0

GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia

Isaac Asimov: A repülő csészealjakról (Gömöri Péter fordítása) 3

Kuczka Péter: UFO-k és más égi jelek 4
Szentmihályi Szabó Péter: A warminsteri rejtély 12
Arthur Shuttlewood: Az Aenstria bolygó üzenetei
(Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 15
Gömöri Péter: Új Földek 20
Részletek Fort könyvéből (Gömöri Péter fordítása) 23
Samuel Rosenberg: UFO-k a történelemben
(Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 33
Szentmihályi Szabó Péter: Egy NASA-mérnök Ezékiel űrhajójáról 39
J. F. Blumrich: A küldetés (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 44
Szentmihályi Szabó Péter: Az UFO-szenzáció 51
Frank Edwards: Néhány klasszikus eset (Szentmihályi Szabó Péter
fordítása) 54
Szentmihályi Szabó Péter: A Condon-jelentés 58
Szentmihályi Szabó Péter: A csillagász és az UFO 70
J. Allen Hynek: Az UFO-helyzet (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 79
Szentmihályi Szabó-Péter: Tévedett-e a Condon-bizottság? 81
David R. Saunders: Az UFO és ön
(Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 83
R. V. Jones: A repülő csészealjak természetfilozófiája
(Szentmihályi Szabó Péter fordítása) 86

22
 V. A. Ambarcumjan: A Földön kívüli civilizációk keresésének problémái
(Székely Sándor fordítása) 89
I. Sz. Sklovszkij: A lakott világok sokasága és a velük való kapcsolat
megteremtése (Székely Sándor fordítása) 93
Ludvik Souček: A kicsi zöld emberkék nyomában
(Lőrincz Irén fordítása) 101
I. Hobana - J. Weverbergh: UFO-kihívás az értelem ellen
(Kálmán Béla könyvismertetése) 105
Lontay László: Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről 107
Peter Kolosimo: Nem földi (Részlet; Lontay László fordítása) 113
Schalk Gyula: Mi az igazság az UFO-körül? 125

Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen A fedélen Bruce Pennington festménye

Dallos Jenő rajzaival

Kuczka Péter editor, 1976

2
ISAAC ASIMOV A repülő
Csészealjakról
Minthogy élénken foglalkoztatnak a Földön kívüli élet lehetőségei, és mert tudományos-
fantasztikus regények írójaként ismernek, gyakran szegezik nekem a kérdést, hogy „hiszek-e"
a repülő csészealjakban. Akik ezzel a kérdéssel fordulnak hozzám, mind eleve igenlő
válaszra számítanak. És a repülő csészealjaknak a „hittel" való összekapcsolása rendszerint
arra utal, hogy a kérdező ezeket valamiféle - nem emberi észlények által irányított -
űrjárműveknek képzeli.
Nos, engedtessék meg nekem, hogy világosan kifejtsem a véleményemet, mert
semmiképpen sem szeretném, ha írásaimat egy olyan felfogás kiindulópontjaként használnák,
amelyet én magam ostobaságnak tartok.
Ha tehát a repülő csészealjakat olyan űrjárműveknek képzelik, amelyeket Földön kívüli
lények irányítanak, akkor azt mondom: nem hiszek bennük. Korábban már kifejtettem, hogy
a Naprendszerben gyakorlatilag sehol máshol nincs a földihez hasonló értelmes élet, és az
űrhajók kezeléséhez szükséges kultúra feltételei valószínűleg tőlünk csak sok-sok
fényévnyire fordulhatnak elő.
Ha azt mondom - márpedig ez szilárd meggyőződésem -, hogy a világűr végtelenjében
kétségtelenül létezik még valahol értelmes élet, az egyáltalán nem ugyanaz, mint ha azt
állítanám: e kultúrák nagy rajokban meglátogatják Földünket repülő csészealjaknak álcázott
űrhajókban, amelyeket egyre gyakrabban észlelnek, bár bizonyítható kapcsolat sohasem
létesült velük.
A csillagközi utazás olyan mérhetetlen energiamennyiséget kíván, amely eleve
elképzelhetetlenné teszi számomra, hogy bármilyen lények pusztán azért vágjanak neki a
világűr végtelen mélységeinek, hogy néhány évtizeden át eljátszadozzanak velünk. Ha
kapcsolatot akarnának létesíteni velünk, megtennék; ha pedig nem, akkor megtakarítanák az
energiát, és máshová mennének.
Kétségtelenül vannak olyan becsületes emberek, akik vitathatatlanul valódi, bár szokatlan
jelenségeket észlelnek. Ezek azonban valószínűleg nem űrhajók (sőt biztos vagyok benne,
hogy nem azok), de hát az űrhajókon kívül jó néhány dolog van még, ami fokozott
vizsgálódást érdemel. Az is kétségtelen, hogy a tudósok több lelkesedést mutatnának, és
nagyobb erővel kutatnának, ha a múlt tapasztalata nem arra tanítaná őket, hogy a
repülőcsészealj-őrület korszakának hírei között hemzseg a sok kacsa, szélhámosság és
rémhír. Szó, ami sző, ez bizony nem az ő hibájuk.
Épp ezért mindaddig, amíg nem sikerül egy ilyen űrhajót kézzelfoghatóan, nem emberi
legénységével együtt közszemlére tenni, addig - anélkül hogy bárkit rágalmazni akarnék -
továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy minden ilyen észlelet vagy kacsa, vagy
tévedés, esetleg olyasvalami, amit úgy is megfejthetünk, hogy nem keverjük bele a távoli
csillagokról érkezett űrhajó fikcióját.
GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

3
 KUCZKA PÉTER
UFO-k
és más
égi
jelek
A Vannak? Nincsenek? Léteznek? Nem léteznek? Jók? Rosszak? Figyelnek bennünket?

1 Nem figyelnek?
Nem az angyalokat vagy ördögöket kérdezzük. Ügyüket régen eldöntötte az egyház,
dogmává nyilvánítva a IV. lateráni és a vatikáni zsinaton, hiszen a Biblia „majdnem
minden lapja tanúsítja" létezésüket. De eldöntötte millió és millió férfi, mondván, hogy
vannak angyalok, s millió meg millió nő, esküdözve, hogy vannak ördögök. Szinte mellékes,
hogy a lélektan is valami effélét állít, amikor bennünk, titkolt álmainkban vagy vágyainkban
röhögni látja az ördögöt és mosolyogni az angyalt.
A repülő csészealjakról van sző, vagyis az UFO-król, a nappali vagy éjszakai égen
megjelenő titokzatos tárgyakról vagy szerkentyűkről, ezeknek létéről vagy nem létéről.
Nem véletlenül kezdtük az angyalokkal, nemcsak azért, mert a hasonlat szinte magától
kínálkozott, hanem azért is, mert az UFO-irodalom köteteiben megjelenő égi küldöttek (az
angyal, „angelosz" egyébként küldöttet jelent) néha bizony nagyon erősen emlékeztetnek a
Biblia történeteiben számos alkalommal megjelent lényekre. A hasonlóság felhívja magára a
figyelmet. De erre később még visszatérünk...
A párhuzammal inkább a vita természetére akarunk utalni. Arra a vitára, amely néhány
évtizede világszerte folyik a repülő csészealjakról hívők és hitetlenek, a tudomány képviselői
és a hivő laikusok, sőt olykor a hatóságok, az állam képviselői és a hivő állampolgárok között
is.
Ha egyszer a művelődéstörténészek vagy a kuriózumok gyűjtői és vizsgálói visszanéznek
korunkra, feltúrják a könyvtárakat, vallatják az újságokat és könyveket, és találkoznak ezzel a
témával, igencsak elcsodálkoznak.
Hát hogyan - kérdezik talán abban a korban, amely hozzányúlt az atomenergiához,
rakétákat és műbolygókat lőtt a Naprendszerbe; vagy még azon is túl, kitalálta a
műanyagokat, az absztrakt festészetet, az audiovizuális oktatást és a fogamzásgátló
4
tablettákat; abban a korban, amely a tudományos-technikai forradalom korának nevezte
magát, és megszaporította a tudományos közlemények számát, és az egész Földön
elterjesztette a Kék Duna keringőt; abban a korban, amely a repülés fejlesztésével
összekötötte és a televízió fejlesztésével elválasztotta egymástól az embereket - abban a
felvilágosult, köznevelő és műveltséget terjesztő korban lehetett ilyen témáról, ilyen
módszerekkel vitatkozni ?
És mi, ebből a korból, zavartan vonogatjuk vállunkat, szemérmesen lesütjük szemünket,
idegesen babrálunk a gyufaskatulyával, és csöndesen mormolva, már-már alig érthetően azt
válaszoljuk a jövőbéli kutatónak, hogy: igen, volt és lehetett ilyen vita.
Aztán egy kicsit bátrabban hozzátesszük, hogy ez nem is olyan nagy baj. Mert ez a vita,
minden látszólagos hasonlóság ellenére, nem középkori disputa volt arról, hogy hány angyal
fér el egy gombostű hegyén, vagy hogy tud-e a Mindenható akkora követ teremteni,
amekkorát maga sem képes felemelni. Nem, ez az abszurdnak vagy skolasztikusnak látszó
vita valójában a tudományról szólt, és ha látszólag összekuszálódtak is benne a résztvevők
véleményei és érvei, messziről nézve az álláspontok elég világosan kirajzolódtak.
A vitázók nézetei és érvei gyakran mást mutattak, mint ami a lényegük volt. A tudomány
képviselői olykor-olykor a hitet védelmezték, a hitvédők pedig, bár nem is tudtak róla, a
tudomány fejlődése mellett törtek lándzsát.
Mindez természetesen kesze-kuszán jelent meg, a birkózók összekapaszkodtak, s nehéz
volt eldönteni, hogy melyik láb vagy melyik kar kié, de hát sok minden volt így nálunk
akkoriban - mondjuk a jövőbéli kérdezőnek -, amíg minden rendbe nem jött.
S elszemtelenedve, ahogy az ilyen beszélgetéseknél előfordul, hozzátehetjük még, hogy
jobb volt erről vitatkozni, mint a baktériumbombák hatékonyságáról vagy a szurony
bedöfésének helyes szögéről.
Ennyit mondunk a jövőbéli kíváncsinak.
De mit válaszolunk a mainak?

Ráth-Végh István bölcsessége, humora, mindent megértő tapasztalata, rengeteg

2 ismerete és széles látóköre szükségeltetnék a téma tárgyalásához. E

megvalósíthatatlan kívánság magába foglalja azt is, hogy a témát művelődéstörténeti
szempontból kellene tárgyalni, és annak is fonákjáról. Magyarán szólva úgy hisszük,
hogy az egész kérdéshalmaznak csak parányi része tartozik a tudományok (csillagászat,
fizika, biológia, lélektan stb.) és a filozófia körébe, a nagyobbik rész a szélhámosságok,
hazugságok, mesék, félreértések és félremagyarázások ősi forrásokból fakadó, széles
folyójának vizét dagasztja.
Ezzel a nagyobb résszel szeretnénk végezni először.
Szögezzük le, hogy az UFO nem jelent okvetlenül repülő csészealjakat, Marsról,
Vénuszról vagy más galaxisokból érkező titokzatos űrhajókat. A „nem azonosított repülő
tárgyak" (Unidentified Flying Objects) sokfélék lehetnek: meteorok, tűzgömbök, fény-
jelenségek, repülőgépek, műbolygók, rakétafokozatok, csillagok, felhők stb. stb - tehát olyan
jelenségek, amelyek nem lépik túl a természet általunk jelenleg ismert törvényeit, s
amelyekre viszonylag könnyen magyarázatot adhatunk.
Az igazi, vérbeli ufológusok viszont nem tesznek különbséget - vagy csak ritkán - az
ilyen természetes jelenségek és a repülő csészealjak között. Válogatás nélkül mindent
beleszórnak egy óriási zsákba, s ez nem is csoda, hiszen akár hivők, akár cinikus hazudozók,
mindenképpen az igazukat akarják bizonyítani. Ezzel a buzgalommal fordulnak a múlt felé is.
Minden régi feljegyzésben, minden régi megfigyelésben, babonában vagy jósjelben
megtalálják a maguk táplálékát. Mintha a múlt minden ismerete, a Bibliától a középkori
krónikákon és alkimista könyveken át, egészen Charles Fort gyűjteményéig csak őket
igazolná. Bőven merítenek is ezekből a forrásokból. Pedig valójában a hulladékokból élnek.
5
Mítoszok, mesék, kezdetleges világképek, naiv hipotézisek hulladékaiból. A történelemre
hivatkoznak, holott éppen a történelmet, a történetiséget vesztik szemük elől. Nem hajlandók
tudomásul venni, hogy az emberiség bizonyos nézeteket, ismereteket, gondolatokat túlhaladt,
elhagyott, eldobott. Különös lomtárban élnek. Jégszekrényben hűtik az italt, de kés helyett
kőbaltát használnak; villanyfőzőben főzik, de kézimalommal őrlik a kávét.
Mégis, hacsak nem teljesen cinikus üzletemberek vagy szélhámosok, még róluk sem
beszélhetünk teljesen elítélően. Hiszen az ismeretek megszerzésének vágya munkál bennük.
Igaz, hogy rossz irányban keresnek, de erről nemcsak ők tehetnek. Érdeklődésüket,
kíváncsiságukat, problémáikat nem veszi észre és nem tereli helyes irányba a társadalom.
Pedig csodavágyásukat például jól kielégíthetné az amatőr csillagászat, tevékenységi,
szereplési vágyukat valamilyen társadalmi mozgalom, olvasási igényeiket egy jó könyvtár.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az ember elég gyorsan rájön arra,
hogy életének végessége és a világ végtelensége között feneketlen szakadék tátong. És
ilyenkor kérdezősködni kezd. Kielégítő vagy inkább megnyugtató választ akar. Szelleme,
agya ilyenkor akár a felszántott, dús talaj. Bármilyen magot befogad, bármilyen növényt
fellombosít.
Ha ilyenkor találkozik a repülő csészealjak meséjével vagy a misztikus küldöttek
történetével vagy a végítélet próféciájával, akkor hinni kezd, s nehezen gyógyítható ki a
hitéből. És mit mondjunk erről a hitről? Nevessük ki, gúnyolódjunk fölötte, vagy értsük meg,
vegyük észre a mögötte meghúzódó egyéni és társadalmi okokat, és engedjük szabadjára?
Mit mondjunk az úgynevezett „egyszerű" emberekről, amikor tudományosan képzett és
művelt emberek is bevallják, hogy hisznek a spiritizmusban, a lélek halhatatlanságában vagy
a repülő csészealjak földi látogatásaiban?
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tarka, tetszetős, izgalmas hazugságot általában
könnyebben elfogadjuk, mint a szürke, kemény és fárasztó igazságot. Szeretjük a mesét,
vonzódunk a rejtélyekhez, titkokhoz, a képzelet szívesen játszik, és mi örülünk játékának. És
a hétköznapok világa egyre kevesebb teret ad a képzeletnek.
Ennyit a hívőkről. Nem annyira védelmül, mint inkább magyarázatul.
De nézzük a hívőknek álcázott hitetleneket. Ők írnak repülő csészealjakról szóló
könyveket, szerkesztenek lapokat, folyóiratokat, szerveznek „kutatóintézeteket", gyűjtenek
jelentéseket, hamisítanak fényképeket és filmeket; ők mesélik, hogy utaztak az idegen
űrhajókon, találkoztak „kis zöld törpékkel" vagy karcsú, szőke és telt keblű Vénusz-lakó
nőkkel; ők érintkeznek telepatikusán vagy rádión az idegenekkel; ők becsmérlik a „hivatalos"
tudományt, ők állítják, hogy a kormányok - persze csak UFO-ügyben - félrevezetik az
Egyesült Államok lakosságát; ők követelnek vizsgálatokat és természetesen pénzt a
vizsgálatok céljára; ők szerveznek kongresszusokat, és - összefoglalva - ők azok, akik
bankszámlájukat erre a tevékenységre alapozzák.
Leveleket írnak a tudósoknak, tudományos intézeteknek, akadémiáknak,
minisztériumoknak, közületeknek, s ha eszelős és provokatív szövegeikre nem kapnak
választ, akkor szétkürtölik, hogy az illető szerv vagy személy is tagja a „hallgatás
összeesküvésének"; ha pedig választ kapnak, akkor arra hivatkoznak, hogy „a kérdésről
levelezést folytatnak az illetékes személlyel vagy szervvel". Hatot vagy vakot vet a kocka,
nekik minden jó az üzlethez. Mert üzletemberek ők, a „képzelet kizsákmányolói". Ha valaki
elolvas 10-15 könyvet a repülő csészealjakról, bizony alaposan elcsodálkozik e könyvek
sikerén. Lapos, unalmas, az írni tudás minimumára sem figyelmező szövegek, egy kaptafára
húzott történetek, sete-suta mondatok, rossz, publicisztikus „filozófiai" elmélkedések.
Ezek a szemfényvesztők hol ufológusnak, hol kapcsolatteremtőnek vagy hasonlónak, de
mindenkor bennfentesnek mondják magukat, s legtöbbször azzal kérkednek, hogy meghívást
kaptak egy repülő csészealjra, megismerkedtek utasaival, az idegen bolygók életével, idegen

6
társadalmak vezetőivel és filozófiájával, és felhatalmazást kaptak, hogy az üzeneteket
átadják, és az emberiséget felvilágosítsák.
Élükön, legalábbis történelmi sorrendben, George Adamski áll, aki „szerényen"
filozófusnak, tanárnak és ufológusnak mondja magát, holott a Palomar-hegy déli lejtőjén egy
vendéglőben vagy büfében dolgozott, és két kis amatőr teleszkóppal figyelte a csillagos eget.
Egészen addig, amíg 1946. október 9-én meg nem látott egy hatalmas űrhajót...
Mielőtt továbbmennénk, jegyezzük meg, hogy Palomar-hegyen van a világ egyik
legjobban felszerelt obszervatóriuma és egyik legnagyobb távcsöve. Ez azért fontos, mert az
ott dolgozó csillagászok sohasem észleltek repülő csészealjakat, ellenben Adamski
rendszeresen megfigyelte és lefényképezte őket.
Elbeszélését azért ismertetjük kissé részletesebben, mert mintája, modellje lett szinte
minden későbbi UFO-jelentésnek.
Tudnunk kell még, hogy ebben az időben az amerikai sajtó már elég gyakran adott hírt a
titokzatos repülő szerkezetekről, s meglehetősen nagy érdeklődést és figyelmet keltett
valószínűleg sugalmazott cikkeivel. Az amerikai közönség - ezt tudjuk Orsón Welles hírhedt
rádiójátékának esetéből - könnyen hivő és néha gyermekien naiv, hamar beugrik a szenzációs
közleményeknek. A légkört figyelembe kell vennünk Adamski könyvének eseténél is.
Adamski 1946-tól 1952-ig számtalanszor megfigyelte és lefényképezte a repülő
csészealjakat, cikkeket írt, előadásokat tartott róluk. Volt eset, hogy több száz, zárt
alakzatban repülő csészealjat látott. A Palomar-hegyi obszervatóriumban ezt a flottatüntetést
sem észlelték I
Adamski híre hamarosan bejárta az Egyesült Államokat. Más forrásokból ismerjük egy-
egy fellépésének leírását, az előadások tartalmát. Hívei és elszánt rajongói támadtak.
Közülük néhányan meglátogatták 1952 novemberében, és arra kérték, hogy jelenlétükben
vegye fel a kapcsolatot a repülő csészealjak személyzetével. Adamski elfogadta a javaslatot,
és a társaság kirándult a sivatagba. Nem kellett sokáig várniuk.
Narancssárga fényben feltűnt egy űrhajó, és leszállt a dombok között. Adamski elindult
az objektum felé, a többiek távolról, kb. egy kilométerről figyelték. Adamski észrevette, hogy
tőle kb. 400 méterre megjelent a bokrok között egy férfi, és integetett. Adamski odaballagott,
és azonnal látta, hogy az illető más bolygóról érkezett, mert a) haja a válláig ért, és mert b) az
idegen „nadrágja egészen más volt, mint az enyém, formája szerint sínadrágnak látszott, és
csodálkoztam is magamban, hogy miért visel ilyen helyen ilyesmit".
Gyorsan kiderült, hogy az érintkezésnek nincsenek nehézségei, mert a szemben álló felek
jelekből, kézmozdulatokból és gondolatokból könnyen megértették egymást. Igen,
gondolatokból, telepatikus úton! A férfiról kiderült, hogy Vénusz-lakó, és igen értelmes.
Például az atomrobbantásokat őértelmessége a megfelelő kézmozdulatokkal és hangos bum-
bummal jelezte.
Ezt így írja le a filozófus szerző:
„Neki (a Vénusz-lakónak) nem esett nehezére a felhőképződéseket kéz- és
karmozdulatokkal kifejezni, de magát a robbantást jelezve azt mondta: bum-bum. Hogy
pedig megértesse magát, először megérintett engem, aztán a növényzetet, ami mellettünk
volt, végül a földre mutatott, és egy messze kiható kézmozdulatot tett, jelezve, hogy ez mind
sok bum-bum által fog elpusztulni"*
A sci-fi olvasónak önkéntelenül az a novella jut eszébe, amelyben a Mars-lakók a Földre
érkezve egy aranyásó öszvérével akarták felvenni a kapcsolatot.
De térjünk vissza a meséből a valóságba.

* Az UFO-könyvek részleteit dr. Mócsi Károly kéziratos fordításából idézem. K. P.

