Karácsony közeledtével John Baxter merész lépésre szánja el

magát: meghív egy vadidegent a közös karácsonyi családi

vacsorájukra. Ám kétségek gyötrik: hogyan hat majd vajon a
gyerekeire és unokáira annak a nőnek a jelenléte, aki Erin
halálával kapott új esélyt az életre?
Maddie West színházi munkája során megismerkedik egy
fantasztikus sráccal, akit azonban muszáj távol tartania
magától, nehogy kiderüljön évek óta féltve őrzött titka.
Elkeseredett imában kér égi segítséget, és a válasz ámulattal
tölti el nemcsak őt, hanem az egész Baxter családot is.
A Karácsony Baxteréknél igazi ünnepi klasszikus. Ez a szívet
melengető történet emlékezteti az olvasókat arra, hogy Isten
megváltó szeretete minden helyzetben, még a legnagyobb
veszteség közepette is elérhet bennünket.
 AMIT AZ OLVASÓK MONDANAK
KAREN KINGSBURY KÖNYVEIRŐL

„Kitalált történetek, ám a hatásuk nagyon is valóságos.”

Debbie L. R.

„Karen Kingsbury átformálja a világot – olvasónként.”

Lauren W.

„Karen sok könyvét olvastam már, és mindegyiken sírtam. Úgy

érzem, mintha ténylegesen ismerném a szereplőket, és
elfacsarodik a szívem, amikor valamelyikükkel történik valami.”
Kathy N.

„Ahányszor kézbe veszek egy új KK-könyvet, két dologban biztos

lehetek: szükségem lesz zsebkendőkre, és egy nap alatt elolvasom
az egészet.” Nel L.

„A legjobb szerző az egész országban.” Mary H.

„Karen könyvei emlékeztetnek arra, hogy Isten valóságos.

Szükségem van erre az emlékeztetőre.” Carrie F.

„Ahányszor csak elolvasok egy könyvet Karentől, azt gondolom:

»Eddig ez a legjobb!« Aztán kijön a következő, és azt gondolom:
»Nem is, mert ez a legjobb!«” April B. M.

„A regények felérnek egy mininyaralással, Karenéi pedig a

legkedvesebb úticélokat jelentik a számomra.”
Rachel S.
KARÁCSONY
BAXTERÉKNÉL

REGÉNY

KAREN KINGSBURY
A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Karen Kingsbury: A Baxter family Christmas
First Howard Books hardcover edition 2016.
New York; Nashville: Howard Books, 2016.
Howard Books, an Imprint of Simon & Schuster, Inc.
1230 Avenue of the Americas New York, NY 10020
Copyright © 2016 by Karen Kingsbury
ISBN 978-1-4516-8756-9

Hungarian edition © Immánuel Alapítvány 2017

Magyarországon kiadja:
az Immánuel Alapítvány Kiadója: az Immánuel Szószóró
9700 Szombathely, Pf.: 320
Tel.:+36 1 267 1551 p}^
www.immanuel.hu
immanuel@immanuel.hu
Felelős kiadó: Géczi Károly
Fordító: Kriszt Éva
Műszaki szerkesztő: Horváth Gábor

A könyvben a Károli fordítás különböző változatait használtuk Ahol

a szövegértelmezés megkívánta, az angol verzió saját fordítását adtuk
közre,
A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a
kiadó előzetes, írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket.

ISBN 978-615-5246-91-3

Nyomdai munkák: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
Munkaszám: 171586
 Donaldnak
Emlékszem arra, amikor írni kezdtem a Baxter családról. Isten az
összes szereplőt egyetlen repülőút alatt adta meg nekem, és te ott
voltál mellettem… és szurkoltál nekem. A Baxter család életre kelt,
miközben a gyermekeinket neveltük. Amikor ők meséltek
egymásnak a vacsoraasztal mellett, mi is azt csináltuk. És amikor
az ő gyermekeik részt vettek a keresztény színjátszó kör
meghallgatásán, a mi gyermekeink ugyanazokat a dalokat
énekelték. A családunk visszavonhatatlanul összefonódott a Baxter
családdal. Hadd ragadjam meg most ezt a pillanatot, hogy
köszönetét mondjak neked, szerelmem! Köszönöm, hogy
megteremtettél egy olyan világot, amelyben a szerelmünk, az
életünk, a családunk és a hitünk olyan gyönyörű, hogy muszáj
írnom róla! Azért, hogy egy távoli napon, amikor már öregek
leszünk, és a gyermekeink hangja nem tölti már meg az
otthonunkat, elővehessünk egy-egy ilyen könyvet, és
visszaemlékezzünk minden egyes csodás pillanatra. Szeretlek!

Kyle-nak:
Mindig te leszel az a fiatalember, akiért imádkoztunk, aki felől
hittük, hogy Isten majd elhozza drága egyetlen lányunk számára.
Olyan jól szereted Kelsey-t, Kyle! És olyan remek apukája vagy
Hudsonnak! Köszönöm, hogy mindennap örömöt szerzel nekünk!
Azt kívánom, hogy a világ egy napon váljon jobbá a te szereteted
és a te életed miatt!

Kelsey-nek:
Milyen bámulatos volt ez az elmúlt időszak, amikor láthattuk,
ahogyan egy évvel ezelőtt egyik napról a másikra a világ legjobb
anyukája válik belőled! Hudson olyan boldog kisbaba, igazi
csodagyermek! Erős, kedves, vidám, és olyan mély érzésű, hogy
tudhatjuk: egyszer Isten használni fogja őt valahogyan. És téged is
tovább fog használni, Kelsey! Téged, Kyle-t és Hudsont – és a
további gyermekeket, akikkel még esetleg megajándékozza a
családotokat. A családotok ragyogó fény… és tudom, hogy egy
napon az egész világ titeket fog nézni, mert ti lesztek a példa arra,
hogyan kell jól szeretni. Teljes szívemből szeretlek, édesem!

Tylernek:
Életem egyik nagy öröme volt végignézni, ahogyan szárnyakat
bontasz az elmúlt év során. Régen, amikor elképzeltem, hogy majd
lediplomázol, és saját lakásba költözöl, azt hittem, hogy
szomorúság fog majd el, és könnyek szöknek a szemembe. Azért,
mert némaság uralkodik az utcai szobában, ahol a zongorajátékod
töltötte meg az estéinket, és üresen áll a hálószobád is. De ez az év
meglepett. Annyira örültem veled, hogy nem is maradt időm a
szomorúságra. Olyan fényesen ragyogsz Jézusért – a dalaiddal, az
énekléseddel, a forgatókönyveiddel! Isten nagy dolgokat tartogat a
számodra, és mint mindig, most is hálás vagyok azért, hogy ezt az
első sorból nézhetem végig. Hatalmas áldás vagy, Ty! Mindig
szeretni foglak!

Seannak:
El sem hiszem, mit jelentett számodra ez az egy év a YWAM-nél!
Attól fogva, hogy először a karunkba zártunk, tudtuk, hogy
napsugaras a lelkületed. Olyan szenvedélyesen és örömmel
szeretted Istent és az embereket, hogy az rácáfolt korai éveidre.
Ugyanakkor egyetértettünk veled abban, hogy ideje egy szinttel
feljebb lépned a hit útján. El sem tudod képzelni, milyen nagy
örömöt jelentett édesapádnak és nekem, amikor felhívtál
bennünket a missziós útról! Könnyek gyűltek a szemünkbe, amikor
mindenki felől kérdezősködtél, és aztán felajánlottad, hogy
imádkozol értünk. Hangosan, a telefonban. Fiúként mentél el, és
férfiként tértél vissza, Sean! Méghozzá olyan férfiként, akire
nagyon büszkék vagyunk! Meg vagyok győződve arról, hogy
Istennek bámulatos tervei vannak veled, Fiam! Örökké szeretlek!
 Joshnak:
Ez az év a felfedezések éve volt a számodra, és ezért nagyon hálás
vagyok. Olyan jövő felé tartasz, ahol különböző formákat ölthet az,
ahogyan Jézus szószólója vagy. Különleges adottságokkal ruházott
fel téged Isten, ezért nagy szüksége lesz rád a világnak. Az
emberek igényelni fogják a segítségedet, és én azt kívánom, hogy
mindig többet nyújts nekik, mint amire számítanak. Mert az
embereknek mindig nagyobb szükségük lesz egy kedves szóra, egy
szelíd mosolyra, egy imádságra, vagy arra, hogy meghívják őket
gyülekezetbe, mint bármilyen készségre, amelyet felkínálhatunk.
Annyira örülök, hogy a fiam vagy, Josh! Nagyon szeretlek!

EJ-nek:
Milyen észbontó időszak ez a számodra, EJ! Nagyon jól boldogulsz
a Liberty Egyetemen; hihetetlen örömmel tölt el a filmkészítő
karrier, amelyet választottál. Hát nem elképesztő, hogy Isten tudta
– sok-sok évvel ezelőtt, amikor a családunk tagja lettél –, hogy
olyan emberek közé kell kerülnöd, akik szeretik Istent, szeretik
egymást… és szeretik a mesélésben rejlő erőt is?! Nagy örömmel
várom a jövőt, és azt, hogy Isten hogyan fogja ötvözni a te
ajándékaidat családunk sok más tagjának ajándékaival! Lehet,
hogy saját stúdiót kellene létrehoznunk – és olyan filmeket
készítenünk, amelyek megváltoztatják a világot Istenért. Nagyon
tetszik az ötlet! És nagyon szeretlek – mindig!

Austinnak:
Egyszer régen lefirkantottam magamnak az éveket egymás után:
2001, 2002, 2003 és így tovább. Mindegyik évszám alá odaírtam,
hány évesek és hányadikosok lesznek a gyermekeink – hogy
egyetlen pillantással átlássam, milyen gyorsan eltelik az idő.
Emlékszem arra, amikor leírtam a 2016-ot. Azt az évet, amikor te
– legfiatalabb gyermekünkként – leérettségizel és egyetemre mész.
És most… elérkezett! Nagyon hálás vagyok, hogy mindig
találkozhatom veled, amikor a Liberty Egyetemre megyek tanítani.
Sok boldog együttlét vár még ránk, miközben járod az Isten által
elkészített utadat. Iskolai szünetek, különleges családi
összejövetelek. De a hétköznapokban nagyon hiányzol, Austin!
Fénnyel töltötted meg az otthonunkat, csoda-gyermekünk! Kis
győztesünk! Te vagy a legfiatalabb gyermekem, és kétségkívül
téged a legnehezebb elengednem. A csend itthon olyan… csendes!
Még apukád tréfálkozásával és Hudson látogatásaival együtt is.
Ezért aztán… amíg ott vagy a Libertyn, a csendes estéken, amikor
ébren fekszel a kollégiumi ágyadban, tudd, hogy gyermekéveid
minden pillanatát kincsként őrizzük! És továbbra is itt vagyunk.
Mindig itt leszünk. Szeretlek örökké, Aus!

És a Mindenható Istennek, az Élet Szerzőjének,

aki – egy időre – megajándékozott velük.
 A BAXTER CSALÁD:
TEGNAP ÉS MA

Van, aki most találkozik először a Baxter családdal.

Persze, vissza lehet menni és elolvasni a róluk szóló
huszonhárom kötetet. A Baxter könyvek címét a könyv elején
találja a kedves olvasó történeti sorrendben. De nem muszáj
mindet elolvasni ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezni lehessen.
Sőt, az elkövetkező évek során még további Baxter könyvek
is jelennek meg. Aki szeretné, kezdheti akár itt, rögtön.
Karácsonykor.
Akár évek óta ismeri Baxteréket, akár most találkozik
velük először, érdemes elolvasni ezt a rövid összefoglalót a
család tagjairól, gyermekeikről és életkorukról. Mivel
képzeletbeli szereplőkről van szó, az életkorukat
bátorkodtam szabadon alakítani. Maradjunk annyiban, hogy
jelenleg ennyi évesek!
Hadd mutassam hát be a Baxter családot!

A Baxter család története az indianai Bloomingtonban

kezdődött; a család nagy része ma is itt él.
John és Elizabeth a városon kívül, egy negyvenezer
négyzetméteres telken építették fel álmaik házát. A telek
végében patak kanyarog. A házat, amely egy egész élet
emlékeit hordozza, gyönyörű kilátást nyújtó veranda veszi
körül. Itt nőttek fel a Baxter gyerekek. Ma az egyik Baxter
lány – Ashley – él itt a férjével, Landon Blake-kel. A tágabb
Baxter család továbbra is itt szokott összegyűlni a különleges
ünnepekre – például karácsonykor.
John Baxter: John a Baxter család pátriárkája. Ismert
orvos Bloomingtonban. Orvostudományt tanít az Indianai
Egyetemen. Első feleségét, Elizabethet tíz évvel ezelőtt
veszítette el rákban. John évekkel később feleségül vette
Elaine-t. A pár Bloomingtonban lakik.
Dayne Matthews (41): Dayne John és Elizabeth
legidősebb fia. Dayne házasságon kívül született,
születésekor örökbe adták. Örökbe fogadó szülei
kisrepülőgép-balesetben életüket vesztették, amikor ő 18
éves volt. Dayne évekkel később ismert és népszerű
filmcsillag lett. Harminc éves korában magánnyomozót
fogadott, hogy rátaláljon vér szerinti szüleire – John és
Elizabeth Baxterre. Elizabethtel egy kis időt együtt tölthetett
a kórházban, mielőtt Elizabeth meghalt, évekkel később
pedig vér szerinti családja többi tagjával is felvette a
kapcsolatot. Dayne felesége, Katy 39 éves. Három gyermekük
van: Sophie (6); Egan (4) és Blaise (2). Szorosan
hozzátartoznak a Baxter családhoz; megosztják idejüket Los
Angeles és Bloomington között.
Brooke Baxter West (39): Brooke gyermekorvos
Bloomingtonban, férje Peter West, 39 éves, szintén orvos.
Két lányuk van: Maddie 18, Hayley pedig 15 éves. A családot
súlyos tragédia érte, amikor Hayley-nek volt egy fulladásos
balesete 3 éves korában. A kislány csodával határos módon
felépült, de maradtak fogyatékosságai a baleset miatt.
 Kari Baxter Taylor (37): Kari lakberendező, férje, Ryan
Taylor 39 éves futballedző a Clear Creek Gimnáziumban.
Kari és nővére, Brooke együtt vezetik a Bloomingtoni
Válságterhességi Központot. Karinak és Ryan-nek három
gyermeke van: Jessie (16), RJ (9) és Annie (6). Kari már
hatodikos korában szerelmes volt Ryanbe. Egyetemi éveik
alatt végig együtt jártak, de aztán egy félreértés miatt
szakítottak. Kari hozzáment Tim Jacobshoz, akivel az
egyetemen ismerkedett meg, Timnek azonban néhány évvel
később volt egy viszonya. Hűtlensége eredményeként végül
egy leskelődő meggyilkolta. A tragédia lesújtotta Karit, aki
akkor volt terhes első gyermekükkel (Jessie-vel). Ryan
akkoriban lépett be újra az életébe, majd évekkel később
összeházasodtak. Bloomingtonban élnek.
Ashley Baxter Blake (35): Ashley volt a Baxter család
fekete báránya. Férje, Landon Blake (35) a Bloomingtoni
Tűzoltóságnál dolgozik. Négy gyermekük van: Cole (15); Amy
(10); Devin (8) és Janessa (4). Ashley fiatal egyedülálló
anyaként neheztelt Istenre és a családjára, aztán újra
összebarátkozott tűzoltó barátjával, Landonnal, aki titokban
mindig is szerette őt. Végül összeházasodtak, és Landon
örökbe fogadta Cole-t. Két közös gyermekük született: Devin
és Janessa. A kettő között elveszítettek egy kislányt; Sarah
Marie velőcsőzáródási rendellenességgel született, és nem
maradt életben. Amy, Ashley unokahúga néhány évvel ezelőtt
került hozzájuk, miután szülei, Erin Baxter Hogan és Sam
Hogan, valamint Amy három testvére, Clarissa, Chloe és
Heidi Jo meghaltak egy borzalmas autóbalesetben. Amy volt
az egyedüli túlélő. Ashley és Landon Bloomingtonban élnek
családjukkal, a régi Baxter házban, ahol Ashley felnőtt.
Ashley továbbra is festeget; művei kelendők a helyi
galériákban.
Luke Baxter (33): Luke ügyvéd; felesége, Reagan (33)
pedig blogger. Három gyermekük van: Tommy (13), Malin
(8) és Johnny (4). Luke és Reagan az egyetemen ismerkedtek
meg. Komoly szakítás történt köztük, miután Tommy
házasságon kívül megfogant. Végül mégis összeházasodtak,
de nem lehetett több gyermekük. Malint és Johnnyt örökbe
fogadták.

Baxteréken kívül szerepel még ebben a könyvben a Flanigan

család. Flaníganék évek óta szoros barátságban állnak
Baxterékkel. Olyannyira, hogy ez előtt a könyv előtt az ő
legidősebb lányukról, Bailey Flaniganről írtam öt kötetet.
Felsorolom a Flanigan család tagjainak nevét és életkorát:
Jim és Jenny Flanigan 45 évesek. Jim az Indianapolis
Colts futballedzője, Jenny pedig szabadúszó író, otthonról
dolgozik. Bailey (22) férje Brandon Paul (25). Bailey és
Brandon valamikor hollywoodi színészek voltak – Brandon
különösen ismert volt. Ma ők vezetik a Keresztény Gyermek
Színjátszó Kört Bloomingtonban. Bailey öccsei: Connor (19) a
Liberty Egyetem diákja; Shawn és Justin mindketten 17
évesek, tizenegyedikesek a Clear Creek Gimiben; BJ (16)
tizedikes, és a 13 éves Ricky nyolcadikos.
 ELSŐ FEJEZET

Nehéz hófelhők gyűltek az indianai Bloomington egére

hálaadás előtti szombaton. A Clear Creek Gimnázium
tornatermében mégis vidám hangulat uralkodott. Ashley
Baxter Blake férje, Landon mellett ült. Tizenöt éves fiuk, Cole
vezette a labdát. Kilencedikes csapatukat néhány perc
választotta el a győzelemtől a város túlsó feléről érkező
ellenféllel szemben.
Éles füttyszó hangzott a tornateremben.
– Lépéshiba! – jelezte a hibát a bíró Cole-nak. Ashley
azonnal felpattant.
– Teljesen meg…? – Visszaült a lelátóra, és az ajkába
harapott. Aztán lassan, ütemesen tapsolni kezdett. –
Gyerünk, Cole, meg tudod csinálni!
A négyéves Janessa Ashley ölébe mászott.
– Cole a legjobb kosaras a világon, ugye, Anyuci? –
kérdezte.
– Igen, kicsim. – Ashley puszit nyomott az arcára. – A
bírók is csak emberek. – Janessa feje fölött összenézett
Landonnal, és sikerült egy mosolyt kipréselnie. Némán
tátogta a férje felé: Igyekszem!
Landon elnevette magát.
– Alakulsz!
 Ez igaz volt. Cole egészen kicsi korában kezdett itt
kosarazni, az ingyenes városi program keretein belül. Az első
meccsén Ashley azon kapta magát, hogy túlságosan lelkes, és
egy kicsit túl hangosan kiabál. És igen, talán túlságosan
aggódik a bírók vitatható döntései miatt. Nem volt igazán
meglepő a hozzáállása. Mostanában nagyon ingerült az apja
miatt, ezért aztán könnyen ráripakodik mindenkire.
Ashley nagyot sóhajtott. Még mindig nagyon számítottak
neki a játékvezetői döntések és az eredményjelző tábla. De
már sokat tanult. A győzelem vagy a vereség semmi volt a
játék öröméhez képest.
Cole azért kosarazott, mert élvezte. Ma. Most. Ha húsz
pontot szerzett, és győzött a csapata, remek! De az örömnek,
amelyet Ashley érzett, amikor láthatta a fiát játszani, semmi
köze nem volt a szerzett pontok számához, vagy a
játékvezető beszólásához, vagy ahhoz, hogy Cole játszik-e
majd a következő szezonban is. Hát még ahhoz, hogy egy
napon kosarazik-e majd az egyetemen!
Még így sem, hogy itt éltek az Indianai Egyetem
árnyékában.
A tízéves Amy és a nyolcéves Devin túloldalt ültek Landon
mellett. Devin megrángatta Landon ruhaujját.
– Ez nem is volt lépéshiba, ugye, Apa?
Landon elmosolyodott.
– Ha a játékvezető azt mondja, hogy lépéshiba…
– Jaj, tudom! – szólt közbe Amy, és felragyogott a szeme.
– Ha a játékvezető azt mondja, hogy lépéshiba, akkor az
lépéshiba! – Odaállt Landon mögé, és két karjával átfonta a
nyakát. – Igaz?
 – Igaz. – Landon Ashley-re mosolygott, aztán rákacsintott
Devinre. – Tíz ponttal többet kell szerezni, mint amennyit a
játékvezető gondol. A biztonság kedvéért.
Alig egy hét volt hátra hálaadásig, de Ashley Baxter Blake
gondolatai már karácsony körül jártak, és a vacsora körül,
amelyet az apja szeretett volna szervezni. Emiatt érezte
olyan ingerültnek magát.
Félidőben Cole csapata vezetett hat ponttal. A gyerekek
reménykedtek benne, hogy ma leesik az idei első hó, ezért
aztán Landon beleegyezett, hogy kimegy velük az udvarra.
Ashley felállt, hogy csatlakozzon hozzájuk, de éppen
megcsörrent a telefonja. Apja nevét pillantotta meg a
kijelzőn. Intett Landonnak, hogy menjenek nélküle, aztán
felvette.
– Szia, Apa! – Visszaült, és igyekezett kedves hangot
megütni. – Hogy vagy?
– Jól. Szép napunk van. Itt már esik a hó.
Ashley maga elé képzelte, milyen Bloomington a frissen
hullott hóval. Ilyenkor az egész város egy Norman Rockwell
festményre hasonlít, és ez szinte minden évben
megismétlődik.
– Amy és Devin nagyon fognak örülni neki.
– Ti is mindig nagyon örültetek, amikor kicsik voltatok! –
nevetett az apja. – Persze, az ajtó mellé tenni kellett egy
nagy dobozt a kabátoknak, kesztyűknek és csizmáknak. De ez
sosem tartott vissza bennünket!
Ashley elmosolyodott az emlék hatására. Mintha csak
tegnap lett volna, hogy ő és a testvérei voltak kicsik, és
kézzel-lábbal igyekeztek kifelé, hogy játszhassanak az első
hóban! Ma pedig már mind házasok, és saját gyerekeik
vannak.
Apja pillanatnyi szünetet tartott. Ashley érezte, hogy
változtat a hangszínén.
– Ashley, szerintem tudod, miért kereslek…
Lehunyta a szemét. Én még nem állok készen erre,
Istenem! Kérlek, segíts nekem!
– Te és Landon – sóhajtott az apja. – Csak ti nem adtatok
még választ nekem a szentestével kapcsolatban.
Amikor együtt vacsoráznánk Kendra Bryanttel és a
férjével.
Ashley szívének amúgy is háborgó tengerét még jobban
felborzolta a szorongás. Néhányat pislogott, ránézett a
tornaterem oldalsó bejárata fölött függő kis keresztre.
– Nem gondot akarok okozni, Apa!
– Tudom! – mondta John kedvesen. – Én pedig nem
erőltetni akarom a dolgot. Csak… szeretném megtervezni.
Még hálaadás sem jött el, de apja már november eleje óta
a szentestéről beszél. Ashley nem értett egyet a testvéreivel
az apja kérésével kapcsolatban. Egyértelműen őt aggasztotta
leginkább az ötlet.
– Beszélgettünk róla Landonnal. Úgy gondoljuk, hogy egy
családi találkozó Kendrával szenteste nem jó ötlet. Talán
máskor sem.
Csend volt. Végül megszólalt az apja:
– Megértelek.
– Azért használhatjátok a házunkat. Landon, én és a
gyerekek vacsorázhatunk Landon szüleinél. – Ashley próbált
vidám hangot megütni, de hasztalan. – Nem akarok akadályt
gördíteni a terveid útjába. De szenteste? Nem tudom, hogyan
érintené ez Amyt.
– Nekem tetszik a szenteste ötlete. Mert akkor mindenki
együtt lesz. – Apja hangjából érződött, hogy ő is vívódik a
dologgal. Legalább egy kicsit. – Folyton azt kérdezem
magamtól, hogy mit akarna tőlünk Erin?
A húga említése Ashley torkára forrasztotta a szót. Egy
pillanatig nem tudott megszólalni. Megint lehunyta a szemét.
Erinnek itt kellene lennie, Istenem! Nem is lenne szabad
ilyenről beszélgetnünk!
– Ashley?
– Ne haragudj! – Lassan kifújta a levegőt. – És mit
mondanék neki? …Mit mondana bármelyikük? Észrevette,
hogy Landon és a gyerekek belépnek és felé indulnak. –
Felhívhatlak ma este? Most Cole meccsén vagyunk, mindjárt
vége a félidőnek.
Apja habozott, de csak egy pillanatig.
– Hát persze! – Szünetet tartott. – Mondd meg Cole-nak,
sajnálom, hogy nem lehetek ott! Ma muszáj volt
megcsinálnom néhány dolgot a ház körül. Majd legközelebb,
jó?
– Hogyne! – mosolygott Ashley. Apja általában minden
meccsre eljött. Ma azonban szinte örült neki, hogy így
alakult. Képtelen lett volna egész idő alatt a szentestéről
beszélgetni, meg a találkozásról azzal az idegennel, aki Erin
szívét kapta. Az egész ügy túlságosan elszomorította.
Cole csapata megnyerte a meccset. Hazasiettek, hogy
legyen idejük játszani a hóban. Amikor a gyerekek kimentek,
Ashley és Landon megálltak az ablak előtt.
 – Nincs benne békességem. Nem hiszem, hogy jót tenne
Amynek, ha találkozna ezzel a Kendrával.
– Édesem! – fordult felé Landon. – Tisztán látszik, hogy
milyen kellemetlenül érint téged ez a dolog. – Landon
átölelte, és fürkészve a szemébe nézett. – Az idén kihagyjuk a
közös vacsorát szenteste. Másnap attól még találkozhatunk a
többiekkel.
Ashley hosszan nézett a férje szemébe. Annyira szerette!
– Köszönöm, hogy megértesz!
– Mindig. – Landon váltott, elmosolyodott, és az ablak
felé bökött. – Menjünk, mutassuk meg a gyerekeknek,
hogyan kell igazi hóembert építeni!

Ashley késő este hívta vissza az apját, amikor a gyerekek

már lefeküdtek.
– Ahogy már mondtam, Apa, Landon és én nem tartjuk jó
ötletnek.
– Hát jó! – John válasza ezúttal gyorsabban érkezett. –
Megértem. Komolyan. – Szünetet tartott. – Ha esetleg
meggondolod magad, azért szólj!
Ashley-t bosszúsággal töltötte el apja megjegyzése.
– Úgy érted… abban reménykedsz, hogy mégis ott
leszünk?
– Persze. Igen, nagyon szeretném.
– De, Apa! – Ashley fel-alá járkált a hálószobájukban. –
Éppen most közöltem veled, hogy nem leszünk ott. – Ez nem
ígérkezett könnyűnek.
– Csak imádkozz érte, jó? Ennyit megteszel a kedvemért?
 Ashley a sírás határán volt, mire letette. Apja nem emelte
fel a hangját, de úgy tűnt, nem igazán akarja elfogadni a
döntését.
Odament Landonhoz, aki a konyhapultot törölgette.
– Beszéltem Apával.
Landon a válla fölött rá pillantott, helyes arcán
aggodalom tükröződött.
– Továbbra is szeretné, ha ott lennénk?
– Igen. – Vajon látszott rajta a megfáradás, amit érzett?
Megvárta, amíg Landon megtörli a kezét, aztán leültek
egymással szemben a konyhaasztalhoz.
Landon fürkészve felesége arcába nézett.
– Mesélj róla, Ash!
Ashley bólintott, szemét az asztalra szegezte.
– Nem volt dühös vagy ilyesmi. De nagyon akarja, hogy
ott legyünk. – Felnézett. – Azt kérte, hogy imádkozzunk érte.
– Sajnálom!
– Igen. – Ashley szeme megtelt könnyel. – Úgy értem…
persze, imádkozhatunk. De gondolj bele, milyen nehéz lenne!
– Nem kell elmennünk. – Landon a kezére tette a kezét. –
Kitarthatsz a döntésed mellett.
Ashley felállt, a mosogatóhoz lépett, majd Landon felé
fordult.
– Hát nem érti Apa? Karácsonyról beszélünk! – Próbálta
visszafogni magát, nehogy felébressze a gyerekeket. De azért
érződött hangjából a feszültség. – Jó, azé a nőé lett Erin
szíve. Nem hisz Istenben; reménységre és útmutatásra van
szüksége. A házassága is bajban van. – Ashley a konyha egyik
végétől a másikig lépdelt. – Ezt mindet értem. De miért a mi
dolgunk ez? Nem elég, ha imádkozunk érte? Vagy felhívunk
egy gyülekezetei a környéken, ahol lakik, és megpróbálunk
segíteni, hogy beilleszkedjen oda?
Landon fészkelődött a székén.
– Gondolj bele: ott leszünk mind együtt! Ott állunk és
csevegünk majd ezzel a… ezzel az idegennel. És közben végig
ott lesz bennünk, hogy ő csak azért van még életben, mert
Erin meghalt. Hogy legyen így szép karácsonyunk?
– Értelek. – Landon nem fordította el a tekintetét, nem
vitatkozott vele. – Azt hiszem, Apádat jó szándék vezérli.
Ashley a levegőbe emelte két kezét, és visszament a
mosogatóhoz.
– Ez a legnehezebb az egészben! Hát persze, hogy jó
szándék vezérli! Mindig az szokta vezérelni! Ő mindenkit
szeret!
Landon ajka szélén mosoly bujkált.
– Akármilyen messzire is tévedt az illető.
Ashley-ből elszállt a küzdeni vágyás. Lejjebb engedte a
vállát.
– Még engem is annak idején.
Landon finoman megvonta a vállát.
– Csak mondom.
– De azért a szíved mélyén nem az ő oldalán állsz, ugye?
– Ashley szemét megint elöntötték a könnyek. Komolyan,
Landon! Szenteste?
– Én a te oldaladon állok, kicsim! – Landon felállt, és
odalépett hozzá. – De úgy gondolom, lehetséges… hogy egy
ilyen szenteste megváltoztatná azt a nőt.
Ashley szívéből sóhaj szakad fel.
– Apa is ezt mondja. – Odabújt a férjéhez, karjával
átkarolta a derekát. – De el sem tudom képzelni. Mi van, ha
nem bírom abbahagyni a sírást? – Fejét Landon mellkasának
támasztotta. – És Amy? Ő hogyan kezelje, hogy az anyja szíve
dobog egy idegen nő mellkasában? Ott, a karácsonyi
ünneplésünk kellős közepén?
– Ezt értem. – Landon elengedte, és a szemébe nézett. –
Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha… – hirtelen mintha
észrevett volna valamit az ajtó közelében. – Amy, szívem, te
mit keresel itt?
– Olyan hangosan beszéltek! – Piros flanel hálóing volt
rajta, a szemét dörzsölte, mert a konyhai lámpa fénye
túlságosan erős volt.
– Jaj, kis szívem! – Ashley-t elöntötte a bűntudat. –
Annyira sajnálom! – Röpke pillantást váltott Landonnal.
– Gyere, visszakísérlek a szobádba! Én és Landon bácsi
pedig halkabban fogunk beszélgetni, ígérem!
Negyedórával később visszajött a konyhába. Landon
megint takarított; ezúttal a tűzhelyet törölgette. Letette a
konyharuhát, és odafordult Ashley-hez.
– Gondolod, hogy meghallott bennünket?
– Rákérdeztem. – Ashley egy pillanatra kezébe temette az
arcát, aztán újra felnézett. – Azt mondta, nem.
– De valamennyit biztosan hallott belőle.
– Szerintem is. – Ashley megfogta a férje kezét. –
Gondolkodtam rajta, hogy átbeszélem vele, megkérdezem őt
is ezzel kapcsolatban, de lehet, hogy az is túlságosan
felzaklatná.
– Ez igaz.
Ashley látta az együttérzést Landon szemében. A férje
mindegyik gyermeküket nagyon szerette. Amyvel is úgy bánt,
mintha a sajátja lenne. Ashley halkan beszélt.
 – Annyi veszteség érte!
– Akárcsak téged. – Landon szelíden magához vonta.
– És mindannyiunkat.
Felesége fürkészve nézett a szemébe.
– De ugye, te nem gondolod, hogy bármi jó származhat
abból, ha találkozunk ezzel a nővel? Mármint Amy számára?
– Szünetet tartott. – Mi neveljük Amyt. Nekünk kell tudnunk,
hogy mi a legjobb neki, nem?
– Nem tudom biztosan. – Landon lassan beszélt, szeméből
sütött a felesége iránti szeretet. – Nem lehet, hogy egy kis
vigaszt meríthetne a tudatból, hogy az édesanyja szíve
megmentette egy másik ember életét?
Ez a gondolat eddig fel sem merült Ashley-ben.
Nekitámasztotta a homlokát a férje homlokának.
– El sem tudom képzelni. Olyan szomorú lenne!
– Hát… – Landon hátrahúzódott, hogy a szemébe
nézhessen. – Nem muszáj most eldöntenünk. Karácsonyig
még van egy hónap.
Ashley bólintott. Mélyen Landon szemébe nézett, egészen
gyönyörű szíve legmélyéig hatolt a pillantása.
– Köszönöm, hogy meghallgatsz!
– Nem könnyű kérdés. – Landon végigsimította Ashley
arcát a hüvelykujjával. – Imádkozzunk?
Ashley szemét elhomályosították a könnyek. Félt;
megfáradt.
– Igen, légy szíves! – Lehunyta a szemét, de félelme és
bosszúsága csak nőtt. Az elmúlt néhány év fokozatos
gyógyulást hozott nekik Erin elvesztése után. Ha most
találkoznak Kendrával, az visszarántaná abba a szörnyű
pillanatba, amikor ott volt a sürgősségin, a baleset napján.
 Landon hangosan imádkozott, kérte, hogy Isten adjon
nekik bölcsességet és világos látást ezzel a találkozással
kapcsolatban. Azt is kérte, hogy Ashley-nek legyen
békessége, akárhogyan is döntenek, és hogy Ashley apja is
komolyan gondolja át a dolgot. Amikor befejezte az
imádkozást, kezével végigsimította Ashley sötét, vállig érő
haját.
– Kedveském, mondta már valaki? – mosolygott rá.
Ashley szívéből elszállt a szomorúság. Tudta, mi
következik.
Landon felvonta szemöldökét, szeme ragyogott.
– Csodaszép haja van!
– Köszönöm, kedves uram! – nevetett Ashley.
Landon közelebb hajolt, megcsókolta. A csókjától még
mindig elakadt Ashley lélegzete.
– Mi lenne, ha most pedig aludnánk egy kicsit? – Még
egyszer megcsókolta. – Isten majd megmutatja a választ.
– Mmm. – Ashley visszacsókolta. – Nagyon jól csókolsz!
– Te is! – Landon kézen fogta, és felkísérte a lépcsőn,
emeleti hálószobájuk felé.
Ashley mindennap hálás lesz azért, amilyen férfi Landon
Blake mindig is volt. Nehezen tudta elhinni, hogy annyi évvel
ezelőtt majdnem hátat fordított neki. Akkor, amikor még
haragudott Istenre, és nem tudta biztosan, hol a helye a
családban.
Miközben lépdeltek fel a lépcsőn, Ashley visszaemlékezett
az egészre.
John és Elizabeth Baxter harmadik lánya volt. Egyike a
hat gyermeknek, akik már mind felnőttek, megházasodtak,
és maguknak is gyermekeik vannak. A szülei átsegítették
azokon a nehéz éveken, amikor egyedül, terhesen, lázadó
szívvel tért vissza Párizsból.
Azonban Landon Blake volt az, aki odaszánta az életét
érte és a kisfiáért. Ashley fiát úgy szerette, mintha a sajátja
lett volna. Ashley édesanyja megbetegedett rákban, de még
megélte Ashley és Landon esküvőjét. Azóta három
gyermekük született. Az egyik csak néhány napot élt, mielőtt
elment nagymamájához a Mennybe.
Aztán jött az autóbaleset. Ashley szeretett húga, Erin a
férjével, Sam Hogannel és három kislányukkal meghalt azon
a szörnyű napon. Négy lányuk közül csak Amy maradt
életben. Az ő befogadása is olyan természetes volt Landon
számára, mint a levegővétel.
Landon ilyen ember.
Odaértek a hálószoba ajtajához. Kész csoda, hogy a
családjuk egyáltalán átvészelte azt a szívfájdító időszakot.
Erin szerveit felajánlották több betegnek. A szívét Kendra
Bryant kapta. Egy ateista nő.
Ezt a nőt hívta meg az apjuk, hogy ünnepeljen velük
szenteste.
– Hé! – Landon visszafordult, és átkarolta a nyakát. – Már
megint ezen gondolkozol!
– Hogyhogy ilyen jól ismersz? – kérdezte mosolyogva
Ashley.
– Úgy, hogy amikor te szomorú vagy, belesajdul a
szívembe. – Landon megcsókolta, és rámosolygott. – Ez
mindig is így volt.
– Szeretlek! – Ashley férje mellkasára fektette a fejét.
Fogalma sem volt, mivel érdemelt ki egy ilyen férfit, mint
Landon Blake. De egyvalamit tudott. Senkitől sem szabad
elvárni, hogy találkozzon azzal a nővel, akinek a szíve
valamikor szeretett családtagjáé volt. Különösen nem
szenteste.
Még a Baxter családtól sem.

