0

GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia

John Wyndham: Una (Borbás Mária fordítása) 3

John Wyndham: Szemfényvesztés (Borbás Mária fordítása) 21
John Wyndham: Jizzle (Borbás Mária fordítása) 33
John Wyndham: El, szövőpók, itt ne járj... (Borbás Mária fordítása) 43
John Wyndham: A meteor (Kuczka Péter fordítása) 51
Julij Kagarlickij: John Wyndhamről (Rados Péter András fordítása) 61
Nagy László: Zordabb szerelem 69
Jorge Luis Borges: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius
(S. Móricz Gyöngyi fordítása) 71
Raymond F. Jones: Zajszint (Vámosi Pál fordítása) 81
Julij Kagarlickij: Tudományos-fantasztikus író volt-e Swift?
(Gellért György fordítása) 109
Kuczka Péter: Poznani találkozás 125
Kötetünk képeiről (K. P.) 128

17
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen dr. Szabó Dezső

elektronmikroszkopikus felvétele

Kuczka Péter editor, 1976

2
 UNA
JOHN WYNDHAM

A Dixon-ügyről akkor hallottam először, amikor Membury falu küldöttsége azzal a

kéréssel keresett fel, hogy mi vizsgáljuk ki a faluban folyó állítólagos gyanús üzelmeket.
Mindenekelőtt azonban meg kell magyaráznom, kik vagyunk „mi".
Jómagam az ÁBRÁND - teljes nevén Állatvédelmi Betegsegélyező és Rendfenntartó
Általános Nőegylet és Dacszövetség - felügyelői tisztét látom el abban a körletben, amelyhez
Membury község is tartozik. Ebből azonban korántsem következik, mintha holmi
vénkisasszonyos érzelgősséggel viszonyulnék az állatokhoz. Egyszerűen nem volt állásom.
Egy barátom, aki valamilyen fejes az ÁBRÁND-nál, benyomott ebbe a munkakörbe. Ami
meg magukat az állatokat illeti, hát istenkém, azokkal is csak úgy áll a dolog, mint az
emberekkel - akad köztük egypár szimpatikus példány is. E pontban azonban mélységesen
különbözöm felügyelőtársamtól, Alfréd Westontól: ő ugyanis elvből és mindennemű
fenntartás nélkül szereti - vagy legalábbis szerette - Isten valamennyi néma teremtményét.
Nincs benne semmi csodálatos, hogy amilyen fizetést az ÁBRÁND osztogat az
alkalmazottainak, nemigen viseltethet irántuk végtelen bizalommal - elég az hozzá, hogy

3
mindennemű hivatalos eljáráshoz két tanú igényeltetik; s akármi legyen ennek az
intézkedésnek az oka, annyi bizonyos, hogy körletenként kettesével nevezik ki a
felügyelőket. Következésképpen Alfréd meg én hivatalból elválhatatlanok voltunk.
Ha valaki tudni akarja, milyen az igazi állatbarát, vessen egy pillantást Alfredre. Olyan
állat még nem született a világra, amelyikkel Alfréd ne volna kebelbarátságban. Legalábbis
ami az ő érzelmeit illeti. Igazán nem rajta múlik, hogy nem minden állat érzi ezt át
tökéletesen; ő aztán megtesz minden tőle telhetőt. Ha egy teremtménynek négy lába van,
vagy ha toll borítja - Alfrednek már könnyek ülnek a szemében. Átölellek, Állatiság - ez
lehetne Alfréd jelszava, s ha hallod állatokról beszélni, meg vagy róla győződve, hogy
édesgyermekeiről mesél, akik sajnos kissé csökkent értelmi színvonalon állnak, no de ezt
természetesen idővel kinövik.
Ami fizikai adottságait illeti, Alfréd jókötésű, bár nem magas férfi, és szarukeretes
pápaszemén át rendíthetetlen komolysággal szemléli a világot. Kettőnk között az volt a
leglényegesebb különbség, hogy én megfeleltem munkaköröm követelményeinek, Alfréd
viszont a Hivatás Szavát Követte - méghozzá teljes szívéből és minden erejéből, és ebben
csak buzdította korlátlan fantáziája.
Mindeme tulajdonságai révén nem volt éppen megnyugtató és üdítő munkatárs. Alfréd
képzeletének sokszoros nagyítólencséjén át a mindennapok apró-cseprő eseményei
iszonyatos és véres fontosságot nyertek. Ha valaki betelefonált, hogy a második sarkon a
szódás veri a lovát, Alfréd képzelmében menten apokaliptikus képek kóvályogtak
öldöklésről, hekatombákról, emberbőrbe bújt farkasokról, méghozzá oly élénk színekben,
hogy ő maga volt a legkeservesebben kiábrándulva, amikor azt kellett észlelnünk
- mint ahogy kivétel nélkül valamennyi hasonló esetben ez történt -, hogy a) a bejelentő
erősen túlzott, valamint b) a tettes kissé mélyebben nézett a pohár fenekére a kelleténél,
avagy egyéb okból jött ki a béketűrésből.
Úgy esett, hogy a memburybeli delegáció érkeztének délelőttjén épp mindketten bent
voltunk az ÁBRÁND hivatali helyiségében. A küldöttség létszáma meghaladta az efféle
esetben szokásos mértéket, s ahogy besorjáztak, Alfréd szeme mindjobban elkerekedett
- itt végre valami igazi ínyencfalat kínálkozik, avagy valami igazi vérfagyasztó borzalom,
már ahogy nézzük. Még én is olyasmit gondoltam, hogy talán ezúttal mégsem csupán
annyiról van szó, hogy komisz kölykök konzervdobozt kötöztek a macska farkára, vagy
efféle.
Balsejtelmeink fényesen igazolódtak. Igaz, beletelt némi időbe, míg a zűrzavaros
beszámolóból kihámoztuk a lényeget, de akkor aztán a következők derültek ki:
Előző nap hajnalban egy bizonyos Tim Darrell, miközben - mint rendesen - tejet szállított
az állomásra, a falu főutcáján fantasztikus jelenséggel találta magát szemközt. A látvány
annyira megdöbbentette, hogy vadul beletaposott a fékbe, s közben akkorát üvöltött, hogy a
falu népe nyomban felébredt, és ajtóhoz-ablakhoz tódult, ahol aztán a férfiak tátott szájjal
bámultak, az asszonyok meg torkukszakadtából sivalkodtak - mivel ők is megpillantották a
két csudabogarat, amint ott álldogáltak a főutca kellős közepén.
A teremtményeket - már amennyire látogatóink meglehetősen kusza szavaiból
összeilleszthettük a képet - olyanformán kell elképzelni, hogy legjobban talán a teknősbékára
emlékeztettek, noha aligha képzelhető el olyan teknősbéka, amelyik a hátsó két lábán jár.
A Micsodák magassága mintegy százhetven centiméter lehetett. Tojásdad teknőchéj
borította őket - de nemcsak hátul: elöl is. Fejük nagysága körülbelül az emberi fejnek felelt
meg, haj azonban nem fedte, hanem az egészet holmi szarurétegféle borította. Jókora, fényes
fekete szemük alól kemény, fényes valami nyúlt ki - orr- vagy csőrféle.
Ez a leírás azonban, noha már eddig is meglehetősen valószínűtlenül hangzott, nem
terjedt ki a Micsodák legaggasztóbb tulajdonságára - márpedig ez volt az egyetlen pont,
amelyben a népes küldöttség valamennyi tagja egyetértett. Az elülső és hátulsó páncélhéj
4
találkozásánál ugyanis, a Micsodának mintegy kétharmad magasságánál, kétoldalt egy-egy
szabályos emberi kézben végződő emberi kar nyúlt ki!
Amikor idáig értünk az oknyomozásban, azt mondtam, amit mindenki más is mondott
volna a helyemben: hogy nyilván maskarák bolondoztak a falu főutcáján.
E véleményem hallatán a delegáció méltatlankodva felzúdult. Először is, közölték
lehengerlően, semmiféle maskara nem állja a puskatüzet. Márpedig Halliday apó, a szíjgyártó
beléjük eresztett egy sorozatot vén karabélyából - illetve beléjük nem, mert a Micsodák
szemmel láthatóan fel sem vették a sortüzet, a golyók egyszerűen lepattantak a páncéljukról.
Csak akkor kezdtek egy kicsit nyugtalankodni, amikor a bámész falusiak kimerészkedtek
a házakból, és köréjük gyűltek. Erre már a Micsodák rekedten vartyogni kezdtek egymásnak,
aztán sarkon fordultak, és totyogva-döcögve elkacsáztak a főutcán. A falusiak némiképpen
felbátorodva a nyomukba szegődtek. A Micsodáknak szemmel láthatólag fogalmuk sem volt
arról, merre is tartanak; kifutottak a falu végi zsombékosba, és csak akkor torpantak meg,
amikor egyiküknek beleszaladt a lába az ingoványos talajba. Visszafordulni azonban nem
tudtak; a mocsár fogva tartotta őket. Hatalmas vartyogás, kelepelés közepette, akárhogyan is
hadonásztak, csakhamar elnyelte őket a láp.
A falu népe pedig úgy határozott, hogy nem a rendőrségen jelenti az ügyet, hanem inkább
az ÁBRÁND-hoz fordul. Tettüket természetesen tisztes szándék vezérelte, de azért mégsem
mondhattam nekik mást:
- Igazán nem tudom, mit tehetnénk mi a dologban. Hiszen a szóban forgó teremtmények
nyomtalanul eltűntek.
- Mi több - szólt közbe a kérlelhetetlen Alfréd -, erős okunk van feltételezni, hogy
Membury község lakosai a vesztükbe kergették ezeket a szerencsétlen teremtményeket,
bármik legyenek is, és a megmentésük érdekében nem tettek semmit, úgyhogy az ÁBRÁND-
nak kötelessége az ügyet magasabb fórumon jelenteni!
Erre a küldöttség sértődött képet vágott; de aztán kiderült, hogy elbeszélésük még
korántsem ért véget. A Micsodák nyomát ugyanis, ameddig lehetett, követték, és közös
megegyezéssel arra a határozatra jutottak, hogy aligha jöhettek máshonnan, mint a Membury-
Majorból.
- Ki lakik ott? - kérdeztem.
- Egy bizonyos Dixon doktor - hangzott a válasz. - Legalább három-négy esztendeje,
hogy megvette a Majort.
És itt kapcsolódott be az elbeszélésbe Bill Parsons. Eleinte bizony némileg tétovázott,
megszólaljon-e.
- De köztünk marad? - kérdezte végül.
Több mérföldes körzetben minden férfi, nő, aggastyán és kisgyermek jól tudja, hogy Bill
a mások nyulaiból él. Megnyugtattam.
- Mert a dolog a következőképpen esett - mondta Bill. - Meglehet annak már három
hónapja is...
Kihámozva Bill hosszadalmas elbeszéléséből a lényeget, a dolog a következőképpen
esett: Bill egy éjszaka - véletlenül - éppen a Major parkjában lelte magát, és leküzdhetetlen
kíváncsiság fogta el, hogy szemrevételezze az új szárnyat, amelyet Dixon doktor építtetett
hamarosan a beköltözése után. A helybéli lakosság körében széles körű találgatás folyt, vajon
mire szolgálhat az új épületszárny, és mivel Bill az egyik ablak függönyén fényt látott
kiszűrődni, elhatározta, hogy él az alkalommal.
- Ha hiszik, ha nem, ott valami sehogy sincs rendjén - jelentette ki. - Mert ugyan mit látok
meg nyomban, első pillantásra? A hátsó falnál egy sor ketrecet, nagy, vastag rudakkal...
Nemigen láttam, mi van bennük: de hát miért tart valaki ketreceket a Majorban? Aztán ahogy
feljebb húzódzkodtam, hogy jobban belássak, hát, uramfia, mit pillantok meg a szoba kellős
közepén... iszonytató egy dolog, iszonytató, ha mondom! - És drámaian összerázkódott.
5
 - Nos, mi volt az? - kérdeztem végtelen türelemmel.
- Hogy mi? Hát hogy is mondjam csak. Az asztalon hevert, annyi bizonyos. Olyanforma
volt, mint valami nagy fehér dunna, csak éppenséggel mozgott egy kicsikét. Úgy
araszolgatott, imitt-amott fodrozódott, ha értik, mire gondolok.
Nem mondhatnám, hogy nagyon értettem volna.
- Ennyi az egész? - kérdeztem.
- Még mit nem! - nézett rám megrovólag Bill. Látszott, most közeleg elbeszélésének
drámai csúcspontjához. - Igazából nem is volt semmilyen formája, csak éppen egyvalami
látszott egész tisztán: két kéz, két emberi kéz lógott a két oldalán...
Nagy sokára szabadultunk csak a delegációtól, miután ünnepélyesen megígértették
velünk, hogy utánanézünk a dolognak. Amikor sikerült végre kiterelnem az ajtón a küldöttség
utolját, visszafordultam, és azt tapasztaltam, hogy Alfreddel valami nincs rendben. A szeme
vadul villogott pápaszeme mögött, és egész testében reszketett.
- Ülj le - tanácsoltam, - Még utóbb darabokra mégy, ha így folytatod.
Tisztán láttam a hosszadalmas értekezés fenyegető előjeleit. Vélhetőleg felülmúlt volna
minden eddigi borzalmat. Hanem ezúttal tévedtem: Alfréd előbb kivételesen az én
véleményemre volt kíváncsi, s férfiasan igyekezett a magáét addig féken tartani.
- Bizonyára sokkal egyszerűbb a dolog, mint ahogyan hangzik - nyilatkoztam tehát. -
Vagy meg akarja tréfálni valaki a falusiakat, vagy valami számukra ismeretlen állatfajta van a
Majorban, és annyit beszéltek róla, míg végül efféle szörnyeteggé nem torzult.
- A teknőchéj és az emberi kar tekintetében egyetértettek - kötötte az ebet a karóhoz
Alfréd. - Viszont ennél összeegyeztethetetlenebb két szerkezet nem létezik az élővilágban.
Ezt kénytelen voltam én is elismerni. Márpedig a kar, vagy legalábbis a kéz volt az
egyetlen világosan leírható alkatrésze annak a bizonyos „dunnának", amit Bill a Majorban
látott... Alfréd még jő néhány tételt felsorolt, amely mind tévedésemet volt hivatva
bizonyítani, majd jelentőségteljesen elhallgatott.
- Magam is hallottam holmi híresztelést a Majorról... - tette hozzá azután.
- Mégpedig?
- Semmi határozottat - ismerte be. - De ha az ember mindent egybevet... Végtére is nem
zörög a haraszt...
- Na, ki vele I - biztattam.
- Meggyőződésem - jelentette ki lenyűgöző komolysággal Alfréd -, hogy ezúttal nagy
fontosságú dolog nyomára bukkantunk. Ezáltal minden bizonnyal sikerült felserkentenünk az
emberek szunnyadó lelkiismeretét, hogy felismerjék végre a tudományos kísérletek leple alatt
megbúvó bűnös üzelmeket. Mert tudod-e vajon, mi történik itt, pontosan a szemünk előtt?
- Halljuk, halljuk! - nógattam.
- Szent meggyőződésem, hogy az élveboncolásnak eleddig nem is sejtett iszonyatos
megnyilvánulásával van dolgunk! Valóságos szuperviviszekcióval! - szegezte rám vádlón az
ujját.
- Ezt nem értem - mondtam összevont szemöldökkel. - Vagy vivi, vagy nem vivi. Vagy
élve, vagy halva. Szupervivi - ilyen egyszerűen nincs.
- Piha! - jelentette ki Alfréd. Lehet, hogy nem pontosan így mondta, mindenesetre
mélységesen megvető horkanást hallatott. - Egyszerűen arról van szó, hogy itt egy ember
gyalázatos és fertelmes módon vétkezik a természet ellen, bemocskolja Isten teremtményeit,
a maga képére és hasonlatosságára formálja a szerencsétlen állatokat, tökéletesen
kivetkeztette őket eredeti formájukból, vagy legalábbis mindent megtesz, hogy egyes részeik
tekintetében merőben felismerhetetlenné és azonosíthatatlanná váljanak...
- fejezte be kissé bonyolultan.

6
 Itt végre felismertem az alfrediánus ismeretelmélet kibontakozó körvonalait. Képzelete
ezúttal a szokásosnál is messzebbre ragadta, s habár az események utóbb azt bizonyították,
hogy még mindig nem elég messzire, én akkor csak felkacagtam.
- Ahá! - mondtam némi gúnnyal. - Olvastam én is a Doktor Moreau szigetét. Úgy
képzeled, nemdebár, hogy beállítunk a Majorba, ahol is egy két lábon sétafikáló lő fogad, és
elbeszélget velünk az időjárásról; avagy netán holmi szuperkutya nyit ajtót, és a nevedet
tudakolja?
Megannyi izgalmas gondolat, kedves Alfréd. Csakhogy ez itt körülöttünk a való élet, ha
nem tudnád. Mivel panasszal fordultak hozzánk, meg kell kísérelnünk kivizsgálni a dolgot/de
tartok tőle, hogy keserves csalódásban lesz részed, öregem, ha azt reméled, hogy a házba
lépve émelyítő éterillat fogad, és megkínzott állatok gyötrelmes jajszava. Nyugalom, Alfréd,
nyugalom. Ereszkedj alá a fellegekből.
Alfrédét azonban nem lehetett ilyen könnyen lelohasztani. Képzelgése életének
legfontosabb alkotóeleme volt, s ha némileg neheztelt is rám, amiért felfedeztem ihletének
forrását, nem hagyta magát elkedvetleníteni. Sőt addig forgatta, hányta-vetette magában a
dolgot, míg nem sikerült mind több és több részlettel kicifráznia.
- De hát miért épp teknősbéka? - motyogott maga elé. - Hiszen ez csak megnehezíti a
dolgot...
Ezen néhány pillanatig elmerengett, azután hozzátette:
- Karok. Karok és kezek! Hát honnan a csudából szedte azokat a karokat?
A szeme kerekedett, kerekedett, és földöntúli izgalom lobbant benne...
- Nyugalom, Alfréd, nyugalom! - csitítgattam.
Hanem azért, meg kell hagyni, ez a kérdés engem is nyugtalanított...

Másnap délután Alfréd meg én szabályszerűen becsengettünk a Major portásházikójába, és

megmondtuk a nevünket a bejáratnál őrködő szúrós szemű férfiúnak. Baljósan rázta a fejét,
ezzel óhajtván tudtunkra adni, hogy nem remélhetünk bebocsáttatást, de azért csak felemelte
a telefonkagylót.
Megvallom, olyasféle alantas remény töltött el, hogy e kevéssé bátorító bevezetésnek
méltó folytatása lesz. Persze tudom, a dolgot ki kell vizsgálni, már csak azért is, hogy
lecsillapítsuk a falu háborgó népét - de azt azért nem bántam volna, ha volna annyi idő, hogy
Alfréd mérge elpárologjon. Ez idő szerint ugyanis izgatottabb volt, mint valaha. Poe és Zola
egyesített fantáziája kismiska Alfréd képzeletének termékeihez, ha kellő tápot kap. Egész
éjjel iszonyatos rémálmok gyötörték, s most olyan hangulatban leledzett, amikor szinte
forrásként buggyant ki belőle a „néma barátaink fájdalmának elviselhetetlen látványa", „az
emberi kegyetlenség brutális megnyilvánulásának elképzelhetetlen iszonyata", „a
tudományosság álcáját viselő érzéketlen hóhérok gálád mesterkedése" és a többi és a többi.
Meglehetősen kínos volt a helyzet. Ha nem megyek vele, kétségtelenül elment volna
egymagában, s isten a tudója, mibe sodorta volna magát, ha gátlástalanul kitör belőle
valamennyi vád: súlyos testi sértés, megcsonkítás, szadizmus - mert ezen alul nem adta
volna, az nem is kétséges.
Végül sikerült meggyőznöm, hogy az egyetlen ésszerű eljárás, ha jól kinyitja a szemét,
míg további bizonyítékokat nem szerez, a kérdezősködést pedig bízza rám. Ha nem nyerünk
kielégítő magyarázatot, később még elmondhatja ő is a mondókáját. Talán, gondoltam,
sikerül elfojtania a lelki kényszert, és csöndben marad.
A cerberus letette a kagylót, és visszafordult hozzánk. Arca meglepetést tükrözött.
- Azt mondja, bemehetnek! - jelentette ki, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy jól
hallott. - Az új szárnyban találják, az a vörös téglaépület amott.
Az új szárny, amelybe Bill vadorzás közben beleselkedett, sokkal nagyobbnak bizonyult,
mint vártam. Majdnem akkora volt, mint a Major régi épülete, de csak egyszintes.
7
 A végében ajtó nyílt, amikor kocsinkkal közeledtünk; s egy magas, lompos öltözékű,
bozontos szakállú férfi várt ránk a küszöbön.
- Uramisten! - kiáltottam fel, ahogy közeledtünk. - Hát ezért jutottunk be ilyen köny-
nyen! Fogalmam sem volt róla, hogy maga az a bizonyos Dixon. Hogy is gondolhattam
volna?
- Ami azt illeti - vágott vissza engem is joggal meglephetne, hogy ilyen állásban látom
viszont! Fiatalabb korában értelmesnek látszott.
Ez eszembe juttatta kollégámat.
- Alfréd - szóltam -, hadd mutassalak be Dixon doktornak. Valaha szegény, éhenkórász
tanférfiú volt, aki megpróbált az iskolában némi biológiát belénk verni, de azután, úgy tartja
a néphit, egy milliomos bácsikája ráhagyta teljes vagyonát, vagy legalább a felét.
Alfréd arca mélységes gyanakvást tükrözött. Ez nyilvánvalóan nem helyeselhető: már az
indulásnál barátkozni az ellenséggel! Mogorván biccentett, és nem nyújtott kezet.
- Kerüljenek beljebb! - invitált Dixon doktor.
Bevezetett egy kényelmes dolgozószobával kombinált laboratóriumfélébe, amelynek
berendezése igazolni látszott a milliós örökségről terjesztett híreket. Leültem egy süppedő
fotelba.
- Bizonyára megtudta a portástól, hogy hivatalos minőségben vagyunk itt - mondtam. -
Úgyhogy talán az lenne a legjobb, ha a tárgyra térnénk, mielőtt túlságosan elmerülnénk a
viszontlátás örömében. Dicséretes cselekedet volna könnyíteni Alfréd barátom lelkén.
Dixon doktor bólintott, és tűnődő pillantást vetett Alfredre, aki nem óhajtotta magát
elkötelezni, és ezért állva maradt.
- Elmondom pontosan úgy, ahogy mi hallottuk - mondtam Dixonnak. Amikor a teknős-
békapáncéllal borított Micsodákhoz értem, némi megkönnyebbülés látszott az arcán.
- Most már legalább tudom, hová lettek - mondta.
- Hohó! - kiáltott fel Alfréd. A hangja valóságos sikításba csapott izgalmában. - Tehát
bevallja! Bevallja, hogy önt terheli a felelősség ama két szerencsétlen teremtményért!
Dixon tűnődve nézett rá.
- Engem terhelt valóban, de nincs róla tudomásom, hogy szerencsétlenek lettek volna. Ön
miből meríti ezt az értesülést?
Alfréd mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
- Ez az! - kukorékolta. - Hisz éppen most vallotta be, hogy ő...
- Alfréd - szóltam hozzá ridegen. - Maradj csöndben, és ne táncolj! Majd én folytatom.
Folytattam is egy-két mondat erejéig, de Alfréd nem bírta leküzdeni a felgyülemlő
feszültséget. Kitört:
- Hol... honnan szedte azokat a karokat? Csak azt az egyet szíveskedjék közölni,
honnan?! - követelte halálos komolyan.
- A barátja mintha egy kissé... khm... túlságosan kedvelné a drámai szituációkat - jegyezte
meg Dixon doktor.
- Ide figyelj, Alfréd! - mondtam szigorúan. - Bírd ki, amíg befejezem. Aztán szabadon
eresztheted morbid fantáziádat, de addig hallgass. - Sajnálom, doktor - mondtam végül hogy
mindezekkel kénytelenek voltunk zavarni, de nyilván megérti a helyzetünket. Amikor az
ÁBRÁND-hoz bejelentés érkezik, kénytelenek vagyunk kivizsgálni az ügyet. Itt minden
bizonnyal szokatlan dologgal állunk szemben, de maga egész bizonyosan kielégítő
magyarázattal szolgálhat. Most pedig, Alfréd - fordultam kollégámhoz légy szíves tedd fel
kérdéseidet! Csak azt ne feledd, hogy házigazdánknak Dixon a neve, és nem Moreau.
Alfréd nekiugrott, mint a láncáról szabadult fenevad.
- Csupán azt óhajtom tudni: mit jelent, mi az oka és mi a módszere a természet eme
fertelmes meggyalázásának? Követelem, hogy közölje: miféle jogon tekinti magát

8
felhatalmazva arra, hogy normális teremtményeket a természetes formák természetellenes
gúnyképévé torzítson ?
Dixon doktor nyájasan bólintott.
- Ez aztán a mindenre kiterjedő vizsgálat, noha kissé ködösen megfogalmazva - mondta. -
Sérelmesnek tartom a „természet" szó pontatlan alkalmazását, és szeretnék rámutatni, hogy a
„természetellenes" szó értelmetlen vulgarizmus. Ha valamit megcsináltak, nyilvánvaló, hogy
valakinek a természetéből fakadt, hogy megcsinálta. Mint tudjuk, az ember csupán
természetének keretein belül cselekedhet.
- Szőrszálhasogatással nem megyünk... - kezdte Alfréd, de Dixon zavartalanul folytatta:
- Mindazonáltal, ha jól értettem, ön úgy véli, természetem ösztökélésére bizonyos anyagot
oly módon használtam fel, amelyet ön előítéletei révén nem helyesel. Így van?
- Megfogalmazni sokféleképpen lehet. Énszerintem itt egyszerűen viviszekció folyik:
élveboncolás! - jelentette ki Alfréd. Úgy élvezte a szót, mintha egy jót káromkodott volna. -
Lehet, hogy van engedélye. Itt azonban olyasmi megy végbe, ami ugyancsak meggyőző
magyarázatot igényel, ha nem akarja, hogy a rendőrséghez forduljunk.
Dixon doktor bólintott.
- Gondoltam, hogy ilyesmit forgat a fejében; de nem bántam volna, ha tévedek.
Hamarosan magam jelentem be a dolgot, és mindez köztudomásúvá válik. Addig azonban
még két, de lehet, hogy három hónapra van szükségem, addig nem hozhatom nyilvánosságra
eredményeimet. Megmagyarázom; akkor hamarosan megértik majd a helyzetet.
Elhallgatott, elgondolkodva szemügyre vette Alfrédét, aki egyáltalán nem nyújtotta olyan
ember képét, aki hamarosan megért bármit is.
- Hogy mindjárt a dolog lényegére térjek - folytatta Dixon -, nem szedtem szét, nem
raktam össze és semmiféle módon nem torzítottam el semmiféle élő szervet. Én magam
alkottam.
Egy pillanatig egyikünk sem fogta fel, mit is mondott valójában - habár Alfréd úgy vélte,
érti, miről van szó.
- Haha! A szófacsaráshoz ért! - kiáltott fel. - De hát akkor is csak kellett valami alap!
Bizonyára élő állattal kezdte, amit elvetemült módon megcsonkított, hogy létrehozza ezeket a
szörnyeket.
Dixon csak a fejét rázta.
- Nem, úgy van, ahogy mondtam. Én alkottam, és én vittem bele életet.
Elakadt a lélegzetünk. Végül kissé reszketeg hangon megszólaltam:
- Csakugyan azt állítja, hogy élőlényt tud alkotni?
- Pah! - legyintett Dixon. - Hát persze, ahogy maga is tudna. Ezt még Alfréd barátunk is
meg tudná tenni, megfelelő nőnemű partner közreműködésével. Én azt próbálom itt
megmagyarázni maguknak, hogy meg tudom eleveníteni az élettelen anyagot, mert
megtaláltam a módját, hogyan oltsak belé életerőt: egyfajta életerőt.
Ezután hosszú hallgatás következett, amelyet végül Alfréd tört meg.
- Nem hiszem - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Teljes képtelenség, hogy
ön itt, ebben az isten háta mögötti zugban megoldotta volna az élet rejtélyét. Egyszerűen
megpróbál rászedni bennünket, mert fél a következményektől.
Dixon nyugodtan mosolygott.
- Az imént azt mondtam, találtam egyfajta életerőt. Ezenkívül létezhet egy tucat másfajta
is. Tudom, hogy ezt nem könnyű elhinni, de végtére is miért volna lehetetlenség? Előbb-
utóbb feltétlenül rátalált volna valaki. Engem az lep meg, hogy ezt a fajtát eddig még nem
fedezték fel.
Alfrédét azonban nem lehetett ilyen egyszerűen leszerelni.
- Nem hiszem, nem és nem! - ismételte. - És nem fogja elhinni más sem, hacsak
bizonyítékokkal nem szolgál.
9
 - Természetesen - bólintott Dixon. - Ki hinné el puszta szóra? Bár attól tartok, ha
szemügyre veszi jelenlegi példányaimat, első látásra némileg primitívnek fognak tűnni. Az
ön Természet barátnője annyi felesleges cafrangot alkalmaz, amit könnyen meg lehet
takarítani.
Önt persze a karok kérdése zaklatja annyira. Nem voltam abban a szerencsés helyzetben,
hogy valakinek a halála után nyomban megkaphattam volna a karját, s ezzel eredeti karokat
használhattam volna fel. Habár nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy úgy nem lett
volna még bonyolultabb az egész eljárás. Ilyesmi nincs mindig kéznél, és egyszerűsített
szerveket építeni voltaképpen nem is nehéz. Egy kevés mérnöki ismeret kell hozzá,
valamelyes kémia és józan ész. Már jó ideje meglett volna a lehetőség ilyesminek az
elkészítésére, de nem volt érdemes, mert nem volt megfelelő életerő a mozgatására.
Nemsokára bizonyára annyira tökéletesedik az efféle holmi elkészítésének módja, hogy
könnyen lehet majd ilyennel pótolni az elvesztett végtagokat, de persze ahhoz még
meglehetősen bonyolult technológiát kell kifejleszteni.
Ami pedig azt a gyanúját illeti, Mr. Weston, hogy a példányaim szenvednek, hadd
közöljem önnel, hogy épp ellenkezőleg: határtalanul el vannak kényeztetve. Töméntelen
pénzembe és munkámba kerültek. És különben is hogy jelenthetne fel olyan állattal szembeni
kegyetlenségért, amilyen állat egyszerűen nem létezik?
- Megvan annak is a módja - mondta konokul Alfréd.
Szegény ürgét annyira lelohasztotta elméletének csődje, hogy Dixon kijelentéseinek
hordereje el sem jutott a tudatáig.
- Nos, akkor óhajtanak netán a tulajdon szemükkel is meggyőződni minderről? - kérdezte
Dixon. - Legyenek szívesek utánam jönni...

Bill éjszakai kalandjának története előkészített a laboratóriumban álló vasrácsos ketrecek

látványára, de sok egyéb készületlenül ért - többek között a szag.
Riadt hőkölésünk láttán Dixon doktor sürgősen magyarázkodni kezdett:
- Bocsánat, elfelejtettem figyelmeztetni magukat a tartósítószerekre.
- Megnyugtat a tudat, hogy csak annak van ilyen szaga - mondtam fuldoklás közben.
A szoba hossza megvolt vagy harminc méter, a magassága tíz. Bill bizony édeskeveset
láthatott a függöny hasadékán át, és én elbambultan bámultam a teremben sorakozó
felszerelést. A berendezés szakaszokra oszlott: az egyik sarokban kémia, a másikban
esztergapad és szerszámok, a szoba túlsó végében elektromos szerkentyűk és így tovább. A
számos benyíló egyikében egy műtőasztal állt, mögötte műszerszekrények: Alfréd szeme
elkerekedett, ahogy megpillantotta, és diadalmas kifejezés telepedett az arcára. Egy másik
benyíló inkább szobrászműteremre emlékeztetett, gipszöntvények, formázó-minták hevertek
asztalokon. Távolabb hatalmas sajtók, jókora elektromos kemencék; de a felszerelés java
része nem mondott nekem semmit.
- Se ciklotron, se elektronmikroszkóp; egyébként minden másból látok egy keveset -
jegyeztem meg.
- Téved. Ott az elektron... Hohó! Mit csinál a barátja?
Alfréd jóformán megszállta a műtőasztalt. Buzgón fürkészett körülötte, alatta; minden
bizonnyal azt remélte: végre megtalálja az áhított vérnyomokat. Odamentünk mi is.
- Szemlélje tán meg morbid fantáziájának első számú tápanyagát - mondta Dixon.
Kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy kart, és a műtőasztalra helyezte. - Nézze meg jól.
A tárgy viaszosan sárga volt. Alakra nézve nagyon hasonlított az emberi karhoz, de
amikor közelebbről szemügyre vettem a kezet, láttam, hogy a felülete tökéletesen sima, se
horpadás, se ránc sehol; és nem volt körme sem.
- Ebben a stádiumban még nem ad okot aggodalomra - jegyezte meg Dixon, és közben
engem figyelt.
10
 Nem is volt teljes kar: a könyök és a váll között vágták el.
- Ez mi? - mutatott Alfréd a karból kinyúló fémrúdra.
- Rozsdamentes acél - mondta Dixon. - Sokkal gyorsabb és lényegesen olcsóbb eljárás,
mint présmintával csontalakzatokat előállítani. Amikor átállok sorozatgyártásra, valószínűleg
plasztikcsontot fogok alkalmazni: jelentős súlymegtakarítást érhetek el vele.
Alfréd megint a szomorú kiábrándultság jeleit mutatta; az a kar nagyon is ellentmondott
az élveboncolásról alkotott fogalmainak.
- De miért éppen kar? Mire jó ez az egész? - tudakolta és körbemutatott.
- Hogy sorrendben feleljek a kérdéseire: azért kar, vagy inkább kéz, mert az a
leghasznosabb szerszám, amióta a világ világ, és egészen biztosan nem tudnék én sem
különbet kitalálni. „Ez az egész" pedig arra jó, hogy mihelyt rábukkantam egy alapvető titok
nyitjára, a fejembe vettem, hogy tételem bizonyítására megalkotom a tökéletes teremtményt -
már amennyire a véges emberi elme számára megközelíthető. A teknős-békaforma
„Micsoda" csak az első lépés. Annyi agyveleje volt csupán, hogy élhessen és reflexei
legyenek, de az alkotó gondolkodáshoz kevés. Arra nem is volt szüksége.
- Úgy érti tehát, hogy a maga „tökéletes teremtménye" képes alkotó gondolkodásra ? -
kérdeztem.
- A kis hölgy agya szakasztott olyan jó, mint a mienk, és valamivel nagyobb - mondta
Dixon. - Természetesen élettapasztalatra van szüksége, nevelésre. Mivel azonban az agya
tökéletesen fejlett, sokkal gyorsabban tanul, mint mondjuk egy gyerek.
- Láthatnánk a... ööö... a hölgyet? - kérdeztem.
Dixon bánatosan sóhajtott.
- Miért, hogy mindenki rögtön a végeredményre kíváncsi? No, nem bánom. De előbb még
engedjenek meg egy kis bemutatót. Tartok tőle, hogy a barátját nem sikerült tökéletesen
meggyőznöm.
Átment a szoba túlsó végébe, a sebészműszerekhez, és kinyitotta egy hűtőszekrényforma
bútordarab ajtaját. Kiemelt egy alaktalan, fehér masszát, és a műtőasztalra tette, azután a
szoba távolabbi sarkában elhelyezett elektromos szerkentyűk felé gurította. Az ernyedt,
sápadt tárgy alól egy kéz nyúlt ki.
- Jóságos ég! - kiáltottam fel. - A „dunna" meg a kéz! Ezt látta Bill Parsons!
- És nem is tévedett nagyot, bár ahogy elmeséli, úgy érzem, a derék ember kiszínezte egy
kicsikét a történetet. Ez a kis fickó itt az én első számú segédem. Megvan minden lényeges
alkotóeleme: tápcsatorna, érrendszer, idegrendszer, légzőszervek. Életképes. Csakhogy azt az
életet ő nemigen élvezné; valójában afféle próbamotor az újonnan elkészült adalékok
kipróbálására.
Villanyzsinórokkal bíbelődött, s közben hozzátette:
- Ha óhajtja, Mr. Weston, megvizsgálni ezt a példányt, bármiféle módon, természetesen
úgy, hogy kárt ne tegyen benne, s meggyőződni, hogy pillanatnyilag nem él, kérem,
parancsoljon.
Alfréd óvatosan közeledett a műtőasztalhoz. Vastag szemüvegén át gondosan vizsgálgatta
a masszát. Undor tükröződött az arcán, de azért hősiesen megbökte mutatóujjával.
- Az alap tehát elektromos? - kérdeztem Dixont.
Felemelt egy palackot - valami szürke kotyvalék volt benne. Egy keveset beletöltött egy
csőrös pohárba.
- Talán. De az is lehet, hogy kémiai. Csak nem gondolja, hogy elárulom valamennyi
titkomat?
Amikor végzett előkészületeivel, megint megszólalt:
- Nos, Mr. Weston, meg van elégedve? Nem szeretném, ha utólag az^al vádolna, hogy
elkápráztattam holmi bűvésztrükkel...
- Nem látszik élőnek - ismerte be óvatosan Alfréd.
11
 Figyeltük, amint Dixon elektródákat erősít a masszához. Azután gondosan kiválasztott
három pontot a massza felszínén, és mindegyikbe belefecskendezett egy injekciós
fecskendővel valami halványkék folyadékot. Ezután különféle szórópalackokból kétszer
bepermetezte a masszát. Végül gyors egymásutánban felkattintott vagy négy-öt kapcsolót.
- Most pedig - mondta mosolyogva - öt perc várakozás következik, amelynek során, ha
úgy tetszik, eldönthetik, mely cselekedetem volt törvénybe ütköző.
Három perc elteltével az ernyedt massza lüktetni kezdett. A mozgás fokozódott, míg
végül ritmikus, szelíd hullámzás futott végig a „dunnán". Ezután féloldalra borult vagy
gördült, és előtűnt az eddig alája rejtett kéz. Az ujjak megfeszültek; meg akarták markolni a
sima asztallapot.
Ha jól emlékszem, felkiáltottam. Mindaddig nem hittem, hogy valóban bekövetkezik.
Most már felderengett bennem ennek az egésznek a jelentősége. Megragadtam Dixon karját.
- Ember! - suttogtam rekedten. - Ha ezt megcsinálja egy holttesttel...
Dixon azonban a fejét rázta.
- Nem megy. Megpróbáltam. Azt hiszem, ezt itt joggal nevezhetjük életnek... De
valamiben mégis különbözik az igazi élettől. Egyelőre nem tudom, miben...
Különbözik vagy sem - azt tudtam, hogy forradalmi tett szemtanúja vagyok, és a
lehetőségek meghaladják a legmerészebb képzeletet is...
...és az a marha Alfréd egész idő alatt csak szaglászott körbe, mintha cirkuszban vagy
vurstliban lennénk, és mindenáron azt akarta megtudni, nem szedték-e rá holmi tükörtrükkel
vagy dróton rángatott bábuval.
Megérdemelte, amikor beletenyerelt egy kétszáz voltos szerkentyűbe.

- Most pedig - jelentette ki Alfréd, amikor végre hajlandó volt elhinni, hogy a legotrombább
rászedés esete talán mégsem forog fenn -, most pedig lássuk azt a bizonyos „tökéletes
teremtményt".
Szemmel láthatólag nem hatolt ködös tudatába, hogy milyen csodának volt az imént
szemtanúja. Meg volt róla győződve, hogy itt igenis kihágás történt, és elhatározta, hogy nem
tágít, amíg olyan bizonyítékra nem bukkan, aminek segítségével az ügyet berakhatja a
megfelelő skatulyába.
- Rendben van - bólintott Dixon. - Mellesleg Unának hívják. Semmiféle nevet nem
találtam megfelelőnek, de mivel kétségtelenül fajtájának első példánya, úgy érzem, az Una
név megközelítően találó.
A szoba túlsó végében álló utolsó és legnagyobb ketrechez vezetett. Nem lépett
közvetlenül a rács elé, amikor előszólította a ketrec lakóját.
Nem is tudom, voltaképpen mire számítottam - azt sem, hogy Alfréd mit remélt. De
mindegy, mert úgysem jutottunk szóhoz, amikor megpillantottuk a felénk csörtető Unát.
Dixon „tökéletes teremtménye" felülmúlta legvadabb lidérces álmaimat.
Képzeljenek el, kérem, ha tudnak, egy fényes anyagból készült, fekete, kúp alakú páncélt.
Legömbölyített teteje jó két méterre volt a talajtól; alapjának átmérője lehetett vágy
száznegyven centiméter, és az egészet három kurta, hengeres láb tartotta. Négy karja, az
emberi kar megannyi torzképe, a dereka táján levő ízületekből indult. A csúcsánál mintegy
tizenöt centiméterrel lejjebb elhelyezkedő szempár mereven bámult ránk szaruhéja alól. Egy
pillanatig úgy éreztem, kitör belőlem a hisztéria.
Dixon büszke atyai pillantást vetett teremtményére.
- Látogatóid érkeztek, Una - közölte vele.
A szempár felém fordult, azután vissza Alfredre. Egyik szem kacsintott; eközben a
szemhéj fémesen kattant. Mély, visszhangzó dübörgés tört elő - hogy honnan, azt nem tudtam
megállapítani.
- Végre! Már mióta kérlek - mondta a hang.
12
 - Jóságos ég! - sóhajtott Alfréd. - Ez a rémületes izé... beszél?!
A merev tekintet megpihent rajta.
- Ez jó lesz - dübörgött a hang. - Tetszik nekem az üvegszeme.
- Maradj csöndben, Una! - Dixon doktor jobbnak látta, ha beavatkozik. - Tudod, hogy
nem erről van szó. Meg kell kérnem önöket - fordult hozzánk, de a szemét Alfredre szegezte
-, óvatosan bánjanak a megjegyzéseikkel. Unának természetesen hiányzik a kellő
élettapasztalata, de tudatában van kiválóságának, nem beszélve fizikai felsőbbrendűségéről.
Kissé hirtelen a természete, és nem ajánlatos megsérteni. Megértem, hogy első látásra
különös jelenségnek találják, de mindjárt mindent megmagyarázok.
Felismertem egykori, középiskolai hangját.
- Miután felfedeztem életadó módszeremet - magyarázta -, először megközelítőleg
emberszabású alakot akartam alkotni, a meggyőző hatás érdekében. Amikor jobban
átgondoltam a dolgot, elálltam a puszta utánzástól. Elhatároztam, hogy a működés és az
ésszerűség elve alapján haladok lépésről lépésre, és így kijavíthatok nem egy tulajdonságot,
amely, úgy éreztem, az emberben és más élőlényekben silány vagy gyenge minőségű.
Szükségesnek bizonyult később néhány módosítás technikai és szerkezeti okokból is.
Összegezve: itt áll önök előtt elhatározásom eredménye: Una! - Dixon elhallgatott, és
gyengéd szeretettel tekintett az idomtalan szörnyetegre.
- Ehm... khm... - szólaltam meg. - Jól hallottam: ésszerűséget említett?
Alfréd jó darabig hallgatott; tartózkodott a megjegyzésektől. Csak bámulta a
teremtményt, s az sem vette le róla a szemét. Az ember szinte látta az Alfréd bensejében
végbemenő harcot: az, amit ő nem egészen találóan jobbik természetének nevez, hogyan
igyekszik felülkerekedni az előítéletein. Végre megszólalt, és előző, részvétlen
megállapításához képest valósággal költői magaslatokra emelkedett.
- Nem tartom helyesnek - jelentette ki Alfréd -, hogy ekkora állatot ilyen szűk ketrecben
tartsanak!
Una kacsintott; a szaruhéj megint kattant egyet.
- Tetszik nekem. Jót akar. Ö jó lesz - mennydörögte a rémületes hang.
Alfréd láthatólag lehervadt. A néma barátaink védelmében eltöltött hosszú és áldozatos
esztendők után kissé elképesztette, hogy olyan teremtménnyel áll szemközt, amely nemcsak
hogy beszél, de egyben pártfogói hangon nyilatkozik róla - róla, Alfréd Westonról, az
ÁBRÁND körletfelügyelőjéről! Már kevesebb biztonsággal viszonozta Una pillantását.
Dixon ügyet sem vetett a félbeszakításra.
- Valószínűleg elsőül az ötlik a szemükbe - folytatta -, hogy Unának a szó hagyományos
értelmében nincs feje. Ez volt egyik legelső módosításom; a közönséges fej túlságosan
exponált helyzetben van, nagyon is sebezhető. A szemnek természetesen magasan van a
helye, de félig független fejre semmi szükség.
A fej kiküszöbölése azonban a látás problémáját vetette fel. Ezért három szemet adtam
Unának: kettőt most is látnak, a harmadik hátul van, noha a szó szokásos értelmében Unának
nincs háta. Ezáltal könnyen tud bármely irányba nézni, és nincs szüksége a nehézkes, félig
forgatható fej közbeiktatására.
Una alakja szinte százszázalékos biztosítékot nyújt arra nézve, hogy bárminő zuhanó
vagy kilőtt tárgy lepattan a különleges keménységű plasztikpáncélról; mindamellett
szükségesnek tartottam, hogy az agyat a lehető legnagyobb mértékben elszigeteljem a
rázkódástól, ezért ott helyeztem el, ahol önök a gyomrot keresnék. Ezáltal magasabbra
helyezhettem a gyomrot, és biztosíthattam a bélrendszer kedvezőbb beosztását.
- Hogyan eszik? - kérdeztem.
- A szája a túlsó oldalon van - mondta kurtán Dixon. - Nos, be kell ismernem, hogy első
pillantásra a négy kar bizonyos felületességre enged következtetni. Mindazonáltal, mint már

13
említettem, a kéz a tökéletes szerszám, ha és amennyiben megfelelő méretű. Láthatják, hogy
Una felső két keze kisebb, finomabb, az alsó kettő pedig erőteljes, izmos.
Feltételezem, hogy érdekli önöket a légzés is. Itt az áramlás elvét alkalmaztam. Itt lehel
be, amott lehel ki. Ne tagadják, uraim, lényegesen javított kiadása ez a mi meglehetősen
ízléstelen módszerünknek.
Ami mármost Una általános formatervezését illeti, meg kell vallanom, sajnálatos módon
lényegesen súlyosabbnak bizonyult a vártnál - súlya valamivel meghaladja az egy tonnát -, és
ennek a súlynak viselésére bizonyos módosításokat kellett eszközölnöm eredeti tervemen.
Újraterveztem a lábakat - nagyjából azonosak az elefántéval, hogy így biztosítsam az
arányosabb súlyelosztást, de sajnos mégsem értem el a kívánt hatást. A további modelleken
még jobban ki kell dolgoznom a súlycsökkentés lehetséges módszereit.
A háromláb-elvet azért alkalmaztam, mert nyilvánvaló, hogy minden kétlábú lény nagy
mennyiségű izomenergiát fecsérel egyensúlyának puszta fenntartására, s a három láb
nemcsak igen hatékony, de könnyebben alkalmazható egyenetlen talajon, mint a négylábú
támaszték. Most pedig elérkeztünk a szaporodási tényezőhöz. A...
- Elnézést, hogy félbeszakítom - mondtam én de ugye, egy ilyen plasztikpáncél meg a
rozsdamentes acélcsontok... hát szóval nem egészen értem...
- Hormonegyensúly kérdése az egész: a személyiség szabályozása. Valamit itt is tennem
kellett, bár bevallom, nem vagyok róla meggyőződve, hogy a legjobbat tettem-e. Gyanítom,
hogy ha mégis inkább a szűznemzés oldaláról közelítettem volna meg a kérdést... No de most
már mindegy. És én megígértem Unának, hogy párt kap. Meg kell mondanom, szédületes
távlatokat nyit meg a képzelet előtt, ha...
- Ő jő lesz - szakította félbe a mennydörgő hang, míg a teremtmény szeme mereven
Alfredre szegeződött.
- Természetesen - folytatta hadarva Dixon - Una még sosem látta magát, és nem tudja,
milyen a külseje. Valószínűleg meg van róla győződve, hogy...
- Én tudom, mi kell nekem - harsogta ellentmondást nem tűrően a mély hang. - Nekem ez
a...
- Igen, igen - szakította félbe Dixon, ő is hangosan. - Majd később mindent
megmagyarázok, kicsikém.
- De énnekem... - erősködött a hang.
- Hallgatsz el végre?! - ordított rá Dixon.
A teremtmény mérgesen felmordult, de aztán elhallgatott. Alfréd kihúzta magát: látszott,
hogy komoly eszmecserét folytatott elveivel, és nem hallgathat tovább.
- Semmiképpen sem helyeselhetem mindezeket - jelentette ki. - Elismerem, ez a
teremtmény talán csakugyan az ön alkotása, mindamellett amint megalkották, véleményem
szerint ugyanolyan védelemre jogosult, mint bármely más néma... ehm... khm... bármely más
teremtmény.
Nem szólok most arról, hogyan alkalmazta ön a felfedezését, legyen elég csupán arra
felhívnom figyelmét: véleményem szerint ön úgy viselkedett, mint a rakoncátlan gyermek,
aki plasztilint kap a kezébe, és hogy ön istentelen, és ezt a szót nem véletlenül használom,
istentelen kavarodást idézett elő, szörnyeteget alkotott, megcsúfolta a természetet. Erről
azonban most felesleges több szót ejtenünk.
Azt azonban már nem hallgathatom el, hogy eme teremtményeket nem tekinthetjük eddig
ismeretlen állatfajtának. Szándékom bejelenteni, hogy szakszerű véleményem szerint a
teremtmény méretéhez képest túlságosan kicsiny ketrecbe van zárva, és nyilvánvalóan nincs
alkalma megfelelő testmozgásra. Nem vagyok hivatott megítélni, vajon a táplálkozása
megfelelő-e, de annyit a laikus szem is láthat, hogy az igényei nincsenek kielégítve. Már két
ízben megpróbált ennek hangot adni, ön azonban megfélemlítéssel elhallgattatta.

14
 - Alfred - vetettem közbe nem gondolod, hogy talán... - Ám szavamat elnyelte a
teremtmény felbődülő basszus hangja.
- Hát nem csodálatos? Hogy villog az üvegszeme! Ő kell nekem! - És mély, reszkető
sóhaj szakadt ki belőle, hogy a padló is beleremegett. Meg kell hagyni, ugyancsak gyászos
hang volt, és a szemellenzős Alfréd ebben is csak tételének újabb, hatásos bizonyítékát látta.
- Hát ha ez nem egy boldogtalan teremtmény jajszava - mondta, és közelebb lépett a
ketrechez -, akkor még soha...
- Vigyázz! - kiáltott Dixon, és előreugrott.
A teremtmény egyik keze villámgyorsan kinyúlt a rácson. Dixon ugyanabban a
pillanatban vállon ragadta Alfrédét, és visszarántotta.
- Phű! - mondta Dixon.
Alfrédén első ízben mutatkozott a riadalom némi jele.
- De hát mi a... ? - kezdte.
A ketrecből feldübörgő mély, fenyegető hang elnyelte a többit.
- Adjátok ide! Ö kell nekem! - mennydörgött haragosan Una.
Mind a négy kéz megmarkolta a rácsot. Kettő vadul rázta a ketrec ajtaját. A két látható
szem rendíthetetlenül Alfredre szegeződött. Most már ő is kezdte némileg módosítani
véleményét. Szeme elkerekedett a pápaszem mögött.
- Ööö... izé... csak nem azt akarja... ? - kezdte hitetlenül.
- Ide vele! - ugatott Una, és úgy toporzékolt, hogy az egész ház beleremegett.
Dixon némi aggodalommal figyelte teremtményét.
- Nem tudom... nem tudom... - hümmögte. - Lehetséges, hogy egy kissé túladagoltam a
hormonokat? - tűnődött.
Alfréd most már nagyjából értette, mire megy ki a játék. Hátrált. Ami nem volt éppen
kedvező hatással Unára.
- Ide vele! - bömbölte, mint valami gyászos hangszóró. - Ő kell nekem! Ide vele!
Mondhatom, félelmetes volt.
- Nem kellene nekünk most inkább... ? - vetettem fel.
- Nos, az adott körülmények figyelembevételével... - helyeselt Dixon.
- De mennyire! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Alfréd.
Una hangereje nem engedett finomabb érzelmi árnyalatokat érvényesülni: az ablakokat
megremegtető hang, amely mögöttünk tört fel, mihelyt odébb léptünk, kifejezhetett dühöt,
aggodalmat vagy mind a kettőt. Kissé gyorsabbra vettük lépteinket.
- Alfréd! - bömbölt mögöttünk egy vigasztalan ködkürt. - Alfréd kell nekem!
Alfréd hátrapillantott, és egy kicsit még jobban kilépett.
Hatalmas dördülés; a rácsok megremegtek, az épület nemkülönben.
Hátranéztem: Una szemmel láthatólag azon fáradozott, hogy a ketrec mélyébe hátráljon, s
onnan induljon újabb támadásra. Futva értük el az ajtót; Alfréd jutott ki elsőnek.
Mennykőcsapás hangzott a szoba túlsó végéből. Ahogy Dixon becsukta mögöttünk az
ajtót, még épp láttam, amint Una úgy hurcolja magával a rácsokat meg a berendezést, mint
egy elszabadult autóbusz.
- Azt hiszem, segítségre lenne szükségünk - vélte Dixon.
Alfréd homlokán verejték gyöngyözött.
- Nem... nem gondolja, hogy jobb lenne, ha mi... ? - kezdte.
- Nem - mondta Dixon. - Meglátja magukat az ablakból.
- Hm - mondta erre szerencsétlenül Alfréd.
Dixon bevezetett minket a hatalmas nappali szobába, és a telefonhoz indult. Sürgősen
riasztotta a tűzoltókat meg a rendőrséget.
- Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk, míg ide nem érnek - mondta, miután letette a
kagylót. - A laboratóriumszárny valószínűleg kibírja, ha Unát nem ingerli tovább semmi.
15
 - Még hogy ingerli! No hiszen! - Alfred ellenkezni próbált, de Dixon rendületlenül
folytatta:
- Szerencsére a ketrecéből nem látta az ajtót; úgyhogy nagy a valószínűsége, hogy nem is
tudja, mi az ajtó célja és természete. Leginkább az aggaszt, hogy milyen kárt tesz a
berendezésben. Hallgassák csak!
Néhány percig hallgattuk a törést-zúzást-rombolást. Közben fel-felhangzott egy két
szótagú, gyászos dörej, ami minden bizonnyal ezt jelentette:
- Al-fred!
Dixon arca mind jobban elkomorult.
- Valamennyi feljegyzésem odabent van! Hosszú évek munkája! - sóhajtott fel
keservesen. - Figyelmeztetem magukat, hogy a tisztelt Szövetségük jókora kártérítést fog
nekem ezért fizetni; persze a feljegyzéseimet nem adhatják vissza. Una mindig tökéletesen
szelíd és kezelhető volt, amíg a kedves barátja fel nem ingerelte. Soha egy pillanatig semmi
bajom nem volt vele!
Alfréd megint protestálni akart, de szavát elfojtotta egy minden eddiginél vészjóslóbb
dörej: valami nagyon súlyos tárgy felborult, s a nyomában, akár a vízesés, zuhogott az
üvegcserép.
- Alfréd! Nekem Alfréd kell! - követelte a sztentori hang.
Alfréd félig felemelkedett ültében, aztán izgatottan visszaült, de csak a széke szélére.
Szeme idegesen ide-oda villant. Látszott, hogy legszívesebben a körmét rágná.
- Megvan! - kiáltott fel Dixon. Mi persze összerezzentünk. - Hát igen! Hiszen én a
hormonszükségletet a teljes súly arányában állapítottam meg, a páncéllal együtt! Hát persze!
Micsoda nevetséges baklövés! Ccc-cc! Mégiscsak jobb lett volna, ha maradunk a
szűznemzésnél... Jóságos ég!
A rémült felkiáltásra hatalmas égszakadás, földindulás késztette. Mindannyian
felugrottunk és kirohantunk.
Una bizony megtalálta a kivezető utat a laboratóriumból. Már jött is, akár a talajgyalu.
Hozta magával az ajtót keretestül meg egy jó darab falat. Egy kissé botorkált a törmelékben.
Dixon nem habozott.
- Fel az emeletre! Gyorsan! Oda nem tud feljönni!
Abban a pillanatban Una meglátott bennünket, és felmorajlott. Mint a kilőtt nyíl, úgy
repültünk át az előcsarnokon s fel a lépcsőn. Jókora kezdeti előnyünk volt, és
mozgékonyabbak is voltunk: Una, azzal a tömérdek súlyával, nem tudott olyan könnyedén
irányt változtatni. Dixon iramodott föl elsőnek, én a sarkában, Alfréd meg mögöttem - azt
hittem legalábbis. Hanem mint nyomban kiderült, ebben tévedtem. Nem tudom, Alfrednek
rémületében földbe gyökerezett-e a lába, vagy elügyetlenkedte a dolgot - mindenesetre
amikor a lépcső tetejéről visszanéztem, ő alig néhány fokot tett csak meg, Una pedig ott
dübörgött mögötte, mint az atommeghajtású végítélet.
Alfréd azért csak jött. De jött Una is. Lehet, nem ismerte a lépcsőt, nem is volt
lépcsőmászásra konstruálva. De azért elbánt vele. Öt-hat fokot feljött már, amikor
összeomlott alatta az egész. Alfréd addigra feleúton fent volt már, s amikor érezte, hogy
kicsúszik alóla a talaj, hatalmasat ordított, és hanyatt esett. Estében vadul kaszálta a levegőt.
Una azonban résen volt. Úgy elkapta a négy karjával, hogy öröm volt nézni.
- Micsoda koordinált mozgás! - kiáltott fel mögöttem elragadtatva Dixon.
- Seeeegítség! - mekegte Alfréd. - Se-gít-sééég!
- Aah! - morajlott Una mélységes elégedettséggel.
Hátrált néhány lépést; alatta recsegett-ropogott a törmelék.
- Maradjon nyugton! - ajánlotta Alfrednek Dixon. - Ne csináljon semmit, mert még
megijeszti szegénykét!
Alfréd három kar ölelésében, miközben a negyedik gyengéden becézgette, nem válaszolt.
16
 Kis csönd állt be; felmértük a helyzetet.
- Annyi biztos - szólaltam meg hogy tennünk kell valamit. Nem lehetne valamivel
elterelni a figyelmét?
- Nehéz volna megmondani, mi terelhetné el a diadalmas nőstény figyelmét a siker
pillanatában - vélte Dixon.
Una pedig... talán úgy közelíthetem meg legjobban, hogy milyen hangot hallatott, ha azt
mondom: képzeljenek el egy elefántot, amint szerelmetesen gügyög.
- Segítség! - tört fel Alfrédből megint a mekegés. - Mindjárt meg... Auuu!
- Nyugalom, nyugalom! - intette Dixon. - Nem hinném, hogy valóságos veszedelem
forogna fenn. Végtére Una emlős, legalábbis nagy vonalakban. Ha mármost mondjuk más
fajta volna, teszem azt nőstény pók...
- Nem hinném, hogy ajánlatos volna Una tudtára adni, mit tenne a helyében egy nős-tény^
pók - mondtam. - Van valami kedvenc étele vagy más, amivel el lehetne csalogatni?
Una fel-alá hintáztatta három karjával Alfrédét, negyedik keze mutatóujjával kíváncsian
böködte, ahol érte. Alfréd kapálózott.
- Az ördögbe is! Mért nem csinálnak már valamit?! - tudakolta dühösen.
- Ejnye, Alfréd! - dorgálta szelíd robajjal Una.
- Nos - tűnődött Dixon -, talán ha szereznénk valahonnan fagylaltot...
Fékcsikorgás hallatszott; kocsi állt meg a ház előtt. Dixon az ablakhoz futott, és
hallottam, amint megpróbálja vázlatosan ismertetni a helyzetet az újonnan érkezettekkel.
Aztán visszajött, és az ablakban csakhamar felbukkant egypár tűzoltó. Amikor lenéztek az
előcsarnokba, kimeredt a szemük.
- Körül kell vennünk - mondta Dixon de vigyázzunk, hogy ne riasszuk meg.
- Körülvenni... ezt ?! - A tűzoltótiszt kétkedő arcot vágott. - Egyáltalán mi a csuda ez ?
- Az most lényegtelen - mondta türelmetlenül Dixon. - Legjobb lesz, ha minden oldalról
köteleket dobnak rá...
- Segítség! - üvöltött fel hirtelen Alfréd. Vadul csépelte a levegőt. Una még jobban a
páncéljához ölelte, és gyengéd zörejeket hallatott. A hátborzongató hang még a tűzoltók
idegeit is próbára tette.
- Az isten szerelmére... - kezdte egyikük.
- Gyorsan! - kiáltott Dixon. - Innen fentről is rádobhatunk egy kötelet.
A tűzoltótiszt parancsszavakat kiáltott a lent várakozóknak; úgy látszott, nemigen tudja
megértetni magát. De azért csakhamar előkerült két tűzoltó egy tekercs kötéllel. Szerencsére
az egyik emberről kiderült, hogy ért a lasszóvetéshez. Elegáns mozdulattal hurkot vetett
Unára, meghúzta a kötelet - épp a páncél körül szorult a hurok, Una hónaljában, úgyhogy
nem csúszott fel. A kötél másik végét a tűzoltó a lépcsőkorlát oszlopához hurkolta.
Una figyelmét annyira lekötötte Alfréd, hogy észre sem vette, mi folyik körülötte. Ha a
víziló dorombolni tudna, méghozzá kacér felhanggal, az körülbelül hasonlítana az Una által
kibocsátott zörejekhez.
Óvatosan nyílt az ajtó, s válogatott tűzoltó- és rendőrábrázatok kukucskáltak be a
nyíláson. A szemek a következő pillanatban kigúvadtak, az állak nagy csattanással leestek. A
második eresztés a nappali szoba ajtajából kukucskált be hasonlóképpen. Egy tűzoltó
idegesen előrelépett, és kivetette lasszóját. Sajnos rövidre sikerült a dobás, egy lámpát talált,
az nagy robajjal lezuhant, Una pedig egyszerre csak ráébredt, hogy valami nincs rendben.
- Neeem! - bődült fel. - Nem adom I Ő az enyém!
A megrémült lasszóbajnok hanyatt-homlok menekült vissza a bajtársaihoz, és magára
rántotta az ajtót. Una szemrebbenés nélkül megindult ugyanabba az irányba. A mi kötelünk
megfeszült. Félreugrottunk. Una úgy pattintotta el a lépcsőkorlát oszlopát, akár a fogpiszká-
lót, és vitte magával kötelestül. Alfréd reménytelenül felkiáltott a változatlan hévvel ölelő
karok között, de szerencséjére Una oldalvást tartotta, úgyhogy megmenekült a faltörő kos
17
szerepétől. Una úgy törtetett át az ajtón, akár egy tank. Eget verő robaj, záporozott a
faforgács, a vakolat, aztán porfelleg szállt fel, azon át felháborodott kiáltozás, és
mindenekfölött egy dörgő hang:
- Ő az enyém I Nem adom! Az enyém 11!
Mire az ablakhoz értünk, Una útjából elhárult minden akadály. Láttuk, amint óránként
mintegy tízmérföldes sebességgel lenyargal a kocsifelhajtón, és láthatólag nem kerül
különösebb megerőltetésébe annak a potom nyolc-tíz tűzoltónak, rendőrnek a vontatása, akik
kitartóan lógtak a köteleken.
A portásiak komor őrének volt annyi lélekjelenléte, hogy becsukta a kaput, ő maga fejest
ugrott a bokrok közé, mert Una már ott dübörgött alig néhány méternyire a kaputól. De mit
jelentett Unának egy kétszárnyú vaskapu? Igaz, kissé megtántorodott, amikor beleütközött,
de kettejük közül mégiscsak a kapu engedett. Alfréd hadonászott, rugdalózott; a távolból is
felénk szállt keserves jajszava. A tűzoltó- és rendőrgyűjtemény beleszánkázott a ledűlt kapu
romjaiba, és ott aztán fennakadtak. Amikor Una eltűnt a sarkon a szemünk elől, már csak két
kis fekete figura kapaszkodott hősiesen a kötelébe.
A kocsik motorja felberregett. Dixon meg én lerohantunk a hátsó lépcsőn, és még épp fel
tudtunk kapaszkodni a kikanyarodó tűzoltókocsira.
Eltartott egy darabig, amíg a kapu romjait eltakarítottuk az útból, aztán teljes sebességgel
nekieredtünk az ösvénynek.
Vagy negyed mérföld után a nyomok meredek és még az előbbinél is keskenyebb
ösvényre tértek; le kellett szállnunk a tűzoltókocsiról, és gyalog folytatnunk a hajszát.
Odalent öreg híd szelte át a folyót - málhás lovakat szoktak áthajtani rajta. Több évszázad
málhás lovait hűségesen kiszolgálta, de Una, teljes vágtasebességben, a legmerészebb
hídkonstruktőr álmait is meghaladta. Mire odaértünk, a híd középső szakasza nyomtalanul
eltűnt, és egy tűzoltó meg egy csuromvizes rendőr épp partra húzta Alfréd ernyedten csüngő
alakját.
- És ő? - tudakolta aggodalmasan Dixon.
A tűzoltó ránézett, aztán némán a folyó közepére mutatott.
- Darut! Azonnal küldjenek daruért! - kiáltotta Dixon. De senki sem figyelt rá; épp
Alfrédből öntötték ki a fölös vízmennyiséget.

