A kiadó mindent elkövetett annak érdekében, hogy

felkutassa a jogtulajdonosokat, és megszerezze a fotók

közléséhez szükséges hozzájárulásukat. Az esetleges
tévedésekért vagy hiányosságokért az érintettektől
elnézést kérünk.

© Presser Gábor 2020

Első borítófotó © Ajkai Dávid / Playboy, Marquard

Media

Fotók © Aaron L. Humity, Ajkai Dávid, Barabás

Márton,, Bese Zoltán,, David Booth, Decca Records,
Díner Tamás, Eifert János, Falus Kriszta, Felvégi
Andrea, Fortepan / Péterffy István, Fortepan / Urbán
Tamás, Fortepan /Szalay Zoltán, Gacsádi Albert,
Halmágyi Péter, Huschit János, Ilovszky Béla, Jozef
Mỳtny, Kaiser Ottó, Kemény György, Komáromi Gábor,
Kómár Gyula, Lengyel Miklós, Lettner Krisztina, LGT-
archívum, Lippay Ágnes, LoCoVoX-archívum, Mándi
Emese, Méhes Vilmos, Mezey Béla, Mike Tamás,
Miklóska Zoltán, Milan Šubr, Misetics Mátyás, Mundy
Márton, MTI / Benkő Imre, MTI/ Danis Barna, MTI/ Soós
Lajos Perger László, Pető Zsuzsa, Petróczy András,
 Presser Gábor, Reviczky Zsolt, Rick Zsófia, Schumy
Csaba, Stekovics Gáspár, Szebeni András, Szkárossy
Zsuzsa, Tillai Tamás, Tyukodi László, Vető Gábor, Vető
János, a Vígszínház archívuma

© Helikon Kiadó, 2020

Felelős kiadó Szász Zsolt

Felelős szerkesztő Takács M. József
Olvasószerkesztő Török Mária
Borítóterv Tillai Tamás
Archívum, képszerkesztő Sárvári Enikő
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 479 581 0

email: helikon@helikon.hu
internet: www.helikon.hu

Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette Ambrose Montanus
ELő S Za Va K va gy
H a S ZN á La T i u Ta S í Tá S

Aki ilyen könyvbe kezd, annak fogadalmat kéne tennie, hogy

pontos lesz, nem hibázik, nem téveszt, történeteiről lehámozza
a mesélések során ráragadt hálásabb fordulatok rétegeit.

Nem kever össze neveket, városneveket, időpontokat,

hivatalokat.
Megtalálja a leírható és nem leírható személynevek helyes
arányát.
Hogy történeteit nem fonják túl a rejtélyek és elhihetetlen
fordulatok indái.

Megígéri, hogy megmutatja az IDŐ nála lévő darabkáit, amiket

majd úgyis vissza kell adni.

Hogy a múltban természetesként kezelt, de mára alig vagy

egyáltalán nem ismert körülményeket úgy próbál leírni, hogy
azok követhetőek legyenek azok számára is, akik azokban az
időkben még nem is éltek, de azoknak is, akik éltek, csak már
hézagosan emlékeznek, vagy nem is.
 Az utalások és homályos célzások félreérthetetlenségét is
garantálnia kell, és hogy igazságos lesz.

Ez lehetetlen. Ez nem fog menni.

Ráadásul lesznek nevek, amiket nem ír bele a könyvébe, csak

mert nem akarja, hogy szerepeljenek benne. Más neveket,
címeket jogi megfontolásokból megváltoztat, vagy csak
kezdőbetűkkel jelöl, amiket itt-ott szintén megváltoztat, részben
tapintatból, de esetenként óvatosságból vagy épp utálatból,
netán undorból.

Be kell vallania, hogy nem azért ír visszaemlékezést, hogy

sirassa a jövőt, hanem hogy örüljön a múltnak, dicsekedjen
azzal, ami volt.
Hogy a jelenetek némelyike tíz, húsz, harminc, negyven év
távlatából nyilván nem szó szerint pontos, de mégis az.

S hogy a friss, a történő dolgokról kevésbé képes írni, mint a

megtörtént vagy az általa megtörténésre szántakról. (Így lett
ebből könyv, s nem újság.)
Hogy utálja, ha valaki megmondja a tutit, ha valaki
kinyilatkoztatja a Nagy Igazságot.
Hogy (ezért [is]) ő csak egy bizonyos szemszögből közvetít.
Ahonnan ő nézte.

Tiszteletben tartja, hogy eseményekre, időpontokra, adatokra,

karakterekre mások nem pont úgy emlékeznek, ahogy ő, de
nem tekinti magára nézve kötelezőnek, hogy úgy emlékezzen,
ahogy mások, akik lehet, hogy nem jól emlékeznek, nem
pontosan, sőt nem is egyformán, sőt lehet, hogy nem is
emlékeznek, csak azt hiszik vagy azt mondják vagy csak nem
akarnak. Hiszen régebben ő is másképp emlékezett, és már
akkor is voltak, akik másképp.

Valamint: Figyelmen kívül hagyja a régi, 2003-as színházi

mondást:
„Attól, hogy valami nem történt meg, még lehet igaz.”

Megpróbál egy történet elmesélése közben nem belepréselni

abba három másikat, de ez nem fog sikerülni, mert sosem
sikerült.
Türtőzteti magát, hogy mindenhová odaírja:

„Senki nem hallja ugyanazt! Senki sem ugyanazt hallja!”

Be kell vallania, hogy nem tudja, hogyan kell könyvet írni.

Egyszer fel is kért valakit, de az elhajtotta.
Később megkért egy nagyon jó és kedves újságírót, hogy
beszélgessenek, de aztán ő maga visszakozott, már nem akart
beszélgetőskönyvet.
Közben többen is jelentkeztek, de azt meg végképp nem
akarta, hogy más írja a könyvét.
Az ÉééN könyvemet.
1963; 2018. Fotó: Lettner Kriszta
ÖT Ve N é V Ve L e Ze Lő T T
(KéSőBB MáSKoR iS)

– Kihez mennek? – kérdezte a hölgy a Tv portáján.

– Aaa… a nevet nem tudjuk, külügyi osztály. Vagy ilyesmi.
– Vagy ilyesmi. Hm. Bemennének, csak nem tudják, kihez.
Na, nézzük,
La-ux, hm, és Pres-ser. – Nézegette a két személyit. – Kéne
ismernem magukat? – kérdezte.
Filtolt szívott. [A Filtol külsőre és szagra egyaránt alsószocreál, filteres-mentolos

cigaretta volt.] Dőlt a büdös kifelé a kisablakon.

– Ica néni, lefőtt a kávé, majd csinálom én – lépett közelebb
egy másik, egy fiatal nő. Kedvesnek látszott. Odalépett Ica néni
mögé, és a vállán át jó mélyen behajolva lapozni kezdett a nagy
könyvben.
– O-me-gá-sok – mondta, hogy mi is halljuk, és meg is találta
a nevünket az aznapi beengedhetők listáján. Nem hordott
melltartót.

A Televízió épületébe való bejutás a Szabadság térről felvezető

széles kőlépcsőkön kezdődött, s a hatalmas dupla lengőajtókon
át egy hármas osztatú, monumentális márvány főlépcsősoron
folytatódott, mígnem ott álltál az Aula előtt. A kör alakú Aula
volt ennek a hatalmas építménynek a mértani közepe,
amennyiben jól gondolom, hogy mi lehet az a mértani közép.
Ha a köznyelv, egészen pontosan a zenésznyelv az ORI* –
Interkoncert* – MHV* – Zeneműkiadó – ÁHZ* stb. székhelyéül
szolgáló, azóta már lebontott, modern vonalú (ide lehetett volna
randát is írni), Vörösmarty téri építményt nevezte el Elizélt
Palotának, akkor nem vette figyelembe a TV székházát, ami
valójában sokkal inkább megérdemelte volna ezt a zseniálisan
szóferdített elnevezést, hiszen az valóban palotának épült,
Tőzsdepalotának 1905-ben. Egy teljes háztömböt foglal el,
méreteivel, tömegével, építészeti megoldásaival a hatalmat,
pénzt, a szakadatlan gyarapodást volt hivatva láttatni kívül-
belül. Ennek az épületnek a sorsa volt az általam ismertek közül
a szocializmus egyik leghitelesebb leképeződése.

ORI Országos Rendező Iroda

Interkoncert Nemzetközi Koncertiroda
MHV Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
ÁHZ Állami Hangversenyzenekar

Pénztelenség szorozva igénytelenséggel, az anyaghiány, a

gányolás és tákolás emlékműve lett ez a monstrum, amelyben a
valahai hatalmas terekből számtalan kis irodát, fülkét, kreclit
választottak le, összezsúfolva embereket és csúnya
irodabútorokat. A kilökött födémek bőven adtak teret, hogy
kisebb-nagyobb stúdiók is épüljenek. Az eredetileg luxöriőz
belmagasság alkalmas volt köztes szintek beépítésére. Élve a
lehetőségekkel, ilyen-olyan anyagokból raktárak, öltözők,
mosdók, de még kis lépcsők is készültek, elkerülő utak vezettek
az újabban átépített helyiségekhez.
A folyosókon különféle szekrények álltak lakatpántokkal,
tetejükön horpadozó papírdobozok. Ahány új ösvény, szoba,
mellékhelyiség épült, az mind az aktuálisan beszerezhető
építőanyagokat reklámozta. Valahogy így festett a soha be nem
fejezett mű, a Magyar Televízió Székháza. Érdekes, hogy a
hatalom egyik legfontosabb bástyája akkoriban beérte ilyen
rémes környezettel és munkakörülményekkel, sőt még
évtizedekig.
Sokan – akik a hatvanas–hetvenes években ott dolgozhattak
– viszont azt mondják, „oh, azok voltak a szép idők”, meg hogy
„hőskorszak”, és én készséggel el is hiszem nekik. S bár már
akkoriban is a politikai megbízhatóság volt a legfőbb szempont,
de hát az is „királyi” tévé volt. Sok tiszteletre méltó tudású
ember nyűtte magát e falak közt, és a hurrázás és nyalizás
mellett a jóvoltukból olyan műsorok is készültek, amiket ma is
néznek.
Az Elizélt Palota pedig annyira zseniális szóképződmény,
hogy ha meghallom, még ma is vigyorgok…

Létezett a kádári korban valamilyen civil(es) humor: „szabad ország:

azt csinálsz, amit szabad”; s ahogy a kocsma bádogborítású pultján
egybefolyt az aznapi sörtócsa és a kilöttyent Hubi, úgy vegyült össze
az intellektuális és a proli népszáj, a kocsma és a költészet, a Fészek
Művészklub nyelve és a munkásszállóé. A nyelv, amelyben mindig
akad tartalék még egy kis csavarásra. Pimasz, keserű és lemondó
humor. A közös cigarettafüstünk. És a mindennapi új viccek.
Az a nagyon kicsi vagányság is, hogy „nálunk ezt mind szabad, miénk
itt a legvidámabb barakk”. (Hol van épp a hangsúly? barakk? vagy
legvidámabb?)
(Téreynél a „legvidámabb akol”. Még szebb.

És Parti Nagy? „A legvidámabb burukk”?)

Az Aulában állt az elvtárs, aki hívatott minket. Nem mentünk

tovább, a nagy körteremben a fal mellett álló asztalok egyikére
mutatott. Bemutatkozáskor nem értettük a nevét, később
maradt egy darabig a Külügyes Csávó, aztán elfelejtettük.
Sötét öltönye volt, nem látszott konfekciónak. Csináltatott
cucc.

A KIFORDÍTOTT ZAKÓ

A városban rengeteg kicsi szabóság volt, de nem a „méret utáni”

megrendelések miatt. A kis maszek szabóműhelyeknek főleg a
javítás, a kifoltozás, átalakítás volt a profiljuk.
Az én első, nyolcadikos ballagási öltönyöm apám egy háború
előtti darabjából lett rám alakítva. A zakó könyökben kicsit
húzott – „nem volt az ujjában több”, mondta a kis Klein bácsi a
Csányi utca 12.-ben. Pár centivel már magasabb voltam, mint a
papám. Olyan kicsi volt a szabóműhely, hogy egy jancsikályha
jól át tudta fűteni. Akkor már volt egy „kifordított” zakóm is,
szintén a papámtól.

Hatodik-hetedikes koromban egymást követték a féléves

zongoravizsgák, kisebb diák-, úttörő zenei versenyek, és ezeken
már illett volna öltönyben kiállni. Mivel a szüleim még a
zongorám részleteit nyögték, nem nagyon volt pénzünk
ilyesmire, arról nem is szólva, hogy még épp növésben voltam,
és egy kinőtt öltönnyel meg mit csinálunk. A hagyomány az volt,
hogy a nem igazán módos apák beáldozták az (egyik)
öltönyüket. Ha volt nekik.
Egyszerűbb esetekben a kiszemelt
ruhadarabba már belenőtt a gyerek. Ha
nem így történt, és az öltöny még
alkalmas volt átalakításra, de már viseltes
volt – „folt, kop, pecs” [Foltos, kopott, pecsétes:

szakmai rövidítések bizományi áruházbeli vagy más

használtruha-bolti becsüs szókészletéből.], könyökben,

itt-ott bolyhosodott, és a szita is ki-kibújt a
szövet alól, akkor szépen fogták, és elvitték a kis szabóhoz, és
azt mondták, egy kifordítás lesz, Szabó bácsi!
A kifordítást úgy csinálták, hogy szétbontották a zakót,
megfordították a szövetet, s ha még arra is tellett, új béléssel, új
szitával újra összeállították. Kívülre került a szövet „hátulja”, és
így lett egy szinte új öltönyünk. Az egyetlen, ami zavarhatta a
ruha viselőjét, hogy ekképp a szivarzseb a szív fölül átkerült a
jobb oldalra. A gomblyukakkal is volt probléma, hiszen a zakó
így női gombolásúvá vált. A szabók összestoppolták a
gomblyukakat, és ha jól csinálták, az újonnan rávarrt gomb
nagyjából el is takarta a szépséghibát.
Az öltönynadrágok a zakóknál sokkal gyorsabban kopnak.
Kitérdesednek, -fényesednek, enged az anyag, trottyos lesz. Az
óvatos, előrelátó ember, ha volt rá pénze, rögtön két nadrágot
rendelt az új öltönyhöz, ha eljön a kifordítás ideje, az új
zakóhoz ott a tartalék pantalló. Ha nem volt második, lett kis
probléma, a slicc a kifordítás után balra gombolódott, de azt
meg lehet szokni. Ha nem, akkor is. És kevésbé látszott.

A kifordított zakóról többet a Mindentudás Egyeteme 2003.

júniusi adásából:
E. P. egy szép, puha, kifordított zakóban olvassa A
szavak csodálatos életéből című előadását. Még
szemüveg nélkül olvas. Szép a zakó, amit visel, a
vajszín egy sötétebb árnyalata. A gondosan
Klikk
kidolgozott, „bevágott” szivarzseb a jobb oldalon
van.

A zakó minimum második tulajdonosának neve: Esterházy

Péter. (Egy kifordított zakónak van története. Meg kellett volna
kérdezni.)

2015 decemberében egy késő éjszakai ismétlésben láttam

Friderikusz beszélgetését Esterházy Péterrel és a festőművész
Szüts Miklóssal. Kettejük közös könyve, A bűnös megjelenése volt
az apropó. Addigra már olvastam, mellbe vágott, akárcsak annak
idején a hír Péter megtalált betegségéről.
Úgy bő negyven perc kell a könyv elolvasásához. Közben
igyekeztem magamban Esterházy hangját hallani, az ő hangján
olvasni, egy csomó mondatnál ez sikerült is. Elég sok
hanganyagom van tőle, még a mamámnak is játszottam a HC-
ből. (Mindketten április 14-én születtek, Péter lehetne hetven,
Elvirka meg száztíz.)

Lementem a zongorához, és próbáltam olvasás közben pár

hangot játszani, „kísérni”, mint egy hangjátékban. Sok mondat
adott ki dallamokat. Prózát megzenésíteni ritkábban szokás,
hajnalig ültem a hangszernél, de nem rögzítettem semmit, írtam
pár jegyzetet. Nézegettem a képeket hosszasan. Reggel felhívtam
Nyíri Sanyi hangmérnök kollégámat, hogy lássunk neki,
megpróbálom. Nyolc napot dolgoztunk az anyagon, még az
ünnepek előtt épp végigértünk rajta.
Azt gondoltam, elteszem pihenni, majd az új évben
meghallgatom. Egyes részeket biztos, hogy nem tudok majd
megismételni, legfeljebb megtanulni és lemásolni, az nem jó, más
részeket vázlatnak hittem, kíváncsi voltam, tíz nap szünet után
mit érzek majd. Január elején rögtön meghallgattam, de két
egymást követő napon egész másképp éreztem több részletet is.
Január 6-án Miklóséknál voltunk, eljövet otthagytam egy CD-n az
anyagot, nem akartam „bemutatót” tartani. Másnap Miklós
felhívott, hogy ez nagyon jó. Azt mondta, átviszi Péterhez.
 Márciusban, egy szombati napon Szüts műtermében volt egy
baráti tárlatvezetés, ott futottunk össze. E. P. azt mondta, nagyon
szép munka, én meg, hogy azt hiszem, egy pár mondattal még
lehetne szöszölni, de ő azt mondta, azt nem érezte egyáltalán.
Persze örültem nagyon, s ezzel el is dőlt, hogy a felvétel késznek
tekinthető, már csak a technikai utómunkákkal kell bíbelődni a
stúdióban. Mikor elkészültünk az első verzióval, Péter már nem
élt. Az ősz elején megkértem Parti Nagyot és Závadát, hogy
hallgassák meg. Nagyon komolyan vették, ha valamit érdemes
megőrizni, az ő leveleiket igen. Így most már hallotta: Szüts,
Vojnich, E. P., Esterházy Gitta, Enci, Parti Nagy, Bíró Kriszta,
Závada Pál. Aztán mégis elkészült egy második változat, mert
2018 telén egy újabb hallgatás közben írtam egy újabb hibalistát.
A javításokat ’19 kora őszén fejeztük be, jött tavasszal a
karantén, Nyíri Sanyi otthonról nyúlt a zeneszobai gépembe,
visszastreamelte nekem az ő képernyőjét, és így dolgoztunk.
2020. április 16-án, két nappal E. P. születésnapja után,
délután még egyszer ellenőriztem a hangot, és ezzel befejeződtek
A bűnös felvételi munkái, és felkerült Enci gépére, hogy Szüts
repróit elhelyezze az anyagban.
Ez egy lehetséges variáció A bűnösre. Nem vagyok
színész, nem tudom, hova lehetne, kellene besorolni
ezt az anyagot. Szívesen javítgatnám tovább is, de
most leállok, benne hagyok egy-két vázlatos vagy
Klikk
annak hitt megoldást, mert tartok tőle, hogy
elveszítek valamit abból, ahogy azokban a decemberi napokban
gondolkodtam A bűnösről.
1963 nyara.
Egy ilyen kifordított alpakaöltönyben ült mellettem Tantos
tanár úr Várnában, és újrajátszatott velem kisebb részeket,
néha csak néhány taktust, így mentünk végig a Beethoven Cisz-
moll (Mondschein) szonáta lassú tételén és a Funerailles-on
(Liszt Ferenc). Akkoriban zongoráztam a legjobban életemben,
de a Liszt-darabtól a szemem szikrázott. Még inkább a bal
alsókari ínhüvelyem. De a jobb is.
Tantost mellénk rendelték, a Bartók konzi utazó küldöttsége
voltunk, 16-17 évesek, főleg harmadikosok, vagy hatan-nyolcan.
Egyetlen tanár se áldozta volna be szívesen a nyári
szabadságának öt-hat napját emiatt, Tantosról viszont
kiderítették, hogy a tíz nyelvből, amit beszélt, a bolgár az egyik.
Hát kijelölték. Ő meg elvállalta. Koncertet cseréltünk a várnai
konzervatórium diákjaival, a nyári szünet elején utaztunk
vonattal, fullasztó melegben húsz-egynéhány órát. Két darabot
kellett szólistaként játszanom, és Kincses Verát is én kísértem.
Tantos volt az egyetlen velünk utazó felnőtt, igaziból csak
Várnában ismerkedtünk össze, eltekintve a vonaton váltott
néhány szótól. Végig külön kupéban utazott, csak percekre
nézett be a miénkbe, megvagyunk-e? Nem volt a tanárom, az
úgynevezett melléktanszaki zongoratanár volt ő. Vonósokat,
fúvósokat tanított zongorázni, legtöbbjük életében először az ő
óráján nyomott le zongorabillentyűt, de a konziban ez kötelező
tárgy volt. Mellőzött ember volt, azt mondták, az alkohol.
Legendák keringtek arról, hogy micsoda tehetségnek indult. Sok
lány volt odáig érte. Ha feltűnt a Teréz-templom felől, a csajok
pisszegtek, jön a Tantos, jön a Tanti. Délben jött, mikor véget
értek a gimnáziumi órák, és kezdődtek a zeneiek. Ilyenkor volt
egy nagyszünet, a fél konzi kinn állt a Nagymező utcán. Lassan
járt, kimérten, szálegyenesen, mindig öltönyben, néha
nyakkendőben is.
Hosszúra engedett haját hátrafésülte, a vége egyenesre
vágva, azt akkor úgy hívták, „művészfrizura” – talán Kodály
miatt. Csak közelről lehetett látni, hogy az öltönyein a
szivarzseb többnyire a jobb oldalon volt.
Este a várnai koncert után fogtam fel, hogy többet értettem
meg a két zongoradarabból Tantos délutáni magyarázatai után,
mint az előző két év összes óráin, pedig a tanszékvezető
növendéke voltam. A színpad széléről hallgatott minket.
Eljátszottam a darabjaimat, meghajoltam, elindultam kifelé.
Ránéztem, bólintott egyet. Rejtélyes pasi volt, elmagyarázhatta
volna azt is, hogyan kell a nőket vonzani.

A zakók azóta is érdekelnek, főleg

négygombosban utazom. Szívességből,
barátoknak esetleg tervezek
háromgombost, de csak ritkán. A hangsúly
a zsebeken van. Általában sok zsebet
tervezek, és titkosat is.

1967–68-tól az Omega szabója Retek

Dzsonni volt. Retek utcai
szabóműhelyéről kaphatta a nevét.
Mackói voltak otthon, egyéves korukig maradhattak nála,
mesélte, hogy egy kétkilós kenyeret félbevág, mint egy zsemlyét,
megkeni mézzel, azt kapja reggelire a kicsi.
Vagy igaz volt, vagy nem.
Mester Miki kalauzolt bennünket őhozzá, aki a Luxus
Áruházban dekoratőrként dolgozott.
Ő tervezte az Omega első színpadi ruháit. Az anyagokat a
Ferenciek terén, a templom és a Kárpátia étterem közötti
Eklézsia boltban válogattuk közösen. Főleg fényes selymekből
készültek a „fellépő cuccok”, de volt más is, kézzel megfestett
ingek, szövetek. Farmercucca még alig valakinek volt. És trikót
se lehetett kapni.
Illetve dehogynem, az volt a tripper beceneve.

A vagy húsz méter átmérőjű Aula kicsit úgy nézett ki, mintha a
fenti irodákból ide hordták volna a felesleges bútorokat. Ezek
főleg a KGST-ből érkezhettek, kárpitozásuk színvilága nem
kevéssé befolyásolhatta a kor tévéműsorainak hangulatát.
Az elvtárs megköszönte, hogy befáradtunk, és egy elképesztő
történettel indított.
– Az indonéz nagykövet és családja annyira szereti a
Gyöngyhajú lányt és az Omega együttest, hogy meg akarják
tanulni a dalt, és arra kérték a TV külügyi osztályát, hogy
intézzék el, hogy maga az Omega tanítsa be nekik a számot.
Hogy felmennénk-e a nagyköveti rezidenciára, és szépen
teljesítenénk-e ezt a kis feladatot, nem elfelejtve, hogy
mindeközben az együttes egy idegen ország felségterületén
fogja képviselni a Magyar Népköztársaságot. Az utolsó
szavaknak adott egy kis finom nyomatékot, mint aki kinézi
belőlünk, de el is várja, hogy értsük, miről beszél. Felelősséggel
kell viselkednünk, figyeljünk nagyon, hogy mit mondunk, ha
kérdeznek. De emellett legyünk barátságosak és a
lehetőségekhez képest szolgálatkészek, és, és, és, és…
És ahogy mondta, mondta, kezdett a hangja egy kicsit
hátrébb csúszni a térben, előttem meg lejátszódott sokadszorra
is az 1966-os zeneakadémiai felvételi vizsgám „politikai
ismeretek” című „tárgyból”. A forró júniusi nap kora délutánján
egy messze a várakozáson alul sikerült megmérettetés utolsó
fejezeteként rákérdeztek egy távoli „baráti” állam vezetőjének a
nevére, de nem ment. A rektori folyosó egyik szobájában
ültünk, sem a kérdésfeltevőt, sem a jegyzőkönyvet vezető
kontyos hölgyet nem ismertem. Kadosa tanár úr segítő,
ösztökélő hangsúllyal azt mondta, „el nem kötelezett ország”, de
nem tudtam folytatni így sem, magammal rántva a
tanszékvezetőt is. Indonézia. Simán begyűjtöttem egy nagy,
fekete bumeszt, a sorsom megpecsételődött. Ez meg a
szolmizálni nem tudás már kicsit sok volt együtt.

A külügyi ember velünk szemben beszélt, illett őt nézni, Laux

mellettem ült, nagyjából sejtettem, mi járhat a fejében.
Simán vállaltuk a felkérést. Mármint Laux. Ő volt az Omega
vezére, és nyilván úgy gondolta, ez jó kaland lesz, meg hát ilyen
könnyen egyhamar nem tehetünk ingyen gesztust a külügy (no
meg a belügy) felé, és nem is kerül nagy fáradságunkba.
 Majdnem így lett.
A nagy márványlépcsőn lefelé menet Józsi – akkor még
Blörónak is hívtuk a Horgász a pácban című francia filmbéli
szereplővel való (vagy vélt) hasonlósága miatt – azt mondta:
„Na, Picikém, most már láttál egy komolyabb téglát is, bameg.”
Ezt a kifejezést, hogy tégla, nem sokkal korábban, kezdő
omegásként tanultam, mikor egy Eötvös klubbéli délutáni
próbánkra beállított C., a diszkdzsoké. Én csak annyit tudtam
róla, hogy az Illés Klubban van valami rangja, és nem barát.
Szünet volt, C. lenn, a színpad előtt nyájaskodott a többiekkel,
én a zongoránál maradtam, engem ő nem érdekelt. Laux is
odament, de közben felém fordult, és annyit mondott, Picikém,
mavaker van, és a jobb szemével tikkelt egyet.
[Mavaker: abban a korban sokat használt szó, a cigány zenészektől vettük át, jelentése:

fogd be!, de titkot is jelent: „mavakerben csajozik”, mavaker van: erről nem beszélünk! A

vaker, vakerászás jelenti a beszédet, beszélgetést. A „ma” szótag a folytatás nemlegességét.]

A zenészek által (akkoriban) használt leggyakoribb kifejezések:

adá, gádzsó: férfi; adáné, gádzsi: nő, csaj;
Lavotta: hegedű;
sukár: jóvágású, elegáns;
dzsunga: bunkó;
kanyhaló: csibész, rafinált;
dzsanázik: tud; dzsanista: elismert zenész; dzsal, avázik: megy
(elavázik: elmegy); dzsal a jattos: „megy a kéz!” – vagyis nagyon
technikás a zenész;
sun: nézd; „sunázd már, adáné milyen sukár”: nézd, milyen csinos a
nő;
raj: menő; rajság: gazdagság;
virga: hangszeren gyors futam; virgázás: gyors játék;
ergya: vacak;
salni: elegáns ruha;
kengyó: ’stenkeres’, dögös (a Wahorn-gyűjteményből).

Mikor a szünet végén C. elbájolgott, és én kérdőn néztem

Blöróra, ő azzal a jellegzetes félszájassal megvetően odapökte:
„tégla”. [Akkoriban tégla volt, aki valamilyen módon, akár a beosztásánál fogva, a

rendfenntartó erőkhöz volt kapcsolható, de ezt használtuk azokra is, akiről gyanítottuk,

hogy „leadja”, amit itt-ott lát, hall.] És fintorgott.

Nagyon tudott fintorogni és hunyorogni, de leginkább
beszólni. Mindenkihez volt egy fanyar gesztusa. Ő valahogy már
akkor kiszagolta, amit mi csak majd’ három évtizeddel később
tudtunk meg. Hogy a C. „Kurucz” jeligére besúgó volt. (Így,
utólag kicsit fáj, hogy sok évvel később, még egy tabáni LGT-
koncertet is felkonferált a tévének.)

I N D O N É Z L Á N Y, G Y Ö N G Y H A J Ú

Néhány nap múlva az Omega együttes ott állt valahol Pasaréten

vagy a Rózsadombon, az indonéz nagykövet rezidenciája előtt,
az utcára már nem emlékszem. Akkoriban ezt a környéket még
nem ismertem jól, Somlóhoz persze tudtam az utat a Hankóczy
Jenő utcába, ő oda nősült, Lenocskához, és még ott is lakott egy
valaha gyönyörű, de akkoriban már lepukkant Kozma-ház felső
szintjén. Kezemben volt a TÍZEZER LÉPÉS című lemezünk
dalaiból készült kottafüzet kéziratos példánya. Vagy még nem
nyomtatták ki, vagy igen, csak nekem nem volt belőle. Ha már
zenélni tanítunk, vigyünk kottát is.
Egy indonéz ember jött, és kinyitotta a kaput, bent pedig várt
minket a nagykövet és népes családja. Ott volt a tévés külügyi
elvtárs is.
A bemutatkozó beszélgetés kicsit nehezen, akadozva ment,
angolul közülünk igazából csak Misi és Laux tudott. Én a
külügyesünk angolját még valamennyire tudtam követni – az
indonézek akcentusát már annál kevésbé. „Nehéz úgy egy
akcentust megérteni, ha az ember nem tudja a nyelvet.” [Variáció
egy agyonidézett Esterházy-mondatra: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem

ösmeri az igazságot.”] Végül is az derült ki, hogy ők egy csapásra

szeretnék megtanulni a Gyöngyhajú lányt, mindeközben a
hangszerek megszólaltatását is.
Nagynak, s főleg lehetetlennek tűnt a feladat. Az még
hagyján, hogy egy dalt megpróbálunk betanítani valahogy, de
hogy zeneiskolát is nyitunk? Nem tudtuk, hogyan kell tanítani,
meg hát azért miránk is fért volna még valamennyi tanulás.
Nekem a nagykövet két fiatal hölgy hozzátartozója jutott, és
két-három, gondolom, unoka. A szeretett dalt kívülről tudták,
dúdolgatták, fura volt hallani, hogy lehet ugyanúgy énekelni
kamu magyarul, mint azt mi csináltuk anno (sőt még akkor is) a
Beatles-dalokkal – kamu angolul. Már csak a hangszeres játék
elsajátítása volt hátra. Az egyik fiatal hölgy keze olyan parányi
volt, hogy negyedik és első ujjal alig érte át a dal bevezetőjének
első két hangját, egy kvartot. Az utána következő kisterc ment
volna, de abban meg fekete billentyű is volt. Törtem a fejem,
vajon hogyan is kell egy első zongoraleckét adni.
Közben a kicsik a zongora szabadon maradt hangjait ököllel
és tenyérrel már egész szépen bejátszották, a szomszéd
szobában is volt haladás, nagy erejű dob- és cintányérütések
hallatszottak. A távoli kivehetetlen elektromosgitár-hangokkal
együtt kezdett összeállni egy avantgárdnak is hihető, közel
kvadrofon hangjáték. [A kvadrofon egy rövid ideig futott, négy pontból szóló

sztereó szisztéma. Nem lett nagy siker.] Fogalmam sem volt, mit tehetnék a
mosolygáson kívül. Elkezdtem a kicsikkel foglalkozni. A zongora
magas hangjain trillákat, rövidecske dallamokat játszottam
nekik, és vékony hangon azt ismételgettem: madárkák,
madárkák, little birds! A madárkák dallama szó-szó-mi lehetett,
a little birds inkább lá-lá-fá. Felmerült bennem, talán ha
elkezdeném őket szolmizálni tanítani, de azt magam sem
tudtam valami jaj de jól. A mama – aki tán nem is a mama,
hanem a nővérük volt; azóta már tudom, olyan is van, hogy
bébiszitter, de mondjuk, hogy a mama – magas hangon azt
sipította: bördíz, bördíz! A gyerekek kis tenyerükkel nekiláttak a
felső hangokat püfölni, és elég jó ritmusban, ütemesen
kiabálták: bördíz, bördíz! Akkor a mély hangok felé fordultam,
és megmutattam nekik, hogyan csinál a medve. Brumm,
brumm, mondtam, és közben a nagyon mély hangokon azt
játszottam a zongorán, mintha egy nagy mackó közeledne.
Csend lett. A mama némán mosolygott. Aha. A gyerekek ijedten,
zavartan néztek. Elég biztosnak tűnt, hogy indonézül nem azt
mondják a medvék, hogy brumm, brumm.
Bekopogott egy szolgáló, és jelezte, hogy odakinn tálalva van.
Lehajtottam a billentyűfedelet.

Azért nem tudtam rendesen szolmizálni, mert abszolút hallásom

volt, a kottát is ismertem, így semmi szükségem nem volt a
szolmizálás segítő tudományára. Legalábbis azt hittem. Aztán
Forrai Miklós tanár úr a zeneakadémiai zeneelmélet (szolfézs)
felvételiről simán kirúgott azt követően, hogy egyetlen
meghallgatás után a csoportból elsőnek lekottáztam az általa
elzongorázott agyafúrt dallamot. Voltam olyan buta és dicsekvő,
hogy azonnal oda is vittem a kottát a zongorához. Hát itt van,
Gabcsi kész. Megnézte, félretolta: nos, hát akkor most lesz szíves
ezt elszolmizálni?
Kicsit olyan volt, mintha egy jól sikerült gyakorlat után azt
mondanák a tornásznak, rendben, most azt is szeretnénk látni,
milyen a járása mankóval.
Én utáltam szolmizálni, ő utált engem, s már kinn is voltam a
folyosón.
Újra együtt voltunk a rezidencia nappalijában – vagy szalon volt
az? – úgy húszan, a tanárok és a növendékek. Kíváncsi lettem
volna, mit szól a hallottak után a külügyi elvtárs, de már
elment. Szolgálók érkeztek szép nagy tálcákkal. Szendvicseket
kaptunk.
Ez nagy csalódás volt. Én már a TV-aulás eligazítás óta
őrületes, vad indonéz ízekről, nagy cseréptálakban tarkálló
ételekről álmodoztam, s hogy azokat majd Gauguin nőire
legalább kicsikét hasonlító szépségek rakják elibénk. [Tudom,

Gauguin női nem indonézek voltak…] Ettünk már indonéz kaját, korábban
néhány alkalomra be lettünk íratva Mrs. Williamshez, aki az
akkor Budapesten szolgálatot teljesítő angol kultúrattasé
nejeként a diplomáciai szokások szerint nem dolgozhatott, és
baráti alapon vállalt angoltanítást a Bimbó út és a Hidász utca
sarkán lévő lakóházukban. Szép és kedves hölgy volt, aki
kétszer is ott marasztalt bennünket egy-egy tál ételre, és mert
fogalmunk sem volt, mi az a különleges, amit eszünk, elmondta,
hogy ezek indonéz ízek, amiért Mr. Williams és ő is nagyon
odavannak. Nyilván indonéz szakácsnőt tartottak, mert
finoman elhárította elragadtatott dicséretünket. Vagy nem
tudtuk úgy kiejteni, hogy értse is.
A szendvicsek majszolása közepette a kedves, kövérkés
indonéz nagykövet mosolygott, és azt mondta, hogy nagyszerű,
elsőre ez most pont jó volt, beszéljük is meg a következő
alkalmat. Nem tudhattam, ki lehet majd közülük zenekari tag,
de láttam magam előtt, ahogy a nagykövet gitározza, esetleg
énekli is a Gyöngyhajú lányt. [Akkor számomra teljesen elfogadhatatlan volt,

hogy egy középkorú, ritkuló hajú, hasas ember beatzenét játsszon, és drága gitárjával

megszentségtelenítse a dalunkat. De ez egy kötelező gyakorlat volt, még, ha „szabadon

választottuk” is, s a végén már a szendvics is nagyon ízlett.] Megpróbáltuk jelezni,

hogy jó ötlet lenne szerződtetni legalább egy zongora- meg
gitártanárt, az kicsit meggyorsíthatná ezt a zenetanulás dolgot.
A nagykövet bólogatott.
A második foglalkozásra az Omegából nem mindenki jött el,
és az indonéz csapat is csökkentett létszámmal képviseltette
magát. Az eredmény persze megint csak nem volt mérhető.
Lehetett remélni, hogy az első fellángolás után ez már csak
amolyan levezető tiszteletkör, egyik fél se akarná csak úgy, piff-
paff, lemondani a zeneórákat.
 Ők diplomaták voltak, mi pedig nem mertük. És megint
szendvicset kaptunk.
Viszont a nagykövet megmutatta nekünk a jávai gamelán
hangszergyűjteményét, ami egészen elképesztő volt.
Megkocogtattuk, próbálgattuk a hangjukat, a legtöbbjét még
képen se láttuk azelőtt. Ázsiában nagyrészt szertartási
hangszerek ezek, de jó pár közülük pódiumon, stúdiókban is
feltűnt. Mikor tizenévvel később az Amadindával
összekerültem, viszontláttam néhány hasonlót.
A tárlatvezetés végén valahogy ügyesen kölcsönkértük
Elefánt részére a nagykövet aranyszínű Gibson Super 400-as
gitárját. Egy rádiós koncertre készültünk, ami eléggé
különösnek ígérkezett. Illés–Omega közös élő adás volt
előkészületben. Gondoltuk, villantunk egyet Illéséknek a
csodagitárral. A nagykövet szó nélkül kölcsönadta a hangszert,
ami egy kisszériás ritkaság, a mai napig elképesztő összegekért
lehet csak hozzájutni. Ritka, ha valaki egy ilyen darabot kiad a
kezéből. De ritka az is, akinek ilyen a kezében van.

Eljött a koncert délutánja. A Magyar Rádió Hatos stúdiójában

valamennyi barátságot színlelve méregette egymást a két
zenekar. A közös koncert egy agyament rádiós agyament ötlete
lehetett, de egyik banda se látta jónak nem elvállalni. A
színpadon, pontosabban a Hatos lépcsőzetes dobogórendszerén
alig volt hova pakoljunk, a Rádiózenekar holmija – üstdobok,
hárfák, hangszertokok, állványok, székek, kottatartók s egyebek
– foglalta a helyet mindenfelé, mivel ez a stúdió egyúttal az ő
mindennapi próbatermük is volt. A helyszűke miatt meg kellett
osztozzunk az erősítőkön, de még így is alig fértünk el, és a
helyi hangmérnökök se akartak maguknak túl sok extra melót.
Oldják meg a zenekarok. A közös cucc kiválasztása,
próbálgatása kicsit közelebb hozta a két bandát, de azért nem
annyira. Maradt a tartózkodó hangulat, ami hát nem nagyon
tolja feljebb a koncert előtti adrenalinszintet. Közben lassan
beengedték a közönséget, talán húsz-harminc fiatal fért be,
hogy kik lehettek, nem tudtuk. A Magyar Rádió épületébe akkor
is csak névre szóló engedéllyel tudtál belépni, valószínűleg
tévés, rádiós funkcik gyerekei voltak, a pártszülők elintézték
nekik az Illés–Omega-koncertet, aztán letették a telefont, és az is
lehet, hogy tíz perccel később valamelyikük már pont minket
csesztetett vagy csesztettetett az íróasztala mögül.
A koncert elég vacak lett, élő adás, feszélyezett minket a
karót nyelt közönség. Az erősítőkön a hangerőgombot az egyik
rádiós szakember már a próbán jól lecsavarta. Fontosságának
és hatalmának teljes tudatában föl is írta, hogy melyik gombot
hol, milyen állásban hagyta – ő! És akkor még ott volt az Illés
zenekar is. Mi kezdtünk. Szemből, az első sorból figyeltek. Azt
hiszem, két-két dal után volt a zenekari helycsere. Amíg az
tartott, valaki, már nem tudom ki, előadott valamit, de arra sem
emlékszem, biztos próza volt, vagy humor. A második dal után
intett az ügyelő: helycsere. Mikor leértünk a dobogókról a
közönség előtti első sorhoz, az Illésék már halkan kászálódtak
felfelé. Illés Lajos megállt mellettem, szorosan karon fogott. Ez
kedves gesztusnak tűnt. Na, gondoltam, mégiscsak kicsit
barátkozni fogunk? Meg is kérdeztem egyből: hogy szólt? (Ez
egy amolyan közelítő, kínoldó zenész kérdés). „Szarul, mint
mindig” – mondta Illés Lajos, és rám nézett. Addigra ért fel az
arcomba a használt sörszag. Hát nem karon fogás volt az,
hanem kapaszkodott belém.
Volt ám abban valami, amit Illés Lajos mondott. Az ő
lemezeik jobban szóltak, valahogy ezt nagyon tudták. Könnyebb
dolguk volt, náluk fegyelmezettebb, mondhatnám, kissé steril
volt a kíséret, a hangszereik nem szóltak igazán dögösen, de
Levente éneklése olyan erőteljes és magával ragadó volt, hogy a
háttérből már nem hiányzott semmi. Az összes szenvedély az ő
torkából jött elő.
A három gitáros összmunkája precíz volt, hallatszott rajta az
idő. És hát azok a korai Illés-dalok nálam mindent vittek. Még
zenegimnazista koromban kétszer bejutottam valahogy a
klubjukba, Angyalföldön vagy talán a Balzac utcában volt a
Bosch, és amikor a sok angol szám után az utolsó menetben
belecsaptak az első magyar nyelvű dalaikba, nekem végem volt.
 Levy & The Hetedikes névvel híres zenekar lehettünk volna

Én nem tudtam elképzelni az Omegát, ahogy ennyire

kidolgozottan játszana, pont elegem volt a konzis évek alatti
kottadrillből, szerintem Misinek is. Azt gondoltam, sokkal
jobban áll nekünk a lazább, fésületlenebb összhang, amit nem
borít fel, ha engedsz a pillanat hatásának, ha mersz rögtönözni,
és bízol benne, hogy tudod, hogyan s mikor kell befejezni egy
szólót. Valahogy azt éreztem, az Illés az első magyar dalaival a
csúcson kezdett, s azok fölé már nem lehetett jutni. Mi az
Omegával keresgéltünk, apránként raktuk össze magunkat, én
biztos, hogy bejártam egypár téves ösvényt, és gondolatilag sem
kerültünk Bródyék elibé.

A N G O L – M A G YA R M I N D E N S Z O M B AT O N

Ebben a korszakban minden hétvégén volt angol–magyar. Csak

épp nem a Wembley-ben, nem is a Népstadionban, hanem kis
klubokban, kultúrotthonokban – a magyar beatzenekarok
repertoárjában.
Az összes meccs az angolok fölényes győzelmével ért véget.
A bandák még nem sűrűn írtak saját dalokat, a legtöbbjük
egyetlen magyar dalt se játszott. Az angol–amerikai számokat
főleg magnóról, ritkábban lemezekről koppintották le. A város
különböző pontjain működő zenekarok repertoárja sokban
hasonlított egymáséira, a forrás szinte biztosan ugyanaz volt. Az
„angol” szövegek nagy része a legfontosabb sorokban – ha
különböző módon is, de – valamennyire hasonlított az
eredetihez.
Szombat esténként a Magyar Népköztársaság vállalati,
egyetemi és ifjúmunkás klubjaiban százak, ezrek üvöltöttek föl:
getnó! Arcuk kipirult volt és átszellemült, s csak annyi kellett,
hogy az énekes megadja a jelt: ákeen – s jött is a válasz: getnó!
Bejutni bárhová, ahol a hét végén beatzenekar nyomta, az
nagy dolog volt. S egy hétre való életérzés-muníciót vihetett
haza az ember.
A rendőrök, rendezők esetenként kicsit vagy nagyon
verekedtek ugyan, de ez csak emelte a kaland, a bűnös
hangokban való megmártózás élvezeti értékét.
A bandák mindenféle zenét koppintottak, ami csak tetszett
nekik. Az énekesek változó odaadással követték az eredeti angol
szöveget, de kit érdekelt? Ha jött az ismerős sor, és a közönség
együtt nyomhatta a zenekarral, hogy fíííl ám goín beeek tu
meeesszecsúuszettsz, az valami csodálatos volt. Akkoriban
nagyon keveseknek volt magnójuk. Biztos voltak (a belügyön
kívül is), akik készítettek felvételt egy-egy klubban, de úgy
tűnik, szinte semmi nem maradt fenn ezekből a történelmi
dokumentumokból, a kamu angol adta életérzésből. A közönség
néhány közösen kialakított szóval beleénekelte magát egy olyan
világba, amit jó esetben fényképeken láthatott, és néhány ide
jutott dalon keresztül elképzelt. Az énekesek sem mindig törték
magukat a nehezen beszerezhető szövegekért, és nem tudjuk,
angolul vajon hányan értettek közülük. Gáti Iván barátunk
szerint a Hey Joe című, Jimi Hendrixnek köszönhetően híressé
lett számot – amivel szinte minden magyar zenekar
csökönyösen próbálkozott – Somló inkább délfranciául, Török
Ádi pedig főleg északnémetül énekelte. A Szabad Európa és
főleg a „Luxi”, a Radio Luxembourg számított még jó
lelőhelynek, mivel az egy szál Czeglédi hanglemezbolt és
kölcsönző (Rákóczi út 80., az udvarban balra) kivételével az
állami hanglemezboltok nem árultak nyugati, és főleg nem
angolszász zenét, s a Rádió is óvakodott ilyesmit közvetíteni.
Komjáthy lett a kivétel.

Valahogy ez idők emléke tört rám, mikor a Megasztár

zsűrijében ülve nyaggattam az angolul éneklő előadókat, miért
nem olyan nyelven énekelnek, amit értenek is?

„2005-ben egy lányt láttam mezítláb besétálni a Megasztár

válogatására. Noha még hónapokkal a döntő előtt jártunk, a dal
közepén már biztosan tudtam, hogy épp a verseny egyik
legnagyobb esélyesét hallgatja a zsűri. Az a lány Rúzsa Magdi
volt, és az Aprócska bluest énekelte. A saját dalát, magyarul.
Odavoltam.
Tíz év múlva kezdtünk komolyabban dolgozni. Az Egyszer
című dal volt, ami ezt ösztökélte, az Angyal mellettem (nekem az
a kedvencem) már egy koncert és turnécím is lett. Őt többen
ismerik, mint engem, mit is mondhatnék róla? Én már azon
gondolkodom, mit is kéne csinálnia tíz év múlva, akár hallom,
akár nem.”
(Interjúrészlet, 2016.)

Hogy a Párt csak úgy megengedte volna, hogy kialakuljon az a

főleg egyetemi, vállalati klubhálózat, ahol a beatzenekarok
nagyrészt friss és nem friss anglo-amerikai dalokkal
szórakoztatják a fiataljainkat, vagy ezek működése része lett
volna valamilyen bölcs kádári stratégiának, az előttem nem
teljesen világos. Lehet, hogy ez megfontolt taktika volt,
valószínűbb is így, hiszen a klubok jórészt a KISZ fennhatósága
alatt működtek. Mindenesetre a szelep dolgozott, a közönség
ordított. „Játsszátok a Getnót!”
Ügyesen csinálták, ez is jócskán hozzáadott a „legvidámabb
barakk” (többnyire félre)érzéshez, hogy különbül élünk, mint a
komcsizmusban részt vevő többi nép ifjúsága.
Amikor egy amatőr bandának egyik napról a másikra
lehetősége nyílt egy rádiófelvétel elkészítésére, vagy egy
kislemezt kiadtak velük, attól a zenekar még nem lett egy
csapásra profi. Senki nem tudja megmondani, hol lehetett az a
vonal, amit átlépve a nagy szakmai, de főleg adminisztratív
fordulat megtörténhetett. És az is tény, hogy egy csomó
együttesben egy csomó nagyon képzett zenész (is) játszott.
Valószínűleg egyedül a siker volt az, ami megváltoztatta a
státuszt. Ha a banda használhatónak tűnt, kaphatott esélyt a
„Működési engedély” megszerzésére. Ez nem akármilyen
előrelépés volt, mert ha munkaviszonyt nem is jelentett, de a
személyivel együtt már valamilyen tisztességes dokumentum
volt a muzsikus kezében. És hivatalosan vehetett fel gázsit a
fellépések után. Ami a legtöbb helyen igencsak egyszerűen
működött, először a klubfőnök, kisvártatva a zenekarvezető azt
mondta: ma ennyi. (Az akkori legenda szerint a korai
Ifiparkban sör & virsliért is játszottak bandák. Mire én is
odakerültem, már volt valamennyi gázsi, azt hagytuk ott a
sörért, virsliért…)
Az „amatőr együttes” besorolás nem csak a szakmai
előképzettség, netán a diploma hiányát volt hivatva rásütni a
műfajra vagy mozgalomra. Feltételezem, hogy az is
belejátszhatott ennek az elnevezésnek a hivatalos használatába
és elterjesztésébe, hogy ha csak kívülálló, „amatőr” fiatalok
majmolják a hanyatló nyugat popkultúráját, az nem tekinthető
a hivatalos, „útmutatott” irányzat részének. Így a beatzene a
pártideológusok önhülyítő értékrendjében az esetleg el-
elnézhető kategóriába került, netán könnyedén lenyisszantható
vadhajtásnak számított. Ha úgy értékelték, hogy ez segíthet a
„szelep” működtetésében, akkor – hadd legyen, hadd csinálják a
felelőtlen fiatalok… Ha meg úgy látjuk jónak, akkor majd
szépen befejeztetjük velük.
A „Működési engedély” megszerzése egyben a
kontrollálhatóságot is jelentette, mivel az engedélyt be is
lehetett vonni… Az engedély birtokában az együttes egyik
napról a másikra bekerülhetett a fősodorba.

Az Omega esetében ez úgy történt, hogy az ORI (nyilván, miután

felmérték, hogy a népszerűségünk már bőven indokolja),
mielőtt a veszélyesebbnek vélhető önálló koncertekre engedett
volna minket, „főpróbaként” beajánlott néhány előadást,
amelyeknek a második része már igazi Omega-koncert lehetett,
de ennek fejében az első részben, ami – mese nincs – egy
szabályos esztrádműsor volt, néhány fellépőt kísérni kellett.
Volt abban minden, de a „lehetőségért” cserébe a banda
valahogy belement ebbe a játékba. Rémes dalok „csendültek
fel” a kezünk alól, de becsületesen kísértünk mindenkit, akit az
ORI beosztott az adott napra. Viszont a sors kicsit kárpótolt
minket a fájdalmas közreműködésért, mert a műsorban
felváltva szerepelt Albert Flóri és Kozma Pici, a nehézsúlyú
olimpiai és világbajnok birkózó is, és velük jó haverságba
keveredtünk. Imádták őket, drága Picinek ráadásul nagyon jó
mesélőkéje volt, ha nem veszítjük el őt egy buta, banális
balesetben, talán tévésztárként folytathatta volna.

Akkor még nem volt divat a minden percben fotózgatás, de

valahol lappang egy fénykép, ahogy Kozma Pici olimpiai
formazakójában állunk hárman, Benkő Laci, én és – ha jól
emlékszem – Laux. Rendben, hogy ők ketten nagyon vékonyak
voltak, de azt a zakót mégiscsak hármunkon gomboltuk
magunkra. (Épp passzentos volt.)
Flóri és Kozma Pici komoly sérülésekből épültek épp, a
hosszú és, gondolom, unalmas gyógyulás közben bevállalták a
fellépéseket, és még gázsit is kaptak. Ők mentették meg a műsor
első felét. A közönség, amely először láthatta az Omegát élőben,
váltakozó türelemmel viselte a kötelező esztrádot. Aztán a
második részben már miénk volt a pálya, és mi éltünk is a
lehetőséggel, a színpadon és a nézőtéren egyformán robbant a
hangulat. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy be kellett
vállaljuk az első részben a félig-meddig kísérőzenekari
szerepet, és az utolsó koncertet meg is ünnepeltük, ahogy kell.
Műsortemetést tartottunk.
Nem tudom, mikor és hol indult ez a hagyománnyá vált
szokás, hogy a búcsúelőadással „eltemetik” a turnét vagy a
sorozatot. Ez az aktus főleg a közreműködőket szórakoztatja,
mert semmi másból nem áll, mint a hol szellemes, hol kevésbé
ötletes, netán nem túl jó ízű tréfák sorozatából, melyeket a
fellépők egymás rovására találnak ki és visznek véghez. Mi
kitettünk magunkért, büntetlenül cseszhettünk ki a
„szólistáinkkal”. Volt dal, aminek a hangnemét változtattuk
meg, olyan magasságba emelve, hogy már a kezdőhang is csak
kétségbeesett gurgulázásba fordult, egy másikat dupla
tempóban kezdtünk el, amit így lehetetlen volt elhadarni.
Valamiért a közönség is jól szórakozott, valószínűleg a
konferanszié jelzett valamit a műsor elején. Ez nem mindig van
így, az ilyen bennfentes tréfák, megviccelések nem mindig
mulattatják a jegyvásárlókat.

Műsortemetésen „illik” együtt nevetni. Megsértődni, az olyan

kicsinyes – tartják a többiek.
De az ominózus első részben fellépő D. A. nagyon
megharagudott ránk, azt mondta, hogy ennek lesznek még
következményei… S lőn. Másnap az ORI-ban egy kartársnő azt
mondta, hogy mit képzelünk, a legközelebbi alkalommal nem
ússzuk meg.
Röhécseltünk. Hogy nem lesz legközelebb. Az előző esti
Omega-félidőben a zalaegerszegi terem alig maradt egyben. Az
Omega már tudta: többet mi nem kísérünk senkit.

MŰSORTEME TÉS BIRMINGHAMBEN

Az LGT 1983-ban az angliai lemez promótálására egy harminc-

egynéhány előadásból álló brit turnéra indult a 10cc-vel. Nekik
ez egyfajta nosztalgia-diadalmenet volt, hosszú szünet után
játszottak újra. A londoni EMI úgy találta, hogy egy olyan korú
banda, mint az LGT volt akkor, jó közönséggel találkozik majd.
A 10cc-nek volt mire bevállalni a turnét, komoly lemezsikereik
voltak, mind a két alapító, Graham Gouldman és Eric Stewart
elismert, nagy név volt a szakmában, Stewart jó pár Paul
McCartney-lemezen is játszott, Gouldman se a falvédőről
érkezett.
A turné jól sikerült, bár igazi hozadéka nem volt. A „korban
hozzánk illő”, de a 10cc-t újra látni akaró közönségben vajmi
kevesen lehettek, akik emlékeztek volna az LGT névre, a tíz
évvel korábbi Ally Pally fesztiváldiadalra. Azt jól számolta ki az
EMI, hogy egy ilyen összeállítású turnén a közönség értékelheti
a zenélést, de azt nem, hogy ezt zsetonra is válthatják. Az utolsó
koncertek egyike a londoni Hammersmith Odeonban volt, már
a hely is egy legenda. Bors és Erdős elvtárs is megjelent a bulin
[Vállalati költségen Londonba repülni, jó szállodában lakni, felvenni hozzá az első osztályú
napidíjat, abból kicsit bevásárolni, a taxi- és vacsora- s főleg „egyéb” költségeket otthon a

titkárnőkkel elszámoltatni – ez még egy nyugat-európai cégvezetőnek is (a mai napig)

elfogadható hétvégi program…]. Csak a végén kopogtak be az öltözőbe.

Jókor jöttek, baromi jó koncertet adtunk, nem is tudták, hogyan
kellene leplezni a csodálkozásukat. Meglepődtünk, hogy ők ott
vannak, ők meg azon, de nem kicsit, hogy milyen sikerünk volt.
(Azt nem állítanám, hogy örültek volna, ha kicsit beégünk az
orruk előtt, de adandó alkalommal tudták volna használni
ellenünk.) Pedig mi tartottunk a londoni közönségtől. Tőlük még
a 10cc is… Messze várakozáson felül szerepeltek ők is, mi is, és
főleg a nézők.

Az eszünkbe sem jutott, hogy Angliában is létezik olyan, hogy

műsortemetés. Egy gyanútlan hangbeállás után negyedóránk
maradt készülődni. A turné utolsó előadása: Birmingham.
 Jánoskával kimentünk az öltözőből, hogy még kezdés előtt
valami iható (nem brit) kávé után nézzünk.
Az angliai étkezési igényekhez képest a 10cc-turné minden
egyes koncertjén minőségi módon voltunk ellátva, de a kávé, az
rémes volt, egyedül Tomi szerette, ez maradt meg a zsenge
artistaéletéből. Nem tudott leszokni a számára nosztalgikus brit
híg kávé/zsíros tej koktélról. Gouldman lépett ki elénk az
öltözőjéből, s megállított, hogy hát, itt a vége, báj-báj, meg hogy
a buli után ők egyből elrohannak (rosszkedvük volt, a billentyűs
srácot előző este letartóztatták egy kiskorúnak minősülő hölgy
karjaiban – állítólag csapda volt), és hogy gyorsan
megkérdezné, szerintünk érdemes-e bevállalniuk egy rövid
lengyel–csehszlovák turnét, esetleg mi is beszállnánk-e abba,
tudják, hogy az LGT arrafelé nagymenő.
(A turnét megelőző napokban a kezembe került az első két
Omega-kislemez, amin Gouldman két fiatalkori világslágere
szerepelt 1966-ból: a No Milk Today a Herman’s Hermitstől és a
Bus stop a Holliestól! Csekélység. Elvittem magammal, és a
turné első napján neki adtam. Örült, mint egy gyerek, ’66-os
magyar bakelitek a szerzői archívumában: tuti kuriózum.)
Közben Jánoska után nézegetett, aki eltökélten ment a kávét
nyomozni, én meg mondtam, hogy persze, beszállunk, meg
hogy a menedzserek vegyék fel a kapcsolatot, biztos összejöhet
pár jó buli. S még pár szó, blabla. Én, remélve, hogy Jánoska
nekem is hoz kávét, mentem is vissza az öltözőbe, mert a
stagemanager már ordítozott, ten minutes guys, ten minutes!
 A nézőtér tele volt, ha nem is miattunk. A stagemanager
mutatta: egy perc!
– Milyen jó fejek, hogy kijöttek belenézni a buliba – mondta
valaki közülünk. Az egész 10cc ott állt a színpad oldalában, a
monitorkeverőnél, ja, hát mégis, az utolsó koncert. (Egy álló
hónap alatt egyszer sem láttuk, hogy Stewart élő emberhez egy
szót is szólt volna – a sajátjaihoz se –, se próbán, se koncerten,
se utána. Kicsit zárkózottnak tűnt, de most ő is ott állt. Ő mindig
külön limóval utazott, néha Gouldmant is elvitte.) A nézőtéri
fények lassan elhalványodtak. Szokás szerint a még derengő
félhomályban elsőnek én léptem színre – a homály most kicsit
túl sötétre sikeredett, meg is botlottam, hülyék ezek, hogy
ennyire levették a fényeket? –, hogy majd a kezdő
zongorahangokra szépen, lassan bejön mindenki, és sorban
megszólalnak a hangszerek. Kialakul egy kis zizegés, közös
mocorgás, aztán bummm, belecsapunk.
Csakhogy nem voltak kezdő zongorahangok, mert nem
lehetett lenyomni a billentyűket. Valami fennakadhatott, vagy
mi, egyetlen hangot sem tudtam játszani, már felállva, teljes
súlyommal rátámaszkodtam a billentyűkre, fogalmam sem volt,
mit csináljak, az angol zongoratechnikus sehol. Olyan érzés
volt, mint megpróbálni egy zongoramintás betonlapon játszani,
de ide Kozma Pici ereje is kevés lett volna. Néhány lila lámpa
látszott a magasban, azoknál még a nézőtéri vészkijáratjelzések
is több fényt adtak. Nyújtogattam a nyakam, hogy valami
segítség jól jönne, de a monitorkeverő-pult takarásban volt.
Lentről, az első sorokból gyanakvó tekintetek kísérték
töketlenkedésemet. Ekkor csattanás jobbról, Jánoska volt az,
nem várt tovább a bevezető zongorahangjaimra, felült a
dobokhoz, de egyből összecsuklott alatta a széke, és ahogy még
első mozdulatból reflexszerűen rálépett a lábcinre, abból óriási
porfelhő szállt fel. Némi köhécselés hallatszott, de főleg
pukkadozó röhögés a színpad széléről. Mi a bús bánat? Még
mindig küzdöttem, nem fogtam gyanút, bár a porfelhő már elég
okot adhatott volna. Ekkor láttam meg Jasit, ahogy ijedt
undorral elkapja a kezét a gitár nyakától, az valami ragacsos
anyaggal volt gondosan végigkenve. Jánoska addigra már
röhögött, a lábcin alsó tányérjából öntögette kifelé a hintőport.
Valamelyik világosító megkönyörült rajtunk, és kábé
hárommécsesnyi fényt hozzáadott a lilához, akkor láttam meg
végre, hogy a zongora billentyűin végigfut egy fényes, fehér
ragasztószalag, méretre szabva, gondosan bevonalazva a
billentyűk közötti rések – ezért a túlzott félhomály. A Yamaha
cp77 egybefüggővé összeragasztott fehér műanyag billentyűi
tapintásra még csak rendben voltak, nem értettem, miért nem
moccannak. Szerencsére ma már legalább a fehér
zongorabillentyűk csontborítása okán nem öldösik az
elefántokat. [Vajon ma meg lehetne jelentetni az Ebony and Ivoryt?]
Somló szaxofonját feltöltötték teával, ahogy felemelte,
csorgott belőle mindenünnen.
Kétoldalt a 10cc-tagok fuldokoltak a röhögéstől, aztán
beküldték a szintén vihogó személyzetet, hogy segítsenek
rendbe tenni a cuccunkat legalább annyira, hogy el tudjuk
kezdeni a bulit. (Szóval ezért volt a Gouldman-féle hosszú
dialógus…) A zongoratechnikus letépte a vonalazott fehér
ragasztót a billentyűkről, és hátba veregetett. Mosolyogtam.
Aztán az egész koncerten próbáltam ledörzsölni az ujjaimról a
billentyűkről feltapadt ragacsot. Virtuóz futamaim többnyire
lassabbra sikerültek.
A birminghami közönségből páran talán levették, hogy az
eltelt pár percben mi játszódott le a színpadon, de nehezen
indult a zenélés, az biztos.
A D a L CS a K
eGY DaL

Verebesen kívül senkit se ismertem, aki

egynél több dalszöveget írt már, így az
első két, az Omega által elfogadott dalomhoz őt „kértem fel”
dalszövegírásra.
A Sanzonbizottság simán kidobta mind a kettőt.
Elkeseredtem, ez nem volt túl jó indítás. Akkor még nem voltam
az Omega tagja, így Adamis Annát se ismertem, még nem ragadt
rám a rendkívül szellemes „Pici” becenév, Laux csak annyit
mondott, jól van, öreg, ne tojjál be, holnap megkeressük a
Császárt. A Császár, a dalszövegíró S. Nagy István volt, slágereit
tucatszámra játszotta a rádió. Délelőttönként az ORI-büfében
rendelt, a Semmelweis utca 1.-ben. Ez volt az az épület, a
hajdani Országos Kaszinó, ahol az előadói szakma próbálta
ügyes-bajos dolgait intézni, innen költözött át évek múlva az itt
működő összes intézmény a Vörösmarty téri Elizéltbe. A
büfében – a magasföldszinten balra, a márványlépcsőkön túl –
nagyon nagy élet volt.
Laux ment elöl. Kivette a kezemből a kudarc kottáit, és azt
mondta S. Nagynak: Csaszikám, a kiscsávó egész jó dalokat ír,
de a Sanzonbizottság kivágta. Nézd már meg, mi bajuk van
ezeknek. Amúgy jól vagy? Mert úgy nézel ki – mondta, és jobb
szemmel indexelt.
A Császár átvette a kottáimat, közben kezet nyújtott nekem,
pontosabban a kisujját, mert neki az volt a szokása, talán
védjegye. Azt mondta, jól van, átnézem. Jókedvű, sikeres ember
volt, viccelődött, nevetett, szerette, hogy ő a központi figura a
büfében. Nem tudom, hogy értette-e a nevemet, én már
szaladtam is vissza a konziba kamarazene-órára az utca másik
végére, a Semmelweis 12.-be.
Pár nap múlva újra jött a posta, a borítékon fejléc: Táncdal
és Sanzonbizottság. Benne a kézzel írt kottalapok alján az előző
heti elutasító pecsét mellett ott volt az új pecsét, alatta: „javítás
után engedélyezve”. A kottasorok alá írt dalszövegben két-
három szó volt piros tintával áthúzva, helyettük más szavak.
Felnéztem a lap tetejére: MEGBÁNTOTTÁL.
A cím stimmelt. Alatta ott állt az addigi két szerző neve:
Presser – Verebes. Itt egy piros tollal húzott kötőjel következett,
azután pedig egy plusz szerző a sorban: S. Nagy. Ugyanígy járt a
másik dalunk is. NEM VAGY SZÉP: Presser – Verebes – S. Nagy.
Azon is alul ott a friss engedélypecsét.
Hivatalos dalszerzők lettünk, valamint S. Nagy. Egyszerű
volt.

Nem sokkal később kipattant a zongorámból az Azt mondta az

anyukám.
Odáig a szöveg is megvolt, hogy:
 Azt mondta az anyukám,
Hogy nem tetszik a frizurám, oh oh.
Mondjátok meg, mit tegyek,
Mert levágatni nem lehet, oh oh.
[Az utolsó sor később így módosult: Ha levágatom, szenvedek, oh oh.]

Megmutattam az omegásoknak, azt mondták, na, ez jó lesz.

Abban még nem gondolkodtam, hogy be is tudnám fejezni a
dalszöveget, de főleg abban nem, hogy azt a Sanzonbizottság
elfogadná. Ez volt az első dalszövegkísérletem, valahogy
kiszaladt. Rutinosan S. Nagyhoz fordultunk, ő be is fejezte,
aztán ment minden, mint a karikacsapás.

A következő pár évtizedben sok olyan dal született, aminek néhány

vagy jó néhány sorát én adtam, de az első, amit be is fejeztem, az a
Szerenád volt. Aztán a Mindig csak ott várok rád. Amolyan nagyon
szerelmes, reménytelenül önsajnálati dalok. ’75-ben aztán már
komolyabban érdekelt a szövegírás, meglett a Neked írom a dalt, az
És jött a doktor, az Arra mennék én. Ezeknek nagyon örültem, ezekkel
bíbelődni jó volt nagyon.

1967–68 vége felé az Azt mondta az anyukámból

valamennyi idő elmúltával felvétel is készült, Somló
két cirkuszos turné között itthon volt, s a maga
Klikk zseniális természetességével énekelte el. A dal
bejött, a tévések azt mondták, jöhet az Omega! De
Tomi újra elutazott, így a műsorban Kóbor tátogja ártatlan
képpel Somló hangján a dalt.

2008-ban, a Magyar Dal Napja alkalmából egy kerthelyiségben

közös interjút adtunk Szörényi Leventével, s ebéd közben azt
mondta, „mikor először meghallottam az Azt mondta az
anyukámat, kicsit pipa voltam, hogy nem nekem jutott eszembe”.
A laptól valaki később elmesélte, hogy Levente szövegrészéből
ezt a mondatot a cikket ellenőrző menedzserasszony kihúzatta.
Ha kicsit átnézzük az Azt mondta az anyukámat, feltűnhet, hogy
dalformailag szabálytalan, mondhatni suta. A verze egyben a
refrén is, nincs a dalban „bridge”, ami a verzét a refrénnel
összekötné, igaz, nincs is mit. De valamitől működik. Nem ez az
egyetlen ilyen dalom, ha úgy vesszük, a Gyöngyhajú lány se
„szabályos”, a verzére csak úgy rázuhan a refrén, szintén
hiányzik a felvezető „bridge”, az átkötés. Aztán mégis lett, ami
lett, ez is csak azt mutatja, hogy néha a szabályok nem
számítanak. Szabálytalan dolgok is működhetnek jól, ha nem is
tudjuk, mitől, miért. Nem érdemes kutatni.
Évtizedekkel később elég sok, a dalformát végleg elhagyó
dalféleséget írtam, mint a Kék likőr, a Kék hó, a Dúdolj néha egy
dalt, a Kicsi vonat meg a Két ördög, a Majd Leonard, és kiszaladt
még jó pár hasonló, szabad struktúrájú kis történet. Egyik-
másikban kis dialógok, jelenetecskék, hangjátéki elemek
keverednek, de ezeket azért még dalként lehet(ne) előadni
koncerteken.

bevezető – verze1 – verze2 – átkötés – refrén – verze3 – átkötés –

refrén…
Ez például egy szabályos formájú dal struktúrája lehetne.
(Akár.)

Manapság, jó, ha ötévente egyszer, ki tudja, milyen okból,

eljátszom a Gyöngyhajú lányt, a fájó sutaságomat egy, a refrén
elé betoldott akkorddal helyettesítem valahogy. Nem hiszem,
hogy rajtam kívül bárkinek is hiányozna, de jó végre kijavítani
valamit. 19 voltam, amikor írtam, azokat a külföldi dalokat,
amiket fül után játszogattunk a konzi óraközi szüneteiben, nem
tanultam meg, csak emlékezetből felidéztem részleteiket, és
főleg nem elemeztem őket, s főleg nem szerkezetileg. Még hogy
refrén meg bridge?
Ma sem így gondolkodom a dalokról. Akkor meg csak
lelkesen óbégattam. A „saját” dalok ott, menet közben születtek,
s a következő tanóra alatt simán el is lettek felejtve.

A GYÖNGYHAJÚ LÁNYOK

Amúgy a Gyöngyhajú lányból majdnem nem is lett dal.

Mikor először megmutattam, a zenekar figyelme simán
átsiklott a dallam fölött. Egy évvel később a Műegyetem Kinizsi
utcai épületében működő Omega Klubban az együttes és
rajongói szó szerint könnyek között búcsúzkodtak egymástól.
Angliába készültünk egy hónapra, a terem ablakait ki kellett
nyitni, hogy a be nem jutottak, az utcán kinn maradottak is
hallhassanak valamit a koncertből.
Szünet volt, boldogok voltunk a sikertől, de meghatottak is.
Az, akkor még nem zeneipar volt. Kölcsönös, talán kicsit
gyerekes, néha érzelgősbe olvadó naivitás lengte be a zenekar
és rajongói, a rajongók és az ő zenekaruk közösségét.
Úgy éreztem, jó lenne valamit még adni a teremben a
következő részre várakozó tömegnek, a szünet végét jelezve
kimentem a színpadra, és elkezdtem a későbbi Gyöngyhajú lányt
zongorázni, és hozzá énekeltem ezt a kissé elcsöppenő, de
valahogy pont a helyzethez illő módon, finoman szólva is
egyszerű kis strófát:

„És most elmegyünk, holnapután megjövünk,

Régi barátok, reméljük, hogy megvártok,
Láá láá lá lálá lá…”

Misi kisétált az öltözőből, felkapta a Hofner basszusgitárt – neki

nem volt ügy jöttében kikagylózni azt a pár akkordot –, s végül
kettesben fejeztük be. A tömeg is énekelt.
Kezdődött a következő menet.
Úgy egy évvel később, a TÍZEZER LÉPÉS lemezre készülődve
(akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a címe), újra
előhozakodtam a dallammal, felidézve, hogy ez volt a búcsúdal
a Kinizsiben.
Ezúttal átment a rostán. Lett szövege is, egy-két sor elsőre
nem tetszett, túl gyerekmeseszerűek voltak, valamennyit
javítottunk is, de a lényeg megmaradt. És nem nekem lett
igazam, a dal így működött.
Aki azt mondja, hogy ért a dalcsináláshoz, az lódít.
Ami a Gyöngyhajú lány „világkarrier kérdést” illeti, ez egy
szakmai siker, hiszen a dal eredeti, majd’ ötvenéves magyar
nyelvű verziója jutott el a Grammy-jelölésig Kanye West
„jóvoltából” (rosszvoltából?).
A Grammy-díjátadás éjszakáján valahol Ázsiában voltam
hátizsákostul. [Jelölésünk különösebben nem izgatta fel a hazai sajtót, de megjelentek
számítások, hogy mennyit keres majd a két szerző. Egy újságíró bevont egy magas beosztású

Artisjus-munkatársat is a számítgatásba. Érdekes.]

A díj megnyerésére toronymagas volt az esély, de csak addig,

amíg K. W. meg nem üzeni a zsűrinek, hogy le***phatják. A
Grammy-díj zsűrije nem kap kapva az ötleten, a díjat két fehér
fiú rap dala kapja…
Pedig milyen vicces lehetett volna a bírósági tárgyalásra való
készülődés közben egy közös Grammyben benne lenni, de
Kanye ezt is elszúrta nekem.
Valamivel korábban a Los Angeles-i ifjú
szimfonikusok eljátsszák a New Slaves-verziójukat,
s mikor belecsapnak a Gyöngyhajú lányba, felordít a
közönség. A dalnak van 8 milliós orosz, 9 milliós
Klikk
cseh és 12 milliós lengyel kattintása.
És még mindig nem született egyetlen komolyan vehető
angol nyelvű verziója sem (hacsak valaki nem veszi komolyan a
Scorpions White Dove-ját). Tulajdonképpen az eredeti,
ötvenéves magyar felvétel működik eléggé unortodox módon
többek közt Amerikában is, igencsak elegáns környezetben.

Ma, 2020. március 18-án az ötvenéves (múlt) Gyöngyhajú lány –

hét évvel a Kanye West-balhé után – szerepel:
– egy amerikai nagyjátékfilmben: Mid90s (három évvel a
bemutató után még engedély nélkül)
– annak a trailerében (engedély nélkül)
– KITT ausztrál graffitiművész portréfilmjében
engedéllyel, ingyér (nagyon érdekes kis dolgozat)
 – egy angol ITV sorozat trailerében (anélkül hogy egy
félmondatban is kérték volna a szerzők engedélyét)
– a bevezető orgonamotívumból Wiz Khalifa csinált egy 3-
4 perces grúvot magának, majd rádolgozta a Buss Down
című dalát. Az én zeném az ő műve lett.
– a Gwiazdy című lengyel filmben, engedélykérés nélkül,
helyi erők által magyarul énekelve, akcentussal…
– Halldór Helgason snowboard-világkirály 2016-os
filmjében (engedélykérés nélkül)
– Jake Blauvelt kanadai snowboardista filmjében,
engedélykérés után!!!
– egy, a kaliforniai tengerpartot megvédeni
szándékozó természetfilmhez is kiszemelték
a Gyöngyhajú lányt. Ők viszont írtak egy szép
levelet arról, hogy mennyire szeretnék a
Klikk
filmben a dalt használni, és megírták azt is,
hogyan is képzelik el az ellentételezést. Nem volt nehéz
kiszámolni, hogy ha elfogadom az ajánlatukat, akkor
ugyanazon az (egyelőre még nem túl felkapott)
partszakaszon, valamilyen kisebb kikötői vendéglőben
jó eséllyel kijöhetne belőle egy visszafogottabb
kétszemélyes vacsora – alkoholfogyasztás nélkül…
– épp most egy német horrorsorozat kéri a felhasználás
jogát. Lehet, hogy nem nézem meg.

A dalírás nem feltétlenül nagy üzlet. Nem csak azért, mert a jó

dalok írása nem „csak úgy”, magától értetődően kifizetődő. A
népszerű dal írása inkább az, de azt megírni vagy nagyon
nehéz, vagy legtöbbször véletlenül sikerül, s a legtöbbször nem
megírni kell, hanem legyártani – az adott trend, az aktuális
divatszempontok vagy kiadói elvárások, netán utasítások
szerint.
A végén egyikkel sincs nagy baj, egy dal még nem a világ.
Kivéve, ha de. Ha olyan dalokról van szó, amik a világ.

A dalokhoz elválaszthatatlanul kapcsolódik a jogdíj. Ez

mindenkit izgat, a dal íróját, másik dalok íróit, a médiát is, és
így a közönséget is.
Ez az a szó, amihez annyi feszültség tapad, ami annyi vitát,
haragot váltott és vált ki, amihez a köztudatban legendásan nem
kötődik a szó igazi értelme, mindennapi jelentése, az, hogy: a
szerzők j o g o s a n megkapnak egy töredéknyit az általuk (is)
generált haszonból.
A szerzők jogdíja nem kegydíj. Ez az, ami a kreativitásukért,
a munkájukért, a művek létrehozásáért jár nekik. És néha – de
nem ritkán, hanem elég sűrűn – kevesebbet kapnak, mint
amennyi jár.
Ügyesebb zenekarvezetők, menedzserek, producerek,
előadók Keleten és Nyugaton nem egyszer beleírták-írják
magukat dalokba. (Az LGT ’83-as angliai lemezének angol
producere azon kívül, hogy a szövegfordítóként felkerült a
szerzői listára, a produceri munkájáért járó javadalmazását
azzal is kiegészítette, hogy „beleírta” magát a két, neki
legjobban tetsző dalba mint „társ”-zeneszerző. Még vitatkozni
sem volt remény, mert az angol verziót korábban regisztrálták,
így a magyar lemezre már adott is volt a szereposztás.)
Kezdőként még későbbi világsztárok is aláírtak olyan
hátrányos szerződéseket, amiket aztán a csúcsra jutva zsák
pénzekért fogadott ügyvédeiknek kellett érvényteleníttetni a
bíróságokon. Ha sikerült.
A szerzők kizsebelését ugyanolyan állhatatosan hajtják
végre a nyugati, karvalytőkés, leplezetlenül pénzéhes kiadók,
mint anno a szocialista monopóliumok.
Sőt. A szocializmus zeneműkiadói egy teljes vállalati profilt
építettek arra, hogy a szerzőknek – kevés kivételtől eltekintve –
nem volt más választásuk, mint velük szerződni.
Ha egy komolyzenei mű nem jelenik meg nyomtatott kottán,
jóformán nulla esélye van annak, hogy a világon bárhol is
bemutassák. De a pop- és rockdalok is jól eladhatók voltak
különböző összeállítású albumokban, és a kiadó jól tudta
„használni” a szerzők tájékozatlanságát, az ebből fakadó
bizalmukat, s fiatal zenészekről lévén szó, a lazaságukat,
nemtörődömségüket. Egy-egy szerződésben nem volt fogalmilag
és főleg jogilag tisztán és érthetően megfogalmazva, hogy csak a
kotta egyszeri megjelentetését „veszi meg” a kiadó.
Aztán volt, hogy birkózni kellett, hogy később ne tekintsék
szőröstül-bőröstül és még a halálod után hetven évig a
magukénak…
Az esetleges egy- vagy többszöri utánnyomásról, netán
„második-harmadik” kiadásról még csak nem is értesültél,
nemhogy kontrollálni tudtad volna, a szerződések (ki tudja,
nem szándékoltan-é) pongyola, elnagyolt megfogalmazása
egyből elhomályosította a lényeget, hogy aztán nézőpont,
értelmezés kérdése lehessen, hogy nem véletlenül a dalod teljes
szerzői jogait ruháztad át – száz forintokért – az állami
zeneműkiadóra.
És hopp, jött a privatizáció, a vasfüggöny mögötti
monopóliumok főleg a nagy multik kezébe kerültek, és innen a
történethez már kell valamennyi nyugtató hatású szer is.

„ … C S AVA R O S M O N D AT R A G O N D O LO K ”

Ez itt egy kimásolt rész egy szerződéshez fűzött kommentből,

amit véletlenül nemcsak a producer-rendezőnek küldött el az ő
gyártási szakembere, hanem nekem is. Én meg abban a
pillanatban tovább Dusánnak, hadd tanuljon ő is, milyen klassz
buliban vagyunk.

A történet úgy kezdődik, hogy az ominózus filmben elhangzik

egy dalunk, ehhez kérnek szóban engedélyt – némileg utólag –,
és kisvártatva szerződés is érkezik. A rémesen hosszú
megállapodástervezet első látásra is valamilyen amerikai filmes
anyagokból összetákolt, nem túl jó mondatokká formált,
magyar nyelvűnek tűnő szófolyam, amitől rögtön elmegy a
kedved az együttműködéstől.
De együttműködésről itt szó sincs. Oldalakon át azt olvassuk,
hogy a szerződés aláírásával miféle jogokat ruház át, és egyúttal
mi mindenről mond le a zeneszerző – a szövegíró is –, miközben
az angolból fordító embernek láthatóan fogalma sincs arról,
hogy kétféle jogi szisztémát kavar össze, amelyek eleve kizárják
egymást a buliból.

Amerikában „copyright” van, ami leegyszerűsítve annyit jelent,

hogy egy szerző „eladhatja” a dalát – valójában idézőjel nélkül
–, és onnantól a dal által generált (esetleges) nyereség azé, aki
megvette a szerzőtől. Egyes variációkban a szerző neve még
szerepel a dallal kapcsolatban, de ennek az ellenkezője is
tapasztalható. Minden verzió elképzelhető. Talán kimondhatjuk,
hogy Amerikában egy zenemű ugyanúgy eladható, megvehető,
mint egy étkészlet vagy egy okos tévé. Aki megvette, az
megvette, egyszerre, mindenestől. Lehet az kiadó, filmes cég,
magánzó vagy a sarki fűszeres. Az övé, mert megállapodott a
szerzővel.

Európában ilyen nincs, a szerzői jog nem átruházható,

személyhez fűződő jog.
Itt más módszerek kellenek a szerző kifosztásához.

Olvasom, ahogy a szerződés végestelen végig a legkülönbözőbb

módon előírja, hogy mi mindenféle jogaimról mondok le a
filmes produkció javára, szabályosan kisemmiző stílusban,
nagyrészt olyasmikről, amiről az érvényes magyar szerzői jogi
törvények alapján még ha akarnék, sem mondhatnék le, mert
az szembemenne az itthoni és európai törvényekkel. Egy
magyar produkcióban készülő magyar filmben egy magyar dal
kerül felhasználásra, s ehhez tartozna egy gyengécskén
magyarra átültetett amerikai szerződés…
Hát felhívtam a gyártási hölgyet, hogy mi ezt inkább nem
írjuk alá, de ha gondolják, egy egyszerűbb, a magyar szerzői
jogot is figyelembe vevő, a témára szorítkozó variációt szívesen
elolvasnánk. És hogy ezt Dusán nevében is vagyok kénytelen
közölni.
A hölgy ekkor azt mondta, hogy ők ezt a szerződést
használják, nyugodtan húzzam ki vagy írjam át, ami nem
tetszik, majd átküldik az ügyvédjüknek.
Én megköszöntem a lehetőséget és azt a nagyrabecsülést,
hogy megbízna engem egy kis jogi különmunkával, és azt
mondtam, hogy bocs, de most erre pont nincs egy délutánom
vagy kettő.
A gyártási hölgy azt válaszolta, hogy jó, akkor ők lerövidítik,
ha nekem az kell. [A hangjából azért hallani véltem, hogy b-szódj+szerzőkém, nálam
nincs betervezve ennyi időt foglalkozni veled, plusz tőlünk az ügyvéd ezért pénzt kér!]

A gyártási hölgy azt is elmondta, hogy alig van pénz a filmre,

csak hogy előre tisztázza velünk a dal felhasználásáért nekünk
felkínált összeg nagyságát. (Kicsiségét.)
Én búcsúzóul még megjegyeztem, hogy ne csak rövidítsenek,
de előtte nézzék is jól át, hogy azokat a gázos pontokat hagyják
ki, amiket a későbbiekben sem fogunk aláírni. S hogy feltűnt,
hogy a szerződésben valamiért elfelejtették megemlíteni a
külföldi forgalmazással és a DVD-kiadással kapcsolatos szerzői
jogokat.
Eltelik egy nyugodt hét, mikor is jön a mél, szerződés kapcsolva.
Kezdem olvasni, rögtön látszik, ez nincs kész, nagyjából
ugyanaz, amit visszaküldtem, valóban némileg rövidítve.
Olvasom tovább, az is fura, hogy ilyen formában küldik el,
jobboldalt más színnel jelezve beszúrások, javítások, törlések,
de az igazi meglepetés a végére marad. Mint végső komment,
ott virít pirossal egy kis üzenet a gyártási hölgytől a
producernek. Rövid használati utasítás velem kapcsolatban.
Csak hát történt egy kis hopika. Nagy igyekezetében szegény
elfelejtett engem törölni a címlistáról. Így aztán nekem is
elküldte, hogyan is kellene minket jól átvágni. Íme:

From: ‚xxxxxxxxxxxxxxxx’
Sent: Wednesday, ……… 9:14 AM
To: ’xxxxxxxxxxxx’ PresserGabor’
Subject: RE: xxxxxxxxxxxxxx szerződés – dalfelhasználás
Importance: High

[…] „Annyi még a gond, amit az egyik kommentben is írtam, hogy

célzott rá [Rólam van szó, én céloztam – P. G.], hogy a DVD-ből is akar
részesedni majd, ezt egyelőre hagyjuk figyelmen kívül.” [Korrekt! – P. G.]

„Ami a másik gond, hogy amennyiben külföldre eladjuk a filmet, akkor

arra is célzott, hogy abból is szeretne kapni.”
[Abból, ami jár neki! – P. G.]
„Nem tudom, lehet-e valami olyan mondatot belecsempészni, ami arra
utal, hogy ha és amennyiben külföldi eladásból nekünk bevételünk
származna, akkor külön megállapodás szerint kap belőle.” [Kicsit

pontosabban: nem kap belőle – P. G. –, mert (és most jön a legszebb rész):]

„Aztán nem lesz bevételünk az elszámolás szerint, csak minimális…”

[Minden benne van. Főnök, lopjuk már el a pénzét! – P. G.]

„Szóval valami ilyen jellegű csavaros mondatra gondolok.”

[És nekem is elküldi!… – P. G.]

Hát így… Talán nem felesleges emlékezni, nem mi kértük, hogy

hadd szerepeljen a dalunk a filmjükben. Kérnek valamit (persze
„alig van pénzünk a filmre”), s cserébe már készül is a terv,
hogy „Aztán nem lesz bevételünk – az elszámolás szerint…”
A kis hülye szerző. Még pofátlan is. „Szeretne kapni” abból,
ami a szerzőnek jár!
Ja. Járni jár, csak nem kapják meg. Azt majd mi költjük el!

Ha egy szerző tud örülni a diadalmas statisztikáknak, hogy egy-

egy dalát hányan is tűzték műsorukra, akkor tudnia kell
lenyelni a békát, mikor egy-egy neki nem tetsző előadást hall,
legyen annak bármi vagy bárki az oka.

Mikor az ezredforduló környékén a nyomtatott forma, a

papírkották kiadása lassan elveszítette jelentőségét, és nemcsak
az internet miatt, hanem mert a pop-rock műfaj sokkal inkább
hallás után vagy aközben terjed, a zeneműkiadók okosan profilt
váltottak, a kottagrafikával való bíbelődés helyét elsősorban a
médiakapcsolatok építése, a marketingmunka vette át, de a
részesedésük nem változott, többnyire a szerzői rész fele az
övék.
Soha nem fog véget érni a (néha elkeseredett) vita, hogy ez
így igazságos-e vagy sem. Én azt hiszem, nem nagyon, de ez
szerzőnként, kiadónként és főleg dalonként változik.
A neten való jelenlét lehetősége sok mindenben
megváltoztatta a szerzői-kiadói viszonyt.
Sok szerzőnek elege lett ebből a nem mindig mindkét fél
számára egyformán előnyös kapcsolatból, s (nagyon
leegyszerűsítve) elkezdte maga „felpakolni” dalait netre. Sokuk
lett így a saját maga kiadója is, és közülük elég sokan nagyon is
jól csinálják ezt a munkát.
Csak találgatni lehet, hány dal született, mondjuk, csak a
Beatles megjelenése óta. A világ dalainak mennyisége napról
napra növekszik, érdemes lenne rákutatni, óránként hány új
dal kerül fel a világhálóra. S csak egyre tágul a mindannyiunkat
körülvevő dalrendszer, a Dalaktika.

Dusán találta ki ezt a szót, s bár 1983-ban a Dalaktika című dalt

rögzítettük is, a Hungaroton – számunkra ismeretlen okból – nem
engedte megjelenni, ami aztán cseppet sem zavarta abban a – na, kit?
– a Hungarotont, hogy az archívumban talált felvételt 2013-ban a
netre feltegye. Így az eredetileg ’84-ben megjelent Első Magyar
Óriáskislemez [Bakelit nagylemez, amin maximum négy dal van a jobb
hangzás érdekében.] háromszámosra sikeredett, ami már önmagában
is különleges. Pedig komolyan örültünk, hogy csinálhatjuk, de a
hercehurca miatt a harci kedv már jócskán megcsappant.
Valójában nem értettük, mi a baj a dallal, nyilván a szövegében volt
valami titokzatos vagy tudományos, és ciki lett volna rákérdezni.
Aztán sok évre rá egyszer Dusán és köztem szóba került, hogy mi is
volt ez, de ő már nem emlékezett, vagy nem volt kedve.
„Egyszer majd annyi dal lesz a világon, hogy már nem fér fel az
internetre…” Ezt mondtam viccből a Magyar Dal Napja egyik
megnyitóján, de senki sem nevetett, mert nem folytattam
valamilyen Chuck Norris-os megoldással (azok csak pár évvel
később kezdtek terjedni). Hiszen a régi dalok velünk maradnak,
nem keveset közülük újrahasznosítanak, még olyanok is, akik
semmit nem tudnak az adott dalról, csak tetszik nekik,
használják így vagy úgy. Persze a világmegváltók világmegváltó
dalainak a történetei is élve maradnak, ezek adnak majd
valamilyen támpontot a kései utódoknak, ha mutatnak
érdeklődést. Ha csak a megvásárolható hangfelvételek
elterjedését vesszük időszámításunk kezdetének, akkor is a
raktárakban ott az utolsó száz-plusz év anyaga, ahonnan csak
kúszik fel a netre a sok-sok régi dal, miközben percenként
töltjük fel a frissen elkészülteket is. Túldalosodás kezdődik.
Remélem, nem lesznek „dalok elleni” aktivisták, bár ahogy
hülyül a világ, még ez sem elképzelhetetlen.

Az előadói royalty, azaz zenészi, énekesi jogdíj hosszú időn át,

tudtommal, a Varsói Szerződés országaiban sehol sem létezett,
de a Magyar Népköztársaságban a ’80-as évek elejéig biztos
nem. A zenészek csak átvitt értelemben voltak érdekeltek a
lemezeladásban, a felvételek után – egy összegben, többnyire
bántó módon – egyszer és mindenkorra ki lettek fizetve.

1969-ben az Omega egyik legsikeresebb albumán, a TÍZEZER LÉPÉS

című lemezen végzett zenészi, előadói és hangszerelői munkámért
3200 Ft-ot vehettem fel. Ha azt vesszük, hogy ez nagyjából a bő
kétszerese volt egy értelmiségi fizetésének, vagy kicsit több is talán,
akkor igazán szépen néz ki. De ezt az utalványt nem a kétheti
stúdiómunkáért írták meg. Ezzel lettek örök áron (nem) kifizetve a
felvételeket hetekkel, hónapokkal megelőző próbák, a hangszerelési
munkák is, és az összes ezzel járó előkészületi költség. Ebből fizették
a zenekarok a próbaterem bérleti díjától kezdve a húrok, dobbőrök,
alkatrészek, kottapapír és még ki tudja, mi minden szirszarok árán túl
a technikusok bérét vagy a hangszerszállítást is. Hadd legyen mindez
a zenész gondja. Minek akar lemezt csinálni.
Dalonként 320 forintért tíz dalod felvételi tulajdonjoga örökre a
Hanglemezgyáré lett. Amíg világ a világ. (Számolhatunk úgy is, hogy
„hasznos percenként” 80 forintot kaptunk.)
És főleg: a muzsikus ezért az egyszeri pénzért egy életre lemond
minden további követelésről, köze nincs tovább a saját munkájához.
Hoci-nesze, fogd (szívd) meg jól.
Ha az együttesek csak egyetlen százaléknyi részesedést kaphattak
volna a produkciójuk kereskedelmi bevételéből, akkor a „tisztességes”
szót valami egészen apró betűvel, de odaképzelhetnénk a „szerződés”
szó elé.

Mint annyi minden, ez is fordítva működött Nyugaton és

Keleten.
A világpiacon, azaz az angolszász zeneiparban az előadó az,
aki viszi a prímet, és ez tökéletesen érthető. A közönség az ő
nevükért vásárol koncertjegyet, a világsztárok mindig is
„eladták” a bakelitlemezeket, rajtuk a nagy slágerek mellett hét-
nyolc jó vagy akár kevésbé jó dallal. Egy kezdő zenész, zenekar
lehet, hogy csak 1-2 százaléknyi előadói royaltyval indul, de ha
jól szerződik, jó menedzsere, jó ügyvédje van, a sikerrel, a
sztárosodással arányosan az előadói jogdíj mértéke a művész
nevével, pozíciójával együtt nagyon magasra emelkedhet, van,
hogy húsz százalék fölé is. Ebben az emelkedésben a
menedzser, az impresszárió, a promóter és a többiek persze
tartják a lépést a művésszel, vagyis a százalékokból ők is
részesednek… De ha jön a hullámvölgy – ami nem ritkán jön is
–, ez a százalék csökkenhet is.
Ha valahogy sablonok közé egyszerűsítjük a képletet,
szemben az előadói jogdíjjal, a szerzői jogdíj (lehet copyright is
a neve) az egész világon többnyire fix százalék. És az eladott
példányszám függvényében, a lemezkiadó üzleti erejétől,
hatalmától, befolyásától is függően kerül felosztásra. Minél
erősebb egy kiadó, annál lejjebb tudja nyomni a közös
jogkezelőknek-jogvédőknek befizetendő százalékszámot.
Magyarán: ha sikeres, erős, nagy lemezkiadóhoz szerződsz,
rögtön javulnak az esélyeid, hogy kevesebb jogdíjat kapsz…
Persze ez már inkább múlt idő, a hanglemez történetének
első és – némi pátosszal – utolsó évszázadának is nevezhető XX.
századba visszanyúló története, ami mára nosztalgikus emlékké
változott.
Az igazi nagy művészek egy-egy nagylemezt mint műalkotást
készítettek el, ezek miatt volt érdemes zenét, dalokat hallgatni.
A legkülönbözőbb nyelven éneklő, más-más stílusú, vagy
épp pont a stílussal nem törődő előadók lemezeinek nagy
többségét többnyire egy-két dal „adta el”. Az, hogy milyen más
dalok kerültek a lemezre, az a produceren, kiadón,
menedzseren és még ki tudja, ki mindenkin múlott, múlhatott.
Sok töltelékdal keresett a szerzőjének annyit, mint ugyanazon a
lemezen egy húzódal, a sláger. Ennek nagyjából vége, meglehet,
hogy ha minden így marad, elég lesz egy-egy dalt feltenni a
netre, szépen, sorban, egymás után.
De még soha semmi sem maradt így.
S mert az előadói jogdíj híján az együttesekben a zenét vagy
dalszöveget író embereknek több volt a jövedelme, mint a
többieknek, így simán adta magát, hogy az addig e téren nem
túl aktív zenekari tagok is megpróbálkozzanak dalírással. És
nem egy és nem kettejükről derült ki, hogy nem is hiába.
Az is igaz, hogy többen vannak, akiknek csak egyszer-
egyszer vagy még ritkábban jön össze a jövedelemkiegészítő,
megélhetési dalírás.
Az első két LGT-lemezre a „demokratikus” szerzői elosztás
miatt felkerült pár olyan dal, aminek nem kellett volna. Ahogy
az elöl álló (és dolgozó) frontember sztárságából,
népszerűségéből nem lehet valamennyit elvenni, és csak úgy
átadni egy-két másik zenekari tagnak, ugyanúgy álnaiv és
álszent ideológia az, hogy mindenki dalait „igazságosan,
egyenlő arányban” szerepeltessük egy lemezen. Igen. A jó
dalokat. A rosszakat meg hagyjuk a francba.
Akkoriban a jövedelmi feszültségeket – ha a kérdés felszínre
tört – szította az is, hogy a zenekarokhoz kötődő külső szerzők,
esetleg „saját”, de „külsős” dalszövegírók nem vették ki a
részüket, pontosabban nem tették be a részüket a bandájuk
meglehetős kiadásaiba. Legalábbis mi sosenem hallottunk ilyet.
Pedig csak azt vették fel, ami járt nekik. Jó néhány olyan,
zenészek közötti beszélgetésre emlékszem, ami e téma körül
forgott, jó sok szempont játszott, de végül is lehetetlen volt
igazságot tenni, mert pont a rendszer igazságtalanságának volt
a következménye, hogy az előadó nem kapott jogdíjat.
A helyzetet az is bonyolította, hogy a zenészek nem egyenlő
arányban költekeznek. Általában a billentyűs hangszerek
emésztik fel a legtöbb pénzt, de egy különleges dobcucc is
belekerülhet egy rendesebb autó árába.
Azért ez a sorrend, mert ha a gitáros sok pénzért jó
hangszert vesz, az többnyire megtartja az értékét, sőt. A
legmenőbb gitárok ára folyamatosan emelkedik, egy-egy
különösen jó széria, jegyzett gyári szám, korai vagy valamiért
„legendás” évjárat, esetleg valamelyik korábbi tulajdonos
személye nagyot dobhat az áron. Nagy zsákmány az ilyesmi, a
gitárosok és a náluk lényegesen komolyabb anyagi hátterű
gyűjtők elszántan kutatnak az ilyenek után. Még a „második”
kategóriás gitárritkaságok miatt sem kell aggódni, komoly és
izgalmas piacuk van. Nagyon jó hangú, különleges, esetleg
extrém formájú, experimentális hangszereket is lehet ezek közt
fellelni.
A billentyűs hangszerek közül talán a Hammond orgona, a
Rhodes, a Wurlitzer piano és még a Hohner Clavinet az, ami
nem feltétlenül bukó „befektetés”.
Más a helyzet a szintetizátorokkal. Bizonyos szemszögből
ezek a „legtöbbet tudó” hangszerek, a folyamatos fejlesztés, a
technikai újításokkal való szakadatlan versenyzés szezonról
szezonra dobja piacra a friss megvásárolni valókat. Így, legyen a
verseny bármennyire is hasznos, a hihetetlen tempójú
folyamatos megújítással a szintik saját magukat eszik fel.
A szintipiacon is beszélhetünk az analóg–digitális vallási
vitáról (v. ö. bakelit–compact disc).
 Ahogy a mikrobarázdás bakelitlemezeknek is kialakult egy
elit, vintage piaca, úgy bizonyos régebbi analóg szintetizátorok,
mintavevők s egyebek mára bizonyos körökben legendásodtak.
S mert ezek a hangszerek inkább csak stúdiókban láthatók,
színpadokon (szabad szemmel) alig-alig, és akkor is csak
valahol a billentyűs ember holmija között megbújva, még a
legkülönlegesebb szintiknek sincs akkora mítoszuk, mint egy
híres gitáros híres gitárjának.
A koncertek képfelvételein a „közeli” képeken az énekes
mellett a gitáros kezei szerepelnek a legtöbbet – a gitárral
együtt. Eric Clapton jótékonysági gitárárverésein több tíz-, több
száz- és sok százezer dollárért mentek el a hangszerei. A híres,
fekete Stratocastere, a Blacky úgy 900 000 dollár körül.
A zenerajongók egy jó része nem is tudja magáról, hogy
valamilyen szinten gitárfetisiszta.

Barta halála után a Gibson SG gitárja hazakerült, de a mindig C-

be hangolt, szép formájú, fekete Yamaha SG-t azóta is kutatom…
Barta nem látványzenész volt, hanem zenész, csupa
nagybetűvel, aki látványnak is a legjobb volt. Róla azért írt a
sajtó, mert jól gitározott, és akkor még sokat számított, hogy egy
zenész mennyire zenész.
A sajtó benyelt néhány trükköt, de mi is. Már akkoriban is jól
el tudta magát adni néhány közepes vagy még gyengébb zenész
– ez egy képesség, ami minden korban, rendszerben működik.
A sztárságnak nem mindig van köze a tudáshoz.
Valahogy mindig úgy éreztem, vannak megbeszélnivalóink a
közönséggel. Ma is, de már nincs hozzá fórum, a mi generációnk új
dalait csak az hallgatja, aki megtalálja.
Az új anyagaink nem illenek egyik médium profiljához sem, miközben
a régi dalainkat játszók „mindent visznek” a hallgatottsági versenyben.
A hőskorszakból megmaradtak sztárok az erényeikkel,
hiányosságaikkal együtt, többnyire szeretve is vannak, de hiába van új
labdájuk, majdnem mindig külön pályán kénytelenek játszani.

P R ÁT E R U T C A 5 8 .
– HAMMOND ORGONA ELADÓ!

1969-ben megtudtam, hogy egy fiatalember egy Hammond

orgonát árul. Szakcsi Lakatos Bélának hívták, egy nyóckeres,
Práter utcai címet diktált be.
Évek óta külföldön dolgozott, vámmentesen hozta haza, és
120 000 forintot kért érte. Tudtam, hogy ez nem jöhet össze,
nagyjából ennyi pénzért egy jó lakást vagy egy Zsigulit meg egy
Trabantot és hozzá még egy oldalkocsis Pannónia
motorkerékpárt, egy csehszlovák gyártású Favorit
versenybiciklit, három rollert és kilenc görkorit vehettem volna.
De nekem nem kellett egyik sem.

Az Omegában csak Meckynek volt kocsija, de az egy piros, 850-es Fiat

Coupé volt, akkoriban komoly ékszerdarab. Később Lauxnak lett egy
VW bogara, s végül egy szép napon Misi megvett egy kissé leharcolt
VW Variantot, amiből másnap füstölgő seggel ugrottam ki az
Astoriánál, mert az ötletesen a jobb hátsó ülés alá elhelyezett
akkumulátor felgyújtotta az üléskárpitot. Végül olcsón megúsztam,
alig sérültem meg, csak rövid ideig szikráztam a járdán, és a
farmerem cipzárja rázott kicsit. A kocsiban volt valamennyi füst, és
amíg Garay Öcsi kicibálta a hátsó ülést, Misivel a nézelődőknek
autogramokat adtunk, aztán elmentünk gyalog a Fészek
Művészklubba.

Nagyon dzsal a jattos

Szakcsinak fogalma nem volt, ki vagyok, csak láthatta rajtam,

hogy ez a pali legszívesebben helyben be is költözne az orgona
alá, annyira bele van őrülve. Én is csak hallomásból ismertem
őt, még nagyon fiatal volt, itthon még keveset játszott.
Megbeszéltük, hogy ad pár napot, hogy szervezzek
kölcsönöket. Aztán az utolsó harmincezerre kaptam tőle egy fél
év haladékot. A bankban volt huszonkétezer forintom,
merthogy gyűjtöttem egy Hammondra… Mentem sorban, és
kértem kölcsönöket. A zenekarból szinte mindenkinek tartozni
kezdtem, a papámnak volt majdnem tízezre, a családban semmi
több. Hatvanötnél tartottam, mikor találtam egy belevaló
uzsorást. Azt mondták, báró is volt, meg vitéz is, bár a
komcsizmusban egyik címet se szokták használni. Valószínűleg
ő volt az egyetlen nemes ember, aki valaha is a Klauzál téren
lakott.
A papám vásárcsarnokos kollégái ismerték, régiségekkel
üzletelt a lakásában. Emellett valami irgalmatlan kamatra adott
ki pénzeket. Mikor felmentem hozzá, úgy mért végig, mintha
nem háromháznyira laknánk egymástól. Fintorgott, kérette
magát, de aztán adott három hónapra, havi tíz, azaz harminc
százalékra huszonötezret. Harminckettőezer-ötszázért.
(Bankkölcsönt nem kaphattam, mert nem volt munkahelyem,
sőt hivatalosan még tanuló voltam.)
Azt, hogy kinek, mikor és hogyan fogom ezt a rengeteg pénzt
visszaadni, még nem tudtam, csak azt, hogy megcsinálom. Az
enyém lett. Hazacipeltük. Fel az emeletre.
Dob u. 46/b 1. em. 1. Hammond lakás.
Ekkor kezdődött a hírhedt éjszakai hangszerelések második
felvonása.
Újra el kellett vállaljak jóformán mindent, amit rám sóztak.
De megismerkedtem az élettel is. Egy „belső” ember, aki
válogathatott a meghangszerelendő dalok közül, olyat is
elvállalt, amire már fizikailag sem maradt ideje. Két
„kedvezményezettje” volt, Latzin Norbert és én. Néhány
hónapig tartott az egész, utána szinte „nem ismertük egymást”.
Norbert és én – akkor még nem tudva a másikunkról – heti
rendszerességgel külön-külön kaptuk az „alapanyagot”. Nem
sokkal a munka elkészülte után pedig a fele honoráriumot. A
másik fele a tűz közeli ember zsebét nyomta, tetszik vagy nem,
nem kötelező.
Ez volt a matek. Mikor hazaértem, előhúztam a nagy
rajztáblát, a partitúrapapírt a négy sarkánál odarajzszögeztem,
és kezdődött a gályázás. Elég sok borzalmas, suta dallal,
rettenetes „zenei fordulattal” – ha egyáltalán szabad azokat így
nevezni – találkoztam, a „belső” embert nyilván a leggyengébb
művektől szabadítottuk meg.
Bár a korai, külsős omegás- és konzisként elkészített, „beates
köntösbe” bújtatós munkákkal és a Nem várok holnapig
hangszerelői díjával „befutottam”, a törlesztő-éjszakákra nagy
szükség volt. Fájt a szemem, a kezem, mindenem, mire a
rajztáblát letámaszthattam az ágy mellé. Reggelenként Elvirka
ilyeneket mondott: megint negyed ötkor kapcsoltad le a lámpát.
A kész kottákra soha nem írtunk se címet, se neveket, se
dalszöveget az énekszólam alá, azt mindig az emberünk
csinálta, mert ismerték a kézírását. Az, hogy a kottaírásunk
különbözősége mért nem zavart senkit, az számunkra talány
maradt… Egyszer csak nem csörgött a telefon, nem jött a
kottahozó-vivő ember. És nem jött vele a boríték. A mamám
kérdezte: ki küldi hozzánk ezt a kézbesítőt? Ő a kezesem,
anyukám, mondtam. Még rengeteg orgona-adósságom volt.
Csinálni KELLETT. Fél pénzért… De nem volt annyira rossz.
Fiatal voltam, azt hittem, mindent kibírok.
 Hogy sajnáltam-e, nem tudnám megmondani, akkor is
felemás érzéseim voltak, de ez a stróman-munka kurtán-
furcsán véget ért.
Mire a Hammond utolsó részletét is kifizettem, már csak
heteim voltak hátra az Omegában.

Szalay Zoltán (1972, Fortepan); Péterffy István (1971, Fortepan); Lengyel Miklós
(1971); Péterffy István (1970, Fortepan)
B P- i H o N Vé D – B a RTó K
Ko N Zi: 0 - 1

1963

Túl a Kölcseyn minden elég jónak, biztatónak látszott, nyár volt,

ősztől konzis leszek, javultak a futóeredményeim a Honvéd
Tüzér utcai salakpályáján. Augusztus 20-án Gerendási Jónással
kimentünk valami nagy, nemzetközi focimeccsre a
Népstadionba. A Honvéd-serdülőben kosaraztunk, egyelőre
főleg a cserepadon, de óriási dolog volt ez így is, a felnőtt csapat
sorozatban nyerte a bajnokságot. Kinn is voltunk pár meccsen a
(régi) Sportcsarnokban, feszítettünk a piros, honvédos
melegítőnkben, ha a büszkeséget mérni lehetett volna, mi
százast kapunk. Őrjítően izgalmas (akkor ilyeneket írtak: forró
hangulatú) meccseken mutogattuk magunkat. Minden nézőtől
elvártuk volna, hogy valahogy vegye észre a melegítőfelsőnket,
hogy mi is a csapathoz tartozunk ám! Szerintünk ez volt a
bajnok Honvéd igazi kerete: Greminger – Simon – Bencze –
Koczka – Banna – Czinkán – Presser – Gerendási.
Már a Népstadionba menet, a Rákóczi úton lehetett látni,
hogy itt annyi ember lesz, hogy ihaj. Volt valami cetlink meg a
piros melegítőnk, hogy bemehetünk, de a bejáratok előtt ezrek
tolongtak. Késésben voltunk. Láttuk, hogy páran a kerítésbe
beépített, bezárt pénztárfülkék ablakainak párkányáról
felkapaszkodnak a fülke tetejére, kis lendület, és már belül is
vannak. Ezt választottuk a kapuk előtti dulakodás helyett. Jól
indult a dolog, Jónás ment elsőnek. Leugrott, s landolt a füvön.
Körülbelül két méter, kettő húsz lehetett a pénztártető. Nem
nagy ügy. A fehér tornacsukámban álltam fönn, a kavicsos
kátránypapíron. És valamiért még visszanéztem átlendülés
közben, lehet, hogy egy kiáltást hallottam az amúgy is
meglehetős zajban. Egy lovas rendőr állt pár méterre a
kerítésen kívül, tulajdonképpen tehetetlen volt, már nem tudott
volna hozzám érni, de nagyon féltünk a rendőröktől. Hirtelen
fordult felém, megijedtem, és leugrás közben a karom beleakadt
a vaskerítés hegyes csúcsába. Csak egy tompa ütést éreztem, kit
érdekel. Rohantunk, pedig a zsaruk kívül voltak. Így is maradt
nekik még jó pár ezer tolongó. Felértünk a nagy lelátók alatti
széles, fedett körfolyosóra. Lassítottunk, Jónás megfordult, az
arcán ott volt a diadalmas mosoly, na, milyen jó fejek vagyunk,
bameg, itt vagyunk benn, átvágtunk mindenkit. Lihegtünk
nagyon, de ő abbahagyta. Rémült szemmel meredt a jobb
kezemre. Odanéztem, csurgott a vér a tenyeremen, le az
egyesületi tornacipőmre, a csodálatos Honvéd melegítőm jobb
ujja cafatokban lógott. Feljebb húztuk. Akkor már fájt rendesen.
A könyökömnél látni lehetett a véres csontot. Valaki ránk
ordított, menjetek a mentősszobába! Mutatta, merre. A nagy,
köríves folyosó tele volt emberekkel, szerencsére a mentősök
közel tanyáztak. Nem sokat beszéltek, már vittek is a Balesetibe.
Szirénáztak is. Reszkettem. A hideg is rázott, de semmi más nem
jutott eszembe, csak az, hogy tíz nap múlva kezdődik a konzi.
Ezzel a karral? Istenem, fogok én még zongorázni?
Beértünk. Egy csomó ember ült, feküdt a folyosón. Várni
kellett. Jónás próbált valahogy bejuttatni, ő nem volt szívbajos,
leszólított mindenkit a folyosón, aki fehérben volt. Egy doki jött
arra. Jónás eléugrott, és elhadarta neki, hogy a barátja
zongoraművész lesz, csak hát most ez történt. És nem mozog a
karja. Tényleg nem mozgott, talán mert elszorították a
mentősök, meg akkora adag fájdalomcsillapítót döftek belém,
hogy azt se éreztem, van-e jobb karom egyáltalán. Remegtem,
majd megfagytam augusztusban. A doki megfordult, és beterelt
minket egy üres szobába. Már mehetett volna haza, lejárt a
munkaideje. Nézte a karomat, áthívott egy nővért, mondta, hát
ott lóg az ideg. Be kéne jutni valamelyik műtőbe. Meghallottam
a műtő szót, készültem elájulni. Kiment. A nővér megsimogatta
a hajam, ne félj, kisöreg, Sárosi doktor úr rendbe hoz. Dr. Sárosi
Ödön volt a doki neve. Átmentünk egy rendelőszobába,
felfektettek egy ágyra, és a doki nekilátott, hogy megmentsen
egy zongoristát a jövőnek. Nem tudom, meddig tartott.
Elkészült. Átvittek a kötözőbe. Úgy gipszeltek be, hogy a felemelt
karomat alápolcolták egy ékkel, amit a mellkasomhoz kötöztek,
hogy valami stabilitást kapjon a könyököm alatti tizenöt centis
varrat. A tréningfelsőt így már nem lehetett visszavenni, nem
csak az állapota miatt. A karom felkötve, a felsőkarom a
testemtől kilencven fokban eláll, a fehér atlétatrikóm jól
összevérezve, úgy néztem ki, hogy egy jobb haditudósító is
megnyalná a tíz ujját. Az enyéimet nem, azok koszosak voltak,
meg a rászáradt vér körbekeretezte a körmeimet. A doki azt
mondta, indulhatunk, szíve szerint nem engedne el, de se hely
nincs, se személyi igazolványom. S valóban, az adataimat
bemondásra vették fel. Később kiderült, hogy a személyimet a
mentőben megtalálták, ők aztán leadták a zsaruknak, a Kürt
utcai kapitányságra kellett érte bemenni. Jónás bejelentette,
semmi baj nem lesz, ő úgyis hazakísér. 16 évesek voltunk, egy
nővér megsajnált, azt mondta, hogy felhívhatja a szüleimet, ha
van telefonunk. Gyorsan rávágtam, hogy nincs. Ez nem volt
igaz, de mindenképpen sokkal életszerűbb volt, mint hogy van.
[A következő évben a Posta ideiglenesen elvette a vonalunkat, aztán fél év múltán egy ikerrel

együtt visszaadták. S ez még kétszer megismétlődött.] Láttam magam előtt,

ahogy a mamám meghallja a telefonban, hogy a Balesetiből
hívja egy nővér, simán összeesik, és akkor aznap már a második
mentőautót használja el a családunk.
Elindultunk haza. Útközben hasztalan próbáltunk tantuszt
szerezni, pedig jó lett volna, mert azt találtuk ki, hogy majd mi
felhívjuk a szüleimet, hogy előkészítsük a talajt a
megérkezésemhez. Már amúgy is nagy lehetett az idegesség, rég
véget ért a meccs, mi meg sehol. De nem sikerült. Odaértünk.
Anyám már az ablakban várt. Az éjszakai csendben hallottam,
ahogy feljajdul. Fönn Jónás vitte a szót, apám halálra váltan ült
a konyhában. Jónás lelépett, rohant haza, a Kertész utcába, az
övéi is aggódhattak már rendesen. A mamám hang nélkül sírt,
apám eltakarta az arcát. Én arra gondoltam, szegények,
mégsem lesz zongorista a fiuk, ők pedig nyilván arra, hogy nem
bénult-e meg a gyerekük jobb karja.
Apám behívott a fürdőszobába, és vizet csorgatott egy
bögréből az ujjaimra, kezdte ledörzsölni róluk a rászáradt vért.
Néztem a tükörben az arcát, na, jött még egy kis fájdalom a
többihez. Éreztem mind az öt ujjamon az övéit és a hideg vizet
is. Ment kifelé az injekció hatása. Meg is mozgattam az ujjaimat,
a gipsz a kezem közepéig ért, ettől a csuklómat nem lehetett, de
gondoltam, ha az ujjaim működnek, akkor az egész karom fog.
Hallottam, ahogy apám nyugtatja anyámat, van Isten.
Így, felpolcolt karral sétáltam be tíz nap múlva a konziba, azt
hittem, lesz évnyitó, de ha jól emlékszem, tíz percig se tartott,
ilyesmivel ott nem nagyon foglalkoztak.

Néhány barátságon kívül semmi jó emlékem nem maradt a

Kölcseyből. Nagy szerencsémre az első félév befejeztével a
Zenegimnázium levélben jelezte, hogy a következő tanévet már
ott kezdem. Így megúsztam az igazgatói rovót követő kirúgást,
amit – a magam akkori megfogalmazásában – mint
„többszörösen visszaeső Kölcsey-sapka-nem-viselő” kellett volna
elszenvedjek.
Roppant hangsúlyos része volt ez a kölcseys életnek: a
jelvényes, sötétkék egyencsákót kötelező volt viselni már a
Bajza utcai földalatti-megállótól. És ezt számon is kérte az iskola
vezetése. A Kölcseyben akkor ez volt az emberré nevelés egyik
alappillére.
 De Kádár nekem dolgozott. 1962 vége felé valamilyen
pártösszejövetelen fejezte ki a „káder”-kategóriákkal, a
besorolásokkal való egyet nem értését. Ez nagyon komoly
dolognak számított, mert a komcsizmus kasztrendszerét készült
eltörölni. A származás megkerülhetetlensége. Pár évvel a
világháború után Kelet-Európa már megint nem volt képes
származási rubrikák nélkül létezni.
Én az „E” (egyéb) csoportba voltam beosztva, a munkás–
paraszt, az értelmiségi és az alkalmazott kategóriák mögé. Ebbe
az „E”-be kerültek a kisiparos és kiskereskedő szülők gyerekei.
Apám vásárcsarnoki kiskereskedő volt, amiből logikusan
következett, hogy – mondjuk – egy paraszt–alkalmazott vegyes
házasságból született gyermek élből jobban zongorázik, mint
egy olyan, mint én. Ráadásul a papám a háború előtt
nagykereskedő is volt, miáltal én burzsujovicsnak születtem,
ami egy zongora felvételi vizsgán felért vagy huszonöt csúnya
melléütéssel.
Viszont mindezek alapján én még így is jobban
zongoráztam, mint a mögöttem kullogó deklasszált–
osztályidegen, hovatovább arisztokrata besorolású szülők
gyerekei.
De ez azért kevés volt az üdvösséghez.

Szép is lett volna, ha Kadosa és Rados az akadémiai

felvételiztetés közben Ránki, Schiff és Kocsis káderlapjait
olvasgatja… Nem mindenki hülyült meg, nyilvánvaló, ha én is úgy
zongorázok, mint ők, mit sem számított volna az „E” betű.
Történt, hogy a Kádár-beszéd szép lassan átszivárgott a
köztudatnak becézett félelmen.
A konzi tanulmányi irodájában – ’63 januárjában, tanév
közben, több mint nyolc hónappal az elutasított felvételi
vizsgám után – felmerült, hogy: ja, ha már nincs ott a gyerek
neve mellett az „E” jelecske, akkor azon a tavaly nyár eleji
felvételin mégiscsak milyen húdejajdejól zongorázott ez a Gabi,
tehát most mégis felvesszük, és szeptemberben már kezdhet is
nálunk. És adjuk is vissza neki ezt az elvesztegetett évet, jöjjön
egyből másodikba! Akkor viszont: Éljen a párt!

ÉLET A KONZIBAN
Nagyon nehéz még megkísérelni is, hogy visszaadjuk azt a
hangulatot, életvitelt, annak a zenei közegnek a lényegét,
aminek részese volt egy konzis hallgató, egy zenegimnazista.
Voltak ennek olyan momentumai, amiket akkoriban sem hitt el
senki, aki nem látta belülről ezt a mikrokozmoszt.
A Zenegimi, a ZG tulajdonképpen a konzervatóriumban
folyó zenei oktatás segédintézménye volt, nyíltan alárendelve
annak. Valamennyire helyesen felmérve egy diák
terhelhetőségét, az akkori pedagógus szakemberek belátták,
hogy ha egy tizenévesnek naponta minimum 2-4 órát a
hangszerén kell gyakorolnia, darabokat memorizálnia,
megtanulnia a zenei tárgyakból feladott – nem túl könnyű –
napi leckéket, összhangzattanpéldákat megoldania,
zenetörténetet bifláznia, délutánonként megjelennie az órákon,
plusz kis kamarazene-próba, esetleg zenekari gyakorlat, és így
tovább, attól nehezen elvárható, hogy „normál” gimnáziumi
tanmenetben megállja a helyét, vagy egyáltalán
végigvonszolódjon.
A Zenegimiben (akkor, 1963–66-ban) a hét négy napján négy,
kedden és pénteken pedig három közismereti óránk volt (még
nem ismertük a szabad szombatot). Igaz, sok minden szabad
mást sem. Reggel nyolctól fél tizenkettőig vagy fél tizenegyig
tartott a gimnáziumi oktatás. Tisztességesebb lenne ott-
tartózkodásnak hívni.
Vékonyka, iparitanuló-tankönyveket használtunk. Ez így
persze nem teljesen igaz, mondjuk úgy: voltak tankönyveink.
Ezek többnyire megkímélt állapotban kerültek a következő
évfolyam hallgatóinak kezébe, hacsak közben a felettes hatóság
nem adott nekik az új tanévre még könnyebb tananyagot.
Egyszer fizikából két hétig bukásra álltam, mert miután nem
tudtam felelni a feltett kérdésre, a tanárnő utasítására
kinyitottam a fizikakönyvet a megadott lapon, illetve
megpróbáltam, de nem tudtam, mert a könyv lapjai felül, a
nyomdai hajtásnál még nem voltak szétvágva, így nem lehetett
lapozni sem benne. Április volt, hetedik hónapja jártuk a
harmadikat, nagyon megbántottam a tanárnőt, Bodoky
Richárdnét, be is írt egy egyest.

Addig egész évben nem feleltetett, tényleg megértő volt, de

ezt már nem bírta elengedni. Aztán a következő órán sem
sikerült javítanom, úgy nézett ki, hogy megbukom fizikából –
csak egyesem volt, de abból kettő.
Eltelt még egy hét, nyakunkon a május, ideje lenne javítani,
csak hogyan?
Az egyik fizikaórán aztán a tanárnő, lapozgatva az
osztálykönyvet, azt sóhajtotta: Gábor, Gábor, ez gyalázat, mit
csináljak veled?
Az első padból a két kitűnő tanuló lány tudta a választ:
tanárnő, tessék meghallgatni, hogy milyen szépen játszik! És
rám is néztek jelentőségteljesen. Némán artikulálták: Chopin!…
A tanárnő kicsit behunyta a szemét, aztán megadóan bólintott.
Mentem a zongorához, Szabó Márti fennhangon odaszólt: aztán
szépen ám! Nem értettem félre. Pár csepp szirup átpréselődött
az elefántcsont billentyűk között, még a padlóra csöppent, de
ilyen éles vészhelyzetben talán még maga Chopin is
megbocsátott volna.
A tanárnő sóhajtott egyet, még intett is, hogy mehetek a
helyemre. Becsukta az osztálykönyvet. Nagyon elegánsan
csinálta, csak a tanári szobában írta át az egyeseket kettesre, s
egyúttal le is zárta az évemet.
 Biztos, hogy egy énekszakost kísérek, csak őt nem fényképezték

Ez a szisztéma, vegyítve gimnáziumi tanáraink megértő, elnéző,

majdhogynem cinkos segítségével, egy valamennyire (túl)élhető
látványoktatást eredményezett. Ezzel éltünk is, meg nem is,
meg vissza is éltünk, ha lehetett. Nem ismertünk senkit, aki a
Zenegimiben megbukott volna. Külön volt gimnáziumi és
konzis indexünk, de valójában csak az számított, hogy a zenei
tárgyakból milyen jegyeink vannak. Ennek természetes
hozadékaként legtöbbünk nem nyerte, nem nyerhette el az
akkori átlagos gimikben nevelkedett kortársaink tudásszintjét,
de meg sem közelítettük azt.
A műveltséghez vezető út nem volt eltorlaszolva előttünk, de
nem sok esély volt rávergődni, annyit kellett teljesíteni a
szigorú zenei követelményrendszerben.
A felsőbb szervek néha otromba hibákat követtek el. A mi
évfolyamunkban, negyedikben (!), az érettségi évében
megszűnt a művészettörténet- és franciatanítás, és ezek helyett
felvettük a pszichológiát! Pont ezt a két tárgyat
művészembernek, zenetanárnak készülők tanrendjéből kivenni
több, mint kolosszális marhaságnak tűnt még a mi szemünkben
is. De inkább bűn volt ez.
A pszichológialeckéket hetente egyszer – nyilván a
magánhangzók azonossága miatt – az erre a feladatra kijelölt
biológiatanárnő egyszerűen felolvasta a tankönyvből, miután
ilyet addig ő sem tanított, és nem is tanult. A felolvasáshoz fel
nem használt időben legtöbbször csendes pihenőt tartottunk.
De nem mindig.
A kicsike osztályterem utolsó, harmadik padjában ültem a
vadászkürtös Mészáros Satyával. A pszichológialecke
meghallgatása nem teljesen kötött le minket, s unalmamban,
vagy csak a sima idegbaj jeleként, miközben a fejemben a TV-
Híradóból elhíresült Schumann headline-zene zsongott,
tempóra ráztam a lábam. A félig nyitott ablak üvegén remegve
visszatükröződött a Tinódi mozi reklámtáblája. Ha
abbahagytam a lábrázást, a Tinódi-felirat is megnyugodott. Még
egyszer kipróbáltam, aztán szóltam Satyának. A trolira
koncentráltunk. A 70-es troli általában a Zenegiminél érte el a
két megálló közötti csúcssebességet, ott kellett kezdenie
lassítani, ha meg akart állni a Majakovszkij, a mai Király utca
sarkánál. Mint egy profi zajszinkron brigád, úgy dolgoztunk.
A közeledő troli hangjára rásegítettünk felnőtt súlyunkkal és
negyvennégyes lábunkkal, s ez úgy rázta a valóban eléggé
rozoga osztályterem ablakait, hogy teljesen hitelesre sikerült a
„Tanárnő! Össze fogunk dőlni!”, s hozzá a rémült arc. Csak
figyelni kellett, hogy a felsőtestünk mozdulatlan maradjon.
Kitámasztásnak ott volt az asztalunk, s néztük az ablakot
meredten.
Hamarabb ért véget az óra. Nem tudtuk, mi zajlik a
tanáriban, de a szünetben az a rossz ötletünk támadt, hogy
passzoljuk az ötletet pár arcnak a Mihály Tomi-féle osztályból.
Nem kellett volna. A rémült biológia-tanárnő instrukciója
alapján az igazgató a tanáriban ugyanúgy kinyitotta az ablakot,
de neki a troli nem rázta meg az épületet. A botrány
kirobbanásához sokat hozzátett, hogy a másik osztályból egy
kislány be is köpött minket.
Nagyon sajnáltuk, mert jól összehangolva kihozhattunk
volna ebből pár nap szünetet, esetleg az iskola komplett
evakuálását.
Álltunk az igazgatóiban. Drasztikus büntetés volt várható. De
nem. Tekintettel arra, hogy az érettségi tavaszát írtuk, nem
kaptunk intőt, rovót stb. Túl akartak lenni rajtunk. Az igazgató
úr, kifelé tessékelve minket, azt mondta:
„A seggeteket kéne széjjelrúgni, hogy megtudjátok, milyen jó
dolgotok is van.”
Verebes tekintélyes színészcsaládból jött, a mamája pedig a
Kapás utcai kultúrotthon igazgatója volt. Híres tánciskola
működött ott, sok volt a gyerek, kellett még egy zongorista. Jó
munka volt, a híres tánctanárnő, Baby néni idomította a sok
suta kezdőt, s amíg magyarázott és előtáncolt, addig nem kellett
zongorázni. A kottatartón könyv volt, olvasgattam, azt a néhány
számot, amire táncoltak, tudtam olvasás közben is játszani.
Addig sosem jártam tánciskolában, nem is tudtam táncolni, még
most sem tudok. Ez volt az első keresetem. Vasárnap délelőtt két
óra: kétszer 12 forint 20 fillér. Huszonnégy negyven.
Iszonyatosan magas órabér volt ez, ha az akkori szabad
szombat nélküli 48 órás munkahetet vennénk alapul, hatalmas
fizetés jönne ki. De ez csak heti 2, néha 3 óra volt. Negyven fillér
volt egy kifli. A fele béremet leadtam otthon, a másik felét
eltettem. Magam kerestem a zsebpénzemet. De negyedikben
már nem engedte a konzervatórium az ilyesfajta gyanús
munkát. Így aztán 17 évesen már kerestem pénzt, 18 évesen
még nem.

A Bartók Konzi nagy hagyományokra épülő intézmény volt, a

tanári kar Európa sok országában akadémiákon taníthatott
volna, ha oda születik. Vásárhelyi Magda osztályába kerültem, ő
volt a zongora tanszék vezetője. Tiszteltem nagyon, de tartottam
tőle, és sose kerültem annyira a közelébe, mint az addigi
tanáraimnak. Minden zongoraórám – kedden–pénteken
háromkor – azzal indult, hogy leküldött cigarettáért. Mezítlábas
Harmóniát szívott – a filter nélkülit –, rengeteget, és úgy
mondta, mint a régi filmeken a színésznők: „Hármónia”. A
trafik az Ernst Múzeum mellett volt, ha beléptem, a trafikos
már tette is elém a pakli, szegényes csomagolású Hármóniát.
Az első tíz percet tehát mind a ketten elblicceltük. A
maradék ötven a hangulatától, a fáradtságától függően tudott
kőkemény vagy épp semmilyen lenni. Ha elégedetlen volt
velem, hazaküldött. Ilyenkor megijedtem, a következő órákra
komolyan gyakoroltam. Valamit látott bennem, tanévenként
kétszer-háromszor áthívta az órámra Bächer Mihályt. Jóban
voltak, csak így mondta: „Kedden bejön a Misi, leszel szíves
összeszedni magad.” Kemény dolog várt ilyenkor. Ezeken az
órákon jobbára a hátam mögött ültek, többnyire beszélgettek is,
volt, hogy Bächer átült a széles ablakpárkányra, nézett kifelé,
úgy hallgatott. Lent, az udvaron rajcsúroztak a lyukasórások.
Szerettem volna ott lenni.
 Negyedikben, egy ilyen délután úgy döntöttek, hogy a tanév
végén mehetek az Akadémiára felvételizni. Bächer elment, és
Magda néni közölte velem a hírt.
Megdöbbentem? Nem is tudom. Megijedtem? A konzi öt
évfolyamos volt, s mivel engem rögtön másodikba vettek fel,
még csak három tanév volt mögöttem. Kocsissal kicsi korunk
óta jóban voltunk – sokszor hallottam játszani, ahogy később
Ránkit és Schiffet is. Már rég az Akadémiára jártak,
kölyökkoruktól. Ők valamiféle angyalok voltak, egészen másutt
repültek. Bizonytalan lettem.
Kicsikét büszke is, meg bizonytalan.
Nem láttam magamat, hogy milyen zongorista lehetek majd
én. A repertoárom kicsi volt. Néhány darabon szöszöltem a
végtelenségig, lefoglalt az apró részletek kidolgozása, talán ezt
értékelték a játékomban. Az új darabokat meg csak tologattam
magam előtt, Vásárhelyi meg egyre türelmetlenebb lett: ha nem
lesz repertoárod, nem lesz karriered sem.

Egy másik lehetőséget is sokszor végiggondoltam. Ha nem kerülök be

az Akadémiára, akkor visznek katonának. Ettől a korunkbeli zenészek
nagyon féltek, ha két évig a hegedű nyaka helyett egy Kalasnyikovot
markolászol, ha nem is felejtetted el mindenestől, amit megtanultál, a
hangszer biztos nem ismeri fel a kezedet. A fúvósok között persze
akadt egy-két szerencsés, aki bekerült egy-egy katonazenekarba, de az
általános félelem, rettegés ettől nem múlt el. Legendák keringtek arról,
hogyan törtek félbe zenészpályák – teljesen értelmetlenül.
Én is ezért féltem a katonaságtól, nem (csak) a fizikai megterheléstől
– meg a bunkók rémuralmától. Egy zenét „komolyan” tanuló gyerek
már 4-6 évesen olyan fegyelmet tanul, hogy ihaj. A balett-táncosnak,
az artistának és bizonyos sportágakat űző gyerekeknek járna valami
cserébe az elvesztett-elvett gyerekkorért.

Ilyenkor megint nekiduráltam magam, de újra és újra a már

tudott darabokat gyakoroltam, most úgy is mondhatnám,
fejlesztettem.
Ráadásul a Beatles és mások korabeli dalai – nem is kicsit –
elcsavarták a fejemet, ezeket hallás után kitartóan játszogattuk
igen lelkesen már nemcsak az óraközi szünetekben, de este, a
tanítás végén is, és ez is húzta elfelé nemcsak a figyelmemet, de
az időmet is a kötelező feladatoktól. Egy-két dalkezdemény is
kiszaladt, persze angolra emlékeztetni szándékozó halandzsa
szöveggel. Olyankor nagyon jó volt zongorázni. Ment is.
Közben egyre inkább foglalkoztatott a zongorakísérői szerep.

Véletlenül kerültem az ének szakon tanító Sík Olga közelébe

beugró zongorakísérőként. Az ő óráin valamit megéreztem
abból az izgalomból, amit a cirkuszban az untermann érezhet,
hogy mi lesz a vállán, fején álló artistával, ha a figyelme vagy az
izmai csak egy pillanatra is ernyednek. Hogyha bármerre is
billen a fenti artista, neki korrigálnia kell, lehetőleg
észrevétlenül.
A zongorakísérő az énekes támasza, de kicsit a karmestere
is.
 Azt, ahogy a zongoristának a legváratlanabb pillanatokban
kell újra szinkronba kerülnie az énekessel, ahogy a pillanatnyi
diszpozíciótól vagy egy nem jól sikerült lélegzetvételtől a tempó,
ha nem is igazán mérhető módon, előrébb vagy hátrébb
csúszik, ha egy hangsúly kicsit megbicsaklik. És mi van
olyankor, ha egy nézőtéri köhhentés, netán cukorkászacskó-
zörrenés miatt egy pianissimo nem úgy hal el, mint azt az
énekes kitervelte. A zongorakísérő a kiszámíthatatlant, a
minden eshetőséget is kíséri, nem csak a szólistát…

A C E L O FÁ N Z A C S K Ó K R E P Ü L É S E

Cukorkászacskó-zörrenés ügyben beírtam magam a Vígszínház

történelmébe.
A 90-es évek elején, még a felújítás előtt valamikor be kellett
üljek egy vasárnap délutáni előadásra egy főiskolás színészt
megnézni, netán alkalmas lesz-e az egyik szerepet lekettőzni A
padlásban. A középerkély zsúfolásig tele volt, a faborítású
lépcsőre ültem, szerettem azt a helyet, kényelmes is volt, és
adott esetben észrevétlenül ki lehetett surranni. Rengeteg
diákjegy szólt az erkélyre, a szünetben a nézők jól betankoltak
mindenféle zörgőeszközzel, cukorkászacskók, ropi, Negro, talán
már ment a csipsz is. Sikeres délutánt könyvelhetett el a büfé. A
dialógusok felét nem is lehetett hallani. Színházban nem illik,
mondanám, tilos ilyesfajta, az előadást, a színészt és a többi
nézőt zavaró vackokat árulni. Az előadás végén, mikor már
kiürült az emeleti előtér, odaléptem pulthoz.
 – Jó napot, én vagyok a színház zenei vezetője.
Nem nézett rám.
– Vegyen el, amit akar – mondta, és tovább számolt egy
füzetben. Szép, nagy büfépultunk van az elsőn.
– Ó, most másról lenne szó. – És higgadtan, türelmesen
kezdtem mondani, hogy nem kéne árulni ilyen, az előadást
szanaszétzörgő holmikat, ez színházi alapvetés.
– Igen? Pont leszarom – mondta, és írt tovább.
A középerkély foyer hatalmas ablakai nyitva álltak, lenn, a
körúton unott vasárnapi forgalom, a 6-os villamos pont a
színház előtt vesztegelt valamiért. A Nyugatinál hiába várták.
Az egész Szent István körút eléggé nyamvadt képet mutatott.
Előttem, a márványpulton, hűvös halomban, egy nagy műanyag
tálcán a már az esti előadásra szánt jókora celofánzacskóhegy.
A hatalmas tükörben néztem, milyen könnyedén emelem fel
a megrakott tálcát. Az ablakhoz léptem. A villamosból csak azt
láthatták, hogy a Vígszínházból dől kifelé a sok fénylő zacsi,
Negro, Frutti, kitudjami. Talán páran még kedvet is kaptak
bérletet venni. Átlósan keresztülsétáltam a jobb oldali lépcsők
felé. Előtte felmértem, hogy ha utánam jön, nem tud megverni.
Másnap, hétfőn reggel jelentett föl az ember.
A gazdasági igazgató kapta az ügyet, ő szerződött a büféssel.
Azt kérdezte, hogy milyen jogon jártam én el ebben az
ügyben, és milyen alapon önbíráskodtam?
Nem akartam pátoszoskodni, hogy Shakespeare meg a
színház, csupa nagybetűvel, netán a szerencsétlen színészek,
blabla, hanem azt mondtam, hogy a színház egyik éltető eleme
a beugrás, hogy ha valaki kidől a sorból, egy másik ugrik a
helyére, hogy megmentse az előadást.
Itt egy kis csend támadt, benne egy kérdőjellel.
Ez történt tegnap is – folytattam –, még ha nem is klasszikus
színészi beugrás volt. Eljövendő előadásokat próbáltam
menteni, elláttam valakinek a feladatát, aki nem látta el azt…
Valahogy ez jött ki, nem akartam ennyire beszólni neki, mégis a
főnököm volt.
Gondoltam, elköszönök.
Másnap levél várt a művészbejáróban. Meglepődtem. A
büfés írt, hogy bocsánatot akar kérni, nem is tudja, mi volt vele,
hogy ilyen hangot használt.
Én azt írtam, hogy nem gond, én is bocs az önbíráskodásért,
és kifizetném az okozott kárt.
Ő azt írta, hogy nincs számottevő kár, a pultoslány leszaladt,
az egészet összeszedte, alig pár zacskó szakadt szét. Mától nem
árul ilyesmit.
Már majdnem barátok lettünk, de jött a nyári szünet.

1972 őszén épphogy kezdtünk dolgozni a Képzelt riport példányán,

mikor a Royal Shakespeare Company a Peter Brook rendezte
Szentivánéji álmot játszotta a Vígben.
Talán az évtized budapesti színházi eseménye volt ez, de az is lehet,
hogy az évszázadé.
A jegyeket, amiket nem vittek el a hatalmasok és a csókosok,
hónapokkal korábban elkapkodták, nulla esély volt bejutni. Nekem
még nem voltak „jogaim” az épületen belül, de Marton azt mondta,
nyugi, majd leülünk a középerkélyen, a lépcsőre. Kisebb közelharc
árán átjutottunk a lengőajtón, valahol a negyedik sor magasságában
fészkeltünk be. Kétoldalt minden lépcsőn ketten-hárman szorongtak.
Előttünk, úgy a harmadik sor mentén Major Tamás és Várkonyi ült,
kicsit furcsák voltak ott, a lépcsőn. Köszöntünk szépen, s én kérdőn
néztem Martonra. A Tanár úr biztos átadta a páholyát valaki fontos
embernek, ezt úgyis szemből kell látni, oldalról, az igazgatói páholy
első sorából a színpad egyötöde takarásban van, a második sorból
meg már majdnem a fele. Egy jegyszedő két párnával próbált
elvergődni a két színiigazgatóig, de nem tudott, aztán a fejek fölött
mégis sikerült valahogy előrejuttatni mind a kettőt.
Becsúsztattuk alájuk, épp jókor, már halványultak a nézőtéri fények.

Nincs annyi próba a világon, hogy kizárható legyen valamennyi

esély a hibázásra. Az énekhang minden másiknál kényesebb
hangszer. Élveztem, ahogy teljesen beleélhettem magam egy-
egy jól muzsikáló énekes világába. Aki meg nem jól adta, azt
próbáltam valahogy helyreszuszakolni.
Akkor még fel sem fogtam, mi mindent tanultam ezeken az
órákon.
Az is ebbe az irányba vonzott, hogy a zongorakísérő, egy
kamarazenész előtt szinte mindig ott lehet a kotta. Ezt egy
koncertpianista, egy szólista nagyon ritkán teheti meg.

Idősebb korában Szvjatoszlav Richter adott szólókoncerteket

kottából, de nem a memóriájával volt a baj, hanem az abszolút
hallásának elvesztése miatt látnia kellett a hangjegyeket, mert a
játszott művet más hangnemben vélte hallani, mint valójában
játszotta azt.

Ebben (sajnos nem a zongorázásban) hasonlítok Richterre. Úgy 5-6

éve azt vettem észre, hogy időszakonként elvész az abszolút
hallásom, azután, például próba közben visszaáll, de az első
szünetben újra eltűnik, s így tovább. Eleinte nagyon összezavart, és
bántott is rettenetesen, de aztán megtanultam kezelni, bár úgy tűnik,
nem én irányítok… Azt tudtam, hogy ez nem fiziológiai probléma, mert
az abszolút hallás nem a fülben működik, hanem valahol az agyban.
Mindenesetre gyermekkori nagy mutatványomat, hogy a zongorán
valaki által két tenyérrel lenyomott hangokat háttal állva egyenként
sorolom, már nem tudom bemutatni.

A jó zongorakísérő nagyon nagy támasz, lehet mondani,

inspiráció is egy előadónak, viszont egy kis megingás a
zongorán lórúgásként érheti az énekest, pláne ha kényes helyen
sikerül megtörténnie.
Gyuri bácsikám megmutatott egy csomó felvételt a
lemezgyűjteményéből, amelyeken Gerald Moore kísért
zongorán. A legnagyobb énekesek keresték a lehetőséget a vele
való együttműködésre. Lemezfelvételek időpontjait igazították
őhozzá. Szinte nem is volt szólista karrierje, mégis világhírű
zongorista volt.
A mi műfajunkban is vannak elképesztő
zongorakísérői teljesítmények, szívből ajánlanám
Mariann Faithfull 20th CENTURY BLUES című Klikk

koncertalbumát. Paul Trueblood kíséri. Magasiskola.

Aztán, csak úgy, oldalvízen zongorakísérő lettem, ha leírom ezt

a (szűken vett) „szakmámon túli” névsort, már majdnem hihető:
Kincses Vera, Marton Éva, Rost Andrea, Polgár László.

Fényév távolság Polgár Lászlóval, 2009. Fotó: Reviczky Zsolt

Egyszer fél napon át fogtam Major Tamás kezét.

A filmgyári Zeneteremben ültünk egy padon, mögöttünk
paraván, szemben a hatalmas vásznon a Csak egy mozi című
filmből a jelenet, ahogy Major szerenádot ad Gisela Maynek.
Utószinkron, 1985.
Majornak a képre kellett volna énekszinkronizálnia saját
magát, de már nagyon rosszul látott. A vásznon sötét, éjszakai
jelenet ment, kellett a segítség. Kovács Gyuri vezette a felvételt,
ő találta ki, hogy én adjak jeleket Majornak, hogy mikor kell
kezdeni a következő sort. Ez úgy működik majd, hogy ha indul a
kép, megfogom Major kezét, s a megszólalás előtt valamivel
megnyomom a tenyerét a hüvelykujjammal. Hogy mennyivel a
következő sor előtt, arra kellett ráérezni mindkettőnknek. A
forgatáson a nótákat teljesen szabadon énekelte, néha szavak,
gesztusok keveredtek a sorok közé, hátul, a paraván mögött
szegény cigány zenészek is kapaszkodtak, hogy rendben legyen
a kíséret.
Ültünk a stúdió közepén, kezdtem megérezni, mekkora
levegőket vesz Major a sorok előtt – hetvenöt volt, de nem túl jó
karban –, kezdtünk összeszokni. Hihetetlen alázattal dolgozott,
figyelt, nem csüggedt, nem nyafogott. (A filmben is szenzációs.)
Nem volt könnyű, mert a vásznon, az éjszaka felvett képeken
Major nem szemből énekelt, sokszor alig lehetett látni, ahogy
elkezd egy sort, aztán kifordult a képből, hirtelen intett,
abbahagyta, leácsizta a muzsikusokat. A jelenet lassú volt, de
tempótlan, munkás kis délelőtt kerekedett. Gyuri a végtelen
türelmével vette a hangot újra és újra, a vágó figyelte, pontos-e
a szinkron – ma az új technikákkal egy ilyen feladatot
megoldani szinte gyerekjáték.
Minden megálláskor volt pár perc szünet, a hang és fenn a
vetítőgépész is visszaállt, kicsit beszélgettünk.
Major azt mondta: Gábor, tegezz nyugodtan. Megköszöntem,
aztán mégse állt rá a szám. Tanáruraztam tovább. Volt időnk
egy kávéra, kértem, hozzanak. Kicsivel később megint szólt: Na,
komolyan, miért nem tegezel? Nem szeretem a csendőrpertut! –
mondta. Ment az idő, kiadtak pár perc cigiszünetet is, közelebb
hajolt: – Láttad már egyben a filmet? – Láttam, vágóasztalon. –
És milyen? – Mutattam, hogy ott a mikrofon az orrunk előtt, ha
be van kapcsolva, kinn mindent hallanak. – Ah, mondta, értem.
Beszélgettünk Várkonyiról is, aztán megkérdeztem,
emlékszik-e a Peter Brook-féle vígszínházi Szentivánéjire? – Hát
lehet arra nem emlékezni? – kérdezte úgy deklamálva, mint aki
a színpadon van. – Együtt ültünk a lépcsőn – mondtam –, tanár
úr pont előttünk, Várkonyi tanár úrral. Ó, igen – mondta,
persze. – Na. Hát, én toltam a tanár úr segge alá a párnát.
Felnevetett köhögősen: Te! Ez tényleg jobban hangzott így, mint
tegeződve!