Amy Hogan nem tudott elaludni. Csak feküdt a sötét

szobában, és nézte a holdat az ablakon át. Itt vagy, Istenem,
tudom. Itt vagy mellettem. Várt egy pillanatot, hátha Isten
mond valamit. De nem hallott egy szót sem.
Hát jó, Istenem… igazából hallottam mindent, amit
mondtak. Most mit tegyek?
Az oldalára fordult, kezét a párnája alá dugta. Ashley
néni nem akar találkozni azzal a nővel. Úgy gondolja, hogy
túlságosan elszomorító lenne.
Amy azonban másra se tudott gondolni.
Milyen lehet vajon ez az idegen? Hogy nézhet ki? Ashley
néni azt mondta, csak azért van életben, mert Amy anyja
meghalt. Biztosan különleges terved van vele, ugye, Istenem?
Azért maradhatott életben ő, az én anyukám meg nem.
Megindultak a könnyek. Nem tudta megállítani őket.
Már nem igazán beszélt az anyukájáról. Szerette Ashley
nénit és Landon bácsit. Úgy érezte, tényleg a családjuk tagja.
De minden este elalvás előtt ugyanazt tette. Kinézett az
ablakon, fel az égre, és kérte Istent, hogy tegyen meg valamit
a kedvéért.
Ma este azonban még nem állt készen erre.
Olyan hangosak voltak a gondolatai, hogy el sem akart
aludni. Vajon milyen lenne? Lehetséges, hogy az a nő
hasonlít az anyukájára? Hogy hasonló a hangja? Ha már övé
lett az anyukája szíve?
Amy hálóinge ujjával letörölte a könnyeit.
Aztán lelki szemei előtt megjelent egy kép arról, hogy
milyen lenne.
Szenteste a nő belépne a házba. Úgy nézne ki, mint Amy
anyukája, és olyan lenne a hangja is. Amy pedig odaszaladna
hozzá, átölelné, fejét hozzá szorítaná, és akkor… hosszú idő
óta először meghallaná az édesanyja szívverését. Ahogyan
akkor hallgatta, amikor az anyukája megölelte, felolvasott
neki vagy énekelt vele.
Az olyan jó lenne! Amy sokáig gondolkodott ezen, a
könnyei elapadtak. Visszafordult a hátára, és lehunyta a
szemét.
Eljött az idő, Istenem, mint minden este. Kérlek, mondd
meg az anyukámnak, az apukámnak és a testvéreimnek, hogy
szeretem őket! És hogy hiányoznak! Amy várt. És még valami,
Istenem! Meg tudnád kérdezni az anyukámat, hogy
találkozzak-e azzal a nővel, aki megkapta az ő szívét? Csak
ennyit akartam. Köszönöm, Istenem!
Azzal Amy ásított egyet, és néhány perccel később már
mélyen aludt.
Ezúttal azonban nem az iskoláról, az unokatestvéreiről, a
nagynénjéről és a nagybátyjáról álmodott. Hanem egy nőről,
akivel még soha nem találkozott. Egy nőről, akinek a
kinézete és a hangja hasonlított az anyukájáéra. És akinek az
ölelésétől – ha csak egy rövid időre is – úgy érezte, mintha az
anyukája ismét itt lenne vele.
 MÁSODIK FEJEZET

Connor Flanigan szeretett a Liberty Egyetemre járni, de

már egy hónapja alig várta a hálaadás körüli szünetet. A
nővére, Bailey felkérte, hogy legyen a Keresztény Gyermek
Színjátszó Kör karácsonyi darabjának rendezője.
Bekanyarodott a parkolóba Bloomington belvárosában, és
a műszerfal órájára pillantott. Még öt perc. Alig várta, hogy
belevághasson.
Három év telt el azóta, hogy szerepelt egy KGYSZK-s
színdarabban, de a rendezői csapatnak még soha nem volt a
tagja. Ezúttal a Snoopy és a karácsony című darabot tűzték
műsorra, amely musical létére is csupán egyórás volt. Ez azt
jelentette, hogy rövidebb idő alatt fog összeállni, mint ha egy
teljes hosszúságú darabról lenne szó. Most tartják a
meghallgatásokat, a próbák pedig december elején
kezdődnek, amikor Connor hazajön karácsonyi szünetre.
Egyetlen előadást tartanak majd – karácsony előtti
vasárnap.
Elég könnyű lesz – gondolta Connor. Együtt dolgozhat
Bailey-vel, valamint sógorával, Brandonnal és néhány másik
emberrel. Amióta egyetemre járt, nagyon hiányzott neki
Bailey és Brandon. A hálaadásnapi szünet tökéletes alkalom
lesz arra, hogy együtt legyenek.
 Szállingózott a hó, úgyhogy Connor belebújt vastag
kabátjába, majd bezárta a kocsiajtót maga mögött. A levegő
itt sokkal hidegebb volt, mint a virginiai Lynchburg-ben, ahol
a Liberty Egyetem van. Kezét farmernadrágja zsebébe dugta,
és elindult a színház felé.
A meghallgatást nagyon fogja élvezni. Gyerekkorában
Bailey-vel együtt évente két színdarabban is szerepelt a
színjátszó körrel, és mindig izgatott örömmel várta a
meghallgatás napját. Ha most is úgy alakulnak a dolgok,
mint akkor régen, akár ma is létrejöhet a bajtársi kötelék a
szereplők, a segítők és a rendezői csapat között.
Már a legelső meghallgatáson.
Amint belépett a kétszárnyú ajtón, megpillantotta a
nővérét.
Milyen hihetetlen, hogy már ilyen idősek! Bailey
huszonkettő, és két éve házas. Férjével, Brandonnal
megvették a színházat és a körülötte levő üzlethelyiségeket.
Olyan bérlőket választottak, akiknek a szívében missziós tűz
égett. Tehetős bérlőket, akik minden egyes üzlethelyiséget
szépen felújítottak a színház környékén. Volt egy virágzó
könyvesbolt bőr fotelekkel, kis pékséggel. Néhány ajtóval
arrébb egy kávézó, amely a hasznot teljes egészében afrikai
kutak fúrására fordította.
A városban az a hír járta, hogy az itteni munka egész
Bloomingtonra jótékony hatással volt. Más kereskedelmi
egységek tulajdonosai is rendbe hozták az üzletük
homlokzatát. Kifestettek, rusztikus tégladíszítést és táblákat
alkalmaztak, és szinte mindenki fákat, virágokat ültetett,
amelyek tavasszal és nyáron végig virágoztak. Az egész
belvárosban olyan egység és kedvesség uralkodott, amely
korábban nem volt jelen.
Connor elmosolyodott, amikor látta, hogy Bailey felé siet.
– Nézzenek oda! Milyen gyönyörű ez a hely!
– Kösz! – Bailey átölelte, aztán egyet hátralépett. -Csak
néhány hónapja nem találkoztunk, de idősebbnek nézel ki! –
Rámosolygott. – Milyen a Liberty?
– Nagyon szeretem!
– És az órák? – kérdezte Bailey csillogó szemmel. –
Biztosan most is színötös vagy mindenből, mint a gimiben!
– Nem egészen – nevetett Connor. – De nagyon élvezem
az órákat. A tanárok szívvel-lélekkel tanítanak.
Bailey mosolygott.
– Tudtam, hogy nagyon jó helyed lesz ott. – Felvonta a
szemöldökét. – Van már barátnőd?
– Még nincs. – Connor elmosolyodott. Bailey mindig
kérdezősködött a lányokról. Nagyon közel álltak egymáshoz.
Belekarolt a nővérébe, és elindultak a zsűri asztalához,
amely közvetlenül a színpad előtt állt, ahol a meghallgatásra
érkező gyerekek mutatkoznak majd be. – A kommunikációról
filmkészítésre váltottam. Mondtam már neked?
– Nem! – Bailey megállt, és ránézett. – Tökéletes! Remek
filmkészítő lesz belőled!
– Szívesen tennék próbát. Sokat imádkoztam ezért.
– Erről jut eszembe, a minap beszéltem Andi Ellisonnal. Ő
és Cody Coleman megint együtt vannak. Kezd komolyra
fordulni a dolog.
Connor tétovázva nézett nővére szemébe.
– Ez jó hír, ugye?
 – Mindenképpen! – Bailey mosolygott. Réges-régen ő és
Cody együtt jártak. De először is barátok voltak, és a
barátságuk megmaradt. Úgy tűnt, igazán örül annak, hogy
Cody most megint egyetemi szobatársának, Andinek udvarol.
– Mindenesetre, Andi apja még mindig keresztény filmek
készítésével foglalkozik. Ha meglesz a diplomád, beszélned
kell vele.
– Feltétlenül.
Connor meg akarta kérdezni, hogy vannak Brandon-nal,
amikor megakadt a szeme valakin. A lány éppen akkor foglalt
helyet a zsűri asztalánál. Connor lehalkította a hangját, és
bátortalanul megkérdezte:
– Az ki?
Bailey odafordult, követte a pillantását.
– Ő? Maddie West.
Connor megállt, szemét a lányra szegezte. Gyönyörű
szőke haja volt, testalkata és minden mozdulata tánctudásról
árulkodott.
– Maddie West? Ismerjük? – Egy pillanatra Bailey-re
nézett, aztán megint a lányra. – Ismerősnek tűnik.
– Én is azt hittem először. – Bailey megrázta a fejét. – De
nem hiszem. A vezetékneve nem ismerős. És sosem járt a
színjátszó körbe. A város túlsó végén levő táncstúdióban
táncol.
– Azt elhiszem. – Connor észrevette, hogy Bailey felvonja
a szemöldökét. – Most mi van?
– Utolsóéves a gimiben. A gyakornokom. – Oldalba bökte
Connort a könyökével. – Egy kicsit fiatal még.
– Aha – mosolygott Connor. – Lehet.
Bailey telefonja rezgett. Ránézett.
 – Brandonnak szüksége van rám hátul. A zongoristánk
telefonált, hogy megbetegedett. Sürgősen kerítenünk kell
valakit. Egy óra múlva kezdődik a meghallgatás! – Elindult
az oldalajtó felé. – Néhány perc múlva találkozunk az
asztalnál. Akkor elmondom, hogyan zajlik a meghallgatás.
Connor a nővére után nézett. Bailey egyértelműen rajong
ezért; egész világa a KGYSZK körül forog. Sokkal jobb volt az
élete itt, mint a hollywoodi őrületben, ahol állandóan
lesifotósok hajszolták. Mindenki ismerte Bailey-t, Brandont
és kettejük szerelmének történetét. Brandon Paul, Hollywood
egyik leghíresebb színésze otthagyta a hírnév világát, hogy
egy színjátszó kört vezessen a feleségével.
Már néhány éve ezt csinálták, és remekül ment nekik.
Időnként készített valaki összefoglalót új bloomingtoni
életükről. De Bailey és Brandon élete nagyrészt szépen,
átlagosan zajlott.
Azt csinálták, amit szerettek.
Connor odaért a zsűri asztalához, leült középre. Egy üres
szék volt közte és a lány között. A lány ránézett és
elmosolyodott.
– Szia!
– Szia! – viszonozta a mosolyt Connor. A szíve kétszer
olyan gyorsan kezdett verni. – Connornak hívnak.
A lány felé fordult, és megállapította, hogy ragyogó kék
szeme van.
– Maddie vagyok. – A lány az előtte heverő csiptetős
mappára pillantott, majd vissza Connorra. – Még sosem
csináltam ilyet.
– Én sem – nevetett Connor. – A másik oldalon viszont
már voltam. Évekig jártam a színjátszó körbe.
 – Tényleg? – A lány ideges lett a gondolattól. – Én
táncolok. De halálra rémülnék, ha énekelnem kellene.
Különösen fent a színpadon.
– Annyira nem rossz! – Connor hátradőlt a széken,
végigmérte a lányt. Maddie úgy nézett ki, mint egy angyal, a
haja hullámos fürtökben omlott a vállára. Összpontosíts! –
figyelmeztette magát. – És… hogy kerültél ide?
– Szeretnék bekerülni az Indianai Egyetem tanárképző
szakára. – Fekete farmert és fekete garbót viselt. Talán
kasmírból. – Ez a gyakornokság talán segíthet benne.
Ha nem tudta volna, hogy nem így van, Connor azt hitte
volna, hogy a lány egész életében sztárként tündökölt a
színpadon.
– Honnan ismered Bailey-t?
– Nem ismerem. – A közeli széksor egyik üléséről
telefonrezgést hallottak. – Bocs! – Odasietett, és felvette.
Akárki is kereste, nyilván nem mások előtt akart beszélni
vele. Hátat fordított Connornak, és lassan az épület túlsó fala
felé lépdelt. Biztosan a barátja. Connor próbált nem bámulni
rá. Hol láthatta korábban?
A telefonhívás nem tartott sokáig. Maddie nemsokára
visszajött az asztalhoz.
– Bailey-ről kérdeztél. Persze, ismerem, mert mindenki
tud róla és Brandon Paulról.
– Ez igaz – mosolygott Connor. – Csak… olyan érzésem
van, mintha már találkoztunk volna. Nem a Clear Creek
gimibe jártál?
– Az unokatestvéreim jártak oda. – Visszafogottan
felnevetett. – A szüleim nem szívesen adtak volna egy nagy
állami iskolába. A húgom és én a Greenbriar magániskolába
jártunk, a város túlsó végén. – Egy pillanatra csend támadt. –
Biztonságos környezet. Egyetemi előkészítő. Ilyesmi.
Tökéletes választás a szüleim szemében, akik túlságosan meg
akarnak védeni mindentől.
Túlságosan meg akarják védeni mindentől? Connor rá
akart kérdezni, mire gondol, de Bailey már feléjük tartott a
színpad végéből.
– Sikerült másik zongoristát találnunk. – Nővére
boldognak tűnt, de látszott, hogy siet. – Tíz perc múlva
ajtónyitás. Gyorsan beszéljük meg a zsűri szerepét! Készen
álltok?
Connor összeszedte magát.
– Hát persze! Nagyon is!
– Én is készen állok – csatlakozott hozzá Maddie egy futó
mosoly kíséretében. – Bár nekem fogalmam sincs arról, mi
következik.
– Na, jó, elmondom, hogyan zajlik! – Bailey megállt az
asztal előtt, és elmagyarázta a folyamatot. – A gyerekek hátul
feliratkoznak, kapnak egy számot. Mindegyiküknek egy perce
lesz előadni egy dalt. A legfontosabb, hogy bátorítsuk őket.
Ez nem egy televíziós tehetségkutató.
Connor elfojtott egy mosolyt. A nővére megint gyereknek
tűnt; hosszú barna haja lófarokba fogva lobogott mögötte.
Pont így nézett ki akkor is, amikor ők ketten egyik évet a
másik után húzták le éppen ebben a színházban, a színjátszó
kör színpadán szerepelve.
Bailey azt magyarázta, miért fontos jegyzetelni az ének
alatt.
– A pontozó lapon vannak kategóriák. Tisztán énekelt?
Tudta a szöveget? A szemünkbe nézett? Magabiztos volt?
Ilyesmik. – Karba fonta a kezét. Olyan gyorsan beszélt, hogy
szinte kifulladt. – Minden énekest egytől tízig pontozunk. Tíz
a legjobb.
– És ez az üres rész a lap alján? – Maddie felemelte a
papírját, hogy Bailey lássa, miről beszél.
– Igen, jó kérdés. – Bailey csípőre tette a kezét. – Oda
bármit írhatsz. Próbálj konkrétan fogalmazni, hogy később
vissza tudjunk emlékezni az adott gyerek előadására, amikor
kiválasztjuk, kit hívunk vissza a második körre, és végül ki
kapja a szerepet.
– Értem. – Maddie az üres lapra nézett, aztán Connorra,
majd Bailey-re emelte a tekintetét. – És mondunk is valamit?
– Nem, azzal ne foglalkozz! – Bailey elvette a csiptetős
mappáját az asztalról. – Az az én dolgom. Én szólítom be
őket, segítek nekik bármiben, amiben kell az előadásuk alatt,
és köszönetét mondok nekik, amikor végeztek.
Connort megrohanták az emlékek. Bailey szájából olyan
egyszerűnek hangzott az egész. A meghallgatás napja mindig
nagy szám volt, amikor ők álltak a színpadra. Eszébe jutott
még valami.
– Mesélj neki a viccesekről!
– Jogos. – Bailey rámosolygott Maddie-re. – Vannak olyan
gyerekek, akik bohóckodnak. Van, aki direkt. Van, aki azért,
mert… hát, ez nem az ő világa. – Vállat vont. – Ahogy már
mondtam, a mi feladatunk a bátorítás. Vigyázzunk a pozitív
hozzáállásra, és őrizzük meg a könnyed hangulatot! –
Pillanatnyi szünet után hozzátette: – És próbálj meg nem
nevetni!
– Tökéletes! – Maddie a könyökére támaszkodott. –
Connor majd segít. Ő már ismeri a járást.
 – Hogyne! – Connor érezte a vonzalmat kettejük között.
Hogy lehetséges, hogy egy városban nőttek fel, és mégis
ennyi éven át elkerülték egymást?
Bailey ezúttal mintha hosszabban nyugtatta volna rajtuk
a tekintetét. Aztán elszaladt a színház hátsó ajtaja felé.
– Nagy levegő! Itt jönnek!
Ahogy kinyílt az ajtó, több mint száz gyerek özönlött be a
terembe; igyekeztek a színpadhoz lehető legközelebb eső
helyeket elfoglalni. A lelkesedés szinte tapintható volt, és
Connornak ismét eszébe jutott, milyen volt, amikor ő és
Bailey még ahhoz a csoporthoz tartoztak.
Odahajolt Maddie-hez.
– Akkor is úgy gondolom, hogy neked is járnod kellett
volna a színjátszó körbe!
– Aha, persze! – Maddie szemében huncut fény csillant. –
Én lettem volna az egyik olyan gyerek, akin mindenki nevet.
– Á! Senkit nem nevettünk ki! – húzta ki magát Connor. –
Legalábbis kifelé nem mutattuk.
Bailey évente ötször csinálta ezt végig, amióta férjével
átvették a színházat. Könnyedén tízes csoportokba rendezte a
gyerekeket, és el is kezdődött a meghallgatás. Az első csoport
egész jól énekelt. Connor feljegyezte, hogy az egyik fiúból
ügyes Charlie Brown lenne. Ketten elég jók voltak ahhoz,
hogy legalább a közös dalokban énekeljenek.
A tizedik próbálkozó után Connor Maddie-re pillantott.
– Hogy megy?
– Tartom a tempót – húzta el a száját Maddie. – Épphogy.
A következő csoport nem volt olyan ügyes. Negyedikként
egy tizenkét éves gyerek lépett a színpadra, a focimezében.
Lehet, hogy a meghallgatás után még oda akar érni az
edzésre.
– Jól van, Garrett! – Bailey intett a zongorakísérőnek.
– Mehet!
Ha a magabiztosság önmagában elegendő lett volna,
Garrett könnyedén megkapta volna a főszerepet. Beletúrt
szőke hajába, és elmosolyodott. Elindult a zene, és Garrett
rázendített az „Ain’t Life Fine” című dalra a Tom Sawyer
kalandjai című darabból.
Néhány másodperc múlva reccsent egyet a hangja.
Láthatóan megrémült, de azért tovább énekelt. Ezt követően
nagyjából minden ötödik hangjegynél jött a recsegés. A zsűri
tagjai megőrizték kedves mosolyukat, bólogattak, bíztak
benne, hogy a fiú sikeresen veszi az akadályt.
Nem így történt.
Connor még csak kísértést sem érzett arra, hogy
nevessen. Szegény kölyök! Minden tizenhárom évesnél
idősebb fiú át tudná érezni Garrett gondját. A múlt héten
még valószínűleg szépen el tudta volna énekelni a dalt. Ezen
a héten? Esélytelen.
Két csoport között a szünetben Maddie fájdalmas
pillantást vetett Connorra.
– Szegény srác! Legszívesebben odamentem és
megöleltem volna!
– Tudom. Szép, hogy végigcsinálta. – Connor a jegyzeteire
pillantott. – De nem fogjuk visszahívni. Kedvességből.
– Na, látod, ezt mondták volna rólam is a rendezők. „Ne
hívjuk vissza! Kedvességből!” – Egymás szemébe néztek.
Maddie nevetett.
 – Á, soha! Rólad biztos nem! – Connor úgy érezte, mintha
rajtuk kívül nem lenne más a teremben. – Előre gyakoroltunk
volna, és mindketten elnyertük volna a főszerepet.
– Hát persze! – mondta Maddie csillogó szemmel;
láthatóan élvezte az évődést. – Te meg én?
– Igen. Mert legjobb barátok lettünk volna, Maddie –
mosolygott Connor. – Természetesen. Első találkozásunktól
fogva.
– Természetesen. – Maddie pillantása elfeledtette vele az
egész meghallgatást. – Azt hiszem, ez már soha nem derül ki.
Folytatódott a meghallgatás. Connor meglepve látta, hogy
több tehetséges gyerek jött el, mint amennyire számított.
Amikor meghallgatták az utolsó énekest is, Connor
megpaskolta nővére vállát.
– El kell ismerni, Bailey, hogy egész kis előadó-
hadsereget állítottál össze itt, Bloomingtonban.
Bailey elnevette magát.
– Sokat számít, hogy hetente foglalkozunk velük. Brandon
ötlete volt.
– És ő hol van? – kérdezte Maddie félénken. – Úgy értem,
ő is itt dolgozik, nem?
– Igen. – Bailey-t nem zavarta az érdeklődés.
Hozzászokott, hogy a férjéről kérdezősködnek. – Most LA-
ben van; Pál apostolról készítenek filmet. Brandon azt
mondja, fenomenális lesz. – A mappájára pillantott. –
Beszéljük meg, hogy kiket hívunk vissza holnapra!
Az elkövetkező két óra során leszűkítették a listát
nyolcvan gyerekre, akiket másnap újra akartak látni. Amikor
végeztek, Bailey otthagyta őket, mert megbeszélése volt a
rendezői csapattal. Maddie a családjával készült vacsorázni,
Connornak pedig haza kellett mennie, hogy segítsen az
apjának összeszerelni egy új könyvespolcot a nappaliban.
Maddie a holmiját szedegette. Connor nem tudta megállni,
hogy ne figyelje.
– Te is hazafelé indulsz? – mosolygott rá a lány.
Tagadhatatlanul ott vibrált köztük a korábban kialakult
kapocs.
– Igen. – Felállt, felvette a kabátját. – Kikísérjelek a
kocsidhoz?
Maddie szégyenlősen rámosolygott.
– Az jó lenne!
Odakint már elállt a hóesés, de a földet tizenöt centi
frissen hullott fehérség borította.
– Csodaszép! – Maddie az ég felé fordította az arcát, és
nagy levegőt vett. – Nagyon szeretem a telet Indianában.
Connor felnevetett.
– Én jobban kedvelem a nyarat, de az biztos, hogy ez
nagyon szép. – Összehúzta a kabátját. – Na, és mit szeretnél
karácsonyra, Maddie West?
Lassan baktattak a mély hóban az autók felé. Con-nor
örült. Jó lett volna még egy órát a lánnyal tölteni, de legalább
ennyi jutott neki. Maddie egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Az idén? Nem olyasmit, mint máskor. –
Összetalálkozott a pillantásuk. – Igazából… csodáért
imádkozom.
Connort mélyen megérintette a lány őszintesége.
– Tényleg?
– Tudom, olyan sablonosan hangzik. Mindenki karácsonyi
csodát szeretne. – Odaértek Maddie autójához. Hó borította,
akárcsak a többit.
 – Várj, segítek! – Connor a szabad kezével lesöpörte a
szélvédőt.
– Nem is mondták, hogy ennyi hó fog esni! – Maddie
odalépett Connor mellé, és kezdte lesöpörni a havat a sofőr
felőli ajtóról. Közben a karjuk néhányszor összeért.
– Szerintem sem. – Connor nagy lendülettel söpört
tovább, és közben egy kevés hó Maddie arcába hullott.
– Hé! – A lány nevetett, és lesöpörte a havat az arcáról.
Egy keveset a fiú arcába dobott. – Vigyázz! Lehet, hogy nem
látszik rajtam, de általában nyerni szoktam hócsatában!
– Bocs! – nevetett Connor. Hideg ujjaival lesöpörte a
maradékot a lány hajáról. – El is hiszem!
A pillanat meghitt vidámságától elakadt a lélegzete.
Mintha egy filmjelenet lett volna. Maddie odafordult hozzá,
hirtelen elkomolyodott. Soha nem látott még ilyen gyönyörű
szempárt.
– Visszatérve a karácsonyi kívánságomra… Sok minden
történt velem. A családommal. Korábban is kértem már
csodát, de nem történt meg. Ebben az évben… azt hiszem,
szeretném tudni, hogy Isten tényleg törődik-e velem. Érted?
Connor értette. Az ő családja is ment át nehézségeken, és
nem egyszer elért ő is olyan pontra, amikor jelet kért
Istentől.
– Értem. – Halkan beszélt; a vastag hótakaró még jobban
letompította a hangjukat. – Isten nem bánja, ha azt kérjük
Tőle, hogy mutatkozzon meg. Hogy valóságossá váljon
előttünk.
– Aha. – Maddie szája széle mosolyra húzódott. –
Pontosan erre gondolok. – Lesütötte szemét, mintha a szívét
nyomasztó részletekről nehezére esne beszélnie. Legalábbis
egyelőre. – A húgomnak… gondjai vannak az egészségével. –
Megint Connor szemébe nézett. – Azt hiszem, még mindig
úgy érzem, hogy az én hibám.
– Azt kétlem. – Connor legszívesebben átölelte volna a
lányt, de nem volt megfelelő az időzítés. Eltelt néhány
másodperc. Várt. Érezte, hogy még nem teljes a történet, de
nem akarta erőltetni a dolgot. Lehet, hogy idővel majd
megbízik benne Maddie annyira, hogy a részleteket is
megossza vele. Egyelőre hálás azért, hogy egyáltalán ennyire
megnyílt.
– Most mennem kell. – Maddie mosolya visszatért. –
Családi vacsora. – Még egyszer megtörölte szép arcát. – A
holnapi meghallgatás biztosan élvezetes lesz.
– Hogyne! – Connor most megölelte, ahogyan a nővérét
ölelné át. – Jó mulatást a családoddal!
– Köszi! – Maddie mosolyába visszaköltözött a félénkség.
– Örülök, hogy megismertelek, Connor!
– Én is. Valamelyik nap pedig megejthetnénk azt a
hócsatát. – Egyet hátralépett. – Ó… – mosolya elhalványult
kissé. – És imádkozni fogok a karácsonyi csodádért. Meg fog
történni, Maddie! Én hiszek benne.
Maddie mosolya a lelke mélyéig átmelegítette.
– Köszönöm! Ez sokat jelent.
Connor nézte, ahogy a lány elindul. A mély hóban először
kipörgött a kerék, de néhány másodperc múlva már volt
annyi tapadás, hogy elindulhasson. Connor átszelte a
parkolót, odament a kisteherautójához. Nem számított, hogy
teljes erővel tombol a tél, és a következő napokra még több
havat jósoltak. Connor úgy érezte, mintha kék lenne az ég, és
nyári meleg lenne.
Egy Maddie West nevű lány miatt.
 HARMADIK FEJEZET

Kendra Bryant a szíve mélyén tudta, hogy férje, Moe

nemcsak azért maradt bent későig a munkahelyén azon a
hétfő estén, mert ez az év zsúfolt időszaka volt. Moe egy
könyvelőcégnél dolgozott a kentuckyi Lexington
belvárosában, és az év végi adótervekkel sok-sok órája
elment. Mostanában azonban Moe mindig előállt valami
kifogással, hogy ne legyen otthon.
Vele.
Felsóhajtott, kivett egy doboz karácsonyfadíszt a
pincében álló szekrényből, és felvitte a lépcsőn a nappaliba.
Házasságkötésük utáni első közös karácsonyukkor – nyolc
éve – együtt díszítették fel a karácsonyfát. Kendra akkor
forró csokit csinált, és pattogatott kukoricából készült füzért
akasztottak az ágakra.
Olyan látványt nyújtott az egész, mint egy karácsonyi
képeslap.
Kendra azt hitte, mindig ilyen lesz az életük. Együtt
készülnek az ünnepekre, hagyományokat teremtenek. Most
már nem is emlékezett, mikor segített utoljára Moe a
műfenyő felállításában. Késő este fog csak hazajönni, és
talán észre sem veszi, hogy áll a fa.
 Mi értelme? Megállt, rámeredt a csupasz fára. A díszektől
és pislákoló égőktől még nem lesz belőlünk család.
Elővette telefonját, és rákattintott a Pandora
alkalmazásra. Még hálaadásig is három nap volt hátra, de
Kendra szerette korán felállítani a fát. Karácsonyi csatornát
választott. Az ismerős, gyönyörű dallamok betöltötték a kis
házat. Kendra feljebb vette a hangerőt.
Épp csak annyira, hogy vidámabb hangulata legyen tőle.
Az első ének a „Csendes éj” volt. Csakhogy ahelyett, hogy
vidámabb lett volna tőle, hamarosan leroskadt egy közeli
székbe. Moe és ő ateisták voltak. Legalábbis ezt szokták
mondani az embereknek. Igazság szerint azonban
mindkettőjükben voltak kételyek. Előfordult, hogy felmerült
bennük a kérdés, vajon nem tévednek-e Istennel
kapcsolatban. Lehet, hogy mégis létezik. Ám egyikük sem
vizsgálta meg behatóbban ezt a lehetőséget. Amilyen nézet
kialakult a mai kultúrában a kereszténységről, könnyebb volt
nem hinni. De Kendra ismerte a „Csendes éj” szövegét. Mint
mindenki.
Csendes éj… szentséges éj… mindenek… nyugta mély.
Tényleg igaz ez? Tényleg mindent eláraszt a nyugalom?
Kendra az ablakon kinézve az utca túloldalán álló házak
karácsonyi fényeit nézegette. Mindenki korán ráhangolódik
az ünnepre. Mindenki, kivéve Moe-t. Mi a baj velünk? Nem
mástól kérdezte, csak magától. Csak az ő hibája lehet. Az ő
egészségügyi problémái róttak nagy terhet a házasságukra az
elmúlt évek során.
Kendra fordított egyet a fán. Az ismerős dallam valamiért
visszavitte az időben. Négy évvel ezelőttre, amikor először
támadta meg a vírus. Kendra azelőtt teljesen egészséges volt;
ápolónőként dolgozott a helyi kórházban. Ő és Moe boldogan
éltek, és már a gyermekvállalást pedzegették, amikor egyik
este nagyon magas láza lett. Magasabb, mint valaha.
Az orvosának egy hétbe telt, míg rájött, hogy akut
szívbelhártya-gyulladása van. Addigra maradandó
károsodást okozott a betegség. Azt mondták, néhány éve van
csak hátra.
Kendra még most is alig tudta elhinni, hogy ilyen rövid
idő alatt lett teljesen egészséges emberből halálos beteg.
Miután orvosa felírta a nevét a szívtranszplantációs listára,
Kendra próbálta felfogni, mi történt.
Lehet, hogy a betegség volt az oka, vagy a bizonytalan
jövő… akárhogy is, feszültté vált a kapcsolata a férjével. Moe
már nem hívogatta, amikor szünetet tartott a munkahelyén,
nem járt haza ebédelni. Kendra a szíve miatt nem bírt heti
két napnál többet dolgozni, és így, hogy több ideje maradt,
jobban felfigyelt a házasságában bekövetkezett szomorú
változásokra.
Mielőtt megkapta volna a telefonhívást az elérhető
szívről, Kendra majdnem biztos volt benne, hogy Moe-val
vége a dolognak. Nem beszéltek válásról. Végül is Kendra
haldoklott. Az orvosa azt mondta, lehet, hogy már csak fél
éve van hátra, ezért aztán nem került szóba a szakítás.
Annyira lefoglalta őket Kendra halálának a gondolata, hogy
semmi másról nem tudtak beszélni. De azért veszekedtek a
pénzről és arról, hogy Kendra táplálkozhatna
egészségesebben, hogy nyerjen még egy kis időt; vagy nem is
lenne beteg, ha jobban vigyázott volna magára. Kendra már-
már úgy vélte, a halál kellemes enyhülés lesz.
Akkor érkezett a hívás.
 Van egy szív. Egy fiatal nőé, aki autóbalesetben halt meg.
Kendra megpróbált nem gondolni erre a részére a dolognak,
miközben Moe besietett vele a kórházba. Két héttel később
pedig egy új szívvel távozott.
Erin Baxter Hogan szívével.
Az átültetés után egy ideig Kendra és Moe jobban kijöttek
egymással, mint valaha. Újnak és üdének érezték az életet, és
ez érződött a szabad idejük eltöltésén is. Moe még John
Baxternek, Erin apjának is írt, hogy megköszönje Erin szívét,
és elmondja, hogy számított a lánya halála.
Nem sokkal később felhívta őket John Baxter, felvette
velük a kapcsolatot, és azt mondta, reméli, hogy egyszer
majd találkozni fognak. Mesélt Erinről és a Baxter családról,
és szinte minden második mondatában a család hitéről
beszélt, vagy arról a bizonyosságáról, hogy a lánya a
Mennyben van. Moe ekkor jelentette ki, hogy nem akar
találkozni Johnnal. Nem akart a férfi hitéből. Egyébként is
úgy vélte, túlságosan megterhelő lenne mindenki számára
egy ilyen találkozás. Kendra nem értett egyet vele. Úgy
gondolta, nagyon is mély értelme lenne annak, ha
megismerné Erin családját.
Az elmúlt hetek során a házasságukban beállt javulás
fokozatosan leépült. Kendra szinte mindig egyedül volt.
Ahogyan ma este is.
Egy másik dal csendült fel: „Szentséges éj”.
Kendra fellépett a kis létrára, és egy fehér fényfüzért
fűzött át a fa ágai között. Szentséges éj… mily tündöklő az
égbolt! Ez éjen Megváltónk földünkre szállt.
Az égők szépen tündököltek a fán ezen az estén is. De
hogy Megváltó szállt volna a földre? Kendra elgondolkodott.
Mostanában két gondolat foglalkoztatta nagyon. Egyrészt,
hogy találkozzon Erin családjával, és köszönetet mondhasson
nekik. Elképzelte, ahogyan a szemükbe néz majd, és
elmondja nekik, hogy Erin halála nem volt hiábavaló.
Másodsorban az, hogy talán mégis van Isten.
Isten, aki azon az első karácsonyon kisbabaként jött el a
földre.
A zene nyújtott neki társaságot, miközben kinyitotta a
díszekkel teli dobozt. Ezek a régi díszek még anyja fájáról
származtak. Sokáig nézegette, forgatta őket, és hagyta, hogy
visszavigyék a múltba. Kendra soha nem ismerte az apját,
anyja pedig síbalesetben életét vesztette, amikor Kendra
tizenkilenc éves volt. Tíz évvel ezelőtt. Nem maradt utána
más, csak ezek a díszek, egy doboznyi fénykép és egy kézzel
írott napló.
Lassú, tiszteletteljes mozdulattal a fára függesztette a
díszeket. Anyja biztosan akarná, hogy találkozzon Erin
családjával. Ne hagyd, hogy bármi kimondatlanul maradjon!
Ez volt a mottója. És ennek megfelelően élt. Szeretetének és
bölcsességének minden morzsáját leírta abban a naplóban,
amiről nem is tudott Kendra, amíg rá nem talált anyja
éjjeliszekrényén a halála utáni héten.
Azóta többször is végigolvasta. Az anyja néhány héttel a
halála előtt hitre jutott Jézusban. Megbeszélték, hogy azon a
héten elmennek kávézni, és beszélgetnek az életről, rögtön a
síelés után.
Csakhogy azt a hetet Kendrának már a temetés
megszervezésével kellett töltenie.
– Anyám élete végén hitt Istenben – újságolta el Moe-nak.
– Azt akarta, hogy mi is higgyünk.
 De Moe csak mosolygott, lekezelően, mintha egy ostoba
gyermekkel lenne dolga.
– Hinni egy olyan Istenben, aki elvette tőled az anyádat?
Mi értelme lenne?
Moe élt, valóságos volt, és logikusnak tűntek az érvei.
Egészen a közelmúltig.
Amíg Kendra el nem kezdett beszélgetni John Baxterrel.
Mostanában szinte hetente beszéltek egymással
telefonon. John kedves, intelligens és figyelmes ember volt.
Ahányszor beszélgettek, mindig mondott valamit Kendrának
Istenről. Legutóbb is, amikor megkérdezte, elmennének-e
hozzájuk vacsorára szenteste.
Moe teljes mértékben ellenezte az ötletet. Kendra
azonban minél többet gondolkodott rajta, annál kíváncsibb
lett. A közös vacsora szenteste lehetőséget nyújtana neki
arra, hogy köszönetét mondjon mindenkinek Erin
családjában. És még inkább, lehetővé tenné, hogy
személyesen győződjön meg a Baxter család hitéről. Tényleg
lehetséges, hogy egy egész család valóban hisz Istenben és
Isten útjaiban?
A dal a vége felé járt. Ez éjszakán Megváltónk született.
Kendra felakasztotta az utolsót is anyja régi díszei közül.
Mindennap egyre jobban vágyott arra, hogy megvalósítsa az
ötletet. És Moe mindennap előállt egy újabb indokkal, amiért
itthon kellene maradniuk, és a saját dolgaikkal
foglalkozniuk.
De kit érdekel, mit gondol Moe? Úgyis mindig csak
dolgozik. Ahogyan ma este is.
Kendra nagy levegőt vett, elővette a mobilját, és tárcsázta
John Baxter számát. A férfi a harmadik csörgésre vette fel.
 – Üdv, Kendra!
– Jó estét, John! – Kendra habozott. Új szíve hirtelen
hevesen verni kezdett. – Gondolkodtam az ajánlatán. A
karácsonyi vacsorán.
– Igen. Én is imádkoztam ezért.
Tessék, már megint! Imádkozott a lehetetlen
vacsorájukért! Vajon ezért nem bírom kiverni a fejemből?
Szorosan lehunyta a szemét.
– El szeretnék menni, ha még mindig áll az ajánlat. –
Újabb szünet. – Csak én. Moe… inkább itt marad.
– Rendben – felelt John habozás nélkül. – Kérem, mondja
meg neki, hogy őt is szeretettel várjuk! – John egy pillanatra
mintha elgondolkodott volna. – Nem jelent gondot az autóút?
Egyedül?
– Csak háromórányira van Lexingtontól. Nem gond. –
Kendra kinyitotta a szemét, és a kezére meredt. Az ujjai
remegtek. – Biztos, hogy a családjának sem lesz probléma?
John csak egy pillanatig tétovázott.
– A legtöbbjüknek nem. De a többiek is megbékélnek
majd a gondolattal.
Ez annyira nem tetszett Kendrának.
– De, ugye, megmondja, ha mégis úgy döntenek, hogy
jobb lenne, ha nem jönnék?
– Igen. – John szünetet tartott. – És Moe? Gondolja, hogy
meg fogja gondolni magát, és mégis csatlakozik?
Kendrának nagyon tetszett ez Johnban. Sok tekintetben
olyan volt John, mint az apa, aki mindig hiányzott az
életéből.
– Nagyon nem akar. De talán… ha maga imádkozik érte,
meggondolja majd magát. – A telefonra pillantott. Moe egy
óra múlva biztosan itthon lesz. – Még rákérdezek. De
akárhogy is… én szeretnék elmenni.
Néhány perc múlva elköszöntek. Még egyszer fel fogja
hozni az utat a férjének. De nem hitte, hogy az imádság
változtathat ezen. Elővett még egy díszekkel teli dobozt, és
addig dolgozott, amíg el nem készült a fával. Hátralépett, és
megcsodálta. Tényleg tökéletes.
Leült, alaposan végignézte az ágakat. Nagyon szerette a
karácsonyt. És ebben az évben – mint tavaly is – részidőben
dolgozott a kórházban. Van még néhány napja, hogy
átgondolja az élet legfőbb kérdéseit. Miért van itt?
Lehetséges-e, hogy a szerelem örökké tartson? És miért halt
meg Erin Baxter Hogan, és miért élhet ő? És persze, a
legnagyobb kérdés mind között: Vajon igaza van-e az
anyjának és John Baxternek?
Réges-régen, azon a csendes, szentséges éjen… csakugyan
bekövetkezett a karácsonyi történet?
 NEGYEDIK FEJEZET

