a konyakot. Habár holnap
nem lehetek másnapos, nem igaz?
– Nem volna jó.
Jamie körülnézett, és a hintaló felé intett.
 – Látom, megőriztetek néhány relikviát a gyermekkorotokból.
– Igen. Ez a hintaló nagyon szép, ugye? És elég értékes. Anya
sosem engedte meg, hogy a mi gyerekeink használják. El sem
tudom képzelni, miért, mi lovagolhattunk rajta. És van egy
babaház is valahol... ott, a zsákok alatt.
– Egy babaház? Én nagyon szeretem a babaházakat. Azt
hiszem, ezek inspirálták az érdeklődésemet az ingatlanpiac iránt.
Apám egyszer megcsináltatta az Elliott House méretarányos
másolatát. Persze, mi nem játszhattunk vele, de valóságos
remekmű volt. Aztán Robert csináltatott egyet Maudnak a Sutton
Place-ről. A tiétek ennek a háznak a modellje?
– Nem, csak egy közöséges babaház, de nagyon szép.
– Megnézhetem? Nem bánnád?
– Persze, hogy nem. De egy kicsit nehéz a közelébe férkőzni...
– Hadd segítsek! Ügy. Itt van. Már csak ki kellene emelnem.
Benyúlt, kijjebb húzta a babaházat, és óvatosan leemelte róla a
zsákot. Elég nagy volt, majdnem egy méter magas, György-stílusú,
függönyökkel az ablakokon, és valódi rézkopogtatóval az ajtón.
– Ugye, milyen szép? – kérdezte Adele. – Rajongtunk érte
Venetia meg én. 0... milyen kár, a kéménye lejött. Vajon itt van
valahol...?
– Valószínűleg lehúztam a zsákkal. Sajnálom. Megnézzem...
Lehajolt, és beügyeskedte magát a sarokba. Itt alacsonyabb
volt a mennyezet, és alig volt valami fény.
– Nincs nálad véletlenül egy zseblámpa?
– De igen, tessék. Valaki nem régen megmozdította ezt a
házat, nézd, látszanak a porban a nyomok.
– Tényleg. Valaki, aki meglehetősen elszánt lehetett. Nos,
akkor... aha. Itt van. Egy kémény. Nagyon szép darab. És néhány
ablakláda is, nézd! Szívesen visszaragasztom neked őket, ha
akarod.
– Nagyon jó volna. Ha ráérsz.
– Hát persze. Épp csak... Te jó ég! Tudtad, hogy van itt egy kis
fali széf?
– Nem. Milyen izgalmas! Gondolod, hogy esetleg Narniába
vezet?
– Még az is lehet. Nagyon különös. Kíváncsi vagyok, be van-e
zárva. Nem találok fogantyút vagy ilyesmit.
– Próbáljuk meg! – lelkendezett Adele. – Ez nagyon izgalmas!
Nem hinném, hogy bármi értékes lehet benne, de érdekes volna
belenézni.
 – Megpróbálok keresni valamit, amivel kinyithatnám. Nem
tudok...
– Hadd lássam! Én kisebb vagyok nálad.
– Persze.
A férfi háttal kibújt a sarokból, és leporolta magát.
– Te jó ég, nagyon koszos lettél!
– Nem számít. Hadd világítsak neked!
Adele bepréselte magát, és az ujjaival kitapogatta a széfet.
Érezte, hogy van rajta zár, de csak a körmét tudta az ajtó pereme
alá csúsztatni, és... az ajtó lassan kinyílt.
– Nincs bezárva – szólt hátra Jamie-nek. – Ideadnád az
elemlámpát?
Úgy érezte magát, mint Howard Carter, amikor kinyitotta
Tutanhamon sírját. Lassan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált.

– Csodás volt a repülőút – jelentette ki Lily Lytton elnyúlva

Venetia kanapéján. Kinyújtotta még mindig formás lábait, és
elmosolyodott. – Teljesen sima és nyugodt.
– Ostobaság – háborgott Jack, a fülét böködve –, rémes volt.
Egyszerűen nem hallok. Szörnyűek ezek a repülők. Bárcsak hajóval
jöttünk volna! Az egyetlen jó dolog az volt, hogy a stewardess olyan
kedvesen gondoskodott rólam. Bájos kis teremtés volt. Hozott még
egy adag gint, hogy megnyugtassam az idegeimet.
– Eggyel több gin volt a kelleténél – jegyezte meg Lily pattogós
hangon azért érzed olyan rosszul magad, Jack. Másnapos vagy.
– Csodásan néztek ki mind a ketten – állapította meg Venetia,
és így is volt.
Jack szálfaegyenes volt, és még mindig karcsú és elegáns.
Blézert viselt flanel nadrággal, hozzá a régi ezredének a
nyakkendőjét, amely kissé megviselt volt már, de tökéletesen volt
megkötve. Lily elképesztően csinos volt, valaha vörös haja most
sötétszőke, a frizurája hibátlan, hatalmas barna szeme gondosan
kifestve. Mindketten a hetvenes éveikben jártak, de ha nem
árulkodik a korukról Jack ízületektől eltorzult keze és Lily merev
mozgása, tizenöt évet letagadhattak volna.
– Kalifornia láthatóan jót tesz nektek.
– Valóban remek mulatság – mondta Lily. – Istenien érezzük
ott magunkat. Állandóan partikra járunk, tudod, olyan sok
barátunk van kint, és az éghajlat tökéletes.
– Persze, hiányzik a család, és... – halkabbra vette a hangját –
Jack hallása már nem a régi, és ettől rossz a hangulata.
 Jack dühösen nézett rá.
– Rólam beszélsz?
– Dehogyis. Épp azt mondtam, mennyire várom a mai estét.
Tudod, Adele amerikai vacsoráját.
– Nem tudom, hogy el tudok-e menni – jelentette ki Jack –, ez
után a szörnyű utazás után.
– Maradj csak nyugodtan, és pihenj, drágám – válaszolt Lily
–, én megyek. Venetia azt mondja, egy csomó fiatal is lesz ott...
– Nagyon csinos fiatalok – tette hozzá Venetia. – Látnod kéne
Jennát, Barty lányát, isteni teremtés, aztán ott van Noni, most már
nemzetközi fotómodell, és... O, elnézést. A telefon. Mostanában
egy percre sem hallgat el
Meglehetősen feldúltan tért vissza.
– Elnézést, Adele volt az. Van... egy kis gondja. Azt szeretné,
ha átmennék úgy egy órára. Nem baj? Mrs. Hardy gondoskodik
rólatok, nyugodtan kérjetek bármit. És ha Jack nem akar ma este
átmenni, mi itthon leszünk...
– Dehogynem akar – jelentette ki Lily –, épp most mondta,
hogy úgy gondolja, egy jó vacsora majd talán helyrehozza. Persze,
valójában úgy érti, hogy egy-két csinos lány látványa hozza majd
helyre. Menj csak nyugodtan, Venetia, természetesen megértjük!
– Köszönöm. Fél nyolcra itt lesz értetek az autó. Nincs messze,
de úgyis emlékeztek még a házra.
– Hát persze – válaszolt Jack –, gyönyörű régi ház. Annyira
örülök, hogy Adele-é lett! Bájos kis teremtés volt.
– Most is az – jelentette ki Venetia határozottan, azzal
elindult, hogy meglátogassa.

Adele sírt. Felvezette Venetiát az emeletre, a saját szobájába,

és becsukta az ajtót.
– Nézd meg ezeket! A pincében találtam őket. Egy régi
faliszéfben. Anya naplói.
– Naplók? Nem is tudtam, hogy naplót vezetett.
– Pedig igen. És annyira... Ó, Venetia, annyira szörnyű olvasni
őket!
– Miért?
– Majd meglátod. Úgy értem, eleve fura olvasni őket. Mintha
visszakapnád egy részét. Hallod a hangját, és persze vannak benne
boldog részek is, de némelyik... Nos, gyere, ülj le, nézd meg! Ez az
1909-es napló. Olyan dolgok vannak benne, hogy el sem hinnéd.
Megjelöltem a helyet, annyira szomorú. És olyan... döbbenetes. És
aztán itt van ez...
– Figyelj ide – szólalt meg határozottan Venetia –, menj, és
hozz egy csésze teát! Én addig elolvasom ezt, hogy legalább lássam,
miről beszélsz. Ne sírj, Dell, drágám, nem lehet annyira szörnyű!
De amikor Adele visszatért, Venetia szeme is könnyes volt, és
tágra nyílt a döbbenettől. Kitárta a karját, és átölelte Adele-t.
– Ó, Dell! Értem, mire gondolsz. Milyen szörnyű lehetett! És
annyira fiatal volt, ha meggondolod. És... ezt leírni. Hogy tehette
ezt, ekkora kockázatot vállalni?
– Ismered anyát, sosem félt semmitől – felelte Adele, miután
kifújta az orrát és keze fejével letörölte a könnyeit ha úgy gondolta,
helyesen cselekszik. De igen, bárki megtalálhatta volna. Bárki.
– Habár ott lent nem.
– Nem hinném, hogy túl régen volt ott lent – jegyezte meg
Adele. – Szerintem ez egy új rejtekhely lehetett. A kis széf belseje
egészen tiszta volt, a régi babaház mögött volt, tudod, és a naplók
sem voltak porosak. Fogadni mernék, hogy sokkal több van. De...
hol, Venetia? Hol vannak?
– Isten tudja. Talán megsemmisítette őket. Ó, Dell, nézd ezt! A
legutolsó bejegyzést.
– Én még nem jutottam el addig.
Elolvasta, aztán újból elolvasta a könnyein át:

„Ha ez a vég, ami közelít, elfogadom. Szinte örülnék

is neki, ha így érne. Gyűlölöm az alternatívát.
Elbúcsúztam az én drágámtól ma délután. Minden
eshetőségre. Nagy bátorságot adott nekem, mint
mindig. Senki más nem tudja még. Kivéve Bunnyt,
természetesen. Nagyon aranyosan viselkedett.
Kedvesebbnek kellett volna lennem hozzá.
Kedvesebbnek kellett volna lennem mindenkihez. Azt
hiszem, ezt bánom egyedül...

Az ikrek összekapaszkodva ültek, és sírva olvasták egy nagy

szerelmi történet részleteit. És olyan dolgokat tudtak meg az
anyjukról, amiket soha életükben nem hittek volna el.
 45. fejezet

A titkokban van valami kaméleonszerű: változik a formájuk és

a tartalmuk, amint egyik embertől a másikhoz vándorolnak. így
egy gyönyörű szerelmi történet botrányos viszonnyá lesz, egy
kegyelmi aktus bűntetté. Az ártatlan szerelem vérfertőzéssé válik, a
hűség csalássá, a nagylelkűség felelőtlenséggé, a diszkréció
gyávasággá.
Hiába mondja az első ember, aki a titok birtokában van, hogy
nem, te nem érted, ez nem úgy volt. A titok, ha egyszer kiszabadul,
kikerül minden irányítás alól, saját életet kezd élni, egyre
gyorsabban terjed, egyre veszélyesebb formákat ölt és egyre jobban
eltorzul.
Mindezt anélkül tudta Giles Lytton, hogy megfogalmazta
volna magának. És hogy igaza volt, amikor mindenáron
védelmezni akarta Celia naplóit, meg akarta őrizni a bennük foglalt
titkokat, beigazolódott néhány órán belül, amikor a titkot kitépték
az ő gondos kezéből, és felelőtlenül elhajították.
Az ikrek felhívták Sebastiant, arra gondolva, hogy Celia
titkainak őrzőjeként tudnia kell róluk, sőt talán ő őrzi a hiányzó
naplókat. A férfi sóhajtva felelte, igen, természetesen, tudott róluk.
– Bár sosem olvastam őket, Celia nem engedte meg, kivéve
azokat, amik ott vannak nálatok. Azokat megmutatta azon az
utolsó napon... – Megremegett a hangja, elhallgatott. – És én
figyelmeztettem, hogy nagyon veszélyes leírni mindent. De ez
valamiféle függőség volt nála. Minden este írt a naplójába, azt
mondta, különben nem tudna elaludni.
– Tehát a papának is tudnia kellett róla?
– Igen, Celia azt mondta, ő még jobban aggódik miattuk, mint
én, habár nem hiszem, hogy Oliver tisztában lett volna vele,
mennyire... részletesen leírt mindent. Hogyan találtátok meg őket?
– Dell lent volt a pincében, segített Jamie-nek bort választani.
Jamie meg akarta nézni a babaházat. Egyszerűen elképesztő
véletlen volt. Gondolom, anya tette oda őket.
 – Nem – válaszolt Sebastian –, nem ő, hanem én.

Meglátogatta azon a napon, mielőtt Celia bement volna a

kórházba.
– Azt hiszem, tudta, hogy ez már... a vége lehet. És aggódott
néhány dolog miatt. Túlfűtött volt, nem olyan, mint máskor.
Aggódott Clemmie babája miatt, megígértette velem,
gondoskodom róla, hogy a Londoni Klinikán szülje meg, az ő
nőgyógyászánál, nem pedig, ahogy ő mondta, valami rémes
közkórházban. Megígértem. Mintha bárki is megmondhatná annak
a lánynak, mit tegyen. Aggódott Jenna miatt is, azt mondta, nem
bízik Charlie-ban, tartsam rajta a dolgokon a szemem ott is.
– Nem vagyok meglepve – jegyezte meg Venetia.
– Ti mind olyan rémesek vagytok Charlie-val – szólt közbe
Adele, – bárki láthatja, mennyire szereti Jennát, és Jenna is őt
viszont.
– Lehet. Mindenesetre rettenetesen aggódott Elspeth és az ifjú
Keir miatt is, hogy esetleg szakítanak. Azt mondta, ő csak rontott a
dolgokon, és meg akarta mondani Keirnek, hogy sajnálja. És
átadott nekem egy üzenetet, hogy juttassam el hozzá, ha... valami
történne vele.
– És megmondta neki? – tudakolta Venetia.
– Megpróbáltam. De csak miután elhagyta a Lyttonst meg
Elspetht, és átkozottul ostobán viselkedett. Nagyon goromba volt
velem a telefonban. Gondoltam, hadd főjön egy kicsit a saját
levében. Talán kitartóbbnak kellett volna lennem. O, istenem... –
Nagyon feldúltnak tűnt.
– Ne aggódjon Keir miatt! – mondta Venetia. – Nagyon is jól
feltalálja magát.
– Azt hiszem én is. És Celia aggódott még a naplók miatt is.
Nem valamennyi miatt, csak ez a három aggasztotta. Gondolom,
megértitek, hogy miért, csak hát olyan régen történt már... de hát,
amint mondtam, lázas volt, és nagyon zaklatott... mindenesetre
hazahozta őket az irodából, és odaadta nekem, hogy tegyem abba a
széfbe a pincében. Azt mondta, megtette volna ő maga, de nem
volt ereje elmozdítani a babaházat. Megkérdeztem tőle, miért nem
semmisíthetem meg őket, de azt felelte, nem, ott senki nem
találhatja meg. Isten tudja, nektek hogy sikerült, tényleg nagyon
ügyesek vagytok. Azon gondolkodott, hogy könyvet ír belőle,
persze radikálisan átszerkesztve az anyagot, de úgy vélte, ez a kettő
túlságosan veszélyes lenne, ha nem megfelelő kezekbe kerülne.
Szerencsére, még mindig jó kezekben vannak.
– Igen – válaszolt Adele, kezével végig simítva a bőrkötésen. –
Ezt fogom tenni idős éveimben, vagy legalábbis hónapjaimban,
Sebastian. Szép munka lesz, és maga segíthet nekem.
– Egy pillanat – szólalt meg Venetia – azt mondta, hogy a
szerkesztőségben voltak?
– Igen, abban a széfben, amelyik Celia szobájában van.
Tudjátok, amiben az összes kéziratot is tartotta, és pár régi
szerződést.
– És... nem tudta senki?
– Nem. Nem, ebben biztos vagyok. Én sosem mondtam
senkinek, és természetesen ő sem.
– Na, várjunk csak. Giles azt mondta, hogy ő kiürítette azt a
széfet. Azon a napon, amikor megtalálta anya házassági
anyakönyvi kivonatát. Szóval... te jó isten! A gazember! A
gazember...

Giles jegyzeteket készített egy beszédhez, amikor felpillantott

és meglátta az ikreket. Láthatóan annyira dühösek voltak, hogy a
férfi hátrahúzódott a székében. Éppen annyira félt kettejüktől,
mint amikor kisfiú volt, és azzal fenyegették, hogy elárulják az
anyjuknak, ha valami rosszat tett. Vagy amikor attól tartott, hogy
elverik, ami elég fájdalmas tudott lenni, ha a négy szívós kis kar,
négy erős lábacska, két éles kis fogsor kezelésbe vette.
– Hol vannak a naplók? – kérdezte Venetia.
– Miért nem szóltál nekünk? – toldotta meg Adele.
– Mi van bennük?
– Ki tud még róluk?
– Ki hatalmazott fel, hogy magad döntsél róluk?
– Szóltál róluk valakinek?
– Mi a helyzet Kittel?
Így folytatódott jó ideig a dühödt kérdezősködés. Egyformán
dühös hangjuk megemelkedett, a szemük fenyegetően villogott.
– Ó, hagyjátok már abba – szólalt meg végül kimerülten –
hallgassatok el!
– És ugyan miért? – kérdezte Adele.
– Miért nem válaszolsz? – tette hozzá Venetia.
– Mert, a fenébe is, nem hagyjátok.
– Most hagyjuk.
 Giles egy pillanatig nem szólt, némán nézett rájuk. Aztán
felsóhajtott, és azt mondta:
– Sajnálom. Nagyon sajnálom. Egyszerűen nem tudtam, mit
tegyek.
– Igazán? És miért nem kérdeztél meg minket?
– Mert annyira aggódtam. Féltem, mi történhet, ha valahogy
kiszivárog a dolog.
– Hát ez kedves – mondta Adele.
– Igazán megható – jegyezte meg Venetia.
– Mi úgyis eladtuk volna annak, aki a legtöbbet ígéri érte, igaz,
Venetia?
– Hát persze. Ettől féltél, Giles? Hogy elmondjuk valakinek?
Vagy hogy az újságokhoz megyünk vele?
– Nem – válaszolt szerencsétlenül a férfi –, természetesen,
nem. De... ezek rendkívül gyúlékony anyagok.
– Látjuk. Habár mi csak hármat olvastunk.
Giles rájuk meredt.
– Hármat?
– Igen. A befejezetlent, amit a halála előtt írt, az 1919-est, és,
ó, Giles, azt az évet, amikor... amikor Barty mamájának az a babája
született.
– Miféle baba?
– Ó, te jó isten! – Venetia hirtelen lerogyott egy székre. – Te
nem láttad azt, igaz?
– Nem. Hogy láttam volna? Az nem volt itt.
Az ikrek egymásra néztek.
– Nézzétek – szólalt meg Adele –, nekem vendégeim vannak
ma este, mennem kell.
– Tud a naplókról még valaki?
– Sebastian. De ő különben is tudta. És Jamie.
– James Elliott?
– Igen.
– Ó, Jézusom! Miért kellett neki elmondani? Éppen ez az,
amiért én...
– Fogd már be, Giles – szólt rá Adele. – Velem volt, amikor
megtaláltam őket. Csak azt tudja, hogy naplók, azt nem, hogy mi
van bennük. Ne aggódj!
Elindult az ajtó felé, aztán megfordult, és mosolyogva
megjegyezte:
– Megmondom, mi lesz ma este a legnehezebb nekem. Hogy
ugyanúgy nézzek arra a szent Felicity Brewerre.
 – Miért? – kérdezte Giles.
– Viszonya volt apával. Anya rájött. Most már legalább tudjuk,
miért volt vele mindig olyan fagyos.
– Te jó isten! – hüledezett Giles. – Ez egyre rosszabb.
– Szó sincs róla – válaszolt Venetia. – Nem gondolod, hogy
megérdemelte?

– Gyönyörű vagy – jelentette ki Marcus Forrest. – Egyszerűen

gyönyörű. Elspeth rámosolygott a férfira.
– Egy kicsit jobban festek, mint délelőtt.
– Nem, csak máshogy.
Ő is másnak tűnt. Sokkal nyugodtabb volt. Elspeth arra
gondolt, bizonyára hozzászokott a gondolathoz.
– Remélem is. Egy kisebb vagyonba került ez a különbség.
Amit Monsieur Rene-nél költöttem el a South Audley Streeten.
– És ő mivel foglalkozik? Remélem, nem valami túlságosan
franciás dologgal. Elspeth már nem emlékezett rá, hogy mindig
meg tudta nevettetni a férfi.
– Attól függ, mit értesz francia dolog alatt. A hajamat
csináltattam nála. - Azt szabad. És... – előrehajolt és arcon
csókolta a nőt – nincs rajtad a Chanel 5?
– Nincs – válaszolt Elspeth –, úgy éreztem, nem volna helyes.
– Elspeth! Miért nem?
– Megváltoztak a dolgok, Marcus, nem igaz? Már nem egészen
olyan, mint volt.
– Azt hiszem, valóban így van. – Kis habozás után folytatta. –
Gondolom, korai még a terveidről kérdezni.
– Nagyon korai. Fogalmam sincs.
– Ez természetes. Bizonyára össze vagy zavarodva.
– Igen.
– Azon tűnődtem, vajon elválsz-e.
Nyilván még mindig fél, hogy őt is beidézik.
– Én... nem tudom. Nem hiszem, hogy volna bármi alapom.
– De gondolom, Keirnek van.
– Igen, azt hiszem.
Csend támadt. A férfi mintha megint elég kényelmetlenül
érezte volna magát.
– Sajnálom – mondta –, nagyon sajnálom. Hogy nekem is
részem volt benne. Nagyon bánt a bűntudat. Igazán.
Nos, ez is valami.
 – Köszönöm – válaszolt a nő –, de szerintem fölösleges. Úgy
értem, hogy bűntudatod legyen.
– Gondolod?
Szinte mulatságos volt a megkönnyebülést látni az arcán.
– Igen. Nem hiszem, hogy megesett volna ez a dolog, ha
boldogabb vagyok.
Ezzel legalább a büszkeségét megsértette.
– Az sem segített volna – jegyezte meg –, és bárcsak előbb
szóltál volna nekem. Bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt egyedül
csináltad végig.
– Miért, mit csináltál volna, Marcus, ha tudod? – kérdezte
Elspeth aznap már másodszor. Nem tudta megállni. – Felülsz egy
gépre és átjössz ide, hogy megvigasztalj?
– Lehetséges.
Kissé feszengve mosolygott rá. Láthatóan nehezen tudott
kiigazodni a nő hangulatán. Elspeth úgy döntött, hogy megváltja a
szenvedéseitől. Már éppen eléggé megforgatta.
– Nem, Marcus, komolyan. Igazán nem gondolom, hogy
hibáztatnod kellene magad. Nyomorultul éreztem magam, minden
csak egyre rosszabb lett, és te kellemes epizód voltál.
– Igen, értem.
Most a megkönnyebbülés küzdött a férfiban a sértett
büszkeséggel, s vicces volt figyelni. Egyik percben még fél, hogy
Elspeth a bíróságra idézi, vagy megjelenik az ajtója előtt két
gyerekkel, a másikban pedig az bántja, hogy láthatóan egyiket sem
szándékozik tenni.
Elspeth valójában sajnálta, felvidította volna, ha folytatja ezt a
viszonyt Marcussal. De már nem akarta. Hirtelen tisztán látta az
amerikait, és rájött, hogy hamis az a kép, amit eddig valóságosnak
hitt. A férfi nem több mint egy jó színész, aki remekül játssza a
sima modorú, jólöltözött sármőrt. Egy önmagába szerelmes
sármőrt, aki állandóan figyeli magát, hogy egészen biztosan
mindent jól csináljon. Még úgy is szeretkezett, mintha leckéket
vett volna belőle. Nagyon jól csinálta, az kétségtelen, figyelmes
volt, kedves, mindig megkérdezte, jó-e a nőnek, amit csinál.
Amikor Keir szeretkezett Elspeth-szel, akkor ő egyszerűen...
csak szerette őt. Ebbe olyan szenvedélyesen és minden másról
elfeledkezve vetették bele magukat mindketten, hogy fel sem
merült bennük, a másik esetleg nem ezt akarja.
De... Keir elment. Elhagyta, kilépett az életéből. Goromba volt,
kritikus, ellenséges és arrogáns. Fogta, amit tőle meg a családjától
kapott, és a képükbe vágta. Szándékosan és egyetlen köszönő szó
nélkül. Miféle szerepe lehet még az ő életében? Te jó isten, milyen
zavaros ez az egész! És ő mennyire magányos!
De most legalább Marcusszal tisztában volt. Arcon csókolta a
férfit.
– Most mennem kell! Sajnálom. Holnap találkozunk. És
köszönöm a teát.
Az üzenete, tudta, tökéletesen érthető volt.

– Mr. Patterson igazán nagyon türelmes, nem gondolod? –

jegyezte meg Jamie Kyle-nak. A Claridges halljában teáztak.
– Nagyon.
– Szerintem az információnak most már hamarosan meg kell
érkeznie, igaz?
– Én is úgy gondolom. Hamarosan.
– Még az is lehet, hogy amíg itt vagyunk.
– Lehet.
– Az valóságos rémálom volna, ha...
– Ó, igen. Igazi lidércnyomás.
Csendben eltöprengtek rajta, milyen is volna, ha Charlie
Patterson kezelhetné Jenna hatalmas vagyonát. Ez valóban felért
egy lidércnyomással.

Lucas eredetileg úgy tervezte, hogy a szertartást követő napon

elutazik a hosszú hétvégére. Barátokhoz készült vidékre, ahol egy
nagyon csinos lány várta, bizonyos Florence, aki egyetemi társa
volt. Végül is hamarosan elmegy katonának, és hetekre el lesz
minden szórakozástól zárva. De most... úgy gondolta, talán mégis
marad. Az anyja egy kicsit zaklatottnak tűnt. A nővére másnap
elutazik Milánóba egy divatfotózásra, a kishúga pedig mindig
odavan az örömtől, ha ő otthon van. És bár nem kifejezetten örült
a rengeteg Lyttonnak, közülük némelyeket nagyon érdekesnek
talált, főleg az amerikaiakat. Az az öreglány, Lily aki valaha egy
lokálban táncolt, ha jól értette, csodálatos volt. Lucas képes lett
volna órákig beszélgetni vele; és igazán kedvelte Jamie Elliottot
meg Kyle Brewert is. Még az is megfordult a fejében, hogy
valamennyi időt New Yorkban töltsön. Esetleg beszél azzal a
fickóval, Marcus Forresttel, akiről mindenkinek olyan rossz
véleménye volt. Neki azonban rokonszenvesnek tűnt.
Aztán ott volt Jenna. Lucas-t nagyon vonzotta a lány.
Nemcsak a szépsége és az öntudatlan szexuális kisugárzása, amiről
láthatóan fogalma sem volt – nem úgy, mint az a rémes
mostohatestvére –, sőt még csak nem is az, hogy a lány
nyilvánvalóan érdeklődött iránta, hanem a bátorsága és a
magabiztossága. Nem sok vele egykorú lány vállalkozna rá, hogy
felálljon egy híres és fontos emberekkel zsúfolásig megtöltött
hatalmas templomban, és beszédet mondjon. Jenna, habár
rettegett, mint azt vidáman közölte vele, nagy lelkesedéssel készült
rá.
– Ez akkora megtiszteltetés! És tudom, az anyám azt szeretné,
hogy megtegyem, úgyhogy nem mondhattam nemet. De, te jó ég,
de boldog leszek, ha utána leülhetek!
– Minden tiszteletem a tiéd – jegyezte meg Lucas mosolyogva.
– Mennyi ideig beszélsz?
– Nem túl hosszasan. Körülbelül öt percig, Giles szerint. De
nem tudom, te már beszéltél-e közönség előtt, öt perc nagyon
hosszú tud lenni.
– Tudom. Egyszer beszéltem az Unióban.
– Tényleg?
Az anyjától hallott az oxfordi Diák Unióról, és tudta, hogy az
ott vitázok közül később gyakran kerültek ki miniszterek, sőt néha
még miniszterelnök is. Jenna felsóhajtott.
– Akkor még egy ember miatt izgulhatok.
– Hogy érted?
– Mintha a templomban minden egyes jelenlevő híres vagy
fontos ember volna, vagy gyakorlott szónok. Annyira szánalmasan
fogom érezni magam!
– Ugyan, dehogy. Csodás leszel. Én tudom. És valamennyien
drukkolunk majd neked. Tudod, nekem mit mondtak az
iskolában?
– Nem.
– Koncentrálj egyetlen emberre, képzeld azt, hogy hozzá
beszélsz, amíg elmúlik az izgatottságod. Vannak jegyzeteid?
– Igen. De nem lesz rájuk szükségem. Kívülről tudok minden
vesszőt és pontot.
– Akkor is legyenek ott veled! így még csak eszedbe sem jut,
hogy belesülhetsz. És ne felejetsd el, mindenki neked szurkol. Nem
fognak kifütyülni.
Jenna nevetett.
– Remélem is.
– És ha mégis, magam fogom személyesen orrba vágni az
illetőt. Komolyan, Jenna, minden rendben lesz. Most megyek,
telefonálnom kell. Találkozunk a vacsoránál.
– Jó.
Jenna nézte, ahogy átmegy a reggelizőszobába, ahol a telefon
volt, és arra gondolt, milyen csodás volna, ha mellette ülne a
vacsoránál.