EGY FURCSA TANÁR

Egy muzsikusnak, túl a tehetségen, a fizikai-manuális

adottságokon, sok-sok minden más mellett különösen nagy
szüksége van jó vagy annál is jobb megtanulási képességre, és
szinte végtelen memóriára. Akinek nincs, annak a repertoárja
csak vékony és szegényes lehet, és nyugodtan lemondhat arról,
hogy koncertező előadóművészként hódítson világszerte, vagy
akár csak megéljen. Hogy koncertpódiumon kamarazenét
szokás kottából játszani, attól még azokat a darabokat is
ildomos olyannyira tudni, hogy ha a lapozó elaludna
mellettünk, azért ne legyen gond.
 Ez az általam megtanulásinak nevezett képesség bennem
igen kicsiny mértékben fejlődött ki, a fotómemória vagy mi,
meg szinte semennyire sem. S a fájó hiány már a konziban
nagyban meghatározta jövőbeni pályaképemet, pedig még nem
is sejtettem, hogy kis idő múltán műfajt váltok.

’78-ban a Mi lesz velem? című dalban azt írtam:

„egy furcsa tanár nem engedte meg, hogy igazi művész legyek.”

A Zeneakadémián Bächer Mihály csak Kadosa és Rados után

következett a „tekintély”-rangsorban, de nagy súlya volt a
véleményének. És igaza volt, hogy visszazavart a konziba azzal,
hogy „végezze csak el az ötödik osztályt is, ráfér”.
1966 volt, áprilisban a zeneakadémiai előfelvételin 5 „egész”
pontot kaptam, és ezzel első helyen vártam a júniusi „nagy
felvételit”. Aztán május 13-án átmentem az érettségin, s ha nem
is vettem észre, de egy kicsit megnyugodtam vagy
leeresztettem, vagy mindkettő.
1966. JÚNIUS

Az üres Kisterem (ma Solti György-terem) középső soraiban

ültek a tanárok, láttam, ahogy körbemegy a papírlap, rajta a
műsorom. Mindent elszúrtam. Ugyanazt hoztam, mint
áprilisban, és ezt rossz néven vették. Már egy ideje a pódiumon
ültem, még mindig beszélgettek, aztán Gát tanár úr felszólt:
játsszon valami Scarlattit! Mintha jeges vízzel öntöttek volna
nyakon, úgy ért ez a mondat, és azt találtam nyökögni, hogy
Scarlatti nincs a műsoromon. Tudtam, hogy Forrai a
(nem)szolmizálás okán akár egy hármast is adhatott a
hibátlanul leírt kottámra, s most még ez is. Zúgott velem
minden, szerettem volna hazamenni, mint az érettségi előtt.
Hallottam hangokat, láttam is, ahogy intenek, talán valaki
mintha azt mondta volna: mindegy, játsszon, amit akar!
Hallottam, hogy rossz minden hang, amit leütök, és ebből
kikecmeregni nem lehet. Kifelé menet nem is mertem a
tanárokra nézni, de az is biztos, hogy egyikük sem nézett felém.
Bächer végképp nem.

Ősszel megkezdtem az ötödik évet, az eleve hátravolt még, nem

volt min megsértődni. És jobb élet volt konzisnak lenni, hátam
mögött a már letudott érettségivel, mint ha felvettek volna, és
megint egy kihagyott év hátrányával a nyakamban kell
elkezdeni a küzdelmet az Akadémián. Ezzel hülyítettem
magam, próbáltam elfedni a repedéseket, amiket a teljesen
átgondolatlan és elhamarkodott kalandom okozott a lelkemben.
Még halványan létezett bennem egy kevés vágy a zongorista
pálya után, de az már nem egy koncertpianista volt.
Az ének szaki zongorakísérői szerepben aratott sikereimre
gondoltam ilyenkor. Az énekórákat élveztem, de egyre kevésbé
tudtam magam felpörgetni a zongoraórák, meghallgatások előtt.
A túl korai felvételire küldéssel egy tök felesleges kudarc
élményét vittem a vállamon. Szerencsémre az ének szakon
rögtön a tanév elején nagyon beindultam, a konziban eddig
eltöltött évek óriási elméleti előnyt jelentettek a nagyobbrészt
még csak kezdő, velem egykorúakkal szemben. (Fiúkat ritkán
kezdenek képezni a hangjuk végső kialakulása előtt, ez
többnyire 18 éves korukra fejeződik be.)
Sík Olga komolyan hitt az énekesi pályámban, én meg
mindkét „szerepben” jól éreztem magam. Az óráin boldog
voltam, lenyűgöző tudású tanár volt, szívesen voltam a keze
alatt még úgy is, hogy egy percig se vonzott az operaénekesi
pálya – amit vagy sejtett, vagy nem –, de én nem mondtam meg
neki. Egyszerűen azért, mert szerettem tanulni tőle. A többi
énektanár már a korrepetitori munkámon is fölhúzta magát,
mondván, hogy egy hallgató nem lehet tansegéd is, a
vészhelyzet, amiben kértek, hogy segítsek, már rég elmúlt.
(Egyszer se láttak órán korrepetálni, egy-két meghallgatáson
mint zongorakísérő szerepeltem, de mikor a félévi vizsgán saját
magamat is kísértem egy Schubert- és egy Respighi-dalban, a
vizsga végén kitört a botrány, ilyen itt még nem volt, valaki a
zongoránál ülve énekel, épp ideje, hogy az igazgatóság rendet
csináljon! (A maguk részéről 3-as osztályzatot javasoltak…)
 Olgi néni csak mosolygott.
Ők azt hitték, részemről ez tiszta extravagancia, pedig csak
nem tudtam biztosan a német és olasz szöveget, azt kellett
nézzem a kottában, nem a zongoraszólamot. Az igazgatóság
nem csinált rendet, az év végi vizsgám után két tanár írásban
követelte az eltávolításomat. Mivel ennek semmi jogi alapja
nem volt, maradhattam.
Mihály Tomi jóvoltából az Omega már játszotta egy-két
dalomat, és egy ápolt, finom hölgy alkalmanként, főleg
énekórák végére, odakanyarodott értem a Nagymező utcába.
Mint konzis hallgató a honvédségtől egyelőre automatikus
halasztást kaptam.

Hivatalosan ötödéves konzis voltam, nagyfiú, elmúltam

tizennyolc, már azon gondolkoztam, nem kéne nyakkendőben
bejárnom?
Fő Ka Pu

Betessékelt egy felirat nélküli szobába.

Úgy emlékszem, a szoba majdnem üres volt, a két homályos,
fehérre meszelt ablak között két íróasztal állt egymásnak tolva.
Szemben ültünk, mintha csak közös irodában dolgoznánk.
Főkapu. Így hívták a Deák téri Főkapitányságot.
Csak az ő íróasztalán volt néhány papír. Vagy az asztalok
írólapja, vagy a padló piros linóleummal volt borítva,
randomszerűen elmosódott fekete, folyatott mintákkal. Minden
eléggé tiszta volt.
Az övé karfás szék volt, az enyém nem.
Nyilván jó nagyra nyitottam a szemem, ahogy az ember
igyekszik jó benyomást kelteni.
– Jó ez a nyakkendő – mondta. – Nem itthoni darabnak
látszik.
Erre nem számítottam, nem tudtam, kell-e válaszolni, de
mert csak nézett, azt mondtam zavaromban, hogy öö, igen.
– London? – kérdezte.
– Igen, öö, ott vettük – mondtam.
Talán kevésbé éreztem magam felelősnek a nyugati
nyakkendő birtoklásáért így, többes számban. Én Londonnal
nem hozakodtam volna elő, meg hát ez egy nagyon is olcsó
darab volt. Halványlila műselyem.
 Akkor még a zenészek kötöttek nyakkendőt, a Beatles is, a
Rolling Stones is, nem is ritkán. Várt csöppet.
Jó megnyitás volt a részéről, még kevésbé tudtam, miért
vagyok ott. A kezdődő félelem elkezdte feszíteni a lábaimat,
ismertem ezt az érzést, fontosabb megmérettetések, vizsgák
előtt tört rám görcsszerű, de tompa, nehézkes fájdalom.
– Hja, aki Londonba jár. [A magyar állampolgár háromévenként kaphatott

nyugati országokra érvényes turista útlevelet, és a feltételes mód itt komolyan veendő. Volt,

hogy a kérelmezőnek a posta nem útlevelet, hanem egy értesítőt kézbesített, amiben az állt:

„Külföldre utazása ellentétes a Magyar Népköztársaság érdekeivel.” Vagy: „…sérti a Magyar

Népköztársaság érdekeit”. Volt a barátaim közt is, aki még „piros”, vagyis keleti, szocialista

útlevelet sem kaphatott.]

Nem tudtam, hogy ez baj vagy bűn, netán valamilyen színlelt

elismerésféleség is van a mondatban.
Itt is volt egy kis szünet. Nem mondtam semmit. Éreztem, az
előző válaszom nem olyan jól sikerült.
– Azzal ugye tisztában vannak, micsoda kivételezett helyzet
a maguké?
Ez nem volt nehéz kérdés. Bólintottam. Tisztában voltunk.
A Magyar Népköztársaság lakosságának túlnyomó része
maximum a határokon belül utazhatott, ám ott sem akárhová.
Határsávengedély. Az osztrák határ környékén az is kellett.
1956-ig délen is. Volt, hogy Sopronba vagy Kőszegre menet, de
onnan még húsz-harminc kilométerre, a nyílt országúton
határőrök állították meg az ORI-buszt, és az ügyelő, aki mindig
egy ORI-hivatalnok volt, fel kellett mutassa a vonatkozó iratot, a
határsávengedélyt. Az országutakon unos-untalan feltűnt a
tábla: Fényképezni tilos! Ebből rögtön tudhatta mindenki,
merre vannak a szovjet katonai létesítmények…
– Értékelik ezt maguk?
– Igen, persze.
Tényleg értékeltük. Nap nap után vált egyre inkább
munkaeszközünkké ez a kivételezettség, egyszerűen
hozzászoktunk. Ennek az el- vagy visszavétele egyfajta
megsemmisülés lett volna nekünk. Megalázó. Visszazárni a
sorba, nem utazhatni külföldre, nem koncertezni, netán
működési engedély nélkül maradni, rémes változat volt.

Az első nyugati utam az Omegával egyből Londonba vezetett, első

alkalommal repültem, a Malév IL–18-as gépe igencsak izgalmas utat
produkált. De amikor megláttuk a Piccadilly Circus közepén, a
szökőkút lépcsőin tucatjával üldögélő, énekelgető, beszélgető, tarka
ruhás virággyerek hippiket, a „hippodronokat” (Somló), el se hittük, hogy
ez igaz lehet. Hogy mi is ott vagyunk. Egyből a beat- vagy rockzene
epicentrumába csöppentünk, csak tátottuk a szánkat. Mi is olyanok
akartunk lenni.

– Hogy érzik magukat nyugaton? Tetszik az a világ?

Nem mondta hozzá, hogy az az ellenséges, bűnös,
imperialista-kapitalista.
Csapda. Hát persze. Ha azt mondom, hogy tetszik, akkor
indulásnak már van is egy rossz pontom. Ha nem tetszik, ott a
magas labda: „akkor miért szeretnek, miért akarnak annyira
menni?”
 Próbáltam magyarázni, hogy milyen sokat lehet tanulni,
milyen kemény munka az ott, hogy mi odakint spártai módon
élünk, utazunk, játszunk, minden pennyre vigyázunk, hogy
tudjunk hangszer- vagy felszerelés-alkatrészeket venni, egy-egy
hangszórót, csövet az erősítőkbe. És mi hozzuk ám haza a
valutát, befizetjük az Interkoncert pénztárába amennyit kell,
pontosan, időben.
Ha meredten nézik az embert, kezdi kívülről hallgatni a
saját hangját. Meg is ijedtem, hogy túlzottan közlékeny vagyok,
hátha valamilyen vámügy miatt ülök itt, netán tudnak valami el
nem vámolt cuccról? Abból pedig nagy baj is lehet. Kezdett
nagyon melegem lenni. Fogalmam nem volt, mit keresek abban
az irodában. Már legalább kétszer annyit beszéltem, mint
kellett volna. „Picikém, mavaker van, világos?” – mondaná
Laux, ha most itt lenne. De miről tud a rendőrség? Miről,
amiből baj lehet? A tiszt semmire sem reagált, semmit nem
tudtam leolvasni az arcáról, így aztán nem éreztem, mikor kéne
abbahagyni egy ilyen kis monológot.
Mentünk tovább. Kicsit húzott a gyeplőn.
Találkoztunk-e magyarokkal, ’56-osokkal vagy régebbiekkel?
Milyen benyomást tettek ránk? Miket kérdeztek? Voltak-e
köztük országunkkal kifejezetten ellenségesek? Kötöttünk-e
barátságokat? És angolokkal?
Nem kötöttünk. Csak futólag ismerkedtünk meg egy-két kinti
magyarral, megvártak párszor koncert után. Többnyire
öregebbek voltak nálunk, és tulajdonképpen csalódottak, azt
hitték, majd játszunk régi slágereket, és lehet kicsit
nosztalgiázni. Akadt, akinek az a pár év elég volt ahhoz, hogy
akcentussal beszélje a magyart, de mikor angolul egy sör
mellett mást is kért, a csapos háromszor visszakérdezett, mire
megértette.
De volt egy megismerkedés, ami valóban több volt, mint
érdekes.
Az angolok pedig nem túl barátkozósak, meg hát a nyelvi
nehézségek.

Jó svádájú pasas volt, messze jobban öltözve, mint amit egy

rendőrtisztről gondoltunk.
Amikor kijött értem a bejárati eligazító pulthoz, kezet
nyújtott, és valami ilyet hallottam, Széles vagy Szénás, talán
Székács… Nem értettem…
Fád hangon kérdezett, néha röviden írt valamit a papírjaira.
Semmire sem reagált, néha pötyögött pár szót az írógépen,
rendezgette a papírjait, mintha ott se lennék, ez nem
beszélgetés volt.
Bennem meg csak egyre erősödött az ijedtség, hogy ne adj’
isten, valamit olyat mondok, amit nem kéne, és hazavágom az
egész Omega jelenét, jövőjét. Mavaker, mavaker.
A zenekarban mi nem nagyon használtunk olyan szavakat,
hogy felelősség egymásért vagy kölcsönös bizalom, de tényleg
létezett, működött valami, amit úgy lehetne hívni, hogy
bandahűség. És már volt mit félteni.
Hogy az első angliai utunkon lemezt készítettünk, az aztán
már végképp a hihetetlen kategóriába emelte életünknek ezt a
periódusát. A londoni Decca, egy patinás világcég szerződtetett
minket, az a Decca, amelyik többek között a Rolling Stonest is!
Úgy, hogy itthon, Magyarországon mi még nem is csinálhattunk
nagylemezt. Londonban igen, Pesten még nem. A
hanglemezgyáriak még töprengtek egy darabig, eljött-e az
Omega ideje.

Az, hogy a Decca lemeztársaság szerződtette az akkor még

lemeztelen, kezdő, magyar Omegát, így önmagában is több,
mint érdekes zeneipari hír, hát ha még azt is mellé tesszük,
hogy a Decca munkatársai pár évvel korábban néhány
próbafelvétel után eltanácsoltak egy Beatles nevű, fiatal angol
zenekart…
A Decca a Marquee stúdiót bérelte ki nekünk, minőségi hely
volt, a Marquee Club tőszomszédságában. Velünk
párhuzamosan az akkor világmenő Moody Blues is ebben a
stúdióban dolgozott, és megengedték, hogy az amúgy is ott lévő,
általuk bérelt hangszereket használjuk. A stáb is félig-meddig
„közös” volt.
Ott láttam először Mellotront, ezt az őrületes találmányt,
amelyen játszva a hangszer a benne forgó végtelenített
magnószalagokról vonós és fúvós hangszerek hangjait adja
vissza. Illetve bármit, ami a szalagokra kerül. És játszhattam is
rajta. Hammond orgona… A B–3-as. A legkomolyabb. Úristen.
Minden billentyűs álma. Félig kiivott poharakat meg üres
üvegeket hagytak rajta, csikkekkel tömött hamutartót, én meg
alig hittem el, hogy megérinthetem. Alig volt valamicske stúdiós
tapasztalatunk, mi egyből Londonban, szerényen szólva is,
élesben tanultuk az első lépéseket. Tényleg nehezen hihető.

2007-ben a budapesti Universal kiadó megjelentette az 1968-as

Omega Red Star albumot, talán mint a Decca jogutód
magyarországi lerakata. A kiadó nem csinált túl nagy ügyet az
egészből, de mert hallottam felőle, gondoltam, elkérek tőlük egy
tiszteletpéldányt, hadd ne kelljen körülkérdeznem egyenként a
városban már alig létező lemezboltokat, hogy hol találok egyet.
Több szerepben is dolgoztam a lemezen, szerző is volnék,
hivatalból is küldeniük kellett (illett) volna. Hülye ötlet volt.
Visszaüzentek. Nincs.
 Pár hónapra rá New Yorkban, Rétsági Laci
kocsijában hallgattam meg. Nagyon megtetszett.
1968-ban nulla tapasztalattal a hátunk mögött
csináltuk Londonban az anyagot, mégis helyenként
Klikk
kicsit progresszívebb volt, mint vártam, s talán
kicsit sprődebb, mint a későbbi első itthoni lemezünk. Igaz,
abba már a hanglemezgyár is rendesen beleszólt, és a stúdió
adta lehetőségek is jócskán lemaradtak a Marquee-ban „már
megszokottak” mögött.
Az akkori angliai zenei élet egyik csúcs-csúcshelye, a
Marquee Club – igazából egy koncertterem – volt. Esténként a
bulira váró közönség teljesen ellepte az utcát, a Wardour
streetet, inkább ott zajlott klubélet. Nagyon jó figurák
kavarogtak a kapuk előtt, végül is nap mint nap a legjobb
londoni zenékre vártak. Őrületes ruhák, kalapok, frizurák.
Sokuk úgy nézett ki, hogy bárki elhitte volna, valamelyik esti
fellépőt látja maga előtt. Kezdtük megszokni a „nemzetközi
fazonversenyt” (Laux). A kicsi kis oldalbehajtóból nyílt a „teher”
bejárat és a klubhoz tartozó „Stage Door”, a művészbejáró. A
nagykapu és a stúdió hátsó ajtaja egy közös udvarfélére nyílt.
Onnan rámolták a felszerelést mindkét helyre, oda érkeztek a
zenészek is, főleg taxival, néha limuzinnal. Néhány feltűnően jó
csajt ezen az udvaron át loptak be a roadyk, olykor maguk a
muzsikusok. Itt jöhettek be a VIP-vendégek, akkor hallottuk
először ezt a kifejezést. Itt próbálkozott a slepp is – a
mindenkori levakarhatatlan zenekari koncertragacsok, a
bulikezdések előtt egymást túlkiabálva –, hogy kinek melyik
zenész a barátja, meg hogy az ő nevét biztos csak véletlenül
felejtették le a vendéglistáról… (ez mindenütt a világon így
működik). A zenészek is kijárogattak ide barátokkal, groupie-
kkal, beszélgettek, sodortak egy kis ezt-azt. Mi is ki-kimentünk
kicsit levegőzni, de főleg bámészkodni.
Az, hogy a stúdióban dolgoztunk, nem jogosított fel minket a
klubba való belépésre, pedig az nagyon jó lett volna, mert a
világ akkori legjobb zenekarai adták ott egymásnak a kilincset.
De szerencsénk lett. Már a második este. A felvételek végén
kinn, az épp nagyjából üres udvaron lődörögtünk, odaát, a
teremben már folyt a hangpróba. Csak a nagy mélynyomókat
lehetett kihallani, tompán döngtek a vastag falakon át. Jó lett
volna belül lenni. A mokány kis biztonsági ember, akit már
előző este is láttunk a művészbejárónál őrködni, lassan odajött
hozzánk. Nézett. Elhallgattunk.
– Kik maguk? – kérdezte végre, magyarul.
Most mi néztünk. Megmondtuk.
Csodálkozott nagyon.
– Hogyhogy ki lettek engedve?
Mondtuk. Szerződés.
Benkő Laci volt a barátkozási felelős, s mert nem volt nyelvi
akadály, el is kezdődött az ismerkedés. A srác kicsit idősebb volt
nálunk, tájszólással beszélte a magyart, nem mesélt túl sokat,
inkább csak kérdezősködött. Vidéki volt, alig látta Pestet, rólunk
persze egyáltalán nem hallott. Mondta, pár évig Kanadában is
élt. Egy ideje itt biztonsági ember. A backstage bejáró mellett, a
falon fönn volt a heti műsor. Alatta ferdén egy papírcsík:
„Tonight: Julie Driscoll and The Brian Auger Trinity!”
Laux kicsit megállította a beszélgetést – őt csak a lényeges
dolgok érdekelték –, és azzal a híres félmosolyával odafordult:
– Öreg, be tudsz minket vinni?
Brian Auger fantasztikusan nagy név volt az orgonisták
között, vártam, mi lesz a válasz.
– Hát, talán be – mondta az ember, és úgy is lett. Csak a
keresztnevét tudtuk, az is angolosítva volt: Frank volt a Feri.
Így nézhettük meg esténként Joe Cockert, a Spooky Tootht, az
If nevű bandát, a Nice-t Keith Emersonnal, a Crazy World of
Arthur Brownt. És egy csomó, számunkra akkor még ismeretlen
csapatot. Az volt az az idő, mikor a hangszeres játék egyre
inkább előtérbe került. A hosszú gitár- és orgonaszólók hőskora.
Ez engem lenyűgözött. Az angol rockzene legjobb évei járták.
A koncertek utáni éjjeleken szinte semmit se aludtunk,
reggelig csak a zenéről, a zenészekről volt szó. Mind egy
szobában laktunk, Misié volt a mellettem lévő ágy, volt, hogy
reggelig pofáztunk. Ránk is lett szólva nemegyszer.

– No, és hogy megy a dolog az indonézekkel? – kérdezte.

Aha. Ezek szerint Frank avagy Feri nem nagyon érdekelte.
(Nyilván ösztönösen próbáltam megfelelni neki, s talán
csalódást is okozott, hogy a „Frank-történet” nem volt igazán
sikeres, pedig azt hihetnénk, egy ilyen kihallgatáson eléggé hálás
dramaturgiai fordulat, mikor azt mondod: hááát, mi találkoztunk
egy katonaszökevénnyel. 1970-et írunk, s a találkozás helyszíne
London, az ellenséges világrend egyik fő bástyája.)
Elmondtam, hogyan kerültünk oda, TV Aula, külügyes
ember, és mit is akartak az indonézek.
– Kérdeztek-e valami furcsát, váratlant?
– Azt hiszem, nem.
– Politikáról beszélgettek?
– Nem, egyáltalán nem.
– És az az angol nő, a Williamsné?
Tudtak az angolórákról is. Nem éreztem, hogy ebből baj
lehetne, csak meglepett, hogy tudják. (De ha úgy akarták, akkor
bármiből lehetett baj. Végül is a Williams-ház a diplomáciai
szabályok szerint brit birodalmi terület volt Budán.)
Egyre erősebben tolta rám a terhet, hogy mit szúrok én itt el,
a banda jövője, az útlevelünk és ki tudja, mi még a tétje ennek a
beszélgetésnek, én meg egyre jobban kapaszkodtam, nehogy
valami rosszat szóljak.
– Maga mióta ismeri a – és itt mondott egy „jugó” hangzású
nevet.
Nem ismertem. – A Diverzánst. – Aha. Nem azt kérdezte,
hogy ismerem-e, hanem azt, hogy mióta.

A Diverzáns egy hosszú hajú, jugoszláv srác volt – a jugók már a

60-as években járhattak keletre, nyugatra –, az Eötvös Klub
egyik kis, lépcső melletti fülkéjében volt a „raktára”. Nyugati
cuccokkal seftelt – mi mással? –, ahogy néhány menőbb magyar
jéghokis is, akiknek szintén a klub volt egyféle főhadiszállásuk.
Az igazi nagy szám a ködlámpa volt. Ha valakinek volt belőle
kettő a kocsija elején, az volt az utcában a legnagyobb menő.
Persze ehhez kocsi is kellett. A ködlámpák fő lelőhelye az
akkoriban Olaszországból tömegesen csajozni érkezők autóinak
elülső lökhárítója volt. Mivel a lámpák nem gyárilag kerültek a
kocsikra, leszerelésük is elég egyszerű volt. Míg az olaszok
észvesztve rohangáltak a magyar csajok után (és fordítva), a
higgadtabb budapesti viszonteladók sorra rendelték meg a
belvárosi utcákban parkoló olasz rendszámú autókról a
tetszetősebb ködlámpákat. Az olasz sikereken és a „digózó”
magyar csajok erkölcsén felháborodottak néha próbáltak
elverni egy-két olasz srácot, de ez nem volt lefutott meccs. A
Budapestet ellepő déli legények, a „digók” nem ám
elkényeztetett, dekadens értelmiségiek voltak, ők főleg a kétkezi
munkás, paraszt, matróz szakmák képviseletében érkeztek, s
elég jól meg tudták védeni magukat.
A szocialista hiánygazdaság csodás esélyt kínált nekik a
viszonylag könnyű aratáshoz.
Egy-két filléres bizsuval, olcsó cuccokkal, áruházi kölnikkel
kábították a szegény kiscsajokat, azok meg beájultak a nyugat
illatától. Ezek a taljánok nem Fellini- meg Antonioni-filmeken
nőttek fel.
Otthon ők nagyrészt alsó-középosztálybeli vagy proli
gyerekek voltak, rossz környékről, kevés pénzzel, kis
renoméval, Olaszországban a csajozást a család, az egyház,
esetleges panasz esetén akár a maffia is megrendszabályozta.
 És akkor csak úgy, át lehetett jönni a vasfüggönyön a
nyugati, rissz-rossz autóikkal, a kiárusításon vett
másodosztályú konfekcióingekben, némi arcszesz, hajolaj és a
pörgetett kocsikulcs!
Meg kell hagyni, volt sikerük.
Akkoriban Pesten az „olaszozó, digózó csaj” megvető
kifejezés volt, kurvaközeli-minősítés.

Próbákra jövet-menet néha összefutottunk vele. Az Eötvös

klubbéli Diverzáns-féle kis raktárból előkerült sok minden, ami
csak kellett. A mindent verő farmergatya megfizethetetlen áron,
divatórák, márkás magnó. Egy finom, illatos, eredeti német
áruházi szappan – mellette egy dezodorral, szép csomagolásban
– még később, a 80-as években is jóval több volt, mint
kedveskedés. Pláne egy üveg nyugati pia. Ha tudtad az ösvényt
befelé, egy darabig ezek a kis finomságok jól működtek. Egy
kicsit komolyabb tanácsi, minisztériumi vagy intézményi
ügyintéző a fiókjába gyors mozdulattal besöpört kis
„figyelmességért” – ebbe már a dobozkák mellé ügyesen
odaillesztett boríték is beleértendő – cserébe már meg is tudta
mondani, miért, mikor, kihez is kéne fordulnod. Esetleg ő maga
majd fel is hívja az illetőt a másik minisztériumban. És tessék,
valamilyen megszerezhetetlen engedély, igazolás, netán az
egyik érettségi matekfeladvány, hopp, itt is van.
A szappan a kis díszdobozban elég volt ahhoz, hogy a FIK-
ből (Fővárosi Ingatlankezeő Vállalat) az addig mogorva hölgy
valahogy mégis kiküldje a vízszerelőt, aki egy extra húszasért
visszament a raktárba, és hozott új légtelenítőt a radiátorhoz.
Talált ott gurtnit is a leszakadt redőnyhöz, meg egy szegélylécet,
ami a már jócskán leharcolt küszöb széléről hiányzott.
Csöngetett újra, megbőrözte az összes csapot, még a Márkus
néniét is a szomszédban, aki szegény volt, s ezért vele a FIK-nél
még csak szóba se álltak. Addig mi elkészültünk a második
kávéval – három kockacukorral, jó sok Boci tejkrémmel –, és
kitöltöttük a második kevertet is. És körülvágtuk egy régebbi ÉS-
ből Váncsa tévékritikáját, hogy a maradék papírba
belecsomagoljuk a kisüveg Tea Rumot, amit betettünk a pasas
szerszámosládájába, vitte a raktárosnak. Ha. És a legvégén
kapott még egy húszast, lehet, hogy volt, ahol egy ötvenest. A
„tanácsi” lakás egy időre rendben volt.
Az Eötvös Klub földszinti része többnyire nappal is nyitva volt,
egyetlen szakadár bárpult működött, és volt törzsközönség is. A
Diverzáns néha eltűnt, néha előtűnt, furcsa akcentussal beszélte
a magyart, nem is túl jól, párszor vettünk tőle nyugatnémet
márkát, de hogy mitől volt kulcsa a kis helyiséghez, fogalmam
se volt.

– Mióta ismeri a Diverzánst?

Csak nyögtem.
– Nem tudom, mikor én elkezdtem lejárni a klubba, már
láttam ott.
Izzadtam, fulladtam, s főleg köhögtem az idegességtől.
Nyugatnémet márka, csempészáru, netán lopott cuccok – kicsit
sok volt ez így…
Újra arról beszélt, hogy ezért a különleges bánásmódért
tartozunk valamivel (vagy sokkal?) a társadalomnak, az
országnak.
– Igen…
– Mondja, maga is szív?
– Nem sokat.
A zsebemben ott volt a keménydobozos Winston. Akkoriban
kezdtem dohányozni.
– Nem a cigarettát kérdeztem!
Egy picit rebbent a szeme, de nem felém, hanem a
papírjaiba.
– Á nem, nem – mondtam túl gyorsan, eggyel többször, mint
kellett volna. Azt hittem, na, akkor most van vége, ezért vagyok
itt. Jaj!

A Marquee stúdió angol hangmérnöke, ha nagy néha kijött

velünk az udvarra, sodort egyet, egyszer-kétszer körbeadta a
dzsointot, aki mosolygott, szippanthatott egyet, aztán
továbbadta a következőnek. Igyekeztünk mi is lazán,
természetesen csinálni.
Ami ott egy főre jutott, az maga volt a nagy semmi – csak hát
az az érzés! Na, nem valamilyen kábulat. Nem. Csak egy kicsiny
csipet fűszer a szabadság édes illatához. Most mi is
idetartozunk. 2 × 3 másodperc bátor, belső lázadás. Olyat
csinálni, ami nemcsak a vasfüggönyön túl, de még Angliában is
nagyjából tiltott! Huh!
A londoni lemezfelvétel vége felé, egyik délután Benkő Laci kint
beszélgetett a magyar őrrel, mi meg benn, a stúdióban Misivel
az éneksávokkal kínlódtunk. Mi ketten kellett felénekeljük a
dalokat, angolul persze, főleg Misi, mert Kóbor nem volt velünk.

A gyönyörű, piros Fiat Coupéval elütött a Margit híd alatti zebrán egy
elé futó kislányt, de hála istennek nem lett nagy baj. Azért átmenetileg
elvették a jogsiját, az útlevelét. A hivatalos verziónk szerint Mecky az
építész diplomamunkáján dolgozott épp, és mert ez is igaz volt, végül
öten mentünk Londonba életünk első LP-jét felvenni… A sajtó dolga
akkoriban az elkendőzés volt, így aztán finoman elhalt az ügy.

Egyszer csak Benkő Laci bejött, izgatottnak látszott. Azt suttogta,

gyerekek, bammeg, ezt nem hiszitek el, a magyar csávó
szabályos katonaszökevény, de rendesen! A tüzérektől vagy
tankosoktól lépett meg valahonnan Esztergom mellől, egy
laktanyából. És idegenlégiós is volt.
Nabammeg.

Ennyire azért nem voltunk vele bizalmas viszonyban. Még egy

italt se fogadott el tőlünk cserébe a belógatásokért, alkoholt,
mondta, nem iszik, kólát vagy ilyesmit meg kapott a klubtól
szolgálatban. Hogy miért adta tudtunkra mindezt, az rejtély.
Katonai szolgálat közben szökés nyugatra? Sima halálos
ítélet.
 Revolution. Öltöző. Omega-koncert után: Eddie Hardin, Eric Clapton, a Hetedikes,
Dave Davies (Kinks), Benkő, (?), Mihály Tomi, ülők: Ginger Baker, Molnár Gyuri

Ott, a kapitányságon ülve eszembe se jutott, de még sok-sok évig

nem, hogy – és akkor mi van, ha esetleg Frank-Feritől tudják azt
a pár slukkot? És mi van, ha a Diverzáns az ő emberük volt? És
az se biztos, hogy a londoni slukkokról kérdezett. Vagy pont
hogy nem tudnak a világon semmit? Nyilván létezett egy
kérdezési sablon, azt követve jöhettek a kérdések, de Széles
vagy Szénás a válaszaimra nem reagált, csak jött a következő
téma.
Egyszer se tudtam, hogy ez most jól sikerült, vagy baj van?
Rajta semmi sem látszott. Semmilyen jelét nem adta, valójában
mit is akar tőlem.
 És főleg azt nem tudtam, tényleg tudnak-e valamit? S hogy
egyszer csak előkerül valami konkrét ügy? Mi a francot
csinálhattam? Vagy csak kóstolgatnak? Vagy ez csak csőbe
húzás? Ki jelenthetett föl? Nem volt túl jó a helyzet.
Persze hogy mesélgettünk fűnek-fának az angliai
élményekről, talán nagyobb hévvel is, mint Armstrong a holdon
járásról. Ha úton-útfélen kérdezgetnek, hát ki ne dicsekedett
volna, hogy magyar zenekar létünkre Angliában játszhattunk –
akkor! A Fészekben nem mindenkit ismertünk, hiába volt
„művészklub” és zártkörű, nem csak művészek jártak oda,
megfordult ott egy csomó civil is. Késő estére majd’ mindennap
megtelt, tévések, rádiósok, filmesek, színészek, képzőművészek
és az ő vendégeik. Néhányuknak volt tagságija, orvos, butikos,
néha egy-egy jóképű kölyök is ődöngött egyes színésznők,
manökenek oldalán. Olykor mi is bevihettünk barátokat. És
minden este ott feszítettek jó páran azok, akik előtt nem létezett
akadály, ha ők valahova be akartak jutni. A Fészek-slepp. Ha
volt hely, amit a hatóságok megfigyelhettek, a Fészek tuti az
volt. Étterem, kerthelyiség, bár, színházterem-bálterem, galéria,
szalonok, három szinten, a város szívében. Amikor tervezték,
építették, szerethették a művészeket. A belügyesek ennél
könnyebb terepről nem is álmodhattak volna. A pia szépen
fogyott, a vélemények jól artikulálva, hangosan szóltak, a
művészek azt hihették, egymás között vannak, biztos, hogy
„értékes” információk áramlottak kifelé. Csak akkor ez fel sem
merült bennünk. Vagy nem törődtünk vele. Talán a Yamaha
fesztiválra jövet-menet történt – valóban nem mindennapi –,
szovjet reptéri történeteket mégsem kellett volna a
művészklubban előadni?

Felül egy Clapton, alul egy Ginger Baker aláírás, középen az Omega, bár kineveztek
minket Red Starnak. 1968. június, London

Tovább ezt a kérdést sem firtatta, ennyit adagolt. Most sem

reagált egyetlen szóval sem, az arca nyugodt volt, mint aki
semmin nem tud meglepődni.
Mindent tudunk rólatok. Kis hülyék.
 Nem volt ez egy fair meccs. Őt erre képezték ki, rutinos volt,
és hazai pályán játszott.
Én meg egyre jobban féltem, hogy még hátravan a nagy
kérdés. [Akkor és ott egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez az egy óra „milyen kis

érdekes fejezete” lehetne egy majdan megírható könyvnek.]

Kikéredzkedtem.
Az ideges köhögéstől émelygett a gyomrom. Kimentünk. A
folyosón, egy jelöletlen ajtónál azt mondta, itt várjon. Nem volt
nagy jövés-menés, egy nő tolt el egy nyekergő, iratokkal
felpakolt kiskocsit. Taszigálnia kellett, az egyik első kerék
pörgött, forgott, le is csúszott egy köteg papír. Mozdultam
segíteni. Nem! Nem! – kiáltott rám parancsoló hangon a hölgy,
nézett, míg visszaálltam az ajtó elé, s aztán ő szedte össze a
szétcsúszott mappát.
Nyílt a lengőajtó, de nem az emberem jött, két megbilincselt
férfit kísért két rendőr. Az elöl jövő öltönyös emberen felemás,
ortopéd cipő volt, nehezen, dülöngélve tudott csak menni,
mögöttük, a másikukat kísérő zsaru egy botot hozott a kezében.
Kikulcsolta az ajtót, azt mondta, tessék. Benn, a vécében
olyan ammónia- vagy szalmiákszag volt, hogy még jobban
felfordult a gyomrom. Öklendeztem, de csak a reggeli kávé
csípte a torkomat. Megmostam az arcom, visszamentünk.

– Nos, ha az indonézek netán kérdeznének vagy kérnének

valamit, legyenek észnél. Ez maguknak alapvető érdeke. És nem
kéne elfelejteni, hogy van valami, amit úgy hívnak,
állampolgári kötelesség. Ért, ugye?
Értettem.
– Biztos?

A kivételezettek kiszolgáltatottsága, azoké, akiktől van mit

elvenni. Adni – visszavenni. Függeni, és jó választ adni. És ki is
volt kivételezett?
Aki megkapott valamit abból, egy törtrészt – mondjuk így –,
annak a törtrészét, ami egy normális társadalomban alapból jár
mindenkinek?
(Ezt azért akkoriban nem gondoltam így végig.)

Valamit még mökögtem, hogy az indonézekkel mi alig-alig

beszélgetünk pár szót, azt is csak zenéről, talán már nem is
megyünk többet, meg hogy angolul még csak tanulgatok, a
Zenegimnáziumban franciás osztályba jártam, de azt se vették
túl szigorúan. Még tettem egy suta kitérőt, hogy én csak azzal a
két fiatal indonéz nővel foglalkozom.
A mondat végén megint hallottam magamban Laux hangját,
ahogy azt mondja: „Picikém, köhög a hangszóró.”
Az Omegában ez jelentette azt, ha valaki túl sokat beszél, s a
végén még „elköhöghet” valamit. Valahogy azt éreztem, hogy ez
az indonéz dolog a főtéma itt, de ha akarok, akkor se tudok
többet mondani. A két hölgy, gondolom, mindkettőnknek
egyformán volt tök érdektelen.
 Kicsit feljebb ment bennem a pumpa. Vajon a bandából
másokat is csesztetnek, netán már csesztettek is? És pont
engem? Miért?
És azt mondtam, talán ezen a reggelen először kicsit
határozottabb hangon: az indonéz zenetanítási bulit nem mi
találtuk ki, azt a hivatalos szervek hozták össze, nekünk aztán
nem hiányzott, mi azért vállaltuk, mert azt gondoltuk, ez
egyfajta „kötelező gyakorlat”. Nem mertem hozzátenni, hogy
„állampolgári kötelesség”.
(De talán egy pillanatig úgy gondoltam, na, ezt most faszán
helyre tettem.)
Az egyik papírján húzott egy rövid vonalkát.
– Jól van.
Úgy szólt, mint aki azt mondja, elég. Megint hallgatott.
Gondoltam, most már talán mehetek. Óvatosan
fellélegeztem.
Ekkor, valami olyan kis „spéttel”, ahogy jóval később
Columbo szokott az ajtóból visszaszólni, felnézett:
– Maga két angol hetilapot is járat, nem?

A Lövölde tér sarkán, a Hírlapkiadó Vállalat üzlethelyiségében lehetett

előfizetni bizonyos idegen nyelvű lapokra. Ezt az Interkoncertben
mondta egy helyes, fiatalabb titkárnő, mikor egyszer várakoztatás
közben a kezembe adott egy New Musical Expresst, és én
megkérdeztem, ezt ki küldi nekik?
Szépen el is mentem még aznap a Lövölde térre, bár sehogy se
tudtam elképzelni, hogy magánszemély megrendelhet nyugati
újságokat. Egy Interkoncert mégiscsak más. De nem így volt, egy
stencilezett papíron ott állt jó néhány választható nyugati kiadvány
címe. Jó részük balos, akkor még jelentős, ma már nem is létező
nyugat-európai kommunista újság volt, de az ominózus két zenei
hetilap is ott volt a listán. Csak ki kellett tölteni néhány papírt, és
pengetni. Nem volt nagyon olcsó, de megérni látszott.

– Igen, a Melody Makert meg a New Musical Expresst járatom,

ezek szaklapok, fontos újságok, ezekből lehet legjobban tanulni
is, főleg a zenei, a szakmai nyelvet.
Gondolom, a hangom kivilágosodott, a
megkönnyebbültségtől tenor fekvésben szólt.
Ezzel aztán már csak nem lehet baja.

Mikor csütörtökön és pénteken megjött a két újság, rögtön

nekiláttam lapozgatni, vittem próbára, bulira, nézegettük a
koncertfotókat, a listákat, hirdetéseket az új hangszerekről,
erősítőkről. A cikkeket, kritikákat is valahogy meg lehetett
érteni, ha Misi vagy Laux besegített.

– Várjon meg itt – mondta, s kiment.

A két íróasztal üres volt, az utcáról és a folyosóról némi zaj
hallatszott. Mikor elengedett, hangosan mondta, ahogy írta is: 9
óra 57 perc.
Eddig tartott. Öklendezéssel együtt egy szűk óra.
– Jó. Egyelőre ennyi. Erről a beszélgetésről sehol, senkivel ne
beszéljen, itt írja alá a titoktartási nyilatkozatot.
 Rám nézett.
Aláírtam egy kiléptető cédulát is, kellett hozzá a személyi
igazolványszámom is, ki is kísért, és a cetlit ő tette be az
eligazító pultos elé.
Elmentem a Deák tér sarkáig, ahol később (vagy már akkor
is) az NDK Centrum volt.
Leültem egy deszkátlan pad betoncsonkjára, igyekeztem
mélyeket lélegezni, valahogy magamhoz térni. Úgy éreztem
magam, mint a homokzsák, mikor edzés végén hazamennek a
bokszolók. Csak néztem a jövő-menő embereket, próbáltam
megsaccolni, melyikük megy majd be a Főkapuba.

Visszamentem. A kapuőr beengedett. Az eligazító pultnál

kértem, hogy hadd beszéljek dr. Kraici Kálmánnal.
– Kraici elvtárssal? – nyomta meg az elvtársat az ügyeletes. –
Ki keresi?
Mintha nem látta volna egy jó órán belül most harmadszor a
papírjaimat.
Mondtam.
Felemelte a kagylót, telefonálás közben, anélkül hogy rám
nézett volna, a másik kezével intett, hogy lépjek távolabb a
pulttól.
Pár percre rá jött egy hölgy, a pultos megint intett,
odaléptem, újra beírták az adataimat.
Fölvitt a liften. Várni kellett. Nyugodtan üljön le, Kraici
elvtársnál értekezlet van, majd kijön, mikor lehet.
 Kraici Kálmán mamám legjobb, még gyerekkori
barátnőjének, „a Rózsinak” volt a férje. Ő valódi partizán volt a
háborúban, most meg a Budapesti Rendőr-főkapitányság
közlekedési parancsnoka.
[Ha Magyarországon annyi partizán lett volna, mint ahány tagja a később megalapított

Partizánszövetségnek, a La Manche-ig toltuk volna a németeket, és Szakasits Árpád lett

volna Franciaország elnöke.] Még sose jártam az irodájában.

Vártam. Még mindig kőből voltak a lábaim. Nemsokára kijött
pár emberrel.
– Hát te mit keresel itt? Gyere be.
Elmondtam az egészet, meg hogy nem értem, mit akarnak
tőlem, miért pont tőlem. Panaszkodtam, őelőtte nem
szégyelltem, kicsit oszlott a félelmem.
Kérdezte, kinél voltam?
Mondtam, hogy nem értettem jól a nevét, hogy Szénás vagy
Széles, szóval nem tudom.
Nem számít, mondta, valószínűleg nem is úgy hívják. Pár
dolgot még kérdezett. Válaszoltam. S hogy az emberem azzal
fejezte be: „egyelőre ennyi”. De én nem szeretnék újra idejönni.
– Tegnap kellett volna szólj, akkor ma itt se lettél volna.
Hát igen, de én három „lenn alvásos” buli után éjjel kettőkor
értem haza, ott találtam Elvira cetlijét a konyhaasztalon, hogy
idézés jött a rendőrségről, ma reggel kilenckor legyek itt. Ha
akadályoztatva vagyok, 8:30-ig jelezzem telefonon. Reggel
negyed kilencig próbáltam vonalat kapni, aztán elindultam,
hogy el ne késsek.
Vagy két-három évvel korábban a posta másodszor is
„ikresítette” telefonunkat, ami azt jelentette, hogy egy másik
számmal (előfizetővel) közös telefonvonalat használtunk. Ha ő –
az „ikrem” – beszélt, a mi készülékünk süket volt és néma. A
reggeli órákban reménytelen volt vonalat szerezni, ő
folyamatosan telefonált. Ott ültél, méla vadász. Amikor egy iker
letette a kagylót, a másik iker telefonja halkan kattant egyet. Ha
a kattanáskor reflexből fel tudtad kapni, előbb, mint ő
újraindított volna, volt esélyed, hogy, hopp, az enyém vagy!
Mármint az esély a vonalhoz. De hogy lesz is vonalhang –„bocs,
akartalak hívni, de nem kaptam vonalat” [Hogyan bukik le a kelet-európai
kém az USA-ban? Mikor felemeli a kagylót, először belefülel, van-e vonalhang.] –, az
egyáltalán nem volt biztos. De tiéd volt a várakozás joga.
Az ikred kiléte postatitoknak számított, lehetetlen volt
megtudni, ki lehet az. Pedig jó lett volna megegyezni valamiféle
telefonidő-beosztásban.
Az iker telefonszámával – legalábbis otthonról – semmire se
mentél, hiszen ha felemeled a kagylót, azzal el is veszed tőle a
vonalat, s akkor őt nem tudod felhívni, mert foglaltat jelez,
mintha saját magadat hívtad volna.
Az ikertelefon annak a kornak egy – sokak által hőn áhított –
rémálma volt.
Annyi szerencsém volt, hogy az iker délelőtt 11-12 körül
többnyire leállt. Várakozás közben néha találgattam, vajon
mivel foglalkozhat az, akinek ilyen időbeosztása van, de nem
támadt épkézláb ötletem.
– No, mindegy, ne izgulj, többet nem fognak keresni. Fölhívom
jóanyádat, hogy nem vagy letartóztatva… Te meg menj
nyugodtan, ez rendben lesz. Na… És ne csináljatok semmi
hülyeséget. Mondd meg a többieknek is! Értesz, ugye? –
Értettem hát.
Még aznap délután telefonált. Hogy nincs gond. – Jaj. – Sima
rutinellenőrzés volt. (Nektek sima, meg rutin – gondoltam…)
Sokat vagytok külföldön, van pár furcsa alak körülöttetek. És
lekapcsoltak valami jugó seftest, meg ez az indonéz dolgotok is
elég zavaros. – De könyörgök, azt nem mi találtuk ki. – Na, pont
ez az, felelte, mondjátok le szép finoman. Na, szervusz, anyádat
csókolom. Vasárnap átjöhetnétek.
Felhívtam Lauxot. Hogy én kihagynám az indonéz bulit. –
Picikém, te csak élvezd az életet, én azt már a hét elején
lemondtam.

Aznap délután tudtam meg, hogy korábban a mamámnál

kétszer is jártak.
Elsőre ’66 őszén egy férfi meg egy nő becsöngetett,
megmutatták az igazolványukat, és Jónásról meg Tibiről
faggatták Elvirkát, pontosabban azt szerették volna tudni, hogy
én hogyan vélekedem a barátaim disszidálásáról. Nyilván azért
(is) érdekelte őket, mert mind a ketten érettségi után,
katonaköteles korban voltak, így a disszidálásuk
bűncselekménynek számított.
Elvirka jól szerepelt, azt mondta, nem tud semmiről, mert
belőlem, ha valamit kérdez, harapófogóval se lehet kihúzni
válaszokat, és ez már kisgyerek koromban is így volt. Mondták,
hogy láttak engem Jónás szüleinél, de Elvirka nem tudott erről
se. Ez esetben hazudott, persze hogy tudta. Ez még ’66 őszén
történt, és azt is mondták, nem mondhatja el nekem, hogy ott
voltak. Tehát nem vabankra jöttek, kifigyelték, hogy nem
vagyok otthon, pedig akkor még nem beatzenész, csak egy 18
éves konzis gyerek voltam, szóval öltek bele munkát, hogy
megtudják a nagy semmit. Tök fölösleges álmunka, hiszen
Jónásék már rég leléceltek, rá egy félévre mi után szimatoltak?
A második látogató egy férfi volt, alig pár hónapja, aznap
valahol játszottunk az Omegával. Ő azzal indított, hogy láttak
engem, mikor egy csomó dolgot vettem az egyik valutás
boltban, és kíváncsi lenne, honnan van valutám, de főleg, hogy
kitől veszem. (Simán hazudott, még csak nem is jártam a
Városház utcai boltban. Olyan komoly adósságaim voltak
hangszer ügyekben, hogy fel sem merült, hogy egyhamar luxus
szirszarokat vásároljak valutáért.)
Elvirka persze védett, ahogy tudott, s igazat mondott, mert a
turnéelszámolásokon megmaradt jelentéktelen összegeken
kívül ő nem látott nálam nyugati pénzt. A zsaru, vagy ami volt,
előjött a farbával, hogy egy valutával üzletelő nő noteszában
megtalálták az én telefonszámomat is, és ebből nagy baj is lehet.
Elvirka – gondolom, már kellőképpen beijedve – most már
nemcsak valutát nem látott nálam, de a valutázó nőt se ismerte.
És ez is igaz volt. Ahogy elmondta, mind a kétszer akkor ijedt
meg igazán, mikor elmentek.
Végül is csak két héttel később mentünk el Kraiciékhoz, addig
mind a két vasárnap játszottunk.
Izgatott, mond-e majd valamit? Mondott.
– Utánakérdeztem a dolgotoknak. Befejeztétek az
indonézekkel?
– Be, még akkor.
– Jó, de ide figyelj! Jobban észnél kéne lennetek. Azt azért
tudhatnátok, hogy a nagyköveti rezidencia indonéz területnek
számít, ráadásul egy iroda is van az épületben, és ti kihoztatok
onnan egy nagy értékű tárgyat. Ha nagyon úgy akarják, az lehet
vámszabálysértés is.
– De hát az csak egy gitár volt, csak kölcsönkértük, és vittük
is vissza!…
– Jó, csak hogy tudd. A kollégák most már nem foglalkoznak
ezzel. És még valami, ezt felfoghatod üzenetnek is: itt mondott
egy nevet – a „valutázó nőét”. Kerüld el messziről…
Huh, akkor szerencsétlen tényleg bajban van? A nő apja és a
férje Nyugat-Németországban vendéglátózott, és rendelésre
hazaküldtek bármilyen, hangszerekkel kapcsolatos kisebb-
nagyobb alkatrészt, tartozékot. Nagyon sok zenész használta ezt
a lehetőséget, nekem egy spéci olajozó kellett a Hammond
orgona motorjához, ez minden, amit vettem tőlük, ezért
lehettem a noteszben. Sajnáltam szegényt, végül is a rendszer
generálta hiánnyal kereskedtek, ezekhez a cuccokhoz másképp
nem tudtunk hozzájutni. Ilyen hülyeségek miatt kellett félni,
kissé hatásosabban: félve élni.
 Talán a sértettség volt bennem, ami felváltotta a félelmet, s
nyilván fennakadt rengeteg kérdés is, de azokat elnyomta, hogy
megúsztam, megúsztuk, nem találtak (ki) semmit.

Elvirka tépelődött rengeteget, de úgy döntött, hogy nem szól

nekem, mert félt. Lehetett volna ez csapda is. Valahogy –
bármennyire próbált is gyereknek látni – mégiscsak bízott
bennem, hogy nem csinálok hülyeségeket. Aztán ezen a
délutánon mégiscsak elmondta.

Az egész Omegából egyedül Mihály Tomi volt katona. Kalocsán, az

egyetemi században. Ő volt köztünk a legintelligensebb, de ha most
mellékelem a nekem szánt távirat tartalmát, amit a kalocsai postán
adott fel, akkor el lehet képzelni, milyen lelkiállapotban lehetett. Misi a
laktanyából átment a postára, ahol ezt a szöveget csúsztatta be a
táviratfelvevő hölgy kisablakán: G stop. Én itt nem bírom tovább stop
Azonnal beszélj Varró doktorral a Róbertben stop. (A katonai kórház

Budapesten.)

Ennél könnyebben hogyan lehetett volna lebukni? Névvel, címmel

voltunk a buliban mindhárman, csak annyi kellett volna, hogy a postai
néni ne vegye ki ezt a táviratot a többi kiskatona által írottak közül, és
ezt is (hivatalból) megmutassa a laktanya politikai tisztjének… (Akinek az

esti gimnáziumi leckéit Misi írta meg – amíg honvéd volt.)

Csak az valószínűsíthető, hogy a postás hölgynek vagy fia, esetleg

unokája volt épp katona valahol, vagy, ha fiatal volt, netán a férje,
vőlegénye. És megsajnálva a kis pesti bölcsészkölyköt – akin még
nyomaiban látszott a csellistaság is –, soron kívül továbbította nekem
a táviratot. Giccses kis történet? Igen, az, de nem giccsesebb, mint a
Gyöngyhajú lányt zongorázni indonéz akcentussal. Izgalmas? Igen,
elég izgalmas. Valójában sokkal nagyobb volt a tét, mint
Hegyeshalomnál, ha áthoztál négy nagylemezt meg két csövet a
gitárerősítőbe, s mégsem féltem, még akkor sem, mikor vittem az
Üllői úti gyógyszerlaborból a kórházba azt a két fiola valamit, ami jót
tett Misi vizsgálatainak. Nyilván a kórházkapuban posztoló őrnek nem
túl biztos kézzel nyújtottam át a személyimet, de hol volt ez a félelem
attól, amit a Főkapun éreztem?
Ennél jóval gyengébb történetekből is írtak már filmet, de basszus, ez
volt a szocialista realitás.

A távirat felért a Dob utcába, és Misi be is került a Honvéd-

kórházba, és végül le is szerelték, mert allergiás volt. Vagy lett.
Szerencsére meggyógyult, hála a drága jó Varró dokinak, és ha
jól emlékszem, Ládi doktor, „Ládikó” is besegített, ő gégész volt,
sok zenészt kezelt ki torkilag, de ha kellett, másból is.

B.ékében alkalmatlan,
H.áborúban
SZ.akszolgálatos

Lovas Robi kiszállt a taxiból, és odébb sétált. A taxis nyitott

ajtóval várt, levegőzött. Este volt, csend és marha meleg. A
Klauzál tér sarka. Odamentem. Szia. Figyelj, van egy kis
probléma. Be akarnak rántani, megvan a helyed is, a
parancsnoknak kell egy jó orgonista, a mostani leszerel.
Megkérdezett – kérlek, bocsásd ezt meg –, de azt mondtam, te
egy hólyag vagy, és nem tudsz semmit. Hát ez nem jött be, a
parancsnok tántoríthatatlan. – Szóval katonaság. Basszus. Én –
zenészként is – azt vallottam, hogy a Béketábornak nincs
szüksége katonákra, azok menjenek Háborútáborba. Robinak,
végzős orvosegyetemistaként, nyári katonai szolgálatra kellett
bevonulnia, de ott is orvosként funkcionált, és esténként
hazajárhatott. Akkoriban az volt a menő, hogy laktanyáknak
vagy nagyobb egységeknek volt saját beatzenekaruk, aztán
elindították őket a kimittudon vagy ahol sikerült, mert ez növeli
a sorállomány önérzetét. De legfőképp a parancsnokét. A
Flottilla volt a leghíresebb, ott játszott Faragó Judy, később
Harmat Laci is, a kék-fehér matrózruhájukban ők néztek ki a
legjobban. – A határőrségnek kellesz. – Na, az még jobb. Ők egy
fél évvel hosszabban szolgáltak. – Na, figyelj. Biztos, hogy
napokon belül behívnak összeírásra. Én csak egyet tehetek,
hoztam neked egy pár koffeintablettát, indulás előtt vegyél be
max’ hármat, többet semmiképpen, lehet, hogy nem lesz vicces,
de lehet, hogy csak felkúszik a vérnyomásod, azt mindenképp
megmérik, ez most bőven elég egy halasztáshoz, aztán majd
meglátod, mit tudsz tenni. Lesz rá egy hónapod. Én látom ezt
belülről, egy agyrém. Teljesen értelmetlenül elpazarolt két év az
életből. Úszd meg, ha tudod. Megköszöntem. Addig ez volt a
leghosszabb beszélgetésünk, hihetetlen rendes volt tőle, hogy
vette a fáradságot, sőt kockázatot is bevállalt, hogy engem
óvjon. Alig ismert. Az első két dalát úgy hangszereltem, hogy
még csak nem is találkoztunk. Megköszöntem nagyon. Visszaült
a taxiba, és el. (Az ő dala a Kislány a zongoránál, a Pókháló van
már az ablakon és még rengeteg nagy-nagy sláger. Én beatesebb
számain dolgoztam.)
Csak októberben kellett menni, mikor eleve lejárt a konzi
miatti halasztásom. A Jókai tér sarkán, egy nagy szakszervezeti
házban volt az összeírás. Talán ha százan voltunk, elég sokan
már másodszor jöttek. Robi azt is mondta, vágassam le a hajam,
mert a hosszú hajú „Juliskákra” külön utaznak. Nekem végre
megnőtt, de előző este levágattam. Újra a jól táplált hetedikes
nézett a tükörből. A teremben elég sok zenész volt, egy pár
rezest felfedeztem a konziból. Egy középkorú tiszt üvöltött
velünk magából kikelve, hogy most mind rácseszünk, de úgy,
hogy a jó smorva anyánkba sírjuk magunkat vissza. Jól nyomta,
vártam mikor lép be Svejk az oldalajtón. Be voltunk szarva.
Mellettem ült Cila a Hungáriából. Láttam, hogy tördeli a kezeit.
Ő meg, hogy én. A százados csak üvöltözött tovább, volt némi
esély, hogy legéppisztolyoz mindenkit, vagy esetleg szétrobban
a feje. Azt mi nem értettük, hogy egy „kiegészítős” tisztnek csak
ennyi adatott meg, havonta egyszer-kétszer kiüvöltözheti
magát. Paródia százados et. a Kiegről. Névsor szerint mentünk,
nem sokat tökölődtek az orvosi szobában, kijött mindenki elég
hamar. Cila remegve ült vissza, kinyitotta a katonakönyvét, ott
volt: Alkalmas. Kurva hosszú volt a haja. Én meg semmit se
éreztem a három tablettából, ahogy fogytak előlem az emberek,
úgy estem egyre nagyobb pánikba. Beveszek még egyet.
Kikéredzkedtem. Inkább kettőt vettem be, pont ittam rá a vizet,
mikor belépett a vécébe egy katona. Egy pillanaton múlt, hogy
nem a tablettamajszolást látta. Szólítottak. A világon semmi
bajom nem volt. Nem éreztem semmi furcsát. A katonaorvos
mérte a vérnyomásomat, ráncolta a homlokát, és azt kérdezte,
kezelik valamivel? – Nem – leheltem ki nagy nehezen. Furcsán
lüktetett a torkom. – Mivel foglalkozik? – Zeneművészetis
vagyok. – Azt nem mondtam, hogy csak konzis, nem
akadémista. – És játszom egy zenekarban. – Nem volt hangom. –
Melyikben – fordult oda mellőle egy tiszt, volt egy csomó
csillaga. – Hát… az Omegában – rebegtem, istenem, csak ne
hallja meg. – Nahogyazta mennydörgős mindenit! Az
Omegában? – Na, kész. Ennek kellek. A doki szólt. Sürgősen
nézesse meg magát szakorvossal, a korához képest nagyon
magas a vérnyomása. Érdekes, hogy egy kicsivel a doki mellett
szintén a doki ült, és ugyanezt mondta. Már nagyon zúgott a
fülem, és a tarkóm is satuban volt. Úristen, csak ne itt benn
ájuljak el. – Elmehet. A tiszt egy másikkal beszélgetett
négyesben. Kinyögtem, a viszontlá…
 Az utcán – ahogy azt a pár lépést elég nehezen megtettem
egy téri padig – jutott eszembe, hogy a terembe kellett volna
visszamennem. Már mindegy. Talán nem veszi észre az üvöltő
ember. Féltem sokáig ott ülni, ne adj’ isten kijönnek a katonák
is, meglátnak és rájönnek, itt valami nem stimmel. Valahogy
eljutottam a Zeneakadémiáig. A régi, földszinti ruhatárba
tartottam, de volt annyi eszem, hogy igyak egy kis vizet. Annyi
nem, hogy sok vizet igyak, pedig az talán oldott volna valamit a
bennem tomboló koffeinből. Éhgyomorral voltam, egy kávéval.
A ruhatárat nappal a diákok használták, csak bedobálták a
cuccaikat, kabátokat, és fel a tantermekbe. A hosszú pult alatt,
belül mélyen egy polc volt a táskáknak, csomagoknak, amit a
kabátokkal együtt otthagynak a koncertlátogatók. Oda
feküdtem be, és vártam, hogy csituljon a vérnyomásrohamom.
Talán ha 3-400 méterre laktam, de nagy elhatározás kellett az
elinduláshoz. Otthon kértem egy kis tejet, az egész üveggel
megittam, és elnyökögtem Elvirkának, hogy mi is a helyzet.
Nem sokat vacakolt, felhívta a körzeti rendelőt, és nemsokára ki
is jött Kós doktor, akit a mamám nagyon szeretett, és én azt
gondoltam, őt beavathatom, amúgy is köti az orvosi titoktartás.
Jól tettem. Adott egy injekciót, valami nyugtató lehetett, és azt
mondta, igyak annyi vizet, amennyi csak belém fér. Még este is
rosszul voltam, de már nem volt halálfélelmem. Lassan
felfogtam, hogy elég lett volna a három tabletta, mert nem
hatnak azonnal, tehát a második kettő ott, helyben semmit sem
ért, viszont később rendesen rásegített a rosszullétemre, tök
felesleges volt. Januárban már felkészülve mentem, korán
reggel vettem be az első hármat, vészhelyzetre eltettem még
kettőt, de inkább csak kabalából. Úgy tűnt, az üvöltő ember csak
egy számot tud, megint smorva volt a mamánk, de hát ezt már
októberben megtanultuk. Megtanultam pulzust mérni a
csuklómon, lenn Garay Öcsi várt a kocsijában, bekészítve víz,
tej. Ha rosszul lennék, robogunk Kós doktorhoz a rendelőbe. A
pulzusom lehetett vagy száz, épp azon gondolkodtam, kell-e
újabb tabletta, mikor a nevemet hallottam. Amúgy még az
ábécé elején tartottunk, nem értettem, jaj. Az orvosiban a
múltkori tiszt ült középen, intett, hogy üljek le vele szemben.
Hát jó. Most jön a zenekara. A dokit kérdezte: Mennyi a legény
vérnyomása? – Hát… lássuk csak, a múltkor 180/100 volt,
ezredes elvtárs. – Akkor nem sok hasznát vesszük, az biztos.
Hogy csak feküdjön nekünk a gyengélkedőn, nem? – A doki
helyeslően bólintott, felállt, kiment. A tiszt két kis
igazolványképet tolt elém két ujjal. Két lányka. Bambán néztem.
– A hátoldalon ott a nevük. Meg vannak veszve magukért. – Én
csak néztem bambán. Kicsit előrébb hajolt: klubtagsági, kettő.
Én vagyok az apjuk. – Öö… oo… Közben elkészült a
katonakönyvem is, egy hölgy adta a kezembe. Mosolygott. Egy
cédulát is adott, rajta a tiszt neve, címe. Nem a zenekaros
parancsnok volt, tök másik laktanya. Postán küldtem el a két
Omega-tagságit. [Aznap Ózdra menet írtam a B.H.SZ. Indulót, kicsit még

emlékszem...]

Omega clubtagsági egészen kicsi vörös csillaggal

ÉN úG Y e M L é KS Z e M , H oG Y
N e M e M L é KS Z e M , H oG Y K i
VoL T a Ce N Zo R a Zo N a Klikk

Té Le N , M i Ko R a ZT
é N e Ke LTü K, H o G Y

Cenzúra pedig nem volt.

Sehol nem volt egy olyan ajtó, amire ez lett volna kiírva:
Cenzori Hivatal. Vagy: Magyar Cenzúra Háza.
A könnyűzenei, ezen belül a „beat”-dalokra vonatkozóan ezt
a feladatot a Rádióban, a TV-ben, a Hanglemezgyáron belül az
erre kijelölt bizottságok vagy egyedek végezték el, persze
időben kikérve és megkapva az útmutatást a Párt, a
minisztérium, a KISZ, a szakszervezetek, a Hazafias Népfront és
ki tudja, még mely hivatalok funkcionáriusaitól.
A kottán legeslegelőször is már ott kellett legyen a
Sanzonbizottság engedélyező pecsétje. Így kerülhetett
egyáltalán a Rádió, a Televízió vagy a Hanglemezgyár illetékesei
elé a dal. Egy-egy bizottság ülésein valaki – jól, rosszul vagy épp
szándékosan rosszul – elzongorázta, amit a kottában látott.
 De inkább a szövegeket vizslatták. A zenekarok
dalszövegeire különös figyelmet áldoztak. Időről időre
összeültek a válogató bizottságok. Aztán ha kaptál
valamelyiküktől egy olyan levelet, amiben az állt: „dalát
vállalatunk/intézményünk/ szerkesztőbizottságunk/stb. nem
találta felvételre alkalmasnak”, akkor a dalodnak annyi volt.
Persze a Rádióban és a Tévében ez a „kétszintes” szisztéma nem
csak a zeneszámok miatt lett kitalálva, a szórásba minden
műfaj beletartozott.
’73-ban, a BUMMM! elkészülte után nem sokkal már a
londoni lemezfelvételre készülődtünk. Ez érdekes hírnek
számíthatott – LGT, London –, meg is jelent a próbánkon a
Magyar Televízió. A Vígszínház alagsori, szűk
statisztaöltözőjében próbálgattunk nap nap után.
Válaszolgattunk a tévések kérdéseire, s a legvégén ott, az
öltözőben még kicsit „spontán” beleforgattak a Ringasd el
magadba. Lehet, hogy még filmes kamerákat használtak, vagy a
tv-kamerák voltak akkor még túlméretesek. Alig fértünk el
közöttük. Mondták, kábé másfél percet leszünk majd adásban.
Elmentünk Londonba, beköltöztünk a CBS stúdióba, s
belecsaptunk a lemezcsinálásba.
 Barta (lap steel gitár) és Jack Bruce (herfli) nyomják az „Ő még csak tizennégy”-et;
Jimmy Miller; Barta, én, Laux, Ronnie Wood, elöl, jobbra Andy Johns

Londonban, a CBS stúdióban, miközben próbáltuk fejben,

lélekben, kézben visszahozni, ahogy a BUMMM! lemezen
játszottunk, egész komoly társadalmi életet éltünk, mivel
Millerhez mindennap beállított egy-két vendég, többnyire
muzsikusok. Mikor először megláttam Ronnie Woodot a
keverőben, azt hittem, valaki egy hasonmásversenyről beült
kicsit, de a logika azt súgta, ha egyszer Miller az ő barátja, akkor
ez lehet ő.
Még csak nem is Miller miatt jött – később is még jó párszor. A
hangmérnök Andy Johns felesége, Paula történetesen egy
rettenetesen híres B betűs együttes G. H. nevű tagja feleségének,
P.-nek volt a kishúga. Ronnie P.-vel találkozgatott nagy titokban,
aki azzal az ürüggyel járt a randikra, hogy megy megnézni Paula
kisbabáját. Ez igaz is volt, mert Andy és Paula szinte mindennap
behozták a babát, akit P. tényleg megnézett, miközben már
húztak is valamerre Ronnie-val.
Nagyon drukkoltunk, hogy Ronnie bal kezén begyógyuljon a
középső ujj – ha rendbe jön, játszott volna velünk –, a körömágy
gyulladt be, nagyon fájt neki, de tudta, mit kell erre szedni. Barta
a szokásos finomsággal közelítette meg a kérdést, és
félreérthetetlen mozdulattal mutatta Ronnie-nak, mit gondol, az
az ujj mitől készült ki.
Nők is jöttek, hol Millerhez, mert énekesnők akartak lenni – és
körbesusogták Jimmyt –, de barátnők és az ő barátnőik is jöttek
hol Paulához, hol Andyhez, szerintem azt számítgatták, hátha
jókor érkeznek, és Ronnie szabadnapos. Voltak, akik (Ronnie
híján) kedvesen érdeklődtek a furcsa külföldiek iránt. Egy helyes
optikus lánnyal még sokáig leveleztünk is.
Emellett a lemezzel is foglalkoztunk, és az anyag sokkal jobb
lett, mint a „végtermék”, egyszerűen azért, mert Miller és Andy
nem keverték össze időben a dalokat – máshol is elúszhattak –, a
CBS viszont a ’74-es amerikai turné miatt nem várt, ki akarta
hozni a lemezt. Két „belsős” hangmérnökre bízták, akik nem
sokat totojáztak, időre kész lettek – mert összecsapták. Ilyeneken
múlik az élet.
Jack Bruce is be-bejött, baromi jó fej volt, szájherflizett az Ő
még csak most tizennégyben, tényleg nehéz volt elhinni, hogy ez
velünk történik. Még behozta a híres Gibson basszusgitárját is, de
azon nem játszott velünk, mert egyik nap ellopták. Nagyon
szomorú volt, ez volt az a hangszer, amin annyi Cream-koncerten
játszott. Milliók ismerték.

Eközben itthon egy televíziós értekezleten az egyik

munkatárs(nő) kért szót azzal, hogy előző napokban az MSZMP
egy vidéki lapjában megjelent egy cikk, amiben az állt, hogy a
Ringasd el magad című dal – az LGT előadásában, „a
színdarabból ilyen módon kiragadva” – nem más, mint nyílt
felhívás a kábítószer élvezetére! És hogy ő azt gondolja, hogy a
dalt ebben a formájában nem kellene adásba engedni.
Egyetértésre talált.
Az öltözőben leforgatott fél dalt riportostul kidobták. A
Ringasd el magad öt évig nem mehetett sem a tévében, sem a
rádióban. (Egészen pontosan egyszer, egy szilveszter éjszakai
Táncoljunk összeállításban (!) lement, playbackről kamuztunk,
és Barta helyett Jasi volt a képen…)

El tudom képzelni, hogy szerkesztői értekezletek százai zajlottak le

úgy, hogy egy teremtett lélek sem azt mondta, amit gondolt. Létezett
valamiféle közmegegyezés, hogy ez így működik. Ha valakit szerettél,
attól elfogadtad. Ja, ilyen a mi életünk. Ha valakit nem szerettél, akkor
ugyanez miatt még jobban megvetetted.
Ha minket behívtak egy hivatalba, nekünk nem azt mondták, amit
gondoltak, hanem azt, amit kellett. És mi már arra válaszoltunk, amit a
helyett mondtak, amire nekünk válaszolni kellett volna. Értettük.
Nagyjából egy nyelvet beszéltünk, s ha nem is „együttműködtünk”, de
egymás nélkül nem működtünk. Letudtuk és hazamentünk.
Történetek a korai Abszurdisztánból.

Ha azt elfogadom, hogy a sajtóban nem lehetett megírni az igazat

– vagy csak ritkán, vagy nem „úgy”, vagy csak a „sorok közé” –,
ha tudjuk, hogy mennyiszer hazudtak, akkor érdemes lenne
elgondolkozni azon is, hogy az „odafenti elvtársaknak” szóló
hivatalos jelentésekben, feljegyzésekben és beszámolókban
mennyi önvédelmi szépítés, rossz és felületes következtetés,
csúsztatás, hazugság, netán rágalom fért el.
Aztán mára ezekből a „dokumentumokból” történelmi
kutatásokhoz használatos „forrásművek” lettek…

Egyszer, évekkel később vettem a gusztust

magamnak, s megkérdeztem a kedves felszólalót,
erre miért volt szüksége, mire valamit regélt arról,
hogy ő egy hajdú-bihari pártlapban olvasta ezt, és ő Klikk
csak idézte… Elgondolkoztam, az milyen, amikor
valaki Pesten szerez egy hajdú-bihari pártlapot, olvasgatja,
olvasgatja, aztán a tévés pártértekezleten kicsit idézget…
CSILLAGOS NÉGYES

Elsőnek valamikor a 70-es évek vége felé a lemezgyár lépett túl

a dalengedélyezési rendszeren, és nyilván Aczél elvtárs
jóváhagyásával, hopp, kiiktatta a Sanzonbizottságot. Az még egy
darabig úgy-ahogy tartotta magát, de aztán halkan kikopott
mindenünnen.
Ettől még a póráz nem lett lazább, csak kevesebb kéz
markolászta.
Az MHV lett a legfontosabb fórum, és már jogosult volt saját
hatáskörén belül eldönteni, mit is jelentet meg, s mit nem.
(Problémásabb esetekben nyilván ment egy-két „körtelefon”.)
Egy-egy nagylemez megjelenése élet-halál kérdés volt a
zenekarok, énekesek számára. A felvételek elkészülte és a bolti
megjelenés között csekély hat hónap telt el. Ezt úgy hívták:
„átfutási idő”. Akár szimbolikusan is érthető. Én mindenesetre
átfekvési időnek hívtam.
 Az MHV korlátlanul uralta a piacot, végül is egyedül
versenyzett. Bármit megtehettek.
Körülbelül ekkorról származik Erdős (egyik) elhíresült
mondása: „a mi szavunk, mi vonjuk vissza”. Hogy ő találta-e ki,
azt nem tudom, lehet, hogy Lenin vagy Szuszlov vagy egy ázsiai
uralkodó.
Talán nem nagy merészség azt állítani, hogy a kulturális
életben ő volt az első, aki megértette, építette és használta a
sajtó hegemóniáját. (A média szót, úgy emlékszem, még nem
használtuk.) Miközben tökéletesen végrehajtotta és -hajtatta a
felülről jött direktívákat a saját vagy kedvencei érdekében, ő
maga röhögve ki is játszotta azokat. Bizonyos nézőpontból
kilógott a szocialista összképből, harminc évvel megelőzte a
korát azzal (is), hogy saját „médiabirodalmat” épített, még
akkor is, ha ezt nem szó szerint kell érteni. Ő, eltekintve
bizonyos Hungaroton-kiadványoktól, nem tartott fenn lapokat,
neki elég volt néhány, a sajtóba bedolgozó „belső” bértollnok,
akiket főnökként kezelt, s akiknek tollba mondta a
kulcsszavakat, azok meg írtak ezerrel, kilógó nyelvvel.
A cikkek különböző újságokba való elhelyezése szintén nem
volt gond, az oldalakat akkor is meg kellett tölteni, a lapoknak
akkor is kellettek hírek, kellett a „tartalom”. Az ajándék
nagylemezek időről időre megérkeztek a szerkesztőségekbe, az
Erdős-brigád pedig írt, ahogy bírt. Így történhetett, hogy
nyalitollnokai kritikákat (!) is írtak a „saját” kiadványaikról.
Valamelyik új anyagunk megjelenése kapcsán az egyikük –
talán a Pesti Műsorban – „csillagos négyesre” értékelte a
produkciónkat. Azt, hogy „csillagos négyes”, csak Erdős
találhatta ki. Ez bőven volt annyira szellemesen cinikus és
lekezelő, hogy nem telhetett ki a tollnokoktól. És érthető volt a
csatolt üzenet is: akár a negatív reklámig is elmegy, hogy
tisztázzuk, azt ő dönti el és ő mondja meg, kinek hol a helye,
melyik kiadvány mikor, mennyire lehet vagy legyen sikeres!
Akiről akart, lelkes cikket íratott, rólunk fanyalgott a kis
csapata. Mint ahogy volt, akinek jutott kapacitás, hogy
„utángyártsák” a lemezét, volt, akinek nem.
Nem az adta el a legtöbb lemezt, akiét a legtöbben meg
akarták venni, hanem az, akit az MHV akart. Abból gyártottak.
Ez idővel változhatott és változott is.
’80-ban, mikor a LOKSI albumunk egy váratlan stratégiai
fordulattal hirtelen felkerült a büszkeségtáblára, meglepődtünk
nagyon, de aztán ment minden, ahogy szokott. Volt, akinek
tavaly igen, idén nem. Aztán két gyalog helyet cserélt a
sakktáblán, a lovacska extra zabot kapott, a bástyát felújították,
és a játszma ment tovább.

1982-ben, mikor még Schöni volt a menedzserünk, egyik nap

nála lebzseltem, valójában vártuk a barátnőjét, az énekesnőt,
mikor azt mondta: Jut eszembe, Papa (Schöni így hívott, pedig
majd’ napra tíz évvel volt idősebb nálam), tegnap Péter
mondott valami nagyon fontosat rólad, lehet, hogy üzenetnek
szánta… (Schöni Erdőst hívta Péternek, ők jó viszonyt ápoltak,
bizonyos ügyekben együtt is dolgoztak.)
 Schöni lenyűgöző személyiség, s főleg született diplomata
volt, és a kártya mellett a szélhámia is kedvenc társasjátékai
közé tartozott. Doktorúrnak kellett valaki, aki nyelveket beszél,
és segít neki a Nyugat felé való próbálkozásaiban, s közben úgy
gondolta, Schöni lehet az, aki közvetíthetne kettőnk között, rajta
keresztül könnyebben „kezelhető” lesz az LGT-kérdés, s talán
azt is remélte, hogy Schöniből ki tud szedni velünk kapcsolatos
információkat, mert a LOKSI-féle rövid fegyverszünetet
követően az LGT X. és az EMI-lemez apropóján újra sikerült
összerúgnunk a port. Visszaállt a szokott rend, nem beszéltünk
egymással.
Ezt megelőzően az első Katona Klári-lemez, a Titkaim
kapcsán is már csak a Lárikát koncertmenedzselő emberen
keresztül tárgyaltunk, pedig a Titkaim fontos anyagnak tűnt –
így utólag még inkább. Miután „nagykövet” került közénk,
Erdős egy jó szándékot sugalló, indirekt üzenetet küldött.
Azt mondta:
– Tudod, Schöni, Presser azt nem érti meg, hogy hiába
keménykedik a sajtóval, nincsenek egy súlycsoportban, és soha
nem is lesznek. Hősködhet, de a bosszú sosem marad el. Ha
nem az érintett újságíró, akkor a barátja, ha az nincs, akkor a
beosztottja, ha nem az ő lapjában, akkor a másikban, de vissza
fog vágni, és sose lesz vége. Ez egy alapszabály.
– No de Péter, Presser azt mondja, hogy ő sosem akart a
sajtóval se keménykedni, se háborúzni, pont te hangolod a
sajtót őellene.
– Hja, Schönikém, az már egy másik meccs.
 A mai napig nem egy és nem kettő engem még nem ismerő
médiaember, még ha sohasem hallott is kettőnk viszonyáról,
rossz szándék nélkül is ehhez igazodik, mert a Doktorúr szinte
átitatta az újságíró szakmát a Presser-féle sajtóutálattal
(újságíró-utálattal), és ez évtizedeken át az elődökön keresztül
valahogy még a mai, legfiatalabb médiagenerációig is
elszivárgott, mint valami talajméreg. Ez ellen védekezni nem
lehet túl könnyen. Nekem nem is ment.
Persze nem csak ezért lehet nemszeretve lenni, nem
varrhatok mindent az ő nyakába. Nyilván működhet sima
antipátia is, akár tettem érte, akár nem. (A doktorúrazás Koncz
Zsuzsától származott, s azok használták, akik nem akartak
Péterezni, csak ha épp indokolt volt, és osztályvezető
elvtársazni sem, kivéve, ha feszíteni kellett a húrt.)

2007-ben a legnagyobb magyar napilap újságírója készített velem

interjút. Nagy valószínűséggel „megrendelt” cikk volt, mert a Szigetre
készültünk, arra a bizonyos LGT-koncertre, és ez a „megjelenés”
beletartozhatott a marketingcsomagba… A lap nem tartott a
kedvencei között, általában osztottak, ahogy kell.
A vígszínházi szobámban ültünk, már vége volt a (nem túl barátságos)

kérdezz- (s ezért talán kissé kelletlen) felelek résznek, a fotós is pakolgatott,

mikor tekintettel az igen feszült hangulatú beszélgetésre,
megkérdeztem, hogy „bocs, de hadd tudjam már én is: mi a franc
bajotok van velem?”
Kicsit gondolkodott, s aztán azt mondta, hogy „lenyúlod az állami
megbízásokat”.
Mindenre számítottam, csak erre nem, mondtam – ez komoly? Tudnál
mondani egyetlenegyet?
Nem tudott.
Én se.

KINEK KELL AZ LGT?

1983-ban Erdős dr. számára megalapították a lemezgyár

leányvállalatát, a PRO-t, gondosan olyan nevet választva, hogy
szegény ki ne tudja mondani pvobléma nélkül. Távozásával
három vagy négy új főszerkesztője is lett a lemezgyárnak.
Próbáltuk megtippelni, na, most ki lesz a gazda?
Kíváncsiak voltunk, melyikük jelentkezik be értünk, de a
csend néma volt. Tudtuk, miről van szó.
Kiadói főszerkesztők, producerek, ilyen-olyan előnevet
viselő igazgatók csak ritkán kapkodnak a „nagy halak” után.
Velük nehéz, ők nem könnyen terelgethetők, ők már
„kialakultak”, múltjuk van, történetük, rajongóik. Esetleg
visszabeszélnek. Nekik megmondani a tutit, nem túl könnyű.
Már vitték valamire, valamennyire értik is a dolgukat, netán
véleményük is van. Nem beszélve a haladó szintű egóról.
Nagyon jó pszichológusnak kell lenni a velük való munkához.
Az LGT amolyan tengsz-lengsz státuszba került.
De mert ez nem volt se más, se rosszabb, mint azelőtt,
egyáltalán nem voltunk idegesek.
A főnököknek, producereknek inkább kezdő művészek
kellenek, azok a jók. Akiket ők „találnak ki”, akiket ők
tuszkolnak az éppen dívó divathullámok közé, s akik hálás
kutyiszemekkel nézik, ahogy „sztárt” csinálnak belőlük. Ha meg
nem sikerült, akkor a művész sajnos mégiscsak alkalmatlan.
Ez mindig is így volt, s ha netán a régi szisztéma feltámad,
így is lesz.
Hónapokkal Erdősnek a PRO-ba való távozása után Bors
Jenő hívott fel azzal a meglehetősen álságos kérdéssel, hogy
mondd, Gábor, nem kéne-e már lépni?
Dehogynem. És mégis hova?
Hát, hogy döntött-e már az LGT, hogy melyik szerkesztőt
választja?
Mondtam, minket ugyan a kutya sem keresett, így aztán nem
választhattuk egyiket se. Nekünk tök mindegy, jöhet bármelyik,
amíg nem szól bele a munkánk zenei részébe, és nem látogat be
a stúdióba.
Azt mondta, akkor majd ő kigondolja, és értesít. Elég lassan
gondolta ki. És nem értesített.

PÉTERKÉM IMRE

Fejezet az LGT hazai karrierjéből: a kapcsolatépítés

Péééterkém! – rikkantott Solti Jánoska egy hatalmasat, és

kitárta háza ajtaját. – Isten hozott!
 A lemezgyári főszerkesztő állt Soltiék lábtörlőjén, hetvenhat
percet késett. Ő volt az, aki az újak közül, pár hónapi hezitálás
után – sejthetően Bors vezérigazgató tanácsára – felhívott, hogy
szívesen lenne az LGT jövőbeni lemezeinek gazdája.
Jó, megbeszéljük.

Zenekari értekezlet.
– Hát igen. Valamelyik labelnél (alcégnél) csak kellene lennünk, ha
meg akarjuk csinálni a következő lemezünket.
– Jó.
– Hívjuk meg vacsorázni, még mindig az a legelviselhetőbb
időpocsékolás, hogy valakit közelebbről is megismerjünk.
– Jó. Sőt, szuper. Jánoskánál, jövő kedd, este nyolc.
– Jó.
Megüzentük.
– Mi meg találkozzunk kicsit korábban, hogy még egyszer átbeszéljük,
amit kell.
– Jó. Akkor kedd, hétkor.

Azon a kedden fél nyolc után koccintottunk először csak mi,

négyesben, amikor Somló megjött hétre. Aztán megint, és aztán
is.
A drága helyről hozatott kínai kaja időben érkezett. Nyolc
óra, mindent megbeszéltünk, az emberünk most fog csöngetni,
egy pohárkával vele is megiszunk, aztán vacsorázunk,
ismerkedünk, legyünk már jóban valakivel, ha együtt kell
dolgozzunk. Minden az asztalon, finom ételek, finom italok. Fél
kilencig beszélgettünk, akkor elfogyott az ír whiskey, erre
nekiláttunk a hűlő kajának, és ittunk egy kis bort. Lementünk a
pincébe biliárdozni (James és Jánoska), és ott is ittunk egy kis
bort. Kicsit furcsállottuk, hogy nem jön a vendég. Kinyitottuk a
vöröset.
21:16-kor szólalt meg a csengő.
Solti, a házigazda ment ajtót nyitni. A biliárdszobába
lehallatszott a „Péééterkém, Isten hozott! Gyere, Péter, erre
parancsolj…”
Jamesszel összenéztünk. (Tomi is összenézett, de ő egyedül.)
A történet innen már nem olyan érdekes.
Az emberünket Imrének hívták.

C E N Z Ú R A P E D I G V O LT

„Másképp emlékezés”
1985-ben megjelent az És ilyen a boksz? című, az LGT-ről szóló
riportkönyv.
Akkoriban kezdtek működni a kiadói gmk-k, s egy ismert
újságírón, a későbbi szerkesztőn keresztül egy ilyen társaság
talált meg minket, hogy mit szólnánk a kiadványhoz?
Mi úgy gondoltuk, ez lehet akár jó is, belementünk.
A könyvben sokan szerepelnek rajtunk kívül, ismerősök,
barátok, kollégák beszélnek rólunk jót, rosszat, ki-ki belátása
szerint.
Az egész könyvet elolvasva az látszik, hogy a szerkesztési elv
valami olyasmi lehetett, hogy négyünk különböző karaktere,
bandán belüli szerepe jól megmutatkozzon. Hogy a zenész
életforma, a gyakori összezártság, akár az ízlésbeli különbségek
adta súrlódások, a kisebb és nagyobb csattanások, hogy a
„másként emlékezés” jó hangsúlyos legyen. Az meg nekünk
mindig is jól ment. Nekem nem a leghálásabb szerep jutott,
többnyire a krónikásé. Akkor már rég zenekarvezető voltam, az
én mondókámmal volt szembeállítva az összes többi variáció.
Mint a „hivatalos” kontra „nemhivatalos”. Egyszerű, de mindig
működő dramaturgiai séma.

Montázs: Vető Gábor

Nem voltunk a legjobb passzban, bár egy nagy itthoni turnéra

készültünk – ami be is jött rendesen, csak akkor még nem
tudtuk, hogy így lesz –, a mögöttünk lévő két-három év minden
volt, csak diadalmenet nem. Jó dolgokat csináltunk, elég jó
lemezek kerültek ki a kezünk alól (Katona Klári, Zorán, Révész
Sanyi…), de a lemezcsinálás valójában szívás volt, kihasználtak
minket szakmailag, anyagilag egyaránt, maximum büszkék
lehettünk, ha jól sikerült. Az újabb angliai kaland is eléggé
felemásra sikeredett, itthon már nagyjából minden hivatallal
rosszban voltunk, az egyetlen az IRI (Ifjúsági Rendező Iroda)
volt, ahol nem tettek keresztbe nekünk, elsősorban azért, mert
még nem dolgoztunk együtt. Velük készültünk az újabb turnéra.
És azt is ide kell számítani, hogy tizennyolc-húsz évesen,
akármilyen szar az egész, kit érdekel, fiatal vagy, még bírod. De
mikor már negyven felé araszolsz, az agyad kicsit kevesebbszer
kapcsol automata hepineszbe.
Zenekarvezetőnek lenni nem azért volt rossz, mert sokszor
fel kellett kelnem, mikor még én is aludhattam volna, vagy
sokat kellett ülni a (hosszú éveken át „iker”) telefonnál. Azért
volt nagyon rossz, mert egy csomó időmet elvonta a zenéléstől
vagy a mindennapok jobb dolgaitól, mert olyan hivatalokba
kellett bejárnom, ahová nem szívesen mentem, s mert olyan
emberekkel kellett nap mint nap érintkeznem, akikkel
különben nem szívesen tettem volna ezt. S főleg, mert
sikertelen voltam, egyáltalán nem jó, egy tök alkalmatlan
zenekarvezető.
Nem voltam simulékony, minden az arcomra volt írva,
nagyon utáltam, mikor szemből átcsesztek, ha a pofámba
hazudtak, miközben tudva tudták, hogy tudom, hogy hazudnak.
 Hogy olyan pozíciókból is gyakorolták a felettes hatalmat,
ahonnan bármikor egy pöccentéssel lehettek áthelyezve,
átszervezve vagy kirúgva. De addig szüret!
Nem tudtam jól mutyizni, s mikor a zenekar (már túl későn)
megszavazta az „ezentúl korrumpáljunk mi is!” programot, az
első (és utolsó) akcióm az volt, hogy a kizárólag e célból
hazacsempészett hat üveg román konyakot az eredeti, fedél
nélküli farekeszben vittem be az Elizélt palotába. Az üvegeket
szalma védte a koccanástól. Jól mutatott.
A földszinten aztán mindenki megnézhette, aki a
páternoszterre várt, aztán a büfében, amíg megittam az első
kávémat, aztán ahogy cipeltem végig a folyosókon. Látta, aki
csak szembejött. Pont ezt akartam. A sétáltatás és az útlevelek
szabály szerinti leadása után a teli ládát bevittem a címzett
irodájába. Átadtam. Ő egyből betolta a sarokba, az íróasztala
mögé, és gyorsan rádobott egy halom iratot.
Nagyon utáltam, hogy ezt kell csinálnom. Utáltam ezt a
szerepet, a megfelelést a banda – beleértve magamat is – felé, és
megfelelni a hivataloknak is, legalább azon a szinten, hogy ne
csesszek el túl sok mindent. (Ez a kettő – különösen egyidejűleg
– elég ritkán sikerülhet.) Valahogy nem voltam ura az
életemnek, nem én irányítottam azt. Nem mindennap éltem
meg ezt ennyire drámaian, de sokszor gondoltam valami
hasonlót.

Függetlenül a szereposztástól, a hálás és kevésbé hálás szerepek

arányától, az a könyv a maga korában izgalmas és érdekes
lehetett. Egy külső szemlélő, az olvasó úgy érezhette, hogy
tisztességes anyagot tart a kezében. Nagyjából az is volt.
A megjelenésre engedett könyvben az arányok több mint
furcsán néznek ki, a valódi munkánkról, a dalokról, próbákról,
koncertezésről vagy lemezcsinálásról elég kevés szó esik. Csak
majdnem a mi könyvünk. Megjelenhetett volna akárhány részre
szétszabdalva is, valójában csak maga a könyvtest (kötés?
fűzés?) tartja egyben.

A zenekarokon belüli „másképp emlékezést”, a dolgok másként

való megélését mindenkinek el kell fogadnia, belső és külső
embereknek egyaránt.
Nem az egymásnak ellentmondó, hanem inkább az egymást
kiegészítő, megerősítő közös sztorizások a legjobb bizonyítékai
annak, hogy a legnagyobb egyetértésben is tök mást tart
fontosnak egy banda négy tagja, más részletekre emlékszik
másképp – vagy nem – vagy sehogy –, és más részleteket hallgat
rácsodálkozva. Hát még, ha vita van…
A stílusbeli különbségek, a komoly vagy vicces vagy
viccesnek szánt beszólogatások ellenére valahogy mindig
átszűrődik az anyagon egyfajta – hol szoros, hol itt-ott felfeslő –
összetartozás, vagy az a szeretetnek nevezhető valami.

Meg kell próbálni nem haragudni senkire, ha másképp emlékezik.

A rólunk szóló filmben, a rólunk szóló könyvben még azt is másképp
meséljük el, amiben teljesen egyetértünk. Az asztal végén nem veszel
észre olyan gesztusokat, amiket a tőled kettővel balra ülő igen, együtt
ültök, de egy időben több beszélgetés is folyik, neked kimaradnak
mondatok, amelyek tényleg elhangzottak, de te épp a pincérnek
magyarázod, hogy lekvár helyett mustárral és kecsappal kéne
megtölteni öt-hat palacsintát, s majd adod a jelet, hogy hozhatják,
figyeljen ám, főúr, te majd szemmel intesz, kié lesz. Aztán beleszólsz a
másik beszélgetésbe, és pont a kiszemelt áldozattól kérsz egy kis
pénzt, hogy előre odaadd a pincérnek, nehogy elcsessze…

Egy zenekar együttléte, munkálkodása egyszerre érzelmes és

racionális.
A régebbiek közül nem ismerek olyan hazai bandát, ahol a
tagokat valamilyen egymás közti szerződés kötné össze. Egy-egy
bandanév olyan volt, mint egy zászló, ha tag lettél, beállhattál
alá, s ezzel automatikusan fel is esküdtél arra. A rajongók
követték a zászlót, lelkesek voltak, mint az önkéntesek a
csatában.
A zenekaron belül többnyire kialakult egyfajta hierarchia,
általában az adminisztratív ügyekben leghatékonyabb ember
lett a zenekarvezető. Többnyire működött a „megbeszélés”
szisztéma, amiben ott bujkál a demokrácia minden előnye és
hátránya. Nyilván nem mindenki viselt ugyanakkora terhet,
zenei vezérből lehetett kettő is, volt akire a mörcsöndájzing
ügyek hárultak, de volt, akinek csak a dalokat kellett jól
eljátszani, és az is valami. És általában volt egy sztár, néha
kettő. A tagok alkatától függően a döntések könnyen vagy
nehezen születtek, ebbe sok minden bejátszik, az is, ha valaki
túl nyugis vagy túl lassú, de ha izgága, vagy hegemónia-
problémái vannak, ha örökösen kompenzál, az is. S ha buta
vagy csökönyös. Megszámlálhatatlan verzió.
Megtörténhet, hogy idő kell, amíg kiderül, hogy egy-egy tag
zeneileg nem illik a bandába, ha ebből kezd valami is
hallatszani, akkor már emberi gondok is támadnak. Van, aki jól
kezeli a gondokat, van, aki képtelen erre. És minden változik, a
külsőnk, a tudásunk, az idegeink állapota – nem mellékesen
fizikai és lelki terhelhetőségünk. Ha egy zenekarban a társad
elválik, vagy épp baba születik, az nem ugyanúgy hat ki a közös
munkára, mint ha egy „civil” munkahelyen történt volna.
Mindezek miatt folyamatosan változik a tagok közötti
viszony, frakciók alakulnak, és barátságok lazulnak meg vagy
esnek szét.

Somló ’85-ben azt nyilatkozza, mi már nem igazán

vagyunk barátok.
’90-ben azt, hogy csinálunk még egy Tabánt, és szépen
elköszönünk egymástól.
A ’97-es Volt 1 × 1 zenekarban meg azt, hogy ő nem tudta,
hogy a Nyugatiban búcsúkoncert lesz (Báj-báj Loksi! volt a
koncert címe).
2013-ban arra a kérdésre, hogy kivel szeretne még a világ
muzsikusai közül együtt játszani, Tomi azt válaszolja: Ray
Charlesszal – legalább feltámadna, valamint Picivel és a
zongorájával – ha akarja, ha nem –, de csak ha jó a kedve…
 Fotó: Miklóska Zoltán

Hát, valahogy így voltunk.

Mi sajnáltuk a közelebbről megismert nyugati bandákat,
hogy „tejelnek” a menedzsereknek, „ki vannak fosztva”, s mert
egy másik szisztémában éltünk, nem vettük észre, hogy
alattunk tolat a ló. Aztán a rendszerváltozáskor rengeteg
menedzser szállta meg a hazai kis „zeneipart”, de legnagyobb
részük gyorsan kikopott a szakmából.
Az LGT-nek már nem volt ilyesmire szüksége, ’92-ben
komolyan gondoltuk a búcsút.
Nem hittük, hogy egy visszaemlékező film (Volt 1 × 1
zenekar) lemezcsináláshoz vezet (424 – MOZDONYOPERA), az
meg újabb nagy koncertekhez és egy újabb CD-hez (A FIÚK A
KOCSMÁBA MENTEK). Az LGT-fesztiválon 99 százalékig biztos,
hogy csúnyán lenyúltak minket, de hogy mennyire, az örök
kérdés… Két nagy megmozdulás még hátravolt, a Sziget-
koncertjeink 2007-ben és az Újrahasznosítás-koncertek az
Arénában. És az utolsó. Alsóörs.

Fotó: Méhes Vilmos, 2013

„EGY KÉNYELMETLEN HAZUGSÁG”

Az Aréna-koncertek után történt, hogy egy címlapon (!)

megjelent egy tudósítás, amiben a lap munkatársa nem
kevesebbel vádolt, mint hogy biztos forrásból tudja, a négy
„Újrahasznosítás” buli honoráriumát az LGT ötfelé kellett ossza,
mert Presser dupla gázsiért játszott! (Magyarul, az LGT tagjaitól
elszedte az ⅓ gázsijukat.) A cikket nem írta alá…
Ez már annyira cefet volt, annyival az elvárhatónál is
lejjebb, hogy azt gondoltam, nem szabad válaszolni. Az LGT
történetében soha ilyen „osztás” nem csak nem történt, de fel
sem merült. A banda ügyvédje, Marosi Andris is azt mondta,
csak arra várnak, hogy bepereljük őket, hosszú időre biztosítva
lesz a címlap-szappanopera. Megnyerjük simán, de mire vége
van, megfürdetnek a mocsokban. Jó. Próbáljuk meg elfelejteni.
De nem hagyták. Egy levél várt a színház portáján. Az állt
benne, a levélíró mennyire csalódott, hogy erre képes vagyok.
Válaszoltam, hogy értem, de nem igaz. A következőben az állt,
hogy nem várt mást a fajtámtól. Erre válaszolni nem volt se
energiám, se gusztusom. S jöttek sorban. Hogy eddig szerette az
LGT-t, engem is, de azok után, hogy kifosztom a társaimat… –
ezekkel a szavakkal. Egyik a másik után. Dr. Marosi azt mondta,
várjunk, ráérünk perelni, az még ennél is borzasztóbb lenne.
Igaza volt.
Eltelt egy kis idő, és hív az újságíró, aki ezt a szarságot
csinálta. Hív újra és újra. Aztán felhívta Gabikát, aki a
koncertjeink „sajtósa” volt, s panaszkodik, hogy én nem veszem
fel, ha hív. – „Te azt gondoltad, hogy ezek után még szóba áll
veled?” (Addigra egy kollégájától már tudtuk, hogy ő írta…)
Néhány nap múltán e-mail jött.

From: ‚xxxxxxxxxxxxxxxx’
Sent: 2013. ……… 14:43
To: ‚PresserGabor’
Subject: Bocsánatkérés

„Kedves Gábor,

telefonon szerettem volna a megértésedet kérni, amiért a (…)

munkatársaként részt kellett vennem az LGT három februári telt házas
koncertjének anyagi vonzatáról szóló cikk összeállításában. Sajnos,
erre nem volt lehetőségem.
Öt perccel ezelőtt értesültem arról, hogy a cikk egy kényelmetlen
hazugságot is tartalmazott, és még mindig le vagyok taglózva.”
[Gyönyörű: „Kényelmetlen hazugság”. Íme egy szóösszetétel világpremierje. Nem HATALMAS

hazugság – nem RÁGALMAZÁS, nem HITELRONTÁS –, kényelmetlen hazugság. Sajnos azt

nem érteni a mondatból, kinek kényelmetlen a hazugság? Neki vagy nekem? – P. G.]

„Biztosnak tűnt a kiszivárgott információ a zenekar tagjainak eltérő

javadalmazásáról, mert már sok hiteles adatot kaptunk ebből a
forrásból…
Egy újságíró számára aligha van annál kényelmetlenebb, mint amikor
kiderül, hogy egy 100 százalékosnak tekintett információ teljes
egészében hazugságnak bizonyul.
A bocsánatodat kérem, de engedelmeddel egy kis megértést is
szeretnék kérni.
Sajnálnám, ha azt gondolnád, hogy előre megfontolt aljas szándékkal
akartunk Téged személyesen rágalmazni. Ilyesmiről nem volt szó, ezt
én szeretném meggyőzően bizonygatni.
[…]
Erről a jelenségről tájékoztattam a főnökeimet az értekezleten [sic!], de
még ez előtt befutott a – hamis [!!! – P. G.] – infó az eltérő
javadalmazásról. Ebből kellett cikket szerkesztenem, amelyet pontosan
a kiszivárgott – hamis – infó miatt nem írtam alá.” [Kiemelés tőlem. – P. G.]
[Ez igen: Tehát: ha tudjuk, hogy egy „hamis infó” alapján (a nagy nyilvánosság előtt)

megrágalmazunk valakit – akkor nem írjuk alá! Hát ezt a bekezdést érdemes lenne

elemeztetni. Jöhet nyelvész, stiliszta, médiajogász… – P. G.]

[Egy] „…nagyobb… újság… feldolgozhatja egy ilyen nagyszabású
rendezvény anyagi hátterét, annál is inkább, mert minden kutatásunk
azt igazolja, hogy az embereket három dolog érdekli igazán: A szex, a
pénz és a halál.”
[Szuper. Csak hát itt nem a feldolgozhatás, a kutatás a probléma, hanem a hazudás.– P. G.]

[…] „Ez egy ilyen ördögi kör, de ha valóban teljesen alaptalan volt, amit
írtunk, akkor tudnod kell, hogy kimondhatatlanul sajnálom.”
[Ez az! „Kimondhatatlanul.”

Ki kellett volna mondani ugyanott, ugyanabban a terjedelemben… „Bocsika: P. G.-t csúnyán

megrágalmaztuk, rossz hírét keltettük, ezzel Önöket, kedves olvasók, átb***tuk.” Ugyanez

pontosabban: Ne tessünk rágalmazni!

Címoldalon hazudni, aztán meg négyszemközt, levélben sajnálkozni?]

„Hogy stílusos legyek (sic!), ez a lelki teher benne van a fizetésemben

(sic-sic!), de könnyebben viselném, ha megbocsátanál.”
[Magyarul: „nekem bőven belefér, hogy beletapostam az életedbe, benne van a fizuban, de te

csinálj úgy, hogy nekem (még) könnyebb legyen…” Ha a cinizmus és a folyamatos

mellébeszélés „stílus”, akkor stílusos lett. Kérdezném, most mi lesz a 100 százalékos

informátorral? Azért őt leleplezni – ha létezne –, nem is rossz címlapsztori.

Meglehetősen ritka, politikusokkal való beszélgetéseim egyikén, mikor Dávid Ibolya

igazságügyminiszter egy interjút kért tőlem, azt találtam kérdezni, hogy a nyolc napon túl

gyógyuló lelki sérülés okozása mért nem büntetőjogi kategória?]

Jut eszembe a Doktorúr óvása: „nem keménykedni a sajtóval,

jön a bosszú…”
Már késő.
É S T É N Y L E G I LY E N A B O K S Z ?

Amikor az És ilyen a Boksz? kézirata elkészült, a gmk vezetője

azt mondta, be kell vinni az anyagot a Kiadói Főigazgatóságra,
kérni a soron kívüli elbírálást, mert – ahogy később mi is
rájöttünk – pontosan tudták, hogy a nemsokára induló országos
LGT-turnénál jobb kereskedelmi lehetőséget keresve se
találhatnak. Azt tanácsolták, hogy válasszuk a legjobb,
legegyszerűbb megoldást, legyen a felelős kiadó az együttes
négy tagja.
(Így, ha lett volna valami jogi gáz, a felelősség a miénk…)
Hogy ezzel ők semmi külön terhet nem raknak ránk, de
adminisztratíve ez a legkönnyebben járható út.
Ez igaz is volt, meg nem is. Főleg nem. Mert rám azért jutott
teher bőségesen.
A Kiadói Főigazgatóság, ami a Szalay utcában, a
Művelődésügyi Minisztérium épületében volt, néhány nappal
azután, hogy egy fiatal munkatársuk soron kívül elolvasta a
kéziratot, azt a „kompromisszumos javaslatot” tette, hogy ha
kimaradnak a szovjet, a román és a kubai turnékról szóló
fejezetek, akkor a kézirat azonnal mehet nyomdába. Különben
hónapokig is tarthat a döntés meghozatala. Próbáltam
győzködni az embert, de a kiadó gmk főszerkesztője folytatta a
percek óta tartó heveny bólogatást. Feladtam. Belementünk.
Kifelé jövet még egyszer megnéztem az ajtót. Nem volt rajta
a felirat, hogy CENZÚRA.
Az utolsó LGT-stúdiólemezen is akadt egy kis gond A szívbajt hozod
rám című dallal, miszerint: Gábor, ugye nem kell mondjuk, hogy ezt a
sort hogyan értelmezi, aki szovjetellenesnek akarja beállítani?

„Befordul a sarkon rózsaszín ruhád,

s a lánctalpakon zörög a görkorcsolyád…
A hajadban a masni mint ünnepi virág,
Klikk
Én menekülök, futok az utcákon át.”

Csak pár nap kellett, feladtam. Nem volt lelkierőm a harchoz.

A dal bármelyik másik részébe ugyanígy beleköthettek volna. –
Lánctalpak kihúzva. (Még a hernyótalppal bepróbálkoztam, csak kisebb sikere volt.)

Ennél sokkal jobb sorok is vannak a dalban. Végül is nem

mondhattam, hogy cenzúráztak – én húztam ki… [… és tudom, hogy a bajt

pontos jével kell írni.]

A forgatáson Tomi nem vehette fel a szovjet katonanő-jelmezt.

Fotó: Lippay Ágnes

A három szocialista országbeli turnéról szóló kényes anyagot

átfésülni, másodszor is öncenzúrázni hálátlan és lehet, hogy
hiábavaló feladat lett volna. Gondolom, már senki se akarta,
főleg nem a gmk, se a szerkesztő. A gmk sürgette, hogy a könyv
minél előbb megjelenjen, és árulhassák, mi meg próbáltunk,
dolgoztunk orrvérzésig, hagytuk az egészet a francba.
Kezdődött a ’85-ös LGT-turné.
 Az ominózus három fejezet kéziratát nem kaptam vissza.
Valahogyan „elkallódott” – azóta sincs meg.
Pedig a szovjet fejezetben benne se volt, hogy mind a három
LGT-turnét másik pártvezér „alatt” játszottuk. Néhány év alatt
meghalt a Szovjetunió Kommunista Pártjának három aktuális
főtitkára.
1982: Brezsnyev
1984: Andropov
1985: Csernyenko
Aztán Gorbacsov felhívta Jánoskát, és egyből megígérte,
hogy lebontja a berlini falat. Így neki nem játszottuk el az
Álomarcú lányt, s ő életben is maradt…
A Lo Ló S á G B a N

Megérteni a szocialista életet – ami nem mindig volt könnyű –

kicsit egyszerűbbé vált, ha valamennyi időt eltöltöttél a testvéri
országokban, de nem nyaralva, csoportban, kijelölt
útvonalakon, hanem mondjuk egy bandával, koncertturnén.
Ezek nem egyforma országok voltak, és rosszul egészítették ki
egymást. [A vicc szerint: Mi az a KGST? – Hat sovánka tehén feji a hetediket.]
Ami az ideológiai vonalasságot illeti, én úgy érzékeltem,
hogy Csehszlovákia hasonlított legjobban az NDK-ra. Romániát
mi nyilván másképp néztük és láttuk, mint a többi, kevésbé
érintett tagország, azt hittük, az nem lehet más, csak egy
egyszeri, beteg, történelmi zárvány. Lengyelországban a párt és
az egyház különleges és bonyolult szerepeket játszott egy, a
tragédia felé igyekvő rossz színdarabban, a zenész barátaink
magyaráztak erről, de nem igazán értettük, aztán érkezett a
Solidarność.
Bulgáriában csak kétszer voltunk, először tévéztünk, később
pedig talán ha öt-hat napot. Alig láttunk valamit, végig esett az
eső, hideg volt, az, hogy ott tudtuk meg, hogy Bartát megölték,
hazavágta az egészet.
A Szovjetuniót semmihez sem lehetett hasonlítani, nemcsak
a főnöki szerep, de az addig sehol sem látott hagyományos
szegénység miatt sem. Már rossz passzban kaptuk oldalba, ’79
május közepén indult a turnénk, elég vacak állapotok voltak, és
még hol volt ’84, az utolsó hat hetünk a Lolóságban. (Így
tanultuk a roma muzsikusoktól: az oroszok a lolók, a
Szovjetunió a Lolóság.)

36 ÓRA

A szovjet turné első helyszíne Leningrád. Vonattal mentem, a

harminchat órás út vonzott, aludni akartam egy
kimondhatatlanul hosszút. Rettenetes hajtás után épphogy
elkészültem egy filmes felvétellel, előre tudtam, hogy így lesz,
gondoltam, vonat, hálókocsi, az illesztéseknél kattogó sínek,
majd elringatódzom, és kipihenten kezdem az Első Nagy Májusi
Expedíciót. Hármasban vonatoztunk, a többiek repültek, két
kupénk volt. Lacika és Dunna bepakolt pár hangszert, amit nem
mertünk repülőn küldeni, és hozzám tették be azt a bazi nagy
táskát, amit egy Elizélt palotabeli osztályvezető küldött a fiának
Leningrádba. Kurva nehéz volt, Lacikáék ketten tették fel a
felső ágyra. Pici, át vagy ba**va, ezek nem könyvek, alájuk van
behajtva vagy ötven Trapper farmer. – Akkor dobjátok ki a
peronra, nagy a Keleti, elfér. – Nem lehet, mi vettük át, mi is
adjuk át. Hát ilyen emberekkel dolgoztam én. Szerettem is őket.
Délután volt, gondoltam, megpróbálom az alvást. Az
útlevelemet betettem a tornacipőmbe, azt meg az ágy mellé.
Lefeküdtem, és mire a vagon egyet moccant, elkezdődött a
filmszakadás. A határ túloldalán ébredtem csak fel, mikor
megemelték a vagont, hogy aláguruljanak a széles nyomtávú
tengelyek. Mind a két határőrség átengedett alva, ezt nem
hittem volna. A mieink még csak hagyján, de a ruszkik is. Egy
LGT-plakátot és jelvényeket kaptak Lacikától, átlapozták az
útlevelemet, és léptek is. Másodszor arra ébredtem, hogy
lekapcsolják a vagonunkat, manőverezünk ide-oda. Lvovban
voltunk, azelőtt Lemberg, azóta Lviv. Kikötöttünk a főépülettől
jó messze és hét sínpárnyira. Ott lettünk hagyva, egy szál
hálókocsi magában. Körülöttünk sínek és sínek. Bámészkodtunk
az ablakon kifelé, jó lett volna egy kávé. Legalább tizennégy
órát aludtam, akkoriban a heti átlagom lehetett ennyi.
Kikászálódtunk a folyosóra, egy gyezsúrnaja ült a kocsi
végében, egy kis asztalkánál. Köszöntünk szépen, ő próbált
szigorúskodni, mi egy kukkot nem értettünk, ő meg egyre
komolyabbra vette, de akkor Lacika megkínálta külföldi cigivel,
és a monológ odalett. A jegyeink eleve nála voltak, ezt nem is
tudtam, nézegette, forgatta az útleveleket is, de közben már
kitöltött nekem is egy teát orosz módon, csak a vizet forralta, az
esszencia a szamovár tetején volt szép kis edénykében. Kaptam
egy kockacukrot is, tudtam a dörgést, kockacukor a szájba, azon
keresztül kortyolgatunk sóhajtozva.
(Lénocska, Somló első felesége moszkvai volt, mi aztán
tudtunk teát inni.)
A hölgy csak oroszul beszélt, de megmutatta az óráján, hogy
meddig állunk itt félretolva. Hogy bevárjuk a milánói expresszt,
arra szépen felcsatolnak, aztán Kijev, Moszkva és Leningrád. Ha
nincs késés, az bizony még öt óra várakozás. Na ne, mondtuk,
akkor mi kimennénk a városba. Hogy azt nem lehet. Jaj,
dehogynem. Zsongtunk körülötte, hülyítettük, ebben voltunk a
legjobbak, sajnos az orosz volt az a szláv nyelv, amiből a
legkevesebbet értettük, de ilyenkor ez a legjobb, kedves pofát
vágni, mosolyogni, és érthetetlen szavakat duruzsolni, lehetőleg
egyszerre. Hozzá Sportszelet, Melba, nem borravaló, kedvesség.
A végén valahogy engedett. Elmutogattuk, hogy be kéne
kulcsolnia a két kupét, volt abban rizikó, hogy otthagytuk
mindenünket a holtvágány végiben. Kézzel-lábbal, de
kiderítettük, hogy ő nem megy el, nem megy sehová, a vagont is
lezárja belülről, és biztos, hogy ő lesz itt, mikor visszajövünk. Bő
három órát kaptunk. Rajtunk kívül csak egy idősebb szovjet
diplomata házaspár foglalt el egyetlen kupét, ők tuti nem
szállnak le, hogy megnézzék Lvov városát. Menjünk.
 A pályaudvar főépületét rohammal vettük be, tényleg
félelmetes volt átmenekülni a síneken. Tolattak is, gurítottak is,
igazi vonat is jött, leordított róla a zászlós vasutas, sejtettük,
hogy mit. Közben a hangszóróban nagyon kiabált valaki, úgy
tűnt, velünk veszekszik, hogy takarodjunk a sínekről, de már
nem volt visszaút, ugráltunk a vágányok között, valahogy át
akartunk jutni. Szemből is jött egy másik szerelvény,
szerencsére pont elég lassan.
Benn, az épületben annyi katona volt, mindegyik fegyverrel,
mintha háborúba indulnának, vagy épp filmforgatás lenne.
Álldogáltak, rengetegen feküdtek a földön, félig egymáson,
egyszerre volt abszurd és ijesztő.
Az épület maga igencsak rossz állapotban volt, később a
rövid nézelődés alatt ilyennek láttuk a várost is.
Nem romokat láttunk, de majd’ negyvenéves háborús
nyomokat. (Aztán Leningrádban is.)
Egyenesen kijutottunk egy térre. Én erre mindig úgy fogok
emlékezni, hogy hatalmas tér, már csak azért is, mert tőlünk
vagy száz méterre állt egy szürke busz, ahhoz meg a sor, ami a
pályaudvar lépcsőjétől indult. Én még ilyen buszt soha nem
láttam. Hosszabb volt, mint egy csuklós, de egyben volt, semmi
harmonika. Néztük, hogy lehet egy ilyennel egy városban
befordulni valahová, egyáltalán közlekedni? Márpedig a sor a
buszhoz állt. Kettesével, hármasával, nagyon sokan, a hátsó
ajtóhoz. Egy-két nő ha volt köztük. Mentünk a sor mentén, már
lehetett látni, hogy ez nem is egy busz, hanem kettő van
középen összehegesztve valahogy, de így még érthetetlenebb
volt a látvány. Kicsike csattanások hallatszottak, mindig azután
szállt fel a következő utas. Ahogy közeledtünk, erősödtek a
csattanások, azt mondja Dunna: te, skacok, ezek lövések.
[Valamiért az LGT-ben ezt így mondtuk: te, skacok!] Micsoda? – kérdeztem,
pedig légpisztolyom egy ideig nekem is volt. – Akkor itt
mellettünk, mindenki kivégzésért áll sorban? Kicsit röhögtünk,
de most már nagyon meg akartuk nézni. Látták a ruhánkon,
hajunkon, hogy valami dilis külföldiek vagyunk, simán
előreengedtek, de nem ám a sorba, csak mellé. (Kivégzésekkor
ez a jobb pozíció.) A hátsó peronon volt a felszállás, egyesével.
Már jó helyen álltunk, láttunk mindent. A puskát egy hosszú
láncra erősítették, és volt hozzá egy ember is. Az új felszálló az
ő kezébe adta a pénzt, tőle kapta meg a fegyvert, aztán ott
rögtön célzott és lőtt. Egyből megértettük a hosszú buszt is. Nem
busz. Csak volt. Céllövölde. Úgy tűnt, mindenki kettőt lőhet,
repeta nincs. Az utastérbe belépni nem lehetett, egy
pultszerűséggel volt eltorlaszolva. A fegyver valami komolyabb
légpuskának látszott, a céltábla, vagy amire lőttek, ott kellett
legyen a sofőrülés környékén, az autóbusz elejében. Ezt a
hangokból meg lehetett állapítani, részben a második
csattanásból, de valaki kiabált is bentről, a kocsi mélyéből,
bemondta a találatokat: vószem, seszt (nyolcas, hatos).
Mikrofonba beszélt. Hátul, a peronon fityegett egy kicsike
hangszóró, abban szólt irgalmatlan torzan. Néha ki-kimaradt a
mikrofonhang, olyankor jobban kellett figyelni, ha a lövész
tudni akarta, mik a számok. Szükség volt a szakkommentátorra,
a hátsó, lőállás-peronról nyilván nem lehetett elég jól látni a
becsapódások nyomait. A busz minden ablaka le volt festve,
képtelenek voltunk rájönni, hol ülhet a céltáblaellenőr,
ahonnan látja is a találatokat, s még valamennyi esélye is van,
hogy egy-egy gyengébb képességű ügyfél nem őt lövi nyakon.
Aki elhasználta a két golyót, a peron túloldalán már szállt is
le, daszvidányija. Ment minden zökkenő nélkül. Csak
bámultunk, de Dunna szólt, hogy már csak két óránk van. Nagy
nehezen elszakadtunk a világ legvalószínűtlenebb
céllövöldéjétől, már ha egy céllövölde lehet valószínű. Egy
széles utcát vettünk célba, arra fordult a legtöbb ember.
Visszanéztünk, a sor semmit se apadt, a lövés árát nem
kérdeztük, de ez tuti nagy biznisz volt.
Nagyon éhesek voltunk, csak találunk valami kajaboltot. Az
üzletek kirakataiban alig volt valami, ha nincs a céllövölde, már
el is ment volna a felfedezőkedvem. A kajabolttal baj volt, az
utcán állt a reménytelen sor, viszont megláttunk egy
cukrászdát, akkorát, mint egy áruház, és be is jutottunk, bár
zsúfolt házzal ment a cuki is.
Körbenéztünk. Egy csomó pultnál várakoztak az emberek,
volt idő felmérni a felhozatalt. Kizárólag torták voltak
mindenhol, de hatalmasak. Oké, uraim, ez van, nincs idő
keresgélni, vagy indulunk a pályaudvarra, vagy itt maradunk, s
akkor eszünk tortát. Mind a ketten tettek egy mozdulatot,
amiből azt véltem kivenni, hogy inkább megkeresnék az első
lángosost. Hiába vagyunk viszonylag közel, alig másfél óránk
maradt, még sorban állunk, vissza is kell menni, és át kell
vergődni a síneken, és megtalálni a vagonunkat, reméljük, nem
húzták el máshová. Ha ezt most elszúrjuk, itt emberhalál lesz,
és én tudom a neveket is. Talán mégsem volt a legjobb ötlet
kijönni a városba.
Én még ekkora tortákat nem láttam. Mint egy malomkerék.
Voltak hatalmas, szögletes tepsikben is, hát igen, nagy ország,
nagy torta. A buszlövölde után már nem is csodálkoztunk.
Kérdezősködtünk, hogy miből van, pázsáluszta, kákája torta?
Visszakérdeztek, hogy honnan, honnan? Vengrija.
Előreengedtek, és egy hölgy a sorból, aki icipicit értett
magyarul, valamit odakiabált az eladónőnek. Három szelet
tortát kaptunk, kábé húszszor harminc centis volt darabja, egy
arasz magas, és kábé fél kiló. Lemutogattuk, hogy tessék ezt
nekünk sok kisebb darabra felvágni. Szpaszíba, szpaszíba. A
végén volt kilenc – még így is hatalmas – szelet tortánk
háromféle ízesítéssel. Zöld, kék és rózsaszín. Kaptunk hozzá egy
csomó szalvétaszerűséget, vagyis csomagolópapírt felvágva,
meg egy papírdobozt, de abba nem fért bele minden.
 Még volt egy óra tíz percünk. Odaálltunk egy magas
asztalhoz, hogy kipróbáljuk, mink van. Cserélgettük, de
mindegyik annyira édes volt, hogy csak vihogtunk, ahogy
tömtük magunkba. (Ilyen édeset csak Indiában lehet enni, de
akkor ott még nem voltam.) Rengeteg vaj és krém is volt benne,
fulladtunk kicsit, de az éhségünk már el is múlt. Körülöttünk is
röhögtek, úgy tűnt, főleg rajtunk. Maradt hat szelet, és befért a
dobozba! Na de mekkora szeletek… Gondoltuk, ott hagyjuk az
asztalon, de aztán kitaláltuk, hogy elvisszük ajándékba a
gyezsúrnyicának, az nem lehet, hogy ezt senki se szereti, hát
sorok állnak érte, nem? Ha ennyire édes, akkor itt ez a menő, ők
így eszik, és kész. Tuti, hogy örülni fog. Nekem egy fillér szovjet
pénzem se volt még, kérdeztem Lacikát, mennyit pengetett
ezért a néhány kiló tortáért, szó szerint alig egy-két rubelt.
Mentünk a pályaudvar felé, a sarkon állt két kicsike néni nagy
kendőkben, szegénykék lehajtott fejjel nyújtogatták a kezüket.
Lacika már nyúlt is a zsebébe, pénzt vett elő, odaadta, aztán
elkezdte jó lassan, emelt hangon, artikuláltan kérdezni: tec-cik
egy kis tor-tát, mamika? A nénik nem értették, de mi ügyesen
kiemeltünk két csomagot a dobozból, és odanyújtottuk. Elvették
nagyon gyorsan, de azután olyan tanácstalanul néztek, hogy
majdnem sírni kellett.
Loholtunk tovább, sötétedett, és sehol nem égtek még
lámpák. Jól tettem, nem, Pici? Csórikáim, tudod, mikor esznek
tortát? Lacikának óriási szíve volt, még a bicepszénél is
nagyobb.
Berontottunk a pályaudvarra. Ha lehet, még több ember
volt. Sokkal. Rögtön az egyes vágányon állt egy végeláthatalan
szerelvény, az illegális átkelést így még csak megkezdeni sem
lehetett. Fiatalokat kerestem, hátha valamilyen keveréknyelven
összehozzuk a milánói expresszt. Végül egy srác tényleg
megmutatta, hogy a messzeségben van egy aluljáró.
Elindultunk, próbáltunk futni a tömegben, meglett az aluljáró.
Fura volt, hogy senki nem járt a lépcsőkön. Nekirohantunk. De
nem aluljáró volt, hanem valami pince. Vissza. Megint futottunk
az egyes vágány mellett, mikor észrevettük, hogy az egyik
vagon ajtaja a túloldalt is nyitva van. Gyerünk! Fel és a túloldalt
le. Megláttuk a hálókocsinkat, a helyén állt, csak volt köztünk
hat pár sín és a nemzetközi forgalom is fokozódott. Kezdtük
felfogni, hogy egy elég komoly vasúti csomóponton vazulozunk
(ezt egy rendőrtől tanultam) a sínek között. Jobbról egy szép,
fekete Pobjeda dudált, egy piros tányérsapkás nő vezette,
nagyon kiabált velünk, de nem állt meg.

(Mindig szerettem volna sínautóban utazni egyenruhás női

sofőrrel. A ’92-es Nyugati pályaudvari LGT-koncertek után
tiszteletbeli vasúti főtanácsosi rangot kaptam, vasutas
egyenruhám is volt, piros tányérsapkával. Aztán a tányérsapkát
a megasztáros időkben egyszer Soma Mamagésa kölcsönkérte, és
azt hiszem, még mindig nála is van, de sose vitt el sínautózni.)

(világos) Kék asszony

A gyezsúrnaja nagyon megörült nekünk, tényleg aggódhatott,
mi lesz, ha elveszünk. Átadtuk a tortahegyet, nagyon kedves
volt, be nem állt a szája, magyarázott, és abban mindig benne
volt, hogy vodki, vodicski. Vonogattuk a vállunkat, ő meg
nevetett nagyon. Végül azt sikerült összerakjuk, hogy errefelé
ezt a tortát úgy szokás enni, hogy először bőségesen megöntözik
vodkával, meg is gyújtják, s aztán cukortalan, erős teával a
legjobb. De lehet, hogy nem pont ezt mondta. Megszeretett
minket, kaptunk törülközőket, fürdőszobakulcsot, s mire
felakasztották a vagonunkat a milánóira, mi már tisztára
mosva, pizsamában, mint három beutalt, az otthonról hozott
csomagolt kajákkal piknikeztünk. Úgy lettünk elengedve, mint
akik az ismeretlenbe mennek, és már odafelé is éhen
halhatnak. Az otthon hagyottak közel jártak az igazsághoz,
végül is a női ösztön, főleg a szív csalhatatlan. Olyan sok éve
voltunk már egy csapat, hogy azt is tudták, mit küldjenek a
többieknek… Meghívtuk Olgát is, addigra már simán Olgáztuk,
de a rengeteg új utas miatt csak futkározott fel-alá. (Még a
milánói érkezése előtt ránk akasztottak két teli szovjet vagont,
azokkal lehetett valami dolga, bár azokból nem volt szabad
átjönni a nemzetközi hálókocsiba.) Csináltunk neki egy szovjet
vasúti tányéron egy csomó falatkát, mikor arra jött,
odatartottuk elibe, bekapott egyet, aztán ment tovább. Mikor
végzett, hozott egy üveg vodkát, szerencsére torta nélkül. De
pont kifogott minket. Egyedül én ittam alkoholt, de
Lengyelországban már megtanultam, hogy vodkát vagy annak
nevezett italt, azt nem.
 Elindultunk. Kaptunk teát, abba töltöttem a vodkából, azt
szürcsölgettem a fülkémben. Fura egy délután volt. Ez a pár óra
arról szólt, hogy akik a „tábort” vezetik, azok élnek a
legrosszabbul mind közül. Ha ők a szocializmus építésének az
élharcosai, akkor tuti, hogy ez a jó terv?

A képen Laux is, aki sosem játszott a Szovjetunióban, én viszont ki lettem nevezve
művészeti igazgatónak

BARNA LEE

A legelső szovjet turné előtti napokban Lárika hívott fel, nagyon

megörültem. Épp megjött Moszkvából, üzenetet hozott, egészen
pontosan egy cetlit, amin ezt láttam:
Lee dzseki, barna
Lee dzseki, kék
Lee nadrág, barna
Lee nadrág, kék
fekete csizma, bőrtalpú! bokán fölüli!
barna csizma, bőrtalpú! bokán fölüli!
és mindenhez a pontos méretek.

Néztem a cetlit, kikerekedett a szemem, mint aki nem érti, mit

szeretne egy csodálatos énekesnő ezzel a listával, pedig már
éledezett bennem a rosszat sejtés, Lárika meg rá is erősített
gyorsan.
– Hát igen – mondta –, megrendelés a tolmácstól. Aki
nemcsak tolmács, de turnéparancsnok is. – Aha. – Szóval van
abban ráció – folytatta –, ha ezt a kis pakkot a kezébe helyezed.
A csomagolás nem fontos. – De Lárika, minden magyar
meghívott karácsonyt rendez a turné nyitónapján? – Hát, aki
nem akar fennakadást, az igen. – Klassz. Lárika, te ismersz
kicsit, látsz magad előtt, ahogy kitartóan járom a budapesti
boltokat, hogy csókolom, érkezett 34-es barna Lee? Nem
cipzáras, gombos! – Gábor, én ezeket szívesen összeszedném
helyettetek, de holnap indulok Berlinbe.
Így a megrendelést nem szállítottuk le. Nagy csacsiság volt.
Leningrádban – ma Szentpétervár – az emberünk várt
minket a pályaudvaron. Útközben elmondta, ma délután még
pihenő, de holnaptól indul a bicaj, 12 estét nyomunk egy
slukkra a nagy sportcsarnokban, közben nincs szabadnap.
Átadta az egész turnétervet, minden úgy volt, ahogy a
megállapodásban. Éves államközi egyezmény keretében
vendégszerepeltünk, úgy, ahogy szezonról szezonra a többi
magyar meghívott is.
Az első alkalommal 30 nap, utána kétszer már 38 koncert 42
nap alatt. Viszont alig utazunk, Rigában 8, Tallinnban 8,
Vilniusban 7, Moszkvában 3 koncertet adunk.

Megkérdezte, sikerült-e mindent elhozni, amit az üzenetben

felsorolt. Mondtam, hogy nem volt időm, mert végigdolgoztam
az utolsó hetet, és ezt a listát nem túl egyszerű Budapesten
összekeresni. Nem szólt semmit. Az Oktyabrszkaja Hotelbe
jelentkeztünk be, a többiek már ott voltak. Emberünk, nevezzük
V.-nek, hosszasan beszélgetett a portásokkal, jó lassan, de
megkaptam a szobakulcsot. Irgalmatlan büdös volt a szobában,
gyorsan kinyitottam az ablakot, de nem volt jó ötlet. Így sokkal
büdösebb lett. A félemeleten, nagyjából másfél méterrel az
éttermi konyha rothadó cuccokkal teli szeméttárolói fölött volt
az én kis zugom. A melegben jó nagy döglegyek zümmögtek ott.
Érteni véltem, mi zajlik. Vissza a portára.
V. ugyanott állt. Nem vágott meglepett arcot, kérdezte, mi
újság? A kezébe adtam a szobakulcsot, mondtam, nézzen körül,
én addig megpróbálok itt szerezni egy repjegyet estére
Budapestre. V. a bajszát pödörte, hunyorgott. Ugyan már, mi a
baj? Mondtam, nyugodtan nyissa ki a szobámat, de jobb, ha visz
gázálarcot. (Mikor ennyire ki vagyok akadva, igyekszem
vicceskedni, hátha úgy könnyebb, bár ez ritkán talál
fogadókészségre.) Én maradok itt lenn. – De hát nem elég nagy a
szoba? – Menj, nézd meg. A portás elégedetten matatott a
pulton, tolmács nélkül is értette, minden jó irányba haladt. –
Megkérdezzem, hogy volna-e másik szoba? – Ahogy gondolod.
De ha inkább a repülőjegyről érdeklődnél, az is jó. Valamit
beszélt a portással. Az töprengő arcot vágott, kicsit túltolta a
szerepet, de nem volt ügyetlen.
– Tudod, errefelé rosszul fizetik az embereket, kicsit rá kell
segíteni, hogy ők is boldoguljanak valahogy, fordult felém,
némiképp utalva a nem hozott farmerekre is. – Értem én ezt,
segítsünk is rá, csak tudod, az is benne van a használati
utasításomban, hogy a leckéztetésre általában rosszul reagálok,
és akkor te kénytelen leszel jelentést írni. – Milyen kemény
legény vagy, mondta. – Nem olyan kemény, mint nyakas. Tudod,
mi az? (Kezdett laposodni a jelenet.)
– Én ne tudnám? – megpöckölte a nyakán az izmokat, úgy
szólt mint egy dob. Bivaly egy pasi volt, birkózó. – Szerinted ezt
mikor fejezzük be? – kérdeztem. – Mert ha… – lapozgattam a
noteszemben, mint aki valamit nagyon keres. – Intézzük,
intézzük, ne aggódj. – Köszönöm. Légy szíves, adj pénzt a
portásnak, nekem nincs még rubelem, váltunk és visszaadom. –
Nem probléma. Olyan szobát kapsz, hogy a tíz ujjadat
megnyalod, barátom. – Köszi, de a nyalás előtt még az előző
szobát lefürödném magamról. Beültem egy fotelba, vártam.
Utálom az ilyet, elmondhatta volna még a kocsiban vagy
bejelentkezéskor, hogy ez a pálya, itt fogsz lakni egy hetet, ha
nem kapnak jattot, elsőre elrettentő példával szolgálnak.
Csakhogy. V. nagyon haragudhatott az elmaradt karácsony
miatt, vagyis ezt párosban játszották le „barnáskék Lee”
jeligére. A portás nem biztos, hogy élből belém kötött volna, így
vagy úgy, ha nem is politikai, de „delegácija” voltunk. Nyilván
kapott némi biztatást V-től. (Hogy valaki egy turné 28. percében
már bosszút álljon, az még nekem is újdonság volt.)
Mindig meg kell tanulni a helyi szokásokat, bár ez a
„táboron” belül egyöntetű tradíció volt: a pult alatt van kicsit
jobb is, vagy „félretéve valakinek…” Elő a borravalót, és lehet a
tiéd.

Persze az is egy tradíció volt, hogy nem volt semmi.

V. így szocializálódott. Abba nőtt bele, hogy meg kell szerezni, ami
nincs, és még inkább megszerezni, ami van, mert az még nehezebb.
Hogy valahogyan ki kell verekedni egy jobb életet, ha a jég hátán,
akkor ott, élelmesnek lenni, élelmet szerezni (ez nemsokára a Szovjetunióban

is komoly program lett, a lengyel minta begyűrűzött), megtanulni a trükköket, majd

moralizálunk, ha lesz idő. Abban a világban nem volt más választása.
És ezt azért ismertük mi is valahonnan…

– S még valami. – Igen? – Tudod, Huszár elvtárstól kaptunk két

moszkvai telefonszámot, ha bármi problémánk adódik, a nap
24 órájában hívhatók. (Miután egyikünk se tudta, ki lehet az a
Huszár elvtárs, itt lett egy pillanatnyi szünet.)
– És most légy szíves, hívj fel mindenkit, hogy az ő szobájuk
rendben van-e.
– Rendben hát, mindent ellenőriztem.
 – Aha…
(Egy hónapig leszünk együtt. Nem jól kezdődik.)
A portás gondterhelten lapozgatott.
– Ami a kéréseidet illeti: Katona Klári három nappal indulás
előtt adta át a listádat. Hogy értsd: még magam miatt se fogom
körberohangálni a várost, hogy begyűjtsek ennyi szirszart. A
többiek se vállalták. Sajnálom, ha csalódtál, még nem ismerjük
egymást. Amit megígérek, az úgy lesz. Ezt nem ígértem meg, ez
így lett. Különben is, jobb cuccokban jársz, mint mi. (Márkás
trikó feszült az izmokon, drága farmer és csizma, igaz, a
farmerba élet vasalt, de hát istenem.)
A pulthoz lépett, valami pénzt gyűrt a portás kezébe, hozta a
kulcsot.
– Mehetünk. A poggyászodat már átvitték.
– Nagyszerű. Mennyit adtál neki?
– Százat.
– Aha.
Az nem szoba volt, hanem lakosztály. Elég nagy előrelépés
ilyen rövid idő alatt. A nappaliból balra nyílt a háló. A nyitott
ablaknál kis dohányzóasztalon, egy kicsi vázában szegfű,
mellette egy névkártya, talán a Goszkoncert leningrádi
főnökétől. És egy üveg szovjet pezsgő. Felemeltem, hogy
elolvassam, milyen. Az ablakon át a nap felforrósította, de
nagyon. Ezt elcsesztétek, srácok. Ha ez az üveg ennyire meleg,
akkor bizony jó ideje süti a nap, ez itt áll órák óta, ezt nem most
hozták ide frissen melegítve, ezt a reggeli takarításkor
készíthették be névjegyestül, vagyis ezt a szobát nem most
„kaptam”, ez a szoba már reggel is az enyém volt. Delegácija
vagyunk, bizony. Az egész szobaszínházasdi a beköltözésem
körül kissé szétcsúszott. Kivittem a meleg pezsgősüveget a
nappaliba, odaadtam V.-nek. – Ez a tiéd, vigyázz, forró, nekem
úgy tűnik, reggel óta süti a nap. – Tartottam egy kissé túlzottan
is hatásvadász szünetet. – Mondd, el tudnád olvasni a
névkártyán, ki küldte?
Már elég vörös volt a feje. Kezdtem sajnálni.
– Oké, nincs semmi baj, ez a kégli tényleg fantasztikus. Akkor
ezzel le is zárhatjuk az első fejezetet. Köszi.
Felállt, elköszönt.
Megnéztem a nappaliból jobbra nyíló helyiséget. Egy
zeneszoba volt, szinte hihetetlen. Középen egy zongora.
Felhangolva, egész jó. Gondolkodtam: kezdjek kipakolni?
Egyszer már költöztettek ki egy moszkvai lakosztályból, de arra
gondoltam, a mai forgatókönyv már eddig is elég változatos
volt, elmentem fürödni. Álltam a zuhany alatt, mikor furcsa
hangokat hallottam. Először megijedtem, mi a franc lehet, de
aztán felismertem a Somló-féle akkordokat.
Bejött megnézni, mi van velem, meglátta a zongorát, játszott
kicsit. Beültem egy fotelbe. – Milyen a szobád, Artúró? –
Ugyanez, de csak egy szoba-hall.
De ő járt jobban. Másnap reggel még heverésztem, mikor
kopogás, röhögés, a három technikusunk áll az ajtóban, Lobó,
Lacika, Dunna. Körülöttük a folyosón egy kisteherautónyi
doboz. Mi a büdös franc? – kérdeztem barátságosan. – Pici, az
van, hogy vettünk egypár szenzoros színes tévét, és kéne járatni
őket, hogy ha bekrepálnak, akkor még időben, itt
becserélhessük. – Klassz. És én miben segíthetek? – Hát nálad a
zeneszalonban elférnének, gondoltuk, beüzemeljük, aztán
meglátjuk, hogyan bírják a gyűrődést.
Lacika már ment is befelé, kezében hosszú kábeleken lógó
elosztókkal. Szemügyre vették a fali konnektort, számolgatták
az ampereket vagy valamit, és nemsokára nagyjából egy tucat
egymáson guggoló tévé villogott, recsegett, ordibált. Látványra,
akár egy falusi tévéstúdió, csak félő volt, hogy egyik-másik
kicsúszhat a rendszerből, és akkor lehet, hogy fel-felrobbannak.
Néhány készülék külső tokja színesebb volt, mint a közvetítés.
Megkérdeztem, hogy mit kell majd mondanom, ha a
takarítónőnek feltűnik, hogy nagykereskedelmi dimenzióban
nézek tévét, s netán felhívja a KGB-t. – Nem lesz semmi baj, csak
ne hagyd, hogy kikapcsolják, különben is, Tomié is közte van.
Érdeklődtem, hogy jól kombinálok-e, ha most azt gondolom, ma
reggel eladtak egy zsák farmert, miközben otthon
megbeszéltük, hogy ez a zenekar nem foglalkozik ilyesmivel.
– Neeem, Pici, nem. Az már eleve zsír volt.
–?
– Jöttek érte a magyar koleszosok, ők rendelték meg, és
innentől ők intéznek mindent, itt nem lesz semmilyen
csencselés. Ez a tuti.
– És V. tud erről?
– Dehogyis.
– Milyet hoztatok?
– Vegyesen.
 – Barna Lee volt közte?
Lacika, kezében egy tulipiros tévével, ami élből be se indult,
rám nézett.
– Pici, mi nem vagyunk hülyék. Azt kinek tudod eladni, ki
vesz fel egy barna Lee-t?
A liftnél értem utol Lacikát.
– Van még farmeretek?
– Nincs. Trikó. Az van. Húsz, de kurva jók.
– Szuper. Nem látszik, hogy hamisítvány?
– Pici, csak a hülyék vesznek hamisat, mikor az igazit
Magyarországon varrják.
Itt mondott három nagy márkanevet. Én nem tudtam.
Szuper. Akkor mi megveszünk öt darabot, légy szíves, válogasd
össze, a te méreted lesz a jó, asszem. Ha délután mentek
terepszemlére, add át V.-nek, csak annyit kérek, ha lehet, a
banda nevében…
Ezzel a V.-karácsony problémát – a magam nevében –
megoldottnak tekintettem.
Kezdődhetnek a koncertek.

Az első leningrádi ebédhez V. a Baku éttermet javasolta.

Elegáns helynek tűnt, a bejáratot egyenruhás, valódi rendőr
strázsálta, talán nem vagyunk ide elég jól öltözve. Odabenn a
kurvák a hosszú bárpultnál szinte kivétel nélkül a frissen divatba
jött, talán már „suhogó” tréningruhákban ültek, mire étlapot
kaptunk, és a finn zászlót az asztalunkra tette a pincér, kettő már
le is telepedett hozzánk, gyorsan rendeltek két italt,
megkérdezték, Helsinki vagy Stockholm, mondtuk, Budapest, már
ott se voltak, otthagyták a két whiskyt a jéggel, aztán
megszagoltam, tea volt, a végén mi a két whiskyt fizettük, a
rendőr pont benézett. A kaja fűszeres volt, és vacak.

„A SZOVJET DOKTOROK”

Abban az időben a leghosszabb távollétet a három szovjet turné

jelentette. Kemény volt, de belejöttünk, és jól bírtuk. Maga a
zenélés sosem volt fárasztó, azt mi mindig úgy alakítottuk, hogy
magunkat is feldobjuk, örömünk legyen benne. Sok
hangszerszóló volt, improvizáltunk, az És jött a doktor volt az
egyik olyan szám, amit véletlenül sem játszottunk kétszer
egyformán, de még hasonlóan sem. Az archívumunkban van
négy felvétel – „A szovjet doktorok” elnevezéssel –, melyeken
teljesen különböző stílusban hallható az opusz, hat és húsz perc
közötti hosszúságban, ahogy a pillanat, a hangulat, az
együttzenélés kiadta. Csak játszottunk, összenézni nem kellett.
Néha belekeveredtünk valamilyen komolyabb zenecsatába,
néha meg percekig olyan halkan zenéltünk, hogy még
akusztikusan is lehetett volna hangosabb a zene, aztán meg
durr. Ha free jazzt nem is, de free rockot is produkáltunk néha,
és volt, hogy nagyon bluesosra sikeredtek a szólók. A közönség
eléggé nyíltan kimutatta a tetszését, talán még inkább a háláját,
hogy házhoz vittünk egy kis szabadságszagot vagy mit. (A SZU-
ban akkor még nem lehetett vécéillatosítókat kapni.)
 Mi valóban teljes odaadással zenéltünk, valószínűleg
egyszerűen azért, mert úgy a legjobb. Ettől aztán nem volt a
közönség és köztünk semmiféle fal.
A leningrádi koncertek egyike után az öltözőben arról
tanakodtunk, hogy olyasmi szerepben vagyunk, mint amikor
Johnny Cash börtönökben adott koncerteket. Mi a béketábort
látogattuk szorgalmasan, és nem is kellett a „ketrecen” (Laux)
kívülre menni.
És akkor még nem láttuk, amit két héttel később Vilniusban
elég közelről megfigyelhettünk, hogy a buli után a sportcsarnok
mögötti placcon a rendőrök tucatjával dobálják be a rajongókat
az eredetileg a részeg állampolgárok összeszedésére
kifejlesztett dobozos dzsipekbe.
Somló a lemeszelt öltözőablakon kapart egy kis lukat, s
onnan filmezte a valóságshow-t, amíg a tolmács be nem jött:
A VILNIUSI DEKRÉTUM

Lacika ügyesen feltette Tomit a színpadra, nekitámasztotta a

Marshallnak, és ráadta a szaxofont. Pont úgy lógott Tomi
nyakában, mint egy basszusgitár, rögtön el is kezdett gitározni
rajta, de mert az nem szólt, Tomi hátranyúlt, kicsit feljebb
tekerte az erősítőn a hangerőt, de legalábbis valamelyik
gombot. A szaxofon így se szólalt meg, de ekkor rájött, hogy
nincs bedugva a zsinór, így aztán előkaparta valahonnan, és
megpróbálta beletuszkolni a szaxiba. James meg én nem tudtuk,
most sírni kell, vagy röhögni, de ekkor vettük észre, hogy már
Jánoska is játszik. Láttuk, ahogy tök komolyan dobol, csak nem
hallottuk. Egyszer sem ért a dobokhoz, légdobolt.