7
 Adamski hosszan elbeszélgetett az idegennel. Azt is megtudta, hogy „a mi tudásunk
felszínes, az övék mélyrehatóbb. A Földön kívüliek jobban vigyáznak a Teremtő törvényeire,
mialatt a földiek a materializmus törvényeit tartják szem előtt". Az is kiderült, hogy a
bolygók és a naprendszerek között az utazás általános jelenség; hogy az emberi forma is
általános; hogy minden bolygónak vannak lakói, és hogy tudósaink általában tudatlanok és
műveletlenek.
Az már tréfa - valószínűleg Adamski is nevetett, amikor leírta -, hogy az idegen beszéde
erősen hasonlított a kínaihoz.
De hát a legszebb találkozásnak is vége szakad egyszer. Az idegen beszállt űrhajójába, és
zajtalanul távozott. Csak lábnyomait hagyta a homokon. Nyilván bizonyítékul, mert
Adamskiék gipszöntvényeket készítettek a nyomokról. A gipsznyomokat Adamski elvitte
előadásaira, és mindenütt nagy sikert aratott velük. Kiderült, hogy az idegen cipőtalpán
hosszú szöveg volt titokzatos jelekből, megfejtésén „több tanult ember dolgozik, egyelőre
még eredménytelenül".
A siker után Adamski társszerzőjével együtt újabb könyvet írt. Ebben a Vénusz-lakó
visszatért, magával vitte az illusztris szerzőt, tanárt és filozófust az űrhajóra. Az űrhajón
Mars- és Szaturnusz-lakókkal is találkozott az ufológus; megismerte az űrhajók működését, a
szuperértelmes lények különféle szerkezeteit; találkozott néhány Mesterrel, akiktől sok titkot
megtudott az emberiség történelméről; látott űrállomásokat és laboratóriumokat; látta a Hold
túlsó oldalának vizeit és állatait; evett-ivott a távoli bolygók termékeiből; látta egy furcsa
televízión a Vénusz világát - megtudott minden megtudhatót.
Kár, hogy az idegenek filozófust és tanárt, nem pedig fizikust és gépészmérnököt
választottak a földiek közül. így csak néhány olcsó közhellyel gazdagodtunk, és nem fizikai
felfedezések meg gépek sorával.
Adamski két könyvében minden vagy majdnem minden megtalálható, ami a
későbbiekben. Nem sok képzelőerőre vall, hogy a későbbi szerzők lényegében csak
ismételték Adamski sztoriját, kibővítették, felnagyították egy-egy részletét. Az eltérések - s
ez érdekes - inkább a részletekben találhatók, az idegenek, a szerkezetek, a bolygók, a
„filozófiák" leírásában. Az eltérések párhuzamba állításával szépen kimutathatnánk a
hazugságokat, de ehhez nincs sem kedvünk, sem terünk. Itt csak az alaptörténetet akartuk
ismertetni.
Adamski nyomába százak léptek, amerikaiak, angolok franciák, olaszok, spanyolok,
portugálok, ausztráliaiak, dél-amerikaiak, németek, svédek, dánok, norvégek stb. stb. -
„közvetítők" az idegenek és a Föld együgyű lakói között.
A szövegek három irányba fejlődtek: politikai, vallási és „tudományos" irányba.
A politikai irány végső teljesítménye az az olasz könyv, amely bebizonyítja, hogy az
elmúlt harminc év minden világpolitikai eseménye mögött az idegenek állnak, akik közben
bázisokat is létesítettek a Földön, a föld alatt és a tenger fenekén. És az idegenek itt vannak
köztünk, embernek, közönséges földi halandónak álcázva...
A vallási irány azt bizonygatja, hogy sem az űrhajók, sem utasaik nem valóságosak fizikai
értelemben, csak pszichikailag. Ezek a lények voltaképpen angyalok, történelmünkben
mindig itt jártak, próbáltak jobb útra téríteni minket, de kevés sikerrel. Majdnem pontosan
illik rájuk az egyház meghatározása: nincsenek helyhez kötve, egyes esetekben testet
vehetnek fel, halhatatlanok, alig hat rájuk az idő, de teremteni és csodát tenni nem tudnak stb.
stb. Itt vannak köztünk, földi halandónak álcázva...
A „tudományos” irány aprólékos kutatásokba mélyül. Vizsgálja és osztályozza az űrhajók
formáit, megjelenésük időpontjáról és leszállásaik helyéről készít statisztikákat,
laboratóriumba viszi az űrhajókról lehullott tárgyakat, fémdarabokat, vizsgálja az űrhajók
radioaktivitását, hipotéziseket állít fel hajtóműveikről, szerkezetükről, fordulékonyságuk
okáról stb. stb. - folytathatnánk oldalakon keresztül.
8
 Adamski szétszórt magocskái jó talajra találtak, szárba szökkentek, jó termést hoztak.
Mint a nadragulya...
De honnan jöttek ezek a történetek, hol találhatók Adamski irodalmi elődei?
A sci-fi előtörténetében tájékozott olvasó már biztosan rájött a titokra.
Igen, igen... Kicsit szomorkásán kell kimondanunk Verne Gyula nevét. Először (?) ő
készítette el ezt az ételt.
Emlékezzünk csak a Hódító Roburra.
A regény azzal kezdődik, hogy a Föld különböző pontjain éjszakánként zenét és
trombitaszót hallanak az égből. Aztán látnak valamit, amiről azt hiszik, hogy meteor vagy
repülő szerkezet, de az a furcsa, hogy nagyon gyorsan változtatja helyét. Arra is gondolnak,
hogy ez az a bomba, amelyet Schultze mérnök lőtt ki, és amelyből amolyan műbolygó lett.
Az egyik csillagász kijelenti, hogy a mozgó tárgynak „sem jellegéről, sem méreteiről, sem
mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani".
Valósággal láz tört ki a Földön, amikor olyan események következtek, „amelyeket
lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni”.
Zászlók jelentek meg a világ legmagasabb épületeinek tetején.
Kész. Innen származik Adamski története. Igaz ugyan, hogy még hozzákevert egy kis
misztikát Swedenborgból meg néhány ötletet a Science fiction újabb terméséből, például a
francia Renard Kék veszedelem című regényéből vagy az amerikai Doc Smith űroperettjeiből,
esetleg képregényekből és filmekből, de az igazi ihlető Verne Gyula. Kár, hogy a keverékben
az alapanyag is elromlott. Könyvéből ítélve rossz szakács lehetett Adamski abban a büfében
vagy vendéglőben.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem tudjuk, mekkora szerepe volt Adams-
kinak „könyvei" megírásában. Életrajza szerint az ifjú George „csak rövid ideig járt
iskolába", és később sem lázadozott azért, mert szüleinek körülményei nem tették lehetővé
hogy „megfelelő oktatásban részesítsék". A gyanakvó olvasó félig-meddig jogosan
kérdezheti: írt valamit Adamski? Vagy a Hódító Roburt csak a társszerző olvasta?

Hova tartozik tulajdonképpen a repülő csészealjak „irodalma"? A tudományos-

3 fantasztikus irodalom képviselői általában tiltakoznak a Science fiction és az ufológia

összekeverése ellen, de tiltakoznak az ufológusok is. Ez utóbbiak - köztük Adamski
is-többször kijelentették, hogy semmi közük a sci-fi nevezetű kitalációkhoz, ők az
igazat írják, céljuk nem a szórakoztatás, hanem a felvilágosítás, s mindezt önzetlenül és nem
írói honoráriumokért teszik. Azért nyugodtan feltételezhetjük, hogy jövedelmüket nem
utalják át sem a Keresztény Ifjak Egyesületének, sem az Üdvhadseregnek.
De ne támaszkodjunk egyedül a kölcsönösen megvető nyilatkozatokra.
Formailag a repülő csészealjakról szóló könyvek valóban gyakran hasonlítanak a
tudományos-fantasztikus regényekre, néha a kiadók kis, kacér mosollyal utalnak is arra, hogy
a könyvet szórakoztatásnak szánták.
Mégis van különbség, s ez a különbség lényegbeli. A sci-fi sohasem állítja, hogy
valóságos, megtörtént eseményt mond el, sohasem akarja becsapni olvasóit, a nevében is ott
van a „fikció", tehát a kitalálásra utaló szócska. A sci-fi kitalált történeteket mesél, még akkor
is, ha nagyon hitelesen, nagyon elhihetően teszi. A hitelesség, mióta irodalom van, mindig a
módszerhez tartozott.
A repülő csészealjakról szóló könyv szerzője viszont mindig személyes élményeire
hivatkozik, azt állítja, hogy a leírt események szorul szóra megtörténtek.
Ebből az eltérésből adódik, hogy a sci-fi racionális, a repülő csészealjakról mesélt történet
pedig irracionális. A sci-fi esetében a kitalált forma igazságot tartalmaz, a másik esetben az
igaznak mondott formában hazugság rejlik. És ilyenkor, ahogy Swift mondja, aki pedig

9
egyáltalán nem idegenkedett a kitalációktól, a szerző „és barátai gyakran és jócskán
nevetgélnek egy titkos sarokban azon, hogy máris hány százezer bolondot csináltak".
Az ufológia tehát nem tartozik az irodalom fogalomkörébe.
De nem tartozik a tudományhoz sem. Ennek részletezésébe nem kezdünk itt, nem
avatkozunk a tudósok dolgába, nemcsak illetéktelenségünk miatt, hanem mert a tudomány
képviselői megtették a magukét, világszerte elutasítva az ufológusok jelentéseit,
összeállításunkban találkozhat az olvasó ezekkel a véleményekkel.
Sem ide, sem oda, hova tartozik tehát a repülő csészealjak irodalma ?
Azt hisszük, hogy leginkább az újságíráshoz, annak is a hírlapi kacsákat előállító
ágazatához. Igaz, hogy ezek az írások gyakran könyvekben jelennek meg, de ez ne vezessen
félre bennünket. Valódi szenzációhajhászó újságírói szövegek ezek, s kiválóan példázzák,
hogy napjaink nyugati újságírásában hogyan manipulálják, hogyan keverik a valódi híreket a
kiagyalt koholmányokkal. Az az újságírói és szerkesztői szellem, amelyik egyik oldalon,
mondjuk, egy gyilkosság hiteles és naturalista leírását, a másik oldalon pedig Mr. X.
asztrológiai tanácsait adja az olvasónak, megszülte a repülő csészealjakat is.
Végeztünk tehát az ufológia nagyobb, terjedelmesebb részének ügyével. A kisebbik rész
maradt hátra, a valóban megmagyarázhatatlan, szélhámosságnak nem tekinthető esetek dolga.

Az UFO-jelenséget vizsgáló különböző tudományos szervek, bizottságok és

4 testületek jelentéseiben mindig szó van arról, hogy néhány esetet nem tudtak
azonosítani vagy megmagyarázni, néhány eset előtt tanácstalanul állnak. Ilyenkor
az ufológusok, pontosabban a repülő csészealjak hívei felhördülnek, és diadalmasan
kiabálni kezdenek.
Lám, lám - mondják -, a tudósok mégiscsak tehetetlenek, mert vannak
megmagyarázhatatlan jelenségek. Vagy azt mondják, hogy a tudósok hazugok és korruptak,
az „összeesküvés" részesei, az állampolgárt félrevezető apparátus fizetett emberei.
Nem veszik észre, hogy a tudomány éppen jellegéből fakadóan, éppen tudományos
becsületből beszél így, hiszen az a tudós, aki azt állítja, hogy mindenre tud magyarázatot,
ugyanott áll, ahol az ufológusok, akik mindenre magyarázatot adnak. A tudomány
tisztességéhez és tisztaságához tartozik az igazmondás, annak közlése, hogy nem tudunk
mindent, hogy vannak ma még ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenségek vagy dolgok,
mint ahogy mindig is lesznek, hiszen mindentudók sohasem leszünk. A világ, az anyag
végtelen, de elvileg és gyakorlatilag is megismerhető, egy adott korban viszont minden
titkának, törvényének kifürkészésére, feltárására sohasem leszünk képesek.
Az ufológusok „kimazsoláznak" néhány adatot, tényt vagy hipotézist a tudás nagy
kalácsából, és tudománytalan következtetéseket vonnak le belőle. Itt van például az a
hipotézis, hogy Tejútrendszerünkben számos naprendszerben élhetnek értelmes élőlények,
akikkel kapcsolatot lehetne teremtenünk. Az ufológusok gyakran hivatkoznak erre a
hipotézisre, feledve, hogy a matematikai számításoknak olyan variánsa is van, amely szerint
az egész Tejútrendszerben csak egyetlen bolygón van értelmes élet. A tudomány akaratlanul
ad érvet az ufológusoknak, akik a hipotézisnek csak egyik részét használják, és eltorzítják az
összképet. Azok a hívők pedig, akik az UFO-jelentéseket olvassák, csak ritkán vagy sohasem
jutnak el a valódi tudományos magyarázatokig, hiszen könnyebb egy újságírói
fogalmazványt elolvasni, mint egy tudományos közleményt.
Tegyük hozzá, hogy az UFO-król szóló tudományos jelentések a megmagyarázhatatlan
eseteket sem értelmezik idegen űrhajóknak, sőt számításokra támaszkodva erősen
kételkednek a kozmikus űrhajózás lehetőségeiben.
Az ufológusok válaszul az égre mutatnak, egy csillogó pontra, és azt mondják, hogy ott a
bizonyíték. Nem törődnek azzal, hogy az a csillogó pont meteor, tűzgömb, repülőgép,
műbolygó, rakétafokozat, meteorológiai ballon vagy egy reflektor kósza fénye a felhőkön. Az
10
sem érdekli őket, hogy a csillogó pont a Vénusz, vagy valamely titkos katonai kísérlet
eredménye. Így hát a vita lezáratlan.
És a vitát milliók és milliók kíváncsisága kíséri. A kíváncsiság jogos. A kíváncsiság lehet
ugyan üres pletykavágy, de lehet a tanulás kezdete, az ismeretek szerzésének alapfoka.
Nálunk is, ahol a sajtó és könyvkiadás általában tartózkodik az UFO-históriák ismertetésétől,
tíz- és tízezrek érdeklődnek a téma iránt; egy hír vagy cikk nyomán fellángol az érdeklődés, a
különböző külföldön megjelent, esetleg magyar nyelvű könyvek magas áron cserélnek
gazdát, és kézről kézre járnak, nem is beszélve arról, hogy a sugdolózás még ezeknek a
könyveknek a tartalmát is eltorzítja. Érdeklődő levelek százait írják az emberek, s író-olvasó
találkozók alig múlnak el a repülő csészealjakra vonatkozó kérdések nélkül. Az olvasók titkot
sejtenek, és mint tudjuk, minden titok vonzó.
Pedig titok valójában nincsen.
Éppen ezért szántuk a Galaktika két számát (a jelenlegit és a következőt) e témák
ismertetésére. A kíváncsiak igényeire gondoltunk, és nem a hívők igényeire. Szeretnénk
„objektív" képet adni. Szeretnénk a vitát, a konfliktust mozgásában bemutatni. Éppen ezért
felsorakoztatjuk az egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket, nemcsak a komolyakat vagy
komolykodókat, hanem azokat is, amelyek alól kilátszik a lóláb. Ahogy fentebb már
mondtuk, az egész ügyet kuriózumnak tekintjük, az emberi képzelet játékának, még akkor is,
ha a vita résztvevői tiltakoznának szemléletünk ellen. Célunk az ismertetés és szórakoztatás.
Mert őszintén szólva néha legalább annyira mulatságosnak tartjuk a komoly hipotéziseket,
mint az ufológusok hasonlóan komoly látomásait. Objektívek vagyunk, de objektivitásunk
elfogult az értelem és igazság iránt.
Összeállításunknál tehát figyelembe vettünk lehetőleg minden véleményt.
Ezért ismertetjük a híres Charles Fort könyveit, amelyeket titokban vagy bevallottan
forrásmunkának tekintenek az ufológusok, és gátlástalanul felhasználnak. Ismertetjük a
Condon-jelentést és a vele vitázó szerzők nézeteit, de bemutatjuk Shuttlewood igazi UFO-
jelentését is az ún. warminsteri rejtélyről, hogy átadhassuk a szót Asimov és mások elutasító
véleményének. Igazi csemegének tekintjük Blumrich spekulációját az Ezékiel prófétával
találkozó űrhajóról. Nyugodtan állíthatjuk az utóbbiról, hogy a logika diadala a józan ész
fölött.
Szívesen adtunk helyet két szovjet tudós, Ambarcumjan és Sklovszkij hipotéziseinek az
élet, illetve a Földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségeiről. Ismertetjük Ion Hobana és
Ludvik Souček témánkkal foglalkozó könyveit is.
Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót
azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és
humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Ügy beszél mosolyogva,
mintha a régi latin költővel együtt mondaná, hogy „semmi sem idegen tőlem, ami emberi".
Olvasóinknak is ezt a mosolyt és ezt a mondást ajánljuk figyelmükbe.
És erre szükségünk is van, ha látjuk, amit már Swift is, „hogy néhány alantas és tudatlan
fráter, aki köztünk s a csillagok világa közt kalmárkodik, a legnyomorultabb módon bánik el
a nemes tudománnyal. Ezek évenként előállnak egy csomó képtelenséggel, balgasággal és
orcátlansággal, amelyeket úgy tárnak a világ elé, mintha egyenesen a bolygókról
származnának, holott nem mentek értük magasabbra a saját agyvelejüknél"*

* A Swift-idézeteket Kéry László fordította

11
A warminsteri
rejtély
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Eleinte főleg amerikai UFO-esetekről olvashattunk, s a másutt észlelt UFO-jelenségeket a

nagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkező amerikai ufológusok is meglehetősen röviden
elintézték. Az angolszász nyelvterületen észlelt UFO-esetek közül kiemelkedik a warminsteri
(Wiltshire megye) rejtély, amelyről 1967-ben Arthur Shuttlewood könyvet is kiadott. A jelen
beszámoló ennek a könyvnek a rövid összefoglalása.
Shuttlewood ritkán használja az UFO-megjelölést, s hogy miért, arra nézve legjobb, ha őt
idézzük:
„Az olvasók ugyancsak csodálkozhatnak, a szerző miért használta a dolog kifejezést,
hogy az egyes vagy összes azonosítatlan repülő tárgyakat megnevezze, amelyek Warminster
városát kísértették 1964 karácsonya óta.
A kifejezést nem becsmérlő vagy tiszteletlen értelemben használtuk. Mivel sosem
hallottak repülő csészealjakról vagy UFO-król, a Warminsterben élő tanúk többsége már
korábban is ragaszkodott ahhoz, hogy e jelenségeket dolgoknak nevezze, amikor a szerző
újságírói minőségben kérdezgette őket.
Ez a név megragadt, és szívesen használták a brit és amerikai újságokban is, amikor a
dologról szóló történetek szenzációt hoztak ebből a kis wiltshire-i városkából, Angliából."
1966. április 1-én Charles Hudd szolgálatban volt az egyik warminsteri autóparkolónál, s
négy másik emberrel együtt szemtanúja volt, amint egy hatalmas, szivar alakú tárgy repült el
nyugatról keletre, majd felizzott, és középen kettévált. A megfigyelők hatalmas robbanást
vártak, de ez nem következett be, csak hat vörös gömb keletkezett, amelyek ezüstössé váltak,
és csöndben elszáguldottak észak felé.
Három nappal később, 1966. április 4-én az Angol Bank egyik tisztviselője Salisburyből
Warminsteren át Bathba tartott. Útközben hasonló jelenséget észlelt, és leállította
gépkocsiját. A szivar alakú tárgy átsuhant a sötét falu felett (Norton Bavant a falu neve),
mögötte hat narancsszínű labda, amelyek mind más-más irányban tűntek el. Három közülük
Warminster külső kerületei felé vette útját.
1966. április 7-én R. J. Ashwood és P. Davies hadnagy, a Welch Regiment tisztjei
éjszakai hadgyakorlaton vettek részt, s hajnalban hagyták el a tiszti éttermet, amikor fent
nagy sebességgel száguldó tárgyat pillantottak meg, amely keletről nyugatra tartott, a
warminsteri Cradle Hill felé.
Ezeket az eseteket Arthur Shuttlewood jegyezte fel többek között - a helyi lap, a
Warminster Journal újságírója.

12
 A News of the World "í 973-as sajtóregisztere a következőket közli Warminsterről, illetve
lapjáról:
„WARMINSTER (Wiltshire)
Piaci város, a Salisbury síkság legnyugatibb részén helyezkedik el. Katonai és nagy
állami gépipari központ. Lábbeli- és kesztyűipar, mezőgazdasági gépgyártás, tojáskeltetés és
csomagolás, gyümölcsérlelés és - szállítmányozás. Népesség: 13 593.
WARMINSTER JOURNAL Független. 1881-ben alapították. Warminsterben,
Westburyben, Dél- és Kelet-Wilt-shire megyében terjesztik."
Shuttlewood már az elején siet leszögezni, hogy lapja sohasem volt szenzációhajhász, és
elég sok nyugtalanságot okozott a dolog légi akrobatamutatványainak sorozata ebben a
csöndes és józan kisvárosban. A dologról néhány fényképfelvétel is készült, a legfontosabbat
Gordon Faulkner 23 éves gyári munkás készítette 1966. augusztus 29-én. Elég furcsa kép,
annyi szent - az UFO vagy két teljesen különálló darabból áll, vagy a tányér és a félgömb
közötti rész tökéletesen átlátszó.
A dolog körüli bonyodalmak voltaképpen 1964 telén kezdődtek el. 1964 karácsonyának
hajnalán a helyőrség mintegy harminc katonája hatalmas dörrenésre riadt fel, az egyik
őrmester nyilatkozata szerint „olyan volt, mintha egy hatalmas kémény lezuhant volna a
tetőről, és darabjai szétszóródtak volna a tábor egész területén". Riasztották az őrséget, de
semmi sem történt - a dörejek nem hasonlítottak a szokásos, repülőgépek által okozott
zajokhoz vagy hangrobbanáshoz.
December 25-én reggel 6-kor Mrs. Marjorie Bye a templomba igyekezett, amikor,
vallomása szerint, rettenetes hanghullámok valósággal a földhöz szögezték és megbénították.
Ugyanekkor Roger Rump, Warminster főpostamestere is felébredt a rettenetes zajra, házának
tetején hangos dobolás hangzott fel, mintha valamennyi cserepet felszedték, majd
visszaejtették volna. Ugyanekkor furcsa, zümmögő zaj hallatszott. A jelenség körülbelül egy
percig tartott. Ugyanilyen élményt beszélt el számos más tanú - ez esetben fültanú -
Shuttlewoodnak.
1965. június 19-én Mrs. Kathleen Penton (saját előadásában) a következő jelenséget
tapasztalta:
„Fantasztikus látvány volt - annyira, hogy a férjem és a lányom azt hitte, megőrültem,
amikor később elmondtam nekik. Éppen kinyitottam az emeleti ablakot, mert fülledt éjszaka
volt, amikor láttam ezt a fényes dolgot, amint oldalt elhalad az égen, jobbról balra. Egészen
lassan siklott el a dombok előtt. Egész hosszában hajóablakszerű nyílások futottak rajta
körben. Számomra olyan nagy volt az egész, mint a hálószobánk fala hatalmas. Ezek az
ablakok ki voltak világítva, sárga lángszínűek voltak.
Nagyon hasonlított egy vonatszerelvényhez, csak a vége le volt kerekítve. És nem
hosszában haladt előre, hanem finoman oldalt siklott. Sehol nem beszéltem erről, csak itthon,
mert tudom, az emberek kinevetnének. A férjem... azt hitte, álmodtam az egészet. A lányom,
Angéla pedig azt hitte, túl sokat voltam a napon!"
Shuttlewood érdekes mellékkörülményeket is felsorol - például rengeteg helyről érkezett
jelentés döglött egerekről, amelyeknek bőrén apró lyukak voltak. Ezeket az egereket a
hangbetörés érintette házak körül találták. A kutyák és macskák megvadultak a zajra, egyesek
meg is bénultak.
Hallgassuk most meg a fiatal Eric Payne asztalos tanúvallomását, aki barátnőjét kísérte
haza 1965. március 28-án este 11 órakor, s a ködben hazafelé indult.
„A barátnőm biztonságban hazaért, én pedig Bishopstrow felé gyalogoltam a pászmákban
összegyűlt ködön át a két falu közti országúton. Közel jutottam a bishopstrow-i Drayton’s
Schoolhoz, az útkanyar előtt, amikor fütyülő zaj hallatszott, amely hangos zümmögésbe
váltott át. Nem az út menti telegráfpóznák felől jött a hang, bár hasonlított ahhoz a búgáshoz.