Attól kell tartanom, hogy ez az élmény mindörökre véget vetett a bajtár-

siasságnak, amely Alfréd és minden néma teremtmény között egykor
uralkodott. Az elkövetkezendő időszakot perek, feljelentések, kártalanítási
kérelmek, igények és ellenigények százai jellemzik. Jómagam csupán
tanúként fogok megjelenni, Alfréd azonban természetesen többféle
minőségben - a vádpontok közt szerepel súlyos testi sértés, emberrablás,
nemi erőszak kísérlete és a többi és a többi -, és mire a pereskedés végére
érünk, azt mondja, az a szándéka, hogy hivatást változtat. Újabban ugyanis
meglehetősen nehezére esik tehénnek vagy akármilyen nőstény állatnak
elfogulatlanul a szemébe néznie, és ez, úgy érzi, alkalmatlanná teszi arra,
hogy további eredményes működést fejtsen ki az ÁBRÁND kötelékében.

BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

,
18
19
20
SZ JOHN
MFÉNYVESZTÉS
WYNDHAM

„Soha többé - mondta magában Henry Baider, mihelyt csodával határos módon sikerült
laposra préselődve benyomakodnia az önműködően csukódó ajtón. - Soha többé nem hagyom
magam ilyenkor elkapni."
Gyakran elmondta ugyanezt, és bármily szentül hitte is, amit mondott, egy szép napon
megint csak belekerült ugyanabba a kutyaszorítóba. Pedig igyekezett, hogyne igyekezett
volna - de hát időnként csak előfordult, hogy épp a csúcsforgalom idején akadt dolga a
belvárosban. Ma már úgyis hosszúra nyúlt a tárgyalása, és ha nem akarja még nagyobb
késéssel bosszantani a feleségét, kénytelen belesodródni a Bank-megálló bejárata felé zúduló
tömegbe. Előbb nézte, nézte egy darabig nagy keservesen az áramló sokaságot meg a
mozdulatlan sort a buszmegállónál, aztán mély lélegzetet vett. „Ha ezek napjában kétszer is
túlélik... - gondolta. - Végtére is ki vagyok én..." S azzal eltökélten belevetette magát az
emberáradatba.
Érdekes módon egyetlen arcon sem tükröződött elemi erejű felháborodás. Csak vártak,
tompán, közönyösen, a vágóhídra terelt állatokat is megszégyenítő türelemmel. És senki nem
szólt egy rossz szót sem.
A Szent Pál-székesegyháznál nem szállt ki senki, a belső nyomás fokozódása azonban
arra utalt, hogy a fizika törvényeivel merőben ellenkező módon valaki - vagy több valaki -
beszállt a kocsiba. Az ajtó megkísérelte a becsukódást, aztán visszahúzódott - nyilván
valakinek valamije nem a megfelelő szögben helyezkedett el. Újabb próbálkozás, ezúttal
sikerrel. A szerelvény ismét nekilódult. Henry jobbján a zöld esőköpenyes lány megkérdezte
a hozzápréselődő kék esőköpenyes lányt:
- Mit gondolsz, észreveszi az ember, amikor elreped a bordája? - A kérdés inkább
filozofikus természetű volt, mintsem panaszos.
Chancery Lane-nél megint csak nem szállt ki senki. Jó adag biztatás, taszigálódás,
lökdösődés elérte a lehetetlent: még több ember került a kocsiba. A szerelvény nagy sokára
gyorsított. Zakatolt néhány másodpercig. Akkor nagyot döccent, és a villany kialudt.
Henry magában átkozta balszerencséjét, amikor a szerelvény megállt. De azután,
jóformán ugyanabban a pillanatban, el is indult újra. Henry hirtelen azon vette észre magát,
hogy nem támogatja a köréje préselődő tömeg. Sietve kinyúlt, hogy megkapaszkodjék. Keze
rugalmas ellenállásba ütközött. Abban a pillanatban kigyulladt megint a fény, s ő észrevette,
hogy a rugalmas ellenállás forrása a zöld esőköpenyes lány.
- Mondja, mégis mit gondol... ? - kérdezte a lány. Aztán tátva maradt a szája, a hangja
elakadt, szeme pedig elkerekedett.
Henry épp mentegetőzni akart, de az ő hangja is elakadt, a szeme pedig kiguvadt.
Végignézett az imént még pukkadásig zsúfolt kocsin. Pillanatnyilag rajta és a lányon
kívül mindössze három utas volt benne. Egy középkorú úr, aki olyan arckifejezéssel nyitotta
szét az újságját, mint akit jogos kedvtelésétől fosztottak meg ez idáig; vele szemközt egy

21
hölgy, ugyancsak középkorú, aki szemmel láthatólag gondolataiba merült; a kocsi túlsó
végében pedig, az utolsó ülésen, egy fiatal férfi szunyókált békésen.
- Nahát! - mondta a lány. - Ez a Milly! Azt se teszi ám az ablakba, amit kap tőlem holnap!
Nem megmondtam neki, hogy én is Holbornnál akarok átszállni? Kilép, és nem szól egy árva
szót se! - Elhallgatott. - Holborn volt az, ugye? - kérdezte aztán.
Henry még akkor is csak bámult nagy kábán. A lány megfogta a karját, és megrázta.
- Holborn volt, igaz? - ismételte kissé bizonytalanul.
Henry a lány felé fordult, de még akkor sem nyerte vissza a lélekjelenlétét.
- Hogy mi volt?... - kérdezte tétován.
- A legutóbbi megálló. Ahol mindenki kiszállt. Tuti, hogy Holborn volt, más nem lehetett,
nem igaz?
- Khm... izé... sajnos nem ismerem ezt a vonalat - mondta Henry.
- De én igen. Akár a tenyeremet. Nem lehetett más, csak Holborn - mondta a lány, mintha
elsősorban magamagát akarná meggyőzni.
Henry végignézett a ringó kocsin, az üresen himbálózó fogódzkodókon.
- Khm... ehm... nem láttam állomást - mondta.
A vörös sapkás fej egészen feléje fordult. A lány kék szeme zavart tükrözött, de ijedség
nem volt benne.
- Már hogyne lett volna állomás! Máskülönben hol szálltak volna ki?
- Hogyne - mondta Henry. - Hogyne, természetesen.
Hallgattak. A szerelvény továbbszáguldott; könnyebb terhével most már jobban
himbálózott, gyakrabban döccent, mint ez idáig.
- Legközelebb a Tottenham Court Roadnál áll meg - mondta a lány, de hangjából
hiányzott a mély meggyőződés.
A szerelvény zakatolt. A lány egyre komorabban bámulta az ablak mögötti feketeséget.
- Vicces - jegyezte meg végül. - Vicces... már úgy értem, fura.
- Mondja - szólalt meg Henry -, mi lenne, ha odamennénk azokhoz, és megkérdeznénk,
mit gondolnak? Talán ők tudnak valamit.
A lány követte a pillantását. Nagy reménységet épp nem árult el a tekintete, de azért
beleegyezett.
- Na jó - mondta és nekiindult.
Henry megállt a középkorú hölgy előtt. Az jól szabott kabátot viselt, szőrmegallérral.
Gondosan fésült fekete haján széles karimájú kalap, a kalapot rövid fátyol díszítette; a hölgy
lábán magas sarkú, elegáns fekete lakkcipő és pókhálóvékony harisnya; kesztyűs keze fekete
bőrtáskán nyugodott az ölében, ő maga tökéletesen elmerült gondolataiban.
- Bocsánat, asszonyom - szólalt meg Henry -, meg tudná mondani, mi volt a legutóbbi
állomás, ahol a többi utas kiszállt?
A hölgy szemhéja lassan felemelkedett. A szempár a fátylon át felmérte Henryt. Az
elkövetkező egy-két másodperc során a hölgy láthatólag végigfuttatta elméjét mindazon
vélhető okokon, amelyek következtében Henry megszólította, s ezek közül kiszűrte a
legkedvezőbbet. Henry eközben úgy döntött, hogy a hölgy életkorát talán mégis inkább a
„már nem egészen fiatal" jelző közelíti meg, mint a „középkorú".
- Nem - válaszolt végül a hölgy kis mosollyal, amely azonban nem tartozott a válasz
lényegéhez. - Sajnos nem figyeltem.
- Nem gondolja, hogy valami... khm... valami furcsa van a dologban? - kérdezte Henry.
A hölgy gondosan kirajzolt szemöldöke enyhén megemelkedett. A szempár megint
Henryn nyugodott.
- Furcsa? - kérdezte.
- Hogy csak így hirtelen eltűnt mindenki - magyarázta Henry.

22
23
 - Ó, ezt szokatlannak tartja? - kérdezte a hölgy. - Én csak örültem; úgyis roppant sokan
voltak.
- igen - bólintott Henry csak az a bökkenő, hogy hogyan történhetett?
A szemöldök egy kissé feljebb húzódott.
- Igazán nem értem, hogy miért éppen tőlem...
Torokköszörülés hallatszott Henry háta mögül, majd újság zörgött. Egy hang megszólalt:
- Fiatalember. Fel nem foghatom, miért zaklatja a hölgyet ilyesmivel. Ha panasza van,
megvannak a megfelelő fórumok.
Henry megfordult. A hang gazdája őszülő férfiú volt; kicsattanóan piros képén gondosan
nyírt bajusz. Ötvenöt éves lehetett, öltözéke a szabályos belvárosi hivatalnokemberé: a fekete
keménykalaptól egészen az irattáskáig. E pillanatban kérdő pillantást vetett a hölgy felé, s
hálás kis mosoly volt a jutalma. A férfiú szeme ezután Henry pillantásával találkozott.
Modora egy cseppet megváltozott; úgy látszik, a háta alapján nem egészen ilyennek képzelte
Henryt.
- Sajnálom - mondta Henry -, de ez a fiatal hölgy túlment azon az állomáson, ahol ki akart
szállni, és különben is van valami furcsa a dologban.
- Chancery Lane-t a tulajdon két szememmel láttam - közölte a bajszos férfiú - a többiek
minden bizonnyal Holbornnál szálltak ki. Nem értem, mi itt a furcsa.
- Hogy az egész olyan gyorsan bonyolódott le.
- Nagyon helyes. A felelős személyek bizonyára megtalálták a módját, hogyan
bonyolítsák le a legalkalmasabban a csúcsforgalmat. A technika szüntelenül fejlődik, fiatal
barátom, ennek még az államosítás sem állhatja útját!
- De azóta már tíz perc is eltelt, és megállás nélkül haladunk! És közben egy állomást sem
láttunk - protestált Henry.
- Minden bizonnyal elterelték a forgalmat. Kétségtelenül technikai okokból - vélte a
férfiú.
- Elterelték? A föld alatt?
- Kedves uram, ne várja tőlem, hogy megértsem a dolog mechanizmusát; bizonyára ön
sem érti. Bízzunk mindent a felelős személyekre. Ez a dolguk, ezért húzzák végtére is a
fizetésüket. Nekem elhiheti, tudják ők, mi a gyakorlat célja, ha netán ön „furcsá"-nak találja
is. Uramfia, ha már a felelős személyekben, a hatósági személyekben sem bízhatunk, hová is
jutnánk!
Henry a zöld esőköpenyes lányra pillantott. Az viszonozta a pillantását. Aztán
megrándította a vállát. Majd fogták magukat, és néhány lépéssel odébb letelepedtek. Henry
az órájára nézett, cigarettával kínálta a lányt, és mind a ketten rágyújtottak.
A szerelvény állhatatos ritmusban zakatolt tovább. Mindketten az ablakot nézték, hátha
kivilágított peront pillantanak meg - de semmi mást nem láttak, csak a tulajdon tükörképüket
a kinti feketeség előtt. Elszívták a cigarettát, Henry a padlóra dobta a csikket, és eltiporta. A
lány is. Henry megint az órájára nézett, azután a lányra.
- Már húsz perc - mondta. - Ez lehetetlenség. A köbön.
- Pedig most még gyorsabban is megy - állapította meg a lány. - És nézze csak, hogy
megdől!
Henry a fogódzkodókra pillantott. Nyilvánvaló: meglehetősen meredek lejtőn mennek
lefelé. Előrepillantott: az idős férfiú és a nem egészen fiatal hölgy élénk társalgásba merült.
- Próbálkozzunk velük még egyszer? - kérdezte Henry.
- ...legfeljebb negyedóra, még a legnagyobb csúcsforgalomban is - mondta éppen a hölgy.
- Annál semmiképpen sem több. Jaj, istenkém, az uram már biztosan félőrült az
aggodalomtól!
- Nos? - fordult Henry kérdő tekintettel a bajszos férfiúhoz.
- Meg kell hagyni: felettébb szokatlan - hagyta most már rá amaz.
24
 - Még hogy szokatlan! Közel félóra, teljes sebességgel, és sehol egy állomás?!
Tökéletesen lehetetlen ! - mondta Henry.
A bajszos férfiú ridegen végig mérte.
- Nyilvánvalóan nem lehetetlen, mivel bizonyítást nyert. Ez itt minden bizonnyal holmi
föld alatti szükségútvonal, amely kivezet Londonból. A háború alatt építették, és a mi
szerelvényünket jelenleg tévedésből ide irányították. Semmi kétségem afelől, hogy a
megfelelő fórumon csakhamar észlelik a hibát, és visszairányítják a szerelvényt.
- Elég soká vacakolnak - mondta a lány. - Jól elkéstem már, annyi szent. Rég otthon kéne
lennem. És ráadásul este randim van a Palace-ban.
- Talán állítsuk meg a vonatot - javasolta a hölgy. Pillantása a vészfék fogantyúján
állapodott meg, illetve a figyelmeztető feliraton, amely indokolatlan igénybevétel esetére öt
font bírsággal fenyegetőzött.
Henry és a másik férfi egymásra nézett.
- Ha ez nem indokolt eset, akkor micsoda? - tudakolta a hölgy.
- Khm... - kezdte Henry.
- A megfelelő fórum... - kezdte a másik.
- Na jó - jelentette ki a hölgy. - Ha az urak félnek, bízzák rám. - Felnyúlt, megmarkolta a
fogantyút, és megrántotta.
Henry sietősen lezöttyent egy ülésre, maga mellé húzta a lányt is, mielőtt még működésbe
lépne a fék.
A fék azonban nem lépett működésbe.
Ültek és vártak. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a fék nem óhajt működni. A hölgy
türelmetlenül fellökte a fogantyút, majd megint meghúzta. Nem történt semmi. A hölgy
kereken megmondta, mi a véleménye.
- Hűha! Ezt hallgassák! Ki hitte volna róla? - súgta Henry fülébe a lány.
- Félreérthetetlen. Gyújtson rá! - mondta Henry.
A szerelvény zakatolt, a szerelvény himbálózott, a fogódzók változatlanul lejtőről
tanúskodtak.
- Na, az én randimnak lőttek - állapította meg a lány. - Most aztán Doris elhappolja
előlem az ürgét. Gondolja, hogy beperelhetem?
- Sajnos nem - mondta Henry.
- Maga tán ügyvéd?
- Történetesen az vagyok. Azt hiszem, ideje, hogy bemutatkozzam. Úgy nézem, jó
darabig együtt leszünk még, akármit csinálnak is velünk. Henry Baider vagyok.
- Én meg Norma Palmer - mondta a lány.
- Nevem Robert Forkett - biccentett kurtán a hivatalnokforma úr.
- Barbara Branton... természetesen Mrs. - mondta a hölgy.
- Hát ő? - biccentett Norma a kocsi túlsó végében ülő férfi felé. - Nem kéne fölébreszteni
és megmondani neki, mi a helyzet?
- Az sem változtatna semmin - vélte Mr. Forkett. Henryhez fordult. - Úgy hallottam,
uram, ön jogászember. Meg tudná talán mondani, mi a legális helyzetünk pillanatnyilag?
- így kapásból csak annyit - mondta Henry -, hogy a késés miatt nem élhetünk panasszal.
Csak azt a választ kapnánk, hogy a Földalatti Vasút Társaság csupán...
Fél óra múlva észrevette, hogy a vállára súly nehezedik. Behatóbb vizsgálatra azt észlelte,
hogy Norma feje az a súly; a lány ugyanis elaludt. Mrs. Branton is elszundított. Mr. Forkett
ásított, és nyomban mentegetőzött.
- Időtöltésül akár el is bóbiskolhatnánk - ajánlotta.
Henry megint az órájára nézett. Másfél óra telt el. Hacsak nem körben járnak, most már
több megye alatt kellett elhaladniuk. Változatlanul érthetetlen volt az egész.

25
 Ha cigarettát vesz elő, felébreszti a lányt. Maradt hát mozdulatlanul, bámulta a kinti
feketeséget, ringatózott a vonat haladásának ütemére, hallgatta a kerekek zakatolását, tikiti-
takk, tikiti-takk, tikiti-takk, míg csak az ő feje is oldalt nem billent, és megpihent a vörös
kötött sapka fölött.

A ritmusváltozás, a fékek okozta remegés felébresztette Henryt; a következő pillanatban a

többiek is mocorogni kezdtek. Norma kinyitotta szemét, a váratlan látvány hatására pislogni
kezdett, és észrevette, hol nyugodott a feje. Felegyenesedett.
- Nahát! - mondta, és Henryre nézett. Az sietve biztosította, hogy ő igazán nagyon
kényelmesen pihent. A lány a frizuráját igazgatta a szemközti, változatlanul sötét ablak
tükrében. Mrs. Branton benyúlt a szőrmegallér mögé, és előhúzta láncon függő piciny óráját.
- Nemsokára éjfél - jelentette. - Az uram már biztosan megőrült aggodalmában.
A vonat a hangokból ítélve tovább lassított. Az ablakok mögül már nem a mély feketeség
ásított; rózsaszínbe játszó fény derengett föl, s egyre erősödött.
- Na végre! - mondta Norma. - Utálom, mikor alagútban áll meg.
A fény egyre erősödött, a sebesség csökkent, és egyszer csak befutottak egy állomásra.
Nyújtogatták a nyakukat, próbálták elolvasni a nevét, de sehol sem láttak táblát a falon. Mrs.
Branton a túlsó oldalon ült, s hirtelen előrehajolt.
- Nézzék csak! - Valamennyien odafordultak, de már későn.
- Valamilyen Avenue volt - mondta a hölgy.
- Hamarosan megtudjuk - biztosította őket Mr. Forkett.
A vonat hatalmas fékcsikorgás közepette megállt, de az ajtók nem nyíltak. A peronról
mozgás hallatszott, hangzavar támadt, s csakhamar meghallották a kiáltásokat: „Kiszállás!"
„Végállomás" „Tessék kiszállni!"
- Még szép! - morogta Norma. Felállt, és elindult az ajtó felé.
A többiek követték. Az ajtó hirtelen kitárult. Norma egy pillantást vetett a peronon álló
alak felé.
- Jesszusom! - sikoltott fel, és hevesen hátrált, neki egyenesen Henrynek.
Az Illető öltözéke hiányos volt. Jobbára csak hevedereket viselt; izmos férfiteste volt,
bőre sötétvörös. Arcáról ítélve lehetett éppen észak-amerikai indián, csakhogy tolldísz helyett
szarvakat hordott. Jobb kezében háromágú szigonyt tartott; baljában háló himbálózott.
- Kiszállás! - mondta, és oldalt lépett.
Norma némi habozás után gyorsan kilépett. A többiek óvatos léptekkel követték.
Megálltak a peronon. Az Illető behajolt a nyitott ajtón a kocsiba, és így megláthatták hátulról
is. Hosszú farka volt, lassan, kimérten lengette. A vége horgas volt, és kegyetlenül élesnek
látszott.
- Ehm... - kezdte Mr. Forkett. Azután meggondolta magát. Tűnődő pillantást vetett
útitársaira, és magában morfondírozott.
Az Illető megpillantotta a kocsi túlsó végében alvó férfit. Odament hozzá, és megbökte a
szigonyával. Alig hallható szóváltás következett. Az Illető még egypárszor odabökött, végül
a férfi nagy nehezen feltápászkodott, és félig alva odabotorkált a többiekhez.
A peronon kiabált valaki, rohanó lábak dobaja hallatszott. Kisportolt fiatal férfi futott
feléjük. Egy háló utolérte, ráborult, ő meg úgy belegabalyodott, hogy elhasalt, és felhempere-
dett. A peron túlsó végéből harsány hahota hallatszott.
Henry körülnézett. A halvány rózsaszínű fényben most már el tudta olvasni az állomás
nevét.
- Még hogy „Avenue!" - motyogta magában. - Na, jó helyre kerültünk!
Mielőtt azonban folytathatta volna, megszólalt egy hang:

26
 - Kifelé! Kifelé! - És az Illető intett, hogy igyekezzenek. Szigonyát készenlétben tartotta.
A kocsi túlsó végéből a fiatalember Henry mellé lépett. Magas, széles vállú, értelmes arcú
férfi volt, de az álom párája lepte még a szemét.
- Mi ez a szamárság? - kérdezte. - Jótékony célú előadás az Öntevékeny Beteg-segélyző
Egylet javára? Ha jól tudom, bevezették az általános betegbiztosítást.
- Attól tartok, szép kis csávába kerültünk - mondta Henry. Az állomás névtáblájára
mutatott. - Meg aztán - tette hozzá - azok a szarvak... az a farok... alig hinném, hogy csak
maszk.
A fiatalember szemügyre vette az egyik Illető csapkodó farkát.
- Ugyan! - protestált.
A személyzetet nem számítva mintegy tucatnyian gyűltek össze a kijáratnál. Egyenként
bocsátották át őket; egy korosabb gonoszlélek egy listán sorra kipipálta a neveket. Henry
megtudta, hogy a jól megtermett fiatalember Christopher Watts fizikus.
A kijárat mögött régimódi mozgólépcső indult. Lassan, kényelmesen ment, el tudták
olvasni az oldalfalon látható hirdetéseket; többnyire sebolajakat, sebhintőport, jódot, más
effélét reklámoztak, imitt-amott üdítő italokat, serkentőszereket ajánlott egy-egy plakát.
A lépcső tetején egy szegényes külsejű gonoszlélek állt, nyakában tálca lógott, azon
bádogdobozok. Egyhangúan mormogta:
- Garantált minőség. Kifogástalan áru.
Mr. Forkett, aki Henry előtt haladt, megpillantotta a tálcára állított táblát, és megtorpant.
A tábla szövege a következő volt:

KOMPLETT ELSŐSEGÉLYKÉSZLET
darabja
£1,- vagy USA $ 1,5

- Ez, kérem, a font sterling arcul köpése! - közölte méltatlankodva Mr. Forkett.
A szegényes külsejű rosszlélek Mr. Forkettre pillantott.
- Na és? - kérdezte támadó modorban.
A mögötte közeledők előretaszították Mr. Forkettet, de ő vonakodva haladt, és magában a
font sterling stabilitásába vetett hit mélységes fontosságáról motyogott.
Átmentek egy csarnokon, és kijutottak a szabadba. Enyhe kénkőszag lengedezett a
levegőben. Pernye szállongott; Norma fejére húzta esőköpenye csuklyáját. Szigonyosok
terelték őket jobbra, egy drótkerítéssel körülvett térségre. Három-négy gonoszlélek is bement
velük együtt. Az utolsó megállt a kapuőrnél.
- Szent egek, hát a mennyei busz már megint késik? - kérdezte mogorván.
- Miért, mostanában valaha is pontos volt? - kérdezte a kapuőr rosszlélek.
- Mikor még az öregúr révészkedett, nem fordult elő ilyesmi - morgott a szigonyos.
- Ja, az még magánvállalkozás volt - vont vállat a kapuőr.
Henry a többiekhez lépett, akik az elébük táruló látványt szemlélték. Jobb kéz felé vad táj
terült el, de nem láthatták jól, mert füstfelhő borította. Messze, a hosszú völgy végén
fényesen izzó terület látszott, amelyen jókora buborékok képződtek, lassan felszálltak, és
nagy sokára pukkantak csak szét. Balra lángoszlop szökkent fel időnként. Hátul jobbra
tűzhányó füstölgött; vörösen izzó lávapatakocskák csordogáltak a kráteréből.
Középtávolságban hasadékká szűkült a völgy. Két sziklafalának egyikén neonbetűk hirdették:

BROOKER BŐRKEMÉNYÍTŐ BIZTONSÁGOS!

A másikon:

27
 KELLY-KENCE ÉGHETETLEN!

A jobb oldali sziklafal előtt, a völgy fenekén egy négyszögletes táborterületet többszörös
szögesdrót kerítés övezett; mind a négy sarkán őrtorony magaslott. Olykor-olykor egyik-
másik toronyból világító nyilakat lődöztek a táborba; a nyomukban felhangzó ordítás ördögi
gúnykacajjal elegyedett - mindezt távolról hozta feléjük a kénkő-szagú szellő. Jól látszott az
állomás bejáratáig kanyargó út is. Az állomással szemközti épület laktanyának tűnt; előtte
gonoszlelkek sorakoztak, szigonyukat, farkuk horgas végét élesítették az udvarban álló
köszörűkövön.
Az újonnan érkezettek bekerített térségével szemközt akasztófaféle állt. E pillanatban egy
pucér hölgy foglalta el; fejjel lefelé lógott, a bokájára erősített láncnál fogva, két kiskorú
gonoszlélek pedig a hajába csimpaszkodva hintázott. Mrs. Branton beletúrt a retiküljébe, és
előhalászta a szemüvegét.
- Uramisten! De hiszen ez... - suttogta. Jobban szemügyre vette a látványt. - Persze így
fejjel lefelé nehéz megállapítani, de azért azt hiszem... Igen, igen. Pedig olyan derék, rendes
teremtés!
A legközelebb álló gonoszlélekhez fordult.
- Talán gyilkolt, vagy valami más szörnyűséget követett el? - tudakolta.
Amaz a fejét rázta.
- Nem. Csak addig gyötörte a férjét, amíg az egy másik nőnél nem keresett vigasztalást,
akkor aztán őnagysága beadta a válókeresetet, és óriási tartásdíjat követelt.
- Aha - rebegte fakó hangon Mrs. Branton. - Csak ennyi? Már úgy értem, azért biztos volt
ott valami komolyabb bűn is, nem?...
- Nem - mondta kurtán az őr.
Mrs. Branton eltűnődött.
- És ezt sokáig csinálják vele? - kérdezte kissé szorongó hangon.
- Szerdánként - mondta az őr. - Más napokon mást.
- Pszt! - sziszegett egy hang Henry fülébe. Az egyik őrálló gonoszlélek hívta félre.
- Vesz egy kis jófélét? - tudakolta.
- Micsodát? - kérdezte Henry.
A gonoszlélek előhúzta összecsukott kezét a bőrlebernyegéből. Kinyitotta markát:
fémtubus volt benne. Mintha fogkrém volna. Közelebb hajolt Henryhez.
- Ez a valódi. A legjobb éghetetlen kenőcs a piacon. Kínzás előtt csak bedörzsöl egy
keveset, garantáltan nem érez semmit.
- Nem, köszönöm. Ami azt illeti, bizonyára kiderül, hogy az én esetemben tévedés történt
- közölte Henry.
- Ajaj, apuskám, hagyjuk ezt - legyintett a gonoszlélek. - Ide figyeljen! Két ruppó az
egész... magának megszámítom baráti áron.
- Köszönöm, nem kérek - mondta Henry.
A gonoszlélek a homlokát ráncolta.
- Pedig okosabban tenné - mondta figyelmeztetőleg, és fenyegetően megcsóválta a farkát.
- Nem bánom... egy font - mondta Henry.
A gonoszlélek meglepetten nézett rá.
- Oké! Fogja! - mondta, és Henry markába nyomta a tubust.
Henry visszaballagott a többiekhez, akik épp azt nézték, hogyan kerget három pajkos
kedvű gonoszlélek hegynek fel egy terebélyes, vörös képű, középkorú férfit. Mr. Forkett
összefoglalta a helyzetet.
- A baleset - kezdte kissé emeltebb hangon, hogy meghallják a koncentrációs táborba zárt
bűnösök egyre erősödő bőgésén át -, a baleset minden bizonnyal Chancery Lane és Holborn
állomások között történt; úgy gondolom, ez mindannyiunk előtt világos és érthető.
28
Érthetetlen ezzel szemben, hogy én miért vagyok itt. Kétségtelen, hogy az én esetemben
valamiféle osztályok közötti csere esete forog fenn, az ügyirat bizonyára nem a megfelelő
fórumra került, a felelős személy természetesen nem hibáztatható, a legpontosabb
ügykezelésbe is csúszhatnak hibák, tévedni ugyebár emberi... khm... No de bízom benne,
hogy hamarosan helyesbítik a dolgot. - Elgondolkodó pillantást vetett a többiekre.
Valamennyien elgondolkodtak.
- Csak valami irtó komoly dolog lehet, ugye? - kérdezte Norma. - Olyan csekélységért
csak nem küldenek ide valakit, mint mondjuk egy pár harisnya, igaz?
- Hát ha egyetlenegy pár volt... - kezdte Henry, de félbeszakította Mrs. Branton kiáltása.
Tekintetét követve megpillantottak egy nőt: feléjük közeledett, csodálatos bundában.
- Talán van ennek a helynek másik oldala is, amit még nem láttunk - mondta
reménykedve Mrs. Branton. - Végtére is ahol az ember hermelin bundát lát...
- Nem úgy nézem, mintha valami jól érezné magát benne - jegyezte meg Norma, ahogy a
bundás nő közeledett.
- Élő hermelin. Hegyes fogáról ismeretes - világosította fel őket előzékenyen az egyik
gonoszlélek.
Mögöttük hirtelen ijesztő üvöltés harsant. Megfordultak; a jól megtermett fiatalember,
Christopher Watts, épp megcsavarintotta az egyik gonoszlélek farkát. Amaz megint
felordított, és leejtette az éghetetlen kenőcsös tubust, amit épp az imént ajánlott fel Wattsnak.
Megpróbálta megdöfni a szigonyával.
- Hohó, még mit nem! - mondta Mr. Watts, és ügyesen kitért a döfés elől.
Megragadta a szigonyt, és kicsavarta a gonoszlélek kezéből.
- Úgy ni! - mondta elégedetten. Aztán ledobta a szigonyt, és két markával megragadta a
farkot. Kétszer megpörgette a feje fölött a gonoszlelket, aztán elhajította. Az átrepült a
szögesdrót sövényen, s hatalmas puffanással - és nem csekélyebb üvöltéssel - ért földet. A
többi gonoszlélek hatalmas sivalkodással, szigonyt szegezve indult Mr. Watts felé, bal
kezükben a hálójukat lengették.
Christopher Watts komoran farkasszemet nézett velük, úgy várta a közeledésüket. Aztán
hirtelen megváltozott az arckifejezése. Homloka kisimult; ajka széles mosolyra húzódott.
Ökölbe szorult keze kinyílt, karját leengedte.
- A mindenit, hiszen ez képtelenség! - mondta, és hátat fordított a gonoszoknak.
Azok megtorpantak, és zavartan pislogtak.
Henry előtt hirtelen mintha megvilágosodott volna minden. Hiszen ennek a
fiatalembernek igaza van! Ez az egész valóban képtelenség! Elnevette magát a gonoszlelkek
tétova arca láttán, és hallotta, hogy Norma is felkacag. Hamarosan az egész társaság
harsányan hahotázott a pórul járt gonoszlelkeken, amazok meg először dühösen bámultak,
aztán zavart képet vágtak.
Mr. Christopher Watts odacsörtetett a zárt térségnek a völgy felé néző végébe. Néhány
pillanatig elnézte az elébe táruló füstös, komoran izzó látványt. Azután nyugodtan, halkan
kijelentette: - Én nem hiszek benne!
Óriás buborék szállt fel és pattant meg a tüzes tó fölött. Azután gomba alakú füst- és
hamufelleg szállt fel sisteregve a vulkán torkából, s a tűzhányó oldalán fényes, dús
patakokban folyt a láva. Talpuk alatt megremegett a föld.
Mr. Watts mély lélegzetet vett.
- ÉN NEM HISZEK BENNE! - mondta, ezúttal hangosabban.
Recsegés-ropogás. A KELLY-KENCÉ-t hirdető sziklaorom meghasadt és leomlott. A
hegyoldalban a gonoszlelkek felhagytak a vadászattal, és páni félelemben menekültek.
Hevesen rázkódott a föld. A völgy fenekén szakadék támadt; azon át elszivárgott a tó tüze. A
tűzhányóból lángoszlop lövellt a magasba. A túloldali sziklaorom is ledőlt. Üvöltés,

29
földindulás, sziszegő gőz, fortyogó láva hangja töltötte be a levegőt, de a pokoli hangzavart
túlszárnyalta Mr. Watts ujjongó hangja:
- ÉN NEM HISZEK BENNE!
És egyszerre tökéletes csönd lett, mintha egy kattintással kikapcsolták volna az egész
zűrzavart. És sötét volt megint; nem látszott más, csak a kivilágított földalatti-szerelvény,
mögöttük a domboldalon.
- Hát ezzel megvolnánk - mondta derűsen Mr. Watts. - Most már hazamehetünk, ugye? -
És már mászott is felfele a domboldalon, a vonat felé.
Henry és Norma a nyomába szegődtek. Mr. Forkett tétovázott.
- Mi baj? - nézett hátra Henry.
- Nem vagyok benne bizonyos, kérem. Az az érzésem, hogy a dolog nem teljesen... nem
teljesen...
- Itt aligha maradhat - mondta Henry.
- Nem... valóban, nemigen - ismerte be Mr. Forkett, és kissé vonakodva ő is nekiindult a
domboldalnak.

Egy szó sem esett erről, de az öt régi útitárs ösztönösen ugyanabba a kocsiba szállt. Alig
szálltak be, csukódott is mögöttük az ajtó, és a vonat mozgásba lendült. Norma
megkönnyebbülten felsóhajtott és leült.
- Már tisztára otthon érzem magam - mondta. - Irtóra köszönöm, Mr. Watts. Azért persze
tanulságos volt, meg kell hagyni. Soha többet nem megyek a harisnyás pultnak még a
közelébe se, annyi szent; na persze csak ha vásárolni akarok.
- Részemről is köszönet - mondta Henry. - Változatlanul az az érzésem, hogy a szokásjog
és az írásos jog körül volt valami félreértés az én esetemben, de azért igazán hálás vagyok,
hogy volt olyan szíves... khm... eloszlatni a félreértést.
Mrs. Branton kesztyűs kezét nyújtotta Mr. Wattsnak.
- Ugye, maga is tudja, hogy én csak valami buta hiba folytán kerültem oda, de azért
igazán köszönöm, hogy megszabadított egy csomó bürokratikus kellemetlenségtől. Nagyon
örülnék, ha egyszer eljönne hozzánk vacsorára. Az uram biztosan szeretne személyesen
köszönetét mondani magának...
Csönd lett. Nem törte meg senki. Aztán egyszer csak észrevették, hogy Mr. Forkett nem
veszi tudomásul a végszót. Valamennyi szempár rászegeződött. ő maga tűnődve bámulta a
padlót. Végül felpillantott, először a többiekre, azután Christopher Wattsra.
- Nem - jelentette ki. - Sajnálom, kérem, de nem értek egyet önökkel. Változatlanul
kénytelen vagyok az ön magatartását társadalomellenesnek, mi több: egyenesen fel-
forgatónak minősíteni.
Mr. Watts eddig igen elégedetten pillantott a világba, s most először meglepetés
tükröződött az arcán, azután felvonta a szemöldökét.
- Tessék? - kérdezte őszinte zavarral.
- Ön felettébb súlyos cselekedetet követett el - jelentette ki Mr. Forkett. - Mi lesz kérem a
stabilitással, ha nem tiszteljük intézményeinket? Maga, fiatalember, felelőtlenül lerombolt
egy köztiszteletben álló, hagyományos intézményt. A szóban forgó intézmény mindannyiunk
maradéktalan bizalmát élvezte, hittünk benne, és erre maga hirtelen fogja magát, és
lerombolja! Egy ilyen ősi, hagyományos, tiszteletre méltó intézményt! Nem, kérem, én ezzel
nem értek egyet, senki sem kívánhatja tőlem, hogy én ezt helyeseljem.
A többiek némán bámulták.
- Na de Mr. Forkett - szólalt meg végre Norma -, csak nem akarna inkább ott lenni,
azokkal a gonoszlelkekkel meg a többivel?!
- Kedves kisasszony, én elvi síkon kezelem az ügyet - igazította ki Mr. Forkett. - Mint
felelősségteljes állampolgár és adófizető, teljes meggyőződésemmel ellenzek mindent, ami
30
alááshatja a közhitet, a köztiszteletben álló intézmények hitelét, megingathatja a bizalmat a
hatóságokban! Éppen ezért ennek a fiatalembernek a tettét veszélyesnek, mi több: felforgató
cselekedetnek nyilvánítom!
- De ha egy intézménynek csalás az alapja... - kezdte Mr. Watts.
- Itt az elvről van szó, tisztelt uram. Ha egy intézményben elegendő számú ember hisz, és
ha az az intézmény fontos ezeknek az embereknek, tökéletesen mindegy, csalás-e az alapja
vagy sem.
- Ön szerint tehát a hit fontosabb, mint az igazság? - kérdezte Mr. Watts.
- Első a bizalom, abból már következik az igazság! - nyilatkoztatta ki Mr. Forkett.
- Természettudományos szempontból ön erkölcstelen - jelentette ki Mr. Watts.
- Állampolgári szempontból ön felelőtlen - jelentette ki Mr. Forkett.
- Ugyan, mit vacakolnak! - kiáltott fel Norma.
Mr. Forkett elgondolkodott. Mr. Watts a homlokát ráncolta.
- Ha valami valódi, az nem omlik össze csak azért, mert én nem hiszek benne - állapította
meg végül Mr. Watts.
- Honnan tudja? A Római Birodalom is valódi volt, amíg az emberek hittek benne -
vágott vissza Mr. Forkett.
Egy darabig még vitatkoztak. Mr. Forkett mind nagyobb hangon, végül már valósággal
mennydörgött; Mr. Watts mindjobban közeledett a dolgok lényegéhez. Mr. Forkett végül
ekképp summázta véleményét:
- Őszintén szólva a maga istenkáromló, forradalmi nézetei már-már a bolsevizmussal
azonosak!
Mr. Watts felállt.
- Az a társadalom, amely a hiten alapul, és függetleníti magát a tudományos igazságtól,
már a múlté - jelentette ki, azzal visszavonult a kocsi túlsó végébe.
- Igazán - szólalt meg duzzogva Norma -, nem is értem, hogy lehet hozzá ilyen goromba
meg igazságtalan. Ha csak eszembe jutnak azok a pecsenyevillák meg az a szegény pucér nő,
amint ott lógott fejjel lefelé, hááát. ..
- Mindez tökéletesen megfelelt a hely hagyományos jellegének - jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon Mr. Forkett. - Ez a fiatalember igen veszedelmes egész
társadalmunkra nézve.
Henry úgy érezte, ideje lenne témát változtatni. Erről-arról csevegtek, míg a vonat buzgón
zakatolt, habár nem olyan gyorsan, mint jövet. Egy idő után kifogytak a témából. Henry a
kocsi túlsó végébe nézett: Mr. Watts megint elszunnyadt. Úgy érezte, maga sem tölthetné
okosabban az időt.
Kiabálásra ébredt: „Hagyjuk szabadon a kijáratot!" - és azt tapasztalta, hogy a kocsi
megint megtelt. Jóformán a szemét sem nyitotta még ki, Norma máris oldalba bökte.
- Oda nézzen!
Előttük fogódzkodott egy utas, és elmerülten tanulmányozta újságja lóversenyrovatát. A
lap első oldala így szembenézett velük, s jól elolvashatták a nagybetűs címsort:

FÖLDALATTI-SZERENCSÉTLENSÉG A CSÚCSFORGALOMBAN!
TIZENKÉT HALOTT!

Alatta pedig, ugyancsak meglehetősen nagy betűkkel, egy hasáb név. Henry előrehajolt, hogy
kisilabizálja. Az újság jogos tulajdonosa mérges pillantást vetett rá, de addigra Henry már
megpillantotta a maga nevét is meg a többiekét.
Norma arcán aggodalom tükröződött.
- Csak azt tudnám, hogy fogom ezt odahaza megmagyarázni...

31
 - Ön jogászember - fordult Henryhez Mr. Forkett. - Ugyebár megérti az aggályaimat?
Gondolja csak el, kedves uram, micsoda zavar támad ezek után... amíg mindezt eligazítják. A
lapok, a halottkém, a jó ég tudja, mi minden... Nem, kérem, higgye el, ez az ember módfelett
veszedelmes. Az egész társadalomra nézve!
- Hogy az uram mit fog gondolni, azt igazán nem tudom - mélázott Mrs. Branton. -
Annyira, de annyira féltékeny... - mondta elégedetten.
A Szent Pál-székesegyháznál megállt a szerelvény. Csökkent a zsúfoltság, amikor
folytatták útjukat. Mr. Forkett és Norma kiszálláshoz készülődött. Legjobb lesz, ha ő is
kiszáll, gondolta Henry. A vonat lassított.
- Kíváncsi vagyok, mit szólnak az irodában, ha csak úgy mirnix-dirnix beállítok -
morfondírozott Norma. - Nem baj, irtóra érdekes volt. Hát akkor én kiszálltam. Pápá! -
integetett, és hosszú gyakorlatról tanúskodó fürgeséggel nyomakodott át a tömegen.
Henry karját egy kéz ragadta meg, amint a peronra lépett.
- Ott van! - mondta Mr. Forkett. Előremutatott. Henry még látta a távolodó Mr. Watts
hátát a peronon. - Ráérne néhány percre, uram? Nem bízom abban a fickóban, nem, kérem,
egyáltalán.
Felmentek a mozgólépcsőn, és a Tőzsdepalota előtt bukkantak felszínre.
Mr. Watts megállt, körülnézett, szemmel láthatólag töprengett. Azután figyelmét az
Angol Bank vonta magára. Határozott léptekkel előresietett, megállt a bank előtt, és felnézett.
Mozgott az ajka.
Lábuk alatt enyhén megremegett a föld. A bank legfelső emeletén három ablaküveg
kihullott keretéből. Egy szobor, két kőamfora meg a korlát egy darabja megingott és
lezuhant. A járókelők sikoltoztak.
Mr. Watts kihúzta magát, és mély lélegzetet vett.
- Jóságos ég I De hiszen ez... - kezdte Mr. Forkett, de többet már Henry nem hallott, mert
a másik előrerohant.
- ÉN... - jelentette ki harsányan Mr. Watts.
- ...NEM... - folytatta, és a föld vészjóslóan megremegett.
- ...HI... - De ebben a pillanatban valaki hátba taszította, és Mr. Watts egy száguldó
autóbusz elé zuhant.
Vad fék csikorgás - de már későn.
- Ő volt az! Láttam, mikor meglökte! - sikoltott egy asszony, és Mr. Forkettre mutatott.
Henry épp akkor ért oda, amikor a sarkon feltűnt egy rohanó rendőr.
Mr. Forkett állampolgári büszkeségtől dagadó kebellel szemlélte a köztiszteletben álló
intézményt.
- Ki tudja, mi történt volna! A társadalomra nézve veszedelmes volt az a fiatalember -
mondta. - Kitüntetést érdemelnék, kérem, de azért jobb lesz, ha felakasztanak, végtére is a
hagyományokat tisztelni kell!
BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

32
JOHN WYNDHAM JIZZLE
Amikor vonakodó szemhéja végre elegendő erőt gyűjtött, hogy felemelkedjék, Ted
Torby elsőül egy majmot pillantott meg: a fiókos szekrény tetején kuporgott, és őt
bámulta. Ted egyszeriben felült az ágyban; a hirtelen mozdulatra Rosie is felriadt,
és megremegett az egész lakókocsi.
- Uramisten! - mondta Ted. Keserű felismerés rezgett a hangjában, nem
meglepetés.
Lehunyta szemét, aztán megint kinyitotta, és csak nézett merően. A majom
változatlanul ott volt; bámult kerek fekete szemével.
- Mi baj? - kérdezte álmosan Rosie. Aztán ő is arra nézett, amerre Ted. - Ja, az?
Megérdemled.
- Hát igazi? - kérdezte Ted.
- Persze hogy igazi. Te meg feküdj le. Tisztára lerángattad rólam a takarót. Ted
hátradőlt, de óvatos tekintetét le nem vette a majomról. Fájdalmasan lüktető
fejében felrémlettek az előző este emlékei.
33
 - Elfelejtettem - mondta.
- Nem csodálom... amilyen állapotban hazajöttél ~ mondta részvétlenül Rosie. -
Remélem, olyan a fejed, mint a hordó - tette hozzá enyhén szadista színezettel.
Ted nem válaszolt. Most már tisztán emlékezett a majomra.
- Mennyit adtál érte? - biccentett a majom felé Rosie.
- Két ruppót - mondta Ted.
- Két jó fontot ezért! - Rosie szinte köpte a szavakat. - És még te mered azt
állítani, hogy bepalizod a kuncsaftjaidat!
Ted erre jobbnak látta semmit sem felelni. Valójában tíz fontot adott a
majomért, és nem érzett kellő erőt magában, hogy szembenézzen a viharral, amit
ez a tény felidézne - ha bevallaná. Pedig még alkudott is; a majom gazdája, egy
tagbaszakadt néger, tizenöt fontra tartotta az állatot. A néger afféle matróznyelven
beszélt; sok franciával kevert tört angolsággal. A Táncoló Kecskében tűnt fel Ted
életében, amikor az utóbbi épp a napi szövegelésben kifáradt torkát locsolgatta.
Tedet először nem nagyon érdekelte a dolog. Sok mindent nem vásárolt már meg
kocsmákban, cipőfűzőtől szelídített görényig. Hanem a néger nem tágított.
Valahogy kimódolta, hogy fizetett Tednek egy italt, s ezzel óhatatlanul előnybe
került. Hiába erősködött Ted, hogy neki a voltaképpeni cirkuszhoz semmi köze,
hogy az állatok - leszámítva a lakókocsiba tévedő patkányokat - abszolút hidegen
hagyják: mintha a falnak beszélt volna. Amaz szentül meg volt róla győződve,
hogy bárki, akinek csak köze van a vurstlihoz, a teljes állatvilág átfogó
ismeretének valóságos tárháza; senki e hitében meg nem ingathatta, s az ellenállást
csupán a vevő szokásos vonakodásának tekintette. Majd számos rundó után oly
fennkölt lelkesedéssel, oly költői színekkel ecsetelte az általa ma petite Giselle
néven említett teremtmény elbűvölő tulajdonságait, hogy Tednek időnként oldalba
kellett figyelmeztetnie magát: nem, nem változtattak témát -a szó most is egy
majomról folyik.
Ha úgy vesszük, a négernek igazán balszerencséje volt, hogy épp Tedet
szemelte ki, mint számításba jöhető vevőt, hiszen Ted maga egész délután és az
este java részében minden erejével azon igyekezett, hogy rábeszélje a vonakodó-
kat: váljanak meg jó minőségű félkoronásaiktól, merőben elméleti értékű palackok
fejében. Ted azonban nem volt kicsinyes. A szakember érdeklődésével figyelte a
néger által alkalmazott technikát, és még azt is hajlandó volt elismerni, hogy az,
amatőr létére, egész ügyesen dolgozik. Azt már persze aligha lehetett elvárni, hogy
akár a legszenvedélyesebb hév és rábeszélő erő többet vívjon ki, mint Ted
elfogulatlan és merőben elvi szakmai elismerését. Rosie-nak a bepalizott
kuncsaftokra vonatkozó megjegyzését a düh diktálta, nem a valóság. Igazság
szerint az lett volna a dolog megfelelő befejezése, hogy a néger döngeti, döngeti a
kaput, aztán belátja, hogy minden hiába, és elkotródik. Úgy is végződött volna, ha
a néger elő nem áll Giselle-nek egy eladdig említetlen és az előzőleg felsoroltakat
messze felülmúló kiválóságával.
Ted mosolygott. Hiába, az amatőr előbb-utóbb túllő a célon. Annyit bátran
állíthat, hogy a jószág tiszta, kedves, intelligens - ezek a tulajdonságok ugyanis
kényelmesen viszonylagosak. Még azt is többé-kevésbé bátran állíthatja, hogy az
állat „művelt" - hiszen semmiféle bevezetett és államilag hitelesített vizsga nem
szolgál a majomműveltség mérésére. De már olyasmit állítani a legnagyobb
határozottsággal, amit ki lehet próbálni - nos, ebből világosan kitetszett a néger
járatlansága, és ezzel bizony önmaga alatt vágta a fát. Ekkor érkezett el ama
pillanat, amikor Ted hajlandónak mutatkozott megszemlélni a csodalényt.
Elhatározása valósággal emberbaráti cselekedet volt: egy szót nem hitt az
34
 egészből, de hát miért ne tegyen jót egy felebarátjával. A magafajta nagy tudású,
bőséges tapasztalattal rendelkező szakembernek szinte kötelessége megmutatni az
ígéretes kezdőnek, micsoda bajba keverheti magát, ha nem ismeri fel a valószínűt
a bizonyíthatatlantól elválasztó hajszálfinom határvonalat.
Mindezek után Tedet valósággal mennykőcsapásként érte a felismerés, hogy a
majom mindenben megfelel a néger állításainak.
Ted először leereszkedő, atyai mosollyal figyelte, azután hitetlenkedve, végül
olyan izgalommal, amit csak a legnagyobb önfegyelemmel tudott palástolni.
Amúgy odavetve öt fontot kínált a majomért. A néger égbekiáltó összeget:
tizenötöt kért.
Ted persze akár ötvenet is megadott volna szükség esetén. Végezetül
kiegyeztek tíz fontban meg egy palack whiskyben, amit Ted eredetileg haza akart
vinni. Egyszer-kétszer meg is húzták az üveget, az alku megpecsételésére. Ami
ezután történt, arra már nem emlékezett egészen tisztán, de annyi bizonyos, hogy
valahogyan haza keveredett - a majommal egyetemben.
- Bolhás a fiú - jelentette ki fintorogva Rosie.
- Nem fiú, hanem lány - közölte Ted. - És a majom nem bolhás. Csak úgy
vakarózik.
- Hát ha nem bolhászkodik, akkor mit csinál?
- Azt olvastam valahol, hogy az izzadsághoz van valami köze; de különben
minden majom vakarózik.
- Az se változtat a dolgon - jelentette ki Rosie.
A majom egy pillanatra félbeszakította lenyűgöző foglalatosságát, és komoly
pillantást vetett kettejükre. Azután gúnyos kuncogásfélét hallatott.
- Ezt meg mért csinálja? - tudakolta Rosie.
- Honnan tudjam? Csak.
Ted heverészett, és szemlélte a majmot. Világosbarna volt, imitt-amott ezüstös
árnyalatú. Keze, lába, farka túlságosan hosszúnak tetszett a testéhez képest. Feje
kerek volt; ráncos fekete képéből, alacsony homloka alól úgy villogott két nagy
szeme, mint két fekete üveggolyó; előbb Tedet, azután Rosie-t vette szemügyre,
olyan átható pillantással, hogy már-már azt várták: menten megszólal. A majom
azonban visszatért előző foglalatosságához, meglehetősen sértő közönnyel.
Rosie tekintetében változatlanul nem volt semmi nyoma a jóindulatnak.
- És ha szabad érdeklődnöm, hol akarod tartani? Én ugyan meg nem tűröm
idebent!
- Miért? - kérdezte Ted. - Hiszen tiszta.
- Honnan tudod? Tökrészeg voltál, amikor megvetted ezt az izét.
- M\után megvettem. És légy szíves, ne nevezd izének. Ő tisztességes lány. És
a neve Jizzle.
- Jizzle? - ismételte Rosie.
- Francia név - magyarázta Ted.
Rosie-t ez sem hatotta meg.
- Mindegy, akkor se tűröm idebent. Nem való ide.
Jizzle e pillanatban épp bonyolult és kevéssé elegáns testhelyzetet vett fel. Jobb
lábát nyaka köré kanyarította, és mélységes érdeklődéssel szemlélte jobb
térdhajlatát.
- Jizzle nem akármilyen majom, nagyon művelt - jelentette ki Ted.
- Lehet, hogy művelt, de viselkedni nem tud. Nézz csak oda!
- Miért? Ja, ugye, a majmok... - mondta bizonytalanul Ted. - De várj csak,
majd bebizonyítja mindjárt, milyen művelt. Egy vagyont ér. Várj csak!
35
 Nem volt helye kétségnek: egyszeri bemutató a legelfogultabbakat is meggyőzte,
hogy Jizzle valódi aranybánya.
- Csak azt tudnám - tűnődött Rosie mért vált meg tőle az a néger. Vagyont
kereshetett volna vele!
- Hát, gondolom, nem volt mutatványos, se üzletember - vélte Ted.
Reggeli után kilépett a lakókocsiból, és szemügyre vette a bódéját.
Hatalmas felirat futott végig a homlokzatán:

DR. STEVEN LELKI SERKENTŐJE

A dobogónak támasztva nagybetűs plakátok tudakolták:

HAJLAMOS ÖN A TÉTOVÁZÁSRA?
NEHEZEN TUDJA MAGÁT ELHATÁROZNI?

