A család szeretetének ereje és a megváltás gyógyító csodája.

Új fejezet
Hollywoodot maguk mögött hagyva Dayne és Katy kezdik
megszokni az életet Bloomingtonban, és izgatottan várják a
következő fejezetet: családjuk bővülését. Közben a színjátszó
körrel az első előadásra készülnek saját színházukban.

Bizonytalan idők
Bailey és Connor főszerepre pályáznak a legújabb musicalben,
és az egész Flanigan család nekik szurkol, ám közben tragikus
hírt kapnak, ami mindenkit nyomaszt. Jim Flanigannek pedig
olyan döntést kell hoznia, ami drámai módon megváltoztathatja
családja életét.

Csodaszép kezdet
Miközben John Baxter az esküvőjére készül, egyik gyermeke
élete legvészterhesebb időszakát éli át. Amikor pedig eljön az
ideje, hogy eladják a szeretett Baxter-házat, bebizonyosodik,
hogy csak a hit és a család támogatása képes elkísérni az
embert az élet napnyugtájának éveibe.
 Amit az olvasók mondanak
KAREN KINGSBURY
könyveiről…

„Mindenkinek lehetőséget kellene adni arra, hogy elolvassa vagy

meghallgassa Karén Kingsbury valamelyik könyvét. Bele kellene
foglalni ezt az Alaptörvénybe!”
Rachel S.

„Karen Kingsbury könyveit áthatja a rendíthetetlen, figyelemre

méltó, csodálatos igazság, hogy Isten kegyelme felülmúlja a mi
szenvedésünket. Ms. Kingsbury írásaira nincsenek szavak!”
Wendie K.

„Kölcsönadtam ezeket a könyveket az édesanyámnak, és

keresztény lett! Köszönöm, hogy gazdagabbá teszi életünket a
földön, és a Mennyben is!”
Jennifer E.

„Elolvastam a legelső könyvet, és nem tudtam megállni… még

tizenhármat elolvastam egyetlen nyáron!”
Jamie B.

Soha nem olvastam még ennyire felemelő és szórakoztató

könyveket. Minden egyes újabb kötetnél megdöbbenek, mert
mindig jobb az előzőnél is!”
Bonnie S.

„A férjem is rákattant a könyveire. Nálunk családi ügy lett belőle!

Alig várjuk a következőt!”
Angie
„A szavak, amelyeket Isten a történeteiben ad, olyan nagy erővel
hatnak az érzelmeimre! Eddig egyetlen író sem volt képes erre!”
Diane

„Minden alkalommal, amikor az iskolánk megveszi a legújabb

könyvét, mindenki őrülten igyekszik, hogy elsőként olvashassa el!”
Roxanne

Nemrég JÓ keresztény szerzőket kerestem, és Karen Kingsburyvel

megütöttem a főnyereményt!”
Linda

„Amikor Karen Kingsbury életet átformáló regényeknek nevezi

írásait, csupán a leplezetlen valóságról beszél. Csak ámulok,
mennyi változás történt az életemben, pedig még csak néhányat
olvastam el a könyvei közül!”
Robert M.

„Be kell ismernem, azt kívánom, bárcsak sokkal lassabban

olvasnék… vagy Ön írna sokkal gyorsabban! Akárhogy is, nem
győzök betelni Karen Kingsbury könyveivel!”
Jillian B.

„Egyszer egy reptéren valaki 50 dollárt ajánlott nekem a

Megváltás sorozat negyedik kötetéért. A hölgy férje nem értette,
miért nem akarom eladni a könyvet. Nagyon sok barátnőmmel
megosztottam Karen könyveit, és sokan közülük arra jutottak,
hogy a modem keresztény irodalom a legjobb dolog a Biblia után.
Nagyon köszönjük, Karen! Igazán Istentől való, ahogyan ír!”
Sue Ellen H.
„Karen Kingsbury könyvei miatt egészen máshogy látom a
dolgokat, mint azelőtt. Időnként kényszerítenem kell magam arra,
hogy letegyem a könyvét, és levegőt vegyek!”
Tabitha H.

„Karen, hogy látott bele a fejembe és a szívembe, hogy így

formálta meg a szereplőket? A Baxter család olyan sok tagjával
tudok azonosulni a Megváltás sorozat minden egyes kötetében!
Annyit sírtam a könyvei olvasása során, hogy a zsebkendőgyárak
jól jártak velem. Így aztán mindketten elősegítjük a gazdaság
fellendülését.”
Maxine B.

„Azt mondtam a férjemnek, hogy legszívesebben

összecsomagolnék, és vele meg a három gyermekünkkel együtt
Indianába költöznék, hogy mi is Baxterek legyünk… A történetei
megérintették a szívemet!”
Christy P.
 KAREN
KINGSBURY

Napnyugta
A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Karen Kingsbury: Sunset
ISBN: 978-0-8423-8758-3
Baxter Family Drama is a trademark of Tyndale House Publishers,
Inc.
Copyright © 2008 by Karen Kingsbury, All rights reserved.
Logo illustration copyright © 2003 by David Henderson. All rights
reserved. Author photograph © 2004 by Shippert Photography. All
rights reserved.
Hungarian edition © Immanuel Alapítvány 2018

Magyarországon kiadja:
az Immánuel Alapítvány Kiadója: az Immánuel Szószóró
9700 Szombathely, Pf.: 320
Tel.:+36 1 267 1551
www.immanuel.hu
immanuel@immanuel.hu
Felelős kiadó: Géczi Károly
Fordító: Kriszt Éva
Műszaki szerkesztő: Horváth Gábor
A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.
Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy

sokszorosításához a kiadó előzetes, írott engedélye szükséges,
kivéve rövid idézeteket.
ISBN 978-615-81045-2-4

Nyomdai munkák: Central Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
 Donaldnak, aki a szívem hercege
Létezik, hogy már a huszadik házassági évfordulónkat ünnepeljük?
Még mindig olyannak látlak, amilyen akkor voltál, azon a
napsütéses júliusi délelőttön, barátaink és családunk körében –
szerelmes tekintettel, reménykedő mosollyal.
Ezt a két évtizedet olyan hit jellemezte részedről, amelyre én
magamtól nem találhattam volna rá. Házasságunk legelső heteitől
kezdve hittél abban, hogy Isten megteheti a lehetetlent, és most…
hát, itt vagyunk! Tényleg történtek lehetetlen dolgok, és én
mindennap hálát adok Istennek, mert ezek közé tartozik az is,
hogy elhozta az én hercegemet. Villámgyorsan elrepültek az évek –
jött három gyermekünk születése, a költözés Kaliforniából
Arizonába, majd Washingtonba, aztán három fiunk
örökbefogadása Haitiről, és az út, melynek végén legidősebb
gyermekünk most befejezte a középiskolát. Időnként hallunk egy-
egy dalt az élet sebes voltáról, és könnyes szemmel nézünk
egymásra. Igen, az élet valóban pára, amely hamar elszáll. Nagyon
hamar. Ma azonban még itt van; gyermekeink hangja még megtölti
otthonunkat, úgyhogy ragadjuk meg minden percét! Így, amikor
majd elérkezik életünk napnyugtája, millió órányi emléket
válogathatunk szét, és millió okunk lesz újra mosolyogni.
Szeretlek, Donald!… Te vagy a legjobb barátom; az, akire
támaszkodhatom, akinek rendületlen hite képezi otthonunk
kőszikla-alapját. Tegnap még az a huszonéves lány voltam, akinek
a szive tele volt álmokkal, és Isten pontosan tudta, melyik férfinak
kell megfognia a kezemet, hogy ezek felé vezessen engem.
Köszönöm, hogy soha nem inogtál meg! Szeretlek mindig, örökké!

Kelsey-nek, aki az én drága nagylányom

Már tizenkilenc éves ifjú hölgy vagy, és a szívem repes az örömtől,
amikor látom, hogy mi lett belőled. Azért könyörögtünk, hogy
kamaszkorod évei alatt hű maradhass ahhoz, aki vagy; a hitedhez
Urunkban és Megváltónkban, és az ígérethez, hogy tisztán
megőrződ magad Istennek és annak a fiatalembernek, akit Isten
neked szán. Most, amikor átléped a felnőttkor küszöbét,
ünnepeljük azt, hogy Isten megválaszolta imáinkat; megmaradtál
annak a páratlan lánynak, aki voltál. Akár a tánc, az éneklés vagy
a színészet időszakát hozza el Isten neked; akár helyi színpadra
állít, akár egy távolira, tudom, hogy a következő évek során is
fényesen fogsz ragyogni Őérte. És tudom, hogy egy napon az
otthonunk fénye egy kicsit megkopik, mert te már nem élsz
velünk. Hálás vagyok, hogy most még nem siettél el innen! így is
ritkábban vannak olyan napok, amikor te és Tyler énekszóval
töltitek meg a házat! De akárhova vezet is Isten, tudd, hogy az
otthon egy darabját magaddal viszed, és mi szurkolunk neked, és
hisszük, hogy mindig is ilyen ragyogó fény maradsz Krisztus
számára! Szeretlek, édesem! Nem is lehetnék ennél büszkébb rád!

Tylernek, aki az én maradandó énekem

Micsoda átmenet volt ez a számodra, drága legidősebb fiam!
Nemrég még csillogó szemű felső tagozatos voltál, ma pedig már
elszánt fiatalember vagy, aki az apját is lekörözte magasságban!
Isten megadta, hogy több darabban is tiéd legyen a főszerep, és
minden egyes alkalommal azt láttam, hogy nemcsak színészi és
énekesi képességeidben fejlődtél, hanem a hitedben is növekedtél.
Ma rád nézek, és látom, hogy kedves és szeretetteljes, hűséges és
igaz férfivá serdülsz, aki ugyanakkor sziklaszilárdan áll
meggyőződéseiben és céltudatosságában – valahogy úgy, mint az
édesapád. Tizenhat éves vagy, és látom, hogy megfigyeled a
lányokat; megvizsgálod a jellemvonásaikat és igyekszel megérteni,
hogyan gondolkodnak és viselkednek a nők. Ez a kurzus egy életen
át tart, édesem, de nagyon örülök, hogy tudsz erről beszélgetni
velem. „Ebben a lányban nem vagyok annyira biztos” -mondod
nekem időnként. – „Nem hisz úgy, mint én.” Én elmosolyodok, és
megint csak az édesapádat látom meg benned. Isten tudja ezeket,
Ty… Maradj közel Hozzá, és Ö majd elvezet a megfelelő lányhoz,
amikor eljön az ideje. Addig pedig ragyogj tovább az Ő számára!
Akárhogyan bontakoznak is ki az álmaid, én az első sorból fogom
nézni! Ragaszkodj Jézushoz, Ty! Szeretlek!

Seannak, aki az én boldog napsugaram

Még csak tegnap volt, hogy hibátlanra sikerült a
természettudomány-dolgozatod, és összemosolyogtunk. Az összes
gyerekünk közül a te ötöseid jelentenek a legtöbbet, mert neked
kell a legkeményebben megdolgoznod értük. De megmondom,
miért vagyunk nagyon hálásak mindketten édesapáddal: minden
félévben egyre szorgalmasabban dolgozol. Sikereket akarsz elérni,
mert most már elhiszed, amit mindig is mondtunk neked: akinek
sok adatott, attól sokat kémek számon. Sean, nekünk nagyon sok
adatott. Tudom, hogy Istennek nagyszerű terve van veled, és ebbe
beletartozik még sok-sok évi tanulás. Nagyon okos és tehetséges
tizenéves vagy, és megmelengeti a szivemet, hogy most már a
tanteremben is ugyanolyan odaadást tanúsítasz, mint a foci- vagy
a kosárlabdapályán. Akárhova vezet is Isten az elkövetkező évek
során, mi az oldalvonalról szurkolunk neked, Sean! Az a szívem
vágya, hogy Isten használja nagy örömödet és pozitív lelkületedet
arra, hogy mindig változást tudj munkálni a körülötted levők
életében! Drága ajándék vagy, fiam! Ne hervadjon le arcodról a
mosoly, és törekedj továbbra is elérni mindazt, amit Isten neked
szán! Tedd jó magasra a lécet – és ne csak atlétikából! Szeretlek,
édesem!

Joshnak, aki az én lágyszívű maximalistám

Egyszer-egyszer, amikor nekilátsz meghódítani a sport világát,
feljön bennem az imádság, hogy soha ne veszítsd el azt a
kedvességet, ami kisgyermekként jellemző volt rád. Aztán történik
valami olyan, mint a múltkor is. Kelsey és Tyler egyik előadásán
vettünk részt, és eljött a tombolasorsolás ideje. Bemondták a
számot, és a nyertes szelvény a te kezedben volt. Ám ahelyett,
hogy előre szaladtál volna a nyereményért, észrevétlenül
barátaink kislánya, Brooke kezébe csúsztattad a szelvényt.
Ő futólag rád mosolygott, aztán felszaladt a színpadra, és
izgatottan lengette kezében a jegyet, hogy átvegye a
jutalomkosarat. És ami a legszebb az egészben – te el sem
mondtad volna nekünk. Ha Brooke édesanyja nem említi meg, mi
nem is tudtunk volna róla. Ezért aztán mindig mosolygok, amikor
egyik versenyt vagy meccset nyered a másik után, mert tudom,
hogy nemcsak ugyanaz a kedves fiú maradtál, hanem a kedvesség
mellett az alázatot is elsajátítottad.
Micsoda kiváltság, hogy a fiunknak nevezhetünk téged, Josh!
Mindig szeretni foglak!

EJ-nek, aki az én kiválasztottam

Milyen csodás volt ez az elmúlt időszak veled, EJ! Mintha végre
igazán a helyedre kerültél volna; viccekkel és mókás dalokkal
szórakoztatsz bennünket, és őszintén beszélsz álmaidról és
gondolataidról. Mindig is kincsnek tartottuk kedves természetedet
és a családunk iránti mélységes hűségedet, de ahogy most rád
nézünk, édesapád és én is izgatott örömmel lessük, milyen irányt
vesz az életed.
Valamelyik este volt egy családi megbeszélésünk. Ti, gyerekek
néha szoktatok incselkedni velünk ezekkel kapcsolatban. A
megbeszélésen emlékeztettünk benneteket arra, hogy akik minden
este ott ülnek veletek a vacsoraasztal körül, azok lesznek mindig a
legjobb barátaitok – a testvéreitek. Te csodás testvér vagy, EJ!
Mindennap, minden időszakban nyújts száz százalékot, rendben?
Mert Istennek nagy terve van veled, és mi szeretnénk elsőként
gratulálni neked, amikor felfedezed, hogy mi ez a terv. Köszönjük,
hogy ilyen adakozó szíved van, EJ!
Nagyon szeretlek!
 Austinnak, aki az én csoda-fiam
Tegnap tettél valamit, ami megint arra emlékeztetett, milyen
különleges szíved van. Beléptél az ajtón, fülig ért a szád, a kezedet
a hátad mögé dugtad. Odajöttél hozzám, és csillogó szemmel
elővetted a pitypang-csokrot. „Nézd, Anya, neked szedtem!”
Hamisítatlan öröm sugárzott a tekintetedből; gyönyörűnek láttad
az ajándékot. És az is volt! Az egyik pitypangnak a szárával
körülkötötted a többit, hogy a kis sárga virágfejek együtt
maradjanak. Én az orromhoz emeltem a csokrot, mélyen
beszippantottam az illatát, aztán szorosan átöleltelek, és azt
mondtam: „Ez a legesleggyönyörűbb csokor!” Te elmosolyodtál, és
nagy elégedettség töltött el, hogy ilyen jó munkát végeztél, és
ekkora örömöt szereztél nekem. Utána mindjárt kiszaladtál a
konyhába megírni a házi feladatot és meguzsonnázni. Én lenéztem
a pitypangcsokorra a kezemben, és pislognom kellett, hogy
visszatartsam a könnyeimet. Aztán letettem a csokrot a
billentyűzet mellé, elővettem a telefonomat, és mielőtt egy kicsit is
elhervadhatott volna, lefényképeztem. És a szívem mélyén abban
reménykedtem, hogy soha senki nem fogja elmondani neked, hogy
a pitypang igazából gaz. Köszönöm nagy szeretetedet, Austin…
Olyan különleges vagy nekünk! Tudom, hogy tizenegy évvel
ezelőtt, amikor mindössze háromhetesen életmentő szívműtétet
hajtottak végre rajtad, Isten nem véletlenül tartotta meg az
életedet. Maradj továbbra is Isten erős katonája, kislegény! Mindig
szeretni foglak!

És a Mindenható Istennek, az élet szerzőjének,

aki – egy időre – megajándékozott velük.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Alig tudom elhinni, hogy egy tizennégy kötetből álló út

végére értem a Baxter család és a Tyndale House kiadó
társaságában. Csak azt mondhatom, hogy mélységes tisztelet
van bennem a csodásan tehetséges és szeretetteljes emberek
iránt, akikkel a Tyndale-nél együtt dolgozhattam, és hogy
mind a barátaim maradtok! Köszönöm ezt az elképesztő
élményt Baxterékkel! Meggyőződésem, hogy a Baxter család
valamiképpen ott marad a szívünkben és az elménkben, és
lesznek még róluk történetek a jövőben.
Köszönet fantasztikus ügynökömnek, Rick Christiannek,
aki az Alive Communications elnöke. Rick, te mindig csak a
legjobbat hitted velem kapcsolatban. Amikor a lehető
legmagasabb célok kerülnek szóba, te mindig elérhetőnek,
kivitelezhetőnek tartod őket. Remekül igazgatod a
karrieremet, és hálát adok érted Istennek. De akármennyit
teszel is írói szolgálatomért, a legtöbbre az imáidat
értékelem. Az, hogy csodálatos feleségeddel, Debbie-vel
együtt imádkozol értem és a családomért, azzal a
bizonyossággal tölt el minden reggel, hogy Isten továbbra is
életet lehel a szívemben lakozó történetekbe. Köszönöm,
hogy a barátom vagy, egyben istenfélő példakép, és sokkal
több, mint egy zseniális ügynök!
Külön köszönet férjemnek, aki elvisel akkor is, amikor
határidős munkám van, és zokszó nélkül elmegy a Taco
Belibe egy-egy baseball meccs után, ha nekem egész nap
szerkesztenem kellett. Ez a vad utazás nélküled nem lenne
lehetséges, Donald! A te szerelmed késztet arra, hogy tovább
írjak, és a te imáid miatt hiszem, hogy Istennek terve van
ezzel az írói szolgálattal. Köszönöm azt is, hogy segítesz a
vendégkönyvi bejegyzéseknél a honlapomon! Minden este
alig várom, hogy átolvasd ezeket, és elmeséld nekem,
nyilvánossá tedd a közönség számára, és imádkozz az
imakérésekért. Köszönöm, édesem, és köszönöm a
gyermekeimnek is, akik összefognak, jeges zöld teát hoznak
nekem, és megértik, ha néha zűrös a napirendem! Örülök,
hogy tudi-játok: akkor is ti vagytok az elsők, minden
határidőnél fontosabbak!
Köszönet édesanyámnak, Anne Kingsburynek és
testvéreimnek, Triciának, Sue-nak és Lynne-nek! Anya,
fantasztikus munkát végzel az asszisztensemként – éjt
nappallá téve szortírozod az olvasóimtól érkező leveleket.
Nem is sejted, mennyire hálás vagyok érted!
Tricia, nálad jobb személyi asszisztensben nem is
reménykedhetnék! Nagyra értékelem hűségedet és
őszinteségedet; azt, ahogyan minden döntésbe és izgalmas
weboldal-változásba bevonsz. A honlapom egészen más lett,
amióta te felbukkantál, és az olvasók is sokkal többet kapnak
az életet változtató regények szolgálatán keresztül.
Szeretném, ha tudnád, hogy mindig kérem Isten áldását rád,
amiért elkötelezted magad, hogy az írásom időszakában
ennyire a segítségemre leszel. Ráadásul még jól mulatunk
közben, nem? Isten mindent a javunkra munkál!
Sue, azt hiszem, neked lelkigondozónak kellett volna
menned! Tőlem távoli otthonodban naponként egy halom
olvasói levelet kapsz, és szorgalmasan megválaszolod ezeket
Istennek és az Ő Igéjének bölcsességével. Amikor az olvasók
„Karen testvére, Susan” nevében kapnak választ, remélem,
tudják, milyen gonddal imádkoztál értük és a nekik
megfogalmazott válaszért is! Köszönöm, hogy valóban nagy
szeretettel teszed, amit teszel, Sue! Ajándékod van az
emberekkel való foglalkozáshoz, és nagy áldás nekem, hogy
mellettem vagy!
Köszönet a barátaimnak és családtagjaimnak;
mindazoknak, akik mellénk álltak az elmúlt évben, édesapám
elvesztésének idején. A tőletek kapott szeretet érezhető
vigasztalást jelentett, átsegített bennünket, és éreztette
velünk, milyen áldottak vagyunk, hogy ti vagytok nekünk!
A legnagyobb köszönet Istent illeti. Tiéd az ajándék! Azt
kérem Tőled, hogy a Te dicsőségedre használhassam még
évekig!
 REGÉNYBEN MEGÖRÖKÍTVE

Külön köszönet illeti Julie Nordlundot, aki a Life Keresztény

Iskola Regényben megörökítve árverését megnyerte. Julie
úgy döntött, hogy lánya, a tizennégy éves Sarah Nordlund
nevét szeretné megörökíteni. Sarah-nak 1-es típusú
cukorbetegsége van, de szeretne ugyanolyan lenni, mint az
összes többi barátja. Százötvenöt centi magas, sötétszőke
haja van, és ő az idősebb két lánygyermek közül. Szeret
hódeszkázni, vízisízni, műkorcsolyázni és tábori
tanácsadóként dolgozni. Kedvenc étele a pizza.
Sarah a Napnyugta című könyvben egy fiatal tinilány
alakjában jelenik meg, aki olyan csoportot keres, ahova
beilleszkedhetne. Sarah nagy hatást gyakorol Katy Hart
Matthewsra; Isten felhasználja őt Katy döntésének és
életcéljának megerősítésére.
Julie, bízom benne, hogy Sarah értékelni fogja az
ajándékodat, hogy belekerülhetett a Napnyugta című
regényembe, és hogy egy kicsit mindig őt is fogod látni,
amikor a nevével találkozol ennek a regénynek a lapjain.
Köszönet John és Marilyn Smitsnek, akik a Central
Wisconsin Keresztény Iskola őszi árverésén nyertek. Smitsék
úgy döntöttek, Marilyn kilencvenhat évesen elhunyt
édesapja, Andrew Westra emlékét szeretnék regényben
megörökíteni.
Andrew magas, jóképű gazdálkodó volt, aki hetvenhat
évig élt házasságban gyerekkori szerelmével, Effie-vel.
Felesége négy hónappal előzte meg őt a halálban. Andrew
negyven éven át dolgozott ugyanazon a tanyán, és a
gazdálkodó élet szeretetét több unokájának is továbbadta. Jól
ismerte a Bibliát, és megosztotta Isten szeretetét azokkal,
akiket felesége társaságában meglátogatott – a közösség
beteg, magányos, idős és szenvedő tagjaival.
Andrew nagyon szerette a zenét; az unokái emlékeznek
rá, hogy Andrew és Effie autós utazásaik alkalmával sokszor
együtt énekeltek. Fürge, egészséges emberek voltak; egész
végig aktívan részt vettek családjuk életében. Andrew
nagyon családszerető volt; a legjobb nyaralásnak azt
tartotta, ha meglátogathatta húgát, Harrietet, vagy időt
tölthetett saját hat gyermekükkel, huszonegy unokájukkal,
ötvennégy dédunokájukkal és egy ükunokájukkal.
Effie élete vége felé Andrew megkérdezte szerelmét, hogy
nem fél-e a haláltól. Effie megfogta a kezét, és azt mondta:
„Nem, Papa!” – majd reszkető hangon mindketten
rázendítettek a „Minden szerinted legyen, Uram!” kezdetű
énekre.
Úgy döntöttem, hogy Andrew Westra Landon Blake
nagyapja legyen a könyvben – az a férfi, aki segített Landon
jellemének formálódásában, és aki olyan örökséget hagyott
hátra, amely örökre nyomot hagyott Landon életén.
John és Marilyn, bízom benne, hogy Andrew életének
méltó emléket állít ez az ajándék, és hogy a Napnyugta
lapjain mindig egy kicsit őt fogjátok látni, amikor találkoztok
a nevével.
Végül külön köszönet Joan Polsonnak, aki az Agape
Terhességi Központ Regényben megörökítve árverését nyerte
meg. Joan hatvankilenc évesen elhunyt édesanyjának, June
Johnsonnak az emlékét szerette volna megörökíteni. 1989
júniusban bekövetkezett halála előtt June vonzó, ősz hajú,
kék szemű nő volt. Energikus, családszerető asszonyként
ismerték. Két gyermeke és hat lányunokája született;
mindegyikükhöz nagyon közel állt. June régen tanítónő volt,
leginkább a család nyaralójában szerette tölteni idejét az LBJ
tó partján, a texasi Austin közelében. De nagyon szeretett
énekelni a gyülekezetben, és mesélni a gyerekkoráról: egy
lelkipásztor lányaként nőtt fel.
June a Napnyugtában a KGYSZK új zongoristája, aki azért
jelentkezik önkéntes segítőnek a színjátszó körbe, mert
annyira szereti az unokáit – June is biztosan megtett volna
valami hasonlót.
Joan, bízom benne, hogy édesanyádnak méltó emléket
állít ez az ajándék, és hogy egy kicsit mindig őt is fogod látni,
amikor találkozol a nevével a Napnyugta lapjain.
Azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik a „Regényben
megörökítve” árveréseit: így vonom be olvasóimat a
történeteimbe, miközben pénzt gyűjtök jótékony célokra. A
mai napig több mint 100.000 dollárt sikerült összegyűjteni
ilyen jótékonysági árveréseken.
 ELSŐ FEJEZET

JOHN MINDEN IZÉBEN RETTEGVE VÁRTA EZT A napot, de amikor

kopogtattak, elérkezett az idő. Január utolsó keddje volt –
már régen elmúlt karácsony, éppen ideje volt megtennie ezt
a lépést. Hónapokkal ezelőtt meghozta a döntést, és most
véghez kell vinnie.
– Jövök! – A konyhából kiment a bejárati ajtóhoz, és
kinyitotta.
– John! – köszöntötte biccentve Verne Pick, John egyik
barátja a gyülekezetből, akinek a gyerekei a színjátszó körbe
jártak, és akit az egyik legjobb, legalaposabb
ingatlanügynöknek tartottak Bloomingtonban. Arckifejezésén
látszott, hogy tudja: kemény nap lesz a mai. – Készen állsz?
John nagy levegőt vett.
– Igen! – mondta. Szélesre tárta a nehéz faajtót és
behívta a férfit. – Üljünk a konyhaasztalhoz!
John már korábban lefőzött egy kanna kávét. Töltött
mindkettőjüknek. Néhány percig csevegtek, aztán Verne
elővett egy mappát az aktatáskájából.
– Van egy szabvány kérdőívünk, először azt kellene
letudnunk.
John pislogott. Feljött benne egy emlék. Amikor Elizabeth
meghalt, a temetés szervezése alatt végig mintha köd
telepedett volna rá. Egy részlet viszont megmaradt benne: a
fiatal nő, aki lebonyolította a dolgot, minden kérdést
óvatoskodva tett fel, mintha mentegetőzne a folyamat
minden egyes részlete miatt. Pontosan így viselkedett most
Verne is. Felvont szemöldökkel várta a választ Johntól a
kérdőívvel kapcsolatban.
– Jó! – bólintott John, és a két legközelebbi szék felé
intett. – Tudjuk le a kérdéseket!
– Rendben. – Verne kinyitotta a mappát, és elővette a
legfelső iratot. Nagy levegőt vett, és folytatta. – Azt hiszem,
legjobb lesz, ha a tűzzel kezdjük, úgyis mindenképpen
előkerül.
– Várj egy percet! – szólt John. Átment a szomszéd
szobába, és elvett egy mappát az íróasztalról. Odahozta és
letette a konyhaasztalra a barátja elé. – A garázst teljesen
rendbe hozattam, itt van minden papír a felújítási
munkálatokról.
– Az jó! – Verne felszegte az állát, és beleszippantott a
levegőbe. – Füstszag sincs már?
– Nincs, egyáltalán.
– Jó kis ház ez! – mondta Verne óvatos mosollyal. –
Szerintem nyárig biztosan sikerül eladni.
– Igen. – John mellkasát keserédes büszkeség feszítette. –
Remek ház. Jól tartotta magát az évek során, és ezen a tűz
sem kisebbít.
Verne a papírok fölé hajolt.
– Amit lehetett, már kitöltöttem. Vegyük először végig az
alapadatokat! – Felnézett, a tollat a legfelső lap fölött
tartotta a levegőben. – Hálószobák száma?
John maga elé képzelte, hogy nézett ki a ház húsz évvel
ezelőtt. Ő és Elizabeth laktak az egyik nagy szobában a felső
szinten, a ház egyik végében. Brooke és Kari egymással
szemben, a folyosó déli végén. Luke a mellettük levő
szobában balról, Ashley és Erin pedig egy szobán osztoztak
az északi végén. Elhessegette az emléket.
– Öt. – Kortyolt egyet a kávéból. – Öt hálószoba van.
Folytatták; minden egyes kérdés újabb emlékeket kavart
fel, és újabb okokat, amelyek kétségeket ébresztettek benne,
hogy tényleg el tudja adni a házat.
Amikor a kérdésekkel végeztek, Verne nagy levegőt vett,
és az ajkába harapott.
– Akkor most vezess körbe! Meg kell mérnem minden
helyiséget, szükség van a hivatalos alapterületre.
– Vezesselek körbe? – John a tűzhely felé pillantott.
Szinte most is látta, hogy Elizabeth ott áll a teáskanna
mellett. John majd körbevezet” – mondta a felesége mindig,
ha vendégük jött. – „Annyira büszke erre a helyre; szívesen
átengedem neki ezt a feladatot.”
– Hogyne! – mondta, és rámosolygott a barátjára. –
Kezdjük a nappalival!
Egyik helyiségről a másikra haladtak. Verne mindenütt
elővette mérőszalagját, megmérte a falak hosszát, a
számokat pedig felírta a mappájába.
John némán kísérte. Nem azt figyelte, hogy barátja
méricskéli a házat, amelyet úgy szeret. Azt látta, ahogyan
Elizabeth ringatja a kicsinyeiket; Ashley éppen járni tanul;
Brooke behoz egy törött szárnyú kismadarat; Kari pedig
sikít, mert azt hiszi, meg fogja csípni a madár. Hallotta a
zongoraszót, amely óráról órára megtöltötte a házukat nem
teljesen hibátlan darabokkal azokban az években, amikor a
gyerekei zeneleckéket vettek, és látta, ahogy az unokái évről-
évre a karácsonyfa köré gyűlnek.
 Akárhány négyzetméter is az alapterülete, semmiképpen
nem lehet ebben mérni azt, amit ezek a falak végignéztek,
sem az emlékeket, amelyek itt laktak.
Amikor az utolsó helyiséggel is végeztek, Verne
összecsukta a mappát.
– Hát, nagyjából ennyi. Még egy dologra van szükség,
aztán visszamegyek az irodába, és meg is írom a hirdetést. –
Az ajtó felé indult.
– Kimegyek a kocsihoz.
John kikísérte a barátját az előszobáig, és amikor egyedül
maradt, nekidőlt a legközelebbi falnak. Egy szívdobbanás
erejéig úgy érezte, mintha már nem is ebben a testben lenne.
Mit művel? Eladja a házát valami idegennek? Hát valamelyik
gyermeke nem szeretné megtartani? Elvégre hatan is itt
élnek a közelben. Egyiküknek kapva kellett volna kapnia az
alkalmon, hogy itt nevelhesse fel a gyerekeit. De John már
végigkérdezte őket.
Brooke és Peter szerették a házukat, mert Hayley
könnyen közlekedett benne, és kényelmes is volt.
– Bennünket ide kötnek a saját emlékeink, Apa! – mondta
neki Brooke. – A Baxter-ház túl nagy lenne nekünk.
Kari is ugyanígy érzett a saját emlékeivel kapcsolatban.
Gerendaházukat maga Ryan tervezte, és mind a ketten
nagyon szerették rusztikus hangulatát.
Ashley-ben először még reménykedett. Ő többször is
mondta az apjának, milyen szívesen nevelné itt fel a fiúkat,
ahol ő maga is felnőtt. De mostanában nem fest eleget ahhoz,
hogy rendszeres jövedelme legyen, a kölcsön
törlesztőrészlete pedig túl sok lenne Landon fizetéséhez
mérten, főleg most, hogy a fiúk egyre nagyobbak.
 Johnnak egyszer még az is megfordult a fejében, hogy
felhívja Dayne-t, hiszen neki semmit nem jelentett volna
kölcsönadni a szükséges összeget Ashley-éknek – akár még
alacsonyabb kamattal vagy hosszabb futamidőre is.
Ashley viszont könyörgött neki, hogy ezt ne tegye.
– Nem akarom, hogy Dayne azt gondolja, ki akarjuk
használni őt!
John vitába szállt volna vele, de igazából nem lett volna
értelme.
Ashley-nek igaza van; csakugyan kínos lenne.
Ami pedig a többieket illeti: Luke-éknak Indianapolis
közelében kellett maradniuk Luke munkája miatt, és kettejük
kapcsolata még mindig elég ingatag lábakon állt. Találtak
egy gyülekezetet a közelükben, és John biztatta őket, hogy
járjanak lelkigondozásra. Biztos, hogy nem akarnak újra
költözködni.
Utoljára maradt Erin és Sam. Először, amikor Erin
bejelentette, hogy hazaköltöznek Indianába, John azt hitte,
megjött a válasz az imájára, így a családban maradhat a ház.
Sam viszont rengeteget dolgozott, Erint pedig nagyon
lekötötték a gyerekek. Egy ilyen nagy telekkel annyi munka
lett volna, hogy azt nem voltak hajlandók felvállalni, még a
nosztalgia kedvéért sem. Ők is kiestek.
John bement az utcai szobába, és kinézett az ablakon.
Látta, hogy Verne kivesz egy nagy, fából eszkábált ELADÓ
táblát az autója csomagteréből. A John lelkében dúló
szomorúság és bosszúság megkettőződött. Nézte, ahogy
Verne elhelyezi a táblát az út szélén. A Baxter-ház… eladó!
John a fogát csikorgatta és elfordult. Itt akarta leélni élete
hátralevő részét. Lehet, hogy mégis rosszul döntött. Talán az
egész egy nagy tévedés. Újra kinézett az ablakon és
összehúzta a szemöldökét.
Nem, nem döntött rosszul. Élete alkonyát Elizabethtel
együtt töltötte volna itt, és mivel ő már nincs, a ház is mehet.
Mennie kell. Ő és Elaine Denning házasságot terveznek, és
egy új helyen kell elkezdeniük közös életüket…
A kalapácsütés visszhangzott a lelke mélyén. Alig volt
hallható, de John nagyon jól tudta, mit jelent. Néhány
lépéssel közelebb ment az ablakhoz. Nézte, ahogy Verne újra
meg újra ráüt a cövekre.
Miért, Istenem? Nem lehetne valahogy megmenteni ezt a
helyet?
Válaszul nem hallott mást, csak egy újabb koppanást, egy
újabb kalapácsütést.
John felszisszent, miközben Verne egy utolsó ütéssel
befejezte a munkát. A Baxter-házban töltött éveinek vége
szakad. Eljött az ideje, hogy továbblépjen, és Isten
segítségével meg is fogja tenni. Megmarkolta az
ablakpárkányt, és tüdejét megtöltötte otthona ismerős
illatával. Igen, túl fogja élni a ház elengedését, mert nincs
más választása.
Még akkor sem, ha majdnem belehal a búcsúzásba.

Ashley Baxter Blake kinyitotta a fürdőszobaablakot,

nekitámaszkodott a mosdónak, és a tükörbe bámult. Keze
remegett, szíve hevesen vert. A mosdópulton álló órára
pillantott: 9:31. Na, jó, gyerünk… Megjegyezte a percmutató
állását, és újra a tükörbe nézett. A következő perc hosszúnak
ígérkezett, de attól nem fog gyorsabban eltelni, ha az órát
nézi.
Hogy hazudhatott ilyen sokáig magának? Közelebb hajolt,
saját vonásait fürkészte. Az alapozó sem fedte el a sötét
karikákat a szeme alatt. Szédült és fáradt volt; kimerítette az
öklendezés. A beömlő friss levegő sem enyhítette
hányingerét.
A karácsonyi ünnepek alatt végig tucatnyi dologgal
indokolta, miért késik a ciklusa. Az ünnep forgataga, izgatott
öröme; az, hogy szinte állandóan Cole és Devin után
szaladgált, és még mindig sajgott a szíve a kis Sarah miatt.
Egy baba elvesztése után egy évbe is beletelhet, míg a teste
visszatalál a rendes kerékvágásba. Ezt mondta az orvosa. Egy
év. Már majdnem ott tart.
De az elmúlt négy hónap alatt csak egyszer jött meg
rendesen, és Ashley most végre megtette, amire már hetek
óta készült. Vett egy tesztet, és alig egy perc múlva kiderül
az igazság. Nem mintha tényleg szüksége lett volna tesztre.
Finoman megérintette a hasát. Nem lehetett azt mondani,
hogy domborodik, de egy picit gömbölyűbb és feszesebb volt,
ahogyan mindig szokott lenni a terhesség első hónapjaiban.
Csak az volt a különbség, hogy máskor égre törő
lelkesedéssel töltötte el a gondolat, és rohant a drogériába
tesztet venni, amint egy nap késést is sejtett. Alig néhány
héttel Sarah elvesztése után mást sem akart Landonnal
együtt, mint próbálkozni, hogy újra teherbe essen. Ám
valahogy, miközben kislányának elengedésén fáradozott,
rádöbbent, mi rejtőzik a szíve mélyén.
Képtelen lenne elveszíteni még egy gyermeket.
 Sarah elvesztését túlélte Isten kegyelméből, és mert
Landon mellette állt, de még egy babát? Azt biztosan nem
élné túl! Halántéka lüktetett; pislogva nézte a tükörképét.
Mindjárt megtudja a választ, és csupán egyetlen szó létezett
arra, amit most érzett. Rémület.
Furcsa, új félelmei kihatottak élete minden területére –
még a Landonnal való kapcsolatára is. Már beszélnie kellett
volna férjének a sejtéséről, ő mégis megtartotta magának a
gyanút. Ahányszor megfordult a fejében, hogy el kellene
mondania neki, leállította magát. Ha elmondja Landonnak,
akkor fel kell keresnie az orvost, és végig kell csinálnia
ugyanazokat a lépéseket, mint legutóbb – át kell esnie a
vizsgálatokon, és végül elmennie az ultrahangra. Ez pedig azt
jelentette, hogy készen kell állnia a hír fogadására, hogy
megint lehet valami baj. Ezzel a hírrel pedig képtelen volt
szembesülni, legalábbis egyelőre.
Egyébként is, ha túl hamar elmondja Landonnak, a férje
reménykedni kezd, és aztán, ha… ha valami baj lesz,
mindketten összetörnek. Úgy érezte, ha mond valamit,
azonnal ajtót nyit az összes komor lehetőség előtt. Ha
viszont megtartja magának az aggodalmait, akkor nem
ébreszt hamis reményt Landonban, és elkerülheti az orvosi
vizsgálatokat, legfőképpen pedig a rettegett ultrahangot.
Összehúzott szemmel a tesztablakra pillantott. Csak a
képzelete játszik vele, vagy tényleg kezd kirajzolódni egy
vonal középen? Az a vonal, amely megerősíti, hogy
csakugyan újra gyermeket vár? Lehunyta a szemét, és nagy
levegőt vett. Istenem, nem tudom még egyszer végigcsinálni!
Nem veszíthetek el még egy babát! Kérlek, légy velem!
 Sarah elvesztésénél szívet tépőbb fájdalmat még soha
nem élt át. Igaz, Landonnal együtt megtalálták a csodát
Sarah rövid kis életében, és örökre kincsként őrzik a
szívükben azt a néhány vele töltött órát. De azóta nem tudott
úgy elmenni Sarah babaszobája mellett, hogy bele ne marjon
szívébe a fájdalom, és nem tudott úgy elhajtani a temető
közelében, hogy ne lássa maga előtt a festményét; azt,
amelyiken édesanyja tartja Sarah-t az ölében a mennyei
virágmező közepén.
Teljes erejéből nekidőlt a mosdópultnak. A karja
remegett. Az orvos akkor azt mondta, nem valószínű, hogy
megismétlődik az anenkefália, de azért nem lehet kizárni.
Landon biztosan tudta, hogy aggodalommal tölti el az
újabb gyermekvállalás gondolata, mert csupán egyszer hozta
fel a témát karácsony óta.
– Szoktál gondolkodni rajta, Ash? A következő babán?
– Eleinte sokszor gondoltam rá, hogy szeretném, de
mostanában már nem annyira – mondta akkor neki Ashley.
Kedves, szelíd hangon beszélt, de torka hirtelen elszorult a
félelemtől. – Nem tudnám még egyszer végigcsinálni azt,
amit Sarah-val kellett.
Landon megérintette az arcát, a homlokát.
– Nagyapám mindig azt mondta, hogy Isten nem mér
többet ránk, mint amennyit el tudunk viselni.
– Tudom. – Ashley elmosolyodott, és abban a pillanatban
látta Sarah-t az ölében; érezte meleg kis testét a mellkasán.
Nagyot nyelt, keresgélte a szavakat, aztán mégis ejtették a
témát.
Azóta egyszer említette röviden Landonnak, hogy fél
újabb babát vállalni. Az igazság azonban az volt, hogy a
fájdalom és gyász napjaiban gyökeret vert benne a gondolat:
inkább ne legyen több gyermekük, mint hogy szembesülniük
kelljen egy újabb baba elvesztésének lehetőségével.
Élete során Isten megengedett olyan dolgokat az
életében, amelyekről biztosan tudta, hogy Ashley túl fogja
élni, és tényleg sértetlenül került ki belőlük. És a folyamat
során Isten mindig egyre közelebb vonta őt magához. Egy
kicsit azonban belefáradt a szívfájdalomba, elege lett a
gyötrelmes ösvényből, amelyen időnként vezette őt Isten. Ha
most terhes, akkor a baba megszületéséig minden reggel,
minden órában küzdenie kell a veszteség félelmével.
Úgyhogy talán mégsem őrült, amiért ilyen sokáig tagadta a
teste által szolgáltatott bizonyítékokat. Egyszerűen nem állt
készen arra, hogy szembenézzen a szomorúsággal, amely
talán ott leselkedik a következő sarkon túl.
Több mint egy perc telt el, szóval most már biztosan
látszott az eredmény a tesztablakban. Ashley felvette a
tesztcsíkot, és rámeredt a két egyenes vonalra. Mindkettő
élesen, sötéten látszott; nem kellett tovább várnia a válaszra.
Kétség sem fér hozzá – babát vár. Félelem suhant át a lelkén,
de hirtelen váratlan társ csatlakozott hozzá: a pislákoló
remény és öröm szikrája. Babát vár, és akármi vár is rá
később, ott növekszik benne egy új élet. A hír egyszerre volt
rémisztő és örömteli.
Most már csak össze kell szednie annyi bátorságot, hogy
elmondja Landonnak.
 MÁSODIK FEJEZET

LUKE BAXTER IDŐNKÉNT ÚGY ÉREZTE, mintha víz alatt járna;

gépiesen végezte a létezéssel járó mindennapi teendőket, de
közben beleveszett saját belső világába. A bűntudat zárta
oda, de Reagannek is volt ebben némi szerepe. Ennyit be is
ismert a felesége, de egyébként alig szólt hozzá. Nyilván
terápiára van szükségük; mélyre kell ásniuk a piszkos
mocsárban, és felszínre hozni a mélyben eltemetett dolgokat.
Akármi kerül is napvilágra közben.
Először azonban meg kell beszélniük egy időpontot egy
lelkigondozóval.
Luke levette a lábát a gázpedálról. Öt percen belül otthon
lesz, és még mindig nem tudja, hogyan kezdjen bele a
beszélgetésbe Reagan-nel, vagy merre halad majd pontosan.
Apja felajánlotta, hogy vállalja a gyerekeket hétvégére. Luke
elvitte őket a holmijukkal együtt, és megígérte, hogy gyakran
telefonál majd.
– Isten adja meg neked a megfelelő szavakat! – mondta
apja, amikor kikísérte, és még egyszer megölelte, mielőtt
útnak indult. – Légy őszinte! Nagyon sok mindent kell
átbeszélnetek.
Luke rákanyarodott az Adams körútra. Nyugat felé
tartott. Talán még sincs olyan sok mondanivalójuk egymás
számára. Karácsony óta többször voltak együtt; több estét
töltöttek együtt a gyerekekkel, mint azelőtt. Elmaradtak
Luke New York-i útjai, Reagan pedig nem találkozgatott
többet a tűzoltóval. De már nem voltak az a szerelmes fiatal
pár, az a két ember, akik létezni sem bírnak egymás nélkül.
 Luke felsóhajtott. Február első péntekje volt. Két hónapja
már jóformán lakótársként éltek egymás mellett, és nem
házastársakként. Luke erősebben markolta a
kormánykereket. Reagan kérte tőle ezt a hétvégét.
– Muszáj eljutnunk az igazsághoz! – mondta neki. – Nem
tudok tovább így élni.
Luke úgy érezte, mintha egy nehéz kő nyomná a gyomrát.
Talán igaza van az apjának. Ha ezen a hétvégén jól alakulnak
a dolgok, akkor legalább a terápiára nézve megegyezhetnek,
és az már az első lépés. Akkor talán mégis visszatalálhatnak
a szerelem lángjaihoz.
Vagy mégsem.
Luke beállt a ház elé, elzárta a motort, és rároskadt a
kormányra. Szemét a bejárati ajtóra szegezte, a halványan
megvilágított ablakokra és a homályba burkolózó falakra. A
gyér fény mellett ridegnek és baljósnak tűnt az épület,
mintha egy horrorfilm helyszíne lenne. Elszorult a gyomra.
Meddig mennek el majd az őszinteségben? El kell mesélnie
Reagannek a manhattani színházi esték minden részletét?
Tudni akarja majd, mi történt közte és Randi Wells között
azon a késő éjszakán a mexikói tengerparton?
Lassan teleszívta a tüdejét, kihúzta magát, és kinyitotta
az autó ajtaját. Nem csoda, hogy Reagan olyan csendes és
távolságtartó az utóbbi hónapokban. Valószínűleg vívódik,
mert arra vár, hogy Luke őszintén kitárja a szívét, de közben
meg retteg az igazságtól. Mert az igazság fájni fog, az biztos.
Luke kiszállt az autóból, fellépdelt a lépcsőn. A száraz,
fagyos járda mellett kétoldalt harminc centi vastag egyhetes,
piszkos hóréteg halmozódott fel. Bent már sokkal szívet
melengetőbb körülmények fogadták. A frissen lefőtt kávé
illata valami házi sütemény illatával keveredett, és azt is
hallotta Luke, hogy a szomszéd szobában ropog a tűz. Érezte,
hogy kienged.
– Reagan!
– Itt vagyok bent!
Luke bement a hang után a nappaliba. Reagan két széket
húzott a kandalló közelébe. Ott ült az egyiken; lábát felhúzta
és vastag takaróba tekerte. Kezében hatalmas bögrét tartott.
– Szia! – Ideges várakozás tükröződött az arcán, és Luke
tudta, hogy az övén is hasonló kifejezés ülhet. Egy pillanatra
megint olyan üde arcú, erényes, céltudatos és álmokkal teli
egyetemista lánynak látta Reagant, amilyen régen volt.
Hirtelen idegesség fogta el; a szíve zakatolt. Megpróbált
könnyed mosolyt parancsolni az arcára.
– Szia!
Reagan pillantása lesiklott róla.
– Gondoltam, beszélgethetnénk a tűz mellett.
Luke tétovázott; a szíve kétszer olyan gyorsan vert, mint
korábban. Tényleg mindent el kell mondania a feleségének?
– Megyek, hozok kávét. – Elindult a konyha felé, és
megint úgy érezte, mintha az óceán fenekén lépdelne. Hogy
lehet elkezdeni egy ilyen beszélgetést? És merre viszi őket a
sodrás, ha túl nagy akadálynak bizonyul mindaz, amit ma
megtudnak egymásról?
Töltött magának egy csésze kávét, aztán visszament a
nappaliba és leült Reagan mellé. Megfordult a fejében, hogy
talán Reagan is hallja a szívverését.
– A gyerekekkel minden rendben volt? – nézett rá kérdőn
Reagan a kávéscsésze pereme fölött. Mindkettőjük széke a
tűz felé nézett, de kissé egymás felé fordítva.
 – Igen. – Luke tenyere izzadt; de rászorította a
csészéjére. – Mindenről tájékoztattam apát. Malin
fülcseppjéről meg Tommy legújabb trükkjeiről is.
Megengedett magának egy halvány mosolyt. Tommy
bohóckodása miatt a Baxter-család összes tagjának folyton
résen kellett lennie. A kisfiú mostanában minden lehetséges
alkalommal kiosont a garázsba, beült valamelyik autó
sofőrülésére és a kormánykereket meg a sebességváltót
piszkálta. John néha benne hagyta a kulcsot a kocsiban, ha az
a garázsban állt. Luke megborzongott. El sem akarta
képzelni, mi történne, ha Tommy a helyén találná a
slusszkulcsot.
– Rendre kell szoktatnunk – sóhajtott fel Reagan. Nézte a
lángok táncát a kovácsolt vasrács mögött. Aztán odafordult
Luke-hoz. – De most nem miatta vagyunk itt.
– Nem. – Miután eljött az apjától, Luke vezetésért
imádkozott. Úgy, ahogyan az apja kérte tőle. Most pedig
minden további gondolkodás nélkül letette a csészét maga
mellé a földre, és kinyújtotta a kezét Reagan felé. A szobában
nem hallatszott más, csak a tűz pattogása. – Imádkozz velem,
Reagan, légy szíves!
Reagan szinte meglepődött, és ez a reakció valamiért
mélyen érintette Luke-ot. Mennyi idő telt el azóta, hogy
utoljára ilyet kért a feleségétől? Lehet, hogy ezért is kerültek
ilyen helyzetbe.
Reagan fél kézbe vette a csészéjét, majd a másik kezét
kinyújtva ujjait összefonta Luke ujjaival.
– Te imádkozz, jó?
Luke agyán átvillant egy emlék. Amikor még mindketten
az Indianai Egyetemre jártak, időnként találkoztak a kedvenc
padjuknál a két épület között, ahol az óráik voltak. Reagan
nem egyszer megfogta a kezét, és megkérdezte, hogy
imádkozhat-e kettőjük nevében. Akkoriban olyan könnyen
ment az imádkozás mindkettőjüknek, mint a lélegzetvétel.
Luke azt kívánta, bárcsak rá tudna jönni, pontosan mi
változott meg, vagy hogyan juthatnának vissza oda.
Nagy levegőt vett, és belevágott.
– Istenem, úgy vagyunk most itt, hogy nem tudjuk, mi
következik. Kérünk, vezess bennünket! – Átgondolta, milyen
részleteket kell talán megosztania a következő órában. –
Akármi hangzik is most el, add meg nekünk a megfelelő
szavakat, hogy áthidaljuk a távolságot kettőnk között; adj
erőt, hogy meglássuk a holnapot a mán túl, és adj kegyelmet,
hogy. szeretni tudjuk egymást, akármi történik is!
Elengedték egymás kezét, és mindketten a tűz felé
fordították a tekintetüket. Majdnem egy percig egyikük sem
szólalt meg.
Aztán Luke úgy mozdult, hogy szembekerüljön
Reagannel.
– Azt mondtuk, hogy ez a nap az őszinte beszélgetésről
szóljon, igaz?
– Igen. – Reagan elsötétült tekintetében olyan
szomorúság és keserűség honolt, amely évek alatt rakódott
le. – Hogy csináljuk?
– Hát… – Luke nagyot nyelt. – Kezdhetem én. De mit
akarsz tudni?
– Nem is tudom. – Reagan a szájához emelte a bögréjét,
és kortyolt egyet. – Kezdd az elején! Mondd el, hogyan
alakultak így a dolgok!
 Luke próbált kigondolni egy olyan kiindulási pontot,
amely segítene, hogy elkalandozása ne tűnjön annyira a
hűségre vonatkozó ígérete megszegésének. De nem talált
ilyet. Hátradőlt a székén, és gondolatban visszakanyarodott
ahhoz az időhöz, amikor ideköltöztek, ebbe az Indianapolis
közelében található házba.
Lehet, hogy az új munkával járó feszültség miatt, mivel
tudta, hogy Dayne mennyire számít rá, vagy azért, mert
menekült a küzdelmek elől, amelyeket Reagan vívott otthon
mindennap a gyerekekkel. Akárhogy is, Luke elkezdett New
Yorkba utazgatni.
– Nem lett volna muszáj elmennem. Elkérhettem volna az
infókat utólag, e-mailben vagy telefonon. – Egyenletes
hangon beszélt. – Hasznosak voltak azok az utak, de nem volt
feltétlenül szükség rájuk. Ez a legelső.
Reagan egyenesen előre nézett, mint aki felkészül.
Luke tanakodott, hogy mit mondjon ezután. Semmilyen
részlete nem ígérkezett könnyűnek.
– Az a lány az irodában… nem volt senki különös. Csak
egy új dolgozó, aki nagyon figyelmes volt velem. Szerettem
volna azt hinni, hogy lát bennem valamit, de… valószínűleg
az egész csak arról szólt, hogy Dayne a bátyám.
Néhány másodpercre visszatartotta a lélegzetét. Olyan
volt, mint egy ember, aki a Times Square-en álldogál,
minden oldalról zaj, káosz és választási lehetőségek veszik
körül, mégsem tudja, merre forduljon. Amikor viszont kifújta
a levegőt, kibukott belőle a történet többi része.
– Utána elkezdtem színházi estéket szervezni.
Bárkijöhetett az irodából, aki akart.
 Reagan tekintete megváltozott. Szinte vádlás látszott
belőle, de továbbra sem szólalt meg.
Luke pislogott.
– Ő… ő is mindig jött. – Hozzátette, hogy időnként más
ügyvédek is mentek velük a cégtől, időnként nem.
Lendületbe jött, és arról mesélt, hogy elhitette magával:
semmi baj nem származhat abból, ha elmegy szórakozni egy
nő társaságában, aki kedves, aki hízeleg neki és láthatóan
élvezi a társaságát, amikor egyszer csak Reagan odafordult
hozzá, és félbeszakította.
– Megcsókoltad?
Luke maga előtt látta a fiatal ügyvédsegéd arcát, és
visszaemlékezett rá, kétszer is milyen közeljárt hozzá, hogy
megcsókolja.
– Nem. – Megnyalta az ajkát, és érezte, hogy mellkasában
dübörög a szíve. – Vagy kétszer… majdnem, de nem. Semmi
testi dolog nem történt köztünk.
Reagan ádáz pillantást vetett rá, mintha átlátna Luke
történetén arra a részre, amiről nem beszélt; arra, hogy ott
ült a nő mellett a színházban, összeért a karjuk, és rá gondolt
jóval azután is, hogy visszatért a hotelszobájába. De ha ilyet
gondolt is Reagan, nem mondta ki.
– Gondolom, az igazi sztori akkor Randi Wells.
– Igen. – Luke egyszer csak úgy érezte, mintha mázsás
súly nehezedne a vállára. Keresztbe fonta a karját, és
igyekezett, hogy ne tűnjön olyan vesztesnek, amilyennek
érezte magát. Hogy engedhetett meg ilyen őrültséget? És
miért nem jutott eszébe, mennyit árthatnak a tettei a
házasságának?
Reagan várt; őt nézte. Újra belekortyolt a kávéjába.
 – Tudod, mi dühít?
Luke el tudta képzelni.
– Az, hogy hagytad, hogy mindenki azt higgye: Dayne van
azon a képen – mondta Reagan halk, fojtott hangon, amiből
azért érződött a harag és az értetlenség. – Ez milyen aljas
dolog már!
Luke eredetileg úgy tervezte, hogy nem fog védekezni, de
most nem tudta megállni.
– Valamit azért tudnod kell. – Megdörzsölte a tarkóját, és
nagyot sóhajtott. Érződött, hogy bosszús. – Nem úgy utaztam
Mexikóba, hogy majd kirúgok a hámból egy színésznővel. –
Még végig se mondta, eszébe jutott, hogyan reagált, amikor
megpillantotta Randit aznap, amikor Dayne érte jött a
reptérre, és elvitte a forgatás helyszínére. Elhessegette az
emléket, és lenyúlt, hogy felvegye a kávéscsészéjét.
Őszinteség. Őszintének kell lennem! Nagyot nyelt. – Úgy
értem… nem úgy mentem oda, hogy viszonyt akartam
kezdeni, de nem is volt helyes a hozzáállásom. Ez az igazság.
Reagan a lángokra meredt.
– Folytasd!
Luke nem volt biztos benne, hogy bármelyikük is készen
áll, de nem volt más választásuk. Az ő tettei juttatták ide
őket, és most már túl késő bármi máshoz; tisztázni kell a
dolgokat. Akadozva jöttek elő a részletek. Elmondta, hogy
azon az estén ott ültek a tábortűz mellett, Dayne-t elhívták a
vágóhelyiségbe, és amikor kettesben maradtak, Randi
megkérte, hogy sétáljon vele egyet.
Reagan ezen a ponton rávillantotta tekintetét,, ezzel
jelezve, hogy az a séta volt az első megalkuvás.
 Nem lett volna értelme mentegetni magát, amiért
beleegyezett a sétába; amiért úgy gondolta, nyugodtan
sétálgathat a sötét éjszakában a távoli tengerparton egy
gyönyörű, egyedülálló nő társaságában. Meg sem próbálta.
Csak a tényeket sorolta el. Elmentek egy darabig, aztán
amikor megálltak beszélgetni, megszólalt Randi telefonja.
Rossz hírt kapott az anyjáról.
– Sírva fakadt és én… én odamentem hozzá. Talán azt
hittem, hogy megvigasztalhatom… – Lesütötte a tekintetét. –
Vagy talán valami mást akartam. Nem tudom biztosan.
Reagan arckifejezése világosan elárulta, hogy ő tudja a
választ, még ha Luke nem is. Nem pislogott, nem fordította
el a tekintetét. Várta a történet végét.
Luke itt szívesen megállt volna. Hát nem elég, hogy a
bulvárlapok elkapták a csókot, és az egész világ szeme elé
tárták? Tényleg részleteznie kell, hogy mi történt, amikor az
ölelésből valami több lett, szörnyűségesen több?
Összekulcsolta a kezét és felsóhajtott.
– Nem terveztem el előre, hogy így lesz. Átöleltük
egymást, aztán mire észbe kaptam, már csókolóztunk.
– Meddig? – kérdezte Reagan éles hangon, tágra nyílt
szemében jeges harag és közömbösség keveredett. – Meddig
csókolóztatok?
– Nem tudom – felelt Luke bosszúsan. – Egy ideig. Nem
láttuk és nem hallottuk a fotósokat, annyit mondhatok.
Reagan nem kérdezte meg, mi történt még. Nem is
kellett. Az arckifejezése feltette a kérdést szavak nélkül is.
Luke sietve folytatta.
– Nem történt semmi más. Csókolóztunk, aztán egy
ponton elhúzódtam, és közöltem vele, hogy mennem kell.
Visszaindultunk a tábortűz felé, kézen fogva, aztán amikor
már majdnem látóhatáron belül voltak a többiek,
szétváltunk. Én visszamentem a szobámba, ő pedig a tűzhöz,
hogy senki ne gondolja, hogy egész idő alatt együtt voltunk.
– De volt több is. – Reagan hangjából most először
érződött a meg-bántottság. – Aznap este, igaz? Meg később
is?
Igaza volt, és Luke ezt a részt legalább annyira gyűlölte.
Lehet, hogy ma másként állnának a dolgok Reagan és
őközötte, ha észhez tért volna akkor, amikor visszaért a
hotelszobájába. Hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a
halántékát, és összeszedte minden erejét, hogy elmondja
Reagannek a történet további részét.
Órákkal a csók után Randi bekopogott hozzá, és amikor
ajtót nyitott neki, egyből a karjaiba vetette magát. Megint
csókolóztak, és ezúttal Randi közölte vele, hogy vonzódik
hozzá.
– Azt mondta, tudja, hogy nős vagyok, de kész várni, amíg
elrendezem a dolgokat.
– Milyen rendes! – mormogta Reagan.
A bűntudat testet öltött, úgy emésztette Luke-ot belülről,
mint valami betegség. Mindene fájt, mint elsős egyetemista
korában, amikor elkapta az influenzát.
– Utána egy ideig sms-eztünk. Beszéltünk telefonon.
Végül rákérdezett, hogy kész vagyok-e elhagyni téged.
Reagan felvonta a szemöldökét.
– Megmondtam neki az igazat. – Luke úgy érezte, mintha
ő lenne a legnagyobb gazember a világon. – Megmondtam,
hogy vonzódom hozzá, de nem tudom elképzelni, hogy
elhagyjalak.
 – Micsoda figyelmesség! – bólintott Reagan.
Luke gyűlölte, hogy ilyen cinikusan beszél a felesége, de
rászolgált.
– Amit tettem, abban egyáltalán nem volt semmi
figyelmesség. Csak gondoltam, tudnod kellene. – Beletúrt a
hajába. Hiába ragadott magával a pillanat heve, nem tudtam
volna elképzelni az életemet nélküled.
Reagan egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán egy picit
ellágyult a tekintete.
– Ennek örülök – mondta, majd elfordította a tekintetét. –
Tényleg.
Luke nem tudta, hogyan értelmezze a hajszálnyi váltást
Reagan hozzáállásában, ezért inkább nem is tett rá
megjegyzést. Már majdnem végzett a történetével. Hallotta a
kudarcot a saját hangjából, amikor folytatta. Amint a képek
megjelentek a bulvárlapokban, beszéltek Randivel az okozott
kárról, és Randi könyörgőtt neki, hogy maradjon csendben.
Dayne majd vállalja a bukást, mert neki sokkal könnyebb az
ilyesmi, mint Luke-nak. Soha senki nem fogja megtudni.
– Csak hát egyikünk se tudott így élni. – Luke nem akart
önigazoltnak hatni. Amit tett, az helytelen volt; ezt nem is
tagadhatja. – Végül felhívtam Dayne-t. – Összeszorított
száján át kifújta a levegőt. – És most itt vagyunk.
Reagan a mellkasához szorította a térdét, és sokáig csak
nézte a tüzet, mintha magába szívna minden fájdalmas
csapást, és minden részletet elraktározna a szívében, hogy
majd később kiválogassa a törött darabkákat. Aztán minden
további figyelmeztetés nélkül odafordult a férjéhez.
– Akkor most rajtam a sor.
 Rajta a sor? Luke szíve kihagyott egy ütemet. Egész idő
alatt, míg az igazság pillanatán gondolkodott, azt tervezte és
attól rettegett, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejében,
hogy Reagan mit mondhat el neki. Elvégre ő a rosszfiú a
történetben, nem igaz? Reagan pedig az áldozat.
Reagan azonban összekulcsolt kézzel folytatta.
– Barátságnak indult.
Luke-kal forogni kezdett a szoba. A szíve hevesen vert.
Miről beszél Reagan? A tűzoltó haverjáról? Az indult
barátságként? De csak akkor lenne még más mondanivalója
is a közelmúltról, hogyha… hogyha…
Reagan néhány másodpercig rá szegezte a tekintetét.
Éppen csak annyi ideig, hogy tisztán lássa rajta a bűntudatot.
– Nem akartam, hogy bármi történjen. – Ez kísértetiesen
hasonlított arra, ahogyan Luke kezdte a mondandóját.
Luke érezte, hogy megfeszülnek az izmai.
– A tűzoltóval?
– Igen. – Reagan szeme élettelennek tűnt; belefeledkezett
egy távoli pillanatba, amiről Luke semmit sem tudott. –
Tommy balesete után eljött, hogy megnézzen minket, és
meggyőződjön róla, hogy minden rendben van-e.
– Arra emlékszem. – Luke majdnem elfelejtett levegőt
venni.
Ekkor, mintha átszakadt volna egy gát, Reagan kiöntötte
a történetet. A tűzoltó minden délután egy órára eljött,
Tommy és Malin délutáni alvása idején. Először a nappaliban
ültek le és beszélgettek, de a hét végén, amikor Reagan az
ajtóhoz kísérte, átölelték egymást, aztán csók lett belőle.
 – Másnap, amikor újra eljött, olyan volt, mintha mind a
ketten tudnánk. Megpróbáltunk úgy tenni, mintha semmi
sem történt volna, de ott volt mindkettőnk előtt.
Luke a padlóra meredt. Hogy lehet, hogy ilyet hall? Egész
idő alatt félt ettől a beszélgetéstől, mert ez azt jelentette,
hogy be kell vallania mindazt, amit tett. Azt egy percig sem
gondolta, hogy Reagan is rejteget valamit.
Reagan még mindig beszélt, magyarázkodott. Luke-nak
minden erejére szükség volt, hogy fel tudja fogni, amit a
felesége mond.
– Egy pár percig beszélgettünk, aztán megint csókolózni
kezdtünk. Utána már túl sok lett, és. elküldtem. – Reagan
leengedte a lábát a padlóra. – Sajnálom! – Szeméből sütött a
nyers fájdalom. – Nem számítottál erre.
Luke kutatva nézett a feleségére. Újra meg újra ott
üvöltött az agyában Reagan vallomása, és azt harsogta, hogy
ez még csak a kezdet. Mert Reagan hangjából érezte, hogy
még mindig van valami.
– És…?
– Nem akartam, hogy maradjon. – Reagan esdeklő
szemmel nézett Luke-ra. – De azt se akartam, hogy elmenjen.
Luke-ból nyögésszerű kiáltás szakadt fel. Felpattant.
– Komolyan beszélsz? – Megtett három lépést az ajtó felé,
aztán sarkon fordult. – Én meg csak üljek itt és hallgassam
végig?
Reagan arckifejezése megkeményedett.
– Mi van, Luke? Úgy érted, úgy, ahogy nekem kellett
téged végighallgatnom?
Luke körbepillantott, mint aki menekülni szeretne, kiutat
keresve az igazság elől. De nem volt. Eltelt egy fél perc.
Végül előreesett a válla, a bensőjében dúló küzdelem átment
vereségbe és kétségbeesésbe. Elmehet, de akkor nem lesz
visszaút így, hogy a házasságukból csak széttépett cafatok
maradtak. Nekidőlt a legközelebbi falnak, nehogy térdre
roskadjon.
A kérdés ott lógott köztük a levegőben; végül nem maradt
más választása, fel kellett tennie.
– Azt akarod mondani… hogy lefeküdtél vele? –
hitetlenkedő, feszült suttogása alig ért el Reagan füléig.
Reagan a válaszát inkább saját magának címezte, mint
Luke-nak.
– Túl messzire mentem, ezt nem is tagadom. – Lassan
megcsóválta a fejét. – De nem feküdtem le vele. Elküldtem,
mielőtt még… mielőtt a dolgok…
– Állj! – szakította félbe Luke felemelt kézzel. Egyetlen
szót, egyetlen további részletet sem tudott volna
meghallgatni. Szívét-lelkét háborgó érzelmek tépázták;
döbbenet és árulás, szomorúság és megbánás. De nagyon
hamar átvette a gyeplőt a dühödt harag. A bölcsesség azt
kiabálta a fülébe, hogy ne tegye fel a következő kérdést, de ő
nem hallgatott rá. – Tudod, mit nem tudok elhinni?
Reagan szeme megtelt könnyel, de nem válaszolt.
Luke nem fogta vissza magát.
– Nem tudom elhinni, hogy nem tanultál a legelső
alkalomból… amikor én voltam a srác a kanapén. – Alig
ejtette ki a szavakat, rögtön meg is bánta.
Reagan úgy hőkölt vissza, mint akit megütöttek; aztán
dermedt arcára olyan kifejezés ült ki, amilyet még soha nem
látott rajta Luke.
Fiam, nyújtsd a kezedet neki; kérj bocsánatot…
 Luke elhessegette a lelkében felhangzó halk suttogást.
Megkettőződött a haragja. Ott maradt a fal mellett. Az ő
hibája is! Miért én mozduljak először? Érezte, hogy a Szent
Szellem sürgeti, noszogatja, hogy hidalja át a kettejük közt
levő távolságot. Hirtelen újra az a kamaszfiú volt, aki dühös
a nővérére, Ashley-re, aki rossz döntéseket hozott, és
hallotta, ahogy anyja hangja visszhangzik a múlt boltívein át.
„Luke, meg kell bocsátanod azoknak, akiket szeretsz. A
kapcsolatokat egy életen át kell építeni, de a büszkeség
egyetlen pillanat alatt lerombolhatja őket.”
Luke ökölbe szorította a kezét. Nem, ez más! Már túl
késő; túl messzire mentünk a megbocsátáshoz. Mind a
ketten.
Reagan felállt, és rászegezte a tekintetét.
– Hallod, amit mondasz? – kérdezte hitetlenkedve,
megsebzett hangon. – Mindegy! Ennek úgysincs értelme! –
Még egy pillanatig nézte a férjét, aztán sarkon fordult, és
kiszaladt a hálószobájuk felé.
Ahogy kiment, Luke-nak azonnal száz és száz dolog jutott
eszébe, amit mondania vagy tennie kellett volna. Érezte,
hogy Isten sürgeti: menjen a felesége után, kérjen
bocsánatot, és térjen vissza arra a pontra, ahol még
lehetségesnek tűnt a kibékülés. De nem jutott eszébe más
szó, csak az, amit Reagan mondott az előbb. Ennek a
kapcsolatnak így semmi értelme.
Nagyot sóhajtott, és csak most vette észre, hogy eddig
visszafojtotta a lélegzetét. Felvillant benne egy emlék – az
esküvőjük napja, amikor körülvette őket a család. Milyen
mélyre zuhantak azóta!
 Ő egész idő alatt úgy gondolt Reaganre mint áldozatra,
pedig valójában… valójában… Nem tudta befejezni a
gondolatot. Mit számít már? Megszegték a fogadalmukat;
hazudtak és csaltak. Beszélgetni sem tudnak róla úgy, hogy
ne jussanak zsákutcába. Nincs értelme Reagan után
szaladnia, és megpróbálni kiengesztelni, mert a feleségének
igaza van a házasságukkal kapcsolatban.
Akárhogy is kezdődött, ez nem a gyógyulás időszaka lesz
a számukra.
Hanem a búcsú időszaka.
 HARMADIK FEJEZET

ODAKINT HULLT A HÓ, bent pedig örömteli zűrzavar töltötte meg

a Bloomingtoni Közösségi Színházat, ahol Katy Hart
Matthews végigsietett a sorok között, és elfoglalta helyét
elöl, a zsűri többi tagja mellett. A József és a színes
szélesvásznú álomkabát című darab meghallgatása folyt
éppen, és a teremben uralkodó zsibongás betetőzte az egész
városra jellemző várakozást. Katy és férje, Dayne lett az
épület új tulajdonosa. A január tele volt késlekedésekkel,
mert el kellett végeztetni a legfontosabb felújítási
munkálatokat. Most viszont már használatba vehették az
épületet, és mivel a bloomingtoni gyerekek olyan keményen
harcoltak azért, hogy megtarthassák a színjátszó kört, az
emberek úgy vélték, ez lesz a Keresztény Gyermek Színjátszó
Kör addigi legjobb előadása.
Katy négy hónapos terhes volt; már nem volt rosszul
reggelenként, mint korábban. Még nem igazán gömbölyödött
a pocakja, de karcsú dereka eltűnt, és egy kicsit azért
hamarabb kifulladt, mint egyébként. Elfoglalta a középső
széket a keskeny asztal mellett.
– Eddig százötven gyereket számoltam, össze – hajolt oda
Dayne -hez. – Elképesztő lesz a darab!
Dayne megszorította a kezét.
– Folyton az jár a fejemben… – Körbepillantott a
mindenféle nagyságú és életkorú gyerekeken, akik mind
büszkén viselték a nyakukba akasztott számot. – Hol
lennének ezek a gyerekek, ha te nem jöttél volna vissza?
 A szeméből áradó szeretet elhatolt Katy szíve mélyéig.
Katy rámosolygott.
– Úgy érted, ha te nem vetted volna meg a színházat. –
Futó csókot váltottak. Már készültek a tervek a színház mellé
megálmodott étteremről és kávézóról. – Most itt vagyunk, és
csak ez számít.
Dayne az órájára pillantott.
– Itt az idő! – Átnyújtotta Katynek az első tíz jelentkezési
lapot. – Vágjunk bele!
Katy átvette a lapokat, felállt és szembefordult a szülők
és gyerekek sokaságával. A meghallgatás napján ezen a
ponton általában elcsendesült a terem, és Katy elmondta
szokásos beszédét, részletezve a folyamatot, hogy az új
családok is tisztában legyenek a dolgok menetével. A
gyerekeket tízesével szólítják be, a meghallgatások alatt
senki nem mehet ki vagy be, a következő tízes csoport előtt
mindig öt perc szünetet tartanak és így tovább…
Ma azonban, amint szóra nyitotta a száját, Flaniganék,
Pickék, Shafferék és Farley-ék felálltak és rámosolyogtak.
Aztán tapsolni kezdtek. Mielőtt Katy felfoghatta volna, mi
történik, egymás után álltak fel a családok és csatlakoztak a
tapshoz, míg végül az épületben tartózkodók mind tapsoltak,
kiabáltak és éljeneztek.
Katyt elöntötték az érzelmek. Felnézett a férjére. Dayne
felesége derekára tette a kezét, így mutatta ki támogatását és
osztozott a hála megnyilvánulásában.
Kétoldalról odaállt melléjük a kreatív csapat többi tagja
is. Dayne-en kívül, aki társrendező volt Katy mellett,
ezenkívül fő díszletépítő, ott volt Katy sógornője, Ashley is,
aki a díszlettervezést felügyeli majd, és szurkol a fiának,
Cole-nak, aki most először vesz részt a meghallgatáson, és
ott volt Tim Reed is, Katy egyik legkedvesebb volt színjátszó
körös gyereke, ma már egyetemista. Az első sorban ült négy-
öt önkéntessel, akik vállalták, hogy színjátszó órákat
tanítanak abban a félévben.
Katy pillantása továbbsiklott az új huszonnyolc éves
táncoktatóra, aki New Yorkból költözött Bloomingtonba, és
koreográfusként ajánlotta fel szolgálatait. A húgai már
régóta szerepeltek a színjátszó körben. Nem messze tőle
mosolyogva tapsolt új zongoristájuk, June Johnson is.
Katy rámosolygott az ősz hajú, nyugdíjas tanítónőre,
akinek az unokái tagjai voltak a színjátszó körnek a bezárás
előtti utolsó évben. June zseniális tehetségű szoprán énekes
volt, rátermettsége miatt pedig biztosra lehetett vermi, hogy
nagyon hamar népszerű lesz a színjátszó körös gyerekek
körében. Katy különösen annak örült, hogy June döntésében
főként az játszott szerepet, hogy az asszony több időt akart
együtt tölteni az unokáival. Nagyon sok szülő és nagyszülő
hasonló megfontolásból vett részt a színjátszó kör
munkájában.
Ma délután, még mielőtt a gyerekek megérkeztek volna,
June félrevonta Katyt, és azt mondta neki:
– Mindig azt hittem, hogy azok a napok a legkedvesebbek
a számomra, amelyeket a kis lányunokáimmal a tóparti
házunkban tölthetek. – Csillogó szeme körbejárt a
színházteremben. – De van egy olyan érzésem, hogy ez még
jobb lesz.
Katy feltétlenül egyetértett.
Végignézett az ünneplő szülők és gyerekek tömegén, és
nem tudott mást tenni, csak az ég felé mutatott; arra, Aki
megajándékozta őket ezzel a második eséllyel. Aztán
feltartott kézzel kérte őket, hogy csendesedjenek el, és
üljenek vissza a helyükre.
Dayne közelsége erőt adott neki, hogy megindultsága
ellenére is visszanyerje a hangját és meg tudjon szólalni.
Egyik családról a másikra vándorolt a tekintete; maga előtt
látta a sok-sok boldog emléket, amely ehhez a helyhez
kötődött, és az az érzése támadt, hogy még nagyon sok
hasonlóban lesz részük.
– Ti vagytok a barátaim… a családom! – Katy a torkára
tette a kezét, és próbálta visszanyerni az önuralmát. – Mivel
Isten adott nekünk még egy esélyt ezen a helyen,
helyénvalónak tűnik, hogy a mai napot azzal kezdjük, hogy
hálát adunk Neki.
Csend támadt, és az emberek lehajtották a fejüket.
– Drága Urunk, hálát adunk Neked! – Katy érezte, hogy
erő árad szét benne. Remegő hangja megszilárdult, imája
egyenesen a Teremtőhöz szállt. – Te adtad nekünk ezt az
épületet és a színjátszó kört. Legfőképpen pedig Te adtál
nekünk reményt. Ezért nagyon hálásak vagyunk, és kérünk,
hogy ez az előadás szerezzen Neked örömöt úgy, ahogyan
nekünk is biztosan nagy örömöt fog szerezni! Jézus nevében,
ámen.
Újabb taps következett, aztán Katy végre elmondhatta a
bevezetőjét. A legelső jelentkező Ashley kisfia volt. Cole
nemrég fejezte be első kosárlabda-szezonját, és a sportot
mindenképpen folytatni akarta, akár sikerül szerephez jutnia
a darabban, akár nem. De József volt a kedvenc története a
Bibliából, ezért mindenáron részt akart venni a
meghallgatáson.
 Ashley tagja volt a kreatív csapatnak, és ma a zsűrinek is,
de ő nem szavazhat majd a fiára. Katy futó pillantást vetett
sógornőjére, amikor Cole kiállt a színpadra. Ebben a
pillanatban Ashley csak egy ideges szülő volt, ugyanúgy,
mint mindenki más a teremben.
Cole a nadrágja hátsó zsebébe dugta a kezét, és
rámosolygott a zsűri tagjaira.
– Jó napot! Cole Blake vagyok, kilenc éves. A „Take Me
Out to the Ball Game” című dalt fogom énekelni. – Mosolya
elhalványult, pillantását Ashley-re szegezte. – Azért, mert a
nagymamám ezt énekelte nekem mindig.
Ashley biztatón rámosolygott a fiára, és enyhén
biccentett.
Katy úgy sejtette, hogy Cole onnan, ahol áll, nem láthatja
az édesanyja szemében gyülekező könnyeket. Ashley
édesanyja évekkel ezelőtt halt meg, de még mindig fájt a
hiánya. Mostanában talán még inkább. Ashley édesapja
ebben az évben készült újranősülni. Talán ezért, vagy talán
mert még mindig újszülött kislánya halálát gyászolta, Ashley
a szokásosnál is csendesebbnek tűnt.
Férje, Landon is itt ült a közönség soraiban kisebbik
fiukkal, és Katy a szeme sarkából látta is, hogy Landon
felemelt hüvelykujját mutatja Cole-nak.
Katy visszafordította tekintetét a kisfiúra. June előtt ott
volt a kotta, kezét készenlétben tartotta a billentyűk fölött.
Cole egy pillantással jelezte, hogy ő is készen áll.
Amikor Cole énekelni kezdett, Katy rádöbbent, hogy még
soha nem hallotta énekelni. Amikor Cole és Landon
beugrottak néha a színházhoz megnézni Ashley-t a színjátszó
kör egy-egy hosszúra nyúlt díszletfestő estéjén, Cole mindig
lelkesen mesélt a meccsekről vagy valami iskolai történetről,
de énekelni soha nem volt alkalma.
Katyt kellemesen meglepte a dal. Cole csengő hangja
tisztán szárnyalt, ráadásul szemkontaktust teremtett a
zsűrivel és a közönséggel, és olyan magabiztosságot
tanúsított, ami ritka az ilyen korú gyerekeknél.
Katynek volt egy olyan érzése, hogy Cole nagymamája
nemcsak a réges-régi dal szeretetét adta át a kisunokájának
annyi évvel azelőtt. Valószínűleg magát az éneklést is ő
szerettette meg vele. Katy újra Ashley-re pillantott.
Sógornője arca ragyogott a boldog büszkeségtől, de nem
lehetett nem észrevenni a könnyeket az arcán.
Amikor a dal véget ért, Katyben megerősödött a
bizonyosság, hogy Cole tagja lesz a József stábjának.
Kipipálta a visszahívás melletti négyzetet az űrlap alján. A
zsűri tagjai ezzel jelezték, ha szerintük vissza kellene hívni
valakit a másnapi, második meghallgatásra.
Az első tízes csoport többi tagja következett egymás után,
és a délután olyan ismerősen alakult, hogy melengető érzés
járta át Katy szívét. Amikor a harmadik gyermek közölte,
hogy a „Vár rám a föld” című dalt énekli el A kis hableányból,
Katy és Dayne egymásra mosolyogtak. Egy átlagos
meghallgatás napján elkerülhetetlen volt, hogy hétszer vagy
nyolcszor ne hallják ezt az éneket. Katy ezt bizalmasan el is
mondta Dayne-nek, még mielőtt összeházasodtak. Most ez jó
ok volt arra, hogy összenézzenek, és legalább a szemük
mosolyogjon.
A Flanigan gyerekek a második tízes csoportban voltak.
Bailey és Connor is gyönyörűen énekeltek. Ők is kétségkívül
visszajönnek holnap.
 Amikor az ő csoportjuk is végzett, a szünetben Bailey
odasietett az asztalukhoz, és miután sietve köszönt Dayne-
nek, Katyhez fordult.
– Találkoztam egy lánnyal. Új. A következő csoportban
lesz benne. Nagyon aranyos. Sarah-nak hívják. Szerintem
nagy szüksége lenne erre. Később majd mesélek róla. –
Átölelte Katyt., majd a fülébe súgta: – Csak gondoltam, jó, ha
tudod.
Katy Bailey után nézett, amikor a lány a helyére ment.
Nagyon szerette Flaniganékben és a színjátszó körbejáró
többi gyerekben, hogy ennyire törődnek a társaikkal. Bailey-t
láthatóan nem zavarta, hogy az új lány esetleg riválist
jelenthet a számára; csak tudatni akarta Katyvel, hogy az
éneklési tehetségén túl talán más, komoly ok is van arra,
hogy bevegyék a csapatba.
A következő tízes csoportból ötödikként egy alacsony,
sötétszőke hajú lány lépett a színpadra. Rámosolygott a
zsűrire. Katy eltökéltséget és magabiztosságot látott a
szemében.
– Sarah Nordlund vagyok, tizennégy, és az „Én döntöttem
így” című dalt fogom énekelni a Szépség és a szörnyetegből.
Nehéz dalt választott; könyörtelen balladát, amely
pontosan megmutatja majd, mennyire képzett énekes. Katy
némán felfohászkodott, hogy sikeres legyen az éneklés,
hiszen Bailey láthatóan úgy gondolta, a lány számára nagyon
fontos lenne, hogy bekerüljön a szereplők közé.
Elindult a zene, de Sarah már az első sor közepén
megakadt, elfelejtette a szöveget. Lehorgasztotta a fejét.
– Bocsánat! Ismerem a szabályt – nincs második esély! –
Ezzel megfordult, és elindult lefelé a színpadról.
 Nincs második esély? Katy legszívesebben a karjaiba
zárta volna a lányt, úgy simította volna el minden kételyét.
– Várj!
Sarah megállt, felnézett.
– Igen?
– Az egész színjátszó kör a második esélyekről szól. –
Katy elmosolyodott, és remélte, hogy Sarah nyugtalan szívét
is sikerül megnyugtatnia. – Tudod a dalt?
– Igen – mondta Sarah és vállat vont. – Csak valamiért
lefagytam.
– Jó, rendben. – Katy biccentett a zongoránál ülő June-
nak. – Akkor próbáljuk meg még egyszer!
Sarah visszament a színpad közepére, az önbizalma
láthatóan kissé megtépázódott. Ám amikor a zene
elkezdődött, ezúttal minden szó az eszébe jutott. A dal egyre
csak szárnyalt, és Sarah a magas hangokat is teljesen tisztán
énekelte.
A teremben tartózkodó gyerekek mindenkit megtapsoltak
az előadása után. Néha, amikor olyan gyerek énekelt, akit a
többiek jól ismertek – mint például Bailey vagy Connor –,
különösen hangosan dübörgött a taps. Most viszont, amikor
Sarah befejezte a dalt, olyan hangos ováció támadt, mint
ezen a meghallgatáson még egyszer sem.
– Köszönjük, Sarah! – mondta Katy, és kipipálta a
visszahívást jelölő négyzetet a lány lapján.
Sarah arcáról csak úgy sütött a hála. Katynek volt egy
olyan érzése, hogy kedvelni fogja a lányt, és hogy ez csak az
első a sok meghallgatásból, amelyen a lány szerepelni fog.
 A kreatív csapat már a színpadra lépő következő lánnyal
foglalkozott. Később, ha a meghallgatás véget ér, Katy majd
kikérdezi Bailey-t, hogy mit tud Sarah Nordlundról.
Mint kiderült, nem is kellett addig várnia. A szünet alatt,
míg Dayne és a zsűri többi tagja kiment vízért az
előcsarnokba, Sarah odalépett Katyhez.
– Beszélhetnénk egy percre?
– Persze! – Katy úgy fordult a székével, hogy jobban lássa
a lányt.
– Jó, hát… szerettem volna megköszönni, hogy újra
megpróbálhattam.
Katy meghatódott.
– Hogyne, kedvesem! Mindenkivel előfordul néha, hogy
elfelejti a szöveget. Mi azt akarjuk, hogy mindenki sikeres
legyen.
Sarah idegesen fészkelődött.
– Én… jégtáncos vagyok. – Megcsóválta a fejét. – Ott
aztán nincs második esély.
– Ja, értem! – mosolygott Katy. – Hát, örülök, hogy
összejött.
– Még valami! – Sarah idegesnek tűnt. – Egyes típusú
cukorbetegségem van. – Elfintorította az orrát. – Annyira
utálom, mert csak szeretnék olyan lenni, mint a többi gyerek.
– Felcsillant a szeme. – Úgyhogy köszönöm. Nagyon… sokat
jelent nekem, amit tettél.
Sarah visszament a többiekhez, Katyt pedig elborították
az érzelmek. Lehet, hogy Sarah-nak is szüksége volt a
színjátszó körre, de ezen a napon Katynek volt szüksége
Sarah-ra, miután hátat fordított a filmek világának. Anélkül,
hogy tudta volna, a lány megerősítette Katy szívében, hogy
ide tartozik. Mindig is ide fog tartozni.
A délután estébe hajlott. Egyik tízes csoport a másik után
érkezett a színpadra és adta elő a dalát. Jöttek a szokásos
meglepetések: egy-egy diák, aki addig csak csoportokban
szerepelt, a mai előadásával rászolgált a szóló szerepre;
aztán voltak csalódások is; olyanok, akik egyértelműen nem
készültek, és ezért kisebb szerep juthat csak nekik, vagy még
az sem.
Tizennégy lány énekelte a „Vár rám a föld” című dalt, és
tizenkét fiú az „Egy-két jó falat” címűt A dzsungel könyvéből.
Csupán ketten érkeztek teljes jelmezben, köztük egy tizenkét
éves fiú, Sander, aki házi készítésű maszkot viselt, mint Az
operaház fantomja.
Miután elmotyogta „Az éj zenéje” első két sorát a
musicalből, Katy kedvesen félbeszakította.
– Sander, vedd le a maszkodat!
A fiú lassan lehámozta magáról a fél arcát eltakaró fehér
gipsz alkotmányt.
– De hát… – engedte le az álarcot – ez segít, hogy
beleéljem magam a szerepbe.
– Sajnálom, de így nem halljuk az éneklésedet. – Katy
remélte, hogy olyan együttérzőnek hallatszik a hangja,
amilyennek szánja. Sander rendes srác volt egy kedves
családból, akik már régóta támogatták a színjátszó kört. – A
színjátszás esetében itt bent kell rátalálni a szerepre –
mondta, és a szívére helyezte a kezét. – Rendben?
– Jó. – A fiú felsóhajtott, és letette a maszkot. – Akkor
rajta!
 Amikor újra belekezdett, Katy már jobban értette, miért
akarta a srác a szája előtt tartani a maszkot az éneklés
idejére. Hol túl magasak, hol túl alacsonyak voltak a hangok,
és valahogy sosem sikerült eltalálnia az ütemet. Háromszor
is megbicsaklott a hangja a mutálás miatt.
Katy lenézett a fiú papírjára, és észrevette, hogy második
választásként Sander szívesen dolgozna a technikusi
csapattal a fény- és hangtechnikán. Elöntötte a
megkönnyebbülés. Amikor Sander lement a színpadról, Katy
kipipálta a technikusi munka melletti négyzetet.
Dayne ránézett a papírjára Katy válla fölött.
– Fény- és hangtechnika? – súgta oda neki.
– Mindenképpen. – Katy a szemébe nézett. – Hála
Istennek érte!
Már az utolsó tízes csoport felénél jártak, amikor egy
idősebbnek tűnő lány állt a színpadra. Szűk farmert és még
szűkebb pulóvert viselt. Ahogy szembefordult a zsűrivel,
hosszú, sötét hajának egy tincse a szemébe hullott. Felszegte
az állát.
– Miranda Miles vagyok, tizenhat éves, és a „Stay” című
dalt fogom énekelni a Sugarlandtől.
Katyben kínos érzés támadt. A színjátszó kör honlapján
és a meghallgatásról szóló brosúrán jelezték a gyerekeknek,
hogy lehetőleg valamelyik musicalből válasszanak éneket:
Karaoke CD-t lehetett használni, és a gyerekek fele inkább
ezt választotta, nem a zongorakíséretet. A Miranda által
választott dal viszont nemcsak műfaját tekintve nem volt
megfelelő; ráadásul egy viszonyról szólt. Nem igázán
egészséges.
 Szegény lány! – gondolta Katy. Miranda egész
megjelenése lázadásról és dacról árulkodott; ilyennel ritkán
találkozott Katy a meghallgatásokon. A KGYSZK túl sok időt
és önkéntes munkát követelt ahhoz, hogy egy szülő
ráerőltethesse a gyerekére a részvételt. Katy kíváncsian dőlt
hátra a székén. Ha okkal van itt ez a lány, kérlek, mutasd
meg, Istenem!
Miranda teljesítménye átlagos volt. Nem nyitotta ki úgy a
száját, ahogy kellett volna, de nem énekelt hamisan. Az,
ahogyan a haja az arca előtt lengett, és eltakarta egyik
szemét, bizonyítékul szolgált arra, hogy a lány el akar
rejtőzni – nemcsak a zsűri elől, hanem az egész világ elől.
Általában, ha egy gyerek úgy teljesített a meghallgatáson,
mint Miranda, Katynek meg kellett hoznia a kemény döntést,
és elengednie. Végtére is a gyerekek felének nem jut szerep.
Katyt azonban vonzotta valami Mirandához – jobban,
mint bármelyik gyerekhez, aki aznap énekelt. Amikor a lány
végzett, Katy közelebb hajolt Dayne-hez.
– Van egy olyan érzésem, hogy találkoznunk kellene vele
holnap.
Dayne habozott, majd azt mondta:
– Akkor jelöld be a visszahívás négyzetet!
Utolsóként Patrick és Lydia Moynihan szerepeltek. A
testvérpár évek óta tagja volt a színjátszó körnek, és Katy
meglepetten tapasztalta, hogy egyébként is jó hangjuk
milyen csodássá érett az elmúlt hónapokban. Mindketten
jártak énektanárhoz. Katy beleborzongott a dalukba.
Zseniálisak voltak.
Amikor Patrick befejezte a dalát, Dayne odasúgta
Katynek:
 – Ilyen hangot egyedül Isten adhat egy gyereknek!
– Pontosan. – Katyt elöntötte a melegség, és még akkor is
érezte, amikor elbúcsúzott a szülőktől és gyerekektől, miután
emlékeztette őket arra, hogy a KGYSZK honlapján keressék
majd azoknak a listáját, akiket visszahívnak a másnapi,
hosszabb meghallgatásra. Megindult a nyüzsgés, és
visszatért a korábbi izgatott zsibongás. A melegség egyre
csak nőtt, és betöltötte Katy lelkét.
Körülnézett, magába szívta a pillanat minden részletét –
a hangok kavalkádját, az öreg színházépület dohos szagát, a
fapadló nyikorgását, ahogy az emberek az ajtó felé indultak,
és Dayne közelségét, aki néhány lépéssel arrébb a húgával
beszélgetett. Dayne befejezte a filmjét, és hálás volt, hogy
elkezdheti a hollywoodi karrierjébe beiktatott kétéves
szünetet. Neve kezdett kikopni a bulvárlapokból, és a
városban sem rajongták már annyira körül az emberek.
Pontosan úgy, ahogy ezért imádkoztak.
Katy tisztában volt azzal, mi ez a melegség, amit érez.
Isten maga volt jelen benne Szelleme által, biztosítva őt
arról, hogy az Ő akarata valósul meg Katy életében. Itt van a
helye. És ez az elhívása: hogy a gyerekeknek, akikben ott a
hit és az Isten iránti szolgálat vágya, helyet biztosítson, ahol
növekedhetnek, fejlődhetnek és bemutathatják Istentől
kapott ajándékaikat. Itt az olyan gyerekek, mint Sarah,
Sander vagy Miranda együtt dolgozhattak olyanokkal, mint
Bailey, Connor és a Moynihan testvérek, és együtt
növekedhettek úgy, ahogyan Isten szerette volna, hogy
növekedjenek.
A színjátszó körben az volt a fantasztikus, hogy
egészében véve a csapat nagyon tehetséges volt.
Tehetségesebb, mint a legtöbb színházi csoport, akikkel
valaha dolga akadt Katynek. Mégis, ha betoppanna egy
ügynök, és filmszerződéseket lobogtatva azt javasolná, hogy
a családok költözzenek LA-be a gyerekeik kedvéért, a legtöbb
színjátszó körös szülő nemet mondana. Nem érdekelné őket
a dolog, mert nincs az a pénz vagy hírnév; nincs az az ígéret
a rendezők vagy ügynökök részéről, ami átvehetné annak az
élménynek a helyét, amit itt szerezhettek a gyerekek, a
bloomingtoni KGYSZK-nál.
Katynek kemény lecke árán kellett ezt megtanulnia.
 NEGYEDIK FEJEZET

BAILEY FLANIGAN, ALIG VÁRTA, hogy kiérjenek a színházból.