Lucas felemelte a telefont, és már éppen tárcsázni akarta

Florence számát, amikor meghallotta az anyja hangját, aki a
szobájában lévő mellékvonalról beszélt, és éppen azt kérdezte
Clementine-től, hogy beszélhetne-e Kittel. Lucas rendkívül sokat
változott előnyére, de még mindig voltak nemkívánatos vonásai,
amelyeket vidáman elismert. Az egyik az volt, hogy szerette
kihallgatni mások telefonbeszélgetéseit. Különösen amikor
érdekesnek ígérkeztek. Márpedig ez annak ígérkezett. Adele
nagyon zaklatottnak tűnt, még önmagához képest is, kapkodva
szedte a levegőt. Lucas eltakarta a mikrofont, és hallgatózott.

Noni a tükörben nézegette magát, amikor Lucas belépett. Clio

mellette állt az öltözőasztalnál, és az ékszereket adogatta neki.
Mindketten mosolyogva néztek rá.
– Szia, kisöcsém!
– Szia, bátyusom!
– Sziasztok, gyönyörű lányok!
– A hajamat fel vagy le, mit gondolsz? – kérdezte Noni. – Én
úgy gondoltam, leengedem, de Clio azt mondja, tűzzem fel.
– Egyetértek Clióval. Clio, drágám, nem szeretnéd magad
hasznossá tenni? Hozhatnál nekem egy pohár vizet. Jéggel. Szólj
Mrs. Hardwicke-nak, ha segítségre van szükséged.
– Dehogy. Különben is, nagyon bosszús.
– Miért?
– Azok a gyerekek, az amerikaiak, megőrjítik, azt mondja.
Állandóan bemennek a konyhába, és friss limonádét kérnek.
– Ó, jaj!
– Rettenetesek. Különösen Teddy. Sajnos, nekem velük kell
töltenem az estét. Tévét nézünk.
– Majd gyakran bemegyünk hozzátok, igaz, Noni? Gyerünk,
drágám, hozd azt a vizet, légy jó kislány!
– Rendben. – Rámosolygott Lucasra, és kiment.
Noni ránézett az öccsére.
– Te olyan lusta disznó vagy, Lucas! Miért nem vagy képes
hozni magadnak egy pohár vizet?
 – Mert mondani akarok neked valamit. Valamit, ami nagyon
intéressant. És sosem találnád ki, mi az...

Egész jól ment, gondolta Adele. Úgy tűnt, mindenki jól érzi
magát. A pekándiós pite remek ötlet volt, mindenkinek ízlett. A
borok fantasztikusak voltak. Jamie játszotta az inast, még egy kis
ismertetőt is tartott mindegyik borról, miközben felszolgálta őket,
nem unalmasan, hanem valósággal megelevenítve őket. Adelenek
tetszett Jamie. Az utolsó pillanatban megváltoztatta az ülésrendet,
és Kyle helyett őt ültette maga mellé. Magában mulatva vette
észre, hogy ugyanezt csinálta Lucas: Cathyt kicserélte Jennára.
Cathy most Mike és Jack között ült, láthatóan kissé csalódottan,
ennek ellenére vadul flörtölt mindkettőjükkel. Jack egyértelműen
úgy érezte, hirtelen a Paradicsomba került, mosolyogva bámult
bele a lány dekoltázsába, bólogatva hallgatta a csevegését, és
időnként megfogta a karját, és súgott valami, isten tudja, mit, a
fülébe, amire a lány hatalmas kacagásban tört ki. Valójában
egészen aranyos volt, gondolta Adele. Akárcsak az apja. Charlie
igazán helyes ember volt. Az asszony nem törődött vele, mit
mondanak a férfiról mások. Charlie udvarias volt, figyelmes,
nagyon kedves, és láthatóan hihetetlenül büszke a lányaira, ahogy
nevezte őket.
Egy dolog zavarta csak Adele-t: Cathy nagyon sokat ivott. Mire
leültek a vacsorához, a lány már felhajtott három pohár pezsgőt,
amitől kipirult és vadul vihogott Lucas-ra. Az apja elkapta a
tekintetét, és homlokráncolva nézett rá, egy kicsit később pedig
hozzáhajolt, és halkan mondott neki valamit, de Cathy nem
hallgatott rá. Ez elég riasztó volt az ő korában, még a vörösbort is
tisztán itta. Adele figyelte, hogy Charlie mennyit iszik, tudta, hogy
ezek a dolgok sokszor örökletesek, de a férfi nagyon mértékletes
volt. Talán Cathy egyszerűen csak nagyon izgult.
Úgy tűnt, Izzie is kedveli Charlie-t. Adele egymás mellé ültette
őket, és ők manhattani figurákról beszélgettek. Volt valaki, akit
Moondognak neveztek, mesélték, aki mindennap ott állt a CBS
épületének sarkán teljes viking öltözékben, szarvakkal ékesített
sisakban.
– Én megpróbáltam beszélgetni vele – árulta el Izzie de Nick
szerint csak az időmet fecsérelem.
– Ez tökéletesen igaz. Senkiről nem vesz tudomást. Nem
tudom, hogyan bírja ki ezt az öltözéket nyáron.
 – A múltkor halottam egy nagyon jó történetet La Guardiáról
– szólalt meg Jack. – Ő volt New York egyik nagy polgármestere,
ha valaki netán nem tudná. Ti, fiúk, bizonyára tudjátok, hogy igaz-
e a történet. Állítólag ő volt a bíró egy ügyben, ahol lopásért eléje
hoztak valakit, mire ő megbírságolt mindenkit, aki ott volt a
tárgyalóteremben.
– Ez szó szerint igaz – erősítette meg Nick. – Az a fickó az
élelmiszerboltból lopott, mert a családja éhezett, és La Guardia azt
mondta, megbírságolja az egész hallgatóságot, amiért eltűrnek egy
olyan társadalmat, ahol ilyesmi megtörténhet.
– Igaza van – mondta Lily ilyen is csak Amerikában lehet.
– Maga angolnak érzi magát, Mrs. Lytton – kérdezte
érdeklődve Charlie –, vagy amerikainak?
– Mindkettőnek, azt hiszem. A testem angol, az biztos, de a
gondolkodásom, úgy tűnik, egyre inkább amerikai. És, kérem,
szólítson Lilynek!
– Rendben. Köszönöm. És ha jól tudom, maga filmsztár volt,
Lily.
– Ó, igen.
Azzal Lily belekezdett egy nagyrészt kitalált történetbe a
filmkarrierjéről. Charlie figyelmesen, hallgatta, és néha bólintott.

Egész kellemesre sikerült az este, az egyetlen bosszantó elem

Maud volt, aki szigorú palackzöld ruhát viselt. Felnőttként
valóságos lidércnyomás lett belőle, gondolta Adele,
visszaemlékezve az aranyosan komoly kislányra, akit ő meg
Venetia őszintén szerettek, és gyámoltalanul próbált kitalálni
valamit, amivel elhallgattathatná. Ez idáig előadta már a nézeteit a
könyvkiadással kapcsolatban, és felpanaszolta annak egyre
növekvő kommercializmusát, majd rövid előadást tartott arról,
hogy bárkit, akibe csak szemernyi ész is szorult, mennyire nem
befolyásolhatja a reklám, kifejezte lebecsülését a modellkedés,
mint szakma iránt, aztán a fotózásra fordította figyelmét, és
közölte Adele-lel, milyen fényképezőgépet kellene vennie, és hogy
ő maga milyen csodás eredményeket ért el azzal a géppel.

Felicity ült Charlie másik oldalán, láthatóan élvezték egymás

társaságát. Felicity nagyon szép volt, állapította meg Adele: szőke
haja már ezüstbe fordult, de a szelíd arc, a magas arccsontokkal és
a tökéletesen ívelt ajkakkal szinte semmit nem változott. Talán ez
is vele jár, ha az ember idősödni kezd, nem veszi észre az évek
nyomát másokon. De... te jó ég, milyen érdekes volt Felicityt
figyelni most! Arra gondolva közben, hogy viszonya volt az apjával.
Amiről úgy gondolta, hogy valószínűleg főleg csak beszélgetés
lehetett. Felicity jó társalgó volt, különösen a férfiakkal. Hízelgett
nekik, érdekesnek találta őket, éppen olyan nő volt, akinek a
társaságát Oliver nagyon élvezhette. Megvolt benne mindaz, ami
az anyjukban nem: szelíd volt, alkalmazkodó, halk szavú, csendes
humorral. És persze csodálatos költő. Másrészt viszont Oliver a
legkevésbé sem volt a flörtölő típus, ezért nehéz volt elképzelni,
hogyan kezdődhetett. A naplók kétségkívül ezt is elmondják majd.
És még sok minden mást.
Adele Izzie-re nézett: Izzie bájos volt aznap este. Fekete szatén
ingruhát viselt, elég mélyen gombolva – vagy inkább kigombolva
és egy széles övvel hangsúlyozta karcsú derekát. Gyönyörű haját
bonyolult csigákba fésülte fel. Amikor Nick ránézett, minden
alaklommal büszkén elmosolyodott. Láthatóan nagyon boldogok
voltak együtt. De bármilyen sziporkázó volt is Izzie, volt benne
valami végtelen szomorúság, egy árnyék a gyönyörű barna
szemében. Adele eltöprengett, vajon mi lehet az oka. Nick
láthatóan rajongott érte. Emiatt nem lehet...
A két fiú annyira mulatságos volt, szinte mint egy kabarészám.
Egy vagyont kereshetnének a televízióban a saját műsorukkal. És
Adele-nek tetszett, ahogy Izzie-ről beszéltek, mintha
mindkettőjükhöz tartozna. Izzie pedig, úgy tűnt, nem bánja. Adele
rájött, örül, hogy Izzie-t ilyen boldognak látja. Már egészen
megbocsátotta neki, hogy lefeküdt Geordie-val. Ez fura volt.
Feltehetőleg az volt az oka, hogy elhitte Izzie verzióját arról, ami
történt. És végül is Izzie megmentette az életét. O, istenem.
Geordie! Geordie meg a naplók. Ez is biztosan benne lesz. És Izzie
is. Az egész szomorú története, a szerelme Kit iránt, hogy majdnem
megszökött vele... Mit csináljanak azokkal a naplókkal? Hogyan
tudnák őket biztonságban tudni, hogyan...?

– Emelem poharam a háziasszonyunkra – állt fel Jamie, és

mosolyogva nézett le Adele-re. – Csodás este volt, annyira
figyelmesen megtervezve, és olyan remekül megszervezve, hogy
szeretném valamennyiünk nevében kifejezni köszönetemet.
Emeljük poharunkat Adele-re! Adele, hálás köszönet!
Nyálas gazember, gondolta Charlie, miközben mosolyogva,
engedelmesen megemelte a poharát. Te jó isten, mennyire gyűlöli!
És Kyle Brewert is, a kipirult arcával, amint fontoskodva szónokol
az irodalmi életről, mintha ő volna Nelson Doubleday maga... Csak
egy kurva ügynök, az ég szerelmére, egy parazita.
Rámosolygott Kyle-ra az asztal fölött.
– Kedvelem ezeket a könyvkiadói legendákat. Barty egyszer
azt mesélte nekem, Nelson Doubleday irodája olyan hatalmas volt,
hogy golfpályának használta.
– Nos, ez majdnem igaz – viszonozta a mosolyát Kyle –,
legalábbis a lendítést ott gyakorolta.
– Az én kedvenc történetem az, amit anya Dick Snyderről
mesélt – szólalt meg Jenna. – Állítólag olyan gyakran előléptették,
hogy nem tudott vele lépést tartani a névjegykártyája. Ez igen nagy
hatást tett rám.
– Te is szeretnél a könyvkiadásban dolgozni? – kérdezte
Lucas.
A lány kis habozás után válaszolt:
– Nem, nem hinném. Nem hinném, hogy volna tehetségem
hozzá. Ami pillanatnyilag érdekel, az a jogi pálya. Tetszik nekem a
precizitása. Nem lehet... megkerülni vagy kijátszani a törvényt.
– Meg lennél lepve – szólt közbe Kyle. – Tele van hurkokkal,
amin az emberek átbújhatnak. A legegyértelműbb ügyek is
megakadhatnak félúton.
Charlie ránézett; talán célzott valamire? De Kyle arckifejezése
nem árult el semmit, amint mosolyogva nézett Jennára.
– Nos, ez nem történhetne meg az én irodámban – jelentette
ki meglehetősen éles hangon a lány. Mindenki rámeredt;
érezhetően volt valami ellenséges indulat benne. Milyen különös,
gondolta Adele.
– Adele, drágám, ha megbocsátasz, azt hiszem, mi most
megyünk – szólalt
meg Felicity. – Hosszú volt ez a nap, és a holnapi még
hosszabb lesz. John, gyere, drágám! Kyle, te maradsz a többi
fiatallal?
A többi fiatallal? Gondolta Lucas, Jennára kacsintva, és újra
töltötte a lány poharát. Ez a kövér öreg fickó fiatalnak számít?
– Nem, nem – válaszolt Kyle –, muszáj pihennem. Remek este
volt, Adele, nagyon szépen köszönöm.
– Nekünk is mennünk kell, Jack, gyere! – jelentette ki Lily,
elvonva Jack pillantását Cathy dekoltázsáról. – Az ember nem is
hinné, hogy ma délután még úgy érezted, túl fáradt vagy ahhoz,
hogy egyáltalán el gyere...
 Lassan szétszéledt a társaság. A lépcső alján Jamie
megcsókolta Adele-t, és még egyszer köszönetet mondott neki.
– És ne aggódj a naplók miatt – jegyezte meg halkan nem
szólok róluk egy léleknek sem.
Ha Cathy nem éppen akkor szvingel el mögöttük, hogy
megigazítsa a sminkjét, hátha ezzel sikerül magára vonnia Lucas
figyelmét, a következő néhány nap egészen másként alakult volna.

Valamennyien bevonultak a szalonba, Izzie meg a fiúk, Lucas

és Noni, Jenna és Cathy.
– Hű – szólalt meg Lucas –, hát ez kemény volt.
– Nem is tudom – jegyezte meg Jenna –, én élveztem.
– Igen, és mindnyájan tudjuk azt is, hogy miért – jegyezte meg
Cathy mézédesen.
Jenna összevont szemöldökkel nézett rá.
– Szerintem remek mulatság volt – jelentette ki Izzie.
– Még nincs vége – felelt Lucas –, feltegyek pár lemezt?
– Igen! – vágta rá Cathy. – Van valami Elvistől?
– Azt hiszem – mondta Noni –, minden lemez a
játékszobában van. Akarsz segíteni nekem? Keressünk valami jót.
Nem csak Elvis lemezeket találtak, hanem Johnnie Rayt,
Frank Sinatrát és Little Richárdot is. Cathy azonnal táncba vitte
Lucas-t. A lány remek táncos volt. Amint Jenna figyelte, ahogy
Lucas nevetve néz le rá, megpörgeti, aztán áthúzza a lába alatt,
igazi rock'and'roll stílusban, szinte émelygett a féltékenységtől, és
hirtelen rettegni kezdett a másnaptól. Ekkor előtte termett Mike,
és mélyen meghajolt.
– Megtisztelnél egy tánccal? – kérdezte.
Ő még jobban táncolt, mint Lucas...

Egy órával később megjelent Adele, sápadtan és meglehetősen

feszülten.
– Szeretném, ha most már csendben maradnátok. Ha nem
bánjátok. Az egész ház remeg. És emlékeztetni szeretnélek
benneteket, hogy holnap nagyon fontos nap lesz.
Amikor kiment, a fiatalok egymásra néztek.
– Ó, jaj, nekem – mondta Lucas –, rosszak voltunk. A hat
legjobb ember.
Leült Jenna mellé, megfogta a kezét és megpaskolta.
– Jól vagy?
– Éppen hogy.
 – Jól van – vágott közbe Cathy. – Mi volna, ha innánk még
egy kis bort?
– Jó ötlet – vélekedett Lucas –, mindjárt hozom. Visszajött
egy üveg fehér borral meg egy üveg konyakkal.
– Ez a palack öregebb a Jóistennél. Csatlakozik hozzám
valaki?
– Ami engem illet, én inkább pezsgőt innék – jelentette ki
Noni.
– Te és a te pezsgőd – jegyezte meg Lucas. – Komolyan, még
reggelire is azt iszik.
– Ó, nagyon vicces. Megyek, keresek magamnak.
– Lent a pincében? Vigyázz, mit találhatsz még lent!
– Fogd be, Lucas! – csattant fel Noni. – Megígérted.
– Elnézést. Nos, én megkóstolom a konyakot.
Lucas már elég részeg volt. Cathy érdeklődve nézett rá. Aztán
megkérdezte:
– Miért, mi van a pincében?
– Ő – Lucas nagyot kortyolt a konyakból –, bor. Még több bor.
Sok-sok bor...
– És még?
– Ó... semmi. A kíváncsiság megölte a macskát, ifjú Cathy.
– Ettől a háztól kíváncsi lesz az ember. Tele van titkokkal –
jegyezte meg a lány, átvéve egy pohár bolt Nicktől.
– Ugyan, Cathy, dehogy – szólalt meg Jenna.
– De igen. Az emberek sugdolóznak a sarokban, becsukják az
ajtót, sírnak...
– Ki sírt?
– Adele.
– Mikor? – kérdezte aggódva Izzie.
– Ma délután. Épp akkor értünk vissza a vásárlásból, nem
igaz, Jenna, és ő sírt.
– Igazán? Vajon miért?
– Szomorú nagyi miatt, gondolom –, vágott közbe sietve Noni.
Épp most ért vissza, és egy nagy üveg pezsgőt próbált kinyitni.
– Természetesen – válaszolt Izzie. – Ne felejtsd el, Celia az
édesanyja volt!
– Bocsánat – pirult el Cathy –, elfelejtettem.
Kiitta a poharát, és előre tartotta, hogy újra teletöltsék. - Jó
huzatod van, ifjú Cathy – jegyezte meg Mike. – Ez az üveg már
üres. Hozok másikat.
 – Megkóstolhatnád ezt a konyakot, Parker – ajánlotta Lucas
–, egészen kiváló.
– Inkább a Krugra szavaznék, ha nem bánod.
– Én is azt kérek! – kiáltott közbe Cathy.
– Cathy... – szólalt meg Jenna.
– Mi van? – fordult felé dühösen a lány.
– Semmi. Elnézést.
– Jól van. És most mit csináljunk? Játsszunk életképeket?
– Engem hagyjatok ki! – tiltakozott Noni. – DNM és az ő
életképei karácsonykor. Sosem fogom túltenni magam rajta.
– Ki volt az a DNM?
– Dédnagymama – válaszolt Noni. – Lady Beckenham. Nagyi
édesanyja.
– Te nem érzed úgy, mintha átmentél volna a tükör
túloldalára? – kérdezte Nick Mike-ot.
Mindenki hallgatott. Végül Cathy törte meg a csendet.
– Tud valaki valamit valamilyen naplókról? – kérdezte.

Lucas túl sokat beszélt, gondolta Noni később, amikor az

ágyában fekve azt kívánta, bárcsak ne forogna vele így a szoba.
Túlságosan is sokat. Ha nem lett volna annyira részeg... ha nem
lettek volna mindnyájan annyira részegek...
De valahogy Lucas elkezdett valamit mondani, aztán, hogy
elhallgattassa, ő még hozzátett, akkor Lucas megjegyezte, Noni
nem tudja, mit beszél, ő hallotta a telefonbeszélgetést, az ég
szerelmére, és a beszélgetés végére már kiderült, hogy előkerültek
Celia naplói, és szerepel bennük minden egyes családi titok. Hogy
közülük néhány ott van a házban, a többi pedig egy széfben Celia
irodájában. És hogy Giles attól retteg, esetleg rossz kezekbe
kerülhetnek.
– És akkor mi volna? – vágott közbe ekkor Cathy.
– Nem érted – mondta Noni ez egy eléggé ismert család.
Mindenki hallott a nagyanyánkról. És Sebastianről. És Kitről is. És
rendkívüli dolgok történtek velünk. Például anyámnak meg nekem
és az öcsémnek menekülnünk kellett a megszállt Franciaországból,
egy lopott autóban...
– Nem volt lopott.
– De... nem volt igazán anyánké. És az apánkat lelőtték a
nácik. És aztán ott volt Barty örökbefogadása...
– Sosem fogadták szabályosan örökbe – szólalt meg Izzie.
Mindössze ennyit mondott egész idő alatt. Egyre jobban
elcsendesedett, és erősen kapaszkodott Nick kezébe.
– Jó, rendben, akkor elhozták a családjától. És többre vitte,
mint bármelyikünk, az övé lett az egész Lyttons.
– És aztán visszaadta – jegyezte meg Jenna védekező hangon.
– Természetesen.
Hosszú csend támadt. Aztán megszólalt Izzie:
– Azt hiszem, mennünk kéne, fiúk. Ha nem bánjátok.
– Rendben. Remek este volt. Hadd köszönjük meg nektek,
Noni és Lucas, mivel az édesanyátok nincs itt.
– Természetesen – kapott észbe Lucas kissé elkésve –,
senkinek nem fogtok a naplókról beszélni, igaz? Ez meglehetősen...
bizalmas dolog.
– Természetesen – válaszolt Mike.
– Természetesen egy szót sem szólunk – mondta Nick is.
– Úgy értem, egyiktek sem?
Jenna nem szólt, csak megrázta a fejét. Öt láthatóan nagyon
felkavarta a dolog. Cathy ártatlanul tágra nyitott szemmel,
sértődötten mondta Lucas-nak.
– Hát persze, hogy nem.
 46. fejezet