Avagy állították:

TÖBBET ÉR A NAPRAKÉSZ ELME - MINT AZ ÉG MINDEN SEGEDELME

TERVSZERŰ GONDOLKODÁS - BIZTOS HASZON
JÓ FELLÉPÉS - JÓ ÜZLET

Végezetül pedig tanácsolták:

LEGYEN ÖN IS URA A SORSÁNAK!

SERKENTSE SZELLEMÉT - GYARAPÍTSA TÖKÉJÉT!
LŐRE A TERVSZERŰ MEGGAZDAGODÁSÉRT!

Először érzett elégedetlenséget a feliratok láttán. S ugyancsak először tűnődött el:

vajon a plakátoknak hogyan sikerült annyi félkoronást kicsalogatni az emberek
zsebéből, cserébe a mindenható Világhírű Egyedülálló Szellemi Serkentőszerért.
- Ezt akár félre is tehetjük - mondta Ted. - Kell egy nagy sátor padokkal meg
színpaddal.
Aztán visszament a lakókocsiba, és kitessékelte Rosie-t.
- Gondolkodnom kell - magyarázta Ted. - Ki kell dolgoznom a szöveget meg a
reklámot, te meg kapsz a műsorhoz új ruhát.

A bemutatót néhány nap múlva szűk szakmai közönség jelenlétében tartották meg.
Jelen volt Joe Dindell, ismertebb nevén El Magnifico és Húsz Emberevő Oroszlánja,
Dolly Brag, avagy Cigány Panna, George Haythorpe, a céllövölde tulajdonosa, Pearl
Verity (született Jedd), a világ Egyetlen Igazi Háromlábú Asszonya és a szakmának
még néhány kitűnősége.
Ted nem bánta volna, ha egy kicsit nagyobb a sátor, mert ebbe csak hatvan ülőhely
fért - no de ezen később még lehet segíteni. Ted tehát kilépett a függöny elé, és olyan
szózatot intézett a közönséghez, mintha egy szupermozi több ezres tömegéhez szólna.
Bőségesen adagolta a szokásos felsőfokú jelzőket, végezetül pedig elkiáltotta magát:
- Most pedig, hölgyeim és uraim, következik az állatvilág legnagyobb, hihetetlen,
felülmúlhatatlan csodája: JIZZLE!
A felharsanó taps arról tanúskodott: Ted eltalálta a hangot.
Ezek után Ted balra elvonult. A függöny szétnyílt. Ted megfordult, bal kezét
kinyújtotta a színpad közepe felé. Rosie gyorsan rögzítette a függönyt, jobb oldalról
36
 betipegett, középen mély bókot vágott, bájmosolyt küldött a közönség felé, majd
kinyújtotta jobb kezét a színpad közepe felé. Kettejük között festőállvány állt, rajta
vaskos csomó fehér papír, mellette, vörös rojtos terítővel letakart asztalkán foglalt
helyet Jizzle. Rikító sárga ruhát viselt, és vörös tollas kalapot. Amikor a függöny
felemelkedett, épp a szoknyája alatt keresgélt valamit nagy buzgalommal.
Ted és Rosie bűbájosán mosolygott a közönségre, de ez senkit sem tévesztett
meg. Néhány perccel ezelőtt Rosie kereken és megfellebbezhetetlenül megtagadta,
hogy az előadáson az új ruhát öltse fel, amelyet Ted tervezett neki.
- Nem érdekel - jelentette ki. - Megmondtam, hogy nem veszem fel, és
punktum. A nyavalyás majmodra húzhatsz amilyen maskarát csak akarsz, de én
nem fogok ugyanolyan maskarába bújni. Egyszerűen nem értelek. Hogy
képzelhetted ép ésszel, hogy hajlandó vagyok olyan ruhát hordani, mint egy
majom?
Hiába érvelt Ted, hiába erősködött; Rosie megingathatatlannak bizonyult.
Csakis a szokásos jelmezében volt hajlandó fellépni; abban, amelyikben a Lelki
Serkentőszert osztogatta - semmi másban. Ted úgy érezte, ez halomra dönti terveit,
tönkreteszi a színhatást. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Rosie vörösbarna haja
szakasztott olyan árnyalatú volt, mint Jizzle bundájának uralkodó színe - no de ez
puszta véletlen.
Ted még néhány mondatban dicsőítette a sztárt, majd a festőállványhoz lépett,
és megállt szemben a közönséggel. Rosie előrelépett, Jizzle-t asztalkástul az
állvány elé tolta, és valamit a majom kezébe adott. Jóformán még nem is puked-
lizett, mielőtt visszatért volna a helyére, Jizzle már talpon volt; bal kezével a papír
szélét szorította le, jobb kezével fürgén rajzolni kezdett. A nézőközönség
meglepetten felmorajlott. Meglehet, a képzőművészeti főiskolának lett volna egy-
két helytelenítő megjegyzése Jizzle technikájával kapcsolatban, és az is bizonyos,
hogy az elkészült képmás nem nélkülözött bizonyos majomszerűséget
- de kétségtelenül és letagadhatatlanul Tedet ábrázolta. A döbbent ámulat
hatására kissé lassan indult meg a taps, de amikor végre felhangzott, sehogy sem
akart vége szakadni.
Ted letépte a lapot, odébb lépett, s kecses mozdulattal intett Rosie-nak: foglalja
el a helyét. Rosie megkövült mosollyal állt modellt. Ted a maga képmását a hátsó
függönyre erősítette, miközben Jizzle megint buzgón rajzolt. Ez a portré is élethű
volt - habár ezúttal a majomjelleg markánsabb volt, mint az imént. Ted úgy érezte,
talán mégis jobb, hogy Rosie nem volt hajlandó felölteni a Jizzle-jelmezt. A
felharsanó kacagás még így is próbára tette Rosie szakmai fegyelmét.
- Most pedig, hölgyeim és uraim, van-e önök között, aki óhajt modellt állni? -
kérdezte Ted.
Joe Dindell állt elsőül kötélnek. Döngő léptekkel vonult fel a színpadra, és
legdaliásabb El Magnifico-pózába vágta magát.
Ted fáradhatatlanul szövegelt, míg Jizzle rajzolt. A majmot nem kellett
biztatni. Amint Ted letépett egy lapot, Jizzle már neki is esett a következőnek,
mintha a fehér lapnak ellenállhatatlan vonzereje lenne - két modell között pedig
látszólag céltalanul firkálgatott. Ted egypárszor hagyta, hogy Jizzle befejezze
művét; ezzel akarta bizonyítani a közönségnek, hogy a művész emlékezetből
szakasztott olyan jól rajzol, mint modell után. Az előadás végén a hátsó függöny
telis-tele volt aggatva portrékkal - ott díszelgett az egész közönség képmása, a
modellek pedig mind Ted köré sereglettek, a kezét szorongatták, világsikert
jósoltak, és úgy bámulták Jizzle-t, mintha nem akarnának hinni a szemüknek.
A bemutatót követő banketten egyetlen ember maradt józan és kissé fölényes
37
 - Rosie. Csak ült, bele-belekortyolt a poharába, és alig szólt egész este. Néha pedig
komor, tűnődő pillantást vetett a bolhászkodó majomra.

Rosie maga sem tudta biztosan, azért utálja-e Jizzle-t, mert természetellenesen
viselkedik, vagy mert nagyon is természetesen. Úgy érezte, bármelyik ok elegendő az
utálatra. Jizzle természetellenes, torz szörnyeteg, márpedig természetes, hogy a torz
szörnyetegek iránt ellenérzés támad az emberben. No persze az egészen más, ha
valakit olyan jól ismer, mint mondjuk Pearlt. Meg aztán ha egy kutya gátlástalanul
viselkedik, abban nincs semmi. De ha egy olyan teremtmény viselkedik gátlástalanul,
kivált ha még ráadásul nőstény is, amely a gondviselés akaratából Isten képmásának
legalábbis a karikatúrája - hát az már meglehetősen kínos. No és Jizzle fölényes
modora... Igaz, majmoknál nem ritka a gúnyos vigyor; igaz, az is törvényszerű, hogy
az efféle gúnyvigyor olykor igen kényelmetlen időben esik - de azért...
Akárhogyan is: Jizzle beköltözött harmadiknak a lakókocsiba.
- Meglátod, ezreket meg ezreket keresünk vele. De ezt más is tudja - mondta Ted. -
Nem kockáztathatjuk meg, hogy elemeljék. Sem azt, hogy megbetegedjen. A majmok
a meleget szeretik. - Ez mind kétségbevonhatatlan tény volt; Jizzle tehát maradt.
A bemutató előadás után már senki sem kételkedett a sikerben. Ted a belépődíjat
egy shillingről másfélre, aztán két shillingre emelte, egy eredeti Jizzle-mű árát pedig
két és félről ötre - a sátor látogatottsága mégsem csappant. Ted tárgyalásokat folytatott
egy nagyobb sátor megvétele ügyében.
Rosie egy hétig tűrte a kézilányszerepet, aztán sztrájkba lépett. A közönség
kacagással jutalmazta Jizzle minden egyes rajzát - de az ő portréján röhögött. Ezt
pedig Rosie nem tűrhette.
- Mindennap majomszerűbbre rajzol. Egész biztos szándékosan csinálja - mondta
Rosie. - Nem fogok itt állni és tűrni, hogy egy majom csúfot űzzön belőlem.
- Ugyan, drágám, képzelődsz. Minden portréja egy kicsit majomszerű. Végtére ez
egész természetes - érvelt Ted.
- De ha engem rajzol, az már nemcsak majomszerű, hanem kész csimpánz!
- Ejnye, drágám, térj észhez! És ha még úgy volna is, mit zavar az téged ?
- Szóval neked édes mindegy, hogy a feleségedet kigúnyolja egy majom?
- Ugyan, Rosie, ne légy már nevetséges. Majd megszokod. Jizzle igazán kedves,
barátságos kis jószág.
- Velem ugyan nem. Folyton csak figyel, kémkedik utánam.
- Ejnye, drágám, hagyd már ezt a...
- Nem érdekel, mondhatsz akármit, igenis kémkedik. Csak ül ott, figyel és röhög.
Jó, rendben van, bent lakik a kocsiban, ezt eltűröm, de fellépni nem vagyok hajlandó
vele többet. Csinálhatod nélkülem is. Ha kell még valaki, kérd kölcsön Irene-t a
karikadobó sátorból. Őt aztán nem zavarja semmi.
Tedet nem is az előadás aggasztotta, hanem a kettejük kapcsolatának romlása.
Vitathatatlanul nem volt már a régi, méghozzá Jizzle színre lépése óta. Pedig azelőtt
milyen jól kijöttek Rosie-val! Ted mindig többet szeretett volna nyújtani neki, mint
amennyit a dr. Steven-féle Lelki Serkentőszer bevétele biztosított, és most, hogy itt
volt a nagy alkalom, tessék - vége az összhangnak. Márpedig ha az ember ilyen
aranybányára bukkan, mint Jizzle, azt isten ellen való vétek lenne nem kiaknázni.
Persze ezt Rosie is jól tudta - csak hát, ugye, ha egyszer az asszonyok a fejükbe
vesznek valamit... Erről Tednek eszébe jutott valami. Diszkréten utánanézett: nem
kötöget-e Rosie titokban babaholmit. De nem, szó sem volt ilyesmiről.
Az üzlet virult. Ted produkciója a színlap élére került. Virult Jizzle is; napról
napra otthonosabban érezte magát. Ted bal vállát szemelte ki állandó tartózkodási
38
 helyéül; ez persze meglehetősen hízelgő volt, reklámnak se kutya, de a házi
tűzhely melegét éppenséggel nem szította. Rosie-t napközben jóformán látni sem
lehetett. Eljárt segíteni, teázgatni a többi lakókocsiba. Ha Tedet holmi ügyes-bajos
dolga elszólította, kénytelen volt bezárni Jizzle-t egymagában, pedig tudta, az
óvatosság is megkívánná, hogy valaki vigyázzon rá, meg Jizzle is jobban érzi
magát, ha van társasága. De csak egyszer hozta szóba, hogy Rosie vállalhatná az
őrangyal szerepét - s az asszony félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy abból pedig
sem Ted, sem a drágalátos majma nem eszik. Este Rosie igyekezett tudomást sem
venni Jizzle-ről; a majom meg duzzogott, s csak olykor-olykor eresztett meg egy-
egy gúnyos kuncogást. Ilyenkor aztán Rosie is levetette színlelt közönyét, és
fölöttébb csúnya pillantást vetett rá. Nem titkolta abbéli meggyőződését, hogy még
az oroszlán is kellemesebb társaság, mint ez a bestia. Meg kell hagyni, maga Rosie
sem volt éppen szívvidító lakótárs. Közönyös volt, mogorva volt-Ted azelőtt
sohasem látta ilyennek, és sehogy sem értette a dolgot. Dőlt hozzájuk a pénz, de
úgy látszik, ez sem boldogít...
Ha van egy csepp józan esze, maga is megneheztelt volna Jizzle-re...

A talány nagyjából megoldódott egy este, amikor Jizzle sikersorozata már hat
hete tartott. Ted a szokásosnál később tért haza. Felhajtott egypár pohárral, de nem
volt részeg. Becsörtetett a lakókocsiba, kezében egy összecsavart papírlappal,
megállt, és lenézett Rosie-ra, aki már lefeküdt.
- Te! - mondta Ted. Lehajolt, és lekent Rosie-nak egy istenes pofont.
Rosie félálmából riadt fel; meglepetése lényegesen nagyobb volt fájdalmánál.
Ted vadul bámult rá.
- Most már mindent értek. Még hogy kémkedik utánad, mi ? Úristen, mekkora
marha voltam! Nem csoda, ha nem akartad, hogy körülötted sertepertéljen.
- Mit beszélsz itt összevissza? - kérdezte Rosie. Könnyes volt a szeme.
- Tudod te azt nagyon jól! Tudja mindenki más is, csak én nem tudtam eddig.
- Ted, az istenért...
- Nekem aztán beszélhetsz. Ide nézz!
Kicsavarta a papírlapot, és Rosie orra elé tartotta. Az asszony rámeredt.
Különös, mennyi trágárságot fejezhet ki néhány egyszerű vonal...
- Miközben én szövegeltem - mondta Ted -, azok meg röhögtek, a rohadtak.
Csak én nem tudtam, mi folyik a hátam mögött. Vicces, mi? - Lenézett a rajzra.
Egy pillanatnyi kétely sem támadhatott a szemlélőben, aki ismerte őket, hogy a
félreérthetetlen helyzetben ábrázolt férfi és nő - El Magnifico és Rosie...
Rosie a feje búbjáig elvörösödött. Kiugrott az ágyból, és vad mozdulattal
felnyúlt a fiókos szekrény tetejére. Jizzle ügyesen kitért előle.
Ted megfogta Rosie karját, és visszarántotta.
- Evvel elkéstél - mondta.
A pír eltűnt. Rosie halottsápadtan nézett szembe a férfival.
- Ted - kezdte -, csak nem hiszed... ?
- Kémkedett utánad! Magad mondtad!
- De Ted, én nem úgy értettem...
Ted megint pofon ütötte.
Rosie-nak elakadt a lélegzete, a szeme összeszűkült.
- Verjen meg téged az isten! - sziszegte, és tíz körömmel ugrott neki.
Ted a háta mögé nyúlt, és kinyitotta az ajtót. Fél kézzel megragadta Rosie-t és
kipenderítette. Az asszony lebukdácsolt a három lépcsőn, megbotlott a
hálóingében, és elesett.
39
 Ted bevágta az ajtót, és rátolta a reteszt.
A fiókos szekrényen Jizzle kuncogott. Ted hozzávágott egy serpenyőt.
Jizzle ügyesen lebukott előle, és megint csak kuncogott.
A cirkuszirodában másnap reggel nagy izgalom uralkodott. Az igazgató meg az
istállómester lázasan törte a fejét: honnan szerezhetnének estére egy kellő
lélekjelenléttel és megfelelően impozáns külsővel rendelkező férfiút, akire rábízhatnák
az oroszlánszámot. Fél nap is eltelt, mire mindenki megtudta - természetesen Ted
kivételével hogy Rosie-nak is nyoma veszett.
Ted lelkét a következő napokban felváltva marcangolta a jogos harag és az önvád.
Nem is gondolta volna, hogy Rosie ennyire fog hiányozni. Akkor este úgy cselekedett,
ahogy az adott körülmények között minden önérzetes férfi cselekedett volna - de
egyre jobban eluralkodott benne az alantas vágy, hogy bárcsak sose jutott volna az
adott körülmények tudatára.
Egyre jobban ingerelte, hogy Jizzle naphosszat ott kuporog a vállán. Minduntalan
lesöpörte. Ha nincs ez az átkozott majom, sohasem tudta volna meg, hogy Rosie...
Lassan már rá sem tudott nézni Jizzle-re.
Egy hétig leadta még esténként a műsort, gépiesen, egyre növekvő undorral; aztán
tárgyalásba bocsátkozott George Haythorpe-pal, a céllövölde tulajdonosával. George
hajlandónak mutatkozott. Muriéi, a felesége elbír a céllövöldével maga is, legfeljebb
egyik lány majd segít neki, ő meg szívesen átveszi a Jizzle-műsort, és lead a bruttó
bevételből húsz százalékot Tednek.
- Már persze ha a majom is úgy akarja - tette hozzá George. - Úgy nézem, nagyon
szível téged.
Egy-két napig valóban válságosnak látszott a helyzet. Jizzle most is Teden
csüggött, tőle várt minden utasítást, George-ra ügyet sem vetett. De aztán türelmes és
szakadatlan próbával sikerült megértetni vele, hogy új gazdát kapott, mire kétnapi
duzzogás után végre kötélnek állt.
Ted fellélegzett. Végre megszabadult az átkozott majomtól. Persze Rosie-t ez sem
hozhatja vissza. Üresebb volt a lakókocsi, mint valaha... Néhány napi beteges
tétlenség után Ted erőt vett magán. Előszedte a régi plakátokat, és írt egypár újat.

MODERNIZÁLJA LELKIVILÁGÁT!
ÖNBIZALOM A TÖKE ATYJA
ÉP LÉLEK - ÉP ÜZLET

Hamarosan felállította megint a régi bódét, és a palik megint lerótták a balekség

félkoronásait - de azért nem volt ez a régi, hisz nem volt ott Rosie, hogy mosolyogva
adogassa a kuncsaftoknak a palackokat.
Jizzle most már szépen összeszokott George-dzsal. Telt házakat vonzott megint a
produkció, de Ted közönyösen nézte, amint tódul a sátorba a nép. Még a csinos
summára rúgó részesedés sem vidította fel; az is csak Rosie-ra emlékeztette. Mindent
odaadott volna, ha ott állna mellette Rosie, míg ő harsányan magasztalja a
Lélekserkentő Csodaszer kiváló tulajdonságait. Kerestetni próbálta az asszonyt, de
mindhiába...
Eltelt egy hónap, amikor egy éjszaka Ted arra riadt, hogy kopognak a lakókocsi
ajtaján. Bolondul kalimpálni kezdett a szíve. Akkor is épp Rosie-ról álmodott.
Kiugrott az ágyból, és ajtót nyitott.
De a küszöbön nem Rosie állt. George volt az, Jizzle-lel a vállán, és a céllövölde
egyik karabélyát szorongatta a kezében.
- Mi a...? - kezdte kábán Ted. Bizonyosra vette, hogy Rosie az.
40
 - Majd mindjárt megtudod, te szemétláda - mondta George. - Ide nézz!
Másik kezével egy papírlapot tartott Ted orra elé.
Ted odanézett. Meg sem közelítjük a valóságot, ha félreérthetetlennek
minősítjük a helyzetet, amelyben a rajz George feleségét, Muriéit ábrázolta Ted
társaságában.. .
Ted elszörnyedve felpillantott...
George felemelte a karabélyt. Jizzle ott ült a vállán, és kuncogott.
BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

41
JOHN WYNDHAM
42
 JOHN WYNDHAM

El,
szövőpók,
itt
ne járj...
Ahogy teltek-múltak az évek, Lydia
Chartersnek egyre kevésbé tetszett a férje
formája - és még kevésbé a kedvenc
időtöltése. Akadt persze jócskán más is, ami
nem tetszett benne, de ha erre a két dologra
gondolt, úgy érezte, zsákutcába jutott az
élete.
Igaz, a férjének nagyjából ilyen volt az
alakja akkor is, amikor hozzáment, de ő azt
remélte, az idő majd javulást hoz. Lelki
szemeivel látta a fejlődést: a házi tűzhely
áldásos melegében a férje egyre csinosabb,
ápoltabb, teltebb lesz. Hasztalan etette,
ápolta azonban tizenkét hosszú esztendeig -
jóformán semmiféle javulást nem észlelt. A
törzse, igaz, kissé vastagabbnak tetszett, és a
mérleg is ezt bizonyította, de sajnos ez csak
még jobban hangsúlyozta csontos,
keszekusza, idétlen végtagjait.
Egyszer, a szokásosnál is elkeseredettebb
hangulatában, Lydia előszedte a férje
nadrágját, és pontosan megmérte, így,
üresen, ernyedten nem is volt vele semmi
baj. Hosszú volt a szára persze, de nem
abnormálisán, a bősége is egészen átlagos -
de ha Edward fölvette! Akkor aztán már
keskeny volt, és csupa göb látszott benne,
éppúgy, mint a kabát-ujján. Lydia mindent
kipróbált az összhatás javítására, és amikor
sorra valamennyi kísérlete csődöt mondott,
belátta, hogy nincs más hátra: bele kell
nyugodnia - ezt nézheti hátralevő éveiben.
43
„Úgy látszik - mondta magában kelletlenül nem lehet rajta segíteni. El kell viselni, mint a
többi sorscsapást, mint például amikor a lókedvelő nők egyre jobban hasonlítanak a
lovakhoz." És ezzel egyben a férje kedvenc időtöltésén is kitöltötte némiképp a mérgét.
Nagyon jó és praktikus, ha egy gyereknek van valami hobbija, de felnőttnél már
bosszantó. A nők vigyáznak is, nehogy bármiféle szenvedélyük legyen - legfeljebb érdekli
őket ez vagy az. És mi lehetne természetesebb, mint hogy egy nőt - márpedig Lydia igen
takaros példánya volt a női nemnek - érdekeljenek a féldrága-, sőt ha történetesen
megengedhette magának, a drágakövek? Edward hobbiját azonban senki a világon nem
tarthatta természetesnek.
Lydia már a házasságuk előtt is tudott Edward bolondériájáról. Aki csak közelebbről
megismerte Edwardot, észrevette, hogy a szeme reménykedve fürkészi a sarkokat minden
szobában, ahová véletlenül betéved, a szabadban pedig akármivel foglalkozik éppen, ha
meglát egy halom avart, egy darab lehullott fakérget, nyomban otthagy csapot, papot, és
annak szenteli teljes figyelmét. Ez persze meglehetősen bosszantó szokás volt, de Lydia úgy
vélte, kár vele foglalkozni, Edward idővel úgyis leszokik róla. Lydia ugyanis az asszonyok
általános felfogásában osztozott, miszerint a férfi, ha egyszer házasember, töltse idejének egy
részét a kellő anyagiak megszerzésével, ezenfelül pedig csupán egyetlenegy dolog kötheti le
a figyelmét - s ebből a felfogásból következett, hogy ha figyelmét akár a legcsekélyebb
mértékben is bármi más köti le, az jogosan sértheti a feleséget, hiszen a gyerek is tudja, hogy
akinek hobbija van, az feltétlenül az életének valamely hiányát óhajtja azzal pótolni avagy
feledtetni.
Lydia azonban tévedett - Edward hobbija az évek során szépen izmosodott.
Önmagában is meglehetősen elkeserítő volt ez, de azért még elviselhető lett volna, ha
Edward tekintélyesebb tárgyakat gyűjt szenvedélyesen - mondjuk régi metszeteket, első
kiadású könyveket, távol-keleti kerámiát. Az ilyesmit mutogatni lehet, a barátnőket
pukkasztani, az ilyen holmi értékes, és bizonyos tekintélyt biztosít a gyűjtőnek. De miféle
tekintélyt kölcsönözhet bárkinek is egy ugyancsak kiterjedt pókgyűjtemény?
Még ha legalább lepkék lennének - gondolta Lydia -, azok talán némi lelkesedést
keltenének az emberben. A természet eleven drágakövei, ugye, kivált ha szépen vannak
csoportosítva. No de a pókok - ronda, kúszó-mászó, soklábú szörnyetegek, és egyre
sápkórosabbak lesznek az alkoholban - hát ezekre aztán nehéz volna egyetlen jó szót is
találni.
Fiatal házas korukban Edward megpróbálta átplántálni lelkesedését Lydiába, s ő a tőle
telhető legnagyobb tapintattal hallgatta férje magyarázatát a pókok bonyolult életéről,
szokásairól, párosodásáról, holott mindez javarészt vagy undorító volt, vagy erkölcstelen,
vagy mind a kettő; és hogy a színük meg a mintázatuk milyen felülmúlhatatlanul gyönyörű
- hát ezt Lydia egyszerűen nem volt képes meglátni. Megjegyzéseiből, kérdéseiből
szerencsére hamarosan kiviláglott, hogy Edward nem talál olyan együttérző megértésre,
amilyent remélt ifjú feleségétől, fel is hagyott hát a Lydia megtérítésén való fáradozással, az
asszony pedig hálásan visszatért régi meggyőződéséhez, miszerint minden pók egyaránt
undorító, akár élő, akár holt.
Már házasságuk hajnalán felismerte, hogy nyílt támadással nem tud szabadulni a pókoktól
- megkísérelte hát a legkülönfélébb óvatos taktikákat. Két-három év is beletelt, míg rá kellett
ébrednie, hogy ez a módszer sem jár eredménnyel; ezután a pókok is rákerültek az áldozatos
feleség által némán viselendő keresztek listájára, és nem is esett róluk több szó, legfeljebb a
ritka, de alapos vulkánkitörések alkalmával, amikor is előkelő helyet kaptak a férji bűnök
tételes felsorolásában.
Lydia mintegy hetenként egyszer lépett be Edward pókbirodalmába, egyfelől takarítás
céljából, másfelől hogy alaposan kiundorodja magát. Két dologgal vigasztalódott: először is,
hogy íme, ez a kémcsövekbe zárt rengeteg csúszó-mászó szörnyeteg soha többé nem csúszik,
44
nem mászik, másodszor pedig, hogy ezek az istentelen bestiák ugyan elvonták némiképpen
egy házasember figyelmét annak egyetlen jogos tárgyáról, de az életükkel lakoltak ezért a
főbenjáró bűnért.
Döbbenetes mennyiségű kémcső sorakozott a falakat szegélyező állványokon; annyi,
hogy Lydia egykor balga fővel abban reménykedett, hogy több pókfajta talán nincs is a kerek
világon. Amikor megtudta, hogy a Brit-szigeteken ötszázhatvanféle pók ismeretes, még nem
csüggedt. De amikor Edward a továbbiakban arról világosította fel, hogy a világon mintegy
húszezer az ismeretes pókféleségek száma, nem említve a rokon fajokat - hogy azok mifélék,
azt Lydia már meg sem kérdezte -, hát erre már istenigazában elkeseredett.
Nemcsak kémcsövek voltak a szobában: egy polcon szakkönyvek sorakoztak, volt ott egy
kiterjedt kartotékrendszer meg egy asztal, rajta Edward mikroszkópja. Egy hosszú
munkaasztalon rengeteg palack, tárgylemezkötegek, új kémcsövek s egy csomó üvegtetejű
doboz: ezekben tartotta Edward a további tanulmányozásra szánt eleven példányokat, csak
ezután kerültek alkoholba.
Lydiát, valahányszor a pókbirodalomba lépett, ellenállhatatlan kísértés fogta el, hogy
bepillantson ezekbe a siralomházikókba. Ilyenkor olyan elégedettség töltötte el, amit sohasem
lett volna hajlandó bevallani, sőt nem is érzett volna, ha bármi más isten teremtményéről van
szó, de a pókokkal valahogy úgy volt az ember, hogy azt mondta magában: úgy kell nekik,
rászolgáltak, mért születtek póknak. A kis üvegdobozkákban rendszerint öt-hat példány
búslakodott, épp ezért egy délelőtt Lydia meglepődve észlelte, hogy egy magányos
üvegharang is sorakozik közöttük. Amikor végzett a takarítással, kíváncsisága a
munkaasztalhoz vonzotta. Elvileg könnyebb lett volna az üvegharang lakóját szemügyre
venni, mint az üvegdobozokba zárt elítélteket, a harang falát azonban belülről, úgy
kétharmad magasságáig pókháló fedte. Olyan sűrű pókháló, hogy a harang lakója egyáltalán
nem látszott mögötte. A háló redőkben csüngött, majdnem úgy, mintha függöny volna. Lydia
közelebb hajolt és megnézte; a háló valóságos remekmű volt, szakasztott mint a valódi
csipkefüggöny, kicsiben. Lydia átkukkantott a függöny fölött a harang lakójára.
- Uramisten! - kiáltott fel.
Az elfüggönyözött kör közepén kuporgó pók nagyobb volt valamennyi eddig látott
példánynál. Lydia csak bámulta. Eszébe jutott, hogy előző este Edward ugyancsak izgatott
volt, de ő alig figyelt rá, csupán azt közölte, amit számos hasonló alkalommal, hogy nincs
ideje holmi ronda pókot nézegetni; arra is emlékezett, hogy Edwardnak szemmel láthatólag
rosszul esett az ő érzéketlensége. Most, az óriás pók láttán már értette Edward izgatottságát:
ez egyszer elhitte azt is, hogy csakugyan akad gyönyörű színekben játszó pók, mert ez a
példány itt jócskán rászolgált a „természet eleven drágaköve" megjelölésre.
Alapszíne halványzöld volt, elszórt sötétebb zöld pettyekkel; ezek a potroh felé eltűntek.
Háta közepén kék nyílhegyminta futott végig, a nyilak csúcsa sötét, a végük szinte beleolvadt
a zöld alapszínbe. A potroh két oldalán bíborszín félkörminta futott. Ugyanez a szín látszott a
zöld lábak ízületénél is, meg néhány pötty az Edward által zengzetesen cephalothoraxnak
nevezett táj felső részén. Lydia szerint az az a hely, ahol az állathoz hozzánőtt a lába.
Lydia közelebb hajolt. Sajátos és egyáltalán nem pókszerű módon, ez a példány nem
dermedt mozdulatlanságba. Figyelmét láthatólag tökéletesen lekötötte az a valami, amit első
két lába között tartott; valami, ami megvillant, ha megmozdította. Mintha egy csiszolt,
kifényesített akvamarinkő volna, gondolta Lydia. Még közelebb hajolt, hogy jobban lássa, s
eközben árnyéka az üvegharangra esett. A pók abban a pillanatban abbahagyta
tevékenységét, és megdermedt. Aztán megszólalt egy halk, fojtott hang:
- Helló! Hát te ki vagy? - Kissé idegenes volt a kiejtése.
Lydia körülnézett. A szobában rajta kívül nem volt senki.
- Ne oda nézz! Itt vagyok - mondta a fojtott hang.

45
 Lydia lenézett az üvegharangra, és észrevette, hogy a pók jobb oldali második lábával
önmagára mutat.
- Arakhné vagyok - mutatkozott be jól nevelten a hang. - Neked mi a neved?
- Öhm... Lydia - mondta kissé bizonytalanul Lydia.
- Igazán? Miért? - kérdezte a hang.
- Hogyhogy miért? - kérdezte Lydia kissé ingerülten.
- Hát ha jól emlékszem, Lydia a pokolba került, mert nagyon csúnya dolgokat művelt a
szeretőjével. Remélem, te nem szoktál a...
- Ugyan! - szakította félbe Lydia.
- Vagy úgy - mondta kissé kétkedőn a hang. - Persze valami oka biztosan volt, hogy így
neveztek. Nehogy azt hidd, hogy én például elítélem Lydiát. A szeretők, véleményem szerint,
többnyire megérdemlik, hogy... - Lydia a mondat végét nem hallotta, mert megint
körülnézett, kissé bizonytalanul.
- Nem értem - mondta. - Azt akarod mondani, hogy csakugyan... ?
- Persze, én beszélek - mondta a pók. A nagyobb nyomaték kedvéért megint magára
mutatott, ezúttal a bal oldali harmadik lábával.
- De hiszen... De hiszen pókok nem tudnak...
- Persze hogy nem. Mármint az igazi pókok. De én Arakhné vagyok, már mondtam az
előbb.
Lydia emlékezetének mélyén megrezdült valami.
- Az a bizonyos Arakhné? - tudakolta.
- Miért, hallottál talán valaha másikról? - kérdezte hűvösen a hang.
- Úgy értem, aki magára haragította Athénét, habár arra már nem emlékszem, mivel -
mondta Lydia.
- Pontosan. Álmaimat szövögettem, Athéné pedig féltékeny lett, és...
- Azt hittem volna, épp fordítva történt. Aha, persze te szőttél, ugye?
- Hiszen azt mondom. Messze földön én szőttem-fontam a legeslegszebben, és amikor
megnyertem az összgörög bajnokságot, és legyőztem Athénét, egyszerűen nem bírta
elviselni; majd megőrült a féltékenységtől, és engem pókká változtatott. Mindig is mondtam,
igazságtalanság, hogy istenek meg istennők is indulhatnak a versenyeken. Egyszerűen
képtelenek veszíteni, és összevissza hazudoznak az emberről mindent, így akarják magukat
igazolni, amikor bosszúból mindenféle ronda dolgot művelnek. Gondolom, te egész másképp
hallottad a dolgot, nem? - kérdezte kissé kihívó éllel a hang.
- Nem, úgy emlékszem, nagyjából így hallottam - mondta tapintatosan Lydia. - Elég
régóta vagy már pók, ugye? - kérdezte.
- Igen, gondolom, habár az ember egy idő után már nem számolja a napokat. - A hang
elhallgatott. Kis szünet után megint megszólalt: - Mondd, levennéd rólam ezt az üveg
micsodát? Meglehetősen fülledt idebenn a levegő, és akkor kiabálnom sem kellene.
Lydia habozott.
- Soha nem nyúlok semmihez ebben a szobában. A férjem nagyon dühös lenne, ha bármit
elmozdítanék a helyéről.
- Ó, attól ne félj, hogy megszököm! Ha akarod, becsületszavamat adom.
Lydia azonban még akkor is tétovázott.
- Meglehetősen reménytelen a helyzeted, ha nem tudnád - mondta, és önkéntelenül az
alkoholosüvegre pillantott.
- Ne hidd! - válaszolt a hang. Vállrándítás érződött belőle. - Sokszor megfogtak már.
Valami mindig történik, egyszerűen muszáj. Ez a határidő nélküli átok kevés előnyeinek
egyike. Egyszerűen nem történhet semmi végzetes.
Lydia körülnézett. Az ablak csukva, az ajtó is, a kályha is.
- Hát, ha megígéred, talán egypár percre... - mondta engedékenyen.
46
 Fölemelte az üvegharangot, és félretette. A pókháló függöny meglebbent és elszakadt.
- Nem baj. Phű! Így már jobb - mondta a hang. Halk volt most is, de tiszta és érthető.
A pók nem mozdult. Elülső lábaival most is tartotta az akvamarint, a fény megvillant a
kövön. Lydiának hirtelen eszébe ötlött valami. Lehajolt, és alaposabban szemügyre vette a
követ. Örömmel állapította meg, hogy nem az ő gyűjteményéből való.
- Szép, ugye? - kérdezte Arakhné. - Persze nem az én színem. Nem érvényesül mellettem.
Inkább egy smaragdot kellett volna elhoznom, habár azok sokkal kisebbek.
- Honnan vetted? - kérdezte Lydia.
- A közelből, egy házból. Innen a második, ha jól emlékszem.
- Mrs. Ferris... igen, ez az ő köve.
- Lehet - hagyta rá Arakhné. - Volt ott egy faliszekrény, telis-tele kövekkel, úgyhogy
elvettem ezt, és épp kifele jöttem a kertből, át a sövényen, és kerestem egy alkalmas
rejtekhelyet, hogy nyugodtan gyönyörködhessem benne, amikor megfogtak. Megvillant a kő,
azért vett észre az illető. Fura egy alak, maga is majdnem olyan, mint egy pók, csak még
néhány pár láb kéne neki.
- Mégis ügyesebb volt nálad - mondta hűvösen Lydia.
- Hm... - vélte titokzatosan Arakhné.
Letette a követ, és körbejárkált egy kicsit; közben fonalat eregetett. Lydia egy pillanatig
Arakhnét nézte, amint elmerülten szövöget valamit, aztán visszatért a pillantása a kőhöz.
- Nekem is van egy kis drágakőgyűjteményem. Nem olyan szép, mint a Mrs. Ferrisé, de
akad közte egy-két csinos darab - jegyezte meg.
- Igen ? - kérdezte szórakozottan Arakhné, és tovább cifrázta a hálóját.
- Én... én is szeretnék egy szép akvamarint - mondta Lydia. - Tegyük fel, hogy az ajtó egy
résnyire nyitva marad...
- Ide nézz! - mondta elégedetten Arakhné. - Láttál már ilyen aranyos kis zsúrterítőt?
- És büszkén szemlélte lába munkáját.
Lydia is megnézte. Igaz, egyhangúnak találta kissé a mintát, de azért udvariasan
bólogatott.
- Gyönyörű! Igazán roppant ízléses. Bárcsak én is... mármint nem is értem, hogy tudsz
ilyen szépet csinálni.
- Ó, istenem, igyekszik az ember... - mondta átlátszó álszerénységgel Arakhné. - De
mintha mondani akartál volna valamit... - tette hozzá.
Lydia megismételte előző kijelentését.
- Voltaképpen nem érdemes ilyesmivel töltenem az időmet - mondta Arakhné. - Mondtam
már, hogy mindig történik valami, hát miért erőltessem meg magam?
Tovább szövögetett. Fürgén, noha kissé szórakozottan elkészített még egy terítőcskét, bár
ez jóval igénytelenebb volt az előzőnél. Elnézte egy darabig, azután megszólalt:
- Hát persze ha meghálálná valaki a fáradságomat...
- Sokat nem tudok fizetni... - kezdte óvatosan Lydia.
- Ó, nekem nem kell a pénz - mondta Arakhné. - Mit kezdenék én pénzzel? Hanem már
nagyon rég esedékes a szabadságom.
- A szabadságod? - kérdezte értetlenül Lydia.
- Van ugyanis egy könnyítő záradék - magyarázta Arakhné. - A jobb átkoknál így szokás.
Olyasmi, mint hogy például a királyfi csókja feloldja a varázslatot, tudod, valami abszolút
valószínűtlen feltétel, de az illető isten mégis olyan színben tünteti fel magát, hogy mégsem
százszázalékos Shylock. Az én záradékom évi huszonnégy óra szabadságra jogosít fel, de
jóformán soha nem sikerül kivennem. - Elhallgatott, szőtt egy kis szegélyt a csipketerítőre. -
Tudod - folytatta aztán -, nem könnyű találni valakit, aki helyet cserél az emberrel
huszonnégy órára.
- Khm... hát igen, az nehéz lehet - mondta közömbösen Lydia.
47
 Arakhné kinyújtotta egyik lábát, és megforgatta az akvamarint. A kő csillogott-villogott.
- Valakit, aki helyet cserél az emberrel... - ismételte.
- Hát... nem is tudom... voltaképpen nem hinném... - kísérletezett Lydia.
- Igazán nem nehéz bejutni Mrs. Ferrís házába, kijönni meg még könnyebb. Persze csak
ha valaki akkora, mint én - jegyezte meg Arakhné.
Lydia az akvamarint nézte.
Lelki szeme előtt felrémlett a többi drágakő, amint ott pihennek fekete bársonyágyukon,
Mrs. Ferris faliszekrényében.
- És ha megfogják az embert? - kérdezte.
- Ó, arra ne legyen gondja az embernek, futó kellemetlenség. Hiszen huszonnégy óra
múlva úgyis visszatérnék - mondta Arakhné.
- Hát... nem is tudom... - mondta kelletlenül Lydia.
Arakhné tűnődő hangon folytatta:
- Emlékszem, azt gondoltam, milyen könnyű is lenne egyenként kivinni azokat a köveket,
és elrejteni valami jó helyen...
Lydia később képtelen volt pontosan visszaemlékezni, hogyan is folytatódott a
beszélgetés, csak azt tudta, hogy egy bizonyos ponton ő még tétova és határozatlan akart
lenni, de Arakhné nyilván úgy értette, beleegyezik. Nos, mindenesetre az egyik pillanatban
még ott állt a munkaasztal mellett, a következőben meg mintha a tetején lett volna, és akkor
történt a dolog.
Voltaképpen továbbra is ugyanúgy érezte magát, mint addig. Hat szemmel sem bánik
másképp az ember, mint kettővel, bár meg kell hagyni: minden sokkal nagyobbnak látszott,
és a túlsó fal alaposan eltávolodott. A nyolc lábbal egész jól boldogult, nem gabalyodtak
egymásba.
- Te hogy szoktál... ? Aha, látom - mondta.
- Csak nyugodtan - szólt egy hang a magasból. - Két jó függönyömet máris tönkretetted.
Óvatosabban mozogj! Finoman. Úgy, úgy, ez már jobb. Még egy kicsit jobban vigyázz! Ez
az. Hamarosan rájössz a nyitjára. Most már nincs más dolgod, menj el szépen az asztal
széléig, aztán ereszkedj le.
- Khm... igen - mondta kissé kétkedő hangon Lydia. Az asztal széléről szédítő
mélységben látszott a padló.
A fölébe tornyosuló alak sarkon fordult, indult volna már, de aztán, úgy látszik, eszébe
jutott valami, mert megállt.
- Még valami - mondta. - A férfiak.
- Férfiak?! - kérdezte Lydia.
- Ej, hát a hím pókok. Nem szeretném, ha arra jönnék vissza, hogy közben...
- Ó, dehogy, a világért sem - sietett megnyugtatni Lydia. - Lesz énnekem anélkül is elég
dolgom. Meg aztán... khm... azt hiszem, nincs bennem különösebb érdeklődés hím pókok
iránt.
- Hát, nem tudom. Ki-ki a párjával, ahogy mondani szokás... No de különben sincs semmi
probléma. Az illető körülbelül tizenhatszor kisebb nálad, úgyhogy egyszerűen lerázhatod, ha
nem tetszik. Vagy megeheted, ha gusztusod van hozzá.
- Megehetem?! - kiáltott fel Lydia. - Ja igen, emlékszem, a férjem említett valamit... Nem,
azt hiszem, maradok a lerázásnál.
- Ahogy tetszik. Az a jó a pókoknál, hogy magától értetődőnek tekintik a női
felsőbbrendűséget. Nem kell életed végéig magaddal hurcolnod egy unalmas hímet, csak
azért, mert... Ha szükségét érzed, egyszerűen keresel egy másikat és kész. Roppantul
egyszerű.
- Bizonyára - mondta Lydia. - De hát úgyis csak huszonnégy óráról van szó.

48
 - Persze - bólintott Arakhné. - No, akkor én megyek is. Nem fecsérlem azt a kevés kis
szabadságomat. Meglátod, mihelyt belejössz, remekül fogod érezni magad. Hát akkor a
holnapi viszontlátásra. - És kiment. Az ajtót résnyire nyitva hagyta.
Lydia még egy kicsit szövögetett, amíg egészen biztos nem volt a dolgában. Akkor az
asztal szélére vonult, s némi habozás után leereszkedett. Igazán nem is volt nehéz.

Végül az egész dolog sokkal könnyebbnek bizonyult, mint várta. Eljutott Mrs. Ferris
szalonjába, és nagy örömmel tapasztalta, hogy az ékköves szekrényke ajtaját nem zárták be.
Lydia kiválasztott egy csinos tűzopált. A kertnek az út felé lejtő oldalán talált egy jó kis
lyukat, oda elrejtheti a zsákmányt, és később majd visszajön érte. Következő portyáján egy
kisebb rubint szemelt ki, legközelebb egy gyönyörűen csiszolt négyszegletes cirkont, míg
végül már ingajáratban közlekedett a rejtekhely és a faliszekrény között, jóformán
akadálytalanul, leszámítva néhány alkalmatlankodó hím pókot, akiket azonban elülső lábának
egy legyintésével elpöccintett, úgyhogy többet nem is zaklatták.
Estefelé Lydia egész csinos készletet gyűjtött a rejtekhelyre. Épp egy kis topázt akart
elhelyezni, és azon tűnődött, vajon forduljon-e még egyszer, amikor árnyék esett rá.
Megdermedt, amint a magasban egy hosszú, csontos, vézna alakot pillantott meg - így
alulnézetből valóban nagyon emlékeztetett a pókra.
- A kutyafáját! - kiáltott fel Edward hangja. - Még egy példány! Két nap alatt a második!
Igazán különös!
S mielőtt még Lydia elszánhatta volna magát bármire, hirtelen sötétség borult rá, s
csakhamar egy csukott dobozban zötykölődött.
Néhány perc múlva már ott kuporgott az üvegharang alatt, amelyet nemrégiben még ő
emelt le Arakhnéról.
Edward föléje hajolt. Kissé bosszankodott, hogy a zsákmány megszökött, de büszke is
volt magára, hogy sikerült elfognia.
Azután már nemigen volt mit tenni, mint szőni egypár csipkefüggönyt, hogy ne zavarják
magányát, úgy, ahogy Arakhnétól látta. Azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy a köveket
biztos helyre rejtette, és hogy tizenkét-tizenhárom óra múlva kényelmesen elhozhatja
valamennyit.
Este már nem jött be senki a pókbirodalomba. Lydia hallott holmi ismerős zörejeket
odafentről; nagyjából úgy zajlott minden, mint rendesen, s végezetül két pár láb lépte
koppant a lépcsőn. Ha erre módja van, összevonta volna a szemöldökét. Az ügy etikai oldala
nem volt egészen tisztázott. Arakhnénak vajon joga van... ? No mindegy, úgysem lehet rajta
pillanatnyilag segíteni.
Hamarosan elültek odafent a zörejek, és a házra éjszakai csönd telepedett.
Lydia másnap reggel félig-meddig azt várta, Edward benéz, hogy megbizonyosodjék
felőle: ő biztonságban van, s csak azután megy el dolgozni. Nemegyszer megtette, méghozzá
kevésbé érdekfeszítő pókok esetében, és Lydia nem fojthatott el némi ingerültséget, amikor
az ajtó nyílt, és csak Arakhné lépett be. Azt is megállapította, hogy Arakhné nem találta el a
Lydia számára legelőnyösebb hajviseletet.
Arakhné ásított egyet, azután odalépett a munkaasztalhoz.
- Helló - szólt, és felemelte az üvegharangot. - Hogy mulattál?
- Most épp nem a legjobban - mondta Lydia. - A tegnapi napra nem panaszkodhatom.
Remélem, kellemesen töltötted a szabadságodat.
- Igen - mondta Arakhné. - Egész jó volt, bár nem nagyon különbözött a mindennapoktól.
- Karórájára pillantott. - Na, mindjárt le is telik az időm. Ha nem érek vissza, magamra
szabadítom Athénét. Kész vagy?
- Hogyne - mondta mély átérzéssel Lydia.

49
 - Nos, ki-ki a helyén - szólalt meg újra a vékonyka hang. Arakhné párosával
kinyújtóztatta lábait, elölről hátrafelé, sorra. Azután szövögetett egy stilizált gót A betűt; meg
akart győződni róla, hogy a tudománya nem szenvedett csorbát.
- Tudod - mondta eltűnődve fura dolog a megszokás. Azt hiszem, így tulajdonképpen
jobban érzem magam. Az embernek sokkal kevesebb a gátlása.
Átszaladt a munkaasztal túlsó végére, és leereszkedett. Mintha tarka tollbokréta hullana a
padlóra. Odalent kibontogatta lábait, és a nyitott ajtóhoz futott. A küszöbön megállt.
- Hát isten veled, és köszönöm - mondta. - Sajnálom azt a dolgot a férjeddel. Sajnos egy
pillanatra megfeledkeztem magamról.
Azután végigsurrant a folyosón, mintha tarka pamutgombolyagot kapott volna fel a
légáramlat.
- Isten veled - mondta Lydia. Egyáltalán nem sajnálta, hogy elment.
Arakhné utolsó megjegyzését nem értette; ki is ment a fejéből, míg fel nem fedezte azt a
rakás göcsörtös csontot, amit valaki nemrégiben rakhatott a szemétgyűjtőbe.

BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

50
JOHN WYNDHAM

A METEOR
A ház megremegett, az ablakok megzörrentek, egy bekeretezett fénykép lecsúszott a kandalló
párkányáról, és a tűztérbe esett. A kinti csattanás hangja éppen idejében érkezett, hogy
elfojtsa az üvegcsörömpölést. Graham Toffts óvatosan letette poharát, és letörölte kezéről a
kiloccsant sherryt.
- Az ilyesmi egy kicsit visszanyomja az embert - mondta. - Mintha beköszöntő volna az
újhoz, nem gondolja?
Sally megrázta a fejét, kissé hátravetette szőke haját, s az megcsillant a tompított fényben.
- Nem hinném. Nem úgy hangzott, mint a régiek. Legalábbis azok általában kétszer
dörrentek.

51
 Az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. Kint koromsötétség volt, az ablak üvegén
fröcskölt az eső.
- Lehet, hogy egy kísérleti példány gellert kapott? - kérdezte.
Lépések közeledtek a haliból. Az ajtó kinyílt, apja kukkantott be.
- Hallottátok? - kérdezte teljesen fölöslegesen. - Azt hiszem, hogy egy kis meteor...
Mintha láttam volna valami halvány villanást a gyümölcsösön túl, a mező fölött. -
Visszahúzódott. Sally utána lépett. Graham lassabban követte, s észrevette, hogy a lány
megfogja apja karját.
- Nem! - mondta határozottan Sally. - Nem engedem, hogy a főztöm kihűljön és
tönkremenjen. Akármi lesz az, majd megvár.
Mr. Fontain ránézett, azután Grahamre pillantott.
- Dirigál, örökké csak dirigál... Mindig ilyen volt. Mi a csudának akarod elvenni?...
Vacsora után zseblámpákkal kimentek kutatni. Nem volt nehéz megtalálni a becsapódás
helyét. Kis kráter, alig nyolc láb átmérőjű, majdnem pontosan a mező közepén. Nézegették,
de nem lettek semmivel sem okosabbak, csak Sally terrierje, Mitty szaglászta a frissen feltúrt
földet. Akármi volt, kétségtelenül a közepébe fúródott.
- Egy kis meteorit, nem vitás - mondta Mr. Fontain. - Holnap kiküldünk egy truppot, hogy
ássák ki.

Részlet Onn naplójából:

Bevezetésül e jegyzetekhez, melyeket folyamatosan kívánok írni, alig tehetnék okosabbat, mint
hogy összefoglalom a beszéd lényegét, amelyet a Fortéról. távozásunk előestéjén Cottafts
őkegyelmessége intézett hozzánk. Ellentétben nyilvános búcsúztatásunkkal, ezt az összejövetelt
eleve a legkötetlenebbül rendezték, már amennyire a kötetlenséget a több ezres létszám
megengedhette.
Őkegyelmessége megnyitó szavaiban azonnal hangsúlyozta, hogy adminisztratív okok miatt
vannak ugyan kijelölt vezetőink, de lényegében mindenki egyenrangú közöttünk.
„Sem férfi, sem nő. . nincs köztetek, aki nem önkéntes - nézett végig lassan hatalmas
közönségén. - Mivel individuumok vagytok, érzéseitek összetevői, melyek az önkéntes
jelentkezésre indítottak benneteket, erősen különbözők, mégis, legyenek indítékaitok személyesek
vagy altruisztikusak, mindnyájan egyek vagytok valamiben; és ez az az elhatározás, hogy fajtánk
fönnmaradjon.
Holnap elindulnak a Glóbuszok.
Holnap, Isten segítségével, Forta hozzáértése és tudománya leküzdi a Természet fenyegetéseit.
A civilizáció kezdetétől fogva az a képesség, amellyel összehangoljuk és irányítjuk a Természet
erőit - és ha az irányítás megindult, állandóan fenn kell tartani. Éltek előttünk a Fortén más uralkodó
fajták, de nem voltak civilizáltak, nem tudták irányítani' a Természetet, pislákoltak és kihunytak,
amikor a körülmények megváltoztak. De mi a mai napig tudtunk alkalmazkodni a változó
körülményekhez, és íme, virágzunk.
Virágzunk, olyan számban, amelyet az irányítatlan Természet nem tudott volna eltartani.
Problémát probléma után magunk alá gyűrtünk a múltban, hogy ezt lehetővé tegyük, de most a
legsúlyosabb problémával nézünk farkasszemet. Világunk, Forta, elöregszik, de mi nem. Olyanok
vagyunk, mint az örökké ifjú szellem a test börtönébe zárva...
Évszázadok óta megyünk és megyünk, alkalmazkodunk, helyettesítünk, foltozgatunk, de most
egyre szorosabbra zárult a csapda, egyre kevesebb út marad nyitva. így tehát most, amikor még
erősek és egészségesek vagyunk, kell menekülnünk és új otthont találnunk.
Nem kétlem, hogy a mai generáció ükunokáinak még ükunokái születnek majd a Fortán, de
nekik nehezebb lesz az életük: többet kell dolgozniuk a puszta fennmaradásért. Ezért kell útnak
indítanunk a Glóbuszokat most, amíg még van fölös erőnk és gazdagságunk.
.
Forta helyzetét Onn nem adja meg, nem dönthető el az sem, hogy bolygóról, holdról vagy aszteroidáról van
szó
..
A „férfi" és a „nő" megjelölést nem biológiai, csupán az uralkodó fajta egyedeire utaló értelemben használja
52
 És veletek, akik útra keltek, veletek mi lesz? Hiába találgatnánk. A Glóbuszok elindulnak az ég
négy sarkába, és ahol leszállnak, bármit találhatnak, vagy semmit. Minden tudásunkat és
szakértelmünket beleadtuk a ti utazásaitokba. De ha egyszer elindultatok, nem tehetünk mást, csak
imádkozhatunk értetek, magvainkért, hogy termőtalajra leljetek.”
Hosszan hallgatott. Aztán így folytatta:
„Ismeritek a feladatot, különben nem vállaltátok volna. Mégis, olyasmiről van szó, amit nem
lehet eléggé megtanulni és elégszer elismételni. Mindegyikőtök teljes civilizációt tart kezében.
Minden férfi és minden nő egyidejűleg gyűjtőedénye és potenciális forrása mindannak, amit Forta
jelent. Tiétek egy bolygó történelme, kultúrája és civilizációja. Használjátok! Használjátok jól!
Adjátok át másoknak, ha segíthettek vele. Tanuljatok szívesen másoktól, és fejlesszétek tovább,
ahogy tudjátok. Ne akarjátok megőrizni érintetlenül; a kultúrának gyarapodnia kell, hogy éljen. Aki
túlzottan ragaszkodik a múlthoz, elveszíti a jövőt. Ne feledjétek: lehet, hogy másutt az egész világ-
egyetemben nincs értelem, s ez azt jelentheti, hogy némelyikőtök nemcsak fajtánknak, hanem az
egész leendő tudatos életnek a sorsát hordozza.
Menjetek! Menjetek bölcsességben, jóságban, békében, igazságban!
Imánk kísér benneteket az űr rejtelmeibe..."
Megnéztem teleszkópon a leendő új otthonunkat. Úgy hiszem, csoportunk szerencsés lesz. A
bolygó nem fiatal, nem is túl öreg. A feltételek jobbak, mint azelőtt, a bolygó arcán kevesebb a
felhő. Ragyog, akár egy kék gyöngy. A rész, amelyet láttam, majdnem teljesen vízzel borított - úgy
hallom, több mint kétharmada víz alatt áll. Könnyű lesz olyan helyen élni, ahol az öntözés és
vízellátás nem az élet egyik legfontosabb kérdése. Mégis remélem, hogy szerencsések leszünk, és
szárazföldre szállunk le, különben nagy nehézségeink támadhatnak...
Megnéztem néhány másik helyet is, ahová más Glóbuszok indulnak; van köztük kicsi, van
nagy, van felhőkkel borított új és rejtelmes. Van egy elöregedő is, nem sokkal jobb eset, mint
szegény Forténk - bár a csillagászok szerint képes még sok millió évig fenntartani az életet. Örülök,
hogy a mi csoportunk arra a ragyogó, kék világra indul: mintha hívogatóan intene, és engem eltölt a
remény, és eloszlatja félelmemet az úttól.
Nem mintha a félelem különösen zavarna; az elmúlt években egy kissé fatalista lettem.
Bemegyek a Glóbuszba, és az érzéstelenítő gáz elaltat úgy, hogy észre sem veszem. Amikor
felébredek, fényes, új világunkban leszek... Ha nem ébredek fel, akkor nyilván nem sikerült valami,
de arról én nem fogok tudni...
Valóban nagyon egyszerű, ha hisz az ember...
Este lementem megnézni a Glóbuszokat, utoljára láthatom őket tárgyilagosan. Holnap a
zűrzavarban és készülődésben nem lesz idő elgondolkozni, és jobb is lesz így.
Bámulatos és megdöbbentő, az ember szinte azt mondhatná, hogy megvalósíthatatlan alkotások.
Építésük, a beléjük fektetett munka túl van a kiszámíthatóságon. Külsejük után ítélve inkább
lezuhannak és belefúródnak Fortába, ahelyett hogy kirepülnének az űrbe. A lehető legtartósabb
építmények! Alig tudom elhinni, hogy harmincat építettünk ezekből a fémhegyekből, pedig látom,
ahogy itt állnak,és várják a holnapot...
És néhány elpusztul közülük...
Ó, Istenem, ha túléljük, ne hagyj felejteni! Add, hogy méltók legyünk ehhez a végső
erőfeszítéshez.. .
Könnyen lehetséges, hogy ezek a leírt szavak az utolsó szavaim. Ha nem, akkor már egy új
világban, idegen ég alatt folytatom...