Amikor Connorral és az édesanyjával együtt végre az
autóban ült, becsatolta magát, és hazaindultak, kiszakadt
belőle a nagy sóhaj, amelyet az éneklése óta tartogatott
magában.
– Úgy utálom, amikor ez történik! – nyögött fel, és
hátrahajtotta fejét a támlára. – Olyan keményen dolgoztam
azon, hogy tökéletes legyen az előadásom, mégsem sikerült
kihoznom magamból a legjobbat.
– Miről beszélsz? Remekül csináltad! Biztos, hogy
visszahívnak. – Connor a nővére mellett ült, mivel az
anyósülést elfoglalta anyjuk laptoptáskája, amit azért hozott
el Jenny, hogy hátha lesz egy kis ideje megírni legújabb
cikkét a meghallgatás alatt. Ám a táska szokás szerint el sem
hagyta az autót. A meghallgatás túlságosan szórakoztatónak
bizonyult.
– Kösz! – Bailey bosszúsága kissé enyhült. – De akkor is…
nem énekeltem úgy, ahogy tudok.
– Mindketten fantasztikusak voltatok! – Anyjuk rájuk
nézett a visszapillantó tükörből és mosolygott. – Bejelöltétek,
milyen szerepet szeretnétek a legjobban, ha visszahívnak
benneteket?
Jenny tudta, milyen szerepre vágytak, de a gyerekeknek
nem volt kötelező bejelölni konkrét szerepet a jelentkezési
lapon.
Batley megint nagyot sóhajtott.
– Én mesélőnek jelentkeztem.
 – Én beírtam Józsefet, de azt is, hogy bármit elvállalok. –
Connor aggódó pillantást vetett a nővérére. – Te is beírtad,
hogy bármit elvállalsz, ugye?
– Persze! Játszottam már elégszer városlakót meg egyéb
csoportos szerepet. Ha megint így lesz, túlélem. Csak
reménykedtem benne, hogy…
– Ez az utolsó éved – Connor megengedett egy halvány
mosolyt.
– Igen. – Bailey belekarolt az öccsébe, és fejét a vállára
hajtotta. A karácsonyi szünetben betöltötte a tizennyolcat –
három évvel volt idősebb Connornál – és két évvel ezelőttig
ez még a magasságukon is meglátszott. De mára az öccse
már majdnem száznyolcvan centi lett, és látszott rajta, hogy
apjuk testalkatát örökölte. Bailey nagyon élvezte, hogy ilyen
pillanatokban rátámaszkodhat. Ráadásul Connor szinte
mindig tudta, mire gondol és hogy érzi magát. Szinte be
tudta fejezni a félbehagyott mondatait. Akármit hoznak is a
következő évek, mindig Connor lesz a legjobb barátja.
– Akarjátok hallani az elmaradhatatlan lelkesítő
beszédemet? – Anyjuk hangjából kicsendült a meghallgatás
napjára tartogatott szokásos együttérzése.
– Szerintem jó lenne. – Bailey megszorította Connor
karját. – Igaz?
– Igen, Anya. Jó ötlet!
– Hát jó! – Jenny hátradőlt. – Isten ezt az egészet már
régen eltervezte, mielőtt a mai nap elérkezett volna. –
Türelmes, bár kissé aggódó hangon beszélt. – Amikor
kiosztják a szerepeket – már, ha kaptok szerepet –, olyan
szerep jut nektek, amilyet Isten nektek szánt. Minden szerep
– vagy a szerep hiánya – magával hozza a tanulságot.
Megtanulhatjátok belőle azt, amit másképp nem. – Még
folytatta, beszélt a zsűri tagjairól is; elmondta, hogy
szeretetteljes és hűséges emberek, akik mindenképpen
méltányosak lesznek.
Bailey hagyta elkalandozni a gondolatait, pedig nem is
akarta. Anyja hangjának már a csengése is elég volt ahhoz,
hogy vigaszt és békességet nyújtson. Azon viszont nem
változtatott, hogy nem sikerült a legjobban az előadása, és
ennek megvolt az oka. Megzavarta Tim Reed. Egészen
karácsonyig úgy tűnt, a színjátszó kör a múlté. Tim az
Indianai Egyetemre járt, zenét tanult, és együtt járt egy
lánnyal a gyülekezetéből. Csakhogy a kapcsolat kútba esett,
és Tim most újra felbukkant Bailey életében. Felragyogott az
arca, amikor megpillantotta a lányt, és boldogan ölelte át.
– El tudod hinni? A színjátszó kör, Katy és ez az öreg
épület; még te és én is itt vagyunk. Pont úgy, ahogy lennie
kell a dolgoknak.
Csak Tim most tanárként volt jelen, és ez azt jelentette,
hogy tartania kell bizonyos távolságot a diákoktól, még az
olyan idősebb diákoktól is, mint Bailey. Nem mintha
egyébként különösebb érdeklődést tanúsított volna felé. De
akkor is elég volt a jelenléte ahhoz, hogy megzavarja őt.
Különösen így, hogy az éjjeli szekrényén ott hevert Cody
Coleman legfrissebb levele.
Codyé, jó barátjáé, aki mostanában ritkábban írt, noha
Bailey továbbra is kéthetente küldözgette neki a leveleket.
Cody ebben a legutóbbi levélben elmagyarázta, mi ennek az
oka. Bailey próbált visz-szaemlékezni a legfontosabb
sorokra. Valami olyasmit írt a fiú, hogy Bailey ártatlan és
tiszta, és hasonló srácot érdemel, és ő sosem szeretne az
útjába állni annak, amit Isten Bailey-nek szánt. Nagyjából ezt
mondta neki akkor is, mielőtt beállt a seregbe tavaly nyáron.
Anyja az ismerős beszéd vége felé járt.
– Szóval, a hétvégi program: imádkozunk a zsűriért, a
döntésekért, amelyeket meg kell hozniuk…
– És imádkozunk, hogy néhány szerepet új gyerekek
kapjanak, vagy olyanok, akiknek nagy szükségük van arra,
hogy benne legyenek a színjátszó körben – vágott közbe
Connor.
– Pontosan. – Anyjuk hangja nyugodtan csengett. – Egy
főbb szerep több időt és energiát jelent, és mellette kevesebb
idő jut a barátokra a próbák idején.
– Ez igaz. – Bailey felegyenesedett. – Erről mindig meg
szoktam feledkezni.
– A csoportos szerep meg azt jelenti, hogy egy egész
csapat gyerekhez közelebb kerülhetünk. – Connor nekidőlt az
ajtónak, és rámosoly-gott a nővérére. – De mindegy, úgyis
fennmaradunk hajnali egyig, vagy amíg ki nem teszik a
visszahívottak listáját a honlapra.
– Ha visszahívnak bennünket, kérni fogjuk Istent, hogy
segítsen a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. – Bailey
rámosolygott anyjára a visszapillantóban. – Igaz?
– Igaz. Mert a visszahívást egy egynapos előadásnak kell
tekinteni, amikor a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtani
a zsűri előtt. – Anyjuk elkomolyodott. – A Biblia azt mondja,
hogy Isten tudja, mi a terve velünk. Reményteljes jövőt szán
nekünk. Egyedül Ő tudja, hogy ez a hétvége hogyan illik bele
abba a tervbe.
– Jeremiás 29:11. – Bailey hálószobájának falán is
szerepelt ez az igevers, de a szívébe is be volt írva. Csodás
emlékeztető volt arra, hogy Isten tartja kézben az életüket,
akármilyennek tűnnek is a dolgok. Bailey az öccsére
pillantott. Connor elővette a mobilját, és üzenetet írt
valakinek. Egy forgalmas útkereszteződéshez értek. Bailey
éppen mondani akart valamit Sarah Nordlundról, akivel
aznap délután találkozott, amikor látta, hogy egy
betonkeverő áthajt a piroson, és egyenesen feléjük tart
Connor oldalán.
– Ne! – sikított, és a jármű abban a pillanatban kikerülte
őket, talán egy fél méterrel, és két másik autóval is majdnem
összeütközött, mielőtt elhagyta a kereszteződést. Bailey nem
kapott levegőt, és nem érezte a szívverését. – Anya! –
Megmarkolta anyja ülésének a háttámláját. A szíve kétszer
olyan gyorsan vert, mint korábban. – Láttad ezt?
Anyjuk szeme tágra nyílt, arca holtsápadt volt.
– Csak amikor már az útkereszteződés közepén járt.
– Majdnem belénk rohant oldalról. – Bailey Connorra
pillantott. Öccse is aggódva ráncolta a homlokát, de egyikük
sem látta az egészet úgy, mint ő. – Ha nekünk jön. – Nem
bírta befejezni a gondolatot. Legalábbis hangosan nem.
A betonkeverő egyenesen nekik jött volna, és Connor
azonnal meghalt volna. Szinte biztosan. Valószínűleg még
Bailey és az anyja is. Az ereiben szétáradó adrenalin
mennyisége csökkenni kezdett, és hirtelen kimerültséget
érzett. Hátrarogyott.
Connor megveregette a térdét.
– Semmi baj! Nem történt meg!
De megtörténhetett volna! Bailey lehunyta a szemét, és
megpróbálta elképzelni az eredményt: az egész életük egy
szempillantás alatt teljesen megváltozott volna. Ahogyan az
meg is történt emberekkel országszerte az ilyen napokon,
amikor a betonkeverő sofőrjének nem sikerült időben
félrerántania a kormányt.
– Jézus, köszönjük… Érezzük, hogy itt vagy velünk! –
suttogta az anyjuk.
– Azt hiszem, ez is segít megfelelő fényben látni a
meghallgatást. – Connor hangjából érződött az új felismerés.
Bailey kinyitotta a szemét, és rámeredt az öccsére, a
legjobb barátjára. Mi lett volna, ha abban a töredékidőben
meghalt volna? Biztos, hogy a Mennyben lenne, és ez némi
békességet adna. De ő hogyan tudna nélküle élni? Bailey
közelebb húzódott Connorhoz, és megint a vállára hajtotta a
fejét. Az öccsének igaza van. Tényleg más megvilágításba
helyezte a dolgokat ez a pillanat.
Az út hátralevő részét csendben tették meg, de Bailey
gondolatai visszaterelődtek Codyra. A srác Irakban volt, és
mindennap veszélyekkel kellett szembenéznie. Bailey maga
előtt látta apja volt sztár futballjátéko-sát gyakorlóruhában,
gépfegyverrel a kezében, amint az összetűzéseket próbálja
kerülni és gyanakvó szemmel kutat út menti bombák után.
Mi járhat Cody fejében? Hát elfelejtette, milyen közel
kerültek egymáshoz az elutazása előtti utolsó hetekben?
Hogy a barátságuk mennyivel többnek tűnt annál? Bailey
egyenesen előre nézett. Cody nem csókolta meg, csak az
arcára kapott puszit tőle, de akkor is olyan érzése volt azon a
nyári napon, hogy kölcsönösek az érzéseik. Akárhogy is,
mindenképpen azt akarta, hogy a srác épen és biztonságban
térjen haza Irakból.
Amikor bekanyarodtak a ház elé, apjuk felkapcsolta a
kinti villanyt, és a fiatalabb fiúkkal együtt kiszaladt. Ott
ugrándoztak, bohóckodtak, integettek az autó körül,
szokásuk szerint. Anyjuk beállt a garázsba, aztán az egész
család odagyűlt a jól megvilágított kinti kosárlabdapályára,
amely a többi garázsajtó előtt húzódott keresztben.
– Na? – faggatózott Jim. BJ-vel, Shawnnal és Justinnal
kosárlabdaedzésen volt. Ricky is velük ment, mert – ahogy
tegnap este mondta vacsoránál – „a kosárlabda ragályos”.
– Te lettél a mesélő? – BJ labdát tartott a hóna alatt.
Leejtette, és ide-oda gurítgatta a két lába között. – Tudod
már?
– Még nem. – Bailey elhúzta a száját, és magyarázatként
hozzátette: – Nem sikerült a legjobban.
– Tényleg? – Apja széttárta a karját. Bailey odalépett, és
megölelte.
– Hazafelé jövet majdnem meghaltunk.
Apja megmerevedett, elhúzódott, és fürkészve nézett
először Bailey, aztán Jenny arcába.
– Igazat mond. – Jenny arca sem nyerte még vissza
megszokott színét. Nagyot nyelt, és odalépett Jim mellé a
másik oldalról.
– Miért? Bailey vezetett? – kérdezte Justin huncut
vigyorral, és a többi fiú kuncogott.
– Hé! – csóválta a fejét Connor. – Ez nem vicces, fiúk!
– Azon a forgalmas útkereszteződésen mentünk át,
néhány utcányira a színháztól – mesélte Jenny remegő
hangon.
– Egy betonkeverő átment a piroson – fejezte be Bailey,
és felnézett az apjára. – Egyenesen Connor ajtaja felé tartott,
csak a sofőr az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt.
 – Átment a piroson? – Apjuk arcára is ugyanolyan
döbbenet ült ki, amilyet Bailey érzett korábban; mintha John
szeme előtt lepergett volna a kis híján bekövetkezett baleset.
A fiúk közelebb húzódtak, hogy hallják a részleteket; a
vigyor helyét aggódó arckifejezés vette át.
Anyjuk bólintott.
– Láttam, amikor elhaladt mögöttünk. Félméternyire is
alig volt.
– Két másik autóval is majdnem ütközött. – Connor
keresztbe fonta a karját. – Nem normális!
A család egy percre összebújt a nedves hidegben, mintha
mind megpróbálnák feldolgozni azt, ami majdnem
megtörtént. Ami megtörténhetett volna.
Jim egyik karját felesége, a másikat lánya vállára tette.
– Ezek szerint a ti jó híretek felülmúlja az enyémet. Mert
Isten úgy döntött, hogy biztonságban hazahoz benneteket
hozzánk.
Jenny kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Milyen jó híred van?
Jim kacsintott, aztán a ház felé intett a fejével.
– Menjünk be! Majd bent megbeszéljük.
Bailey-nek eszébe jutott a fiúk bohóckodása, amikor
megérkeztek.
Túl izgatottnak tűntek ahhoz, hogy ez csak egy egyszerű,
meghallgatást követő köszöntés legyen. Eljött az évnek az a
bizonyos időszaka: az NFL holtidénye, amikor egyik-másik
csapat vezetősége be-bekopogott apjukhoz, reménykedve
abban, hogy elvállal egy edzői állást.
Bailey gyomra összeszorult, amikor a garázson át befelé
indultak. Mi lesz, ha apja az ország túloldalán vállalt
munkát? Végre újra működött a színjátszó kör; Bailey-nek
esze ágában sem volt elmenni. Az Indianai Egyetemen akart
továbbtanulni színművészet szakon, és esetleg elutazni New
Yorkba néhány színjátszó körös barátjával egy-egy
meghallgatásra. Egyébként is, ha az ő családjuk elköltözik
innen, Cody hova tudna hazajönni?
Amikor beértek, Bailey ránézett a négy fiatalabb fiúra, és
látta, hogy alig bírják magukban tartani az izgatott örömöt.
Apja odaterelte őket a családi szobában terpeszkedő barna
antilopbőr-kanapékhoz. Bailey és Connor egymásra néztek,
és Bailey azonnal látta, hogy legnagyobb öccsét is aggasztja a
hír.
Amikor mind helyet foglaltak, Jenny is leült a férje mellé,
és fürkészve nézett rá.
– Jim, mondd már!
Jim átkarolta feleségét, és rámosolygott.
– Hívtak a Coltstól. Az egyetlen csapattól, amelyik nem
keresett idáig.
Az Indianapolis Colts csapata csupán egyórányira volt
Bloomingtontól. Bailey érezte, hogy csillapodik a félelme, de
azért még nem volt teljesen biztos a dologban. Szerette, hogy
apja a gimiben edzősködik, és így ott lesz az öccsei számára
is, amikor nagyobbak lesznek.
A fiatalabb fiúk izgatottan fészkelődtek, alig bírták
visszafojtani az örömüket.
– Felajánlottak egy segédedzői állást. Március közepétől
lesznek megbeszélések.
Anyjuk mosolygott, de látszott, hogy fejbe kólintja a hír,
és Bailey megértette. Elég volt feldolgozni. Minden szem
Jennyre szegeződött. Ő elnevette magát, felállt, aztán
átkarolta Jim nyakát.
– Ez csodálatos! El sem tudom hinni!
Mint mindig, amikor valami nagy dolog történt az
életükben, Bailey biztosra vette, hogy szülei később még
alaposan megvitatják az ügyet kettesben.
– Akkor hát igent mondtál? – Bailey is felpattant, és
közelebb lépett az apjához.
– Azt mondtam nekik, hogy megbeszélem a családommal,
és hétfőn visszaszólok.
Ricky ajkát győzelemüvöltés hagyta el. Ökölbe szorított
kezét a magasba emelte.
– Mondj igent! Hát persze!
– Ez az! – Shawn körbetáncolta a testvéreit, széles
mosolya megvillantotta a fogszabályzóját. – Apa megint az
NFL-nél lesz edző!
– Ez remek! – Connor visszafogottabb volt a többieknél,
és Bailey úgy gondolta, tudja is, hogy miért. Connor néhány
hónapja ment át a színjátszó körből a futballcsapatba, és az
apjánál játszott. Most, hogy a színjátszó kör újra teljes gőzzel
beindult, apjuk pedig valószínűleg elvállalja a munkát a
Coltsnál, Connor valószínűleg befejezi a futballt.
– Anyukátokkal még sok mindent át kell beszélnünk.
Azért akartam elmondani nektek is, hogy átgondolhassátok a
dolgokat a hétvégén. Ha bármelyikőtökben kétely merül fel
ezzel kapcsolatban, gyertek oda hozzám! – Apa szünetet
tartott, és egyenként a szemükbe nézett. – Mindenkinek joga
van a véleményéhez, úgyhogy tudni szeretném.
Anyjuk korábban már bekészítette a lassúfőző edénybe a
csirkét a rizzsel, úgyhogy most asztalhoz telepedtek. Vacsora
közben három fő irányba haladt a társalgás: kosárlabda,
futball és a meghallgatások.
Shawn és BJ vaktában felsorolt adatokkal szórakoztatták
őket, ahogyan sokszor tették. Bailey időnként bosszankodott
a vacsoraasztal körüli káosz miatt; igencsak próbára tette a
türelmét, amikor szeretett volna valamiről beszélgetni a
szüleivel. Ma este azonban kimondottan örült, hogy a
fesztelen csevegés elterelte a figyelmét.
Így nem kellett Timről vagy Codyról gondolkodnia.
Szülei az edzői állásról beszélgettek halkan, Connor pedig
közölte, hogy szerinte a Pick gyerekek életük legjobb
teljesítményét nyújtották a meghallgatáson. Shawn egyszer
csak a levegőbe emelte az ujját.
– Tudtátok… – kérdezte úgy általánosságban –, hogy a
gepárd képes hétszáz méteren át száztízzel futni anélkül,
hogy megállna? – Amióta hat évvel ezelőtt idekerült Haitiről,
attól a naptól fogva teljesen lenyűgözték az állatokkal
kapcsolatos információk, úgyhogy igazán senki sem lepődött
meg.
– Komolyan? – kérdezte apjuk az állát simogatva, aztán
folytatta a beszélgetést feleségével.
– Ez még jobb! – BJ elővett egy könyvet a széke alól.
Uncle John’s Bathroom Reader volt a címe, és Shawntól kapta
karácsonyra. – Tippeljetek: hány kalóriát tartalmaz a világ
legnagyobb burritója? – Feltartotta a kezét, és megrázta a
fejét. – Várjatok, ne is tippeljetek! Úgysem találjátok ki!
– Négyszázezer – vágta rá Ricky.
– Nem négyszázezer! – csóválta a fejét Justin.
– Miért? Lehetne! – kuncogott Shawn. – Justin annyit
eszik egy nap alatt.
 – Te meg annyit eszel egy óra alatt! – vágott vissza Justin.
Nem beszélt komolyan, de szerette, ha övé az utolsó szó.
Nem ő volt ugyan a legidősebb az örökbe fogadott fiúk közül,
de sokszor mégis úgy tett, mintha az lenne. – Fogadni
mernék, hogy négyszázmillió.
BJ bosszúsan emelte a kezét a levegőbe, aztán
visszaejtette az ölébe.
– Most elrontottátok! Mondtam, hogy ne tippeljetek!
– Jól van, jól van! – Justin nevetve oldalba bökte BJ-t, aki
mellette ült. – Mondd már! Ugye, négyszázezer?
Bailey egy kicsit megsajnálta BJ-t. Őt izgatta a legkevésbé
az iskola, az olvasás meg a tanulás, és most legalább valami
érdekelte. A szülei nem igazán figyeltek rájuk, úgyhogy ő
figyelmeztette Justint finoman a tekintetével.
– Hadd mondja el!
– Hagyom! – nevetett Justin, ahogy mindig szokta, amikor
nem akart bajba kerülni. Alapjában véve jó szándékú volt, de
időnként egy kicsit túlzásba vitte mások ugratását.
BJ láthatóan értékelte Bailey támogatását. Egy kicsit
kihúzta magát a székén.
– Tizennyolcmillió kalóriát tartalmaz! El tudjátok hinni?
Kétezer tortilla volt benne, ezer kiló tejföl és saláta.
Tizennyolcmillió kalória!
– Annyi étel elég lenne… – Connor felnézett a plafonra,
fejben számolt.
– Tizenegy évre! – BJ a magasba emelte a könyvet. – Itt az
áll.
Az adatok ismertetése folytatódott a vacsora végéig, sőt
még a takarítás alatt is. Aznap este a jegesmedvékről néztek
egy természetfilmet, és Shawn végigbeszélte az egészet: hol
helyeselte, hol megjegyzésekkel egészítette ki a
kommentátor által felsorolt adatokat. Bailey még most is
örült a figyelemelterelésnek.
A kisebb fiúk tíz körül lefeküdtek. Bailey addigra már
beszámolt az édesanyjának arról, hogy látta Timet a
meghallgatáson, és hogy ez milyen érzés volt neki ahhoz
képest, ahogyan alakulhatott volna ez a tavasz a színjátszó
kör nélkül.
Egy órával később Connor tett egy próbát, és ránézett a
KGYSZK honlapjára.
– Megvan! – mondta, és közelebb hajolt a képernyőhöz.
Bailey mögé lépett, és a válla fölött kukucskált.
– Na? Ott vagyunk?
– Igen! – mutatott a képernyőre Connor. Rajta vagyunk!
Holnap tíztől kettőig leszünk ott!
Bailey megkönnyebbülést érzett, és azonnal feljött benne,
mennyire igaznak bizonyult az a korábbi igevers: Isten tudta,
mi a terve vele – reményteljes jövőt szán neki. Van, akinél ez
a jövő akár egy korai véget is jelenthet, egy korai
megérkezést a Mennybe. Ahogyan történt volna velük is, ha
az a betonkeverő telibe kapja őket. De a sofőr elrántotta a
kormányt, mégpedig azért, mert Istennek a rá vonatkozó
terve még mindig erre a földre összpontosul… erre az életre,
amellyel megajándékozta.
Bailey és Connor végignézték a listát, és még egy félóráig
beszélgettek. Amikor Bailey lefeküdt aludni, hálát adott
Istennek, amiért életben maradhatott. Szeme a falon függő,
bekeretezett igeversre tévedt. Elmosolyodott.
Eszébe jutott Sarah Nordlund, aki cukorbetegséggel küzd,
és próbál olyan lenni, mint más fiatalok. Aztán, hosszú idő
óta most először egy másik Sarah felé szálltak a gondolatai.
Sarah Jo Stryker a színjátszó kör tagja volt, szenzációs jövő
állt előtte, csakhogy két évvel ezelőtt egy ittas sofőr kioltotta
az életét.
Igen, holnap minden erejét bevetve fog énekelni,
színészkedni és táncolni. Mindent belead, és úgy fogja
csinálni, hogy dicsőséget és tisztességet hozzon Isten nevére.
Ez a legkevesebb, amit megtehet hálából azért az ajándékért,
hogy még egy napot megérhetett.
Mielőtt álomba szenderült, még egy kérés szállt fel a
szíve egyik rejtett zugából Isten felé. Hogy valahol Irakban
Cody is megkapja ugyanezt az ajándékot.
 ÖTÖDIK FEJEZET

ASHLEY NEM TUDTA BIZTOSAN, hogy a hétvégi meghallgatások

okozták-e a kimerültségét, vagy a terhesség, esetleg a
titoktartásba fáradt bele. Vasárnap késő délután Karinak
segített répát és brokkolit szeletelni a Baxter-házban. Tudta,
hogy látszik rajta a fáradtság.
– Jól vagy? – kérdezte Kari, és halvány aggodalom
csendült ki a hangjából. Annié ott aludt a közelükben a
hintájában. A szomszéd szobából behallatszott, ahogy apjuk
és Elaine Kari két nagyobbik gyermekével, Jessie-vel és RJ-
vel meg Ashley fiaival, Cole-lal és Devinnel beszélget és
nevetgél.
A hang megnyugtatóan hatott Ashley lelkére.
Elmosolyodott.
– Csak fáradt vagyok egy kicsit.
– A meghallgatások? – Kari egy papírtörlőre szedte a
brokkolidarabokat, majd beleborította őket a serpenyőbe.
– Azt hiszem, igen. – Ashley nem szívesen mondta ki a
féligazságot. Már majdnem egy hét telt el azóta, hogy
megcsinálta a tesztet, de ahányszor felmerült benne, hogy
elmondja Landonnak, meggyőzte magát arról, hogy talán
téved. Talán még mindig nem jött teljesen rendbe Sarah
születése óta. Ez megmagyarázná, miért hiányzik az
egyensúly a szervezetéből. Egyáltalán nem hízott semmit, és
ha néha émelygett is egy kicsit, nem volt annyira rosszul,
hogy az terhességet jelentsen. Legalábbis többnyire nem.
Igazából furcsa volt a félelme. Nemrég még alig várta, hogy
egy új baba foglalja el elvesztett kicsinyük helyét, most meg
attól retteg, nehogy még egyet elveszítsen. Hogy lehet ez?
Dühös volt saját magára, amiért fél, és többnyire azt
mondogatta magának, hogy ha össze tudna szedni annyi
hitet, hogy legyőzze a szorongását, azonnal beszámolna
Landonnak az esetleges terhességről. A félelmei ellenére
beszélni akart férjével a tesztről, de valahogy nem akadt
egyetlen megfelelőnek tűnő pillanat sem. Nem csoda, hogy
olyan kimerültnek érezte magát!
Kinyílt a bejárati ajtó; hallották Brooke, Peter és a lányok
hangját. Luke-ékra ma este nem számítanak, úgyhogy ha
Katy és Dayne ideérnek, már nem kell várni senkire. Sült
csirkét esznek zöldségekkel és sajtos tepsis burgonyával,
amit Elaine hozott.
Kari elővett egy fej karfiolt a hűtőből és a mosogatóhoz
vitte.
– Gondolom, a gyerekek nagyon örülnek, hogy újra ott
lehetnek a színházban.
– Az nem kifejezés! – Ashley halkan felnevetett. – Katy és
Dayne is nagyon boldognak tűntek. Meg persze a Flanigan
gyerekek és mindenki más is. – Felmarkolt egy marék
répaszeletet, és a serpenyőbe tette. – Szerintem még mindig
nem ülepedett le mindenkiben, hogy Katy, Dayne és a
színház végleg itt maradnak.
– És a babavárás hogy alakul?
Ashley lélegzete elakadt egy pillanatra, de aztán ráébredt,
hogy Kari Katy terhességéről beszél.
– Hát… – Nagy levegőt vett, és próbálta összeszedni
magát, nehogy Kari észrevegye a változást a hangjában. – Azt
mondja, jól van. Már elmúltak a rosszullétei, csak egy kicsit
hamarabb kifárad, mint egyébként.
 – Mindjárt itt a július.
– Igen. – Ashley pislogott. Amióta megcsinálta a tesztet,
most először kezdett derengeni neki, hogy ő és Katy néhány
hét eltéréssel szülhetnek majd. Úgy, ahogyan ő és Kari is
néhány hét eltéréssel szültek tavaly nyáron. A rémület jeges
vasmarokkal szorította össze a szívét. Ez is azt mutatta, hogy
az események megint úgy alakulnak, mint. ..
– És hogy ment Cole-nak a meghallgatás?
Ashley elhessegette korábbi gondolatait.
– Remekül. – Letette a kését, és nekidőlt a pultnak. –
Nagyon büszke voltam rá. Azt énekelte, amit Anya énekelt
neki mindig.
– „Take Me Out to the Ball Game”? – kérdezte Kari
oldalra hajtott fejjel. Szemébe gyengéd pillantás költözött. –
De édes!
– Ne mondj neki semmit! – figyelmeztette Ashley halkabb
hangon. – Ma este akarja elújságolni mindenkinek. –
Szerepet kapott. Simeonnak, József testvérének az egyik
gyerekét fogja alakítani.
Kari szeme felragyogott.
– Ez szuper! Akkor mindenkinek ott kell lennie a
nyitóesten!
Brooke lépett a konyhába egy zacskó zsemlével.
– Na, jó! – Letette a zacskót, és rámosolygott a húgaira. –
Nekem is adjatok valami munkát!
– Túl késő! – válaszolt nevetve Kari. – Már nem sok
minden fér a serpenyőbe.
Brooke mögött belépett Hayley is. Rózsaszín kabát volt
rajta; csillogó kék szemét szépen keretezte szőke haja.
– Szia, Kari néni, Ashley néni!
 – Szia, hercegnő! – mosolygott rá Kari.
Ashley odalépett unokahúgához.
– Hogy megy a suli?
– Nagyon jól! – Hayley felnézett az anyjára. – Igaz, Anya?
– Jobban, mint bármikor! – Brooke éppen a kezét mosta a
mosogatónál, de dobott egy puszit kisebbik lányának.
Hayley csetlő-botló léptekkel elment a családi szoba felé,
ahol az unokatestvérek örömteli zsivaja a duplájára
fokozódott.
Amikor Hayley már hallótávolságon kívül volt, Brooke
ellágyult hangon megkérdezte a húgait:
– Gondoltátok volna, hogy ez a kislány egyszer olvasni
fog? Még nincs teljesen egy szinten az osztálytársaival, de
idefelé jövet elolvasta a Kalapos Macska első oldalát.
Válla fölött egy pillantást vetett a szomszéd helyiségre,
ahol Peter és a többi férfi a gyerekekkel foglalkozott.
– Peter arcán csorogtak a könnyek, mire Hayley a végére
ért.
Ennek a történetnek enyhítenie kellett volna Ashley
szorongásán; meleg békesugarakkal kellett volna öveznie
minden érzését. Isten nyilvánvalóan hűséges. Milyen más
magyarázat létezne a drága kis Hayley bizonyságára? Ashley
mégis megborzongott, és félelme megháromszorozódott.
Hayley fejlődése csakugyan csodával határos volt, de
ugyanaz az Isten, aki megengedte, hogy Hayley életben
maradjon, azt is megengedte, hogy a kis Sarah baba
meghaljon. Ha Ashley babát vár, nincsenek garanciák. Semmi
nem tud bizalmat ébreszteni benne a jövő iránt.
Landon bedugta a fejét a konyhába.
 – A gyerekek meg szeretnék nézni Jessie Hannah
Montana DVD-jét. – Rámosolygott Ashley-re, de észrevehette,
hogy valami nincs rendben. Tekintetén azonnal látszott az
aggodalom. – Van még annyi idő?
– Persze. – Kari láthatóan nem vette észre a pillantást,
amit Ashley és Landon váltottak. Odalépett Annié hintájához,
és újraindította az időzítőt. – Még legalább félóra, míg
elkészül az étel.
– Jó. – Landon pillantása a feleségén nyugodott. – Nincs
szükségetek valamire, lányok? – Ashley megrázta a fejét, és
szemével azt üzente férjének, hogy majd később elmondja. –
Köszi, hogy vigyáztok a gyerkőcökre!
– Most viccelsz? – nevetett Landon. – A fiúk Texas
holdem pókert fognak játszani. A kicsik mind odáig vannak
Hannah Montanáért. – Kiment, és egy perc múlva már
hallották is a televízió hangját. A gyerekzsivaj. alábbhagyott.
Brooke elővett egy tálat a pult alól, és belerakta a
zsemléket.
– Nekem nagyon kell a mai este. Hogy itt legyek veletek.
– Hangjából olyan komolyság csendült ki, ami korábban nem
volt ott. Közelebb lépett Ashley-hez, hogy szemben legyenek
egymással. – Kemény hetem volt a munkahelyen.
Ashley nem volt biztos benne, hogy el bír viselni egy
történetet a beteg gyerekekről. Szórakozottan szeletelni
kezdett egy répát, közben egy gyors pillantást vetett Brooke-
ra, hogy a nővére ne tartsa udvariatlannak.
– Miért, mi történt? – Kari végzett a karfiollal. Beletette a
rózsákat a serpenyőbe, és ráöntött egy kis vizet.
– Talán láttátok az újságban is. Ethan Teeple meghalt. –
Brooke szeme megtelt könnyel. – Keményebben küzdött,
mint bármelyik négyéves, akit eddig láttam, de a rák túl
erősnek bizonyult.
Ashley-t hányinger fogta el.
– Nem… nem is tudtam.
– Peter és én ott leszünk a temetésén holnap.
– Ez annyira szomorú! – Kari a pultra helyezte a
serpenyőt.
Brooke lassan bólintott. Szája sarkában szomorú mosoly
ült. – Azt mondta, ha felnő, feleségül veszi a nővért, aki
ápolta.
Pár pillanatra csend támadt.
Brooke felsóhajtott.
– De kaptam jó hírt is. A Sarah Ajtajánál.
Ashley szíve nagyot dobbant. Annyira lekötötték a
meghallgatások és az állandó kimerültség, hogy már több
mint egy hete nem is érdeklődött az új válságterhességi
központtal kapcsolatban.
– Mesélj!
– Ezen a héten két tini és egy egyetemista lány úgy
döntött, hogy nem veteti el a babáját. Hárman egyetlen hét
alatt!
Valahogy ettől a hírtől olyan erő költözött Ashley
tagjaiba, amilyet egész hétvégén nem érzett. Sarah halálából
még most is jó dolgok fakadnak. Akkor hogyan engedheti
meg magának, hogy ennyire féljen a jövőtől?
A három testvér együtt ámuldozott azon, mekkora
változást munkált már eddig is a központ, és Brooke
emlékeztette őket arra, hogy első ügyfelük áprilisra várja a
babáját. Szóba került Luke is, aki ma este nem lesz itt, és
megegyeztek abban, hogy tovább imádkoznak a
házasságáért. Ashley örült, hogy a babákon kívül valami
máson is gondolkodhat. Megígérte, hogy tölt majd egy kis
időt az öccsével, megtudja, hogyan is állnak a dolgok
valójában, és nem tudnának-e még valamiben segíteni Luke-
éknak a Baxter család tagjai.
– Ja, még valamit meg kell beszélnünk! – Kari öntött még
egy kis olívaolajat a zöldségekre, odatette a serpenyőt a
tűzre, és feljebb vette a gázlángot. – Nem kellene lánybúcsút
szerveznünk Elaine-nek?
Ashley-nek kellett egy pillanat, hogy megeméssze az
ötletet, de aztán tetszett neki.
– A gyülekezetből hívjunk meg rá embereket szerinted?
– Nem. – Kari lefedte a zöldséget, és szembefordult a
testvéreivel.
– Mi lenne, ha csak mi, lányok gyűlnénk össze nálunk?
Kiöltözhetnénk, hogy igazán különlegesen érezze magát.
– És érezze, hogy szeretettel fogadjuk. – Brooke szeme
ragyogott.
– Tetszik az ötlet!
Ashley elgondolkodva mosolygott a nővéreire.
– Az jó lenne. Elaine csodás asszony. – Már nem töltötte
el rettegéssel apja júniusra kitűzött esküvője, de
akármennyire megkedvelte Elaine-t, akkor is keserédes
élmény lesz azt látnia, hogy apja feleségül vesz valaki mást.
Egy lánybúcsú segítene mindnyájuknak, hogy helyre kerüljön
a szívük.
Éppen befejezték a témát, amikor Elaine libbent be a
konyhába. Bekukkantott a sütőbe.
– Jól néz ki! – Elvette az edényfogókat a tűzhely mellől, és
kivette a tűzálló tálat a sütőből.
 – Tessék! – Brooke sietve leterített egy konyharuhát a
pultra. Elaine letette a tálat, majd rámosolygott Brooke-ra és
a többiekre.
– Csodás illatok terjengenek idebent!
– Ezt elmondhatnád a fiúknak is! – mondta Ashley
nevetve. – Cole pizzát szeretett volna és fagylaltot.
Kari csípőre tett kézzel mosolygott.
– Anya azt mondta volna neki, hogy a pizzának is megvan
a helye meg az ideje, de az nem vasár… – Mintha ekkor vette
volna észre, ki van itt köztük, sajnálkozó pillantást vetett
Elaine-re. – Nem akartam…
– Nem kell mentegetőznöd! – mondta Elaine meleg,
őszinte mosollyal. – Édesanyád a barátnőm volt. – Magához
húzta Karit. Amikor kibontakozott az ölelésből, két kezét
Kari vállára tette. – Akarom, hogy beszéljetek róla. Az lenne
a furcsa, ha nem tennétek.
A három nővér szinte egyszerre sóhajtott fel a
megkönnyebbüléstől. Ashley nézte, ahogy Elaine könnyed
mozdulatokkal továbblép Karitól Brooke-hoz, és kezét Brooke
karjára téve megkérdezi tőle, hogy vannak a lányok. Amikor
Ashley-hez ért, Elaine mosolya elhalványult kissé.
– Jól érzed magad?
Kari felnevetett.
– Én is ugyanezt kérdeztem tőle.
– Hosszú volt a hétvége, azt hiszem. – Ashley érezte, hogy
a szíve megnyugszik egy kissé. Elaine tényleg törődött velük;
ezt újra meg újra bebizonyította. Bölcs és érett
megnyilvánulásokkal, mélységes hitével járult hozzá közös
együttléteikhez. Akármilyen szomorú is, hogy úgy alakult,
hogy apja újranősülhet, Ashley-t nem kellett győzködni arról,
hogy John csodás asszonyt talált, akivel leélheti élete
hátralevő részét. Máris úgy érezték, hogy Elaine a
családjukhoz tartozik; egyenesen furcsa lett volna elképzelni
a vasárnapi vacsorát nélküle.
Már a vacsoraasztal körül ültek, amikor előkerült a
Baxter-ház témája. Cole elgondolkodva rágcsált egy darab
csirkehúst, aztán egyszer csak a levegőbe emelte a villáját, és
megkérdezte:
– Figyelj, Papa, mit jelent az a tábla ott a ház előtt?
– Tedd le a villádat, Cole! – figyelmeztette Landon. –
Viselkedj úriemberhez méltón!
– Ja, jó! – Cole fintorgott, és letette a villáját. – Bocsánat!
A másik oldalán ülő Maddie kuncogott és huncut
pillantást vetett rá.
– Cole? Úriember?
– Lehet, hogy most még nem, de egy nap majd az leszek!
– szegte fel az állát Cole. – Igaz, Apa?
Landon szemében mosoly bujkált.
– Azért imádkozunk, pajti!
Ashley karját férje vállára tette.
– A Blake fiúk mind úriemberek, ezért kezeskedem!
Devin az etetőszékében ült. Öklével verni kezdte a tálcát,
mintha ő is értené, és helyeslését akarná kifejezni.
Ashley pillantása végigsiklott az asztaltársaságon. Hayley
ült Maddie másik oldalán, aztán Peter és Brooke, Katy és
Dayne, majd Kari és Ryan a gyerekeikkel, végül apja és
Elaine az asztalfőn. El sem tudott jobbat képzelni a
vacsoraasztal körül folytatott beszélgetésnél a Baxter-
házban. Most viszont minden szem az apjára szegeződött.
– Na, Papa? Mit jelent az a tábla?
 Ashley-ékben már egy hete felmerült, hogy közölniük
kellene Cole-lal: nagyapja eladja a házat. Az ingatlanügynök
azonban azt mondta, hogy hónapokba telhet eladni. Ashley-t
túlságosan lefoglalta a teszt kérdése ahhoz, hogy ezen törje a
fejét.
Apja egy kicsit meghökkent, mintha úgy gondolta volna,
hogy már mindenki tud a tábláról.
– Hát… az egy Eladó tábla. Azt jelenti, hogy próbálom
eladni a házat.
Cole szája tátva maradt.
– Eladod? Az összes madárral, békával, meg az új híddal a
patak fölött, és a világ legjobb halastavával?
Ashley szíve elfacsarodott. Landon megpróbálta átkarolni
kisfiúk vállát.
Cole azonban felpattant, és az asztalt megkerülve odaállt
a nagyapja elé.
– Miért, nincs elég pénzed rá?
– Nem adhatod el, Papa! – Maddie tágra nyílt szemmel
csóválta a fejét. – Itt lehet a legjobban bújócskázni. – Felkelt
a székéről, és ő is odaállt Cole mellé.
– Nekem meg tetszik Ashley néni festőszobája fent. –
Jessie rámosolygott Ashley-re. A kislány rajongott a
színezésért és rajzolásért, és Kari már említette, hogy
szerinte Jessie-ben nagyon sok van Ashley-ből.
Az asztal körül ülő felnőttek arca arról árulkodott, hogy
nem tudják, kit sajnáljanak jobban: az apjukat vagy a
gyerekeiket.
Apjuk arca mélységes szomorúságról árulkodott.
– Ugye, tudjátok, hogy Elaine mama és én néhány hónap
múlva összeházasodunk?
 – Igen, és? – kérdezett vissza Cole értetlenül, mintha
ennek a hírnek az égvilágon semmi köze nem lenne a ház
eladásához.
John egy pillantást vetett Elaine-re. Az asszony szemében
mindenki láthatta az együttérzést. Aztán John visszafordult
kisunokájához.
– Elaine mama és én új házat fogunk venni. Valahol az
egyetem és a kórház közelében.
– De hát itt is van bőven hely neki! – Szégyenlősen
rámosolygott Elaine-re, mintha aggódna, hogy tiltott
területre merészkedett. – Nem? Itt is elférne, nem?
Peter megköszörülte a torkát.
– Elég lesz, gyerekek! Menjetek vissza a helyetekre!
– Eljött a változás ideje. – Ryan az asztalra könyökölt;
hangjából hallatszott ugyanaz a szomorúság, amelyet
mindannyian éreztek. – Van, amikor így alakul.
Maddie visszaült, Cole viszont még habozott.
– Biztosan nagyon elszomorít ez téged, Papa. Mert
zilliónyi emlék köt ide minket. És Devin még nem is tudott
ebihalakat keresgélni a patakban, meg ilyenek.
– Igen, szomorú vagyok. – Ashley apja rátette a kezét
Cole kezére. – De mindenképpen olyan házat veszünk, ahol
lesz egy másik patak, és akkor még több mindent
fedezhetünk fel. – Odafordult Elaine-hez, és mélyen a
szemébe nézett. – Ryan bácsinak igaza van. Eljött a változás
ideje.
Amikor Cole végre helyet foglalt, felnézett Landonra.
– Ez azt jelenti, hogy idegenek fogják megvenni? És az
övék lesz?
– Új embereké lesz, igen.
 Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Összességében
valamennyiü-, két hatalmába kerítette a szomorúság és a
mindent elborító elkerülhetetlenség érzése. Katy elmesélte,
hogyan adták el a szülei chicagói otthonukat, amikor az
egészségük hanyatlani kezdett, és milyen nehéz volt az az
időszak mindnyájuknak.
Landon halkan tovább folytatta a beszélgetést Cole-lal.
– És ha én meg Maddie meg Jessie összeadnánk a
zsebpénzünket meg a szülinapi pénzünket? – kérdezte
suttogva Cole. – Akkor meg tudnánk venni?
– Nem – mondta Landon szomorú mosollyal. – Az sem
lenne elég. De most csitt! Katy néni beszél.
Ashley hallgatott, miközben a gyerekek a Baxter-ház
kertjében rendezett húsvéti tojásvadászatokról és
fogócskákról beszéltek. Elhalkult a zaj körülötte, és Ashley
nem a kertben játszó kis unokatestvéreket látta maga előtt,
hanem azt, ahogyan Brooke, Kari és Erin
szentjánosbogarakra vadásznak a telket szegélyező fák
környékén, Luke kosarakra lövöldöz a ház előtt egy nyári
estén, ő maga pedig festőállványnál ülve próbálja
megörökíteni a ház melletti mezőre narancssárga és kék
sávokat festő naplementét. Látta az anyját, amint a
rózsakertben szorgoskodik hátul, és az apját, amint hazajön
a kórházból, és leül felesége mellé a hintaágyra, amikor az
asszony végzett a kertészkedéssel.
Devin csapkodni kezdte a tálcáját.
– Még kéjek jépát… jépát!
Ashley odafordult kisebbik fiához.
– Jól van, kicsim… máris! – Három répakarikát tett Devin
tálcájára, negyedekre vágta, és hálás volt, amiért hátat
fordíthatott a többieknek. Nem azért, mert nem tudott volna
hozzászólni a beszélgetéshez a házról és arról, hogy mit
jelentett az nekik az évek során, és miért tölti el őket
szomorúsággal, hogy el kell köszönni tőle.
Hanem azért, mert nem akarta, hogy Cole lássa a
könnyeit.
 HATODIK FEJEZET

VÉGET ÉRT A VACSORA, a férfiak elpakolták az edényeket, és

közben a Super Bowlról beszélgettek, és megvitatták, hogy a
Patriots csapatnak vajon sikerül-e visszatérnie.
– Azért a Colts csapatot se zárjuk ki! – mondta Landon
mosolyogva. – Mindig benne szoktak lenni az első ötben, és
most, hogy Jim Flanigan ott lesz az oldalvonalon, a következő
év talán az eddigi legjobb lesz a csapat történetében.
– Az már biztos! – felelt Ryan és felvonta a szemöldökét.
– Egy darabig nagyon erősek lesznek.
– Erről jut eszembe! – Peter a megmaradt salátát egy
zárható zacskóba kaparta. – A következő szezonban kell
szereznünk néhány hazai meccset. Ha már Erin és Sam
ideköltöznek, jó kis piknikkel egybekötött meccsnézéseket
szervezhetnénk.
– Jim azt mondja, talán tud nekünk jegyeket szerezni,
úgyhogy ha időben megtervezzük…
Landon egy lábast törölgetett, és már éppen mondani
akarta, hogy szerinte is jó lenne elmenni Indianapolisba
néhány meccsre, amikor eszébe ötlött, hogy már jó ideje nem
látta Ashley-t. Devin nyűgösködött a vacsora után. Ashley
kivette az etetőszékből, megmosdatta, aztán az ölébe vette,
és motyogott valami olyasmit, hogy Devin nagyon fáradt,
ezért felviszi, és addig sétál vele, amíg el nem alszik. A
mosolya azonban nem ért el a szeméig.
Landon megtörölte a kezét, és az ajtó felé indult.
– A pultot majd én letörlöm. Megyek, megnézem Asht.
 Mindenki észrevette, hogy Ashley nem volt önmaga azóta,
hogy szóba került a Baxter-ház kérdése, de Landonnak volt
egy olyan érzése, hogy ennél többről van szó. Ashley már egy
ideje nem a régi; szórakozottabb és valahogy olyan
távolságtartó vele és a fiúkkal. Már a lépcsőnél járt, amikor
telefonja rezegni kezdett a hátsó zsebében.
Ügyeletes volt a tűzoltóságnál, ezért elővette a telefont,
és megnézte, ki keresi. Az anyja volt. Szülei néhány hónapja
Wisconsinba költöztek, hogy közelebb legyenek anyja
idősödő szüleihez. Landon és Ashley azt tervezték, hogy nyár
végén meglátogatják őket a fiúkkal, hogy találkozhassanak
Landon anyjának rokonaival. Landon általában csak egyszer
beszélt az édesanyjával egy hétvége alatt, úgyhogy az az
érzése támadt, hogy ez nem jó hír lesz. A füléhez emelte a
telefont.
– Landon… – Anyja hangja elcsuklott, néhány
másodpercig nem mondott semmit. – Sajnálom. A nagyapád
nincs jól.
– Micsoda? – Landon a folyosó másik végébe ment, ahol
kisebb volt a zaj. – De hát valamelyik nap még fagyizni
voltatok!
– Igen – szipogott az anyja. – Az istentisztelet után
szívinfarktust kapott. Az intenzíven van. – Újabb szünet
következett, és Landon hallotta az elfojtott sírást. –
Imádkozzatok értünk!
– Szeretnéd, hogy odamenjek? – Landon pár hónappal
ezelőtt odarepült, amikor nagymamája hosszú betegséget
követően elhunyt. Ashley akkor még mindig lábadozott a
szülés után, úgyhogy ő otthon maradt a fiúkkal. De sajnálta,
hogy nem mehetett vele, és Landon tudta, hogy ha ma este
indulnia kellene, Ashley az áldását adná rá. – Reggelre ott
lehetnék.
– Nem. Nincs tudatánál. – Anyja ajkát szaggatott sóhaj
hagyta el. – Csak imádkozz!
– Imádkozni fogok. Úgy sajnálom, Anya! Azért majd
nézek egy járatot. – Elköszöntek, és Landon a fal felé fordult.
Egyik karját felemelte, a falnak támasztotta, fejét pedig a
könyökhajlatán nyugtatta. Légy ott az édesanyámmal, adj
neki békességet, Istenem, és légy ott Westra nagyapával! Ha
itt az idő, hogy hazamenjen, kérlek… hadd aludjon el békében,
ahogyan Nagymamával is történt!
Nem jött hallható felelet, de lelke mélyén békességet
érzett. Békességet és szomorúságot. Cole kapcsolata John
Baxterrel nagyon hasonlított Landon kapcsolatára Andrew
Westra nagyapával.
Landon most nem akarta látni Ashley-t vagy a többieket.
Előbb fel kellett dolgoznia a hírt. Kilépett a hátsó ajtón.
Mellbe vágta a hideg, ahogy megkerülte a fedett verandát, és
odament az elülső verandán álló hintaágyhoz. A régi lánc
megnyikordult, amikor leült és lassan mozgásba hozta a
hintát. Felsóhajtott; lélegzete fehér felhőként függött a
levegőben egy pillanatig, aztán szertefoszlott.
Megmarkolta a láncot, és felnézett a csillagos égre. A
hótakaróról visszatükröződő telihold miatt sokkal fényesebb
volt az éjszaka, mint általában. Drága jó Westra nagyapa!
Nem semmi volt az öreg! Olyan örökséget hagy maga után,
amilyet Landon is szeretett volna majd egyszer, évtizedek
múlva. Maga elé képzelte nagyszüleit, Andrew-t és Effie-t.
Effie haláláig elválaszthatatlanok voltak. Effie látása
megromlott az utolsó éveiben, nagyapának pedig a hallása
nem volt az igazi. Így aztán végig kiegészítették egymást.
Nem is csoda! Tizenévesek voltak, amikor nagyapa udvarolni
kezdett nagymamának, és hetvenhat éve voltak házasok,
amikor Effie meghalt.
Hetvenhat év.
Felkerekedett a szél. Landon azt kívánta, bárcsak felvette
volna a kabátját. Ha nagyapja nem épül fel, akkor az ő
halálát mindössze néhány hónap választja el szeretett
felesége elvesztésétől.
Westra nagyapa mindig ott volt Landon számára. Igazi
kőszikla volt. Kisfiúként Landon szívesen ült az ölébe és
hallgatta a történeteket a régi időkről. Emlékezett rá, hogy
nagyszülei elhordták a tejgazdaságba a házi készítésű
sajtjukat, és egyúttal rászánták a délutánt, hogy
végiglátogassák a beteg, ágyhoz kötött embereket a
gyülekezetből és a faluból, és végigénekelték az utat. A
nagyszüleivel kapcsolatos emlékei valahogy mind az
énekléshez kötődtek. Mintha az egész élet egyetlen gyönyörű
dal lett volna annak a két embernek, akikben ilyen erős
szeretet élt az Úr iránt és egymás iránt.
– Nagyon jó sorunk van, nem igaz, Papa? – kérdezgette
mindig a nagyanyja.
És a válasz mindig ugyanaz volt.
– De, az van. Bizony, az van.
Landon mégis csak nagymamája halálakor értette meg
igazán azt a mélységes hitet és a család szeretetét, ami
Andrew és Effie Westra házasságát és életét jellemezte; a
gazdag örökséget, amelyet továbbadtak hat gyermeküknek,
huszonegy unokájuknak, ötvennégy dédunokájuknak és egy
ükunokájuknak.
 Soha nem fogja elfelejteni az Effie temetésén hallott
történeteket. Az utolsó heteiben Andrew megkérdezte tőle:
– Félsz a haláltól?
Effie csak megrázta a fejét, és gyengesége ellenére
rázendített: „Minden szerinted legyen, Uram!”
Leginkább azonban az maradt meg Landonban, hogyan
töltötték nagyszülei az utolsó közös napjukat. Látszott, hogy
közeledik a vég. Andrew megkérte az egyik családtagot, aki
aznap meglátogatta őket, hogy vigye fel Effie-t a
hálószobájukba, hogy még egyszer utoljára egy ágyban
aludhassanak.
Landon emlékezett rá, hogyan festett nagyapja az
öltönyében a felesége temetésén. Tekintete a távolba révedt,
mintha látná újra megtörténni az egészet; az együtt töltött
hetvenhat csodás évük mindegyikét. Aki aznap látta Andrew
Westrát, az láthatta, hogy összetört a szíve. Nem csoda, hogy
szívinfarktust kapott – ilyen nagy ára volt annak, hogy drága
Effie-je nélkül kellett élnie.
Landon felsóhajtott. Felnézett a holdra; rámeredt a távoli
égitest rögös felszínére. Az olyan emberek elvesztését, mint
Andrew és Effie, fel sem lehet mérni igazán. A hitet és a
családot képviselték, a kemény munkát és mások
megsegítését. Isten segítségével azonban ő és Ashley is úgy
élhetik le az életüket, hogy a nagyszülei büszkék lennének
rájuk.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Odapillantott.
Ashley lépett ki.
– Gondoltam, hogy itt lehetsz. – Ashley kabátban volt,
Landon kabátját pedig a kezében hozta.
 – Gyere ide! – Landon arrébb csúszott, és szemével
követte felesége gyengéd mozdulatait. Nem is emlékezett
olyan időre, amikor nem volt odáig érte, és a mai nap sem
volt kivétel.
Ashley odaért hozzá. Egymás szemébe néztek.
– Devin elaludt. – Ashley odanyújtotta Landonnak a
kabátot. – Ryan mondta, hogy kerestél.
– Közben kaptam egy telefonhívást. – Landon
megpaskolta az ülést maga mellett. – Ülj ide mellém, kérlek!
Ashley helyet foglalt.
– A tűzoltóságról hívtak?
– Nem. – Landon összeszorította a száját; újra elöntötte a
szomorúság, amit rögtön a telefonhívás után érzett. – Anya
keresett. Westra nagyapának szívinfarktusa volt. Az
intenzíven van. Nem túl jók a kilátások.
Ashley arca megnyúlt.
– Sajnálom! – Keresztbe fonta a karját, és pillantása a
holdsütötte hótakaróra tévedt. – Nem tudott élni a felesége
nélkül.
– Nem. – Landon és Ashley sokszor meglátogatták Landon
nagyszüleit, és nagyon kedves pillanatokat töltöttek velük.
Ashley ismerte szerelmük és házasságuk részleteit. Ő is
ugyanúgy érezte a szomorúságot, mint Landon.
– Utazzunk oda?
– Ma este nem. – Landon elgondolkodott egy pillanatra. –
Majd. Mondtam anyának, hogy utánanézek a járatoknak… –
Némi tétovázás után folytatta. – Most öntudatlan, úgyhogy
nem is tudná, hogy ott vagyunk. A szüleimet pedig körülveszi
a család. – Összehúzta a szemét; elképzelte Westráékat,
ahogy egymást támogatják és összejönnek egyikük-másikuk
házánál, hogy beszélgessenek arról, mit jelent nekik Andrew.
És hogy mit fog hátrahagyni, ha most jött el az ideje, hogy
elmenjen. Nagy levegőt vett. – Anya csak azért szólt, hogy
tudjak róla.
– Nagyapád elvesztésével… egy korszak ér véget. – Ashley
közelebb húzódott, és fejét férje vállára hajtotta.
Egy percig hallgattak. Landon megfogta Ashley kezét,
ujjaik összefonódtak. Soha nem unta meg az érzést, ahogyan
felesége bőre hozzáért az övéhez. Újra lendületbe hozta a
hintát. A telek túlsó végében két őz szökellt át a havon, majd
eltűnt a patakparti fák között.
– Milyen szép! – Ashley felült. – Ezt mindig úgy
szerettem, amikor itt laktam: közel voltunk a városhoz,
mégis itt volt a vadon az ablakunk alatt. – Hangja még
szomorúbban csengett, mint korábban. – El sem hiszem,
hogy apa tényleg eladja.
Landon már végiggondolta, milyen lehetőségek lennének
arra, hogy övék legyen a ház, de nem talált ilyet.
– Megvenném neked, ha tudnám. – Lágy csókot nyomott
felesége halántékára. – Ugye, tudod?
– Hát persze! – Ashley szabad kezével szorosabbra fogta a
kabátját. Odafordult hozzá, és az arcán olyan kifejezés jelent
meg, ami a félelem és a bűntudat keverékének tűnt. –
Landon, én… – nagyot nyelt, és halkabban folytatta. – Azért
jöttem ide ki, mert valamit el kell mondanom neked.
Landonba belehasított az aggodalom. Minden
idegszálával a feleségére figyelt. Amikor Ashley ilyen hangon
beszélt, általában nagyon komoly dologról volt szó.
Ashely felállt, és nekidőlt a veranda korlátjának.
 – Már régen el kellett volna mondanom. Ne haragudj,
hogy eddig vártam vele! – Felemelte, majd leejtette a kezét. –
Csak… csak féltem felhozni.
Landon megállította a hintát. Akármiről is beszél Ashley,
baljósan hangzott, alig buta leküzdeni abenne feltörő
rémületet. Minden rendben volt kettőjük között. Nagyon sok
mindent átvészeltek együtt, minden nehézséggel egyre
erősebbek lettek. Még Sarah elvesztése után is. Akkor hát
mitől félhet Ashley annyira, hogy nem mondta el neki? Az
egészségével kapcsolatos? Vagy valamelyik kisfiúval van
valami baj?
– Nem értem… miről beszélsz?
Ashley odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Szemében
olyan kétségbeesett, vad félelem tükröződött, amilyet
Landon még soha nem látott benne.
– Terhes vagyok. – Nem várta meg Landon reakcióját. –
Három hónapos vagy még több, de csak a múlt héten
csináltam tesztet, és…
Landonban ámulat, hitetlenkedés és értetlenség áradt
szét. És bosszúság is, mert Ashley-nek azonnal meg kellett
volna osztania ezt vele, amikor gyanítani kezdte. Ám mindez
elhalványult az érte érzett aggodalma mellett. Felállt,
átkarolta Ashley derekát és fürkészve a szemébe nézett.
– Ezt féltél elmondani nekem?
– Nem, vagyis igen… – Ashley szeme megtelt könnyel.
Elborították az érzelmek, alig tudta kinyögni a magyarázatot.
– Attól féltem, hogy ha elmondom neked, akkor… valóságos
lesz. – Könnyei kicsordultak az arcára. – Féltelek téged és
magamat. A babát. – Homlokát Landon mellkasának
támasztotta, és belekapaszkodott a férjébe. – Halálra vagyok
rémülve, mert nem lehet, hogy… – Hangja halk, szívet tépő
zokogásba fulladt. – Nem lehet, hogy…
– Csitt, édesem! Semmi baj! – Landon átölelte; egyik
kezét a tarkójára tette, a másikkal szilárdan magához
szorította. Meg akarta nyugtatni a feleségét, hogy ami Sarah-
val történt, az természetesen nem fog megismétlődni. De
nem volt rá garancia.
Ashley remegett a karjaiban, de aztán lassan
megnyugodott.
Landon végiggondolta az előttük álló utat, és végre
rádöbbent, mit jelent valójában, amit a felesége elújságolt
neki.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte suttogva, de így is
érződött hangjából az öröm. – Tényleg terhes vagy?
Ashley szipogott és elhúzódott tőle.
– Nem tudom még egyszer végigcsinálni. Mindenem
ráment.
– Ezt Isten is tudja. – Landon hüvelykujjával szelíden
végigsimította Ashley arcát. – Egy kisbaba miatt nem szabad
sírni. Muszáj hinnünk abban, hogy minden a legjobb lesz.
Ashley felszegte az állát. Amióta Landon ismerte, mindig
ezt tette, ha megpróbáltatás előtt állt. Egy pillanatra
lehunyta a szemét. Egy fuvallat felszárította a könnyeket az
arcáról. Amikor megint felpillantott, egy kicsit erősebbnek
tűnt.
– Jövő héten lesz az első vizsgálat.
Landon agya zakatolt. Tényleg megint nekivágnak ennek
az útnak? Hagyják, hogy a szívük szárnyalni kezdjen a
lehetőségekkel, aztán elvégeztetik a vizsgálatokat, és várják
az eredményt? Összeszedte magát.
 – Ultrahang is lesz?
– Most még a szívverésen kívül nem sok mindent fognak
látni rajta. – Ashley néhány gyors levegővétellel próbálta
visszanyerni az önuralmát. – Valamikor áprilisban már
többet fogunk tudni. Megmondják, hogy… hogy…
Landon megértette. Fájt a szíve a feleségéért, és azért,
hogy idáig egyedül kellett küzdenie a félelmével.
– …hogy ez a baba egészséges-e vagy sem.
Ashley pislogott.
– Igen. – Hosszan férje szemébe nézett, aztán megint
szorosan odabújt hozzá.
Így maradtak egy darabig, egymásba kapaszkodva.
Elsőként Ashley törte meg a csendet. Kibontakozott
Landon karjaiból, és arcán a félelem helyét teljesen átvette a
mélységes megbánás.
– Úgy sajnálom! Előbb el kellett volna mondanom.
Landon arcát felesége arcához simította.
– Beszélgethettünk volna róla. – Mindent szeretett a
feleségében. Még azt is, amikor a lobbanékony, önálló
Ashley-nek a saját maga módján kellett visszatalálnia arra a
pontra, ahol újra képes bízni benne. – Csak az bánt, hogy
eddig egyedül birkóztál vele.
– Tudom. Bocsáss meg!
Landon mélyen a szemébe nézett. Pillantása el hatolt
Ashley szívének rémült zugaiba. Persze, hogy megbocsát
neki. De nem szavakkal mondta el, hanem inkább ajkára
tapasztotta a száját. Hosszan csókolta; így közölte vele az
érzéseit. Így biztosította arról, hogy együtt túl fogják élni,
bármi vár is rájuk, és utána még erősebbek lesznek. Szeretni
fogják Istent és egymást, és utat köveznek a gyerekeik előtt.
 Ahogyan a nagyszülei is tették.
Amikor szétvált az ajkuk, Landon zihált a csók, a hideg és
a szívében dúló vegyes érzések miatt.
– Hallottad már azt a régi éneket, hogy „Minden
szerinted legyen, Uram”? – kérdezte halkan. Hangja
majdnem beleveszett a susogó szellőbe. – A nagyszüleim
életének vezérfonala volt.
Ashley szemébe mosoly költözött.
– Az volt Irvel egyik kedvence.
Irvel! A drága alzheimeres néni, aki olyan nagy hatást
gyakorolt Ashley-re, amikor még a Naplemente Idősek
Ápolási Otthonában dolgozott.
Landon szétnézett a holdsütötte havas tájon, aztán újra
Ashley-re emelte a tekintetét.
– Elénekeljük?
Ashley mosolya szégyenlősre fordult, de amikor Landon
rázendített, ő is csatlakozott hozzá. Először lassan,
bizonytalanul kezdték, és egy kicsit feszélyezetten is. De
néhány szó után rátaláltak a megfelelő ütemre, és a dal
reménységet öntött beléjük; igazságot és odaszánást, hogy
szilárdan megállnak, bármi következik is – megpróbáltatás
vagy győzelem.
– „Minden szerinted legyen, Uram! Te vagy a Mester, én
az agyag. Átadom, ímé, Tiéd e szív; formálj és készíts terved
szerint.”
Amikor a dal végére értek, Landon érezte, hogy Ashley-
ben megváltozik valami mélyen, belülről. Mert valójában ez
az élet. Ragaszkodni egymáshoz, Jézusra szegezni a
szemüket; biztosan a végső végeredményben még akkor is,
ha az az egyetlen bizonyosság. Útjuknak ezen a következő
szakaszán jobban teszik, ha elengedik saját vágyaikat és
félelmeiket, és egyszerűen bíznak Istenben. Valóban Ő a
Mester. Az Ő akarata – akármi legyen is – a legjobb lesz.
Megint hosszan átölelték egymást, majd megfogták
egymás kezét, és bementek. Landon Westra nagyapára
gondolt. Ha nem éli túl a szívinfarktust, Landon nagy
veszteségként fogja megélni. De azok a dolgok, amikre a
nagyapja tanította, soha nem halnak meg, mert tovább
fognak élni Landonban, és később Cole-ban és Devinben, meg
valamennyi gyermekben, akivel az Úr még megáldja őket.
Ilyen módon Andrew Westra mindig ott lesz velük,
ahányszor vissza kell emlékezniük arra, mi számít igazán.
Ahogyan ma este is erre kellett emlékezniük.
 HETEDIK FEJEZET