Maddie a hálaadás előtti napot majdnem ugyanannyira

szerette, mint magát a hálaadást. Aki csak tudott, ilyenkor
átment Ashley-ékhez segíteni az elő-hálaadásban – ahogyan
Baxterék hívták.
Jócskán benne jártak már a délutánban. Egy óra múlva
mindenki itt lesz Dayne, Katy és a gyerekeik kivételével. Ők
csak holnap repülnek majd ide Kaliforniából.
– Maddie, tudnál segíteni? – Tizenöt éves húga, Hayley a
mosogatónál állt, mellette egy szatyor burgonya. Egyet a
kezében tartott, és minden erejével azon igyekezett, hogy
meghámozza.
Ám a mozdulat túl nehéznek bizonyult.
– Hát persze! Várj csak! – Maddie nagymamája ezüst
evőeszközeit tisztogatta. Letette a villát, amelyiket
törölgette, és odasietett a húgához. Megmosta a kezét, aztán
átvette tőle a hámozót és a burgonyát. – Így ni! – Maddie
könnyedén belehámozta a héjat a mosogatóba.
– Nekem sehogy se sikerül! – mosolygott rá a húga örök
ártatlansággal az arcán. – Te okosabb vagy nálam!
– Nem, Hayley! – Maddie átkarolta húga vállát. – Ez nem
igaz!
 – De igaz! – Hayley megint elmosolyodott. – De nem baj.
Tudom, hogy így van.
Maddie odanyújtotta neki a következő burgonyát, és
együttes erővel munkához láttak. Fájdalmasan lassú, kínos
folyamat volt, de amikor végeztek vele, Hayley arca
felragyogott.
– Megcsináltam! Köszönöm, hogy segítettél, Maddie!
A következő néhány burgonya meghámozásánál Maddie
még ott maradt a húga mellett. Mire nyolccal végeztek,
Hayley-ről csak úgy sütött az önbizalom.
– Az idén tényleg sokat segítettem, igaz?
– Hát persze! – Maddie elsimított egy szőke tincset húga
arcából, és puszit nyomott rá. – Fantasztikus segítő vagy,
Hayley! Mindenkinél több törődés van benned!
Hayley felnevetett.
– Ebben igazad van, Nővérkém!
Hayley ásított és nyújtózott egyet.
– Most lefekszem egy kicsit. Később még szeretnék
segíteni a pitéknél.
Maddie nézte, ahogy húga átsétál az utcai szobába. Még
mindig heti három terápiás kezelésre járt, és mostanában,
bár még mindig lassan mozgott, már szinte észrevehetetlen
volt a bicegése. Jól haladt a tanulásban is – amíg volt
mellette magántanár. De akármennyit javul is az állapota,
Hayley sosem lesz teljesen egészséges.
Ezért kért Maddie Istentől csodát karácsonyra. Nem a
maga, hanem Hayley számára. Egy csodát, amely
bebizonyítaná Maddie-nek, hogy Isten tényleg ott van
valahol, és törődik Hayley jövőjével. Hogy nem mondott le az
ő kishúgáról.
 Mert volt egy titka, amit eddig még soha senkivel nem
osztott meg. Egyedül ő volt a hibás Hayley valamennyi
küszködéséért, fogyatékosságáért. Az egész Maddie miatt
volt.
Bár erről soha nem beszélt, mélyen átérezte. Ott hordozta
magában ennek a valóságát mindennap az elmúlt tizenhárom
év során. Amikor lehangolt volt, még most is hallotta apja
hangját. „Maddie, tartsd rajta a szemed a húgodon! Le ne
vedd a szemed róla! Ne engedd a medence közelébe!”
Hallotta apja kétségbeesett kiáltását, amikor Hayley
keresésére indult azon a délutánon a szülinapi bulin.
Hallotta, ahogy apja lelke mélyéről felszakad az üvöltés: „Ne!
Hayley, ne!”
Látta, ahogy beugrik a medencébe a mély végén, és
felhozza Hayley ernyedt testét a felszínre.
Maddie érezte, hogy összeszorul a torka. Nem csinálhatja
ezt itt most, hálaadás előtti napon. Gyakorlott, ügyes
mozdulattal szíve legmélyére tuszkolta bűntudatát és
sajnálkozását.
– Maddie! – lépett oda hozzá az anyja, és fürkészve nézett
rá. – Jól vagy?
Elég volt egy fél szívdobbanásnyi idő, hogy Maddie
összeszedje magát.
– Jól. Kari néni és Ryan bácsi is jönnek ma? – Lányuk, a
tizenhat éves Jessie Maddie egyik legkedvesebb
unokatestvére volt.
– Azt hiszem, igen. – Anyja puszit nyomott a feje búbjára,
és odament a húgához. – Ashley, te beszéltél Karival?
Maddie nagynénje, Ashley a porcelánt szedte elő a
konyha túlsó végében levő szekrényből.
 – Bármelyik percben itt lehet.
Hű, ez meleg helyzet volt! Maddie visszament az
evőeszközökhöz. Felvett egy kanalat, és törölgetni kezdte.
Jessie szokott neki segíteni ebben a feladatban. Ha Jessie
ideér, már nem lesz semmi baj. Mindig nagyon nehéz volt
látnia Hayley küszködését. Maddie teniszezett a gimis
csapatban, és általában minden találkozót megnyert, Hayley
pedig akkor sem tudott volna elkapni egy teniszlabdát, ha az
élete múlt volna rajta. Télen Maddie eljárt a jégcsarnokba, és
műkorcsolyázott a barátnőivel. Hayley be sem tudott volna
fűzni egy korcsolyát. Még a fogmosás is nehezére esett.
Ez nem igazság, és ez mind Maddie miatt van így!
De eddig nem mondta el senkinek. Még a szüleinek sem.
Mintha azzal, hogy beismeri a bűnösségét, túl nehézzé válna
az egész. Túl igazzá. Akkor pedig belefulladna a szégyenbe és
a szívfájdalomba.
Rezegni kezdett a telefonja. Megtörölte a kezét egy tiszta
ronggyal, és elővette a mobilját. Jessie-től jött sms. Szia,
bocsi, hogy kések! Annie nincs jól, úgyhogy apa itthon marad
vele és RJ-vel. Pár perc, és ott vagyunk!
Maddie jobb kedvre derült. Jessie majd segít elterelni a
gondolatait Hayley-ről. Ez így működött nála. Minél több
figyelemelterelés, annál jobb. Mint például Connor Flanigan
a minap.
A visszahívást követően még összeültek Bailey-vel, hogy
kiválasszák a szereplőket a karácsonyi műsorhoz. Utána
Connor meghívta egy kávéra. Először nagyon kellemes érzés
töltötte el, szinte beleszédült. Elképesztő vonzalom támadt
kettejük között. De aztán Maddie emlékeztette magát Hayley-
re, Connorral csak barátok lehetnek. Semmi több. Így aztán
engedélyt adott magának arra, hogy elmenjen – mint barát.
Felidézte az együtt töltött időt; az emlék jóleső enyhülést
hozott neki a Hayley-vel kapcsolatos bűntudatában.
Beültek egy bokszba az utcai ablak közelében, és Connor
hozott egy vaníliás tejeskávét. A következő néhány óra
álomszerű volt.
Connor magas, jóképű és mókás srác. A beszéde valahogy
őszintébbnek hatott, mint a többi vele egykorú fiúé. Mintha
nem lenne rejtegetni valója. És meghallgatta őt is. Igazán
odafigyelt rá. Azon a napon nem úgy érezte magát, mint
akármelyik végzős diák. Connor Flanigan mellett úgy érezte
magát, mint egy hercegnő.
Az egyik, ami a leginkább tetszett neki a fiúban, Connor
Jézus iránti szeretete volt. Connor úgy beszélt Istenről, mint
a legjobb barátjáról. És még valami! Connor azt tervezte,
hogy jövőre ő lesz az imakör vezetője a Liberty Egyetemen.
Maddie élvezettel hallgatta, amikor a srác erről beszélt. Azt
is említette, hogy a diploma megszerzése után
filmkészítéssel szeretne foglalkozni.
– Sokféleképpen lehet világítani ezen a világon – jegyezte
meg. – Én arra érzek elhívást, hogy olyan filmeket készítsek,
amelyek segítenek az embereknek meglátni az igazságot.
Maddie elmondta neki, hogy a szülei orvosok, és anyja a
nagynénjével együtt egy válságterhességi központot vezet az
unokatestvére tiszteletére, aki csupán néhány órát élt. Ő
pedig az egyetem után általános iskolában szeretne tanítani.
Connor ekkor mondott valamit, amit soha nem fog
elfelejteni.
 – Biztos vagyok benne, hogy remek tanítónő leszel,
Maddie! – közelebb hajolt, csillogott a szeme. – Ha mégsem
jön össze, eljöhetsz szerepelni valamelyik filmemben. Nálad
szebb főszereplőnőt úgysem találhatnék.
– Hát… majd észben tartom! – mosolygott rá. Úgy érezte,
a lába már nem is éri a talajt. Egyetlen fiú sem tetszett még
neki soha annyira, mint Connor. – Arra az esetre, ha netán a
tanítói állás nem jön össze.
Connor is mesélt a családjáról. A nővérén kívül négy
öccse van még – közülük hármat Haitiről fogadtak örökbe a
szülei. Apja az Indianapolis Colts futballedzője.
– A nagynéném és a nagybátyám is ismernek egy
családot, akik Haitiről örökbe fogadott gyerekeket nevelnek.
Részt vettek néhány családi összejövetelünkön, amikor még
kisebb voltam. – Maddie nagyon élvezte a fiú társaságát.
Connor úgy bánt vele, mintha rajta kívül nem is tartózkodna
más a kávézóban.
– A szüleim biztos ismerik őket. Egyre több olyan
családot ismerünk meg, ahol vannak gyerekek Haitiről.
– És nehéz volt, hogy egy másik országból érkeztek
testvéreid? – Maddie csak elképzelni tudta, mennyire össze
kellett fognia Connor családjának, amikor hozzájuk került a
három fiú. – Beszéltek egyáltalán angolul?
– Először nem. Az elején nagyon sok vicces pillanat
adódott. – Connor felnevetett, mintha újra lejátszódnának
azok a napok az agyában. – Ők hárman a legjobb barátok
voltak. Nagyjából hatévesen kerültek hozzánk. Csak kreol
nyelven beszéltek. Egy hétbe is beletelt, míg a szüleim
rájöttek, hogy szét kell ültetni őket a vacsoraasztalnál,
különben végig csak egymáshoz beszélnek.
 Maddie csodálkozva hallgatta.
– Annyira csodálom a családodat! Egészen új élettel
ajándékoztátok meg azokat a fiúkat!
– Haitin homoksütit ettek, hogy ne érezzék az éhséget.
Fél évvel azután, hogy hazahoztuk őket, amikor már tudtak
angolul, meséltek a korábbi életükről. Csoda, hogy egyáltalán
életben maradtak. Istennek terve volt velük.
Bárcsak az én húgommal, Hayley-vel is lenne terve!
Maddie megtartotta ezt a gondolatot magának. Még
körülbelül fél óráig beszélgettek, de Maddie nem mondta el
Connornak azt a két dolgot, amely esetleg elijeszthette volna.
Azt, hogy ő soha nem járhat senkivel. És az igazat Hayley-
ről; hogy miért van gondja az egészségével.
Szívesen hallgatta volna még Connort, de elfogyott a
kávéjuk, és mindkettőjüknek dolga volt.
– Egyszer majd mesélj még a vicces pillanatokról, hogy
milyen volt kezdetben!
– Szívesen. – Connor megint elkísérte a kocsijához, és
ezúttal egy picit tovább tartott a búcsúölelés. – Hálaadás
után, vasárnap indulok vissza az egyetemre. – Egymás
szemébe néztek. – Nagyon örülnék, ha találkoznánk, mielőtt
elutazom.
Maddie szívét elszorította a rémület. Nem akart téves
benyomást kelteni Connorban. Nem volt helyes ez a kávézás –
mondta magában. A jövőben jobban kell vigyáznia. Nehezére
esett válaszolni.
– Ööö… hát, az a hétvége elég zsúfolt.
– Jó. – Connor értetlenül nézett rá. – Akkor majd
visszatérünk rá. Hátha mégis lesz egy kis időd.
 A fiú elkérte a számát. Maddie habozott. Végül, mivel
váratlanul érte a kérés, megadta neki. De az igazság az, hogy
soha nem járhat vele. Nem engedheti meg magának – ezt
megfogadta régen. Ha Hayley nem tehet valamit, akkor ő
sem.
De az biztos, hogy a Connorral töltött idő lélegzetelállító
volt. Azóta is folyton csak ő járt az eszében, újra lejátszódott
benne az együttlétük, ahogyan a fiú nézett rá. Ahogyan
érezte magát mellette.
Legalább naponta egyszer kapott tőle üzenetet. Ez
egyszerre keltett benne riadalmat és izgatott örömöt.
Akármennyire szimpatikus is neki Connor Flanigan, nem fog
vele randizni. Hacsak Isten meg nem nyitja ezt a lehetőséget
Hayley számára is egyszer. Eddig senkivel nem ment randira,
és nem ment el táncolni. Mindig talált valami kifogást. Túl
elfoglalt; vagy nem érdeklik a gimis programok.
De az igazság olyasmi volt, amit senkinek nem mondott
el. Még a szüleinek sem.
Egyedül ő a felelős azért, hogy Hayley élete tönkrement.
A húga tökéletesen egészséges lenne, ha ő nem hibázik.
Egyébként is, ha őszintén elmondaná, mit tett;
elmondaná, hogy miatta következett be Hayley balesete,
egyetlen srác sem akarna tőle semmit. Főleg nem egy olyan
csodálatos fiú, mint Connor Flanigan.
Maddie már az ezüst felével végzett, mire Jessie
megérkezett. Kari lánya odaszaladt Maddie-hez, és
megragadta mindkét kezét.
– Mesélj erről a Connorról! Milyen?
– Csitt! – Maddie körülnézett. – Nem akarom, hogy Cole
meghallja! – Másik unokatestvérére pillantott, aki a konyha
túlsó felében a szeletelőkést élezte. – Ő mindenkinek
elhíresztelné.
– Ez igaz. – Jessie halkabbra fogta a hangját. – Cole jót
akar, azt azért tudnod kell.
– Persze. – Maddie is halkan beszélt. – De Connor és én
csak barátok vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy ez így is
marad. Ezért nincs szükség arra, hogy bárkinek is
elmondjuk.
– Értem. – Jessie fogott egy kanalat, és törölgetni kezdte.
– Csak barátok? – A pillantásából látszott, hogy kételkedik
benne.
– Igen. – Maddie megengedett egy halvány mosolyt. – De
látnod kellett volna, Jess! Olyan helyes!
– Hogyne! Azt mindjárt gondoltam! – nevetett Jessie.
Maddie nagyon élvezte, hogy a Baxter unokatestvérek
mind egymás legjobb barátai, ő volt a legidősebb, utána
Jessie, aki tizenhat. Azután Cole és Hayley – mindketten
tizenöt évesek – és Tommy, aki két évvel fiatalabb. A
nagyobb unokatestvérek nagyon szívesen voltak együtt, és
többé-kevésbé mindent tudtak egymásról. A fiatalabbaknál
ugyanez volt a helyzet – csak ők még túl kicsik voltak ahhoz,
hogy a közös szaladgáláson és játékon kívül egyébbel is
foglalkozzanak.
Jessie egyenesen suttogóra fogta.
– Na, mesélj már!
– Csak jó barát. – Maddie elmosolyodott, és vigyázott,
nehogy a szíve elárulja. – De a legremekebb srác, akit
ismerek, Jess. Olyan kedves! Elsőéves a Liberty Egyetemen.
– Az igen! Jessie szeme felragyogott. – És szereti Jézust?
– Igen. És még mókás is.
 Hayley bejött a konyhába, és odalépett hozzájuk.
– Segíthetek?
– Igen, persze! – Maddie keresett egy puha rongyot,
belemártotta a tisztítószerbe. – Csak válassz ki egy villát
vagy kanalat, és addig dörzsölgesd a ronggyal, amíg szép
fényes nem lesz!
– Mint a Chrysler épület teteje! – mosolyodott el Hayley.
Állandóan az Annie című musicalből idézett sorokat. Az volt a
kedvenc színdarabja.
– Igen! – Maddie oldalról átölelte a húgát. Nála jobban
senki sem szerette Hayley-t. De a húga korlátaira való
emlékeztetés megakasztotta a beszélgetését Jessie-vel.
Hayley megpróbált megtisztogatni egy kanalat, és
nagyjából sikerült is neki. De Maddie és Jessie ugyanannyi
idő alatt többet megpucoltak.
Aznap este, jóval azután, hogy Maddie és Hayley a
szüleikkel hazatértek Clear Creek-i otthonukba, Maddie
Connoron gondolkodott, és azon, hogy talán soha nem
mondhatja el neki az igazat Hayley-vel kapcsolatban. Anyja,
úgy tűnt, észrevette, hogy szokatlanul csendes.
– Biztos, hogy jól vagy, szívem? – Éppen akkor
kukkantott be hozzá, amikor lefeküdni készült.
– Jól vagyok. – Eszébe jutott, hogy mosolyogjon. -Anya, te
imádkoztál valaha karácsonyi csodáért?
Anyja csinos nő volt, magas és vékony; sötét haját
rövidre vágatta. Komolyabb típus volt, mint Maddie; nála
inkább a bal agyfélteke dominált, de mindig igyekezett
elmélyíteni a kapcsolatot a lányaival. Ha például ruhára volt
szükségük, Brooke megragadta az alkalmat egy anya-lánya
randira. Havonta egyszer elvitte mindkettőjüket kávézni.
Olyan pillanatokat teremtett, amelyek fontos emlékek
lesznek később.
Brooke lekapcsolta a villanyt, odalépett Maddie ágyához,
és leült a szélére.
– Úgy érted, konkrétan? Hogy Isten vigyen véghez
valamilyen csodát azért, mert karácsony van?
Maddie elgondolkodott.
– Valahogy úgy. Mondjuk egy olyan csodát, ami… tudod,
ami bebizonyítaná, hogy Ő valóságos. Érted?
– Szívem… – anyja arcán a rémület árnyéka suhant át. –
Te kételkedsz abban, hogy Isten valóságos?
– Nem, egyáltalán nem! – vágta rá Maddie. – Vagyis…
nem igazán. – Habozott, és a lelkében háborgó gondolatok
közül némelyik a felszínre jött. – De gondolj bele, Anya!
Hayley… meg Erin néni, Sam bácsi és az egész családjuk…
csak a kis Amy élte túl a balesetet! – Könnyek gyűltek a
szemébe. – Olyan jó lenne biztosra tudni, hogy Isten van… és
szeret minket, nem?
– Igen. – Anyja felsóhajtott, és bólintott. – Isten az évek
során több százszor megmutatta ezt nekünk.
– Neked talán. De nekem nem. Én… most már idősebb
vagyok, és… hát, olyan jó lenne!
– Mmm. – Anyja kisimított néhány tincset Maddie
arcából. – Igen, azt hiszem, az lenne. – Lehajolt, és puszit
nyomott Maddie homlokára. – Majd én is imádkozom érte,
jó?
– Köszönöm! – Békesség és nyugalom áradt szét Maddie
szívében. – Gondolom, az nem baj, ha kérek.
 – Ez igaz. – Anyja Maddie töltőre dugott telefonjára
pillantott az éjjeliszekrényen. – Jelentkezett a srác, akivel a
színházban ismerkedtél meg?
– Igen. – Maddie elmosolyodott. – Ma este a családjával
volt. Clear Creekben laknak, a golfpálya közelében.
– Hát… esetleg meghívhatod hozzánk.
A helyzet valósága kissé megtépázta a szívében éledező
örömöt.
– De vasárnap visszamegy az egyetemre.
– Nemsokára megint jön haza, nem?
– Igen. – Erre nem is gondolt. Connor időben hazajön a
három hétig tartó színházi próbákra. Decemberben szinte
minden este találkozni fognak a próbákon. Meglátjuk.
Anyja felállt.
– Jó éjt, szívem! Ragaszkodj Jézushoz! – Ezt minden este
elmondta neki. És Hayley-nek is, aki a szomszéd szobában
aludt.
– Itt van a szívemben! Szeretlek!
– Én is szeretlek! – Anyja megállt az ajtónál. – Köszönöm,
hogy beszámoltál a srácról! Connornak hívják, ugye?
– Igen. – Maddie érezte, hogy bizsergés támad a testében
a fiú nevének említésére.
– És köszi, hogy beszéltél a karácsonyi csodáról!
– Szívesen! – Maddie a sötétben elmosolyodott.
Anyja becsukta az ajtót maga mögött, és Maddie sokáig
csak nézett ki az ablakon. Voltak olyan esték – mint ez a mai
is –, amikor látta a csillagokat Clear Creek felett. Azt,
ahogyan Isten elhelyezte őket az égen.
– Tudom, hogy ott vagy, Istenem! – suttogta. – Senki más
nem tudná felfüggeszteni a csillagokat az égre.
 Csendben várt, hátha Isten mond valamit.
– Szóval… imádkozom megint a karácsonyi csodáért.
Igazából nem magam, hanem Hayley számára. Hogy legyen
egy kicsit jobban. Akár már karácsonyra. – Maddie megint
várt. – Tudom, hogy szereted Hayley-t, Istenem! És szeretsz
engem és a szüleimet is. De kérlek, adj nekem jelet! Valami
bizonyítékot arra, hogy rajta vagy a dolgon! Köszönöm,
Istenem, nagyon köszönöm!
Az imádság után Maddie a hátára fordult. Néha felmerült
benne, nem kellene-e beszámolnia a bűntudatáról az
anyjának. De attól félt, hogy akkor az anyja önmagát
hibáztatná.
Nem, nem mondhatja el neki, hogyan érez a húgával
kapcsolatban. Jobb, ha magában tartja a szégyenérzetet. Ami
pedig Connor Flanigant illeti, az egészből nem lesz semmi.
Nem fogja hagyni. Ha Hayley soha nem lesz elég jól ahhoz,
hogy rátaláljon a szerelemre, akkor ő is egyedül fog maradni.
A végén amúgy is el kellene mondania az igazat Connornak
Hayley-ről, és akkor a fiú úgysem akarna járni vele.
Nem akarná, hogy bármi köze legyen hozzá.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A tiszta kék égnek és a közel húsz fokos hőmérsékletnek

köszönhetően John Baxter szívében az a szilárd bizonyosság
támadt, hogy ez lesz minden idők legjobb hálaadási ünnepe.
John és Elaine érkeztek elsőként Landonékhoz, nem sokkal
déli tizenkettő után. Elaine két pekándiós pitét hozott, John
pedig néhány doboz felvert tejszínhabot – erről minden
évben ő gondoskodott.
– Apa! – Ashley fogadta őket az ajtóban. – Elaine! Boldog
hálaadást!
Landon is ott volt a sarkában, a konyhából pedig
hallották a gyerekek – Cole, Amy, Devin és Janessa – hangját.
– Papa! – Amy odaszaladt, és átkarolta John derekát.
– Ez lesz a legjobb hálaadás!
– Én is éppen ezt gondoltam! – John viszonozta az ölelést,
aztán a többieket is átölelte.
– Még sosem sikerültek ilyen jól a pitéim! – mondta
Elaine, aztán lehajolt, és megölelte a négyéves Janessát.
– Ez egy új hajpánt?
– Igen – fordult körbe Janessa. – Anyuci tanít, hogy úgy
járjak, mint egy úri hölgy.
John Elaine vállára tette a karját.
 – Az nagyon fontos, édesem! Csodás ifjú hölgy lesz
belőled, akárcsak Amyből!
Bementek a konyhába, és amint letette a tejszínt, John
megállt egy percre, hogy hálát adjon a pillanatért. Ashley
nagy utat tett meg a hit és a szeretetre való képesség útján.
Miután az anyja meghalt, Ashley arra számított, hogy az
apja örökre egyedül marad.
John is így gondolta sokáig. Első feleségének, első
szerelmének soha nem lett volna szabad elveszítenie a
küzdelmet a rákkal szemben. Mégis így történt.
Egyikük sem látta előre, hogy Elaine be fog kerülni a
családjukba, de amikor ez bekövetkezett, senkinek nem
jelentett akkora harcot, mint Ashley-nek. Az évek során
azonban ez fokozatosan megváltozott, és ma már nyoma sem
volt a feszültségnek. Egyik felnőtt Baxter gyermek részéről
sem. Mind szerették Elaine-t.
Ugyanúgy az unokák is. Amy különösen.
Ma este John éppen Amy miatt aggódott a legjobban –
különösen azért, mert vacsora után bejelentést készült tenni.
Kendra Bryant eljön hozzájuk szenteste. Megszületett a
végleges döntés. Csak reménykedni tudott benne, hogy
mindenki felsorakozik mögötte. Ashley alkalmazkodott
minden egyéb nehéz helyzethez az életben. Amy szintén.
John hitt abban, hogy ezt is mindketten elfogadják végül
majd.
Fél órán belül megérkeztek a többiek is. Dayne és Katy
egyenesen a repülőtérről jöttek három kisgyermekükkel. A
kicsik elfáradtak az utazástól, de pillanatok alatt feléledtek.
 – Meg akarod nézni a babaházamat? – nyújtotta a kezét
Janessa kis unokatestvére, Sophie felé, és a két lány már el is
indult felfelé a lépcsőn.
Dayne a legkisebbet tartotta az ölében.
– Egész hónapban erre vártunk! – nézett össze Katy-vel. –
És elújságolhatok valamit?
Mindenki rájuk nézett.
– Még egy baba? – Cole már emelte a kezét a levegőbe,
hogy gratuláljon.
– Nem! – nevetett Katy, és belekarolt a férjébe. –
Egyelőre legalábbis még nem.
– Itt maradunk január végéig! – Dayne arcáról hatalmas
megkönnyebbülés sugárzott. – Szükségünk van arra, hogy
több időt töltsünk itthon, és kevesebbet Los Angelesben. –
Belecsapott Cole tenyerébe. – Ez pedig azt jelenti, hogy
többet leszünk itt!
– Pompás! – Cole a kert felé biccentett. – Majd
összekészítek mindent a futballmeccshez!
John elmosolyodott. Nagy öröm volt számára, hogy a
családja ennyire élvezte az együttléteket; hogy a végsőkig
kiaknázták az ünnepi összejöveteleket. Megszólalt a csengő.
Luke, Reagan és a gyerekeik érkeztek meg. Mire Elaine az
egyik sarokba vonta a kisfiúkat egy vödör építőkocka
kíséretében, már Kari és Ryan is beléptek az ajtón a
gyermekeikkel együtt.
– A lányok fent játszanak Janessa babaházával! – mutatta
az irányt Ashley nővére kislányainak.
Annie már szaladt is az unokatestvéreihez. Ők hárman
nagyon jó barátnők voltak; három szőke, kékszemű kis
hercegnő, élénk képzelőerővel, ének- és tánctehetséggel.
John nagyon hálás volt azért, hogy Dayne és Katy többet
lesznek itt. Sophie mindennél jobban szerette unokatestvérei
közelségét.
Brooke, Peter és a két lány érkezett utoljára.
– Az első adag borsót odaégettem. – Brooke egy nagy tálat
egyensúlyozott, ahogy a bejárati ajtótól a konyha felé indult.
– Elölről kellett kezdenem! Bocsánat, hogy késtünk!
– Mondtam, hogy kapcsolja be az időzítőt! – nevetett
Peter. – De ismeritek Brooke-ot. Neki nincs szüksége
segítségre!
– Ez igaz. – Brooke vállat vont, és letette a tálat. – Eljött a
hálaadás! El tudjátok hinni?
A tizenévesek az utcai szobába gyűltek a zongora köré.
Néhányan jártak zeneórákra, és most kihangsúlyozta a
pillanat meghittségét, hogy Luke Tommyja rákezdett az
„Avvay in a Manger” című karácsonyi dalra.
– Nagyon szép, kispajtás! – Reagan felvonta a
szemöldökét, és végignézett férjén, apósán és a többieken. –
Tényleg egyre ügyesebb!
– Emlékszem, amikor beszorult a feje a lépcsőkorlát két
oszlopa közé! – mondta John mosolyogva. A többiek nevettek.
– Azóta már bizony nagyfiú lett!
– Hála Istennek! – Luke körbement, és mindenkit sorban
megölelt. Amikor odaért az apjához, megállt. – Apa… te
mindig azt mondtad, hogy a hálaadást majdnem annyira
szereted, mint a karácsonyt. – Szünetet tartott, a szeme
ragyogott. – Most már értem, miért. Nincs annál jobb, mint
ha együtt lehetünk.
Egy darabig mindenki az ételkészítésnél segédkezett.
Aztán egy órakor – miközben a pulyka a sütőben pirult –
kimentek az udvarra a Baxter család szokásos hálaadásnapi
érintős futballmérkőzésére. Ebben az évben Cole volt a
felelős.
– Aki a nevét hallja, az az A csapathoz tartozik. Elkezdte
sorolni a neveket, a sajátját utolsóként.
– Az „A” csapat az ász! – emelte levegőbe az öklét RJ. –
Megcsináljuk, gyerünk!
– Mindenki más a B csapat tagja. – Cole körülnézett.
Mindenki keresse meg a csapatát. Aztán elmondom a
szabályokat.
Tommy elindult a B csapat felé.
– „B” mint brutál jó! Ez a mi évünk, srácok! Csináljuk
meg!
John és Elaine az A csapathoz tartoztak. Miközben Cole
elsorolta a szabályokat, ők ketten futó csókot váltottak.
Elaine férje fülébe súgta:
– Nincs a Baxter családhoz fogható!
– Ők a legkedvesebbek a számomra a földkerekségen! –
mondta John, aztán Cole felé fordult. A szabályok egyszerűek
voltak – szinte teljesen olyan volt ez a játék, mint a rendes
amerikai futball, csak tilos volt a szerelés.
Elkezdődött a játék, és egy órányi szoros küzdelem után
végül az A csapat nyert. Tommy színlelt csüggedéssel
csóválta a fejét.
– Még egy sorozat, és sikerült volna! – Cole-ra mutatott. –
Jövőre, unokatesó!
– Készen állunk rá! – nevetett Cole. – Hacsak nem
kerülünk egy csapatba.
Mindketten nevettek, aztán a két csapat tagjai bementek
és kezet mostak. Mindenki leült az étkezőben felállított két
hosszú asztal mellé. John szíve csordultig megtelt hálával,
ahogy tekintete végigsiklott helyet foglaló gyermekein és
unokáin. Egyetlen pillanat erejéig hagyta, hogy a szeme
megpihenjen az üres széken. Mindig odaállítottak egy üres
széket, hogy emlékeztesse őket azokra, akik már nem
lehetnek közöttük. Anyjuk és nagymamájuk – Elizabeth
Baxter. Erin, Sam és három kislányuk: Clarissa, Chloe és
Heidi Jo. Ashley és Landon kisbabája, Sarah.
Ashley ezúttal külön asztalra halmozta az ételeket.
Középen terpeszkedett a pulyka. Landon nekilátott a
szeletelésnek. A hús két oldalán helyezték el a burgonyapürét
és a tepsiben sült édesburgonyát. Volt még Cole híres
kukoricakenyeres töltelékéből és a Baxter-féle karácsonyi
desszertből. Brooke borsót főzött, Kari pedig sajtos bucit
sütött. Reagan és Luke házi készítésű mártást hoztak, Dayne
és Katy pedig a különleges vörösáfonya-öntetüket készítették
el. Ezenkívül volt még fél tucatnyi újfajta saláta, illetve étel,
amelyek az előző évek hálaadásnapi terítékén nem
szerepeltek.
Amikor mindenki leült, Ashley az apjához fordult.
– Apa… imádkozz, kérlek!
Ez is hagyomány volt a családban. John minden évben
megpróbálta a körülményekhez igazítani az imádságát.
Voltak olyan évek, amelyek sok szomorúságot és tragédiát
hoztak magukkal. Volt olyan is, amelyik új életet és reményt
hozott. Ez az év… nos, ebben az évben vacsora után
mindenki hallani fog Kendra Bryantről és arról, hogy a fiatal
nő csatlakozik hozzájuk szenteste.
De ennek még nem jött el az ideje. John rámosolygott a
családjára.
 – Imádkozzunk! – A Baxter gyerekek, házastársaik és
gyermekeik megfogták egymás kezét, lehunyták a szemüket,
és meghajtották a fejüket. – Urunk, hozzád jövünk ezen a
hálaadási ünnepen, hálától túlcsorduló szívvel. Köszönjük,
Atyánk, hogy mind együtt lehetünk itt ma a Te jelenlétedben!
Köszönjük, hogy egészségesek vagyunk, és hogy használsz
bennünket ott, ahol élünk. Nagy áldások éve volt ez, és
szeretnénk alázatosan hálát adni Neked ezért!
John szünetet tartott, majd kapkodás nélkül folytatta.
– Annyiféleképpen megáldottál és megsegítettél a
tanulásban, otthon, a munkahelyen; de nem feledkezünk meg
arról, hogy mind között a legnagyobb áldás az együtt-lét
öröme. Hogy egymás ajándékai lehetünk. Köszönjük a mai
napot! Segíts nekünk ragaszkodni az értékes pillanatokhoz,
amelyeket ez a nap tartogat, beleértve ezt a mostanit is!
Köszönjük az ételt és mindazokat, akik elkészítették!
Szeretünk Téged! Jézus nevében, ámen!
Mindkét asztal körül mindenki kórusban mondott rá
áment.
Vacsora közben körbeadták a szót, és mindenki elmondta,
miért hálás. John ezt szerette a legjobban az ünnepben. A
Baxter család minden tagja szóhoz jutott, a legfiatalabbak is,
és John örült, hogy bepillantást nyer a szívükbe.
A vacsora végeztével John megkérte a nagyobb lányokat –
Maddie-t és Jessie-t –, hogy vigyék fel a gyerekeket az
emeleti jutalomszobába. Amikor látta aggódó pillantásukat,
rájuk mosolygott.
– Nincs semmi baj, csak meg kell beszélnünk valamit!
Amikor a gyerekek mind kimentek, John a nappaliban
gyűjtötte össze felnőtt gyermekeit, menyeit és vejeit.
 – Milyen gyönyörű hálaadás! – mosolygott rájuk, és
megint hála töltötte el a szívét mindegyikükért. Amikor
helyet foglaltak, John nagy levegőt vett. – A legtöbben már
sejtitek, miről akarok beszélni. Kendra Bryantről, arról a
fiatal nőről, aki megkapta Erin szívét.
Luke mocorogni kezdett.
– Még mindig szeretnéd, ha találkoznánk vele –
szenteste?
– Igen. – John érezte, hogy szeme sarkában megjelennek
a könnyek. – Meghívtam, és úgy döntött, hogy eljön.
Tessék! Közölte a tényeket.
John szétnézett, és figyelte a különböző reakciókat. Katy
és Dayne közelebb húzódtak egymáshoz, szemüket nem
vették le Johnról, továbbra is nyitottak voltak arra, amit
mondani készült. Ashley lehorgasztotta a fejét, Kari és Ryan
szintén. Brooke megfogta Peter kezét, aztán mindketten
bólintottak, mintha ők támogatnák az ötletet.
John egy rövid lélegzetvétel után folytatta.
– Tudom, hogy nem mindnyájan értetek egyet ezzel. És az
igaz, hogy nem ismerjük őt. – John érezte, hogy Elaine
odasimul hozzá.
– Nem lehetne alkalmasabb időt találni erre? – Luke
hangja kissé ingerülten csengett. Kihúzta magát,
körbepillantott. – A karácsony a családé. Ez a nő pedig… egy
idegen.
– Ez így van – felelt John nyugodtan. Megértette Luke
érzéseit. – Az a helyzet, hogy Kendra Bryant nem hisz
Istenben. Nem hisz a karácsonyban. – Körülnézett. – Hogyan
találhatnánk ennél jobb módot arra, hogy megértse az
igazságot, mint hogy itt legyen közöttünk?
 Ashley megdörzsölte a tarkóját, aztán felnézett az apjára.
– Én nem tudom megtenni, Apa. Túl sok lenne Amy-nek.
– Megértem. – John bólintott, bár közben a szíve el-
facsarodott. Nehezebbnek bizonyult a dolog, mint gondolta. –
Azt hiszem, én folyton azt kérdezem magamtól… mit akarna
Erin? És minden szívdobbanással egyre inkább úgy érzem,
hogy Erin azt szeretné, ha Kendra Bryant megismerné Jézust.
Azt akarná, hogy fogadjuk őt tárt karokkal. Különösen
szenteste.
– Én itt leszek! – jelentette ki Brooke együttérzéstől
fátyolos, mégis határozott hangon. – Első kézből látni
karácsonykor, hogy Erin szíve megmentette valaki másnak
az életét? Nehéz lesz, de részt akarok venni benne.
Peter egyetértett, Dayne és Katy szintén, mint ahogy Kari
és Ryan is. Ahogy egyik a másik után felszólalt, Ashley
felsóhajtott, és a földre szegezte a tekintetét. Landon
átkarolta.
Vele szemközt Luke bosszúsan sóhajtott egyet.
– Én sem tudom megtenni! – Karira, Brooke-ra, majd
Dayne-re pillantott. – Nem haragszom rátok, amiért
beleegyeztetek. De azt hiszem, akkor az idén külön fogjuk
ünnepelni a karácsonyt.
– Használhatjátok a házunkat! – Ashley halványan
elmosolyodott, de a szeme szomorú maradt. – Landonnal és a
gyerekekkel átmegyünk az anyósomékhoz. Csak
négyórányira vannak.
John vállára mázsás súlyként nehezedett a döntése.
– Sajnálom! Nem akartam, hogy ez megosztást támasszon
közöttünk!
 – Nem fog – biccentett Luke az apja felé. – Csak más lesz,
mint az eddigi években.
A beszélgetés megakadt. És bár éles szavak nem
hangzottak el, és senki nem lett dühös, mégis érezhető volt a
feszültség. A feszültség, amely szinte soha nem jellemezte
Baxterék családi összejöveteleit. A megbeszélés véget ért, a
gyerekek visszajöttek. Következett a desszertevés, de a
hangulat már nem volt a régi.
Az este hátralevő részében a felnőttek közötti beszélgetés
erőltetett és természetellenesen rövid volt, akármivel
próbálkozott is John, hogy visszahozza a könnyed hangulatot.
Néhány óra múlva mindenki összegyűjtötte a gyermekeit, és
hazaindult. A korábbi öröm igazából nem tért vissza. John és
Elaine mentek el utoljára. Ashley kikísérte őket.
John átölelte a lányát, aztán mélyen a szemébe nézett.
– Sajnálom, édesem! – Felsóhajtott. – Mindent
elrontottam.
– Őszintén szólva, választhattál volna alkalmasabb
pillanatot.
Ashley megjegyzése szíven szúrta.
– Arra gondoltam, hogy karácsonyig már nem leszünk
mind együtt.
Elaine kínosan érezte magát.
– A kocsiban leszek! – Megpuszilta Ashley-t. – Nagyon
finom volt a vacsora. Majd beszélünk!
– Rendben. – Ashley utána nézett. Amikor Elaine beült az
autóba, Ashley becsukta a ház ajtaját, és megint az apjára
nézett. – Apa… épp elég nehéz Erin, Sam és a lányok nélkül
ünnepelni. De belegondolni abba, hogy az… az a nő itt legyen
karácsonykor? – Szeme megtelt könnyel. – Újra felszakítja a
sebet.
– Sajnálom! – John nem tudta, hogyan hozhatná helyre a
dolgot. – Talán jobb időpontot is választhattam volna arra,
hogy elmondjam.
Ashley karba tette a kezét.
– Vagy talán jó lenne, ha csak te találkoznál vele. Senki
más nem akarta ezt. – Letörölt egy könnycseppet. – A többiek
beleegyeztek, de nem törekedtek rá, ezt azért látod, ugye?
John szíve még jobban elszorult. Erre nem is gondolt.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
Nyomasztóan telepedett rájuk a szomorúság. Ashley
végül lassan mélyet sóhajtott.
– Nem a te hibád. Úgy gondoltad, ez így helyes. – Megint
megtörölte az arcát. – Csak hát megosztást szít köztünk. Azt
pedig gyűlölöm.
John magához vonta a lányát.
– Azt én is gyűlölöm, édesem! – Hátralépett, kezét lánya
vállán nyugtatta. – Imádkozz, hogy valahogyan átvészeljük
együtt!
– Úgy lesz! – bólintott Ashley. Ellágyult a pillantása. –
Szeretlek, Apa!
– Én is szeretlek!
Johnnak az Ashley-vel folytatott beszélgetés járt a
fejében, miközben hazafelé tartott Elaine-nel. Ez így van. Át
fogják vészelni. De nagyon rossz volt látni, hogy Ashley-t így
felzaklatta a dolog. Lehet, hogy nincs igaza. Lehet, hogy
jövőre kellett volna halasztania a látogatást. John érezte,
hogy egész lelkét átjárja a bánat. Akárhogy is, már
megszületett a döntés. Ő és a többiek a szentestét Kendra
Bryanttel fogják tölteni.
Akár csatlakozik hozzájuk Ashley és Luke a családjával
együtt, akár nem.
 HATODIK FEJEZET

Connor egész hálaadás alatt úgy vélte, hogy nővére, Bailey

furcsán viselkedik. Bailey és Brandon jobban csüngtek
egymáson, és Bailey jó néhányszor ásított, amikor pedig
nevetnie kellett volna.
– Jól vagy? – vonta félre Connor vacsora után. –
Fáradtnak tűnsz.
– Jól vagyok – válaszolt Bailey mosolygós szemmel. –
Csak… igen, egy kicsit fáradt vagyok. Nem nagy ügy.
Csak desszertevés idején derült ki az igazság Bailey
fáradékonyságával kapcsolatban. Brandonnal egyfolytában
egymásra pillantgattak, mosolyogtak, míg végül Brandon a
magasba emelt egy pohár almabort.
– Bailey és én szeretnénk megosztani veletek valamit.
Connor nézte, ahogy a szülei figyelme egyből Bailey-ékre
irányul. A kisebb fiúk nem kapcsoltak azonnal, de aztán ők is
elcsendesedtek egy kissé.
– Most tudtuk meg a hét elején. – Bailey a férjére
pillantott, aztán az anyjára. – Kisbabánk lesz!
– Micsoda?! – Édesanyjuk felpattant, és az asztalt
megkerülve odaszaladt hozzájuk. Mindkettőjüket egyszerre
karolta át. – Ez most komoly? Jobb hírt nem is közölhettetek
volna!
 Connor és az apja egyszerre álltak fel, és ők is odasiettek
gratulálni a fiatal párnak. A fiúk is követték a példájukat.
Bailey és Brandon örömtől sugárzó arccal állták a gratulációk
és kérdések özönét.
– Egész nap el akartuk mondani! – mondta Bailey ragyogó
arccal. – De nem akartuk, hogy az egész vacsora rólunk
szóljon, ezért vártunk mostanáig.
– Június közepére várjuk. – Brandon felesége vállára tette
a karját. – Bailey egy kicsit fáradtabb, de általában csak
reggelenként tapasztal rosszullétet.
Egész este nem is beszéltek már másról. Édesanyjuk
elmesélte, hogy mindegyik terhességet másképp élte meg,
Bailey pedig elmondta, hogy amennyire lehetséges, szeretne
természetes szülést.
– Ez csodálatos! – Anyjuk átült Bailey mellé, és most
megsimította a hátát. – Csak maradj nyitott! Ha mégis
szükséged lenne orvosi segítségre, Isten majd megmutatja.
Tovább beszélgettek, és közben Connor próbálta
kibogozni az érzéseit. Nyilván nagyon örült a nővére
örömének. Bailey és Brandon néhány hónappal ezelőtt
megkérték a családot, hogy imádkozzanak értük. Már egy éve
szerettek volna babát, úgyhogy ez remek hír. Mindenképpen
imameghallgatás.
De változást is jelent.
Egész gyerekkorukban Bailey volt a legjobb barátja.
Együtt jártak a színjátszó körbe, és sokszor késő estig
beszélgettek az életről, a kapcsolataikról és Istennek a
jövőjükkel kapcsolatos terveiről. Connor úgy gondolta, hogy
Brandon a legklasszabb srác a világon, és tökéletes férj
Bailey számára. Egy kisbaba azonban még távolabb sodorja
majd Bailey-t tőle, mert a nővérének így még kevesebb ideje
marad rá.
Lerázta ezeket az érzéseket. Nála jobban senki nem örül
Bailey örömének. De vajon hány év múlva talál ő is
feleséget? Mennyi idő még, amíg újra több közös vonás lesz
bennük nővérével és legjobb barátjával?
Bailey egy félóra múlva a konyhában talált rá. Éppen
mosogatott.
– El tudod hinni?
– Nem! – mosolygott rá Connor. – Még mindig úgy nézel
ki, mint egy gimnazista.
– Pedig már öt év telt el az érettségi óta! – Bailey fogott
egy konyharuhát, és elkezdett törölgetni.
– Pontosan. – Connor megrázta a fejét. – Kezdem
utánozni Anyát és Apát. Én is folyton azt kérdezem, hova
szalad az idő.
A pillanatnyi merengés mindkettőjüket mosolyra
késztette.
– És mi a helyzet Maddie-vel? – kérdezte Bailey, és
felvonta egyik szemöldökét. – Úgy tűnt, ti ketten remekül
elvagytok.
– Tényleg. – Connornak a nap folyamán többször is
eszébe jutott a lány. – Fantasztikus lány! De valamit rejteget.
Nem értem.
– Lehet, hogy egy kicsit sok neki az egész. Tudod… hogy
te egyetemista vagy, meg ilyesmi.
Connor elmosolyodott.
– Nem tudom. Azt hiszem, nincs is sok értelme igazából.
Karácsony után engem lefoglal majd a suli, ő pedig itt lesz.
 – Hát, nem biztos. – Bailey végzett, a konyharuhát a
mosogatógép fogantyújára akasztotta. – Ha Brandon és én is
összehoztuk úgy, hogy ő olyan őrült életet élt LA-ben, én meg
itt laktam… akkor bármi lehetséges!
– Nem mindenkinek jut olyan kapcsolat, mint nektek!
– Connor! – Bailey-n látszott, hogy nem is tudja, hogyan
kezelje öccse megjegyzését. – Mondd, hogy viccelsz! Még
csak tizenkilenc éves vagy. Akárki is ő, ott van valahol. És
amikor rátalálsz, nem lesznek kételyeid. Rendben?
– Rendben. – Connor elmosolyodott, és futólag átölelte a
nővérét. – Igazad van.
– Hát persze! – Öccse szemébe nézett. – Istennek más a
terve veled, mint velem. De tökéletes lesz rád nézve.
Connorba bátorságot öntöttek nővére szavai. Este,
amikor Bailey és Brandon elmentek, kiment a hátsó
verandára, és felhívta Maddie-t. Kirázta a hideg, amíg a
válaszra várt.
Maddie az utolsó pillanatban vette fel, mielőtt a
hangposta bekapcsolt volna.
– Halló!
– Maddie, én vagyok az. – Connor hirtelen már nem is
volt biztos benne, mit mondjon. A hideg levegőtől a lélegzete
is elakadt. – Boldog hálaadást!
– Köszi! – Maddie hangjából érződött egy kis feszengés.
Mintha nehezére esne megfogalmazni, mit mondjon.
– Kivel vacsoráztál együtt? Csak a szüleiddel és a
húgoddal? – Connor fel-alá járkált a teraszon. Miért érzi ezt
olyan nehézkesnek?
 – Nem. Átmentünk a nagynénémékhez. Ott volt az összes
nagynéném, nagybátyám és unokatestvérem. Azt hiszem,
összesen huszonheten voltunk.
– Az igen! – Connor már-már arra gondolt, elújságolja a
nővére nagy hírét, de aztán meggondolta magát. Lehet, hogy
Bailey még nem szeretné világgá kürtölni. – És jól éreztétek
magatokat?
– Igen. És neked milyen volt? – A háttérből egy lány
hangja szűrődött be. Mintha túl hangosan beszélt volna.
– Jó volt. – Connor megállt, szétnézett a havas kerten. –
Csak a család kilenc tagja. De jól szórakoztunk. Anya
pulykája sosem sikerült még ilyen jól. – Megint hallotta azt a
hangot. – A barátnőid vannak ott?
– Nem, ez a húgom. – Maddie arrébb mehetett, mert a
háttérzajok elhalkultak.
– Aha. – Megint megakadt a társalgás. Ez nagyon furcsa
volt, mert az első néhány napon, a meghallgatások alatt
Connor nagyon erős vonzódást érzett kettejük között. –
Akkor… holnap esetleg kávézunk megint együtt? Vagy
vásárolni mentek a fekete péntek miatt?
– Régen azt csináltuk. Korán felkeltünk, rohantunk a
leárazásokra. – Szünetet tartott. – Már nem szoktuk. De…
nem tudok elmenni kávézni. Segítek az anyukámnak a
karácsonyi díszítésben.
– Értem. Jó. – Connor beletúrt a hajába, és felnézett a
csillagtalan éjszakai égre. – Maddie… minden rendben?
– Igen. Ne haragudj! – sóhajtott a lány. – Csak… most
már mennem kell. Köszi, hogy hívtál!
 – Szívesen. – Connor elköszönt, és letette a telefont. Hát,
Istenem… erről ennyit! Nyilván nem Maddie az, akit nekem
szánsz.
Zsebébe csúsztatta a telefont, és bement, hogy segítsen az
öccseinek az eltakarításban. De hiába tűnt úgy, hogy Maddie
nem érdeklődik iránta, Connor nem bírta kiverni a fejéből a
lányt. Amikor este lefeküdt, a legutolsó gondolata nem egy
boldog hálaadásnapi emlék volt, még csak nem is a nővére
csodálatos híre.
Hanem Maddie West arca. A lányé, aki belopta magát a
szívébe.
Akár tetszett neki a dolog, akár nem.