Keir nagyon korán ébredt, és a hajnali sötétségbe bámulva

feküdt, bátorságot gyűjtve. Úgy döntött, elmegy az emlékmisére.
Minél többet gondolkodott azon, hogy nem megy, annál nagyobb
gyávaságnak tűnt. Valójában nem volt semmi oka, hogy miért ne
lenne képes szembe nézni a Lyttonokkal. Végül is az ő döntése
volt, hogy eljön onnan, nem rúgták ki, épp ellenkezőleg. Nem volt
semmi oka a szégyenkezésre, Elspeth követett el házasságtörést,
nem ő. Azt a kis kalandját ott Birminghamban egy pillanatnyi
megingásként könyvelte el, amelyet Celia szemérmetlenül
kihasznált. Ugyanakkor, ha nem menne el, az rossz modorra
vallana, és hálátlanság lenne.
Egy dolog miatt volt rossz érzése, mégpedig azért, hogy olyan
goromba volt Sebastiannel a telefonban. Számtalan alaklommal
próbált írni neki, hogy bocsánatot kérjen, de aztán nem volt rá
képes. Összetépte a levelet, mondván, hogy Sebastian volt az, aki
letette rá a telefont, de tudta, hogy ez nem mentség.
Egyszerűen arról volt szó, hogy nyomorúságos magányában,
Elspeth nélkül, tudván, hogy az asszony nem szereti többé,
képtelen volt találkozni Sebastiannel. Sebastian annyira jóban volt
a Lyttonokkal, bizonyos értelemben családtag volt, és része a
kiadónak. Bármit mondott volna Keirnek, az elfogult lett volna,
valószínűleg újabb kísérlet a manipulálására.
Ennek ellenére írhatott volna egy rövid levelet, amelyben
bocsánatot kér, de ez minden eltelt nappal egyre nehezebbé vált.
Most, amikor őt is magával ragadták ennek a napnak az érzelmei,
úgy érezte, meg tudná tenni. És megvan az a nagy előnye, hogy
Sebastian túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy beszélgetni akarna vele.
Még mindig megvolt a meghívója a szertartásra. Bizonyára
nem fogják azt mondani neki, hogy nem vehet részt. Majd
észrevétlenül leül valahol hátul, amikor az összes Lytton
megérkezett már, és utána a lehető legrövidebben üdvözli majd
őket. Mindenki rettenetesen elfoglalt lesz majd, Elspetht is
beleértve, és aztán megkeresi Sebastiant, elmondja neki, amit
akar, és azzal eljön. Utána már tiszta lelkiismerettel hagyhatja
maga mögött mindnyájukat. És továbbra is ugyanilyen
szerencsétlenül érezheti magát.
Elgondolkodott, vajon vegyen-e egy új nyakkendőt.
Venetia első gondolata ébredés után az volt, mi legyen a
naplókkal. Rosszul aludt, zavaros álmai voltak, és Boy kétszer is
felrázta, mert sírt. Valami fenyegető, rossz érzés kerítette
hatalmába.
– Szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte, amint Boy a
karjába vette, és próbálta megnyugtatni.
– Égessétek el őket! – válaszolt a férfi. – Túlságosan
veszélyesek, és nagy kísértést jelentenek bárkinek, aki megszerzi
őket.
– Valóban annyira érdekesek lennénk?
– Attól tartok, igen. Gondolj csak arra az ügyre, amikor anyád
találkozott Hitlerrel, csak ízelítőnek. Meg arra az epizódra Barty
anyjának a kisbabájával. Ha az kikerülne, igen nagy szenzáció
lenne.
– Tudom. Szörnyű lehetett neki. Szegény anya és szegény,
szegény Sylvia! Ó, istenem!
– Igen. Nos, neki aztán nehéz élete volt. Majd végül az ő lánya
irányítja az egész Lyttonst. Elképesztő. Micsoda történet ez is! –
tette hozzá. – De az egész az. Micsoda családba nősültem! Te jó ég!
Apám forogna a sírjában.
Az asszony ránézett és elmosolyodott. Kihívó, szexi mosolyt
vetett a férjére.
– Gondolod, Boy, hogy ott van benne minden? Úgy értem,
minden?
– Ha az én bűneimre gondolsz, akkor gondolom, igen. Abból
ítélve, amit elmondtál nekem. Beleértve a mi meglehetősen sietős
esküvőnket is.
Venetia megborzongott.
– Ha valaha azon kapsz, hogy naplót kezdek írni, azonnal állíts
le! Jaj, Boy! Micsoda zűrzavar!
Izzie ébredése után szintén a naplókra gondolt. Nem is nagyon
gondolt másra egész éjjel, és alig aludt valamit. Ahogy kivette, a
naplók végtelenül alaposak voltak, így nagy volt a valószínűsége
annak, hogy benne lesz minden, ő meg Kit, ő meg Henry... és aztán
ő meg a baba. És az abortusz.
– Ó, istenem! – nyögött fel, és hirtelen felült. Nick felnézett rá.
 – Mi a baj? Még nagyon korán lehet.
– Igen. Sajnálom. Rosszat álmodtam. Aludj csak!
– Jól vagy?
– Igen.
Hála az égnek, hogy mindent elmondott neki. Mennyire
rettegne most különben. De akkor is, a többi dolog...
Felkelt és halkan lement a konyhába. Készít magának egy
csésze teát, és...
– Szervusz, Isabella!
– Apa! Szervusz!
– Nem tudtam aludni. Valahogy nem jött álom a szememre.
Ránézett a lányára, és mosolyogni próbált, de sötét szeme
mélyén végtelen szomorúságot látott Izzie. Odament hozzá és
átölelte.
– Szegény apa! Nem lesz könnyű neked ez a nap.
– Nem. Most hirtelen nagyon... közel érzem őt. És egyben
nagyon távol.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom. – Kis habozás után hozzátette.
– Apa, én tudok... tudok Celia naplóiról.
– Igazán? – Láthatóan megdöbbent. – Ki mondta el neked?
– Lucas.
– Ő hogy a pokolba tudhat róluk? Adele megígérte, hogy nem
szól egy szót sem...
– Én... azt hiszem, hallotta az anyját telefonálni. És apránként
derült csak ki, lassan, és nagyon részeg volt. Mindnyájan nagyon
részegek voltunk.
– Mindnyájan? Hát ki volt még ott ezen a sajtótájékoztatón?
– Attól tartok, elég sokan.
Azzal elmesélte, hogyan történt. Sebastian feldúltan beletúrt a
hajába.
– Szentséges isten! Micsoda lidércnyomás! Főleg Cathy. És
Lucas sem jobb semmivel. Ostoba fajankó. Legszívesebben jól...
– Apa, ne mondj neki semmit! Kérlek! Azzal nem segítesz. A
titok kiderült, és ezen már nem lehet segíteni, nem zárhatod
vissza.
A férfi felsóhajtott.
– Nem. Azt hiszem, igazad van. 0, Isabella! Nem szeretném
túldramatizálni a dolgot, de azok a naplók nagyon veszélyesek.
Szerintem meg kellene semmisítenünk őket. Az volna a legjobb.
 Amikor Clementine felébredt, pocsékul érezte magát. A baba,
ez a hatalmas gyerek, akit hordott, mintha az egész testét elfoglalta
volna, nem csak a méhét. A lábait valahogyan a bordái köré
kulcsolta, a feje a csípőjébe fúródott, a kezei éjjel-nappal
valósággal csépelték a hasát, a hólyagját, még a mellét is. Szörnyű
volt. Soha többé nem vállalkozik erre. És állandóan hányingere
volt, és annyira, de annyira fáradt volt mindig.
Valójában előző nap sokkal jobban érezte magát, szinte
buzgott benne az energia, és elment Kittel sétálni. De ma ismét
kimerült volt. Bárcsak előző este felmentek volna Londonba, hogy
kipihenhette volna az utazás fáradalmait! Rosszul volt, ha csak
rágondolt, hogy először beül egy taxiba, aztán a vonatra, majd egy
újabb taxiba, és mindezt még ebéd előtt. Mikor lesz ideje egy kicsit
pihenni, az ég szerelmére?
Nagyon-nagyon örült neki, hogy Kit nem láthatja. A hatalmas
hasától eltekintve, a bokái meg a kezei is megdagadtak, sőt még az
arca is felpüffedt. Mindenki azt mondta, ez így normális, nincs
semmi baj, de ő kezdett aggódni miatta.
Aztán ott volt még azoknak az átkozott naplóknak az ügye. Az
rettenetesen megrázta Kitet. Clemmie bizonyos értelemben
megértette, miért. Egy dolog
tudni, hogy az ember apja az anyja szeretője volt, és hogy az
ember szerelmes volt a féltestvérébe, és megint más, ha mindez le
van írva feketén-fehéren, hogy az egész világ olvashassa. Nem
mintha az egész világ olvashatná. Ezt mondogatta Kitnek, de az
meg volt róla győződve, hogy valami történhet velük.
– Ez akkora csábítás – állandóan ezt ismételgette –, bárki, aki
megszerezné, bárki, azonnal látná, hogy olyan, mint a dinamit.
– Biztos vagy benne? Miért lennének annyira fontosak? Nem
vagyunk mi filmsztárok, vagy ilyesmi.
– Clemmie, láttad a névsort, hogy kik jönnek el arra a
szertatásra holnap? Lehet, hogy nem vagyunk filmsztárok, de az
anyám rendkívül híres volt, és most egy pár napig még híresebb
lesz. Aztán ott van Noni. Láthatod az arcát minden magazin
borítóján, a neve szerepel minden pletykarovatban. Az apámat
mindenki ismeri. A Lyttons szintén szerepelt a lapokban
mostanában, hogy visszakaptuk a céget, Barty végrendelete, az a
sok mocsok a szarvasos nővel kapcsolatban... Én biztos vagyok
benne, hogy van olyan újság vagy magazin, amelyik szívesen
leközölné a naplókat. Vagy egy másik könyvkiadó.
 Amikor Jenna felébredt, dermedt volt a rémülettől, egyetlen
gondolat járt csak az agyában: hogyan fogja túlélni a mai napot.
Még a reggeli próba, a család részvételével is félelmetesnek tűnt,
nemhogy maga a szertartás. Az a sok ember, legalább négy- vagy
ötszáz, híres, okos, tekintélyes ember. Ott ülnek majd a
templomban, és valamennyien őt nézik, őt hallgatják, és... te jó
isten, mindjárt hányni fog. Kiugrott az ágyból, és még épp időben
ért a fürdőszobába. Falfehéren, remegve került elő, és meglátta
Charlie-t a lépcsőfordulóban.
– Jól vagy, drágám?
Jenna kipréselt magából egy halvány mosolyt.
– Nem igazán.
– Félsz?
– Nem félek, rettegek. Legszívesebben elszaladnék. Charlie,
nem tudom megcsinálni, nem megy. Ott lesz az a sok fontos
ember, el fogok felejteni mindent, belekeveredek majd, megint
hányni fogok. – Hirtelen sírva fakadt.
– Hé-hé – nyugtatta a férfi. Kézen fogta, és bevezette a saját
szobájába. Leült vele az ágyra, és átfogta a vállát. – Most hallgass
rám, Miss Jenna Elliott. Fantasztikus leszel, és tudod, miért?
– Nem.
– Fantasztikus leszel az édesanyád kedvéért. Ö annyira
szeretne téged ma látni, hallani, tudni, hogy téged választottak.
Olyan büszke volna. Majdnem olyan büszke, mint én.
Jenna a férfi vállának támasztotta a fejét.
– Ó, Charlie! Annyira kedves vagy!
– És mondok neked még valamit. Ott lesz az a sok ember, ezek
az előkelő, fontos angol emberek. De ma te is nagyon fontos ember
vagy. Legalább olyan fontos, mint közülük bárki. Te sokat
elmondasz Céliáról, már azzal, hogy ott megjelensz.
– Hogyan?
– Azt mondod, hogy ő tett valami csodálatosat, amikor azon a
napon hazavitte magával az édesanyádat, felnevelte, és megtette
érte mindazt, amit tett. Ő látta, hogy Barty különleges. És te vagy
rá a bizonyíték. Te is különleges vagy. Azt nem tudom, milyen volt
az édesapád, bizonyára remek fickó volt, de te az én szememben
olyan vagy, mint az édesanyád. Bátor, okos és erős. És persze
gyönyörű. Azt nehogy elfelejtsük. Rendben? Megértetted?
Jenna bólintott, és most szívből elmosolyodott.
– Minden rendben lesz, meglátod. És ott leszek én is,
drukkolok, nagyon szurkolok neked. Nagyon szerettem az
édesanyádat, Jenna, és téged is szeretlek. Nem fogsz csalódást
okozni egyikünknek sem. Én tudom.
– Ó, Charlie. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Nem, nem
fogok csalódást okozni nektek. Természetesen.

Elspeth elég későn ébredt, a gyerekekkel az anyja házában

töltötte az éjszakát. Venetia meghívta vacsorára Lord Ardent,
mivel nem akarta kihagyni a Lyttonok nagy családi
megmozdulásaiból. Mindenkinek kötelező volt a megjelenés, aki él
és mozog, úgyhogy ott volt az egész hangos, szájaló tömeg. Lord
Arden láthatóan rendkívül élvezte az estét, és aztán, amikor már
ment volna, beállított Jack meg Lily, tele történetekkel a maguk
vacsorájáról Adele-nél. Jack és Lord Arden elkezdtek anekdotázni
az első világháborúról, és valahogy már hajnali egy óra volt, mire
mindnyájan ágyba kerültek.
És egész idő alatt, miközben Lord Ardennel csevegett,
üdvözölte a testvéreit, átfutották a másnapi programot,
szeretetteljes elnézéssel hallgatta a háborús virtusról szóló
történeteket, egyre csak Marcus Forrestre gondolt, és a férfi
javaslatára, hogy ezentúl gyakrabban találkozhatnának, most, hogy
Elspeth is szabad.
Könnyű lenne, persze, könnyű és élvezetes, rendes kapcsolatot
kezdeni egy elbűvölő, jóképű, mulatságos, végtelenül vonzó, bár
kifejezetten sekélyes férfival, aki nemcsak kívánatosnak találja őt,
hanem rendkívül okosnak is. Nemcsak könnyű volna, de
kifejezetten ellenállhatatlan. De... valahogy mégsem. Nagyon is
nehéz volt. És valahol a szíve mélyén tudta is, hogy miért. Egy
másik férfi miatt, aki a szokásos értelemben nem elbűvölő, nem is
jóképű és a legkevésbé sem szórakoztató. Aki rossz természetű,
akaratos és önző, de akit, mindennek ellenére, valószínűleg még
mindig szeret. Csak a férfi nem szereti már őt. Ez volt a baj. Ettől
volt Elspeth annyira elkeseredett, olyan végtelenül szomorú.
Joe és Billy nagyon korán megfejték a teheneket. Kilenckor
legkésőbb indulniuk kell, jelentette ki Joan, nem késhetnek el.
Habár Billy azt mondta, ha kilenckor elindulnak, ott lesznek már
délre, kicsit korán a háromkor kezdődő szertartáshoz, az asszony
azt felelte, meg kell találniuk Venetia házát is, aki kedvesen
meghívta őket ebédre, úgyhogy mindenképpen oda kell érniük
délre.
– És aztán még rendbe is kell szedni magunkat, nekem fel kell
tennem a kalapomat...
 – Rendbe szedni magunkat? – szólalt meg Billy. – Éppen elég
rendesek leszünk így is.
Joan előrelátó volt, és írt Venetiának, hogy megkérdezze, mit
vegyenek fel. Venetia azt felelte, egy elegáns öltöny megteszi,
Joannak pedig egy szép ruha és kabát, meg egy kalap. „A férfiak
általában zsakettben lesznek, de néhányan sötét öltönyben jönnek
majd.”
Joan tudta, hogy ez mit jelent, szinte mindenki
majomparádéban lesz, úgyhogy ragaszkodott hozzá, hogy ők is
vegyenek maguknak, mind a három férfi.
– Igazán megengedhetjük magunknak Barty hagyatékából, és
nem tűröm, hogy bárki is úgy nézzen ránk, mint a szegény
rokonokra.
Billy erre megkérdezte, miért ne, amikor tényleg ők a szegény
rokonok, mire Joan azt felelte, ostobaság, most már meglehetősen
gazdag rokonok, mindenki mércéje szerint, és tartoznak annyival
Bartynak, hogy úgy is nézzenek ki.
– Kíváncsi vagyok, megváltozott-e – jegyezte meg
gondterhelten Joe –, úgy értem, Jenna. Gondolom, mostanra már
egészen felnőtt és elegáns, meg minden.
Billy ránézett.
– Ugye, nem ácsingózol utána, fiam?
– Apa! Az unokatestvérem.
– Tudom. De a törvény megengedi az unokatestvérek közti
házasságot.
– Nem akarom feleségül venni, apa. Félreértesz. Különben is,
nekem már ott van Sarah...
Sarah-t az egyetemen ismerte meg. A lány szintén
állatorvosnak tanult. Kedves, szinte megszállottan jókedvű lány
volt, tökéletes ellentéte a félszeg, csendes Joe-nak.
– De Jenna nagyon különleges lány. Szeretnék továbbra is a
barátja maradni. Csak attól félek, esetleg megváltozott, és már
fennhordja az orrát.
– Kétlem – válaszolt Billy –, egyáltalán nem tartom
valószínűnek. Jenna Miller, ne felejtsd el, minden ízében, nem
pedig Lytton. És te sokat tettél érte, akkor este, amikor a mamája
meghalt. Ezt sosem fogja elfelejteni.
– De Elliott is, apa.
– Tudom. De Jennában mintha Barty született volna újra.
Lehet, hogy nem úgy néz ki, de, te jó ég, pont úgy gondolkodik,
éppen úgy beszél, még ha azzal a fura amerikai akcentussal is.
 – Kíváncsi lennék, milyen volt az apja – jegyezte meg Joe.
– Barty szerette, az biztos. Ennél többet sosem fogunk
megtudni róla.
– Ez nekem elég is – felelte a fiú.

Gilesnak szerény szerepe volt a szertartásban. Ő olvassa fel az

első himnuszt. Az 52,-ket választotta. Ez volt az egyik kedvence, és
mivel olyan gyönyörű volt a nyelvezete, amit az anyja olyan nagyra
értékelt mindig, Giles úgy érezte, ez megfelel az alkalomnak. Ám
tisztában volt vele, hogy az összes megszólaló közül az ő hangja
volt a legkevésbé dallamos, ő volt a legkevésbé karizmatikus figura,
és félt, hogy összehasonlítva a többiekkel – Sebastian Brooke-kal
vagy Jenna Elliottal, sőt még a kis Rupert Lyttonnal is – mint
mindig, most is unalmasnak és száraznak tűnik majd. Aznap
délelőtt lesz egy főpróba a templomban, zene nélkül, s legalább
annyira rettegett tőle, mint a valódi szertartástól.

Lucas erős másnapossággal ébredt. Ostobaság volt annyira

berúgni előző este. Az a konyak igazán gyilkos ital volt. Nagyon
finom, kétségtelenül, de... Felnyögött és megfordult az ágyban,
lüktető fejét két keze közé fogva, amint kezdett visszaemlékezni az
este részleteire.
Végtelen ostobaság volt tőle kitálalni a naplókról. Ez teljesen
megbocsáthatatlan. Csak abban reménykedhetett, hogy nem volt
túlságosan veszélyes. Végül is többé-kevésbé mindenki családtag
volt, és nem valószínű, hogy bármelyikük is elrohan a Fleet
Streetre, hogy eladja őket annak, aki a legtöbbet ígéri értük.
Különben is, Lucas úgy vélte, mindenki egy kicsit túlzottan nagy
jelentőséget tulajdonított nekik. Mi lehet bennük, az ég
szerelmére, eltekintve néhány rég lezárult viszonytól? És különben
is, kit érdekelne? Ahogy Noni mondogatta, ők nem filmsztárok...
Te jó isten, pocsékul érezte magát. Keres egy kis Alka Seltzert,
és kiszellőzteti kicsit a fejét. Hála az égnek, hogy a szertartás nem
délelőtt van. Kíváncsi lett volna, Noni hogy érzi magát, ő is eléggé
berúgott. És az a kis Cathy, neki aztán jó huzatja van.
Cathy, ő volt az egyetlen abban a szobában, akiben nem igazán
bízott. De... mit kezdhet a naplókkal? És miért akarna bármit is
kezdeni velük?
Túl sokat aggodalmaskodik. Mindnyájan túl sokat
aggodalmaskodnak... Óvatosan felkelt, elfintorodva a fejébe hasító
fájdalomtól, és ment, hogy valami gyógyírt keressen.
 Charlie a The Timest olvasta a nappaliban, amikor Cathy
bement.
– Szia, drágám! Jól vagy?
– Igen, persze. És te?
– Én is. De jólesne egy kis friss levegő. Van kedved sétálni
egyet idős apáddal?
– Igen, persze. Csak hozom a kabátomat, borzasztó hideg van
kint. De nem maradhatunk sokáig, Adele megengedte, hogy
elmenjek a próbára.
– Időben visszaérünk.
Jól néz ki, gondolta Charlie a lányra mosolyogva. Talán csak
képzelte, hogy milyen sokat ivott tegnap este. Valószínűleg túl
érzékenyen érinti ez a dolog. Aligha meglepő.
– Jól szórakoztatok, miután én lefeküdtem? – kérdezte
Charlie, amint elindultak a part menti sétányon, egymásba
karolva.
Nagyon hideg volt, rideg és szürke minden, a folyó felett sűrű
pára lebegett. Tompán hallatszottak a reggeli hangok, kivéve a
fejük fölött mohón köröző sirályok rikoltásait. Az autók bekapcsolt
fényszórókkal közlekedtek, lassan araszolva végig az
Embankmenten. Ködös nap volt ez London városában, ahogy a
sláger mondja. És pontosan olyan, amilyennek Charlie mindig is
képzelte a novembert Londonban.
– Igen, remek volt. Noni talált pár lemezt, és táncoltunk. Amíg
Adele le nem jött, és ki nem osztott minket, amiért akkora zajt
csaptunk.
– Cathy!
– Nem csak én voltam. És aztán...
Körülnézett, még a háta mögé is pillantott, mint aki attól tart,
hogy valaki kihallgatja. Az apja mosolyogva nézte.
– Mi ez? Valami kémtörténet?
– Majdnem olyan izgalmas. Tudsz titkot tartani?
– Remekül tudok titkot tartani. Hidd el!
– Akkor jó. Rendben. – Ismét körülnézett, aztán azt mondta.
– Állítólag találtak valami elképesztő naplókat, amiket Celia írt.

Mindnyájan elmentek a próbára, Charlie kivételével. Azt

mondta, ő majd délután szeretné élvezni a szertartást, teljes
pompájában.
 – Ha csak nem szeretnéd, hogy menjek – mondta Jennának,
de a lány megrázta a fejét.
– Nem, már sokkal jobban érzem magam. Hála neked.
– Ez a beszéd!
Integetett nekik, aztán visszatért a The Timeshoz, amíg nem
volt benne biztos, hogy Mrs. Hardwicke meg a bejárónő az
emeleten vannak, takarítják a szobákat.
Akkor hanyagul átvágott az előcsarnokon, kinyitotta a pincébe
vezető ajtót, és lement a poros lépcsőkön.

Rendben. A babaház mögött, azt mondta. Babaház, babaház...

igen, az lesz az, a zsákok alatt. És látszottak a nyomok a padlón,
ahol előző nap végig vonszolták.
Nos, jobb lesz, ha nem csinál új nyomokat. Pontosan
ugyanabba az irányba kell húznia. Na most. Végig futtatta a
zseblámpa fényét a falon, valahol itt lesz. Te jó ég, ezek az emberek
nem mindennapiak. Az a sok bor! Ezreket érhet. Amit tegnap este
ittak, persze az is egész jó volt. Az az idióta Elliott úgy látszik, ért a
borokhoz. És azt akarta, hogy erről mindenki tudjon is. Beképzelt
gazember. Ahogy rá szállt Adele-ra! Nos, az asszony nagyon csinos.
És kedves. Igazán tetszik neki...
Ami Brewert illeti, a rezgő tokájával meg a vörös arcával, ami
egyre vörösebb lett, nos, nem volna szabad jól nevelt társaságba
beengedni. De Barty nagyon kedvelte. Azt mondta, csodálatosan
kedves volt hozzá, amikor először megérkezett New Yorkba. De
Barty értékítélete nem volt túl megbízható...
Itt is van. Egy kis széf a falban. Még csak bezárva sincs.
Mintha egy kisgyerektől venné el a cukorkát.
Csak kíváncsiságból akart az átkozott holmira egy pillantást
vetni. Egész biztos volt benne, hogy fele annyira sem lehetnek
fontosak, mint amennyire Cathy hiszi. Részletek egy gazdag öreg
hölgy társasági életéből, amelyet a család valamiféle nagy
drámának fújt fel.
– Lucas azt mondta, szerintük nagyon veszélyes volna, ha
rossz kezekbe kerülnének – mondta Cathy.
Úgyhogy visszatették egy bezáratlan széfbe, egy olyan
rejtekhelyre, amelyről már két tucat ember tudott. Nem túl bölcs
dolog...
Begyűrte őket a zsebébe, és a helyére tolta a babaházat.
 Elspeth hazafelé tartott Battersea-be, hogy készülődjön a
délutánra, és Mrs. Wilsonnál hagyja a gyerekeket. Félúton az
Embankmenten Cecilia közölte, hogy biliznie kell.
– Mindjárt otthon vagyunk, drágám, tarts ki!
– Nem tudok, nem tudok.
– Édesem, légy szíves! Már csak öt perc.
– Nem tudok várni. Már jön is, jön is...
– Ó, Cecilia – sóhajtott fel Elspeth. Még legalább tíz perc
volna, amíg átkelnek a hídon, leparkolja az autót, és elérnek a
mosdóba. Másrészt viszont Cheyne Walk csodálatos módon éppen
itt van előttük. Megfordult az úton, leállt a ház előtt, és kiemelte a
kislányt. – Gyere gyorsan! Fuss be nagyi házába...
Már elkéstek. Mire Robertet is kivette az autóból, hatalmas
tócsa keletkezett Cecilia apró lábánál. A gyerek sírni kezdett.
– Semmi baj, kicsim, nem számít. Gyere, bemegyünk, és
megmosdatlak. Fogd meg a kezem!
Becsengetett, semmi válasz. Hát persze, mindnyájan elmentek
a próbára.
De Mrs. Hardwicke-nek itt kellett volna lennie, meg a
takarítónőnek is. Még mindig senki nem nyitott ajtót. Cecilia egyre
jobban sírt.
Elspethnek volt kulcsa a Cheyne Walkhoz. A nagyanyja adta
neki, hogy használhassa a könyvtárat akkor is, ha ő nincs otthon.
De vajon itt van nála? Belekotort a táskájába. Igen. Igen, itt van.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és beterelte a gyerekeket az
előcsarnokba. Eközben nyílt a pinceajtó, és megjelent Charlie
Patterson.
– Üdv – mondta, és elvigyorodott. – Most rajtakapott.
Kiderült a szörnyű bűnöm.
– És mi az?
– Megszemléltem a nagyapja pincéjét. Olyan csodás bort
kaptunk tegnap este, hogy gondoltam, szemlét tartok ott lent.
– Értem.
Elspeth kedvelte Charlie-1, aki nagyon kedvesnek tűnt. Nem
értette, a családnak legalább a fele miért van annyira ellene.
– Elnézést – mondta az asszony –, sietünk. Történt egy kis
baleset, amint látja...
A csöpögő, vacogó Ceciliára mutatott.
– Ó, már látom. Hadd segítsek! Ideadja nekem a kislegényt,
amíg lemossa a kislányt? Ne féljen – tette hozzá nevetve, látva az
asszony kétkedő arcát van némi gyakorlatom a gyerekekkel.
 – Lehet, hogy sírni fog.
– Semmi baj. Ahhoz is hozzá vagyok szokva. Gyere,
fiatalember! Keressünk egy kis sütit, mit szólsz?
És Robert, aki általában sikított, ha csak közelített hozzá egy
idegen, engedelmesen hagyta magát bevezetni a konyhába, és
vidáman kuncogott, miközben Charlie a pocakját csiklandozta.
Micsoda kincs, gondolta Elspeth, talán felfogadhatná dadusnak.
Éppen lefelé tartott a földszintre a száraz és mosolygó
Ceciliával, amikor megszólalt a telefon a nagyanyja egykori
dolgozószobájában. Bement és felvette a kagylót.
Jamie Elliott volt az.
– Üdv, Jamie! Itt Elspeth.
– Ott van Charlie Patterson?
– Igen. Ide hívjam?
– Kérem.
– Charlie – kiáltott le a lépcső tetejéről –, telefon. Jamie
keresi.
Nem jött válasz. Leszaladt a lépcsőn és bement a konyhába.
Charlie az asztalnál ült, keksszel etette Robertet, és közben
kerekecske-gombocskát játszott vele. Elspeth mosolyogva mondta:
– Maga igazán kiváló bébiszitter. Most már átveszem.
Telefonon keresik, Jamie az. Beszélhet vele az emeleten, ha akar, a
nagyanyám dolgozószobájában. Tudja, melyik az?
– Én... azt hiszem. Köszönöm.
Az arckifejezése nem változott, de az arcszíne igen. Szinte
halálosan elsápadt, majdhogynem zöldes árnyalatot öltött az arca.
Elspeth aggódva nézett utána, amint kiment a konyhából. Úgy
tűnt, mintha valami rossz hírre számított volna.

De amikor visszatért, mosolygott, bár kissé feszültnek látszott.

– Elnézést. Családi ügyek. Ha nem haragszik, most volna egy
kis dolgom. Meg kell írnom pár levelet.
– Semmi baj. Nekünk úgyis mennünk kell. Köszönöm a
segítségét. Később találkozunk.
– Hogyne.

Ez nem lehet. Egyszerűen nem lehet. A baba csak három és fél

hét múlva várható. Az orvos azt mondta, amikor legutóbb
megvizsgálta, hogy a feje még nem is illeszkedett be. Ő pedig csak
tudja.
 És az első babák különben is késni szoktak. Mindenki tudja. A
családi legendárium szerint ő maga három hetet késett. Bár
Clementine úgy érezte, ha ezt a babát még hat és fél hétig kellene
hordoznia, tökéletesen megőrülne.
Mindenesetre az biztos, hogy ma nem kezd el vajúdni. Az
lehetetlen. Ezek még csak azok a jósló fájások lehetnek, amikre az
orvos figyelmeztette. Igen élénk rugdalózással párosulva. De már
meg is szűnt. Megfogta Kit kezét.
– Megérkeztünk – mondta –, gyerünk, keressünk egy taxit!

A gazember! Mennyire élvezte! Élvezte minden pillanatát.

Amint közölte vele azon a közömbös, udvarias hangján, hogy
megkapta az információt, amire Charlie-nak szüksége van az
adóbevallásához. Pontosan tudva, persze, hogy mit mond, hogy
mit tesz vele.
– Igen? – kérdezte, és úgy érezte, mindjárt elájul. Ott állt,
kibámult az ablakon a ködbe, olyan erősen szorítva a telefont, hogy
az ízületei kifehéredtek, a másik kezét ökölbe szorította, és a
körme olyan mélyen belevájt a tenyerébe, hogy amikor később
megnézte, tisztán kivehető volt a nyoma.
– Nem kell aggódnia – mondta Jamie. Charlie megpróbálta
megfejteni, ez mit jelenthet, és volt elég ideje töprengeni rajta,
mert az egész beszélgetés mintha lassításban zajlott volna. Mintha
lelassult volna az idő. Úgy érti, nem kell aggódnia, mert a jogokról
nem mondtak le? Nem, az kizárt. Elliott ezt máshogy fogalmazná
meg. Vagy nem? Lehetséges volna...?
– Azt hiszem, ez jó hír.
Újabb szünet. Gyerünk már, te gazember, gyerünk! Essünk túl
rajta, mondd már meg!
– Nem kell plusz adót fizetnie.
– Valóban?
Hogy volt képes ilyen higgadtan beszélni?
– Ez aggasztotta, ugye?
– Igen. Igen, persze.
– Csak mert most kaptuk az értesítést Barty ügyvédeitől.
Jennának nem jár több pénz. Barty bíróságon lemondott a
nevében az összes jogokról.
– Ó, igazán? – Hallotta, hogy könnyed és nyugodt a hangja.
Még egy kis megkönnyebbülés is volt benne. – Ó, az jó.
– Igen. Úgyhogy remélem, ez segít.
 És aztán, mivel már nem volt értelme tovább tettetni, és mivel
Jamie nyilvánvalóan tudta, ő pedig olyan nyomorultul érezte
magát, a fejében annyira erős volt a nyomás, hogy úgy érezte,
menten elájul, Charlie megkérdezte:
– Nagyon élvezi ezt, igaz, Elliott?
– Nem – válaszolt Jamie, őszinte meglepetéssel a hangjában.
– Nem, természetesen nem élvezem. De most mennem kell.
Gondolom, délután találkozunk. Viszontlátásra, Charlie!
Szóval ennyi volt. Itt a vége. Oda az összes reménye, tervei,
okos, jól kitervelt megoldása az összes problémájára. A sorsdöntő
dokumentumot megtalálták. És ő továbbra sem kap semmit.
Semmit a világon. Csak a lesajnálást mindnyájuktól.
Elég sokáig tartott nekik. Tesze-tosza ügyvédek, két és fél hét
kell nekik, hogy megtaláljanak egy iratot. Jennának meg kellene
szabadulnia tőlük. Hirtelen belévillant, vajon sejtették-e vagy
tudták is mindvégig, de halogatták, hogy közöljék vele, és figyelték,
amint fő a saját levében, hagyták, hadd szenvedjen? Valószínűleg
így lehetett. És ezt nagyon élvezték. A gazemberek! Hirtelen
elfogta a hányinger. És olyan dühöt érzett, hogy képtelen volt
uralkodni magán. Szeretett volna összetörni valamit,
megsemmisíteni mindent, amit ezek az emberek birtokoltak. Ezek
az álszent, bosszúálló, fondorlatos, mohó emberek. Akiknek olyan
sok jutott, és olyan keveset adtak. Ő sosem akart mást, mint ami
jogosan járt neki Barty férjeként, Jenna gyámjaként. Nem
hatalmas vagyont, nem nagy gazdagságot, meg sem fordult volna a
fejében, hogy megpróbáljon hozzájutni ahhoz a pénzhez, ha
tisztességesen bánnak vele, ha annyit adnak neki, ami... elegendő.
Elegendő ahhoz, hogy méltósággal élhessen, anélkül, hogy itt-ott
kelljen összekaparnia a pénzt, körbe szaladgálva itt is, ott is
kölcsönkérni, koldúlni. Hogy merészeltek annyit elfogadni tőle, és
semmit sem adni cserébe? Úgy tűnik, csak arra volt jó, hogy
gondoskodjon a gyerekről, teljesítse a mindennapi ellátásával
kapcsolatos unalmas feladatokat – nem mintha neheztelt volna
emiatt, Jenna tízszer, százszor többet ért, mint bármelyik közülük.
De valamiféle jutalom, egy kis elismerés sőt, egy kis köszönet
jólesett volna.
Leült az ágyára; reszketett a dühtől, és szinte közel állt a
síráshoz. Az órára nézett: negyed egy. Egy órára visszajönnek
ebédre. Itt lesz Elliott és Brewster is. A gazemberek. Hogy lesz
képes leülni velük szemben az asztalhoz, tudván, hogy tudják, hogy
tisztában vannak vele, hogy mostanra már ő is tudja, és...
 Belenyúlt a zsebébe, hogy elővegye a zsebkendőjét, és a kezébe
akadt az egyik napló.