LUKE MEGÁLLT A VÁROSI PARK MELLETT. Válla fölött

hátrapillantott a gyerekekre. Tommy és Malin a gyerekülésbe
csatolva ültek hátul. A kétéves Malin a cumiját szopogatva
aludt, a négyéves Tommy pedig az övét feszegette.
– Nézd, Apuci! – mutatott a hinták felé. – Még egy
Tyrannosaurus rex is el tudna bújni ebben a parkban. Millió
fa van benne! – Ujjait begörbítette, és felüvöltött. – Ma én
vagyok a T. rex!
Az üvöltésre felriadt Malin, a cumi kiesett a szájából és
lepottyant a lábtörlőre. Arcát dühös bosszúság torzította el –
ahogy a hisztijei előtt lenni szokott –, és tiltakozásul sírva
fakadt.
– Na, tessék! – mormogta Luke. Elzárta a motort, és
észrevette, hogy könyökétől majdnem a csuklójáig ér egy
nagy mogyoró vaj-folt; bizonyíték arra, hogy elfelejtette
megmosni Malin kezét, mielőtt beültette az autóba.
Felsóhajtott. Amíg bajok nem lettek Reagan és közte, sosem
töltött igazán sok időt a gyerekekkel, és egyáltalán nem fogta
fel, mivel kell szembenéznie a feleségének, aki mindennap
gondját viseli a két gyereknek, sokszor az ő segítsége nélkül.
Reagan ezen a hétvégén New Yorkba ment az édesanyját
meglátogatni és eldönteni, mi legyen a következő lépés a
házasságuk tekintetében. Amilyen ütemben romlott a
helyzet, Luke el tudta képzelni, mi következik. A
beszélgetéseik rövid, szűkszavú párbeszédekre korlátozódtak
a gyerekekről vagy a napi programról. Luke nem tudta
biztosan, mit próbál Reagan eldönteni azzal, hogy egy
hétvégét egyedül tölt. Bárki láthatta, merre tartanak, mert
csak egyetlen megoldás derengett a láthatáron: a fájdalmas,
megsemmisítő válás.
Luke kiszállt, átsietett a másik oldalra. Kinyitotta az
ajtót, megkereste Malin cumiját és letörölte. Kicsatolta a
kislányt, aztán a cumit hozzáerősítette a kabátja csücskéhez,
majd a karjára emelte a kicsit. Ezután kikapcsolta Tommy
övét, és a kisfiú kimászott a járdára. A babakocsi a
csomagtartóban volt. Luke fél kézzel elővette és szétnyitotta.
Beültette Malint, és beadta a cumiját. Majd később
leszokatják róla, amikor nincs éppen széthullóban a család.
Tommy nézte, ahogy Luke lezárja a kocsit.
– Anyuci miért nincs itt? – Reggeli óta már harmadszor
kérdezte. Igaz, hogy még ötéves sem volt, de tisztában volt
azzal, mi zajlik körülötte. Otthon már-már az
elviselhetetlenségig fokozódott a feszültség.
Landon szívére szomorúság telepedett, de igyekezett
könnyed hangot megütni.
– Hát, kölyök… Nagyit ment meglátogatni New Yorkban,
már mondtam. Emlékszel?
– Egyedül? – Tommy a kezét Luke kezébe csúsztatta, és
elindultak a fák között a játszótér felé. – Hogyhogy egyedül?
Luke megállt, hogy becipzározza Malin kabátját. Március
második szombatja volt; egész héten enyhébb idő volt,
úgyhogy a hó nagy része elolvadt. De a bodros felhők és a
napsütés ellenére még mindig elég hideg volt ahhoz, hogy
télikabátot hordjanak.
Tommy oldalra hajtott fejjel megismételte a kérdését.
– Apa, azt kérdeztem, hogyhogy egyedül?
Újra elindultak.
 – Azért, mert Anyucinak kell egy kis idő, hogy Nagyival
beszélgessen – magyarázta Luke türelmesen. A közte és
Reagan között feszülő rémálom nem a gyerekek hibája.
– De egyedül nem olyan élvezetes, mint együtt. – Tommy
szorosan az apja mellett lépdelt. A kocsiban még magabiztos
T. rex félénk bron-toszaurusszá szelídült most, hogy a
beszélgetés a szülei felé kanyarodott. – Szerinted nem?
– Nem mindig. – Luke gondosan megválogatta a szavait.
Akármit is éreznek egymás iránt ők ketten, egyikük sem
akarta rákényszeríteni a gyerekeket, hogy válasszanak
közülük. – Van, amikor az embernek egyedül kell lennie,
hogy átgondolja a dolgokat és átbeszélje őket Istennel.
– Én nem szeretek egyedül lenni! – jelentette ki Tommy,
és megfeszítette az állkapcsát.
Odaértek a játszótérhez, és Luke megint felfigyelt a
változásra a kisfiában. Az otthoni gondok előtt Tommy szinte
köszönés nélkül elszaladt; alig várta, hogy csatlakozzon a
többi csúszdázó gyerekhez. Ma viszont átkarolta Luke lábát,
és szorosan hozzábújt.
– Szerintem várok.
– Mire? – Luke felhajtotta a babakocsi tetejét, hogy a nap
ne süssön Malin szemébe.
– Ashley nénire. – Tommy odament és kivette Malin
szájából a cumit. – Ne cumizz, Mali! – mondta, és
figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját. – Már nagylány
vagy!
– Ejém! – Malin a cumi után kapott, de Tommy úgy
tartotta, hogy ne érje el.
– Ez nem volt szép! – Luke kikapta a cumit Tommy
kezéből. Visszaadta Malinnek, és rosszallóan nézett a fiára. –
Kedvesebbnek kell lenned a húgoddal. Mit gondolna erről
Jézus?
Tommy egy pillanatig a földre szegezte a tekintetét.
Piros-fehér sportcipőjének orrával köröket rótt a nedves
homokba.
– Csak segíteni akartam. – Felnézett, és beárnyékolta a
szemét. – Megyek csúszdázni.
– Jó. – Luke megkönnyebbülést érzett, amikor a kisfia
elszaladt. Odatolta a babakocsit a legközelebbi padhoz, és
lerogyott rá. Ashley és a fiúk idejönnek, úgy beszélték meg.
Luke örült, hogy nincsenek túl sokan a parkban. Nem akarta,
hogy kemény munkával tudja csak rajta tartani a szemét
Tommyn. Ma szüksége volt rá, hogy zavaró körülmények
nélkül beszélgethessen egy baráttal, és még mindig Ashley
állt hozzá a legközelebb. Majd ő rendbe szedi Luke életének
törött cserepeit, és segít neki kibogozni őket.
Hátra akart nézni, hogy nem látja-e nővére autóját
közeledni, amikor észrevette, hogy Tommy fog egy marék
homokot és a csúszdára szórja. Aztán amikor a csúszda
tetején levő kisfiú csúszni kezdett, Tommy felkapott még egy
marékkal, és megdobta a gyereket.
Luke felállt, kezéből tölcsért formált a szája előtt.
– Hékás!
Tommy tágra nyílt szemmel fordult felé. Szétnyitotta a
markát, és a két marék homokot leszórta a földre.
– Mi az?
– Gyere csak ide! – Luke megviseltnek érezte magát. Az
ügyvédi munka semmi volt a gyerekneveléshez képest.
Fia felfújta az arcát, és duzzogva elindult felé.
– Homokkal sokkal jobb a csúszda!
 Luke erővel visszafogta magát, hogy ne kiabáljon.
– És a barátok? – Kezét Tommy vállára tette, és
egyenesen a kisfiú szemébe nézett. – Ők is jobbak homokkal?
– De nagy vihar volt! – mondta Tommy nyafogós hangon.
Ez is sokkal rosszabb volt azóta, hogy Luke és Reagan között
bajok lettek.
Luke összeszorította a fogát.
– És ezt tudta a másik kisfiú is?
– Ööö… – Tommy szemét elfelhőzte a bűntudat. – Lehet,
hogy nem.
– Mindjárt gondoltam. – Luke rámutatott a másik
gyerekre. – Most visszamész, és bocsánatot kérsz tőle. Aztán
ha még egyszer meglátom, hogy homokot szórsz, itt fogsz
mellettem ülni egész délután.
Tommy pislogott néhányszor, ahogy mindig szokta,
amikor együttérzést próbált meg kicsikarni.
– Jó, Apuci!
Luke nézte, ahogy a kisfia lassan visszasétál a
játszótérre, és odamegy a másik gyerekhez. Ebben a
pillanatban meghallotta Ashley hangját maga mögött.
– Menjetek, fiúk! Én itt leszek Luke bácsival. – Odalépett
az öccsé-hez, és átölelte. – Hogy vagy?
– Megtépázva. – Luke odakísérte Ashley-t a padhoz.
Ashley bekukkantott a babakocsiba.
– Látom, alszik.
– Ez bámulatos, tekintve, hogy Tommy mindent elkövet,
hogy ébren tartsa! – Luke leült a padra a nővére mellé. – Még
csak tiz perce vagyunk itt, de máris kimerültem.
– Nem könnyű a gyerekekkel.
 – Eddig nem is igazán fogtam fel, milyen sok mindent
csinál Reagan egész nap. – Keresztbe fonta a karját, és nézte,
hogy Tommy odaszalad köszönni az unokatestvéreinek.
Rámosolygott Ashley-re. – Ja, gratulálok a babához!
– Köszi! – Ashley oldalasan ült, fél térdét felhúzta a
padra. Egy kicsit már gömbölyödött a hasa, és
egészségesebbnek tűnt, mint Sarah elvesztése óta bármikor.
– Ezúttal inkább külön-külön hívtunk fel mindenkit, és nem
akartunk nagy, közös bejelentést. Annál is inkább, mert
Landonnak hirtelen el kellett utaznia a nagyapjához
Wisconsinba.
– Érthető. – Luke ránézett a nővérére. – És nehéz?
Szoktál félni?
Ashley elmosolyodott, de azért látszott az aggódás az
arcán.
– Nagyon. Mindennapos küzdelem. Legalábbis a jövő havi
ultrahang-vizsgálatig.
Néhány másodpercig hallgattak. Cole és Tommy
odakísérték Devint a hintához, és Cole felsegítette öccsét az
egyik kicsiknek való ülésbe.
Luke a pad szélére csúszott, hogy bármelyik pillanatban
odaszaladjon, ha a fiúknak segítségre lenne szükségük.
– Devinnel nem lesz baj a hintán?
– Á, nem! Cole tudja, milyen magasra szabad lökni.
Nagyon ügyes bátyuska.
– Hmm. – Luke hátradőlt. – Bárcsak én is ezt
mondhatnám Tommyról! Ő meg Malin állandóan
veszekednek. Nem is értem, Anya meg Apa hogy tudott
minket úgy nevelni, hogy ennyire jóban legyünk egymással.
 – Emlékezz arra, amit mindig mondogattak! – mondta
Ashley, és ellágyult a hangja. – Akik a vacsoraasztalnál
melletted ülnek, azok lesznek mindig a legjobb barátaid. –
Ezt én is sokszor mondogatom Cole-nak meg Devinnek.
– És elhiszik? – kérdezte Luke csodálkozva. Tényleg
ennyire egyszerű lenne?
Ashley elnevette magát.
– Folyton emlékeztetni kell őket rá, de igen, elhiszik. Az
is lehet, hogy azért könnyebb, mert Cole már nagyobb volt,
amikor Devin megszületett. Addigra már olyan régóta várt
kisöcsire, hogy alig bírta ki.
A gyerekek pár percig még hintáztak, aztán átmentek a
homokozóba. Most, hogy feléjük szállt a fiúk vidám hangja,
és láthatóan Tommy is rendesen viselkedett, Luke nagy
levegőt vett.
– Nem jól állnak a dolgok köztünk.
– Ezért is vagyok itt. – Ashley megszorította öccse kezét.
– Nem adhatod fel, ugye, tudod? – Elengedte Luke kezét. –
Mondd el, mi a helyzet!
Luke kinyújtotta a lábát. Szívébe belehasított a fájdalom,
és nem akart szűnni.
– Nem is tudom, hogy kezdődött az egész, de a múlt
hónapban még rosszabb lett. – Kis szünet után folytatta. –
Őszinték voltunk egymással.
– Elmondtad neki Randit.
– Minden részletet. – Luke összekulcsolta a kezét a
tarkóján. – Aztán ő is elmondta az ő részét.
– Anya! – kiáltott oda Cole. – Nézd csak, mekkora hegyet
építettünk!
– Az igen! – Ashley felállt és rámosolygott. – Hatalmas!
 – Akkora, mint egy dínó! – mondta Tommy, és boldogan
ugrándozott. – Még nagyobbra építjük.
A fiúk újra munkához láttak. Ashley visszaült. Értetlenül
nézett az öccsére.
– Az ő részét?
Luke maga elé képzelte a házuk bejáratát, ahogy Reagan
ott áll és elbúcsúzik a tűzoltótól; ahogy nevetnek és átölelik
egymást. Luke tiszteletben akarta tartani Reagan
magánéletét, de felesége megengedte, hogy Ashley-nek
beszéljen a dologról. Az ajkába harapott, és azon tűnődött,
hogy hol is kezdje.
– Összebarátkozott egy helyi tűzoltóval.
Ashley szemében különös fény villant.
– És… viszonya lett vele?
Luke a fiúkra pillantott, akik szorgosan építették a
homokhegyet. Aztán kibukott belőle a történet; elmondta,
hogy Reagan akkor ismerkedett meg a férfival, amikor
Tommy feje beszorult a korlát két eleme közé, aztán később
barátság lett a dologból, aztán valami sokkal több.
– Amikor elmondta nekem az igazságot, mondtam pár
olyan dolgot, amit nem kellett volna. Hogy tanulnia kellett
volna abból, amikor velem összejött. – Vállat vont, kifogyott
a válaszokból. – Azóta valahogy semmi sem a régi.
Ashley felsóhajtott.
– És mit mondott, mielőtt elment?
– Hogy amikor visszajön, majd össze kell állítanunk egy
tervet. Nem beszélt válóperes ügyvédről, de csak arra
gondolhatott. – A szavak kimondásától megkettőződött a
fájdalom a szívében. – Anya olyan csalódott lenne! – Luke
hangjából csüggedés érződött. – Mostanában azon
gondolkodtam…
Elért hozzájuk a fiúk nevetése. Ashley és Luke
odapillantott, és azt látták, hogy Cole, Tommy és Devin
szétrugdossák a homokhegyet, aztán levetik rá magukat,
mintha hóbucka lenne.
Ashley elmosolyodott, de amikor újra Luke-ra pillantott,
elkomolyodott az arca.
– Min gondolkodtál?
Luke nagy levegőt vett, és néhány pillanatig bent tartotta.
– Hogy Reagannek meg nekem sose lett volna szabad
összeházasodnunk. Hibáztunk; lett egy gyermekünk. De ezt
nem azzal kellett volna helyrehozni, hogy elhamarkodottan
házasságot kötünk. Reagan közelében… nem is tudom,
valahogy mindig bűnösnek érzem magam. Ez így volt már
akkor is, amikor még nem vetettem szemet más nőkre.
Ashley hitetlenkedve meredt az öccsére.
– Ez egyáltalán nem Reagan hibája! – Érződött hangjából
a bosz-szúság, bár igyekezett megőrizni a higgadtságát. –
Annyira szeretted akkor! Jóval szeptember 11-e előtt arról
beszéltél, hogy feleségül fogod venni!
– De az a nap mindent megváltoztatott, nem?
– A saját döntéseid miatt! – Ashley a pad szélére csúszott,
és szenvedélyesebb hangon folytatta. – Erről van szó, Luke.
Mi hozunk döntéseket, aztán nekünk kell együtt élni a
következményekkel. Ez így volt az én esetemben, és így van a
tiédben is. A kulcs mindenki számára ugyanaz. – Halkabbra
fogta a hangját. – Vannak következmények, de ha Istent
keressük, akkor rátalálunk a megváltásra. Ebben van a
reményünk. Ezt te is tudod.
 Luke gondolta, hogy a nővére helyre fogja tenni, és
bizonyos tekintetben szüksége is volt erre. De itt és most
Ashley válasza mégis rosszul érintette.
– Bocsánatot nyertem; ezt idáig értem. De mihez kezdjek
a bűntudattal? Reagan közelében soha nem érzem úgy, hogy
elég jó lennék, és most… most már ő sem akarja, hogy
rendbe jöjjenek a dolgok.
– Jártok még lelkigondozásra?
– Reagan nem akarja. – Kis szünet után hozzátette: –
Szerintem egyikünk sem akarja.
– Luke… – Ashley-t ledöbbentette az öccse beismerése. –
Figyelj már arra, mit beszélsz! Persze, hogy szükségetek van
lelkigondozásra! Nem fordíthattok hátat ennek a
házasságnak! Nem tehetitek!
Luke lelkében bosszúság támadt.
– Miért? Egy csomóan ezt teszik. – Még ő maga is
meglepődött a válaszán. Milyen messzire jutott attól az
időtől, amikor ő volt a tökéletes Baxter; a fiú, akire minden
apa büszke lett volna! Homlokát a tenyerébe támasztotta, és
megpróbált valahogy visszatalálni a régi énjéhez.
De nem sikerült. A szavak, amiket kimondott, a szíve
mélyéről fakadtak, és tisztán tükrözték az érzéseit. Az
emberek egymás után mondanak le a házasságukról. Miért
ne tehetne így ő és Reagan is? Várta, hogy Ashley nekiessen,
mert mindenképpen megérdemelte. Leengedte a kezét és
ránézett a nővérére.
Ashley felsóhajtott, aztán felegyenesedett, hogy tisztán
lássa a gyerekeket.
– Miért hívtál ide?
 Luke felnézett az égen gyülekező felhőkre és megcsóválta
a fejét.
– Nem értem az egészet. Gondoltam, talán te tudsz
segíteni.
Ashley öccse vállára tette a kezét.
– Akkor hallgass ide! Amikor Reagan hazaér, mondd meg
neki, hogy te nem adod fel! Mondd meg neki, hogy
lelkigondozásra van szükségetek! – Átölelte az öccsét. –
Térdelj le elé, és könyörögj neki, ha kell, de ne csináld azt,
hogy nem mondasz semmit! A hallgatás a kapcsolat gyengülő
szívverését jelzi.
– Apa, gyere ide gyorsan! – Tommy a majomlétra aljánál
szökdécselt. – Segíts!
Ebben a pillanatban Malin babakocsijából is sírás
hallatszott.
– Anya! – A kislány mindig nyöszörögve ébredt, és ha
nem vették fel azonnal, bőgni kezdett.
Luke felállt és odament Malinhez.
– Semmi baj, kicsi lány! Itt van Apuci!
Amikor kicsatolta és a karjába vette, önkéntelenül is
eszébe jutott, hogy hamarosan talán ez lesz a megszokott. A
gyerekek egyedül vannak vele, Reagan pedig külön
otthonában várja, hogy ő legyen a gyerekekkel. A gondolatba
belesajdult a lelke; mélyen belehasított a bűntudat. Arcát a
kislány arcához simította.
– Menjünk, keressük meg Tommyt!
– Tommy! – A kislány kinyújtotta a kezét, és félszegen
rámosolygott Luke-ra. Aztán megváltozott az arckifejezése,
és a babakocsi felé nyújtotta a karját. – Cumi! – Egy kis
szünet után mosolyt erőltetett az arcára. – Kéjem!
 – Most nem – közölte vele Luke, és egy pillantást vetett a
nővérére. – A cumi csak alváshoz való, édesem.
– Jó apa vagy! – Ashley mellé lépett, és együtt haladtak a
homokos talajon a fiúk irányába. – Már csak arra kell
visszaemlékezned, hogyan legyél jó férj.
Luke majdnem rávágta, hogy ez nem olyan könnyű, mint
amilyennek Ashley szavai alapján tűnik. Odaértek a fiúkhoz.
Luke átadta Malint Ashley-nek, hogy fel tudja emelni
Tommyt a majomlétra első fokához. A két nagyobb fiú
negyedórán át kapaszkodva haladt a létra egyik végétől a
másikig, Devin meg elégedetten szaladgált lent a földön
körülöttük. Kezdett hűlni a levegő, a nap lemenni készült.
Még csúszdáztak néhányat, aztán ideje volt menni.
Ashley nem hozta fel újra Reagant, de amikor
visszamentek az autókhoz, és becsatolta a fiúkat, odalépett
Luke-hoz és átölelte. Amikor kibontakozott az ölelésből,
kezét öccse vállán tartotta.
– Baxter vagy. Azt fogod tenni, ami helyes; tudom, hogy
így lesz.
– Nem érzem Baxtemek magam. – Luke nem akarta
elrontani a hangulatot, de muszáj volt őszintén beszélnie.
– Figyelj! – Ashley azóta nem nézett rá ilyen komoly
arccal, hogy azon a réges-régi napon leült vele beszélgetni az
egyetem parkjában, és közölte vele, hogy ő Reagan babájának
az apja. – Az, hogy Baxter vagy, nem jelenti azt, hogy
tökéletes vagy. – Pillantásával igyekezett elérni Luke
lelkének azt a zugát, amely közös volt bennük kiskoruk óta. -
Elhajlunk néha; megpróbáltatásokon és kísértéseken
megyünk keresztül és szívfájdalom ér bennünket. De a
Baxterek nem törnek össze és nem fordítanak hátat. Újra
meg újra felkelünk, leporoljuk magunkat és visszafordulunk
Istenhez. Ahányszor csak kell.
Luke nem tudta, mit felelhetne. Még egyszer gratulált hát
Ashley-nek a babához, és azt mondta, hogy imádkozni fog
érte, bár ez eléggé hamisan csengett, hiszen a házasságával
kapcsolatban sem imádkozott és nem bízott Istenben.
Már régen visszaértek apjának a házába; megették a
hamburgert és a sült krumplit és letelepedtek Tommy
legújabb kedvenc meséje, a Játékháború elé, de Luke-ban
még mindig ott csengtek Ashley szavai azzal kapcsolatban,
hogy mit jelent Baxtemek lenni. Hogy is mondta? „A
hallgatás a kapcsolatok halkuló szívverését jelzi.” Ugye, így
volt?
Malin nagyapja ölében csücsült, Tommy pedig elnyúlt
mellettük a padlón.
Luke kinézett az ablakon a ház közelében álló csupasz
tölgyfák körvonalára. Milyen messzire zuhant attól, ami
Isten legjobb terve volt az életére! A szerető férj szerepétől,
aki képes lenne olyan úton vezetni Reagant, ami a legjobb
lenne mindkettőjük számára! Ha anyja hallhatta volna mai
beszélgetését Ashley-vel, rá sem ismert volna kisebbik fiára.
A háttérben vidáman harsogott a „Vár rád egy jó barát”,
de Luke kizárta. Olyan mélyre zuhantam, hogy azt sem
tudom, hogy álljak fel, Istenem! Megmarkolta a kanapé
karfáját, és lehunyta a szemét. Reagan fel se hívott. Olyan,
mintha máris szétmentünk volna.
Fiam… Lelke mélyén megszólalt egy suttogó hang, amely
mégis különösen hangos volt, és elnyomott minden más
hangot a szobában. Vissza kell emlékezned. Az igaz ember
hitből él.
 Hitből? Luke kinyitotta a szemét. Felső tagozatos korában
tanították neki ezt az igeverset a szülei. Akkoriban hitből élni
olyan természetes volt a számára, mint a levegővétel. Most
meg már arra sem emlékezett, milyen érzés volt olyannak
lenni. De hogyan, Istenem? Hogyan élhetek úgy?
Ezúttal nem jött felelet; nem érezte a megnyugtató
tudatot, hogy Isten ott van vele. Nem érzett mást, csak a
hátborzongató igazságot, amit Ashley olyan világosan
kimondott. Ha a hallgatás a kapcsolatok halkuló szívverését
jelzi, akkor ő és Reagan nemcsak bajban vannak.
Hanem halálos bajban.
 NYOLCADIK FEJEZET

REAGAN KISZÁLLT A TAXIBÓL, és szorosabbra fogta maga körül az

esőkabátját. Átnyújtott a sofőrnek egy tízdolláros bankjegyet.
– A visszajárót tartsa meg!
A férfi közelebb hajolt az anyósülés felőli ablakhoz.
– Várjam meg, hölgyem?
– Nem, köszönöm! – Reagan felpillantott a Szent Pál
kőépületére. – Ez eltarthat egy darabig.
A férfi biccentett, aztán visszasorolt a forgalomba. Hiába
volt a kora tavasz a legesősebb időszak New Yorkban, a
város forgatagán semmit sem csökkentett.
Reagan fellépdelt a lépcsőn a kápolnához. Ez volt az a
hely; a parányi templom a Ground Zero határán, Manhattan
pénzügyi negyedének kellős közepén, amely ellenállt a
szeptember 11-i terrortámadás erejének, és a következő
hónapokban a tűzoltók és rendőrök gyülekező-helye lett.
Akkoriban a megfáradt önkéntesek bejöhettek a kápolnába,
hogy szundítsanak egyet valamelyik padon, vagy meleg ételt
kapjanak, esetleg beszélgessenek egy lelkigondozóval.
Most vasárnap délután volt; már régen elment mindenki,
aki az utolsó délelőtti istentiszteleten vett részt. Reagan pont
így akarta. Anyjával elment korábban a gyülekezetbe, a
repülő indulásáig pedig még volt néhány órája. Anyja vetette
fel a Szent Pál ötletét.
Egész hétvégén Reaganék házassága volt a téma.
Tegnapig anyjának fogalma sem volt arról, hogy Reagan is
helytelenül viselkedett. Reagan félig-meddig arra számított,
hogy anyja is úgy gondolja majd: csakugyan a válás az
egyedüli megoldás.
Anyja azonban egyáltalán nem így reagált. Hosszú ideig
nézte meredten a lányát; szemében a döbbenetét
csalódottság váltotta fel, majd heves esdeklés.
– Borítsatok fátylat a múltra! Nem fordíthatsz hátat a
házasságodnak! – Heves érzéseit próbálta palástolni. –
Ígéretet tettél Istennek és Luke-nak.
– De mindketten megszegtük ezt az ígéretet. – Reagan
kurta válasza élesnek és meggondolatlannak hatott.
– A házasságon dolgozni kell. Apád és én is rájöttünk erre
néhány év elteltével. – Anyja felállt és odajött hozzá, leült a
lánya mellé. Kezét Reagan térdére tette. – Istennél még most
sincs túl késő!
Reagan ebben nem volt olyan biztos. Megpaskolta anyja
kezét, aztán témát váltott. Az első időkről beszélgettek,
amikor Reagan és bátyja, Bryan gyerekek voltak, és az élet
látszólag csodálatosan boldog végződés felé tartott. Egészen
szeptember 11-ig. Azóta bátyja megnősült és New Jersey-ben
élt, apja pedig már hat éve elment.
Reagan házasságának témája többször is előkerült még a
nap folyamán, de anyja vigyázott, hogy ne leckéztesse a
lányát. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy mit üzen a
lányának, és ezt szavakba is öntötte, amikor Reagan ma a
korai ebéd után elköszönt tőle:
– A házasság egyedül akkor működhet, ha soha nem is
gondolsz arra, hogy kimondd a válás szót.
Reagan belépett a Szent Pál kápolna keskeny ajtaján, de
azonnal meg is állt. Amikor legutóbb erre járt, a Ground Zero
tragédiájához kapcsolódó emléktárgyak körben megtöltötték
az apró épületet. Most már csak néhány gondosan válogatott
vitrin maradt. Az ikertornyok romjai közt talált
emléktárgyak és levelek nagy részét félrerakták, hogy majd a
hivatalos emlékhelyen állítsák ki. A szép kis kápolnában
láthatóan a megszokott mederben zajlott az élet, mintha még
itt, az ikertornyok emlékének árnyékában is továbblépett
volna az élet.
Balra, a sarokban, az ablak alatt kis asztalka állt, rajta
tűzoltók és üzletemberek fényképe, mindegyik alján
szerepelt valami írás, vagy egy hozzáerősített levélke. Egy
fiatal, öltönyös-nyakkendős fiatalember képe mellett ez állt a
cetlin: „Hiányzol, John, minden lélegzetvételünknél!” Egy
markáns arcú tűzoltó képe alatt pedig: „Hősünk és barátunk
mindig, örökké.”
Reagan szemét szúrták a könnyek. Pislogott és elfordult
az asztaltól. Luke-kal részt vettek egy vasárnap délelőtti
istentiszteleten itt évekkel ezelőtt. A barátságos lelkipásztor
láthatóan tisztában volt azzal, hogy a résztvevők közül sokan
csak látogatóba jöttek.
– Láthatjátok – mondta a prédikáció elején hogy a
padjaink nem szépen karbantartott, simára csiszolt darabok.
– Szünetet tartott, szeméből olyan mélység tükröződött,
amely csak abból fakadhatott, ha valaki túlélt egy olyan
tragédiát, mint a terroristák támadása. – Karcosak és
viharvertek; magukon viselik a tűzoltók bakancsának és a
rendőrök pisztolytáskájának nyomát. És ez így is marad,
emlékeztetőül mindazok számára, akik belépnek ezen az
ajtón, hogy ez a kápolna fontos szerepet töltött be országunk
történetének legsötétebb napjaiban.
 Reagan becsússzam az egyik üres padba. Ujjaival
végigsimította a pad egyenetlen, kopott felületét. Ezeket a
karcolásokat olyan emberek hagyták itt, mint Landon Blake
és számtalan más tűzoltó, aki a több tonnányi törmelék
között az áldozatok maradványai után kutatott. Az olyan
áldozatok után, mint az ő apja.
Újra elborította a veszteség mindent elsöprő érzése. Apja
semmi mást nem tett, csupán elment a munkahelyére azon a
kedd reggelen. Nem volt lezárás, nem volt figyelmeztetés…
nem maradt idő elbúcsúzni.
Reagan lassan térdre ereszkedett. Összekulcsolta a kezét,
lehajtotta a fejét és becsukta a szemét. Ez így nem teljesen
állja meg a helyét, nem igaz? Volt idő elbúcsúzni, csak ő
elszalasztottá azt a lehetőséget egyetlen ok miatt. Mert
éppen akkor szegte meg a legnagyobb ígéretét, amelyet
Istennek és a szüleinek tett. Túlságosan lefoglalta, hogy
Luke-kal csókolózott a lakása kanapéján, ezért nem vette fel,
amikor az apja kereste telefonon. Pedig az volt az utolsó
hívás tőle.
Nőttön-nőtt a haragja; hideg, sűrű ködként telepedett a
szívére. Hát persze, hogy nem alakul jól a házasságuk. Át se
beszélték, hogyan érez Reagan azzal kapcsolatban, hogy
elvesztette az apját; hogy örökre együtt kell élnie az
igazsággal, hogy elszalasztotta az utolsó beszélgetést vele.
Persze, megbocsátott magának… na, de mi a helyzet Luke-
kal? Vajon valóban megbocsátott neki is azért a szerepért,
amit ő játszott azon a szörnyű napon? Luke-nak nem lett
volna szabad ott maradnia aznap este; nem lett volna szabad
odabújnia mellé, míg ő elszundított a hétfő esti
futballközvetítés alatt a kanapén.
 Nem emelte fel a fejét, de összeszorította a fogát, és
érezte, hogy forró könnyek csordulnak az alkarjára. Az
akkori döntésűk nem csupán Luke hibája, hanem az övé is.
De nem beszéltek akkor erről; nem tisztázták, hogy helytelen
tettük miatt Reagan lemaradt a legutolsó beszélgetésről az
apjával, ráadásul Tommy után nem is lehetett több
gyermeke.
A dühe tovább dagadt; egészen felemésztette. Hogy
mondhatja az anyja azt, hogy tartsa meg Istent a házassága
középpontjában, hogyha sem ő, sem Luke 2001. szeptember
10-e óta nem is hagyatkozott Istenre?
Maga elé képzelte az apját. Azon a hétfő estén biztosan a
foteljében ült, amikor megpróbálta felhívni a lányát, hogy
együtt szomorkodjon vele a Giants veresége fölött.
Apa, úgy sajnálom! Fel kellett volna vennem a telefont!
Valaki megérintette a vállát. Reagan megriadt. Felemelte
a fejét, és kézfejével letörölte a könnyeket az arcáról.
Egy idős férfi állt mellette. Aggódó arccal kérdezte:
– Jól van, hölgyem?
– Igen! – vágta rá gyorsan. Zavarában hirtelen elpirult. –
Jól vagyok, bocsánat!
– Semmi baj. Itt dolgozom a Szent Pálban. A lányomat
vesztettem el az ikertornyokban. – Alsó ajka megremegett. –
A fájdalom sosem múlik el igazán.
– Tényleg nem. – Reagan szíve megindult az idős
emberen. Az áldozatok hosszú listájára gondolt;
mindegyiknek megvan a maga története, a maga befejezetlen
dolga. – Nem volt idő elbúcsúzni.
A férfi megcsóválta a fejét.
 – Egyikünknek sem. – Úgy tűnt, felfogja, hogy Reagan
egyedül szeretne lenni, és finoman megszorította a vállát. –
Itt leszek hátul, ha esetleg szüksége lenne rám.
A férfi elment, és Reagan felemelte tekintetét. Az
ólomüveg-ablakokon beszűrődő fény megvilágította az oltár
mögötti falon függő gyönyörű keresztet. Fölötte egy
kifeszített szalagon ez állt: „Az Ő Megváltásában van
remény!”
Reagan újra meg újra elolvasta a feliratot. Szeme újra
megtelt könnyekkel; elmosódtak a betűk. Hát ez hiányzott az
ő kapcsolatukból? A megváltás? Krisztus megváltó ereje; a
reményt adó átformálás, amely egyedül Istentől jöhet?
Szipogott, és megint megtörölte a szeme alatt. A
szeptember 11-ét követő hetek és hónapok alatt gondolni sem
akart arra, ami azon a hétfő estén történt közte és Luke
között. Hazaköltözött, és nem fogadta Luke hívásait;
valahogy átvészelte a nappalokat és az éjszakákat,
reménykedve abban, hogy az apja valahogyan mégis életben
maradt, aztán jött a temetés, amikor egyértelművé vált, hogy
apja halálát lelte az összeomlott tornyok alatt.
Teltek a hónapok, aztán jött a szülés; a tragédia, amikor
majdnem elvérzett és megtudta, hogy nem lehet több
gyermeke. Nem sokkal később megjelent Luke az ajtaja előtt,
visszalépett az életébe, mintha soha nem is lettek volna távol
egymástól.
A következő évek alatt ő és Luke soha nem keresték
igazán Isten bocsánatát együtt, házaspárként az elkövetett
hibákért. Talán ezért is van az, hogy lényének egy része
végig érzéketlen maradt minden iránt, ami igazán számított:
Luke iránt, az Úr iránt, még az élet iránt is. Dühös volt
magára, dühös volt Luke-ra, és képtelen volt megbékélni az
érzéseivel.
Hát persze, hogy romokban hever a házassága!
Reagan újra elolvasta a szavakat. Az Ő Megváltásában van
remény! Nem kételkedett az üzenet igazságában, csak egy
gondja akadt. Túl sok idő telt már el azóta, hogy Luke és ő
meghozták a rossz döntést azon a régi szeptember 10-én. Ha
haragos szíve és keserű megbánása bármit is jelez, a jövő
nem sok reménységet tartogat bármelyiküknek is. Az igazság
az, hogy ők már nem érdemelnek megváltást Istentől. Csak
elutasítást. Örökké tartó, véget nem érő elutasítást.
 KILENCEDIK FEJEZET

ASHLEY FOGTA A KOCSIKULCSOT, és kilépett az udvarra, ahol

Landon, Cole és Devin egy vödör szeget válogatott.
Elmosolyodott a kép láttán: Landonról mindig is tudta, hogy
szerető és kedves, erős és gyengédszívű apuka lesz.
A férje rámosolygott.
– Ezúttal a legerősebb szegeket válogatjuk ki.
– Remek ötlet! – nevetett Ashley, és egy kicsit közelebb
lépett hozzájuk. Az előző esti nagy vihar kissé megtépázta a
fiúk lombházát. Ma szombat volt; Landon szabadnapos. Úgy
tervezték, hogy néhány órán át a lombházon fog dolgozni a
fiúkkal; nemcsak rendbe hozzák, de erősebbre is csinálják,
mint korábban volt. Ashley odalépett a fa alá, és felnézett a
letört ágra, amely a kárt okozta.
– Erősebb volt a szél, mint gondoltam!
– Én tudtam! – pislogott rá Cole oldalra fésült szőke
fürtjei alól, két kezét a vödörbe mélyesztve. – Azért is vittem
be Devint hozzátok.
Ashley igyekezett elfojtani a mosolyát.
– Igen, Coley… nagyon rendes volt tőled, hogy így
vigyáztál Devinre! – Az igazság az volt, hogy vihar idején
Cole mindig is odaszaladt Ashley szobájába, már jóval
azelőtt, hogy ő és Landon öt évvel ezelőtt összeházasodtak.
Most viszont, hogy már kilencéves nagyfiú volt, szívesebben
mondta azt, hogy a kisöccsére vigyáz. Ashley nem bánta, és
Landon sem. Egy-egy vihar tökéletes időpont volt arra, hogy
a gyerekek ott aludjanak kettejük között.
 – Mész édesapádhoz festeni? – Landon a farmerjába
törölte a kezét. A koszfolt az arcán csak még jobban kiemelte
markáns vonásait, és Ashley újra érezte az ismerős vonzerőt;
ahogyan most is elakadt kissé a lélegzete férje közelségétől.
Nem válaszolt, csak ajkát érintette az ajkához.
– Jól áll a kosz az arcodon – súgta a fülébe. – Mint
mindig.
– Tényleg? – Landon szemében huncut fény villant. –
Lehet, hogy akkor ritkábban kellene zuhanyoznom.
Ashley próbált előállni valami szellemes válasszal, amivel
folytathatná kis játszmájukat, de végül csak elnevette magát.
– Nagy bohóc vagy; ugye, tudod? – Újból megcsókolta.
– Bo-óc! – tipegett oda Devin, és megrángatta Landon
kezét. – Fel, Apa!
Landon nevetett, és felkapta Devint.
– Hol is tartottunk?
– Festeni megyek. – Ashley megsimogatta Devin hátát,
aztán megérintette pelyhes fejecskéjét. – Csak néhány órára.
Van egy kép, amit nem bírok kiverni a fejemből.
– Akkor menj, fesd meg! – Landon fejével a fa felé intett.
– Nekünk, fiúknak, lesz mit csinálnunk!
– Lehet, hogy még egy emeletet építünk rá, ha lesz annyi
időnk. – Cole odalépett Ashley-hez, és átkarolta a derekát. –
Amikor visszaérsz, gyere ki és nézd meg!
– Úgy lesz! – Ashley újra Landonra pillantott. – Köszi! –
Nem mozdult; megbabonázva nézte a férje szemében
tükröződő mélységes érzelmeket.
– Mit köszönsz?
– Hogy megengeded, hogy fessek.
 – Te most viccelsz? – mosolygott Landon, és még egyszer
megcsókolta. – Neked olyan a festés, mint a levegővétel. Ha
te nem akarnál menni, én magam vinnélek el.
Ashley-be beléhasított egy kérdés. Hol fog festeni, ha apja
eladja a Baxter-házat? Vajon apja új házában is lesz egy
külön szoba erre, vagy más hely után kell néznie, mondjuk a
nappali egyik sarkát kell erre a célra befognia, vagy a garázs
egyik szegletét? Nem tudta rávenni magát, hogy hangot
adjon aggodalmainak. Amíg apja árulja a házat, addig
legalább még visszamehet régi szobájába, ahol a festőállvány
állt, és a képek minden erőlködés nélkül keltek életre.
Ashley elköszönt a családjától, és elindult az autó felé.
Délig még érvényben volt a tornádó-riasztás. Utána azonban
várhatóan kitisztul majd az ég, ahogyan gyakran előfordult
március közepe táján. Szorosan markolta a kormányt, de
ahelyett, hogy lekanyarodott volna apja házához, balra
fordult és a temető felé tartott.
A hét második felében folyton hányingerrel küszködött,
de ma reggel már elég jól érezte magát ahhoz, hogy eljöjjön
otthonról, és elég erősnek ahhoz, hogy számba vegye érzéseit
és félelmeit. Megvolt az első ultrahang-vizsgálat. A baba
szívverésével minden rendben volt, ugyanúgy, mint Sarah
esetében. Most még két hetet kell várniuk a következő
vizsgálatig. Az fogja kimutatni, hogy ez a baba normálisan
fejlődik-e, vagy esetleg…
A gondolat befejezetlenül maradt. Felnézett az égre. Nem
volt hajlandó megadni magát a félelemnek. A felhők már
szakadoztak; egyre kevéssé látszott valószínűnek a
tornádó’kialakulása. Ashley visszagondolt a ma reggeli
szalagcímekre és a két évvel ezelőtti bloomingtoni tornádó
óta történt változásokról szóló cikkre. A város talpra állt. A
házakat felújították, és emlékművet emeltek azoknak, akik az
életüket vesztették. Még az a csecsemő is szerepelt a
cikkben, akit sértetlenül találtak bölcsőjében a házuk előtti
pázsiton, egyedüli túlélőként a családjából. A kicsit örökbe
fogadta egy helyben élő házaspár, és szépen fejlődött.
Ashley nagyot sóhajtott, és hátradőlt. Egyik kezét a
kormánykeréken tartotta; a másikat a hasán nyugtatta. Ma
reggel a szokásosnál több időt töltött bibliaolvasással.
Felfigyelt a 130. zsoltár egyik versére: „Bízzál az Úrban, mert
az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”
Ez volt Isten terve az Ő népe számára. Akármekkora a
nehézség vagy veszteség, akármekkora bűn vagy erkölcsi
bukás következik be, Krisztusban bőséges a szabadítás, teljes
a megváltás. Igaz volt ez Bloomington városára is a pusztító
tornádót követően, és igaz a Baxter család életére is újra meg
újra. Akárhogyan alakul is meg nem született kisbabájának
az egészsége, az Úr szabadítása elérhető Ashley számára is.
Bekanyarodott a parkolóba, és leállította a motort. A
temető csendes, szükséges hely, alkalmas az
elgondolkodásra, ugyanakkor nagyon szomorú is. Ashley
nézte, ahogy egy középkorú pár egymásba karolva áll egy
apró amerikai zászlóval jelzett sírkő előtt. Vajon fiukat vagy
lányukat veszítették el a háborúban, vagy esetleg valamelyik
szülőjük, egy veterán sírját látogatták meg?
Ashley elfordította a fejét, és kiszállt az autóból. Lassan
lépdelt; percekbe telt, míg odaért az édesanyja és újszülött
kislánya sírja mellett álló padhoz. Lehajolt, lesöpörte a port a
Sarah sírját jelző lapos kőről.
 – Öleld őt szorosan magadhoz, Istenem… kérlek! – Azt is
hozzátette volna, hogy a méhében növekvő babának ne
kelljen ugyanazon a szenvedésen átmennie, vagy hogy
kislány legyen. De Isten tudta ezeket a dolgokat; vég nélkül
szálltak fel imáik az égbe a kicsiért. Itt viszont olyan
valóságosnak, annyira jelenlevőnek érezte a halált, hogy
levegőt is alig bírt venni. Elöntötte a bánat; rekedt hangon
suttogta:
– Öleld át a kislányomat! És mondd meg Anyának, hogy
nagyon hiányzik!
Újra csak a reggeli igevers jött fel benne: „Bízz az Úrban,
mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”
Ashley felállt, még egy percig nézte kislánya sírkövét.
Akik hisznek, azok éppen a temetőben érzik át a legjobban az
üdvösség reménységét. Krisztus azért halt meg, hogy
megváltsa azokat, akik szeretik Őt, és így örök életet ígérjen
nekik. Az Övéi egyszer újra együtt lesznek.
Ebben rejlik a megváltás végső reménysége.
Tett néhány lépést balra, újra lehajolt, és anyja sírkövét
is letisztogatta. Az esküvői előkészületek rendben zajlottak;
apja és Elaine kitűzték a júniusi dátumot. Elaine csodás
asszony volt, ezt senki sem vitathatta. Ashley egyetértett a
testvéreivel abban, hogy apjuk számára a házasság a legjobb
megoldás. Bizonyos tekintetben kettejük kapcsolata is újabb
példa volt Isten el nem múló kegyelmére. Ugyanúgy, ahogyan
a ma reggeli kép is Landonnal és a fiúkkal az öreg tölgyfa
árnyékában.
Felállt, kezét a derekára tette. Most már tényleg látszott,
hogy gömbölyődík; farmernadrágot már nem tudott hordani.
Ma kényelmes ruhát vett, amiben festeni is tud – kötött
nadrágot és legombolt gallérú rövidujjú inget egy hosszú ujjú
póló fölött. Még egy utolsó pillantást vetett a sírokra, aztán
visszaindult az autóhoz.
A napsütötte kék ég bizonyította, hogy a tornádóveszély
elmúlt. Ashley feltette a napszemüvegét, és kihajtott a
temető parkolójából. Egész idő alatt az az igevers forgott a
szívében; Isten szabadításának igazsága és bizonyossága. Ha
lenne az életének vezérmotívuma, ez lenne az. És nemcsak az
övének; az egész Baxter családénak.
Már félúton járt az apja háza felé, amikor eszébe jutott
valami. A következő lehetőségnél jobbra fordult, és egy
családi házas övezeten át eljutott a Naplemente Idősek
Ápolási Otthonához. Mennyi idő is telt el, amióta utoljára itt
járt? Amióta megnézte régi barátait – már ha egyáltalán
életben van még valaki közülük? Nagyon lefoglalta a kis
Devin, és aztán Sarah elvesztésének feldolgozása; túlságosan
zsúfolt lett az élete, nem maradt ideje a Naplemente Otthon
kedves lakói számára.
Leparkolt. Az épület felé tartva felfigyelt arra az ablakra,
ahonnan Irvel leste mindig örök szerelme, Hank érkeztét.
Irvel kétségkívül rátalált a szabadításra. Halála napjáig
szerette Istent és Hanket, és most… most ők ketten
valószínűleg ott üldögélnek egy mennyei folyó partján, és
fürödnek Isten szeretetének és világosságának ragyogó
fényében.
Ashley szíve szárnyra kelt a gondolattól. Odaért az
ajtóhoz és halkan bekopogott, mert még nem volt egészen
ebédidő, úgyhogy a lakók többnyire szunyókálhattak.
Kinyílt az ajtó; egy csinos afroamerikai nő köszöntötte
mosolyogva.
 – Segíthetek?
Nem ismer engem, gondolta Ashley. Visszamosolygott rá.
– Ashley Baxter Blake vagyok. Régebben itt dolgoztam.
A nő szemében azonnal felvillant a felismerés fénye.
– Ja, igen, tudom, hogy kicsoda! Én Myrna vagyok. –
Kitárta az ajtót, és intett Ashley-nek, hogy lépjen be. –
Mindenki alszik.
– Igen, gondoltam. – Amikor Ashley bent volt, kezet
fogott a nővel. – Örülök, hogy találkoztunk. Erre jártam, és
úgy éreztem, be kell jönnöm. Csak szét akarok nézni.
– Jól állnak a dolgok – jegyezte meg Myrna csodálattal a
hangjában. – A Múlt-jelen elméletet továbbra is alkalmazzuk.
Az eredmény mindig lenyűgözi az orvosokat.
Ashley gombócot érzett a torkában. Milyen csodálatos,
hogy az otthon tulajdonosai folytatni akatják a munkát, amit
ő indított el itt, komoly kutatást követően! Az volt az
alapgondolat, hogy az alzheimeres beteg úgy reagál a
legjobban, ha hagyják, hogy múltjának abban a szeletében
éljen, ahol a legkellemesebben érzi magát. A drága Irvel,
akinek férje, Hank már évek óta halott volt, akkor volt a
legboldogabb, ha azt hihette, hogy Hank csupán elment
horgászni a fiúkkal.
Myrna a nagyszoba túlsó végébe mutatott, ahol ketten
szunyókáltak a fotelban.
– Ott van Bert. Emlékszik rá?
– Hogyne! – mondta Ashley halkan. Néhány lépéssel
közelebb ment az alvó idősekhez. – Mit csinál itt kint? Sosem
jött ki a szobájából, csak a legvégén, mielőtt elmentem, és
akkor is csak az étkezések idejére.
Myrna halkan felnevetett.
 – Ó, azóta ő lett Mr. Társaságkedvelő. Kijön a reggelihez,
egyfolytában a lovairól mesél, aztán pedig vetélkedőt néz
Helennel.
Ashley-t öröm töltötte el. Annak a hagyatéka, amit Isten
rábízott ezen a helyen, tovább él azokban az emberekben,
akik másként talán szorongó és kétségbeesett betegek
lennének. Egy pillantást vetett a folyosó felé.
– Benézhetek esetleg a szobákba?
– Persze! – intett Myma a kezével. – Én a konyhában
leszek. Sütnöm kell.
Ashley még egy pillantást vetett Bertre és Helenre. Isten
hűsége itt is nyilvánvaló volt. Nem csoda, hogy úgy érezte, be
kell néznie ide! Lábujjhegyen kiment a helyiségből, és halk
léptekkel végighaladt a folyosón. Abba a szobába, ahol régen
Irvel lakott, azóta nyilván új beteg költözött. Őt még soha
nem látta Ashley.
Utána következett Bert szobája. Ashley megállt az
ajtóban. Bizony, ott volt a régi nyereg, amelyet ő vett az idős
férfinak. Még mindig ott terpeszkedett az ágy lábánál, rajta
egy kopott tisztítókendő. Bert nyilván továbbra is a nyergét
fényesítgette; célt és értelmet talált abban az egy dologban,
ami fiatalemberként meghatározta az életét. Ashley
elmosolyodott, szemét elhomályosították a könnyek.
Pislogott, hogy visszatartsa őket. Bekukkantott Helen
szobájába. Az éjjeliszekrényen most is ott volt Helen
lányának, Sue-nak a tinédzserkori fényképe.
Ashley szívét túláradó öröm töltötte el. Isten
összefoltozta az ő ösz-szetört szívét az itt töltött idő alatt, és
még valamit elvégzett benne. Megtanította újra szeretni. Azt
is Isten ajándékának tekintette, hogy még most is fellelhető
volt a keze nyoma a helyen.
A konyha felé indult. Az étkezőben ott függött a kép,
amelyet Irvelről festett: az idős asszony borsmenta teát
szúrcsölt, éppen ennél az asztalnál ülve.
Ashley köszönetet mondott Myrnának, és megígérte neki,
hogy majd egyszer eljön a családjával együtt. Aztán elindult,
és ezúttal már kitérő nélkül ment az apja házáig. Útközben
szembejött egy autó. Bailey Flanigan vezette, és Ashley
észrevette, hogy Tim Reed ül az anyősülésen.
Boldogság töltötte el, miközben elkanyarodott az
ellenkező irányba. Megtörtént a József szereposztása, és már
zajlottak a próbák. Katyt és Dayne-t még soha nem látta
ilyen boldognak. Bailey lett a fő mesélő a musicalben; öccse,
Connor pedig József szerepét kapta. Eddig minden egyes
próbán kitűnt, milyen tapasztalt színjátszók a Flanigan
gyerekek. A kreatív csapat szerint már látszott, hogy nagyon
különleges előadás lesz. Nemcsak maga a darab miatt,
hanem azért is, mert olyan barátságok szövődtek a próbák
alatt.
Tim a koreográfiában segített, és bár a próbák alatt, ahol
vezetőként volt jelen, gondosan tartotta a távolságot Bailey-
vel, Ashley-nek az volt az érzése, hogy ők ketten a színjátszó
körön kívül találkozgat-nak. Tim jó hatással volt Bailey-re,
ahogyan Landon is Ashley-re. De Bailey okosabb, mint Ashley
volt ennyi idősen. Ő felismeri, mekkora áldás egy ilyen srác,
mint Tim, és így megspórolja magának a szívfájdalmat, amin
Ashley keresztülment.
Bekanyarodott apja utcájába, és amikor megállt a ház
előtt, végigmérte a régi épületet. A Baxter-ház. Egy kicsit
még itt akart maradni, hogy innen élvezze a tető hajlásának,
a fedett verandának és az ablakoknak a látványát; az érzést,
hogy pontosan tudja, melyik mögött mi található. Ám csupán
egyetlen dolog vonta magára a figyelmét: a nagybetűs felirat
az ELADÓ táblán. Ashley érezte, hogy összeszorul a mellkasa.
Apja említette, hogy már vannak érdeklődők. Egy házaspár
talán ajánlatot is tesz nemsokára.
Lehet, hogy ezért is volt olyan érzelgős; ezért őrlődött a
tegnap megváltása és a holnap bizonytalansága között.
Amikor a ház elkel, semmi sem marad ugyanaz. A hátul
elterülő füves mező és a patak nélkül, az ismerős falak és
ablakok nélkül az élet minden egyes fejezetének emlékei el
fognak halványulni. Ashley minden akaraterejét összeszedve
elfordította tekintetét az Eladó tábláról a kocsibejárót
szegélyező juharfákra, amelyek ott álltak már akkor is,
amikor a Baxter-gyerekek még labdával dobálóztak, és most
is, amikor már az ő gyerekeik labdáznak itt.
Lassan leemelte lábát a fékpedálról, és odagurult a
megszokott parkolóhelyére. Amikor belépett a házba,
hallotta, hogy apja a konyhában csörömpöl. Letette a
táskáját.
– Szia! Én vagyok!
– Szia, Ash! – Apja utánozhatatlan melegséggel a
hangjában fogadta. – Festeni jöttél?
– Igen. – Ashley bement a konyhába. Apja a hűtőszekrény
ajtaján erősített meg egy csavart. – Ezek szerint megint
barkács-szombatot tartasz. – Torkát csiklandozta a nevetés.
– Landon és a fiúk a lombházon dolgoznak.
– Folyton magától kinyílt az ajtó. – John hátsó zsebéből
egy csavarhúzó állt ki. – Azt hiszem, most már rájöttem, mi a
baja. – Egy pillantást vetett az ablakon át a hátsó kertre. –
Utána a kert következik. – A gyomok sokkal gyorsabban
nőnek, mint a cukkini.
Ashley nézte az apját. Könnyedén letagadhatott volna tíz
évet. Nekidőlt a falnak a sarokban.
– Mesélj a házról!
Apja felnézett. Szemében fájdalmasan egyértelmű válasz
ült.
– Az a házaspár ma reggel jött vissza harmadszor. Hétfőn
beszélnek a hitelügyintézővel.
Ashley térde beleremegett a hírbe. Ez azt jelenti, hogy
hétfőn ajánlatot tesznek az apjának. Közeledett az eladás.
Apja tisztában lehetett vele, milyen rosszul érinti Ashley-
t a hír, mert széttárta a karját.
– Gyere ide!
Ashley odabújt hozzá, ahogyan már olyan sokszor tette.
Apja karjaiban mindig az a kislány lesz, aki még nem
játszhatott eleget odakint Luke-kal, és az a tini, akit soha
senki nem ért meg. Senki, csak az apukája. És mindig az a
fiatal nő is lesz, aki békét kötött a múltjával és az
édesanyjával; aki ott sírt anyja halála után a sír mellett. Itt
mindig biztonságban érzi magát, és megszilárdul benne a
meggyőződés, hogy a világ megy tovább – így érzett régen és
most is.
– Tudom… átvészeljük. – Kibontakozott apja karjaiból és
a szemébe nézett. – De ez a ház hozzánk tartozik! Bárcsak
meg lehetne oldani valahogy…
– Én is szeretném, édesem! – Apja homlokon csókolta. –
Én is szeretném. – Visszalépett a hűtőhöz, és tovább folytatta
munkáját a zsanérral.
 Ashley töltött magának egy pohár vizet, aztán a lépcső
felé indult. – Majd kimegyek hozzád a kertbe, ha végeztem.
– Rendben. – John felnézett, és új aggodalom jelent meg a
szemében. – De tényleg jól vagy? Fáradtnak tűnsz.
– Jól vagyok. – Ashley szája félig mosolyra húzódott.
Apjának van épp elég gondja, nem hiányzik neki, hogy még
miatta is aggódnia kelljen. – Imádkozom a babáért, és… nem
is tudom, azt hiszem, egy kicsit mélabús hangulat fogott el.
Biztosan csak a ház miatt. – Ezúttal kicsit őszintébb volt a
mosolya. – De minden rendben lesz.
Lassan fellépdelt a lépcsőn. Tudta, hogy apjának igaza
van. Tényleg fáradtabb volt, mint egyébként; előző
terhességeinél ebben az időszakban már általában duzzadt az
energiától. Ez még nem jelent semmit – mondta magának. –
Minden rendben van. Muszáj, hogy így legyen. Ahogy belépett
lánykori szobájába, elillant a szomorúság érzése. Ott állt a
festőállvány, rajta egy üres, tiszta vászon; lehetőségekért
kiáltott.
Kicsit állott volt a levegő, így hát az ablakhoz lépett,
elfordította a kilincset, és kinyitotta. Édes illattal terhes
szellő libbent be. Ashley érezte, hogy megnyugszik. Igen,
minden rendben lesz. Leült a támlátlan székre az állvány elé.
Legszívesebben fogta volna a festékeket és az állványt,
kivitte volna, és még egyszer utoljára lefestette volna a
házat, mielőtt még valaki másé lesz.
De nem ez a kép élt az elméjében; nem erről beszélt
Landonnak korábban. Elővette egyik hegyes ceruzáját a
festőállvány melletti asztalkán álló befőttesüvegből, és a
vászonhoz érintette. Egyenletes, gyors mozdulatokkal
rajzolt; hagyta, hogy a kép vázlatos formában életre keljen.
Időnként ez volt a festés legnehezebb része; elérni, hogy a
vázlatrajz megfeleljen a fejében élő képnek.
A néhány percből hamar félóra lett. Végül Ashley letette a
ceruzát, felállt, és hátralépett egyet. Szívét örömmel töltötte
el a látvány; mert ez a ritka alkalmak egyikének bizonyult,
amikor a vásznon megjelenő vonalak pontos, hű mását adták
annak a képnek, amelyet lelki szemeivel látott. Két nő – egy
idősebb és egy fiatalabb – együtt sétál napnyugtakor egy
patakparti ösvényen. Az idősebb nő karjában újszülött
kisbaba, takaróba bugyolálva. Mindkét nő lefelé néz,
gyönyörködnek a gyermekben, miközben a környezetük Isten
teremtett világát mutatja be, élettől repesve.
Előfordult, hogy az Ashley agyában megjelenő kép olyan
volt, amilyet csak Isten adhatott neki. Ez volt a helyzet ezzel
a képpel is. Ashley elrendezte a festékeket, elképzelte a
színkombinációkat; a patak élénksárga, kék és zöld
árnyalatait, és a napnyugta rózsaszín és narancs sávjait. A
festmény címe nem lehetett más, mint ami úgy foglalta össze
Baxterék életét, mint semmi más.
Megváltás.
 TIZEDIK FEJEZET

JOHN ELHELYEZKEDETT A BOKSZBAN és a bejárati ajtó felé

pillantott. Elaine éppen akkor lépett be. Újabb orkán söpört
végig Bloomington városán. Elaine összecsukta az
esernyőjét, aztán szétnézett, és észrevette Johnt.
Elmosolyodott.
Hetek óta minden pénteken együtt ebédeltek, és közelgő
esküvőjük részleteit tervezgették. Mindketten örömmel
várták ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor kiszakadtak a
hétköznapok sodrából, és izgatott várakozással
tervezgethették közös jövőjüket és leendő közös otthonukat.
John szemével kísérte a közeledő asszonyt. Felállt, futó
csókot nyomott az ajkára, aztán elvette az esőkabátját.
– Elég viharos idő van!
– A rádió szerint néhány megyényire innen már
tomádóriasztást adtak ki – mondta Elaine levegő után
kapkodva, majd helyet foglalt.
Tavasszal ez általában így szokott lenni. John nem is
bánta. Régen, amikor a gyerekeik még kicsik voltak, néha
bezsúfolódtak az autóba és kimentek a tóhoz. Onnan jól
szemmel tarthatták a zivatarokat, amelyek az országnak
ezen a részén vonultak át minden tavasszal. Ezt az emléket
azonban most megtartotta magának.
– Na, és hogy vagy?
– Jól. Jó volt a gyerekeimnél. – Elaine szép levendulaszínű
blúzt viselt. A szeme ragyogott. Mivel már nyugdíjas volt,
néhány hetente rászánt pár napot, hogy meglátogassa
gyermekeit és unokáit. – A kicsik olyan gyorsan nőnek!
 – Ez már csak így van. – John már találkozott Elaine
gyermekeivel és unokáival Elaine otthonában egy közös
vacsorán. Hálás volt, amiért nagy örömmel fogadták közelgő
házasságkötésük hírét. Bár Elaine lánya Észak-Michiganben
élt, a fia pedig Indianapolisban, John el tudta képzelni, hogy
egyszer talán valamennyi gyermekük és unokájuk
összegyűlik egy nagy, közös piknikre vagy vacsorára. – A
házzal kapcsolatos hírt már említettem, ugye?
– Az a házaspár visszalépett. Ezt hallottam legutoljára.
– Nem sikerült elintézniük a hitelt. – John akkor
megkönnyebbülést érzett. El kell adnia a házat, de azért nem
bánta, ha még néhány hétig nem jön össze a dolog. – Most
egy másik, idősebb házaspár érdeklődik. Olyan helyet
keresnek, ahol az unokák meglátogathatják majd őket.
Elaine az asztalon nyugtatta két kezét. Fürkészve nézett
John szemébe.
– Nehéz ez neked?
John rámosolygott az asszonyra. Szívében szétáradt az
ismerős fájdalom, ami mindig kísérte a gondolatot, hogy el
kell engednie a házát.
– Nem fogok hazudni. Tényleg nehéz arra gondolni, hogy
ezentúl valaki más üldögél majd a verandán, és valaki
másnak a kisunokája vadászik majd békákra a kis tó
partján… Persze, hogy nehéz!
A pincérnő odalépett az asztalukhoz, letett két pohár
jeges vizet, és megígérte, hogy hamarosan visszajön.
Amikor elment, Elaine komoly arckifejezéssel
vőlegényéhez fordult.
– Én nem kérem tőled, hogy add el a házat, ugye, tudod?
 – Hát persze! – John hagyta elszállni a korábbi fájdalmat.
Elaine egy héttel ezelőtt adta el a házát. – Egyikünkkel
szemben sem lenne igazságos, hogy az én múltam emlékei
között kezdjük el közös életünket.
– Időbe telne, de aztán hozzászoknánk. – Elaine megfogta
a kezét.
– Új emlékeket teremtenénk.
John egy pillanatra mérlegelte a lehetőséget. Végtére is,
Elaine is szerette Elizabethet. Új házasságuknak talán
mégsem ártana a régi ház története; a tudat, hogy John és
Elizabeth azokban a szobákban nevelte gyermekeit és várta
haza unokáit.
De azonnal el is vetette az ötletet. Azt még el is tudta
képzelni, hogy Elaine-nel kávézik a Baxter-ház konyhájában.
De hogy ott szeretkezzen vele? Nem; soha nem tudna új
életet kezdeni Elaine-nel azon a helyen, ahol Elizabethet
szerette; ahol az ő férje volt. Esztelen ötlet.
Szomorúan rámosolygott az asszonyra, és megszorította
a kezét.
– El sem tudod képzelni, milyen sokat jelent nekem, hogy
hajlandó lennél erre!
– Komolyan beszélek. Akármit mondtál is magadnak vagy
bárki másnak… az a ház jóval többet jelent a falaknál meg az
ablakoknál. – Elaine elengedte John kezét, és felvette az
étlapot. Őszinte mosoly ült az arcán. – Az én házam csak az
enyém volt azóta, hogy megözvegyültem. Közel sem hordoz
olyan jelentőséget, mint a tiéd. Ezt az első pillanattól fogva
láttam.
– Új helyre van szükségünk. – John nem foglalkozott
tovább az ötlettel. – De azért köszönöm! – Ő is felvette az
étlapot, és amikor mindketten leadták a rendelést, elővett
egy listát a kabátja zsebéből. – A héten elintéztem néhány
dolgot telefonon. A templom még szabad június 21-re, ahogy
reméltük.
Elaine megkönnyebbültnek tűnt.
– De örülök! Nem maradhatunk le a nagy július negyediki
tóparti piknikről!
Eredetileg a rákövetkező szombatot választották volna az
esküvőjükhöz, de ha utána még elutaznak egy hétre nászútra,
csak negyedike után értek volna vissza Bloomingtonba. Bár
Erin és Sam költözése június végére tolódott, a nagy július
negyediki piknikre már akkor is együtt lehetett volna az
egész Baxter család a Monroe-tónál, évek óta először. Amikor
ez világossá vált, áttették az esküvőt huszonegyedikére, és
Johnnak sikerült lefoglalnia a templomot.
– És Mark pásztor?
– Neki is jó. – John kipipálta a lelkipásztor nevét a listán.
Mark Atteberry rengeteg családi eseményen részt vett már
velük együtt; többek között azon az istentiszteleten is,
amikor Elizabeth életét és Mennybe érkezését ünnepelték.
Most beleegyezett, hogy összeadja Johnt és Elaine-t.
– És a fogadás? Beszéltél Dayne-ékkel? – Elaine
testbeszéde nyugalomról, higgadtságról árulkodott. Nem első
esküvőjére készülő, minden részlet fölött idegeskedő pár
voltak. A szertartás és az azt követő fogadás is egyszerű lesz.
Inkább olyan volt ez, mintha egy vacsorapartit szerveztek
volna, és nem is esküvőt.
– Dayne azt mondta, megtiszteltetésnek vennék, ha az ő
házuknál tartanánk. Katy azt mondta, elintéz egy kötetlen
vacsorát, és ne is törjük rajta a fejünket tovább. – John szívét
eltöltötte az ismerős hála, amiért nemcsak kapcsolatba
került elsőszülött fiával, de most már szomszédok és barátok
is lettek.
– Csodásan hangzik! – Elaine arcára kiült az izgatott
öröm. – Már alig várom!
– Azt hiszem, a nászút részleteit is sikerült elintéznem. –
John megütögette a papírt a ceruza hegyével, majd kortyolt
egyet a vizéből. – Azt beszéltük, hogy autóval utaznánk
panzióról panzióra Michigan felső részéig.
– Igen. – Elaine tekintete ellágyult. – Az csodaszép lenne!
– Jó kis útvonalat sikerült összehoznom. – John elmondta,
hogy Indianából Ohióba mennek majd. Ott a harmadik
éjszakát egy szép kis panzióban töltik, amely tele van
polgárháborús emléktárgyakkal. – Jennie Wade volt a
gettysburgi csata egyetlen civil áldozata. Véletlenül lőtték le
nővére konyhájában, miközben kenyeret sütött a
csapatoknak. – John egy pillantást vetett a jegyzeteire. –
Élete nagy szerelme kilenc nappal később vesztette életét.
Tragikus történet. – A panzió tulajdonosai otthonukkal
emléket állítottak Jennie Wade-nek és az ifjú katona iránti
szerelmének. – Úgy gondoltam, ez annyira különleges, hogy
nem hagyhatjuk ki. Mit szólsz hozzá?
– Tetszik. A kis panziók valahogy sokkal személyesebbek,
mint a szállodák. – Elaine ujjai ráfonódtak az üvegpohárra.
Nagyot dörrent az ég; az étterem beleremegett. A lámpák
pislákoltak. Elaine kinézett az ablakon, aztán vissza Johnra. –
Egy éjszakát a Mackinac-szigeten is eltöltünk, mielőtt
hazajövünk, ugye?
– Igen. – John ezt is kipipálta a listán. – Ezt mindet
elrendeztem.
 – Hazafelé benézünk a gyermekeimhez, aztán
negyedikére itthon leszünk Bloomingtonban. El sem tudnék
képzelni szebb nászutat, John!
A férfi is hasonlóképpen érzett. Még megbeszélték, hogy
ezen a hétvégén házakat fognak nézni. Az ebéd hátralevő
része nagyon gyorsan eltelt.
A kávé után elváltak útjaik. John bement a kórházba
vizitelni. Már csak heti három napot dolgozott, lehetőséget
adva a fiatalabb orvosoknak, hogy több munkát
bevállaljanak. De azért voltak még páciensei a kórházban, és
a péntek délutánt mindig köztük töltötte.
Az ápolónők és orvosok köszöntötték,, ahogy belépett a
harmadik emeleti intenzív osztályra. Két betege
koszorúérműtéten esett át; most az intenzív osztály kardio-
részlegén lábadoztak. Állandó megfigyelés alatt tartotta őket
a kardiológusuk az osztály szakápolóival karöltve, de azért
John is be akart nézni rájuk. A folyosón lépdelve pillantása
végigpásztázta a kórtermek ajtaja mellett elhelyezett táblát,
amelyen a beteg neve állt. Szeme megakadt az egyik néven –
Angela Manning. Megtorpant.
Újra elolvasta a nevet, és próbált visszaemlékezni, hol is
hallotta korábban. A válasz úgy kólintotta fejbe, mint egy
váratlan pofon. Lányának, Karinak az első férjét egy
diáklányhoz fűződő viszonya miatt gyilkolták meg. Angela
Manning volt az a diáklány. Újra lejátszódott minden az
elméjében; a történet részletei ma is ugyanolyan szomorúak
és szánalmasak voltak, mint hét évvel ezelőtt. Tim az
Indianai Egyetemen tanított. Viszonya lett egyik diákjával,
Angela Manninggel. Csakhogy Angela után leskelődött egy
drog- és szteroidfüggő, őrült diák az egyetemről, aki
ráadásul paranoiás is volt, és mentálisan beteg. Ő szólt
először Karinak arról, hogy a férje megcsalja.
Aztán, mint valamiféle vad szappanoperában, három
héttel azután, hogy Tim közölte: elköltözik, Kari rájött, hogy
terhes. Bár Tim megcsalta őt, Kari azt akarta, hogy a férje
szakítson Angélával és adjon még egy esélyt a
házasságuknak. A lánytestvérei inkább azt javasolták
Karinak, hogy váljon el Timtől, de Kari kitartott az Istennek
és Timnek tett ígérete mellett. Nem hagyta el a férjét, bármit
követett is el.
Kitartása és imája végül meghozta gyümölcsét. Tim
bűnbánóan visszatért hozzá, vissza akart menni a
gyülekezetbe is, és elhatározta, hogy helyes életet él, jó férje
lesz Karinak és jó apja meg nem született kisbabájuknak. A
leskelődő srácnak azonban más terve volt. Azon a végzetes
éjszakán, néhány hónappal Kari szülése előtt, Tim elment
Angelához, hogy megmondja neki: köztük vége mindennek. A
srác odakint várta. Megcélozta Timet, és lőtt. A golyók
egyenesen Tim mellkasába fúródtak, és a férfi ott vérzett el a
járda kövén.
A srác védelme a beszámíthatatlanságra épített, ám az
esküdtszék ezt nem vette be, így aztán tényleges
életfogytiglanra ítélték, a feltételes szabadlábra helyezés
lehetősége nélkül. Mint kiderült, amint abbahagyta a
szteroidok szedését, nagyon is kitisztult az elméje. Kari
közben megszülte Jessie-t, Ryan pedig – Kari gimis szerelme
– barátként mellette állt, miközben egyedülálló anyaként
férje elvesztését gyászolta. A barátságukból lett végül az a
gyönyörű házasság, amely ma is virult.
 Arról viszont semmit nem tudott John, hogy mi lett
Angela Manninggel.
Megpillantott egy közeledő orvost, aki vele együtt
praktizált. Megállította, és rámutatott Angela nevére.
– Ő miért van itt?
– Szomorú történet – csóválta meg a fejét a férfi. –
Öngyilkossági kísérlet. Az én betegem.
Öngyilkosság? John érezte, hogy ereiben szétárad az
adrenalin, és szívverése felgyorsul.
– Komolyan?
– Tegnap este bevett egy doboz altatót. Megpróbált véget
vetni az egésznek.
– Hmm… szomorú! – John agya zakatolt. – És… most
kómában van?
– Már nem. Még egy kicsit kótyagos, de rendbe fog jönni.
John a kórterem ajtajára pillantott.
– Bemegyek hozzá, ha nem bánod.
– Csak nyugodtan! – A férfi egy pillantást vetett a
papírjaira. – Mondd meg neki, hogy később én is benézek!
Kollegája továbbment. John ott állt Angela ajtaja előtt.
Drága Istenem, túl jól ismerlek Téged ahhoz, hogy úgy
gondoljam: ez csupán véletlen! Hadd lássam őt a Te
szemeddel!
Itt vagyok veled, fiam!
Miután megbizonyosodott arról, hogy nem saját erejéből
cselekszik, John belépett, és odament a nő ágyához. Angela
aludt, de arca még lehunyt szemmel is elgyötörtnek tűnt.
Haja össze volt fogva a tarkóján, szürke bőréből csak a szeme
alatt sötétlő karikák emelkedtek ki. John nézte a nőt, és
ellentétes érzelmek támadtak benne. Angela valamikor
nagyon szép nő volt. Látta a képét a híradóban a gyilkosságot
követően. Most viszont úgy nézett ki, mint aki húsz évet
öregedett. Nem is csoda; komoly bűntudata lehetett. John
még mindig nehezen tudta elhinni, hogy tényleg ő az.
Ez a nő képes volt lefeküdni egy nős férfival; nem
törődött Karival, sem Tim családi életével. Ha ő nincs, Tim
talán még mindig élne és együtt lenne Karival. John nagyot
nyelt, megpróbálta féken tartani a haragját és megzabolázni
az érzéseit. Aztán, mintha Isten vezérelte volna a
gondolatait, hirtelen már nem házasságtörő nőnek látta
Angelát, hanem összetört gyermeknek. Biztosan nem arról
álmodozott kiskorában, hogy ha felnő, majd egy nős
professzor szeretője lesz. És akármilyen démonokkal küzdött
is az azóta eltelt évek alatt, idevezették: hogy megpróbáljon
véget vetni saját életének.
Angela halkan felnyögött, és dobálni kezdte a fejét.
Közben kinyílt a szeme, és hunyorogva nézett Johnra.
Csaknem egy perc kellett hozzá, hogy valóban felfogja a
környezetét és azt, hogy egy orvos áll az ágya mellett.
– Maga… maga nem az én orvosom! – mondta közömbös
hangon.
– Én is vele dolgozom. Megkért, hogy szóljak: nemsokára
jön. – John szívét elöntötte az együttérzés. Érezte, hogy az
arckifejezése is ellágyul. – Hogy érzi magát?
– Fáj a fejem. – Angela még mindig hunyorgott, és kissé
kábán viselkedett. – Megpróbáltam megölni magam… de még
arra sem vagyok képes.
John megint elcsodálkozott azon, hogy éppen a megfelelő
pillanatban járt erre, és annyi év után belebotlott ebbe a
nőbe.
 – Én biztos vagyok benne: nem véletlen, hogy nem
sikerült meghalnia. – Az együttérzés egyre erősödött a
szívében. Angela is valakinek a leánya; egy olyan nő, aki
elhitte az ördög hazugságát, és sokféleképpen fizetnie kellett
ezért; most éppen úgy, hogy majdnem meghalt a
gyógyszertúladagolástól. Kezét az ágy rácsára tette. –
Bennfekvő pszichiátriai kezelést fogok javasolni önnek egy
belvárosi keresztény intézményben.
Angéla szeme körül kissé megenyhültek a ráncok.
– Maga keresztény? – Hangja és arckifejezése megvetést
tükrözött. – Úgy látszik, ma már minden sarokban ott bujkál
egy-egy keresztény.
John szívében harag támadt, de gyorsan leküzdötte.
Ennek a fiatal nőnek meg kellett volna halnia. Igazán nem
illik gúnyolódnia egy idegen kedvességén. De nem is lenne
itt, ha nem lenne megtévesztés áldozata. Nagy levegőt vett,
összeszedte magát.
– Igen, keresztény vagyok. – Furcsa, egyenesen
hajmeresztő ötlete támadt. – Figyeljen csak… ha átkerül abba
az intézménybe, van a gyülekezetünkben egy női csoport,
amelyiknek a tagjai meg szoktak látogatni olyan embereket,
akik valamilyen problémával küszködnek. Szívesen fogadna
egy ilyen látogatást?
Angela felnevetett, de minden jókedv nélkül.
– Ide figyeljen, doki, maga nem ismer engem! A családom
bostoni; én az egyetem miatt jöttem ide. Sikerült
belekeverednem egy kész rémálomba, egy nagy rakás
adósságba, meg egy vacak munkába. Nem tudtam
visszamenni Bostonba. – Szemét néhány másodpercre
lehunyta, és amikor megint felnézett, még keményebb volt a
pillantása, mint korábban. – Ha talál valakit
Bloomingtonban, aki beszélgetni akar velem, csak rajta! – A
szemhéja megrebbent. Ásított egyet. – Mit is mondott, hogy
hívják?
John habozott. Vajon ráismer a nevére? Tudott bármit is
annak a férfinak a feleségéről, akivel viszonya volt? Ha
tudja, kicsoda John, talán bezárkózik, és kiküldi a szobájából.
De muszáj őszintének lennie. Már nyitotta a száját, hogy
válaszoljon a kérdésre, de látta, hogy a nő szeme
lecsukódott.
– Angela!
Halk horkolást hallott.
John ekkor ébredt rá, hogy eddig visszatartotta a
lélegzetét. Kifújta a levegőt, aztán sarkon fordult és kiment a
kórteremből. Amikor kiért, újra átgondolta, mit is kérdezett
Angelától: megengedné-e, hogy a női szolgálat önkéntesei
közül valaki meglátogassa. Csakhogy ez az ötlet azért volt
olyan hajmeresztő, mert ő nem akármelyik önkéntesre
gondolt.
Hanem éppenséggel a lányára, Karira.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A HÁZ CSAK ÚGY ZENGETT a József és a színes, szélesvásznú

álomkabát hangjaitól, és Jenny Flanigan minden pillanatát
élvezte. A szomszéd szobában Connor József egyik
szólóénekét, a „Börtönbe vethettek” című dalt gyakorolta,
Bailey pedig a szólamot énekelte hozzá. Jenny megkavarta a
jeges zöldteát a kancsóban, töltött magának egy pohárral, és
éppen elindult a gyerekei felé, amikor Jim rontott be a hátsó
ajtón, a nyomában Rickyvel. Mindketten harsogva nevettek.
Baseballt gyakoroltak, és egészen kipirultak az edzés alatt.
A szomszéd szobából kihallatszó ének hangereje
fokozódott. Jim játékosan a fülére szorította a kezét.
Jenny fintorgott, és finoman oldalba bökte a férjét.
– Hát nem hallod?
– Te viccelsz? – Jim mókásan fájdalmas arcot vágott. –
Ezt még félmérföldnyire is hallják!
– Nem a hangerőről beszélek! – mondta Jenny, és elhúzta
a száját. – A zenéről; arról, hogy a gyerekeink hangja tölti
meg a házat. – Lehunyta a szemét, és ringatózni kezdett a
dallamra. – Ez az életünk háttérzenéje.
– Jó hangos! – nevetett Jim. – Azt meg kell hagyni.
Jenny is nevetett, aztán megrántotta Jim ruhaujját.
– Gyere, hallgasd meg őket! Nagyon ügyesek!
– Aha! – Ricky rávigyorgott az apjára. – Tényleg nagyon
ügyesek!
Mindhárman beléptek a szomszéd szobába. Connor éppen
a dal végéhez közeledett. Az elmúlt évek alatt telt tenor
hangja lett; erőteljes rezgéssel, ami nagyon jól illett ehhez a
dalhoz.
Jenny odahajolt Jimhez, és a fülébe súgta:
– Nem érdekel, milyen rosszul dobja a labdát az amerikai
fociban. Énekelni, azt tud!
Jim arcáról eltűnt a korábbi tréfálkozás.
– Mind a ketten tudnak! – Karját felesége dereka köré
fonta. – Le vagyok nyűgözve!
Ricky érdeklődése lanyhulni kezdett, amikor Connor és
Bailey egy másik számmal kezdtek foglalkozni.
– Szerintem van egy olyan baseball kártyám, ami száz
dollárt is megér! – közölte, és felszaladt, hogy lehozza
megmutatni.
Jim feltartott hüvelykujjával jelzett neki, aztán biccentett
két legidősebb gyermeke felé.
– Ejha! – mondta elismerő hangon. – Remek lesz ez a
darab!
– Köszi! – Bailey kissé elpirult. – Alig várjuk!
– Igen, köszi! – Connor zsebre dugta a kezét. – Még jó
néhány jelenetet be kell gyakorolnunk. – Fújt egyet, hogy a
homlokába hulló sötét fürtöt arrébb tolja.
– Menni fog! – Jenny egyik kezét fia vállára tette.
Connornak ez volt az első főszerepe, és nagyon komolyan
vette a felelősséget.
Ricky rohanva hozta a baseball kártyát.
– Látod? Itt van! – tolta Jim orra alá. – Na, mit gondolsz?
Gyűjtőknek való!
Jim alaposan megnézte a kártyát.
 – Lehetséges. Tedd el jól! Majd vacsora után megnézzük a
neten. – Kinézett az ablakon. – Ma túl szép idő van ahhoz,
hogy bent maradjunk.
– Kivéve, ha próbálni kell. – Bailey rámosolygott az
apjára, aztán oldalba bökte Connort. – Márpedig nekünk
próbálnunk kell.
– Apa, dobáljunk teniszlabdát Reggie-nek! Azt nagyon
szereti.
Jim elmosolyodott.
– Mi lenne, ha te dobálnád, anya meg én pedig néznénk?
Ricky elgondolkodott egy pillanatra, aztán vállat vont.
– Jó! – mondta csillogó szemmel. Tele volt élettel és
fénnyel, és az összes gyerek közül őt érintette a
legérzékenyebben, ha a család valamelyik tagja bajba került
vagy fenyítésre volt szüksége. – Én szeretem, ha mindenki
boldog – mondogatta.
Ma éppen ilyen nap volt, és Jenny nagyon élvezte.
Connor kikereste a következő dalt a próba-CD-n. Jim
kézen fogta Jennyt, és a bejárati ajtó felé indult vele.
– Következik a „Ricky és Reggie-show” következő
epizódja.
Jenny felnevetett. Élvezte, hogy férje oltalmazó
közelségében értékesnek érezhette magát, minden veszélytől
védve. Vagy két hete kezdődtek az első edzői megbeszélések
Jim számára a Colts csapatánál. Nagyon élvezte a kihívást.
Ryan Taylor éppen ma reggel jelentette be a csapatnak, hogy
Jim elmegy, és helyét az iskolai B-válogatott egyik
segédedzője veszi át.
Most, hogy zsúfoltabb lett az időbeosztása, Jim
lelkiismeretesen törekedett arra, hogy legyen ideje
beszélgetni Jennyvel. Erre mindkettőjüknek nagy szüksége
volt. Odasétáltak az elülső verandán álló hintaágyhoz, és
leültek, még mindig fogva egymás kezét.
Jim felsóhajtott.
– Annyira szeretem ezt a kilátást! Mondtam már?
– Minden alkalommal, amikor kint vagyunk. – Jenny
odabújt a férjéhez. A napfény melegen simogatta az arcukat,
az őket legyezgető szellő jázminillatot sodort feléjük a
veranda lábazata felől.
Felbukkant Ricky. Pólója aljába hat vagy hét teniszlabdát
gyűjtött.
– Na, ezzel majd megtornáztatom! Rajta, Reggie! Nesze!
Öreg labradorjuk odarohant; megállt Ricky előtt, és
egyhelyben táncolva, izgatottan várta az első labdát.
Odabent a két nagy újra rázendített. Jim kíváncsian
ráncolta a homlokát.
– Csodás a hangjuk! Mikor történt ez? A minap még úgy
énekeltek és táncoltak, mint a többi gyerek, de semmi
különös.
– Bizony! – jenny szívét melengető büszkeség töltötte el.
– Az az érzésem, hogy Isten nagyon látványos módon fogja
használni kettőjüket. – Fejét férje vállára hajtotta. – Hogy
ment a búcsúalkalom?
– Jól. – Jenny érezte, hogy férje teste kissé megfeszül. –
Kicsit tartottam tőle. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon
sokat jelentettek nekem azok a srácok.
Jenny csendben várt; ezt már évekkel ezelőtt megtanulta,
amikor még együtt jártak Jimmel. A férje bármikor kész
kiönteni neki a szívét-lelkét, de meg kell hallgatnia.
Máskülönben ő fogja leuralni a beszélgetést, és a végén
semmi újat nem tud meg a szeretett férfiról.
– Taylor mondott valamit, ami jó érzéssel töltött el. A
srácok továbbra is elkötelezik magukat, hogy nem isznak.
– Tényleg? – Jennyben ott volt a kérdés, hogy a csapat
vajon hogyan kezeli az alkoholfogyasztási tilalmat. Az egy
dolog, hogy az ember odaad egy rakás szabályt egy csapat
tizenévesnek. De miután Cody majdnem belehalt az
alkoholmérgezésbe, Jim és Ryan ultimátumot adtak a
csapatnak: aki nem tartja távol magát az alkoholtól, azt
kiteszik a csapatból, és kész. Akkoriban Jim még nem volt
biztos benne, hogy sikerült-e megtalálnia a hangot a
srácokkal, vagy csak prédikál nekik. Jenny hálás volt a
játékosok reakciójáért.
– Ryan biztosan nagyon örül.
– Persze. – Jim vállat vont. – A srácok elfogadták, hogy
elmegyek. Ott van nekik Ryan, és már megszokták vele a
munkát. Az átállás könnyű lesz mindenkinek.
– Csak neked nem. – Jenny úgy fordult, hogy lássa férje
arcát. – Neked nagyon fognak hiányozni.
– Ez igaz. – Jim arca rezdületlen maradt. Maga volt a
megtestesült béke és nyugalom. – A profi játékosok sem
sokban különböznek a gimisektől. Nagyobbak és
tehetségesebbek. Nekik több forog kockán.
De ugyanúgy keményen kell dolgozniuk, és tartózkodniuk
kell a bulizástól.
Jenny eddig még nem gondolt így erre.
– Jól döntöttél. – Átkarolta férje tagbaszakadt vállát. – Ez
máris nyilvánvaló.
 – Egyelőre – mondta Jim könnyed mosollyal. – A profi
futballban minden állás csak annyit ér, amilyen a győzelmek
és veszteségek aránya. De amíg Isten megengedi, hogy itt
maradjak, teljesen egyetértek. Itt a helyem. – Rákacsintott
Jennyre. – Egyébként szerintem nem lehetetlen, hogy Ryan
visszafogadna, ha munka nélkül maradnék.
A ház előtti szelíd lanka alján, úgy ötvenmétemyire tőlük,
Ricky egymás után dobta el a teniszlabdákat.
– Gyerünk, Reggie! Fogd meg!
Jim szemét beárnyékolva nézte legkisebb fiukat.
– Folyton az jár a fejemben, milyen jó lesz a kisebb
srácainknak, hogy ott lóghatnak a Colts edzőterme körül
ezen a nyáron. Beleszerethetnek a játékba.
Jennybe belehasított az aggodalom.
– És közelről láthatják, milyen erőszakos tud lenni a
játék! – mondta figyelmeztető pillantás kíséretében. Ricky
szívrendellenességgel született, és háromhetes korában
életmentő műtétet hajtottak végre rajta. Most jól volt, de
azért kétévente hordani kellett kontrollra. Jenny felsóhajtott.
– Nekem mindig nehéz lesz Rickyt futballmezben látni.
Jim puszit nyomott a feje búbjára.
– Ezért is van az, hogy nem szorítjuk görcsösen
magunkhoz. Az életet élni kell. Isten sosem akarná, hogy egy
olyan aktív gyerek, mint Ricky, az oldalvonalon maradjon.
– Igazad van. – Jenny tudta, mi a helyes válasz, amikor
aggodalom támadt benne a gyerekei miatt – akár arról volt
szó, hogy Bailey vezeti az autót a színházi próbára menet a
zuhogó esőben, és Connor ül mellette az anyósülésen, akár
arról, hogy a fiúk teljes erőből nekimennek az ellenfél egyik
játékosának a focimeccs alatt. A gyermekei biztonsága fölötti
aggódás olyasmi volt, amit gyakran oda kellett vinnie
Istenhez. El sem tudta képzelni, milyen lehet, ha egy
édesanyának Irakban szolgált a fia katonaként, mint például
Cody. Cami Coleman egy ideig börtönben volt
kábítószerhasználat miatt, de most már kiszabadult. Jenny
úgy tudta, hogy egyelőre tiszta. Végre elhatározta, hogy jó
anyja lesz felnőtt fiának.
Jenny megveregette Jim térdét.
– Erről jut eszembe. Tegnap beszéltem Cody anyjával.
Már több mint egy hete nem kapott hírt a fiáról.
– Háború van ott. – Úgy tűnt, Jim nem aggódik
különösebben. – Valószínűleg nem nagyon van ideje
gyakrabban írni.
– Ez igaz. – Jenny keresztbe fonta a karját, ahogy
visszaemlékezett a beszélgetésükre. – Mondott valami
olyasmit, amit furának találtam. Állítólag Cody a nyugati
partra akar költözni, amikor hazajön.
Jim lassan bólintott.
– Cody mondta ezt nekem egyszer régen. Még mielőtt
hozzánk költözött volna. Azt hiszem, mindig is Dél-
Kaliforniában szeretett volna élni, közel a tengerparthoz.
– Hmm. – Jenny nem szívesen adott hangot a
gondolatainak, de muszáj volt.
Jim megértő pillantást vetett rá.
– Ő és Bailey?
– Hát… – Jenny fészkelődőtt egy kicsit. – Ő és mi mind.
Olyan, mintha családtag lenne. Azt hiszem… úgy gondoltam,
hogy ide jön vissza, amikor végez. Azt tudom, hogy Bailey is
így gondolta. – Pillanatnyi szünet után hozzátette: – Neki
még nem szóltam erről.
 – Cody még mindig gyerek. – Jim megsimította felesége
arcát az ujja hegyével. – Sosem voltam meggyőződve róla,
hogy illene Bailey-hez, és ennek több oka is van.
– Ezzel én is így vagyok. – Jenny hallotta a
bizonytalanságot a saját hangjából. – Vagyis így voltam
tavaly nyárig. De akkor… mielőtt elutazott a kiképzőtáborba,
volt valami különleges köztük.
Jim előrehajolt, és rákönyökölt a combjára.
– Bailey még csak tizennyolc. Még rengeteg ideje lesz a
szerelemre az előtte álló évek alatt.
Jenny elmosolyodott. Bailey volt az egyetlen lányuk. Az
ujja köré csavarta az apját azóta, hogy először megragadta a
nagydarab férfi hüvelykujját a kórház szülészetén. Jim sosem
beszélt szívesen Bailey-ről és a különböző fiúkról, akik így
vagy úgy érdeklődést tanúsítottak a lánya iránt.
– Tudod, hogy mindig azt mondogattuk Bailey-nek, hogy
páratlan?
– Mert az is. – Jim átkarolta felesége vállát. – Lehet, hogy
rendetlen a szobája, és néha-néha elkésik, de teljesen olyan,
amilyennek az imáinkban kértük.
– Ez így van. – Jenny szívét eltöltötte az ismerős szeretet
lánya iránt. – Azt hiszem, ezért is kedvelem Codyt. Még
Bailey barátjaként is. Amikor ott van a lányunk közelében,
különös pillantás van a szemében. Valósággal rajong érte. –
Férje szemébe nézett. – Szinte mintha ő lenne az egyetlen
Bailey barátai közül, aki tényleg olyan páratlannak látja őt.
Jim elgondolkodott ezen, de mielőtt még válaszolhatott
volna valamit, hallották, hogy odabent megcsőrren a telefon.
Jenny felugrott.
 – Majd én felveszem! Biztos vége a fiúk foci-
próbaedzésének. – Belépett az ajtón, bement az irodába,
felvette a vezetéknélküli készüléket az íróasztalról, és
beleszólt. – Halló!
– Jenny! – A kétségbeesett, fojtott hangot nem ismerte
fel; csak azt tudta, hogy az illető sírt.
Egy lélegzetvételnyi idő alatt tucatnyi borzalmas
lehetőség cikázott át Jenny agyán, hogy miért hívja valaki
őket a vonalas telefonon ilyen összetört hangon. Az egyik fiú
súlyosan megsérült a fociban, vagy valami történt az egyik
színjátszó körös gyerekkel, vagy…
– Jenny vagyok. – Nekitámaszkodott az íróasztal
szélének. – Kivel beszélek?
– Cami Coleman vagyok.
Cody anyja. Jenny a füléhez szorította a telefont, és
előregörnyedt. Kérlek, Istenem, csak ne Cody! Add, hogy ne
legyen semmi haja… kérlek! Szíve hangosan dübörgött; a halk
suttogást is alig bírta kipréselni a száján.
– Mi… mi a baj?
– Most kaptam hírt; muszáj volt telefonálnom. – Cami
hangja zokogásba fulladt.
Jenny visszatartotta a lélegzetét és a fejét rázta. Ez nem
lehet! Muszáj, hogy jól legyen az az aranyos srác, aki elsős
gimnazista kora óta annyit lógott itt náluk! A háború
veszélyes, de Cody találékony.
– Kérlek, mondj valamit! – A hangjából kihallatszó
rémülettel csak a vonal túlsó végén érződő fájdalom ért fel. –
Megsérült?
– Nem tudom biztosan.
 Ezek voltak a legjobb szavak, amiket Jenny hallott azóta,
hogy felvette a telefont. Reménység cikázott át rajta, de a
szíve továbbra is hevesen vert.
– Mit mondtak?
Újra zokogást hallott, aztán szaggatott szavakat.
– Ő… meg három másik srác a szakaszból… eltűnt
bevetés közben. – Újabb zokogás, aztán elfojtott feljajdulás. –
Nem tudom, mit tegyek.
Eltűnt bevetés közben? Jenny a dolgozószoba túlsó végébe
ment. Az ablakon kinézve látta, hogy Ricky továbbra is
dobálja a labdákat a kutyusnak. Az agya zakatolt; próbálta
megfejteni ezt az új, szörnyűséges részletet.
– Mást nem mondtak?
– Szinte semmit. – Cami zokogása elhalkult, de a
hangjából érződött, hogy reszket; elöntötte a határtalan
félelem. – Cody és a többiek egy elhagyatott épületet
ellenőriztek, és… csapdába csalták őket. Legalábbis így
gondolják. Valaki szólt, hogy két iraki terepjárót látott
elszáguldani egy hátsó sikátorban néhány perccel azután,
hogy a fiúk bementek.
Jennynek nehezére esett levegőt venni.
– És aztán?
– Ennyi. – Cami újra sírva fakadt. – Három napja nem
tudnak róluk semmit.
Jim belépett a bejárati ajtón, és meglátta Jennyt a
dolgozószoba túlsó végében. Odasietett hozzá.
– Mi történt? – kérdezte hangtalanul.
Jenny eltakarta a mikrofont.
– Cody… eltűnt…
 – Jenny, nem tudom, mit tegyek. – Cami félelme már-már
páni rémületté fokozódott.
Jenny agyán milliónyi lehetőség szaladt át.
– Imádkozz! – Eltakarta a szemét, és homlokát Jim
mellkasának támasztotta. – Isten tudja, hol van Cody. Meg
fogják találni. Hinnünk kell ebben.
Mielőtt Jenny letette a telefont, még együtt imádkozott
Camivel, és megerősítette, hogy Cody felettesei biztosan
ebben a pillanatban is éppen az eltűnt katonákat keresik.
– Mi itt vagyunk, ha bármikor szükséged lenne ránk.
Komolyan mondom.
A hívás véget ért; Jenny visszatette a telefont a helyére.
Aztán odament Jimhez, és néhány másodpercig csak néztek
egymásra. Férje arcán a saját érzelmeit látta tükröződni. Jim
megfogta a kezét, szemét nem vette le róla.
Jenny elmondta neki, mit tud, de mielőtt a végére ért
volna, Bailey és Connor tűntek fel a dolgozószoba ajtajában.
Bailey arca sápadt volt, szája szétnyílt. Jennyben szemernyi
kétség sem volt, hogy lánya legalább a beszélgetésük egy
részét hallotta. Hirtelen belévillant, mennyire hasonlít ez
arra, amikor Codyt a vendégszoba padlóján találták, az
alkoholmérgezéstől eszméletlen állapotban.
Akkor nem tudták, hogy a fiú életben marad-e, de minden
tőlük telhetőt meg akartak tenni, hogy segítsenek rajta.
Ezúttal még ennyit sem tehetnek. Cody elérhetetlen
távolságban van; nem segíthetnek rajta.
Eltűnt a világ túlsó felén dúló háborúban.
Bailey hallotta, hogy anyja felveszi a telefont, és lehalkította
a zenét, hátha őt keresik. Amikor hallotta, hogy Cody anyja
az, közelebb ment, és hallgatózni kezdett. Az anyja éppen
akkor kérdezte meg, hogy Cody megsérült-e.
Bailey egész idő alatt tudta, hogy Cody veszélyben van;
Irak utcáit járja és folyton halálos csapdákat vagy útszéli
bombákat kerülget. Kihallotta az aggodalmat a fiú soraiból,
és jobban figyelt, amikor a híradóban a háború áldozatairól
beszéltek. Amikor azonban a telefonbeszélgetés tovább
folytatódott, Bailey ráébredt az igazságra, amit azóta
tagadott, hogy Cody elment.
Lehet, hogy a fiú soha nem tér vissza.
Agya lezsibbadt, lábait gyengének, ingatagnak érezte.
Nyilván Connor is meghallotta, mert odalépett mellé, és
suttogva megkérdezte:
– Cody anyja az?
Bailey bólintott, és ujját a szájára helyezte.
Mire a hívás véget ért, és Connorral együtt belépett a
szobába, Bailey nagyjából tisztában volt vele, mi történt.
Cody eltűnt; a többi részlet nem számított. Odament a
szüleihez, és hárman jó sokáig ölelték egymást.
– De, ugye, keresni fogják? Muszáj megtalálniuk! –
Felnézett az apjára. – Mondd, hogy így lesz!
Bailey eddig még csak néhány alkalommal látott igazi
rémületet apja arcán: amikor a család megtudta, hogy
Rickynek szívműtétre van szüksége, és amikor Cody
öntudatlanul hevert a földön, úgy leitta magát. Most viszont
kétségkívül félt az apja. John nagyot nyelt, és először a
feleségére, aztán a lányára nézett.
– Amikor egy katona eltűnik… nem mindig találják meg.
 – Ilyenkor mondják, hogy „bevetésen eltűnt” – tette hozzá
remegő hangon az anyja.
Connor nem messze állt tőlük.
– Nem kellene… felhívnunk valakit? A kormányzót
esetleg?
Bailey a szüleire pillantott, de látta az arcukon, hogy nem
hívhatnak fel senkit, és ami azt illeti, nem írhatnak az
elnöknek sem.
Connor nekidőlt a falnak, és lehorgasztotta a fejét.
Bailey-re súlyos ködként telepedett a bűntudat.
Mostanában Tim-mel lógott, és ezt még Codynak is említette
egyik legutóbbi levelében.
Persze, fontos volt neki Cody. De Tim iránti érzései egyre
erősödtek, és őszinte akart lenni ezzel kapcsolatban. Codyt
amúgy se érdekelné, nem igaz? Ő nem érez ilyesmit iránta!
Éppen ő mondogatta mindig Bailey-nek, hogy egy Timhez
hasonló fiúval kellene járnia, akivel több közös vonásuk van.
Bailey azonban még mindig kicsit össze volt zavarodva.
Elvégre egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne gondolt volna
Codyra.
Az ajkába harapott.
– És… mást nem mondott az anyja? – Arrébb lépett, és
keresztbe fonta a karját. – A legutolsó levelében nem írt Cody
semmi újat neki?
Édesanyja szemét újabb réteg szomorúság színezte el.
– Csak annyit, hogy azt tervezi: a nyugati partra költözik,
ha visszatér.
– Micsoda? – Bailey érezte, hogy a szíve kalapálni kezd a
hír hallatán. Cody nem említette Kaliforniát azóta, hogy
gimnazista lett. – Miért pont oda? – Próbálta elérni, hogy a
fiú iránti érzései ne kússzanak bele a hangjába. – Miért nem
ide jön vissza?
– Azt nem tudom – mondta az anyja sírós hangon. –
Először… találják meg!
– Gyertek ide! – tárta szét a karját Jim. – Imádkozzunk
érte!
Négyen összekapaszkodtak. A szoros körben állva kezdett
szűnni a zsibbadtság, és a helyére éles fájdalom lépett Bailey
szívében.
– Hadd kezdjem én! – mondta, bár gombócot érzett a
torkában. – Drága Istenem! Te pontosan tudod, hol van most
Cody. Kérlek, oltalmazd meg minden rossztól! És hogyha… –
elcsuklott a hangja. – Hogyha fél, kérlek, adj neki
békességet! – Az utolsó szavakat már csak suttogni bírta. –
Nem veszíthetjük el őt, Istenem! Kérlek!
Ezután Connor imádkozott, majd az anyjuk. Mire az apja
is befejezte, már nemcsak Bailey sírt egyedül. Még egy
darabig egymásba kapaszkodtak, aztán Bailey kisietett a
dolgozószobából, és felment a lépcsőn a szobájába. Hogy volt
képes belezúgni Timbe, amikor Cody Irakban harcol a
hazájáért, a szabadságért a terroristák ellen?
Az ő szabadságáért!
Levetette magát az ágyra, és benyúlt az ágy alá. Ott
tartotta egy dobozban a leveleket. Elővette a legfrissebbet,
de úgy ömlöttek a könnyei, hogy nem látta a szavakat,
úgyhogy inkább újra összehajtogatta és visszatette a
dobozba. Arcát a párnába fúrta és szabad folyást engedett a
könnyeinek. Kérlek, Istenem! Kérlek, add, hogy ne essen baja!
Nem hallott választ, de hát nem is igazán számított
ilyesmire. Legalábbis nem itt, a szobája csendjében. A várva-
várt válasz nem érkezhet máshogy, csak úgy, ha csörög a
telefon a hírrel, hogy Codyt sértetlenül megtalálták. Talán
még korábban haza is engedik a megpróbáltatások miatt. De
mi lesz, ha…?
Bailey-t émelygés fogta el. Az oldalára fordult. Nem
veszíthetem el! Visszaemlékezett rá, milyen érzés volt késő
estig beszélgetni a fiúval tavaly júliusban, és mellette sétálni
a házuk mögötti fák között. Felidézte a fiú pillantását,
amikor elköszönt tőle. Aztán megjelent egy kép a lelki szemei
előtt: Codyt megtalálták, és hazajön, de indul is tovább a
nyugati partra. Újabb hullámban tört rá a sírás, és
rádöbbent, hogy akármilyen szörnyű és önző dolog volt is,
nemcsak azért sírt, mert Cody eltűnt.
Azért sírt, mert mindketten továbbléptek. A kapocs,
amely ott volt köztük, örökre szertefoszlott, és már nem
mehettek vissza a tavalyi nyárba.
Akár megtalálják Codyt, akár nem.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