Maddie az ágyán feküdt, arcát a párnába temette. Szörnyen

bánt Connorral, és mindennél jobban vágyott rá, hogy
felhívja és elmondja neki, miért volt olyan goromba. Nem a
fiú hibája. Egyszerűen nincs hely a szívében egy ilyen fiú
számára, mint Connor.
Jobb, ha véget vetnek neki most, mielőtt még elkezdődne.
Amióta letette a telefont, azóta a könnyeivel küszködött.
Valaki megállt az ágya mellett.
– Maddie!
Az anyja volt. Maddie az oldalára fordult, és felnézett.
– Édesem… mi a baj? – Anyja leült az ágy szélére, és
megérintette Maddie arcát. – Te sírsz?
– Sajnálom. Próbálom visszatartani. – Maddie felült, és
egyik térdét felhúzta a mellkasához. – A mai volt az eddigi
legjobb hálaadás. Komolyan.
 – Akkor mi a baj? – Anyja szeméből sütött az aggodalom.
– Hiányzik Erin néni?
– Nem. Vagyis, igen, persze. Csak… Connor felhívott. El
akart hívni egy kávéra holnap, de nemet mondtam neki.
Maddie anyja várt néhány másodpercet. Mintha próbálná
felfogni a helyzet lényegét.
– Jó… szóval igent akartál mondani?
– Nem! – Maddie szemét újra döntötték a könnyek.
– Vagyis, igen. De nem tehetem. – Túl régóta tartogatta
már magában a dolgot. Anyja karjaiba vetette magát, fejét
anyja vállára támasztotta. – Elmondhatok neked valamit? De
maradjon kettőnk között!
– Hát persze! – Anyja végigsimította Maddie haját.
– Itt vagyok, édesem! Akármikor, amikor szükséged van
valamire.
– Jó. De csukd be az ajtót, kérlek! – Maddie zsebkendőért
nyúlt, amíg anyja becsukta az ajtót. – Hayley nem hallhatja
meg!
– Rendben. – Anyja visszaült az ágy szélére. – Mi a baj?
Maddie szipogott.
– Hayley-vel kapcsolatos. Sosem… akartam beszélni róla.
De úgy érzem, nem tudok továbblépni, ha nem teszem meg.
– Hayley-vel kapcsolatos?
– Igen.
Maddie felsóhajtott, és anyja szemébe nézett. Minden
porcikájával arra vágyott, hogy elmondja anyjának az
igazságot. Hogy elkövetett valamit, ami azóta mindennap
nyomasztja, és hogy emiatt azt hiszi, hogy Hayley balesete az
ő hibájából történt, és azóta minden egyes napon bűntudat és
megbánás gyötri.
 De nem tudta kipréselni magából a szavakat.
Elővette inkább ugyanazt, amiről korábban már beszélt.
– Folyton az jár a fejemben… mennyire nem igazságos,
hogy én boldog, normális életet élhetek, Hayley pedig…
küszködik. Ez így nem jó! – Maddie kitörölte a könnyeket a
szeme sarkából. – Miért nem tudja Isten meggyógyítani?
– Jaj, édesem! – ölelte át újra az anyja. – Hiszen
meggyógyította!
– Anya, de nem ugyanolyan, mint a többi…
– Maddie, hát nem emlékszel? – Anyja szemében új
szenvedély lobbant. – Azt mondták, Hayley soha nem fog újra
járni. Soha nem fog látni, beszélni vagy kerékpározni. Három
hónappal a baleset után mégis látott engem. Az orvosa azt
mondta, ez csoda; nincs rá magyarázat. Egy évvel később
pedig, amikor biciklire ült… – Szeme megtelt könnyekkel. –
Hayley Isten erejének két lábon járó bizonyítéka. Ha más is,
az is az Ő dicsőségét szolgálja. Mert elvileg még mindig ott
kellene feküdnie a kórházi ágyon.
– Anya! – Maddie karján és lábán borzongás futott végig.
– Ezt nem is tudtam! – Megpróbálta elképzelni Hay-ley-t,
amint az ágyban sorvadozik, vakon, némán és bénán. Erről
sosem beszélt a családjuk. Maddie összehúzta a szemét. – Ezt
mondták neked, amikor kórházban volt?
– Igen. Közölték, hogy soha nem fog kikerülni az ágyból.
Mi pedig elkezdtünk csodáért könyörögni Istennek. És Isten
megadta. Többet adott, mint amit kérni vagy elképzelni
tudtunk. A húgod egészségesebb, mint valaha hittük volna.
Maddie ezen hosszan elgondolkodott. Hayley tud iskolába
járni, olvasni, még ezüstöt pucolni is.
 – Azt hitték, hogy mindig ágyhoz kötött lesz? – Miért nem
tudott ő erről eddig? – Én meg folyton azt kívánom, bárcsak
segítene rajta Isten. Nem is tudtam… hogy már megtette.
– Hát… most már tudod – mosolygott rá az anyja. –
Imádkozzunk!
Maddie bólintott. Régóta nem tettek ilyet. Megfogták
egymás kezét, és imádkoztak… hogy Maddie érezze meg
Isten békességét, és ismerje meg Hayley fokozatosan
kibontakozó csodájának valóságát.
Amikor befejezték, az anyja felállt.
– Örülök, hogy beszélgettünk!
– Én is. – Maddie mosolyt erőltetett az arcára. Bárcsak
tényleg jobban érezné magát! – Szeretlek, Anya!
– Én még jobban! – Anyja a kezét Maddie arcára fektette,
aztán kiment.
Az anyjával folytatott beszélgetéstől enyhülnie kellett
volna Maddie bűntudatának. Mégsem így történt. Aznap este
elalvás előtt végiggondolta, mi mindent tett Isten a húga
gyógyulásáért. És azt is, hogy mennyire más lenne az élete,
ha az orvosoknak lett volna igaza. De továbbra is
nyomasztotta a valóság – az, hogy Hayley egyáltalán meg
sem sérült volna, ha ő tette volna a dolgát. Az, amiről nem
számolt be az anyjának. Mert még mindig nem tudta rávenni
magát, hogy elmondja neki az igazat.
Hát még Connor Flanigannek!
A fiúra való emlékezés mosolyt csalt az ajkára. Olyan
ábrándos mosolyt, amilyet addig nem ismert. Nagyon jó
érzés volt a társaságában lenni; együtt nevetni vele. Ha
tehetné, állandóan vele lógna. De nem teheti.
Sem most, sem máskor.
 Ez pedig azt jelenti, hogy amikor Connor visszajön az
egyetemről a karácsonyi szünetre, Maddie-nek ügyesebben
kell tartania a távolságot.
Mert egész élete sem lesz elég ahhoz, hogy megfizessen
azért, amit Hayley ellen elkövetett.
Még akkor sem, ha ő akkor még kislány volt.
 HETEDIK FEJEZET

Jeges szél süvített végig Bloomington városán a hálaadás

utáni vasárnapon, de azért ez sem tartotta vissza Ashley-t,
Landont és a gyerekeiket attól, hogy elmenjenek Landerék
faiskolájába a város szélén. A legtöbb Baxter itt vette meg a
fenyőfát karácsonyra.
Ashley és Landon először az előcsarnokba mentek a
gyerekekkel. Kari, Ryan és a gyermekeik már lefoglaltak két
asztalt. Kari felállt, és átölelte Ashley-t.
– Dermesztő hideg van kint.
– Mondtam neki, hogy maradjon idebent. – Cole
odabiccentett nagybátyjának, Ryannek. – Az idén a férfiak
választják ki a fákat. – Elmosolyodott. – Mármint a forró
csokit követően.
Ashley letette a sálját és a kesztyűjét.
– Nem is rossz ötlet!
Ryan, Landon és Cole beálltak a sorba. A hagyományhoz
hozzátartozott a forró csoki és a házi sütemény. Ashley leült
Kari mellé; Amy, Devin és Janessa pedig odafurakodtak Kari
gyermekei közé.
– Beszéltél azóta Luke-kal? – kérdezte Kari halkan. – Azt
hiszem, nem fog jönni.
 – Kicsit sok lenne. – Ashley nem akart hinni abban, hogy
az öccsük a szentestével kapcsolatos döntés miatt marad
távol. – Kétszer idejönni Indianapolisból egyetlen hétvége
alatt!
– Tavaly is megcsinálták – húzta el a száját Kari. –
Annyira utálom a feszültséget! Különösen az ő részéről.
– Tudom. – Ashley elkapta az asztal túloldalán ülő Amy
pillantását. Halkabbra fogta a hangját. – Beszéljünk róla
később!
Megérkezett az apjuk és Elaine. A többiekhez hasonlóan
ők is melegen fel voltak öltözve. John letekerte a sálat az
arca elől, ahogy közelebb értek.
– Még több havat jósolnak. Lehet, hogy ez lesz a
leghidegebb telünk hosszú idő óta.
– A karácsonyfa kiválasztásához tökéletes. – RJ
rávigyorgott unokatestvérére, Devinre. – Egyébként is mi
hegyi emberek vagyunk. Hozzászoktunk a hideghez.
– Pontosan. – Devin egy évvel fiatalabb volt, mint RJ, de
mindketten harmadikosok voltak a Clear Creek-i általános
iskolában. – Nekem tetszik Cole ötlete. A lányok maradjanak
bent a melegben. Mi, fiúk, majd elvégezzük a munkát.
– De mi van, ha mi is szeretnénk segíteni a fa
kiválasztásában? – kérdezte nevetve Amy. – Minden hegyi
embernek szüksége van egy hegyi asszonyra.
Megjött Brooke is Peterrel és a lányokkal. Miután
mindenki kapott forró csokit és sütit, együtt elindultak fát
keresni. A szél lecsillapodott, így végül senki sem maradt
bent. Nekilódult a csoport; Ashley és Landon hátul baktattak
a többiek mögött.
 – Hát tényleg nem érti? – Ashley érezte, hogy
ingerültsége megint a felszínre tör. – Még csak rá sem
kérdezett Luke-ra. Ez pedig nem normális.
Landon felesége derekára fonta a karját.
– Csak élvezi ezt a napot, Ash. Mi, többiek, itt vagyunk.
– Tudom, de… – Ashley némán lépdelt néhány pillanatig.
– De legalább sajnálhatná! Ez az egész az ő műve!
Landon sokáig hallgatott; némán lépkedtek a hóban.
Végül feljebb csúsztatta a karját Ashley vállára, és finoman
közelebb húzta magához.
– Csak azt tudom, hogy az édesapád szeret. – Megpuszilta
a halántékát. – De azért… sajnálom, hogy így szenvedsz.
Komolyan.
Ashley korholta magát.
– Én is sajnálom. – Nagyot sóhajtott. – Ez egy különleges
nap. Nem akarok ünneprontó lenni.
Amy és Janessa visszafordultak, és feléjük futottak.
– Úgy teszünk, mintha eltévedtünk volna a vadonban. –
Janessa szeme örömtől csillogott. – Jó lesz? Ti is játsszatok
velünk! – Nagy kört írt le a karjával. – Tegyetek úgy, mintha
nagy vihar közeledne, és vadásznunk kellene az ételért.
Ashley elfojtotta a nevetését.
– Rendben! Majd mi megvédünk titeket.
– Én pedig majd vadászom! – Landon felemelte a kezét. –
Ti, lányok, segíthettek Anyának menedéket találni.
– Igen! – tapsolt Amy. – Gyere, Janessa! – Visszaszaladtak
a csoport elejére.
Ashley elnevette magát.
– Hogy tudnék a szenteste miatt bosszankodni, amikor a
mai nap ennyire jó?
 – Hát ez az!
Ashley nagyot szippantott a friss hideg levegőből. -Apa
döntésével majd foglalkozunk később.
Felsétáltak egy kis emelkedőn egy szép kis fenyőligethez.
Cole kijelentette, hogy ez a rész a legjobb az egész
faiskolában. Janessa, Amy és unokatestvéreik találtak egy
olyan helyet, ahol mind elélhetnének, ha soha nem jutnak
vissza a civilizált világba. Ashley majdnem annyira élvezte a
gyerekek képzelőerejét, mint magát a karácsonyt.
Félórán belül mindegyik család megtalálta a fáját. A
gyerekek felváltva fűrészeltek. Amikor visszaindultak az
épülethez, Ashley és az apja egy kicsit lemaradtak a
többiektől. A csodaszép délután ellenére Ashley érezte, hogy
visszatér a haragja.
– Ugye, tudod, miért nincs itt Luke?
Apját mintha váratlanul érte volna ez a hangszín.
– Azt mondta, dolguk van.
– De nem azért. – Ashley igyekezett uralkodni a hangján.
– Apa, Luke zaklatott! Mint ahogy én is.
– Kendra miatt. – John válasza inkább kijelentés volt,
mint kérdés.
– Igen. – Ashley rákényszerítette magát, hogy levegőt
vegyen. – A karácsony nagyon különleges időszak. Nem
lehetne áttenni ezt a találkozást máskorra? Valamikor
jövőre?
– Hát… most, hogy már visszajelzett… – Apja lenézett a
hóborította földre. – Nekem nagyon fontos, hogy találkozzam
vele szenteste.
Ashley érezte apja hangneméből, hogy lezárta a témát.
– Nekünk is nagyon fontos a karácsony.
 – Sajnálom, hogy ennyire felzaklat a dolog, Ashley. – Apja
összehúzta a szemét. Azóta, hogy előjött a téma, most először
tűnt kevésbé együttérzőnek. – Azt hittem, meg fogod érteni.
– Nincs más választásom. – Ashley gyűlölte, hogy
vitatkoznia kell az apjával. – Te úgysem fogod meggondolni
magad. De nem baj! – Megacélozta az erejét a hideg széllel
szemben. – Mi nem leszünk ott.
– Aggódsz Amy miatt. – John szomorúan mosolygott rá,
gyapjú micisapkáját a szemébe húzta. – Ezt értem. De
megkérdezted őt egyáltalán?
– Komolyan kérded? – csattant fel Ashley, de azonnal el is
szégyellte magát. Ez a beszélgetés sehova nem vezet. Megint
feltámadt a szél, és kavarni kezdte a havat. Közelebb
húzódott az apjához, hogy John hallja, amit mond. – Azt
akarod, hogy kérdezzek meg egy tízéves kislányt, hogy
szeretne-e találkozni azzal az idegennel, aki az anyja szívét
megkapta?
– Nem is tudom. – Apja mélyen a zsebébe dugta mindkét
kezét. – Amikor imádkozom ezért, úgy érzem, ez a találkozás
valamiképpen jó lehet Amynek. Akár gyógyító hatással is
lehet rá.
– Nem gondolnám – füstölgött Ashley. – Mi lenne, ha
abban maradnánk, hogy ebben nem értünk egyet? Csak
gondoltam, várhatnál karácsony utánig. Vagy amíg Amy egy
kicsit idősebb nem lesz. De hát ez van. – Habozott. – Te úgy
csinálod, ahogy te akarod, mi pedig úgy, ahogy mi.
John egy pillanatig hallgatott. Még mindig le voltak
maradva a többiekhez képest – akik mind nagyon örültek a
fáknak, amelyeket a férfiak cipeltek.
– Nagyon sajnálom, Ashley, tényleg!
 – Apa, ha sajnálnád, akkor változtatnál rajta! – Ashley
megállt, könnyek homályosították el a látását. – Hát nem
érted?
– Nem változtathatok rajta. Most már nem. – Apja is
megállt, és szembefordult vele. – A szavamat adtam neki.
– Jó! – Ashley keresztbe tette a karját, és megint elindult.
– Elég! Hagyjuk!
– Ne légy dühös, Ash! – Apja mellette lépdelt. A hangja
zaklatottabbnak tűnt, mint előtte.
– Nem vagyok dühös, de fáj.
– Sajnálom. – John a dzsekije zsebébe dugta a kezét. –
Tényleg!
Két órával később, miután felkötötték a fákat az autókra,
és ittak még egy csésze forró csokit, mindenki hazament.
Már félúton jártak, amikor Ashley rádöbbent, hogy át se
ölelte az apját búcsúzóul. Rossz érzéssel töltötte el. Szörnyű
volt ez a feszültség közöttük. Sose szoktak így lenni az
apjával. Nagyot sóhajtott.
Ashley, Landon és a gyerekek összegyűltek a nappaliban,
belehelyezték a fát a tartójába. Landon csak ekkor nézett
körül.
– Hol van Amy?
– Fent. – Cole a padlón feküdt, a fa törzsét csúsztatta hol
egy kicsit jobbra, hol egy kicsit balra, kereste a tökéletes
pozíciót. – Fáradt volt. Vagy átfázott. Vagy esetleg
mindkettő. – Megint megmozdította a fát. – Na, Apa, így jó
lesz?
Ashley agyán hirtelen átvillant egy rettenetes gondolat.
Mi van, ha Amy meghallotta a beszélgetést közte és az apja
között? Amy fiatal, de élesen szokott fülelni a körülötte zajló
beszélgetésekre.
Különösen, ha az anyja került szóba.
Ashley felment a lépcsőn, a folyosó végén benyitott Amy
szobájába. Ez a szoba volt valamikor az övé. Nem égett a
villany. Bekukucskált, majd halk léptekkel az ágyhoz lépett.
Cole-nak igaza volt. Amy aludt.
Ashley hosszan nézte a kislányt. Uram, őrizd a szívét!
Olyan sok veszteség érte már így is! Kérlek, mutasd meg
nekünk, hogyan szeressük! Különösen most… karácsony táján.
Lehajolt, puszit nyomott Amy arcára, aztán hagyta
aludni.
Majd később megbeszélik, hogy mit hallott Amy.
Ashley és Landon elővették a díszeket tartalmazó
dobozokat, és kezdetét vette az óriási karácsonyfa-díszítési
hadművelet. Kénytelenek voltak egyetérteni a gyerekekkel.
Ennél jobb fájuk még sosem volt. Olyan szépen nézett ki,
hogy szinte nem is tűnt igazinak.
Kicsit később Amy is csatlakozott hozzájuk, és
ugyanolyan vidámnak tűnt, mint a többi gyerek. Izgatott
örömmel várta a karácsonyt, és nagyon szívesen aggatta fel a
díszeket. Ha fel is zaklatta valami, amit korábban hallott,
nem látszott rajta. Ashley úgy döntött, inkább nem kérdezi
meg az unokahúgát, hogy mit hallott. Talán csak felizgatná a
kérdés. Jobb, ha most elsiklik az eshetőség fölött.
Akár a hideg levegő tette, akár a faiskolai kirándulás, a
díszítés után a gyerekek a szokásosnál is fáradtabbak voltak.
Nyolc órára mind ágyba bújtak. A nappali elcsendesedett.
Landon azon kapta Ashley-t, hogy az évek során
összegyűjtött fényképes díszeket nézegeti.
 – Akkor érzem a leginkább a karácsonyt, amikor itt
vagyok melletted. – Ashley rámosolygott a férjére, és karját a
dereka köré fonta. – Ezeket a díszeket Cole készítette kétéves
korában. Aztán itt vannak a fényképek a gyerekekről az évek
során. Olyan, mintha minden évben egyesülne az összes
karácsony a fánkon.
– Mmm. – Landon magához vonta. – Én is melletted
érzem leginkább a karácsonyt. Akárhol is vagy.
Ashley mélyen férje szemébe nézett.
– Gondolod, hogy Amyvel minden rendben?
– Úgy tűnt. – Landon kisimította felesége haját az
arcából. – Mondta már valaki, kedveském, hogy csodaszép
haja van?
– Úgy emlékszem, egy bizonyos jóképű úriember
mondogatta már néhányszor. – Ashley érezte, hogy bánatos
szíve egy kicsit megenyhül.
– Nos… ennek a bizonyos úriembernek van egy ötlete. –
Landon kinézett az ablakon. – Sétáljunk el a patakig, amíg
még esik a hó!
Ashley nagyon szerette Landonban, hogy bármelyik
pillanatot képes volt feledhetetlenné varázsolni. Ilyen volt
első perctől fogva, amikor még először próbálta elérni. hogy
Ashley beleszeressen.
Amikor Ashley a makacssága miatt majdnem elveszítette
élete szerelmét. Hány közeledési kísérletét utasította el! És
csak azért, mert azt hitte, hogy Landon túlságosan
biztonságos! Most viszont szinte kétségbeesetten szerették
egymást. Tisztában voltak azzal, milyen közel jártak ahhoz,
hogy mindent elveszítsenek.
 – Mmm. – Felágaskodott, és megcsókolta a férjét. –
Tökéletes elképzelés!
Jó melegen felöltöztek, és elindultak kéz a kézben a
frissen hullott hótakarón át. A telihold szivárványos fénnyel
vonta be a fehér leplet.
– Olyan világos van, mintha nappal lenne! – Landon
felnézett az égre. – Sosem láttam még ennél szebb hóesést!
– Tökéletes. – Ashley szorosan mellette maradt, miközben
a patak felé lépdeltek. Kedvenc padjukat majdnem harminc
centi hó borította, de Landon a kabátja ujjával lesöpörte,
hogy leülhessenek. – Szeretem azt, hogy ilyen csendes,
miután havazik.
– Mintha Isten az egész teremtett világnak esélyt adna
arra, hogy fellélegezzen.
– És megpihenjen.
Ashley nekidőlt a férjének, egy hosszú percig mindketten
hallgattak.
– Hiányzik Erin… az ilyen napokon.
– Nekem is! – Landon kissé felé fordult, hogy lássa az
arcát. – Ő és Sam nagyon szerették azt a régi fenyőfatelepet!
Azt, ahogyan a gyerekek előreszaladtak és kiválogatták a
legjobbakat.
Mélyen a hó alól hallották a patak neszét. Most is
csobogott. Bizonyítékként arra, hogy az élet a zord télben is
megy tovább.
– Folyton azt mondogatom, hogy Amy miatt aggódom.
Hogy ezért nem akarok találkozni Kendra Bryanttel
szenteste.
Landon hallgatva nézett felesége szemébe.
– De ennél többről van szó.
 – Tudom. – Landon kesztyűs kezét felesége csupasz
arcához szorította. – Nem Amyt félted. Hanem magadat.
– Igen. – Ashley szemét elöntötték a könnyek. Feljebb
húzta a sálat. Megragadta Landon kezét. – Erin és én sosem
voltunk igazán közel egymáshoz. Sok-sok éven át.
– Egészen a legvégéig.
– Pontosan. – Ashley Landon vállára hajtotta a fejét. – Ha
hallanám, hogy a szíve valaki más mellkasában dobog
tovább… – Megint felpillantott a férjére. – Nem vagyok
biztos benne, hogy el tudnám viselni. Lehet, hogy sírva
fakadnék, és nem bírnám abbahagyni szilveszterig sem.
Landon bólintott.
– Ezt teljesen megértem.
Ashley felnézett a hóval borított kopár ágakra.
– A karácsony épp elég nehéz így is, nem? Apám igazán
megérthetné!
– Én megértem. – Landon közelebb vonta magához.
Ashley a hideg ellenére is melegséget érzett férje
karjaiban.
– Nem gondolod, hogy rosszul teszem, ha kimaradok
belőle?
– Egyáltalán nem. Te döntöd el, Ash! – Landon felállt,
Ashley követte a példáját. Landon szembefordult vele,
kezével lefejtette a sálat az arcáról. Megcsókolta. A
romantikus filmjelenethez illő háttérben halványan pislogtak
a ház fényei, a világ elcsendesedett körülöttük. – Szeretlek,
Ashley Baxter Blake!
– Én is szeretlek! – Ezúttal Ashley hagyta, hogy tovább
tartson a csók. – Hogyhogy te mindig megértesz?
Landon visszaigazította a sálat, és rámosolygott.
 – Mert te vagy a másik felem. Isten adott nekem. Te vagy
a legnagyobb ajándékom!
Landon kézen fogta, és lassan elindultak a ház felé.
Ashley tudta, hogy amíg él, nem felejti el ezt a pillanatot.
Örökre belevésődött a szívébe, az elméjébe ez a téli este,
amikor nem volt másra szüksége, csak Landon ajkának
érintésére és arra, hogy férje hangja megnyugtassa a lelkét.
Isten velük van. És akármilyen nagy veszteségek érték
őket a múltban, minden rendbe fog jönni.
Igazán rendbe fog jönni.
 NYOLCADIK FEJEZET

Két hét volt hátra a karácsonyi műsorig, és Connor azon

csodálkozott, hogyan tudott Bailey és Brandon egyetlen
előadást is összehozni eddig. Az aznap esti próbát hét órára
ütemezték be. Az. pedig tíz perccel ezelőtt volt. És a
negyvenöt gyerek még mind ott rohangált a nagyteremben.
Connor megpróbálta elképzelni az előttük álló estét.
Bailey nem érezte jól magát mostanában, úgyhogy Brandon
visszajött LA-ből, és ma este ő vette kézbe a próba
irányítását. Kiállt a színpad közepére, és eltapsolta a sajátos
KGYSZK-s tapsjelet. A gyerekek azonnal tudták, hogy el kell
csendesedniük.
Connor agyában felbukkant az emlék; elnevette magát.
Mintha csak néhány szempillantásnyi idővel ezelőtt lett
volna, hogy ő is ott állt ugyanezen a színpadon, és ugyanezt a
jelet tapsolta. A fiúk és lányok visszatapsolták a jelet,
Brandon pedig kézbe vette a legközelebbi mikrofont.
– Mindenki üljön le a színpad közelében! Már csak hat
próbánk van hátra. A ma estinek nagyon jól kell sikerülnie!
Ekkor lépett be Maddie. Gyorsan odasietett a Connor
melletti székhez. A fiú szívét mélyen megérintették Brandon
szavai. Igen, a mai estének nagyon jól kell sikerülnie. Maddie
nagyon zárkózottan viselkedett. A kínos hálaadásnapi
telefonbeszélgetésük óta nem beszéltek. Néhányszor
megpróbált sms-t írni a lánynak, de Maddie nem válaszolt.
Remélte, hogy a mai este másképp alakul.
Mialatt Brandon elsorolta az események sorrendjét,
Bailey jött be a nagyterembe hátulról, és leült Connor másik
oldalán.
– Aki ezt reggeli rosszullétnek nevezte el, sosem várt
babát! – Bailey belesüppedt a székbe. – Ha kirohanok, tudni
fogjátok, miért.
Connor szörnyen sajnálta.
– Brandonnak nincs szüksége rám és Maddie-re még vagy
negyedóráig. Esetleg hozhatunk neked valamit. Mondjuk,
koffeinmentes kávét.
– Az se marad meg bennem már hetek óta. – Bailey
lehunyta a szemét, aztán egyszer csak felvidult az arca. –
Esetleg egy forró kamillateát? Ha nem gond!
– Egyáltalán nem! – Connor odaintett Maddie-nek. –
Gyere, ha sietünk, még pont visszaérünk időben!
A színház közelében található kávézó a vásárlók és
színházba járók kedvelt törzshelye volt. Connor megvárta,
míg kiértek, aztán lassított egy kicsit, és Maddie-re
pillantott.
– Szinte olyan volt, mintha vissza se mentem volna a
suliba.
– Tegnap este érkeztél haza, ugye?
– Igen. – Connor habozott. Bárcsak tudná, mi baja a
lánynak! – Tegnap délelőtt volt az utolsó záróvizsgám.
– És hogy érzed, hogy sikerült? – Maddie arcán mosoly
ült; ugyan, de mindenképpen tartózkodóbb volt. Akármit tett
is Connor, hogy felzaklassa, nyilván átlépett egy határt.
 – Egész jól. Fele ötös, fele négyes. – Szorosan a lány
mellett maradt, miközben kerülgették a járókelőket a
forgalmas utcán. – Na, és neked hogy néz ki a féléved?
– Ugyanúgy. – Maddie némán hallgatta, hogy Connor
megrendeli Bailey teáját, majd egy-egy kávét kettőjüknek.
Elindultak visszafelé. Amikor a nagyterem ajtajához értek,
megállt, és odafordult a fiúhoz.
– Ne haragudj, hogy nem válaszoltam az üzeneteidre!
Connor oldalra hajtotta a fejét; próbált bepillantani a fal
mögé, amelyet a lány emelt közéjük.
– Elkövettem valamit?
Maddie megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem! Velem van a baj. – Maddie a füle mögé
simította szőke haját, és a földre szegezte a szemét. – Nem
beszélhetek róla.
Connor úgy vélte, érti.
– Ha egy másik srác van a dologban, megértem. Meg se
kérdeztelek, hogy jársz-e valakivel.
– Nem járok – nézett fel Maddie. – De nem randizhatok.
Egyszerűen nem tehetem.
Connor pislogott. Micsoda? Nem randizhat? Megkérdezte
volna, miért, de amikor látta a lány elszánt tekintetét,
meggondolta magát. Inkább kinyitotta előtte az ajtót.
– Akkor barátok leszünk. – Rámosolygott. – Úgy jó?
– Igen. – Maddie szeme felcsillant, és aznap este először
mintha kicsit lejjebb engedte volna a szíve köré emelt
falakat. – Köszönöm, Connor, hogy megértesz!
Connor nem mutatta ki a csalódottságát. Ahogy Bailey is
mondta, Maddie elég fiatal. Még középiskolás. Lehet, hogy
valamikor később esetleg még kialakulhat valami közöttük.
 Csak nem most van itt az ideje.
Odabent Brandon két csoportra osztotta a gyerekeket. A
tánctanár foglalkozott az egyik csoporttal; a nyitószám
lépéseit gyakorolták; a színjátszó kör karvezetője pedig a
többieknek tanította a darab első dalát.
Connor odalépett a sógorához.
– Hol van ránk szükséged?
– Itt – mutatott Brandon az első sorra. – Üljetek le Bailey
mellé, és figyeljétek a csellengőket! – Rámutatott egy
kisfiúra, aki elkószált a táncoló csoport többi tagjától.
Békaugrással szökdécselt a színpad szélén; eleresztette a füle
mellett az oktató szavait. Brandon elindult a kisfiú felé,
közben válla fölött visszapillantott Maddie-ékre. – Az
ilyeneket!
Brandon kézbe vette a dolgot.
– Figyelj csak, kispajtás, menj vissza a csoportodhoz, jó?
Maddie elfojtotta a nevetését.
– Ez lennék én… a saját ütememre táncoltam ennyi
idősen.
– Ahhoz, hogy ez összejöjjön, tíz tanár türelmére van
szükség! – Connor a nővérére pillantott. – Mindig ilyen
szokott lenni?
Bailey az arcához emelte a forró teát.
– Mindig. Néhány héttel a nyitóest előtt folyton az jár a
fejemben, hogy le kellene mondani az egészet.
– Megértelek. – Maddie észrevett egy másik kis kóborlót.
Felment a színpadra, és az énekesek felé indult.
– Ejnye, kicsi lány!
A kislány felemelte a fejét.
– Bárány vagyok!
 – Így van. – Maddie kézen fogta, és visszavezette a
csoportjához. – És a bárányoknak kell a legeslegjobban
énekelniük.
Connor nézte a lányt, a szíve hevesebben kezdett
dobogni.
– Értelek! – Bailey odafordult hozzá, és rámosolygott. –
Nagyon jól bánik a gyerekekkel!
– És gyönyörű. – Connor leült a nővére mellé. – De nem
kedvel engem.
– Mi van? – Bailey a színpadról az öccsére emelte
tekintetét. – A meghallgatások alatt nem ez volt a
benyomásom.
– Valami megváltozott. – Connor vállat vont. – Lehet,
hogy jobb is így. Karácsony után úgyis megyek vissza az
egyetemre.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – Bailey rosszalló
pillantást vetett rá. – Kedves öcsikém, neked az a dolgod,
hogy kiderítsd, mi bántja!
Connor pillantása megint Maddie-re tévedt.
– Hát, igen. Szép kis feladat!
Maddie gyűlölte, hogy muszáj távol tartania magát
Connortól. De ez így méltányos. Ha úgysem randizhat vele,
akkor miért bíztassa? Legalább arra hajlandó a fiú, hogy a
barátja legyen.
A próba jobban alakult, mint gondolta. Másfél óra
elteltével a gyerekek már tudták az első két dalt, és a
nyitószám tánclépéseit. A próba végén még egyszer átvették
a dalokat. Maddie hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Ezt el sem hiszem! – nézett Connorról Bailey-re. –
Tényleg tudják!
 – Mindig így szokott lenni – mondta Bailey mosolyogva. –
Ezért olyan élvezetes összerakni egy ilyen előadást.
Különösen ilyen rövid idő alatt, mint ezt.
Amikor a próba véget ért, Connor kikísérte Maddie-t az
autójához. Nem próbálta megölelni, ahogyan korábban.
Maddie megértette. Világosan fejezte ki magát, még ha
nagyon fájt is.
Mielőtt beült a kocsiba, Connor összefonta a karját.
– Imádkozol még a karácsonyi csodádért?
Maddie hetek óta nem is gondolt erre.
– Inkább a húgomé, mint az enyém.
– Hmm. – Connor mélyen a szemébe nézett, mint aki
megpróbálja felfedni a titkot. – Rosszabbul van? Említetted,
hogy vannak gondok az egészségével.
– Nem. – Maddie visszagondolt anyja szavaira. Hogy
Isten egyik imát a másik után válaszolta meg a húgával
kapcsolatban annak idején. – Igazából… lehet, hogy Hayley
már meg is kapta a karácsonyi csodáját.
– Az jó. – Connor láthatóan nem sietett. Mintha ki akarta
volna élvezni ezt a percet vele. – És mi a helyzet veled,
Maddie West? Te mit szeretnél karácsonyi csodának?
– Én… leginkább tudni szeretném, hogy Isten tényleg ott
van-e. – Általában nem szokott ennyire megnyílni. De volt
valami Connor Flanigan kedvességében, ami arra késztette,
hogy könnyebben kitárja a szívét. – Érted?
– Hát persze! – Connor habozott egy pillanatig. – Tudod,
mit? Imádkozhatok érted most? Hogy Isten mutassa meg
neked, hogy Ő valóságos? Valamikor a mai nap és karácsony
között?
Maddie melegséget érzett a szíve tájékán.
 – Igen, légy szíves!
Connor megfogta a lány kesztyűbe bújtatott kezét, és
néhány édes percen át imádkozott érte. Kérte, hogy Isten
szóljon hozzá, hogy sokféleképpen megérezze az ü jelenlétét.
De leginkább, hogy Isten mutatkozzon meg a maga
valóságában neki – még valamikor karácsony előtt.
Most, hogy Connor imádsága ott időzött a lelkében,
Maddie arra számított, hogy nyugisabb lesz az estéje. Ha
valamikor lehetséges egyáltalán, hogy ne gondoljon a
bűntudatára, az biztosan most van. Mégsem így alakult.
Amint lekapcsolta a villanyt és ágyba bújt, azonnal teljes
erővel megrohanták a képek. Beszaladt a házba, ahol a
szülinapi buli zajlott, és azt kérdezte az apjától: „Hol van
Hayley? Nem találom!”
Apja felkászálódott a székből, aztán megpillantotta a
padlón Hayley mentőmellényét. Amit egy percre sem lett
volna szabad levennie a kislánynak, ha kimegy a házból. Ezt
mindkettőjüknek a lelkére kötötte az anyjuk, mielőtt elsietett
a munkahelyére.
A mentőmellény azonban ott hevert a padlón. Hayley
pedig eltűnt.
Maddie forgolódott az ágyban, de az emlékek makacsul
üldözték.
– Hayley! – üvöltötte az apja. – Hayley! Merre vagy?
Maddie kiszaladt az udvarra az apja nyomában, és ott… a
medence alján…
– Ne! Ne, Istenem! Ne! – Apja kiáltása visszhangzott
Maddie bensőjében – akkor, és azóta is mindennap. –
Hayleeey!
 Apja ruhástól belevetette magát a medencébe, lemerült az
aljáig a mély végében, felkapta Hayley-t a karjába. Felhozta,
és kitette a partra.
A húga nedves batyuként hevert ott, mozdulatlanul.
– Hayley! – Ekkor már mindenki a kislány nevét si-
koltotta. – A felnőttek, a többi gyerek. És Maddie. Főleg
Maddie.
– Hayley, ébredj fel! – Maddie odaszaladt az apjához, de
az apja visszatartotta.
– Menj be, Maddie! Menj!
Már hallotta a szirénát a távolban. Éles, vijjogó sziréna
közölte az ötéves Maddie-vel az igazságot. Ez nem álom.
Hayley beleesett a medencébe a mentőmellénye nélkül, és
most nem lélegzett.
Apja azt mondta neki, hogy menjen be, de Maddie nem
fogadott szót. Miközben apja újra meg újra összenyomta
Hayley mellkasát, Maddie lekuporodott a medence mellett,
félig a bokrok takarásában. Onnan figyelt, sírva és
imádkozva. Kérlek, Istenem… kérlek, hozd vissza az életbe!
Kérlek!
Aztán rohanó léptek; megérkeztek a mentősök és átvették
az újraélesztést. Maddie megint megpillantotta a húgát, és az
a kép azóta is vele maradt.
Hayley szája nyitva volt… a szeme is. Arca elkékült.
Hayley halott volt. Halott. Nem lehetett megkerülni ezt a
tényt. Maddie beszaladt a házba, és elbújt a barátnője ágya
alá. Sokáig maradt ott, míg végül az egyik anyuka rátalált.
Annak a napnak minden egyes képe olyan élénken rögzült
Maddie agyában, mintha most történt volna. Ezek a képek
kínozták őt. Emlékeztették napról napra, estéről estére az
igazságra.
Hayley azon a réges-régi szülinapi bulin miatta fulladt a
vízbe.
Mert ő nem tartotta rajta a szemét.
Ezért nem merte engedélyezni magának, hogy szerelmes
legyen. Mert lehet, hogy Hayley kapott egy csodát, egy
második esélyt az életre. De ez nem jelenti azt, hogy Hayley
élete valaha is igazán olyan lesz, amilyen lehetett volna.
Soha nem fogja úgy megtapasztalni a szerelmet vagy az
önálló életet, ahogyan kellett volna.
Amikor Maddie másnap reggel az esti emlékektől
kimerültén felébredt, megerősödött benne a bizonyosság. Ha
Hayley nem élhet normális életet, ő sem fog, és kész.
 KILENCEDIK FEJEZET

December tizenötödike volt Erin születésnapja.