15 perccel korábban. (Ez már legenda. Több verziója is kering.

Olyat is hallottam, amiben már nem mi vagyunk a szereplők.)
Körülbelül negyedórával korábban a koncertnek ahhoz a
pontjához értünk, mikor James meg én kettesben maradunk a
színpadon, hogy egy gitár–zongora duóba csapjunk.
Legtöbbször egy imbolygó, tempón kívüli bevezetővel
indítottunk, szép lassan a Cabolo unisono témájára fordultunk,
ami pörgős és mutatós, s abból könnyen kifejlődhet a zongora-
meg a gitárszóló, hogy melyik mikor – ahogy épp éreztük. Ez a
kis intermezzo a koncertek dramaturgiájának is jót tett,
könnyebb volt ezután egy újrakezdés, mintha elejétől a végéig
négyesben folyamatosan nyüstöltünk volna. Azonkívül, hogy mi
ketten jól éreztük magunkat, Tomi és Jánoska ezalatt öt-hat perc
pihenőhöz jutott, néha kicsit több is kisikeredett. Most is ez volt
a forgatókönyvben, csakhogy James és én már vagy tizenkét
perce virtuózkodtunk, de hiába néztük a színpadra vezető
lépcsőt, a mi két emberünk nem jött. Nyomtuk tovább. Lassan
lejátszottuk a csillagokat az égről, de sehol senki. Lacika mint jó
színpadi technikus már elrohant az öltözőbe is, de ott sem
voltak. Túljutottunk a tizenötödik percen is, mikor egyszer csak
ott áll Tomi az első lépcsőfokon, arcán az a kedves mosoly, amit
mi már ismertünk. A „jaj, minden rendben, csak most, asszem,
kicsit nem tudom, mi van velem, de minden rendben” mosoly,
ami munkaidőben nem jelentett túl jót. Nézett minket, de nem
pontosan. A félhomály és a gitár–zongora duó által kelthető
maximális csatazaj leple alatt Lacika valahogy felvezette a
Marshallhoz, és nagyon jó szögben nekitámasztotta.
Hogy Jánoska hogy került a dobok mögé, azt egyikünk se
látta, valószínűleg önerőből. A légdobolás-bemutató után nem
sokkal már igaziból dobolt, végtére jó néhány dobos azért a
dobolásért is simán odaadta volna az egyik fülét, de mi nem
éreztük, hogy aznap este a ritmusszekciónk a megszokottat
hozta volna.
Valójában egy apró félreértés okozta ezt az átmeneti zavart.
A gitár–zongora kettős adta kis pihenő alatt Somló és Jánoska
úgy érezte, hogy a bizonytalan összetételű ebéd után a
gyomornak milyen jót is tenne egy konyak. Meg is találták a
büfét, ahol csekély eszperantó tudásukat is latba vetve két
konyakot rendeltek. Kaptak két kisebb üveg örmény konyakot,
aminek sokkal jobban örültek, mint a tervezett két felesnek,
kibontották, és neki is láttak. Jól használták az időt, hallották,
hogy fenn a színpadon szépen alakul a bravúrkettős, s mire
megtalálták a visszavezető utat, már nem kellett annyit cipelni,
a két üres üveg nagyjából mehetett is a kukába.
Tomi egy kis ideig még fáradozott az altszaxgitár
feltalálásán, de aztán Lacika kicserélte a két hangszert, és attól
kezdve Tomika egy hangfalon ülve viszonylagos biztonságban
pengetgetett. Mi is biztonságban voltunk, mert Lacika egyetlen
hunyorításra egyetlen kapcsolással kiiktatta a Marshallt a
szovjet elektromos hálózatból. Tomika belül erősen hallotta a
megpengetett mély hangokat, és a képzelet vitte tovább a bulit.
 Másnap megszületett a Vilniusi Dekrétum, amely kimondja,
hogy az elkövetkezőkben a koncertek előtt és közben csak közös
és lehetőség szerint jelképes mértékű alkoholfogyasztásra
korlátozzuk a jólétet. És ezt be is tartottuk. A koncertek utáni
protokoll nem került be a szóbeli szabályzatba, és általában
szolid, közös füstöléssel egybekötött pezsgőiszogatásban
manifesztálódott.
A Ya M a H a Fe S ZT iVá L

( I G A Z T Ö R T É N E T A L A PJ Á N )

1969 szeptembere. Joe Laux telefonál:

– Picikém, kapd össze magad, és kezdd el hangszerelni a
Gyöngyhajú lányt szimfonikus zenekarra, írod? 12 első hegedű,
10 második hegedű, hat brácsa, nyolc cselló…
– …olc cselló oké, de mégis, miről van szó egyáltalán?
– Picikém, amíg érdeklődsz, le is írhattad volna a fúvósok
létszámát is, de hát időd mint a pelyva, pénteken 16 óráig kell
postára add, ha sokat kérdezel, ki se hegyezd a ceruzádat.
– Péntekig? Joe, ma kedd van…
– Na, Picikém úgy látszik, kezded felfogni. Na jó, majd este
arra jövök.
– De nekem ma estére koncertjegyem van!
– Picikém, valaki boldog lesz, mikor megkapja tőled
ajándékba!
Szóval Joe Laux a Billboard című amerikai szakmai lapban
azt olvasta, hogy meghirdették az első Yamaha Nemzetközi
Dalfesztivált, és már el is tervezte, hogy benevezi az Omegát a
Gyöngyhajú lánnyal. Ugyan a nevezési feltételek közt az állt,
hogy a dal „szűz” kell legyen, azaz még nem jelent meg sehol, itt
Joe a Vagabund egyház előírásait emelte be a szabályzatba,
melyek szerint a Gyöngyhajú lány szűz, és kész, a lemezjátszó
tűje még nem ért a barázdához. Az, hogy már felvettük a
TÍZEZER LÉPÉS című lemezre, még nem jelenti a szüzesség
teljes elvesztését, mert a lemez még messze nem volt
forgalomban, és ismerve a lemezgyári sieteg tempót, majd
karácsony előtt bezuhan a boltokba.
A Billboard nem mellesleg a hirdetés mellékletében
közzétette azon munkatársai, tudósítói nevét, akiktől az adott
országban segítséget kérhetnek a nevezni kívánók. Ez a személy
Magyarországon Gyöngy Pál volt, zeneszerző, közismerten
kedves, régi vágású, finom úr. Ő a maga módján meg is hirdette
a tokiói nagy eseményt, de nem úgy, hogy arról mások is
könnyen értesüljenek, mivel ő benevezte a saját dalát.
Valójában a két ember nem tudott egymás akciójáról, sőt,
mindketten azt szerették volna, ha senki nem is tudna.
Azon a pénteken ebédidőben beálltam a sorba a Dob utcai
Nagypostán, ami az akkori Közlekedési és Postaügyi
Minisztérium földszintjén volt.
(Valamelyik emeleten ott ült Csanádi György miniszter, akit
konzis koromban szinte minden este a Zeneakadémia
nézőterén láttam. Érdekes, miféle embereket tűrtek meg a
komcsik a kormányukban.)
Kiemelt postahivatal. Kezemben egy nagy boríték, benne a
dal nagyzenekari partitúrája, minden szólamból egy példány (a
többit – ha bejutunk – majd a japánok másolgatják), a dalszöveg
angolul, s legfelül Kóbor, az énekes szólista, Laux, a menedzser
(!) – (ezt látta volna valami hivatal), valamint a szerző és
karmester (!) életrajza – vagyis az enyém.
Ez a három betölthető poszt volt a versenykiírásban, és mi
be is töltöttük. Ha bejutunk, ráérünk gondolkozni, mit
válaszolunk a hazai illetékesek kérdéseire.
Egy hónap múlva jött a válasz: bejutottunk! Azannya, most
mi lesz?
Az Interkoncertbe beküldött papírokon persze Joe már
dobos volt, én zongorista, semmi menedzser, semmi karmester,
Kóborra itt is azt mondtuk, énekes. Csak a szokásos
akadékoskodást, rutin szarakodást kellett kibírni – Laux ezt
fölényesen vette –, az utolsó percben meg is voltak a hivatalos
papírjaink, megkaptuk a japán vízumot, a szovjet beutazási
engedélyt, így már a fesztiválrendezők küldhették a
repülőjegyeket! Budapest – Moszkva – Tokió, az Aeroflottal.

Baromi hideg napon indultunk, az első különleges programpont

nagy meglepetésre egy kijevi kényszerleszállás volt, melyet
meglehetős izgalmak előztek meg. A gépen akkor már két színes
bőrű személy utazott, Kóbor halványzöld volt, én középkék. A
menetrend szerint még egyáltalán nem lehettünk Moszkva
felett, mikor megkezdtük a süllyedést, csak kicsit túlságosan
gyorsan, meg nagyon dülöngélve, miközben a sztyuvik
kiabáltak valamiket, de oroszul. Mecky ült mellettem rémült
tekintettel, az ablak felé fordulva azt láttam, hogy épületek
fölött repülünk, aztán csak kapaszkodtunk, és földet éréskor egy
darabig repkedtünk az üléseinkben. Bumbum, bumbumbum.
Nem volt még nagy repülési rutinom, de ez nem betonnak tűnt.
Sürgettek, ordítoztak, ki kellett szállni iszonyatos tempóban, a
nagy, fagyott havat tapostuk, szerintem szántóföld volt alatta,
messzire látszottak a reptéri hangárok. Kijev, Kijev,
mondogatták körülöttünk.
Egy épületbe lettünk beterelve, a sztyuvik eltűntek, innentől
mások kiabáltak velünk.
Jó ideig nem találtunk ülőhelyet, rengetegen voltak,
ösztönösen magyar hangokat kerestünk volna. Mecky se tudott
oroszul, ami nem volt fair, mert ő egyetemre is járt közpénzből,
többek között az én adómból, miért nem tanult rendesebben. A
hatalmas váróban ezrek zsúfolódtak össze, nem tudtuk, hova
forduljunk. Laux eltűnt. Ez azt jelentette, hogy szokás szerint
nem adja fel, már próbálkozik. Az óra azt mutatta, hogy ha most
elindulnánk Moszkvába, talán még elérnénk a csatlakozást. A
poggyászunkról semmi hír, akik hivatalos személynek
látszottak, nem azért nem válaszoltak, mert nem tudtak, hanem
azért, mert csak azt hallgatták meg, aki nagyon rákezdett
ordítozni, vagyis náluk magasabb rangú lehetett. A Yamaha
fesztiválnak valószínűleg annyi. Kezdtünk nagyon fázni.
Elmentem, hogy szerezzek forró teát meg valami kaját, Mecky
foglalta a helyünket, kellett egy találkozási pont, ha Blöró
előkerül. Bődületes sor állt a büfépultnál, legalább egy órát
álltam, de tudtam, hogy itt megtalálnak, ha valamiért kellenék.
Sorra kerültem, mutogatva kértem három tojásos szendvicset,
az látszott frissnek, akkor hozták, még gőzölgött a rántotta, meg
három teát. Mellettem állt egy pasi, akivel már pár szót
nyekegtünk várakozás közben, értettem, ahogy arra céloz, miért
nem kérek vodkát a teába. Jó ötletnek tűnt, még ha tudtam is,
hogy Mecky nem iszik alkoholt, de ez plusz fél százalék esély a
felmelegedésre. Simán megitta, vagy nem vette észre, vagy már
minden mindegy volt. Most kellene Moszkvában beszállni a
tokiói gépbe. Szerintem mind a ketten arra gondoltunk, hogy ha
most ide állna egy fűtött mikrobusz hármunkért, Tokió ide,
Tokió oda, mi hazamennénk Budapestre. Lehet, hogy Blöró
nem, sőt biztos. Nagyon elegünk volt. Üldögéltünk, nem tudtuk
miért. Joe Laux érkezett. Na végre. Hogy menjünk át a szomszéd
épületbe, megtalálta a csomagraktárt, jó lenne a közelében
lenni, ha van egy kis szerencsénk, ott vannak a bőröndjeink.
Más hír nincs. A tojás és a tea is már hideg volt.
Odaát találtunk helyet, de csak a bejárattól húsz-harminc
méterre, nem tudtuk, mire kell koncentrálni, lesni, hogy
kihozzák-e a csomagjainkat – ahhoz túl messze ültünk, hogy
felismerjük a cuccunkat mások cuccai közt, vagy hogy két-
három, még a repülőről ismerősnek tűnő ember mozgását
kövessük. A nagyórára néztem, Moszkvából mindjárt felszáll a
tokiói járat, na most akkor?
 Joe a raktár őreivel beszélgetett, meg mertem volna esküdni,
hogy az asztalnál ülő már az ő instrukciói alapján telefonálgat,
mert Joe úgy támaszkodott ott, ahogy a hivatalokban szokott.
Nézegettük, mi lesz? Nemsokára egy hölgy érkezett hozzájuk,
volt egyenruhája, de nem lehetett kitudni, milyen, nyilván
közelebbről se nagyon ment volna. És igen!!! A hölgy Joe
Lauxnak nyújtott kezet, beszélgetni kezdtek, de egyszer csak
megfordult és elment. Na, most mi van? A hatalmas zajban
néztünk egy némafilmet.
Nem akartam odamenni mamlaszkodni, tudtam, ha kellek,
jön a jel. Telt-múlt az idő, de Joe maradt ugyanott, ez mégiscsak
jelenthetett valamit. Mecky csukott szemmel ült, lehet, hogy
bealudt, és már csak egy 500-as Fiatról álmodott, ami innen
hazaviszi. A tokiói gép jó messze járhatott. A hölgy visszajött
egy egyenruhás férfival, és Joe-val együtt eddig ismeretlen
irányba távoztak. Az emberek megállás nélkül jöttek-mentek,
nyitogatták az ajtókat, azt a hatalmas teret amúgy se volt sok
esély átfűteni, emlékeim szerint akkora volt, mint a Nyugati.
Annyira fáztam, hogy egy kisebb üveg vodkában láttam az
átmelegedés egyetlen esélyét.
A válltáskámat, ami jó nehéz volt, benne a komplett
partitúra és a javított szólamok is – akkoriban a reptereken még
nem mértek kézipoggyászt –, letettem az alvó Mecky mellé, a
szíját ráfűztem az ő cuccára, és elmentem felderíteni a túlélés
valahány árnyalatát. És éhes is voltam – egy tojásos
szendviccsel engem nem lehet megvenni –, fürkésztem.
Csakhogy ebben a hangárban sehol se volt büfé, itt irodák és
boltok voltak. Nem mertem túl messzire menni: mi lesz, ha Joe
visszajön, és akció van? Jó boltot találtam, mert a Matrjoska
babák, hímzések és kis Lenin-szobrok mellett volt fekete
rozskenyér, papírba csomagolva, az a klasszikus. Árultak kefirt
is, és vettem egy kicsi üveg Gorsicát is, azt a fantasztikus orosz
mustárt, ami olyan csípős, hogy falra is mászol, és hogy meleged
lesz tőle, arra nem kell mérget venned, arra ott a Gorsica.
Vodkából csak nagy üveg volt, gondoltam, nem baj, legfeljebb
elvisszük. [Akkor még bármennyi folyadékot felvihettél az utastérbe, de zsebkést is, volt
is nálam.]

Valamikor e tájban kezdődött az összeomlás. Itt vagyunk egy

olyan város repterén, ami nem volt az útitervben. Lekéstük a
csatlakozásunkat, most épp Japán felé kellene repülnünk,
holnap, ottani idő szerint este már próbánk lenne – egyelőre
csak zenekari, de az milyen fontos –, mi meg ülünk itt, elzárva a
világtól, s még egy érvényes jegyünk sincs, ami valahová
elvinne innen. Már éjszaka volt, arra ébredtem, hogy egy fehér
köpenyes hölgy egy tálcát tol a kezemhez, valamilyen fánkok
voltak rajta. A jobb vállamon Joe Laux aludt, nem kértem
fánkot. A hölgy továbbment. Pokolian fájt a gyomrom a
mustártól. Nem volt akkora ötlet. Egy cetlit találtam a zsebembe
gyűrve: Pici, kelts fel hétkor! Negyed hat volt, nem mertem
elaludni, gondolhattam, hogy a hetes keltés egy terv része.
Mecky is fenn volt már, nem kért se mustárt, se fekete kenyeret.
Elég depressziós ébredésen voltunk túl, ha ez alvás volt
egyáltalán. Aztán hat órakor a fejünk felett olyan erővel szólalt
meg egy csokor megafon, hogy az egész terminál felébredt,
inkluzíve Laux utas is. Fogalmunk nem volt, mit mondtak be.
Újra jött a fánkos néni, felálltam, és minden nyelvérzékemet
összeszedve lemutogattam neki, valamennyi pénzzel a
kezemben (aztán az övében), hogy mi lenne, ha hozna egy üveg
szovjet pezsgőt, annak tudtam is a nevét. Elég gyorsan ráállt, és
mindenáron akart fánkot adni ajándékba, de kivédtem. És
nemsokára jött is, a tálcán, egy újságpapírba csavarva, ott
gurult az álcázott sampanszkoje a maradék fánkok között. És
három papírpohár. Hogy ebben a kurva hideg orosz télben
honnan szerzett langyos pezsgőt, már az is valami, de édeset
hozott. Ez kész. Úgy nézett ki, ma nekem semmi se sikerül.
Joe azt mondta, elindul az irodákhoz, megpróbál valamit. Jó,
itt várunk. Hé, Blöró, itt egy üveg vodka, hátha tudod használni.
Nem tudtam kinyitni, parafa dugó volt benne, fehér viasszal
lefogva, nem volt dugóhúzóm, a körülöttünk ülők nem úgy
néztek ki, mint akiknek van. Picikém, fejlődsz, mondta a
zenekarvezetőm. Fél kilenc lehetett, mikor jött visszafelé.
Láttam, hogy valamit kibundázott, ismertem az arcán minden
millimétert. Egy cetli volt a kezében.
Azt mondta, gyerünk, irány a csomagraktár, valahogy
megkeressük a bőröndöket, és megpróbálunk feljutni egy
Isztambul – Kijev – Moszkva gépre, úgy néz ki, fölengednek. Ha
lehet, most ne pöcsöljetek. A raktárajtóban már újra a „mieink”
voltak, mosolyogtak Józsira, nyilván valamennyi pénz már az
éjszaka gazdát cserélt.
Egy oldalajtón vittek be, és azt hajtogatták, cén minyut! Az
egyiknek gyorsan a kezébe nyomtam a finom, édes
sampanszkojét.
Csomaghegyek között, kezünkben a csomagbárcáinkkal
végül megtaláltuk a három bőröndöt. Hogy hogyan tudtunk
felszállni, és mit kerestünk az isztambuli járaton, amire sose
volt jegyünk, s ahová felcipeltük a csomagokat is, azt csak a
Jóisten érthette. Szegény utasok néztek minket azokban a
kabátokban, a hosszú hajunkkal, bőröndöstül. Kicsit hátrébb
két néni keresztet vetett, pedig Kóbornak nem volt szakálla.
Időnként félve megkérdeztünk valakit: Moszkva? És mutattunk
előre, ahol a pilóták ülnek. Dá, dá, mondták, s közben
igyekeztek nem nézni ránk, a három kezdő ufóra.
Mikor a gépünk begurult a főépület elé, és megláttam a
Москва – Внуково feliratot, kicsit megnyugodtam. Az órám
szerint bő két és fél óra volt a tokiói gép indulásáig, Laux még
Kijevben, valamilyen irodában, ki tudja, hogyan, elcsípte az
utolsó három helyet. Kóbor János simítgatta széjjel az
összemorzsolt tegnapi jegyet. Ezért a landolásért sem volt oda,
pedig a pilóta mindent megtett, amit a jégen lehetett. Mikor újra
ránéztem, az arcán a szín valamennyit változott, hunyorított,
mint aki nem hiszi, amit olvas, és ennyit mondott: De hát ez a
Vnukovo. – Hála istennek. Én egész úton attól féltem, hogy
egyszer csak bemondják: A következő megálló Krasznodarszk. –
Nem érted? Ez Vnukovo. – Na. És? – Hááát, mutatott a gyűrött
papírra, a mi gépünk a Seremetyevóról indul!
Kínjában már mosolygott.
Negyven kilométer, ezt mondta kiszálláskor a pilóta, aki
megengedte, hogy a gépén tujázzunk. A reptér előtt akkora sor
állt, mint a Lenin-mauzóleumnál. Legelöl egy táblán: TAXI.
Egyikünk se beszélt már. Ezt tényleg nem lehetett elhinni. Már
csak követtük a főnököt. Mentünk előre, ma azt mondanám,
mint három ufóból készült zombi. Nem értettük, hol vagyunk,
de már azt se, hogy kik. A sor elején két rendőr téblábolt, de
nem volt rájuk szükség, mindenki fegyelmezetten állt és várt,
taxi, ha néha jött egy, vagy megállt, vagy nem. A zenekarvezető
az egyik rendőrrel beszélgetett, pontosabban adott neki egy
ötdollárost, ami akkoriban még New Yorkban is irgalmatlan
nagy borravaló volt, és adott egy feladatot is, hogy a következő
taxi, ha akar, ha nem, ide kell kanyarodjon, mert menni kell a
Seremetyevóra. A rendőr egyből kiintett egyet a továbbhaladni
szándékozók közül. A sofőr kiszállt, zavartan nézett, erőtlenül
tiltakozott, mi nem igazán értettük, ha egyszer taxi, akkor miért
baj az utas? A mögöttünk várakozó tömegből is szólaltak meg
hangok. A rendőr csak állt. A kocsi csomagtartója tele volt, két
nagyobb faládában vodkásüvegek, egy kerék, végül is beültünk,
a bőröndöket ölbe vettük, és elindultunk a vágyott reptér
irányába.
Öt méterre se voltunk a rendőrtől, mikor a sofőr már le is
állította a taxiórát. Semmi értelme nem volt túlreagálni, előbb
vagy utóbb úgyis kiderül, mit akar. Soksávos úton mentünk, a
Volga jól bírta a tempót, csak ne csúszkáltunk volna összevissza.
Volt, hogy két sávon át. Szégyelltem sikítani, pedig jólesett
volna. – Sztó. – Odanéztem, mert addig csak az utat bámultam a
bőröndömbe kapaszkodva. A bőrönd az ölemben messze nem
takart annyit, hogy ne látnám, mi zajlik az úton. – Sztó – mondta
újra. Nem szóltam, vártam, mit mond a főnök. Joe a bőröndje
mögül azt mondta: Picikém, egyezz már meg vele. Kezdtem
megvilágosodni, mint eper az árnyékban, hogy ezek nem
taxisok, hanem vodka-nagykereskedők, és valószínűleg sose
visznek utast, legfeljebb vevőt. Sztó i gyjeszjaty, mondtam én, ha
már a Klauzál téren nevelkedtem. Száztízre gondoltam. A sofőr
egy pillanatra rám nézett, de nem szólt semmit. Nem voltam
biztos benne, hogy jól mondtam-e oroszul, de láttam, hogy érti.
Ezt abból láttam, hogy láttam, hogy nem érti. Tehát jól
mondtam, jól ejtettem, vagyis nem érti, hogy mért száztíz – száz
helyett. (A felfelé alkuvás lényege az, hogy teljesen összezavarja
az eladót, s néha szórakoztató is.)
Repesztettünk a jégen, helyenként sáros hóban,
remélhetőleg Seremetyevó felé. Az óráink szerint hetven
percünk, ha volt, mikor sejthetően már a reptér fényeit láttuk a
távolban.
– Amerikanszkíj papirosz? – kérdezte a sofőr.
– Nyet, vengerszkíj – mondtam. Kivettem az útlevelemet,
megmutattam a fickónak. Értetlen képet vágott. Hátul az
idősebbek hallgattak, a Volga fűtése ment ezerrel, talán be is
aludtak. A sofőr jobb kézzel mutatta, hogy adjam oda az
útlevelem. Ismertem a mozdulatot, lehet, hogy határőr volt
korábban. Egy ujjal lapozott előre, hátra. Gondoltam, netán a
reptéren nem ugyanoda kell állnia, ha külföldit tesz ki, vagy ha
nyugatit, ide, ha keletit, oda, vagy ki tudja? Visszaadta, nem
szólt semmit, de aztán mégis: Amerikanszkíj cigaretta? Aha. Az
van valamennyi, akkoriban pipáztam, de néha volt nálam
társasági cigi. (Kellett a pipa, mert huszonegy évesen még
mindig úgy tudtam kinézni, mint egy elégedett hetedikes.)
Felnyitottam a piros winstonos doboz tetejét, és tettem egy
kínáló mozdulatot. Ballal továbbra is a kormányt fogta, jobbal
kivette a kezemből, és a szájához emelte a dobozt. Óvatosan,
foggal próbált kihúzni egy szálat. Elsőre nem jött ki, másodikra
se. Egy pillanatra megtartotta a szájában a dobozt, csak addig,
amíg jobb kézzel sebességet váltott. Üresbe tette (a Volgák sokat
fogyasztottak), megint megcsúsztunk, most már hangot adtam
ki. Ott hagyta a jobb kezét a váltón. A dobozt szájjal kicsit
összébb szorította, és ügyesen a nyelvével kicsit megmozgatta a
filtereket, ettől ki is tudott szívni egyszerre vagy nyolc cigit,
néztek kifelé a szájából, mint a Sztálin-orgona. Egy kisebb darab
celofán ragadt a bajuszára, de aztán ugyanúgy nyelvvel, baromi
ügyesen egy kivételével minden szálat tök rendesen vissza is
tolt. Nagyon komoly mutatvány volt, manapság százezres
kattintása lehetne a neten. Kérdőn rám nézett. Mutattam, köszi,
én nem. Feldobta a műszerfalra a doboz cigijét.
Bekanyarodtunk a reptérhez. Kipréseltem magam előtt a
bőröndömet, Meckyék is kászálódtak, a sofőr visszatért a
sztóhoz, egyre határozottabban, de nekem nem volt időm
tovább játszani vele, mert észrevettem egy hordárt, gondoltam,
feldobjuk a kocsijára a cuccainkat, ha valamikor, most jól jöhet.
– Józsikám, pengesd ki a taxit! – előrébb léptem, ordibáltam,
gálóó, gálóó, és elkezdtem két kézzel integetni a hordárnak,
hogy jöjjön már, ide, ide! Józsi vakarászta elő a farzsebéből a
pénzt, mikor hallom, hogy a taxi hatalmas gázzal kilő
mellőlünk, csak úgy röpült a sár, közeledik a hordár, amilyen
hülye, a kocsija nélkül jön, de közben az már rendőr volt, nem
hordár, csak ott, a távolban épp a poggyászos kocsi mellett állt.
Mert imádják a tányérsapkát.
A seremetyevói rendőrök nyilván nem voltak buliban a
vnukovói vodkaforgalmazókkal, szerencsétlen taxist majdnem
a Gulágra küldtem, írhatott volna róla a Hobó.

Szó szerint futtában értünk a géphez, úgy szálltunk fel az IL–62-

esre, hogy ömlött rólunk víz. A taxis előre állt bosszút, mert a
legtávolabbi bejáratnál tett ki minket.
A gépen telt ház volt, újra külön ültünk, de aztán a Mecky
melletti utas odajött, hogy cserélhetünk. Megköszöntem, milyen
kedves. Aztán láttam, ahogy a hűlt helyére pillant. El akart
onnan jönni, gondolom félt, ha oldalra nézett.
Megmosdottunk, amennyire lehetett, kaptunk vacsorát, volt
vagy kilenc óra még az útból, mikor egy elegáns úr lépett
hozzánk, és azt kérdezte magyarul: maguk az Omega, nemde?
Igen, igen. Kezet nyújtott: Gyöngy Pál vagyok. Nagyon kedves
volt, látta, mennyire kikészültünk, kicsit beszélgettünk, főleg
Kijevről, aztán elköszönt. Még megmutatta: ott ülnek a
csehszlovákok, Vondráčková, látják? Tényleg ott ült az
énekesnő, aki az egyik legszebb nő volt a Béketáborban, az
irigyek azt mesélték, hogy a miniszterelnök szeretője, de az is
igaz, hogy független források ezt csak megerősíteni tudták.
Észtvesztően nézett ki, nagyon gazdagon, de finoman felöltözve,
Meckyvel azt beszéltük, hogy heti váltásban bevállalnánk
Csehszlovákia vezetését, ha a munkaköri leírásban ott lenne az
énekesnő is. Joe Laux valahol előttünk aludt. Amit ő végigcsinált
az előző 36 órában, arra senki más nem lett volna képes.
Mentünk Tokióba.

Valahol Szibéria fölött újra elsétált mellettünk a hazai kolléga.

Mikor már leült a helyére, Kóbor János szólalt meg mellettem,
csak úgy maga elé: Gyöngyhajú Pál.

TOKIÓI TÖRTÉNE TEK

A felvezető kalandhoz képest elhozni a Yamaha fesztivál

különdíját már gyerekjáték volt.
A PROGRAM:
1. nap
Becsekkolás az Imperial hotelbe, amihez foghatót később se
sokat láttunk.
Hárman három szobában. Gyümölcskosár, bonbonok, rajtuk
kártyán, aranyozott betűkkel: ajándék a hoteltől! Ismeretlen
használati eszközök mindenfelé. Halk kopogás: lazacos, sajtos,
kaviáros szendvicset, kisebb süteményeket tesz le egy gésának
látszó hölgy. Hajlongva kihátrál.
Csak a fürdőszobában három telefon van, egy a vécé alján
(kívül), a két láb között, világluxus à la 1970.
Mecky jön át. Bekapcsolja a tévét. Színes! Nevetgélünk. A
készüléken elöl négy gombbal tetszés szerint keverhetők a
színek.
Tom Jones énekli a Delilah-t. Mecky filmez, a kezemet
kikomponálja a képből, nem látszik, hogy a képernyő alatti négy
gombot én csavargatom. Mikor magasabb hangokat kell
kiénekelni, kezem a piros gombon, kéket is adok hozzá, szegény
Tom Jones arca az erőlködéstől belilul, a könnyebb fekvésekben
visszaveszek a pirosból, adok a zöldnek, kéknek, röhögünk, de
nagyon. Pont ilyen életre vágytunk.
A zenekari próba. Kezemben a pálcával állok a karmesteri
pulpituson. Egyetlen mozdulatomra szétesik a nagyzenekar.
Tanácskozás. Inkább, ha zongorázhatnék. A zenekar saját
karmestere visszakapja a pálcát, mindenki örül. Joe, a
menedzser a dobok mögött ül, én a billentyűket nyomkodom,
Mecky előttünk a színpadon, helyreállt a rend. A zenekar
egyelőre úgy játssza a dalt, mint a játék katonák indulóját A
kispinty a csatában című mesefilmből. Na, majd a holnapi
próbán.
A próba végére befut a tüneményes Shinobu Itomi, akit
Pestről ismerünk, összeszed minket, és elvisz egy kicsike
étterembe, ahol először eszünk igazi japán ételeket, én egészen
odavagyok. Később megállunk egy játékteremnél, ahol
valamilyen függőleges flipperen játszik mindenki, tök
átszellemülten, üveg lekvárokat lehet nyerni, nem értem.
Pacsinkó. Szamurájok utódai nyakkendőben lekvárért?

Hajoljunk meg egyszerre! Bemutatkozás a dal előtt

2. nap
Délelőtt újabb zenekari próba, hallgatom, más énekeseket is
elég hegyesen kísérnek. Sok idő nincs, este már selejtező, a szép
ruha már velünk van. Bemutatják a zsűrit, legnagyobb
meglepetésünkre egy magyar kislány is tag, a tokiói magyar
nagykövet a papa.
Egy szavazatunk már tuti van, kár, hogy a zsűri van vagy
húsztagú. A selejtezőt simán visszük, este Jimmy Smith ad
koncertet a Nippon Budókan bődületes méretű, fehér (!)
Yamaha orgonáján, Joe oda állít mellé, és lefényképez. Jó
darabig őrizgettem, aztán elvesztettem.
Aztán meglett. Érdemes megnézni, klasszul nézek ki.
Éjjel egy nagymenő tokiói jazzklubban Smith már egy
Hammondon játszik, a fesztiválosok el- is, meg be- is visznek a
buliba. Jó, mindenki tudja, hogy ő a legnagyobb, egészen közel
ülök, látok is jól, de se érteni, se elhinni nem lehet. Hogy lehet
így játszani? Hihetetlen éjszaka.

Jimmy Smith és én a díjátadás után, az öltöző-folyosón. Akiknek megmutattam a

fotót, azt hitték, ő is eljött a ballagásomra
3. nap
Délelőtt véletlenül belebotlok az általam addig látott
legcsodálatosabb lemezboltba, órákig vagyok benn, tele vannak
amerikai importlemezekkel, amikről nyugat-európai boltokban
még csak nem is hallottak. Összesen 19 lemezt veszek,
állandóan azt mérlegelve, hogy azokat épségben haza is kell
vinni. Végül még két profi lemezestáskát is beújítok, baromi
nehezek lettek, ez már komoly súlynövekedés.
Este nyolcra bejutunk a döntőbe, Szigeti nagykövet értünk
küld egy Mercit, aztán ő is megérkezik, átveszi a kocsit, moziba
megyünk, 10 órától az Easy Ridert, éjféltől a Mindnight Cowboyt
nézzük, a moziban a Magyar Népköztársaság nagykövete ül
mellettünk.

’72-ben bemutatták itthon is az Easy Ridert. Elsőre nem is hittem el.

Igaz, hogy ideológiailag talán nem ítélték túlzottan károsnak a
szocialista fiatalság eszmei fejlődésére nézve, jóllehet az illetékes ezt
írta róla: „a hippi életérzés és életvitel ábrázolása irigykedésre,
kirívóbb esetekben utánzásra ösztökélhet”. Meglepő kultúrpolitikai
döntés.

4. nap
A döntő.
Megnyerjük a különdíjat, és egyszer csak fesztiválsztárok
leszünk, a fotósok ránk ugranak, rádióknak, tévéknek mökögök,
elárasztanak bennünket a fesztivált „kívülről” támogató cégek
ajándékaival, miénk a három Yamaha motor, amit persze majd
nem mi cipelünk haza. Éjjel a szobánkban újabb csomagokat
találunk, amiket még az este küldtek nekünk. Reggel a
fesztiválirodában lassan kiderül, hogy bődületes túlsúlyunk
lesz, az Aeroflot fel sem vesz minket az utaslistára. A
fesztiválmenidzsment Joe Laux tanácsára átcseréli (magyarul:
megveszi) a jegyeinket a Japan Airlines járatára, a légitársaság
megtiszteltetésnek veszi, hogy a díjazottak ajándékhegyeit
elcipelheti, igaz, csak Moszkváig. Ott lehet majd kisebb
probléma, de ott már Napóleonnak is volt.
Azért úton hazafelé csak összejött egy habarovszki megálló,
aminek senki nem tudta az okát. Minden utasnak el kellett
hagynia a gépet, szovjet katonák vizsgálták órákig, aztán
továbbmehettünk. Így aztán lekéstük az aznapi utolsó
Moszkva–Budapest járatot, és ki kellett mennünk éjszakára a
reptérről, ami viszont vámolással is járt. A feladott csomagjaink
ott maradtak a reptéren, de a két lemezesbőrönd persze nálam
volt, meg egy kistáska is. Egy nőhöz kerültem, nem tudom,
mivel váltottam ki a gyűlöletét, lehet, hogy nem is engem
gyűlölt, hanem a világot. Ki kellett nyitnom a két lemezestáskát.
Kicibálta belőlük a teljes tartalmukat, egyenként kiszedte a
borítókból a lemezeket, undorodva dobta félre mindegyiket,
kettő le is gurult az asztalról. Összeszedtem. Ott hevert oldalt
tizenkilenc félmeztelen korong. Rátért a borítókra. Két kézzel
húzogatta széjjel a papírtokokat, mint akinek csak másodpercek
kellenek, hogy lebukjak: azokban csempészek valamit. Annyi
gyűlölet és megvetés volt a mozdulataiban, hogy már neki se
lehetett jó. Lassan dolgozott. Szakadtak a borítók sorban.
Nyilván kiadtam valamilyen hangot, de nem nézett rám. Laux
József sokat idézett (tudom, hogy csúnya) vigasztaló mondata
jutott eszembe: „itt fogsz megrohadni”. Az rendben van, hogy
eldughattam volna a lemezekben ezt-azt, akár pénzt is,
vámtiszt, joga van megnézni, de ahogy hatalmának tudatában
rezzenéstelen arccal repesztette szét a lemezborítóimat, az
maga volt az értelmetlen gonoszság, az emberarcú fasizmus.
Befejezte. Megfordult, és szó nélkül bement egy irodába.
Próbáltam visszapakolni boldogságom romjait, tuszkoltam
vissza a korongokat a szétszakított borítókba (akkoriban
nekünk mindennél többet jelentett a lemezgyűjtés). Egy másik
vámtisztnő lépett oda, az irodaajtóra nézett, és halkan azt
mondta: igyiotka. Pakoltam tovább. Hát ezzel meg is voltunk.
De még maradt a kalandból.
A Japan Airlines hatalmas kocsijában ültünk, vitt minket be,
Moszkvába. Az ő járatuk késett, az ő dolguk volt a
megaltatásunk. A Nacionálba vittek, nagyon gyors és
nagyvonalú volt a recepció, azonnal a kezünkbe nyomtak
három szobakulcsot, pljíz, pazsáluszta, majd mi kitöltjük a
papírokat. Egy hatalmas, tányérsapkás orosz medve felkapta a
csomagjainkat, s már mentünk is. Én Lenin dolgozószobáját
kaptam, a fehér huzatokról rögtön felismertem. Pazar volt.
Egyből átkopogtam Lauxhoz, a szembeszobába, jöjjön, ezt látnia
kell, meg hogy szakmailag és korban is inkább hozzá passzol, ha
gondolja, cserélhetünk.
Joe csak a szemével intett: Picikém, jó a szöveg, de nézz
inkább magad mögé! A medve épp kanyarodott ki a két
lemezesbőröndömmel a lifthez, Kóbor cuccai már ott is voltak.
Berontott Lauxhoz is, gyerünk, igyime vissza na porta.

Lenin dolgozószobája a fehér huzatú bútorokkal – mint szakrális hely

– rengeteg képen volt megörökítve, melyek szerte a szocialista
táborban ott lógtak az irodák falain, mintegy figyelmeztetve a belépőt,
hogy az itt dolgozók eszmeileg és érzelmileg is kötődnek a nagy
tradíciókhoz. A Vígszínház pártirodájában is volt egy, én találtam. Már
öt éve voltam a színház zenei vezetője, mikor Horvai és Marton úgy
döntött, hogy a használaton kívüli pártirodát megkaphatná a Gabi,
szuszakoljanak be valahogy egy pianinót, és kész is van a zeneszoba.
A takarítónőink nagyon kiszerettek belőlem, napokig kellett
dolgozzanak, hogy valamennyire rendbe tegyék a ki tudja, mióta nem
használt helyiséget.

Lenn, a szállodaportán nem is indulatból, de zaklatottan adták

elő a hölgyek, hogy a JAL-repjegyek elsőre megtévesztették őket,
de éberek voltak, észrevették, hogy bár japán jeggyel utazunk,
az útlevelünk csak magyar, így aztán a lónak a fütyijét kapunk
mi hárman három szobát, hanem megyünk mi hárman egybe.
Fel a tetőtérbe. Nem vitatkoztunk, mentünk a helyünkre, vittük
a csomagokat.
A szobához nem tartozott fürdőszoba, egy mosdó volt az ajtó
mellett.
Erős üzenet volt ez: a hanyatló imperializmus, a rothadó
kapitalizmus, a bűnös nyugat állampolgárai valahogy
felsőbbrendűek, mint mi, az internacionalista szövetségesek.
 Közben meg az a szakadatlan harc.
Reggel kiderült, hogy MALÉV-járat lesz a pesti, ez volt az út
egyetlen szakasza, ahol elsőre ott szálltunk le, ahova mentünk.
A S zeretők é Ve

Kovács András, a Hideg napok, a Pesti háztetők, a Ménesgazda, A

vörös grófnő és az Extázis 7-től 10-ig rendezője engem kért fel a
kísérőzene megírására a Szeretők című filmjéhez.
Meglepődtem. Főleg az Extázis 7-től 10-ig miatt.
Szigorú, zárkózott embernek gondoltam, s mikor a
vágószobában nekikezdtünk a megbeszéléseknek, nem is
csalódtam. Kérdezni kellett, keveset beszélt, rövid válaszokat
adott. Azt kértem, hadd nézzem meg a komplett, elővágott
anyagot, nem csak az általa megzenésítésre kijelölt jeleneteket.
Ilyen állapotában egy film még sokkal hosszabb, mint
amilyennek tervezik, nagyon nehéz egy-egy jól leforgatott
jelenettől, egy snittől, akár néhány kockától is megválni.
Szécsényi Ferencné, Médi vágta a filmet, még sosem dolgoztunk
együtt, csak köszöngettem neki a folyosókon, szerettem volna
látni, hogyan dolgozik.
Végignéztük a filmet, nem nagyon beszélt egyikünk sem.
Én úgy láttam, a filmek vágása sokszor többet vesz ki az
alkotóból, mint a forgatás.
A nap végére azt ajánlottam, hogy egyetlen hangszer legyen
a filmben, egy zongora.
– Jól hangzik – mondta K. A., meggondolja.
 A filmgyári produkciós mikrobuszban ültünk épp, őt vitték
valahova, megálltunk, hogy kitegyenek a Vígszínháznál.
Megkérdeztem, miért engem választott?
– Három film végén is megjegyeztem magamnak, hogy te
csináltad a kíséretet. (Így mondta a későbbiekben is.)
Annyira puritán embernek tartottam, hogy eleinte még a
zongorapedál használatát is korlátoztam, nehogy túl
érzelgősnek találja, amit hall. Már vagy fél napja játszottam
neki zenéket a jelenetek alá, minden variációt rögzítettünk,
meghallgattuk, újranéztük a hatalmas vásznon, ideális állapot
volt, mindig így kéne dolgozni. Az első felvételi napon csak szép
nyugodtan végigmenni a jeleneteken egy szál zongorával a
hatalmas, üres teremben, szemben a filmmel a nagy vásznon.
Ő ebédszünetben átment a „produkcióba”, én meg elővettem
egy dobgépet, hogy azt metronómként használva könnyebben
kimérjek egy frissen változtatott zenehosszt. (Így mondtuk,
zenehossz.)
Mikor visszajött, megállt, hallgatta a korai, faszenes (PNL)
dobmasina hangját, és azt mondta: „Ez tetszene nekem, behoz
valami furcsa idegenséget a zenébe. Benne maradhatna?”
Hú, nagyon megkönnyítette a dolgomat, mert így megvolt az
esélyem, hogy azokat a nehezen kezelhető, kockányi
differenciákat a vágónak kell majd helyrehúznia, nem nekem.
(Ma ennél jóval bonyolultabb manővereket oldunk meg gond
nélkül, pontosabban megoldja a legegyszerűbb számítógépes
zenei vágóprogram…)
 Másnap az első igazi felvételi nap volt, jól belehúztunk. Még
csak dél körül járt, Kováccsal a zongoránál ültünk – végig benn
maradt a jobb oldalamon a felvételek alatt, ez igen szokatlan
volt –, mikor is a hangmérnök beszólt az utasítón, hogy Gábor,
ki kéne jönnöd, keresnek.
Gondoltam – és azt is válaszoltam –, ne keressenek,
dolgozom. De a hangmérnök azt mondta, a hölgy külföldi, és
kicsit türelmetlen. Zavarban voltam, meg dühös is, vajon ki hoz
engem ilyen helyzetbe a legszigorúbb magyar filmrendező előtt
a munka kellős közepén.
Kovács rám mosolygott, ilyet se láttam még. Menj,
nyugodtan intézd el, van időnk.
Kinn, a keverőben a férfiak arcán irigységgel vegyes, cinkos
mosoly ült.
Uram atyám, Agneta volt az, ott állt a hatalmas, szőke
oroszlánsörényével. Az a hajzat vizesen tudott nyomni jó pár
kilót, de így, szárazon se volt akármilyen látvány. Alatta a lány
se, nem is hittem a szememnek. Hogy került ide? Neki a
katowicei járás a tartózkodási helye, még Lengyelország más
részein is problémát okoz, ha feltűnik mellettem, nemhogy
Budapesten?
– Hát te?
– OK. I’m here – zárta le a bevezetést.
Szerette a rövid mondatokat.
– The taxi driver – mutatott a nagy stúdióajtónál álló
emberre. – Could you?
 Úgy éreztem, mindenki engem bámul, pontosabban a lányt
meg engem, de nem néztem körbe.
Kimentünk a Lumumba utcára, a taxióra valami egészen
mesés számról rugaszkodott épp tovább.
– Reggel óta keressük – mondta a taxisofőr, és lecsapta az
órát.
Miközben matattam a zsebemben, arra gondoltam, vissza
kéne menni az épületbe, hátha a gyártásvezető soron kívül
megelőlegezi nekem az egész filmzenét.

EGY TAXISOFŐR MONOLÓGJA

– Reggel a Keletinél beszállt a hölgy, és angolul azt mondta, ő

Gabor Pressert keresi, vigyem oda. Biztos furcsán néztem rá,
mert azt kérdezte, nem ismeri?
Mi a cím, kérdeztem.
Nem ismeri?
Ismerem, mondtam, de nem tudom sem azt, hogy hol lakik,
sem azt, hogy most éppen hol lehet. Próbáltam angolul beszélni,
már amennyire én tudok, törve, akadozva. Címet nem tudott.
Csak ült hátul, és várt.
Gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy a Vörösmarty téren,
annál a nagy székháznál szoktak a zenészek ki- meg beszállni,
ott megkérdezhetnénk, nem látták-e?
Mondta, hogy mehetünk, van pénze, ne aggódjak. (Hazudott,
később kiderült, hogy összvissz háromszázharminc złotyja volt,
és nem volt meg a vonatjegye se vissza…)
 Elmentünk a Vörösmarty térre, megmutattam neki az
épületet, bement.
Vagy húsz percet lehetett benn, de nem voltam ideges, a
hatalmas sporttáskája ott hevert a hátsó ülésen. Végül azzal jött
ki, hogy meg kellene próbálni a Rottenbiller utcai
hanglemezstúdióban, lehet, hogy ott megtalálja magát. Kis
cetlin a cím. Odamentünk. Elsőre azt hittem, valaki megviccelte
a hölgyet, a megadott cím egy nagy, öreg, kopott lakóház volt, de
aztán a kocsibejáró mellett megláttuk a táblát a falon, tényleg
ott volt a stúdió is.
Ott is eltöltött valamennyi időt, és onnan a Rádiót
választottuk következő célpontnak. A Rádióba nem engedték be,
de azért a portán átnézték az aznapi listát, hogy maga rajta van-
e. Nem volt. Átküldtek a TV-be, a Szabadság térre. Ez volt a
leghosszabb felvonás, mert itt megmutatta az útlevelét, erre a
rendészek azt hitték, hogy valamelyik műsorba jött, segíteni
akartak, végighívták az összes melléket, hogy hol várnak egy
lengyel bombázót. Többen le is jöttek, vitték is volna. Én a
kapuban cigiztem. Az egyik rendész kisétált, hogy álljak odébb a
főbejárat elől, akkor mesélte, hogy épp mi zajlik odabenn, a
portánál.
Mire kiderült, hogy mit is akar valójában, eltelt újabb bő
húsz perc, végre kijött, én meg lezártam a kocsit, meghívtam
egy kávéra, és azt mondtam, kiviszem a filmgyárba, de ott be is
fejezzük, éjfélkor kezdtem, nekem lassan váltásom van. Ezt még
vállaltam, hátha szerencsénk lesz. Előbb is eszembe juthatott
volna, egy darabig dolgozott itt az öcsém, akkoriban kaptam pár
produkciós fuvart.
Száz szónak is egy a vége, uram, meghoztam a feleségét.
A micsodámat?

Agneta elképesztően nézett ki, és született bajkeverő volt. Nem

szándékosan csinálta, inkább zsigerből. Ahhoz képest, hogy még
húsz sem volt, mindig sikerült neki. Az, hogy beállított csak úgy,
váratlanul, az még hagyján. De rosszkor.

Akkor már egy hete és két napja Pesten volt Alicia, a romániai
turné hozadéka. [Ezt a történetet elmeséltem Vámos Miklós Lehetetlen című

tévéműsorában. Aztán ő valamiért átírta, és úgy jelentette meg egy azonos című könyvben.

Szerintem az eredeti jobb volt, pedig mikor megnéztem, kicsit se tetszettem magamnak a

műsorban.]

Ő pontosan érkezett, úgy, ahogy a levélben állt, mikor,

melyik vonattal. Én a megadott időben, virággal a kezemben, ott
álltam a Keleti érkezési oldalának peronján. Mégis váratlanul
ért, mikor megláttam.
Zorán szépre glancolt Mercedesével jöttem fel egyenesen
Szabadiból, ahol egy hétre házat béreltünk, Zorán, Módosék,
Koncz Zsuzsa, Boldizsár Miki meg én.
Erre a hétre hívtam meg, a Balatonra, és tényleg, már jött is
felém a vagonok mellett, mosolyogva…
Jött. Felém. Jött, mosolygott, hú, de megnőtt, de… ő nem
Alicia, ő… a másik lány, Alicia barátnője!
 Ő nem Alicia, vagy ha ő az, akkor Alicia nem ő. De akkor…
akkor én ott, Ploieştiben mit érthettem félre, hiszen nem is vele
beszélgettem… vele Somló beszélgetett. Lehet, hogy ez most
csak vicc? Biztos mind a ketten eljöttek, s az a kedves, kicsi, akit
két éve egyre jobban várok, biztos mindjárt kibújik valami
nagydarab, bőröndöt cipelő ember mögül…
Nem baj. Ha ketten jöttek, az is jó, nagy a ház, elférünk,
mekkorát fognak nézni a barátok Szabadiban.
Átadtam a virágot. Pusziztunk jobbról, balról. A hajának
tiszta illata volt a tizenórás vonatozás után is. Átölelt, kicsit
színpadiasan, nagyon ügyetlenül. Lestem a válla fölül. Az a kicsi
lány egyelőre nem bújt elő. Már üresedett a peron. Most akkor
mi legyen?
Jól csináltam, hogy átadtam a virágot. Egy vasutas sorban
csapta be a vagonajtókat, mint a filmeken, a kerékkocogtató is
jó messze járt. Át voltam ölelve. Szorított is, nagyon. Ahogy a
táncjátékban: szeretlek, enyém vagy.
Már biztos volt, hogy nem az jött, akit vártam, hanem az ő
barátnője. Én a kicsit hívtam meg, neki írogattam azzal a
levelező szerelemmel. Őt szerettem volna. Csak hát nem vele
leveleztem. Hanem vele. Aki itt szorít a karjaiban, itt, a
Keletiben, s tudja, hogy viszem a Balatonra. Oh my god, oh my
god, mondja, picikéket beleremeg.

ARANYLÓ NAPLEMENTE
Forgatókönyvrészlet az Álmok kölcsönbe című sorozatból
 Alicia álmodik

Állunk a pályaudvaron, ezt a részt szeretni fogják a moziban, Alicia

már látja is a rövidfilmet, snittenként, ahogy késő délután
megérkezünk Szabadiba. Kodacolor. Háttérben látszik az arany
füstlemezekkel letakart (bevont) magyar tenger, a barátok tapsolnak
félkörben a halkuló naplementében. Virágcsokrok repülnek,
felszaladunk a házba, már öltözünk is át. Kijön a fürdőből, a hosszú,
fehér uszályos esküvői ruháját kapdossa fel, fején egy felvirágozott férfi
szalmakalappal (mindig így képzeltem az esküvőmet, a menyasszonyon
legyen virágos szalmakalap) – nekem például miért nincs ilyenem? –, a
fátyla is szép, néha meglesem kicsit, nem veszi észre, egész jó alakja
van. Legalább ez oké. Én a szakadt farmeremhez gyorsan frakkot
veszek, és tarka csokornyakkendőt. Kész, mehetünk. Cilinderem is van,
rajta strucctoll, azt dr. John küldte gyönyörű dobozban, esküvői aji, jó
nehéz. Naná, hogy most szakad el a klasszikus fehér csehszlovák
tornacipőm fűzője. Megállunk a fák közé feszített színes vásznak alatt,
ünnepélyes a csend. Keze a kezemben. Zorán lép oda, rám néz, ő fog
összeadni minket, de elfelejtette a csaj nevét, mondom halkan: – Alicia.
– Hogyan kell ejteni – suttogja –, cia vagy szia? – Nem mindegy?
Mondd, ahogy jön, én se tudom, nem is ismerem. Ha már belekerültünk
az álmába, hadd legyen boldog, tőlem mondhatod szerbül is, úgyis félig
román, félig olasz, amerikaiul ír dalokat, és az Arthur Rubinstein az
unokadédapja, vagy mi a tosz. – Az az Arthur Rubinstein? – kérdi
suttogva Zorán, pedig csak gitáros. – Ja. – Na, neba! – mondja
magyarul. Körben drukkolnak a barátok, már rég voltak esküvőmön.
 Zorán hátralép. Csend van. Angyal száll le. Én látom is. Az egyik
faágon landol, lógicsálja a lábait, mezítláb van, látom a bokáját meg a
húsos kis talpait kibújni az egyszerű vászonruha alól. Lecsavar egy
almát, tök hülye, innen látom, hogy még éretlen. Valahol balatoni
keszeget sütnek paprikás lisztben, kurva jó lehet, mindjárt nagyon
éhes leszek. Mindenki mosolyog a szép, világos ruhákban, érett, nyári
Ralph Lauren-színek. Csokrok még. Tényleg, mi lesz a vacsora?
Semmi, addigra lefut a végefőcím is. Odasúgom Zoránnak: „én
tégedet megáldalak” – hogy már haladjunk kicsit. Én tégedet
megáldalak – mondja Zorán érces hangon, és két kezébe veszi Alicia
arcát. Könnyek csurognak bele a zakó ujjába, le Zorán könyökéig.
Krákogok egyet, kis hangsúllyal. – Tégedet is – mondja ekkor. –
Tégedet is, Gábor – súgom neki. – Jó, jó, tégedet is, Gábor. – Na. Csak
mert már megy is a nap lefelé.
Nézem, az előbb nem volt itt ez a cseresznyefa. Nem mintha nem
lenne tök mindegy. Ez egy ilyen nap, tuti, hogy éjfélre megzakkanok,
miközben még azt se tudom, hogy kell-e a nászéjszaka is? Kérdőn
nézek az angyalra: halló, itt nem egy almafa volt? Jonatán, nemde? (A
starkingot ki nem állhatom.) Most meg cseresznye?
– Hoztam! – mondja, és vihog. Pofátlanul köpködi a magokat a
többiekre, még jó, hogy ebből nem éreznek semmit. – De ne idegelj,
vissza is viszem! – Köp megint. Meg kell hagyni, baromi jól néz ki ott
fent. Jobban is tetszik, mint a friss feleségem. – Egyébként Kocsis
Zolikáék kertjéből van! – kiabálja. [Ezt már én sem hiszem el. Azt a fát
– germersdorfi –, jól ismerem. Zoli ötvenedik születésnapján félig
lelegeltük E. P.-vel.]
 Garay Öcsi lép oda, ujjamra húz egy 1978-as H. Upmann
szivargyűrűt. Aliciához fordul, keze a nadrágvarráson, meghajol, és az
esküvői kalapra feltűz egy platinával futtatott Sándor Csikar-jelvényt.
Alicia szeme tiszta könny. „Ha egy embert boldoggá teszel, az egész
világot azzá tetted.” [Hogy ez az idézet nem így van, az tuti.] Elindulunk
kettesben a mólón, aztán a lépcsőkön be a vízbe. Fogja a kezemet,
csöppet ügyetlenkedik, ahogy a fátylak a lába köré csavarodnak.
Lassan, egyenként fejtem le a fehér nászruha darabjait, aztán a
többit. Úsznak a vízen, lassan beborítják a kis öblöt. Alicia csukott
szemmel mosolyog. Naná. Erről álmodozik két éve. Szemben a nap
bebukik a Badacsony-hegy vagy egy másik hegy mögé. Kezd hűlni a
víz. Mintha kétszólamú vihogást hallanék. Felnézek, tényleg. Már két
angyal van. Itt ülnek az Öcsiék vízre hajló szomorúfűzén. Rám néz a
frissen jött: Csak hoztam neki zoknit, mert fázott!
Az meg már húzza is felfelé, egy pillanatra látom a combjait. Sose
tudtam rájönni: hordanak ezek bugyit? Sötétedik. Jó volt, de most már
én is fázom a magyar tengerben. Meg hosszú is volt ez a nap.
Csettintek. Alicia felébred.

A ploieşti hotel randa nagy előcsarnokában végig a kicsivel

beszélgettem, és két hét múltán simán azt hittem, hogy tőle jött
az az első levél. Aztán a következő is, meg a többi. Hosszú
leveleket írt, mármint nem ő (az), hanem ő (ez) itt, mellettem.
Ha néha válaszoltam pár sorban, néhány nap alatt már jött is
egy minimum ötoldalas.
Megkerültük a Keletit, át egyenesen az Erzsébet hídon.
Kiértünk a balatoni útra. Zorán Mercije szépen zümmögött,
próbáltam kigondolni, most akkor mi lesz? A lány, akit nem
vártam, önfeledt mosollyal nézett, néha kis időre levette rólam
a szemét. Egy kazettát halászott elő, játszanám-e le, két új dal, ő
írta. Elsőre azt hittem, átverés. Tök jó zenék szóltak,
botrányosan jók, szép dallamok, nagyon jó éneklés – angolul,
vagyis amerikaiul –, és a zongorázás se volt akármilyen.
Meghallgattuk még egyszer. Nem volt ott semmi kamu. Ez ő
volt. Olyan szólamot rittyentett az M7-esen, élőben a
kazettához, hogy ihaj. Ragyogott a nap, ültem egy Mercedesben,
ablakok lehúzva, mellettem egy fiatal, tehetséges csaj, nem
nagyon tetszik, de nem csúnya, egész hétre szép időt mondtak.
Jó a zene, van kecó a Balcsin, csak én érzem magam nagyon
hülyén. Megkérdeztem, hogy van a másik kislány, mi is a neve?
Csodálkozva nézett rám, nem is emlékszel? Eliza.
Most legyen az a vége, hogy mindenki aludt, mire leértünk a
Balcsira, másnap reggelinél mindent elmeséltem.

1983-ban szabályos meghívólevéllel New Yorkba mentem

meglátogatni a már két éve ott élő Rétsági doktort, a barátomat.
Épp a vége felé járt az európai (magyar) diplomáját
amerikanizáló pokoli folyamatnak.
Dolgozott kegyetlenül, én nappalonként csavarogtam,
lemezboltokat, hangszerboltokat bújtam. És ott volt Jónás és
Tibi még a gyerekkoromból – addigra már szintén New York-iak
–, jónak látszott a harminc nap.
Egyik este a dokinál üldögéltünk, zenéket hallgattunk –
szenvedélyes lemezgyűjtő, bluesban utazik –, és persze zenéről
beszélgettünk. Mi mindig zenéről beszélgetünk – amikor nem,
nőkről. Megszólalt a telefon. A doki felnyúlt a kanapéról, és
benyomta a kihangosítót.

CSOKROK ALICIÁNAK

Hangjátékvázlat – részben emlékezetből

– Hi – női hang. – This is Alicia, beszélhetnék Geboorral?

Bődületes New York-i akcentus. [Alicia akkor már évek óta New Yorkban élt,

az ottani „szórakoztatóipari” rokonai kivitették Romániából. Nem értesítettem, hogy ott

vagyok, gondoltam ráér, majd…]

Összenéztünk. A szememben ott volt a rémület, a könyörgés és a

biztatás, hogy jöhet a Rétsági-féle show, amikor elkezd hülyíteni
valakit, és nincs megállás.
– Hogy kivel?
– Geboorral.
– Attól tartok, itt valami tévedés lesz,
– No! Én Geboor Pressert keresem Budapestről – gondolom, tudja,
kiről beszélek, ön is budapesti..
– Nem hölgyem, én New York-i vagyok, és nem is tu…
– De hát ön Lazloo, nem? Magyar, nem?
– Nem. Hölgyem, én olasz vagyok. Ret-sza-dzsi. A szüleim
rajongtak a Casablanca című filmért, és Victor Laszlo után adták
nekem ezt a magyar hangzású nevet, ami valójában az ancient
magyarban lovas magyar cowboyt jelent, Lasz-lo, két magyar szó, a
lasszó és a ló összevonásáb…
 – Most viccel velem? Maga az az orvos, nem? Kardiológus, nem?
– De igen, kutyakardiológus vagyok, állatorvos, ha van kutyája, és
elhozza, szívesen csinálok egy szív-ultrahangot, a kutya-hypertonia a
szakterületem, de csak kiképzett kutyákkal foglalkozom, a rendőrségen
vagyok főállásb…
– Most szórakozik velem? Benne van a telefonkö..
– Hölgyem, bocsánat. Most, hogy mondja… ennek az illetőnek nincs
véletlenül egy német juhászkutyája? Ma behoztak egy alacsony, sovány,
szőkére festett fickót, aki azt állította, hogy a kutyájának van amerikai
munkavállalási engedélye, s ezáltal, ha vele van a kutya, ő utcazenélhet
Manhattan kerület… Pardon, csöngettek, tudja tartani egy pillanatig?…
A doki mutatta, vegyem át, elfáradt, pihenne. Kicsit vártam, mint
aki bejött. Tudtam, ebből baj lesz.
– Hello?
– Geboooooor! – egyből megismerte a hangomat, rám zúdított egy
iszonyatos lecseszést, öt napja itt vagy, fel se hívsz? Meg, hogy ki ez az
őrült, hol vagyok, azonnal jön értem taxival, darling, ott nem
maradhatsz, ez valami közveszélyes…
– Nonono, semmi vész, ebben a percben értem ide, szarrá áztam,
hadd vegyem le a…
– Micsoda? Én kinn ülök a teraszon, egy csepp eső nem esik, hol
vagy te?
– Azt nem tudom, taxival jöttem, a kutyámat kerese…
– Micsoda? Te is megőrültél? Milyen kutya? Az Isten szerelmére,
hol vagy?
– Itt, az állatorvosnál.
– De mit csinálsz te ott?
 – A rendőrségen azt mondták, elképzelhető, hogy hazahozta a
kutyámat. A címet nem tudom, de a taxis azt mondta, hogy extrát kell
fizetni, mert a saroktól ez már Kanada. De ha visszajön az állatorv…
– Honnan jön vissza? Oh my God…
– Csak kiment kifizetni a taxit, mert a taxi driver nem fogadott el
forintot…
– De milyen forint? Miféle Kanada? Én egy 212-es manhattani
telefonszámon hívtalak, te meg arról a számról beszélsz épp! Miért
vagy te állatorvosnál? Neki kellene orvos! Csupa őrültséget beszél,
sweetheart, én megyek…
– Nyugi, nincs semmi baj, a doki rendes ember, csak be van tépve,
mint atom, mert a rendőrségen az van, hogy amit behoznak a
drogkereső kutyák, azt ők tesztelik, mert mi van, ha porcukor vagy
valami más ártalmas, és… szóval, lehet, hogy most…
– Geboor, stop! Stop! Itt a kezemben, megvan a cím, az
unokahúgom közben megnézte a telefonkönyvben, Manhattanben
vagy, tizenhárom utcányira – oh my God, miért pont tizenhárom?
Mindegy, ne mozdulj, megyek érted.
– Köszönöm, köszönöm, de még ne gyere, mert meg kell találni
Giuliettát is, mert ő is elvesze…
– Egy német juhászt Giuliettának hívnak?
– Nem, Giulietta egy hölgy… a… a feleségem.
– Micsoda? Micsoda? Te meg-nő-sül-tél?
– Nem, ez csak névházasság, hogy kiköltözhessek Amerikába..
– De akkor mért nem engem vettél el? És én erről mért nem tudok?
Mi folyik itt?
 – Mert kellett keresni valakit, akit szintén Pressernek hívnak, azt
mondták, akkor kevésbé gyanús, mert ki is toloncolhatnak, ha kiderül,
hogy ez nem egy igazi házasság…
Hatalmas, robbanásszerű klatty.

Kirohantunk a sarki virágoshoz, vettünk két hatalmas csokrot,

hogy mire Alicia becsikorog a taxival, ott várjuk kinn, a ház
előtt, ahogy illik. Az eső épp rákezdett.
Ettől kezdve minden a tervek szerint haladt. Alicia tervei
szerint. Fel-feljártam hozzájuk, a rokonság elképesztő
méreteket öltött, a Park Avenue-n laktak, ahol annyiba kerül
egy négyzetméter (tudom, négyzetyard), mint máshol egy
saroktelek, és valószínűleg több lakás volt összenyitva. Tök jó
fej, laza család, rengeteg gyerek, rumli, soha semmi formalitás,
kétszer is voltam szombati ebéden, a szórakoztatóiparban a
vasárnap sima munkanap, annyian ültünk, hogy azt játszottam
fejben, melyik gyerek kié lehet? Majdnem mind ügyvédek
voltak, filmipar, zeneipar. Alicia végtelenül édes volt, és
továbbra is roppant tehetséges, csak egy kicsit sok. Már
nagykorú volt, húszon felül, elvárta vagy elképzelte, hogy
lassan belejövök a rólam álmodott szerepbe, de az összes
őrültsége és harsánysága mellett ott volt benne a finomság,
hogy soha nem támadott le. Így aztán, miközben jobbnál jobb
bulikat szervezett nekem, én egyre szarabbul éreztem magam,
hogy nekem elég jó ez így, de neki megint csak a csalódás jut.
(Hogy miből jött rá, ki lehet a közös ismerős, aki elmondta
neki, hogy New Yorkban vagyok, azt nem mertem
megkérdezni.) De nem volt hová menekülni, mert minden
reggel boldogan telefonált, hogy mi mindent talált ki aznapra.
Szerencsére dolga is volt, zeneórák – egyszer egy Chick Corea
zongorakonzultáció végére érkeztem hozzájuk. Kiderült, hogy
Alicia „mindenkit ismer, aki számít” – ez Amerikában többet ér
bárminél, de sohase nagyképűzött ezzel. Simán használta.
Szombaton megyünk, megnézzük Stevie-t! – kiabálta egyik
reggel a fülembe.
Milyen Stevie-t? Milyet, milyet? Stevie Wondert a Radio City
Hallban.
Mentünk is. A megadott időben felvettem Aliciát, de ő egy
másik címet mondott be, egy gyönyörű olasz cukrászda előtt állt
meg a taxi. „Rendeltem egy csokitortát Stevie-nek, imádja!”
Kicsit pislogtam, mire kérdeztem volna, már visszahuppant a
taxiba a dobozzal. A tortáscsomaggal a kezében besétáltunk a
nézőtérre. Megtaláltuk a helyünket, hatodik sor, nem túl rossz.
Alicia üdvözölt egy csomó ismerőst, szerencsére már nem volt
idő megismernem a New York-i szakma javát, Laux lecsavarta
volna a fejemet, ha ezt látja. A koncert szó szerint fenomenális
volt. Magyarul se lett volna könnyű, egyszerűen nem voltak rá
szavaim. Alicia „ébresztett”: gyere, bemegyünk Stevie-hez! Na,
gondoltam, „a torta próbája a backstage door”. Nem hittem
volna, hogy hátramehetünk, pedig de. Az öltözőfolyosón
álldogált vagy húsz-harminc ember, de a tortás nő tök
nyugodtan előresétált. Hatalmas kalapban és még hatalmasabb
napszemüvegben egy afroamerikai srác – akkor még nem így
mondtuk – lépett ki elém félúton. Long time no see, man! –
mondta, és átölelt. Én is átöleltem, s próbáltam kitalálni, hogy ő
ki, vagy kinek hisz engem. Minőségi fűillata volt a ruhájának.
The fuckin’ communist rock and roller! – kiáltotta, és akkor
megvilágosodtam, hogy ő a Kool and the Gang énekese, ’74-ben
egy rádióinterjúra várva együtt üldögéltünk valami kis
stúdióban, lehet, hogy ugyanazon a fesztiválon nyomtuk, de se
másutt, se azóta nem találkoztunk. Picikét be volt állva, ahogy
kell (mondhatni nagyon), lehet, hogy attól ismert meg. Alicia
kiabált az öltöző ajtajából, hogy menjek már. Beléptünk. Alicia a
kezembe adta a tortát, és a kelleténél egy oktávval följebb azt
mondta: Hi, Stevie!, aki meg azt mondta: Hi, Alicia! Felismerte
hangról. Kezemben a torta billent a szőnyeg felé. Alicia átadta.
És kicsit beszélgettünk.
Egy évvel korábban a kis Wembley-ben láttuk, ahogy S. W.-t
bevezették a páholyba. Elton John-koncert volt, az LGT-vel pont
akkoriban dolgoztunk az Abbey Road stúdióban, az EMI-
főnökök kaptak egy rakat jegyet, meghívtak minket. Abban az
időben Elton John eléggé vegyes érzéseket váltott ki belőlem, de
nem az idétlen ruhái és nem is a zongorázása – ami
fantasztikus, messze ő a leginkább alábecsült R&R zongorista –,
hanem a zenekara volt, amitől kikészültem, akik nulla alázattal
közelítettek a produkció felé, szinte folyamatosan „lejátszották”
őt a színpadról. A rémesen tolakodó gitáros, aki állandóan
középen illeg, mint egy szerepét kereső primadonna a
huzatban, a túl sokat doboló dobos (tudom, hogy nem akárki) –
bocsánat a rajongóiktól. Szinte Elton kísérte őket egész estéken,
miközben kiordította a lelkét.
 Egyszer Zoránnal kimentünk Bécsbe, hogy megnézzük Elton
„egyzongorás” koncertjét. Az szuper volt! Persze iszonyú jól
zongorázott, s végre hallatszott minden hang, le a kalappal!
Sokkal jobb zongorista, mint ahogy sokan gondolják.
De azon a ’82-es londoni koncerten E. J. olyat dobott,
pontosabban olyat rúgott, hogy hosszú időre kiiktatta magát
Kedvenceim Csarnokából.
A műsor közepén elkiabálta magát: Ladies and Gentlemen,
Mr. Stevie Wonder! Óriási üdvrivalgás. Felnéztünk a páholyba,
S. W. tényleg nem volt már ott, épp kísérték be a zongorához.
Egymás mellett ültek, egy négykezes volt kialakulóban, de alig
kezdődött el, mikor fölülről egy gigantikus bevásárlócekker
ereszkedett alá, és megállt a zongorától egy méterre. Futball-
labdákkal volt tele, E. J. akkoriban egy ideig a Watford fociklub
tulajdonosa volt, gondolta (ha nem ő, akkor valamelyik szintén
jó ízléssel megáldott football-marketingtanácsadója), csapjunk
egy kis reklámot a csapatnak. Meg kell hagyni, aki a szatyrot
tervezte, profi volt. Valahol kiránthattak egy láthatatlan zsinórt,
és a labdák egyenként potyogtak a színpadra. Elton otthagyta a
hangszert, középre ugrott, és kezdte lerugdosni a lasztikat a
nézőtérre. Mint aki jól beivott a szarkaralyosi búcsúban. Nem
hittem a szememnek. Zongorán kísér: Stevie Wonder. És volt is
mit, legalább száz labda bújt ki a zsákból, időbe tellett
mindegyiket eltalálni. Azon gondolkodtam, hogyan írhat valaki
olyan fantasztikus dalokat, ha ilyesmire is képes? Tudom a
választ, de mégis. Ezt megtenni egy zsenivel, aki még világtalan
is, s még csak nem is sejti, hogy mi ez a diznilend körülötte? [Mit
tesz ilyenkor S. W. menedzsere? Felháborodik, hadonászik? Nem, nem… Örül. Hogy holnap

britek milliói látják majd Stevie-t a tévében, ez jót tesz az eladásnak!] Aznap utáltam
E. J.-t, de aztán öregkorára megszerettem, szépen javul az ízlése,
jó és fontos gesztusokat tesz, s amikor felkarolta az egykor
óriási sztár Leon Russelt, fiatalkori példaképét (aki öregen és
betegen egy lakókocsiban aludt klubfellépések után – eszméletlen
nagy dalokat írt, nagy zenész és nagy sztár is volt), cserébe a
Jóisten megadta neki, hogy egyszer egy csodás zenekar kísérje.
Rejtély, hogy ki vezette a sors kezét, de a londoni BBC stúdióban
a gitáros Marc Ribot volt a kettejüket kísérő banda főembere, és
csodás is volt a buli. [Marc Ribot egy zseniális alter zenész, mindent (is) tud gitárról,
zenéről. Sokak mellett Tom Waits (is) köszönhet neki – nem keveset.] Russel már két
bottal jött a színpadra, talán egy cseppet halkabban énekelt, de
a zongorázással nem volt semmi baj. Csak aztán nemsokára
elment…

Két civil
 Alicia cipelt ide-oda. A legjobb az volt, hogy meghirdették:
Dr. John (nem Elton) egy hétig a The Other Endben játszik! Öt
vagy hat este ott ültünk, csodás volt! A Maestro épp puritán
korszakát élte, se tollas kalap, se extrém öltöny, se koponyák, se
hüllők a zongorán, semmi woodoo, úgy nézett ki, mint egy
precíz óraadó földrajztanár, ing, zakó, riadt tekintet. Szerintem
rehabról engedték ki esténként, tény, hogy semmi, később
zeneileg hasznosíthatót nem ivott. Nem is kellett.
Esténként más-más show-t adott, eldobtuk
magunkat. Ha egyszer meglesz az az eszköz, amivel
a művészetet meg lehet mérni, mint a
sportteljesítményt, akkor ajánlom meghallgatásra a Klikk
Dr John’s Best Ever version of Such a Night piano
bluest. Ebből megtudható, mi is az a New Orleans-i blues, bugi,
gris gris, mojo, juju és ki tudja, mi minden. Woodoo a
zongorán…
Akkora legenda volt ő, hogy mikor 2019 júniusában meghalt,
másnap New Orleansban spontán felvonulás kezdődött, és
nemsokára az utcán táncolt a fél város, hogy megünnepeljék,
hogy a Doctor 77 évig az övék volt. Jobb tévécsatornák
egyenesben adták. A The Other Endben egyszer odaküldött egy
itallapot, azt írta rá: „MUSICK IS MAGICK”.
Mikor a hetvenes években a Gorkij fasori Filmművész
Klubban egy héten át néztem a Scorsese-féle Last Waltzot, nem
gondoltam volna, hogy majd azt dobja a gép, hogy a filmben
szereplő két legnagyobb idolommal – Garth Hudsonnal és a
Doctorral – még lehet dolgom. Amúgy megnéztem volna egy
Elton John – Dr. John kétzongorás bulit is, nem mint viadalt,
mint különlegességet.

Floridában, a Peach Fesztiválon 2010-ben

A Doctor bemutatott Doc Pomusnak, a nagy amerikai

szövegíró legendának, akivel ő jó pár dalt írt. Alicia is velem
volt, Doc lakására mentünk, szegény a gyermekbénulása miatt
nehezen mozgott, két mankóval járt, miközben a dalaira táncolt
a fél világ. Rengeteg kiváló szerző rengeteg kiváló előadóval
dicsekedhet, csakhogy Doc Pomusnak ott volt Ray Charles és
Elvis is… Hopika. Volt ott személyzet, csináltak nekünk
valamilyen varázskávét, fűszereket is belefőztek, nagyon finom
volt, én egy nagyobb csészével ittam, rögtön nem aludtam két
napig.
 Semmilyen cucc nem volt a kávéban, valószínűleg öt adagot
nyomtak át a gépen, Rétsági doki megvizsgált, teljesen rendben
voltam, de egész éjjel fejben gitároztam. Nagyon jól és nagyon
gyorsan.
Mindenre van magyarázat: ezek az emberek nagy tétekben
játszottak, ha egy világsztár vagy a producere telefonál, hogy
holnapra kéne egy jó dal, nem mondhatják, jaj, ne most, olyan
dögfáradt vagyok.
– Meglesz! Kérem a kávémat! (Doc Pomus írta Elvis huszonöt
[25!] dalát!)
Nagyon jól telt az idő, Lacidokival, Jónással, Tibivel
csavarogtam, mikor nem dolgoztak. Ők szinte állandóan
dolgoztak, de azért megoldottuk. Az akkori New York még tele
volt azokkal a hatalmas autókkal, amiket Magyarországon
országúti cirkálóknak neveztek, és ettől aztán ha csak egy fél
másodpercre is villant be egy kép, rögtön tudtad, hogy: Ez
AMERIKA!
Ez egy másik világ, ha mindenki ekkora autókkal jár, akkor
az élet többi részét megoldani gyerekjáték! Ezek az autók
testesítették meg azt a másik világbeli jólétet.
És New York tele volt energiával! Azt gondolom, akkor zajlott
az utolsó nagy álomkergetési futam.

May Pang még abban a lakásban élt, ahol John Lennonnal

korábban. Ültünk nála, odafelé menet Alicia elmesélte, hogy a
lányt Yoko „szervezte” Johnnak, mikor egy időre szétmentek. Ha
ez igaz, így már van Yokónak egy jópontja. May nagyon édes,
nagyon szép lányka volt, nem csodálom, hogy Lennon
beleszeretett. Dolgoztak is együtt, lehet, hogy csak a
mindenható Yoko-imidzs része ez a „szervezés”, vagy Johnt még
ebben is kontrollálni akarta. May beszélgetés közben lejátszott
egy csomó kazettát, amiket Lennon vett fel a lakás különböző
pontjain, ágyban, fotelben, próbálkozások, dalkezdemények. Jól
lehetett hallani, hogy mik készültek a fürdőszobában, imádta
azt a fajta visszacsapódó visszhangot, amit a szakma úgy is hív:
„fürdőszoba-visszhang”. Jó pár felvételen egy zongora szólt,
kérdeztem, ez az? Egy pianínó állt a nappaliban. May azt
mondta, igen. Nem tudtam törődni a jó modorral, a
beszélgetésből jórészt kimaradtam, csak a kazettákat hallgattam
– én akkor először, ők nyilván sokadjára –, ha az egyik lány
néha kérdőn rám nézett, bólintottam. Alicia magyarázott rólam,
hogy mekkora ász vagyok, erre May azt kérte, játsszak egy
kicsit. Megkérdeztem, hogy Lennon után játszottak-e a
hangszeren. Nem igazán, mondta May, ő nem tud zongorázni.
Lassan, fentről lefelé végigmentem a billentyűkön. Az összesen.
Arra gondoltam, ha maradt itt ujjlenyomat Lennon után, akkor
lesz közös ujjlenyomatunk, és az mégiscsak valami.
Ha nincs, hát nincs, sose fogom megtudni.
Valójában nagyon mélyen meghatódtam ettől a lehetőségtől,
kár lenne tagadni.
Este az utcán elmondtam Aliciának, hogy mi lehet a
billentyűkön, felsikított, Oh my God, reggel visszamegyek! Én is
zongorázok egy kicsit!
 Aztán az egyik nagybácsi a harmadik ebédelés után
megkínált egy szivarral, és beszélgetni akart. Röviden
összefoglalta, mire gondol: Geboor, ha elveszed Aliciát,
megkapjátok Arthur párizsi lakását, mindenestül, a
zongorákkal. A szivarfüst megállt a levegőben. [Arthur Rubinsteinről

beszélt, a XX. század egyik legnagyobb zongoristájáról, a dédnagybácsiról.] Nagyon

rendes pasi volt, azt mondta, ne válaszolj most, gondold át, az is
jó, ha majd Budapestről válaszolsz. Nem emlékszem, hogyan
hagytam el a helyszínt. Este, mikor mindezt elmeséltem Rétsági
Lacinak, már készen álltam a haditervvel, hogyan szabadulok
meg a párizsi lakástól, zongorástul. Nem hiszem, hogy Alicia
tudott az ajánlatról, talán bántotta volna.
Addig sem terveztem, hogy Aliciához közelebb kerüljek,
nemhogy vele élném le az életemet, márpedig ha én valahová
beköltözöm, az esetek többségében egy életre maradok is.
De leveleztünk továbbra is a régi szisztéma szerinti módon,
ő írt, én nem nagyon.
Egyre furcsább dolgai voltak, pár év múltán azt állította,
hogy Dr. Johnnal összeházasodtak, valamilyen New Orleans-i
woodoo vagy egész más rituálé szerint, de annak vége. Nem is
mertem rákérdezni, mikor nagy sokára, 2010-ben beszéltem a
Doctorral.
Eric Claptont viszont beperelte apasági ügyben, de azt
egyáltalán nem értettem, mert tudtommal Aliciának sose lett
gyereke. Az volt a taktikám, hogy a furcsa dolgaira inkább nem
reagáltam, így is túl sok információt cipeltem.
 Nagyon sokáig maradtunk jóban, leszokott a hosszú
levelekről, de ha úgy döntött, éjjel négykor is telefonált. Sose
fogom megérteni, miért nem futott be igazi nagy karriert, ha
előadóként nem is, de legalább szerzőként. Fantasztikus volt,
elképesztő, csak valószínűleg alkalmatlan.

– May producer akar lenni – mondta egy éjjeli telefonálásban.

– De hát nem is zenél.
– Na és? Ez NYC, itt minden lehetsz – de majd meglátod
úgyis.
Nem láttam meg.
(Azon a délutánon kaptam Maytől egy könyvet, ő írta, Loving
John a címe. Szép könyv, úgy tízévenként Révész Sanyi elviszi
elolvasni.)

LOVE IN PLOIEŞTI

Az 1977-es romániai turnénak a magyarlakta területeken

lezajlott tíznapos diadalmenete után Ploieşti következett, a
román olajipar központja. Az előző évben Erdélyen és a
Partiumon kívül csak Bukarestben játszottunk. Ploieştiben már
csak elvétve voltak magyarok a nézőtéren, ők se hoztak
zászlókat. A koncert rendben ment le, ez volt a turnén az első
alkalom, hogy a rendőrök nem vertek meg senkit. A velünk
utazó három szekus is csak unatkozott.
Este a koncert után két lány várt minket a szálloda hatalmas
lobbyjában. Román lányok voltak, vagy legalábbis magyarul
nem tudtak, aranyosak, mind a kettő zenész, szerették és
ismerték a dalainkat nagyon, pedig egy szót se értettek az LGT-
számokból. Angolul beszélgettünk zenéről, dalokról, Somló, ők
meg én. Magunknak se rendeltünk alkoholt, valamilyen helyi
gyártású kátrányszármazékból készült üdítőt ittunk, nyilván a
közeli olajfinomító egyik termékét.
Rémes íze volt, nevetgéltünk. Tizenhat-tizenhét évesek
voltak, tüneményesek, különösen a kisebbik, aki velem
szemben ült. Nagyon odalettem. Már éjfél is elmúlt, egy nő jött
ki a monumentális recepciós pult mögül, és kellemetlen hangon
közölte, hogy a lányok nem maradhatnak tovább. Elkezdtük a
búcsúzkodást. Felírták a címünket, hogy küldenének levelet
meg zenéket kazettán. [Akkoriban volt ez divat, hogy emberek kazettákra

összemásolt zenéket ajándékoztak, küldtek egymásnak.] Bemutatkozáskor

egyszerre beszéltünk mind a négyen, nem értettük jól a
nevüket, de nem baj, gondoltam, majd a levélen úgyis ott lesz.
Elkísértük őket a buszmegállóig, aztán integettünk. Ők is
integettek a hátsó ablakból, és belekanyarodtak a ploieşti
homályba.

Aztán a bukaresti koncerten adódott egy kis probléma.

Ploieştiből egyenesen oda utaztunk. Már a helyszín is szokatlan
volt. A bukaresti központi állami szervezőcég az előző évi
sportcsarnokbeli koncert után jobbnak látta, ha a fővárosban
valamilyen kisebb, jobban ellenőrizhető helyen játszik az LGT.
A kormányzati negyedben, vagy aminek hívhatták, a sorompón
való átjutást követően (ilyesmikre, mint közúti ellenőrzések,
lezárt területeken való átjutás, szállodai becsekkolási viták stb.,
nagyon jók voltak a saját szekusok) a modern – a tolmácslányka
szerint – parlamenti épületegyüttes előtt álltunk meg. Nem
nagyon értettük, mit keresünk mi ott.
A terem max. pár éve készülhetett el.
Akkoriban még nem láttunk a legmodernebb technikával
ennyire pazarlóan felszerelt koncerttermet. Nem is az volt. Bő
tíz évre rá, a romániai forradalmat a tévén át figyelve feltűnt,
mintha az egyik utolsó Ceauşescu-szereplés ebben a teremben
zajlott volna. Többször is bevágtak részleteket a beszédből,
nagyon is úgy látszott, ez ugyanaz a hely.
A technikusaink idegesen fogadtak minket, a színpad már
kész volt, de a helyi rendezők nem akarták engedni, hogy a
kábeleket a szokott módon vezessék a keverőhöz. Nekifogtak
újra, hogy valahogy megoldják, mi meg elkezdtük az üzemszerű
matatást, próbálgattuk a hangszereinket, hallgattuk, hogyan
szól a színpad, hogy szól a cucc. Lenéztem a keverőhöz, hogy
konszolidálódik-e a kábelhelyzet, de egy helyi rendezőt láttam
épp, ahogy fojtott hangon, de annál szélesebb hadonászással
leteremti a riadt kis tolmácslányunkat. Körülöttük, a középső
szektorban már vagy hat-nyolc kollégája álldogált, mind
egyforma, barnás öltönyben, drapp ingben, barna
nyakkendőben. A barna három árnyalata. Nem feltétlenül úgy
néztek ki, mint akik koncerteken szoktak dolgozni. Folytattam a
molyolást a zongorámmal, mikor Lacika jön az üres sorok
között, eléggé feldúlt arccal. Felszólt a színpadra.
 „Te, Pici, fenn, a hangfülkében egy szupermodern stúdió
van, és úgy néz ki, a csávók készülnek felvenni a koncertet.”
Gondolom, elég tágra nyílt a szemem. A szerződésben szó
nem volt semmiféle hangfelvételről, ráadásul már korábban is
hallottunk olyasmiről, hogy „Románia nem írta alá a Római
egyezményt” (a Szovjetunió se), vagyis fütyülnek a
nemzetközileg elfogadott jogszabályokra, az esetleges szerzői,
netán előadói jogdíjakat kényük-kedvük szerint vagy fizetik,
vagy sem.
És egyáltalán, azt hogyan képzelik, hogy csak úgy eldöntik,
és a megkérdezésünk, beleegyezésünk nélkül felvételt
készítenek a koncertünkről?

Ebben viszont volt már némi gyakorlatunk.

Az 1976-os varsói koncertet közvetítette a lengyel rádió, állítólag az
Interkoncert erről megállapodott velük. Persze mi se honoráriumot, se
erre vonatkozó szerződést nem kaptunk. Jó. Aztán néhány hónap
múltán valaki lelkendezve a kezembe nyomott egy irgalmatlanul ronda
kinézetű nagylemezt: LGT in WARSAW. A közvetítés után a lengyel
rádiósok szó nélkül átadták a felvételeket a Polskie Nagrania nevű
állami lemezgyárnak (gondolom, szerkesztői, rendezői s minden ide
képzelhető honoráriumot felvettek közülük jó néhányan) – kis piac, kis
maffia. Ahogy a rádiónak a közvetítésen túl semmilyen joga nem volt
rögzíteni a koncertünket, az már magától értetődött, hogy a Polskie
Nagrania minden engedély nélkül forgalomba is hozza az amúgy is
illegális felvételeket. Ez volt a Béketábor első, országhatárok felett
átívelő, népeink barátságát még szorosabbra fűző bootleg, azaz
állami kalózkiadvány.
Hát ez volt a mi kiba**ott Varsói Szerződésünk.
Igaz, talán nem is volt ez olyan kicsi piac. Ezt a lemezt még a 82-es
bolgár turnén, Várnában is láttuk a kirakatban. Tucatjával dedikáltuk.
Pár év múlva Bors mutatott egy levelet, oroszul írta neki a varsói
kollégája, hogy gratulál, az LGT-lemez megütötte az egymillát. Bors
mutatta a cirill betűs levelet, úgyse tudtam volna kibogarászni,
hagytam. Kicsit gúnyosan nézett, vagy csak beleképzeltem, neki
valójában semmi köze nem volt ehhez a mocsoksághoz, mi meg már
mindent megpróbáltunk, körülbelül annyi eséllyel, mint fakardokkal a
Kreml kapujában. Ha minden eladott lemez után csak egy fél złotyt
kaptunk volna, abból simán korszerűsítjük a hang- meg a
fényberendezést.
Hogy a lengyel miért gratulált, és miért éppen Bors elvtársnak, és
miért pont oroszul, az legyen a kódfejtők dolga.
Miután 81-ben Jaruzelski tábornok a kellős közepén megpuccsolta a
turnénkat, nem kaptunk többé meghívást Lengyelországba. Állítólag
felmerült, hogy közreműködtünk egy Solidarność-aktivista külföldre
juttatásában. Ezt aztán ejtették, de egyszer s mindenkorra lekerültünk
a listáról.
Nettó baromság. Csak ült a buszunkban. Mikor Anton a kielcei buli
utáni éjszakán átlépte a csehszlovák határt, azt négy lengyel belügyes
asszisztálta végig, valamint a két matarészeg csehszlovák határőr.
(Akár elő is vehettek volna minket a bekeményedett lengyel
hatóságok, de volt bajuk nélkülünk is.)
Elindultam a nézőtéren végig felfelé, hogy benézzek a
hangpáholyba. Lacika már ismerte a járást, hátramentünk, az
egyforma munkaköpenyeket viselő, ki-be járkáló személyzet
jóvoltából láttuk, mi van az ajtón túl. Egy komplett,
elképesztően luxöriőz, soksávos stúdió, akkoriban nagyon menő
Studer és más válogatott cuccokkal. Álltunk elképedve. Úgy
látszott, hogy valamire készülődnek. Nem kommunikáltak
velünk, de zavarhattuk őket, mert az egyik barna öltönyös helyi
erő ott termett, és románul kezdett utasítgatni. Nem kiabált, de
ellentmondást nem tűrő gesztusaiból megértettük, hogy
táguljunk onnan. Vissza, kimentünk a nézőtérre. Körülnéztem,
feltűnt, hogy egy ideje sehol nincsenek a „saját” szekusaink.
Nem nagyon értettem, ballagtam le, a színpadhoz. Dunna, a
világosító emberünk mutogatott a fejünk fölé. Akkor láttam
meg a plafonról félkörben belógatott drága, vérprofi
mikrofonokat. Volt vagy húsz. Érdekes felvételi szisztémának
tűnt, de nem ez volt a fő probléma.
A színpadon mindent elmondtam a többieknek.
Szentségeltünk. A tolmácskislány sehol. A mi szekusaink sehol.
A keverőnél felújult a vita. Elsétáltam hátra, az
öltözőfolyosóhoz. Senki.
Dunna érkezett. Alig tudott beszélni. Hogy a barna
öltönyösök főnöke megelégelte a vitát, és kigombolta a zakóját.
Kicsit hátralebbentette. Egy stukker volt a zakó alatt. Dunna
diszkoszvető volt, nyugis pasas, mert erős. De azért remegett.
Megérkeztek a barnák a színpadra, és egy félkört alkotva
elindítottak bennünket kifelé. Nem is nagyon beszéltek, csak
szépen tereltek minket a folyosóra, be egy öltözőbe. Kattant a
zár. Nem igazán tudtuk elhinni.
Nem is öltöző volt, egy kisebb szoba székekkel meg egy
sarokasztallal. A belső ablakot ki lehetett nyitni, a külsőt nem.
Nyolc-tíz méternyi füvesített sáv választott el minket az utcától,
inkább fasorszerű volt, úgy tűnt az az, ahol befelé jöttünk. A
sorompókon belül voltunk, forgalom szinte semmi. Nem tudtuk,
mi a francot kéne csinálni, a mobiltelefont még nem találták fel.
Ilyet még csak nem is hallottunk, ilyet még senki se mesélt.
Meglehetősen felindultak voltunk. Tehetetlenül üldögéltünk.
Somló szólt, skacok, itt vannak a tegnapi ploieşti kiscsajok!
Tényleg ott álltak a járdán, kocogtatni kezdtük az ablakot,
dörömböltünk a rámán. Észrevettek. Örömükben nevetgéltek.
Micsoda véletlen. Próbáltuk lemutogatni nekik – két kezünket
csuklónál összerakva, mint akin bilincs van –, hogy nem olyan
jó a helyzet, hogy mi itt most rabosítva vagyunk, de mulattak
rajtunk, egyáltalán nem értették. Csak azt látták, milyen vicces
fiúk ezek, ahogy a kedvükért pantomimezünk az ablakban.
Mutatták, be kéne jutni, a bulira jöttek. Mindent kitaláltunk,
hogy megértessük velük, a buli kicsit hátrébb lett sorolva, most
itt helyzet van. Ha arra sétált valaki, abbahagytuk.
Láttuk, ahogy próbálják megfejteni, mit akarhatunk. Egyre
inkább komorodott el a kis arcuk, ahogy kezdték megérteni,
hogy ennyit már csak nem bohóckodnánk. Most már ők is
idegesek voltak. Mutogattuk nekik, hogy telefonálni, telefonálni.
Úgy tűnt, megértették, elindultak. A magasabb még
visszafordult, ijedtnek látszott.
 Valamennyi idő eltelt, talán fél óra is, valamennyire
megnyugodtunk, örökre úgysem maradhatunk itt, mikor
matattak a záron. Két barna jött értünk, kitárták az ajtót.
Kimehettünk, szó nélkül álltak félre.
Vissza a színpadra.
Vacakoltunk a hangszerekkel, nem volt kedvünk játszani.
Egy fiatalember érkezett két-három civillel, azok hátrébb
maradtak. Szabó Ottó (?) vagyok a nagykövetségről. Nyugodt
arc, vöröses üstök, rövidre nyírva.
Őt érték el a lányok, gondolom, a magyar követséget hívták
fel utcai telefonról, ő meg ide telefonált – nyilván emiatt
engedtek minket vissza a színpadra –, aztán ide is jött.
Szűkszavú volt, és határozott, mondta, nem kell idegeskedni,
errefelé megtörténik az ilyesmi.
Megemlítettük a hangfelvétel-hangstúdió problematikát is,
mondta, utánanéz, és egész este itt is marad, sőt a koncert után
elmehetnénk együtt vacsorázni.
Valamennyire megnyugodtunk. Végszóra az Ariától, a román
állami koncertrendező cégtől is befutott egy nő, először csak a
barnákkal láttuk elegyedni, barátságtalan pillantásaikból
látható volt, hogy rólunk beszélnek. Aztán a hölgy odasétált
hozzánk, cseppet sem leplezve, hogy messze rangon alulinak
tartja a velünk való érintkezést. A tolmácslány sehol. Tört
magyarsággal, aztán valamilyen keverék nyelven elmondta,
hogy ki is ő, és azt is, hogy ne sokat konferáljunk angolul – bár
ez nem annyira kérésnek hangzott –, meg azt is, hogy bizonyára
tudjuk, hogy itt ma-gya-rul sen-ki se be-szél… Aha. Franciául
mondtam neki, hogy értve van, minden rendben lesz. Nagy
bajban lettem volna, ha folytatni kell. De azért még
megkérdeztem angolul, hogy mit tud az esetleges hangfelvétel-
készítési terveikről. Semmit, mondta határozottan, az nem az
Aria dolga, és ott lettünk hagyva.
Még megmutatta egy takarítónőnek, hogy a színpadon hova
rakja a virágkosarat, és tűsarkain kicsattogott. Nem állt jól neki.

A közönség hozta meg a kedvünket a játékhoz, egész jó bulit

rittyentettünk, Tomi a számok végén mindig azt mondta: murcu
meszk. Ennyire tellett. Ezt már a turné elején, a magyarlakta
területeken is előadta, ott mondtuk neki, ne erőltesse, de ő
demokratikus volt.
A koncert rendben lement, a turnészekusaink nem kerültek
elő, de ami ennél nagyobb baj, a ploieşti lánykák sem.
Elindultunk vacsorázni a követségi emberünkkel. Egy hatalmas
étteremnél álltunk meg, még örültünk is, hogy ez valami ismert,
menő hely lehet, hátha a kiscsajok is tudják, vagy megsejtik és
benéznek. Azt kihagytuk a számításból, hogy Ploieşti azért nem
lehet annyira közel, meg ki engedte el őket hazulról, ha
egyáltalán – és holnap nincs iskola?
Meg akartuk köszönni nekik a segítséget, és megtudni,
valahogy bejutottak-e?
Ki tudja, mivé fajul a parlamenti koncert-hangbeállás, ha ők
nem ilyen okosak, hogy jó helyre telefonálnak?
Mikor az étterem előtt kiszálltunk a magyar követségi
Daciából, az emberünk intett a mögöttünk leálló Daciában
lévőknek, hogy ide megyünk be. Biztos furcsán néztünk, mert
azt mondta: Ja, ők velem vannak, de… román részről. Aha.
Kaptunk asztalt, zene is volt, beszélgettünk, megköszöntük,
hogy odarohant nekünk segíteni. Az ő három szekusa a
ruhatárnál állva cigizett. A mieink meg sehol. A román konyha
jó – igaz, úgy még jobb, mikor keveredik a magyarral,
örménnyel, de a turné azon részén már túl voltunk.
Másnap reggel a mi szekusaink a szálloda halljában vártak
minket, itt a vége, irány a magyar határ. Kérdeztük őket, mi volt
ez tegnap, hova tűntek? (Azért eléggé abszurd, hogy saját
szekuért reklamálunk, nem?) Egy kukkot se válaszoltak, csak
hallgattak, aztán Jánoska mondta, hagyjuk. Olyasmi lehetett ez,
hogy erre az egy szál bukaresti koncertre – már csak a helyszín
miatt is – „át kellett adjanak” minket egy elitebb részlegnek,
mint az amerikai filmekben, mikor az FBI megérkezik, és
átveszi a kis rendőröktől a nagy ügyet.

A bukaresti incidenstől eltekintve a turné nagyrészt csodás volt,

ahogy az előző évi is.
Az erdélyi, partiumi, székelyföldi magyarokat olyan módon
megérintette, hogy az egyik szeretett magyar banda, az LGT jön,
és koncerteket ad, hogy ahova csak mentünk, úgy ünnepeltek
bennünket, mint mikor valamilyen győztes hadjárat után
hazatérnek a hősök.
A sportcsarnokok környékét minden városban, minden
koncert előtt lezárták, a gyerekektől próbálták elszedni a
magyar zászlókat, persze ők behozták ruha alatt, vagy ki tudja,
hogyan, nem egyet rudastul.
Akik bejutottak, végigénekelték a koncertet. Zenélés közben
nézni azokat a kipirosodott, éneklő arcokat, hát az óriási ütés
volt a szívre, ezt megélni máshonnan, mint színpadról, nem
lehet.
A kolozsvári sportcsarnok öltözőjébe egy helyes, fiatal lányt
kísértek be Lacikáék. Szája szélén egy jó ütés nyoma, fekete
kabátja a gombok mentén végig felszakítva, a vállánál tiszta sár
volt, a földre is lelökték. Leültettük. Csoma Judit volt, a
színésznő.

Teljesen ki voltunk akadva, de ő csak mosolygott. Nem ez a

legrosszabb – mondta –, hanem, hogy a magyar rendőrök is ütik
a magyar gyerekeket. (James erre azt mondta, ez otthon is
előfordult már…)
Persze, parancs az parancs, de nem értettük, ha egyszer a
bukaresti állami koncertiroda, az Aria eldönti, hogy legyen LGT-
turné a magyarlakta területeken, akkor miért nem hagyják,
hogy az koncert legyen? Miért a hatóság lép fel és szerepel mint
helyi pankrátor-előzenekar? Az is igaz, hogy ugyanez a kérdés
sok zenekar sok koncertjéhez csatolható, kezdve Altamonttal…
(Egyáltalán – miért szerették verni a közönséget? Nagy
nosztalgiánk: az Ifipark…)

Feltehetően a bukaresti koncerten történtek – nem mintha

bármi is történt volna a mi részünkről – adtak alapot ahhoz a
levélhez, mely alig néhány nappal a turné után érkezett az
Interkoncerthez a külügyminisztérium érintésével. A román
külügytől jött, az volt benne, hogy a Locomotiv GT együttest
kitiltották Romániából. Pont. Ezzel nem volt mit kezdeni, már
csak azért sem, mert a levelet nem nekünk kézbesítették.
Behívattak, ott, az Interkoncertben megnézhettem, aztán
annyi… Egy íróasztalnál állva beleolvashattam, de nem adták
kézbe.
(Ekkor kezdődött az a levelezés, amiről az egykori
főosztályvezető nemrég azt nyilatkozta, szerette a vitriolos
hangvételű Presser-leveleket. Örülök, bár nem ez volt a cél…)
Egy darabig még küzdöttünk a visszatartott pénzünkért, de
senki nem állt mögénk, ami nem hatott újdonságnak. Annyit mi
nem értünk. A hivatalos szervek rutinszerűen jártak el: be a
szőnyeg alá. Az Interkoncert a kisujját se mozdította, a
külügynek is írtam egy levelet, de még csak nem is válaszoltak.
Hogy a két ország – hol burkoltan, hol nyíltabban – feszült
viszonyán még mi is rontottunk volna, azt nem tudom, de így
utólag, nagyon remélem.

A bukaresti koncert után éveken át elő-előkerült a téma, vajon a

román hangfelvételi hatóságok rögzítették-e a koncertünket, és
ha igen, mikor, hogyan kerül majd elő az a hangszalag? Akár
még magyarázkodnunk is kellett volna valamelyik létező
lemezszerződés kapcsán, hogy az a felvétel nem a mi
hozzájárulásunkkal készült.
 (Amúgy a mi szakmánkban semmin se szabad meglepődni.
Egy San Franciscó-i múzeumból 42 év alatt jutott el hozzánk egy
Los Angeles-i LGT-koncertfelvétel.)

Egy éjszaka kettesben pihentünk Somlóval a Fészek-bárban,

mikor megkérdeztem, hogy tényleg, írt-e neki levelet az édes
kicsi román lány, Eliza? – Az ki? – kérdezte. – Tudod, Ploieştiből
a kisebbik. – Ja, ja. Nem írt. – Egyet se? – Nem. De miért írt volna
nekem, mikor te fárasztottad egész este.
Igen, igen. Ezek szerint csak 25 százalékos volt a tévedési
arány.
1976 végén másodszor is kihallgattak. Hogy mit tudok Laux
disszidálásáról, meg hogy kikkel tartott kapcsolatot, voltak-e
nála Budapesten külföldről jött barátai, de akarták hallani a
hozzánk jött Rolling Stone magazinos újságíró történetét is.
Olyasmiket is kérdeztek, amiről nem is hallottam, de akár
köze is lehetett volna Józsihoz.

Dehogynem hallottam. Csak gőzöm nem volt, hogy valójában mire

ment ki a belga vagy holland származású, félőrült amerikai teljesen
őrült budapesti szereplése. Egy bődületes méretű – talán amcsi
rendszámú – Lincoln Coupéval közlekedett Budapesten, mindenki
utánafordult. Ahol megállt, ott forgalmi dugót okozott, s nem csak
fizikailag. Az emberek mint egy műtárgyat, úgy nézegették az autót,
mutogatták egymásnak. A szélvédő mögött rengeteg papírpénz volt
összedobálva, főleg karibi és még távolabbi országokból, valószínűleg
rég nem értek semmit. Mindenféléket ígérgetett bandáknak, főleg
nagy amerikai turnékat, a fő célpontja Laux volt, nem szállt le róla,
néha eltűnt, aztán – gondolom – visszamenekült Magyarországra, de
aztán itt is besokallt. Hogy valójában ki és mi volt, az szerintem még a
bíróságon se derült ki, ahová be is idéztek miatta vagy két tucat
zenészt. Nem tudom, miért ítélték el, de hogy nem először, az biztos.

Ketten voltak, az egyikük, a kérdezgető amolyan alamuszi fazon

volt, a másik meg kissé túlzottan is segítőkész, mint a némán
bólogató kutya a hátsó szélvédő alatt. Én meg csodálkoztam
magamon, hogy nincs rajtam az a görcsös félelem, ami a hat
évvel ezelőtti indonéz affér miatti kihallgatás alatt annyira
megviselt. Lauxra akkor még jó dühös voltam, hogy elárult,
hogy így – vagy nem „így” – itthagyta a saját bandáját. Hogy
miatta most itt ülhetek, és még őt védem valami hülye belső
kényszerből.
Addigra már leesett a falról a Joe Lauxot fehér lovon
ábrázoló, teljes alakos hadvezéri portré, de ki nem dobtam, csak
egy ideig nem akartam nézni.
Beszéltem a postaládámban hagyott levélről, meg hogy
felhívott, hogy másnap elutazik, és egy hónap múlva jön. S hogy
még indulás előtt bedob egy cetlit, majd olvassam át. Meg is
találtam. A levél tartalmazott egyfajta leltárt, amiben Józsi
felosztotta a banda technikai vagyonát, szóval akárhogy is
nézzük, ez egy kissé megzavarodott ember levele volt. Nem írta
le konkrétan, hogy ezzel ő ki is lépett az LGT-ből. Azt igen, hogy
egy hónap múlva hazajön, de azt főleg nem, hogy kiszáll(t) a
bandából. Egyetlen szóval sem. Akkor meg minek négyelte fel a
cuccunkat? Elég lett volna, ha kipakolja a sajátját. Az egész levél
érthetetlen volt.
Az viszont teljesen érthető volt, ha elutazás előtt tartott attól, hogy ha
elmondja, hogy kiszáll, egyből rájövünk, hogy nem jön haza. Óriási
zavart okozott volna, ha netán valamelyikünk „elköhögi”, hogy van egy
kis gond, hogy valami nem stimmel nála. Abban az időben csak akkor
volt biztos, hogy utazol, ha már fél órája a levegőben volt a repülő.
Az is lehet, hogy csak Amerikában döntötte el, hogy nem jön vissza.
Mikor sok évvel később Cannes-ban újra találkoztunk, ez már szóba se
került. Mi már jól voltunk, s főleg jók voltunk Jánoskával, és nem
érdekelt minket a múlt. ’77-ben még kiszaladt egy elköszönő dal, A
búcsú, Dusán szép szövegével, és ezzel szép lett a befejezés.
De akkor, ’76 októberében a lelke nem vitte rá, hogy ne írjon pár sort,
csak hát Laux József nem volt egy érzelgős ember, és ez így sikerült.
Volt stílusa.
Laux egyik legszebb munkája az volt, hogy mikor mi már tudtuk, hogy
lesz LGT, de még senki más nem, ugyanúgy építette az Omega ügyeit,
mint addig. Kimentünk Nyugat-Németországba egy tulajdonképpeni
kapcsolatépítő meg önmenedzselő, jövőépítő turnécskára, és ő
semmit se játszott át a jövendőbeli zenekarának. Nagyon büszke
voltam rá, ilyenek miatt bíztam benne annyira.
Amúgy az LGT-nek nagyjából nulla NSZK-beli karrierje volt.

Valami azt súgta, hogy ők már láthatták ezt a levelet, olyan

nagyon nem izgultak rá, mondhatni, unták.
Megkérdezték, össze voltunk-e veszve?
Mondtam, mi aztán egyáltalán nem.
Hogyhogy nem vettem észre, mire készül?
 Mondtam, biztos nem akarta, hogy észrevegyem, én meg
nem gondoltam, hogy bármit is észre kéne vennem.
Messze nem az indonézes szituáció volt ez. Nem mertem
volna sokat okoskodni, de nem is voltam beijedve. Sűrű éveken
voltunk túl, már valamennyire edzett voltam.

És n e m kellett féltenem a banda jövőjét,

mert nem úgy tűnt, hogy lenne…

Akkor még nem tudtuk, hogy akarjuk-e Laux nélkül folytatni,

vagy megtesszük azt a szívességet a minket nem kedvelőknek –
legyen az zenész „kolléga”, hivatalnok, újságíró vagy akárki –,
hogy feladjuk. Túl nagy sokk volt, hogy nincs már vezérünk.
Itt éltünk, akaratlanul is követtük azt a tradíciót, hogy a
legjobb, ha van valakink, aki dönt helyettünk, pláne, ha el is
viszi a balhét.

– Min alapult a maguk kapcsolata? – kérdezte a bólogatós. Végre

megszólalt.
– A kölcsönös tiszteleten. Csak az enyém nagyobb volt. Végül
is most vágott át először.
– És mit gondol, miért disszidált?
Nem gondoltam semmit. Tudtam. Tudtam, hogy az elcseszett
élete elől menekült. Hogy el is vált, csak nem beszélt róla.
Tudtam, hogy vidéken volt kórházban, csak azt nem, hogy
miért, pedig Somlóval voltunk is nála, de csak pár percet
foglalkozott velünk, és már jöhettünk is haza. Tudtam a szép
barna, hullámos hajú kiscsajról, akivel szerelmesek voltak, de
legalábbis a lány biztosan. Falaztam nekik nemegyszer. Tudtam,
hogy nagyon kivan. Csak azt nem tudtam, hogy le fog falcolni.
De nem mondtam semmit, csak azt, hogy szerintem rossz
állapotban volt.
Úgy tűnt, van idejük. Sorban kérdeztek dolgokról, amikről
kicsit se gondoltam volna, hogy a zsarukat érdekelheti vagy
foglalkoztathatja őket.
A végén azt kérdezték, hogy minek jött el hozzánk Pestre
Jerry Rubinstein, az ABC Records alelnöke vagy mije.
Hát, tényleg eljött.
75–76 telén egy szép nap beállított a Lumumba utcai,
filmgyári zeneterembe egy vékony, szőkésbarna csávó egy szál
dzsekiben, a seggig érő befont hajával, és mondta, hogy ő Jerry,
a vice president.
Mi meg néztünk. Egy ennyire amerikai fazon csak úgy, uck-
muck-fuck, ott mosolyog a stúdió közepén. Egy ekkora
lemezcégnél egy vice president akkor is egy nagyágyú, ha
alelnökből van kettő, netán három.
Hogy Laux ne tudta volna, hogy J. R. jön, vagy csak nem
tartotta fontosnak, hogy nekünk is szóljon, azt nem tudom.
Egyre zárkózottabb volt, de mi azt hittük, ez majd elmúlik,
jobban lesz. Tomival készültünk egy vele való beszélgetésre,
hogy kicsit változtatni kéne, nem jó, hogy a minket érintő
dolgokról alig kapunk információkat. Meg Tomit az is nagyon
bántotta, hogy Ancsa százszor annyit tud a banda dolgairól,
mint mi, ráadásul a kelleténél többször vagyunk lecseszve,
miközben ő nem is a zenekar tagja. De vártunk, vártunk, hogy
Józsi jobban lesz, féltettük. Meg kicsit féltünk is egy ilyen
beszélgetéstől.
Az ABC nyilván jelezte, sőt egyeztették is, hogy J. R. Pestre
jön. Lemeztársaságok alelnökei nem repkednek vabankra a
világban, hogy hátha valahol, egy stúdióban találnak egy
gitározó ismerőst. Az biztosnak tűnt, hogy Laux intézte úgy,
hogy munka közben találkozzunk, hogy a vice president
láthassa, nincs megállás, mi gályázunk tovább.

Leült, dumálni kezdtünk. Vagyis mi inkább tátottuk a szánkat.

Bár új fiú volt, Jerry tudott mindenről, tudott Barta
leléceléséről, mondta, nem számít, őt egy kicsit se érdekli, azóta
se hallott róla. Mi meg bemutattuk neki James Christmast, az új
gitárost. (Volt bennünk némi félelem amiatt (is), hogy Barta
lelépésével az ABC-sek majd úgy gondolnak ránk, hogy link,
megbízhatatlan banda vagyunk. Biztos komcsik. Sokféle
szorongás élt bennünk, de ez speciel indokolatlan volt.)
Jerry teljesen beájult a filmgyári Zeneteremtől, Kovács Gyuri
körbesétált vele.

A hely már csak méreteinél fogva is lenyűgöző volt, a bejárattal

szemközti falon hatalmas vetítővászon. Filmek
zenefelvételeihez építették, nagy létszámú szimfonikus zenekar,
akár kórussal együtt is, kényelmesen beülhetett. A padló, a falak
burkolata válogatott, minőségi faanyagokból készült,
terelőlapokat szereltek fel, a tetőszerkezetre hatalmas és szép
akusztikai idomokat függesztettek. Nagyvonalú, gazdag
építmény volt, még Hollywoodban is király hely lett volna,
szinte hihetetlen, hogy azokban az időkben Budapesten
elkészülhetett. A későbbi sorsáról ne beszéljünk.

SZÉPEK ÉS BOLONDOK

Egy film elkészítésének szokványos menetében a zenefelvétel a

munkafolyamat végére kerül. Az akkori idők technológiája úgy
adta, hogy a film zeneszerzője a vágószobában stopperórával,
kottapapírral, cerkával és spirálos jegyzetfüzettel kezdte a végső
felkészülést a filmzene kidolgozására. Nem ártott, ha jó
ceruzahegyezője is van. Mindent jegyzetelni kellett, nem volt
számítógép, nem küldözgettünk egymásnak se memókat, se
demókat. Külön füzetecskék teltek meg, cédulák beragasztva
(Cellux est, post-it erit [ismert latin mondás]), gemkapoccsal
betűzve. A sok rendezői instrukciót, a vágópontokat, hosszakat,
mindent írtunk. A dallamkezdeményeket a kottapapírra.
Néha egy-egy kazettával érkeztem a megbeszélésre, persze
vittem hozzá a kazettás magnót is, hogy a rendező
meghallgathasson egy-két vázlatot. Egy táskára való jegyzet,
kazetta, kotta volt a legkevesebb, amivel akkoriban filmes
munkák kapcsán közlekedtünk.
Illett felkészülni, mert a zenefelvétel közben korrigálni, a
stúdióban várakozó stáb, tétlenül üldögélő zenészek között
bizony igen macerás volt, de az sem számított szokatlan
üzemmenetnek.
 A vágószobában dőlt el a jelenetek végleges sorrendje,
hossza, így az azokban megszólaló zenéé is. Itt már egyben
lehetett megnézni hosszabb passzázsokat, esetleg egy felvonást,
olyan részleteket, amikre addig csak a forgatásról emlékeztél –
ha „kinn” voltál. A vágó és a rendező – többnyire egymás
távollétében – kikérte a zeneszerző véleményét az adott
jelenetről, aztán még egyszer „zenét mértünk”. Legtöbbször a
vágóasszisztens is rögzítette a kézi stopperrel mért időket.

Ma a filmvágó átküldi neten a zenére váró jeleneteket a

zeneszerzőnek, aki otthon annyiszor nézi meg, ahányszor csak
akarja. Ha van megfelelő hangfelvevő programja, s hozzá
hangszerei, akár neki is kezdhet a munkálatoknak. A
vágószobai méricske, a stopperóra, a spirálfüzet, a tele hamutál
már a múlté, mesélgetjük, oh, a legendás idők – így dolgoztunk
mi.

A Lumumbában a vágószobák legtöbbje a földszinti folyosóra

nyílt, sorban, utcára néző ablakokkal. Az ajtók fölötti táblákon
ott állt, melyik film készül odabenn. Szokás volt nyitott ajtóknál
dolgozni, ezt nagyon utáltam, mert boldog-boldogtalan megállt,
kicsit benézett, esetleg be is jött. Ha csak a fecsegésével
feltartotta a munkát, már az is nagyon jó volt, de ha kicsit
belekukkantott a moziba, netán kommentelte is a vágóasztalon
futó jelenetet, az meg kész öröm. És ez amolyan tradíció volt,
mintha illett volna beletanulni.
 Mikor Szász Péterrel, a valaha is élt legszerethetőbb
rendezővel dolgoztam a Szépek és bolondokon, a vágószobánk
kész átjáróház volt. Aki kiesett a szomszédból, beesett hozzánk.
Szászt imádták a kollégák, minden második arra közlekedő
folyosói ember úgy érezte, legalább be kell köszönnie, Petya
meg kedvesen fogadta mindezt, egy nagy szív volt az egész
pasas. Én kevésbé voltam lelkes, de ezt nem mindig mutattam.
Egyfajta filmklubban éltünk, a vendégeinknek még a felét se
ismertem.
Volt a filmben egy jelenet, amelyben ugyanazt a húsz
másodpercet körülbelül kilencszer vágtuk át az önkéntes
mérvadók (Hofi?) tanácsai nyomán. Ez mindig újabb
zenemérést is eredményezett. (A legvégén persze az eredeti
snitt maradt a filmben.) Ha csak közeledett, netán lassított
valaki kinn, a folyosón, már ment is felfelé a vérnyomásom.
Valamikor ekkor lehetett, hogy eldöntöttem, ha a
zenefelvételek megkezdődnek odaát, én láncra záratom a
Zeneterem hatalmas, bőrrel bevont ajtajait. Kovács Gyuri
helyeselt.
A következő LGT-lemezfelvételnél ki is ragasztottunk oda
egy A4-est, rajta nagy betűkkel: „NEM LÁTUNK TÚL SZÍVESEN”. Nem is
szeretem mutogatni a félkész dolgaimat senki fiának, félek,
hogy jól elkutyulom, ha tanácsok után megyek. A végén a balhét
meg úgyis nekem kell elvinni – egyedül. Szemtelenül hangzik,
de ez volt az egyik nagy lecke, amit a filmes munkákból meg
lehetett tanulni.
 Az első vetítésen. Szépek voltunk és bolondok. Kovács Gyuri, Szász Péter, 1976

Ha eljött a zenefelvétel napja, kezdéskor a rendező, a

zeneszerző és a gyártásvezető által egyeztetett létszámban
gyülekeztek a zenészek a Zeneterem előterében.
Ez persze így nem igaz.
A zenefelvételek költségvetése – mivel a
zenefelvétel a filmcsinálás végső munkálatainak
egyike – folyamatosan változott, nyilván csökkenő Klikk
irányban. Ahogy folytak a munkálatok, a rendező
által megálmodott zenei hangzást (ha meg tudta fogalmazni,
vagy valamilyen neki tetsző példát fel tudott hozni), legyen az
kamarazenekar vagy fúvósegyüttes, rockzenekar vagy ki tudja,
mi, a gyártás egyre kisebb létszámú muzsikussal képzelte el
megoldani, a szintetizátorok megjelenésével pedig visszatérő
instrukció volt, hogy: „Hát ez van, öreg, te majd úgyis
megcsinálod azokkal a varázskütyüiddel!”
 Volt, hogy a nagy zeneterem csak a hatalmas mozivásznat
adta a film zenefelvételéhez, maga a fantasztikus méretű és
kiváló akusztikájú tér üresen állt, nem kellett semmire. Benn, az
üvegfal mögött, a keverőpult körül felszereltük a
szintetizátorokat, és „megoldottuk”. Sok olyan film készült,
amihez bonyolult zenei terveket szőttek, komoly apparátust
terveztek hozzá, aztán a végén alig néhány zenész dolgozott
benne. Vagy egy.
Én azokat a filmes munkákat szerettem, ahol a rendező
határozottan tudta, hogy mit kér tőlem, vagy ha nem, nem sokat
magyarázott, inkább eljött hozzám, vagy a zeneteremben
találtunk egy szabad félórát, és én előjátszottam neki, amit
kihallottam a filmkockák közül.

A KETTES TELEP

A „Kettes telep” (ez a Mafilm híradó- és dokumentumfilm

stúdiója volt a Róbert Károly körúton, ott, ahol most a buszok
állnak) számára gyártottunk „konzervzenéket”. Érdekes lecke
volt. Patasich Iván zeneszerző vezette a Kettes telep zenei
ügyeit. Ahogy ma a netről levadászhatsz bárminemű
konzervzenét akár ingyér is, akkoriban a filmstúdiók szerte a
világon – mint egy könyvtárban – gyűjtöttek, rendeltek zenéket
dokumentum- vagy tudományos ismeretterjesztő filmekhez
vagy épp híradóanyagok „alá”. A filmesek ezekben a
zeneraktárakban böngésztek alkalmas zenék után, s ha találtak,
irány a pénztár, és már vitték is.
 Így lett a BBC híradó főcímzenéje A próba című darabból a
La Balletta zene. Egészen pontosan az ELECTROMANTIC
lemezről, ami 1983-ban megjelent a londoni EMI-nál is.
Hálás epizódja volt a Dalok a színházból előadásnak, mikor
elmeséltem, hogy ’84-ben épp Londonban voltam egy EMI-
fejtágítón, amit a szerzőiknek tartottak – nem tudni, pontosan
miért. Leginkább egy alibi tréningnek látszott, egy-két érdekes
előadást kivéve. Ott volt egy-két amerikai dalíró is,
haverkodtunk, zongoráztunk, jól elvoltunk. És csak néztük azt a
pazarlást és önfényezést, ami ott ment. Bármelyik
előadóterembe vetődtél, napjában legalább háromszor
elhangzott, hogy mennyire büszkék lehetünk, hogy micsoda
elődök nyomdokaiban haladunk. Többnyire Paul McCartney-val
kezdődött a sor – s ha végig is sorolták volna az EMI-nál lévő
vagy egykoron oda szerződött világsztár szerzők
leghíresebbjeit, hát el is megy a nap. Nagy dolog volt, hogy az
akkori EMI szerződést kínált nekem, mondták, én vagyok az
egyetlen vasfüggönyön túli dalszerző, akivel ez megtörtént.
Lehet, hogy így is volt. Örültem, ahogy kell, csak épp azt nem
tudtam, hogy a cég már egyáltalán nem a régi. Bár a kiskutya a
tölcséres gramofonnal még megvolt. (Valaha RCA Victor volt a
cég neve. Már volt egy „közös” ügyünk, 1970-ben a tokiói RCA
jelentette meg a Yamaha-fesztivál-féle Gyöngyhajú lány
felvételét.)
A ötnapos pöcsölődés utáni záróebédet egy szűk órányi kis
koncert követte, amin – néhány más dal mellett – egy fiatal,
számomra ismeretlen énekesnő előadta a Titkos szobák
szerelmének angol változatát (Memory). Colin Horton-Jennings,
jó pár Hollies-dalszöveg szerzője írta az angol szöveget –
gyönyörűen gurul. A lány nagyon szépen énekelt, a zongorista
kicsit belekeveredett a harmóniákba, de nem volt túl feltűnő.
Szombat lévén az összes hangszerbolt nyitva volt, így jó ideig
eltartott, mire hazabolyongtam a szállodába. Kora este volt.
Bekapcsoltam a tévét, elmentem fogat mosni. Megmostam az
arcom, s ahogy a friss, angolosan sprőd frottírral megtöröltem,
a La Ballettát véltem hallani. Azt hittem, annyira
megdörzsöltem a fülem, hogy hallucinálok. Aztán tisztábban
hallottam, s hozzá egy hangot is, ahogy azt mondja: „BBC World
News”. Vagy valami ilyesmi. Kiléptem a fürdőszobából, és akkor
már láttam is. Ment a híradó, szólt a zeném. Ez tényleg az. Kicsit
még álltam a fürdőszobaajtóban, aztán bementem, leültem. A
műsor ment tovább, hírek hírek hátán.
Nem volt olyan nehéz összerakni, nyilván az
ELECTROMANTIC-ról került a BBC-hez.

Nekünk hátravolt még az esti búcsúbuli. Az volt Klikk

megadva, hogy mindenkit körbetelefonálnak, eljön-
e egy jópofa külvárosi pubba, ahol élő zene is lesz, meg a
kedvünkért hosszított nyitvatartás. Susanne hívott a
recepcióról, a főnök egyik titkárnője. Hogy lenn áll a busz,
megyek-e? Tíz perc múlva indulás. Még gyorsan megkérdeztem,
mit tud a BBC-híradóról? Óh, szóval belefutottál? OK, a buszban
elmondom. Mellé ültem.
Meg akartunk lepni, mi is csak tegnap tudtuk meg, hogy ma
van a premier, majd hétfőn az irodában mindent elmesélünk.
Ez azért csodás, nem? Ehhez illik a pezsgő! Most bocs, de látod,
mekkora a fennforgás, később még lássalak! Éreztem, hogy
improvizál, és azon jár az agya, hogy ezt jól elfelejtették, és
hogy miként fogja mindezt diplomatikusan tudatni a – valahol
egy Roundhouse melletti pubban ránk váró – főnökével, hogy
majd ő is ugyanezt mondja, ha rákérdeznék. Nem kérdeztem rá.
Amúgy a gyönyörű, nagy vörös oroszlánsörénye alatt neki volt a
legtöbb esze az irodában, vágott az agya tempósan. Egy ilyen
nagy zeneműkiadóban nagyon kell tudni dekázni, szerzők
tucatjai várják, hogy a dalaikat „eladják” – tulajdonképpen
idézőjel nélkül. Ismerik egymást, elég jól követhető, hogy a
munkatársak kivel foglalkoznak többet, odaadóbban. Jól kell
tudni kamuzni, mellébeszélni, ha a komponista rá-rákérdez, mi
van a dalaimmal, mi a helyzet?
Ebbe a féltékenység éppúgy bejátszik, mint az a tény, hogy
egyetlen szerző sincs úgy programozva, hogy arra gondoljon,
netán az ő valamelyik dala nem elég ütős.
Ha nem sikerül a nótáit jól elsütni, akkor a kiadó nem
dolgozik jól, és kész.
Este a pubban lenni nagyon jó élmény volt, finomabbnál
finomabb söröket kóstoltunk, és voltak pástétomok, hihetetlen
halsaláták, őrületes sajtok, csupa hideg kaja, de valami
fenséges. Angliában akkoriban nem volt szokás ilyen kifinomult
ízekkel találkozni. A zajos siker miatt elő is bújt a szakács,
kezében egy korsó sörrel, a főnök bemutatta, kicsit fényezte
magát, hogy mi munkája volt abban, hogy ez a séf ma nekünk
dolgozzon, mert a legnagyobb partikra hívják, akkora híre van.
És hogy nem angol, hanem skót. Aha. Mindenki tapsolt.
Aztán hétfő délután a Tottenham Court Roadon a
tárgyalóban volt virág, süti meg minden, meg lettem gratulálva,
tényleg durrantottak egy pezsgőt, és mindenki úgy csinált,
ahogy ilyenkor kell, én is igyekeztem. Azért annyi kiderült, hogy
egy BBC-s ember napokon keresztül kurkászta az EMI
hangszeres zenei kollekcióját, aztán megtalálta a La Balettát.
Szóval nem igazán a kiadómon múlott… (Akkor még szó szerint
nagy könyvekben böngésztek szerkesztők, music superviserek
címek és fontosabb adatok után, és mint a könyvtárakban,
polcokról szedegették le a lemezeket vagy hangszalagokat…)
Amúgy a ’88-as, a Magyar Televíziónak írt Híradó-főcímzenémet
legalább annyira szeretem, mint a BBC-féle La Ballettás-at.

Aztán pár év múlva felmondtam, nem volt túl egyszerű. Két

dolgot tanultam meg. A fontosabbik az, hogy ha nem vagy közel
a tűzhöz, ha Budapesten várod, hogy Londonban történjen
valami a dalaiddal, akkor várhatsz egy életen át. A kiadó csak a
maga érdekeit nézi, a nagy számok törvénye alapján dolgozik,
minél több dala van „raktáron” – (végül is ide se kell az idézőjel)
–, annál jobb eséllyel talál magának előadót a dal…
A kiadó begyűjti a neki tetsző szerzőket, szerződést köt
velük, és leláncolja őket. Az egyik legfontosabb kiadói
szempont, hogy a jó vagy jónak hitt szerzők (s főleg a
használható dalai) ne legyenek a konkurenciánál!
Aztán kezdődhet az együttműködés. Aminek a legfőbb
tanulsága az, hogy a szerzőnek nem szabad a véletlenre bíznia
a maga és a dalainak életét, vagyis lehetőleg nagyobb szünetek
nélkül ösztökélnie kell a kiadót, hogy kezdjen valamit a
szerzeményeivel. Ajánlgassa producereknek, énekeseknek,
filmeseknek, bárkinek, aki tudná használni. Ez nem kis munka,
pláne ha figyelembe vesszük, hogy még a nagy kiadók se
foglalkoztatnak a kelleténél nagyobb számú munkatársat –
magyarán szólva: jóval kevesebbet, mint kellene –, s mert a
„daloknak (úgyis) megvan a saját sorsuk”, és ebben bízni még
mindig kifizetődőbb, mint a matematikailag kiszámíthatatlan
mindennapi rakkolásban. Nyilván léteztek, léteznek olyan
kiadók, amelyekre a fentiek nem vagy kevésbé jellemzők, csak
én még olyanba nem botlottam. Maradt a mindennapi tűzoltás.
Egyszóval, ha nem sétálsz be időről időre a kiadóba
beszélgetni, ötletelni, kapcsolattartani, akkor kicsi az esélyed a
befutásra vagy a befutva maradásra. S ha te nem tudsz ott
lenni, akkor legalább legyen egy képviselőd, menedzsered,
ügyvéded, bárki, aki telefonálgat, bejár nyüstölni a kiadói
csapatot, hogy veled (is) foglalkozzanak. Nekem nem volt
senkim Londonban, aki képviselhetett volna a „saját”
kiadómnál, én bíztam a jó munkájukban. Ők meg bennem,
esetleg a szerencsémben, s persze a nagy számok törvényében.
De rám biztos a kis számok törvénye vonatkozott. Így aztán
mindkét fél a csodára várt.
 De ez nem az én szomorú és egyedi történetem. A zenész,
zenekari életrajzok döntő többségében feltűnik a kiadók rossz
bánásmódjáról, szívatásairól szóló fejezet…
Amúgy pont az olyan szerzőknek, akik szívesebben
foglalkoznak új dalok írásával, mint hogy a régiekkel
lobbizzanak, nagyon is jól jön egy olyan valaki (kiadó), aki a
dalaikkal azt teszi, ami egy kiadó dolga: megmutatja
mindenkinek, aki csak számít.

’93-ban, a privatizáció és gyarmatosítás fénykorában Budapestre

jött Nicolas Firth, a BMG Music Publishing elnöke, és kerek perec
felkért, hogy legyek a vállalat magyarországi igazgatója. Én
megtisztelve és köszönettel hárítottam, mondván, hogy nem
tudok átállni a másik oldalra.

Mint egy végtelenített sakkparti, olyan ez a játszma a dalokkal,

csak hát ezen a táblán nem nyolc gyalog van, hanem nyolcszáz
vagy nyolcezer. A királyokat ismerjük mind, már amennyire a
zenét kedvelőket, élvezni akarókat egyáltalán foglalkoztatja a
kérdés: jaj, ki írhatta ezt a dalt? [Titokban ez is motoszkált bennem a Magyar

Dal Napja kitalálásakor: érdekes-e a szerző?]

Bonyolult a dalszerzők és kiadók közötti játszma, ma már a

gyalog-szerzők jó része saját táblán játszik, így, ha rossz helyre
lép, legalább nem egy idegen ló után söpri a citromot.

A leghülyébb akkor voltam, amikor belementem, hogy a

Scorpions „feldolgozza” a Gyöngyhajú lányt. Írtak hozzá új
szöveget egy fehér galambról (annál a „kis kék elefánt” sokkal
jobb – nehéz volt elhinni, hogy Ancsa ebbe belement, de láttam
az aláírását), s csináltak egy se íze, se bűze feldolgozást. A
gitárosuk belepréselt négy felesleges, közhelyes taktust, és így
be is íratta magát a szerzők közé, s mivel a kiadóban az ő
haverjai ültek – meg is tették. Mikor tiltakoztam, egy német
ügyvéd azt ordította a telefonba, hogy én most hátráltatom a
ruandai vérengzés befejezését, mert a Scorpionst az ihlette meg,
hogy ezzel a dallal majd ők békítik ki a tuszikat a hutukkal…
Mindenesetre Klaus Meine (az omegások csak Maus
Kleinének hívták) és kísérői magukhoz igazították a dalt, ami
nem jó hír, de minden jó, ha a vége jó, és még ha nem is a
Gyöngyhajú lány fehér galambja ereszkedett alá szájában az
olajággal, Ruandában végül béke lett, s a képek szerint virágzik.
A Scorpions a dalért nem kapott Nobel-békedíjat, így aztán én
se.

A „Kettes telepi” filmesek néha megadtak egy témát vagy

hangulatot vagy „zsánert”, és kértek hozzá felvételeket.
„Hajnali város, Sietős emberek, Esik a hó, Végre tavasz van,
Nyüzsgés az utakon”…
Szerettem csinálni, amolyan zeneszerzői helyzetgyakorlatok
voltak, kipróbálhattuk magunkat különböző stílusokban.
Néhány napra behurcolkodtunk a filmgyári zeneterembe, és
sokszor olyan zenéket hoztunk össze, amiket hallgatva senki
nem is gondolta volna, hogy ezt a darabot az LGT zenészei
játszhatták. Ezeknek hevenyészett címeket adtunk, és tudtuk,
lehet, hogy egyszer talán viszonthalljuk egyiket-másikat, és lesz,
amelyiket soha. Kicsi honorárium volt, de jó szórakozás.
’94-ben kinn, a Kettes telepen is dolgoztunk, Jancsó Miklós
megbízott, hogy kísérőzenét írjak a Kövek üzenete című
filmjéhez. Nem igazi hangstúdió volt az, de jól ment a meló.
Jancsó végig bent volt a felvételek alatt, nagyon határozott
elképzelései voltak a zenéről. Van egy kép, amin a marimbára
támaszkodva egymást győzködjük valamiről. Velem játszott
Horváth Kornél és az Amadinda is.

Fotó: Halmágyi Péter

A Psyché zenefelvételei, amihez a Szalayak révén lett közöm,

hosszú napokon keresztül mindig akkor kezdődtek, amikor mi
az LGT-vel – úgy este hat tájban – befejeztük az aznapra rendelt
penzumot. Egymást váltottuk a Zeneteremben.
 A Panta Rhei-es Szalay testvérek kérésére én ki sem
kapcsoltam a hangszereimet, s ők azonnal megkezdték azok
preparálását az esti felvételekhez.
Akkoriban ez így működött. A barátságban vagy akár csak
jóban lévő zenészek természetesnek tartották, hogy
hangszereket adnak kölcsön egymásnak.
Ha meg én kértem őket bármilyen technikai kísérletre vagy
problémamegoldásra, jöttek. [Két évvel később, az ELECTROMANTIC felvételein
minden találmányukat bevetettük.] A Szalayak voltak a film zeneszerzője
által megálmodott hangzások felépítői, a mai „hangszobrászat”
legkorábbi úttörői. A Psyché felvételei közben néhány
hangszeremet kissé „modifikálták” is, de azért nagyon
vigyáztak mindenre. Egyedül a szép, fekete Weltmeister
harmonikám érkezett vissza apró darabjaira szedett állapotban,
az úgy is maradt. Kicsit sajnáltam, soha többé nem sikerült
összerakni, gyanítom, a nagy filmes káoszban egy-két kisebb-
nagyobb részecske el is veszett. Nem baj, csak volt két csudajó
regisztere, azokat a hangokat azóta is keresgélem.
A Szalayakkal való barátságunk kedvezményezettje, a film
zeneszerzője egyszer se gondolt arra, hogy azt mondja, kösz. A
gyártásvezető valahogy szintén nem vette észre, hogy a
felügyelete alatt készülő filmben egy kisteherautónyi olyan
hangszeren játszanak nap mint nap a stúdióban, amit ő se nem
hozatott, se nem bérelt – senkitől, sehonnan.
Sebaj.
Viszont az egyik felvételkezdés előtt a Zeneterem fölötti
produkciós büfé dülöngélős fehér kockazsámolyain üldögéltünk
a Szalay fivérekkel, Bódy érkezett, leült, és azt mondta: Helló,
köszi a cuccot. (Lehet, hogy hangszereket vagy szerelést
mondott, már nem tudom.)
Ez egy eléggé szép, feldobott este volt, komolyabb
italforgalmat hozhatott a büfének. Bódy azzal a hírrel tért
vissza valamelyik nagy elvtárstól, hogy lesz pénz a folytatáshoz.
Ha jól emlékszem, pótforgatáshoz kellett. A filmes világban nem
számít különösen ritka esetnek, ha a film elkészülte előtt kiürül
a kassza. És Bódy most megkapta az ígéretet. Nagyon röpült,
ünnepelte is a jó pár jelen lévő stábtag, és elhangzott egy
mondat, amit azóta is viszonthallottam párszor, valahogy így:
olyan filmet nem játszanak a mozik, amit nem forgattak le…

Ezen az estén követtem el életem egyik legcsúnyább elszólását, még

mindig belehúz a nyakamba, ha eszembe jut. A produkciós büfé csak
este hatkor, a Psyché-felvételekre nyitott ki, felcipelték a Zeneterem
felső szintjére az árut, aztán szépen kipakolták a hosszú ruhatári
asztalokra. Szemben nyílt a vetítőgépház ajtaja, pár asztalka, pár
ülőalkalmatosságnak hitt dizájnvacak. Hivatalosan csak az adott film
stábjának dolgoztak, de a jobb büfések miatt más munkákból is
átjöttek az éhesek, szomjasak. (A legtöbb – mindegyik – mozgó stábbüfében

komoly piaválaszték is volt, persze pult alól.) Nappal, mikor mi dolgoztunk, csak
a nagy, központi étkező működött. Esténként, váltáskor még egy kicsit
felmentünk, kicsit elvegyültünk a lassan összeverődő filmes stábbal,
az ő büfésnőjük mindig friss és szép dolgokat kínált, és kedves is volt
nagyon. Somló nagy fasírtfan volt, haza is onnan vitt.
Néztem a még forró, rántott csirkecombokat. Gyönyörűen voltak
kirántva, nagy művészet az, jó volt az illat, guszta az elrendezés. Még
épp hogy csak kinyitott a hölgy. Rakosgatott, csacsogott. Helyes,
negyvenes asszony, tiszta kötényben. Engem a csirkecombok
foglaltak le nagyon, méricskéltem, valahogy jóval nagyobbak voltak,
mint amiket látni szoktunk. Ehhez aztán tényleg értek. A rántani való
csirke legyen kicsike, megfőzni jó a nagyobb is, de rántani a kicsiket
jó. Szépek voltak. Már nagyon megkóstoltam volna. Ki fog hűlni.
Megkérdeztem. Bocs – már fordult is felém kedvesen, mosolyogva –,
ezek itt csirkék? – Hát persze. – Csak mert szépek, de kissé nagyok.
Fiatal csirkék ezek? – Hát persze, mint én – nevetett. – Aha. Szóval
tyúkot tetszett rántani?… Úristen. Jaj! Basszus! Jaj! Bocsánat! – Már
kinn volt, visszaszívni nem lehetett. – Ó, jaj, bocsánat, nem úgy
gondoltam, jaj, mekkora barom vagyok, egyszerűen előjött bennem a
Klauzál csarnok, a papám standja, a „rántani való” csirkék, a tyúkok,
naná, hogy tudom, melyik melyik. Mindent tudok erről, jaj,
borzalmasan szégyelltem magam. Mökögtem én mindent, de ő csak
nevetett: jöjjön máskor is!

J. R. BUDAPESTEN 2.

Jerry Rubinstein kedves és közvetlen volt, a jelenléte pedig még

egy óra múltán is teljesen felfoghatatlan. Hogy került ide? Mi
szél hozta Budapestre a vice presidentet, mi ez az egész?
Kovács Gyuri ült a keverőasztalnál, a sávokkal bíbelődött,
Jerry néha odalépett mögé, és onnan hallgatta a félig elkészült
részleteket.
 Zavarban voltunk, persze főleg Laux beszélgetett vele, a
végén, estefelé el is mentek valahová.

Angol munkavállalási engedély a májusi Rainbow színházbeli koncertfelvételekhez

Jerry azt mondta, be akarja fejeztetni velünk a ’74-es, Los

Angelesben félbehagyott második albumot, mert az egy fuckin’
great anyag, és ötlete is van, kivel, merthogy Jimmy Miller lenn
van a Valley-ben, és neki most egy darabig pihennie kell.
Gondoltuk, ez azt jelenti, hogy beadták valami rehabra. (Biztos,
hogy akkor még nem ismertük ezt a szót…) Valószínűleg sosem
sikerült neki lejönni a szerekről, és ez okozhatta nagyon korai
halálát.
 Los Angeles, 1974. A lemezbolt bejárata fölött Solti György lemezét hirdetik, a
kirakatban az LGT koncertjeit

Az már a ’74 augusztusi Los Angeles-i felvételek (ABCX-811.28)

alatt is látszott, hogy Miller még magához képest is túltolja a
cuccozást. Aztán egy szép kaliforniai napkeltében a stúdióból
hazafelé menet, az egyik nagy kereszteződésben a zöld lámpára
várva kissé bealudt a gyönyörű fehér Rolls-Royce cabrióban –
amiben Keith Richards is ült jó párszor!!! A zsaruk bevitték,
meglaborozták, és végül találtak valamennyi vért is a
cuccosban. Elengedték, de jogsi nélkül. Innentől limuzinnal
hozták-vitték. Zseni volt, imádtuk, büszkék voltunk rá, de
sokszor annyira betépett, hogy félteni kellett. (Mindig finoman,
lassúra és halkra. Persze az már nem fű volt… Nagyon nagyot
vesztett vele a zenevilág.)

Az ABC szomszéd stúdiójában a Steely Dan dolgozott a negyedik

lemezén, na, ők igazi amerikai legenda lettek. Ha néha átjöttek
dumálni kicsit Millerrel (meg egy kis füvecskéért – asszem), úgy
beszéltek hozzá, mint egy főpaphoz, pedig ők minden értelemben
feltalálók voltak, két taktus után egy amerikai entellektüel
álmában is felismeri a zenéjüket. Jó harminc évvel később Rétsági
doki, rengeteg amerikai rocksztár orvosa egy 93–94-es (vagy 97-
es?) Jones Beach Theater-beli Steely Dan-koncert után újra
bemutatott Donald Fagennek, ő meg azt mondta, oh yes,
emlékszik ránk Los Angelesből. Beszélgettünk pár szót. „Oh, poor
Jimmy, oh yes…” Nem sokkal ezután elküldte nekem emlékbe a
Hohner Melodicáját, azóta is játszom rajta. Dr. Rétságinak van
dedikálva (to Laszlo) arany filctollal. Az én nevemre már nem
emlékezett.

Jerry Rubinstein belehallgatott a készülő dalokba, azt mondta,

ezekből is tehetnénk az új lemezre.
El voltunk ájulva: mégis van amerikai jövő?
Másnap, miután elutazott, óvatosan lelkesedtem kicsit
Lauxnak, hogy no lám, Barta ide, Barta oda, mégsem írtak le
minket, de Joe azt mondta: Picikém, vigyázz, nehogy túlszaladjon
a vérnyomásod. Kicsit biztatni akartam, hogy mégsem ment le
az a rengeteg befektetett munkája a kanálisba, de tikkelt egyet,
és finoman lehűtött.
 Az amerikai és az angol borító, 1974

Tulajdonképp ez a közeledés az ABC részéről akár gyanúsnak is

tűnhetett volna, hiszen 74-ben sem a turnéért, sem a lemezért
nem kaptuk meg a járandóságunk legnagyobb részét.
A papírokból csak azokat láttuk, amit Józsi vagy
Ancsa megmutatott nekünk. Barta is jóval többet
tudhatott nálunk a háttérben folyó ügyeinkről, mert
az logikus, hogy Caroll révén ő valamilyen szinten
Klikk
beavatott lehetett. (Carollt, aki mint Miller s talán az
ügynökség egyik asszisztense a turnéval kapcsolatos ügyeket
volt kijelölve intézni, Barta a turné legelső éjszakáján még New
Yorkban „lenyűgözte”, s attól kezdve párt alkottak, később
házaspárt.) Kicsit fura volt, hogy Ancsa is végigutazza velünk a
turnét, de az még inkább, hogy egy idő után kezdett
zenekarvezető 2 lenni. (Csak később jöttem rá, milyen jó is volt
„tagnak”lenni, de akkor, ott zavaró volt, hogy Caroll-lal együtt
már hárman is vannak, akik jobban tudják a tutit, mint mi.)
Somlóval mi nem értettük, hogy az alig hároméves Ádám fiuk
három és fél hónapra otthon, a szomszéd Sanyi bácsiéknál van
deponálva, de nem kérdeztünk. Ráadásul a zenekari legenda
egyik variációja szerint az utolsó hónapban Laux már sejtette,
hogy Barta a turné végén lepattan, és ezen tökre kiakadt,
miközben a két feleség se bírta egymást olyan nagyon, ami sose
tesz jót a zenekari életnek.
A fő tudatlanok Somló meg én voltunk.
Mi voltunk Toby & Gaby. Toóbi and Geēbi.
Így hívott bennünket Caroll. Mint valami bohóc duót… (Ott és
akkor tényleg azok voltunk, bohócok, csak nem úgy, ahogy mi
szeretjük.)