MOSTANÁBAN MINDEN CSALÁDI VACSORÁNAK kicsit más volt az íze

a Baxter-házban. Valahogy érződött rajta a véglegesség. John
és a többiek ritkán hozták szóba, de azért az érzés velük
maradt. Meg voltak számlálva napjaik a régi tanyaépületben,
ahol a Baxter-gyerekek felnőttek.
Eljött március utolsó vasárnapja. Az újabb tornádó-
riasztást nemrég vonták vissza. Eddig még egyetlen forgószél
sem csapott le városukra, és a meteorológusok szerint a
tavasz hátralevő része kevésbé változékonynak ígérkezett.
John örült ennek. Éppen elég sok minden zajlik a családjában
úgy is, ha nem kell aggódniuk amiatt, hogy lecsap egy
tornádó.
John oldalast grillezett. Levette az utolsó darabot is a
grillrácsról, és odatette a többihez. Megfogta a fémtálca két
szélét, bevitte és letette a konyhapultra.
A másik szobában a felnőttek a gyerekeket szedték össze.
Tommy és Malin ma este nem voltak itt, mert Luke egyedül
jött. Azt mondta, Reagan hármasban szeretne lenni a
kicsikkel. A család megpróbált beszélni Luke-kal, és Kari
felhívta párszor Reagant, de kettejük házassága még mindig
nagy bajban volt. Ráadásul ott volt még Katy és Ashley
terhessége, a ház eladása és John küszöbön álló házassága
Elaine-nel, úgyhogy John szinte minden szabadidejét a
térdein töltötte.
Brooke belépett a konyhába.
– Segítsek?
 – Köszi! – John a szekrény felé intett. – Előveszed a
tányérokat?
– Persze! – Brooke fogott egy rakás tányért, és
felmarkolta a villákat is. – Mondtam már, mi újság Hayley-
vel?
– Még nem. – John megacélozta az erejét. Unokája
mostanában akadályokba ütközött a gyógyulás felé vezető
hosszú, rögös úton, amelyet azóta taposott, hogy néhány
évvel ezelőtt majdnem vízbe fulladt. Nem fejlődött tovább az
olvasási készsége és az iskola gyógypedagógusa
diszlexiásként diagnosztizálta. – Ugye, nincs rosszabbul?
– Egyáltalán nem! – mondta Brooke csillogó szemmel. –
Kipróbáltak egy másfajta olvasási módszert nála, és egyetlen
hét alatt is előrelépést tapasztaltak, a diszlexiája ellenére!
John egy szempillantás alatt újra ott volt a kórházban
Brooke-kal és Peterrel Hayley balesete után. Senki sem
számított arra, hogy a kislány túléli, és egyértelműnek tűnt,
hogy ha még életben is marad, élete hátralevő részében
valószínűleg vak és agykárosult lesz. John hite akkor
mélypontra zuhant, és arra kérte Istent, hogy egyszerűen
vegye magához a kicsit. Nem imádkozott csodáért', és nem
kért Istentől lehetetlent. Aztán idővel Hayley elképesztő
javulást produkált. Ez is egy ilyen újabb mérföldkő.
– Ez csodálatos, édesem! – mondta John, és átölelte a
lányát.
– Tudom. – Brooke hátralépett és felvett egy adag
szalvétát. – Szerintem Isten tartogat még nekünk néhány
meglepetést az elkövetkező hónapok során. – Majd
beszámolok róla!
 Behívták a többieket is, és csapatmunkában pillanatok
alatt kihordták az ételt és az edényeket az étkezőasztalra.
Elaine jeges vizet töltött a papírpoharakba.
– Én nagyon élvezem, hogy a vasárnapi vacsorák
kötetlenebbek.
A kis Ryan ott lépdelt mellette.
– Mi az, hogy kötetlen, Nagymama?
John szívét vegyes érzelmekkel töltötte el az, ahogyan RJ
nevezte Elaine-t. A kisebb unokák mostanában elkezdték
Elaine-t azon a néven szólítani, ami régen Elizabethé volt, és
John hálás volt ezért. Elvégre nemsokára a nagymamájuk
lesz, ez nem is kérdés. Ám ezen a ponton egy kicsit még
mindig keserédesnek érezte a dolgot.
– Na? – RJ továbbra is ott lábatlankodott Elaine mellett. –
Mi az, hogy kötetlen?
Maddie odalépett kettejük közé, és csípőre tett kézzel,
enyhén leereszkedő pillantással magyarázni kezdett.
– Azt jelenti, hogy nem a legszebb porcelán tányérokat és
csészéket használjuk, és nem kell túlzottan illedelmesen
viselkedni. – Rámosolygott az asszonyra. – Én is élvezem,
hogy a vasárnapi vacsorák kötetlenebbek. – Szembefordult
RJ-vel, és rámosolygott. – Én ülök Elaine mellé!
John és Elaine egymásra mosolyogtak. Amikor mindenki
helyet foglalt, John imádkozott. Amint kimondta az áment,
négy különböző beszélgetés indult el egyszerre. Ashley és
Katy egymás mellett ültek, megvitatták a terhességüket, és
nevetgéltek azon, hogy Katy folyton sült gombát és natúr
joghurtot kíván.
Az asztal túlsó végén Cole a húsra mutatva közölte
Devinnel és RJ-vel:
 – A disznóknak is van oldaluk; azt eszünk ma este.
Disznóoldalast.
Elaine eltakarta a száját, nehogy hangosan felnevessen.
– Ez őrület! – súgta oda neki John. – Vad, boldog őrület!
– Csodálatos! – Elaine továbbadta a tálat Peternek, aki
szedett Maddie-nek és saját magának, aztán továbbadta.
John a salátára várt, és közben felfigyelt Karira.
Lánya a szokottnál fáradtabbnak tűnt. John fejében
megfordult, hogy talán beteg. Azonnal felötlött benne, hogy
ma este akarta félrevonni Karit, és beszámolni neki Angela
Manningről. Ha Kari szívesen segít, ám legyen! Ha viszont
túl soknak bizonyul az ötlet, akkor legalább tudni fog róla,
milyen súlyos nehézséggel küzd a nő, és apjával együtt
imádkozhat érte.
Most viszont… Johnban kételyek ébredtek. Lehet, hogy
Karinak jobb, ha soha többé nem hall Angeláról, és soha nem
kell visszatérnie életének ahhoz a szörnyű időszakához, még
néhány órára sem.
Folytatódott a vacsora; boldog, hangos beszélgetés zajlott
az asztal körül. Brooke megvárta, amíg egy kis csend támad,
és bejelentette, hogy néhány nappal ezelőtt meglátogatott
egy nagyon különleges kisbabát a kórházban.
– Az édesanyja egy nehézségekkel küszködő egyetemista
lány. Abortuszt akart. – Brooke itt egyenesen Ashley-re
pillantott. – De aztán mégis eljött Sarah Ajtajához.
Ashley arcán egyértelműen látszott, mit érez. Néhány
másodpercre lehunyta a szemét; láthatóan megindult. Aztán
megkapaszkodott férje karjában, és hozzányomta a
homlokát. Néhány másodpercig senki nem nevetett, nem
örvendezett és nem is szólalt meg. Szent pillanat volt ez; és
láthatóan mindenki megértette. Ashley és Landon
szívfájdalma miatt, amelyet Sarah rövid kis élete okozott,
egy kisbaba megmenekült. Amikor Ashley újra felnézett,
nedves szeme örömtől ragyogott.
Cole az édesanyjáról Brooke-ra nézett, majd vissza.
– Ez Sarah miatt van, ugye? Azért, mert megcsináltátok
azt a helyet, ahol Sarah neve van kiírva?
– Igen! – nevetett Ashley, és bár nevetésébe egy parányi
szomorúság is vegyült, a többiek némán együtt őrültek vele,
és a szemükből látszott, hogy ők is ünneplik a kis újszülöttet,
aki Sarah rövid kis életének köszönhette az életét.
Egész este egy percet sem unatkoztak. Amikor a felnőttek
elkezdték öltöztetni a gyerekeket és búcsúzkodni, John még
mindig nem döntötte el, hogy szóljon-e Karinak. Az
előszobában volt, Hayley-nek segített felvenni rózsaszín
kabátkáját, amikor Kari odalépett hozzá.
– Beszélhetnék veled? – kérdezte, és megérintette apja
könyökét.
John szíve nagyot dobbant; zavartan egyenesedett fel.
Időnként Isten megspórolta neki a találgatást azzal
kapcsolatban, hogy mit tegyen. Úgy tűnt, ez is egy ilyen
pillanat.

Kari megnyugtatásra várt. Amióta megtudta, hogy Ashley

babát vár, bele volt betegedve az aggodalomba, hogy ez a
kisbaba is anenkefáliás lesz. Éjszakánként álmatlanul
forgolódott. Folyton előtte volt a kis Sarah és annak a napnak
a szívfájdalma. Olyan erős lett a félelme, hogy végül
megosztotta Ryannel, de csakis vele. Mintha azzal, hogy
elmondja az apjának vagy Brooke-nak vagy bárki másnak,
valamiképpen valóságosabbá tenné az eshetőséget. A félelme
miatt, és mivel Annie nyolchónapos volt és jött a foga, Kari
szinte egész éjszaka fenn volt, így teljesen kimerült.
Ryan mindennap imádkozott vele, és emlékeztette a
Biblia tanácsára, hogy ne aggodalmaskodjunk semmi miatt.
Kari az emlékeztető hatására újra fellapozta a Filippi levél
negyedik fejezetét – Bibliájának ezt a részét rongyosra
olvasta annak idején, amikor első férje elköltözött otthonról.
Segített, hogy a minden értelmet meghaladó békességről
olvasott, és elhatározta, hogy jövő héten minden este
elolvassa ezt az igeszakaszt lefekvés előtt. De azért tegnap
utánanézett a neten, mekkora a valószínűsége az anenkefália
megismétlődésének, és az ellentmondásos beszámolók
egyáltalán nem segítettek, hogy jobban aludjon.
Miután elmondta Ryannek, mit talált a neten, férje előállt
az egyetlen értelmes ötlettel.
– Beszélj édesapáddal! Biztosan ő is gondolkodik ezen!
Kari tehát elhatározta, hogy egy-két percre félrevonja az
apját, és kikérdezi, hogy szerinte Ashley-t újra fenyegeti-e ez
a veszély. Ryan már kivitte a gyerekeiket az autóhoz, és
amikor eléggé eltávolodtak a többiektől ahhoz, hogy senki ne
hallja őket, Kari szembefordult az apjával.
– Nem akartam erről beszélni, de Ryan azt mondja, jobb
lesz, ha mégis.
– Miről? – kérdezte apja aggódó arccal.
– Ashley-ről. A terhességéről. – Kari megborzongott,
végigsimította a saját karját. – Annyira aggódom!
Utánanéztem a neten, mekkora a valószínűsége, hogy
valakinek két babája is legyen velőcsőzáródási
rendellenességgel, de minden weboldal mást mond. –
Szünetet tartott, mélyen apja szemébe nézett. – Mi az
igazság?
Apja egy szempillantás erejéig döbbenten nézett rá,
mintha a kérdés valóban meglepte volna. Aztán magához
vonta Karit.
– Édesem…
Amikor elengedte, az arcába nézett.
– Hát ezért tűnsz olyan fáradtnak?
Kari lesütötte a szemét, és egy sóhaj szakadt fel a
torkából.
– Igen. – Felnézett. – Halálra vagyok rémülve miatta.
Ryan azt mondta, te biztos tudod a választ.
– Az orvosi választ meg tudom mondani. – John megfogta
lánya kezét. – A kutatások szerint az újbóli előfordulás
aránya akár öt százalék is lehet.
– Húszból egy? – A Karit marcangoló rémület azonnal
megkettőződött. – Ez magasabb arány, mint gondoltam.
Akkor Ashley hogy bírja ezt elhordozni, amikor…
– Istennel azonban száz százalék az esély – vágott közbe
apja kedves, de határozott hangon.
– Micsoda? – Kari annyira akarta Ashley kedvéért, hogy
ez a baba egészséges legyen. – Szörnyű dolog ilyet mondani!
– Figyelj… azt akarom mondani ezzel, hogy Istennel száz
százalék az esély arra, hogy ez a baba éppen olyan lesz,
amilyennek Ő eltervezte! – John arcán felsejlett a szomorú
mosoly. – Éppen úgy, mint Sarah esetében.
Kari szívében lassan derengeni kezdett. Miért nem
gondolt erre így eddig? Egész életében sokat küszködött az
aggódással, és sokszor jó oka volt rá. Eszébe jutott egy
igevers, amit még tinédzserként tanult meg kívülről.
– „Ki az közületek, aki aggódásával egyetlen órával is
megtoldhatja az életét?" – mosolygott az apjára. – Erre
gondolsz?
– Pontosan. – Apja arca komoly maradt. – Nyilván
mindenki számára ijesztő a helyzet. Egyikünk sem akarja,
hogy Ashley-éknek újra át kelljen élniük mindazt. – Újból
átölelte a lányát. – De végső soron áz Úr kezében van a
dolog.
Kari érezte, hogy az igazság átjárja a lényét,
megnyugtatja az idegeit, és eszébe juttat jó néhány verset,
amely mind apja bölcsességét támasztja alá. A libabőr
elhalványult. Kari nagy levegőt vett.
– Még mindig szükségem van rád, Apa!
– Ennek örülök. – Apja szeme komoly dologról árulkodott.
– Én is beszélni akartam veled valamiről.
Kari ezúttal elfojtotta hajlamát, hogy azonnal valami bajt
feltételezzen. Teljes figyelmével fordult apja felé.
– Igen?
John tétovázott, nyilván nehezére esett kimondania, ami
a szívét nyomta.
– Pár napja a kórházban beszéltem egy fiatal nővel, aki
megpróbált véget vetni az életének.
– Milyen szomorú! – Kari nem tudta biztosan, miért
akarja az apja ezt megosztani vele, de máris együtt érzett a
nővel, aki annyira kétség-beesett, hogy úgy érezte: nem
érdemes tovább élnie.
Apja közelebb lépett.
– Angela Manning volt az.
 Karit meglepetésként érte a hír. Agya zakatolt, tüdeje
nem jutott levegőhöz.
– Az az Angela? Tim Angelája?
– Igen. – John újra megfogta Kari kezét, hogy erőt öntsön
belé. – Szörnyen néz ki. Akármilyen démonokkal küzd is,
kezd alulmaradni. – Elmesélte, hogy Angelát átküldik egy
általa javasolt keresztény intézménybe, és hajlandó
látogatókat fogadni a gyülekezet női szolgálata részéről. –
Bárki bemehet hozzá, de gondoltam, szólok neked, ha
esetleg…
Kari nagy levegőt vett. A lelki szemei előtt felvillanó
képek életének arról a szakaszáról megnehezítették, hogy
tisztán gondolkodjon. De ebben a pillanatban pontosan tudta,
mire gondolt az apja. Hogy esetleg ő látogassa meg Angelát.
– Hű! – Megborzongott. – Nem is tudom. – Megpróbálta
elképzelni a dolgot. – Én… azt hiszem, átbeszélem Istennel…
meg Ryannel.
– Nem kérlek arra, hogy látogasd meg. Csak gondoltam,
tudnod kellene róla.
– Rendben! – bólintott Kari. Még mindig nem fogta fel
teljesen a hírt. – Örülök, hogy elmondtad.
Még pár percig beszélgettek, aztán Kari beült az autóba
Ryan és a gyerekek mellé. Hazafelé végig csendben volt;
próbálta feldolgozni az információt. Időnként megfordult a
fejében a kérdés, hogy vajon mi lehet Angela Manninggel, és
milyen lenne összefutni vele a piacon, a könyvtárban vagy
valamelyik belvárosi butikban az egyetem közelében. Idővel
meggyőzte magát, hogy Angela biztosan a lehető legtávolabb
költözött Bloomingtontól. Most viszont megtudta az
igazságot. Angela még mindig itt volt, és annyira
ránehezedett döntéseinek a súlya, hogy nem akart tovább
élni.
Miután hazaértek és lefektették a gyerekeket, Kari leült
Ryannel a konyhaasztalhoz. A férje nem pártolta azonnal az
ötletet.
– Sok-sok régi fájdalmat hívnál be ezzel újra az életedbe.
– Odahajolt, megcsókolta feleségét, és öklével finoman
megcirógatta az arcát. – Szerintem imádkozzunk ezért!
Aznap este Kari nem érzett szorongást, amikor lefeküdni
készült. Apja segítségével sikerült helyretennie az Ashley
terhességével és a kisbaba sorsával kapcsolatos aggodalmait.
Most már teljesen a rá váró döntés foglalta le a gondolatait.
Azt kérte Istentől, hadd szolgáljon nők felé, és Isten ezt meg
is adta neki. Kari barátként és tanácsadóként állhatott saját
húga, Erin mellett és más nők mellett is a gyülekezetből.
Csakhogy most volt egy nagy különbség. Azok a nők mind
elcsüggedtek a házasságukkal kapcsolatban, és úgy érezték,
hogy nem szereti vagy elárulta őket a férjük. Angelával
egyáltalán nem ez volt a helyzet. Akármit kér is tőle Isten, ő
kész megtenni, és ha Isten használni tudja őt, hogy Angélát
elsegítse a Krisztussal való megmentő kapcsolatra, akkor
legyen! De ha Isten így akarja használni őt, Ryannek igaza
van. Az Angelával való találkozás biztosan nagy fájdalommal
és szomorúsággal járna. Mert Angela nem csupán az a nő
volt, aki viszonyt folytatott Kari férjével.
Ő volt az a nő, akinek a csalárd életmódja Tim
meggyilkolásához vezetett.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

ASHLEY HÁROMSZOR IS UGYANAZT ÁLMODTA a következő

ultrahangvizsgálat előtti héten. Landonnal és a fiúkkal egy
furcsamód néptelen tengerparton ültek, fejük felett vészjósló
viharfelhők gyülekeztek. A tengert nézték, amikor egyszer
csak egy hullám magasan a többi fölé emelkedett. Egyre csak
nőtt, míg föléjük nem magasodott.
– Futás! – üvöltötte Landon.
Felugrottak, Landon felkapta Devint, Cole pedig
mellettük szaladt. A hullám egyre nagyobbnak tűnt és egyre
közelebb ért, és akármilyen gyorsan futottak, a homok
meggátolta, hogy beelőzzék a hullámot. Úgy tűnt, mintha
órákon át futnának, de végig alig tudnának egy méterrel a
halálos víztömeg előtt maradni, míg végül Ashley felült az
ágyban, levegő után kapkodva, szemét tágra meresztve a
rémülettől.
A következő félórában Landon nyugtatgatta, és aztán
valahogyan sikerült megint elaludnia. Ám a kép, hogy
családját biztos halál fenyegeti, és kétségbeesetten próbálják
megelőzni az árhullámot, vele maradt éber óráiban is.
Elérkezett a nap; néhány órán belül megtudják a választ.
Vagy a szívfájdalom tengerében lábalnak tovább, vagy szilárd
talaj kerül a lábuk alá. Ashley szíve hevesen dobogott. Az
első néhány kilométer alatt végig a csuklóján tartotta az
ujját, vad pulzusát mérve. Félúton azonban olyan hevesen
vert a szíve, hogy inkább abbahagyta a méricskélést. Az
eredmény úgyis csak még nagyobb szorongással töltötte el.
 Kinézett az ablakon, és felidézte reggeli beszélgetését
Karival.
– Életemben nem féltem még soha ennyire! – mondta
nővérének.
Kari emlékeztette őt a Filippi levélben leírt versekre.
Isten ott megadja a békesség képletét övéinek. Ashley most
sem tudott mást tenni, csak azokat a szavakat ismételgette.
– Jól vagy? – Landon bal kezével szorosan markolta a
kormánykereket.
– Jól. – Ashley keresztbe tett kezét a hasára helyezte. –
Minden rendben lesz. – Kinézett az ablakon, és újrakezdte.
„Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek! A ti
szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt! Az Úr
közel.” Nem most merített erőt először ezekből a versekből,
ezért tiem esett nehezére lelkében felidézni a szavakat.
„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és
könyörgésetekben mindenkor hálaadással tárjátok fel
kéréseiteket Isten előtt. És az Istennek békessége, amely
minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és
gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
Itt megállt, és egy percre ámulat töltötte el. Isten
békessége valóban minden emberi értelmet felülmúl, hiszen
egyedül Isten békessége miatt volt képes úgy megtenni az
utat az orvosi rendelőig, hogy nem sírta végig az egészet.
Ugyanezt az utat kellett megtenniük akkor is, amikor
megtudták a rossz hírt Sarah-val kapcsolatban. Most pedig
újra erre tart, és semmi garancia nincs arra nézve, hogy mi
vár rájuk az út végén.
– Biztos, hogy jól vagy? – Landon megfogta a kezét. –
Nagyon hallgatag vagy.
 – A Filippit mondogatom – mosolygott rá Ashley. –
Ahányszor a minden értelmet felülmúló békességről olvasok,
mindig úgy érzem, hogy ez az igazság úgy terül rám, mint… –
Felnézett a kék égre. – Mint a napfény.
– Tényleg? És nem vagy ideges?
Ashley mosolya elhalványult.
– Nem vagyok ideges. Halálra vagyok rémülve. De Isten
ad annyi békességet, hogy képes legyek itt ülni és
végigcsinálni ezt az utat. – Szája sarka halvány mosolyra
húzódott. – Itt vagyok, lélegzek, és egyelőre ennyi elég.
Landon ajkához emelte felesége kezét és megcsókolta.
– Bárcsak már túllennénk rajta!
Ashley felé fordult a testével.
– Olyan, mintha csak ez az ultrahang-vizsgálat állna
köztünk és a babánk jövője között. Mintha a többi már
könnyű lenne, ha ezen a hegyen átverekedtük magunkat.
Landon halkan felnevetett.
– Utána sem könnyű.
– Tudom. – Ashley ajkát is valami nevetésféle hagyta el. –
Egy gyerekkel mindig van újabb hegy. – Hátradőlt az ülésen.
– Nehéz őket minden reggel elengedni iskolába.
– Az biztos!
Odaértek. A pultnál közölték velük, hogy az orvosuk ma
nincs ott. Egyik gyermeke influenzás lett, így a doktornő
otthon maradt vele. Ashley-nek egy pillanatra megfordult a
fejében, hogy sarkon fordul, és majd akkor jön vissza, ha itt
lesz az orvosa, aki végigkísérte őket Sarah diagnózisától a
megszületéséig. Ez nem igazán alkalmas idő arra, hogy új
orvossal ismerkedjenek.
 Landon azonban csak biccentett a recepciósnak, aztán
finoman Ashley derekára tette a kezét, és mindketten helyet
foglaltak a váróban.
– Nem akarok új orvost! – suttogta Ashley. A félelem
hangos kiabálása megnehezítette, hogy az igeversre
összpontosítson.
– Bármelyik orvos el tudja végezni a vizsgálatot –
válaszolta Landon ugyanolyan halkan.
– „Örüljetek az Úrban mindenkor” – motyogta Ashley. –
„Ismét mondom: örüljetek…”
– Mi van? – Landon aggódó pillantást vetett rá.
– Az ige a Filippiből. – Ashley felnézett, amikor a
váróterem ajtajában megjelent egy asszisztens. – Próbálom
megőrizni az ép értelmemet.
– Ashley! – szólította az asszisztens mosolyogva.
Ashley felállt, és igyekezett, hogy ne remegjen a lába
járás közben. Belekarolt Landonba, együtt elindultak az
asszisztens után.
Járás közben végig úgy érezte, mintha belezuhant volna
az egyik álmába. Szinte még az egyre közelebb érő árhullám
nedves permetét is magán érezte. Lélegezz! – parancsolt rá
magára. – Segíts lélegeznem, Istenem!
Leányom, elég neked az én kegyelmem!
A hang szellőként suhant át a lelkén, és éppen annyi erőt
adott neki, hogy eljusson a rendelőig. Leült az ágy szélére. Az
asszisztens elmondta a szokásos tudnivalókat. Amikor
magukra maradtak, és Ashley átöltözött, megfogta Landon
kezét, de egyikük sem szólt semmit. Majd a vizsgálat
elmondja, amit kell.
 Ashley bedugta a lábát a takaró alá. Szinte azonnal
kopogott is az orvos, majd belépett az ajtón. Idősebb, ősz
hajú, kedves tekintetű úriember volt. Ashley azonnal
megkedvelte.
Bemutatkozott, majd mélységesen együttérző kifejezés
jelent meg az arcán.
– Ismerem a történetüket. – Ashley-ről Landonra
pillantott. – Essünk túl a vizsgálaton, és akkor félretehetünk
bármiféle félelmet, amely esetleg felmerülhetett önökben
ezzel a kisbabával kapcsolatban!
Esetleg? Talán szüntelenül! – mondta volna
legszívesebben Ashley. Milyen csodálatos, hogy ez az orvos
megérti, mit érez! Viszont most eljött az idő, ez pedig azt
jelentette… azt jelentette, hogy érkezik a válasz. Ashley
szédülést érzett. Erőtlenül rámosolygott az orvosra.
– Igen, essünk túl rajta!
Landon ott állt mellette, de nem szólt semmit. Ashley
ránézett; pillantása férje lelke mélyéig hatolt, és tudta, hogy
Landon imádkozik. Akármilyen választ kapnak is ma, együtt
át fogják vészelni a következő hónapokat és éveket.
Belekapaszkodnak a hitükbe és a családjukba, mert Isten
nem fogja elhagyni őket. Akármit mutat is a vizsgálat.
Az orvos odagördítette az ultrahang-készüléket Ashley
ágya mellé. Felemelte Ashley hálóingét annyira, hogy
szabaddá váljon gömbölyö-dő hasa. Aztán fogta a készülék
fejét, és finoman szétkente vele a zselét Ashley hasán. A
kisbaba szívhangja azonnal megtöltötte a helyiséget.
Akkor rajta! Az ismerős eljárás csak fokozta Ashley
émelygését. Egy pillanatra lehunyta a szemét. „Semmi felől
ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben
mindent… ”
– Nézzük, mit látunk! – mondta az orvos gyengéd,
megnyugtató hangon.
Ashley nézte a monitort, de nem tudta biztosan, mit
kellene látnia.
– Az ott a gerince? – Landon közelebb lépett, szemét a
képernyőre szegezve.
– Igen, pontosan. – Az orvos hangja vidámnak tűnt. A
vidám az jó jel. Arrébb mozdította a fejet, és lábujjakat
láttak. – Ezek itt a lábacskái. Mind a kettő rendben van.
Ashley kiszáradt szájpadlásához érintette a nyelvét. Nem
jó irányban próbálkozik az orvos! Nem a baba lábai miatt
aggódnak, hanem a feje miatt. A koponyája miatt.
Visszatartotta a lélegzetét.
– Most nézzük meg a gerinc másik végét!
Ashley ráparancsolt magára, hogy fújja ki a levegőt. A
gerinc másik vége az, ahol a gerinc összetalálkozik a baba
fejével; ahol a velőcsőzáródási rendellenességet látni lehet;
ahol észre lehet venni a problémát, hogyha…
– Jó hír! – közölte az orvos változatlan hangon. – Ennél a
kicsinél nincs velőcsőzáródási rendellenesség.
Ashley érezte, hogy megindulnak a könnyei. Nincs
velőcsőzáródási rendellenesség! Nincs anenkefália, nincs
halálos ítélet a benne növekvő magzat számára! Fejét oldalra
fordította. Könnyei a párnára potyogtak.
Landon lehajolt, lecsókolta a könnyeket, és arcát az
arcához szorította.
– Köszönjük, Istenem! – suttogta. – Köszönjük!
Az orvos tovább mozgatta a fejet Ashley hasán.
 – Igazán nem szoktunk az anenkefália megismétlődésére
számítani, de most már tényleg nincs miért aggódniuk. –
Néhány centivel arrébb tolta a fejet. – Nocsak, nocsak!
Szeretnék tudni, hogy kisfiú-e vagy kislány?
Ashley és Landon annyira aggódtak a baba egészsége
miatt, hogy szóba sem került, hogy tudni szeretnék-e a
nemét. Most azonban Ashley vágyott megtudni, hogy vajon
ez a baba az a kislány-e, akit úgy el tudott képzelni magának.
Egymásra néztek Landonnal, aztán mindketten bólintottak.
Az orvos halkan felnevetett.
– Nem zárta össze teljesen a lábait. Kétségkívül kisfiú.
A csalódás egy pillanatra óriási súllyal vágta mellbe
Ashley-t. Szóval ez a helyzet! Ez a gyermek nem az a kislány
lesz, akit úgy szeretett volna. De a következő pillanatban már
tudott örülni. Még egy kisfiú! Egy egészséges kisfiú, aki majd
együtt játszik Devinnel és Cole-lal, együtt horgászik az
apukájával és játszik a lombházban. Egy csodás, tündéri,
rakoncátlan kisfiú!
Kezét a szája elé kapta, szemét szorosan lehunyta, és a
szíve újra váltott. Az érzelmei még mindig ingadoztak. Szóval
nem lesz kislánya, aki betöltené az űrt, amit Sarah hagyott
maga után. Ashley egyszer már kapott egy kislányt, de most
nem. És mivel nem volt biztos benne, hogy lesz még
gyermekük, ez a hír azt is jelentette, hogy talán soha nem
lesz lánya. Nem lesz, akinek a haját fésülgetheti, aki
megosztja vele a titkait péntek esténként egy-egy randit
követően. Nem lesz, akinek a szíve olyan, mint az övé;
akinek ruhát vehet a végzős bálra; akinek megszervezheti az
esküvőjét.
 – Fiú! – Landon puszit nyomott Ashley arcára, és
hüvelykujjával letörölte felesége könnyeit. – Egészséges
kisfiú!
A hangja elárulta. Ashley a szemébe nézett, és ugyanazt a
futó csalódottságot látta benne. Ám ahogy hosszan egymást
nézték, az árnyalatnyi szomorúság eltűnt mindkettőjükből.
Isten egészséges kisfiúval ajándékozta meg őket. Ashley
elmosolyodott; a megkönnyebbüléstől és örömtől kitört
belőle a nevetés. Valóban minden rendben lesz. Három
csodás fiú édesanyja lesz.
Az orvos végzett a vizsgálattal.
– Úgy tűnik, minden tökéletes. Hosszú baba. Valószínűleg
sztárkosaras lesz, ha felnő. – Még egyszer rájuk mosolygott,
amint az ajtó felé indult. – Mindjárt megírom a papírokat, és
kinyomtatunk néhány fényképet is, amit magukkal vihetnek.
– Köszönjük! – Landon felegyenesedett. – A mai nap
egészen máshogy is alakulhatott volna.
– Igen; nos, örülök, hogy nem úgy lett. – Az orvos még
egyet biccentett, amikor az ajtóhoz ért. – Menjenek,
ünnepeljék meg a jó hírt!
– Úgy lesz! – Landon visszafordult Ashley-hez, amikor a
férfi kiment. Ashley megigazította a hálóinget, és lábát
leengedve ült az ágy szélén. Landon szorosan magához ölelte.
– Egészséges a baba, Ash!
Ashley szívében és elméjében lassan áradt szét a
megkönnyebbülés. Nincs több félelem és aggódás! Ez a baba
egészséges; óvni fogják a bátyuskái, körbeveszik az
unokatestvérei, és egy osztályba jár majd Katy és Dayne
babájával.
 Ashley-ben hirtelen égő vágy támadt, hogy hazamenjen.
Apja náluk vigyáz Devinre, és mire ők megebédelnek és
hazamennek, Cole is hazaér az iskolából. A fiúk kitörő
örömmel fogadják majd a hírt.
Egy olasz étterembe mentek Landonnal az egyetem
közelében. Ashley lelkét úgy betöltötte a boldogság, hogy
nem bírta abbahagyni a mosolygást. Beszélgettek arról,
hogyan reagálnak majd a fiúk, és felvetettek néhány nevet is.
Egyedül arról a legelső pillanatról nem ejtettek szót,
amikor mindkettőjüket lesújtotta ugyanaz a pillanatnyi
szívfájdalom, amikor világossá vált, hogy ez a baba nem
kislány. Landon annyira várta a kis Sarah-t. Egyikük sem
merte eddig szavakba önteni, hogy abban reménykedtek: ez
is kislány lesz.
De ott volt mindkettőjükben a remény. Ez egyértelmű lett
abban a pillanatban, hogy az orvos közölte velük a hírt. Most
viszont már nem számított. Annak a katasztrófának a
fényében, amit ma mutathatott volna a vizsgálat és amitől
Isten megóvta őket, semmi másnak nem maradt hely a
szívükben, csupán színtiszta boldogságnak és hálának.
Kéz a kézben elsétáltak egy üzletsor mellett, élvezték az
arcukat simogató napfényt. Ashley felhívta Dayne-t.
– Megvolt a vizsgálat! – A hangjából már érződött az
egyértelmű tény, hogy jó hírrel szolgálhat. – Tökéletes kisfiú!
Teljesen egészséges!
Dayne ajkát hosszú sóhaj hagyta el.
– Ez csodálatos! Katyvel mindennap imádkoztunk értetek!
– Köszi! – Ashley változatlanul élvezte, hogy van egy
bátyja, akivel osztozhat az ilyen pillanatokon. – Az orvos
szerint nagy növésű fiú lesz.
 – Várj csak! – mondta Dayne nevetve. – Szóval fiú?
– Igen! – mondta Ashley igazi boldogsággal a hangjában.
– A fiúk nagyon fognak örülni.
Ha Dayne fejében meg is fordult, hogy Ashley és Landon
nem csalódottak-e, amiért nem kislányuk lesz, nem mondta
ki. Ujjongó örömmel megismételte, hogy ez a hír a legjobb
imameghallgatás az egész család számára.
– Annyira fantasztikus belegondolni, hogy Isten egy
kisbabát növeszt benned! – Kissé nyugodtabban folytatta. –
Katy meg én nem fogunk rákérdezni, hogy fiú-e vagy lány.
Szeretnénk, ha meglepetés lenne.
Még pár percig beszélgettek, aztán amikor befejezték,
Ashley visz-szatette a telefonját a táskájába.
– A többiek még várhatnak, de Dayne-nek muszáj volt
elmondanom, mert Katyvel majdnem egyszerre vagyunk
kiírva.
– Júliusban lesz mit ünnepelnünk! – Landon megállt az
egyik bolt kirakatánál. Bébiruhákat és antik bababútorokat
árultak. Mosolyogva lépett be az ajtón. – Én akarom
megvenni az első ruhát neki!
– De drága vagy! – Ashley újra szédülést érzett, csak
ennek most semmi köze nem volt ahhoz a szorongáshoz,
amely a terhességi teszt óta kínozta. Kába izgatottsága
inkább abból fakadt, hogy élete szerelme szilárdan állt az
oldalán, és együtt készültek egy egészséges kisbaba
fogadására.
Landon tétovázás nélkül tartott az egyik ruhaállvány felé.
Ashley hamar megértette, miért. A parányi, egyrészes kék
pizsamákon az a felirat állt: Apukám tűzoltó. Landon a
magasba tartotta és megcsodálta.
 – Tökéletes!
Ashley kezével végigsimította a puha kék anyagot, és
szinte el tudta képzelni újszülött kisfiát a pizsamában, amint
készen áll a békés éjszakai pihenésre. Átkarolta Landon
derekát.
– Most úgy érzem, megint kapok levegőt… amióta tudom,
hogy rendben van.
– Én is. – Landon a mellkasához szorította a kis pizsamát,
aztán a pénztárhoz indult. Kifizették, kimentek a kocsihoz és
hazamentek. A fiúk hátul voltak Ashley apjával, mindketten
vödröt tartottak a kezűkben és bogarak után kutattak a
kerítést szegélyező bokrok között.
Az esetleges rossz hírtől tartva Landonék semmit sem
árultak el a fiúknak a mai vizsgálatról. Ashley először az
apját köszöntötte. A szeme ismét megtelt könnyel. Karját
apja nyaka köré fonta.
– A baba jól van. Teljesen egészséges.
– Hála Istennek! – John megkönnyebbült mosolya arról
árulkodott, hogy talán jobban aggódott, mint amennyire
kimutatta. – Mind imádkoztunk!
– Tudom. – Ashley megpuszilta. – És képzeld, azt is
megtudtuk, hogy kisfiú!
John szemében árnyalatnyi keserédes szomorúság
látszott, de csak egy pillanatra.
– A ház tele lesz fiúkkal! Jó kis kaland!
Landon mosolyogva nézett Cole és Devin irányába, akik
még mindig buzgón görnyedtek a bokrok fölé.
– Nem is sejti a kicsi, mennyi mókában lesz része!
– Anyuci! – Devin leejtette a vödrét és széttárt karokkal
futott Ashley felé.
 Ashley lehajolt, és átölelte a kisfiát.
– Szia, kislegény! Mit csinálsz?
– Pékákat fogok! Nagy pékákat!
– Igazából… – Cole is odalépett, és megmutatta Ashley-
nek a vödör belsejét. – Nem békák, hanem varangyok. És a
nagyobbikat én fogtam, nem Devin. – A vödör alján morcos
kinézetű varangy csücsült; nagyobb, mint Ashley ökle.
Ashley belenyúlt a vödörbe, és megérintette a varangy
érdes bőrét.
– Milyen gyönyörű!
– Aha! – bólintott Cole. – Papa meg én tanítjuk Devint,
hogy kell megtalálni a gyönyörűeket!
– Ezt tíz percig cserkésztük! – mondta kuncogva Ashley
apja. – Cole igazi mester.
– Hadd nézzem csak! – Landon közelebb lépett, és a fiúk
köré sereglettek. Átkarolták a lábát, és még egy percig
csodálták Cole varangyát. Aztán Landon kérdőn a feleségére
nézett, hogy vajon ezt a pillanatot alkalmasnak tartja-e a hír
megosztására.
Ashley bólintott.
– Ma elmentünk az orvoshoz Anyucival, hogy megnézzék
az új kistestvért.
Cole felkapta a fejét, és tágra nyílt szemmel, rémülten
nézett rájuk.
– Ez a baba is beteg… mint Sarah?
– Nem! – Ashley Cole hátára tette a kezét. – Ez a kisfiú
nagyon is egészséges.
– Akkor jó! – Cole szemében érettség és bölcsesség
csillogott. Egy kicsit kihúzta magát. Mintha a baba egészsége
fölötti örömét egy kissé tompította volna kishúga
elvesztésének emléke. – Kértem Istent, hogy most ne
történjen semmi rossz.
Devint láthatóan untatta a beszélgetés. Belenyúlt a
vödörbe, és megpaskolta Cole varangyát.
Cole-nak csak ekkor esett le, mit mondott Ashley.
– Akkor… akkor kisfiú?
– Igen! – nevetett Ashley. Ezt a pillanatot várta a
legjobban, amikor közölheti Cole-lal és Devinnel, hogy
kisöccsük lesz. – Néhány hónap múlva három fiútestvér lesz
a családunkban!
Cole elvigyorodott, aztán hangosan belecsapott nagyapja,
majd Landon tenyerébe. Ám néhány másodperc múlva
elhalványult a mosolya.
– Csak hát… – habozva anyjára nézett. – Nagyon akartam
egy hugicát. Igazán nagyon. – Megvonta a vállát. – Már
megszoktam a gondolatot, mer’ úgy tudnék rá vigyázni, meg
minden.
– Most majd egy másik öcsikére is vigyázhatsz! –
vigasztalta Landon. – Ugyanúgy, ahogy Devinre is nagyon
ügyesen vigyázol.
– Ez igaz. – Cole pillantása megnyugodott az öccsén.
Devin továbbra is a varangyot csodálta a vödör fölé hajolva.
– Devinnel nagyon ügyesen bánok. Lehet, hogy a mi
családunknak a fiúk a legjobbak.
Ashley tompa szúrást érzett a szíve körül, de azért
rámosolygott legidősebb fiára.
– Így van, pontosan így fogunk erről gondolkodni.
Devin kiegyenesítette tömzsi lábacskáit, és mindkét kezét
a magasba emelte. Fejét félrehajtva kérdezte:
– Én pékám?
 – A te békád még ott bujkál valahol – mondta Landon, és
felborzolta a kisfiú szőke haját. – Majd megtalálod, kispajtás.
Cole segít neked.
– Igen, én majd segítek neked találni egy varangyot. –
Cole átkarolta kisöccse vállát, és elindultak a telek hátulsó
vége felé. – Szerencsédre én vagyok a legjobb varangyvadász
az egész városban.
Ashley hangosan felnevetett.
– Az önbizalom nem hiányzik belőle!
– Az biztos! – Landon megfogta felesége kezét, és a
vadászatra indult fiúk után néztek.
– Egy kisfiúnak jó dolga lesz mellettük. – Ashley apja
Landon mellé állt. – Ez a hely igazi paradicsom a fiúknak.
– Cole meg tényleg nagyon jó bátyuska – mondta Landon
nevetve. – Született vezető.
Ashley nem tett hozzá semmit. Amit a férfiak mondtak,
természetesen mind igaz volt. Szívet melengető csoda lesz
egy újabb fiú; óriási áldás a családjuk számára, és igen, a
három fiúnak varázslatos gyerekkorban lesz része. Ashley
máris látta lelki szemeivel, ahogy együtt játszanak a
lombházban, és együtt szaladgálnak a Monroe-tó szélén a
sekély vízben; megvédik egymást az iskolai játszótéren, és
szurkolnak egymásnak a kosárlabdaszezon idején. Ahogyan
szoros barátságban maradnak végig kamaszkoruk évei alatt.
De egyetlen pillanatig még gyászolta családjuknak azt a
tagját, akit láthatóan nem szánt nekik az ég. Azt, akinek
hosszú, szőke copfja lett volna, és aki a varangyvadászat
mellett babákkal is játszott volna; akit tizenéves korában
némán csodált volna minden fiú, aki csak megfordul náluk.
Aki már csak Ashley szívében és lelkében fog létezni.
Cole és Devin kishúgát.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

DAYNE A SZÍNHÁZTEREM LEGHÁTSÓ sorában ült; ott, ahol

legelőször, amikor réges-régen első ízben itt járt. Amíg csak
lesznek KGYSZK-előadások ezen a helyen, neki ez marad a
kedvenc helye. Keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt. Innen
zavartalanul gyönyörködhetett a gyerekekben és Katyben.
Különösen ma este.
Eljött a kosztümös próbák hetének hétfője. Az az este,
amelyik a legtöbb munkát igényelte, legalábbis Katy szerint.
– Az első kosztümös próba végére általában
legszívesebben felhívnám a jegyárusokat, és
visszamondanám az egészet – tréfálkozott Katy, amikor ma
ideértek a színházhoz. – Meglátjuk, hogy ez a mai hogy
sikerül.
Most a vége felé járt a próba, és Dayne egészen
meglepődött az eredményen. A József és a színes
szélesvásznú álomkabát a szó igazi értelmében vett musical
volt. Nem is voltak benne párbeszédek, kivéve a szereplők és
a mesélők dalaiba szőtt mondatokat. Dayne és Ashley kreatív
díszletekkel rukkolt elő, és a segítők mostanra megtanulták,
mikor forgassák el a különböző darabokat, és melyiket mikor
vegyék le a színpadról, hogy felkerülhessen a következő.
A dalok gördülékenyen mentek, a csinos jelmezeket
gondosan válogatták össze. Az adott jelenettől függően
viseltek a gyerekek trapéznadrágot és batikolt pólót,
farmernadrágot és cowboy-kalapot vagy pörgős szoknyát és
mokaszint. Bailey szenzációs alakítást nyújtott mesélőként. A
színművészet és musical színház irányában szándékozott
továbbtanulni, és nyilvánvalóan volt is tehetsége hozzá.
Dayne félig-meddig mégis abban reménykedett, hogy a lány
meggondolja magát, és valami biztonságosabb pályát választ,
ahol nem kell megkockáztatnia, hogy elveszíti saját magát.
Connor legalább olyan tehetséges volt, mint a nővére.
Telt tenor hangja megtöltötte a színháztermet, miközben
Józsefet játszotta. Dayne-t annyira magával ragadta a darab
a próba alatt, hogy el is felejtette: ez még nem éles előadás.
József újra találkozott testvéreivel és apjával, miután sok-sok
éven át távol volt tőlük.
A félhomályos utolsó sorban Dayne mélyen szemébe
húzta baseball sapkáját. Hirtelen már nem azt látta, hogy
József szalad Jákob kitárt karjaiba. Ott ült egy padon a
parkban, és nézte, ahogy apja kiszáll az autójából és felé tart.
Életében először.
Isten megadta neki azon a napon szíve vágyát; újra
összehozta családjával, akiktől elszakították. Mert József
Istene Dayne Matthewsnak és John Baxternek is Istene.
Mindnyájuk Istene. Olyan Isten, akinek az ígéretei biztosak
és hűsége akkor is szilárd marad, ha a megvalósulásra egy
egész életen át kell várni.
A dal véget ért, a gyerekek megtartották utolsó pózukat.
Katy fellépdelt a lépcsőn, és mindkét kezét a magasba
emelte.
– Ennél jobb hétfői kosztümös próbánk még sosem volt! –
közölte diadalmasan.
A gyerekek hangos éljenzésbe törtek ki. Kellett egy perc,
hogy újra Katyre figyeljenek. Dayne felállt, és lassan elindult
a sorok között előre. Ezt a részt szerette legjobban: hallgatni,
ahogyan Katy beszél a gyerekeknek; ahogyan beveti rendezői
adottságát egy már egyébként is remeknek tűnő darabbal
kapcsolatban. Dayne leült az első sor szélére, és a feleségét
nézte.
Április közepén jártak, vagyis Katy hat hónapos terhes
volt. Bő kismama felsőt viselt és kismamanadrágot. A hasa
úgy nézett ki, mintha egy tökéletesen elhelyezett kosárlabdát
rejtegetne a ruhája alatt.
– Tudod, mit szoktak mondani! – emlékeztette Dayne
előző este. – Ha hegyes a pocakod, fiú lesz.
– Ja, jó… most már igazi szakértő lettél! – nevetett Katy –
Ezt nem az egyik filmedben mondtad valamikor?
Dayne próbálta megőrizni a komolyságát, de nem igazán
sikerült neki.
– Honnan tudtad?
Katy megcsókolta, és arcát egészen közel tartva válaszolt.
– Mert nincs benne semmi igazság.
Ashley-nek kisfia lesz, úgyhogy szép lenne, ha nekik is
fiuk lenne, hiszen a két unokatestvér egyidős lesz. De
igazából nem számított. Dayne csak azt kívánta, hogy minél
hamarabb jöjjön el július. Megigazította baseball sapkáját, és
nézte, ahogy Katy a sárga jegyzetfüzetében lapozgat.
– Connor… annál a jelenetnél, amikor a bátyáid
megalázkodnak, egy kicsit jobban be kell járnod a színpadot.
– Katy lendületes mozdulatot tett a kezével. – Szaladj oda
egyik bátyádhoz az egyik szélen, aztán fordulj sarkon, és
menj oda egy másikhoz a másik szélén! Látnunk kell a
méltatlankodásodat, a haragodat.
– Rendben! – Connor feszülten leste Katy minden egyes
szavát, akárcsak a többiek.
 – Sydney, te pedig a kotnyeles fiatalabb mesélőt játszod,
és nagyon jól csinálod. – Katy közelebb lépett a kislányhoz. –
De szeretném, ha időnként egy kicsit kételkednél magadban.
Szóval énekeld ki bátran azokat a magas hangokat, és állj
oda Bailey meg Julia elé, szerepelj! De aztán vágj szégyenlős
képet – Katy ideges arcot vágott, és hátrapillantott a válla
fölött – Így… hogy lássuk: úgy érzed, talán átlépted a
megengedett határt!
– Jó! – bólintott Sydney. – Ez tetszik!
Dayne szívét megmelengette a büszkeség. Katynek
sejtelme sem volt arról, mennyire jó. Akár filmrendező is
lehetne. De semmiféle hírnévre nem vágyik. Itt fogja
használni a tehetségét, és ez elég is lesz. Több, mint elég.
Aznap este odahaza, a tóparti házukban szinte azonnal
lefeküdtek, amint hazaértek. Katy nagyon kifáradt. Még
mindig hűvösek voltak az éjszakák, de azért április már
hozott annyi enyhülést, hogy Dayne néhány centire nyitva
hagyta a teraszajtót. Üdítőnek érezték a besurranó szellőt.
Egymás mellett feküdtek, a színdarabról beszélgettek és
arról, hogy mit szeretne még elérni Katy a pénteki
nyitóelőadás előtt. Katy egyszer csak felszisszent.
– Hű!… Ezt megéreztem!
– A baba? – Dayne szíve hevesebben kezdett verni. Katy
már hetek óta érezte a mocorgást, de ahányszor Dayne a
hasára tette a kezét, a baba mozdulatlan maradt.
– Próbáld itt! – Katy megfogta Dayne kezét, és pocakja
jobb oldalára helyezte.
Dayne széttárta ujjait Katy meztelen bőrén, és szinte
azonnal érzett egy finom bökést a tenyere alatt.
– Éreztem! Ez fantasztikus!
 – Tudom – kuncogott Katy. – Van, amikor csak itt
fekszem, és próbálom kitalálni, hogy a könyöke vagy a térde
volt-e.
– Vagy a sarka. – Dayne arrébb mozdította a kezét, és
újra érezte, hogy valami nekinyomódik. – Ezt tisztára
saroknak éreztem.
– Tűzrőlpattant kis csaj! – mondta Katy csillogó szemmel.
– Mert tudod, mit szoktak mondani… ha hegyes a pocak,
biztosan kislány.
Dayne-t nem érdekelte, hogy kisfiú-e vagy kislány. Csak
az számított, hogy itt, most létrejött az első kontaktus közte
és a gyermek között, aki mindig az élete része lesz. Az ő
kisbabája. Közel hajolt Katy hasához.
– Hát szia! – mondta olyan szelíd hangon, ahogyan csak
tudta. Katyre pillantott; nem tudta, hogy elég hangosan
beszél-e, vagy hogy a felesége nem nézi-e őrültnek.
– Folytasd csak! Hall téged.
Dayne nagyot nyelt. Egész eddigi életében semmi sem
készítette fel erre az érzésre, ahogyan meg nem született
gyermeke ott fészkelődik a keze alatt.
– Én vagyok az apukád. Nagyon szeretünk téged, kisbaba!
Alig várjuk, hogy találkozzunk veled! – A baba megint rúgott
egyet. – Jézus itt van veled. Direkt nekünk választott ki
téged!
Egy-két perc múlva a baba elcsendesedett. Katy Dayne
haját simogatta.
– Aranykezed van. Te leszel a legjobb apuka a világon.
Nézd csak: sikerült elaltatnod a kislányodat!
– Jó kisfiú. Tudja, hogy este van. – Dayne élvezte, hogy
viszonozhatja Katy incselkedését. Egyikük sem vette igazán
komolyan a dolgot. Már éppen előrukkolt volna egy újabb
indokkal, amiért a baba kétségkívül kisfiú lesz, amikor
megcsörrent a telefon. Dayne az órára pillantott. Már
majdnem tíz óra volt.
– Ez furcsa! – Az éjjeliszekrény felé fordult, és felvette a
telefont. – Halló!
– Dayne, Bob vagyok! – Barátja hangja vidáman csengett.
– Ugye, nem ébresztettelek fel?
– Egyáltalán nem! – Dayne nekidőlt a fejtámlának, és
rámosolygott a feleségére, aki az oldalára fordult, hogy lássa
őt. – Nem fogod elhinni! Most éreztem először a kisbabám
mozgását!
– Te is terhes vagy? – kérdezte Bob, és jót nevetett a saját
viccén.
– Nagyon vicces! – Dayne beletúrt Katy hajába, és
elmerült a tekintetében. – Gondolom, nektek, régi
motorosoknak már nem újdonság, de nekem… Katy hasára
tettem a kezem, és a kissrác belerúgott. Olyan, mint egy
csoda.
– Igen, az. – Bob már nem nevetett. – De tévedsz, nekünk
is újdonság. Decemberre várjuk a harmadikat.
– Tényleg? – Annak idején gondolta volna bármelyikük is,
hogy egyszer ilyen jól alakul majd az életük? Akkor, amikor
még minden olyan zavarosnak tűnt, legalábbis Dayne
számára? – Isten sokkal többet ad nekünk, mint amennyit
érdemlünk, nem igaz?
– Bizony! – Bob tartott egy kis szünetet. – Ezért is
telefonálok. Úgy néz ki, júniusban szabadságra megyünk, és
talán tudunk maradni Katy szüléséig. Ha nem bánjátok,
szeretnénk néhány napot nálatok tölteni!
 Dayne szíve szárnyalt.
– Hát persze! Maradjatok itt, amíg csak akartok! – Nem is
lehetett volna kedvesebb vendégük Bob Asheréknél. Elvégre
Bob volt az, aki Dayne-t elvezette Krisztus megmentő
megismerésére abban az időben, amikor Dayne és Katy
kapcsolata egyébként nem is maradhatott volna életben.
Aztán újra meg újra Bob állt mellette bölcsességgel, az Igével
és imatámogatással, amikor az élete megtébolyult.
– Alig várom, hogy találkozzam a kicsikétekkel!
– Azt a képet ki is tesszük bekeretezve a
kandallópárkányra! – Dayne érezte, hogy elborítják az
érzelmek. – A kisbabám a legjobb barátom ölében. Mert
nélküled… – Képtelen volt befejezni a mondatot.
– Na, nehogy elérzékenyülj itt nekem! – nevetett Bob, de
azért az ő hangján is érződött a meghatottság. – Én csak a
megfelelő időben a megfelelő helyen voltam. Isten az, aki
megváltoztatott.
Még pár percig beszélgettek, aztán Dayne-nek eszébe
jutott valami.
– Figyelj, szeretném, ha imádkoznál Luke-ért!
Bob jól tudta, milyen rossz döntéseket hozott Luke tavaly
ősszel, és milyen nagy fájdalmat okozott Daynemek.
– Többször is feljött bennem, hogy vajon hogy van a
házassága.
– Nem jól. A váláson gondolkodnak.
Bob nagyot sóhajtott.
– Az ördög sosem adja fel, igaz?
– Hát, legalábbis nem sokáig. – Dayne elmondta, hogy
Luke és Reagan egyaránt hibásak, és ez mennyire
megbonyolította a helyzetet. – De hát nem ez a lényege a
hivő életnek? Elkövethetjük életünk legnagyobb hibáit, de
tanulunk belőlük, és akkor is bűnbocsánatot és kegyelmet
találunk.
– Pontosan. – Bob szomorúan felnevetett. – Lehet, hogy
neked is misszionáriusnak kellett volna menned.
– Szerintem az vagyok. – Dayne belegondolt, mi minden
vár rá; milyen megpróbáltatások és győzelmek fognak
biztosan bekövetkezni még egy ilyen nagy csoportban, mint a
Baxter család. – Talán mindenkinek misszionáriusi elhívása
van a maga módján.
– Ebben van valami. És persze, hogy imádkozni fogok. –
Bob kis szünet után folytatta. – Majd szólj, ha van valami
fejlemény!
Elköszöntek, és amikor Dayne letette a telefont,
észrevette, hogy Katy közben elaludt. Gyengéden
betakargatta. Ahogy ott pihent békésen, sima, ránctalan
bőrével, a párnán szétterülő szőke hajával és a bensejében
növekvő babával a valódi szépség eszményképe volt.
Dayne is be akart bújni a takaró alá, amikor újra
megcsörrent a telefon. Dayne felkapta, mielőtt még Katy
felébredhetett volna. Meg se nézte a kijelzőt.
– Halló! – szólt bele halk hangon, enyhe csodálkozással.
Hát senki sincs tisztában azzal, hogy hétköznap este van?
– Jaj, Dayne… Kari vagyok. Bocsi, ha felébresztettelek! –
A hangjából érződött, hogy zaklatott.
– Semmi baj. – Dayne eltakarta a száját, hogy minél
kisebb legyen a hangerő. – Csak Katy alszik.
– Jó, rövidre fogom! – mondta Kari, és elcsigázottan
sóhajtott egyet. – Holnap találkozom Angela Manninggel. Ő
az a nő, akivel az első férjemnek viszonya volt.
Öngyilkosságot kísérelt meg, és most a pszichiátrián fekszik.
– Reszketve sóhajtott. – El akarom mondani neki, hogy
Jézusnál ő is reménységet és bűnbocsánatot lelhet.
– Az kemény lesz! – Dayne ismerte a történetet Ashley-
től, de azt nem tudta, hogy a nő újból felbukkant Kari
életében. – Ő tudja, hogy ki vagy?
– Nem. És szerintem egyelőre nem is mondom el neki.
Ezért is telefonálok. Ryan azt mondta, kérjek imát
mindenkitől, hogy minden Isten dicsőségére történjen
holnap, és ne az én kíváncsiságom miatt vagy azért, mert
vissza akarom neki fizetni, vagy bármi ilyesmi.
– Értem. Imádkozni fogok, és Katynek is elmondom majd
reggel.
– Köszönöm! – Kari kis szünet után hozzátette: – Ez sokat
jelent nekem.
Amikor befejezték, Dayne óvatosan lefeküdt, hogy ne
zavarja meg Katyt. Nézte a feleségét a holdfényben, és újra
lejátszódott benne, amit
Bob mondott. Ő nem szeretne más országban
misszionárius lenni, bár mélységesen tisztelte, hogy örökbe
fogadó szülei és Bob ilyen fontos elhívást kaptak a
szolgálatra. Amit azonban ő mondott korábban, az igaz volt.
Nem kell elhagynia a hazáját ahhoz, hogy misszionárius
legyen; hogy imádkozzon a családjáért és világosságként
ragyogjon, amikor úgy adódik a helyzet. Lehet ő
misszionárius itt, Bloomingtonban is.
Ahogyan a húga, Kari is erre készül.
Kari képtelen volt igazán teleszívni a tüdejét, amikor
belépett a belvárosi pszichiátriai kórház előcsarnokába, de
azt érezte, hogy családtagjainak imái erőt adnak minden
lépéséhez.
Odaért a pulthoz, és bemutatkozott.
– Angela Manninghezjöttem.
A recepciós egy pillanatra furcsán nézett rá, mintha
felismerte volna Karit, és tudta volna, milyen kapcsolat fűzi
Angelához. De aztán nagyon halványan és komolyan
elmosolyodott.
– Kedves öntől, hogy erre szánja az idejét! – Felvette a
telefonkagylót, megnyomott egy gombot, aztán némi habozás
után beleszólt. – Kari Taylor van itt. Hátraküldhetem? –
Újabb szünet. – Rendben, köszönöm!
– Várják önt! – A recepciós ismét fürkészve nézett Karira.
– Azt tapasztaltuk, hogy ezek a látogatások nagyon sokat
jelentenek ezeknek a nőknek. Reményt adnak nekik, hogy ha
kikerülnek innen, sikerül kapcsolatot teremteniük olyan
emberekkel, akik segíthetnek nekik növekedni a hitükben. –
A folyosó irányába mutatott. – Az első ajtó balra. Néhány
perc múlva odakísérik Angelát.
– Köszönöm! – Kari hálás volt a nővér szavaiért. Szüksége
volt erre a megerősítésre. Követte az útmutatást, és leült a
szobában a nagy ablak alatt álló kanapé egyik végére.
Nem sokáig volt egyedül; hamarosan nyílt az ajtó, és
egyszer csak ott állt előtte a nő egy fehér köpenyes férfi
társaságában. Üres, lélektelen szemmel, unott arccal nézett
rá. Kari végigmérte, és önkéntelenül is felmerült benne a
kérdés, hogyan választhatta Tim ezt a nőt azzal szemben,
amit ő nyújtott neki otthon. Ellenállt a lelkében hirtelen
feltörő neheztelésnek. Nem biztos, hogy végig tudom csinálni,
Istenem.
Mindenre van erőd bennem, mert én megerősítelek…
Igen. Kari nagy levegőt vett. Ez igaz. A múlt héten Ashley-
vel a Filippi levél negyedik fejezetében rejlő kincsekről
beszélgettek, és Kari maga is számtalanszor elolvasta azt a
részt az elmúlt héten. Az Isten békességére vonatkozó
csodálatos üzeneten túl Kari újra felfedezte a tizenharmadik
verset is: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem
megerősít.”
– Kari! – A férfi bekísérte Angélát a helyiségbe. – Dr.
Montgomery vagyok, ő pedig Angela Manning.
– Örülök a találkozásnak. – Kari felállt és kezet fogott az
orvossal. – Mennyi időnk van?
A férfi a falon függő órára pillantott.
– Mondjuk, egy félóra? – nézett kérdőn Angelára. – Ez
hogy hangzik?
A nő vállat vont.
– Jó. Úgysincs mit csinálni. – Karira vetett pillantásában
gyanakvás látszott.
– Helyes. – Az orvos mosolygott, láthatóan nem
tántorította el a nő megjegyzése.
Kari korábban már eljuttatott egy vázlatot az orvosnak
arról, amiről beszélgetni akart Angelával, és aztán volt egy
negyedórás telefonos beszélgetésük is. Dr. Montgomery a
lelkére kötötte, hogy tartsa magát a vázlatban foglaltakhoz.
– Nem minden bennfekvő intézet engedélyezi az ilyen
típusú laikus lelkigondozást. Mi beleegyezünk, mert tudjuk,
hogy ön részt vett egy képzésen, és mert éppen olyan típusú
barát, amilyenre Angelának szüksége lesz, miután kikerül
tőlünk. De nagyon fontos, hogy semmi olyasmit ne mondjon,
ami ellenkezne azzal a segítséggel, amelyet itt nyújtunk neki.
Az egész beszélgetésükben csupán egyetlen dolog
jelentett gondot Karinak: a barátra vonatkozó megjegyzés.
Az egy dolog, hogy eljön egy ilyen helyre, és beszél
Angelának arról, hogyan látta már Jézust munkálkodni más
szenvedő nők életében. Egészen más dolog az, hogy Angela
barátja legyen. Egyelőre biztos volt afelől, hogy Isten nem
kéri ilyesfajta kapcsolatra, ugyanakkor talán sikerül
összehoznia Angelát egy olyan csoporttal, ahol barátokra
találhat.
Amikor az orvos kiment, Kari újra leült a kanapé egyik
végébe, és intett Angelának, hogy foglaljon helyet a
legközelebbi széken. Ahogy a nő közelebb lépett, Kari
rámosolygott. Ne gondolj arra, hogy kicsoda! – mondta
magának. Ezt a szenvedő, összetört nőt Isten teremtette. Csak
ez számít.
– Kari vagyok – Kezet fogott Angelával. – Köszönöm, hogy
hajlandó beszélgetni velem!
Angela keresztbe tette a lábát.
– Nem tudom, miért jött ide.
Kari úgy döntött, hogy a legelején kezdi. Elmondta, hogy
bajba jutott a házassága, és nem tudta, mit tegyen.
– Hitben neveltek, de csak akkor vált igazán valóságossá
számomra Jézus Krisztus, amikor fenekestől felfordult az
életem.
Angela hátradőlt.
– Mit jelent magának az, hogy valóságossá vált?
 Kari idegei egy kissé megnyugodtak. Végig tudja csinálni.
Meg tudja osztani Jézus üzenetét ezzel a nővel, akárhogyan is
keresztezte egymást az útjuk évekkel ezelőtt.
– Tudja, a hit nem csupán arról szól, hogy hiszek egy sor
rendszabályban, hanem arról, hogy kapcsolatom van
Istennel.
Angela szemében érdeklődés villant.
– Ezt fejtse ki bővebben!
Kari így is tett. Perceken át magyarázta, hogy Jézus
barátságot szeretne az övéivel, és hogy ez a kapcsolat mindig
megbocsátással kezdődik.
– Mert mindannyian bűnösök vagyunk. Mindnyájunknak
vannak olyan dolgok a múltjában, amelyek elválasztanak
bennünket az Úrtól. Amelyeket Ő meg akar bocsátani
nekünk.
Angela néhány másodpercig hallgatott. Aztán lassan
megcsóválta a fejét.
– Az én múltamat nem fogja megbocsátani. Olyan
dolgokat tettem, amiket senki sem bocsáthat meg. Amik
azóta is kísértenek.
Kari abban a szempillantásban tudta, hogy Angela a
Timmel való viszonyáról beszél. Kari pedig éppen ezért volt
itt – mert a végén, erőszakos halála előtt Tim is
bűnbocsánatot és gyógyulást lelt. Most pedig Angelán a sor.
Amikor már majdnem lejárt az idejük, Kari elővett egy
Bibliát a táskájából, és átnyújtotta Angelának.
– Azért próbálta megölni magát, mert úgy gondolta, ezt
az életet nem érdemes élni. Krisztus viszont azért halt meg a
kereszten, hogy örömteli, pezsgő életet adjon önnek. –
Fejével intett a Biblia felé. – Ebben olvashat erről.
 Angela láthatóan megdöbbent.
– Nekem… soha nem volt Bibliám. – Szemét újra Karira
emelte, és a korábbi közömbösség nagyrészt eltűnt. – Hol
kezdjem?
– Kezdje János evangéliumánál! Az Újszövetségben
találja, erre. – Kari visszavette a Bibliát, és kikereste János
evangéliumának első részét. – Kezdje itt!
Talán már csak egy percük maradt, és Kari tudta, mit kell
még tennie. Letette a Bibliát a kanapéra.
– Megengedi, hogy imádkozzam?
Angela habozott; egy percig úgy tűnt, mindjárt nemet
mond. De aztán valami új érzés tűnt fel a hangjában, és azt
suttogta:
– Igen… köszönöm!
Ez volt az a pillanat, amelytől úgy rettegett Kari. Kérlek,
Istenem, légy velem! Megfogta Angela kezét. Azt a kezet,
amely olyan helytelen módon megérintette és szeretgette
Timet, hiába volt nős a férfi. Azt a kezet, amely újra meg újra
beengedte a férfit a lakásába, amely megpróbálta
meggátolni, hogy Tim visszatérjen Karihoz még akkor is,
amikor Tim megtudta, hogy Kari babát vár. Kari torkát
elszorította az utálat. Nem bírta elkezdeni az imádságot.
De aztán eszébe jutott valami. Ugyanez a kéz
próbálkozott az öngyilkossággal is.
Visszanyerte a hangját.
– Drága Uram! Legyél itt Angelával ezen a héten! Hadd
találkozzon Veled a beszélgetések és a csoportterápia
alkalmával, és hadd hallja meg a vezetésedet János
evangéliumának olvasása közben is! Mutasd meg neki, hogy
nincs senki… – Kari nagyot nyelt, hogy visszafojtsa feltörni
készülő könnyeit. – Nincs senki, akinek ne tudnál
megbocsátani. Mert a Te áldozatod elég volt mindenki
számára, akármit követtünk is el. Jézus nevében. Ámen.
Éppen befejezték az imádságot, amikor belépett Dr.
Montgomery.
– Nos? – kérdezte meleg, békés mosollyal. – Hogy ment?
– Jól. – Kari elengedte Angela kezét. Remegett, de
megcsinálta. Eljött, találkozott Angélával, és még a kezét is
megfogta. – A jövő héten újra eljövök, ha nem gond.
Angela bólintott, arcán egészen másmilyen kifejezés ült,
mint félórával korábban. Most inkább olyannak tűnt, mint
egy eltévedt kisgyerek, aki csodálkozik, hogy miért szán
valaki időt arra, hogy segítsen neki. Felvette a Bibliát, és
magához szorította.
– Nem értem, miért van itt. – Nem csengett igazán
kedvesen a hangja, de egy kicsit már melegebb volt, mint
korábban. – De azért… – Kicsit feljebb emelte a Bibliát. –
Köszönöm. És akkor… jövő héten találkozunk.
Amikor Kari kiment az épületből, úgy látta, hogy minden
szinte kicsattan az új élettől. Mindenfelé virágokat látott,
zöld füvet és rügyeket, amelyeket befelé menet észre sem
vett. A szíve legszívesebben dalra fakadt volna. Isten
elképzelhetetlenül hűségesnek bizonyult! Új életet hozott
neki akkor, amikor a világát alapjaiban rendítette meg Tim
hűtlensége, majd a halála. Most ott volt neki Ryan, Jessie, RJ
és Annie; új élet és új remény. Az, hogy megoszthatja ezt az
új életet éppen azzal a nővel, akit felelősség terhelt azért,
hogy majdnem tönkretette őt, olyasmi volt, amit saját
erejéből képtelen lett volna véghezvinni, és éppen ez volt a
legszebb az egészben. Mai, Angelánál tett látogatása
bizonyíték volt arra, hogy Isten létezik, él, és ma is
munkálkodik.
És még valamire. Hogy Karinak tényleg mindenre van
ereje Krisztusban, aki őt megerősíti.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

CODY COLEMAN BELEKAPASZKODOTT a rozsdás rácsba, és szemét

meresztgette a forró, nyirkos helyiség sötétjében. Későre
járt, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy éjfél van-e,
vagy két óra, esetleg négy. Minthogy ablak nem volt az
épületen, teljesen elvesztették az időérzéküket, csak a testük
nyújtott némi támpontot. És mivel a többiek aludtak –
mindenki a saját ketrecébe zárva –, Cody csak arra tudott
gondolni, hogy késő lehet.
Nem tudott felegyenesedni a fém ládában; sajgott a
gerince. Voltak pillanatok, amikor annyira szörnyen
kikívánkozott a ketrecéből, hogy azt hitte, tényleg
megbolondul. Úgy igazán. Fejét a fémláda tetejéhez ütögeti
és üvölt hozzá.
Ehelyett ahányszor úgy érezte, megőrül a bezártságtól,
Istenhez beszélt. Sokszor, sokféleképpen hallott az Úrról.
Már kamaszfiúként beszéltek neki róla Flaniganék; közölték
vele, hogy ne számítson arra, hogy jól alakul az élete, ha nem
jut hitre Krisztusban. És miután majdnem halálra itta magát,
elkezdett járni az alkoholistáknak tartott foglalkozásokra
Flaniganék gyülekezetében, és igazán valóságos kapcsolata
lett Jézussal.
Mégis, soha nem érezte ennyire élőnek az Urat, mint
éppen itt, egy iraki fogda másfél méterszer másfél méteres
vaskalitkájába zárva.
– Tudom, hogy itt vagy, Jézus! – suttogta félhangosan,
mert ha hallotta a saját hangját, valahogy az is segített neki
megőrizni az ép értelmét. Szája kiszáradt, de nem ihatott a
ketrec piszkos padlójára tett vizestálkából. Még nem. Be
kellett osztania a vizet, ha netán fogvatartói elfelejtenének
többet hozni. Nyelvét végighúzta érdes ínyén. – Nem
véletlenül vagyok még életben, ezt is tudom. – Szorosabban
markolta a rácsot. – Kérlek, küldj segítséget! Vigyél ki innen
minket, hogy megtudjam, miért kímélted meg az életemet!
Cody a ketrec tetejéhez nyomta a fejét, elfojtva égő
vágyát, hogy felegyenesedjen és kihúzza magát, akár csak
néhány másodpercre is. Feje belesajdult a nyomásba; végül a
padlóra rogyott. Szeme a sarokban álló vizestálkát
méregette. Talán csak egy kortyocskát. Felvette, és hálás
volt, hogy a sötétség leple alatt nem látja a tálka alján a
koszt és a bogarakat. Nyelvét a hűs folyadékhoz érintette,
aztán kortyolt néhányat. Ennyiből állt az élete az elmúlt
néhány hétben; nem több, mint puszta állati létezés. A
fogvatartói így akarták.
Felhúzta a lábát, és a térdére könyökölt. A csontjai jobban
kiálltak; eltöprengett, hogy vajon hány kilót fogyhatott.
Naponta egyszer berontottak a szobába a dühös iraki
felkelők és felgyújtották a villanyt. Valamit odavakkantottak
az embereknek, amit egyikük sem értett, aztán betoltak a
ketrecükbe egy tálcát hideg zabkásának tűnő valamivel.
Semmi zöldség, gyümölcs, hús vagy evőeszköz. Időnként
bedugták a puskatust a ketrecekbe, és bökdösni kezdték a
foglyokat, csak úgy, a mulatság kedvéért.
Amikor a fogvatartói először próbálkoztak ezzel, Cody
megragadta a férfi fegyverét, és megpróbálta kirántani a
kezéből. Ezzel azonban csak magára vonta a többiek
figyelmét, akik odasiettek és bekapcsolódtak a küzdelembe. A
végén Cody vérző fejjel hevert a padlón, csaknem
eszméletlenül az ütlegek következtében.
Amikor a férfiak végre kimentek, Codynak volt annyi
lélekjelenléte, hogy kezét rászorítsa vérző fejére. Egy idő
múlva kitépett egy darabot nadrágja belső szegélyéből, és
rátekerte a sebre. A vérzés elállt, és sikerült elaludnia,
bármennyire lüktetett a feje. Amikor másnap felébredt,
társai azt mondták, meglepte őket, hogy életben maradt.
– Meg akartak ölni, ember! – mondta neki Carl. Ő volt a
Codyéval szemközti ketrecben. – Ha megint neked mennek,
ess el hamarabb! Akkor talán abbahagyják.
Azon a napon valamivel később vissza is tértek az irakiak,
és bökdösni kezdték Codyt a puskáikkal. Megpróbálták újra
felszakítani a fejsebét. Cody a ketrec végébe húzódott, és
vigyázott, hogy sérült koponyája ne legyen elérhető
távolságban. Amikor a férfiak látták, hogy Cody nem küzd, és
így megfosztja őket a szórakozásuktól, a többi rab felé
fordították figyelmüket. Amikor mindegyikük a sarokba
húzódott, az irakiak abbahagyták a bökdösést, csak
mutogattak az amerikaiakra és nevetgéltek rajtuk.
Cody a kezével megérintette a rég begyógyult seb helyét,
aztán leengedte a kezét, és a padlón kitapogatta a kis hegyes
kövecskét. A sötétség leple alatt arra használta a követ, hogy
vonalkákat rójon a ketrec aljába. Így tartotta számon
fogságuk napjait. Most végighúzta ujjait a vonalakon, és
újraszámolta őket. Huszonkettő.
Alig tudta elhinni, hogy már ilyen régóta itt vannak.
Valakinek csak tudnia kell, hogy hol vannak, és hogy
segítségre van szükségük! Fejét a kezébe hajtotta. Eleve nem
lett volna szabad fogságba esniük. Egy üres épületet kutattak
át, amikor a felkelők két hátsó ajtón át beözönlöttek. Ha
elfutottak volna, talán mind megmenekülnek, mert Cody
majdnem biztos volt benne, hogy az iraki férfiak közül csak
kettőnek volt fegyvere.
Carl azonban fegyvert fogott rájuk és lőtt, egyiküket
azonnal megölte. Ez elég is volt. Harmincan rontottak rá az
amerikaiakra, és fegyver ide vagy oda, a puszta
létszámfölénynek köszönhetően felülkerekedtek rajtuk. Cody
és bajtársai kezén néhány másodperc múlva csattant a
bilincs, és kiráncigálták őket a kívül várakozó dzsipekbe.
Ma éjszaka még a szokásosnál is forróbbnak érezte az
épület levegőjét. Forrónak, sűrűnek és tömömek, mint
valami levegőtlen felhőt. Nagy levegőt vett, de valahogy
olyan érzés volt, mintha nem is vett volna levegőt egyáltalán.
Hol van a levegő ezen a helyen? Vagy a fogvatartói csináltak
valamit, hogy szén-monoxiddal töltsék meg? Talán így
fognak meghalni: lassan, fuldokolva.
Hirtelen elkeseredett szükségét érezte, hogy legalább egy
pici friss oxigénhez jusson. Megpróbálta az orrán át szedni a
levegőt, de ez sem hozott megkönnyebbülést. Korábban is
volt már így, nem egyszer, amióta idehozták. Valahogy az a
nyomasztó érzése támadt, hogy a forró betonfalak egyre
közelebb húzódnak és összezáródnak fölötte. A halál
belemélyesztette körmeit a vállába; a hátát és az oldalát
szurkálta. Vajon ez a vég? Elveszíti az öntudatát, és nem tud
majd lélegezni a dobozszerű ketrecben? Van egyáltalán annyi
levegő ebben az épületben, hogy négy ember életben
maradhasson?
Kinyitotta a száját, és olyan mélyet lélegzett, amilyet csak
tudott. Aztán még egyszer és még egyszer.
 – Gyerünk, tüdő… keresd a levegőt! – sziszegte; nem
akarta felébreszteni a többieket. – Istenem, segíts lélegezni!
– Szíve vadul vert, és azt kiabálta a fülébe, hogy ha nem
tudja hamarosan teleszívni a tüdejét, akkor már túl késő
lesz.
Ekkor támadt egy ötlete. Lefeküdt a fémpadlóra, és lábát
felemelve nekitámasztotta a túlsó falnak. Csak ebben a
testhelyzetben tudta kinyújtani karját a feje fölé, és teljes
mértékben kiegyenesíteni a gerincét.
Ahogy megtette, végre… végre bejutott a levegő a
tüdejébe, újra elhitetve vele, hogy talán mégis életben
marad. Ahogy ott feküdt, emberi L betűként, lábát a fal
mentén kinyújtva, ráébredt arra, ami már korábban is
tudatosult benne. Az egész lélegzés-dolog a fejében dőlt el.
Igen; forró, állott és nehéz a levegő, de ha nyugodt marad, ha
rákényszeríti magát, hogy ne gondoljon arra, mit lélegzik be,
akkor nem lesz semmi baj. A százados többször is beszélt
nekik arról, hogy mentálisan kell keménynek lenni. Cody
most már értette, miért.
Amikor szívverése újra normális tempót vett fel, megint
felült. Reszketett, és kimerítette a küszködés, hogy
lélegzethez jusson, de ahhoz nem volt elég fáradt, hogy
aludjon is. A helyiség egyik sarkából halk neszezést hallott;
egér vagy patkány futkározhatott a padló szélén, mint
minden éjszaka. Amikor Codynak és társainak enni hoztak,
az irakiak néhány kanálnyi ételt odakapartak a sarokba is.
Így gondoskodtak arról, hogy az egerek vagy patkányok itt
maradjanak, és idegesítsék az amerikaiakat, az agyukra
menjenek.
 Cody kirekesztette a hangot. Jó oka volt arra, hogy ébren
maradjon jóval azután is, hogy a többiek elaludtak. Szüksége
volt erre az időre, hogy kifundálja a menekülés útját.
Minden áldott nap, amikor fogvatartóik behozták a
zabkását, egymás után odamentek a ketrecekhez, és tört
angolsággal feltettek néhány egyszerű kérdést:
– Ki vagy? Mi neved? Mi rangod?
Erre Codynak köszönhetően volt szükség. Amikor
idehozták és ketrecbe zárták őket, majdnem egy teljes napra
magukra maradtak a sötétben, mielőtt az első adag vizet és
ételt odahozták volna nekik. Ezalatt Codynak támadt egy
ötlete. A felkelők első dolga mindig az volt, hogy a katonák
egyenruhájáról leszedik a beleírt nevet és rangjelzést. Ezeket
aztán meglobogtathatták a híradók kamerái előtt, és
eldicsekedhettek az amerikai foglyokkal.
Ha viszont ők előbb megsemmisítik a nevüket és a
rangjelzésüket, az irakiaknak nem marad semmi. A
helyiségnek, ahol a ketrecek álltak, homokos, kavicsos
padlója volt. Cody szólt a többieknek, hogy nyúljanak ki a
rácson át, és addig tapogatózzanak, amíg a legélesebb
kavicsot meg nem találják. Aztán vágják le vele
egyenruhájukról azt a részt, ahol a nevük és a rangjelzésük
szerepel. Több mint egy órába telt, míg mindenki talált ilyen
követ, és további két órára volt szükség ahhoz, hogy a kavics
éles részével elvagdossák az anyagot. Mire végeztek, az
egyenruha jelzéssel ellátott részéből csak egy rakás cafat
maradt.
Amikor a fogvatartóik legközelebb bejöttek és
felkapcsolták a villanyt, elég volt néhány perc, hogy
rájöjjenek, mit műveltek a katonák. Akkor kezdtek el
kiabálni velük és bökdösni őket a puskatussal. Ezt követően a
kérdések a látogatások szerves részét képezték.
– Te ki lenni? Mi a te név? Mi a te rang?
A következő napok során Cody agyába befészkelte magát
egy gondolat. De minden részletet alaposan ki kellett
dolgoznia, mielőtt megosztja a többiekkel, mielőtt egyáltalán
elképzelhetné a végrehajtását. Fejét hátratámasztotta a
fémdoboz hátának. Akárhogyan is, ki kell innen jutnia, meg
kell menekülnie. Akár értük jön valaki, akár nem.
Ki kell jutnia és hazakerülnie, hogy lássa azt, akiről
mindennap álmodott – azóta, hogy elutazott az Egyesült
Államokból.
Bailey Flanigant.
Újra felidézte gondolatban a lány utolsó levelét. Bailey
megemlítette, hogy több időt tölt Timmel, és nem is volt
igazán oka arra, hogy ne így tegyen. Senki más nem táplált
érzéseket iránta, legalábbis a lány nem tudott ilyesmiről.
Amikor Cody ezt elolvasta, megértette, miért írta meg neki a
lány. Cody minden levelében kihangsúlyozta, hogy Bailey-
nek olyasvalakivel kellene járnia, mint Tim; akivel sok közös
vonásük van.
Szóval Bailey végre megfogadta a tanácsát; de azért a
levele hangvételéből legalább egy pici keserűséget kiérzett.
Vajon Bailey tényleg úgy gondolja, hogy Codyt nem érdekli?
Hogy nem úgy fekszik le minden este a barakkban, hogy azt
kívánja, bárcsak újra Bloomingtonban lehetne, ahol talán
jobb barátokká válhattak volna… és egy napon talán még
több is lehetett volna köztük? -
Annyira fájtak neki a lány szavai, hogy legutóbbi,
anyjának írt levelében közölte: talán a nyugati partra fog
költözni. Miért is ne? Bailey olyasvalakit érdemel, mint Tim
– Cody ezt komolyan így gondolta. Különösen így, hogy ő
még vagy egy évig itt lesz Irakban. De azt aligha tudná
megtenni, hogy a kiküldetése után visszaköltözik
Bloomingtonba, és végignézi, ahogy a lány komoly
kapcsolatba kerül valaki mással, talán hozzá is megy
feleségül. Ha Bailey kezd beleszeretni Timbe, akkor Cody
helye az ország túlsó végén van – a lehető legmesszebb a
lánytól.
Legalábbis így érzett, amikor a levelet megírta. Később
kételyek támadtak benne. Ha ilyen fontos neki Bailey, miért
nem közölte vele? Lehet, hogy a lány csak azért fordult Tim
felé, mert azt hitte, hogy Cody már nem érdeklődik iránta.
Akárhogy is, legalább annyival tartozik neki, hogy elmondja
az igazat. Úgy tervezte, hogy aznap este kiönti az érzéseit,
amikor visszaér a barakkba. Csakhogy nem ért vissza.
Azóta már vagy ezerszer megírta azt a levelet; szíve
táblájára véste gondolatai segítségével. Azért, hogy amikor
eljön az ideje, mindenre emlékezzen, amit el akar mondani,
és könnyedén papírra tudja vetni. Drága Bailey! – írja majd.
Valamit tudnod kell. Csak egy okom volt arra, hogy azt
mondjam neked: találkozgdss más fiúkkal, mint például Tim
Reed. Az, hogy te megérdemled, és én nem vagyok ott. De egy
percig se gondold, hogy ez azt jelenti: nem érzek irántad
semmit. Mert igenis érzek. Az óta az este óta, hogy Bryan
elment, és mi beszélgettünk…
Még más dolgokat is írna neki. Beszámolna a tervéről,
hogy élve hazajut Irakból, és visszatér Bloomingtonba; nem
Kaliforniába megy. Szerez egy alapdiplomát, és hagyja, hogy
Isten újra életet leheljen kettejük barátságába. A terveiben
minden lépésnél szerepelt Bailey. Bocsánatot akart kérni,
amiért nem fogalmazott világosan, és könyörögni, hogy
Bailey értse meg mindazt, amit addig nem öntött szavakba.
Már az egész levél megszületett.
Cody lecsúszott a ketrec padlójára, összegömbölyödött és
lehunyta a szemét. Az éhség mardosta belülről, és alig egy-
két méternyire tőle visszhangzott a sötétben a surrogó lábak
nesze. Kezével megérintette csontos vállát és könyökét. Igen,
az egész levelet az emlékezetébe véste. Most már csak rá kell
jönnie, hogyan juthat ki innen.
Mert csak akkor juttathatja el végre az üzenetet a saját
szívéből a lány szívébe.