- Mi a fenének birizgálták? - mondta a rendőrfelügyelő, és a fejét rázta. - Miért nem hagyták

ott, ahol volt, amíg az illetékes hatóság meg nem vizsgálja?
- És ki légyen - kérdezte fagyosan Mr. Fontain - az illetékes hatóság meteorok
megvizsgálásának ügyében?
- Nem erről beszéltem. Nem tudhatták biztosan, hogy meteor, és mostanában meteorokon
kívül mindenféle más dolgok is pottyanhatnak az égből. Még ha felszínre hozták is, akkor
sem lehetnek biztosak.
- Nem olyan, mintha valami más volna.
- Akkor is ránk kellett volna bízni. Lehet, hogy ez a bigyó még a Titkos Listán is szerepel.

53
 - A rendőrség persze biztosan tudja, hogy mi szerepel a Titkos Listán.
Sally úgy érezte, hogy ideje közbeszólni.
- Jól van, most már tudjuk, mit csináljunk legközelebb, ha meteort találunk. Ne menjünk
inkább megnézni? Kint van a csűrben, semmi titkosság nem látszik rajta.
Előrement, át az udvaron, s közben folyton beszélt, nehogy a felügyelő és az apja
összevesszenek.
- Meglepő, hogy milyen csekély lyukat ütött, az emberek hamar elő tudták kaparni.
Kiderült, hogy nem is olyan forró, mint vártuk volna, úgyhogy egészen könnyen kezelhető
volt.
- Könnyen? - kérdezte apja. - Csak hallottad volna, miket mondtak, amíg megemelték.
- Bent van - mondta Sally, és bevezette a négy embert a poros, földszintes csűrbe.
A meteor nem volt valami impozáns látvány. Ott feküdt a csupasz deszkapadló közepén;
két lábnál alig nagyobb átmérőjű, kimaródott, ragyás, fémnek látszó gömbölyűség.
- Az egyetlen fegyver, amit eszembe juttat, az ágyúgolyó - mondta Mr. Fontain.
- Az elvről van szó - replikázott a felügyelő. - Az a parancs, hogy bármilyen titokzatos,
égből hullott tárgyhoz tilos hozzányúlni, amíg a Hadügy szakértője meg nem vizsgálta. Már
tájékoztattuk őket, és addig nem szabad megmozgatni, amíg a kiküldöttjük nem látta.
Graham, aki eddig csak hallgatott, előrelépett és megérintette.
- Majdnem kihűlt - mondta, és kíváncsian kérdezte: - Miből lehet?
Mr. Fontain vállat vont.
- Azt hiszem, hogy közönséges meteorvas. Csak az lepett meg, hogy nem puffant
nagyobbat, amikor földet ért. Ha valami titkos fegyver, akkor nagy vacak az egész.
- Az mindegy - mondta a felügyelő -, akkor is: a parancs, parancs. Nem szabad
hozzányúlni, míg a Hadügy embere nem látta.
Elindultak az udvar felé, de a felügyelő a küszöbön megállt.
- Mi ez a furcsa sistergés? - kérdezte.
- Sistergés? - ismételte Sally.
- Olyan sziszegésféle. Hallgassák csak!
Némán figyeltek, a felügyelő félrehajtotta a fejét. Tagadhatatlanul rezgett valami halvány,
állandó hang a hallhatóság határán belül. Nem tudni, honnan. Közös érzéssel fordultak
vissza, és viszolyogva méregették a gömböt. Graham tétovázott, aztán visszalépett a csűrbe.
A gömbnél megállt, jobb fülét ráhajtotta.
- Igen - mondta -, ez az.
Aztán lehunyta a szemét, és megtántorodott. Sally odarohant, és elkapta, mielőtt
összecsuklott volna. A többiek segítettek kivonszolni. A friss levegőn szinte azonnal
magához tért.
- Fura - mondta. - Mi történt velem?
- Biztos, hogy abból az izéből jött a hang? - kérdezte a felügyelő.
- Igen. Egész biztos.
- Nem érzett valami különös szagot?
Graham felhúzta a szemöldökét.
- Ja?... Valami gázra gondol? Nem. Nem hinném.
- Hm... - mormolt a felügyelő. Enyhén diadalmas pillantást vetett az idősebb férfira. - A
meteorok általában sisteregnek, ugye? - érdeklődött.
- Öööö... nem is tudom... Azt hiszem, hogy nem... - ismerte be Mr. Fontain.
- Ahá! Akkor hát a körülményeket figyelembe véve azt javaslom, hogy mindannyian
vonuljunk vissza lehetőleg jól védett helyre, a ház túlsó oldalára, ha netán mégis... addig is,
amíg a szakértő ideér... - mondta a felügyelő.

54
 Részlet Onn naplójából:

Meg vagyok zavarodva. Éppen az előbb ébredtem. Megtörtént-vagy nem sikerült a start? Nem
tudom. Egy órája, egy napja, egy évszázada, hogy beléptünk a Glóbuszba? Nem, nem lehetett egy
órája; törődöttnek érzem magam, fáj minden tagom, ez a bizonyíték. Előre figyelmeztettek:
„Nem fogtok tudni semmiről - mondták -, semmiről, amíg vége nem lesz. Akkor fizikai
fáradtságot éreztek majd, mert testetek erős próbának volt alávetve. Hamar elmúlik, de kaptok
néhány tubus ételsűrítményt és serkentőszert, hogy még hamarabb eltűnjön az utóhatás."
Bevettem az egyik tubusból, és már érzem is a hatását, de még mindig alig hiszem, hogy vége.
Hiszen mintha ebben a pillanatban kapaszkodtunk volna végig a hosszú folyosón a Glóbusz
belsejében, és szóródtunk széjjel utasításunk szerint. Mindenki megtalálta rugalmas fülkéjét, és
belekúszott. Kinyitottam a szelepet, hogy a fülke külső és belső fala közti üreget felfúvassam.
Ahogy a bélés duzzadt, mintha légpárnán emelkedtem volna. A tető fölém domborodott, az
oldalfalak bezárultak, és így vártam minden oldalról elszigetelve az ütődést.
Mit vártam ? Még most sem tudom. Úgy tűnik, egyik percben friss erőben feküdtem ott, a
másikban már fáradt voltam, és sajgott minden porcikám.
Csak ennyi jelezte, hogy egyik életem befejeződött, és kezdődik a másik. Fülkém lelappadt. Gáz
helyett friss levegőt pumpáltak be a szivattyúk. Ez nyilván azt jelenti, hogy a gyönyörű, fénylő, kék
bolygóra értünk, és Forta már csak parányi folt új egünkön.
Egész másként érzem magam ennek tudatában. Egész eddigi életemet egy halálra ítélt bolygón
töltöttem, ahol legnagyobb ellenségünk a reménytelen csüggedés volt. De most mintha
megfiatalodtam volna. Itt munka vár ránk, remény és élet: világot kell építenünk, világot a
jövőnek...
Hallom dolgozni a fúrókat, utat vágnak nekünk. Vajon mit találunk? Nagyon kell vigyáznunk
magunkra. Lehet, hogy könnyebben megőrizzük hitünket, ha nehézségekkel találkozunk, mint
váratlan bőség közepette. Mert bármilyen is ez a világ, hitünket meg kell őriznünk. Évmilliós
történelmünket, évmilliós tudásunkat meg kell őriznünk.
Mindamellett, ahogy Őkegyelmessége mondta, alkalmazkodnunk kell. Ki tudja, hogy az életnek
milyen formái létezhetnek itt? Aligha számíthatunk persze tudatosságra egy ilyen fiatal bolygón, de
talán találkozunk az értelem első rebbenéseivel. Meg kell figyelnünk, fel kell kutatnunk, művelnünk
kell őket. Lehet, hogy formáik különösek, mások, mint a mieink, de nem szabad elfelednünk, hogy
ez az ő világuk, és amennyire tőlünk telik, segítenünk kell nekik. Nem szabad felednünk, hogy
gonoszság volna az élet akármilyen idegen formáját is meghiúsítani a tulajdon bolygóján. Ha ilyen
élőlényekre lelünk, feladatunk a tanítás, a tanulás, az együttműködés, s egyszer talán eljuthatunk
egy civilizációhoz, amely magasabb rendű lehet Fortáénál is...

- És mégis - érdeklődött a felügyelő -, mit gondol, Brown őrmester, mit csinál maga ezzel?
A rendőrőrmester a farkánál fogva lógatta az ernyedt, szőrös testet.
- Ez egy macska, uram.
- Azt én is észrevettem.
- Azt gondolom, uram, hogy a hadügyi urak talán ezt is meg akarnák vizsgálni.
- Miből gondolja, őrmester, hogy a Hadügyminisztérium a döglött macskák után is
érdeklődik?
Az őrmester megmagyarázta. Elhatározta, hogy megkockáztat egy kiruccanást a csűrhöz,
felderíteni az esetleges fejleményeket. Figyelembe véve a felügyelő véleményét, miszerint
gázról van szó, kötelet kötött a derekára, hogy vissza tudják vonszolni, ha netán elkábulna.
Aztán teljesen a földhöz lapulva bemászott. Az óvatosság végeredményben fölöslegesnek
bizonyult. Sistergés vagy sziszegés nem hallatszott, a gáz nyilvánvalóan eloszlott. Minden
következmény nélkül megközelítette a golyóbist. Mégis, amikor annyira megközelítette,
hogy a füle majdnem hozzáért már, megint halk zúgást észlelt.
- Zúgást? - ismételte a felügyelő. - Úgy érti, hogy sistergést.

55
 - Nem, uram, zúgást. - Elhallgatott, valami hasonlatot keresett. - Az a hang, úgy
gondolom, legjobban a körfűrész zúgására emlékeztetett, de úgy, mintha nagyon messziről
hallaná az ember.
Ebből arra következtetve, hogy az a holmi, bármi legyen is, még aktív, az őrmester
elküldte rendőreit, hogy keressenek fedezéket a földhányás túlsó oldalán. Ő maga a
következő másfél órában még be-benézett a csűrbe, de nem észlelt változást.
Éppen amikór leültek, hogy néhány szendvicset megegyenek, észrevette, hogy a macska
az udvaron ténfereg. Látta, hogy körülszaglássza a csűr ajtaját, de nem sokat törődött vele.
Fél óra múlva, amikor elköltötte tízóraiját, és elszívott egy cigarettát, megint odament
körülnézni. Felfedezte, hogy a macska ott feküdt a „meteor" mellett. Amikor kivitte az
udvarra, konstatálta, hogy megdöglött.
- Gáztól? - kérdezte a felügyelő.
Az őrmester a fejét ingatta.
- Nem, uram. Éppen ez benne a furcsa.
Föltette a döglött macskát a közeli fal tetejére, és elfordította a fejét, hogy az állkapcsot
oldalról lehessen látni. Egy kis kerek folton lepörkölődött a fekete szőr, a folt közepén pedig
igen kicsiny lyuk látszott.
- Hm... - mondta a felügyelő. Megérintette a sebet, aztán megszagolta az ujját. - A szőr
lepörkölődött, ez biztos, de puskaporszag nem érződik.
- Van itt más is, uram.
Az őrmester visszafordította a macska fejét, és megmutatott egy ugyanolyan sebet a
koponyán. Zsebéből vékony, egyenes drótot húzott elő, és az áll alatti lyukba dugta. A drót
kibukkant a koponya tetején levő lyukon.
- Érti ezt, uram? - kérdezte.
A felügyelő a homlokát ráncolta. Az egyik sebet igen kicsiny kaliberű lőfegyver
okozhatta, közvetlen közelből. De úgy látszik, hogy a két lyuk ugyanannak a lövedéknek a
be- és kimeneti nyílása. Golyó esetében azonban nem lehet ilyen szabályos a kimeneti nyílás,
és nem is perzselődik le körülötte a szőr. Olyan az egész, mintha két mikroszkopikus golyót
lőttek volna ki, pontosan egy vonalban, egyiket alulról, a másikat fölülről - ez pedig tiszta
értelmetlenség.
- Van valami gondolata? - kérdezte az őrmestertől.
- Paff vagyok, uram - válaszolt az őrmester.
- És azzal a holmival mi van? Zúg még?
- Nem, uram. Egy árva hangot sem hallottam, amikor bementem, és megtaláltam a
macskát.
- Hm... - morgott a felügyelő. - Úgy érzem, itt volna az ideje, hogy fölbukkanjon az a
hadügyi ember...

Részlet Onn naplójából:

Rettenetes helyen vagyunk! Mintha valami fantasztikus pokolba száműztek volna bennünket. Hát ez
volna a mi csodálatos, barátságosan hívogató kék bolygónk? Semmit sem értünk, teljesen
megzavarodtunk, gondolatainkat összekavarta a hely irtózata. Mi, a civilizáció virágai,
meghunyászkodunk ránk meredő, iszonyú rémségektől. Hogyan remélhetnénk, hogy valaha is
rendet teremthetünk ebben a világban? Egy sötét barlangban rejtőztünk el, és várjuk, hogy
vezetőnk, Iss kigondolja, mit is tehetnénk. Senki sem irigyli tőle a felelősséget. Milyen
óvintézkedéseket tehet az ember az ismeretlen vagy inkább a hihetetlen ellen?
Kilencszázhatvannégyünk sorsa van a kezében. Ezren voltunk. Közben történt egy és más...
Hallottam a fúró leállását, aztán a csendülést, amikor leszerelték és kihúzták a hosszú vájatból,
amit nyitott. Hamarosan felhangzott a gyülekezés jele. Kimásztunk fülkéinkből. Összeszedtük
személyes holminkat, és gyülekeztünk a központi teremben. Maga Sunss, akkori vezetőnk olvasott

56
névsort. Mindenki jelentkezett, négy szerencsétlen fickó kivételével, akik nem bírták el a
megerőltető utat. Ezután Sunss rövid beszédet mondott.
Emlékeztetett arra, hogy amit tettünk, visszavonhatatlan. Egyikünk sem tudja, mi vár ránk a
Glóbuszon kívül. Ha valamiért arra kerülne sor, hogy csoportunk szétoszlik, minden osztag válasz-
szon vezetőt, és cselekedjen önállóan, amíg helyre nem áll kapcsolata a többiekkel.
„Megfontolt bátorságra van szükségünk - mondta nem hirtelen vakmerőségre. Semmi hősködés.
Gondoljunk mindig arra, hogy a jövő vetése vagyunk, és e vetésnek minden szem magja értékes."
Alaposan belénk sulykolta a felelősségérzetet.
„Nem tudjuk, nem is fogjuk megtudni soha, hogy mi lett a sorsa a többi Glóbusznak. Tehát,
mivel nem tudjuk, úgy kell cselekednünk, mintha egyedül mi maradtunk volna életben, és minden,
amit Forta jelent, a mi kezünkbe volna téve.”
Ő vezetett ki bennünket a frissen fúrt folyosón, és ő lépett elsőnek az új világba. Követtem őt a
többiekkel együtt, de az érzéseknek olyan vegyülete kavargóit bennem, mint még soha.
És a világ, amelybe kiléptünk? Hogyan is tudnám leírni minden idegenszerűségét?
Először is borús volt és árnyékos, pedig nem volt éjszaka. A gyenge fény egy, a komor égen
lógó, hatalmas szürke lemezből sugárzott. Látószögünkből trapezoidnak tűnt, de gyanítom, hogy a
távlat csalóka, és igazából négyzet, amelyet két sötét rúd négy kisebb négyzetre szel. A homályon át
éppen csak sejthettük, hogy halványnak látszó sötétebb vonalak kereszteződnek furcsa szögben.
Elképzelni sem tudom, hogyan értelmezzem.
A talaj, amelyen álltunk, semmi általam ismerthez nem hasonlít. Hatalmas, egyenletes felszínű
síkság, de barázdált és szétszórt, apró sziklatörmelék borítja. A barázdák mintha rétegek volnának,
amelyeket nem egymásra, hanem egymás mellé fektettek. Egy irányúak, elöl és hátul a homályos
messzeségbe vesznek. Mellettünk gleccserszakadék, olyan széles, mint az én magasságom, ez is két
irányba fut, tökéletesen egyenes vonalban. Rajta túl, jó távolban másik, hasonló szakadék fut,
párhuzamosan az elsővel, azon túl a harmadik és talán a negyedik.
A mellettem álló férfi ideges volt. Morgott valamit egy geometrikus világról és valami négyzet
alakú napról.
- Ostobaság! - szóltam rá kurtán.
- Hát akkor szerinted micsoda? - kérdezte.
- Nem vagyok hajlamos ilyen gyors és könnyű következtetésekre - válaszoltam. - Figyelek, és
amikor elég ténnyel megismerkedtem, akkor következtetek...
- Mire következtetsz egy négyzet alakú napból? - kérdezte, de nem vettem tudomást a kérdésről.
Hamarosan mindnyájan ott álltunk a Glóbusz mellett, és vártuk Sunss utasításait. Éppen
beszélni kezdett, amikor különös hang szakította félbe, szabályos, halk dobogás, amelyet időnként
reszelő kaparás kísért. Fenyegető volt, egy pillanatra mindnyájan megdermedtünk a félelemtől,
aztán mielőtt mozdulhattunk volna, a legrémesebb szörnyeteg bukkant elő Glóbuszunk mögül.
A történelem minden utazójának minden elbeszélése elhalványult az elénk táruló valósághoz
képest. Ha nem láttam volna, magam sem hinném, hogy ilyen teremtmény létezhet. Először óriási
arcát pillantottuk meg, amint kibukkant a Glóbusz mögül, felettünk lógva a levegőben. A
legbátrabb is megremegett a látványtól.
Fekete volt, a sötétben nem is tudtuk pontosan kivenni körvonalait, de biztos, hogy felfelé
szélesedett, és a fej fölött két, magasba tornyosuló hegyes fület pillantottunk meg. Két óriási, izzó
és kissé ferde vágású szem bámult ránk.
A szörny megállt egy pillanatra, óriás szeme villant, aztán felénk lépett. Az előbukkanó lábak
akár óriási oszlopok, és mégis olyan ügyesen és hajlékonyán mozogtak, hogy egészen elképedtünk,
mire képes egy ilyen tömeg. A lábfejet és a lábszárt sűrű, fényes, fekete, fémnek látszó rostok
borították. Meghajlította a lábát, fejét leeresztette, hogy megnézzen minket, és elborított leheletének
iszonyú bűzével. Arca közelről még riasztóbb volt. Barlangnyi szája kinyílott, óriási rózsaszínű
nyelv csapkodott benne ide-oda. A száj fölött hatalmas, hegyes tüskék meredtek kétfelé.
Megremegtek. A ránk szegzett szempár hideg volt, kegyetlen és értelem nélküli.
Eddig dermedten álltunk, de most néhányunkat elfogott a pánik. A legközelebb állók gyorsan
hátráltak, erre a szörnyeteg egyik lába villámgyorsan megmozdult. A tömérdek fekete mancs
hirtelen kimeresztett karmokkal lecsapott. Amikor felemelkedett, húszán, férfiak és nők, szétkent
foltokká váltak a földön.

57
 Mindnyájan megbénultunk, Sunss kivételével. Ő, a személyünk megőrzésére vonatkozó
utasításokat feledve, a teremtmény felé rohant. A nagy mancs megint felemelkedett és lecsapott.
Tizenegyen hullottak el a második gyilkos csapástól.
Ekkor ismét megláttam Sunsst. A két mancs között állt. Tűzrúdját magasra emelte, felnézett a
föléje tornyosuló fejre. Észrevettem, hogy céloz. Esztelenségnek látszott ilyen óriás ellen, heroikus
esztelenségnek. De Sunss okosabb volt nálam. A fej hirtelen megrándult, megreszkettek a tagok, és
a szörnyeteg ott helyben hangtalanul lerogyott.
És Sunss ott maradt alatta. Bátor férfi volt...
A vezetést Iss vette át.
Elhatározta, hogy először is védett helyet keresünk, mert lehet, hogy hasonló szörnyek
ólálkodnak a közelben. Ha ez megvan, átszállítjuk műszereinket és felszerelésünket a Glóbuszról,
azután határozunk a tennivalókról. így döntött, és előrevezetett bennünket a két szakadék közti
széles úton.
Tekintélyes távolságot tettünk meg, amikor egy magasra szökkenő, teljesen függőleges szirt
aljához érkeztünk. Oldalán furcsa, négyszögű alakzatokat észleltünk. A szirt tövében találtuk ezt a
barlangot, amely úgy látszik, befelé is és kétoldalt is nagy mélységekbe ágazik, mennyezete pedig
meglepően egyenletes. Lehet, hogy nem is ostobaság, amit társam a geometrikus világról mondott...
Nos, akárhogyan is, ez a menedék megvéd az olyanféle szörnyektől, amilyet Sunss megölt.
Bejárata keskeny ahhoz, hogy az ormótlan mancs ide beférjen, és még a félelmes karmok is csak
egész kicsit hatolhatnának be.
Később borzalmas dolog történt! Iss és húsz társa elment felderíteni, hogy van-e másik kijárata
a barlangnak azon kívül, amelyik arra a síkságra nyílik, amelyen Glóbuszunk feküdt.
Igen - feküdt. Múlt időben. Éppen ez a mi szerencsétlenségünk.
Miután elmentek, rájuk várakozva őrt álltunk. Egy ideig nem történt semmi. Úgy látszott, a
szörnyeteg szerencsénkre egyedül volt. Nagy, fekete halomban hevert ott, ahol összerogyott, a
Glóbusz mellett. Ekkor különös esemény történt. Hirtelen fény öntötte el a síkságot. Óriási görbe
tárgy ereszkedett a megölt szörnyeteg fölé, megragadta, és kivonszolta látókörünkből. Aztán
mennydörgő zaj rázott meg körülöttünk mindent, és a fény újra elhalványult.
Nem próbálom értelmezni ezeket a jelenségeket; egyikünk sem érti. Megpróbálok híven
beszámolni a történtekről.
Ezután hosszabb ideig megint nem történt semmi. Már aggódtunk, nem tudtuk, mi lehet Iss-szel
és társaival, amikor megtörtént a legrosszabb, ami váratlanul érhetett bennünket.
A síkság megint megvilágosodott. Alattunk visszhangozva megdördült a talaj, rázkódás
rázkódást követett, oly hevesen, hogy alig tudtunk lábon maradni. Kikukkantva a barlangból olyan
látvány tárult elibém, amit még most is képtelen vagyok elhinni. Alakok, hozzájuk képest az előbbi
szörnyeteg jelentéktelen, élő, mozgó teremtmények emelkedtek fel, háromszor-négyszer akkorák,
mint a mi hatalmas Glóbuszunk. Tudom, hogy hihetetlen - mégis ez az igazság. Nem csoda, hogy
az egész síkság nyögött és morgott négyük súlya alatt. Glóbuszunk fölé hajoltak, megragadták
mellső lábukkal, és felemelték - igen, felemelték ezt a fantasztikus fémtömeget a földről I A
rázkódás fokozódott körülöttünk, ahogy vitték a súlyt, és kolosszális lábukon eltrappoltak.
Ez a látvány már sok volt néhányunknak. Mintegy százan kirohantak a barlangból, szitkozódva,
sírva, tűzrúdjaikat rázva. De elkéstek, a távolság is túl nagy volt a hatékony cselekvéshez; különben
is mit tehettünk volna ilyen kolosszusok ellen ?
Glóbuszunk minden értékünkkel együtt elveszett. Oda az örökségünk. Nincs semmink,
semmink, csak néhány személyes holmi, hogy azzal kezdjük új világunk építését...
Keserű, nagyon keserű, hogy ennyi munka árán, ilyen távolság beutazása után ide jutottunk...
De nem ez volt az egyetlen baj. Valamivel később visszatért Iss két társa. Borzasztó hírt hoztak.
Barlangunk mélyén széles alagutak labirintusát találták, amely ismeretlen teremtményektől és
ürüléküktől bűzlött. Nagyon nehezen áttörték magukat. Többször is megtámadták őket különböző,
egyszer hatlábú, máskor nyolclábú szörnyetegek, csupa szörnyű jelenség. Többségük jóval nagyobb
volt társainknál, félelmetes állkapcsokkal és karmokkal. Gonoszul vadak voltak, és társaink láttára
azonnal támadtak. Bár külsejük ijesztő volt, hamarosan kiderült, hogy csak váratlan támadásuk
veszélyes, mert figyelmetlenek voltak, és a tűzrudak hamar elbántak velük.
Néhány ilyen találkozás után sikerült Issnek emberveszteség nélkül kijutnia a szabadba, az
alagutakon túl. Helyzetük akkor fordult katasztrofálisra, amikor visszafelé jöttek. Vad, szürke
teremtmények támadtak rájuk, körülbelül feleakkorák, mint az első szörnyeteg; társaink szerint ezek
58
 építhették az alagutakat. Sikerült legyőzni a szörnyeket, de a borzalmas harcban a felderítő egység
majdnem az utolsó szálig elpusztult. Iss is elesett, emberei közül csak kettő maradt olyan
állapotban, hogy visszatérhetett hozzánk.
Ez az újabb iszonyú tragédia már-már elveszi bátorságunkat, szétfújja lelkierőnket...
Új vezetőül Muint választottuk. Úgy döntött, hogy áthatolunk az alagutakon. Mögöttünk kopár
a síkság. Glóbuszunk eltűnt, ha itt maradunk, éhen veszünk; meg kell hát próbálnunk kijutni a túlsó
szabad vidékre, bízva, hogy Iss áldozata nem volt hiábavaló, és hogy több szürke szörny már nem
fog ránk támadni...
Adja isten, hogy az alagutakon túl az értelemnek adjon helyet ez a lidércnyomásos világ...
Hát olyan sokat kérünk? Életet, munkát, békességet, nyugalmat az építéshez...

Két nap múlva Graham meglátogatta Sallyt és apját.

- Gondolom, érdekli magukat egy kis előzetes a ,,meteor"-jukról - mondta Mr. Fontain.
- Miért? Mi volt az? - kérdezte a öreg.
- Ó, azt még nem tudják. Annyit már kisütöttek, hogy nem meteor, de hogy valójában
micsoda, azt még most is csak találgatják. Mire rászánták magukat, hogy elszállítsák, már én
is kíváncsi lettem, és addig nyomtam nekik a szöveget, és lobogtattam a háborús rangomat,
amíg végül is engedtek, és magukkal vittek engem is. De nagyon kérem, tekintsék ezt
bizalmasnak...
Mikor a megfigyelő állomáson alaposan végignéztük azt a bigyót, úgy látszott, hogy
ismeretlen fémből készült, de egyszerű és tömör golyó. Aztán egy helyen találtunk rajta egy
lyukat, körülbelül fél hüvelykest, egész sima furattal, amely egyenesen belement, körülbelül
a közepéig. Hát egy darabig bizony vakargatták a fejüket, hogy hol fogjanak hozzá, aztán
elhatározták, hogy kettévágják, és megnézik, mi van benne. Fölszereltek valami automata
fűrészmasinát, és megindították, mi meg, a biztonság kedvéért, tisztes távolból figyeltük.
Annyit elértek, hogy most tudatlanabbak, mint az elején.
- Miért? Mi történt? - kérdezte Sally.
- Hát történni éppen nem történt semmi. Amikor a fűrész szabadon futott, odamentünk és
kikapcsoltuk. A golyó két darabra esett. Azt hittük, hogy tömör félgömb lesz, de nem az volt.
Tömör kérge volt, körülbelül hat hüvelyk vastag, azon belül aztán úgy egy hüvelyknyi puha,
finom por, de olyan a szigetelőképessége, hogy törhetik rajta a fejüket. Aztán egy vékonyabb
fémfalon belül különös alakzatban sejtek voltak, még leginkább a lépre emlékeztetett,
csakhogy valami rugalmas, gumiszerű anyagból készült, és mind üres volt. Ezután körülbelül
két hüvelyk vastag övezet fémből, ez is fülkékre osztva, de lényegesen nagyobbak, mint a
külső rész sejtjei, és tele mindenfélével: apró csőkötegek, pirinyó, magnak látszó dolgok,
mindenféle por, ami széthullt, mikor a dolog kétfelé esett, és amit még nem vizsgált meg
tisztességesen senki, végül pedig a közepén négyhüvelykes térség, ezt is rétegekre osztotta
egypár tucat papírvékony uszony, de különben üres volt.
Hát ez volna a titkos fegyver, ha ugyan ebből bármit ki tudna sütni valaki, különben én
nagyon örülnék, ha igen. Szemmel láthatóan nagyon csalódtak, mikor kiderült, hogy a
porréteg nem robbanóanyag. Most aztán egyik a másiktól kérdezgeti, hogy mégis mi az
istenre lehet jó ez az egész vacak.
- Hát ez szomorú. Pontosan olyan volt, mint egy meteor, amíg sisteregni nem kezdett
- mondta Mr. Fontain.
- Egyikük azt gondolja, hogy talán az is. Valami mesterséges meteorféle - mesélte tovább
Graham. - De a többinek ez magas egy kicsit. Úgy gondolják, hogy ha valamit át lehet
repíteni az űrön, akkor annak értelmesebb dolognak kell lennie.
- Izgalmas volna, ha az volna - vélte Sally. - Úgy gondolom, hogy nem valami titkos
fegyver megint, hanem valami reményteljesebb dolog, valami mintaféle, amit egy szép napon
még mi is meg tudnánk csinálni...

59
 Képzeljétek el, milyen csodálatos lenne, ha csakugyan meg tudnánk csinálni!
Gondoljátok csak meg, mennyire torkig van már mindenki a titkos fegyverekkel és a
háborúkkal és a kegyetlenségekkel, és egy szép napon beülhetnénk egy óriási hajóba, és
elmehetnénk egy tiszta, új bolygóra, ahol újrakezdhetnénk. Itt hagyhatnánk mindent, amitől
ez a szegény öreg világ egyre rondább és rondább. Nem kéne nekünk más, csak egy hely,
ahol az ember élhet, dolgozhat, építhet, és boldog lehet. Ha elölről kezdhetnénk valahol,
milyen remek, szép világot tudnánk... - Hirtelen elhallgatott, mert kintről eszeveszett ugatás
hallatszott. Mikor az ugatás elnyújtott vonításba csapott, Sally felugrott.
- Mitty ugat! - mondta. - Mi baja lehet?...
A két férfi követte, mikor kisietett a házból.
- Mitty! Mitty! - kiáltotta, de a kutyát sehol sem látták, és most már vonítása sem
hallatszott.
Bal felé kerülték meg a házat, arról jött az előbb a hang. Sally látta meg először a fehér
foltot a füvön, a csűr falánál. Odarohant, szólongatta, de a folt nem mozdult.
- Ó! Szegény Mitty! - kiáltotta. - Azt hiszem, vége!
Letérdelt a kutya ernyedt teste mellé.
- Igen... - mondta. - De hát mitől ?... - Hirtelen elhallgatott és felugrott. - Jaj, valami
megcsípett I Jaj de fáj!
Lábához kapott, a szeme megtelt könnyel.
- Mi a fene? - kérdezte az apja, és lenézett a kutyára. - Miféle sok izé mászkál itt?
Hangya?...
Graham is lehajolt, hogy megnézze.
- Nem, nem hangya. Nem tudom, mi lehet...
Felemelt egy kis teremtményt, tenyerére tette, és megnézte közelebbről.
- Ilyet még sohasem láttam - mondta.
Mr. Fontain is odanézett.
Szokatlan formájú kis valami volt, negyed hüvelyknél valamivel rövidebb. Teste szinte
tökéletes félgömbnek látszott, alul lapos, gömbölyű felülete rózsaszínű volt és fényes, mint a
katicabogár fedőszárnya. Bogárnak látszott, azzal a különbséggel, hogy négy rövidke lábon
állt. Nem volt tisztán megkülönböztethető feje, mindössze két szeme látszott a fényes
domborulat szélén. Ahogy figyelték, egyszer csak két lábra állt, felfedve halvány, lapos alját
és a szempár alatt elhelyezkedő száját. Úgy látták, hogy fűszálat vagy valami vékony drótot
tart két mellső lábával.
Graham hirtelen égető fájdalmat érzett a kezén.
- Az istenit neki! - mondta és ledobta. - Szúrni is tud a kis dög! Nem tudom, mi a fenék
lehetnek, de jobb, ha ilyenek nincsenek a ház körül. Van valahol egy rovarirtó pumpa?
- Ott van a nyári konyhában - válaszolt Mr. Fontain. Aztán a lányához fordult. - Fáj még ?
- Mintha égne... - sziszegte összeszorított szájjal Sally.
- Bírd még egy percig, elintézzük ezeket, aztán majd megnézzük közelebbről... - biztatta
az öreg.
Graham sietett feléjük, kezében a rovarirtóval. Körülnézett, és felfedezte, hogy néhány-
száz kis, rózsaszínű jószág igyekszik a csűr fala felé. Rovarirtó szer felhőjét pumpálta
föléjük, és figyelte, ahogy lassítanak, megremeg gyönge lábuk, aztán lassan elfekszenek.
Biztonság kedvéért még egy kicsit megpermetezte a környékét.
- Ez aztán jól elbánik velük - mondta. - Ocsmány, gonosz kis dögök! Ilyenféléket még
sehol se láttam. Honnan a pokolból kerülhettek ide?

KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA

60
JULIJ KAGARLICKIJ
John Wyndhamről
A lexikonokban a fenti név után ez áll:
születési éve: 1903. S bár az angol
életrajzírók megbízhatósága közismert, a
dátum mégsem egészen pontos. 1903-ban
ugyanis John Beynon Harris született, aki
csak jóval később választotta magának a
John Wyndham írói álnevet.
Persze a majdani Wyndhamből már
Harrisben is sok minden megvolt. Senki
sem születik fantasztikus írónak, de az
biztos, hogy olyan ember, aki mindent
magától értetődőnek tekint, és gyűlöli a
változatosságot, sohasem lesz a
tudományos fantasztikum művelője. J. B.
Harris azonban már gyermek- és
ifjúkorában különleges hajlamot árult el
majdani foglalkozása iránt. Nyolcéves volt,
amikor szülei átköltöztek a kis
Edgebastonból Birminghambe, később
azonban ő maga változtatta lakhelyeit
sokkal gyakrabban, mint nyolcévenként.
Foglalkozása is igen változatos volt:
dolgozott elemi iskolában,
reklámügynökségen, ügyvédi irodában,
farmon. Egyik munkahelyén sem maradt
meg sokáig, és nem valószínű, hogy
bármelyik szakmában nagy gyakorlatot
szerzett volna. Annál több élettapasztalatra
tett szert, aminek nagy hasznát vette mint
író, mert az íráshoz végül is huszonkét éven
át hű maradt.
Igaz, ezen a pályán a siker nem
egyhamar szegődött mellé. Bár Harris
művei már 1930-tól jelentek meg
rendszeresen, öt éven át azonban csak az
írói tapasztalatokat gyűjtögette. A
következő kilenc évben azután főleg az
Egyesült Államokban jelent meg több
novellája és néhány detektívregénye.
Mindez különböző írói-nevek alatt. Ekkor,
más változás híján, John Harris az álneveit
váltogatta...

John Wyndhamről
A háború néhány évre elszakította
írógépétől. Harris állami szolgálatba lépett,
majd behívták katonának. Csak a leszerelés
után folytatta írói munkásságát. De a szó,
hogy „folytatta", nem egészen pontos, mert
ekkor valójában új íróként jelentkezett,
olyan emberként, aki tapasztaltabb és
érettebb lett, a háborúban bölcsebbé vált, az
emberek iránti érdeklődése viszont
változatlan maradt. Wyndham pályájának
háború utáni szakaszát azonban nemcsak ez
különbözteti meg az előzőtől.
1946-ban meghalt egy nagy író, George
Herbert Wells, aki harminc évvel azelőtt
alkotta legjobb műveit, hogy megszületett
volna ez a szakkifejezés: tudományos-
fantasztikus irodalom. S mégis ő rakta le
alapjait a modern sci-finek, annak az
irodalomnak, amelyet nemcsak (és sokszor
egyáltalán nem) maguk a felfedezések és
találmányok érdekelnek, hanem a közvetlen
és közvetett - legtöbbször előre nem
sejthető - társadalmi következményeik is.
Harris Wellsnek nagy tisztelője és sok
nézetének híve volt. A nagy író halála után
úgy döntött: megpróbálkozik a sci-fi írással.
Ez hamar meg is hozta számára az
elismerést. A negyvenes évek végén
megjelent tudományos-fantasztikus novellái
nagy sikert arattak. 1951-ben írta első ilyen
műfajú regényét, A triffidek napját. Ezt a
művét már John Wyndham néven
publikálta. A regény bestseller lett, több
nyelvre lefordították, és szerzőjét ettől
kezdve az angol sci-fi legjelentősebb
alakjaként kezdték emlegetni.
A triffidek napja tette tehát ismertté
John Wyndhamet, ezért ezt az álnevét
végleg megtartotta.
Az író ezután a Londontól ötvenhat
mérföldnyire fekvő Petersfieldben
telepedett le. Regényei nagy
példányszámban jelennek meg Angliában
és a szigetország határain túl, közülük
többet megfilmesítettek. Szerzőjük az egész
világon reprezentálja az angol tudományos
fantasztikumot, és a műfaj klasszikusának
számít.
Az irodalomban produkálható
változatosság annyira izgatja Wyndhamet,
hogy Az idő magvai című elbeszéléskötetét
azzal a céllal állította össze, hogy
bemutassa: az irodalom hányféle területén
képes megnyilatkozni a fantasztikum.
Wyndham tud humoros, tragikus és csupán
izgalmas lenni. S persze elbeszéléseinek
témái és fantasztikus utalásai is
változatosak.
Ki ne emlékezne Wells időgépére, erre a
furcsa, kerékpárüléses járműre, amelyen
több tengely, óraszámlap látható, anyaga
pedig nikkel, elefántcsont és hegyi kristály.
A maga idejében ez igen különös gépezet
volt, az „időgép" szó is a korabeli olvasó
fülének „futurisztikusan" csengett: ilyen
szóösszetétel akkoriban lehetetlennek és
felháborítónak számított. De az idő halad, a
technika fejlődik. Az új fogalmakat
megszokjuk, s bár az időgép nem készült el,
ezt a szót is megszoktuk már. A
fantasztikum művelői számára (akiknek
nem kell találmányaikat a valóságban
megszerkeszteniük) az időgép, mint a múlt
század kilencvenes éveinek találmánya, már
réges-régen elavult. Azóta hány új modellje
készült el! Ezek néha szoba-nagyságúak,
mint William Tenn A makacs Wintrop című
novellájában, máskor a tér egy darabját
jelentik, mint Asimovnál A csúnya fiú bán,
de vannak miniatűr, zsebben hordozható
időgépek is, mint Pierre Boulle Végtelen
éjszaka című elbeszélésében.
De bármennyire is tökéletesedett az
időgép, kiderült, hogy kezelése jóval
nehezebb, mint ezt Wells annak idején
gondolta. Az időben való helyváltoztatás
ellentmondások forrása lehet. Képzeljük
csak el, hogy egy ember becsöppen a
múltba, és ott megváltoztat néhány
körülményt, amelyek később az ő sorsára
hathatnak. Mondjuk meghiúsítja ősei
házasságát. Mi lesz akkor? Vagy
ellenkezőleg: elutazik a jövőbe, és magával
hoz egy olyan találmányt, amelyet, mint azt
a történelemből tudjuk, jóval később
62
fedeztek fel. És sorolhatnánk a hasonló
példákat... John Wyndhamről
Az időgéppel kapcsolatban született egy
szabály: úgy kell az időutazást
lebonyolítani, hogy a múltból semmi se
kerüljön át a jövőbe, és a jövőből sem a bármilyen, a fantasztikus irodalomban már
múltba. Persze ilyen feltételekkel megszokott témához is nyúl, biztosak
kérdésessé válik az időutazás lehetősége, a lehetünk benne, hogy annak egy szokatlan
fantasztikum azonban megköveteli az értelmezésére bukkan. Wyndham két
engedményeket. Egyfajta megbízható alkalommal írt idegen égitestek lakóinak
időgépet azért már ismerünk: a távoli Föld-ellenes inváziójáról. E téma klasszikus
világokba repülő rakétát. feldolgozása Wells Világok harca című
Nos, az idővel való játékban, amelyet a regényében található. Wyndham mégis
sci-fi irodalom művelői manapság vakmerően versenyre hívta ki az általa
folytatnak, kezdeményező szerepet játszik annyira tisztelt íróelődöt.
John Wyndham munkássága. Húsz éve az Az első ilyen típusú regénye, A krák
időbeli utazás témáját már kimerítettnek ébredése. 1953-ban íródott. A történet
hitték, amikor Wyndham olyan lelkesen szerint a kozmoszból érkezett lények az
vetette rá magát, hogy korlátokat kellett ember számára elérhetetlen óceán
felállítani ezen a téren. Ő azonban e mélységében építik fel rakétabázisukat. Az
tilalmak egy részét nem is ismerte, más emberekkel semmiféle kapcsolatot nem
részüket pedig nem volt hajlandó tudnak létesíteni, már azért sem, mert a
figyelembe venni. Elbeszéléseiben az jövevények csak az óriási nyomás
időbeli mozgáshoz semmiféle gép sem kell, körülményei között képesek létezni. De
se nagy, se kicsi, nem készül az se annak ellenére, hogy életfeltételeik
bronzból, se nikkelből, se kristályból, az gyökeresen különböznek az emberekéitől,
időben tett utak nincsenek alávetve elhatározzák, hogy a Földet meghódítják, és
semmiféle törvénynek, formáik és
következményeik mégis meglepően
változatosak. Wyndhamnél az időbeli
utazások többféle novellatípus alapjául
szolgálnak. Vannak köztük pszichológiai
elbeszélések, találmányokról szóló írások,
de találunk itt humoros műveket is. A
humorista Wyndham utánozhatatlan:
tartózkodó, finom, minden részlet értékét
ismeri. Ápolja az angol hagyományokat, de
jól ismeri a jelent is. Képes rá, hogy az
ördögről írjon novellát, és jót nevet a
maradi öreg gentlemanen, ahogyan az
ördögöt az angolok nevezik. A sci-fi
művelői egyébként gyakran jó humoristák,
és a jó humoristák, mint például Mark
Twain, nem ritkán tehetséges sci-fi írók.
Hiszen mindkét esetben a megszokás
határainak merész átlépésére van szükség.
Wyndham úgy igyekszik ezt megtenni,
hogy egyszerre ugorja át az életbeli és az
irodalmi megszokottság határait. Ha

63

John Wyndhamről
elpusztítják az emberiséget. Első
próbálkozásaik kudarcba fulladnak, mivel
semmit sem tudnak az emberekről, sem a
társadalomról, sem pedig az emberiség
védekezési eszközeiről. De a próbálgatás
módszerével végül is rájönnek a megfelelő
megoldásra: felolvasztják a sarkvidék jegét.
Az új vízözön csaknem az emberiség
pusztulásával végződik. Mindez a
hidegháború idején történik, amikor a
nagyhatalmak közötti bizalmatlanság
megnehezíti a közös intézkedéseket a távoli
bolygókról jött hódítók ellen, és időt ad
azoknak, hogy megkezdhessék frontális
támadásukat az emberiség ellen. A világ-
katasztrófa oka végeredményben az
emberiség megosztottsága.
Wyndham másik ilyen regénye a Mid-
wichi kakukkfiókák. amely 1957-ben jelent
meg. Itt az idegen behatolók ravaszabb
módszerhez folyamodnak. Elszigetelnek a
külvilágtól és elaltatnak egy Midwich nevű
falut és még néhány földi települést. Kilenc
hónap elteltével ezeken a helyeken nem
földi eredetű gyerekek születnek. Idővel
valószínűleg ezeknek kellene bármiféle
fegyver nélkül leigázniuk az emberiséget.
Az idegenek mind szellemi, mind lelki
téren annyival erősebbek az embereknél,
hogy ezek ellenkezés nélkül
engedelmeskednek nekik, és saját maguk
kárára cselekszenek. Ennek oka pedig az,
hogy a jövevény gyerekeknek olyan
tulajdonságuk van, amely az emberekből
hiányzik: állandó telepatikus kapcsolatban
állnak egymással, és bár önálló
egyéniségek, egyszersmind egy oszthatatlan
közösség szerves részei is. Amit
valamelyikük megtudott vagy megtanult, az
azonnal mindannyiuk tudomására jut.
Gyorsabban nőnek, okosodnak és érnek
meg, mint a földiek. Mindemellett képesek
közös akaratuk koncentrálására. Végül az
idegen bolygóról jöttek kolóniája olyan
veszélyt jelent már, hogy azt meg kell
semmisíteni.
Ez a regény is fontos lépés a
fantasztikus irodalom fejlődésében. Az
idegenek Föld-ellenes támadása, amelyet
már ugyanolyan kimerítettnek hittek, mint
az időgépes utazást, szinte újjászületett.
Manapság Wyndham nyomdokain a sci-
fikben gyakrabban jelenik meg az idegen
égitestek lakóival vívott háború, mint a
földlakók közötti. Ez, ahogyan a Midwichi
kakukkfiókákból is látható, megkönnyíti
annak megértetését, hogy az emberiséget
fenyegető veszélyek oka az emberi
tökéletlenség. A jövevények erényei közül
elsősorban kollektivizmusuk jelent élő
szemrehányást az emberek számára.
Wyndham másik regénye, a Kriza/idők,
1955-ben jelent meg. Hagyományos jellegű
alkotás; az írónak itt semmit sem sikerült
megújítania. Ez a mű egyike az igen
elterjedt, az atomháború következményeiről
szóló, figyelmeztető regényeknek. De az író
itt is bebizonyította művészi
gondolkozásmódjának figyelemre méltó
eredetiségét. Ahol nincs mód a régi
megújítására, Wyndham az újításból csinál
hagyományt. Regényének cselekménye sok
évszázaddal az atomháború után játszódik.
Az élet szigeteit hatalmas radioaktív
területek választják el egymástól.
Rendellenes mutációk jelennek meg. Az
emberek, állatok és növények groteszk
formákat öltenek, és szörnyszülöttségük
meghaladja a Wells által a Doktor Moreau
szigetében ábrázoltakat is. Az újjáéledt
puritán közösségek a minden rendellenes
elpusztításával akarják megmenteni az
emberiséget. Ha az új jobb a réginél, a
puritánok még inkább gyűlölik.
Meggyőződésük, hogy tökéletesség csak
egyféle lehet, és ezt ők képviselik, valamint
mindaz, amit régtől fogva megszoktak. Már
maga a gondolat, hogy például valahol más
bőrszínű emberek élnek, kiváltja
haragjukat. És mégis győz az élet, a
mozgás, a haladás. Ezekben a fanatikus
családokban a midwichi kakukk-fiókákhoz
hasonló gyerekek születnek. Szinte
mindenben olyanok, mint azok, egy
64
különbséggel: gyűlölik a kegyetlenséget.
Wyndham elképzelése szerint ezek a
magukat egy családnak tekintő gyerekek
nem csupán a régi világot teremtik újjá,
hanem egy jobbat hoznak létre a helyén.
Wyndham utolsó regénye 1960-ban, A
zuzmó története címmel jelent meg. Ebben
azt vizsgálja, milyen lehetőségeket rejt
magában az emberiség számára az életkor
többszörösére növelése.
Az író témáinak sokfélesége mögött az
irodalmi példákhoz, tudásanyaghoz és
eszmékhez való következetes ragaszkodása
húzódik meg. Hogy ki Wyndham írói
példaképe, ezt már tudjuk. Hallgassuk meg
mégis, mit mond erről ő maga, és
megértjük, mi a legfontosabb abból, amit
Wellsnek köszönhet: „Emlékezetem szerint
a legnagyobb hatást a wellsi Világok harca
és az Időgép tette rám. Meggyőződésem,
hogy John Wyndham születésénél ezek a
könyvek bábáskodtak. E művek hosszú
évekkel azelőtt jelentek meg, hogy bárkinek
is eszébe jutott volna a tudományos
fantasztikum szakkifejezés, de szerintem
mind a mai napig a tudomány és az
65
John Wyndhamről
irodalom megfelelő arányának mintájául
szolgálnak. A jövőbe hatolás minden
becsületes kísérlete bizonyára sokakat
érdekel, de az emberek már halálosan unják
a tudományos szélhámoskodást. Úgyhogy a
sok okoskodás helyett írjunk inkább
elbeszéléseket, és ne az Uranus lakóinak
jövőjével foglalkozzunk, hanem inkább
azzal, mi lesz velünk, barátainkkal és
mindazzal, ami körülvesz bennünket."
Wyndham csak egy világűrben játszódó
regényt írt, de ezt is egy másik szerzővel,
Lucas Parkersszel közösen. Többi
regényének cselekménye a Földön és
általában korunktól nem távoli időben
zajlik, írójuk nem terheli túl az olvasót
technikai részletekkel. John Wyndham
elszánt ellenfele az Amerikai Egyesült
Államokban született és a technika legújabb
eredményeivel operáló vernei iskolának. A
részletek, így a technikaiak is, csak azért

John Wyndhamről
kellenek neki, amiért más íróknak: a
hitelesség, a valószerűség, a realizmus
végett -és semmi másért. Benne megvan az
emberábrázolás és az elhitetés nem
mindennapi képessége. Helyesen állapítja
meg Damon Knight amerikai kritikus és
sci-fi író: „Wyndham varázslatos hatását
egészén hétköznapi eszközökkel éri el. A
leghihetetlenebb dolgokat is elfogadtatja
velünk csupán azáltal, hogy olyan
emberekkel történik meg, akiket jól
ismerünk."
Wyndham, mondhatnánk, nem szereti a
fölösleges fantáziálgatást, ő fantasztikumot
ír. Képzelőereje nagyon határozott,
következetes és logikus. Nem kutat váratlan
fordulatok után. Egyetlen fantasztikus
feltételezésből indul ki minden alkalommal,
azt következetesen kimunkálja, és ez
elegendő egy egész könyv megírásához.
Mint a fantasztikum realistája, rengeteg
pszichológiai, életmódbeli és társadalmi
momentummal telíti a történetet.
Maga a fantasztikus feltételezés
többnyire tudományos felfedezésen alapul.
Ezek megbízhatóak, újak és előremutatók.
Wyndham azon a területen tájékozott, ahol
tanítómestere, Wells is járatos volt: a
biológiában. Itt nagy szerepet játszik saját
elképzelése a tudományos haladás útjáról.
Meggyőződése: ,,A tegnap vezéralakja a
mérnök volt, a máé a fizikus, a holnapé a
biokémikus lesz."
A biológia ágazataiból Wyndhamet
főleg az állatok, többek között az
úgynevezett „társadalomban élő" rovarok
(például méhek, hangyák) viselkedésével
foglalkozó tudomány érdekli, mely szerint a
méhkas vagy hangyaboly olyan egységes
szervezet, melyben az egyed és a közösség
kapcsolata annyira szoros, hogy a kasból,
bolyból kivetett egyed elpusztul. Ezeknek
az etológiái kutatásoknak eredményei már
akkor fölkeltették Wyndham érdeklődését,
amikor a biológusok éppen csak elkezdtek
foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, az
ötvenes évek elején.
„Azt hiszem - mondja A triffidek napja
című regény egyik hősnője -, hogy a
triffidek sokban hasonlítanak a rovarokhoz,
bár tudom, hogy ezek biológiai
szempontból növények. A lényeg azonban,
hogy nem törődnek az egyeddel, és az
egyed sem törődik a saját sorsával. Külön-
külön mindegyik rendelkezik valamivel,
ami csak nagyon kevéssé emlékeztet a
tudatra, s ez különösen tömegben feltűnő.
De amikor tömegesen jelentkeznek,
célszerűen cselekszenek, egészen úgy, mint
a hangyák és a méhek, bár bizonyos, hogy
külön-külön egyik sem ismeri a tervet,
amelynek ő egy részét jelenti."
Ezeket a gondolatokat az író a Krizali-
dok és a Midwichi kakukkfiókák című
műveiben fejlesztette tovább, a közösség
tagjai közti kapcsolatnak nem a biológiai,
hanem a lelki jellegét hangsúlyozva, mivel
ott emberi, humanoid közösséget mutatott
be.
Wyndham érdeklődése az etológia iránt
természetesen nem véletlen. A tudományág
új eredményei azért érdeklik mint a
tudományos fantasztikum művelőjét, mert
igazolni látszanak egy Nyugaton
mostanában igen népszerű filozófiai
irányzatot, amit általában „tudományos
humanizmus” néven emlegetnek. Ennek
nézetei lényegében azoknak az eszméknek
modern változatai, átdolgozásai,
átértékelései, amelyeket még a XVIII.
században hirdettek a felvilágosult
gondolkodók.
A „tudományos humanizmus" egyik
gondolata különösképpen foglalkoztatja
Wyndhamet: az a tézis, miszerint az egyes
ember csupán mint az emberiség része
létezik, és ezért mindig felelős a
társadalommal szemben.
„Úgy vélem, hogy a tudományos
haladás mától fogva elválaszthatatlan az
emberiség sorsától... - mondta Robert
Oppenheimer. - A tudomány fejlődése
szemléletesen bizonyítja az ellentmondást
az emberi megismerés elméletileg végtelen
mivolta és az egyes ember képességeinek
66
végessége: a végtelenség és az egyén
között." John Wyndhamről
Maga a tudomány fejlődése juttatja el a
tudósokat és a haladó fantasztikus írókat a válságokat, amelyek lavinaként zúdulnak a
kollektivizmus ideológiájának különböző társadalomra.
formáiig. A társadalom, amelyben élnek, Wyndham hősei még jól emlékeznek a
természeténél fogva individualista. Az húszas és a harmincas évek fordulóján
emberek közötti taszítóerők erősebbek lezajlott katasztrofális válságra. Az emberi
benne a vonzás erőinél. Ezért a sorsokat is a véletlen szeszélye dönti el.
„tudományos humanizmus" hívei sok Egy ilyen individualista társadalomban a
mindennel nem értenek egyet az őket törvényszerűségek nehezen ismerhetők fel,
körülvevő világban. és lassan törnek maguknak utat, úgy tetszik,
Wyndham is közéjük tartozik. Az író mintha a véletlen uralkodnék a világon. Ha
szeret változásokat ábrázolni. Egyszer bevetünk ebbe a zűrzavarba még egy
hosszú évekig, másszor pedig pillanatokig tényezőt, egy új véletlent, a bizonytalan
tartókat. Ilyen gyors változásról egyensúly megbomlik, és a lavina elindul.
olvashatunk A triffidek napjában is. Ezek a E sorsdöntő, lavinaindító véletlen szerepét
történetek azért megdöbbentőek, mert bármi játszhatja, mivel minden
kiderül, hogy kevéssé ismerjük a minket tökéletesedés, felfedezés, változtatás csak
körülvevő világot, keveset gondolkoztunk a egy korlátozott gyakorlati célból történik. A
benne rejlő óriási és „borzalmas" távolabbi társadalmi következmények
lehetőségekről, amelyek megbújnak a egyáltalán nem érdeklik az üzletembert. Az
nyugodt felszín alatt. De a világ egy lökést ő számára csak egy a fontos: a profit, és
kap kívülről, megbillen az erők egyensúlya, mindent ebből a nézőpontból lát. Az a tény,
s az ember nem ismer rá saját környezetére. hogy a triffidek nem csupán az értékes olaj,
Meg-döbbenten néz körül, és megérti, hogy hanem egy esetleges társadalmi veszély
milyen gyenge és törékeny volt ez a világ, forrásai is, nem sokakat érdekel, amíg a
milyen lazák és bomlékonyak voltak a katasztrófa nem ölt nagy méreteket.
kapcsolatok a társadalom elemei, főleg az
emberek között. A külső lökés csak arra
kellett, hogy bebizonyítsa a világ belső
gyöngeségét. Első látásra csupán véletlenről
van szó. Ki tudta volna megjósolni a
meteoresőt? És ha ez az esemény nem
következik be, a triffidek nem jelentettek
volna olyan nagy veszélyt? A valóságban a
kérdés sokkal bonyolultabb.
A véletlen valóban mindig véletlen
marad, de egy jól szervezett társadalom
könnyen ki tudja védeni azt. Ilyen
társadalomban a rendezettség tendenciája az
uralkodó. De a Wyndham által ábrázolt
polgári társadalom nem ilyen. Hiszen maga
is a véletlenen, a valószínűség törvényén
alapul. A véletlen, a jó vagy bal-szerencse
emeli fel és sújtja le az üzletembereket, a
gazdasági konjunktúrának nevezett
vakszerencse okozza a romboló gazdasági