A próba – vagyis az áttekintés, nem volt szabad próbának

nevezniük – igazán jól ment. Jenna nem mondta el a valódi
beszédét, csak azt, hogy miről fog szólni. A legfontosabb dolog
most a szervezés volt, hogy ki hol ül majd, milyen zene vagy szöveg
lesz a jelzés a következő ember számára, és így tovább.
Egyébként volt nyomtatott program is, semmit nem bíztak a
véletlenre.
Jennát elfogta egy újabb pánikroham, közvetlenül mielőtt
rákerült volna a sor, és nagyon szerette volna, ha Charlie akkor ott
van mellette. De nem volt, úgyhogy helyette Cathy kezébe
kapaszkodott, aki igazán nagyon remekül viselkedett.
Most tehát hazamehet, és elmondhatja Charlie-nak, hogy
eddig minden rendben volt. Délután pedig már ő is ott lesz.
Nélküle semmiképpen nem tudja végig csinálni.

Charlie az ágyán ült, és a csukott könyvekre bámult. Remegett,

de most már nem a dühtől. Rendkívül izgatott volt.
Itt a kezében a bosszú eszköze. Szó szerint a kezében tartja.
Hihetetlen érzés volt.
Valójában nem várt túl sokat a naplóktól. De... legalább
elterelik a gondolatait, gondolta, amint lassan felsétált a
szobájához. És érdekes lenne arról olvasni, milyen volt az élet a
századelőn.
A legelső hónapok nagyrészt... elbűvölők voltak. Celia jótékony
célú munkába kezdett a Fábiánus Társaság felügyelete alatt,
minden héten meglátogatva Barty anyját, Sylvia Millert a két
nyomorúságos szobában, ahol laktak, hogy tanulmányozza,
hogyan élnek meg a heti egy fontból, amit a férje, Ted keresett.
Heti egy font – és már hat gyereke volt. Némelyek a szüleik
ágyában aludtak, mások az asztal alatt, a kisbaba – ebben az
időben ez Barty volt – egy fiókban.

„Az udvari kútból kell vizet hoznia a mosáshoz, és

hogy valamennyit megfürdesse – írta Celia – és a
tűzhelyen melegíti meg. Ez a szegény, kimerült,
törékeny asszony. Tednek pedig egy órát kell
gyalogolnia naponta a gyárba, ahol csak
huszonhárom shillinget keres hetente. Es a
 szomszédsághoz viszonyítva ez még elég jó kereset.
Hogyan lehetséges ez napjainkban? Ez annyira
feldühít, hogy alig bírom ki.”

Charlie emlékezett Barty kitörésére aznap este, amikor ő azt

mondta neki, hogy szegénynek tartja magát. Hirtelen
megelevenedett az egész. Az a kitörés akkor semmit sem mondott
neki, összehasonlítva ezzel, ezzel az élő, szinte lélegző
dokumentummal. Később ezt olvasta:

„Szegény Sylvia azt mondja nekem, ismét megesett,

ahogy fogalmaz, és a baba pont karácsony előtt
várható. Akkor már hét gyereke lesz, abban a két
szobában. Es még nekem van merszem panaszkodni
amiatt, hogy fáj a hátam, és a dadus nem vasalja ki
szépen Giles ruhácskáit. Őszintén szégyellem
magam.”

Volt néhány korai bejegyzés Bartyról, hogy mennyire aranyos

és milyen szép.

„A haja olyan színű, mint az oroszlán sörénye, és

nagyon fürgén szaladgál az apró lábain. És nagyon
szép a nyaka, vékony és törékeny. Határozottan ö a
kedvencem; és mintha ő is kedvelne engem.”

Aztán később:

„Szegény kis lélek, szó szerint meg kell kötni a nap

nagy részében, a saját biztonsága érdekében, az
asztal lábához, nehogy magára rántsa a forró vizet a
tűzhelyről. Annyira élénk, mindig menne, úgyhogy ez
olyan neki, mint egy börtöncella.”

Majd Celia felfedezte, hogy ikreket vár, és úgy döntött, Oliver

előtt eltitkolja ezt, hogy tovább folytathassa, amit csinál.

„Tökéletesen jól érzem magam, és ő csak feleslegesen

fontoskodna körülöttem. Különben is ott kell lennem,
amikor Sylvia babája megszületik. Szüksége van
 rám. Ez minden kockázatot megér. Nekem olyan sok
van mindenből, neki pedig olyan kevés.”

Bátor öreglány volt, már akkor is, különösen, ha figyelembe

vesszük, hogy az előző évben elvetélt. Ezért ragaszkodott Oliver
ahhoz, hogy otthagyja a Lyttonst, és ezért kezdett jótékony célú
munkát végezni. Akkor manipulatív és fondorlatos is volt, Barty
gyakran mondogatta.
De aztán – és Charlie hirtelen felült az ágyán aztán
megszületett Sylvia kisbabája. Celia is ott volt:

„Hat héttel korábban jött. Én egy karácsonyi

élelmiszerkosarat vittem nekik, meg egy stólát a
babának, és amikor megérkeztem, Sylvia már
vajúdott. Ted a lépcsőn ült, és azt mondta, Sylvia
kérte, hogy menjek be és legyek mellette. Ó, istenem!
Ezt olyan nehéz leírni. Mellette maradtam, fogtam a
kezét egész idő alatt. Elég gyorsan ment, Sylvia
nagyon bátran viselkedett.
Kislányt szült. De... a baba rettenetesen torz volt. A
lábai egymás köré csavarodtak, és valami szörnyű
seb tátongott a hátán. De ezzel együtt annyira szép
volt az édes, békés kis arcával. Azt hittük, halott.
Sylvia annyira felindult volt, én pedig olyan
tehetetlennek éreztem magam. A bábaasszony
megpróbálta újraéleszteni, de... nem sikerült. Úgy
tűnt. Becsavarta egy törülközőbe, és odaadta nekem,
amíg elment a saját házába néhány törülközőért meg
újságért.
Sylvia azt kérte, hadd fogja meg a babát, és én a
karjába helyeztem. Hála istennek, hogy meghalt,
mondogatta, hála istennek. De ugyanakkor sírt is
fájdalmában. Nekem ostoba módon egyre az járt a
fejemben, mennyivel jobb volna, ha a babát a meleg
stólába csavarnánk.
Nagyon sötét volt a szobában, csak egy gyertya égett.
Ezért nem is voltam biztos benne először. De most
már biztosan tudom. Biztos vagyok benne, és tisztán
emlékszem arra, ami történt. A baba lélegzett.
Nemcsak egyszer, hanem két-háromszor, és aztán
sóhajtott egy picit, és megrebbent a szemhéja. Sylvia
 azt mondta: »Ó, istenem, jóságos istenem, nem.« Ott
feküdt, rámeredve, csókolgatva szegény, édes kis
fejét. Aztán rám nézett, hirtelen kitisztult a tekintete,
és megszólalt: »Segítsen nekem!« És én
természetesen megtettem. A barátja voltam, és
segítenem kellett neki. Fogtam egy párnát, és arra
már nem emlékszem pontosan, hogy ezután mi
történt, de megtettük, amit tennünk kellett. Meg
kellett tennünk. A baba annyira torz volt, annyira
szenvedett. Az agya biztosan szintén megsérült, mivel
olyan sokáig nem lélegzett. Egy gazdag családban
talán lett volna esélye, de ebben... Az isten legyen
hozzá irgalmas! Az isten legyen irgalmas
valamennyiükhöz.
Belecsavartuk a stólába, amit magammal vittem, és
Sylvia a karjában tartotta. Olyan gyengéden és
szeretettel, hogy tudtuk, most már biztonságban van.
A bűntudat elkísér egész életemben. De meg kellett
tennünk. És büszke voltam rá, hogy segítettem neki.”

– Jóságos isten – szólalt meg Charlie – drága jó istenem!

– Clemmie, drágám, jól vagy?

– Tessék? – erősen koncentrált; megpróbálta eldönteni,
fájdalmai vannak-e vagy csak a szokásos kényelmetlenséget érzi.
Csak a szokásos, döntötte el. Határozottan. És már rengeteg idő
telt el a legutóbbi óta. Legalább fél óra.
– Azt kérdem, jól vagy? Nagyon... szórakozottnak tűnsz.
– Elnézést, Sebastian, valóban egy kicsit szórakozott vagyok. A
baba halálra rugdal. De... jól vagyok. Szívesen ledőlnék fél órára,
ha lehet.
– Drágám, természetesen. Kérsz valamit enni? Vagy egy italt?
Az ételnek még a gondolatától is rosszul volt. Tekintve, hogy a
gyomrát bokszzsáknak használták éppen, és egészen
összepréselődött valahol a válla közelében. Rámosolygott
Sebastianre.
– Étel nem kell. Ital igen. Egy kis meleg tej nagyon jólesne.
Mrs. Conley tudja, hogyan szeretem.
– Rendben. Megyek, szólok neki. És te, Kit?
– Én iszom egy whiskyt. Hogy egy kis bátorságot merítsek.
– Ugyan minek? Neked nem kell csinálnod semmit.
 – Tudom, de azért... így is elég nehéz lesz, nem?
– De igen, attól tartok – válaszolt nagyot sóhajtva Sebastian.

– Charlie, jössz ebédelni? Már kész van minden. A férfi fura,

reszkető hangon válaszolt:
– Én... azt hiszem, nem, ha nem haragszol. Rettenetesen fáj a
fejem. Megpróbálok megszabadulni tőle még a szertartás előtt.
– Nagyon sajnálom. Bejöhetek?
– Természetesen.
A férfi az ágyon feküdt, és rémesen nézett ki, nagyon sápadt
volt, és valahogy. .. zaklatottnak tűnt.
– Ó, Charlie! – Jenna hirtelen borzalmasan érezte magát;
elfogta valami vad, önző pánik. – Ugye, nem vagy annyira beteg,
hogy ne tudj eljönni? Nélküled nem tudnám végig csinálni.
– Hát persze, hogy nem vagyok. Éppen azért pihenek most.
Rendben leszek, drágám, még van másfél óránk. Már vettem be
fájdalomcsillapítót, máris jobban vagyok. Ments ki a többiek előtt,
kérlek, rendben? És ne aggódj, fél háromkor lent leszek a
földszinten.
– Megígéred?
– Megígérem. Nem hagylak cserben. Hogy ment ma délelőtt?
– Jól. Egészen jól. Most már sokkal jobban érzem magam.
Bárcsak te is jobban lennél!
– Úgy lesz, ne aggódj! Most menj, drágám! Később
találkozunk.
– Rendben.

Fél órával később megjelent Cathy.

– Jól vagy, papa? Jenna mondta, hogy nem érzed jól magad.
– Nem voltam túl jól. De most már minden rendben.
De valójában nem érezte jól magát. Döbbent volt, kábult
mindattól, amit olvasott. És a hatalomtól, amely olyan váratlanul
került szó szerint a kezébe.
 47. fejezet

Keir az elsők között érkezett a templomba, annyira aggódott,

hogy elküldik majd, mondván, nincs hely, miután olyan
udvariatlanul visszautasította a meghívást. Persze, erről szó sem
volt. Bevezették egy sorba, a templomhajó közepe táján, rendkívül
udvariasan, és adtak neki egy nyomtatott szertartásrendet. Celia
egyik kedvenc idézete állt az asszony neve alatt: „ A Sors
kegyeltjei... „ Ez tökéletesen illett hozzá. Keir mosolyogva olvasta a
programot. Nagyon büszke lesz rájuk Celia. És teljes joggal.
Gyerekek, unokák, férjek, szeretők, mind eljátsszák a maguk
szerepét. Hirtelen, egészen váratlanul rátört az érzés, hogy ő is
szeretne az asszonyért tenni valamit.

Millerék szintén elég korán érkeztek; azt mondták,

szeretnének egy kicsit körülnézni a templomban. Valójában
szerettek volna elszabadulni Warwickéktól. Mindnyájan nagyon
kedvesek voltak, de, amint Billy megjegyezte, úgy tűnt, nem sok
közük van Bartyhoz.
– De mi most nem Barty miatt vagyunk itt, Bili – jelentette ki
határozottan Joan. – Ez most Lady Celia napja.
– Tudom, de... nem lennénk itt, ha nincs Barty. Ő közéjük
tartozott. Bárcsak ne mondtad volna, hogy éjszakára is maradunk!
– Pedig azt mondtam. Kedvesen invitáltak. És így
találkozhatunk Jennával. Venetia azt mondja, ő is átjön majd.
Úgyhogy ne zsémbeskedj! Egy csomó ember örülne, ha ilyen
házban éjszakázhat.
– De én nem örülök.
– Nagyon sajnálom. Nézd, már itt is vagyunk! Joe, igazítsd
meg a hajad, úgy nézel ki, mint aki napok óta nem fésülködött. Te
is, Michael. Gyertek, bemegyünk! És ne felejtsétek el, Jenna
kedvéért vagyunk itt.
 Elspeth először nem vette észre. Egyenesen az egyik legelső
sorba vezették, és amint leült, körülnézett. Ha valakit keresett a
tekintetével, az Marcus Forrest volt. Számos ismerőst látott, látta,
ahogy szegény Clemmie bevonszolja magát – nem volt rá ennél
jobb szó –, Kitbe karolva, Sebastian nyomában. Nem nézett ki jól,
szegény lány. Láthatóan pocsékul érezte magát. Elspeth
mosolyogva odaintett neki, és Clemmie visszaintegetett. Kicsit
gondterheltnek tűnik, gondolta Elspeth. Valószínűleg Kit miatt, aki
nagyon zaklatott volt az egész szertartás miatt.
És ekkor meglátta Keirt, aki mintegy fél tucat sorral ült
mögötte, és őt nézte. Csak nézett rá. És Elspeth hirtelen nem a St.
Martin in the Fieldsben ült, majdnem elvált asszonyként, két
gyerekkel meg egy exszeretővel – róla el ne feledkezzen, az
exszeretőről hanem ismét huszonegy éves volt, és szűz, a
Bodleianben ülve jegyzeteket készített Az elveszett
Paradicsomhoz, és a tekintete hirtelen találkozott azzal a sötét,
kutató tekintettel. És hiába próbált másfelé nézni, mint most, kissé
összevonva a szemöldökét, mint most, hiába próbált úgy tenni,
mintha egyáltalán nem jelentene semmit neki, és folytatta, amit
addig csinált, az a szempár kitartóan meredt rá. És éppen úgy,
mint akkor, pár perc múlva újra odanézett, és a férfi szája
sarkában megjelent egy apró kis mosoly, amint nyugtázta ezt a
tényt. Elspeth ugyanazt érezte, mint akkor régen, valahol mélyen
felkavarta, megérintette ez a mosoly és a tekintet, és hiába
próbálta tagadni, nem tudott szabadulni tőle, az érzés vele maradt.
Aztán megérkeztek a testvérei, és oda ültek mellé. Majd odébb
húzódva helyet csinált másoknak is a sorban, és félig-meddig azt
remélte, ha most körülnézne, valamelyik nagy oszloptól talán nem
látná a férfit. Eközben megszólalt a rekviem, a gyönyörű dallam
szétáradt az egész templomban, és izgatott moraj fogadta, amint
egymás után érkeztek a tekintélyes emberek, politikusok,
színészek, sőt még a királyi család (egészen alacsony rangú) tagjai
is. Megérkezett Marcus Forrest is a New York Lytton
küldöttségével (és egy kissé túl mélyen hajtott térdet). Elspeth
pedig mindeközben végig magán érezte Keir tekintetét. És akkor,
mindennek ellenére, nagyon boldog volt, és hálás, hogy a férfi
végül mégis eljött.

Belépett Jenna, nagyon sápadtan, de összeszedetten, Charlie

és Cathy társaságában, Lord Arden előtt. Amint elment Millerék
padsora mellett, meglátta Joe-t, és olyan örömmel mosolygott rá,
hogy meghatottan elmosolyodott mindenki, aki látta. Joe
visszamosolygott rá, aztán lángba borult az arca, és lebámult
túlméretezett lábára, amelynek látványa mintha kissé
megnyugtatta volna.
Az ikrek együtt jöttek be, szinte utolsóként. Lélegzetelállítóan
szépek voltak, és feltűnően hasonlítottak az anyjukra. Nem
teljesen egyformán voltak öltözve, de hasonlóan, fekete ruhában és
kabátban, és mindketten egy-egy gyöngy nyakéket viseltek, amely
szinte Celia védjegye volt. Adele Lord Arden mellé ült, s a férfi
gyengéden rámosolygott. Adele megfogta a kezét, és ahogy az
imént Elspeth, most gondolatban ő is visszarepült a múltba. Ismét
ott voltak a hajón, az utolsó hajón, amely Bordeaux-ból kifutott, a
veszélyes vizeken, német bombázók és aknák célpontjaként Anglia
partjai felé hajózva. Egymást bátorították, miközben Adele
gyermekei a fedélzeten játszottak a napon, anélkül, hogy
tudatában lettek volna, milyen különleges történelmi időket élnek
át.

– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ünnepeljük Lady Arden

életét – kezdte a St. Martin lelkésze zengő hangján, amely olyan
nagyon illett az alkalomhoz. – Hogy az életét ünnepeljük, szeretett
családja körében...

Most megint érezte, egy éles, fájdalmas rántást. Ezúttal

eltéveszthetetlenül fájdalom volt. Clemmie óvatosan az órájára
nézett. Pontosan tizenöt perc telt el a legutóbbi óta. Egészen
pontosan. Ez rémítette meg, ez a precizitás. Ez nem valami kósza
fájás volt, nem is csak valami állandó, kellemetlen érzés, hanem
pontosan időzített, rendszeres görcsök. Még nem fájtak nagyon, de
érezte, hogy hamarosan fájdalmasabbak lehetnek. Szóval lehet,
hogy vajúdik. Nincs semmi baj, a vajúdás sokáig tart, több órán át,
az kizárt, hogy itt szülje meg a gyermekét, ebben a templomban,
Celia emlékmiséje kellős közepén. Nem, amint a szertartás véget
ér, és alig valamivel tart tovább egy óránál, rögtön szól Venetiának
vagy Adele-nek, vagy esetleg valaki másnak, aki kevésbé elfoglalt,
mondjuk Elspethnek vagy Izzie-nek, és hívnak majd egy mentőt,
elviszik a kórházba, és ha nagyon szerencsés, még aznap meg is
születik a baba. Bár sokkal valószínűbb, hogy csak holnap...
Észrevette, hogy mindenki más felállt, úgyhogy feltornázta
magát, amilyen gyorsan tudta. Te jó isten, nagyon kellemetlenül
érzi magát. Ismét megfogta Kit kezét, és rámosolygott Sebastianre.
Mindketten láthatóan közel álltak a síráshoz. Most a legkevésbé
sem akarta őket aggasztani a baba miatt, aki különben is, úgy néz
ki, csak másnap fog megszületni...

Elénekelték az első himnuszt. Giles, halott sápadtan elindult a

szószék felé. Reszketett a keze, ahogy lesimította a lapot, és
megigazította a könyvjelzőként használt selyemszalagot.
Megköszörülte a torkát, és kétségbeesetten körülnézett. Attól félt,
nem lesz képes egyetlen szót sem kinyögni. És akkor valami
rendkívüli dolog történt: ránézett Helenára, és az asszony
rámosolygott. Meleg, ragyogó mosolyt vetett rá. Bátorító és,
kétségkívül, szeretetteljes mosolyt. És egyszer csak Giles is valahol
másutt járt, nem a templomban, ahol tekintélyes emberek százai
figyelték, hanem éppen most indult, ugyanilyen rettegve, hogy
beálljon a hadseregbe, nem tisztként, mivel nem felelt meg a
vizsgán, hanem közlegényként. Pontosan így mosolygott rá akkor
is Helena, bátorítón és szeretettel, és Giles most visszamosolygott
rá, ahogyan akkor, hálásan, hirtelen feltámadó bátorsággal. És
amikor olvasni kezdett, a hangja erősen és megindítóan zengett az
egész templomban, nem pedig színtelenül és unalmasan, ahogyan
félt tőle.
„...Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a
mezőnek virága...”

Valóban olyan volt, gondolta Sebastian, gyönyörű virág, olyan

sok éven át, a szépsége nem fakult az évekkel, a feje nem hajolt
meg, arcát a Nap felé emelte mindig. Úgy látta most maga előtt
élesen, ahogy azon a legelső napon, amikor besétált az irodájába a
kéziratával. Celia az íróasztalánál ült, Sebastian pedig felolvasott
neki a kéziratból, és már akkor tisztában volt vele, hogy most
megtalálta a szerelmet, és azt is tudta, hogy az asszony is ugyanígy
érez. Bár küzdött ellene, ádázul, dühödten, ahogy csak Celia tudott
küzdeni.
– Azt akarom, hogy mondja ki, szeret – mondta neki egy nap
Sebastian.
– Nem tudom – válaszolt Celia –, képtelen vagyok rá.
Küszködve próbált hűséges maradni Oliverhez, de hiába.
Emlékezett rá, hogyan küldte el végül, megtagadva, hogy
elhagyja Olivert, emlékezett az asszony fájdalmára, és a sajátjára,
amelyet elviselhetetlennek érzett. Emlékezett rá, hogy
meglátogatta a kórházban, amikor Kit megszületett, amikor –
hiába volt annyi ember a szobában – úgy tűnt, mintha Celia
egyedül lett volna vele, vele meg a fiukkal, valami szinte tapintható
meghittségben. Emlékezett, hogyan ment Celiához aznap éjjel,
amikor Pandora meghalt, s Celia szeretete iránta legyőzte a
fájdalmát és féltékenységét a házassága miatt, és a férfi megtalálta
nála azt a vigaszt és megnyugvást, amelyet egyedül ő adhatott meg
neki.
És emlékezett arra is, amikor haldoklott, és ő ott lehetett
mellette, s hirtelen ez tűnt a legnagyobb ajándéknak az élettől.

A „Panis Angelicus” az egyik legszebb himnusz. Lord Arden

érezte, ahogy tovább zeng benne, miközben odalépdelt a
szószékhez. Oda volt készítve a Biblia, kinyitva a korintosziakhoz
szóló levélnél, neki csak fel kellett olvasnia. Nem túl nehéz, ezzel
megbirkózik ő is. De aztán valahogy úgy érezte, mintha ennél
többet kellene tennie, és legnagyobb megdöbbenésére tudta, hogy
képes megtenni.
– Szeretnék szólni néhány szót – kezdte, és hallotta, hogy
erősen és tisztán szól a hangja; mindenki, aki tudta, mennyire
szorongott még a felolvasás miatt is, nem hogy még beszédet
mondjon, megdöbbent.
– Néhány szót szeretnék szólni Céliáról, mielőtt elkezdeném a
felolvasást. Szent Pál a korinthosziaknak az irgalmasságról írt, de
valójában a szeretetre gondolt. Ezért választottam ezt. Celia
legnagyobb kincse a szeretetre való képessége volt. Feltétel nélkül
szeretett, és nagyon különböző módokon. Szerette a férjét, a
gyermekeit, az unokáit és a barátait – ezen a ponton a tekintete
megpihent Sebastianon, aki kurtán elmosolyodott. – Szerette a
Lyttonst, szerette a munkáját, szerette a szavakat, sőt, azt hiszem –
és öreg szemében kis mosoly csillant még engem is sikerült
szeretnie. Az bizonyos, hogy nagyon boldoggá tett engem abban a
néhány évben, amelyet együtt tölthettem vele...
– Szegény drága! – suttogta Adele könnyes szemmel
Venetiának.
– Remélem, valóban boldoggá tette – súgta vissza Venetia.
Es aztán Szent Pál szavai szóltak hozzájuk.
– ...emberek és angyalok hangján... a szeretet türelmes,
jóságos... mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent
eltűr... most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három;
ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.
 Hosszú csend támadt, miután befejezte; még a zene sem lett
volna most helyénvaló.

Most már igazán fájt. Clementine megdöbbent a következő

fájás erejétől. Hosszabb is volt, először egyre növekedett, majd
elérve a tetőfokát, szerencsére elmúlt. Ha ez így folytatódik
tizenkét, vagy ki tudja, hány órán át, reméli, elég erős lesz, hogy
elviselje. Amint elcsitult a fájdalom, óvatosan elvonta a kezét
Kittől, és megnézte az óráját. Ezúttal csak tíz perc telt el. Kezd
eléggé felgyorsulni. Persze, még így sem vészes, bőven van ideje,
de azért egy kicsit aggasztó. Megpróbált lazítani, ahogy a
kórházban tanították. Mélyeket lélegzett, és próbált Clióra
koncentrálni, aki bejelentette, hogy az Alice Csodaországban című
könyvből fog felolvasni, „Mert ez volt az első könyv, amit a nagyim
felolvasott nekem, és azóta is ez a kedvencem”. Aztán Lucyra
figyelt, aki A bagoly és a cicát olvasta fel. Aztán Rupert következett,
aranyló fürtjeivel és komoly magabiztossággal belekezdett az első
Meridián kötet első fejezetébe: „Egyszer, egy másik időben, volt
egy másik ország, egy másik világban, nem túl messze a miénktől...
„
Ó, nem. Nem lehet már megint. Valóban eltelt már tíz perc?
Elég hosszú felolvasások voltak. Nézd meg gyorsan! Ismét elhúzta
a kezét Kittől, és az órájára pillantott. O, istenem, ez most igazi
fájás volt, nagyon is igazi! Lazíts, Clemmie, mély lélegzet, nézz az
órára! Nyolc perc. Nyolc nagyon rövid perc. Most mi legyen? Mit
tegyen? Mi a csudát tegyen?

Izzie hallgatta a Meridiánt, és feltámadtak benne az emlékek.