13
 Nem vagyok egészen bizonyos, milyen irányból jött. Akkor a köd már olyan nagy volt,
hogy eltakarta majdnem az egész eget. De amúgy is koromsötét volt. Akkor az a tárgy
éreztette a jelenlétét. Mindkétfelől szinte rátenyerelt a fák koronájára, nagy recsegés-ropogás
támadt odafent. Borsódzott a hátam. Ha elképzel egy hatalmas pléhdobozt, nagy csavarokkal
benne, amit éppen a feje fölött ráznak, akkor tudja, milyen hang volt ez. Felnéztem, hátha egy
alacsonyan szálló repülőgép. Nagy nyomást éreztem a fejemen és a nyakamon. Valami csípte
a kezemet és az arcomat. Felemeltem az öklömet, megpróbáltam leküzdeni ezt a dolgot. De
túl nagy volt az ereje. Mielőtt rám támadt volna ez az erő, semmit sem láttam az égen, csak
egy árnyékot. Világosabb színű volt, és ovális tányér alakú. De talán nem jól láttam. Nagyon
kevés fény volt. Talán a köd emelkedett fel, mivel semmiféle repülőgép fénye vagy ilyesmi
nem volt látható. De fülsiketítő kattogást, kolompolást hallatott, amit repülőgép sosem
idézhet elő."
1965 februárjában egy csapat galamb döglött meg, feltehetőleg a dologgal való találkozás
következtében. A galambok Warminster közelében nekirepültek a bénító hanghullámoknak,
amelyeket a dolog bocsáthatott ki, majd merev szárnyakkal lehullottak egy tisztásra. Két
szemtanú megállapította, hogy a hullamerevség szinte azonnal beállott. A környékről
egyébként a nagyobb állatok időleges nyugtalanságát, a kisebb állatok tartós rosszullétét vagy
pusztulását jelentették. 1965. június 3-án több tucatnyi szemtanú látta a szivar alakú,
narancssárga színű UFO-t az égen, 19-én Cheltenham közelében figyelték meg, lángoktól
körülvéve. Közben a Warminster Journal szinte megtelt az olvasók leveleivel, pro és kontra a
különös UFO-jelenséggel. Gordon W. Creighton, a Királyi Földrajzi Társaság tagja is
csatlakozott a vitához a lap hasábjain, június 25-én:
„Nyilvánvaló, hogy egy csomó szamárságot is elmondanak az önök levélírói... A tény az -
hasonlóan a világ valamennyi országához -, hogy a nagyközönséget itt is durván félrevezetik,
becsapják, és agymosást hajtanak végre rajtuk a hatóságok, akik nagyon is jól tudják, mi
történik valójában. Földön kívüli űrhajók, ha tetszik, repülő csészealjak valóban léteznek, és
nemcsak ide jönnek, hanem egyre gyakrabban leszállnak a világ más részein is. A repülő
csészealj kifejezést először egy texasi farmer használta 1878-ban, aki látott egy ilyen hajót a
farmja felett... Én és annak a szervezetnek a tagjai, amelyhez tartozom, minden héten több
tucatnyi jelentést kapunk a világ minden tájáról, az összes nagyobb nyelven, olyan
emberektől, akik nemcsak ezeket a hajókat látták, hanem utasaikat is. És majdnem minden
országban (van néhány kivétel is) a témát szigorúan kirekesztik a sajtóból. Olasz kutatók egy
csoportja, akikkel szorosan együttműködünk, úgy becsülte, hogy az elmúlt két évben már
több mint 2000 ismert leszállási esetet tartanak nyilván. A National Commission for the
Investigation of Aerial Phenomena (Washington, D. C.), amely testületnek én is tagja
vagyok, nagy jelentést készített az ügyről 1964 elején, cáfolhatatlan bizonyítékokkal, s ennek
a jelentésnek egy-egy másolata most az Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa
valamennyi tagjának a kezében van. Ennek a jelentésnek a létezését a brit sajtó szinte
figyelembe sem vette. Nem kívánatos, hogy önök megismerjék ezeket a tényeket. Jó alaposan
és valóban agymosásban részesítik önöket hatalmas érdekszövetségek, akiknek a helyzet
nagyon is zavaróvá kezd válni.
Azt mondják nekünk, demokráciában élünk - és követeljük, amennyiben ez így van, hogy
gyakorlati bizonyítékát is lássuk ennek. Vagyis hogy mondják meg ennek a népnek
- és az összes többi ország népének - ezeket a rettentően fontos tényeket. Nyilvántartunk
kartotékjainkon több száz leszállást, teljes dokumentációjukkal együtt - olyan eseteket, ahol a
gép utasait látták, és találkoztak velük. 1964-ben és 1965-ben leszállások történtek
Kanadában, az USA-ban, Brazíliában, Argentínában, Európában, és több ilyen leszállás
történt hazánkban is. Csak a múlt szerdán egy újságíró felhívott a Fleet
Streetről, hogy elmondja, előző éjjel egy hatalmas, harang alakú gépet, amely olyan nagy
volt, mint egy emeletes autóbusz, láttak leszállni és néhány lábnyira a földtől lebegni egy
14
Norwich környéki helyen. Ezt az információt, amelyet bizalmasan közöltek velem, egyetlen
újság sem fogja lehozni..."
Shuttlewood - az ilyen esetekben szokásos módon - különböző szaktekintélyeket
sorakoztat fel az UFO-k létezése mellett, többek között idézi 1949-ből Robert B. McLaughlin
parancsnok, USA haditengerészeti tüzérségi szakértő nyilatkozatát: „Sokszor láttam repülő
korongokat, amint követtek és megelőztek kísérleti lövedékeket repülés közben a White
Sands (New Mexico) kísérleti támaszponton, ahol - amint ismeretes - az első amerikai
atombombát próbálták ki." Truman elnök pedig 1950. április 4-én egy sajtókonferencián
kijelentette: „Biztosíthatom önöket, hogy a repülő csészealjakat - amennyiben léteznek -
egyetlen földi hatalom sem állíthatta elő." Barry Goldwater amerikai szenátor, egykori
elnökjelölt kijelentette: „A repülő csészealjak, UFO-k, vagy akárhogy is nevezik őket,
léteznek. De ha megkérdik erről a légierőt, hallgatásba burkolóznak." Hermann Oberth
professzor, német matematikus, csillagász és rakétakutató: „Azt hiszem, Földön kívüli
értelmes lények figyelik a Földet - s több ezer éve látogatnak minket repülő csészealjaikon."
A warminsteri rejtély persze tovább gyűrűzött, és nemcsak a sajtóban. A vallásos
emberek, a szektások, okkultisták, médiumok is bekapcsolódtak az UFO-szenzációba. Ezek
közül egyet említsünk meg.
Egy médium azt állította, ő tudja, miért jelenik meg a dolog olyan gyakran Warminster
felett, mivel telepatikus összeköttetésben van a gép vezetőjével. A látogatók Izrael elveszett
törzseinek leszármazottai. Warminster azon a vonalon fekszik, amely összeköti Stonehenge-t
Glastonburyvel, s ezek a jelenségek Krisztus második eljövetelét hivatottak közölni. A
stonehenge-i Szent Kör és a legenda szerint Glastonburyben eltemetett Szent Grál (a kehely,
amelyben felfogták Krisztus vérét) vonzza a látogatókat ide...
Nehéz lenne felsorolni, mi mindent láttak Warminster jámbor polgárai Arthur
Shuttlewood szorgalmas gyűjtőmunkája szerint. Hatalmas tűzkört, amely hosszú ideig egy
sofőr teherautója előtt haladt; hatalmas robbanásokat és gombafelhőket, sőt a dologról
feljegyezték, hogy egy szakadékba majdnem belezuhanó kisgyermeket láthatatlan karjaival
felemelt, és biztonságba helyezett. Itt is találunk jelentéseket gépkocsikról, amelyeknek
motorja felmondta a szolgálatot, amíg a dolog áthaladt.
Találgatások egész sora vonatkozik arra Shuttlewood könyvében, kik is hát ezek a
látogatók, s milyen energia hajtja csészealjukat. A legnépszerűbb nézet szerint valamilyen
antigravitációs elv alapján működik a gépük, s a látogatók bibliai „hírnökök", akik
figyelmeztetik a világot a közeledő világvégére...
Shuttlewood könyve kitűnő példa arra, hogyan hatalmasodik el egy kis közösségen belül
az UFO-őrület, s hogyan válik egy kezdetben „komoly" beszámolónak induló könyv
mulatságos ostobaságok tárházává. Erre jó példa Shuttlewood könyvének függeléke, ahol a
szerző „az idegen lények" hozzá intézett telefonüzeneteinek lényegét rögzítette. Maga is
gyanakszik, hogy ugratás áldozata, de nem tud ellenállni az ötletnek...

Az Aenstra bolygó üzenetei*

Bár mint realista még mindig fenntartom, hogy a rejtélyes telefonhívások, amelyeket
otthon kaptam szeptember és október hónapban, ugratások voltak - és ezért kétes ízlésűek de
el kell ismernem, hogy sok józan ész nyilvánult meg tartalmukban. Ha összehasonlítom őket
azokkal az eseményekkel, amelyek Warminsterben történtek az elmúlt tizenhat hónapban,
akkor, amennyiben igazak, nem csengenek hamisan.

* Arthur Shuttlewood: The Warminster Mystery - Eyewitness accounts of dramatic UFO sightings in England,
Tandem Books, London, 1967

15
 Az Aenstria bolygó (az ő nyelvükön Cantel) lakói: Caellsan, Selorik és Traellison mindig
annak a Boreham Field-i telefonfülkének a számát adták meg, amelyet használtak, a
belvárostól keletre. De a több mint tizenkét tucat hívás közül egyszer sem hallottam a
híváshoz szükséges négy penny csörömpölését, sem esésüket a gomb lenyomása után.
Ehelyett a hívások gyorsan és tisztán érkeztek, csak valami különös recsegés hallatszott,
mintha elektromos zavar keletkezett volna.
Észrevettem, amikor mellékesen megemlítettem ezeket a telefonbeszélgetéseket
barátaimnak, hogy mindnyájukat lenyűgözte az, amit ez a három személy mondott nekem, és
legtöbbjük meg volt győződve arról, hogy ezek az aenstriaiak valóban léteznek, és
mindenáron idejében figyelmeztetni akarják és tanácsokkal akarják ellátni a Földet. Így
meggondoltam a dolgot, nem hagyom ki őket ebből a könyvből. Mivel igazságos akarok
lenni az olvasóhoz, a végkövetkeztetéseket egyéni megítélésükre bízom, és rögzítem
közléseiket. Csak arról biztosíthatom önöket, hogy ezek a hívások valóban megtörténtek -
amint ezt egész családom és Peter Earle, a News of the World riportere jól tudják és hogy
némi töprengés után úgy fogadtam őket, mint ésszerű (és nem esztelen) őrültségeket, olyan
emberekét, akiket vonzott a kivilágított leszállás gondolata. (...)
Caellsan hangja kevés érzelmet árult el. Szenvtelen volt, mégis kényszerítő erejű,
akcentusnak nyoma sem volt benne. Figyelmeztetett engem: „Használjátok ki teljesen a
természet áldásos kincseit békés és termelő céllal. Kormányaitok vezetőinek addig kell észre
térniük, amíg nem késő. Ne rohanjatok a feneketlen végzet és pusztulás mélységeibe, amely
ellentétes az értékes élettel. Felejtsétek el az őrült hatalom- és uralomvágyat, ahogyan mi is
megtanultuk elfelejteni több ezer földi évvel ezelőtt.
Arra kérünk benneteket, terjesszétek ezt a fontos üzenetet a ti cantel tanácsaitok elé. Azt
szeretnénk, ha ismét átgondolnák őrültségeiket, bár nem tudjuk rájuk kényszeríteni
akaratunkat. Szeretett Traellisonunk, Aenstria királynője ilyen döntést nem bízhat ránk, és az
Igazság Általános Szelleme - akit ti, földiek Istennek neveztek - megtiltja, hogy kényszer
uralkodjék agyunkban és szívünkben."
Caellsan óva intett a tudományos és katonai felszerelések káros fajtáitól. A nukleáris
korszak küszöbén az ember könnyen elhagyhatja a biztonság határát, és fejjel rohan a teljes
feledésbe, a józanságból az öngyilkos őrületbe. A Föld cantel burka, ha nem vigyázunk,
könnyen parázsló pokollá válhat mindenestül.
Ez bizonyosan elpusztítaná cantelünk teremtő rendjét, felforgathatná az egész
Naprendszert, sőt következményei károsan érintenék saját canteljüket, az Aenstriát is. Mert a
légkör cantelünk felett kétségbeejtően vékony - nyilvánította ki. A földi tudósoknak,
csillagászoknak, fizikusoknak és geológusoknak még csak töredékes a tudása arról a
hatalmas világegyetemről, amely cantelünk ön kívül terül el.
Selorik, aki úgy mutatkozott be, mint Aenstria angol tolmácsa, magas hangon beszélt,
hangja lágy és zenei volt. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint Caellsan, aki gyakorlott
űrhajóparancsnok volt.
Selorikot főleg szeretett Traellisonjától érkező személyes üzenetei érdekelték. Néha
izgatott hanglejtéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy ő is aggodalmat érzett azok miatt a
dolgok miatt, amelyek a királynőt aggasztották.
A királynőt aggasztotta a túl nagy sugárzás légkörünkben, ennek hosszú lejáratú hatása a
mutációkban és a súlyosan eltorzult emberi formában a Föld cantelen, mind a méhen belül,
mind pedig kívül; az, hogy az ember fokozatosan megmérgezi önmagát és fajtáját a helytelen
kémiai talajkezeléssel; hogy betegségek fognak elterjedni a jövőben, ha potenciálisan
veszélyes és rosszindulatú anyagokat süllyesztenek a vízbe, a tengerek mélyére a
közbiztonság gondatlan őrzői.
Figyelmeztettek arra, hogy a vízkészletek helyzete Földünkön nagyon aggasztja Aenstria
lakóit. Az atmoszférától eltekintve a baktériumok a vízben terjednek el leggyorsabban. Víz
16
alatti munkacsoportjaik máris kimerítő vizsgálatokat végeztek erről. Sürgős helyreállítási
munkálatokat végeznek, készen arra, hogy kiemeljék az elsüllyesztett hasadóanyagokat, és
légi semlegesítésre elszállítsák azokat. Hangsúlyozták, hogy az aenstriaiak maguk is
átmentek a fejlődésnek ezen aggasztó fokozatain sok ezer évvel ezelőtt, így nagyon is
tudatában vannak azoknak a szörnyű veszélyeknek, amelyek rájuk leselkedtek.
Warminster, mint mondották, fontos bázis az ő népük számára, ahonnan műveleteiket
folytatják, mivel a legkorábbi brit civilizáció bölcsője volt, és egyes őseik is ismerték már.
Más nagy bázisok (bár nem szükségképpen Aenstria bázisai) működnek az amerikai
kontinensen és Európa bizonyos részein rövid lejáratú megbízásokkal. Földünk aenstriai és
más Földön kívüli utazók megfigyelése alatt áll évezredek óta. Amikor megkérdeztem, miért
Warminstert választották ez alkalommal támaszpont gyanánt, azt válaszolták:
„Várnotok kell, és meglátjátok, mert sok dolog ki fog derülni, ha nyíltan megmutathatjuk
magunkat a Föld minden emberének. Némelyek közülünk és elődeink sok évet töltöttek
közöttetek, megtanulták szokásaitokat, és töprengtek hagyományaitok felett. Most itt olyan
bázisokat létesítettünk, amelyek lényegesek célkitűzéseink szempontjából. Elolvassuk és
megértjük földi írásaitokat, amelyeket ti újságoknak és könyveknek neveztek, és nem tetszik
nekünk, hogy gyermekeitek képregényei szörnyekként ábrázolnak bennünket, akiknek két
fejük vagy sok lábuk van, fémdoboz testük, gépagyuk.
Kérlek titeket, higgyétek el, fizikailag éppen olyanok vagyunk, mint ti. Vannak nálatok is
kivételek, vannak óriások és törpék, különböző bőrszínek. Nálunk is megvannak ezek a
különbségek. A különleges feladatokat saját magunk teremtette robotok látják el. Ezek, ha a
Földről látják őket, megzavarhatják a ti embereitek gondolatait, azt hiszik, hogy más bolygók
groteszk lakói. De ezek ártalmatlanok, és akaratunknak engedelmeskednek.
Szükségünk van a barátságotokra, hogy megoszthassuk veletek, tudósaitokkal és
orvosaitokkal tudásunkat. Sok értékes dolgot tudunk felajánlani, ingyen és önként, a ti
népeiteknek. Kérlek, mondd el nekik, canteletek minden lapjában és írásában, hogy tőlünk
nem kell félni. Végtelen szeretettel és békével jövünk. Mégis sokan közületek ellenségesek
velünk szemben. Földi tűzfegyverekből rálőttek az űrhajónkra. Ha felkészülünk az ilyen
támadásokra, nem árthatnak nekünk. De néhányan közülünk emiatt értelmetlenül haltak meg.
Tudod, Shuttlewood, mi nem állhatunk bosszút. Ez ellene szólna cantelünk törvényeinek
és az Egyetlenegy követeléseinek. Lehet, hogy életünket veszítjük, miközben megpróbálunk
segíteni népeiteken, bár mi semmit sem kapunk érte cserében. Ez tilos. Az Egyetlenegy azt
parancsolta nekünk, szeretett Traellisonunkkal együtt, hogy jöjjünk ide, és mentsünk meg
titeket az önpusztítástól. Ez nehéz és kockázatos feladat, ha figyelembe vesszük a ti
embereitek viselkedését.
Azt a tanácsot kell adnia nektek, az ő és az eljövendő nemzedékek érdekében, hogy
javuljatok meg, keressétek a felvilágosodást és az igazságot, mielőtt a pusztulás órája
felvirrad, hogy újjászületést jelezzen új formában; hogy úgy viselkedjetek, ahogyan az
Egyetemes Igazság Szelleme kívánja. Tisztítsátok meg elméteket és gondolataitokat a
tragikus előítéletektől. Tanuljatok meg teljesen élni és nem töredékesen, így gyógyítsátok
meg lelki és testi bajaitokat. Az elme, a test és a lélek egészsége sosem lehet a tiétek, amíg
canteleteket háborúk, éhség, betegség és helytelen gondolkodás pusztítják. Lágyítsátok meg
szíveteket, és mindenekfölött - és most - tanuljatok meg bízni bennünk.
Mi csak egy vagyunk a hatalmas világegyetem sok canteljéből, akik egyesültünk
szeretetben és harmóniában egy isteni rendelésű tervben, hogy megszabadítsuk bolygótokat
nyomasztó veszélyeitől. Nem szabad félnetek: égboltotokon többet fogjuk mutatni magunkat
a jövő évben - és 1967 végére már sokat el is érünk abból, amiért canteietekre jöttünk."*

* Optimista Földön kívüliek, ez tény, de akárhogy erőltetem az elmém, nem úgy látszik, mintha beváltották volna
ezt az ígéretüket (A ford.)

17
 Vajon földi tudományunk, a szó legtágabb értelmében véve, túlkomplikálttá vált-e? Mint
tudományokhoz keveset értő ember, csak helyeselni tudom Selorik véleményét, hogy valóban
ez az eset áll fenn. Persze ismét fel kell tételeznem, hogy az Aenstria néven ismert távoli
világ emberei valóban bona fide kapcsolatot létesítettek velem.
Vajon tudományunk megkísérli-e, hogy egy alsóbb ág foglalja el a tudás egész fájának a
helyét? És talán ez a legfőbb tényező, amely a túlbonyolítás irányában hat? Az emberiség
helyes fejlődéséhez Selorik szerint háromféle tudomány fontos: a szellemi, a társadalmi és a
fizikai (vagy anyagi) tudomány. A kezdet kezdetétől - és ne felejtsük el, hogy az időnek más
a jelentése más cantelek vagy bolygók esetében, mint itt a Földön - az ember megérezte,
hogy egy felsőbbrendű hatalom és értelem hatja át és irányítja a természetet.
Az ember vágya mindig az volt, hogy többet tudjon meg ennek a hatalomnak a
természetéről, akár félelemmel, akár szeretettel eltelve állott vele szemben. Az ember csak
akkor javíthatja meg élethelyzetét, ha együttműködik ezzel az erővel, s csak rontani fog rajta,
ha tudatlanságában harcol ellene. Az anyagi tudomány felépítménye egyre inkább
megfosztotta erejüktől a szellem- és társadalomtudományokat az elmúlt kb. fél évszázadban,
mivel a testi szükségletek növekedése állandóan ösztönözte, és elnyomta a szellemi vágyakat.
Ezért az emberiséget saját teremtményei fenyegetik, mert a szellemi és társadalom-
tudományok nem fejlődtek eléggé ahhoz, hogy megállapíthassák, mire használják fel saját
jelentős eredményeiket. Az igazi alap került veszélybe, mert nem képes sokáig elviselni a
ránehezedő hatalmas anyagi felépítményt, amely rá fog szakadni gyászos
következményeivel. Elvesztettük egyensúlyunkat és saját mércénket, elvétettük a lépést, nem
maradtunk harmóniában az ember számára eleve elrendelt és kívánt életformával a teremtés
kezdete óta. És - mint megtudtam - az ember valóban egyedi öntőformában készült nem halak
vagy majmok leszármazottja. (...)