Semmi hír nem jött Codyról; senki a színét sem látta sem
neki, sem a bajtársainak. Továbbra is eltűntként tartották
őket számon, bár a felettesei azt mondták Cody anyjának,
hogy van néhány ígéretes nyom. Akárhogy is, Bailey örömét
azon a pénteken elfelhőzte a tudat, hogy a fiú még nincs
meg.
Eljött a József nyitóestje. Bailey és Connor korábban
mentek a színházhoz, mint a család többi tagja. Nekik hatra
kellett érkezni, egy órával kezdés előtt, mint az összes többi
szereplőnek, de a közönség előtt csak félóra múlva nyitják
meg az ajtókat.
– Codyra gondolsz – közölte Connor és a nővére felé
fordult.
– Neki is itt kellene lennie. – Bailey az úton tartotta a
szemét. A rádió halkan szólt. Látta, hogy előttük Reedék
mennek. A színház mindössze néhány mérföldnyire volt
tőlúk.
– Nehéz dolog. – Connor papírszatyrot tartott a kezében a
színdarabhoz szükséges kellékekkel. – Azért állt be a
seregbe, mert így akarta; ezt tartotta helyesnek.
– Helyes is volt. És helyes, hogy a hazánk szilárdan kiáll a
terrorizmussal szemben. – Bailey szünetet tartott, és utat
engedett tanácstalanságának. – Csak azt mondom, hogy itt
kellene lennie.
Néhány percnyi csend után Connor felvont szemöldökkel
megkérdezte:
– Nem akarsz beénekelni?
Bailey csüggedten engedte le a vállát.
– Bocsi! – Elkínzott mosolyt küldött az öccse felé. – Ma
van a nyitóest. Codynak nem segítünk azzal, ha komor
hangulatban megyünk a legelső előadásra.
– Ez igaz. – Connor csatlakoztatta iPodját az
autórádióhoz. Végiggörgetett a dalok listáján, és hamarosan
felcsendült Az álomkabát dallama.
Elkezdtek énekelni, bemelegíteni a hangjukat, és közben
a történetben rejlő ígéret felemelőn hatott Bailey lelkére.
Isten mindig mindent kézben tart mindenki életében. Lehet,
hogy Cody most mély verembe került – ahogyan annak idején
József –, de Isten tudja, mi a terve vele. Azzal nem használ a
barátjának, ha aggódással tölti a napjait.
Odaértek a színházhoz. Bailey leparkolt. Összeszedték a
holmijukat és kiszálltak az autóból. Amikor elindultak az
utca túloldalán magasodó épület felé, valaki utánuk kiáltott:
– Várjatok!
 Bailey megfordult, és megpillantotta Timet. A fiú két
zsugor ásványvizet cipelt. Utolérte őket, és együtt ballagtak
az oldalajtóig. Amikor odaértek, Tim megállt, és ránézett
Connorra.
– Figyelj… menj előre, jó?
Connor először értetlenül nézett, de aztán leesett neki,
hogy Tim valószínűleg négyszemközt akar beszélni Bailey-
vel. Szót fogadott.
Amikor kettesben maradtak, Tim a lány felé fordult, és
letette a vizet.
– Írtam neked egy levelet. – Elővett egy borítékot a hátsó
zsebéből, és rámosolygott Bailey-re. – Túl hosszú egy sms-
hez. Gondoltam, elolvashatnád, mielőtt még kiállsz a
színpadra ma este.
– Ez kedves tőled! – Nagyon figyelmes gesztus volt. Igen,
mostanában több időt töltöttek együtt, és rengeteg üzenetet
váltottak, de Tim soha nem beszélt az érzéseiről. Még azt
sem lehetett biztosan tudni, hogy jó barátnál többnek tartja-
e őt. Bizsergést érzett a gyomrában, és hálás volt azért, hogy
már kezd alkonyodni, így a fiú nem láthatta, hogy a vér az
arcába szökik.
– Tudom, hogy itt most tanárként vagyok jelen, és amikor
már mindenki itt van, nem nagyon tudnánk beszélni. Csak
azt akartam, hogy tudd, mit gondolok, miközben ott ülök a
közönség soraiban. – Futólag átölelte. – Fantasztikus
alakítást fogsz nyújtani ma este, Bailey. Érzem. – Elengedte a
lányt, de a szemük egymásba fúródott. – Imádkozni fogok
érted. – Lehajolt, és felvette a két zsugor vizet. – Ezt oda kell
vinnem a büféseknek. – Még egyszer rámosolygott Bailey-re,
aztán elindult felfelé a lépcsőn egy másik ajtó felé, nem arra,
amerre a szereplők mentek.
Bailey utánanézett. Mielőtt Tim belépett az ajtón, még
egyszer hátrafordult és ránézett. Bailey testén borzongás
futott át. Ez most tényleg megtörténik? Tim komolyan kezd
beleszeretni?
Leszaladt a lépcsőn az öltöző felé. Az órájára pillantott.
Még van annyi ideje, hogy elolvassa a levelet, de nem az
öltözőben, ahol mindenki láthatja, és kíváncsi arra, hogy mi
lehet ilyen fontos neki. Végigszaladt egy folyosón, be az üres,
sötét konyhába. Felkapcsolta a villanyt, és az egyik sarokba
húzódott, ahol senki nem látja meg akkor sem, ha elhalad a
nyitott ajtó előtt.
Nem volt hosszú a levél, csak egyetlen oldal. A bizsergés
fokozódott, amikor szétnyitotta a lapot, és olvasni kezdett.

Bailey!
Két dolgot kell elmondanom neked. Úgy gondoltam, írásban
jobban menne. Máskülönben berezelnék, és sosem
mondanám el.
Először is, bocsánatot akarok kérni. Tudom, hogy sosem
volt könnyű eligazodni rajtam, és ezt nagyon sajnálom. Ez
nem miattad volt. Mindig is kedveltelek. Attól fogva, hogy
együtt szerepeltünk a Tom Sawyerben.

Bailey nekidőlt a konyha sarkában álló rozoga, régi

hűtőnek. Régóta álmodozott arról, hogy egyszer kap egy
ilyen levelet Timtől; éveken át reménykedett abban, hogy a
fiú talán tényleg érez valamit iránta. Tim viszont nagyon
ingadozott az iránta való figyelmesség terén. Egyik nap
örült, hogy látja, máskor meg végigcsinált egy egész
színjátszó körös próbát úgy, hogy még csak oda se köszönt
neki. Egy idő után Bailey feladta. Addigra Cody már
odaköltözött hozzájuk, és belőle lett olyan barát Bailey
számára, amilyen Tim soha nem tudott lenni igazán. Most
azonban…
Szeme visszatalált oda, ahol abbahagyta, és tovább
olvasott.

A színjátszó körrel együtt járó dráma az, ami visszatart. A

színfalak mögötti dráma. Nem akarom, hogy az emberek
tudják, ki tetszik nekem, vagy beszéljenek arról, hogy
együtt járunk-e, meg ilyesmik.
Ezért próbáltam járni néhány lánnyal a gyüliből, de… már
kitalálhattad… csak annál többet gondoltam rád. Igazából
még most sem tudom, hogy akarok-e barátnőt. Nem rossz
egyedülállónak lenni. Ezzel biztosan te is egyetértesz. De
ha mégis akarnék barátnőt, az te lennél.
Csak ezt akartam elmondani. Nincsenek bennem érzések
senki más iránt.

Bailey lelkesedése egy százalékponttal alábbhagyott. Nem

rossz egyedülállónak lenni? Ettől most neki jól kellene
éreznie magát azzal kapcsolatban, ami kettejük között
kialakult? Összeszorította az ajkát, és elolvasta a levél végét.

A másik, amit mondani akartam, az, hogy rengeteget

fejlődtél színészként. Tudom, hogy a színjátszó kör nem
csak a színészkedésről szól – ez mindnyájunkra nézve igaz
–, de tényleg elképesztő, menynyit alakultál énekesként és
színészként. Meg is tudnál élni belőle. Az összes színjátszó
körbe járó gyerek közül szerintem csak néhányan vagyunk,
 akiknek van jövőjük ezen a téren. Mostanában azt
mondanám, hogy te mindenképpen ezek közé tartozol.
Ezért is szoktam arról álmodozni, hogy talán egy napon te
meg én meg Connor mind New Yorkban élünk majd, és ott
világítunk Isten számára. Én komolyan hiszek abban, hogy
ez megtörténhet. Azt hiszem, csak ennyit akartam. El
szerettem volna mondani ezt neked, mielőtt még színpadra
lépsz ma este. Teljesen lenyűgözöl a mesélő szerepében.
Úgyhogy kéz- és lábtörést! Majd beszélünk a parti után,
amikor már nem lesz ott senki, aki pletykálhatna rólunk.
Barátod:
Tim

Bailey elfintorította az arcát. Újra végigolvasta a levelet,

és megpróbálta kibogozni az érzéseit. Egyszer, amikor még
tizenhat éves volt, a szülei elvitték őket egy előkelő steak-
étterembe Indianapolis belvárosában. Apja előtte heteken át
csak erről a helyről beszélt, és áradozott, hogy ennél
finomabb steaket még sehol nem evett. Azonkívül
fantasztikus a tepsis brokkoli, a burgonya, a saláta és a
kenyér is… Amikor végre odaértek az étterembe azon a
vasárnap estén, a család minden tagja készen állt arra, hogy
elfogyassza élete legfinomabb vacsoráját.
Csakhogy, amikor Bailey a brokkolija felénél járt, egy
villányit éppen a szájához emelt, és két brokkolidarab közé
szorulva észrevett egy döglött legyet. Leejtette a villáját, és
ki kellett kéredzkednie a mosdóba, nehogy elhányja magát. A
végén meg se kóstolta a steaket, és nem fejezte be a
vacsoráját. Minden jót elrontott az az egy döglött légy.
Valahogy így érezte most magát, Jó, Tim bevallotta, hogy
kedveli őt. Erről többször beszélgetett már Bailey az
anyjával, és időnként álmodozott is róla. De aztán a fiú azt
mondta, hogy igazából boldog így, hogy nincs barátnője.
Utána meg arról írt, hogy Bailey milyen ügyes színész.
Valahogy olyan olcsónak érezte a bókot, és… nem is tudta
volna megmondani, mi zavarja benne. Talán az, hogy kissé
fennhéjázónak tűnt, ahogy a fiú arról beszélt, hogy „csak
néhányan vagyunk, akiknek van jövőjük” a színészet terén.
Na, és amikor megjegyezte, hogy nem akarja, hogy együtt
lássák őket? Egy srác igenis vállalja fel a pletykákat, és ne
törődjön velük! Kit érdekel, mit mondanak az emberek? Amíg
tanári szerepében nem mutat több figyelmet vagy vonzalmat
felé, addig nem lehet gond. De Tim nem a szerepét hozta fel
indokként, hanem a színfalak mögötti drámát. Miért számít
ez neki annyira?
Elhúzta a száját, összehajtogatta a levelet, és visszatette
a borítékba. Visszament a színház alagsorában található
öltözőbe, felvette a széke támlájára terített jelmezét, és
közben csak arra az egy személyre tudott gondolni, aki soha
nem mondott volna neki ilyesmit.
Codyra.
De hát… Cody meg nem érdeklődik iránta. Ha valaha
megtalálják és megmentik, ha valaha biztonságban visszajut
az Államokba, akkor a lehető legmesszebb akar költözni tőle.
Lehet, hogy mégis érdemes megfontolni Tim ötletét a New
Yorkba költözésről és a musicalszínészi karrierről.
Annyira összekuszálódtak a gondolatai; hogy mire
sminkelni kezdett, már a nyitódala szövegére sem
emlékezett, pedig ezt szólóban kellett énekelnie.
Lehorgasztotta a fejét, megkapaszkodott az öltözőasztal
szélében. Istenem, kérlek, tisztítsd ki az elmémet! Timnek
egyébként is igaza van. Tényleg jobb egyedülállónak lenni –
legalábbis egyelőre. És kérlek… akárhol is van Cody, légy ott
vele! Segíts az embereknek, akik keresik, hogy megtalálják!
Köszönöm!
Felemelte a fejét. Connor állt mellette.
– Jól vagy?
– Jól. – Felállt, és abban a pillanatban eszébe jutott a
dalszöveg. – Csak ki kell állnom a színpadra.
Connor rá akart kérdezni Timre, hogy mi lehetett annyira
fontos, hogy négyszemközt akart beszélni odakint Bailey-vel.
A lány elég jól ismerte az öccsét ahhoz, hogy kiolvassa a
kérdést a szeméből. De Connor végül csak elmosolyodott, és
megveregette nővére vállát.
– Igen. Nekem is.
Gyorsan eltelt az az egy óra. Bailey, Sydney és Julia
összedugták a fejüket és átvették a legfontosabb dalokat.
Bailey érezte, hogy minden szóval, minden egyes hanggal
egyre közelebb kerül a szerepéhez; beleéli magát a mesélő
karakterébe. És minden perccel egyre távolabb került tőle
minden gondolat Timmel, sőt, még Codyval kapcsolatban is.
Körbeálltak az öltözőben, az összes szereplő megfogta
egymás kezét. Katy beállt a körbe, és rájuk mosolygott.
– Valamennyien csodásan néztek ki. Érzem, hogy Isten
tényleg használni fogja ezt az előadást. – Felnézett a
mennyezeten futó vízvezeték-csövekre. – Énekeljünk!
Bailey érezte, hogy a színjátszó kör hagyományai közül ez
fog a legjobban hiányozni neki, amikor a következő három
hét előadásain túllesznek: a közös éneklés Istennek.
Meghatottság csillogott a szemében, amint elkezdték a dalt.
– „Szeretlek, Uram… és a hangommal.
 Bailey minden szóba, minden refrénbe belekapaszkodott.
Az előadásra való készülés közben nem sokat gondolt arra,
ami pedig nyilvánvaló. Tizennyolc éves lett, és ez a legutolsó
színdarab nyárig. Ez pedig azt jelenti, hogy a következő
tanévben még részt vehet az őszi és téli előadás
meghallgatásain, de azt követően túl idős lesz ahhoz, hogy a
KGYSZK-ban szerepeljen.
Halkan, több szólamban zengett tovább a gyönyörű ének:
– „A lelkemből Téged imádlak! Királyom, örvendj
énbennem, gyönyörű dal hadd legyek füledben!”
Amikor a dal véget ért, Katy vezette őket rövid, de
erőteljes imában. Amikor elfoglalták a helyüket, amikor
Bailey, Sydney és Julia együtt fellépdeltek a színpadra, hogy
elkezdjék a darabot, Bailey szívét betöltötte Katy szavainak
igazsága. József üzenete maradandó és erőt hordoz.
Eljött az idő, hogy ezt megosszák Bloomington lakosaival.
 TIZENHATODIK FEJEZET

KATY LEÜLT SZOKÁSOS HELYÉRE az erkélyen, ahol a nyitóesten

mindig ülni szokott. Csakhogy ezúttal nem kellett az ajtót
lesnie, hogy felbukkan-e Dayne; nem kellett törnie a fejét,
hogy vajon eljön-e a férfi, vagy hogy mit csinál éppen a
messzi Hollywoodban. Dayne itt ült mellette. Katy szorosan
hozzábújt.
– Kész idegroncs vagyok!
– Semmi okod rá! – mondta mosolyogva Dayne. – Ezek a
gyerekek akár a Broadway-n is előadhatnák ezt a darabot.
Abszolút felkészültek.
Katy megnyugodott egy kicsit, és kezét gömbölyű
pocakjára helyezte. A kicsi ma különösen virgonc volt.
– Tényleg úgy gondolod, hogy készen állnak?
– Teljes mértékben!
Még égtek a lámpák. Katy hátrapillantott az előcsarnok
felé. A falon ott függött Sarah Jo Stryker és Ben Hanover
fényképe; a két színjátszó körös gyereké, akiknek az életét
egy ittas sofőr oltotta ki néhány évvel ezelőtt. Most, hogy a
KGYSZK újra elindult, az újságban megjelent egy cikk
mindarról, amin a csoport keresztülment, és arról, hogyan
fogtak össze Sarah Jo és Ben halálát követően, majd akkor is,
amikor majdnem elveszítették a színházukat.
Katy kényelembe helyezte magát.
– Mind gondolkodsz? – Dayne megfogta felesége kezét; a
belőle áradó melegség és erő állandó támaszt jelentett
Katynek.
 – Azon, hogy mibe került… hogy mi mindenen mentünk
keresztül, míg idáig jutottunk. – Katy biztos volt benne, hogy
felfokozott érzelmei nem is fognak lehűlni egész este. – Itt
vannak Hanoverék, és Sarah Jo édesanyja is. – Rámeredt a
színpadon keresztben kifeszített, vastag bársonyfüggönyre. –
Mrs. Hanover néhány perccel ezelőtt mondta el, hogy az ittas
sofőr írt mindkét családnak.
Dayne arckifejezése emlékeztette Katyt arra, hogy a férje
is részese volt annak a szomorú időszaknak.
– És mit írt?
– Megváltozott. Átadta az életét Istennek, jár egy
bibliakörbe a börtönben. Még mentorálni is kezdett néhány
más srácot. – Katy hunyorgott; elképzelte Sarah Jót, amint
Becky Thatchert játssza a Tom Sawyerből, és mindent
beleadva énekel. – Mindennap eszébe jutnak a gyerekek,
akiket megölt. Azt mondta, élete hátralevő részében valami
jót akar véghezvinni, az ő emlékükre.
– Felmerül bennem a kérdés… – Dayne figyelme is a
színpadra irányult. – Vajon ez mennyiben köszönhető a te
látogatásodnak?
– Hmm. – Katynek ez eszébe sem jutott. – Nem
lehetetlen. Meglehetősen fel volt dúlva aznap. – Katyben
feljött az a délután, amikor elvitt egy csapat gyereket a
színjátszó körből, hogy meglátogassák azt a fiatalembert, aki
felelős volt barátaik haláláért. Bailey, Connor, Tim és még
vagy tucatnyi gyerek egymás után köszönt a srácnak, és
megbocsátottak neki. – Gondolom, egy ilyen élmény képes
megváltoztatni az embert.
– Mert Isten nélkül egyikőtök sem tudta volna megtenni.
– Ez így van.
 Egy percig hallgattak; gondolatban a múltban
kalandoztak.
– Képzelted volna…
– Hogy így leszek itt egy ilyen estén? – Katy ráemelte a
tekintetét. – Soha!
Kialudtak a fények; a színházterem sötétségbe
burkolózott. A tömeg elcsitult.
Katy Dayne szájára tapasztotta az ajkát, és mélyen a
szemébe nézett.
– Köszönöm! – suttogta.
Dayne viszonozta a komoly pillantást.
– Már előbb kellett volna megtennem!
Katy elmosolyodott.
Egy reflektor egyenesen a színpad közepére világított.
Felsorakozott Józsefnek mind a tizenegy fiútestvére.
Szerepükhöz hűen, ugyanakkor remek, humoros időzítéssel
tájékoztatták a közönséget, hogy ideje kikapcsolni
mobiltelefonjaikat, és hogy a szünetben lesz büfé.
Katy gondolatai még mindig Sarah Jo és Ben meg az ittas
sofőr körül forogtak, és eszébe jutott valami, amit Ashley
mondott neki. A Zsoltárok könyvét olvasgatta, és talált ott
egy igeverset, ami arról szólt, hogy Isten mindenben a
megváltást munkálja. És hűséges. Igaz volt ez arra a
tragédiára, amit a színjátszó kör élt át, amikor elveszített két
drága gyermeket, és igaz volt azokra a megpróbáltatásokra
is, amelyeket ő és Dayne átvészeltek.
Eszébe jutott Rhonda néhány órával ezelőtti
telefonhívása is.
– Mondd meg mindenkinek, hogy kéz- és lábtörést! –
mondta a barátnője. Aztán elmesélte neki, milyen boldog,
mennyire élvezik a munkát Chaddel együtt, és mennyire
szeretik egymást. Az esküvőt augusztusra kellett
halasztaniuk, mert előbb nem volt szabad időpont abban a
templomban, amelyiket szerették volna, ám a kapcsolatuk
egyre csak erősödött, ahogy múlt az idő. – Olyan ez, mint egy
álom. Néha el sem hiszem, hogy ez valóban az én életem.
És tényleg! Katy lelke megtelt melegséggel. Megszólalt a
zene, és a három mesélő megjelent a színpadon Bailey
vezetésével. Ha csak egyetlen üzenetet visznek magukkal az
emberek a József előadásából, Katy remélte, hogy az ez lesz:
Isten hűséges! Ő megváltó Atya és Teremtő, és mindig
megtartja a szavát.
Dayne kitett egy bekeretezett igeverset újonnan
berendezett dolgozószobájában a tóparti házukban. A János
16:33-at: „Ezen a világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok,
én legyőztem a világot!”
– Ez emlékeztető – mondta Dayne Katynek. – Az életben
nincs mindig mindennek boldog vége. De ha hiszünk, akkor a
végén így is, úgy is győzünk.
Katy a férje keze után nyúlt. Élvezte, ahogy az ujjaik
összefonódnak. A KGYSZK az övék, és mindig is az lesz. Így
tudják igazán szeretni a városukban élő gyerekeket az
Istentől kapott ajándékaikkal. Közben pedig taníthatják őket
Istenről úgy, ahogyan József történetéből is tanulhattak.
Amikor Isten gyermekei szenvednek a megpróbáltatásoktól,
csak emlékezniük kell arra, amire József is emlékezett. Ez az
igazság segített neki megőrizni józan eszét az egyiptomi
napok alatt.
Isten szereti őket, és az Ő kezében van az irányítás.
Az előadás véget ért, eljött a meghajlás ideje. Ashley képtelen
volt abbahagyni a mosolygást. A nyitóest beteljesítette
minden reményét. Bailey, Sydney és Julia zseniális alakítást
nyújtottak mesélőként. Connor József-alakítása pedig
könnyeket csalt a szemébe. Sarah Nordlund is nagyon ügyes
volt, és ami még fontosabb: az édesanyja arról számolt be,
hogy amióta Sarah a színjátszó körbejár, azóta nem érzi,
hogy annyira kilógna a többi gyerek közül a cukorbetegsége
miatt.
A leginkább azonban az hatotta meg Ashley-t, hogy most
először láthatta Cole-t a színpadon, kitárt karral énekelt
együtt a többiekkel. Ha minden úgy alakul, ahogy Ashley
szeretné, ez csak az első a sok-sok színi előadás közül Cole
számára, és egy napon talán Devin meg a legkisebb kisfiúk
számára is. Nem számít, mekkora szerepről van szó, csak
vegyenek részt benne! Cole József egyik bátyjának,
Simeonnak a fiát játszotta, és a nyitóest előtti hetekben sokat
kérdezgetett a bibliai József történetével kapcsolatban.
– Tudod, Anya, egy kicsit én is olyan vagyok, mint József
– közölte Cole egyik este egy újabb kérdezz-feleleket
követően.
– Ezt mire érted? – Ashley az etetőszékben ülő Devint
etette, Landon pedig dolgozott.
– Hát, nagyon jó életem volt, de nem volt apukám. Sokat
kellett várni arra, hogy Isten összehozzon bennünket.
Az előadás végén először Cole-ék csoportját tapsolták ki a
függöny elé. Ashley a többiekkel együtt felállt. Egyik kezét a
hasán tartotta, a másikkal átkarolta Landont. Lehet, hogy
fiús család lesznek, de ez még nem jelenti azt, hogy az
életüket teljes egészében az edzőteremben vagy a
sportpályán kell tölteniük. Talán lesznek még ilyen
pillanatok is, amikor az ő művészet iránti szeretete
nyilvánvalóan tovább él a fiaiban. Landon az ölében tartotta
Devint. A kisfiú teljes erőből tapsolt.
– Coley! – kiabálta túl az éljenző tömeget. – Én tesóm!
A csoportok egymás után álltak ki a színpadra, és végül a
főszereplők is meghajoltak. Aztán az egész stáb a
technikusokra, majd a zenekarra mutatott – így fejezve ki a
megbecsülést azok iránt, akik lehetővé tették az előadást.
Zárásképpen pedig olyasmit tettek, ami megkülönböztette a
KGYSZK-t minden más színjátszó csoporttól. Kezüket a
magasba emelték, ragyogó szemüket az ég felé fordították.
Ashley-t elborította az édesbús szomorúság és
felfoghatatlan őröm érzése. Igen, valóban Istennek adhatnak
hálát mindenért. A színházért, az előadásért… és azért is,
hogy Józsefhez hasonlóan Cole-nak is van apukája, és nem is
csak egy fiútestvére, hanem kettő.
Felgyúltak a fények, és a gyerekek elvegyültek a nézők
között. Amint lehetősége nyílt rá, Cole odaszaladt hozzájuk.
Először Landont ölelte meg, aztán Ashley-t.
– Láttatok engem? Az egyik éneknél ott álltam legelöl.
– Igen, láttunk! – ölelte át Ashley
Körülöttük mindenfelé gyerekek és szülők ölelkeztek,
gratulációk hangzottak el. Előkerültek a fényképezőgépek és
a szereplők fotózkodni kezdtek családtagjaikkal, akik eljöttek
megnézni az előadást. Ashley látta, hogy Brooke és Kari
elindulnak feléjük családostól a tömegen át.
 – Ide figyelj, pajti! – Landon arcáról lerítt a büszkeség. –
Remekül csináltad!
– Köszi! A baseballt és a kosárlabdát azért még mindig
jobban szeretem. De képzeld! Nyáron Pán Pétert fogják
megcsinálni, úgyhogy szerintem megint jelentkezni fogok.
Ashley el tudta volna képzelni Cole-t Michael vagy John,
valamelyik Darling-gyerek szerepében. Boldogan felnevetett,
mert nem kellett tovább vívódnia a kérdésen. Tényleg
lesznek még ilyen esték az életükben.
Devin kapálózni kezdett Landon ölében.
– Devin le! – Landon letette, és Devin odaszaladt a
bátyjához. Kezét a magasba emelte. – Coley! – Aztán
átkarolta Cole derekát.
– Szia, Dev! – Cole megsimogatta öccse fejét. – Tetszett az
előadás?
Devin válaszul, körbeszökdécselte a bátyját, és Cole
hangosan nevetett, mint olyan sokszor mostanában,
valahányszor az öccse társaságában volt.
– Tudjátok, min gondolkoztam? – fordult huncut
pillantással a szülei felé. – Ha Józsefnek ilyen sok testvére
volt, talán nekem is lehetne. – Megvonta a vállát. – Kettő már
van, úgyhogy jó úton haladunk.
Ashley még jobban nevetett.
– Szerencsés vagy, hogy kettő már van!
Cole rámosolygott.
– Igen, tudom. – Landonra pillantva hozzátette: – Azért
egy próbát megért.
Köréjük gyűlt a család többi tagja. Ashley apja és Elaine
is itt voltak, meg Luke és Reagan a gyerekekkel. Ashley a
boldog közönség forgatagában is megállapította, hogy öccse
és sógornője között még mindig feszült a viszony. Kiverte a
gondolatot a fejéből. Ezen nem most kell gondolkodnia.
Cole körbejárt, mindenki megölelgette és gratulált neki.
Tucatnyi fénykép is készült. Hayley és Jessie egy kicsit
szégyenlősen viselkedtek a közelében, mintha megilletődtek
volna unokatestvérük szereplésétől.
Még Maddie is megdicsérte.
– Legközelebb én is jelentkezni fogok – közölte. – Mert a
lányok jobb táncosok.
– A fiúk meg jobbak a baseballban – mondta Cole és
kacsintott egyet.
Maddie most először nem tudott visszavágni semmivel.
Némi tétovázás után felragyogott az arca, és kézen fogta
Cole-t.
– Menjünk, köszönjünk Katy néninek és Dayne bácsinak!
A tömeg oszlani kezdett, a legtöbben a Burgerland
étterembe indultak a nyitóesti partira. Ashley még
beszélgetett néhány percet a nővéreivel és Reagannel,
miközben a férfiak egy-két méterre tőlük ösz-szeverődtek.
Végül Landon odalépett mögé.
– Most már mennünk kellene. Elfogy az összes burger!
Ashley éppen össze akarta szedni a fiúkat, amikor odajött
hozzájuk egy házaspár a fiukkal. A felső tagozatos fiú
szerepelt a darabban, de a családja új volt a KGYSZK-nál, és
Ashley még nem igazán ismerte őket. Az anyuka nevére sem
emlékezett. Ashley és Landon odafordultak hozzájuk, és
Ashley-nek az volt a benyomása, hogy a pár különös módon
óvatoskodik, szinte ideges.
– Üdv! – A férfi egy lépést tett előre, és kezet rázott
Landonnal. – Mi vagyunk a Franklin család. Az én nevem
Tom. – Karját az asszony vállára tette. – Ő a feleségem,
Carol, és a fiunk, Bobby.
Ashley-nek halványan derengett a név, és gondolta, hogy
biztosan azért, mert dolgozott a stáblistával.
– Landon vagyok! – mutatkozott be a férje. – Örülök,
hogy megismertelek benneteket. – A gyerekek nagyon
ügyesek voltak ma este, igaz?
– Igen, de… nos… – Tom a feleségére pillantott, aztán
újra Landonra. – A feleségem és én… megkérdezhetem… te,
ugye, tűzoltó vagy?
– Igen, az vagyok. – Látszott, hogy Landon is kíváncsi,
milyen irányba tart a beszélgetés.
Carol fia vállára tette a kezét.
– Köszönetet akartunk mondani neked.
Tom megköszörülte a torkát. Alsó ajka megremegett.
– Tudod… Bobby volt az a fiú a lakástűzben hét évvel
ezelőtt.
Ashley agya zakatolt; a padló megindult a lába alatt.
– Úgy értitek… – a fiúra pillantott – Ő lenne az?
– Igen. Most tizenkét éves. – Carol szeme megtelt
könnyel. – Nem is állt bennem össze a kép, amíg nem láttam
a férjedet veled együtt bejönni. Azt tudtuk, hogy a tűzoltót
Landon Blake-nek hívták, és azt is, hogy neked Blake a
vezetékneved. – Odafordult Landonhoz. – Amikor ma este
megláttunk, egyből felismertünk.
– Az újságban megjelent képről. – Tom mélyen Landon
szemébe nézett, ahogyan csak egy apa nézhet egy másik apa
szemébe. – Bobby az egyetlen gyermekünk. Nem lehet több. –
Az ajkába harapott. – Nem is tudom, mit csináltunk volna,
ha…
 Carol ellépett a fia mellől, és átölelte Landont. Bobby
kezet fogott Landonnal, és halkan köszönetet mondott.
Udvariasan viselkedett, de látszott, hogy feszélyezi a helyzet.
Arrébb ment, és beszélgetni kezdett néhány lánnyal a büfé
mellett.
Tom a fejét csóválta. Homlokára barázdákat vontak mély
érzései.
– Kockára tetted a saját életedet a fiamért. Írtunk ugyan
egy levelet a tűzoltóságnak címezve, de… mindig is
szerettünk volna megkeresni téged és személyesen
köszönetet mondani.
Ashley szemét elfutották a könnyek. Pislogott, hogy
tisztán lássa a fiút. A színdarabban szereplő Bobby volt az a
kisfiú? Az a lakástűz Bloomington történetének egyik
legveszélyesebb tűzesete volt; egy egész társasházat
fenyegetett, és tucatnyi ember életét veszélyeztette. Landon
a második emeleten talált rá az eszméletlen gyerekre. Egy
darabig megpróbált felváltva lélegezni vele az
oxigénmaszkjából, de egy idő után túl soknak bizonyult a
füst és a hőség, és Landon elájult, miközben a maszkot a fiú
arcára szorítva tartotta.
Landon majdnem belehalt a füstmérgezésbe, de
hősiessége három dolgot eredményezett. Először is,
megmentette a közelükben álló szégyenlős tizenkétévest.
Másodszor, Ashley-t visszahozta Landonhoz. Ha Landon nem
került volna a halál szélére az után a tűz után, Ashley nem
virrasztott volna ott a kórházban a betegágya mellett, és nem
ismerte volna be azt, ami mindig is igaz volt – hogy szereti
Landon Blake-et.
 Ashley hátán végigfutott a hideg. A harmadik dolog
ugyanilyen drámai volt. Landon sérülése késleltette a férfit
abban, hogy New Yorkba költözzön és ott oltson tüzeket
barátjával, Jalennel karöltve. És a késleltetés miatt nem volt
ott Landon, ahol egyébként lett volna – felfelé tartva a déli
torony lépcsőjén Alsó-Manhattanben szeptember 11-én,
amikor az egész épület összeomlott.
Még néhány percig beszélgettek, aztán elindultak az
autójukhoz. Cole a darab egyik viccesebb dalát énekelte:
„Egy angyallal több van az égben”. Ashley és Landon azonban
egy szót sem szóltak egymáshoz azóta, hogy az a család
odajött hozzájuk. Landon becsatolta a fiúkat, és miután ők is
beültek, hátradőlt és egyenesen előre szegezte a szemét.
Nem nyúlt az indítókulcs után.
– Nem is tudom, mit mondjak. – Ámulva nézett Ashley-re.
– Isten használt engem annak a gyereknek a megmentésére,
de utána Ő kétszer is megmentett engem. Érted, mire
gondolok?
– Igen, értem – mondta Ashley komoly áhítattal. – Az Ő
útjai jóval összetettebbek, mint hogy átláthatnánk.
– Így van. – Landon elővette a kulcsot a zsebéből és
bedugta. Ajka szélén szomorú mosoly játszadozott. – Mert
nem mindenki jön ki élve.
Nyilván Jalenre gondolt.
Jalen szülei megengedték, hogy Landon fiuk New York-i
lakásában lakjon hónapokon át szeptember 11-ét követően,
amikor Landon szinte megállás nélkül kereste barátja földi
maradványait a Ground Zero romhalmazában. Addig
válogatta a hamut és az emberi maradványokat, míg egy
délutánon rá nem bukkantak Jalen holttestére. Azután
visszatért Bloomingtonba, és már csak egyetlen dolgot akart.
Házasságot Ashley-vel.
Ashley éppen rá akart kérdezni, hogy mostanában
beszélt-e férje Jalen szüleivel, amikor megcsörrent Landon
mobilja. Elővette, ránézett a kijelzőre, és arca elsötétült,
ahogy a füléhez emelte a készüléket.
– Anya, mi a helyzet? – A motor járt, de Landon még nem
indult el az autóval. Most alkarját a kormánykerékre
fektette. – Azt mondod, néhány órája?
Ashley keresztbe tett karral nézte a férjét. Nem lehet jó
hír. Landon nagyapja még mindig nagyon rosszul van
szívinfarktusát követően, az életéért küzd az intenziven. Úgy
tervezték, hogy odautaznak, amint lezajlanak az előadások.
Most, ahogy figyelte Landont, Ashley szinte biztos volt
benne, hogy ez volt az a hívás, amelytől tartottak.
– Jó, holnap hívlak. Köszi, hogy szóltál… Én is szeretlek! –
Landon eltette a telefonját, és odafordult Ashley-hez. Álla
megremegett, és beletelt egy kis időbe, amíg ki bírta
mondani: – Elment.
– Jaj, Landon! – Ashley odahajolt és átölelte. – Annyira
sajnálom!
– Mi történt, Apa? – Cole odadugta közéjük a fejét a hátsó
ülésről. – Valami baj van?
Landon nagyot sóhajtott és elengedte Ashley-t. A szeme
száraz volt, de a hangjából szívfacsaró szomorúság érződött.
– Westra nagyapa meghalt. – Sikerült erőtlenül
rámosolyognia Cole-ra. – Emlékszel rá?
– Igen. – Cole csüggedten engedte le a vállát. – Nagyon
szerettem! Olyan aranyos volt!
 Ashley egyik kezét Cole vállára tette, aztán tekintetét
visszafordította Landonra.
– Lesz gyászistentisztelet?
– Valami egyszerű. Kedd délelőttre tűzték ki. Hétfőn
odarepülhetünk, és szerdán hazajövünk.
– Jó. – Ashley hátradőlt és becsatolta magát. – Szeretném,
ha mind ott lennénk.
– Én is. – Landon sebességbe kapcsolt, és kikanyarodott a
parkolóból.
Ashley a kezére tette a kezét.
– Ha akarod, kihagyhatjuk a nyitóesti bulit.
– De ez Cole nagy estéje! – Landon a válla fölött
hátranézett, és bár a szeme könnyes volt, a hangja megtelt
büszkeséggel. – Nem akarnék sehol máshol lenni.
A buli majdnem éjfélig tartott. Miután hazaértek és
lefektették a fiúkat, Ashley a sötét nappaliban ülve találta
Landont. Az utcai ablakon nézett kifelé. Ashley csendben
leült mellé, odabújt hozzá, átkarolta a vállát. Ez azok közé a
pillanatok közé tartozott, amikor a szeretetnek nincs
szüksége szavakra.
Ashley megpróbálta elképzelni, milyen lehet hetvenhat
évig házasságban élni. Andrew és Effie nagyon közel lehettek
egymáshoz; a szívük olyan szorosan összefonódott, hogy
amikor az egyik levegőt vett, a másik is a csontjaiban érezte
az életet. Andrew jól volt, amikor Effie haldoklott; elég jól
ahhoz, hogy azt az utolsó estét együtt akarja tölteni vele
közös ágyukban. Miután azonban szeretett Effie-je meghalt
és eltemették, az élet lassan elszivárgott Andrew-ból.
Összetört szíve nem sokáig bírta egyedül.
 – Ő ezt akarta – fordult felé Landon. – Attól a pillanattól
fogva, hogy Nagymama elment, ő is a Mennybe vágyott.
– A teste nem hagyta, hogy a felesége nélkül maradjon itt.
– Ashley fürkészve nézte a férjét, aztán kezét Landon arcára
tette és megcsókolta. Ez a csók szerelemről beszélt,
vágyakozásról és szívfájdalomról. Ez a csók arról árulkodott,
hogy tisztában van vele: soha nem lesz elég idejük együtt
ebben az életben. De Isten akkor is elkészített egy boldog
végződést a sarkon túl mindazok számára, akik hisznek.
Ashley és Landon személyesen ismerték ezt a leckét, mint
ahogyan Andrew és Effie is. Vagy ahogy Ashley nagymamája
mondogatta mindig régen: „Ezt mindet és még a Mennyet
is.”
A csók nem akart véget érni, és Ashley érezte, hogy
a,nagy veszteség árnyékában is elmosolyodik.
Ezt mindet, és még a Mennyet is. Csakugyan.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

LUKE ARRA ÉBREDT, hogy besüt a nap a Baxter-ház emeletén

található régi hálószobájának ablakán. A tegnap esti előadás
halvány reménysugarat hozott neki és Reagannek, most
mégis itt van. A hátára fordult, és meredten nézte a törtfehér
plafont. Ráférne egy festés, de most már nem számít, hiszen
eladják a házat.
Felsóhajtott és lehunyta a szemét. Reagan legalább abba
beleegyezett, hogy elhozza a gyerekeket és találkozzon vele
az előadáson. Luke egyedül ment oda, egyenesen a
munkából. Leginkább azért, mert nem volt biztos benne,
hogy Reagan tényleg eljön, és ő megígérte Cole-nak, hogy ott
lesz az első szereplésén. Ezért aztán amikor Reagan
megjelent, Luke ezt jó jelnek vette. Ám az udvarias,
szükségszerű mondatokon kívül a felesége egyszer sem szólt
hozzá az egész előadás alatt, amikor pedig vége lett, látszott
rajta, hogy feszeng.
– Édesapádnál alszol? – kérdezte Luke-tól, de a kérdése
inkább hangzott kijelentésnek. Tommy kezét fogta, Malin
pedig az ölében volt. Tommy megrángatta a kabátja ujját.
– Ott alszunk mi is Papánál? Igen, Anyuci?
– Csitt! – Reagan szinte ráförmedt a kisfiúra, aztán
visszafordult Luke-hoz. – Hazaviszem a gyerekeket. –
Tekintete üres volt és hideg. – Gondoltam, jót tesz egy kis
távolság.
Luke legszívesebben vitatkozott volna vele, de a haragja
nem engedte. Hogy merészeli elhozni a gyerekeket az
előadásra, mintha hajlandó lenne pozitív lépést tenni előre a
kapcsolatukban, hogy aztán meg gyakorlatilag közölje vele,
hogy egyáltalán nem miatta jöttek el?!
Luke átvetette a lábát az ágy szélén és görnyedt háttal
felült. Megakadt a szeme a tükörképén a szemközti falon
lógó tükörben. A fogát csikorgatta a szeme alatti sötét
karikák, az arcán tükröződő csüggedés láttán. Bárki láthatja
rajta, hogy összetört ember. Ezt részben annak is
köszönhette, hogy nem aludt igazán jól mostanában.
Ahányszor beszélt Reagannel, a felesége egyre többet
példálózott a válással. Bármelyik héten abbahagyhatja a
célozgatást, és az orra alá tolhatja a papírokat.
Ebbe az irányba tartott a házasságuk.
Felállt, nyújtózott egyet, aztán felvett egy pólót és egy
szabadidőnadrágot. Odalépett az ablakhoz, szétnézett az
ismerős tájon. A kosárlabdapályán Ashley-vel nagyon sokat
játszottak gyerekként. Talán, ha valahogy megvehetné a
Baxter-házat, idehozhatná Reagant és a gyerekeket, akkor
újra rátalálhatnának a szerelemre, mivel ezek a falak annyi
boldog órának voltak tanúi. Ezen a helyen csakis
szeretetteljes és boldog lehet egy család.
Pislogott, és lassan elengedte az elképzelést. Kinyitotta az
ablakot. Tekintetét felemelte a fák fölött nyújtózó kékségre.
Mindent elveszítek. Nem tudom, hogyan akadályozhatnám
meg.
Odakint szellő susogott az ágak között, de konkrét választ
nem kapott. Nem jött egyértelmű útmutatás, amely
segíthetne neki elkerülni a rá váró rombolást. Milyen srác
lesz Tommyból, ha ők elválnak? És mi lesz Malinnel? Azért
fogadták örökbe Kínából, hogy csonka családban nőjön fel?
Ha ide-oda adogatják a gyerekeket egymás között, biztos,
hogy elveszettnek és elvetettnek fogják érezni magukat.
Különösen az unokatestvéreikhez képest.
Erőm végére értem, Istenem!
Nem hallott halk suttogást, sem erőteljes hangot, amely
megmondta volna, merre forduljon. De az az határozott
érzése támadt, hogy le kellene mennie, mert ilyenkor korán
reggel talán még ott találja apját a konyhaasztalnál. Fogat
mosott és elindult lefelé. Minden egyes lépéssel, minden
lélegzetvétellel egyre jobban érezte magányosságának és
kudarcának súlyát.
Apja tényleg ott ült az asztalnál, kávézott és Bibliát
olvasott.
Luke zokniban volt és halkan lépdelt. Az apja nem vette
észre, hogy már ott áll a lépcső aljánál. Luke-nak lehetősége
nyílt alaposan végigmérni. Szomorú, néma nevetés rázta meg
a testét. Segítségért könyörög Istenhez, de mikor volt
utoljára, hogy így töltött egy reggelt? Hogy felkelt volna
mindenkinél korábban, és kutatta volna Isten Igéjét, hogy
bölcsességet merítsen belőle az előtte álló napra? Nekidőlt a
lépcsőkorlátnak. Apját minden reggel így lehetett látni. Nem
csoda, hogy Luke jósággal és kegyelemmel, szeretettel és
nevetéssel teli otthonban nőhetett fel! Apja Isten iránti mély
odaszánása teremtett ilyen otthont a gyerekei számára.
– Luke! – Apja barátságos, széles mosollyal üdvözölte;
nyoma sem volt benne az utálatnak vagy csalódottságnak,
amit pedig jogosan érezhetett volna felé. – Korán felkeltél!
– Nem tudtam aludni. – Megvakarta a fejét, és odament
az asztalhoz. – Biztos, hogy nem zavarlak? Visszajöhetek
később is.
 – Dehogyis! – John megútögette az asztalt saját magával
szemben. – Már néhány perce végeztem. Csak még
kikerestem pár verset.
– Ja! – Luke leült és az asztalra fektette az alkarját.
– Kérsz kávét? Még van a kannában.
– Nem, kösz! – Mostanában nagyon gyorsan vert a szíve a
kávétól. Biztosan azért, mert amúgy is szinte állandó
szorongásban élt. Koffeinre van a legkevésbé szüksége. – Van
egy perced?
Apja kedvesen felnevetett. Ujjait rákulcsolta a
kávéscsészére. – Még hét óra sincs. Elég szellős a mai
napom. – A mosoly lehervadt az arcáról. – Reaganról nem
sok mindent mondtál tegnap este.
Luke szívében újra feltámadt a harag.
– Nincs mit mondanom. Ő sem mondott semmit. –
Csüggedten emelte fel a kezét. Aztán hátradőlt, és egyik
karját a mellette levő szék támlájára fektette. – Véget ért a
darab, aztán közölte, hogy hazaviszi a gyerekeket. Jobbnak
látta, ha én itt maradok. Hogy legyen köztünk egy kis
távolság.
Apja aggódva ráncolta a homlokát.
– Akkor nem sokkal jobb a helyzet.
– Még rosszabb. – Luke néhány másodpercig bent tartotta
a lélegzetét, aztán lassan kiengedte. Közben elpárolgott a
haragja. Hirtelen farkasszemet kellett néznie a helyzet
komolyságával. – Kezdem elveszíteni!
– Fiam! – Apja összekulcsolta a kezét maga előtt, és
ránézett. – A házasság nem olyasmi, amit elveszítesz, hanem
olyasmi, aminek a megtartásáért megdolgozol… vagy pedig
önként elengeded.
 – Akkor mit jelent ez rám nézve? – Luke vágyott apja
tanácsára, de hogyan is érthetné meg őt? – Én nem akarom
elengedni, de Reagan lezárta. – Alig tudta elérni, hogy a
bosszúsága ne érződjön a hangján. – Kész káosz az egész.
– Ez így van. – Apja lassan, megfontoltan beszélt. – Talán
vissza kell menned egy darabig… oda, ahol először
megjelentek a gubancok.
Luke összehúzta a szemét.
– Arra gondolsz, amikor Indianába költöztünk?
– Nem. – Apja szünetet tartott; kedves, de határozott
pillantást vetett rá. – 2001. szeptember 10-ig.
– Apa… – Luke a legkevésbé sem vágyott arra, hogy újra
felhány-torgassa valaki a múltat. – Azon már túl vagyunk!
Hibát követtünk el. Továbbléptünk.
Apja kortyolt egyet a kávéjából, aztán visszatette a
csészét az asztalra.
– Az erkölcsi bukás ennél összetettebb dolog. –
Összekulcsolta a kezét. – Azt hiszed, túl vagy rajta, és
bizonyos értelemben ez igaz is. Isten megbocsátott.
Továbbléptél. Ha viszont most visszamennél oda, meglátnád,
hogy valószínűleg voltak olyan részletek, amelyekkel nem
számoltál le.
Luke nem volt biztos benne, hogy követi apja
gondolatmenetét.
– Bocsánatot kértem tőle, ha erre gondolsz.
Apja egy pillanatra kinézett az ablakon; tekintete a
távolba révedt. Mintha újra lejátszódna előtte egy réges-régi
jelenet.
– Én tudom, milyen az erkölcsi bukás, nyilvánvalóan. –
Állkapcsa megfeszült. – Egész idő alatt, amíg édesanyád
terhes volt Dayne-nel; a hónapok alatt, amíg a lányanyák
otthonában volt, legalább tucatszor bocsánatot kértem. Úgy
éreztem, az egész az én hibám. Csak amikor már hazajött,
miután rákényszerítették, hogy lemondjon a kisfiáról, akkor
vittem el kocsikázni, és akkor kértem arra, hogy bocsásson
meg nekem.
– Az ugyanaz.
– Nem. – John válasza kedves volt, de ezúttal hamarabb
érkezett.
– A bocsánatot te kéred. Adni viszont csak az tudja, akit
megbántottál.
Luke fejében ott kavarogtak a szavak, végül betaláltak.
Hirtelen tisztábban látta annak az ősznek az eseményeit,
mint akkoriban. Hétfő este – amikor ő és Reagan átléptek a
saját maguknak állított határt – már túl késő volt mindenhez
a megbánáson kívül. Másnap pedig csak arra gondolt, hogy
nézhet a lány szemébe, amikor futótűzként elterjedt a hír az
egyetemen. New Yorkot támadás érte; az ikertornyok
lángokban álltak.
Luke lehunyta a szemét néhány másodpercre. Ő is
ledöbbent, mint mindenki más, és amikor a tornyok
összedőltek, az előző esti kudarcuk volt az utolsó, ami
megfordult a fejükben. Megtöltötte a tüdejét, és amikor újra
felnézett, valahogy másnak érezte magát.
– Erre eddig még így sosem gondoltam.
– Én sem. – Apja felvette a csészéjét, és könyökét
letámasztva két kezébe fogta. – Csak akkor, amikor muszáj
volt.
Amióta a házassága összeomlással fenyegetett; amióta a
gubancok olyan nagyok és bonyolultak lettek, hogy már
egyikük sem tudott mihez kezdeni velük, Luke sokszor
képzelte azt, hogy koromfekete alag-útban jár, amely sok-sok
mérföldön át kanyarog a föld alatt, és alig van benne oxigén.
Sokszor érezte úgy, hogy soha többé nem fogja meglátni a
napfényt.
Egészen eddig a pillanatig.
Ereiben adrenalin áradt szét, és nehezére esett, hogy ne
reménykedjen túlságosan.
– Gondolod, hogy segítene, ha megkérném, hogy
bocsásson meg nekem?
– Gondolj bele, mennyi mindent veszített el Reagan azon
a napon! – Apja szelíd hangon beszélt, de érződött, hogy
alaposan átgondolta már ezt korábban. – A tisztaságát, amit
érintetlenül meg akart őrizni az esküvője napjáig.
Egyedülálló egyetemistából hirtelen egyedülálló anya lett,
minden velejáró megbélyegzéssel együtt.
Luke ezzel aligha szállhatott vitába.
– Elveszítette a függetlenségét, és miközben Tommyt
megszülte, elveszítette azt a képességét, hogy több
gyermeket vállalhasson.
A felsorolás elemei kalapácsütésekként érték Luke-ot. És
apja még csak fel sem hozott egy másik szomorú igazságot.
Reagan elveszítette azt is, ami az utolsó beszélgetése lehetett
volna az apjával. Mert akkor… akkor rontottak el mindent.
– Tudom, hogy mindketten felelősek vagytok azért, ami
azon az estén történt. Az erkölcsi bukás ritkán megy végbe
légüres térben. – Apja letette a csészéjét és egy kissé hátrébb
tolta a székét.
– De enyém volt a felelősség. – Luke minden eddiginél
tisztábban látta, mi ment tönkre közte és Reagan között. –
Sosem lett volna szabad hagynom, hogy elszabaduljanak a
dolgok. Lehet, hogy ezt vétettük el. Mert sosem kértem arra,
hogy bocsásson meg nekem.
Apja felállt, és intett Luke-nak, hogy kövesse.
– Arrébb kell raknom az öntözőt. – Kinyitotta az étkező és
a konyha közötti teraszajtót és kilépett. Luke belebújt a
cipőjébe és követte. Máris felmelegedett az idő. A látóhatár
szélén ott bodorodott néhány fehér felhő, de egyébként tiszta
volt az ég. Akárcsak Luke agya.
– Javasolhatok valamit? – Apja zsebre dugta a kezét, és
Luke-ra nézett.
– Persze! – Luke legszívesebben nyakon vágta volna
magát, amiért nem beszélgetett hamarabb az apjával. Olyan
bölcs ember! De hát ez a bölcsesség tapasztalatból fakad.
– Ne szaladj haza most rögtön, és ne kérd arra, hogy
bocsásson meg! – Megállt a rózsabokrok mellett, amelyeket
Luke édesanyja annyira szeretett. Szórakozottan leszedett
néhány elhalt levelet, aztán ujjával megsimogatta az élettől
duzzadó bimbókat. Továbbindultak. – Gondosan fogalmazz,
hogy Reagan megértse, milyen sokat jelentene neked a
megbocsátása. Esetleg vidd el valahova, hogy ne otthon
beszélgessetek, mert ott mostanában sok veszekedés lezajlott
köztetek.
– Rendben. – Luke szája kiszáradt. Ezt az esélyt nem
akarta elrontani. – És addig?
– Ez egyszerű! – mosolygott az apja, és séta közben Luke
vállára tette a kezét. – Szolgálj felé! Biztasd! Légy kedves
akkor is, ha ő nem viszonozza!
Luke őszintén magába nézett. Amilyen rideg és
távolságtartó mostanában Reagan, ez a része a dolognak
nehezebb lesz, mint az, hogy megkérje a megbocsátásra.
Válla fölött hátrapillantott a rózsabokrokra, és szinte látta az
anyját; szinte érezte, hogy ott sétál mellette a másik oldalon.
– Ezt mondaná Anya is. Alapjában véve: szeressem őt!
– Pontosan. – Apja megállt, és lassan bólintott. Ő is
visszanézett a rózsákra. – Nagyon hiányzik!
Néhány pillanatig így álltak ott. Az ilyen napokon Luke
még mindig alig tudta elhinni, hogy az anyja nincs többé.
Mintha arra számított volna, hogy ott várja őket bent a
házban. Elindultak az udvar túlsó vége felé, és miután az
apja áthelyezte az öntözőt, ugyanazon az úton
visszaballagtak a házhoz.
– És tényleg el fogod adni?
Apja megállt, és végignézett az ingatlanon.
– Minden hiányozni fog. Az, ahogyan napkeltekor kinéz,
és az, ahogyan napnyugtakor megnyúlnak rajta az árnyak.
Minden emlék, minden szoba. – Szomorúan rámosolygott
Luke-ra. – Anyád rózsáinak illata, amint a nyitott ablakon át
bekúszik a házba és elkeveredik a sütőben sülő étel illatával.
Luke nagyot nyelt, hogy visszafojtsa előtörni készülő
érzéseit.
– Lehet, hogy mégis meg kellene próbálnom megvenni,
hogy Reagan és a gyerekek közelebb legyenek a család többi
tagjához.
Újra elindultak. Amikor apja végül válaszolt,
elgondolkodva beszélt, megfűszerezve az élettapasztalatból
fakadó, ismerős bölcsességgel.
– Csodás ez a ház, de az otthon nem falakból és
ablakokból áll. Én ezt a tűzesetből tanultam meg. – Egy
pillantást vetett a ház garázs felőli sarkára, ahol a tűz kiütött
tavaly ősszel. – Menj, hozd rendbe a dolgokat Reagannel,
akkor találod meg az otthonodat!
Még néhány percig beszélgettek a különböző vevőkről,
akik eddig megfordultak itt, és hogy az ingatlanpiac pangása
nem segít a helyzeten.
– Valahol ott van a vevőnk. – Apja kinyitotta az ajtót, és
megtartotta Luke előtt. – Majd Isten időzítésének
megfelelően történik minden.
Mint az életben minden más is – gondolta Luke.
Egy félóra alatt összeszedte a holmiját, aztán még egy
kicsit beszélgetett az apjával, és hazaindult. Reagan csak
vasárnap késő délutánra várja. Azt beszélték meg, hogy jót
tesz nekik, ha egy kicsit külön vannak. Ha viszont Luke rá
akar jönni, hogyan szolgáljon felé, hogyan bátorítsa, akkor
még ma haza kell mennie. Egyetlen percet sem várhat
tovább.
Útközben apja egyik tanácsa jött fel.benne újra meg újra.
„Menj, hozd rendbe a dolgokat Reagannel, akkor találod meg
az otthonodat!” Luke akkor rá is akart kérdezni, hogyan érti
ezt pontosan az apja. Az otthon emlékekből és varázslatos
pillanatokból tevődik össze; az együtt töltött időkből, a
szeretettel, nevetéssel teli évekből. Mi köze ehhez a dolgok
rendbehozásának?
Az útra meredt, próbálta összekötni a kettőt. Aztán
egyszer csak világossá vált előtte a kapcsolat, mintha Isten
ejtette volna bele a választ egyenesen a szíve közepébe. Egy
család emlékeit részben éppen az ilyen idők adják, amikor
minden összedőlni látszik. A Baxter-házhoz fűződő legjobb
emlékeik ahhoz az időhöz kapcsolódnak, amikor ő és Ashley
újra barátokká váltak egymás számára. Amikor az édesanyja
beteg lett, és apja éjt nappallá téve ápolta őt.
Aztán ott voltak a családi megbeszélések kiskorukban,
amikor apjuk leültette őket. Luke és a többiek mindig
vonakodva mentek, de előbb-utóbb mind beismerték, hogy
sokkal jobb lett az élet, miután kibogozták a
nézeteltéréseket. Visszatekintve, ezek a beszélgetések is
hozzájárultak ahhoz, hogy életük faliszőnyege ilyen színes,
ilyen emlékezetes lett.
Isten segítségével, ha sikerül megtalálnia a szavakat,
amelyekkel megkérheti Reagant, hogy bocsásson meg neki,
akkor évek múlva egy napon házasságuknak ez a szörnyű
időszaka csupán egy újabb színes szál lesz a múlt képében.
Hozzájárul a közös életük gazdagságához.
Ránézett az órára a műszerfalon. Alig tíz perc és hazaér.
Hónapok óta most először nem töltötte el csüggedéssel ez a
gondolat. Ő és Reagan tudnák újra szeretni egymást, nem
igaz? Ha megtapasztalják a valódi megbocsátást. Egy
pillanatra elképzelte, milyen érzés lenne úgy járni-kelni a
házában, hogy nincs ott a feszültség, amelyet most érez, vagy
milyen lenne leülni a vacsoraasztalhoz és felesége szemébe
nézve tudni, hogy mit vészeltek át.
Apja szavai tehát nagyon is logikusnak tűntek. Nincs
szüksége a Baxter-házra ahhoz, hogy kialakuljon benne a
szeretet, a közös emlékek'és a reménységgel, gyógyulással
teljes történet tudata. Csak oda kell mennie Reaganhez, és
meg kell fogadnia apja tanácsát.
És ha így tesz, akkor egy napon az a hely, ahova most
tart, nem csupán az a ház lesz, amelyen osztozik Reagannel
és a gyerekekkel.
Hanem az otthona.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

KARI MINDENNAP IMÁDKOZOTT Angela Manningért azóta, hogy

apja egy hónappal ezelőtt először említést tett róla, és valami
váratlan dolog következett be. Isten nemcsak Angelán
segített; segített Karinak is megérteni a kegyelmet és az
irgalmat, mint azelőtt még soha.
Leparkolt, kiszállt a kocsiból és elindult a pszichiátriai
intézet bejárata felé. Ez már az ötödik kedd volt, hogy
megtette ezt az utat, és minden egyes alkalommal egyre
kevésbé félt, kevésbé szorongott. Még mindig nem volt biztos
benne, hogy számítanak-e a látogatásai, mivel Angela
huszonnégy órás gondozásban részesült. De ahányszor
imádkozott ezekkel a látogatásokkal kapcsolatban, a válasz
mindig ugyanaz volt – megvan az oka, hogy jönnie kell.
Akármilyen bonyolult és homályos is.
Isten ott volt vele ebben a furcsa lelkigondozói
kapcsolatban, és Karit több meglepetés is érte. Túlélte az
első találkozást úgy, hogy még imádkozott is Angelával,
megfogta a kezét, és sikerült titokban tartania, hogy ő volt
Tim felesége. Angela állapota hétről hétre javult.
Egyértelműen látszott, hogy mély sebeket hordoz, és majd’
belefullad a bűntudatba. A lelkigondozás láthatóan segített
neki nyitottá válni arra az elgondolásra, hogy talán mégis
van a számára remény; hogy a megbocsátás lehetséges
Krisztusban.
A recepciós nővér mosolyogva köszöntötte:
– Jó napot, Kari! Angela már várja. Hátramehet.
 Kari köszönetet mondott, és bement a kis szobába, ahol a
találkozókat tartották.
Egy perc múlva nyílt az ajtó, és belépett Dr. Montgomery.
– Jó hírem van. – Hangját a jól ismert higgadtság
jellemezte. – Angela nagyon szépen javul. Beleegyezett, hogy
addig marad, amíg mi biztonságosnak nem ítéljük a
távozását. De lehet, hogy ez előbb lesz, mint gondoltuk. –
Hála sugárzott a szeméből. – Jó ideje nem láttam, hogy egy
beteg ilyen teljes mértékben elfogadja az evangélium
üzenetét. És úgy vélem, hogy az ön látogatásai nagy szerepet
játszottak ebben.
Kari nem tudta, mit mondjon. Dr. Montgomerytől éppen
azt kapta, amire olyan nagy szüksége volt: megerősítést,
hogy az Angelával töltött idő segített a nőnek, akármilyen kis
mértékben is.
– Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem!
– Ön önkéntesként törődik egy idegennel. Ez jobban
szemlélteti Krisztus szeretetét, mint bármi, amit itt
taníthatunk neki. – Az orvos elmosolyodott. – Angela egy
perc múlva jön.
Amikor az orvos kiment, Kari szórakozottan bámulta a
kék csíkos tapétát. Csak egy gond volt ezzel. Angela nem egy
idegen. Talán itt az ideje, hogy beszéljen neki életük közös
szereplőjéről, Timről. Még mindig ezen töprengett, amikor
Angela belépett. A Karitól kapott Bibliát tartotta a kezében.
– Szia! – Angela hangjából még mindig érződött a
szégyenkezés, de már közel sem annyira, mint korábban. A
viszonyuk is közvetlenebb lett; összetegeződtek. – Köszönöm,
hogy eljöttél! – Leült Karival szemben. – Én kértem meg Dr.
Montgomeryt, hogy számoljon be neked a javulásomról. Én…
nem is tudom. Olyan dolgokat tanulok, amikről korábban
nem is gondolkodtam. – Összekulcsolt kezét az ölében
tartotta, és újkeletű békesség áradt belőle. – Tényleg érzem
Isten szeretetét, ha ez érthető.
– Igen, az. – Kari a szék szélére csúszott, és kinyújtott
kezével megérintette Angela vállát. – Mindennap
imádkoztam érted.
– De nem értem, miért. – Angela arcának és szemének
keménysége helyét olyan őszinteség vette át, ami azelőtt
nem volt jelen. – Úgy értem, nem is ismersz. De hálás
vagyok, Kari. Tényleg.
Kari is elhozta a Bibliáját. Kérte Angelát, hogy lapozzon
az Újszövetség végére.
– Az Efézusi levél hatodik részéből fogunk olvasni. –
Segített neki kikeresni a szakaszt, és felváltva olvasták a
verseket, majd megbeszélték az értelmüket.
– Isten fegyverzete… – Angela becsukta a Bibliáját,
amikor befejezték. – Mintha tudta volna, hogy itt küzdelem
vár ránk.
Kari egy pillanatra visszakerült abba a házba, ahol együtt
laktak Timmel, és nézte, ahogy a férje kisétál az ajtón, hogy
a szeretőjéhez költözzön. Hogy azzal a nővel éljen, aki most
itt ül vele szemben.
– Igen, a harc nagyon valóságos része az életünknek. –
Rámutatott, hogy a Szentírás szerint a harchoz egyedül
Krisztus által nyerhetnek erőt, és hogy amikor eljön az ideje,
hogy Angela hazamenjen, létfontosságú, hogy beépüljön egy
gyülekezetbe.
Angela egy pillanatra elgondolkodott.
 – Néha… annyira szégyellem magam. Amiért itt kötöttem
ki. – Lenézett a kezére, és amikor újra felpillantott, szemét
bűntudat felhőzte. – Vadidegeneknek beszélek olyan
dolgokról, amiket évekre kizártam az elmémből.
Kari szívét összeszorította a félelem; hirtelen késztetést
érzett arra, hogy elmeneküljön.
– Nagyon fontos őszintén megnyílni a lelkigondozás
során. Én is tanulgatom, hogy őszintének kell lennem a
múltammal kapcsolatban, hogy aztán Isten irányíthassa a
jövőmet.
Letelt a félóra. Kari felállt. Csak ekkor vette észre, hogy
remeg. Előrelépett, hogy kezet fogjon Angelával, de a nő
közelebb jött, és átölelte. Nem olyan futó, köszönésszerű
ölelés volt ez, amilyennel a gyülekezetben szokták üdvözölni
egymást az emberek, hanem kétségbeesetten kapaszkodó
ölelés, amely arról árulkodott, hogy Angelának milyen nagy
szüksége van egy barátra.
Amikor Angéla visszahúzódott, a szeme megtelt könnyel.
– Azt hiszem, közel állok hozzá. Tudod, hogy átadjam az
életemet Krisztusnak. Csak gondoltam, tudni szeretnéd.
Kari szívét öröm és hála töltötte el a vallomás hallatán.
Végül is ezért járt ide – hogy a Bibliáról és Isten megmentő
kegyelméről beszéljen ennek a nőnek, aki olyan mélyen
megbántotta.
– Ez a lehető legjobb hír! – mondta Kari mosolyogva, és a
szíve mélyén erős bizonyosságot érzett. Angéla már nem „az
a másik” nő volt. Hamarosan olyasvalaki lesz, akit Jézus
teljesen újjáformál.
Néhány perccel később, amikor már az autójában ült,
akkor merte kifújni a levegőt. Ő nem lehet Angela barátnője,
mert soha nem mondhatja el neki a teljes igazságot. Még
egyszer találkoznak, aztán arra fogja biztatni Angelát, hogy
kapcsolódjon be a nők között végzett szolgálatba valamelyik
helyi gyülekezetben. Addigra, úgy tűnik, készen is fog állni
erre. Azért a jövő héten még rákérdez Dr. Montgomerynél,
hogy biztos legyen benne.
Hazafelé tartva úgy érezte, mintha megrekedt volna a
múlt csapdájában. Agyában egymás után villantak fel a képek
Timről az esküvőjük napján, az első közös karácsonyukon és
tucatnyi más napon.
RJ és Annie az apjánál voltak, és John azt mondta neki,
hogy ráér. A következő lámpánál Kari jobbra fordult, nem
balra, és kiment a városszéli temetőbe.
Nem jött ide túl gyakran, legalábbis egyedül. Különleges
napokon Brooke-kal és Ashley-vel együtt eljött, például
anyjuk születésnapján vagy a halála évfordulóján. Ma
azonban olyasmit akart tenni, amit már nagyon régen nem
tett. Leparkolt és kiszállt. Meleg, napos délután volt, a
szokásos tavaszi zivataroknak nyomát sem látta. Elindult a
keskeny, kövezett ösvényen, aztán letért róla, és a gondosan
nyírt gyepen keresztül oda tartott, ahova az anyját temették.
Nem jöhet úgy a temetőbe, hogy először ne ott álljon meg.
Az egyszerű kő alján ott állt az anyja neve bevésve. Kari
lehajolt és lesöpörte a fűnyírás alkalmával odapottyant
fűdarabkákat.
– Anya, el sem hinnéd, mi történt ma… – A suttogó
hangjából érződő bánat soha nem múlik el teljesen. Kis
szünetet tartott, aztán megállt unokahúga, Sarah sírjánál.
Húsz méterrel továbbment, míg oda nem ért Tim
sírjához. Időnként úgy érezte, mintha a Timmel töltött évek
valaki mással történtek volna; mintha ő és Ryan örök időktől
fogva együtt lettek volna. De itt, most, ahogy Tim sírkövét
nézte, nagyon is élőnek és valóságosnak tűnt a múlt.
Lesöpört egy kis földet Tim sírkövéről. Hosszú ideig nézte
a követ, első férje belevésett nevét. Közben a múlt
elevensége elhalványult, és Kari érezte, hogy békesség
árasztja el. Az ég felé fordította arcát, és lehunyta a szemét.
Fantasztikus vagy, Istenem! Te átsegítesz minket, akármilyen
harccal kell is szembenéznünk.
Örökkévaló szeretettel szerettelek, leányom…
A szelíd válasz átsuhant Kari lelkén. Elindult a kocsi felé
anélkül, hogy visszanézett volna. Istennek mindennel terve
van; Vele túl lehet élni a csatát, akármilyen ádázul is dúl.
Még egy ilyen napon is… amikor emlékezteti őt iránta való
nagy szeretetére.
Nagyot szippantott az édes tavaszi levegőből, és az üde
érzés elfoglalta a tegnap szomorúságának helyét. Végigviszi,
amit Angélával elkezdett; még egyszer találkozni fog vele.
Angéla hamarosan át fogja adni az életét Krisztusnak – Kari
ebben nem kételkedett. Aztán Isten elvezeti Angelát egy
gyülekezetbe, ahol valóban elkezdheti élete következő
fejezetét. És egyszer, nemsokára, az Angelával kapcsolatos
gondolatok nem szívfájdalmat hoznak már neki.
Hanem lezárást.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