Egy kislányról, egy szomorú, magányos kislányról, aki hallotta,
amint a félelmetes, szigorú apja sír éjszaka, és aki bátran bement
hozzá (nagyon bátran, mivel rettenetesen félt tőle), hogy
megkérdezze, jól van-e.
És hogy az a kislány hogyan adta elő neki a saját gondolatait a
Meridiántól, és később hogyan látta, amint a gondolataiból
történet kerekedik. Ezek a gondolatok hozták őket közelebb
egymáshoz, segítettek a férfinak, hogy megbocsássa neki azt, hogy
elvette tőle az anyját.
Olyan nagyon szerette az apját, nagyon-nagyon.
Ragyogó, boldog mosollyal nézett rá, és remélte, az apja
megérti a mosolyt.
 Sebastian észrevette Izzie mosolyát, és viszonozta. Izzie
mosolya erőt és bátorságot adott neki. Az egyetlen probléma az
volt, hogy Arden, a vén gazember elvette a témáját, mert Céliáról
és a szeretetéről akart beszélni ő is. Természetesen még sokkal
többet elmondhatott volna, de amellett a néhány spontánul
elmondott mondat mellett az ő mondanivalója túl kimódoltnak és
teátrálisnak hatott volna. De ő is improvizálhat egy kicsit,
ugyanúgy, ahogy Arden tette. Persze, megvolt hozzá minden joga –
végül is ő volt Celia férje. Ekkor elfojtott nyögést hallott, és
rápillantott Clementine-ra. Látta, hogy a nő halottsápadtan az
ajkát harapdálja, a keze ökölbe feszül az oldala mellett, a
tekintetében fájdalom és félelem. Sebastian azonnal tudta, mi
történik, és hogy mit kell tennie.
– Gyere! – súgta a nőnek. Kézen fogta, és félig felemelkedett.
– Azt hiszem, ideje mennünk. Jól vagy?
Clementine erőtlenül bólintott. Mélyeket lélegzett, és
láthatóan kezdett kicsit megkönnyebbülni. Pillanatnyilag enyhült a
fájdalom.
– Minden rendben – válaszolta. – Kibírom...
– Nem – jelentette ki határozottan Sebastian –, gyere most
rögtön! Fogadj szót!
Néhány ember észrevette, mi történik, és bámulták őket.
Clemmie engedelmesen felállt, odasúgta Kitnek, hogy jól van, és
szófogadón követte Sebastiant a padsorok között. Félúton elfogta
egy újabb fájás, és minden erejére szüksége volt, hogy ne
görnyedjen kétrét.
Kint a férfi belekarolt.
– Gyere, drágám! Szerencsés véletlen folytán épp itt van egy
kórház, vagy kétszáz méterre. Odasétálunk. A következő fájásnál
csak támaszkodj rám, és lélegezz mélyeket.
– Nem, Sebastian, most kell beszélnie – válaszolt Clementine
–, hívjon valaki mást, és menjen vissza.
– Nem – jelentette ki Sebastian –, szó sem lehet róla. Az csak
időpocsékolás lenne, és különben is, mit gondolsz, Celia mit
mondana nekem, ha hagynám, hogy valami idegennel hozd világra
az unokánkat? Gyere erre...
– Ó! – kiáltott fel a nő, amint a következő fájás belehasított. Ez
most erősebb volt, tovább is tartott, és lassabban enyhült. – Ó,
Sebastian...
Valahogy eljutottak a kórházig. Sebastian bekísérte Clemmie-t
a felvételi pultig, vele maradt, amíg beültették egy kerekesszékbe,
aztán a haját simogatva, nyugtatgatva vele ment a lifthez, majd
végig a folyosón, fogta a kezét, egyszer még meg is nevettette.
– Mit szólt volna az a vén mókus, ha ott szülöd meg a gyereked
a templomában? Azon az agyonfényezett kőpadlón?

– Jenna, neked kell beszélned most – mondta Giles nyugodt,

határozott hangon, amint a következő himnusz hangjai lassan
elhaltak. – Úgy néz ki, Sebastian nem jön vissza. Rendben?
Jenna vetett egy utolsó pillantást Charlie-ra, a szeme tágra
nyílt a rémülettől. A férfi egy apró csókot lehelt az arcára, aztán a
lány felállt, és nagyon határozottan odalépett a szószékhez, és
elkezdte a beszédét.

Te jó isten, mennyire büszke volt rá! Nagyon büszke.

Gyönyörű volt, amint ott állt, hatalmas szemével körbe pillantva a
templomban, valami kedves, félig gyerekes határozottsággal szólva
mindnyájukhoz.
– Én nem vagyok rokona Lady Ardennek – mondta, és csak
egy parányit remegett a hangja –, vagyis Celiának, ahogy
megengedte nekem, hogy szólítsam. De az édesanyámat, amint azt
a legtöbben tudják, ő nevelte fel. Ezért vagyok itt. Az édesanyámat
képviselem, aki nagyon szerette őt, és én is nagyon szerettem. Én
úgy érzem, ő fényes példa volt mindenki számára. Nekem
bizonyosan. Remélem, ha felnővök, elég sokáig élek majd, hogy
hozzá hasonló legyek. Nem pontosan olyan akarok lenni, mint ő
volt, de én is szeretnék olyan okos lenni, és bátor, akit annyira
szeretnek, és én is szeretnék olyan példakép lenni, akit még a
legfiatalabbak is követhetnek...

Megengedték, hogy maradjon. Ott volt mellette egész idő alatt,

a szinte megdöbbentően rövid, de fájdalmas vajúdás alatt,
nyugtatgatta, segítette, törölgette az arcát, apró kortyokkal itatta,
tartotta a maszkot, amikor Clemmie megpróbálta eltaszítani,
biztatta, hogy nyomjon, nyomja ki a lányát, ezt a vörös arcú,
dühödten bömbölő, hadonászó kislányt erre a világra.
– Pandorának kell hívnunk – mondta Clementine –, milyen
gyönyörű, mennyire gyönyörű...

Jenna a beszéde végéhez közeledett. Utolsó gondolata ismét

tisztelgés volt Celia emléke előtt, és szavaitól szinte minden
jelenlévőnek elszorult a torka a meghatottságtól.
 – Nagyon sokat segített nekem, amikor a mamám meghalt.
Olyan sokat és olyan gyakran mesélt róla, amikor csak akartam,
bármilyen fáradt volt is, és bármilyen szomorú volt ő maga. Ismét
megelevenítette számomra, órákon keresztül ülve mellettem, a
mamámról szóló történetekkel vigasztalva engem, olyan
történetekkel, amelyeket azelőtt sosem hallottam, de amelyeket
többé nem felejtek el soha. Szerintem ez a bátorság, és ez a
szeretet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tiszteletbeli unokája
lehetek.
Ekkor elmosolyodott, édes mosollyal, aztán visszaült a
helyére. Charlie átkarolta a vállát, és magához ölelte, Cathy pedig
megszorította a kezét.
– Szép volt – suttogta Lord Arden.
– Nagyon szép volt – súgták az ikrek.
És mindenki mosolygott körülötte, és Noni csókot dobott felé
a szemközti padsorból, és pár pillanat múlva Lucas is. Valamivel
hátrébb Joan arcán patakzottak a könnyek, Bili pedig hangosan
kifújta az orrát.
Elspeth hátrafordult, hogy rámosolyogjon Keirre, és akkor
vette észre, hogy a férfi már nincs ott.

Pár száz méterrel távolabb Sebastian nézte, először

meglepetten, majd aggódva, amint Clementine nyugodt, boldog
arca hirtelen ismét eltorzul a fájdalomtól, és az asszony felkiált.
Majd, miközben az utolsó himnusz hangjai szálltak az ég felé a
templomban, világra jött egy második gyermek, egy kisfiú.
Sebastian pedig sírva és kacagva egyszerre, arra gondolt, nincs az a
himnusz, sem gyászbeszéd, sem megemlékezés, amit elmondhatott
volna, amely méltóbb módon ünnepelné Celia életét, és benne az ő
helyét, mint az ikerunokák, akik az ő jelenlétében születtek, nekik,
kettőjüknek.
 48. fejezet

Hová ment? Miért ment el?

Szinte elviselhetetlen csalódottságot és fájdalmat érzett.
Valóban azt hitte, hogy visszajött, hogy úgy döntött, mégis
megbocsát neki. Es most ismét oda a remény. Keir elment.
Elspeth nagyot sóhajtott, megfordult, hogy összeszedje a
dolgait, aztán bátran, ragyogó mosollyal pillantott mindenkire, és
a többi családtag nyomában kiment a templomból.
Odakint szinte sötét volt, megint kezdett leszállni a köd,
örvénylett az autók és buszok fényszórói körül a Trafalgar Square-
en. Mindenki egyszerre beszélt, hogy milyen szép volt az egész,
milyen csodás volt Jenna, mennyire meghatók voltak Lord Arden
szavai, és persze, elsősorban, hogy vajon hol van Clemmie és
Sebastian, és minden rendben van-e Clemmie-vel.

Sebastian kilépett a liftből a Charing Cross Hospitál

fogadóterébe. Megrendült volt, és kimerült, ugyanakkor rendkívül
boldog. Egy italra vágyott leginkább. Hirtelen megpillantotta Keirt,
aki az ajtó mellett ült, meglehetősen szorongó arccal.
– Jó napot! – mondta kissé gyanakvón.
– Jó napot, Sebastian! 0... jól van?
– Igen. Két baba született. Két egészséges baba.
– Kettő?
– Igen. Egy fiú és egy kislány. Csodás, nem igaz?
– De, az. Csodás. Gratulálok.
– Nem engem illet a gratuláció – jelentette ki Sebastian
határozottan. – Clemmie csinált mindent. Most megyek, és
megkeresem Kitet. Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Én... követtem magukat. Amikor eljöttek a templomból.
– Igazán?
– Igen. Beszélni akartam magával. Aztán rájöttem, hogy most
ennél fontosabb dolga van...
– Egy kissé...
 – Úgyhogy vártam.
– Értem. De most nem időzhetek.
– Nem. Hát persze. De ez nem tart sokáig. Csak azt akartam
mondani, hogy sajnálom. Hogy olyan goromba voltam, amikor
telefonált. Igazán nagyon sajnálom.
Sebastian rámeredt. Amióta csak ismerte Keirt, nem hallotta,
hogy valaha is bármilyen formában bocsánatot kért volna bármiért
is. Ez egészen váratlan volt.
– Ó... nincs semmi baj – felelte –, nagyon zaklatott volt.
Megértem.
– Ez nagyon kedves magától. Köszönöm.
– Nézze – szólalt meg Sebastian hirtelen oka volt, hogy akkor
telefonáltam. Egy üzenetet akartam átadni. Celiától.
– Celiától?
– Igen. De... egy kis magyarázatot kellene hozzá fűznöm.
Különösen, hogy egy kicsit későn jut el magához. Ma este el kell
mennem arra az átkozott vacsorára Venetiához. De nem
szándékozom sokáig maradni. Mi volna, ha találkoznánk utána egy
italra? Volna kedve eljönni a klubomba? A Reformba. Mondjuk...
tízre.
– Igen – válaszolt Keir. – Igen, köszönöm. Nagyon szépen
köszönöm.
– Jól van. És most mennem kell! A többiek valószínűleg azt
képzelik, hogy Clemmie valami csatornában fekve épp most szüli
meg a gyerekét.
– Biztosan kórházba vitte – mondta Venetia –, ne aggódj, Kit!
Biztonságban van vele, már csak azt kell megtudnunk, hogy hol.
– Tudatni fogja velünk, amint tudja – szólt közbe Adele. –
Valószínűleg az lesz a legjobb, ha hazamegyünk, ahol elér minket
telefonon.
De Kit teljesen kétségbeesett, kijelentette, hogy nem mehetnek
sehova, lehet, hogy Clemmie visszajön, és keresi őket, vagy
Sebastian érte jöhet, hogy odavigye Clementine-hez. Neki
maradnia kell.
Boy vállalkozott rá, hogy hazamegy, és otthon várja a híreket,
Jamie, hogy körbejárja az összes kórházat a környéken, Jay, hogy
elmegy a legközelebbi rendőrségre, és onnan telefonál az összes
kórházba, ami gyorsabb lehet, Kyle pedig azt mondta, telefonál
Clemmie orvosának, és megkérdi, tud-e valamit.
Csak Charlie nem szólt semmit és nem csinált semmit. Csak
állt ott, frusztráltan a késlekedés miatt, azt kívánva, bárcsak
mindnyájan eltűnnének, elmennének Venetiához, hogy ő a
fejfájására hivatkozva visszamehessen a Cheyne Walkra. Aztán
bemehessen a teljesen elhagyatott Lytton House-ba, Celia
irodájába. És megszerezhesse a többi naplót is Celia széfjéből.

– Nézzék – mutatta Jenna –, ott van Sebastian!

Valóban, nagy léptekkel közeledett az egyre sűrűbb ködben,
vidáman integetve, mosolyogva, és hirtelen több évvel fiatalabbnak
nézett ki.
– Kit! – kiabálta – Kit, Clemmie jól van. Ő... ti... ikreitek
vannak.
– Ikrek? – kérdezte Kit, és nem öröm, hanem megdöbbenés
látszott az arcán. – Te jó isten, fiúk, lányok?
– Egy-egy. Nem a nővéreid ismétlődése, hála az égnek.
Mindkettő jól van. Nem csoda, hogy olyan hatalmas volt szegény
drága.
– Rettentő gyorsan mehetett – szólalt meg Adele.
– Valóban jól van Clemmie? – kérdezte Venetia.
– Mekkorák a babák?
– Mi lesz a nevük?
– Hagyjátok már abba, ti ketten! Anyátok mindig azt mondta,
sosem tudjátok, mikor kell elhallgatni. Clemmie jól van. Nagyon
elégedett magával. Gyors volt, az orvos szerint kivételesen gyors.
Még ő sem vette észre, hogy ikrek, amíg a második úgy nem
döntött, hogy ő is világra jön. Állítólag valahogy úgy feküdtek
egymáson, hogy nem lehetett hallani a második szívdobogást.
Clemmie csodásan viselkedett. A többit magatoknak kell
megkérdeznetek tőle. Most Kitet esetleg beengedik hozzá, de a
többieket még nem. Még bőven lesz rá idő. Gyerünk, öregfiú, fogd
meg a karomat! Majd egy kicsit később megyünk hozzátok,
Venetia, rendben?
– Persze, hát persze. Ó, hadd adjak egy csókot
mindkettőtöknek! Gratulálok. Ez igazán csodálatos!
Nézték őket, amint távolodnak a ködön át, apa és fia, mennek,
hogy meglátogassák az új generációt. Furán megható látvány volt.
– Milyen csodás – jegyezte meg Adele –, igazán!
– Akkor gyerünk – javasolta Venetia –, várnak a vendégek!
Hol vannak az autók, Boy? Ó, látom, gyerünk, szálljon be valahová
mindenki!
Charlie elengedte Jenna kezét.
 – Sajnálom, drágám. Elég pocsékul érzem magam. Visszatért a
fejfájás, és még erősebben. Nem haragszol, ha én nem megyek
Venetiához? Legalábbis most nem. Muszáj egy kicsit lehajtanom a
fejem.
– Ó, Charlie! Sajnálom. Veled menjek?
– Nem, nem, szó sincs róla. Te csak menj, és érezd jól magad!
Mindenki gratulálni akar majd neked. És meg is érdemled. Viszlát,
drágám! Később találkozunk. – Leintett egy taxit, és a Grosvenor
Square-re vitette magát. – Ó, és nem tud egy orvosiműszer-boltot
útközben? Orvos vagyok, és nem vagyok túl ismerős Londonban.
Egy új sztetoszkópot kell vásárolnom. És ha már benne vagyunk,
kell egy utazótáska is. Van valami javaslata?
A taxisofőr azt felelte, természetesen, a sztetoszkópot
megvehetik a John Bell & Croydonnál, a Wigmore Streeten, a
táskát pedig a Selfridgesben, s azzal megfordult a taxival. Charlie
visszanézett. Az emberek még mindig özönlöttek ki a templomból,
miközben ők elhajtottak. Rengeteg gazdag, elegáns, jól öltözött és
pöffeszkedő ember, akik bizonyára valamennyien Céliáról
beszélgettek, meg az ő csodálatos életéről és a családjáról. Kíváncsi
lett volna, mit szólnak akkor, ha tudják, az asszony egyszer
közreműködött egy kisbaba meggyilkolásában.

Hatalmas tömeg volt Venetiánál, és az izgalomtól kipirult

Jenna hirtelen az érdeklődés középpontjában találta magát.
Ölelgették, csókolgatták, gratuláltak neki. De neki csak két dicséret
volt igazán fontos.
– Csodás voltál – jelentette ki Lucas, és átölelte. – És nem
csak úgy mondom, tényleg az voltál. Nagyon-nagyon büszke
voltam rád.
– Gratulálok, Jenna – mondta Joe, és félszegen, elvörösödve
mosolygott rá.
– Nagyon ügyes voltál. Igazán nagyon ügyes.
– Nagyon jó volt – jegyezte meg Billy, és megcsókolta Jennát.
– Mit nem adtam volna érte, ha a mamád hallhatja! Igaz, Joan?
Joan szólni sem tudott az izgatottságtól. Kipirult arccal,
ragyogó tekintettel megölelte Jennát, és megcsókolta mindkét
orcáját.
Jólesett a dicséreteket hallani a többiektől is, de az nem sokat
jelentett a lánynak. Egy sarokba telepedett Joe-val, és kijelentette,
hogy mindent hallani akar az állatorvosi tanulmányairól. Sokan
mondták már ezt neki aznap. De Jennához hasonlóan, ő is úgy
érezte, csak kevesen gondolták komolyan. De Jenna igen. Úgyhogy
részletes beszámolóba fogott, és Jenna figyelmesen hallgatta.
Ráfüggesztette a tekintetét, és néha kérdezett valamit. A szoba
túlsó feléből Lucas figyelte őket, és valami furát érzett:
egyértelműen féltékenységet. Azt mondta magában, ez ostobaság,
a lány csak az unokatestvérével beszélget, egy unalmas, szinte
betegesen félszeg, falusi fajankóval. Ennek ellenére mégis
bosszantotta a dolog.

Elspeth még mindig nagyon feldúlt volt. Feldúlt és dühös,

amiért ostoba fejjel azt képzelte, hogy Keir visszajött hozzá. Milyen
ostoba volt! Remélte, hogy senki nem vette észre, amint
hátrafordul és ostobán rámosolyog Keir hűlt helyére a
templomban.
Miután Keir olyan nyilvánvalóan a tudtára adta mindenki
előtt, hogy már nem szereti.
– Szervusz, Elspeth! Nagyon szép vagy. Hozhatok neked egy
pohár pezsgőt? Úgy tűnik, senki sem gondoskodik rólad.
Marcus Forrest állt mellette.
– Már megszoktam – válaszolt Elspeth, s a férfira mosolygott.
Ő legalább megmenti attól, hogy egymagában üldögéljen.

– Köszönöm a mai napot, Helena – mondta Giles.

– Miért, mit csináltam? – kérdezte az asszony őszintén
meglepődve.
– Visszaadtad a bátorságomat.
– Ő – ismét elmosolyodott az emléktől. – Jól van. Csodálatos
voltál, Giles. Annyira büszke voltam rád!
– Köszönöm.
És hosszú idő óta először ő is egy kicsit büszkeséget érzett.

Megszerezte őket. Nevetségesen egyszerű volt az egész. A

széfet kinyitni gyerekjátéknak bizonyult. És ott voltak benne mind,
a naplók. Most pedig valamennyi abban a csinos bőr
utazótáskában, amelyet a Selfridgesben vásárolt. Jó, hogy ilyen
nagyot vett. Elég terjedelmes volt a sok kötet. Alig várta már, hogy
elolvashassa őket.
Leintett egy taxit, amely óvatosan araszolt a sűrű londoni
ködben.
– A Hotel Savoyba kérem – mondta.
 Nem ismert sok londoni szállodát, de a Savoyban már járt, és
észrevette, hogy van benne néhány nagyon jó, csöndes
telefonfülke, távol a fő fogadótértől, ahol az ember nyugodtan
leülhet és telefonálhat. Sőt még írópult is volt bennük. Meg persze
bőven volt hely az ember lábánál a táskájának. Éppen ez kellett
most neki: egy jó, csendes telefonfülke. Ami azt illeti, más nem is
kellett neki egyelőre.

Venetia büfévacsorát tervezett estére, mivel túl sokan voltak,

hogy körbe üljenek egy asztalt, és így neki is könnyebb volna
körbejárni, meggyőződni arról, hogy mindenki jól érzi magát.
Elspeth ezért úgy érezte, nem volt olyan borzasztó nagy ügy a
kérése, hogy Marcus is hadd maradjon. Elvégre nem volt ülésrend,
amit ez felboríthatna, sem gondosan megtervezett vendéglista. Az
anyja azonban nem értett vele egyet.
– Nagyon sajnálom, Elspeth, de nem akarom, hogy itt legyen.
Nem különösen kedvelem emberileg, és nagyon sok feszültséget
okozott, amíg ő irányította a Lyttonst. Nem csak engem bántott
meg sokszor, de Gilest, Jayt és sok más szerkesztőt is. Ez egy
családi összejövetel, és minden egyébtől eltekintve, tiszteletlenség
volna a nagyanyád emlékével szemben, ha nem vennél rajta részt.
Elspeth azt felelte, hogy természetesen részt akar rajta venni.
Azzal kiment az anyja szobájából, és becsapta az ajtót, olyan
hangosan, amennyire csak merte. Ami egyáltalán nem volt túl
hangos. Huszonhat évesen Elspeth még mindig tartott az anyjától.
Venetia nagyjából ugyanígy érzett Celiával szemben egészen az
anyja halála napjáig.
Elspeth ment, hogy megkeresse Marcust, aki Kyle-lal csevegett
két új könyv, a Lolita meg a Lady Chatterley szeretője hatalmas
sikeréről.
– Határozottan kezd engedékenyebbé válni a társadalom –
mondta éppen
Kyle aminek örülök, csak nem tudom, hová vezet mindez. Azt
gyanítom, hatalmas tömegben fognak megjelenni az ahhoz
hasonló könyvek, amiről most a szakmában mindenki beszél. A
Kalandorok. Találkozott már vele?
Marcus azt felelte, igen.
– Megpróbáltam megvenni, de nem engedhettük meg
magunknak. A Simon & Schuster abszurd összeget fizetett érte.
Habár biztos vagyok benne, hogy megtérül nekik. Milyen fura,
hogy elment ebbe az irányba! Én valaha úgy véltem, hogy Harold
Robbins komoly író. Az Egy kő Danny Fishernek szerintem
nagyszerű könyv volt, nagyon szerettem.
– A szexben több pénz van – jelentette ki Kyle, aztán meglátta
Elspetht, és elmosolyodott.
– Szervusz, drágám, jól vagy?
– Igen. Mi volt ez a szexről?
– Azt mondtam, abban van a pénz.
– Az biztos, hogy úgy tűnik. A Lyttons még mindig szűzies egy
kicsit, attól tartok.
– Maga szívesen kiadta volna a Lady Chatterley-t? – kérdezte
nevetve Marcus.
– Természetesen. Maga nem?
– De, azt hiszem.
– Gondolom, keresnünk kell egy új H. D. Lawrence-t. Kyle,
volnál olyan drága, és beszélgetnél egy kicsit azzal a kedves Billy
Millerrel meg a feleségével? Tudod, ő Barty bátyja, és egy kicsit
elveszettnek tűnnek.
– Persze, szívem. Vezess oda!
– Visszajövök – sziszegte Elspeth Marcusnak a válla fölött –,
ne menj sehova!
– Dehogy megyek.
Öt perc múlva, magában szégyenkezve, megállapodott
Marcusszal, hogy aznap este találkoznak egy italra.
– Mondjuk tízkor? Korán elmegyek innen. Majd azt mondom,
hogy nagyon fáj a fejem.
– De remélem, nem túlságosan – jegyezte meg a férfi.
Elspeth tudta, hogy maga kereste magának, mégis durvának
találta a megjegyzést, tekintve a körülményeket. Csak nehezen
sikerült mosolyognia rajta.

Ez hihetetlen volt, egyszerűen hihetetlen. Ha el kellene adnia

őket – bár nem igazán akarta –, egy vagyont érnének. Legalábbis
egy kisebb vagyont. Természetesen a Lyttonoknak többet értek
ezek a naplók, mint bárki másnak, de ő mindenképpen csak jól
járhat.
Rájött, hogy az 1919-es napló miért volt elrejtve az 1909-essel
együtt. Ez aztán mozgalmas év volt, gondolta: Celia állapotos volt
Sebastian babájával, azt tervezte, hogy végül elhagyja Olivert, a
Lyttons az anyagi összeomlás közelébe került. De ez volt az az év
is, amikor Sylvia meghalt vérmérgezésben. A Cheyne Walkon
ápolták, és lázálmában beszélt. ,Azt hiszi, most szüli meg a babát,
azt a babát, és mondott néhány nagyon veszélyes dolgot, amit
Barty meghallott. Imádkozom, hogy ne jöjjön rá az értelmére.

„Ám úgy tűnik, Barty mégis rájött. „Elment Mrs.

Jessuphöz, hogy tudakozódjon. És teljesen magán
kívül volt, amikor hazajött, érthető módon, és azzal
vádolt engem, hogy megöltem a babát. Szörnyű volt.
Csak Oliver volt képes lecsillapítani. Meggyőzte róla,
hogy ez valójában jótétemény volt, megváltás a
szenvedéseitől. Nagyon közel állnak egymáshoz, s
nekem fájdalmas ezt látnom. Barty sok kíméletlen
dolgot a fejemhez vágott, amik közül, el kell
ismernem, sok igaz volt.”

Úgy tűnik, ez az epizód, amikor Oliver olyan szenvedélyesen

védelmezte Celiát és azt, amit tett, ez volt az, ami rávette az
asszonyt, hogy maradjon.

„Nem tudom most elhagyni őt, mindennek ellenére.

Az túlságosan nagy árulás volna.”

Barty erről semmit nem mondott neki. Valószínűleg

túlságosan fájdalmas volt, mert különben minden egyebet elmesélt
neki, még olyasmit is, ami nem vetett rá jó fényt, például, hogy
újrakezdte a kapcsolatát Laurence-szel, miközben a jegyese, John
Manning Olaszországban volt a fronton, meg a macchiavellisztikus
győzelmét a Lyttonok felett.
– Öregem – mondta magában Charlie, és egy második whiskyt
rendelt egy közelben álldogáló pincértől –, ezek aztán éltek!
Talált más dolgokat is, csodálatos történeteket. A Titanicra
foglalt utazásról, amelyről csak azért maradtak le, mert Bartynak
tüdőgyulladása lett. Olivernek, a szentnek tartott Olivernek
viszonya volt azzal a másik idegesítő szenttel, Felicity Brewerrel.
Még a második világháború előtt Celia belekeveredett az angliai
fasiszta mozgalomba, sőt együtt vacsorázott Hitlerrel
(„Csodálatosan inspiráló ember”). Charlie épp csak itt-ott
belenézett, többre nem volt idő, de szinte minden hét tartogatott
valami érdekeset. Aztán ott volt szegény öreg Lord Arden, a barátai
számára csak Bunny, akihez Celia hozzáment, annak teljes
tudatában, hogy a férfi impotens. Ez mind ott állt a naplókban
leírva, már-már közömbös távolságtartással.
 Milyen szörnyű volna nekik, ha ez mind napvilágra kerülne!
Charlie felhajtotta az italát, és felvette a táskáját. Ideje
telefonálni...

– Ó, Kit, bárcsak láthatnád őket! Olyan picik mindketten...

A férfi Clementine ágya mellett ült, Pandorát tartva a karján,
és néha kinyúlt, hogy megérintse a felesége kezét.
– De remélem, nem túl picik.
– Hát persze, hogy nem, mondtam már. Két és fél kiló
mindegyik. Máskülönben inkubátorban volnának. Nem csoda,
hogy olyan kellemetlenül éreztem magam. És mindkettőnek
rengeteg vörös haja van...
– Melyiküknek van több?
– Sebastiannek. Fogd csak meg... – megfogta Kit kezét, és
óvatosan a baba fejére tette. – És mindkettőnek nagy kék szeme
van. És mindketten máris nagyon jó étvágyúak. Remélem, bírok
majd velük.
– És hasonlítanak egymásra?
– Nos... mindkettő kisbaba. De nem nagyon hasonlóak, nem.
Pandora sokkal hosszabb és vékonyabb, és telt ajka van, Sebastian
meg valahogy tömzsibb...
– Tömzsibb? Hogy lehet egy kisbaba tömzsi? Vedd át tőlem
ezt a kicsit, hadd fogjam meg a fiamat! Én nem érzek semmi
különbséget...
– Pedig van. Higgy nekem! És Sebastian arca... kerekebb.
Szerintem pont úgy fog kinézni, mint te.
– Akkor jó. És ha Pandora olyan lesz, mint te, akkor mindenki
elégedett lesz.
– Igen.
Az asszony hallgatott egy kicsit, aztán megszólalt.
– Az apád annyira kedves volt, Kit! Nélküle nem tudtam volna
végig csinálni. Igazán csodálatos ember.
– Tudom.
– Kit...
– Igen?
– Kit, szerintem vissza kéne költöznünk Londonba. Hogy a
közelében legyünk.
Kit gondolkodott, aztán azt mondta:
– Ha így szeretnéd...
– Igen.
– Nekem megfelel. Én is aggódom miatta.
 – És tudom, hogy Oxford szép hely, de az a Primrose Hill is...
– A Primrose Hill? Az egy kicsit túl közelinek tűnik.
– Miért ne, Kit? Tudnál egyetlen érvet felhozni ellene?
Kit hallgatott. Végül elmosolyodott, és azt mondta:
– Azt hiszem, nem.