67

John Wyndhamről
A közös cél hiánya a modern burzsoá-
társadalomban Wyndham számára nemcsak
hiányosság, hanem a legszörnyűbb bűn is,
amely új és új veszélyeket rejt magában e
társadalomban élő emberek számára.
A veszélyek között előkelő helyet foglal
el az elidegenedésé. Az ember egyik napról
a másikra él, életének valójában nincs
értelme. A triffidek napjának egyik hőse
azért érzi magát a veszély és a nehéz munka
világában boldogabbnak, mint azelőtt, mert
élete értelmet kapott.
Wyndham egy jobban szervezett
társadalmat szeretne, amelyben a közösség
és az egyén egymás szolgálatában látná
célját, a társadalom a maga
hatékonyságából és hasznosságából
merítené erejét. De ő nem ért egyet minden
úttal, amely a hatékony, szervezett
társadalomhoz vezet. A szervezettség nem
minden formája felel meg neki.
Wyndham természetesen elveti a
hatékonyság olyan változatait, amelyekből
ezer mérföldre bűzlik a fasizmus. A triffi-
dek napja egyik hőse találkozik fasiszta
szemléletű fiatalokkal, akikkel úgy bánik,
ahogy azok megérdemlik. Az
emberiségnek, még ha minden körülmény a
régi felé taszítja is, a haladás irányába kell
törekednie. Hiszen a fejlődés során nem
csupán anyagi javakat halmozott fel, hanem
történelmi tapasztalatokat is. Az emberiség
egyszer és csak egy irányban teheti meg
útját. Visszatérés csak az ember
elvesztésének árán lehetséges.
Wyndham azonban elveti az élet
megváltoztatásának azokat a módjait is,
amelyeket ő „a tömeg mozgásának" nevez.
A tudományos és a történelmi haladás
Wyndham számára legalábbis különálló
fogalmak. Talán ez magyarázza regényei
komor, néha áthatolhatatlanul sötét színeit.
Amikor olyan helyzeteket mutat be, ahol
helyre kell hozni, valósággal újjá kell
teremteni az életet, akkor ő a triffidek elleni
csodaszerről ír. Az író, aki képes ábrázolni
egy egész bolygónkat fenyegető
katasztrófát, elveszti művészi erejét abban a
pillanatban, ahogy bármiféle társadalmi
mozgásról kell írnia.
De ne várjuk el egy angol írótól, hogy
mindenben egyetértsen velünk. Amikor
elfogadjuk benne azt, ami egybeesik
nézeteinkkel, vegyük észre azt is, hogy a
fent bírált nézetek alárendelt szerepet
játszanak művei gondolatvilágában.
RADOS PÉTER ANDRÁS FORDÍTÁSA
, 68
 NAGY LÁSZLÓ

ZORDABB
SZERELEM
Ó, csillagos ég!
Verméből az ember kiénekel -
ahogy a zordabb szerelmet,
az eget is úgy fedezi fel.
Ez az ég nem a régi,
mást mond nekem a millió
fényrózsa - e nyúzott földhöz
megszűnt a dekoráció.
Ez a csillagos ég
félelmesíti a gondolatot:
gyatra itt minden, elhagyatott,
rend van ott, zajtalan egység,
lenn büszke a fejetlenség,
lenn ami volna végtelen
megeszik a mezsgyék.
Hitem, szigorú elveim
hirdeti fénnyel az ég,
terveim rám letüzelnek,
hogy e mákszem szívet a szép
lehetetlentől elijesszék -
de nekem
a föld még verem
s lesz is míg beiszapolhat
vér s veríték,
addig a félelmes ég: menedék.
,.
70
 Uqbar felfedezését egy tükör és egy enciklopédia összefogásának köszönhetem. A

, tükör egy Gaona utcai villa folyosójának mélyéből incselkedett velünk Ramos
Mejíában. Az enciklopédia hazugul Anglo-American Cyclopaedianak (New York,
1917) nevezi magát, pedig csak az 1902-es Encyclopaedia Britannicának szó szerinti,
elkésett utánnyomása.
A dolog vagy öt éve történt; Bioy Casares nálam vacsorázott aznap este. Nagy vitába
keveredtünk az első személyben írt regényről, amelyben az elbeszélő hiányosan vagy torzítva
mondja el az eseményeket, különféle ellentmondásokba bonyolódik, hogy néhány (nagyon
kevés) olvasója kitalálhassa a szörnyű vagy banális
valóságot. A folyosó mélyéből a tükör leskelődött
ránk. Rádöbbentünk (az éjszaka közepén az ilyen
Jorge Luis Borges
felfedezések elkerülhetetlenek), hogy a tükör valami
iszonyatos dolog. Erről Bioy Casaresnek eszébe

0
TLÖN, jutott, hogy Uqbar valamelyik hereziarkája szerint a
tükör és a közösülés undorító dolgok, mert
megszaporítják az emberek számát. Megkérdeztem,
UQBAR, hogy honnan veszi ezt a figyelemreméltó mondást.
Azt felelte, hogy az Anglo-American Cyclopaedia
közölte az Uqbarról szóló cikkében.
ORBIS A villában, amelyet bútorozva béreltünk,
megvolt ez a mű. A XLVI. kötet végén egy
Uppsaláról szóló cikket találtunk, a XLVI I. kötet az
TERTIUS urál-altaji nyelvekkel kezdődött. Uqbarról egyetlen
szó se volt benne. Bioy egy kicsit zavarba jött, és
elővette az index kötetet. Minden elképzelhető
írásmóddal kereste; Okbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar,
Oukbahr... de hiába. Mielőtt hazament, még elmondta, hogy Uqbar valahol Irakban vagy
Kisázsia valamelyik táján van. Megvallom, egy kissé kényelmetlenül éreztem magam.
Feltételeztem, hogy ezt a be nem bizonyítható országot és a névtelen hereziarkát Bioy találta
ki szerénységből, hogy valamelyik kijelentését alátámassza vele. Az is megerősítette
kétségeimet, hogy ezt az országot Julius Perthes térképén is hiába kerestem.
Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Azt mondta, ott van előtte a cikk a Cyclopaedia
XLVI. kötetében. A cikk a hereziarkát nem nevezte meg, de közölte tanítását, s ez majdnem
szóról szóra megegyezett azzal, ahogy ő idézte, ha talán irodalmi szempontból gyengébb volt
is. Ö így mondta: a tükör és a közösülés undorító. Az enciklopédia cikkében ez állt: ezen
gnosztikusok egyike szerint a látható világ csak illúzió, pontosabban szofizma. A tükrök és
az apaság undorítók (mirrors and fatherhood are abominable), mert megtöbbszörözik és
általánossá teszik azt. Őszintén szólva azt mondtam erre, hogy szeretném látni azt a cikket.
Néhány napon belül elhozta. Ez meglepett, mert közben megállapítottam, hogy Ritter
Erdkundéjának végtelenül lelkiismeretes térképészeti tárgymutatója sem tud semmit
Uqbarról.
A könyv, amit Bioy hozott, valóban az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötete volt.
Gerincén és burkolóján a betűjelzés (Tor-Ups) ugyanazt mutatta, mint a mi példányunkon, de
nem 917 oldal volt benne, hanem 921. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló
cikket; ezt a tényt alfabetikus jele nem árulta el. Később ellenőriztük, hogy a két kötet között
más különbség nem volt. Mind a kettő (mint már mondtam) az
Encydopaedia Britannica tizedik kiadásának utánnyomása. Bioy a saját példányát a
gyakori árverések valamelyikén vette.
Gondosan elolvastuk a cikket. Talán az egyetlen meglepő benne az a részlet volt, amelyet
Bioy idézett. A cikk többi része egészen valószínűen hangzott, és természetesen teljesen
71
beleillett a mű általános, kissé unalmas tónusába. Újraolvasva a cikket, felfedeztük
tárgyilagos modora alatt az alapvető bizonytalanságot. A földrajzi részben szereplő tizennégy
név közül csak hármat ismertünk fel: Jorazánt, Arméniát, Erzerumot, ezek is nagyon
gyanúsan voltak a szövegbe beleszőve. A történelmi nevek közül csak egyet találtunk,
Eszmerdisz mágusét, a gazfickóét, ez is inkább csak hasonlatképpen szerepelt. A cikk úgy
tett, mintha leírná Uqbar pontos határait, de azok a bizonytalan helyek, amelyekre hivatkozik,
magának Uqbarnak folyói, kráterei és hegyláncai. Azt olvashattuk például, hogy a déli határt
Tsai Jaldún alföldje és az Axa deltája alkotja, és hogy ennek a deltának a szigetein vadlovak
tenyésznek. Ez a 918. oldal elején van. A történelmi részből (920. oldal) megtudhatjuk, hogy
a vallási üldözések miatt az ortodoxok a XIII. század elején a szigeteken kerestek menedéket;
obeliszkjeik a mai napig is fennmaradtak itt, s nem ritkaság, hogy a földből kőtükrök
kerülnek elő. A nyelv és irodalom rövid fejezetének egyetlen figyelemre méltó megjegyzése,
hogy Uqbar irodalma fantasztikus jellegű, és hogy eposzai és legendái semmiféle
összefüggésben nincsenek a valósággal, mindig Tlön és Mlenjas képzeletbeli tájaira
vonatkoznak... A bibliográfia négy művet sorol fel, ezeket a mai napig sem sikerült
megtalálnunk, bár a harmadik, Silas Hasiam History of the land called Uqbar (1874) szerepel
Bemard Quaritch könyvkereskedésének katalógusában .. Az első: Lesbare und lesenwerte
Bemerkungen über das Land Uqbar und Kleinasien, 1641, Johannes Valentinus Andrea
műve; ez fontos adat; néhány év múlva újra találkoztam ezzel a névvel De Quincey művének
lapjain (Writings, tizenharmadik kötet), és megtudtam, hogy ez egy német teológus neve, aki
a XVII. század elején leírta a Rózsa-keresztesek képzeletbeli közösségét - amelyet aztán
mások az ő elképzelése alapján megvalósítottak.
Még aznap este elmentünk a Nemzeti Könyvtárba. Feltúrtunk minden atlaszt, katalógust,
földrajzi társaságok évkönyveit, utazók és történészek emlékiratait, de hiába. Uqbar-ban soha
senki nem járt. Ez a név egyébként Bioy enciklopédiájának tárgymutatójában sem szerepelt.
Carlos Mastronardi, akinek elmondtam a dolgot, másnap meglátta az Anglo-American
Cyc/opaedia fekete-arany köteteit Corrientes vagy Talcahuano egyik könyvkereskedésének
kirakatában. Bement, és megnézte a XLVI. kötetet. Uqbarnak természetesen a legkisebb
nyomát se találta.

Herbert Ashéról, a Déli Vasúttársaság mérnökéről még él némi, egyre fogyatkozó emlék az
Androgué-hotelban, a burjánzó loncok és a csalóka tükrök között. Életében, mint annyi más
angol, szenvedett a dolgok irrealitásától, halálakor már az árnyéka is alig maradt meg annak,
ami valaha volt. Magas, bánatos ember volt, vörös szakállát szögletesre nyíratta. Tudomásom
szerint özvegyember volt és gyermektelen. Időnként átment Angliába, hogy meglátogasson -
azokból a fényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott - egy napórát és néhány
tölgyfát. Apám amolyan angol barátságot tartott fenn vele (a kifejezésben határozottan van
némi túlzás), amely a bizalom kizárásával kezdődik, és rövid időn belül a beszélgetés teljes
megszűnéséhez vezet. Könyveket és folyóiratokat cseréltek egymással, vagy sakkoztak
némán... Emlékszem rá, ahogy a szálló halijában, matematikai könyvvel a kezében ki-
kitekintett az ég folyton változó színeire. Egy este a tizenkettes számrendszerről
beszélgettünk (amelyben a tizenkettőt úgy írják, hogy 10). Ashe azt mondta, hogy éppen
valami, nem tudom, micsoda tizenkettes számrendszerbeli táblázat áttevésén dolgozik a
hatvanas számrendszerbe (amelyben a hatvanat írják úgy, hogy 10). Hozzátette, hogy ezzel a
munkával egy norvég bízta meg Rio Grande do Sul-ban. Nyolc éve ismertük, de nem tudtuk
róla, hogy valaha is járt azon a tájon... Azután a pásztoréletről kezdtünk beszélgetni, a
capangákról, a gaucho szó brazil etimológiájáról (ezt a szót egyes öregek keleten ma is
gaúchónak ejtik), és több szó nem esett -uram bocsá' - a duodecimális
.
A general history of Labyrinths is Haslam kiadásában jelent meg (A szerző)

72
függvényekről. 1937 szeptemberében, amikor mi éppen nem tartózkodtunk a hotelban,
Herbert Ashe meghalt agyvérzésben.
Néhány nappal halála előtt lepecsételt ajánlott csomag érkezett címére Brazíliából; nagy,
oktáv alakú könyv volt benne. Ashe a bárban hagyta. Itt találtam rá néhány hónappal később.
Belelapoztam, és ámulattal teli, könnyű szédülés lepett meg - ezt nem írom le, mert nem a
saját érzelmeimet, hanem Uqbar, Tlön és Orbis Tertius történetét írom. Az iszlám egyik
éjszakáján, amelyet az Éjszakák Éjszakájának neveznek, párosával nyílnak ki az ég rejtett
kapui, és a víz megédesedik a korsókban; ha ezek a kapuk nyíltak volna ki a szemem előtt,
akkor se érezhettem volna azt, amit akkor este éreztem. A könyvet angol nyelven írták, és
1001 oldal volt benne. A sárga bőrből készült gerincen olvasható különös szavak a borítón is
megismétlődtek: A first Encyclopaedia of Tlön. Vol. XI. Hlaer to Jangr. A kiadás helye és
ideje nem volt feltüntetve. Első lapjára és az egyik színes táblát takaró selyempapírra kék
oválist nyomtak ezzel a felírással: Orbis Tertius.
Már két éve annak, hogy egy kalózenciklopédia XLVI. kötetében egy nem létező ország
felületes leírására találtam; a véletlen most valami becsesebbel, fáradságos munka
gyümölcsével ajándékozott meg. Egy ismeretlen bolygó történetének terjedelmes, módszeres
részletét tartottam a kezemben, épületeivel és kártyajátékaival, mitológiájának
félelmetességével és nyelveinek lármájával, uralkodóival és tengereivel, ásványaival és
madaraival és halaival, algebrájával és szenvedélyeivel, teológiai és metafizikai
ellentmondásaival. Mindezt világosan, összefüggően, látható célzatosság és parodisztikus
hang nélkül.
A szóban forgó Tizenegyedik Kötetben többször említik a megelőző és a későbbi
köteteket. Nestor Ibarra, az N. R. F. egyik, immár klasszikussá vált cikkében tagadta a többi
kötet létezésének lehetőségét; Ezequiel Martínez Estrada és Drieu la Rochelle hevesen
támadták ezt a kétséget. Tény, hogy eddig a legkitartóbb kutatás se vezetett eredményre,
hiába forgattuk fel a két Amerika és Európa könyvtárait. Alfonso Reyes, aki megelégelte ezt
az alacsonyrendű, rendőri nyomozó munkát, indítványozta, hogy végezzük el mi magunk a
sok hiányzó vastag kötet rekonstruálását: ex ungue leonem. Tréfás-komoly számítása szerint
a tlönisták egy nemzedéke elég lesz ehhez. Az általa megkockáztatott számítás visszavezet
bennünket az eredeti problémához: kik találták fel a Tlönt? A többes szám elkerülhetetlen,
mert az egyetlen feltaláló (a rendkívüli nagyságú, homályban dolgozó, szerény Leibniz)
feltevését egyhangúlag elvetettük. Úgy gondoltuk, hogy ez a szép új világ egy lángeszű
ember vezette asztronómusokból, biológusokból, mérnökökből, metafizikusokból, költőkből,
vegyészekből, algebristákból, moralistákból, festőkből, geométerekből álló titkos társaság
műve. Nagyon sok olyan ember van, aki ezekben a tudományokban jártas, de invenciózus
nagyon kevés, s még kevesebb az olyan, aki invencióját szigorú, rendszeres tervnek tudja
alárendelni. Ez a terv olyan hatalmas, hogy az egyes írók része elenyésző benne. Kezdetben
úgy gondoltuk, hogy a Tlön puszta káosz, a képzelet felelőtlen csapongása; ma már tudjuk,
hogy egész világegyetem, és a legparányibb részleteire vonatkozó törvényei előre
meghatározottak, ha átmeneti jellegűek is. Elég, ha arra emlékeztetek, hogy a Tizenegyedik
Kötet látszólagos ellentmondásai is bizonyítják a többi kötet létezését, annyira világos és
pontos a benne megfigyelhető rend. A népszerű folyóiratok megbocsátható túlzásokkal
terjesztették Tlön zoológiáját és topográfiáját; véleményem szerint átlátszó tigrisei és
vértornyai talán nem érdemlik meg mindenki figyelmét. Bátorkodom néhány percet kérni a
világegyetemről való elképzelésük számára.
Hume kijelentette, hogy Berkeley érvei se meg nem cáfolhatók, se meg nem győznek.
Ez a vélemény teljesen igaz, ha a földi dolgokra alkalmazzuk, de teljesen hamis Tlönben.
Annak a bolygónak a népei eredendően idealisták. Nyelvük és a nyelv származékai - vallás,
irodalom, metafizika - eleve feltételezik az idealizmust. Az ő szemükben a világ nem anyagi
tárgyak versenyfutása a térben, hanem egymástól független cselekmények heterogén
73
sorozata. Folyamatos és időbeli, nem pedig térbeli. Tlön feltételezett Urspra-chéjában,
amelyből a „mai" nyelvek és nyelvjárások származnak, nincsenek főnevek, csak egytagú,
határozói értékű igekötőkkel vagy toldalékokkal módosított igék. Például nincs olyan szavuk,
hogy hold, de van olyan, amely a mi nyelvünkben például felholdallott lenne. A hold felszállt
a folyó fölött így hangzik: hlör u fang axaxas mlö, vagy szó szerint: a tartósan folyó mögött
felholdallott. (Xul Solar így fordítja röviden: felfelé áramló mögött holdlott. Upward behind
the onstreaming it mooned.)
A fentiek a déli félteke nyelveire vonatkoznak. Az északi féltekén, amelynek Urspra-
chéjáról a Tizenegyedik Kötetben igen kevés található, a nyelv alapsejtje nem az ige, hanem
az egy szótagú melléknév. A főnév melléknevek egyesüléséből keletkezik. Nem mondják
tehát, hogy hold, hanem azt, hogy kerek-világos a légi-sötét fölött, vagy fényessárga égi-
vékony, vagy valami más szókapcsolatot. Ebben a kiválasztott esetben a melléknevek tömege
reális tárgynak felel meg; ez merő véletlen. Ennek a féltekének az irodalmában (minta Mei-
nongnak alávetett világban) túltengenek az eszmei tárgyak, amelyek egy pillanat alatt
teremnek vagy eloszlanak a költő szükségletének megfelelően. Néha a puszta egyidejűség
határozza meg ezeket a tárgyakat. Vannak olyanok, amelyek két végletből tevődnek össze,
egyikük vizuális jellegű, a másik auditív: a hajnal színei és egy madár távoli hangja. Sok
ilyen van: a nap és az úszó ember mellének feszülő víz, a csukott szemmel látható
bizonytalan rózsaszínű remegés s az az érzés, amikor az ember egy folyó vagy egy álom által
viteti magát. Ezek a második fokozatú tárgyak ismét másokkal kombinálódhatnak; az eljárás
bizonyos rövidítésekkel a végtelenségig folytatható. Vannak híres versek, amelyek egyetlen
óriási szóból állanak. A költői tárgyat ez az egy szó fejezi ki. Abból a tényből, hogy senki
sem a főnevek realitásából alkot, paradox módon az következik, hogy a főnevek száma
végtelenül nagy. Tlön északi féltekéjének nyelvei tartalmazzák az európai nyelvekben
előforduló összes főnevet és azonkívül még sok mást.
Nem túlzók, ha azt mondom, hogy Tlön klasszikus kultúrája egyetlen tudományból áll: a
pszichológiából. A többi mind ennek van alávetve. Már mondtam, hogy ennek a bolygónak a
lakói a világegyetemet szellemi folyamatok sorozatának tartják, amely nem a térben, hanem
folyamatosan, az időben bontakozik ki. Spinoza az ő kimeríthetetlen istenének két
attribútumot tulajdonít: a kiterjedést és a gondolatot. Tlönben senki se értené meg, hogy lehet
egymás mellé állítani az elsőt - amely csak bizonyos állapotokra érvényes - a másodikkal,
amely a Kozmosz tökéletes szinonimája. Más szavakkal: nem tudják felfogni, hogy a tér
fennmarad az időben. Az ember észrevesz egy füstfelhőt a horizonton, aztán az égő mezőt,
végül egy félig szívott szivart, amely a tüzet okozta; ők ezt a gondolati asszociációra való
példának tekintik.
Ez a monizmus, vagyis teljes idealizmus megbénítja a tudományt. Megmagyarázni (vagy
megítélni) egy tényt annyi, mint azonosítani egy másikkal; ez a kapcsolat Tlönben a tárgyat
követő állapot, amely nem érintheti, tehát nem világíthatja meg az előző állapotot. Minden
szellemi állapot redukálhatatlan. A puszta ténnyel, hogy megnevezzük, id est osztályozzuk,
meghamisítjuk. Ebből arra következtethetnénk, hogy Tlönben nincs tudomány, még érvelés
sincs. Az igazság az, hogy van, számtalan. A filozófiákkal ugyanaz történik, ami a
főnevekkel az északi félgömbön. Az a tény, hogy minden filozófia már eleve dialektikus
játék, Philosophie des Als Ob, elősegítette szaporodásukat. Számtalan elképesztő rendszer
van, ezek azonban mind igen kellemes architektúrájúak és szenzációsak. Tlön metafizikusai
nem törekszenek az igazságra, még a valószínűségre sem, ők az elképesztőt keresik.
Véleményük szerint a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ága. Tudják, hogy a rendszer
nem más, mint hogy a világ valamennyi aspektusát alárendeljük az aspektusok egyikének.
Maga a „valamennyi aspektus" kifejezés is elutasítandó, mert feltételezi azt a képtelenséget,
hogy a múlt kapcsolódik a jelen pillanathoz. A múltak többes száma sem megengedhető,
mert újabb lehetetlen műveletet feltételez...
74
 Tlön egyik filozófiai iskolája eljutott az idő tagadásáig. Azt mondja, hogy a jelen
végtelen. A jövőnek csak annyi realitása van, amennyiben a jelen reménysége, a múlt pedig
egy, a jelenben élő emlék. Egy másik iskola kijelenti, hogy végigjárta az egész időt, és a mi
életünk úgyszólván csak emlék, alkonyi visszfény, melyet egy visszafordíthatatlan folyamat
kétségen kívül meghamisít, megcsonkít. Másik meg, hogy a világ története - s benne a mi
életünk és életünk legaprólékosabb részletei - olyan írásmű, amelyet egy alsóbbrendű isten
hoz létre, hogy egyetértésre juthasson a démonnal. Egy másik, hogy a világegyetem
hasonlatos azokhoz a kriptográfiákhoz, amelyekben nincs minden jelnek értelme, és csak az
igaz, ami minden háromszázadik éjszaka történik. Másik meg, hogy amíg itt alszunk, máshol
ébren vagyunk, és így minden ember két ember.
A tlöni elméletek közül egy se okozhatott akkora botrányt, mint a materializmus. Ezt az
elméletet egyes gondolkodók úgy alkották meg - inkább tűzzel, mint fénnyel -, mint aki egy
paradoxon felé közeledik. Hogy ennek az elképzelhetetlen tannak a megértését
megkönnyítse, az egyik XIV. századbeli.. hereziarka kigondolta a kilenc rézpénzről szóló
szofizmát, amelynek tlönbeli hírhedtsége felér az eleusziszi botránnyal. Ennek a speciális
érvelésnek több változata van, a pénzek és a leletek száma alapján a legelterjedtebb a
következő:
X kedden elhalad egy elhagyatott úton, és elveszít kilenc rézpénzt. Csütörtökön Y
megtalál négyet az úton, a szerdai esőtől kissé megrozsdásodva. Pénteken reggel X megtalál
kettőt házának folyosóján. Ugyancsak pénteken Z talál hármat az úton. A hereziarka ebből a
kilenc megtalált rézpénz realitását, azaz kontinuitását akarta levezetni. Képtelenség, mondta,
hogy a pénzek közül négy ne létezett volna keddtől csütörtökig, három keddtől péntek
délutánig, kettő meg kedd és péntek reggel között. Logikus elképzelés, hogy minden
pillanatban léteztek, habár némiképpen elrejtve, az emberi értelem számára
hozzáférhetetlenül, azon a három helyen.
Tlön nyelve nem volt alkalmas ennek a paradoxonnak a kifejezésére, a legtöbben nem is
értették. A józan ész pártja kezdetben csak az anekdota valódiságának tagadására
szorítkozott. Azt mondták, hogy az egész csak nyelvi csalás, amely két nyelvújítási szónak,
amelyeket a gyakorlat még nem igazolt, merész felhasználásán alapszik. Ezek a szavak távol
állnak minden komoly gondolkodástól, ezek: a megtalálni és az elveszíteni igék egy petitio
ad princípiumot foglalnak magukban, mivel előre feltételezik azt, hogy a kilenc első
pénzdarab azonos az utóbbiakkal. Emlékeztettek arra, hogy minden főnévnek (ember, pénz,
csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értelme van. Leleplezték azt a perfid körülményt,
hogy a „a szerdai esőtől kissé megrozsdásodva" már előre feltételezi azt, amit bizonyítania
kellene, hogy a négy pénzdarab keddtől péntekig folyamatosan létezett. Megmagyarázták,
hogy más dolog az egyenlőség, és más az azonosság, és megalkottak egy bizonyos reductio
ad absurdumot, vagyis egy olyan esetet, amikor kilenc ember kilenc egymást követő éjszakán
heves fájdalmat érez. Nem lenne-e nevetséges - kérdezték - azt állítani, hogy ugyanazt a
fájdalmat érzik? . . . Szerintük a hereziarkát kizárólag az a blaszfémikus célkitűzés hajtotta,
hogy a létezés isteni attribútumát tulajdonítsa néhány közönséges pénzdarabnak. Azt is
állították, hogy egyes esetekben tagadta a pluralitást, másokban meg nem. Érvelésük szerint:
ha az egyenlőség magában hordja az azonosságot, akkor azt is el kellene ismernünk, hogy a
kilenc érme egy és ugyanaz.

.
Russel (The analysis of mind. 1921. ,159. oldal) feltételezi, hogy a bolygót csak néhány perce teremtették az
emberiséggel együtt. A múlt, amelyre ez „emlékezik", csak illúzió. (A szerző.)
..
Egy évszázad a tizenkettes rendszerben száznegyvennégy évet jelent. (A szerző.)
...
Tlön egyik jelenlegi vallása platonikusan vallja, hogy az egyedüli realitás: egy bizonyos fájdalom, a sárgának
egy bizonyos zöldes árnyalata, bizonyos hőfok, bizonyos hang. A koitusz mámoros pillanatában minden ember
ugyanaz az ember. Mindenki Shakespeare, aki Shakespeare-nek egy sorát megismétli. (A szerző.)

75
 Bármilyen hihetetlen, de tény, hogy ezekkel a cáfolatokkal sem sikerült végérvényesen
eldönteni a kérdést. Száz évvel a probléma felvetése után egy, a hereziarkánál nem kevésbé
ragyogó, de az ortodox hagyomány alapján álló gondolkodó igen merész elméletet
fogalmazott meg. E szerencsés feltevés szerint egyetlen szubjektum van, s ez az oszthatatlan
szubjektum a világegyetem összes lénye együtt; ezek az istenség szervei és álarcai. X azonos
Y-nal és Z-vel. Z megtalál három pénzdarabot, mert emlékszik rá, hogy X elvesztette. X
rábukkan kettőre a folyosón, mert emlékszik rá, hogy a többit már megtalálták... A
Tizenegyedik Kötetből megtudjuk, hogy ennek az idealista panteizmusnak a teljes győzelmét
három tényező determinálta: az első a szollipszizmus visszautasítása, a második a
tudományok pszichológiai alapjának fenntartása, a harmadik az istenkultusz fenntartásának
lehetősége. Schopenhauer, a szenvedélyes és ragyogó Schopenhauer ehhez nagyon hasonló
doktrínát fogalmaz meg a Parerga és Paralipomena első kötetében.
Tlön geometriája két, némiképp eltérő tant foglal magába: a vizuális és a taktilis
geometriát. Az utóbbi megfelel a mienknek, ezt alárendelik az előbbinek. Ez a geometria nem
ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy a helyéből kimozduló ember módosítja a
körülötte levő formákat. Aritmetikájuk a határozatlan számok fogalmára épül.
Hangsúlyozzák a nagyobb és kisebb fogalmának fontosságát, amelyet a mi matematikusaink
> és < jellel szimbolizálnak. Állítják, hogy a számolás művelete megváltoztatja - mert
határozatlanból határozottakká változtatja - a mennyiségeket. Az a tény, hogy különböző
személyek, akik ugyanazt a mennyiséget számolják, azonos eredményre jutnak, a
pszichológusok szerint a gondolati asszociációk és az emlékezet helyes gyakorlásának a
példái. Mint már tudjuk, Tlönben az ismeretek tárgya egy és örök.
Az egyetlen tárgy eszméje az irodalomban is kizárólagos. A műveket ritkán írják alá, a
plágium fogalma nem létezik; megállapításuk szerint minden mű egyetlen és időtlen, és
névtelen szerző műve. A kritikusok szerzőket agyainak ki: például valamelyik kritikus
kiválaszt két teljesen különböző művet, mondjuk a Tao Te Kinget és az Ezeregyé/szakát, egy
szerzőnek tulajdonítja a kettőt, aztán hallatlan szorgalommal meghatározza ennek az érdekes
homme de lettres-nek a pszichológiáját.
Ugyanilyen világosak a könyveik is. A szépirodalmi műveknek egyetlen cselekményük
van, annak minden elképzelhető változatában. A természetfilozófiai művek mindig valamely
elmélet téziseit és antitéziseit, kérlelhetetlen próit és kontráit tartalmazzák. Azt a könyvet,
amely nem tartalmazza a saját ellenkönyvét, befejezetlennek tekintik.
Az idealizmus sok száz éve szükségképpen befolyásolta a valóságot. Tlön legrégibb tájain
nem ritkaság az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát, az egyik
megtalálja, és nem szól róla, a másik egy másik, nem kevésbé reális ceruzát talál, amely
ráadásul még jobban megfelel a várakozásnak. Ezeknek a másodlagos tárgyaknak a neve
hrönir; s ezek, bár egy kissé légiesek, valamivel nagyobbak az eredeti tárgyaknál.
Egészen a legutóbbi időkig ezek a hrönirnek nevezett tárgyak alkalmilag jöttek létre, s a
szórakozottság és feledékenység gyermekei voltak. Szinte hihetetlen, de rendszeres
előállításuk alig százéves múltra tekinthet vissza - ezt állítja a Tizenegyedik Kötet. Az első
kísérletek meddőnek bizonyultak. A modus operandi mindenesetre feljegyzésre méltó. Az
egyik állami fegyház igazgatója közölte a foglyokkal, hogy valamelyik folyó régi ágyában
bizonyos régi sírok vannak, és megígérte, hogy azokat, akik fontos leletekre bukkannak,
szabadon engedik. Az ásatásokat megelőző hónapok folyamán fényképeket mutattak nekik
azokról a tárgyakról, amelyeket majd találni fognak. Az első próbálkozás bebizonyította,
hogy a reménykedés és az igyekezet gátlólag hathat. Egyheti ásással és csákányozással sem
sikerült mást felszínre hozni, mint egy rozsdás kereket, amely a kísérlet kitűzött céljánál
újabb keletű volt. Ezt a dolgot nem hozták nyilvánosságra, és az ásatást tovább folytatták
négy csoporttal. Három szinte teljes kudarcot vallott, a negyedik csoport azonban, amelynek
vezetője az ásatások ideje alatt meghalt, egy arany álarcot, egy archaikus kardot és néhány
76
agyagkorsót ásott ki - vagy állított elő azonkívül egy király megzöldült és megcsonkított
törzsét, mellén felirattal (ezt mind ez ideig sem sikerült még megfejteni). Ilyen módon
bebizonyosodott, hogy milyen alkalmatlanok a munka elvégzésére azok, akik tisztában
vannak a kutatás kísérleti jellegével.
A tömeges vizsgálatok egymásnak ellentmondó eredményre vezetnek; ma jobban szeretik
az egyéni és rögtönzött munkálatokat. A hrönir módszeres kidolgozása (a Tizenegyedik Kötet
szerint) óriási szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy kikérdezzék, sőt
módosítsák a múltat, amely ma már nem kevésbé kézzelfogható és alkalmazkodó, mint a
jövő. És különös: a másod- és harmadfokú hrönir, az a hrönir, amely egy másik hrönből vagy
hrönnek a hrönjéből származik, megnagyítja az eredeti hrön hibáit; az ötödfokúak már szinte
egyformák, a kilencedfokúak összetéveszthetők a másodfokúakkal. A tizenegyedfokúakban a
vonások olyan tisztán jelennek meg, ahogyan az eredetiben nem mutatkoztak.. Az eljárás
váltakozó: a tizenkettedik hrön már hanyatlani kezd. Még különösebb és még tisztább, mint
bármelyik hrön a néha megjelenő ur, a szuggesztióval létrehozott dolog, az, amit a remény
hív létre. Az említett arany álarc kitűnő példa erre.
Tlönben a dolgok megkettőződnek, de arra is hajlamosak, hogy eltűnjenek, elveszítsék
részleteiket, amikor az emberek elfeledkeznek róluk. Ennek klasszikus példája a küszöb,
amely addig létezett, amíg egy koldus rajta üldögélt, de eltűnt, amikor az meghalt. Néha egy
amfiteátrum romjait egy-egy madár vagy ló mentette meg.
1940. Salto Oriental

Utóirat, 1947.
Újra kiadom a múltkori cikket abban a formában, ahogy az 1940-ben az Antologia de la
literatura fantásticában megjelent. Nem hagytam ki belőle mást, mint néhány metaforát és
egy bizonyos csúfondáros végkövetkeztetést, amely ma már frivolnak hatna. Annyi minden
történt azóta... A puszta felsorolásra szorítkozom.
1941 márciusában Hinton egyik könyvéből, amely valaha Herbert Asheé volt, előkerült
Gunnar Erfjord kézzel írott levele, amelynek borítékját Ouro Pretóban bélyegezték le; a levél
teljes mértékben megvilágította Tlön rejtélyét. Szövege igazolta Martinez Estrada feltevését.
A pompás történet a XVII. század elején, egy londoni vagy luzerni éjszakán kezdődött.
Összeállt egy titkos és jóakaratú társaság (amelynek tagjai között volt Dalgarno és később
George Berkeley is), hogy képzeletben megalkosson egy országot. Az első, határozatlan
tervben „légmentes” tudományok szerepeltek: filantrópia, kabala. Ebből az első korszakból
származik Andrea érdekes könyve. Néhány évi tanácskozás és elhamarkodott összegezés
után rájöttek, hogy egy generáció nem elég egy ország létrehozására. Elhatározták, hogy a
csoportban részt vevő mesterek mindegyike tanítványt választ magának, aki majd folytatja
művét. Ez az örökletes határozat érvényben maradt: két évszázados szünet után az üldözött
szövetség feltámadt Amerikában. 1824 körül Memphisben (Tennessee) a tagok egyike
elmondja a dolgot Ezra Buckleynak, az aszkéta milliomosnak. Az gúnyosan hallgatja, és
kineveti a tervet szerény igényei miatt. Azt mondja, Amerikában nevetséges dolog egy
országot feltalálni; azt indítványozza, találjanak fel egy bolygót. Ehhez az óriási ötlethez a
maga nihilista módján hozzáteszi, hogy tartsák titokban az egész nagyszabású vállalkozást.
Akkoriban került forgalomba az Encyclopaedia Britannica húsz kötete. Buckley
indítványozza, hogy írják meg az elképzelt bolygó módszeres enciklopédiáját. Rájuk hagyja
aranyat adó hegyláncait, hajózható folyóit, bivalyok járta prérijeit, négereit, örömtanyáit és
dollárjait egyetlen feltétellel; hogy az imposztor Jézus Krisztust hagyják ki a dologból.
Buckley nem hisz istenben, de meg akarja mutatni a nem létező istennek, hogy az ember is
meg tud tervezni egy egész világot. Buckleyt 1828-ban Baton Rouge-ban megmérgezik; a
.
Buckley szabadgondolkodó és fatalista volt, és a rabszolgaság védelmezője. (A szerző.)

77
Társaság 1914-ben bemutatja háromszáz tagjának Tlön Első Enciklopédiájának utolsó
kötetét. A könyv kiadása titokban történik. A negyven kötet, amelyből áll (a leghatalmasabb
mű, amelyet az emberek valaha létrehoztak), egy még részletesebbnek fog alapjául szolgálni,
ez már nem angolul fog megjelenni, hanem Tlön valamelyik nyelvén. Ezt az áttekintést az
elképzelt világról ideiglenesen Orbis Tertiusnak nevezték el, s ennek egyik kisebb ördöge
volt Herbert Ashe; hogy mint Gunnar Erfjord megbízottja-e vagy mint tag, azt nem tudom.
Az, hogy a Tizenegyedik Kötetet megküldték neki, az utóbbira mutat.
És ezután? 1942-re kifejlődtek az események. Elég pontosan emlékszem az elsők
egyikére, és most úgy érzem, megéreztem valamit előremutató jellegéből. A Laprida utca
egyik lakásában történt, szemben egy világos, magas, nyugati fekvésű balkonnal. Faucigny
Lucinge hercegnőnek megérkezett Poitiers-ből az ezüst étkészlete. A nemzetközi pecsétekkel
ellátott láda mélyéből finom mívű tárgyak kerültek elő; utrechti és párizsi ezüstök heraldikus
állatábrázolásokkal, egy szamovár... Ezek közt a mozdulatlan tárgyak között egy alvó madár
finom és gyengéd remegésével feküdt egy titokzatos iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék
tű a mágneses Északi-sarkra tapadt reszketve, s az üreges fémdoboz körívén a felirat Tlön
egyik nyelvén volt megszerkesztve. Ez volt a fantasztikus világ első behatolása a való
világba.
A másodiknak egy nyugtalanító véletlen következtében magam is tanúja voltam. Ez
néhány hónappal később történt egy brazil ember szatócskereskedésében, a Cuchilla
Negrában. Sant' Annából tértünk vissza Amorimmal. A Tucuarembó folyó áradása arra
kényszerített bennünket, hogy igénybe vegyük (és elviseljük) a boltos kezdetleges
vendégszeretetét. A szatócs két recsegő tábori ágyat állított be számunkra egy nagy, bőrökkel
és hordókkal telezsúfolt helyiségbe. Lefeküdtünk, de hajnalig nem tudtunk elaludni, mert a
szomszédságunkban egy általunk nem látott részeg leírhatatlan káromkodással váltogatta
gitárral kísért szaggatott énekeit - pontosabban egyetlen szaggatott énekét. Gondolhatják,
hogy kitartó üvöltözését a gazda tüzes nádpálinkájának tulajdonítottuk.. . Reggelre az ember
meghalt a folyosón.
Kiderült, hogy hangjának érdessége félrevezetett minket: a szomszéd egészen fiatal fiú
volt. Önkívületében kiesett az övéből néhány pénzdarab és egy csillogó fémből készült,
körülbelül egy ujjnyi átmérőjű kúp. Egy gyerek fel akarta venni, de nem tudta: az egyik
felnőtt férfi is csak nagy nehezen emelte fel. Néhány percig én is a tenyeremben tartottam,
most is emlékszem rá, milyen elviselhetetlenül nehéz volt; még miután letettem is éreztem a
súlyát. Arra is emlékszem, hogy éles kört vésett a húsomba. A kicsiny és mégis ilyen
hallatlanul nehéz tárgy létezése a viszolygás és a félelem érzését keltette mindenkiben; az
egyik paraszt azt mondta, hogy dobjuk be a sebes folyóba; Amorim néhány pesóért
megszerezte. A halottat senki se ismerte, annyit tudtak csak róla, hogy ,,a határról jött". Ezek
a kicsiny, a mi világunkban ismeretlen fémből készített, aránytalanul súlyos kúpok Tlön
egyes vidékein az istenség képei.
Itt befejezem elbeszélésem személyes részét. A többire minden olvasóm emlékszik
(hacsak nem fél tőle, vagy nem reménykedik benne). Beérem azzal, hogy az utána következő
eseményeket csak megemlítem néhány szóval; ezeket a konkáv közemlékezet majd úgyis
gazdagítja és kiegészíti.
1944 körül a The American (Nashville, Tennessee) című napilap egyik kutatója egy
memphisi könyvtárban felfedezte Tlön Első Enciklopédiájának negyven kötetét. A mai napig
is folyik a vita arról, hogy ez a felfedezés véletlenül történt-e, vagy a ma is titokzatos
Orbis Tertius igazgatóinak hozzájárulásával. Ez a második feltevés a valószínűbb. A
Tizenegyedik Kötet néhány valószínűtlen részletét - például a Tlönir megszaporodását
kihagyták vagy enyhítették a memphisi példányban. Ésszerű feltételeznünk, hogy ezekkel a
törlésekkel az volta céljuk, hogy a világ, amelyet bemutatnak, ne legyen túlságosan
összeférhetetlen a való világgal. Ezt a tervet egészítené ki Tlönből származott tárgyak
78
szétszórása a különböző országokban.... Tény, hogy a nemzetközi sajtó ma is a végtelenségig
ismételgeti a „felfedezést". Kézikönyvek, antológiák, ismertetések, irodalmi változatok, az
Emberiség Legnagyobb Művének hiteles és apokrif utánnyomásai árasztották és árasztják el
ma is a földet. A valóság több ponton is, szinte azonnal visszavonult. Igyekezett is
visszavonulni. Tíz évvel ezelőtt elég volt a rendnek némi látszatával bíró szimmetria az
emberek elbűvölésére. Hogyne hódolnának be a Tlönnek, egy tökéletesen rendezett világ
aprólékos és hatalmas bizonyítékainak. Hiába mondanánk erre azt, hogy a valóság is
rendezett. Talán az, de isteni, vagyis nem emberi törvények szerint az, s ezeket még mindig
nem tudjuk felfogni. Tlön labirintus, de az emberek által kieszelt labirintus, amelyet úgy
terveztek meg, hogy az emberek megfejthessék.
A Tlönnel való érintkezés és Tlön megszokása felbomlasztotta világunkat. Szigorától
elbűvölve az emberiség elfelejti és mindig újra elfelejti, hogy az a szigorú rend nem az
angyaloké, hanem a sakkozóké. Tlön (feltételezett) „primitív nyelve" már behatolt az
iskolákba; harmonikus (és megható epizódokkal teli) történelmének oktatása kiszorítja
helyéből azt, ami az én gyermekkoromban érvényben volt, helyét az emlékezetben egy fiktív
múlt foglalja el, amelyről semmit sem tudunk biztosan, még azt sem, hogy hamis.
Megreformálták a numizmatikát, a farmakológiát, az archeológiát, úgy hallom, a biológia és
a matematika is sorára vár. A kártyavetők kiterjedt dinasztiája megváltoztatta a világ képét.
És még nem mondták ki az utolsó szót. Ha nem csalódom, száz év múlva valaki meg fogja
találni Tlön Második Enciklopédiájának száz kötetét.
Akkor eltűnik az angol és a francia és a spanyol. A világ Tlön lesz. Nekem mindegy. Én
az Androgué-szálló csöndes napjain Browne Urn Burialjének fordításával pepecselek (bár
nincs szándékomban kiadni).
S. MÓRICZ GYÖNGY/ FORDÍTÁSA

.
Természetesen továbbra is fennáll a különböző tárgyak anyagának a problémája. (A szerző.)

79
80
RAYMOND F. JONES

ZAJSZINT
Dr. Martin Nagle az Országos Kutatóintézet külső várótermében a mennyezet

1 festését vizsgálgatta. Tíz perc múlva már többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a
festést melyik sarokban kezdték, milyen irányban haladtak vele a mennyezeten, s
hogy a munka körülbelül mennyi időt vett igénybe.
Az épület új volt és a festés is, ezek a tények azonban világosan kiderültek az
ecsetnyomokból és a festékben maradt szőrszálakból. ,,A munka - gondolta magában Nagle
kissé kedvetlenül - egészében véve híven tükrözi az általános helyzetet."
Most figyelmét a szőnyegre fordította. A minőségi követelményeknek magasabbaknak
kellett volna lenniük. A gyártó cég bizonyára abból az elvből indult ki, hogy ,,ne dobjuk el a
másodrendű minőségű árut, az államra azt is rá lehet sózni."
Órája szerint már huszonöt percet töltött el a váróterem tanulmányozásával. Ennél többet
nem is volt hajlandó rászánni. Vette az aktatáskáját, a felöltőjét, és kifelé indult.
Eközben majdnem beleütközött egy szürke ruhás férfiba, és amikor hátralépve felismerte,
örömében felkiáltott:
- Berk!
Dr. Kenneth Berkeley arca felragyogott, megragadta Martin Nagle kezét, majd vállon
veregette.
- Mit csinálsz itt a várószobában, Mart?
- Meghívtak valamilyen konferenciára csupa fejessel és magas rangú katonával, de a kék
mundéros legények nem akarnak beengedni. Már épp indultam vissza Kaliforniába.
Álmomban se gondoltam rá, hogy veled találkozom. Te mit keresel itt, Berk?
- Az OKI-nál dolgozom. Én is részt veszek a konferencián. Kiküldtek, hogy keresselek
meg. Már mindenki megjött.
- Láttam innen a felvonulást. Dykstrát a Massachusettesi Műegyetemről. Collinst a
Harvardtól és Mellont a Kaliforniai Műegyetemről. Csupa nagyágyú!
- Igen. És mind terád várnak! Gyere! Később majd beszélgetünk.
Mart hüvelykujjával a váróteremből nyíló iroda felé bökött.
- Azok a hapsik odabent, úgy látszik, még nem tudták eldönteni, elég megbízható vagyok-
e, nem köpök-e be valamit az elvtársaknak. Ezt nem tudom kivárni. Hat hétig is eltarthat,
amíg zöld lámpát kapok. Feltételeztem, hogy mindezt előre tisztázzák. Nyilvánvalóan nem
így történt. Add át mindenkinek üdvözletemet, s mondd meg Keyesnek, sajnálom, de nem
vizsgálták ki, elég megbízható vagyok-e, hogy titkos ügyekben részt vehessek. Ezt ő
valószínűleg nem tudta.
- Nem, várj csak! Ez hülyeség - mondta Berk. - Részt kell venned a konferencián. Ülj le, s
öt percen belül rendbe tesszük a dolgot!
Mart újból leült. Még sohase működött közre titkos katonai projektumokban. Mindig is
visszataszító dolognak tartotta, hogy kollégáitól ujjlenyomatot vegyenek, múltjukban
turkáljanak. Tudta, hogy Berknek egy fikarcnyi esélye sincs. Már nem egy jó szakemberről
hallott, aki fél évig vagy akár egy évig is malmozott, amíg sötét múltját felderítették.
Az FBI-ügynök belső irodájából éles szóváltás zaja hallatszott. Mart elkapott egy-egy
szót Berk üvöltő baritonjából.

81
 - Ez nevetséges... élvonalbeli fizikus... elektromos mező... részt kell vennie...
Az FBI után még a hadsereg és a haditengerészet kémelhárító szerveinek akadályait is le
kellett volna győzni. A konferencia körül fantasztikus hármas sorompót húztak fel. Amikor
idejött, magában kuncogott az esztelen bürokratizmusnak ezeken az újabb bizonyítékain -
mennyire iparkodnak elrejteni a természet titkait, pedig azok az egész világ számára tárva-
nyitva állnak.
Berk egy perc múlva kiviharzott az irodából, kivörösödve, méltatlankodva.
- Maradj itt, Mart! - mondta felháborodottan. - Keyest állítom rá erre az ügyre, s akkor
majd kiderül, kinek van joga a portáson kívül bejönni ide!
- Ide figyelj, Berk... Én nem szívom ezt mellre. Nem hinném, hogy helyes volna Keyest
zavarni ezzel a dologgal.
- Mindjárt visszajövök. Ez már mindennek a teteje!
Mart zavarban volt. Nem saját hibájából akadt fenn a kémelhárító tisztek szűrőjén, de ez a
kudarc mégis némi bűntudattal töltötte el.
Berk perceken belül visszatért. Két egyenruhás férfi volt vele, egy dandártábornok és egy
tengerésztiszt. És velük jött dr. Keyes is, az OKI igazgatója. Martin csak hírből ismerte őt -
de a hírek szerint igen-igen élvonalbeli tudós volt. Keyes őszinte, baráti mosollyal közeledett
feléje, és a kezét nyújtotta.
- Nagyon sajnálom ezt a késedelmet, dr. Nagle. El se tudtam volna képzelni, hogy a
biztonsági szervek megállítsák. Idejében utasítást adtam erre a konferenciára vonatkozóan:
meghagytam, hogy minden meghívott megbízhatóságát előre tisztázzák. Az ön esetében erről
a formalitásról miért, miért nem, elfelejtettek gondoskodni. De biztos vagyok benne, hogy
néhány percen belül sikerül kielégítő szükségmegoldást találnunk. Várjon itt, legyen szíves,
amíg beszélek ezekkel az urakkal...
Bezárták a belső szoba ajtaját, de Mart akarva, nem akarva hegyezte fülét, hogy kivegyen
valamit a kiszűrődő hangokból. Az egyik kémelhárító tiszt szájából elkapott egy mondatot:
- Ön saját maga kívánta ezt a háromszoros biztonsági sorompót.
És egy másikat Keyes szájából:
- ...épp ő az, aki megoldhatja ezt a dolgot nekünk...
Mart vonakodva jött el ide. Felesége hevesen ellenezte, két gyereke pedig éktelen
sivalkodásban tört ki, hogy emiatt esetleg nem mehetnek nyári vakációra.
Bárcsak hallgatott volna a tiltakozásukra. Ha valaki egy olyan titkos ügyben vesz részt,
amelyhez hármas engedélyre van szüksége: a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és az
FBI részéről, akkor búcsút mondhat a szabadságnak. Csodálkozott, hogy Keyes miképpen
bonyolódhatott bele egy ilyen tekervényes ügybe. Keyes az elektromágneses sugárzásterén
korszakalkotó munkát végzett.
És azon is csodálkozott, mit keres itt Kenneth Berkeley. Ez nagyon távol áll az ő
munkaterületétől. Berkeley a tanulás mechanizmusának és a kísérleti oktatás módszereinek
terén élenjáró pszichológus volt.
Mart úgy gondolta, mindketten csak pocsékolják idejüket ebben a megbízhatósági
huzavonában.
A megvitatandó probléma esetleges nagysága nem túlzottan izgatta. Ha valaki a nyári
égbolt alatt egy hegyi patak mellett üldögél, elébe tárulnak a természet leglényegesebb
problémái, ha hajlandó szemügyre venni őket. Ezeknél nem lehet fontosabb semmiféle
probléma, bármekkora titokzatosságba burkolják is zárt laboratóriumi ajtók mögött.
Az ajtó végre kinyílt. Mart felállt a helyéről. A menetet dr. Keyes vezette ki a szobából.
A férfiak arckifejezése valamivel feszültebb volt annál, mint amikor bementek, de Keyes
karon fogta Martot.

82
 - Minden rendben. Általános érvényű zöld lámpát kapott. Papírjait itt kiállítják, és készen
várják önt, amikor majd kijön. De most menjünk be azonnal a konferenciára. Már amúgy is
eléggé megvárakoztattuk a többieket.
Amikor Mart belépett a tárgyalóterembe, akaratlanul is visszafojtotta lélegzetét. Az
övével rokon munkaterületeken dolgozó kollégák ragyogó együttesén kívül minden katonai
ágazat aranysávos egyenruháját ott láthatta. Egykettőre felismert több altábornagyot és
altengernagyot, valamint a nagyvezérkar legalább egy tagját.
Berk a helyére vezette őt, az első sorba. Most kétszeresen bűnösnek érezte magát, hogy
megvárakoztatta ezeket az embereket, még ha nem is az ő hibájából történt.
A teremben elöl egy vetítővászon lógott kifeszítve a falon. Hátul egy tizenhat
milliméteres vetítőt állítottak fel. A túlsó falnál, egy asztalon, vitorlavászonnal letakarva
valamilyen szabálytalan alakú tárgy feküdt.
Keyes megállt az emelvényen, és a torkát köszörülte.
- Ne vesztegessük az időt azzal, hogy bemutatjuk egymásnak az urakat. Sokan már úgyis
ismerősök tudományos vagy személyes kapcsolat alapján, s biztos vagyok benne, hogy ha
majd már egy-két órát foglalkoztunk ezzel a projektummal, mindannyian megismerkednek
egymással. A megbeszélendő ügy szigorúan titkos jellegét kellőképpen aláhúzta a
kémelhárító tisztek háromszoros szűrése, amelynek eredményeként bebocsátást nyertek ebbe
a terembe. Amiről itt beszélni fogunk, tekintsék érdemesnek arra, hogy akár az életükkel is
megvédelmezzék, ha netán bármikor a jövőben ilyen rendkívüli kényszer-helyzet merülne
fel.
A hallgatóság soraiban helyet foglaló katonák meg se moccantak, de Martin Nagle látta,
hogy tudóskollégái közt nyugtalan mozgolódás támadt. Mindannyiukat bizonyos mértékig
feszélyezte az a katonáktól eredő feltételezés, hogy a természet titkait hét lakat alá lehet
zárni, holott úgy hevernek szerte a világban, mint kagylók a tengerparton.
De Keyes nem volt katona. Amikor Mart felismerte e tény fontosságát, úgy érezte, izmai
kissé megfeszülnek.
- Tíz nappal ezelőtt - mondta lassan Keyes - megjelent nálunk egy fiatalember, amolyan
feltalálóféle, s azt állította, hogy egy meglepő, forradalmi találmánya van.
Leon Dunningnak hívták. Igen nagyra tartotta önnön képességeit, s nyilvánvalóan elvárta,
hogy mindenki más első pillantásra ugyanígy vélekedjék róla. E tulajdonsága meglehetősen
rossz színben tüntette fel. Ragaszkodott ahhoz, hogy csakis az intézet igazgatójával hajlandó
beszélni, s annyit kellemetlenkedett, hogy a titkárságnak végül is nem maradt más választása;
vagy beengedik hozzám, vagy rendőrt hívnak.
Amikor beszámoltak nekem a dologról, végül is úgy döntöttem, hogy fogadom. Fölöttébb
meghökkentő dologgal állt elő. Azt állította, hogy megoldotta egy antigravitációs gép
szerkesztésének problémáját.
Martin Nagle hirtelen nagy csalódottságot érzett, majd nevethetnékje támadt. Ezért
mondta le a gyerekek nyári vakációját?! Talán még nem késő, hogy visszamenjen...
Kollégáira pillantott. Dykstra előrehajolva a homlokát dörzsölte, hogy eltakarja az ajkán
játszó mosolyt. Lee és Norcross szánakozóan elnéző pillantást váltottak egymással. Mart
megfigyelte, hogy Berkeley az egyetlen tudós, aki nem mozdul, nem mosolyog. De hát Berk
persze pszichológus.
- Látom, uraim, hogy néhányan mosolyognak - folytatta Keyes. - Én is mosolyogtam.
Azon gondolkoztam, hogyan lehetne minél gyorsabban megszabadulnom ettől az
ellenszenves futóbolondtól, aki így befurakodott az irodámba. Megint csak felmerült a
kérdés: hallgassam-e, amíg állításainak nevetséges volta nyilvánvalóvá válik, vagy dobassam
ki? Aztán mégis végighallgattam.