BAILEY A GIMIS ÉVEI ALATT talán kétszer vett részt táncos

eseményeken a barátaival, de ma este volt a végzősök bálja,
és Timmel készült menni. Számtalanszor elképzelte már
korábban, hogy egy ehhez hasonló rendezvényre Tim karján
érkezik. A tanév legelső hetében már bekarikázta május 17-ét
a naptárában, és most végre elérkezett a nagy nap.
Bailey belenézett a tükörbe. Földig érő, spagettipántos,
selymes vízzöld ruhát viselt, amelynek a felső részét hajtások
díszítették. Nagyon elegáns darab volt; édesanyja szerint
szépen követte a teste vonalát a megfelelő pontokon anélkül,
hogy túlságosan testhez simuló lett volna. Bailey oldalra
hajtott fejjel a cipőjét vizslatta. Whitney-től kapta kölcsön.
Tökéletesen illett a ruhájához. Ezüstszínű, nyitott orrú
szandál volt, kicsi, két-háromcentis sarokkal.
Ellépett a tükör elől és kinézett az ablakon. Mint minden
nap azóta, hogy megkapták a hírt, a mai nap is csak egyetlen
dolog miatt nem volt igazán tökéletes. Codyt még mindig
nem találták meg.
A fürdőszoba felé tartva elhaladt az éjjeliszekrénye
mellett, és éppen csak annyira állt meg, hogy ujjával
végigsimítsa Cody legutolsó levelét. Istenem, kérlek! Te
tudod, hol van. Megint kinézett az ablakon, és megpróbálta
elképzelni barátját fogolyként valami iraki börtönben.
Szüksége van a segítségedre. Adj bölcsességet azoknak, akik
keresik, hogy tudják, merre menjenek! Te vagy az egyedüli
reménysége!
 Várt egy pillanatig, de nem érkezett felelet; sem egy
konkrét igevers, sem a bizonyosság, amely megnyugtatná,
hogy Codyval nem lesz semmi baj. Lassan elfordult az
ablaktól és felsóhajtott. Ekkor vette észre, hogy édesanyja ott
áll a szobája ajtajában.
– Cody jár a fejedben? – kérdezte megértő hangon.
– Igen. – Bailey megérintette a fejét. A csavarók már
majdnem kihűltek, de nem kellett sietnie. Még volt egy
félórája Tim érkezéséig. Anyja szemébe nézett. – Bárcsak
megtalálnák már!
– Igen, én is szeretném! – Anyja belépett és leült Bailey
ágyának a szélére. Néhány másodperc elteltével
elmosolyodott. – Gyönyörű vagy! Lélegzetelállítóan szép!
– Komolyan? – lépett közelebb Bailey. – Nem tűnök túl
nagydarabnak ebben a ruhában?
Anyja elnevette magát.
– Édesem, te egy krumpliszsákban sem tűnnél
nagydarabnak! Az egyetlen, aki szebb annál, aki ebben a
ruhában vagy, az, akinek Isten alkotott téged belül.
– Jaj, Anya… de édes vagy! – Lehajolt,-és megölelte
édesanyját. – Köszönöm, hogy te mindig tudod, mit mondj! –
Felegyenesedett. – Ma este nem gondolhatok Codyra.
– Nem. A mai este rólad és Timről szól.
– Connor azt mondja, nem igazság, hogy a végzősök
bálján csak tizenegyedikesek és tizenkettedikesek vehetnek
részt. – Kuncogott, és bement a fürdőszobájába. – Ő Rachelt
szeretné vinni.
– Hát, igen, azzal még várnia kell.
 – Az az érzésem, hogy Rachel még x év múlva is itt lesz –
mondta Bailey, és rámosolygott az anyjára. – De hogy én és
Tim? Ki gondolta volna?
Anyja nevetett.
– Szerintem egyedül te meg Tim nem gondoltátok.
– Aha… lehet. – Bailey közelebb lépett a mosdópulthoz, és
óvatosan kiszedte az egyik csavarót. Világosbarna hajának
egy fürtje tökéletes hullámban omlott alá. – De azért… még
mindig nem tudom, mit is érez igazából. Hogy csak egy
élvezetes estének tekinti a mait, vagy készen áll arra, hogy
nyíltan felvállalja, hogy tetszem neki.
Anyja így is látta őt onnan, ahol ült az ágy szélén.
– Lehet, hogy nem tudja pontosan, mennyire, de hogy
tetszel neki, az biztos. Ez mindig is így volt.
– Hát, nem tudom. – Bailey kiszedett két további
csavarót. – Valami ilyesmit írt a levelében, de én nem vagyok
biztos benne. Remélem, igazad van.
– Láttam, hogyan néz rád. Nagyon régóta tetszel neki, de
az utóbbi években próbált nagyon óvatos lenni.
– Ő is ezt állítja. A színjátszó kör színfalak mögötti
drámája miatt. – Bailey a tükörben anyjára pillantott. – Nem
tudom, miért foglalkozik ennyit ezzel.
– Mert a pletyka tönkreteheti az egész színjátszó körös
élményt -mondta az anyja elgondolkodva. – Érthető.
Bailey végzett a csavarokkal, és beletúrt a hajába, hogy
elrendezze a hullámokat. Aztán néhány hullámcsat
segítségével a helyére rögzítette tiaráját. Amikor végzett,
megfordult és visszalépett a hálószobába.
– Mit gondolsz?
 Anyja rajongó szeretettel nézte. Felállt, és megfogta a
kezét.
– Úgy festesz, mint egy angyal. – Odahajolt, és puszit
nyomott az arcára. – Soha nem láttalak még ennyire
gyönyörűnek!
Anyja megvárta, amíg Bailey felvitt egy kis
szemhéjpúdert és arcpirosítót, aztán együtt mentek le, ahol
Bailey apja és öccsei burgert ettek. Ahogy Bailey lelibegett a
lépcsőn és belépett a konyhába, mindenki mozdulatlanná
dermedt a bárpult körül. Apja csak állt és nézte őt tátott
szájjal.
– Na, fiúk! – mondta Bailey kuncogva, és lassan
körbefordult. – Mondjatok már valamit! – Szembefordult
velük, kezét oldalra nyújtotta. – Hogy tetszik?
– Hűha! – Ricky letette a burgerét. – Úgy nézel ki, mint
valami filmcsillag!
Justin végigmérte a ruháját.
– Inkább úgy, mint egy sellő.
– Igen, mint egy szépséges sellő! – vigyorgott rá BJ.
– Vannak, akik úgy gondolják, hogy tényleg élnek sellők a
Grand Bahama-sziget mellett – vetette közbe Shawn tágra
nyílt szemmel. – Ezt a cápás könyvemben olvastam.
Apja még mindig nem szólt semmit, de most odalépett
hozzá.
– Egy pillanatra látomásom volt a jövőről. – Kezével
megérintette lánya könyökét, és mélyen a szemébe nézett. –
A kislányomról, aki készen áll arra, hogy az oltár elé
vezessem. – Homlokon csókolta. – Káprázatos vagy Bailey!
Igazi felnőtt hölgy.
 Az elmúlt percek összes bókja közül ez volt a leginkább
szívet melengető. Apja nehezen birkózott meg a tudattal,
hogy Bailey egyre idősebb. Most viszont úgy látszott, nem
maradt más választása, mint beismerni, hogy a lánya fiatal
nővé serdült, nemsokára elköltözik itthonról és a maga útját
fogja járni.
– Mindig a te kislányod maradok, Apa!
John rámosolygott.
– És mindig az én kis hercegnőm leszel!
Kopogtattak. Ricky fúttyentett egyet.
– Megjött Tim!
BJ vigyorogva fordult a fiúkhoz.
– Óóó… Bailey randira megy!
Bailey rosszallóan ráncolta a homlokát, majd lesimította
a ruháját.
– Na, jó, fiúk, elég volt! – Az anyjára pillantott. – Hogy
nézek ki?
Ezúttal izgatott sürgetést olvasott ki anyja szeméből.
– Tökéletesen! – Jenny a bejárati ajtóra mutatott. – Nem
hagyhatod ott állni!
Bailey szíve kihagyott egy ütemet, miközben az ajtóhoz
sietett. Cipője sarka finoman kopogott a járólapon.
A folyosó felénél még hallotta, hogy apja rendreutasítja a
fiúkat.
– Csak semmi bohóckodás, rendben? Ne hozzátok zavarba
a nővéreteket!
A fiúk válaszul nevettek, de Bailey azt is hallotta, hogy
persze, tisztában vannak vele, hogy nem szabad kínos
perceket szerezniük a testvérüknek.
 Egy kicsit kifulladt, mire az ajtóhoz ért. Megtorpant. Még
egyszer megigazította a haját és a ruháját, aztán nagy
levegőt vett és kinyitotta az ajtót.
Amióta csak ismerte Timet, valahogy mindenki fölött
állónak tartotta; ő volt az a srác, aki uralta a színpadot, és
tiszta szívvel dicsérte Istent a zenéjén keresztül. Csakhogy
most, amikor fekete öltönyben és nyakkendőben ott állt
előtte, kezében a neki szánt virággal, most először idegesnek
és bizonytalannak tűnt.
– Szia! – köszönt Bailey, és saját maga is hallotta a
szégyenlősséget a hangjából. Egyet hátralépett, hogy
beengedje a fiút.
Tim belépett, és a szeme megtelt ámulattal.
– Bailey, gyönyörű vagy!
– Köszi! – Arca lángba borult, leszegte az állát. Amikor
felpillantott, az a különös érzése támadt, mintha most látnák
igazából először egymást. – Te is jól nézel ki! – Nem tudta,
hogy megölelje-e a fiút vagy sem, de néhány másodperc
múlva el is szállt az alkalom. – A hűtőbe tettem a virágdíszt,
amit a hajtókádra kell tűzni. – Intett, hogy a fiú kövesse, és
Tim így is tett.
A konyhában a fiúk úgy tettek, mintha nagyon lekötné
őket az evés, de azért odaköszöntek Timnek, és lesték, hogy
most mi történik majd.
Miután a szülei köszöntek Timnek, Bailey kivette a fehér
rózsafejet az átlátszó műanyag zacskóból, és odavitte a
fiúnak.
– Nem tudom… hogy kell ezt csinálni.
– A jobb oldalra tűzd! – Anyja elbizonytalanodva az
apjára nézett. – Ugye, jól mondom?
 – Azt hiszem. – Apja keresztbe font karral állt a
tűzhelynek támaszkodva. Rájuk mosolygott. – Csak óvatosan
a tűvel!
Néhány próbálkozás után Bailey-nek sikerült átszűrni
Tim zakójának hajtókáját úgy, hogy a fiúba ne döfjön bele.
Jenny közben lefényképezte őket, aztán készített egy
képet akkor is, amikor a virág már szépen a helyére került.
– Beszéltem édesanyáddal – mondta mosolyogva a fiúnak.
– Mondtam neki, hogy sok-sok képet fogok készíteni.
– Helyes! – nevetett Bailey, majd tétovázva Timre nézett.
– Ugye?
– Hát persze! – nevetett Tim. – Az én anyukám is ilyen,
úgyhogy már hozzászoktam.
A következő tíz perc a fotózkodásról szólt. Tim
átnyújtotta Bailey-nek a csuklóra erősíthető virágdíszt, majd
odaálltak a lépcső aljára, aztán pedig a kandalló elé a
nappaliban. Végül eljött az indulás ideje. Bailey szülei
kikísérték őket az elülső verandára.
Bailey torkát nevetés csiklandozta, amikor Tim kinyitotta
előtte az autó ajtaját. Halkan odaszólt a fiúnak:
– Úgy érzem magam, mint valami Hamupipőke, aki az
első bálba tart.
Tim megállt, a szemébe nézett.
– Csak sokkal szebb vagy, mint amilyenről Hamupipőke
akár csak álmodhatott. – Még néhány pillanatig fogva
tartotta a tekintetével, aztán átsietett a másik oldalra.
Amikor mindketten bent ültek az autóban, integettek Bailey
szüleinek, és elindultak.
Ebben az évben a végzősök bálját az Indianai Egyetem
egyik nagy dísztermében tartották. Volt vacsora is a
pároknak, és egy helyi zenekar szolgáltatta a zenét. A többi
táncos iskolai rendezvény, amit a tornateremben tartottak,
általában forró táncolásról és félhomályról szólt, de a
végzősök bálja egészen másmilyen volt. Itt elvárták az
eleganciát, és még tánctanárt is biztosítottak, aki leckéket
adott a pároknak több klasszikus táncnemben.
Bailey örült. A többi táncos rendezvényt inkább kerülte,
mert azokon még a tanári felügyelet is kevésnek bizonyult. A
mai este Timmel viszont igazi valóra vált álomnak
ígérkezett. Hátradőlt az ülésen, és lopva egy pillantást vetett
a fiúra. Tim soha nem volt még ilyen helyes; és a kölnije
illatát ismerősnek találta; időnként találkozott ezzel az
illattal apja kedvenc képes sportfolyóiratának a lapjain.
Vezetés közben Tim feszültsége kiengedett kissé.
– Hát nem fura, hogy ennyi év után most megyünk
először randizni?
– Nem – felelt Bailey halk hangon. – Nem igazán. – Nem
tudta biztosan, mire akar kilyukadni a fiú, de nem akart
beszélni az érzéseiről, amíg nem tudta, hogy mit gondol Tim.
Aztán a fiú tett valamit, ami feleslegessé tette a
találgatást. Kinyújtotta a kezét, és finoman megfogta Bailey
kezét. Gyors pillantást vetett a lányra.
– Amióta felkértél… azóta másra sem tudtam gondolni,
csak hogy a mai estét veled töltöm.
Bailey-nek ettől a pillanattól fogva nem kellett azon
töprengenie, vajon mit érez iránta a fiú, és hirtelen ráébredt,
miért tűnt olyan idegesnek Tim, amikor ajtót nyitott neki. A
fiú ugyanolyan bizonytalan az ő érzéseivel kapcsolatban,
mint fordítva.
 Az este hátralevő része varázslatos volt, mint egy jelenet
a kedvenc filmjéből. Két másik pár társaságában ültek, akik
valamikor szintén a színjátszó kör tagjai voltak, és az első
félórában együtt gyakoroltak a táncoktatóval. Aztán néhány
órán át keringőztek, polkát jártak, sőt, még a tangóval is
kísérleteztek. Az est táncos részéhez tartozott az is, hogy a
hivatásos fényképész fotót készített róluk, majd végül .még
egyet lassúztak.
Bailey-t elöntötték az érzelmek, ahogy Tim karján
táncolt. Tényleg Tim Reed tartotta a karjaiban, akit olyan
régóta csodált messziről; ő vezette a parketten. Lényének
egy része valahogy mégis úgy érezte, mintha a színjátszó kör
színpadán játszana el egy jelenetet egy olyan történetből,
amely nem is igazán az övé. Kirekesztette ezeket az
érzéseket a szívéből, és megpróbálta élvezni a pillanatot. Az
érzéseit majd később ráér kibogozni.
Amikor a zene elhallgatott, Tim visszavezette őt az
asztalukhoz, és vállára igazította a stólát. Mielőtt
hazaindultak, még megálltak egy fagyira egy Renaissance
nevű aranyos cukrászdánál egy saroknyira az egyetem
épületétől. A Józsefről beszélgettek, és a város lakóinak
reakciójáról: három hétvégén egymás után zsúfolásig
megtelt a színház.
Tim Bailey-vel szemben ült, és a pohara pereme fölött
pajkos pillantást vetett rá.
– Miattad…
– Tessék? – kérdezett vissza Bailey gyöngyöző kacagással.
– Connor miatt jöttek el. Ö volt József.
 – Nem, nem! – Tim kihúzta magát, és megfogta a lány
kezét. – Azért jöttek el, hogy lássák Bailey Flanigant, minden
idők legjobb mesélőjét!
– Az is lehet, hogy szerettek volna egy pillantást vetni
Tim Reedre, a KGYSZK volt sztárszínészére.
Ezen mindketten nevettek.
– Nem, az igazi ok Dayne Matthews volt. Lehet, hogy a
város már kezd hozzászokni a gondolathoz, hogy az ország
egyik legnagyobb filmcsillaga gyerekszínházat igazgat
Bloomingtonban, de azért még mindig szívesen férkőznek a
közelébe.
Bailey -t jó érzéssel töltötte el, hogy ilyen sok közös pont
van a múltjukban. Ő és Tim tulajdonképpen együtt nőttek fel,
és az évek során hasonló magasságokat és mélységeket éltek
át.
Egy idő után a közelgő ősz felé kanyarodott a beszélgetés,
hiszen Bailey érettségi előtt állt.
– És végül valami nagynevű egyetemre mész? – tette fel
Tim könnyed hangon, de az arcán látszott, hogy azért
komolyan foglalkoztatja a kérdés.
– Ezen sokat gondolkodtam. – Bailey oldalra hajtott fejjel
fürkészte a fiú arcát. – Neked hogy tetszik az IU?
– Nagyon. – Tim megvonta a vállát. – Két főszakot
választottam: zene és üzletvitel. Benne van minden, ami
nekem kell, és még így is be tudok segíteni a színjátszó
körben.
Bailey elgondolkodva bólintott.
– Én is ilyesmin gondolkodtam. Persze, nagyon szívesen
mennék el New Yorkba, hogy részt vegyek a meghallgatáson
egy komoly zenés darabhoz, és esetleg abból éljek, hogy
mindennap táncolok. De addig szerintem megpróbálok itt
maradni. Egy hónapja már értesítettek arról, hogy felvételt
nyertem.
– Komolyan? – Tim meg se próbálta leplezni
izgatottságát. – Az IU-ra?
– Igen. – Bailey elnevette magát a fiú reakciója láttán. –
Mint az itt lakó fiatalok felét.
Bailey nem sokkal újévet követően beszélgetett a
szüleivel a továbbtanulásról, és valamennyien egyetértettek
abban, hogy egyelőre az IU lenne a legjobb megoldás Bailey
számára. Elég nagy egyetem volt, megfelelő képzést és
lehetőségeket biztosított, és így Bailey továbbra is otthon
lakhat, nem kell kollégiumba költöznie. Az egyetem mellett
folytathatja az ének- és táncleckéit, és figyelheti a New York-
i meghallgatásokról szóló híradásokat, hogy amikor
elérkezettnek látja az időt, megpróbálkozzon kibontakozó
álmai valóra váltásával.
Tim azonban nem kérdezősködött tovább. Egyelőre úgy
tűnt, örül annak, hogy a lány valószínűleg Bloomingtonban
marad. Legalábbis egy darabig.
Mire végeztek a fagyival és Tim hazavitte Bailey-t, már
majdnem éjfél volt.
– Na! – mondta a fiú, és átkarolta a vállát, ahogy a
bejárati ajtó felé lépkedtek. – Még éjfél előtt hazahoztalak!
– Igen… – felelt Bailey lágy hangon, és érezte, hogy
korábbi szé-gyenlőssége visszatér. Megálltak az ajtó előtt. –
Bejössz még egy kicsit?
– Inkább nem. – Tim egyet közelebb lépett. Szemében
megcsillant a telihold tükörképe. – Még tanulnom kell a
vizsgákra.
 Bailey bólintott, majd megkérdezte:
– Nehezek?
– Nagyon – mondta Tim, halkan nevetett, és kezét a
zsebébe dugta. – Teljesen más, mint a gimi.
Bailey törte a fejét valami válaszon, de a fiú szeme
összezavarta, és egy szempillantás alatt rájött, hogy mi fog
most történni. Tim meg fogja csókolni! Jóéjt-csókot kap tőle
itt, a ház előtt, a tavaszi csillagokkal telehintett ég alatt.
Tim még egyet közelebb lépett, és két keze közé fogta a
lány arcát.
– Mondjak valamit?
– Mit? – Bailey nem tudott levegőt venni, gondolkodni,
megmozdulni vagy kielemezni, ami történt. A fiú olyan közel
állt hozzá, hogy a lélegzetvételén kívül semmi mást nem
hallott.
– Régen sokat tűnődtem azon, milyen érzés lehet,
amikor… úgy igazán beleszeretsz valakibe.
Bailey megszédült; egy kicsit beledőlt a fiú tenyerébe,
hogy visszanyerje az egyensúlyát.
– És?
Tim mélyen a szemébe nézett.
– Most már tudom.
Lassan a karjába vonta, és hosszan átölelte. Bailey két
kezével átkarolta a fiú derekát, és azon gondolkodott, hogy
Tim vajon érzi-e, milyen hevesen ver a szíve. Aztán amikor
kibontakoztak egymás karjaiból, Tim ajka néhány édes
másodpercre az ajkához ért. Nem szenvedélyből vagy
kétségbeesett vágyakozásból fakadó csók volt ez, hanem
arról árulkodott, hogy a fiú komolyan gondolta, amit
mondott. Kezdett beleszeretni, ahogyan Bailey is őbelé.
 Amikor Tim elhúzódott, több csillag volt a szemében,
mint az égbolton.
– Majd hívlak még a hétvégén!
Bailey karba tette a kezét, mert a fiú elhúzódásával
hirtelen fázni kezdett.
– Én… nagyon jól éreztem magam ma este.
Tim arca felragyogott.
– Én is! – mondta mosolyogva.
Mielőtt még Bailey kitalálhatta volna, mivel tartsa még
ott egy kicsit, Tim beült az autóba és elindult.
Amikor a fiú elhajtott, Bailey bement. Szüleit a
konyhában találta. Egymás mellett ültek a pultnál és
kávézgattak. Akármiről beszélgettek is, könnyed volt a
hangulat. Bailey tudta, hogy őt várták.
– Na… – mosolygott rá az anyja. – Az arckifejezésedből
ítélve meg sem kell kérdeznem, milyen volt.
Bailey kihúzta az első szabad bárszéket.
– Fantasztikus volt! – újságolta mosolyogva.
– Mennyire fantasztikus? – kérdezte az apja színlelt
aggodalommal.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Bailey, elfojtva a kacagását.
– Nem jegyeztük el egymást, vagy ilyesmi.
Apja felsóhajtott.
– Akkor jó! Mert még vagy tíz évig nem mehetsz fétjhez.
Alsó hangon!
– Apaaa! – Bailey mókás fintort vágott. – Túl sokat
aggódsz!
– Csak olyankor, amikor a kislányom szíve forog kockán.
Jenny átkarolta férje vállát.
 – Ne foglalkozz apáddal! Mindig megőrül egy kicsit, ha
belegondol, hogy randizni mész bárkivel. – Puszit nyomott
férje arcára. – Még akkor is, ha Timről van szó.
Mind a hárman nevettek. Bailey mesélt nekik az estéről;
a táncoktatóról, a különféle lépések elsajátításáról, és arról,
hogy elrepültek az órák. Kicsikora óta hagyomány volt nála,
hogy minden igazán fontos dolgot megosztott a szüleivel,
főleg az édesanyjával. Amikor így beszámolt az élményeiről,
közben meg tudta vizsgálni az érzéseit is. A legtöbb
iskolatársa úgy kerülte a szüleit, ahogy csak tudta. Bailey
viszont mindig is a legközelebbi barátainak fogja tartani
őket.
Amikor befejezték a beszélgetést, Bailey felment,
megmosta az arcát és a fogát, aztán hosszan nézte magát a
tükörben. Valami megváltozott a szemében, a tekintetében.
Hátralépett egyet, és oldalra hajtotta a fejét. Hát így fest az,
ha az ember szerelmes?
Tim lenne az igazi, Uram? Ez vajon egy örökké tartó
szerelem kezdete? Amikor beszélt Istenhez, sokszor kapott
választ – szelíd noszogatást érzett valamelyik irányba, vagy
feljött benne egy igevers. Ma este azonban nem érkezett
felelet a kérdésre, amely ott függött lelke éjszakai egének
csillagai között.
Elalvás előtt Timről és a táncról gondolkodott, álmaiban
mégis egy koszos egyenruhát viselő futballjátékos jelent
meg, aki dühödt iraki felkelők elől menekült. Bailey levegő
után kapkodva riadt fel. Cody arcát olyan tisztán látta maga
előtt, mintha ott állt volna az ágya mellett. Feküdt az ágyban,
és azon tűnődött, hogy vajon miért történt ez. Miután volt
egy tökéletes randija Timmel, miért voltak szörnyű álmai
Codyról?
Adrenalin áradt szét az ereiben. Hirtelen erős késztetést
érzett, hogy odasiessen az anyjához, és szóljon neki, hogy
Codyval valami baj van. Máskülönben miért foglalkoztatná
ennyire a gondolatait? Már éppen kiszállt volna az ágyból,
amikor kinyílt a szobája ajtaja, és belépett az anyja. Bailey
tágra nyílt szemmel ült fel.
Csak ekkor vette észre, milyen feldúlt és komor anyja
tekintete. Bailey fejében megfordult, hogy talán még mindig
álmodik; talán elég lenne felébrednie, és újra visszakerülne
abba a boldog állapotba, ahol tegnap este volt, miután Timtől
elköszönt.
– Anya! – Bailey letette a lábát a földre. A szíve hevesen
zakatolt. – Codyról van szó, ugye?
Anyja összeráncolta a homlokát, és lassan leült Bailey
ágyának a szélére.
– Te… hallottad a beszélgetésemet?
– Nem. – Bailey nagyot nyelt. A szíve úgy vert, hogy alig
bírt megszólalni. – Csak… róla álmodtam; menekült valakik
elől.
Anyja arckifejezése elárulta Bailey-nek, hogy az álom
valamiképpen kapcsolódik a hírhez, amit anyja hozott. Jenny
Bailey térdére tette a kezét, szemét nem vette le a lányáról.
– Megtalálták.
– Codyt? – Bailey felkiáltott, de levegőt venni nem mert,
amíg nem hallotta a többi részletet. Keserves suttogás tört ki
belőle: – De él, ugye? Muszáj, hogy életben legyen!
 – Igen. – Jenny arca sápadt volt; szemére árnyékot vetett
a félelem. – Megszökött a fogvatartóitól, és egy amerikai
konvoj felé futott, amikor rálőttek.
Rálőttek? Codyt meglőtték? Bailey szorosan lehunyta a
szemét, és hátrahajtotta a fejét. Nem, az nem lehet! Nem
tudta nem látni, ahogyan a fiú ott hever egy iraki utcán.
Zihálva lélegzett, és kinyitotta a szemét. Kétségbeesetten
vágyott valami olyan hírre, amibe belekapaszkodhat.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Nem tudom. – Anyja szeme megtelt könnyel. – Két
amerikai katona megmentette, de nagyon sok vért veszített.
Az anyja szerint válságos állapotban van.
– Ne! – szakadt fel a kiáltás Bailey-ből. Cody még csak
most volt itt az előbb; még csak most állt az ajtójukban,, és
ölelte meg Bailey öccseit, és köszönt el a szüleitől. Megígérte,
hogy hamarosan visszatér, és minden rendben lesz. Nem
lehet válságos állapotban! A rémület összezavarta a
gondolatait. Küszködött, hogy tisztán gondolkodhasson. –
Mit tudsz még?
– Igazából ennyit. – Anyja lehajtotta a fejét. – Néhány nap
múlva már többet fogunk tudni. – Megint a lánya szemébe
nézett. – Ha… ha minden jól alakul, repülővel visszahozzák
Washington államba, a bázisra, és ott marad, amíg elég jól
nem lesz ahhoz, hogy hazajöjjön.
– És az mikor lesz? – Bailey émelygést érzett a
gyomrában.
– Az anyja szerint hat hét. Vagy még több.
Csak egy dolgot tehettek.
– Anya, légy szíves, imádkozzunk!
 Megfogták egymás kezét. Az anyja kezdte; kérte Istent,
hogy gyógyító kezével érintse meg Codyt és kímélje meg az
életét; adjon neki felépülést a sérüléséből. Hálát adott a fiú
megmeneküléséért, és kérte, hogy Isten adjon nekik
békességet és türelmet, amíg további hírekre várnak.
Ezután Bailey imádkozott. Újra megjelent előtte Cody
arca, ahogyan akkor nézett, amikor kettesben sétáltak a
Flanigan-ház mögötti kis ligetben. Ő is kérte Istent, hogy
gyógyítsa meg Codyt és hozza őt haza.
– Minél előbb, Istenem… kérlek, hozd haza minél előbb!
Amikor befejezték, hosszan átölelték egymást. Csak
amikor az anyja már lement, és Bailey egyedül maradt a
szobájában, akkor ébredt rá valamire, ami sokat elárult a
valódi érzéseiről. Órákkal élete legjobb randija után a Cody
sérüléséről kapott hírnek szomorúsággal és döbbenettel
kellett volna eltöltenie, és kétségbeesett imádkozásra
sarkallnia. Végtére is Cody az egyik legjobb barátja volt. Ám
az, amit most érzett, jóval túlmutatott egy megsebesült barát
iránti aggódáson. Olyan vágyódást érzett Cody után, amilyet
soha azelőtt még nem tapasztalt.
És ez a vágyódás kételyeket ébresztett benne mindazzal
kapcsolatban, amit mindössze tizenkét órával ezelőtt érzett.
Hiába volt olyan tökéletes a tegnap este.
 HUSZADIK FEJEZET

ASHLEY-NEK MÁR CSAK KÉT HÓNAP volt hátra a terhességéből.

Akkorának érezte magát, mint egy ház. A babával
kapcsolatos félelmei enyhültek, bár teljesen azért nem
tűntek el. Eljött május utolsó vasárnapja. Néhány óra múlva
összejönnek a nővéreivel Kariéknál Elaine lánybúcsújára.
Nyújtózott egyet, aztán megkerülte az ágyat,
megigazította az ágyneműt és a kék-fehér ágytakarót.
Landonnal és a fiúkkal a parkba készült, és nem akart
rendetlenséget hagyni a szobában.
Felrázta a párnákat, és elmosolyodott. Érdekes, Sarah-val
észre sem vette a terhességgel járó szokásos dolgokat. Sem a
hízást, sem a fájó derekát, sem a hajlamát, hogy folyton
rendezkedjen és pakoljon, mint a többi gyereknél.
Sarah-val mind a kilenc hónap arról szólt, hogy élvezze a
kicsi társaságát, amíg még lehet. Minden egyes nap egyre
közelebb vitte őket a baba születéséhez és egyben a
halálához is. Éppen ezért Ashley teljes mértékben a
pocakjában növekvő babára összpontosított, és nem a saját
testében tapasztalt változásokra. Ez a mostani terhessége
normálisan alakult, és Ashley hálás volt ezért. Élvezte ugyan
a kisfiú mocor-gását, de alig várta, hogy megszülessen.
– Készen vagy? – dugta be a fejét a hálószoba ajtaján
Landon. Baseball sapkát viselt, rövidnadrágot és pólót. – A
fiúk mindjárt szétszedik az ajtót.
– Már majdnem. – Asbley felegyenesedett, és megint
nyújtózott egyet. – Ma nagyon érzem a derekamat.
 – Nem csodálom! – felelte Landon gyengéden. – Legalább
hetven százalékos a páratartalom.
Az elmúlt négy napban egyfolytában esett az eső, ma
viszont nem. Huszonhat fokot ígértek mára, valamikor késő
este lehet még zivatar. Egyelőre azonban a magas
páratartalom ellenére sütött a nap és kék volt az ég.
Nemcsak a fiúk égtek a vágytól, hogy kiléphessenek a házból.
Elővett egy laza kismamafelsőt, belebújt egy
sztreccsnadrágba és a fehér tornacipőjébe.
Devinnek nem kellett már a babakocsi, ha a parkba
mentek sétálni. A két fiú kézen fogva ment egy-két méterrel
a szülők előtt.
Landon átkarolta felesége derekát, és Ashley lépteihez
igazodott.
– Sokat mocorog?
– Eddig nagyon mozgolódott. – Ashley homloka
verejtékezett a melegtől. Megtörölte a kézfejével. – Járás
közben nehezebben tudom megállapítani. Szerintem a
mozgás elringatja.
Landon egy kicsit feljebb igazította a vállán a sporttáska
fülét.
– Valahogy az az érzésem, hogy Cole-ra fog hasonlítani.
Kíváncsi lesz és élettel teli. – Landon a nap felé fordította az
arcát, és mély levegőt vett. – Olyan áldottak vagyunk! Te is
tudod, ugye?
– Azok bizony! – Ashley már parányi szomorúságot sem
érzett amiatt, hogy ez a baba fiú és nem kislány. Sarah helyét
úgysem vehette volna át senki.
Odaértek a parkba. A fiúk körülállták a sporttáskát, amit
Landon hozott. Volt benne két baseball ütő: egy fából Cole-
nak, egy pedig műanyagból Devinnek, meg néhány labda.
Cole idén tavasszal a kisligá-ban játszott, és az edzője
benevezte a helyi sztárcsapatba. Megegyeztek, hogy Cole-nak
Landon fogja dobni a labdákat húsz méterrel odébb,
Devinnek pedig Ashley adogat.
Ashley kézen fogta Devint, és amikor már biztonságosnak
ítélte a távolságot a többiektől, dobálni kezdte neki a könnyű
műanyag labdákat. A kisfiú szinte mindegyiket eltalálta.
Némelyik odagurult, ahol Landon és Cole játszottak.
– Hű! – mosolygott rá Landon. – Milyen erőseket ütsz!
– Tőlem tanulta! – mondta Cole, és kidüllesztette a
mellét. – Igaz, Apa? Tőlem tanulta!
– Csakis! – nevetett Landon, és összenézett Ashley-vel. –
Mint ahogy a szerénységet is.
– Micsoda? – emelte a füléhez a kezét Cole.
– Semmi! – Landon rávigyorgott Ashley-re. – Szedjük
össze a labdákat, és dobok neked még egy kört!
Gyorsan eltelt az óra. Ashley önkéntelenül is látta, hogy
festenek majd egy év múlva, amikor harmadik fiuk is itt lesz
mellettük a babakocsiban. Ő vajon sportkedvelő lesz, vagy az
éneklés és a színjátszás érdekli majd, ahogy a színjátszó
körbe járó gyerekeket? Vagy esetleg mindkettőt élvezni
fogja, mint Cole? Az is lehet, hogy matekzseni lesz, vagy a
természettudományok keltik fel az érdeklődését. Akármit
tervezett is el Isten a számára, napról napra dolgozik a
részleteken, miközben formálja kisbabáját a méhében.
Amikor hazaértek, Ashley-nek még bőven maradt ideje
készülődni Elaine lánybúcsújára. Két órakor akartak kezdeni,
és Ashley utána még maradni akart apja házában, hogy
dolgozzon a festményen, amelyik még mindig olyan nagyon
foglalkoztatta. Ahányszor dolgozott rajta, egy kicsit mindig
jobban kibontakozott a kép. A két nő között érződött a szoros
kapcsolat, ahogy az ösvényen sétáltak. Ashley már a vége
felé járt, mert állandóan foglalkoztatta a téma.
A meleg zuhany alatt állva hagyta, hogy a víz elmossa a
különös szomorúságot, amely elfogta. A mai nap az
ünneplésről szól, ezt tárt karokkal kell fogadnia. Lehunyta a
szemét, és lelki szemei előtt megjelent az Elaine-nek szánt
ajándéka. Gondosan válogatta össze a konyhapulton
csücsülő, díszesen csomagolt doboz tartalmát. Végül is úgy
döntött, hogy csodaszép, faragott fa képkeret-készlettel lepi
meg apja leendő feleségét. Az üdvözlőlapon pedig arról írt,
hogyan hozta be Isten Elaine-t az életükbe. Azt is hozzátette,
hogy azért adja a kereteket, hogy apja és Elaine
megtölthessék új otthonukat saját közös emlékeikkel, mint
házaspár.
Egész héten, ahányszor a közelgő partira gondolt, mindig
megvizsgálta az érzéseit.
– Tényleg semmi gondom vele – említette néhányszor
Landonnak. – Apám menyasszonyának a lánybúcsúja lesz a
hétvégén, és jól viselem.
Ám amikor végzett a zuhannyal, és felvette halvány,
virágmintás kismamaruháját, hozzá a megfelelő cipőt, majd
megszárította a haját, érezte, hogy visszakúszik szívébe az
ismerős kétkedés. Már félúton járt Kari háza felé, amikor
ráébredt, hogy amit érez, az nem is kételkedés, hanem
szomorúság. Mélységes bánat, amely abból fakadt, hogy még
mindig hiányzott neki az édesanyja. Érdekes, pedig anyja
halála után a család egy jó szándékú barátja mondott
valamit, ami megmaradt benne: „A fájdalom idővel majd
enyhül.”
Azóta is jó néhányszor hallotta ezt másoktól az évek
során, de eddig még szemernyi igazságot sem fedezett fel
benne. Legalábbis a saját maga számára semmiképpen.
Amikor anyja meghalt és eltemették, ott volt a kezdeti gyász
és döbbenet. A felismerés, hogy soha többé nem lép be az
ajtón, nem csatlakozik a családjukhoz a vacsoraasztal körül.
Soha nem fogja az ölében az unokáit. Aztán viszont másfajta
szomorúság tört rá. A tudat, hogy ha nem ragaszkodik
eltökélten a tegnaphoz, a jelen folyton zúgó árja elmossa
minden gyönyörű emlék elevenségét.
És még valami jött ehhez. A felismerés, hogy milyen
régen nem érezte anyja érintését és nem hallotta a hangját;
és milyen hosszú idő lesz még, amíg újra hallhatja és
érezheti őt a Mennyben, Mindez együtt olyan fájó
veszteségérzéssel töltötte el, amelyet időnként minden
addiginál erősebbnek érzett.
Próbált az útra összpontosítani. Ezt érzi ma; semmi
különös, csak a szokásos szomorúság, hogy hiányzik az
anyja, és az ezzel együtt járó tudat. Különösen egy ilyen
napon, amikor nem is kellene lánybúcsút tartaniuk apja
menyasszonyának, hogyha az anyja még életben lenne.
Ashley szívéből nehéz sóhaj szakadt fel. Elaine csodás nő.
Nincs oka úgy érkezni a partira, hogy nem boldogság tölti el
apja küszöbön álló házasságkötésével kapcsolatban. Ezért
inkább a kisbabájára terelte a gondolatait és mindarra, amit
még meg kell csinálnia a babaszobában a kicsi érkezéséig.
Mire leparkolt Kari háza előtt, a szomorúságot sikerült
visszagyömöszölnie a neki való helyre, lelke alagsorába.
 Kari az ajtóban fogadta, és miután átölelték egymást,
ragyogó szemmel újságolta:
– Mondtam már neked?
– Micsodát? – Ashley letette az ajándékát a kis asztalkára
a bejárat közelében.
– Angelát. – Kari hangjából izgatott öröm csendült ki. –
Átadta az életét az Úrnak. Teljesen megváltozott, de
komolyan!
Ashley egy pillanatig rámeredt a nővérére. Hogy lehetnek
ők ketten rokonok? Kari sokkal kedvesebb nála!
– Én nem értem, hogy csinálod! Hogy voltál képes
beszélgetni azzal a nővel, akivel a férjednek viszonya volt? –
Nekidőlt az előszoba faborítású falának, és kifújta magát. –
Én nem tudnám megtenni.
– Ha Isten kérne rá, akkor te is megtennéd. Ismerlek,
Ash!
Ashley ebben nem volt olyan biztos, de azért mosolyogva
vállat vont.
– Mindenesetre nekem te vagy a hősöm! Maradjunk
ennyiben. – Újra átölelte a nővérét. – Már mindenki itt van?
– Brooke késik pár percet. Elaine és Katy a nappaliban
vannak. Reagan nem tud jönni, Tommy megbetegedett. –
Halkabbra fogta a hangját. – Úgy örülök, hogy kitaláltuk ezt!
Szerintem nagyon sokat jelent Elaine-nek.
Ashley rámosolygott Karira.
– Egyetértek. Szerintem is jó ötlet volt.
Még mindig a bejáratnál álldogáltak, amikor megérkezett
Brooke. Hármasban csatlakoztak a többiekhez a szomszéd
helyiségben. Ashley és Brooke öleléssel köszöntek Elaine-nek
és Katynek. Amikor az üdvözlésekkel végeztek, Kari közölte,
hogy az evés következik. Tortillatekercseket készített és
gyümölcssalátát. Miután mindenki megpakolta a tányérját,
egy félórán át a legfrissebb híreket beszélték ki egymás
között.
– Most már biztos, hogy a gyerekeim családostól itt
lesznek az esküvőn! – újságolta Elaine elégedetten. – A
lányom ma is szeretett volna itt lenni. Szeretettel üdvözöl
benneteket.
Ashley bokában keresztbe tette a lábát. Megigazította a
tányért a térdén. Volt még valami, amin eddig nem sokat
gondolkodott. Miután apja elveszi Elaine-t, lesznek
mostohatestvéreik. Rámosolygott az asszonyra.
– Mondd meg nekik, örülünk, hogy itt tudnak lenni a
szertartáson!
Brooke letette a villáját.
– Majdnem elfelejtettem! Apa hívott idefelé jövet. Valaki
ajánlatot tett a házra. Kérte, hogy imádkozzunk, hogy ezúttal
tényleg sikerüljön eladni.
Ashley rámeredt a maradék ételre a tányérján, és érezte,
hogy elmegy az étvágya. Nyilván, erre lehetett számítani.
Sőt, apjának muszáj eladnia a házát, hogy ő és Elaine ki
tudják fizetni az új házat, amit kinéztek. De azért
kellemetlenül érintette a hír.
– Hallom, már találtatok is új helyet Johnnal. – Katy még
keresztbe tudta tenni a lábát. Láthatóan sokkal-kevésbé volt
terebélyes, mint Ashley. Legalábbis Ashley úgy érezte. Ők
ketten még közelebb kerültek egymáshoz a terhességük alatt;
sokszor beszélgettek a testükben végbemenő változásokról,
és álmodoztak a jövőről, ahogyan Ashley Karival is tette,
mielőtt még közölték vele Sarah diagnózisát.
 Katy megjegyzése hallatán Elaine mesélni kezdett.
– Egy szép kis tanyaépület, kisebb, mint a mostani háza,
és jóval kisebb a telek is. Csak kétezer négyzetméter; éppen
elég ahhoz, hogy legyen egy kis zöldségeskertünk.
Ashley próbált megbarátkozni a gondolattal.
– Jól hangzik.
– Közelebb van a városhoz, és az egyetemtől sincs
messze. Ráadásul a park is csak egy rövid sétára van tőle. –
Elaine elmosolyodott; a szeme megtelt melegséggel. – Azt
tervezzük, hogy sokat fogunk sétálni.
Ashley ezt szerette a legjobban Elaine-ben. Mellette
boldog és egészséges lesz az apjuk; lesz egy barátja és társa
élete következő néhány évtizedére. Igazán megérdemli. Mind
a ketten jó egészségnek örvendtek, és hasonló volt az
érdeklődési körük. Elaine csakugyan Isten ajándéka.
Az evés végeztével Kari elmagyarázta, hogy az ilyenkor
szokásos játékok helyett inkább körbemennek és elmesélik
saját szerelmük történetét, és azt, mire tanította őket Isten,
ahogy telt az idő.
– Úgy gondoltam, jól jönne nekünk az emlékeztető arról,
hogy mennyire fontosnak tartjuk a házasságot
valamennyien, és talán így te is egy kicsit jobban megismersz
bennünket.
Elaine arca tükrözte Kari és a többiek iránt érzett mély
háláját.
– Ez csodásan hangzik!
Brooke kezdte. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg
Peterrel az orvosi egyetemen, és hogy először úgy tűnt,
túlságosan rivalizálnak egymással.
 – Valójában ez elkísért bennünket a házasságunkba is.
Hayley ful-ladásos balesete előtt felszínre jöttek Peter velem
kapcsolatos érzései erre nézve. Igazából megkérdőjelezte az
orvosi képességeimet. – Brooke tekintete kifejezte a
fájdalmat, amely életének ahhoz az időszakához
kapcsolódott. – Hayley balesetét követően Isten helyretette
ezeket az érzéseket. Peter rájött, hogy nem kell
versenyeznünk, és mind a ketten lehetünk jók abban, amihez
tehetségünk van. Ahányszor ránézek Hayley-re, mindig
eszembe jut az is, milyen komoly gyógyító munkát végzett
Isten az életünkben – nemcsak a kislányunkra, hanem a
házasságunkra nézve is. – Szünetet tartott, és Ashley
szemébe nézett. – Azt hiszem, arra is megtanított Isten, hogy
a csodák nem mindig úgy néznek ki, amilyennek látni
szeretnénk őket. De attól még ugyanúgy csodák.
– Ismertem a történet néhány részletét, de nem az
összesét. Nem tudtam a házasságotok dolgairól. – Elaine
komoly őszinteséggel nézett Brooke-ra. – Köszönöm, hogy
elmondtad!
Brooke biccentett, és kortyolt egyet a jeges teájából.
– Ki a következő?
– Majd én! – Katy letette a tányérját a kanapé melletti
asztalkára.
– Az én történetem eléggé egyértelmű. A bulvárlapokban
is szerepelt nagy része.
– Vagyis inkább semmi – vágott közbe Ashley
mosolyogva. – Igazán egyikőtöket sem ismertek meg.
– Ez így van. – Katy elmesélte, mikor látta először Dayne-
t, és milyen kalandos út következett azután. Percekbe telt,
mire odaért, hogy tavaly karácsonykor a színháznál
találkoztak. – Az előtte levő hetekben szinte biztos voltam
benne, hogy köztünk vége mindennek. – Kezét gömbölyödő
pocakjára tette. – Csakhogy Istennek más terve volt.
– Egy egész könyvet írhatnál arról, amit Ő tanított neked
az elmúlt néhány év alatt! – Kari felhúzta a lábát. – Nem
gondolod?
Katy elnevette magát.
– Lehetséges. De egy biztos. Még ha az egész világ
másképp gondolja is, a legjobbra kell számítanunk attól, akit
szeretünk. Ismertem Dayne-t. Jól ismertem. Mégis hagytam,
hogy rávegyenek: a lehető legrosszabbat gondoljam arról a
férfiról, akit szeretek. Soha többé nem fogok ilyet tenni.
Ashley ebben a pillanatban kifejezetten örült annak, hogy
Reagan nincs itt. Náluk az volt a helyzet, hogy ő a legjobbat
hitte Luke-ról, a férje pedig cserbenhagyta. De akkor is volt
valami abban, amit Katy mondott. A megbocsátás során is
fontos, hogy a két fél a legjobbat gondolja egymásról,
máskülönben egyáltalán nem lehetséges az előrelépés.
– Bizonyos tekintetben egy kicsit én is úgy érzem magam,
mint te – mondta Kari Elaine-nek. – Merthogy nekem is két
szerelmi történetem van. – Szomorúan rámosolygott a
testvéreire és Katyre. – Ti mind tudtok Timről és arról, hogy
milyen véget ért az a történet. – Visszafordult Elaine-hez. –
Te viszont nem biztos, hogy ismered, hogyan kezdődött a
történetünk Ryannel.
– Nem igazán. – Elaine-t magukkal ragadták a történetek
megindítónak találta a részleteket, amelyek mostantól az ő
családi életének is a részét képezik.
Kari elmesélte, hogy ő és Ryan tinikoruk óta szerelmesek
voltak egymásba, de amikor a fiú futball-ösztöndíjjal
egyetemre került, közéjük állt a távolság. Ryan egy profi
csapatban játszott, amikor egy sérülés miatt majdnem
lebénult. Ezután furcsa, szomorú fordulat következett. Kari
elment a kórházba. Amikor megkérdezett egy nővért, hogy
bemehet-e Ryan kórtermébe, az közölte vele, hogy Ryan
barátnője van bent a fiúnál.
– Én azt hittem, hogy a lány, akiről beszél, valaki más.
Így aztán elmentem, és vissza se néztem többet.
Ezután, mivel a baleset előtti év alatt nem sokat beszéltek
egymással, egyszerűen külön-külön folytatták az életűket.
Ryan küzdelmes felépülését követően edzősködni kezdett,
Kari pedig beleszeretett Timbe, és hozzáment feleségül.
– Nagyon érdekes volt az egésznek az időzítése, mert
Ryan visszakerült az életembe Tim halála előtt. Amikor
Timnek még viszonya volt. De én minden porcikámmal
tudtam: Isten nem akarja, hogy beleszeressek Ryanbe,
amikor még van esély arra, hogy Tim és én rendbe hozzuk a
házasságunkat.
Ryan végül elhatározta, hogy New Yorkban marad, és a
Giants csapat edzője lesz. Még Tim meggyilkolását követően
is csak egyszer jött el meglátogatni Karit, amikor Jessie
megszületett. Utána még majdnem egy évbe telt, mire Isten
világossá tette, hogy ők ketten összetartoznak.
– Isten nagyon sok mindenre tanított az út során. Azt
hiszem, leginkább arra, hogy a szeretet döntés kérdése. Nem
mondtam le Timről, és sikerült rálelnie a bűnbocsánatra a
halála előtt. Ezért örökre hálás leszek – mondta Kari a
meghatottságtól elcsukló hangon. – De azt is megtanultam,
hogy figyelnem kell Isten szelíd noszogatására; a halk
suttogásra, amellyel szól hozzánk mindennapi életünk során.
 Ashley azon töprengett, hogyan tudná a történetét
néhány percbe sűrítve elmondani, amikor rákerült a sor.
– Én féltem szeretni; ez volt a lényege az egésznek.
Landon mindig tisztában volt ezzel, ennek ellenére szeretett.
Ezt soha nem fogom megérteni.
Nagy levegőt vett, és elkezdte az elején.
– Lázadó, nehéz természetű lány voltam. Másképp
öltözködtem, másképp viselkedtem; ellenkeztem mindazzal,
amit a Baxter család képviselt. – Ma már nem volt oka
bármit is rejtegetni, vagy tompítani a történet élén.
– Landon már a gimiben belém szeretett, de én
túlságosan rendes és kiszámítható srácnak tartottam.
A nővérei jól ismerték a történetet, de Katy és Elaine még
soha nem hallották a részleteket, úgyhogy Ashley beszámolt
nekik mindarról, ami ezután történt. – Dacos szívvel utaztam
Párizsba. Elszegődtem az egyik legmenőbb galériához, és el
akartam érni, hogy megnézzék a festményeimet.
Ez azonban soha nem valósult meg. Ehelyett Ashley
megismerkedett az egyik felkapott francia művésszel. A férfi
érdeklődésének semmi köze nem volt Ashley művészi
tehetségéhez; a barátságukból nagyon hamar intim, tiltott
viszony lett.
– Ő nős volt. – Ashley hangjára még most is súlyokat
rakott a fájdalom, amit a régmúlt emlékei hoztak fel benne. –
De az ő ismeretségi körében teljesen megszokott volt, hogy a
nős férfiak viszonyt folytatnak, így aztán hagytam, hogy
meggyőzzön a kapcsolatunk normális voltáról.
Amikor kiderült, hogy. Ashley terhes, a férfi a másik
oldaláról is megmutatkozott.
 – Közölte velem, hogy látni sem akar többé, az
abortuszklinika pedig az utca másik végén van. – Ashley
hátán borzongás futott végig, és a karja is libabőrös lett. –
Elmentem oda… és majdnem meg is csináltam.
A szobában csend honolt. Ashley érezte, hogy mindenki
felől támogató szeretet árad felé.
– Egyedül Isten tehette, hogy ott megragadott, és
hazaküldött engem. – A szeme megtelt könnyel. A nővéreire
pillantott. – Úgy éreztem, a családom soha nem tud majd
visszafogadni. Főleg Luke. De a végén ő is megbékélt.
Ashley elmesélte, hogy Cole születése után még évekig
nem tudott megbocsátani saját magának; képtelen volt
igazán szeretni, és nem volt ereje festeni sem. Ám mindez
megváltozott, amikor a Naplemente Idősek Ápolási
Otthonában talált munkát. Miközben az alzheimeres
betegeknek segített, Ashley visszaemlékezett valamire,
amiről megfeledkezett. Mindennap emlékeket teremt,
amelyekre egy nap majd hagyatkozhat, amikor ő is
öregotthonba kerül. Különösen Irvel volt rá nagy hatással. Ez
a drága idős asszony továbbra is kézzelfogható módon
szerette a férjét, bár Hank már évekkel korábban elhunyt.
– A szívem gyógyulgatni kezdett, és Landon is
visszakerült az életembe, de még mindig össze voltam
zavarodva. – Ashley felsóhajtott, kezét a térdére kulcsolta. –
Csak szeptember 11-e után jöttem rá, mennyire szeretem őt.
És aztán… hát, aztán kezdődött az igazi küzdelem.
Amint Ashley felismerte Landon iránti érzéseit,
meggyőzte magát, hogy a férfi jobbat érdemel nála.
 – Ráadásul átéltem egy durva krízist az egészségem
miatt; tévesen pozitív lett a HIV-tesztem. – Megtörölte a
szemét. – Képtelen lettem volna Landont kitenni ennek.
Landon végül visszatért New Yorkból, és Ashley is
megtudta, hogy semmi baja.
– Azután már nem volt visszaút. Szeretni fogom Landont
a halálom napjáig. Csak azért imádkozom, hogy ha Isten
előbb viszi el őt, mint engem, nekem is olyan csodás
emlékeim legyenek, amilyenek Irvelnek voltak az ő drága
Hankjéről.
Kari is a szemét törölgette.
– Mind olyan hálásak voltunk, amikor te és Landon
összeházasodtatok! Szerintem Anya és Apa két éven át
mindennap ezért imádkoztak! – Amint felhozta az anyjukat,
Elaine-re pillantott. – Úgy értem… nagyon vágytak arra,
hogy Ashley és Landon egy pár legyenek.
– Semmi baj! Tudod, megbeszéltük, hogy nyugodtan
beszélhettek róla a jelenlétemben. – Elaine nyugodt hangon
beszélt, szavaiból édes béke áradt. – Ashley története
gyönyörű, és édesanyátoknak nagyon fontos szerepe volt
benne. Én hiszem, hogy Isten engedte meg, hogy megérje azt
az esküvőt. Mert annyira sokat jelentett neki.
Ashley torka elszorult. Néhány másodpercig hallgatott.
Egyébként is érzelmes hangulatban volt; és most, hogy
Elaine ilyen kedvességet és megértést tanúsított, Ashley alig
tudta megállni, hogy zokogásban ne törjön ki. Végigmérte a
vele szemben ülő asszonyt, aki hamarosan az ő édesapjának
a felesége lesz. És mielőtt még meggondolhatta volna magát,
felállt, odalépett Elaine-hez, lehajolt és átölelte. Amikor újra
meg tudott szólalni, hálásan suttogta:
 – Köszönöm, hogy megtarthatjuk az anyukánkat… akkor
is, amikor te itt vagy!
Elaine is felállt. Néhány másodpercig szorosan átölelte
Ashley-t.
– El sem tudnám képzelni másképp!
A pillanat véget ért, Ashley visszaült a helyére. Körben
mindenki szipogott.
Végül Brooke odafordult Ashley-hez.
– Azt nem mondtad el, mire tanított közben Isten!
Ashley-nek kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön:
Brooke viccel. Egyszerre tört ki belőlük a nevetés, és
hamarosan átragadt a többiekre is.
Ashley hagyta, hogy az öröme elvegyüljön a többiek
vidámságában. Olyan nyilvánvaló leckékre tanította őt Isten,
hogy azokat aligha kellett újra szavakba foglalni. Bizonyos
értelemben ugyanezt a leckét tanította meg mindegyiküknek.
Erről olvasott Ashley a 130. zsoltárban két hónappal ezelőtt.
Azzal, hogy az Úrba és az Ő rendületlen szeretetébe vetették
a reménységüket, rátaláltak a megváltásra, amelyre olyan
kétségbeesetten szükségük volt.
Valamennyiük közül talán Ashley-nek a leginkább.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

JOHNT RAGYOGÓ KÉKSÉGGEL KÖSZÖNTETTE az ég a nyitott

hálószobaablakon keresztül, amikor felébredt. Korán volt,
még alig múlt hat óra, de már hallotta a madarak ismerős
csivitelését a ház melletti fákról. Hunyorgott a szobába
beömlő erős fényben, amely a kora nyári reggeleket és az új
kezdeteket jellemezte. Mennyire helyénvaló! – gondolta, és
közben lassan derengeni kezdett neki, hogy ez az a szombat,
amelyet annyira várt, és amelytől bizonyos tekintetben
tartott is attól fogva, hogy megkérte Elaine kezét.
Ma lesz az esküvője.
Nem sietett kikelni az ágyból. Túl sok mindent kellett
még átgondolnia. Mély lélegzetet vett, és gondolatban leltárt
készített a szobájáról. Ma ébred itt utoljára. Ma este Elaine-
nel elindulnak a nászútra Észak-Michigan felé, útközben
megszállnak egy-egy panzióban, és amikor visszajönnek,
megkezdik közös életüket új otthonukban. Három nappal
ezelőtt kötötték meg a szerződést, és már megvették az új
hálószobabútort is.
Kinyújtott kezével végigsimította a hűvös, sima lepedőt
az üres helyen maga mellett, ahol Elizabeth aludt mellette
annyi éven át. A mai naptól fogva megint nem egyedül fog
ébredni, és egyszer csak úgy érezte, mintha egy szakadék
szélén állna, és mindjárt lezuhanna az ismeretlen mélységbe.
Hogyan fordíthat hátat a háznak, amely az otthont jelentette
nekik; a régi emlékeknek, amelyeket az öreg ház tartogat, és
a hálószobának, amelyen osztoztak?
 Aztán félelmei ugyanolyan gyorsan alább is hagytak.
Tegnap este tartottak egy egyszerű próbát, utána szétnéztek
az új házukban; szobáról szobára járva megbeszélték, a
meglévő kanapéik közül melyik hol mutatna igazán jól, aztán
átbeszélték, hogyan segítenek majd John gyermekei a
költözködésben, ha ők visszajöttek a nászútról. Zárásképpen
üldögéltek egy kicsit az új hintaágyon, amit az elülső
verandára vettek.
John érezte, hogy szívverése újra normálisra lassul,
amint felidézi előző esti beszélgetésüket.
– Egyikünknek sem lesz könnyű újrakezdeni. – Elaíne
őszinte szemébe nézve az asszony lelke mélyéig látott. –
Időre lesz szükségünk, hogy feldolgozzuk az összes változást.
Johnt hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötték el Elaine
szavai.
– Már azt hittem… csak én érzek így.
Elaine elmosolyodott.
– Mindkettőnknek könnyebb lenne megőrizni a dolgokat
úgy, ahogy voltak, és a múlt kényelmében üldögélve leélni az
életünket.
– De nem mindig a könnyebb a jobb. – John átkarolta az
asszony vállát, szemét továbbra sem vette le róla.
– Pontosan.
Elhalványult a beszélgetés emléke. Felült. Elaine megérti
őt. Ma reggel kétségkívül ő is hasonlóan vegyes érzelmeket él
át; izgatott öröm tölti el a jövővel kapcsolatban, ugyanakkor
mélységesen tudatában van mindannak, ami idáig juttatta
őket. A lezárásnak, ami éppen emiatt következik be. Eleve
azért barátkozhattak össze, mert mindketten ugyanolyan
szívfájdalmat és veszteséget éltek át. Túláradó örömükbe
egészen biztosan vegyül majd a mai napon legalább
valamilyen mértékben ebből a fájdalomból is.
Az esküvőt délután négyre tűzték ki, utána lesz a vacsora
Katyéknél. A meghívottak létszáma még az ötvenet sem érte
el – csupán a családra számítottak és még néhány közeli
barátra. Johnnak rengeteg ideje volt még addig. Gondosan
eltervezte a napját. Megreggelizik és Bibliát olvas az
étkezőasztalnál, aztán néhány órát a kertben tölt Elizabeth
rózsáinak gondozásával.
A vevővel majdnem egy hete egyezett meg. Július
második hetéig kellett teljesen kiköltöznie; ez elég időt
hagyott neki arra, hogy átvigye az új házba azokat a
bútorokat, amelyeket megtart, a gyerekei pedig átnézzék a
többit. Viszont fontosnak tartotta, hogy jó állapotban adja át
a házat; gondosan nyírt és ápolt rózsakerttel és pázsittal,
ahogyan ő és Elizabeth mindig is gondozták.
Erin és Sam jövő héten költöznek ide a városba; ők kérték
el a hálószobabútort, és John örömmel mondott igent nekik.
A több évtizedes darabok még mindig remek állapotban
voltak, és így legalább a családban maradnak.
John lassan leengedte a lábát, és közben megakadt a
szeme egy fényképen kettejükről. A szoba sarkában álló
komód tetején elhelyezett kép sokszor nyújtott neki vigaszt a
szeretett felesége halálát követő hónapok és évek során.
Az árulás szívbe markoló érzése hirtelen, mindenféle
előjel nélkül belemélyesztette karmait John vállába, és nem
akarta elengedni. Úgysem tudja soha pótolni azt, amit
Elizabethtel átélt; akkor miért próbálkozik? Hogyan állhat
oda családtagjai és barátai elé és fogadhat sírig tartó
szerelmet egy másik nőnek?
 Felállt; kimért léptekkel odament a komódhoz, és lassú
mozdulattal a kép után nyúlt. Elizabeth mintha egyenesen
ránézett volna, feltétel nélküli szeretettel, mindenféle
ítélkezés nélkül, még ezen a napon is.
– Elizabeth, édesem, én nem akartam, hogy így alakuljon!
– suttogta John alig hallhatóan. – Még most is érzem, hogy itt
vagy velem, mintha itt állnál az oldalamon.
Hosszú ideig nézte a képet, az emlékezetébe véste;
hagyta, hogy még mélyebben beleégjen a szívébe. Megtartja
a képet, ahogyan Elaine is őrizgeti elhunyt férjével közős
képeit. De lesz-e valaha még egyszer része egy ilyen
pillanatban, amikor Elizabeth szemébe nézve vágyódhat
utána úgy, mint most? Vagy az egy másfajta árulás lesz
Elaine-nel szemben?
Érzelmeinek súlya ránehezedett a felelősség terhével
együtt, hogy az újranősülést választotta. Visszatette a
fényképet a komódra, majd kihúzta a legfelső fiókot. Itt
őrizte az Elizabeth neki szóló leveleiből készített albumot.
Miután mindegyik gyermekének összeállított egy ilyen
emlékkönyvet, rászánt egy kis időt, hogy saját magának is
készítsen egyet. Nyilván nem fogja kitenni a kávézóasztalra
az új otthonában, de azért kéznél akarta tartani.
Elővette, és visszaült az ágy szélére. Ölébe vette a
könyvet és kinyitotta. Olvasnom kell valamit tőle; valamit,
ami segíthet lerázni azt a szörnyűséges érzést, hogy valami
rosszat teszek azzal, hogy elveszem Elaine-t, hogy
valamiképpen fájdalmat okozok Elizabethnek…
John lapozgatni kezdett a könyvben. Elizabeth levelei
sokszor nyújtottak neki segítséget az asszony halála óta
eltelt időben, de most valahogy nem tudta, hova forduljon,
melyik oldal tartalmazza azt a biztatást, amire szüksége van.
Némi lapozgatás után megállt az egyik levélnél a könyv
vége felé. Elizabeth virágos papírt használt, és kézzel írt
betűi különösen szem-beötlőek voltak ezen a lapon. John
albumában nem fénymásolatok szerepeltek, hanem felesége
eredeti levelei. Hüvelykujjával végigsimította a lapot, majd
mélységes áhítattal olvasni kezdte.

Drága John!

Lehunyta szemét, és próbálta felidézni Elizabeth

dallamos hangját és azt, ahogyan minden szavával a lelkében
élő reménységet hirdette. Amikor már újra hallotta; amikor
olyan tisztán jutott el hozzá az asszony hangja, mintha ott
ülne mellette és hozzá beszélne, kinyitotta a szemét és
tovább olvasott.

Amióta újra megbetegedtem, még erősebb késztetést érzek

arra, hogy írjak neked. Magammal viszem ezt az írótömböt,
hogy amikor rám kötik az infúziót, legyen valami, ami
eltereli a figyelmemet a kemóról. Ahányszor tollam a
papírhoz ér, a szívem feléd fordul. Mondtam már neked,
hogy teljes szívemmel hiszem, hogy Isten meg fog
gyógyítani. A végén újra ép és egészséges leszek, efelől meg
vagyok győződve. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy
ez a gyógyulás megtörténhet itt… vagy megtörténhet a
Mennyben.
Nem akarok negatív lenni, nem azért írom ezt, de ha Isten
úgy döntene, hogy a gyógyulásom csak a Mennyben
történjen majd meg, szeretném, ha tudnál néhány dolgot.
 Először is, olyan szeretetteljes életem volt melletted,
amelyben máshogyan nem lehetett volna részem. A
házassággal kapcsolatos leghőbb álmaim is eltörpülnek az
évtizedek mellett, amelyeket te teremtettél kettőnk
számára. Tisztában vagyok azzal, hogy Istentől kértél
bölcsességet és vezetést, és Ő tett téged olyan férfivá,
amilyen vagy. Az Úr nélkül ennek a csodálatos útnak
egyetlen perce sem válhatott volna valóra. Ezért hadd
mondjam el most neked, milyen hálás vagyok a
kiváltságért, hogy szerethettelek, hogy te is szerethettél, és
hálás is maradok életem végéig.

John felemelte a tekintetét, és kinézett a nyitott ablakon.

Az ég kékje elmélyült; a napsugarak pedig meleg arany
árnyalatot öltöttek. Számomra volt kiváltság, Elizabeth.
Teljes mértékben. Elméjét és szívét megtöltötték Elizabeth
szavai; csakugyan úgy érezte, mintha ott lenne mellette, és
még egyszer, utoljára kettesben kezdenék a napot. Szemét
újra a papírra vetette, és folytatta az olvasást.

Másodszor, szeretnék egy nagyon különleges ajándékot

adni neked, John. Válaszd az életet a magad számára,
akármi történik is velem! Tudom, már írtam neked erről,
de azt hiszem, érdemes megismételnem. Mózes ötödik
könyve azt mondja, hogy Isten az övéi elé helyezi az életet
és a halált, és mindig arra biztat, hogy válasszuk az életet.

Ugyanezzel az üzenettel találkozott már John!

Elizabethnek egy másik levelében. Ott is ezt az igeverset
emlegette. Isten nagyon komolyan a szívére helyezhette
Elizabethnek, hogy tárja fel a szívét a férje előtt, és tudassa
vele: ő azt szeretné, ha John az életet választaná – még akkor
is, ha ez az élet őt nem foglalná magába.

Tudod, szerelmem, én is az életet választom most, ebben a

percben, amikor itt ülök a széken, és a kemó csöpög a
vénámba. Élni akarok, mert szeretnék veled együtt
megöregedni. Szeretném megérni leendő unokáink és
dédunokáink születését. Szeretném meglátni, hogyan
alakul gyermekeink élete az elkövetkező évtizedek során.

Az írásnak itt hirtelen vége szakadt, de valahogy olyan

befejezetlennek érezte John. Lehetséges, hogy a túloldalon
folytatódik? Elizabeth általában inkább egy második
papírlapot használt, és nem írt a lapok hátuljára, de Johnnak
az a furcsa érzése támadt, hogy ez a levél kivétel.
Hüvelykujjával fellazította a ragasztószalagot a lap alján, és
amikor elvált az album lapjától, óvatosan felemelte a
papírlapot.
És tényleg, a levél a hátlapon folytatódott! John érezte,
hogy gyorsul a lélegzése. Úgy fordította az albumot, hogy el
tudja olvasni az írást. Legfelül kezdte.

De tisztában vagyok azzal, hogy Istennek talán más a terve

velem. Ha így történik, neked ugyanolyan buzgón kell
tovább szeretned az életet, ahogyan házaspárként együtt
tettük. Azt mondom ezzel, hogy válaszd az életet! Sosem
akarnám, hogy annak az árnyékában sorvadozz, amit én
jelentettem neked, ha én már nem leszek itt, hogy az életed
része lehessek. Ebben az esetben fogadd tárt karokkal az új
kalandokat, új barátságokat, és menj arra, amerre ezek
visznek!
 Ha ez azt jelenti, hogy egy napon újranősülsz, tedd azt!
Méghozzá teljes, ép szívvel, és abban a tudatban, hogy
valahonnan a Mennyből én szurkolok neked!

Johnnak torkán akadt a lélegzet. Újra elolvasta az utolsó

szakaszt. Ha ez azt jelenti, hogy egy napon újranősülsz, tedd
azt? Nem tudta biztosan, hogyan lehetséges, de meg volt róla
győződve, hogy eddig soha nem olvasta'még el végig ezt a
levelet. Az albumban több mint száz levél volt Elizabethtől,
ennek az-egynek a hátulját valahogy nem nézte meg.
De hogy pont ma találjon rá. Megborzongott, és folytatta
az olvasást.

Remélem, megérted, milyen szándékkal írom ezt a levelet.

Nem fogom most rögtön odaadni neked, csak ha már
egészen bizonyosnak tűnik, hogy Isten a Mennyben akar
meggyógyítani engem, és nem itt.
Addig én is az életet választom, és hiszek abban, hogy te is
így teszel majd. Akár itt leszek melletted, akár nem.
Szívem minden szeretetével:
Elizabeth

John gondosan kisimította a papírlapot, és becsukta a

könyvet. Aztán olyasmit tett, amit már nagyon sokszor az
élete során, amikor olyan égető szüksége volt Krisztusra,
hogy alig kapott levegőt, és amikor Isten csodálatos
jelenlétének valósága olyan erővel érintette meg, hogy nem
tudott mást tenni, csak ujjongva felkiáltani.
Ez is ilyen pillanat volt.
Térdre rogyott az ágy lábánál és arcát a kezébe temette.
Az árulás érzésének nyomasztó súlya teljesen elillant; a
helyét határtalan, természetfeletti öröm töltötte be John
szívében és lelkében. Istenem, Uram, olyan hűséges vagy,
olyan kedves és jó! Jelet kértem Tőled, és Te olyan módon
válaszoltál, hogy eláll tőle a lélegzetem.
Fiam, a szeretet Istentől van… Aki szeret, az Istentől
született és ismeri Istent.
Johnt elborította az Úr Szelleme és jelenléte; olyan
szeretet- és békességfelhőként ölelte körül, amilyet addig
még soha nem érzett. A válasz egyenesen a Szentírásból jött;
János első leveléből. Bizonyíték volt Isten iránta való
szeretetére, de arra is, hogy Isten kedvét leli abban, ha az
Övéi szeretik egymást. Különösen, ha egy férfi és egy nő
házasságáról van szó, akik egyformán eltökélték szívükben,
hogy Őt akarják szolgálni.
Köszönöm, Istenem… hogy Te megteremtetted a
világmindenséget, elküldted Fiadat, hogy meghaljon értem, és
még arra is szántál időt, hogy odavezess engem ahhoz a
levélhez; Köszönöm!
John kinyitotta a szemét, felállt, visszatette az albumot a
komód legfelső fiókjába, és olyan boldogságot érzett, amilyet
már évek óta nem. Soha nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot,
sem azt, hogyan találkozott vele Isten itt, az esküvője
napjának reggelén.
Odalépett az ablakhoz, és mélyen teleszívta a tüdejét. Ma
van az esküvője! Feleségül veszi azt az asszonyt, aki a
legjobb barátja, és belevág egy olyan életbe, amelyik
lehetővé teszi, hogy életük alkonyán együtt szeressék és
szolgálják Istent Benne bízó szívvel! Hatalmas öröm áradt
szét a szívében; úgy érezte, mindjárt szétfeszíti. Isten hozta
Elaine-t az életébe, és Isten ajándékozta meg a bizonyosság
ajándékával a döntésére nézve, hogy feleségül veszi őt.
És még valamivel! A bizonyossággal, hogy valahol a
Mennyben Elizabeth neki szurkol.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

LUKE APJA ÉS ASHLEY TANÁCSÁNAK minden egyes részletét

megfogadta. Reagannel megbeszélték, hogy Johnék esküvője
előtt egy-két órát rászánnak a beszélgetésre. Délelőtt tíz óra
múlt, amikor családostól megérkeztek Ashley-ékhez. Ashley
és Landon vállalták, hogy vigyáznak Tommyra és Malinre,
ameddig csak kell.
– Na, jó, gyerekek, most tessék nagyon szót fogadni
Ashley néninek! – Luke hátrapillantott a két gyerekre, akik
még becsatolva ültek az ülésükben. Tommy ma reggel már
produkált egy kolosszális hisztit, amiért Malin megtalálta a
kedvenc robotdínóját, és letörte a farkát. Keresztbe tett
karral ült, a szeme még vöröslött a sírástól. Luke megőrizte a
nyugalmát. – Szeretném hallani mindkettőtöktől, hogy „Igen,
Apa!”
Malin szólalt meg elsőként, száját biggyesztve elismételte
a szavakat, aztán Tommy is követte a példáját. De a hangján
érződött, hogy semminek nem örül a mai nappal
kapcsolatban. Sem a dinoszaurusznak, sem Malinnek, sem
annak, hogy kiteszik a nagynénjénél, ahol rendesen kell majd
viselkednie.
Luke nem húzta tovább az időt. Reagan kiszállt és
kisegítette Malint az üléséből. Luke ugyanígy tett Tommyval.
Ashley és Cole az ajtóban várták őket.
– Szia, Tommy! Elővettem a legós vödröket! – köszöntötte
fülig érő szájjal unokatestvérét Cole. – Egy egész várost is
építhetünk, ha szeretnéd.
 Tommy megnyúlt arca azonnal felderült. Ficánkolással
jelezte, hogy le akar szállni, és amint földet ért a pókemberes
sportcipője, odaszaladt Cole-hoz.
– Legyen űrváros! Olyan űrváros, ahol dínók laknak!
Luke-ot elöntötte a hála, megnyugtatta zilált idegeit.
– Jó srác a fiad! – Odalépett nővéréhez, és oldalról
átölelte. Ashley pocakja nem is engedett volna mást. –
Figyelj, tényleg nagyon köszönjük!
Reagan halvány mosolyt küldött Ashley felé.
– Nagy szükségünk van most erre a kis időre.
– Tudom. – Ashley puszit nyomott sógornője arcára. –
Imádkozunk értetek!
– Szerintem délre visszaérünk. – Luke hátralépett,
Reagan pedig letette Malint. – Úgy jó nektek?
– Persze, még bőven lesz idő előkészülni az esküvőre. –
Ashley elmosolyodott, és láthatóan őszinte öröm tükröződött
az arcán. Jó hosszú utat tett meg, mire így el tudta fogadni
apjuk házasságát. – Addig meg csak játszunk.
Megjelent az ajtóban Devin, és néhány másodperc múlva
Malinnel együtt eltűnt a házban.
– Még egyszer kösz, Ash!
– Viccelsz? – kérdezte, és mosolyogva nézett az öccsére.
Tommy több szórakozást nyújt nekünk, mint amennyiben
egyébként egy hét alatt részünk van.
Ezen mindenki nevetett. Luke Reagan derekára tette a
kezét, amikor visszaindultak a kocsihoz. Annyira természetes
módon jött a mozdulat, hogy csak a járda végénél döbbent rá,
milyen apró győzelmet tapasztaltak meg. Mert ezúttal
Reagan nem húzódott el.
 Ez jó jel, igaz, Istenem? Kérlek, add, hogy jó jel legyen! –
imádkozott némán, ahogy beült a kormány mögé. Nem
érkezett felelet, de ez nem is volt baj. Isten velük van ma.
Luke tudta ezt, mert az elmúlt hetekben végig ezért a
pillanatért imádkozott, és – apja tanácsának megfelelően –
megbizonyosodott arról, hogy tényleg mindent átgondolt,
amit el akart mondani. Ami pedig még ennél is fontosabb,
megvárta, amíg Reagan is nyitott lett a beszélgetésre.
Amikor először felvetette a dolgot, még elzárkózott a
felesége.
Csak miután többször is kérlelte, és közben Isten
segítségével türelmesen és kedvesen viszonyult hozzá, akkor
egyezett bele végül Reagan ebbe a beszélgetésbe.
Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Odafordult
Reaganhez.
– Köszönöm, hogy beleegyeztél!
– Tisztában vagyok vele, hogy ez sokat jelent neked. –
Reagan becsatolta magát, és ránézett. Nem mosolygott,
mégis olyan gyengédséget látott a szemében Luke, amilyet
már nagyon régóta nem. A hangjából úgy tűnt, őt hidegen
hagyják a beszélgetés esetleges jótékony hatásai, de Luke
nem hagyta, hogy ez kedvét szegje. Legalább nem
sértődötten vagy dühösen beszél a felesége, mint szinte
minden beszélgetésük alkalmával karácsony óta.
Kinyitotta a konzolt a két ülés között, és elővett egy Chris
Tomlin-CD-t, amit direkt erre a tízperces útra állított össze.
Betette a lejátszóba, és éppen csak annyi hangerőt adott rá,
hogy a szavak betölthessék a lelkét. „Erő tölt el, ahogy az
Úrra várunk… az Úrra várunk…”
 Az üzenetben rejlő igazság felnagyította a reménységet,
amely az előttük álló órákkal kapcsolatban élt a szívében.
Együtt énekelt a CD-vel. Volt olyan, hogy alig bírta a
kormánykeréken tartani a kezét, mert legszívesebben az ég
felé emelte volna; Istenhez, aki még mindig képes az ő
szörnyűséges hibáit diadallá formálni. Ha Reagan hajlandó
lesz megbocsátani neki.
Érdekes dolog volt ez a dicsőítő zene. Miután férjként és
keresztényként elbukott, Luke úgy érezte, képmutatás lenne
ilyen zenét hallgatnia. Ashley viszont mondott neki valamit,
amitől már máshogy látta a dolgot. Az ilyen zene balzsam a
lelkének; emlékezteti a tökéletes Istenre, főleg az olyan
időkben, amikor ő nem igazán tökéletes. Így aztán Luke
hagyta, hogy a zene segítsen neki nem a saját
hiányosságaira, hanem az Úr nagy képességeire
összpontosítani.
Reagan odafordult felé.
– Hova megyünk?
– Az egyetemhez. – Luke még nem akarta elárulni a
pontos helyet. – Kigondoltam egy jó helyszínt.
Reagan elgondolkodva nézett rá.
– Te tényleg sokat töprengtél ezen!
– Igen. – A reménység szikrája lobogó lánggá erősödött.
Luke megfogta felesége kezét, és finoman megszorította. –
Nem is sejted, mennyire!
Még két dalt hallgattak végig, mire odaértek a parkolóhoz
annak a háztömbnek a közelében, ahol Reagan lakása volt,
amikor ők ketten elkezdtek együtt járni. A legtöbb diák már
hazautazott a nyárra, vagy egyéb dolga akadt szombaton,
úgyhogy nem sok autó állt a parkolóban.
 Reagan letekerte az ablakot, és rámeredt az épületre.
Aztán visszafordult a férjéhez. Arca tanácstalanságot
tükrözött.
– Itt akartál beszélgetni?
– Itt. Ahol az egész elkezdődött. – Luke-nak olyan sok
mondanivalója volt, hogy néhány másodpercig habozott, nem
is tudta, hol kezdje. De aztán kényszerítette magát, hogy
azzal kezdje, miért hozta ide Reagant. – Találni akartam egy
olyan helyet, amely segít nekünk visszaemlékezni arra, hogy
miért szerettük meg egymást. Gondoltam a Monroe-tóra
vagy az egyetemi softball pályára, aztán a stadionra is, vagy
a kis patakra a szüleim háza mögött.
Reagan szemében felcsillant egy olyan fény, amely addig
nem volt ott.
– Azoknak a helyeknek sokkal jobb a légkörük, de úgy
gondoltam, ha ide jövünk, az segít nekem visszaemlékezni
nemcsak arra, mennyire szerettelek akkoriban… – Elcsuklott
a hangja, miközben felesége szemébe nézett. – Hanem arra
is, hogy mennyire cserbenhagytalak.
Reagan oldalra hajtotta a fejét.
– Akkor hagytál cserben, amikor összejöttél Randivel. –
Nem vádlásképpen mondta, csupán ténymegállapításként. –
Itt… itt hűséges voltál hozzám.
– Nem. Tudtam, hogy Isten mit vár tőlünk, mégis azon az
estén… – Luke pillantása Reagan szíve mélyéig hatolt –
hagytam, hogy elszabaduljanak a dolgok. Cserbenhagytalak,
és egyszer sem… – Elborították az érzelmek; megvárta, hogy
legyen ereje folytatni. – Egyszer sem kértelek arra, hogy
bocsáss meg ezért!
 Reagan arckifejezése megváltozott. Olyan nyers fájdalom
tükröződött a szemében, hogy szinte fájt ránézni. Hátradőlt
az ülésen, keresztbe fonta a karját, és tekintete visszatévedt
az épületre.
– Nem szívesen gondolok erre.
– Én sem. – Luke már megtette az út egy részét, de még
sok mindent kellett kimondania. – Csakhogy az az igazság,
hogy elszúrtam a dolgokat azon az estén. Szerettelek és veled
akartam leélni az életemet, de nem Isten ránk vonatkozó
tervének megfelelően cselekedtem, és ezzel cserbenhagytalak
téged.
Reagan tekintete távolságtartásról árulkodott; arcán
könnycseppek gördültek végig.
– Sajnálom, hogy erre emlékeztetlek. De úgy gondolom,
ha nem megyünk vissza a múltba, nem sikerül megtalálnunk
a módját, hogy együtt maradjunk a jövőben. – Közelebb
hajolt, és gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeket felesége
arcáról. – Reagan, kérlek… még mást is kell mondanom.
Reagan szipogott, és amikor férjére emelte tekintetét,
úgy nézett, mint egy összetört szívű kislány.
– Hallgatlak.
Luke visszagondolt apja szavaira.
– Az erkölcsi bukásnak mindig ára van. Ha nem vállalom
a felelősséget; ha nem megyek vissza és nem számolok le
múltamnak azzal a részével, nem élhetem át a valódi
növekedést. Sem én, sem mi ketten.
Reagan ránézett, szeme újra megtelt könnyekkel.
– Nem kell ezt mondanod.
– De igen. – Felesége keze után nyúlt, és bár Reagan nem
húzta el, Luke érezte, hogy megdermed az érintésétől. Segíts
nekem, Istenem! Nyisd meg a szívét, hogy meghallja, amit
mondani akarok! – Reagan, légy szíves… hallgass meg!
Reagant rázta a halk zokogás. Hátrahajtotta a fejét a
támlának.
– Folytasd!
– Azzal, amit aznap este tettem, óriási veszteséget
okoztam neked, és szerintem ezt soha nem ismertem el
igazán. – Luke visszaemlékezett arra, amikor felrohant a
Reagan lakásához vezető lépcsőn azon a kedden, szeptember
11-én, amikor megtudta, hogy az ikertornyok összeomlottak,
és a lány apját nagy valószínűséggel maga alá temette a
romhalmaz. Az emlék okozta fájdalom éles késként hasított
belé. – Miattam elszalasztottad azt, ami a legutolsó
beszélgetésed lett volna az édesapáddal. Abban a hitben
kellett hazamenned, hogy cserbenhagytad az apádat, amikor
ő olyan nagyra tartott téged. Csodált azért, hogy kiálltál a
tisztaság mellett, és megtartottad az ígéretedet, hogy várni
fogsz a házasságig, aztán hirtelen – miattam – meg kellett
birkóznod a tudattal, hogy megszegted ezt az ígéretét.
Reagan hármat szipogott. Szabad kezét az arcához
emelte.
– Az apámat nem te hagytad cserben, hanem én. Nem…
nem vállalhatod magadra a felelősséget az egészért.
Luke szíve fájt Reaganért, de muszáj volt megértetnie
vele az igazságot.
– Ez nem igaz. Az én feladatom lett volna vigyázni rád és
kincsként óvni téged. Aznap este viszont… aznap este nem
rád gondoltam, vagy arra, hogy mi lenne a legjobb neked,
vagy arra, hogy milyen értékes ajándék vagy Istentől. Csak
magamra gondoltam.
 – Luke…
– Még valamit! – Luke nagyot nyelt. Soha semmit nem
gondolt ennyire komolyan. – Te hazamentél, és miközben
megszülted a fiunkat, elveszítetted a képességet, hogy több
gyermeked legyen. Elveszítetted az önbecsülésedet a
családod és a gyülekezeti barátaid szemében, és elveszítetted
a szabadságodat. Elvesztetted azt a lányt, aki voltál, mert
rövid idő alatt anyává kellett válnod.
Reagan leengedte a kezét. Záporozni kezdtek a könnyei,
mintha végre igazán szíven találták volna Luke szavai.
– Engem terhel a felelősség ezekért a veszteségekért.
Minden következményért, amely az én saját erkölcsi
bukásomból fakadt. – Luke a homlokát nekitámasztotta
Reagan homlokának. – És egészen mostanáig… egyszer sem
kértelek arra, hogy bocsáss meg nekem ezért! – Hangja
suttogássá halkult. – Kérlek, Reagan, könyörgöm neked!
Bocsáss meg, hogy így cserbenhagytalak! Annyira sajnálom!
Reagan néhány másodpercig nem mozdult; Luke-ban már
megfordult, hogy talán nemet mond. De aztán érezte, hogy
megtörik. Karját lassan Luke nyaka köré fonta, és
hozzásimult.
– Bárcsak… bárcsak felvettem volna a telefont!
Luke abban a szempillantásban tudta, hogy Ashley-nek és
az apjának igaza volt. Itt kezdődtek a gondok kettejük között,
és ide kellett visszatérniük ahhoz, hogy rendbe hozhassák a
dolgokat. Kezével végigsimította felesége hátát, szorosan
ölelte, magához szorította.
– Az én hibám volt! Bocsáss meg nekem! – Arcát az
arcához szorította. – Olyan sokszor cserbenhagytalak, de
ígérem, hogy ettől a pillanattól fogva soha többé nem
hagylak cserben. Szeretlek!
Reagan megtörölte az arcát, és ránézett.
– Hiszek neked. Tényleg hiszek. – Válla rázkódott a
zokogástól, de a szemét nem vette le a férjéről. –
Megbocsátok neked. De… te is megbocsátasz nekem? –
Lassan kiengedte a levegőt a tüdejéből. – Megbocsátasz
nekem mindazért, amit a miatt az este miatt elveszítettél?
– Kicsim, hát persze, hogy megbocsátok! – Luke két keze
közé fogta Reagan arcát. – És köszönöm, hogy eljöttél ma
ide, és meghallgattál!
– Párterápiára kell mennünk.
– Feltétlenül! – felelte Luke, és a szíve szárnyalt.
– Mert én is szeretlek téged. Nem akarom elveszíteni a
házasságunkat.
Reagan szeme vörös volt és duzzadt, de Luke valódi
megbocsátást és reménységet látott benne; azt a megváltást,
amelyre a mai napig egyikük sem talált rá igazán. Hirtelen
tudta, hogy a mai naptól fogva soha többé nem fognak
válásról beszélni, hanem elmennek párterápiára, és újra
megtalálják a hitet, amely valamikor összekötötte őket.
Lerendezik a gyerekeik magatartásbeli problémáit is, és
napról napra felépítik közös életüket. Luke biztos volt ebben,
mert most a Szent Szellem gyengédségét és jelenlétét látta a
feleségében, és még valamit, amiről addig azt sem tudta,
hogy fogja-e valaha újra látni.
Megpillantotta benne azt a lányt, akibe annak idején
beleszeretett.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