Jamie éppen a házról mesélt Adele-nek, amelyet meg akar

venni Maine partjainál („Egyszerűen gyönyörű, az a fajta, amit
nálunk vidéki háznak hívnak, fából készült, és egészen az óceán
partján áll. Tetszene neked... „), amikor Boy odalépett hozzá.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, de telefonon
keresnek, Jamie. Charlie az. Charlie Patterson.
– Ó, sajnálom.
– Nem te tehetsz róla. Úgy tűnik, azt reméli, később át tud
jönni, már jobban van. Nagyon mentegetőzik, de veled akar
beszélni.
– Ne haragudj, Adele!
– Menj csak!
Figyelte, amint a férfi kimegy a szobából, és azon tűnődött,
vajon miért mondta neki, hogy tetszene neki a vidéki háza ott
Mainben, mintha csak számítana neki. Közben pedig megrótta
magát, amiért már megint azt képzeli, hogy egy férfi, akit alig
ismer, fontos lehet újra az életében. Ez már megint ugyanaz az
eset, mint Geordie-val. Túl sietősen házasodtak össze, és lám, hova
jutott ezzel. De miért is gondol házasságra, az ég szerelmére?
Valójában csak az elmúlt két-három napban ismerte meg jobban
Jamie-t, igazán szánalmas ez az egész.
Körülnézett a teremben. Látta, hogy Lucas Jennával nevetgél.
Nagyon odavan azért a lányért. Igazán aranyos. Aztán észrevette,
hogy Joe viszont magában üldögél, elég elveszetten, és odament,
hogy bemutassa Lucynak, aki szó szerint képes volt bárkivel órákig
beszélgetni.

– Elliott?
– Igen. Hol van? Jenna aggódott maga miatt.
– A Savoyban vagyok.
– A Savoyban? Mi az ördögöt keres ott? Azt hittem, rosszul
van.
– Nem vagyok. Sőt, sosem voltam még jobban.
Jamie felsóhajtott. Rettenetesen bosszantó alak.
– És mit tehetek magáért?
 – Ami azt illeti, elég sokat. Nálam vannak a naplók.
– A naplók?
Jamie hallotta, hogy a hangja szinte közömbösen cseng, alig
volt benne némi érdeklődés. Mintha nem egészen jutott volna el a
tudatáig Charlie szavainak jelentősége.
– Igen. Tudja, Celia naplói.
Most már kezdett tudatosulni benne, mit jelent ez. Valahol a
gyomrában, nem is az agyában.
– Nem egészen értem. Miért vannak magánál?
– Mert meg akartam szerezni őket. Úgy gondoltam, hasznosak
lehetnek nekem.
Ez kezdett nagyon ijesztővé válni. Jamie-t valami jeges,
kísérteties félelem járta át.
– Én... nem egészen értem, miért.
– Valóban? Akkor elmagyarázom, rendben?
Jamie hallgatott. A fejét mintha szoros, tüzes abroncsba
szorították volna.
– El akarom adni maguknak.
– Ó, ne legyen nevetséges, Patterson! Nem a magáé, hogy
eladhassa.
– Szerintem ezen lehetne vitatkozni. A jog kilenctizedét a
birtoklás alkotja. És nálam vannak. Itt, velem. A lábamnál.
– Hogyan? Hogy szerezte meg őket?
– Ez pillanatnyilag lényegtelen szerintem.
– Nem igazán – válaszolt Jamie, amint az agya kezdett
kiszabadulni a kényszerzubbonyból, és ismét hatékonyabban
működött. – Honnan tudjam, hogy valóban magánál vannak?
Szerintem a széfben vannak, Celia Lytton irodájában.
– Már nem. Most egy nagyon szép bőrtáskában vannak, jól
látom őket. Felolvassak egy részletet? Lássuk csak. Ó, ez nagyon
bájos lesz: „1916. június 16. A drága Jack itthon van eltávozáson.
Olyan jó ismét látni. Annyira különbözik Olivertől, olyan vidám,
csupa élet. És nagyon jóképű. Ma este komoly kísértésnek voltam
kitéve, be kell vallanom. Csókolózni kezdett velem, egészen
komolyan, és én is visszacsókoltam. Es annyira kívántam, hogy
majdnem felvittem magammal a szobámba. Nem egészen, de
nem sokon múlt. A saját férjem öccsét. Ó, istenem!” Nos, ezt nem
találhattam ki én, nem igaz, Elliott? Vagy itt van egy másik. Ez elég
hosszú, úgyhogy türelmesnek kell lennie. „1916. november. Oliver
itthon van eltávozáson. Ma este elmondott nekem egy szörnyű
történetet, hogy az ő puszta félelemből táplálkozó habozása
hogyan okozta egy másik ember halálát. Éppen elhagyták a
lövészárkot, hogy előre nyomuljanak, és Oliver hirtelen
elveszítette a bátorságát. Habozott, és ez az ember, Barton,
gúnyosan megkérdezte tőle: »Ugye, nem fél, uram?« Hiszen jól
látta, hogy fél. És ki ne félne néha? Oliver összeszedte magát, és
követte ezt az embert, de Barton megfizetett ezért a pár
másodperces késlekedésért. Egy akna, amely különben Olivert
érte volna, őt találta el, és leszakította a lábát meg a karját is.
Több óra múlva halt meg óriási kínok között. Oliver írt a
családjának, és az előírások szerint azt írta nekik, hogy Barton
azonnal meghalt. De azt mondta, amíg él, magát hibáztatja.”

Csend támadt. Aztán megszólalt Charlie.

– Vajon mit érezne Barton családja, ha olvasná ezt? Ezt
szintén nem találhattam ki én magam, nem igaz?
Jamie hallgatott, őt is megbénította a rettegés. Várt, amíg
kissé megnyugodott, aztán vett egy mély levegőt, és megkérdezte.
– Szóval... hogy jutott hozzájuk? Még mindig nem értem.
Charlie kuncogott.
– Ó, ha úgy nő fel, mint én, Elliott, olyan barátok között, mint
én, sok hasznos dolgot megtanul. Egy nagyon öreg széf feltörése
csak egy ezek közül. És persze az első hármat visszatették a
rejtekhelyre a Cheyne Walkon. Ez igazán nagyon fura. Ma reggel
vettem őket ki onnan. Kérdezze meg Elspetht, ő látta, amikor
feljöttem a pincéből.
– Igen, igen. Értem. Szóval... hová vezet mindez? Még mindig
nem egészen értem.
– Ó, dehogynem. Egy kis pénzt akarok. Ha nem okoz túl nagy
fájdalmat, hogy megváljanak valamennyitől. Barty pénzéből.
– Jenna pénzéből.
– Igen, rendben. Jenna pénzéből. Bőven van belőle, nem
szándékozom kiforgatni mindenéből. Eszembe sem jutna. De úgy
vélem, kaphatnék úgy egymillió dollárt. Anélkül, hogy bárki is
különösebben megérezné.
– Nem hiszem, hogy ezt el tudnám intézni.
– Rendben van. Legyen kétmillió.
Jamie egy pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta:
– Charlie, ez nevetséges.
– Nem, nem az. Ez teljesen ésszerű követelés. És egymillió
elég volna. Csak tréfáltam. És ne kezdjen hirtelen Charlie-nak
szólítani, mintha a legjobb haverok volnánk. Maga gyűlöl és
megvet engem, ugyanúgy, ahogy én magát.
– Nem fog kapni egymillió dollárt – jelentette ki Jamie, és
igyekezett magabiztos hangot megütni.
– Nos, ha nem kapom meg magától, akkor megkapom valaki
mástól. Esetleg egy másik könyvkiadótól. Vagy az újságoktól.
Szerintem a sajtó el lenne ragadtatva ezektől a naplóktól. Van
bennük minden. Szex. Hatalom. Vérfertőzés. Gyilkosság...
– Ne legyen ilyen ostoba! Jól tudja, hogy az nem igaz.
– Szerintem maga is rájönne, hogy igaz, ha elolvasná, ami le
van írva. Egy jó szerkesztő mindenesetre könnyedén el tudja
hitetni, hogy igaz. Meg az újságok szalagcímei is. Úgyhogy csak
magán áll. De nézze, nem akarom sürgetni magát. Nem sietek.
Habár holnap estére vettem magamnak egy repülőjegyet. Addigra
el akarom ezt rendezni. Gondolom, meg akarja beszélni ezt a
dolgot másokkal. Azzal a többi szarrágóval, akikkel olyan jól
megértik egymást.
– Charlie, ők Jenna családja.
– Nem, nem azok – csattant fel Charlie hirtelen dühös
hangon. – Én vagyok a családja. Én gondoskodtam róla, amikor
összetört a szíve az anyja halála miatt. Én vigyáztam rá egész idő
alatt, órákat ültem mellette, meghallgattam, letöröltem a könnyeit,
átsegítettem ezen az egészen. Én tettem mindezt. Ez teszi az
embert családtaggá, Elliott, a gondoskodás és a szeretet. És
egyikük sem törődött túl sokat az én veszteségemmel. Ez nagyon
fájt, azt mondhatom. Tudja, lehetséges ám szeretni valakit, aki
gazdag, akkor is, ha az ember szegény és egy csődtömeg. Ezt
mintha senki nem volna képes elhinni. – Elhallgatott.
Jamie sem szólt. Egy pillanatig némi bűntudatot érzett. De ez
nem sokáig tartott.
– Szóval annyira szereti Jennát, hogy kész volna belerángatni
a családját a csatornába? Így van? Eladná minden titkukat. És
éppen akkor, amikor próbálnak magukhoz térni a fájdalmukból.
– Igen – válaszolta Charlie –, igen, ha így akar fogalmazni.
Kész vagyok rá. De bízom benne, hogy erre nem lesz szükség.
Bízom benne, hogy a magam módján megoldhatom. És ha netán
arra gondolna, hogy szól a rendőrségnek, én igazán nem tenném. A
nyilvánosság és én tennék róla, hogy nagy nyilvánosságot kapjon
az ügy, igen kellemetlen volna.
Jamie hirtelen észrevette, hogy a telefonkagyló a kezében
síkos az izzadságtól. Aztán érezte, hogy nagy izzadság cseppek
gördülnek le az arcán. És erősen émelygett.
– Ezt természetesen meg kell beszélnünk – mondta, és
remélte, Charlie nem hallja a hangja remegését. – Gondolom,
hajlandó adni nekünk egy kis időt.
– Igen. Ésszerű határokon belül. O, és van még valami.
– Igen?
– Ha csak egy szót is szólnak erről Cathynek vagy Jennának,
azok a naplók mennek egyenesen a Sunday Timeshoz. Vagy a
Daily Mailhez. Vagy amelyik lap a legtöbbet adja érte. Nem
akarom, hogy ők belekeveredjenek ebbe. Nem akarok nekik
fájdalmat okozni. Megértette?
James ekkor felnevetett, ezen a kicsavart logikán.
– Igen, értem – felelt végül. – Fogalmam sincs, hogyan
szándékozik ezt megúszni úgy, hogy nem keveri őket bele, de...
igen, értem, mit mond.
– Jól van. Most pedig beszélhetnék Cathyvel?
– Hát persze – mondta Jamie.
Félretette a telefont, és felállt. Ólomsúlyúnak érezte minden
porcikáját, alig volt képes megmozdulni. Lassan visszament
Venetia ebédlőjébe, és körülnézett Cathy után. A lány egész közel
állt Fergalhöz, és felbámult rá. Amint Jamie közelebb ért, hallotta,
amint azt mondja:
– Nagyon szeretnék táncolni menni. Van rá valami remény,
hogy esetleg elszökjünk, mit gondolsz?
– Cathy – szólalt meg Jamie, és maga is csodálkozott, hogy
éppen olyan a hangja, mint máskor –, apád van a telefonnál. Véled
akar beszélni.
– Szia, apa! Nem jössz át?
– Nem, drágám, nem tudok. Megpróbáltam, még fel is
öltöztem, de nagyon rosszul érzem magam. Muszáj lefeküdnöm,
megpróbálom kialudni magam. Majd reggel találkozunk. Jól
szórakozol?
A lány habozott.
– Nem túlzottan.
– Milyen kár! Most figyelj ide, van még valami. Akadt valami
üzleti ügyem. Holnap vissza kell mennem. Te meg Jenna utánam
jöhettek majd a hétvégén, ahogy terveztük. Jó lesz így?
– Persze – mondta Cathy.
– Jól van. Add át üdvözletem Jennának, és mondd meg neki
még egyszer, hogy nagyszerű volt, rendben?
– Rendben, apa. Szeretlek. Aludj jól!
 – Én is szeretlek, drágám.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezte Boy. – Szörnyen nézel ki.

Kérsz egy italt?
– Ó, te jó isten! Igen. Jó erőset. Köszönöm. Boy... beszélnünk
kell. Mikor tudnánk minél előbb összeülni?
– Ki az a mi? Ha rám gondolsz, akár rögtön. Már úgyis elegem
van ebből a bandából. Bármilyen kikötő megteszi a viharban...
– Nem, az egész családra gondoltam. Te, Giles, az ikrek, ha
lehet, Kit. Ide tudnánk hozni? És természetesen Sebastian. Itt van
még?
– Nem, valakivel találkozik a klubjában. Azt mondta, fontos.
Mi ez az egész, nem várhat holnapig?
– Nem, nem hinném. Ha azt mondanám, hogy bizonyos
naplókkal, ó meg Charlie Pattersonnal kapcsolatos, te várnál
holnapig?
Boy arca elkomorodott.
– Jézusom! Valószínűleg nem. Nézd... meglátom, mit tehetek.
Megpróbálunk megszabadulni mindenkitől. Adj nekem fél órát!

– Anya, én megyek, ha nem bánod. Nagyon fáradt vagyok, és

szörnyű ez a köd.
– Ilyen ködben nem vezethetsz. Miért nem maradsz?
– Hogy maradhatnék, amikor két gyerek vár otthon? Nincs
mindenkinek bentlakó dadusa, tudod.
– Pont úgy beszélsz, mint az a szörnyű férjed – jegyezte meg
Venetia ingerülten. – De nem bánom. Viszont az autódat hagyd itt!
Megkérek valakit, hogy szerezzen neked egy taxit. Úgy tűnik, úgyis
kezd feloszlani a társaság.
– Jól van. Köszönöm. És gratulálok, anya! Nagyszerű este volt.

– Egészségünkre! – mondta Sebastian. Keir felé emelte a

poharát, és elmosolyodott.
Keir körülnézett. A Reform megtestesítette mindazt, amit
elítélt. A kékvérűek privilégiumainak bástyája volt, fényűző
lépcsősorától és márványoszlopaitól kezdve, könyvekkel borított
falain és hatalmas bőrkarosszékein át a személyzet megalázkodó
modoráig. Magának sem akarta bevallani, hogy jól érzi itt magát.
– Egészségünkre! – mondta ő is.
– Nem maradhatok sokáig – jegyezte meg Sebastian –, elég
fáradt vagyok.
 – Gondolom.
– Nos, Celia üzenete.
– Igen? – kérdezte kissé szorongva Keir.
– Két része van. Valójában meg kellett volna írnom magának
levélben. Sajnálom, Keir.
– Kérem, ne mentegetőzzék! Rászolgáltam.
– Igen, de ez fontos. Gondolom. Szóval, a következőről van
szó. Először is megkért, mondjam meg, hogy eredetileg arra
gondolt, az összes részvényét magára hagyja. Nem kettejükre. De
aztán máshogy döntött.
– Rám?
– Igen.
– Te jó isten!
– Igen, így van. És amikor később elmondta Elspethnek, ő azt
mondta, hogy örült volna neki.
– Elspeth szerette volna, ha én kapom a részvényeket?
– Celia azt mesélte.
Keir némán bámult rá, valahogy úgy érezte magát, mintha
Sebastian egy idegen nyelven beszélne, és őt kérték fel rá, hogy
fordítsa le. Végül megszólalt:
– Szóval ezt nem ők ketten főzték ki?
– Édes fiam, fogalmam sincs. Én csak a hírvivő vagyok. Nem
tudom értelmezni magának a dolgot. Bár nem gondolnám, de
valójában nem tudom. Lehet, hogy a fél életemet Celia közelében
töltöttem, de igazából soha nem értettem őt. Ahogy senki sem.
Oliver egészen biztosan nem.
– Nem?
– Persze, hogy nem. Melyik férj érti a feleségét? Én nem
értettem, egyiket sem. Ettől lesz olyan érdekes az egész, nem
gondolja? Úgy értem, attól, hogy nem értjük őket. Csak azt
remélhetjük, hogy olyan boldoggá tesszük őket, amennyire csak
lehetséges. És hogy ők is ugyanezt teszik velünk.
Keir meglehetősen kétkedve nézett rá.
– Valóban így gondolja?
– Természetesen – bólintott Sebastian. – Persze, van még egy
csomó minden ezen kívül, de ez a dolog lényege. Én nem tudtam
az első feleségemet boldoggá tenni, sajnos, és végül ki is
penderített, de aztán sokat tanultam, amikor Pandorával voltam.
Sajnos, nem elég hosszú ideig.
– Nem. Ez bizonyára nagyon... szörnyű volt. – Keir kínosan
érezte magát. Általában nem szokott ilyesfajta beszélgetéseket
folytatni. De most fontosnak tűnt.
– Szörnyű volt. Igen. De... az ember lassan megtanul együtt
élni még a legnagyobb fájdalommal is. Biztos vagyok benne,
megtanulok együtt élni ezzel a legutóbbival is. Legalább itt van
nekem Kit meg Clemmie és most már a kisbabák is. Meg Izzie,
bizonyos mértékig. Borzalmasan hiányzik nekem, de ő nagyon
boldog odaát. De kezdek elkalandozni. Tehát a második üzenet az
volt... mi is? Ó, igen! Én nem értettem belőle semmit, de maga
talán majd mond. Azt mondta, sosem említette Birminghamet
Elspeth-nek. Úgy tűnt, fontosnak tartja, hogy maga tudjon erről.
– Igen. Köszönöm.
Ez kevésbé tűnt különösnek, és Keir rájött, hogy valójában
biztos volt benne. És arra gondolt, mennyire bíznia kellett Celia
diszkréciójában. Kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát.
Sebastian ásított.
– Elnézést. Nos, ez minden. Átadtam az üzeneteket. Sajnálom,
hogy ennyi időbe telt. Celia rettentően mérges lett volna, ha tudja.
Most mennem kell, öregem! Rettenetesen fáradt vagyok. Épségben
hazajut ebben a ködben?
– Igen, hogyne. Nem olyan sűrű. Hát maga?
– Én itt maradok. Mondja, szeret a Wesleynél dolgozni? Azt
hiszem, Kit könyveit rettentő jól gondozzák.
– Nem annyira, amennyire a Lyttonsnál szerettem – ismerte
be Keir.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Marcus gyengéden. A

Claridges bárjában voltak.
– Igen. Sokkal. Köszönöm.
– Jól van. Csak egy kis kényeztetésre volt szükséged. Úgy
látom, nem kapsz eleget mostanában – jegyezte meg, újra töltve a
nő poharát.
– Az biztos – felelt Elspeth – még az anyámtól sem.
– Úgy sejtem, az anyád nem kedvel engem.
– Jól sejted.
– És... tudja?
– Igen. És nagyon bosszantja. Főleg, mert téged nagyon
bosszantónak talált. Amikor te vezetted a Lyttons Londont.
– Kár. Én kedvelem az anyádat. Szép és intelligens. Mint te.
– Ó, istenem! – sóhajtott Elspeth.
– Mit jelent ez a sóhaj?
 – Szép és intelligens ember létemre nem intézem valami jól a
dolgaimat. Alaposan összekuszáltam az életemet szinte minden
szinten.
– Nos... engedd meg, hogy segítsek rendbe rakni újra!
– Jó – ránézett a férfira, és próbált több lelkesedést érezni. De
nem ment. Tudta, hogy tévedés volt ez az egész.
– És... nem tudnálak rábeszélni, hogy pihenj egy kicsit a
lakosztályomban?
– Nem. Sajnálom. Haza kell mennem a gyerekekhez. És...
valahogy nem tűnik helyesnek. A mai nap után.
– Hát hogyne. Megértem.
Mindig megértő volt. Ez része volt a vonzerőjének. Vagy nem?
De igen. És nagyon kedves volt az egész helyzettel kapcsolatban.
Elspeth elhitette vele, hogy beleveti majd az ágyába magát. Mivel
maga is úgy gondolta. Azt hitte, az segítene. De... nem így volt.
Nem kívánta – a helyzetet és a férfit sem – egyáltalán. Akit
akart, az a templom padsorain át nézett rá. Akit akart, az nem
fejezte ki óhaját, hogy kényeztesse őt, sem hogy segítsen az életét
rendbe hozni. És akit Elspeth akart, az láthatóan nem akarta őt.
Hatalmas erőfeszítés árán kizárta azt a másik személyt a
gondolataiból, megcsókolta Marcust, és azt mondta:
– Nagyon sajnálom, de most valóban mennem kell.
– Természetesen. Odakísérlek az autódhoz.
– Nem autóval jöttem – válaszolt a nő –, hanem taxival.
Nagyon sűrű a köd.
– Akkor kikísérlek egy taxihoz. És várom a holnapi napot.
Odasétáltak a Claridges bejáratához; a járművek mintegy
ötmérföldes sebességgel araszoltak végig a Brook Streeten.
– Ez szörnyű – jegyezte meg a férfi – nem engedhetlek ki ebbe
a ködbe.
– Ó, dehogynem. Igazán muszáj hazamennem. Mrs. Wilson
nem maradhat éjfélnél tovább.
– Akkor veled megyek a taxival.
– Nem, Marcus, komolyan. Minden rendben lesz.
– Ragaszkodom hozzá. Nem tudnék aludni különben.
Épségben el akarlak juttatni a házad ajtajáig. És ne aggódj, nem
próbálom meg kierőszakolni, hogy behívj!
Az asszony elmosolyodott. És megpróbálta meggyőzni magát,
hogy jó, ha ennyire féltik az embert.
 – Tehát – mondta Jamie –, ez a helyzet. Mit tegyünk?
Mindnyájan mondjátok el a véleményeteket.
Körbe hordozta a tekintetét a társaságon, amely a szalonban, a
kandalló két oldalán álló hatalmas kanapékon foglalt helyet.
Valamennyien kimerültnek tűntek. Ezen felül Adele sírós volt,
Venetia kipirult és dühös, Sebastian, akit a klubjában értek el,
borongós, Kit rémült, Giles pedig tökéletesen megdöbbent.
Giles szólalt meg elsőnek.
– Annyira borzalmasan érzem magam! Azonnal meg kellett
volna semmisítenem őket. Vagy legalább elhelyezni őket egy
bankban, vagy valami hasonló. Nem lett volna szabad magamnál
tartanom. Ha csak arra gondolok, hogy bármelyikünk gyerekei
esetleg elolvassák, már rosszul leszek. Nemhogy a nagyközönség.
Tudtam, hogy veszélyesek, hogy olyanok, mint egy... időzített
bomba, ahogy ott hevernek... Rettenetesen hibáztatom magam...
– Giles – mondta Adele gyengéden –, ne butáskodj! Vagy
ötven éve ott hevertek már, nem hibáztathatod magad. És te jót
akartál, amikor magadnál tartottad őket, hiszen csak... Istenem,
csak tegnap tudtuk meg, hogy egyáltalán léteznek. Ha bárkit
hibáztatni lehet, akkor engem, amiért előrángattam a többit a
rejtekhelyükről.
– Nézzétek, ezzel nem megyünk semmire – vágott közbe Boy
türelmetlenül. – Senki nem hibáztatható, kivéve talán Celiát, aki
évtizedeken keresztül írta ezeket az átkozott naplókat. Nos, én
egyszerű fickó vagyok. Nekem úgy tűnik, vagy odaadjuk a pénzt
Pattersonnak, vagy nem. Ha nem, szerintem megteszi, amit
mondott. Nagyon dühös, és láthatóan egy kissé labilis, ezek a
naplók pedig ellenállhatatlan kísértést jelentenek neki. Én azt
mondanám, adjuk oda neki a pénzt, de ebben nem nekem kell
döntenem.
– Szerintem is valószínűleg elég labilis lehet – vélekedett
Adele és tudom, hogy ezzel nem leszek népszerű, de én eléggé
sajnálom. Szörnyen nehéz időket élt át, szerintem tényleg szerette
Bartyt...
– Ó, Dell, hogy mondhatsz ilyet?
– Könnyen. Teljesen össze volt törve a temetésen. És
csodálatosan bánik Jennával, ami miatt még egyikünktől sem
kapott soha semmiféle elismerést.
– Ó, az isten szerelmére, Adele! – szólalt meg Kyle. –
Aranyélete volt, amióta csak elvette Bartyt. Ott volt neki South
Lodge meg a városi ház, hajókat vett, nyaralókat, ruhákat, autókat,
még egy vállakózást is...
– Kyle – válaszolt Adele nagyon halkan –, ezt mind tudom. És
azt is tudom, hogy ha nagyon boldogtalan vagy, és nagyon dühös,
az olyan dolgok, mint a ruhák meg az autók nem segítenek sokat.
Mindnyájan rámeredtek. Jamie lebámult a kezére, és az ujjait
tekergette, Kyle pedig dühösen belebámult a poharába.
– Mindnyájan tudjuk – szólalt meg végül Giles –, hogy te
merre szavazol majd. Jobb lesz, ha magad viszed el neki a pénzt,
Adele, esetleg még ölelgesd is meg egy kicsit, hogy megvigasztald,
és javasold neki, hogy menjen pszichoanalízisre.
– Giles – torkolta le Venetia, mikor látta, hogy Adele elsápad,
és könnyes lesz a szeme ez nem volt tisztességes. Mindnyájan
értjük, mit akar Dell mondani. Ő csak próbálja megérteni, mi van
mindezek mögött. És igaza van, nem voltunk túl... figyelmesek
Charlie-val szemben.
– Ó, az isten szerelmére – csattant fel Boy –, az az ember egy
szélhámos!
– És egy csaló – tette hozzá Kyle. – Attól tartok, ti még a felét
sem tudjátok.
Valamennyien rámeredtek.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Giles.
És Kyle elmesélte nekik.

Keir kilépett a Reform Klubból, és csak állt, a ködbe bámulva.

Nagyon furán érezte magát. Az apja egyszer elvitte Blackpoolba, és
felült vele az óriás hullámvasútra. Amikor leszállt róla, úgy érezte
magát, mintha kifordították volna, abban sem volt biztos, hol van,
vagy hogy mit fog tenni, és a lába majdnem összecsuklott alatta.
Pontosan ezt érezte most is. Eddig annyira bizonyos volt
benne, teljesen bizonyos, hogy Elspeth csak a saját előre jutásával
törődik, a saját sikerével. Hogy ő már érdektelenné vált számára,
és a távozása az életéből alig volt több mint apró kényelmetlenség,
sőt valójában még előnyös is volt, mivel így módjában állt azt
tenni, amit csak akar. Ez nagyon fájt a férfinak, mélyebben
megsebezte, mint Elspeth viszonya Marcus Forresttel. Most pedig
megtudta, és nem volt semmi kétség, hogy ez az igazság, hogy
Elspeth örült volna, ha Celia Keirnek adja az összes részvényét, és
neki egyet sem. Semmi nem cáfolhatta volna meg jobban Keir
makacs előítéletét, semmi nem mutathatta volna meg ennél
világosabban, hogy mindenben tévedett.
 És semmi más nem döbbenthette volna rá végre, mennyire
szereti még mindig Elspetht. Azonnal látni akarta. A világon
mindennél jobban.