John Baxter kivétel nélkül minden évben virágot vitt a
lányainak a születésnapjukon. Még Erinnek is. Most is. Korán
kelt, elment a virágoshoz, és kiválasztott egy tucat hosszú
szárú sárga rózsát. Erin kedvencét.
Aztán elindult az ismerős úton. A temetőbe. Leparkolt, és
a havat taposva az egymás mellett sorakozó sírkövekhez ért.
Elizabeth. A kis Sarah. Sam és Clarissa, Chloe és Heidi Jo. És
édesanyja mellett ott nyugodott John legfiatalabb lánya,
Erin.
Ahogy lehajolt, és beletűzte a sárga rózsacsokrot a Jeges
hóba, megpillantott valamit. Egy borítékot zárható
nylonzacskóban. Bizonyítékként arra, hogy nem ő járt itt
elsőként ma reggel.
És nem ő az egyetlen, aki ma gondol Erinre.
John felvette a zacskót, kivette a levelet. Ashley írta, és
csak ennyi állt benne: Boldog születésnapot, Erin! Tudom,
hogy boldog vagy a Mennyben. Biztos vagyok benne. De itt
lent nagyon hiányzol nekünk. Ma különösen. Szeretlek! Ashley
John szemét szúrta a hideg. Pislogott, hogy eltűnjenek a
könnyek. Ashley neve alatt állt még valami:
 U.i.: Sajnálom a szentestét, de nem hiszem, hogy végig
tudnám csinálni. Apának igaza van. Biztosan te is ezt tennéd.
De hát… te mindig is erősebb voltál nálam!
– Ó, Ashley! – John összehajtogatta a papírlapot,
visszatette a zacskóba, és becsúsztatta a rózsák alá. –
Szegény kicsi lányom!
Ashley levélkéje elgondolkodtatta. Mindenképpen
tudatnia kell vele, hogy minden rendben. Nem baj, hogy nem
jön el szenteste Kendrával találkozni. Mert Ashley-nek igaza
van. Nem mindegyikük bírna ki egy ilyen találkozást.
Különösen ilyen hamar Erin születésnapját követően.
John és Elaine később bementek Indianapolisba, hogy
befejezzék a karácsonyi bevásárlást. John mesélt feleségének
Ashley leveléről; arról, hogy a lánya gyakorlatilag bocsánatot
kért azért, amiért nem vesz részt a karácsonyi vacsorán.
– Beszélned kell vele! – Elaine úgy nézett ki, mint aki
mindjárt elsírja magát. – Az egy dolog, hogy találkozol ezzel
a nővel. De ha Ashley így érez, hogyan érezhet Luke?
Beszélned kell mindkettőjükkel, John!
John is egyetértett, úgyhogy amikor hazafelé tartottak az
ajándékokkal megrakott autóban, először Luke-ot hívta fel,
majd Ashley-t. Mindkettőjüknek elmondta, hogy nem
neheztel rájuk, amiért nem jönnek el a vacsorára. Es
sajnálja, hogy ilyen helyzet alakult ki.
– Jól teszitek, hogy a szívetekre hallgattok! – mondta
nekik. – Nem szeretném, ha úgy éreznétek, hogy csalódást
okoztok nekem. Vagy hogy csalódást okoznátok Erin-nek.
– Én megértem, Apa! – válaszolt Luke habozás nélkül. –
Csak nem így szeretném tölteni a szentestét. – Egy kicsi
feszültség még mindig érződött a hangjából. De John.
megértette. Tudta, hogy Luke-nak karácsony másnapjára
már semmi baja sem lesz.
Ashley-vel már nem volt ilyen egyszerű dolga. Lánya
kezdettől elég éles hangon beszélt.
– Apa, te nem értesz meg! Azt hiszem, úgy gondoltam,
hogy biztos többet számít neked, mit szeretnék én, mint
valami idegen.
– Nagyon fontos vagy nekem, Ash! – John tehetetlen
bosszúsággal nézett Elaine-re. – Ezt nem mondod komolyan!
– De komolyan mondom. Őt választottad helyettünk.
– Nem helyettetek választottam őt… – John reszketve
felsóhajtott. – Csak szerettem volna segítő kezet nyújtani
neki. Kérlek… próbáld megérteni!
Ashley néhány másodpercig hallgatott.
– És Amy? Hogy juthatott eszedbe, hogy elhívd ezt a nőt a
családunk közé, amikor tudtad, hogy neki fájdalmat okozol
vele? És nekem is, meg Luke-nak. Legalább hármunknak.
John azon gondolkodott, hogy kimondja: még mindig nem
tudják biztosan, hogyan érezne Amy ezzel kapcsolatban. Az is
lehet, hogy szívesen találkozna Kendrával. Most már úgyse
tudják meg. Megtartotta magának a gondolatait.
– Nem akarok vitatkozni erről.
Ashley először nem válaszolt. Amikor mégis megtette,
érződött a hangjából, hogy sír.
– Én sem akarok vitatkozni. Sajnálom, hogy ennyire
felidegesítettem magam rajta!
– Nem, ne sajnáld! Az egész az én hibám! – John
megmarkolta a kormánykereket. Most már nem tudja úgy
helyrehozni a dolgot, hogy ne hagyja cserben Kendrát. Az
pedig milyen keresztény példamutatás lenne? – Bocsáss meg,
Ashley! Komolyan azt hittem, hogy te is ott akarnál lenni.
– Biztos, hogy nem! – Ashley tétovázott egy pillanatig. –
Persze, kíváncsi vagyok rá. De szenteste, Apa? Azt hiszem,
egy álló hétig csak sírnék.
Amikor a hívás véget ért, és már éppen elérték
Bloomington határát, John odafordult Elaine-hez.
– Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet! Ahogyan Luke
is mondta, megszervezhettük volna a találkozót Kendrával
valamikor újév után.
Elaine megfogta a kezét.
– De valamiért Isten úgy vezetett, hogy mostanra tervezd.
Karácsonyra. – Hátradőlt az ülésen. – Jól tetted, hogy
felhívtad őket. Imádkozz, hogy Isten mutassa meg, miért volt
annyira fontos, hogy most találkozz Kendrával!
– Igazad van.
– Én arra tippelek… hogy ennek sokkal inkább hozzá van
köze, és nem hozzánk, John. Még csak nem is hozzád.
Johnnak éppen ezekre a szavakra volt szüksége. Isten
arra hívta az övéit, hogy először másokra gondoljanak. John
ezt próbálta tenni, amikor meghívta Kendrát. Most már csak
meg kell találniuk a módját, hogy valahogyan átvészeljék a
következő néhány hetet.
Még akkor is, ha így nem lesz ugyanolyan a karácsony.

Kendra egy héttel ezelőtt kapta meg a csomagot. Előzetes

karácsonyi ajándék John Baxtertől és a feleségétől, Elaine-
től. Egy bibliatanulmány Jézus családjáról. Volt mellette egy
lap is, amelyen John elmagyarázta, hogy a karácsonyi
időszak a legalkalmasabb arra, hogy az ember
megismerkedjen Jézussal és családjával.
Még akkor is, ha addig soha nem hitt Istenben.
Ezen a szombat reggelen, néhány nappal karácsony előtt,
Kendra takaróba burkolózva ült a karácsonyfa mellett, és
teljesen belefeledkezett a könyv olvasásába. Moe odalent a
garázst takarította.
Kendra végigsimította a könyv fedelét a hüvelykujjával.
Érdekes, ő eddig sosem gondolkozott Jézus családján. Talán
azért, mert magára Jézusra sem igen gondolt soha. De az
utóbbi napokban nagyon megérintette a történet, hogy
Máriát meglátogatta egy angyal, és közölte vele, hogy ő fogja
megszülni a világ Megváltóját. A testet öltött Istent fogja
takaróba bugyolálva a karjaiban tartani.
Kendra a szívbetegsége miatt régen lemondott már arról,
hogy kisbabája legyen – bár valamikor nagy álma volt. Ha
mégis lehetne gyermeke, ha szülne egy fiút, akkor viszont
aligha tudná elképzelni, hogy azért szülessen meg az a
gyermek, hogy aztán gonosz királyok üldözzék, vallási
vezetők gyalázzák és végül fiatalemberként meghaljon a
kereszten.
Olvasás közben Kendra érezte, hogy a szíve megnyílik a
lehetőség előtt. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy az
anyjának biztosan tetszett volna ez a könyv. Mi van, ha a
karácsonyi történet mégis több egy szép mesénél? Ha nem
csak egyszerű ok arra, hogy feldíszítsünk egy fát, szép
dalokat énekeljünk és ajándékokat csomagoljunk be?
Kendra még nem ért a végére, de minden oldal
megérintette a szívét. Különösen József története. Kendra
persze sosem olvasta korábban a Bibliát. De azért eleget
tudott Józsefről ahhoz, hogy a szívéhez szóljon a története.
Ott volt ez a férfi, aki egyáltalán nem számított mindarra a
zűrre, ami együtt járt azzal, hogy eljegyezte Máriát. Azt
kellett hinnie, hogy a menyasszonya megcsalta; el kellett
viselnie a nyilvános megszégyenítést. Aztán amikor
megszületett a kis Jézus, József csak úgy tudta biztonságban
tartani, hogy újra meg újra elmenekült a családjával.
József biztosan az életénél is jobban szerette Máriát.
Kendra is mindig erre vágyott Moe részéről. Olyan
odaadásra, amely áthidalja a távolságot, amikor keményre
fordul az élet.
Amikor megérkezett a könyv, Moe megpillantotta a
konyhapulton.
– Ez meg mi? – kérdezte a homlokát ráncolva, és a
levegőbe emelte.
– Ajándék. John Baxtertől.
– Kendra! – Moe ajkát hatalmas sóhaj hagyta el. -Nem
normális, hogy barátkozol azzal a családdal.
– Hát persze, hogy nem normális! – Kendra vigyázott,
hogy ne csattanjon fel. – Az őket ért veszteség miatt élhetek.
De lehet, hogy többet kell kapnom tőlük egy szívnél.
Moe inkább együttérző, mint megértő pillantást vetett rá.
– Például mit? Új életfelfogást? Valamiféle Istenbe vetett
hitet?
– Talán. – Kendra nem visszakozott. – Nem véletlenül
történnek a dolgok. Ebben mindig is hittem.
Moe belelapozott a könyvbe, aztán néhány másodperc
múlva visszadobta a pultra.
 – Közölniük kellett volna, milyen feltételekkel jár a szív
elfogadása.
– Moe! – Kendra még most is fel tudta idézni, mennyire
fájt férje megjegyzése. – Szörnyű dolog ilyet mondani!
Moe elhúzta a száját, és kiviharzott a szobából. Kendra
pedig olyat tett, amit azelőtt soha.
Imádkozott. Vagy legalábbis beszélt Istenhez. Most
először eszébe jutott, hogy a kettő ugyanaz.
Nem volt igazán biztos benne, kihez beszél, de kinézett az
ablakon, és hangos suttogással belekezdett.
– Isten, ha valóságos vagy… ha hallasz… meg tudnád
lágyítani Moe szívét? A házasságunk kész káosz, és
igazából… nem hiszem, hogy együtt maradunk. De ha Te
vagy, és ha valóságos vagy… akkor bármit meg tudsz tenni.
Még ezt is. – Szünetet tartott. – Mindenesetre biztos nem árt,
hogy ilyet kérek. Őszinte tisztelettel: Kendra Bryant.
Először nem vett észre semmi különöset. Vagyis egy
kicsit ostobán érezte magát. Mert mi jó származhat abból, ha
valaki a levegőbe beszél?
Ám aztán… néhány órával később, amikor már régen
megfeledkezett az imádságáról, hajmeresztő dolog történt.
Moe teljesen váratlanul hazaugrott két adótervezési
megbeszélés között. Kendra akkor is a könyvet olvasgatta.
Moe szelíden felsegítette, kivette a kezéből a könyvet és
letette a kanapéra.
– Ne haragudj, Kendra! Nagyon csúnyán viselkedtem
veled ma reggel!
Kendra majdnem hátraesett. Legszívesebben azt felelte
volna, hogy egyetért, hogy tényleg megbántották a félje
szavai, és magányosnak érezte magát tőlük. De annyira
meglepődött – és olyan hálás volt —, hogy csak hallgatott.
Aztán Moe mélyen a szemébe nézett. Ahogyan régen…
mintha még mindig szeretné. Amit pedig utána mondott, az
azóta sem ment ki a fejéből. – A műtéted fordulópont volt a
számunkra. A lehető legrosszabb fordulópont, és nem igazán
értem, miért. – Végigsimította felesége sötét haját. – Amióta
hazajöttél a kórházból, szinte mást se csinálunk, csak
veszekszünk.
– Tudom. – Lesütötte a szemét, hangja halk suttogás volt
csupán. – Annyira gyűlölöm ezt!
– Én is gyűlölöm! – Moe finom mozdulattal felemelte
felesége állát, hogy a szemébe nézhessen. – Az egész az én
hibám.
– Nyomasztott a munkád. – Kendra érezte, hogy
együttérzés támad a szívében a férje iránt. – Az évnek ez az
időszaka mindig kemény. – Csodálatos érzéssel töltötte el a
férje szeméből sugárzó szeretet. – És aggódtál miattam. Az is
biztos benne volt.
– Nem, erre nincs mentség! – Moe még mindig rá
szegezte a szemét. – Mindenesetre sajnálom. Te ennél többet
érdemelsz!
– Köszönöm!
Moe felvette a könyvet, és átnyújtotta neki.
– Isten nem valóságos, ezt mindketten tudjuk. De ha el
akarod olvasni, hát legyen! Figyelmes ajándék volt. A
karácsony egyébként is arról szól, hogy szép gondolatokat
osztunk meg egymással, akármit is hisz a másik Istenről. –
Azzal gyengéden megcsókolta. Kendrának elállt a lélegzete.
 Attól a naptól fogva Moe egyre kedvesebb lett.
Hajlandónak mutatkozott beszélgetni arról, mit érez Kendra,
mennyire érdeklődik Jézus és Jézus családja iránt, és milyen
kíváncsi John Baxterrel és Erin testvéreivel kapcsolatban.
Mintha ő egy másfajta szívátültetésen esett volna át.
Az emlék elillant. Kendra becsukta a könyvet, letette a
padlóra. Kinyújtotta a lábát a kanapén, egyik karját a feje alá
tette. Ebben az évben valahogy szebbnek látta a fát. De az is
lehet, hogy a karácsony szebb. Kezét a mellkasára tette,
kitapintotta a ritmikus dobogást. A lüktetést, amely életben
tartotta, és egészségessé tette.
A szívet, amely valamikor Erin Baxter Hogan
mellkasában dobogott.
Vajon milyen nő volt?
Kendra végiggondolta a részleteket, amelyekről tudott.
Rákeresett a Facebookon, amikor először megtudta a nevét.
A családja fent hagyta a profilját. A baleset előtti napnál
örökre megállt fölötte az idő.
Erin csodálatos anya volt és boldog feleség. Férjével és
három kislányával együtt vesztette életét a balesetben.
Egyetlen kislánya maradt életben, ő most nagynénjével és
nagybátyjával Bloomingtonban élt, John Baxter tágabb
családjának tagjaként.
Ennél többet azonban nem tudott Kendra. Csak
találgathatott.
Sem Moe-val, sem az orvosával, sem mással nem beszélt
arról, hogy a műtét óta másmilyennek érezte magát.
Kedvesebbnek. Nyugodtabbnak. Valahogy mélyebben
átérezte a kapcsolatokat. Lehunyta a szemét. Lehetséges ez?
Nem csupán egy húsdarabot és némi vért kapott, amikor övé
lett Erin Baxter Hogan szíve? Volt Erin lelkének valami
morzsája, ami szintén átkerült belé?
Kendra mély levegőt vett, és felült. El kell mosogatnia, és
becsomagolnia néhány ajándékot. Vett pár apróságot John
Baxternek és Erin testvéreinek. És a kis Amy-nek, Erin
életben maradt kislányának. Moe még nem tudott róla, hogy
pénzt költött ezekre. De olyan érzése volt, hogy nem is
haragudna érte. Még akkor sem, ha szűkösen élnek.
Mert Moe valóban megváltozott, és erre nem létezett
földi magyarázat.
Miután azon a délutánon bocsánatot kért, elkezdte
keresni, hogyan segíthetne a feleségének. Beszélgetett vele
arról, hogyan gyűjtsön erőt, és átbeszélték Kendra azzal
kapcsolatos félelmeit, hogy a szervezete esetleg kilökheti a
szívet. Volt, amikor csak leült mellé, és végighallgatta. Olyan
nagy és indokolatlan volt ez a változás, hogy Kendra csupán
egyetlen dolognak tudta tulajdonítani: az imádságnak,
amelyet egy héttel korábban, azon a reménytelen napon
elrebegett. Azóta Kendra mindennap forgatta a
gondolataiban ezt a lehetőséget. Csak egyetlen oka lehetett
annak, hogy az imája működött. Teljesen még nem tudta
felfogni ezt a lehetőséget – bár állandóan ezen töprengett.
A karácsony talán nemcsak az év legcsodálatosabb
időszaka.
Hanem esetleg igaz is.
Olyan igaz, mint az az Isten, aki – talán – tényleg annyira
szerette az Övéit, hogy eljött a földre értük azon az első
karácsonyon.
Még az ilyen ateistákért is, mint Kendra Bryant.
 TIZEDIK FEJEZET

Connor mindennap imádkozott Maddie karácsonyi

csodájáért azóta, hogy először találkoztak. Ám ahogy
közeledett a karácsony, ahelyett, hogy egyre boldogabbnak
látta volna a lányt, és egyre biztosabbnak a hitében, azt látta,
hogy Maddie egyre csak távolodik. Eljött a karácsony előtti
vasárnap, az előadás napja, és Maddie szinte úgy viselkedett,
mint egy idegen.
Két órával ajtónyitás előtt összegyűltek a nagyteremben,
hogy még egyszer utoljára átvegyék a darabot. Maddie a
színpadon segített a legkisebb gyerekeknek megtalálni a
helyüket.
Connor leült az üres széksorban Bailey mellé, és egy
hosszú pillanatig nem szólt semmit, csak nézte a lányt.
Maddie csodálatos gyengédséggel bánt a gyerekekkel –
különösen a legkisebbekkel. Akiknek leginkább szükségük
volt a segítségre.
Connor nem tudta megkerülni az igazságot, hogy most
még jobban elakadt a lélegzete Maddie-től, mint amikor
először találkoztak. És azon az estén, a parkolóban, amikor
imádkozott érte, még mindig élt benne a remény, hogy van
esélyük. De akármi változott is meg köztük, Maddie nem
érdeklődik iránta. Egyáltalán nem. Még annyira sem, hogy
barátok legyenek.
– Mi történt kettőtök között? – kérdezte Bailey. Sápadt
volt. Egész délelőtt organikus gyömbércukorkát szopogatott.
Azt mondta, az segít a hányingerén. – Maddie először olyan
barátságosnak tűnt.
– Esetleg rákérdezhetnél nála! – Connor teljesen
tanácstalan volt. – Megpróbáltam beszélgetni vele,
imádkozni érte. Azt mondta, csodát kér Istentől karácsonyra
az idén. Most meg szinte kerül. Mintha elkövettem volna
valamit, amivel felbosszantottam.
– Nem. – Bailey nézte, ahogy Maddie nevetgél három
kislány társaságában a színpadon. – Nem bosszús. Nem az a
gond. Csak távolságtartó.
– Pontosan! – sóhajtott Connor.
– Leginkább veled. – Bailey odafordult hozzá. – Lehet,
hogy megpróbálok beszélni vele.
– Az jó lenne! Lehet, hogy az előadás után nem is
találkozunk többet.
Bailey megpaskolta az öccse térdét.
– Ez nem igaz! Itt lakik. Biztos, hogy összefuttok még.
– Azelőtt sem futottunk össze soha.
– De most már megvan neked a száma! – mosolygott rá
Bailey. – Azért az más!
– Ja, lehet. – Connor elgondolkodott. Akár egy év múlva is
ráírhat Maddie-re, és megkérdezheti, mi újság vele. Akkor
majd beszélgethetnek, és talán barátságosabb lesz a lány.
Olyan, mint a legelső alkalommal.
Bailey felállt, felment a színpadra, és megállt Brandon
mellett. Látszott rajta, hogy nem érzi túl jól magát. De
Connor tudta, hogy ez a legkedvesebb nap Bailey számára. A
nyitóest. A közelgő kezdésidő mindenkit újult erővel töltött
el.
Connor utánament, megállt Maddie mellett. Közel hajolt a
lányhoz.
– Nagyon ügyesek lesznek!
– El se hiszem, milyen nagy utat tettek meg idáig! –
Maddie mosolygott, de nem nézett a szemébe.
Legelöl Brandon gyorsan megbeszélt valamit Bailey-vel.
– Na jó, ki emlékszik a mai előadás üzenetére?
Több gyerek is felnyújtotta a kezét. Brandon az egyik
kisfiúra mutatott.
-RJ?
– Ne válasszunk rossz karácsonyfát!
Néhány gyerek kuncogott. Connor Brandonék szemébe
nézett; kemény erőfeszítésükbe telt megőrizniük a
komolyságot. Brandon egy lépéssel közelebb jött a
csoporthoz.
– Ennél azért többről van szó. Ki szeretné elmondani?
Még több kéz lendült a magasba. Bailey rámutatott egy
kislányra az első sorban.
– Janessa?
A kislány mindössze négyéves volt. A legfiatalabb
szereplők közé tartozott. Az anyja Ashley Baxter Blake volt,
egy helyi festőművész; ő tervezte a legtöbb színjátszó körös
darab díszletét, a mait is beleértve. Connor emlékezett rá.
Évente egyszer össze szokott járni a családjuk.
Janessa lesimította a szoknyáját, és kihúzta magát.
– Mert született néktek ma a Megtartó… ki az Úr
Krisztus.
 Bailey szeme megtelt könnyel. Egymásra nézek
Brandonnal. Connor értette. Nemsokára ők is szülők lesznek;
egy olyan aranyos gyermekkel, mint amilyen Janessa. Bailey
bólintott, kellett neki egy perc, míg összeszedte magát és
meg tudott szólalni.
– Így van, Janessa! Pontosan! A Snoopy karácsonya arról
szól, hogy Jézus megszületett mindnyájunkért.
– Na, jó! – Brandon átkarolta a feleségét. – Vegyük át még
egyszer a darabot elejétől végéig!
Connor és Maddie hátul maradtak, súgtak a gyerekeknek,
és segítettek nekik, hogy jobbra vagy balra ménjenek le a
színpadról a jelenetek végén. Maddie barátságos volt, de
távolságtartó. Egyszer, amikor véletlenül összeért a karjuk,
Maddie szinte elrántotta.
– Bocs!
– Semmi baj! – Connor igyekezett több teret hagyni neki.
Akármi is a gond, Maddie láthatóan nem akar semmit tőle.
Amikor félórával a kezdés előtt kinyitották a nagyterem
ajtaját, Connor a színpad mögött talált rá a lányra. Maddie
vízért nyúlt.
– Szia! – A lány lecsavarta a kupakot és nagyot kortyolt
az üvegből.
– Maddie… felzaklattalak valamivel? – Connor nevetett,
de semmi vidámság nem volt a hangjában. – Folyton eszembe
jut az első néhány találkozásunk… amikor elmentünk
kávézni… Értem én, hogy nem akarsz randizni. De most…
olyan, mintha azt sem akarnád, hogy barátok legyünk. Mi a
baj?
– Semmi. Tényleg! – jött a gyors válasz. – Segítenem kell
a lányoknak az első dalnál.
 Maddie telefonjára ebben a pillanatban érkezett egy sms.
Megnézte, majd elsietett. Akármi zajlott is Maddie szívében,
Connor biztos volt abban, hogy a lány nem teljesen őszinte.
Mert amikor elfordult, egyetlen könnycsepp kicsordult a
szeme sarkából. Connor nézte, ahogy a lány elmegy, majd a
mennyezeti gerendákra emelte a tekintetét. Segíts rajtam,
Uram! Teljesen tanácstalan vagyok.
Nem jött hangos válasz; nem közölte vele egy dörgő hang,
hogy mit tegyen. Ezért aztán Connor azt tette, amit tennie
kellett. Odalépett a fiatal szereplők rá bízott kis csapatához,
és még egyszer elmondta nekik, mire figyeljenek, amikor a
színpadra lépnek.
Ezért van itt – hogy segítsen a gyerekeknek. Holnap
túllesznek az előadáson, és akkor megteszi azt, amit
nyilvánvalóan meg kell tennie.
Maga mögött hagyja Maddie Westet.

Maddie az édesanyjától kapott üzenetet éppen a

színházterem ajtajának megnyitásakor. Szülei és Hayley
előre megváltott jegyüket vették át. Gyere ide hozzánk! – állt
anyja második üzenetében. – Hayley szeretne hemutatni
neked valakit!
Maddie rámeredt az üzenetre. Hayley szeretne bemutatni
neki valakit? Kisietett az oldalajtón, szétnézett, pillantásával
a családját kereste. Szinte azonnal meglátta a szüleit. A
színházterem máris kezdett megtelni; Hayley-t nem látta, és
azt sem, akit a húga be akar mutatni neki.
 A tömegen át a terem jobb hátsó szárnya felé igyekezett,
ahol a családja ült. Már csak négysornyira volt tőlük, amikor
érezte, hogy elakad a lélegzete.
Hayley egy vele egykorú fiú mellett ült.
Maddie megtorpant, és néhány pillanatig csak nézte őket.
Hayley szőke haja be volt göndörítve; szép piros pulóvert és
új, sötét farmert viselt. Maddie átfurakodott a tömegen, és
ahogy közelebb ért, már hallotta húga vidám hangját. Es
észrevett még valamit.
A húga ki volt sminkelve.
Nem erősen, éppen csak annyira, hogy egyvalami teljesen
egyértelmű legyen. Hayley szerelmes a mellette ülő fiúba.
Maddie először az édesanyjához ért oda. Átölelte. Amikor
arca szorosan anyjáé mellé ért, súgva megkérdezte tőle:
– Ez meg mi a csoda?
Anyja válasz helyett intett Hayley és a fiú felé.
– Ő Patrick. Hayley osztálytársa és barátja. – Szünetet
tartott. – Ő pedig Hayley nővére, Maddie.
Patrick azonnal felpattant.
– Szia! – Kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy
megismertelek. Hayley azt mondja, te vagy a legjobb barátja
az egész világon.
– Igen. – Maddie alig bírta visszatartani a zokogását.
– Nekem is… ő a legjobb barátom.
– Látod? – nevetett Hayley, és ő is felállt, hogy megölelje
a testvérét. Aztán – nem elég halkan – megjegyezte:
– Ugye, milyen helyes?
– Igen – bólintott Maddie. – Rámosolygott a fiúra, aztán a
húgára is. – Nagyon helyes.
 – Szia, Maddie! – Apja is felállt, és puszit nyomott az
arcára. – Nagyon izgatottan várjuk az előadást. Mind olyan
keményen dolgoztatok rajta!
– Igen. – Maddie még mindig szédelgett a húgával
kapcsolatos váratlan felismeréstől. Erőltetett mosollyal az
arcán az anyja felé fordult. – Beszélhetnénk egy percre az
előcsarnokban?
– Hát persze! – Anyja intett a többieknek. – Mindjárt
visszajövök!
Amikor elég messze voltak ahhoz, hogy a többiek ne
hallják meg őket, Maddie csípőre tett kézzel fel-alá kezdett
járkálni.
– Anya! Te hagytad, hogy Hayley elhozzon egy fiút?
– Persze! – Anyja szeméből békesség sugárzott. –
Kedvelik egymást. Miért ne hozhatta volna el?
– Kedvelik egymást? – Maddie úgy érezte magát, mintha
valami elképesztő álomba keveredett volna. – Komolyan
beszélsz? De hát Hayley nem… ő…
– Mi van vele? – Anyja arckifejezése elkomolyodott. –
Maddie, te azt gondoltad, hogy Hayley soha nem lesz
szerelmes?
– Nem. Azt gondoltam… – Sorra haladtak el mellettük az
emberek, a helyüket keresgélték. Maddie vigyázott, hogy
hangjából ne érződjön mélységes döbbenete. – Azt hittem,
neki sosem lesz… része abban, amiben másoknak.
Anyja visszanézett oda, ahol a többiek ültek, aztán
Maddie-re emelte tekintetét.
– Patrick születésekor szenvedett agyi sérülést. Erős ott,
ahol Hayley gyenge. És fordítva. – Mosolya legalább annyira
szólt saját magának, mint a lányának. – Már hetek óta
barátkoznak egymással.
Maddie meg észre sem vette! Annyira lefoglalta
önsanyargatása, hogy több mint egy hónapja nem is igazán
beszélgetett Hayley-vel. Nem hallgatta meg őt, és nem
kérdezte ki, hogy vannak-e új barátai. Vagy hogy nem zúgott-
e bele egy magas, jóképű srácba, akinek Patrick a neve.
– Majd később még beszélünk! – Az anyja megpuszilta
Maddie homlokát. – Addig is… örülj a húgod örömének!
– Úgy lesz! – Maddie pislogott, hogy visszaszorítsa a
könnyeit. – Örülök. – Muszáj volt hátrajutnia, mielőtt
elkezdődik a darab. Odaintett az apjának és a húgáéknak,
aztán végigsietett a széksorok között, ki az ajtón, hátra a
többiekhez.
Connor Flanigant pillantotta meg elsőként. És bár
mindkettőjüknek volt dolga, azért odament a fiúhoz, és
futólag megszorította a kezét.
– Ne haragudj! – súgta oda neki. – Beszélnem kell veled.
Az előadás után. Ha ráérsz.
Connor értetlenül nézett a szemébe.
– Rendben. Megoldom.
– Jó! – mosolygott a lány.
A fények kialudtak, felharsant a zene.
Maddie az egyik oldalon dolgozott a függöny mögött,
Connor a másikon. A jelenetek között többször is
összetalálkozott a pillantásuk. Hogy bánhatott ilyen csúnyán
a fiúval? Connor imádkozott, hogy megkapja a karácsonyi
csodáját, és Isten meg is adta.
Hayley-nek tetszik egy fiú!
 Megtörtént az, amit Maddie nem is tartott lehetségesnek.
Az anyja reakciójából ítélve pedig ez csak a kezdet Hayley
számára. Egy napon talán tényleg szerelmes lesz, és férjhez
megy. Maddie pedig azt hitte, hogy ez soha nem történhet
meg.
Közben pedig Connoron vezette le a bűntudatát és
szégyenérzetét. Minél több időt töltött a fiú társaságában,
annál jobban kedvelte őt. És annál inkább erősödött a
bűntudata, mert megígérte magának, hogy mindenáron
elkerüli, hogy beleszeressen valakibe.
Hayley kedvéért.
A harmadik dal a végéhez közeledett. Maddie látta, hogy
Connor odaint egy csoport gyereknek, hogy hagyják el a
színpadot az ő oldalán. Eddig még nem volt komolyabb hiba;
tüneményesen alakult a darab. Minden éppen olyan volt,
amilyennek szerették volna látni.
Ismét összetalálkozott a pillantásuk. Connor
elmosolyodott, mint legutóbb. De innen, a színpad
túloldaláról is látszott az értetlensége. Ha el is magyarázza
neki a dolgot, nem fog csodálkozni, ha a fiú látni se akarja
többé. Teljesen kizárta őt az életéből. Még akkor is, amikor
rákérdezett, hogy tett-e valami rosszat. Ezek után már
biztosan elveszíti minden érdeklődését iránta.
A közönség vad tapsviharban tört lei a három legkisebb
lány énekét hallva. A kicsik közül az egyik Janessa volt,
Maddie unokatestvére. Maddie a közönség soraiban
megpillantotta nagynénjét, Ashley-t, és nagybátyját,
Landont, amint boldogan éljenezték a kislányukat. Kettejük
között ült Amy Hogan, aki szintén Maddie unokatestvére
volt. Mindkét kezét a magasba emelte; láthatóan nagyon
tetszett neki Janessa előadása.
Amy szüleinek is itt kellene lenniük, Istenem! – Maddie
egy röpke pillanatra lehunyta a szemét. Chloe és Heidi Jo is
valószínűleg ott állnának a színpadon Janessa mellett.
Amikor a dal véget ért, Maddie kinyitotta a szemét, és intett
a lányoknak, hogy jöjjenek le.
– Nagyon ügyesek voltatok! – súgta a kis
unokatestvéreknek, és mindegyiket átölelte. Nézte, ahogy
ugrabugrálva, egymásba karolva ünnepi ik a daluk sikerét.
Miközben hátramentek, Maddie-ben felötlött egy gondolat.
Nagyon sok veszteség érte a Baxter családot, de Isten talán
így is ott volt velük.
Máskülönben mi lenne a magyarázat egy ilyen napra?
Maddie csak az előadás után vette észre, hogy Connor
eltűnt. Néhány szülő és nagyobb gyerek társaságában
takarított, amikor üzenetet kapott a fiútól.
Bocs! Bailey nem érezte jól magát, úgyhogy hazahoztam.
Máskor kell beszélgetnünk.
Maddie elolvasta az sms-t, és érezte, hogy a csalódás a
szíve mélyéig hatol. Ujjai csak úgy száguldoztak a gombokon.
Semmi baj. Hátha karácsony után sikerül összefutnunk. Még
mindig szeretnék beszélgetni.
Connor következő üzenete néhány perc elteltével
érkezett. Persze. Jól hangzik. Szép munkát végeztél ma este!
Maddie reménykedett benne, hogy a fiú megkéri:
találkozzanak hamarabb. Holnap, vagy holnapután. De
megértette. Azok után, ahogyan viselkedett vele, aligha
hibáztathatja. Begépelte utolsó üzenetét. Kösz. Te is! Aztán
visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és folytatta a
munkáját.
Teljesen az ő hibája, hogy így alakult a helyzet Connor-
ral. Legalább elmagyarázhatta volna a helyzetét,
megértethette volna vele, hogyan érez Hayley-vel
kapcsolatban. A fiú most biztos örült, hogy volt oka
hamarabb elmenni.
Hazafelé azon gondolkodott, milyen bámulatos műsort
adtak elő a gyerekek, és azon, hogy elmulasztotta a
lehetőséget Connorral. Közben belévillant valami, ami a
csalódottsága ellenére vigasszal töltötte el a szívét. Isten
tényleg megadta neki a karácsonyi csodát, amiért
imádkozott.
Úgy hívták ezt a csodát, hogy Patrick.
Maddie mosolyogva kanyarodott be az utcájukba. Ennyi
elég.
Akárhogyan alakul is a karácsony az ő számára.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

December huszonnegyedikén délután az év legszörnyűbb

hóvihara csapott le Indiánéra. Johnt három ok miatt töltötte
el hála. Először is, mindnyájan a négyórás istentiszteletre
mentek a Clear Creek-i Közösségi Gyülekezetbe. Másodszor,
Kendra Bryant úgy döntött, korábban érkezik. Már küldött
sms-t Johnnak, hogy beért a városba, és beugrott egy boltba
az egyetem közelében.
Végül pedig, John örült, hogy Luke, Reagan és a gyerekek
nem jöttek el.
Amikor elképzelte, hogyan lenne tökéletes ez a nap, úgy
gondolta, hogy egész családja együtt köszönti majd Kendrát.
De a nagy vihar miatt csak köszönetét tudott mondani
Istennek, hogy Luke és Reagan biztonságban lesznek az
otthonukban. A helyi híradó már bemondta, hogy senki ne
induljon útnak.
Ashley segített Elaine-nek a főzésben, bár az ő családja a
terv szerint nem fog részt venni a vacsorán. Eredetileg azt
tervezték, hogy Landon szüleinél karácsonyoznak. De a vihar
felborította a tervüket, így aztán Landon asztalt foglalt
kedvenc közeli steak éttermükben.
John a konyhában találta a lányát és a feleségét.
Odalépett Ashley-hez, és kezét a karjára tette.
 – Biztos, hogy jó lesz így a vacsora? Mi áttehetjük a partit
Brooke-ékhoz, hogy ti itthon maradhassatok. Ők csak néhány
kilométerre laknak.
– Dehogy, Apa! Jó lesz nekünk így. – Ashley szemében
olyan elfogadás ült, ami korábban hiányzott belőle. –
Megmondtuk a gyerekeknek, hogy vacsora után moziba
visszük őket. Mindenkinek tetszik a terv.
A mai vacsora töltött csirke lesz roston sült zöldségekkel.
Ashley a pulykát holnapra tartogatta, amikor az egész család
együtt lesz. Már ha Luke és Reagan el tudnak jönni a
vihartól.
Amikor elkészült a vacsora, Elaine köszönetet mondott
Ashley-nek.
– A sütőben hagyom, amíg mindenki ide nem ér.
John belépett a konyhába.
– Ashley, annyira sajnálom, még egyszer! – Megállt
Elaine mellett. – Januárra kellett volna időzítenem!
– Semmi baj. – Ashley átölelte apját és a szemébe nézett.
– Majd mesélj róla!
– Mesélek.
Ashley felment készülődni. Landon már az emeleten volt.
A gyerekeknek segített ajándékot csomagolni.
Karácsonyi zene szólt a házban, de John szívében nem
tudta tompítani a sajnálkozást.
– Gondolkoztam valamin – fordult oda a feleségéhez.
Elaine tenyerét félje arcára fektette.
– Mondd!
–A legkevésbé sem akartam karácsonykor
megosztottságot teremteni a családon belül.
 – Tudom. – Elaine megértő volt, de az igazságon ez sem
tudott változtatni.
John kinézett az ablakon a hóborította kertre, amelyet
három évtizeddel ezelőtt ültetett. Mintha még tegnap lett
volna pedig, hogy Erin a testvéreivel itt bújócskázott! Szíve
mélyéről felszakadt egy nehéz sóhaj.
– Ez a vacsora Kendra Bryanttel… – Pillantása rátalált
Elaine tekintetére. – Erin szívét a születése után néhány
perccel hallottam először dobogni, amikor az orvos a
karomba fektette.
– John!
John bólintott. Szeme visszatévedt a kertre.
– A negyedik lányunk volt, de megvolt a saját egyénisége.
Vidám, szelíd lelkület jellemezte… – Rámosolygott Elaine-re.
– A halála napjáig.
Elaine szeme megnedvesedett.
– Mindig nagyon szerettem Erint.
– De ez a szívverés, amely csak egyedül a legkisebb
lányomé volt… erről szól ez az egész. – Feszült pillantást
vetett Elaine-re. – Nem igaz?
– Ennél is többről.
– Tudom, de szeretném hallani a kislányom szívverését. –
John egyet hátralépett. – Ez az egész… értem van. És ez
kérdőjeleket vet fel bennem, Elaine. Komolyan.
– Sajnálom!
John megfordult, lassú léptekkel elindult az utcai veranda
felé.
– Gyere, üljünk le egy kicsit!
Elaine utánament. Kifelé haladva felvették a kabátjukat.
John lesöpörte a vékony hóréteget a hintaágyról, aztán
megfogta felesége kezét, és leültek. Erősen havazott; a
hópelyhek táncoltak a szélben. De őket védte a tető.
John felsóhajtott.
– Nagyon fontos nekem Kendra. Igazán. De mégiscsak
szenteste van.
– És te szeretnéd még egyszer hallani a lányod
szívdobogását! – Elaine férje vállára fektette a fejét.
– Pontosan.
Elaine odafordult hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
– Nem baj! A gyerekek megértik. – Hangja nyugodt
maradt. – Nem gondolod, hogy a szívük mélyén ők is
ugyanígy éreznek, John?
Ez eszébe sem jutott. Végtére is ő úgy mutatta be ezt a
találkozást Kendrával, mint olyasmit, amit Erin szeretett
volna; ami Kendrának lesz jó. Esélyt ad neki arra, hogy
megnyissa a szívét a hit lehetősége előtt.
Békesség áradt szét benne. Olyan békesség, amilyet már
hetek óta nem érzett.
– Akkor gondolod, hogy Kari, Brooke és Dayne valójában
azért hajlandóak itt lenni, mert… olyan érzés lesz, mintha
visszakapnánk Erint, legalább egy estére?
– Szerintem ez mindenképpen benne van.
– Hmm. – John bólintott. – Köszönöm! – Átölelte a
feleségét. – Hadd kérjek tőled egy szívességet!
– Bármit!
– Imádkozz értem! Hogy Kendra saját maga miatt legyen
fontos a számomra. Hogy ez az egész ne csak arról szóljon,
hogy újra hallhassam Erin szívverését!
– Imádkozni fogok egész este!
 – Köszönöm! – John nagy levegőt vett. – Jó ezt hallani. –
Felállt, felsegítette Elaine-t. – Menjünk, készítsük el a
desszertet! Dermesztő hideg van idekint. És alig egy óránk
maradt a többiek érkezéséig.
Bementek, és elkészítették az almás pitét és a frissen
felvert tejszínhabot vacsora utánra. John megállt az ablaknál,
és megint kinézett. Nem lesz semmi baj. Fontos neki Kendra
Bryant, igazán fontos. A mai este róla fog szólni, nem
Erinről. Elaine azonban segített neki meglátni, hogy teljesen
normális az, hogy ragaszkodna egy nagyon valóságos
dologhoz.
Ahhoz, hogy ma este – évek óta először – vissza fog kapni
egy darabot a lányából, Erinből.