AZ EGÉSZ FLANIGAN CSALÁD HIVATALOS VOLT az esküvőre, sőt,

Bailey arra is engedélyt kapott, hogy Timet elhívja
kísérőként. Tim kocsijában ült; kettesben haladtak Bailey
szüleinek autója mögött a Clear Creek-i Közösségi Gyülekezet
felé. Tim együtt énekelt a rádióban szóló zenével, és közben
néha csevegett vele egy keveset, de Bailey többnyire
hallgatott.
Az esküvők valahogy mindig töprengésre késztették a
jövővel kapcsolatban.
Kinézett az ablakon. Mintha csak tegnap lett volna, hogy
a sugárutat szegélyező fák csupasz ágait még hó borította!
Most, hogy leérettségizett, egy kicsit már jobban értette,
amit a szülei mondogattak mindig neki az idővel
kapcsolatban. Az volt a lényege, hogy még csak nem is
pisloghat, mert az évszakok szinte egymásba érnek, sőt,
egyre gyorsabban követik egymást.
– Mi jár a fejedben? – Tim lehalkította a rádiót, és
rámosolygott.
– Semmi! – felelt Bailey, és vigyázott, hogy a hangja és a
mosolya könnyed maradjon. A gondolatai még mindig eléggé
össze voltak kuszálódva, úgyhogy tényleg nem volt mit
megosztania Timmel. Legalábbis egyelőre. – Csak az élet,
meg hogy milyen gyorsan szalad!
– Például az, hogy felnőtt lettél és leérettségiztél?
– Aha… olyasmi. – Feljebb tekerte a hangerőt. Az
érettségi utáni partija nem túl nagyszabású, de csodás
esemény volt. Meghívta néhány iskolai barátját, meg egy
rakás gyereket a színjátszó körből. A szülei emlékalbumot
készítettek neki addigi életéről és iskolás napjairól, és
édesanyja egy filmet is összeállított a MacBookján. A
fényképek, a videó és az anyja által választott zene együtt
bizony kicsalta a könnyeit. Mindig kincsként fogja őrizni
ezeket.
Tim megint rázendített, és az utat figyelte. Bailey
rápillantott, és újra felmerült benne a kérdés, hogy vajon öt
év múlva a saját esküvőjükre igyekeznek-e majd a templom
felé. Ebbe az irányba vezeti Isten? Nekidőlt az ajtónak, és
megigazította sötétkék szoknyáját. A végzősök bálja óta
szépen alakult a barátsága Timmel. Azóta nem csókolta meg
a fiú, de ennek örült is. Még nem állt készen egy komoly
kapcsolatra, és akárhogyan éreztek is egymással
kapcsolatban, valahogy az volt az érzése, hogy Tim is így van
ezzel.
Megérkeztek a gyülekezethez. Tim leparkolt Bailey szülei
mellé. Bailey örült annak, hogy Mr. Baxter talált valakit, akit
szerethet, miután annyi éven át hiányzott neki az első
felesége. A szülei azt mondták, egyszerű esküvő lesz,
semmiképpen nem olyan, mint Katy és Dayne menyegzője.
Tim meleg, kedves tekintettel pillantott rá, és félúton a
templom ajtaja felé megfogta a kezét. Mögöttük ott jöttek
Bailey öccsei, és a lány biztosra vette, hogy hallani fog még
erről, de nem foglalkozott vele.
Odabent azt látta, hogy a Baxter család tagjai a templom
jobb oldalán helyezkedtek el. Katy és Dayne egymáshoz
simulva ültek. Bailey-t mosolyra fakasztotta a látvány. Ő is
erre vágyott. Valakire, aki úgy szereti őt, mint Dayne
Matthews Katyt; aki keresztülrepüli a fél országot, hogy
néhány percet vele tölthessen. Valakire, aki hagyja, hogy
Isten vezesse a kapcsolatuk minden részletére vonatkozóan.
Helyet foglaltak. A vendégek elcsitultak, amikor
megszólalt a zene. Az orgonista játszott valami hagyományos
darabot. Mark Atteberry pásztor ott állt legelöl, Mr. Baxter
mellett. Bailey nem tudta biztosan, de mintha Mr. Baxter
szeme könnytől csillogott volna. Felnőtt gyermekei is mind
odaálltak mellé. Bailey rápillantott az egyoldalas műsorlapra,
és elolvasta a nevüket: Dayne, Brooke, Kari, Ashley, Erin és
Luke. Felnézett. Nem ismerte mindegyiknek a történetét, de
azt tudta, hogy sok mindent vészeltek át együtt. Gyönyörű
családot alkottak.
Bailey hagyta, hogy a zene megtöltse a szívét. Néhány
másodpercre lehunyta a szemét. Vajon az ő testvérei hogy
fognak festeni néhány év múlva, amikor már mind felnőttek
lesznek, és elegáns öltönyben feszítenek majd? Mit vesz majd
fel az édesanyja az ő esküvőjén, és hogy kezeli majd az apja a
helyzetet? Legfőképpen pedig: ki várja majd az oltár előtt?
Gondolatai akaratlanul is Codyra terelődtek. A fiú
Washingtonban lábadozott. Anyja nem tájékoztatta őket a
részletekről, és Cody sem. De biztosan egész jól van, mert
megint írt Bailey-nek – eddig már kétszer. Nem olyan hosszú
leveleket, mint korábban, és az érzéseiről nem igazán
beszélt. Mintha távolságot akart volna teremteni kettejük
között. Első levelében megköszönte, hogy Bailey a
családjával együtt annyit imádkozott érte, és közölte, hogy
reménység szerint július elseje körül már visszatérhet
Bloomingtonba. Azt is közölte, hogy meggondolta magát,
mégsem költözik a nyugati partra, hanem összeköltözik
néhány futballjátékos barátjával. A jó srácokkal, akik nem
járnak bulizni.
Bailey remeknek tartotta, hogy van a fiúnak egy terve, de
eltöprengett azon, hogy vajon miért nem költözik vissza
hozzájuk, és ezt meg is kérdezte legelső levelében, amikor
már megvolt neki a fiú címe. Cody válasza fájdalmat okozott
neki, bár nem is értette pontosan, hogy miért. Cody azt írta,
hogy meg kell találnia a saját maga útját az életben, mint
ahogyan a lánynak is. „Most már felnőtt vagy, Bailey.
Szükséged van arra, hogy szabadon éld az életedet és
beleszeress valakibe anélkül, hogy én ott lógnék a háttérben.”
Tim a hüvelykujjával végigsimította Bailey kézfeje szélét,
és rámosolygott.
Bailey visszamosolygott rá. A zene éppen ekkor váltott.
Ám ahogy felálltak és hátrafordultak, és nézték, ahogy Ms.
Denning végigvonul a sorok között, Bailey nem bírta lerázni
a Codyval kapcsolatos gondolatokat. A fiú csak barát akart
lenni, semmi más, és Bailey biztos volt abban, hogy ennyiben
is fognak maradni. Egyébként is lehetséges, hogy a háború
megváltoztatta Codyt. Ez sok sráccal előfordult. Legalábbis
Bailey olvasott ilyenekről.
De akármennyire sokat jelentett neki Tim, és akármilyen
pompás érzéssel töltötte el, hogy a fiú érzelmeket táplál
iránta, egy dologgal kapcsolatban muszáj volt őszintének
lennie. Amikor feltette magának a kérdést, hogy egy napon
vajon ki várja majd az oltár előtt, nem Tim arca bukkant fel
előtte, akármilyen őrültség is. Abban a pillanatban inkább
egy sötéthajú futballjátékos arca töltötte be a szívét. Cody
Colemané, aki talán még mindig többet jelent neki, mint
amennyit hajlandó beismerni. Akár még saját maga előtt is.
Ashley lánytestvéreihez hasonlóan sötétbarna, lágy esésű,
jóval térd alá érő szaténruhát viselt. Az övét külön
csináltatni kellett, hogy elférjen benne gömbölyödő hasa.
Most, amikor ott álltak családtagjaik és barátaik előtt, Ashley
egy kissé behajlította a térdét, nehogy elájuljon. Egész nap
jóslófájásai voltak, talán azért, mert olyan érzelemdús volt
ez a nap: először ott volt náluk Tommy és Malin ebédig,
aztán Luke-ék elmondták, hogy áttörést tapasztaltak meg, és
most már tényleg elkötelezik magukat a házasságuk mellett.
Most pedig ez.
Nagyot sóhajtott, és összeszedte magát. A testvérei ott
álltak mellette, apjuk pedig tőlük jobbra. Jól nézett ki, és
sokkal fiatalabbnak látszott hatvanvalahány événél. Mind itt
voltak; mind a hat gyerek a családjával együtt. Ashley
önkéntelenül is arra gondolt, hogy hamarosan már nemcsak
ilyen különleges alkalmakkor gyűlnek majd össze, meg
egyszer-egyszer egy közös karácsonyra.
Erin és Sam is iderepültek a lányokkal az esküvőre, és
azért is, hogy aláírják a szerződést a házra, amelyet még
decemberben találtak. Kétszintes ház volt egy újabb
lakóparkban, nem messze Ashley-éktől; ez pedig azt
jelentette, hogy ő és Erin gyakran találkozhatnak a közeli
parkban és bepótolhatják a külön töltött éveket. Ami azt
illeti, Karival és Katyvel, meg Reagannel és Brooke-kal is
találkozgathatnak. Mindannyian gyerekeket nevelnek, és
szükségük van egymás barátságára és bajtársiasságára.
 Felcsendült a nászinduló. Ashley rászólt magára, hogy
fújja ki a levegőt. Hát itt volt… a pillanat, amelyet olyan
sokáig el sem tudott volna képzelni! Egy szempillantás
erejéig árnyalatnyi haragot érzett, vagy talán csak heves
szomorúságot. Bárcsak ne jött volna vissza a betegség az
édesanyjánál…
Ám a pillanat, ahogy jött, el is illant. Ashley nézte, ahogy
belép Elaine. Az asszony rövidujjú, törtfehér selyemruhát
viselt, ami majdnem a bokájáig ért. Őszes szőke haja szép
frizurába volt rendezve, amely előnyösen emelte ki az arcát.
A kezében fehér rózsacsokrot tartott; a virágok Ashley
édesanyjának kertjéből származtak.
Ashley először nem értett egyet az ötlettel, de az apja
megmagyarázta.
– Édesanyád írt nekem egy levelet; áldását adta erre a
napra, mintha tudta volna, hogy az életem talán újra
magában fogja hordani az esélyt, hogy újra szeressek. A
rózsákkal tudjuk kifejezni, hogy édesanyátok – az ő irántam
és Elaine iránt való szeretete – nagyon is hozzátartozik az új,
közös életünkhöz.
Így aztán a lányok is mind egy-egy szál rózsát fogtak, az
édesanyjuk kertjéből.
Ashley pillantása a rózsákra tévedt, aztán újra Elaine-re
emelte tekintetét. Elaine egyenesen ránézett, és Ashley ilyen
messziről is olyan világosan érezte az asszony szeretetét,
mintha Elaine hangos szavakkal kürtölte volna szét a
vendégek füle hallatára. Ashley azonnal megnyugodott.
Köszönöm, Istenem! Köszönöm Néked Elaine-t, és köszönöm,
hogy Apa újra rátalálhatott a szerelemre!
 Elfordította a tekintetét, és az apjára nézett. John
mosolygott, majd’ szétvetette az öröm, bár a szemében
könnyek ültek. Ashley érezte, hogy az ő szeme is
megnedvesedik, aztán megint Elaine fehér rózsacsokrára
pillantott. Az anyja nem is ment el igazán. Mindig ott marad
a szívükben, és ahányszor előjön a neve a beszélgetéseikben,
Elaine is velük együtt fog beszélgetni róla. Hogy az apja egy
ilyen kedves, drága asszonyba szeretett bele, aki ráadásul
anyjuk barátnője is volt annak idején… Ashley ennél többet
nem is kérhetett volna.
Elaine odaért hozzájuk; a gyermekei odaálltak mellé a
másik oldalról.
Atteberry pásztor először Ashley apjára pillantott, aztán
Elaine-re.
– Ez nem egy mindennapi esküvő. Nagyon sajátos
helyzetben vagyok, mert én ismertelek mindkettőtöket,
amikor még élt az első házastársatok. – Szünetet tartott, és
Johnra nézett. – Láttam, John, mennyire megbecsülted a
feleségedet; mennyire szeretted egészségében, és a végén a
nagy betegségében is. – Elaine-hoz fordulva folytatta: – És
láttam, mennyire szeretted és tisztelted a férjedet az utolsó
lélegzetvételéig. Tudom, hogy ha úgy alakulnak a dolgok,
ahogy ti szerettétek volna, most egyikőtök sem állna itt.
Isten terve nem mindig egyezik a miénkkel. De azt megígéri
Isten, hogy akik Őt szeretik, azoknak teljes életük lesz -most
és örökké. – Mosolya szétáradt az arcán. – John… és Elaine…
én azt hiszem, hogy Isten ezzel a házassággal adja meg
nektek a teljes életet annak ellenére, hogy külön-külön
milyen veszteség ért benneteket.
 A templomban többen is a szemüket törölgették. Ashley
érezte, hogy a mellette álló Kari is így tesz. Ashley azt hitte,
hogy az egész szertartást végig fogja bőgni; lesújtva az
anyjával kapcsolatos emlékektől és bizonytalanul arra nézve,
mit jelent majd ez az új életszakasz a családjuk életében.
Ehelyett most békességet érzett, és azt a bizonyosságot,
hogy Mark pásztornak igaza van. Nagyon szerették, és nagy
veszteség érte őket; de Baxterek voltak, és összetartottak a
legsötétebb időkben is. Akármilyen próba érte a családjukat
az évek során, mindig még nagyobb szeretettel kerültek ki
belőle. Apjuk Elaine-nel kötött házassága további bizonyíték
erre nézve. A mai nap nem a múlt elvesztéséről vagy a jövő
kockáztatásáról szól, hanem arról, hogy diadalmas örömmel
küzdjék le a bánatot.
Pislogott, hogy visszatartsa örömkönnyeit a szertartás
vége felé. Apja és Elaine Mark pásztor vezetésével elmondták
a fogadalmat, aztán következett a gyűrűhúzás, majd a
pásztor bemutatta az új párt a gyülekezetnek. A
történetüknek még nem volt vége, és amikor apja és Elaine
elindultak kifelé új, közös életük irányába, Ashley
örvendezett mindazon, amit a következő fejezet hoz majd.
Mert Baxterék mindig így tettek.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

KATY AZ ESKÜVŐ ALATT VÉGIG enyhe összehúzódásokat érzett. A

szertartás után egyeztetett Ashley-vel. Csak jóslófájások,
nyugtatta meg Ashley, semmi más.
Katy és Dayne behajtottak tóparti házuk garázsa elé. Katy
szíve hevesen dobogott, ahogy az utolsó tennivalók listáját
böngészte.
– Ugye, szóltál Tim édesanyjának, hogy kapcsolja be a
kávéfőzőt?
– Igen – mondta mosolyogva Dayne. – És hogy tegye bele
a sörbetet a puncsba, melegítse fel a quiche-t a sütőben, és
időnként vegyen levegőt is.
Katy oldalba bökte a könyökével.
– De most komolyan! Ugye, az ő kocsiját láttam a
behajtón? Meg a Lori Farley-ét?
– Itt vannak, és pontosan tudják, mit csináljanak. – Dayne
Katy ajkához érintette az ajkát. A csók kellemes
figyelemelterelésnek bizonyult Katy számára. – Minden a
legnagyobb rendben lesz! – súgta a fülébe Dayne. – Csak egy
vacsoráról van szó!
– Tudom. – Katy nagyot sóhajtott, és kezét gömbölyű
hasára tette. – Jósló fájásaim vannak a sok aggódástól.
Dayne felegyenesedett, és rámeredt. A szemében félelem
villant.
– Honnan tudod, hogy csak jósló fájások?
Katy felnevetett, és újra magához húzta, viszonozva a
csókját.
– Ashley mondta. Ő már csak tudja!
 Dayne-t láthatóan nem sikerült teljesen meggyőzni.
– A könyv is beszélt valami ilyesmiről, nem? A jósló
fájásokról?
– Igen, drágám! – nevetett Katy. – És hogy a kedvenc
férjemet idézzem: „Minden a legnagyobb rendben lesz!”
Újra megcsókolták egymást, és közben hallották, hogy
érkezik a többi autó is.
– Ajaj! – Katy elhúzódott és kinyitotta az ajtaját. – Gyere!
Mi vagyunk a házigazdák!
Dayne odasietett az ő oldalára, és finoman megfogta a
könyökénél fogva, felsegítette a garázsból a házba vezető
három lépcsőfokon.
– Feltétlenül szólj, ha már nem csak jósló fájásaid
lesznek! Rendben? – súgta a fülébe, amikor beléptek a
konyhába. – Én akarom elsőként megtudni!
Katy elmosolyodott. Még fel sem merülhetett benne a
kérdés, hogy vajon minden jól halad-e, már meg is
pillantotta két barátnőjét, akik a konyhában tevékenykedtek.
Nyugodtnak, összeszedettnek tűntek. Katy felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől. Ennél elegánsabb partit még nem
rendeztek, amióta ideköltöztek, és azt akarta, hogy minden
részlet tökéletes legyen. Közelebb lépett a barátnőihez.
– Annyira ügyesek vagytok!
Tim anyja a mosogatónál állt. Rámosolygott Katyre.
– Milyen volt az esküvő?
Katy tekintete ellágyult.
– Csodaszép! Teljesen olyan, amilyet a család szeretett
volna. – Kopogtattak a bejárati ajtón. Katy intett a kezével. –
Megyek, nyitom!
 Mire kiért az előszobába, Dayne már ott volt és nyitotta
az ajtót. Brooke és Kari családja állt a ház előtt; Luke és
Reagan is csak néhány lépéssel voltak mögöttük, és már
érkezett a többi jármű is. Dayne kitárta az ajtót.
– Gyertek csak be!
Katy hátralépett, és pár pillanatig a férjében
gyönyörködött. Egészen meghatódott attól, ahogyan Dayne
üdvözölte családját az otthonukban, és azonnal felötlött
benne egy olyan időszak emléke, amelyre már nem sűrűn
gondolt. Dayne balesete. Brooke, Peter, Maddie és Hayley
mind egyszerre beszéltek, ráadásul Kari és Ryan ott nevetett
mögöttük, de Katy egyszerre Los Angelesben találta magát, a
rehabilitációs központban. Akkoriban Dayne még nem is
álmodta volna, hogy mindez bekövetkezik. Az, hogy
visszanyeri az egészségét, feleségül veszi Katyt, és főként,
hogy létrejön a kapcsolat a családjával.
Volt egy kritikus pont kettejük kapcsolatában; egy idő,
amikor Dayne-nek nagyobb szüksége volt Istenre, mint addig
bármikor. De most itt voltak… Isten ígéretei nyilvánultak
meg minden lépésnél. Katy szemét szúrták a könnyek.
Megrázta a fejét. Most nem a nosztalgiázás ideje van.
Ünnepelni készültek. Kézen fogta Maddie-t.
– Gyertek csak, lányok! – Rámosolygott Hayley-re. –
Kóstoljátok meg a puncsot!
– Szép vagy, Katy néni! – Hayley ártatlanul csillogó szeme
ragyogó mosollyal párosult. – És kisbabád lesz!
– Bizony! – Katy szíve megtelt boldogsággal. Már nem
volt sok hátra. Csak egy-két hét. – Ez a baba a te
unokatestvéred lesz.
 – Emlékszel, Hayley? Én mondtam neked, hogy Katy néni
meg Dayne bácsi kisbabája az unokatestvérünk lesz! –
Maddie rámosolygott Katyre. – Remélem, hogy kislány!
A beszélgetést a konyhában folytatták. Miután a lányok
ittak, Jessie és RJ is odajöttek, aztán hamarosan az összes
unokatestvér kezében ott volt a puncsos pohár.
Katy kiterelgette őket a hátsó teraszra. A meleg estéhez
kuruttyoló békák szolgáltatták a tökéletes hátteret. Katy
megnyomott egy gombot az ajtó mellett. Halk zongoraszó
gazdagította a hangulatot.
– Milyen sok lufi! – Erin kislánya, Chloe odalépett a
korláthoz. – Hány van, Katy néni? Egymillió?
Katy végignézett a hófehér héliumos lufikon, amelyeket
még az esküvő előtt erősítettek a korláthoz Dayne-nel.
Igyekezett elfojtani a nevetését.
– Talán egy kicsit kevesebb, mint egymillió.
Cole villámgyorsan megszámolta a lufikat.
– Egészen pontosan harminchat.
– Te kis mindentudó! – fintorgott Maddie.
– Mert én tényleg mindent tudok – düllesztette ki a mellét
Cole. Aztán ugyanolyan gyorsan lazított a testtartásán, és
elnevette magát. – Amúgy nem is! Az apukám sokkal többet
tud nálam!
Jessie is majdnem olyan kis szövegláda volt már, mint
Maddie. Most mesélni kezdett egy fiúról, akinek a nővére
férjhez ment, és az esküvőjén mindenki egy héliumos lufit
engedett a magasba. A menyasszony nem akarta, hogy bárki
rizst dobáljon vagy akár madáreledelt, mert nem szerette
volna, ha a madarak „ott hagyják az ebédjüket” az esküvő
helyszínén mindenfelé. Levegőt is alig vett a lelkes mesélés
közben. Kinyílt a terasz tolóajtaja, és kilépett rajta Dayne.
Cole felmutatott a ház és a tó között félúton álló fára.
– Sasfészek, de komolyan! Gyertek, nézzétek meg!
A gyereksereg utána szaladt, Katy pedig odafordult
Dayne-hez.
– Hát itt vagy! – Dayne elindult a felesége felé, és Katy
megpillantotta mögötte Bob Ashert, Dayne misszionárius
barátját, aki mindig ott állt Dayne mellett életének válságos
pillanataiban. Az esküvői forgatagban Katy majdnem meg is
feledkezett róla, hogy Asherék is ma érkeznek.
– Bob! – Odalépett hozzá, és átölelte. – De régen láttalak!
– köszöntötte megindult hangon.
– Bizony, régen! – Bob Katy vállára tette a kezét. – Én
hittem abban, hogy Dayne élettörténete így fog alakulni.
Méghozzá miattad.
Katy megfogta a férfi mindkét kezét, és mélyen a
szemébe nézett. Isten többször is Bobot használta fel, hogy
belenyúljon Dayne életébe. Katy még most is emlékezett a
virágcsokorra, amit Dayne-től kapott, miután a férfi először
meglátogatta Bobot Mexikóban. A kártyán az állt: „Elveszett
voltam, de hazataláltam!” Dayne így adta Katy tudtára, hogy
átadta a szívét Istennek, és már nem egyedül akar
megbirkózni az élettel. Katy Bob szemébe nézve Dayne
barátjának hűséges lelkét látta.
– Hogyan tudnám valaha megköszönni neked?
Bob megrázta a fejét, és megpróbált mondani valamit, de
végül csak szó nélkül újra megölelte Katyt.
– Isten tette! – súgta a fülébe. – Mit is mondhatnék?
Dayne a legjobb barátom.
 Félénk kinézetű nő jelent meg a nyitott ajtóban. Sötét
bőre volt és kedves, barna szeme. Két kislány állt szorosan
mellette. A nő biccentett.
– Szia, Katy! – Hangján erős spanyol akcentus érződött. –
Rosa vagyok, Bob felesége.
Katy szemét újra előntötték a korábban sikeresen
visszaszorított könnyek. Bobbal találkozott Cancúnban,
hiszen ő adta össze őket, de a feleségét és a gyerekeit most
látta először.
– Milyen nagyot nőttek a lányok! – Dayne odalépett, és
bemutatta Bob és Rosa lányait, akik ugyanolyan félénknek
tűntek, mint az anyjuk.
A négy felnőtt pár percig arról beszélgetett, hogy Asherék
szabadságra jöttek mexikói missziómunkájukból, és
remélték, hogy még itt lesznek, amikor Katy babája
megszületik.
– És itt lesztek nálunk végig. – Katy a férjére pillantott. –
Ugye, mondtad nekik?
Bob felnevetett, és átkarolta a feleségét.
– Még emlékszem, milyen volt, amikor az első
gyermekünket vártuk. Nem híányzunk még mi is a
nyakatokra. – Odafordult Dayne-hez. – Felvettem a
kapcsolatot Atteberry pásztorral. Igazad volt. Tényleg
missziós utat akar szervezni Mexikóba jövő nyáron, úgyhogy
néhány napig itt leszünk nálatok, utána pedig hozzájuk
megyünk. – Hálásan nézett Katyre. – De köszönjük! Csak
három hetünk van; utána egy hónapot a Los Angeles-i
gyülekezetben fogunk tölteni, mielőtt visszautazunk
Mexikóba. Reménykedünk, hátha nem szalasztjuk el a
kisbabát.
 Katy átkarolta Dayne derekát. Nevet még nem sikerült
választaniuk, de volt még rá idő. A lényeg az, hogy eddig a
baba és Katy is egészséges.
Beszélt a szüleivel. Ők nem voltak elég jól ahhoz, hogy
ideutazzanak, de Katy és Dayne úgy tervezték, hogy amikor a
baba néhány hetes lesz, ők fognak Chicagóba utazni. Így
mindenki, aki szereti őket, megláthatja az élet csodáját,
amellyel Isten ajándékozza meg őket az évekig tartó
bizonytalanság és szívfájdalom után.
– Nézd, Dayne bácsi! – Cole a terasz korlátjánál állt, és
egy óriási fészek felé mutatott. – Mindjárt elrepül!
Az egész csoport Cole hangjának irányába fordult. Egy
fehérfejű réti sas éppen akkor emelkedett fel kecsesen a
fészekből, suhintott néhányat hatalmas szárnyával, aztán
elszállt a tó felé. Egy pillanatra teljesen elhallgatott a
nevetés és a beszélgetés; minden szem a méltóságteljes
madárra szegeződött; minden felnőtt és gyerek ámult a
szeme elé táruló pompás látványon.
Katy elmosolyodott. A sas fenséges képet nyújtott a kék
éggel a háttérben. Egy kicsit szorosabban kapaszkodott
Dayne-be. Isten jelenlétének csodája nemcsak a sasban
nyilvánult meg, hanem mindenkiben, aki itt ma este
összegyűlt.
A küzdelmekben és győzelmekben; az élettörténetekben,
amelyek idáig hozták őket.

A vacsora éppen olyan volt, amilyennek John szerette volna:

egyszerű, kötetlen. Az a mélységes családi szeretet
jellemezte, amelyre Baxterék számíthattak egymástól. Dayne
és Katy házát megtöltötték a közeli barátok és családtagok. A
szobák visszhangzottak a gyerekek nevetésétől és a John
felnőtt gyermekei közt kialakult barátságokat jellemző
beszélgetéstől. Elaine felnőtt gyermekei is megtalálták a
helyüket. Amikor John bement egy újabb csésze kávéért,
látta, hogy ők Ashley-ékkel beszélgetnek a nappaliban.
Ashley megpillantotta őt, és odajött hozzá.
– Apa, ide tudnád hívni Elaine-t? Szeretném átadni neki a
nászajándékot.
John legszívesebben rákérdezett volna, de visszafogta
magát.
– Rendben. Idehívom.
Megkereste Elaine-t odakint, és együtt visszatértek a
nappaliba. Ashley is éppen akkor jött be az ajtón. Egy nagy,
lapos dobozt tartott a kezében, amelyet arany és ezüstszínű
esküvői papírba csomagolt.
– Tessék! – nyújtotta át Ashley az ajándékot Elaine-nek. –
Ezt nektek szántam. – Átölelte Elaine-t. – De leginkább
neked.
Elaine csillogó szemmel mosolygott Ashley-re. Aztán leült
a legközelebbi fotel karfájára, és az ajándékot az ölében
egyensúlyozva kibontotta. Ashley egyik meseszép festménye
volt benne; a képen két nő sétált egy kanyargós úton,
gyönyörű, parkszerű környezetben. Az egyikük idősebb volt,
a másik fiatalabb. Egymásba karoltak.
Ashley könnyes szemmel nézett Elaine-re.
– Ez a kép téged és engem ábrázol, ahogy megismerjük
egymást, és barátnőkként megyünk végig az életen.
Elaine hosszan nézte a képet.
 – Gyönyörű! Kincsként fogom őrizni! – Visszatette a
doboz fedelét, és letette a kandalló mellé. Ezúttal ő
kezdeményezte az ölelést. – És téged még inkább!
John nézte, ahogy a két nő átöleli egymást. Ashley
egyiküknek sem adhatott volna nagyobb ajándékot az Elaine
iránti szereteténél és elfogadásánál. Ez még a csodaszép
festménynél is többet ért.
Később majd köszönetet mond Ashley-nek. Most hagyta,
hogy halkan beszélgessenek, és kiment a konyhába, hogy
megtöltse a kávéscsészéjét. Közben kinézett az ablakon, a
hátsó teraszon álldogáló gyerekekre. Valamit néztek; talán
egy madarat az égen. John figyelte őket; néhány másodpercig
mozdulatlanul álltak, aztán újra elkezdtek nevetgélni,
beszélgetni meg a lufikat csapkodni, ahogy a gyerekek
szokták. Egy pillanatra Elizabeth felé szálltak a gondolatai;
mennyire élvezett volna egy ilyen partit, amikor mindenki
boldog, egészséges és együtt lehet!
Aztán a gondolat, ahogy jött, el is szállt, és John
visszapillantott a válla fölött oda, ahol még most is látta
Elaine-t. Ashley-vel együtt nevettek, és John még innen, a
konyhából is látta a csillogást az asszony tekintetében.
Selymes, szőke hajába ősz tincsek vegyültek, de így is
legalább egy évtizeddel meghazudtolta a korát, és gyönyörű
volt. Milyen érdekes! – gondolta John. Elaine külsejének
semmi köze nem volt ahhoz a döntéséhez, hogy véle élje le az
élete hátralevő részét. Életének ezen a pontján sokkal
fontosabbnak tartotta azt, hogy az asszony jó társaság, és
hogy ugyanúgy hisz, mint ő.
John alig várta a nászútjukat; örült, hogy egy óra múlva
megkezdhetik nemcsak az utazást a lefoglalt panzióig,
hanem egész új, közös életüket. Egy percig elidőzött ennél a
gondolatnál, és elmosolyodott. Tovaszállt az árulás és a
szomorúság érzése, ami korábban felbukkant benne. Elaine a
felesége lett, és ő nemcsak élvezte a közelségét, a társaságát.
Nemcsak annak örült, hogy jó barátok lettek; valami sokkal
erősebbet is érzett. Olyasmit, amit Elaine-nek be is ismert
már jóval a mai nap előtt.
Szerette őt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A LÁGY SZELLŐ KICSIT ELVISELHETŐBBÉ tette a párás levegőt. Kari

a gyülekezeti épület előtt állt, Annie-vel az ölében.
– Mama! – Annie pufók kezét Kari arcához érintette, és
mosolygott. – Szia, Mama!
– Szia, kicsi Annie-m! – Kari puszit nyomott kislánya
arcára. – Eljött a nagy nap. Mindenki itt lesz! – Egy kicsit
feljebb emelte Annie-t, és szeme végigpásztázta a parkolót. –
Bármelyik percben megérkezhetnek.
Sam és Erin egy héttel ezelőtt, apjuk esküvője után
visszarepültek Texasba. Néhány napot azzal töltöttek, hogy
minden holmijukat bepakolták egy kamionba. Úgy beszélték
meg, hogy Erinék ma érkeznek a városba, és a családtagok
közül, ahányan csak tudnak, hazamennek az istentisztelet
után, átöltöznek, aztán Erinék új házánál találkoznak, hogy
segítsenek nekik a beköltözésben.
Erin tegnap este telefonált a részletekkel kapcsolatban.
– Reggel kilenc körül érünk oda szerintem. Úgy
gondoltuk, a gyülekezetnél találkozhatunk mindenkivel.
Kari továbbadta a jó hírt a többi testvérének, és később
még apja is felhívta.
– Elaine és én holnap délután érkezünk. – Apja hangja
vidáman és kipihenten csengett. – Saméknél találkozunk
veletek.
Kari nagyon szerette az ilyen napokat, amikor mindenki
összegyűlt egy közös cél érdekében.
Kisimította haját az arcából, és hunyorogva nézett a
parkoló távolabbi bejárata felé. Már éppen elővette volna
mobilját a táskájából, hogy felhívja Erint, amikor
megpillantott egy kamiont. A jármű bekanyarodott, és
mögötte jött egy fehér kisbusz; azt nyilván Erin vezette.
– Megjöttek! – kiáltott Kari vidáman, bár nem túl
hangosan, hiszen a háta mögött nyitva volt a templom ajtaja.
– Itt! – nyújtogatta a karját Annie.
Kari megint megpuszilta. A kis Annie annyira vidám baba
volt; hatalmas áldást jelentett az életükben. Kari nézte,
ahogy húga családja helyet keres a parkoló végében. Egyszer
csak valaki megérintette a vállát. Megfordult, és Angela
Manning állt előtte döbbent arccal.
– Kari…
– Szia!
Kari nem tudta, mi mást mondjon. Két dolog nyilvánvaló
volt. Angelát felzaklatta valami; másrészt most, hogy
kiengedték a pszichiátriáról, megfogadta Kari tanácsát, és
tényleg járt gyülekezetbe. De arra nem számított Kari, hogy
az összes bloomingtoni gyülekezet közül Angela éppen a
Clear Creek-i Közösségi Gyülekezetbe jön el. Közös
bibliatanulmányozásaik alatt Kari egyszer sem említette,
hogy ő hova jár, mert nem akart kínos helyzetet teremteni
egyikőjük számára sem. Finoman megérintette Angela
könyökét.
– Valami baj van?
Angela szája kinyílt, és néhány másodpercig úgy is
maradt. Kutatva nézett Kari szemébe.
– Miért? – kérdezte alig hallható, fájdalmas hangon. –
Miért nem mondtad el?
 Kari szíve kihagyott egy ütemet; az agya zakatolt. Angela
megtudta, hogy ki ő? Ha igen, honnan? Kari érezte, hogy
kiszárad a szája.
– Én… nem értem, miről beszélsz.
– Küldeni akartam neked egy lapot; megköszönni, hogy
beszélgettél velem. – Angela eltakarta a száját a kezével, és
könnyek csorogtak végig az arcán. Megrázta a fejét;
igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Ne haragudj, csak…
nem tudom elhinni. Ismerősnek tűnt a neved, aztán a végén
rákerestem a neten, és… – Kitört belőle a zokogás,
arcvonásait eltorzította a szomorúság. – Tudom az igazat.
Tudom… hogy ki, vagy.
Édes Istenem most mit tegyek? Kari szorosan magához
ölelte Annie-t, és próbálta összeszedni magát. Már az elején
mondania kellett volna valamit, de mi legyen most? Annie
mintha megérezte volna, hogy valami baj van; fejét Kari
vállára hajtotta és bekapta a hüvelykujját. Kari a szeme
sarkából látta, hogy Erin és Sam a gyerekekkel együtt
közeledik a parkolón át. Csak egy perce maradt megoldani a
helyzetet. Egyenesen Angela szemébe nézett.
– Sajnálom! Azt hiszem, egyszerűen nem tudtam, hogy…
– Ne! – Angela egyenesen rémültnek tűnt. – Te nem
kérhetsz tőlem elnézést! Ez egyáltalán… – Visszafojtotta
előtörni készülő zokogását, és két ujja közé fogta a homlokát.
– Nem a te hibád. Amikor rájöttem, legszívesebben
elfutottam volna; elfeledkeztem volna Istenről meg az új
életről, mert milyen ember csinál olyat, amit én tettem? – A
végén már csak feszült suttogás volt a hangja.
Kari szíve megtelt szánalommal.
 – Az már a múlt! Én tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten azt
akarja: beszéljek neked Róla. – Megvonta a vállát és
elmosolyodott. – Minden rendben van. De tényleg!
– Dehogyis! Sose lesz rendben! De valamire ráébredtem.
– Angela Kari szemébe nézett. – Ha Isten szeretete meg
tudott téged győzni arról, hogy elkezdd a Bibliát
tanulmányozni velem… pont velem… akkor Isten szeretete
ahhoz is elég nagy, hogy új életet adjon nekem. Még ahhoz is,
hogy megbocsásson nekem. Fel se tudom fogni ezt a nagy
szeretetet.
Karit elöntötte a pillanat jelentőségének tudata, csodája.
Egész testében remegni kezdett. Belegondolt, milyen
messzire hozta őket Isten Tim viszonya és meggyilkolása óta.
Kinyújtott karjával átölelte Angélát.
– Igen… Isten szeretete tényleg ilyen hatalmas! –
Hátralépett. – A pásztorunk azt szokta mondani, hogy ha
teljes mértékben megértenénk Istent, akkor Ő nem is lenne
Isten. Csakhogy Ő meghaladja az értelmünket. És a szeretete
szintén.
Angela észrevette, hogy Erin, Sam és a lányok nevetve
feléjük tartanak. Szipogott és egyet hátralépett.
– Nem biztos, hogy ide fogok járni, de muszáj volt
elmondanom neked, hogy tudom az igazságot. – Mosolygott,
és könnyes arcán mélységes megbánás tükröződött. –
Annyira sajnálom, Kari! Nem is sejted, mennyire!
Ekkor Kari kimondta azt, amire még a szülei tanították
annak idején; amire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy
megkezdődhessen a gyógyulás..
– Megbocsátok neked.
 Angela arckifejezése megváltozott; a megbánás
elhalványult. A helyét hála foglalta el és olyan békesség,
amilyet addig még soha nem látott Kari.
– Köszönöm! – Azzal Angela bólintott, majd sarkon
fordult, és bement a gyülekezetbe.
Kari abban a pillanatban meghallotta Erin örömteli
kiáltását:
– Itt vagyunk!
Samet régóta nem látta ilyen boldognak. A férfi
mosolyogva lépett oda hozzá.
– Időben ideértünk még az istentiszteletre is!
– Igen! – bólogatott Chloe komoly, tágra nyílt szemekkel.
– Apuci utál késni a gyüliből.
Ezen mindenki nevetett. Clarisse felnézett, és megfogta
Kari szabad kezét.
– Én melléd akarok ülni!
– Én is! – jelentette ki egyszerre Heidi Jo és Amy is, és
mindkét lány odasietett Kari mellé a másik oldalról. A lányok
ujjatlan nyári ruhát viseltek, hajuk egyforma csurkába volt
fogva.
Erin megölelte a nővérét.
– El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyunk! Olyan az
egész, mint valami álom. – Ragyogott az arca; boldogsága
ragályosnak bizonyult. – Mindenki más már bent van?
– Igen, Apát és Elaine-t kivéve. Ők délután érnek haza. –
Hallották a zenét bentről. – Jobb, ha bemegyünk! Cole és
Maddie énekelnek a gyerekkórusban.
Elindultak befelé. A lányok jókedvűen sugdolóztak arról,
hogy ez lesz az új otthonuk, a felnőttek pedig örültek, hogy
közös istentiszteleten vehetnek részt. Hiszen mindig is azt
akarták, hogy ilyen legyen az életük. Hogy a Baxter család
tagjai, a házastársaik és a gyerekeik egymás közelében
éljenek és együtt imádják Istent.
Ne csak most az egyszer, hanem életük minden
vasárnapján.

A dicsőítő csoport egy Jeremy Camp dallal kezdte arról, hogy

hitben kell járni akkor is, ha nem látunk. Ashley és Landon a
Baxter család tagjaival megtöltött három sor közül a
leghátsóban ültek. A zene szárnyalt; megtöltötte a termet.
Ashley szíve megtelt áhítattal. „Hitben járok akkor is, ha
nem látok, mert ez a rögös út a Te akaratodat készíti elő
számomra…”
Ashley érezte, hogy Landon a keze után nyúl, és ujjai
összefonódnak az övéivel. Lehunyta a szemét, és hagyta,
hogy a szavak átmossák a lelkét. A dal üzenete teljes
mértékben igaz volt. Amikor egyedül volt Párizsban, vagy
amikor az élete forgott kockán az egészsége miatt… sőt, még
tavaly is, amikor elveszítették Sarah-t, Landonnal az oldalán
megtanult úgy járni az élet útján, hogy egyedül Istenbe veti a
hitét.
És ennél többről is volt szó. Mert az igazság az volt, hogy
a rögös út, amelyet az elmúlt tíz év során kellett járnia,
valóban felkészítette őt. Kinyitotta a szemét, és észrevette,
hogy Kari odasúg valamit Erinnek két sorral előtte. A
másodperc tört részéig Kari oldalról szinte teljesen úgy
nézett ki, mint az édesanyjuk.
Ashley felemelte pillantását az egyszerű fakeresztre,
amely a gyülekezeti terem elülső részében függött a falon.
Édesanyjuk egyik levelében, amelyet Ashley nem is olvasott,
amíg meg nem kapta apjától az albumot, valami hasonló állt,
mint amiről a dal beszélt. „Nagyon sokszor” – írta az anyja –
„csak a gyengeségben fordulunk Istenhez, és csak amikor
Hozzá fordulunk, akkor találjuk meg az erőt, amit eleve
nekünk szánt; amire szükségünk lesz ahhoz, ami ránk vár.”
Véget ért a dal; elkezdődött a következő. Ashley
végignézett nagy családján. A gyerekkórus éneklését
követően a gyerekek ki fognak menni a gyerekfoglalkozásra,
de most még mindenki együtt volt. Férje túloldalán ülő
kisfiáira pillantott.
Cole odafordult Landonhoz, és odasúgta neki:
– Szerintem ideje mennem.
– Igen. – Landon oldalra húzta a lábát. – Menj csak!
Nagyon ügyes leszel!
Ashley odahajolt, és megérintette Cole arcát.
– Menni fog! Ne izgulj!
Cole egy pillanatra a szemébe nézett, aztán határozott
biccentéssel válaszolt mindkettőjüknek. Kisietett a sorból,
megvárta, amíg Maddie is kilép a másik sorból, aztán
egyszerre indultak előre a sorok között, miközben a kórus
többi gyerektagja is felállt a helyéről. Elöl már várta őket a
kedves, ősz hajú kórusvezető hölgy. Sorba állította őket, és
amikor a második dal véget ért, a zenekar megvárta, hogy a
gyerekek libasorban felvonuljanak a színpadra.
A gyülekezetben nemrég indították el a gyerekkórust;
Cole és Maddie megpróbálták a többi unokatestvért is
rábeszélni, hogy csatlakozzanak. Ahogy most Erin és Kari
gyerekei a nyakukat nyújtogatva, izgatottan figyelték Cole-t
és Maddie-t, Ashley-nek az az érzése támadt, hogy
hamarosan a többiek is beszállnak majd.
A kórusvezető leült az első sorba, és széttárta a kezét. A
gyerekek azonnal elhalkultak, és teljes figyelmükkel felé
fordultak. A zenekar rákezdett a „Kicsiny kis fényemmel”
kezdetű énekre. Ashley szíve megtelt büszkeséggel, amint a
gyerekek hangja felcsendült a gyülekezeti teremben.
Mennyire más lenne Cole élete, ha nem lettek volna Ashley
szülei és Landon! Ha nem lett volna Isten irgalma és
szeretete! Lenne egyáltalán fénye, amellyel világíthatna a
világban?
Már a dal közepe felé jártak, amikor Maddie egy lépést
előre lépett, és hangosabban kezdett énekelni a többieknél.
Ashley értetlenül nézte. Mielőtt még megfogalmazódhatott
volna benne a kérdés, hogy vajon akaratos kis unokahúga
szólót fog-e énekelni, Cole karon fogta Maddie-t és
visszahúzta a sorba. Egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt kitör a
verekedés a két versszak között, de aztán Maddie
rámosolygott Colera, és belekarolt.
A második vers felénél Ashley érezte, hogy a baba nagyot
rúg a bordájába. Elmosolyodott, és a hasára tette a kezét.
Végre sikerült nevet választaniuk a kisfiúknak: Isaac James.
Isaac, mert úgy érezték, ez a baba ugyanúgy Isten ajándéka
nekik, mint ahogy Izsák is az volt Ábrahámnak a Bibliában.
És James, mert Ashley és Landon is szerette Jakab levelének
az üzenetét a Szentírásban – hogy a hit megpróbáltatása
kitartást eredményez.
Az elmúlt év során még világosabbá vált a számukra,
hogy a kitartás reménységet szül. Ez az új kisfiú
mindenképpen reménysugarat jelentett a családjuknak.
 Amikor a gyerekek éneke véget ért, Cole és Maddie úgy
szaladtak vissza a helyükre, mintha a legjobb barátok
lennének – mint ahogy mindenki tudta, hogy azok is lesznek
egy nap. Cole leült Devin mellé, és egy kicsit levegő után
kapkodott.
– Na, milyen volt?
– Remek! – mondta Landon halk suttogással, és
megsimogatta a fejét. Rákacsintott a fiára. – Tetszett, ahogy
rendre igazítottad Maddie-t.
– Hát, valakinek muszáj! – fintorgott Cole. – Látszott,
hogy valami új információ feszíti belülről. – Anya, képzeld!
– Mi az? – A zenekar belekezdett a következő dalba, de
Ashley szerette volttá hallani, mi foglalkoztatja a kisfiát.
– Éneklés közben el tudtam képzelni, hogy Nagyi és a kis
Sarah néznek minket – újságolta Cole gyengéd, szívből jövő
mosollyal. – A mennyei ablakból.
Ashley elmosolyodott.
– Azt én is el tudom képzelni. Majd később még
beszélgetünk!
Cole bólintott, és mind előre fordultak. Ashley felvette a
gyülekezeti hírlevelet, amit korábban a padlóra tett a széke
mellé. Pillantása végigfutott az első oldalon; a mai
prédikáció címét kereste. Amikor megtalálta, borzongás
futott végig rajta. Nekidőlt Landon vállának, és intett
férjének, hogy ő is olvassa el. Landon megtette, és
meglepetten vonta fel a szemöldökét. Aztán átkarolta Ashley
vállát, és fejét a fejének támasztotta.
A mai prédikáció alapigéje a 130. zsoltár volt, ami
mostanában olyan sokat foglalkoztatta Ashley-t. A címe pedig
annyira egyszerű volt, mint az az igazság, amelyet mind
megtaláltak az életútjuk, a hit-útjuk során. Egyetlen szó volt
csupán, amely mégis sokat mondott.
Megváltás.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

FLANIGANÉK SZÉTSZÉLEDTEK A HÁZBAN és a kertben. A nagy július

negyediki partira készülődtek. Bailey a családi szoba
faburkolatát törölgette, amikor meghallotta, hogy valaki
kopog. A porrongyot letette a kávézóasztalra, és kezét a
farmerjába törölte.
– Nyitom! – kiáltott. Még dél sem volt; túl korán volt
ahhoz, hogy a barátaik közül bárki is megérkezzen. Csak
ötkor kezdődik a buli. Apja akkor lát neki a hat tucat
húspogácsa grillezésének a beépített kerti grillen. Bailey
végigsietett a folyosón. Tim sem lehet az. Ő a családjával
Coloradóban nyaral. Codyt valami késleltette; az anyja azt
mondta nekik, talán még egy hétig nem tud hazajönni a fiú.
Hosszú hajának egyik fürtjét a füle mögé simította,
amikor a bejárati ajtóhoz ért. Biztosan csak a postás; azért
jön el az ajtójukig, mert megint túl sok levelet kaptak, és
nem fért be a postaládájukba. Kinyitotta az ajtót, és a szíve
nagyon különös ritmusra váltott. Forogni kezdett vele a
világ. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, mit lát, és
addigra a mankós srác az ajtó előtt lábat váltott; láthatóan
idegessé tette a pillanat feszélyezettsége.
– Cody… el sem hiszem, hogy te vagy az! – Bailey
visszanyerte a hangját, de ugyanabban a pillanatban arra is
rájött, hogy valami nagyón nincs rendben. Cody szeméből
eltűnt az a könnyed kedvesség, ami korábban jellemezte.
Mélységes szomorúság, szinte szégyenkezés volt a helyén.
– Most értem ide. – Közelebb jött. – Azt hiszem, most már
látod, hogy… miért nem írtam túl sokat.
 Bailey-t összezavarták a fiú szavai. Meg akarta kérni,
hogy magyarázza meg, amit mondott, amikor felfigyelt
valami furcsára. Lenézett, és hirtelen megértette. Sikerült
megállnia, hogy ne szisszenjen fel és ne kapja a kezét a szája
elé, de a bensőjét azért szörnyű döbbenet marcangolta.
Cody nem veszítette el az egész lábát, ahogyan egy másik
megsebesült bloomingtoni katona. De a bal térdétől lefelé
műlába volt.
– Semmi baj! – Cody áthelyezte a testsúlyát a másik
oldalra. – Nem kell mondanod semmit. Nem számítottál erre.
– Lesütötte a szemét, aztán újra felnézett. – Én kértem meg
anyámat, hogy ne mondja el nektek!
Bailey-t hányinger fogta el. Megjelent előtte a kép,
ahogyan Cody ott hever egy forgalmas iraki utcán, cafatokká
lőtt lábbal.
– Be tudsz jönni?
– Csak egy percre. Anyám vár. – Cody bejött, és amikor
Bailey bezárta az ajtót, nekidőlt a falnak.
Bailey észrevette, hogy ránehezedik a műlábára is, és
járás közben alig biceg. A mankó biztosan csak azért kell,
mert még gyógyulófélben van. Nagyot nyelt, nem tudta, mit
mondjon.
– Fáj?
– Néha. – Cody állkapcsában megfeszültek az izmok,
arcára közömbösséget erőltetett. – De jól vagyok. Tudok
járni és autót vezetni; nemsokára futni is fogok megint. Nem
kell sajnálkoznod.
– Rendben – vágta rá Bailey, mert nem tetszett neki a
hangulat kettejük között. Sem a saját szánakozása, sem a fiú
közönye. Rákényszerítette magát, hogy ne nézzen lefelé. –
Korábban jöttél haza.
– Elintéztem, hogy itt fejezhessem be a rehabilitációt.
Amúgy sem akartam már a nyugati partra menni. – Azóta,
hogy megérkezett, most először lágyult el egy kicsit a
pillantása. – Azért ide jöttem először, mert valamit el kell
mondanom neked.
Bailey utálta, hogy olyan nagy távolságot és
feszélyezettséget érez kettejük között. Tenyere nedves lett;
összedörzsölte. Ez Cody… ugyanaz a Cody, aki a szomszédjuk
volt, aztán ideköltözött hozzájuk. Az a Cody, aki versenyt
futott vele a tóparti gyalogúton, és együtt sétált vele a házuk
mögötti ligetben aznap, amikor bevonult. Az a Cody, akire
azóta is mindennap gondolt. Akkor hát miért érzi olyan
furcsának a dolgokat?
Cody letette a mankóit az ajtó melletti sarokba, és nagy
levegőt vett.
– Irakban minden egyes nap csak egyvalami…
– Várj! – szakította félbe Bailey. Pislogott, és mielőtt még
Cody folytathatta volna, kitárta a karját. – Egy éve nem
láttalak. Még egy ölelést sem kapok?
Cody kinyitotta a száját, és már majdnem megkérte, hogy
várjon ezzel, de aztán leeresztette a vállát, és néhány
másodperc múlva egy apró lépést tett előre. Szó nélkül,
végtelen gyengédséggel, lassan magához vonta Bailey-t. Az
ölelés tovább tartott, mint amire Bailey számított, de ő nem
tudta elengedni a fiút, nem akarta, hogy a pillanat véget
érjen. Nem érdekes Cody lába; csak az számít, hogy itt van,
és rendbe fog jönni.
 Két keze szorosan a fiú hátához tapadt, fejét a vállára
hajtotta. Cody illata nem változott. Most is friss sampon,
mosószer és némi kölni illatát érezte rajta. Mélyen
belélegezte.
– Hiányoztál! – Annyira halkan beszélt, hogy nem tudta
biztosan, Cody hallja-e. De az sem számított. – Annyira
aggódtam. Nem voltam biztos benne… – Szorosan lehunyta a
szemét. Annyira jó érzés volt Cody karjaiban lenni; tudni,
hogy visszatért Bloomingtonba. Ez volt a kezdet; az első
pillére annak a hídnak, amely átível majd a szakadék fölött,
amelyet az idő teremtett, meg a háború és az a rémálom –
bármi volt is az amit Cody az elmúlt évben átélt.
– Te is nekem! – A fiú suttogása egyenesen Bailey szívébe
hatolt. Amikor elengedték egymást, Cody egy kicsit már
jobban hasonlított arra a futballjátékosra, aki tavaly nyáron
kisétált a házukból. De a szemében megmaradt a változás.
Bailey fürkészve nézte; próbálta megfejteni, mi lehet ez a
különbség. Valami eltökéltség vagy esetleg keménység? Nem
ragadt le itt. Legalább a távolság egy részét sikerült
elsöpörniük.
Cody megnyalta a szája szélét, és látszott, hogy próbálja
összeszedni a gondolatait.
– Azért jöttem ide először, mert muszáj volt. Odakint csak
egyetlen dolog hajtott. – Habozott, de a szemét nem vette le
a lányról. – Az a gondolat, hogy ha Isten is úgy akarja, talán
újra láthatlak.
Bailey hirtelen megszédült. Mit mondott Cody? Csak az
hajtotta, hogy őt újra láthassa? Komolyan beszél? Akkor hát
mégis érez iránta valamit? Megfogta a fiú kezét.
– Én… nem tudtam erről.
 – Az én hibám. – Cody egy pillanatra lehorgasztotta a
fejét. Mintha összefonódó kezüket nézte volna. Amikor újra
felnézett, szemében ott csillogtak az előtörni készülő
érzelmek. Finoman megszorította a lány kezét. – Félre ne
érts! Komolyan gondoltam, amit a leveleimben írtam. Te meg
én csak barátok lehetünk. – Szája sarkában mosoly bujkált. -
Isten valaki jobbat tartogat neked, ebben biztos vagyok.
– De hogy? – Bailey szíve vadul vert. A fejét rázta. – Hogy
vagy biztos ebben?
Cody továbbra sem engedte el a kezét, de megint nekidőlt
a falnak, szinte mintha távolságot akart volna teremteni
kettejük között.
– Nekem semmi gondom azzal, hogy te meg Tim együtt
jártok. Mindig is tudtam, hogy találni fogsz majd egy olyan
srácot, mint ő… aki jobban hasonlít rád.
A pillanatot valahogy sötétre színezte az érzés, hogy
elárulták. Bailey elengedte a fiú kezét. Keresztbe fonta a
karját.
– Tim meg én… köztünk nincs semmi komoly.
Cody felemelte a kezét.
– Bailey, ne… – Mosolyt erőltetett az arcára. – Semmi baj!
Nem azért jöttem ide, hogy bűntudatot keltsek benned. Csak
meg akartam köszönni, hogy okot adtál nekem az életben
maradásra.
Bailey-nek nem tetszett, hogy Cody hazaérkezése inkább
érződött szörnyűséges búcsúnak.
– Azt hittem… a leveleidből… – keresgélte a szavakat, de
a feje zúgott. – Arról beszéltél, hogy a nyugati partra akarsz
költözni, és azt hittem… hogy igazából nem érdekellek.
 – Egyáltalán nem ezért volt. – Cody lenézett a mankójára,
aztán a lábára. – Ami az Irakban töltött időt illeti… –
Hangjából olyan hevesség érződött, amilyet azelőtt még soha
nem mutatott ki a lány előtt. – Soha, de soha nem fogom
megbánni, hogy elmentem. Még ha egyáltalán nem kerültem
volna haza, akkor is hiszek benne. Amit ott csinálunk, az jó.
Tényleg az.
Bailey kihallotta a védekezést a szavaiból, és megértette.
A média már jó ideje ostorozza ezt a háborút. A katonák
azonban – már amennyire apjától meg a barátoktól hallotta –
többnyire mind úgy vélekedtek, mint Cody. Leengedte a két
karját.
– Örülök, hogy így érzel.
– A szabadságot érdemes megvédeni. Akár itt, akár ott.
Még most is ott lennék, ha ez… ha nem sebesültem volna
meg. – Vállat vont, a heves érzelmek alábbhagytak. – De ami
minket illet… nézzünk szembe a valósággal! Nem várhatom
el, hogy…
Bailey várta, hogy befejezze a mondatot, de Codynak nem
sikerült. A lány hirtelen úgy gondolta, megérti, amit a fiú
nem mondott ki. Bár egyikük sem beszélt a fiú sérüléséről,
most már nem kerülhették ki a témát.
– A lábadról beszélsz? – Egy pillantást vetett Cody
mankójára, és összezavarodott szívében felütötte fejét a
harag. Egy kicsit kihúzta magát. – Mert szerintem ennél
azért jobb véleményt érdemlek tőled!
– Ne légy dühös! – sóhajtott Cody, és oldalra hajtotta a
fejét. Így jobban hasonlított a régi Codyra. – Nem azért
jöttem ide, hogy feldühítselek.
 – Figyelj! – Bailey-ből elpárolgott a korábbi nyugtalanság.
Ha már a fiú felhozta, talán ideje kimondania mindent, amit
érzett azóta, hogy Cody belépett az ajtón; azóta, hogy ő
észrevette a mankóit. – Elveszíthetted volna az egész lábadat
egy balesetben, az sem változtatott volna azon, aki vagy. De
te ráadásul azért sérültél meg, mert hős vagy. – Észrevette,
hogy kicsit emeltebb hangon beszél, ezért halkított rajta. –
Sokan beszélnek a szabadságról, de te tettél is valamit érte.
Kérlek, ne gondold, hogy most már más szemmel nézek rád!
Ez nem igazságos! – Ellágyult a hangja, és egyet közelebb
lépett. – Minden egyes percben hiányoztál!
Codyn látszott, hogy legszívesebben vitába szállna vele;
újra elmagyarázná, hogy távol kell tartania magát tőle Tim
miatt vagy a sérülése miatt. De megváltozott a légkör;
hasztalan lett volna tagadni a vonzalmat kettejük között.
Bailey néhány másodpercig azt hitte, Cody meg fogja
csókolni, vagy ha mégsem, hát majd ő. Ám ehelyett Cody
magához vonta, és ezúttal az ölelése elkeseredésről
árulkodott.
– Nem is tudom – suttogta Cody. – Minden olyan más lett.
– Semmi sem lett más. – Bailey szíve olyan hevesen
dobogott, hogy biztosra vette: Cody is érzi. Éppen csak
annyira húzódott hátra, hogy a szemébe nézhessen, és olyan
erős kötődést érzett, hogy nem kapott levegőt. – Nem
lehetne, hogy legalább az megmaradjon köztünk, ami az
elutazásod előtt volt? – Fejét a fiú mellkasára hajtotta. – Te
voltál a legjobb barátom.
– Bailey! – mondta a fiú, és lélegzete megmelengette
Bailey feje tetejét. – A legjobbat akarom neked.
 – Az már megvan. – Bailey egy kicsit erősebben szorította
a fiút. – Itt van a karjaim között.
Még pár pillanatig így maradtak, aztán Cody elengedte a
lányt.
– Mennem kell anyámhoz.
– Gyere vissza a partira! – Bailey-nek rosszul esett, hogy
a fiú ilyen hamar elmegy. – A családom is nagyon szeretne
találkozni veled.
Cody habozott. Látszott, hogy elméjében és szívében dúl
ez a különös, új csata. A végén mégis sóhajtva bólintott.
– Hát, jó! – Puszit nyomott a lány homlokára, mint egy
évvel ezelőtt, amikor elbúcsúzott. – Leszek a barátod.
Legalább annyiban hadd legyen részünk!
Bailey egyelőre megelégedett ezzel a győzelemmel.
Különösen annak fényében, hogy Cody úgy jött ide:
megszakítja vele a kapcsolatot, hogy a lánynak jobb élete
lehessen nélküle. Kirázta a hideg a gondolatra. Az ajtóhoz
kísérte Codyt. Nem akart Timre gondolni, sem a jövőre, sem
arra a mindent felemésztő vonzalomra, amit most érzett
Cody iránt. Cody a barátja, és egyelőre ennyivel meg kell
elégednie.
Cody beült az autóba és elhajtott, Bailey pedig rádöbbent
valamire. Lehet, hogy Cody elvesztette a lábát, de nem lett
kevésbé férfi.
Sőt, sokkal inkább azzá vált.
Jenny az emeleti folyosón lépdelt, amikor a korláton át
lenézve észrevette, hogy Bailey átölel egy fiatalembert.
Kellett egy pillanat, hogy rájöjjön: az illető nem más, mint
Cody, és abban a percben észrevette a mankókat és a
műlábat is.
 Cody lába… Fogalmam sem volt; nem tudtam felkészíteni
rá Bailey-t. Ujját a szájára szorította, szeme a lent álló párra
tapadt.
Ahogy ott állt, lelkén átsuhant egy alig érezhető, mégis
biztos válasz. Bailey az Enyém. Én felkészítettem. Tudom, mi
a tervem vele.
Jenny szeme megtelt könnyel, ahogy nézte, hogy a két
fiatal kibontakozik egymás karjából és folytatja a
beszélgetést. Ebben a pillanatban azt is észrevette, hogy ők
ketten félreérthetetlenül és tagadhatatlanul vonzódnak
egymáshoz.
Besurrant a hálószobájába. Nem bírta tovább nézni Bailey
és Cody találkozását. Ez a pillanat csak az övék. A család
többi tagja majd később találkozik a fiúval.
Odament az elülső kertre néző ablakhoz. Az ajkába
harapott, és az ablakpárkányra támaszkodott. Az ablak
nyitva volt; érezte, hogy odakint egyre erősödik a júliusi
hőség. Szóval Cody elvesztette a fél lábát a háborúban. Miért
nem mondta nekik az anyja?
A válasz persze egyértelmű volt… Cody nem akart
sajnálatot senki részéről. Nem olyan típusú srác volt.
Biztosan megkérte az anyját, hogy hallgasson a dologról. Azt
gondolhatta, hogy majd személyesen közli velük a hírt.
Mert amikor itt lesz, már szavakra sem lesz szükség.
Jenny felnézett a kék égre és a látóhatáron gyülekező
bárányfelhőkre. Nem számított Cody lába; csodálatos érzés
volt újra itthon tudni. Istenem, köszönöm, hogy megtartottad
az életét! Milliószor köszönöm!
Lassan megkönnyebbülés vette át az émelygés helyét,
amit érzett attól fogva, hogy megpillantotta Cody lábát. Sok
fiatalember egyáltalán nem került haza a háborúból, de Cody
legalább életben van! El fog boldogulni a lábszára nélkül. Sok
ezer katona megbirkózik hasonló fogyatékossággal. Pislogva
nézte az égboltot. Igen, persze, hogy el fog boldogulni!
Mindenkinek áldás, hogy egyáltalán hazakerült.
Jenny a lányára gondolt és arra, milyen érzésekkel
küzdhet most Bailey. Figyelemmel kísérte Bailey kibontakozó
barátságát Timmel, de valahogy sosem érezte teljesen
összeillőnek őket. Tim kedves volt és tehetséges, és szerette
Istent. De Jenny egyszer sem látta, hogy Tim úgy nézett
volna Bailey-re, ahogyan Cody az imént.
Lassú sóhaj hagyta el az ajkát. Amikor Cody bevonult a
seregbe, Jenny és Jim bizonyos tekintetben örült annak, hogy
ez egy kis szünetet tesz lehetővé a lányuk számára. Cody
múltja annyira különbözött Bailey-étől, hogy sem Jenny, sem
Jim nem tudta volna elképzelni, hogy Bailey egy napon majd
egy olyan fiúval járjon, mint Cody. Csakhogy Cody az elmúlt
néhány év alatt sokkal érettebbé vált. Az a kötelék pedig,
amit az előbb látott köztük, egyenesen lélegzetelállító volt.
A jövővel kapcsolatos bizonytalanság hunyorgásra
késztette. Ő a te leányod, Istenem, tudom. De kérlek, tedd
világossá előtte a Te utadat!
Imája ismerősen visszhangzott a szívében; sokszor
mondta el ugyanezeket a szavakat mindegyik gyermekéért.
Ezúttal nem kapott választ, egyvalamit kivéve. Kimondottan
erős bizonyosság támadt benne, hogy az elkövetkező
időszakban talán sokszor látják még Timet, de egészen
biztosan sokszor fognak látni egy másik fiatalembert is, aki
talán tényleg szereti a lányukat. Egy jóképű katonát, aki
minden lélegzetvételével harcolt.
Azt a gimis futballistát, aki hősként tért haza.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

MÁS JÚLIUS NEGYEDIKEKHEZ KÉPEST ez a mai nem is volt annyira

forró és párás. A tó felől enyhe szellő fújdogált, és felért
egészen a dombtetőig, ahol John és Elaine ültek egymás
mellett. A család többi része ott nyüzsgött körülöttük;
leterítették a pokrócokat, kipakolták a piknikfelszerelést, és
lekenték a gyerekeket naptejjel.
John hátradőlt a nyugszékén, és mélyen a szemébe húzta
baseball sapkáját, hogy a víztükörről visszaverődő
napfényben is lásson. Örült, hogy időben visszaértek a nagy
családi piknikre. Ez az esemény egyébként is az egyik
legkülönlegesebb volt minden évben a Baxter család
számára, de ebben az évben talán még inkább. Most már
mind egy helyen laktak; a Baxter gyerekek és családjuk
egymás közelében úgy, ahogy réges-régen John és Elizabeth
ezért imádkoztak.
Kinyújtotta karját és megfogta Elaine kezét. Két hete
házasodtak össze; még zajlott a berendezkedés új
otthonukba; még járták a bútorboltokat apróságokért,
amelyekkel otthonosabbá tehetnék a helyet. A Baxter-ház
eladása elszomorította Johnt, de segített is a lezárásban. Erre
pedig nagy szüksége volt, mielőtt továbbléphetett volna –
ebben ő és Elaine egyetértettek. Többnyire azonban arról
beszélgettek, mennyire úgy érezték, mintha kiléptek volna a
gyász idejéből, és átléptek volna az életbe. Az igazi életbe.
John élvezettel hallgatta, ahogy unokái kacagnak,
játszanak és fecserésznek a füves partszakaszon. Mindenkin
volt mentőmellény, és Erin kislányainak a fején egyforma
tarka kalap virított, hogy óvja szemüket a naptól.
John arrafelé fordította a fejét, ahol Erin és Sam az egyik
piknikasztal felállításával bíbelődtek. A nagy család
segítségével sikerült teljesen berendezkedniük új
otthonukban, és négy kislányuk máris összebarátkozott az
unokatestvérekkel, különösen Jessie-vel, Maddie-vel és
Hayley-vel. Malinnek még nőnie kell egy kicsit, hogy
csatlakozhasson hozzájuk, de Erin kislányai így is nagy
szeretettel rajongták körbe a kicsit; megcsodálták új, sárga
pöttyös fürdőruháját és Hannah Montanás strandcipőjét.
Csak Peter és Brooke nem értek még ide, de ők eleve
későbbre tervezték az érkezést.
John figyelme a fiúunokák felé fordult. Cole, Devin, RJ és
Tommy a lányoktól néhány méternyire már javában
dolgozott az óriásméretű homokváron. Cole hozott kis
kavicsokat, meg mazsolát és nyers spagettitésztát, hogy majd
azzal díszítsék a vár külsejét, ha elkészül. John a székében
ülve is hallotta, hogy Cole osztogatja az utasításokat
unokatestvéreinek.
– Figyeljetek, fiúk! – mondta, és komolyan ráncolta a
homlokát.
– Ilyen szép simára csináljátok az oldalát! – Megállt, és
megvizsgálta Tommy munkáját. – Igen, pontosan úgy! Ez
jobb lesz mindegyik lányos homokvárnál.
– Aha! – vigyorgott RJ. – A fiúk a legjobbak!
– Korodhoz képest okos vagy! – Cole megveregette a
kisfiú hátát.
– Mindig is tudtam.
 John halkan elnevette magát. Cole semmit sem változott
pici fiú kora óta. Beszédes volt és magabiztos, kedves és
versengő. John végigmérte legidősebb fiúunokáját, és szívét
eltöltötte az ismerős ragaszkodás a fiú iránt. Élete első
éveiben Cole nagyon sok időt töltött a Baxter-házban, és John
volt az egyedüli apa-figura az életében.
John nézte, ahogy Landon és Ryan odamennek a fiúkhoz
és megcsodálják a vár alapjait. Landon letérdelt, és egy
vödör homokot öntött közvetlenül Cole mellé.
Cole átkarolta Landon vállát, és puszit nyomott az arcára.
– Köszi, Apa! Te vagy a legjobb!
John lelke mosolyra fakadt. Csakugyan Landon volt a
legjobb dolog, ami valaha történt Cole-lal. Isten felelt
minden imádságra, amelyet valaha elmondtak Ashley-ért és
Cole-ért. John pillantása átvándorolt középső lányára, aki a
terhessége vége felé járt, és most ott ült Katy mellett egy
padon. Éppen a tavat nézte, és teli torokból nevetett valamin.
Nem egyedül Cole járt jól. Ashley élete és hite; belülről
fakadó szeretete és a képesség, hogy örömöt találjon minden
helyzetben mostanában – felért egy csodával.
– Gyönyörű szép! – szólalt meg Elaine halk, elgondolkodó
hangon. Ő is Ashley-t nézte. – És úgy látom, készen áll a
szülésre.
– Igen. Katy is. Mind a kettő olyan egészséges és boldog!
– John felsóhajtott. – Katynél most már bármikor beindulhat
a szülés.
– Örülök! – Elaine megszorította a kezét. – Már alig
várom!
Semmi okuk nem volt arra, hogy rosszra gondoljanak
Ashley-vel kapcsolatban ezúttal, így senki nem beszélt erről
az eshetőségről. De azért John szívében még maradt egy
parányi aggodalom, mert ha valakinek egyszer született már
gyermeke születési rendellenességgel, fennállt az esélye,
hogy ez újra megtörténjen. John nyugalmat parancsolt
magára. Nem foglalkozhat a múlttal! Itt, a meleg kora
délutáni napsütésben minden oka megvolt arra, hogy
örvendezzen családja körében. Nem volt hajlandó az
aggodalmaival foglalkozni. Rámosolygott Elaine-re.
– Semmi sem fogható ahhoz, ha egy újszülött kisunokát
foghatsz a karodban!
Egy darabig hallgattak, élvezték egymás társaságát. John
tekintete távolabb siklott a füves lankán és a homokos parton
át oda, ahol Kari és Erin beszélgettek a víz szélénél állva.
John büszkén mérte végig második legidősebb lányát.
Miután tájékoztatta Karit Angela Manningről, többször is
kétely ébredt benne.
Tudta, hogy Kari mindig is hitt abban, hogy a szeretet
döntés kérdése, de ez még nem jelenti azt, hogy rá szabad
erőltetni, hogy végezzen bibliatanulmányozást első félje
szeretőjével. Kari mégis vállalta, hogy találkozik Angelával
és beszél neki a Bibliáról; reménykedve abban, hogy titokban
tudja tartani, mi köti össze őket.
– A végén Isten mégis kialakította az egészet – mesélte
Kari múlt vasárnap, amikor John és Elaine visszaértek a
nászútról. – Valahogy a tudat, hogy én törődtem vele az után
is, ami történt közte és Tim között, még inkább hitet
ébresztett benne Isten iránt.
Az Úr megáldotta Kari elhatározását, hogy mindenáron
szeretni fog. Ezt az édesanyjától tanulta. Elizabeth emberek
iránti szeretete tovább élt Kariban, ez tisztán látszott.
Elizabethhez hasonlóan Kari is olyasvalaki volt, akitől
mindannyian tanulhattak a szeretetről az évek során, és John
biztos volt abban, hogy Isten továbbra is megsokszorozza
majd ezt a szeretetet mind Kari, mind a családja számára.
Dayne felállított egy másik asztalt, utána pedig odament
Katyékhez. Igaz, hogy már évek teltek el azóta, hogy apa és
fia egymásra találtak, de Johnnak időnként még most is
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Dayne, Hollywood
egyik leghíresebb embere csakugyan az a fiú, akit neki és
Elizabethnek örökbe kellett adnia réges-régen.
Dayne-t behoztad az életünkbe – már ez is több, mint amit
kérni vagy elgondolni tudtam volna! Hát még az, hogy Dayne
és Katy itt alapítanak családot Bloomingtonban! John érezte,
hogy gombóc formálódik a torkában. Olyan jó vagy, Uram!
Meg sem érdemeljük mindazt, amit tettél.
Azonnal feljött benne a Jeremiás 29:11; az az igevers,
amelyet Elizabeth mindegyik gyereküknek gondosan
megtanított még fiatalkorában. John hagyta, hogy a szavak
betöltsék szívét és elméjét. „Mert én ismerem az én
gondolataimat, amelyeket rólatok gondolok – így szól az Úr
békességre és nem háborúságra gondolok, hogy jövőt és
reménységet adjak nektek.” Ez a családi piknik is újabb
bizonyíték volt ennek az igének az igaz voltára.
– Leltárt készítesz, ugye? – kérdezte Elaine, és
kényelmesen felé fordult. Napszemüveg volt rajta, de azért a
kezét is használta szemellenzőként.
– Igen. – John szívét megmelengette a gondolat, hogy az
asszony máris ilyen jól ismeri, és tudja, hogy ilyen
alkalmakkor mindenképpen végigjártatja szemét növekvő
családján, és átgondolja, hogyan segítette át őket Isten egy
újabb éven; a próbák és diadalok újabb sorozatán.
– Nézd csak Luke-ot és Reagant! – Elaine is a pár felé
fordult. Ők ketten egy fatörzsön ültek egy kicsit arrébb a
többiektől. Luke átkarolta Reagan vállát, Reagan pedig Luke
derekát karolta át, és fejét a vállára hajtotta. Elaine
elmosolyodott. – Még sosem láttam őket ilyen szerelmesnek.
– Én igen. – John visszagondolt arra, hogy voltak a dolgok
régen, amikor a szőke egyetemista lány eljött Baxterékhez
egy-egy vasárnapi vacsorára, és miután elment, Luke nővérei
azzal viccelődtek, hogy mennyire belezúgott az öccsük a
lányba. Keserédes emlék volt ez; beárnyékolta a két fiatal
9/11 után hozott döntéseiből fakadó szív-fájdalom. Hirtelen
elöntötte a hála mindazért, amit Isten az elmúlt hetekben
elvégzett. Megköszörülte a torkát, és meghatottsága ellenére
rátalált a megfelelő szavakra. – Imádkoztam azért, hogy
Luke-ot és Reagant újra ilyennek láthassam, de őszintén
szólva, nem voltam biztos benne, hogy megvalósul.
– Isten hűséges – mondta Elaine oldalra billentett fejjel. –
Még akkor is, amikor mi nem.
– Így van. – John mélyet lélegzett; tüdejét megtöltötte a
friss tóparti levegővel. Újból végignézett a családján, a
felnőtteken és a gyerekeken egyaránt. – Igazából ez össze is
foglalja az életünk történetét. Az Ő irgalma és kegyelme; a
szeretete. Még akkor is, amikor nem úgy alakulnak a dolgok,
ahogyan reméljük. – Rámosolygott. – Neki akkor is jó terve
van velünk.
Egyszer csak nevetést és hangokat hallottak a mögöttük
levő parkoló irányából. John odafordult, és megpillantotta
Petert. Veje fülig érő szájjal mosolygott, és integetni kezdett
a családtagoknak.
– Mindenki jöjjön fel ide! Meglepetésünk van a
számotokra!
John Elaine kezét fogva felállt és nyújtózott egyet.
Beletelt néhány percbe, de végül a felnőttek és a homokkal
borított gyerekek egész csapata felfelé caplatott a
domboldalon. Amikor odaértek a parkolóba, a nevetés és
beszélgetés elcsitult. Brooke, Peter és Maddie az autójuk
mellett állt Hayley közelében, aki rózsaszín
kerékpárossisakot viselt.
Peter a kezével tartott egy virágos kosárkával és fehér
szalagokkal díszített, kétkerekű, rózsaszín biciklit.
John szíve nagyot dobbant. Ez volt az a bicikli, amelyik
Hayley balesete óta az ő garázsában állt. Ennek a képét
mutatta meg Brooke-nak, amikor lánya ott ült Hayley
betegágya mellett. Brooke biztosan kihozta a garázsból és
leporolta. Akkor, évekkel ezelőtt, mélységes jelkép-értéke
volt ennek a gesztusnak John számára, mert ez mutatta meg
a gondolkodásában végbement változást. Kezdetben, amikor
Hayley majdnem vízbe fulladt, úgy gondolta, a kislánynak
jobb lenne a Mennyben, idővel azonban Isten meggyőzte
arról, hogy amíg a kis Hayley szíve dobog, addig neki
imádkoznia kell unokája életéért. Azért, hogy pezsgő, teljes
életet élhessen. Csodáért kell imádkoznia, és nem szabad
megelégednie kevesebbel.
Ma egyikük sem kételkedhetett abban, hogy Isten
megadta nekik a csodát, amiért könyörögtek. Hayley minden
területen folyamatos javulást mutatott, és John mindig hálás
szívvel fogadta a híreket. De azért még mindig
elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy Hayley-t biciklizni
lássa.
Egészen mostanáig.
Maddie fel-le szökdécselt izgatottságában.
– Nézzétek! Nézzétek a meglepetésünket!
Hayley rámosolygott a család tagjaira, akik őt nézték,
aztán felnézett az apjára. A sisak alól kikandikáló hosszú,
aranyszínű fürtjeivel és ártatlan szemével inkább tűnt kis
angyalkának, mint agysérüléssel küszködő gyermeknek.
– Hajrá, Hayley! – kiabált Cole Landon mellől. – Meg
tudod csinálni!
Hayley szája fülig érő mosolyra húzódott. Rámutatott
Cole-ra, aztán határozottan felfelé tartotta a hüvelykujját.
Végül visszafordult az apjához.
A csapat néma áhítattal figyelte, ahogy Peter valamit
odasúg Hayley-nek.
Hayley komoly képpel bólintott. Aztán más gyermekeknél
éppen csak egy kicsit lassabb mozdulatokkal megmarkolta a
kormányt, és egyik lábát átvetette a kerékpáron. Peter
tartotta a biciklit, Hayley pedig a pedálok segítségével
felcsússzant az ülésre.
Ez most komoly? Tényleg megpróbálja? Johnnak
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy vegyen levegőt.
Hayley még egyszer az apjára mosolygott, aztán
határozottan biccentett egyet. Peter néhány lépést még futott
a bicikli mellett, aztán elengedte. Hayley először még
megingott egy kicsit, de aztán az eltökéltsége átvette az
irányítást. Tekert előre, és visszanyerte az egyensúlyát.
Sikerült! Hayley kerékpározott! John pislogott, hogy
visszatartsa a könnyeit. Szeme unokájára tapadt.
Megcsinálja, Istenem! Azt mondtad, imádkozzak, hogy életben
maradjon, most pedig… Többé nem tudta megakadályozni,
hogy a könnyei kicsorduljanak. Kézfejével letörölte őket.
A csapat harsány éljenzésben tört ki. Hayley rájuk
mosolygott, de nem veszítette el az egyensúlyát, nagy ívben
megkerült egy dézsás növényt a parkoló végében, és amikor
visszaért a családhoz, megállt, és letámasztotta a lábát.
– Hayley! – Cole szaladt oda elsőként, mindkét kezét a
feje fölé emelve. – Ezt el sem hiszem! Bámulatos voltál!
– Tőlem tanulta meg – szegte fel az állát Maddie, de
azonnal elkapta apja pillantását. Rámosolygott Cole-ra, és
idegesen elnevette magát. – Csak viccelek. Igazából Apa
tanította meg. – Oldalra lépett, hogy Cole elférjen mellette.
Majd’ szétvetette a büszkeség. Megpaskolta húga hátát. – Ez
a te nagy napod, Hayley, igaz? Hát nem nagyszerű?
– Megtanultam! – Hayley sugárzó arccal nézett az apjára,
és a tenyerébe csapott. – Ugye, Anyuci, most volt a legjobb?
Brooke válaszul bólintott, de megszólalni nem tudott.
John látta, hogy Kari és Ashley arca is könnyes. Mindenki
odacsoportosult Hayley és a biciklije köré. Egymás után
jöttek a gratulációk és biztató szavak.
Tommy előre furakodott, és komoly képpel közölte:
– Na, most már engem is megtaníthatsz, Hayley! Már
nem bírom a pótkerekeket!
Ezen nagyot nevettek, aztán odébb léptek, hogy Peter
visszatehesse a kerékpárt a csomagtartóba. Elaine és a
többiek elindultak lefelé a dombról, John viszont megvárta
Brooke-ot és Hayley-t.
Hayley már messziről észrevette nagyapját, és
felragyogott az arca. Amikor odaért, kitárta két kezét, és a
karjaiba vetette magát. Átkarolta a nyakát, aztán elhúzódott
annyira, hogy a szemébe nézhessen.
– Ez jó volt, ugye, Papa?
– Igen. – John a kislány arcához simította az arcát, aztán
megsimogatta selymes haját. – Nagyon, nagyon jó volt.
Hayley puszit nyomott az arcára.
– Köszönöm a biciklit! Nagyon szeretem a rózsaszínt! –
Rámosolygott, aztán lekászálódott az öléből, és apjával
együtt futva indult az unokatestvérei után.
John odafordult Brooke-hoz. Néhány pillanatig csak
nézték egymást; szemükben ott tükröződött Hayley
fájdalmas múltjának kísértete. Végül John magához vonta
legidősebb lányát, és hosszan átölelte. Igazából nagyon sok
közös vonásuk volt. Mindketten nagyon szerették az orvosi
hivatást, és higgadtan, kertelés nélkül kezelték a dolgokat. És
akkor régen, amikor Hayley lélegeztetőgépre kötve feküdt a
kórteremben, mind a kettőjüknek nagy küzdelmébe került
ugyanaz a dolog.
Hogy higgyenek a csodában.
John elhúzódott, és megfogta Brooke kezét. Nehezen
tudott megszólalni, de végül csak sikerült.
– Hát… megtaláltad a garázsban.
– Gondoltam, nem bánod. – Brooke rámosolygott a
könnyek fátylán át. – Mondtuk Hayley-nek, hogy tőled kapta.
Eddig egy iskolai biciklin gyakorolt.
– Emlékszel… – Johnt megint elborították az érzelmek.
Lesütötte a szemét, és visszafojtotta a zokogását. – Én
voltam az első, aki elhitte, hogy ez megtörténhet. –
Szipogott, és tenyerét egy pillanatra szemére szorította.
 Ezúttal Brooke kezdeményezte az ölelést, és egyikük sem
szólt egy szót sem. A családnak erről kellett szólnia – hogy
ott legyenek egymás számára, akármit hoz is az élet;
szeressék egymást, támogassák egymást. És higgyék, hogy
Isten a legjobbat tartogatja nekik.
Ahogy az ölelés véget ért, John rámosolygott a lányára,
majd kart karba öltve áhítatos csendben sétáltak le a
dombról, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Amit ki kellett
mondani, az már elhangzott egyetlen képben. A drága kis
Hayley, akiről azt hitték, hogy járni és beszélni sem tud
majd, sőt, ki sem tud szállni az ágyból, most már pedálozni
tudott rózsaszín biciklijén.
Ezt a képet John kincsként fogja őrizni, amíg csak él.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