– Egyáltalán tudtok neki adni egymillió dollárt? – kérdezte

Giles.
– Van egymillió Jenna letéti alapjában?
– Igen – válaszolt Jamie.
– És... nem érezné ezt meg túlságosan? – kérdezte Kit
aggódva.
– Egyáltalán nem.
– Mert ha igen, nekünk kellene megpróbálnunk előteremteni
a pénzt. Vagy legalább egy részét. Úgy értem, igazságtalannak
tűnik, hogy ő váltson ki minket a bajból.
– Kit! – szólt rá Giles. – Ez azért egy kicsit durva.
– Nem hinném. Ha a naplók megjelennének nyomtatásban, az
nekünk sokkal többet ártana, mint neki. Ő ott lenne biztonságban,
New Yorkban, ezenkívül végül is ő Elliott, nem Lytton, úgyhogy
nem igazán Jenna problémája...
– Mi nem az én problémám?
Jenna állt az ajtóban. Mosolyogva körül hordozta rajtuk a
tekintetét. Kíváncsinak tűnt, és egy kicsit aggodalmasnak is.

A taxi több mint fél óra alatt ért a Brook Streetről az Albert
Bridge Roadig. Elspeth gondolatban noszogatta, hogy gyorsabban
menjen; szerette volna, ha az utazás minél előbb véget ér,
miközben igyekezett viszonozni Marcus csókjait, jóval nagyobb
aggódást tettetve a köd meg a gyerekei miatt, mint amekkorát
érzett.
– Ez nagyon-nagyon kedves volt tőled – mondta, amint végre
elérték a háztömböt –, őszintén hálás vagyok. Behívnálak, de Mrs.
Wilson megbotránkozna, és különben is, még vissza is kell érned.
Jó éjt, Marcus, és köszönök mindent! Hívj fel majd holnap!
– Úgy lesz.
Elspeth már eltűnt a bejárati ajtón, amikor a férfi észrevette,
hogy a taxiban maradt a nő prémstólája. Nos, ez elég jó ürügy. Még
az is lehet, hogy Elspeth szándékosan hagyta ott.
Szólt a taxisofőrnek, hogy várjon, és átszaladt az úton Elspeth
nyomában. Keir Brown, aki a másik irányból közeledett egy
taxiban, épp látta, amint az összetéveszthetetlen, magas, elegáns
alak eltűnik a bejárati ajtó mögött.
 Boy, a leggyakorlottabb hazudozó szólalt meg elsőnek.
– Épp azt mondtuk, milyen nehéz lehet neked. Hogy az
Atlanti-óceán mindkét partján van családod. Hogy nem tudod,
hova is tartozol valójában. És Kit azt mondta, hogy ez igazán nem
probléma. Sőt ellenkezőleg.
Senki nem szólt. Jenna végignézett rajtuk, aztán azt mondta:
– Nem. Egyáltalán nem erről beszéltek. Azt nem tudom, miről,
de nem ez volt az.
Jamie óvatosan nézett rá.
– A pénzedről beszéltünk, Jenna. Azt mondtuk, hogy nem
kifejezetten probléma. Habár tudom, te annak véled. Bizonyos
értelemben.
Jenna hallgatott. Egyenként végig mérte valamennyiüket,
miközben megpróbált rájönni, valójában miről lehet szó.
– De miért beszéltek most erről? Valamennyien. Nem értem.
– Az emberek mindig a pénzről beszélnek, Jenna, az ilyen
napokon, mint ez a mai – jelentette ki Sebastian határozottan. –
Ez egy eléggé visszataszító mellékterméke a halálnak.
– Igen, de miért az én pénzemről? Mi köze az én pénzemnek
Celia halálához? Hacsak nem hagyott rám valamennyit. Azt
hittem, maga már hazament, Sebastian – tette hozzá.
– Nos, hagyott – kapaszkodott Venetia hálásan ebbe a
szalmaszálba, ami ráadásul igaz is volt –, úgy értem, hagyott rád
valamennyi pénzt. Elég kis összeget, az igaz, meg az egyik gyöngy
nyakékét, amelyről úgy gondolta, talán tetszene neked.
Jenna örömmel elmosolyodott.
– Igazán? Milyen kedves! Annyira jó volt hozzám! És az egyik
gyönyörű nyakék, hát ez... igazán csodás. Te jó ég, alig várom, hogy
felpróbáljam! Nos, akkor... vissza kell mennem a többiekhez.
Táncolunk. Remélem, nem csapunk túl nagy zajt.
– Nem, nem, semmi baj – válaszolt Boy. – Egyébként miért
jöttél le, drágám?
– Csak egy kis limonádéért. Mindenkinek melege van, és
nagyon szomjasak.
– Csinálok egy nagy kancsóval, és mindjárt felviszem –
jelentette ki sietve Venetia. – És Lucynek már igazán ágyban volna
a helye. Ő sokkal fiatalabb nálatok.
– De olyan jól érzi magát! – mondta Jenna. – Ne aggódjanak,
senki nem csinál semmi helytelent! És majd én magam elintézem a
limonádét. Maguk nagyon elfoglaltnak tűnnek. Köszönöm. Csodás
a parti, Venetia!
Bement a konyhába, elkészítette a limonádét, és rakott a
tálcára néhány poharat is. Aztán, amikor elment a szalon mellett,
bekukkantott, és azt mondta:
– Jöjjenek fel, csatlakozzanak hozzánk!
Aztán, amikor látta, hogy megnyugszanak, ismét rájuk
mosolygott, határozottan becsukta az ajtót, felment az első
emeletre, és bement Boy dolgozószobájába. Itt is becsukta az ajtót,
majd felemelte a telefonkagylót. Nem véletlenül volt Laurence
Elliott lánya. Tudta, hogyan tévesszen meg másokat, ha arra volt
szükség. És tudta, hogy mikor hazudnak neki.

Keir kifizette a taxit, és elindult gyalog a ködben. Fogalma sem

volt, hová tart, egyszerűen csak nem tudott egy helyben maradni.
Maga mögött akarta hagyni Battersea-t, Marcust és Elspetht.
Megállás nélkül gyalogolt, kezdetben keresztül a hídon, aztán
összevissza Chelsea utcáin, először mindig balra, aztán jobbra
fordulva a kereszteződésekben, szinte mintha el akart volna
tévedni, hogy valami másra kelljen gondolnia, más miatt kelljen
aggódnia.
Aznap este nem volt nehéz eltévedni. A köd valahogy eltorzítja
a távolságokat, megnehezíti az eligazodást. Fél óra múltán a
férfinak már fogalma sem volt, hol van. Némely utcák szélesek
voltak, mások keskenyek. Egyszer azt gondolta, a St. James's
Parkban jár, aztán, mintha a Buckingham Palace felé tartott volna,
majd hirtelen, minden logikát mellőzve, a Hyde Park sarkán találta
magát. Mindez csak homályosan jutott el a tudatáig. Teljesen
érzéketlen volt a hidegtől, nemcsak a keze meg a lába, hanem
mintha az egész teste megfagyott volna. Furán ólomsúlyúnak
érezte a lábát, alig bírta mozdítani, és szerencsére már az agya is
kezdett elzsibbadni. így járkál egész éjjel, ha kell, amíg nem tud
majd gondolkodni, és nem fog emlékezni semmire. Legkevésbé
arra, hogy látta, amint Marcus Forrest berohan az ő saját háza
bejárati ajtaján.

– Mrs. Hardwicke? Itt Jenna. Elnézést, hogy ilyen későn

hívom, de beszélhetnék esetleg Mr. Pattersonnal? Lehet, hogy
alszik, tudom, hogy nincs túl jól, de nagyon fontos lenne. Igen,
köszönöm, várok.
 Várt, a jeges limonádét kortyolgatva, a lábával dobogva, és
próbálta megőrizni a nyugalmát. Ha most bejönne Boy...
Mrs. Hardwicke mentegetőzve mondta:
– Sajnálom, Jenna, de Mr. Patterson nincs a szobájában.
– Nincs a szobájában? De... és nincs esetleg a szalonban? Vagy
a nappaliban? Megnézné, kérem?
Mrs. Hardwicke megnézte. Nem, Mr. Patterson határozottan
nem volt otthon.
– Nem lehet, hogy esetleg orvoshoz kellett mennie? Korábban
rettenetesen fájt a feje.
– Nem tudom, Jenna. Egyáltalán nem találkoztam vele.
Sajnálom.
– Semmi baj. Legyen szíves, kérje meg, hogy hívjon fel, ha
megérkezik! Ha előbb lefekszik, kérem, hagyjon egy cédulát neki.
Mrs. Warwick házában vagyok. Nem, biztos vagyok benne, hogy
nem haragszik érte. Köszönöm, Mrs. Hardwicke.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. Egyetlen hangot sem hallott a
szalonból. Gyorsan felment az emeletre, a tálcát a játékszoba ajtaja
mellett letette a földre, aztán bedugta a fejét az ajtón, és odaintette
Cathyt. A lány éppen Fergallel táncolt, úgyhogy nem szívesen ment
ki.
– Mi van?
– Amikor Charlie-val beszéltél, hol volt?
– Adele házában, természetesen.
– Biztos vagy benne? Mondta, hogy ott van?
– Azt hiszem, nem. De azt mondta, nincs jól, és visszafekszik
az ágyba. Hol másutt lehetett volna?
– Nem tudom. De nincs otthon, és amennyire ki tudtam
hámozni Mrs. Hardwicke szavaiból, egész este nem is volt ott.
Kicsit fura ez az egész.
– Biztos vagyok benne, hogy jól van – jelentette ki Cathy –
Elég idős már, hogy vigyázzon magára. Talán kiment, hogy egy
kicsit kiszellőztesse a fejét, vagy elment valahová egy bárba. Gyere,
Jenna, menjünk vissza! Olyan jó ez a parti.
– Igen... jól van – egyezett bele Jenna.

Alan Stewart remek estét töltött a Sohóban, ahol egy bárban

iszogatott a barátaival. Egyiküknek szombaton lesz az esküvője, és
most tartotta a legénybúcsúját. Amikor Alan legutóbb látta, egy
csatornában ült a Windmill Streeten egy üres pezsgősüveget
szorongatva, mintha gitár lett volna, és a „Lipstick on Your Collar”
című dalt énekelte. Alan eltöprengett, vajon nem kellett volna vele
maradnia, de egypár fiú még mindig ott volt, még ha maguk is elég
nehezen álltak meg a lábukon. Peckham pedig elég messze van.
Ebben a ködben, motorkerékpárral, elég sokáig fog tartani neki.
Kissé imbolyogva búcsút intett mindnyájuknak, és kacsázva
elindult a Piccadilly irányába.
Charlie úgy döntött, elege volt a Savoyból. Nagyszerűen
megvacsorázott, előre megünnepelve új gazdagságát, és most már
szívesen nyugovóra tért volna. Még sok mindent át kell gondolnia;
és bizonyára egy sereg ostobaságot végig kell majd hallgatnia.
Nagyon mértéktartóan ivott. Arra bőven lesz még alkalma, amikor
már biztonságosan odaért New Yorkba.
Felvette az utazótáskát, és elindult kifelé a Savoy belső
udvarából. A köd most már szinte átláthatatlanul sűrű volt. És
nem volt sehol egy taxi a láthatáron.

Igazán nem az ő hibája volt, mondogatta Alan újra és újra,

amint a baleseti sebészeten ült, és arra várt, hogy bekötözzék a
karját. Nem volt nagy a sérülés, csak egy csúnya vágás. De a fickó,
akit elütött, az nyilván nem volt túl jól. Őt elvitték valahová. Pont
Alan elé gyalogolt. Lelépett a járdáról, egyenesen az útra. Ráadásul
éppen a Hyde Park sarkánál. Körül sem nézett. Nem mintha sokat
lehetne látni ebben a ködben. De Alan reflektora világított, és
egészen lassan hajtott. És igaz, felhajtott pár italt, de nem annyit,
hogy ne tudta volna, mit csinál. Az sem segített, hogy jeges volt az
út; rátaposott a fékre, de nem állt meg, hanem csúszott tovább.
Valójában így ütötte el azt a fickót. Egyszerűen nekicsúszott.
Érezte az ütést, az erős rázkódást, ahogy nekicsapódott. Erre
emlékezni fog, amíg csak él; a puffanásra meg a kiáltásra. És aztán
a mély csöndre.
De... biztosan minden rendben lesz. Nem halt meg az az
ember, vagy igen? Vagy igen? Ó, istenem! Jóságos isten!
 49. fejezet

Gondolta, tudatnia kellene velük. Nem akarta, hogy a lányok

aggódjanak. Márpedig aggódhatnak, ha rájönnek, hogy nincs a
Cheyne Walkon. Telefonál Elliottnak, hogy a Savoyban marad
éjszakára, csak reggel megy vissza a házba, és megkéri, hogy
mondja meg a lányoknak. Rettenetes volt ez a köd. Úgy tűnt,
mintha napokig kitartana. Ami azt jelentené, hogy valószínűleg a
légijárata is késik. Ami elmegy, bár nem túl kellemes. Sőt nagyon
is kellemetlen. Talán egyszerűen csak a Savoyban kellene
maradnia.
Felemelte a telefont, és a Warwick-házat kérte.

Giles, úgy tűnt, rátalált a megoldásra. A csodásan egyszerű

megoldásra.
– Szerintem – mondta Boy – teljesen rosszul kezeljük ezt az
egészet. Le kellene lepleznünk. Szólnunk kéne a rendőrségnek,
hogy tartóztassák le. Az isten szerelmére, hiszen betörést követett
el! Egyszerűen adottnak vesszük, hogy engednünk kell neki, és az ő
feltételei szerint kell játszanunk. De miért kellene?
– Azért, mert amint mondta, ez nem kívánt nyilvánossággal
járna – magyarázta Jamie. – Elég csak nagy ricsajt csapnia,
amikor elviszik a házból, vagy ami még rosszabb, a repülőtéren, és
a sajtó máris rácsap az ügyre. Megtudják, hogy a naplók léteznek.
Bizonyos botrányos naplók. Ez már önmagában is veszélyes. És
szinte bizonyos, hogy Charlie-t óvadékkal kiengednék, és csak a
jóég tudja, hogy akkor mit tenne.
Ekkor szólalt meg Giles.
– Csak most jöttem rá – mondta, és maga is meglepettnek
látszott hogy valószínűleg nem tudja eladni őket.
– Ugyan miért nem?
– Végtelenül ostobák voltunk. Hiszen tisztában vagyunk a
szerzői joggal, az isten szerelmére. És teljesen figyelmen kívül
hagytunk egy nagyon fontos tényt.
 – Mégpedig? – kérdezte Boy.
– Egyetlen újság sem közölheti azokat a naplókat. Szerzői jog
védi őket. Annak a szellemi terméke, aki írta őket. Ez nem is vitás.
– Igazad van – értett egyet Kit. – Hát persze. Hogy a csudába
nem gondoltunk erre? Mindnyájan elvesztettük a fejünket. Giles,
te egy géniusz vagy! Hadd legyenek nála, lássuk, mire megy velük.
Mindenki hallgatott, amint magában emésztette az
elhangzottakat. A feszültség kissé oldódni látszott. De csak egy
rövid ideig.
– Lehetséges, hogy ez így van – jegyezte meg Adele.
– Biztos, hogy így van.
– Jó. De valóban azt hiszitek, hogy ennyi az egész? –
Halálsápadt volt, és remegett a felindultságtól. Úgy tűnt, rögtön
sírva fakad.
– Mi más lenne még? Ez tökéletesen egyszerű. Senki nem
publikálhatja a naplókat.
– Na és? Tényleg azt hiszitek, hogy ezzel vége?
– Igen, természetesen. Nyugodj meg, Adele, az ég szerelmére!
Rémeket látsz.
– Nem – szólt közbe Sebastian –, van valami igazsága. Attól
tartok, Patterson mást is tehet. Beszélhet. Mindenféle
embereknek. Egy ügyes újságíró egész jó kis cikket kerekíthet
belőle, még ha szóbeszéden alapszik is. Mindenféle jelentőségteljes
kifejezéssel, mint például „tökéletesen megbízható forrásból” vagy
„a család egy közeli barátja”. És úgy tudom, az ember felhasználhat
vagy kétszázötven szót anélkül, hogy megszegné a szerzői jogot.
Ezt szépen kidekorálhatják családi fotókkal. Különösen Celia
fotóival.
– Jézusom! – fohászkodott Giles.
– És gondoljatok csak arra a kétszázötven szóra! – mondta
Adele. – Mit gondoltok, mi volna bennük? Elég sok. Sőt szinte
minden. A legszemélyesebb és legintimebb családi dolgainkat
kiteregetnék a nagyközönség előtt. O, istenem! Én ezt nem bírnám
ki.
Felállt és járkálni kezdett, miközben patakzottak a könnyek az
arcán. Venetia hozzálépett és átölelte.
– Dell, nyugodj meg! Nem olyan szörnyű a helyzet.
– De igen. Ez szörnyű, rettenetes.
– Attól tartok, igaza van – szűrte a szót lassan a fogai között
Giles. – Eltekintve a személyes vonatkozásoktól, a Lyttons nem
engedhet meg magának több botrányt. Már épp elég volt belőle az
utóbbi időben. Még mindig lidérces álmaim vannak a Szarvas-
hegyről, és amit ártott nekünk.
Ismét hosszú szünet támadt. A szobában szinte tapinthatóan
nőtt a feszültség.
– Természetesen – mondta végül Kyle –, kérhetünk bírói
végzést is, a közlés betiltására. Az megállítaná. Akkor valóban
semmit sem tehet.
Mindnyájan rámeredtek.
– Hát persze – lelkendezett ragyogó arccal Boy –, hát persze!
Itt a megoldás. Kyle, zseni vagy! Ugyan miért nem gondoltunk erre
hamarabb? Pedig nagyon is gondolnunk kellett volna. Akkor most
felhívjuk a rendőrséget?
– Várj, várj! – csitította Sebastian. – Gondolkodjunk csak ezen
egy kicsit!
Nem olyan könnyű bírói végzést szerezni. Meg kell győzni róla
egy bírót, hogy nagyon jó okod van rá, hogy ezt kérd. Hogy a
publikáció súlyos károkat okozna neked.
– Sebastian – vágott közbe Giles ingerülten én is ismerem az
eljárást. Nekem... nekünk is volt benne részünk néhány
alkalommal. És persze nem egyszerű. De úgy gondolom, sikerülne
elintéznünk. Különösen, mivel úgy lopta azokat az átkozott
naplókat.
– Valójában mit kell csinálni, hogy ilyen bírói végzést kapj?
– Az ügyvéded társaságában el kell menned egy bíróhoz, és elő
kell adnod neki az ügyet. Maga az eljárás már nagyon gyorsan
megy, ha sikerül a bírót meggyőznöd. Ez a nehéz része.
– Szóval... először is beszélnünk kell az ügyvédünkkel.
– Igen.
– Felhívjuk most rögtön? – kérdezte Kit.
– Ez egy kicsit túlzásnak tűnik – jegyezte meg Venetia.
– Venetia, elég súlyos a helyzet.
– Szerintem nem kell már ma este elintéznünk – jelentette ki
határozottan Giles. – Nagyon későre jár. Patterson azt hiszi, a
markában tart minket, és az biztos, hogy nem tehet semmit. A fél
ország leállt ebben a ködben. Én azt javaslom, beszéljünk az
ügyvédeinkkel holnap reggel. Bőven van időnk.
– És a rendőrséggel. Hogy tartóztassák le – tette hozzá Kit.
– Szerintem az felesleges kegyetlenség volna – szólalt meg
Adele. – Úgy értem, a gyerekekkel szemben. Képzeljétek csak el,
hogyan hatna rájuk, ha arra ébrednének, hogy Charlie-t bilincsben
vezetik el.
 – De Adele...
– Szerintem igaza van – szólt közbe Sebastian. – Ha
megállíthatjuk egy bírói végzéssel, az sokkal tisztább eljárás, és
kevésbé visel meg mindenkit.
– Igen, de nem egyértelmű, hogy meg tudjuk-e állítani vele.
Legalábbis nem lehetünk benne biztosak.
– Nos, ha nem sikerül, akkor a letartóztatása sem fogja
szükségszerűen megállítani. Én egyetértek Adele-lel. Én is irtózom
valami brutális letartóztatástól. Különösen az ő házában – tette
hozzá elvigyorodva. – Nem, minket támogat a törvény ereje.
Hagyatkozzunk arra!

Jenna hallotta meg a telefont először, mivel Charlie hívását

várta egész este. Szinte repült lefelé a lépcsőn, és épp időben ért
Boy dolgozószobájába. Legalábbis azt hitte.
– Halló!
– Halló! Ki az? – szólalt meg Boy aggódó hangja az
előcsarnokban lévő telefonban.
– Boy, semmi baj. Én vagyok. Elnézést, nagyon sajnálom.
– Jenna? Ki a csuda hív ilyen késő éjjel?
– Nos... egy barátom.
– Egy barátod?
– Igen. Boy, nagyon sajnálom, még korábban felhívtam, és
megadtam neki ezt a számot. Nem régen ismerkedtem meg vele.
Igazán nagyon sajnálom.
– Remélem is. Elég fura viselkedés felhívni téged egy idegen
házban késő éjjel. Azonnal rázd le, rendben?
– Igen. Igen, úgy lesz.
A lány várt, amíg meg nem hallotta a mellékvonal kattanását.
– Charlie – szólalt meg aztán halkan –, hol a csudában vagy?

Elspeth a gyerekekkel játszott, egy komplikált bújócskát. Aki

elbújt, kapott egy csengőt, és addig kellett ráznia, amíg a többiek
meg nem találták. Nagyon kitartóan szólt a csengő, megállás
nélkül, de sehol nem találta Ceciliát. Kint volt valahol a ködben.
Már kezdett nagyon aggódni. És a csengő egyfolytában csak szólt...
Elspeth hirtelen felriadt. A telefon! Ilyenkor! Hány óra lehet?
Rápillantott az óra világító számlapjára – hajnali kettő. Mi a csuda
történhetett? Felkelt, kiment az előszobába, reszketve, századszor
is elátkozva Keirt, amiért nem engedte, hogy legyen egy telefon az
ágy mellett.
 – Halló!
– Mrs. Brown? Mrs. Elspeth Brown?
– Igen.
– Sajnálom, hogy az éjszaka közepén zavarom, Mrs. Brown. A
St. Anthony's kórházból beszélek, az Old Brompton Roadról.
Nagyon sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de a férjét
behozták hozzánk, elütötte egy motorkerékpár...

Körülbelül hajnali háromkor erős légáramlat indult el a

Csatorna felől. A folyó felett nyargalva fél négyre elérte a főváros
szélét, nekiesett a ködnek, és apró foszlányokra szaggatta. Öt órára
a levegő szinte teljesen kitisztult, újra jól lehetett látni és hallani a
városban. Jenna szinte egész éjjel álmatlanul feküdt, a sötét
ablakot bámulva. Amint meglebbent a nyitott ablakon a függöny,
kiugrott az ágyból, és kinézett. Látta az utcai lámpákat, látta a
folyót. Indulhatott.
Elspeth fel-alá járkált a szobájában. A ködben képtelen volt
kimozdulni. Senki nem segíthetett, a szülei sem, de még Marcus
sem. Egyik csésze teát itta a másik után, megszervezte, hogy egy
szomszéd vigyázzon a gyerekekre, egyfolytában hívta a néma
taxiállomásokat, magában fohászkodva, hogy végre vegyék fel a
telefont, és közben rettegett, nehogy Keir meghaljon nélküle,
meghaljon anélkül, hogy megtudná, szereti. Alkudozott az
istennel: ha meggyógyul a férfi, sőt ha csak időben ér oda, feladja a
munkáját, sosem megy a Lyttons közelébe sem, visszamegy
Glasgow-ba, abba a rettenetes lakásba, szül még hat gyereket...
Aztán egyszer csak meghallotta a feltámadó szellőt a fák
lombjában, és kinézett az ablakon. Látta az utcát; sőt látta még a
szemközti parkot is. Indulhatott.

Jenna tudta, hogy a ház előtt balra kell fordulnia. Azután kissé
bizonytalan volt. Azt remélte, talál egy taxit, de nem látott egyet
sem. Lehet, hogy a város már nem volt vak, de még pihent. Tovább
folytatta gyalogosan az útját. Tudta, hogy a folyó mellett kell
maradnia, akkor nem tévedhet el nagyon. Előzőleg mintegy
mellékesen megkérdezte Lucas-t, hol van a Savoy, aki azt felelte, a
folyó mellett, a City irányában. Úgyhogy... minden rendben lesz.
Csak esetleg sokáig tart, amíg odaér.

Elspeth úgy döntött, gyalog megy. Ha útközben lát egy taxit,

esetleg leinti, de végül is nincs túl messze az Old Brompton Road.
Sétálva fél óra alatt odaérhet. Ha rohan, még hamarabb. És ő
inkább rohant.

Charlie Patterson nagyon korán ébredt, s elég rosszul aludt. Ez

nem is meglepő, gondolta. Csoda, hogy aludt egyáltalán. Felkelt,
félrehúzta a függönyt, és kinézett. Fél hat volt. A köd eltűnt.
Teljesen. Látta, amint fények mozognak a folyón, hallotta, amint
egy-egy autó hajtott végig az Embankmenten. Hála istennek!
Akkor mégis felszállhat a gépe.
Úgy döntött, nem megy vissza a Cheyne Walkra. Amire
szüksége volt, az ott volt nála: a naplók, a tárcája, a repülőjegye
meg az útlevele. A lányok tudták, hogy vissza kell mennie New
Yorkba üzleti ügyben, úgyhogy nem aggódnak majd. És sokkal
nagyobb biztonságban érzi magát a repülőtéren. Talán még egy
korábbi járatot is elcsíphet. Az ember sosem tudhatja, mire képes
az a banda. Még az is lehet, hogy felhívják a rendőrséget. Nem
gondolta, hogy megteszik, de azért előfordulhatott.
Igen, ezt fogja tenni. Kijelentkezik, amint lehet, és elindul a
londoni repülőtérre. Felemelte a telefont, és reggelit rendelt –
hamar hozzá tudna szokni ehhez az élethez –, és ment, hogy
fürdővizet engedjen magának.

– Igen? Segíthetek?
A baleseti osztály recepciósa, aki fontoskodva ült a pultja
mögött, nem úgy festett, mint aki segíteni akar.
– Mrs. Brown vagyok. Mrs. Elspeth Brown.
– Igen?
– Vagyis Mrs. Keir Brown.
– Igen?
– A... a férjem itt van. A múlt éjjel hozták be.
– Már nem lehet itt. Mi nem tartunk itt senkit éjszakára. Csak
ellátjuk őket. A férje vagy elment már, vagy egy kórteremben van.
– Az biztos, hogy nem ment haza – válaszolta Elspeth. – Meg
tudná mondani, kérem, hol lehet? Melyik kórteremben?
– Milyen nevet mondott?
– Brown. Keir Brown.
– Nagyon sok Brown van nálunk – jelentette ki szigorúan a
nővér, mintha Elspeth hibája volna.
Végig futtatta az ujját a nevek listáján, s végül megállt. Némán
nézett Elspethre. Meghalt, gondolta Elspeth, túl későn értem ide,
már meghalt.
 – Minden rendben, ifjú hölgy?
Egy rendőr szólította meg. Elég ijesztően festett a sisakjában
és a nehéz bakancsban, ahogy feléje tartott.
– Igen – válaszolt Jenna –, igen, jól vagyok, köszönöm.
– Mit keres itt egyedül?
– Csak... sétálok.
– Hajnali hatkor? Fura időpontot választott a sétához. Ugye,
nem szökik valahonnan?
– Nem, szó sincs róla. Komolyan jól vagyok. Azt reméltem,
találok egy taxit, de...
– Ilyenkor nincs túl sok taxi. Maga amerikai?
– Igen. Igen, úgy van.
– És... hová is sétál?
– A Hotel Savoyba. Jó irányba megyek?
– A Savoyba? Egészen közel van. De egy kissé elkanyarodott.
– Igazán? Ó, egek!
Ettől félt. Elért a Parliament Square-ig, amit persze felismert,
de egyenesen tovább haladt, végig a Whitehallon, eltávolodva a
folyótól. És nem tudta, hogyan találjon vissza.
– Igen. De ennek az utcának a végén elér a Trafalgar Square-
re. Ott forduljon jobbra, a Strandre, és már majdnem ott van.
– Ó, köszönöm. Köszönöm szépen.
Felmosolygott rá, de a rendőr nem állt félre az útjából. Szigorú
ábrázattal, homlokráncolva nézett le rá.
– És... mi van a Hotel Savoyban?
– A... a nevelőapám.
– Ó, igazán? És ő miért nincs magával?
– Nos... mert nem tudja, hogy meglátogatom. Múlt éjjel
barátoknál aludtam. Vagyis rokonoknál.
– Most melyik? Barát vagy rokon?
– Valójában mindkettő. Igen.
– Ó, ó. Azt hiszem, ezt nem engedhetem meg. Hogy teljesen
egyedül sétálgasson a sötétben.
– De... okvetlenül oda kell mennem. Nagyon fontos.
– A biztonsága is az. Hány éves?
– Tizenha... hét – válaszolt dacosan Jenna.
– Ó, hogyne. És én vagyok a Mikulás. Hol van az anyukája?
– Ő... ő meghalt – válaszolt Jenna, azzal sírva fakadt.
 Charlie a kádban hevert, és a jövőjén töprengett. Elég jónak
ígérkezett, de lehetnek problémák. Nem gondolt mindent alaposan
végig. Valójában nem volt rá alkalma. A diplomáciai kapcsolat
nyilvánvalóan megszakadna a vagyonkezelőkkel. Jenna pedig
nagyon eszes, rájönne, hogy megváltozott a helyzet. Charlie még
azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy elhagyja New Yorkot,
átköltözik a nyugati partra vagy valahová, ahol mindent újra
kezdhet. Jenna gyorsan felnő, hamarosan főiskolára megy, és
nagyon önálló, sokkal inkább, mint Cathy. Nem lesz őrá szüksége.
Senkire nem lesz szüksége. Ez a gondolat nem nagyon tetszett
neki. De ez az igazság. És ott van az a sok Lytton meg Miller meg
Elliott, persze, ők a gondját viselnék. Jól megvolna. Nem igaz?
Dehogynem. Hát persze.
Kopogtak. Charlie gyomra hirtelen összerándult. Ki lehet az
hajnali hatkor?
Kiszállt a kádból, és látta, hogy egy újságot csúsztattak be az
ajtó alatt. Akkor nincs semmi baj. De rájött, hogy nagyon ideges.
Úgy tűnt, teljesen elhagyta az előző nap jeges önuralma. A
Lyttonoknak bőven volt idejük gondolkodni, tervet készíteni, és ki
tudja, mit fognak tenni. Talán el kellene hagynia a reggelit.
Egyszerűen csak kijelentkezni, hívni egy taxit, és egyenesen
kihajtani a repülőtérre, hátha feljuthat egy korábbi járatra.
Igen, ezt fogja tenni.