Addigra kellett volna magunk köré építenünk egy

bástyarendszert, de ez a Varsói Szerződés Magyarországával a
háttérben lehetetlen volt. A világ zeneipara és a komcsizmus
avagy a szocizmus, a természetüknél fogva egyszerűen nem
volt csereszabatos…
Azt a szót kimondani, hogy menedzser, rosszabb ötlet volt,
mint azt kiabálni, hogy „dollárt vennék jó áron!!!”. Voltak
ilyesmivel, menedzseléssel foglalkozó emberek a zenekarok
körül, de azokat technikusként jegyezték be, és nem egy volt
közülük zűrös alak, vagy az ügyei voltak zűrösek…
 Rémálomszerű átverések forogtak közszájon, félig sem
megvalósult külföldi turnék, kifizetetlen koncertek sora, a
zenekar kihagyásával, nélkülük árusított plakátok, a
koncerteken saját zsebre beengedett emberek.

Amikor ’85-ben megjelent a könyvünk, pár napra rá Tomi

telefonált, hogy beszélni akar velem.
A Mechwart téren ültünk, valami kocsmában. Egy megjelölt
lapnál kinyitotta a könyvet, és mutatta, hol olvassam. Ki volt
akadva, hogy arra válaszul, hogy ő hiányolja az amerikai turné
és lemezfelvétel korrekt elszámolását, Ancsa eléggé
határozottan pont azokat védi velünk szemben, akik ezt nem
tették meg. (Pontosabban: így volt összeszerkesztve a két
interjúból.) Miért? Te ezt érted? Hát, ami azt illeti, én se
értettem. Akkor már tizenegy év telt el az amerikai turnénk óta,
de annak is már tíz éve, hogy Ancsa utoljára LGT-lemezen
dolgozott. Laux épp kilenc éve lépett le, szóval úgy tűnt,
Tominak ez nagyon mélyre mehetett. Hümmögtem én,
hümmögtem, csak az volt a baj, hogy igaza is volt, meg én is
ugyanígy gondoltam.
És rám volt dühös, hogy a könyvben Ancsa teljesen
indokolatlanul és érthetetlenül felülszerepel minket, miközben
például Dusán a MINDENKI, a LOKSI, az LGT X. és az ELLENFÉL
NÉLKÜL munkái után kapott egy oldalt! Hogy én mért nem
figyeltem kicsit jobban?
Baromi ideges lettem, mert a fejezetkihagyási cenzori
hercehurca és a mindenféle adminisztratív szarságok már
amúgy is széjjelverték a fejemet, és akkor még Tomi reklamál?
– Tomika, hogy verjem a duda orrodba, a te idődből mért
nem futotta, hogy átlapozd a kéziratot, ameddig én az eget
csesztem a többi rohadalommal?
– Jól van, jól van, nyugi, nem kell idegeskedni, igyunk egy
teát.

A ’74-es amerikai fesztiválokon mindig nagyon barátságos volt a

közönség, nagyon jól vették, mikor vagy valamelyik
ceremóniamester, vagy mi bemondtuk az Alexandra Palace-ban
tanult mondatot:
…you know guys, we came from ten thousand miles away, to
play some fuckin’ communist rock&roll to you!
Persze az akkori amerikai közönség benne élt az akkori világ
legjobb zenéiben, értettek hozzá, az nem számított csodának,
hogy értékelték, ha valami jót hallottak. Azok az évek a zene
diadalmas évei voltak. A sima koncerteken jobbnál jobban
muzsikáló bandák váltották egymást. Az egész napos
fesztiválokon még a legnagyobb zenekarok jó része is csak
nappal fért fel a színpadra, se fények, se köd, se semmi, csak a
zene. Esténként a backstage-ben a világsztárok könyöke
összeért.
2010-ben Haight-Ashburyben grasszáltunk, elmerengve a
kétségbeesetten nosztalgiázó huszonéves japán turistákon,
akiknek már a szülei se érhettek utol itt eredeti hippiket, de így
is annyira jó volt. Ez volt San Francisco – és az egész világ –
hippi főutcája, számtalan jó és rossz dokumentumfilm forgott
itt. Mára a hippiturizmus főutcája lett. Egy bakelit-
hanglemezbolt előtt ültem le egy padra, nagyon finom bolt,
Recycled Records. Az idősebbik tulajt pár nappal korábban
láttam egy zenei doksifilmben. Encike szaladt ki a boltból – nem
hiszed el, mit találtam! Az LGT-archívum számára keresgél
mindig, mindenütt.
Az amerikai lemezünk volt a tárlóban, az L betűsök közt,
ennyi év után még saját jelzés mögött, nem akartam elhinni.
Odamentem a tulajhoz, egy fiatalabb emberrel ültek a
kasszában, a kirakat mögött. Az öreg telefonált, mutatom a
fickónak a hátoldali Vető-fotót – az ott, az volnék én. Megnézte
még nagyítóval is, mondom, ez egy 36 éves lemez – hogyhogy itt
van, ráadásul saját bárca mögött?
Hogy szoktak különböző raktárakból vásárolni, amit őrültek
gyűjtenek össze, hogy hátha „majd egyszer sokat ér”. Tízes
dobozzal vettek kettőt – gondolom, nem túl drágán –,
karácsonykor elkopott a nagyja. Húsvét körül voltunk. Eltette az
„őrültek raktárja” listát, azt mondta: szóval ez vagy te?
Nézegette. Fuck you! Nem hiszem el! Kapsz húsz százalék
kedvezményt! 10 helyett nyolc dollár… Röhögtünk.

Szoktam mondani koncerteken hízelgésképpen, de nagyon is

őszintén, hogy:

Azt nem tudjuk, melyik a legjobb zenekar, de azt igen,

hogy melyiknek van a legjobb közönsége!
Tényleg, annyi zenét szerető és értékelő, a zenei részletekre odafigyelő
és azokat értő arc jött össze az LGT-koncerteken itthon, Erdélyben, a
Felvidéken, de Lengyelországban és a SZU-ban is, hogy jó volt
belebámulni a közönségbe. Kubában, ahol a turnébusz sofőrje úgy
kongázott, hogy ha egyszer kapott volna útlevelet, ki tudja, a világ
mely táján fut be, ott, ahol jobb híján tényleg az utcán zenéltek szuper
arcok, annyira velünk élt a közönség, hogy majdnem megtanultunk
táncolni.

Jerry hazament, és aztán semmi nem lett, pár hónap múlva

Laux már kórházban volt, aztán hopp, már Amerikában, én a
rendőrségen, az LGT meg majdnem sehol.
’83-ban New Yorkban Alicia egy történetéből azt raktam
össze, hogy Jerry az egyik általam is megismert nagybácsi fia…
Hogy meddig volt vice president, azt nem tudom, de azóta is
felröhögök, ha eszembe jut, hogy ha ’83-ban New Yorkban
hajlandó lettem volna feleségül venni Aliciát, akkor még
rokonok is lehetnénk.

’76 RENDŐRSÉG 2.0_2

Áttértünk a Barta-ügyre.
Hogy tartjuk-e a kapcsolatot.
Mondtam, nem.
– Vagyis? – nézett rám a bólintós, és mozdulatlan volt a feje.
– Ja, igen, küldött nekem egy Gregg Allman- és egy Levon
Helm-nagylemezt.
– Hogyan? – kérdezte, mintha nem tudták volna.
– Postán – mondtam, mintha nem tudták volna.
Kezdett viszketni a nyakam. Tudtam a következő kérdést.
– Üzent is?
– Nekem nem.
A csomagot a Dob utcai nagypostáról kellett elhozni. Amikor
otthon kibontottam (gondolom, a legjobb esetben is csak
másodikként), az egyik lemezben egy már úgyszintén felnyitott,
szabvány amerikai postai boríték volt – üresen. Rajta se bélyeg,
se címzés, csak egy P betű.
Mind a két lemezt védő celofáncsomagolás felvágva. De
legalább a lemezeket benne hagyták.
A külső, vastag, nagy papírborítékot úgy tépték fel, hogy a
feladó címestül hiányzott. Magyarán, egyszerűen letépték a
nagy borítékról. A bal sarokról hiányzó tenyérnyi részt barna
csomagoló- meg ragasztópapírral pótolták, felül is átragasztva.
Belül, a két védő keménypapír sértetlen volt. A címzés felett
meg ott volt zsírkrétával vagy talán tintaceruzával, jó vastagon
a hivatalos magyar postai szignó: „sérülten érkezett”. Hát
persze.

A nevem kézírással állt a nagy, külső csomagborítón,

megismertem Barta betűit.
Mindkét lemezen közös kedvenceink szerepeltek
(szegény Tomi, ha tudná, hogy azóta én jammeltem Klikk
az Allman Brothersszel, egy orgonapadon ülve
Greggel…), forgattam a borítókat összevissza, belenéztem
zseblámpával, nincs-e meg mégis valahol mélyen a feltépett
borítékból hiányzó levél.
Néztem, nem írt-e pár szót esetleg a borító belsejére?
Forgatgattam a lemezeket, hogy megtalálom tán Barta nevét a
zenészek között? Hát ilyen gyorsan bejött volna a lap?
 De nem. Sose derült ki, miért küldte a két lemezt, talán ha a
levelet is visszaadják, nem csak az üres borítékot… Hogy
miután kivették a levelet, a feltépett borítékot valaki
figyelmetlenségből, netán szándékosan dugta-e vissza a
küldeménybe, azt nem tudom. Az is lehet, hogy üzenetnek
szánták. Így vagy úgy, lehetett érteni belőle. (A ’78-as romániai
turnén, ha a szekusaink kinyitották a bőröndjeinket – mert
időnként bizony kinyitották –, általában gond nélkül úgy is
hagyták, hogy lássuk, megtehetik… Részükről ez egyfajta üzenet
is volt: „mi most hozzátok tartozunk”…)
Gondoltam, elmondom nekik pont így.
A bólogató unottan olvasgatott valamit, majd újra az
amerikai újságíró került sorra.
Betéve tudtam a vádat, aminek minket terhelő tétele az volt,
hogy az az ember „akkreditáció nélkül” utazott velünk
Miskolcra az ORI-buszban!!!
Ez óriási bűn volt – igaz, nem gondoltuk volna, hogy egy
újságírót „akkreditálni” kellene (és azt vajon hogyan kell?),
ráadásul pont nekünk, amikor valamelyik határon már rég
belépett Magyarországra, tehát rendesen, hivatalosan
ellenőrizve is volt. (Senki se hallott erről az ökörségről, újabb
leckéztetés.) Meg hát az ORI-busz. Mi a franc az, talán
hadműveleti terület? Tiltott zóna? Abban azért utazott már
velünk egy-két-hár-négy csaj, zenészbarát, civil barát, a sofőr
nője, stoppos a viharból, színésznő, táncosnő, az ügyelő nője –
persze mint előkelő idegen –, de azt a szót, hogy akkreditálni,
eddig még nem használtuk. Azt csak a hírekben hallottuk, hogy
a Magyarországra akkreditált új, valamilyen nagykövet
átnyújtotta megbízólevelét Dobi vagy később Losonczi
elvtársnak, az Elnöki Tanács elnökének.
De az ilyesmi többnyire nem az ORI Robur típusú
autóbuszában történt.
Hogy erről minek faggatott, nem értettem. Több hónapos
ügy volt ez, és már „le is töltöttük” a büntetést.
Hogy a belügy – külügy – elhárítás stb. vonalon át hogyan
landolt az eset az Interkoncertben, azt nem tudtuk, de azért
sejthető volt. Így hát Higazgató elvtárs (zenészek hívták így, meg
egy-két beosztott) éktelen haragra gerjedt.
Igaz, a busz nem az övék volt, az úti cél, Miskolc városa
pedig – úgy tudtuk – belföldi koncerthelyszínnek számít, így
aztán a világon semmi, de semmi közük nem volt az egészhez,
de Helvtárs végre gyakorolhatta hatalmát, és nyomban levelet
írt az ORI-nak, a magyar előadóművészek egyedüli felettes
„felügyeleti” szervének, amelyben haladéktalan letiltásunkat
javasolta. (Az ORI valamilyen szinten hatóság is volt, működési
engedélyeket adott ki és vont be.) Valószínű, hogy Helvtárs a
levelének a belügybe – külügybe stb. – kézbesítendő másolatait
tartalmazó borítékjait saját nyelvűleg maga nyálazta – ha már
csak így a távolból is…
Bartával soha többé nem érintkeztünk. Még megszereztem a
címét, hogy megköszönjem a lemezeket, s megkérdezzem, mi
van vele? Nagy okosan Lengyelországból írtam neki, de nem
jött válasz. Ha egyáltalán megkapta a levelemet.
A harmadik ilyen, hatósági „beszélgetésen” ’88-ban volt
szerencsém részt vehetni, mikor a Tabán körüli mocsokságok
miatt Gál Iván figyelmeztetésére feljelentettem két provokátort,
és így egyúttal magamat is. De még mielőtt Iván felkészített
volna, Léna szólt, hogy valami gáz lesz a Videotonnal, mert
Oroszi Peti szerint hátrálnak kifelé a Tabán szponzorálásából.
A tabáni koncertek finanszírozásában a kezdetektől fogva
semmi nem változott, a képlet egyszerű volt. Bevétel nincs,
hiszen nincs belépőjegy, a tévé, ha egyáltalán megjelenik és
forgat, nem fizet, vagy ha igen, akkor valamilyen – szó szerint –
jelképes gázsit. A költségek meg évről évre emelkedtek, szóval
szponzorok kellenének.
Oroszi Peti, a legrégebbi Somló–Léna körhöz tartozott,
nagyon jó gyerek volt, egy kis hibával – valaha pol-beatet
énekelt, mi meg az olyat (kicsit finnyás nagyképűséggel) nem
nagyon bírtuk, pedig ő őszintén csinálta. Sok év múlva lett a
Videotonnál kereskedelmi kisfőnök, és talán már ’85-ben
beajánlotta a nagyfőnököknek a Tabán támogatását. Nekik
baromi jó reklám és nevetségesen kicsi pénz volt, de nekünk
valamit könnyített a koncerttel kapcsolatosan ránk háruló,
lassan teljesen irreálissá váló költségek kezelésében.

1985 – IRI-TURNÉ

Gál Iván régi bicajos volt, hol a pártban, hol a fővárosnál vagy
más nagyobb intézményeknél volt nagy rendezvények felelőse.
Dolgozott az Ifjúsági Parkban is valamikor a hőskorszakban (ez
inkább egy nagy, fekete pontot ér), de megfordult sokfelé, és
sokan szerették. Értette a koncertrendezést, s mikor
megalapították az IRI-t, ő lett az igazgató. A ’85-ös LGT-turnét
már vele csináltuk, nem azért, hogy a cégtulajdonos KISZ-hez
közelebb kerüljünk, hanem mert Iván nagyon szimpatikusan és
főleg profi módon győzött meg minket, hogy jól működünk
majd. Például ezen a turnén (a történetünkben először) a
tervezett (legális) jegybevétel fölötti – állóhelyek, a számozatlan
padokon összezsúfolt, az engedélyekben szereplő megengedett
létszámnál lényegesen több néző generálta – plusz pénzekből a
zenekar is kapott! Zenekarvezetőségem kevés diadala közül ez
az egyik legnagyobb.

Debrecen volt az első állomás, a régi sportcsarnok.

Megérkeztünk. A tornapados öltözőben egy jó nagy fridzsider
állt a sarokban. Jasi egy „na, nézzenek oda” kiáltással odalépett,
és kinyitotta. Azannya. Úgy tűnt, egy másik öltözőt foglaltunk el,
nem a mienket, a frigó ki volt tömve vízzel, sörrel, üdítővel, a
tetején egy kosár pogácsa. A helyi igazgató lépett be.
Bemutatkozott, helló, helló. Hogy tudunk-e beszélni pár szót.
Tudunk. Hogy milyen lenne egy kávé az irodájában? Jó lenne.
Felmentünk. – Nem kérek cukrot. – Hogy kicsit később kéne
kezdeni, nagyon sokan jönnek.
Hogy majdnem négyezer jegyet adtak el, lassú lesz a
beengedés. Aha.
De ide nem kétezren férnek be? Nem, nem. Hivatalosan
kétezer-egyszázan. Aha. És Ivánt fel tudjuk hívni? Persze. Itt
most érdekes két perc következett, vajon elérjük vagy nem.
Benn ült az irodájában. Beszéltek pár szót, az igazgató
nyújtotta a kagylót az asztalon át.
Szia, Iván, szia, Picikém.
No, Iván, akkor ki kezdi? Azt mondta, ő kezdi. Jó. Dupla
közönség, dupla gázsi.
Hallgattam. Te, Iván, tudsz valami ennél igazságosabbat?
Mire gondolsz? Hát, hogy dupla bevétel, de csak egy buli
költségei, egy útiköltség, folytassam?
…
Igazad van. Felezzünk mindent.

1988 – A TABÁN – ELMARADT

Iván az évek során a Tabán előzetes egyeztetésein is
nemegyszer megjelent, ha ő jött a füves lankákat tulajdonló
fővárostól, sokkal simábban mentek a dolgok.
A március 15-e utáni napokban volt egy Tabán-ügyi
megbeszélés a Bem Rockparton. Inkább volt bizonytalan a
hangulat, mint bizakodó. A régi csapaton kívül két-három
ismeretlen is ott ült, és az I. kerületi rendőrök mellett
megjelentek páran a Főkapuról is, vagy akárhonnan – ilyen még
nem volt.
Elfelé menet Iván megkérdezte, nem sétálunk pár percet?
Átmentünk a villamossíneken, és a bejárattal szemben
támasztottuk a rakparti mellvédet. Iván rágyújtott, és azt
mondta: „Picikém, figyelj kicsit oda, kóstolgatni fognak.” Lehet,
hogy nem ezt a szót használta, talán akkor még senki se, de
valahogy így maradt meg bennem.
– Engem? És miért?
– Hát a „szervek” most nagyon tartanak a nehezen
kontrollálható tömegtől, márpedig a Tabánban az lesz a javából,
ráadásul csupa fiatal. Ilyenkor hajlamosak túlspilázni a
dolgokat.

Egyetlenegy korábbi tabáni incidensre emlékszem. A koncert reggele

óta csúnyán esett az eső. A tömeg nem adta fel, amerre a szem
ellátott, mindenütt fiatalok. Jánoska dobszólója közben Pötös Lacika
és még valaki kiemelt az első sorokból egy kislányt, aki láthatóan
rosszul lett. A mi öltözősátrunk előtt ültették le egy hangszertokra.
Kapott egy korty vizet, egy fiatal mentőorvosnő volt ügyeletben, nézte
a pulzusát, a Bem Rockpart-os igazgatóhelyettes lány, a drága Ari ott
guggolt mellette, már beszélgettek, kapott száraz törülközőt, kezdett
rendbe jönni. Jánoska fenn nyomta, ahogy kell, mi néztük a lépcső
mellől. Egy kék ballonkabátos ember érkezett sebesen, rajta az
önkéntes rendőri karszalag, és óbégatni kezdett, hogy a kislány
részeg. „Mit ittál?” – ismételgette (hát persze hogy tegezte). Nagyon
beleélte magát fontos szerepébe, végre itt volt a rég várt kiugrási
lehetőség.
A nagy zajban a doktornő fejjel is, kézzel is mutatta, hogy nem ivásról
van itt szó. Az önkéntes nem adta fel, annyira gázul nyomta, hogy
letámadtuk: álljon már le, mégis mit képzel, húzzon arrébb. Négyen
voltunk, mi is ordítottunk, Tomi, James meg én, és James Andreája is.
Az önkéntes egy kicsit még próbált fenyegetőzni, de mi nem
foglalkoztunk vele, a kislányt pátyolgattuk, már jobban volt, ott maradt,
onnan nézte végig a bulit. Pár nap múlva Ari üzent, hogy a kerületi
kapitányságról letelefonáltak, az önkéntes zsaru feljelentett minket,
hogy mi lökdöstük őt. Hát ez nem volt igaz, lehet, hogy akadályoztuk,
hogy ő lökdösődjön, de azt nyilván a yardon is tudták, hogy voltak ott
bővivel egyenruhás meg civil ruhás zsaruk is, ha mi lökdöstünk volna
egy önkéntes rendőrt, akkor már a helyszínen kitör az igazi, durva,
nagy balhé.

Ahogy sétálgattunk fel-alá a poros Bem rakparton, kezdtem

megérteni a Videoton visszalépését. De akkor már belekezdtem.
Hogy te, Iván, figyelj csak, kábé egy hete egy nő várt rám a
Vígnél egy próba után, és valahogy nem tűnt nagyon igazinak,
ahogy előadta, hogy szeretnék, ha támogatnánk, hogy a
Tabánban a koncert előtt és után gyűjthessenek ruhaneműt és
egyebeket a rászorulóknak. Beszélt a Szetáról, de kicsit se volt
meggyőző, kimondta Solt Ottilia nevét – ismeri ugye? Ismertem,
úgy emlékszem, Rétsági prof, Laci apja mutatott be neki egyszer
a Pozsonyi úton futtában, de nem ismertem igazán. Ahogy a nő
beszélt, azon gondolkodtam, hogyan és hol akarhatnak egy
ilyen akciót meghirdetni? Akik jóformán illegalitásban vannak.
És ki és hogyan gyűjti össze a fűben, s hogyan viszi el, osztja
szét az összegyűlt ruhaneműt? Nekünk is külön küzdelem volt a
tabáni koncertet tudatni a nagyközönséggel, plakátozás vagy
ilyesmi szóba sem jöhetett, mindig nagyon nehéz ügy volt.
Hallgattam a hölgyet, teljesen szürreális volt az egész történet.
Közben néztem a szemközti járdát.
Egy ember állt a Rajk utca túloldalán, a Margit-szigetre
induló busz végállomásán, hagyta elmenni a buszt. Inkább úgy
nézett ki, mint aki minket nézeget, talán a velem beszélő nőt
várja, és nem pont úgy, mint aki a szigetre készül. Meglehet,
hogy egész más miatt álldogált pont a megállóban, de nekem
furcsa volt. Néztem őket felváltva, aztán az a válasz jutott
eszembe, hogy a Tabánban először is mindenképpen kell a Bem
Rockpart engedélye, hiszen ez az ő rendezvényük. Ez igaz is
volt, és korrekt is volt.
– Szerinted bejelentkeztek náluk?
Iván elhúzta a száját.
– Kizárt – mondta, és rágyújtott megint.
Visszasétáltunk az irodába, Ari körbekérdezte, hallottak-e
ilyesmiről, de egyikük sem.
Gál Iván évekkel korábban is nagyon rendes volt velem, mikor
berendeltek a KISZ-székházba, én meg nem mentem, erre kitört a
balhé, mert a Szolidaritási Fesztiváljukról volt szó, amiről én még csak
nem is hallottam, de nem is érdekelt. Megvoltak a KISZ kedvenc
zenekarai, egy percig se gondoltam, hogy kellünk egymásnak.
Csakhogy ők annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy összerakták a
műsort, ki is nyomtatták a jegyeket, mielőtt bármit is megbeszéltünk
volna.
Iván telefonált, már nem tudom, akkoriban hol dolgozott, találkoztunk
a Fészekben.
Hogy ez most nem a jó pillanat a nekifeszülésre, mert egy-két KISZ-es
most nagyon kell bizonyítson, és baromira be tudnak tartani, miből áll,
odamentek, és játszotok egy órát. (Úgy tűnt, sosincs jó pillanat befeszülésre.)
Persze nagy volt a fejem, majd szétment a dühtől, hogy egy pár akárki
simán megzsarol, mert Iván folytatta: figyelj, ezek nem beszéltek
mellé, „ha megnehezíted az ő dolgukat, akkor ők is a tiédet, aztán
kiderül, ki a nagyobb ász”. Kiabáltak, „miért van az, hogy a Piramis
meg a Mobil vagy a Kormorán mindig partner, de a kurva omegás meg
LGT-s uraknak derogál leállni velünk?” (Érdekes, hogy a hatalom mennyi
kisebbrendűségi érzést kompenzál, amikor fenyeget.) Picikém, ezt Laux az ő taktikai
érzékével már rég elvállalta volna. – Aha.
Mondtam Ivánnak, oké, értem, de ha te vagy a közvetítő, gyere be
velem, legyél ott akkor is. – Rendben, leszervezem.
A Vígben találkoztunk, hogy majd onnan megyünk együtt. Iván akarta
így, aztán megértettem, miért. A társalgóban megmutatta a fesztivál
második napjára szóló belépőt, amin ott volt az arcképem. Ezt azért
nem gondoltam volna. Ez nemcsak mocsok húzás volt, de még az
akkori időkben is jogellenes. Egy rohadt szót se beszéltem velük,
nemhogy beleegyeztem volna, hogy a képemmel hirdessék a bulijukat.
– Na, Picikém, ezért akartam, hogy találkozzunk, ne ott kezdj
őrjöngeni.
Talán, ha negyedórát tartott, ők se akartak engem nézni túl hosszan.
Iván mindent levajazott előre, a felmerülő költségeinket is elintézte,
játszottunk mi annyi jótékonysági bulit, nehogy már pont a KISZ
bulijáért még mi fizessünk. „Jöttem, láttam, győztek”. Nem volt
teljesen ismeretlen érzés.
És többet nem lettünk meghívva, ami nagyon jólesett nekünk.
 Fotómontázs: Vető Gábor

A kocsiban Iván arról kezdett beszélni, hogy az is egy opció,

hogy az LGT akár ki is hagyhatná az idei koncertet, lehet, nem
érdemes ebbe a játékba belemenni, mert ha eldurvul, abból
nem jöhetünk ki túl jól, lépjünk mi elsőnek. Nem dől össze a
világ. Eddig is voltak Tabán nélküli évek.
Mondtam, hogy baromira készülünk, alig néhány bulit
játszottunk az utóbbi időkben, hát olyan nagyon nem hagynánk
ki.
Pár nap telt csak el, mikor a Vörösmarty téren, az Elizélt
Palota páternoszterébe belépett mellém egy fiatalember. Ő is
kiszállt, mikor én, és a büfében elém állt, kért egy autogramot
egy füzetbe. Megkérdezte, hogy megrendezzük-e idén is a
Tabánban a Locomotiv GT együttes koncertjét? Furcsa volt a
kérdés, akkoriban annyira hozzánk tartozott a hely, hogy senki
se beszélt róla így, a rajongók csak Tabánnak hívták. Lesz
Tabán, vagy lesz buli a Tabánban? De hogy „meg-ren-dez-zük-e
a Lo-co-mo-tiv G-T e-gyüt-tes (!) koncertjét a Tabánban”?
Aztán igencsak nyakatekert módon rátért arra, hogy ők,
egyetemisták kijönnének páran, és szeretnének – a koncertet
nem megzavarva – néhány figyelemfelkeltő gondolatot
megosztani a fiatalokkal, egyszerű röplapokon. Ezer
egyetemista ezer módon beszél, nem tudjuk, „hogyan beszél egy
egyetemista”, de ez a fiatalember egyáltalán nem úgy beszélt,
mint egy egyetemista. Kicsit se keltett „egyetemista benyomást”.
Itt valami nem stimmelt. Miért kérnének engedélyt a
zenészektől? Miért a zenészektől kérnének engedélyt? Ez
röhejes volt. „Kézi röplapszórás engedélyezve.” Aláírás: a
zongorista, esetleg a dobos is, ha arra jár? Vagy a szaxis. Úgy
gondoltam, nem kérdezek semmit, nem szállok be ebbe a
játékba, neki is azt mondtam, talán a kelleténél kicsit
ingerültebben, jobb, ha először a Bem Rockpartot keresik meg.
Kicsit feldühített, hogy csak később jutott eszembe,
megkérdezhettem volna, az egyetemen is kérnek-e engedélyt?
És ott kitől?
Ivánt csak otthon értem el, a neje vette föl. Másnap hívott,
hogy kitalált valamit.
Pár nappal a következő tabáni egyeztetés előtt a tévé
Aulájában várt Iván egy feltűnően szép, fiatal hölgy
társaságában. Iván azt mondta, ő marad, leül egy asztalhoz,
hogy ott megvár. Kimentünk a tévé hátsó kapuján, a hölgy
mutatta az utat, egyenesen át az egyik szemben lévő lakóházba
– nem nagyon értettem –, aztán tovább, föl a lépcsőkön. Kezdett
kicsit krimis lenni, erre nem számítottam. Az ajtón kis cégtábla.
Két ember várt egy emeleti lakásból gányolt iroda félhomályos
szobájában. Vagyis én kettőt láttam. A redőnyök félig leeresztve.
A szép hölgy is maradt.
Iván instrukciói csengtek a fülemben.
Hogy nem kell őket hülyének nézni, ne próbálj hőzöngeni
azzal, hogy te tudod, hogy azt a nőt a színházhoz és az
„egyetemista” fiút ők küldték, mondd csak azt, nem akarod,
hogy a Tabán egy emblematikus zenei helyszín helyett politikai
helyszín legyen, meg hogy valószínű, hogy ez lesz az utolsó LGT-
koncert a fűben, és ti nagyon nem akartok a koncert közben
semmilyen atrocitást. (Ez így is volt.) Simán panaszold be, vagy
ha jobban tetszik, jelentsd fel náluk a saját embereiket, mert
nyugodt lehetsz, az tuti, hogy ők küldték mind a kettőt.
Egyébként sem a két ember, sem más nem „jelentkezett” a Bem
rakparton ez ügyben. És azt a szót, hogy provokáció, ki ne ejtsd
a szádon. Tapasztalt, dörzsölt fiúk ezek, tudják a szakmát
nagyon. Nem a falvédőről jöttek, de most a politikában nagy a
bizonytalanság, magukat is védik, legalább komolyan vesznek.
Egy tabáni koncertet nyíltan soha, senki sem fog betiltani,
viszont simán el tudják lehetetleníteni, ha nekik úgy könnyebb
az életük.
Túl sokáig nem maradtam. Mikor visszaértem, Iván a TV-híradó
egyik fejesével, a párttitkárukkal beszélgetett az Aulában. Nem
mentem oda. Még nagyon a plafonon voltam az előző jelenettől,
bármilyen gyorsan zajlott is le. Ráadásul zsigerből utáltam a
csávót, ha jól emlékszem, színészként is próbálkozott, az nem
jött be neki, így aztán tévés lett, a végén híradós pártfiú.
Megvártam, hogy befejezik. Felkerekedtünk. Iván kérdezte,
hogy ment, mondtam, normálisak voltak, csak egy pár
szokványos kérdésük volt, leginkább ugyanazok, amikről a
rockparti előzetes megbeszéléseken is mindig szó esik. És az
egyik pasi szerintem ott is volt a márciusi Bem rakparti
egyeztetésen is. Iván bólintott. – Én meg pontosan azt mondtam,
amit megbeszéltünk. Nem mutattak túl nagy izgalmat, sőt,
érdeklődést is alig. – Te, Iván, te a részleteket is előre
megbeszélted velük, mi? – Nem, én csak felkonferáltalak… –
Aha.
Kinn álltunk a Szabadság téren. Kezdett nagyon elmenni a
kedvem az egész tabánozástól, és senkit se láttam túlzottan
lelkesedni magam körül.

Április közepe felé, a második Bem rockparti megbeszélésen

már alig voltunk, Iván se jött el, de még maradt egy kis adag
hab a tortára.
Alig egy bő héttel a koncert előtt a Hungaroton jelezte, hogy
lefelezi az eredetileg megbeszélt támogatást. Jól tudhatták, hogy
a fél pénzből már azt a néhány nélkülözhetetlen
kölcsöntechnikust se tudnánk kifizetni, hiszen a lemezgyár
részéről eredetileg megajánlott összeg már eleve is vicces volt.
Érthető üzenet volt. Tizenév alatt ez lett volna talán a második,
harmadik alkalom, hogy „beszállnak” a tabáni buliba. Bors
Jenőt hiába hívtam, egyszer se jött a telefonhoz, de nem
lepődtem meg. Tutira „egyeztettek” az elvtársakkal. Egyértelmű
volt, hogy jobb szeretnének megúszni egy Tabánt, mint
nyűglődni vele. A harmadik hiábavaló hívás végén a
titkárnőjével azt találtam üzenni a vezérigazgatónak, hogy
köszi, a csökkentett támogatást inkább nem kérjük, legfeljebb
nem lesz Tabán. Gondolom, Bors elégedett volt, ezt akarták
elérni. Szép lassan, de összeértek a szálak. Ezzel egyébként
véget is ért az LGT hungarotonos karrierje. Félős ellenféllel
birkózni nem nagy élmény.
Aztán három nappal a tervezett koncert előtt Juszt László
csinált velem egy interjút arról, hogy most először elmarad a
Tabán. Pár mondatban elmondtam, hogy nem megy a
finanszírozás. Nem nagyon mélyedtünk el a részletekben, azt
meg úgysem tudtam volna bizonyítani, hogy pártutasításra
lépett vissza mind a két „szponzor”. És simán ki is vágták volna.
Aztán a késő esti Híradóban ennek a kis riportnak az
ismétlését kommentelte meg gusztustalan hangsúlyokkal és
„állítólagokkal” a híradópárttitkár elvtárs. Ettől a perctől már
biztos voltam, hogy Ivánnak van igaza. Összeállt a nem is olyan
bonyolult kép. Akkoriban még nem kellett túl sok szálat
húzogatni, hogy ne legyen tömeggyűlés a Tabánban…
(Történetünket utólag átszínezte kissé, hogy alig két év
múlva a híradópárttitkár elvtárs újra szerepelni kezdett, de
addigra már nem komcsi volt, hanem náci.)
Aztán a Magyar Nemzetben egy tanácsi illetékes csak elszólta
magát:
Szebeni András fotói
B á J - bá J Lo KS i!

Az egésznek egyetlen – késleltetett – haszna, hozadéka volt.

’91-ben, mikor szóba jött a Nyugati pályaudvari Báj-báj
Loksi! búcsúkoncert, tudtam, hogy mi egyedül nem tudjuk
felépíteni az egész őrült haditervet. Itt most nem túlzás ez a szó,
egy hétre lezárni egy működő pályaudvart, átrendezni
koncertteremmé, ahhoz tényleg haditerv kell. És kell valaki, aki
kellőképpen tájékozott, tapasztalt és dörzsölt. Aki ért a
koncertrendezéshez, de nem lopja el a pénzünket, aki tudja,
hogy mit, hol, ki fog engedélyezni, kit kell megtalálni, és kit kell
elkerülni. És mindig elő tud húzni egy nyerő kapcsolatot a
kalapból. Katonaság, rendőrség, tűzoltóság. Egy ilyen őrült
vállalkozáshoz – egy pályaudvaron koncertezni – annyi
engedély, irat, hozzájárulás kell, amit csak egy ember tud
összehozni. Erre Gál Ivánt kell felkérni. Nem is csalódtunk.
Aki az egész Nyugati pu.-projektet kitalálta, az Juhász Attila
volt. Hagyott egy levelet a Vígszínház művészbejárójában, hogy
keressem meg, tud olyat mondani, ami biztos, hogy engem
érdekelne. Kíváncsi voltam. Ültünk a társalgóban, s elkezdte.
Hogy azért jött, mert a Keleti pályaudvaron gondolt egy LGT-
koncertet megrendezni. Hogy az emberek szívében már nagy az
LGT-hiány, a sportcsarnok tök unalmas pálya, itt viszont
minden adott, hogy egy olyan koncertet játsszon az LGT, amilyet
soha, senki a világon. Lapozgatta a jegyzeteit, rajzokat,
fényképeket mutatott. Én csak hallgattam, miket beszél itt össze
ez a nagyon szimpatikus, bizonyára őrült ember, de már húzott
magával. Aztán pár nap múlva telefonált, hogy megyünk a
Keletibe, s majd szépen előadjuk eszelős álmainkat, várnak
minket. Ott is voltunk pontosan, ahogy a vasútnál illik. Csak hát
a Keleti főnöke tízperces késéssel belépett, és minden külön
bevezető helyett simán kirúgott minket a tárgyalójából. Én
pontosan erre számítottam, legfeljebb annyiban tévedtem, hogy
azt hittem, ha már a megbeszélt időre összehívott egy tucat
embert, egy csomó kollégáját, beosztottját meg minket is, talán
egyetlen mondatnál többet szán ránk. Sosem tudtuk meg, mi
volt ez.

Juhász Attila kezdés előtt pár perccel. Fotó: Szebeni András

Nem gondolom, hogy Juhász Attilán kívül született a

földkerekségen még valaki, aki el tudta volna hitetni velem,
hogy egy működő világvárosi főpályaudvart le lehet állítani, és
ott koncertet rendezni.
Tíz percet, ha voltunk a Keletiben, s már szedelőzködtünk is
a nagy tárgyalóasztal körül a többiekkel együtt. Teljesen
abszurd történet: még be sem mutatkoztunk, amikor már nem
is volt érdemes. Hát akkor menjünk.
Az ajtónál egy ember lépett hozzánk, mondta, ő Szögi
Sándor, ő is állomásfőnök, de ő a Nyugatiban. Ha van kedvünk,
menjünk át hozzá, mert őt viszont kimondottan érdekelnék a
részletek. Attila jelentőségteljesen rám nézett, mint aki
megmondta előre.
Fél óra múlva már a Nyugati főnöki irodájában ültünk, és
előadtuk a lehetetlen tervet. Attila mesélt, rajzokat vett elő,
mérnök volt, tehetséges és szuggesztív előadó, lehetett érezni,
hogy az állomásfőnök kezdi látni maga előtt a gondjaira bízott
műemlék épület átlényegülését koncertteremmé. Attila
szakmailag kifogástalan stílusban, komoly helyismerettel,
vasúti szakértőként beszélt, az is volt, dolgozott a MÁV-nál is
korábban. Csodáltam a lendületet s azt a visszafoghatatlan
lelkesedést, ami hajtotta, de nem csak én, Szögi úr is.
Nemsokára néhány nyugatis műszaki főnök is benn ült már,
eleinte elkerekedő szemmel néztek egymásra. Olyasmi érzés
lehetett, mint beülni a nagyfőnök irodájába, ahol épp egy ufó
tart előadást, és van vele egy zongorista is.
Meglepettségüket a főnök magabiztos higgadtsággal kezelte,
valójában ebből derült ki, hogy ő bizony el is döntötte: ez kell
nekik. Attila mondta szépen a pontos részleteket, a
szakhallgatóság csak ámult-bámult, lassan kiengedtek, aki
szólni, kérdezni akart, először a főnökre nézett. Minden
kérdésükre kaptak választ, és ha abba is belekérdeztek, hát arra
is.
Eszembe jutott egy Karinthy-variáció: elfoglaltuk a Nyugatit,
most mihez kezdjünk? (– Te, Attila, ki az az Árpád? – Az Árpád a
MÁV legnagyobb daruja, mozdonyokat emelget innen oda. –
Aha.) Persze ennyire még nem volt ez lejátszva, be kellett
jelentkezzünk a MÁV vezérigazgatójához, Csárádi János úrhoz.
Pár nap múlva simán fogadott minket, ez jó jel volt, mert
addigra már biztos, hogy részletekbe menően beszámoltak neki
a Nyugati ellen készülő merénylettervünkről. Mellette ült egy
nagyon helyes, mosolygós, bajszos ember is, Sipos István
kereskedelmi vezérhelyettes. Tényleg tudták már, hogy mit
szeretnénk, és hagyták a protokolláris nyűglődést, hallgatták
Attilát, aki megint fényesen szerepelt.
Elindult a tervezés. Ép ésszel felfoghatatlan, mikről beszéltek
meglett, komoly szakemberek. A Nyugati pályaudvar funkcióját
egy hétre a „pápai pályaudvar” veszi át, amit II. János Pál pápa
látogatására építettek. Én azt sem tudtam, hogy van ilyen…
Megkezdték a tervezést a forgalom egy héten át tartó
áttereléséhez. A következő napokban ilyen mondatokat kaptam
el.

„– Lezárjuk a parkolót is. A postavonatok majd áthaladnak

a…
– Jó…
 – Hány óra marad a felsővezetékek cseréjére?
– Árpádnak végig a közelben kell lennie…
– A 4-es, 6-os járatsűrítés rendben lesz, de kérnének néhány
jegyet…
– A padozathoz kellene negyvenhatezer köbméter palló…
(lehet, hogy 4600?)
– A vasúti rendőrség az épületen kívül egyáltalán…
– A Főváros lassító táblákat akar a felüljáróra, mert az
autóvezetők, ha bebámulnak a kivilágított Nyugatiba, könnyen
balesetet…
– A parkolóból piactér lesz?”
Mike Tamás werkfotói
A terv elég egyszerűen hangzott, 1992. május 15-én, vasárnap
éjfélkor leáll a Nyugati, megkezdődik a pályaudvar átalakítása,
csütörtökön már meghívásos főpróba, péntek, szombat,
vasárnap a három búcsúkoncert. Báj-báj Loksi!
Ehhez még szükséges volt ötvenezer jegyet eladni, de mikor
emberek álmodozni kezdenek, a kisebb részletek maradhatnak
későbbre.
A koncert okán – mivel a színpad elképzelt helye fölött
túlságosan alacsonyan futottak volna – kicsit megsiettettük a
Nyugati elektromos felsővezetékeinek cseréjét. Ebben valójában
csak kis szerepünk volt, a „távlati tervekben” ez szerepelt – de
így meg is valósult.
A Nyugatiba süllyesztett pályán érkeznek a szerelvények, a
sínek majd egy méter mély aknában futnak. Ezeket az aknákat
be kellett fedni, s ez különösen problémásnak tűnt. De Attila
úgy találta, hogy az a nagyjából tizenöt-tizenhétezer ember, aki
esténként majd befér a koncertre, ne álldogáljon már nettó
három-négy óra hosszat ronda, csupasz betonon, legyen
deszkapadló mindenütt, ahol lehet. A befedésre váró terület
lehetett vagy hatezer négyzetméter.
Az is felrémlett, hogy ennyi deszkapalló a világon nincs, de
ha van is, és meg is szerezhető, valószínűleg képtelenség
kifizetni, ráadásul a koncertek után majd fel is kell szedni az
egészet, és valamit kezdeni vele… Ezt én végképp
megoldhatatlan problémának gondoltam, vártam, mikor jelez
Attila, hogy itt a vége, ennyi volt.
 De a dolgok nem így működnek, ha valamin a Juhász–Sipos
páros dolgozik. Néhány nap alatt kiderült, hogy valahol az
ukrán határ közelében néhány, a FÁK-ból érkezett szerelvény
vesztegel már jó ideje, mert a háborúzó, nemrégmég
Jugoszláviába szánt szállítmányt a NATO (?) vagy az ENSZ (?) –
már nem emlékszem – mint hadi célokra (is) felhasználható
alapanyagot nem engedte tovább. A MÁV tehetetlen volt, pénz
az ablakban, a vagonok csak álltak, tele építkezési
fenyőpallóval. Sipos úgy gondolta, hogy mind a feladó, mind a
címzett már bőven tartozik a MÁV-nak annyival, hogy kis időre
kölcsönvehetünk néhány tucat vagonnyi deszkapallót.
De nemcsak gondolta, hanem el is intézte, inkluzíve a vám-
és ki tudja, milyen egyéb engedélyeket.

Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik velünk.

 ’91 őszén interjút kért tőlem a Népszabadság vasárnapi
száma, és Baló Györgynek azt találtam mondani, hogy nem
hiszek egy LGT-búcsúkoncert megrendezhetőségében, mert az
tuti, hogy én nem fogok reménybeli szponzoroknál kilincselni.
Másnap szólt a telefon, a Postabank titkárságáról azt
kérdezték, be tudnék-e fáradni az elnök úrhoz csütörtök reggel
nyolc órára. Mondtam, nem. Hogy köszönöm szépen, de az egy
kicsit korán lenne, én éjjel kettőig-háromig fenn vagyok, ez nem
fog menni. A hölgy nemsokára újra hívott, hogy a déli tizenkettő
megfelel-e? Tökéletes. Akkor várnak.

Jó kis szivarfüst volt, négy ember öltönyben, nyakkendőben,

meg én. Nekik ez munkaruha volt, sokkal fiatalabbak voltak
nálam, ők kőkeményben, én meg ingben, farmerben, az elnöki
tárgyalóban.
Princz Gábor vitte a szót, lenyűgözően szívélyes volt, nehogy
már mi keressünk szponzort, nekik megtiszteltetés
együttműködhetni az LGT-vel. Felsorolta, hogy ki mindenkit,
miféle projekteket támogatnak, a többiek is besegítettek. Elég
hosszú és főleg változatos volt a lista. Mutattak is a falon egy
fényképet, fenn a magasban, a levegőben egy színes
villanykörtékből és talán lufikból összeállítva a koronás magyar
címer száll, nagyon csúnyán nézett ki, az aljára néhány
akkumulátort is felszereltek, hogy világítson. A Népstadionból
engedték fel a ’91-es Illés-koncert végén. Ment az István, a király
is, akkori szokás szerint full playback.
Hallgattam a támogatottak listáját, tanulságos volt.
Látszott, hogy sok és sokféle esemény, mindenféle irányzat,
műfaj, stílus került egymás mellé, avantgárd tánccsoport,
dixieland, film, kiállítás, történelmi musical, jazzfesztivál
ugyanúgy, mint a nagy Grósz elvtárs nemrég még kulturális
megmondóemberének tesója meg annak a tesója. Futballcsapat,
sakkcsapat, kiscsapat, nagycsapat…
Annyira zavaros volt az összkép, hogy el nem tudtam
képzelni, minket hova tűznének ebbe a csokorba, de az volt és
maradt is a benyomásom, hogy ők se nagyon. Talán valamilyen
egyensúlyt kerestek – nyilván mindhiába. Vagy csak egy újabb
színt.
De én azt gondoltam, ha jól csináljuk, talán nem is kell a
csokorban szorongani, maradhatunk egy szál magunkban. Ez
valamilyen szinten sikerült is, de azt azért tudni kell, a
támogató – azonkívül, hogy segít létrehozni a produkciót –
szokott akarni is valamit. Hol kicsit, hol nagyot, s ez benne van
a pakliban, tudja is minden támogatott – merthogy ő is benne
van a pakliban.
Ha az efféle szerződéseket pontosan betartod, lehet, a végén
úgy érzed, nem is jártál olyan jól. De amikor lehetőséget kapsz,
hogy létrejöhessen a produkciód, biztos nem gondolsz erre.

Azt nem tudom, mitől és hogyan omlott össze a Postabank

birodalom, de azt gondolom, hogy a politikai dekázás és a
bankári szeszély ki tudja, milyen arányú keverékéből sok
kulturális eseményt segített életre a bank – személy szerint
Princz Gábor –, legfeljebb, mikor erről beszélni kissé
kényelmetlenné vált, már nem emlegette senki. Nagyon
megütött a halála, nálam sokkal fiatalabb volt, s még
fiatalabbnak hittem.
Nélküle sosem történt volna meg a nyugatis sorozat, a Báj-
báj Loksi!, ami az LGT hazai koncertjeinek az egyik csúcspontja
volt és maradt is az. Aztán jött még egy pár, persze már a
Postabank nélkül, de a nyugatis koncertek legendává váltak,
azok nélkül ki tudja, miként játszódik le a következő húsz
évünk…
Hogy összejöhetett volna-é a 2002-es LGT Fesztivál, 2007-ben
a Szigeten a mínusz egyedik és a nulladik napi koncert s végül a
legutolsók 2013-ból?
Ezekhez hasonló nagy emlék a prágai Lucerna-koncert,
szintén ’73-ból a varsói buli, de ide sorolom az 1980-as
kisstadionbeli egy óránkat, amit az Omega–LGT–Beatrice közös
buli részeként nyomtunk, és ott mi elég nagy tüzet raktunk a
műsor közepén. (Sajnos ebből csak annyi maradt fenn, ami a
koncertet megörökítő bakeliten hallható, a maradék ötven perc
rejtélyes módon eltűnt az Omega stúdióban.)

2018-ban, az 1507-es koncert előtt Princz Gábor rám telefonált:

eljöhetek? Akkor már vagy tizenéve nem találkoztunk, örültem,
hogy egyben van, elmesélte, hogy túlesett egy extrém súlyos
infarktuson. Megbeszéltük, hogy a Víg művészbejáróban lesznek
a jegyei, amiket fel is vett. Aztán csend és még nagyobb csend, egy
hónapra rá elvitte a következő szívroham.
Mikor eladták az ötvenezredik jegyet is a Nyugatiba, hát… egy
pillanatra felmerült, hogy úgy néz ez ki, mintha lenne ránk
igény, lehet, hogy folytatni kéne, de azon is el kellett
gondolkodni, hogy így szép abbahagyni.

Fotó: Szebeni András

A POSTABANK

A Szindbád étteremben ültünk, a rendszerváltás körül az menő

hely volt.
Gondoltam, valamennyit elmondok a nyugatis tervekből.
Elámultak. A Nyugatiban?
„Ebből ki nem maradunk semmi pénzért.” Mondtam, abban
nem tudok segíteni, viszont fordítva működhetne a dolog:
lehetne benne lenni – valamennyiért.
 És mennyi az annyi?
Fogalmam se volt, mondtam, egy hét alatt összeszedem a
választ.
Összeültünk a bandával, Juhász Attilával, Ivánnal, egy hét
alatt háromszor is, de nem tudtuk megtervezni a dolgokat.
Annyi ismeretlen momentum került elő, annyi részletre nem
tudtuk a megoldást, hogy a vázlatfüzetek csak teltek, teltek, de
az elképzelések, ötletek beárazása egyelőre nem állt össze.
A következő találkozáson a beszélgetés egy darabig arról
szólt, hogy jó néhány produkció ennyivel-annyival átcseszte
őket, volt, amelyiket hagyták, főleg az erősebb politikai hátszél
miatt… Mondtam, mi olyat nem tudunk fújatni, de ha tartanak a
dologtól, akkor volna itt egy ötlet. S elmondtam, hogy bár az elv
nem változik: fizessenek a gazdagok [Itt Princz nevetve közbevágott: „Úgy is
van! Mi is abból élünk!”], főleg az extrém helyszín adottságai miatt
ebben az egyenletben jelenleg több az ismeretlen, mint a nem,
és mi már jó ideje azon filózunk, hogy ki tudná ezt a
bődületesen túlméretes és bonyolult produkciót pénzügyileg
levezényelni. És az jutott eszembe, hogy ha a Postabank mint
szponzor úgyis megfinanszírozza a költségek nagy részét, akkor
már be is szállhatna úgy is mint vállalkozó. És ők szépen
átvehetnék tőlünk az adminisztrációs nyűglődést, az ő embereik
az ő irodáikban szépen lebonyolítanának mindent, amit mi se
nem szeretnénk, se nem tudnánk. Így felügyelhetnek minden
részletet, biztonságban érezhetik magukat, mi pedig még
inkább, mert megszabadulhatunk a kényes és félelmetes
pénzügyektől. Ráadásul mint vállalkozó nemcsak
szponzorkodhatnak, hanem – ha nem is az ő léptékükkel, de –
pénzt is kereshetnek. (Bírtam nagyon, ahogy üzleti
tanácsadóként is villantok…)
Volt egy pár másodperc csend, majd Princz azt mondta,
alapítson a bank és a banda egy közös céget, amiből a koncert
után ők majd kivásárolnak minket. Ez így első hallásra elég
bonyolultnak tűnt, nekünk még nem volt saját cégünk, az LGT
nem volt „jogi személy”.
– Koncertmozdony. Azt mondtam, legyen ez a cég neve,
Koncertmozdony, ennyi segítséget máris tudnék az induláshoz
biztosítani. Hát ez nagyon tetszett mindenkinek. A pénzügyi,
könyvelési és más, bonyolultabb dolgok bekerültek a cégbe, ami
pénzt a koncertbe betett a bank, azt maga kezelte és ellenőrizte,
valójában nekünk nem kellett ezekkel foglalkoznunk, ami
nagyon megkönnyítette a felkészülést.

PRÓBÁK

Viszonylag sokat próbáltunk. Évek óta nem játszottunk, és egy

olyan koncerthelyszínt választottunk, ami rengeteg
aprómunkát emésztett fel, és nem is csak aprót.
A próbák a Budafoki úti Petőfi laktanyában voltak, az első
pár nap után kezdett derengeni, hogy szegény Barta valaha ott
raboskodott. Egy alacsonyabb rangú hivatásos katonára voltunk
bízva, a kijelölt körletet nem volt szabad elhagynunk, ő nyitotta-
zárta a termet, kísért minket a kapuhoz érkezés-távozáskor.
Kérdeztük, tudja-e, hol lehetett az egykori fogda. Egy,
közvetlenül a gyakorlótér mentén álló szigorú épület felé
mutatott.

Fotó: Szebeni András

Fotó: Szebeni András

Kicsit túlzásnak tűnhet, de tizenhét „bejátszó” bulit nyomtunk
le, mielőtt a Nyugatiba értünk. Gál Iván úgy gondolta, csupa
zárt, főleg katonai helyre szervezi a próbakoncerteket, hogy ne
hátráltassuk a jegyeladást. Néhány pesti laktanya mellett
voltunk mi az országban mindenfelé, egy-két
gyermekotthonban is, de még a szolnoki katonai reptéren is,
ami különösen fura helyszín volt. Ezek a koncertek nem hoztak
semmi bevételt, viszont komolyan megdobták a kiadási oldalt.
Ezt eleinte elég nehéz volt lenyomni a postabankiak torkán:
még hogy mi (ők) fizetünk (fizetnek) azért, hogy játszhassunk?
A bulik jók voltak, a katonák örültek a szórakoztatásnak, mi
meg gyakoroltunk, gyakoroltunk. Kellett a gyűrődés. A
kísérőzenészek között alig volt olyan, akivel már korábban is
játszottunk volna, velük nulláról kellett indulni.
Az egyik laktanyában már a koncert vége felé épp az
Álomarcú lányt zengedeztük, mikor a dal kellős közepén, Tomi
csendesnek induló fuvolaszólója alatt a félhomályos színpadon
bolyongani látszott egy idegen. Mikor beért egy fénypászmába,
láttuk, hogy egy kisebb méretű, pocakos katonatiszt. Csak egy
pillanatra lepődtünk meg, a kultúrtiszt volt ő. Délután, mikor
megérkeztünk, hajszálnyit már ittasnak tűnt. Most pocsolya.
Nem is értettük, egyáltalán hogyan talált be a színpadra. Jasi
mikrofonjába kapaszkodott, egyáltalán nem zavarta, hogy
játszunk, hogy megy egy koncert. „Fu, fu, egy-kettő, egy-kettő,
mikrofonpróba” – mondta nagy komolyan, és megkezdte a
szónoklatot. A mieink a keverőpult mögött elég szigorúan
reagáltak, egyetlen gombnyomással elnémították szegényt, így
félig-meddig pantomimjelenetté változott a beszéd. De ő nem
adta föl.
Valami fontos lehetett neki, mert kiabált elég nagy hanggal,
mi viszont még mindig a halk résznél tartottunk, miközben
meglett a válasz a nagy kérdésre, kiderült, hogy miért nem lett
Somló Tamásból világhírű zenebohóc. Mert nem tudott röhögés
közben fuvolázni.
Pontosabban próbált ő, de a hangszerből előhívott hangok
leginkább azt a képsort hozták fel, mikor egy félig eldugult
lefolyóban harsogva lebugyog az utolsó pár liter víz, miközben
fölötte szomjas papagájok veszekszenek a szerelővel.
Amúgy is borzasztóan szóltunk a kőpadlós, alacsony,
egyszerre ebédlő, kultúr- és tornateremben. A menza szaga.
Közben ment tovább a jelenetünk. Rémesen alakult.
Szerencsétlen ember ott kiabált, hadonászott, kiszolgáltatva
magát mindenkinek, aki csak benn volt akkor a teremben.
Jamesnek viszonylag könnyebb dolga volt, ő simán
hátrafordult, de mindenki láthatta, ahogy széttárt karokkal
rázkódik. Tomi is megoldotta, oldalt kilépett a takarásba. Nem
volt mit csinálni, Jánoska meg én leálltunk. Lacika csak állt
döbbenten a színpad szélén, mit lehet tenni, mégiscsak egy
katonatiszt, nyilván nem akarta a saját katonái előtt kicipelni a
színpadról.
Mindeközben lenn, az elsötétített nézőtéren álló három-
négyszáz katona feltalálta magát, és egy tapssal és dobogással
megerősített, tűrhető szavalókórussá alakult. Egyetlen rövid
számuk volt. Azt üvöltötték nagy-nagy odaadással, hogy: kuurva
anyád, kuurva anyád.
(Ők is elkölthettek már valamennnyit a kantinban.)
Ez meglepte a kultúrtisztet, gesztusai akadozóbbá váltak, a
mikrofon néma, már a zenekar se kíséri, a kórus harcias
fellépése nem engedte, hogy egyetlen szavát is értse bárki.
Arcokat se nagyon láthatott. Amikor mi kiszálltunk, a katonákat
még vitte a svung, de ekkor már csak rövid ideig, mert valakik
jöttek, és kivezették szegény embert.
A koncert hátralévő részét becsülettel teljesítettük, bár a
közönség már árnyéka sem volt korábbi önmagának.

V I G YÁ Z Z ! M O Z D O N Y A S Z Í N PA D O N !

Költeni kellett. És elég sokat. A majd tucatnyi kísérőmuzsikus, a

teljes technikai személyzet, a cucc, teherautók, mikrobuszok,
órák, napok, kilométerek.
De a néhány év szünet után úgy éreztük, ennyi kell, mielőtt
elköszönünk. És jót is tett, mire befutottunk a Nyugatiba,
mondhatni, mind a négyen elég rendesen játszottunk, talán
még magunknak sem okoztunk csalódást. A közönség estéről
estére csodás volt, szinte belehajszoltak minket a jó zenélésbe.
Igaz, a koncert is úgy kezdődött, ahogy nem sok a világon.
A hatalmas színpad a körúttal szemközt állt, a pályaudvar
hátsó üvegfala előtt. A nézőtérről nem lehetett látni, hogy az
emelvény „rendezői bal” széléből hiányzik egy sáv, pont egy
vasúti vagon szélességben. Mikor a nézőtér fölött kialudtak a
fények, jelezve, hogy itt bizony koncert lesz, s a termet megtöltő
tömeg fütyülni, tapsolni, kiabálni kezdett, egy közeledő vonat
kattogása is belekeveredett a meglehetős hangzavarba. Egyre
közelebbről szólt, csak jött, füttyentett is egy óriásit, jött, jött,
már a két fényfolt is vészesen közeledeni látszott, és akkor –
Bummm! – hatalmas csattanás hallatszott. A színpad mögötti
üvegfal szétrobbant, egy csillogó fekete gőzmozdony bukkant
elő a hatalmas füstből, már a teremben volt, s még mindig
közeledett, majd egy utolsót fújtatva szépen megállt a
színpadon, pont kitöltve az abból hiányzó szélső sávot. Egy
pályaudvaron voltunk. Minden épeszű ember számára hihető
volt, hogy egy vonat érkezik. A bődületes robaj hangjai lassan
elültek, csak a sikítás, ordítás és a taps maradt. Persze sokan
megijedtek, de már szólt is a Zenevonat, s megkezdődött a Báj-
báj Loksi! koncertsorozat.

Akkor még nem léteztek a digitális trükkök, 3D hologramok,

különösen nem „élőben”. A mozdony csarnokba való
berobbanásának minden pillanata valóban, valódiban, ott és
akkor megtörtént.
A Nyugati hátsó üvegfalának egy jó nagy felületét kicseréltük
cukorüvegre, ezt az anyagot használják filmben, színházban,
elkerülendő a valódi üvegtöréssel járó nem kis veszélyeket. A
kicsi mozdonyunk (egy 275-ös) egy pőrevagonra – nyitott,
oldalfalak nélküli teherkocsira – volt rászerelve, s azon gurult
be pont a színpadéval azonos magasságban. Látszatra magára a
színpadra érkezett, de valójában annak a hiányzó részével
együtt. Hátulról egy dízelmozdony tolta (ezt a nézőtérről nem
lehetett látni), hajszálra kiszámolva, hogy majd takkra pontosan
megálljon a többé-kevésbe rémüldöző nézők előtt két méterrel.
A közeledő kerekek csattogását, a mozdonyfüttyöket, a
szétrobbanó üveg csörömpölését az LGT lemezfelvételeinek két
meghatározó hangmérnöke, Kovács Gyuri és Kiss Pista játszotta
be, a mozdonymanővert a Juhász Attila vezette válogatott MÁV-
csapat hajtotta végre óramű-pontossággal mind a négy
koncerten.

Fotó: Mike Tamás

Az első napra csak ötezer fizetős jegy került forgalomba,

hatezer-ötszáz darabot pedig hátrányos helyzetű vagy
intézetben nevelt fiataloknak küldtünk szét. Volt egy elkerített
rész a kerekesszékben ülőknek is.
A csarnok akusztikája rémes volt, úgy visszhangzott, mint egy
pályaudvar.
Hogy mennyire, az nagyban függött attól, hogy hol álltál. Mi
fenn, a színpadon – nekünk ott kellett, ami épp nem a
legszerencsésebb választás volt, a nagy körúti üvegfalról szép
lassan visszakaptuk az odacsapódó hangot…
Ez ellen egyetlen orvosság van, hangosabban tolni, mint a
szemből érkező hang. Vagy nagyon halkan. Olyat is csináltunk.
A műsor közepe felé a mögöttünk lévő vetítővásznon megjelent
egy Barta-kép, és felvételről megszólalt az Egy dal azokért, akik
nincsenek itt.
Jánoska ott maradt a színpad mögött, Somló,
James meg én pedig a gyanútlanul filmet néző
emberek között befurakodtunk (én a nagy bajnok, a
drága Wichmann Tamás zakója alatt) a nézőtér
Klikk
közepére, a keverőállás mögé elrejtett kicsi kis
színpadra, és a kisfilm végén belekezdtünk a Miénk itt a térbe.
Ott álltunk a kis dobogón a közönséggel körülvéve, három
akusztikus hangszerrel a kezünkben, néhány reflektor
megvilágított minket, benne a tizenezer nézőben, akik már az
első sor közepén, a „mi nőttünk itt fel”-től velünk énekeltek, és
megfordították a dolgok természetes menetét, mert olyan
hatással volt ránk ez az együtténeklés, hogy azt leírni csak úgy,
nem lehet, legfeljebb megpróbálni. Sajnos ez a jelenet csak
nyomaiban van meg a koncertről készült filmben, az, ahogy a
hatalmas teremben, a tömeg közepén játszunk, valahogy nem
jött össze, pedig azok voltak koncertéletünk talán
leggyönyörűbb pillanatai. Lehetett volna egy operatőr fölöttünk
a magasban, talán a tetőszerkezetben. (Vagy egy drón…)
A filmmel akadt még probléma, a legkínosabb talán az volt,
hogy az utolsó felvonás (tizenhárom perc), nem készült el a
bemutatóra. Aznap este korán otthon voltam.

Fotó: Szebeni András

Két nagyobb és több kisebb ügyet sikerült bevinni a Postabank

ernyője alá.
Még a Nyugati-koncert előtt sikerült meggyőznöm Princzet,
hogy a bank és a Vígszínház együttműködése biztos jól nézne ki
a cég támogatólistáján, és nemsokára volt is egy ebéddel
egybekötött megbeszélés az akkori Marriottban. Miután
bemutattam egymásnak Martont és Princzet, elindult a
protokolláris beszélgetés, amiből aztán eszegetés közben
sztorizás, cseverészés lett. Négyen ültünk az asztalnál, addigra
úgy éreztem, az én feladatom beteljesült, és nagyon jó lenne
lelépni, mielőtt valakinek az az ötlete támad, hogy engem is be
kéne vonni a jövendőbeli alapítvány munkájába. Mert addigra
már Vígszínház Alapítványról beszélgettünk. Jól csinálhatták,
mert tudtommal az alapítvány azóta is működik.
A másik „nagy tettem” a Kis Esti Zene létrehozása.
Dusánnal egy kis zeneműkiadót alapítottunk Locomusic
néven, elsősorban a közös dalaink védelmére. Valós veszély
persze nem fenyegette a dalokat, de már elég sok volt belőlük,
és sok előadó tűzte műsorára ezeket, valamennyi
adminisztrációs háttér nem árthatott.

Fotó: Petróczy András

Közben az addig egyetlen Zeneműkiadó Vállalat a nagy

nyugati kiadók látókörébe került. Jó befektetésnek tűnhetett, a
multik közül rá is startoltak páran. A „privatizáció idejét” éltük.
Tudni lehetett, hogy a „komoly” zeneszerzőket aggasztja a
bizonytalan helyzet, kié lesz a cég, kinek a kezébe kerülnek a
már „benne” lévő műveik, foglalkoznak-e velük a jövőben, s ha
igen, kivel, és kivel nem? Azokban az években Artisjus
vezetőségi tag voltam (szerzőkből álló, választott testület),
hivatalból is követnem kellett a – főleg – kortárs zeneszerzők
körül zajló fejleményeket. Egy ilyen megbeszélésen a mellettem
ülő tekintélyes zeneszerző, Durkó Zsolt hirtelen felállt, és azt
mondta elcsukló hangon, hogy: „Uraim, kollégák, ha ez az
esemény (a privatizáció) bekövetkezik, én emigrálok.”
Ennyire komoly érzelmi hullámokat hozott elő a
bizonytalanság, hogy megszűnik egy állami monopólium, ami
biztos, hogy nem mindenki egyforma elégedettségére, de
valamennyire garantálta, hogy a komolyzenei művek kottái,
partitúrái előbb-utóbb megjelennek, az állam egy – a multiknál
– szerényebb kizsákmányolási rátával (és hatékonysággal)
ugyan, de publikálja a kortárs magyar szerzők műveinek egy
részét. (Néhányan már akkor külföldi kiadóknál voltak, a
huszadik századi magyar zeneszerzésnek óriási nimbusza volt a
világban.)
Ezeken az összejöveteleken folyamatos téma volt a szintén
eladó Hungaroton jövője, mivel a „jelene” nem sok jóval
biztatott. Lemezre kerülnek-e az újabb magyar művek?
Ekkor jutott eszembe először egy tévésorozat, ami
bemutatja, hogy mi minden születik a magyar kortárs zenében,
és hogy ennek támogatása milyen jót tehetne a Postabank
arculatának. De komolyan. Kérdeztem Dusánt, hogy mint
rendező beszállna-e, s mikor élből igent mondott, felhívtam
Rácz Zolit, elvállalja-e a koncepció felépítését, a sorozat
megszerkesztését. Nagyon megörült, persze nem véletlenül
fordultam hozzá, ő addig is nagyon sokat tett a kortárs zene
megismertetéséért. Megvolt a csapat. Közben bejelentkeztem
Princz Gáborhoz, az nem volt egyszerű, sejtettem, hogy bőven
marad időm kigondolni, hogyan kéne megfogalmazni, hogy ezt
a sorozatot támogatni miért lesz annyira jó a bankjának.
Egy bő hónapra rá a rövid udvariaskodás után előadtam a
tervünket, s a végén az asztalra tettem a kis dolgozatot az
adatokkal.
Rám nézett, és azt mondta: „Pici bácsi, ha nem írtatok a
költségvetésbe ordítóan magas számokat, mi nagyon örülnénk
ennek a lehetőségnek.” – „Ordítóan alacsony számok vannak
benne” – mondtam, és úgy is volt. Megnézte, felállt, kezet
fogtunk, és az ablakban elszívtunk két sajnálatosan rövid
szivart.
Öt éven át hatvan Kis Esti Zene ment le a köztévében,
harmincnyolc kortárs magyar zeneszerző nagyjából száz műve
került rögzítésre, így aztán bele az örökkévalóságba is. Imádtuk
csinálni. Biztos lett volna másik bankár is, aki ezt az ötletet
támogatta volna, de nem volt.
 Fotó: Szebeni András

Miközben folytak a Nyugati pu.-koncert előkészületek, érdekes

volt látni, hogy micsoda zsongás tud lenni egy bank vagy a
vezére körül, ha annak a bőkezűsége vagy ereje mindenki
számára láthatóvá lesz. Princz azt is mondta azon a szindbádos
ebéden, nem is ironikusnak szánva: „mi nem reklámozunk, mi
szőnyegbombázunk”. És az azt követő napokban így nézve a
tévét, a lapokat vagy az utcát, meg is értettem, mit mondott.
Kényelmesen érezhettük magunkat, mert az alaphelyzet
nem az a rémálom volt, ahol a szerencsétlen művész,
színigazgató, rendező stb. csúszik-mászik valamilyen mecénás,
szponzor, bizottsági tag stb. kegyeit keresve, hogy létrehozhassa
produkcióját, koncertjét, sorolhatjuk, hanem az akkori kor
legnagyobb büdzséjét használó bank keresett meg minket. És
nem valamilyen politikai erővel a hátunk mögött lettünk
betolva a bankvezérekhez, nem haverkodtunk, fagyiztunk,
borozgattunk politikai „tényezőkkel”, lobbistákkal, nem álltunk
át disz-mollból Fisz-dúrba, elvoltunk a saját szerepünkben.
Betartottuk a játékszabályokat, amiben megegyeztünk, azt
meg is csináltuk, feltüntettük a borítón vagy plakáton a bank
nevét, vagy amit kért. Voltak, akik azt hitték, hogy mi csináljuk
a bank reklámjait, és mi visszük haza a zsetont a Postabank-
mackó hasába varrva. De nem. Mi így is jól jártunk,
létrejöhettek és a közönség elé kerültek azok a produkciók,
amikből, ha jól melóztunk, pénzt kerestünk.
„M a G u Ka T Tü NTe T i K Ki
Ve Lü N K”

KÉTSZER MENTEM
KONCZ ZSUZSÁVAL VAL AHOVÁ

Az első az Erkel-, illetve a Liszt-díj átvétele után volt, a második

előtt két nyomozó jött értem a Vígszínházba.
Történt, hogy a díjátadás után egy-két héttel levélkét hozott a
lemezgyári kézbesítő, amelyben az állt, hogy dr. Erdős
szeretettel vár, Koncz Zsuzsával együtt, hogy megünnepeljük a
díjakat. S mindez az ő Retek utcai lakásán. Ha nem az ismerős
kézbesítőtől veszem át, azt hittem volna, ez valami vicc.
Felhívtam Zsuzsát, Boldizsár Miki vette fel, azt mondta, náluk is
ott a levél.
Egyszerre értünk a ház elé, felmentünk. Maga a Doktorúr
nyitott ajtót, a kelleténél kissé kenetesebbre sikerült az első
negyedóra, de aztán sztorizni kezdett – lassan oldódott a
feszültség. Vártam, mikor derül ki, miért is vagyok ott. Kicsit
meglepett, hogy a vacsora milyen jó volt, én valahogy nem
kapcsoltam össze Erdőst a jó ízekkel. Együtt szolgálta fel a
felesége, egy helyes és kedves doktornő, és Csepi a Neotonból.
Végül is nagyjából az egész este arról szólt – bár ha jócskán
körülrajzolva is –, hogy Doktorúr tudatni akarta velünk, hogy az
Erkel- (én), illetve a Liszt-díjat (Zsuzsa) tulajdonképp tőle
kaptuk.
Hogy ezt ő indította el, és végig is terelgette az állami
protokoll zegzugos útvesztőin. Aha.
Hogy mennyire volt ez igaz, azt nyilván sosem fogom
megtudni, de hogy valamennyire benne volt a keze, az bőven
elképzelhető. Inkább azt nem értettem, ahogy ezzel a történettel
átnyúl a főnöke, Bors Jenő feje felett, és magának arat. Az is
lehet, hogy ő súgta Pozsgay elvtársnak, hogy „jót tesz majd a
közhangulatnak”, de lassan kezdett Erdős-díj lenni az Erkel-
díjból. És az sem biztos, hogy Pozsgay elvtárs kikérte az ő
tanácsait. Vagy mégis. Ráadásul a művészeti díjakra való
felterjesztéseket akkoriban művészekből álló szakmai
bizottságokban bírálták el. Legalábbis ez volt a hivatalos menet,
mi, a díjazottak ezzel hitegettük magunkat. És az valahogy nem
túl életszerű, hogy egyetlen ember végigvert volna két díjat
három fórumon. De lehet.
Vajon mit akarhatott Erdős learatni? Erről a vacsoráról
szerintem senki nem értesült, sose jöttem rá, mi lehetett a célja
vele. Váratlannak váratlan húzás volt, az biztos.

A második eset már sokkal fordulatosabb.

Vígszínház.
1998–99 körül, egy késő délelőtt felszólt a portás a szobámba,
hogy két úr keres, átadná a telefont. Jó.
 Az úr azt mondta, hogy halló, ő X rendőr százados, és jöttek,
mert be kéne mennünk a Gyorskocsi utcába. (Így, minden
felvezetés nélkül ez nem hangzott túl jól, mindenki tudta, ott
nemcsak a rendőrség egy részlege van, de maradni is lehet,
akár több éjszakára is.)
A közlés kicsit megzavarta az amúgy sem unalmas,
dalbetanítással múló délelőttöt, hát megkérdeztem, hogy: de
mégis miért?
Kiléptem volna a folyosóra, de a falra szerelt házitelefon
rugós zsinórja csak a szoba közepéig engedett, a zongora körül
ülő három színművészetis hallgatónak mégsem mondhattam,
egy kis türelmet kérek, épp itt a rendőrség, de megpróbálom
megdumálni őket, hátha nem is visznek el. Igyekeztem
közönyösen beszélgetni.
Jöjjek le, ők átvisznek. Nem úgy mondta, hogy bevisznek.
Átvisznek.
De mégis miről van szó?
Hát, nem mondhatják el, de menjek le.
Mondtam, hogy én nem, de ha akarnak, jöjjenek fel,
beszéljük meg, három fiatal színésszel foglalkozom épp.
Gondoltam, így, munka közben, a színház elől rendőrautóval
csak akkor vigyenek el, ha legalább tudom, hogy miért is.
Visszaakasztottam a telefont, kint, a folyosón vártam őket, a
szobám ajtajában.
Két fiatalember volt, civilben és zavarban. Hogy elnézést,
nem mondhatnak semmit, ez a szabály.
A két tiszt érdeklődve nézett mögém, a szobámba.
 A három színinövendék érdeklődve nézett mögülem, a
szobámból.
Hát, hogy ne idegeskedjek, s bár nem lenne szabad, mondani
nem mondhatnak semmit, de feltesznek egy kérdést, és akkor
talán képbe kerülök, és megnyugszom.
Hogy ismerem-e M. Ildikót?
Mondtam, asszem, nem, de velem ez nehéz lesz, én már túl
sok emberrel találkoztam. Ha úgy illett, bemutatkoztam, és
vágtam nekik tőlem telhetően barátságos arcokat, mondtam a
nevem, mondták ők is, tök egyszerre mondtuk, az övékét nem
értettem, de lehet, hogy az nem is baj. És hogy a gyári
memóriakártyám az arcfelismerő rendszerrel együtt hullott ki
az agyamból, amikor 1948. május 27-én kora reggel a Szondi
utcai Mentőkórház szülőszobájában a bába a lábamnál fogva
rázogatott.
És nem olvasok újságot, és nem nézek tévét, és sajnálom,
elég sok híres embert egyszerűen nem is ismerek, vagy nem
ismerek fel.
Ezen a ponton feladták. Megegyeztünk, hogy majd később,
ha vége a próbának, délután szépen egyedül átmegyek a
Gyorskocsiba.
Szűk bejáratra emlékszem, megmotoztak, kis időt vártam
csak, mire lejött értem az egyik délelőtti tiszt. A lépcsőn menet
megkérdezte, akarom-e megnézni Nagy Imre celláját.
Aztán felértünk egy nem túl tágas irodába, ott volt a
kollégája is. Pont úgy lettem leültetve, mint anno a Főkapun,
amikor szétcincált az a tiszt. A két egymásnak fordított íróasztal
itt viszont telis-tele volt iratokkal. Egy hatalmas, nehéz dossziét
tettek elém, egy megjelölt helyen kinyitva.
A mögöttem álló tiszt szólt, megtenné, hogy elolvassa?
Egy kölcsönszerződés volt, amiben én egy Contessa – vagy
hasonlóan szerény – elnevezésű cégnek kölcsönadtam több
mint másfél millát. Elolvastam még egyszer. Megfordítottam a
papírt, ott volt a nevem, alatta egy aláírás, ami még csak nem is
hasonlított az enyémre. Anyám neve és a lakcímem számomra
teljesen ismeretlen volt. Felnéztem.
– Bocs, ez micsoda – kérdeztem színlelt nyugalommal, még
nem tudtam, miről lesz itt szó.
– Van még egy pár.
Én közben arra gondoltam, elég fura, ha egy embert azért
idéznek be a yardra, mert neki tartoznak.
De a következő irat még érdekesebb volt.
Egy többoldalas átadás-átvételi jegyzőkönyvet lapozgattam,
ami egy bazi nagy építményről szólt, nevezzük kastélynak, a
hozzá tartozó istállóval, parkocskával és a bánat tudja, mivel
még. A hosszú szöveg legvégére kiderült, hogy a szerény
épületegyüttes alig ér többet hárommilliárdnál (1999-ben),
valamint, hogy az épületeket átadó nagy és közismert építési
vállalattól mindezt – én vettem át. Ott is volt valami pecsét és a
két aláírás, a hatalmas vállalat elnök-vezérigazgatójáé – szintén
létező személy – meg az enyém.
Csak azokat nem mi írtuk oda.
Legalábbis az én szignóm még csak nem is hasonlított az
imént látott, vacak kis másfél milliós kölcsönfecni alján látható
hamisítványhoz, a valódi aláírásomhoz meg végképp nem. És
egy újabb – számomra megint csak ismeretlen – lakcím
szerepelt a nevem alatt. Az anyukám is új nevet kapott.

(Itt egy pillanatra átcikázott az agyamon, hogy mi van, ha

Elvirka áll mindezek hátterében, és így akar gondoskodni a
jövőmről. Orránál fogva vezet mindenkit, adósságleveleket
kényszerít ki ártatlan csalóktól, s eközben egy egész jó kis
kastélyt emeltet nekem.
S hozzá még egész ügyesen cserélgeti is a lakhelyét, sőt a
személyazonosságát is… Egyedül az istállót nem értettem… Ej,
ej, Kaya Elvirka.
A két rendőr várakozón nézett, úgyhogy végül is ejtettem ezt
a verziót.)

Jegyzőkönyvbe mondtam, hogy nem tudom, hol van a

kastélyka, ezeket a papírokat eddig nem láttam, nem voltak a
kezemben, nem írtam alá, meg hogy nem ismerem M. Ildikót,
stb. Közben beült a szobába a nő három ügyvédje is, de ők nem
tettek fel egyetlen kérdést sem, csak kedvesen mosolyogtak.
Megjött az írásszakértő.
Elém tette az üres lapot:
– Ha lenne kedves egy aláírást?
– Amolyan hivatalosat?
– Igen. Miért, van másféle is?
– Hát, az autogramokat kicsit könnyebb kézzel írjuk, pláne
ötvenet egy koncert után.
 – Hát, ha szabad, azt is.
Kicsit nézegette a kettőt, hümmögött:
– Esetleg harmadikféle is létezik?
Jó fazon volt, élvezte a helyzetet.
– Hát igen, ha ballal írok.
Balkezesnek születtem, de minket még kisiskolásként erővel
kényszerítettek, hogy jobb kézzel tanuljunk meg írni. Mégis
kottázni mindig is ballal tudtam szebben. Aztán lassacskán írni
is megtanultam bal kézzel.
Az ügyvédek is megnézték.
– Köszönöm – mondta az írásszakértő –, akkor ez minden?
– Hát, ha most azonnal elmehetek, cserébe megmutatom
ugyanezt két kézzel, párhuzamos és tükörírással is. – Volt egy
másodperc csend. A grafológus elém tett még két üres
papírlapot, és mögém állt. Írtam párhuzamosan is, meg
tükörben is. Elég nagy sikerem volt. Az ügyvédek is
megnézhették, de aztán a grafológus elkérte a két papírt
emlékbe, a privát, szakmai gyűjteményébe.

– Annyit megtudtam, hogy:

a) A nő, akire már ráment lassan egy fél nap az életemből,
egy ismert színész élettársa, le is esett a tantusz, hogy
ezért az istálló, s nyilván még néhány arabs telivér is
bele.
b) Hogy ez egy mindössze 700-800 millió forintos, szerény
kis áfacsalási ügy. Iszonyatosan felment bennem a
pumpa, és meg is jegyeztem, hogy ez azért mekkora
 szemétség, hogy ez a kedves pár beleszórakozik engem a
mocskos ügyeikbe. Az ügyvédek megértően
mosolyogtak, és ebben tök igazuk volt.

A rendőrök mondták, lekísérnek, és bocs, de ezzel még nincs

befejezve, mert itt ugyan végeztünk, de majd a bíróságon is meg
kell jelennem. És hogy holnap jön Koncz Zsuzsa művésznő is,
mert hát sajnos ő is benne van. Na, szegény. Azon
gondolkodtam, tud-e majd ballal írni.

1999 decemberében, egy napsütötte délelőtt Koncz Zsuzsával

sétáltunk a Honvéd utcán, aztán befordultunk balra, a
Markóba.
A hosszú bírósági folyosó túlságosan is csendes volt. Senki
nem jött szembe, a padokon nem ült egy lélek se. Ahogy a jó
vagy nem túl jó filmrendező srófolná a feszültséget, mikor a
szereplői a csapda felé tartanak. Zsuzsinak sok volt ez így,
belém karolt, kicsit szorította is az alkaromat. Hangtalanul
kerültek elénk, vagy tucatnyian voltak. Fényképeztek, a
kezekben diktafonok, többükkel ismertük is egymást.
Akkoriban még nem fotóztak telefonnal, és jóval nagyobb
kamerákat használtak, az egyiket állványon gurították elénk.
Villogtak a vakuk, egy mikrofon volt a szám előtt. Összeszedtem
magam, arcom komoly volt, belenéztem a kamerába:
– Igen, döntöttünk. Békésen elválunk. A gyerekek nálam
maradnak.
 Nem tudom, Zsuzsa mit gondolt magában, de nem szólt
semmit, csak a szorítás a jobb karomon volt másmilyen.
Néhány újságíró elmosolyodott, de volt, aki kikerekítette a
szemeit, döbbenten nézett. Aztán elröhögtem az egészet, hogy
az elérni kívánt hatást valamivel pótoljam. Talán még
válaszoltunk is pár kérdésre, azok az újságírók, akik már
ismertek, a békésen elválós mondatra már nem kérdeztek rá.
A teremszolga kiáltotta a nevemet, elsőnek én kellettem.
Odabenn telt ház volt, megálltam a pulpitus előtt.
Adategyeztetés után a bírónő a kezével intett, hajoljak közelebb,
és nagyon tapintatosan, halkan csak annyit kérdezett:
fenntartja a rendőrségen tett vallomását? – Igen. – Felismeri a
vádlottat?
Egy kövérkés nő ült a padon, láthatóan méregdrágán
felöltözve – két egyenruhás fegyőrnő között, vezetőláncon. Nem
ismertem. Valahol mögötte vagy mellette a férj, a lovaglós
színész. Őt igen. Volt némi émelygésem.
Így már egy komplett (munka)napom ment el rájuk az
életemből.
Az elválós mondatot a jelen lévő sajtómunkások a helyzet
abszurditásából következő bennfentes viccnek vették inkább,
de nem úgy az akkor friss Tv3 szerkesztője. Ő sértőnek találta a
komolytalankodásomat, így aztán az esti híradó főcímében ott
volt a kettős kép Konczról és rólam, alattunk amolyan krimis,
lecsorgó betűkkel: Nem bűnösök!
Elvirka mamám akkoriban a kilencven felé araszolt, és már
nem látott valami túl jól.
Aznap a Tv3-at választotta, mert a nővérke, aki délután nála
volt, látta az ajánlóban, hogy este benne leszek a híradóban. Jó
közel ültette a tévéhez. Éjjel, mire hazaértem, anyukám már
abbahagyta a pityergést, de azért kétszer is körbekérdezte:
miket csinálsz, hogy keveredhetsz ilyesmibe?

RÓZSÁK A SZOBI UTCÁBAN

Elvirka mamám azonfelül, hogy igen tapintatlanul reggel öt és

hat közé tette a születésemet – én olyankor még aludni szoktam
–, húzott még egy nagyon jót.
Apám, hajnaltól engem várva, ott szorongott a Szobi utcai
Mentőkórház folyosóján, mígnem egy nővérke kiszólt, hogy
megvagyok. Fiú, és elég stramm! És várjon egy kicsit, még nem
mehet be anyámhoz. Apám nem várt. Elment a Hunyadi téri
csarnokba, vett huszonegy szál rózsát vegyes színekben – ez
1948-ban, abban az ébredő komcsizmusban akár gazdasági
bűncselekmény is lehetett volna –, visszament, s a nővérkétől
kapott üveg vízben elrendezte a csokrot, elhelyezte a már alvó
Elvirka mellett, és indult dolgozni a Ruggyantaáru Gyárba, a
könyvelésre.

Ott tudott elhelyezkedni mint háború előtti középburzsoá. Mire

kevesebb mint negyvenkilósan hazajött az Urálon túli szovjet
hadifogságból, ahova munkaszolgálatosként keveredett, már
nemhogy középpolgár nem volt, de nincstelen is alig. Anyám a
szomszéd ház aljában lévő tejcsarnokban állt a reggeli sorban,
mikor egy szomszédasszony bekiáltott: Elvira, Elvira, itt a Géza!
Mindenki kiszaladt az utcára, ott az anyám simán összeesett.
A férje, akit ’43-ban eltűntté nyilvánítottak, csak állt, állt némán,
tíz méterre tőle a járdán, rongyosan, egy botnak használt faágra
támaszkodott. Később se szeretett már beszélni.

De azon a délután apukám boldogan rohant vissza a kórházba

láthatni az elsőszülöttet, én meg pont anyám karjaiban. Apám
kicsit összekönnyezett, ujjaival óvatosan megnyomkodta
körülöttem a pólyát, aztán felemelt, kicsit ringatott, és magáról
megfeledkezve dúdolt valamit. A családi legenda szerint
életemben ekkor sírtam fel először. (Apukámnak tényleg nem
volt erőssége a zene – sőt –, de azért nem hiszem, hogy ez pont
így történt volna.)
Gyorsan visszatett a mamám kezébe, aki így folytatta: Te,
Géza, nézd csak, valaki itthagyott nekem egy gyönyörű
rózsacsokrot, de nincs rajta se egy levél, de még egy cetli se.
Vajon ki lehetett?
Apám biccentett és hazament.

Egyszer, talán úgy jó száz éve, anyai nagyapám mentében a

Klauzál téri csarnok felé megállt a jó kenyérillatra. A pékségből
meg kiszólt az eladólány: „Üdvözlöm, hogy teccik lenni, most
volt itt a kedves Elvira lánya is! – Kedves? – kérdezte nagyapám.
– Akkor az nem az Elvira volt, az inkább a kishúga, Ilike…”
 És tényleg, Elvirka bárkinek, bármilyen helyzetben be tudott
szólni…

MOST MIN MOROG?

Az Erkel-díjhoz a Vígszínház jelmeztárából kaptam kölcsön egy

szürke csíkos öltönyt. Azt mondták, az akkoriban Amerikából
hazatelepült Szabó Sándornak csinálták a Királyi vadászat című
darabhoz, de aztán mégsem abban játszott. 1977 volt.
A Fészekben rendezték a művészeti díjak átadását, abban az
évben kapta Koncz Zsuzsa a Liszt-díjat.
A Víg is nagyot aratott, Kútvölgyi Zsike és Tordy Géza Jászai-
díjas lett.
Eljött Várkonyi Zoltán is, ha engem is odaszámolunk, három
„gyereke” vehetett át kitüntetést. Szépen zajlott a dolog,
adományozták a Jászaikat, a Balázs Bélát, aztán jöttünk mi is.
Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes celebrált, ritka
jó beszédhangja volt, egy percre azt hittem, Bodor Tibort
hallom, a színészt, aki rengeteg filmhez adta irigylésre méltó
baritonját.
Ez volt az első alkalom, hogy a „beatesek” is felkerültek a
kitüntetettek listájára, egyben tisztán érthető volt az üzenet,
hogy az Illés–Fonográf vagy Szörényi–Bródy az nem, de az
énekes szólistátok, Koncz igen, az LGT, az nem, de a
zeneszerzőtök, Presser az igen. A képet valamennyire árnyalta,
hogy valamikor ezt is el kellett kezdjék. Oszd meg… Az uralkodj
már adva volt. A következő két évtizedben aztán rutinszerűen,
fürtökben kapták a díjakat a beat-, rock-, jazz-zenészek. A
politikusok a közös fotót akkor még nem igazán ismerték.

Az első fotók, amelyeken politikus engem is használ a maga

fényesítésére, emlékeim szerint a BKK-ban készültek.
Filmszemle volt, abban az évben zsűritag voltam. Zárónap,
utolsó vetítés, a Miss Arizona, versenyen kívül. Kíváncsi voltam
a filmre, ott maradtam a helyemen, az erkély első sorában.
Még a munkák kezdetekor felkért a rendező és társproducer
az együttműködésre, mert a film zeneszerzőjének kiszemelt
Armando Trovajoli (a filmzene pápája, Nino Rota s a király,
Ennio Morricone mögött felsorakozó olasz nagynemesek
egyike) még nem ért rá, vagy nem tudott Pestre jönni. Már
abban a szakaszban beavatott voltam, mikor még csak a
szájtépés folyt, hogy melyik könyvből készüljön a mozi.
Valamiért a sokkal gyengébb MGP-változat nyert Rátonyi
Róberté helyett.
A hosszú előkészületek után végül leszerződtek a sztárok,
Marcello Mastroianni és Hanna Schygulla is.
A Játékszín volt az egyik budapesti forgatási helyszín, ahol
egy nap egy gyártási ember a kezembe nyomott egy kazettát
meg egy keménybe kötött, vastag kottásfüzetet azzal, hogy
ennek a zenének meg kell lennie szombatra. Péntek délután
volt. Kinyitottam. A kötet még tiszta új, az első oldalon egyetlen,
kézzel írott dallam. A finom papíron minden lap alján ott állt
szép betűkkel, elegánsan, dombornyomva: Armando Trovajoli.
A kazettán ő zongorázta el a témát, onnan tudtam, milyen
harmóniákat képzel a dallam alá.
Hajnalra lettem kész a hangszereléssel, a gyártási csapat
közben összehajkurászta a muzsikusokat. Taxi vitte a kottákat a
másolóhoz, én elmentem nyitásra a Gellért gőzbe pihenni kicsit,
kifelé megálltam, ittam egy duplát, onnan a kottamásolóhoz, a
Csengery utcába, gyorsan átnéztük a kész anyagot, s aztán ki a
Zeneterembe, a Lumumbába. Az „állandó” zenészkörhöz
csatlakozott Snétberger Ferenc (gitár) és Deseő Csaba (hegedű)
is. Délutánra elkészültünk. Trovajolit még senki se látta.
Aztán eljött Pestre.
A Játékszínben ismerkedtünk meg, a forgatási zűrzavar elől
átmenekültünk szembe, a Béke Szállóba. Az asszisztense
maestrónak szólította (odaát Mastroianni is), ki is járt neki,
nagy név volt ő az olasz filmben. Ott volt a fiatal felesége is,
kávézgattunk, vártuk, hogy a hangoló elkészüljön a pianínóval,
amit nyilván a produkció vitetett fel a lakosztályába. Kedves
volt és közvetlen, megköszönte a munkámat, pont ilyet képzelt
ide, évtizedek udvariassága lejtett a hangjában. Megmutatott a
zongorán egy-két újabb motívumot, amit a filmbe szánt. Mikor
elköszöntem, egy kottapapírba csomagolt, ezüstös spárgával
átkötött vékony dobozkát nyújtott felém, kérdeztem, oh, ez mi?
Csak egy ceruza, emlékbe. – Una matita…
Otthon kibontottam, de nem ceruza, hanem egy kottaíró
tustoll – Mont Blanc heggyel – volt a dedikált kottában.
Aztán folyt tovább a forgatás, dolgoztak külföldön is, én is,
csak másfelé. Valahogy elmaradt, hogy az elvégzett munkámról
több szó essék a produkciós berkekben, én azt hittem, kicsinyes
lenne felemlegetni, hogy rendezni kéne közös dolgainkat. Jól
hittem, nem is rendezte azt senki. Aztán a filmszemlén
végigvártam a végefőcímet, de nem voltam még a
köszönetlistán sem, pedig az nem kerül túl sokba.

A vetítésen Garas ült a mögöttem lévő sorban, átmentünk a

nagy zárófogadásra, Jancsóhoz csapódtunk. Rengetegen
nyüzsögtek a teremben, mindenfelé ment a szakmai barátkozás,
ennyi hamis hangot ritkán lehet hallani.
Néhányan, főleg fiatalok, Jancsó felé igyekeztek sodródni.
Miki bácsi nagyon tudott bánni velük, huszonéves filmeseket
szólított mesternek, ki nem szeret ilyet hallani? Garas egy kicsi
szerepet kapott a Miss Arizonában, egy ismert, filmes nő hajolt
oda hozzá: „Dezső, Rozsnyait neked kellett volna játszani,
Mastroianninak köze nincs ehhez a szerephez.” Garas
hallgatott.
Nem messze Berecz elvtárs állt egy szakmai kör közepén. Ő
volt akkoriban a párt sajtó- és propaganda főparancsnoka.
Nagyon nagy úr. Pincérek hozták a pezsgőt, magyart, meg
falatkákat, körülöttünk jöttek-mentek az emberek,
köszöngettek. Kende Jancsi lépett oda, pár szót beszélt
Jancsóval, azt csak ők értették. – Jól vagy, Öcsi? – kérdezte. – Hát
persze – vigyorogtam.
Kendét mindig szerettem.
A Kettes telep, a filmhíradó igazgatója érkezett.
– Szervusztok, János kérdezi, csatlakoznátok-e?
 – János? – kérdezte Jancsó.
– Hát Berecz elvtárs – mondta az igazgató, akinek Berecz
csak János volt.
– Hát már hogy is ne! – mondta Miki bácsi olyan hangon,
hogy csak somolyogni lehetett, pedig röhögni kellett volna.
Oda lettünk vezetve, és kezet is lettünk fogva, kaffogtak a
vakuk, én voltam a harmadik. Egy képet se láttam, de tuti, én is
illendően mosolygok, miközben Berecz elvtárssal egymás kezét
markolásszuk. A körben álló filmművészek örülhettek, hogy
nem csak ők szerepelnek a fotókon, bár az is biztos, hogy akadt,
aki akkor még annak örült, hogy ő igen.

Másnap Garassal ültünk a Lukács gőzben, és röhörésztünk az

előző nap történésein. Ott hevert kettőnk között Dezső bentlakó
piros-kék frottír fürdőköpenye. Kállai Feri bácsi nyitott be, csak
szárítkozni.: „Na, mit szóltok?” – kérdezte fennhangon egy nagy
törölköző alól, és kiment.
Feltehetően a Filmszemlére gondolt.

Ugyanilyen piros-kék köpenye volt Ottliknak is, de sokkal régebben. Ő

egy időben egy szürkésfehérré fakultat is hordott, még konzis voltam,
és még nem olvastam tőle semmit. Akkoriban fenn, a napozóteraszon
lehetett őt látni, néha Örkényt, Kolozsvári Grandpierre-t, Mihály Andrást
is. Emlegették Déryt, Vas Istvánt, Zelket is, hogy sokat ültek ott. De
nem mindenkit ismertem fel. Pláne fecskében. A Lukács-teraszon
nagyjából mindenkin kék, vászon, oldalt kötözős „fecske” volt,
középen függőleges fehér csíkkal, aki másmilyet viselt, az bizonyára
járhatott már külföldre. A rácsos napozópadokat összetolták, és ott
beszélgettek a füst alatt. Aczél elvtárs nem adta volna egy kék
egysoros öltönyért, ha hallhatta volna, mikről. Mint egy kihelyezett
irodalmi kávéház vagy művészklub. Fecske és frottír. Én csak akkor
mentem a közelükbe, ha Mihály Tomival voltam, de akkor se nagyon.
Ottliknak hosszú haja volt, s valahogy ez a középen széteső haj, a
csapott orr és a mély vonásai egy könyvillusztrációba kívánkozó
indián arcára emlékeztettek.
Kodály is lukácsos volt, ő is „művészfrizurát” hordott, őt csak néha
lehetett látni. Kora reggelenként, mikor ő úszott, mi még készülődtünk
a suliba indulni. Az ő kabinjába csak a halála után léphetett be másik
ember, ha úszás után hazament, bezárták, és akárhányan is
várakoztak, oda egy lélek se.

Kodály kabinkulcsa (vetkőzőfülkezár-kulcsa)

Ugyanazon a hideg vizes, „férfi” medence melletti soron öltözött

mindennap Szépvölgyi elvtárs is, a Fővárosi Tanács elnöke, neki is fix
kabinja volt, de mikor elment, azt kinyitották a következő vendégnek.
Mikor már LGT-s voltam, éves bérlettel jártam, és béreltem saját
fachot is, így nem kellett hazavinni a vizes fürdőcuccot, szárítás után a
ruhatárosok berakták a 901-esbe. Nekem egy halványsárga bentlakó
fürdőköpenyem volt, „exportból visszamaradt”. Halványsárga frottír,
ritka példány, szólistaköpeny. A Majakovszkij és Csányi sarkán vettem
az Alkalmi Áruházban. Mondták a Lukács ruhatárában, hogy írjam rá a
fach számát, el ne lopják. Tintaceruzát is adtak. (A tintaceruzát meg kellett

nyálazni, hogy fogjon, jobb helyeken kis vizes szivacsot használtak.) A Lukácsban víz
volt bőven, de én a klasszikus módszer szerint megnyaltam vagy
hússzor, mire elkészültem. Ott virított a köpeny hátán harminccentis
számokkal: 901. Jó vastagon. Két napig indigót köptem, mégis
ellopták. Ezért volt jobb az Ottlik–Garas-féle piros-kék, de azt akkor
épp nem lehetett kapni.

Ország-Világ, 1977. 05. 17.

Tóth Dezső a nevemet mondta, folytatta is valamivel, amit nem

értettem, mert ezalatt már az illedelmes taps közepette
megnyerő arccal igyekeztem a díszasztalhoz, nehogy feltartsam
az ünnepélyt. Húztam egy kis naftalinszagot. Tóth elvtárstól
balra ült Aczél elvtárs, tőle balra pedig Pozsgay elvtárs.
A miniszterhelyettes bal kézzel kezembe adta a plakettet
tartalmazó barna (?) dobozkát, aztán a kék műbőr mappát,
jobbal megszorította az enyémet, és azt mondta: „Gratulálok – a
gyerekeim nevében”.
A hangsúly a csöppnyi szünet mögé került. Nem a gyerekeim
nevében is, hanem csakis az ő nevükben.
Jó, végül is ez is kedves volt, hiszen bevállalta, hogy netán a
gyerekei véleménye többet jelent nekem, mint az övé. Abban a
pillanatban még nem értettem a második szándékot, de már
fordultam is vissza a helyemre, a konferanszié óriási tempót
diktált.
Mire leesett a tantusz, már rég a Munkácsy-díjakat osztották.

Lassan véget ért a maratoni díjátadó. Hordozgatták körbe az

italokat, kis csoportok alakultak. Várkonyi felé igyekeztem, meg-
megálltam, sok ismerős volt, keresztbe gratuláltunk egymásnak,
mikor egy beszélgető társaságból Pozsgay elvtárs fordult felém,
arcán fagyos mosollyal:
– Örülök a díjának… jót tesz a közhangulatnak.
És már vissza is fordult.
Nem tudom, én milyen képet vágtam – gondolom, bambát.
Váratlanul ért, és valamennyi időbe telt, mire leért a mondat…
Nem volt egy nagy ívű gesztus, lévén egy miniszternek nem
kellett túl nagy bátorság ahhoz, hogy nekem beszóljon.
Várkonyi körül álldogáltunk, mint akik védelmet keresnek, ott
volt Koncz Zsuzsi is. Fülemben még a közhangulatos mondattal
azon gondolkodtam, hogy milyen hülye is vagyok, hogy ezért
hazautaztam Lengyelországból egy LGT-turné kellős közepén.
Simán elküldhették volna a plakettet az oklevéllel együtt a
Vígszínház portájára is. Nem gondoltam, hogy így megkapom
arcba, hogy mit is keresek itt. Hogy nem annyira én kaptam a
díjat, mint amennyire ők gondolnak valamit visszanyerni a
netán általam is javítható közhangulattól.
Nem is hittem volna, hogy én is részese lehetek az MSZMP
marketingstratégiájának, de akkoriban azt sem gondoltam
volna, hogy egyszer lesz ilyen kifejezés.

A minisztériumi és tanácsi emberek kötetlen beszélgetéseket

kezdeményeztek, és elvegyültek a művészek között. Aczél
elvtárs lépett hozzánk, vagyis Várkonyihoz. Lekezelt
néhányunkkal, néhányunkkal meg nem, és kezet csókolt
Koncznak. Jelbeszéd… [Ez volt a ’73-as Koncz-lemez címe, amit úgy betiltottak,

mint a huzat.]

Kicsit zavartan álltam ott.

Ez is véget ért.
A Fészek, ahol majd’ minden este megfordultam, ezen a
délelőttön egy tök idegen jégverem volt.
A liftben lefelé a tanár úr megkérdezte:
– Bejön a színházba?
– Igen, visszaadnám az öltönyt.
 A kapuban ott állt Várkonyi ezerötös Polskija. A sofőr kitárta
a hátsó ajtót. A Színművészeti Főiskola rektorának járt a
hivatali kocsi. Mind a ketten hátra ültünk, a Polski jobb első
ajtaját valamiért nem lehetett kinyitni.
Megálltunk a pirosnak a November 7. térnél. A rádióban
valamilyen operarészlet ment. Az örökké felhajtott gallér mögül
megreccsent Várkonyi hangja:
– Most min morog?
– Tanár úr, meg se szólaltam.
– Hallom, hogy morog. (Nem is nézett rám.)
Elmondtam a két ominózus mondatot. Meg a hozzáadott
pökhendet.
– És ezen jól felhúzta magát, mi?
– Hát igen.
– Ugyan már. Fölösleges. Ezek magukat tüntetik ki velünk.

Ettől kezdve tudtam, mi a dolgom. Bármikor, bármilyen díjat

kaptam, már vittem is haza, s még aznap kitüntettem vele a
mamámat. Minden egyes darab be is került az ő kis szobájába.
Átadáskor formás kis beszédeket tartottam, méltattam nevelési
módszereit (fakanál), de a (fiókomban) kutatás terén elért
eredményeit is. (Ő ezt rágalomnak minősítette.) A munka
frontját se hagytam ki, és mindig felemlegettem sokoldalú
tehetségét. Ilyenkor Elvirkának nem kellett ünneplőbe öltöznie,
ülve is átvehette a díjat, és minden alkalommal kezet is ráztunk.
Emlékszem, az Érdemes Művészt a méltán híres mákos-diós
almáspitéjéért kapta.
Elvirka, mikor nagyon kegyes hangulatban volt, vagyis elég
ritkán, kedvet kapott a sütéshez. Megértettem, hogy nem
kapkodja el, igazi jókat sütni otthon, az nagy munka.
Diót darálni a régi, akadós darálóval, összekeverni a frissen
reszelt almát a baracklekvárral, valamennyi mazsolát válogatni,
beáztatni, aztán levinni a mákot a zöldségeshez daráltatni.
(Mákot nem mindig lehetett kapni, volt valami hivatalos, állami
cécó vele, megdarálva pedig nem tároltál mákot, mert
könnyebben avasodik.) És akkor még tésztát gyúrni, jó arányt
találni a töltelékhez, volt macera elég. Egyszer nagyon
meglepett. Késő éjjel értem haza, sűrű sütésillat volt már az
előszobában. Jajdejó! Gyorsan a konyhai falikúthoz léptem,
kezet mostam, biztos voltam a dolgomban, nyitottam a sütő
lehajtós ajtaját, ügyesen, ne nyikorogjon. Most volt igazi az illat.
Bent pihent egy teljes tepsi pite, már gondosan felszeletelve. A
közepén egy papír süteményes tálca, összehajtva, mint egy kis
nyeregtető, rajta Elvirka szép írásával: „42 darab!”
Kivettem a papírt, az asztalra tettem, a mamus piros
ácsceruzája mellé.
(Mindig ácsceruzát használt a konyhában, „mert az lapos, és
nem gurul el!” – Ilyen dolgai voltak.)
Megkóstoltam a sütit, persze tökéletesen hozta az elvártat.
Mint a mesében. Nem számoltam, hányat ettem, nem lehetett
Elvirka sütijét evés közben racionálisan kezelni, s mikor
befejeztem, nem volt kedvem megszámolni, mennyi maradt.
Aztán a kis tálcára a „42 darab!” felirat alá odabiggyesztettem jó
naggyal: „VOLT!” Visszatettem az optikai középre.
 Reggel kibotorkáltam a kávéillatra, Elvirka rám mosolygott.
Telitöltötte a bögrémet a kék edénykéből, és hallgatott.
– Süti? – kérdeztem patriarkális hangsúllyal. A sparheltre
mutatott: Kinyitottam, benne az üres tepsi, a közepén a
papírtálca. Ő is felibe hajtotta. Már csak annyi látszott: „VOLT!”
Nem szóltam én semmit, tudtam, hogy ő jön. Sóhajtott, és
kivette a tálat a konyhaszekrényből. Kitett elém kettőt, és azt
kérdezte: könyörgök, hogy lehet éjszakára megenni tizenhárom
szeletet?
– Hát nem volt tudatos, de lehet, hogy mert az a
szerencseszámom: a 13.
– Aha. S nem lehetne mostantól a kettes?

(A kis Érdemes Művész-érme Elvirka gyűjteményének

különleges darabja 1990-ből. Már Magyar Köztársaság voltunk,
de mi még a régi, népköztársasági, Kádár-címeres Érdemesből
kaptunk. Röhögtünk is Lukács Sanyival. „Elsőre mindig a
raktárkészletet kell kiszórni…”)
Az egyetlen díjam, amit nem kapott meg a mamus, az a
Göncz Árpi bácsi feltűzte tisztikereszt.
Hosszú ideig azt hittem, hogy lemondtam a kitüntetést, de
aztán a hivatalos díjátadás után jó pár hónappal csöngött a
telefon: Tóth Lajos vagyok, Göncz Árpád titkára, és köztársasági
elnök úr kérdezteti, miért bojkottálja a tisztikereszt átvételét?
Kezdett derengeni, hogy egy bizonyos, még februárban
befejezettnek hitt átadás-átvételi ügyről lesz itt szó, mikor is egy
kedves hangú hölgy telefonált – talán a kultminből –, és azt
kérdezte, átveszem-e, ha tisztikereszttel tüntetnek ki? Március
huszonvalahányadikát mondott, és a Fészek Művészklubot.
Kérdeztem, nem március 15-e? – Nem. – Mert én pont 16-án
elhúzok Amerikába. – Nem – mondta a hölgy, mert a sok
kitüntetett miatt két részben bonyolítják, 15-én a Parlamentben
megkapja Szörényi és Tolcsvay, a többiek meg pár nappal
később a Fészekben. Ott majd egy államtitkár adja át. Világos
beszéd, érthető üzenettel. Mondtam, akkor én most, köszi, nem
kérek, úgysem leszek itthon, és nem is szeretek a Fészekben
díjakat kapni, abból én eddig se jöttem ki túl jól. Ezt
ironikusnak szántam, de a hölgy nem mutatott érdeklődést a
rejtélyeskedésem oka iránt, és nem is kérdezett rá, hogy miért
is? Így aztán hamar elköszöntünk.
Telefonálás közben az első perctől az motoszkált bennem,
hogy ez valami beugratósdi, akkoriban létezett már egy-két
kezdetleges átverőműsor, de mert a beszélgetésnek semmi
folytatása nem lett, nyáron mégis kiderült, hogy ez mégsem az
volt.
 Fotó: Soós Lajos

És akkor Árpi bácsi kérdeztet. Hogy egy fél éve ott hever a díj. –
Igen, ezt a díjat a köztársasági elnök úr adományozza. – Oh. És
jöjjek be érte? – Igen. – És mikor? – Bármikor.
1994. augusztus elejében egyeztünk meg. Leadták a nevemet,
akkor még oda lehetett autózni a Parlament déli bejárathoz, egy
sorompó volt az egész, be is engedtek, ott parkoltam, és
felvezettek a köztársasági elnök irodájához. Árpi bácsi
leültetett, és elmondta a forgatókönyvet. Odaát a nagy szőnyeg
két végére állunk, figyelj nagyon, én majd jelzek, indulunk, és
egyszerre érünk középre. Nyomban elkezdjük szorongatni
egymás kezét. A kézfogás minimum harminc másodpercig kell
tartson, hogy a kameráknak biztosan meglegyen. Mert azokból
lesz bőven. Átveszed a kitüntetést, aztán félreülünk a fotelokba,
és egy pár percig hagyjuk magunkat fotózni. Utána, ha kíváncsi
vagy, kicsit körbemehetünk az épületben.
Pár szót beszélni is kellett a tévéseknek, megvolt a félreülés
is, ittunk két gyógynövényest, lehetett indulni. A hosszú
folyosón a díszőrség két tagjára bukkantunk. Csak pár méterrel
előttük fordultunk rá az általuk vigyázott szakaszra. Sok idejük
nem maradt a rendrakásra, amelyik evett, a kistányért a
maradékkal az ablakpárkányra csúsztatta, és összehozott egy
vigyázzt. A másik volt nagyobb kakiban, neki a félig szívott
spanglit kellett eltüntetnie. De csak a bajtárs tányérja maradt
kézközelben. A kémia tudományának akkori állása szerint a
tojássárgája, a kihűlt zsír és a benne valamennyire elnyomott
szolgálati cigaretta igen erős diffúziós bűzt vagy ehhez hasonlót
bocsát ki, s ezt mi is tapasztaltuk. [Barta Tamás honvéd ennél jóval

szellemesebb függelemsértését egy hónap „futkosóval” jutalmazták.] A felsőházi

terembe tartottunk. Addig azt sem tudtam, hogy az is van
nekünk. Pedig milyen szépen szólt volna a tíz évvel korábbi
hírekben, hogy „a Parlament felsőháza hosszas vita után
elfogadta az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának a
taglétszám emelkedéséről szóló jelentését, melyet Brutyó János
ismertetett”.
Két otthonkás hölgy tolatott ki a felsőházból két vödörrel egy
kiskocsin, s mikor meglátták Árpi bácsit, a kezüket a szájuk elé
kapták.
Az otthonka akkor már retro-lilásrózsaszín perlonból
készült, a 70-es években jól bevált szabásminta
újrahasznosításával. Mindketten klasszikus, fehér szegélyes,
kék vászon kismamacipőt viseltek.
Árpi bácsi illedelmesen köszönt, én is, bementünk a
terembe. Aztán bementünk a Nándorfehérvári terembe is, és
álltunk a kép előtt, nagyjából ugyanott, ahol korábban a vendég
Mečiar, mikor is a két fehér gyolcsba öltözött, térdeplő
bocskorosra mutatva azt mondta: „Mi már nem ereszkedünk fél
térdre. – Ez így helyes” – válaszolt Árpi bácsi.

T O M I K AT O N A Ő R S É G B E N

Rövidfilm szinopszis
(A jelenet 1967- ben vagy ’68-ban játszódik. Esetleg ’69-ben)

Tomi katona őrségben áll a honvédség hatalmas, pasaréti

épületegyüttesének Hűvösvölgyi úti bejáratánál. Fontos s főleg
hatalmas katonai objektum ez, komoly kőkerítés védi minden oldalról.
A főútról, a villamos takarása mögül, a síneken át fekete Volga
kanyarodik méltóságteljesen. A főkapu felé tart. A benne ülő, sokat
tapasztalt tábornok, a segédtisztje és a sofőr nincs felkészülve az őket
(nem) váró látványra. A nagy, téglából épült, diadalívszerű kapu jobb
oldalán őrt álló honvéd előtt egy nagyon miniszoknyás nő ágaskodik. A
katona arca előtt tart egy nagy tölcsért. Abban három gombóc: puncs
(mazsolával), vanília, csokoládé. Az őr szabályos testtartásban áll,
fegyvere súlyban. Tökéletes. A nyaka időnként megnyúlik, ahogy
előretolja a nyelvét, és kinyal valamennyit a fagyiból. A nő nem túl
magas, sőt pici. Lapos kis tornacipőjében próbál spiccben maradni, s
ahogy ágaskodva tartja a tölcsért a katona nyelve elé, kicsikét pucsít is,
s a felhajló miniszoknya alól csöppet kilátszik a formás bugyi. Szavak
nélkül szemeznek. A katona nyalás közben is.
A túloldali őr kétségbeesetten lead valamilyen vészjelet, sziszeg,
fütyül, de a szerelmesek már jól láthatók a síneken túli fekete autóból.
A Volga túl gyorsan ér oda, a helyzet már nem menthető. A kocsi
megáll.
A tábornok a bugyit nézi, az alsó ajka rándul párat, bajsza párás. Az
elöl ülő segédtiszt kihajolva ordít ki a kocsiból: „A neve, honvéd? Mi-a-
ne-ve?”

Barta katona elsőre futkosót kapott, de a kultúrtiszt

közbenjárására a Petőfi-laktanya Budafoki úti ideiglenes
fogdájába került. Így történhetett, hogy egyik nap a
fogdafolyosón szakadatlanul fel s alá fókázó Barta Tamás az
órák óta indulókat nyüstölő katonazenekar hangjaira
koreografálhatta a feltörlőrongy mozgását. Odalenn, az
aszfalton gyakorolták a menetelve való zenélést.
Tomi katona a vécére felállva, a rácsos ablakba
kapaszkodott. A gyakorlótér egy kisebb részére volt így
valamennyi rálátása. Az árnyékos sarokban álldogáltak a pár
perc pihenőt kapott zenészkatonák. Az egyikük nagyon
ismerősnek tűnt. Lenyírt hajjal, egyenruhában, két hatalmas
cintányérját a földre fektetve ott állt köztük a másik
gitárfenomén, Babos Gyula. Barta már tudta, hogy Gyuszit is
berántották, és valamelyik katonazenekarban van, de azt nem
gondolta, hogy elsők között hallgathatja meg, hol tart új
hangszerén. Babos közlegény cintányéros beosztásban, a
fúvószenekarban kezdte meg a szolgálatot.
Valami vezényszó hallatszott, a zenekar helyrekászálódott,
felfejlődött, vigyázzba állt. Hangszerek kézben, fúvókák szájnál,
lélegzet benn, szemek a karmesteri boton.
Barta tudta, mit kell tennie, vett egy nagy levegőt, és a
zenekar megszólalása előtti utolsó négy tizenhatodnyi idő alatt
beleordította a béketáborba, hogy „a cintányéros nem tud
semmiiiiit!”
S bumm, szólalt meg a zene, s lépés iiiin-dult. Akik röhögtek,
persze gikszereket fújtak, akik próbálták tekergetni a nyakukat,
hogy látnák, honnan jött a hang, azok egymásnak meneteltek,
de ki nem derült semmi. A hatalmas gyakorlótérre körben vagy
száz ablak nyílt, Barta már rég elbújt rácsai mögé.

Tomi katona mindennap órákon át a folyosót mosta. Aztán a

kicsi hölgy be tudott küldeni valamennyi amerikai cigarettát,
amivel Tomi megváltotta a napi tízórás fókázást valamivel
rövidebbre.

Barta a Babos-féle történetet nekünk többször is elmesélte, de

szerencsére nem jutott Gyuszi fülibe, hogy ki is szólt be (ki) neki
– üvöltve – az egész katonazenekar füle hallatára.
Aztán eljött az ominózus zuglói Rózsavölgyi szabadtéri
színpadi LGT-koncert, ami után a New Musical Express
újságírója, Roy Carr ezzel a címmel tudósított: Next rock
sensation could come from the East, not West.
 (Ezt azért egy kicsit eltúlozta, pedig korának egyik
legrangosabb szakembere volt. Vagy csak nem tudta, hogy az
nekünk nem lesz annyira egyszerű…)
A koncert előtt egy órával Babos is megjelent a backstage-
ben, rég nem láttuk egymást, nagy volt az ölelés. Bartával
hármasban dumálgattunk a színpad mögött. Megkínáltam
rágóval. A nyelvére fektette, s én profilból néztem, ahogy
kinyújtott nyelvvel vissza-félbehajtja a lapkát, valahogy olyan
ügyesen, mint ahogy az elefánt az ormányával locsol magára
egy kis vizet. A víz itt is elkelt volna.
Ezen a ponton Barta belekezdett, hogy elmesélje a kettejük
közös, fogda – zenekar – cintányéros katonatörténetét. De nem
lehetett.
Gyuszi arca először piros lett, aztán gránátvörös, aztán lila,
aztán a szemében megláttam azt a híres villanást. Meglepett és
haragos hangok, hangos krákogás, nyögések hallatszottak.
Kiköpte a rágót – meg a csilis-fokhagymás nyálat – le, a kavicsok
közé. Megfordult, s a kapu felé indult, egy zsebkendővel
törölgette a homlokát és az égő ajkait. Szó nélkül hagyott ott
minket. Ha akkor valaki az útját állja, az tuti pórul jár.
Hülye tréfa volt, a korábban vagy tán még akkoriban is
Angliában artistáskodó Somló tanácsára Bartával jól
bevásároltunk az egyik, kizárólag ehhez hasonló bornírt
baromságokra szakosodott londoni boltban ezekből az
agyament, vicces rágókból. Egy kisebb szelekciót hoztunk haza,
és kínálgattuk vele a barátainkat. Borzalmas ízek törtek elő az
első rágáskor, voltak ártatlanabbak, füstölt, sós, ecetes,
fokhagymás, de Gyuszinak pont egy vadállat erős csilis jutott.
Volt, aki tudott ezen nevetni, Ő nem. Nagyon megbántottam,
pont vele nem kellett volna elsütni ezt a hülye viccet.
Hiperérzékeny volt, később már nagyon vigyáztam.
Végtelen hosszú időbe tellett, hogy kibéküljünk, de akkor
nagyon.
A Barta-féle cintányéros történet nem fejeződött be, százszor
is eszembe jutott, meg kéne kérdezzem Gyuszitól, tudja-e vagy
sem. De sose kérdeztem meg, nem akartam kockáztatni.

Abban a londoni őrültségek boltjában Somló külön kérésére

vettünk három halom (mű) kutyakakit is, kettőn zöldes
legyekkel. Tomi vendégségben szokta ügyesen letenni ide-oda.
Még ahol nem is volt kutya a háznál, ott is igen hatásosnak
bizonyult, pláne ha valamilyen ülőalkalmatosságon díszelgett.
Szerencsére szagot nem vásároltunk hozzá. Ilyen
privilégiumokkal járt, ha nyugatra utazhattál, és a hatalmas
gázsidból jutott még erre is.
Fotó: Komáromi Gábor
Fotó: Eifert János
Jó é Le T, Ze N é S Zé Le T

Parkoltunk. Babos Mercijének szűknek látszott a hely, de a

trafikból kifutott egy vékony cigány ember, intett Gyuszinak,
beleugrott, és odébb állította a kocsiját. Lett hely bőven.
Megköszöntük. Ő is. Visszasietett a trafikba. Nyócker. Egy
félisten leparkolt az üzlete előtt. Forróság volt, árnyék szinte
sehol, az aszfalt, kockakő, a falak – ami csak tudta, ontotta a
meleget. Kései ebédidő. A Nap moziból nagyot sikkantva
kiszaladt egy lány, akivel – évekkel korábban – jártam is. A
barátunk volt, minden őrültségre készen állt, s bármikor
szolgálatba helyezte magát. A mozi büféjét bérelte épp, csinos,
almazöld-piros papagájnak volt öltözve, csudálatosan mutatott
abban a környezetben. Ki tudja, mióta nem láttam, Gyuszi se.
Örömünkben őt is meghívtuk. Még tíz lépés a meleg
macskaköveken.
A Bérkocsis utcai kifőzde ajtajában, fönn, a harmadik
lépcsőn állt a hatalmas termetű tulaj, Öcsi, atlétatrikóban. A
nadrágja korcába gyűrve piros-fehér kockás konyharuha.
Ahogy meglátta a közeledő Babos Gyulát, bal ököllel három
jelentőset koppantott maga mögött, az üvegezett ajtón. Jobbal az
utca közepére pöckölte az épp meggyújtott cigit.
Úgy tűnt, asztalfoglalásunk van.
 Illedelmesen beterelt minket, felnyúlt, kis zsinórt rántott
meg, a ventilátor megindult. A szép, duci szakácsné mosolygott
a konyhaajtóból, és visszaperdült. Be lettem mutatva,
lekezeltünk, de Öcsi eközben is Babost nézte.
Gyuszi beköszönt a konyhába, két-három asszonyhang és
edényzörgés jött válaszul.
Három felgőzölt konyhakendőt kaptunk, egy régi, vastag
Gránit tányéron, jó ötlet volt a forró nyárban arcot-kezet
törölni.
A kis kifőzdét Öcsi már nagyjából kiürítette, a
törzsvendégeknek aznap biztos sietve kellett ebédelni, fél
háromkor, mikor beléptünk, már csak egy asztalnál ültek –
négyen.
Öcsi odahajolt: – A kerületi tanácstól vannak – mondta, talán
kicsit szabadkozva. Babos csak intett: – Nem számít. De már
szedelőzködtek azok is. Nem láttam, hogy fizettek volna.
Gyuszi a polcon lévő rádióra pillantott, Öcsi sietve fölnyúlt,
elzárta. Olyan magasan volt, hogy csak ő ért fel oda.
Jobb volt így – csendesen. A Bérkocsis egy élő utca, jött
onnan zaj épp elég. Nekünk nem volt késő az ebédhez, mi
máskor lettünk éhesek, mint a normálisan élő emberek, mert
mi később feküdtünk, és máskor keltünk, mint ők.
Öcsi egy nagy, kék fazekat hozott, benne aprított jég, abban
egy szódásüveg.
– Rókagomba, csiperke, vargánya. Finom, kis sűrű leves.
Hozhatom?
 Tudtam, honnan vette a rókagombát, én is ott szoktam, a
Teleki téri piacon évtizedeken át árulta két-három idősebb
asszony, ha „volt szedés”.
A leves igazán finom volt, illatos és tényleg sűrű, valamilyen
tépkedett tésztával.
Tudtam, hogy jó helyre hoztak, így kell egy ebédet indítani.
Babosban vakon bízhattam ételügyekben, de a levesnél sok
minden eldől, mint ahogy a zenészeket hallgatva, az első pár
taktus után már tudod is, eztán mire számíthatsz.
Öcsi egy kisebb tálon spárgabuzogányokat mutatott be
Gyuszinak, aki bólintott.
Kicsit izgultam, mi van, ha Gyuszi nem bólint, Öcsi meg
visszaviszi. Gyuszi szinte semmit se szeretett, ami nem húsból
volt, de úrnak született, és gondolt ránk is. „Desszertnek egy
zónapörköltet kérek túrós csuszával” – szokta mondani ebédek
végeztével. [A zónaadag a hajdani vendéglátásban kis adagot, fél adagot jelentett, de

elegánsabb volt így hívni. Az éttermekben sokszor negyed adagként tálalták…]

Öcsi minket semmiről nem kérdezett, mi épp csak ott

ülhetünk a király asztalánál.
A spárga akkoriban ritkaságnak számított, csoda finoman
sikerült, biztos, hogy egy erős húslevesben lett megmártva,
buggyantott tojás volt a tetején, fénylett a buzogányokon, mint a
lakk, ahogy csorgott kétoldalt lefelé. Gyuszi kanállal leemelt egy
tojást, vigyázott, hogy spárga ne kerülhessen mellé. Csendes
majszolgatás folyt – lassú, meleg délutánban. (Buggyonij tojás
Marsall módra. [Tudom, hogy Bugyonnijnak kell írni.])
 Káposztás tészta volt a következő fogás, három kicsi kupac,
mint három zsemle. Gyuszi megkóstolta, elismerően intett, így
aztán mi ketten nem mertünk kristálycukrot kérni, pedig úgy a
legjobb, durvára őrölt borssal.
A zaj akkor tört ki, mikor a szakácsné félig kitárta a
konyhaajtót, és Öcsi kitolatott, kezében egy kék tepsivel, benne
egy kisebb sült libával. Felugrottunk, és állva tapsoltunk.
Öcsi bemutatta a libát Gyuszi felé, kicsit billentett a tepsin, a
sercegő zsír arra folyt.
Az illat olyan volt, mint egy frissen hangolt, lassú
hárfaakkord. A fogható részek zsírpapírba tekerve. Kézzel,
lassan, óvatosan tépkedtük a falatokat, ne rondítsuk el az ételt.
Arra gondoltam, hogy kapnak-e ma ilyen finomakat ebédre
bármelyik európai királyi házban?
A csalamádét is kézzel csipkedtük, friss savanyú káposztából
csinálták, a tetején jó sok, apróra metélt petrezselyem. Minden
kis káposztás csippentés leviszi az ujjakról az előző libás
csippentés zsírját.
Lassan ettünk, kicsi pihenőkkel, a szép kis liba egy szűk óra
alatt fogyott el.

Fogyókúrázni azért jó, hogy utána sokat nevethess magadon.

De még ennél is jobb kettesben csinálni. Egyszer Babossal kitaláltuk,
hogy leadunk tíz kilót, valahogy így.
A gondos tervezés alapja az volt, hogy csak semmi szénhidrát.
Felfektettük a kivételek listáját is: rántott csirkemell, rántott borjúláb
és hetente egyetlen sztrapacska – titokban. (Abban, ha jól csinálják, a brinza
dominál, ami köztudottan nem szénhidrát.) A rántott csirkemell pedig csak
köretként jöhetett szóba, elsősorban pörköltek mellé, de aztán két-
kettedes többséggel szabálymódosítást szavaztunk meg, és felkerült
a főételek közé is rántott csirkemellfőzelék néven.
Olyan helyre nem mentünk, ahol a csirkemellet klopfolás előtt eleve
vékonyra szelik, mert így a hús és a panír aránya nem kívánt
mértékben a panír felé billen, ami kicsinyes trükk, és ha szigorúan
vesszük, a mi szabályrendszerünkbe bele se fért. Egy alpontban az is
szerepelt, hogy mennyi lehet a rántott csirke darabszáma, amennyiben
főétel, és mennyi, ha csak köret. Itt figyelembe vettük az eddig elért
eredményeket, nálam 22 darab – hatósági tanú (dr. Rétsági) előtt, aki
az orvosi titoktartásra hivatkozva nem adta hozzájárulását, hogy
nyilvánosságra hozzam az egyidejűleg általa elfogyasztott rántott
csirkemellszeletek számát.
Még egy limitet határoztunk meg, ami a vacsorát követő
sajtfogyasztásra vonatkozott, de arra már nem emlékszem.
Egy komolyabb fogyókúrának épp ideje volt. Ezt megelőzően egy
fogadás eredményeként felszedtem egy keveset, mikor Garay Öcsi
felvetésére ráálltam – sajnos már egyikünk sem tudja, mi is volt a tét
–, hogy egy hét leforgása alatt megeszem 42 somlói galuskát. A
helyszíneket én választhattam meg, de Öcsi végig ellenőrzött. Ment
simán, de azért voltak pillanatok, mikor már nem ízlett annyira. (Néha

még ennél is nagyobb baromságokba mentem bele, és még tetszettek is.)

De az olimpiai eszme vezérelt: a részvétel a fontos, nem a vereség.

Mi nem szerettük a procc helyeket, mi ott ettünk, ahol a szakemberek:
a zenészek.
Sokáig emlegettük ezt az ebédet.
Kávét két sarokra, egy cimbalmos kollégánál ittunk. Várt
ránk, el akart adni Babosnak egy fekete Stratocastert, de nem
jött össze. Szépen szólt, jól szólt, meg nem mukkantam volna, de
valahogy azt éreztem, gitár és gitáros nem valók egymáshoz. A
kávéhoz a nej megkínált bennünket túrós-mákos rétessel,
benne gyümölcsfoltok, csoda finom volt, Gyuszi csak intett, így
én becsületből ettem kettőnk helyett.
Ebből az alkonyatból leginkább egy kép maradt meg
bennem, a hölgy elképesztően gyönyörű kezeiről. A háttérben
homályosan szól egy gitár–cimbalom duó.

Aztán este a 8-as stúdióban Gyuszi a Gibson 400-

asával feljátszotta azt a csodálatos gitárszólót a
Miért fáj a szív? című Katona Klári-dalra. Klikk
Egy ilyen napot így kell befejezni.

C S I N Á L H AT N Á N K PÁ R F O T Ó T
A CSALÁDNAK!

1977 (kábé)
A fényképen két rendőr között összebilincselve ülünk, Hirn
Gyuri meg én. A jobb szélen ülő rendőr a karjával a bordáihoz
szorít egy nembambis üveget, hogy ne nagyon látszódjon a
fotón.
Az Izabella utca 80.-ban vagyunk, az első emeleten, Babos-
lakás.
Előtte a Kisstadionban Omega-koncerten voltunk, ahol James
gitározott mint sztárvendég. Zorán először engem szedett fel a
Dob utcában, onnan együtt mentünk az Izabellába Babosért.
Gyuszi borzalmas hangulatban volt egy hajnali, életre szóló
szakítás után, de valahogy rávettük, jöjjön velünk. Az első egy
órát le is késtük, de Jasit nem, pont akkor lépett színpadra,
mikor befutottunk. A koncert után Babos azt mondta, hozzá
felmehetünk, neki mindegy. Ezt mi meghívásnak tekintettük,
azt gondoltuk, Gyuszit nem kéne baráti vigasz nélkül hagyni,
menjünk. Egyben bejelentettük, hogy James születésnapját is
megünnepeljük, irány az Izabella. Ahogy beléptünk a lakásba,
Gyuszi leült a kanapéra, arcát a két kezébe temette, és úgy
maradt. Nagyon letört volt, és nem bánta, hogy látszik. Azon
gondolkodtam, nem volt-e hülyeség ráerőltetni magunkat.
Zorán töltött valamit, és próbált lelket verni Babosba, én
sorban nyitottam az ablakokat, iszonyú meleg volt. Főleg a zaj
erősödött fel, valamennyi benzinszag is bejött, más eredményt
nem tudtam felmutatni. Az augusztus 20-ai szabadnapok egyike
volt, mindenfelé nyitott ablakoknál tévéztek, buliztak az
emberek, valakik egy közeli lakásban vadállati hangerővel
bőgettek olcsó zenéket, s valahol mintha „élő” hangszerek is
szóltak volna. Nézegettem, jönnek-e már a többiek, még akadt
egy-két szabad parkolóhely odalenn.
Csöngettek egy jó nagyot, Zorán ment ki ajtót nyitni, én meg
leültem Gyuszi mellé, kettesben hallgattunk. A többiek még
sehol. Eltelt egy perc, lehet, hogy kettő is, de senki nem jött be,
Zorán se.
Vártunk még egy kicsit, Gyuszi megkérdezte, ki a fene
jöhetett, ha nem jön be? Gondoltam, megnézem: csak nem ment
el Zorán köszönés nélkül? Nem. A hosszú előszoba másik
végében, a nyitott bejárati ajtónál állt, és tőle végképp szokatlan
hevességgel gesztikulált kifelé, de nem látszott, kinek. Én is
odamentem.
Két rendőr állt a gangon, még mindig nagyon meglepetten,
hogy Zorán nyit nekik ajtót. Miatta hívták ki őket? Tényleg nagy
volt a csatazaj az utcán, a környéken mi voltunk az egyetlen
hely, ahol csendben, szomorúan üldögélt három ember, s egy
hang zene sem szólt.
 A rendőrségi bejelentőnek nyilván az tűnt logikusnak, hogy
ott lakik a 80.-ban az a híres zenész, gitáros is, plusz romának
néz ki, jazzista, eleve gyanús, csakis tőle jöhet a rettenetes
zenebona. Állt a két zsaru a lábtörlő előtt, sejtették, hogy nem,
ez nem a jó cím. Amúgy helyesnek tűntek, békésen itták Zorán
szavait, aki nem kímélte őket. Gondoltam, jöjjenek be, hadd
lássák, legyenek biztosak, hogy rossz címet kaptak. Közben
megjött James, őt is bemutattuk a hatóságnak, s már töltöttük is
a pezsgőt, szülinap az szülinap, akkor is, ha rendőri
felügyelettel tartjuk.
– Szolgálatban nem – mondták ők.
– De azt csak nem teszik meg, hogy Karácsony János
egészségére nem isznak? – mondtuk mi. – Tartsanak öt perc
szünetet a szolgálatban, majd a végén rádolgoznak kicsit.
– Hát jó, akkor egy kortyot, de tényleg csak.
Elkértem a derékszíjakat azzal, hogy feszélyez minket, hogy
fegyver van náluk, és be is vittem a hálóba, becsúsztattam az
ágy alá, nehogy bárki tapogatni kezdje a stukkerokat.
Közben valakik, nem a mi rendőreink, mégiscsak
rátalálhattak az őrjöngő bulizókra, és vagy meggyőzték, vagy
megverték őket, mert a bömbölő zene taktus közben, takk,
elhallgatott.
Csend ült a háztetőkre – mondaná a költő. Már csak pár
tucat tévében szólt valamelyik műsor a kettőből. Az ablakok
mindenütt nyitva. A lakásban mi már elég sokan voltunk,
zenészek, ismertek és nem, meg civil barátok.
 Második körben újra felköszöntöttük a születésnapost.
Valaki hozott egy csomó kaját, a rendőrök vonakodtak kicsit, de
aztán egy kis kóstolót elfogadtak, már csak az ital végett is.
Gyuszi mellett ültek, aki végre megszólalt, és a whisky
lepárlásának menetét kezdte magyarázni nekik. Először csak
figyelmesen szagolgatták. Ekkor közbeszóltam, hogy kicsit
óvatosabban ezzel, mert ha az üveget szorosan az orrunk alá
tartjuk, és közben a szabad kezünkkel az orrunkkal együtt
betakarjuk – ezáltal a helyes irányba terelve a párolgást, és
kívül tartva a levegőt –, tíz-tizenöt, esetleg húsz nagy, mély
szippantással úgy be lehet nyomni, hogy ihaj. Egyszóval:
biztonságosabb lenne meginni.
Végre túlestünk ezen is, mikor valaki felvetette,
összehasonlíthatnánk, kinek van jobb könnygázspraye, a
kollégáknak vagy nekünk. Babos kicsikét ideges lett, azt
mondta, hogy a párbajozók húzzanak ki a gangra, de aztán nem
lett semmi, mert a rendőrök mondták, hogy az övék már
beszáradt.
Megjött Somló is, valahonnan hozott egy papírtálcányi
süteményt, jól nézett ki, csak belecsomagoltak neki egy-két
penészest is. Tomi jó nevelést kapott. Azt kellett megtanulnia,
hogy vendégségbe süteményt viszünk. Így jártunk mi is. Mivel
az én neveltetésem nem engedte meg étel szemétbe dobását,
kitettük az egészet a széles ablakpárkányra, hátha reggel a
galamboknak bejön.
Telt házunk volt. Képviselve a jazz-zene, műzene, népzene,
beatzene, rockzene, térzene és egy csomó civil szakma, az
írógép-műszerészettől a jogtanácsosig. Néhány barátnő és
feleség is érkezett, volt, aki a sajátját hozta.
Végre megmozdult a szél. Lett egy kis huzat, és megnyitottuk
a hálószobát is.
Babos már befejezte a szabadegyetemet, a whisky elfogyott,
a két rendőr a hálóban pihent a két fotelban.
Békésen folyt az összejövetel, nagyon is, kezdett leülni a buli,
mikor lentről irdatlan dudálás hallatszott. Egy rendőrségi
Volgából Fernandel – ismert rendőr – szállt ki öregesen, volt egy
kevés túlsúlya. Az ő minden éjszakai megszokott posztja a
Nagymező utcában, a Thália – Operett – Moulin Rouge – Rátkay
(színészklub) Bermuda-négyszög környékén volt. Én csak
távolról ismertem, nem nagyon jártam ezekre a helyekre, de ha
találkoztunk, köszöntünk egymásnak. Fernandel a művészvilág
egyik kedvence és védelmezője volt, hasonlított a híres francia
színészre, így ragadt rá ez a becenév.
A Volga mögött eléggé ferdén, járó motorral parkoló piros
Zsiguliból próbálta egy társával együtt kisegíteni K. urat, a
Thália színház jól ismert ügyelőjét, aki már első látásra
rászolgált a segítségre, ráadásul kászálódás közben időnként a
dudára támaszkodott. Nagyon be volt nyomva, de mire
Fernandelék a Tháliánál észrevették, már nem tudták
kikönyörögni az autójából, ezért inkább a színháztól
„felvezették”, hogy így, az éjszaka közepén azt a pár saroknyi
utat átvészeljék valahogy – mindannyian. Így is történt, a
kapuban valaki közülünk átvette tőlük K. urat, akit fenn kisebb
ünneplés fogadott.
 Én beosontam a hálószobába, és a benn pihenő két
rendőrnek elmagyaráztam a friss forgatókönyvet, miszerint
adott jelre kitárják az ajtót, kilépnek, és határozott hangon azt
mondják: „K. Endre! A törvény nevében letartóztatom!”
Az ajtót résnyire nyitva megmutattam a letartóztatandó
személyt, akit élénkpiros inge miatt nem is lehetett eltéveszteni.
Jól indult a jelenet, de nem jutottunk túl messzire, mert
mikor K. úr meglátta a két rendőrt, akik kezükben a bilinccsel
épp csak kimondták a nevét, meg azt is, hogy a törvény nevében,
TAKK, mint a colstok, összecsuklott. Felültettük, kicsit
meglocsoltuk hideg vízzel, egész jól reagált.
Felmerült ekkor, hogy ha már elöl vannak a bilincsek,
csinálhatnánk pár fotót a családnak.

Már nem tudom, kihez, hova került a többi kép, egy darabig
Jamesé is megvolt. Később a film előhívása körül lett egy kis
gond, nem mertük sehová beadni… Azt nagyon vicces volt
elképzelni, ahogy a laboros kolléga behívja az üzletvezetőt a
Szent István körúti Ofotért sötétkamrájába – főnök, ilyet még
maga se látott –, s a piros fényben együtt nézik a csipeszeken
száradó bilincselős képeinket, amik halmazati nélkül is bőven
megértek volna valamennyi évecskét. Aztán a főnök a telefonhoz
nyúl…
Végül sikerült megoldani.
Ennél még izgalmasabb csak az volt, hogy az egyik képen az
egyik rendőr ül középen, bilincsben, kétoldalt az ünnepelt
Karácsony János és én. Ez a kép évekig nálam volt, a kocsim
kesztyűtartójában rejtettem el, aztán eltűnt. Sokáig féltem, nem
is kicsit, mi lesz, ha illetékes kezekbe kerül, de nem. Lehetett
volna ebből nagyon nagy baj, főleg szegény zsaruknak, de
együtt úsztuk meg.
Ma viszonylag gyorsan összefotoshopozhatunk ennél jóval
bonyolultabb képeket is, de akkoriban kinek adhattuk volna be,
hogy ez egy ártatlan montázs? (És mekkora marhaság volt egy
ilyen gyermeteg poénért ekkorát kockáztatni?)
Az idő tájt ilyesmit nemigen lehetett volna összeeszkábálni.
Ráadásul a zsarukat az Izabella 80.-ba, konkrét címre, névre
küldték, nem lett volna túl nagy lecke kideríteni a
kapitányságon, hogy hol s mikor készültek ezek a fényképek. És
ha valaki felettes még meg is kérdezi a két rendőrt, hogy miért
és hol maradtak el órákon át?
Végül is a tekercset egy filmgyári fotólaborban hívta elő
fusiban egy haver öreg szaki, csak nyavalygott kicsit, hogy
ebből a szar ORWO filmből nem lehet normális színeket
kihozni.
(Akkoriban Fuserancia Szövetkezetnek hívtuk az ilyet – „a
lakosság szolgálatában”.)