83
 Megpróbáltam kiszedni belőle a szerkezetének működési elvét, de erről nem volt hajlandó
részletesen nyilatkozni. Ragaszkodott ahhoz, hogy ezt majd a szerkezet működésének
demonstrálása után tárgyaljuk meg.
Azon a héten a szombat délutánom szabad volt, s így beleegyeztem, hogy végignézem a
demonstrációt. Dunning ahhoz szintúgy ragaszkodott, hogy katonai szakértőket is hívjunk
meg, s hogy filmfelvevő készülék és magnetofon álljon rendelkezésére. Ha egyszer már idáig
elmentem, ebbe is beleegyeztem, és összeverbuváltam egy-két urat, akiket ma délután itt
látnak velünk a teremben.
Másfajta publicitást nem kívánt, így abban állapodtunk meg, hogy a Dover-klub kis
magánrepülőterén találkozunk. Ez épp ma egy hete volt. És ott demonstrálta készüléke
működését.
Vállára szíjakkal egy kis csomagot erősített. Magam segítettem feltenni rá. Körülbelül
harmincöt-negyven fontot nyomott. Nem volt rajta semmiféle meghajtás, se légcsavar, se
fúvóka, se semmilyen külső energiaforráshoz nem volt vezetéke. Ezt látva rendkívül
szégyelltem magamat, hogy efféle hiábavaló demonstrációhoz katonai vendégeket
csődítettem ide.
Körülbelül tíz láb átmérőjű körben álltunk körülötte. Amikor a csomagot a vállára
erősítettük, szánakozó mosollyal nézett ránk, s az övén megnyomott egy kapcsolót.
Abban a pillanatban gyorsuló mozgással egyenesen a levegőbe emelkedett. Hátralépve
figyeltük. Mintegy ötszáz láb magasan megállt, s egy pillanatig mozdulatlanul függött a
levegőben. Aztán leereszkedett a kör közepébe.
Keyes rövid szünetet tartott.
- Az arckifejezésük, uraim - folytatta aztán -, mindent elárul. Egyesek önök közül,
gondolom, azt hiszik, hogy mi, akik tanúi voltunk a demonstrációnak, érzéki csalódások
áldozatai (ettünk, vagy pedig egyszerűen hazudunk. Utólag mindannyian egyetértettünk
abban, milyen nagy szerencse, hogy Dunning ragaszkodott a demonstráció lefilmezéséhez.
így ezt a filmet most bemutathatjuk önöknek. Legyenek szívesek...
Intett az asszisztenseinek. A redőnyöket leengedték, s a terem végében álló vetítő
felberregett. Mart akaratlanul is előrehajolt, keze megmarkolta a szék karfáját. „Ezt
egyszerűen nem akarom elhinni" - gondolta magában.
A film egy embergyűrűt mutatott. A közepén álló Dunning huszonöt-harminc éves
lehetett. Mart azonnal felismerte benne a Keyes által leírt típust - a fiatal taknyost, aki tudja
magáról, mit ér, s másoktól is elvárja, hogy ezt vonakodás nélkül tudomásul vegyék. Mart
ismerte ezt a típust. Az ország valamennyi iskolájában, a felsőbb műszaki tagozatokon az
ember minduntalan beléjük ütközik.
A gyűrű kitágult, s most tisztán ki lehetett venni az állítólagos feltalálót, hátán azzal a
titokzatos csomaggal. A fiatalember egy pillanatig az övén levő kapcsolóval babrált, majd
hirtelen felemelkedett a talajról.
Mart csak bámult. A kép ekkor hirtelen feljebb szökkent, a kamera kezelője bizonyára
hátralépett, hogy messzebbről filmezhessen. Mart feszülten figyelt, nem lát-e valamiféle
sugárzást kivillanni a csomagból. Aztán észbe kapott - ostobaság ilyesmire gondolni. Nem
létezik sugármeghajtás, amely ilyen módon működjön.
De antigravitáció... Mart úgy érezte, egész teste bizsereg, s ugyanakkor a hátán hideg
futkároz.
A vásznon most semmi sem mozdult. Majd Dunning lassan leereszkedett a kör közepébe.
Aztán a vászon elsötétült, a teremben kigyúltak a lámpák. Mart úgy bámult maga elé,
mintha delejes álomból ébredt volna.
- Ekkor szünetet tartottunk - mondta Keyes. - Dunning most már beszédesebb lett, és
néhány szóban beszámolt gépének alapelveiről. Ezt felvettük azzal a magnetofonnal, amelyet

84
kívánságára magunkkal hoztunk. A felvétel a magas zajszint és a torzulások miatt sajnos
jóformán érthetetlen, de azért tüstént lejátsszuk önöknek.
A beszélgetés után Dunning hajlandó volt még egy demonstrációra: azt mondta, bemutat
egy további formát, az irányított vízszintes repülést. Most erről látnak egy filmet.
Keyes megnyomta a villanykapcsolót. A szintér újból láthatóvá vált. Az embergyűrű
ezúttal egyik oldalán szétnyílt, s Dunning meglehetősen meredek ívben felemelkedett, majd
vízszintesre fordult. A háttérhez viszonyítva úgy látszott, körülbelül olyan magasan van, mint
a mögötte levő hangár teteje. Mintegy száz lábat lassan lebegve tett meg, aztán felgyorsított.
Martnak teljesen megmagyarázhatatlan nevethetnékje támadt. Mintha Buck Rogers, az
indiánvadász elevenedett volna meg, mindent elsöprő támadás közepette.
A vásznon hirtelen valami villant. A Dunning hátára erősített csomag egyet szikrázott.
Egy szörnyű pillanatig úgy látszott, mintha Dunning kétségbeesetten viaskodva függne
odafent. Aztán, akár egy eleresztett kő, a földre zuhant.
A kamera egy másodpercre elvesztette, de aztán a földre zuhanás pillanatában megint
elkapta. Esés közben Dunning megfordult. Amikor lezuhant, a csomag alája került. Teste
egyet szökkent, majd kissé odább hempergett, s többé nem moccant.
Keyes odament a villanykapcsolóhoz, s intett, hogy húzzák fel a redőnyöket. Valaki
felállt, és felhúzta őket. A többiek mozdulatlanul ültek. Mintha a teremben megállt volna az
idő.
- Hát erről van szó, uraim - szólalt meg Keyes nyugodt hangon. - Most már bizonyára
megértik, miért hívtuk össze önöket. Dunning felfedezte az antigravitációt. Efelől semmi
kétség nem lehet. És Dunning halott.
A túlsó falnál álló asztalon felhajtotta a vitorlavászon egyik csücskét.
- A készülék maradványai itt vannak, megvizsgálhatják őket. Mindeddig ez csak kiégett,
véres roncs volt számunkra. De most majd az önök felügyelete mellett gondosan
lefényképezzük, és aztán szétszereljük.
Leengedte a vásznat, és visszatért az emelvény közepére.
- Azonnal elmentünk Dunning házába az OKI egyik kutatócsoportjával és a katonai
ágazatok kémelhárító tisztjével.
Dunning szembeszökően paranoiás alkatára vall az is, hogy semmiféle jegyzetet nem
készített. Bizonyára állandó rettegésben élt, hogy találmányát ellopják. Magánkutató létére
kitűnő laboratóriuma volt. Hogy milyen kereseti forrásai voltak, ezt még nem tudjuk.
A könyvtára is meghökkentő, meghökkentő abban az értelemben, hogy nemcsak az
összes tudományágat öleli fel, hanem az okkult tudományok úgyszólván minden területét is.
És ez megint csak rejtély számunkra.
Megvizsgáltuk, milyen egyetemi végzettsége Volt. Úgy látszik, sehol sem tudott
huzamosabb ideig megmaradni, legalább négy különböző egyetemre járt. Stúdiumai
ugyanolyan szerteágazóak voltak, mint könyvtárának anyaga. Elektromérnöki tanfolyamokat
hallgatott, komparatív teológiát, felsőfokú csillagászatot, latint, csoportelméletet, általános
szemantikát és felsőfokú komparatív bonctant.
Sikerült érintkezésbe lépnünk mintegy húsz oktatójával és diáktársával. Valamennyien
egybehangzóan paranoiásnak írták le. Az égvilágon egyetlenegy bizalmasa sem volt. Ha
bárkivel közölte is elméleteit, erről nem sikerült tudomást szereznünk.
Így hát annak a férfinak nyilatkozataiból, aki az első antigravitációs gépet
megszerkesztette, semmi más nem áll rendelkezésünkre, csak ez a gyatra minőségű
magnetofonszalag.
Újból biccentett a terem végében álló műszerész felé. A műszerész bekapcsolta a
magnetofont, ahonnan a hangot a terem elülső részében álló asztalra szerelt hangszóróhoz
továbbította.

85
 A termet egyszerre fütyülés, dörgő hangzavar töltötte be. Felszálló repülőgépek döreje - a
repülőterek mindennapos zajai. E zenebonából kihallatszott az immár halott ember hangja,
magas, meglehetősen éles hang, még a lármán keresztül is kiérződött belőle a lenézés, a
türelmetlen rátartiság.
Mart hegyezte fülét, hogy valami értelmeset szűrjön ki a hangzavarból. Szeme elkapta
Bért pillantását, de abban is csak saját reménytelenségét látta, hogy ebből az
összevisszaságból valaha is megérthetnek valamit. Keyes intett a műszerésznek.
- Látom, elégedetlenek ezzel a felvétellel, uraim. Talán nem is volt értelme lejátszani itt, e
konferencia során. De mindegyikük kap majd belőle egy másolatot. Laboratóriumuk
csöndjében módjuk lesz kibogozni belőle, amit tudnak. Érdemes tanulmányozniuk, mert
tudomásunk szerint ez rejti magában az egyetlen rendelkezésünkre álló kulcsot.
Mart türelmetlenül felemelte kezét.
- Dr. Keyes, ön és a demonstráció többi szemtanúja hallotta az eredeti magyarázatot. Nem
tudnák kiegészíteni valamivel azt, ami a szalagon van?
Keyes kesernyésen elmosolyodott.
- Bár tudnánk, dr. Nagle. Sajnos Dunning magyarázatában ugyanakkora volt az értelmi
zűrzavar, mint a szalagon a technikai torzulások. De a legépelt szöveget a legjobb
emlékezetünk szerint kiegészítettük, s ezt majd átadjuk önöknek.
Ez a gépelt szöveg tartalmazza mindazt, amit a fonetikai szakértők, akik e szalagot
elemezték, összerakosgattak. A szemtanúk kiegészítéseit zárójelbe tettük. Ezeket azonban
csak akkor iktattuk be a szövegbe, ha valamennyi szemtanú egymástól függetlenül azonos
eredményre jutott. Ez persze lehet pontos, de lehet pontatlan is. Akar még valaki valamit
kérdezni?
Mindannyian tudták, hogy volna még kérdeznivalójuk, de a történtek hatása az egész
hallgatóságban egy időre minden más reakciót elnémított.
Keyes egy lépést tett előre.
- Gondolom, most már önök közül senki sem becsüli alá e probléma komolyságát. S ugye,
megértik, hogy ezt a titkot mindenáron fel kell derítenünk?
Tudjuk, hogy mai ismereteink körén belül valahol ott rejtőzik az az ismeret, amely a
gravitáció legyőzéséhez szükséges, amely elvezetne minket a Földön túlra, akár a csillagokig.
És tudjuk, hogy ha egy fiatal amerikai képes volt felderíteni e titkot, akkor egy fiatal
orosz is képes lesz rá. El kell jutnunk odáig, ahová Dunning eljutott.
Az OKI minden műszaki berendezése rendelkezésükre áll. Természetesen engedélyt
adunk önöknek, hogy megvizsgálhassák Dunning laboratóriumát és könyvtárát, valamint
gépének maradványait. A számításba jövő személyek közül azért választottuk ki önöket, mert
azon a véleményen vagyunk, hogy önök ilyen vagy olyan speciális képességgel rendelkeznek
e feladat megoldására. Nem vallhatnak kudarcot.
Este újból találkozunk, uraim. Remélem, most már megértik, miért kellett e projektummal
kapcsolatban a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket alkalmaznunk.

Martin Nagle jóval a történtek után minderre úgy emlékezett vissza, hogy egyfajta

2 bódulatban hagyta el a tárgyalótermet. Az a bizonytalan és kellemetlen érzés

töltötte el, mintha többször egymás után fejbe verték volna.
Kenneth Berkeleyvel együtt ment ki a teremből. Csak annyi időre álltak meg,
hogy Mart udvariasan üdvözölhesse fizikus kollégáit, akikkel már huzamosabb idő óta nem
találkozott. De minél előbb odább akart állni. Minél előbb meg akart szabadulni attól az
érzéstől a fejében.
Az OKI épülete előtt zsebre dugott kézzel megállt, s végignézett a város egyhangú, szürke
épületein. Behunyta a szemét, de még mindig maga előtt látta, ahogy a férfi egyenest a
levegőbe emelkedik, meredeken száll felfelé, s aztán mint az ólom zuhan le a földre.
86
 Egyszerre ráeszmélt, hogy még annyi időt se vett magának, hogy megvizsgálja a
vitorlavászon alatt megbújd készülék maradványait. Hirtelen Berkeley felé fordult.
- A lélektani kérdések... te ezek miatt veszel részt ebben a dologban, Berk?
Berk bólintott.
- Keyes azért hívott ide, hogy felderítsem Dunning múltját. De most már, azt hiszem, itt is
maradok.
- Te is tudod, hogy ez az egész dolog érthetetlen, ugye? - kérdezte Mart. - Teljesen,
tökéletesen érthetetlen. Tudományos ismereteink erre nem adnak magyarázatot, s még
kevésbé teszik lehetővé, hogy Dunning teljesítményét megismételjük.
- Érthetetlen? Ezzel mit akarsz mondani?
- Azt, hogy nekem... hogy mindannyiunknak sebességet kell váltanunk, rükvercben kell
mennünk, visszafelé, ki tudja, meddig... húsz évet a tanulmányainkban, ötszáz esztendőt a
tudomány terén? Hol tértünk le a helyes útról? S miért sikerült Dunningnak, egy ilyen
félnótásnak megtalálnia a helyes utat?
- Furcsa figura lehetett - tűnődött Berk. - Asztrológia, miszticizmus, levitáció! A szalagon
elég sok szó esik a levitádéról. Ez pedig, ugye, nincs is olyan messze az antigravitáció
fogalmától?
Mart mérgesen morgolódott.
- Legközelebb azt hallom majd, hogy az első sikeres repülést seprűnyélen hajtották végre.
- Hát a népmesékben elég sok szó esik seprűnyélről, varázsszőnyegekről és más
hasonlókról. Az ember azt kérdezi magától: mi adta ehhez az ötletet?

A megdöbbenés csak lassanként ült el. Martin az esti megbeszélés után, amelyet jórészt a
roncsok megvizsgálásával töltöttek, visszatért a szállodájába.
A roncsok vizsgálata, ahogy ezt Keyes előre megmondta, nem sokra vezetett. És mégis
valamilyen meghatározhatatlan érzés ébredt az emberben, ahogy elnézte e hihetetlen álom
megvalósításának maradványait. Martot heves vágy fogta el, hogy kinyújtsa kezét,
megérintse a roncsokat, és puszta akaraterővel visszavarázsolja azzá a készülékké, ami
valaha volt. Mintha a hit, hogy ez lehetséges, valóban lehetségessé is tette volna.
De nincs-e ebben az eszmében valamiféle alapvető igazság? - töprengett. Dunning hitt
abban, hogy az antigravitáció megvalósítható, s megvalósította. Neves tudósok viszont
lehetetlennek tartják...
Mart szállodai szobájában az ágy szélén ült, s az ablakon át kinézett a város esti fényeire.
Bizonyos dolgokat lehetetlennek kell elfogadnunk. A lehetetlen és a lehetséges fogalmai
egyaránt alapjai a tudománynak.
Perpetuum mobile.
Az aranycsinálók álma... ahogy azt az alkimisták álmodták.
Antigravitáció...
Minden próbálkozás, hogy úrrá legyünk a természeten, az emberi tapasztalat szerint azt
bizonyítja, hogy ezek az álmok megvalósíthatatlanok. El kell ismernünk, hogy vannak
bizonyos korlátok. Hogy az emberi alkotókészséget bizonyos nagy lehetetlenségek
szükségképpen korlátok közé szorítják, másként egy életet eltölthetnénk azzal, hogy
megoldjuk a láthatatlanság titkát vagy kiókumláljuk, miképpen lehetne egy téglafalon
keresztülmenni.
Vagy megpróbáljunk varázsszőnyeget készíteni.
Felállt, az ablakhoz ment. Egész délután valamiféle halvány riadalom gyötörte. És most
rájött, mi okozza. Hol lehet határvonalat húzni ? Valahol meg kell húzni. Ebben biztos volt.
Egyszer már meghúzták ezt a határvonalat, végérvényesen. Az 1890-es években a
tudomány mintegy lezárta könyveit. Nagy elmék akkor azt hitték, hogy a tudomány már az

87
egész világegyetemet felöleli. Mindazt, amit nem ismertek, a nagy lehetetlenségek közé
sorolták be.
Aztán jött a rádium, a röntgencső, a relativitás, a kozmikus sugárzás.
A határvonal eltűnt. Most vajon hol húzódik? Néhány évvel ezelőtt még azt mondta
volna, hogy kellő pontossággal meg tudja határozni. Ma este már korántsem ilyen biztos
benne.
Lefeküdt. Egy óra múlva felkelt, és felhívta Kenneth Berkeleyt. Az óra csaknem éjfélt
mutatott. De ez nem számít.
- Berk - mondta a telefonba itt Mart beszél. Gondolkoztam a dolgon. Holnap az egész
társaság megrohanja Dunning laboratóriumát és könyvtárát. Nem tudnánk korán reggel
kimenni oda? Csak mi ketten. Szeretném megelőzni őket.
- Azt hiszem, elintézhetem - válaszolta Berk. - Keyes azt akarja, hogy mindannyian
tetszésetek szerint dolgozzatok. Holnap majd többet mondhatok. Felhívlak, amilyen korán
csak lehet.
Éjszaka eleredt az eső, s amikor Berk a kocsijával eljött Martért, a ködbe burkolózott
város vigasztalan képet nyújtott, még inkább elmélyítette az őket körülvevő
valószerűtlenséget.
- Keyes nem nagyon lelkesedett az ötletért - mondta Berk, amikor elindultak a szállodától.
- Bizonyára lesznek, akik felhergelődnek ezen, de őszintén szólva az a meggyőződésem,
hogy Keyes benned bízik legjobban, szerinte az egész társaságból neked van a legnagyobb
esélyed a sikerre.
- Szerintem nekem van a legkisebb - dörmögte Mart. - És még egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy ez a Dunning nem folyamodott-e valamilyen nagyon ügyes furfanghoz.
- Értem, mire gondolsz, de majd meggyőződsz róla. Fokozatosan. Te az ilyesmit köny-
nyebben átlátod. Te vagy valamennyiünk közt a legfiatalabb. Keyes szerint az öregek közt
lesznek olyanok, akik egész idejüket azzal töltik majd, hogy bebizonyítsák, Dunning nem
találhatta fel az antigravitációt. Neked mi erről a véleményed? Ezen töröd majd a fejedet,
vagy megpróbálsz rájönni, hogy Dunning mit csinált?
- Amit egy olyan pacák, mint Dunning meg tud csinálni, azt Nagle mégúgy meg tudja
csinálni, ha egyszer meggyőződött arról, hogy Dunning tényleg megcsinálta.
Berk hátrahajtva fejét nagyot nevetett.
- Keyes ezért a keblére ölel, öregem. Attól félt, hogy az egész országban nem akad majd
egyetlen igazi koponya, aki szívvel-lélekkel beleveti magát a dologba.
Dunning lakása a város egykor divatos, de ma már megkopott kerületében volt, ahol a
rikító, szörnyű épületek tulajdonosai nem tudták többé kifizetni a tatarozási költségeket és
nem is tudták a házakat olyanoknak eladni, akik e költségeket fedezni bírták volna.
Azt már korábban kiderítették, hogy a ház valójában Dunning egyik nagybátyjáé volt,
akinek hollétét azonban egyelőre nem lehetett megállapítani.
A ház homlokzati bejáratánál egy őr állt szolgálatban. Amikor Berk és Mart felmutatta
belépési engedélyét, az őr egy bólintással beengedte őket.
- Dunning laboratóriumai és műhelyei a földszinten vannak - jegyezte meg Berk. -
Könyvtára az első emeleten. A második emelet egyik hálószobájában aludt, de az épület
többi része üres. A hátsó konyhában nagy főzőcskézés folyhatott. Dunning jól felszerelt
éléskamrát hagyott maga után. Hol akarod kezdeni?
- Először egy pillantást vetnék a laboratóriumokra. Szeretném kissé megismerni a lakás
levegőjét.
Az előszobától jobbra Berk egy kicsiny, de rendkívül jól felszerelt kémiai laboratóriumba
vezette be Martot. A laboratóriumot szemmel láthatóan sűrűn használták, de azért
kifogástalan állapotban volt. A munkaasztalon egy komplex lepárlóberendezés állt.
- Az egész lakásban jóformán semmi írást nem találtunk, csak itt egy kis blokkot
88
 - mondta Berk. - Rajta néhány odavetett számítással, de minden képlet vagy reakció
levezetés nélkül.
Mart dünnyögve átment a szomszéd szobába. Ez már az elektronikus kísérletezés
megszokottabb összevisszaságát mutatta, de a gondos munka jelei még itt is azonnal
felismerhetők voltak. A készülékeket a legnagyobb alapossággal szerelték össze. A
próbavezetékeket gondosan gumírozott vagy hőszigetelt drótból készítették, és kábelsarukkal
látták el, nem pedig a szokásos módon csak úgy találomra levágott színes összekötő
drótokból, amelyeket sebtiben letisztítanak, és a csatlakozáshoz kötnek.
Egy fogasrúddal és műszertáblával ellátott jókora készülékcsoport funkcióját Mart nem
tudta azonnal felismerni. Afféle berendezésnek látszott, amelyet egy olyan gondos kísérletező
szerelt össze, akinek nem kell a bankszámlájára tekintettel lennie.
Ez alaposabb vizsgálatot igényelt volna, de Mart továbbment a következő szobába: egy
gépműhelybe, az is ugyanolyan jól fel volt szerelve, mint az előbbi szobák. Egy hathüvelykes
esztergapad, egy nagy, oszlopos fúrógép és egy marógép - ezek voltak a legfontosabb
darabok.
Mart halkan fütyörészve megállt a szoba közepén, és visszanézett a szobákra, amelyeken
átjöttek.
- Középiskolás koromban - jegyezte meg - pontosan ilyennek képzeltem a
mennyországot.
- És ez mind egy olyan alaké volt, mint Dunning - jegyezte meg halvány mosollyal Berk.
Mart hirtelen felé fordult.
- Ide figyelj, Berk - mondta halk, komoly hangon -, akármi is volt ez a Dunning, de
ostoba fráter nem volt. Paranoiás lehetett, de ostoba nem. Csinált egyet s mást. Ide nézz!
Az egyik közelben álló asztalról felemelt egy furcsa külsejű holmit, és a világosság felé
tartotta. Sárgásfehér színben csillogott. Ezüstözött, nagy feszültségű függélyező volt.
- Ez gyönyörű! - lelkesedett Mart. - Az egész országban alig akad olyan egyetemi
műhely, amely ehhez hasonlót elő tudna állítani. Nekem a műszerészeinkkel heteken át kell
balhéznom, hogy egy-egy ilyen komplex darabot elkészítsenek, és a tűrése azoknak is mindig
jóval túl van a megengedhető határon.
Könnyedén dobálgatta tenyerében a függélyézőt. Tudta, hogy pontosan annyi a súlya,
amennyinek lennie kell. Már a fogása is erről tanúskodott.
Berk most az előszoba túlsó oldalára vezette Martot. Kinyitott előtte egy ajtót. Odabent, a
szoba egyik falánál egy digitális számítógép műszertáblái álltak, a másik oldalon pedig egy
analóg számítógépé.
- De ez még mind semmi - jegyezte meg Berk. - A legnagyobb meglepetés odafent vár
rád.
A gravitáció - erő, gondolta magában Mart, ahogy felment a lépcsőn. Erőt pedig csak
erővel lehet legyőzni, legalábbis a fizika világában. A politikában és az emberi
viszonylatokban az erő létrehozhat valami önmagánál bonyolultabbat is, de ha Dunning
legyőzte a gravitációt, ezt csak valamilyen más - már eddig is ismert - erővel tehette. A
fizikának minden létező erőről legalábbis tudomása van. Sehol sincsenek fehér foltok, kivéve
talán azt az egyet, amelyet ez idő szerint még az a rejtelmes neutrínó foglal el.
Dunning egy zseniális szerkezetet készített. De ez sem lehetett más, mint az ismert
törvények és erők találékony alkalmazása. Nem rejtőzhetett benne semmiféle csoda,
semmiféle varázslat. Mart, amikor ezt lassan szavakba foglalta magának, kissé
megkönnyebbült. Követte Berket a könyvtárba.
Ez nem egyetlen szoba volt, hanem egy egész - átalakított és polcokkal felszerelt -
lakosztály. Kétségtelenül több ezer kötet állt sorban a polcokon.
- Ez fog a legjobban érdekelni - mondta Berk, és belépett a legközelebbi, bal oldali
szobába. - Az „A" asztrológiát jelent. - És ezzel egy teljes polcrészre mutatott.
89
 Mart végigfutott a címeken. Asztrológia kezdők számára. Asztrológia és a korlátlan
végzet, A babilóniai módszer, A csillagok pályája.
Ezt a legutóbbi kötetet leemelte a polcról, abban a hiú reményben, hogy hátha mégis
csillagászati szakkönyv. De nem az volt, s így gyorsan visszatette a társai mellé.
- És sokat is olvasott - jegyezte meg Berk. - Tömérdek könyvet megvizsgáltunk, s
bőséges jegyzeteket találtunk bennük Dunning kézírásával. Talán épp itt fedezhetjük fel
gondolkodásmódjának igazi kulcsait, ezekben a széljegyzetekben.
Mart hevesen, elutasítóan intett a komor kötetek felé, majd mélyen zsebre dugta kezét.
- Csupa zöldség I - motyogta magában. - Ennek semmi köze nem lehet Keyes
problémájához. Bár számodra kétségtelenül érdekes probléma lehet. Ahhoz, hogy valaki a
lent látottak és ugyanakkor ez iránt az ostobaság iránt is érdeklődjék, ahhoz két külön fejének
kell lennie.
- Dunningnak azonban csak egy feje volt - szólt nyugodtan Berk. - Talán mindezek részei
egy egésznek, amelyet mi nem látunk, de Dunning látott.
Mart ajkát biggyesztve a pszichológusra nézett.
- Komolyan beszélek - mondta Berk. - Az én területem elsősorban az emberi elme és csak
másodsorban azok a témák, amelyekkel az elme foglalkozik. De Dunningban olyan elmét
látunk, amely megoldotta az antigravitáció problémáját, érdeklődést tanúsított a lenti
laboratóriumok által képviselt területek iránt, s meg tudta emészteni ezt az anyagot is.
Mármost valódi skizofrénia voltaképpen nem létezik. Mindannyiunk koponyájában csak
egyetlen egyén lakozik, s ha bárkit alaposan megvizsgálunk, megállapíthatjuk, hogy az illetőt
egy feltűnően következetes cél vezérli, akármilyen szeszélyesnek látszanak is a cselekedetei.
Talán abból az anyagból, amit Dunning könyvtárában és laboratóriumában találtunk,
számára sok minden feleslegesnek bizonyult, de szerintem Dunning zsenialitása
nyilvánvalóan abban a képességében rejlett, hogy a feleslegesből kiszűrje a relevánst anélkül,
hogy az emberi gondolkodás bármely területét kategorikusan elutasítaná.
Mart elnézően mosolyogva félrefordult. Most egy olyan polcsorral került szembe, amely
hindu filozófiai műveket tartalmazott. Hat-nyolc lábnyi hosszúságban levitációval foglalkozó
kötetek sorakoztak egymás mellett. Mart ujjával feléjük bökött.
- Amit ezek a hapsik hókuszpókusz árán elértek, azt Nagle kétszer olyan gyorsan
megcsinálja x-ekkel és y-okkal meg azzal, hogy megtanítja az elektronokat átugrálni a
karikákon.
- Keyes ennél többet nem is kíván tőled - jegyezte meg Berk. - Mikorra készülsz el vele?

Ebéd után visszatértek az OKI-ba. Martnak kijelöltek egy dolgozószobát, és

3 kapott egy másolatot a Dunning-féle magnószalagból. A kiegészített gépelt

szöveget, ahogy Keyes javasolta, félretette, hogy elfogulatlanul hallgathassa végig
a felvételt. Bekapcsolta a magnót-a harsogó hangzavarra összerezzent. Egyik
kezét a hangerőszabályozón tartva, állával a karjára támaszkodott a hangszóró előtt, és a
zajon keresztül igyekezett kivenni Dunning alig-alig érthető szavait.
A felvétel eleje táján elkapta a gyakran emlegetett „levitáció" szót. Aztán egy teljes
mondatot: „A levitáció, amelyet a nyugati világnak első ízben egy angol médium
demonstrált. .A többit elnyomta egy repülőgép zúgása.
Mart visszaforgatta a szalagot, és ezt a részt újból meghallgatta. A levitáció említésénél
minduntalan felvillant előtte egy kép. Egy piszkos, sovány hindu fakír képe, fején mocskos
turbánnal, egyik karján kötéltekerccsel, a másik kezében kosár, benne egy kígyóval.
De Dunning megoldotta az antigravitáció problémáját!
Milyen értelmi jelentőséget tulajdonított ő ennek a szónak?
Mart ingerülten mormogott magában s most továbbfuttatta a szalagot. Az első néhány
méteren semmi többet nem hallott. A „földhatás" szóra hegyezni kezdte a fülét. E szót újabb
90
zavaros hangok után ez a mondat követte: „...a napfoltok eloszlása, amit a csillagászok
mindmáig nem tudtak megmagyarázni, s valamennyi szakember figyelmen kívül hagyott."
Ez halványan emlékeztette valamire. Néhány szót írt a blokkjára azzal a szándékkal, hogy
majd megvizsgálja a dolgot.
A hang most újból fütyülésbe, dörejbe fúlt, a zenebonán át a halott férfi mintha csúfo-
lódni akart volna vele. Annyit kivett, hogy sok szó esett a csillagképekről. Asztrológia.
Hangosan felnyögött, majd behunyt szemmel végighallgatott egy viszonylag hosszú, érthető
részt: „A Földön uralkodó mágneses viharok megjósolhatók a bolygók mozgásából, a
negyedállások alapján... ezer és ezer éven át megfigyelt erőtéradatokból... s ezek nincsenek
összhangban az egyéb jelenségekre vonatkozóan napjainkban elfogadott magyarázatokkal."
Jó néhány perc múlva Dunning nyilvánvalóan a komparatív teológiára tért rá. „Galilei és
Newton - mondta - sokkal mélyebb hatással voltak az emberiség gondolkodásmódjára, mint
ahogy ők maguk sejtették. A vallást megfosztották a csodáktól, a fizikát pedig a
képzelőerőtől... Indiában sikeresebben hódították meg a fizikai univerzumot, mint számos
amerikai kutatólaboratóriumban."
És ezzel a szövegnek vége szakadt. A szalagon ezután hosszú ideig már csak a
repülőgépek zúgása és a rossz felvétel sercegő hangzavara volt hallható. Mart lezárta a
készüléket.
Hát ennyi az egész. Annak az elméje és munkája, aki mindenki mást megelőzve legyőzte
a gravitációt!
Mart szinte kifáradva, most a gépelt szöveget vette kézbe, és végigfutott rajta. Ez többet
tartalmazott ugyan, mint a felvétel, de a szemtanúk emlékezete mégis meglepően kevés
információval egészítette ki a szöveget. Mart feltételezte, hogy Dunning szavai annyira
megdöbbentették a katonákat és a tudósokat, hogy az elhangzottak tekintetében az
emlékezetük jóformán cserbenhagyta őket.
Hátradőlt székében, és magában összefoglalta a hallottakat. Dunning tétele, úgy látszik,
abban állt, hogy a maradi tudósok az elfogadott elméletekből számos megalapozott ismeretet
kirekesztettek. A halott férfi azt a nézetet vallotta, hogy ezeknek az ismereteknek jó része
megtalálható az asztrológia különféle területein, a hindu miszticizmusban, a napfoltok
mozgásában, a médiumok levitációjában és egy sereg más, tudománytalannak tekintett
területen, ahol magyarázatot is lehet rájuk találni.
Hol a racionális gondolkodásnak az a vékony fonala, amely mindezen át utat lelhet? Mart
újból behunyta szemét, s tapogatózva kiindulópontot próbált keresni.
Az ajtón kopogtattak.
- Bejöhetek, dr. Nagle? - szólalt meg egy hang.
Keyes volt. Mart felállt, és hellyel kínálta.
- Épp most végeztem a magnóval és a gépelt szöveggel - mondta. - Nagyon kevés
támpontot nyújtanak.
- Ez igaz - jegyezte meg Keyes. - Amikor gyerekkorunkban első ízben vettünk részt egy
versenyen, elfogott minket valamilyen érzés. Tudja, mire gondolok. A torkunkban, a
mellünkben és a gyomrunkban éreztük. Le, egészen a lábszárunkig és a lábujjainkig. Az
egész szervezetünket átjárta ez az érzés... az érzés, hogy fikarcnyi esélyünk sincs a
győzelemre. .. vagy hogy a tudásunk legjavát fogjuk nyújtani, tekintet nélkül arra, mennyivel
erősebbek nálunk a többiek. Érti, mit akarok ezzel mondani?
Mart bólintott.
- És mi az ön érzése ezzel kapcsolatban, dr. Nagle?
Mart elengedte magát, félig lehunyt szemmel hátradőlt székében. Tudta, Keyes mire
céloz. Tegnap délután óta a legkülönfélébb érzések közt hánykolódott. Melyik kerekedett
felül?

91
 - Sikerülni fog - mondta nyugodtan Keyesnek. - Nem bánnám, ha több adatom volna, s
amellett nem nagyon rokonszenvezek Dunning megközelítési módjával. De majd
megvizsgálom az ő adatait, és újból átnézem a magaméit is. És a végén sikerülni fog.
- Nagyszerű I - Keyes felállt. - Csak ezt akartam tudni. És reméltem, hogy ezt a választ
fogom hallani. Bizonyára sejti, hogy nem minden kollégája reagált önhöz hasonlóan, de úgy
érzem, azért mindannyian együtt fognak működni. Csakhogy egyesek már a rajt előtt csatát
vesztenek, mert úgy érzik, és ennél kitartanak, hogy ez a dolog nem megvalósítható.

Dr. Kenneth Berkeley sohasem szűnt meg töprengeni az ember lelki alkatán. Egészen fiatalon
azon tűnődött, miért van az, hogy egyes pajtásai hisznek a tündérekben, mások meg nem.
Hogy egyesek elhiszik, hogy a hold sajtból van, mások meg ugyanolyan bizonyossággal
tagadják, hogy ez így volna.
Aztán azon törte a fejét, hogyan lehetséges, hogy az ember bármiben is biztos lehessen, s
a töprengéseknek ez a hosszú útja vezette el odáig, hogy most az OKI-nál pszichológiai
kutatóként dolgozzon.
Hálás volt a sorsnak, hogy dr. Keyes vezetése alatt részt vehet ebben a projektumban.
Nem ismert még egy olyan fizikust, aki annyira tisztában lett volna annak a ténynek a
fontosságával, hogy az egyén elsősorban ember és csak másodsorban tudós - hogy a
tudományban nincs valódi objektivitás. A megfigyelőt a megfigyelt jelenségtől nem lehet
elválasztani, minden elméletet és törvényt, akármilyen lelkiismeretesen dolgozták ki,
akármilyen tárgyilagosan bizonyították be, mégis a megfigyelő egyénisége színez.
Berkeley rendkívüli érdeklődéssel tanulmányozta a kérdést, hogyan reagálnak a tudósok
arra a szituációra, amelybe Dunning felfedezése és halála következtében kerültek.
Martin Nagle nagyjából Berkeley várakozásának megfelelően reagált rá. Egyetemi éveik
idején jó barátok voltak, és csak amikor más-más pályát választottak, váltak el útjaik.
A nap folyamán Berkeley a többi tudóst is végigvezette a házon. Néhányan arra kérték őt,
hogy Marthoz hasonlóan egymagukban mehessenek végig rajta. Mások hármas négyes
csoportokban mentek. Estére már mindannyian megvizsgálták a helyet, kivéve Wilson
Dykstra professzort.
Az első napot Dykstra kizárólag a magnószalag és a gépelt szöveg tanulmányozásának
szentelte. És csak másnap reggel jelentkezett, hogy el akar látogatni Dunning házába. Berk
érte ment a szállodájába. Dykstra tizenöt percig várakoztatta - csak akkor lépett ki a
forgóajtón.
Dykstra hatvanöt év körüli, alacsony, kövérkés férfi volt, vastag keretes szemüvege
tudósbagoly-külsővel ruházta fel. Kiálló alsó ajka miatt arca minduntalan egyfajta védekező
kifejezést öltött, mintha nem akarná elhinni, hogy a világ valóban olyan, amilyennek látja. De
Berk tudta, hogy Dykstra a maga területén jelentős személyiség. Nevéhez nagy eredmények
fűződtek, ő világította meg Einstein művének a gravitációhoz való viszonyát - éppen ezért
kérték fel részvételre ebben a projektumban.
Az eső lába lógott. Dykstra a szállodából kilépve egy fekete esernyőt szorongatott a
kezében. Berk kinyitotta a kocsi ajtaját, s betessékelte.
- Jó reggelt, professzor úr. Úgy látszik, ma reggel magunkban leszünk. A többiek már
mind tegnap ellátogattak Dunning házába.
Dykstra dörmögve beszállt a kocsiba.
- így is akartam - mondta. - Az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy meghallgassam
azt a nevetséges magnófelvételt.
Berk a kocsival besorakozott a többiek közé. Kezdettől fogva úgy érezte, a projektum
meglett volna Dykstra nélkül is.
- Ki tudott sütni egyáltalán valamit is belőle?

92
 - Még nem jutottam semmilyen következtetésre, dr. Berkeley. De ha majd eljutok odáig,
valószínűleg nem azt a következtetést fogom levonni, hogy ez az ifjú Dunning valamiféle
csodálatos lángelme volt, ahogy ezt önök közül egyesek képzelik. Ön, mint pszichológus,
talán megérti azt a fajta agyvelőt, amely egy ilyen összefüggéstelen és irreveláns, hogy ne
mondjam, mitológiai zagyvaságot hordott össze.
- Sok furcsasága van az emberi agyvelőnek, amit még nem ismerünk - jegyezte meg Berk.
- És a legbonyolultabbak közé tartozik az a kérdés, hol végződik a lángelme, és hol kezdődik
az őrület.
- A fizikában az út mindig felfelé vezet! Nincs semmi kétségünk afelől, merre fekszik a
haladás iránya.
Berk ezt válasz nélkül hagyta. Ha valaki a világot ilyen szörnyen egyszerűnek látja, az
végső soron talán Dunning rejtélyét is felfedheti. És ezt a lehetőséget nem akarta
vitatkozással kockára tenni.
Odahajtottak a régi palota elé, ahol valaha Dunning lakott. Dykstra a kocsiból végignézett
a házon.
- Ilyesfajta épületre számítottam - dünnyögte magában.
Nehéz volt megállapítani, mi járt a fizikus fejében, ahogy a laboratóriumokba beléptek.
Az első szobában tekintete végigpásztázott a reagensek polcain. Egy tucat üveget leemelt
közülük, és alaposan szemügyre vette a címkéket. Egyesekből kihúzta a dugót, óvatosan
beléjük szagolt, aztán enyhe megvetéssel visszatette valamennyit a polcra.
Hosszú időt töltött a szoba közepén álló lepárlóberendezés vizsgálatával. Megpillantotta
az otthagyott blokkot a számításokkal, mire zsebéből egy használt borítékot vett elő, és
összehasonlításképpen néhány számítást végzett.
Az elektronikus szobában megfordult, és visszapillantott az első szobába.
- Miért volt szüksége valakinek két ilyen laboratóriumra? - dörmögte.
Vizsgálódásai a többieknél, ideértve Martin Nagle-t is, sokkal alaposabbak voltak.
Berk feltételezte, hogy Mart és még mások is esetleg visszajönnek ide, de Dykstra már az
első látogatásakor a lehető legtüzetesebben „végigfésülte" a helyiségeket.
A gépműhelyben is mindent apróra megnézett.
- Jól felszerelt műhely - motyogta magában - olyan valaki számára, aki szeret
mindenfélével bütykölni.
De a számítógépek szobája mély hatást tett rá. Megvizsgálta a műszerek elhelyezését és a
grafikonokat. Minden egyes íróasztalfiókot kihúzott, és végiglapozta az ott talált pár szál
papirost.
- Ez képtelenség! - fordult aztán kivörösödve Berk felé. - Kell itt valamilyen
grafikonoknak, papíroknak vagy egyebeknek lenniük Dunning számításaival. Ezek a
műszerek nem kirakati tárgyak, nyilvánvalóan dolgoztak velük. Valaki elvitte innen a
számításokat!
- Minden pontosan úgy van, ahogy találtuk - mondta Berk. - Számunkra is ugyanolyan
érthetetlen az egész, mint az ön számára.
- Ezt én nem veszem be - jelentette ki kereken Dykstra.
Berket leginkább az érdekelte, milyen hatást vált ki a fizikusból a könyvtár. Hagyta, hogy
Dykstra kedvére tanulmányozza ezt a furcsa, egzotikus könyvgyűjteményt.
Dykstra az első pillanatokban ugyanúgy viselkedett, mint egy váratlanul ketrecbe zárt
oroszlán. A mitológiai művek polcai mellől elrohanva, egy pillantást vetett az asztrológiai
kötetekre, onnan meg a ráimádkozással foglalkozó könyvekhez szaladt, majd egy kanyart
leírva a hindu filozófiai műveknél kötött ki.
- Mi ez? - üvöltötte rekedten. - Valami rossz tréfa?
A kövérkés emberkét szemmel láthatóan majd szétvetette a méltatlankodás.
- Legjobban talán a szomszéd szoba fogja önt érdekelni - jegyezte meg Berk.
93
 Dykstra úgy vágtatott át a szomszéd szobába, mintha ördögöt látott volna, s a kísértése
elől menekülne. Amikor megpillantotta az itteni kötetek címeit, megkönnyebbülve, hangos
sóhajtásoktól kísérve fellélegzett. Most már barátok közt volt.
Áhítattal leemelte Weyl Tér, idő, anyag című munkájának ütött-kopott példányát, majd
pedig a relativitásra vonatkozó tanulmányok egyik újabb kiadását.
- Az lehetetlen - mormolta magában hogy ez a két könyvtár Dunningé volt, s ő mind a
kettőt megértette.
- Megértette, és legyőzte a gravitációt - szólt Berk. - És ez az a hely, ahol ezt véghez -
vitte. Ez a rejtély végső kulcsa, amit megmutathatunk önnek.
Dykstra gondosan visszatette a polcra a köteteket.
- Ez nem tetszik nekem - mondta. Olyan pillantással nézett vissza a másik szobába,
mintha az a borzalmak tanyája volna. - Itt valami nincs rendben - dünnyögte. - Anti-
gravitáció! Ki hallott még ilyet? És hogyan lehet, hogy épp egy ilyen helyen oldották meg?

Aznap délután ismét megbeszélésre ültek össze. Megegyeztek abban, hogy

4 megpróbálják megoldani a problémát. Csak Dykstra professzor tanúsított

állandó ellenségességet az üggyel szemben, de azért ő sem tett semmit, hogy
kivonja magát a munkából.
A katonai ágazatok képviselői teljes együttműködésükről biztosították a többieket.
Elhatározták, hogy a vizsgálódások központja az OKI lesz, de ha a szükség úgy kívánja, fiók-
kutatóintézeteket állítanak fel.
Egyikük sem gondolt - még próbaképpen sem - olyasféle kiindulópontra, amelyet a
kollégáival meg kívánt volna beszélni. A délelőttöt a többség relativitásra vonatkozó
tanulmányokkal és a dolgozószobájuk mennyezetének bámulásával töltötte. Megegyeztek
abban, hogy olyan lazán vagy szorosan fognak együttműködni, ahogyan azt a probléma
megköveteli. És azt is elhatározták, hogy amíg csak az egyikük nem kezdeményez
valamilyen munkaprogramot, naponta fognak tanácskozni - így próbálják egymást alkotó
gondolatokra serkenteni.
Martot az a kisebb megtiszteltetés érte, hogy őt választották meg ezeknek az
értekezleteknek az elnökévé. Ez némileg feszélyezte, hisz valamennyiük közt ő volt a
legfiatalabb, s neki volt a legkevesebb tudományos gyakorlata. De az elektromos mezők terén
elért kiváló eredményei alkalmassá tették arra, hogy a munkálatok koordinátora legyen.
Mart kiválasztott néhány reprezentatív művet Dunning könyvtárának okkult kötetei közül,
s ezeket magával vitte a dolgozószobájába. Ott aztán belemerült az asztrológia, spiritizmus,
miszticizmus, vallás, napfoltadatok és a levitáció légkörébe. Nem vezette semmiféle
határozott szándék, csak otthonosan akarta érezni magát abban az atmoszférában, 'amelyben
Dunning tevékenykedett. Dunning célhoz ért. Meg kell állapítani, milyen utakon haladt,
függetlenül attól, hol bukkant rájuk.
Az anyag egy része unalmas volt, zöme nem más, mint puszta érzéki csalódás. De Mart
makacsul folytatta az olvasást, akadt olyasmi is az anyagban, ami felizgatta fantáziáját.
Így például a London melletti Leander-kastélyban lefolytatott spiritiszta szeánszokról
szóló jelentések. Ezekről bőséges anyagot talált. Az önállóan végzett megfigyelések
kellőképpen alátámasztották egymást. A levitációra vonatkozó műveknek már kevésbé
lehetett hitelt adni. Mindenféle zagyvaságot tartalmaztak a test és a lélek megtisztulásáról, a
közönséges földi halandók képességeit meghaladó egzaltáció különféle fokozatainak
eléréséről.
De levitációs esetek - hozzá olyan szemtanúk beszámolói szerint, akiket nem lehet
teljesen megbízhatatlannak tekinteni - mégis előfordultak.
És mi köze mindennek a valláshoz, amely iránt Dunning - jegyzeteiből ítélve - rendkívüli
érdeklődést tanúsított?
94
 A vallásban mindenféle csodák előfordulnak - töprengett Mart.
Az antigravitáció pedig csoda.
És mi a csoda? Amit lehetetlennek tartunk, s amit még maguk a szemtanúk sem tudnak
megismételni.
A tudományos törvény egészen másvalami. Kellő értelmi képességű személy azt
bármikor alkalmazni tudja. De a csodatévők nem laboratóriumokból vagy a tudomány
csarnokaiból lépnek elő.
A csodatévő minden előzmény nélkül hegyekből vagy a vadonból bukkan elő,
tanítványokat gyűjt maga köré, akik aztán szívvel-lélekkel igyekeznek utánozni a mestert.
Ami azonban sohasem sikerül nekik. Mindig van valami különbség köztük. A csodák
varázsát nem lehet tanítani. Annak megvan a maga spontán fenségessége, ha nem, akkor csak
régimódi szélhámosság. Nincs középút - töprengett Mart.
Antigravitáció.
Természeti törvény-e vagy csoda? Vajon Dunning megtalálta-e azt a hidat, amely e két
kategória közt ível? Vagy csodatévő volt, akinek művészetét nem lehet tanítani, mert spontán
bukkan elő, a maga teljességében ?
Mart becsukta a könyveket, és íróasztalának végébe lökte őket. A fiókból egy blokkot vett
elő, és vadul firkálni kezdte rá az alapvető einsteini egyenleteket.

Az első hét végén kevés beszámolnivalójuk akadt. Az értekezleteket naponta megtartották, de

azon kívül, hogy a relativitás világának egzotikus fogalmai terén kölcsönösen felfrissítették
egymás ismereteit, semmi mást nem értek el.
Vagy Mart legalábbis így gondolta. Keyes azonban elégedettnek látszott, Berk pedig azt
mondta, hogy előrehaladásukhoz csak gratulálhat. Mintha már azzal is nagyot léptek volna
előre, hogy összejöttek, és megegyeztek a projektum végrehajtásában.
És talán így is van - gondolta magában Mart.
Mint az értekezletek elnöke, nemegyszer nehéz helyzetbe került. Egy ilyen társaságban
mindig akad valaki, aki az alaptudományokban ki akarja oktatni kollégáit. Ezúttal a dolgot
még kétszeresen megnehezítette az a körülmény, hogy ez az önjelölt oktató Dykstra volt.
Afelől kétség sem lehetett, hogy Dykstra sok mindenre ki tudja oktatni őket. De az első
hét végén, szombaton különlegesen diadalmas arckifejezéssel állt fel a helyéről, és a táblához
vonulva alig olvasható bolhabetűkkel firkálni kezdett rá.
- Megtaláltam, amit kerestem, uraim - mondta. - Most már bebizonyíthatom önöknek,
hogy olyan készülék, mint amilyet itt láttunk, dr. Einstein ekvivalencia-elvének megsértése
nélkül nem állítható elő. Ha ezt az elvet érvényesnek fogadjuk el - ami persze nem is
kétséges -, akkor az Első Egyenletből következik, hogy...
Mart csak bámult, egész idő alatt csak bámult az egyenletre, amelyet Dykstra a táblára
firkált. És csak fél füllel figyelt oda. Amit Dykstra írt és mondott, helyesnek látszott és
hangzott. De mégis kell valamit csinálni Dykstrával.
Dykstrának nincs igaza, még ha az egyenletei helyesek is. Hol a hiba? - töprengett Mart.
Olyasmiről van szó, amit nem lehet megnevezni, és aligha lehet meghatározni. Talán arról az
érzésről, amelyről Keyes beszélt, az érzésről, amely az ember egész testét áthatja, le, a
lábujjáig. Hogy Dykstra mit érzett, azt Mart nagyon is jól tudta. Úgy süvöltött felé, mint egy
teljes kapacitásra állított, ezertonnás hűtőberendezés jeges fuvallata. Dykstra szerint ők
mindannyian ostobák, hogy ezzel a projektummal vacakolnak, s ő maga csak azért maradt itt,
mert szent kötelességének érezte, hogy ezt a megcáfolhatatlan tényt bebizonyítsa nekik.
Dykstra az egész munkacsoport kerékkötője. De a többiek - ezt Mart tudta - nem fújnak
egy követ vele. Az elmúlt héten valamennyien eljutottak odáig, hogy Dunning teljesítménye
valóság. És ez - vélekedett Mart -, akárhogy is vesszük, eredmény.

95
 Mart egyfajta vízióban úgy látta, mintha a táblára írt egyenleteket az állatöv kusza jelei
fognák körül. Amikor Dykstra érvelésének végére ért, Mart felállt.
- Mivel ön, professzor úr - mondta -, ilyen elegánsan bebizonyította tételét, s mivel mi
mindannyian meggyőződtünk Dunning teljesítményének valóságosságáról, így csakis azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy az alappremissza téves. Azt kell tehát mondanom, hogy ön
igen kitűnő érveket szolgáltatott nekünk arra, hogy az ekvivalenciaelvének érvényességében
kételkedjünk I
Dykstra egy pillanatig csak állt mozdulatlanul, mint aki nem akar hinni a fülének. Aztán a
széke felé fordult, habozva, mintha megpróbálná eldönteni, hogy ezt az állítást semmibe
vegye-e vagy megválaszolja. Végül is kivörösödve, szinte felfúvódva Mart felé fordult.
- Kedves dr. Nagle, ha akad valaki ebben a teremben, aki nem érti meg, hogy az
ekvivalencia-elv megcáfolhatatlan bizonyítékokon alapszik, annak azt javaslom, hogy
azonnal lépjen vissza e projektumban való részvételtől I
Mart elfojtotta vigyorgását, de már belemelegedett a témába. Csak egy kicsit fel akarta
bosszantani Dykstrát, ám azért...
- Komolyan, professzor úr... de nem, mindannyiunknak teszem fel a kérdést: mi történne,
ha az ekvivalencia-elvről kiderülne, hogy téves? Önök ugyanúgy megdöbbentek a Dunning
könyvtárában található kötetektől, mint én. De azt kérdem önöktől: mi a jelentősége az
ekvivalencia-elvnek egy olyan médiumnál, aki hitelesen igazolt levitádéval, minden külső
segítség nélkül felemelkedik a díványáról?
Miért van tele a keleti irodalom levitációról szóló anyaggal? Dunning, azt hiszem, feltette
magának ezt a kérdést, és elfogadható választ kapott rá. Ha az ekvivalencia-elv nincs
összhangban ezzel a válasszal, akkor jobb volna felülvizsgálnunk az egészet. Sőt valójában
csak akkor remélhetjük, hogy mi is eljutunk odáig, ahová Dunning eljutott, ha megvizsgálunk
minden olyan posztulátumot, amely a gravitációval bármilyen kapcsolatban van.
Dykstra professzor úgy gondolta, a vita elfajult, s ebben nem akart többé részt venni.
Fenséges mozdulattal intett a táblára írt egyenletek felé, s visszaült a helyére.
Váratlanul Jennings, a Kaliforniai Műegyetem professzora, egy sovány, száraz férfi
emelkedett szólásra.
- Teljes szívemből egyetértek dr. Nagle-lel - mondta. - Az elmúlt héten valami történt
velem. És ugyanezt látom úgyszólván valamennyiükön, akár tudnak róla, akár nem. Az
átlagos kutató fizikus negyvenéves korára azt az ösztönös magatartást veszi fel, hogy
mindent elhárít magától, ami az előtte ismeretes törvényekkel nem egyezik meg. És mire
belőlünk tanszékvezető lesz, addigra megjelennek a fiatalabb kollégák, és magukévá teszik
mindazokat az adatokat, amelyeket a mi nemzedékünk semmibe vett, s olyan felfedezésekkel
szereznek maguknak dicsőséget, amelyek felett mi egyszerűen elsiklottunk.
Az elménkben, úgy látszik, valamiféle sorompót, vagy ha úgy tetszik, zsilipet állítunk fel,
s a fizikai világegyetem adattömege csak ezen keresztül juthat el hozzánk. Mire öregebbek és
tanultabbak leszünk, úgy szabályozzuk be ezt a sorompót, hogy semmi új ne juthasson át
rajta. Görcsösen ragaszkodunk ahhoz, amit ifjúkorunkban elsajátítottunk, s akkor egyszerre
csak rádöbbenünk, hogy nem tartunk lépést a tudomány haladásával.
A múlt hét tapasztalatai, úgy érzem, sarkaiból fordították ki bennem ezt a szellemi
zsilipet. Most azt hiszem, megint képes leszek befogadni és emlékezetemben megőrizni
olyan feladatokat, amelyekkel eddig nem találkoztam. Dr. Nagle-nek szerintem igaza van.
Felül kell vizsgálnunk mindazt, amit a gravitációra vonatkozóan mindmáig megtanultunk. Ha
a hindu tanokban vagy a spiritizmusban akadnak lényegesnek bizonyuló tényezők, ezeket, azt
hiszem, magunkévá tehetjük anélkül, hogy a fizika alapjaiban megrendülne.
Nem hunyhatunk szemet a tény felett, hogy valaki megoldotta az antigravitáció
problémáját. Nyolc nappal ezelőtt ezt még senki se tartotta volna lehetségesnek. Most

96
azonban az a felelősség hárul ránk, hogy előrehaladjunk az időben, és behozzuk
lemaradásunkat.
Mart ez után az értekezlet után fáradtnak érezte magát. A vita viharossá vált. Mind-
annyiukban, közvetlenül a felszín alatt, valamiféle harag lappangott. Haragudtak magukra,
hogy ennyi ideig hamis úton jártak, egyfajta mindent felölelő haragot éreztek az egész fizikai
univerzummal szemben, amely ilyen tréfát űz velük, amikor egyenes kérdést tesznek fel neki.
Mart drasztikus feltételezésére többen is megtorpantak.
- Az ekvivalencia-elvet - jelentette ki Sanders - hiba volna revízió alá venni. Bármely
adat, amely e revízió szükségességére utalna, a megfigyelőt automatikusan arra késztetné,
hogy gyanúperrel éljen vele szemben.
Mart az értekezlet után azonnal felhívta Kenneth Berkeleyt a dolgozószobájában.
- Szervusz, Berk - mondta.
- Szervusz. Hogy mennek a dolgok? Már napok óta el akartam menni hozzád. Úgy látom,
a profok közül még senki sem telepedett át a gépműhelyekbe. Gondolom, még mindannyian
az íróasztalnál kotlotok.
- Odáig még nem jutottunk el - motyogta Mart. - De most az antigravitációnál fontosabb
dologról szeretnék veled beszélni. Mi a véleményed arról, hogy elmenjünk egykét napra
horgászni?
- Horgászni? Nem rossz gondolat. Pihenésre is szüksége van az embernek. Arra nem kell,
ugye, figyelmeztetni téged, hogy ez a levitációs projektum a legnagyobb sürgősséget...
- Horgászni megyek - jelentette ki Mart. - Velem jössz vagy nem ?
- Megyek. Tudok egy kunyhót a legjobb pisztrángos mellett, átellenben a fultoni
halpiaccal. Mikor leszel készen ?
- Horgászszerszámot kell szereznem. Ha tudsz egy jó kölcsönzőt, egy órán belül készen
leszek, s útközben majd felvesszük a felszerelést.
- Én is átnézem a szerszámaimat, hacsak Judith ki nem dobta őket. Már három éve nem
horgásztam. Az út körülbelül kétszáz mérföld. Éjfélre ott lehetünk.