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

Arthur Shuttlewood viszonylag hosszan idézett, jámbor

erkölcsprédikációja, amelyet az ismeretlen telefonbetyároktól
kölcsönzött, vagy saját maga talált ki, nyilvánvalóan gyenge és
logikátlan tákolmány, még akkor is, ha a prédikációt a jó
szándék ihlette. Az idealista gondolkodás számára régen az
angyalok és ördögök, az istenek és istennők jelentették a
„Földön kívüli" értelmes lényeket - a mai idealisták számára
kissé nehéz lett, a tudomány eredményei közepette,
angyalokról és istenekről értekezni. Jönnek tehát a jóságos
megfigyelők, pompás űrhajóval, mélységes szeretettel és
segíteni akarással eltelve. Ha valóban így lenne - ha így lehetne
a materialisták is szívből örülnének, hiszen Aenstria titokzatos
lakói egy csapásra megoldhatnák az emberiség problémáit,
amelyekből most is van sajnos elég bőven. Amíg azonban az
aenstriaiak nem jönnek - márpedig 1966 óta nem hallottunk
felőlük -, addig kénytelenek leszünk nélkülük haladni, a
magunk erejéből.

18
 úJ
GÖMÖRI
PÉTER

„Egy tevét lehetetlen megkülönböz-

tetni a földimogyorótól, ha csupán a
púpját nézzük..."
Ez is lehetne Charles Fort
könyveinek mottója, akár a The Book
of the Damned (Elátkozottak könyve),
akár a New Lands (Új Földek) címűé.
Charles Fort, ez a keserű, kínosan
következetes, hangyaszorgalommal
gyűjtő, rendszerező és író publicista -
mert inkább publicista ő, mint tudós -
fantasztikus vállalkozásba fogott. Két
földrész mintegy hetvenféle napi- és
hetilapjának, kulturális, tudományos
és ismeretterjesztő folyóiratának,
magazinjának és képeslapjának több
tízezernyi számát böngészte át, hogy
fáradhatatlan munkájával
bebizonyítsa: a Föld nem elszigetelt
bolygó a világűr végtelenjében,
hanem csak egy a számtalan
lehetséges civilizáció közül, s ezekből
a távoli kultúrákból nem egy esetben
látogatók jártak a Földön, .vagy más
módon adtak hírt magukról.
Hogy mi módon? Nos, az alább
következő és az Ő két könyvéből vett
legjellegzetesebb példákon kívül hadd
említsek itt még néhány másikat.
Vörös, sárga, fekete csapadék hullott
számtalan alkalommal a Föld
legkülönbözőbb térségeiben. Kövek,
asztallap nagyságú vörhenyes
pikkelyek, halak, békák, gyíkok - és
még ki tudja, hányféle élőlény -
nemegyszer óriási tömegekben.
Kideríthetetlen eredetű nyomok a
hóban, különös alakú felhők,
mennydörgés a derült égből,
titokzatos villám, amely megölte egy

20
FÖLDEK
dolgozó paraszt egyik fiát, súlyosan
megsebesítette a másikat
- a harmadik pedig eltűnt. Egy ló
lebegett napokig egy franciaországi
kisváros egén, ellentmondva minden
gravitációs törvénynek, és - számtalan
szemtanú látta. Egyébként is: nincs egyetlen
adat sem Fort könyveiben, amely mellett ne
állna a forrás pontos megjelölése.
Mit is jelent a cím: Elátkozottak
könyve? Erre Fort már a címlapon megadja
a választ: „Elátkozottnak nevezem azokat a
jelenségeket, amelyek elől a tudomány
elzárkózik." Igen, a tudomány elzárkózik
bizonyos jelenségek magyarázata elől
- vagy olyan magyarázattal szolgál,
amely minden logikusan gondolkodó és
akár csak kevéssé művelt elme számára is
elfogadhatatlan - Charles Fort pedig nem
tett egyebet, mint hogy fáradságot nem
ismerő szorgalommal összegyűjtött az
imént jelzett töméntelen mennyiségű
sajtóanyagból mintegy kétezer olyan adatot,
amely ezeket a jelenségeket rögzíti, és
amelyekre - szerinte - csak egyetlen ésszerű
magyarázat létezik: ha Földön kívüli
élőlényeket és távoli, nálunk talán jóval
fejlettebb civilizációkat tételezünk fel.
Charles Fort könyvei tehát nem a könnyű
szórakozást keresők, kikapcsolódni vágyók
számára íródtak. Ennél lényegesen
nehezebb olvasmányok. Adat adat hátán.
Legtöbbször kommentár nélkül.
És ez az, ami lenyűgöz. Innen a szuggeszti-
vitás, amely mindent elsöprően árad. Az
adatok önmagukért beszélnek. Nem
mondanak sem többet, sem kevesebbet
annál, mint ami éppen van bennük.
Precíz, korrekt munka ez, és Fort jól
tudja, hogy a töméntelen tényanyag
ellenállhatatlanul kétkedésre indít.
Megrendülnek a bevett normák, a
kritikátlanul elfogadott alapfeltételezések -
ha komolyan vesszük az író szándékát.
Márpedig nem lehet őt nem komolyan
venni - Fort egyetlen ellenfele az idő:
hiszen könyveit századunk elején írta
(1919-ben, illetve 1923-ban), akkor a
technikai fellendülés talán még a múlt
század véginél is szédítőbb sebességre
kapcsolt - mindig így van ez a háborúk alatt
és után akkor, amikor az ennek megfelelő
szomjas megismerési vágy és az ismeretlent
eszelősen magyarázni kívánó kíváncsiság
megsokszorozódik. Csakhogy - Fort
szerencsétlenségére - holdutazásról még
nem lehetett szó. Mert nem hiszem, hogy
Fort így írta volna meg könyveit, ha megéri
az első űrhajós Holdra szállását.
Mindez azonban csak azt jelenti, hogy
Fort, bármennyire szeretné is, maga sem tud
igazán kielégítő választ adni az izgalmas és
megfejthetetlen eseményekre. Könyveinek
mégis van egy vitathatatlan érdeme: a
kérlelhetetlen tisztánlátás és a látszólag
egymástól független események logikai
összefüggéseinek megvilágítása.
Fort nemcsak kínosan korrekt és precíz,
hanem keserű és ebből eredően ironikus is.
A ragyogó humor, gúny és irónia, ami
olykor fel-felcsillan a szűkmarkúan mért
egyéni kommentárok soraiban,
önkéntelenül a halhatatlan angol
gúnyolódóra és csipkelődőre, emberi
gyarlóságaink ostorozójára, Jonathan
Swiftre emlékeztet. Fort esetében azonban a
gúny tárgyai csupán az áltudósok és az
áltudomány; egy ilyen „tudósról" például
kiderül, hogy miután matematikai
számításokkal előbb gondosan
meghatározott és távcsövével a számítások
alapján megfigyelt ponton „felfedezett" egy
kis holdat valamelyik égitest körül - olyan
távcsővel dolgozott, amely akár minden
égitest körül is kimutatna egy-egy holdat,
minthogy hibás beállítású az egyik lencséje.
Ilyen és ehhez hasonló melléfogások özönét
írja le Fort sok malíciával és jóleső
kárörömmel. Stílusa egyébként a
feldolgozott tárgyhoz alkalmazkodik,
mégpedig tipikusan „forti" módon:
következetesen. Szerinte a világban
fellelhető tárgyak között végső soron
lehetetlen bármiféle lényegbevágó
különbség kimutatása, hiszen a dolgok
egymásnak csak folytatásai, egy mindent
felölelő kozmikus egész más-más
megjelenési formái. A könyvét is így
szerkeszti tehát (lehet, hogy ismerte Joyce
Ulysse-íének 1922-es kiadását,
mindenesetre a szerkesztés némi
hasonlóságot mutat), a mondatok
egymásból folynak, a bekezdések
legnagyobb része a hogy szócskával
kezdődik, mintha csak folytatna valamit,
amit csak gondolatban kezdett el. Egyetlen
folyamat tehát az egész könyv, értelmetlen
lenne különösebben tagolni, legfeljebb a
jobb érthetőség kedvéért. (Ugyanebből a
célból az idézett részeknél helyenként
feloldottam a stílus feszességét, és
- mivel ki van szakítva az egészből -
kicsit értelmeztem az eredetit.) Nem marad
más hátra, minthogy megnézzük, hogyan is
látja ez a „rögeszmés" ember a világot és
benne a dolgokat, amelyekről neki egészen
más a véleménye, mint a konvencionálisán
gondolkodóknak.
„Mi is egy ház?
Lehetetlen bármiről is megmondani,
hogy micsoda, lehetetlen bármiről
határozott különbséget kimutatni a többi
dologhoz képest, minthogy minden
különbség elmosódó, azaz lényegtelen.
Egy pajta is lehet ház, ha valaki lakik
benne. Ha viszont attól ház a ház, hogy
laknak benne-minthogy az építészeti jelleg
elhanyagolható- akkor a madárfészek is
ház: hiszen az, hogy ember lakik-e a házban
vagy sem, elhanyagolható, mert beszélünk
például kutyaházról is; ugyanígy nem
lényeges az anyag sem, hiszen az eszkimók
hókunyhóban élnek... a remeteráknak
például kagyló a háza, de feltétlenül az volt
a puhatestűnek, amely előtte lakta... vagy
másképpen: azok a dolgok, amelyek
látszólag annyira különböznek egymástól,
mint a Fehér Ház és egy tengerparti kagyló
- végső soron egy és ugyanazon folyamat
más-más megjelenései."
Ez így igaz, bár meg kell jegyeznünk,
hogy a lapok (Fort metódusánál maradva)
eddig még egyszer sem számoltak be arról,
hogy az Egyesült Államok szenátusa
valamelyik Long Island-i strand puha
fövenyén, egy kagylóban ülésezett volna.
Az emberiségnek - úgy tűnik - mégiscsak
szüksége van a gondolkodás konvencióira,
a jól bevált fogalomrendszerekre, mert ezek
nélkül anarchia és káosz uralkodna az
ismeretek rendszerezetlen tömegében, s így
életünk, sorsunk a véletlenek játékszerévé
válna. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne
váljunk a gyorsan avuló ismeretek
mechanikus befogadóivá, s engedjünk
szabad teret az olykor furcsának tűnő új
irányzatoknak, mert ezek hordozzák
magukban a fejlődés magvát. Felesleges itt
művészeket, írókat, festőket és
zeneszerzőket említenünk, akik a maguk
korát messze megelőzték, s csak az
eljövendő idők emberének kínáltak szellemi
táplálékot - elég, ha Charles Fortot idézzük,
mert bár megoldást ő sem tudott adni, de
műve felszabadítja az emberi szellemet.
22
RÉSZLETEK FORT KÖNYVÉBŐL

I. KÜLÖNÖS CSAPADÉKOK

Popular Science News

- Luigi Palazzo professzor, az Olasz Meteorológiai Hivatal vezetője szerint 1890. május 15-
én a calabriai Messignadi közelében a friss vérhez hasonló színű anyag hullott az égből.
A római egészségügyi intézmények laboratóriumai megvizsgálták a lehullott anyagot.
Megállapították, hogy vér.
„A hátborzongató jelenség legvalószínűbb magyarázata az, hogy vándormadarak (fürjek
vagy fecskék) erős viharba kerültek, és ott megsemmisültek."
Az anyagot tehát madarak véreként azonosították...
Mit számít az, hogy mit mondtak - vagy inkább mondani kényszerültek - a római kutatók;
és mit számít az, ha mi kimutatjuk, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az adott
időpontban bármiféle vihart észleltek volna... és hogy az ilyen jellegű anyagot egy erős vihar
szinte a végtelenségig szétszórná... és hogy sehol sem láttak madarakat sem döglötten a
földön, sem a levegőben... vagy hogy egyetlen madártollat sem találtak...
Elég ez az egy: vér hullott az égből...
De később, ugyanott, ismét véreső esett.

Összefoglalva általános szupergeografikus szempontjainkat: kocsonyás régiók, kénes régiók,

hideg és tropikus régiók: egy olyan régió, amely a Földhöz viszonyítva az élet forrása: olyan
régiók, amelyekben olyan nagy a közeg sűrűsége, hogy az onnan érkező tárgyak a Föld ritkás
atmoszférájába érve felrobbannak.
Az imént láthattunk egy robbanó jégesőről szóló adatot. Ez elég ahhoz, hogy elfogadjuk
azt a feltételezést, amely szerint ezek a jégdarabok olyan közegből érkeztek, amely
sokszorosan sűrűbb, mint Földünk atmoszférája tengerszint magasságban. A Popular Science
News 22-38. számában arról olvashatunk egy beszámolót, hogy a Virginiai Egyetem
laboratóriumában nagy nyomás alatt állítottak elő mesterséges jeget. Amikor ezt a jeget
kivitték a laboratóriumból, a kinti, normális levegőn felrobbant.

II. ÉLŐLÉNYEK HULLANAK AZ ÉGBŐL...

Leisure Hours
Híradás apró békákról vagy gyíkokról, amelyeket többen láttak az égből potyogni. A cikk
írója szerint az összes szemtanú tévedett: hogy a békák vagy gyíkok nyilván a környező
fákról vagy más, magasabban fekvő pontról hullottak.
Pontus professzor M. Aragónak írt egyik levelében fantasztikus mennyiségű apró, egy-két
hónapos varangyok zuhogásáról számolt be. A békák hatalmas, sűrű, fekete felhőből
hullottak alá, amely minden átmenet nélkül jelent meg a franciaországi Toulouse derült
égboltján, 1804 augusztusában (Comptes Rendus 3-54).

Scientific American, 1873. július 12.

„A Missouri állambeli Kansas City feletti legutóbbi felhőszakadás végén - a jelentés szerint -
olyan mennyiségű béka zuhogott az égből, hogy az egészen elsötétült; a környéket
tekintélyes távolságban mindenfelé békák borították."
Tényleg, milyen egyszerű azt mondani, hogy az égből potyogó békákat egy forgószél
ragadta föl; csakhogy mik is egy forgószél tulajdonságai; az exkluzionisták egyszerűen
figyelmen kívül hagyják az iszapot, a tó fenekéről származó mindenféle hulladékot, a lebegő
növényi törmelékeket, a könnyen elmozdítható parti tárgyakat - szerintük a forgószél direkt
kiválogatta a békákat...
A Symons' Meter Magaziné egy másik esetről tudósítva (32-106) az apró békákból álló
csapadékot egy bizonyos forgószél művének tulajdonítja - de hogy melyik tóból
származhatnak a békák, arról egy szó sem esik a cikkben. Ráadásul van itt még valami ebben
a hírben, hogy ti. a békák ez esetben szinte fehérnek látszottak.
Attól tartok, nincs több kibúvónk; kénytelenek leszünk Földünk civilizációját néhány új
világgal meglepni.
Olyanokkal, amelyekben fehér békák vannak.

L 'Astronomie
1890. január havának utolsó napján, egy erős viharban felmérhetetlen mennyiségű lárva
zúdult le az égből Svájcban; fekete és sárga színűek vegyesen; olyan nagy számban, hogy
csapatostul vonzották a madarakat.
Mindent figyelembe véve, ezt a jelenséget a forgószél-magyarázatok ellen szóló és a
külső eredetre utaló legpregnánsabb megnyilatkozásnak tekintjük. Ha erre egy exkluzionista
azt találná mondani, hogy a lárvákat valami ismeretlen erő ragadta ki
- januárban I - a fagyott földből, ráadásul fantasztikus mennyiségben, akkor csakis valami
hatalmas erőre gondolhat - anélkül hogy számolna a finomságokkal: mert ha a lárvák
származási és lecsapódási helye között nincsen nagy távolság, azaz nincs idő a
kiválasztódáshoz, akkor hová lett a rengeteg egyéb hulladék?
Ha viszont nagy távolságot tételez fel, végig a hosszú úton Dél-Franciaországtól Felső-
Savoie-ig, akkor nyilván rendkívül finom kiválasztódással kell számolnia, amit a különböző
fajsúly idéz elő - de egy ennyire finom szelekciónál már különválnának a lárvák a kifejlett
rovaroktól.
Nos, ami a fajsúlyt illeti - az 1890. januári svájci csapadékban a sárga lárvák háromszor
akkorák voltak, mint a feketék, amelyekkel együtt hullottak le. Az erről a jelenségről szóló
jelentések között egyetlenegy sincs, amelyik kétségbe vonná az esemény valódiságát.

III. UFO-K (AZONOSÍTATLAN REPÜLŐ OBJEKTUMOK),

ILLETVE AZOK FELTÉTELEZETT LÁTOGATÁSAI

Notes and Queries

A folyóirat egyik olvasója, aki Devonshire-ben járt, levélben felvilágosítást kért egy sztorival
kapcsolatban, amelyet ottjártakor hallott: egy esemény, amely harmincöt évvel az elmesélés
ideje előtt történt.
Hó lepte a földet - egy reggel egész Dél-Devonshire arra ébredt, hogy a hóban addig
sosem látott, sosem hallott nyomokat találtak - „karmos lábnyomokat" vagy
„meghatározhatatlan alakzatot" -, amelyeket helyenként, nagy távolságban, de szabályos
közönként olyan nyom tarkított, amelyet mintha egy bot hegye hagyott volna... de a nyomok
elszórtsága... óriási területet borítottak be... ráadásul nyomra bukkantak akadályokon is:
például sövényeken, falakon, házakon - ezek nem okoztak nehézséget a nyomhagyónak...
Hallatlan izgalom... a nyomokat vadászok és vérebek követték, míg egy erdőhöz nem
értek... ahonnan a kutyák nyüszítve és halálra rémülve visszahőköltek, úgyhogy senki se
merészelt nekivágni az erdőnek.

24
 Notes and Queries
Egy másik olvasó nagyon jól emlékszik a történtekre. Egy borz hagyott nyomokat a
hóban; miután a nyomokat azonosították, az izgalom „egyetlen nap alatt teljesen
lecsillapodott".

Notes and Queries

Írja, hogy egyik olvasójuk évekig kutatta a nyomok eredetét, mert volt egy példánya, amelyet
édesanyja emelt ki a sok közül exmouthi kertjükben, és hogy pataszerű nyomok voltak - de
csakis kétlábútól származhattak.

25
Notes and Queries
Egy újabb olvasó szintén nagyon jól emlékszik, és „bizonyos osztályok" izgalmáról és
felháborodásáról ír. Azt mondja, hogy valamelyik állatkertből megszökött egy kenguru...
„minthogy a nyomok olyan furcsák és egymástól távol esők voltak, elterjedt a hiedelem,
hogy elszabadult a sátán".
Nos, ez volt a sztori, most nézzük meg még egyszer az egészet a korabeli híradások
alapján. Láthattuk először a későbbi beszámolókat, abból a célból, hogy tisztán érezzük
azokat a torzító, megmásító és elhomályosító hatásokat, amelyeken minden esemény
szükségképpen átmegy az idő folyamán. Itt van például ez: egyetlen nap alatt teljesen
lecsillapodott. Ha kutatásaimban arra az eredményre bukkantam volna, hogy az izgalom
valóban rövid idő elteltével elült, talán hajlottam volna rá, hogy elfogadjam: semmi különös
nem történt.
Kiderült, hogy az izgalom hetekig tartott.
Nagyon ismerős nekem ez a dolog: a jól bevált figyelemelterelés a rendszerbe bele nem
illő együtthatókról.
Minden jelenséget az illető kor meghatározójának szellemében „magyaráznak". Ezért
mondunk le mindig a valódi magyarázatról, és elégszünk meg a magyarázkodással. Sátán, aki
nyomokat hagy a hóban - ez ma már réges-rég elavult dolog. Ha tehát azt állították, hogy a
hóban talált nyomok karomban végződnek, ez nem más, mint alkalmazkodás a XIX. század
szelleméhez, vagy ha úgy tetszik, emberi tropizmus. A pataszerű nyomok nemcsak lóra
emlékeztetnek, hanem a sátánra is. A XIX. század megkövetelte, hogy a nyomokról azt
mondják: karomban végződnek. Később majd meglátjuk, hogy korának egyik legnagyobb
biológusa, Owen professzor ugyanezt állapította meg - bár Darwin másképp gondolkodott.
De én két értelmezést is be fogok mutatni - mindkettő megtalálható a New York-i Public
Libraryban -, és ezek egyikében sincs a leghalványabb utalás sem bármiféle karomnyomra.
Owen professzor nem magyarázatot adott: ő is alkalmazkodott.
A későbbi beszámolók másik fogása, hogy az oda nem illő láncszemet úgy magyarázzák,
hogy az eseményt átültetik a tündérmesék jól ismert világába, egyúttal mindjárt meg is
fosztják hitelétől azáltal, hogy hasonlítják a mindennapian költötthöz - innen a szűkölő,
megrémült kutyák és az elvarázsolt erdő ötlete, amelynek senki sem mer nekivágni. Valóban
szerveztek vadászcsapatokat, de szűkölő, megfélemlített kutyákról sehol sincs említés a
korabeli beszámolókban.
A kenguru históriája, úgy tűnik, megint csak alkalmazkodás, hiszen olyan állatra volt
szükség, amelyik messzire tud ugrani, mert a háztetőket borító hóban is találtak nyomokat. A
nyomokkal borított terület azonban olyan hatalmas volt, hogy egy idő után szükség lett egy
másik kengurura is.
A nyomok azonban egy sorban haladtak.
Az én magánvéleményem az, hogy minden bizonnyal nem kevesebb mint ezer féllábú,
apró kis lópatkóval felszerelt kenguru hagyhatta azokat a nyomokat a devonshire-i hóban.