Szolidaritásból a hajnali vakító napsütésben a Különlegességi

Cukrászdáig elbandukoltunk (khm) a zsarukkal, James és én. Az
is felfért volna egy fotóra, ahogy így együtt hunyorgunk. Kicsit
sem józanon, de mind a négyen a saját lábunkon búcsúztunk el.
Még az Izabellában, száz méterrel feljebb, a Barta Tomi-féle
házzal szemben utolért egy taxi. Duddantott egyet, én meg
intettem. Nem kellett volna. Talán egy kilométerre voltam
otthontól, de már inkább feladtam, annyira fáradt voltam.
A taxis egyből kérdezett:
– Ott parkoltam a sarkon, néztem magukat, mit akart a két
zsaru, úgy tűnt, kicsit le vannak fáradva.
Na, már csak ő hiányozott ebből a hajnalból. Utálom, ha
faggatnak.
– Semmit se akartak.
– Semmit?
– Jól hallotta. Semmit. Ők biztosították a koncertünket.
– Komolyba? Hát nem teljesen úgy néztek ki…
Végre kis szünet. Azt hittem, abbahagyja.
– De nem Omega-koncert volt tegnap?
– Volt az is.
– Jaa? És maguk hol játszottak?
– (Anyád!) Mi itt, két sarokkal feljebb, az Operaházban.
– Nahát, ott mi volt?
– Nem lenne szabad elmondanom, de mindegy, ott volt a
Varsói Szerződés Egyesített Hadműveleti Főcsoportjainak
Parancsnoki Bálja.
– Komolyba?
– Nagyon is. De nem beszélhetek róla. Mellesleg azok ketten
nem igazi rendőrök voltak, hanem titkosrendőrök
egyenruhában.
Nem vártam meg a visszajárót. Csak nézett, mint akinek még
lennének kérdései. Köszi, viszlát.
A bulit követő hétköznapokban pár kellemetlenebb kimenetelű
forgatókönyv azért átfutott az agyunkon, de nem lett semmi
gond, ami csak azt bizonyítja, hogy csupa rendes ember volt
jelen…

IZOMSZAKADÁS KONCERTTEL

2017. október 27-re tettük a Falusi Mariann – Presser Húsz-

egynéhány dalunk-koncertet. Már a nyáron próbákat tartottunk,
úgy raktam össze a bandát, hogy se dob, se gitár, se basszus,
hanem két ütőhangszeres, Födő Sanyi és Holló Aurél, nekik
aztán annyi hangszerük volt, hogy két dobogó is kellett alájuk,
Tóth Tamás Ferenc hegedű; elektr. hegedű és Kovax: orgona. Én
maradtam a zongoránál, s talán egy dalban marimbáztam.
Bele voltam szeretve az efféle felállásokba, akkor már ment
az Angyal mellettem-turné Rúzsa Magdival, azt akartam, hogy
az énekes minden rezdülése szóljon ezeken a koncerteken, és
egy ilyen felállással játszani sokkal nagyobb lehetőségeket kínál
arra, hogy a hangszereket is közelebb vigyük a nézőkhöz. Meg a
kihívás is nagyobb, minden zenész jobban kell koncentráljon,
mint ha támaszkodhatna a dob-basszusra. A zongorázás fejben
és fizikailag is nyilván megterhelőbb, viszont sokkal nagyobb
élvezet a zenekart adni „szólisták alá”. A nyári próbák végén
Marikanéni nagyon boldognak látszott, én meg azt terveztem
titokban, hogy egyedül kezdem a koncertet, játszom két-három
dalt bemelegítőnek, és akkor majd jön a Marikanéni dala, és
annak a végén a nézőkkel közösen színpadra hívjuk őt.
 Mariannt – tiszta pofátlanságból, a hozzá írt
szülinapi dalában – én neveztem el Marikanéninek.
Erre föl ő meg, ha sms-ezik nekem, Puszilkovics
bácsinak hív.
Klikk
Október 15-től újra próbákat írtunk ki, úgy
látszott, biztonságban van a műsor, akár még jó is lehet.
Szeptember volt, kicsit elmentem
nyaralni, amit megszakítottam egy
látványos artistaprodukcióval: egy
medence partján akkorát estem, hogy
reptemben láttam a két lábfejemet a
lemenő napra mutatni. Kiszálltam a
medencéből, s még törölgettem a
szemem, mikor ráléptem egy olajos-
vizes foltra, és már meg is volt életem
második szaltója. Ez hátraszaltó volt,
abból az első, valamikor régen
motorral a hűvösvölgyi erdőben
megcsináltam egyet előre is, de azt
murván.
Lehetett valaki – egy akkora
bunkó, hogy zuhanyozás nélkül, jó
napolajosan bement a vízbe, majd,
mikor kijött, ott álldogálhatott a
medenceparton, mígnem egy jó adag
vizes olaj lefolyt róla, én meg
kisvártatva lendületből beleléptem.
Végül is a bal vállammal értem földet. Azt sajnálom, hogy a
csattanást nem vettem fel, elég jól szólt, a közelebbi
nyugágyakon pihenők úgy ültek fel egyszerre, mint a jó tánckar
egy rossz filmben. Egy angol srác lehajolt, nézte a fejemet, azt
mondta: no blood, no problem…
Másnap felkötött karral hazarepültem.
A Honvédkórházban megdicsértek, hogy ügyesebb nem is
lehettem volna, egy-két „rotátor-izom” szanaszéjjel szakadt. Egy
kedves hölgy mutatta meg a képen, hogy ha a vállízület – az ott,
látja? – na, ha az törik, akkor lehet, hogy nagyon hosszú ideje
marad a pihengetésre. – Most a zongorázásra tetszik gondolni?
– Hát arra. Vannak kitűnő vállprotézisek, de elég macerás azzal
újratanulni. A maga izma akkorát szakadt, hogy már nem
összevarrható, de ha szerencséje van, rágyógyul a többire, és
valamennyire meg is úszta. És pár napig ne nézze, hogy tud-e
bal kézzel zongorázni, kivéve, ha szeret ijedezni. Rögtön azt
gondoltam: Bojtos Csilla. Mentem is hozzá egyből. Megvizsgált,
megnézte a felvételeket, és azt mondta: Gábor, öt és fél hét
hosszú idő, látok egy kis esélyt arra, hogy tudsz majd
zongorázni a koncerten. Megtanította a gyakorlatokat, de csak
jobbal tanultam, azt mondta ballal egy hétig semmit, csak
felkötve, borogatva. – És ne nézegesd, hogy tudsz-e zongorázni,
mert az még korai. Jó.
Hát nem vártam meg a hetet, az ötödik nap leültem a
hangszerhez. Egy állítható karfájú, forgó irodaszéket toltam
oda, és a felkötött bal karommal a karfán nekikezdtem. Már
addig is próbálgattam, hogy az odatartott jobb tenyeremben
„zongorázzak” ballal. Mozogni már kicsikét mozogtak, de annyi
erő nem volt az ujjakban, hogy le tudtam volna nyomni a
billentyűket.
Pár nap után újra megpróbáltam. Ahogy terveztem, a szék
karfáját beállítottam arra a magasságra, ahol a karomat tartani
kell a zongorázáshoz. Felszabadult a vállam, teljes
alátámasztást kapott. Kezdtem ügyeskedni a billentyűkkel,
jobban ment, mint reméltem, de a legviccesebb az volt, hogy a
szék forgásával, anélkül hogy fel kellene emelnem a karom,
jobbra-balra majd’ egy-egy oktávot elérek. Azt gondoltam,
odakötözöm a karomat a karfához, és akkor biztos, hogy csak
ujjból dolgozom, mert azt akartam tudni, hogy a
körülményekhez képest normálisan funkcionálnak-e az ujjaim,
vagy…?
Egy sállal csináltam, jobb kézzel és foggal megvolt a csomó,
és nekikezdtem. Az első félős próbálkozások után nagyjából
működtünk, de az ökölbe szorítás még egyáltalán nem ment, a
kinyújtás se, bal kézzel az „egy arasznyi”: tizennégy centi volt. A
billentyűket már le tudtam nyomni, de nagyon halk hangok
jöttek. De legalább ennyit megtudtam, nagy sóhaj volt a vége.
Nem bírtam tovább várni. Magamhoz képest így is fegyelmezett
voltam. Azt akartam érteni, vajon szabad folytatni, vagy az még
korai?
Felhívtam Csillát, szia, bocs, csak annyit mondj meg, az
ujjaimat tornáztathatom?
– Igen, de nagyon vigyázz, csak az ujjakat, a váll és a kar
egyelőre maradjon teljes nyugalmi állapotban!
 – Úgy lesz. Köszi!
Éjszakára a bal karomat a testemhez kötöztük, érdekes volt
így aludni.
Azt is mondták a dokik, hogy – ha odáig jutunk – nagy esélye
van, hogy vállmagasságnál feljebb nem tudom majd emelni a
bal karom. De először jussak el odáig.
Három hét múlva megkezdtük a próbákat. Addigra otthon a
karfa segítségével kigyakoroltam a dalokat. Jó pár helyen kellett
változtatni a bal kéz játékán, ami nem volt nagy öröm, mert
ebben a felállásban nem volt se bőgő, se basszusgitár, a
zongoraszólam bal kezére várt a „zenekari hangzás” jó része.
Folytattam a karfás zongorázást, és a próbák lelkileg annyira
felráztak, hogy egész jól kialakítottam ezt a technikát, kezdtem
hinni, hogy végig tudom játszani a koncertet. Mindennap
csináltam a Csilla által előírt gyakorlatokat, de az uszodában,
víz alatt sokkal többet tudtam teljesíteni a megadottnál.
Megtanultam a jobb vállamon hordani a hátizsákot, jobbal
nyúlni mindenért, és gyakoroltam jobbal célba dobálni, mert
azt gondoltam, ez fejben segít majd. Ha már az iskolában
balkezesként kényszerítettek, hogy jobbal írjak, akkor
tanulékony lehetek. Egy héttel a buli előtt tudtam, hogy meg
tudom csinálni, csak arra nem gondoltam közben, hogy két
koncertet adunk egy nap.
A koncert előtt pár nappal a Felvidéken játszottunk, és ott, az
előadások előtti próbákon délutánonként is végigjátszottuk a
programot az utolsó hangig. Csak akkor nyugodtam meg, hogy
meg tudom csinálni kétszer egymás után. Persze ehhez sokat
hozzátesz a közönség jelenléte, de a felvidéki közönség valami
olyan extrát tesz a koncertekhez, amit nem tudok másképp
leírni, mint hogy imádok ott játszani.
A hét végére a kongresszusi központos bulikra nagyon
felszívtuk magunkat, azt hiszem, senki nem bökte ki, hogy a bal
kezem nincs tökéletes állapotban, és a nézőtérről a karfát se
nagyon vették észre. Vagy tapintatosak voltak. De ez kevéssé
érdekes. Ami a fontos: Marikanéni akkorákat énekelt, hogy
végre sokan megértették, ő nincs a „helyén kezelve”.
Nagyon boldog voltam, annyira kijárt már ez
Marikanéninek.
 Fotó: Kaiser Ottó

SPORTFOGADÁS

A Különlegességi volt a helyszíne az egyik nagy pénzügyi

kudarcomnak, amit elsősorban a barátomnak, az olimpiai és
világbajnok, magyar bajnok, olasz bajnok, meg ki tudja, mi
minden bajnok vízilabdázó Csapó Dudinak köszönhetek.
Történt, hogy a Dudi, aki egyébként nem volt híján se
észnek, se csibészségnek, fogadott a többi Vasas-játékossal, hogy
ő meg én benyomunk 64 gombóc fagylaltot, simán, egy
ültünkben. Azaz fejenként harminckettőt. De nem ám valami
nosztalgia kisgombócot, hanem 64 nagyot. Felhívott, hogy ez a
játszma. Mondtam, mehet. Dudi mondta, 10 rongy a tét,
szombat tizenegy. Jó, akkor a hajnali gőz után megreggelizünk,
és megyünk a pénzért a Különlegességibe. Jó, mondta ő.
Akkoriban, a 80-as évek elején, szombat kora reggelenként
sokszor a Gellért-gőzben kezdtünk, aztán volt, hogy együtt
mentünk délután a pólómeccsekre is. Ez a fogadás nagyon
tetszett, tízezret akkoriban munkáért is nehezen és sokára
adtak.
Aztán valahogy a hét közepére Dudi elbizonytalanodhatott,
mert felhívott, hogy kéne együnk egy próbát. Mondjuk a felét,
harminckét gombócot, tutti, ami frutti. Hát ez meg micsoda
marhaság? Nem vagyunk amatőrök. Fejenként tizenhat
gombócot mi bármikor megeszünk, még fagylaltozás után is. Ha
meg az derülne ki, hogy nem bírjuk – ami teljesen kizárt –, s
netán lemondjuk a másnapi mutatványt, akkor bebukjuk a
megnyerhető tíz rongy mellé a saját tízesünket is. És még nem is
fagyiztunk. Égés.
De hiába. Dudi ragaszkodott a formába hozó edzéshez, így
aztán pénteken délután a Különlegességiben egy nagy tálból
kikanalaztuk a harminckét gombócot. A lányok leszedték az
asztalt, egy holland vízilabda-rajongó autogramot kért Duditól,
ittunk egy kávét. Ennyi volt. Hát persze. Semmi ok pánikolni.
Holnap 11-kor fagyi, kasza, léc.
Óriási stratégiai hibát követtünk el. Tudhattuk volna, hogy
minimum egy-két Vasas-játékos csak beszédül a csapat
törzshelyére, ahol a pincérlányok, akik haverok voltak, majd jól
elújságolják a nap hírét, hogy itt volt a Csapó meg a Presser,
lenyeltek egy vajdling fagylaltot, és holnap is jönnek.
Így is történt. Persze a Vasas rövid, kihelyezett taktikai
értekezlet után még az este lemondta a másnapi fogadást. Ez
egyáltalán nem volt fair, de nem volt mit csinálni.
Gyorsan eldöntöttem, hogy nem Dudi lesz az ügyvédem.

A MINDENKI lemezzel voltak „problémák”, néhány kisebb-

nagyobb vereséget is elkönyvelhettünk. Valójában a borítóval
kezdtük. Eifert János fotómontázsának elbírálása csak néhány
percet vett el Erdős idejéből, s már távozhattunk is, kezünkben
az összehajtott borítótervvel.
Eifert 2015-ben nagyon szépen és főleg higgadtan mondja el
mindezt Tilla kamerájába, de a képlet sokkal durvább volt. A
Doktorúr kicsit sem volt fogékony a mi humorunkra, és most azt
érezte, vérre megy a játék. Az volt az elképzelésem, hogy az
Orwo-szürke képen a szomorú, végtelenül lepukkant ház előtt
(VII. ker., Akácfa utca 51., a mai Fogasház) a híres LGT is csak
egy proligyülekezet, az egyikük (Somló) a papám szürke
öltönyében, mamuszban, házmesterként ül a kapuban – előtte
az úttesten zongoracipelők kínlódnak (azok is mi), hogy egy
megviselt harmóniumot leemeljenek a zenekar román
teherautójáról. Fenn, az egyik ablakból, ünneplő fehér ingben,
kinéz egy lakó (a kopaszra borotvált Solti), alatta (más ruhában,
szintén mi) Tomi legendás 500-asát próbálnánk beindítani.
Omladozik az egész, de a ház két nyitott ablakán át látszik a
távolban az óperenciás falon túli másik világ. Kék ég, dús,
vonzó, Kodak-színekben tarkálló pálmafák, a magasban egy
szabadon szálló léghajó.
A biztosíték ki volt verve, lehetett menni kifelé.

Fotó: Eifer János

Aztán a cím: MINDENKI.

Erdős utálta, hogy unos-untalan előbukkan ez a szó,
bosszantotta, hogy ez egyfajta LGT-s hívószóként működik. De
aztán annyi probléma volt, hogy ez valahogy átcsúszott.
A Nézd, az őrültet vagy háromszor dobták vissza. Kicsit
csodálkoztunk is Dusánnal, mikor az utolsó verzió végül átment
– benne a korábban az eredetiből kidobott két-három sorral.
Volt, mikor akadozott a gépezet, vagy csak a szívatás volt fontos.
Már azt hittük, befejeződött a szövegek cenzúrázása, mikor jött
az üzenet, hogy ha Dusánnal befáradnánk a Doktorúr
irodájába. Egyből a tárgyra tért, miszerint hosszas tépelődés
után úgy döntöttek, hogy az Amerika című dalról beszélnünk
kell. Bors elvtárs is átjött Erdőst támogatni, pedig ő mindig távol
tartotta magát az efféle kellemetlen helyzetektől. Ellentmondást
nem tűrő hangon, unisono előadták, hogy ez a szöveg nem és
nem mehet. Nyilván még működtek az Eifert-féle borítótervünk
okozta indulatok, pedig az sem volt indokolt. Hallgattuk a
hisztit, nem értettük, mi a jó franc lehet a bajuk, a dalban
egyáltalán nem dicsőítettük a rothadó imperializmust, inkább
az Amerikával kapcsolatos fájó zenekari veszteségeinkről szólt,
de hiába ágáltunk, valami ott lehetett a háttérben, de még csak
nem is sejtettük, mi lehet az. Nem tágítottak. Ekkor már a
mindig higgadt Dusán is kiakadt, otthagytuk őket.
Dusán még ebből a dühből ugyanarra a zenére aznap éjjel
megírta a Nem adom fel szövegét!
Hálásnak kellene legyünk a két nagyvezérnek.
A Nem adom fel emblematikus dala lett az LGT-nek, a
szövege sokkal ütősebb, mint az eredeti Amerika volt,
dolgozott benne a dac, a dal is másképpen kezdett
lüktetni, de még a játékunkban is benne van a „nesztek,
Klikk
bameg, akkor itt van ez”.
A valaha volt egyik legfontosabb koncertdalunk született meg –
legyen ez bármennyire is tragikomikus – a hisztis cenzúrázásnak
köszönhetően…

A MINDENKI lemezt valahogy mi is mindig elfelejtjük a helyén

kezelni, pedig a Mindenféle emberek, az Utolsó szerelmes dal, a
Hirdetés, a Nézd, az őrült, A téma vagy épp a Nem adom fel
eléggé használható anyagnak tűnnek ma is. Tomi egy
nyakatekert dallal köszöntötte Dávid fiú világra jöttét, teleírta
számára ismeretlen akkordokkal, amiket meg kellett fejteni,
aztán zongorázhatóvá tenni. Azzal szórakáztuk el a stúdióidő jó
részét. De Kovács Gyuri végtelen türelméből ránk is ragadt
valamennyi, megtanultuk a Baba-rockot. Aztán egész jó lett.
Végül a be- vagy kitiltott Eifert-montázs helyett az Alapfy
testvérek oldották meg a borítókérdést. Persze a bünti nem
maradhatott el, a kinyitható borító helyett csak szimpla tasak
készülhetett.

A bakelitlemez és a mozdony összekapcsolása tök jó

ötlet, az Alapfyak mindig jó dolgokat hoztak, ők
csinálták az ARANYALBUM borítóját is, jól is nézett Klikk
ki a kirakatokban.
 ’97-ben újraírtuk az Amerikát a 424 – MOZDONYOPERÁ-ra,
de akkor már másról szólt. „Na, most akkor mondjátok meg,
nagyokosok” [Kézcsók Erdős Virágnak.], a MINDENKI lemez melyik „T”?

SEGÉDSZÍNÉSZ

A színészélet, zenészélet egyre megy. Ez a kicsit – vagy nem

kicsit – népszínműbe fakadó, giccsizáló, végtelenített karaván
keresztül-kasul járta az ország- és az alsóbbrendű utakat.
A szocialista táborban való turnézás emberpróbáló volt, úgy
a színpadok, mint az öltözők, a buszok, a szállodák
tekintetében. A fiatalkori Omega, aztán az LGT is nap mint nap
megtapasztalhatta, mennyit számít, hogy „művész” vagy…
De semmire nem cseréltük volna el ezt a cigányéletet. Voltak
zenészek, akik a diplomájukat dobták el ezért, viszont szegény
színészeknek akkor még pont diplomához kötötték, hogy ezt a
mézeskalácsos álmot üldözhessék. És volt akkor egy foglalkozás,
ami ma már talán nincs is: a segédszínész.

A déli, Duna-parti város főterén álló, rendesen lepukkant,

millennium kori szálloda éttermében komoly dajdajozás folyt,
őrült hangzavar, ahogy kell. Mohácsról jövet, húzós szabadtéri
koncert után estünk be jó fáradtan, kitikkadva. Az ORI-ügyelő jó
fej volt, mindent elintézett, mire behurcolkodtunk, csak a
kulcsokat kellett átvenni a hotelre emlékeztető épület portáján.
Bedobáltuk a cuccainkat a szobákba, és minden mindegy
alapon lementünk az étterembe, bele a buli közepébe. Be kellett
vállalni, mert az éhhalál kerülgetett mindünket. Nem szoktunk
óvatoskodni, a hőskorszakban mi még az ózdi Kék Acélban is
vacsoráztunk, bár egyesek ezt már nem hitték el. Ott még Chuck
Norris is előre köszönt volna mindenkinek (is).
Láttunk már ezt-azt a szocializmusban utazgatva, de itt
aztán szilaj mulatás folyt. A Déryné Színház művészeit
ünnepelték, főleg a művésznőket, de a férfinép sem szenvedett
hiányt semmiben. Minket is jól fogadtak, kicsit nőtt a zajszint,
egy-két helyi fővezér egyből asztalt kerített nekünk, akik addig
ott ültek, értettek a szóból, a pultnál ittak tovább. Kicsit olyan
volt, mintha egy filmforgatáson lennénk, ahol a forgatókönyvet
Krúdytól Móriczon át talán Tar Sándortól ollózta volna össze
egy tapasztalt dramaturg. A színésznőknek mi egyféle felmentő
sereg voltunk. Olyan duhajkodás folyt, hogy én a hatóság
megérkezésének időpontját már csak néhány percre tippeltem.
Szerencsére a zenekar eléggé távol húzta, és a nekikeseredett
éneklők főleg köréjük csoportosultak. Két édes színésznő és egy
kollégájuk átült hozzánk, próbáltunk beszélgetni.
És megjöttek a zsaruk. Hárman voltak. Szépen elapadt a
zajongás, az emberek egy mukk nélkül szedelőzködni kezdtek.
Kisvárosban voltunk, ahol mindenki ismert mindenkit, nyilván
a zsaruk is, meg őket is. A főúr körbejárt a számlákkal, lassan
kiürült az étterem. Egy-ketten még vitték a szót, de már kifelé. A
zenészek is pakolgatták a hangszereiket, integettek nekünk, mi
is vissza, ketten-hárman oda is jöttek köszönni, meghallgattuk,
hogy kinek mennyire rokona a Szakcsi.
Valamiért, amióta a szakmában vagyok, az ország bármelyik
pontján ismerkedünk is össze roma muzsikusokkal, tíz mondat
után mindig kiderül, hogy legalább egyikük a Szakcsi rokona.
Aha… Szóba jöhetett még Babos Gyuszi is, ritkábban Peczek vagy
Ablakos, de Szakcsi mindent vitt. És most is.
(Egy kis uralkodói vérség sose árt, nálunk nincs nagy veszély,
az Auróra nem a Dunán van kikötve.)

Fönn, az emeleten E.-vel, a szép hangú, szép arcú színésznővel

beszélgettem. Egy összetekert futószőnyegen üldögéltünk a
félhomályos, hosszú, emeleti folyosó végén. Szerelmi indokból
mindkettőnket átmenetileg – egy menetileg – kizárt a
szobatársunk, nem volt hova menjünk. Futólag ismertük
egymást a Fészekből, a filmgyárból. A Déryné utazó színház
volt, ők pedig – ha romantizálnánk – vándorszínészek. Nem
könnyű élet. Volt, amiben hasonlított a miénkre, a Robur, a
Barkas, a lerobbant szállodák. De ha az idő tájt minket nem
becsültek túl, akkor ők mit mondhattak volna? Mesélgettük az
épp aktuális turnéink részleteit, vártuk, hogy befejeződjön a két
ágyjelenet, és mehessünk a helyünkre aludni.

Balról csattant egy ajtó, vékony, magas figura vágódott ki rajta.

Ránk nézett, de nem úgy, mint aki lát is minket, csak ment
nagyon a folyosó másik vége felé. Látszott, hogy részeg és
eltökélt, és főleg, hogy szerepben van. Elment a lépcső mellett, s
aztán begyorsított. Úristen, kiáltott E., fel is ugrott, s a hosszú
színész nevét kiáltotta. Azt sikította: neee!!!
 Már odaért. Az ablakokat ráncigálta, a kilinccsel küzdött,
kitépte. Vagy tíz méter fórja volt, akkor értünk oda, mikor
derékig már kifelé lógott. Még elkaptuk. Húztam vissza az
övénél, nadrágjánál fogva. E. könyörgött neki, a vállát
markolászta, de nem tudta megfogni, odébb könyökölte a lányt.
Hiába húztam, hosszú karjaival a széles, külső ablakpárkányba
kapaszkodott, és rugdalt hátra, ahogy csak bírt. Alig bírtam
tartani, teljesen hisztérikus volt.
Még mindig kifelé igyekezett. Egy csomóan voltak már
körülöttünk. Mögülem James hangját hallottam, ő is kirohant,
Picikém, foglak! Aztán E. mellőlem belekapaszkodott a fickó
övébe, és félig visszarántotta. Két színész derékig kihajolva,
valahogy feltépte az ujjait a párkányról, behúztuk. Lefektették a
szőnyegre. Leszorították, beszéltek hozzá, vizes törülközővel
simogatták, nyugtatgatták. Valaki azt mondta, szegénykém.
Alig tudtam kiegyenesedni. Szerencsétlen nagyon
megrugdosott, bőrtalpú cipőben volt.
A mentősök hamar érkeztek, benyugtatózták, lefektették,
még hallottam valakit: miért engedtétek inni? Ez a jelenet csak
részeiben van meg. Aztán egy jó darabig a szobánkban álltam a
hideg zuhany alatt, próbáltam hűteni a zúzódásaimat. James
felhozta a buszból a még nyirkos, fellépő kertészgatyámat, a
vékony, nyári, civil nadrágom jó koszos lett, két helyen el is
szakadt, pont ott, pont úgy, hogy abban nem lehetett emberek
közé menni. A cipő sarka akadt bele.
A mentőorvos pár helyen bejódozott. Már világos volt. Senki
nem ment aludni, mi is kimentünk, a folyosón álldogáltunk,
dumáltunk. – Az a kurva pia. Miért hagytátok? Mindig az a
rohadt, kurva pia. Egy színésznő lépett hozzám, átölelt, sírt
nagyon. Kérdeztem, ki ez az ember? Segédszínész. Valaki azt
mondta, menjünk ki a restibe, csináltassunk rántottát,
rántottában nagyon jók. Meglepően jól ment a séta.

Végül is a legjobb vacsorázós történet Miskolctapolcán jött

össze. A rémes kis szállodával nagyjából szemben egy étterem
állt, az is szocreál, ismertük persze. Ez volt a környék legolcsóbb
szállodája, a zenészeket itt szerették elszállásolni. Szemből
áthallatszott a zenekar, az étterem párás ablakain nem lehetett
belátni. Késő este volt, átcsúszkáltunk a csikorgó havon, elöl
James, mögötte én. A lengőajtónál a pincér azt mondta, kicsit
várni kell, az ablaknál mindjárt felszabadul egy kettes asztal,
már fizettek. Még megisszák, amijük van, aztán leülhetünk. De
már csak rántott sajtot tud hozni.
Annál az asztalnál két férfi ült, klasszikus, még
sátorvászonból készült, nagyon hosszú viharkabátban. Valami
rövidet ittak, meg sört, alig volt már a poharakban. Mögéjük
álltunk. A zenekar elkezdte az Oh, egy kis csókot az Expresstől.
A nekünk háttal ülő ember két tenyérrel az asztalon verte a
taktust, aztán felállt, kotorászni kezdett a viharkabát zsebében.
Szuper, ezek most lelécelnek. Már éreztem a számban a rántott
sajt finom, égett olajízét, a hajamban meg a szagát.
De az emberünk másként gondolta. Ha százat találgathatok,
akkor se hittem volna, hogy ez fog történni. A nagy zsebből egy
szájharmonikát kapart elő, és már játszotta is a dalt a
zenekarral. Mozgott is hozzá, a hatalmas kabát, mint a harang,
ingott rajta, jobb-bal. Egész jól ment, a hangnem stimmelt, de se
a zenészek, se a vendégek nem figyeltek fel rá. Ilyet talán Miloš
Forman, Pintilie meg Kusturica tudna kitalálni, csak hát nem.
Ahol a dal úgy adta ki, a pasas szájherflivel a kezében vezényelt
is, tökéletes volt a produkció.
A szám véget ért, az énekes-trombitás azt mondta a
mikrofonba: csüccs – csüccs – csüccs. (Volt visszhangosítójuk.)
Viszonylag csend lett. Az emberünk lassan eltette a herflit,
visszafordult, két kézzel az asztalra támaszkodott, és az
asztaltárs arcába hajolva, nagy nyomatékkal, jó hangosan azt
kérdezte: Na?… Na?… Na, ki vagyok én? Na?… Ki vagyok?
A másik vagy gondolkodott, vagy nem, de volt egy kis szünet,
és csak azután szólt:
– Hát a Horvát!
Jó lehetett a válasz, mert a Horvát azt mondta: na!… és végre
cihelődni kezdtek.
Tényleg elindultak. Leültünk, a pincér elvitte előlünk a
tucatnyi kispoharat, én kicsit szétmaszatoltam az ablakon a
cigifüstös párát, hogy kilássak. Azok ketten egy behavazott
motorkerékpárt toltak ki a jeges út közepére.
Rendeltünk két rántott sajtot.
Fotó: Vető János
’7 2 , ’7 1 , ’8 5 , ’7 3 , ’7 8

A Z L G T E G Y N A PJ A

(adalékok egy el nem készült jegyzőkönyvhöz)

1973. május 8-án az LGT együttes szabadnapot kapott.

Berlinben.
Kinn tartózkodásunk oka: német nyelvű hangfelvételek
készítése a Német Demokratikus Köztársaság Rádiója részére.
Ez nagyjából így szerepelt az Interkoncert kiutazási (utaztatási)
határozatában.
Néhány hónappal korábban a budapesti megbeszélésen,
amit mi „zenekari értekezletnek” szerettünk hívni, a majd’
mindig csipkelődő hangulatú (vigyázat, eufémizmus!) Barta
Tamás zenekari tag konkrétan azt kérdezte az ügyet előterjesztő
Laux József zenekarvezetőtől, hogy ki a vakpali fa*ának van
szüksége németül elénekelni a dalainkat, és mégis mi a vakpali
fa*áért? Németüüül?
Kissé nyersnek hangzott, de volt benne logika.
Laux válaszában kifejtette, hogy Tomikám, baszakodj
egyedül!
 Én nagyon örültem a pontos válasznak, mert korábban
mindig nekem mondta ezt, ha felidegesítettem.
Továbbiakban Laux József részletesen előadta, hogy amikor
maga is húzódozott, és ha nem is szó szerint, de nagyjából
ugyanezt kérdezte a német elvtársak felvetését tolmácsoló
interkoncertes főmunkatárstól, azt a választ kapta, hogy az
NDK-s elvtársaktól érkezett felkérés elfogadása árnyaltabbá
tehetné a Minisztérium és az Interkoncert álláspontját az LGT
együttes angliai ajánlatainak esetleges pozitív megítélése
vonatkozásában.
– Így már érted, Tomikám?
Barta nyelt egyet, és vágott egy megértő grimaszt.
Ekkor én szólaltam fel, kifejtve, hogy a Beatles is csinált
német nyelvű felvételeket!
Közben Lauxra néztem, és ujjammal a széles, fagyizó
mozdulatokat imitáló, kinyújtott nyelvemre mutattam, hogy a
zenekarvezetőnk jól értse az álláspontomat. Közben lihegő
hangokat adtam ki. A vezér tikkelt egyet, Barta pedig bokán
rúgott.
Szavaztunk.
Mivel Somló Tamás zenekari tag a megbeszélés első száz
percében még nem érkezett meg, három igen szavazattal
döntöttük el a vitát.

……………………………. ……………………………..
Dátum Aláírás
Barta meg én leléptünk.
Este aztán összefutottunk Somlóval a Royalban, és
elújságoltuk neki, hogy délután nem volt ott a zenekari
értekezleten. Csodálkozva nézett, azt kérdezte: „Mér’, az nem
tegnap volt?”
Nagyon jó hangulatban éltünk mi hárman az LGT ezen
időszakában.
A zenén kívül nem sok mindennel kellett foglalkozzunk,
Bartával délelőttök tucatjait töltöttük a zongorám mellett,
játszottunk csak úgy, minden cél nélkül. Pár percnyire lakott az
Izabellában. Egyik gitárja fixen nálunk volt. Somló ilyenkor
soha nem jött, ő legalább délig aludt, de inkább kettőig. Laux
meg mindig menedzselt valamit, amit mi úgysem értettünk.
Mikor aztán megszereztük a Dob utcai házunk légópincéjét, az
maga volt a Paradicsom. Akkor próbáltunk, amikor csak
akartunk, vendégek jártak le, hangszerrel a kezükben,
jammeltünk órákat.

Laux vitte a zenekari ügyeket, akkoriban a menedzser szó nem

volt használatos, ilyen foglalkozás Magyarországon nem volt. A
hivatalos szervek nem fogadtak el efféle nyugati típusú
vérszívókat. A vérünk nekik kellett, ők voltak a vérszívók, de mi
szívtunk. A zenekarvezető viselte az ügyintézés terheit, vagy
társadalmi munkában, vagy ha eléggé éhes és ügyes volt, akkor
eleve ő osztotta a pénzt. Egynéhány régebbi beat- és rockbanda
zenész beosztottjai tudnának mesélni az utóbbi felállásról. Ide
értve pár „őszinte, kőkemény” csapatot is.
 Laux valami olyat épített fel, ami még ma is a lehetetlen
határát súrolja, nemhogy akkor, nyakig a szocializmusban.
Valahogy képes volt átlátni a rendszert, kiszúrta a legkisebb
rést, szorgalmas volt és kitartó, tudott dönteni, hogy mi az, ami
fontos, és mi nem.
És azt hiszem, nem félt.
Akkoriban a bandák valamiféle ex lex helyzetben léteztek.
Nekünk nem járt „barna” szolgálati útlevél, a kék turista
útlevelünkbe ütöttek szolgálati „ablakot”. Elkölthettük a
pénzünk javát nélkülözhetetlen hangszerekre, de nem
tekintették munkaeszköznek, így aztán luxusvámot fizettünk.
1982-ig a zenekarok nem vehettek (!) teherautót, mert nem
voltak „jogi személy”. De nem csak mi kerestük a kiskapukat, a
hatalom is. S ebben a slamperájban éltünk és virultunk,
miközben a zenészek legtöbbje magától értetődőként fogadta el,
hogy ez van. Véleménye bizonyára mindenkinek volt, de a
zenészek nagy többsége nemigen látott irodát belülről. És nem
is akart. Laux folyamatosan olvasta, tanulmányozta és így
valamennyire érthette is a nyugati világ, vagyis a „rockipar”
működését. Pedig akkor internet nem volt, nehéz elképzelni,
hogyan is csinálta.
Omegás koromban a szabad estéinken Mihály Tomival és
civil barátainkkal, Garay Öcsivel, Gáti Ivánnal csavarogtunk,
vagy zenét hallgattunk. Vagy csajokat hülyítettünk, bár ez
fordítva is igaz volt. Elefánt és Benkő Laci néha csatlakozott, de
Laux sohasem, ő mindig a fejét törte valamin.
A ROYAL

1971–72-ben nagyon feljött a Royal söröző. Addig a zenészek

kisebb csoportokban a város különböző pontjain találkozgattak,
a Szeged étteremtől (fölötte, a harmadikon lakott Zorán és
Dusán is, és persze Mile bácsi és Máro néni) az Erzsébet
sörözőig. Az Omegával az Apostolokba jártunk, a Kígyó utcába.
A Kárpátia sörözőről úgy tudtuk, hogy oda az Illésék néha
betérnek. Az Apostolokba bemenetkor legtöbbször elénk jött
egy kedves, idős pincér, biccentett, s teátrális mozdulattal a
törzsasztalunk felé mutatott, és azt mondta: „csimbulencia”.
A Royalt nekünk találták ki, Bartának és nekem. Mind a
ketten kábé 370 méterre laktunk, Tomi az Izabella utcában, én a
Dobban. A Royal korán zárt, tizenegykor. Mikor a pincérek
kezdték kiutálni a zenészhadat, mi átmentünk egy másik
világba, a Fészekbe. Művészklub. Oda már csak klubtagságival
lehetett bejutni, de Lauxnak és nekem volt. Még az Omegával
kaptuk, cserébe, hogy felléptünk Ungvári Tamás Beatles-biblia
című könyvének bemutatóján, ahol Ungvári a Fészek
közönségének elmagyarázta a Beatlest, a beatzenét és mindent
(is). Aztán a két Tominak is lett Fészek-belépője.
A Royal masszív fabokszaiban esténként ott gyűrődött a
szabadnapos beat-rock társadalom java. Viszonylag
demokratikus hangulat volt, és nagy zaj. A zenészek átültek,
átkiabáltak egymás asztalaihoz. Jó hely volt, jó konyhát vittek,
cseh(szlovák) sört csapoltak. A legdrágább étel egy dús lazactál
volt, 19 forint 20 fillér. Ez durva árnak számított, mert egy jó
főzeléket feltéttel (!) bekaphattál kábé egy tízesért.
Szerte az asztaloknál ment a sztorizás, néhányan egyszer-
egyszer a csajaikat is behozták, az egész hely folyamatos
mozgásban volt.
Tíz óra körül érkeztek a komolyzenészek. A zeneakadémiai
koncertek után megtették a kábé hárompercnyi sétát, és már
benn is voltak. A frakkok hosszú szárnyait hátul felhajtva,
biztosítótűkkel tűzték fel deréktájon, hogy ne lógjon ki a kabát
alól.

Az nagyon érdekes, hogy a kommunista kultúrpolitikusok nem

öltöztették át a szimfonikus zenekarokat, hagyták – még a
Szovjetunióban is –, hogy a „burzsoá csökevényt”, a frakkot viseljék a
koncerttermekben. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a
közönség is ünneplőt vett, ha estére jegye volt a Zeneakadémiára.

Külön asztaloknál ültek, ők már régebben is a Royalba jártak.

Néhányukat ismertem a konziból, tanárok is voltak köztük,
köszöngettünk egymásnak. Ők sem voltak sokkal csendesebbek.
Egyik este elég későn beállított a Bögöly. Nagy renoméja volt,
játszott a Bajtala trióban, később a Rákfogóban, szuper egy
basszer volt, és úgy énekelt, ahogy nem sokan. Konzis
koromban egy estén át néztem a Bajtaláékat a Könyvklub
kirakatán át. Kinn, a Liszt Ferenc téren hideg volt, a zsúfolt
terem ablakain belül csorgott a víz. Nem tágítottam a végéig, a
lábam az aszfalthoz fagyott, nagyon megfáztam. Bajtala
háromszor énekelte el a Cigánylányt. Bent hangulatvilágítás
volt, valamennyi színes fény a színpadon. Csak foltokat lehetett
látni, de hallani annál jobban. Eszeveszett jól játszottak.
Bögöly körbehordozta mosolyát a Royal összes termein,
mindenki igyekezett szemkontakthoz jutni. Egy üres asztalhoz
ült. Hosszasan rendelt, fejből. A pincér elment, Bögöly átült
hozzánk egy kicsit. Furcsán nézett ki. A nadrágja alól bokánál
vagy öt centire kilógott a csíkos pizsamája, és a zakó alatt is az
volt. Nagyon röhögtünk, kérdeztük, ez meg mi?
Annyi volt csak, hogy otthon, vacsora után Bögöly is
rendesen lefeküdt, tévé, ahogy kell, s mikor a család már aludt,
szép csendben felkapta az öltönyt a pizsamára, és már jött is a
Royalba. Hozták a vacsoráját. Két pincér. Ügyesen tálaltak,
minden felfért az asztalra. Közel ültünk, és nem voltunk rest
ellenőrizni, mi a menü:
· Rántott borjú (a két szeletes) – rendes, frissen hasábokra
vágott, nem mirelit rósejbnival
· Kelkáposztafőzelék (nagy adag, feltéttel – fasírt –, nagy
kanál pecsenyezsír körben)
· Sertéspörkölt, hozzá sztrapacska, külön tányéron
· Spenót tükörtojással
· Kosárka kenyér (azt már egy székre kellett tenni)
· Házmester

Megtapsoltuk. Bögöly felállt, meghajolt.

Barta átment, és egy kis lecsurranni készülő spenótot
felszedett mutatóujjal a tányér széléről. Kinyújtotta a nyelvét,
megízlelte. Ahogy a dílerek a késhegyről a porcukrot az
amerikai filmekben. Bólintott.
Bögöly még küldött vele egy kicsi serclikatonát, bőkezűen
betunkolva pörköltszafttal. Köszönetet intettem, Bögöly
kacsintott, és végre nekilátott enni. Otthon, a családdal töltött
káposzta volt vacsorára.

Fischer Annie jött felénk az asztalok között. Nem is láttuk,

ahogy belépett. Kezében hatalmas virágcsokor, nyilván az esti
zeneakadémiai koncert szólistájaként kapta. Két elegáns,
idősebb úr volt vele, messziről látszott, hogy külföldiek. Náluk
volt a jó néhány csokornyi maradék virág.

Akkor még, ha nem is mindenki koncertjén, az a szép szokás járta,

hogy nézők, akár ismeretlenül is, virágot vittek a művésznek. Mára ez
többnyire obligát, protokoll/hostess feladattá süppedt. Az
embereknek ünnep volt koncertre mehetni, szépen felöltöztek, volt, aki
sorban állt, és pénzt adott virágért, és elmentek a Zeneakadémiára. S
akik felnyújtották, netán feldobták a virágcsokrokat a színpadra, szinte
mindannyian ismeretlenek is maradtak a művész számára.

A szomorúzenészek nagyobbrészt letették a kést-villát, volt, aki

fel is állt, tapsoltak. A rockzenészek nem tapsolták meg,
közülünk, azt hiszem, rajtam kívül csak Mihály Tomi ismerte
volna fel a művésznőt, de ő nem járt a Royalba.
Egy közeli asztalhoz ültek, a művésznő rágyújtott. Azt
hiszem, a művésznő mindig rágyújtott. A pincérek elvitték a
kabátokat és a virágokat. A nagy csokornak hoztak egy
pezsgősvödröt. Ők hárman nézegették az étlapot, beszélgettek,
úgy tűnt, a művésznő talán ételneveket magyaráz a messziről
jött uraknak. Egy normál este a Royalban. Telt ház.
Bögöly állt fel. Befejezte a vacsorát, nyújtózott egy nagyot. A
pizsama kibújt alul a nadrágból, a hasa kibújt a zakó és a
pizsamafelső alól. Az asztalán minden tányér üres volt, szép
tisztára tunkolva.
Akkorát, de akkorát böfögött, amilyet se előtte, se utána
sohasem hallottam. Nemcsak a hangerő, de a böff hossza, hozzá
a széles spektrumot átölelő frekvenciatartomány és az a drámai
erő, ahogy a böff kiszabadult, és elhagyta az őt szorongató
testet, mindez együtt, de külön-külön is lenyűgöző volt.
Bögöly állva fogadta az ovációt. Nem hajolt meg, csak állt,
mint egy győztes tenor.
A Fischer Annie ujjai közül kihulló égő cigaretta pördült
párat a kókusz futószőnyegen. Ugrottam, felszedtem, s
elnyomtam az ő hamutartójában. Alig találtam benne helyet, de
az érzés, hogy Fischer Annie csikkje az én kezemben volt!
Nemcsak a kókusz futószőnyeg esetleges felgyulladását
akadályoztam meg, de akciómmal a művésznőt is visszahoztam
a valóságba. A böff váratlan volta és kisebb detonációszerű
hangereje sokkolta őt. Rám mosolygott. Gondoltam, ezt otthon
elmesélem Elvirkának, de rájöttem, úgyse hinné el.

„ A Z O N G O R Á Z Á S N A G YA S S Z O N YA”
Fischer Annie-nak sok évvel a royalos tűzmentés után Antal
Dóra mutatott be, mert egy tekercs rászorult a magnetofonra, és
sehogy sem bírták lecibálni róla. Nekem se sikerült, de be
lettem mutatva. A Rottenbiller utcai hanglemezstúdió
földszintjén, a Nagy Lehallgatóban vágták a művésznő
Beethoven-felvételeit. A bennfentesek szerint egyáltalán nem a
valamikori elkészülés, hanem a munkálkodás öröme volt az
egyetlen vezérlő elv. A zongorista zseni és Dórika, egy
csodálatos zenei rendező kereste a tökéletest. Az évek alatt
összegyűlt felvételeket hallgatgatták.
Taktusonként. Hallgattak, vágtak, hallgattak, újra vágtak. És
akkor megszorult a szalagos tekercs. Kiléptek a szobából, és a
kitóduló füstben még megláttak engem az előtérben. Dórika
megkérdezte: Gabi, leszedné a szalagot a nagymagnóról? És
ekkor bemutatott Fischer Annie-nak.
A szobát persze ismertem valamennyire, így végül is a
füstön és a mindenfelé heverő magnószalagokon átbotorkálva
ügyesen megtaláltam a magnót. Nem bírtam megmozdítani a
tekercset. Kimentem, és megkerestem a karbantartót.
Ezen a héten nagyjából végig egy időben dolgoztunk, ők
lenn, mi meg fenn, a nagystúdióban, mi egyszerre vagy három
produkción.
Néhány nappal később, este a tágas földszinti előtérben
(valamikor itt egy mozi működött a stúdió helyén), a Nagy
Lehallgató [Annyira tetszik ez a Hunter S. Thompson-os név, a Nagy Lehallgató, hogy

elhatároztam: legalább 3× leírom a könyvben.] és az egykori ruhatár között

álló – alul szivárgó, közös – fridzsiderből szedtem ki egy
vizespalackot, mikor nyílt az ajtó, és ahogy az történni szokott,
rögtön a füst után kiléptek ők ketten, Annie-ka és Dórika.
A művésznő az előtérben elhelyezett, még mindig fekete-
fehér tévékészülék felé indult, aminek a helyét a gondnokság
egy szorgalmas újító által feltalált és össze is buherált magas, a
teniszbírók ülőalkalmatosságára emlékeztető vasállványon
találta meg. A kép megbízható tempóban futott lentről fentre
irányban. Az AT 505-ös épp a kettes csatornára volt állítva. Volt
még az egyes. Azon kezdődött nyolckor (?) a híradó. [A lemezgyári

vezetőség azon a véleményen volt, hogy a dolgozók, de a művészek is, otthon nézzenek tévét.

De ezt a régit meghagyták ott, ahol volt.]

Az állvány előtt egy új portásember állt, még sose láttuk.

Irgalmatlanul hegyes orrú cipőjében előre-hátra hintáztatva
magát, bámulta a kettest. Valami mókás rajzfilm ment. Kezei
hátul összekulcsolva. Kék öltöny, barna kockás ing,
westernfilmes, jelvényes, pertli nyakkendő. De a sérója volt a
legnagyobb csoda, olyat addig csak fényképeken láttam. Coca-
Colától bevadult táncolók néztek így ki – ős-rockandroll-kori
amerikai fotókon. (Évekkel később a Leningrad Cowboys viselt
ilyen – igaz, többszörösére nagyított – Elvis-frizurát, de nekik
könnyű volt, azt mondta egy filmgyári kolléga, hogy a séró nagy
részét hungarocellből mintázták.)
Fischer Annie zongoraművész a portás felé fordult:
– Kérem, fiatalember, megkérhetném? Átkapcsolná az
egyesre?
A zongorázás nagyasszonya nem érte volna föl az agyament
állványon villódzó készülék kattantós csatornaváltó gombját. A
mondatban ott volt a finom kérés, a tapintat, egy világnagyság
bölcs szerénysége, ami a Carnegie Halltól a Salle Pleyelig biztos
mindenütt működött.
A hintázó portás tovább nézte a visongó rajzfilmet, nem
emelte tekintetét a kérdezőre, megvárta a jelenet végét. Akkor
kérdezett vissza:
– És miért is?…
Lett pici szünet.
Ekkor a művésznő, akit pont itt, a Rottenbiller utca 47.-ben
most épp nem előzött meg a világhíre [Ha Szvjatoszlav Richter zenei

naplójában „a zongorázás nagyasszonyának” nevezi őt, ha egy ennyire szigorú, a világ

hódolatát egykedvűen fogadó pályatárs valakit ezzel a névvel illet, az már jelenthet valamit.

Itthon azért ritkán szaladt meg ennyire a ceruza, ha róla írtak…], egyből föladta. De
nem én. Odaléptem, és a bömbölő rajzfilm mellett halkan a
portás fülébe mondtam: Mert a néni kereste meg nekünk a
rávalót. És takk… Csavartam egyet balra, és már ment is a
híradó: szó-o-o - lá-a - ti dó-o-o redóre mi-i-i fá-á szó lá-á-á tiláti
dó szó-szó-szó szó szó szó-o-o – redóre – miiiiii.
Szerencsés voltam. A Royalban a csikk, most meg a tévén a
tekertyű, ez már valami. A portás visszament a fülkéjébe
szótlanul, onnan nézegette a hölgyet. Különleges, ovális fülke
volt, egykoron a mozi pénztára.

Aztán egy este Fischer Annie beült a kocsimba, és szépen

elvittem a Pozsonyi útra. Zuhogott az eső, szegény már félórája
álldogált a stúdió előterében, a portás (egy másik) hiába
kísérletezett, a Főtaxi a hagyományoknak megfelelően fel se
vette a telefont. Antal Dórika jött föl a nagystúdióba, kérdezni,
megtenném-e, hogy elviszem a művésznőt, időre menne. Ha jól
emlékszem, A szívemet dobom eléd keverése zajlott Jamesszel és
Kiss Pistával. Menetben visszaszóltam az ajtóból, hogy jövök.
Otthagytam a hangszóróban Vikidált, előálltam a kocsival, és
elrobogtam Annie-kával a Pozsonyi útra.
(Ha ez ma történik, csináltam volna rólunk egy-két szelfit a
pirosban.)

1995-ben, a Kis Esti Zene harmadik évadában Rácz Zoli egy szép
éjjelen felhívta Annie-kát. Ez azért nem ennyire sima ügy, de
kicsit ismerték egymást. Tudtuk, hogy nem szereti a
televíziózást – volt, aki azt állította, hogy a televíziósokat –, meg
hát ő volt a Fischer Annie. Én szétizgultam magam, de a Tanár
nem egy görcsölős, s miután azt a tanácsot kapta, hogy éjjel kell
próbálkozni, odacsörgött. És aztán végtelenül meghatottan azt
mesélte nekünk: a második beszélgetés után Annie-ka közölte
vele, hogy ismeri dolgait, ismeri a sorozatunkat , és hogy
tehetséges embernek nem fog nemet mondani. Most kicsit fáj a
keze, de nemsokára véglegesíthetik a részleteket.
Amikor már azt hittük, hogy a Jóistentől ajándékot kapunk –
pár hétre rá –, elvette.

B E R L I N , A G Y Ő Z E L E M N A PJ A

A Berlinbe indulás előtt két nappal megkaptuk a hat dal német

nyelvű fordítását. A három énekelő, a két Tomi meg én
soronként kellett hogy felolvassa a szöveget. Majd
megszakadtunk egymáson. (Pedig akkor már hallottuk egymás
angolját is…) Adamis Anna hallgatott ki minket, elég szigorú
volt, mint mindig, de mert ő sem tudott németül, viszonylag jól
ment minden. Lauxot kellett megvárni, Ancsa idegeskedett,
mikor ér már haza. A Bem rakparton laktak. Mi addig
felmentünk a lapos tetőre kavicsot dobálni. Ki tudja a Dunáig
eldobni. Meleg, tavaszi éjszaka volt, már alig jött autó, ha
megláttuk a közeledő fényeket, abbahagytuk. Barta nem olyan
rég még serdülő bajnok vízipólós volt, gólkirály, a papája
mutatta meg a talán a Népsportból kivágott kis fecnit a 60-as
évek elejéről, s hogy még Szívós Pistit is megelőzte… Hopika,
nem?
Néha Somlóval beszélgettünk arról, hogy talán ha Barta
folytatta volna a vízipólózást, ha nem hagyja ott a gitárért,
lehetett volna olimpiai bajnok, miért is ne, és akkor még ma is
él.
Ő volt a legjobb, átdobta a Bem rakpartot a villamossínekkel
együtt, ott a szintkülönbség miatt már nem volt látható az alsó
rakparti pontos becsapódás helye. Somló nem vette komolyan
az egészet, és zsonglőrözött négy vagy öt kaviccsal. Én elsőre
eltaláltam Bartát, enyém lett a bronzérem. Nem vártunk
tovább, én amúgy is tudtam, hol van épp a Blöró.

Ha jól emlékszem, összesen három-négy NDK-turnénk volt. A

legelső koncert kellős közepén Barta a két szám közötti tapsban
odalépett a mikrofonhoz, karjait az égnek emelte, és elordította
magát: „Achtung!” A teremben csend lett, vették a parancsot.
Hosszú másodpercekig állt a buli. Nem tudtuk, hová készül
fejleszteni a megkezdett monológot, s hogy milyen nyelven, de
Barta nem akart többet, hátrafordult az erősítőjéhez. Mi meg
majd’ megrepedtünk, hogy visszatartsuk a nyílt röhögést. Voltak
váratlan húzásai. Minket is meg tudott lepni. (Később is.)

Kemény György – Huschit János

A schönefeldi repülőtéren már várt minket az NDK rádiójának

Robur busza. Kicsit sokáig kellett várnia, mert az útlevél-
ellenőrzésen fennakadtam. Az ok: a valóságban épp kicsit
rövidebb (!) volt a hajam, mint az útlevélképen. Így is hosszú
volt, de nem eléggé. Ez a helyzet a legjobbat hozta ki az NDK-s
határőrből. A hivatástudat és a váratlan eseményekre való
tudatos felkészítés nem bizonyult hiábavalónak. Álltam a fülke
előtt. Először a szemüvegemet kellett a megfelelő kézi
utasításokra levenni és visszatenni. Háromszor. Intett: Le!
Vissza! Le! Vissza! Le! Vissza! Nem volt megnyugtató az
eredmény. A hátam mögött Somló mondott valamit.
Mire visszafordultam, a hatóság arcára kiültek a
megvilágosodás jelei, megtalálni látszott a végső megoldást.
Előrenyújtotta a kezét, csak a kalicka üvegablaka választotta el
az arcomtól. A kiegyenesített mutatóujjával gyors, rövid,
parancsoló mozdulatot tett jobbra. Meglepődtem, mondhatni
bambán nézhettem rá, mert ideges lett. Megismételte. A
mozdulat eléggé mengelésnek tűnt, csak hát nem értettem, mit
akar. Somló a hátamat kaparta a röhögéstől. Két tűz közé
kerültem. Mögöttünk a kettes sor fegyelmezetten állt, másképp
arrafelé nem volt érdemes. A katona újra intett. „Megvannak az
alapjai, egész jó pantomimes lehetne”, gondoltam. Mögülem a
véletlenül velünk egy járaton utazó Ungvári Tamás fennhangját
lehetett hallani, ahogy az én problémámmal egyáltalán nem
törődő Lauxnak és Bartának mesél az elmúlt héten megdöntött
nők garmadájáról.
Mégis ő segített a maga nagy tapasztalatával: „Picikém, ha
nem akarod, hogy itt álljunk bis dájénu, fordítsd már el azt a
szép, nagy fejedet kilencven fokkal, úgy, ahogy a bűnügyi
nyilvántartók fotóin szerepelnek a hozzád hasonló közveszélyes
elemek. Érted, nem? A Herr Smasszer a profilodat is látni
akarja.” Megtettem. Aztán ugyanezt ellenkező irányba. A tiszt
magasan maga előtt tartotta az útlevelemet, csak a szeme
mozgott villámgyorsan föl és le, ahogy összehasonlította a
szemből bámuló útlevélképemmel a két feszesen tartott
profilomat. Különleges képesség az ilyen. Valami korai 3D-t
használhatott. Nem volt könnyű, mert Somló meg hátulról rám
dőlve vihogott. Együtt rázkódtunk, de én nem röhögtem, én
dühös voltam, gondoltam, ha egyszer innen kijutunk, Tomika
jól seggbe lesz rúgva.
Pecsét kaffant. A tiszt kilökte a résen a bordó útlevelemet, és
újabb határozott kézparancsot kaptam, amit viszont egyből le is
vettem: tűnés! Félreálltam, gondoltam, most majd én röhögök,
mikor a többieket csuklóztatja, de bedühödött, és mindenkit
simán átengedett.
Így lesz egy jó buliból dögunalom.

Kinn a rádiós busz sofőrje már nagyon kiakadhatott a

várakozástól meg a kinézetünktől. Nem ehhez volt ő szokva.
Végre elindultunk. Bemutatkoztunk a tolmácsnak is, úgy
emlékszem, ott élő magyar hölgy volt. Hatalmas röhögések
közepette adtuk elő bejutásunk történetét. Kicsit zavartan
hallgatta. Jó nagy volt a csatazaj. Egy piros lámpánál a sofőr
erőteljes rántással félreállította a Roburt. Még alig hagytuk el a
reptér körzetét. Hátrafordult, és ordítani kezdett valami
olyasmit, hogy ez nem viselkedés, és lehet, hogy ezt
Magyarországon lehet, de itt nem! Das ist nicht Ungarn!… Telibe
találta. A tolmácshölgy megpróbálta csitítani, kissé
bátortalanul. Mivel a felvételekhez is őt jelölték ki
segítségünknek, azt javasolta, fussuk át együtt a szövegeket,
hogy felmérje, hol tartunk a németül énekléssel. Nekiláttunk.
Elő a dalszövegeket. Katonásra vettük a stílust, énekeltünk,
mintha német vezényszavakat ordítoznánk, röhögtünk
egymáson.
A sofőr már nem is nézett hátra, meg se szólalt. Laux szerint
minimum főhadnagy volt.
A Stadt Berlin hotelbe lettünk víve.
Másnap reggeltől a hangfelvételek különösebb izgalom
nélkül zajlottak, nem éreztük, hogy az életünk része volna ez.
Valamilyen napidíjat kaptunk, sima kényszermunka. Az NDK
„piac” szabályozva volt, mi egy „államközi megegyezés”
kapcsán énekelgettünk németül.
Megértettük. Ennyit simán be kellett áldozni a jól alakuló
angol–amerikai ügy érdekében. Megint Laux tudta jól.

Az NDK rádiója megkapta a dalok kész zenei alapjait a Magyar

Rádiótól. Így legalább megúsztuk a munkák hangszeres részét.
Persze az énekléssel jól megszenvedtünk, de ez néha inkább
volt vicces, mint gyötrő, a kiejtésünkön javítani pedig nem volt
sok esély. A dalok rémesen szóltak a nyugati technikai
berendezéseket bojkottáló, nagyrészt saját fejlesztésű
stúdióban. Precízen betartották a szabályzatot, ha jött a szünet
ideje, akár sor közben is abbahagytuk a danászást.
Utalványaink voltak, melyeket a rádió szolgálati büféjében
lehetett beváltani. „Dász koszt” – így hívtuk a kaját – rémes volt.
Soljanka levest – mi ezt tartottuk Kelet-Németország ikonikus
ételének – a nap minden órájában lehetett kapni, ezért a
savanykás soljankaszag belengte az épületet. Én a felvételeken
is érzem. Nem tudtuk, mit vagy kit becéz a név, talán tisztelgés
is lehetne a szláv konyhának, de az íz és az apróra metélt, mégis
elrághatatlan húsdarabkák hangulatkeltő hatása leírhatatlan
volt. Lehet, hogy léteztek ott jobb konyhák, mint a Rádióé volt,
nekünk nappalra ez jutott.
Az esti programunkról is gondoskodtak, főleg azért, hogy
kontroll alatt maradjunk. Nem mintha nagy ügy lett volna
nekik, ha netán szétszóródunk. Két pasast így is kiszúrtunk a
Stadt Berlin hotelben, akik véletlenül mindig ott voltak, ahol mi.
Igazán akkor derült ez ki, mikor a Friedrichstadt Palastban is
két asztallal mellettünk ültek. A nevezett hely az NDK
szórakoztatóiparának fényben fürdő fellegvára volt,
meghívásunk oda valamiféle megtiszteltetésnek számított. A
műsoruk pusztító volt, hosszú és revü. Volt abban minden, amit
utáltunk.
A következő reggel katonazenére ébredtünk. Nem volt túl
hangos, mert a Hotel Stadt Berlin ablakait a kis tábla szerint
tilos (verboten) volt kinyitni, igaz nem is lehetett, össze volt
dolgozva a műanyag kerettel. [Szerintünk az egész világon az NDK-ban volt az
egy főre jutó verbotenből a legtöbb. Transzparensből se álltak rosszul, de mi úgy gondoltuk,

abban Csehszlovákia verhetetlen. Az NDK-ban minden lakosnak külön-külön is rengeteg

verbotenje lehetett.]
 Kemény György rajzai

A Stadt Berlinben nyitható ablakok híján központi

légkondicionáló biztosította a folyamatos utcai kétütemű bűzt
és a soljankaszagot.
A Győzelem Napja volt. A II. világháború győzteseinek
ünnepe.
Lenn, a széles úton, a kordonok mögött fegyelmezett, de
láthatóan boldog tömeg várta a díszszemle kezdetét. Néhányan
már gyakorolták a kis papírzászlók lengetését. A szovjeten
kívüli egyéb szövetségesek zászlói nem látszódtak.
 Se amerikai, se brit vagy ausztrál, netán francia.
Végre elkezdődött. Csajkák jöttek, a szép nagy szovjet
luxusautók, egy – talán sötétkék – Volvo limuzin, az ováció nagy
volt. Nyilván egyikben ült Walter Ulbricht elvtárs, a főtitkár.
Ilyen parádét még nem láttam, Moszkvában is megtette
volna, ahogy a NDK hadseregének elitje megünnepelte a II.
világháborúban aratott fényes győzelmét. A tömeg elragadtatva
éljenzett, a katonák büszkeséggel átitatva csapták a talpukat, és
a zene is pompás volt.
Az üzenet érthető volt, tiszta és logikus: Németország, azaz a
Harmadik Birodalom hadserege megadta magát, és 1945. május
9-én letette a fegyvert az NDK győztes hadserege előtt.
(Egyre többet tanultunk meg a szocializmus
sokszínűségéről.)
Tízezrek álltak az utcákon, üdvözölték győzedelmes
seregeiket, és boldogan nyújtózkodva éljeneztek. A
hangszórókból dőltek a jelszavak, jelmondatok. Ezeket
többnyire nem sikerült összehangolni, a behegesztett ablakon át
ilyesmi hallatszott. Elbsz Vergneimlif twax u beinsdüland! A
tömeg precízen és lelkesen játszotta el diadalmas
statisztaszerepét. Folyamatos lengetésben voltak. Büszkén.
Ezt látni kellett, mert elhinni vagy elképzelni ilyet nem lehet.
Ámulatunkba nem kevés káröröm is vegyült. Az ilyen
pillanatokkal sikerülhetett valamicskét megmagyarázni abból a
jó kis legvidámabb barakk-érzésből…
Az NDK-s történészek pedig évtizedekkel a világ előtt jártak,
mert legjobbjaik már akkor felismerték a múlt részletes
újratervezésének elkerülhetetlenségét.

Szabadnapot kaptunk, az ünnep az ünnep. Délután

telefonáltunk a tolmácsunknak, hogy Barta meg én elmennénk
csobbanni. Egy fedett uszodába vitt a rádiós Wartburg, ott
átadtak egy fehéresen szőke, rövidre vágott hajú, helyes, fiatal
hölgynek, aki volt kedves kalauzolni minket. Edző volt, abban a
híres kék, címeres tréningcuccban, amit akkoriban annyi
győztesen láthattunk a sporthíradókban. Csak sportolók voltak
ott, ifiknek látszottak, úgy tűnt, vége az edzésnek, lazulás volt,
brüggölés a langyos vizesben. Átöltöztünk. Mikor mi is
odaültünk, hallottam, ahogy az edzőlány rólunk beszél, mondja,
hogy Locomotiv GT, az úszólányok mosolyogni kezdtek, ach,
schön (vagy valami), ettől mi is. Ismert minket, nem sokkal
korábban Magyarországon volt szakmai úton, kiderült, két
bulinkat is látta. Az úszólányok helyesek voltak, néhányuk
annyira izmos, hogy csak néztem, ilyen izmokat szerettem
volna én is. Akkor még nemigen hallottunk az NDK nagy tudású
orvos-vegyészeinek a versenysport területén elért kiemelkedő
eredményeiről. Bartának sem volt akármilyen teste, bár a
vízilabda-gitár csere már rég megtörtént, egy kicsit sem puhult.
Beugrott a nagymedencébe, és kiintett a lánynak, akivel addig is
társalgott, hogy jöjjön. Az ránézett az edzőlányra. Az bólintott. A
lány helyből, kéz nélkül kelt fel a törökülésből, minden izma
moccant egy kicsit, elugrott. Gyönyörűen. A növendékek
lassacskán szedelőzködtek, Bartáék a vízben, mi ketten lógattuk
a lábunkat a melegítőmedencébe, és dumálgattunk. Lassan
mindenki más elszállingózott. G. nagyon rokonszenves volt, és
tetszett az is, hogy nálam jobban, de az enyémnél sokkal
durvább akcentussal beszélte az angolt. Azt mondta, nemsokára
zárás lesz, négyünkön kívül már csak a személyzet van ott. G.-
nek hívták, mint engem.
Az öltözőben Bartával kaján pofával konstatáltuk, hogy fel
vagyunk szedve. Kinn, az uszoda előtti kis téren négyesben
tanakodtunk egy kicsit, meg kellett beszéljük, hogyan tovább,
mert amire nem számítottunk, a rádiós kocsi ugyanott várt
minket, ahol kirakott. A két lány abba be nem mert volna ülni,
végül azt találtuk ki, hogy odajönnek fél nyolcra a hotel mellé,
az Alexplatzra, és majd meglátjuk. Hosszasan, nagy
gesztusokkal búcsúztunk, hogy a sofőr meg a személyzet is, ha
kinéz, azt lássa, hogy itt ért véget a nap. A búcsú egyben az első
kis testi kontakt is volt, ami biztató estét ígért.
Az Alexplatzon megtalálni valakit, pláne ünnepnapon, nem
akármilyen feladat.

Egy este az LGT életéből

(szinopszis dokumentumfilm-jelenethez)

1. rész

Előbb a hotel recepcióján végrehajtottuk a gondosan kitervelt elterelő

akciót. A szokásos két pasast ugyan nem láttuk, de ettől még ők
láthattak minket, tehát sebtében improvizáltunk egy forgatókönyvet. A
portástól ébresztést kértünk este kilenc órára, és foglaltattunk asztalt
a hotel sörözőjébe 21:15-re. Felvittük a vizes cuccainkat a szobákba,
aztán lementünk a recepcióra, megkérdeztük, hogy odakinn nyitva
van-e az újságospavilon, és mintha csak kiugranánk a friss esti lapért,
már ki is sétáltunk. A kulcsokat nem adtuk le, mint aki rögtön jön is
vissza. Nagyon viccesnek éreztük, hogy cselezgetünk a minket
valószínűleg figyelgető elvtársakkal. Felkészültünk a keresésre, de túl
sok volt a nép. A lányok találtak meg minket. Kerek perec
megkérdeztem, nem lesz-e bajuk miattunk. Azt mondták, nem hiszik.
És hogy nem lehet tudni. Mindenesetre ne legyünk nagyon szem előtt.
Pont ezt akartuk mi is.
Ugyan azt hittük, hogy talán-tán felcsempészhetjük őket a hotelbe,
de a helyzet jobb volt. G. egyedül lakott.
Ahogy rossz amerikai filmekben elképzelik a keleti blokk
veszélyekkel teli életét, kábé úgy játszottuk le a konspirációs randevút.

1 berlini éjszaka
Jelenetvázlat, forgatás külső helyszíneken

Ők előrementek a villamosmegállóhoz.
Mi csak kisvártatva.
Ők felszálltak.
Mi a következő kocsiba szálltunk, és a negyedik megállóban mi is le.
Ők elmentek balra, mi megálltunk, hogy kicsit böngészgessünk az
újságosnál, van-e már friss Wall Street Journal vagy Dörmögő Dömötör.
Szemmel követtük őket.
 Elindultunk utánuk.
Ők kirakatot néztek.
Vettünk egy üveg Erdbeer likőrt.
Már G. utcájában voltunk.
Tudtuk a házszámot, de profi módon túlmentünk.
Megfordultunk.
A két pasas ott jött szembe.
(Nem igaz. Ezt most csak úgy beleírtam. De innen újra igaz.)
Bejutottunk a házba. Tudtuk az emeletet, az ajtó résnyire nyitva
volt.

G. egy kicsi, kétszobásban lakott, az előtér tulajdonképpen teakonyha

és nappali is volt. Beszélgettünk, próbálkoztunk, megkóstoltuk a likőrt,
és tényleg volt LGT-lemeze. G. pár éve még ifi válogatott volt, aztán egy
sérülés miatt edzői iskolába került, s már vannak sikerei. Aztán mi
dicsekedtünk egy darabig. Aztán azt súgtam G.-nek, hogy úgy látom,
Tamásék szeretnének kettesben maradni. Ő is úgy látta. Otthagytuk
őket a nappaliban.
A kis hálófülkében kék mécsesek égtek, a falon, egy polcon egymás
mellett egy csomó kisebb-nagyobb serleg vagy váza, fölöttük érmek
lógtak. Bartáék néha felnevettek, az áthallatszott. Eszembe jutott,
milyen jó is, hogy kaptuk ezt a meghívást a kelet-berlini rádiótól. Ugye,
Tomikám? Németüüül… Hilfe mir zuschlafen. (?) Hilfemircu slafen? G.
szenvedélyes volt, és rettentően erős.
Már leégtek a mécsesek, mikor Barta bekopogott.
– Jól vagy?
– Eléggé – mondtam.
 – A tiéd is pasi? – kérdezte.

Barta sose romantizálta túl a dolgokat, a finomkodást nem

ismerte. A zenéhez oly érzékeny lelkét durva tréfákkal
takargatta. Pontosabban volt valami alpári, macsóskodó
humora, amit az uszodák férfiöltözőiből hozott. Tudtam, mire
gondol.
A lányok teste, még a cickóik is olyan izmosak voltak,
amilyet csak egy testépítő férfi álmodik magának.
Másnap este simán odataláltunk.

Ha egyszer meg kell vallani bűneinket, és a csajozás annak számít,

hát innen nézve a 70-es évek elején az amúgy általánosságban
mérhetetlenül prűd NDK kiemelkedően jó terep volt. Valaki azt
mondta, hogy ez nem volt más, mint az álszentség elleni
lázadáskísérlet, s ebbe belejátszott a sok elfojtás, a folyamatos
fegyelmezés. Mások szerint a sok évtizede működő naturista, nudista
mozgalom, amit a nácik ugyanúgy pártoltak, mint a felettük
diadalmaskodó komcsik, egyeseknél megsiettette a testiség
kipróbálását.
Ezek az elemzések minket nem kötöttek le, mi inkább az aktuális
történések iránt érdeklődtünk.

A koncertek jól működtek, de nagyon távolról indultunk

egymás felé. Ha a fiatalok a rájuk kényszerített hazugságban
élnek, akadnak akik – legalább néha – szeretnének is kitörni
belőle.
 Nekünk csak sejtéseink voltak, mert teljesen őszintén talán
ha egy-két ember mert velünk beszélgetni. Egyszerűen más
hőfokon vagy stílusban működött a közönség – igen, a
közönségnek bizony ugyanúgy van „stílusa”, mint a
zenészeknek –, ráadásul egy csomószor kaptunk olyan
előzenekart, ami után fel kellett olvasztani a nézőteret. Az NDK-
ban messze nem voltunk annyira népszerűek, mint
Lengyelországban (amit a zenészek, talán Barta után szabadon,
csak Lendzsinek hívtak), ahol egyszerűen saját tulajdonként
kezeltek bennünket. Vagy a nagy Szovjetunióban, ahol egészen
különleges helyet kaptunk az emberek szívében. Ott úgy
fogadták az LGT-t, mint a testvéri táborból érkező első, amolyan
igazán világot próbált bandát. De nagy probléma másutt sem
volt.

Az NDK a kötelező feladat kategóriába esett, ha mentünk, akkor

finom vagy kevésbé finom nyomásra tettük. Rémes egy hely
volt, a képmutatás akadémiája. Többszörösen túlspilázták a
„varsói szerződés büszke bástyája” szerepét. Ehhez a
stréberséghez jött a bármilyen helyzetben előhívható maradék
felsőbbrendűségi tudat. Legyen az határőr, kalauz, rádiós
hivatalnok vagy járókelő. A pincér leoktatott, hogy ne így üljünk
az étteremben, és ha nem fogadtál szót, nem szolgált ki. A szék
és az asztal kilencven fokban legyen. Egyszer villamosoztunk
egyet Jasival, csak úgy, csak hogy lássunk valamit a kevésbé
ismert Berlinből. Nappal volt, az a pár ember, aki a kocsiban
ült, mind minket méregetett. A következő megállóban aztán
megértettük, miért. Aki csak felszállt, körbemutatta a jegyét
vagy a bérletét minden irányba. Hagyott időt rá, és az összes
utas jól meg is nézte.
Az utas, aki egyben ellenőr is. Azért ennek van hangulata.
Lehet ezen mosolyogni, akár röhögni is, de volt ebben valami
nagyon szomorú is.
Vagy csak bemesélem magamnak, vagy valóban sikerült
magunkat nem eléggé megszerettetni, például azzal is, hogy mi
nem játszottunk pinkfloydosat vagy csilivili bombasztikust – teli
köddel és más home made látványelemekkel. Ezek ott nagyon
mentek, két óra nyugati varázsvilág, kiszakadás a puritán,
poroszos, egyenszürke rögvalóságból. De mi ezt nem szerettük,
ahogy nem toltuk a bizakodó, dallamos szocirockot se, amire ott
szintén volt igény.

És az is lehet, hogy a ’73-as német nyelvű rádiófelvételek álltak

rajtunk bosszút.
 Így – bár azt kötve hinném, hogy az NDK rádió túlságosan
favorizált volna minket – attól, hogy németül is hallhatók
voltunk, lehet, hogy a keletnémet közönség szemében
veszíthettünk a „nyugatszagú” banda imázsából. Márpedig a
nyugatszag akkor és ott fontosabb volt, mint a zene.
De a 70-es évek első éveiben a csajozhatási együtthatót ez nem
befolyásolta. Zuppantak ránk akkoriban.

A NDK-s koncertek persze zsúfolt házzal mentek, de nem

voltunk boldogok. Nem tudtunk úgy játszani, ahogy mi
szeretünk, egész máshol volt az oldódási pontunk nekik is,
nekünk is. Ehhez aztán még jött a 82-es kitiltás, ami óriási
szemétség volt, s ami után sikerült felállítani azt a két
kategóriát, amire nincs mentség, még ha nem is tudtuk, hogy
egyszer majd lesz olyan is, hogy valami vagy PC, vagy nem.

Hogy a soha meg sem indokolt ’82-es kitiltás után egy (talán
rádiós) interjúhoz készített hangfelvételen, rettenetesen
felzaklatott állapotban – arra a friss hírre válaszul, hogy az
endékás koncertiroda aznap közölte, hogy a kilenc,
tisztességesen, rendben lejátszott (és eléggé sikeres)
koncertünket nem is fogja kifizetni! – bosszúból, fejvesztve, a
kérdésre, hogy milyen volt az NDK-közönség, valahogy az
szaladt ki a számon: „Ja, a keletnémák és a süketnémetek.”

Úgy emlékszem, a Rádió épületében egy éjszakai felvétel közben, a 8-

as stúdió előtti kis társalgóban, kajaszünet alatt készült az interjú,
talán a Bagoly számára, de ez nem biztos. Előtte két perccel mondtam
el az akkor telefonáló Soltinak, hogy a rohadékok nem fizetik ki a
koncerteket. Sajnos nem anyáztunk eleget, vagy nem elég durván, jól
felpörögve álltam a rám váró riporter hölgy mikrofonja elé. Aki azt
kérdezte: mi hír az LGT háza táján? Én meg válaszoltam.

Gyűlöltem, hogy hatalmukban áll ezt velünk megtenni, és a „mi

hatóságunk” nem véd meg minket, csak cinikusan somolyog.
Végül is, mielőtt adásba került volna, valaki lekapcsolta az
anyagot, de így is híre ment, egy interkoncertes ember súgása
szerint az NDK-követség valamilyen szankciót fontolgatott.
[Akkoriban azt is susmorogták, hogy a budapesti NDK-követségen napi 24 órában rögzítik a

Magyar Rádió adásait. Még igaz is lehetett. Sőt…] Vajon mit a kitiltás és
nemfizetés után? Esetleg kitiltanak Magyarországról?
De amit mondtam, az akkor jól kiszaladt, ma már úgy
gondolom, ilyesmire nincs mentség, most bocsánatot kérek.

B A R ÁT O M , PA L I D A N E K

Azt hiszem, Paliko semmilyen nyelven nem tud rendesen.

Csehszlováknak született.
Én elfogadom, lehet, hogy csehül tud, hiszen Brnóban
végzett egyetemet. De aztán Pozsonyba költözött, s mivel
akkoriban a beatzenészek Csehszlovákiában nem lehettek
szabadfoglalkozásúak, a magas végzettségű Pavel Danek a
Szlovkoncerthez került dramaturgnak. Így ismerkedtünk meg.
 A 70-es évek vége felé egy pozsonyi LGT–Zorán TV-koncertet
rábízott a hivatal, ez volt a ’73-as csehszlovák kitiltásunk
„hivatalos” feloldása. A tévések Palikán keresztül
kommunikáltak velünk, ők azt hitték, jól tud magyarul, mi meg
majd megszakadtunk, hogy rájöjjünk, mit is akar a rendező meg
a többiek. De a hangulat kiváló volt, Palika a mi oldalunkon állt,
simán vettük az akadályt, amennyiben az simának számít, hogy
különböző technikai problémák miatt még egy napot kellett
maradnunk. Palika pillanatok alatt kerített nekünk szállodát,
jót, amivel belopta magát a szívünkbe. Együtt folytattuk az
estét, finom cseh söröket ittunk, amitől egyre jobban értettünk
palikául. Ő is tele volt zenésztörténetekkel, amiket feljavított
nyelvi mutatványaival. A hivatalos állása mellett akkoriban
basszusgitározott egy híres bandában, és dalokat írt. Barátokká
söröztük magunkat, és nem lazítottunk ezen azóta sem. Sokat
dolgoztunk is együtt, sok zenészhaverom lett Paliko révén
Pozsonyban, ők azt mondták, oh, a Palo nem olyan jól tud
szlovákul…
Mert még nem hallották a magyarját.
Mikor Paliko megszületett, nem lett teljesen szimmetrikus.
Kicsit biceg, kicsit bocog, fura cipőket kell hordania, de amíg
fiatalok voltunk, úgy focizott meg teniszezett, hogy ihaj. Néhány
baráti teniszmeccsét megnéztem, eléggé bucira verte más
barátaimat. Azt hiszem, ő a legaranyosabb ember, akit ismerek,
de ez nem teljesen biztos, mert nem mindig értem, amiket
mond nekem.
Palikához külön szótár kell, ilyeneket mond:
 – Te, Picikám! – végigsimítja az új, öthúros Ibanez nyakát. –
Láttál te már enyimé új basszusgitár? No, micsoda torka van
neki?
– Te, Picikám, vettem nektek finomacska zöldségek és –
kinyitott egy papírzacskót, benne egy hatalmas tubussal –
zelenovy chrem. Mondjál meg Elvirácskának, csak szépen rá
kell törölni vajas kenyérre.
– Picikám, megmondasz Elvirácskának, hogy puszizok őtet?
Egyszer, jó régen Pozsonyban dolgoztunk egy filmen,
Palikánál laktunk, kettesben, épp minden nő elhagyott minket.
Éjjelente mentek a felvételek, hajnalban értünk haza. Én
hédereztem a nappaliban, szeretek kanapén aludni, olyankor
alvás közben tudok támaszkodni, az jó.
Vasárnap reggel volt, felébredtem, hallottam, ahogy Palika
matat a konyhában. Örültem nagyon, egészen különleges
szakács ő, ha nekilát főzni, abból csak jól lehet kijönni.
 Fotó: Jozef Mỳtny

(Tévés megismerkedésünk másnapján Palika vacsorát csinált

nekünk, pontosan emlékszem a menüre: sertésdió, a szivárvány
minden színében, kapros-ecetes karfiolsaláta, vajas krumpli.
Szenzációs volt. Zorán néha annyira nem értette, miről mesél
„magyarul” Palika, hogy szerbül kérdezett vissza, nem tudom,
mire jutottak. Somló nem jött el, nagyon elszúrta, kikapta egy
irodalomtanárnő, hazavitte, töltött likőrt, leültette Tomit a
kanapéra, átkarolta, és aztán három órán át Adyt szavalt neki,
akkor tudott Tomi megszökni.)

Én vártam a felkeléssel, valamilyen giccsesített, osztrák

komolyzenei műsort néztem. Az előszobában megszólalt a falra
szerelt telefon. Asszem a csehszlovákok tudták a
leghangosabban csörömpölő telefonokat legyártani választható
színekben. Palika kicsapta a konyhaajtót, felvette a telefont, és
kezdett szlovákul kajabálni. Vagyis azt hiszem. Jól belejöhettek,
pár perc múlva benyitott, befogta a kagylót, és azt mondta, jáj,
Picikám, jaj de jó, te nem alszol már, jáj, legyél nekem szíves,
konyhában csavarjál meg gombocskát.
Kászálódtam. Elmentem Palika mellett az előszobában.
A tűzhelyen egy hatalmas lábasban rengeteg gomba
rotyogott, mindenféle fajta, isteni illata volt, tudtam, mi a
dolgom, szépen elcsavartam a gázt, isten őrizz, oda ne
kozmáljon.

(A gombászás nem volt idegen tőlünk, egyszer pozsonyi

haverokkal fenn, a Fátrában, Istvanovóban – színtiszta szlovák
falu ezzel a névvel – egy eső utáni hajnalban kimentünk szedni, és
aztán ecetes lében – koriander, boróka, babér, torma, kis méz – el
is tettünk rengeteg gyönyörű erdei gombát, de azokból végül soha
nem mertem enni, mert a hegyekben folyamatosan és erősen
alkoholos állapotban voltunk, többnyire rendkívül.)

Visszamentem a nappaliba, rendet raktam, kezdtem

összeszedni magam.
Palika nyitott be, elhűlt képpel:
– Picikám, mit te csináltál?
– Hogyhogy?
– Hát én nem megkértelek, csavarjál meg gombot?
– És? Meg is csináltam.
 Mentünk kifelé. Palika levette a fedőt, szemrehányó
tekintetét rám emelte. A gomba összecsuklott a lábasban.
– Hát eztet most jól megcsináltál. Hát nem megmondtam,
csavarjál meg gombocská, nem?
– De hát pont azt csináltam – mutattam a tűzhely nullán
pihenő nagy, fehér, műanyag gombjára.
– Jáj, jáj, Picikám – és a fakanállal lassan kevert egyet a
gombán. – Látod? Eztet kelletett volna.
Csavarni vagy keverni, kenni vagy törölni, gomba vagy
gombocska – Palikának mindegy.

Amúgy ő írta azt a dalt, hogy: Vigyázz a madárra.

’85-ben pont nála lötyögtem egy-két napos pihenőn, mutatja
a dalt, te Picikám, én vagyok nagyon frusztrálva, nem tudok
befejezni eztet a dal. Elzongorázta. Pont úgy tud zongorázni,
mint magyarul. Mondom neki, mert hülyeségeket zongorázol a
dal alá. Négykezesben gyúrkodtuk egy darabig, felvettem
kazettára. Nem szóltam Palinak egy mukkot se, otthon Révész
Sanyi lemezén dolgoztam épp, az első pillanattól fogva nagyon
jól lehetett hallani, hogy ez az ő dala lesz. Felkértem Demjén
Rózsit a dalszövegre. Pár nap múlva a stúdióban szépen
összeraktam, Sanyika meg elénekelte pont olyan zseniálisan,
hogy a szöveg ne csöppenjen el.
Elkészült a lemez, kivittem egyet Pozsonyba. Feltettük,
hallgattuk, ment a Nem tudtam, hogy így fáj, Palika nagyokat
bólogatott. Odaértünk a Vigyázz a madárhoz, Palika
összeráncolta a szép, magas homlokát:
 – Te, Picikám, ez neked valami régi dalocska, mi? Mert én
eztet már hallottam.

Pali Danek berlini vendégjátéka különlegesre sikerült, és

szakmai legendává érett.
A Szlovkoncert delegációjába bekerülve valamilyen zenei
kongresszusnak nevezett háromnapos fejtágítón kellett részt
vennie Kelet-Berlinben, utolsó napon megfejelve egy
irgalmatlan hosszú opera-előadással. A harmadik felvonás
közepén látva, hogy az összes főszereplő még életben van,
Paliko úgy ítélte meg, hogy ez neki így túl hosszú lesz, és feladta.
Kinn szakadt a hó, sehol egy autó, alig néhány járókelő volt
az Opera körül, azok a behavazott zebránál vártak a zöldre.
Nem úgy Paliko. Ő elindult a stillenachtban át a széles úton.
A felháborodott várakozók alkalmi szavalókórusa egyből
utánaszólt, mit képzel, átmegy a piroson? Paliko megállt az
úttest közepén, ügyesen megfordult, és rövid hatásszünet után
azt kérdezte halk, de szigorú hangon, szótagolva: sto tü szkazal?
Ijedt csend szállt a Philharmoniker Strasse havára.
Fotó: Danis Barna
A prób a é S PR ó B á K

82 NYARA

Itthon az Interkoncert nem érezte szükségét, hogy legalább egy

kísérletet is tegyen, hogy kaphassunk némi információt a turné
megszakítása vagy a kitiltásunk okáról, illetve hogy legalább a
lejátszott koncertek után járó pénzünket segítsenek
megszerezni. Viszont az ő tíz százalékukat voltunk kedvesek,
egészen pontosan kötelesek kifizetni, mindegy miből.
Az agybeteg viszonyokra mi sem jellemzőbb, mint hogy azt a
kérésemet, hogy a turné közben egy napra, június 4-ére
hazajöhessek, visszakézből elutasította az NDK-s koncertiroda,
pedig az indoklás valamilyen szinten imponálónak tűnhetett.
Mivel az ezzel kapcsolatos levelezést nem láthattam, sajna az is
benn maradt a pakliban, hogy egyáltalán eljutott-e a kérésem az
NDK-ba.
1982. június 4-én a Magyar Állami Operaház Erkel
Színházában bemutatásra került A próba című balett, aminek a
zenéjét Johann Sebastian Bach mellett én jegyeztem. Érdekes
lett volna ott lenni a bemutatón. Magamfajta beatzenésszel
ritkán fordul elő ilyesmi. De nem. Nem mehet sehova!
 Aztán pár nappal később indoklás és honor nélkül
hazazavarnak.
Bosszúból sütöttem el a rádió egy hajnali műsorában az
ominózus „keletnéma, süketnémet” „poént”…

Még 1982 első napjaiban Mihály András hívatott, menjek már át

az Operaházba, mondana valamit. Eléggé meglepődtem, jó rég
nem találkoztunk, azt hittem, haragszik rám, hogy talán nekem
is lett volna némi szerepem abban, hogy Tomi fia a csellózás
helyett az Omegát választotta. De hát ennek már majd’ tizenöt
éve volt.
A tanár úr a főigazgatói szobában várt.
Leültetett, és jól tette. Mert úgy kezdte, hogy némi töprengés
után oda jutott, hogy felkér egy balettzene megírására. (Ezen a
ponton – gondolom – meglepetésemben a szezon leghülyébb
arckifejezését produkáltam.) Egy Kazantzakisz-regény, az
Akinek meg kell halnia lesz a tervezett előadás szüzséjének az
alapja. A két szálon futó cselekmény „Passió-vonalát” Bach-
zenékre koreografálja Fodor Antal, de az „élet”-vonal képeinek
zenéjét tőlem várják.
A felkérés mögött az áll – folytatta –, hogy az évad végére az
Erkelben egy olyan bemutatónak kell lennie, ami megtartja a
felújítás miatt bezáró Operaház balettet szerető közönségét, újat
is toboroz, és olyan feladatot és sikert hoz a balettkar számára,
és ami jó eséllyel kizárja, hogy a táncosokban felmerüljön az
elszerződés gondolata a színházakban mindig veszélyes
kényszerszünet idején.
 A darab címe A próba lesz.
A tanár úr szenvedélyes és határozott volt, zúgott a fejem: én
az Operában? Bach mellett? az évad végéig? ne maradjon el a
közönség? se a balettkar? Uramatyám, mondd, mi lesz velem?
Tanár úr rágyújtott a harmadik Corvinára.
Nyugi, mondta, ma estétől négy balettelőadás lesz műsoron,
mindet nézd meg, fontold meg jól, mi hétfőn reggel itt várunk,
és elmondod, hogyan döntöttél. És a válasz, az négy betű legyen,
jó? Na, szervusz.
Aznap este ott álltam szépen, öltönyben a főigazgatói páholy
előtt, a jegyszedő nénik kis türelmet kértek. Az Operaház
főtitkára jött, hogy beengedjen. Köszöntem. – Nyakkendője
nincs? – válaszolta.
Ezen a négy estén balettelőadásokat néztem. Egyre jobban
rám ült a félelem, hogy szűk két hónap alatt hogyan lehet
megírni, meghangszerelni ennyi zenét? Közben rettentően
izgatott a lecke, éjszakánként kétségbeesetten próbáltam
legyűrni a végtelenül hosszú regényt, vázlatokat írtam, de nem
tudtam megnyugodni.
Eljött a hétfő reggel. Alig aludtam valamit, kilenc órakor ott
ültem Mihály tanár úr irodájában. Próbáltam elmondani
valahogy, mitől látom én megvalósíthatatlannak ezt a feladatot,
miközben nagyon fájt, hogy tolom el magamtól ezt az „egyszer
egy életben” lehetőséget. A tanár úr persze értette a
nyökögésem, ráncolta a homlokát, ami nem lehetett könnyű.
Nem csak az idővel volt baj. Az Ellington: The River,
Sztravinszkij: Agon-előadáson az Ellington-zene
megszólaltatásában nagyon jól hallatszott, mennyire idegen az
operaházi zenekartól a komolyzenén túli világ, az a
hangsúlyozás, az a frazír, az a dinamika. A darab nagy része
nem különösebben nehezen játszható, a „nagyon jazzes” részek
sem azok. Mégis nagyon furán szólt, valahogy úgy, mint mikor
egy idegen nyelvű művet akcentussal énekel egy kórus, vagy
ahogy egy másik országból származó népzenei darabot
próbálunk előadni. Igyekeztem diplomatikus lenni, közben
lestem a tanár úr arcát, mikor elégeli meg a fölényes kritikai
észrevételeimet. A tanár úr bólogatott, hallgattunk kicsit. A
gazdasági igazgató kiment, egy hölgy jött be, kicserélte a
megtelt hamutartót, és friss kávét is kaptunk. A félig behajtott
ablaküvegen, a füst mögött tükröződött a tanár úr arca.
Gyönyörű fotó lehetett volna.

Megbeszélés a stúdióban: Mihály András, Fodor Antal, Presser Gábor.

Fotó: Mezey Béla
 – Ide hallgass! – Felparázslott a Corvina. (Az is jól nézett ki az
üvegben.) – Mi lenne, ha a rádió elektronikus zenei stúdióját
elkérném neked, ott kísérletezhetnél, nekiállnál megtalálni a
hangzást, használj szintetizátorokat, az óriási kontrasztot adhat
Bach mellett, s ahogy jelenetről jelenetre rögzíted az
elképzeléseidet, akár ha vázlatszerű állapotban is, áthozod a
balett-terembe, és így haladhatnánk előre a táncpróbákkal is. Ez
esetben – parázs, füst –, ha az emlékezetem nem csal meg, az
Operaház történetében feltehetőleg első alkalommal egy
előadás kísérőzenéje hangfelvételről szól majd, de a jelen
körülmények között mi ebből erényt kovácsolunk.
Nagyon meglepődtem, erre nem számítottam, de kezdtem
képzelődni, hogy is lesz majd ez. A Rádió – mennyire jellegzetes
„átkosbéli” elnevezés ez, hiszen csak egy Rádió volt, három
csatornával – működtetett egy elektronikus zenei stúdiót, ami
kortárs zeneszerzők rendelkezésére állt. Itt kísérleteztek,
alkottak ők, ezeket az eszközöket birtokolni elképesztő luxus
lett volna, ilyesmit nem álmodott zeneszerző, ezekhez
hozzáférni, kifizetni, irreália volt. Ma, ha valaki ezt az utat járja,
már nem egy kisebb teremnyi, kábelerdőben bujkáló, néha az
ősi telefonközpontokra emlékeztető kapcsolótábla előtt üldögél,
hanem kinyitja a laptopját.
Persze semmi esetre sem lehet objektíve összemérni a mai és
az akkori módszereket. A munkát, hogy kitalálsz, feltalálsz,
felépítesz, megalkotsz valamit, ugyanúgy el kell végezni akkor
is, ha ma már nyilvánvalóan egész másutt tart a zenében
használatos elektronika, mint 1982-ben. Talán nem teljesen
rossz példa, ha azt mondom, olyan, mint ha összehasonlítanánk
egy akkori meg egy mai telefont.

H A N G S Z O B R Á S Z AT

Végül a Rádió 8-as stúdiójában kötöttem ki, az volt a

kérésem, hogy Kiss Pistával dolgozhassak. Nem
sokkal korábban néhány felvétellel bemutatkoztunk
egymásnak, nagyon jól. Ő lett a második ember, Klikk
akitől megtanultam, mit neveznek rendes munkának.
Kovács Gyurival kezdtem, érdekes vagy nem érdekes módon mind
a ketten hangmérnökök.
A hangszerek dolgában nem álltunk túl jól, nekem csak egy
négy-hang polifonikus Roland Juno szintim volt (ötszólamú
akkordot nem tudott megszólaltatni), akkoriban az nem úgy
ment, hogy bármihez hamar hozzá tudtál jutni. Ráadásul
eleinte ódzkodtam is a szintiktől, nagyon ment a színpadokon a
„varázslás” és a „parasztvakítás”, a szintik vinnyogtak,
krákogtak, hatásosnak hatásos volt, csak nem mindig zene.
Időnk alig, az információk csak hallomásból, jó esetben
másodkézből származtak, a legközelebbi használható
hangszerbolt Nyugat-Németországban volt. Nem mentél föl a
kedvenc hangszeres oldaladra, nem kattintottál a vágyott
hangszerre, és nem is jött föl tengernyi információ, sem a
webshop, hogy 48 órán belül kiszállítsa, amit rendeltél
bárhonnan Európából.
Kékesi Janó adott kölcsön alkalmanként egy Korg
szintetizátort és egy Korg vocodert (kóruscsináló gép), amivel
tűrhetően bántam. A rádiós elektronikus zenei stúdiót végül
nem tudtuk használni. Egyrészt éjjel-nappal foglalt volt,
másrészt pedig olyannyira bonyolult, egyedi gondolatok
mentén működő felépítmény volt az, hogy még Kiss Pista is
meghátrált, pedig ő aztán folyamatosan kereste a megoldandó
lehetetlent, és többnyire meg is oldotta. Kipróbáltunk mindent,
amit a 8-as berendezése kiadott. Bár a határidő abszurd volt,
kísérleteznünk kellett, a két „keskeny magnó” szinte megállás
nélkül forgott, minden próbálkozást, dallamkezdeményt,
rögtönzést rögzítettünk, nehogy valami is kiszökjön a kezünk
közül.
 Electromantic, 8-as stúdió, Szalay Andris, Kiss Pista; A próba a balett-teremben

Mindig délután kezdtünk, ez azt jelentette, hogy kis

szerencsével, ha nem jött egy következő, esti csapat,
belehúzhattunk az éjszakába. Általában a reggeli takarítónők
állították le a felvételt. Dolgoztunk, mint az őrültek, hangokat
kreáltunk, írtam a zenéket, gyártottuk a füstöt és zajt, és a nem
is olyan sokadik hajnalra úgy néztünk ki, mint két zombi. Amit
Kiss Pista összedolgozott, az emberfeletti volt. Kihasználtuk,
hogy alig van eszköztárunk, felvettünk zongorahangokat,
preparáltuk a húrokat, húrzajokat rögzítettünk. Megfordítottuk
a szalagot, így, mikor a hangszalagon a „jel” a lejátszófej elé ért,
nem a megütés szólt, hanem az elhaló zongorahang kezdett
felerősödni. Volt, hogy csak a zengetett hangot (valaminek a
visszhangját) használtuk, mindent kipróbáltunk, aminek valami
esélye volt, hogy érdekes zenei hangzás lehet belőle. Ezeket a
„trükköket” nem mi találtuk ki, már a Beatles is kísérletezett
ilyesmivel, s előttük mások is.
Egy-egy ilyen alkalommal, ha belekezdtél, sosem tudtad, mit
fogsz hallani, és ez már önmagában is inspiráció…
HÚRZAJOK

Egyszer az ELECTROMANTIC felvételei közepette, elég későn

éjjel nekikészültem, hogy húrzajokat vegyek fel. Ez nagyon jó
éjszakai játék felnőtteknek. A zongorapedált lenyomtam, és egy
nagyobb radírral a résben fixre lefeszítettem, így a húrok
készen álltak, hogy a végtelenségig zengjenek, ha valamilyen
módon hozzájuk érsz. A lenyomott pedállal az összes húr
kiszabadul a tompító filcek fogságából, egymás hangjaira is
bezengenek. A fülhallgatóban lassan kialakul egy földöntúli
hangzás, egy gyönyörű káosz, amitől nagyon jól be lehet
zsongani.
Most nem csak a billentyűket használjuk, a hangszer
belsejében ujjal megpendítjük, ujjbeggyel, körömmel nagyon
halkan kapirgáljuk a húrokat, lassan az egész hangszer bezeng.
A sodrott, mély húrokat pengetővel is meg lehet reccenteni. A
húrokat feszítő öntvénykeret – a páncéltőke – kocogtatásra vagy
kisebb puha ütésekre szintén reagál, tompán morajlik a
hangszer egész teste. Ha mégis leütnél egy billentyűt, s a
kezeddel leszorítod a hozzá tartozó húrt, csak egy kis halk,
fuldokló pendülés hallatszik. Elgurítottam egy-két üveggolyót,
csak egy kicsit, nem nagyon, hogy lassan vánszorogjanak végig
a húrokon. Távoli csattanás, a húrlábnak ütköztek. Ha tenyérrel
„kromatikusan” megsimítunk néhány húrt, hálás sóhajtás
hallatszik. Zeng minden, a külvilág kizárva. A jól felhangosított
mikrofonokon át a fülhallgatóban egyre mélyebbre merülsz
ebben a nagy rezonanciában, amit létrehozni gyönyör, de
szabályozni nemigen lehet, kicsit talán a keverőasztalon
keresztül.
A zongoraszéket jó magasra állítottam, hogy a karjaim
messzire beérjenek a húrok fölé, a kottatartót is kivettem az
útból, a fejemet a keresztpántnak támasztottam.
A húrok, a zongoratest tette a dolgát, minden porcikája
kezdett berezonálni. (Aki egy női testen ennek a tizedét el tudja
érni, az nagyon nagy király.) A rezonátort – mely egy
makulátlan fenyőlap – szokás a zongora lelkének is nevezni. De
az összhangba belejátszik a hangszer egész teste, annak
borítása, talán még a politúr is.
Ilyenkor, akarva-akaratlan, ha nem tartod vissza, a
szuszogásodat is hallod a mikrofonokon át, az egész kezd olyan
lenni, mint egy nagy hangbarlangban ülni, s hagyni, jöjjön, ami
jön.
Az a felvétel kicsit több mint 13 perc lett, arra tértem
magamhoz, hogy a fülhallgatóban már csak a lélegzésem szól, a
húrok szinte teljesen elcsendesültek. A fejem a keresztpánton.
Mivel az egész zongoratest rezonál, a keresztléc vagy
keresztpánt szintén beremeghetett, így talán a koponyám is.
Meghallgattuk az anyagot, 11 percnél egyszer csak megszűnik a
matatás, a mélyek még elzengenek kicsit, és még hallani a
húrokon át, ahogy a lélegzés lassul.

Ezt pontosan el tudom mondani, hogy volt: a tizedik perc

körül melegséget éreztem a nyakam körül. Pontosan az
történt, amire számítottam. Két angyal ereszkedett le,
hogyan kerültek a stúdión belülre, azt nem láttam. Szó Klikk
nélkül, súlytalanul borultak rám, és vittek lefelé, jó mélyre.
Lenn is tartottak kicsit. Az oda-vissza úttal együtt nem lehetett több
mint két perc. Meg is emelhettek volna – kicsikét szállni –, de az
máskor volt, most nem. Mire óvatosan megfordultam, már, sutty, el is
húztak.
A próba (ELECTROMANTIC)-felvételek egyike után, egy havazós
éjszakán, négy óra tizennégykor hazafelé menet a Rádiótól talán
ötszáz méterre, a Kálvin téren elaludtam a pirosban, a középső
sávban.
Onnan tudom ilyen precízen, mert így szerepelt a rendőrségi
jegyzőkönyvben. Nem zavartam meg semmit, forgalom szinte
nem volt. Háromszor váltott már zöldre a lámpa, mikor az
árkádok alól odasétált hozzám a rendőr, és a gumibotjával
megütögette az ablakot. Legalábbis így mesélte.
 Az autó végre kezdett szépen melegedni, egyre jobban esett az
alvás. A kopogásra azonnal magamhoz tértem, csak nem tudtam,
hol. A szálloda portása is kijött, visszaballagott, megszokásból
kihívta az ügyeletet. Az én rendőröm, aki egyáltalán nem volt
barátságtalan, beszélgetést kezdeményezett. Mondtam, hogy nem
ittam, hullafáradt vagyok, bocs. No de mennyi esélye lehet egy
éjjel a középső sávban, pirosban, sárgában, zöldben kitartóan
alvó hosszú hajú beatzenésznek? – Várjunk. – Jó, nincs mit
csinálni.
Kiért az ügyelet, elő a szondával – tökéletesen negatív. Viszont
a szegény gyalogos, fázós, utcai zsarunak jelentést kellett írnia,
mivel „riasztva lett” az ügyeletes kocsi. Ez eltartott egy darabig.
Már nagyon felébredtem. Az autós zsaruk elköszöntek. Volt más
dolguk is. Abban maradtunk, félre kell állítanom a kocsit, nem
vezethetek tovább, hívjak taxit. A hotelportás a közepesen tiszta
ablakon bámult kifelé, nem látszott elégedettnek. Bementem,
hogy megkérjem, hívjon egy taxit. Megfordult, akkor jöttem rá,
hogy baj van, mi egyszer már találkoztunk egy budai
lépcsőházban. Szó nélkül bement az irodába. Elindultam gyalog.
Pár hét múlva megkaptam a határozatot, jól megbüntettek, „a
közúti forgalomban való felelőtlen részvétel miatt”. Valahogy így.
Sajna tök igazuk volt.

Legtöbbször csak mi ketten voltunk a stúdióban, ami azért is

volt nagyon jó, mert tudtunk koncentrálni a melóra, s ha
egyikünk behanyatlott, a másik kisegítette, vagy épp pont hogy
hagyta, hogy azzal a két-három percnyi mélyrepüléssel
összeszedje magát. Szalayék saját fejlesztésű szekvenszerét is
használtuk, ha volt idejük, besegítettek ők is, legtöbbször
András. Néha jól jött, hogy beosztottak hozzánk magnóst is, de
jobb szerettünk mindent mi magunk csinálni.

A MAGNÓS

Én is elég jó magnós voltam, és ez nem kis szó, mert az egy

nagyon komoly szakma volt, működött egy-két legendás kolléga.
Az LGT-ből James is, Jánoska is, én is befértem közéjük. A dalok
felvételekor sokszor elkészül – mondjuk – egy komplett
versszak, nagyon jó is, de egyetlen szóban akad valami hiba,
hamis egy szótag, hiányzik egy ki nem ejtett szóvégi
mássalhangzó. Ma, ha analóg (szalagos) magnókkal dolgozol is,
már mindent „le tudsz menteni”, biztonságossá tenni a
javítgatásokat. A hőskorszakban, ha valamit javítani kellett, az
csere volt. A korábbi helyére vetted az újat. Ha megnyomtad a
piros gombot, egy dolog biztos megtörtént: hogy ami addig ott
volt, azt örökre eltüntetted. De nem erre volt szükség. Ha egy
hiányzó szót tudtál pótolni, már az is számított valamit, de az
igaziak képesek voltak futtában „bekötni” egy szótagot, az igazi
nagyok meg akár egyetlen hangzót egy szótagon belül. A
digitális hangrögzítési metódus megtizedelte ezt a szakmát, ma
zenészek tízezrei dolgoznak szerte a világban, akik már nem
láthattak magnóst dolgozni, s persze szalagos magnetofont is
inkább csak fényképeken, mint működés közben. Vannak, akik
továbbra is az analóg rögzítés hívei, a világon sokfelé dolgoznak
még a „széles” szalagokat forgató soksávos magnók, de ezeknek
a stúdióknak a száma nem összemérhető a – műfajtól függően –
lakásokban vagy az erdő közepén is üzemeltethető digitális
munkaállomásokéval. Hogy mi okozza azt a néhány extra
szívdobbanást? Talán az az érzés, amit már az analóg magnó
látványa kivált, hogy van rizikója a szisztémának, hogy ezzel a
művelettel úgy nyúlsz bele egy felvételbe, mint sebész a páciens
testébe. Vállalni a kockázatot, hogy egy újabb felvétellel eldobsz
mindent, amiért érdemes egy dallal órákat, napokat
szöszölődni.
Ilyen helyzeteket mentettek meg a legjobb magnósok.

Ma már nem fogynak el a sávok. A számítógépes felvételi

rendszerek megengedik azt a fiatalkorunkban elképzelhetetlen
technikai luxust, hogy bármennyiszer elénekelheti dalát az
énekes, játszhatja a hangszeres, mindet tárolja a gép, aztán
majd egyszer, sok-sok meghallgatás után eldöntheted, hányas
sorszámú felvétel melyik sorát használod a végső montázs
során, és akár szavakként is összeválogathatod az elmentett
felvételekből.
A producer és a hangmérnök ül a stúdióban, és néha már
nem is annyira a hallására hagyatkozik, mint a látására. Nézi az
ábrát a monitoron, ahogy a program kielemzi, aztán jól
láthatóan kirajzolja, ha valamelyik elénekelt vagy lejátszott
hang nem „tiszta”. Ha az énekes vagy hangszeres ember kicsit
„odébb intonált”. Egy csomó program automatikusan is képes
helyrecibálni a nem teljesen korrekt hangmagasságot, de az
eltökéltebb zenekészítők jobb szeretik maguk megrajzolni.
Az mindig nagy kérdés volt, hogy mi fontosabb, a dal profi,
zeneileg hibátlan, kotta- és szöveghív leéneklése, vagy elkapni a
kiugróan sikerült pillanatokat, mikor az előadás módja, az
átélés hőfoka, a tehetség, a szenvedély és egy sor más,
szavakban csak kimódoltan visszaadható zenei, előadói nüánsz
egyszerre van jelen. Mikor tudod, hogy ha most egy hamis hang
miatt leállítod a felvételt, elveszítesz valamit, ami nagy
valószínűséggel soha többé nem hozható vissza. A reflex vagy a
türelem győz?
Azt hiszem, ez a hangfelvétel-készítés legnagyobb
dilemmája, és egyfajta produceri mérce. Látja-e az egészet, vagy
beakad azokba a részletekbe, amikkel ráérne bíbelődni.
Tudja-e jó pillanatban a jó döntést hozni?

Hogyan lehetne ezt jól elmagyarázni?

Létezik egy felvétel a Youtube-on, Jeff Buckley énekli
Cohen Hallelujah-ját.
Már az első taktusok gitárbevezetőjében hallatszik, hogy Klikk
nem ura a dalnak, 0:30-nál kicsit el is téved, 2:30-nál újra,
nincs kigyakorolva, betanulva, „igazán” rákészülve, tudja is, meg nem
is. Nem egy, és nem két hülyébb producer vagy hangmérnök már az
első énekhang megszólalása előtt gond nélkül leállította volna, de aki
akkor benn ült a keverőben, hagyta, hogy a srác végigcsinálja. Pedig
közben is el-elszúr egy-két akkordot, csak hát érezni, hogy valami
természetfeletti hatás alatt énekel a kölyök, és ez a hatás aztán
mibennünk teljesedik ki.
Az is lehet, hogy a kolléga épp kisétált egyet szusszanni, vagy csak
nem figyelt, vagy épp telefonált a csajának, és hagyta, hadd guruljon a
felvétel. A végeredmény szempontjából úgyis mindegy, nincs az a
producer, aki ilyen esetben nem azt mondaná, hogy ő bizony hallotta
az angyalszárnyak néma suhogását, és engedte, hadd történjen meg a
csoda… Az is igaz, hogy a dal végén (talán nem annyira véletlenül)
hallatszik egy elragadtatott hang az utasítón keresztül, de hát ez már
egy másik történet…
És az is megtörténhetett, hogy aznap még jó párszor felénekelte a dalt
Buckley.
A felvételtől nyilván nem mindannyiunkban szalad a fojtás föl, a
torokba. Ha odakattintanak, meglehet, sokakra nem hat, vagy nem így
hat, sőt az is lehet, hogy egyenesen taszítja őket, de hát hívők nélkül
nincsenek angyalok.
Tudom, hogy Buckley meghalt, és egy fiatal, halott gitárost hallgatunk,
aki azt énekli, hogy hallelujah, és a videoklipje zarándokhellyé változik.
Pont ez az, amit nem lehet elmagyarázni. Hogy hatvanhatmilliószor
miért nem számít a melléfogott akkord a gitáron, és miért engedjük el,
sőt korrigáljuk magunkban a pontatlan intonációt.
Persze a Cohen-dal önmagában is elég lenne, hogy az előadó kilépjen
a rögvalóságból, de az a százhatvanhatmillió rákattintó ember itt
annak a tanúja, hogy létezhet valami elmagyarázhatatlan, amire a
legegyszerűbb azt mondani, angyali, s a zene fölé kerül.
Akkor, az ELECTROMANTIC lemezen használtam először azt a
négy anagrammát, amit a bandatagok neveiből csináltam. Egy
kis ideig szerettem ezzel szórakozni.
Egy-két felvételen játszott a másik három ember az LGT-ből.

Mtomo Lassà = Somló Tamás [De Tomi egy egész, valószínűleg tobagói

ütőszenekar is lett, a Los Tamamos.];

Ojå Tilsson = Solti János. [Ő kapott női nevet is: Sonja Litos.];
Jason Synackroà = Karácsony János;
Bo Garressper = az meg volnék én.

TELEFONBESZÉLGETÉS
N É G Y Ó R A A LV Á S U T Á N

– Pici, te megőrültél?
– Úristen, asszem meg, ha reggel nyolckor felveszem neked a
telefont…
– Itt már áll a bál.
– Nem mondom, korán kezditek. S tánc közben miért hívsz fel?
– Mert miattad…
– Miattam? Mi van miattam?
– Te, figyelj, ki az a négy devizakülföldi?
– Devizamicsoda?
– Akik a lemezborítódon ott vannak. Tegnap volt
borítózsűrizés, és az egyik lemezgyári tasakszerkesztő
rákérdezett, hogy kik ezek?
 (Aha. Tehát az időszakos anagramma-mániám miatt tört ki a
balhé. A négy LGT-s ember ezekkel a nevekkel felkerült a
lemezborítóra, gondolhattam volna, hogy lesz némi vacakolás).
– Honnan a jó francból szedjek ezeknek valutát,
megmondanád? Egyáltalán kik ezek?
– Kettő Afrikából, ke…
– Micsoda? Honnan?
– Az egyik tanzán, a másik szumátrai, de az anyja svéd.
– Te megőrültél?
– Nem, így volt olcsóbb, hogy az egész család jött.
– Gabi, tényleg ne csináld már, hát engem ezért simán
kirúgnak. Hát nem érted, hogy ők nem vehetnek fel gázsit
forintban!
– Megoldjuk, nem lesz semmi gáz, téged úgysem rúghatnak ki,
te kisbabát vársz.
– Köszi. De könyörgök, ezt kivel beszélted meg, ezt az őrületet?
– Most veled.
– De tényleg, kik ezek?
– Hát a Mtomo a tanzán, az Ojå a svéd, a Synackroà a
szumátrai és a Bo…
– És a ki?
– A Bo.
– Boó?
– Bo. Mint a Bo Derek.
– A Bo Derek. Az hogy jön ide?
– Ez nem az. Ez a Bo, ez a szumátrai srác anyja.
– És ő mit csinál itt, ő is zenél?
 – Dehogyis. Ő csak főz rájuk.
– Pici, te szórakozol velem, esküszöm, ha meglátlak valahol,
én széjjel rúgom a zri…
– Nem, ez tök komoly, csak azt eszik meg, amit ő főz.
Valamilyen spéci vegetáriánusok. Tápióka, édeskrumpli,
gyökerek, kérgek meg ilyesmi. Plusz szárított hal.
– Szárított hal. Meg gyökerek. Azt hol veszel nekik?
– Én sehol. Hoztak.
– És ha a nő nappal főz, mit csinál este a stúdióban?
Varázsitalt kever? Rajta van a neve a borítón!
– Süt. Este süt. Palacsintát. Üvegszámra kenik bele a mamám
baracklekvárját. Imádják. Az Ojå azóta csak azt eszi.
– Az melyik?
– A svéd. A Bo pasija. Feleségül fogja venni, csak várni kell,
mert még nem nagykorú.
– Micsoda? Kiskorú külföldi nem is vállalhat nálunk munkát,
te megőrjítesz! Hány éves?
– Tizenhét.
– Tizenhét? És a nő, aki süt, meg főz?
– Ötvenegy.
– Pici, menj te el a francba, tudod, kivel szórakozzál, én
leteszem.
– Oké. De előtte egyetlen szó. Búcsúzóul. Anagramma. A-na-
gram-ma. Na, puszi és pá.

Mivel eredendően az Operaház volt a balettzene megrendelője,

az Electromantic-ot valaki átsorolta a lemezgyárban a
komolyzenei gyártásba. S mert útközben a Televízió is beszállt a
produkcióba, ők delegálták a lányt, akivel beszéltem. Jó haverok
voltunk. Ismertem gyerekkorától, aztán a filmgyárból is.
Gyártási koordinátor.
A szülei muzsikusok. Vele kellett a lemez gyártási ügyeit
intéznem, amikből akadt bőven, lévén négy „gazdi”, az Opera,
az MTV, a Rádió meg az MHV. Mikor letettük a telefont,
szegénykém felhívta a férjét, aki dramaturg volt, és finoman
rákérdezett az anagramma dologra. Aztán maga elé tette a
borítót, s elkezdte vizsgálni a négy devizakülföldi nevét.
Matekos lány, szép sorban megfejtette mindet, ott volt a papíron
a komplett LGT.
– Picikém, azt ugye tudod, hogy le vagy te… – mondta a
telefonba 8:50-kor –, de nagyon. Tényleg. Viszont a hülye
neveiddel szétröhögtem magam. Ja, és mi ez a Szumátra
Afrikában? Az mióta van ott?
– Most már nincs. De egy darabig volt ott is. Csak aztán jött a
nagy repedés, Afrika kettébe ment, és Szumátra kicsúszott. Ennek
az emlékére esznek évente egyszer füstölt banános
cukkinilekvárt.
Klatty, megint letette.

Egyre többször dolgoztunk reggelig. Délelőttönként volt, hogy

benn ültem az Operaház Hajós utcai üzemházának
próbatermében, néztem a táncosokat. Nekem kész rejtély volt,
hogyan lehet megtanulni a szerepet, a koreográfiát, ha a
lépések nem pont ütemre esnek. Igaz, azt valószínűleg
menetelésnek hívják, ahhoz pedig nem kellettek volna ők. Egy-
egy ilyen próbán-ottlevéskor láttam, micsoda munka ez, milyen
tudást, odaadást, fizikai erőnlétet, alázatot kíván a táncosoktól
egy-egy mozgássor, akár tetszik a zene, a koreográfia, akár nem.
Hogy micsoda elhatározás kell ahhoz, hogy ezt a szakmát
válassza valaki, és meg is maradjon benne.

E L V A R Á Z S O LT É J

Nem igazán ismertük egymást, amolyan „érdekházasságnak”

indult.
Megkeresett Lárika (nem hivatalos) menedzsere, hogy tudna
egyenesíteni valamit az LGT ügyein, ha én nekilátnék egy
használható lemezanyagnak. És ő már beszélt erről Erdős
doktorral is, aki, ha nem is ájultan, de jól fogadta az ajánlatot.
(Azóta is motoszkál bennem, vajon milyen lehetett ez a
dialógus?)
Amikor Lárikával összeismerkedtünk, pár perc után azt
éreztem, létezik kettőnk közt egy kifeszített hosszú húr, hogy
azon pendüljünk. De hogyan? Az elején én még nem tudtam,
miféle dalokat fogok írni, ő nem tudta, mit fog énekelni, de
nagyon jókat tudtunk beszélgetni, minden óvatoskodás nélkül,
ami nekem nagyon jó volt, mert már túl voltam jó néhány – el
nem vállalt – felkérésen, ami obligát bájolgással kezdődött, amit
nem voltam képes viszonozni, viszont nem is nagyon akartam.
Az első találkozáskor lehet, hogy csak egy óra kellett, lehet, hogy
több, mikor már biztosan tudtam, hogy ez működni fog, egyre
inkább kezdtem látni, vagy még inkább „hallani”, milyen lehet
az a Katona Klári-anyag, amiért érdemes lenne dolgozni.
Gondoltam, legyünk túl a legnehezén.
Amit addig tőle hallottam, az nekem arról szólt, hogy adott
egy kivételes hang, egy elképesztően erős színpadi jelenlét
(egyetlenegyszer, egy közös, élő tévéadásban hallgattam
közelről – takarásból, egy nem túl különleges dalt énekelt
nagyon-nagyon hatásosan), adott egy hihetetlen előadói
képesség, de magát a hangképzést, az éneklés technikáját vagy
nagyon rosszul tanították, vagy egyszerűen nem is tanulta.
Elmondtam. Kicsit félve, hogy megbántom, de nagyon
eltökélten, mert biztos voltam az eredményben. Hogy elvinném
az énektanár Sík Olgához, ha tényleg van kedve a nehéz
munkához, kezdhetnénk ezzel. Lárika azt kérdezte – mikor?
Elballagtunk Olgi nénihez, jó ötlet volt, rögtön, jól láthatóan
bírták egymást, egyből neki is kezdtek, pár perc múlva Olgika
finoman jelzett, hogy jó lenne, ha most eltűnnék. Ki is kísért, és
az ajtóban annyit mondott, egy fél év múlva meghallgathatod a
kislányt.
De nem kellett annyi. Olgi néni jóval hamarabb telefonált –
kész vagyunk, jöhetsz. „Kapaszkodhatsz, Gabika, azt írsz, amit
akarsz, mindent el tud énekelni.”
Persze mi nem vártunk a jelre, már rég szóltam Dusánnak,
hogy vágjunk bele, az inspiráció jött így is, nem voltak
kétségeim.
Elkészültek a dalok, próbáltunk sokat és keményen, sorokat,
szavakat, Lárika nem kímélte a hangszálait, olyan átéléssel
próbált, hogy állandóan azt éreztem, borzalom, hogy még nem
a stúdióban vagyunk, már most úgy énekel, hogy mindent
rögzíteni kéne.

(Ezt kivitelezni akkoriban legjobb esetben egy kazettás magnóval

lehetett, valamennyi tanulmányi felvétel nyilván készült is, de a
stúdióban ezeknek technikailag semmi hasznát nem vehettük
volna.)

Nem volt meglepetés, hogy ennyire intenzív,

átszellemült betanulás és próbák után az igazi
felvételek bivalyerős előadásmódján nagyon is
hallatszik (én hallom), hogy az énekesnő nem a Klikk

kottát és a szöveget „adja elő”.

Nagy szavak ezek, csak nem tudok helyettük másikat.
Volt minden, kőkemény gürcölés, gyerekes öröm és felnőtt
könnyek, végtelen kimerülések és feléledések, viharok is voltak,
de a hajónk repült.
Amennyire „okos” szövegek kerültek a Zorán-lemezekre, úgy
belefurakodtunk Dusánnal a Lárika nevű énekesnő hangjába,
képzelt bensőjébe, róla szóltak ezek az érzelmeket vissza nem
fogó dalok, túlszaladtunk a hatáskörünkön, vagy is inkább bele,
rendesen.
A kérdés, hogy mi születik előbb, a zene vagy a szöveg, valamikor
régen ingerültté tett, mert azt gondoltam, ezt nem lehet
megválaszolni, mert ha azt mondod, hogy kérem szépen, ezer módja
van annak, akkor csak tovább kérdeznek.
Én azt hiszem, hogy az az izgalmas, hogyan jut el egy dalkezdemény
addig, hogy kiengedd a kezedből.

Omegás koromban komoly prozódiajavítási gyakorlatra tettem szert,

anélkül hogy egyetlen dalszöveget is végigírtam volna, akkor is, ha a
dal témáját vagy az első sorokat készen vittem.
Ez volt a zenekari rend, Laux megmondta, ez így lesz, és Ancsa is
megírta nekünk egy szigorú „belső” levélben. És én ezt rendben
találtam. Bár semmi bajunk nem volt egymással, én nem szerettem
volna az S. Nagy-istállóba kerülni. Verebest már eleve más dolgok
izgatták, épp a Színművészetin kezdett, s nem mellesleg Laux
elgondolásai legtöbbször működtek is.
A dalszövegírás nem minden költőnek menne jól, van benne egy nagy
adag „szakma” is, ami nem teszi egyszerűvé a dolgot. Talán csúnyán
hangzik, de fölül kell emelkedni a költőségen, és alkalmazott műfajú
társsá szegődni a zeneszerző mellé.
Van költő, aki tudja ezt, az én praxisomban PNL, Varró Dani, és van,
akinek nehezen ment, mint Fejes Endrének, de akkor jött Dusán, és
helyrerázta, amit kellett. (Jó estét nyár…)

A született szövegíró nem mondja magáról, hogy ő költő, sem azt,

hogy ő verseket ír, akkor se, ha a dalszövegeit netán kiadják
nyomtatásban is. A költő pedig attól még költő marad, hogy
dalszöveget is írt.

A PRÓBA. „B”-TERV

Pár héttel a bemutató előtt Bachman Gábor felhívott, hogy ha

látni akarom a díszlettervet, ők készen vannak. Bachmannal a
filmgyárban meg máshol is össze-összefutottunk, nagyon
tetszettek a dolgai, néha elbeszélgettünk. Rajk Lacival csinálták
kettesben, őt is ismertem korábbról futólag, néha feltűnt
koncerteken. Örültem, hogy ők kapták a megbízást Mihály
tanár úrtól. Galamb utca három. Tudtam, mit jelent ez a cím,
egy másképp gondolkodó gócpont, ott lakik Rajk, a legenda
szerint – ami nem legenda volt – a szemben lévő házak
valamelyikéből figyelték a lakást és a kaput is, nyilván le is
hallgatták, de ő nem izgult különösebben. Azt is tudtam, hogy a
bemutató idején már rég a bandával turnézunk az NDK-ban, s
mire hazaérünk, az operai szezon véget is ér.
Szerettem volna legalább a díszlet makettjét látni. Volt egy
érzésem, hogy a TV mint „koproducer” még hallatja a szavát
díszlet ügyben, maga a tanár úr említette, hogy a tévések
kiakadtak a választásától, hogy miért kellett két, művészileg és
politikailag is „ennyire alternatív” figurát megbíznia. Tanár úr
bejött a stúdióba meghallgatni az addig elkészült zenéket,
egypár dolgot helyrerakott, mondhatom nehéz vizsga volt, de a
jóindulata és a humora sokat segített mind a kettőnknek. Még
mindig nehezen fogtam fel, hogy az Operaház főigazgatója
lektorálja az etűdjeimet, és ő nagyon határozottan, tűpontosan,
de hihetetlen eleganciával mondta el, mit gondol helyesnek, és
mit csinálna másképp. Egyáltalán nem arról szólt ez a két óra,
hogy a maestro leoktatja a még csak nem is növendékét,
egyszerűen dolgozott velem. Végül is volt egy zeneszerzés órám!
Közben telefonált párat, mikor visszaült, sóhajtott, hogy
ebben a szűkre szabott időben még a díszlet miatt is lesz egy
komoly csata – hát, majd meglátjuk.
A megbeszélt időben a Galamb utca háromban a Rajk-lakás
ajtaját résnyire nyitva találtam, kopogtam, újra kopogtam, de
semmi válasz. Kicsit beljebb nyomtam az ajtót, beköszöntem,
csend. Ekkor a lépcsőn felért egy nagydarab, szakállas srác,
látásból ismertem, de nem tudtam, honnan. Be lehet menni
nyugodtan, mondta, és be is ment. Én mögötte. Az előszobában
balra volt egy parányi helyiség, egy nyomtató, vagyis
sokszorosító állt benne, alig fért el. Benn, a kicsi szobában, az
íróasztalon állt a makett. Hirtelen nem tudtam, bemenjek vagy
sem. A srác kivett egy csomó nyomtatványt a gépből, betette a
méretes bőrtáskájába, és elment. Az ajtóban köszönt Rajknak,
addigra felért ő is. Betessékelt, bocs, mondta, íme. Az ablaknak
tolt íróasztalon állt a díszletmakett, meglepetésemre nem csak a
színpad, a nézőtér is. A maketten nagy félkörben egy csomó fa
fogta közre a színpadot, kétoldalt lejöttek a nézőtérre. Fura, de
impozáns látványterv volt, jócskán hagyott helyet a táncnak, és
– legalábbis én – nem láttam benne semmi aktuális politikai
üzenetet, amiért utóbb a tévéseknek fájhatott volna a feje.
Ekkor húzta elő Rajk a „B”-tervet, azon a fák kimentek az Erkel
Színház elé, a Köztársaság térre, csakhogy fordítva kellett nézni:
a fák – a kálvária stációi – a térről, a pártháztól vezettek a
színpadra… Ez kicsit keménynek bizonyulhatott, s így már
nyilván könnyű volt belekötni. A két művész neve eleve gond
lehetett, később azt hallottam, hogy Aczél-szinten dőlt el, hogy
nem, ez a díszlet nem mehet. A tévések által elsőnek ajánlott
díszlettervezőt viszont Mihály András utasította el.
Végül úgy indultam az NDK-ba, hogy nem tudtam, mi a
döntés.
A próba parádés szereposztásban ment, az Operaház
legnagyobb sztár táncosai vitték a fő, de még a nem fő
szerepeket is, Pongor Ildikó, Metzger Márti, Dózsa, Keveházi,
Szakály, Eck Imre…
Nem csoda, hogy közel negyedmillió néző látta, én úgy
tudom, valahol a száztizen-valahányadik előadás után vette le
műsorról az Operaház későbbi vezetése. Az akkori Erkelbe jóval
több mint kétezren fértek be, és hozzá a pótszékek, szóval jó
sokan ünnepelték a táncosokat.
A próbát ’83-ban, húsvétkor egyszerre sugározta közös
műsorban a magyar, a görög és az ausztrál tévé. Külföldön is
ment, egyszer azt olvastam, Amerikában is, részleteket nem
tudok, mert engem nem értesítettek, gondolom, az amcsik
ábécésorrendben próbáltak szerződést kötni. Bachtól nem jött
válasz, azután engem már nem is kerestek. A darabot
repertoárra tűzte a nagy múltú Leningrádi Kirov Balett is, ami
komoly társulat, így aztán ez dicsőség is volt a javából. Persze
rengeteg leningrádi LGT-rajongó elment, hogy megnézze, jöttek
is a levelek a zenekari postafiókba. De ez már a három nagy
szovjet turnénk után volt, s valahogy nem moccant bennem a
kalandvágy, hogy újra elinduljak a Szovjetunióba. Pedig érdekes
lett volna látni, hogyan táncolják a Kirov világsztárjai, s hogyan
reagál a darabra a szovjet közönség, ami aztán a hagyományos
komolyzenei és balett-teljesítményekkel meglehetősen el volt
kényeztetve.
1999

Még ki sem hűlt a zongorám Alföldi A viharja után, mikor a

szombat esti premiert követő hétfő reggel Marton telefonált:
Adok valakit, Gabikám. – Szia, Pici! – Eszenyi volt.
– Piciii, ugye az én Shakespeare-emet is megcsinálod?
Huh. Ekkora vihar után járna egy kis csend – gondoltam, de
titokban nagyon örültem. A Sok hűhó? Hát persze. Boldogan.
Naná.
De csak hallgattam, végül is az ember szereti, ha
megfontoltnak hiszik, nem ugrik első szóra, ráadásul elég ritka,
hogy fiatal rendező nem a saját generációjabelit válogat be a
csapatába, ami azért nem rossz érzés. És a Robi után az Eszenyi
is?
Hümmögtem, hümmögtem, mint aki most méri fel világot –
pont egy ilyen színésznőnek –, biztos vihogott magában, de azt
mondta: Piciii, nekem nem kell olyan sok zene, mint a Robinak!
Naná! Most még nem, majd menet közben. Ismerlek,
mindannyiotokat, de sebaj, ezt is szeretem bennetek,
jómadarak.

Pár hónappal korábban a nálam sokkal fiatalabb Alföldi Robi

odaállt elém, és azt mondta: „Pici bácsi, csináld meg velem A
vihart!”
Robi akkor túl volt egy csomó nagy port felverő rendezésén,
amiket én nagyon szerettem… Húúú, ez izgalmas, ez nagy
mulatság lesz. Parádés szereposztás játssza be majd Kentaur
őrületes tereit, néha kicsit vigyázniuk kell, mikor a Víg színpada
néhány métert felemelkedik – ilyenkor a legboldogabb az
igazgató meg a gazdasági igazgató, a főmérnök, a
munkavédelmis és még néhányan. Már majdnem ötven éve
dolgozom színházban, de még mindig csak alakul bennem a
kérdés: egyszer – majd – mikor kerülhet annyiba a zene, mint a
díszlet? Legalább egyszer, mondjuk egy nagyon zenés darab
esetében?
Igaz, ami igaz, addig azt hittem, milyen jól bírom a munkát,
eleinte nem tudtam, hogy Alföldi a végén már körülbelül
hetven perc zenét akar, ráadásul minden jelenethez más
stílusban, más hangszereléssel, más korból – őrület volt, amit
csinálni kellett; a végén már jobbnak láttam nem hazajárni:
befészkelődtem a harmadik emeleten egy szobába, egy fél
stúdiót cipeltünk be oda, de elkészültem időben, és nagyon
izgultam, hogy: na, most hogy működik ez a dolog? Az egészet
egyben megmutattam Robinak meg az ő fiatal csapatának. Vége
volt – ölelgettek, ütögették a vállamat, és akkor bizony én
nagyon-nagyon boldog voltam – azt is mondhatom, hogy sokkal
jobban meghatott ez a dolog, mintha öreg professzorok
megdicsértek volna…
 Alföldi-premierajándék

RENDEZŐI UTASÍTÁSOK
A ZENESZERZŐNEK

– Vadat! Vadabbat! Nagyon vadat!

– Dúúús legyen!
– Ez itt egy… egy hollywoodi filmfinálé! Emelkedik, emelkedik!
– Neeeem! Giccsesebbet, sokkal giccsesebbet!
– Miért? Most legalább írhatsz diszkót! Még egyet! Olyan
technósat, jó?
– Na, itt legyen az a kuplé, amiről beszéltünk. Na!
 – Ott fönn, a levegőben, a hintán, az egy szabályos opera
tercett!… Kell, naná! Recitativo is kell! Mért kell ezt kérdezni?!
– Picibá, a Szellemzenekar lehet, amilyet te akarsz, csak
kurvajó legyen! Induló! In-du-ló! … Na! … Zsike trombitáljon, ő
legyen elöl!
– Te, Picibá, a kutyáknak is kéne zene, találj már ki valamit!
– Vadat, félelmetesebbet! Vadabbaaaat! Jóóóó! Jöhet a
menüett!
– Vadabbat! Ez egy vihaaar!!!

Vihar-harmonika Kentaurtól

A Sok hűhó olvasópróbája. A hosszú asztal körül a parádés

szereposztás. Eszenyi az első jelenetről beszél: vidéki udvarház,
minden szereplő a színen, és: mindenki kezében egy
körtemuzsika – azt mi okarinának is hívjuk –, és játszik egy dalt.
Biztos érdeklődve néztem rá, a tekintetünk összetalálkozott.
– Majd megírod – mondta halkan, biztató hangon, és
lapozott.
– Ők nem tudnak okarinázni – súgtam oda.
– Majd megtanítod őket – súgta vissza.
– Én se tudok okarinázni – súgtam még egyet, de a vita már
lezárva.
Második jelenet.
Tényleg nem most van ennek itt az ideje. Már megcsináltunk
egy hevenyészett zenelistát – a próbák alatt az egyfajta térkép,
ami alapján a zeneszerző dolgozik, és amitől a rendező lehet,
hogy eltér. Abban nem esik szó körtemuzsikáról, s főleg nem
harminc darabról, amin harminc színész körtemuzsikál. Egy
pillanatra felrémlett a kérdés, hogy honnan vesz szegény Öti, a
kellékes harminc körtemuzsikát, még ha okarina néven is.
Magyarország akkor még nem teljesített jobban, szerintem
magyar bolt olyant hétévenként kettőt ha rendelt. Az
olvasópróba megy tovább. Én egy rövidfilmet nézek.

Öti vár. Az eladó, szék tetején állva, az egyik felső polcon talált egyet,
megpróbálja lefújni róla a port, nem sikerülhet, mert az már rég
rágyógyult az okarina agyagból égetett kis testére. Még egyet ráfúj,
már kissé türelmetlenül, erőből – még sose sikerült ilyet eladnia –, és a
levegő utat talál. Csúnya sipító hang szólal meg. – Ez az! Ez jó lesz –
mondja Öti –, egy már megvan!
Folyik a felolvasás, de még nem tudok figyelni, újabb
filmszkeccs megy: négy színész már jelmezben: Bárdy, Tordy,
Reviczky és Kállai Feri bácsi okarinázik a fiatal rendezőnő
borostyánnal befuttatott ablaka alatt, és éneklik – még kicsit
bizonytalanul:

„Óh, fenséges Modéra!

Taníts meg minket az ok-karina fortéra,
Mert mi csak piano tudunk ok-karinázni,
(Már) benn ül a közönség, rá fogunk fázni.”

„Ilyenek voltunk.” Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Szünet van.
– Te, Enci! Egyetlen okarina önmagában olyan kurva hamis,
hogy le a kalappal! Har-minc ok-ka-ri-na? S azokon harminc
okarinázni nem tudó színész játszik majd? Biztos, hogy ez a
darab úgy kezdődik, ahogy te szeretnéd…?
 Egyelőre nem azt éreztem, hogy ez a csöpp csata meg volna
nyerve. A Viharból „megmaradt” zenebarkács szobám felé
igyekeztemben a titkárságon kértem egy üres plakátot, és a
hátuljára vastag filctollal felírtam: OKARINÁZNI NEM TANÍTOK
ÉS NEM IS TANULOK!!! Amilyen nagy betűkkel csak kifért.
Kitűztem a „stúdióban”, és nekiláttam a „többi” dolognak. A Sok
hűhó is jó nagy munka lett, szépen duzzadt menet közben –
ahogy azt sejtettem is –, de imádtam minden percét. A Kornis-
fordítás nagyon működött, Eszenyi és a színészek nem
különben. Persze a vége felé már megint benn-benn maradtam,
volt, hogy hajnalban a hatos nyitásra átmentem a Lukácsba
egyet szaunázni, aztán vissza a Vígbe, ki a polifoamot,
nyekkentem egyet, fél tízkor már rázogatott az ügyelő: Lejössz?
Mi ott lenn, a földszinten – tudod –, van ott az a színpad. Mi
elkezdenénk. Épp az új zenéidet fogjuk meghallgatni. Lejössz te
is?
Odalenn Eszenyi mosolyog ezerrel: Picibácsi! Hogy vagy?
Fotó: Benkő Imre
KéPZeLT R i PoRT

Jó cím. Azt gondolom, a cím fontos dolog, legyen pontos, legyen jó

ritmusa, legyen jól kimondható, segítsen a közönségnek. Mit
mond Déry? „Képzelt” riport… Ez a későbbi viták fényében igen
fontos jelző.

Az olvasópróbán ültünk a Házi Színpadon, a darabot már

jóformán kívülről tudtam, nézelődtem. A színészek ceruzával a
kézben jelölgették a szerep szerinti mondataikat, akkor még
nem tudtuk, hogy egyszer majd lesz színes szövegkiemelő. Volt,
aki aláhúzta, volt, aki körülrajzolta a saját mondatait.
Nézegettem őket, a főbb szerepeket játszók többnyire egy
ötössel voltak idősebbek, mint én: Tahi Tóth Laci, Koltai Róbert,
Szombathy, Kovács Pista, Balázs, Oszter, Ernyey, Nagy Gábor.
Lukács és Kern csak pár hónappal. Ez volt az első találkozás, és
ez volt életem első „hivatásos” olvasópróbája. Marton sorban
bemutatott mindenkinek. Ismertem őket filmekből, színpadról,
a tévéből, kit inkább, kit kevésbé.
Marton pár hónappal korábban a Berlin söröző
kerthelyiségébe hívott, telefonon. Ott várt, kezében a Képzelt
riport első példánya.
Ismerkedtünk, beszélgettünk, felolvasott valamennyit a
darabból, pontosabban az első felvonást, meg-megálltunk,
mondott közben ezt-azt a pillanatnyi elképzeléseiről, de a darab
akkor ott, első hallásra nem volt igazán meggyőző.
Megértettem, hogy Déry elolvasta – először amerikai lapokban,
aztán asszem a Sternben vagy a Spiegelben? – németül
lényegesen jobban tudott (forrás: ő) – az altamonti Rolling
Stones-koncerten történtekről szóló részletes cikket, és ez –
mondjuk úgy – megmozgatta a fantáziáját.
Évek alatt lassan kiderült, hogy a Déry által majdhogynem
egy az egyben lefordított és a regénybe beillesztett néhány cikk,
tudósítás eléggé egybehangzó amerikai forrásokra és nem kevés
dokumentumra támaszkodik, melyek – továbbra is úgy tűnik –
azóta is hitelesnek tekinthetők. Ezekből mi akkoriban szinte
semmit se láttunk. Déry ebbe a kaotikus, még Amerikában is
milliókat felkavaró egyéjszakás történetbe csomagolta be azt,
ami őt igazán érdekelte, egész pontosan, hogy mi lesz azokkal,
akik elmentek, akik így vagy úgy, ’45-ben vagy ’56-ban vagy
azután itthagyták Magyarországot.
A háttérsztori erős volt és durva, nagyon dolgozni se kellett
rajta, volt benne minden, ami az akkori Kelet-Európából nézve
távoli, egzotikus és elrettentő. Rolling Stones, négergyilkosság,
meztelen nő, Hells Angels, kábszer, abból jó sok (mint
akkoriban a fesztiválokon). Hozzá valamennyi bibliai utalás (a
Kígyónő), pár sornyi idézet latinul, hol költői, hol meg némileg
erőltetett párhuzamok a Pokol Angyalai és a magyar nyilasok
között.
De a két főhős története nagyon valódi és nagyon erős.
 Pós Sándor, akit rádiós rendezőként futólag ismertem, ebből
készített egy dramatizált változatot, ami kacskaringós úton
jutott a Vígbe. Egészen precízen: egy körrel korábban a
Nemzetinek ajánlotta fel a darabot, de ott nem kellett.

1972. AUGUSZTUS

Ültünk Martonnal a Berlin söröző kertjében, velem szemben a

Vígszínház akkoriban igencsak megviselt épülete. Valahogy,
valamilyen szavakkal kinyögtem, hogy ez a darab vagy inkább
darabváz érdekes, de nem olyan jó. A beleolvasás, a beszélgetés
alatt végig piszkált valami, és talán ezért mondtam úgy, hogy
egyelőre nem fogott meg. Mondtam, hogy mit nem értek, mit
furcsállok, de nem az volt a szándékom, hogy őt lebeszéljem
arról, amit meg akar csinálni, csak a kételyeimet soroltam,
miközben szó szerint hallottam magamban a Menni kénét. Talán
ha két hónap választott el az angliai Lincoln fesztiváltól, ami az
addig legnagyobb európai buli volt, ahol eső és sár volt, ott volt
az angliai Hells Angels küldöttsége, egyszerre söröztünk a
zenészsátorban Rory Gallagherrel, Buddy Milesszal, két
asztallal mellettünk ült Jagger szépséges Biancája, káosz volt,
fáztunk, nem játszottunk rosszul, de nem is igazán jól – azt is
helyre kéne billenteni –, éjjel bokáig sárban hallgattuk a Beach
Boysokat – egyszerűen haza akartam hozni egy igazi, hatalmas
rockfesztiválélményt.
És nyilván még dolgozott bennem a Verebes-féle
gyerekszínházunk megmaradt jó emléke is. Színházat csinálni.
Naná. Nem nagyon tetszett, amit hallottam, de közben meg már
döngött egy dal a fejemben. Marton, aki a monológom közben
láthatóan el-elgondolkodott, néha meg jeleket írt a példányba,
itt közbevágott: hát akkor dolgozzunk rajta! Még egy kicsit
dumáltunk: levezető egy semmit el nem döntő beszélgetés
végén.

OKTÓBER
A Vígben – a dramaturgián – Radnóti Zsuzsa szobája lett a
főhadiszállás. Hihetetlenül finom érzékkel, türelmesen, szinte
észrevétlenül terelt a darab „megzenésítése” felé.

Radnóti Zsuzsa. Vígszínház. Dramaturgia.

Fotó: Danis Barna

Ha azt látta, hogy megtorpanok, vagy elment a kedvem, a

vitákban sokszor állt mellém, egyszerűen csak mert kíváncsi
volt, milyen lehet egy kívülről jött emberrel kipróbálni
színházban szokatlan vagy új dolgokat, pedig ott volt a
nyakában A holtak hallgatása. Egyre jobban érdekelt ez a
munka. Martonnal főleg nálunk dolgoztunk, magnóra vettük a
zenés jeleneteket [A következő napon Deák Rózsa rendezőasszisztens megpróbálta

kibogozni a zongora – ének – próza káosztercettből, amit lehetett, legépelte, s leadta a

dramaturgián.], elég jól kitaláltuk a dalok helyét, tartalmát, a

jelenetekhez kapcsolódó sorokat, de kicsit túlontúl óvatosak
voltunk, és most már azt gondolom, viszonylag „kevés” a zene a
darabban. Csak hát (legkevesebb) két hályogkovács dolgozott
egy műhelyben…

O LV A S Ó P R Ó B A

Összeáll egy mindenkori egyszeri csapat. Ez lesz az első érintése

a példánynak, ami a következő 6-8 hétben majd annyi gondot,
örömet, kételyt, vitát hoz, mielőtt már kissé vagy nagyon
elrongyolódva az öltözői fiókba kerül.
Amit a filmesek forgatókönyvnek hívnak, az a színházban „a
példány”.
Ilyenkor a színész, de persze mindenki más is arra kíváncsi,
milyen az új darab, ha pedig ismert színművet olvasunk: na, mi
lett belőle? Átírták? Hogyan? Jaj, ne! Tényleg ballonkabátban és
pulóverben játszunk Shakespeare-t?
De a fő kérdés mindig ugyanaz: milyen az Éééén szerepem???
[És milyen a többieké?]

Lassacskán mindenki elfogadja, hogy ha tetszik, ha nem, ez

lesz a felállás.
A rendező kíváncsi, hogyan fogadják a felolvasását? Vannak
jól „olvasó” rendezők, és vannak, akikbe szemernyi színészi
képesség se szorult. Ha ők megpróbálnak „előjátszani”, az sok
kárt okozhat már az első nap.
Olyan is van, hogy nem a rendező, hanem egyből a színészek
olvassák fel a darabot.
Van színész, aki jól blattol, van, aki kevésbé, az olvasópróbán
használt hangsúlyok sokszor visszaköszönnek a későbbi
próbákon. Ez vagy jó, vagy baj.
Van, aki nagyon lassan építi fel a szerepet, szinte éhes az
instrukciókra, és könnyen változtat, ha a rendező azt kéri. Van,
aki tapodtat se mozdul az első elképzelésétől, vagy mert nem
szeretne, vagy mert nem képes.
Olvasópróba közben, a zongoránál ülve, jól megfigyelhető,
hogy egy darab vagy annak bizonyos részletei mennyire
másképp szólalnak meg a színészek hangján, mint ahogy addig
magadban, belül hallottad. A színészek más színeket dobnak a
vásznadra, és meglehet, hogy jobb lesz a kép, vagy új dolgokat
tudsz meg a saját munkádról. Az olvasópróba az első lecke,
hogy megtanuld, nem csak a te elképzelésed szerint létezhet,
amit leírtál vagy lekottáztál. Nem csak az a verzió létezik,
ahogyan te mondanád vagy szeretnéd visszahallani.
S ez előrevetíti, hogy ha a darabod életben marad, majd
hányféleképp gondolkodik róla rendező és színész.
Én úgy gondolom, hogy a hibákat, a rosszul mondott, énekelt
sorokat, mondatokat rögtön a legelső alkalommal korrigálni
kell, mert ha úgy hagyjuk, előbb-utóbb rögzülnek. Van, akinek
ez a módszer nem jön be, mert türelmetlenséget sugall, de ha
egy rosszul mondott végszóra, egy rossz hangsúlyra felel a
másik színész, akkor az ő reakciója se lesz tökéletes – s már van
is egy kis vacakság, amit viszünk magunkkal tovább. Próbáról
próbára. Valami csúszik széjjel. És kezdhetsz gondolkodni, mitől
nem működik a jelenet vagy akár a következő se.

Ha egy zenekar dobosa a mutatós átvezetések végét rendre elsieti,

összerántja, és a zenekara ezt képes megszokni, akkor az ominózus
taktusok végére mindenki jól belehúz, s a 4/4-esnek tervezett sor
végén 3 7/4-es taktus lesz. És a csapat még „együtt” is játszik… Szarul,
de teljesen „együtt”. (Az egyfajta szakmai minősítés, hogy „jól együtt vannak” –

„nincsenek együtt” – „szanaszéjjel vannak” stb.)

NEW YORK, NEW YORK

2019. május 18-án kezdődött A padlás olvasópróbája New
Yorkban. A „reading”.
Egyáltalán nem hasonlít a mieinkre. A színészeket kizárólag
erre a célra válogatják, majdnem biztos, hogy mire egy darab –
ha egyáltalán – eljut a színpadig, egyikük sem lesz a csapatban.
Ez nem egynapos program, mint itthon, nem asztal körül ülünk,
a próbaterem egy részét kinevezik „színpadnak”, a sarokban
két Roland pianínó. Ilyenkor díszlet, jelmez, kellékek még
nyomokban sincsenek, az egész reading a meglévő anyag
kipróbálását szolgálja: hogyan működnek a jelenetek, a dalok.