VÉGET ÉRT A GRILLEZÉS, és a nap már lemenőben volt. Ashley

csak ekkor kezdte komolyan venni az összehúzódásokat. A
szokásos éves horgászverseny apja és Landon között már
félig lezajlott. Az unokatestvérek néhány kidőlt fatörzsre
telepedtek, nem messze a víztől. Ebben az évben két részre
szakadt a gyerekek szurkolótábora. A félórás verseny első
néhány percében Landon fogott egy annyira apró halat, hogy
még a saját szurkolói is nevetésben törtek ki. Azóta Ashley
apjának sikerült kifognia egy harminccentis sügért. A tét
nem változott tavaly óta: a vesztesnek ruhástól bele kellett
ugrania a tóba.
Ashley észrevette, hogy Katy és Dayne az egyik
piknikasztalon ülnek, lábukat a padon nyugtatva. Kettesben
voltak, a többiektől távol. Összedugták a fejüket, és valami
komoly dologról beszélgettek. Ashley egy lépést tett feléjük.
Lehet, hogy Katy sem érzi túl jól magát. Korábban ő is
fájásszerűségeket érzett. Ashley hátrapillantott a vízre.
Szívesen keresett volna egy helyet közelebb a horgászokhoz,
de ha odamegy Katyékhez, a beszélgetéssel talán sikerül
elterelnie a teste figyelmét a hasa megfeszüléséről.
Tartalmas napjuk volt; fürdés, frizbizés, meg persze
homokvárépí-tő-verseny a fiúk és a lányok között. Még egy
pillantást vetett Cole-ra, aki Tommy, RJ és Devin mellett ülve
Landonnak szurkolt. A kissrácba jókora adag versengés
szorult. A homokvárépítés közben egyszer felállt, lapátját a
levegőbe emelte, és elkiáltotta magát:
 – Ennél senki sem tud jobb várat építeni! Főleg nem egy
csapat lány!
Landon ezt követően félrevonta egy kis elbeszélgetésre.
Ashley a domboldalról nézte őket; látta az azonnali
megbánást a kisfián. Tényleg jó szándékú gyerek. És Maddie
amúgy szünet nélkül piszkálja. Mindenesetre fontos, hogy
kedves legyen, akár nyer, akár nem. A végén Landon
kihirdette, hogy a fiúk homokvára a legnagyobb és
legéletszerűbb, a lányoké pedig a legszebb és legötletesebb.
Landonnak sejtelme sem volt Ashley összehúzódásairól –
legalábbis Ashley úgy vélte. Korábban egyszer látta, hogy
férje az apjával beszélget. Komolynak tűntek, és Ashley
gondolta, hogy Landon az ő terhességével kapcsolatban
tehetett fel kérdéseket. Ettől eltekintve azonban nem tűnt
nyugtalannak, és ő sem akarta nyugtalanítani, amíg nem
rendszeresek a fájások. Most meg, amikor rendszeresen
jelentkeztek az összehúzódások, Landon a horgászverseny
kellős közepén járt. Egy félóra ide vagy oda nem számít.
Ashley felbaktatott a dombon. Amikor odaért Katyékhez,
látta, hogy jegyzettömb van mellettük, és Dayne irkái
valamit. Bátyja arca nyúzott volt, a szeméből aggodalom
tükröződött. Felnézett.
– Fájásai vannak – mondta Ashley-nek.
– Továbbra is? – Ashley leült Dayne mellé, így bátyja
középre került. – Lejegyzed őket?
Dayne a papírra pillantott.
– Egy órája nyolc-kilenc percenként jönnek.
– Még nem elég erősek ahhoz, hogy valódiak legyenek. –
Katy hátranyújtózott, és a kezére támaszkodott. – Szerintem
csak egy kis pihenésre van szükségem.
 – Hát, erre a hétre vagy kiírva, úgyhogy nem biztos! –
mondta Ashley egy aggódó pillantás kíséretében. – Ha nem
szűnnek…
– Akkor lehet, hogy itt az idő. – Dayne nagyot nyelt. Az
órájára pillantott. – Most négy perc telt el.
Katy elnevette magát. Dayne felé bökött, de Ashley-t
nézte.
– Nincs nálad véletlenül egy papírzacskó?
Ashley először nem értette, de aztán ő is elnevette magát.
– Dayne-nek szánod?
– Arra az esetre, ha pánikrohamot kapna. Nem hiányzik,
hogy elájuljon a kórház felé vezető úton.
– Jól van, jól van! – Dayne védekezőn emelte fel a két
kezét. – Gúnyoljatok csak! Kibírom!
Ashley már éppen mondani akart valamit a bátyjának,
valami olyasmit, hogy sosem lehet az ember túl
elővigyázatos, ha babákról van szó, amikor újabb fájás
hasított a derekába, és nem enyhült. Felszisszent, bent
tartotta a levegőt, és hátradőlt, hogy legalább egy kicsit
enyhítsen az összehúzódás erején.
Dayne odafordult hozzá.
– Ne mondd, hogy te is!
Katy szemében aggodalom villant.
– Neked még túl korai, nem?
A fájdalom lassan engedett. Ashley kifújta a levegőt.
Próbálta leküzdeni a bensejében feltörő vad félelmet.
– Még három hetem van. – Ezúttal lassabban fújta ki a
levegőt. – Korai… de azért nem annyira.
 – Ezzel most mit akarsz mondani? – Katy hangjában a
nevetést riadtság váltotta fel. – Voltak azóta fájásaid, hogy
korábban beszéltünk róla?
– Is-is. Nem elég rendszeresek ahhoz, hogy szóljak
Landonnak. – Egy kicsit kiegyenesedett, kinyújtotta a
törzsét, próbált kényelmes pozíciót találni. – Folyton azt
gondolom, hogy talán csak jóslófájások.
– De ha rendszeresek és egyre… – Katy lehunyta a
szemét, kezét a pocakjára tette.
– Újabb fájás? – kérdezte Dayne szinte rémülten. A tollat
a papír fölé helyezte, és ellenőrizte az óráját. – Ez hét perc. –
Felállt. – Megyek, szólok Apának.
A part felől hangos éljenzés szállt feléjük. Mindhárman a
hang irányába fordultak. Ashley nézte, ahogy az apja megveti
a lábát, aztán kihúz egy legalább hatvancentis, ficánkoló
halat.
Az ő oldalán ülő gyerekek felpattantak, visítva éljeneztek,
és ütemesen kiabálni kezdték:
– Papa… papa… papa!
– Úgy látom, véget ért a verseny. – Katy fájása is véget
ért. A hangja fáradtan csengett, de közel sem olyan ijedten,
mint Dayne-é. Lassan lelépett a földre. – Nézzük meg az
utolsó néhány percet!
Lesétáltak a domboldalon, és leértek a homokos partra.
Landon érezte, hogy valami ráharap a csalira.
– Ez az! Érzem! – Sarkát a homokba fúrta, és teljes
figyelmével a tíz méternyire kavargó vízre összpontosított. –
Gyerünk, kicsikém!
Cole felugrott, kezéből tölcsért formált a szája előtt.
– Gyere már, te konok hal, és ajánlom, hogy nagy legyél!
 A Landon zsinórjára akadt hal mindenki szeme láttára a
levegőbe ugrott. Egyértelműen ez volt a legnagyobb hal
aznap. Ám amint feldobta magát, szabaddá vált a horogtól,
és elúszott a másik irányba.
– Mi van? – Landon villámgyorsan tekerni kezdett, de
hiába. Leengedte a két kezét. – Ez egyszerűen nem igazság!
Ashley halkan elnevette magát.
Cole még mindig azt a pontot bámulta, ahol a hal eltűnt;
arcára ráfagyott a döbbenet. Két kezét a levegőbe emelte,
majd odafordult nagyapjához, aztán a lány
unokatestvérekhez, akik őt támogatták.
– Ti is mind láttátok, úgyhogy ez számít, ugye?
– Nem! – mondta kuncogva Maddie. – A halat elkapni kell,
nem csak látni.
– Ééés… – Peter a magasba emelte a stopperórát. – Lejárt
az idő!
– Ennyi! – Maddie körbe-körbe kezdett szaladgálni, és a
többi lány követte a példáját. – Papa nyer! Papa nyer!
Ashley előre tartott a bekövetkező csatától.
Cole csípőre tette a kezét.
– Ez nem igazság, mert miénk volt a legnagyobb…
Landon beljebb jött a víztől, és letette a horgászbotját a
földre. Odalépett a fia mellé, és felborzolta szőke haját.
– Papa méltányos küzdelemben nyert. – Megvonta a
vállát. – Van, hogy nyerünk, van, hogy veszítünk.
– Jó, de… – Cole halkabbra fogta a hangját, de az
eltökéltsége mit sem változott. – A múltkor is te veszítettél.
– Viszont van benne valami jó is! – Landon a tó felé
mutatott. – Az a szép nagy hal még mindig ott van. És jövő
héten te meg Devin meg én visszajövünk, és mindenképpen
kifogjuk.
Cole tétovázott, aztán mégis mosoly ült ki az arcára.
– Jó! Benne vagyok! – Felnevetett, és finoman a víz felé
tolta az apját. – És akkor most megnézhetjük, hogy ugrasz
bele a tóba!
– Tó-ba… tó-ba… tó-ba! – A lányok félkörbe álltak a
lankás parton.
Landon nagy levegőt vett és futva a víz felé indult. Ashley
látta, hogy Katynek újra fájása van. Dayne átkarolta a
feleségét és támaszt nyújtott neki, de látszott rajta, hogy
legszívesebben azonnal indulna a kórházba. Ashley hallotta,
hogy Landon beér a vízbe, és odapillantott. Landon – mint
legutóbb – addig szaladt, amíg a víz a dereka fölé nem ért.
Akkor aztán hátravetette magát, és eltűnt a felszín alatt.
Amikor újra felbukkant, két kezét a magasba emelte, és
lelkes ujjongással kiáltotta:
– Papa a győztes!
Ám abban a pillanatban a feleségére tévedt a tekintete, és
észrevehette az aggodalmat Ashley arcán, mert arckifejezése
azonnal megváltozott; gyorsan kijött a vízből és elindult felé.
– Ash… mi az? – Lihegett, csöpögött róla a víz,
napbarnított bőre mindenütt libabőrös volt.
Ashley Katy felé intett a fejével.
– Mindkettőnknek fájásaink vannak.
Landon letörölte a vizet az arcáról, és megpróbálta
kicsavarni a pólóját.
– Miért nem szóltál?
– Azt… azt hittem, csak jósló fájások. – Ashley erőtlenül
rámo-solygott. – Most már nem vagyok olyan biztos benne.
 – Ez nagyon erős volt. – Katy sápadt arccal fordult Dayne
felé. – Lehet, hogy meg kellene nézetnünk.
– És téged is. – Landon még mindig csöpögött. Cole
odaszaladt hozzá egy törölközővel. Landon a dereka köré
tekerte, de a szemét nem vette le Ashley-ről. – Nem festesz
túl jól.
Ashley nyirkosnak érezte a bőrét; a szíve vadul vert.
– Le kell ülnöm.
Apja meghallhatta, mi történik, mert letette a
horgászbotját, és odajött. Amikor odaért, Katyről Ashley-re
vándorolt a tekintete.
– Mindkettőtöknél beindult a vajúdás?
– Nem semmi, igaz? – Ashley kissé előregörnyedt.
– Mióta?
– Nálam nagyjából egész nap. – Ashley megkapaszkodott
Landon vizes karjában. Ránézett a sógornőjére. – Azt hiszem,
Katynél is hasonló, ugye?
– Néhány órája már eléggé rendszeresek a fájások –
mondta Katy, és elhúzta a száját. – Szerintem ezek most már
igaziak.
Brooke is odalépett, Peterrel a nyomában.
– Mi folyik itt?
– Fájások – újságolta Dayne elkerekedett szemmel. –
Mindkettőjüknél.
Megvitatták a helyzetet, aztán még mielőtt újabb fájás
jöhetett volna bármelyiküknél, Ashley apja, Brooke és Peter
megegyeztek abban, hogy be kell menni a kórházba.
– És mi lesz a piknikkel? Össze kell szednünk a holmikat.
– Majd azt mi elintézzük. Ti csak ne aggódjatok semmi
miatt! – Peter először Dayne-re, aztán Landonra nézett. –
Menjetek! Majd mi rendezzük a gyerekeket, meg a
holmitokat is, és a kórházban találkozunk.
Gyorsan megszületett a döntés. Ashley örült. Gyorsan
elköszönt Cole-tól és Devintől. Miközben felfelé tartottak a
dombon, majd Landon besegítette az autóba, újabb erős
összehúzódása volt. Landon segített neki becsatolni az övét,
és mire a fájdalom enyhülni kezdett, már ki is kanyarodott a
parkolóból a kórház felé. Dayne és Katy szorosan mögöttük
jöttek.
Ashley kimerülten csuklott össze.
– Mi lesz, ha… túl sokáig vártam?
– Dehogy vártál túl sokáig! – Landon álla megfeszült. –
Nem lesz semmi baj.
Ashley egyenesen előre nézett, és próbált visszagondolni
arra, amikor legutóbb a kórház felé tartottak a kisbabájuk
születésére készülve. Szemét elhomályosították a könnyek.
Kinyújtotta a kezét, és ujjait Landon ujjai köré fonta.
– Landon… kérlek! – Pislogott, és ránézett a fétjére. –
Imádkozz a kis Isaacért!
Landon habozás nélkül imádkozni kezdett.
– Uram, Te ismered a szívünket és ismered az
aggodalmainkat. – Ökle elfehéredett, olyan szorosan
markolta a kormányt. Ruhájából még mindig csepegett a víz.
– Legyél itt Ashley-vel, és adj neki békességet! És kérlek…
kérlek, segíts a kisfiúnknak, hogy minden rendben legyen
vele! És ne csak a mi kisbabánkkal, hanem Katy és Dayne
babájával is! – Feszülten felnevetett. – Vad nap ez a mai. A
Te segítséged nélkül nem tudjuk végigcsinálni. Köszönjük,
Istenünk! Jézus nevében, ámen.
 – Ámen. – Sötétség ereszkedett Bloomingtonra, és a
távolban tűzijáték fénye villant fel az égen. Ashley nézte,
ahogy a vörös és ezüst fények felizzanak, majd
elhalványulnak. – Úgy látszik, idén lemaradunk a
tűzijátékról.
– Legalábbis arról a fajtáról, amelyik az égen játszódik le.
– Landon kipréselt egy mosolyt. – Hogy vagy?
– Megvagyok. – Ashley odafüggesztette a szemét, ahol az
előbb a fényeket látta. Ha folytatódik, talán az segít elterelni
a gondolatait a fájdalomról. Ám amikor a következő színes
villanás feltűnt a látóhatáron, a teste összerándult, és
elöntötte a kín. Még öt perc sem telt el a legutóbbi fájás óta.
Levegő után kapkodott. Annyira félek! Kérlek, Istenem, add,
hogy időben odaérjünk! Kérlek, segítsd meg a kisbabámat…
Ha Ashley valaha vágyott arra, hogy világos, hallható választ
kapjon az Úrtól, az most volt. De az Úr most valami
ugyanolyan hasznosat nyújtott neki – egy igeverset, amelyből
újra meg újra békességet merített azóta, hogy először
egymásra találtak Landonnal. „Örüljetek az Úrban
mindenkor; ismét mondom: örüljetek! A ti szelidlelkűségetek
legyen ismert minden ember előtt. Semmi miatt ne
aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor
hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. És Isten
békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni
szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
A szavak Ashley lelke mélyéig hatoltak. Teljes figyelmével
kisbabája felé fordult. Mikor is érezte utoljára, hogy
megmozdult vagy rúgott volna? Amint a kérdés felmerült,
azonnal el is hessegette. „Semmi miatt ne aggódjatok, hanem
imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással…”
 Még két fájása volt, mielőtt elérték a kórházat. Landon
mobilon tartotta a kapcsolatot Dayne-nel. Katy fájásai is
egyre erősödtek, de nem sűrűsödtek. Ha Ashley nem
szenvedne ennyire, szinte nevetséges lenne a helyzet!
Mindkét nőnél egyszerre indult be a szülés, és karaván
jelleggel érkeztek a kórházhoz!
Landon kisegítette Ashley-t az autóból. Mögöttük Dayne
ugyanígy tett Katyvel. A sürgősségi várótermében csak
néhányan ültek a székeken – egy bekötött bokájú férfi és egy
elcsigázottnak tűnő nő beteg gyerekkel az ölében. De
láthatóan senki sem volt válságos állapotban, így a pult
mögött ülő nővérek gyorsan reagáltak a hírre, hogy
egyszerre érkezett két vajúdó kismama.
Húsz perc alatt felvették az adataikat és elhelyezték őket
két külön szobában. Ashley még gyorsan el tudott köszönni
Katytől. Addigra Katynek is ötperces fájásai voltak. Ashley
fájásai pedig ritkábbak lettek, mégis nagyon szenvedett.
Amikor elhelyezkedett a vajúdóban, a nővér monitorra
kötötte. Ashley elnyúlt a kórházi ágyon, és némán
mondogatta magában az igeverset. „És Isten békessége,
amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket
és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Kérlek, Istenem, add
nekem a Te békességedet! Hadd legyen rendben a baba…
kérlek! Legyél ott a kis Isaac Jamesszel!
– A következő néhány fájást rögzíti a monitor. – A nővér
fiatal volt, de rátermettnek tűnt. – A hívógombbal jelezhet,
ha bármi gond van.
Amikor a nővér kiment, Landon odaállt az ágya mellé,
mint amikor Devin született, és persze akkor is, amikor
tavaly nyáron Sarah-t megszülte. Landon ruhája már száradt
valamennyit, de azért még mindig nedves volt. A haját
simogatta és suttogva beszélt hozzá.
– Már voltunk itt. Menni fog!
Igen, ezt Ashley is tudta. Isten itt van vele – érzi a
jelenlétét. Valami mégis más volt ezzel a szüléssel
kapcsolatban, mint az előző kettővel. Devinnel a tornádó
alatt indült be a szülés, és lezuhant a vérnyomása. A kisfiú
majdnem a Baxter-ház pincéjében született meg, de végül
sikerült időben beérnie a kórházba, hogy császármetszéssel a
világra segítsék a kicsit. Sarah-val pedig tudták, milyen
szörnyű veszteség vár rájuk néhány órával a kislány
megszületése után. Ezúttal azonban…
Jelentkezett egy újabb fájás. Próbált együttműködni;
apránként engedte ki a levegőt, ahogy a fájás egyre
erősödött, majd csúcspontjára ért. Amikor szűnni kezdett,
Ashley gondolatai visszatértek oda, ahol az előbb
abbamaradtak. Úgy érezte, valami nagy baj van;
elképesztően erős volt a fájdalom. De akármi zajlott is a
bensejében, a helyzet egyelőre az ismeretlenség homályába
burkolózott. Vagy legalábbis Ashley így érezte.
Néhány fájással később bejött egy orvos és egy szülésznő.
Az orvos elnézést kért, és haladéktalanul nekikezdett a
vizsgálatnak, közben pedig kikérdezte Ashley-t a fájásokról.
Amikor befejezte, keresztbe fonta a karját, és aggodalmasan
ráncolta a homlokát.
– Egyértelműen beindult a szülés, de a baba
harántfekvéses. Ez megmagyarázza a fájdalom erősségét. –
Egy pillantást vetett a monitorra. – A baba szívhangja eddig
jó, de ha magától nem fordul be, vagy ha úgy látom, hogy túl
sok a stressz a babának, azonnal császármetszést hajtunk
végre.
– És honnan fogják tudni, hogy sok a stressz a kicsinek? –
kérdezte Landon aggódva.
– Az asszisztensek le tudják olvasni a felesége monitorját
a nővérpultnál – biccentett az orvos. – Amint bármi jelét
látjuk a problémának, rajta leszünk, ígérem! – Rámosolygott
Ashley-re. – A babák sokszor maguktól befordulnak.
Hagynunk kell neki egy kis időt erre. Feltéve, hogy a
szívhangja egyenletes marad.
Az orvos még megkérdezte, van-e kérdésük, és mivel nem
volt, elköszönt, miután megígérte, hogy sűrűn benéz.
Ashley szemét döntötték a könnyek.
– Nem tetszik ez nekem – mondta, és elcsuklott a hangja.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem lehetne, hogy
egyszer végre könnyű legyen?
Landon odahúzott egy széket, hogy közelebb legyen
Ashley fejéhez.
– Veled soha semmi nem könnyű, amiért érdemes
küzdeni! – mondta, és megcsókolta az arcát.
Lassan eltelt két óra, de a helyzet minden egyes
vizsgálatnál változatlan maradt. A baba továbbra is oldalasan
feküdt. Ashley Isten erejével és Landon támogatásával túlélte
a szörnyű várakozást és a heves kínt abban a tudatban, hogy
a baba szívhangja még mindig rendben van. Az orvos
felajánlotta ugyan az epidurálís érzéstelenítést, de majdnem
biztos volt abban, hogy a gyógyszer növeli a császármetszés
esélyét. Ashley ezért inkább megpróbálta elviselni a
fájdalmat. Határozott álláspontja volt, hogy a hagyományos
szülés jobb a császármetszésnél, mert a szülőcsatomán való
áthaladás jót tesz a baba tüdejének. Még akkor is, ha
korábban császármetszéssel szült. Az persze más helyzet
volt. Azt tudták, hogy Sarah nem fog életben maradni, de ez
a baba elvileg egészséges volt.
Legalábbis mostanáig.
Landon időnként kiment annyi időre, hogy érdeklődjön
Katy állapota felől, aki négy szobával arrébb feküdt.
Legalább egy kicsit elterelte Ashley figyelmét a folyamatos
információáradattal. Katy helyzete jobban alakult. Szépen
tágult, és meglehetősen hamar sűrűsödni kezdtek a fájások.
Ashley apja, Elaine, Cole és Devin a váróteremben
gyűltek össze, és egy John Wayne-filmet néztek. A többiek
visszamentek Kariékhoz.
Amikor Ashley legújabb összehúzódása véget ért,
megigazította a hidegvizes ruhát a homlokán, és biccentett
Landonnak. Tizenegy óra volt, és már majdnem egy órája
nem kaptak hírt a másik szobából.
– Légy szíves, kérdezd meg, hogy van Katy!
Landon kétkedő pillantást vetett rá, de aztán inkább
gyorsan elindult. Ashley értette is, miért. A következő fájásig
már nincs sok idő. Landon kisietett a szobából, és alig egy
perc múlva vissza is tért. Ragyogó arccal újságolta:
– Az orvos azt mondja, most már hamarosan meglesz.
Katyt átvitték a szülőszobára.
– Minden jól megy? – Ashley saját fájdalmának és
bizonytalanságának ködén át is hálás volt Katyékért. Annyi
mindenen mentek már keresztül; elsőszülött babájuk
születése közös életük legszebb fénypontja lesz.
– Minden. – Landon visszaült a felesége mellé.
Ashley elmosolyodott és lehunyta a szemét.
 – Azt hiszem… ha megint visszajön az orvos… kérdezzük
meg, meddig tart még. – Kinyitotta szemét, és fürkészve
nézett Landon arcába. – Annyira nem lenne rossz a
császármetszés sem, nem igaz? Már végigcsináltam párszor.
– Persze, hogy nem. – Landon elvette a vizesruhát Ashley
homlokáról, és kirázta, hogy megint lehűtse. Néhány
másodperc múlva finoman megtörölgette vele Ashley arcát
és nyakát, aztán visszatette a homlokára.
Ashley éppen meg akarta kérdezni, hogy van Cole és
Devin, de ekkor belépett az orvos és becsukta az ajtót maga
mögött. Nagy levegőt vett, aztán közölte:
– Ez a legutóbbi fájás megviselte a babát. – Egy pillantást
vetett a kezében tartott írómappára. – A szívverése jobban
lelassult, mint szerettem volna. Ha ez még egyszer előfordul,
nem habozunk tovább. Mint tudják, nagyon gyorsan el tudjuk
végezni a császármetszést, ha gond lenne.
Megvizsgálta Ashley-t, és ezúttal jó és rossz hírrel
szolgált egyszerre. A baba megfordult, és most már
beékelődött a feje a szülőcsatornába. Mivel azonban olyan
sokáig feküdt rossz pozícióban, Ashley egyáltalán nem tágult.
Az orvos elmagyarázta, mit jelent ez.
– Még órákig kell vajúdnia, hogy meg tudjon szülni. Már
csak az a kérdés, mennyit bír a baba.
– De mi értelme várni? – Landon a szék szélén ült
egyenes háttal, egész teste megfeszült. – Csináljuk meg most
a császármetszést!
– Úgy lesz, ha továbbra is problémát látunk – mondta az
orvos megnyugtató arckifejezéssel. – Mint már mondtam,
szoros megfigyelés alatt tartjuk a babát. Ha csak lehet,
szeretnénk elkerülni a császármetszést. Megfelelő
körülmények esetén a természetes születés mindig a legjobb
a baba tüdeje szempontjából.
Amikor az orvos kiment, Ashley-nek záporozni kezdtek a
könnyei. Az oldalára fordult, és mindkét kezét Landon felé
nyújtotta.
– Nem hiszem, hogy kibírom. – Kimerült, és belefáradt a
várakozásba. – Próbálom átérezni Isten békességét, de nem
vagyok biztos benne…
– Nem kell érezned. – Landon kezébe vette felesége két
kezét, és megcsókolta az ujjait. – Isten itt van, akár érezzük,
akár nem.
Szavai megvigasztalták Ashley-t. Belekapaszkodott ebbe
az igazságba, és egy teljesen biztos ténybe. Akárhogyan
történik is a szülés, minden egyes fájás egyre közelebb viszi
őket ahhoz a pillanathoz, amit már hónapok óta várnak.
Ahhoz a csodás, gyönyörűséges pillanathoz, amikor
először megláthatják újszülött kisfiúkat.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

DAYNE BESIETETT A SZÜLŐSZOBÁBA a hordágy mellett, miközben

Katy szorította a kezét és próbált megbirkózni egy újabb
összehúzódással. Egy fantasztikus részlet túláradó örömmel
töltötte el Dayne szívét. A kisbabájuk július negyedikén
születik meg. Azon a napon, amelyen Isten behozta őt ebbe a
családba. Az időzítés annyira látványos volt, hogy nem
lehetett véletlen egybeesés. Dayne szinte szárnyalt a
boldogságtól.
Katy zihált; arca eltorzult a fájdalomtól. Felnyögött,
amikor a segédek lefékezték a hordágyat, és az orvos
megfelelő pozícióba igazította a lábait a kitoláshoz.
Dayne odahajolt a fejéhez.
– Itt vagyok, édesem. Semmi baj!
– Tolnom kell! – nyögte Katy vörös arccal, tágra nyílt
szemmel. – Úgy érzem, tolnom kell!
– Várjon egy percet! – Az orvos megigazította a lepedőt
Katy hasán, és ellenőrizte a baba helyzetét. – Rendben,
Katy… várja meg a következő fájást, és akkor tolhat. Most
már bármelyik percben megtörténhet.
Bármelyik percben? Dayne érezte, hogy homlokát kiveri a
veríték. A szíve vadul kalapált, és úgy érezte, a térde
mindjárt összecsuklik. Drága Istenem, segíts Katynek! Legyél
itt a kisbabánkkal…
Drága fiam, az élet legelső lehelete Tőlem van… a legelső
és a legutolsó is.
Dayne lelke mélyén érezte a szelíd választ; azon a helyen,
ahol tudta, hogy ez csak Istentől jöhet. Eszébe jutott Ashley
babája, Sarah. Az ő kis élete egyértelműen kiábrázolta ezt az
igazságot. Az életet egyedül Isten adhatja és Ő veheti el. Ez a
biztos tudat minden aggodalomtól megfosztotta a pillanatot.
– Dayne, érzem! Jön a baba!
– Remekül csinálod! – Átkarolta felesége vállát, és
tartotta. Közben odasúgta neki: – Menni fog, édesem!
Az orvos bólintott, és ránézett.
– Rendben, tolhat! Nyomjon erősen, Katy! – Az orvos
mögé helyezett tükörből Dayne látta a baba fejét. Az orvos
hangja higgadtan, összeszedetten csengett. – Nyomjon még…
még egy kicsit! Úgy, jó! – A fájás véget ért. – Pihenjen egy
percet! Mindjárt kint lesz a baba!
Katy nem kapott levegőt. Nekidőlt Dayne vállának.
– Emelj fel! Segíts!
– Itt vagyok. Nem megyek sehova. – Dayne szíve kétszer
olyan gyorsan kezdett verni. A következő néhány perc
megváltoztatja az élete hátralevő részét. – Már látom a fejét!
Katy is próbált egy pillantást vetni a tükörbe, de jött a
következő fájás, és minden erejére szüksége volt a
kitoláshoz. Ezúttal kijött a baba feje, és a fájás második
felében kis teste is kicsússzant az orvos kezébe.
– Gratulálok! – harsam fel az orvos hangja. – Kislányuk
van! – Várt néhány másodpercet, és abban a pillanatban
kislányuk első sírása megtöltötte a helyiséget.
Akkora csoda volt az egész, hogy Dayne alig bírta
elhordozni. Szeme megtelt könnyekkel. Lehajolt, és
gyengéden megcsókolta Katy száját.
– El tudod hinni? Isten megajándékozott bennünket egy
kislánnyal! – Ez úgy hangzott, mintha egy forgatókönyvből
mondta volna; mintha valami elképesztő film egyik jelenetét
játszották volna el.
Kislányuk sírása elhalkult, már csak néha-néha
nyöszörgött egy keveset.
A szülésznő rámosolygott Dayne-re.
– Elvághatja a köldökzsinórt, ha szeretné! – A fejével
intett neki. – Jöjjön, mutatom, hol!
Dayne Katyre nézett, és látta, hogy felesége arcán
könnyek csorognak végig. Katy mosolygott és bólintott neki,
némán tudatva vele, hogy ő rendben lesz. Dayne pislogott,
hogy kitisztuljon a látása. És most először belenézett drága
kislánya arcába. Akár látta őt a kicsi, akár nem, egyenesen rá
nézett. Pont rá. És Dayne olyan erős kötődést érzett, mint
még soha azelőtt.
– Szia, kicsi lány! – Hangja kezdte visszanyerni az erejét.
– Igazi csoda vagy!
– Siess! – szólalt meg Katy erőtlen, de izgatott hangon. –
Hozd ide, hadd lássam!
Dayne a kicsi fölé hajolt, és a szülésznő utasításai alapján
elvágta a köldökzsinórt.
A szülésznő ráerősítette a kapcsot, aztán megtörölgette a
babát. Utána gyorsan takaróba bugyolálta, és átnyújtotta
Dayne-nek.
Ez is egy újabb, soha meg nem ismétlődő pillanat volt.
Most először tartotta újszülött kislányát a karjaiban. Sokszor
veszi még az ölébe az életútja során. A hosszú éjszakákon,
amikor Katynek szüksége lesz a pihenésre; amikor fürdés
után törölközőbe takargatja, és az iskola-kezdés előtti utolsó
estén is, amikor segítenie kell majd a kislányának, hogy ne
féljen. A karjába veszi, ahányszor lehorzsolja a térdét, vagy
ahányszor valaki összetöri a szívét.
De ez itt most a legelső alkalom.
Dayne az arcához emelte, és megpuszilta pihepuha
arcocskáját.
– Én vagyok az apukád, kis szívem! Nagyon örülök, hogy
láthatlak! – Óvatosan, vigyázva vitte, mintha eltörne, ha siet,
vagy ha túl szorosan fogja. Aztán élete legdrágább
pillanataként Katy karjába helyezte a csöppséget. Arcán
csorogtak a könnyek. – Gyönyörű. Pont, mint te!
Katy ámulattal nézett kislányára.
– Dayne… ez az érzés! – Könnyes szemét a férjére emelte.
– Nem is gondoltam, hogy ez ilyen! – Ránézett a kislányukra,
és halkan felzokogott. – Alig tudom elhinni, hogy attól a
legelső naptól, amikor megpillantottalak a színházban…
Isten elsegített bennünket… erre a pillanatra.
– Hibátlan baba! – Dayne a kicsi felé nyújtotta a kezét, és
a kislány éppen akkor kiszabadította karját a kórházi
takaróból. Amikor Dayne megérintette parányi kezecskéjét, a
kicsi megmarkolta Dayne kisujját. A kislánya megfogta a
kezét, és ez az érintés Dayne szíve mélyéig hatolt. Katy
szemébe nézett. – Mi legyen a neve?
Katy mosolygott, és még szebb volt, mint valaha.
– Nekem tetszik az ötleted.
– A tegnap esti? – Ránézett a kislányukra. – Azt hiszem,
igazad van. Illik hozzá.
– Sophie Kathleen. – Katy ragyogó szemmel nézte a
karján nyugvó picit. – Nagyon tetszik. Elegáns, aranyos, és…
olyan lányos!
 Dayne alaposan megnézte a kislány fitos orrocskáját és
édes ajkait.
– Úgy néz ki, mint egy Sophie. – Szabad kezével
megérintette a kicsi pihés, nedves haját. – Nem igazán sötét
a haja.
– Nem bizony! – mosolygott Katy. – Szerintem szőke lesz,
mint én.
Visszajött a szülésznő.
– Most el kell vinnem megmérni. – Kinyújtotta a karját,
és Katy átadta a babát. – Csak pár perc, és hozom is vissza. –
Dayne-re pillantott. – Ha gondolja, értesítheti a családot a
váróteremben. Aztán be is jöhetnek, ha szeretnének.
Dayne megvárta, amíg a szülésznő elmegy, aztán
megérintette Katy arcát.
– Még soha nem szerettelek ennyire!
– Én sem téged! – Katy a kezét félje tarkójára tette, és
közel húzta a fejét. – El sem hiszem, hogy eljutottunk ide!
Dayne újra megcsókolta, aztán amikor elhúzódott, az ajtó
felé intett a fejével.
– Megyek, szólok a többieknek.
Katy bólintott.
– Mi itt leszünk.
Dayne próbálta teleszívni a tüdejét, de a mellkasát még
mindig szorította valami. Túlságosan megtelt örömmel és
határtalan szeretettel. Maga előtt látta Sophie Kathleen édes
arcocskáját, ártatlan szemét, hallotta a sírását. A kislánya,
akit július negyedikén kapott!
Dayne kiment a szülőszoháról, végighaladt a folyosón az
apja felé, és közben megpróbálta elképzelni kislányát az apja
karjaiban. Eszébe jutott, milyen érzés töltötte el azon a július
4-én, néhány évvel ezelőtt. Miután egész életében családra
vágyott, miután megkereste Baxteréket; miután már tudott
róluk és vágyódott utánuk, a függetlenség napján volt
legelőször a körükben.
És most ugyanezen a napon Isten megajándékozta egy
drága gyermekkel; egy kislánnyal, aki mindig az övé lesz,
még akkor is, amikor felnő és elköltözik. Igaz, hogy az idő
egy napon elveszi majd tőle, de egy dologban egészen biztos
volt Dayne.
Az a kicsi lány soha nem fogja elengedni az ő ujját.

Kevéssel éjfél után az orvos meghozta a döntést. Addigra

Ashley már szinte magánkívül volt a kimerítő fájásoktól, és
alig tudta figyelemmel kísérni, ami körülötte zajlott. Újabb
fájdalom-hullám öntötte el, amikor az orvos visszajött és
ismét megvizsgálta.
– Nem várunk tovább – közölte. – Nem tetszik a baba
állapota. Császármetszéssel fogjuk világra segíteni.
– Landon! – emelte fel a kezét Ashley. – Félek.
– Az orvos azt mondta, nem tart soká. – Landon a
kerekeken guruló ágy mellett lépdelt, és ahogy kiértek a
folyosóra, Dayne éppen akkor jött ki az egyik szobából.
– Kislányunk lett! Sophie Kathleen. Három-húsz, és ötven
centi. – Dayne széles mosolya beragyogta az egész teret. De
aztán ráébredt a helyzet komoly voltára, és megváltozott az
arckifejezése. – Veletek… minden rendben?
– Igen – felelt határozottan Landon. – Mondd meg
édesapádnak, hogy császármetszés mellett döntöttek.
 Dayne megtorpant, és megvárta, amíg elhaladtak
mellette.
– Imádkozni fogunk!
Ashley érezte, hogy jön az újabb összehúzódás.
Belekapaszkodott a gondolatba, hogy mindenki imádkozni
fog érte. Beléhasított a fájdalom, és legalább egy teljes percig
marcangolta. Amikor enyhült, Ashley akkor sem kapott
rendesen levegőt.
– Landon… segíts!
– Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz. – Landon
szorosan mellette maradt, ahogy betolták a jól megvilágított
műtőbe, és sürög-ni-forogni kezdett körülötte egy egész
csapat.
Valaki odalépett a másik oldalára, és kérte, hogy
forduljon oldalra.
– Beadunk egy epidurálist, Ashley. Utána sokkal jobban
fogja érezni magát.
Elméje egyik hátsó zugában tudta Ashley, hogy mit
fognak csinálni: bevezetik a tűt a gerincfolyadékba. Már alig
várta. Hátha akkor sikerül arra összpontosítania, hogy mi
történik, és mi a helyzet a babájával. A kisfiam, Jézus…
kérlek, add, hogy ne legyen semmi baja! Kérlek…
Lassan, fokozatosan érkezett a válasz; egy melegség, egy
békesség. Ashley abban a pillanatban ráébredt, hogy
valószínűleg hatni kezd az epidurális. Az orvos megkérte,
hogy forduljon vissza a hátára, majd elmagyarázta, hogy
enyhe kellemetlenséget és húzgálást érezhet, de a babája
néhány percen belül meg fog születni.
– Hogy vagy? – kérdezte Landon a haját simogatva. –
Mondj valamit!
 Kellett hozzá egy-két perc, de akkor végre rájött Ashley,
hogy a fájdalom eltűnt. Teljes mértékben eltűnt. Kimerült, de
újra tudott lélegezni, és mintha hideg vizet locsoltak volna az
arcába, meglegyintette a felismerés, hogy mi történik vele.
Mindjárt megszületik a kisfia! Tágra nyitotta a szemét.
– Már… sokkal jobban vagyok.
Most már semmi sem tompíthatta a benne egyre növekvő
izgatott örömöt.
Egy másik asszisztens oxigénmaszkot tolt az arca elé.
– Csak néhány percre! – nyugtatta meg. – Hogy erős
legyen.
Ashléy félelme visszatért. Landonra nézett. Amíg az ő
szemét látja, addig nem lesz baj. Nem lehet. Isten nem hozza
el őket idáig, hogy aztán valami történjen a babájukkal.
Két nővér paravánt emelt a mellkasa elé, hogy ne lássa a
műtétet. Éppen úgy történt minden, mint Sarah születésénél,
de Ashley nem volt hajlandó úgy gondolni rá. Ez most más.
Más kell, hogy legyen. Az ultrahang kimutatta, hogy a kisfiúk
teljesen egészséges. Add nekem a Te békességedet, Istenem!
Az orvosnak igaza volt. Érzett némi húzgálást, rángatást,
de fájdalmat nem. A fájdalom elmaradt, de még mindig
különös érzés kerülgette a pillanattal kapcsolatban. A fejét
egy kissé lejjebb engedték a vállánál, és az oxigénmaszk is
ott volt még az arca előtt. Landon a térde magasságában állt,
hogy láthassa a műtétet. Eltelt néhány perc. Ashley nézte a
férjét; az erős tűzoltót, a férfit, aki olyan régóta szereti. Isten
és Landon segítségével bármit átvészel. Ezt már
bebizonyította az idő.
Az orvos egyszer csak átkukucskált Ashley-hez a paraván
fölött.
 – Fiúra számítottak?
Ashley rámeredt a férfira, és nagyot szippantott az
arcába ömlő oxigénből. Bólintott, és arra gondolt, milyen
furcsa kérdés ez az orvos részéről. Hát persze, hogy fiúra
számítottak! Nem látta a papírjait?
Landon arcán ugyanolyan értetlenség tükröződött, mint
az övén, aztán egyszer csak szétnyílt a szája.
– Ash, ez kislány! Komolyan!
Ashley agya zúgott; megrázta a fejét. Dehogy, a baba nem
kislány! Miért mond ilyet Landon? Intett az egyik nővérnek,
és az oxigénmaszkra mutatott. Beszélnie kell, de addig nem
tud, amíg…
Landon szemébe könnyek gyűltek. Közelebb lépett a
feleségéhez.
– Tényleg kislány, Ash!
A nővér levette a maszkot Ashley arcáról, és Ashley-nek
ekkor esett le, mit mondott a férje. Az ultrahang ebben az
egyben tévedett, és most…
– Kislányunk lett?
– Igen.
Egyszerre édes, dallamos sírás hangzott fel a helyiségben.
Ashley próbálta rávenni magát, hogy elhiggye, mindez
tényleg megtörténik. Isten kislányt adott nekik? Egész idő
alatt Isaac Jamest várták, és Isten kilenc hónapon át
készítgetett nekik egy ilyen csodálatos ajándékot? Ashley
kinyújtotta a kezét. Landon megfogta, de Ashley nem tudta
volna megmondani, hogy most sír vagy nevet. Úgy elöntötték
az érzelmek, hogy nehéz lett volna kibogozni.
Kislányuk lett.
 A következő néhány perc összemosódott. A babát elvitték
egy asztalra, Landon elvágta a köldökzsinórt, az orvos pedig,
miközben Ashley-t varrta össze, arról beszélt, hogy az
ultrahangon nem lehet mindig teljes bizonyossággal
megállapítani a baba nemét, akármilyen fejlett is a technika.
– Nagyon tetszik nekem, amikor ilyen történik! – nevetett
az orvos. – Van lánynevük?
– Nevünk? – Ashley csak a karjában akarta tartani a
kicsit, de az orvos kérdése jogos volt. – Landon, nincs is
lánynevünk!
A nővér megtörölgette a babát, aztán megmérte.
Landon odalépett Ashley mellé, és megfogta a kezét.
– Nekem van.
– Mi van neked? – nézett rá fürkésző pillantással.
– Választottam nevet neki. – Hüvelykujjával
végigsimította Ashley kézfejét, ahogy olyan sokszor azóta,
hogy először feltárták egymás iránti érzéseiket. – Még nem
mondtam neked, de az ultrahang előtt már volt egy név a
szívemben arra az esetre, ha a baba kislány lenne.
Ashley ámulattal nézett rá.
– Komolyan?
– Igen – mondta Landon mosolyogva. – Nem akartam
semmit mondani, mert… hát, téged csak az érdekelt, hogy
minden rendben legyen a babával. Úgy tűnt, nem helyénvaló
nevekről beszélni addig, amíg nem tudjuk. – Halkan
felnevetett. – Aztán meg eszembe sem jutott, hogy az
ultrahang tévedhet a nemével kapcsolatban.
– Hát, az nekem sem! – Ashley érezte, hogy valaki odalép
melléjük.
 – Meghoztam a kislányukat. – A nővér átnyújtott egy
takaróba bugyolált kis csomagot, és óvatosan Ashley karjába
helyezte.
Csak ekkor fogta fel teljesen az igazságot. Kisbabájuk
arcába pillantott, és sírás fojtogatta; nem bírt megszólalni.
Ennek a kislánynak mindenben része lesz, amiben Sarah-nak
nem lehetett. Ép volt és egészséges; eleven. Mivel szavakat
nem talált Ashley, csak megsimogatta ujjával kislánya
arcocskáját.
– Mennyire hasonlít Cole-ra!
Devin arca mostanra már elnyerte saját karakterét, és
inkább Landonra hasonlított. Ennek a picinek viszont olyan
volt a szeme és az orra, mint Cole-é.
– Igen, tényleg. – Landon megsimogatta a kicsi fejét. –
Senki nem fogja elhinni.
Ashley a vállába törölte könnyes arcát.
– Hogy fogjuk ezt megmagyarázni a fiúknak?
– Nem tudom… – Landon mélyen felesége szemébe
nézett; könnyek csillogtak a szemében. – De Isten tudta… Ő
mindig tudja. – Nagyot nyelt, és alig bírta folytatni. – Tudta,
hogy szükséged van egy kislányra.,
Ashley arra gondolt, hány anyuka szeretne kislányt, de
nem kap. Sőt, hányan szeretnének gyermeket, és egyáltalán
nem kapnak.
– Nem, Landon! – Könnyein át rámosolygott. – Nem arról
van szó, hogy szükségem volt egy kislányra. Sosem fogom
megérdemelni sem őt, sem téged. De mivel Isten
ajándékozott meg az életem szereplőivel… egész hátralevő
életemben hálás leszek. – Hangja érzelmes suttogássá
halkult. – Minden lélegzetemmel hálát fogok adni.
 Landon közelebb hajolt, és puszit nyomott kislányuk
homlokára. Aztán megcsókolta Ashley-t, akinek a szívét
addig soha nem érzett sze-retetre indította csodálatos
férjének közelsége; mindaz, amit Landon jelentett az
életében.
– Isten olyan kegyelmes!
Landon szeme elkerekedett.
– Pont ez az… ez a neve!
A baba halkan felsírt és Ashley felé fordult. Éhes volt,
Ashley pedig alig várta, hogy megetethesse, és átélje azt a
kapcsolatot, ami csak az anyuka és újszülött kisbabája között
létezik. Először azonban nevetve Landonhoz fordult.
– Kegyelmes? Így akarod hívni?
– Nem! – nevetett Landon, de aztán elkomolyodva
folytatta. – Janessa Belle. Akkor kerestem ki, amikor
megmondtad, hogy babát vársz. A Janessa azt jelenti, hogy
kegyelmes. A Belle pedig azt, hogy gyönyörű. Mint az
édesanyja – tette hozzá, és szája újra mosolyra húzódott.
Janessa Belle Blake – ízlelgette gondolatban a nevet
Ashley. Szép volt; egyszerre dallamos és erős.
– Tetszik! – Lelke mélyéig meghatotta, hogy Landon
kigondolt egy lánynevet, aztán megtartotta magának, amíg
meg nem tudták a baba nemét. Arra az esetre, ha netán az
Úrnak más terve lenne erre a kicsire nézve. – Kegyelmes. –
Ashley szívét túláradó öröm töltötte el. – Nem is lehetne más
szóval jobban jellemezni, mit jelent az ő jelenléte az
életünkben!
Landon bólintott, és szemeibe nézve.Ashley
megpillantotta azt a férfit, akinek majdnem hátat fordított
annak idején.
 – Köszönöm, Landon, hogy elviseltél… hogy megvártad,
amíg észhez térek!
Landon mosolya tengernyi érzelemről árulkodott.
– Soha nem tudtam volna mást szeretni.
Egy pillanatig így maradtak, elmerülve a pillanat
varázsában, de aztán Janessa sírása erősödött.
– Megszoptatom. Te meg újságold el mindenkinek, aztán
hozd be a fiúkat!
Landon még egyszer hosszan ránézett a kisbabára, aztán
kiment. Ashley-nek nem kellett biztatni a babát az evésre.
Janessa határozottan és magabiztosan viselkedett. Ashley-
nek az az érzése támadt, hogy erős akaratú lány lesz, aki
kiáll majd a gyengékért és a rászorulókért, és hogy az élete
komoly változást hoz majd a világba. Isten számára.
Landon jó néhány percig távol volt. Ashley nyugodtan be
tudta fejezni a szoptatást. Egész idő alatt az forgott benne,
hogy vajon milyen terve van Istennek a karjaiban fekvő kicsi
lánnyal. Még mindig ez járt a fejében, amikor hangokat
hallott a folyosó felől. Landon nyomában jött Cole, Devin,
Ashley apja és Elaine, és mind egyszerre beszéltek.
Cole előre kirakodott, és odaszaladt anyja ágya mellé.
– Igaz ez? Tényleg hugicánk lett? – Nem is tűnhetett
volna lelkesebbnek.
– Igen, igaz – mondta Ashley, és rámosolygott a férjére. –
Ő itt Janessa Belle.
– Janessa! Ez nagyon tetszik! – Cole Devinre nézett. – Te
mit gondolsz? Szerinted is szép név a Janessa?
Devin az ujját szopta, és nagyapja nadrágja szárába
kapaszkodott.
 – Olyan szép, Ashley! – Apja megérintette a vállát, és
szemét a kicsire szegezte. – Milyen fantasztikus meglepetés!
– Szakasztott úgy néz ki, mint te! – Elaine rámosolygott
Ashley-re. – Gratulálunk!
– Még mindig alig akarom elhinni. – Ashley-ben feljött
egy pillanatra, mit jelentett volna édesanyjának, ha tudja,
hogy Ashley átvészelte Sarah elvesztését, és most tényleg lett
egy kislánya. – Egy kisfiú is csodás lett volna, de… hát, azt
hiszem, még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy tényleg
itt van!
Devin néhány lépést hátrált, aztán behajlította tömzsi
lábait, és bekukucskált a kórházi ágy alá. Amikor újra
felegyenesedett, felnyújtotta két kezét, és Ashley-hez fordult.
– Hol van?
Ashley kinyújtotta kezét kisebbik fia felé.
– Ki hol van, kislegény?
– Isaac baba. – Devin megvonta a vállát, aztán
hátrapillantott először az egyik, majd a másik válla fölött. –
Hol?
Cole arcán látszott, hogy nem tudja eldönteni: most
tudományos kiselőadást tartson-e az öccsének arról, hogy mi
történt itt, vagy inkább ő maga is rákérdezzen a dologra.
Végül odafordult Landonhoz:
– Tényleg, vele mi történt, Apa?
– Ő soha nem is volt. – Landon meghatódott a fiúk
tanácstalanságától. – A doktor bácsi azt hitte, hogy egy kisfiú
van Anyuci hasában, de tévedett.
– Ja! – bólogatott-értelmesen Cole, aztán Devinhez
fordult. – Szóval egész idő alatt csak Janessa volt. Érted?
 Devin újra bekapta az ujját, aztán a kisbabát kezdte
szemlélni. Egy kicsit még mindig tanácstalan volt, de idővel
valamennyien hozzászoknak a helyzethez. Nem lesz
harmadik fiú a családban, legalábbis egyelőre.
John, Elaine és Landon beszélgetni kezdtek. Landon
elmesélte a szülés összes részletét.
Cole odahajolt az ágy fölé, és megpaskolta Janessa fejét.
– Tudod, mit? – kérdezte Ashley-től.
– Mit?
– Én nagyon szerettem volna egy hugicát! – közölte
komoly képpel. – Amikor a múltkori kishúgom hazament
Jézushoz, arra kértem Istent, hogy adjon nekem egy másikat
helyette. Nagyon szerettem volna kisöcsit is, de hugicát még
jobban.
Ashley érezte, hogy túláradó boldogság önti el. Cole olyan
tömören, olyan egyszerűen fogalmazta meg a gondolatait!
Szabad karjával átölelte nagyobbik fia vállát.
– Én is pontosan így vagyok ezzel, Coley.
– Katy és Sophie is jól vannak – közölte az apja. – Dayne
kért, hogy feltétlenül szóljak neked.
Ashley rádöbbent egy újabb igazságra. Amikor Sarah-val
terhes volt, nagyon készült arra, hogy milyen jó kapcsolat
lesz majd a kislánya és Kari lánya között – hogy együtt nőnek
majd fel, legjobb barátnők lesznek, ugyanabba az iskolába
járnak majd és osztálytársak lesznek. Együtt készülnek majd
óvodába, általános iskolába és gimnáziumba is, aztán egy
szempillantás múlva már a végzősök báljára. És a köztes
időben is mindig mindent együtt csinálnak majd. Most pedig
ugyanez a forgatókönyv megvalósul majd, csak nem Kari
kislányával, hanem Dayne-ével.
 Ettől még drámaibbnak érezte Janessa megszületését, és
még valóságosabban átérezte édesanyja jelenlétét. Ha anyja
nem imádkozik olyan kétségbeesetten, hogy találkozhasson
elsőszülött fiával, talán soha egyikük sem ismeri meg Dayne-
t. Anyjuk hite és Isten jósága nemcsak Dayne-nel ajándékozta
meg őket, hanem most még valakivel. .
Egy kislánnyal, aki Janessa Belle legjobb barátnője lesz.
 HARMINCADIK FEJEZET

MOSTANRA MÁR MINDENKI tudott a meglepetésről, Ashley-t

kivéve.
A Baxter család az utolsó simításokat végezte a rózsaszín
dekoráción, és izgatottan várta a díszvendégek érkezését.
John és Dayne odakint sütötték a húspogácsákat. Elaine
paradicsomot és salátát aprított Brooke és Kari
társaságában, Erin és Katy pedig az elülső verandán állva
nézte, ahogyan Cole, Tommy, RJ és Devin varangyokra
vadászik. A többi férfi patkódobálósat játszott az oldalsó
udvaron, a többi gyerek pedig hátul fogócskázott.
John lecsukta a grillsütő tetejét.
– Mindjárt készen leszünk! – Egy legyintéssel eloszlatta a
füstöt, és rámosolygott Dayne-re. – Milyenek az éjszakák?
Tudsz aludni?
– Nem túl sokat – mondta nevetve Dayne. A szeme alatti
halvány karikák árulkodtak arról, hogy újszülött van a
házuknál. – De mondjak valamit? Mindennél jobban szeretem
ezeket a késő esti időszakokat. Csak Katy tudja megszoptatni,
de utána átveszem. Sophie-val az ölemben üldögélek a
hintaszékben, miközben alszik az egész világ.
– Igen, én is emlékszem azokra a napokra! – John érezte,
hogy elillannak az évtizedek. Arcán múltidéző mosoly jelent-
meg. – Igazad van. Tényleg nincs ahhoz fogható!
– Tudom, milyen gyorsan véget ér. – Dayne vállat vont,
aztán átnyújtotta Johnnak a sajtszeletekkel teli tálat. – Azt
hiszem, elhatároztam, hogy minden pillanatát kiélvezem.
 Még néhány percig beszélgettek arról, milyen jól van
Katy és Sophie.
– Katy azt mondta, hogy az anyaság egész életre szóló
szerep – újságolta mosolyogva Dayne. – És hogy ő erre
született.
John felnyitotta a grillsütő tetejét, és minden
húspogácsára rakott egy szelet sajtot. Most már bármelyik
pillanatban telefonálhat Landon. Öt nap telt el a babák
születése óta, és ma végre Ashley-t és Janessát is kiengedik a
kórházból. John úgy érezte, egyetlen napot sem tudna tovább
várni a meglepetésként szervezett babaváró bulival.
Kikapcsolta a gázégőket, és visszament a házba a
szezámmagos zsemlékért, Ashley kedvencéért. Dayne-nel
tálcákra rendezték, amikor megcsörrent a telefonja.
Rekordgyorsasággal kapta fel. A kijelzőn Landon nevét látta.
– Úton vagytok?
– Figyelj, éppen erre haladunk el. Gondoltam, szívesen
megnéznétek Janessát pár percig. – Landon válasza elég
értelmetlenül hangzott, de ez érthető is volt, hiszen Ashley
ott ült mellette.
John elnevette magát, aztán elmondta, hogy a buli
minden részlete a helyén van, ezzel egy kis időt adott
Landonnak, hogy következő szavai hihetően hangozzanak.
– Hát… – mondta Landon habozva. – Igazából csak
néhány percre akartunk beugrani, de ha már vacsorát
készítettetek… jó. Persze, nem maradhatunk sokáig.
John megint nevetett.
– Rendben. Várunk titeket.
Dayne megvárta, amíg John kinyomta a telefont, aztán
fejcsóválva kérdezte:
 – Ashley-nek még mindig sejtelme sincs a dologról, ugye?
– Nincs bizony! – John feje még mindig zúgott attól,
ahogyan minden összeállt. – Landonnal beszéltem meg az
összes részletet.
Dayne az udvar felé pillantott, ahol a kis patak csordogált
a Baxter-telek végében.
– Erről az a meglepetés jut eszembe, amit Ashley
szervezett nekem és Katynek, amikor mindenkit
összecsődített a tóparti házunk felújítására. – Halkan
felnevetett, belefeledkezett az emlékekbe. – Az, hogy te és
Landon ezt meg tudtátok így szervezni… talán még ennél is
jobb! Az egész nyár eltelik, mire Ashley elhiszi.
Dayne tartotta a tálcát, John pedig egymás után pakolta a
húspogácsákat a zsemlékbe. Amikor már mindegyikre
rátették a tetejét is, bevitte az egész rakást a házba. A
bútoroknak több mint a fele itt maradt, mégsem érezte már
magáénak a házat. Elaine-nel együtt boldogok voltak új
otthonukban, és amikor a Baxter-ház néhány nappal ezelőtt
gazdát cserélt, John úgy érezte, hogy lezárult benne a dolog.
A gyermekei még jó néhány bútordarabot el fognak ma
vinni, néhány holmi viszont marad. Például a két
étkezőasztal: a nagyobbik és az, amelyiket hat évvel ezelőtt
vettek Elizabethtel, hogy növekvő családjuk elférjen.
Mindkét asztal elfért az étkezőben; most fel is állították
mindkettőt a nagy meglepetés-bulihoz. John szétnézett a
rózsaszín lufikkal és szalagokkal, tányérokkal és poharakkal
feldíszített étkezőben.
Igen, a két asztal marad. És ha John nem is rendez itt
többet családi ünnepséget, minden négyzetcentiméternyi
ásztalfelúletre szükség lesz a jövőbeni partikhoz. Ahova ő és
Elaine vendégként jön majd, örömtől repeső szívvel, amiért
Isten így összehozta a részleteket. Úgy, ahogyan csak Ő
tudja.
Lassú léptekkel átment az étkezőből a családi szobába,
ahol olyan sokszor volt együtt gyermekeivel, és az elmúlt
évtized során már unokáival is. Milyen csodálatos, hogy a
régi falak egy újabb nemzedék szeretetének és nevetésének
tanúi lehetnek!
Elaine odalépett mellé, és karját a derekára tette.
– Ugye, örülsz?
– A háznak? – John odafordult, hogy rámosolyogjon az
asszonyra, és érezte, hogy az igazság borzongató öröme még
mindig nem jutott el minden porcikájához: Elaine már a
felesége. – Másra se tudok gondolni. – Kinézett az utcai
ablakon a halastó körül játszadozó gyerekekre. – Az egész
olyan, mint egy álom.
Elaine szelíd hűmmögéssel nyugtázta férje megjegyzését.
– És nem sajnálod, hogy eladtad?
John átkarolta a vállát, és magához húzta.
– Egy percig sem. Akár töltünk itt időt, akár nem, saját
helyre volt szükségünk. – Gyengéden megcsókolta. – Új
kezdetre.
Elaine mosolya elárulta neki, hogy az asszonyt nem lepte
meg a válasza.
– Nagyon szeretem az otthonunkat.
– Én is. – Lassan a bejárati ajtó felé vezette. Együtt
kiléptek a verandára. A lányok a korlátot és az oszlopokat is
körbetekerték rózsaszín szalagokkal, hogy mindenki
feltétlenül észrevegye: itt babaváró parti készül.
 Együtt nézték, ahogy Maddie és a többi kislány odaszalad
a tóhoz.
– Nézzük, mit fogtál, Cole!
Elaine John vállára hajtotta a fejét.
– Úgy szeretem a gyerekeidet!
– Ők is így éreznek irántad. – John mélyet lélegzett a
nyári levegőből. – Ashley és Landon bármelyik percben
ideérhetnek.
– Életük legnagyobb meglepetése lesz. – Látták, hogy Cole
egy teniszlabda nagyságú varangyot emel a feje fölé.
– Ez a halastó királya! – Cole visszaguggolt a víz szélére.
– Ezért is kell elengednünk. Senki más nem elég nagy ahhoz,
hogy király legyen. – Abban a pillanatban, hogy elengedte
zsákmányát, egy autó kanyarodott be a ház elé. Cole azonnal
észrevette szülei érkezését. – Hé! Megjöttek! Mindenki
szaladjon a verandára; lepjük meg őket!
Landon közelebb hajtott, és John enyhe szúrást érzett a
szíve tájékán; a keserédes veszteség és az újdonság és
változás miatti izgalom különös egyvelegét. Elaine nagyon
figyelmes volt, hogy rákérdezett, hogyan érez az eladással
kapcsolatban. Természetesen foglalkoztatta a dolog.
Elizabeth és ő itt nevelték fel gyermekeiket; ezekben a
szobákban és ezen az udvaron szaladgáltak, játszottak és
nőttek fel a gyermekei. Tartottak már itt esküvőt és
virrasztást; és egyik unoka után a másikat üdvözölték ezen a
helyen.
John ajkát halk sóhaj hagyta el, miközben a csapat
felsorakozott a verandán a nagy meglepetésre készülve. Az
évek messzire sodorják majd őket ettől az időtől, ettől a múló
pillanattól. De akárki is a Baxter-ház tulajdonosa, az biztos,
hogy amíg csak él, John szívének egy darabja itt marad. A
falak milliónyi emléket hordoznak; hiszen itt gyűltek össze,
itt váltak olyan emberekké, akik hisznek Istenben, szeretik
Őt és egymást; ahol megküzdöttek tragédiákkal, átvészeltek
próbákat és megünnepeltek győzelmeket. John ebbe fog
belekapaszkodni. Mert ebben a régi házban váltak azokká,
akik voltak, és akik mindig is lesznek.
A Baxter család tagjai.
Ashley attól a pillanattól fogva gyanakodott, hogy Landon
megejtette azt a bizonyos telefonhívást. Apja azt akarja, hogy
ugorjának be a Baxter-házba, mert éppen elkészítette a
vacsorát? Hát nem az új otthonában kellene lennie Elaine-nel
együtt? Egyébként is, hogyhogy a régi házban főz? Mi a
helyzet az új vevővel? Landon elmagyarázta, hogy apja
valamiféle megegyezésre jutott az illetővel, és még néhány
hétig nem kell kipakolnia a régi házból, így lesz ideje új
helyet találni a régi bútoroknak, Ashley érezte, hogy valami
nem stimmel.
– Ha már itt vacsorázunk, legalább hozzuk el a fiúkat is! –
mondta értetlenül. – Ők Ryanéknél várnak ránk.
– Nem tart sokáig a vacsora. – Landon az útra szegezte a
tekintetét. – És édesapád szeretné, ha átnéznéd a bútorokat.
Ez végre meggyőzte Ashley-t. A következő hetek során,
miközben megpróbálja kialakítani életük új menetrendjét a
babával, talán nem is lenne ideje arra, hogy még egyszer
eljöjjön a régi házhoz. Amikor viszont bekanyarodtak a
kocsibejáróra, azt látta, hogy fél tucat autó parkol a garázs
mellett, és az egész nagy család ott várja őket a fedett
verandán. Landonra pillantott.
– Mi folyik itt? – kérdezte izgatottan.
 Landon színlelt ártatlansággal mosolygott.
– Hát, mindenki látni akarta a babát. Mit mondhatnék?
Odaértek a ház elé, és Ashley észrevette a veranda
korlátjára tekert rózsaszín szalagokat. Látta, hogy mindenki
ott van – Kari és Ryan, Brooke és Peter, Erin és Sam, Dayne
és Katy a kisbabájukkal, valamint Luke és Reagan. A sok
gyerek a verandára vezető lépcsőfokokra gyűlt; fülig érő
vigyorral szökdécseltek, mint akik bármelyik pillanatban
odafutnak Ashley-ékhez, amint engedélyt kapnak rá a
szüleiktől.
– Te tudtál arról, hogy itt parti készül? – kérdezte, és
Landon vállára tette a kezét. Annyira meghatódott, hogy
szavakkal ki sem tudta volna fejezni. Így gyűltek össze akkor
is, amikor legutóbb babájuk született, hogy segítsenek nekik
meggyászolni a kicsi korai halálát. Most viszont… azért
jöttek össze, hogy segítsenek nekik megünnepelni az életet.
Még egy utolsó ünnepség a Baxter-házban. Gombócot érzett a
torkában. – Folyton ilyeneket csinálsz. Kitalálsz valami őrült
meglepetést a számomra.
Landon szeme csillogott, és úgy tűnt, még mindig készül
valamire.
– Szálljunk ki!
Landon kiemelte az alvó Janessát a babaülésből, és a
karjába vette. Odalépett az anyósülés felőli ajtóhoz, szabad
kezével kinyitotta az ajtót Ashley-nek, és óvatosan
kisegítette a feleségét. Ashley most gyorsabban gyógyult,
mint Sarah születése után. Vagy pedig olyan boldog volt,
hogy észre sem vette a fájdalmat. Akárhogy is, egyik kezét a
hasára tette, míg Landon átkarolta őt és megkerülte vele a
kocsit.
 Amikor odaértek a többiek elé, Landon megállt és
szembefordult vele, háttal a mögötte húsz méterrel
összegyülekezett csapatnak. Janessát szorosan magához
ölelve tartotta. Ujjaival megérintette Ashley arcát, és mélyen
a szemébe nézett.
– Csodás hajad van! – végigsimította felesége haját. –
Mondta már valaki?
Ashley szíve olvadozott.
– Csak te, szerelmem! – Meghatódott, de egy kicsit
csodálkozott is. A Landon háta mögött várakozó
családtagokra pillantott. – Mindenki ránk vár…
– Mondd el neki, Apa! – kiáltotta a lépcső tetején álló
Cole. – Nem bírom tovább!
A család hangosan felnevetett. Ashley pillantása Cole-ról
visszasiklott Landonra.
– Mit mondjál el nekem? – Kifejezéstelen arccal nézett rá,
de aztán hirtelen leesett neki, mi történik itt. Ez nem egy
egyszerű összegyülekezés, hanem egy parti. – Meglepetés-
babavárót szerveztetek? Erről van szó?
Landon Ashley vállára tette a kezét, és hosszan a szemébe
nézett.
– Miután nagyapám meghalt, kaptam tőle egy levelet.
Minden unokájának írt.
Minden elhalkult körülöttük. Ashley Landont nézte;
próbálta kihámozni, miről beszél.
– Ezt… nem is említetted.
Landon ujjai az arcát cirógatták.
– Ash, a levéllel együtt jött egy csekk is.
 Ashley megszédült; hirtelen mintha ingoványossá vált
volna a talaj a lába alatt. Férje derekára fonta két karját, és
nagyot nyelt.
– Egy csekk?
– Egy nagyösszegű csekk. – Landon belenyúlt a zsebébe.
Aztán, még mielőtt Ashley kitalálhatta volna, merre tart a
történet, elővett egy kulcscsomót, és átnyújtotta neki. – A
Baxter-ház a tiéd. Megvettem neked.
Ashley rámeredt a kulcsra. A szíve vadul kezdett verni. Ez
nem lehet valóság! Biztosan csak álom; nem lehet más!
Próbált levegőt venni.
– De hát hogy… hogy tudtad… – Rátámaszkodott Landon
katjára, nehogy összeessen. – Komolyan beszélsz? – kérdezte
fojtott hangon. – Tényleg megvetted?
Mintha mindenki hallotta volna, mit mond, a család
összes tagja tapsolni kezdett. Kari odabiccentett Cole-nak, és
a kisfiú leszaladt a lépcsőn; Devin szorosan a nyomában.
– Itthon vagyunk, Anya! – Cole odarohant hozzá, és
átkarolta a derekát. Devin ugyanezt tette Landonnal. – El
tudod hinni? – Cole-t majd’ szétvetette a hír. – Miénk a ház
meg a tó, meg a kosárpálya, meg a patak is hátul, és az
összes varangy, meg a rózsák meg…
Még mondta, de Ashley már nem hallotta; nem tudott
gondolkodni, és nem érzett, nem látott semmit, csak
Landont, ezt a csodás férfit, aki őt és a kislányukat is a
karjában tartotta. A világ mindig hősként fog tekinteni
Landonra és a társaira azért, mert ők befelé sietnek az égő
épületekbe, ahonnan mások kifelé menekülnek. És
kétségkívül tényleg hőssé teszi a hivatása is. De Ashley
szemében mindig azok lesznek a leghősiesebb tettei,
amelyeket érte vitt véghez.
És most még ez is! Megvette a Baxter-házat, hogy életük
hátralevő részét itt tölthessék… azon a helyen, amely mindig
az otthont fogja jelenteni neki.
Ashley Landon elhunyt nagyapjára gondolt, és egy
dologban egészen biztos volt. Andrew Westra nagyapa
nagyon büszke lenne arra, ahogyan Landon elköltötte a tőle
örökölt pénzt.
Nagy levegőt vett; tüdejét megtöltötte az édes vidéki
levegővel. Lassan átjárta a történtek valósága. Egy kicsit már
szilárdabban állt a lábán.
– Ha ez álom – mondta, és szájon csókolta Landont –, fel
ne ébressz!
– Veled az egész élet álom! – súgta á fülébe Landon, és
Ashley újra megszédült a közelségétől, a teste melegétől.
A többiek is lesiettek a lépcsőn, és feléjük indultak.
Mindenki egyszerre gratulált. Elaine átvette Janessát
Landontól, és amint a férfi mindkét karja szabaddá vált,
átölelte a feleségét. Ashley nem ismerte az adásvétel
részleteit, de még ráért megtudni ezeket. Cole kimondta az
egyedüli dolgot, ami számított. Itthon voltak. Végre és
végleg.
– Ennél nincs jobb hír, igaz? – Cole újra odalépett mellé,
és egyik karjával őt, a másikkal Landont ölelte át. – Én meg
Devin alig bírtunk magunkkal.
– Azt elhiszem! – Ashley puszit nyomott Cole fejére, aztán
rámosolygott Devinre. – Igen, ez tényleg csodás hír! –
Mosolygó tekintetét Landonra emelte. – Alig tudom elhinni.
 Landon is boldogan elmosolyodott, aztán elindultak
befelé a többiek után. – Most már tudod, miért ide kellett
jönnünk először. Elvégre haza kellett hoznunk Janessát, nem
igaz?
Ashley szívét túláradó öröm töltötte el, és hálát érzett
félje kedvessége és egész családjának szeretete miatt.
– Gyere csak! – noszogatta Kari. – Van itt néhány dolog,
amit látnod kell!
Ashley belekarolt Landonba, úgy lépték át új otthonuk
küszöbét. El sem tudta képzelni, mi az, amit még látnia kell.
Már így is valószerűtlennek érezte, hogy belép az ajtón ebbe
a házba, amely most már az övé és Landoné. Pislogott, hogy
visszatartsa a könnyeit. Ha most utat enged az érzelmeinek,
akkor nem lesz megállás.
Cole vezetésével felmentek Ashley festőszobájába. Ez
továbbra is úgy volt berendezve, mint eddig – Ashley régi
ágya a szoba egyik felében, a festőállvány és a festékek pedig
a másik felében, a padló közepén.
– Nézd csak, Anya! Van valami új! – Cole rámutatott egy
bekeretezett fényképre, amely az ablak egyik oldalán függött.
Ashley közelebb lépett. Most már tényleg eleredt a
könnye. A fényképen Irvel és Hank volt; ezt kapta Irvel
unokájától az asszony temetésén. Eltette egy fiókba, mert a
régi házukban nagyon kevés hely volt már a falakon.
Odafordult Landonhoz, és átölelte.
– Ez… tökéletes hely ennek a képnek!
– Tudom – felelte Landon, és csókot nyomott a
halántékára. – Jól vagy?
Ashley szipogott és nevetett egyszerre.
– Soha nem voltam még ennél jobban!
 – Jó… mert még nincs vége! – Cole kiszaladt a szobából,
és lerohant a lépcsőn. A többiek is szinte mind feljöttek
Ashley-ék után, és most együtt indultak lefelé. De egyikük
sem volt tisztában a pillanat jelentőségével, amikor Cole
bekísérte Ashley-t a földszinti játszószobába.
A falon ott függött Ashley festménye az édesanyjáról, aki
egy hintaszékben ülve ringatja a kis Sarah-t a Mennyben,
élénk színű virágok-kai telehintett mező kellős közepén.
Ashley a szája elé kapta a kezét, és örült, hogy Landon ott áll
mellette, és erőt ad neki. Amikor megfestette ezt a képet,
pontosan úgy képzelte el, hogy egy napon majd gyermekei
játszószobájában lesz felakasztva. Csakhogy az nem
akármilyen játszószoba volt – hanem éppen ez. Már akkor is
ez volt az álma, pedig teljesen lehetetlennek tűnt.
Landon a szomszédos falra mutatott, ahol Ashley egyik
kedvence függött: egy fatáblácska, amelybe egy igeverset
véstek: „Istennél semmi sem lehetetlen. ”
Ashley-nek ez már túl sok volt.
– Landon… nem is tudom, mit mondhatnék! – Pillantása
az Elaine ölében alvó kis Janessára tévedt. A szeme újra
megtelt könnyel. Mennyire igaz ez az üzenet! Istennél semmi
sem lehetetlen – Ashley viszont elszalaszthatta volna ezt, ha
nincs Landon szerelme és a családtagjainak imái.
John belépett a játszószobába, és az udvar felé intett a
kezével.
– Készen vannak a burgerek! – Csillogó szemmel nézett a
lányára. – És még egy egész halom ajándék vár a családi
szobában arra, hogy kibontsd!
 – Ajándékok? – Ashley elnevette magát a gyönyörűségtől.
– Szóval mégis csak egy meglepetés-babaváró parti akar ez
lenni?
– Bizony! – mondta Cole ragyogó arccal, és az apjára
pillantott. – Apa ajándéka pedig a ház.
Ezen mindenki nevetett. Átmentek az étkezőbe. Ashley
kinézett az ablakon a kavicsos ösvényre, amely édesanyja
rózsakertjéhez vezetett. Az ő rózsakertjéhez. Alig bírta
felfogni, mit is kapott Landontól.
Már éppen helyet foglaltak volna az asztalok körül,
amikor Maddie szaladt be a bejárati ajtón.
– Apa, apa! – kiáltotta, és tágra nyílt szemmel nézett
Peterre. – Emlékszel még, amikor azt mondtam neked, hogy
a naplementének millió színe van?
Peter Hayley kezét fogta, de most teljes figyelmével
Maddie felé fordult.
– Amikor azt a húsvéti képet színezted?
– Igen, és képzeld! – Maddie hátrált néhány lépést az ajtó
felé. – Mindenkijöjjön gyorsan, mert ez a napnyugta pont
olyan, mint az én képemen! És tényleg millió színe van!
Elsőként a gyerekek rohantak ki az ajtón Maddie után, de
aztán a felnőttek is követték őket. Amikor újra kint álltak a
verandán, láthatták, hogy Maddie-nek igaza volt. Tényleg
lélegzetállító volt a napnyugta.
Ashley megfogta Landon kezét.
– Szeretlek! – súgta oda neki. Látta az élénk színekben
pompázó eget visszatükröződni férje szemében. – Köszönöm!
– Én is szeretlek! – mondta Landon, és mélyen a szemébe
nézett; lelkének abba a zugába, amely egyedül csak az övé
volt. – Itthon vagyunk, és itt vagyunk egymásnak. –
Rámosolygott, aztán az ég felé fordult. – Még Isten is velünk
ünnepel.
Ashley is visszafordította tekintetét a színes látvány felé.
Az eget rózsaszín, narancssárga és kék sávok tarkították.
Valahogy illett ehhez a naphoz, hogy Isten ilyen fenséges
naplementével ajándékozza meg őket. Erről eszébe jutott egy
újabb festmény, és hirtelen már alig várta, hogy
nekikezdhessen. A napnyugta színeiben pompázó Baxter-ház.
Csakhogy ezúttal nem a szülei ülnének a verandán álló
hintaágyon.
Hanem ő és Landon.
Igen, Isten megváltása igaz és bizonyos. Ashley ezt soha
nem fogja elfelejteni, de ha mégis megtenné, vissza fog térni
arra a helyre, ahol Isten először megmentette, ahol a szíve
mindig örvendezni tud azon, amit Isten mindnyájukért
cselekedett. Egy napon megvalósul a nagy találkozás, de
addig, ahogyan arra Dayne élete is bizonyíték volt,
semmiféle hírnév nem érhet fel azzal, amivel itt
rendelkeznek együtt, Bloomingtonban.
Itt megbocsátást nyertek a múlt minden sebére, és
gazdagabb életre találtak, mint amiről álmodni mertek. Volt
családjuk, és ha ez nem is örökre szól, élvezni fognak minden
egyes napot, amelyet ajándékba kapnak Istentől. Az élet
olyan, mint a napkelte; telve újdonsággal, reménnyel és
lehetőséggel, de itt, most, életük nyarán nem volt többé okuk
arra, hogy a majd egyszerre vágyjanak. A reménység és élet,
amelyre úgy vágytak, eljött. Itt volt. Ashley felidézte
unokahúga előbbi szavait, és elmosolyodott, ahogy
végignézett új otthonán, családján, és előre tekintett
mindarra, amit a jövő még nekik tartogat.
 Mert egy ilyen estén csakugyan millió színben tündökölt
a napnyugta.
 KAREN KINGSBURY ÜZENETE

DRÁGA BARÁTAIM!
Elérkeztünk egy korszak végére. Ezek a lapok zárják le a
Baxter család társaságában töltött időszakot. Együtt éltük át
velük a próbákat, a tragédiákat és a győzelmeket, és néztük,
ahogyan Isten újra meg újra bemutatta rajtuk megváltását.
Önök a barátaimmá váltak, és én nagyon köszönöm, hogy
vállalták ezt a kalandos utazást velem és Baxterékkel!
Először is, mindenképpen el kell mondanom, hogy én sem
vagyok kész búcsút venni a Baxter családtól. A jó hír az, hogy
következő sorozatom egy új családról szól ugyan, de –
legalábbis részben – Bloomingtonban játszódik, és fel-
felbukkannak majd benne a Baxter család tagjai.
Egy napon talán írok megint olyan könyvet is, amelynek
Baxterék lesznek a főszereplői. Nagyon szívesen elmesélném
Elizabeth és John szerelmének történetét, és évek múlva
vissza szeretnék még térni, hogy megnézzem, hogyan alakult
képzeletbeli barátaink sorsa. Isten majd kialakítja ezeket,
ahogyan telik az idő.
Meg kell mondanom, hogy igazán csak akkor éreztem át a
veszteséget, hogy az utolsó kötetet írom a Baxter család
sorozatában, amikor Hayley rózsaszín biciklijéről írtam. A
legtöbben tudják Önök közül, hogy Hayley évekkel ezelőtt
majdnem vízbe fulladt, és az orvosok úgy vélték, soha nem
fog látni, hát még járni vagy kerékpározni! Ám az
Örvendezés című kötetben Isten meggyőzte John Baxtert
arról, hogy higgyen az életben, amíg Isten el nem veszi azt.
John úgy fejezte ki a Hayley életben maradásába vetett
szilárd hitét, hogy vett egy rózsaszín biciklit, és elhelyezte a
garázsában, arra a napra várva, amikor majd Hayley újra
menni tud vele, hogy majd elmondhassa: ő volt az első, aki
hitte, hogy ez valóra válik.
Annak a jelenetnek a megírásakor, miközben figyelemmel
kísértem, ahogy Isten csodás gyógyítása maradéktalanul
megvalósult Hayley életében, a lezárás átszakított egy
érzelmi gátat bennem, és sírva fakadtam, amiért be kell
fejeznem Baxterék családregényének sorozatát. Nagy
élvezettel írtam ezeket a köteteket – először a Megváltás,
aztán az Elsőszülött, végül pedig a Napkelte sorozatot. Ebben
a kötetben, a Napnyugtában megpróbáltam az előző
tizenhárom kötetet minden szempontból lezárni. Az üzenet
minden esetben változatlan maradt.
Isten megváltása.
Az a szívem vágya, hogy olvassák el ezeket a könyveket
újra meg újra; osszák meg barátaikkal és családtagjaikkal is!
Isten bámulatos dolgokat vitt véghez sok olvasó életében
ezeken a könyveken keresztül. Ha Ön is ezek közé tartozik,
kedves Olvasóm, kérem, írjon nekem! Nagyon szívesen
hallanék arról, hogy milyen változás történt az Ön életében
azáltal, hogy a Baxter családról olvasott. Az angolul tudók
feliratkozhatnak havonként megjelenő hírlevelemre is, így
mindenről az elsők között értesülhetnek.
Ahogyan már korábban említettem, lehetséges, hogy
elkezdek egy Baxter-hírmondót azok kedvéért, akik
szeretnék tudni, hogyan alakul a szereplők sorsa most, hogy
a sorozat végére értünk. Időnként talán írok egy-egy
blogbejegyzést Ashley, Katy, Dayne vagy akár John Baxter
nézőpontjából. Időközben pedig jelennek meg új könyveim,
más életet átformáló regények, amelyek már kezdenek
kiformálódni a szívemben és a fejemben. Ezek a történetek
és az új sorozat részei annyira foglalkoztatnak, hogy már alig
várom, hogy megoszthassam olvasóimmal.
Ezzel el is jutottam üzenetem legfontosabb részéhez. Ön
is megfigyelhette, hogy a Baxter család Istentől várt erőt és
bölcsességet, szeretetet és támogatást. Ha Ön még nem
ismerte meg Jézus Krisztus személyes szeretetét és
bűnbocsánatát, ha most hall először Istenről és az Ő
hatalmas megváltásáról, az Ön életére vonatkozó terveiről,
kérem, keressen fel a környéken egy bibliahívő gyülekezetét,
és beszélgessen a lelkipásztorral Jézusról! Időt kell töltenie
Isten Igéjével – a Bibliával – ahhoz, hogy megtudja, mit kíván
az Úr Öntől, és mit kínál Önnek.
Ha ez a könyv megváltoztatta az életét, vagy ezen
keresztül talált rá Jézusra vagy talált vissza Hozzá, kérem,
írjon nekem üzenetet, és írja a tárgymezőbe ezt: New Life (Új
élet)!
Bátran keresse fel honlapomat is:
www.KarenKingsbury.com! Itt megtalálja az információkat a
kiadásra kerülő új könyveimről, illetve felveheti a
kapcsolatot más olvasókkal és könyvklubokkal is.
Megoszthatja velünk imakéréseit, vagy vállalhatja, hogy
imádkozik másokért. Sok olvasó jelzi nekem, hogy még nem
találta meg hite célját vagy értelmét. Van, aki túl sokat van
úton, vagy éppen körülményei miatt az otthonához van
kötve. Ne feledje: az imádkozás is nagyon fontos szolgálat!
Dayne, Luke és a kis Hayley esetében is az imádság fordított
a dolgokon, mint ahogy sok más szereplő esetében is. Akár
kiszakít néhány percet zsúfolt napjából, akár fő
tevékenységként végzi az imádkozást, mivel házhoz van
kötve, másokért mondott imái létfontosságúak lehetnek az
adott személyek életében. A honlapom imalinkjén talál
információt katonákról és szenvedő emberekről, és
elkötelezheti magát az értük való imádkozásra.
Ami a személyes életemet illeti: családunk jól van; még
tanulgatjuk, hogyan éljünk tovább apám állandó, örömteli
jelenléte nélkül. Egy éve hunyt el. A mi otthonunkban az élet
nevetéssel és értékes emlékekkel teli csodás kaland. Ez a
kötet angol nyelven Austin tizenegyedik születésnapján
jelenik meg, a skála túlsó végén pedig Kelsey leérettségizett,
és első évét végzi az egyetemen – itt helyben, úgyhogy
egyelőre még itt maradt velünk. Ezért nagyon hálásak
vagyunk. A fiúk felső tagozatosak, Tyler pedig már tizedikes
keresztény iskolánkban. Mint mindig, úgy érzem, túl gyorsan
telnek a napok, és semmivel sem lassíthatok az utazáson. De
azért élvezem minden percét, és próbálom észben tartani a
Baxter családtól tanult leckéket. Az a szívem vágya, hogy Ön
is keresse az új kezdeteket az életben, és higgyen abban,
hogy Isten gyönyörű napnyugtákkal ajándékozza meg,
amikor valami véget ér!
Még egyszer köszönöm! Imádkozom Önökért, drága
Barátaim, és hálás vagyok azért, ha imádkoznak értem és a
családomért!
A következő találkozásunkig az Ő áldásait kívánom
bámulatos fényében és kegyelmében:
Karen Kingsbury
www.KarenKingsbury.com
 BESZÉLGETÉSINDÍTÓ KÉRDÉSEK

Ezek a kérdések a könyv egyéni feldolgozásához vagy

kiscsoportban történő megbeszéléséhez használhatók.

1. Önnek mit jelent a napnyugta? Meséljen egy olyan

alkalomról, amikor kint maradt, és végignézett egy
naplementét!

2. Életének melyik területén reménykedik leginkább egy

ragyogó végződésben? Milyen lépéseket kellene tennie
ahhoz, hogy ez a végződés tényleg megvalósulhasson egy
napon?

3. Meséljen Landon nagyszüleinek, Andrew és Effie

Westrának a kapcsolatáról! Ön szerint mi kell ahhoz,
hogy valakinek ilyen tartós, gyönyörű szerelemben
legyen része, mint az övék?

4. Landon vágyott arra, hogy olyan legyen, mint a

nagyapja. Milyen közös jellemvonásokat fedezett fel
kettőjükben?

5. A Baxter családnál azt láthattuk, hogy a szeretet a

próbák ellenére újra meg újra diadalmaskodik. Ön
hogyan tudná szeretni életének szereplőit a Baxterék
életéből tanult leckék alapján?
6. Meglepődött Ashley ultrahang-vizsgálatának
eredményén? Meséljen egy olyan alkalomról, amikor úgy
gondolta, tisztában van a helyzettel, Isten mégis
meglepte!

7. Mit gondol, mit próbált megtanítani Isten Ashley-nek a

Napnyugtában. Mit próbált tanítani Önnek élete váratlan
eseményeivel?

8. Meséljen arról, milyen érzés volt Dayne-nek és

Katynek, hogy maguk mögött hagyhatták a hollywoodi
életet és elkezdhették szolgálatukat a bloomingtoni
gyerek színjátszó körben! Ön mit tehetne azért, hogy
segítsen gyermekeinek felemelő, hitet erősítő
tevékenységre találni a lakóhelyükön?

9. Mit érezhetett John Baxter, amikor nézte, ahogy

kisunokája, Hayley első alkalommal ül biciklire? Meséljen
egy olyan alkalomról, amikor mélyen megindította Önt
Isten hűsége!

10. Luke és Reagan már jó ideje házassági gondokkal

küszködik, a Napnyugtában azonban Luke olyan tanácsot
kap Ashley-től és Johntól, amire korábban nem gondolt.
Mi volt ennek a tanácsnak a lényege? Meséljen arról,
milyen erő rejlik abban, ha megkérünk valakit arra, hogy
bocsásson meg nekünk, és hogy miben tér el ez egy
felületes bocsánatkéréstől!
11. Van valaki, akit meg kellene kérnie, hogy bocsásson
meg Önnek? Meséljen az adott helyzetről, és mondja el,
mi nehezítheti meg azt, hogy bocsánatot kérjen! Vagy
meséljen egy olyan esetről, amikor már megtette ezt! Mi
volt az eredménye?

12. Sejtette, hogy a festmény, amelyen Ashley dolgozott,

őt és Elaine-t ábrázolta? Miben rejlett ennek az
ajándéknak a jelentősége?

13. Meséljen egy olyan alkalomról, amikor

jelentőségteljes ajándékot adott valakinek, ami táplálta a
barátságukat! Mi lett ennek az eredménye?

14. A Baxter családról szóló sorozatban. Landon mindig

arra törekedett, hogy meglepetést szerezzen Ashley-nek.
Ön menynyire próbálja meg beleilleszteni a figyelmes
ajándékokat és meglepetéseket a kapcsolataiba –
különösen a házastársával, a gyermekeivel, a családja
tagjaival vagy a barátaival való kapcsolatába?

15. Mit gondolt John és Elaine esküvőjéről? Az Ön

családjában van valaki, aki házastársa halálát követően
újraházasodott? Milyen érzéseket keltett ez Önben, illetve
a család többi tagjában?

16. Önnek melyek a legkedvesebb pillanatai a Baxter

család köteteiből?
17. Kik voltak a legkedvesebb szereplők az Qn számára?
Miért?

18. Jobban megismerte Istent a Baxter családról szóló

kötetek olvasása közben? Milyen tekintetben?

19. Milyen hatást gyakoroltak az Ön személyes életére

ezek a kötetek? Milyen mértékben érintették meg vagy
változtatták meg az életét? Milyen jótékony hatással
voltak a szeretteihez való viszonyulására?

20. Mi az, ami leginkább megmarad Önben a Baxter

családdal kapcsolatban? Ön szerint melyek voltak a
legfontosabb leckék ebben a sorozatban?