London Times
„Nagy szenzációt keltett Devonshire megye néhány városában, így Topshamben, Lymph-
stone-ban, Exmouthban, Teignmouthban és Dawlishben az a felfedezés, amelynek során
nagyszámú, rendkívül különös és igen titokzatos lábnyomra bukkantak."
A történet hihetetlen sokaságú nyomról számol be, amelyet a városok és a városok közötti
területek lakói fedeztek fel a hóban 1855. február 8-ának reggelén. Hogy a szóban forgó
terület ilyen óriási, az nyilván elkerülte Owen professzor és a többi alkalmazkodó figyelmét.
Találtak nyomokat a leglehetetlenebb helyeken is: magas fallal körülzárt kertekben és a
háztetőkön éppúgy, mint a nyílt földeken. Lymphstone-ban például alig akadt érintetlen kert.
Eddig is találkoztunk már hősies nemtörődömséggel, de azt hiszem, a struccpolitika itt
26
egyenesen titáni volt. Mivel a nyomok egy sorban haladtak, ezért azt mondták róluk, hogy
„inkább kétlábútól, mint négylábútól származó nyomok" - mintha egy kétlábú egyik lábát
hajszálpontosan a másik elé rakná járás közben; hacsak nem szökdécsel, akkor viszont
ezerrel vagy ezrekkel kell számolnunk.
A nyomok állítólag „általában húsz centiméterre voltak egymástól hosszában".
„A lábnyomok mintha szamárpatkóra hasonlítanának, és a méretük keresztben 4-7
centiméterig terjed."
A nyomok átmérője nagyon fiatal csikók patájára utalt: azaz sokkal kisebb volt, semhogy
szamárpatához lehetett volna hasonlítani.
„Múlt vasárnap Mr. Musgrave tiszteletes prédikációjában megemlítette a dolgot, és a
nyomokat egy kengurunak tulajdonította, ez azonban aligha valószínű, minthogy az Este
mindkét partján találtak nyomokat. Jelenleg még homály fedi az ügyet, és jó néhányan a fent
említett városok babonás lakói közül ténylegesen visszarettennek attól, hogy sötétedés után
kilépjenek a házuk küszöbén."
Az Este mintegy kétmérföldnyi széles vízgyűjtő.

27
London Times
„Aligha mondhatjuk, hogy az érdeklődés az üggyel kapcsolatban lanyhult volna; még egyre
érkeznek a felvilágosítást kérő levelek a lábnyomok eredetét illetően, amelyek oly nagy
felbolydulást okoztak múlt hónap 8-án. A Timesban korábban már részletezett
körülményekhez hadd tegyünk hozzá még annyit, hogy Dawlishban jó néhányan
felkerekedtek puskákkal és egyéb eszközökkel felfegyverkezve, hogy - lehetőség szerint -
felkutassák és megsemmisítsék azt az állatot, amely a jelek szerint egyre szaporítja a
nyugtalanító nyomokat. Amint az várható volt, a csapat úgy tért vissza, ahogy elindult. A
lábnyomok eredetét illetően véget nem érő a találgatás. Néhányan azt bizonygatják, hogy a
nyomok kengurutól származnak, mások amellett kardoskodnak, hogy azok hatalmas madarak
karmainak lenyomatai, amelyeket az időjárás viszontagságai űztek ki a partvidékre. Több
alkalommal olyan hírek terjedtek el, miszerint elfogtak egy állatkertből megszökött állatot;
mindazonáltal az ügyet jelenleg éppolyan homály övezi, mint korábban."
Az Illustrated London News nagy terjedelemben foglalkozik az eseménnyel. Az 1855.
febr. 25-i számában még egy rajzot is hoznak a nyomokról.
Szerintem kúpszerűek, csak a hegyük hiányzik a mélyedésben.
Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy kissé hosszúkásak, akkor lópatanyomokra
emlékeztetnek, vagy inkább csikópatáéra.
Csakhogy egy vonalban haladnak.
Állítólag a nyomok, amelyekről a rajz is készült, húsz centiméterre voltak egymástól, és
ez szabályosan ismétlődött, változatlanul „minden egyházközségben". A Timesban említett
városokon kívül itt továbbiakat sorolnak fel. A cikk írója, aki egy telet Kanadában töltött, és
ért a nyomokhoz, azt mondja, hogy sohasem látott még „világosabban körvonalazott
nyomokat", ő rámutat arra is, amit Mr. Owen és a többi alkalmazkodó oly állhatatosan
figyelmen kívül hagyott - hogy „egyetlen ismert állat sem jár úgy, hogy a lábnyomai egyetlen
egyenes sort képezzenek, még az ember sem". Az ügyet így tágabb megvilágításba helyezve,
a cikkíró levonja a végkövetkeztetést: a nyomok nem lábnyomok. Nincs kizárva, hogy a
következő megfigyelése az egész ügy lényegére tapint: hogy ti. bármi hagyta is a kérdéses
nyomokat, az a valami sokkal inkább eltávolította, semmint összenyomta a havat.
Megfigyelései szerint a hó olyan volt, „mintha tüzes vassal égettek volna lyukakat belé".

Illustrated London News

Owen professzor, akinek egyik barátja rajzokat küldött a nyomokról, azt írja, hogy azokon
karomnyomok látszanak. Szerinte a nyomok egy borztól származnak.
A News e számában még hat másik szemtanú írt levelet. Az egyik levél, amelyre csak
utalnak, de nem közük, valami gazdátlan hattyúról tesz említést. Mindig csak ugyanaz a
homogén látásmód... egy borz... egy hattyú... egy nyom. Fel kellett volna sorolnom a többi
várost is, úgy mint a Times-beliekkel tettem.
Leközölték viszont Mr. Musgrave egyik levelét. Ő is küldött egy rajzot a nyomokról. Ez
is egy sorban ábrázolja őket. Négy látható a rajzon, s közülük a harmadik kissé kilóg a
sorból.
Karomlenyomatoknak híre-hamva sincs.
A nyomok mintha nagyon fiatal csikó hosszúkás patájától erednének, de már nem olyan
éles a körvonaluk, mint a február 24-i rajzon, mintha a rajz elkészülte előtt erős szél kavarta
volna fel a havat, vagy megkezdődött volna az olvadás. Az egymástól másfél mérföldre eső
pontokon végzett mérések a nyomok között mindenütt ugyanazt a térközt adták: pontosan 20
centimétert.
És most pillantsunk be egy megkísérelt alkalmazkodási folyamat pszichológiájába és
fejlődéstörténetébe. Mr. Musgrave azt írja: „Kapóra jött az alkalom, hogy a kengurut
említsem, arra a jelentésre hivatkozva, amely később általánosan elterjedt." Azt mondja,
28
maga sem hitt igazán a kengurumesében, de örült, hogy „a madarak is kengururól
csiripeltek", mert ezt ellene lehetett szegezni „a sátánról szóló veszélyes, megalázó és hamis
híreknek".
Egy másik olvasó azt írja, hogy bár a nyomok minden esetben patanyomra hasonlítottak,
azért alig kivehetően kirajzolódtak a karmok körvonalai is - azaz a nyomok egy vidrától
származtak. Később még rengetegen írtak a Newsnak. A levélözön úgy megáradt, hogy a
március 10-i számban már csak válogatást tudtak adni. Megoldásként írnak egy
ugrópatkányról, máshol egy szökdelő varangyot említenek, valaki pedig nagyon határozottan
egy nyúlra gondol, amely úgy galoppozott végig a földeken, hogy a mellső és hátsó lábait
szorosan egymáshoz préselte, ily módon keltve az egysoros nyomok illúzióját.
Az Illustrated London News 1855. márc. 17-i számában egy heidelbergi olvasó „egy
lengyel orvosdoktor szavahihetőségére hivatkozva" arról ír, hogy a Galícia határán húzódó
alacsony Piaszowa-gorán (homokdűnék) minden évben ugyanilyen nyomokat találnak a
hóban, sőt olykor a dűnék homokjában is, és hogy a nyomokat „a helyi lakosság
természetfeletti erők művének tartja".

29
A British Association 1856/54. számában arról tudósít, hogy „Mrs. Ayling és barátai" szerint
- mint Lord Wrottesleyhez címzett levelükben írják - 1855. aug. 11-én éjszaka fényes
objektum volt látható a sussexi Petworth fölött. A leírás szerint az objektum a távoli dombok
mögül bukkant elő fél tizenkettőkor. A test vörös volt, vagy legalábbis vöröses szerkezetnek
látszott, mert fénycsóvákat bocsátott ki magából, olyan alakzatban, mint a kerék küllői; vagy
talán „álló fények" voltak, hogy a leírás szavait használjuk. „Mint valami vörös hold, lassan
felemelkedett, majd ugyanilyen ütemben távolodni kezdett, úgyhogy még másfél óra hosszat
látható maradt." 1855. augusztus 11-én a Vénusz kéthétnyire volt attól a ponttól, ahol a
legfényesebben csillog, a bolygó másodlagos együttállása pedig szeptember 30-ára esett. A
test tehát - az éjszakának ebben a részében - nem lehetett az égből leereszkedő Vénusz. Egy
meglepő jelenséget, mint egy vörös hold holmi kerékküllő-alakzatokkal, joggal tarthatnánk
valaminek, ami az űrből érkezett, és olyan közel merészkedett a Földhöz, hogy csak egy
viszonylag szűk körzet égboltján volt észlelhető, feltéve, hogy sehonnan máshonnan sem
érkezett jelentés róla, és figyelembe véve, hogy éjjel fél tizenkettő lehetetlen időpont a
csillagászok számára, akik kizárólag a napfoltokra specializálták magukat - hogy miért, az
most már egyre nyilvánvalóbb.

1881. december 10-én szállt fel Bathból a kormány Saladin nevű léggömbje Walter Powell-
lel és két társával a kosárban. (Valentine and Tomlinson: Travels in space, 227. o.) A
léggömb Bridportnál ért földet, a Csatorna partján. Két aeronauta kiszállt, de akkor a
léggömb, Powell-lel a kosárban, hirtelen felszökött. Egy jelentés szerint a léggömböt látták a
Csatornába zuhanni, nem messze Bridporttól, de Powell egyik társának, Temple kapitánynak
a véleménye szerint a zuhanó tárgyat valószínűleg csak kidobták a léggömbből.
A léggömb tehát a tenger felett vagy a tengerpart közelében tűnt el. Ha a tengerbe zuhant
volna, minden bizonnyal még hosszú ideig fenn maradt volna a víz színén, messziről látható
lett volna; mindazonáltal egy léggömb eltűnése a Csatorna fölött nem számítható titokzatos
eseménynek - hacsak nem játszottak közre egyéb körülmények is. Ilyenkor az ember mindig
arra vár, hogy jelentések özönére bukkan, amelyek a legkülönbözőbb helyeken látni vélt
léggömbökről számolnak be. A rendkívüli körülmény mármost az, hogy a jelentések ehelyett
mind egy fénylő testről tudósítanak, amelyet a léggömb eltűnésével egy időben észleltek az
égbolton. A London Times arról tudósít, hogy fényes testet észleltek 13-án este, amely
különböző irányokban mozgott Cherbourg térségében. 16-án éjszaka a spanyolországi
Laredóban három vámőr állítólag valami léggömbhöz hasonló testet észlelt az égen, mire
megmásztak egy közeli dombot, hogy közelebbről szemügyre vegyék, de a test szikrákat
lövellt, és eltűnt - másnap Bilbaóból érkezett jelentés róla. A Morning Post azt írja, hogy
éppen ez a fényjelenség a legjellemzőbb vonás; a szikrázás teszi láthatóvá az objektumot. A
Standard dec. 17-i számában beszámolót olvashatunk arról, hogy a Countess of Aberdeen
nevű gőzös kapitánya, McBain valami különöset észlelt az égbolton dec. 15. hajnalán, öt
órakor, a skót partok mentén, 25 mérföldnyire Montrose-tól. Távcsövén keresztül a tárgy
léggömb kosarához hasonlított, amelyből fénycsóvák lövelltek minden irányba - a test
nagysága hol csökkent, hol nőtt. Széliránnyal szemben haladt, bár feltehetőleg valamely
felfelé tartó légáramlat segítségével. Mintegy félóra hosszat látótávolságon belül volt, és
végül a skót partokon, Montrose-tól 12 mérföldre északra fekvő Bervie irányában tűnt el. A
Morning Post szerint a magyarázat igen egyszerű: tudniillik 15-én késő este a Dundee-tól
nyolc mérföldre fekvő Monfreithben valaki felbocsátott egy tűzgömböt, „amelyet lágy szellő
hajtott végig a part mentén, és miután egész éjjel égett, csütörtökön (16-án) a kora reggeli
órákban a montrose-i vizek fölött kialudt és lezuhant". Ez a kis történet a gömbről, amely
Montrose-ig sodródott, s amelynek az útját minden kétséget kizáróan nyomon követték,
mígnem Montrose környékén lezuhant, nem nagyon fogadható el magyarázatként egy testről,

30
amelyet Montrose-tól 25 mérföldre észleltek. A Standard dec. 19-i számában arról tudósít,
hogy dec. 11-én két fényes pontot láttak Dartmouth Harbor fölött.
Walter Powell - mint Malmesbury képviselője - a parlament tagja volt, s barátai közül
páran azonnal a keresésére indultak. Hozzátartozói jutalmat tűztek ki. Egy gőzhajó a
Csatornát kutatta át, és csak 13-án hagyott fel a kutatással; de a halászbárkák tovább
folytatták a keresést. „Átfésülő expedíciót" szerveztek, megkettőzték a parti őrséget, és
végigkutatták a partot roncsok után, de a léggömbből vagy a léggömbről származó tartozékra
nem bukkantak, csak egy hőmérőt találtak - tokkal.

Brooklyn Eagle 1891. márc. 17. Márc. 16-án a pennsylvaniai Wilkes-Barre-ban „két férfi
egész testében felemelkedett a földről, és tekintélyes távolságot tett meg egy forgószélben".
Az erő tehát hatalmas volt, de másra nem gyakorolt hatást. Még ugyanaznap történt valami
Brooklynban is. A New York Times 1891. márc. 17-i számában arról tudósít, hogy két férfi,
az Orange-i (New York állam) illetőségű Smith Morehouse, valamint William Owen sussexi
(New Jersey állam) lakos a brooklyni Vanderbilt Avenue-n sétált, úgy két óra tájt (16-án),
amikor Morehouse közvetlen közelében valami nagyot robbant, amitől ő maga megsérült,
Owen pedig elkábult; a villanás egy pillanatra mindkettőjüket elvakította. Morehouse arcát
lőpornyomokhoz hasonló nyomok borították, a nyelvét pedig átfúrta valami. Minthogy nem
volt más vádolható, a rendőrség letartóztatta Owent, formailag mérgezés vádjával.
Morehouse-t kórházba szállították, a nyelvéből kioperáltak egy, valószínűleg bronz- vagy
rézszilánkot, amely azonban nyilvánvalóan nem lövedékből származott. Semmilyen más
anyagot nem találtak, jóllehet nagyméretű test robbant fel. Morehouse kalapját hat helyen
perforálta valami, amit nem lehetett megtalálni. Egy szemtanú látta a robbanást megelőző
villanást, de nem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy az valami lezuhanó tárgytól
eredt-e vagy sem. A Brooklyn Eagle 1891. márc. 17-i számában az áll, hogy egyik férfinál
sem volt semmiféle fegyver, és hogy nézeteltérés nem állt fenn közöttük. Egy szemtanú
beszámolt arról, hogy az esemény ideje alatt figyelte a két férfit, mert megragadta őt vidékies
megjelenésük.
Az azonosítható és az azonosíthatatlan érdekes keverékével van itt dolgunk. Feltételezem,
hogy senki nem gondolja, hogy valaki bombát dobott volna a két férfira. Másrészt épp elég
anyagot találtak ahhoz, hogy a „derült égből villámcsapás" teóriáját kizárhassuk. Azt hiszem,
bármiféle meteoritszerű jelenség szintén kizárható.

IV. FORT KÖVETKEZTETÉSEI

A tudomány elszántan, egységesen és gátlástalanul kizár mindenféle lehetőséget, hogy

létezhetnek közeli Földek az égben. Lehet, hogy ez nem is gátlástalanság, inkább hipnózis.
És látnom kell azt is, hogy a múlt e hipnotizőrei, vagy ha úgy tetszik, holdkórosai.
Akik oly meggyőzően állítottak vagy tagadtak, ha kellett, kitűnően érvényesültek, és
hírnevük volt. Érzésem szerint, ha egy Brewster, egy Swift vagy Newcomb valaha is le merte
volna írni, hogy esetleg léteznek közeli Földek vagy élőlények az űrben, nemcsak hogy nem
érvényesülhetett volna, de hírneve a mai napig vitatott lenne. Egy organizmusról akkor
mondjuk, hogy virul, ha harmóniában van környezetével vagy a felsőbb hatalommal. A
sikeres és virágzó Kirekesztést részemről a felsőbb hatalommal kitűnően harmonizáló
szervezetnek képzelem. Tegyük fel, hogy minden nagy hazugság társadalmilag hat. Ha a
Kirekesztés általános csalás; ha feltesszük továbbá, hogy a Föld elszigeteltségének képzete
szükséges tényezője egész georendszerünk fejlődésének, akkor rögtön látjuk, hogy a
kirekesztő tudomány hűen, bár hamisan funkcionált. Világraszóló bűn lenne túl korán
világszerte elterjeszteni a földközelben létező más élőlényekről szóló tanokat, vagy azt, hogy
31
látták őket, és hallottak általuk kibocsátott hangokat: a Föld népeinek - mielőtt egyáltalán
külső kapcsolatok létesítésére gondolhatnának - előbb tovább kell még szerveződniük. Az
ilyen témákkal foglalkozó idő előtti tudomány olyan helyzetbe kerülne, mint került volna az
USA, ha oly időben vett volna részt a francia-porosz háborúban, amikor népeinek még túl
korai lett volna egy ilyenfajta külső kapcsolat, hiszen elsősorban saját belső fejlődésükre
kellett összpontosítaniuk.
Ugyanez vonatkozik mindennek a fejlődésére - az még elmegy, hogy egy csellel fészket
rak magának, s ezzel - igen haszontalanul, homályosan és megmagyarázhatatlanul - előreveti
az eljövendő élet jellemző formáit, hogy a darwini terminológiánál maradjunk; de már egy
hal, amelyik felmászna egy fára, és onnan énekelne a társainak, mielőtt őskori
szárnyasgyíkok repkedtek volna agyagmocskos szárnyakkal - hallatlan kis pojácának
számítana a kozmikus színjátékban. Nekem mégis szilárd meggyőződésem hogy ebben a mi
korunkban - amikor az élet alapja a szén energiája, s amikor egyetlen, a harmóniát zavaró
dolognak sem engedtetik meg, hogy a rendszert veszélyeztesse, legföljebb előrevetheti
jövendő korok árnyékát - a korlátozások mégsem tarthatnak örökké, és a sűrű, jótékony
homály, amelyet bevett fogalmaink köré szőttünk, egy szép napon szertefoszlik.

GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

32
 SAMUEL ROSENBERG

UFO k -

Részlet
a Condon-jelentésből,
V. rész, 1. fejezet a történelemben
Dr. Condon definíciója (a Condon-jelentés ismertetésekor idézzük majd ezt a meghatározást
az UFO-król) pontosan tükrözi valamennyi modern és ősi UFO-jelentés kitartóan rejtélyes
következetlenségét. E fejezetben ezt a meghatározást fogjuk alkalmazni a múltra, ahonnan
oly könnyen összegyűjthető az UFO-jelentések minden mintája különféle könyvek és
feljegyzések alapján - valójában oly könnyen, hogy ha jelentést készítenénk azokról a
rejtélyes tárgyakról, amelyeket a megfigyelő „nem tudott azonosítani", akkor ezek a
jelentések megtöltenék a Condon-jelentés egészét.
Az ősi UFO-k gazdagsága annak az alapvető ténynek tulajdonítható, ahogyan az akkori
ember a mindenségre tekintett. Ha visszamegyünk az időben, gyorsan kiderül, hogy írásos
történetünk során (és feltehetőleg korábban is) az emberiség mindig látott UFO-kat, és olyan
„észlelésekről" tett jelentést, amelyek megmagyarázatlanok maradtak még akkor is, ha a
vizsgálatokat megfelelőnek hitt személyek végezték el. (...) Több százezer évig a legtöbb
emberi tevékenységet a környezeti jelenségek mágikus értelmezésére alapozták. Rég múlt
idők óta varázslókat és asztrológusokat kérdeztek meg, ha bármilyen politikai vagy katonai
döntést kellett hozni, és mágikus formulák alapján szolgáltattak igazságot is. Az ember
hosszú történetében alig egy-két perccel ezelőtt még minden természeti jelenségről őszintén
azt hitték, hogy azok istenek, angyalok, szellemek, ördögök, tündérek, boszorkányok,
vámpírok, lidércek és démonok vagy a szerencse és a végzet hírnökei. Ma mindebből
szemantikai maradvány, elbűvölő tündérmese vagy mítosz lett, bár egykor életre-halálra
menő képletek voltak, amelyeket a legnagyobb komolysággal alkalmaztak. Sok, úgynevezett
primitív társadalomban, amely máig fennmaradt, még ma is a világ mágikus értelmezése
uralkodik. A legtöbb amerikai újság még ma is kinyomtat mágikus asztrológiai jóslatokat.
1962-ben Indiában minden kormányzati munkát felfüggesztettek azon a napon, amikor - sok
száz év óta először - hét nagyobb bolygó együttállása következett be. Egész India
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a végzetes nap véget ért.
Ernst és Johanna Lehner könyvükben (Lure and Lőre of Outer Space, 1964) illusztrált
áttekintést adtak a kozmoszról, a korábbi kultúrák elképzelései alapján. Lehnerék világossá
tették, hogy a kozmikus diagramok kitalálói meg voltak arról győződve, hogy a külső térről
alkotott elképzeléseik valódiak és tényszerűek. A kozmosz természetének pszeudomagyará-
zatai a vallási és politikai ideológiák lényegéhez tartoztak, a bennük való hit kötelező volt, és
csak a bebörtönöztetés vagy a halál veszélyének kockázatával lehetett vitatni őket.
A kínaiak olyan éggömböt alakítottak ki, amely teljesen különbözött a nyugati felfogástól.
Eszerint földünket a Négy Természetfeletti Lény veszi körül, ezek az Ég Négy Negyedét
őrzik: a Kék Sárkány Keleten, a Zöld Madár vagy Főnix Délen, a Fehér Tigris Nyugaton és a
Fekete Harcos vagy Teknősbéka Északon. Ezt a négy negyedet a Pa Kua, vagyis Nyolc
Diagramma vette körül, amely az eget, vizet, villámlást, mennydörgést, szelet, felhőt, hegyet
és földet képviselte. (...)