Az 8th Avenue és a 35. utca sarkán, a Pearl Studiosban az 1214-es

volt a mi próbatermünk. Az épületben az ajtókon vastagon
szedve, keretben a produkciók címei. A folyosókon mindenfelé
táncosok (dresszben, melegítőben, tánccipőben), énekes-színészek
(ők halkan skáláznak, dudorásznak, emiatt senki nem görcsöl)
várakoztak – főleg a földön ülve – az egy-egy darabhoz, filmhez,
produkcióhoz tartott meghallgatásokra, szólításra várva. Ezt a
világot ismerhetjük – főleg amerikai – filmekből, de most egy kész
tanulmány volt élőben végignézni az emberek arcát, mi minden
derülhetne ki, ha mögé látnál, hányadik nekirugaszkodás ezen a
héten, az öregedők, ahogy váltakozó tekintettel méricskélik a
fiatalokat. De igazán szívszorító az volt, ahogy napról napra
többször is keresztülsétáltam – néha botladoztam – a földön ülő
újabb és újabb várakozók között, egy csomóan barátságos, afféle
üdvözlő mosolyt küldtek, volt, aki kicsit intett is. Azt
gondolhatták szegények, hogy (ránézésre, a koromnál fogva)
lehetek az egyik producer vagy nagyfiú, akár pont az, akihez
bejutandó, itt ülnek órák óta.
(Lehetne „A kiszolgáltatottság” című helyzetgyakorlat.)
A hivatalos adatok szerint New Yorkban ötvenezernél több
regisztrált színész, táncos, színházi ember él, és vár szerepre,
munkára, és reménykedik, gyakorol, diétázik, jár
meghallgatásról meghallgatásra. És eközben bármilyen melót
elvállal, főleg pincérkedik.

A próbatermünk „színpadán” egy adott ülésrendben elhelyezik

a székeket és a kottatartókat (kellenek, mert a szakszervezeti
szabályok azt is meghatározzák, milyen súlyú példányok – a
szövegkönyv – mennyi ideig lehetnek a színész kezében, s
persze a legszigorúbban betartatják az óránkénti tíz perc
pihenőt, és sorolhatnám). A legelső próba első félórája a
szakszervezeté, mikor is oktatást tartanak a színészek számára
– legyenek bármennyire is tapasztaltak, s már hallhatták
ugyanezt tucatszám – (a Herceget és a Témüller szerepét
próbáló két színészünk minden este a Broadwayn játszott, s
még a legfiatalabbaknak is volt múltjuk, nem is érdektelen) –,
hogy mik a jogaik, stb. Ezen az eligazításon a produkció
egyetlen „más” tagja sem lehet jelen. A végén megválasztanak
egy bizalmit, akinek a személye titokban marad. Ha probléma
vagy panasz van, ő értesíti a szakszervezetet – Actor’s Equity –,
amivel nem érdemes ujjat húzni, mert elképzelhetetlenül erős.
Szabályokat hoz, engedélyez, és százféle tiltással élhet.
 A színész előre megkapja a példányt, ha úgy érzi, ideje-kedve
van, felkészülhet az anyagból, de nem kötelező. Az első két
napot a dalok betanulására fordítják. A két zongoristánktól
egyáltalán nem kerülgetett az ájulás – bár az életrajzaik szerint
mindkettejüknek volt már többször is dolga a Broadwayn is. A
produkcióban egyikük a Musical Director (MD): zeneigazgató, a
másikuk pedig az Assistant MD címet viselte. Mivel több zenész
nem volt a próbán, ezek elég magas rangnak tűntek.
Viszont a színészek egytől egyig úgy olvastak kottát, hogy
csak tátogtam. Jelenetről jelenetre ment a próba, már az első
héten ugyanúgy megcsúsztunk az idővel, ahogy az a világ
bármely más pontján megtörténik. De New Yorkban? Azt
hittem, ott ez nem fordulhat elő.
A dalszövegek fordításai tetszettek, de a prózai jeleneteké
nem, a dramaturgiai változtatások végképp nem, és a próbák
alatt egyre kevésbé. Sőt.
A produkciós főnök türelemre intett, és én türelmes voltam.
Csak nem tetszett a fordítás. Meg a dalok zongorakísérete.
Felhívtam Dusánt. Azt mondta, ha tud, a második hét végére
kijön. És türelemre intett. Be kellett lássam, hogy a szisztéma
számomra ismeretlen, hiszen az egész folyamat a „fejlesztésről”
szól. Ami az európai színházakban a dramaturgok munkája, az
New Yorkban ilyen módon történik.
A színészeink csodásan énekeltek, és hülyeségeket beszéltek.
A második hét végére kiderült, hogy nagyjából igazam van,
és elkezdődtek a megbeszélések egy újabb fordításról. Mindenki
nyugodt volt – rajtam kívül –, mert bár tényleg rengeteget
tanultam – a hibákból, tévedésekből aztán lehet –, de egyáltalán
nem örültem, hogy nekem lett igazam.

Amúgy a legnagyobb lecke az volt, hogy abban a világban se

szeretik, ha azt mondod, amit gondolsz, de ha ezt
társasjátékként kezeled, egész szórakoztató.
Pedig valamennyire tudtam már, csak elfelejtettem
használni: Ne értsünk a másik munkájához, akkor se, ha rosszul
csinálja, mert megsértjük!
Ha így teszel, azt is megsérted, aki beválogatta őt a
produkcióba!
Csak csinálod a bajt.
Vannak pillanatok, produceri megbeszélések, amikor szabad
ilyeneket mondani, de azt ki kell várni.
Addig meg tartsd be a „szabályokat”, akkor is, ha közben
romlik az „áru”…

Én alig találkoztam olyan színházi emberrel – nem színészre

gondolok –, aki nem azzal kezdte, hogy tudod, ez Amerika, ez
egész más, látod, itt a Broadway, itt mindent másként csinálunk.
Közben elmondja, hogy milyen szép a darabod, oda van a
zenékért, „de itt minden egész más”. (Egy kicsit bujkált bennem
a mosoly, hogy ezt hallgatták-e azok az eredeti alkotók, mielőtt a
nagyon jó és sikeres európai filmjeiket – nemegyszer jóval
gyengébben – meg-amerikai-remake-elték az „itt mindent
másképp” csinálók.)
 Egyvalaki viszont nagyon helyes és szerény volt. Neki volt is
mire… Két barátom vitt el hozzá. B. Z., akinek a cége többek
közt a Rolling Stones és Sting dolgait „pénzügyi igazgatja” –
keveseknek lehet nála nagyobb befolyása a zeneiparban – azt
mondta: senki nem tudja a titkot, viszont minden
kiszámíthatatlan. A Broadwayn tíz darabból hét megbukik,
mert olyan vadállati költségeket produkálnak, hogy minimum
egy, de nem ritkán két telt házas év kell csak a megtérüléshez.
„Ha bármit is tudni akarsz, engem kérdezz – fordult hozzám
mosolyogva –, én most buktam 16 milliót Sting musicaljén”.
Keserűnek látszott az a mosoly. És tényleg. Ha három plakáton
kiteszik, hogy Sting New Yorkba jön, két nap alatt elad
ötvenezer jegyet. A darabját főleg az ő nevével hirdették, de
nem érdekelte az embereket, még úgy sem, hogy egy idő után ő
maga is színpadra lépett benne.
Kispályások a Broadwayn nem hogy nagyot, de dobni se
tudnak, vagyis: ott a nagypályások buknak. (Most, hogy így fejre
állt a világ, és jó eséllyel „minden változni fog”, lehet, hogy ez
is.)
Az egyik produkciós (leginkább gazdasági és operatív)
főnökünk egy beszélgetésben újra és újra elmondta, hogy mit
hogyan kell majd átírni, mit hogyan kell gondolni, mit kell majd
csinálni a hangszereléssel, mondta, mondta. Egy „szakmai”
klubban vacsoráztunk, velünk volt az általa kiválasztott, akkor
épp a legelső fordításon dolgozó ember (később az ő
„adaptációja” kompletten ment a kukába), ő nagyon bólogatott,
helyeselt. Az étterem zsúfolásig tele volt, elegáns, magabiztos
emberek mindenfelé.
– Itt mindenki a „szakmából” van? – kérdeztem. – Ismertek
mindenkit, nem? – Hát persze. De ez csak egy töredéke az
elitnek. – Aha. De mondjátok már meg, ha ennyien értenek
ehhez, miért ilyen kicsi a Broadway, miért nem ér le egészen a
mexikói határig?
Azt hittem, milyen humoros gyerek vagyok, de nem
nevettek.

Azt tudtuk az első perctől, hogy egy Témüller-féle feljelentős

házmesterfigurát alaposan amerikanizálni kell, mert ez a
„tradíció” New Yorkban ismeretlen. Tudtuk, hogy a „Kelet és
Nyugat között” meghatározás macerás lesz, pedig minden
percben, mindenütt Kelet és Nyugat között vagyunk… Tudtuk
azt is, hogy a szilvás gombóc nem létezik Amerikában, mint
ahogy az sem, hogy a nagymama főztje – már az illata is –
szimbolikus dolog, összehozza a családot, és ha a Révész
megmutatja a kezében tartott gombócot, és azt mondja: „Íme a
Föld”, akkor a nézőtéren értik, mire is gondol.

A padlás „lelkét” átmenteni egy másik nyelvbe, egy másik

világba, nem könnyű.
A fordító, az adaptátor (adaptor) a darab mélyében matat,
egy rossz mozdulat, és tönkretesz valamit.
Őt hagyni kell dolgozni, mert ő nyilván egy másik nyelven,
egy másik színpadra tervez.
 Hadd legyen meg a harmadik fordítás is! Megmondták,
legyek türelmes.
Az egész kísértetiesen hasonlított az 1990-es londoni sztori
néhány részletére, ahol egy igazán nagy nevű produkciós cég
akkora fantáziát látott A padlásban, hogy két hónap után már
szereplőket válogattunk (csuda érdekes volt, szuper színészek
jöttek), részvényeseket gyűjtöttek – sikerrel –, már megvolt egy
„röptetési szakember” a Szellemek miatt (persze Las Vegasból).
Mielőtt kiértem volna, elkészült egy csomó demo – az a Simon
Bowman énekelte a Rádiós szerepét, aki a próbateremmel
szemben, a Drury Lane színházban esténként a Miss Saigonban
a főszerepet… Sikerült behúzni a csapatba zenei vezetőnek
(MD) Laurence Romant, aki lehetett volna Román Lőrinc, de
már Angliában született, szóval minden jobb volt a jónál, csak a
fordítás volt gyengécske, meg a dalszövegek is. Ha A padlásban
elénekled azt az angol sort, hogy „All my dreams come true”,
akkor azután már nem érdemes folytatni a darabot, mert két
nagy baj van: ezt a sort eddig 134 769 dalban énekelték el,
viszont sokkal nagyobb baj, hogy aki ezt a sort ebbe a darabba
beleírta, az semmit nem ért A padlásból.
Hétvége volt, de ebben a szakmában – „végre van idő
dolgozni” felkiáltással – aki teheti, gályázik. Elutaztunk a
producer gyönyörű házába (volt az kastély is), és nekiláttunk.
Szombat volt, vettük sorba a tennivalókat. Kérdeztem, hol van
Laurence? Nekem azt mondta, jön.
– Őöö… Laurence nem tud jönni, de jön Thom, aki lehet,
hogy át kell vegye tőle a munkát. Itt még fogott a lecke,
gondoltam, először Laurence-től akarom hallani, mi is történik
itt. Amolyan elgondolkodó képet vágtam. Délután sort
kerítettünk az angol szöveg átbeszélésére. Annyira futottak az
események, hogy azt gondoltam, most vagy soha, én még
egyszer belevágok a fordítással kapcsolatos aggályaim
előadásába, és meg is tettem. Volt, aki bólogatott, volt, aki nem,
igyekeztem diplomatikus lenni, de hát az magyarul se egyszerű,
nemhogy.
Jött a vacsora, a vidéki Anglia, ha elég gazdag vagy hozzá,
nagyon jó vacsorahelyszín. Volt kandalló is – akkora, hogy
járkáltam benne –, a férfiak szivaroztak, beszélgettek, semmi
munka, majd holnap.
Éjjel felhívtam Dusánt – még nem volt egyszerű –, hogy
megkérdezzem, mit tegyünk, menjen egy gyenge fordítás, és
lehet, hogy vacak lesz, vagy inkább semmi. Egyszerre mondtuk:
semmi.
Reggeli után a nagyfőnök azt mondta, megmutatja a
dolgozószobáját. Leültünk. Kinn gyönyörű lovak legelésztek,
volt köztük foltos is, azt szeretem a legjobban. Arra gondoltam,
lehet, hogy okosabb lenne kiegyezni – hátha egyszer én is így
élhetek?
R. rákezdett. Hogy ma még rengeteg dolgunk van, de ez
fontos. Ő egész éjszaka gondolkodott, hogy mi az, ami nekünk
nem felel meg a fordításban. És arra jött rá, hogy ő a hibás, mert
rosszul döntött. De ő nem szokott rosszul dönteni, ezt az élet is
igazolja, úgyhogy nagy esélye van annak, hogy én látom rosszul.
Mondtam, hogy persze, az is lehet.
 És ő nem váltja le a fordítót, és én se tegyem. Ezt hogy érted,
kérdeztem. Hogy mondjam meg, hajlandók vagyunk-e így a
további együttmunkára, vagy nem? Már nagyon izzadt a
nyakam, kicsit más hősnek lenni egy elképzelt beszélgetésben,
meg ilyenkor.
Igyunk meg valamit, mondta R. Itt maradsz ebédre? Tudtam,
mit illik mondanom. Gyorsan, ügyesen csomagoltam, lenn várt
a kocsi, vitt a vasúthoz. Mindenki kijött a ház elé. Úgy
búcsúztunk el, ahogy a legjobb barátok.

Zenés daraboknál, pláne ha ősbemutatóról van szó, az

olvasópróbán többnyire a zeneszerző is ott ül a rendező mellett.
Az adott pontokhoz érve lehetséges, hogy el is játssza a dalt, és
izgul nagyon, vajon hogyan fogadják a színészek az opuszt?
A színészek közt is tud lenni némi izgalom, ki melyik dalt
kapja? Milyen lesz az én dalom?
Jó? Vagy vacak? És megtanulható? És kiénekelhető?
Van, hogy ott ül a jelmeztervező is, esetleg már felmutat pár
vázlatot, de az is lehet, hogy épp megfigyeli a színészeket,
jegyzetel, rajzolgat. Megesik, hogy már ott áll az asztalon a
díszletmakett.

A zongoránál ültem, s ha a felolvasás odaért, ahova zenét

képzeltünk, Marton rám nézett, én meg eljátszottam,
elénekeltem az adott dalt. Pár szó magyarázat járt a dalokhoz, a
példányban már ott volt, melyik szereplő énekli.
 Az olvasópróba végén az volt az érzésem, a darab nem
hengerelt túlzottan, de nem sokat görcsöltem ezen. Próbáltam
kitalálni, milyen lesz dolgozni ezekkel az emberekkel. Vártam a
másnapi, az első valódi zenei betanító próbát.

T Í Z Ó R A , N E G Y E D I K E M E L E T,
H Á Z I S Z Í N PA D

A Víg nem volt zenés színház. Beéneklés? Ki gondolt ilyesmire?

Az ügyelő egyeztette a névsort, és lement a nagyszínpadhoz.
Vagy húsz ember ült velem szemben. Nem ismertem a színházi
szokásokat, úgy kezdtem a betanítást, ahogy zenészekkel
szoktam.
Csak hát túl sokan voltak. Egyetlen olyan másodperc nem
volt, hogy öten-hatan ne dumáltak volna, miközben a Menni
kéne első sorának ritmusát leginkább a bolgár népzenéből
ismerhető páratlan ütembeosztásban hallottam vissza.
Magyarul: hatból öten nem bírtak négy negyedben énekelni.
Rossz helyekre csúsztak rossz hangsúlyok, mint ahogy
félresikerült opera- vagy musicalfordításokban lehet hallani.
És valaki mindig tett valamilyen megjegyzést, ami kisebb-
nagyobb reakciót váltott ki. Mint a gimiben, ahol mindig
megvan az ügyeletes osztálybohóc, akitől el is várja a
produkciót a társaság.
Sokan láthatták a Chorus Line-t vagy jó pár azóta világsikert
aratott amerikai sorozatot, amelyeknek a története a zenés
színpadi produkciók létrejötte körül játszódik.
 No, ez nem az a fajta munka volt, s nagyon másik hangulat.
Mint oly sok más hazai játszótérben, itt is a destrukció volt az
alaphangnem. Ment a viccelődés, poénkodás és főleg a szünetet
nem ismerő pofázás. Nem volt igazán hálás szerep a tanulni,
teljesíteni akaróké, zavarhatta őket a rumli is, de főleg az, hogy
alig ismerték a rock- vagy beatzenét. De a lírai dalok és a
songok sem mentek túl könnyen.
És nyilván furcsa volt egy kintről jött, Klauzál téri
beatzenész keze alatt dolgozni.
Ha nagyon összeszedem magam, három szempárra tudok
visszaemlékezni, akik érdeklődést, biztatást mutattak: Kútvölgyi
Zsike, Egri Márta, Kertes Zsuzsi. Próbáltam megtalálni a hangot.
Nem beszélhettem úgy, mint a rockzenészek egymás között, az
senkinek se lett volna jó. Igyekeztem finomabbra hangolni. Azt
megértettem, hogy a rock vagy beat mint műfaj teljességgel
kipróbálatlan volt a színészek számára, hiszen efféle darab még
nemigen, kicsit pontosabban sohasem volt repertoáron. Ez a
műfaj a Színművészeti Főiskolán nemhogy nem volt tananyag,
de az énektanárok határozottan gyűlölték és ártalmasnak
találták.
A mai Vígszínház fiatal művészei között két-három
zenekarra való, legkevesebb egy hangszeren kiválóan játszó,
nagyszerűen éneklő színészt találunk. De akkor ritka volt még
az ilyen. Nagyon ritka.
 Urbán Tamás fotói, 1973. (Fortepan)

Nem volt rutinom a tanításban, nehéz volt egyszerre vagy húsz,

eltérő képességű emberrel foglalkozni, megpróbálni nem mellre
szívni, amit nem kell – és közben arra koncentrálni, hogy kevéske
idő alatt valami értékelhető eredményt kellene elérni, jaj,
nyakunkon a lemezfelvétel, aztán a bemutató.
És akkor még sok minden más mellett azt sem tudtam, amit
azóta már keservesen megtanultam, hogy: amit nem tudsz
tökéletesen megtanítani még a színpadi próbák előtt, azt már
cseszheted. Jó néhány rendező munkamódszerét ismerem elég jól,
de olyan, aki a színpadi próbák közepette a zenei problémák
megoldására néhány percnél több időt ad a zeneszerzőnek vagy
zenei vezetőnek, no, az csak ezután fog megszületni.

2004-ben elkezdtem egy sorozatot a Házi Színpadon [A Víg

tetőterében lévő, valaha próbateremnek épült játszóhely.] Dalok a színházból

címmel. Összesen százszor játszottam el, a zömét a Vígben, de
vidéki színházakban is. Volt, ahol bérletbe tették, erre büszke is
voltam.
 A színházi dalaim és a hozzájuk tartozó történetek,
színészekkel, rendezőkkel, szerzőkkel való munkasztorik adták
ki a bő kétórás előadást. Komoly koncentrációs gyakorlat volt,
mert az összekötő szövegek nem voltak leírva, és néha a dalokat
is cserélgettem. Nulla esély egy kis szusszanásra, lazításra. A
Házi Színpad miliője semmihez sem hasonlítható. A zongorát a
terem egyik sarkában helyeztem el, s végül minden talpalatnyi
helyet kihasználva 140-150 embert lehetett leültetni. A nézők
annyira közel voltak hozzám, hogy az első sorban ülők
elérhették volna a legfelső billentyűket. Nagyon szerettem
csinálni, de fárasztó esték voltak. Húsznál több dalt játszottam,
és közben meséltem a színházi zeneszerző életéről, a
színészekről, darabokról, dalokról, próbákról, rendezőkről.
Egyszer egy mesélős részben valahogy kiszaladt, hogy: A
színházban a rendező a király. Vannak fontos munkatársak,
elismert, híres színészek, vannak sztárok is, de: a rendező a
király. – Ezt ő is tudja… Csak ő úgy mondja: Isten.
Attól kezdve ez a mondat része lett az estnek. [Ezt a kis csípést

simán megengedtem magamnak, csak kellett hozzá az a harminc év a Vígszínházban.]

1973

A színházi rendet, szabályokat még nem ismertem, a

titkárságon nem gondolták, hogy kellene mellém is egy ügyelő
vagy valaki, aki képes terelgetni a társaságot a próbáimon.
Nekem kellett csendet kérni, rájuk szólni, hogy figyeljenek már,
miközben tanítanom kellett volna. Szar szerep volt, de ez így
megy. Be akartak puhítani, hogy aztán könnyebb dolguk legyen
velem.
Ez nem valamilyen speciális színházi hagyomány, minden
szakmában előfordul, hogy az új fiút szívatják kicsit. (Mi ez a
katonasághoz képest?)
Később láttam fiatal rendezőket, ahogy végigmennek ezen a
hol hosszabb, hol rövidebb tortúrán. A Víg színészeinek
főiskolája, művészdiplomája volt, én meg az LGT-ben
vizsgáztam. A Képzelt riport vezető színészei pont annyival
voltak nálam idősebbek, hogy a főiskolai éveket is beszámítva
öt-hat év előnnyel már mindent tudtak a színházon belüli
életről. Ők már ebben éltek. Működött köztük egyfajta belső
hierarchia, csak azt még nem nagyon értettem, meg nem is
érdekelt. Idegen voltam a játszóterükön, nekik rutinmunka volt
velem ezt éreztetni. Marton egyidős volt velük, nagyjából együtt
végeztek a főiskolán, száz százalékig felkészülve kezdett a
próbáknak (ahogy később is mindig), s már nem volt kezdő,
tudta a dörgést. Évek óta voltak kollégák a Vígszínházban,
mégis kapott rendesen.
Ő később azt írta, hogy a Képzelt riport próbáit ő szúrta el,
eleve rosszul indított, türelmetlen volt. Én azóta is úgy látom, ha
valamit is elszúrt, az az volt, hogy szerepet adott egy-két
(három-öt) olyan színésznek, akiket messziről kerülnie kellett
volna.
Megnehezítette a dolgot, hogy az előadáshoz szükség volt a
Víg szinte minden fiatal színészére, ha köze volt zenéhez, ha
nem. (Akkor a huszonnyolc-huszonkilenc évesek számítottak
fiatalnak, a mai Vígben huszonnégy-huszonöt évesek is már
vezető igahúzók.)
Az sem segítette a munkát, hogy a Képzelt riport szinte
minden jelenetében az összes szereplő folyamatosan a
színpadon volt. Aki az adott jelenetben épp nem játszott, az ott
heverészett a díszletben, ami főleg szalmabálákból és egy sor
kötélfüggönyből állt, vagyis nem sokat takart. Volt, hogy egy-egy
komplett jeleneten át a két-három, épp a színpad előterében
játszó színész kivételével mindenki más csak a fesztiválon részt
vevő „tömeget” alakította, és ez már adta is a semmittevésből
fakadó fegyelmezetlenséget. Akkoriban még nem beszéltünk
színházi „műhelymunkáról”, ezek a színészek a darab minden
percében szerepre, figyelemre vágytak, az, hogy végig a
színpadon kellett lenniük, hálátlan munka volt, egész
jelenetekben tömeget ábrázolni, az azért sokaknak nem
smakkolt. Nem tudom, én hogyan bírtam volna a helyükben,
nekem az volt a kérdés, hogyan bírok velük, hogyan bírom őket.

Másnapra kettéválasztottam a társaságot, a lányokkal kezdtem

az énekpróbát.
Tanultak, figyeltek, kicsit fecsegtek is, de ha szólnom kellett,
azt mondták: „Mi csak a dalról beszéltünk!”
Közben Marton küldött föntre, a Házi Színpadra is egy
segédügyelőt, úgy éreztem, kezdem tudni, hogyan működtessem
a dolgokat. Egész jól haladtunk, bár a lányok közt is akadt nem
is egy olyan, akinek az éneklés nem igazán ment.
 Egyenként fogjuk átvenni a Menni kénét – mondtam. Ettől
kicsit csendesült a zsivaj.
(Erre hajaz az egyik legszellemesebb zenész találós kérdés:
Hogyan lehet lehalkítani egy rockgitárost?… – Elé teszel egy
kottát…)
A fiúk próbája volt.
Taktikáztam. Három-négy főiskolással, statisztával kezdtem,
ők mindig fegyelmezettebbek voltak, ha csak egy-két évvel is, de
fiatalabbak nálam, s ha összeállt egy versszak, együtt gyúrattam
velük.
A „nagyok” hamar megunták, beszóltak, hogy akkor addig ők
kimennek, de én csak annyit mondtam: Nem, most így
tanulunk. Kellett, hogy hallgassák, hogyan szedik fel a szálakat
a többiek, így akaratlanul is tanulják a dalt. Mentem sorban,
aztán hármas-négyes kis csoportokban. Eljutottam a főbb
szereplőkig.
Kértem, hogy valaki kezdje el, legyen az első, sorban,
dalonként, egyenként fogom őket is meghallgatni, mert lassan
ki kéne válogatnom, hogy ki szerepel a lemezen, és ki nem.
Hatásos mondat volt, nem is tudom, mitől mondtam ezt ki
így. A túlélési ösztön vihetett rá.
Arra nem is gondoltam, hogy ennek a mondatnak lesz még
folytatása.

Fogalmam sincs, hogy lett volna-e, netán volt-e jogom a lemezhez

„színészválogatni”. Zenei szempontból biztos, de mert valójában
semmilyen hivatalos megbízást nem kaptam a lemez elkészítésével
kapcsolatban, az, hogy kinek mit mondhatok, hogy kitől mit kérhetek,
vagy netán megkövetelhetek-e bármit is, az teljesen tisztázatlan volt.
A lemezgyár akkor még csak a Víggel kötött szerződést, az LGT-vel
nem. A színházi szereplést és Somló csatlakozásának hírét Erdős úgy
kommentálta Bors vezérigazgatónak, hogy „a Plesszev az Omega után
most az LGT-t is felvobbantja”! Erdős rémesen raccsolt, mindig könnyű
volt parodizálni.
Valaki viszont ezt úgy kommentálta, hogy Erdős szembenállása
logikus volt, de nem miattam, hanem azért, mert nem tudta
megbocsátani, hogy ’56-ban, a Petőfi körös időkben Déry Tibor nyíltan
semmibe vette őt. [Fejes Endre is Petőfi körös volt, és ugyanott Erdőssel ő is

összerúgta a port, így aztán a JÓ ESTÉT NYÁR… lemez se akart összejönni, még találkozni

sem voltak hajlandók, végül egy Várkonyi–Bors különmegállapodás döntött.]

Erről szólt az is, ahogy, egy bő évvel a bemutató után Bors elvtárs az
ominózus „felvobbantós” mondatot el is mesélte nekünk, mikor az
LGT amerikai turnéja előtti utolsó KEK-buli végén bejött az öltözőbe
gratulálni. Néha kiesett a szerepéből… Megtehette… Addigra a Képzelt
riport… és a Bummm! is úgy aratott, mint Filmhíradóban a szovjet
kombájnos.

Mindenesetre a Házi Színpadon elég nagy lett a csend, úgy tűnt,

valamiért a lemezen való szereplés komolyan érdekli a
szereplőket.
Egyikük azt mondta: „Nem lehetne ezt inkább holnap, ma
még nem vagyunk elég jók…” Volt kis röhögés, de nem hangzott
annyira magabiztosnak.
„Rendben, akkor holnap” – mondtam.
Nem volt mit vesztenem.
Nekem semmi nem volt a kezemben, ez nem „az” a Képzelt
riport volt, amiből azóta színházakban, színiiskolákban,
színjátszó körökben, iskolákban majd’ kétezer bejegyzett előadás
ment már le országszerte, ide értve a határon túliakat is. Akkor
az még csak egy képzelt színdarab próbája volt, ha esetleg
kiszállok, még nem azt vesztettem volna el, amivé később lett.
Valójában semmit. Épp tanultuk egymást. Én tanultam színházul,
ők tanultak rock- vagy beat- vagy ki tudja, milyen zenéül.

Az egyik korai próba délutánján Barta nálunk üldögélt, csak úgy

átjött, persze gitárral, izgatta ez a meló, az új közeg, tudni
akarta, hogyan fogom ezt összehozni, végül is csak rövid időnk
volt a lemezfelvételig. Mikor hazaértem, ott láttam a ház előtt a
piros Fiat 500-ast. Elvirkával ült a konyhában, itták a török
kávét, vártak rám. Örültem, hogy ott van, hogy kíváncsi,
jólesett. Sorban átjátszottuk a darab dalait. Az ő dolga volt, hogy
a basszust Somlónak betanítsa. Leskicceltem pár dal akkordjait,
odaadtam neki, és azt mondtam, ha van kedve, másnap jöjjön
már be a próbára. Nekem nagy könnyebbség lenne nem
egyedül birkózni.
A terem végében ült le, a gitártok a lábánál becsukva, a
legtöbb színész fel sem figyelt rá, mikor feljöttek a Házi
Színpadra. Odahívtam a zongorához, bemutattam. Barta Tamás
az LGT-ből. Ő segít nekem, mert a lemezfelvételeken is ő lesz a
társam. Tettem egy kis hangsúlyt a lemez szóra. Leült mellém,
kezében a hangszerrel. Szemből méregették – a lányok felől
határozottan érezni lehetett némi auratágulást, baromi
jóvágású volt a Tomi, és – gitáros!
Egy csapásra megváltozott a Házi Színpadon a légkör vagy
inkább az erőarány. Már nem egy szál színházi zöldfülű ült a
zongoránál, hanem két zenész abból az eléggé ismert
rockbandából, amit ha valahol kiplakátoztak, ott bírt támadni
némi csődület.
Csak ketten voltunk, de már nekem is volt kire néznem. Volt
társam, „megerősödtem”. Mindketten biztosak voltunk a
dolgunkban, és ez látható s főleg jól hallható volt. „Át is ment”
rendesen.
Elkezdtük a Menni kéne hosszú bevezetőjét,
húztuk feljebb és feljebb, és lassan lehetett érezni,
ahogy taktusról taktusra egyre jobban hat, amit
csinálunk. A zongora–gitár duóhoz jött már
Klikk
valamennyi dobogás, de én csak vártam a
beszámolással, néhányan a térdükön ütötték a ritmust, kezdett
feszülni a levegő, és mikor beordítottam – egy-két-hár-négy! –,
óvatoskodva ugyan, de végre valahogy megszólalt az első sor.
Már behozattam a Vígbe a Fender Rhodes zongorámat, mert a
színháznak egyszerűen nem volt használható hangszere. Barta
C-be hangolta le a fekete Yamaha gitárját [Évtizedek óta keresem, nem

vitte/vittük ki Amerikába.]. A „bélyeg nagyságú” – „egycsövűnek”

becézett – erősítőjén nyomta, és ugyan nem voltunk durván
hangosak, de csináltunk egy kis felfordulást. Sikerült
megmutatni, hogy milyen is lesz a dal, ha majd mind tudni
fogjuk.
 Néhányan már mertek énekelni, óvatosan dobogni. Azoktól
már jött valami felénk, egyre közelebb és közelebb. Kicsit
húzták is magukkal a többieket, kezdtünk működni. Nem
álltunk le, szünet nélkül visszafordultunk a dal elejére,
nyomtunk vagy három-négy kört.
Azt próbáltuk beláttatni a szereplőkkel, hogy amit egyenként
nem tudnak, az együtt még rosszabb lesz.
A kórus lehet fedezék egy-két ember számára, de nem lehet
az a többségnek.

Kemény György grafikája

Nekünk (nekem) azt kellett (volna) megérteni, hogy ez a „kórus”
szólistákból áll. Olyan valakikből, akiket a kitűnés, a kilátszás, a
magukra vonzott és rájuk irányuló figyelem motivál, nem pedig
az, hogy csapattagok lehetnek. Ezért is olyan nehéz feldolgozni a
hálátlan, a kicsi, a nem túl jó és főleg a nem megkapott szerepek
sorát… És azt kellett volna megértenünk, hogy vannak színészek,
akik sokáig „érlelik” magukban a szerepeket, mások meg magas
hőfokon próbálnak. És sajnos vannak, akiket egy-egy próba vagy
maga a darab, a szerep nem dob fel, félgőzzel dolgoznak, néha
demonstratíve ignorálják a próbát. Ezt látni lehangoló is, meg
felháborító. De mi nem diplomáztunk se metodikából, se
pszichológiából. És másból se. Mi ketten, ha próbáltunk vagy
csak úgy nekiültünk játszani, akkor a zenélés öröméért csináltuk.
És százon. A félgőzzel zenélés nem ad semmit. Attól lehet csak
igazán elfáradni.
A kelletlenül vagy félgőzzel próbáló zenész a legrosszabb,
akivel a sors összehozhat. Mert annyira buta, hogy nem érti: szív
nélkül zenélni csak szarul lehet.
Az nem más, mint önmaga alábecsülése és rongálása is.
A rosszul, lélektelenül próbáló zenész megkérdőjelezi a saját
alkalmasságát, elvesz mások öröméből, élvezetéből, s amilyen
sötét, a sajátjából is.
Legyen az próba vagy buli, aki nem keresi a zenélésben az
örömet, az nem zenész, az csak megtanult egy hangszeren
játszani.
Vissza a kezdetekhez. Egy ismertebb színészt kértem elsőnek. A
többiek megkönnyebbülten röhécseltek. Belecsaptam a Menni
kénébe. Egyből rosszul szállt be. Semmi baj. Újrakezdtem, Barta
előzékenyen, nagy mozdulattal intett neki, beszállt jól. El tudom
képzelni, milyen volt látni – ha páran észrevették – a nagyívű
gesztus mögött Barta szemében azt a mindig talányos mosolyt,
amiben benne volt [Alapvető zenészduma, sokkal inkább zrikálódó, mint lekezelő.],
hogy: Segítek, barátom – …mert nem tudsz semmit… Ahogy a
színészeknek, nekünk, zenészeknek is van egy kódrendszerünk,
kettesben már lehetett működtetni. A többiek óvatosan
nevetgéltek. Na, még egyszer. Oké. Megköszöntem, visszaült.
Bartával összesúgtunk. Hogy ha nehezen is, de talán össze fog
ez állni. Csak az a nagyobb baj, hogy hátravan még a nagyja,
natejóég! Ha egymás közt, halkan mormogtunk valamit, láttuk,
hogy páran nézegetnek minket, vajon ezek most miről vagy
kiről dumálnak? Úgy tűnt, átvettük a rémuralmat.
Nem sokat lazítottunk, jöttek a többiek is sorban, aztán
megpróbáltuk kettesével, hármasával.
A próba végén már kicsit jobban énekelt az egész társulat.
Még nem énekeltek együtt, de már egy kupacban.
Nyekergett, csikorgott, de megtörtént a fordulat, a jobbak,
akik már élvezték kicsit, egyre többet adtak bele, ez hatott a
többiekre is. Kezdtünk egy csapat lenni. Ha kicsit homályosan
is, de látszott, hallatszott, merre is kéne menni.

Szerencsémre feltöltődésnek ott volt az a heti egy-két LGT-buli, amit a

legsűrűbb Képzelt riport-próbák közben is teljesítettünk. Két-három
hónap kihagyás nem tett volna jót a zenekari együttjátéknak, ekkora
szünet alatt megtörténhet, hogy kicsit vagy nagyon, de szétcsúszik a
repertoár. Ráadásul fizetnünk kellett a zenekari rezsit, s közben
elkezdtem gyűjteni a Hohner Clavinetre, amit megint csak nem két
fillérért vesztegettek, s persze valutáért. Somló még nagyon új volt,
nemcsak neki kellett tanulnia a velünk való zenélést, de nekünk is őt.
Közben az ő új cuccainak a részleteit is pengettük, az sem volt vicces:
Fender Telecaster Bass, Marshall erőlködő. A színházi dalokat elég
gyorsan begyűrtük, de még hátravolt a lemezfelvétel, ahol majd a
dalok végső formája kialakul. Ebben az esetben. Mert amúgy az LGT-
nél egy dal lemezverziója csak kiindulási alap volt a koncertjátékhoz.
Szóval kellett a zenélés, mint rabnak a reszelő.
Az összes fáradtság kimosódott belőlem egy-egy jól kiszaladt
koncerten, volt is kedvem visszamenni a szigorú színházi próbákra.

Az egyik legelső próba után Várkonyi tanár úr hívatott. Hogy mi

ez a lemezdolog. A Vígszínház társulata lesz a lemezen. A darab
teljes szereplőgárdája. Így szól a megállapodás a
hanglemezesekkel.
Mondtam, természetesen, Tanár úr, én se akarom
másképpen, de akkor próbáljanak kicsit keményebben. Nagyon
az elején voltunk, gyengén álltunk még, de nem panaszkodtam,
csak annyit mertem mondani, hogy ez nagyon kevés.
– Tanítsa őket jobban, akkor menni fog, meglátja.
(Az üzenet világos, így beszél egy színiigazgató: „Ők” az
enyéim. Őket megvédem. Maga meg végezze jobban a dolgát. –
Jelenet vége.)
 ’73 januárjában kerültünk stúdióba. Két napunk volt a zenei
kíséretek feljátszására. Ez már akkor is abszurdnak tűnt, de az
MHV vezetése rohadtul nem bízott a produkcióban, és úgy
viselkedett, mintha a lemez megjelentetésével a Vígszínház
(vagy inkább Várkonyi Zoltán) felé tenne egy gesztust.
Egyfajta kísérletről beszéltek, nekünk meg eleve kijárt a
szívatás, nem feledkeztek meg arról, hogy az LGT-ben tagcsere
volt pont ennek az ügynek is köszönhetően!
Aztán, mikor ’74 tavaszára eladták a százezredik Képzelt
riport lemezt, a Vígszínház Társulata (!) kapott egy darab
bekeretezett aranylemezt, ami a 94-es felújításig ott lógott az
igazgatói titkárság falán, szemben az ajtóval. (Valamennyire ide
tartozik, hogy sem az LGT, sem én mint szerző, hangszerelő stb.
nem kaptunk ilyet, de a színészek sem.)

Huszonöt évvel később, 1998-ban bemutattunk egy darabot, talán

inkább színházi estet, a címe: Szent István körút 14.
Kern írta, az ő és generációjának vígszínházi életéről.
Az előadás egy pontján a Képzelt riport egy zenebetanító
próbáját láthattuk, ahogy a zongoránál ülve próbálom a sorok,
szavak hangsúlyait, belső ritmusát magyarázni, érthetővé tenni.
Kern tűpontosan dekázta ki a poénokat. Az engem játszó
Hajdú Steve és a jelenet minden szereplője fergeteges paródiáját
adta azoknak az egykori, kicsit sem vicces próbáknak. Kern
tulajdonképpen a Szent István krt. 14.-ben ugyanazt csinálta,
amit most én: leírta, hogyan, mire emlékszik. A közönség
nagyszerűen szórakozott, dőltek a röhögéstől, én is. Könnyen
röhögtem magamon, elképesztően jól volt megírva és eljátszva a
jelenet, de 25 évvel korábban biztos kiakadtam volna…

1973. JANUÁR

A Rottenbillerben még mindig csak négysávos magnó volt, így a

hangszerelést a lehető legegyszerűbbre vettük. Úgynevezett
„részösszeírásokkal” operáltunk, a már felvett hangszersávokat
egymásra másoltuk, összekevertük, és ennek eredményeképp a
műveletek végén lett egy végleges sztereó zenei alapunk. Ettől
fogva a hangszerkíséret arányain nem lehetett változtatni. És
nem is lehet az idők végezetéig, mert az eredeti felvétel azzal a
bizonyos „részösszeírással” meg is szűnt. De ha meglenne is, a
magnószalag már rég átmágneseződött volna, és efféle
négysávos Studer felvevő-lejátszó berendezés jó, ha néhány
múzeumban vagy egy-két megszállott gyűjtőnél található.
[Az Abbey Roadon megvan, Paul McCartney egy szép, ott forgatott tv-műsorban be is

mutatta. Youtube: Chaos and Creation At Abbey Road: 12:20-nál.]

A szóló és duett számokra külön érkeztek a színészek, ők sem

lettek elkényeztetve, ami a felvételre szánt időt és türelmet
illeti.
A „tuttik”, a kórusfelvételek kis incidenssel kezdődtek, mert
a színészek teljesen jogosan látni akarták a szerződésüket.
Különösen azért lehetett ez így, mert az egyik színész, aki már a
tévében is sokszor szerepelt, napok óta valamilyen sosem
hallott honoráriumról regélt a többieknek. Végül feljött
irodájából a főgyártásvezető, minket gondosan eltávolítottak a
teremből, és lefolytattak egy megbeszélést, amin nem tudom,
mik hangoztak el, de nem volt túl rövid, és mindez persze a
felvételre szánt időből.
Mi jó érzéssel maradtunk ki ebből, de a stúdióba
visszamenve a társulatot kissé feldúltnak láttuk. A szünetben
Cz. elvtárs irodájába kérette Lauxot és engem, ahol a kelleténél
legalább egy tiszta kvinttel emeltebb hangon kérdőre lettünk
vonva, hogy vajon ki adta azt az információt az illető
színésznek, aki el is hintette a csapaton belül, hogy 500 Ft/perc
honorárium jár nekik, és blabla, blabla. Tudtam, hogy melyik
szereplő volt, mert az egyik színészlány, akivel jóba’ lettünk,
már napokkal előbb rákérdezett. De nem szóltam, hadd élvezze
ki Cz. elvtárs az üvöltözést. Hogy a komolyzenei világsztárjaink
kapnak maximum 300 Ft/hasznos perces honort, mégis mit
képzelnek? Jó piros volt a feje.
Mondtuk, hogy:
1. Mért beszéltünk volna ilyesmiről a színészekkel?
2. Amúgy ez nem is lenne annyira rossz, mert így mi is
kaphatnánk 500 Ft-ot a szokásos 150 helyett.
3. Talán ha előre szerződtették volna színészeket, ez most
nem lett volna…
Valahogy abbamaradt a megbeszélés.
Kifelé menet kérdeztem Lauxot, mért nem hozta szóba, hogy
netán minket is szerződtetni kéne.
– Mert ő is tudja, hogy ő cseszte el, és most idegbajos, és még
annál is szarabbat kínálna, mint holnap fog. Kezded érteni,
Picikém?

Az eredeti Képzelt riport mint librettó alapanyag meglehetősen

kusza képet mutat.
A kisregény nem tartozik Déry kiemelkedő művei közé, a
Mester maga sem állított volna ilyet.
Az amerikai, de főleg német lapokból egy az egyben átvett
passzusok valóban hitelesnek vehetők, a dokumentumok,
riportok, jelentések és a Gimme Shelter című film nagyjából,
néhol szórul szóra mind ugyanezt mondják.
De Déryt az altamonti történet nem igazán érdekelte. A
lemezfelvételek elkészülte után, még a főpróbaidőszakban, egy
nála folytatott beszélgetés végén, mikor is a dalokat kellett volna
bemutatnom, végül – a nem kevés, de nagyon erős és borzasztó
ízű arácsi pálinkától felbátorodva – feltettem a kérdést, hogy a
regényben a hangsúly nem ott van-e, hogy: akárhová is mégy
Magyarországról, vinni fogod magaddal, amíg élsz? Déry
hunyorogva kortyolt, és bólintott egyet.
Elszívtunk még egy Gauloises-t. Vagy Gitanes-t.
STOXNER LETTEM. VAGY STOKSZNER?

Ez az este úgy kezdődött, hogy a Vígben kapott, bőrönd

nagyságú, szalagos Grundig magnóval kitaxiztam az Örkény
István – Radnóti Zsuzsa házaspárhoz, akik pár nappal korábban
nagyon kedvesen felajánlották, hogy átjönnek velem Déryhez,
hogy ne legyen annyira feszes a dalbemutató.
Szakadt a hó, kiszálltam a Pasaréti–Nagyajtai utca sarkán.
Hiába kértem a taxist, hogy várjon meg, csak bemegyek még két
utasért, közölte, nem vár, fizessek, vigyem a holmimat, viszlát, ő
mára befejezte. Ki kellett cibálni a bazi nagy, nehéz
magnetofont. Egész kicsit harcoltam még, hogy innen a Lotz
Károly utcáig csak pár perc lenne, de odaadtam a színházi
taxicsekket, és otthagyott.
 Örkényéknél egy váratlanul érkezett külföldi ember ült, nem
tudtak velem jönni, hát akkor vissza a hóba, elindultam egyedül
a bőrönddel.
Pár sarkot kellett csak csúszkálni, és becsöngettem a
Mesterhez. Még nem ismertük a távnyitót meg a kaputelefont, a
háztartási alkalmazott tipegett ki a hóban, beengedett.
Hiába vertem le magamról a havat, az előszobában Déry
neje, Böbe szemrehányóan nézett. Talán azt hitte, hogy ott is
maradnék éjszakára, azért a nagy bőrönd. Azt játszotta, hogy
nem ismer. Szépen bemutatkoztam, pedig a Vígben tett
látogatásukkor ez már megtörtént. Kinyitott egy ajtót, behajolt,
és azt mondta nem túl halkan: „Valami Drexner vagy Stoxner
van itt!” Azt mondták, színésznő volt. Abban nem tűnt igazán
erősnek, de a nagy írófeleséget jól adta.
Déry jelent meg az ajtóban, mosolygott, gyere, mondta.
A Grundigról még lecsöpögött valamennyi hólé, és meglett a
konnektor is.
Ügyesen befűztem a magnószalagot, készen álltam, hogy a
Mester meghallgathassa az élete első zenés darabjában szereplő
dalokat.
Egy kanapén ültünk egymás mellett, szólt a Menni kéne.
Illedelmesen nyomtam egy pillanatálljt (pause) a dal végén, és
vártam. Elmosolyodott, nem szólt semmit. Akkor viszont play.
Valaki mondja meg. Újra megálltam a végén. Kifújta a füstöt, és
azt mondta, hogy ő semmit nem ért a zenéhez, neki az első dal
jobban tetszett, hitelesebb a megszólalás, sokkal több benne az
energia, s az a sor, hogy „Madarak jönnek, madarak jönnek,
fekete könnyel megvéreznek”, nagyon adys, és az nem jó.
Viszont érdekes, tényleg van valami áthallás a Menni kénében,
mintha „menni kéne” – innen? Hogy egy pillanatra átfutott…
Nem tudtam, mit válaszoljak, én nem erre gondoltam, mikor
kitaláltam ezt a kezdősort, a gyufa kicsit ráégett a körmömre,
valószínűleg mosolyogtam, ha a Mester így gondolja, annál
jobb.

Érdekes, hogy ki mit hall bele egy dalba, még jó, hogy se a
színházi felettes szerveknek, se a hanglemezgyári illetékeseknek
nem volt ilyen érzése, írhattuk volna át az egészet.

Türelmesen végighallgatta a dalokat, de nem mutatott túl nagy

érdeklődést, mondta is, hogy a zene valahogy sohasem tudta
igazán lekötni.

Én már a bemutató szünetében tudtam, hogy megbuktunk. Az

elsötétülő színpadról kétoldalt még ki se értek a színészek, már
nem tapsolt senki. Kissé megsemmisülten kászálódtam lefelé a
zenekari dobogóról, s közben mondtam magamban, no, milyen
gyors lett ez az én színházi karrierem.
De fönn, a társalgóban óriási hangulat volt, nevetés,
pohárcsilingelés, megkérdeztem Lukács Sanyit, mégis mire ez a
jókedv, meg vagyunk bukva, semmi taps! De ő csak legyintett:
Ó, ez a kiváltságos premierközönség, rohannak a büfébe. Majd
meglátod, mi lesz a végén!
 Fotó: Urbán Tamás (Fortepan)

A nyugat-európai turnék, koncertek alkalmával tucatjával találkoztunk

„kinn” élő magyarokkal. Legtöbbjük csak és kizárólag az „otthoni”
dolgok, bajok után érdeklődött. „Mennyi most egy kiló kenyér?
Játszanak nyugati filmeket, vagy csak a szovjetek mennek, mi?
Kavicscukrot még árulnak? És van parizer? És általában hús? Én azóta
se ittam olyan espressót, mint a Híradó mozi mögött! Ami
szoszidzsot itt ezek zabálnak, otthon a kutyámnak se adtam volna!”
Azt nagyon ritkán kérdezték: Mit játszanak Pesten a színházak?
Egymással csak magyarul vitatkoztak, bő szenvedéllyel, olyan régi és
új témákban, amik Angliában, Hollandiában vagy épp Amerikában
réges-rég nem érinthették őket. Furcsa volt, s néha idegesítő, csak hát
ez pont így működik.
Ott laktak, de Magyarországon éltek.
Végül is a Képzelt riport csak egy színre vitt regény 10 dallal, és
a zenés műfajban ismert műfaji meghatározások közül
egyiknek sem felel meg. Biztos nem rockopera, főleg nem
rockoperett, se beat-oratórium – bár az nem olyan rossz –, és
nem is musical, bár az eredeti színlapon az áll: tragikus musical.
Nem is „igazi” színdarab, vannak benne dalok, de songok és
sanzonok is, amik jelenetekhez íródtak. Akad köztük, ami a
darab nélkül is képes működni, mint a Ringasd el magad vagy a
Valaki mondja meg, de a Nem akarom látni, az Arra születtem és
a Vinnélek is. A Menni kénét is hallottam fiatal metálbandától,
nagyon jól nyomták. És vannak dalok, amelyek csak az adott
jelenetben, adott szituációban működnek, ez a dolguk. A könyv
még mindig meglehetős indulatokat kelt, s nem hagyja, hogy ne
foglalkozzanak vele. De az anyag, amire egyáltalán
támaszkodhatnának a mai elemzők, az nagyon vékony, inkább
következtetéseket, feltételezéseket enged meg.
B iZa LM a S

A C-Bizalmast a 70-es évek végén kezdtük olvasni, ha nem is

rendszeresen, Somló meg én. Akkoriban Léna apja, Vas Marci a
Konzumex egyik igazgatója volt, neki járt ez a kiadvány. Voltak
kihagyásaink. Ha Marci (bácsi) hosszabb időre elutazott, vagy
benn felejtette a lapot az irodájában, kifejezetten hiányzott,
hogy a Melody Maker és a New Musical Express mellett nem
tudtuk lapozgatni a Bizalmast. Meglehet, hogy a titkárnője – a
szabály szerinti eljárást követve – ilyenkor megsemmisítette
vagy valahol leadta a példányt. Vagy ő is hazavitte valakinek.
Akkor még kíváncsi voltam, mi az, ami foglalkoztatja a
hatalmat, mi az, amiről tudni akar, és mit tudhatnak a
kivételezettek, amit mi, a „többiek” nem.
„Cikkek a nemzetközi sajtóból” volt az alcíme vagy a
hivatalos címe. De Bizalmasnak hívta mindenki, aki tudott a
létezéséről. A puritán, mondhatni rendkívül igénytelen kivitelű
lapot a párt- és gazdasági hierarchiában magasan pozicionált
embereknek szállította ki – valószínűleg – a posta. Többnyire a
nyugati sajtó aktuális, friss cikkeinek fordításait tartalmazta,
nagyon egyszerű, lehet, hogy a kis példányszám miatt nem is
nyomdai, hanem ún. stencilezett kivitelben. [A „stencilezés” a

sokszorosítás kezdetleges módja volt, a hivatalokban, vállalatoknál lévő gépeket szigorúan

ellenőrizték, használatuk komolyan veendő szabályozás alá esett, mert alkalmasak voltak

esetlegesen lázító tartalmú anyagok többszörözésére.]

Marci mint vállalatvezető a kiemeltek közé tartozott,

bizonyos „belső” hírek nyilván élből eljutottak hozzá, de ő nem
mesélt… Viszont a Bizalmast valamiért szívesen felejtette a
vejénél. Nyilván észszerűtlennek tartotta, hogy annak
elolvasása fellazítaná a mi szocialista erkölcsünket.
Pedig hithű, ortodox kommunista volt, de emellett nagyon
értett a gazdasági ügyekhez.
 Sokszor vitatkoztunk vele, nem értettük, hogy egy ilyen okos
embert hogyan vezethet meg így a belé nevelt „hit”, miközben ő
aztán láthatja közelről, hogy az mennyire hamis.
Az eltitkolt vagy elhallgatásra szánt „hírek” azért sokfelé
eljutottak. Tudtuk, ha a „táboron belül” itt-ott gáz volt, sokan
hallgatták a „nem hivatalos” magyar nyelvű adókat, de egészen
más volt elolvasni azokat a komoly lapokból származó eredeti
cikkeket, elemzéseket, ráadásul – magyarul. Nagyon sok, a mi
életünkről szóló információt a Bizalmasban olvastunk először.

A Bizottság (nagy fan voltam) egyik szentendrei koncertjén,

asszem a Vajda Lajos pincében felkonferálták a következő
számot: Lengyel képek.
Az együttes kisebb, hangszerek nélküli csoporttá fejlődött fel
a színpad elején, és egy árva hang nélkül ott álldogáltak vagy
inkább ácsorogtak kábé három percet, nagyjából ennyi egy
tisztességes kislemez A oldala. Nyilván volt ebben némi Cage-
hatás is (netán John Cage 4'33 című csend-zenedarabja), de a
performansz üzenete félreérthetetlenül pontos volt:
Lengyelországban „helyzet” van, és fokozódik is.
Itthon lestük a híreket, izgultunk, mikor reped az egyik
bástya.
Mindenki várt valamire. Így az együttes a maga eszközeivel
szolidaritásáról biztosította a Szolidaritást.
A Bizottságtól a Lengyel képek megjelenhetett volna egy
Kexszel közös kislemezen.
 Az előbbihez hasonlóan agyament dalt vagyis inkább egy dal
előtti beszámolást Baksa Soós produkált egyszer (?) a Bem
Rockparton, Kex-bulin. A taps végét illedelmesen megvárva, az
újabb szám előtt hátrafordult, és beszámolt a bandának: egy-
két-hár-négy… és számolt is tovább. Öt-hat-hét… tizenhat-
tizenhét… A zenekar nem lépett be, csak figyeltek feszt.
Harminc, negyven felé már mindenki vihogott, száztíznél már a
földön ülők a mellettük ülő ölében voltak.
Négyszázvalamennyinél Somlóval, aki valaha Kex-tag is volt, s
ezért megtehettük, kifordultunk a büfébe, a hatszáznyolcvanat
még hallottuk kinn is.

1981

Dokumentumok híján én kilenc hónapra teszem, amit a

turnékkal Lengyelországban töltöttünk. James szerint ennél
jóval többet, hát nem tudom, kiderül-e valaha is. Ezen a
Bizottság-koncerten még nem tudtam, hogy nem olyan sokára
egy súlyos, a mi történelmünket (is) rendesen berepesztő
esemény tanúi leszünk.
Az 1981-es Utolsó Nagy Lendzsi Turnéra indultunk. (Akkor
még nem tudtuk, hogy majd így fogjuk hívni.) Eléggé váratlanul
jött a meghívás, hiszen az ország állapota politikailag legalábbis
instabilnak volt nevezhető.
 „Szolid a Rita” (Neoprimitív)

Mondhatni, kettős hatalom volt épp érvényben, ha

egyszerűsítünk, a hatalmas ország felében egy kicsit sem
szocialista szakszervezet, a Solidarność, a másikban meg az
„egypárt”, a LEMP uralkodott, de ezt nem középen kettévágva
kell elképzelni, hanem az egyik faluban ők, a másikban meg ők.
A turnét természetesen az állami Pagart koncertiroda
szervezte, de a Solidarność is támogatta. Erről nyilatkozatot is
kiadtak, így a turnévezetőnknek – Antonnak – két boríték lapult
a zsebében, a szíve fölött a Solidarnośćé, a túloldalt meg a
Pagarté, s ha valamelyik zászlót meglátta például a benzinkutak
fölé kitűzve, a megfelelőt vette elő. Általában jó döntést hozott,
ha volt benzin, adtak is. Itt-ott. Néha pár litert, néha többet,
leginkább semmit.
 Külön útitervek készültek, hogy az esetleg becserkészhető
benzinkutak útba essenek. [Mobiltelefon, internet még feltalálatlan volt…] A
kutakhoz szinte mindenütt falvakon át húzódott az autók sora,
akik dolgozni vagy sztrájkolni mentek, nyugdíjasokat
szerződtettek, hogy üljenek az autóban, és mikor lehet, gurítsák
előrébb valamennyit. December volt, arrafelé igen hideg hónap.
Ahogy a sor eleje mentén begördültünk egy benzinkúthoz, a
lincsközeli hangulatot néha csak az oldotta, hogy a teherautónk
oldalán ott díszelgett a LOCOMOTIV GT felirat meg a kis magyar
zászló is. Többnyire ezzel úsztuk meg, hogy a napok óta
benzinre (hiába) váró, fagyoskodó emberek szitkai netán
verésbe forduljanak. Nagyon szeretve voltunk mi arrafelé,
sokszor körülállták a kocsikat autogramokért, így aztán mindig
akadt, aki csitította az esetleg az élet igazságtalanságait meg
nem értő, vagy/és a magyar rockzenéért vagy speciálisan
miértünk kevésbé rajongó, felidegesedett embereket. Ráadásul
éhesek is voltak.
Mert kajából még benzinnél is kevesebb volt az országban,
jóformán nulla, bár ez a politikai patthelyzetet évekkel
megelőzően sem volt túl nagy újdonság.

Ennél borzalmasabb helyzetet csak egy korábbi elnök, Edward Gierek

nagyon buta ötlete generált, aki szesztilalmat vezetett be, ami az
akkori Lengyelországban felért valami olyannal, mintha másutt
betiltanák a levegővételt.
Mi akkor is turnéban voltunk, de minket a dolog olyan nagyon nem
rázott meg, egyrészt voltak jó minőségű titkos tartalékaink, amikből
bárkit meg lehetett kínálni, esetleg meg is venni [Milyen szép képzavar,

pálinkával lekenyerezni…], és bár szükségünk nem volt rá, ismertük a kódot

is. Így működött:
Ha a zenekari mikrobuszból kibámulva láttál a járdán egy látszólag
céltalanul álldogáló embert, akinek a jobb keze – amolyan Napóleon
módon – a kabát vagy pufajka két gombja közt eldugva pihent, tudtad,
hogy ahány ujjat kívül hagy, annyiad része az üveg vodkájának vevőt
keres. (Itt volna egy közbevetésem. Azt tudtuk, hogy az általunk
„északi stílusnak” nevezett ivási forma volt a legelfogadottabb. Egyből
halálközelig. Ha tökéletesen sikerül, azon is túl. Így logikusan csak
egyetlen magyarázatot találhattunk arra, hogy ha már a szerencsétlen
– jó, mondjuk úgy, hogy a szerencsés – pasas hozzáfér egy betiltott
üveg vodkához, mi a fene vezetheti arra, hogy eladásra ajánlgassa
annak valamennyi hányadát?
A következő lehetséges válaszok merültek fel:
1. Érzelgősség, szentimentalizmus.
Tudja, miből főzhették – fagyálló [Tudhattak valamit azok az osztrák borászok is,
akik a 80-as években fagyállóval (!) dúsították boraikat.], körömlakk, kölnivíz, hígító,
kórházi fertőtlenítőszerek stb. –, és nem akar egyedül meghalni egy
idegen kapualjban.
2. A félelem.
Fél, hogy netán az első két-három decivel – jó, mondjuk fél literrel –
eléri a kívánt hatást, s már nagyjából tudatvesztve fekszik egy (vagy
egy másik) kapualjban. Az izmok tónusa változóban, ernyednek az
ujjak, gyengül a magántulajdon védelme, megbillenhet, netán felborul
az üveg, kifolyhat a maradék vodka. Akkor inkább adjuk el a
veszélyeztetett fölös mennyiséget. Vagy ami még ennél is
borzalmasabb, megtörténhet, hogy egy arra járó óvatosan lehajol,
lefejti az ujjakat az üvegről, és már viszi is – akár kettő deciliter vodkát
is elorozva. Vodkamarkec.
(Ez utóbbi variációt dramaturgiailag mindenképpen erősítette az, hogy
nem egy sietősen közlekedő embert lehetett látni, aki leszegett
tekintettel sorban benyit a házkapukon, és figyelmesen körbeszaglász,
nem párolog-é ott valami?)
A kabáton gyomormagasságban többnyire egy vagy két ujj látszódott,
csak nagyritkán több. A hüvelykujj nem számított bele, de nehéz is lett
volna olyan társat találni, akinek valamire is elég egy üveg vodka
egyötöde. Volt, aki megfontoltan ment az utcára, mindig hordott
magával üres üveget, de a többség nem kockáztatta, hogy az áttöltés
során néhány csepp is veszendőbe menjen, inkább be a kapu alá,
aztán be a szervezetbe, és már csattant is az üres üveg a kukában.
Mindenfelé megjelentek a különböző házilagos készítmények is, így
jelentősen elszaporodott a véletlen – sportnyelven szólva, „ki nem
kényszerített” – öngyilkosságok száma. Egy – csak átmenetileg –
hozzánk tartozó hölgy azt állította (azt is), hogy mindenből lehet
vodkát főzni, ő hallott valakiről, aki autógumiból is tud.
Aztán az egypárt feloldotta az alkoholtilalmat.

A Lengyel Népköztársaság területén az egy köbméterre jutó

legtöbb élelem akkor az LGT teherautójában utazott. A pesti
elinduláskor egy hatalmas konténert raktunk meg tartós
élelmiszerekkel, akkora volt, mint azok a felhajtható tetejű ipari
hűtőszekrények. A természetes hidegen tartásról nem is kellett
gondoskodni.
 A rengeteg kaja nem csak a csapat életben maradásához
kellett. Ajándékoztunk belőle a kinti barátoknak – átmeneti
boldogságot okozva –, és sokszor használtuk korrupciós célból,
minek köszönhetően például fűtött szobákat kaptunk,
kinyitották a meleg vizet a szállodában, rögtön működni kezdett
a kompresszor, ahogy Anton adott egy kis rúd kenőmájast a
benzinkutasnak. Ilyen problémákkal kellett megküzdeni. Azon
a füstöltáru-tartalékaink sem segítettek, hogy egy nap a vad
havazásban a technikusaink a teherautónkat Jelenia Góra
helyett Zielona Górába vitték (Jelenia Gura – Zselona Gura, kb.
így hallatszik), mely két város között nem lehet több, mint 120
km, csak épp hegyen-völgyön át, hóban, jégen, egy túlterhelt,
eredeti, román gyártású Saviával.
Végül is a közönség velünk együtt megvárta, hogy két-három
órás késéssel elkezdhessük a koncertet, meg is háláltuk szépen.
Jártunk sokfelé, a német határtól az orosz határig
csúszkáltunk egy félig-meddig hadiállapotban lévő országban.
Białystokban egy pár konzervért kinyitották nekünk a hetek óta
zárva tartó antikváriumot, ott találtam (mért pont ott?) egy
gyönyörű, kőnyomatos, régi Magyarország-térképet. Meg is
vettem.
A turné közepe felé eljutottunk Kielcébe, egy kevésbé
vonzóan puskaporos hangulatú városba, ahol Anton azzal a
hírrel várt minket, hogy a hatóságok vagy valakik úgy
döntöttek, hogy aznap városszerte elkezdik kifizetni az
elmaradt béreket. Ami egyfelől nagyszerű hír, mert reggel óta
rengeteg jegyet vettek, zsúfolt ház lesz, másfelől ijesztően néz
már ki az az elég sok ember, aki a váratlanul jött pénzt
beváltotta vodkára. A turné megelőző állomásain szinte
mindenütt jócskán megerősített rendezőséget kerítettek a
szervezők, itt viszont nyomuk se volt.
Újságolták, hogy a város néhány pontján már volt egy-két
rendesebb verekedés, s a sportcsarnok nézőtere is már félig tele
van a koncertre érkező, jól bedöngetett fiatalokkal, pedig hol
van még a kezdés. Kinéztünk. A küzdőtér hangulatosnak
látszott, ültek a földön, feküdtek mindenfelé, az üres üvegekkel
gurítóst játszottak, énekeltek, „ringo, ringo”, vágni lehetett a
füstöt. Nagyon sok liter vodka volt a teremben, egy részük még
az üvegekben, a többi már az emberekben. Ez nem az az
időszak volt, mikor arrafelé könnyű volt kezelni a tömeget.
Szerencsére a roadok már nyomattak zenéket. Egy csomóan
félmeztelenre vetkőztek, nem mintha lett volna fűtés. Egy
alacsony, dundi csaj is nekilátott vetkőzni, biztatták, ordítoztak
körülötte, nagyjából kész is volt, mikor egy másik lány kicibálta
a teremből. Komoly bulinak ígérkezett, de azért volt
valamennyi esély az életben maradásra is. Anton hajkurászta a
rendezőket, de nem sok sikerrel. Azt sejteni lehetett, hogy
rendőrök – ebben a kettős hatalmi hangulatban – nem nagy
kedvvel jönnének koncertre, úgy tűnt, nehéz este lesz. Tudtuk,
hogy a három legerősebb road, Lacika, Spugyi és Dunna sem
tudja megvédeni a színpadot, ha valakiknek szereplési ingere
támadna.
Belekezdtünk. Ösztönösen úgy játszottunk, hogy láthatták
rajtunk, minket csak a zenélés érdekel, és ez jól működött,
vadnak vad buli volt, de semmi atrocitás, és ahogy mi, úgy a
közönség sem sejthette, hogy ez egy különleges, „one and only”
koncert. Hogy a történelem is jelen van a teremben.
Úgy a buli közepe felé Lacika, félig-meddig takarásban,
odabújt a zongora mellé, és megrángatta a jobb karomat: Pici, ki
kell jönnöd, Anton üzeni, itt van négy civil kíber, gyere le,
beszélni akarnak veled, valami gáz van. Kinéztem. Ott álltak.
Hát jó. Jánoska belecsapott a dobszólóba, Somló és James is
kijött velem. A négy pasin jól lehetett látni, mi a szakmájuk –
klasszikus bőrkabát, nyakkendő –, nem voltak barátságtalanok,
de igen határozottak. Anton fordított, ő már tudta, miről van
szó, jelezte, nem érdemes sokat kérdezni, úgysem lesz válasz. A
turnénak vége, koncert után bepakk, azonnal el kell hagyjuk
Lengyelországot, lekísérnek a határra, ennyi volt. Nyilvánvaló,
hogy valami nem mindennapi történt vagy épp történik, Anton
nagyon felindultan beszélt, könnyezni látszott, azt hittük, itt egy
újabb ’68, lehet, hogy már be is vonultak a ruszkik. Ellentétben
velünk, Lengyelország területén nem állomásoztak
(ideiglenesen) szovjet csapatok.
Valahogy véget ért a buli, a négy ember tényleg ottmaradt,
végignézték a bepakolást.
Irány a határ. Végig követnünk kellett őket, nem túl rövid út
volt, s a végén egy „kishatárállomásra” vezettek minket. Furcsa
volt, csak egy sorompó, kétoldalt két bódé. Éjjel kettő lehetett. A
két lengyel határőrrel beszéltek valamit, azok mindenre
bólogattak, látszott, ki a feljebbvaló. Anton pakolás közben
Kielcében azt kérte, hadd jöjjön velünk. Naná. Vittük
magunkkal. A határon a vámpapírjainkkal, útlevelekkel a
kezében kiszállt, és próbálta szervezni a dolgainkat. Nem
zavarták el, a főpróba volt ez, vajon nem fordítják-e vissza mint
lengyel állampolgárt. Mutogatta a vámokmányokat, hogy
hivatalosan le kellene plombálni a teherautót, és „ki is kell
léptessenek” minket az országhatáron. Közös KGST-
vámtörvények. Vonogatták a vállukat, itt nincs vámtiszt, ez egy
„kishatár”, és este tízkor be is zárnak, ők parancsra átengednek,
de semmi vámolás.
Mi is odamentünk, de a négy civil csak annyit mondott,
vissza a kocsikba, indulás.
Hát jó, lesz, ami lesz.
Antont kicsit közrefogtuk beszálláskor, de az embereinket
láthatóan ő nem érdekelte. Beszállt. Nem tudtuk, mi lesz. A
lendzsi határőrök felhúzták a sorompót, gurultunk húsz métert,
megálltunk a csehszlovák oldalon. A négy civil ruhás lengyel
tiszt a sorompón túl ugyanott állt, ahol addig is, cigarettáztak és
néztek. Bekapcsolták a fényszórókat. Mint a filmeken. Látni
akarták, hogy elhagytuk Lengyelországot.
Anton bekopogott a csehszlovák bódé ablakán. Kiordítottak,
hogy zárva. Álltunk. Álltunk, hideg volt, nagy nehezen kijött az
egyik, azt kiabálta, leállítani a motorokat. Anton hátraszólt,
kicsit rémült arccal: this guy is fuckin’ drunk.
A határőr nyakában egy géppisztoly himbálózott, de ő maga
is.
Mit akartok, a határ zárva van. Tudott lengyelül. Anton kérte
szépen, adjon a vámpapírra egy pecsétet, és engedjen át, nincs
elég benzinünk, hogy itt fűtsünk, megfagyunk.
Asszem Jánoska szólalt meg hátul: Adjatok neki egy üveg piát.
Valaki felmászott a teherautóba, és kihalászott a konténerből
egy kisebb üveg érintetlen pálinkát. Anton kezdett próbálkozni.
A részeg katona felmérte a helyzetet. A társa alszik, övé az egész
üveg. Visszatámolygott a helyiségbe, Anton mögötte. A másik őr
az íróasztal mögött álmában fogta a térdén a fegyvert. Az
emberünk talált egy pecsétet, odacsapta a papírunkra,
félredobta, és kiment a képből. Láttuk, hogy Anton közelről
bogarássza az okmányt, aztán ő is gyorsan pecsétel még egyet,
úgy tűnt, az útlevelébe. Az alvó géppisztolyos erre se ébredt fel.
Intettünk a négy lengyel belügyesnek.
Világosodott, mikor egy csehszlovák kisvárosban megálltunk
egy nyitott boltnál kenyeret, ezt-azt venni. Anton jött vissza, egy
újságot mutatott, a címlapon a napszemüveges tábornok,
Jaruzelski volt. Szóval ez nem az oroszok bevonulása, hanem a
lengyel hadsereg hatalomátvétele volt. A komcsik visszavették a
teljhatalmat.
A következő városkában Anton szólt, hogy itt kiszállna. Azt
hittük, mégis visszamegy. Nem, mondta, de itt még elég sokan
tudnak lengyelül, ő megpróbál innen Bécsbe eljutni. Adtunk
neki mindenféle pénzekből, ami csak volt nálunk,
elbúcsúztunk. Pár hónap múlva Somló diadalmas arccal
mutatott egy levelet, Anton írt Ausztráliából.
Nekünk még hátravolt néhány száz kilométer. A magyar
határon persze megállt a tudomány, a vámpapírjaink kicsit se
stimmeltek, igaz, volt rajtuk valami tök ismeretlen, nem oda
való, és nem jó helyre ütött pecsét, ettől csak rosszabb volt, mint
ha nem lett volna semmi. A végén valahogy mégis
átkeveredtünk, hogy aztán a pesti vámhivatalban
folytathassuk…
Huszonöt órája voltunk úton, mikor kiszálltam a Dob
utcában, na, sziasztok, mikrobusz el. Ugyanabban a pillanatban
mellém kanyarodik a tök néptelen, havas utcán egy lengyel
rendszámú, teli kocsi, és egymást túlkiabálva kérdezik, prose
badrzo, prose bardzo, gdzse jeszty nyugáti palyaúdvár?
Mondtam nekik három utca egyenest, ott a grandbulváron
balra, és egy kilométerre a jobb oldalon majd látják, hogy ott áll
a Nyugati.
Dzsinkuje. Elhúztak. Szegények annyira menekülőben
voltak, hogy fel se tűnt nekik, hogy Budapest közepén, a Klauzál
tér sarkán valaki lengyelül igazítja el őket.

ZORÁN

1971-ben Zorán azt mondta, mi lenne, ha mi ketten

összeállnánk zenekarilag. Finoman lebeszéltem erről, már
készültem az LGT-re, persze nem tudhatta.
Aztán 1976 elejére már sokat lógtunk együtt, kávéztunk,
zenéket hallgattunk, és én hol finoman, hol meg kevésbé, de
kitartóan arról szónokoltam, hogy ideje lenne felhagynia a
Metro együttes további fejlesztésével, mert ő egy igazi szólista
alkat, és fel-felvázoltam azt a képet, ahogy azóta is látjuk őt: a
színpad közepén ül egy ember a(z akusztikus) gitárjával,
körülötte kiváló hangszeresek (ha lehet, egy harmonikás is). De
ők együtt nem egy zenekar, hanem egy énekes előadó és a
csapata, akikre építhet, akik őt kísérik. Próbáltam mondogatni,
milyen az a hangzás, amit én belül már hallok, közben
valamennyi dalkezdeményt is mutogattam – gitár meg zongora
mindig akadt kézközelben.
(Akkoriban egyszer közösen összeszámoltuk, hogy a
Metróban már negyvennégy tag fordult meg, ha egyszer lenne
egy közös fellépésük, csuklós busszal érkeznének a koncert
helyszínére.)
Nem kellett sokat győzködnöm, tudta ő is, hogy jól gondolom
én ezt, már szerette is, csak nyilván működött belül valami, ami
nem engedte, hogy lazán ledöntse, amit addig épített. De
nemcsak dumáltunk, hanem lett egy-két dal is. Már hármasban
voltunk, azt ajánlottam, hogy Dusán is jöjjön, jött is, egyre
többet, jól telt az idő.
A haditervet Zorán adta elő a hanglemezgyárban, hogy
legalább a jelenlétem ne feszítse túl a kényes húrokat, miknek
szolid pengetése egyben halk búcsúdal volt a Metrótól. Ez nem
volt túl kedves zene az illetékesek füleiben, különösen ha az
éves bevételi terv kottáját lapozgatták többé-kevésbé ápolt
ujjaikkal. A Metro biztos üzlet volt, de ebből ki tudja, mi sül ki?
Nem volt mit tenni, belementek, de aznap senki se látott fehér
füstöt szállongani az Elizélt Palota fölött.
 Egy friss Zorán-szöveg Dusántól

Zorán a szüleivel lakott, hamar befogadtak, a Bartók Béla úti

lakásban püföltük a pianínót, készültünk a lemezre, alakultak a
dalok, kezdtük tanulgatni. Mikor Dusán megérkezett a
papírkötegeivel, szétteregettük a nagyszoba szőnyegén, néztük,
milyen lesz az első Zorán-lemez. Mária néni kávét főzött, „török
kávét” (én így tanultam, lehet, hogy a balkáni kávé helyesebb,
Elvirka úgy mondta „törökösen”), etetett minket, és átszabta
Zorán egyik ingét a borítófotózáshoz, mert akkor Budapesten
még nem lehetett gallér nélküli inget vásárolni.
(Nem olyan sokára már én is ott ültem az asztalnál a szerb
karácsonyokon, ez ma is így van, csak már nem drága Mária
néni főz ránk, hanem Szandra, Barus meg Rozi. Nemsokára
talán már Mia is?)
 Fotó: Díner Tamás, 1977

Nem volt még fix zenészcsapat Zorán mögött, kezdtük

tervezgetni, kiket hívunk a stúdióba, alakult a később többször
is használatos, nem hivatalos elnevezés: Zorán és barátai.
44 éve nyüstöljük kettőnk barátságát (pedig pont én szoktam
mondani, hogy a munka nem tesz jót annak), írtam Zoránnak 96
dalt és egyetlen dalszöveget, és még mindig ugye mi jóbarátok
vagyunk… És van tíz olyan dala (dalom), ami nem is neki készült,
csak műsorára tűzte.

1977 januárja volt, felvételre készen állt minden és mindenki,

Kovács Gyuri már kezdte felfűteni a berendezés csöveit a
filmgyári stúdióban. Zorán még egy kis last-minute
barkácsolásba kezdett otthon, megrajzolt egy könyvespolcot,
nekilátott, és lefűrészelte négy ujját. Bal 2-3-4-5. Nem teljesen,
de így is rendes munkát végzett, a Szövetség utcai kórházban
elszöszöltek vele vagy hat-nyolc órát, mire mindent odavarrtak,
ahol korábban lehetett. Este, mikor beértem a kórterembe, a
gitáros-énekes keze már gipszben volt, és férfiasan mosolyogni
próbált.
Mivel a fenti művelet közben a torka épen maradt, úgy
döntöttünk, hogy nem mondjuk le, és nem is halasztjuk el a
lemezcsinálást, ettől még tud énekelni, legfeljebb Karácsonynak
és Babosnak kicsit több dolga lesz a gitározással. Még a
kórházban volt, mikor távollétét kihasználva döntést hoztunk,
hogy bármeddig is tartson a közös munka, Zorán lemezeken
éneklő fűrészre nem hangszerelünk.

Sztevanovity Szandrával a Papa koncertje után

A LENGYEL BÁRÁNY
Most megtanítok mindenkit, hogyan kell lengyel kisbárányt
(Karácsony János) csinálni.
Hozzávalók:
Üres üzletek a Lengyel Népköztársaságban, kb. 1979–80.
De mégis van kenyér egy péknél Opoléban.
Sorban állás.
Nem fogyott el.
Kérni kell hatot. Sescs chleb prose bárdzo!
Amikor ez kijött a szánkon, ha lehet, nem kell figyelni a
mögöttünk állókra, ahogy kiakadva anyázni kezdenek.
Nem lehet.
Akkor el kell kezdeni mondani, hogy: ale prose bardzo!
jesztesmi Lokomotiv gete! artisti v Vengzse, koncerti v Polsce! i
jesztesmi osem muzikanti! tam, v mikrobuszu! i bardzo glonyi!
(Kérem szépen, mi vagyunk a Lokomotív Gete! Művészek
Magyarországról! koncertezünk Lengyelországban! Nyolcan
vagyunk ott a mikrobuszban, nyolc zenész! nagyon éhesek! éhes!)
Az éhes szót szenvedést kifejező mimikával, és hasra
szorított kézzel kell mondani, mert mindig elfelejtjük lengyelül
(pedig a zenész szótárában ez alapszó, de ilyenkor elsőre nem
jut eszembe.)
Ekkor a közönség egy része hümmögni kezd, bólogatnak.
Venger, polák, dobzse, dva bratanki, és más szavakat is
mondanak.
A velünk lévő lengyel tolmács meg se mukkan („néma
vadkan – meg se mukkan”), mert ha rájönnek, hogy ő nem is
magyar migráns, akkor egy kenyeret visszavesznek.
 Így is hazudni kell, hogy nyolcan vagyunk, még ott a hat
éhező magyar a kocsiban, mert a kenyér már nem kilós, mint
egy éve, jó, ha hatvan-hetven dekás.
A tolmács kisiet a kenyerekkel, irány a mikrobusz, rá itt
semmi szükség, én meg fizetek, borravalót adok, mondom
körbe, körbe, hogy dzsinkujemi bardzó, dzsinkujemi. Ha netán
kérik, kifelé menet szép gesztus megáldani az üzletet.
A kenyér nagyon finom, klasszikus barna búzakenyér. Mint
egy csecsemő, a bal alkarunkon fekszik.
A héjával kezdünk.
Körbe-körbe finom mozdulatokkal óvatosan tépegetünk
kisebb héjdarabokat. Van, aki a talpával kezd, én mindig jobb
kézzel a bal sercli fölött. Ha megettük a teljes héját, egyfelől
kissé megnyugszunk, másrészt ott marad a kezünkben a
gyönyörű kis meztelen vekni.
Olyan hullámos, fodros a felszíne, mint egy kis barnás
báránybunda.
Ekkor jobb kezünkkel a héjától megfosztott jobb sercli puha
beléből kis bárányfejecskét formázunk. Ha a lengyel
koncertkörutunkon Karácsony James a zenekarunkban játszik,
akkor hozzá fordulunk. Szocialista relációban ő az LGT
fűszerkincstárnoka. Ő ad két szem egész borsot, néha
borókabogyót, hogy legyen két szép kis szemecskéje neki, és
ezután türelmesen kialakítjuk a bárányka arcocskáját.
Most óvatosan a hátára fektetjük a báránykát, bal
tenyerünkben megtartjuk, jobb kezünkkel a has körül négy
kicsiny lábacskát pödrünk, megfordítjuk, s ezekre rá is állítjuk.
Kész a kisbárány. Tetszés szerint esszük meg.

Nem tudom, Kádár János mennyit utazott vonaton, s ha igen,

mennyit ült vagy feküdt, cigarettázott vagy zuhanyozott abban
a három hálószoba összkomfortos luxusvagonban, amelyben
’97–98-ban az LGT alkalmanként dedikálni járt.
A 424 – MOZDONYOPERA megjelenése adta az alkalmat erre
a különleges utazgatásra, ha már vasúti zenekar vagyunk, és a
MÁV (Sipos vezérig. úr) felajánlotta ezt a lehetőséget, hát ezt
nem lehetett kihagyni. Ülni a szalonban, s döcögés közben
virslit enni azokból a herendikből, amikben annyi híres és
hírhedt politikusnak meg a sleppnek s más ingyenélőknek
tálaltak? Ez nagyon viccesnek tűnt.

4 2 4 - E S F E LV É T E L E K

A felvételeket többnyire 11-kor kezdtük, Tomi általában a fél

hármat célozta be. (Viszont hozta a süteményt.) Persze addigra
már érthetően fáradtabban érkezett, hát kitaláltuk, hogy legyen
fekve éneklés.
A klasszikus énekmetódus szerint állva jó danolászni, az ülő
énekes nehezebben támaszt a rekeszizmaival, sőt ülő
helyzetben az ember belseje is összehajtott állapotba kerül.
Ezt tudva el lehet képzelni, milyen nehéz a zongorista-
énekesek munkája. (Ez nem panasz, tényleg.)
 Viszont a fekvő énekes kinyújtott állapotában élvezi a
szabályos éneklés minden addicionális előnyét, plusz a
versszakok közötti pihenőidőt is intenzívebben használhatja ki.
Már nem emlékszem, hogy a két párnát honnan is szereztük,
talán Jánoska hozta, a két szivacsmatrac addig a stúdióban
szolgált mint paraván vagy valamiféle hangtompítók. Takaros
dupla ágyat szerkesztettünk, így lehetett énekelni szólóban is,
kettesben is. Závodi beállította a két mikrofont az ideális
magasságba, lefeküdtünk, lehet dolgozni. Jó kis rockos anyag,
passzol hozzá a kép: a stúdió közepén fekszik valaki. Van, hogy
kettő. Egyedül a kottatartó-kérdés maradt megoldatlan. Voltak
ötletek, de aztán kézből énekeltünk. A vártnál lényegesen jobb
lett a teljesítményünk, és az is csak igen ritkán fordult elő, hogy
egyszerre aludtunk el.
James nem akart fekve énekelni, ő még hitt az old school
tanításaiban.
Jól haladtunk, nem volt határidő.
De James és Jánoska is ki tudta hozni magából a legjobbat.
 Az első kísérletek. Korai fekve éneklés a stúdióban
Fotók: Kaiser Ottó

Néhány dal perkaszólamát vállalták magukra. A földön, egy

pléden szépen elrendezve rengeteg kis kézi ütőhangszer. A
magasban több mikrofon a sztereó hatás miatt. A két játékos
négykézlábra ereszkedett. Elindult a felvétel. Sűrűn kellett
váltani a csörgőbörgőket, volt, hogy egy-egy hangszer az előbb
még a másik sarokban kellett, így, mint két kutya, rohangáltak
az egyébként szűkös helyen, egyszer-egyszer egymásnak is…
Ilyenkor leálltunk, mi kinn, a keverőszobában röhögtünk, ők új
logisztikai tervet készítettek. Jó is lett, csak lassan készült el.
Mindeközben lassacskán elterjedt a szakmában, hogy az LGT
újra csinál valamit, de már tök meg vannak zakkanva, benn is
laknak a stúdióban, ott alszanak gumimatracokon… Nagyon
sokáig tökörésztünk az anyaggal, néha éjszakánként mások is
dolgoztak a stúdióban, mi meg esténként mindig mindent úgy
hagytunk magunk után. Látták a fekhelyeket, vitték a hírt.
Ennek nem örültünk, mert titokban akartuk tartani a
lemezcsinálást, hogy aztán, ha egyszer elkészül, azt tehessünk
vele, amit akarunk. Aztán másképp lett. Fruzsika, a SONY–BMG
igazgatónője belengetett egy értékelhető ajánlatot, így aztán
befejeztük a lemezt, és átadtuk a felvételeket. Ők aztán
kiküldték az Abbey Roadra, hogy megkapja a végső simításokat,
a „masteringet”. Friderikusz is megtudta a hírt, felhívott, azt
mondta, legyen az ő műsorában a lemezpremier, a hivatalos
bejelentés.
Nekünk ez tök jól jött, Fridinek óriási nézettsége
volt, bele is mentünk. Azt is kitalálta, hogy
megállapodik frekventált hanglemezboltokkal, hogy
a tv-show után, este 11-kor nyissanak ki, mi meg az
Klikk
élő adásból menjünk egyből oda, s kezdjünk
dedikálni.
 Éjszaka kinyitnak a lemezboltok? Ennyire kevés idő
elmúltával ez már csak egy szakmai tündérmese…

Így is történt, szuperül sikerült minden. Éjjel egyig dedikáltuk a

424 – MOZDONYOPERÁ-t, volt hozzá csatazaj is, kopogtak a
tollak, mert a CD fémdobozban jelent meg. Azok a
stúdióeszközök, lemezboltok, a CD meg a fémdoboz már mind,
mind múlt idő…
[Technikatörténeti szempontból az azóta eltelt húsz év lehet, hogy felér másik ötszázzal,

hiszen ami akkor friss volt és fontos, az mára már nagyrészt kuka, vagy csak azért érdemes

eltenni, hátha egyszer vintage lesz.]

Aztán jött a dedikálóturné szerte az országban, Debrecenben

kaptuk ezeket a trikókat a Sony-igazgató Fruzsikától.

Hirdetnek a neten két 1974-es hivatalos LGT USA - turnétrikót.

Az egyik egész jól néz ki, e percben épp 159 dollárért szeretne tulajt
váltani, a másik tiszta rongy, a valahai REO Speedwagon egyik
technikusának még megvan, ő árulja egy csomó másik relikviával…
Az enyém a legjobb, de az nem eladó.
KÁDÁR VAGONJÁBAN

Nyíregyházán annyian jöttek a 424 – MOZDONYOPERA

dedikálására, és annyi minden aláírnivalót hoztak a BUMMM!
bakelittől kezdve mindenféle LGT-relikviákig, hogy a vasutasok
kinn a pályaudvaron a ránk várakozó Kádár-vagont rá se
akasztották a debreceni járatra. Több mint egy órát késtünk, az
expressz viszont nem, az elment. Egy hajnali Intercityre lettünk
rápattintva. Beszálláskor James azt mondta: Azannya! Itt a
Kádár vagonnya! Gurultunk Debrecennek, és a reggeli
herendiből-kávézás közben, eltartott kisujjal azon tanakodtunk,
hogy hány V. SZ. vagy KGST vagy akár máshonnan jött
kormányfő, vezérezredes, miniszter ült már a helyünkön. Hogy
történelmi vagonunk híres-hírhedt utasai közül hányan
maradtak meg nagymenőnek, és hány tűnhetett el a
süllyesztőben. Vagy régebben olyan is akadt tán, aki később
átszállt egy másik vonatra, s azzal ment a Gulágig. Hát ez van.
Ez már Debrecen.

De az első alkalom még csak nem is a dedikálás volt.

Nagykanizsára utaztunk Zoránnal, Horváth Kornéllal, Gerendás
Petivel négyesben, hogy a környékbeli (talán a kőszegi) MÁV-
árvaház vagy -gyermekintézet javára adjunk jótékonysági
koncertet.
Pár héttel korábban Juhász Attila hívott, a Nagy Kitalátor,
hogy törik a fejüket egy rendezvényen [Hurrá! megint megyünk a

Nyugatiba? – Nem, Gábor! Sipi (Sipos vezérigazgató úr) kérdezi, nincs -e valami jó ötletünk.],

amivel meg lehetne segíteni az árvaházat, mert baj van. S hogy

az lenne jó, ha mi adnánk egy koncertet, aztán a MÁV egy
díszvacsorát, a meghívottak pedig pengessenek ki – lehetőség
szerint – jó drága jegyeket. S a pénz meg befolyik szépen az
árvaház kasszájába.

Másnap ültünk Sipi irodájában, s már arról beszéltünk, hogy

okosabb lenne akusztikus koncertet adni, hogy ne kelljen annyi
hang- és fénycuccot bérelni, mert mindig az viszi el a legtöbb
pénzt. Jó.
A Juhász–Sipos páros számolgatta, mi lehet az eredmény,
mennyit kaphatnának a gyerekek. Nem mutatott túl jól, még a
megemelt belépőárakkal sem.
Kérdeztem a vezért, valójában kik a meghívottak? Láttam
Attila szemét megcsillanni.
 A MÁV nagy beszállítói, állandó üzleti partnerei, akiktől a
hatvanezer fős cég beszerez mindent, az alkatrészektől kezdve
az üzemanyagon át az irodaszerekig.
Hát akkor a vasút egy elég fontos üzleti kapcsolat nekik,
nem?
Dehogynem.
Hát akkor ezt meg is oldottuk. Csináljunk dalonként
árverést, hogy ki ad a következő dalért ennyi vagy annyi kezdő
árat, s aztán indulhat is a licit.
Ott fognak ülni együtt veletek, mindenki látja a másikat,
hogy az mennyire jó ember, milyen nagyvonalúan licitál az ő
cége, s szépen lassan felvezetik egymást a csúcsra, lesz pénz
bőven. Ez lett a később feltalált Hang-árverés legelső variációja.
NAGY MESTER A KARMESTER

Fúvószenekart játék közben röhögtetni a legnagyobb

szemétség.
Márpedig én azt csináltam, bár nem én tehettem róla,
hanem ők maguk.
Azt találta ki a vasutasok kanizsai fúvószenekara –
legalábbis ez Nagykanizsán történt –, hogy a jótékonysági
koncertet megelőző délutáni ünnepségen én vezényeljem el
nekik a Klapka-indulót.
A Klapka-indulót, azt ismerem jól – ki nem? –, de az én
karmozdulataimtól egy szál zenész is széjjelcsúszik, nemhogy
egy zenekar. Még partitúra sem volt, nem mintha csak úgy
leblattolnám, ha elém teszik. Ráadásul, amilyen összeállítású
egy zenekar, annyiféle hangszerelés készülhet. Próbára amúgy
nem volt lehetőség, percekkel a kezdés előtt értünk Kanizsára,
lekászálódtunk a Kádár-vagonból, s ezzel a kedves
meglepetéssel vártak.
A hátralévő korty kávényi időben igyekeztem meggyőzni a
vasutas fúvószenekar tagjait, hogy akármilyen megtisztelő is, ez
nekem nem fog menni, még sohasem sikerült, de a
szabadkozásomra nem igazán reagált senki, s miközben kaptam
egy kis célzóvizet, többen előre gratuláltak, s be is lettem
konferálva.
Benn ült a közönség.
Bevergődtem a zenekari árok közepére, kitartott a taps,
illedelmesen meghajoltam, aztán a zenekar felé is, de közben
valamit csinálhattam a kezeimmel, mert úgy megszólalt a
Klapka-induló, hogy ijedtemben hadonászni kezdtem.
A zenekar az első pár taktus után már nem nézett rám, én
meg kihasználva az anyagismeretemet, s a valamennyire
elfogadható ritmusérzékemet, igyekeztem jó ütemben
kalimpálni, hogy legalább a hátsó sorokban ülőknek ne okozzak
csalódást.
Mikor a zenészek abbahagyták, biztatóan rám néztek, én
vártam egy pillanatot, hogy biztos legyen, hogy nincs tovább,
leengedtem a karjaimat, engedtem két másodperc
hatásszünetet, majd egy gyors hátraarccal újra mélyen
meghajoltam. Szép tapsot kaptam, de én felállítottam a
zenekart, és nagyvonalúan megosztottam velük a sikeremet.
Átmentünk a mi koncertünk, az esti buli színhelyére.
Már sokan megérkeztek, öltönyös emberek, gazdagon
öltözött és díszített hölgyek. Még nem sejtették, hogy nemsokára
komoly összegeket fognak felajánlani cégeik nevében – az
árvaház javára.
Elkezdtük a koncertet. Elmondtam, hogy most beírhatják
nevüket a jók könyvébe, és ne habozzanak, licitáljanak egy-egy
dalért.
Nagyon jól fogadták az árverést. Úgy lett, ahogy elképzeltem.
Minden működött, egymás után „adtuk el” a dalokat,
százezres „leütésekkel” sikerült a tervet túl is teljesítenünk,
rengeteg pénz gyűlt össze. Jó is volt, szép is volt, gyönyörű este
volt. Mi, muzsikusok kaptunk egy többkilós, égetett fekete
cukorból megformált gőzmozdonyt ajándékba, de nem volt
szívünk négy részre törni, Attila kitalálta, hogy állítsák ki az
Andrássy–Nagymező sarki MÁV-jegyiroda kirakatában. Ott is
volt sokáig.
Visszafelé úton a Kádár-vagonban folytatódott az unplugged
koncert, már csak magunknak játszottunk. Nem lévén zongora
a szálónban, én kihasználtam a helyzetet, és behúzódtam az
egyik fülkébe, mert nincs jobb, mint egy ringató vonaton,
hálókocsiban aludni. Zorán és Gerendás a szalonban még
nyomta a Szép Júliát, de a kerekek nekem más tempót
csattogtak.

HANGÁRVERÉS

Évekkel később az Amadindával szerveztünk egy sokfellépős

koncertet a Hospice Alapítvány javára.
A Zeneakadémia volt a helyszín, s mikor a műsort
tervezgettük, Szakcsi azt mondta, mi lenne, ha játszanánk
valamit csak mi, kettesben. Akkor jutott eszembe, hogy
csináljunk árverést ebből a négykezesből, és könnyen adta
magát a forgatókönyv. Szakcsi leül a zongorához, kitesz egy üres
kottalapot, én pedig a közönséghez fordulok.
Ki akarja megmondani az improvizáció témáját adó dallam
első hangját, amire mi négykezest improvizálunk? Aztán a
másodikat, harmadikat, így tovább…
A kikiáltási ár, mondjuk ötezer. Akik ezt megadják,
felmutatják a kezükben lévő árverési táblácskát, rajta az őket
megszemélyesítő számmal. Utána megkérdem, ki adna tízezret,
tizenötöt s így tovább. Így is lett. Amennyire emlékeztem,
igyekeztem az ismert árverezési sémákat követni, de nem
próbáltam komolykodni. (Abban állapodtunk meg, hogy érezni
lehet majd, meddig szabad feszítsem a húrt, tudtuk, ezért az
ügyért nem a legtehetősebb emberek jönnek a koncertre,
gondoltam, húszezer körül majd mindig leütöm a licitet, az
lehet egy jólelkű felső határ.)
Mentünk szépen előre, az adott hang nyertese meg kellett
mondja, mit írjon Szakcsi a kottába. Volt, aki ismerte a zenei
hangokat, s bekiabált: „Cisz!” – óriási taps –, de volt olyan
nyertes is, aki tanácsot kért a mellette ülőtől. Béla kottáján
lassan összeállt egy random, hat-hét szerző által „megírt”
dallam, pont olyan, amilyet egy ember, ha tíz évig gondolkodik,
akkor se írna. (Sok ilyen négykezest játszottunk Szakcsival, de a
véletlen nem volt kegyes hozzánk, szinte mindig nyakatekert
hangsortól kellett ihletet kapjunk.)
A leghátsó sorok egyikében ült egy pasi, aki még akkor is
tartotta a táblácskáját, mikor én, ahogy a tévében is láttam, a
rám ruházott hatalmamnál fogva már azt mondtam, húszezer
forint a nyolcadik hangért – először! – másodszor! – harmadsz…
– Jól látom, a kék inges úr még szeretne licitálni?
Meglóbálta a táblicskut, hát jó, mondtam, mivel a
hangárverést én találtam ki, így én hozom a szabályokat, és én
is változtatom meg, például most, menet közben. A kék inges
mosolygott nagyon. Gondoltam, jó, akkor mosolyogjon
mindenki. Hagyjuk az aprózást, legyen a tét harmincezer!
Lóbálta tovább. Lehet negyvenezer? Mosolygott, lóbált.
 Akkor a kilencedik hangot is kínáljuk fel licitre… a kék inges
úr nyerte (olyan messze ült, hogy nem láttam a tárcsaszámot), s
már tapsoltak is: – negyvenötezer forintért! Mosolygott nagyon.
Még nem ismertük egymást, Küllői Péter volt, a Bátor Tábor
alapítója.

Fotó: Mundy Márton

A zenészek, színészek legtöbbször csak érintőlegesen tudják a

koncert valódi céljait, felkérték őket, rendesek, elmennek,
játszanak ingyen, és mosolyognak, mikor a szervezők
megköszönik. A legtöbbször fogalmuk sincs, mi lesz a bevétellel,
ki adja át kinek, és kinek a nevében. Egy ilyen koncert
megszervezése elsősorban lobbitehetséget kíván, meg kell
győzni egy sor zenészt, hogy jó ügyet szolgál majd az ő
munkája, tehetsége, nevének vonzereje. Egy zenész csak ritkán
tudhatja, melyik segélyszervezet mennyire gondolja helyesen a
célokat, legtöbbjéről akkor hall először, mikor felkeresik, hogy
felkérjék. Közvetítők is dolgoznak, akiket esetleg ismernek is a
muzsikusok, így könnyebben megy.
Egy jól sikerült rendezvény persze jócskán megdobhatja a
fellépők (egy részének) népszerűségét, különösen, ha a médiát
is sikerül az ügy mellé állítani.
Ez akkor könnyen ment.
1985. Az egész világ csüggött a televíziós csatornákon,
amelyek közvetítették a Live Aid-koncerteket. Addigra a világ
összes rádióadója játszotta a We are the World című dalt, a
legnagyobb gyarmatosító és rabszolgatartó hagyományokkal
bíró országokban sok-sok állampolgár tudatalattijában
pislákolni kezdett a lelkiismeret, vettek a lemezből, és persze
pillanatok alatt elkelt az összes jegy a londoni és a philadelphiai
koncertre. És egész nap sok százmilliók tapadtak a
képernyőkre.
Bob Geldof, aki beindította az egészet, s akinél a résztvevők
jó része végül is jóval nagyobb sztár volt, fantasztikusan
szervezte, moderálta a világ számára, hogy lehetséges távoli,
ismeretlen gyerekeken, felnőtteken segíteni.
Volt olyan is, aki mindkét helyszínen fellépett, hála az
időeltolódásnak és a Concorde-nak.

Az alapítványok, segélyszervezetek legnagyobb része bizonyára

átgondolt, profi munkát végez, de egy zenész sosem látja, és
semmi ráhatással nem lehet arra, hogy kik és mire fordítják az
általa (is) generált bevételt. Hallani olyan segélyszervezetekről,
amelyek „más” szervezeteknek adnak át összegeket, amik így
nem a legjobb kezekben kötnek ki.
Rengeteg jótékonysági bulin vettünk részt, persze mindig
elhittük, hogy a pénz oda jut, ahova kellett volna, de aztán
kezdett terjedni, hogy óvatosan kéne bánni ezekkel a
felkérésekkel, mert akad köztük néhány olyan is, amely nem
hozható összefüggésbe ilyen-olyan, különböző mértékű
visszaéléssel.
Az LGT-nek és zenészbarátai körének nem kis szerepe volt
abban, hogy a Vakok Intézetében megépült az uszoda, és tudtak
venni egy Ikarust.
De nem vettünk részt politikai rendezvényeken, ez hajlam
kérdése, vannak, akik nem bírnak meglenni nyalás nélkül,
ismerünk nem egy „kollégát” [Tudod, kinek a kollégája, bammeg! – mondanák
most a barátaim.], aki nem kis munkával nyalta át magát a KISZ
hátsó feléből sorban az azóta hatalmon lévő összes nyílásba.
Valahogy azt tanultam meg, hogy a politika meg akarja
osztani és meg is osztja az embereket, aztán sorakozó, tessék
szépen hadrendbe állni. Én viszont valami olyasmi iránt
érdeklődöm, ami összehozza őket.

A politika egy rossz színház, amiben egy hamis zenekar játszik.

Fotó: Tyukodi László
M iN D e N Ki M á S Ké PP
Zo N G o R á Z

2018-ban, az 1507-es koncertekre készülve, a Zenegimnázium

épületében tanultam meg azt, amit ötven-egypár évvel
korábban is megtanulhattam volna. Hogy hogyan is kell
vezényelni. A Bartók Konzi szimfonikus zenekarát kértem fel,
hogy az Arénában muzsikáljanak velem, karmesternek pedig
Rácz Zoltánt, az Amadinda vezérét.
A Ferencsik-teremben tartottuk a próbákat, kicsit megszorult
a szívem, mikor az első nap a csupa tizenévesből álló zenekar
érkezéskor és a próba végén megtapsolt, megkocogtatott. (Ez
egy szimfonikus zenekari vonósköszöntés, szimpátiajelzés, nem
lévén szabad kezük. Egyikben a hangszer, másikban a vonó. Így
hát marad az, hogy az üdvözlet, netán az esetleges dicséret a
vonó kottapulthoz való kocogtatásával fejeződik ki.)
Öt napon át figyeltem a próbákon, hogyan dirigál Rácz tanár
úr, s talán, mert ismerős volt az anyag, valamennyire
megértettem, hogyan épül fel a zenekari zenészben az a belső
technika, hogy „kéz után menni”. Kezdtem kiismerni, mikor,
hogyan, mit jelez a Tanár. Lassan megtanultam pár mozdulatot,
éreztem, talán menne is, de élesben nem próbálnám ki magam.
Mindenkinek jobb, ha én nem vezényelek.
 Ha meg kell mondani, melyik volt életem legszebb tíz
pillanata, az egyik biztos az, ahogy az 1507-es koncerten, a Fiú
közepén („Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy
végigcsinálja…”) ezek a konzis gyerekek megérkeznek gyönyörű
ruháikban az Aréna színpadára. (A Vígszínház megengedte,
hogy a használaton kívüli jelmezek közül válogassunk.)
Egy mikrobusznyi ruha érkezett a konziba az egyik zenekari
próba végére. Nem a gyerekek utaztak a ruhapróbákra, hanem
fordítva, és kollégáim – Gombár Mari, a drága jó Nyúl Nóra
Nyuszi, Keresztes Nikolett és Pozsi a Pestiből, akik a Víg
legnagyobb színészeit is öltöztették előadások százain – adták
fel, igazították rá a jelmezeket a kis muzsikusokra.
Ez nekem nagyon fontos volt, nagyon nem akartam a
szokásos „fekete ing fekete nadrág” zenekari egyenruhát, ami
nekem mindig valamilyen nem odatartozást jelképez.
A csellistákat kivéve állva játszottak, hogy a nézők
mindenkit láthassanak, és ők is többé-kevésbé szembe kapják a
hatalmas, teli nézőteret, ahonnan majd árad feléjük a
befogadás, mintha valamilyen jól ismert sztárok lepték volna el
a színpadot.
 Fotó: Méhes Vilmos

Egy ilyen nehéz koncerten az ember igyekszik körülvenni

magát a biztonságot adó tekintetekkel, a vérprofikkal, akikkel
összeszokott, akikre támaszkodhat. Akikkel valamiért szeret
dolgozni. Ők voltak a „többiek”, a felnőttek.
A konzisok adott jelre, kezükben a hangszerekkel, egyszer
csak ott álltak velem szemben, s vártak egy szemmel jelzésre,
hogy megszólaljon, amiért annyit dolgoztunk.
Az ő szemükben izgalom: életükben először álltak színpadon
tizenkét és fél ezer ember előtt, már csak nyolc taktus, már csak
négy, kettő.
Ott volt a szemükben az ártatlanság, de az a tűz is, hogy:
köztünk senki nincs, akinek közömbös lenne, hogyan sikerül ez
a dal. Aki azt gondolná: „elvagyok én itt, majd megoldják. Ez nem
az én bulim, én itt bérmunkás vagyok.”
Én meg néztem őket, és a két átvezető taktus alatt azt
éreztem, igen!, ezt akartam, ebben a levegőben akartam
játszani, amivel elárasztották a színpadot, mehet! Bólintottam,
és toltuk innentől már együtt: Fiú! Ahogy játszottunk, azt
éreztem, megemeltek az angyalok.
Egy másik világ érkezett egy csupa profiból álló zenei
közegbe, megszólalt a jövő. Még nem a munkát, csak a kalandot,
a kihívást keresték.

Mihály Tomi. Fotó: Lettner Kriszta

Nem lehet ennél kevesebb pátosszal leírni azt, ahogy RáczTanár

a második próba végére már bójái közé terelte ezt a harminckét
tüneményes kishalat, s kezdett egy kis egyfelé úszó rajt
(csapatot) formálni belőlük. Egy hónappal és öt nappal voltunk
a koncert előtt.
Kezdett „megszólalni” a Parabaletta, ami nem túl egyszerű
feladvány. Holló Aurél írta különböző zenéim, dalaim alapján.
Annak idején az UMZE Kamaraegyüttes szólistáival és az
Amadindával mutattuk be a Müpában egy szilveszteri
koncertünkön. Kisebb akadályverseny rejtőzik a kottarács
mögött, és ritmikailag, főleg frazeálásban egyáltalán nem
könnyű jól eljátszani a pár perces darabot.
Aurél mint a Bartók Konzi zenekarának mentora kezdte el a
felkészítést, elvégezte a babra munkát, próbált velük,
kitisztogatták a szólamokat, sok kicsi, szólisztikus részletet
kigyakoroltak.
 2018. 10. 07–08–06. Fotó: Tyukodi László; Hajoljunk meg!

Aztán a próbákon RáczTanár egyenként foglalkozott szinte

mindegyik kis muzsikussal, a legapróbb részleteken is
dolgoztak. Én szabad zongoraszólamot kaptam, azt játszhattam,
amit akarok, folyamatosan változott a szerepem, ahogy egyik-
másik szekció játéka felerősödött, magabiztosabbá vált, úgy
próbáltam tovább illeszkedni, helyet találni az egészben.
Közben azon gondolkodtam, talán jó ötlet lenne, ha időnként a
jazztanszakiakkal valamit együtt játszanának a szimfonikusok
(rengeteg ilyen arrangement létezik), jócskán erősíthetné a
ritmusbiztonságot, és még izgalmas is.
Bő ötven évvel konzis korom után a zongoránál ülve
bámultam, hogyan kerülnek a gyerekek egyre közelebb a
darabhoz, hogy mi az, amitől a próbálás a munka
legérdekesebb fázisa, hogy miért is a tanítás a tudó ember
legszebb gesztusa.
Velem szemben, a bőgősök mögött egy dobogón Mihály
Tomi, „a Misi” ült. Így hívtuk az Omegában. Őt kértem fel, hogy
a koncertek zenei rendezője legyen. Kellett valaki, aki nem ijed
meg, ha egy partitúrát a kezébe nyomnak, tud beat- és
rockzenéül, tud színpadul és közönségül, s a próbák végén
odajön, elmormogja, mit érez, mi volt jó, mi nem.
Mikor már a célegyenesbe fordultunk, s már a
Klebelsbergben gyúrtunk, „mindenki a fedélzeten” próbák
zajlottak, Misi legtöbbször a keverőpultok mögé ült, és jó, ha
napjában kétszer előbújt onnan.
Az utolsó héten megkértem, jöjjön, üljön velünk szembe,
hadd lássák a muzsikusok, s főleg én. (Egy zenész, ha azt látja,
hogy játék közben a zenei rendező, a főfelügyelő ránéz, felír
valamit, vagy jelet tesz a partitúrába, lehet, hogy már nem is
kell a magyarázat, simán le is veszi, hogy az előző motívumban
vagy taktusban lehetett valami bibi, vagy csak valaki nem hozta
elég jól a korábban kapott instrukciót.) Tudtam, hogy zenélés
közben én is egy csomó dolgot simán leolvasok az arcáról.
A legutolsó hat-nyolc próbán már nem baj, ha belátogatnak
valakik, ilyenkor már „felhozó meccseket” játszunk, jól jön egy
kis biztatás.
A Klebiben megkaptuk a színháztermet, de a pódiumon nem
fértünk volna el, inkább a kiürített nézőtéren lemodelleztük a
majdani, arénabeli színpadot, ¹/₁ méretben, 18 × 9 méter.
A korai próbákon eleinte nem igazán segít, és nem is nagyon
bírom, ha beesnek haverok, kollégák. Amíg nincs nagyon
egyben a produkció, minden árt, ami elvonja a zenész figyelmét
a melóról, megnehezíti a kommunikációt. Nehéz megmondani,
hogy valami nem tetszik, nem jó vagy nem elég jó, ha ott ül egy
„külsős” kolléga. Vagy „benéz” valaki, akiről nem mindegyik
zenész tudja, hogy ki ő, vagy kinek a kicsodája, akinek nem
biztos, hogy ott van dolga, aki előtt nem esik jól szólni a
társadnak, hogy valami nem stimmel, s még kevésbé esik jól ezt
hallgatni „tanúk” előtt.
Annál inkább jó, ha az előadáshoz közelítve egyre többször
van kinek játszani,
Néztem Misit, ahogy ott hunyorogva figyeli a mi kis
zenekarunkat, előtte a kotta, cerka, radír, s mondtam
magamban, na, ezek a kölkök rajtam is biztos látják már, hogy a
rajongójuk vagyok. A Tanár szenvedélyes magyarázatai közben
csak úgy sütött, hogy ezek a gyerekek akarják ezt. Akarják
ezeket az órákat, itt akarnak lenni. Meg majd ott is, az
Arénában.

2018. SZEPTEMBER 1.
GLÓRIUSZ-BÓNUSZ
Az ilyesmi úgy kezdődik, hogy egy gyönyörű, vékony angyal (ezt
akkor még nem tudod biztosan) hosszú, bokáig érő kabátban,
mezítláb kilép a Zenegimi előtti nagy, zöld, utcai WC-ház mögül a
Nagymező utca 1. számnál, s azt mondja:
– Hm, ha nem tévedek, te vagy az a zenész, az a Kicsibácsi,
nem?
Mögötte ott vihog egy másik. Az is nagyon szép, szintén kabát,
hátizsák, megőrültek ezek? Még nyár van. Szőke, hosszú hajuk
kócos, az elsőnek az arcába is lóg kicsit. Mint akik messziről
jöttek, nagy szélben.
– Bocsánat, hogy micsoda? – kérdem, és hunyorogni kezdek,
az elöl állónak kurva erős a glóriája. Már ezeket az új, ledeseket
használják. Fényes nappal alig látok valamit.
Ő meg:
– Kaptál egy ötnapos Glóriusz-Bónuszt a Jóistentől, és az is
lehet, hogy le se vonjuk a legvégén. Tudod, mire gondolok?
– Asszem tudom.
Most nem vihog, mintha kicsit szomorúan nézne, de nem
látom jól. Elfordul, int. A másik odalép, s egy cirádás, picike
papírdobozt tesz a kezembe. Ez valami átverés? Semmit se értek.
Angyalokat láttam már, nem is egyszer, de mindig fehérben
voltak, ezeken meg fekete nagykabát van. Azon meg minden.
Szöszök, út pora. Rájuk férne egy kefélés.
– Mi van? – kérdem, most már kicsit ingerültebb hangon. – Ez
valami trükk?
Csak állnak. Jól van, értem, egy pillanat, húzogatom a beakadt
cipzárt a farzsebemen. Ilyen még nem volt. Basszus, ezeknek
mennyit illik adni? Akkor veszem észre a kis jelvényt a kabátjuk
hajtókáján:
Angyalposta. Aha. Azannyuk mindenit!
Szép ovális, öreg sárgaréz jelvények, na, ezeket se ma
préselték.
– Te, Kicsibácsi – a hátulsó mindig vihog, látszik, hogy
tanulóúton van, kezdő postás –, az komoly, hogy te írtad az
Angyal mellettemet? – Hát igen. – És azt megkérdezhetjük, hogy
fiú vagy lány angyalra gondoltál? (Vihogás.) – Mi fiút tippeltünk,
merthogy lány énekli, de van két barátnőnk, akik szerint lány.
(Vihogás újra.) Ja, és múltkor volt egy új DJ a Monteverdi
Zenefelhőn – tudod, az egy nagy koncertterem –, és lehetett
dalokat kérni, és egy ősz hajú, de nagyon jóképű amerikai
(elpirul) – valami Borostyánkövy – kérte a Majd Leonardot. Mi
meg a Főnök lábánál ültünk – (itt villámlott egy kurva nagyot) –
Az Úr lábánál!!! – jaaaj, te kis hülye – javítja ki az elülső, és ő
folytatja –, szóval az Úr azt mondta, ismeri a dalt, kicsit pimasz,
ahogy róla írsz, megérdemelnél egy jelképes tökön rúgást. Ezt
mondta. Pedig a dal közben még mosolygott is. – Ti meg miket
beszéltek? – kérdem. – Hát kábé hetven napja úgy tökön is rúgott,
hogy sistergett, a szívem majd megállt!
– Hát… tudod – kicsit közelebb lép (elájulok, milyen szép) –,
lehalkítja a hangját: – Most azon gondolkodik, hogy a Nevével
kezdődő káromkodásokat, tudod, különösen, ha a B betűs szó
benne van – hihihi, hallom mögüle –, ezentúl keményen büntetni
fogja. Tudod, a #Me Too óta Ő is kicsit zavarban van, de nekünk
ez csak jó. Hihihihi – és a szája elé kapja a kezét. – Most sokkal
több küldeményt kapunk, régen a pasiangyalok kiválogathatták a
javát, mi állandóan porfészkekbe jártunk. – Aha. – Esetleg szóban
lehet üzenni? – Persze, hát azért vagyunk kézbesítők!
– Hát, ha át tudnátok adni az Úrnak… (semmi villám), hogy őt
mindig is nagyon szerettem, csak a földi ügynökeivel meg a
nagyker-hálózatának viszonteladóival, na, azokkal rohadt nehéz
kijönni. De, gondolom, Ő is kínlódik velük.
Halkan beszéltem, a lábukat néztem, gyönyörű volt, csak
koszos. Mért járnak ezek mezítláb?
– Már bocs, de miért nincs nektek cipőtök?
Felnézek, ők meg – sutty! – balra el, és már a robogó troli
hátsó ablakából integetnek – a röhögéstől pukkadozva.
Uramatyám! Ezek simán beszálltak egy bezárt, mozgó troliba?
Megnézem gyorsan a Jóisten honlapján, mit kaptam, mi a túró
lehet az a glóriuszizé, hát: Tematikus jutalomkarszalag
aranyozott, horgolt vagy vert kivitelben.
Ráadásul ott vannak mind a ketten, szépen kifésülve, tiszta
fehérben egy közös fotón az Úrral, szerintem ez hivatalos, ez nem
szelfi, alatta az áll, hogy regisztrált kézbesítő angyalok, működési
engedély száma, pecsét stb. Nabammeg. Akkor ezeken nem
hátizsák volt, hanem a szárnyakra való, felcsatolható városi
védőhuzat.
Nézem a dobozt. Pont akkora, mint a harmincfilléres
gyufaskatulya volt 1966-ban, amikor ebben a házban
érettségiztem. Nem a zöldben, a Zenegimiben. Kinyitom. Folyik ki
egy kis maceszliszt meg ostyamorzsák, és ott van benne nyolcba
hajtva egy hosszú cetli. (Csuklópánt.) Az áll rajta, hogy: Glóriusz-
Bónusz:
Érvényes a 2018. szept. 1. és 5. között a Bartók Konzi
Szimfonikus Zenekarával való közös próbákra a Ferencsik-
teremben. Nagymező u. 1.
Megnézem a dobozt is még egyszer. Az hát. Egy
régi gyufásdoboz. Csak a címkét leáztatták.
Gondolhattam volna, hogy a Jóisten se dob ki semmit.
Isteni aji. Jó, akkor bemegyek. A troli már eltűnt,
rendben, ezek tényleg angyalok voltak, s még jó, hogy Klikk
nem adtam nekik egy kis aprópénzt. Bár ahogy
ismerem őket, azon is csak röhörésztek volna. A kapuban
megállok.
Ekkor ér oda Rúzsa Magdi.
– Szia, Picibácsi, minden rendben? Bocs, csak olyan furcsán
nézel ki.
Megint nem látta őket, mindig elkésik.
 Fotó: Falus Kriszta

1507-8-6

Vannak szerzők, akik ragaszkodnak a valaha általuk kreált vagy

jóváhagyott eredeti verzióhoz, én azok közé tartozom, akik
ötven év után is tovább babrálják a dalaikat, keresve, hogy
nincs-e még benne valami megfejthető. Szívesen hallgatom meg
az eredetitől jócskán eltérő újabb elképzeléseket, nyilván hazug
hízelgés lenne azt állítani, hogy minden dalom minden
verziójának hallgatása euforikus állapotba emel, de nagyon sok
kellemesnél jóval nagyobb meglepetés ért. Így megtudhatod, mi
mindent hámoznak ki a zenédből azok, akik megszerették, de
még találtak benne tartalékokat. Így jártam, mikor először
meghallottam a Csík zenekar (Szabó Attila) csudajó És jött a
doktor és Mi lesz velem? feldolgozásait.
Zenészként pedig abban végképp nem találok semmilyen
kihívást, hogy százegyedszer is eljátsszak egy dalt ugyanúgy.

Az egyik legrégebbi és legmutatósabb példa a Beatles

1967-es With A Little Help From My Friends című dala.
Megjelenésekor a tüneményes Ringo kissé idétlen
éneklésével ez egy kedves, régimódi, műsorkiegészítő Klikk
dalnak hallatszott, de nemsokára érkezett Joe Cocker, és
teljesen újraértelmezte a szerzeményt, akkora érzelmi robbanásokkal,
hogy majd’ szétesett a nézőtér, s a világon mindenütt még feljebb
tekerték a hangerőt, ha megszólalt az a nagy drámát sejtető, híres
bevezető.

A ’98-ban a Képzelt riport 25-ik születésnapjára készült lemezen

hallható, hogy a producer-hangszerelő Borlai Gergő
megváltoztatja a Valaki mondja meg hatodik sorának néhány
akkordját. Sokkal kifinomultabb lett az átvezetés, azóta én is így
játszom.
A BMG lemezkiadó bízta meg Borlai Gergőt, hogy készítse el a
jubileumi verziót, úgy, ahogy egy nálam napra harminc évvel
fiatalabb muzsikus gondolkodik az eredeti zenékről. Borlai
zeneisége, technikája, zenei befogadóképessége valóban
határtalan, az én zeném is bőven belefér. Tizenhét éves volt,
mikor először stúdióba hívtam. Most világsztárokkal zenél.
Hogy mások mit hallanak ki a dalod mögül, az egészen más,
mint hogy te hogyan öltözteted fel a gyerekedet, vagy adsz-e egy
barackot a fejére. Játszhatod örökké a dalaidat pont úgy,
amilyennek valaha megismerte a közönség, senki sem ítélhet el
ezért. Így nyilván jóval több érzelmet „hoz vissza”, a nosztalgia
finoman belengi a lelkeket, a nézőteret, de ebben a váratlan, a
meglepetés maximum annyi lehet, hogy a művész 10-20-40 év
után még mindig képes ugyanúgy előadni a dalt, dalokat, mint
fiatalon. Ez lehet tudatos döntés, de lehet, hogy a művészben
ennyi van, s ha akarná, se tudná másképp.
Az persze nehezen elképzelhető, hogy maga a Beatles, ha lett
volna rá még sok-sok éve, sok-sok koncerttel, eljutott volna
valaha is a Joe Cocker-verzióhoz. De sok banda, aki évtizedeket
tölt színpadon, apránként változtat, fejleszt a „mindennapos”,
vagy ahogy Zorántól hallottam, a „kihagyhatatlan” dalokon.

Az 1507-es koncerteken sok minden más mellett azt is

gondoltam megmutatni a közönségnek, hogy egy-egy régebbi
dal milyen kacskaringós utakon jut vissza a szerencsés
szerzőhöz, aki meg örül, hogy mennyire használható zenéket írt
is ő. De örültem én akkor sok mindennek. Szerencsésen
válogattam a dalokat, de a közreműködőket, a munkatársakat
is. Jól „osztottam szerepet”.
Sokszor előfordul, hogy egy-két ember kilóg a csapatból,
hogy elfáradnak hosszú ideje jól működő kapcsolatok,
szétcsúsznak a „közös hullámhosszak”. Ilyesminek nyoma sem
volt. Elképesztő volt a csapat. Nem hízelegnék körül minden
előadót, művészeti és technikai munkatársat, aki végiggályázta
velem azt a bő két hónapot, de nincs mese, ez lenne a dolgom. A
sors kegyes volt hozzám, pedig nem sokkal korábban
megviccelni készült. Ezeken a koncerteken az angyalok hozta
Glóriusz-Bónusz mellett szinte mindent megkaptam, amiről
ekkora vállalás előtt művész álmodozhat. Voltak, akik féltettek,
hogy három ennyire megterhelő buli sok lesz, de szemtelenül
azt mondom: kevés volt. Persze ez a poén adja magát, de hát ez
van.

Videó díszletkép az 1507-es koncertekhez. Vető Gábor montázsa

És van, mikor megrettensz, hogy mit csináltak egy dalodból, de

a törvény azt mondja, hogy ha egy dal nyilvánosságra került,
mindenkinek szabad azt énekelnie.
Persze ez nem jogosít fel arra, hogy egy másik ember dalát
önkényesen átalakítsd, szétcincáld, megcsorbítsd, vagy
összerakd az eredetitől teljesen eltérő módon, netán a saját
dalodba külön engedély nélkül beleilleszd.
Mást jelent a felhasználás, s mást az „elhasználás”. Ha már
„hozzányúlsz”, akkor azt a dal iránti tisztelettel kell tenned.
A legtöbb esetben a kiindulópont nem más, mint hogy
szeretik a dalodat, sikert remélnek az általuk készített verziótól.
De a törvény nem védi meg a szerzőket a nekik nem tetsző
elképzelésektől, a nekik idegen felfogástól, az énektudástól,
stílusoktól, netán a tehetségtelenségtől – nem is tudja, mert:
teljességgel lehetetlen előre kijelölni, hogy hol az a határ, amin
innen vagy túl elfogadod egy dalod újabb verzióját. Törődj bele,
hogy az egy dal legnagyobb sikere, ha minél több előadó minél
többféle módon énekli, játssza, értelmezi, gondolja tovább vagy
hangszereli a zenédet!

Vető Gábor montázsa

Ha egy dal csak szórakoztat, örömet okoz, kibillent az

egykedvűségből, már jó.
De akármerre nézelődsz (olvass csak kommenteket!),
valahogy mindig kiderül, hogy az emberek hisznek a dalokban.
Vagy a daloknak. [Ezek a dalok csöppnyi templomok, ahova emberek eljárnak hinni.]
Mintha kicsike oltárokon ottfelejtett varázsszövegek lennének.
Közben mint papokat, gurukat, prófétákat, mágusokat vagy
más futóbolondokat, a hívők különleges tulajdonságokkal
ruháznak fel énekeseket, előadókat, néha szerzőket is, hihetővé
téve, hogy dalaikkal vagy képességeikkel megoldást, enyhülést
hoznak az őket választók életébe. És mert maga a hallgató
akarja ezt, van, hogy sikerül is.
Dalpirula.
A dalhívők a dalokat sokszor magukról (róluk) szóló
hangosképeknek érzik, van, aki úgy gondolja, hogy ezekből nem
egy, személyesen neki íródott, átvesznek egy dalbéli figurát,
hallgathatja más is, de a dal őróla szól, ő van benne. Az évek
alatt felgyűltek a Kék asszonyok, volt, ki levélben, de volt, aki
személyesen jött, hogy tudassa, ő az.
Vannak, akik hisznek abban, hogy a dalok vagy azokon
keresztül a dalokat író emberek segíteni tudnak, mint a
varázsló, miközben te, a dalíró ember meg hinni akarsz nekik,
mert akkor rajtuk keresztül hihetsz magadnak, hihetsz
magadban meg a dalaidban. Aztán amilyen a dalíró, olyan
dalban hisz.
Emberek gondolják őszintén és komolyan, hogy dalok
megváltoztathatják a világot, sőt lehet, hogy számukra néhány
percre ez meg is történt. Úgy érezték. Ami azonos a
megtörténéssel. S amikor szar a világ, akkor ők dalokra
gondolnak.
 A zenén belül talán a dal a leginkább mérhető műfaj, a
dalhoz mindenki ért, meg tudja mondani, szereti-e vagy nem. És
ez három perc alatt ki is derül.

Ha van zongorista a zenekarban, többnyire ő segít a más

hangszeren játszónak, ha a dalból hiányzik egy-két érdekesebb
harmóniai fordulat, vagy csak egyszerűen a zongorán könnyebb
felépíteni egy-egy szofisztikáltabb akkordot.
Tomi nem volt zongorista, igaziból nem „tudott” zongorázni,
de szeretett, és érdekesen játszott, sajátos módon fogta le az
akkordokat.
Majd mindegyikben volt egy-két nem „odaillő” hang, ami nem
feltétlenül volt „jó”, vagy „rossz”, hanem inkább volt „Somlós”. (A
világ az újabb és újabb „oda nem illő hangok” befogadásával
tágítja a füleit.) Ha zongorán írt dalt, többnyire rám hárult a
feladat, hogy „lefordítsam zenekarra”. Tomival dalt tisztázni,
közös játszásra alkalmazni, hangszerelni, nem volt túl könnyű és
gyors meló. Viszont mindig tanulságos.
Ha James írt zongorán dalt, azt nem kellett sokat bűvölni,
csak megtanulni. Jobb szerettem, ha ezeket ő zongorázza, mert ő
is egészen másképp épít akkordokat, mint a zongoristák.
Dusán hatvanadik születésnapjára adtam egy koncertet a
Müpában. Arra készülve hajszálpontosan megtanultam a Már
nem vigyázol ránk című James–Dusán dalt. Addig mindig Jasi
zongorázta, de én jobb szerettem volna valamilyen melegebb
hangzású, „bés” hangnemben játszani. Nem volt könnyű
Karácsonyul zongorázni, de nagyon szerettem azt a dalt
gyakorolni, és a koncerten is eléggé rendben volt.
Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ha képzeletben a
zongorabillentyűk betűket ütnének le, mint egy írógépen, akkor a
zongorán mi hárman három nyelven írunk. De legalábbis három
nyelvjárásban.

Vető Gábor montázsa

Fruzsika telefonált, hogy meg vagyunk híva a bécsi

Santana-koncertre (ugyanannál a lemezkiadónál
voltunk), az amerikaiak csak annyit kértek,
kerítsünk egyet a Budapesten készült Szabó Gábor- Klikk
lemezből. (Szabó évtizedekig az USA-ban élt és
játszott, Carlos Santana inspirálója és példaképe volt, de ez a
lemez hiányzott a gyűjteményéből. Ez egy élő, televíziós előadás
hanganyaga, Szabó magyar jazzmuzsikusokkal gitározik. Én
voltam a zenei rendező.)
S hogy nekem kellene átadni. Így is lett. A koncert után a
Stadthalle öltözőfolyosóján a magyar TV-Híradó és egy csomó
fotós kamerája előtt adtam át a lemezt, még sincs egyetlen
képem se.
Benn, az öltözőben Carlos kibontotta a lemezt (egy bakelitet
vittem), és meg is könnyezte. Tényleg Szabó Gábor-rajongó volt,
manapság a YouTube-on is látható egy hosszabb, Szabót méltató
beszélgetés vele, nagyon helyes ember.
MeSéK A RéGi
a B S Zu R D i S ZTá N B ó L ( iS )

LIPTOVSKÝ MIKULÁŠ

Ez nem valaki, ezt a nevet Liptószentmiklós kapta. Mindig a

kondérban főtt krumplileves jut róla eszembe, arról meg az, hogy
egyvalamiben biztos igaza volt Kádárnak: „Elvtársak, a
krumplileves legyen krumplileves.” Lehet, hogy mondta, lehet,
hogy nem, lehet, hogy ez az elsőre igencsak egyszerűnek tűnő
mondat is csak a marketing része volt, akkori nevén agit-prop.
Mindenesetre egy politikustól ez egy hihető és valamennyire
követhető hosszú távú politikai program. Az elv tiszta, legfeljebb
hozzátenném, hogy: igen, de én kolbásszal kérem!

A zugevés
Hangnovella

A falépcső reccsenései és az óvatos, zoknis dobbanások eléggé

szinkópásra sikerültek, hát persze hogy Palikó az, jön lefelé, szuszog is.
Lassan lép, óvatosan, egyesével veszi a deszkákat. A korlát is nyikorog,
el nem ereszti. Sötét van, mint a bagoly valagában, a csend is nagy,
körülöttünk mindenütt erdő, hűvös levelek susognak. A zugevő legfőbb
szerszáma a helyismeret. Idegen helyen, pláne emeletes faházban,
nehéz a dolga, meg kell küzdeni minden titkos falatért. A
padlónyikorgás, a frigó ajtajának a legóvatosabb mozgatástól is
megzörrenő hangjai, a matatás közbeni zajok: zsírpapír, celofán, üveg,
ezüstfólia, koccanások a polcokon, mind, mind probléma. Pláne, ha
sokat tökölsz, keresgélsz, ráindul a frigó motorja, jól meg lehet ijedni. A
francnak kell mindent így becsomagolni? A leghalkabb csörrenés is
kész életveszély a zugevő számára, de ilyenkor a legveszélyesebb az új,
az ismeretlen terep. Evőeszközzel teli fiókot kihúzni még városi
környezetben is kockázatos, de itt fenn, a hegyen, ebben a csendben?
Melyik késnek van éle? Hova lépsz? Hova ülsz? A hosszú, bő
pizsamanadrág szára beakad, és megrántja a hokedlit, csupa váratlan
akadály. A lebukás nem csak szégyen, lehet belőle szemrehányás,
veszekedés, elvezethet egész rémes végmondatokig, mint: „Az egyetlen
örömöm az ágyban, mikor kiszállok mellőled. És kiülök a konyhába…”
Nem kérdés, csakis a krumplilevesem lehet az éjszakai kaland
tárgya. Ez nem kis elismerés Pálikótól, aki profi szakácsokat is le tudna
nyomni, ha érdekelné. Hallgatom, mi lesz. Hatalmas bográcsban, kinn,
a kertben főztem délután, a vacsora végén szép mennyiség maradt a
kondérban, „holnap, melegítve isteni lesz”, mondta Pópa, szépen
átmertük egy nagy, piros fazékba, abban is jól nézett ki a leveske.
Behoztuk a konyhába, ki tudja, jobb a békesség.
Leért. Csak a hold világít be, nagyon kevés. Kis megtorpanás után
egy öngyújtóserrenés, majd a lábosról óvatosan felemelt fedő
jellegzetes hangja hallatszik. Ilyet egy zugevésben tapasztalt kolléga
nem kever össze semmivel. A műveleti sorrend audiovizuálisan (hallás
által látva) tökéletesen követhető, mindig tudni a következő
mozzanatot. Bemerül a fakanál, és indítja a levest a lábosban, aztán
tompa ütődés az edény belső falához, az alján is – persze
komótosabban –, bemozdul minden, a sűrűje is körbe-körbe. A
törmelék – ahogy én szeretem mondani. Encike érti. Krumplik,
kolbászkarikák, lassan a picike kaporlevélkékről leolvad a hideg zsír, a
füstölt csont beakad a fakanálba, és megbicsaklik a körtánc. De már
felkapaszkodtak a lé tetejére petrezselymek, zellerlevélkék, paprika- és
paradicsommagok, hallgatod a lassú folyót a kanyarban. (Ilyenkor
türelmesen kell keverni, ne törjük össze a krumplikat és a többi puhább
darabot.) Szisszenés hallatszik, fojtott „kurvajazanyád!”, nagyjából
kontratenor fekvésben – hát persze hogy átforrósodik az öngyújtó
vacak fémrésze, ha ennyi ideig égeted. Csap nyit gyorsan, a víz a
mosogató alaméniomfenekén akkorát dörren, mint mikor
reggelenként bekapcsolják a Niagarát. Csap zár. A víz hangosan folyik
lefelé a mosogatóból, kis örvény alakul ki, bugyog, bröffen, lassan
elfogy. Még egy sziszegés, benne néhány érthetetlen szó, Palikó most
nézi meg a megpörkölt hüvelykujját. Fúj egyet. Porcelán ütődik az
alatta lévőhöz, meglelte a mélytányért. Akkora éjszakai csend van a
menedékház körül, hogy a tőlem méterekre lévő nyitott konyhából jövő
zugevési zajok mindegyikét simán tudom azonosítani. Félek, hogy
meghallja, ha moccanok. A turistaház étkezőjében fekszem két
szivacsmatracon, gondosan összerakott éjszakai magánkuckómban.
Fenn, az emeleten a négy szobából kettőt nem lehetett kinyitni, de nem
is baj, szabadabban vagyok itt lenn, egyedül.
Egyben béreltük ki az öregecske turistaházat, minden nagyon
pöpec volt, magunk voltunk, senkit nem zavart, hogy én hol alszom.
 Palikó kezdi kimerni a levest, hallani, ahogy lassan, figyelmesen
dolgozik, biztos, hogy egy nagy kanállal keresgéli a kolbászokat, mert
ritkán ütődik a fém a porcelánhoz. Már megtalálta az elemlámpát a
konyhapolcon, de a tökfej nem akasztja fel, hanem fél kézzel világít, fél
kézzel meg ügyeskedik, a fénycsóva kétségbeesetten csúszkál
összevissza a falon, a plafonon, aztán megáll. Egy taktus szünet. Egy
szürcs hallatszik, és az a sóhaj, unisono a nyögéssel, amilyet csak egy
zugevő tud kiadni az első falat után. Eszi hidegen. Csend van. Akkora,
mint egy alvó elefánt.
Palikó előre kiadta a leckét interurbán: Picikám, te fogol főzni
aztata Elvirácska-féle finomacska krumplilevest, fenn faházban van
minden, bogrács is van nagyon nagy, kanálka, tányérok, minden.
Picikám, bogaracskam, akkor ugye rendben lesz, ugye? Az a kóser
szafalade vagy párki, az legyen, no? Akkor minden rendben van? –
Minden rendben, minden, proszim vam peknye.

A faház csehszlovák volt, kicsit viseltes, de nagyon szépen kitakarítva.

Gyönyörű volt a kilátás, Pojpi bedurrantotta a szaunát, kinn a bogrács
tiszta volt, mellette egy nagy csomó felvágott fa hevert nagy kupacban,
jól nézett ki a tavaszi szünet első két napja. A nők nekiláttak a krumpli-,
hagyma-, répa-, zeller-, pasztinákpucolásnak, elégedettek az áruval.
Csarnoki gyerek vagyok, ha volna bevásárló-Európa-bajnokság, tuti
döntős lennék. Pálikóért megjött egy koncertszervező kolléga, viszi
magával, valahol a környéken nagy népzenei fesztivál van, Picikám, én
jövök majd az este, kicsike van munka. Végül is így kerültünk ide.
A húsáruval kell most foglalkozni, szépen egymás mellé
rakosgatom, közibé a pucolt hagymákat, piros, fehér répákat. Már
megmostam a petrezselymet, a kaprot, a zellerleveleket, egy szép
babérágacska, kész a zöld is. Elrendeztem a húsokon. A gombákat is.
Szeretek kirakni egy csendéletet főzés előtt.
Elégedetten néznék körül, de épp sehol senki. A szafaládé okoz kis
gondot, felkarikázzam, vagy egyben? Aztán karikázom, pont bejönnek,
és a jó, húsos füstölt csontot csodálják a nők is.
Nóra, Palikó sofőrje, kolléga- és barátnője ott marad velünk,
egyetlen szót sem tud se magyarul, se angolul, viszont mi nem tudunk
szlovákul és németül, illetve Timtim talán tudott németül, de erre én
már nem tudok figyelni. Elfelejtettem a tejfölt.
Már senyvesztettem az olajon a hagymát, benne egy csomó
tésztavékonyra karikázott zöldpaprikatorzsával, szórtam rá egy
nagyon kicsit a csípős pirospaprika-keverékemből, azt kavargatom,
most rá az érett, forrázott paradicsom, mikor bammeg, a tejföl. A tejföl
otthon maradt. Fönn vagyunk valami hegyen, itt kell legyen alattunk, a
közelben Túrócszentmárton is, amit én tapintatlanul Liptovszkij
Turcevának hívok, csak nem látom, merre. Nóra lesz a megmentőm.
Mivel összeránt a félelem, eszembe jut, hogy a tejföl smetana.
Smetana. (Nem. Csehül. Szlovákul szmotana.)
Tudnám, hogy akkor a Dvořák mit jelent? Így viszont megvan egy
gombfoci belsőhármasom: Bundzsák, Dzsudzsák, Dvorzsák. A kapuban
Zsák.
Nóricska egyből érti kétségbeesett szláv kiáltásomat: nie mam
smetana!
Bólogat.
Én: Ferkaufen?
 Ő: No? (Ha ide lehetne inkább valamilyen egyharmad kérdőjelet
kitenni, az talán jobban visszaadná ezt a felhajlított „no”-t.)
Én (értetlen arccal): No ferkaufen?
Ő: Ano! (Igen!)
Na jó, inkább mutogatok a kocsira. Hozza a táskáját, és átalakul
korabeli szlovák nyelvű vazévá. Nalévó, naprávó.
Elérjük. Még nyolc percig nyitva tart a város széli bolt. Tágas, jól
feltöltve, zárás előtt, csak mi ketten vagyunk Nóricskával. Megyek elöl,
határozottan, meg is látom a polcot, tele tejáruval. Sokféle fehér pohár,
doboz, nézem Nóricskát, na, most segíts. Biztatóan visszanéz.
Megkérdezem lengyelül: jaki? (Melyik?) Azt hiszem, ez azért
érthető, meg hogy jól is mondom. Nóricska rám néz és néz.
Én: Smetana?
Ő: No?
És az egész polcra mutat egyetlen íves mozdulattal. Ott kilencféle
fehér doboz van, egyiken sincs se joghurt, se kefir felirat, megy az idő,
már azok is jók lennének.
Én: No smetana?
Ő: No?
Ekkor megvilágosodok, mint szeder a takarásban.
Én: Szladko? (Valamelyik szláv nyelven édeset jelent, a zenekar
pezsgőkorszakából emlékszem ennyire tisztán.)
Ő: No? – kicsit állunk.
A pénztárosnő is beszáll, moderato furioso: chcem zatvorami, vagy
valami. Nem lehet más, zárni akar. Nóra az óráját nézi.
Nincs idő tovább tökölődni, veszek ötfélét, gyorsan találok egy üveg
savanyú uborkát is, velem nem csesz ki a KGST, ami nincs, azt csinálok.
 Odafenn már hűl a levegő, finom erdőillat van, hozzá fortyog
minden a kondérban.
Harmonia Montanus.
Csak a szafaládékarikák várnak az asztalon, látom, míg elvoltunk, a
Pojpiék belekóstoltak. Az öt dobozból négy, ha nem is édes, minimum
édeskés. A málnásat kihagyom, sajnos leázott a címke, ha jól
emlékszem: (Smetana & Malinovszkij – stratégiai tejtermékek) azt a
lányoknak küldi a nyuszi, a másik hármat elkeverem egy üvegben,
beleaprítok vékony savanyúuborka-karikákat és az ecetes kaprot is,
meg egy picike kanál szovjet (orosz) mustárt, gorsicát. Ha ez se lesz
savankás, akkor teszek a levesbe két evőkanál életet.
Pojpi kocsijában van fúrógép, egy fogantyú nélküli kést fogatunk
bele, három pörgetés az üvegben, olyan a turmix, hogy le a kalappal.
Épp hogy pikáns, savanykás, a színe is szép, pici só bele. Ember meg
nem mondja, hogy csináltam. A nők bizalmatlanul néznek, ahogy
lassan, kevergetés közben belecsorgatom a kondérba. Aztán mindenki
belekóstol a kanalával. Nahát! Nem hitték volna. Fű, ez nagyon jó lesz.
Mehetünk szaunázni, addig csak megjön Palikó. Aki a KGST-ben
nevelkedett, szinte mindent (is) megtanult a problémamegoldásról.
 A Zugevő és a Szakács. Fotó: Jozef Mỳtny

A VARSÓI 12-ES
(DALSZÖVEG, PRÓZA IS – ELSŐ RÉSZ)

Milyen kár, hogy nem készült fénykép, milyen kár, hogy minden
elszáll,
milyen kár, hogy a fényképész nincs itt már, milyen kár, oh-oh,
milyen kár.

Varsóban, mikor vége lett egy igencsak nagy koncertnek,

és a lengyel turnéfőnök már úgy be volt rúgva, mint állat,
néhány kiscsaj várt ránk, bejöttek az öltözőbe, és egy buliba
hívtak roppant kedvesen, mi meg naná, hogy menni akartunk,
és már volt kis ölelés, dőlés, borulás, simogatás, suttogás, de
sehol nem volt egy taxi, ott álltunk a kihűlő Varsóban a Dom
Kultury Novszkij előtt.
S egyszer csak előbújt egy busz az éjszakából.
Talán csuklós volt, talán nem, mondjuk olyan, mint nálunk
régen a Nagykörúton a 12-es, szóval felugrottunk, csak pár utas
volt rajta, talán 3, talán 4,
már nagyon késő volt, én megkérdeztem az egyik kiscsajt, hogy
hova visz minket ez a rémes csotrogány, ő meg azt mondta,
hogy majd kábé 6-8 megálló, és onnan még 6-8 sarok, ahol a
buli van,
én meg azt mondom, hogy má’ ne má’,
mi már ahhoz egy kicsit fáradtak vagyunk,
inkább mi van, ha adunk a buszsofőrnek egy kis złotinkát,
és vigyen el minket szépen a konkrét házhoz, ahol a buli van,
a sofőr meg simán belement, szerintem 200 złoty volt, és
szépen lekanyarodtunk a mellékutcákba, a kiscsajok
magyaráztak, vihogtak,
és végül tényleg megálltunk a konkrét ház előtt,
szegény utasok is csak nevetgéltek meg csak néztek, mint a
guruló moziban,
igaz, kaptak egy üveg bort, nem tudom, hogyan nyitották ki.
Kár, hogy nem készült fénykép…
Hát így lett a varsói 12-es buszból taxi.
A Somló meg elveszett a buli közben, pedig még kicsit
zsonglőrködött is a konyhában 3 joghurtosüveggel.
Milyen kár, hogy nem készült fénykép, milyen kár, hogy minden
elszáll,
milyen jó, hogy épp most is szállunk, na, te fényképész, kattintsá’
már!
Hé, fényképész, kattintsá’ már!