Mart és Berk az első egyetemi évük utáni nyáron sokat horgásztak együtt. Annak a tanévnek
és a rákövetkező nyárnak jó részét azzal töltötték, hogy megfejtsék a világ-egyetem
titokzatos problémáit. De egészen különböző eredményekre jutottak.
Mart a nyár végére egészen biztos volt abban, hogy az élet a külvilág tényei alapján
teljesen megmagyarázható. Ha valaki jó és hasznos munkával a maga álmainak megfelelően
formálhatja a világot, józan és boldog ember lesz belőle.
Berk az ellenkező póluson kötött ki: azt a nézetet vallotta, hogy az ember élete csakis
önnön énje körül forog. De mostanra már sokkal közelebb jutottak egymás nézeteihez.
Martnak éjszaka a kocsiban ez járt a fejében. És emlékeztette rá Berket is.
- Ha a világ olyan volna, mint amilyennek egyetemi éveinkben gondoltuk, minden bajon
túl volnánk-jegyezte meg Berk. - Az ember életében valószínűleg nincs még egy olyan
időszak, amikor ennyire határozott volna a szemlélete.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. Itt van például Dykstra. Ő máig kitartott az egyetemi
éveiben vallott nézetei mellett. Vagy bebizonyítja, hogy Dunning nem oldotta meg az
antigravitációt, vagy belepusztul.
- És mi van a többiekkel ?
- Ez a hét az átalakulások korszaka volt. Mindenki megváltozott. Most már eljutottunk
odáig, hogy nekifoghatunk a munkának.
A halásztanyán, amelyet Berk kölcsönkért, a gondnok várta őket. Mire a két férfi odaért,
mindent előkészített számukra. Mart elhatározta, hogy amíg itt van, mindazt, ami az OKI-val
kapcsolatos, kiveri a fejéből. Leült, és levelet írt a családjának, ez is egy lépés volt
szándékának megvalósításában.
97
 Reggel a tiszta hegyi levegőben, a ház körüli fenyőfákon üldögélő madarak harsogó
énekére ébredt, s úgy érezte, valóban minden más kiment a fejéből. Amikor az ajtó előtt
Berkbe ütközött, a konyha felől szalonnás tojás ínycsiklandó illata áradt feléje.
- Nem bolondság, ha az embernek olyan barátja van, aki milliomosokkal áll
ismeretségben. Talán kívánságra még ágyba is hozták volna a reggelit.
- Szó sincs róla! - nevetett Berk. - Várj csak, amíg Joe kivisz az erdőbe. Majd meglátod,
dédelget-e.
- Ne vigyük magunkkal - mondta Mart. - Jobb szeretnék egyedül lenni.
- Rendben van, Joe emiatt nem fog rád orrolni. Csak hát ő ismeri legjobban a
horgászhelyeket. ..
- Mindegy, mennyi halat fogunk - jegyezte meg Mart.
Az erdő harmattól nedves volt, s a pirkadat előtti hűvös levegő még ott feküdt a
szakadékokban, amelyeken keresztül leereszkedtek a folyóhoz. A folyót még a hegyek
árnyéka takarta, s körös-körül némaság honolt, csak az a néhány madár dalolt, amely a
felettük púposodó, rózsaszínbe borult dombok kedvéért nem hagyta el ezt a szürkés fényt.
Mart azonnal érezte, hogy itt meglelte, amire vágyott. Felhúzta hosszú szárú csizmáját, és
kipróbálta a kölcsönvett új üvegbot rugalmasságát.
- Úgy látszik, régimódi vagyok - mondta. - A régi botok fogását jobban szerettem.
- Én még a régit használom - szólt Berk. - Sőt azt hiszem, ez volt velem azon a nyáron is,
amikor utoljára együtt horgásztunk.
Kitocsogtak a vízbe, pár lépéssel egy csendes kis öböl fölött. Kettőjük számára nem volt
elég széles, így Mart a vízfolyás ellenében valamivel feljebb ment.
- A napokban - mondta - olvastam egy cikket egy pacákról, aki azt állította, hogy egy
ilyen folyóban, mint ez itt, átlagosan két óra és tizenkilenc perc alatt kerül horogra egy-egy
hal. Mi, úgy emlékszem, ennél jobb eredményt értünk el.
- Sokkal jobbat. De ha ma nem lesz szerencsénk, rá kell bírnunk Joe-t, csináljon nekünk
valamit ebédre.
De valóban sokkal jobb fogásuk volt. Délre Mart hat, Berk hét szép pisztrángot fogott ki.
- írok ennek a halkutatónak - jegyezte meg Mart. - A családod most majd egy egész héten
át pisztrángot ehet.
Ebéd után hátukkal egy fatörzsnek támaszkodva elnézték az előttük csordogáló vizet.
- Van már egyáltalán valamilyen tervetek a projektumra vonatkozóan? - kérdezte Berk.
Mart beszámolt neki a legutóbbi értekezletről.
- Dykstrának valószínűleg teljesen igaza van. A matematikai levezetései tökéletesek. És
én mégis komolyan gondoltam, hogy újra meg kellene vizsgálnunk az ekvivalenciaelvet,
legalábbis a mai formájában.
- Én a fizikához jóformán hatökör vagyok - mondta Berk. - Mi az az ekvivalenciaelv?
- Einstein dolgozta ki az egyik legkorábbi tanulmányában, azt hiszem, az 1907. éviben.
Ebben azt posztulálta, hogy a tehetetlenség hatásai a gravitációval egyenértékűek.
Ez azt jelenti, hogy egy állandó gyorsulással mozgó tárgyban az ember olyan hatásokat
érez, amelyek a gravitációétól nem különböztethetők meg. Ugyanúgy járhat és dolgozhat,
ugyanakkora súlya lesz, mintha egy gravitációs vonzással rendelkező nagy tömegen állna.
És ez fordítva is igaz. Egy megfigyelő a Föld gravitációs terén át szabadon eső lift
belsejében a gravitáció semmiféle hatását nem észlelhetné. Ha mérlegre állna, nem volna
súlya. A folyadékok nem ömlenének ki a pohárból. Megállapítást nyert, hogy a Föld
gravitációs terét semmiféle mechanikai kísérlettel nem lehet kimutatni egy olyan
koordinátarendszer belsejében, amely ebben a gravitációs térben szabadon esik. És ezt a
feltevést már régóta tudományos igazságnak tekintik.

98
 És erre jó okaink vannak, jó, megalapozott matematikai okok. De empirikusan még nem
merítettük ki az összes lehetséges módot arra, hogy felderítsük a gravitációs tér jelenlétét
ilyen körülmények közt, s így lehetőségét ostobaság volna kizárni.
Dykstra tehát a maga korrekt, pedáns módján hatásosan érvelhetett azzal, hogy egy
olyanfajta készülék, mint Dunningé, az ekvivalencia-elv feladását követelné meg. De lehet,
hogy a posztulátum mégis helytelen adatokon alapuló, be nem bizonyított feltevés. Ha így áll
a dolog, akkor ez jó kiindulópont volna. De hogy mi lenne a következő lépés, ezt nem tudom.
- És nem tudjuk a gravitációt másképpen is azonosítani? Nemcsak egy matematikai
jellel... vagy egy lehulló alma megfigyelésével?
- Nem. Mert valójában számunkra nem több ennél. Csak egy jel a képleteinkben, egy
olyan, azonosíthatatlan dologra, amely a tömegek közti vonzásban nyilvánul meg.
- És vonatkozik-e egy olyasféle áramló dologra is, mint ez a folyó?
- Lehetséges. Nem tudjuk.
A víz a part közelében egy kiálló szikla körül örvénylett. Berk szórakozottan összetördelt
egy maréknyi faágacskát, s ezeket most a folyóba dobta. Az ágak gyorsan közeledtek
egymáshoz, és a szikla melletti örvény közepében összetorlódtak.
- Elképzelhető egy olyan nézet - jegyezte meg Berk -, amely azt posztulálja, hogy ezek a
faágak kölcsönös vonzás következtében egymás felé gravitálnak.
- Itt nem valamilyen bennük rejlő vonzásról van szó - mondta elgondolkodva Mart. -
Hanem olyan külső erőkről, amelyek vonzzák és taszítják őket. Lehet, hogy a gravitáció
vonzás és taszítás. De minek a vonzása és taszítása ? Az a Dunning! Ő tudta ezt!

Vacsora után a sötét tornácon üldögélve Martot elégedettség töltötte el, valamilyen
bizonytalan érzés, mintha a nap folyamán elért volna valamit. Nem tudta, mit, de ez nem is
volt érdekes. Valamit...
- Ide figyelj - szólalt meg hirtelen -, azt kellene tudnunk... és nektek, pszichológusoknak
ezt tudnotok kellene... hogy honnan jönnek a gondolatok. Vegyük példának az első
barlanglakot, akinek két akkora agysejtje volt, hogy már kisüthetett velük valamit. Honnan
vette azt a gondolatot, hogy tüzet gyújtson a barlangjában? Azt hiszem, ez ugyanaz a
probléma, amit te és én valamikor régen megpróbáltunk megoldani. Hogy honnan jönnek a
gondolatok, belülről vagy kívülről ?
Elhallgatott, és a repkedő szúnyogokat figyelte.
- Folytasd! - szólt Berk.
- Nincs mit folytatnom. Megint a gravitáción töprengek.
- És min töröd a fejed?
- Hogy miképpen lehetne valamilyen új gondolattal megközelíteni. Mit csinál valójában
az ember, amikor kiötlik egy új gondolatot, egy új szerkezetet? Úgy érzem magamat, mintha
állandóan ez a probléma kísértene ahelyett, amit meg kellene oldanom.
- És mit csinálsz? Megpróbálsz kiötleni egy új gondolatot...
- E pillanatban épp a mai délutánon gondolkozom. Valami áramlik... de ez olyasvalami,
ami valójában elképzelhetetlen... mint például a téridő. Most, hogy elgondolkodom rajta, azt
hiszem, az ekvivalencia-elvet valójában sohasem vettem be. De ez csupán egy érzés, amely
néhány molekulán keresztül ide-oda kóborol a koponyámban. A posztulátum téves. Aztán
megpróbálok elképzelni valamit, ami a sötét űrön keresztül áramlik. Nem lehet olyan
háromdimenziós áramlás, mint a folyóé.
Kiegyenesedett, és lassan kivette a szivart a szájából.
- Nem lehet... De olyan áramlás lehet... - Hirtelen felállt, és a ház felé indult. - Ide figyelj,
Berk! Bocsáss meg nekem, de el kell végeznem néhány matematikai számítást.
Berk szivarjának parazsa egy hosszú pillanatra felizzott.
- Miattam ne zavartasd magad - mondta a pszichológus.
99
 Berknek sejtelme sem volt róla, hogy aznap éjjel Mart mikor került ágyba.

5 Reggel ugyanúgy találta őt, lázas munkában, s az volt az érzése, hogy egyáltalán
le sem feküdt. De azt látta, hogy legalább átöltözött.
- Várnak a halak - szólt Berk.
Mart felpillantott.
- Adj még egy félórát. Ide figyelj, a halak várhatnak. Vissza kell mennem a városba,
amilyen gyorsan csak lehet. Találtam itt valamit, amivel szeretnék tovább foglalkozni.
Berk elvigyorogta magát.
- Csak rajta, öreg fiú. Mindent berakok a kocsiba. Szólj, ha indulni akarsz.
A városban Mart egyenesen a dolgozószobájába ment, anélkül hogy bárkivel találkozott
volna. Itt aztán folytatta az előző éjjel elkezdett munkát. Ahogy előrehaladt vele, kezdeti
lelkesedése kissé alábbhagyott. Ügy gondolta, még legalább két-három napra lesz szüksége,
amíg annyira viszi, hogy a többieknek megmutathassa eredményeit. Egyik, jó néhány oldallal
korábban végzett számítása tévesnek bizonyult, s most újból át kellett rágnia magát a számok
és jelek labirintusán.
Valamivel három óra után kopogtattak az ajtaján. Bosszankodva felnézett. Dykstra jött be
a szobába.
- Dr. Nagle! Örülök, hogy itt találom. Már tegnap is kerestem, de sehol se találtam.
- Egy napra elmentem horgászni. Miben állhatok szolgálatára?
Dykstra szinte lopakodó mozdulattal leült szembe vele egy székre. Mart a homlokát
ráncolta.
- Rendkívül fontos dolgot szeretnék megbeszélni önnel - kezdte rá Dykstra. - Erről a
projektumról van szó. - Előrehajolt, mintha valami bizalmas dolgot akarna közölni, baglyos
szemüvege mögött alig-alig láthatóan hunyorított. - Tudja-e - kérdezte -, hogy ez az egész
projektum puszta csalás ?
- Csalás? Hogy érti ezt?
- Tüzetesen megvizsgáltam Dunning állítólagos házát. A legutóbbi értekezleten
bebizonyítottam önöknek, hogy az ekvivalencia-elv kizárja bármiféle olyan készülék
lehetőségét, mint amilyet az a Dunning állítólag feltalált. Mármost biztosíthatom önt, hogy
Dunning soha nem is létezett! Aljas csalás áldozatai vagyunk.
Tenyerével az asztalra csapott diadalmas véglegességgel, s hátradőlt székében.
- Nem értem - motyogta Mart.
- Majd mindjárt megérti. Vegye például azt a laboratóriumot. Az egészben nincs semmi
következetesség. Vizsgálja meg a reagensek polcait. Tegye fel magának a kérdést: miféle
kémiai kísérleteket lehetett végrehajtani egy ilyen találomra összeszedett anyaggal ? Az
elektronikus részben pont olyan összevisszaság uralkodik, mint a sarki tévéüzletben. A
számítógépeket sohasem használták abban a szobában, ahol most vannak. És a könyvtár...
nem is érdemes beszélni róla, miféle szellemi zagyvalék!
Igen, dr. Nagle, valamilyen érthetetlen oknál fogva aljas csalás áldozatai lettünk.
Antigravitáció! Gondolja, hogy bárki is valóban azt képzelte, hogy ezt bevesszük?
Mármost azt szeretném tudni, miért bolondítottak ide minket, amikor az országunknak
olyan nagy szüksége van mindannyiunk tehetségére?
Mart gyomra kissé remegni kezdett.
- Elismerem, hogy a dolog tálalásában vannak furcsaságok. De ha az, amit ön mond, igaz,
mivel magyarázhatók a szemtanúk beszámolói ?
- Hamis tanúzás! - vágta rá Dykstra.
- Nehezen tudom elképzelni, hogy a nagyvezérkartól valaki belebonyolódjon egy ilyen
dologba. Sajnálom, de nem osztom az ön véleményét. Sőt, ami azt illeti, máris nagy lépést
tettem céljaink elérése felé. Én már most végérvényesen kijelenthetem, hogy az ekvivalencia-
elv nem állja meg a helyét.
100
 Dykstra vérvörös arccal felállt.
- Nagyon sajnálom, hogy ön ilyen nézeteket vall, dr. Nagle. Mindig igen nagy
reményekkel kecsegtető fiatalembernek tartottam. És talán még lesz is önből valaki, ha
egyszer fény derül erre az undorító csalásra, amelybe minket is be akartak rántani. Jó napot!
Mart nem vette a fáradságot, hogy felálljon, amikor Dykstra kiviharzott a szobából. Ez a
látogatás nyugtalanította. Bármilyen képtelenek is voltak az elhangzott vádak, munkájának
alapjait rendítették meg. Ha nem lehet biztos benne, hogy Dunning szerkezete a leírt módon
működött, akkor jelenlegi hitét minden eddigi bizakodása ellenére veszély fenyegeti: az
antigravitációról kiderülhet, hogy mégiscsak sületlenség.
De lehet-e az, hogy a nagyvezérkar belekeveredjen egy olyan céltalan és ostoba csalásba,
mint amilyenről Dykstra beszél ?!
Szinte eszelős energiával újból a számításokkal teli lapokra összpontosította figyelmét.
Amikor már csak néhány perc hiányzott ahhoz, hogy kollégáinak zöme hazamenjen, felvette
a telefont, és felhívta Jenningst. Jennings kitűnő matematikus, ha valaki, úgy ő ellenőrizheti
számításait. Mart még nem jutott el odáig, ameddig szeretett volna, de máris tudni akarta,
nem tévedett-e valamilyen zsákutcába.
- Átjönnél hozzám egy percre? - kérdezte. - Szeretnék valamit megmutatni neked.
Jennings hamarosan megjelent. Ahogy belépett az ajtón. Martnak egy pillanatra az az
érzése támadt, mintha egy hajdani vidéki lelkészt látna maga előtt, akit gyülekezetének bűnei
miatt jogos felháborodás tölt el.
Mielőtt még Mart megszólalhatott volna, Jennings magából kikelve kiáltotta:
- Tudod, hogy Dykstra egész délután fel-alá rohangált, és azt a hihetetlen történetet
terjesztette, hogy ez a projektum puszta csalás ?
Mart bólintott.
- Nem értem, Keyes hogyan ereszthetett ide egy olyan öreg bolondot, mint ez a Dykstra?
Dyk valaha kitűnő ember volt. De most teljesen elvesztette a fejét. Azonnal felhívtam Keyest.
- Azt hiszem, mindannyiunkban felmerült ez a természetes gyanú - jegyezte meg Mart -,
de nem olyan mértékben, hogy efféle túlzásokra ragadtattuk volna magunkat.
- Többekkel beszéltem. Volt, akit nagyon felzaklatott a dolog. Próbáltam megnyugtatni
őket. De hadd halljam: miért hívtál? Közelebb jutottál a megoldáshoz?
Mart az asztalon át elébe tolta a papírlapokat.
- Az ekvivalencia-elv megdőlt. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Kiszámítottam a
görbült térben keringő mozgás lehetséges pályáit. Kiderült, hogy nyolcdimenziós, de amúgy
rendben levőnek látszik. Szeretném, ha ellenőriznéd.
- Helyes - mondta Jennings homlokát ráncolva. - Persze azt tudod, milyen nehezemre esik
elhinni, hogy az ekvivalencia-elv valóban megdőlt. Hisz negyvenöt év óta valljuk.
- Talán akad majd valami más, ami helyettesítheti.
- Van ebből még egy példányod?
Mart vállat vont.
- Ha kell, újból megcsinálom.
- Vigyázok rájuk. - Jennings egyik belső zsebébe dugta a papírokat. - De tegyük fel, hogy
demonstrálni tudod egy ilyen áramlás lehetőségét. Mi volna a következő lépés? Van erre
vonatkozóan valamilyen elképzelésed ?
- Van valami - válaszolta Mart. - Tegnap elnéztem egy örvényt. Megfigyelted már valaha,
mi történik, ha faágakat dobsz bele? Egymás felé közelednek. Ez gravitáció.
Jennings összehúzta a szemöldökét.
- Várj csak. Mart...
Mart felnevetett.
- Ne érts félre. Vedd szemügyre ezt az áramlást. Nem tudom, miféle sajátságai lehetnek.
A négy érintett dimenzióban kell lejátszódnia. De ha sikerül megoldanunk a kérdést, egy
101
anyagi szubsztancián áthaladó áramlás görbületének matematikai kifejezését fogjuk
megkapni.
Tegyük fel, hogy létezik ilyen görbület. Örvények léteznek. Persze ez durva hasonlat. Az
ilyesmit nehéz magunk elé képzelni. Matek kell hozzá. De talán be tudjuk bizonyítani, hogy
ez a görbület olyan irányú, hogy az azt kiváltó tömegek közt a térbeli helyváltozás
redukciójához vezet. Volna ennek valami értelme ?
Jennings idáig mozdulatlanul hallgatta őt, de most elmosolyodva széttárta kezét az
asztalon.
- Lehet. Egy nyolcdimenziós áramlás görbülete igen bonyolult dolog. De ha mégis
létrejön, mi van akkor?
- Akkor készítünk egy olyan szerkezetet, amely ezen az áramláson úgy vezeti át az
anyagot, hogy görbület ne alakulhasson ki.
Jennings hátradőlt székében, mintha hirtelen elernyedt volna.
- Szentséges ég, ezt jól kifundáltad! De várj egy pillanatig, ez még csak hatálytalanítaná a
gravitációt. Mi van az antigravitációval ?
Mart vállat vont.
- Majd megtaláljuk a módját, hogy bevezessünk egy ellenirányú görbületvektort.
- Ez az, öreg fiú, ez az! - Felnevetett, és az ajtóhoz indult.
- Tudom, hogy ez furcsán hangzik - mondta Mart -, de ide figyelj... nem tréfálok. Ha
ennek a gravitációs áramlásnak megtaláljuk a matematikai kifejezését, a többi már magától
adódik.
Jennings szembefordult vele, arca most már komoly volt.
- Nem nevetek, Mart - mondta -, legalábbis nem rajtad. Ha erre az egész dologra valóban
választ kapunk, ez valami ilyesféle lesz. Csakhogy minden, amit idáig posztuláltunk, annyira
elzárta az utat az effajta gondolatok elől, hogy az embernek fel kell készülnie rá, ha csak
beszél róla, máris kissé szédeleg.
Másnap Berk felhívta őt.
- Hé, Mart, miért nem szóltál nekünk rögtön erről a Dykstra-féle dologról ? Ha Jennings
nem hívott volna fel minket, lehet, hogy már későn kaptuk volna el.
- Miről beszélsz?
- Hát arról, amit úton-útfélen mesélt. Hogy ez a projektum puszta csalás. Remélem, téged
nem zavart meg.
- Nem túlságosan. És most kiebrudaljátok a projektumból?
- Ez csak természetes. Mellesleg megjegyezve szanatóriumban van. Az agya annyira
begyepesedett, hogy Dunning teljesítményének valóságos voltát képtelen elhinni. Kicsit
bedilizett. De pár hét múlva rendben lesz, s akkor ismét visszatérhet a katedrájára.
- Nagyon sajnálom. Egyébként azt hiszem, már csaknem eljutottunk a megoldáshoz,
amellyel ő nem mert szembenézni.

Aznap Mart türelmetlenségében feltárta tételét az egész értekezlet előtt. Azok, akik eddig
többé-kevésbé azonosították magukat Dykstrával, persze nehezen tudták elfogadni, de a
teljesen világos matematikai levezetés mindannyiukra mély hatást tett. Mondhatni, egy
emberként nekiveselkedtek, hogy egy olyan formulához jussanak, amely fémre, elektronokra
és pályákra egyaránt alkalmazható.
Végül is Jenningsnek sikerült megoldania a problémát. Három nappal később kopogtatás
nélkül betört Mart szobájába, és néhány papírlapot dobott az íróasztalára.
- Igazad volt, Mart! - kiáltotta. - A pálya valóban görbületet mutat anyagi szubsztancia
jelenlétében. Útban vagyunk Dunning repülőöve felé!
De amikor célhoz értek, Martot mély csalódottság fogta el. Az egész csoport
együttműködésével egy harminchat órás értekezleten végső formába öntötték a dolgot.
102
Kiderült, hogy igenis lehet antigravitációs készüléket építeni. Csakhogy olyan nagy volna,
mint egy száztonnás ciklotron!
Mart beszámolt Keyesnek, hogy meddig jutottak.
- Hát ez bizony messze van Dunning repülőövétől - sajnálkozott. - Ha kívánja, folytatjuk
a próbálkozásokat, hogy csökkentsük a nagyságát, ha nem, akkor előterjesztünk egy
gyakorlati konstrukciót, amely az eddig elért formában működőképes.
Keyes rápillantott a Mart által készített vázlatokra.
- Nem egészen az, amit vártunk, de azért azt hiszem, jobb, ha megcsináljuk. A lényeg az,
hogy egy működőképes antigravitációs gépet kapjunk. A finomításokkal még ráérünk
foglalkozni. Rendelkezésükre bocsátjuk a műhelyeket. Mennyi idő alatt készülnek el vele?
- Ez attól függ, hány főt és milyen gépeket kaphatunk. Ha huszonnégy órás műszakban
dolgozunk, azt hiszem, három hét alatt elkészülhetnénk a modellel.
- Helyes-vágta rá Keyes. - Csinálják meg.

Valójában több mint négy hétbe telt, amíg végrehajtották az első demonstrációt. A nagy
gépterem körül, ahol ez lejátszódott ugyanazokat a háromszoros biztonsági intézkedéseket
léptették életbe, mint amelyek az egész projektumot övezték.
A készüléket azoknak a jelenlétében mutatták be, akik már az első megbeszélésen is részt
vettek. Rajtuk kívül csak az a néhány munkás volt ott, akik segítettek a hatalmas készülék
felépítésében.
A demonstráció maga egyszerű volt, az elmúlt hetek verejtékes, lázas értekezletei után
szinte túlságosan is egyszerű. Mart odalépett a műszertáblához, amely szinte eltörpült a
műhely magas acélboltozata alatt. Megforgatta a fő áramkapcsolókat, és aztán lassan
beállította a skálákat.
A műhely közepén álló hatalmas, korong alakú tömeg szinte észrevétlenül, ingadozás
nélkül a levegőbe emelkedett. Három lábbal a padló felett minden látható támasztás nélkül
lebegett a levegőben.
A korong átmérője harminc láb volt, vastagsága pedig három láb. Súlyát világosan
mutatta egy hosszú repedés a betonpadlón, az I gerendák alatt, amelyek a korongot
ideiglenesen alátámasztották.
Dr. Keyes kinyújtotta kezét, és megérintette az anyagtömeget. Minden erejét összeszedve
taszított rajta egyet.
Mart mosolyogva rázta fejét.
- Majd megmozdul, ha elég sokáig és elég erősen taszítja. De a tehetetlenségi ereje
csaknem akkora, mint egy kisebbfajta csatahajóé. Mint mondtam, nagyon messze van
Dunning repülőövétől. De hát ez csak a kezdet.
- Kolosszális teljesítmény - mondta Keyes. - Gratulálok mindannyiuknak!
Mialatt tovább figyelték a demonstrációt, Mart újból megérintette az irányítószerkezetet,
és a korongot lassan leeresztette az I gerendákra. Aztán kikapcsolta az áramot.
- Most kérem önöket, menjünk mindannyian vissza a tárgyalóterembe - szólt Keyes. -
További adatokat szeretnék közölni önökkel.
Mart kifelé menet Berk mellé lépett.
- Miről van szó? - kérdezte. - Netán valamilyen plecsnit akasztanak a mellünkre?
- Ennél jobbat kaptok - válaszolta Berk. - Majd meglátod.
Újból ott ültek a tárgyalóteremben, csaknem ugyanúgy helyezkedtek el, mint azon a
néhány hét előtti eseménydús napon. Keyes a szokott helyén állt meg az emelvényen.
- Nem kell mondanom önöknek, uraim, mit jelent ez a teljesítmény országunk és az
emberiség számára. Az antigravitáció forradalmasítani fogja az egész világon a katonai és a
békés célú szállítást... és idővel megnyitja az ember előtt az utat a csillagokhoz. Most pedig
szeretnék valakit bemutatni önöknek.
103
 Oldalt lépett, és a mögötte levő szoba ajtaján át intett valakinek, mire egy férfi jött be az
ajtón. Keyes félreállt.
A hallgatóság a meglepetéstől lélegzet után kapkodott. León Dunning állt előttük.
Kissé kényszeredetten mosolygott az egybegyűltekre.
- Látom, felismertek, uraim - szólalt meg. - Remélem, senki sem haragszik rám, s nem is
fog olyan visszataszító figurának tartani, amilyennek lefestettek. Ezt csak a forgató-könyv
kívánta így. Kellemetlen, fiatal taknyos, azt hiszem, így írtak le önöknek.
Jennings talpra ugrott.
- Mit jelentsen ez, dr. Keyes? Azt hiszem, jogunk van rá, hogy magyarázatot kapjunk!
- Kétségtelenül, dr. Jennings. És meg is kapják. - Keyes elfoglalta Dunning helyét az
emelvényen, a fiatalember pedig leült. - Barátunknak, Dykstra professzornak - kezdte Keyes
- alapjában véve igaza volt. Mindaz, amit eredetileg a projektum kezdetén közöltünk
önökkel, beugratás volt.
Az egybegyűltek soraiból meghökkent kiáltások és tiltakozások hangzottak fel. Keyes
felemelte kezét.
- Türelmet kérek! Hallgassanak meg! Azt mondtam, amit eredetileg közöltünk önökkel,
beugratás volt. León Dunning, az antigravitációs készülék feltalálója nem létezik. Színlelés
volt az egész, a film pedig hamisítvány. Az antigravitációt senki sem találta fel. Ma viszont
van egy antigravitációs készülékünk. Szeretném, ha nagyon alaposan meggondolnák, uraim,
miben is állt valójában ez a beugratás. - Egy pillanatra elhallgatott, végighordozta tekintetét a
jelenlevőkön, majd félreállt. - A történet hátralevő részét a főpszichológusunk, dr. Kenneth
Berkeley mondja majd el önöknek.
Berk felállt és előrement - vonakodva, mintha a fogát húznák.
- Ha valaki haragszik - mondta -, rám haragudjon. A Levitáció Projektum egyenesen az
én javaslatomra jött létre. De ne gondolják, kérem, hogy most mentegetőzöm. Tiltakozom a
beugratás, vagy ahogy Dykstra professzor nevezte, a csalás kifejezés ellen. Hogyan
nevezhetünk valamit beugratásnak, ha egyszer olyasmi született belőle, aminek lehetőségeit
ma még senki nem tudja közülünk felmérni?
- De mi szükség volt erre, ember?! - tört ki türelmetlenül Jennings. - Mire volt jó az a sok
hókuszpókusz, az értelmetlenség, az a handabandázás az asztrológiával, levitációval és
miszticizmussal? Miért nem lehetett nyíltan, egyenesen előállni ezzel a projektummal? Nem
vagyunk hátulgombolós gyerekek, akiket valamilyen trükkel kell rávenni valamire, mert
másként nem csinálnánk meg!
- Erre, azt hiszem, ön is megadhatja a választ - szólt Berk. - Mit felelt volna például arra,
ha dr. Keyes levélben felkéri önt, hogy vegyen részt egy antigravitációs masina építését célzó
projektumban? Hányan maradtak volna inkább otthon önök közül, a biztos és józan
egyetemükön, ahol féleszűek nem herdálhatják úgy el a nép pénzét, mint az állami
intézményeknél.
Hálát adhatunk, hogy csak egyetlen Dykstra professzor vett részt ebben a projektumban.
Ő nem volt hajlandó elfogadni az általunk szolgáltatott adatokat, és csakis az a cél vezette,
hogy bebizonyítsa, az antigravitáció nem lehetséges. Hányan jöttek volna ide ugyanettől a
céltól vezérelve, ha ez a mi kis hamiskodásunk nem ösztökéli önöket?
Dykstra nem tudott józanul szembenézni a dologgal. így aztán idegösszeroppanást kapott,
amit persze már különféle csalódások hosszú sora előzött meg.
Ezzel szemben azok, akik elfogadták az elébük tárt adatokat, ki tudták verni fejükből az
antigravitációra vonatkozó előítéleteiket, és így megvalósították azt, amit korábban
lehetetlennek tartottak.
Ez a projektum lényegében nem fizikai, hanem pszichológiai kísérlet volt. Nem kellett
volna épp az antigravitációt választanunk. Az eredmény, ezt megjósolhatom, akkor is
ugyanez lett volna. Nem egy tudóst megfigyeltem, hogyan dolgozik a laboratóriumokban és a
104
könyvtárakban. Tanulmányoztam azokat a neveltetésükből származó előítéleteket,
amelyekkel munkához látnak. Amikor valamilyen problémával foglalkozni kezdenek, eleve
eldöntik, megoldható-e vagy sem. Így aztán sok esetben, amint ezt Dykstra professzor
példáján tapasztaltuk, csak annyiban érdekli őket a probléma, hogy bebizonyítsák, az előzetes
álláspontjuk helyes volt.
Bocsássák meg nekem, hogy e projektumban kísérleti nyúlként használtam önöket, hisz
végül is elmondhatom, hogy a tudományos vizsgálódások sokkal hatásosabb technikájával
ruháztam fel önöket, mint amilyennel valaha is rendelkeztek. Annak a meggyőződésnek
technikájával, hogy amit az ember nagyon akar, azt el is érheti. Egyáltalán nem ugrattuk be
önöket. Hanem egy új és hatásos tudományos módszert mutattunk be.
Ha néhány hét leforgása alatt megoldhatnak - ahogy most megoldottak - egy korábban
megoldhatatlannak vélt problémát, akkor hány és hány olyan probléma akad az önök kutatási
területein, amely erre az új megközelítési módra vár?
Még sok minden egyéb is elhangzott ezen az ülésen. Az ide-oda röpködő szavak egy
része meglehetősen zavaros volt. Akadtak, akik semmiképp nem értették meg Berk
magyarázatát.
„Még nekem is hosszú időbe telik majd - gondolta magában Mart -, amíg teljesen
felfogom." Szíve mélyén enyhe haragot érzett, amit csak nagy nehezen bírt elfojtani. De
magában kuncogott, milyen zökkenésmentesen irányította Berk a projektumot. Fogadni mert
volna, hogy Dykstra nem egy kellemetlen percet okozott a pszichológusnak!
Amikor lassanként ráeszmélt, milyen feltétlen igazság rejlik Berk módszerében,
olyasformán érezte magát, mint akit főbe kólintottak. És ugyanezt látta tükröződni jó
néhányuknak az arcán, egyfajta értetlenséget, egy pillantást, amelyből ezt lehetett kiolvasni:
miért nem mondta ezt meg nekem valaki már korábban?
Végül megegyeztek abban, hogy másnap újból összejönnek, és megtárgyalják, milyen
hatással voltak a történtek rájuk.
Mihelyt sikerült megszabadulniuk a többiektől, Berk karonfogta Martot.
- Majdnem elfelejtettem átadni neked egy vacsorameghívást.
- De ez aztán ne legyen beugratás - válaszolta Mart.

Vacsora után kettesben kimentek a teraszra, amellyel Berk városi villáját vidéki birtokká
igyekezett átvarázsolni. Leültek egy kerti padra, és figyelték, ahogy a szomszéd
tévéantennája mögött felkel a hold.
- Halljuk a folytatást! - szólalt meg Mart.
- Miféle folytatást? v
- Ne add az ártatlant. Holnap délelőtt a profok úgyis kiszedik belőled, és szeretném, ha én
volnék az első, aki megtudja.
Berk egy ideig hallgatott, aztán rákezdte. De előbb pipára gyújtott, s megvárta, amíg jól
szelei.
- Jennings majdnem fején találta a szöget, amikor, mint mondta, az emberi elme
zsilipjeiről beszélt. Mi ketten szintén közel jártunk az igazsághoz, midőn annak idején az
iskolában megpróbáltuk megoldani a világegyetem problémáit.
Az egész dolog abban a kérdésben sűrűsödik össze, amit ott a hegyekben tettél fel nekem.
Hogyan játszódik le a gondolkodás folyamata? Honnan jönnek az eredeti gondolatok?
Vedd példának azokat a bonyolult egyenleteket, amelyeket a térgörbület körüli
gravitációs áramlásra vonatkozóan néhány napon belül kifundáltál. Miért nem csináltad ezt
meg már tíz évvel ezelőtt? Miért nem csinálta meg már régebben valaki más? És miért épp te,
és senki más ?

105
 A te részvételed ebben a projektumban különösen fontos volt számomra, mert szeretném,
ha segítenél nekem ebben a dologban. Egyedül nem tudok megbirkózni vele. Nem tudom
pontosan, mi ez: fizika vagy pszichológia, vagy a kettőnek valamilyen furcsa keveréke.
Akárhogy is áll a dolog, így kezdtem hozzá. Gondolom, ismered a kommunikációs
elméletet. És azt is tudod, hogy minden adatot ki lehet fejezni rezgésekből álló kódformában.
Egy fényképet például kódformába lehet önteni félhang pontokkal. Az információ
rezgésekkel való kódolásának számos különféle formája van. A kódolásnál használhatunk
pontokat és vonásokat, a rezgéseket időbeli szünetekkel választhatjuk el egymástól,
alkalmazhatunk rezgésamplitúdót, ezer és ezer különböző tényezőt és e tényezőknek
különféle kombinációit. De bármilyen információt kifejezhetünk a rezgések speciális
sorozatával.
Ilyen sorozat például: „a világegyetemben minden test vonzza a világegyetemben
fellelhető összes többi testet".
Egy másik ilyen sorozat: „a halhatatlanság titka abban rejlik, hogy...", egy további
sorozat: „maga a gravitáció ilyen és ilyen tényező működésének eredménye, és ezt ezzel és
ezzel semlegesíteni lehet."
Bármely kérdésre adott bármely választ kifejezhetünk egy speciális rezgéssorozattal,
amelyben a rezgések egymás közti viszonya az információ kódolt kifejezése.
A puszta zaj azonban meghatározásánál fogva a rezgések teljesen rendszertelen sorozata,
amelyben a rezgések a legkülönfélébb viszonyban állhatnak egymással.
Ezért aztán minden információt hordozó közlés a „zaj" osztályának egyik speciális
alosztálya. A puszta zaj tehát minden lehetséges közlést, minden lehetséges információt
magában hordozhat. A puszta zaj, amely valójában - másképpen kifejezve - a puszta
valószínűség, ily módon mindentudó! Mármost ez nem valamiféle skolasztikus logikai játék,
hanem annak felismerése, hogy mindent megismerhetünk, mindent megvalósíthatunk.
Mart mocorogni kezdett, és szivarjából sűrű füstfelhőt eregetett a hold felé.
- Várj csak! - kiáltott fel. - Azért a gondolattal felmérhető területnek mégiscsak kell
valamilyen határának lennie.
- Miért? Tán a zajra és információra vonatkozó logikám téves?
- Istenemre, nem tudom. Helyesnek hangzik. Sőt helyes is, de mi köze van ennek az
emberi elméhez és a Levitáció Projektumhoz?
- Strukturális szempontból nem tudom megválaszolni a kérdésedet, legalábbis egyelőre.
De funkcionálisan kell lennie az emberi elmében egy olyan mechanizmusnak, amely nem
egyéb, mint puszta zajgenerátor, rendszertelen impulzusok létrehozója, puszta mindentudó
zaj.
És valahol másutt, az agyban kell lennie egy másik mechanizmusnak, amely arra van
beállítva, hogy megszűrje a létrejött rendszertelen zajokat, vagy úgy irányítsa őket, hogy csak
a szemantikusán értelmes formák szűrődhessenek át rajta. Nyilvánvaló, hogy ez a szűrő
bármilyen szintre beállítható, s kiszűrhet minden olyasmit, amit mi zajnak nevezünk.
Így aztán ahogy végigmegyünk növekedésünk hepehupás folyamatán, iskolába járunk,
nevelésben részesülünk, ezt a zajszűrőt egy olyan vörös vonalra állítjuk be, amely a külvilág
és az alkotókészségünk szolgáltatta adatokból csakis a puszta minimumot engedi át.
Ettől kezdve elvetjük a külvilágnak mindazokat a tényeit, amelyek gondolkodásmódunk-
hoz nem igazíthatok hozzá. Az alkotó képzelet szárnyait lenyesegetjük. Erről a szűrő, ha
egyszer beállítottuk, önmagától gondoskodik.
- És ez a te projektumod - szólt közbe Mart -, a babilóniai miszticizmusra és az
asztrológiára vonatkozó sületlenségek meg az a sok egyéb süket...
- Az egészet úgy állítottuk be, hogy minél zajosabb legyen - mondta Berk. - Nem tudtuk,
hogyan lehet megvalósítani az antigravitációt, ezért aztán elétek vetítettük egy olyan ember
képét, aki megvalósította. És a lehető legzajosabbá tettük, hogy ezáltal fellazítsuk a
106
zajszűrőtöket. Az antigravitáció témájára vonatkozóan mindentudó zajt adagoltam nektek,
azzal a megkerülhetetlen következtetéssel egyetemben, hogy azt valaki megvalósította.
Ti valamennyien korábban úgy állítottátok be a szűrőtöket, hogy az antigravitáció
gondolatát elvesse. Hülyeség, mondtátok. Nem érdemes foglalkozni vele. Fordítsuk
hasznosabb dologra az időt.
Így hát azt javasoltam Keyesnek, hívjunk össze titeket, nagy koponyákat, s vágjunk fejbe
azzal a ténnyel, hogy ez nem hülyeség, hanem igenis megvalósítható. Adagoljunk nektek
mindentudó zajt, amit meghallgattok, fellazítjátok a szűrőtöket, s az alkotó-készségetek
szülte választ átengeditek.
Sikerült. És mindig sikerülni fog. Csak az kell hozzá, hogy megszabadulj a fizikai és
szellemi béklyótól, hogy kiigazítsad az önkényesen beállított zajszűrőt mindazon dolgok
tekintetében, amelyeket egész életedben meg akartál valósítani. És akkor bármely
problémára, amelyet meg akarsz oldani, megtalálod majd a megfelelő választ!
Mart felpillantott az égbolton ezüstösen fénylő holdra.
- Igen, nézd ott a csillagokat - mondta. - Mindig szerettem volna eljutni a csillagokba.
Most megvalósítottuk az antigravitációt...
- És most eljuthatsz a csillagokba, ha akarsz.
Mart a fejét rázta.
- Te és a te Dunningod. Előbb úgy látszott, célhoz értünk, aztán kisült, hogy mégse.
Rávettél minket, hogy állítsunk elő antigravitációt. Aztán kiderült, hogy trükk volt az egész!
Persze eljuthatunk a bolygókra, sőt a Naprendszeren túlra is, tán még a mi életünk folyamán.
De a magam részéről azt hiszem, itt maradok, és veled fogok dolgozni. Végül is mit számít
egy-két hitvány bolygó! Ha megtanuljuk hasznosítani az emberi elme maximális zajszintjét,
az egész világegyetem urai lehetünk!

VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

107
108
JULIJ KAGARLICKIJ
Tudományos-fantasztikus
író volt-e Swift?
A tudomány ismerete és tisztelete talán a
legelemibb feltétele annak, hogy valakit
tudományos-fantasztikus írónak
tekintsenek. A kritika pedig éppen ezt
vitatja el makacsul Swifttől. És látszólag
nem is alaptalanul.
Swift főként a Gulliver utazásai
harmadik részének hatodik fejezetében
beszél a tudományról és a tudósokról -
abban a részben, amelyet barátja és a Mar-
tinus Scriblerus emlékiratai című paródia
társszerzője, dr. Arbuthnot nyomban a
Gulliver megjelenése után Swifthez írott
levelében tapintatosan „a legkevésbé
ragyogó"-nak nevezett. Ez a rész általános
vélemény szerint irodalmilag gyengébb a
többinél, szatírája otromba és elfogult, nem
hatol a dolgok lényegének mélyére, sőt
hiányzik belőle az egyszerű logika is, amely
Swiftet mindenkor jellemezte.
,,A harmadik rész végeredményben
zsákutcába vezet - írja John Middleton
Murry Swiftről szóló alapvető munkájában.
- Álláspontja állandóan változik. A repülő
sziget lakóinak ostobaságán eleinte
megdöbbenünk, ha azonban alaposabban
szemügyre vesszük, már nem hiszünk
benne. A laputabeliek annyira belemerültek
az elvont tudományba, hogy a gyakorlati
életre minden tekintetben teljesen
alkalmatlanok: ruhájuk szabása nem felel
meg testük méreteinek, szórakozottságuk
pedig odáig fajul, hogy az asszonyok
számára már nem is érdekes, ha megcsalják
férjüket. És e gyakorlati tehetetlenségük
ellenére olyan nagyszerű távcsöveket
készítettek, hogy jelentősen kibővíthették a
csillagok katalógusát. Mi az oka annak -
kérdi az ember -, hogy a laputabeliek ilyen
jó távcsöveket tudnak alkotni, és nem
képesek jó ruhát varrni?"
Murry, miután felsorolja mindazt az
ostobaságot, amellyel a tudósok Lagadóban
foglalkoznak, arra a következtetésre jut,
hogy „Swift semmit sem tudott az elvont
vagy az alkalmazott tudományról.
Egyszerűen csak annak a szellemes
emberek körében elterjedt divatnak hódolt,
hogy a tudósokat ki kell gúnyolni. Swift itt
nem tudott mit kezdeni erőteljes és eredeti
szellemével."
Ez az angol irodalomkritika egyik
pátriárkájának véleménye. John Bernal
tudománytörténész véleménye kissé
különbözik ettől. Ő nem foglalkozik a
Gulliver utazásai harmadik részének
irodalmi értékével, irányzatát ugyancsak
Swift tudományos téren való
járatlanságával magyarázza, a felelősség
egy részét azonban magukra a tudósokra
hárítja. „A Királyi Társaság - írja -
fejlődésének korai szakaszában sokkal
többet ígért, mint amennyit meg tudott
valósítani, s ez akkor részben igazolta a
tudománnyal semmiféle kapcsolatban nem
álló értelmiség gúnyolódását, aminek
legismertebb példája Swift Gulliver
utazásai című szatírája."
Ami Swiftnek a tudománnyal és a
tudósokkal kapcsolatos magatartását illeti,
meg is elégedhetnénk ezzel a két, igen
jellegzetes véleménnyel, ha nem volna még
egy teljesen paradox felfogás, amelyet nem
sokkal halála előtt fejtett ki Arthur Case,
híres amerikai irodalomtörténész. Case
professzor szerint Swiftnek esze ágában
sem volt szatírát írni a Királyi Társaságról,
és mindaz, amit erről mindmáig mondanak,
merő félreértésen alapul. Először, érvel
Case, a lagadói Nagy Akadémia külső képe
- ez az intézmény egy egész utca mindkét
oldalát elfoglaló, sok épületben helyezkedik
el - cseppet sem emlékeztet a Királyi
Akadémia szerény helyiségére. Másodszor:
Swift akadémikusait „légvárépítőknek"
nevezi, míg a Királyi Akadémia tagjait
rendszerint „virtuózoknak" vagy
„kísérletezőknek" nevezték. Csak igen
ritkán emlegették őket légvárépítőkként.
Viszont erre a névre hallgattak azoknak a
felduzzadt részvény-társaságoknak az
alapítói, amelyek a XVIII. század tízes
éveiben gomba módra szaporodtak el
Londonban, s 1721-ben, a Dél-tengeri
Társaság csődje után tűntek el. Arthur Case
szerint Swift szatírája ezekről a
társaságokról szól. Elegendő emlékezni
arra, miféle tervekkel nyerték meg a
hiszékeny közönséget. Volt például egy
társaság, amely ólomból ezüstöt akart
előállítani, egy másik selyemhernyót
szándékozott tenyészteni a Chelsea
Parkban, egy harmadik örökmozgót akart
gyártani, és még sok más, efféle társaság
alakult. Végül: a Nagy Akadémiában van a
politikai légvárépítők iskolája, míg a
Királyi Társaság kijelentette, hogy teljesen
független a politikától. Ez mindennek a
betetőzése, állapítja meg Arthur Case; Swift
szatírájának semmi köze a tudósokhoz, sem
pedig a Királyi Társasághoz.
John Middleton Murrynek feltétlen
igaza volt, amikor azt mondta, hogy az
Utazás Lagadóba zsákutcába vezet. Case
paradox hipotézise éppen arra irányuló
kísérlet volt, mégpedig bizonyos
tekintetben hasznos, hogy megtalálja a
kiutat a zsákutcából.
Mindaz, amit Arthur Case a felduzzadt
részvénytársaságokról szóló szatíráról
mond - feltétlenül igaz. Az Utazás
Lagadóba című könyvnek ezt az oldalát
mellesleg szólva már A. Frankovszkij is
észrevette, akinél a fordítóra jellemző,
alapos szövegismeret a Swiftre vonatkozó
irodalomban való nagy tájékozottsággal és
általában a XVIII. század jellegének és
légkörének kitűnő ismeretével párosult.
Ugyanolyan helyes és megalapozott volt
egy másik irodalomtörténész, Charles Firth
véleménye Swift szatírájának politikai
jellegéről (A Gulliver utazásai politikai
jelentősége, 1919). Azt jelenti hát ez, hogy
Swift nem bántotta a tudósokat?
Swift szatírája több funkciójú, és az író
itt is ugyanolyannak mutatkozik, mint
másutt. Szatírát ír a részvénytársaságok
szélhámosairól és egyben politikai szatírát
is. Hasonló sokrétűség jellemez később egy
másik írót, Wellset. De ez általában
jellemző az irodalomra, a többi között a
fantasztikus irodalomra is. Emellett
azonban Swift szatírájának mindig van
valamilyen fő céltáblája, amelyre mintegy
ráépül a többi. A harmadik rész hatodik
fejezetében a lényeg mégis a Királyi
Társaság és a tudósok elleni szatíra.
Azok a mellékes kifogások, amelyeket
Case e régen megszilárdult véleménnyel
szemben emel, nem sokat nyomnak a
latban. Swiftet semmi sem akadályozta
abban, hogy tudósait légvárépítőknek
nevezze. Ellenkezőleg, ez lehetőséget
nyújtott a számára, hogy szatíráját
kiterjessze a pénzügyi és a politikai
légvárépítőkre, de a tudósokról se
feledkezzen meg, akiket - bár ritkán -
szintén így neveztek. Az a körülmény, hogy
a Királyi Társaság hitvány, szűk
helyiségben húzta meg magát, a Nagy
Akadémia pedig több épületben
terpeszkedett, szintén könnyen
megmagyarázható: Swift kigúnyolta a
Királyi Társaság igényeit, amely éppen
abban az időben makacsul igyekezett új
helyiséget szerezni.
A lagadói Nagy Akadémia leírása teljes
összhangban van a Rabelais-től kiinduló
régi hagyománnyal. A Nagy Akadémia
tudósainak munkái gyanúsan emlékeztetnek
a Gargantua és Pantagruel ötödik részében
szereplő Quinta királynő segítőtársainak
foglalatosságára. Ezt a hagyományt
Angliában meglehetősen korán átvették.
Már 1610-ben hasonló akadémiát ábrázolt
Joseph Hall Egy másik és ez a világ című
művében. Hall, ez a XVIII. századi író
Rabelais művének e részét szatíraként fogta
fel; másként nem is lehetett - Rabelais
sajátos világát már nem értették.
Hall után mások következtek. Kiadósán
gúnyolódott a tudósokon Sámuel Butler a
Hudibras-ban és több más verses
szatírájában, Thomas Shadwell a Virtuóz
című színdarabban, Thomas Brown a
Komoly és mulatságos szórakozások bán,
110
ahonnan - mellesleg szólva - Swift
közvetlenül merített, valamint több más író.
Még a tudomány iránt tisztelettel viseltető
Steele és Addison sem szalasztja el az
alkalmat, hogy a Spectatorban ki ne
csúfolja egyik-másik tudós szórakozottságát
és különcségét. Már abban az időben,
amikor Swift a Gulliver utazásain
dolgozott, Pope és Arbuthnot a Martinus
Scriblerus emlékirataiban felfedezte a
matematikusok által irányított filozófusok
egész birodalmát.
A tudósok efféle kigúnyolása,
kicsúfolása, pellengérre állítása egyáltalán
nem azért vált lehetségessé, mert a
közönség semmit sem tudott a Királyi
Társaság tevékenységéről, hanem
ellenkezőleg, amiatt; mert az általános
érdeklődést keltett, és sokan olvasták a
Philosophical Transactions of the Royal
Societyt. A teljes kiadáson kívül a XVIII.
század elején még rövidített, népszerű
kiadás is napvilágot látott, 1705-1707-ben
pedig megjelent a Királyi Társaságnak a
közönség számára legérdekesebb
közleményeit összefoglaló háromkötetes
gyűjtemény is, a Miscellanea Curiosa. Az
irodalmi hagyományt ébren tartotta és
erősítette az, hogy a tudományos
felfedezések, hipotézisek és kísérletek
sokáig beszédtémául szolgáltak.
Az egzakt tudományok területén végzett
kutatások eredményei mellett a
Philosophical Transactions utazók
beszámolóit is közölte, ez lehetett az egyik
oka annak, amiért Swift a Gulliver
utazásainak írása közben ebből a
kiadványból merített. Érdeklődése azonban
nem korlátozódott a földrajzra. Sok
útmutatást talált benne az Utazás Laputába
c. műhöz, de a tudósok egyéb munkáit is
olvasgatta.
Ha több irodalomtudományi munka -
egészen századunk ötvenes éveiig - azt
állította, hogy Swift tudomány elleni
szatírája elsősorban az író tudatlanságával
magyarázható, ennek oka egyáltalán nem a
kérdés feldolgozatlansága volt. Ezt a
kérdést viszonylag alaposan feldolgozták,
főként azonban tudományos
111
kiadványokban, amelyek egészen a
legutóbbi időkig nem keltették fel az
irodalomkutatók figyelmét.
Egy tudományos kiadványban már
1937-ben megjelent egy Swiftről és a
tudományról szóló rendkívül érdekes cikk:
Swift Utazás Laputába című művének
tudományos háttere címmel. Szerzője, Mar-
jorie Nicolson figyelmét a Nagy Akadémia
professzorainak legképtelenebb ötleteire
összpontosítja, és mindegyikhez valóságos
mintaképet is talál. Állítása szerint a
„légvárépítők" minden kísérlete a
valóságban megtörtént kísérlet paródiája;
Swift, mint mindig, most is tudja, miről ír.
A továbbiakban még egy érdekes részlet
derül ki. Swiftnek a tudomány iránt
tanúsított érdeklődése több az olyan
szatirikus író érdeklődésénél, aki egy
számára idegen területen olyasmit vett
észre, ami rászolgál a gúnyolódásra.
Swift ellenfelei között olyan emberek
voltak, akiknek létezéséről nem tudhatott
- hiszen később éltek -, de gúnyolódása
mégis változatlanul elevenükbe talált.
Leghíresebb közöttük talán Charles Bab-
bage angol matematikus és filozófus (1792-
1871).
Az elvont tudomány embereiről
szívesen mesélnek anekdotákat. Babbage-
ről különösen sok anekdota keringett.
Ennek nyomós okai voltak. Hiszen ő fejébe
vette, hogy egy olyasféle logikai gépet
szerkeszt, mint amilyet Swift kigúnyolt a
Gulliver utazásai bán. Babbage gépének
ugyan nem szavakkal, hanem számokkal
kellett volna működnie; de hát nagy
különbség ez? Laputa lakóiról mindenki
olvasott, a matematika útvesztőibe pedig
csak kevesen merészkednek...
Ebből a vitából látszólag a gúnyolódók
kerültek ki győztesen. Babbage nem merte
megvalósítani terveit. Annál kevésbé, mert
ezek egyre terebélyesedtek. 1822-ben
elhatározta, hogy gépet szerkeszt a
tengerhajózásnál szükséges táblázatok
kiszámításához, sőt 80 ezer font támogatást
is kapott a kormánytól - ez abban az időben
óriási összeg volt; tíz évvel később azonban
ez a terv már nem érdekelte Babbage-t. Új
terve született: olyan gépet alkot, amely
mindenféle számításhoz alkalmas. Élete
végéig ezen a gépen dolgozott, de
sikertelenül; több tízezer, teljesen azonos,
kivételes pontossággal elkészített
alkatrészre lett volna szüksége, ilyeneket
pedig sehonnan sem tudott szerezni.
Babbage akkor azzal kezdett foglalkozni,
hogy tisztázza a gyártásuk
megszervezéséhez szükséges feltételeket...
S váratlanul a modern precíziós technika
egyik megalapítója lett.
Manapság Babbage lángelméjét teljes
jelentőségében értékelhetjük. Elegendő
annyit mondani, hogy gépében megvolt a
modern számító-feladatmegoldó
berendezések két fő rendszere - az
analizátor (a „gyár", mint ő nevezte) és az
emlékezet (a „raktár"). Babbage azonban
lemosolyogva, koldusszegényen halt meg;
az állami segélyt és saját, nem csekély
vagyonát egyaránt gépére költötte, és nem
ért el eredményt.
Több mint egy évszázaddal a Gulliver
utazásai megjelenése után az élet még
mindig azt tanúsította, hogy igaza volt
Swiftnek, amikor kigúnyolta a logikai
berendezések alkotóit.
Babbage-nél még jobban kigúnyolták
Jevons angol filozófust (1835-1882), aki
„logikai pianinót” szerkesztett. Az efféle
feladatokat maguk elé tűző embereket
mindig a laputabeliekhez hasonlították.
Természetesen azok kivételével, akik még
Swift előtt működtek.
Az első, összeadást és kivonást végző
számológépet, mint ismeretes, 1642-ben
szerkesztette Blaise Pascal (1623-1662).
Abban az időben huszadik évében járt, és a
logika iránt érdeklődött. Úgy határozott,
hogy nyári szünidejét is ennek a
tudománynak szenteli. Apja azonban, aki
adószedő volt, azzal bízta meg, hogy
helyette végezzen el egy sereg számítást.
Akkor a logika segítette ki Pascalt - ez tette
lehetővé a számológép megszerkesztését.
A második számológépet matematikus
építette, de szintén filozófus tervezte.
Leibniz huszonötéves korában Raymondus
Lullus spanyol skolasztikus és alkimista
(1234-1315) ötletéért lelkesedett.
Lullus olyan módszer létrehozásáról
ábrándozott, amely a fogalmak egész
gazdagságát ,,az emberi gondolat ábécéjét"
alkotó, fő kategóriákban foglalná össze,
azután pedig az volt a szándéka, hogy ezt
„betáplálja" egy olyan gépbe, amely ki tud
válogatni „minden igaz kijelentést". A gép
megépült, de - mint ez könnyen érthető -
nem nyújtott semmilyen „igaz kijelentést",
hanem csupán bizonyos számú beletáplált
filozófiai fogalmat kapcsolt össze. Leibniz
sem a tervezett logikai gépet alkotta meg,
hanem egy számológépet, csakhogy ez
tökéletesebb volt Pascalénál.
A nagyszabású filozófiai tervek csupán
viszonylag elemi számítóberendezések
megalkotásához vezettek. Abban az időben
nem jöhetett létre a mi fogalmaink szerinti
logikai gép. Hiszen - Lullusról nem is
beszélve - még a nagy Leibniz sem jutott el
a modern szimbolikus logikához; s egy
ilyen gép műszakilag is megvalósíthatatlan
lett volna.
Swift szatírájában leginkább a hozzá
korban legközelebb álló Leibniz munkáiból
indult ki.
A Gulliver utazásainak Swift
útmutatása alapján készült egyik korabeli
illusztrációján - ezt a XIX. században
megismételte Grandville a regényhez
készített híres rajzaiban - látható e gép
egyik rendszere. Két párhuzamos tengely,
az egyikre több, különböző számú foggal
ellátott fogaskerék van szilárdan erősítve, a
másikon pedig szabadon forgó kockák
láthatók. Az első tengely forgatásakor a
kockák különböző számú fordulatot
végeznek, és azután lapjaikról leolvashatók
a jelentések - a legmeglepőbb szótársítások.
A kombinációk száma ebben az esetben 4n,
ahol az n a kockák számát jelenti. Más
szóval: két kocka 16 kombinációt ad, négy
pedig már 256-ot stb. Nem kis számok
ezek. Ráadásul minden gépben sok hasonló
rendszer van. És a Gullivernek ezt a gépet
bemutató tudós mégis amiatt panaszkodik,
hogy az nem ad elegendő számú
112
kombinációt, és 500, egyidőben működő,
ugyanilyen gépről ábrándozik.
Könnyen megérthetjük, hogy a laputa-
beli találmány egyszerűen a legprimitívebb
formáira visszavezetett s nem számszerű
értékeket, hanem szójelentéseket mutató
számológép. Leibniz sokévi
gondolkodásának és számításának
végeredményét - amely, mint említettük,
meglehetősen sovány volt - szándékosan az
ő eredeti elgondolásával párosította; éppen
ezzel ér el komikus hatást. A Swift által
ábrázolt „logikai gép" nem „filozófiai,
költői, politikai, jogi, matematikai és
teológiai könyveket” alkot, ahogy abban
alkotója, a lagadói Nagy Akadémia tagja
reménykedett, hanem teljes
értelmetlenségeket hord össze.
Mindez nagyon szellemes. Swiftnek
mindazonáltal nincs igaza; hiszen „logikai
gépek" valóban megszülettek. Vajon ez azt
jelentené, hogy a tudományos-fantasztikus
irodalommal kapcsolatban indokolatlan
Swiftről beszélni?
Swift korában és még utána is sokáig úgy
látszott, hogy Swift - kevés kivétellel - az
olyan elméleteket, feltevéseket és az olyan
gépezetek terveit gúnyolta ki, amelyeknek
az igazi tudományhoz semmi közük sem
volt. Manapság számunkra másvalami
világos: Swift állandóan arra fordított
figyelmet, amit később rendszerint igazolt a
tudomány.
Eddig a lagadói Nagy Akadémiának
csupán egyik szobájában voltunk. Járjuk
végig a többit.
Itt van előttünk például „egy rendkívül
leleményes építész, aki olyan házépítési
módot dolgozott ki, amely a tetővel
kezdődik és az alapzattal végződik. Ezt
azzal igazolta, hogy két bölcs rovar - a méh
és a pók - fogásaira hivatkozott." Ez megint
csak nevetséges. De minő balszerencse: a
sokféle építési módszer között manapság
olyan is akad, amely „a tetőnél kezdődő
házépítésként" jellemezhető. Ami pedig a
rovarok utánzását illeti, ezen már régóta
nem nevetnek - azóta, hogy megépült az
113
első függőhíd, amelynek mintájául egy
bölcs pók által szőtt pókháló szolgált.
Swift szemében mindez >és még sok
más is merő ostobaság. Csupán ezért
iktatott könyvébe ilyesféle példákat. De
amikor Swift leírja - helyesebben leleplezi -
ezt a badarságot, teljesen váratlanul olyan
tulajdonságokat árul el, amelyek csak a
tudományos-fantasztikus írókat jellemzik.
Swiftnél a gúnynak különleges jellege
van. Ö nem hazug besúgó, aki rágalmakat
kohol, hogy befeketítse a nemkívánatos
embereket. Swift, éppen ellenkezőleg, az
ügyész buzgalmával keresi a vádlottak
valóságos gyengeségeit és vétkeit.
„Közölte velem - meséli Gulliver a
logikai gép feltalálójáról -, hogy gépébe
most már egész szótár belefér, és az a
legpontosabban kiszámítja a könyveinkben
használt segédszavak, névszók, igék és más
beszédrészek kölcsönös arányát." Swift
azért tűzte ezt a feladatot a logikai gép
megalkotója elé, mert megoldhatatlannak
tartotta. De valóságos és amellett bámulatos
pontossággal megfogalmazott feladatot
tűzött ki.
Swiftnek a logikai géppel szemben
hangoztatott másik ellenvetése is
ugyanilyen érdekes.
A rómaiak a gyermekek írásra és
olvasásra tanításához a mai nyomdai
betűkre emlékeztető rézkockákat
készítettek; mindegyik lapra egy-egy betűt
véstek. S egyszer Cicero, amikor elnézte
ezeket a kockákat, a következő kérdést tette
fel magának: ha ezeket a kockákat egy ideig
összevissza dobálják, akkor vajon úgy
esnek-e le valamikor, hogy például egy
bizonyos költemény egyik sorát alkossák?
A modern statisztika szintén érdeklődött
e kérdés iránt, és pozitív választ adott rá.
Természetesen így esnek le valamikor;
ehhez azonban jóval hosszabb ideig kellene
dobálni őket, mint amióta a Föld létezik.
Swift az ókor nagyszerű ismerője volt,
és Cicerónak ez a gondolata nyilvánvalóan
sajátos értelmet kap a logikai gépről szóló
elmefuttatásaiban. Swift a kérdés
matematikai oldalát kezdte vizsgálni, és
arra késztette a laputabeli tudóst, hogy 500
efféle gépről ábrándozzon, bár ezután sem
hitt a sikerben. S igaza volt. Ahhoz, hogy a
nem irányított keresés folyamatában „a
zörejt értelemmé lehessen átkódolni" - a
modern kibernetikusok szó-használatával
élve még több tízmillió kombináció sem
elegendő.
Swiftnél egyébként nem feltétlenül
minden szó vád. Olykor csupán azért
bocsátkozik részletekbe, mert a téma
lebilincseli. Az a „részletes és törekvő
alaposság, amellyel mindezeket a furcsa és
csodálatos kalandokat elmeséli", jó
szolgálatot tesz a fantasztikus irodalomnak.
Már a logikai gépet is gyanús
részletességgel írja le. Ami pedig a repülő
szigetet illeti, Swift itt teljesen váratlanul
olyan buzgalommal merül bele a technikai
leírásokba, hogy csak Jules Verne meg a
„konkrét fantasztikus irodalom" egynéhány
legújabb kedvelője vetélkedhet vele. (Jules
Verne stílusának természetesen csak
azokról az oldalairól van szó, amelyeket
Csehov a Repülő sziget című paródiájában
kigúnyolt, amikor a „kihagyott igen
unalmas leírásokat" említette.) Swiftre is
jellemző valamennyi tudományos-
fantasztikus írónak az a közös szenvedélye,
hogy ha valamilyen új eszmére bukkan,
akkor lehetőleg minél több konkrét részletet
merít belőle. Akkor azonban ez még nem
vált rossz hagyománnyá, és Swift ebben a
tekintetben cseppet sem korlátozta
önmagát.
A téma iránti lelkesedése Swiftet néha
igazi felfedezésekhez vezeti. A
legnagyszerűbbet ugyan szerényen a
laputabelieknek tulajdonítja. Szavai szerint
ők „fedeztek fel két, a Mars körül forgó kis
csillagot vagy mellékbolygót, amelyek
közül a Marshoz közelebb levőt e bolygó
központjától saját átmérőjénél háromszor
nagyobb távolság választja el, a messzebbre
eső pedig öt ugyanilyen átmérő távolságra
van tőle. Az első forgását tíz óra alatt végzi,
a második pedig huszonegy és fél óra alatt,
úgyhogy forgásidejük négyzete csaknem
arányos a Mars központjától levő
távolságuk köbével, s ez a körülmény
nyilvánvalóan azt mutatja, hogy az említett
mellékbolygókat ugyanaz a tömeg-vonzási
törvény irányítja, amelynek más égitestek is
engedelmeskednek."
Százötvenegy év alatt mindenki számára
világossá vált, hogy a Gulliver utazásainak
ez a része megint csak paródia, s ez Kepler
ellen irányul (Kepler harmadik törvénye így
hangzik: „A Nap körül keringő bolygók
forgásidejének négyzetei úgy aránylanak
egymáshoz, mint a Naptól való
középtávolságuk köbei"), egyúttal pedig, a
tömegvonzás törvényére való hivatkozásból
ítélve, Newton ellen is irányul.
Bizonyára az is világos volt, miért
alkalmazta Swift Kepler harmadik
törvényét a Marsra, nem pedig valamilyen
más bolygóra. Kepler törvényeit a Mars
mozgásának megfigyelései alapján vezette
le. 1877-től kezdve azonban nehezebben
lehetett a Gulliver utazás ~i e részét
megmagyarázni. Ebben az esztendőben
ugyanis A. Hall amerikai csillagász
felfedezte a Mars két mellékbolygóját, a
Phobost és a Deimost, amelyeknek
keringési ideje megközelítőleg megegyezik
a Swift által jósolt idővel. Swift okfejtése
csillagászati szempontból teljesen
helytállónak bizonyult, minden olyan eset
pedig, amikor helytelen számadatokat
idézett, a Marsról való ismeretek akkori
szintjével és azzal magyarázható, hogy a
mellékbolygók csupán megközelítőleg
engedelmeskednek Kepler harmadik
törvényének. Flammarion, aki
nyilvánvalóan a Swift tudományos téren
való járatlanságára vonatkozó régi
elképzelés hipnózisa alatt állt, Swift e
különös előrelátását kizárólag holmi
„hatodik érzékkel" tudta magyarázni. A
későbbi kutatók azonban más természetű -
tudományos érvekre hivatkoznak.
I. Sz. Sklovszkij véleménye szerint:
„Swift zseniális feltevése teljesen
törvényszerű volt. Ő nyilvánvalóan abból a
jól ismert tényből indult ki, hogy a Földnek
egy mellékbolygója van, a Jupiternek pedig
négy (az akkoriban ismert, úgynevezett
Galilei-féle mellékbolygók; jelenleg ennek
az óriási bolygónak még nyolc
114
mellékbolygóját ismerjük, s ezek jóval
kisebb méretűek, úgyhogy csupán jó táv-
csövön át láthatók). Mivel a Mars a Föld és
a Jupiter között van, a mértani sor alapján
Swift feltételezte, hogy a Marsnak
bizonyára két mellékbolygója van. Ezzel
kapcsolatban megjegyezzük, hogy Swift
korában még elterjedtek voltak a számok
harmóniájára vonatkozó püthagoraszi
eszmék.
Abból a tényből, hogy az akkori
távcsöveken keresztül egyetlen csillagász
sem fedezte fel a Mars mellékbolygóit,
Swift jogosan feltételezte, hogy ezek
bizonyára elég kicsinyek. Swift zsenialitása
abban mutatkozott meg, hogy a Mars
mellékbolygóit a bolygótól viszonylag kis
távolságra helyezte, mivel valószínűleg
tudta: még az igen kis mellékbolygók is
mindenképp megfigyelhetők, ha eléggé
messzire vannak az égitesttől. Ha viszont
közel vannak a bolygóhoz, akkor a ragyogó
Mars meglehetősen intenzív fényszóródása
miatt a Földről igen nehezen figyelhetők
meg."
Swift máskor is érdeklődéssel fordult a
csillagászat felé, s mindannyiszor
ugyanilyen alapos ismeretekről tett
tanúságot. Emlékszik arra, hány csillag van
Flamsteed katalógusában, a kozmikus
katasztrófáktól való félelem pedig, amely
egyetlen percig sem hagyja nyugton a
szegény laputabelieket, nyilván azzal
magyarázható, hogy jól ismerik a Swift
korabeli tudósok elméleteit, elsősorban
Newton, Hooke és Halley teóriáit, s
Halleyhez hasonló pontossággal ki tudják
számítani az üstökös visszatérésének idejét.
Emellett ismereteik meglehetősen széles
körűek, és egyáltalán nem másoktól
kölcsönzöttek. Newton tárgyalta azt a
lehetőséget, hogy a Föld végül valamikor
majd rázuhan a Napra, végeredményben
azonban még az igen távoli jövőre nézve is
elvetette ezt. Hooke viszont inkább arra
hajlott, hogy pesszimista választ adjon a
Newton által felvetett kérdésre; úgy vélte,
hogy a fényhullámokat továbbító közeg le
tudja fékezni a Föld mozgását.
115
Swiftnél látszólag megvan a
tudományos-fantasztikus irodalom
valamennyi ismérve, méghozzá az olyan
fantasztikus irodalomé, amely bizonyos
mozgásban van. A tudományos-fantasztikus
irodalom ugyanis gyakran az utazási
fantasztikumtól - ha ezt a kifejezést
használhatjuk - a „technikai" fantasztikum
felé halad. Swift művén belül szintén ezt az
utat teszi meg az első két rész utazási
fantasztikumától az Utazás Laputába
„technikai" és „tudományos" fantasztikuma
felé. Éppilyen világosan megmutatkozik
nála a valószínűségre való törekvés is. Ezt
ugyanolyan eszközökkel éri el - a szigorú
logikával felépített, semmilyen kételyt nem
ébresztő részletességgel.
Viszont hány tudományos-fantasztikus
író igyekezett megjósolni a jövendő
felfedezéseket - és rendszerint tévedtek.
Swift azonban szívósan törekszik a
lehetetlen ábrázolására - és figyelmét igen
gyakran fontos, ígéretes, megvalósítható
dolgokra fordítja. Miért tudott, még ha
akaratlanul is, ilyen helyesen jósolni?
„Ők valóban rendkívül tájékozottak a
matematikában és a zenében, és bár én nagy
tiszteletet tanúsítok e két tudomány iránt, s
magam is konyítok hozzájuk egy keveset, a
laputabeliek mégis annyira elvont emberek,
és oly mélyen belemerültek a
spekulációkba, hogy életemben nem
találkoztam kellemetlenebb beszélgető
társakkal."
Így magyarázza Swift az Utazás
Laputába két kigúnyolt tudóscsoportjának
egyikéről való véleményét. A gyakorlati
emberekkel valamivel később foglalkozik,
és sokkal kegyetlenebből bánik el velük. De
az elmélet képviselői, a matematikusok
iránt sem túlságosan jóindulatú. Ezek az
emberek valóban értenek a maguk
dolgához; megérdemlik-e, hogy így csúfot
űzzön belőlük egy olyan ember, aki tiszteli
mindkét tudományágat, és maga is konyít
hozzájuk egy keveset, csupán azért, mert
azok kellemetlen beszélgető társak? És ha
valamelyiküket ki kell nevetni, akkor miért
nem mindet?
 Swift nem kímélte ellenségeit, s egy
tekintetben könnyen megmagyarázhatók a
matematikusok ellen intézett kirohanásai.
Swift gyűlölte Newtont. 1724-ben, a
sajtóban nyíltan összetűztek egymással a
Wood-féle félpennysek miatt, amelyekről
Newton, mint a pénzverde igazgatója,
kedvezően vélekedett. (Swift: „Levél az ír
kereskedőkhöz, boltosokhoz,
gazdálkodókhoz és egyszerű emberekhez a
Mr.
Wood által vert réz félpennysekről.") De
már ezelőtt is ismeretes volt, hogy Swift
nem osztozik a Newton iránti általános
hódolatban. A tudós meglepően szerény
életmódja őt nem vezette tévútra, és cseppet
sem rejtette el előtte Newton roppant
becsvágyát és türelmetlenségét. A
Flamsteed-féle csillagkatalógus említése
bizonyára felidézte benne azt, hogy e
katalógus közzétételének ügye milyen nagy
port vert fel. A Newton elnökletével alakult
bizottság (melynek Newton barátja, Halley
is tagja volt), miután György hercegtől
pénzt kapott a katalógus megjelentetésére,
úgy intézte az ügyet, mintha annak szerzője
nem Flamsteed volna, hanem a bizottság
tagjai - amikor pedig az tiltakozni próbált.
Newton, mint a kormány bizalmát
élvező személy, cifra szidalmakat zúdított
rá, s általában igyekezett megfosztani annak
a lehetőségétől is, hogy a csillagászat terén
dolgozhasson. Swift William Wiston ügyét
is nehezen felejthette el; ez a neves
matematikus Newton munkatársa volt, és
1711-ben könyvet adott ki Történelmi
bevezetés a korai kereszténység
újjászületéséhez címmel, azután pedig
1715-ben társaságot alapított abból a célból,
hogy az megvalósítsa az ebben a könyvben
kifejtett eszméket. Newton - nem
alaptalanul - Wiston könyvében a fennálló
jogrend ellen látott merényletet, és
segítségével a szerzőt eltávolították a
cambridge-i egyetemről, ezután pedig
Wiston ellen középkori eretnekpert
.
Érdekes, hogy ezt a téves nullát és a „matematikai" ruhavarrást egyaránt felhasználta a tudományos-fantasztikus
irodalom. Jules Verne Világfelfordulás című regényében a tüzérek terve azért nem sikerült, mert a számításokba
hasonló hiba csúszott. Wells Amikor az alvó fölébred című regényében pedig a szabógép maga vesz méretet, és
elvégzi a szükséges számításokat. (A szerző.)
indítottak.
Swift olyan elkeseredett haragot érzett
Newtonnal szemben, hogy mihelyt eszébe
jutott a tudós, nyomban hajlandó volt
megtagadni a matematikai tudomány iránt
táplált, fennen hangoztatott tiszteletét.
A Gulliver utazásainak első részében
Swift maró gúny nélkül, sőt éppenséggel a
kisemberek képességei iránt lelkesedve
meséli el, hogy azok kvadrát segítségével
megmérték Gulliver termetét, és ezen a
módon megállapították, milyen mennyiségű
élelemre van szüksége. Az Utazás
Lapuiéba című részben a helyi lakosok
megint csak ennek a műszernek a
segítségéhez folyamodnak, hogy
meghatározzák Gulliver termetét, azután
kiszámítsák testének arányait, és ruhát
varrjanak neki. Ezúttal azonban minden
képtelenséggé fajul. Minek ott a
matematika segítségéhez folyamodni, ahol
közönséges módon is meg lehet mérni
mindent? Ráadásul pedig hiba csúszott a
számításokba, és Gulliveren sután állt a
ruha... Ez a hiba egyáltalán nem véletlen;
célzás arra a hibára, amelyet Newton
művének szedője követett el, amikor egy
felesleges nullát tett hozzá a Földnek a
Naptól való távolságát meghatározó
számhoz. Mihelyt Newton megjelenik,
Swift mindent megsemmisítő bírálattal sújt
- egészen az általános tömegvonzás
elméletéig.
A Newtonnal szemben táplált gyűlölet
jelentős mértékben meghatározta Swiftnek
a korabeli matematikusokról és általában a
Királyi Társaságról való véleményét is.
Newton az angol tudomány vezető alakja
volt, A természetfilozófia matematikai
alapjai című műve (1687) teljesen
megváltoztatta a Királyi Társaság
tevékenységének jellegét. Ettől az évtől
kezdve a dilettáns gentlemanek számára
mind kevesebb hely jutott a társaság ülésein
- a matematika nyelve számukra érthetetlen
volt. Azoknak az embereknek a felcsigázott
116
tudatában, akik érdeklődtek a tudomány
iránt, és mind kevesebbet értettek belőle, a
tudósok mindinkább holmi zárt kasztnak
tűntek, amely szándékosan elhatárolja
magát másoktól. Swift kétségtelenül kifejez
egyet-mást ebből a tudósról - főként a
matematikusról - alkotott, mindinkább
meghonosodó elképzelésből.
Ez mégis kevés ahhoz, hogy az óriási
kategóriákban gondolkodó Swift ilyen
szívósan harcoljon a matematikusok ellen.
Itt nyilván másvalami a döntő. Végső soron
nem a nyomdai sajtóhibákról van szó,
amelyeket, ha úgy tetszik, természetesen
Newton hibájául lehet felróni, ő azonban
valójában nem felelős értük. Sőt nem is a
Newtonnal való politikai nézeteltérésekről,
sem a személyével szemben támasztott
kifogásokról van szó, hanem valami
nagyobbról - azokról az aggályokról,
amelyeket a matematikusok keltettek a
filozófus és író Swiftben.
Nem téveszt-e meg bennünket Swift,
amikor a tudomány iránt táplált tiszteletéről
és tudományos ismereteiről ír? Nem, ő
mindkét esetben becsületes. Swift nem a
tudomány ellen harcol. Ő egy bizonyos
tudományos irány ellen küzd, mivel más
állásponton van. Ebben a harcban azonban
történelmileg egyik fél sem ismeri fel sem a
saját, sem pedig ellenfelének álláspontját, s
ezért igaza van John Middleton Murrynak,
amikor a Gulliver harmadik részének
következetlenségéről beszél. Csupán abban
nincs igaza, amikor kijelenti, hogy Swift
erőteljes és eredeti elméje itt nem jutott
érvényre. Valójában rendkívüli elmére volt
szükség ahhoz, hogy valaki megérezze az
egyes iskolák közti ellentmondásokat, és
elindítsa ezt a sajátos vitát, amelyben oly
sok zavarosság, olyan kevés következtetés
van, s amelyben olyan nagyszerűen
felszínre kerül mindaz, ami a kor
tudományos módszerének lényegéhez
tartozott.
Ebben a vitában Swift az ő születése
előtt negyven évvel elhunyt Francis Bacon
kései híveként vesz részt.
Bacon és Swift észjárásában van valami
rokon vonás. Ahhoz hasonlóan, ahogyan
117
Swift kigúnyolta Newtont, Bacon például
nem fordított figyelmet Galileire és
Keplerre, s nem volt hajlandó komolyan
venni William Gilbert (1540-1603)
munkáit, aki elsőnek vetette fel azt az
elméletet, amely szerint a Föld kétsarkú,
nagy mágnes, megállapította a pozitív és a
negatív mágneses sarkok oszthatatlanságát,
és bevezette az „elektromos" szakkifejezést.
A lényeg azonban az, hogy Bacon
filozófiájának alapjai Swift számára a
tudomány fejlődése szempontjából
rendkívül termékenyeknek látszottak. Ő
szintén a kísérlet híve - mégpedig a
szüntelen kísérletezésé.
Amikor Gulliver leszáll a repülő
szigetről, megfigyeli, milyen kirívó ellentét
van a hagyományos módon művelt, kövér
földek és azok között, amelyeken
eredménytelenül munkálkodik a
légvárépítők tanácsait elfogadó sok száz
ember; a tartós, szép régi épületek és az
előbbiek tanácsai szerint emelt, rogyadozó
új házak között. Egyrészről a sok
évszázados tapasztalat, másrészről pedig
azoknak az embereknek az alaptalan
elmeszüleményei, akik a repülő szigeten
való öthónapi tartózkodásuk alatt a
tudásnak csak a felszínét sajátították el. De
ne vigasztaljon bennünket Swiftnek az a
magyarázata, hogy ezeknek az embereknek
a tudása felületes és hiányos. A repülő
sziget lakói, akik a spekulatív tudományok
területén valóban jártasak, semmivel sem
dolgoznak jobban.
Ezek a fenntartások természetesen nem
véletlenek. Swift nem annyira
fölöslegesnek, mint inkább korlátozottnak
tartja a spekulációt, nem a matematika
ellensége, de ellene van annak, hogy
mindent a matematikára vezessenek vissza,
mégpedig az újfajta matematikára, a
matematikai analízisre, amelynek
felfedezésével megkezdődött a tudományos
szférának és az egyszerű emberi
tapasztalatnak az újabb tudományra
olyannyira jellemző szétválasztása.
De ha a dolog így áll, akkor Swift, aki
bizonyos mértékben kímélte a
matematikusokat, miért támadt rá
mindenekelőtt éppen a „gyakorlati
szakemberekre” a lagadói Nagy Akadémia
professzoraira, akik valamilyen kifejezetten
gyakorlati feladattal foglalkoztak - például
azzal, hogy pókhálóból szövetet
készítsenek?.
Ezek azonban Swift szemében nem
gyakorlati emberek, hanem a haladás
ellenségei, ráadásul a legrosszabb fajtájúak
- olyanok, akik betörtek a gyakorlat szent
területére.
A korai Királyi Társaságban, B. Ifor
Evans tanúsága szerint, „a tudományos
kutatással szorosan összefonódott a mítosz,
a mágia és az előítélet. Buckingham herceg
például azt ígérte, hogy hoz egy darabkát a
társaságnak az egyszarvú szarvából, Sir
Kinelm Digby pedig azt bizonygatta, hogy
a varangyos béka hamvai többféle betegség
gyógyítására alkalmasak". Még Newton
fellépése után is „sok tudományos kutatás
és kísérlet továbbra is kezdetleges és leíró
jellegű, ha nem éppen fantasztikus és
abszurd maradt".
Az irodalmi hagyomány előírta, hogy a
tudósokat maradisággal kell gyanúsítani, és
különösen azokra kell felfigyelni, akik
„gyakorlati embereknek" tüntetik fel
magukat. Ugyan hol lehet hitványabb
szószátyárokat találni, mint a Hudibras-
bán? Vajon nem gyakorlati dolgokkal
foglalkoztak Quinta királynő segítőtársai?
Swift éppen ilyen gyanúval illeti az
általa ábrázolt tudósokat. Miért gúnyolja ki
a modern számító-feladatmegoldó gép ősét,
amely váratlanul annyira lenyűgözte őt?
Azért, mert ez az ötlet Lullus középkori
szerzetesé, és „Lullus művészetét" sokáig
az okkult filozófia egyik fejezetének
tekintették. Honnan ered Newton azon
pontos matematikai következtetésének a
kigúnyolása, amely szerint a Föld mozgása
két erő - a Nap vonzása és a bolygót
merőleges irányban elragadó tangenciális
erő - együtthatásának eredménye? Milyen
ellenvetése lehet Swiftnek ezzel a
törvénnyel szemben? Egyedül az, hogy
. Ez a példa is a valóságból származik. 1710-ben jelent meg Bon brosúrája, amely azt bizonygatta, hogy
pókhálóból harisnyát és kesztyűt lehet készíteni. Ebben a brosúrában egyébként sok értékes megfigyelés található
a pókháló készítésének folyamatáról. (A szerző.)
manapság, amikor Hooke a tangenciális
mozgást fékező közeg létezését feltételezte,
az emberek megint csak félni fognak a világ
végétől, mint a középkorban. Körülbelül
ugyanilyen jellegű kifogása van a Halley-
üstökös ellen is. Az emberek manapság
félnek az üstökösöktől. Még jobban, mint a
középkorban. Bármely tudós megijesztheti
az emberiséget, ha azt jósolja, hogy
összeütközünk egy üstökössel.
Mindezt a sokféle gyanút és hamis vádat
nem csupán az irodalmi hagyomány és
nemcsak a Királyi Társaságban végzett
képtelen kísérletek táplálták. Az efféle
kísérletek száma végeredményben
csökkent, s éppen Swift fő ellensége,
Newton helyezte valóban szilárd,
tudományos alapra a Társaság
tevékenységét. És ha Swift elsősorban
Newtont támadja, akkor ezt azért teszi, mert
az ő elméletében látja a legnagyobb
veszélyt a baconizmusra.
A matematikusok ellen hangoztatott
többi vád között Swiftnél - mint tudjuk - az
is szerepel, hogy a képzelőerő, a
leleményesség és a fantázia teljesen idegen
tőlük, és egész szellemi tevékenységük a
matematikára és a zenére korlátozódik. Azt
jelenti-e ez Swift számára, hogy a
matematikában is szükség van fantáziára?
Egyáltalán nem. Erre a matematikusnak van
szüksége, nem pedig a matematikának.
Azért van rá szüksége, hogy ne örökké
matematikus, hanem kellemes beszélgető
társ legyen. Abban a korban, amikor a
beszélgetést a könyvvel egyenrangúnak
tartották és ugyanolyan tanulságosnak
tekintették, ez igen komoly követelmény
volt.
A humán ismeret Swift szemében
sokkal magasabb rendű, mint a tudományos
ismeret. Ez azt jelenti, hogy a humán
ismeretnek joga, sőt talán kötelessége
magába foglalnia az egzakt tudományok
eredményeit és felhasználnia módszereiket,
az egzakt tudományok számára azonban
tilos bármit is kölcsönvenni az irodalmi
118
megismerésből. Az irodalom továbbra is
irodalom marad, ha a tudomány felé fordul;
sőt az irodalom magasabb fajtájává,
„filozófiává" változik. A tudomány viszont
ha a fantáziából merít, többé már nem
tudomány.
Swift a fantáziának csupán addig híve,
amíg arról van szó, hogy a már elvégzett
tudományos kutatásokat bekapcsolják a
világra vonatkozó elképzelések általános
rendszerébe, arról, hogy felszámolják a
tudományos és a művészi gondolkodás
között észlelhető hasadást,
megakadályozzák, hogy ez tátongó réssé
változzék, megőrizzék a „filozófiát" a maga
átfogó mivoltában. A kutatás folyamatában
viszont Swift szerint a fantázia csakis káros
lehet. Amíg a tudomány embere tudósként
lép fel, addig Swift kereken megtagadja tőle
a jogot a fantáziára, amelyet ilyenkor
hipotézisnek neveznek. Ebben látja a
tapasztalatból kiinduló, az egzakt
tudományos ismeretre támaszkodó
baconizmus védelmét. Swift éppen azzal
vádolja Newtont, hogy hipotézisekre
hajlamos, és a baconizmus ellensége.
Swift gondolatmenete első pillantásra
teljesen meglepőnek látszik, vádjai pedig
jogtalanoknak, mivel éppen Newton volt a
világon talán a leghűségesebb baconista.
Mindennél jobban igazolja ezt Newton
híres kijelentése: „Hipotéziseket nem
találok ki", és az a magyarázata, amely
szerint a metafizikai, fizikai, mechanikai - a
rejtett tulajdonságokra vonatkozó -
hipotéziseknek nincs helyük a kísérleti
filozófiában. Talán Swift volt Newton
egyetlen olyan angol kortársa, aki
kételkedett empirizmusának objektív
jóhiszeműségében. Ez a kétkedés pedig más
kételyeket is kiváltott. A XVIII. századi
ember számára, aki „nagy tiszteletet táplált"
a tudomány iránt, és „maga is konyított
hozzá egy keveset", egy tudóst a
hipotézisek kedvelésével gyanúsítani annyit
jelentett, mint maradisággal vádolni. Vagy
a Bacon szerinti tapasztalati tudás, vagy
pedig a középkori skolasztika, amelyet
udvariasan dedukciónak neveztek - a XVIII.
119
század nem ismert egyebet. A következtetés
formáinak minden gazdagságát az
egymással szembeállított indukcióra és
dedukcióra korlátozták, s emellett ez
utóbbit elátkozták. „A hipotézis - méreg az
értelemre, és dögvész a filozófia számára;
csupán olyan eredményeket és
következtetéseket lehet levonni, amelyek
közvetlenül a tapasztalatból származnak" -
jelentette ki később Lavoisier.
Még Laplace is, aki másoknál jobban
felismerte a megismerés bonyolult jellegét,
és sohasem foglalt állást olyan kategorikus
formában, mint Lavoisier, Descartes-ot
Newtonnal megcáfolva ezt írta: „Descartes
a régi tévhiteket újakkal, vonzóbbakkal
váltotta fel, és geometriai munkái minden
tekintélyének támogatásával
megsemmisítette Arisztotelész befolyását.
A Newtonnal egyidőben élt angol tudósok
az ő nyomán elfogadták az indukciós
módszert, s ez sok kitűnő fizikai és
analitikai munka alapja lett. Az ókori
filozófusok, akik ellenkező úton haladtak,
általános elveket eszeltek ki, hogy azokkal
magyarázzanak minden létezőt. Az ő
módszerük, amely csupán meddő
rendszereket szült, Descartes számára sem
hozott több sikert... Végül az általa
kialakított hipotézisek szükségtelensége és
az a haladás, amelyet a tudományok az
indukciós módszereknek köszönhetnek,
vezette el hozzá az elméket: Bacon ezt a
módszert az ész és az ékesszólás teljes
erejével vezette be, Newton pedig
felfedezéseivel még erőteljesebben
ajánlotta."
A hipotézisnek ez az elutasítása és a
tapasztalat magasztalása teljesen érthető.
Az ókor a nagy hipotézisek korszaka volt.
Egyfelől azonban sokat közülük, mint
például az atom spekulatív úton történt
felfedezését, a tudomány még nem tudott
igazolni, és Gassendi atomelmélete
továbbra is tiszta spekuláció maradt,
akárcsak elődjének, Epikurosznaka
hipotézise, másfelől pedig a középkori
skolasztika alaposan lejáratta az előzetes
ismeret puszta elvét is. Ráadásul az újabb
természettudomány első időszaka Engels
megállapítása szerint „az adott anyaggal
való megbirkózás időszaka" volt. „Amilyen
magasan felette állt a XVIII. század első
felének természettudománya a görög ókor
anyagismeretének, sőt rendezésének - írja
Engels -, olyan mélyen alatta állt a vele
való eszmei megbirkózás, az általános
természetszemlélet dolgában." Newton a
természettudomány fejlődésének ehhez az
időszakához, valamint a következő
időszakához is odatartozik. Összegezi az
előtte elért eredményeket, és megveti az új
tudomány alapját. Newton az indukció
odaadó híve, s ugyanakkor majdnem
minden felfedezése távol áll a tapasztalat
egyszerű általánosításától, néha pedig igen
világosan elárulja hipotetikus természetét.
Newton, aki „az anyag eszmei elsajátítása,
az általános természet-szemlélet
tekintetében" korának fia volt, nem értette
meg módszerének lényegét, e módszer
nélkül azonban nem lett volna nagy tudós a
tudomány fejlődése két szakaszának
mezsgyéjén. Newton szóban elvet
mindenféle hipotézist; valójában azonban
csupán a teológiai hipotézist. A másik
fajtát, a tudományos hipotézist nem tudja
nélkülözni. Lenin rámutatott arra, hogy
fantázia nélkül még a differenciál- és az
integrálszámítás felfedezése is lehetetlen
lett volna (erre a felfedezésre Newton
Leibnizcel egyidőben és tőle függetlenül
szintén rájött).
Talán kis jelentőségű az a tény, hogy
Laplace-nak óriási munkát kellett végeznie
- s ez Newton elméletének megjelenése
után több mint száz évvel fejeződött be -
azért, hogy megalapozza ezeket a
nyilvánvalóan „induktív” tanokat?
A XVIII. század a maga módján érezte
Newton felfedezéseinek, mindenekelőtt az
egyetemes tömegvonzásról szóló
elméletének hipotetikus oldalát. A
kontinensen ezt az elméletet nagy
bizalmatlansággal fogadták. A tanainak
deduktív jellegéről való szóbeszéd
természetesen nem vált Newton hasznára,
ez volt a legalkalmasabb mód
befeketítésére, az igazságra azonban
rátapintottak. Sajnos éppen azok, akik nem
értették meg Newton elméletét. Ilyen ember
pedig jó néhány akadt, méghozzá részben a
vezető tudósok körében. Nem ismerte el az
elméletet Leibniz és Huyghens. 1770-ben
Johann Bernoulli jutalmat kapott a párizsi
Tudományos Akadémiától azért a
próbálkozásért, hogy a tömegvonzás
törvényét teljesen semmibe véve kiderítse:
miért ellipszis alakúak a bolygók keringési
pályái?
Voltaire 1727-ben ezt írta a
kartéziánusok és a newtoniánusok vitáiról:
„Ha egy francia Londonba érkezik, itt nagy
különbséget talál a filozófiában, valamint
sok más kérdésben is. Párizsban egy
anyaggal teli világot hagyott, itt pedig
üreset talál. Párizsban a világmindenséget
az örvénylő éter tölti ki, itt pedig
ugyanabban a térségben láthatatlan erők
működnek. Párizsban a Holdnak a tengerre
való nyomása idézi elő a dagályt és az
apályt, Angliában pedig éppen
ellenkezőleg, a Hold vonzza a tengert. A
kartéziánusoknál minden a nyomás által
érhető el, s ez, az igazat megvallva, nem
teljesen világos, a newtoniánusok pedig
mindent a vonzással magyaráznak, ami
viszont valamivel világosabb. Végül
Párizsban a Földet sarkain tojás alakúan
megnyúltnak tartják, Londonban pedig
olyan belapítottnak, mint a tök." Mindezt
olyasvalaki mondta, aki nem sokkal azelőtt
olvasta Swiftet, talán az egyetlen embert
Angliában, akire Voltaire támaszkodhatott
Newton feltétlen hitelességével szembeni
kételyeiben. A nézeteltérések utolsó pontja,
amelyet Voltaire említ, bizonyára még
alaposabbá tette kétségeit. A Cassini család
négy tagja közül, akik sorra a párizsi
obszervatórium igazgatói állását töltötték
be, hárman saját tapasztalati méréseik
alapján azt állították, hogy a Föld tojás
alakú. Newton a mérésekkel szemben
elméletileg megállapította a földgömb be*
lapultságát, és az utolsó Cassini, Jean-
Dominique, a megfelelő ellenőrzés után
kénytelen volt elismerni, hogy dédapja,
nagyapja és apja mérései helytelenek
voltak. De azok, akik a középkori
skolasztikától tartottak, éppen az elmélet
120
megelőző jellegét nem ismerték el. Ha
észreveszik Newton elméletének
hipotetikus jellegét, ez számukra annyi lett
volna, mintha kijelentik, hogy Newton és
Descartes egyformák.
Voltaire, mint ismeretes, hamar elvetette
Newtonnal kapcsolatos kételyeit.
Hangneme már az Angol Levelekben
(1734), ahol négy írás foglalkozik
Newtonnal, mindinkább apologetikus, a
Levét Du Chatelet márkinőhöz Newton
filozófiáiéról (1738) pedig végleges
fordulatot jelent. Ezentúl Voltaire, Newton
nagyságának védelmében hajlandó volt
harcba szállni bárkivel. 1738-ban megírja
az Értékelés Newton filozófiájáról, egy év
múlva pedig a Válasz a Franciaországban
Newton filozófiájával szemben elhangzott fő
ellenvetésekre című művét. Ez az
álláspontváltozás azonban azzal a biztos
tudattal járt együtt, hogy Newton mentes a
hipotézisektől. Newton rendszere - írja
Voltaire legutóbb említett művében -
„csodálatos tanítás a természetről, s az
csupán tényeken és számításokon alapul,
megcáfol mindenféle hipotézist, és ennek
következtében az egyedül igaz fizika".
Egyébként a fiatal Diderot hosszú
évekkel Voltaire után ugyanazt a kétséget
érzi Newton baconista szeplőtlenségével
kapcsolatban. A Fecsegő ékszerek (1748)
kilencedik fejezetében mindkét felet
egyaránt kigúnyolva ábrázolja az
„örvénypártiak" és a „vonzáspártiak", az
„Olibri geométer" és a „Circino fizikus"
hívei közötti viszályt. Swift, aki Angliában
magányos volt, egy egész gondolkodási
irányt fejezett ki, ha Európa egészét
vesszük tekintetbe.
„Ezután megkértem a kormányzót,
idézze fel Descartes és Gassendi szellemét,
akiket rávettem, hogy rendszerük lényegét
magyarázzák meg Arisztotelésznek - meséli
Gulliver. - A nagy filozófus rögtön
elismerte tévedéseit a természet-
tudományok terén, hiszen mindent csak
következtetésre alapított, mint amire
mindenki kénytelen, és úgy találta, hogy
Gassendi rendszerét, amely Epikurosz
tanait a legelfogadhatóbbakká tette, éppen
121
úgy el fogják majd vetni, mint Descartes
elméletét. Ugyanazt a sorsot jósolta meg a
vonzás tanának, amely mostanában olyan
divatos a tudósok köreiben."
Swiftet még az sem készteti semmiféle
kivételezésre, hogy a „régiek" (akik a
korabeli irodalommal szemben az ókorit
részesítik előnyben) és az „újak" között
nem sokkal azelőtt kibontakozott vitában a
„régiek" álláspontjára helyezkedett.
Bacontői eltérően, aki Új organonjában
Arisztotelészt vádolta valamennyi bűnért,
amelyért követői, a skolasztikusok voltak
felelősek, Swift a skolasztikusokkal
szemben táplált ellenszenvét nem
terjesztette ki Arisztotelészre. Az általa
mélységesen tisztelt Arisztotelésznek
azonban ugyanúgy nincs igaza, amikor
fejtegetéseit sok esetben feltevésekre
alapítja, mint a lenézett Newtonnak.
Ugyanolyan végérvényesen elveti
Descartes-ot is, bár Swift számára látszólag
előnyös lett volna támogatni őt Newtonnal
való vitájában. Még korábban pedig gúnyt
űzött Leibnizből, aki Newton személyes
ellensége és egyes kérdésekben
tudományos ellenfele volt. Nem, itt semmit
sem lehet megmagyarázni Swiftnek
Newtonnal szemben táplált személyes
ellenszenvével. Itt az ortodox baconizmus
védelmezőjének elvi álláspontja nyilvánult
meg.
Egyébként csak Arisztotelészre vonat-
kozik-e a váratlanul felcsendülő, békülé-
keny hang: „Hiszen mindent csak
következtetésre alapított, mint amire
mindenki kénytelen"? Természetesen nem.
De Newtonra semmiképpen. Amit szabad
Arisztotelésznek, azt nem szabad
Newtonnak. Tőle többet kell követelni - ő a
középkor után él. Amit azonban nem
szabad Newtonnak, azt szabad Swiftnek.
Newton a gyakorlatban különbséget tesz a
tendenciák között. Az ő szemében
korántsem minden hipotézis maradiság és
skolasztika. Swift felfedezi ezt, és
kegyetlenül megbélyegzi miatta Newtont.
De ő maga sem bűntelen. Akárcsak
Newton, szavakban ő is feltétel nélküli
baconista, gyakorlatban pedig a hipotézisek
híve. Csakhogy van magához való esze, s egy
perccel később már leleplezi azt a hipotézist,
amely őt magát rabul ejtette - mégpedig
egyszerűen azért, mert az hipotézis.
Az, hogy saját maga eszelte ki, nem számít.
Neki szabad. A tudás rangsorában, mint író,
magasabb helyet foglal el. És ha Swift módszere
és Newton módszere valamiben megegyezik,
Swift hajlamos ezt saját érdemének és Newton
fogyatékosságának tekinteni. Végeredményben
éppen azért író, hogy a fantázia segítségével
hipotéziseket alkosson. De az baj, ha egy tudós
kezd hipotéziseket alkotni. Swift éppen ezért
engedi át saját hipotéziseit olyan kárörvendő
vidámsággal esküdt ellenségeinek. Tudja, hogy
nekik rosszul állnak. Ezekbe az idegen holmikba
öltöztetve nevetség tárgyai lesznek minden
józanul gondolkodó ember szemében I
Swift véleménye szerint a tudósokhoz nem
illik a fantáziálás. A tudomány nem ellensége a
fantasztikumnak; Swift örömmel él vele; a
fantasztikum azonban ellensége a tudománynak.
Vajon feltételezhette-e a Gulliver alkotója, hogy
a fantasztikum - éppen ellenkezőleg - rendkívül
hasznos lesz majd a tudomány számára, annyira
hasznos, hogy még ő is, bár nem tudós, jó
néhány önkéntelen felfedezésre jut a fantázia
segítségével ? I
Swiftben rendkívüli mértékben megvolt egy
igen ritka és fantasztikus írónál mindenképp
szükséges tulajdonság: az a képesség, hogy
merészen túl tudott lépni megszokott határain.
Szüntelenül vonzódik ahhoz, ami kétségtelenül
új, és ez az elvileg új iránti érdeklődése késztette
arra, hogy egyre-másra - ha csak rövid időre is -
mellőzze eredeti, szatirikus álláspontját. Swift
hőse például beállít a laputai csillagvizsgálóba,
és beszélget a csillagásszal, az pedig közli vele,
hogy egy új távcső segítségével a repülő sziget
lakói háromszor annyi csillagot fedeztek fel,
mint amennyit az angolok ismernek. A
laputabeliek azonban köztudomásúan nem is
konyítanak a gyakorlati dolgokhoz, és ha a swifti
szatíra aritmetikai logikáját követjük, akkor itt
valamilyen nagyszabású teleszkóp leírása
következne - amely olyan óriási, hogy
veszélyeztetheti a repülő sziget létét. De
ilyesmiről sző sincs. Ez a teleszkóp, Swift szavai
szerint, még a mi távcsöveinknél is kisebb.
Nyilván teljesen újszerű konstrukció volt.
Swiftnek az elvileg újhoz való vonzódását
Leibniz és Newton felfedezései táplálták - ezeket
a tudósokat pedig lenézte, gyűlölte, kigúnyolta,
de mint korának embere és ugyanolyan zseniális
gondolkodó, egyszer-másszor akarata ellenére
hatásuk alá került. Leibniz „logikai gépe" olyan,
„a megszokott határain való zseniális átlépés"
volt, amely Swift számára is a gondolkodás
zsinórmértékét jelentette. A Leibniz és Newton
által felfedezett differenciál- és integrálszámítás
egy másik ilyen „átlépés" volt, mivel a kort az
arisztotelészi logikai gondolkodás jellemezte, a
matematikai analízis pedig másvalamit rejtett
magában. Engels szavai szerint a matematikai
analízis révén a dialektika bevonult a
matematikába. Lenin rámutatott arra, hogy a
különböző jelenségeket leíró
differenciálegyenletek meglepő hasonlósága
ismét a természet egységéről tanúskodik.
Most Swiftre alkalmazva még indokoltabban
megismételhetjük azt, amit Rabeais-ről és
Voltaire-ről mondtunk. Az ő közös céljuk: a
politikai, társadalmi, filozófiai szatíra, illetve a
politikai és társadalmi elemeket is magába
foglaló filozófiai szatíra. Az is jellemző, hogy
náluk - Rabelais-től Swiftig és Swifttől Voltaire-
ig - a filozófia mindinkább a tudományok
ismeretére támaszkodik. Az ő fantasztikumuk a
kor tudományos elképzelésein, az összecsapó
véleményeken, az elért eredmények filozófiai
értelmezésén és értékelésén alapul. .
A fantasztikus irodalom tehát oly módon
összegezi az elért eredményeket, hogy azok
csupán a további, gyakran paradov jellegű
fejlődés kiindulópontjává válnak.
A fantázia - mint ismeretes - teljesen
hiányzik az állatokból. Csupán a második
jelzőrendszer szintjén alakul ki. Más szóval
ugyanolyan sajátosan emberi dolog, mint a
nevetés. Ezért is az egyik legfontosabb
antropológiai bázisa azoknak a lehetőségeknek,
amelyekkel az ember a társadalmi fejlődés
tekintetében rendelkezik.
Az egyes pszichológusok különbözőképp
határozzák meg a pszichikum tulajdonképpeni
társadalmi oldalát. Durkheim ezt a kényszerben,
Tarde az utánzásban látja, egyesek pedig
mindkettőben. B. F. Porsnyev szovjet
pszichológus az engedetlenség, a csak azért is
aktusaiban fedezi fel. „Ezek jelentik azt a lelki
rugót - írja Porsnyev könyvében amelynek
segítségével az életben megvalósulnak az emberi
társadalom fokozatos fejlődésének objektív
gazdasági törvényei." Ez az engedetlenség pedig
a maga részéről a fantáziával függ össze: a tudat
azon oldalainak („a gondolkodás
sztereotípiáinak") tagadásával, amelyek az
embert a mai naphoz kötik, határt szabnak a
kereső gondolatnak.
E lélektani előfeltételek következtében a
fantasztikumnak szüksége van átszerkesztésre,
122
rombolásra és újjáteremtésre, más, szokatlan
szempontok és mindenféle egyéb térbeli
helyváltozások és egyéb változások keresésére.
Mindebben az nyilvánul meg, hogy nem
engedelmeskedik a megmerevedettnek, a
véglegesnek, a megszokottnak. A fantasztikum
ezáltal lehetőséget ad az emberi tudatnak arra,
hogy a jövő felé forduljon.
Az ebben a könyvben leírt művek szerzői
azonban még nem fordultak a jövő felé.
Rabelais-nál meggyőződéssel talán csak a
kender leírását említhetjük, mint ami olyan
ígérettel végződik, hogy Pantagruel gyermekei
„valamilyen másféle fű" segítségével eljutnak az
égitestekre. Swiftnél pedig azt a megjegyzést,
hogy a tudomány fejlődése valamikor meg fogja
cáfolni Gassendit, Descartes-ot és Newtont,
amint sok tekintetben megcáfolta Arisztotelészt.
Lényegében Rabelais, Swift és Voltaire egyaránt
a térrel, nem pedig az idővel dolgozik. Minden
térbeli változás: helyváltoztatás, arányok és
viszonyok módosulása, különféle tárgyak
összekapcsolódása, az egynemű tárgyak közti
szokásos kapcsolatok megszakadása stb. Még az
egykori utópiák sem any-nyira a jövő
társadalmát ábrázolják, hanem inkább az
olvasónak korabeli, földrajzilag azonban távoli
és más szerkezetű társadalmat. Az utópia
szemléltető példája annak, „hogyan kell lennie",
nem pedig egy hasonló társadalom fejlődésének
eredménye. Az olvasótól nem az idő, hanem a
távolság választja el.
A tudománnyal való kapcsolat egyébként
segítségére volt a fantasztikus irodalomnak
abban, hogy továbblépjen.
A legutóbbi időben, főként P. K. Anohin
munkái révén sikerült megállapítani, hogy az
emberben sajátos „előrelátási ösztön" van. P. K.
Anohin elméletének értelme (ebben az esetben a
dolog kísérleti oldaláról nincs miért beszélni)
röviden a következő:
A kibernetika tételei szerint mindenféle
rendszer hasznos hatásra törekszik. Ez azonban
nem mindig érhető el. A hasznos effektusnak ezt
a nem állandó jellegét a visszakapcsolás
jelensége idézte elő.
A szervezet egyetlen parancsot sem ad az
ellenőrző apparátus egyidejű megszervezése
nélkül. De a hatás ellenőrzéséhez azt előre kell
látni. Az ellenőrző apparátus elképzelhetetlen
előrejelző apparátus nélkül. Ez az előrejelző
funkció rendszerint villámgyorsan zajlik le, és
elkerüli a tudatot, különösen nehéz esetekben
azonban tudatosodik. A tudattalan biológiai
funkció a tudat funkciójává válik.
123
A társadalmi gyakorlat folyamatában
egyébként szükségképpen megnyilvánul és
rögzítődik a tudatban az előrelátás ösztöne. Ez
az ösztön, mint említettük, különösen nehéz
esetekben tudatosodik, azoknak a szituációknak
a nehézségét pedig nincs miért vitatni, amelyek
elé a társadalmi gyakorlat az emberiséget és az
egyes embert állította.
Az emberi tevékenység valamennyi formája
közül ez a rögződött „előrelátási ösztön"
mindenekelőtt a tudománnyal áll kapcsolatban -
hiszen éppen a tudomány határozza meg
azoknak a különféle cselekedeteinknek a
társadalmi „hasznos hatását", amelyek a
természet átalakításával, vagy a természethez
való alkalmazkodási törekvésünkkel függnek
össze. A tudomány előrelátási képessége
különböző lehet, ez a kortól függ. Bizonyos
esetekben nem nagy, és csupán a kutatás
legközelebbi céljait érinti. Ilyenkor a tudományt
(talán nem teljesen jogosan) „összegezőnek"
nevezzük - ellentétben a „megelőző"
tudománnyal. Amíg azonban az előrelátás
ösztöne nem tudatosodik, semmilyen
tudományos kutatás nem lehetséges.
A tudomány előbb megingatta a kialakult
elképzeléseket, megbontotta a létező világ
egyensúlyát, és már ezzel létrehozta a
fantasztikumot. Mivel azonban a fantasztikum
összekapcsolódott a tudománnyal, kölcsönöznie
kellett tőle mindazt, amit csak tudott.
A fantasztikum hatalmába ejtette a változó
világot. Azután ez a világ mozgó világgá vált.
Azután a térbeli mozgásból időbeli mozgás lett.
GELLÉRT GYÖRGY FORDÍTÁSA
POZNAŃI TALÁLKOZÁS
1972. I. Európai Science Fiction Kongresszus, Trieszt.
1974. II. Európai Science Fiction Kongresszus, Grenoble.
És a harmadik?
A harmadik most készül.
Grenoble-ban az Európai SF Bizottság elfogadta azt a javaslatot, hogy a legközelebbi
kongresszus házigazdája, szervezője Lengyelország legyen. A lengyel tudományos-
fantasztikus irodalom helyzete, híre, nemzetközi tekintélye és a Szocialista Országok Poznańi
SF Kongresszusa jó alapot adott a határozatnak. A lengyelek kitűnően szerveznek, és
felejthetetlen házigazdák - legyen tehát a III. EUROCON Poznańban.
Határozatot elfogadni könnyű, de egy kongresszust megszervezni nehéz. Számtalan
szempontot kell egyeztetni, javaslatokat, ötleteket átgondolni, megvitatni, programot
kidolgozni, szállást, élelmet, szórakozást biztosítani, kiállításokat, filmvetítéseket
megszervezni, konferenciákat, vitákat, találkozókat előkészíteni, résztvevőket értesíteni,
érdeklődőket felkutatni, nyomtatványokat kinyomtatni, leveleket szétküldeni - felsorolni sem
lehet a tennivalókat. Igénybe kell venni a modern szervezés minden fortélyát, diagrammot,
hálótervet, isten tudja, még mit.
Levelezéssel mindezt lebonyolítani, megbeszélni lehetetlen. Személyes találkozások
sorozatára van szükség. Ezért töltött egy hetet Czeslaw Chruszczewskí 1974 őszén
Budapesten. Ezért utazott a nyugat-európai főtitkár (Jean-Paul Cronimus) és a keleteurópai
főtitkár (Kuczka Péter) Poznanba 1975 márciusában.
A megbeszélések során előbb csak nagy vonásokban, aztán egyre finomítva
kibontakoztak a III. EUROCON körvonalai. A kezdeti vitákat a részletek tárgyalásánál
felváltotta a teljes egyetértés. Néhány évvel ezelőtt még csodálkoztunk volna ezen az
egyetértésen, ma már tudjuk, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom területét inkább az
egyetértés jellemzi, mint a vita. Ismerkedni akarunk, barátkozni akarunk. A sci-fi hívei, írók,
kritikusok, művészek és rajongók, profik és amatőrök siettetni szeretnék az időt, már most
úgy közelednek egymáshoz, mintha a jövő egységes emberiségének tagjai lennének.
Viszonylag könnyű volt tehát a dolgunk. A legnehezebb problémákról is nyíltan,
világosan beszéltünk. Meghatároztuk a kongresszus témáit, kereteit, méreteit.
1976. augusztus közepén az európai országok science fictionjának képviselői - írók,
művészek, esztéták, kritikusok, rajongók - találkoznak Poznanban. Lesz könyv- és folyóirat-
kiállítás, lesz filmfesztivál, lesznek zenei bemutatók, kollektív és egyéni képzőművészeti
tárlatok, előadások, kerekasztal-konferenciák, baráti találkozók - tehát lesz minden, ami az
eddigi kongresszusokon, de talán több is. Biztosan lesznek kellemes meglepetések is, hiszen
a lengyelek mindig kitalálnak még valamit...
A felkészülést már most elkezdhetjük. Magyarország jól szerepelt az eddigi
kongresszusokon, és most „hazai pályán" játszunk. Elvisszük könyveinket, folyóiratainkat,
filmjeinket, képzőművészeti alkotásainkat, zeneműveinket. Poznan minden szocialista
országból széles delegációt vár, tőlünk is. Hivatalos küldötteket, de érdeklődő magán-
személyeket is, profikat és amatőröket. Poznan szívesen lát mindenkit, akinek szívügye a
tudományos-fantasztikus irodalom és művészet.
Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a lengyel hatóságok és különösen Poznan vezetői
teljes egyetértésüket s ezen túl erkölcsi és anyagi támogatásukat adták a III.
 EUROCON rendezéséhez. Szállodák, diákszállások, éttermek, mozik, színházak,
kongresszusi termek, tanácskozási lehetőségek állnak a résztvevők rendelkezésére.
És a találkozáson ott lesznek a Science fiction hírességei minden európai országból. De
talán más világrészekből is. Már most érdeklődnek Amerikából, Japánból, Ausztráliából.
Aki volt már sci-fi kongresszuson, az ismeri a színes, hol komoly, hol vidám kavargást, a
pezsgő elevenséget, a félszavakból összevillanó baráti egyetértést. Aki még nem volt, az
Poznanban megismerheti...
KUCZKA PÉTER

125
126
 Ne feledjük a csodákat. Itt vannak, körülvesznek bennünket.
Az asztalon ez a gyufaszál, zöld foszforral a végén, a rostirón
piros hegye, ez a dohánymorzsalék, a drótból hajlított
gemkapocs, a csepp víz a tányéron...
Ezek a megszokott tárgyak csodák lennének? Igen. Csak közel
kell hajolni hozzájuk. Preparátumot kell készíteni belőlük,
festettet vagy festetlent, glicerin-zselatinban vagy kanada-
balzsamban, metszeteket kell készítenünk vagy csiszolatokat,
aztán ezeket feltesszük a tárgylemezre, rátesszük a fedőlemezt,
beállítjuk a távolságot, és már kerekre nyithatjuk a szemünket.
Hihetetlen mélységekbe pillanthatunk. És ez még csak a
közönséges fénymikroszkóp. Az elektronmikroszkóp alatt úgy
közeledik és tágul alattunk a világ, mintha zuhanó-repülésben
közelednénk feléje, vagy űrhajón ereszkednénk lefelé egy idegen
bolygóra.
Különös világokat látunk, szürrealista és absztrakt festők
álmai, látomásai mintha innen erednének.
A 25 000-szeres nagyítás meg se kottyan a modern
mikroszkópoknak. Ez azt jelenti, hogy az egycentis fémdrót 250
méteresre nő. Százezres nagyításnál egy kilométer hosszúságú
lesz. Mekkora lenne így egy légy, egy szúnyog vagy egy bolha?
Könnyű kiszámítani...
De az elektronmikroszkópok segítségével már az atomokat is
láthatjuk s lefényképezhetjük.
„A legkisebb állat is - írta valamikor Charles Bonnet - élvezi a
fényt, amely behatol szemébe, és megrajzolja a tárgyak képét, de
mily döbbenetesen kicsiny lehet ez a kép!"
Hol vagyunk már ettől? Szétbontjuk a legkisebb állat szemét
vagy látószervét, megnézzük benne az idegeket, az idegekben a
sejteket, a sejtekben a molekulákat, és ha a molekulák
szerkezetében találunk valami érdekeset, valami figyelemre
méltót, akkor megnézzük azt is. Megnézünk mindent. Élvezzük a
fényt, amely behatol szemünkbe, és megrajzolja a tárgyak képét...
Kötetünk illusztrációi elektronmikroszkóppal készült
nagyítások felvételei. Méretük a pár ezrestől a pár százezresig
terjed, de talán milliószorosak is vannak köztük. Élő és holt
anyagokról készültek. Képzőművészeti szépségüket nem akartuk
aláírásokkal elnehezíteni, de annyit megemlíthetünk, hogy a
virágpor egyetlen szemcséjétől vagy a légy szemétől kezdve a
rézkristályig vagy az alumínium-magnézium ötvözet torzulásáig
mindent megtalál itt a néző. Sejteket a kígyók szívéből,
patkányok bélcsatornájából, guineai malac Corti-szervéből,
egérizomból, bikaspermából, aranyhal májából, kukoricalevélen
pusztító élősdi szervezetéből, képeket magnézium-kristályról,
közönséges konyhasóról vagy ionokkal bombázott fémek
felszínéről.
Nézem ezeket a felvételeket, és nem tudom, hogy mit gondoljak
a Természetről, csak azt tudom, hogy mit gondoljak az
Emberről... K. P.

127
A Galaktika kéthavonként megjelenő
tudományos-fantasztikus antológia

Szerkesztősége:
Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Bp. VII., Lenin krt. 9-11.
Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György

Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Gergely István
31 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 2461 - e-7678

Készült a Zrínyi Nyomdában, ofszetrotációs eljárással (75.1255/1)

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

128
 „A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas
és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia."
Jacques Bergier

„A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem

irodalom a szó igazi értelmében."
Fred L. Polak

„Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája:

olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen
fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak
összességét."
Michel Bútor

„A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban

helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül,
egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig."
Dr. Otakar Chaloupka

„A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a

legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet
vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű
szerinti értelmezésétől."
Julij Kagarlickij

„A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra

nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen."
Jacques Bergier

Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a

Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A

GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft
129