Egy órával azután, hogy hazaértek a gyülekezetből, Luke

Baxter megkérte a feleségét, Reagant, hogy jöjjön be hozzá a
hálószobájukba. Reagan a kis Johnnyt öltöztette. Kedvenc
éttermükben készültek vacsorázni.
– Azt hiszem, hibát követtem el! – Luke az ágyuk szélén
ült. – Úgy érzem, ott kellene lennünk ma este a vacsorán.
Reagan leült mellé, szeméből értetlenség tükröződött.
– Azt hittem, nem akarsz menni. Kendra miatt.
– Nem. Csakugyan nem. – Luke szembefordult vele. – De
Tommy megkérdezte tőlem ma reggel, hogy tényleg igaz-e.
Hogy tényleg nem megyünk-e ma este. – Luké gyomra
összeszorult. – Azt mondta, hogy a Baxter unokák egész
évben a közös karácsonyi vacsorát várják.
Reagan várt néhány másodpercet, aztán bólintott.
– Ez valóban így van.
 – Már korábban meg kellett volna gondolnom magam. –
Luke megcsóválta a fejét. – Annyira lefoglalt az ügy, amelyen
dolgozom, hogy nem szántam időt rá. Nem beszéltem át
veled és a gyerekekkel, hogy helyes döntést hozhassak.
Odakint üvöltött a szél. Az Indianára jósolt hóvihar éppen
kitörni készült.
– Úgy tűnik, az időjárás döntött helyettünk.
– Á! – Luke az ablakhoz sétált és kinézett. – Utaztunk már
hóviharban máskor is.
Reagan hallgatott.
– Ez anyukádról szól, ugye?
Luke egy hosszú pillanatig még az ablaknál maradt;
meredten nézte a viharos eget. Amikor visszafordult, érezte,
hogy a szeme megtelik könnyekkel.
– Lehetséges. – Odament Reaganhez, és magához vonta. –
Ő azt akarta volna, hogy mind együtt legyünk.
– Ez igaz. – Reagan két kezébe fogta férje arcát. – Na, és
Ashley?
– Küldenél neki egy sms-t? Csak hogy tudja: jövünk. Ez a
helyes dolog. A családunkért, az apámért. – Elmosolyodott. –
Gyere, mondjuk meg a gyerekeknek!
Amikor a gyerekek örömujjongásban törtek ki, Luke
elgondolkodott a döntésén. Továbbra sem értette, miért
akarja az apja, hogy Kendra Bryant is részt vegyen a családi
vacsorájukon. Az a nő sosem lesz a családjuk tagja – még
akkor sem, ha Erin szíve dobog benne. De az ő jelenléte sem
változtat azon, hogy karácsony van.
A karácsony pedig a családról szól.
Húsz perccel később Luke és Reagan, Tommy, Malin és
Johnny a tomboló vihar ellenére beszálltak az autóba, és
elindultak Indianapolisból Bloomingtonba. Hóvihar ide vagy
oda, ötven mérföld, és ott lesznek, ahol szenteste mindig
lenni szoktak. A házban, ahol Luke felnőtt. Ahol most Ashley
lakik a családjával.
A Baxter házban.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az sms akkor érkezett, amikor Ashley az emeleti

fürdőszobában készülődött. Időben el akartak indulni a
belvárosi étterembe, hogy a Baxter család szentestére
tervezett vacsorája megvalósulhasson ott, ahol mindig
szokott. Az ő házukban. Landon az előbb jelentette be, hogy
öt perc múlva indulás, a gyerekek már össze is gyűltek Cole
szobájában.
Ashley letette a hajsütővasat, és felvette a telefont.
Reagantól jött az üzenet. Elindultunk Bloomingtonba. Luke
meggondolta magát. Azt mondja, édesanyátok biztosan
szeretné, ha mind ott lennénk.
Ashley-t émelygés fogta el, villámgyors választ gépelt. Ez
most komoly? Már úton vagytok?
Igen, Luke vezet. Azt mondja, karácsony van. És az öreg
Baxter ház az egyetlen hely, ahol most lenni akar. Ashley
visszaírt. És a vihar?
Luke azt mondja, vezetett ő már rosszabb viharban is.
Imádkozz értünk!
Ashley szívének összetört darabkái közül mély sóhaj
szakadt fel. Hogyan gondolhatta meg magát Luke az utolsó
pillanatban? Pedig annyira ellenezte a találkozást Kendrával!
És hogyan lehetne az ő családja az egyetlen, amelyik nincs itt
ma este? Nekidőlt a fürdőszoba falának, és lehunyta a
szemét. Istenem, mit tegyünk?
– Édesem! – Landon lépett hozzá, megfogta a kezét.
– Minden rendben?
Ashley feltartotta a telefonját.
– Most írt Reagan. Ő, Luke és a gyerekek úton vannak ide.
Meggondolták magukat.
Landon arcán nem látszott meglepődés. Tekintete
nagyobb mélységről árulkodott, mint a Monroe-tó tükre.
– Karácsonyból nincs túl sok.
– Tudom. – Ashley szemét szűrni kezdték a könnyek.
– Lehet, hogy el kellene magyaráznunk a dolgot a
gyerekeknek. Megkérdezni, mit gondolnak, mi a véleményük.
Landon szája mosolyra görbült.
– Tetszik az ötlet!
– Tudod… – Ashley férje nyaka köré kulcsolta a karját, és
átölelte őt. – Ez hamarabb is eszembe juthatott volna.
– De legalább most eszedbe jutott. – Landon szájon
csókolta. – Megyek, szólok nekik!
A megbeszélést Ashley és Landon ágyán tartották.
Sokszor beszélgettek itt a gyerekeikkel. Landon vitte a szót.
– Anyukátok és én szeretnénk valamit kérdezni tőletek.
Devin felemelte a kezét, de már meg is szólalt.
– Azzal kapcsolatban, hogy miért megyünk el a saját
házunkból szenteste? – A kisfiú törökülésben ült az ágy
közepén. – Mert mi is pont erről beszélgettünk Cole
szobájában. És a pásztor is azt mondta, hogy a karácsony
arról szól, hogy ki kell jönni egymással.
– Ez igaz. – Cole bűntudatos képpel megvonta a vállát. –
Úgy értem, egyikünk sem érti igazán a dolgot.
 – Ez az én hibám. – Ashley visszagondolt a pásztor
délutáni prédikációjára. Devinnek igaza van. Atteberry
pásztor arról beszélt, hogy gyakoroljunk kegyelmet az
emberekkel, és igyekezzünk elsősorban másokra gondolni.
Felsóhajtott, rátérdepelt az ágy végében álló padra, hogy
szemben legyen a gyerekekkel. – Hoztam egy döntést a mai
estével kapcsolatban, mert azt hittem, hogy az lesz a legjobb.
– Szünetet tartott, végignézett a drága arcokon. – De most
már nem vagyok annyira biztos benne, hogy igazam volt.
– Ez arról a néniről szól, ugye? – Amy halkabban beszélt,
mint a fiúk, arcán szomorúság tükröződött.
– Igen, Amy, róla. – Landon odaállt Ashley mellé. – Ma
este egy különleges vendég csatlakozik a családhoz a
házunkban vacsorára. Úgy hívják, hogy Kendra Bryant.
Ashley egész idő alatt azt hitte, hogy a gyerekek semmit
sem tudnak a részletekről. Ő és Landon azért titkolták el
előlük a dolgot, hogy Amyt ne zaklassák fel.
Most azonban már biztos volt benne, hogy rosszul tették.
A nő nevének említésére Amy lenézett a takaróra. Nagy kék
szeméből kicsordultak a könnyek, és végiggördültek az
arcán.
Ashley odaült az ágyra Amy és Janessa közé.
– Te tudsz Kendra Bryantről?
– Igen – nyöszörögte halkan Amy. – Ő kapta anyukám
szívét.
A szavai megannyi ökölcsapásként érték Ashley-t. Válla
fölött Landonra pillantott, majd vissza Amyre.
– Igen. Így van.
 – De miért, Anyuci? – Janessa megfogta Ashley kezét. Még
csak négyéves volt, de látszott, hogy ez a beszélgetés
felkavarja. – Miért vették ki az anyukája szívét?
Ashley érezte, hogy Landon keze megnyugszik a vállán.
Férje jelenlétéből erőt merített.
– Hát jó… – Janessáról Amyre pillantott, aztán a fiúkra –
Cole-ra és Devinre. – Azt mindannyian tudjátok, hogy Amy
családja a Mennybe ment.
– Az autóbaleset miatt. – Devin az apjára nézett. – Egy
teherautó nekiment a kocsijuknak, ugye, Apuci?
– Igen. Landon az ajkához érintette az ujját. – Hadd
fejezze be Anyuci!
– Jó. – Devin aggódó szemét Ashley-re fordította. –
Bocsánat!
– Köszönöm, Devin! – Ashley keresgélte a szavakat.
– Szóval, amikor Amy családja a Mennybe ment, az
anyukája a szívét odaadta egy másik nőnek. Az a nő Kendra
Bryant.
– Miért, neki a Mennyben nincs szüksége a szívére? –
kérdezte Devin a homlokát ráncolva. – Nem baj, ha ilyet
kérdezek?
– Dehogy baj! Ashley megpaskolta Devin hátát. – Nem,
nincs rá szüksége. A Mennyben Erin néninek új szíve van.
– Ó! – biccentett Amy, és az arcán újra megindultak a
könnyek. – Ezt én sem tudtam.
Cole közelebb húzódott Amyhez, és átkarolta a kislány
vállát.
– Akkor ezért nem maradunk a vacsorára? Amy miatt?
Mert nem akarunk találkozni Kendra Bryanttel? – Megvonta
a vállát. – Bocsánat, Anya… Apa! Csak próbálom megérteni.
 Amy könnyei záporozni kezdtek. Ashley kitárta felé a
karját.
– Gyere ide, édesem! – De Amy lecsúszott az ágyról, és
kiszaladt a szobából.
– Igen, azért. – Ashley szomorúan mosolygott Cole-ra. –
Apa és én úgy gondoltuk, ez túl nehéz lenne Amynek.
– Ezt nem tudtam – bólogatott Cole.
Ashley elindult az ajtó felé.
– Próbáljuk kitalálni, mi lenne a legjobb. – Landon a
fejével intett Ashley-nek. – Édesem, te menj, beszélj vele! Mi
itt maradunk.
– Imádkozzunk Amyért, jó, Apuci? – Janessa szeme
megtelt együttérzéssel. – Amikor szomorú, én azt szoktam.
– Igen, kicsikém! – Landon és Ashley egymásra néztek. –
Imádkozni fogunk érte.
Ashley elindult kifelé.
– Mindjárt jövök!
Ő is a könnyeivel küszködött, miközben sietve lépdelt
Amy szobája felé. Amy az ágyán feküdt, arcát a párnába
fúrta. Egész testét rázta a zokogás.
– Amy! – Ashley leült az ágy szélére. – Kis szívem,
annyira sajnálom! Nem akartam, hogy ez az egész így
felzaklasson téged!
Kellett hozzá néhány másodperc, de Amy végül a hátára
fordult, aztán felült. Könnyektől maszatos arca nagyon régen
nem tűnt ilyen szomorúnak. Ashley szorosan magához ölelte,
keze Amy hosszú, szőke haját simogatta.
– Nem muszáj találkoznunk vele. Azért megyünk
valahova máshova vacsorázni. Hogy ne kelljen
szomorkodnod.
 – Azt… tudom. De… – A kislány testét még mindig rázta a
zokogás. – Mi van… mi van… ha én akarok találkozni vele?
Ashley levegő után kapkodott. Mit mondott az
unokahúga? Megindult a talaj a lába alatt. Pislogott, és
próbálta kifújni a levegőt.
– Amy… – Ashley hátrébb húzódott, és fürkészve a
kislány szemébe nézett. – Te szeretnél találkozni vele?
Amy lehorgasztotta a fejét, és bólintott. Amikor megint
felnézett, szinte elviselhetetlen szomorúság áradt a
szeméből. – Egyszer régen… – hüppögve lélegzett néhányat,
a sírása kissé alábbhagyott. – Egyszer régen hallottam, hogy
Landon bácsival arról beszéltek, hogy… találkozni lehetne
vele. És arra gondoltam, hogy az jó lenne.
– Édesem, miért nem mondtad el nekünk? – Hirtelen
feljött benne, amit az apja mondott neki a faiskolában. Egész
idő alatt Johnnak volt igaza.
– Azt mondtad, te nem akarsz… találkozni vele. – Amy
megtörölte a szemét a kézfejével. – Azt hittem, nincs más
választásom.
– Jaj, Amy! – Ashley magához húzta a kislányt. –
Mondhattál volna valamit ott rögtön, a beszélgetésünk
közben.
– Nem akartam, hogy miattam változtassatok.
Ashley kezdte megérteni a helyzetet. Átérezte Amy
szívfájdalmának terhét.
– Meg kellett volna kérdeznem téged. Ne haragudj,
drágám!
Amy felemelte a fejét, és egyenesen Ashley szemébe
nézett.
 – Úgy érted… még mindig lehet, hogy itt maradnál? Ha
én azt szeretném?
– Hát persze! – Ashley saját aggodalma azonnal elillant. –
Ha te itt szeretnél maradni, akkor maradunk. És édesem,
mindig bátran mondd el nekünk, hogy mit érzel! Nagyon
szeretünk téged, Amy!
– Jó. – Amy szipogott. – Csak én… szeretem a karácsonyt
veled és Landon bácsival. Most már itt van az otthonom. – A
szemében ismét könnyek ültek. – És ti vagytok a családom.
De… van, amikor hiányzik a régi karácsony. Anyával, Apával
és a húgaimmal. – Arcán csorogtak a könnyek. – Azt hittem…
hogyha még egyszer hallhatnám az anyukám szívverését…
talán ez lenne a legeslegjobb karácsony!
– Hát akkor… mind itt maradunk ma este. És együtt
fogunk megismerkedni Kendra nénivel. – Ashley elvett egy
zsebkendőt Amy éjjeliszekrényéről, és letörölte a kislány
könnyeit. Milyen jó, hogy most folytatják le ezt a
beszélgetést, és nem holnap, amikor már túl késő lenne! – És
tényleg ez lesz a legeslegjobb karácsonyunk! – Megpuszilta a
kislány feje búbját. – Jó lesz?
Amy könnyein át mosolygott.
– Mindenki együtt!
– Pontosan! – Ashley felállt. – Mosd meg az arcodat, én
pedig elmondom a többieknek!
Amy felállt, egy pillanatig tétovázott, aztán Ashley
karjaiba vetette magát.
– Szeretlek!
– Én is szeretlek, édesem! Ezúttal Ashley sem tudta
visszatartani a könnyeket. Bárcsak itt lehetne Erin, hogy így
ölelje és szeretgesse a kislányát! Bárcsak odalent várná őket
Amy családjának többi tagja is, karácsonyra készülődve!
Ahogyan lennie kellene.
– Ashley néni, mondhatok valamit?
– Hogyne! – Lehajolt, hogy Amy szemébe nézhessen. –
Bármit!
– Néha, esténként, amikor Landon bácsival bejöttök
hozzám imádkozni, pont úgy nézel ki, mint az anyukám. És
olyan a hangod is.
Ashley megint átölelte. Nem tudott megszólalni, nem
tudta feltartóztatni az arcán végigömlő könnyeket. Egy idő
után megint Amyre pillantott.
– Édes szívem… – Megtörölte az arcát. – Biztos vagyok
benne, hogy valahol az égben az anyukád ennek nagyon örül.
Amy arcán olyan fényes mosoly ragyogott fel, hogy
Ashley hirtelen meg volt győződve arról: minden rendben
lesz. Visszament a hálószobába, és megosztotta a többiekkel
az új tervet. Mégis maradnak a vacsorára, és találkozni
fognak Kendra Bryanttel.
Csak ekkor lett egyértelmű előtte, mennyire vágytak rá a
gyermekei, hogy így alakuljon a helyzet. Cole és Devin
tapsolni kezdett, egymás tenyerébe csaptak, Janessa pedig
örömtáncot járt Landon körül.
Amikor a gyerekek kimentek a szobából, Ashley elmondta
Landonnak, mi történt; hogy Amy nagyon örül, hogy a
családjukhoz tartozhat, de ez a karácsony attól lenne a
legcsodálatosabb a számára, ha hallhatná az anyukája
szívverését.
– Soha nem is álmodtam, hogy ő szeretne találkozni azzal
a nővel. – Ashley kimerült az egész szívfájdító helyzettől. –
Pedig apa már egy hónappal ezelőtt célzott rá. – Szünetet
tartott. – Annyira hálás vagyok, Landon! Mi lett volna, ha
elmegyünk vacsorázni, és nem is beszélünk róla?
Landon átkarolta felesége derekát, és egy hosszú
pillanatig együtt ringott vele. – Ettől vagy olyan különleges,
Ashley! – Megcsókolta. – Beszéltél róla!
Ashley lelkébe békesség költözött, mint mindig, amikor
Landon társaságában volt.
– Köszönöm!
Megszólalt a csengő odalent.
– Ez a jel! – Landon megfogta a kezét, bekísérte a
fürdőszobába. – Mosd meg az arcod, én addig leviszem a
gyerekeket.
Ashley belenézett a tükörbe, rendbe hozta azt a néhány
pontot, ahol elfolyt a szemfestéke. Közben pedig megint
köszönetét mondott Istennek a családjáért; gyermekeiért,
akik szerették egymást, és a férjéért, aki a legnagyobb
támasza volt, amióta csak az eszét tudja.
És a szentestéért, amely kétségkívül nehéz lesz. De –
talán – olyan is lesz, amilyennek Amy mondta.
A legeslegjobb karácsony.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

John szíve hevesen vert, amikor az ajtó felé indult. A

levélváltások és telefonbeszélgetések után most végre valóra
válik a találkozás Kendra Bryanttel. Amikor azonban
kinyitotta az ajtót, Kendra helyett Kari és Ryan állt a
küszöbön.
– Boldog karácsonyt, Apa! – Kari odalépett és átölelte.
Teljesen belepte a hó, és kiabálnia kellett, hogy hallani
lehessen a szavát az üvöltő szél mellett. – Kendra itt van
már?
– Még nincs. – John idegei kissé megnyugodtak. – De
bármelyik percben itt lehet.
Ryan is megölelte az apósát, aztán az unokáktól is kapott
egy-egy ölelést. Több szatyornyi becsomagolt ajándék volt a
kezükben, és egy tálca karácsonyi süti.
– Ezt Elaine mamának hoztuk – mondta Jessie
mosolyogva. – Merre van?
John nagyon szerette a családjában, hogy olyan jól
alkalmazkodtak a szívfájdalomhoz és tragédiákhoz az évek
során. Persze, valamennyi gyermeke és unokája hiányolta
Elizabethet, de befogadták Elaine-t a családba – mindenki a
maga tempójában.
Jessie sütije is bizonyíték erre.
 Ez a fajta szeretet hozzátartozik az ő megváltás-
történetükhöz.
Akármi történik is, amíg ott vannak egymás számára,
addig Baxterek maradnak.
És nem lesz semmi baj.
Elindultak a konyhába, ahol Brooke, Peter és a lányaik
segítettek Elaine-nek megteríteni a két asztalt. Dayne-ék
húsz perc múlva érkeznek.
– Luke vagy Reagan nem telefonált valakinek? – Ashley
Landonnal az oldalán lépdelt lefelé a lépcsőn. – Körülbelül
egy időben kell ideérniük Katyékkel.
A többiek megakadtak, és egymásra néztek. John szólalt
meg elsőként.
– Hát Luke is jön?
– Nem akarta kihagyni a családi együttlétet. – Ashley
megállt a lépcső alján, aztán odament az apjához. – Mi is
maradunk, Apa! – Hátrapillantott a gyerekekre. – Neked volt
igazad. – Apja szemébe nézett. – Amy szeretett volna
találkozni Kendrával. Úgyhogy most már mind meg akarunk
ismerkedni vele.
John alig hitt a fülének. Nemrég még egészen biztos volt
benne, hogy elrontotta az egész karácsonyt. Most meg…
olyan karácsonyuk lesz, amilyenért imádkozott. Amilyenről
álmodozott.
Mindenki odagyűlt John köré egy nagy csoportos ölelésre.
Abban a pillanatban megcsörrent John mobilja. Elővette a
zsebéből. Luke volt az.
– Halló!
– Apa! – A vonal akadozott. – Elakadtunk a hóviharban
úgy húsz mérföldnyire Bloomingtontól. Semmit nem látok.
 Azonnal elillant az előbbi jóleső érzés.
– Biztonságban vagytok? Mindannyian?
A többiek kicsit hátrébb léptek, hogy nyugodtan tudjon
beszélni.
Úgy tűnt, Luke-nak kiabálnia kell, hogy hallani lehessen a
hangját.
– Egyelőre biztonságban vagyunk az autóban. De dugó
van. A hóátfúvások miatt. – Recsegett a vonal. Luke említett
egy kilométerjelző táblát. – Lehet, hogy… egy darabig itt
fogunk rostokolni.
John nem adott helyet a páni rémületnek, amely elfogta.
– Maradjatok az autóban! Próbálok intézkedni. – John
legszívesebben beült volna a kisteherautójába, és elment
volna értük. De csak annyit mondott, hogy a család
imádkozik értük.
Megszólalt a csengő, éppen, amikor John letette a
telefont, és Luke, Reagan meg a gyerekek jártak az eszében.
Kari ajtót nyitott, és kint a hóban ott állt Kendra Bryant és a
férje, Moe. A férfi, aki elvileg nem jött volna. Akármi történt
is kettejük között, most itt volt.
– Szia! – Kari odalépett, és átölelte a nőt. – Te biztosan
Kendra vagy!
– Igen. – Kendra levette havas kabátját, és a férje követte
a példáját. Ryan átvette a kabátokat, felakasztotta az ajtó
melletti fogasra. Kendra a mellette álló férfira pillantott. – Ő
Moe, a férjem.
John nem tudta biztosan, hogy néz ki Kendra. Majdnem
arra számított, hogy hasonlítani fog Erinre. De Kendra
magasabb volt, karcsúbb, sötét haja és szép sötét szeme volt.
Fiatalabbnak tűnt, mint amire John számított. És látszott,
hogy reszket idegességében.
John odalépett hozzá.
– Kendra! – Megfogta a nő kezét. – John Baxter vagyok.
Tegeződjünk, jó?
– Szervusz, John! – És ekkor megtörtént. Az ölelés, amely
annyit járt John gondolataiban az elmúlt évek során.
Nem tartott túl sokáig, John nem akarta, hogy Kendra
kényelmetlenül érezze magát. De a szíve hevesen vert, és
John a rövid ölelés alatt is érezte a mellkasán azt a
szívverést, amelyet először akkor hallott, amikor Erin még
kisbaba volt. Amelyet a lánya esküvőjének napján is érzett,
néhány pillanattal azelőtt, hogy az oltár elé kísérte volna.
Legfiatalabb lányának erős, szilárd, szép szívverését.
John hátralépett, szinte megszédült. Erin szíve itt volt,
velük egy helyiségben. Utána Ashley ölelte át Kendrát, aztán
pedig bemutatta őket a többieknek.
Amikor Amy következett, Ashley habozott kissé.
– Ő pedig Amy.
Kendra mintha rögtön tudta volna, hogy Amy nem olyan,
mint a többi gyerek. A mosolya elhalványult.
– Szia, Amy! – Egy jó méternyi távolság maradt köztük. –
Később majd beszélgethetünk, jó?
– Jó. – Amy Janessába kapaszkodva a gyerekcsapat hátsó
sorában állt. Tágra nyílt a szeme, mintha megrémült volna,
vagy egyszerűen csak nem tudta volna, mit tegyen.
Ashley nem hagyta, hogy kínossá váljon a pillanat.
Továbbment, és sorban bemutatta a testvéreit,
házastársukkal és gyermekeikkel együtt.
 – Még nincs itt mindenki – jegyezte meg Cole, amikor
Ashley a vége felé járt. – De ne aggódj! Vizsgázni nem kell
belőle!
Kendra elnevette magát, és ettől a többiek is láthatóan
megkönnyebbültek. Túljutottak a helyzet idegenszerűségén.
John reménykedett benne, hogy most már élvezni tudják a
vacsorát, és a karácsonyra összpontosíthatnak.
Elaine odalépett mellé, átkarolta a derekát.
Körbepillantott.
– Menjünk át a konyhába! Van forró tea a tűzhelyen.
Katy, Dayne és a gyerekeik néhány perccel később
érkeztek. John felemelt kézzel kérte mindenki figyelmét.
– Most jött egy üzenet Luke-tól. Még mindig ott
rostokolnak a hóban az autópályán. Kéri, hogy imádkozzunk
értük.
John biztosra vette, hogy mindenkinek nehezére esik nem
gondolni Erin és Sam balesetére. Megállították őket az
autópályán, egy teherautó pedig beléjük rohant. John
elhessegette a gondolatot. Inkább kinyújtotta mindkét kezét,
a családtagok pedig gyakorlott, könnyed mozdulattal kört
formáltak körülötte.
Kendra és Moe hátrébb húzódtak, hogy helyet adjanak, a
családnak. John intett nekik.
– Ti is csatlakozhattok! Ma este a családhoz tartoztok.
Egymásra néztek, aztán Moe mozdult meg először, és
lassan belépett a körbe. Kendra követte a példáját. Vártak;
láthatóan nem tudták, mi történik most.
– Erről a Grincs-mese jut az eszembe! – suttogta Devin
elég hangosan ahhoz, hogy a legtöbben meghallják. – „A
karácsony itt van karnyújtásnyira… csak kezet kell nyújtani
egymásnak."
A kisfiú által idézett szavak bölcsessége megérintette a
szívüket. John vezette őket imában.
Urunk, karácsonyi csodát kérünk tőled ma este! Segíts
Luke-nak, Reagannek és a gyerekeknek kikerülni a hó
fogságából! Hadd érezzék meg most a Te jelenlétedet, Atyám!
Kérlek, szabadítsd ki őket, hadd legyenek itt velünk! És őrizd
meg őket biztonságban! Jézus nevében, ámen.
John felhívta az autópálya-rendőrséget, és rákérdezett az
úton rekedt emberek biztonságára.
– Teljesen leállt a forgalom – közölte vele egy rendőr. –
Igyekszünk mindenkihez odaérni, de a vihar gyorsabban jött,
mint gondoltuk.
John szívében szorongást ébresztett az információ. De
félórával később, amikor éppen letelepedtek a két hosszú
asztal köré az étkezőben, megint megszólalt a csengő. John
érezte, hogy a szíve nagyot dobban. Aztán egyszer csak
énekhangok szűrődtek be a hóvihar zaján keresztül.
– Kívánok vidám karácsonyt, kívánok vidám karácsonyt.
és boldog új esztendőt!
Mire John odasietett az ajtóhoz, már a fél család ott
tolongott mögötte. Amikor kinyitotta, Luke állt előtte, egyik
karjával Reagant ölelte, a másikkal Malint. Tommy és Johnny
álltak szélen kétoldalt, és hiába fújta tele hóval a szél a
hajukat és a kabátjukat, még sosem tűntek ennyire
boldognak.
Ebben a pillanatban változtattak az énekükön. Luke
vezette őket.
– Itthon töltjük a karácsonyt… számíthattok ránk!
 John behúzta fiát a házba, és hosszan átölelte.
– Hát itt vagytok!
– Őrületes dolog történt! – Luke levette a kabátját és
felakasztotta, a többiek szintén. – Akkora hófúvásban
rekedtünk meg, hogy azt hittük, két napig sem jutunk ki
onnan.
– Bizony! – Reagan szemén még látszott a mélységes
aggodalom. – Aztán hirtelen felbukkant egy hóeke a
semmiből.
– Kiszállt belőle egy férfi, és megkocogtatta Apa ablakát.
– Tommy szavai összeakadtak az izgatottságtól.
Luke bólintott.
– Pontosan. Azt mondta, Jagnek hívják. Érdekes név,
nem? Mindegy, azt mondta, tisztítja előttem az utat, én csak
bízzak benne.
– Kifelejtetted a másik részét, Apa! – ütögette meg a
vállát Malin. – Jézusról.
– Igaz. – Luke a fejét csóválta. – Ez volt a
legbámulatosabb. Amikor lehúztam az ablakot, az első szava
az volt: „Hisz Jézusban?”
– Mi mondtuk, hogy „Igen, persze”. – Reagan és Luke
összenéztek. – Akkor mondta a férfi, hogy megtisztítja
előttünk az utat.
Luke elmesélte, hogy a férfi legyalulta a padkát, hogy
Luke autójának kereke meg tudjon kapaszkodni, amikor Luke
megpróbált kihajtani a hóbuckából. – Néhány mérföld után
alábbhagyott a vihar, és tiszta lett előttünk az út.
– De nem láttuk, hova lett a hóeke. – Tommy az
unokatestvéreire pillantott, aztán vissza az apjára. – Igaz,
Apa?
 – Bizony. – Luke vállat vont. – Az egyik percben még ott
ment előttünk olyan sűrű hóesésben, amilyet még nem
láttam, a következőben pedig már eltűnt. Nyoma veszett.
John karján végigfutott a hideg.
– Ez mikor történt?
Reagan megnézte az időt a telefonján.
– Talán félórája.
A többiek néhány másodpercig csak nézték egymást.
Kendra szólalt meg elsőként.
– Pontosan akkor fogtuk meg egymás kezét, és
imádkoztunk. – Moe-ra pillantott. – Ugye, így volt?
– Egészen biztos! – Elaine megnézte a telefonját. – Én az
imádkozás után küldtem sms-t Reagannek. Éppen utána
történhetett a dolog.
Reagan szemében könnyek ültek.
– Isten biztosan azt akarta, hogy itt legyünk.
Mindnyájatokkal.
Luke tett néhány lépést előre, Kendra Bryant felé.
– Luke vagyok, Erin öccse.
– Kendra vagyok.
John ámulattal látta a fiában végbement változást. Éppen
egy ilyen pillanatot akart Luke mindenáron elkerülni. Most
mégis itt van, és olyan kedvesen fordul Kendra felé, ahogyan
John remélte.
– Apa azt mondta nekünk, hogy Erin biztosan ezt szerette
volna. Hogy találkozzunk veled, és saját szemünkkel lássuk,
milyen változást hozott az élete.
– Én is így gondolom. – Azóta, hogy Kendre belépett az
ajtón, John most először látta, hogy a férjére támaszkodva a
könnyeivel küszködik. Aztán körbepillantott a szobában.
Egyik emberről a másikra vándorolt a tekintete. – Várni
akartam, és később elmondani ezt, amikor kibontjuk az
ajándékokat. De most egyetlen percig sem tudok tovább
várni.
John torka elszorult. Tudta, hogy eljön majd ez a pillanat,
és hogy mindnyájuknak nagyon nehéz lesz.
– Néhány évvel ezelőtt megbetegedtem – folytatta
Kendre. A szívem károsodott a legsúlyosabban, és nem volt
rá gyógymód. – Szorosan a férjéhez simult. – Új szív nélkül
mostanra már halott lennék.
John arcán két könnycsepp gördült végig. Körülnézve
látta, hogy a többiek is sírnak. Még a nagyobb unokák közül
is néhányan. Kendrával szemközt állt Ashley. Amyt szorosan
magához ölelte.
Kendre folytatta.
– Csak egy gond volt ezzel. Ahhoz, hogy én élhessek,
valakinek meg kellett halnia.
Moe megköszörülte a torkát.
– Majdnem úgy döntött, hogy nem iratkozik fel a listára
emiatt.
– Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy én életben
maradhatok, valaki más viszont nem. – Moe-ra pillantott. –
Aztán a férjem mondott valamit, amire azelőtt nem
gondoltam. Meghalnak emberek. A szívdonor halála
bekövetkezik, akár elfogadom az új szívet, akár nem. –
Pillantása átsiklott Johnra. – És még mondott valami mást is.
Ha valaki beleegyezik, hogy szervdonor legyen, az egy
nagyon személyes döntés. Az illető saját választása.
– Igen. – John megtörölte a szemét, és bólintott. – Erin
ilyen volt.
 – Szóval… azt akartam elmondani nektek… – Kendra
szeme megtelt könnyel, de azért folytatta. – Nagyon
sajnálom, ami Erinnel történt. Ha választhattam volna,
inkább meghaltam volna én, hogy ő élhessen. – Kendra
ránézett Ashley-re, Luke-ra, Karira, Brooke-ra és Dayne-re.
Utoljára pedig megpihent a pillantása Amyn. – Biztos, hogy
ezt tettem volna. – Habozott. – De ez nem így működik. És
most… én itt vagyok, ő pedig nincs. Rettenetesen sajnálom.
– Ez nem a te hibád! – John előrelépett, és megfogta
Kendra kezét. – Ezzel mindnyájan tisztában vagyunk.
– Így van. – Kendra elmorzsolt néhány könnycseppet az
ujja hegyével. – De azt akartam, hogy tudjátok, milyen hálás
vagyok. Az életnek ezért az ajándékáért. – Egyenesen Johnra
nézett. – Bárcsak ismerhettem volna Erint! De miattatok –
pillantott körbe – úgy érzem, mintha ismerném. És… ezt is
köszönöm!
A pillanat még keményebb volt, mint amire John
számított. De szükség volt rá. Mély levegőt vett.
– Azt javaslom, most menjünk enni. Vacsora közben pedig
mindenki elmesélhet valamit Kendrának, amit nagyon
szeretett Erinben.
A családtagok bólogattak, egyetértően mormogtak.
Visszaindultak az asztalhoz. John reménykedett benne, hogy
jó döntést hozott. Régóta nem beszéltek ilyen nyíltan Erinről.
Elég volt azonban néhány perc, hogy kiderüljön:
pontosan erre volt szükségük. Most, hogy Kendra itt volt,
mind Erinre, Samre és a lányokra gondoltak. Lehetőségük
nyílt megemlékezni róluk. Különösen Erinről. Nemcsak arról,
hogy milyen kedves volt másokhoz, hanem a vicces
mondásairól, és arról, hogy mennyivel szívet melengetőbb
volt egy-egy családi együttlét a puszta jelenlététől.
– Régen, amikor külön asztalnál ültek a gyerekek
hálaadáskor, Erin mindig odaült közéjük. – Brooke
elmerengett, a régi emlék halk nevetésre késztette. – Maddie
és Hayley akkoriban azt hitték, ő is az unokatestvérük.
Kari bólintott.
– Emlékszem, egyik évben Jessie egyforma masnit hozott
az összes kislánynak. Lila pulykásat. Emlékeztek rá?
– Igen, persze! – nevetett John. Olyan tisztán látta maga
előtt legkisebb lányát, mintha most is ott ült volna az
asztalnál. – Erin is kapott belőle.
– Igen – mosolygott Kari. – Egész nap nem vette le.
A vacsora alatt végig emlékeket meséltek, és többször is
előjöttek olyan emlékek, amelyek megnevettették őket. Még
Kendra hangulata is mintha vidámabb lett volna most, hogy
Moe-val együtt szorosabban kötődtek a Baxter családhoz.
A vacsora és a desszert után átmentek a nappaliba.
Összegyűltek a karácsonyfa körül. Másnap is együtt lesznek,
de John ma este akarta odaadni az ajándékot az unokáinak –
valami különlegeset, amit Elaine-nel együtt választottak.
Miközben a gyerekek az ajándékokat bontogatták, John
észrevette, hogy Amy csendesebb a többieknél. Még mindig
nem volt lehetősége kettesben maradni Kendrával úgy,
ahogyan John elképzelte. Felmerült benne a kérdés, hogy
vajon a kis Amy hogyan viseli a dolgot.
Amikor a gyerekek befejezték az ajándékok átadását,
Kendra felállt, és behozott egy nagy szatyrot a szobába.
– Én is hoztam néhány ajándékot.
 – Nem kellett volna hoznod semmit! – John ezt mondta
neki már egyik telefonbeszélgetésük alkalmával is. –
Egyszerűen hálásak vagyunk azért, hogy mind a ketten itt
vagytok.
– Tudom – bólintott Kendra. – De… szerettem volna. –
Elővett egy ajándékot, és átnyújtotta Johnnak. – Ez a tiéd és
Elaine-é.
John remegő kézzel vette át az ajándékot, és letette maga
mellé. Halkan odaszólt a feleségének:
– Te bontsd ki!
Elaine levette a csomagolópapírt, és egyszerre
pillantották meg az ajándékot. Durvára gyalult, öreg fából
faragott szív volt, keresztben ráfestve a szavak: „A szív nem
felejt…”
Kendra nézte, ahogy elolvassák.
– Az átültetés óta más lettem – mondta elcsukló hangon.
– Olyan, mintha fontossá vált volna számomra az, ami fontos
volt Erinnek. Főleg a hite.
John szemét elborították a könnyek. Átadta a szívet
Elaine-nek, odament Kendrához, és átölelte. Meg akarta
kérdezni, hogyan értette ezt pontosan, vagy honnan tudta,
hogy valami megváltozott. De ezekre a mélyebb
beszélgetésekre majd később kerül sor.
– Köszönjük! Kincsként fogjuk őrizni.
A többiek hallgattak, néhányan könnyeiket törölgették.
– Nagyon szép, Kendra! – Ashley szólalt meg először
közülük. – Erin nagyon örült volna, ha láthatja.
Kendra elmosolyodott, aztán kiosztotta az ajándékokat
Ashley-nek és a testvéreinek. Mindegyikük egy kis szív alakú
kavicsot kapott ugyanezekkel a szavakkal. A szív nem felejt.
Aztán Kendra elővett még egy ajándékot. Egy kisebbet.
– Ez – pillantott fel – a tiéd, Amy!
A szobában néma csend támadt. Mindenki visszafojtotta a
lélegzetét. És még valami mást is tettek, már ha John elég jól
ismerte a gyermekeit és az unokáit.
Imádkoztak Árnyért… és az előttük álló pillanatért.