33
 Az egyiptomiak követték az általános szabályt, hogy az UFO-kat koruk technológiai
szintjén magyarázzák - a csillagközi járműveket úgy írták le, mint „a Nap bárkáit", amelyek
Nutnak, a Mennyei Boltívnek hátán hajóznak. Később, a görögök és rómaiak olyan kozmikus
UFO-kat láttak (ezeket mi is örököltük), amelyek izgalmas égi padlásszobában zsúfoltak
össze embereket, isteneket és istennőket, flórát és faunát, mitológiai állatokat, válogatott
tengeri ételeket, bútorokat és felszereléseket, mindenféle limlomot. (...)
A napimádás ragályos volt az ókorban. Majdnem minden vallásban a Nap volt a legfőbb
istenség, és egyes társadalmakban a végső áldozatot, az emberáldozatot is felajánlották neki.
A görögöknél ő volt Héliosz, az egyiptomiaknál Horusz. Egy időre a perzsa isten, Mitrász
álöltözetében csaknem ő lett a nyugati világ legfőbb istensége, mielőtt a kereszténység
végképp győzött volna. Az inkák és más amerikai indián törzsek a Napot tekintették a
legfőbb istenségnek, és azt az uralkodó csillagászati jelenséget imádták, amely vakítóan
látható volt mindenki számára, de sohasem értették kellőképp. A Nap igazi UFO-észlelet
volt, elsőrendű fontosságú látvány.
De az UFO-Napnak mint istenségnek a fogalma nemcsak metaforikus volt. Istennel való
azonosságát visszavonhatatlan igazságnak és dogmának minősítették, és ezt támogatta a
bíróság, a rendőrség és a hadsereg. A teokratikus államokban a bevallott kétely a Napnak a
Földünkhöz való viszonyát érintő teológiai magyarázatot illetően egyértelmű volt az
árulással, és úgy is büntették. 1968. július 1-én a katolikus egyház kijelentette, „hogy esetleg
felülvizsgálja Galileo Galilei feletti ítéletét a miatt az eretnek nézete miatt, hogy ellentétben a
hivatalos katolikus dogmával, nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva''. A cikk a
Timesban egy másik cikk mellett jelent meg, amely valamilyen UFO-król adott hírt, s
amelyekről később kiderült, hogy orosz műbolygók részei voltak, amelyek visszatérve a Föld
légkörébe, kigyulladtak. Ennek a két „hírnek" az egymás mellé kerülése nem véletlen: részei
annak a kitartó UFO-val kapcsolatos magatartásnak, amely olyan UFO-jelenségekre
vonatkozik, amelyek mindig is világosan láthatóak voltak az emberiség számára - és
félreértették őket.
A szivárvány (The Rainbow) c. könyvében írja Carl Boyer: „Anaxagorász, Periklész
barátja és tanítója olyan légkört talált Athénban, mely ellensége volt a
természettudománynak, s amikor kijelentette, hogy a Nap távolról sem istenség, csak egy
hatalmas, fehéren izzó kődarab, istengyalázásért börtönbe csukták. Anaxagorász ugyancsak
bátran megkérdőjelezte írisz, a szivárvány istennőjének istenségét."
Úgy látszik, hogy írisz sok ezer éven át jelentősebb UFO volt, erős érzelmi hatást
gyakorolt mindazokra, akik tanúi voltak a jelenségnek. Egyesek, mint például a zsidók,
örültek, ha látták a szivárványt, mert úgy értelmezték, mint Isten bocsánatát annak a néhány
túlélőnek Noé bárkáján, akik megmaradtak, miután az Úr minden más életet elpusztított a
Földön. De a nagyon kifinomult görögöknek és rómaiaknak a szivárvány ijesztő látvány volt,
mert íriszt úgy tekintették, mint baljós történések hírnökét. (...)
Világos, hogy sokéves kutatást venne igénybe, ha valaki ki akarná nyomozni és igazolni
az „ősi" UFO-jelentések ezreit, amelyek a csaknem 1600 UFO-król szóló könyvben és
cikkben fel vannak sorolva. Ez azt jelenti tehát, hogy az átlagolvasónak, aki igen ritkán
vállalkozik arra, hogy utánanézzen annak, amiről olvas, csak arra van lehetősége, hogy
higgyen vagy ne higgyen azoknak az íróknak a tudományos pontosságában és indítékaiban,
akik az UFO-észlelések oly meggyőzőnek látszó jegyzékeit tárják elé. Ez nagyon szerény
választási lehetőség: csak azon a körön belül lehetséges, amelyet az UFO-ban hivő szerzők
spekulációi húznak meg. És mivel tudomásom szerint senki sem írt még elfogulatlan vagy
tárgyilagos könyvet az ősi UFO-jelentésekről, az UFO-szerző és olvasója között a párbeszéd
nagyon hasonlít egy dialógushoz, amelyet egy olyan ember folytat, aki hisz az UFO-k
létezésében, egy olvasóval, akitől azt reméli, hogy megtérítheti hitére.

34
 Az UFO-hívek hittérítő stratégiája megjósolható. Az olvasót könyvről könyvre biztosítják
arról, hogy az UFO-k nem valami újszerű, modern jelenségek, hanem számtalan hasonló
látogatásról készültek feljegyzések „a legrégibb időktől kezdve". A szerző ezután elkezdi
felsorolni az ősi UFO-jelentések közül a leghatásosabbakat és legtekintélyesebbnek tűnőket,
kiemelve azokat, amelyek a leginkább hasonlítanak az űrhajóészlelések modern
beszámolóihoz.
Arra is törekszik, hogy a hitelesség légkörét megteremtse az UFO-jelenségek számára,
idézi és újra magyarázza az UFO-jelentéseket a Bibliából, régi római szerzőktől, mint az
idősebb Plinius, idéz Shakespeare-ből, hindu vallási szövegekből, kolostorokban talált régi
kéziratokból, vagy hogy egy figyelemre méltó példát mondjunk, „egy papirusztekercsből,
amelyet a néhai Alberto Tulli professzor, a vatikáni Egyiptom-múzeum korábbi
igazgatójának iratai között találtak".
Ez jogos eljárás természetesen, hiszen tudjuk, hogy sok jelentős tudományos felfedezést
tettek templomi levéltárakban (hogy ezt a példát említsük), mert a történelem sok
korszakában az egyház krónikákat vezetett, és megőrizte a fontos események emlékeit. De az
ilyen tekintélyes egyházi anyagot azért használják az UFO-irodalomban, hogy a szentség
légkörét varázsolják minden UFO köré, akár régi, akár új, vagyis a képzettársítás révén
akarják őket tekintélyessé tenni.
Így például A repülő csészealj-olvasókönyv (The Flying Saucer Reader, Jay Dávid kiad.,
1967), amely úgy jellemzi önmagát, mint „a hihetetlen, de tagadhatatlan UFO-k legjobb és
leghitelesebb eseteinek antológiáját", a bibliai időkből vett „bizonyítékokkal" kezdődik, s van
egy Paul Thomas tollából származó fejezet (1965), amelyben a szerző kijelenti, hogy a híres
portugáliai „fatimai csoda" (1917. október 13.) valójában repülő csészealj volt, amelyet
tévesen azonosítottak Szűz Máriával. A könyv tartalmaz részleteket is két könyvből,
amelyben a szerzők leírják folyékony társalgásukat „Földön kívüli lényekkel": 1. egy ouija-
tábla, egy vizespohárhoz ragasztott ceruza és 2. telepátia segítségével.
Az igazhívő ufológus számára a szent Biblia igazi kincsesháza a szent és profán UFO-
knak. Az Exodus könyvének 13. fejezete 21. versében „...az Úr pedig megy vala előttök...
éjjel tűzoszlopban, hogy világítson nekik, hogy éjjel és nappal mehessenek". Az ufológusok
ezt bizonyítéknak tekintik arra, hogy Isten egy űrhajót küldött, hogy az izraelitákat 40 napos
útjukon a Szentföldre vezesse.
Az Exodus képét ismétli az Újtestamentum a „betlehemi csillagban". Máté szerint (2., 9)
„És ímé a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük megy vala mindaddig, amíg odaérvén
megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala". Bár nem tekintették UFO-nak, csupán
„csillagnak", ez is úgy viselkedett, mint valami UFO, amely elindul és megáll.
Van még sok tüzes szekér, szárnyas angyal és kerub az Új- és Ótestamentumban,
amelyekről az okkultista modern ufológusok mind azt állítják, hogy UFO-k voltak.
A következő ősi UFO-jelentésekből készült listát főleg jelenkori ufológusok könyveiből
vettük át. Mind olyan írók, akik hisznek a repülő csészealjak létezésében, és akik többféle
elméletet vázolnak eredetükről, repülési módjukról és jelentőségükről.
I. e. 213. Hadriában egy „oltárt" láttak az égen, amelyet egy fehér ruhába öltözött emberi
alak kísért. Körülbelül egy tucat ilyen megfigyelést lehet összeszedni i. e. 222 és 90 között,
de jóval több ilyen észlelést elhanyagoltunk, mert úgy éreztük, leginkább úgy lehet őket
magyarázni, mint meteorok vagy légköri jelenségek téves értelmezését (Vallee, 1965).
I. e. 218. Amiterno tartományban sok helyütt láttak messziről fehér ruhás férfiakat. A
napkorong kisebb lett. Praeneste-ben izzó lámpákat láttak alászállni az égből. Árpinál egy
pajzsot láttak az égen. A Hold versenyre kelt a Nappal, és éjszaka két holdat lehetett látni.
Kísértethajók jelentek meg az égen (Trench, 1966).

35
 I. e. 100. Plinius említi a különös pajzsokat A természet története II. kötetének IV.
fejezetében: „Lucius Valerius és Gnaeus Valerius konzulsága idején (kb. i. e. 100.) egy égő
pajzs rohant át az égen szikrákat szórva, napnyugtakor, keletről nyugatra". (Green,
1967.)
I. sz. 742-814. Nagy Károly uralkodásának idején egy űrhajó elvitt néhány Föld-lakót,
hogy megmutassák nekik, hogyan élnek az űremberek. Ezeket az eseményeket írja le de
Gabalis gróf Értekezéseiben (Trench, 1966).
„Amikor azonban az űrhajó visszatért, magával hozva a Föld-lakókat, akiket elvitt, a nép
meg volt győződve arról, hogy ők is az űrhajósokhoz tartoznak, akiket boszorkányoknak
tekintettek."
I. sz. 1270. Bristol, Anglia: Gervase of Tillbury az Otto Imperalia I. könyvének XIII.
fejezetében egy város feletti légi járműről írt. A jármű horgonyát egy templomtoronyba
akasztotta, és a hajó egyik utasa lemászott egy létrán, hogy kiszabadítsa a horgonyt. Az
embert a tömeg kővel dobálta, és megfulladt a földi légkörben. Úgy mondják, a „démon
testét" elégették. Ezt a történetet meg lehet találni számos UFO-könyvben, és itt a Let's Face
the Facts about Flying Saucers (Nézzünk szembe a tényekkel a repülő csészealjak ügyében)
c. könyvből idéztük (1967), amelyet Warren Smith és Gábriel Green, az Amerikai Repülő
Csészealj Klubok Egyesületének elnöke írt.
I. sz. 1561. Nürnbergben, 1561. április 14-én sok férfi és asszony látott nagyszámú
vérvörös, kékes vagy fekete gömböket és korongokat a kelő Nap közelében. A látvány egy
óráig tartott, és „úgy látszott, mintha a földre esnének, mintha mind lángra lobbanna, és nagy
gomolygással elégne". (Idézet egy középkori szövegből, amelyet C. G. Jung talált meg a
Nürnbergi Évkönyvekben.)
I. sz. 1566. augusztus 7. „Az emberek egy csomó fekete gömböt láttak, amint nagy
sebességgel haladtak a Nap felé, félfordulatot tettek, összeütköztek egymással, mintha
küzdenének. Közülük sok vörös és izzó lett, azután elégtek, és a fények kihunytak." (Idézi C.
G. Jung a Bázeli Évkönyvekből.)
I. sz. 1716. március 6-án Halley csillagász látott egy objektumot, amely megvilágította az
eget több mint két órán keresztül oly módon, hogy a jelenség fénye mellett nyomtatott
szöveget tudott olvasni. Az észlelés ideje este hét óra volt. Két óra múlva a jelenség fénye
újból fellobbant, „mintha újabb tüzelőt vetettek volna a tűzre" (Vallee, 1965). „Különös
fények" csillagászati megfigyeléseit százával találhatjuk meg a modern UFO-könyvekben.
Például Jacques Vallee a következőket idézi a Journal of Natural History and Philosophy-
ból: „Sok meteort láttam, amint egy fekete felhő szélén haladtak, amelyből villámok
cikáztak. Olyanok voltak, mint a vakító fényfoltok, a felhőkben táncolva és bolyongva. Az
egyik akkorára nőtt, hogy vetekedett a Vénusz ragyogásával és nagyságával tiszta estéken.
De a fényben nem láttam testet. Nagy sebességgel haladt, végigment a felhő szélén. Aztán
egy helyben maradt, ragyogása elhalványult és eltűnt. Ezeket a furcsa fényeket nem
másodpercekig, hanem percekig láttam. Legalább egy óráig játszottak oda-vissza ezek a
különös fények a fekete felhőben. A felhőből nem jött villám, amíg ezek a fények
játszadoztak. Amint a meteorok nagysága növekedett, úgy látszott, mintha leszállnának..."
Ezt a megfigyelést John Staveley csillagász végezte Londonban, Hatton Gardensben,
1809. augusztus 10-én, és közölte a Journal of Natural History and Philosophy and
Chemistryben (Vallee, 1965).
1820. Frangis Arago, az Annales de chimie et de physique-ben írta a franciaországi
Embrunban jelzett megfigyelésekkel kapcsolatban: számos megfigyelő látott
holdfogyatkozás alkalmával különös tárgyakat, amint egyenes vonalban haladtak. Egymástól
egyenlő távolságban helyezkedtek el, és egy vonalban maradtak, amikor megfordultak.
Mozgásuk katonai pontosságot mutatott (Vallee, 1965).

36
 „A fényeket a Hold sötét felén" sok ufológus UFO-nak tekinti. Fort több ilyen esetet idéz,
néhány közülük:
1668. november. Egy levél Cotton Mathertől Mr. Wallerhez intézve a Royal Society
címén, Bostonból keltezve, 1712. november 24-én (jelenleg a Massachusettsi Történeti
Társulat Könyvtárában, Bostonban) utal „egy csillagra a Hold tömege alatt, szarvainak
közepén... amelyet New Englandben láttak 1668. november hónapjában" (Lowes, 1927).
1783. A Philosophical Transactions-ben (LXXVII. kötet) 1787-ben a nagy csillagász
jelentést ad közre egy „fényes foltról, amelyet a Hold sötét részén látott... amely a távcsőben
igen hasonlított egy négyes nagyságrendű csillaghoz, ahogyan az szabad szemmel látható"
(Lowes, 1927).
1794. A Philosophical Transactionsben 1794-ben hét levél a XXVI. és XXVII. kötetben
jelent „fényeket a Hold sötét felében". A legfontosabb észlelést Nevil Maskelyne tisztelendő,
királyi csillagász tette, „Thomas Stretton megfigyeléseinek alapján, aki a jelenséget a St.
John's Square-en, Clerkenwellben, Londonban látta. A Royal Societyhez intézett másik
levélben egy bizonyos Mr. Wilkins pontosan ugyanolyan módon jelenti „észleléseit",
ahogyan igen sokan mások, akik azt állítják, hogy UFO-kat láttak. „Mintha odaszögeztek
volna, ahol éppen álltam, amíg az események lefolytak, és minden lehető módszert igénybe
vettem, hogy meggyőzzem önmagam, nem észlelési hiba volt, és egy arra járó is
megerősítette, hogy csillag volt'' (Lowes, 1927). „Egészen bizonyos vagyok - teszi hozzá
harmadik levelében -, hogy ez a fényfolt a Hold kerületén belül helyezkedett el." Mr. Stretton
kijelentette, hogy „ez a fény olyan volt, mint egy csillag, olyan nagy, mint egy csillag, de
nem olyan fényes, a Hold sötét részén" (Lowes, 1927).
1868. július. Charles Fort Lol (íme!) c. könyvéből idézi Jacques Vallee (1965): „A chilei
Capiagóban egy légi járművet, amely fényt bocsátott ki, és motorzajt hallatott, a helyi
lakosság úgy írt le, mint fénylő szemű, óriási madarat, amelyet hatalmas pikkelyek borítottak,
s amelyek összeverődve fémes zajt hallattak."
1870. március 22. A Lady of the Laké fedélzetéről, az Atlanti-óceánon a következő
megfigyelést végezték el. Egy világosszürke, korongszerű tárgyat láttak, amelynek hátulsó
része fényt sugárzott ki, közepéből hosszú, farokszerű képződmény sugárzott. Ezt az UFO-t
20 és 80°-os szög között lehetett látni félóráig. Széllel szemben repült, és Banner kapitány
rajzot készített róla (Vallee, 1965).
1874. április 24. Ezen a napon egy bizonyos prágai professzor, Schafarick nevezetű látott
„egy olyan különös természetű tárgyat, hogy nem is tudom, mit mondjak felőle. Vakító fehér
volt, és lassan áthaladt a Hold felszínén. Azután is látható maradt" (Astro-nomical Register,
XXIII. 206., idézi Vallee, 1965).
1879. május 15. Ezen a napon este 9 óra 40-kor a Vultur nevű hajóról, a Perzsa-öbölben,
két óriási fényes kereket figyeltek meg, amint lassan pergett és leszállt. Harmincöt percig
látták őket, negyven méterre becsülték átmérőjüket, és négy átmérőnyi távolságra voltak
egymástól. Hasonló „óriási kerekeket" láttak egy évvel később, ismét májusban, és az
óceánnak ugyanazon a részén, a Patna gőzösről. (Idézi Vallee, 1965. a Knowledge c.
folyóiratból.)
A különös jelenségeknek ezt a listáját akár több száz oldalon át folytathatnánk. Az olvasó,
ha óhajtja, tanulmányozhatja Charles Fort (1941) és mások írásait. Mindezen olvasmányok
végén valószínűleg úgy fogja találni, hogy a rejtélyes jelenségek még mindig rejtélyesek
maradtak. Akkor aztán választhatja azt a lehetőséget, hogy elhiggye, az ősidők óta jelentett
különös jelenségek olyan bolygókról való Földön kívüliek látogatását jelzik, amelyeknek
civilizációja végtelenül régibb és felsőbbrendű a miénknél. Másrészt kíváncsiságát egészen
más irányban is kiélheti. Az „ősi UFO-jelentések" ufológusok által közreadott idézeteinek
van egy kísértetiesen közös jellemzője: a szerzők egyformán nagymértékben kritikátlanok e

37
jelentések hitelességét illetően, olyannyira, hogy ezek bemutatása messze túlmegy az átlagos
tudományos szkepticizmus határain.
Vegyük például egy sajátos „UFO-eset történetét", amelynek hitelt ad és nagy figyelmet
szentel könyveiben Vallee, Green, Trench, Desmond, Adamski, Jessup és Thomas. A jelentés
egy állítólagos „megfigyelésről" szól, 1290-ből, Byland Abbey, Yorkshire-ből, egy nagy,
ezüstös korongról, amely lassan repült. Ezt a klasszikus esetet több könyvben megemlítik
(Vallee, 1965). Ezen szerzők mindegyike valamelyik kollégájától idézi, de egyikük sem vette
a fáradságot, hogy ellenőrizze, miféle „kézirattekercset fedeztek fel több évvel ezelőtt (1953)
az angliai Ampleforth Abbeyben".
Miután elhatároztam, hogy ellenőrzőm az „1290-es Byland Abbey-i észleletet", visz-
szafelé nyomoztam a különféle könyvekben, és elolvastam a teljes szöveget az „1290-es
Ampleforth Abbey-i UFO-észlelésről", ahogyan ezt Desmond és Adamski Flying Saucers
Have Landed (Repülő csészealjak szálltak le, 1953) közreadták:
... oves a Wilfred suseptos die festő sanctissorum Simon is atque Judae asseverunt. Cum
autum Henricus abbas gratias redditurus erat, fráter guidam Joannes referebat. Tűm verő
omnes eccuccurerunt et ecce rés grandis, circumcircu/aris argentea disco quodam haud
dissimils, lente e super eos volans atque maciman terrorem exitans. Quo tempore Henricus
abbas adultavisse (qua) de causa impius de..."
„Mr. A. X. Chumley", aki a tájékoztatást nyújtotta, a következő fordítást adta:
.. .Elvették a birkát Wilfredtől, és megsütötték Szt. Simon és Júdás ünnepén. De amikor
Henrik apát úr éppen áldást akart mondani, John, az egyik testvér bejött, és azt mondta, hogy
nagy jelenés látható odakint. Akkor mindannyian kimentek, és ím, egy nagy, kerek, ezüstös
dolog, koronghoz hasonló, repült el lassan felettük, és ajegnagyobb rémületet váltotta ki.
Amire Henrik apát úr rögtön felkiáltott, hogy Wilfred házasságtörő, minek folytán nem lenne
kegyes dolog, hogy...
A szerzők, Desmond és Adamski, a következő megjegyzést fűzik ehhez: „Valószínűleg az
történt, hogy voltaképpen egy repülő csészealj haladt át Byland Abbey felett a tizenharmadik
század végén, és a szigorú Henrik apát úr megragadta az alkalmat, hogy figyelmeztesse
Wilfredet üzelmeire, a közösséget pedig kegyességük hiányosságaira."
Ezután Paul Thomas könyvében (Flying Saucers through the ages, 1965) a következőt
olvashatjuk: „...Yorkshire-ben egy lapos, fénylő korong repült át a bylandi kolostor felett. (A
fordító jegyzete: „Komoly kétségek merültek fel ennek hitelességéről. Két oxfordi egyetemi
hallgató 1956-ban bevallotta nekem, hogy ezt a dokumentumot ők hamisították viccből - de
semmi sem bizonyítja, hogy valóban így tettek volnál" Kiemelés Sámuel Rosenbergtől.)
Miután eltöprengtem, a fordító az 1956 és 1965 között eltelt kilenc év során miért nem
próbálta azonosítani a régi kéziratot látogatás, levél vagy telefon révén az Ampleforth
Abbeyben, elkezdtem saját nyomozásomat. A New York-i Brit Információs Szolgálat
tanúsította Ampleforth Abbey létezését, amely jelenleg bencés kollégium az angliai Yorkban.
Ezután táviratoztam egy barátomnak, Mr. John Haggartynak Londonba, és megkértem,
nézzen utána a Byland Abbey-i kézirat létezésének és tartalmának. Hag-garty azonnal
visszatáviratozott:
ELLENŐRIZTEM A KOLLÉGIUMOT STOP AMPLEFORTH DOKUMENTUM
KACSA KÉT HATODIK OSZTÁLYOS DIÁK MŰVE AKIK LEVELET ÍRTAK A
LONDONI TIMES-NAK ÜDV
Ilyen hamisított UFO-jelentés került újra kiadásra az új mitológia nagyobb dicsőségére a
Let's Face the Facts About Flying Saucers c. könyvben is (Green, 1967).