KIS KOTTARUGDOSÁS

Anyjuk katonai vagy talán rendőri dolgozó volt. Később sok

éven át munkásőr egyenruhában járt. A két fiát ismertem, sokat
lődörögtek az Akácfa–Dob sarkon, és sosem jártak ki a Klauzál
térre, pedig az közel volt. Az első házban laktak, a földszinten,
faterjuk nem volt, láttam őket egyszer, ahogy kimásznak az
ablakon.
A nagyobbik jó nagyra nőtt, kövér volt és erős, Basának
hívták, ebből kikövetkeztethető az igazi nevük. Sokszor álltak
ott, a sarokablak alatt, ha mentünk a mamámmal a csarnokba,
az ő szüleihez.
Elvirka jó fej volt, nem kellett fogni a kezét, kicsit
nagyobbnak érezhettem magam.
56 után, mikor átrendezték a csarnokot, a papám standja
átkerült a másik végébe, attól kezdve a Klauzál téri oldalon
mentünk a papámhoz. Addigra ő vette át a nagyszülőktől az
„üzletet”. A 2 × 3 négyzetmétert.
Bartók? Farcsók! Berántottak a kapu alá. Kis kottarugdosás. Kis
hülye biboldó.
Allegro, rubato, crescendo, biboldo.
Nem értettem, mit akarnak, rémes volt dőlni ide-oda, esni-
kelni, ahogy csak akarták. Nem is ütöttek nagyokat, inkább
lökdöstek. Tök jól mulattak. Egy-két füles, amolyan legyintés.
Csípett. A Basa 11-12 lehetett, az öccsének nem tudtam a nevét,
ő olyan 8-9. Azt a szót még nem ismertem, hogy megalázó, de
később, mikor megértettem, mindig ezekre a percekre
gondoltam. A biboldót se értettem még, de Keményinéni
addigra megtanított néhány zenében használatos kifejezést, egy
kicsit már tudtam a betűket meg a számokat, értettem pár
alapvető szerzői utasítást: allegro, rubato, parlando. Így aztán
hangzásra simán ide helyeztem az új szót: allegro, rubato,
parlando [Frissen-gyorsacskán, kötetlen tempóban, elbeszélve.], biboldo.
Kicsi pofonok voltak, abból a szórakoztató fajtából. Tudtak
volna sokkal nagyobbat is, egyet-egyet mutatóba abból is adtak.
Lökdöstek egymás közt, aztán neki a falnak, durr, egy-egy koki a
tarkóra, s amikor másodszorra is elestem, otthagytak. Nem is
tartott sokáig. Szedegettem a kottákat, kis, kézzel írott
vackaimat, gombóc, zászló, gombóc, szün, gombóc. Volt,
amelyik csak bepiszkolódott, de szét is szakadt egy-kettő. Egy
Bartók-kotta, talán a Mikrokozmosz I-es, amit elsőre vertek ki a
kezemből, arcra esett, tiszta víz és kosz volt a címlapja. Siettem,
kapkodtam össze a lapokat, izgultam, nehogy pont egy ismerős
forduljon a kapualjba. Kinéztem, nem várnak-e? A
telefonfülkében álltak, lapozgatták a könyvet.
 Keményinéni nagyon megijedt, mikor meglátott az ajtóban:
istenem, mi történt veled? Akkor kezdtem sírni. Még nem
voltam hatéves. Végül is elmondtam, hogy a két testvér
megruházott kicsit. Levette a kabátomat, és megláttam, hogy a
hátulja tiszta kosz, és az egyik vállánál kibújt a bélés. Kiment a
konyhába a kabáttal, hogy tisztítson valamennyit rajta, én is
utánamentem, a falikútnál leszappanoztuk a kezemről a
piszkot, de a vattát a válltömésbe nem tudtuk visszaszuszakolni.
A jobb kezemen volt egy jókora horzsolás, a szám széle egy
hajszálnyit felszakadt, meg a bal fülemnél is, kölnivizet
csepegtetett rá, csípett nagyon. Megismertem az üvegecskét, egy
4711-es, az anyunak is volt egy ugyanilyen, de már üres, csak
őrizte, mert szép.
A kobakom fájt rendesen, csak egy kicsikét duzzadt, nincs
felrepedve, mondta Keményinéni. Ahogy ápolgatott, felcsúszott
a blúz a karján, azon is volt egy szám, hosszabb, mint a
kölnivizes üvegen.
 Már elmúltam 6. Az ott egy csillagos ötös, és a magatartásom (utoljára) példás

Kikevert egy pohár málnaszörpöt. No, jól van, jól van,

katonadolog – mondta, de úgy láttam, hogy a szemüvege mögött
könnyes a szeme. – Gyere, mit hoztál a mai órára?
Zongoráztunk, de nem tudtam figyelni, szerettem volna
kitalálni, hogyan álljak majd bosszút, de nem jutott eszembe
semmi. Aztán Keményinéni azt mondta, hazakísér. Nyilván
féltett, hogy a sarkon újra ott lesz a két fiú, tudta, kik azok, az
anyjukat is ismerte. Biztos úgy gondolta, hogy nekem is
könnyebb, ha velem csönget be, meg a mamámat is talán
megnyugtatja. Én meg attól féltem, hogy ha meglát így a két
testvér, azt hiszik, gyáva vagyok felnőtt nélkül hazamenni. Meg
attól is, hogy többet nem engednek el otthonról egyedül, pedig
már több mint egy éve, hetente legalább kétszer így járok
zongorázni.
 Keményinéni elsősorban a legkisebbeket tanította, főleg,
akiket a nagyon híres Steinitz zeneiskola – a körút–Majakovszkij
sarokról – hozzá irányított. Ő ebben volt nagyon jó – az első egy-
két évfolyam tanításában –, ami egyáltalán nem könnyű, ahogy
később más zongoratanároktól hallottam. Jutka, az
unokanővérem kezdett nála, így kerültem én is hozzá.
A betűket is megtanította nekünk, első általánosban én már
tudtam ákombákomozni, de hiába, mert bal kézzel nem volt
szabad. Addig nyektettek, amíg meg nem tanultam jobbal írni.

Gabcsi és Jutka

A Steinitz nagy múltú zeneiskola volt, a Zeneakadémia

tőszomszédságában, már bekerülni se volt könnyű. Sokáig
működött még a komcsizmus alatt is, és azt beszélték, ’56 után
néhány kirúgott zeneakadémiai tanár itt tudott tanítani. Az
abszolút kezdőkkel, pláne ha nem is volt hangszerük, ők nem
foglalkoztak, őket Keményinénihez küldték kétszáz méterre, az
Akácfába. Mikor már hat és fél voltam, járhattam hozzájuk egy
„előkészítő” tanév szolfézsra. Szerettem oda járni, mert a
Steinitzig négyszer kellett átmenni az úttesten, és a
Majakovszkij utcában troli is járt. Óriási kaland volt, az Akácfa,
Kertész, Kürt utca, és jött a legveszélyesebb, a körútnál át a
Maján a túloldalra. A hazaúton meg lehetett bámulni a
kirakatokat, volt ÁPISZ is meg Édességbolt. Addigra Elvirka
varrt nekem vitorlavászonból egy kis aktatáskafélét – az egészet
kézzel, nehogy a durva anyag megrongálja az öreg Singer
varrógép finom kis szerkezetét –, s már abban vittem a kottákat,
nem csak úgy kézben, spárgával átkötve. S megvolt már a
rozzant Lédeczy pianínó is, ami a papámnak nem tudom, hány
száz túlórát jelentett élből.

Otthon kezdték beleélni magukat a „talán a gyerekből lehet

valami” című filmbe, amit Rákosi pajtás alatt azért inkább a
phantasy kategóriába lehetett volna sorolni. Ez nekem nem volt
jó, mert a gyakorolás lett a fő tevékenységem. Messze nem volt
olyan szórakoztató, mint Keményinéninél, aki hagyott minket
játszani a zongorával – engem a zongora alatt is, mikor Jutkával
foglalkozott, aki már jóval előrébb tartott. Őt is felvették a
Zeneakadémia gyakorlójába, az akkor végzős Rados tanította,
hihetetlen.
A Steinitzben Huzella Elek is foglalkozott velem, később
nagyon büszke voltam erre, ő már akkor is a konziban volt
zeneszerzéstanár. Pár évre rá aztán ott is összefutottunk. Nem
voltam a növendéke, de annyira érdekesen adott elő, hogy az
összhangzattan-óráira sokszor bekéredzkedtem.
Keményinéninél egyszer beláttam a hálószobába,
mindenfelé kicsi kabátkák, ruhácskák lógtak a falon, vállfákon,
nagyon furcsa volt, nem értettem. Volt pár fénykép is köztük,
eléggé kicsik, a zongorától nem lehetett látni, kikről. Otthon
nem kérdeztem meg, hogy miért csinálta ilyenre a szobát a
Keményinéni, nem szerettem kérdezni, és azt se, ha kérdeznek.
Tényleg hazakísért, azért egy lépéssel előtte mentem, de nem
találkoztunk senkivel. A mamám ajtót nyitott, nyilván
meglepve: mit keres nálunk a Keményinéni? Engem beküldtek,
sokáig maradt, ültek a konyhában, beszélgettek halkan, mikor
kimentem egy pohár vizet inni, akkor elhallgattak, úgy láttam,
sírásból váltottak mosolyra, s engem kérdezgettek, mint akit rég
láttak. Amikor Keményinéni elment, a mamám egyetlen szót se
szólt a bekoszolt kabátról, azt hittem, majd később, aztán hogy
majd biztos lefekvéskor, de akkor se. És máskor se.
Aztán jó ötven évvel később Elvirkó és Palikó egymást
kábították az almafa alatt különböző történetekkel, amiket már
évek óta tucatjára meséltek egymásnak – ezt traccsolásnak
hívták –, akkor hallgattam felettük az ablakban, hogy a kis
ruhácskák a vállfákon Keményinéni kisgyerekeié voltak, akiket
elgázosítottak egy náci haláltáborban, ő megmaradt, rajta
kísérleteztek.

A VÁNDORCIRKUSZOS

Az emberek szeretnek okos mondatokkal lezárni dolgokat,

mintha csak ez lenne a dolguk.
Az egyik ilyen közhely, hogy „Somló volt az utolsó, aki úgy
élt, mint egy rocker”, stb. Nem látták a lényeget: Tomi
vándorcirkuszos volt felnőtt élete minden percében. Az volt az ő
első igazi élménye, iskolája a nagyvilágról, és ez soha nem
kopott ki belőle. Valójában egy cirkuszoskocsi-belsőt alakított ki
mindenütt maga körül, otthon, a hotelekben, de még a
próbatermekben is.
Álltunk egymás mellett, dr. John leütötte az első hangokat a
Such a night zongorabevezetőjéből, felnyögtünk egyszerre, mint
akik ezt betanulták. Tomi nekem dőlt egy pillanatra, és akkor
belém sajgott, bameg, mi már nem sok koncertet nézünk együtt.
(Egyet sem.)
2015 késő nyara volt. Bécs. (Dr. Johnért még Bécsbe is
elmegyek.) Brády Marci szólt, hogy vannak zsugák, én meg
felhívtam Tomit, hogy kiengedik-e a Kútvölgyiből, ha
megígérem, hogy még aznap visszaviszem. Ki, ki – mondta –,
simán.
Hittem neki. Előző nap is bementem hozzá, késő este volt, de a
portás beengedett. A folyosókon a fények félárbócon, finoman
bekopogtam, Tomi ágya üres, a másik két beteg aludt. Egy nővér
jött, kezében egy rakás ágynemű. Kézicsók. Már ismert. – Tamás
már elment – mondja. Néztem bambán. – De hát ott a cucca az
ágyon, meg körülötte mindenütt. – Reggel szokott visszajönni.
Nem szeret itt aludni. Azt mondja, hogy nem tud. A főorvos úr azt
hagyta meg nekünk, hogy ne vitatkozzunk, nem érdemes. – A
főorvos jól látta ezt.

Mi nem szoktuk egymást ölelgetni, ha találkoztunk, nem

csókolóztunk. Ha kellett, vitatkoztunk, veszekedtünk, okoltuk
egymást bármiért, és volt egypár dolog, fontosabbak is, amit
csak mi értettünk.
Fiatal korunkban óriásikat csavarogtunk, és képesek voltunk
olyasmi témákon rágódni, mint az elmúlás. (Mikor öregek
lettünk, már sose akartunk effélékről beszélni, de nem is
mertünk.)
A politika akkor még nem volt túl bonyolult, arról is
okoskodtunk néha.
A zenében szinte ugyanazokat szerettük, úgy is lehet
mondani, hogy zenehallgatás közben ugyanazt hallottuk. Ez
amúgy nem túl sűrűn történik…
Talán emiatt, talán másért, de ha a zenéről vitáztunk, az
mindig nagyon szenvedélyesre futott ki. Hát még, ha munkáról
volt szó.
 Fülünkben Dr. John. Megyünk haza

KRAKKÓ

Volt olyan idő, hogy egy évben száznál több éjszakát laktunk
együtt, többnyire elég vacak szállókban. Egyszer egy ágyban
aludtunk, de nem egymás mellett, és nem is egyszerre.
Kronológiailag a rövidfilm storyboard így néz ki:

Krakkó. 1973, talán január.

Szálloda, szobabelső, semmit nem látni.
Tök sötét van.
Én alszom. Hason, a fejem félig a párna alá fúrva. Egyedül
jöttem el egy diszkóból, nem tetszett.
Somló valamennyi idő múltán megérkezik a közös szobánkba,
A) tapintatból nem gyújt fényt;
B) nem találja a kapcsolót;
C) annyi vodkát ivott, hogy lát sötétben is.
A bal oldali ágyat választja, lehuppan, háttal végigfekszik
rajtam, már mélyen alszik.

A nevemet hallom. Pici! Körülnézek. Álmomban egy kisebb

hajógyár mellett napozok. Fekszem a fövenyen, pirul a hátam,
fölöttem ide-oda forog egy daru, pár méterre tőlem még szerelik a
hajót, rakodnak. – Miért nem húzol arrébb, tilos a darukar útja
alatt tartózkodni! Ismerős a hang ott fenn, nézem, Somló az,
kihajol a fülkéből, ő a darus. Egy telefonfülkét ejt rám a
magasból, látom, ahogy az arca elé kapja a kezét, hallom a
reccsenést, a sacralis 4-es, 5-ös, ebből gáz lesz, levegőért
kapkodok, felébredek.

A takaró köztünk van, Tomi kabátban, csizmában pihen rajtam,

jó nehéz. Nagyon ráült a vesémre, de aztán kényelmesebbnek
találta a lenti csigolyák körül. Ügyesen végigfekszik rajtam, nem
kapok levegőt. Amit beszívok, az a párna alá is beszivárgó
kovászos vodkaszag és cigifüst ruhából, hajból. Általában nem
sokat mocorog, rögtön és nyugodtan alszik, jó esély van, hogy
békésen tölti az éjszakát. Ha változtatni akarok, azt meg kell
tervezni. Azt tudtam jól, mivé válik annak az élete, aki Somlót
felébreszti, ezért ki kellett alakítanom azt a mozgatási
szisztémát, amivel kollégámat – álmát és testi épségét óva
(holnap kezdődik a turné) – jobbra, a fal felé gördítem le
magamról, le ne essen, és akkor majd – talán – alszom a másik
ágyban. Sikerült. Tomi kiadott ugyan egy-két panaszos, a
sündisznóéra emlékeztető hangot, de végül ügyesen kimásztam
alóla. Próbálok kiegyenesedni. Azon gondolkodom, minek egy
hajóra telefonfülke.

Aki hallott már sündisznót bedühödni, az tudja, mire gondolok.

Egyszer, mikor Újbudán laktam, egy késő nyári este épp szálltam ki az
autóból, mikor szemből egy motoros srác jött el mellettem, pár
méterrel följebb nagyot fékezett, és azt hallottam: hülye vagy? A
motoros a támaszkodó lába mellett nézett valamit, beszélt is hozzá.
Visszafordult felém, mint aki megerősítésre vár. Odamentem, egy süni
volt az, nyilván pihengetett a langyos aszfalton, az út kellős közepén.
A srác ügyesen kerülte ki, egyiküknek sem esett baja, de nem ment
tovább, beszéde volt vele. Tegezte a sünit, teljesen jogosan. Kérdőn
nézett rám, én meg rá. A süni persze nem nézett semerre, behúzta
magát a tüskéi alá, a maga részéről kizárva a mentés lehetőségét. Egy
papírdoboz volt a kocsimban, az jutott eszembe, odahoztam. Meg a
piros elakadásjelző háromszöget, hátha sokáig tart az akció. A doboz
méretre pont jó volt, a srác a motor ülése alól kivett egy pár
szerelőkesztyűt. Az oldalára fordított dobozba szépen beleforgattuk a
sünit, na, ez már sok volt neki, megszólalt, fújtatott párat, morgott
nagyon. Vittem a dobozban befelé a kertbe, hogy ott szabadon
engedjem. Mögöttem a srác, segíteni a kiforgatáshoz, ha kell. A sün
nyilván nagyon félt, hiába volt a talpa alatt a doboz, a himbálózás
borzasztó lehetett neki, nagyon bedühödött, csuda hangokat adott ki,
valahogy füttyögve szuszogott, s mezzoszoprán fekvésben röfögött is,
hiába raktuk ki óvatosan a dobozból. Folytatta a fűben is. Az elsőn
laktam, fölszaladtam, gyorsan feldaraboltam egy kis almát apróra.
Könnyedén megtaláltam a bokrok közt, hallottam, merre hősködik a
sötétben. Odaszórtam az almácskákat. Csak nem hagyta abba a
nyüszörgést, de legalább jó helyen volt. Kikísértem a fiút a motorhoz.
A háromszöget már felkapta valaki.

Újra vettem levegőt. Eltapogatóztam a másik ágyig, elég

rumlisnak nézett ki. Egy sötét udvar felett volt a szoba, az
ablakon csak a holdfény jött át kicsit, valahogy megcsillant a
hamutartó üvegén. Akkor valamilyen tűzszerszám is lesz itt
valahol. Kezemmel eltakartam a lángot, és lassan az ágy felé
svenkeltem az öngyújtóval. Ott, Somló ágyában Laux József
zenekarvezető aludt. Nem tudtam, mióta, nem hallottam, ahogy
bejött. A holmija rendesen egy szék karfáján, oké, de miért a mi
szobánkban? Vettem a farmeromat, abban volt az útlevelem,
pénz stb., gondoltam, jó, akkor a megoldás az, hogy én gyorsan
átköltözöm a szomszédba, a Barta–Laux-féle szobába. Cipő nem
kell, pár lépés. Óvatosan, halkan próbáltam benyitni,
lenyomtam a kilincset, nem nyílt, csak csikordult egy rémeset.
Öreg épület volt, valaha szép lehetett.
Leértem a portára, nem tetszhettem nekik, de annyit azért
mondtak, hogy egy csomóan már megjöttek, és pan Barta és pan
Laux már fenn vannak a szobájukban. Aha. Akkor Barta benn
van a szobában, nagy valószínűséggel vele van a kiscsaj a
diszkóból. Két nagy meg két kisebb oklevél lógott a
szobakulcsok felett a falon, volt rajtuk vörös csillag is,
gondoltam, nem feszegetném tovább ezt a szobakérdést, ki
alszik hol, kivel, miért. Fáztam mezítláb. Elkértem a portai
telefont, felhívtam a Barta-szobát. Nagy nehezen felvette. Kicsit
ingerülten szólt bele. Felvázoltam a helyzetet, meg hogy lefagy a
lábam. Mondta, hogy odaadná a csizmáját, de az övé kicsi
nekem. Mondtam, hogy köszi, de ha lenne mód, én inkább
aludnék kicsit. Volt egy kis csend. Kérdezte, elgondolkozva: a
kád jó lesz?
Másnap kissé gyötrötten ébredtem, hajnalban
beköltözhettem a szobába, a lány ment dolgozni, kellett neki a
fürdőszoba. Finoman ébresztett, behajolt hozzám a kádba,
segített visszavinni a szobába a párnát meg a paplant – az volt
alattam – meg Barta fehér afgán bundáját, amivel takaróztam a
kádban. (Abból lesz ma még egy – pár órával később…) Kedves,
közvetlen lány volt, egy szót se értettem abból, amit lengyelül
magyarázott suttogva, de nem is tudtam figyelni. Pakoltunk a
hajnali félhomályban, nem volt rajta az égvilágon semmi. Nem
mondanám, hogy nem értettem meg egyből az ágyban alvó
Bartát.
Fél tíz körül elég hangosan bejött a tegnapi takarítónőnk, s
letett két bögre teát az asztalra. Mikor nagyon morcosan, de
legalább nyíltan megkérdeztük, igaz, magyarul: néni kérem, mi
a f**t teccik itt akarni? – ha értette volna, lehet, hogy még örül
is –, ő azt mondta: Früstük, früstük, cénúr. Razumjes, cénur?
Resztaurácia.
 Egyből rájöttünk, hogy tízig van reggeli, adtunk egy kis
złotyt, hagytuk a teát, felkaptuk a farmert, inget, lerohantunk az
étterembe. Kinn, a folyosón, pár szobával előttünk egy nagy
fehér csomag hevert keresztben a piros futószőnyegen. Egy
másik takarítónő a söprűjére támaszkodva valahogy átlépte a
cuccot, szépen sepert tovább. Odaértünk, mi is átléptük,
Bogusław Mec szaxofonosa volt az, mélyen aludt a szobája előtt,
a földön. A célvonal előtt adta fel, a szőnyegen, a keze mellett
ott volt a kulcsa. Ő is fehér afgán bundát viselt, óriási divat volt
akkor.
A reggeliző full tele volt, várni kellett. Végre felszabadult egy
kis kerek asztal, hurrá! Le is ültünk, Barta kígyómozgásával
beelőzött két idegent. Mindenfelé zenészek ültek, a mieink, a
tolmács felkelt az angolok asztalától, odajött, s rámutatott az
étlapon valamire, kérdeztük: az mi? – mondta: lágytojás, az lesz
kész leggyorsabban, nincs idő, tízkor bezárnak. Jajka w sklance.
Na, akkor egy fontosat már tudunk is lengyelül.
Egyik pincérnő se jött oda, már 9:46 volt. Integettünk,
lóbáltuk az étlapot, de nem – kerülték a szemkontaktot. Aztán
az egyikőjük ott termett, mi szépen nekiláttunk, hogy Good
morning, de ő azt mondta, „zaraz”, és kihúzta az étlapot az
ujjam alól, ami már elkékült, annyira nyomtam a jajka w
sklance sornál, hogy aztán el ne tévesszem. Barta rámordult, hé,
de a pincérnő mentéből azt mondta szigorúan: „filecska”!
9:52. Barta kenyereket gyűjt kis kosárkában a kollégák
asztalainál, az SBB-sek beledobtak egy kis maradék vajat is kicsi
üvegtégelyben. (Hogy kezdődnek a nagy zenészbarátságok?) Só
és bors van az asztalunkon, ahogy ott az összes koszos edény is,
amit az előző vendégek után nem szedett le a hölgy. 9:57. Barta
a pultnál áll, négy ujja a levegőben, hallom, ahogy azt mondja a
pincérnek: quatro! – itt megáll, nem tudja tovább. Az ember rá
se hederít, egy tálcán vagy egy tucat pohárba tölt vodkát – szto
gramm, ezt tegnap tanultuk a diszkóban –, az ablaknál ordítozik
egy nagyobb társaság, nyilván nekik lesz. Nem igazán érdekli a
gitáros. Átkiabálom az asztalok felett: jajka w sklance! Páran
mosolyognak, Barta épp azt mondja a vodkás pincérnek, te,
hogy verjem a duda orrodba, figyelsz, bameg? Sose szeretett
válogatni a szavak közt. A tolmács lép oda, próbálja elterelni
Tamást a pulttól, magyaráz nagyon. Barta visszaül, kapok egy
kenyeret a kosárkából.
10:00. A tolmács azt mondja, no problem, ő elugrik, hoz
nekünk chicken grillowanie, no problem, ő majd felhozza a
szobába. Van idő mindenre. Ő is azt mondja: filecska. A francba.
Még ülünk ott erőből vagy öt percig, de semmi értelme.
Elindulunk körbe a lépcsőkön fölfelé, a lift két emelet között
áll, a vodkázó társaság egyik fele ordít benne. Fent átlépjük a
szaxofonistát. Ugyanúgy alszik, de a szobakulcs nincs a kezénél.
A mi szobánkban, ahol elkezdtem aludni, Laux teát iszik, már
kimosakodva, Somló ugyanúgy az ágyban, ahogy a falnak
támasztottam. Együtt a zenekar.
Kérdem halkan: honnan a tea, Józsikám? – A szobámból,
mondja a foga közt Joe, a zenekarvezető (ezek szerint reggeliért
rohantunkban nyitva hagytuk, ami 1973-ban Lengyelországban
nem volt feltétlenül jó ötlet). Józsi ledől az ágyra, amiben a saját
ágya helyett aludt, ami az ő szobájukban van, amiben én nem
alhattam, csak hajnaltól, miközben az enyémben a Somló alszik,
aki rajtam aludt, s akinek az ágyában – amiben az ő helyén a
saját helyem helyett – nem aludhattam, mert ott már a Laux
aludt, akinek még a szobája se ez, nemhogy az ágya. Basszus!
Barta közel hajol Somlóhoz, s nyugtatóan bólint: lélegzik.
– Azt a két teát amúgy mi kaptuk – vetem oda kicsit
sértetten.
– Picikém, ha ti kaptátok volna, akkor a ti szobátokban lett
volna, a ti asztalotokon.
– Akkor pláne enyém a másik – mosolyog Barta –, mert az az
én szobám is.
– Ezt beszéld meg a Picivel, ő parádézott itt fel-alá fél
éjszaka.
– Ó, köszi, Józsikám – kicsit biccentek is.
Laux belehallgat a tök süket szobai telefonba, jelezve, hogy
kötetlen beszélgetésünk az ő részéről véget is ért.

VALAMIVEL KORÁBBAN

Az Első Lengyel LGT-turné nyitónapján Krakkóban vártak

minket. A legnagyobb meglepetésünkre aznap nem koncert
volt, hanem ismerkedési est. Kiderült, hogy négy (!) előbandánk
van: a Novi Singers, az SBB, Bogusław Mec és egy angol trió
Portsmouthból. Nem gondoltuk, hogy ennyire menők vagyunk
Lendzsiben, de aztán az esti közös díszvacsora (akkor még volt
kaja) után egy diszkóba vittek minket, ahol a közönség
bemutatót tartott, milyen, ha valakit szeretnek. Bartát, aki bírta
az ilyet, a vállukon vitték körbe. Minden zenésszel ittunk egyet
vagy nem egyet, vad táncolás és éneklés volt körülöttünk, a dj
egymás után rakott fel LGT-számokat, őrületes ricsaj volt,
untam a vodkát, leléptem.
Másnap a buszban sikerült valamennyire összerakni a
sztorit.
Mikor én eljöttem, Bartába már beleszeretett egy lány, ezt
még láttam, el is határozták, hogy egyből megtartják az
eljegyzést, ezért Barta azt tanácsolta Lauxnak, hogy majd
inkább aludjon a mi szobánkban, Somló úgyse ér haza reggel
előtt, olyankor a Pici már úgyis átköltözik a kádba, és ott alszik
tovább. Laux ritkán ivott, lefáradt rendesen, csak bólogatott.

Barta nem volt egy tépelődős típus, szerette a radikális megoldásokat.

A kádba költöztetésemnek volt némi alapja, jó párszor érkezett
hozzánk úgy a reggeli órákban, hogy én még nem másztam elő a
fürdőszobából. Hasonló terveim nem voltak hotelekben, életem első
londoni ébredése után a Sussex Gardens beatzenész szállodájában
látottak óta tudtam, hogy a saját és a közös fürdőkád közti
különbséget nincs értelme kipróbálni.
Otthon, ha nem ment az alvás, hajnalban beköltöztem a kádba, és
próbáltam szunyókálni valamennyit. Eleinte nagyon nehezen szoktam
meg a vidéki koncertek utáni rumlis éjszakai időhasználatot, hazafelé
hol elaludtam a mikrobuszban, aztán otthon már nem sikerült, hol a
reggeli óráim miatt már nem volt érdemes nagyon belehúzni. (Omegás
koromban még egy jó darabig konzis voltam, és általában használtuk
az éjszakákat is, akkoriban sajátítottam el a sűrített alvás technikáját).
Egyik első keresetemből – az olasz Capri orgonám részleteit nem ide
számítva – vettem egy új (gáz?)bojlert, a régi fatüzelésű helyett.
Tűzifát lehetett kapni a Klauzál téren, a Háztartási Bolt mögötti
pincében, ha jól megstószolták, két kezemben a két nagy, fonott
bevásárlókosárral simán hazavittem egy hétrevalónyit. Ezzel nem is
lett volna probléma, tüzet gyújtani, befűteni mindig nagyon szerettem.
Viszi az időt, de jó. A bojler viszont nagyon öregecske volt, kellett már
a csere.
Egy vízimádónak a fürdőkád lehet a második otthona, a kádban jól
lehet pihenni, különösebb előkészületek nélkül. Akkoriban még
korlátozott volt a habfürdőválaszték, vagy nem is volt. Olvasáshoz,
szunyókáláshoz jó lehetőségeket biztosít a kád, csak a
vízhőmérséklet folyamatos optimalizásához kell némi gyakorlat. Az
uszodázás még gyerekkoromból jött. A fél osztály Nyulászi tanár úr
keze alatt öttusázott, a Császár uszoda a törzshelyünk volt. Én csak
egyszer-egyszer tudtam megnézni az edzéseket, de nyáron
mindennap kitujáztunk a Csasziba, a 66-os villinger jött a Lenin
körúton, és odacsikorgott az uszoda elé. Egy-két forint volt a beugró,
vettünk valami diákbérletet.
A reggeli jó kádélet alapja egy régi kottatartó volt, ami alól a zongorája
már hiányzott. A Dob utca – Holló utca sarki MÉH-lerakat vezetője
szólt ki a boltból: Gábor, van itt magának valami! Beléptem, ő meg a
telepakolt íróasztalszerűsége mögül elvette a faltól az odatámasztott
poros darabot. Ismertük egymást, bejárt a Klauzál-csarnokba, néha
apámnál is vásárolt, én meg az iskolai hivatalos és otthoni papírgyűjtő
akciók végén hozzá cipeltem az újságpapírt, vagy amiről szólt az
aktuális felhívás. A kottatartó mindkét széle törött volt, valaki nem jött
rá, hogy kihúzni is lehetne, és jól kitépte egy – gondolom – halálraítélt
hangszerből. [A II. világháborús leírásokból megtudható, hogy a zongorát egyes katonák
(s nyilván civilek is) végső esetben fűtésre használták, amiben ott lehetett a gondolat, hogy

mikorra a fa elég, az áttüzesedett fémrészek még sokáig megvédenek a fagyhaláltól. 1979-

ben Barabás Marci képzőművész egy akció keretében a KEK kertjében felgyújtott egy

(szerintem használhatatlan) zongorát. De olyat is hallottam, hogy kifejezetten egy extrém

grillparti alkalmából gyújtottak fel újgazdagék egy hangszert, a tüzes húrokon sütni a

virslit… „Disznóölés a zongorán.” PNL]

Tényleg szép darab lehetett egykor, a kör alakúra esztergált, kihajtható

gyertyatartók épek voltak, alattuk posztó, még csak nem is
nyikorogtak a mozgatástól. Ahogy ott álltam, még nem fogtam fel,
hogy bennem ebben a pillanatban elkezdődött a hangszertöredékek
iránti vonzalom.
„Egy ötvenes, magának.” Már nem tegezett, láthatott valahol egy
omegás fotón, volt hozzá elég újságja.
Egyből Kerpel bácsi műhelyébe vittem, be, hátra, egy udvarba, asztalos
volt és Jehova Tanúja, azt hiszem, emiatt lett munkaszolgálatos, egy
darabig együtt apámmal. Jó haverok voltak.
És ezzel mit csináljak, kérdezte. Hát, a két széle, mondtam. Aha.
Forgatta. Kézzel lett kilombfűrészelve, ezt se ma csinálták, mondta.
Hát nem. A régi, bécsi mechanikás zongoráknak voltak ennyire
cirádásra faragott kottatartói. Nos? Nézett a finoman fűrészporos
szemüveg fölött.
Én meg megvilágosodtam. Ha a két szélén a sérült részeket
lefűrészeli a mester, ez lehet keresztben a kádon az olvasóasztalom,
szépen felteszem a könyvet középre, a kotta helyére, kétoldalt ceruza,
papír, esetleg a kávé, jó lesz. S ha még lenne a telefonnak olyan
hosszú zsinórja, azt is rápakolnám, de akkor az már kész Hollywood.

Fotó: Barabás Márton

A krakkói hotelben Barta félreérthette az érkezést követő

takarítónős akciómat, pedig csak egyszerű allűr volt, legyen
már tiszta egy fürdőszoba s benne a kád, ha már a mi
szobánkhoz tartozik. A takinéni barátságosan fogadta a
papírpénzt, és neki is látott rendesen. – A zuhanyozáshoz is bele
kell állni. „Hát nem? Hát de.” Aztán milyen jól jött, hogy az
éjszakai ágyrajáró vendégszereplésemhez egy tiszta kádban
ágyazhattam meg. Még kicsit tartott a hypószag.

ÁGYRAJÁRÁS LONDONBAN 1968- (…)

A Sussex Gardens nevű hely (valójában egy széles utca) volt a
londoni tanyánk, közel a Hyde Parkhoz. Többemeletes, majd’
egyforma, valaha fehér lakóházak hosszú-hosszú sorát
alakították át szállodákká. Öreg, lepukkant épületek, a végsőkig
elhanyagolva. De ezekben mindenütt csak zenekarok laktak,
miattuk nem lett volna érdemes rendben tartani őket. Kiégett,
foltos szőnyegpadló, pállott cigaretta-, penész- és zenészszag.
Vendégeket, vagyis csajokat a házirend szerint tilos volt
bevinni, de senki se tudta, hogy melyikük énekesnő, és
melyikük groupie. Nagyon sok banda innen lett világhírű. Az
emeleti folyosókon egyetlen fürdőszoba volt, húsz-harminc
ember használta.
Az angol zenészek már jól ismerték a receptet: amíg nincs
sikered, addig egy senki vagy, a híresebb bandák sofőrje,
pakolóembere is többet ér, mint te. És itt laksz. Sussex Gardens.
De ha befutsz, az egyik isten leszel, jön a limo, visz a privát
jethez, ötcsillagos hotelek, testőrök meg minden (is). Ameddig
fut a szekér, és kitart a pénzed.
A szobánkban az ágyak összeértek, az ablak alatt a falra
szerelve volt egy kábé 30 × 30-as hősugárzó, ami egy shilling
bedobása után néhány percre bekapcsolt. Maximum arra volt
jó, hogy a pénzbedobó ember kis ideig melegíthette a mancsait.
Hidegebb éjszakákon majd’ megfagytunk.
A szobában volt egy kis mosdó is, az agyament szigetországi
szisztéma szerint a két sarkában külön-külön a meleg és hideg
csap, kapkodtad a kezed innen-oda…
 Itthon a nagyobb városokban nem kevesen éltek, akiknek
nem tellett albérletre, csak egy ágyat tudtak bérelni,
legtöbbször többedmagukkal egy szobában. Nem volt ritka az
sem, hogy a főbérlő egyazon fekvőhelyet adott ki két különböző
embernek – nappalra és éjszakára. Maga melyik műszakban
dolgozik?
Az ágyrajáró létérzés bennünk is megvolt, mikor először
Londonban beköltöztünk a hatágyas hotelszobánkba. Aztán a
hosszú, szocialista turnékon is előfordult, hogy kupacokban
altattak minket, de határozott fellépéssel lassanként sikerült
változtatni ezen, különösen azok után, hogy mindkét fél
számára kezdett kirajzolódni, hogy a Béketáborban mennyire
szeretve van a banda.

Itthon, a nyári balatoni turnékhoz az egymást váltó zenekarok

számára az ORI még sokkal később is, évről évre, teljes
nyarakra a siófoki Kővirág nevű menekültszállást bérelte, a régi
főút mentén, zajban, koszban.
Minimum két szép újabb balatoni villa épülhetett ebből a
hosszú távú kapcsolatból. Egy annak, aki bérbe adta, annak
meg a másik, aki évente megújította a bérleti szerződést.
A legalja azért egy 70-es évek végi balatoni LGT-koncert
utáni megérkezés volt a megadott szárszói címre, ahol egy
furnérlemezekkel kettéválasztott garázsszerűség várt ránk. Az
ügyelő már lelépett a busszal együtt, megadta a másnapi
találkozó idejét. Körülnéztünk, nem hittük el, hogy ide
szállásolnak el minket. Annyira kiakadtam, hogy elindultam, s
egy éjszakai bárból felhívtam Sz.-t, az ORI balatoni igazgatóját.
Ő egy pöpec villában lakott, egyszer egy kulcs miatt megállt ott
velünk a busz. Még vészhelyzet esetére se kaptuk meg a
telefonszámát, de ez esetben jó Laux-tanítvány voltam. Bandi,
az akkori ORI-sofőr némi juttatásért fellapozta a szolgálati
noteszt. A nej vette fel, bemutatkoztam, s kezdtem mondani,
hogy probléma van, de élből rikácsolni kezdett, hogy mit
merészelek, hogy képzelem, hogy késő este csak úgy
odatelefonálok, s hogy ki adta meg ezt a számot?
Mondtam, hogy a Huszár elvtárs titkársága. Itt lett egy kis
szünet a beszélgetésben.

Huszár elvtársat csak kölcsönvettem. Huszár et. bármit elintézett

nekünk. Halász Dzsonni találta ki, ő a barátom volt, orvos,
nőgyógyász, működési engedély nélküli kupléénekes. Ő találta ki
magának Huszár elvtársat, és nem nagy horderejű, de nehezebben
megoldható ügyekben be is vetette.
Valójában sose Huszár elvtárs exponálta magát mozijegy, színházjegy,
asztalfoglalás, taxirendelés ügyben, Dzsonni ilyenkor Huszár elvtárs
titkárságának nevében beszélt, nagyon jól érzékeltetve, hogy ez egy
olyan titkárság, ahol fel sem merül, hogy netán nemleges választ is
adhat a kéréssel megtisztelt személy. Sosem említett semmilyen
intézményt vagy hatóságot, ahol Huszár elvtárs titkársága működik,
de nem hiszem, hogy túl sokszor visszakérdezett volna bárki is, hogy
jó, persze, de ki az a Huszár elvtárs? (FYI: a tárcsás telefon semmilyen számot

nem írt ki…)

Dzsonni kiválóan bánt az egyébként nem mindennapi orgánumával, de
hát a két műfaj, a szélhámia és a színház valamennyire rokonok.
(Nem messze a fától, a fűben még egy alma volt leesve, a testvér:
Halász Péter.)
Szóval, a Huszár elvtársat vettem én kölcsön alkalmilag.
Aztán Dzsonni negyven-egynéhány évesen, ügyeletben, a kórházban,
nem ébredt fel.

Azt is mondtam még, tényleg halkan, hogy nem kéne velem

kiabálni, én nem vagyok se beosztottja – még a férjének sem –,
se kutyája, se rokona. Hogy egy eléggé sikeres koncert után egy
ólat találtunk mint szállást. És hogy a tisztelt férj reggel
kilenckor lesz szíves személyesen ott lenni a szárszói kijelölt
lakhelyünkön, vagy a holnap esti koncerten akár ő maga is
játszhat helyettünk. És Huszár elvtárs már értesítve van.
Kezitcsókolom.
Persze másnapra már kész volt valami ócska kamu duma,
hogy bocs, mekkora tévedés, és elnézést kérnek, ezek után már
undorító volt egyáltalán beszélgetni is.
És lett szállás, szép nagy ház, milyen érdekes, nyilván nem
azon a reggelen találták, de bepróbálkoztak. Az is lehet, hogy a
balatoni ORI-főnök valamelyik rokona pihengetett benne, és
még lett volna kedve maradni egypár napot.

PELEMENTÉS

Egyszer felhívtam Zoltner Rudit, hogy zongorát kéne szállítani.

 – Rendben, Picibá. Hova lesz a fuvar?
– Házon belül.
– Másik szoba?
– Nem, az erkélyre.
– Vau, bulizni fogtok?
– Nem. Rögtön vissza is visszük.
Rövid szünet.
– Ki az erkélyre, és vissza?
Hallottam a hangján, hogy ő már tudja, amit még senki, hogy
a Picibá megzakkant.
– Készpénzes számla? – kérdezi óvatosan.
– Kész.
A pálinkázó asztalomon, amit egy gyönyörű, régi,
madárszemes jávorfa borítású zongorafedélből terveztem, és
aztán az asztalosművész Lehoczki Lacival kiviteleztünk is, az
üvegek között, egy öreg cserépedényben tartjuk a diót. Azt az
évenként talán egykilónyit, amit a mókusok meghagynak
nekünk. Egy késő éjjel, ahogy hazaértem, gondoltam, a nagy
csendben odaülök az üvegek mellé, választok magamnak egy
kupicányit, mikor látom, hogy a cserépedény tök üres, csak az
alján száradozik valamennyi szösz, ami a dió héjáról szokott
leválni. Csodálkoztam nagyon, azt azért tudtam, ha Encike át is
pakolta valahová, biztos nem hagyja az edény alján ezeket a
vackokat. Na, nem baj. A pálinkák megvannak. Átültem a
fotelba, olvasgattam, gondoltam, másnap úgyis megtudom,
hova lett a dió, netán szép nagy almás-diós rétest kapok
reggelire. Abban a nagy csendben egyszer csak halkan, nagyon
halkan megpendült egy húr az 1824-ben készült zongorában.
Aztán kaparászásszerű hangok hallatszottak, utána mintha
elgurult volna valami, aztán csend. Vagyis csend nem volt,
berezonált a hangszer.
Már máskor is költözött be pele (Eliomys quercinus – első
látásra olyan, mint egy kezdő mókus) a házba, de mindig
visszament az erdőbe. Lassan végiggondoltam a diósedény
történetét, ültem a nagy csendben, kezemben a finom
meggypálinka (Marikanéni hozta), s hallgattam, ahogy a mi kis
pelénk focizik a zongorámban. Teljesen jól kivehető volt a diók
gurulása, az ott a sarokban egy Frankfurtban készült,
négyszögletes Meggenhofen zongi, gyönyörű darab, de csak
hangeffektusokhoz használom, felhangolni már legalább száz
éve nem lehet, csak nagyon szép. Elképesztő természetes
visszhangosító, a tompítópedál nem működik.
Hallgatom, ahogy szorgalmasan játszik a pele, szoprán
fekvésben kaparászik fel-alá a kis körmeivel. Nem tudtam
elképzelni, hogyan lehetne onnan kicsalogatni, mindenesetre
egy almát kettévágtam, és villámgyorsan betettem a húrok
mögé, szomjan ne haljon nekem. Visszacsuktam a zongora
tetejét, már ismertem a jómadarakat, ilyenkor nem csak
grasszálni jönnek be, olvastam, hogy télire bevackolnak,
odakészítik maguknak a kaját is – ez volt az én dióm. Idáig
rendben is volnánk, volt már nálunk szalamandratelelő is a
pincében, csakhogy ha majd használnom kell a zongorát, csóró
kis pele az első leütött hangtól infarktust kap. Szóval vissza
kellene adni őt az erdejének – de hogyan? A harmadik kupica
az öregkörte volt, aközben jutott eszembe, hogy reggel hívom a
zongoraszállítókat, ki a teraszra, kinyitjuk a fedelet, aztán már a
pele koma csak tudja az utat. Így is lett. Minden a terv szerint
történt. Kicipeltük, kinyitottuk, és ott csücsült a sarokban
őkelme, körülötte minden tele dióval, a félbe vágott alma húsát
viszont kiette a kehelyből. És a vitamin? Haver, a héjában van a
vitamin! Valamint apró nyomokat is hagyott itt-ott, jelezve, hogy
e pillanatban még nem szobatiszta… A zongorások nem hittek a
szemüknek, a pele hezitált, félhetett is szegényke, de nyilván
sajnálta itthagyni a dióját. Aztán egyet röppent – legalább két
métert ugrott helyből, és eltűnt a vadszőlő levelei közt.
Számlát is kaptam, az volt rajta: Pelementés, 5000–. A
zongorások csak a benzinpénzt fogadták el, azt mondták, ez
szórakozás volt, nem munka…

A Kis esti zene egyik epizódjában kellett nekünk egy zongora

fenn, a Zeneakadémia Kupolatermébe. Viszonylag szűk
lépcsőkön lehetett felcipelni, hozták is a zongoraszállítók.
Föntről néztem őket. Elég izgalmasnak látszott. Már az utolsó
fordulóban voltak, mikor a hangszer csöppnyit billent a
kezükben. – Jaj, vigyázzatok! – Föl se néztek, ismerték a
hangomat. – Gabikám – szólt az egyikük –, ne izgulj, mi
huszonöt éve zongorázunk!
Dusán állt mellettem mint rendező, ő is izgult, hogy felérjen
a zongi. Majdnem biztos, hogy itt kezdett el kipattanni a fejéből
a Hórukk! című zongoraszállító dal, amit Somló zenéjére írt a
424 – MOZDONYOPERA lemezre.
V. I . K A N N A B I S Z

A legképtelenebb témák is jók voltak, hogy kicsit okoskodjunk

vagy vitatkozzunk.
’74 augusztusában a második ABC-lemez felvételekor, egy
éjjel a Los Angeles-i Sunset Boulevardon sétáltunk lefelé
Somlóval. Késő volt, kevés autó járt. Egy hülye kerti partiról
jöttünk, amilyet mindennap tucatjával tartottak akkoriban. Egy
japán zeneüzleti alkirály adta a bulit, aki bevásárolta magát egy
fontos Los Angeles-i koncertügynökségbe, és – feltehetően –
Jimmy Miller miatt felkerültünk a listájára. Caroll hozta a
meghívókat és a híreket, hogy kik lesznek ott, egy csomó más
mellett Stevie Winwood, Jim Capaldi…

Jim Capaldi, a Traffic dobosa egyike a legnagyobb kedvenceimnek.

Hemel Hempsteadben adott koncertjükön az első sorban álltam,
nagyon durván a színpadhoz szorítva, pont szemben Capaldival.
Csodálatosan játszottak, életem egyik legszebb koncertje. A
szívemben éreztem minden nagydobhangot. Tőle balra Stevie
Winwood, jobbra Chris Wood… egyszer majd ebből oltárkép lehet.

Vau… akkor menjünk. A buli pont olyan volt, mint amilyeneket

látni a hollywoodi életről szóló filmekben. Csak itt nem
színésznői álmokat kergető csajok rajcsúroztak a medence
körül, hanem a zenebiznisz emberei, ismert és (legalábbis
általunk) nem ismert zenészek s persze groupie-k bővivel. A
házigazdi felesége gyönyörűséges kimonóban fogadta a sok
magabiztos, tarkabarka vendéget, hajlongott szegény, ahogy
tanították. Csillogott a megvilágított medence, olvadoztak a
jégszobrok, nagyon jó, főleg fekete soul-zenék szóltak. Caroll
minket is bemutatott egy csomó embernek, nagyjából
fogalmunk se volt, kiknek. Valamiért Józsi nem tudott velünk
jönni, legalábbis egyelőre nem. Az ilyen ismerkedések inkább
neki valók lettek volna. Már láthatóan benn volt a ragacs-slepp,
ők a világ minden táján egyformák, nagyon igyekeznek az
ismert vagy gazdag emberekhez odaférni, aztán, ha már benn
vannak, úgy viselkednek, mintha ők adnák a partit, hangosak,
vezérkednek. Nekik ilyenkor is kéznél van a névjegyük, rajta
dombornyomással valamilyen cég neve, ahol az illető minimum
vice-president, ami komoly rang, különös tekintettel arra, hogy
emberünk egyedül van a cégében, aminek az irodája a
hálószobájában van, az ablak mellett jobbra.
Somlóval tekergettük a nyakunkat, merre lehet Winwood
vagy Capaldi, de hiába köröztünk, sehol se voltak. Viszont volt
szusi, Tominak az nem kellett, nekem annál inkább, szaké, az
egyikünknek sem, de aztán találtunk egy pultot, ahol mindent
kevertek mindennel, így aztán ügyesen bekoktéloztunk. Égtek a
fáklyák, mi is füstöltünk kicsit, s közben Bartát valahogy
rávettük, hogy átmenetileg szakadjon már le Caroll
szoknyájáról. Nagy nehezen végre fennakadtunk két groupie
hálóján, akik, hallva a magyar beszédet, egyből megkérdezték,
honnan vagyunk? Nekünk csak ez kellett.
Bemutattam Bartát, mint a Prince of Franz-Joseph Island, ő
meg minket, mint VI. Lenin berengár király két öccsét.
(Berengia is a small country in Europe, right between San
Marino and Gibraltar. A beszélt nyelv a berengőz.) Oh! A két
hölgy el volt ragadtatva. Beindultunk. Most itt élünk (igaz),
recording artistok vagyunk az ABC meg a CBS Recordsnál (igaz),
valamint Millerrel dolgozunk (igaz), a Rolling Stones
producerével (igaz), akinek már itt kéne lennie. (Igaz –
szerintünk.) És együtt ebédeltünk a fiúkkal (ez is igaz volt, csak
nem a Stonesszal), és Ronnie Woody (simán becéztük) lehet,
hogy jön (végül is miért ne jöhetne, nyolc hónapja, a londoni
stúdiózás után azt mondta, see you soon guys).
A két baba már hívott is még kettőt, hogy fantasztikusan
érdekes pasik vannak itt, híres és fantasztikus zenészek egy
országból. Oh! És Ronnie barátai. Oh! Húsz perc se telt el,
kezdtünk egész jól állni, mikor a társaságból addig is
folyamatosan kifelé figyelgető Caroll odajött, jól ránézett csóró
Bartára, és széjjelverte a szépen épülő közeljövőt néhány rémes
és kellemetlen kérdéssel, amitől a lánykáknak kicsit elment a
kedve a berengár rockzenétől.
Ha volt hely, ami nem inspirál egy Leninről szóló kötetlen
vitát, hát ez olyan környék volt. Már egy órája nyomtuk, mikor
elkezdtünk magunkon röhögni… Gyalogoltunk elfelé a partiról,
elég uncsi volt, persze a két Isten nem jött el, Carollt se akartuk
nézni – őt egyébként általában nem utáltuk –, most kicsit,
ráadásul a buli közepén betoltak egy csomó színes hokkeidli
játékot (csak mi hívtuk így), aminek a régi, „analóg” változatát
(pacsinkó) ismertem még a Yamaha fesztiválos tokiói időkből.
Japánban imádták, hát a házigazda hozatott pár tucattal, hadd
szórakozzanak a vendégek. Szóval, ideje volt lépni, mert amit
mi gondoltunk kapcsolatépítésnek, az nem látszott működni. A
Bartából kiugrott Lenin-dolog nem múlt még el. A Sunset
Boulevardon már nem mint a berengárok királya, hanem mint
az életünkre meglehetős ráhatással bíró politikus jutott
eszünkbe: hogy ha az esti kerti partin kapott volna egy
mikrofont, vajon miről szónokol? Később belebonyolódtunk,
hogy voltak-e jó fej dolgai is, vagy csupa gáz. Mindez a
Sunseten… Végül egy hangszerbolt előtt felejtettük ott Lenint.
Benn, a bezárt üzletben jammeltek valami countryrockot,
láthatóan az eladók szórakáztak meló után. Kicsit hallgattuk, de
annyira nem volt jó. Mentünk tovább, végre csak ketten,
Vlagyimir Iljics nélkül. Akkor már a countryzenéről
vitatkoztunk, Tomi szerint a legtöbb énekes nagyon nyáladzik –
szerintem nem a legtöbb, és van egypár kurva jó – hát kurva jók
azért nincsenek – jaj, Tomikám, ne csináld már, és Ray Charles?
(Egyszer csinált egy countrylemezt.) Nekünk a Főisten volt,
mindenki – jó: majd’ mindenki – fekete-fehér-igen-nem, valamit
biztos, hogy tanult tőle, itt most várni kellett a jó válaszra.
Hogy az más, az egészen más, mert ő bármit énekel, az jó. –
Na, hát akkor stimmelünk, nem? – Nem, mert, ha ő énekli,
akkor az nem country. – Hanem micsoda? – Nem mindegy? – Az
nem country.
Egy sárga VW Bogár állt meg ferdén mellettünk, középen
végig széles, piros csíkkal, túlméretes, széles felnik, vastagon
krómozva, ahol csak lehet. Egy dagi, Hendrix-hajú fekete srác
hatalmas, foncsorozott napszemüvege mögül kiszólt a jobb
ülésről: hé, ember, nem kell valami? Mellette, félig takarva, a
sofőrgyerek énekelt kitartóan, együtt a kazettával: Mama I’m
sure hard to handle… Otis Redding.
Mondtuk, hogy nem, nem, köszi, de ő tovább kérdezett, hogy
van egy kis ez is, meg az is, esetleg amaz? Sorolta.
Nem, nem, köszi.
És a csajom? A hátsó ülésen egy kiscsaj ült, láttuk, hogy
megnézett minket, ahogy hátrálva rá is nemet mondtunk. Aztán
az éneklő ember gázt adott, és ropogva továbbhúztak. A hátsó
ablakban még egypár métert ott maradt a lány arca.
Két hónap szakadatlan turnézás után értünk Los Angelesbe,
többszörösen ki voltunk tanítva, hogy bármit kínálnak, utcán,
kocsmában, parkolóban, legyen az fű, fa, gitár [Akkoriban LA-ben több

lopott gitár volt forgalomban, mint bicikli vagy dobozos tej.], fogpor, akármi, soha
semmit ne vegyünk idegentől. Okay. Nem is vettünk.
A stúdióban, a Miller-crew bármikor gondoskodott a
hangulatról.
Jó tíz perc múlva értük őket utol. Messziről láttuk már a
rendőrautók fényeit, csak azt nem, hogy a sárga Bogárt veszik
körül. Egy normál amerikai ilyenkor húz, amerre a „lábán kifér”
[Eredetileg: „állsz, ahogy a lábadon kifér” (Závada Péter: Indiánnyár)]. Megálltunk. A
dagi már egy rendőrautó hátsó üléséről nézett kifelé, a sofőr a
sárga VW-re tett kezekkel terpeszben állt egy zsaruval a háta
mögött. Két rendőrnő egy kislányt ültetett be egy másik kocsiba.
Ő volt az, a hátsó ablakból. Kinézett vagy tizenkettőnek.
1974. Los Angeles. Sunset Bld. Vlagyimir Iljics Kannabisz.
És tudtunk röhögni magunkon meg olyan dolgokon, amiken
nem lett volna szabad. Éjszaka volt, lefelé mentünk a Fillér
utcán, nem emlékszem, miért, de megint az elmúlásról
elmélkedtünk, bele is gabalyodtunk rendesen, persze előtte egy
fél napot Hendrixet, Janis Joplint hallgattunk, s akkor már Jim
Morrisont is, de Tomi a Doorst kevésbé bírta. Főleg a szerintem
is ványadt orgonahang idegesítette, ami nekem se jött be, de
nálam Morrison éneklése elvitte az egészet. Aztán arról is
vitatkoztunk, hogy talán a Hammond orgona hangja mellett
kevésbé érvényesült volna az a szokatlan vastagság, ahogy
Morrison hangja szólt, ehhez jobban illett a Vox orgona
nyüszítése.
Meglehet, hogy a jövőben egyszer hagyják, hogy egypár
Doors-számban valaki kipróbálja, milyen lenne Ray Manzarek
orgonaszólamát „kottahűen” feljátszani egy Hammonddal, s úgy
meghallgatni néhány dalt. Lehet, hogy egy csőd az egész, de nem
ugyanolyan egyértelmű, mint megfordítva, ha a Gimme some
lovin’-t vagy a Smoke on the watert kipróbálnánk egy Farfisa
orgonán.
Ahogy Cohen emlékezetes TEN NEW SONGS lemezének
minden (jobbnál jobb) dala is egyszer megérdemelne egy
kísérletet, hogy néhány finom muzsikus utólag újrajátszaná a
sávokat – igazi hangszereken.
Nyilván a három huszonhét éves halála adta a témát,
hallgatva őket, tudva, hogy vége a dalnak. Az ő el(nem)múlásuk.
Innen valahogy oda keveredtünk ki, hogy mi lett volna, ha
tíz évvel korábban születünk, és lemaradunk a marhavagonról,
lehet, hogy ott ismerkedünk össze a Duna-parton, sortűzre
várva. Végre jött egy taxi.

Párszor leírták, jó párszor hallgattam, hogy ha nem ide születsz,

s nem magyarul szólnak a dalaid, lehettél volna világhírű. Nettó
marhaság. Így is lehettem volna. Meg lehettem volna valaki
más, de más – az valaki más lett. Én hálás vagyok azért, hogy
ide születtem – jó, az azért fontos, hogy nem tíz évvel korábban…
–, s hogy ezt a nyelvet értem, beszélem, olvasom és írom
valamennyire.

AZ IZLANDI DINÁR

(Még egy mese a régi Abszurdisztánból.)

Valamikor a 70-es évek második felében az LGT-nek szóló

jugoszláviai turnéfelkérés érkezett az Interkoncertbe. A hivatal
helyben is hagyta, és meg is kötötte a szerződést a szervezővel.
Vajdasági magyar ember, legyen T. Mondták, korábban már
csinált turnékat másoknak is. Örültünk is, jó gázsi szerepelt a
papíron, a jugó dinár félig-meddig nyugati pénznek számított,
legálisan lehetett venni rajta felszerelést. A magyar zenészek
akkoriban (is) súlyos pénzeket költöttek hangszerekre.
Amerikai gitárokat, japán billentyűket, angol erősítőket,
mindenféle ilyen-olyan kütyüket csak úgy, forintért persze nem
lehetett egykönnyen beszerezni. Ekkor léptek elő az egy éven
túl nyugaton dolgozó – ezáltal „vámmentes” – vendéglátós
zenészek. Ők hozták haza az előre megrendelt hangszert. Ők
mint vámkedvezményezettek vámfizetés nélkül, de azért szép
kis összegekért leszállították a nélkülözhetetlen vagy annak hitt
eszközöket az „itthoni” zenész megrendelőknek. Ugyanazért az
árért jutottunk a vágyott holmikhoz, mint az amerikai
muzsikusok, csak a honoráriumokban volt meglehetős
különbség.
Jól ment a jugó turné, szép lassan elhagytuk a magyarlakta
területeket, egészen Szarajevóig lemerészkedtünk.
A gázsit nem vettük fel a koncertek után, csak amolyan
mindennapi zsebpénzt, ne nekünk kelljen még a pénzre is
vigyázni. A turnézó zenészek jól tudják, hogy akkoriban a
világnak ezen a részén csak helyi, alkalmi rendezők felügyelték
a koncerteket. Sokszor totál káosz volt a színpad körül, egy
csomó ember mászkált fel s alá, nem tudtuk, az adott helyhez
tartoznak-e, vagy csak bejutottak, lévén maguk a „rendezők” se
tudták, ki kicsoda… [Még a 2002-es LGT-fesztiválon is megtörtént, hogy az általunk
megbízott főrendező(nő) valahogy „nem vette észre”, hogy az esti koncert kezdetekor a

szigeti vasúti hídnál rostokolók garmadáját zsebre engedik be…]

A 2013-as LGT-koncertekre megjelent Szebeni András fotóalbuma, a

szerző engem kért meg, hogy képaláírásokat, jegyzeteket írjak hozzá.
Egy teljes fejezetet a már nem is túlságosan korai tabáni képek
tesznek ki. (’78–79?) Nem egy fotón azt lehet látni, hogy a színpad
szélein szinte karéjban állnak az érdeklődők. Ahogy akkor, ’13-ban se
nagyon találtam ismerőst köztük, pedig Szebeni még nagyítót is adott.
A színpadok, öltözők körüli alapvető biztonsági szabályoknak
híre-hamva nem volt még. A helyi rendezők civilben voltak, a
rendőrség néhol hátul, a backstage-ben is megjelent. Hogy
mikor és miért léptek közbe, azt ők döntötték el. Persze azt a
szót, hogy backstage, Kelet-Európában nem használtuk. (A 60-as
évek végéig, itt-ott még tovább is, sok angliai, amerikai
koncerten még szintén jelen volt a rendőrség. Aztán
fokozatosan kiszálltak, és kezdett kialakulni a mostani,
biztonsági szolgálatos szisztéma.)
Ha összeraknánk a magyar zenészektől – itthon, külföldön,
öltözőből, színpadról, pakolás közben, autogramkéréskor stb. –
ellopott értékesebb cuccokat, hát, egy-két vonatszerelvény
biztos szépen megtelne.
A jugó turné legutolsó bulija újra a Vajdaságban volt, a
koncert végére meg is jött értünk Pestről a mikrobusz.
T.-t nem láttuk a koncerten, egy-két segédje volt ott, akik
végigutazták velünk a turnét.
A minket szállító Mercedes már el is tépett Belgrádba,
örültünk, hogy élve búcsúztunk el a sofőrtől, az egész turnén
úgy hajtott, mint egy eszelős.
Lassan összeszedtük a cókmókunkat. Megyünk haza, saját
ágy, saját asszony.
Kérdeztük, merre van T.
Mondták, hogy biztos az étteremben, mert foglalt asztalt,
talán a segédei is oda mehettek.
Voltak ott sokan, de ők nem.
 Vissza a koncerthelyre. A technikusaink már nagyban
pakolták a teherautót, nem látták őket.
Vissza az étterembe. Semmi.
Aztán egy ember azt mondta, hogy mintha azt hallotta volna,
hogy T. még a koncert alatt elindult Németországba.
Toporogtunk, már éjszaka volt, tehetetlenek voltunk. A pesti
mikrobuszos bedobta a törülközőt. Neki reggel fontos dolga
van, menjünk már, vagy maradjunk, ő megy. Megalázó helyzet
volt. Elindultunk haza.

Másnap kora délelőtt bementem az Interkoncertbe. Nem

nagyon aludtam, jó fáradt voltam, és iszonyatosan feldúlt.
Először leadtam az útleveleket, ahogy kell. Elmeséltem, hogy
állunk. Az útleveles referens azt mondta, az is lehet, hogy T.
majd átutalja a pénzt egyenesen hozzájuk, várjunk kicsit, talán
nincs is semmi baj. Vártunk. Két-három hét múlva jött egy
felszólítás, hogy fizessük be végre az Interkoncert tíz százalékát.
Bementem. Valamelyik középfőnökhöz küldtek. Mondtam,
most nem fizetnénk, hiszen „pénz az ablakban”, vagy még
inkább sehol, és megkockáztattam azt a gondolatot is, hogy
talán most nem az ő tíz százalékuk a legfontosabb, amikor
ekkora baj van.
Azt mondta, dehogynem.
Én kissé emeltebb hangon azt mondtam ekkor, hogy ez a
helyzet talán az ő felelősségük is, hiszen ők kötötték ezt a
szerződést.
Azt mondta, na pont ezért jár a tíz százalék. Most.
 Mondtam, nincs is dinárunk.
Mondta, bármilyen valuta jó lesz.
Mondtam, honnan vennék most elő bármilyen valutát?
Mondta, bárhonnan.
Mondtam (magamban), te meg ba*ódj meg.
Nem mondott semmit.
Mondtam, oké, akkor lemegyek az Anna presszóba, és
veszek ott.
(Ez szabályos valuta-bűncselekménynek számított,
gondoltam, csak lebeszél róla. Ha már így alakult, nincs más,
előre feljelentem magam. Ha „tudomással bír” arról, hogy a
Váci utcában szándékozom valutát vásárolni, és nem állít le, a
cinkosom lesz. Vagy feljelent. Vagy is-is.)
Mondta, neki mindegy.
Az egész dialógus alatt az járt a fejemben, hogy: itt nincs mit
hősködni, az útlevelünk már benn van a páncélszekrényükben.
Ha nem pengetünk, a passzportok szépen ott is maradnak, mi
meg jó időre itthon, és nincs ám következő turné.

Lementem, egyenesen be az Annába. Pont benn volt a pincérnő,

akit még akkor ismertem meg, mikor Az Ifjú Werther próbái
után ide jártunk át a Pesti Színházból kávézni Martonnal és
Hegedűs D. Gézával. Mondtam, miért jöttem.
– Üljön le, ilyenkor szokott jönni a libanoni srác, biztos
megoldja.
Jött is. A pincérnő odakísérte. Leült.
– Hello, nó mit szeretné?
 – Jugoszláv dinárt.
Kicsit megsértődött.
– Ázzá mi nem foglákozuun.
– Jó lesz más is.
– Nó figyeljel. Nekem most ván iszlándi kóroná. Kápsz
nágyon jó árat.
A pincérnő nézett a pultnál.
Számolgattunk egy Népsport szélén. Megvettem.
Az Elizélt Palota negyedik (harmadik?) emeletén az
Interkoncert pénztárában egy kedves hölgy ült. Már várt rám.
– A jugoszláv dinár? – kérdezte.
– Az. Igen.
Odaadtam a pakli izlandi koronát.
Nem nézett fel. Pedig már hogy készültem egy-két mondattal.
Gyorsan kopogott a számológép.
Nézegette, átszámolta a pénzt.
A kis blokkra nézett. Rosszul szoroztunk a libanonival.
Kevéske koronával kevesebb volt az asztalon. A hölgy a bordó
nyomógombos telefonon felhívta a kisfőnököt.
Meg lett engedve, hogy felfelé kerekítve ezer-valahányszáz
forintnyi valutával adósok maradhassunk a következő turné
terhére. Nagy felelősséget vehetett magára.
És nem jelentett fel.
PR o D u Ce R e K
A komcsizmus idejében itthon nem volt olyan poszt, hogy
producer. Nálunk zenei rendezők voltak, felsőfokú diploma
kellett ehhez az álláshoz. Magyarán, mindannyian valamilyen
jobb, rosszabb, de mégiscsak komolyzenei képzés után kerültek
a Rádióhoz vagy az MHV-hez.
Ők nem igazán értették a „beatzenét”, nem is lehetett
mindegyikük túl boldog, ha ezt a feladatot kapta. Volt, aki
szerette vagy megszerette a „könnyűzenészeket”, s volt, akit
bántott, hogy a komolyzenénél lentebbi fiókban helyezték el.
Kicsit hasonló lehetett a nagy George Martin pályája is. Ha
rajta múlott volna, biztos a komolyzenét választja, de az – akkor
még nagy – EMI-ban másképp döntöttek, csak a Parlophone
labelhez, a tulajdonképpeni legkisebb – szórakoztató –
részleghez tudott bekerülni. Igaz, onnan meg a történelembe.
Amikor is néhány órai hezitálás után szerződtette a Beatlest,
így lett ő a világ talán legnagyobbnak tartott producere. (Ki
kellett kinek?)
Hogy nélküle más lett volna a Beatles, az szinte biztos. A
munkáik ismeretében igencsak valószínű, hogy Martin nélkül
másképp alakult volna a lemezcsinálásuk, s így a karrierjük is,
és akkor – ezt egy kis pátosszal leöntve – a világ is. Bizony.
És George Martin mire vitte volna a Beatles nélkül? Ki
ismerné a nevét? Hány véletlen találkozott össze ebben a
csomópontban?
(Martin az első pillanatokban felismeri, hogy nem baj, hogy
nincs „frontember”, majd mind a négy Beatle az lesz.)
A négy fiú zseniális beatzenéjéhez apránként hozzáadja az ő
komolyzenei tanulmányaiból szerzett tudását, s azt az óriási –
nagyon hagyományosan brit – szórakoztató-lemezipari
tapasztalatot, amit kényszerűségből halmozott fel, várva a
lehetőséget, hogy a felsőbbrendű komolyzenei osztályhoz
irányítsák végre.

Paul McCartney ismeri ezt a világot, nem nézi le, zsenialitása és

humora jól keveredik ezzel. A Beatles felhasználja ezt a
tapasztalatot, pont annyit csípnek fel belőle, amennyi épp
tökéletes, és a zenéjükbe bekeverik a folytatólagosságot,
használják a hagyományt.

Mikor érthetően lankad a lendület, mire majd’ minden cseppet

kiszivattyúztak a gombafejűekből, és ők is magukból, Lennont, a
lázadót és pimaszt az akkori London hangadó alternatív világa kezdi
egyre jobban érdekelni, és jó, ha nem megtiszteltetésnek vette, hogy a
londoni underground művészei kegyesen befogadták. [Lehet, hogy a

Beatles által alapított Apple vállalat tragikomikus működésében és tönkremenetelében is

szerepet játszhatott ez a félreértés.] Mi több, befogadta Yoko is.

Hogy aztán ez a kíméletlenül éles fickó összekeveri a hitét és álmait
Yoko Ono világméretű self-marketingjével, ez az, ami nagyon
szomorú.
Korszakos zsenik voltak, és ezen mit sem változtat, hogy a négy
Beatles közül a szétmenésük után egyikük sem tudta meghaladni a
közös művet. Igaz, Lennonnak a sors nem hagyott sok időt, és az
IMAGINE-anyag nettó zseniális, még úgy is, hogy ha a Lennon-
dalokhoz hozzáképzeled George Martint, aki talán mélységében
tágította volna a lennoni aurát, ellentétben a hatalomátvevő Phil
Spectorral, aki felhőkarcolókat emelt mögé.
Az ez idő alatt született dalain rendesen érződik, hogy a háttérben
minden percben ott figyel a tanfelügyelő, Yoko asszony, de az egyes
közeli barátok állítása túlzásnak tűnik, miszerint Yoko szövegeket is
megírt Lennon helyett.
Érdemes megnézni a hírhedt fényképet, amin Yoko a Get Back
felvételei közben a stúdió közepén ül. Fontos a dátum, ezen a napon
esett darabjaira a Beatles, a feloszlás bejelentéséig eltelt 14 hónap
nem más, mint bónusz az emberiségnek.

Könnyen lehet, hogy Pete Besttel is The Beatles lett volna a

Beatles, de Ringóval biztos, hogy azzá lett. És talán ez is egy
„véletlen” összetevő…
S végül George Harrison, akinek a tehetsége, lírája és
humora a királyindiai védelem mögül bújik elő – a kelleténél
kevesebbszer. Nem volt sokkal kisebb zseni, mint Lennon és
McCartney, csak egyre inkább másban gondolkodott. (Őt
szerethette legjobban George Martin.)
G. M. ezt a négy, külsőre uniform, amúgy meg szinte
mindenben nagyon különböző gombafejűt dalról dalra segítette
a csúcsra. És támogatta a kreativitásukat, mikor olyan – addig –
dalformában elképzelhetetlen megoldásokhoz nyúltak, mint
mondjuk a SGT. PEPPER-ben.
Nem balhézott, mikor fáradtan jöttek, mikor betépve
játszottak, mikor veszekedtek. És éveken át, miközben a
produkciói meghódították a világot, egy penny részesedést sem
adott neki az EMI.
Érdemes feltenni a kérdést?
Tényleg két elutasításon múlott a zenetörténelem egyik
legnagyobb hatású periódusának és minden bizonnyal
legmaradandóbb sikerének megtörténte?
Nyilván sokan eljátszottak a gondolattal, hogy mi lett volna,
ha anno a Decca nem dobja ki (!!!) a náluk jelentkező Beatlest?
És ha az EMI-nál George Martint felveszik a komolyzenei
részlegbe rendezőnek, ahová eredetileg jelentkezett?
Ha valakik úgy döntenek, hogy a Beatles és George Martin
(külön-külön) megfelel az általuk elképzelt követelményeknek
(meg az ízlésüknek), ők öten valószínűleg soha az életben nem
dolgoztak volna együtt, a banda és G. M. lehet, még csak nem is
találkoznak. Létrejöhettek volna ezek a dalok ebben a
formában?

A mi zenei rendezőink is idősebbek voltak nálunk, eleinte

„amatőrnek” tekintettek minket – onnan nézve lehet, igazuk
volt –, csak hát „onnan nézve” Jimi Hendrix, a Led Zeppelin meg
a Traffic is „amatőr” volt. Ma már sokan vélik úgy, hogy egy jó
rockzenész többet ér, mint egy nem túl jó komolyzenész. De
akkor ilyet kiejteni a szádon? Kész blaszfémia. A fölénk
rendeltek szinte egyáltalán nem ismerték, és főleg nem
ismerték el a beat-rock műfajt, nem hallgatták a „kinti
nagyokat”, de voltak köztük helyes emberek, akikkel jól
kijöttünk, hagytak minket dolgozni, és segítettek, ha szükség
volt rájuk.
Az itthoni stúdiókban szigorú munkabeosztás volt, a
kiszabott (a későbbiekben esetleg már kialkudott) időt nem
lehetett túllépni – vagy csak egyeseknek.
A lemezcsinálás fénykorában nyugaton a befutást, a
sztárságot az is jelezte, hogy a stúdiómunka már nem szakította
ketté, hanem része lett a jó életnek. Ugyanaz folytatódott, ami a
stúdión kívül. Ha sikeres vagy, mindent megkapsz.
Nem egy merő görcsben játszottak a menő zenészek, hogy
jaj, mikorra kell befejezni, hogy mikor ketyeg le a stúdióóra,
hanem úgy éltek a stúdió falain belül, ahogy odakinn is.
(Persze a nem befutottak, a kezdők vagy örök kezdők szintén
úgy éltek a stúdión belül, mint odakinn: szűkösen. Ha
egyáltalán bejutottak oda.)
Rengeteg lemezhez béreltek egzotikus helyeken házakat,
villákat, s hozzá odaszállították a stúdióberendezést, s aztán
nagy lazaságban, luxuskörnyezetben készültek a dalok.
És hogy ezt a jólétet a kreativitás felé terelje valaki, hogy
néha kibontsa a zenész két jó akkordjából azt, amit még ő maga
sem hall, vagy hogy olyan hangszereket cipeltessen be a
stúdióba, amiket a zenészek addig sosem használtak, hogy a
megszólalást, a hangzást jó irányba vigye, hogy legyen, aki
figyel, amikor a gitáros pont szétcsúszás közben játssza a nap
legzseniálisabb hangjait, ha pont „záráskor” belecsap egy jól
induló dalkezdeménybe, hogy ha van vagy kitör, kontrollálja a
bandán belüli hegemóniaharcot – nos, erre kell a producer.
Ha olyan. Mert attól, hogy valaki producer, még lehet egy
seggfej, akit jól menedzsel az ügynöke, vagy ideig-óráig
félreismer egy lemezcég.

Szakmai szempontból nem lenne teljesen érdektelen azt lekövetni,

miként folytatódott azon Decca-szakemberek, producerek
karrierje, akik 1962-ben a „történelmi” döntést hozták, hogy nem
kell nekik a Beatles… Vajon volt-e valaki is közülük még a cégnél,
mikor ’68-ban az Omegát szerződtették?

A jó producer valójában zenél. Még ha nem is játszik vagy nem

játszik jól hangszeren. De ez kevésbé fontos. Leginkább az kell,
hogy az adott feladatra ő legyen a jó választás.
A jó producernek a produkció kapcsán víziója van, amit a
dalok, a zenészek, az előadók táplálnak, és ő valamilyen „kinn is
vagyok – benn is vagyok” pozícióból látja a produkciót, ha pedig
nagyon jó, akkor fölülről. És persze hogy tévedhet, mellényúlhat
még nagyokat is. Sok ilyen legenda kering a bandák, énekesek
körül, s ezektől a – hol igaz, hol nem egészen igaz – történetektől
csak színesednek az életrajzok.
Ha a producerben – legyen az világsztár – nincs elegendő
alázat a feladat iránt, akkor sosem fog együtt rezdülni a
zenésszel, ha pedig erőszakos, és csak eszköznek tekinti a
zenészt, az énekest, akkor nagy baj lesz. Vagy vacak anyag.
 A producer általában a lemezcégek A&R (Artist&Repertoire)
főnökével tartotta a kapcsolatot, melynek mibenléte nagyban
függött attól, hogy melyikük volt a nagyobb ember. Ki volt
nagyobb sztár, ki mit tudott belepréselni a szerződésbe.
Mikor ’82-ben a londoni EMI (foltos, fehér kiskutya, tölcséres
gramofonnal) szerződtette az LGT-t, Terry Slater volt az A&R
vezér (okos, fehér nagykutya, márkás szivarokkal). Egy világcég
művészeti koncepciójáért felelt, embereket szerződtetett, vagy
épp nem. Valamikor az Everly Brothersben – mögött – játszott,
és dalokat is írt nekik. A két szép ikerfiú irgalmatlan nagy sztár
volt Elvis fénykorában, vele párhuzamosan. De – a legenda
szerint – a két Everly báty nem beszélt egymással. Álltak
egymás mellett a színpad közepén, énekeltek, mintha egy
ember énekelne két szólamban, tök egyformák voltak, csak épp
nem tárgyaltak. Egy jó darabig Terryn keresztül érintkeztek,
nyilván itt kezdődött az ő „szakmai gyakorlata”, hogy miképpen
kell egy nyelvről ugyanarra a nyelvre fordítani, legyen szó
zenéről vagy bármiről. Kész diplomata- s főleg produceriskola.
Ezt az ő egyik EMI-beli utóda, John C. mesélte el, mint ahogy –
szerintem nem kis szakmai és civil irigységgel – azt is, hogy a
két Everly iker addig használta Terryt közvetítőként, mígnem
egy csomó daluk kiadói joga nála landolt.
Ha valakinek ilyen történet van az életrajzában, és ráadásul
zenésznek is jó volt, s emellett érzi, hogy mit hoz a jövő, pláne
még azt is, hogy ő mit kínáljon a jövőnek, az eléggé előnyös
helyzetbe kerül a zeneiparban.
 Terry találta meg és szerződtette az EMI-hoz Tina Turnert –
akinek nem volt lemezszerződése (!) –, a Duran Durant, a Talk
Talkot (akiket én jobban bírtam) és sorolhatnánk.
Mikor Pestre jött aláírni a szerződésünket, előtte az MHV
gyorsan kötött velünk (is) egy exkluzív szerződést, hogy ne
kerülhessünk teljesen az EMI-Londonhoz. A régi bandák közül
utolsónak lett nekünk ez felajánlva, valamiért azt szavaztuk
meg, hogy fogadjuk el.
Lehet, sőt biztos, hogy nagy hiba volt.
Az Elizélt Palotában került sor az EMI-szerződés aláírására
Bors Jenő vezérigazgatói tárgyalójában. Lehettünk vagy
tucatnyian, néhány lemezgyári embert először láttunk közelről.
Pár fotós is megjelent. Aláírtuk. Szovjet pezsgő durrant. Bár
Terry tök komoly volt, Bors elvtárs úgy érezte, a pezsgőhöz
kellene mondani valami szellemeset, úgyhogy váratlanul
elsütötte, hogy: „amíg lószar van, veréb is van…”

(A vélhető) szereposztás:
Lószar: Locomotiv GT
Veréb, amely csipeget belőle: EMI (London) United Kingdom

A régóta ismert, szellemesnek szánt mondás, szállóige, amit a

vezér a jó pillanatban felidézett, valójában azt jelenti, hogy
nincs az a vacak áru, amit a végén ne lehetne eladni. Tényleg
viccnek szánta, csak neki viszonylag kevés érzéke volt az
ilyesmihez. Mi komolyan csodálkoztunk, hogy pont ezt, az így
vagy úgy, de mégiscsak ormótlan, és nem annyira ide való
tréfácskát sikerült vezérigazgató elvtársnak az alkalomhoz
kiválasztania, de még kínosabb volt, hogy bár a magyar
munkatársak elismerő arckifejezéssel néztek a főnökre, hehehe,
hahahihi, a gondos fordítás ellenére Terry nem értette a kiváló
viccet. A másodszori nekifutás után már láttam, hogy Terry
nem akarja érteni. Aztán kicsit helyre is tette a dolgot azzal,
hogy továbblépve a kínosodó helyzetből azt mondta, hogy:
„ezek a fickók igazán megérdemlik, hogy az Abbey Roadon
dolgozzanak a demo felvételeken”. Hopika. Vissza is kérdeztük:
you mean The Abbey Road?
Azok a hanglemezgyáriak, akik a jelenlévők közül valaha is
hallották ezt a londoni utcanevet, néztek egy nagyot. Lehettek
vagy ketten.
Bors aznap nem mondott több viccet.
Viszont mind meg lettünk híva a Mátyás Pincébe egy jó
magyaros vacsorára. Péntek vagy szombat délután volt,
vacsorához még kicsit korán, de elindultunk. Az egész heti
munkában megfáradt lemezgyári vezetők még ki akartak jutni
a kiskertjükbe füvet nyírni. Gyalog sétáltunk végig a Váci utcán.
Mi voltunk az első vendégek, a pincérek sóhajtottak,
nabammeg, kezdődik az este.
A kaja jó volt, Terry és gazdasági – vagy milyen – helyettese,
Steve még sosem jártak a vasfüggönyön innen, sose ettek
halászlét, és a prímás olyat hegedült a fülükbe, hogy az ketté is
állt, így az első óra elég jól telt. A vacsorát követő kötetlen
beszélgetés már kicsit akadozott. Steve az angol lemezipar
financiális problémáit mesélte a magyar kollégáknak, akiket ez
roppantmód érdekelt, és az órájukat nézegették. Terryt kicsit
odébb vittem, hogy megmutassam neki a cimbalmot közelről.
Volt róla sejtése, csak hát még sohase játszott neki a cimbalomos
a cimbalomával. Virtuóz futamok röppentek ki a verők alól.
Terry szépen megköszönte a pár perces szólóbemutatót, olyan
lehetett ez, mintha valakinek életében először egy Babos Gyuszi
mutatja meg, mi is az a gitár meg a gitározás.
Még ott helyben rendeltem egy üveg pezsgőt a zenészeknek,
és szóltam a pincérnek, hogy írják a lemezgyár számlájához. Az
asztalunkhoz visszamenet megkérdeztem Terryt, meddig akar
még itt beszélgetni, mert hétvége van, egy csomó jó zene szól a
városban.
– Well – mondta –, ez jól hangzik.
– Megyünk?
Azt mondta, look, akkor egy kicsit hazudozni kell, de ha
gondoljátok, akkor menjünk.
Az asztalnál a szerencsétlen Steve már a krikett szabályairól
magyarázott, Somló néhol belejavított. James Soltival azt a
csomag legfrissebb kiadású EMI-lemezt böngészte, amit a két
angol eredetileg az LGT-nek hozott ajándékba, de nekünk mégis
sikerült valahogy visszaszereznünk majd’ mindegyiket a
lemezgyáriaktól.
Leültünk. Terry vette át a szót, elmondta, milyen csodálatos,
hogy itt lehet, milyen finom a szovjet pezsgő, és mennyire
sajnálja, hogy vissza kell mennie a hotelbe, mert telefonálnia
kell Los Angelesbe, ott a zenészek ilyenkor már fel-felkelnek,
talán még sikerül elérnie, akit kell.
 Nagy ívű turnéra indultunk. A még fel nem talált
mobiltelefon és internet helyett Somló, a budapesti éjszaka
kulturális életének avatott ismerője és fogyasztója vállalta az
idegenvezetői szerepet. Hármasban mentünk, Steve, a
legfiatalabb ment aludni. Láttuk Szakcsit zongorázni egy
könyvesboltban-klubban, a Kampec Dolorest valamelyik
egyetemi klubban, az egyik rémes diszkóban Tomi lenyomott
egy gyorssakkpartit valakivel, és láttuk Gerendás Petit. Később
még láttuk Soltit biliárdozni, miközben fennakadtunk néhány,
hölgyek fonta hálón, de reggelre leszállítottuk Terryt a hotel
recepciójára, és a még mindig rémülten aggódó Steve-vel el is
érték a repülőt.

ABBEY ROAD
Lehet, hogy nem ez a leghíresebb londoni utca, de hogy ez a
leghíresebb londoni zebra, az szinte biztos. Napjában kegyeleti
turisták százai, ezrei, fegyelmezetten és türelmesen várnak,
hogy sorra kerüljenek a zebrasétás fotózáshoz.
Talán a fél világ ismeri a híres Beatles-borítófotót, ahogy
libasorban mennek át a fehér csíkokon, Paul öltönyben,
meztélláb.
A képen nem látszik a hátuk mögötti épület, a kívülről nem
túl feltűnő stúdió, ami szerényen az utca nevét viseli. A stúdió
nevét meg a XX. századi zenetörténetének egyik leghíresebb
lemeze. Abbey Road (The Beatles).
És tényleg ott kezdtük a munkát.
A tetőtérben akkor adták át a legújabb stúdiójukat, annak a
kornak a legmodernebbjét.
Nagyjából mindent beépítettek, ami akkor csúcs és újdonság
volt, de a hangmérnökök már nagyon otthon voltak benne. Kicsi
volt, különösen a legendás földszinti „nagyhoz” képest, de mi
csak kísérletezgettünk, ők meg kóstolgattak minket. Akarták
látni, hogyan rakunk össze dalokat, felvettünk hosszabb-
rövidebb részeket, komplett darabokat is, többször is, másképp
is, nagyon nyugis volt.
Még nem volt producerünk, azt is ki akarták tudni, kiféle,
miféle lenne majd a legjobb, a ház beosztott zenei rendezői
jöttek be nap mint nap, egy-egy anyagot átvittek a szintén
vadiúj vágószobába, dolgoztak rajta, aztán visszahozták, na
milyen?
Senki nem sietett sehova, mi sem, ott laktunk a
szomszédban, az Abbey Road stúdió vendégházában, a
másodikon. Elég finom hely volt. Reggelizgetés közben
hallottuk, ahogy közeledik egy csomó katona, lovasok is, talán
valami ágyúcskát is húztak, minden áldott nap percre
ugyanakkor, ha esett, ha fújt. Sütni nem sütött. Díszőrség voltak
ők valahol, s a közelben kellett legyen a laktanyájuk, nagyon
szépen bírtak menetelni.
A földszinti nagystúdióban dolgozó szimfonikusok
tájékoztatására a nagy stúdió bejáratánál minden reggel ott volt
fekete palatáblán krétával, hogy mik a vonatkozó szabályok –
egyet sem értettünk –, melyik órában, mikor, hány perc
szünetet ír elő a szakszervezet. A Union. Pokoli erejük volt,
megkérdeztük, tényleg mindig betartják a szabályaikat?
– Oh yes, még, ha Prince Charles vezényelne, akkor is –
vigyorgott a hangmérnök.
Ott fönn, a kis „nukleáris stúdióban” – mi hívtuk így, a
személyzetnek nagyon tetszett – sok minden más mellett
megszületett a Titkos szobák szerelme egyik korai variációja.
James énekelte gyönyörűen, s mikor összeraktuk a
háromszólamú gitárszólót, az egyik – egy amerikai –
hangmérnök megszólalt: holy shit, that sounds fuckin’ great. Ez
is csak demo maradt, az igazi Katona Klári TITKAIM lemezén
szól.
 Megismerkedtünk egy pasival, aki anno magnózott néhány
Beatles-felvételen.
Kicsit nagyképű volt elsőre, de aztán pár nap múltán a
folyosói meg büfés találkozások során mégis szóba elegyedtünk,
méghozzá ő kezdett kérdezgetni egy bizonyos, már akkor is jó
régi, német Neumann stúdiómikrofonról, amit a háború után
nyugatra települt cég tiltakozása ellenére a keletnémetek egy
darabig jogellenesen gyártottak. Azt hihette, hogy ha mi is a
keleti blokkból jövünk, biztos hallottunk efféle sztorikról. Talán
azért, mert én semmit sem tudtam erről a történetről, kicsit
megenyhült.
Így aztán meg is kérdeztem, mi van azzal a berendezéssel, a
régi magnókkal, keverőkkel, amiken a Beatles dolgozott?
– Well, a nagy része még mindig itt van, de ezek muzeális
darabok, több szempontból is. Gondosan őrzik.
– És meg lehetne nézni?
– No problem… Ha George Martint ide tudjátok reptetni a
szigetéről… Nála vannak a kulcsok – mondta, és nevetgélt.

A keletnémet Neumann mikrofon igazi műszaki ritkaságnak számított,

amolyan „collectors item”, de ezt csak akkor értettem meg, mikor
Steve Jordan kezdett Rétsági dokin keresztül csesztetni, hogy
szerezzek neki egy ilyet.
 A Green Street Stúdióban
Steve Jordan

Hogy ez összejöjjön, annak annyi esélye volt, mint ’75-ben a berlini fal
lebontásának, s hogy mégis sikerült, azt csak drága jó barátomnak,
Vámosi Andrisnak köszönhettem. Elvitt egy városon kívüli házba, ahol
már befelé menet az udvaron úgy éreztem magam, mintha egy
rozsdatelt autóbontó kellős közepén álló elvarázsolt kastélyba kellene
bejutnom. Igaz, egyetlen autó állt csak ott, de az tökéletesen illett a
képbe. Körülötte, alatta, fölötte hatalmas fóliákkal letakarva,
többtucatnyi, egyáltalán nem szabadtéri tárolásra készített, leszerelt,
leselejtezett, szétszedett, össze- és szétesett, valaha hang- és
képfelvételekhez használatos műszaki berendezés volt feltornyozva. A
négy, nagy méretű Tannoy hangfalat is láttam, melyek korábban a
filmgyári zeneteremben szolgáltak.
Benn, a házban oldalazva, az egymásnak támaszkodó különböző
méretű, más-más korokból fennmaradt magnetofonok, erősítők,
alkatrészekkel megtömött kisebb-nagyobb dobozok, mikrofonok
tucatjai, csövek, kábelek, állványok, csatlakozók, tranzisztorok,
lemezjátszók között kialakult ösvényeken lehetett közlekednünk. A
használati utasítások polcokat töltöttek meg.
Egy belső szobában volt megtekinthető a muzeális darab, egy
technikailag, szabadalmi jogilag s ezáltal politikailag is különleges
mikrofon. Z., a tulaj hosszas gondolkodás, lapozgatás, majd az azt
követő keresgélés után elővarázsolta az eredeti dobozát is, benne a
német nyelvű dokumentációval. Megvettem.

Jordan loft lakása lenn, a Greenwich Village-ben volt, egy

táncterem nagyságú helyiség tömve hangszerritkaságokkal. Egy
kis dobogón ott állt Ringo Starr Beatles-beli szürkés Ludwig
dobcucca (legalábbis ő ezt állította, de tény, hogy pont
ugyanolyan) mellette a 001-es számú Ampeg elektromos bőgő,
egy csomó gitár, köztük muzeális darabok, és különleges
ütőhangszerek a világ minden tájáról. Valahogy az volt az
érzésem, hogy Jordan inkább ésszel, mint szívvel gyűjtött, de
maga a „kiállítás” lenyűgöző volt. Ő is parányit túltolta a cuccot,
’96-ban jártunk, Rétsági dokinak lehetett vele dolga elég, a két
nap alatt, amikor együtt voltunk – nekem úgy tűnt –, egy
pillanatra se szállt ki a jóból, de azért a stúdióban, dobolás
közben vibrált, ahogy kellett. [Irgalmatlan jó dobos, szerencsére időközben

meggondolta magát, egészségfüggő lett, mikor Pesten volt Claptonnal, s elvittem

hajókirándulni, ott, mielőtt megitta volna, elolvasta az ásványvizes palackon a kémiai

ismertetőt… Ő Keith Richards és John Mayor dobosa is, őrület.] A KIS TÖRTÉNETEK
CD-n a Nem szerethet mindenkiben (és a Kicsi vonatban)
játszottunk együtt, de aztán az utóbbit felvettük egy másik
napon Omar Hakimmal is, mert pont befutott Lew Soloff, aki
meg rögtön játszani is akart. Ahogy leült, már a kezében volt a
cső. (A zenészszleng csak így nevezi a fúvós hangszereket.)
Gondoltam, mi baj lehet ebből, hármasban nekiestünk a dalnak,
és Lew olyanokat trombitált, hogy csak kapaszkodtam a
zongorába.
Lew Soloff sokszor telefonált váratlanul, néha
összekeverte az időkülönbséget, és éjjel vagy
hajnalban hívott fel rövid csevejre. Nagyon
Klikk
összebarátkoztunk New Yorkban. Az eredeti Blood,
Sweat & Tears első szétesése után könnyebben elérhetővé vált,
és a legtöbbet foglalkoztatott amerikai trombitások egyike lett.
Mindent tudott, amit a trombitából a tehetség, a szív és a
technikai tudás kihozni engedhetett. Zenészben hozzá
hasonlóan édes pasast talán ha egyet ismerek – ő Pali Danek –,
ráadásul kicsit hasonlítottak is egymásra. Csupa szeretet volt az
egész ember, egy viccért bármit beáldozott. 98-ban Pálikóval
Prágában dolgoztunk, és a Vencel téren egy plakáton azt láttam,
hogy este a Lucerna Jazz Clubban nem mások játszanak, mint
Lew Soloff, Danny Gottlieb, Mark Egan, Bill Evans, Joe Beck s így
tovább. Egy komplett supergroup. Egyből borult a program,
irány a jegypénztár. Nem ártott Pálikó (el)ismertsége, hogy –
bár jegy már rég nem volt – az egyetlen szabad asztalt még
megkapjuk.
A színpadhoz közel ültünk, ment a buli, úgy játszottak, ahogy
az várható volt, egyik ájulatból a másikba. A közönség csak
hörögni tudott Danny Gottlieb dobszólója után. Lew
bekonferálta őt újra, és ahogy körbenézett, mint valami
ceremóniamester, megakadt rajtam a szeme.
Összevigyorogtunk. A következő dal előtt bemondta: „akkor ez
most Prága vagy Budapest? Mert itt ül my friend Gabo!” És
gondolkodás nélkül hozzám vágta a fekete gumi
hangtompítóját. Engem is megtapsoltak, mert elkaptam.
Aztán a buli után odaültek kicsit, Bill Evans és ő, és kiderült,
hogy körülbelül három hét múlva jönnek Pestre is.
Széthajtogatta a turnétervet, s mutatta, hogy a dátum mellett ott
van bekarikázva: „Call Gabo!” Próbálta kiejteni, hogy Petőfi
Csarnok meg Pecsa, röhögtünk nagyokat. Kisétáltunk a Vencel
térig, vettünk kolbászt és sört, aztán ők elindultak még azon az
éjjelen Bécsbe, ott volt a következő buli. Körbejátszották
Európát, a turnét mesterkurzusaik köré szervezték, amiket
mindenfelé tartottak, többnyire külön-külön, nem csoda,
akkora nevek voltak. Néha egy-két bulira egy-két tag
cserélődött, aztán vissza. Néztük, ahogy a mikrobuszuk
kikanyarodik a Lucerna elől. Öt világszám jazzmuzsikus
szorongott benne egész éjszaka Prágától Bécsig.
Ez is benne van az irigyelt zenészéletben.
Aztán a Pecsa-koncerten inkább a tizedik sorba ültünk,
nehogy megint dobáljon. Nem dobált. Kiszúrt már a harmadik,
negyedik szám körül, aztán egyszer csak elindultak le, a
nézőtérre, ő és a pozanos, s miközben fújtak, betolakodtak a sor
közepéig, és húsz centiről lefújták a fejemet. Megint sikerem
volt.
A HUDSON EGYETEM

1994-ben a sors úgy hozta, hogy dolgozhattam az én idolommal,

Garth Hudsonnal.
A bandát, ahol ő játszott, úgy hívták, The Band, meg úgy is, a
zenészek zenészei. „Musician’s musicians”. Mikor ’72-ben
búcsúkoncertet adtak a Wonderlandben, a zenészvilág krémje
ott toporgott. Aki nem fért a műsorba, valahol ott volt a
backstage-ben vagy a nézőtéren. Martin Scorsese vitte filmre,
The Last Waltz lett a címe.
Egy hét alatt hatszor láttam. Ennyiszer vetítették a Gorkij fasor
38. alatt működő zártkörű Filmklubban, ahova mint
filmzeneszerző vagy filmművészeti oldalmunkás bemehettem. Ez
még lehet, hogy kevéske lett volna a mennyországba, a
vetítőterembe való belépéshez, de nekem volt hozzá
igazolványom. Kelet-Közép-Európa legszebb vágónőjével
kergetőztünk akkoriban, és ő szólt valamelyik illetékesnek, hogy
a bozontos filmzeneszerzőnek lassan járna egy klubtagsági. S
lett. Neki persze volt, csak megunta, hogy hetente kétszer „plusz
egy főként” be kellett írnia a nevemet a vendégfüzetbe, s aztán
betuszkolnia a klubba. Aztán megunt engem is. Úrinő volt, csak
azután ejtett, hogy megkaptam a tagságit.

A belépést egy nagy termetű, kopottas kék köpenyt viselő ember

felügyelte, többnyire elég szigorúan. Aztán kezdés előtt bezárta a
folyosót, felment a gépházba, és elindította a filmet.

A régi, irodákká széttrancsírozott fasori palota tetőterében volt a

vetítő, talán ha 80-100 ember fért be. Úgy tudtuk, ugyanazokat a
filmeket vetítették, amiket a hét egy napján a legfőbb
pártvezíreknek a Báthory utcai vetítőben – ott viszont földi
halandó nem mozizhatott. Ezenfelül megnézhettük az aktuális
nyugat-európai művészfilmeket. Azokat odaát, a pártvetítőben
nem kérték. A művész- és a kelet-európai filmeket amúgy a
szakmai közönség se látogatta túl nagy elánnal…
A nyugati filmek kópiái legtöbbször mint mustra érkeztek a
nagy külföldi terjesztő cégektől, hátha megveszi őket a magyar
állami filmforgalmazó. A legtöbbjét nem vette meg, így sok-sok
filmet a vasfüggönyön innen csak mi, a más-más okból
privilegizáltak láthattunk. A szöveget egy kis hátsó krecliből
olvasta a film „alá” legtöbbször ugyanaz a hölgy. Kis lámpa égett
az asztalkán, ha a filmben azt mondták, fuck…, ő mindig a
„tekerni” igét használta. Neki szabad volt cigizni is. Bírtam a
hangját.
A Woodstock-filmet nem itt láttam. A filmgyári Nagyvetítőben
adták egy reggelen, nyolc (!) órakor. Csak az előzetesen a listára
felkerült filmesek léphettek be. Kovács Gyuri mint otthon lévő
hangmérnök már hajnalban belógatott a gépház oldalsó műszaki
bejáratán át. Reggel hatkor, valami buliból értem oda, fél nyolcig
a legendás Peugeot 404-esemben aludtam a filmgyár udvarán.
Benn a teremben, amíg mindenki elfoglalta a helyét, Kende Jancsi
és Andor Tamás székei között guggoltam, s mikor A. elvtárs, a
főrendész a sorok mentén szemlézett, Kende szépen rám borított
egy kinyitott ÉS-t, kicsit a fejemre könyökölt, úgy beszélgetett a
távolabb ülőkkel.

Amikor biztossá vált, hogy Garth játszik majd velem

a CSAK DALOK lemez felvételein, elmentem Csider
Karcsihoz, és vettem neki egy gyönyörű, mahagóni
Stowasser tárogatót ajándékba. Gondoltam, ilyen Klikk

még úgysem volt a kezében.

Garth orgonistának a legkülönösebb volt – tízezerből is
azonnal megismerni a játékát. Egyáltalán nem használta a
gospeles fordulatokat, s a Hammond helyett a Lowrey orgonát
preferálta, ahogy mondta, az „orchesztrális hangzás” miatt.
Klarinéton, harmonikán és mindenféle szaxofonon is
elképesztően játszott, ha meg olyanja volt, előkapta a
basszustrombitáját (!). Sokszor bal kézzel játszotta az orgona-
vagy billentyűs szólókat, egészen hihetetlen, nyakatekert
futamokat, tényleg ufónak számított. Ilyet addig csak Joe
Zawinultól láttam, akiről szintén csillagot kéne elnevezni a
billentyűs-égbolton. Mikor azt hitted, Garth őrültségeket
orgonál, akkor ő csak úton volt a saját világában, de mindig
odatalált, ahol várták. Excentrikus és alázatos. Csodabogár a
javából.
Woodstockban élt már akkor is, mikor ’66-ban Dylan
felmenekült oda, hogy nyugta legyen a világtól. Egyből a The
Band tanyáján vackolt be. A hangszereikkel beköltöztek egy
nagy, pajtaszerű házba, aminek a neve Big Pink volt. A pincében
kialakítottak egy stúdióféleséget. Bob Dylan ontotta magából a
dalokat, a The Band meg felemelte ezeket abba a zenei
magasságba, ahol a helyük volt. Itt születtek a THE BASEMENT
TAPES felvételek, melyeket nagyrészt Garth (alkalmi
hangmérnökként) maga rögzített – az amerikai dal történetének
oly fontos darabjai.
Ilyesmikkel lehetett tele az a woodstocki raktárhelyisége, amit
az amerikai hatóság pár éve lefoglalt, mivel Garthnak 70 000
dollár adótartozása volt. Nem tudom, hogy kerülhetett erre sor,
nekem szívszaggató volt ezt elolvasni. Mint egy kilakoltatás. Aki
megnyerte a licitet, és elvitte azokat a cuccokat, az valószínűleg
az amerikai zenetörténet múzeumokba való ereklyéit gyűjtötte be
azon a szomorú garázs-árverésen.
Az is eszembe jutott, hogy éppenséggel az is megtörténhetett,
hogy Garth tőlem kapott Stowasser tárogatója is abban a
raktárban volt…
A neten csúnya vita alakult ki minderről, az is felmerült, hogy
Eric Clapton, aki akkoriban adott el bő 20 millió dollárért egy
korábban kb. 400 ezerért vásárolt Gerhard Richter-képet, talán,
ha odateszi magát, és bepengeti az aprót az adóhivatalnak az
öreg helyett… Ha már egyszer azt nyilatkozta, hogy élete
lehetőségét szalasztotta el, mikor 1972-ben két heti hezitálás után
végül mégsem merte felhívni a The Bandet, hogy lehetne-e ő
Robbie Robertson utódja, mikor is a Last Waltz-koncerttel RR
kilépett a bandából… [Jimi Hendrix Stevie Winwoodot félt felhívni, így

majdhogynem véletlenül jöttek össze az ELECTRIC LADYLAND felvételekor.]

Végül az egyik Rock and Roll Hall of Fame-bulin teljesülhetett

Clapton álma, mert ott tényleg játszhatott a The Bandben.

És Bob Dylan se hallott erről az árverésről?

1994, WOODSTOCK

Ronda esőben mentünk Rétsági doki sötétkék Lincolnján

Garthért Woodstockba. Ő nem vezetett, le kellett hozzuk a New
York-i Green Street stúdióba. Én meg örültem, hogy szűk
harminc év késéssel eljutok a rockzenével és a hippik
testnedveivel megszentelt woodstocki tájra. Az ember azt hinné,
ott majd elfogja valami különös érzés, de az ömlő esőben mi
főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy megtaláljuk Garth házát.
Csavargattuk a nyakunkat, nézegettük a tájat, hátha felismerjük
az ikonikus helyszínt, de a környékbeli hatalmas legelők közül
bármelyik lehetett a szent mező. Elállt az eső. A Big Pinket se
láttuk, később, mire megkérdezhettük volna, merre van, már
mással voltunk elfoglalva.
Pontosan érkeztünk, de Garth már félig-meddig kipakolta a
hangszertokokat a verandára. Nem úgy tűnt, hogy behívna
minket egy teára. Berámoltuk az összes hangszert a
csomagtartóba, háromszor is sorra vette, mind megvan-e?
Elindultunk. Pár percet beszélgettünk, nevetgéltünk, mert
próbálta kimondani a dalok magyar címét, ahogy a kottákról
leolvasta. Aztán a kezébe nyomtam a tárogatót. Nézegette,
forgatta elérzékenyülten, előkapott egy picike lámpás nagyítót,
megvizsgálta a hangszer apróbb részleteit. Tényleg egy
világszépe példány volt. Garth néha hümmögött vagy sóhajtott
egy nagyot. Újra és újra végignézte, az ujjaival kitapogatta a
részleteket, föl, le simított rajta. Egymással szemben ültünk,
mert az nem is kocsi volt, hanem limuzin. Kezében a
hangszerrel annyira kizárta a világot maga körül, hogy
percekre azt éreztem, ez nem az élet, ez csak egy film… Ott ült
az ember, aki a Bob Dylan–The Band-féle (később kiderült, hogy
történelmi) munkálkodásáról azt mondta a szüleinek – akik
otthon, a gyülekezet előtt szégyellték, hogy az ő tékozló fiúk
efféle emberek között él a rock&roll romlott világában –, hogy
ezeknek a zenészeknek ő zenetanára! is, és ezért extra – heti 10
USD/fő – díjazásban részesül. Amit állítólag be is hajtott.
Nice changes (szép harmóniamenet), mondta, és megmutatta
a kottát, amit kipreparált magának A szerelem jó, a szerelem
fájból. De nem azt kereste, visszasimította a táskájába.
Egy antik, ezüstnyelű bicsakot kapart elő a mélyből,
óvatosan kinyitotta, és picikét vakarászott a nádon. Szájába
próbálta, kijjebb, beljebb igazgatta a fúvókában, aztán
visszatolta az egészet, és elkezdte kopogtatni a tárogató
billentyűit. Felhorkant, ha valamit megtalált. De még mindig
nem fújta meg, tovább próbálgatta az ujjrendet. Egyenként
nyomogatta végig az összes billentyűt, alattuk a párnát. Aztán
megint kivette a nádat, és az ásványvízzel megnedvesített
ujjaival simogatta egy darabig. Nézte a címkét, brummantott
egy mélyet, hosszan. Sztouvassza, mondta. (Stowasser tárogató
volt az.)
Egyszer csak szép óvatosan szétszedte, és visszahelyezte a
hangszert a tokba. Thank you Gabor, mondta, what a wonderful
instrument, oh, I can not tell you. Nyőgött pár rövidet – oh no,
this is too much, I deeply appreciate that.
Az nem úgy van, hogy te felkéred Garth Hudsont, hogy
játszana-e a lemezeden. Annak útja van. Előzetes
meghallgatásra kell elküldeni a dalokat, s néhány korábbi
felvételedet is (’94-ben még nem volt YT), s ha jónak találtattak,
meg kellett írnod, miért gondolod, hogy ő kell neked, mit
szeretnél tőle hallani, mire készülsz a hangszerelésben, kik
mások játszanak még a lemezeden (!) – szóval felvételi vizsgát
kell tenni a Hudson Egyetemen. Aztán várni a döntésre, amíg a
posta meg nem érkezik. Papíralapú levelezést folytattunk.
Nem volt ebben semmi meglepő. Anthony Aquilato, Rétsági
dokival közös barátunk, aki dolgozott a The Band, Keith
Richards és még néhány kisebb világnagyság tour-
managereként, előre megmondta, Garthot semmi nem
zökkentheti ki a saját világából, jegyzetekkel és kottákkal
érkezik majd a stúdióba. Így is lett, mielőtt nekiláttunk a
felvételeknek, a stúdió sarkában külön kis terepasztalt
rendezett be magának, tele a papírjaival. Úgy sétált be New
Yorkban a Green Street stúdióba, hogy minden dalt tudott,
minden dalról készített magának kottát, memót, egyebet, és tele
volt ötletekkel. Igaz, hogy néha, teljesen váratlanul horkantott
vagy vakkantott egyet, valahogy a sóhajtást helyettesíthette
ezzel, de nagyon jól dolgoztunk.
’96-ban írt egy faxot, hogy nemsokára indul Európába,
felvételeket csinál több helyszínen, Londonban is,
Amszterdamban is, és szívesen eljön Budapestre, ha van
kedvem zenélni. Mint varázsgömb ajándékba.
Épp a KIS TÖRTÉNETEK-re készültem, azonnal felhívtam
Kiss Pistát, hogy húzzunk bele, legyen valamennyire kész egy-
két dal, mire Garth ideér.
Ez alkalommal nem volt semmilyen felkészülés, a stúdióban
hallgatgattuk a dalokat, aztán játszottunk, kipróbáltunk
részleteket, hogy én zongorázom, Garth meg orgonázik (a
Hammondhoz is nagyon értett, hiába nem használta, vagyis
igen, mikor szabad hétvégeken hazajárt a kanadai falujába, és a
gyülekezetben orgonált, ahol a templomban – mint mondta –
egy Hammond állt), aztán én orgonáltam, ő meg szaxofonozott,
de a második nap egy technikai átállás közben felkapta a
gyönyörű Hohner Champion T harmonikámat, és saját
szórakoztatására – csak bal kézzel a gombokon! – lenyomott egy
olyan barokkba font improvizációt, hogy külön szerencse, hogy
Vámosi Andris kamerája az állványon szépen forgott, mert
Andriska, a fejét két kezében tartva, behunyt szemmel csak
hallgatta Garth elképesztő mutatványát. Aztán Kiss Pista
elindított egy másik dalt, és röptében kezdtünk belejátszani,
aztán újra és újra. Bolond világ, Don Quijote Budapesten…
Ha őt hallgatom, feltűnik, hogy játékával mennyire belebújik
a zene szövetébe. Egy hangszerszóló nyilván kihívás – nemcsak
színpadon, a közönség és a többi zenész előtt [Azt nehéz lenne

kiszámolni, hogy egy-egy jól kiszaladt hangszerszóló vajon épp honnan kapott nagyobb adag

inspirációt: a nézőtérről, a színpadról vagy belülről.] –, de egy stúdióban, a négy

fal között is. Egy hangszerszóló végül is arra való, hogy a
szólista minél többet mutasson meg abból, amit tud. Garth
tenorszaxofonja ott bolyong a harmóniák közt, és picikét meg-
megbillenti a hallgatót. Ő feladatot ad: ha kíváncsi vagy, vegyél
észre. Találj meg, ha tudsz. Akárhányszor láttam, hallottam őt,
mindig azt éreztem, számára csak belső inspiráció létezik,
miközben zenészek tucatja bámulta közelről a játékát, a
közönség tömegeiről nem is szólva. Abban a kevés időben,
ameddig vele voltam, mindig úgy tűnt, a köröttes világot
valamilyen vetítésként nézi.
 Garth és én Budapesten

Garthénál is szebb szaxofonhangot ilyen közelségből

csak évekkel később a Yellowjacketsszel világhírűvé
lett Bob Mintzertől hallottam, a T12ENKETTŐ című
lemez felvételén. Egy éteri tenorszólót fújt A híd című Klikk

dalban, nice tune, mondta, mikor kijött a keverőbe.

Nagyon érdekelte a cimbalomszólam, a hangmérnök, Nyíri Sankó
külön meg kellett mutassa neki drága jó Vékony Ildikó játékát a
hangsávokon.
Bob a kis füzetébe jegyzetelt. Aztán azt kérdezte: ez minden?
Játszanék még valamit.
Ez több volt, mint kedves gesztus. És körülfújta a Cím nélkül
befejező szakaszát.
Csináltam neki egy kávét, vártuk, hogy Gőz Öcsi érte jön, hogy
vigye a reptérre. Kérte, hogy még mutassam meg a cimbalomnak
írt szólamokat. Szerencsére Ildikó hangszerét még nem vitték el,
ott voltak mellette a kottáim is. Megnézte lassan, türelmesen.
Cool, mondta, s egy perc múlva megjött Gőz.
Izgalmas kísérlet lehetne, ha létezne egy olyan program, ami
felrajzolná vagy valamilyen más, mérhető módon megmutatná, hogy
ha többen ugyanazt a zenét hallgatjuk, s tegyük fel, egyformán tíz
pontot adunk rá, valójában melyikünk mit is hallott? Kit csak a dallam
húzott magával, s ki hallotta meg a belső szólamok fonódásait, kinek
borzolta meg a véráramát nyaktájékon egy vonóhang? Hogy mi a
különbség, ha valaki hallja és felismeri a harmóniákat, és mit hall az,
aki csak szereti a zenét, de nem „tud” róla semmit? Mi az a „hangzás”?
És hogy kerül egy izgalmas vagy különös harmónia vagy egy belső
szólam a nyelv és a szájpadlás közé? El lehet azt hinni, hogy valaki
számára ízlelhető a zene?
S hogy a hangoknak színe van?
Desz-dúr. Csillogóan szurokfekete.
Ha már meg kell halni, akkor a zongoránál. Egy Desz-dúr akkorddal a
kézben.
Az valami. Az férfias.
Női halálvágy esetére ott van a desz-moll, se nem kevesebb, se nem
alábbrendelt. Végzetes hangnem, feketének fekete, lassan süllyedő.

1963

A Baross utcában voltak a „felhozó” összhangzattan óráim, egy

finom, idősebb hölgy okított, hogy a teljes első tanév kimaradt
anyagát valahogy beletuszkolja a fejembe, ha már egyből
másodikban kezdtem a konzit. Szikossy Gizella volt ő, a
hivatalos kánonokon kívüli zeneelmélet-tanár, akit csak súgva
ajánlott Kocsis Zoli, mondván: ne nagyon híreszteld a konziban,
hogy hozzá jársz, hallani sem szeretnek róla. Máig életem
legértelmesebb döntése volt, hogy becsöngettem a tanárnőhöz,
néhány hónap alatt már úgy-ahogy utolértem a konziban a
másodikos osztálytársaimat, miközben mélyen hallgattam a
különórákról. Kemény lecke volt, de ő nem a példatárból
tanított, hanem a zongoránál ülve úgy vezette az órákat, hogy
magamtól vagy inkább „belülről” rátaláljak azokra az alapvető
szabályokra és összefüggésekre, amik a példatárat nézve nekem
hideg egyenleteknek tűntek, és leginkább a fehér zászló
kitűzésére ösztökéltek.
Harmadikban, mikor már nem kellettek a különórák,
megértettem módszerének zsenialitását. A másik „nem
hivatalos” összhangzattan-tanárom – nem az ő osztályába
voltam beosztva, de bekéredzkedtem az óráira, annyira
lenyűgözően tanított –, Huzella Elek azt mondta egy
példamegoldás után: „Rejtély, hogy eljátszod hibátlanul, de
levezetni nem vagy képes. Örülök, hogy nem az én gondom,
hogy neked osztályzatot adjak. De végül is a helyes használat
többet ér, mint a magyarázat.”
Egy Baross utcai délutánon Gizi nénivel a transzponálásról
beszélgettünk, hogy ha egy mű eredetileg például Esz-dúrban
íródott, mi változik meg, ha E-dúrban vagy D-dúrban játsszák.
Sok minden más mellett a „hangok színei” kerültek szóba.
Tényleg vannak, akik a hangokhoz színeket társítanak, nyilván
ennek is vannak kutatói, szakirodalma, s bár ezek teljességgel
ellenőrizhetetlen érzések, állítások, mégis érdekes. Hogy az Esz-
dúr, az egy diadalmas, fénylő, mély tónusú barna, az E-dúr
viszont az öreg zongorák fehér billentyűinek picit már sárguló
elefántcsontszíne. S hogy ez nagy különbség, ezt már biztos
hallani, de legalábbis érzékelni lehet. Megkérdezte, mely
hangokat milyen színűnek „hallok”.
Kezdtem sorolni: a C amolyan homokszín, a Cisz mattfekete,
a Desz fénylő, hömpölygő szurok, a D sötét kobaltkék, a Disz is
hasonló, az Esz csokoládébarna, az E csontfehér, mint maga a
billentyű, az F zöldes, a G vastag vérpiros és így tovább.
Várj csak, szólt Gizi néni, kinyitotta az ajtót, s a középső
szobán átkiabált: Melinda, drágám, tudnál jönni? Gábor sagt
etwas Interessantes… a hangok színeiről.

Kistétényi Melinda a harmincas éveiben járhatott, már a

Zeneakadémián tanított, s a híre, nos, az eléggé különös volt, voltak
elszánt rajongói, mások meg legyintettek rá. Növendéknek renitens
volt, tanárnak szigorú, szenvedélyes, és mégis, kicsit (?) vaskalapos.
A kortárs zenét nagyjából utálta, de egy kis vokálegyüttessel
Gershwint énekelt, és improvizált is rá zongorán, szerintem nem olyan
jól, mint orgonán. A Fészekben hallottam egy kiállításmegnyitón, a
Galériából kiszűrődött a zongorahang, és az ajtó előtt elmenet
bekukkantottam, ki lehet az? Ő volt.

Az ablaknál állt, és hallgatott. Mondtam egyenként a hangokat,

hozzá a színekkel.
Egyszer-egyszer bólintott, vagy olyan arcot vágott, mint
akinek fáj, amit hall. Izgalmas volt két ekkora tekintély előtt
okoskodni. Néha, menet közben németül váltottak egy-két szót,
nem zavartatva magukat, hogy én is ott ülök, sőt. Néhány szót
azért értettem, s mikor végeztem, Melinda gyors
egymásutánban elhadarta a hangokat, amiket ő másnak lát, de
nem annyira nekem, mint a mamának, az engem tanítónak.
Csak egy két hangban stimmeltünk, de nem tudtam
megjegyezni. Nagyon mást láttunk.
(Kistétényit is az a Forrai Miklós próbálta kiüldözni az
Akadémiáról, akinek engem sikerült, igaz, a kettőnk tudása
között a Grand Canyon is bőven elfért volna).
(És ezek után Ligeti György azt mondja: a dúr-akkordok
pirosak és rózsaszínűek, a moll-akkordok valahol a zöld és a
barna közt vannak. Hihetetlen.)

Egyszer csak azt kérdezte Garth, tudom-e, ki Bujko Emil? Nem

tudtam, sőt kinyomozni sem sikerült. Nehezen értettem meg az
ő kiejtésében, és nem tudtam. Duke Ellington egy lemezén
tárogatózott, mondta. Nagyot néztem, és még nagyobbat, mikor
feneketlen táskájából előhúzott egy nagy borítékot, benne a
kazetta, amit nekem vett fel. Csakhogy az a kazetta nem a
mindenki által ismert fajta volt, hanem egy annál jóval nagyobb
és profibb minőségűnek tartott „cartridge”, amit akkoriban
főleg az amerikai rádiósok használtak. Végül is nem igazán
terjedt el. Garth ilyeneken tárolta a gyűjteményét, én persze
nem tudtam lejátszani.
 Az 8-track, vagy Cartridge. Hamar eltűnt

Késő este, nagyon későn, mikor végeztünk, kezdődött a Mit

eszik Garth, és mit nem? című találós játék.
Olyan helyre nem ülünk be, ahol zene van, halat, azt eszik,
de most nem, jobb lenne látni a kajákat, mert az étlapokból nem
ért semmit, közben ment az idő, nincs-e valami svédasztalos
hely nyitva? – kérdezte a titkár, Aron. Garth a gyönyörű, fehér
Hohner Champion T harmonikám gyöngyházberakásait
nézegette a kis világító nagyítójával, egy másodpercre meg is
ijedtem, csak nem akarja ezt is megnézni belülről egy kicsit?
– No egg! No chicken! – szólalt meg szép lassan, azzal a mély
tónussal, hogy egyből tudod, nem érdemes vitatkozni. Csak
ennyi időre szakadt meg a hangszerem vizslatása.
Ültünk a stúdióban, tipikus zenészhangulat, véget ér a
munka, és mindenki marad.
Gondoltam, ennek úgyis az a vége, hogy kikötünk egy
mekiben, azt hittem, arra megy ki a játék, de nem. Eközben Kiss
Pista már lenn, a Rádió belső parkolójában lestoppolt egy
szolgálati kocsit, és Andriskával bepakoltak, elindultak együtt,
csak két sarokra laktak egymástól.

Már éjjel egy óra volt, csak olyan helyek tartottak még
nyitva, ahova nem láttam tanácsosnak beülni, viszont Garth föl
volt pörögve, és éhes volt. A végén leintettem egy taxit, és
bemondtam a címemet, megyünk hozzám, ha valahol, ott biztos
talál a kedvére való kaját. Már elszállították Garth hangszereit,
még a stúdióból felhívtam a hotel recepcióját, hogy ha Pötös
Laci perceken belül odaér, kísérje föl valaki Garth szobájába,
hogy lerakhassa a cuccokat.
Hazaértünk. Elsőnek a zeneszobába vittem, Garth nem ivott
se pálinkát, se whiskyt, Aron kipróbálta a pálinkát. Ő volt Garth
útimenedzsere, mindenese, nagyon finoman, mezzopiano
gyámkodott a védence fölött.
Garth már nyitotta is ki a zongorát, aaah, e Bőzndoorfö (egy
Bösendorfer), mondta, megjáratta szemeit a húrok fölött, aztán
már vette is elő a kis világítós nagyítóját, és ceruzával
bemásolta a kis spirálosba a tőkébe beütött gyári számot. Leült,
nekem meg még idejében eszembe jutott, hogy átrohanok
Elvirkát figyelmeztetni, hogy nincs miért megijedni, de ezen az
éjjelen a fal túloldalán bármi (is) megtörténhet.
Jókor kopogtam, fél percre rá Garth gyönyörű mély, rekedt
hangján zsoltárokat – ők úgy mondják: himnuszokat – kezdett
énekelni.
Éjjel kettő lehetett, én kinyitottam az ablakot, hogy ezt
mások is hallhassák. Garth nem hagyta abba, halkan, nagyon
bonyolult harmóniákkal, folyondárosan zongorázott, és maga
elé énekelt, dörmögött, csukott szemmel, bele a billentyűkbe.
Alattunk a völgy éjjeli áhítatba dőlt, egyetlen falevél se
hullott. Álltam az ablaknál, teljesen leblokkoltam, eszembe nem
jutott, hogy ezt fel kellene venni, mert ilyen csak egyszer lehet
egy életben. Nekitámasztotta a fejét a kottatartó előtti
keresztpántnak – a tőkelécnek, ahogy zongora-szakemberek
hívják –, a szakálla majd’ a kézfejére ért, néha le az ujjai közé,
szinte a billentyűkhöz. Tarthatott talán tíz-tizenkét percig. Úgy
hagyta abba, ahogy elkezdte. Volt valamennyi csend. Aron
odahajolt hozzá, én becsuktam az ablakot, aztán csak a
dörmögését hallottam, hogy why don’t we get some sleep? Álmos
lett. Mégsem vacsorázunk.
Mondtam Aronnak, milyen kár, hogy nem csináltunk
felvételt a zsoltárokból, azt mondta, yeah man… was a great
mistake.
Elmentek taxival, előtte Garth még nekem adta a kis lámpás
nagyítót. Köszöngettem, szabadkoztam nagyon, de Aron
mondta, ne görcsöljek, ebből mindig van náluk legalább egy
féltucat.
Másnap aztán reggeltől estig furikáztunk a városban,
próbáltam megmutatni, amit csak tudtam. Ő volt a kelet-
európai történelemben legtájékozottabb külföldi, akit valaha is
kalauzoltam.
Voltunk a Bazilikában is, a Dohány utcai Zsinagógába is
bekéredzkedtünk, de egyik helyen sem tudtam elintézni, hogy
kipróbálhassa az orgonát. A Múzeum körúti zenei
antikváriummal voltam a legsikeresebb, találtunk pár magyar
kiadású antikvár jazzkottát is, meg egy újraköttetett Gershwin-
dalok albumot, telis-tele ceruzafirkálmányokkal. Megvettem
neki mind a kettőt, hozzá egy ismeretlen eredetű karmesteri
pálcát, vörös bársonybélésű zsanéros tokban, közepesen
megviselt állapotban, JFS monogrammal.
Nagyon sokáig nézegette. Kapott egy pár Elefant radírt is,
csehszlovák partitúrapapírt, még mindig volt a készletből, Koh-
i-noor ceruzákat, valamint különböző vastagságú, töltőceruzába
való ceruzabeleket és két-három öntöttvas hegyezőt. Ezeknek
leplezetlenül örült. Aztán a Zeneakadémián Aronnak le kellett
fényképeznie az ólomüveg ablakokat, a kilincsektől kezdve a
kék Zsolnay-gömbökig minden részletet, még a csiszoltüveg
kukucskálókat is a Nagyterem ajtajain. Amin csak Garth szeme
megakadt. Odabenn az esti koncertjére próbált egy fúvósötös,
de nem tudtunk besurranni, minden ajtó zárva volt. Garth
nagyon jól érezte magát, néha horkangatott is egyet-egyet, mint
Woodstockból New York felé. Kezdtem kiismerni, hogy a
hosszabb horkantások valamiféle elismerést, jólérzést fejeznek
ki. Gondoltam egy nagyot, és a Nagykörúton keresztül
átsétáltattam a Hunyadi téri vásárcsarnokba, ahol aztán állva
ettünk egy kis meleg hentesárut, és Aronnak fényképeznie
kellett megint, főleg a tetőszerkezetet. Aztán összeszedtük a
hotelben a cuccaikat, elbúcsúztunk, és az esti vonattal elhúztak
Schwechat felé.

A stúdióban Vámosi Andris videóra is rögzítette a munkanapot,

Eszterke lányával néha megpróbáljuk megtalálni a felvételeket
az Andriska-féle hagyatékrengetegben.

Összeszorult a szívem, mikor megláttam Garthot a:

DYLAN BASEMENT TAPES EXCLUSIVE: Garth
Hudson Returns To Big Pink! (2014 Rolling Stone)
című videóriportban, ahol 47 év múltán visszaviszik a Klikk
Big Pinkbe. 18 év telt el a budapesti látogatása óta,
Garth nyolcvan felé jár, hétrét görnyedve. Most is rózsaszín a
ház, bemegy, előkerül egy faág, azon támaszkodik. Kérdezgetik,
lemennek a pincébe, ahol a felvételek készültek, na, az tényleg
történelem. (Dylan Nobel-díja óta irodalomtörténet is.) Leül a
pianínóhoz, játszani kezd, az arca a billentyűk magasságában,
tisztán játszik, de viszi a keze, kalandozik összevissza, aztán még
egy képet bevágnak a Bandről, vége.

2016 elején Herskovits Iván – egykori rádiós, most a holland

kormány angol nyelvű honlapjának szerkesztője – felhívott,
hogy tudom-e, hogy a San Franciscó-i Museum of Performance
+ Design gyűjteményében található egy 1974-es LGT-felvétel,
egy élő koncertközvetítés a Los Angeles-i KSAN rádióállomás
stúdiójából. Nem emlékeztem. Márpedig az ott van. Aztán
felderengett egy Los Angeles-i fotó, melyen egy autóparkolóban,
egy óriásplakát előtt állok, rajta az első amerikai lemezünk
vörös, mozdonyos borítójának egy részlete, és a felirat: Radio
Budapest Loves You! [Európában a lemez ezüst borítóban jelent meg, rajta egy

kicsike gőzmozdony, ahogy – könnyű volt ezt látni a képen – áttör a vasfüggönyön. Később az

USA-ban is nyomták az ezüstöst – nekem van.]

 Azt gondoltam, talán ez a fotó pont az ominózus rádióstúdió
parkolójában készült, vagy ki tudja.
Iván próbálta fölpiszkálni bennem az emlékezés hamvadt
szikráját, de valahogy nem ment. Egy ilyen – legyen az jó vagy
rossz – hangfelvétel-ritkaság érhet nagyon sokat is, meg semmit
is, attól függ, kinek a tulajdonában van, vagy ki akarja, hogy a
tulajdonában legyen. De semmit sem tudtunk az anyagról, egy
taktust se hallottunk belőle. Elutazni San Franciscóba, hogy
esetleg egy azóta tönkremágnesedőzött vicik-vacak felvételt
megmutassanak, kicsit túlságosan is vicces nekibuzdulásnak
tűnt.
Mégis mindenáron szerettük volna meghallgatni, Iván
vállalta, hogy lelevelezi a dolgot a múzeummal. Nem nagyon
könnyen, és nem túl hamar – de ő nem adta fel –, valahogy
sikerült kipréselni belőlük, hogy egy mustrát küldjenek.
Mikor meghallgattam, egyszerre dőlt rám minden, együtt.
 Bevillant a nem túl nagy stúdió, a velünk szemben, a földön
ülő Vince Marchiolo, a tour managerünk, Danával, a
gyönyörűvel, Licq, a roadie, Rozoga, a mi roadie-nk, Caroll,
Jimmy Miller titkárnője, Barta későbbi felesége és Linda, aki
rástartolt Somlóra.
És ott volt J., Chaka Khan babáinak bébiszittere, akire
rástartoltam én. A velünk szomszédos apartmanban laktak, az
ABC stúdió vendégházában. Éjjelente dolgoztunk, Chaka is,
délutánonként futottunk össze a vendégház kertjében, a
medence körül. (Akkor volt a listákon a Tell Me Something Good,
amitől jól el voltunk ájulva. Sőt, végünk volt.) J. is jött velünk,
valahogy bepréselődtek a kicsiny stúdióba, és aztán az élő
adásban ők tapsoltak lelkesen a számok végén, megpróbálva
„élő” szituációba hergelni minket.
Hallgattuk az anyagot Ivánnal, nekem Barta sorsa járt a
fejemben, aki kurva jól nyomja persze ezen a felvételen is, és
hogy szerencsétlen kilenc évre rá már nem is élt, meg hogy ezt
mindenképpen meg kellene mutatni Tominak és Lauxnak.
Józsi nem vette fel a telefont, de tudtam, hogy elvonult a
világtól. Rendben. Aztán elértem, de nem jó pillanatban, annyit
beszéltünk csak, hogy majd hívjuk egymást.
Léna volt soron, Somló első felesége. Vele egyeztettük a
látogatásokat Tominál.
Már nagyon nem volt jól. Tomi hamar elfáradt, már nagyon
lefogyott, gyenge volt, a látogatások jó, ha negyed-, félórákat
tarthattak. Léna jelezte, hogy elég, mára ennyi. Lilyvel, Tomi
kislányával és Csöncsivel ők hárman vigyáztak Tomira, ápolták,
hogy otthon maradhasson, hogy ne kelljen kórházban lennie.
Léna odaadta a telefont Tominak, mondtam, mit szól, mi van
nálunk.
– Ott voltak a csajok meg a haverok, nem?
Én alig hittem a fülemnek.
– Tomika, nem mondod, hogy emlékszel?
– De.
(Akkor vettem észre, hogy már Tomikázok, amit régen csak
veszekedéskor mondtam. De hát akkor, abban a helyzetben már
senki se tudta, mit beszél.)
Vittem a zenét, fülhallgatót is. Feltettem Tomi fejére. Már
annyira elfogyott, hogy a füles hátracsúszott. A párna tartotta.
Hallgatta, egyszer-egyszer elmosolyodott közben. Felemelte a
kezét, azt mutatta – de jó. A negyedik dal után lehunyta a
szemét.
Kivettem a CD-t, ott hagytam az ágy mellett.
Július eleje volt, 2016.
Július 19-én reggel, mikor már Tomi halála benne volt a
hírekben, felhívott Laux.
Sírt, és csak ismételgette, Picikém, a Tomi, a Tomi. Soha nem
láttam, nem hallottam őt sírni.
Két napra rá a Kozma utcai temetőben elsőnek őhozzá
léptem. Pár méterre Somló ravatalától, egy fa árnyékában állt.
Próbáltunk volna pár szót beszélni, de nem lehetett, a kamerák
egészen közelről körülfogtak minket. Elmondhatatlanul
méltatlan helyzet. Ingerült voltam, és ennek jelét is adtam a
kamerák irányába. Próbáltam úgy fordulni, hogy legalább ne
olvassanak szájról. De Józsi azt mondta, Picikém, hagyd már
ezeket, vigyázz magadra, két hét és hívlak, ha kijöttem a
Szívkórházból.
De nem jött ki. Rosszul lett a kórházban, Füreden, mentő
hozta fel az Amerikai úti klinikára, már nem lehetett
megmenteni.
Az ő temetésére mentem. A taxis – egy fiatalember –
hosszasan arról beszélt, hogy ő a BUMMM! lemezen nőtt fel.
Ültem hátul, hallgattam, de nagyon máshol jártam. Félreálltunk
a Komjádi uszoda előtti parkolónál, hogy Mihály Tomi
beszállhasson. Amíg Misi jött át a zebrán, a taxis megint
hátrafordult, és azt mondta: „Hát, nem is tudom, hogy
mondjam… Már csak egyedül a művész úr van életben a
BUMMM! lemezes csapatból”…
Kemény György grafikája
Vető Gábor fotografikája
A Le G Pö R G ő S e B B é V

Az 1973-as Világifjúsági Találkozóra kissé késve érkezett az LGT.

Már tavasszal miénk volt a megtiszteltetés, hogy részt
vehetünk a VIT-en, Barta még csak nem is „vakpalizott”, tudtuk,
itt nincs mese, Laux már egy amerikai lemezben gondolkodott,
szobája falán a NME-cikk, aminek a címe az volt:
„Next rock sensation could come from the East, not
West!”
Ráadásul a cikket Roy Carr írta, nem akárki, a NME vezető
újságírója.
Ruhát is kaptunk. A magyar VIT-delegáció formaruhája igen
szépen mutatott. A zakó rugalmas (sztreccs) kék
dzsörzéanyagból készült, ezt a színt hívtuk Izvesztyija-kéknek
(Laux).
Egyedül az NDK-ban gyártott ORWO filmen lehetett hitelesen
visszaadni a kéknek ezt az árnyalatát. Az egérszürke búgos
pantallóhoz egy pár fekete cipő is járt, rajta sok kicsi
barnáspiros peremű luk, a nyármelegi szellőzés végett. A
ruhapróbán én a rám adott, jócskán bő zakóra azt mondtam,
hogy szűk és kényelmetlen, mígnem hoztak egy akkorát, hogy
meg tudtam fordulni benne. Az volt a jó méret. Nem nekem,
Barta papájának. Később kiderült, hogy Somló is a papának
szánta a zakót, a méret stimmelt is, de Feri bácsi közölte, hogy ő
ilyen színű holmiban nem mehet emberek közé. Megmaradt
Tominak.
Azután, hogy a ruhakérdést lezártuk, néhány hónapig nem
volt dolgunk a VIT-tel, Józsi intézte az adminisztratív dolgokat, a
repertoárunk bőven megvolt, majd játszunk, amit kell. Azt
tudtuk, hogy ez a hét nap kegyetlen kényszermunka lesz, de
hogy mennyire, azt nem.
Ahogy közeledett a VIT, úgy alakulgatott az amerikai ügyünk
is. Ahogy a „berlini dologra” nem volt mit készüljünk, úgy lett
napról napra izgalmasabb a másik, amit az „amcsi dologként”
emlegettünk. És egy szép napon kiderült, hogy meghívást
kaptunk a londoni Ally Pally fesztiválra. Körülbelül egyórás
koncert. Ez nagyon nagy dolog volt, elsőre el se hittem.
No, és mikor is lesz ez a fesztivál, mikor fogunk mi
Londonban játszani? Pont a berlini VIT megnyitó ünnepségével
órára azonos időpontban…
A tét sokkal nagyobb volt, mint hogy gondolkodjunk a
választáson. Jimmy Miller, a Rolling Stones producere
bejelentette, hogy kíváncsi lenne ránk. Az egész fesztivált
rögzíti a Rolling Stones Mobile Studióval, minket is, és ha
belénk szeret, akár szerződhetünk is.
Ez így kezdett kicsit túl sok lenni Hegyeshalomtól innen, a
Klauzál téren se túl. Nekünk Jimmy Miller volt a legnagyobb, a
főisten, ismertük a munkáit, ahogy alakítgatta a Spencer Davis
Groupot, s hogy nem csak producer volt, hanem például az
egyik szerzője az I’m A Man és a Gimme Some Lovin’ című,
eszeveszett jó daloknak, aztán összerakta a Trafficet, a valaha
volt egyik legfontosabb angol bandát. Ráadásul Stevie
Winwood, a Traffic énekes-gitáros-orgonista zsenije Somlónak
meg nekem idolunk volt a kezdetektől. Miller dolgozott a
Familyvel és a Spooky Toothszal is, akiket szintén nagyon
szerettünk. (Ezek az ötvenéves bakelitek még a polcaimon
vannak.) És egyszer csak azt olvastuk valamelyik zenei lapban,
hogy a Stones őt kérte fel a Jumpin’ Jack Flash kislemezhez!
Egyszerűen nem tudtuk elhinni, hogy ez a pasi egyáltalán
meghallgatta az anyagunkat.
Laux összeszedett minket, azt mondta: egyelőre minden
mavaker, világos, nem? Jesz. Mint a Nap. Csakhogy ez a Nap
nyugaton kelt…

Az Ally Pally után, Millerrel

Rettenetes izgalomban voltunk. Nem tudtuk elképzelni, hogy

mi lenne a folytatás, ha sikerül a londoni koncert. Minden idők
egyik legnagyobb producere hív meg minket? Mit hallhat ez
bennünk? Hova érhetünk el? Hogyan fogunk élni? Láttuk,
ahogy küzdenek az ismeretlen kezdők, láttunk közöttük
zseniket, senkiket, jókat, rosszakat, láttuk a már hellyel-közzel
befutott, ismert zenészeket színpadon, öltözőben, backstage-
ben. Nagyon más világ volt. Miller világsztár volt, és
világsztárok kérték fel, hogy irányítsa a munkájukat.
Az életük egy darabját dobták oda, a keze ügyébe, csináld,
öreg, azt akarjuk, hogy kurva jó legyen! Egy (világ)sikeres lemez
és egy bukott lemez között (sok)millió dolláros különbség
tátong. Nézegetve a Millerhez tartozók névsorát, a Dob utcából
elég kusza volt a világ.
Jött az újabb hír, ha Miller szerződtet minket, akkor a CBS is!
A CBS a nagyvilág egyik legfontosabb lemezkiadója, a
méltatásukba nem is érdemes belefogni.
Laux elintézte, hogy a VIT-megnyitón ne kelljen ott lennünk.
Érkezés a második napon. Hogy kinél, mikor, hogyan sikerült
ezt kikanyhallnia, azt nem sejtettük. [Kanyhallás: elintézni, kibundázni,

kikavarni valamit ügyesen, ravasz, csavaros módon. Aki ezt tudja, az a kanyhalló.] Ha
nem lett volna semmilyen londoni fellépés, akkor is ez volt a
nyár második legjobb híre. Láttunk már hasonló megnyitókat a
tévében, Szpartakiád, Úttörő Olimpia. Állni egy ilyen
végtelenített ünnepségen, akár melegben, akár esőben, a
kameráknak vigyorogva hallgatni a stupid és hamis közhelyeket
alig negyven nyelven, az már kicsit sok. Pont elég gáz volt
bevállalni a Nagy Eseményt, melózni a világ ifjúságának nagy
ünnepén, oké, valamit valamiért, de még ki is szenvedni a nagy
kamut, hogy integetünk a megnyitón? Pont elég lesz, hogy
dolgozni fogunk napidíjért, ami biztos kevesebb lesz, mint a
politikai küldötteké, de tudtuk, hogy ez a kifli ára, és mi
szerettük volna azt a kiflit.
És már csak három VIT-zakónk volt.
Mit láthat Miller bennünk? Mit akarhat látni? Mi lesz, ha
lepattint minket? Ugyanaz a csávó lesz a producerünk, mint
Keith Richardsnak meg Jaggernek? (Nálunk mindig ez volt a
sorrend kettejük között. Oké, hogy Richards is pózol, csak hát az
övé a rocktörténelem legszerethetőbb póza, merthogy az a póz,
az maga a rock&roll. Ő tudja magát a legjobban szerettetni.)
Miller kézhez kapta a BUMMM! lemez hanganyagát,
ráadásul hetekkel az itthoni megjelenés előtt. Ez teljesen
illegális volt. Mikor a rádió 8-as stúdiójában ’73 júliusának egy
szombat éjjelén befejeztük a BUMMM! keverését, kértük Sárosi
Gabit, a felvétel rádiós hangmérnökét, másoljon egy
„keskenyet” belőle. [A „keskeny” a „mindenki” által használt negyedcolos

magnószalag (volt).] Ez szigorúan tilos! Éjjel, mikor már alig volt

mozgás a harmadikon, Gabi megcsinálta. Vagány volt. Negyven
perc kellett – addig forgott a szalag a két magnón –, hogy legyen
egy példányunk.
Néha kellettek ezek a partizánakciók.
(Nagy szerencse volt, hogy Lauxnak a BUMMM!-anyagot
sikerült Miller közelébe juttatni.
Az első két lemezünk annyira útkereső, néhol úttévesztő is
volt, hogy azzal sokra nem mentünk volna. A BUMMM! viszont
Barta-centrikusra sikeredett, de az az anyag úgy volt jó.)
A BUMMM!-másolat elkészítése nem kis kérés volt. Ha azokban
a percekben egy kicsit is hozzáértő „turnusvezető” (ügyeletes)
vagy egy rádiós főnök véletlenül arra jár, és bekukkant a
keverőbe, lehetett volna jó nagy botrány, Sárosit ki is rúghatták
volna.
Hat nap egy lemezre.
Nem sok. Később Miller simán nem hitte el, hogy a
BUMMM!-ot meg lehetett csinálni hétfőtől szombatig, hatszor
nyolc óra alatt. (Sárosi hozzánk való jóságából semmit sem von
le az a tény, amit később megtudtunk, hogy másnap, vasárnap
elindult, és meg se állt Amerikáig, disszidált…)
A „keskeny”, BASF szalagot persze mi adtuk. A rádiós
szalagok így-úgy leltár alatt voltak, és „anyaghiány” miatt
sokszor már korábban többször is használt, törölt szalagokra
dolgoztak. A BASF nyugatnémet gyártmány volt, a Rádió a
valutakeretéből vásárolt ilyesmit. De nekünk nem potyaszalag
kellett, hanem, hogy legyen egy példányunk, minden
eshetőségre készen.
Nem tudhattuk, hogy később a lemezgyár hogyan dönt,
átkéri-e a komplett felvételt, és ha meg is jelenteti, vajon mikor.
Még az sem volt biztos, hogy mind a tíz dal műsorba kerülhet, a
Magyar Rádió egyáltalán „zésítí”-e. (Ha meg nem, akkor az is
megtörténhet, hogy hiába dolgoztunk. Nem volt biztos, hogy a
szalagokat megőrzik-e, vagy az „ismert okokból” törlik.)
Az a másolat mindenáron kellett.
Tavasz óta ment a huzavona. A lemezgyár nem nagyon
akarta ezt a lemezt. Vagy nem akkor. Húzták az időt, hogy
foglalt a stúdió, meg blabla. Hogy miért, azt nem tudtuk.
(Nem volt szerződésünk a lemezgyárral, ahogy másnak sem.
Csak hát semmilyen más lemezkiadó nem létezett. Ha készült
szerződés, az mindig csak egy adott, az aktuális lemezre szólt.)
Mi nagyon szerettük ezt az anyagot, nekünk nagyon kellett
ez a lemez, pont jól ment a dalírás, Bartát nagyon feldobta
Somló érkezése, jól egymásra találtak. Barta rá tudta
kényszeríteni (amit utána már senki), hogy keményen
próbáljon, rá hárult a feladat, hogy basszusgitárost faragjon
Somlóból, akinek pont ez a hangszer addig a kezében se volt. Ez
eleinte nagyon jól ment, öregebb korunkban mindig zrikáltam
is Tomit, hogy ő még mindig csodagyerek, aki egy hét tanulás
után már ugyanúgy pengetett, mint évtizedekkel később.

Mikor 1975-ben a prágai Supraphon felkért minket egy

bakelitre – ez lett a MOTOR CITY ROCK –, az Interkoncert addig
nem adta ki az utazási határozatot és persze az útlevelünket
sem, amíg nem vittünk nekik egy nyilatkozatot a
hanglemezgyáriaktól, , hogy az MHV hozzájárul (!) az LGT
együttes „vendégszerepléséhez”. Ezt a megengedő erőfitogtatást
a lemezgyár részéről jogilag semmi nem támasztotta alá, de
szokásjogilag inkább volt észszerű megvárni az „engedélyt”,
mint nem csinálni lemezt Prágában. Valójában akármennyire is
gáz volt, tudtunk ezekkel a baromságokkal együtt élni, ebbe
nőttünk bele, ha jókedvünk volt, röhögtünk rajta, ha nem, akkor
olyan volt, mint a többi nap.
 (B variáció: Ameddig Laux volt a zkrvez, addig én is
röhögtem ezeken, mikor már én, akkor nem annyira.)
A Supraphon felkérése némileg meglepett
bennünket, mert az 1973-as kitiltásunk óta
semmilyen kapcsolat nem alakult ki a csehszlovák
hivatalos szervek és köztünk. Maga a kitiltás az első
Klikk
volt az LGT történetében, a módja pedig a
későbbiekben mintha modellként szolgált volna a román és az
NDK-hatóságok számára, pedig nehezen elképzelhető, hogy ezt
valaha is megbeszélték. Az is igaz, hogy az LGT ’78-as kitiltását a
románok legalább egy külügyi jegyzékben tudatták a magyar
kollégáikkal. Ők kihasználták a lehetőséget, hogy az akkor már
nyíltabban érezhető feszültség kapcsán a mi dolgunkból
politikai ügyet próbáljanak fabrikálni, de az NDK-val
folyamatos nyelves pusziban volt a magyar politikai elit.
PRÁGA ’73, A LUCERNA

Az ominózus turné ’73 őszére esett. A prágai koncert helyszíne a

Lucerna nagyterme volt, három szinttel a föld alatt. Igazi,
fényűző módon megépített bálterem ez, a parkettás nézőtér
nincs színházi módon megdöntve. A három szinten a hatalmas
oldalpáholyok első soraiból még látni a színpadot, aki e mögé
kerül, nem jár túl jól. Ha állóhelyeket is eladnak, nagyjából
három és fél, négyezer embert lehet bezsúfolni. Erre készült a
Pragokoncert is, mikor meghirdették az első prágai LGT-bulit,
csak nem készültek fel elég jól. A koncert előtt pár órával az
üres teremben nekiláttunk a hangpróbának, állítgattuk a
cuccokat, hangoltunk, játszogattunk, mikor is egy hivatalos
hölgy érkezett, hogy ha bemennénk az öltözőbe. Persze.
 Ott leültünk, és mind a négyen figyelmesen felé fordultunk.
Kétrészes, divatos, de beosztásához illő kiskosztümöt viselt, a
kétoldalt csinosan felhasított szűk szoknya térd alatt végződött.
Az öltözőtükrökben láttam a többiek arcát, ugyanarra
gondoltunk. Egy csöppet mosolygott, koncentrált, majd két kezét
maga előtt egymásba simította. Elkezdte. Hogy a Pragokoncert
vezetőinek üzenetét fogja tolmácsolni. A tolmácsunkra
mutatott, aki felénk fordult, és tolmácsolt.
Hogy a vezetőik nagyon örülnek, hogy megkezdődött az
együttes csehszlovákiai turnéja, és egyben reményüket fejezik
ki, hogy a Locomotiv GT együttes színvonalas, felelősségteljes,
szocialista embert formáló módon fogja szórakoztatni a
csehszlovák fiatalokat.
(Nekünk tetszett ez az indítás, mi jöhet még?)
Ők nagyon nagy erőfeszítéseket tettek, hogy létrejöhessenek
ezek a koncertek, egyetlen közösen megoldandó feladatunk
maradt.
(Arcunkra kiült az őszinte kíváncsiság, ami mögött a gyanú
lapult.)
– Oh, és mi lenne az? – kérdezte Barta, ezúttal elnyelve a
vakpalit.
Hogy legyen nekünk rövidebb a hajunk.
Itt lett egy pici szünet.