Amy egész este nem tudta levenni a szemét a néniről. Itt

akart lenni, akart találkozni Kendrával. De nem találta a
megfelelő szavakat; nem tudta, mit mondjon neki. Ahányszor
arra gondolt, hogy odamegy hozzá, és mond neki valamit,
sosem tűnt megfelelőnek az időzítés.
Vagy vacsoráztak, vagy körben állva imádkoztak, vagy
Luke bácsi, Reagan néni és az unokatestvérek énekét
hallgatták. Nem igazán volt esélye arra, hogy kettesben
beszélgessen a nénivel.
Mostanáig.
Amy érezte, hogy mindenki őt nézi, de nem érdekelte.
Felállt, és odament Kendrához.
– Nekem is hoztál karácsonyi ajándékot?
– Igen. – Kendra letérdelt, és felé nyújtott egy apró
becsomagolt ajándékot. – Senkinek nem hiányzik az anyukád
annyira, mint neked. – Kendra halk, szomorkás, józan
hangon beszélt. – Nagyon sajnálom, Amy! Komolyan
gondoltam, amit az előbb mondtam. Ha cserélhetnék az
anyukáddal, megtenném. Azért, hogy ő itt lehessen veled.
 Amy sírva fakadt. Nem azért, mert szomorú volt, hogy
Kendra társaságában kell lennie. Hanem azért, mert Kendra
pontosan értette, mit érez. Nagyon vágyott arra, hogy az
anyukája itt legyen. De ha már az anyukájának a család többi
részével együtt a Mennyben kell lennie, akkor jó tudni, hogy
Kendra életben maradhatott.
És hogy az ő anyukája segített ebben. Az anyukája meg
persze Isten.
Amy a szemére szorította a kezét, és letörölte a könnyeit.
Nem szép dolog sírni, amikor valakitől karácsonyi ajándékot
kapunk. Amikor már tisztábban látott, kibontotta az
ajándékot. Egy kis bársonydobozka volt benne. Azt is
kinyitotta Amy, és a dobozban arany nyaklánc feküdt szív
alakú medállal.
– Nyitható medál. – Kendra segített Amynek kivenni a
láncot a dobozból. – Látod? – A szíven volt egy pici ajtó, belül
pedig egy kép Amy édesanyjáról. Fiatal, boldog és szép volt a
képen.
– Az anyukám… – Amy végigsimította ujjával a képet.
– Igen. – Kendra sírt. – Enyém lett az anyukád szíve,
Amy. De a tiéd is. Mindig a tiéd lesz. Mert az anyukád mindig
veled van. – Kendra a kezét Amy vállára tette. – Úgy
gondoltam, hogy egy szív alakú medál majd segít erre
emlékezned.
Amy a nyakláncról Kendrára emelte tekintetét.
– Hol találtál képet róla?
Kendra Amy papájára nézett, aztán vissza Amyre.
– Valaki segített. – Felemelte a nyakláncot. – A nyakadba
tehetem?
 – Igen, légy szíves! – Amy mozdulatlanul állt, miközben
Kendra kicsatolta a láncot, aztán Amy nyaka köré igazította.
Kendra rámosolygott, bár a szeme könnyes volt.
– Tetszik?
– Tökéletes! – Amy a nyitott szívre pillantott, anyukája
pici képére, aztán lassan becsukta a kis medált, és finoman
az arcához szorította. – Köszönöm; Kendra néni!
Megengeded… Megengeded, hogy megérintsem a szívedet? –
Félt feltenni a kérdést. Félt, hogy Kendra nemet mond. De
muszáj volt megpróbálnia.
Kendra bizonytalannak tűnt. Aztán halványan
elmosolyodott.
– Hát persze! – Finoman megfogta Amy kezét, és a
mellkasára szorította. És Amy hirtelen megérezte édesanyja
szívverését. Úgy, ahogyan kicsi korában érezte, amikor az
anyukája megölelte, vagy amikor esténként megijedt, és az
anyukája odaült mellé az ágya szélére. Vagy amikor az
anyukája ölében ülve hallgatta a mesét.
Vagy amikor karácsonykor odabújt az anyukájához.
Amy odalépett, és megölelte Kendrát. Sokáig ölelte. És
közben megint érezte az anyukája szívdobogását.
– Köszönöm!
– Szívesen, édesem! – Kendra ismét magához vonta.
Amy szorosan ölelte a nőt, és egy percre úgy tett, mintha
az anyukája ott lenne. Mintha biztonságban lenne a
karjaiban, és soha többé nem kellene hiányolnia őt. De aztán
pislogott néhányat, és felnézett Kendrára. Ez nem az
anyukája. Kendra csak egy aranyos néni, akiben az ő
anyukájának a szíve dobog.
 Nem, az anyukája soha nem fog visszajönni. Senki nem
foglalhatja el a helyét. De azt tudta, hogy az anyukája él,
mert a Mennyben van. És egy napon megint együtt lesznek.
Az egész családja együtt lesz. Addig pedig az anyukája
hátrahagyott egy darabot magából, hogy segítsen Kendrának
életben maradni. De ez nem minden. A szívének egy darabját
otthagyta Amyben is.
A nyakában lógó szívmedál erre fogja emlékeztetni.
Most és mindig.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Készült a desszert a konyhában, de Maddie nem volt éhes.

Túlságosan megrendült mindattól, ami ezen az estén történt
Kendrával és Amyvel. Így aztán amíg mindenki evett, ő
keresett egy csendes zugot magának a karácsonyfa
közelében. Ashley néniék fáján szinte az összes dísz
fényképes emlék volt az elmúlt karácsonyokról.
A mai vacsora előtt Maddie még mindig nem igazán
érezte, hogy rendben lenne az élete vagy az Istennel való
kapcsolata. Persze, örült Hayley-nek. Isten kétségkívül
válaszolt az imádságára, amelyben csodát kért a húga
számára. Akárhogyan alakul is a dolog Patrickkel, Maddie
úgy érezte: Isten tudatni akarja vele, hogy Hayley nem lesz
egyedül. Vidám, szeretetteljes lány, és sokkal többre képes,
mint ahogy azt Maddie gondolta.
Annak ellenére, hogy a fulladásos baleset annyi
mindentől megfosztotta.
Aztán ott volt a csoda, amely Luke bácsiékkal történt.
Akármi volt is az igazság a hóekével kapcsolatban, Isten
kétségkívül csodát tett velük, amikor biztonságban idehozta
őket. De Maddie-ben még mindig voltak kérdőjelek a saját
életével kapcsolatban.
Különösen Connor Flaniganre nézve.
 Folyton az járt az eszében, mennyire eltaszította magától
a fiút; mennyire megszakított minden kommunikációt vele.
Milyen goromba volt! A fiú biztosan örül, hogy nincs már
semmi köze hozzá. Nem csoda, hogy most nem igyekszik
találkozni vele! Biztosan alig várja, hogy visszamenjen az
egyetemre, és olyan emberek társaságában forgolódjon, akik
törődnek vele.
Olyan lányokkal, akik szóba állnak vele.
A karácsony fénye egy kissé megkopott a Connor-ügy
miatt.
Egészen addig a pillanatig, amelynek az előbb tanúi
voltak.
Maddie eddig nem sokat töprengett azon, hogy ez a nő
kapta Erin néni szívét. Az, hogy valaki megkapja egy másik
személy szívét, még nem jelenti azt, hogy átveheti az illető
helyét. Egyáltalán nem! Maddie szülei mindketten orvosok –
tudta, hogy a szívátültetés jobbára egészségügyi folyamat.
Amikor azonban Kendra átadta Amynek a nyakláncot;
amikor elmondta neki, hogy mindkettőjük örökre megtart
egy részt Amy anyukájának a szívéből… Maddie lelkét
megkönnyebbülés járta át. És hirtelen visszatért a karácsony
ragyogása. Amy szemében megpillantotta a reményt és a
gyógyulást.
Márpedig, ha ez nem ér fel egy karácsonyi csodával,
akkor semmi!
Békesség töltötte el a szívét. Fejét hátrahajtotta a kanapé
támlájára. Istenem, olyan fantasztikus vagy! Segítettél a kis
Amynek jobban megértenie az őt ért veszteséget; jobb képet
kapnia arról, hogy az édesanyja élete még halálában is
változást munkált. A találkozás Kendrával egy újabb csoda
volt ma. Olyan csoda, amelyre Amynek nagy szüksége volt.
És talán nekünk is.
Nézte a fát, egy képet a Baxter unokákról régen, még a
fulladásos baleset előtt. És hirtelen belévillant egy gondolat.
Ha Kendra bűntudatot érzett volna azért, mert új szívet kap,
eltékozolta volna az ajándékot. Erin néni nem szeretné, hogy
Kendra állandóan rossz érzésekkel küszködjön a történtek
miatt.
És Hayley sem akarná, hogy ő rossz érzésekkel
küszködjön.
Igaz, ő egészséges életet kapott ajándékba, míg Hayley a
balesete óta küszködik. De az ő bűntudata nem teszi jobbá a
dolgokat Hayley számára. Ez olyan, mintha, eltékozolná az
élet ajándékát. És ha Kendra nem tékozolta el az új szív
ajándékát, mi joga van neki azzal büntetni magát, hogy ne
élvezze az életet?
Elővette a telefonját sötét farmernadrágja zsebéből.
Akármi is Connor mai programja, nem kereste őt.
Legszívesebben üzenetet írt volna a fiúnak, és újra
bocsánatot kért volna; elmondta volna neki, hogy a kettejük
között kialakult távolság teljesen az ő hibája. De nem akart
kétségbeesettnek tűnni.
Ezenkívül úgy vélte, hogy nem a lánynak kell mennie a
fiú után. A fiú dolga elérni, hogy a lány megkedvelje. A gond
csak az, hogy Connor ezt már megpróbálta, de Maddie
minden próbálkozásnál eltaszította őt.
Lehetséges, hogy Connorral kapcsolatban már eljátszotta
az esélyét, de Istennel kapcsolatban még nem. Felnézett az
unokatestvérek fényképével díszített gömbre. Itt vagy
velünk, Istenem, most már hiszek ehhen. Az idei karácsonyon
minden helyzetben megmutattad nekünk a jelenlétedet.
Ami pedig Connort illeti… az én hibám, ami történt.
Legalább tanulok belőle.
Ez igaz. Ha valaha még lehetősége nyílik rá, el fogja
mondani a történetét Connornak. Ha pedig nem Connornak,
akkor bárkinek, akit Isten az útjába hoz. Barátoknak, vagy…
egyszer… annak a különleges srácnak, akit Isten neki szán.
Nem fogja tovább rejtegetni az érzéseit. Sőt, a következő
napok során a szüleinek is el fog mondani mindent. Kiönti
nekik a szívét; felfedi évek óta hordozott bűntudatát.
Rosszul gondolkodott Hayley-ről. Isten nem akarja, hogy
élete hátralevő részében cipelje a bűntudatot. Ezt már tudta.
És azt sem akarja Isten, hogy eltaszítsa a Tőle érkező
áldásokat valamiféle saját kútfőből származó okoskodás
alapján, mert nem érdemli meg azokat.
Természetesen nem érdemli meg Isten áldásait. Senki
sem érdemli meg. De ez még nem jogosítja fel arra, hogy
elvágja magát Isten jóságától, és eltaszítsa magától Isten
terveit és azokat az embereket, akiket Ő hoz elé. Istennek jó
terve van Hayley-vel.
És jó terve van vele is.
Kikereste a Jeremiás 29:11-et a telefonja Biblia-
alkalmazásában. Mert csak én tudom, mi a tervem veletek –
így szól az ÚR békességet és nem romlást tervezek, és
reményteljes jövőt adok nektek. Maddie nagyot sóhajtott, és
érezte, hogy körülveszi Isten békessége.
Lehet, hogy még nem látja tisztán az Ő terveit. De majd
az a nap is eljön. És soha többé nem fogja elutasítani a
boldogságot a Hayley-vel kapcsolatos bűntudata miatt.
Inkább hinni fog abban, hogy Isten mindent a legjobban
végez a számukra. Mert Isten valóságos. Ezt már biztosan
tudta.
Ugyanolyan valóságos, mint maga a karácsony.

Flaniganéknél a szokásosnál tovább tartott a családi vacsora.

Bailey még nem egészen három hónapos terhes volt, és
továbbra sem érezte jól magát. Ez pedig azt jelentette, hogy
Connornak és az öccseinek kellett elvégeznie az
előkészületek és a takarítás nagy részét.
Connor nem bánta.
A konyhai munka legalább elterelte a gondolatait Maddie
Westről. A lány beszélni akart vele pár napja az előadás után,
de Connor azóta is nagyon elfoglalt volt. Esetleg majd
karácsony után. De az is lehet, hogy ő már nem is igazán
akar vele beszélgetni. Ha Maddie West ennyire hirtelen tud
változtatni, akkor lehet, hogy nem is ő az igazi Connor
számára.
Nem volt biztos benne. Még mindig állandóan a fejében
járt a lány, de most már volt a szívében egy kis habozás.
Akárhogy is, jól telt a nap. Mind a négy nagyszülő
csatlakozott hozzájuk a karácsonyi istentiszteletre, aztán a
remek sült oldalasból álló vacsorára náluk. Az asztalnál
Connor egyik kedvencét, a kérdezős játékot játszották.
Bailey-nek voltak a legjobb kérdései.
Ha feltehetnél egyetlen kérdést Istennek, mi lenne az?
Az öccsei vicceseket mondtak – szokás szerint. Sean azt
kérdezné meg, miért van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka,
Justin pedig azt, hogy az állatoknak miért van farkuk. De
volt, aki tényleg nagyon komoly kérdést osztott meg a
többiekkel. BJ azt mondta, azt kérdezné meg Istentől, hogy
miért kapott ő Justinnal és Shawnnal együtt lehetőséget arra,
hogy örökbe fogadja őket a Flanigan család, amikor sok
millió gyereknek nincs ilyen lehetősége.
Bailey azt mondta, ő megkérdezné, egészen pontosan
mikor álmodta meg Brandon Pault az ő számára. Erre
mindenki elmosolyodott.
Connor azt mondta, ő megkérdezné, miért nem
kaphatnak ablakot a jövőre.
– Csak hogy biztosan tudjuk, hogy minden jól fog
alakulni. Hogy megtaláljuk a megfelelő lányt és a megfelelő
munkahelyet; az összes ilyen fontos részletet.
Személyes kérdés volt ez – különösen Maddie miatt.
Nyilván tudta, miért nem enged meg Isten ilyesmit. Az Úrral
maga az út az úti cél. Minden reggel, minden este, minden
egyes lépés addig hitben járás. Máskülönben nem lenne
szükség a Jézussal való kapcsolatra.
Már majdnem végeztek a mosogatással, és a nagyszülők
már hazamentek. Connor édesanyja odalépett a fia mellé, és
elővett egy száraz törlőkendőt.
– Segítek törölgetni. Baxterék várnak minket.
– Régen voltunk náluk. – Connor emlékezett rá, hogy
régebben évente egyszer általában találkoztak a Baxter
családdal. Volt, amikor a július negyediki piknikükre mentek
el a Monroe-tóhoz. De már jó néhány éve nem jártak össze.
– Nem voltunk náluk a baleset óta, amikor Erin és Sam
Hogan és a három kislányuk meghalt.
 Connor emlékezett a balesetre. Egész Bloomington
megsiratta a kis családot. Egy teherautósofőr elaludt a
volánnál, és hátulról beléjük rohant. Öt fehér kereszt állt az
autópálya szélén, ahol a baleset történt. Connor mindig
elhaladt mellettük, amikor visszaindult az egyetemre.
– Nem igazán akartak barátokat áthívni azóta? – Connor
elmosta az utolsó tálat, és átnyújtotta az anyjának.
– Azt hiszem, kétoldalú volt a dolog. Mi teret akartunk
hagyni nekik, hogy családként együtt lehessenek. Hogy
legyen idejük gyógyulni. – Elvette a tiszta tálat Connortól, és
megtörölgette. – Az idén meghívtak, hogy menjünk át
desszertre és Pictionaryt játszani. Idő kellett ahhoz, hogy
újra nevetni tudjanak.
– Ezt megértem. – Connor elgondolkodott. – Sok
gyerekük van, ugye?
– Igen – mosolygott az anyja. – Nincs ott mindig
mindenki. De kaptam egy sms-t Ashley-től félórája. Azt
mondja, ma este mindenki ott van.
– Az jó móka lesz! – Connor megtörölte a kezét.
Apja lépett be a konyhába.
– A fiúkkal kivittük a szemetet. Mindenki készen áll?
Connor elmosolyodott, szívét vidámság töltötte meg.
Szeretett itthon lenni. Szerette a Flanigan család együttes
hétköznapiságát; azt, ahogyan segítettek egymásnak. És ma
este a két család olyan közös ünnepet ül, amelyre
mindannyian emlékezni fognak.
Connorban szemernyi kétely sem maradt.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Már csak néhány perc volt hátra a desszert felszolgálásáig.

Kendra egyetlen dolog miatt volt csalódott. Túl gyorsan telt
az este. A konyhában volt, újabb adag tejszínhabot vert fel.
Megpillantotta Amyt a szomszéd szobában, amint Ashley-vel
beszélget.
Összedugták a fejüket, és Amy az anyukája medálba zárt
fényképét mutogatta. Kendra mosolygott magában. Ez az
ajándék tökéletes módszernek bizonyult arra, hogy
megtalálja az utat a kislány szívéhez. Amikor néhány
pillanatig magához ölelte, olyan vágyakozás ébredt benne,
amelyet a műtét óta még nem tapasztalt.
Vágyakozás saját gyermek után.
Moe még mindig az étkezőasztalnál ült; Johnnal és
Elaine-nel beszélgetett. Közben a Baxter lányok közül né-
hányan a konyhában sürgölődtek: pitét szeltek és kávét
főztek. Kendra élettelibbnek érezte magát attól, hogy itt volt;
mintha ennek a családnak a közelsége és a hite friss
levegőhöz juttatta volna a tüdejét.
Ashley odajött hozzá, és átnyújtott egy kristályüveg tálat.
– A tejszínhabhoz – mondta mosolyogva. – Ha kész lesz.
 – Már jó is! – Kendra kikapcsolta a habverő gépet. A
tejszínhab tökéletesnek tűnt. – Figyelj, Ashley, nagyon
köszönöm, hogy Moe és én eljöhettünk ma este!
– Jól alakult. Nagyon kedves volt tőled az ajándék, amit
Amynek adtál. – Erin nővére nekidőlt a pultnak; sokkal
fesztelenebb volt köztük a hangulat, mint korábban, Kendra
érkezésekor.
– Valahogyan utat akartam találni a szívéhez.
– Pontosan erre volt szüksége. – Ashley hangja kedvesen
csengett. – Ez is bizonyítja, hogy Isten akarta ezt a
találkozást kettőtök között.
– Lehetséges. – Kendra elgondolkodott Ashley szavain;
hogy milyen könnyedén beszélt Istenről. Mintha Isten itt
lenne a helyiségben velük.
Ashley elővett egy kanalat a tejszínhabnak.
– És… mi van veletek? Apa azt mondta nekem, hogy Moe
nem készült jönni.
– Igen, ez így volt egészen tegnapig. – Kendra nem tudta,
mennyit mondjon el. – Mi… egyikünk sem hitt soha Istenben.
Ashley hallgatta. Ha tudott is erről, nem mutatta.
– Mindenesetre… Nem igazán jöttünk ki jól egymással. Az
átültetés óta. Már a válás is szóba került. – Óvatos pillantást
vetett Ashley-re. – Beszéltünk róla, hogy esetleg jövő
hónapban beadjuk a válópert.
– Mmm. – Ashley arcán látszott, hogy őszintén bántja ez
az információ. – Sajnálom! A házasság nagyon fontos!
– Igen, az. – Kendra nem is tudta, miért beszél erről
Ashley-nek. Végül is idegen. Valahogy mégsem érezte annak.
– A végén úgy döntöttem, hogy kérek valamit Istentől – már,
ha van egyáltalán. Hogy meglássam, hogy valóságos-e, vagy
csak a nagyon rendes emberek képzeletének a szüleménye. –
Ashley-re pillantott. – Hát nem szörnyűséges?
– Egyáltalán nem! – Ashley arcán sokat mondó mosoly
ült. – Egy nap majd elmesélem az én történetemet. Én is
keresztülmentem egy olyan időszakon, amikor nem hittem
Istenben. Megkértem Őt, hogy mutassa meg magát, hogy
bizonyítsa be: tényleg létezik. – Halk nevetéséből érződött,
hogy még mindig ámulatba ejti, ami ezután történt. – Elég
annyi, hogy Istennek nem jelent gondot a bizonyítás.
– Hát igen. – Kendra átlapátolta a tejszínt az üvegtálba. –
Szóval imádkoztam Moe-ért. Kértem Istent, hogy ha tényleg
létezik, akkor változtassa meg Moe hozzáállását. –
Odapillantott, ahol Moe John Baxterrel beszélgetett az
asztalnál. – Azóta jobb a kapcsolatunk, mint valaha. Ez pedig
lehetetlen lenne az alapján, ahogy még néhány héttel ezelőtt
is álltak a dolgok. – Ashley-re pillantott. – Tehát ha Isten
valóságos – márpedig úgy tűnik, annak kell lennie azt
hiszem, Moe-nak és nekem el kell döntenünk, most mit
tegyünk.
Ashley mosolyogva bólintott.
– Azt is meg fogja mutatni. – Átvette a tejszínhabos tálat.
– Örülök, hogy beszélgettünk, Kendra. Komolyan gondoltam,
hogy egy napon majd el akarom mesélni neked a
történetemet.
– Nagyon szívesen meghallgatnám.
Ashley kiment, hogy a tejszínhabot odategye a többi
desszert közé. Moe odajött Kendrához a konyhába. Átkarolta
a derekát.
– Milyen fantasztikus este!
 – Igen. – Kendra férje szemébe nézve látta a melegséget
és kedvességet, ami korábban nem volt ott. – Baxterék
nagyon különleges emberek.
– Pont ezt akartam én is mondani. – Moe a szoba felé
pillantott, ahol vagy fél tucat beszélgetés folyt egyszerre. –
Érzem a szeretetet, Kendra!
– Benne van a levegőben. Olyan szeretet ez, amely
megtölti a lelkemet. – Egy hosszú pillanatig férje mellkasára
hajtotta a fejét. Aztán megint a szemébe nézett.
– Nem gondolod, Moe… hogy esetleg valami több is lehet?
Moe fürkészve nézett a szemébe.
– Istenre gondolsz?
– Talán. – Kendra megcsókolta.
– És még valami! – Moe mosolya elárulta, hogy nem
haragszik Isten említéséért. Az is lehet, hogy nyitott a
gondolatra. – Amikor Amyvel láttalak…
Kendra halkan felsóhajtott.
– Te is érezted?
– Az orvosod azt mondta, hogy lehet kisbabád. Amint
minden rendben van a szíveddel.
– Én is éppen ezen gondolkoztam, amikor Amy átölelt.
Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet egy saját
kislány. Mennyire különleges lehet.
Moe sokáig nem szólt semmit. Csak nézett, de pillantása
felesége szíve mélyéig hatolt. Aztán megcsókolta, és
elmosolyodott.
– Azt hiszem, sok mindent át kell beszélnünk, amikor
hazaérünk. – Szünetet tartott. – Esetleg elmehetünk a
húgommal abba a gyülekezetbe, ahova ő jár. Mert… ha Isten
valóságos, akkor legfőbb ideje, hogy megismerjük Őt.
 – Komolyan?
Moe ujjaival végigsimította felesége arcát.
– Szeretlek, Kendra! Nagyon sajnálok mindent!
– Én is. Szeretlek! – Kendra nem érzett ilyen szeretetet a
férje iránt, amióta összeházasodtak. – Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt!
John a szomszéd helyiségből odaszólt Moe-nak.
– Gyere, mesélj Luke-nak arról az új adótörvényről! Ő
ügyvéd. Ti ketten biztosan egy nyelvet beszéltek.
Moe rámosolygott Kendrára.
– Később még beszélünk!
– Rendben.
Nézte, ahogy a férje kimegy és csatlakozik az asztal körül
ülő férfiakhoz. Aztán kabátot és csizmát húzott, és kiment a
verandára. A havazás elállt, az ég kitisztult. Csillagok
oszlatták a sötétséget, ahogyan biztosan azon az első
karácsonyestén is.
Amikor Mária és József köszöntötték a világ Megváltóját.
A testet öltött Istent, Aki ma is él és valóságos. Kendra
szívében hirtelen bizonyosság támadt.
A mai este elegendő bizonyítékot szolgáltatott.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Maddie még mindig a fa mellett ült, Istennel beszélgetett

és hálálkodott Neki, hogy megváltoztatta a szívét, amikor
megszólalt a csengő. Látta, hogy nagynénje, Ashley sietve
keresztülvág az utcai szobán.
– Itt vannak Flaniganék!
Flaniganék? Micsoda? Maddie szeme elkerekedett.
Forogni kezdett vele a szoba. Flaniganék? Hirtelen felvillanó
emlékek idézték fel a nevet. A Flanigan család. Ashley néni
barátai. Évek óta nem látta őket, de… Lehetséges?
Maddie felállt, háttal a fának. Nem, az nem lehet! Ebben
a családban kisebb gyerekek voltak, köztük olyanok is,
akiket… akiket Haitiről fogadtak örökbe.
Akárcsak Connor öccseit.
Visszafojtotta a lélegzetét, miközben Ashley néni
kinyitotta az ajtót, és üdvözölte a családot. Elsőként egy
szőke fiú lépett be, és közölte, hogy Rickynek hívják. Aztán
még három fiú jött – mind tizenéves. Mind fekete bőrű.
Shawn, Justin és BJ.
Maddie térde remegni kezdett. A következő, aki belépett
az ajtón…
– Bailey! – Maddie néhány lépést tett előre. – Bailey Paul!
Te… a Flanigan családhoz tartozol? Hát ti vagytok a
nagynéném barátai? Akkor én még olyan kicsi voltam… és
lehet, hogy a családom sok együttlétből kimaradt. Ezt el sem
hiszem!
– Maddie West? – Bailey odasietett hozzá. – Ez őrület!
Fogalmam sem volt, hogy te a Baxter családhoz tartozol!
Évek óta nem jártam Ashley-éknél.
– Ez érthető – nevetett Maddie. – Baxter unokákból
rengeteg van.
Átölelték egymást, és közben belépett a házba Brandon,
aztán Bailey szülei és végül Connor.
A fiú megpillantotta Maddie-t és megdermedt. Egy
hosszú, tíz percnek tűnő pillanatig Maddie úgy érezte,
mintha nem is lenne más a szobában rajtuk kívül. Connor a
kezében tartott desszertes tálat letette egy konzolasztalkára
a közelben.
– Maddie?
– Ezt nem hiszem el!
Szüleik és rokonaik nem értették, mi történik közöttük.
Csak Bailey és Brandon álltak ott mosolygó tanukként.
Maddie hallotta, hogy Bailey megjegyzi: egyikük sem tudta,
hogy ő a Baxter családhoz tartozik.
De Maddie senki és semmi másra nem tudott figyelni,
csak Connorra.
A fiú átsétált a szobán felé.
– Én… el sem hiszem, hogy itt vagy! – Megölelte, aztán
hátralépett. – Nem csoda, hogy olyan ismerősnek tűntél!
– És én hogy nem jöttem erre rá? – Maddie még mindig
szédült, mintha nem igazán tudná összeilleszteni a
részleteket. – El is felejtettem, hogy Flaniganék a nagynéném
barátai. Csak az előbb esett le, amikor ment ajtót nyitni.
 Megint átölelték egymást, és addigra Connor szülei is
odaértek melléjük. Connor elvörösödött, mintha ő is alig
tudná elhinni, ami az imént történt.
– Anya… Apa… ő Maddie West.
Anyja elmosolyodott.
– Maddie-t kislány kora óta ismerjük.
– Maddie-t és a húgát, Hayley-t – vetette közbe Connor
apja mosolyogva. – De jó pár éve nem láttuk.
– Az biztos! – nevetett Maddie. A következő néhány
percet azzal töltötték, hogy megpróbálták kiokoskodni,
mikor is találkoztak utoljára. Három évvel ezelőtt az éves
július negyediki pikniken Connor kempingtúrára ment a
gyülekezet gimis csoportjával. Egy évvel korábban pedig
Maddie maradt otthon az apjával, mert beteg volt.
– Akkor hát hat évvel ezelőtt voltunk legutoljára
mindketten ott egy ilyen együttléten. – Connor Maddie-re
pillantott. – Te tizenkettő voltál, én meg tizenhárom.
– És fogszabályzóm is volt – kuncogott Maddie.
– Nekem is! – Connor hunyorogva nézett a lányra, mintha
az évek fátyolén túlra akarna látni. – Akkor sötét hajad volt?
– Sötétebb, igen. – Maddie még mindig nevetett. – Most
melír van benne.
– Így már értem! – Connor újra átölelte, és közben
odasúgta: – Később majd beszéljünk!
– Mindenképpen! – súgta vissza Maddie.
Csatlakoztak a többiekhez, átmentek az étkezőbe, és a
kölcsönös bemutatkozások után mindenki leült a két asztal
köré desszertet enni. Flaniganék meséltek a kérdezős
játékukról, és mindenki sorban megválaszolta azt a kérdést,
amelyet Cole talált ki.
 – Ha egyetlen ajándékot kaphatnál, amelyet nem lehet
becsomagolni, mi lenne az?
Kendra Bryant válaszolt utolsónak. Szinte mindenki
szeme megtelt könnyel a válasza hallatán.
– Szeretném, ha Erin és a családja többi tagja itt lenne
velünk. – Körbepillantott. – Mert azt hiszem, hogy jó barátok
lettünk volna.
Megindító és szépséges pillanat volt; tökéletes befejezése
egy tökéletes szentestének. Később, amikor mindenki
szedelőzködött és indulni készült, Maddie megkérte a szüleit,
hogy maradjanak még egy kicsit, hogy pár percet
beszélhessen Connorral.
– Úgy látom, neked és nekem is beszélgetnünk kell majd!
– Anyja a kézfejével megsimogatta Maddie arcát. – Nem
gondolod?
– De igen! – Maddie átölelte az anyját. – Sok mesélni
valóm van!
– Alig várom! – mosolygott rá az anyja. – Csak
nyugodtan, drágám!
– Köszönöm! – Maddie viszonozta a mosolyt, aztán
odament Connorhoz, aki Maddie fiú unokatestvéreivel
beszélgetett. Mindenki emlékezett rá. Lehet, hogy Maddie
ezért sem ismerte fel. Connor biztosan mindig a fiúk
társaságában lógott, amikor mind együtt voltak. Ő pedig a
lányokkal volt. Tizenkét évesen a fiúk érdekelték a
legkevésbé.
– Van pár perced? – mosolygott a fiúra, és Connor
azonnal felpattant.
– Ezt a horgásztúrát majd később megbeszéljük! –
mosolygott a srácokra. – Most mennem kell.
 – Várj csak! – Cole felállt, és Maddie-re, majd Con-norra
pillantott. – Ti ketten ismeritek egymást?
– Együtt dolgoztunk a karácsonyi színdarabon. – Maddie
a pillantásával azt üzente Cole-nak, hogy ne merészeljen
tréfás megjegyzésekkel előállni. – Van egy kis megbeszélni
valónk.
Cole lassan bólintott.
– Értem. – Kacsintott egyet Connornak, aztán
visszafordult a többi fiúhoz. – Én azt mondom, hogy
márciusra tervezzük a horgásztúrát. Rögtön, ahogy elolvad a
hó. Akkor harapnak a legjobban a pisztrángok.
Tovább beszélgettek a horgászatról, miközben Mad-ie és
Connor átmentek a szomszéd szobába, ahol a karácsonyfa
állt. Nem volt itt más rajtuk kívül, és Maddie hálás volt ezért.
Még mindig alig tudta elhinni, hogy Connor itt van, és hogy
végre lefolytatják azt a beszélgetést, amelyet annyira
szeretett volna. Itt.
Szenteste.
Leültek egymás mellé a sötétben; csak a fa égői adtak
némi halvány fényt.
– Azt hittem, hogy csak jövő héten lesz időnk erre. –
Connor úgy fordult, hogy jobban lássa. – Meg sem álmodtam,
hogy a Baxter családhoz tartozol. Folyton elfelejtem, hogy a
legtöbb unokának más a vezetékneve.
– És te… nekem is össze kellett volna raknom a
részleteket. De Bailey és én köztem túl nagy volt a
korkülönbség, amikor még fiatalabbak voltunk. Vagy
valamelyik barátnőjénél volt, vagy az anyukád mellett
maradt. Egyébként sem úgy szoktam rá gondolni, mint aki
idevalósi. Biztosan Brandon miatt.
 Connor néhány másodpercig csak nézte.
– Szóval… ami kettőnket illet… – Halkan felnevetett,
pillantása a fára siklott. – Úgy tűnt, nagyon jól kijövünk
egymással; van köztünk valami különleges. Aztán elhúzódtál.
– Tudom… – Maddie szeretett volna a lehető
leghamarabb rátérni az igazságra. – Az egész az én hibám
volt.
– Lehet, hogy az enyém is. Folyton az járt a fejemben,
hogy biztosan megbántottalak valamivel, amit mondtam.
Vagy a viselkedésemben volt valami, ami nem tetszett neked.
– Connor ránézett a lányra. A karácsonyfaégők fénye ott
szikrázott a szemében. – Csak nem tudtam rájönni, mi lehet
az.
– Nem, nem így volt. – Maddie halkan beszélt, csak a
fiúnak szánta a szavait. Hallották, hogy a szomszéd szobában
a többiek nevetgélnek és történeteket mesélnek. De itt csak
ők voltak ketten. Maddie éppen erre vágyott. – Eltitkoltam
előled az igazságot, Connor. Muszáj volt. De most… most
már tudom, hogy rosszul tettem.
– Az igazságot?
– Igen! – sóhajtott a lány. Istenem, segíts megtalálnom a
módját, hogy mindent elmondjak! Őszinte akarok lenni. Új erő
töltötte el a szívét. Nagy levegőt vett, – Emlékszel, hogy
említettem a húgom egészségügyi problémáit?
– Igen. – Connor összehúzta a szemét, mintha próbálna
visszaemlékezni. – Ő… fulladt vízbe, amikor még egészen
kicsi volt, nem? Az volt a húgod?
– Igen. – Sosem halványult igazán a történtek fájdalma.
Maddie biztos volt benne, hogy soha nem is fog. – Ő
hároméves volt, én öt. Nekem kellett volna figyelnem rá.
 – Otthon, nálatok? – Connor kutatva nézett a szemébe. –
Maddie, az nem lehetett a te hibád!
– Egy szülinapi partin voltunk. Apukám ott volt,
anyukámnak be kellett mennie a kórházba, mert ügyeletes
volt. – Megint látta maga előtt az egészet; érezte a szülinapos
asztalon pompázó virágok illatát, és szájában a csokitorta
krémjének édes ízét.
– Volt egy medencéjük? – Connor feszülten figyelte
minden szavát.
– Igen. – Maddie gyomra émelyegni kezdett a felidézett
emlékektől, de muszáj volt elmondania. Túl sok évig
gyömöszölte a szíve mélyére a részleteket. – Medencés buli
volt. Mindenkin volt mentőmellény, de a tortaevéshez
levettük. Hayley volt a legfiatalabb. És az apukám… mondta,
hogy figyeljek rá. Vigyázzak, nehogy a medence közelébe
menjen a mentőmellény nélkül.
Connor felnyögött, mintha testi kínt okozna neki a
történet hallgatása.
– Jaj, Maddie…
– És aztán… – Maddie szemét szúrták a könnyek, de nem
engedte szabadjára őket. – Emlékszem, Hayley elszaladt
mellettem; kifelé indult néhány másik gyerekkel. És… nem
volt rajta a mellény. – Maddie lehorgasztotta a fejét. Két
könnycsepp gördült végig az arcán.
– Figyelj… semmi baj! Még kicsi voltál, Maddie! – Connor
megfogta a kezét.
– Rákiabáltam: „Vedd fel a mellényedet, Hayley! Muszáj,
hogy rajtad legyen!” – Maddie megrázta a fejét, megint
teljesen csapdába ejtette az a nap. – Nem állt meg, nem
válaszolt. És aztán… odakint eltűnt. – Maddie felnézett. –
Megállíthattam volna, de… nem tettem. Csak… engedtem
kimenni.
Connor nem mondott semmit. Csak lassan simogatta a
lány kezét a hüvelykujjával, és figyelt.
– Kicsivel később tudtam, hogy valami baj van. Hayley
nem volt sehol. Egyszerűen… eltűnt. Elkezdtem szólongatni.
Újra meg újra.
– És az apukád?
– Ő is azonnal felpattant, és hívogatta. Kiabálta a nevét.
Aztán már mindenki őt szólongatta.
Connor egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét, és Maddie
arcára simította.
Ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy megolvassza Maddie
szívét. Erre számított a legkevésbé. Hogy kedvességet és
megértést tapasztal. Egész életében azt hitte, hogy ha őszinte
mer lenni Hayley-vel kapcsolatban, az emberek elfordulnak
és elfutnak tőle.
De Connor nem ezt tette.
Maddie pislogott; néhány könnycsepp végigszaladt az
arcán.
– Sajnálom! Mindennap gondolok arra, hogy mi történt
Hayley-vel. Hogy megállíthattam volna. Láttam, hogy
kimegy. A mellény nélkül. Úgyhogy az én hibám volt. De
soha… nem mondtam el senkinek.
– Túl kicsi voltál még, Maddie! Nem tudhattad, mi fog
történni. – Connor megint a kezét simogatta. – Itt vagyok,
Maddie! Nincs semmi baj!
– Szóval… – Maddie felnézett a fára, a díszre az unokák
fotójával. – Kiszaladtunk hátra, és ott volt… a medence alján.
Nem mozdult.
 Connor finoman megszorította a kezét.
– Bárcsak ne kellett volna látnod!
– Bárcsak ne történt volna meg! – Maddie nagy levegőt
vett, és befejezte a történetet. – Az apukám beugrott, és
kihúzta.
– Lélegzett? – kérdezte Connor halkan.
– Először nem. Csak a kórházban sikerült helyreállítani a
légzését. Az orvosok azt mondták a szüleimnek, hogy soha
nem fog újra járni vagy beszélni. És vak marad. – Szünetet
tartott. – Ezt még én is nemrég tudtam meg.
Connor meglepett arcot vágott.
– Nyilván tévedtek.
– Igen. – Maddie kimondhatatlanul hálás volt azért, hogy
Isten ennyiféleképpen válaszolt az imáikra. – De azért nem…
teljesen ugyanolyan. Érted?
Maddie rájött, hogy Connor nem töltött elég időt Hay-ley
közelében ahhoz, hogy észrevegye. De a fiú bólintott.
– Igen, a desszert alatt velünk szemben ült. Láttam, hogy
egy kicsit más. De igazából semmi komoly, Maddie.
Legalábbis ma este nem tűnt annak.
– Továbbra is javul az állapota. Ez is egy csoda. – Maddie
érezte, hogy mosolyába szomorúság vegyül. – Szóval… ez az
a rész, amelyet eddig nem mondtam el neked.
Connor még mindig fogta a kezét. Most hosszan a
szemébe nézett.
– Nagyon sajnálom, hogy át kellett ezt élned olyan kicsi
korodban. – Maddie soha nem látott még ilyen együttérzést
senkinek a tekintetében. – De miért… miért késztetett ez
arra, hogy elhúzódj tőlem az elmúlt hetekben?
 Ez volt a dolog legnehezebb része; nem volt biztos benne,
hogy a fiú meg fogja érteni. Felsóhajtott, keresgélte a
megfelelő szavakat.
– Mindig is tudtam, hogy az én hibám, ami Hayley-vel
történt. Persze, kicsi voltam. És lehet, hogy túl nagy
felelősség volt ez egy akkora gyereknek. – Elcsuklott a
hangja. – De akkor is az én hibám volt. Ezért úgy éreztem,
hogy ha Hayley-nek nem lehet normális élete, akkor én sem
érdemlem meg.
Connor szemében értetlenség tükröződött.
– Normális élete?
– Hát… hogyha Hayley nem lehet szerelmes… – Maddie
hangja egészen elhalkult – akkor én sem.
Hirtelen megvilágosodott Connor előtt a szavainak az
értelme. Megváltozott az arckifejezése, és Maddie most látta
csak, mennyire törődik vele a fiú. Mennyire kedveli őt.
– Akkor ezért húzódtál el tőlem!
– Igen. – Maddie mélyen a fiú szemébe nézett. – Érthető
ez így?
Connor rá szegezte a tekintetét.
– Először is… ötéves voltál, Maddie! Ami Hayley-vel
történt, az nem a te hibád volt!
– De még most is hallom, ahogy az apukám mondta, hogy
figyeljek rá. „Maddie, tartsd rajta a szemed a kishúgodon…
Le ne vedd a szemed róla!" Én meg végignéztem, ahogy
kimegy, Connor. Néztem, és nem állítottam meg. –
Felsóhajtott. Jó érzés volt végre elmondani az igazat arról,
ami történt. Még akkor is, ha nem változtat a helyzeten.
– El kell engedned. Nem tudhattad, mi fog történni.
 – Ez igaz. – Maddie szabadnak érezte a szívét, bár
tettének a súlya még mindig ránehezedett. – Tudom, Isten
nem akarja, hogy bűntudatot érezzék miatta. De akkor is… az
én hibám volt.
– Ötéves voltál! – Connor nem fordította el a tekintetét
egyetlen pillanatra sem. – Maddie, kérdezhetek valamit?
Hibáztattad az apukádat azért, ami történt?
– Nem! – vágta rá Maddie. – Egyáltalán nem. Az én
dolgom volt vigyázni rá.
– Ő volt a felnőtt. Ő volt a felelős. – Connor kedves,
megértő hangon beszélt. – Biztos vagyok benne, hogy
mindennap hibáztatja magát. Ugyanúgy, ahogyan te tetted.
És az anyukád is. Ő elment dolgozni ahelyett, hogy veled és
Hayley-vel töltötte volna a délutánt a buliban.
Connor szavai logikusnak tűntek. Balzsamként hatottak
Maddie sajgó sebére, amelyet az óta a sok évvel ezelőtti nap
óta hordozott. De a fiú még nem végzett.
– És mi a helyzet a házigazdáéival? Vagy a kislánnyal,
akinek a szülinapját ünnepeltétek? Ők is hibáztathatnák
magukat. Bárcsak az egyik anyuka kint lett volna, hogy
figyelje a medencét! Bárcsak másfajta szülinapi partit
rendeztek volna – a parkban, például, vagy egy pizzériában!
Maddie el sem tudta képzelni, hogy bármelyiküket
hibáztassa.
– Nem az ő hibájuk volt.
– De biztos mindegyiküknek megfordult a fejében, nem
gondolod?
Maddie elgondolkodott ezen, és beléhasított a fájdalom.
 – Lehet… Erre sosem gondoltam. Egészen mostanáig
mindig csak a saját szememen keresztül láttam a dolgokat. A
saját bűnösségemet láttam.
– És tudod, mi az igazság? – Connor eltökélten, habozás
nélkül beszélt. – Az igazság az, hogy történnek balesetek. –
Elővette a telefonját, és megnyitotta a Biblia-alkalmazást. –
Ma a csendességem alatt a János 16-ot olvasgattam.
Maddie érezte, hogy egyre jobban beleszeret. Milyen
egyetemista srác szokott csendességet tartani?
Connor kikereste az igeverset.
– Nézd csak, itt a harmincharmadik versben az áll: „E
világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok; én legyőztem a
világot." – Letette a telefont, és kikapcsolta. – Érted, Maddie?
Rossz dolgok történnek, és kész.
Maddie bólintott. Annyira meghatotta a fiú kedvessége,
hogy meg se tudott szólalni.
– Nem a te hibád volt, és nem másé. Isten nem akarja,
hogy erre összpontosíts.
– Ezt hogy érted?
Connor halványan elmosolyodott.
– Azt akarja, hogy Rá fordítsd a figyelmedet. Arra,
hogyan segítette át az Úr a családodat azon az időszakon.
Hogyan gyógyította meg Hayley-t… és gyógyítgatja őt
továbbra is.
Egészen felszabadító volt a gondolat. Maddie szeméből
ömleni kezdtek a könnyek. Szorosan lehunyta a szemét, és
eltakarta az arcát a kezével. Hayley balesete óta egész idő
alatt egyszer sem engedte meg magának, hogy igazán jól
érezze magát, vagy igazán vidám legyen… vagy túlságosan
belehabarodjon egy ilyen fiúba, mint Connor Flanigan.
 És mindez csak azért, mert magát hibáztatta.
De most… lehet, hogy mégis Connornak van igaza. Lehet,
hogy nem is ő az egyetlen, aki bűntudatot érez Hayley miatt.
Ha pedig így van, akkor talán mindegyikük rosszul tette,
hogy hordozza a terhet. Különösen, mivel Isten csodát tett,
visszaadta Hayley látását, beszédét, iskolába is járhat.
Hayley két lábon járó bizonyíték Isten szeretetére és
hűségére.
De eddig Maddie csak húga életének törött darabkáit
látta. A hiányzó darabkákat. Most már nem így lesz!
– Figyelj… – Connor behajlított ujját Maddie álla alá
tette, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Csak
azt sajnálom, hogy nem mondtad el rögtön az elején.
Maddie szívéből felfakadt egy mosoly, és kiült az arcára.
– Mondjak egy fantasztikus hírt?
– Hogyne! – Connor nekidőlt a kanapé karfájának,
komoly tekintettel hallgatta. – Bármikor!
– A karácsonyi előadásra Hayley elhozta egy barátját. Egy
fiút. – Maddie mosolygott, újból érezte a boldogságot, amit
aznap este érzett a húga miatt. – Patrick a neve. Neki is van
valamennyi fogyatékossága, de egész ügyes. Mint Hayley.
Connor elmosolyodott, jobb lett a hangulat köztük.
– Szóval beelőz téged, ezt akarod mondani?
Maddie torkát csiklandozta a nevetés.
– Azt hiszem, igen. De megfogadtam, hogy többé nem
hasonlítgatom az ő életét az enyémhez. Istennek jó terve van
mindkettőnkkel. – Érezte, hogy felragyog a szeme. –
Emlékszel a karácsonyi csodára, amiért imádkoztam?
– Amiért imádkozunk? – Connor pillantása vidámabb és
kihívóbb volt. A szomorúság elillant.
 – Igen, tényleg, te is imádkoztál! – Maddie-t nagyon jó
érzéssel töltötte el Connor közelsége. Hogyan húzódhatott el
ettől a fiútól? – Nos, Patrick volt a csoda. Ha Hayley-nek is
része lehet a szerelemben egy nap, akkor tudom, hogy Isten
itt van, és valóságos.
– És a mai este… Luke-ék története arról, ahogyan
kiszabadultak a hóból?
– Igen, az is. – Maddie hangja ellágyult. – És látnod
kellett volna, amikor az unokatestvérem, Amy találkozott
Kendra Bryanttel, azzal a nővel, aki az édesanyja szívét
kapta.
– Micsoda? – ámult el Connor. – Az mindenképpen egy
külön történet!
– Igen. És egy újabb csoda.
Connor megint a lány szemébe nézett. Úgy érezték,
mintha rajtuk kívül senki más nem lenne az egész házban.
– És ez, Maddie… hogy itt találkoztam veled. – Connor
szeme csillogni kezdett, mintha mondani akart volna még
valamit. De azoknak a szavaknak várniuk kell még a
megfelelő pillanatra.
Maddie olyan boldog volt, hogy alig tudott levegőt venni.
Amikor Connor belépett az ajtón, azonnal tudta, hogy Isten
ajándéka ez a lehetőség, hogy beszélhessenek egymással.
Mert nemcsak Connorral sikerült tisztázni a dolgokat. Az ő
szíve is újra szabad, könnyű és ép lehet.
Ötéves kora óta először.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Olyan szenteste volt ez, amelyre John egész hátralevő