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

38
 SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Egy NASA-mérnök
Ezékiel
űrhajójáról
J. F. Blumrich, a NASA egyik főmérnöke fiával beszélt telefonon, és a fiú nagyon dicsérte
Danikén egyik könyvét, Az istenek szekereit. Blumrich kölcsönkérte a könyvet, hogy jót
nevessen rajta, de ahogy kézbe vette Daniként és a Bibliát, ajkára fagyott a mosoly. Nem
sikerült a német szerzőt megcáfolnia. Erről szól Josef Blumrich könyve.
Blumrich számításokkal igazolja annak az „űrhajónak" a technikai helyességét és
valódiságát, amelyet Ezékiel próféta ír le saját korának szókincsével és eszközeivel. Ezékiel
több mint húsz éven át „találkozott űrhajókkal", így abban a szerencsés helyzetben volt, hogy
ismételten észlelhette és leírhatta ezeket az UFO-kat. Ezékiel könyvét egy űrhajó leszállása
utolsó fázisának leírásával kezdi, miután Föld körüli pályára tért. Ezután leírja az űrhajó főbb
részeit, beszél az űrhajó parancsnokairól, hallja beszédüket, leírja mozgásukat, sőt két
repülésben is részt vesz.
„Ezékiel jelentése világos megértésének kulcsa abban a nagyon gondos elemzésben rejlik,
amellyel leírásának megfelelően tanulmányozzuk az űrhajó alkatrészeit és működését,
mégpedig az űrhajózás mai ismerete és a rakétatechnika fényében."
„A nyert eredmények egy olyan űrhajót mutatnak nekünk, amely kétségkívül nemcsak
hogy technikailag kivitelezhető, hanem ténylegesen nagyon jól meg van tervezve arra, hogy
megfelelőképpen működjék. Meglepődve fedezünk fel egy olyan technológiát, amely
semmiképpen sem fantasztikus, hanem még legszélsőségesebb megjelenésében is majdnem
mai lehetőségeinkhez áll közel, és amely ezért csak kismértékben haladja túl technikánk
jelenlegi állapotát. Mi több, az elemzés eredményei olyan űrhajóra mutatnak, amely egy Föld
körül keringő anyaűrhajóval együttműködve repült. Ami mindebből fantasztikus marad, az
az, hogy egy ilyen űrhajó kézzelfogható valóság volt több mint 2500 évvel ezelőtt!"
Blumrich hangsúlyozza, hogy Ezékiel írásának technikai értelmezése csak 1964
decembere óta vált lehetségessé, ekkor jelent meg ugyanis Roger A. Andersonnak, a NASA
egyik kutatóközpontja főmérnökének cikke a szerkezeti technológiáról, amelyben leírta
annak az űrhajónak a formáját, amelynek modelljét úgy fejlesztette ki, hogy alkalmassá vált a
bolygók légkörébe való belépésre.
Blumrich könyvének 2. fejezete felteszi a kérdést: Ki volt Ezékiel? Mivel ez a kérdés
lényeges további mondandója megértése szempontjából, idézzük e rövid fejezetet.
„Mivel Ezékiel állításait fogjuk elemezni és értelmezni, saját személye is messze kiható
következtetések forrása lesz. Kívánatos, hogy minél többet megtudjunk annak a
személyiségnek a jellegéről, lényegéről és műveltségi szintjéről, aki ezek mögött a jelentések
mögött áll. (...)

39
 Saját szövegéből egyenes tájékoztatást lehet kapni: a könyv az i. e. 593. vagy 592. évben
kezdődik. Kb. öt évvel korábban, 597-ben Ezékielt Babilonba deportálták több zsidóval
együtt Nabukodonozor király parancsára. Tel-Abib közösségében élt Chaldeá-ban, a Chebar
folyó partján (amely voltaképp csatorna volt csak). Ezékiel pap volt. Hogy nős ember volt,
onnan tudjuk, hogy felesége halálát említi, négy és fél évvel jövendöléseinek elkezdése után.
Apja neve Búzi volt.
További következtetéseket - célkitűzésünk szempontjából még lényegesebbeket is - lehet
levonni közvetett módon korának általános politikai helyzetéből és írásainak bizonyos
passzusaiból. Az a tény például, hogy Ezékiel a deportáltak között volt, arra utal, hogy
családja rendelkezett bizonyos társadalmi súllyal, mert az 597. év deportálásai a népesség
legbefolyásosabb rétegét érintették.
Továbbá Tel-Abib közel volt Babilonhoz, attól délre. Igazolható tehát a feltételezés, hogy
Ezékiel látta a nagy tornyot, vagy legalábbis hallott pontos leírásokat erről az építményről.
Az is nagyon valószínű, hogy legalábbis hallott leírásokat a város híres óriási kapujáról,
valamint a hozzá vezető széles triumfus-útról is. Ezékiel ismerte az ország népét, és
kétségkívül látott elég páncélba öltözött katonát és lóvontatta harciszekeret.
Valószínűleg körülbelül harmincéves volt. Éppen ezért elérhette kb. az ötvenedik életévét
arra az időre, amikor utolsó próféciáját feljegyezte könyvében. Jeruzsálemben nevelkedett, és
száműzetésének eredményeként két nagyon is jelentős kultúrával ismerkedett meg. Mi több,
az írások kimutatják, hogy nagyon ismerte a Közel-Kelet egészének kulturális és
kereskedelmi viszonyait, beleértve Egyiptomot is. Jelentéseiben semmi primitív vagy
szimplifikáló jellegű vonás nincsen.
Ennek a tájékoztatásnak végeredményeként egy meglehetős tapasztalattal rendelkező
embert ismerünk meg, aki mint egy felsőbb osztályba tartozó zsidó család tagja, a jó
neveltetés előnyeit élvezhette.
Nem ismeretes, mikor és hol halt meg Ezékiel, azt sem tudjuk, hol temették el.
Feltételezett, de nem bizonyított sírhelye Al-Kifl mellett van, ez a helység alig huszonöt
mérföldre délre van Babilontól..."
Idézzük fel Ezékiel próféta első könyvét a Bibliából, Károli Gáspár fordítása alapján:
1. És lön a harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödikén, mikor én a
foglyok közt a Kébár folyó mellett voltam: megnyilatkozának az egek, és láték isteni
látásokat.
2. A hónap ötödikén (ez az ötödik esztendeje Jojákin király fogságba vitelének).
3. Valójában lön az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a káldeusok földén, a
Kébár folyó mellett, és lön ott rajta az Úrnak keze.
4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely
körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás
közepéből.
5. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok
vala.
6. És mindeniknek négy orcája vala, és négy szárnya mindenikőjüknek.
7. És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala,
mint a simított érc színe.
8. Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek
orcái és szárnyai.
9. Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az
ő orcája irányában megy vala.
10. És orcájok formája vala emberi orca, továbbá oroszlánorca mind a négynek jobb felől,
és bikaorca mind a négynek bal felől, és sasorca mind a négynek hátul.

40
 11. És ezek az ő orcáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny
összeér vala, kettő pedig fedezé testöket.
12. És mindemek az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda
mennek vala, meg nem fordulván jártukban.
13. És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, amely lángolt, mint a fáklyák, ide
s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jőve
ki.
14. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása.
15. És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok
mellett mind az ő négy orcájok felől.
16. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy
formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék
közepében volna.
17. Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban.
18. És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel
köröskörül mind a négynél.
19. És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor
fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is.
20. Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a
kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben.
21. Ha azok mentek, ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha
fölemelkedtek a földről, fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok
lelke vala a kerekekben.
22. És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály,
kiterjesztve felül fejők felett.
23. És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén;
mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, amelyek
befedik vala amonnan az ő testöket.
24. És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak
hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának,
leeresztik vala szárnyaikat.
25. És lön kiáltás a mennyezeten felül, amely vala fejők felett, és ők megállván leeresztik
vala szárnyaikat.
26. És a mennyezeten felül, amely fejők felett vala, látszék mint valami zafírkő, királyi
széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül.
27. És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül derekának
alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És
fényesség vala körülötte.
28. Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a
fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esem, és
hallám egy szólónak szavát.
Mit is beszél el Ezékiel Blumrich szerint?
Az első találkozást ugyanolyan erővel beszéli el az olvasó számára, ahogyan saját magára
hatott az esemény. A rakétamotor dübörgése, amelyet akkor kapcsolhattak be, szétrobbantja a
csendet, Ezékiel felnéz. A motor lángjai egy fehér felhő közepéből csapnak ki. Vakító fény és
hatalmas robaj jön felé. Úgy látszik, meghasad az ég. A felhőn át négy hosszúkás tárgyat lát,
amelyek fölött valami bizonytalan alakú dolog mozog. Alul Ezékiel egyenes lábakat és kerek
talpakat észlel. Egy pillanatig Ezékiel úgy látja, emberek ezek az alakok. De aztán a felhők
szétoszlanak, a rakéta süvöltő lángja eltűnik - azoknak az alakoknak pedig mozgó szárnyaik
vannak. A szárnyak mellett karok függenek a test mellett, fölöttük Ezékiel arcokra
41
emlékeztető alakokat és árnyakat különböztet meg. Az emberi formákkal való azonosság nem
teljes, de igen közeli, és bármit lát is Ezékiel, ezek élőlények, amelyek már egészen közel
hozzá, a föld felé közelednek.
„Sosem szabad elfelejtenünk, hogy Ezékiel nem értelmezi azt, amit lát, mert nem tudja
értelmezni. Amit legjobb tudása szerint valóban leír, az az optikai és akusztikai benyomás, és
miközben ezt teszi, olyan eszközöket használ, amelyek e jelenség leírásakor hozzáférhetők
számára."
Blumrích megpróbálja rajzokban és számításokban rekonstruálni, milyen űrhajót is látott
Ezékiel.
Az űrhajó Föld felé vezető útját az anyahajótól való elszakadással kezdhette meg,
valószínűleg kb. 220 tengeri mérföld magasságban. A repülés során az atmoszférán át a
levegőellenállás addig csökkentette az űrhajó sebességét, míg alacsony magasságban a
rakétamotor rövid begyújtása annyira lecsökkentette az űrhajó sebességét, hogy helikoptereit
használhatta a leszállás hátralevő részének végrehajtására. A repülésnek - Blumrich szerint -
ezt az utolsó fázisát, a rakéta rövid begyújtásával együtt, látta és írta le Ezékiel próféta.
Később azt látja, hogy az űrhajó néhány lábnyira a föld felett lebeg, és megfelelő leszállási
körzetet keres. Az irányítórakéták rövid fellobbanásai sorozatban történnek meg, ezeket
Ezékiel szabálytalannak látja, számára úgy tűnnek, mint az űrben csapkodó villámok az
élőlények között. Ez a lenyűgöző külsejű lényektől figyelmét a köztük levő térre vonja, s
most meglátja a reaktor hűtőterét, amely vörösen parázslik. Az űrhajó leszállt.
Előbukkantak a kerekek, amelyek repülés közben a helikopteregységek alsó részében
helyezkedtek el. A kerek talpú, egyenes lábak már nem érintik a talajt.
A világos zöldeskék kerekek mozgása megzavarja Ezékielt. Ezékiel csak olyan
járműveket ismer, amelyeket húznak vagy vonnak - mit sem tudhat kerékmeghajtásról. Olyan
kerekeket sem ismer, amelyeknek peremét - a „szemeket" - úgy tervezik, hogy nagyobb
tapadást biztosítson. Csak most, hogy a gép megáll, veti fel Ezékiel a szemét, s meglátja az
élőlények szárnyai felett a hatalmas kupolát. A szárnyak most megállnak, és a zúgás is
elcsendesedik. A fény és színek kavargásában középen megpillant egy trónuson ülő embert.
Blumrich szerint itt az átlátszó parancsnoki fülkét látja Ezékiel. Ekkor hallja meg a
parancsnok hangját...
Ezékiel könyvének még milyen részleteire alapozza Blumrich fantáziagazdag eszme-
futtatását?
2.9. És látám, és ímé egy kéz nyúlt felém, és ímé benne egy könyv türete (tekercse) vala.
2.10. És kiterjeszté azt előttem...
3.12. És fölemelé engem a lélek, és hallék mögöttem nagy dörgés szavát:...
3.13. És amaz állatok szárnyainak zúgását, amelyek egymást érik vala, és mellettök a
kerekek csikorgását és nagy dörgés szavát.
3.14. És a lélek fölemelé és elragadá engem, és elmenék, elkeseredvén haragjában az én
lelkem, az Úrnak keze rajtam pedig erős vala.
3.15. És eljuték Tel-Abibba a foglyokhoz, akik lakoznak vala a Kébár folyó mellett, és
leülék, ők is ott ülvén; és ott ülék hét nap némán ő közöttök.
3.22. És lön az Úrnak keze ott rajtam, és monda nékem: Kelj fel, menj ki a völgybe, és ott
szólok veled.
3.23. Fölkelék azért és kimenék a völgybe, és ímé ott áll vala az Úrnak dicsősége,
hasonlatos ahhoz a dicsőséghez, amelyet a Kébár folyó mellett láttam, és orcámra esem.
3.24. És jőve belém a lélek, és állata engem lábaimra, és szóla hozzám és monda nékem:
Menj be és zárd be magadat a te házadban.
8.1. És lön a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hónap ötödik napján: én ülök
vala házamban, és Júda vénei ülnek vala előttem, és esék reám ott az Úr Istennek keze.

42
 8.2. És látám, és ímé vala mintegy tűznek formája, derekának alakjától fogva lefelé tűz
vala, és derekától fogva fölfelé vala mint a fényesség, mint az izzó érc.
8.3. És kinyújta egy kézformát, és megragada engem fejem üstökénél fogva, és fölemelve
vitt engem a lélek a föld és az ég között, és bevive engem Jeruzsálembe isteni látásokban a
belső kapu bejáratához, amely északra néz, ahol vala helye a bosszúság bálványának, amely
bosszúságra ingerel vala.
8.4. És ímé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, amelyet láttam a völgyben.
Blumrich szerint, bár Ezékiel érthetően izgatott volt az első találkozás alkalmával, mégis
objektív módon meg tudta figyelni az eseményeket. Most azonban a sokk erőt vesz rajta, nem
emlékszik a repülésre, amely csak rövid ideig tart, s amely az első találkozást lezárja.
Visszatér közösségéhez, s egy teljes hétbe telik, míg magához tér.
Az a nagy figyelem, amelyet Ezékiel az űrhajó külsejének szentelt az első találkozás alatt,
most már nem ismétlődik meg. A harmadik találkozás után csak a kerekekkel foglalkozik
újra részletesebben. De minden alkalommal elismétli: az újonnan megpillantott űrhajó azonos
volt a korábbi találkozásokéval.
A harmadik találkozás alkalmával a parancsnok Ezékielt felveszi gépére, és leszáll vele a
templom belső udvarában. A leszállás után összehívja a legénységet. Hét ember jön ki egy
kapun, és felsorakoznak a parancsnok előtt. Megkapják a parancsot, és távoznak. A
parancsnok most Ezékiellel együtt a templom udvarán áll, az egyik ember visszatér, és
katona módjára jelentést tesz: „Megtettem, amint parancsoltad." Ez az ember különbözik a
többitől, mert ruhája mintha vászonból volna, de hamarosan kiderül, hogy védőöltözetről van
szó. Valamennyien olyan felszerelést hordanak, amely ismeretlen Ezékiel számára. De
egyikük sem különbözik lényegesen testalkatában vagy mozdulataiban azoktól az
emberektől, akiket Ezékiel ismert.
A cselekmény most az űrhajó körül játszódik, amelyen valamilyen munkálatokat
végeznek - talán ezért is kellett leszállania a hajónak. A parancsnok, aki a templomépület
bejáratánál áll, megparancsolja az egyik embernek, menjen az űrhajóhoz, és foglaljon el
állást az egyik helikopteregység mellett. Az űrhajó izzó hűtőberendezése igen közel van,
ezért szükséges a védőruha.
Blumrich a fentiekhez hasonló módszerrel igyekszik Ezékiel jövendöléseiből kihámozni a
tényszerű technikai információt, s nem is kísérli meg, hogy a vallásos mondanivaló vagy a
profetikus üzenet szempontjából közelítse meg a kérdést.
Blumrich igyekszik rekonstruálni az „idegenek" által használt űrhajót: megrajzolja a
főtestet, a testet fenntartó négy helikoptert és a legénység számára tervezett fülkét, amely a
főtest felső részén helyezkedik el.
Blumrich ezt az űrhajótestet nemcsak elképzelhetően, hanem aerodinamikai szempontból
igen ötletesnek is találja, amely fel- és leszálláskor egyaránt tevékenyen közrejátszik a jó
navigálhatóságban.
A négy helikopter egymástól maximális távolságban helyezkedhet el, a propellereket a
főtestbe lehet zárni, amely a helikopterek között van. Ez a megoldás csökkenti a hajó teljes
magasságát, a teljes súlypont a (ehető legalacsonyabban helyezkedik el, amely kitűnő
repülési stabilitást és leszállási tulajdonságokat biztosít.
Az atomreaktor a hajó legalján helyezkedik el - mivel a jelenlegi földi technika még nem
volt képes atommeghajtású űrhajó építésére, ezért nem tudták az optimális tulajdonságokkal
rendelkező formát sem kialakítani. A hajó legnagyobb részét a hajtóanyag tartálya foglalja el.
Ugyancsak a főtestben foglal helyet a központi erőmű, amely valószínűleg a reaktor termikus
energiáját alakítja át elektromos, illetve mechanikus energiává. Blumrich leírja az elképzelt
helikopteregységek működését, az irányítórakétákat, a kettő vagy négy mechanikus kart,
amelybe esetleg televíziós kamerákat is beépítettek. Leírja a teleszkópszerű leszállólábakat és
a minden irányba szabadon gördülő kerekeket, amelyek tervezésében Blumrich is részt vett.
43
 A henger alakú parancsnoki fülke lekapcsolható az űrhajóról, és önálló navigációra is
képes, tehát ugyanoda visszatérhet, közvetlen és távirányítással egyaránt. Az ilyen
repülésekre az energiát hideggáz-rakéták szolgáltatják. A parancsnok maga is elhagyhatja az
irányítófülkét, és közvetlen repülésre is képes, valószínűleg kis tolóerővel működő rakéta
segítségével. (Ez már ma is lehetséges.)
A továbbiakban Blumrich vázolja ennek az űrhajónak valószínű Föld körüli pályáját,
leszállási manővereit és a földi helyváltoztatás helikopteres végrehajtását. Könyvének
gerincét a bibliai szöveg és az űrtechnika összehasonlítása adja, s itt a Biblia szövegkritikai
elemzésébe is bocsátkozik a szerző. E kommentárok felhasználására - mint írja - elsősorban
azért van szükség, mert Ezékiel amúgy is sokszor homályos kifejezéseit a Biblia fordítói
különböző nyelveken más-más módon adják vissza. Blumrich kimerítő módszerének
bemutatására elégedjünk meg egy részlet felidézésével. (Ezékiel 9. könyv, 1., 2.)
„És kiálta füleimbe nagy felszóval, mondván: Hozzátok el a városra a meglátogatásokat,
kinek-kinek a kezében legyen vesztő eszköze. És ímé hat férfi jő vala a felső kapu útjáról,
amely északra néz vala, mindeniknek kezében zúzó eszköze..."
Elgondolkodtató különbségek ezek kétségtelenül, hiszen Ezékiel vagy az általános
„fegyver" szót használhatta volna, vagy hagyományos fegyver esetében megelégedhetett
volna valamilyen ismert szúró- vagy vágószerszám megjelölésével. A különböző nyelvek
fordításaiban is „gyilkos fegyver", „ártó fegyver", „mészárló fegyver", „megsemmisítő
fegyver", „romboló szerszám" és „romboló fegyver" értelmű kifejezésekkel találkozunk.
Megjegyzendő még, hogy Blumrich szerint a hat férfi kíséretében lévő, fehér ruhás férfi,
akinek derekán Ezékiel íróeszközt látott, voltaképp ehelyett valamilyen kommunikációs
eszközt, rádiót vagy talán radarkészüléket viselt.
Ha az elfogulatlan olvasó elolvassa Ezékiel bibliai könyveit, s megpróbál elvonatkoztatni
Blumrichhoz hasonlóan a bibliai-mózesi utalásoktól, valóban feltűnők lehetnek Ezékiel egyes
technikai jellegű utalásainak makacs visszatérései és meglepő értelmezési lehetőségei is.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt a gyanúnkat, hogy - tekintettel a Biblia képes
beszédének jellegzetességeire - hasonló okfejtéssel alkalmasint János jelenéseit is lehetne
fantasztikus tényszerűséggel magyarázni, esetleg feltételezve, hogy Földön kívüli
hatalmasságok Jánost „időutazásra" ragadták el. De mindezt már a túlfűtött fantázia
feltételezéseinek területére kell utalnunk.