(Ha nem hangzik túl nagyképűnek, jó lett volna, ha Miloš Forman

egy operatőrrel szintén ott van az öltözőben. Akik ismerik a korai
Forman-, Menzel-filmeket, azok könnyebben el tudják képzelni ezt
a csúcspontja felé közeledő jelenetet…)
Hogy ha mi nem akarnánk, hát jó, akkor nem a konkrét
hajlevágásra gondolnak, bár kinn a folyosón már várakozik
Prága legjobb fodrásza.
Barta állt fel, kifelé menet egy – szerintem kissé eltúlzott
(hahh!) színpadias nevetést hallatott. Mi ülve maradtunk. Józsi
úri családban nőtt fel, ő figyelmesen várt, Somló meg én
igyekeztünk utánozni őt.
Sajnáltam nagyon a tolmácslányt.
Prága legjobb fodrásza lépett be. Középkorú hölgy volt,
szigorú táskával. Elsőre nem tudtuk, hogy ő a Nambőr van,
inkább olyannak tűnt, mint egy tanfelügyelő, aki színpadra
lépés előtt kikérdez bennünket a Csehszlovák Kommunista Párt
történetéből. De nem. Kinyitotta a táskát, közben szakmailag jól
megnézett bennünket.
Néztem a tolmácslányt, szerinte mit terveznek? A szemével
mutatta, gőze sincs. Kinn, a színpadon Barta gitározott ezerrel.
A fodrásznő elővette Prága legjobb fésűit.
A koncertirodás hölgy rezzenetlen mosolyba merevedett.
Nézegettük egymást, az öltözőasztalok tükreiben is jól
látszódtunk – ez most komoly?
A fodrásznő valamiért engem választott elsőnek, én meg
húzódozásom jeleként tüzetesen megszemléltem a fésűt, tiszta-
e. Vártam volna némi segítséget, de kollégáim nem keresték a
szemkontaktot a tükörben. A tolmácska szólt halkan, jól
artikulálva: négy vadonatúj fésűt hoztak nekünk. Nem kell
nézni. – Jó, jó, akkor nem nézem.
A szeméből együttérzést olvastam ki.

Évekkel korábban az „Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik

a frizurám” kezdetű dal többek közt azért is íródott, mert már
egész kicsi koromban is nagyon megviselt, ha Elvirka a
fésülésembe kezdett. Azt nem bírtam. Egy szép szarufésűt
használt, nem ilyen randa műanyagot, de nem hagytam, mert
mindig beakadt a fésű a hullámaimba, utáltam és kész. Hamar
megtanultam az ujjaimmal rendbe tenni a hajamat, lehet, hogy a
zongorázás is segített ebben.

Prága legjobb fodrásza még hozzám se ért, én már rutinosan

felszisszentem. Finoman próbálta erről arra, arról erre, kifésült,
átsimította, mellém hajolt, onnan nézte – kezdtem úgy festeni,
mint egy nagy fejű, bajuszos nő, de a hajam nem lett rövidebb.
Aztán elválasztotta oldalt, és kezdte kifésülni. Közben Bartát
valaki visszahozta, s a tükörben azt láttam, hogy az én három
kollégám nagyon is élvezi, ahogy értük is tűrök. Hát jó, ha
elárultatok, most ütött az óra, feloszlatom mind a hármukat.
De akkor jöttek ők, s már én is vigyorogtam a háttérből (ide
el kell képzelni a formani jelenetet szinkronizáló Kern Andrást,
aki egy behízelgő modorú tévébemondónő dallamos
előadásában a háttérből közvetít):
Kedves nézőink, élő közvetítést láthatnak a Locomotiv GT
öltözőjéből. Íme, az utolsó simítások színpadra lépés előtt. Az
együttes tagjait Prága legjobb fodrásza készíti fel. Bizony, a
legapróbb részletek is fontosak, igen!, az igényes muzsikához az
igényes megjelenés is hozzátartozik! De most már minden hajszál
a helyére került, kezdődhet a rockkoncert!
De mert a bajban mindig volt bennünk egység, a hajlakkra
már összezártunk. Kezdett elegünk lenni. Mikor megláttam a
fodrásznő kezében a nagy flakont, több nyelven kiabálni
kezdtem, no, no, no! Mindenki mellém állt. A koncertirodás nő
nagyon akarta a hajlakkot, elővettek még kettőt, mutatta, hogy
az egyik például nyugatnémet, de mi már döntöttünk.
Még fújatott két szagmintát a levegőbe, de a két pöffenés
már a kis közös intermezzónk végét jelezte.
A szocialista abszurd ott hevert a lábunknál, kínunkban már
csak vihogtunk a kopottas öltözőben. Valójában mint műfaj, a
szocreál mellett létezett egy szocabszurd is.

Három emelettel felettünk, a bejáratnál vér folyt.

A rendezők valamilyen érthetetlen okból nem engedték be a
Lucerna előtt az utcát is ellepő egyre nagyobb tömeget. Már a
Vencel téren is álltak. A hátul lévők addig tolták az elöl állókat,
hogy egy szerencsétlen srácot átnyomtak a bejárati üvegajtón.
Göndör, a technikusunk jött, hogy fel akart menni, de a mínusz
egyedik szintnél visszazavarták. Nem tudott részleteket, de
valaki azt mondta neki, hogy odafenn nagy a káosz, és több
sérült is van. A terem közepén a tolmácslánnyal kiabált két
ember, a hátsó folyosón egyenruhás rendőrök jöttek, s
mutatták, vissza az öltözőbe. Be is tereltek minket, az ajtóban
ott maradt kettő, de nem voltak barátságtalanok, inkább
tanácstalanok. Közben egy helyi világosító, aki tudott magyarul,
azt mondta, fenn, a bejáratnál minden csupa vér, a mentők már
elvitték a fiút, de lehet, hogy akkor már nem is élt. Nem tudtuk,
mit higgyünk.
Megjött a főrendező, ő azt mondta, nem, nem, az egész nem
igaz, tényleg betört egy ablak, de csak egy kisebb sérülés miatt
jöttek ki a mentők. Látszott rajta, hogy hazudik. És már engedik
is be a közönséget, kis csúszással kezdünk majd. Ostromoltuk az
embert, mondja meg, mi történt, főleg, hogy mi van a sráccal,
biztos, hogy életben van? A tolmácslánnyal kezdett kiabálni,
aztán jött egy másik, azt mondta, az itt lévő rendőrök olyan
információt kaptak, hogy nem annyira nagy a baj. Ezt el
akartuk hinni. [2017-ben Prágában, a Havel-díjátadó gálaest utáni fogadáson

megállított egy hölgy, aki ott volt a ’73-as koncerten. Ő egész közelről látta, mi történt, és

szinte szórul szóra ugyanúgy mesélte el, ahogy a világosító.] Továbbra se

mehettünk ki, a tolmácslány sírt, egyértelmű volt, hogy azt
hitték, tőle tudjuk a történteket. Szegény, ő aztán tényleg két tűz
közé került.
Hallani lehetett, hogy a közönség lassan elfoglalja a termet,
tapsoltak, kiabálták a nevünket, elvétve hallottunk magyar
bekiabálást is, talán prágaiak voltak, de lehet, hogy Felvidékről
jöttek miattunk. Nekiláttunk készülődni. Tudtuk, hogy most már
részesei vagyunk, leszünk, akármi akárhogy is történt odafenn.
A szakmai rutin persze leegyszerűsíti a dolgod, the show must
go on!!! Csak hát ez nem több, mint hogy profi vagy, hogy
parancsra teljesítesz.
 Emlékszem, hogy egy szakasz rendőr vette körül a színpadot.
Aztán kiszorultak. Nem csináltak semmit, nem is tudtak volna.
Emlékszem, ahogy elindultunk a lépcsőn, a dobogóra fel,
elképesztő üdvrivalgás volt.
Emlékszem, úgy kezdődött, mintha egy akváriumban lettünk
volna, úgy éreztem, valahonnan máshonnan szólnak a hangok,
amiket játszunk. Nem tudtam volna kivonni magam a
történtekből, és asszem, a többiek sem, de egészen elképesztő
hangulat volt. Teljesen elvarázsolt minket a közönség, szinte
beléjük olvadtunk, lassan kitisztult a kép, a hang.
Emlékszem, hogy nagyon jól ment a buli, óriási szimpátia
áradt felénk. (Szinte biztos, hogy a közönség legnagyobb része
egyszerűen nem tudott semmit a vérző bejáratról.)
Emlékszem, a második szám után felkapcsolták a nézőtéri
fényeket, de ezzel sem tudtak rontani a hangulaton. Csodálatos
közönség volt, ha belegondolunk, hogy szinte egy szót se
értettünk egymás nyelvén. Magától működött a buli.
Elöl a két Tomi, hát ők igaziak voltak. Náluk nem volt
műmanír, hogy láttuk, így csinálja a Hendrix, jaj, akkor én is.
Ők, ha beindultak, akkor csinálták, ahogy bírták, nem volt
koreográfia, hogy jaj, hintáztassuk együtt a gitárt, és kéne a
hajunkat is rázni ide-oda tandemben, tudod, ahogy gyakoroltuk
az öltözőben. Ők, ha eldobták a sulykot, mentek is utána. Mert
jó zenészek voltak, ahogy mi mondjuk, kurva jók. Barta
ráadásul virtuóz is – Somló ilyesmire sosem hajtott –, de
egymást beletépték a buliba, és akkor már nem volt fék. Ők nem
voltak se őszinte, se kőkemény, ők igaziak voltak. A „show-
elemeket” ők nem kitalálták, hanem ha valami nagyon
összejött, és a következő bulin még emlékeztek rá, akkor
valamit visszahoztak belőle.
Somló nem akart lemaradni. Ő magától nem indult be túl
gyorsan, de Barta mellett nem volt nyugta. Barta nem is hagyta
volna, de nem is lehetett. Egy interjúban Somló azt mondta,
kicsit féltékeny is volt, hogy Barta mindig magára vonja a
tekinteteket. Hát igen, Bartát ez a dolog érdekelte. Valamiben
nagyon kellett hinnie, ha ott tudta hagyni a versenysportot, ami
nagyon ment neki.
Egy vízilabdást akkor lát a néző, mikor kiszáll a medencéből.
Játék közben a test víz alatt, a fej sapka alatt van, ez Bartának
kevés volt. Inkább nekilátott, előkapta a másik tehetségét,
szétgyakorolta magát, mert ő látszani, hallatszani akart. S főleg
ismert, elismert és rajongott akart lenni. Szerette uralni a
helyzetet, tényleg azt akarta, hogy figyeljenek rá. Hogy
csodálják. Lehetett is. De ha Somló énekelni kezdett, a másik
Tominak kellett kapaszkodnia, ettől volt ez olyan jó.
Barta, mikor már nagyon ment a rakendroll – márpedig
Prágában nagyon ment –, és úgy volt kedve, felállt mögém a
székemre, s ott, fölöttem gitározott egy darabig, majd elkezdett
átmászni a vállamra – ehhez jobb kézzel a fejemre
támaszkodott (a Lucernában rá a frissen fésült prágai
frizurámra), ballal nyúzta a húrokat tovább, aztán, hopp, s már
fenn is ült a nyakamban – én meg kísértem zongorán –, majd
mögöttem összekulcsolta a lábát, finoman jelezve, ahogy lovas a
lónak, hogy indulhatunk, vigyem be középre. Ott, elöl Laux a
dobverőivel szólózott Somló basszushúrjain. Dübörgött,
ropogott, s persze jól is nézett ki. Barta nem volt nehéz, úgy
hetven-hetvenöt kiló lehetett, de a nyakában a Gibson Les Paul
is megvolt vagy tíz, és bármennyire is élvezte a nép, bármilyen
jól is nyomták ők ezt a húrdobolós-nyakbangitározós duót, egy
idő után picikét már nem akartam ló lenni. Rendesen zenéltek,
nagyon jól, de néha, ha nincs a kezében a méregdrága Gibson,
egyik-másik koncerten lett volna kedvem bedobni Tomit a
közönség karjaiba.

Turku, a fotósok és mi, 1974

Nem tiszta már az sem, hogyan lett vége a koncertnek, és az

se, mit csináltunk utána. Letargia és eufória. Egy őrületes buli
után ültünk az öltözőben csuromvizesen. A pragokoncertesek
behozták a színpadon hagyott virágkosarat. Gratuláltak és
leléptek. Aki ott volt körülöttünk, nem tudott vagy nem mert
információt adni, mi van a sráccal. Még ha értettünk volna is
csehül, másnap semmi értelme nem volt lapozgatni a reggeli
újságot, a pártsajtó arra volt, hogy eltitkolja, legfeljebb cáfolja,
ha baj van.
Új tolmácsot kaptunk. Egy idősebb hölgyet, a szálloda
halljában már vele vártuk az indulást. Gottwaldovba mentünk
[Ma már Zlínnek hívják.], úgy tűnt, megerősített stábbal, a közepes
méretű busz majdnem tele volt. Laux észrevette, hogy egész
úton egy rendőrautó jön mögöttünk.
Megint csak hiába kérdeztünk bárkit is a kísérők közül, a
tegnapi srácról senki nem tudott semmit, vagy nem is akart. A
tolmács nénivel beszélgettem, ő nem volt ott a Lucernában, azt
ígérte, ha megtud valamit, elmondja nekünk.
Gottwaldovban már komoly rendőri kivonulás volt, ami,
ellentétben a prágaival, viszonylag hatásos volt, a közönség
kicsit fújolta őket, de kezdés után már nem foglalkoztak
egymással, legalábbis mi úgy éltük meg, hogy mindenki
megúszta a bulit. Valamilyen kultúrteremre emlékszem, de nem
biztos, hogy jól. A velünk utazó szervezők nem mutattak túl sok
érzelmet, sem idegességet, azt hittük, lassan belejönnek,
összerázódunk.
Aztán másnap az ostravai koncert nagyon érdekesre
sikerült.
A hokipálya jegén állították fel a színpadot, az egyik kapu
vonalában. Kétoldalt a lelátók, velünk szemben az üres
tükörjég. Pont, mintha a Kisstadionban egy lélek se lenne a
küzdőtéren. A délutáni hangpróbán megértettük, hogy ez így
lesz este is. Elsőre kicsit furcsa volt: ha buli közben embereket
akarunk látni, jobbra vagy balra kell majd forgassuk a fejünket.
A kezdés jóra sikerült, Barta besétált, letekert egy elég mutatós
gitárbevezetőt, az első perc után fenn, a lelátókon mindenki a
székeken állt. Aztán sorban mentünk fel a színpadra, én, Somló,
végül Laux, belecsaptunk, az ováció nem szűnt.
A második szám közepén ugrott át a palánkon a srác,
hatalmasat csúszott – a csehek értenek a jéghez –, a színpad
előtt hokifékezett, és ott, felemelt karokkal, diadalittasan
fogadta az üdvrivalgást. Oldalról a jégen két jól táplált rendőr
tipegett felé, dühösen és ügyetlenül, de mikor meglátták, hogy a
félpályánál már tucatjával repülnek befelé a kölykök, a színpad
szélébe kapaszkodva visszacsúszkáltak hátra.
Azok, akik elsők közt érkeztek, még kiélvezték a talpon
korcsolyázást is, de egy-két perc alatt megtelt a pálya.
Alig néhányan maradtak kétoldalt ülve, a rengeteg ember,
aki csak befért, benn a jégen, a palánkon innen csúszkált,
vigyorgott, tolongott. Jókedvük volt, ugráltak, énekeltek.
Próbáltuk kérni, hogy nyugi, vigyázzanak egymásra, de csak
a nagy, boldog tömeget láttuk. Persze jó páran seggre ültek a
jégen, röhögtek, lassan olyan sűrűn voltak, hogy senkinek nem
maradt annyi helye, hogy elessen. Ekkor bődületes hibát
követett el a rendőrség, vagy utasítást adott, vagy elfogadta
valakinek azt a hülye és embertelen ötletét, hogy a
jégolvasztásra való meleg vizes tartályokból tömlőkkel locsolni
kezdjék a srácokat. Leálltunk. Csak a tömeget lehetett hallani,
de azt nagyon. Nem tágítottak. Ordítva fújolták a zsarukat.
Kórusban ordítottak valamit, de nem tágítottak, aztán meg a
nevünket énekelték: Locomotiv-gé-té (szó-szó-szó-mi lá szó.)
Oldalról két, a buszban velünk utazó civil a karjával azt
hadonászta fel a színpadra, hogy vége, vége. Körülöttük álltak
vagy tízen. Senki nem tudta, mit csináljon, ennyi buta tekintetet
egy kupacban talán még sohasem láttunk. Laux a színpad
oldalsó széléről mutogatott a rendezőknek a jégről nézve is
félreérthetetlen jeleket, hogy mit gondolunk mi róluk. Hirtelen
megvilágosodtam, és elkezdtem énekeltetni a tömeget: Oo-oh,
oh oh, Oo-ostrava (szóóó-mi-lá-szó, szóó-ó-mi-szó) újra és újra.
Válaszolgattak, aztán összeállt a kórus. Óriási éneklés
kezdődött, megzenésítettük az iparvárost. Egy civil rendező
óriási hadonászás közepette fel akart jönni a színpadra, hogy
leállítson minket, de egy másik visszacibálta a lépcsőről. Senki
nem tudta, mi legyen. Ha akkor levonulunk, elszabadul a pokol.
Énekeltünk. Oo-h, oh oh, Oo-os-trava.
Aztán valamiért a hülyék visszakoztak, megijedhettek,
abbahagyták a locsolást, visszasunnyogtak a színpad mögé. A
közönség skandálta a nevünket, énekeltek, táncoltak, ugráltak a
jégen. Az ostravai jegeskórus. Újra belekezdtünk. Lehetne
szerénykedni, de a világon nem sok zenész látott ilyet szemből.
Őrült egy buli volt, szerencsére senkinek nem esett nagyobb
baja, az emberek, még a csuromvizesek is, jókedvűen mentek
haza, vagy egy sört meginni, a hivatalos szervek meg
egyszerűen törölték ezt a napot a csehszlovák rockzenei
naptárakból.
Borzalmas érzés, hogy már nincs kivel együtt örülni az
emlékének.

Hogy mikor és hogyan közölték velünk, hogy nincs tovább,

irány Budapest, arra nem emlékszem. De a koncert
másnapjának délelőttjén már úton voltunk a magyar határ felé.
Persze a kitiltással a csehszlovák koncertrendezők s a
hatóságok ügyesen mentették az irhájukat, ránk tolták az egész
balhét, pedig mi a Lucernában három emelettel lejjebb ültünk,
amikor az ő hibájukból megtörtént a baj, és Ostravában sem
biztattuk a közönséget, hogy beugráljanak a pályára.
Egyszerűen betojtak, hogy alig öt évvel ’68 után azt látják, hogy
pár ezer srác együtt énekel, egyszerre örül valaminek, meg még
kicsit ugrálnak is, na, nem, ennek véget kell vetni.
A mai napig nem tudjuk pontosan, hogyan történt a baleset,
és mi lett a sráccal.

2019 nyarán barátaimnál, Méhes Viliéknél ültünk a révkomáromi

kertben, és újra szóba került, hogy egy prágai barátjuk talán tudna
dokumentumok után kutatni, hogy létezik egy cseh tévés
dokumentumsorozat, a Big Beat, mikor Encike azt mondta: ezt
nézzétek!
A Barta Tamás rajongói oldalon ott volt három fekete-fehér fotó a
Lucerna-koncertünkről, nemrég rakta fel egy cseh fotós, Milan Šubr.
Hátulról, a színpad mellől, az én oldalam felől készülhettek a képek,
gondoltuk, talán egy profi volt, akit odaengedtek. Én csak az egyik
képen látszom, ott is csak a karom meg a zongora legfelső oktávja,
egy másik képen a közönséget látjuk, a zongoránál senki, akkor már
középen lehettem a nyakamban a Bartával. A fotókon az látszik, hogy
aki csak a teremben van, boldog.
Vili és Anni Prágában járt egyetemre, jól tudnak csehül, egy óra múlva
már válaszolt is pan Milan, sajnos nincs több képe, csak amit fel is tett
a FB-ra, rengeteg negatív elveszett. Csak egy kölyök volt, még nem
profi, pár kattintás után elzavarták a színpad mellől a prágai rendezők.

Fotó: Milan Šubr

Aztán 2020. május 28-án, ha nem is a „csomag”, de „megjött

Moszkvából egy” – levél.
 A feladó: Jurij Kljicsenko újságíró, egyik szenvedélye a
magyar rockzene. Egy évvel az LGT Lucerna-beli koncertje
után, 14 évesen Prágába költözött, ott felfedezte magának a
bandát, a rajongónk lett. Csak ’81-ben látott minket először
Moszkvában, a Luzsnyikiban.
Ő talált a koncert „utórezgéseit” dokumentáló iratokat,
amiket át is küldött nekem. Létezésükről 47 éven át nem is
tudhattam.
26 oldalon 16 jelentés fotokópiáját kaptam meg, melyek a
koncertet követően, ’73. szeptember 18. és október 20. között
születtek.
Elképesztő korrajz arról a világról. Számomra azért is
különösen fontos papírok ezek, mert szinte minden részletében
az én emlékeimmel azonos történetet írnak le, persze az
ellentétes szemszögből értékelve és kommentálva azt. Ezek
következményeként a csehszlovák rockbandák nem léphettek
fel 300 személyesnél nagyobb termekben (ezt csak sokára
oldották fel), és más szigorításokat is bevezettek.
Az a nagy buzgóság, amivel megpróbálják némileg
egymásra, és főleg felénk terelni a legfeletteseik haragját, csak
azt a félelmet erősíti, hogy az utcai bejáratnál valami nagy baj
történhetett. Mint ahogy az is érthetetlen, hogy ezekből az
iratokból sem derül ki semmi a balesetet szenvedett fiúról, így
még négy évtizeden túl is „névtelen” maradt.
BUMMM!

Jók voltak a próbák, jók voltak a dalok is, megtaláltunk valamit.

Laux terveihez meg végképp szükség volt új és erős anyagra. De
valamiért nem mozdultak a dolgok, így aztán ő megunta a
lemezgyárral való vacakolást, besétált a Rádióba, és beajánlotta
a tíz LGT-dalt.
A két „cég” a felszínen rutinszerűen összedolgozott, de
valójában sok esetben rivalizáltak, és tudtuk, hogy a rádiósok
cuppanni fognak ránk. És a Rádió „8-as” volt épp a legjobb
stúdió az országban. Pár nap múltán igent mondtak.
Így is jó. Akkor nem lemez készül, hanem csak tíz dalt
felvesz velünk a Magyar Rádió. A legfontosabb az volt, hogy
legyenek új felvételeink.
Az a hat nap épp hogy a fele (se) volt az
akkoriban szokásos legrövidebb lemezcsinálási
időnek, de minket ez se zavart. Próbáltunk, mint a
megszállottak, amolyan csakazértis hangulatban,
Klikk
ettől aztán a stúdióban már tök lazán játszottunk, az
első perctől tudtuk, hogy időben készen leszünk, és még akár jó
is lehet. Persze mi lemezben gondolkodtunk, nagylemezben,
akkor így hívtuk a bakelitet, s közben fel is kértem Kemény
Gyurit, hogy a nem túl szerény cím ismeretében kezdje el
rajzolni a borítót. BUMMM!
Na, ebből lett a nagy balhé. Pár hétre rá a Rádió
rutinszerűen átküldte a kész felvételeket az MHV-ba, akik
azonnal döntöttek – kell nekik. [Nem tudnám megmondani, hogy nem

ösztökélte-e őket Laux, de a gyakorlat az volt, hogy a Rádióban készült felvételek egy – az

MHV számára érdekesnek vélhető – részét periodikusan „felajánlották” a lemezgyárnak.]

Kemény Gyuri bevitte a szerényen szólva is zseniális

borítótervet. Ki is akadtak.
Kemény akkoriban amúgy is bomba formában volt, a kor
legjobb plakátjai futottak ki a keze alól.

Őt még konzis koromban ismertem meg, nagyon sokat tanultam

tőle képzőművészetről és emberségből. Kereste a jó dolgokat, és
nem volt féltékeny a pályatársaira. Haraszty István Édeskét
találtam ilyennek bő két évtizeddel később. 2016-ban, az akkor
nyolcvanéves Keményről Forgács Péter egy nagyon szép filmet
mutatott be.

A címszereplővel a Cirkóban

Gyuri borítóterve egy – szó szerint – botrányosan jó rajz volt

négyünkről, igazi, kirakatból kiugrós színekben. Lábunk előtt
egy formás kis bomba, hogy BUMMM! A lemezgyári zsűri jól
meg is nézte.
Mondták, hogy ezt azért nem. Ez a borító nem fog menni.
Közben lehallgatták az anyagot, és technikai kifogásokról
beszéltek, de ez kamu volt, mi tudtuk, hogy csak a borítóval van
bajuk.
 Egész jó pozícióban voltunk, a Rádió meglepően gyorsan
„zésített” a dalokból hetet (a Bárzene, a Mondd, mire van és a
Visszamegyek a falumba nem ment át a vizsgán. Később az
utóbbi mégis – hogy ezeket ki értette? A Ringasd el magadot
nagy ritkán lejátszották, de egy jól ismert televíziós
munkatársnő keményvonalas felszólamlása után már nem. A
Rádió és a Tv ’75-től ’79-ig nem játszotta a dalt, amikor is Módos
Péter fogta és „beszerkesztette” a Nézd, az őrült című LGTv-
showba. A forgatókönyv-engedélyezésen nem voltak résen. Az
„elfogadáson” már volt botrány, de végül mégis adásba
kerülhetett. Nyilván az is nyomott valamit a latban, hogy
Sándor Pál volt a rendező. (Nem elég, hogy Módos önhatalmúan
feloldotta a Ringasd el magad letiltását, Somló a harmadik
versszakot ragasztószalaggal betapasztott szájjal kezdi, és csak
az első sorok – „Ha azt hiszed most, hogy a semmi sokkal
boldogabb, Merülj el a sűrűjében, Ringasd el magad...” – után
tépi le.)

Egy olyan országnak, amelyik – dacára a finoman

kozmetikázott adatoknak – egy-egy művészeti, tudományos
vagy kiemelkedő sportteljesítményen kívül csak az
alkoholizmusban szerepelt fixen a világ élvonalában,
mindenképpen jól jött, hogy olyasmin lehet problémázni, ami
mentesíti a párttag korosztályt attól, hogy a saját
alkoholproblémáival foglalkozzon.
És mert a lemezgyár – valamilyen szokásjog alapján – a
művészeknek egy kanyit sem fizetett a Rádiótól átvett
felvételekért „járó”, összvissz’ két-háromezer forinton kívül,
nem volt mit vesztenünk, azt mondhattuk, jó, akkor hagyjuk,
sajnáljuk, nem lesz lemez. Ha nem mehet ezzel a borítóval,
ennyi. Kötöttük az ebet a karóhoz, Laux nagyon jól taktikázott.
Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy igazán nyerő
pozícióból tárgyaltunk velük.

Újra meghallgatták az anyagot, és döntöttek. Azt azért

érzékelték, hogy nem egy tucatlemezt zsűriznek, azt meg látták,
hogy ez egy botrányosan jó borítóterv, de nekik hivatalból vagy
csak belső kényszerből mindenképpen kellett még egy kicsit
kekeckedniük. A képen a fejünk fölött meg kellett nagyítani a
nevünket, a BUMMM! betűi is kicsit nagyobbak lettek, hogy ne a
sistergő bombán legyen a fő hangsúly, és így elfogadták. Az övék
lett az utolsó szó, és ez azért mégiscsak szempont volt. Mi meg
már megszoktuk ezt, és le sem tojtuk. Megjelent. (Kemény Gyuri
a sárgadinnye méretű bombát birsalma méretűre rajzolta át, s
így az a Béketáboron belül elfogadható bombává alakult.)
A lemezt egy évvel később, ’74 őszén tiltották be, amikor
kiderült, hogy Barta biztosan nem jön haza Amerikából.
Ami az üzletekben volt, azt visszavitették a raktárakba,
aztán, Bummm!, bezúzták.
Olyasmi dalok voltak ezen a lemezen, mint a Ringasd el
magad, Ő még csak most tizennégy, Kék asszony, Miénk itt a tér,
Vallomás, Gyere, gyere ki a hegyoldalba stb. Ez nagyjából elég is,
hogy egy bandát taccsra vágjanak. Valahogy túléltük.
Túléltük, de ez akkora ütés volt szívtájékon, hogy (Ilyen a)
boksz-nyelven szólva „benne maradt” Lauxban. Legalábbis így
gondoltuk – utólag.

Amúgy a betiltásig iszonyatos mennyiséget adtak el a BUMMM!-

ból, de mi soha nem kaptunk semmilyen infót a hivatalos
darabszámról.
Ja, és egy fillért se. Természetesen a Magyar Rádió sem
fizetett a felvételekért, hiszen szívességet tett, hogy beengedett
minket a stúdiójába erre a hat napra.
Pontosabban: hónapokkal később, mikor már rég játszották
a dalokat, rózsaszín utalványokon 150 Ft/dal „zésítési”
honoráriumban részesültünk, melyhez türelmes várakozással,
szerencsés esetben nem túl hosszú sorban állás után lehetett
hozzájutni a Magyar Rádió pénztárában. Ez nem mindig
sikerült elsőre, mert nehéz volt telefonon megtudni, hogy a
művészeknek járó honorárium „leérkezett-e” már. A pénztári
telefon szinte mindig foglaltat jelzett, ha nem beszéltek rajta,
félretették a kagylót, hogy ne zavarja a munkát az a sok ráérő
telefonálgató. Amúgy is csak a központon keresztül lehetett a
mellékállomásokat hívni, többnyire reménytelenül. A
pénztárosoknak dupla fáradság volt a telefonáló kérésére
keresgélni a papírok között, majd tenni ugyanezt újra, mikor a
művész végül ellátogat hozzájuk, és a sorát kivárva a kis, félig
felhúzott pénztárablakhoz odahajol, és illedelmesen bemondja
a nevét.

Ez idő tájt valamikor a TV Akadémia utcai pénztárában kettővel

előttem állt Dayka Margit. Legenda volt ő, nagy színésznő. Elég
furának tűnt, ahogy áll a sorban ebben a lepukkant helyiségben.
Odaért.
– Jó napot kívánok, Dayka Margit néven, ha… – eközben előzékenyen
a jó oldalnál kinyitva letette a személyi igazolványát is.
– Melyik osztály? – köszönt vissza a hölgy az ablak mögül.
Dayka nem tudta.
(Lehetett az színházi rovat, az ifjúsági vagy az irodalmi szerkesztőség,
vagy épp a TV Zenés Színháza, vagy akár öt másik osztály is,
szerencsétlen honnan tudhatta volna, ha egyszer a Magyar Televízió
sokszor nem is szerződést adott, hanem ilyen-olyan utalványok
formájában letudta a jogi és pénzügyi processzust, aztán annyi. Ha
meg valaki pár hónapon belül netán többször is szerepelt különböző
szerkesztőségek által gyártott televíziós műsorokban, nem igazán
tudhatta, épp melyik szerkesztőség vagy iroda lehetett, ami már
leküldte az utalványt.)
A hölgy ekkor azt kérdezte kissé emeltebb hangon:
– Akkor én most túrjam föl az egész pénztárt, hogy…?
Nem volt szerencsés napja. Tordy Géza állt Dayka mögött.
Befúrta a fejét a színésznő és az ablakkeret közötti résen, és azzal a
félelmetes erejű hangjával azt ordította: Igeeen! Túrja, a rohadt életbe,
amíg meg nem találja!
Ma biztos lennének indulatos kommentjei ennek a jelenetnek, de
akkor ez arról szólt, hogy jár-e valamennyi tisztelet egy idős
művésznek, illetve mennyire felkészülten kell beállni a sorba, hogy
kifizessék a munkánkat? Persze jár a tisztelet a fiatalabb korú
pénztárosnőnek is, de ha ő megadta volna az idős… s így körbe-
körbe…
A Magyar Televízió önmagáról nem forgatott dokumentumfilmet.

A Múzeum körúti Központi Antikváriumban hosszú éveken át

létezett egy előjegyzési lista az eredeti BUMMM! lemezre, én
voltam a 627-es vagy a 672-es számú várakozó.
A lemez belső borítóján, a fényképen kicsit különös
ruhákban vagyunk, ezek a Locomotiv GT Rock&Roll Cirkusz
című előadáshoz készültek, mely címet simán átvettünk
(lenyúltunk) a Rolling Stonestól. A Stones egy tévéműsort csinált
ezzel a címmel, melyben Lennontól Keith Moonig egy csomó
zenészbarát szerepelt velük. Ilyesmi akkor itthon több
szempontból is elképzelhetetlen lett volna.
Viszont nekünk volt igazi artistánk, zsonglőrünk, a Somló,
két segédszintű zenebohócunk, Barta és én, és egy idomárunk,
Laux.
A 2007-es LGT Sziget koncert előtt felhívott jó barátunk, Jerger
Kriszta művészettörténész, hogy odaadna néhányat a
rokkendroll-cirkuszos koncertjeinket hirdető eredeti, sárga
plakátokból, amiket egy kiállításra készülődve a plakátot tervező
Kemény Gyuri pincéjében talált.
 Kemény György grafikája

A Gyere, gyere ki a hegyoldalba ’73 késő tavaszán, egy

szokványos, bartás, Dob utcai délelőttön született. Sok-sok nap
kezdődött úgy, hogy már tíz felé megszólalt a csengő, Barta
nyomult befelé, kezében egy-két gitár, néha mandolin, ez-az. Ha
nem voltunk turnén, egy héten minimum két-háromszor ez volt
a forgatókönyv. Volt, hogy csak délután jött, de jött.
Elhelyezkedett, szétpakolt, anyukámat csavargatta az ujja köré
tejeskávé, netán süti ügyekben. Ha túl korán jött, már gyakorolt
is egyedül, mire kikászálódtam a fürdőszobából. Aztán én is
kaptam kávét, lassan összeállt a duó, szépen szállt a füst, és
kezdődött a délelőtti gyúrás. Ha egyikünk elkezdett egy riffet,
vagy dúdolgatott valamit, a másik lassan belekúszott az ő
hangszerével, aztán együtt nyüstöltük, vagy ha olyan dal volt,
hát bolyongtunk benne tíz perceket. Ha valami váratlan történt,
pár hang is elég volt, hogy egy húron pendüljünk.
Gyorsreagálású duó voltunk.
Egy C-dúr rock and roll körül tekergett, égő cigije a gitáron, a
húrok mögé tűzve. (Ezt már akkoriban is nagyon tudták a
gitárosok szerte a világon. Igaz, ma már csak kevés színpadon
tehetnek ilyet…) Nagyon jó tempót fogott, jó volt beszállni
mellé. Tíz percig biztos nyomtuk, szépen kitisztult a kíséret.
– Csinálsz hozzá valami szöveget?
– Valamiért olyan ez, mint valami tabáni bulinóta.
– Ja! Sima rock and roll séma – hunyorított a füst mögött.
Volt egy nagyon hatásos hunyorítása.
Megint nekiestünk. A Tabánra utaló szöveg ötlete piszkált
nagyon, a harmadik, negyedik körben már meg is volt az első
pár sor, ismételgettem: Gyeregyerekia hegyoldalba,
nekedjátszikottegy rakendról banda, gyeregyere, gyere úgy
várunk rád!
– Ez az!
Pihegtünk egyet, a „gyerekia” eléggé munkás darab a
zongorán – Tomi megmutatta gitáron, lassan a bevezető
futamot, zongorán nem olyan nehéz – akkoriban azt a futamot
bal kézzel is úgy játszottam, mint jobbal –, és nyomtuk újabb tíz
percig a húzós tempójú, most már majdnem dalt.
Tominak elfogyott a kávéja, ment a konyhába a
következőért.
 – Hozok kávét Elvirkától, addig gyakorold a zongivampet.
[Vamp, (vemp) a zenei nyelvben többek közt a dal kezdete, bevezetése.] Én inkább a
szöveggel foglalkoztam, az piszkált nagyon.
Akkoriban a mamám egy egyfülű, kék kislábosban törökös
kávét szeretett főzni, az nem ment túl gyorsan, de igen jó volt.
Zamatos, erős, illatos.
Délután háromig toltuk két kávéval, és kész volt a Gyere,
gyere ki a hegyoldalba.
Valamit kaptunk ebédre, utána zenéket hallgattunk, aztán
még egyszer nekiestünk a Gyeregyerekiának elölről – hogy még
mindig szeretjük-e?

Akkoriban rengeteg zenét hallgattunk, egymásnak adtuk a favoritokat,

a felfedezetteket bakeliten, kazettán, szalagon, akármin, csak szóljon.
A zenehallgatás önálló tevékenység volt, olyan, mint olvasni. (Emberek
ilyeneket mondtak: „Mikor végre befejeztem a napot, leültem és
feltettem egy lemezt.”) Mára ez már csak egy gyönyörű, hőn vágyott
mondat a zenecsinálóknak, de távolról hallatszik. Tudomásul kell
vegyük, hogy a zene (a zenénk) legnagyobbrészt háttérzeneként
funkcionál. Akkoriban nagyon más volt a zene szerepe az emberek
életében, és nem azért, mert maga a zene jobb minőségű lett volna.
Akkor is voltak jó meg vacak zenék, és abba belemenni, hogy ki mit
ítél milyennek, reménytelen ötlet. Kilóra sokkal kevesebb zene létezett,
s egy nagylemez, egy bakelit nem fogyóeszköz volt, hanem többnyire
egy gyűjtemény egy darabja lett. Ahogy vendégségben megbámuljuk a
könyvespolcot, úgy néztük végig egymás lemezeit, amerre
megfordultunk. És a lemezek, akárcsak a könyvek, sok mindent
elárulnak a gazdáról. Kölcsönadott lemezt újra kézbe venni mindig
nagy megkönnyebbülés volt. Én a mai napig számontartom néhány
eltűnt bakelitemet. A nehezen beszerzett lemezeket kölcsönadni
bizalmi kérdés volt, azzal a rizikóval, hogy ugyanolyan állapotban
kapod-e vissza, ahogy átadtad. Solti kis könyvtári kartont tett a
kölcsönadott lemezek helyére, pontosan kitöltve, ki, mikor, mit vitt el…
A legfontosabb lemezeit szalagra másolta, hogy minél jobb állapotban
maradjon a bakelit. A zene szerte a világon kitüntetett figyelmet
kapott az emberek, főleg a fiatalok életében, de a vasfüggönyön inneni
emberek számára még egy fontos, szimbolikus jelentése is volt: a
nagyvilághoz tartozás.

A L LY P A L LY

Londonba, az Ally Pallyra csak péntek dél körül érkeztünk, úgy,

hogy még aznap este játszunk. Ez kicsit veszélyesnek tűnt,
nagyon fontos buli volt ez nekünk, és egy fesztiválon százszor
nagyobb a felfordulás, mint a normál koncerteken. Az egyedüli
biztos az volt, hogy valamiféle káosz, az tuti lesz. De akkor
együtt, négyesben, egyikünk se nyafogott, ha így, hát így. Volt
pár óránk. A hely maga, az Alexandra Palace a hírek szerint
valamikor királyi lovarda volt, hatalmas, cirádás épületegyüttes
vas-üveg tető alatt, kábé úgy visszhangzott, csengett-bongott,
mint tizenkilenc évre rá a Nyugati pályaudvar a Báj-báj Loksi!-
koncerteken. Évekkel később azt hallottuk, porig égett. Micsoda
őrült hangzavar lehetett, ahogy a tűzben pattantak szét a
hatalmas üvegtáblák!
 Este hat-hét körül következtünk mi, ez iszonyatosan hízelgő
volt, és persze mérhetetlen nagy kihívás. Kettővel a headliner
előtt. Izgultunk nagyon. A kért berendezéseknek a fele sem volt
az, amit megírtunk. Nem baj, akkor így nyomjuk.
Tulajdonképpen nem maradt időnk idegeskedni. Egy rádiós
fazon vitte a bulit, minket egy – állítólag híres – amerikai dj
mutatott be. Kezdés előtt kérdezett pár dolgot, aztán felrohant a
színpadra. Mondott ezt-azt, és azzal fejezte be, hogy ez a négy
magyar fickó a Rolling Stones producer Jimmy Miller személyes
kérésére mászott át a vasfüggönyön, hogy játsszon itt some
fuckin’ communist rock and roll’ to you!
Ez nagyon bejött, a közönség tök jól vette a mókát, pedig ha
létezik nehéz közönség, hát az angol az. Barta és Somló tűvé
tette a színpadot [Zenésznyelven ez azt jelenti, hogy rendesen beindultak.], toltuk,
ahogy kifért. Nem úgy emlékszem, hogy ez lett volna a legjobb,
amit tudtunk, de működött. Eltelt jó pár perc, mire kezdtük
kiismerni az idegen cuccot, a bérelt Rhodes piano rendesen szét
volt játszva, a Hohner clavineten másképp voltak kötve a
kapcsolók, a Cry Baby wah-wah pedálomat fordítva dugták
össze. Nem volt kinek panaszkodni, a harmadik-negyedik
számra már elég rendesen összeállt minden.
Kinéztem oldalra. A színpad jobb szélén, a monitorkeverőnél
a roadok érdeklődve néztek minket, nem pedig háttal pofáztak,
és ez jó jel volt, mi több, biztató. Egy csomó ember állt
mellettük, csajok is jó páran, meg egy ismerős fickó. Rájöttem.
Roger Chapman volt, a Family énekese, az egyik legizgalmasabb
hang, amit valaha is mikrofon hallott. Ők voltak az este fő
attrakciója. (Az Argent helyére ugrottak be – mindenki jól járt,
bocs.) Fantasztikus banda volt, de hamar szétestek. A világon az
első igazi supergroup, a Blind Faith (persze Miller volt a
producer) a Familyből szipkázta ki Rick Grechet, a hegedülő
basszusgitárost. Eric Clapton, Stevie Winwood, Ginger Baker és
ő. Na, az tényleg supergroup, csodás egy banda volt.

Azt sose tudhatod, hogy buli közben honnan kapsz valami extra
löketet, mi dob majd fel. Akármennyire csikoroghat a zenélés,
egy nézőtérről érkező jó gesztus nagyon megrepít, rengeteget
segíthet. Lehet, hogy sokan szeretik, amit hallanak, lehet, hogy
senki, de néha elég, hogy beléd akad egy szempár odalenn, és az
többet ér, mint negyed kiló speed. Mikor húsz perc múltán
Chapman még mindig ott hallgatott minket a színpad széléről,
az jobb érzés volt, mintha Miller már alá is írta volna a
szerződésünket.
És aláírta. A buli végén a színpad mellett várt minket maga J.
M. két vadóc figurával, két gitáros volt, a Krackerből.
Selyemben, szakadt farmerekben, láncokkal. Ők is új lovak
voltak a Miller-istállóból, és ők se lettek világsztárok.
Mosolyogtak, nagyon meggratuláltak minket, Miller azt mondta,
thank you guys, ez aztán good job volt, amazing, most menjetek
pihenni, holnap este, a vacsoránál mindent megbeszélünk.
Itt egy pillanatra összenéztünk, de mert Laux nem reagált,
gondoltuk, jó lesz ez így. Még egy VIT-nélküli nap nem a világ.
Félhangon megjegyeztem, szívesen maradnánk a Familyt
megnézni.
 A két Kracker-srác is mosolygott nagyon. Miller bólintott,
visszaviharzott a mobil-stúdióba, de egy perc múlva
megérkezett egy ember, hogy a koncert végén ugyanitt vár
minket, have fun guys. Bementünk az öltözőbe, onnan meg a
zenészeknek fenntartott klubba, hogy a koncert után kapjunk
egy sört meg pár falatot. A két amerikai rávetődött két groupie-
nak látszó csajra, de biztos már foglaltak voltak, mert elég
hamar visszaültek hozzánk. Laux eltűnt, mi meg jól
megvoltunk, söröket próbáltunk, bámultuk a divat- és
fazonbemutatót. A hatalmas hangzavarban felülkerekedett az
ováció, rájöttünk, kezd a Family. Az utánunk következő banda
nem érkezett meg, a helyükre egy rövidebb, akusztikus
produkció került, alig kezdődött el, már be is fejezték. Vissza a
színpadhoz. Elöl, középen egy kis félkörben elkerített rész volt
fenntartva a fotósoknak és egyéb VIP-féleségeknek, onnan
néztük a bulit. A Family nagyon szigorú volt. Kíméletlen
dinamikai váltásokkal operáltak, tűpontosan játszottak, és
Chapman fantasztikusan énekelt. Olyan vibrátót tudott pörgetni
a torkában, mintha lenyelt volna egy ventilátort. Senki hozzá
hasonlót nem ismerek azóta sem, nagyon nagy fazon volt a
színpadon, miközben alkatilag nem volt túl szerencsés, mert
már kezdett fogyni a haja.
Nem játszottak elég hosszan. A koncertjük után a színpad
mellett gratuláltunk nekik, helyesek voltak, örültek. Chapman
megkérdezte: you guys, where the fuck are you coming from?
Laux rámosolygott, from Bucharest. You’ve heard about it, ye,
don’t you? – Well – mondta a vibrátókirály. Másoknak is
mondtuk néha a Bukarestet, kevésbé fájt, ha nem ismerték.
Egy kisbusz állt elő, mehetünk. Kicsit meg akartuk nézni a
Rolling Stones Mobile stúdiót. Kívülről vadállat volt, egy fekete
Land Rover mögé akasztott közepes Ikarus méretű, krómozott,
félbevágott tojás négy keréken. De csak bekukkantottunk.
Jimmy vigyorgott kifelé, de maradni nem lehetett, mert a
buszsofőr azt mondta, hogy indulás, különben itt leszünk
hagyva. A két floridai-texasi is beült, ugyanabba a hotelbe
tartottunk. Nagyon helyesek voltak, nekünk még a
bőröndjeinket is be kellett tuszkolni, a gitárokat is, meg ezt-azt,
ők meg nekiláttak segíteni. A Sohóba mentünk. Jó szállodánál
álltunk meg, az ilyesmit nagyon tudtuk értékelni. A langymeleg
nyári esőben, a csilivili hotel előtt a két ajtónálló, aranygombos
piros redingot-ban, fehér kesztyűben, cilinderben bokázott a
hat szakadék zenésznek. Vitték a cuccunkat befelé.
A szobánk előtt a Kracker-srácok azt mondták, megihatnánk
lenn még egy sört. Oké, tíz perc múlva a bárban.
Somlóval laktam, kicsit szétdobáltuk a cuccainkat a
bőröndjeinkből, hadd szellőzzenek. Tomi kisimította az
Izvesztyija-kék zakót. Csak néztem. Ezt meg? Hát a Ferkónak
(Somló apuka) nem kellett, elhoztam, hátha a VIT-en fel kell
venni. Mondom, Tomikám, az én kék zakóm már a Barta bácsié.
Ilyet már csak ti hárman viselhettek Berlinben.
– Hát, most már mindegy. Ja.
Kopogtak. A két floridai volt egy üveg valamilyen texasi
csodakaktusz tequilával. De lehet, hogy ők voltak texasiak, és a
tequila floridai. Benyomultak, hogy igyunk egy kortyot a
sörözés előtt. Még egy laposüveg is érkezett, abban jó füstös
whisky volt, azt pont nem szeretem. Akkor tequila. A harmadik
kör után a kisebbiknek ajándékoztam Somló szépenkék VIT-
zakóját. A méret stimmelt, az emberem egész odavolt, le sem
vette. Forgolódott a tükör előtt. Mondom, klassz, és jó a színe is,
mi?
Yeah man, it’s cool, very special. Kihúzogatta a zakó ujjából a
fodros-zsabós ingének mandzsettáit, odalenn a bárban is végig
a kék zakóban villogott. Nagyon jól nézett ki – alulról felfelé –
fekete antilopcsizma, fekete bőr jeans, fehér selyeming, fekete
bársonymellény, és azon a SZOT vándorzászlajával kitüntetett
Vörös Hajnal Könnyű- és Kézműipari Szövetkezet [Lehet, hogy nem

pont így hívták.] méret utáni férfiszabóságának készítménye.

Még egyszer megkérdezte, tényleg megtarthatja-e? Yeah
man, it’s yours, just a little gift from the Hungarian government. –
Oh man, thank you man. És hozott még egy körrel. Remélem,
még mindig megvan neki. Tomi is mosolygott, mindenki jól járt.
A bárban semmi különös nem történt, zenéről dumálgattunk
hajnalig. Azt hiszem, mi mindig zenéről dumálgattunk.
Eközben Laux fenn, a szobájában próbálta átcserélni a
repülőjegyeket. Reggelre maradt, hogy a már Berlinben
tartózkodó magyar küldöttség illetékeseinél elrendezze az LGT
további egynapos késését. Nem is akartunk belegondolni, hogy
néhány óra múlva már egy gépen kellene ülnünk, úton Berlin,
Hauptstadt der DDR felé.
 Reggelinél Józsi azt mondta, sikerült beszélnie valakivel, a
szombatot még megkaptuk, de gáz van, mert vasárnap délután
már tényleg játszani kéne a VIT-en, viszont aznap reggelre még
egyáltalán nincs berlini repjegyünk. De még várólistán se
vagyunk.
Mi hárman rutinosan leléptünk. Egész nap a
hangszerboltokat bújtuk a Tottenham Court Road környékén.
Este időben érkeztünk a vacsorára. Görög étterem volt, a
Portobello Roadon. Miller is megjött, igen jóképű pasas volt,
magas, mosolygós, mint egy moziszínész. Egy kis különterembe
vezettek minket. Pezsgőt hoztak, elindult a beszélgetés. Masszív,
ovális, angol asztal volt, Miller a fő helyen, két oldalán Laux és
Barta, aztán Somló meg én. Újra meg lettünk dicsérve,
kérdezősködött, hogyan dolgozunk otthon a stúdióban,
milyenek a körülmények, milyen a választék, mik a technikai
adottságok. Kellett mesélni az otthoni életről, ezt-azt már tudott
rólunk, nyilván elolvasta az akkor még nem túl hosszú zenekari
életrajzot. Tudott a Képzelt riportról, megkapta a The Guardian-
cikket, érdekelte, mit gondolunk a színházi munkáról, de
legjobban a darab történetére volt kíváncsi, ami érthető, a
Képzelt riport a Rolling Stones altamonti koncertjén játszódik,
így, ha csak áttételesen is, de kicsikét ő is érintett volt.
Jimmynek szólítottuk már az első pezsgő óta. Kentet szívott, mi
ezen csodálkoztunk, azt mi nem tartottuk túl jó ciginek. Azt
mondta, olyan kontinentális, régimódi íze van. Nem kérdeztük
meg, vajon ez mit jelent. Somlóval kicsit nyúztuk, kérdeztük a
Trafficről, nekünk fordulópont volt az ő feltűnésük. Három
lemezüket csinálta. Következett a Blind Faith. Jimmy
mesélgetett, láthatóan jólesett neki, hogy egy csomó lemezt,
aminek a producere volt, betéve tudunk, meg hogy odáig
vagyunk más, még régebbi munkáiért is. Talán le is vette, hogy
mi nem „készültünk belőle”, hanem valóban egy az egyben
rajongók vagyunk. Olyasmiket is ismertünk, amire egyáltalán
nem számított. Például a Family MUSIC IN A DOLL’S HOUSE
lemezét. Meg volt hatva. Hát még mi. A Rolling Stones Millerrel
addigra túl volt a BEGGARS BANQUET, a LET IT BLEED, a
STICKY FINGERS, az EXILE ON MAIN STREET albumokon, hozzá
a Honky Tonk Woman meg a You Can’t Always Get What You
Want… Csekélység.
(A Stones akkoriban is sok mindenki mást elhomályosított,
nagy hatásúak voltak, és kezelhetetlenek, bármit megtehettek,
mégis felkérték Millert, hogy vegye kézbe a
stúdiómunkálatokat.)
Miller valamennyit felvázolt a következő lépésekről, s hogy
még az év vége előtt stúdióba vonulunk. A görög kaja is nagyon
finom volt, úgy tűnt, az élet szép lesz. Két és fél órát töltöttünk
együtt, mikor elköszöntünk, mindenkit átölelt. A Temze-parti
Embankmenten landoltunk. Ott lakott Anna és Franny, két jó
barátunk, barátnőnk. Vártak minket, ott voltak a bulin is, meg
akarták ünnepelni velünk a hihetetlent. Lénán keresztül lettünk
barátok, Anna gyönyörű volt, Franny meg édes. Csináltak
nekünk ünnepi sütit, azt majszoltuk, iszogattunk, füstöltünk.
Amikor már azon is röhögtünk, hogy mindenen röhögünk,
akkor jöttünk rá, hogy vicces sütit kaptunk, egy kis ez-az is volt
a tésztában.
Laux is végre kiengedett, a diadal az övé volt, tisztességesen
meg is köszöntünk neki mindent, ölelgettük, lapogattuk,
gratuláltunk is, minimum öt hülyébbnél hülyébb tószt hangzott
el. Teljesen ellazult, pontosabban ellazítottuk, ivott a pezsgőből
is, gin-tonicot is, de azért annyira észnél volt, hogy azt mondta:
mielőtt jól benyomtok, jobb, ha tudjátok, holnap 10:50-kor van
gépünk Nyugat-Berlinbe. Aztán pihent kicsit. Annyira késő volt,
hogy úgy döntöttünk, maradunk, ahol vagyunk, és inkább
korán reggel majd eltaxizunk a hotelbe, felkapjuk a
cókmókunkat, és irány a reptér.
Somlóval kitaláltuk, hogy ha már ilyen ritka szép, meleg este
van, mi kinn az erkélyen, a két nyugágyban jól elleszünk, majd
ott szunyálunk, úgyis kevés az alvóhely. Kaptunk is a lányoktól
egy csomó takarót, jó is volt. Joe Laux, the great manager már
rég bealudt a kanapén, hullafáradt volt, óvatosan betakartuk.
Én ébredtem elsőnek. Ez legtöbbször így volt, elég gyorsan
tudtam aludni. De most egy kis finom eső ébresztett. Somló már
teljesen a takaró alatt volt, őt nem lehetett olyan könnyen
kizökkenteni az alvásból.

ELKÉSETT TALÁLKOZÁS
A V I L Á G I FJ Ú S Á G Á V A L

A Temzéről már hallatszott a reggeli élet, rosszat sejtettem,

bementem, kerestem egy órát, 9:20 volt. A 10:50-es repülőt
elérni max’ a királyi családból tudhatta volna valaki. Hát akkor
ma délután sem adunk koncertet a berlini VIT-en. Ebből már
nehéz lesz jól kijönni.

Hétfői Hírek, 1973. július 30.

Elsőnek Lauxot ébresztettem, nem minden rizikó nélkül.

Kinyitotta a szemét, óvatosan körülnézett, és azt mondta, ez
nem lehet igaz. Rettenetesen lecseszett, miért nem keltettem fel
korábban… Rögtön tudta, most van gáz.
A két lány már elment dolgozni. Józsi összekászálódott, a
telefonhoz lépett, lapozgatta a noteszét, dörzsölte a szemét.
Picikém, bammeg, tudsz főzni egy kávét?
Általában nem, de gondoltam, most megpróbálom. A
konyhában már szép rend volt, de olyan különös kinézetű
kávéfőzőt még életemben nem láttam, pedig az volt. Találtam
viszont egy szép papírzacskóban illatos babkávét, megrágtam
két szemet, nagyon finom volt, vittem Józsinak is. Már
telefonált, csak intett, hogy tüntessem el a szeme elől,
magammal együtt.
 A két Tomi is felkelt végre, nagyon hülye arcokat vágtak.
Somló valahogy beindította a kávéfőzőt, egy fél órába telt, de
így-úgy kiegyenesedtünk. Józsi kitartóan hívogatta a British
Airwayst, hogy a jegyeinket valahogy átcserélje valamilyen
délutáni járatra, de ha átjutott a központon, a mellékek mindig
foglaltak voltak. Mi meg se mukkantunk, hogy ne zavarjuk.
Józsi egyre idegesebb lett. A lányok lakásához voltunk kötve, itt
legalább volt biztos lehetőségünk folyamatosan telefonálgatni,
minden perc számított. Józsi csak tárcsázott, tárcsázott, mi meg
annyira drukkoltunk, hogy elfelejtettünk örülni, hogy miért is
vagyunk itt egyáltalán. Valójában azért izgultunk, hogy
elmehessünk onnan, ahol jó, oda, ahol tuti szar lesz…
Délutánra kiderült, hogy másnap hajnalban el tudunk
repülni Brémába, ott átszállunk, és irány Berlin. De Nyugat-.
Onnan még át kellene jutni Kelet-Berlinbe. (Ezt így nem volt
szabad mondani. Nyugaton volt Nyugat-Berlin, keleten meg
volt: Berlin.)
Pár pillanatig mi hárman arról sugdolóztunk, hogy az is
lehet, hogy jól hazamehetünk, mert ezt már nem nyeli le a
magyar KISZ-küldöttség vezérkara, és mi majd jól ki leszünk
rúgva a VIT-ről.
De nem így Laux.
Hétfőn, a VIT harmadik napján két magyar rendszámú
Zsiguli várt minket a nyugat-berlini reptéren. Határátlépés.
Pontban negyed négykor értünk a Humboldt Egyetem
kollégiumához. A fő helyen a magyar zászló lógott. Nagyon
fáradtan kezdtük kirámolni a cuccainkat a kocsikból, mikor a
kolesz kapujában megláttuk a kifelé igyekvő Bergendy
együttest. Elég nagy tempóban húztak egy mikrobusz felé, egy-
egy halvány helló, semmi haverkodás. Semmi szemkontakt,
nemhogy üdvözlet. Még a Rózsi mintha intett volna Somlónak,
de hát ők civilben a legjobb barátok voltak.
Bent a kulcsosztásnál aztán megvilágosodtunk. Hogy főleg
azért nem lehetünk kirúgva, mert a vezetőség napi két-három
koncertet vállalt be az LGT-nek. Végül is, amibe nekik fájt?
És persze ugyanennyi jutott a Bergendynek is, csak
szegényekre már rá is toltak az eddig meg nem tartott négy
koncertünkből is kettőt. Csórók két nap alatt hat koncertet
kellett adjanak… Miattunk (is).
Ezért volt a nem túl barátságos fogadtatás.
Kínos volt, nagyon kínos.
A kollégium földszintjén, egy nagyobb irodában ültünk,
vártuk a szobakulcsokat, és főleg tudni akartuk a programot.
Telexgépek zözögtek, papírhalmazok, telefonok és egészen
barátságos irodista hölgyek. Kaptunk kávét és stencilezett
programot a hátralévő napokra. Koncerthegyek mindennap,
mindenhol játszunk, ahol csak érjük.
Belépett két vezérféle. Az első végignézett rajtunk, és némán
áthaladt a helyiségen.
De a másik vezér elhelyezkedett velünk szemben, és kezdte
előadni, hogy most egyáltalán nem ér rá, de határozottan
helyteleníti a viselkedésünket, rengeteg kellemetlenséget
okoztunk ezzel a háromnapos csúszással, s ezt az egész
kulturális delegáció nevében mondhatja. Valamint még ma este
két bulit fogunk lenyomni, egyet hatkor – itt mondott egy
szabadtéri helyet, mint amit ismernünk kellene –, éjjel pedig
valamiféle fiatal művészek székházában adhatunk koncertet. És
most aztán embereljük meg magunkat, mert a magyar
küldöttség vezető elvtársai az éjféli koncertre meghívták az FDJ,
a helyi KISZ vezető elvtársait, akik el is fogadták a meghívást.
Úgy éreztük, Hű und Ha! Wir sind so megtisztelve! De az
emberünk folytatta.
Pénteken délelőtt-délután is lejátszunk kettőt, és ha addig
minden rendben megy – itt tartott egy kis hatásszünetet –, este
felléphetünk a berlini Operaházban (lehet, hogy a Nemzeti
Színház volt az?) a nagy magyar gálaműsorban. De az még
odébb van.
Úgyhogy most magukon a világ szeme! Nem sikerült rájönni,
hogy ki lehet ő.
Két nagy szobát kaptunk emeletes ágyakkal, bőven jutott
hely mindenkinek az alsó ágyakon. Erkélyünkről szuper kilátás
nyílt a szomszéd épületre, mely a szovjet küldöttség
főhadiszállása volt. Alattunk a mélyben, gondosan kibetonozott,
hangulatos, szürke terecske várta a pihenni vágyó küldötteket
mindkét épületből.
Megrohantuk a zuhanyozót – az később koedukálttá
változott –, és kisvártatva megkezdődött a berlini világifjúsági
turné.
Az első koncert szépen ment, rengeteg ember egy nagy
parkban, hajladoztak, ölelkeztek, integettek. Egy csomóan az
országukra utaló viseletet vagy annak jellemző részleteit
hordták, és látszott, hogy tényleg minden kontinensről jöttek,
nem is kevesen.
Mi is jól éreztük magunkat, ismerkedtünk a hellyel, a
hangulattal, lehetett látni, hol vannak olyan csoportok, akik
felismernek LGT-dalokat, aztán vagy tudva, vagy imitálva a
szöveget, énekelték. A színpadtól kicsit balra egy népes és
nagyon színes társaság táncolt, énekelt, egy nagy kört csináltak.
Volt köztük egy csomó afrikai srác is, egyszer-egyszer hallani
véltem, hogy együtt énekelnek velünk. Kezdtem figyelni, és
tényleg. A buli után egy csomóan odajöttek a színpad elé,
felkiabáltak, játsszatok még! Magyarul. Kubaiak, angolaiak is
voltak köztük, Pesten tanultak, dolgoztak, de hogy hogyan
kerültek Berlinbe, arra nem volt idő, a ránk állított keletnémet
turnéführer már ott állt a busz ajtajában, és nagy
mozdulatokkal mutogatott az órájára. A buszt körülvette a
kéttucatnyi sokszínű kölyök, énekelték,
ho vá máá az ezuusnyáánaaa, óh á ezuusnyáánaaa,
nanan naaa, na nann naaa!

Minden berlini koncertünkön énekeltek, táncikáltak a fiatal

internacionalisták, a rabszolgamunkából jó bulik lettek.
Megérdemeltük. Elég jól játszottunk, és eléggé oda is tettük
magunkat.
Berlin átmenetileg felszabadult. Ha akkor valaki csak úgy
odacsöppen ezekbe a parkokba, akár azt is hihette volna, egy
normális, szabad világban néz körül.
 Elég sok nyugati újságíró simán benyalta ezt az egy hétig
tartó, amúgy tökéletesen kontrollált műszabadságot, és lelkesen
tudósította a falon túliakat, hogy a falon innen van a jajdejó. Az
NDK gyártmányú ideológiai agymosógép kiválóan és
szakadatlanul dolgozott, dőlt is a hülyeség a világ minden tája
felé. Hogy ne unatkozzunk, kétszer is be kellett menjünk a TV-
be, és játszottunk is egy-két dalt, főleg kölcsön cuccokon, amivel
megleptek minket, azt gondoltuk, hogy a VIT alkalmából
szerezhettek be egy csomó méregdrága nyugati hangszert.
Az első éjszaka a szobánkban buliztunk, mikor is Somló és
Rózsi eskü alatt állította, hogy az Alexplatzon a világ ifjúsága és
mások, pokrócok, kabátok, plédek alatt szexelnek, de tiszta
erőből. Ők rögtön az első éjjel kibékültek, vagyis Rózsi (Tomira)
amúgy sem haragudott, és így jobban is lehetett sakkozgatni
rummal.
Másnap, az esti buli után, miután Bartával már
agyonhajkurásztuk az egy évvel korábban megismert két
úszólányt, mégiscsak sikerült megbeszélnünk egy kései
randevút az Alexplatzra, a „szokott helyre”. Ott aztán várakozás
közben magunk is megtapasztalhattuk, hogy Somlóék igazat
szóltak. Már láttunk egy s mást az életben, de ezt azért nehéz
volt elhinni.
A platz full tele volt fiatalokkal, és a közvetlen közelünkben
is volt történés valami hálózsákszerűségben. Megjöttek az
úszólányok. Volt nagy öröm, aztán rövid, közös nézelődés után
otthagytuk az éjszakai Alexplatzot, és G.-nél kötöttünk ki. Én
örültem, hogy mindezt láttam, mert ezek valójában történelmi
éjszakák voltak. G. azt mondta, ez az egész teljesen abszurd,
napok óta nem hisz a szemének. Meg azt is, hogy aznap meghalt
Walter Ulbricht, de a pártvezetés úgy döntött, a hírt nem szabad
bejelenteni a VIT végéig.
Nem tudom, hogy a nyilván mindenhol jelen lévő, és
feltehetően a fák koronáiból távcsövező, pokrócok alól kukkoló,
jegyzetelő, fényképező stasisok is kedvet kaptak-e, vagy – netán
kötelességtudatból, esetleg a jobb álcázás végett – ők is
szexeltek-é, de hogy szakmai pályafutásuk legérdekesebb hete
volt ez, az biztos. G. reggel elment valami balti-tengeri helyre,
edzőtáborba.
Reggel visszamentünk a koleszba, és akinek csak tudtuk,
elmondtuk, hogy meghalt az Ulbricht elvtárs, de már egy
csomóan tudták.
Az első éjszakai „nemzetközi művészklubbeli” koncert
szünetében lett szerencsénk megismerhetni a hely igazgatóját.
Benyitott az öltözőnkbe. Nem kopogott, minek, ő volt otthon.
Csuromvizesek voltunk, félmeztelenek, törülgettük magunkat,
jó volt a kedvünk. Iszonyú sok embert engedtek be, a levegő
elfogyott, maradt a meleg, de mi nyüstöltük is rendesen, a
nemzetközi nép ordított, nem volt panasz.
A hosszú szólók éjszakája volt ez, összevissza négy számot
nyomtunk az első részben, mindenki addig szólózott, amíg bírt,
hergeltük egymást, jó közönség volt, nagyon vették.
A Visszamegyek a falumba közben jeleztem Somlónak, hogy
itt az idő egy jó kis tölcséres hegedűszólóra, úgy is lett, szép
hosszan húzta, a végére már egész jól megtanult hegedülni.
Vagyis ezzel cukkoltuk az öltözőben. Őt lehetett. Szakmai dolgok
nem bosszantották soha.

Akkoriban néhány otthoni koncerten úgy mutattam be a tölcséres

hegedűt, hogy „vonóstrombita”. Egyetlen bulin se jött össze, hogy
valaki is nevetett volna.
Később „húrostrombitának” neveztem, de sehol egy mosoly. Még egy
kísérletem volt: Hölgyeim és uraim, Somló Tamás trombitán hegedült!
Aztán szóltak a többiek, hogy leállhatnék már ezzel.

A klubführer elvtárs nem tartott hosszú bevezetőt, rögtön a

kidolgozással kezdett.
Nem tetszett neki, hogy a négy dalt angolul (!) énekeltük, és
gondolta, ezt hivatalból jelzi is. Hogy ez minél
nyomatékosabbra sikerüljön, ordított is kicsit. Akkora volt, mint
mögötte az ajtó. Az egyik mondatban benne volt valamilyen
variációja a már jól ismert das ist nicht Ungarn!-nak is. Őt nem
zavarta, hogy mi nem tudunk németül, minket nem zavart,
hogy ő tud. Viszont nem láttuk mögötte a gratulálni kívánó FDJ-
küldöttséget, aki elfogadta a magyar delegáció meghívását.
Pedig jajde vártuk a nagy megtiszteltetést. Csakhogy hazánk
delegációja se jött el. Oh. De azért így is működött a buli.
És a Ringasd el magad refrénjét amúgy is magyarul
énekeltük.

Miközben az endékások Magyarországra jártak elengedni magukat,

élvezni a slamposabb szabályokat, mulatni és ordítozni a Balatonnál,
na és főleg titokban találkozni a nyugatnémet rokonokkal, sokuknak
rettentően cseszte a csőrét, hogy ez az Ungarn milyen züllött egy
barakk.

Mivel nem reagáltunk, törölköztünk, keresgéltük a száraz

trikókat, és csak egymás között beszélgettünk, heherésztünk
halkan – főleg a feldúlt führer számára találtunk ki ajánlásokat,
hogy hogyan is kéne neki mondjuk a nővérét, netán a
nagymamát… –, az igazgató elvtárs végre kinyomult.
Nekünk ott volt még a második menet. Belekezdtünk.
Aznap éjjel a klubführer jelentése tuti hamarabb ért a
Humboldt Kollégiumba, mint mi.
Igaz, jócskán szétcsúsztunk, a művészklubban különösen jó
és nemzetközi volt a termés, így csak reggel kerültünk
harmadik emeleti emeletes ágyunkba.
Addig is a koleszban töltöttük az időt, de nem fenn, a
szobánkban, hanem a használaton kívüli orvosi rendelőben, a
földszinten.
Még az első éjjel kiderült, hogy a kolesz portáján – amit
továbbra is németek felügyeltek – két magyar ügyeletes is váltja
egymást. Mind a kettő – egyikük egy nálunk jóval idősebb –
Lumumba utcai filmgyári rendész ismerősünk, amolyan
majdnem haverunk volt. Ha csúsztunk a zenetermi lemez- vagy
filmzenefelvételek során (szinte mindig), baráti gesztusainkért
cserébe másfelé néztek, és éjszaka tovább dolgozhattunk.
Hajnalonként, mielőtt megérkeztek a takarítók, leadtuk náluk a
kulcsokat.
Egészen megörültek nekünk. Cigikínálás, pár szó a majd’
háromnapos késés okairól. Pár doboz londoni taxfree Dunhill
ajándékba.
Jónak tűntek az esélyek.
Jeleztük, hogy kiadó szobát keresnénk. Értették.
Összenéztek. Az orvosi rendelő. Pontosabban, nem is rendelő,
hanem valamiféle elkülönítő volt az. A magyar küldöttség
valahol az elsőn vagy a másodikon rendezett be saját kis orvosi
szobát, így a koleszé, mögötte ezzel az elkülönítővel, talán
óvóhellyel, szabadon állt, ráadásul egy eldugott folyosó végén
volt, ahova egy hátsó, valamilyen teherkapun vagy átjárón, a
főporta érintése nélkül is be lehetett jutni.
Összesen kellett tehát:
 Alkalmankénti, esetleg váratlan időpontokban való
bejuthatás hátulról.
Az orvosi rendelőhöz tartozó helyiségek kulcsa,
pontosabban: a kulcsokhoz való hozzáférés.
Nagyobb mennyiségű tiszta törülköző stb.
Gondolkoztak. Megegyeztünk 400 keleti márkában. Napi 100,
keddtől szombat hajnalig. Ez akkor otthon bőven kitett egy
mérnöki fizetést, de valamit mindig valamiért. Meg ebből biztos
leadtak az endékás portásoknak is, hiszen ők is komoly rizikót
vállaltak. Mi semmit sem szándékoztunk vásárolni a keletnémet
fejlesztésű ipar- és luxuscikkekből, viszont a nyugat-berlini
reptéren fillérekért kínáltak keletnémet márkát [Az NDK-ban egy-

egyben váltották az NSZK-márkát, ami megfelelt egy Wartburg – Mercedes egy-egynek.], s

Londonból jövet valamennyit vettünk is, mert még azt sem
tudtuk, hogyan leszünk ellátva. A napidíjunkat rögtön érkezés
után egyben megkaptuk. Még úgy is nagyon vékony volt, hogy
elfelejtették levonni az első három elbliccelt napra (nem) járót.
A VIT ideje alatt az italokon kívül minden fillérekbe került,
valamennyit kajára is elköltöttünk, mert a napi két-három buli
közben szinte sose volt esély eljutni a Szeged étterembe
rendeset enni.
Átadtuk a négyszázat, tényleg soknak tűnt [Hónapokkal később

megpróbáltunk emlékezetből leltárt és egyenleget csinálni, hogy megért-e négyszáz márkát

az elkülönítő. Megoszlottak a vélemények.], de valahol fair üzlet volt: így volt

egy nyugiszobánk is, helyesebben kettő, ahol nappal, a két-
három koncert között néha aludni is lehetett egy órát, mert a
fenti, a kijelölt körletünkből egy nap alatt buliközpont lett.
Beköltözött hozzánk Rózsi is, a fürdőszobánkba átkéredzkedett
egy bő féltucatnyi lány a kórusból, mert náluk húszukra jutott
egy zuhany, azonkívül Lauxon kijött a londoni fáradtság,
hónapokon át agyongürizte magát, szeretett volna néha
nyugalmat, miközben nagyon tetszett az egyik éneklő lánynak.
Működött is a dolog, rajtunk kívül még három
kedvezményezett csatlakozott egy-egy alkalomra, de ők haveri
alapon. Egy újságíró és két zenész. Volt két kisebb fennakadás,
de annak az okát a rendészeink csak jóval később mesélték el
nekünk, már itthon, egy éjszakai műszakban a filmgyárban,
kicsit ázottan. Hogy két közepesnél magasabb rangú KISZ-főnök
is használta az elkülönítőt (innen jöhetett a rendészeknek az
ötlet), egyikükhöz egy nem teljesen ismeretlen otthoni
színésznő érkezett pár napra, de a másik se lehetett nagyon
ügyetlen, mert vele a felesége is kinn volt a VIT-en. S mi még azt
hittük, hogy nekik első a mozgalom. Az még kifejezetten
érdekelt volna, hogy ők vajon tudtak-e rólunk, meg hogy ők is
fizettek-e a portán?
Az orvosi rendelőn kívül másutt is hagytunk nyomokat
magunk után. Egyrészt a Népszabadság leírta, hogy megérkezett
az LGT, és kisütött a nap (tényleg csúcsra jártunk akkoriban,
csak az volt a csudálatos, hogy akadt a Népszabadságnál valaki,
aki azt meghallotta), de sajnos ugyanebben a cikkben az is ott
állt, valahogy így: Bergendy: elaludni melletted. Ez nem volt szép
a tudósítótól, és nekünk sem segített a békülgetésben. Szerettük
volna valahogy jól lezárni ezt a dolgot. Talán a Magyar Gálaest
jó alkalom lesz.
 A VIT ötödik napján, a kollégiumi faliújságon már reggel
kinn volt az esti operaházi gálaműsor programja.
Ott szerepelt a nevünk, ezek szerint túl jól dolgoztunk, pedig
szuper lett volna kimaradni ebből. Aznapra két bulink volt,
szerencsére a délelőttiről kiderült, hogy egy olasz tévéstáb azt
találta ki, hogy összerak vagy huszonöt, egymást nem ismerő
zenészt a világ minden tájáról, aztán jammeljenek egy órát. Mi
is a kiválasztottak között voltunk. Az ötlet nem is volt rossz,
csak valahogy az olaszok szervezettsége nem érte el az NDK-
ban kívánatos szintet. Így aztán amíg abban a berlini tévé- vagy
filmstúdióban ismerkedett a mindenünnen érkezett tarka
zenésztársaság – lett volna kedvünk, az olaszok jól válogattak,
legalább hat-nyolc afrikai srác meg lány volt köztünk, dél-
amerikaiak is, kubaiak is. A hangulat is jól alakult, előkerültek
az akusztikus hangszerek, már szóltak jó hangok – de az NDK-
tévé részéről delegált operatőrök minimális érdeklődést sem
mutattak, és nem indították el a kamerákat, nem kapták el a
készülődés közbeni legjobb, spontán pillanatokat. Az olaszok
vitatkoztak, a helyi stáb csak fásultan bambult, látványosan
nem érdekelte őket ez az egész, pedig az olasz rendező zakóján
volt Lenin- és szovjet zászlós jelvény is. És aztán jött a gyors
lehűtés: a helyi főrendező vagy stúdiófőnök a helyi személyzet
kelletlenkedő akadékoskodását fogadta el inkább, hogy ez itt
kész káosz, nincs se ennyi mikrofon, se csatorna, se ember, se
semmi, és ilyen (olaszos) szervezéssel nem lehet tisztességes, a
VIT méltóságának és színvonalának megfelelő internacionális
műsort készíteni!
 Hát akkor léc, mehetünk. Itt is voltunk…
Két órára rá már nyomtuk is egy parkban a forró hangulatú,
napsütötte szabadtérit, onnan meg vitt minket a Barkas az
Operához.
A folyosói próbatáblán jó nagy betűkkel: Magyar Gála
Főpróba
Hauptprobe. Ungarische Galaaufführung.
Rengeteg szereplő, volt, akivel ott futottunk össze először,
puszik, pacsik, valamint izgatott vezetők. Szóltak, át kell vedleni
fellépő ruhába, telt-múlt az idő, egyszer csak szólt a büfé
utasító-hangszórójában: „LGT, LGT, gyertek, gyertek, mi lesz
már!”
Egyetlen dalt kellett eljátszanunk (Valaki mondja meg).
Néhány táncos is részt vett a produkcióban, most találtunk egy
felvételt, de az nem a gálán készült, hanem a próbateremben –
a hang máshonnan lett alávágva –, beöltözve, kapkodva
lepróbáltuk, s már zavartak is kifelé minket a színpadról. A
műsor maga volt a káosz. Volt ott minden: „népzene, műzene,
jazz-zene, térzene, tánczene” (Gőz Öcsi).
Láttuk, hogy itt nincs már ránk szükség, s hogy ne az
öltözőben vagy a színházi büfében töltsük a drága időt,
elmentünk, hogy megvegyük a Bergendyéknek szánt
bocsánatkérési ajándékokat. Végül, hogy nehogy
hasznavehetetlen dolgokkal próbálkozzunk, a pia mellett
döntöttünk. Összevásároltuk a legdrágább italokat, eredeti
keletnémet whiskyt, román konyakot és hasonlókat, hogy az
esti gála után majd szépen átadjuk, és akkor talán szent a béke.
 Visszamenet a művészbejáróban az egyik ügyelő nekünk
esett, hogy hiába hívott minket a fináléhoz, nem voltunk sehol.
Finálééé?
Az. Sehol sem voltatok. Még szerencse, hogy a színpad úgy
tele volt szereplőkkel, hogy a szerkesztőknek nem tűnt fel.
Kérdeztük, hogy szólt-e valamelyik fejesnek?
Ő nem.
Akkor ez a tiéd. Kapott egy üveggel. (Viszont a másik ügyelő
szólt, később ennek még lett hírértéke.)
Nem tudtuk, nekünk senki nem mondta, hogy benne
vagyunk a fináléban is.
Én ekkor azt találtam mondani, hogy ha úgyse vették észre,
akkor nem is hiányoztunk, s hogy talán ugyanezt este is
kipróbálhatnánk. Laux rám nézett.
Elkezdődött a gála. Az öltöző ajtaja fölé szerelt utasító-
hangszórón hallgattuk a változatos műsort. Se kikapcsolni, se
lehalkítani nem lehetett. Úgy szólt, mint egy Sokol zsebrádió
légköri zavarok idején. Próbáltuk magunkat valahogy
elringatni, az ajtóra rajzszögezett sorrend szerint rengeteg
időnk volt még, a magyar küldöttség nyilván benevezett a
gálahosszúsági versenybe is.
Valamit könnyített az idő múlatásában, hogy a nyitott
ablakon át külső hangok is keveredtek a színpadról
közvetítettel. Az Opera melletti téren egyre nagyobb volt a
csatazaj, egy nagygyűlést tartottak éppen, egyszer csak kitört az
üdvrivalgás. Angela Davis, az amerikai kommunista lány lépett
a szónoki emelvényre, s kezdett beszélni. Őt is hallgattuk, a fali
hangszóróból a magyar gálát is, s ehhez még Barta megállás
nélkül skálázott. Az elektromos gitár erősítő nélkül, úgy
magában persze csak halkan szól, de ebbe az elegybe azért
hozott valami színt ő is. Nagyon idegesítő tud lenni, mikor egy
megszállott gitáros szakadatlan nyúzza a húrokat. Laux is
pörgette a dobverőt egy gyakorló gumilapon, de őt Somlóval
meggyőztük, hogy álljon fel mellénk az ablak alatti kanapéra, és
arról kilógva nemcsak hallhatja, de nézheti is Angelát. Angela
jól nyomta, minden mondata végén tapsvihar volt, ha értették,
ha nem.
Lenn, a színpadon a műsor végre elvergődött a szünetig.
Elkezdtünk kászálódni, újra visszavettük a fellépőt, jobb, ha
lenn vagyunk, a színpad mellett, egy ilyen vegyes műsorban
mindig történhet valami, legyünk kéznél, volt már balhé elég.
Történt is. Nem szólított az ügyelő. Már a finálét konferálta
német nyelven egy fonetikusra gépelt cetliről a híres, otthoni
tévés műsorvezetőnő, aztán Antal Imre következett, s elmondta
ugyanazt cetli nélkül másik hat nyelven.
Kérdeztük az ügyelőt, most akkor mi van?
Mutatja a műsort, és hogy a szünetben húzni kellett, mert
nagy volt a csúszás, és az NDK-s tévések balhéztak. Minket is
kihúztak. Úgyis megvan nekik a főpróba, ha a magyar
tévéseknek kell, azt simán bevághatják majd az adásba. Az
NDK-TV még délután rögzítette. (Ehhez nagyon értettek,
felvételt csinálni úgy, hogy te nem tudsz róla…) De most, a
fináléban ott kell legyünk!
– Tényleg. És mi a finálé?
 – Hát a Guantanamera.
– A magyar gálán? Egy kubai dal?
– Ja.
Hát erre futotta. A Guantanamerát többé-kevésbé azonos
hangnemben játszotta el a magyar gála majd’ minden
résztvevője, ötvenen biztos voltunk a színpadon. Arra nem
emlékszem, milyen nyelven szólt a dal, hogy mi nem tudtuk se
spanyolul, se másként, az biztos. A meghívott közönség
elragadtatott, hosszan tartó (szűnni nem akaró) lelkes tapssal
jutalmazta teljesítményünket, mígnem egy tévés ember intett
nekik, abba lehet hagyni, vége az adásnak.
A sikeres gála után megpróbáltuk összehozni a békülést
Bergendyékkel.
Vagyis hogy inkább egy kis barátkozást akartunk, hiszen
össze nem vesztünk, az öt nap alatt a Rózsi–Tomi párost kivéve
egyszer se futottunk egymásba, annyit gályáztunk. Gondoltuk,
hadd kérjünk bocsánatot a késésért.
Ugyanazon a folyosón öltöztek, mint mi, pár ajtóval odébb. A
tervezett koreográfia az volt, hogy bekopogunk, Tomit
mindenki szereti, ő álljon előre, Laux mögötte, aztán Barta, a
legvégén meg én a piásdobozzal.
Így is lett. Tomi kopogott, de nem jött válasz, pedig
hallatszott, hogy benn vannak, méghozzá jó zajosan. A folyosón
is nagy volt a jövés-menés, a zsúfolt helyiségekből az öltöztetők
nagy kosarakban már cipelték lefelé a jelmezeket, ajtók nyíltak,
csapódtak, kiabálás, énekszó, lehet, hogy csak a nagy csatazaj
miatt nem hallottuk, hogy szabad a bemenet.
 A sok piásüveg jó nehéz volt, biztattam Somlót, csináljon
már valamit.
Óvatosan benyitott, csak résnyire, egy pillanatig úgy látszott,
indulhatunk befelé, de Tomi hirtelen hátrahőkölt, gyorsan
visszacsukta az ajtót, és azt mondta, tűnés!
És elslisszolt az öltözőnk felé. Mi meg utána.
– Hú, bammeg, ez nagyon ciki volt, ahogy bedugtam a fejem,
azt láttam, hogy a nagy Bergendy mintha épp szájba kapta
volna a kis Bergendyt, gondoltam, nem jókor jöttünk, télach!
Ez vicces is volt, meg furcsa is, de nem volt idő, jött az
ügyelő, hogy lenn előállt a busz, hát kezdtünk összepakolászni.
Egyszer csak Rózsi jött be a mi öltözőnkbe, mi diszkréten
rárontottunk, hogy mi is történt, ő meg azt kérdezte: Tamás, hol
van a rum? Tomi megpróbált úgy csinálni, mint aki már a
kérdést sem érti. Hát így vettük észre, hogy a papírdobozból
hiányzik egy üveg. A délutáni bevásárlás egyik legjobb darabját,
az angolai (?) vagy valamilyen egzotikusnak tűnő rumot Somló
már ki is húzta a dobozból – a Demjén kollégától kapott szóbeli
meghatalmazás alapján. Még az előadás alatti várakozás közben
szépen sumákban, valahol semleges területen ki is bontották.
Mekkora égés lett volna átadni a piásdobozt, benne eggyel
kevesebb üveggel, mint ahány zenész van a bandában.
Újra átmentünk, és minden különösebb teketória nélkül
elnézést kértünk a történtekért, és körbeadtuk a hat üveget.
Rózsi nem kapott. Nagyjából meg lettünk bocsátva. Nem
maradtunk sokáig.
 A buszban aztán Tomi mindenkit megkínált a már félig-
meddig üres rumosüvegből.
A hiányzó rész őbenne volt, meg Rózsiban. A rumocska
rémes, csikorgós ízű volt, és lórúgás erős, nem csodálnám, ha
Bergendyék öltözőajtajából Tomi valami mást látott volna, mint
amit látni vélt.
Drága jó Bergendyek! Lécci, bocsássatok meg nekünk!

A nagy dobás egy félkilós doboz joghurt volt, az erkélyünkről le

a térre az utolsó éjjel, úgy fél kettő felé.
Pont aznap kitaláltuk, hogy éjszaka most már aludni fogunk,
ment is, de csak egy kicsit, mert hatalmas csatazajra ébredtünk.
Kibotorkáltunk az erkélyre. Alattunk, a kis terecskén emberek
kalapban, csizmában, ostorokkal kezükben táncoltak,
csujogattak ezerrel. Jó páran közülük már a „váltó”
frottírköpenyben nyomták. A KISZ Központi Népi Együttes
táncosai voltak, talán már kicsit be is piálva (?), de főleg
agylemenésig kifáradva, mert ahogy akkor ott hallani lehetett, a
delegáció nyűvészei közül őket dolgoztatták a legkeményebben.
Végül is saját tulajdonban voltak.
Akkor érhettek haza szegények. Leszálltak a buszról, és az
egyikük belekezdett.

Ezt az állapotot a zenészek is jól ismerik, ez a túlpörgés.

Felvételek után vagy halálba fárasztó próbák végén, mikor már senki
se képes figyelni, s már nem is akar, megszólal a megváltást jelentő
„uraim, holnap tíz, rendben?”, s már csak egy pár nyögés a válasz.
Hallani, ahogy nagy, közös sóhaj száll fel a lestrapált muzsikusokból,
mintha az épp felnyitott gitártokból jönne. És akkor valaki lejátszik
egypár hangot, belekezd egy riffbe – persze nem a „kötelező
tananyagból” –, és a másik három, hat, tíz, bármennyi zenész feléled, s
már rá is ugrik a témára, kitör az őrület. Hány olyan dal vagy legalább
dalrész születhetett úgy, hogy egy reménytelenül rosszul sikerült
többórás felvétel vagy próba után valamelyik muzsikus
levezetőképpen még pöntyögött egypár hangot…
Koncertek után is sokszor megtörténik, hogy a zenészek a felfokozott
pörgésből (adrenalin stb.) nem tudnak lelassulni, és elindulnak,
kikötnek kis klubokban, beszállnak az ottaniakhoz, és folytatják, amit
alig hagytak abba. Ugyanez okból vannak tele színészekkel a
színházak társalgói az előadások után.

Fortissimo durrantak, csattantak az ostorok, megteltek az

erkélyek, már a szovjeteknél is nyíltak ablakok. „Egész jó
házunk van”, mondhatta volna a táncegyüttes vezetője…
Amúgy föntről baromi jól mutatott a frottíros ostoros, egy
kört alkottak, a lányok meg mögöttük. De Barta azért lekiabált,
igaz, kérlelőleg, ne csináljátok már, bameg.
Nehezen akarták meghallani, nyilván zsongtak már a fejek,
énekeltek is, ostoroztak is, egy-két üveg is megcsillant, volt ott
minden. Visszaszóltak egyből, de a nagy csattogásból leginkább
csak azt lehetett kihallani: buzigyerek.
Barta eltűnt egy pillanatra. Újabb két-három ostorozó szállt
le a buszról, nem állt le a show, se odalenn, se az erkélyeken.
Ordítozás, ostorozás, taps, dalolás.
 Barta újra a korlátnál, kezében egy keletnémet gyártmányú
dobozos joghurt. Olyasmi forma volt, mint itthon a gyári
kiszerelésű félkilós sertészsír. Minden reggel telepakolták a
fridzsiderünket efféle rémes, előrecsomagolt cuccokkal, ezt
kapta minden egyes küldött, de a miénk nem jól fogyott, mert a
magyarok a berlini Szeged étteremben ehettek kedvükre.
(Nekünk ez sajna csak egyszer jött össze, mert általában föl-
alá cikáztunk a városban fellépési lehetőségeket keresve…
Viszont a bulikon mindenütt hoztak kihűlt virslit. Ha kitettük a
napra, koncert után már egész jó volt.)
A joghurtjaink gyűltek, és hegyekben álltak a hűtőkben, az
ellátófelelősök csak töltötték, ki nem pakolták.
Az első reggel belekóstoltunk, frissen egész jó, málnaecetes
gépzsír íze volt.
Barta dobni készült. Két KISZ központi énekkaros lány
próbálta kérlelve lefogni. Nekik nem volt erkélyes szobájuk,
átjöttek, ismerték a járást, jóban voltunk, de ők a táncosokkal is.
Egy pólóst lefogni, azt nem lehet csak úgy. Egy centert. Barta
kiemelkedett és eleresztette. Tökéletes dobás volt. A kör
közepén csattant, az aszfalton, ugyanott, ahol az ostorok. Jutott
belőle minden srácra rendesen, most már fehér pöttyös
frottírköpenyben folytatták dühödten, már szinte transzban.
Durrogtak az ostorok a joghurttócsákban, a szovjetek majd
kiestek az ablakokból.
És ment a következő is, aztán még egy, Barta a lábánál
halmozta fel a muníciót.
 Akik a tánckart szerették jobban, torokszakadtig énekelték a
népdalt, de a többiek is jól érezték magukat.
Kezdett olyan lenni, mintha egy kidolgozott jelenetet
látnánk, mások is kezdtek dobálni, már nem volt harag se,
mindenki tette a dolgát, repültek a fehér dobozok.
Egy dagadt politikai küldött rontott ki alólunk a kapun.
Próbálta begombolni a hasán az inget. Megállt, égnek tárt
karokkal. Hatásos volt. Úgy nézett ki, mint Buddha, a tanácstag.
Formaruhában. Elcsendesültünk. Mindenki kíváncsi volt, mit
bír mondani.
Apáskodó, de kicsit sírós hangot választott:
– Elvtársak, mit szólna ehhez az édesanyjuk, ha látná?
Valahonnan fölülünk egy jó rezes bariton volt az első:
– Visszaküldene a tiédbe!
Mindenki megunta. Mentünk az ágyba. Szegény táncosoknak
még ott voltak a csuromjoghurt köpenyeik, a kalapok meg a
csizmák.
Ez nem volt szép tőlünk.
Ezen a napon, már délután kimentünk az Alexplatzra
körülnézni, mégis, hogy áll a buli. A VIT zárónapja volt, vagy
tízórásra tervezett ünnepi koncertsorozat, legalább huszonöt-
harminc fellépő. A téren hatalmas tömeg, sok-sok ezer fiatal, jó
idő volt, szólt a zene, mi kell még? Mi voltunk a zárószám. Öt,
fél hat lehetett, a színpad mellett kifüggesztett hatalmas
papíron kisilabizáltuk, hogy talán az eredetileg fél háromra
betervezett afrikai dobzenekar lehet az, aki a szépséges színes
ruhákban épp játszik. Ha továbbra is ilyen arányosan csúszik
széjjel a program, akkor mi majd este tíz helyett éjjel négykor
kezdünk? Jaj, ne má’! Az időrendben összeállított
programplakáton legfelül vastaggal: LOCOMOTIV GT.
Álldogáltunk a színpad mellett, egymástól kérdezgetve, mit
csináljunk? Csak nem ezekkel a szavakkal. Egy ügyelőnek látszó
helyi erőt faggattunk, valóban az játszik most, akire mi
gondolunk? Bökögettünk a nagy lista felé. Nézte a saját papírját,
csóválta a fejét, s végül azt mondta, biztos, hogy nem, mert azok
közt egy csomó nő is van, most meg, láthatjuk, a színpadon
csupa férfi játszik. Folyton változik a tervezett műsor, és még
fog is.
Egy elvtárs integetett a kordonon át. A hőségben a magyar
küldöttség kék zakóját viselte, egy csomó dobozt cipelt. A
színpadtól jobbra, távol, úgy két óránál a Zentrum (?) Áruház a
VIT ideje alatt éjjel-nappal nyitva volt. Laux elindult a
formaruhás ember felé, közben mutatta a kordonnyitogató
őrnek, hogy be kéne engedni az illetőt. Az őr nem volt túl
készséges, nyilván nem szeretett nagy hajú hippiktől
utasításokat kapni, de ekkor a kordonon túli elvtárs letett
néhány csomagot, és a szabad kezével elővett valami
dokumentumot, amitől az őr kényszeredetten haptákozott, és
bólintását adta a belépéshez. Félrehúzta a vasat.
Laux és az elvtárs beszélgetett. Nem jöttek közelebb. Minden
csomag a lábuknál volt, Józsi közel hajolt, mondta, amit
mondott, az elvtárs pedig két kézzel gesztikulált, és a vállát is
vonogatta, aztán barátságosan intett felénk, megölelte Józsit, és
csomagostul balra el. Gondolom, mi is intettünk barátságosan.
 Tök jó némafilmes jelenet volt – bődületes nagy zajban.
Nem kell játszanunk, mehetünk át Nyugat-Berlinbe,
megnézhetjük Cannonball Adderley-t – mondta Joe Laux, és
hunyorgott egyet. Mentünk is. Kihagytuk a nagy záróbulit.
A koncertre nem fértünk be, túl kicsi volt a klub, elmentünk,
ettünk egy pizzát.
(Akkoriban a pizzaevés vasfüggönyön inneni embernek egy
kiváltság volt.)
Visszafelé az átlépőnél az NDK-s határőr különösebb show-
elemek nélkül bepecsételt az útlevelekbe. Pár órányi VIT még
hátravolt.
Ezek után így joghurtozni késő éjszaka tényleg nem volt
szép.

Azért minket érdekelt a titok. De Laux csak egy szűk évre rá

mondta el, az amerikai turné közepe felé Indianapolisban, hogy
azzal a berlini, csomagos, kiszközponti elvtárssal közös, vokális
múltjuk van. Kiskoruktól tizenegy éven át egymás mellett
énekeltek a klerikális templomi kórusban.
A kollégium előtti kis terecske aszfaltján bűzlő joghurtot a
hajnali napfényben mosta fel egy köztisztasági locsolóautó.
Asszem Tatra volt. Ha még az éjszaka odaér, tuti kipróbálták
volna tömegoszlatásra is.
A reggel egy drámai eseménnyel indult. A magyar delegáció
vezetése eldöntötte: az előző éjszakai sajnálatos események
után az LGT nem szállhat fel a magyar küldöttséget szállító
délutáni budapesti különgépre! Állítólag (biztos véletlenül) a
kezükbe került a Gálaesten „viselt dolgainkról” készült ügyelői
jelentés is. Laux kórustársa sehol nem volt elérhető.
Ez csak egy percig volt vicces.
Rohadtul haza akartunk menni, megőrültünk már az egész
haccacárétól. Berlin már éjszaka szerelte le a VIT-es
transzparenseket, bontották a lelátókat, takarítottak, s közben
elkezdték gyászolni a titokban meghalt főtitkárt. Keletnémet
pénzünk alig maradt, a joghurtokhoz már nem fértünk hozzá.
Mire kicibáltuk a folyosóra a cuccainkat, a szorgalmas takarítók
rég kiürítették a nagy, közös fridzsidert.
A Humboldt Kollégiumból ki lettünk rúgva, az erkélyről még
láttuk a küldöttséget elbuszozni, simán ott lettünk hagyva, nem
volt se kocsink, se taxi, hogy kihurcolkodjunk, az épületet
visszafoglalók meg úgy ordítoztak velünk, mintha sose lett
volna se világifjúsága, se népek barátsága. Az elkülönítő kulcsát
már rég leadtuk, pedig az jó ötletnek tűnt, de a két endékás
portás már nem emlékezett ránk.
Két napig dekkoltunk Nyugat-Berlinben, mire Pestről kijött
értünk egy mikrobuszos.

Az LGT ’73-as éve nagy vonalakban így nézett ki:

Január – február: Képzelt riport próbái és lemezkészítés.
Március: Bemutató és előadások a Vígben, koncertek itthon.
Április: Koncertek és próbák valamilyen homályos célból, és turné
Lengyelországban.
Május: Tabán, és VIT-formaruha-próbák, rádiófelvétel Berlinben,
kisebb
készülődés a Rock&Roll Cirkuszra.
Június: Turné kezdődik és abbamarad, további próbák, kitudódik a
homályos cél: az Ally Pally fesztivál. Már csak egy hónapunk van.
Próbák még.
Július: A BUMMM! lemez felvételei a Rádió 8-as stúdiójában.
Július vége: A Berlini VIT megnyitója Londonban. Játszunk az Ally
Pallyn!
Augusztus: Hazatérés Berlinből, koncertek itthon és Sopotban.
Szeptember: Próbák, az első csehszlovák turné, benne Prága, a
Lucerna.
Hazatérés a vártnál hamarabb.
Október: Jimmy Miller Budapesten – kb. 48 órát. Bejelenti, hogy a hó
végén kezdhetünk lemezezni Londonban. Pánik. Próbák. Olajválság.
Indulás Londonba.
November: Még csináljuk a lemezt. CBS stúdió. Közben ugyanott
társadalmi élet. Kiderül, hogy Józsi elvállalta az új Kovács Kati-lemezt,
szól, hogy írjuk meg. Még Londonban nekiállunk.
December: Itthon néhány koncert és lengyel turné, év vége.
„S Zí í N H á ZB a N N e e M
Fü T Yö L”

1999

Kern még javában írta a Szent István körút 14.-et, mikor

mondtam Martonnak, hogy írtam egy road-movie dalt – egy
road-songot (?) – arról, ahogy esténként Sulyok Mária hazamegy
a Vígből.
Az előadások utáni távozásának megvolt a rituáléja, attól
eltérni nem lehetett. Marika, az öltöztetőnője lekísérte a
művészbejáróhoz, kinyitotta a nagy, nehéz ajtót, és még ott a
művésznő hátára terített egy könnyű, kockás plédet. Ha nem
esett eső vagy hó, Sulyok gyalog ment haza, lehetett vagy 7-800
méternyi séta.
Egy színész-fejedelem asszony, vállán a pléddel a Rajk László
utcán.
„Szent szörnyeteg”, mondta Marton, és mérhetetlen
büszkeség csillogott a szemében, hogy ők egy színházban
dolgoznak. Nagyon nagy és már nehezen kezelhető színészekre
szeretnek ilyeneket mondani a rendezők, hadd lássuk, milyen
nehéz az ő munkájuk.
Sulyokhoz különös viszony fűzött. Még a Képzelt riport egyik
korai próbanapján dalt tanultunk Almási Évával fenn, a
negyediken, a Házi Színpadon, mikor megcsörrent a belső
telefon.
[A fontosabb irodáktól eltekintve olyan, „belső” telefonok is működtek a színházban,

amiken nem volt tárcsa. Ha felemelted, egy idő után a telefonközpontos felvette, és akkor

megmondhattad, kit kérsz, kit kapcsoljon. Többnyire egyszerűbb volt az épületen belül

átmenni, mint kagylóval a kézben várakozni. Nem tudom, melyik korban keletkezett a „nem

telefontéma” kifejezés, de indokolt a szóösszetétel, mivel a központos – ha akart, vagy ha azt

akarták, hogy akarja – elég egyszerűen bele tudhatott hallgatni a beszélgetésekbe.]

Az ügyelő volt, hogy Marton kéreti, szaladjak le gyorsan a

nagyszínpadra. Félbehagytam az énekeltetést, indultam.
A Víg hátsó lépcsőit nem rongálta meg a fél színházat
leromboló háborús bombatalálat, még az eredetiek voltak 1896-
ból, igazi kőből, középen már jól elvékonyulva, fényesre,
csúszósra koptatva, mint egy vályú, szinte le lehetett síelni a
földszintig. Csúszkáltam is lefelé sebesen, s valamit fütyültem,
lehet, hogy csak a süvítő szelet, hogy milyen gyors is vagyok. Az
első emeleten jobbról hirtelen kinyílt előttem a színésztársalgó
ajtaja. Még volt három lépcsőm, hatalmasat fékeztem, és közben
fel is fogtam, hogy a zaj és cigifüst kíséretével maga Sulyok
Mária lépett ki elém. Ügyesen leblokkoltam, illedelmesen utat
engedve a művésznőnek, már lekerekítettem a fütyülést is,
szélcsendben álltam. Ő is állt. Kezében bot. (Akkor még nem
volt annyira idős, valami baleset érhette, vagy kellékbot volt,
nem tudom.)
 Végigmért, várt (hatásszünet), és azon a fenséges, mély
hangján lassan, háromba tagolva azt mondta: „szíínházban
neem fütyöl!”
Az ütés maga nem volt nagy, de fájt rendesen. Ha két
centivel lejjebb, a térdemet találja el a bot, lehet, hogy el is töri.
Otthagyott a lépcsőn.
Ezentúl, ha néha összetalálkoztunk, elfordította a fejét, aztán
már hiába köszöntem mellé érve.

De aztán négy évre rá meg lettem bocsátva Sulyoktól.

A Bernarda Alba háza bemutatóját követő banketten az
óriási nyüzsgésben Ruttkai Évát láttam közeledni az asztalok
között, látszott, hogy felém tart. (Darabban sosem dolgoztunk
együtt, de többször is voltam a beugró zongorakísérője,
megszeretett.) Felálltam, ő meg már mondta is: Szívem, gyere
csak, Mária akar valamit mondani neked. Sulyok asztalától jött,
Tábori Nórával és Bulla Elmával ültek ott négyesben. Éva a
kezét nyújtotta. Bot van nála? – kérdeztem nem teljesen viccből.
– Jaj, gyere már – mondta azzal a gyönyörű hangjával.
Megálltunk az asztalnál, együtt. Köszöntem. Kezitcsókolom,
művésznő, kezitcsókolom, művésznő, mindhármuknak külön.
Próbáltam olyan darvasivánosan, de asszem, bárdygyuris lett.
Sulyok lassan rám emelte a tekintetét. Pontosabban kettőnkre.
Kettőnk közé. Lassan vontatta ki magából: Nos… Éva azt
mondja, maga jó fiú… Vártam kicsit, de nem mondott mást, és
már nem is nézett. Aha. Ennyi volt.
 Meghallgattam belülről még egyszer. Senki nem
tud így magánhangzókat formázni. Még mindig ott
álltam, nem tudtam, mit mondjak, vagy hogy kell-e
valamit is? Megint Ruttkai segített, elengedte a Klikk
kezem: No, menj, szívem, téged várnak az
asztalodnál.

Koltai Tamás: „ [… a színház] közüggyé akkor válik, ha sokak

problémájaként fogalmazódik meg.
Ha az énben a világ tükröződik. Ha a szembenézés őszinte és
katartikus. Mondjuk, mint a Popfesztiválban.
Fel is csendül a Menni kéne. Meg a Ringasd el magad. Ezek a
kor pofonjaira adott dacos válaszok voltak. Dalprovokációk.
Sebzett lelkek sikoltása…”

Koltai 1999-ben a Szent István körút 14. című darabunk kapcsán

írja a fentieket, de azt is hozzáteszi: „Új dalok is vannak.” És
sorolja – cím nélkül, csak körülírva – a Sulyok Máriáról írt Jó
éjszakát, a Színészdalt, a Nagy szerep és a Szabadságdal
címűeket, bizonyítva, hogy még egy ilyen nagy tudású,
tekintélyes kritikus is besétál az új dal kontra régi dal csapdába,
miközben (hadd legyek itt túlzottan magabiztos): ezek az új
dalok színházilag meg önmagukban is nagyon jól működtek a
darabban. „Szakmailag” ezek már jóval előrébb tartottak, mint
a ’72-ben írottak. De még nem volt elég idejük, még nem
szivárogtak le a zsigerekig, mint az akkor már hosszú évek óta
nem is játszott Képzelt riport dalai.
 És az biztos, hogy szinte mindig ez történik, ha egy
előadáson, koncerten belül „összeengedjük” a régi „nagyokat”
az új dalokkal.
Pedig ha meg kéne mondanom, melyik tíz színházi dalomat
szeretem a legjobban, a fentiekből lehet, hogy mind a négyet
beszuszakolnám a listába.

’78-ban meghívták Prágába a Képzelt riportot.

Gondolom, ezt a csehszlovák hatóságok később meg is
bánták, mert nem kis problémát okozhatott az a több száz
ember, akinek nem jutott jegy, aki a színház előtti téren
végigállta az előadást, és nem tágított akkor sem, mikor az
befejeződött. Egyszerűen odajöttek és ott maradtak. Benn a
siker felért egy tüntetéssel, pedig mi attól féltünk, hogy kinn, a
téren történhet nagy baj. Később két helyen is olvastam, hogy
Havel és Hrabal is eljött, én nem láttam őket. Hrabalt biztos
felismertem volna, ha a közelébe sodródok, de hogy Havel épp
szabadlábon volt-e? Ha ott voltak, az csak Déry miatt lehetett.

Az, hogy az én nevem is ott volt a meghívottak listáján, a

Csehszlovákiából való kitiltásunk fényében elég furcsán hatott,
úgyhogy meg is kértem a színházi titkárságot, kérjenek egy
megerősítést a prágaiaktól, hogy nincs-e valami tévedés. És jött a
válasz, a lista perfekt, a protokoll szerint a szerzők a meghívottak
között vannak. (Déry ’77-ben meghalt.)
Így működött. A csehszlovák belügyminisztérium ’72-ben kitiltotta az
LGT-t, de azt a csehszlovák kulturális minisztérium ’78-ban ugyan
honnan tudta volna?

Ugyanígy történhetett, hogy ’75-ben Prágában, a dejvicei stúdióban

simán megcsináltuk a Motor City Rock bakelitet, igaz, ez az ottlétünk
nem járt semmilyen nyilvános szerepléssel. (Azt leszámítva, hogy a
Vencel téren volt a szállodánk, sokan láthattak minket jönni-menni, így
aztán egy-két nap múltán terjedni kezdett a hír, hogy az LGT Prágában
van, de csak ha ki-be járkáltunk, akkor csíptek el az
autogramvadászok, mert a hotelbe nem engedték be őket.)
Amúgy az interkoncertes utaztatási határozaton csak a felvételeken
részt vevő nyolc zenész neve meg útlevélszáma szerepelt,
ábécésorrendben… És hogy a ’72-es kitiltás (esetleges) feloldásáról
azóta se kaptunk semmilyen értesítést, az csak természetes. Így
aztán szépen, lassan valahogy magától felfeslett…
Sőt, ’76 első felében, valamilyen „ifjúsági programcsere” keretében
(gondolom,a Pragokoncert nélkül) Laux még elvállalt két csehszlovák
bulit, azzal, hogy Lengyelország felé menet vagy lesz, vagy nem,
legfeljebb továbbállunk. De lettek. Joe Laux agyajárása és az
időzítésérzéke kifürkészhetetlen volt…

A darab vége felé izgalom támadt az ügyelőpult körül (én, mivel

nem játszottam, az ügyelők mellől néztem az előadást), öltönyös
emberek érkeztek, egy-két egyenruhás is. Kimentek a folyosóra,
aztán visszajöttek, addigra velük volt Lázár Egon, a gazdasági
igazgató, a színházi titkárunk is, közben már mentek a
meghajlások, a közönség állva tapsolt és kiabált, az ügyelő
vezényelte a színészeket: vissza, még egyszer, már a zenekar is
(Sprint együttes) ötödszörre hajolt meg.
Lassan véget ért a diadalmenet, már engedték le a
vasfüggönyt is, mikor az ügyelő szólt, mindenki maradjon a
színpadon. Már nem emlékszem, hogy ki, Marton vagy Várkonyi
állt középre, csend lett. Hogy lesz ma este még egy előadás.
Hogy azt kérik a prágai hatóságok, játsszuk el újra a Képzelt
riportot, be akarják engedni a színház előtt órák óta várakozó
tömeget, ez lehetne az egyetlen békés megoldás. A színészek
fáradtan bólogattak, már az első előadás is kivett belőlük épp
eleget, de valahogy mindenki értette, hogy ez az este bekerül a
Varsói Szerződés történelemkönyvébe, még ha láthatatlan
tintával is.
Nehéz volt ezt így elhinni, de a prágai magyar barátaink,
akik szintén vabankra odajöttek a színházhoz jegy nélkül, azt
mondták, hogy kinn a rendőrök nem oszlattak, nem volt
vízágyú, gumibot se. Fél tizenegy körül újranyitották az épület
ajtajait, beengedtek mindenkit, aki csak befért, mindenki oda
ült, ahova tudott, a nézőtéren körben emberek álltak, a
karzatokon, a lépcsőkön is ültek, olyan volt, mint egy spontán
nagygyűlés vagy valamilyen rockkoncert. Voltak, akik simán
visszaosontak, hogy másodszor is megnézzék. A nézőtéri ajtókat
körben kinyitották, az előtérbe kiszorultak is láthattak
valamennyit az előadásból.
Nem tudtuk elhinni, hogy a hatóság ennyire az eszénél volt.
A színészek összeszedték, ami erejük maradt, és nagyon nagyot
teljesítettek.
A nézőtéren, hátul, a keverőpult mögött álltam végig a két
felvonást, elmondhatatlan élmény volt egy idegen tömeg
részének lenni, ebben a közegben nézni a darabot, ami Pesten
már csak a repertoár része volt. Itt viszont valami egészen mást
adott az embereknek, amit leírni túl nagy szavak kellenének. A
színházteremben a hőmérséklet biztos, hogy jóval harminc fok
felett volt, de ez senkit nem érdekelt, az előadás eseménnyé
változott.

Az egy színházi babona (nagyon erős), hogy a vasfüggöny, „a

vas” innenső oldalán nem fütyülünk. Mikor ezt megtanultam,
azt gondoltam, tudom is, mért van ez így. Mert biztos a bukást, a
kifütyülést nem akarjuk előre hallani, nem festünk ördögöt a
saját falunkra. Ezt sokáig így hittem, és tudom, mások is. Aztán
amikor ’90-ben Károly herceg és Diana hercegnő ellátogatott a
Vígbe, elkísérve az English Renaissance Theatre társulatát,
amelynek védnökeiként érkeztek, a fogadáson összekeveredtem
a királyi társulat egyik munkatársával, akinek úgy mutattak be
mint a brit szigeteken jól ismert személyt. (Ami igaz is volt, több
mint másfél tucatra is rúghatott ismerőim száma.) Miután
kimagyarázkodtam, és pezsgőt is kaptunk, a hölgy tudta, hogy
most néhány percet beszélgetnünk illik – színházi a színházival
–, én meg mint afféle házigazda lestem a szavait. Hogy ő
színházi babonákat gyűjt, és én tudok-e mondani valami
speciálisan magyart. Hát már hogy pébe’ ne? És előadtam a
fütyülőset. Nem volt különösen szép, de okos lehetett, mert
fejben ki tudta scrabble-ozni a mondókám lényegét, és
mindeközben igazi úrinőként biztatóan csillogtatta a szemét.
Mikor befejeztem, rátette a szabad kezét az enyémre, és azt
mondta: oh. Hogy ez nagyon érdekes, mert ő tudja, mi az, amit
meséltem, de egy másik magyarázattal. Oh. (Ez én voltam).
Hogy a shakespeare-i időkben az angliai színházakban
exmatrózokat foglalkoztattak a – vitorlásokhoz hasonló módon
– felfüggesztett zsinórrendszerrel mozgatható háttérfüggönyök
kezelésére. Ők meg előadás közben a hajókon használt
füttyjelekkel kommunikáltak egymással, ezért másoknak tilos
volt a színházban fütyülni, nehogy egy félreértett jelzésre
valamelyik súlyos díszlet vagy hatalmas, festett függöny
agyonvágjon valakit. Hogy ez nem babona, hanem szabály. S
persze hagyomány. Nevetgéltünk egy kicsit. Akkor néztem csak,
milyen szép keze van.

Még két kisebb szerepem volt a királyi pár vígbeli látogatásával

kapcsolatban.
 Én mutattam meg az előzetes terepszemlét tartó
kormányőröknek és a brit nemtudommelyik titkosszolgálat
embereinek a Vígszínházban azt a kábé négyméteres szakaszt a
bal ruhatár és a nézőtéri ügyelő irodája között, ahol rázott a fal.
Nálunk akkoriban még nem dolgozott biztonsági ember,
Marton megkért, hogy menjek velük, segítsek a gondnok Csécs
Bandinak, ha fordítani kell. Nem kellett, a britek hoztak
magukkal tolmácsot, azt viszont én tudtam, hogy hol ráz a fal.
És a történetet is. 1951-ben a Néphadsereg Színházának átadása
előtti őrült hajszában meglehetős anyaghiány volt, így a katonai
villanyszerelők itt-ott szigetelés nélküli elektromos vezetéket
húztak be – csak kész legyünk valahogy elvtársak, nyakunkon a
Sztálin elvtárs szülinapja. Ez volt az épületen belüli
legismertebb rázós szakasz. A vastag vakolat bizonyos védelmet
nyújtott a neki támaszkodónak, nem volt ez igazi 220-as rázás,
de párás időben egész jól működött. A britek pirossal satíroztak
az alaprajzukon, aztán mentünk tovább.
És az is történt, hogy egy nappal az esemény előtt a magyar
külügyminisztérium titkársága vagy valamije lehúzta a
nevemet a királyi párnak bemutatható vígszínházi emberek
listájáról.

É L J E N A S Z I LV Á S G O M B Ó C !

„…Presser Gábor álomszerű, lebegő, édes dallamokat írt,

amelyek karakterizálni is tudják a szereplőket…
 Különben sem a bolygó mesefigurák csillagközi utazása, a
gyermekszívűek szellemlátó képessége vagy Robinson, az
emberszabású számítógép az igazi csoda itten, hanem maga a
Padlás, ahol megvalósulnak az álmok. Csoda, hogy létezik egy
ilyen hely…
Egyáltalán lehet ízlést, karcsú arányosságot, stílt és
ökonómiát tanulni ettől az előadástól. A kagylószerűen kinyíló
háztető, a nézőtér fölé boruló csillagos »színházi éj« vagy a
szilvás gombócot tárgyi bizonyítékként nejlonzacskóba
raktározó detektív több mint ötlet: egy széplelkűség nélküli szép
színház filozófiája. Amely az úgynevezett nagy ügyek, megváltó
eszmék, világ- és nemzetmentő nekibuzdulások kimerülése
idején halkan hirdetni meri a személyiség belső programját. A
szeretetet, a barátságot és a szerelmet. Esetleg még a szilvás
gombócot is.”
Koltai Tamás: Éljen a szilvás gombóc!
(Presser – Sztevanovity: A padlás)
Élet és Irodalom, 1988. 01. 29. (részlet)

A dátumból kitűnik, hogy Koltai Tamás valószínűleg az első

főpróbát láthatta, hiszen a bemutató előtti lapzártát követően,
még a bemutató előtt kerülhetett nyomdába a kritika. Ezt tudva
még többet ért nekünk az írása, hiszen a színházi legenda
szerint az előadások jó része a bemutatóra jó, ha elkészül,
beérni meg csak azután tud.
Ha valakitől, hát a nagy tekintélyű és roppant szigorú Koltaitól
ilyen kritikát kapni nem mindennapi dolog. Pláne tudva azt,
hogy a Vígszínház sosem fürdött a kegyeiben. (Mások se
sokan…)

Különös dolog, hogy a kritikus, miközben színházi emberként

pontosan tudja: van az úgy néha (és nem néha), hogy csak egy
hajszál választja el attól a produkciót, hogy a premierre
összeálljon, elég lenne egy-két előadás, és a darab felveszi a
biztos utazósebességet, de mégsem mulaszthatja el, hogy ott
legyen és írjon, mert a többi lapot, oldalt, blogot nem
tessékelheti maga elé csupa színházszeretetből fakadó
megértésből. Mert a kétnapos hír nem hír. Így aztán az marad,
hogy illene elkészülni a bemutatóra.
Hogy mi mennyire voltunk készen, már nem pontosan
emlékszem, összemosott mindent az eltelt idő, annyian annyi
emléket hordoznak és mesélnek, hogy van egy kis kavar a
fejemben.
 Az első napok termései
(Budapest–Zsennye–Budapest, 1987)

Az biztos, hogy 1988 januárjában nagyon bizonytalannak

tetszett a végkimenetel, senki sincs, aki azt állítaná, hogy csak
sejtése is volt A padlás sorsának ilyetén alakulásáról. 2018-ban,
A padlás bemutatójának 30. évfordulóján, az előadás végén, a
nagy meghajlások közepette az eredeti előadás Lámpása, Rudolf
Péter Méhes Lacival előrelépett, s azt mondta az ünneplő
közönségnek, hogy ők bizony a próbák idején nem igazán hittek
ebben a darabban, talán Marton hitt benne egyedül. Én semmit
sem éreztem abból a „nemhitből”. Dusán azt mondja, ő egy
kicsit. Borzasztó körülmények között folytak a próbák, a
tervezettnél sokkal később kerülhettünk a színpadra, mert az
előttünk soros darabbal megcsúsztak. Valami reggeli
reménytelenség lengte be a próbakezdéseket, de nem volt más
szabad út, mint előremenekülni. A Házi Színpadon próbáltunk,
ami kicsi ahhoz, hogy a díszletet felállíthattuk volna,
összetákolt, régi maradék kárpitokkal borított deszkák jelezték
a járásokat, csak a majd később, az előadásban is játszó néhány
kellék és egy-két „talált” bútordarab volt „igazi”. Éjjelenként a
stúdióban próbáltam haladni a zenefelvételekkel, és a másnapi
próbatáblára kiírottaktól függően hol otthon aludtam, hol a Víg
pártirodájából lett „zeneszobában”, mert volt, hogy már reggel
nyolckor benn kellett lennem. Dusán és Horváth Péter jött még
a próba előtt a szöveget simítgatni.

Egy késő este a társalgóban a drága Kaszás odaült hozzám, és

olyan huncut képpel azt mondta: „Azért a Meglökő legalább a
második felvonás végén már megszólalhatna, nem gondolod? ”
Marton pattintotta hozzám, azzal, hogy a Meglökőt a Gabi
találta ki, a vele kapcsolatos gondolatokkal főleg hozzá lehet
fordulni. Lehet, hogy csak zrikálni akart, nem tudom. Már hetek
óta vártam ezt a kérdést, végül is elég agyament ötlet, hogy egy
zenés darabban legyen egy néma szereplő. S pont a
zeneszerzőtől. Csak azt gondoltam, hogy olyan gyönyörű a
mese, annyira szépen gurul, hogy egy újabb fordulattal már
csak rongáljuk.

Komoly pénzügyi zavar volt a színházban, a főváros

vagy a minisztérium épp megvont valamilyen
aktuális támogatást, nem volt pénz semmire. A
padlás minden idők egyik(?) legkisebb költségvetésű Klikk

vígszínházi darabja. (És még zenés is…) Fehér

Miklós tüneményes díszlete néhány gerendától és a
szándékoltan „home made” kivitelezésű Robinsontól eltekintve
csupa korábbi előadásból megmaradt bútor és kacat. Jánoskúti
Márta jelmezei is fillérekből lettek összehozva.

Talán érdemes átgondolni, hogy ha lett volna elég pénz az

előadás költségeire, vajon akkor is ilyen erős a vágy vagy
indíttatás, hogy „csakazértis” megoldjuk? Nyilván a bajban
sokkal több ötletfiókot ráncigálunk elő, mint mikor van
mögöttünk egy kényelmes, biztonságos költségvetés.
Színházban nagyon nehéz megadni a szükséges és a pazarló
közti távolságot, vannak, akik ínszakadtáig ragaszkodnak
hatalmas pénzeket elnyelő bombaszta díszletekhez, mások
simán el tudnák képzelni a rendezésüket egy Dogville-i
alaprajzon.
Bajban egymásra licitálunk a segíteni akaró ötletekkel, csak
győzd kiválogatni a működőképeseket. Ez sugallhatná azt is,
hogy az egész színházban mérsékelt bizalom kísérte A padlás-
munkálatokat, és roppant hálás dolog lenne ezzel is habosítani
a darab életrajzát, valójában nem így volt, vagy nem teljesen
így. Nemcsak mint zeneszerző, de mint Marton segédje,
másodasszisztense is, rengeteg támogatást kaptam a
dramaturgoktól kezdve a világosítókon át a színpadmestertől a
ruhásokig mindenkitől, aki valamilyen szinten benne volt
ebben a sokáig kilátástalannak tűnő harcban.
 A kísérőzenére egy fillérünk sem volt, a Rádió fogadta be a
produkciót, adta a 8-ast és Kiss Pistát, aki megint csodásan
dolgozott velem. Zenekarra, zenészekre nem futotta. Egyedül
játszottam fel az összes hangszerszólamot. A Vígnek sikerült
megállapodnia a lemezgyárral, hogy az előadásokon
használhatjuk a dalok kíséretét. Az egész olyan volt, mintha egy
Thália istennőre felesküdött önképzőköri társulat önmagát
támogatva mindenáron játszani akarna.
Aztán az iskolai műkedvelő, amatőrszínjátszó csoportok
egymás után tűzték műsorukra a darabot, a bemutató után nem
sokkal már olyan mennyiségű – A padlás kísérőzenéjét
megkapni, megvenni, kölcsönözni akaró – kérelem érkezett a
Vígbe, hogy azzal az ötlettel álltam elő, hogy jelentessenek meg
egy olyan kazettát, aminek az egyik oldalán a komplett
lemezanyag van, a másikon, a B oldalon meg a csak a zenei
kíséret. Így is lett, használták is sokan.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A C S I S Z O L H ATAT L A N G Y É M Á N T

A 2015-ös Vígnap végén jártunk, a néhány ezer ember, akik

végiglátogatták a színház minden csücskét, már hazatért, a
társulat a Ditrói Mór utcába kitett padokon, székeken próbált
ellazulni a fárasztó nap után. Oláh Ibolyka ült le mellém, egy
ideje már ő is ott volt velünk. Egy-két hónappal korábban
elmentem megnézni a Vörös Róbert rendezte Ibolyántúl című
estjét, s utána meg is vártam, hogy gratuláljak. Évek óta még
csak nem is találkoztunk. Szép est volt, szép munka, a közönség
rajongva szerette.
– Picibának nincs kedve kicsit dolgozni velem? – kérdezte
még leültében. Néha elképesztő dramaturgiai fordulatokkal él.
– Nincs – mondtam, de látta, hogy röhécselek. Huzat volt a
Ditróiban, a padnak nem volt támlája, a Víg falát támasztottuk.
Beszélgettünk még egy-két órát, elmondta, mit nem szeretne,
mitől menekül. Hol tegeződtünk, hol magázódtunk, nem is
mindig szinkronban.
Aztán elköszöntünk azzal, hogy mind a ketten átgondoljuk,
tudunk-e működni együtt.
Hallottam sok mindent, mondták Ibolyára, hogy egy kincs.
Hogy csiszolatlan gyémánt. Hogy vigyázzak vele. Hogy nem
kéne.

Éjszaka otthon elővettem a ceruzával agyonjelölgetett Parti

Nagy-köteteket, az Esti krétát, meg a Grafitneszt, próbáltam
Ibolya hangján hallgatni a verseket. Ismertem sokat, még a
Rutinglitang- időkből. Kicsit körülzongoráztam párat. PNL
akkoriban a Létbüfében volt nyakig, de meghallgatott pár
demót. Kérdeztem, mit szólna. Pár nap múlva átküldte a
Rózsacsokrokat, négy új versszakkal. Aztán az Este vant is
meghosszabbította, hogy dal lehessen. Így már megvolt a
kezdet. Ibolyka is választott verset. Ült a zeneszobában, a
könyvespolc előtt, mindig a picike, fotelszerű székben, rajta
kicsi réztábla: 3. A szék Várkonyi Zoltán igazgatói páholyából
került hozzám a Vígszínház ’94-es felújítása előtti búcsúelőadás
után tartott éjszakai árverésen. Rakosgatta ide-oda a
versesköteteket, könyvjelzőket tett beléjük. Ibolyka komoly
képpel olvasgatott, aztán odajött, a zongorára tette a kötetet, és
azt mondta: ezt a párat megcsinálhatná, Picibá!
Az első felvételi nap pont Pékszombatra esett.
Ibolyka nem állt ellen a munkának, jött szorgalmasan,
rikkantott az ajtóban: jó reggelt, Picibá! Voltak napok, mikor sok
minden összejött, ült a zongora mellett, állt a mikrofon előtt,
énekelt, énekelt, javítottunk, újrakezdtük, nem panaszkodott.
Ha kellett, tízszer, hússzor vettünk fel egy dalt. Meghallgattuk
egy hónapra rá, á, nem jó még ez, essünk neki újra. Talán ha
kétszer szidtam meg a bő két és fél évben, azon kívül, hogy
mindennap az ócska cigizés miatt. Voltak napok, amikor csak a
statisztikát szépítettük, egy jó sor nem jött össze. De az anyag
gyúródott.
 Írtam néhány dalt, ahogy Ibolykát láttam. A szerelmet
választom, Egy rohadt tangó, Pengetni fogsz, Éjfél utáni dal. Bíró
Kriszta kölcsönadta a féltett Szép Ernő-kötetét. Onnan lett a De
szégyen élni. Elővettük Dusán Francia dalát, az Amióta
elszakadtált a Kern-filmből, Fejes Endrétől a Jó estét nyárt.
Rengeteg dal ez, nem kell ennyi egy cd-re, talán a fele, de nem
bántuk a túlmunkát, építettük a láthatatlan tornyot, nem
figyeltük, hol tartunk.
Úgy képzeltem ezt az anyagot, hogy Ibolyka mindenféle
szövegeket énekel, mond, és előhozza mindenféle nők
mindenféle dolgait. Hadd jöjjön a Fény moziba csúszott dizőz,
az éjfél utáni nő, az a nő a Nagykörútról, a Kántor Péter ablaka
előtti Duna-partról, az eszpresszó-zongorista nője, egy tüntető
nő, egy, a portugál fotelből, az Orczy-kertben bóklászó Für Elíz,
a szorongó hangú, iszomdohányzom-hangú, a
legszebbversetíró-hangú nő. Hadd jöjjön, aki így énekel
negyvenhat szót, a Borbély Szilárd-verset: Hosszú nap el.
Az Indiánnyár elég rövid, de annál sűrűbb. Az első sora, a
„Mint napsütötte reklámindián” tökéletesen kiadja a Für Elise
dallamát. Felkínálkozott hát ez a pofátlankodó játék, Závada
Péter szövegére ráhúzni a beethoveni magyarnótát. Fütyül:
Závada Pál. [Jól énekel ő nagyon, de fütyülni senkit se hallottam nála szebben. Fel is

kértem, először a RUTINGLITANG-on „fütyül nekem”.]

 Erdős Virág: A legszebb vers. Összeollózva

Varró Dani Félek, elalszomja sokadik olvasásra is

férfihangon szól, de nekünk egy használt női hang is
megteszi, ha így. Erdős Virág pedig volt olyan
kedves, hogy megengedte és eltűrte, hogy Klikk

összevissza kavarjam a Legszebb vers szakaszait,

kihagyjak belőlük, változtassak a sorrenden – azt gondoltam,
hogy mint egyetlen költőnőnek a csapatból, talán nem volna túl
tolakodó, ha az ő világát idézve írnék egy hommage-dalt, és ez
lett a Voltam Ibojka. Addig járt Ibolyka a stúdióba, míg meg nem
született Ibojka.
 Sokkal több dalunk, dalkezdeményünk, kis hangjátékunk
volt, az egy véletlen, hogy valahol 68-69 perc körül álltunk meg,
addig nem is mértük.
Mondták Ibolykára, egy kincs. Hogy csiszolatlan gyémánt.
Lehet. Vagy nem. De csiszolni? Ne is próbáld. Csiszolhatatlan.
Elég megtisztítani a rárakódott világtól.

A DAL, AZ CSAK EGY DAL

Hogy mikor mire kell, mire jó és miért pont, azt nem kell
melléírni, de néha nem árt…
Láttam én balatoni nyár este filozófust égnek emelt karokkal
kuplét énekelni (hibátlanul tudta), mert akkor és ott az úgy volt
jól egyben: a filozófus meg az a vacak kuplé.
 És énekelt ugyanott népdalokat egy nagy író is: a karok
csípőhöz szorítva, a kezek ökölben.

Fotó: Méhes Vilmos

Abban tévedtem, hogy a Magyar Dal Napja egy Ügy lesz, jó nagy
Ü-vel. Az az álmom nem valósult meg, hogy a média, rádióadók
országszerte, netán még könyvtárak, archívumok, kottatárak is
mellénk állnak. A média számára évről évre érdektelenebb lett
a dolog, hiszen elvesztette az újdonságértékét. Eleinte hírnek
számított, később már nem nagyon.
Pedig abban bíztam, hogy lesz legalább egyetlen nap az
évben, mikor sok-sok fórumon válogatni lehet majd a magyar
dallal foglalkozó műsorokból. Beszélgetések. Ritkaságokat
játszanak le, vagy lehetőséget adnak fiatal szerzőknek, hogy
dalaikat bemutassák. Nem kell hozzá sok pénz. Ez csak munkát
jelent, főleg azok részéről, akik amúgy is ezzel foglalkoznak,
tehát újabb tudás- és sikerélmény várná őket.
Sajnos nem sikerült beemelni a köztudatba a dalhagyomány
értékét, lehet, hogy ez a kincsestár szép lassan megy az
enyészetbe. Nehéz fenntartani a lelkesedést egy évenkénti
egynapos eseményért. Jó esélye van a kudarcnak, de az is lehet,
hogy egyszer csak belobban egypár hangjegy. Rengeteget kell
küzdeni, hogy a valóság álommá váljon.
Nem tiszteljük eléggé a zenei múltunkat és a
hagyományainkat. Meg a jelen művészetét. A művészet, a zene
valahogy nem igazán fontos, mindenkinek meg kell küzdenie a
hétköznapokkal. Mindig létezett és létezni is fog a hivatalos
hagyományőrzés, de az mindig is követi a kijelölt aktuális
útmutatást, irányvonalat. Így kényelmes, biztonságos és főleg
kifizetődő. Én valamilyen civil kíváncsiságra és büszkeségre
gondoltam építeni a Magyar Dal Napját. Lehet, hogy túl korán
indítottam be, miközben azt hittem, hogy ez már az utolsó utáni
pillanat. Pedig mindenképp van valami baj velünk, ha egyszer
médiatörvénybe kellett foglalni, hogy a magyar rádiókban némi
magyar zene is játszandó. És ez nem vicces. Közben lassan a
zenei közelmúltunk is ködösödik már. Valamilyen másod-
harmadgenerációs gének alapján most még le lehetne játszani,
értelmezni lehetne ötven vagy akár száz évvel ezelőtti kottákat,
még lehetne meghallgatni kifakult hangú, vacak kazettákat,
beszélgetni régi és új zenékről. Versdaloktól népdalokon át a
rock- vagy épp „komoly” dalokig. De a kották idővel elporladnak
majd, és ne tévedjünk, a régi hangfelvételek is!
Már rég foglalkozni kéne a daljövővel is.
Talán tiszteletlen a hasonlat, de kicsit olyan ez, mintha
Bartókék nem mentek volna el népdalokat gyűjteni annak
idején.
A Magyar Dal Napja főleg a jelenről és a jövőről szól vagy
szólna. Arról, hogy: „Hahó, emberek, írjatok dalt, mert dalt írni
és hallgatni nagyon jó!” Sok dalt ismerünk, ami talán csak egy
kicsit, de generációk életére és a világról való
gondolkodásunkra is jócskán hatott. Ma a netre bárki bármit
fölpakolhat, de ez egyben csapda is, mert annyi az inger és a
felület, hogy könnyű elveszni benne. Az odáig rendben van,
hogy a fiatalok majd szépen feltöltik a YouTube-ra a zenéiket, a
dalaikat, de ahhoz, hogy az tényleg eljusson az emberekhez, kell
sok minden más, a promó, a marketing, magyarul, kell a „profi
ráhatás” és kell a média is. Meg hát több-kevesebb pénz… Attól,
hogy a lemezipar a régi formájában összecsuklott, még lenne
dolga a kiadóknak. De hát az egész – és nem csak a zenei – világ
zavart állapotban van mostanában.
[Az egyik „A Magyar Dal Napja Fővárosa” megnyitójának végén odalépett egy ember, és azt

mondta: „Tudja művész úr, azt gondoljuk, szép magától, ahogy ezt megcsinálta, de az azért

szomorú, hogy nem egy igazi magyar embernek jutott eszébe.”]

Ez volt a mi „Egykarikás Olimpiánk”, ahol még tényleg a részvétel a

fontos, nem a győzelem.
Nem gondolnám, hogy senki nincs, akinek ez Ügy lenne, inkább azt,
hogy nem látták benne a nagy üzleti lehetőséget. Legalább a
megtérülést. Ezt meg lehet, illetve meg kell érteni.
De az, hogy a Magyar Dal Napja egy központilag vezérelt „ünnep”
legyen, az megriaszt.
Ha nem „alulról építkezik”, nem ér semmit, vagyis: nem a miénk.
Azt gondoltam, ez egy kutatható téma, ez „összkulturális kérdés”, de
leginkább közkincs. (Egy 2017-es interjú alapján.)

Nyilván rontottam el dolgokat.

Az is kudarc, hogy a média nem állt úgy a Magyar Dal Napja
mögé, ahogy megtehette volna: hogy ezen a napon behatóan
foglalkozik a magyar dallal, műsorok készülnek, mások pedig
kutatnak könyvtárakban, kottatárakban, archívumokban.
Azt hittem, egyfajta kreatív médiarészvételre számíthatunk,
hiszen ezek a dalok kortól, stílustól stb. függetlenül nemcsak a
zenészeké, szerzőké, hanem mindannyiunké.

I N S P I R ÁC I Ó, O H !
A Te majd kézen fogsz és hazavezetszhez egy fénykép adta a
történetet, egy nagy táskában volt, amin majdnem átbuktam
Kernék előszobájában.
Andris nagy ritkán, viszont éveken át mondogatta, hogy mi
lenne, ha. Aztán lett neki egy nagyon jó első lemeze, aztán eltelt
pár év, s újra mondogatta. Egy késő este a Víg társalgójában az
egyik legsikeresebb, az Unicum és Sör című önálló estjére
toppantam be. A büfépult előtt állt, fiatal színészek vették körül,
nyilván valamelyik rendezőt vagy igazgatót adta, óriási volt a
röhögés. Óvatosan, ki ne löttyenjenek, a pultra helyezte az
előadás mindkét címadóját, rám mutatott, és azzal a hanggal és
hangsúlyozással, amit csak ő tud, azt mondta: „Az meg ott ír
nekem egy gyönyörű szép nagylemezt!”
És már fordult is vissza a poharakért.
Hónapok teltek el, néha rákérdezett, mondtam, még semmi,
Dusánt kérdezgettem, volna-e ötlet, ő is gondolkozott. Semmit
nem haladtunk. Azt gondoltam, ha Andrissal találunk egy
szabad estét, leülünk, elmondom neki úgy, ahogy van, nekem ez
nem megy, hogy valamitől csak egy helyben toporgok, nem
találom a „kályhát”, nem megy az elindulás. [Dusán: „nem ment az

elindulás” (Volt egy tánc).] Fel kéne adni. Rossz helyzet. Náluk
üldögéltünk kis letargiában, kibontottuk a harmadik üveget is,
de nem jött se ötlet, se ihlet. Éjjel egy volt, hívtunk egy taxit,
szedelőzködtem. Kinn, az előszobában kis híján eltanyáztam
egy földre dobott táskában. Amíg káromkodtam, Andris
lehajolt, nagyot sóhajtva felvette, és olyan csalódottan, hogy az
jól fájjon, azt mondta: Pedig már hogy’ elképzeltem a
lemezborítót is. Egy régi magazint kotort elő a táskából (talán
franciát?), lapozgatott, megtalálta a fényképet. Elég erős kép
volt.
A fekete-fehér fotón egy ember tök egyedül, lehajtott fejjel,
szemébe húzott kalappal, hosszú kabátjában áll a
lóversenypénztár becsukott ablakai előtt, sehol egy lélek.
Körülötte a földön mindenfelé százával hevernek az eldobált,
vesztes fogadócédulák.
Hazafelé a taxiban már derengett valami, és hajnalra
megvolt a dal: Te majd kézen fogsz és hazavezetsz…
Ennyin múlt. Ha az a táska a fogason lóg, nem a földön
hever, ha Kern Andris egy másik fényképet szeret meg, lehet,
hogy sose írok dalt ezzel a címmel.

A JÓISTEN ÉS LEONARD

Mikor a Majd Leonardot írtam, néha rám tört a

félelem, vajon mit szól a dalhoz a Jóisten – azzal
együtt, hogy megkapta az egyik főszerepet.
De aztán rájöttem, hogy biztos leokézta, hiszen, Klikk

ha ő nem akarta volna, meg se írom.

Úton-útfélen mondogatom, hogy én a Jóistennel jól kijövök,
szeretem, ahogy kell, velem sokszor nagyon rendes, persze
keménykedik is, nem is keveset. Nem tudom, mi lesz a vége, de
akárhány fülest lekevert (tudom, meg kell érteni, ő még a régi
iskola szerint működik), úgy lökdösött végig az időmön, hogy az
elég érdekes lett. Idáig.
S Ze R e Po S ZTá S a Va G Y :

Elvíra, Elvirka, Mamus a mamám

Józsi, Blöró, Joe Laux József (Omega, LGT)
Tomi az attól függ, Somló vagy Barta (LGT)
Artúr, Fater Somló Tamás
Tamás az attól függ, Barta vagy Somló
Tomika Somló, ha győzködöm, vagy veszekedéskor
Jánoska Solti János (LGT)
James, Jasi Karácsony János (LGT)
Misi Mihály Tamás (Omega)
Doki, Lacidoki, Dr. Ret-szadzs-dzsi Dr. Rétsági László
Jutka Forrai Jutka, unokanővérkém
Encike Encike
Marosi Andris Dr. Marosi András, a barátunk, az LGT ügyvédje,
ötödik tagja
Lacika Pötös Lacika, az LGT technikusa, roady, roód
Lobó Farkas László, az LGT technikusa
Dunna Vona Feri, az LGT technikusa
Rácz tanár, Tanár, RZ Rácz Zoltán, karmester, az Amadinda
együttes tagja
Aurél, Au Holló Aurél, zeneszerző, a Bartók Konzi tanára,
az Amadinda együttes tagja
Amadinda Rácz, Holló, Bojtos Károly, Váczi Zoltán
EP Esterházy Péter
PNL Parti Nagy Lajos
Fruzsika Geszti Margit, a BMG/Sony igazgatója
1991–2010 között
Lárika Katona Klári
Marikanéni Falusi Mariann
Léna, Lénocska Somlóné 1
Schöni Schönthal Henrik, az LGT menedzsere (1982–84)
és regénytéma
Garay Öcsi Garay Miklós, ötvösmester
Pojpi, Pópa Jósa László, elektromérnök
Panni méltóságos, Panninéni Tamits Istvánné, Elvirka vigyázó
barátnéja
Öti Földes László, sok éven át a Víg főkellékese
Bögöly Lakatos Bögöly Bėla, basszer, énekes, dobos
Kovax, a Torok Kovács Péter, énekes, billentyűs
Csík zenekar Csík János, Barcza Zsolti, Bartók Józsi, Kunos
Tomi, Makó Peti, Majorosi Marianna, Szabó Attila
az 1507-es Beatzenekar Födő Sanyi perka, Frenk dob, Holló Au
perka, Kovax orgona, Novák Péter társrendező, ének, Sipeki
Pipi gitár, Szabó Tamás szájharmonika, Varga Laca bass,
Voga Viki ének
Önkéntes Julcsi Szabó Julcsi, rendezőasszisztens, ügyelő meg
minden
Zoltner Rudi zongorahangoló, restaurátor, Liszt Ferenc
zongoraszalon
a Bartók Konzi szimfonikusok Ács Richárd, Béres Gábor, Berki
Áron, Bognár Fanni, Dénes András, Endrédi Mihály, Forgó
Boglárka, Holló Mátyás, Ittzés Berta, Jakab Tivadar, Kókai
István, Konkoly Enéh, Koppán Kata, Kovács Boldizsár,
Kovács Sára, Könczei Zsombor, Lakatos Dorka, Le Hai
Anna, Liptai Enikő, Oláh Kinga, Ősz-Püspöki Dorottya,
Sánta Viktória, Sárréti Márton, Sebestyén Ági, Simon
András, Siptár Bence, Solymosi Dániel, Szigeti Emese,
Szilasi László, Du Tianze, Vitányi Milán
a Tölcséres Banda Kiss Árpád trombita, Körömi Péter tuba,
Légrádi Gábor szaxofon, Makó Péter karinét, szaxofon,
Nyers Alex klarinét, Skerlecz Gábor és Szilágyi Gábor
harsona

És még sokan mások, akik a 2. kötetben szerepelnek majd.

KÖSZÖNET:
Dolhai István
Dr. Marosi András
Gábor Eszter
Hermann Zsolt
Kovács Jimmy, Prága
Ligeti Nagy Tamás
Méhes Vilmos & Anni
Mihály Tamás
Milan Šubr
Önkéntes Szabó Julcsi
Palo Danek
Radnóti Zsuzsa
Ritzl Tamás
Sárvári Enikő
Vető Gábor
Vörös Judit
és:
Solti János, Karácsony János.

És a „gazdátlan” fotók készítőinek.

És lesz, akinek a második kötetben mondok köszönetet.
Ta RTa Lo M

ELŐSZAVAK

ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT (KÉSŐBB MÁSKOR IS)

A DAL CSAK EGY DAL

BP-I HONVÉD – BARTÓK KONZI: 0-1

FŐKAPU

ÉN ÚGY EMLÉKSZEM, HOGY NEM EMLÉKSZEM, HOGY KI VOLT A

CENZOR AZON A TÉLEN, MIKOR AZT ÉNEKELTÜK, HOGY

A LOLÓSÁGBAN

A YAMAHA FESZTIVÁL

A SZERETŐK ÉVE

RADIO BUDAPEST LOVES YOU

BÁJ-BÁJ LOKSI!

„MAGUKAT TÜNTETIK KI VELÜNK”

JÓ ÉLET, ZENÉSZÉLET

’72, ’71, ’85, ’73, ’78

A PRÓBA ÉS PRÓBÁK

KÉPZELT RIPORT

BIZALMAS

MINDENKI MÁSKÉPP ZONGORÁZ

MESÉK A RÉGIABSZURDISZTÁNBÓL (IS)

PRODUCEREK

A LEGPÖRGŐSEBB ÉV

„SZÍÍNHÁZBAN NEEM FÜTYÖL”

SZEREPOSZTÁS ÉS KÖSZÖNET
 helikon.libricsoport.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus
Covere By Your Grace – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Roboto – Apache License 2.0
Zilla Slab – SIL Open Font License