– Rendben, megtaláltam. De nem láthatja. Most nem.

Elspeth megnedvesítette kiszáradt ajkát. A halottasházban, azt
fogja mondani, a halottasházban van. És természetesen nem
láthatja a tetemet, a tetemet, amely egykor Keir volt...
– A férfi sebészeti osztályon van.
– Akkor... nem halt meg?
– Hogyan? Hát persze, hogy nem halt meg. Akkor nem
tartanák ott. Elég nagy igény van az ágyakra, tudja.
– Értem – válaszolt Elspeth alázatosan. – Bizonyára. És... hol
van a férfi sebészeti osztály?
– A második emeleten. De nem... – elhalt a hangja, mert
Elspeth már messze járt, futott a lift felé.

Izzie rettenetes hányingerrel ébredt. Tudta, hogy az izgalomtól

van. Ezen a napon fog találkozni Ann Thynne-nel, hogy
megbeszéljék az időpontot a petevezetékek vizsgálatára. Még az is
lehet, hogy pár napon belül meg tudja csinálni neki. És Nick
megígérte, hogy vele tart, hogy Mrs. Thynne pontosan
elmagyarázhassa neki is, mi a helyzet és milyen esélyei vannak
Izzie-nek. Nick nem kifejezetten örült ennek, azt mondta, ő jobban
szereti a hagyományos módszert, amikor a gólya hozza a
kisbabákat, de Izzie kedvéért hajlandó bármit megtenni.
Különösen, tette hozzá, ha ez még több szexet jelent.
Izzie feléje fordult és megcsókolta.
– Jól vagy, hercegnő?
– Jól vagyok. Igen. Vagyis...
– Mi az?
– Egy kicsit émelygek. Jólesne egy csésze tea.
– Az tényleg jó volna. Csinálj egyet nekem is, jó?
– Nick! Úgy gondoltam, hogy te csináld meg. Csak most az
egyszer.
– Rendben – sóhajtott fel Nick –, csak adj egy-két percet.
Kapok érte valami jutalmat?
– Ha arra gondolsz, amire szerintem gondolsz, akkor
lehetséges – válaszolt mosolyogva Izzie, és újra megcsókolta. –
Feltéve, hogy jobban érzem magam.
– Kemény nő vagy, Miss Brooke.
– Tudom.
– Nagyon kemény.
– Nos... ezt tudtad akkor is, amikor kikezdtél velem. Kérlek,
Nick! És légy szíves, hozz nekem egy kis vizet is! Nagyon szomjas
vagyok.
– Még valamit? Kekszet, egy mogyoróvajas szendvicset?
A nő összerázkódott.
– Nem, köszönöm.
Öt perccel később Nick megérkezett a teával. Izzie ivott belőle
egy kortyot, egy pillanatra rámeredt a férfira, aztán kirohant a
fürdőszobába. Meglehetősen zölden tért vissza.
– Elnézést. Az a lazackrém lehet a bűnös, amit Venetiánál
ettem tegnap este. Gondoltam is, hogy nagyon nehéz. Egy perc, és
jobban leszek.
– Akkor nincs jutalom?
– Sajnálom, nincs. De valamivel jobban vagyok. Talán majd
később. Aludjunk még egy kicsit!
– Megmondom, mit csinálok – mondta a rendőr.
– Mit? – kérdezte Jenna gyanakvón.
– Elkísérlek. A Savoyba. Látni akarom, hogy biztonságosan
odaérsz. Felkísérlek egészen a nevelőapád szobájáig.
 – De...
– Vagy ez, vagy beviszlek a rendőrségre, és haza küldetlek a
családodhoz. Vagy a barátaidhoz. Vagy akárkik is.
– Rendben – felelte Jenna –, köszönöm. Köszönöm szépen.

– Jó napot! – Elspeth rámosolygott az ápolónőre.

Az nem viszonozta a mosolyát. Nagyon fiatal volt. Egy kancsó
vizet cipelt, meg egy ágytálat. Hajszoltnak tűnt.
– Nem volna szabad itt fönt lennie – jegyezte meg.
– Igazán? Épp most tudtam meg, hogy itt van a férjem.
Tegnap éjjel hozták be, egy motoros baleset után. Nem láthatnám
csak egy percre?
– Mr. Brown volna az?
– Igen. Igen, ő az.
– Attól tartok, nem engedhetem meg.
– Ó, kérem! Kérem, még azt sem tudom, mi történt, csak
annyit, hogy elütötte egy motorkerékpár.
– Azt megmondhatom. Van egy femur frakturája...
– Az mit jelent?
– Eltörött a combcsontja.
– Ó, te jó isten!
– Igen, elég csúnya törés. A műtőben kellett helyre rakni. És
csuklótörése is van, meg néhány vágás és horzsolás. De jól van.
Nincs miért aggódnia. Bemehet hozzá, ha visszajön látogatási
időben. Majd megmondom neki, hogy itt volt.
– Mikor van a látogatási idő?
– Hatkor.
– Hatkor? Tessék, ma este? De az még majdnem tizenkét óra!
– Tudom – felelt türelmesen az ápolónő. – De ez a szabály.
Sajnálom. Megmondom neki, hogy bejött, rendben? Nos...
– Hall nővér! Siessen, kérem. Mr. Jacksonnak sürgősen kell az
az ágytál.
– Igen, főnővér.
Hall nővér bocsánatkérő mosolyt vetett Elspethre, és sietett
Mr. Jacksonhoz az ágytállal.
Elspeth hivatalosan koppanó lépteket hallott közeledni a
folyosón. Sietősen körülnézett, észrevett egy feliratot, „Férfiak”, és
beugrott az ajtón. Egy idős férfi ült dohányozva az egyik nyitott
fülkében. A háta mögé rejtette a cigarettát.
– Maga ápolónő? – kérdezte aggódva.
 – Nem – válaszolt Elspeth –, ne aggódjon! Nem árulom el.
Ööö... véletlenül nem a férfi sebészeti kórteremben van?
– De igen.
– A férjemet tegnap éjjel hozták be. Keir Brown a neve. Elég...
fiatal. Eltört a lába. Ismeri?
– Igen. Kedves fiatalember. De összeveszett a nővérrel, amikor
nem engedte meg neki, hogy igyon egy csésze teát, amikor
magához tért. Nem jó ötlet.
– Ez valóban ő lehet. És... hol van? Úgy értem, a kórteremben?
– Az ablak mellett. Jobb felől. Bemegy?
– Igen.
– Jobb lesz, ha vigyáz. Nagy bajba kerülhet. A nővér beviheti a
főnővérhez. Nem lennék meglepve.
– Azt hiszem, kibírom – jegyezte meg Elspeth.
Kinyitotta az ajtót, kiosont, és benézett a kórterembe. Az ágy
mellett, amelyben Keirnek kellett feküdnie, egy orvos állt, és
feltehetően az osztályos nővér. Elspeth gyorsan visszavonult, és
ismét becsusszant a férfimosdóba.
– Most éppen nem jó – mondta – nem adna nekem is egy
cigit? Majd este hozok magának egy egész csomaggal.

Charlie megpróbálta lemondani a reggelit, de azt felelték, már

túl késő, elindult vele a pincér. Nos... legalább egy kávé jólesne. És
nem valószínű, hogy megpróbálják letartóztatni, vagy valami
hasonló. Sőt ez felettébb valószínűtlen. Túl sok ászt tartott a
kezében.
Kopogtak. Ismét összerándult a gyomra. Lassan nyitotta ki az
ajtót. Kezdett nagyon ideges lenni. A pincér betolta a zsúrkocsit, és
elkezdte leemelgetni a fedeleket a tálakról, felfedve a kolbászt,
szalonnát, tojást, mintha csak bűvésztrükköket mutatna be. Volt a
zsúrkocsin még apró gömbökre formált vaj, pirítós, gyümölcslé,
narancslekvár.
Nagyon csábító volt, de... ez mind sok időbe telne. Nem kellett
volna múlt éjjel elárulnia Jennának, hol van...
Aláírta a reggeli számláját, felmarkolt néhány pirítóst, és
készített egy szalonnás szendvicset, ivott egy korty kávét, aztán
fogta a bőr utazótáskát. Ki akart jutni innen. Nagyon gyorsan.

– És hol van? – kérdezte Venetia. – Nem tűnhetett csak úgy el

az éjszaka közepén.
Mivel pontosan ez történt, Cathy nagyon ingerült lett.
 – Nem tudom – válaszolta ismét.
– Tudja valaki?
Cathy vállat vont.
– Nem tudom. Nem beszéltem senkivel, nem igaz, miért nem
kérdezi meg őket?
Sokkal kevésbé volt aranyos, amikor az apja nem volt a
közelben.
Venetia dühösen meredt rá, aztán becsapta az ajtót, végig
ment a folyosón, és bekopogott az ajtókon. Hol van Jenna, tudja-e
valaki, van-e valakinek valami ötlete? Nem, nincs lent a
földszinten, igen, lehet, hogy sétálni ment, de nyilván nem hajnali
fél hétkor, és anélkül, hogy egy cédulát hagyott volna, igen, biztos
benne, hogy nincs cédula.
Lement a földszintre, hogy szóljon Boynak. Boy azt felelte,
várjanak esetleg még egy fél órát, aztán hívják fel a rendőrséget.
Éppen felemelte a telefont, amikor megjelent Lucas.
– Lehet, hogy a Savoyba ment – közölte.

Az ágy körül összehúzták a függönyt. Elspeth beosont, és a

férfira nézett. Keir a hátán feküdt, csukott szemmel,
homlokráncolva. Rettenetesen nézett ki. Az arca lehorzsolódott,
egy vágás volt a homlokán, a bal keze a könyökéig gipszben, a lába
pedig valami csörlőszerű szerkezettel az ágyhoz volt erősítve.
Az asszony óvatosan leült az ágy szélére. A férfi még
dühösebben ráncolta a homlokát, és elfordította a fejét.
– Nem fogom bevenni azt az undorító dolgot – jelentette ki. –
Fájdalomcsillapítót akarok, meg egy kis teát. Nem nagy kérés. Én...
– Inkább azzal van a baj, ahogy kéred, Keir – jegyezte meg
Elspeth –, ettől függ minden, nem gondolod?
Keir kinyitotta a szemét. Meglátta az asszonyt, összevonta a
szemöldökét, láthatóan erőlködve próbálta megállapítani, valóban
ott van-e, vagy csak hallucináció. Elspeth rámosolygott, felemelte
az ép kezét, és megcsókolta. Aztán a férfi fölé hajolt és gyengéden
szájon csókolta. Végül hátrahúzódott és rámosolygott. Keir
továbbra is homlokráncolva nézett rá.
– Nincs sok időnk – szólalt meg Elspeth –, úgyhogy mielőtt a
nővér kihajítana, két dolgot akarok mondani. Szeretlek. És nagyon
sajnálom.
– Istenem – mondta a férfi lassan – ó, Elspeth, ha tudnád...
– Nem akarom tudni – szakította félbe a nő –, semmit a
világon. Minden lényegtelen. Ezt kivéve.
 Azzal ismét megcsókolta, és érezte, hogy a férfi viszonozza a
csókját. A szerelem hatalmas hulláma áradt szét benne, és – elég
meglepő módon, a körülményeket tekintve – erős vágy. Nos, ezzel
még egy ideig várni kell.
– Szeretlek – mondta újra.
Hirtelen szétrántották a függönyt, és ott állt az osztályos
nővér, megbotránkozott arccal. Bárki, aki látja az arckifejezését,
azt gondolta volna, hogy legalábbis in flagranti kapta őket.
– Mi folyik itt? – kérdezte. – Hogy merészel bejönni a
kórterembe a látogatási időn kívül, megzavarva a kórház rendjét és
a betegek kezelését? Ez egy súlyos beteg. Meg kell kérnem, hogy
távozzon azonnal! Azonnal.
Ekkor megszólalt a súlyos beteg:
– Már menni készült, nincs semmi baj. De előbb mondanom
kell neki valamit. Vagyis két dolgot. És utána beveszem a maga
undorító kotyvalékát. Én is szeretem őt. Nagyon-nagyon. És én is
nagyon sajnálom.

Ez csak egy megérzés, mondta Lucas, de Jenna tegnap este

váratlanul megkérdezte tőle, hogy hol van a Savoy, milyen messze,
és gyalog meg lehet-e tenni az utat. Egy kicsit nyugtalannak tűnt,
mesélte Lucas, de amint újra kinézett a ködbe, és látta, hogy
egyetlen autó vagy taxi sem jár az utcán, megnyugodott.
– Felhívom őket – jelentette ki Boy. – Kiderítem, ott van-e Mr.
Patterson. Ha igen, jobb lesz, ha minél előbb odamegyünk. A jó ég
tudja, mire készülhet most.

Kifizette a számláját, és a belső udvaron álldogált, arra várva,

hogy a portás fogjon neki egy taxit. Lehet, hogy eltart egy darabig,
mondta a portás, még mindig nem túl sok jár az utcán.
És akkor meglátta a rendőrt, amint határozott léptekkel
befordul a Savoy udvarára.
– A francba – dünnyögött Charlie –, a francba.
És mivel nem volt hová mennie, visszasétált a hotelbe, és
elindult a mosdók felé.
Körülbelül tíz percig lehetett ott bent, azon tűnődve, mennyi
ideig várjon, mielőtt megkockáztatja, hogy kimenjen, amikor
bejött egy másik férfi, aki ott volt az étteremben előző este.
– Nagy odakint a felfordulás – jegyezte meg –, egy rendőr
mindenféle kérdéseket tesz fel, a személyzet ide-oda rohangál,
valakit keresnek. Egy fiatal lány pedig ott zokog. Kisírja a szemét.
 – Hogy... hogy néz ki? A lány?
– Szép kis teremtés, tizenhat lehet. Vörös haja van.
Charlie habozott, de csak egy pillanatig. Aztán kiment a
mosdóból, és felsétált a lépcsőn a hotel halijába. Jenna észrevette,
és azonnal abbahagyta a sírást. Odament a férfihoz, és átölelte.
– Szervusz, Charlie – mondta –, hála isten, hogy itt vagy!
Annyira örülök, hogy látlak.
– Most jól vagy, hercegnő?
– Jól vagyok. Igen. Köszönöm.
– Akkor jó. Szia, Mike, később látjuk egymást. Mit tervezel ma
délelőttre?
– Gondoltam, járok egyet a Hampstead Heathen. Most, hogy
felszállt a köd. Úgy hallom, nagyon szép arra.
– Remek ötlet. Ha látsz egy gólyát, szólhatnál egy szót az
érdekemben, rendben? Valahogy jobban szeretném vele intézni a
dolgot.
– Rendben – válaszolt Mike.

Sebastian lassan sétált az úton a háza felé. Hirtelen nagyon

fáradtnak érezte magát. És nagyon magányosnak. Istenem,
mennyire fog hiányozni neki Celia! Mennyire fognak hiányozni
neki mind.
Volt egy eladó ház az övétől kettővel odébb. Egy ideje már
eladó volt. Nagyon szép volt, és pontosan olyan, mint az övé, csak
nagyobb kerttel. A ház előtt egy férfi az „Elkelt” táblát szögelte fel
az „Eladó” fölé. Sebastian arra gondolt, biztosan megvette egy
fiatal házaspár. Remélte, hogy kedvesek lesznek, és barátságosak.
Alig ötlött fel benne a gondolat, amikor rájött, hogy még soha
életében nem érdekelték a szomszédai, a legkevésbé sem, és
egyáltalán nem szerette volna, ha barátságosak. Épp ellenkezőleg.
Megállt és felnézett a házra. Sok tennivaló lesz még vele. A
kalapácsos férfi ránézett.
– Jó napot!
– Jó napot! – köszönt vissza Sebastian.
– Szép ház, nem igaz?
– Nagyon.
– Maga errefelé lakik?
– Igen. Csak két házzal arrébb.
– Nagyon kedves szomszédokat kapott.
– Igazán?
– Igen. A fiatalember épp ma reggel tett rá ajánlatot.
 – Valóban?
– Igen. Rokonszenves fiatalember volt. – Kicsit hallgatott,
aztán hozzátette: – De azért szomorú dolog.
– Micsoda? – kérdezte Sebastian türelmesen. Már nem volt
benne biztos, hogy akar-e barátságos új szomszédokat.
– Vak. Bár csodásan elboldogult, a körülményekhez képest...

A River Roomban ültek, miután Jenna megreggelizett, Charlie

pedig rengeteg kávét megivott, amikor meglátták Boyt, amint
átvág a halion, a nyomában Lucas-val és Venetiával. Mindnyájan
rendkívül zaklatottnak tűntek. Jenna felállt és odament hozzájuk.
– Igazán nagyon sajnálom – mondta furán parancsoló hangon
–, de legyenek szívesek, hagyjanak még egy kicsit magunkra.
Amint látják, tökéletesen jól vagyok. Es még nagyon sok mindent
kell megbeszélnünk Charlie-val.

– Rendben – szólalt meg Ann Thynne komoly hangon, és

ránézett Izzie-re meg Nickre, akik egymás mellett ültek a
rendelőjében. Izzie-nek kiszáradt a szája. Nick keze után nyúlt. –
Nos, van itt egy kis probléma.
– Ó, értem – mondta Izzie nagyon halkan.
Most mindjárt azt mondja, nem is érdemes megvizsgálni a
petevezetékeket, gondolta. Láthatóan felfedezett valamit,
miközben megvizsgálta, valamit, ami eddig elkerülte a
figyelmüket. Sosem lesz képes gyereket szülni. Soha.
– Arról van szó – az orvos megállt, és a jegyzeteit nézegette –,
nem tudom ezt a vizsgálatot megcsinálni, csak a következő
menzesze után. Amint azt mondtam is korábban.
– Igen – válaszolt Izzie –, tudom.
– És az... mikor is volt esedékes?
– Ahogy már mondtam önnek, majdnem két hete. Pont
mielőtt eljöttem New Yorkból. De az utazás, aztán az emlékmise,
és volt egy kisebb családi dráma is... – Ráeszmélt, hogy összevissza
beszél. – Gondolom, emiatt nem jött meg még. Talán New
Yorkban kellene időpontot kérnem a vizsgálathoz. Csak éppen
jobban szerettem volna itt, önnél.
– Értem. És hogy érzi magát?
– Ó... jól. Tökéletesen jól vagyok. Igen.
– Édesem, ma reggel hánytál – szólalt meg Nick.
– Igen, tudom, de az az ételtől lehetett.
 Ann Thynne ránézett, és megremegett az ajka. Próbálta
megőrizni a komoly, hűvös arckifejezését, de nem sikerült neki.
Hirtelen kitört belőle a nevetés.
– Izzie... hívhatom így?
– Igen, természetesen. De...
– Izzie, én azt mondanám, nagyon valószínű, hogy várandós.
– Várandós? De hát az nem lehet. Én...
– Drágám, megtettünk mindent az ügy érdekében – jegyezte
meg szelíden Nick.
– Tudom, de... de...
Eszébe jutott, amit arról olvasott, hogy a szorongás
megakadályozhatja a teherbeesést. És amióta mindent elmondott
Nicknek az abortuszáról, egészen máshogy érezte magát...
– Még nagyon korai biztosat mondani, tudom – folytatta Ann
Thynne –, de ha a menzesze valóban két hete késik, és hányt
reggel... nem kell hozzá túl nagy nőgyógyászati tapasztalat, hogy az
ember megkockáztasson egy feltételes diagnózist. És az biztos,
hogy a melle nagyon aktívnak tűnik.
– Aktív a melle? – kérdezte Nick.
– Igen. Ez azt jelenti, duzzadtak az erek, és sikerült egy kis
kolosztrumot kipréselni belőlük az imént. Gondolom, nem vette
észre.
– Csak arra gondoltam, bárcsak ne szorítaná annyira! Fájt.
– Na, ugye. Újabb bizonyíték. Szeretném, ha most adna nekem
egy kis vizeletmintát, hogy elküldhessem a laboratóriumba
terhességi tesztre. De valójában nincs sok kétségem.
Kiküldte Izzie-t egy kis fiolával, aztán Nickre nézett. A férfi
hátradőlt a székén, és a tekintetét a mennyezetre függesztette.
– Mit csinál? – kérdezte tőle mosolyogva az orvos.
– Itt fekszem a csatornában – válaszolt Nick –, és felnézek a
csillagokra.

Két órával később Jenna taxival megérkezett a Cheyne Walkra.

Nagyon nyugodtnak és elszántnak tűnt.
Adele az ablaknál állva várt rá Jamie-vel. Most lement elé az
előcsarnokba.
– Szervusz, Jenna!
– Jó napot, Adele! Nagyon sajnálom, hogy mindnyájan
aggódtak miattam. Válthatnék egy szót Jamie-vel? Négyszemközt?
– Természetesen.
 Jenna bement Jamie nyomában a szalonba, és becsukta az
ajtót.
– Jamie – mondta –, azt szeretném, ha az örökségemből
átutalna egymillió dollárt Charlie bankszámlájára. Még ma.
Kérem.
– Jenna, ezt nem tehetem.
– Dehogynem. Tudom, hogy megteheti. A többi
vagyonkezelővel együtt dönthetnek úgy, hogy ez szolgálja az
érdekemet. És úgy is van. Ez az én érdekem, és Charlie-é.
– Mit mondott neked?
– Nem sokat. Nem volt rá szükség. Itt vannak a naplók nálam.
Kint az előcsarnokban. Remélem, nem lesz olyan ízléstelen, hogy
megszámolja őket, de megteheti, ha akarja.
– És... hol van Charlie?
– Úton New Yorkba. Vagyis a londoni repülőtéren ül. Nos,
világos minden, vagy még egyszer át kell szaladnunk rajta?
– Tudod, hogy én ebbe semmiképpen nem egyezhetek bele.
– Ó, dehogynem. Charlie megérdemli azt a pénzt, és én azt
akarom, hogy megkapja. Rengeteg marad még. Rendben?
– Jenna...
– Jamie, figyeljen rám! Én szeretem Charlie-t. Nagyon
szeretem. Nem tudom, hányszor kell még ezt elmondanom, de
nem bánom, elmondom még egyszer. Nélküle nem éltem volna túl
anyám halálát. Ő gondoskodott rólam és vigyázott rám, néha egész
éjjel fent volt velem, és letörölte a könnyeimet, és megnevettetett,
és megvigasztalt, és ott volt, bármikor, bármikor szükségem volt
rá. És ezt nem lehet megfizetni. Elismerem, fura módon kérte ezt a
pénzt. Nem érdekel. Ez az én pénzem, nem a magáé. Miért nem
hajlandó odaadni neki?
– Jenna...
Jamie habozott. Úgy tűnt, sok mindent akar még mondani, de
inkább elhallgatott. Jenna ránézett és elmosolyodott.
– Ha el akar nekem mondani Charlie-ról néhány dolgot,
amiről úgy gondolja, tudnom kell, kérem, ne fáradjon. Először is,
nem akarom hallani, másodszor pedig... – Kis szünetet tartott.
Aztán rámosolygott a férfira, és Jamie hirtelen Laurence mosolyát
látta és Laurence hangját hallotta. – Jamie, valóban azt hitte, hogy
nem jöttem rá magamtól egy csomó dologra?

Utána a lány felment az emeletre, és az ablaknál állva kinézett

a folyóra. Arra gondolt, hányszor állhatott az anyja ugyanennél az
ablaknál ugyanígy, és nézte ugyanezt a képet. Hirtelen nagyon
közel érezte magát hozzá. Örömtelien közel.

Valamivel később Lucas megkérdezte tőle, volna-e kedve

sétálni vele. Jenna azt felelte, a legnagyobb örömmel. Ragyogóan
napfényes délután volt, már teljesen eltűnt a köd. Elindultak a
River Walk mentén. A víz visszatükrözte a napfényt, és a fejük
felett hangosan rikácsoltak a sirályok. Az emberek sietősen mentek
a dolguk után, mosolyogva, mintha csodálkoznának, hogy újra
látják egymást. Lucas egyszer csak megállt, és megölelte a lányt.
– Jól vagy?
– Igen. Jól.
– Akkor jó. Csak éppen... arra gondoltam, nem lehetett
kifejezetten könnyű neked.
– Nem éppen.
Lucas megfogta a kezét, és újra elindultak.
– Ma egészen nagyszerű voltál – jegyezte meg. – Remekül
elintézted valamennyiüket.
Jenna mosolyogva nézett fel rá.
– Nem akartam elintézni őket – válaszolta –, csak éppen el
akartam rendezni a dolgokat. Úgy értem, Charlie-nak.
– Nagyon kedveled, igaz?
– Igen. Sőt nem is csak kedvelem. Szeretem Charlie-t. – Kis
habozás után folytatta. – Tudom, hogy valószínűleg elveri ennek a
pénznek a nagy részét, és biztosan párszor bajba kerül még. De ez
valójában engem nem érdekel. Egyszerűen azt akarom, hogy
megkapja ezt a pénzt, mert szerintem jár neki.
– Ezt megértem – jegyezte meg Lucas úgy nagyjából.
– Eszembe jutott valami – folytatta kis szünet után Jenna –,
amit anyám mondott egyszer nekem. Kettesben voltunk aznap
este, és az apámról mesélt nekem. Nagyon fura, tudod, ha az
ember sosem ismerte az apját.
– Én is alig ismertem az enyémet – válaszolta Lucas. – Még
kisbaba voltam, amikor elhagytuk Párizst. Úgyhogy tudom,
mennyire... fura érzés. Nyugtalanító, nem igaz? Hogy csak azt
tudod, amit az emberek elmondanak neked.
– Igen. Igen, pontosan erről van szó.
– Talán ez az egyik oka, hogy ilyen jól kijövünk egymással.
– Lehet.
A fiú rávigyorgott.
– Szóval mit mondott akkor anyád?
 – Azt mondta, az apám sok mindenben csodálatos volt, de
nem volt tökéletes, senki sem tökéletes. És aztán megjegyezte:
„Erről szól a szeretet. Hogy annak ellenére szeretünk valakit, hogy
ismerjük a hibáit is.” És hozzátette, hogy ezt ne felejtsem el soha.
És tudom, hogy nem is fogom. Soha. Amíg csak élek.