életében emlékezni fog. Eljött az idő, hogy elbúcsúzzanak
Kendráéktól. John és Elaine kikísérték őket az előtérbe,
közben még csevegtek egy keveset. Dayne és Katy meg Kari
és Ryan már hazamentek a gyerekeikkel. Ashley lefektette
Janessát és Amyt, a többiek segítettek az elpakolásban.
Amikor az ajtóhoz értek, Kendra odafordult Johnhoz. –
Sosem fogod megtudni, milyen sokat jelentett nekem a mai
este! – Belekarolt a férjébe. – Néhány perccel ezelőtt
megbeszéltük Moe-val, hogy holnap elmegyünk a
gyülekezetbe a húgával.
Moe bólintott.
– Nem tudom azt mondani, hogy hiszek Istenben. Még
nem. De ezt a lépést megtehetem. – Kendrára pillantott. –
Megtehetjük együtt.
Abban a pillanatban Johnt olyan karácsonyi érzés szállta
meg, mint addig még soha.
– Ez fantasztikus! – Rámosolygott a párra. – Ezek az első
lépések. Örülök neki!
Elaine átkarolta John derekát.
– A karácsony a legalkalmasabb idő a meggyőződéseink
felülvizsgálatára. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy John
mostanra hívott meg benneteket. Hogy megoszthassuk
veletek a hitünket.
– Nemcsak a mi hitünket. Hanem Erinét is. Erin
családjáét. – John rámosolygott a feleségére, aztán Kendrára.
Hosszú szünet után folytatta: – De azt is tudtam, hogy
szeretnék újra egy helyiségben lenni Erin dobogó szívével. Az
én kicsi lányom volt. Amikor utoljára átöleltem, nem
tudtam… hogy soha többé nem tarthatom újra a karjaimban.
Ez egy utazás lesz, ezt tartsátok szem előtt! Az Istenbe
vetett hit valóban csak a legelső lépés. – John Moe vállára
tette a kezét. – Mi itt vagyunk, ha szeretnétek újra találkozni
velünk.
– Ezt jó tudni. Ja… és még valami! – Moe rámosolygott
Kendrára.
– Igen. – Kendra John felé fordult. A mai este után…
szeretnénk kisbabát. Most, hogy itt voltunk az unokáitok
körében, Moe és én is ezen gondolkoztunk.
Ez is egy újabb győzelem volt; egy újabb ok, amiért John
biztos volt abban, hogy így kellett ünnepelniük a karácsonyt.
Még mindig alig tudta elhinni, hogy végül Luké és Ashley is
csatlakozott hozzájuk családostól. De hálás volt érte.
Még egyszer átölelték Kendráékat, boldog karácsonyt
kívántak nekik, és megköszönték, hogy eljöttek. Tényleg ez
volt a helyes döntés. Kendra számára, Amy számára, és az
egész család számára. Amikor Kendráék elhajtottak, John
elmosolyodott. Mert a mai estétől fogva már ők sem
idegenek.
Hanem családtagok.
Beszálltak ők is a Pictionary játékba, aztán most már
mindenki a kabátját vette és búcsúzkodott. Connor még nem
akarta itt hagyni Maddie-t, de volt egy olyan érzése, hogy a
következő néhány nap során még találkozni fognak párszor.
Félrevonta a lányt, miközben a két család az ajtó felé
indult.
– Ez volt… életem legfantasztikusabb szentestéje. – A
nappali bejáratánál álltak, ahol olyan sokat beszélgettek egy
kicsivel korábban. – Igazából… egy újratalálkozás volt.
– Igen – nevetett Maddie. A szemében felhőtlen boldogság
ragyogott, nem úgy, mint a beszélgetésük előtt. – Amikor
legutóbb így együtt voltunk itt, akkor valószínűleg kint a
kertben bújócskáztunk.
– Bizony! – bólogatott Connor, majd tréfás hangon
hozzátette: – Azt hiszem, emlékszem is rá. Én négyéves
voltam, te pedig három.
– Lehetséges.
– Ez igaz. – Connor közelebb lépett. – A mai este után
bármi lehetséges. – Nem volt biztos benne, hogyan alakulnak
a dolgok ezután. De ha úgy, ahogy ő szeretné, akkor Maddie
a barátnője lesz még Valentin-nap előtt. Elbeszélget erről a
saját szüleivel és Maddie szüleivel is.
Azonkívül imádkozni is fog érte.
Egyszer csak felfigyelt valamire a fejük fölött.
Felpillantott, és bizony nem tévedett. Fagyöngy függött az
ajtó fölött. Mindenki más már kint volt az ajtónál, egy perc
múlva Maddie-nek is mennie kell.
A lány követte a pillantását, és az arcát szép rózsás pír
öntötte el.
– Fagyöngy.
– Az. – Connor megfogta mindkét kezét, és vállat vont. –
Ez hagyomány.
 – Igaz. – Maddie nem pislogott, nem fordította el a
tekintetét.
Connor odahajolt, és egy csodás, röpke pillanatig
megcsókolta. A lány ajkát lágynak, melegnek érezte, érzékei
zsibongtak a közelségétől. Olyan csók volt, amelyre biztosan
örökké emlékezni fog. Egy kicsit kifulladva húzódott hátra.
– Ez legyen a mi hagyományunk! – Rámosolygott,
fürkészve nézett a szemébe. – Itt. A fagyöngy alatt. Minden
karácsonykor.
– Minden karácsonykor? – Maddie szeme ragyogott, a
nevetéséből tudta a fiú, hogy Maddie is ugyanúgy élvezte a
pillanatot, mint ő.
– Minden egyes karácsonykor – mosolygott.
Az ajtóhoz mentek, Connor felsegítette Maddie kabátját.
Búcsúzóul még átölelte.
– Boldog karácsonyt, Maddie!
– Boldog karácsonyt!
Connor fejében egyetlen gondolat motoszkált, miközben
nézte, ahogy Maddie kisétál a havas éjszakába a szüleivel és
a húgával. Nem kellett már tovább törnie a fejét, milyen
ajándékot szeretne, amelyet nem lehet becsomagolni.
Ezt az ajándékot Maddie Westnek hívták.
És őmiatta a mai estétől fogva Connor soha többé nem
marad ugyanaz.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A ház csendes volt; Ashley-t és Landont kivéve mindenki

aludt. Ashley a karácsonyfa mellett találta a férjét. Landon
zsebre dugott kézzel nézegette a díszeket.
– Nagyon tetszik a fánk!
– Nekem meg a mai este tetszett nagyon. – Ashley odaállt
a férje mellé. Landon átkarolta a vállát. – El se tudom
képzelni, milyen lett volna, ha ezt kihagyjuk!
– Kendra csodálatos volt. Olyan könnyen beilleszkedett
közénk! – Landon ellágyult tekintettel pillantott a feleségére.
– Folyton megfeledkeztem róla, hogy nem olyasvalaki, akit
már évek óta ismerünk.
– Igen, én is. És amit Erinről mondott… soha nem fogom
elfelejteni!
Landon felsóhajtott.
– Ránk még vár egy kis munka.
Ashley elnevette magát.
– Ez igaz. Szenteste van. A gyerekek korán ki fognak
ugrani az ágyból.
Minden évben hagyományosan ugyanúgy ünnepeltek.
Becsomagolták a gyerekek ajándékait és elrejtették a
gardróbjukban. Aztán szenteste későn, amikor már mindenki
aludt, halmokba rakták őket a fa alá – minden gyereknek egy
rakást. Az utolsó simítás pedig a gyerekek névre szóló,
hímzett karácsonyi zoknijának megtömése volt.
– Köszönöm! – mondta Ashley, és odafordult a fékéhez. –
Köszönöm, hogy elviselsz!
– Ash… amióta az eszemet tudom, szeretlek!
– Tudom. – Két keze közé fogta férje arcát. – De néha
nem vagyok könnyű eset. Például ezzel az egész elkerülős
tervvel. Nem volt igazam, de te egyszer sem mondtad ki.
Hagytad, hogy magamtól jöjjek rá a dolgokra.
– Mert megértelek. Ennyi az egész. – Landon beletúrt
Ashley hajába. – Te annyira átérzed a dolgokat, Ash! Ezt
nagyon szeretem benned!
– A legtöbb érzésem pedig neked szól! – Ashley férje
szemét, helyes arcvonásait fürkészte. – Ugye, imádkoztál
értem? Hogy gondoljam meg magam, és csatlakozzak a
többiekhez ma este?
– Hmm – mosolygott Landon. – Talán.
– Tudtam! – nevetett Ashley, és megcsókolta. Annyira
szeretlek!
– Én is szeretlek! Mindig is szerettelek! – Landon
viszonozta a csókot.
Egy hosszú pillanatig megfeledkeztek a karácsonyi
ajándékokról és a zoknikról. De egyszer csak zajt hallottak.
Ashley fordult hátra először.
Amy állt az ajtóban, piros flanel karácsonyi hálóingében.
Még mindig ott lógott a nyakában a szív-medál.
– Sziasztok! – köszönt halkan.
– Édesem, azt hittük, már alszol! – Ashley odament
hozzá, átkarolta a vállát. – Minden rendben?
 – Igen, bocsánat! – nézett fel Amy. – Csak… nem tudtam
elaludni. – A medált forgatta a kezében, nézte a kis képet
benne. Aztán megint Ashley szemébe nézett. – Meg akartam
köszönni, hogy megengedted, hogy találkozzam Kendrával.
– Jaj, kis szívem… hát persze! Ahogy megtudtuk, hogy te
ezt szeretnéd, Landon bácsi és én azonnal meggondoltuk
magunkat.
– Tudom – mosolygott Amy. – Ezért akartam
megköszönni. – Összecsukta a medált, majd szabad karját
Landon felé tárta. – Te is idejössz?
Landon odament.
– Nagyon örülünk, hogy találkozhattál vele, kicsim!
Amy mindkettőjüket átölelte, aztán néhány másodperc
múlva először Ashley-re nézett, majd Landonra.
– Nagyon jó volt Kendrával találkozni, és nagyon örültem,
hogy megint hallhattam az anyukám szívverését. De valamit
el akartam mondani nektek.
– Rendben, édesem. Hallgatunk – mondta Ashley
megindultan. Akármit készül is mondani Amy, az
nyilvánvalóan nagyon fontos.
– Kendra soha nem lesz a családom. Aranyos néni, és
igaza van. Nála is és nálam is van egy darab anyukám
szívéből. Ez mindig igaz marad. – Amy ismét átölelte Ashley-
t, aztán Landont is. – De ti ketten… ti vagytok a családom. És
ez a legnagyobb karácsonyi ajándék.
Ashley és Landon letérdeltek Amy mellett, és magukhoz
szorították a kislányt.
– Ennél szebb dolgot nem is mondhattál volna! – Ashley
megpuszilta Amy arcát. – Mi is így érzünk.
 – Bizony. – Landon megsimogatta Amy haját, és rá-
mosolygott. – Te is a családunkhoz tartozol. Ez mindig így
lesz.
Látszott, hogy Amy megnyugszik. Ásított egyet, és megint
a medálját babrálta.
– Lehet, hogy most már le kellene feküdnöm.
– Igen. – Ashley felállt, Landon is követte a példáját. – Jó
éjt, Amy! Szeretünk!
– Én is szeretlek titeket! – mosolygott a kislány. Örökre!
Amy felbaktatott a lépcsőn a szobája felé. Amint eltűnt a
szemük elől, Landon magához vonta Ashley-t.
– Hűha! Ez nem volt semmi!
– Te nem vagy semmi! – Ashley belekapaszkodott a
férjébe. Ha lehetett volna, megállította volna az időt így,
hogy mindegyik gyermekük egészséges, boldog, és alig várja
a közös karácsonyi ünneplést. És így, hogy itt van Landon –
az a férfi, aki évekkel ezelőtt annyira szerette őt, hogy a
kisfiát, Cole-t magáévá fogadta, aztán Amyvel még egyszer
megtette ugyanezt. – Miattad vagyok az, aki vagyok, Landon!
– Arcát férje arcához simította. – Senki nem szeret úgy, mint
te.
– Téged könnyű szeretni, Ashley! – Landon megcsókolta,
aztán kézen fogva elindult vele a hálószobái gardrób
irányába. Ha ez az este is úgy alakul, ahogyan az előző
szentesték, még legalább egy óra, mire ágyba kerülnek. Egy
óra, amíg kikészítik az ajándékokat, és elmúlt
karácsonyokról beszélgetnek. Visszagondolnak az eltelt évre,
és ábrándoznak az előttük állóról. És közben megemlékeznek
a legnagyobb ajándékról, amelyet Isten adott nekik.
Arról, amelyiket nem lehet becsomagolni.
A család ajándékáról.
Kedves Olvasó-Barátaim!
Nem is kérhettem volna nagyobb karácsonyi ajándékot
annál, mint hogy újra együtt lehetek a Baxter családdal.
Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy vannak Baxterék,
mindig készen állok a válasszal, de tényleg! Látom őket, amint
dolgoznak, játszanak, elmélyülten beszélgetnek és új
látóhatárok után kutatnak. Vagy éppen addig sosem látott
kalandokba bocsátkoznak.
Igen, nagy öröm újra együtt lenni Baxterékkel.
Ezért aztán úgy döntöttem, további Baxter könyveket írok.
Ezek a történetek a felnőtt Baxter gyerekek és családjuk
életébe engednek bepillantást; hitútjuk, életpályájuk
alakulásáról szólnak és arról, milyen életet átformáló
változást munkálnak a környezetükben.
Bizonyára hallottak már arról, hogy a Baxter családról
televíziós sorozat is készül. Akár minden idők legkedveltebb
sorozata is lehet belőle. Tudom, hogy Önök is nézni fogják. De
azt is tudom, hogy olvasni is fognak.
Mert a Baxter család nemcsak az én családom, hanem az
Önöké is.
És így, hogy ők ott állnak az életünk kellős közepén…
mindannyian egy családhoz tartozunk.
A legközelebbi találkozásunkig… megköszönöm, hogy
részt vesznek a történetben.
Szeretettel:
Karen
 A KÉRDEZŐS JÁTÉK

A Baxter család szívesen játssza a kérdezős játékot a

vacsoraasztalnál, különösen ünnepek idején. Ez egy nagyon
egyszerű játék. Valaki előáll egy kérdéssel, aztán az asztal
körül ülők sorban válaszolnak rá. Időnként nehéz lehet
igazán remek kérdéseket kitalálni, ezért szeretnék
megosztani néhány kérdést, amelyet Baxterék felhasználtak
az évek során:
1. Milyen ajándékra vágysz a legjobban, amelyet nem
lehet becsomagolni?
2. Ha feltehetnél egyetlen kérdést Istennek, mi lenne az?
3. Ha lehetne egy szuper-erőd, mi lenne az és miért?
4. Ha hivatásos sportoló lehetnél bármilyen sportágban,
mi lenne az?
5. ha együtt vacsorázhatnál egy olyan családtaggal, aki
már meghalt, ki lenne az, és miről beszélgetnél vele?
6. Ha együtt vacsorázhatnál a tizenkét apostol egyikével,
kit választanál, és mit kérdeznél tőle?
7. Ha együtt kávézhatnál egy történelmi személyiséggel,
kit választanál, és miért?
8. Melyik volt a legkedvesebb családi nyaralásod és
miért?
9. Mi a három legkedvesebb emléked az elmúlt
karácsonyokkal kapcsolatban?
 10. Mi volt az egyik legjobb karácsonyi ajándék, amit
valaha kaptál?
11. Mi volt az egyik legjobb karácsonyi ajándék, amit
valaha adtál?
12. Melyik a legkedvesebb igeversed, és miért?
13. Melyik bibliai személy a kedvenced, és miért?
14. Mi a legkorábbi gyermekkori emléked?
15. Ha háromszázmillió forintot elkölthetnél valamire –
és nem ajándékozhatnád el –, akkor mire költenéd?
16. Mondj egy országot, ahova nagyon szeretnél ellátogatni!
17. Hogyan kezelnéd a hírnevet, és miről lennél híres?
18. Melyik három élet-lecke volt eddig a legfontosabb a
számodra?
19. Mit szeretnél, miről emlékezzenek rád az emberek?
20. Ha bármit megtehetnél valakiért, mit tennél és kiért?
 A BAXTER CSALÁD
HÁLAADÁSNAPI
VACSORÁJA

Az évek során sok olvasóm kérdezgetett a Baxter család

hálaadásnapi ünnepi ételeivel, illetve azok receptjével
kapcsolatban. És hát, mivel ez egy karácsonyi könyv…
gondoltam, összeállítok egy menüt az Olvasók kedvéért.
Íme a Baxter család hálaadásnapi étlapja:

Ashley töltött pulykája

Landon tört burgonyája
Elizabeth tepsis édesburgonyája
Baxter-féle karácsonyi desszert
Cole zöldfűszeres-kukoricakenyeres tölteléke
Organikus mártás
Vajas bébiborsó
Kari sajtos bucija
Fekete oliva
Kapros savanyúság
John omlós almása organikus tejszínhabbal
 A BAXTER CSALÁD
MENETRENDJE
HÁLAADÁSHOZ

HÁLAADÁS ELŐTTI KEDD

Élelmiszer-bevásárlás. Ha friss pulykát veszünk, azt most
vegyük meg! Ha fagyasztott pulykát használunk, az
hétfőre már feltétlenül legyen a hűtőben!

HÁLAADÁS ELŐTTI SZERDA

Készítsük el a tölteléket, és 3-4 literes húzózáras
zacskóban helyezzük a hűtőbe!
Készítsük el a karácsonyi desszertet, és lefedve tegyük a
hűtőbe!
Készítsük elő a tepsis édesburgonyát, és lefedve tegyük a
hűtőbe. Ne süssük meg csütörtökig! Hámozzuk meg és
szeleteljük fel az almát az omlós almáshoz! Lefedve tegyük
a hűtőbe! Ne süssük meg csütörtökig!
Készítsük el a sajtos bucit!

HÁLAADÁS NAPJA (CSÜTÖRTÖK)

Számoljuk ki, mikor kezdjük el előkészíteni a pulykát!
Töltsük meg a pulykát! A maradék tölteléket tegyük
tűzálló tálba!
Tegyük a tepsis édesburgonyát a sütőbe (vagy a lassúfőző
edénybe, attól függően, mennyi hely van a sütőben)!
Hámozzuk meg és főzzük meg a burgonyát! Tegyük a
borsót egy fazék vízbe!
Készítsük el a mártást! Tegyük félre!
Töltsünk meg egy tepsit a kihűlt sajtos bucival, hogy fel
tudjuk majd melegíteni a sütőben, miután kivettük a
pulykát!
Öntsük le a vizet a burgonyáról, készítsük el a recept
szerint!
Főzzük meg a borsót! Adjunk hozzá vajat és sót! Zárjuk el,
és hagyjuk benne a lobogó vízben!
Amikor a pulyka megsült, a levéből tegyünk egy keveset a
mártáshoz!
Melegítsük meg a sajtos bucit!
Tegyük be az omlós almást a sütőbe, hogy vacsora alatt
megsüljön!
A család többi tagja segítsen ünnepi tálakba tenni az
ételeket!
Imádkozzunk, adjunk hálát Istennek… és fogyasszuk el jó
étvággyal!
 A BAXTER CSALÁD
HÁLAADÁSNAPI
RECEPTJEI

Ashley töltött pulykája

Baxterék közös hálaadásnapi vacsorájára mostanában Ashley
választja ki a pulykát. A következő szempontok segítenek neki a
legmegfelelőbb pulyka kiválasztásában:

Ashley antibiotikumoktól és hormonoktól mentes, organikus

pulykát választ. Az nem számít, hogy friss-e, vagy fagyasztott. Ha
azonban fagyasztott, akkor Ashley emlékeztetőt állít be magának,
hogy ne felejtse el a fagyasztóból áttenni a hűtőbe, hogy időben
felengedjen. Számítsuk ki, hogy nekünk pontosan mennyi időre
lesz szükségünk a pulykánk kiolvasztásához!
Használjunk sütőzacskót! Így csökken a sütési idő, a pulyka
húsa pedig lágy, szaftos lesz!
Végezzünk egy kis fejszámolást! Ashley a Baxter család többi
tagjához hasonlóan délután három órakor szeret enni.
Mindenképpen melegítsük elő a sütőt! Ashley kiszámolja, mennyi
ideig kell sülnie egy töltött pulykának, aztán rászámol 30 percet az
előkészítéshez, és még 30 percet arra, hogy sütés után kivegye a
sütőzacskóból, állni hagyja, majd felszelje. Optimális esetben 40
perccel a vacsorakezdés előtt veszi ki a pulykát a sütőből. A
számításunk alapján válasszuk ki a megfelelő időpontot arra, hogy
hálaadás napjának délelőttjén nekilássunk a pulyka
előkészítésének! Vegyük ki a pulykát a hűtőből, távolítsuk el a
csomagolást, és helyezzük a tiszta mosogatómedencébe!
Távolítsuk el a zacskóba helyezett aprólékot, illetve a nyakat!
Amikor mindkét oldalról üres a nyílás, öblítsük ki a pulyka belsejét
hideg folyó vízzel, majd csöpögtessük le és helyezzük sütőtálba!
Ashley legszívesebben fémfülekkel és fémszálakkal megerősített
eldobható tálat használ.
Töltsük meg a pulykát az előző este elkészített töltelékkel! A
nyílások körül is nyugodtan felhalmozhatjuk a tölteléket!
Ashley meg szokott olvasztani 100 g vajat, és kívülről
bedörzsöli vele az egész pulykát, a töltelékes részt is. Hintsük meg
sóval!
A következő lépésnél Landon is mindig szokott segíteni. Fogjuk
a sütőzacskót, szórjunk bele egy evőkanálnyi lisztet! Rázzuk meg,
hogy a liszt szétterüljön a zacskó belsejében! Emeljük be a pulykát
a zacskóba, és zárjuk le a zacskó végét! Tegyük vissza a tálba! A
zacskó tetején ejtsünk néhány 2-3 centis vágást! Tegyük be a
sütőbe!

Landon tört burgonyája

A Baxter család szeret jó sok burgonyapürét készíteni.
Még ha nem is fogy el mind hálaadás napján, a maradékot
biztosan megeszik a hétvége folyamán. Mivel a Baxter család olyan
népes, akár 7 kg burgonyából is készítik. Ezt a feladatot Landon
vállalja magára. A Landon-féle burgonyapüré különleges ízt visz
Baxterék hálaadásnapi vacsorájába, amelyet mindenki nagyon
megszeretett. Landon 150-200 g burgonyával számol fejenként. Ha
olyan burgonyapürét szeretnénk, amilyet a Baxter család eszik,
kövessük az alábbi utasításokat:
Hámozzuk meg a burgonyát, vágjuk nagy darabokra, és
öntsünk rá hideg vizet! A víz legalább 2-3 centire lepje el a
burgonyát! Főzzük a burgonyát addig, amíg egy villát könnyedén
át tudunk döfni a darabok közepén! Ne várjuk meg, amíg a
burgonyadarabok elkezdenek szétmállani!
Öntsük le róla a vizet! Törjük össze a burgonyát a fazékban!
Ügyeljünk rá, hogy minden darabot széttörjünk, hogy ne maradjon
darabos!
2.5 kg burgonyánként adjunk hozzá 1 bögre (250 ml) tejet!
Ashley néha fele-fele arányban ad hozzá teljes tejet és tejszínt,
hogy igazán krémes legyen a burgonyapüré.
2.5 kg burgonyánként adjunk hozzá 100 g vajat!
2.5 kg burgonyánként adjunk hozzá 1 teáskanál sót!
Habverő géppel keverjük össze a hozzávalókat!
Ízlés szerint adhatunk még hozzá tejet/tej-színt, vajat, illetve
sót.

Elizabeth tepsis édesburgonyája

Ez a Baxter család egyik kedvenc étele; már akkor is ezt ették,
amikor a Baxter gyerekek még kicsik voltak. Elizabeth maga
találta ki ezt a receptet, amikor Luké még kisbaba volt, és abban
az évben óriási sikere lett hálaadáskor. Elizabeth egy időben barna
cukrot is adott hozzá, de ezt csak zárójelben említjük meg.
Baxterék úgy találták, hogy ez az étel már magában is elég édes, és
nem kell hozzá cukor. Jöjjön hát a recept:
Hámozzuk meg az édesburgonyát! (Két személyenként 1 db
édesburgonyával számoljunk!)
Szeleteljük fel vékonyan (körülbelül fél centi vastag
szeletekre), és tegyük a szeleteket egy nagy tálba!
6-8 burgonyánként 100 g vajat olvasszunk meg, és csorgassuk
rá a szeletekre!
Nagy kanalakkal forgassuk át a szeleteket, hogy a vaj
egyenletesen érje őket! Elizabeth arra jött rá, hogy így a
legkönnyebb bevonni a szeleteket.
 8 burgonyánként 1 teáskanál sót hintsünk a vajazott
szeletekre, és kanál segítségével oszlassuk el egyenletesen!
Hintsük meg egy kis fahéjjal (nem kötelező – Baxterék sem
minden évben csinálják így.
Tegyük a vajazott, sózott szeleteket tűzálló tálba vagy
lassúfőző edénybe! Fedjük le alufóliával!
Süssük 4 órán át 180 fokon! Az utolsó 45 percre vegyük le az
alufóliát!

Baxter-féle karácsonyi desszert

Az évek során a Baxter család nagy kedvencévé vált ez az ünnepi
gyümölcsös-zselés desszert. A kis Baxter gyerekek „piros cuccnak”
hívják, de a rendes neve Baxter-féle karácsonyi desszert. Nézzük,
hogyan készül:
Őröljünk apróra 1 csomag sós ropit vagy perecet! Baxterék
robotgép segítségével végzik el ezt a műveletet. Próbáljuk úgy
csinálni, hogy maradjon benne néhány félcentis darab!
Tegyük az őrölt ropit egy nagy tálba! Tegyünk hozzá 100 g
olvasztott vajat és !4 bögre mézet! Keverjük össze! A keverék
elvileg elég nedves ahhoz, hogy megtartsa a formáját. Ha nem,
tegyünk hozzá még 50 g vajat! Nyomkodjuk bele egy kivajazott,
20x30-as, magasfalú, tűzálló üveg tálba! Nagyjából 1-1,5 cm
vastagnak kell lennie.
Süssük 20 percig 160 fokon!
Vegyük ki a tésztát a sütőből, és hagyjuk kihűlni!
Egy külön tálban verjünk fel 500 ml habtejszínt lágy habbá!
Adjunk hozzá 1 teáskanál vanília aromát és 2 evőkanál porcukor-
helyettesítőt!
Egy másik tálba tegyünk 500 g krémsajtot, keveijük simára a
habtejszínnel! Tegyünk hozzá 14 bögre porcukor-helyettesítőt!
Csak addig verjük, amíg elkeveredik! Habkanál segítségével
simítsuk a tejszínes-krémsajtos keveréket a kihűlt ropis tésztára!
Ez a réteg körülbelül 2,5 cm vastag. Külön tálba öntsünk 1 zacskó
(85 g) cukormentes eper ízű zselatint. Adjunk hozzá 2 bögre forró
vizet, és jól keverjük el! Aztán öntsünk hozzá 1 bögre hideg vizet,
végül 1 zacskó szeletelt mirelit epret!
A gyümölcsös-zselés keveréket azonnal kanalazzuk rá a
tejszínes-krémsajtos rétegre! Fedjük le celofánnal, és tegyük a
hűtőbe, amíg megszilárdul! Hidegen tálaljuk!

Cole zöldfűszeres-kukoricakenyeres tölteléke

Baxterék ezt a tölteléket régen házi készítésű morzsával csinálták,
azóta azonban már találtak egy egyszerűbb megoldást. Vesznek
néhány zacskó szárított, fűszerezett kukoricakenyér-morzsát és
néhány zacskó szárított, zöldfűszeres kenyérmorzsát. A kétféle
morzsát fele-fele arányban használják, hogy vegyes tölteléket
kapjanak. Ez azért alakult így, mert amikor Cole négyéves volt, a
tányérján összekeverte a kétféle tölteléket, és mindenkinek
elújságolta, hogy így finomabb. A rákövetkező évben Ashley
szándékosan összekeverte a kettőt – és a családnak nagyon ízlett.
Szeretnek még hozzátenni vajat, húslét, dinsztelt hagymát és
dinsztelt zellert. Ez Cole kedvence!

Organikus mártás
Baxterék organikus keveréket használnak a mártáshoz. Az ilyen
keverékeket előre el lehet készíteni, általában 1 bögre vízhez 1
csomag port kell adni. Aztán még finomabbá tehetjük a mártást,
ha hozzáadunk egy keveset a sült pulyka levéből.

Vajas bébiborsó
A fagyasztott borsóból általában kétfélét lehet venni: nagyot és
icipicit. A kisebb borsó puhább és édesebb. Baxterék hálaadásra
mindig bébiborsót vesznek. Ezt egyszerűen fazékba kell tenni,
vizet önteni rá, hozzátenni 50 g vajat és zacskónként 1 teáskanál
sót. Főzzük fel! Forrón tálaljuk, szűrőkanállal szedjük ki!

Vajas bébiborsó
A Baxter család egy időben foszlós bucival ette a hálaadásnapi
vacsorát. Azonban néhány évvel ezelőtt Kari előállt egy recepttel,
így már sokkal egészségesebb bucit tudnak készíteni a vacsorához.
Hosszas kísérletezés végeredményeként álljon itt a recept:
½ bögre kókuszliszt
½ bögre mandulaliszt
2 teáskanál sütőpor
½ teáskanál só
1 teáskanál fokhagymapor
1 bögre vegyes reszelt Colby Jack cheddar sajt
4 nagy tojás
1 bögre tejföl
1/3 bögre olvasztott vaj
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra!
Keverjük össze a száraz hozzávalókat!
Tegyük hozzá a sajt felét!
Keverjük bele a tojást, tejfölt és olvasztott vajat!
Tegyük hozzá a maradék sajt felét!
Kanalazzuk sütőpapírral bélelt tepsire!
Hintsük meg a maradék sajttal!
Süssük 20 percig, míg a bucik meg nem szilárdulnak, és a sajt
bámulni nem kezd!

John omlós almása organikus tejszínhabbal

Baxterék szeretik az egyszerű desszerteket. A gyümölcs
önmagában is édes, sülve-főve pedig még édesebb. Elég néhány
összetevőt hozzáadni, na meg igazi, organikus, házi tejszínhabot,
és minden bolti édességnél finomabb desszertünk lesz. Egyszer
John átnézett egy dobozt, amely tele volt a szülei holmijával, és
abban találta ezt a receptet. Egy kicsit módosított rajta, és azóta ez
az egyszerűen elkészíthető omlós almás lett a család kedvenc
desszertje, íme a recept:
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra!
Hámozzunk meg és magvazzunk ki 14 almát!
Vágjuk szeletekre, és helyezzük egy 20x30 cm-es tűzálló tálba!
Hintsük meg az almaszeleteket 2 teáskanál fahéjjal!
Öntsük le 1/4 bögre olvasztott vajjal!
Hintsük meg 1/4 bögre porcukor-helyettesítővel!
Egy külön tálban keverjünk össze 1 bögre mandulalisztet, 14
bögre édesítőszert és 100 g olvasztott vajat! Jól keverjük el,
aztán terítsük szét az almaszeleteken!
Jól keverjük össze, majd süssük 2 órán át 180 fokon!
Egy külön tálba öntsünk 0,5-1 liter organikus habtejszínt! Fél
literenként adjunk hozzá 1 teáskanál vaníliaaromát és 2
evőkanál porcukor-helyettesítőt! Verjük lágy habbá!
Tálaljuk a süteményt forrón, a tetejére halmozzunk frissen
felvert tejszínhabot, és fogyasszuk jó étvággyal!
 A SZERZŐRŐL

Karen Kingsburynek, Amerika kedvenc keresztény

regényírójának díjnyertes könyvei több mint huszonötmillió
példányban jelentek meg eddig. Legutóbbi tizenkét műve az
eladási listák élére került, és jó néhány könyvéből Hallmark-
film készült. Zajlanak a további filmek, illetve televíziós
sorozatok előkészületei is. Karen tanársegédként órákat ad a
Liberty Egyetemen. Tennessee államban él férjével, Donnal
és öt fiukkal, akik közül hármat Haitiről fogadtak örökbe.
Színész lányuk, Kelsey a közelükben él keresztény
előadóművész férjével, Kyle Kupeckyvel és első
gyermekükkel, Hudsonnal.