J. F. Blumrich: A küldetés*

Az a kérdés, hogy e látogatásoknak mi lehetett a céljuk, milyen feladatot teljesítettek,

természetes és törvényszerű. Ahhoz, hogy megkíséreljünk választ adni, felhasználunk minden
eddig összegyűlt információt, minden olyan jelzést, amely segítségünkre lehet némi fényt
deríteni e találkozások hátterére. E találkozásokat itt a „küldetés" általános megjelölésével
illetjük.
A dolgok természetével jár, hogy miközben így teszünk, elhagyjuk a bizonyítékok
birodalmát. Fel akarunk villantani néhányat azok közül a lehetőségek közül, amelyekre
eddigi tudásunk elvezetett, s ugyanakkor vázlatosan körvonalazzuk, hol szükséges
helyesbítés, tagadás vagy megerősítés.
Mivel mi - értjük ezen az emberiséget - ma viszonylag közel állunk hasonló helyzethez,
egyfelől fennáll annak a veszélye, hogy saját nézeteink befolyásolnak bennünket, másrészt
azonban haladásunk a lényeges problémák megismerésében nagyobb megértést tesz lehetővé.
Amennyire lehetséges, kiküszöbölnénk a szubjektív hatásokat, először tehát meghatározzuk
azokat az utalási pontokat, amelyekkel kapcsolatban és amelyekre támaszkodva az eddigi
* J. F. Blumrich: The Spaceships of Ezekiel c. könyvéből, Corgi Books, London, 1974. Ch. 8.
44
kutatásokat elvégeztük. Ezt követőleg olyan kérdéseket fogunk megvitatni, amelyeket vagy
az eddigiekből, vagy jelenlegi tudásunkból vezetünk le. E két utóbbi pontot mint közvetett
utalási pontot írhatjuk le. Ezeknek a jelzéseknek együttes szemlélete arra képesít majd
bennünket, hogy bizonyos következtetéseket levonjunk.
A négy közvetlen pont közül a legszembetűnőbb az a világosan békés módszer, amellyel
a látogatók érintkezésbe léptek az emberekkel. Sehol sem vehető észre velük kapcsolatban az
ellenségesség vagy felelőtlen magatartás legkisebb jele sem. Ellenkezőleg, az első két
találkozás elején - vagyis a legelső érintkezéskor - látjuk, a parancsnok milyen gondosságot
tanúsít Ezékiellel kapcsolatban. A negyedik találkozás alkalmával a békés szándékot
világosan hangsúlyozza az a tény, hogy a kirándulás célja tájékoztató és ismeretterjesztő. Ezt
ezen a kiránduláson éppen Ezékiel útitársának szavaiból tudjuk meg:
„40 : 4. És szóla nékem az a férfiú: Embernek fia! Láss szemeiddel és füleiddel hallj, és
figyelmetes légy mindarra, amit mutatok néked; mert hogy ezeket megmutassam néked, azért
hozattál ide: hirdesd mindazokat, amiket látsz, Izráel házának."
Sem kényszerítés, sem erőszak nem érződik ebből a beszédből, csak sürgős
figyelmeztetés és egy feladat körvonalazása. (...)
A következő utalási pontot legjobban az „elővigyázatosság" szó használatával lehet
kifejezni. Ezt az elővigyázatosságot tükrözi többszörösen az űrhajó alapvető felépítése.
Látjuk ezt például a helikopterek alkalmazásában és elrendezésében is. Ezek nemcsak
korlátlan földi repülést tesznek lehetővé, hanem a körpályáról való letérés után, leszálláskor
is használhatók. Ez a parancsnok számára azt is lehetővé teszi, hogy tetszés szerinti
leszállóhelyet válasszon ki, olyan helyeket is beleértve, amelyek távol esnek attól a ponttól,
amelytől az anyahajóról a Föld felé igyekezett.
Továbbá a tűzveszélyt, ami rakétával való leszálláskor fenyegethet füves vagy bokros
talajon, itt teljesen kiküszöbölték a helikopterek alkalmazásával. Itt ismét a már tárgyalt
békés szándékok témájához érkezünk. A rakétamotorral történő leszállás - amely persze
lehetséges volt - kárt okozhatott volna növényekben, állatokban, sőt embereket is
megsebesíthetett vagy megölhetett volna. Egy olyan űrhajót, amely éppen felszállásra készül
a Földről, hogy körpályára térjen, valószínűleg nézők vesznek körül, akik komolyan
megsérülhetnének, ha rakétamotorokat használnának. Csupán néhány ilyen incidens elég
lenne ahhoz, hogy az emberek kezdeti bámulatát ellenségességre változtassa. Egy ilyenfajta
reakció nagyon nemkívánatos olyan program békés végrehajtása esetén, amellyel együtt jár
az emberekkel való kapcsolatfelvétel, s ezért minden ilyesmit el kell kerülni. Helikopterek
használata kitűnő megoldást jelent erre a problémára.
Két másik technikai megoldás is támogatja ezt az óvatossági szempontot. Az egyik ilyen
megoldás a kerekeké, amelyeknek egyik előnye az volt, hogy az űrhajót pontosan be tudják
állítani távközlési célzattal. Másrészt ez az elrendezés lehetővé tette, hogy a helikoptereket
katapultálják. Az ilyen módon radikálisan csökkentett űrhajósúly meghatározó tényező
lehetett szükséghelyzetben.
További közvetlen viszonyítási pontot ad az a tény, hogy a harmadik találkozás során
földi legénység is jelen volt. Ez olyan akcióra enged következtetni, amely túlmutat az
Ezékiellel való egyszerű találkozásokon. Ezékiel ennek következtében elveszíti központi
helyzetét a küldetésben (anélkül hogy számunkra elveszítené), s olyan benyomásunk támad,
hogy egy nagyobb szabású vállalkozásról volt szó.
Végül az emberek, kapcsolatuk a parancsnokkal és egy vezető jelenléte a negyedik
találkozás során világos jelzést adnak arra nézve, hogy szervezettel állunk szemben. Ilyen
következtetésre már abból a - most megalapozott - feltevésből is eljuthattunk, hogy nagyobb
szabású tervről volt szó. De mindehhez hozzávehetjük a határozott alárendeltségi viszonyt a
földi legénység és a parancsnok között s a rangkülönbséget a parancsnok és az idegenvezető

45
között. így tehát rangkülönbségeket vehetünk észre, és az ilyen különbségek minden
szervezetre jellemzőek.
Valamennyi közvetlen jelzés a már röviden érintett gazdaságossági szempontra épül.
Űrutazási tapasztalataink csecsemőkorából tudjuk, hogy nagyon nagy anyagi erőforrásokra
van szükség még akkor is, ha a nagyhatalmak részt vesznek ebben a tevékenységben. Ha el
akarjuk kerülni a kitérőt a science-fiction területére, azt is fel kell tételeznünk, hogy még a
legfejlettebb civilizációknak is gondoskodniuk kell konstrukcióik és terveik anyagi
megalapozásáról. Az összköltség kísértete ott lebeg a vállalkozások mögött, amelyeket vissza
lehet vezetni az egyszerű kérdésre: „Miért akarunk odamenni, és mit akarunk csinálni ott?"
Még egy olyan társadalomban is, ahol az ilyen teljesítmények esetében az alapvető
kötelezettség magától értetődik, ezt a kérdést fel kell tenni és meg kell válaszolni. Ezt nem
politikai, hanem technikai és gazdasági értelemben értem, mert a felelet határozza meg a
feladatokat, a terveket és a pénzügyi elképzeléseket.
Mielőtt ezekről az általános meggondolásokról áttérnénk fő témánkra, fel kell hívnunk a
figyelmet egy olyan vonásra, amely minden utazásban közös, akár hétvégi kirándulás, akár
űrutazás legyen az: az utazás és létfenntartás egy adott költségszintjén az utazás költségei az
út végpontján kevés kihatással vannak a teljes elköltött összegre. Például egy űrhajós akár öt,
akár ötven mérföldet tesz meg a Holdon, ez elhanyagolható különbséget jelent a Föld-Hold-
Föld körutazás teljes költségéhez képest. A tudás figyelemre méltó tágulása és elmélyülése
aránytalan az igen kis mértékben megnövekedett költségekhez képest. Itt hangsúlyozzuk a
„tudás" szót, mert hogy ennél a példánál maradjunk, abszurditás lenne kiszámítanunk a
költséget az összegyűjtött kőzet kilóira átszámolva. Ezeknek a holdbéli kőzeteknek csak
abból a szempontból van jelentőségük, hogy milyen tudást és információt közvetítenek
felénk. És a tudás az, ami számít, nem a kőzetek mennyisége. Amennyiben egyáltalán
lehetséges a tevékenység kiterjesztése az utazás végpontján, elért eredményei - amelyek
hozzájárulnak a fennálló intellektuális és eszmei kötelezettségekhez - parancsolóakká válnak
még gazdasági szempontból is.
Ha most ezeket a meggondolásokat Ezékiel találkozásaira alkalmazzuk, elsősorban arra a
kikerülhetetlen következtetésre jutunk, hogy semmi esetre sem lehetett ezeknek a
látogatóknak egyedüli célpontja. Később kifejtendő okok miatt valószínű, hogy nem is a
legfontosabb célpontjuk volt. Ezékiel maga is nagyon kifejezetten támogatja ezt a szempontot
a harmadik találkozás végén azzal, hogy leírja ugyanannak az űrhajónak a távozását, amelyen
érkezett. Ez nélküle távozik, és nyilvánvaló, hogy más feladatokat kell végrehajtania.
Ezékielt egy másik űrhajó viszi haza, amelyet csak azért hívtak, mert az elsőn kritikus
műveleteket hajtottak végre. Annak a második űrhajónak a parancsnoka tehát másutt volt
elfoglalva, és feladatai így alapvetően függetlenek voltak Ezékieltől.
E különféle jelzésektől és utalásoktól eltekintve azt olvassuk, hogy a parancsnok beszél
Ezékielhez, repülésre viszi magával, épületeket mutat neki. Hogyan köthetjük össze
mindezeket az egyedi megfigyeléseket, és végeredményként milyen képet kaphatunk?
A látogatók bizonyított békés szándékával kezdjük, és ezt a tényt azzal a jól megalapozott
feltevéssel kapcsoljuk össze, hogy ennek a vállalkozásnak a célja túlmegy az Ezékiellel
történt rövid kapcsolatok létesítésén, tehát nem kizárólag vele függ össze. Más szóval egy
békés tervet látunk, amely egy geográfiai értelemben egyelőre körülhatárolatlan területre és
bizonytalan időre szól. Mivel nem tudunk arról, ilyen vállalkozás gyakorolt-e valamilyen
hatást az emberiség történelmére - ez olyan téma, amelyre még visszatérünk -, arra a
természetes következtetésre jutunk, hogy felderítő vállalkozással állunk szemben. Minden
tájékoztatás, amelyet Ezékiel jelentéséből kapunk, bizonyosan arra a tényre utal, hogy ezek a
látogatók már egészen jól ismerték a Földet és annak lakóit. Fölösleges erőfeszítés lenne, ha
megpróbálnánk kikövetkeztetni Ezékiel tájékoztatásából, mennyi ideje lehettek már itt

46
azelőtt. Mindössze a valószínűség kínálja azt a feltételezést, hogy a találkozások sem a
küldetés elején, sem a végén nem játszódtak le, hanem „valamikor" a terv folyamán.
Ha kiküszöböljük azt a lehetőséget, hogy a látogatások térben és időben korlátozottak
voltak, fel kell tételeznünk egy nagyobb programot, amely valószínűleg több látogatásból
állt, amelyeket a Földre tettek. Azok az események tehát, amelyeket Ezékiel leír, csupán
epizódok. Lehetetlen persze az itteni anyagból arra következtetnünk, mi lehetett a program
feladata és célja. De e tekintetben lehet némi elképzelésünk saját helyzetünk és tudásunk
alapján. Például kezdeti ösztönzésként feltételezhetjük, hogy általános formában érdeklődnek
a Föld mint bolygó iránt, s ezen túl mint egy olyan bolygó iránt, amely esetleg lakható. Ilyen
esetben a földrajzi és létformák utáni kutatásoknak elsőbbségük lenne.
Mivel azonban az első látogatás már bebizonyíthatta, hogy a Föld lakott bolygó,
valószínűleg kiterjesztették a kutatásokat, beleértve az emberi lények tanulmányozását. Hogy
e kezdeti lépés után az itt tárgyalt találkozásokig néhány év vagy sok ezer év telt-e el, arra
nézve nem tudunk semmit sem mondani.
Mindezen kutatások tekintetében annak a vidéknek a földrajzi elhelyezkedése, ahol
Ezékiel élt, rendkívül jelentős. Ez a hely az a viszonylag keskeny földszoros, amely Eurázsia
és Afrika két hatalmas földrészét köti össze. Ez a hely, melyet világosan körülhatárol a
Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl, rendkívül szembeötlő, ezért könnyű
megtalálni és leírni. így ez ideális az űrből való érkezésre és a Föld felkutatásának
kiindulópontjaként. Végül rendelkezik még egy sajátossággal, ami ugyan nem lehet döntő
tényező műveleti bázisként való kiválasztásában, de mégis kedvező, mert itt közelebbről
lehet tanulmányozni a Földet és lakóit: Európát, Ázsiát és Afrikát könnyen el lehet érni légi
úton erről a pontról anélkül, hogy nagy víztömegek fölött kellene átrepülni. Kína
partvonaláig a repülés távolsága körülbelül akkora, mint Dél-Afrika csücskéig. Ez a terület
tehát majdnem pontosan a közepén van annak a területnek legtávolabbi pontjai között,
amelyet fel akartak kutatni. Európa legtávolabbi pontjaiig ez a távolság rövidebb. Ezért sok
érv szól amellett a földdarab mellett, amely a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl között
helyezkedik el. Bolygónk egészét tekintve csupán még egy terület rendelkezik hasonlóan
kiemelkedő előnyökkel: a közép-amerikai földnyelv Észak- és Dél-Amerika között.
Földünk általános felkutatása és feltérképezése azonban semmilyen jelentőséggel nem bír
azokkal a kérdésekkel összefüggésben, amelyeket most tanulmányozunk. De hogy
rámutassunk, ezek összeférnek a küldetés más céljaival, a számba jöhető repülések technikai
szempontjainak rövid tárgyalása helyénvaló lehet. A globális megfigyelésre a legegyszerűbb
módszer a poláris körpálya, vagyis körpálya az Északi- és a Déli sark fölött. Képzeljük el ezt
a körpályát, mint egy olyan kört, amely keresztezi vagy csaknem keresztezi a Föld
képzeletbeli tengelyét a két sark fölött, bizonyos távolságra a Föld felszínétől. Mivel a Föld
elfordul e körpálya alatt, az űrhajó utasai a Föld valamennyi tájékát megfigyelhetik,
felmérhetik és dokumentálhatják a rendelkezésükre álló eszközökkel. Hozzá még ez azt is
jelenti, hogy a földgolyó bármely pontján le lehet szállni, függetlenül földrajzi hosszúságától
és szélességétől. Amint követi sarki orbitális pályáját, az űrhajó délről északra halad a Föld
egyik oldalán, és miközben folytatja körözését, északról délre száll a másik oldalon. Az
anyahajóról a Földre szálló űrhajó pályája ugyanezt az irányt követi, és ezzel kapcsolatban
felidézzük Ezékiel megállapítását az első találkozás elejéről:
„1:4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely
körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki..."
A poláris orbitális pálya különösen kedvező a Föld megfigyelésére és feltérképezésére, és
lehetővé teszi a leszállást is a Föld bármely pontján. De megvan a hátránya a Földről az
anyahajóra való visszatérés szempontjából. Ezt a hátrányt legjobban úgy szemléltethetjük, ha
példának egy egyenlítői vagy az egyenlítőhöz közeli felszállást veszünk. Egy, az egyenlítőn
elhelyezkedő pont körülbelül 1040 mérföld óránkénti sebességgel halad a Föld tengelye
47
körül. Ez a sebesség először fokozatosan, majd a szélességi fokok növekedésével gyorsabban
csökken, mégis jelentős részét képezi annak a sebességnek, amelyre az űrhajónak szüksége
van, hogy körpályára álljon. Mármost ha a körpálya a sarkok fölött vezet el, ez a
kezdősebesség természetesen nem hat, ezt a motor hosszabb begyújtásával kell ellensúlyozni,
ami nagyobb hajtóanyag-fogyasztást jelent. (...)
Nem áll módunkban felbecsülni sem annak a műveletnek a teljes kiterjedését, amely az
Ezékiellel való találkozásokhoz vezetett. De van információnk legalsó határairól, vagyis a
számunkra ismeretes minimális erőfeszítésről. A közben eltelt időből tudjuk, hogy húsz év
telt el Ezékiel első és utolsó találkozása között.
A művelet rendelkezésére állott legalább két űrhajó, ha feltételezzük, hogy Ezékiel mind
a négy találkozása során ugyanazt az űrhajót látta, és csak egy további jármű volt jelen a
harmadik találkozáskor. Ha ez a feltételezés téves lenne, akkor összesen öt űrhajót látott.
Mindenesetre valamennyi űrhajó ugyanolyan típusú volt. A felszerelést illetően négy
különböző típust említ Ezékiel: a hat férfié és az „írószerszám" a harmadik találkozáskor, a
hosszú mérőpálca és a kenderkötél, amit a negyedik találkozáskor kezelt egy férfi. Az
öltözetet illetően Ezékiel megemlíti a fényes fémruhát, amit a parancsnok és a vezető viselt
(negyedik találkozás), valamint az egyik ember védőruháját a harmadik találkozás során.
Végül a személyzet eloszlása: az űrhajó parancsnoka-és nem tudjuk, valójában ugyanaz
az ember volt-e a parancsnok minden alkalommal -, a hat főből álló földi legénység és a
védőruhás ember; az ismeretlen, aki Ezékielt ahhoz az űrhajóhoz vitte, amely a keleti
kapuhoz repült a harmadik találkozás végén (valószínűleg a másik űrhajó parancsnoka), és
végül a vezető, aki a templom-komplexusban kalauzolta a negyedik találkozás során. Ha
feltesszük, hogy a parancsnok mind a négy találkozáskor ugyanaz a személy volt, akkor
összesen tíz különböző „emberrel" van dolgunk.
Ezeket a rendelkezésre álló erőforrásokat a találkozások jól magyarázzák és igazolják.
Megfelel a feladatnak, és semmiképpen sem aránytalan velük. Ennek a listának a
legszembetűnőbb eleme az, hogy különböző „emberek" jelennek meg, mint amilyenek a földi
legénység és a parancsnok. Most ezeket vizsgáljuk meg részletesebben.
A földi legénység hét tagja - leírásuknak megfelelően - helyi feladat elvégzésére volt
hivatott, s ezért helyben állomásozott. Egy ilyen feladat természete világosabbá válik, ha
ezeket az embereket úgy tekintjük, mint egy általánosabb szervezet részeit. Mivel
feltételezzük, hogy ezt a szervezetet kutatási feladatok ellátására hozták létre, ez a helyi
csoport a megfigyelőállomás feladatát látja el, azzal a céllal, hogy információkat gyűjtsön
össze, és továbbítsa azokat. A befutó információk az időjárástól a vallásig váltakozhatnak, de
hasztalan lenne találgatnunk, mi után kutattak valójában.
Ilyen megfigyelők csoportjai valószínűleg különböző fontos helyeken állomásoznak,
hacsak el nem fogadjuk azt a ritka véletlenszerűséget, hogy Ezékielnek sikerült éppen az
egyetlen ilyen megfigyelőállomásba botlania.
A parancsnok feladata lényegesen különbözik a földi legénységétől. Ezt a legénységet
egy bizonyos helyen állomásoztatták, hogy egy olyan feladatot hajtsanak végre, amelyet úgy
jelöltünk meg, mint a kutatás és az adatgyűjtés feladatát. A parancsnok azonban nem volt
helyhez kötve. Amint ezt a harmadik találkozásból tudjuk, magasabb rangú volt, mint a földi
legénység. Ezékiellel való érintkezése során sohasem ő az, aki tájékoztatást akar kapni,
hanem olyasvalaki, akinek valami közlendője van. Ez utóbbi pont lényegesen
megkülönbözteti őt a földi legénységtől.
A felszerelés különbsége talán ezt az alapvető feladatbeli különbséget fejezi ki. Amint
láttuk, a parancsnok olyan öltözéket viselt, amely megvédte a szélsőséges melegtől, a földi
legénység viszont a kor emberének megfelelő módon volt öltözve. így tehát annak a vidéknek
az éghajlata túl forró volt a parancsnok számára, míg a hét ember számára elviselhető volt.

48
Mivel feltételezzük, hogy a parancsnok és a legénység egyaránt azonos éghajlatról érkezett, a
fenti megállapítás, úgy látszik, ellentmondást tartalmaz.
Ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölését a parancsnokkal kezdjük. A hőség ellen
védőruhát visel, s ezért nyilvánvalóan olyan éghajlatról érkezik, ahol a hőmérséklet jóval
alacsonyabb, mint a tárgyalt területé. A legénység, mint megállapítottuk, ugyanarról a helyről
származott. Tételezzük fel tehát példa gyanánt, hogy mind olyan éghajlat alól jöttek, amely
hasonló Észak-Skandinávia, Alaszka vagy Szibéria éghajlatához, s alkalmazzuk a példát a mi
fizikai viszonyainkra. Ha valaki ilyen helyről érkezik a sivatagba, alkalmazkodni tud a
környezethez, ha elég sokáig marad. Teste alkalmazkodni fog az étel, az életmód, s ha
szükséges, gyógyszerek útján. De egy rövid tartózkodás nem ad ilyen lehetőséget a testnek, s
nehéz terhet jelent, különösen, ha nagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységet kell végeznie.
Egy könnyű és kényelmes öltözék, amely a test környezetét ellenőrzi, nagy segítséget és
megkönnyebbülést jelent ilyen esetben.
Ennek megfelelően, a legénységgel ellentétben, a parancsnok csak rövid ideig marad a
Földön, és ebből következtethetünk a szervezeti felépítésre is: legénységet állomásoztatnak
különböző helyszíneken, feladatuk az, hogy adatokat gyűjtsenek és közvetítsenek az
anyahajóra. Erről a hajóról, amely fent marad, magas rangú küldöttek (akiket mi
parancsnokoknak neveztünk az űrhajókkal való kapcsolatuk miatt) lejönnek, hogy rövid
időtartamú különleges megbízásokat teljesítsenek.
Amint Ezékiel élményei mutatják, az egyik ilyen megbízás az volt, hogy létesítsenek
kapcsolatot az emberekkel. Ilyen esetekben - legalábbis annak alapján, amit eddig
megtudtunk - az ember nem információforrásként, hanem informálandó egyénként szerepelt.
Ezt a tényt minden lehetséges kételyen túlmenően dokumentálja a negyedik találkozás
kezdete, amely a figyelemre ösztönző felszólításban tükröződik. Egyedül ez a részlet
igazolná azt a következtetést, hogy Ezékiel többet tudott meg, mint először gondoltuk volna.
Könyvünkben korábban már tárgyaltuk azt a lehetőséget, hogy Ezékiel könyvének nem
technikai részeit úgy lehetne tekinteni, mint a parancsnoktól származó üzeneteket. Ha ez igaz
lenne, bőséges anyaggal rendelkeznénk abból az információból, amelyet Ezékiel kapott. De
még enélkül is elég jel mutat arra, hogy mindez megtörténhetett.
Összefoglalva tehát a következő három pontban állapíthatjuk meg a program célkitűzését:
a bolygó felkutatása, az ember megfigyelése és tanulmányozása és az emberiség intellektuális
befolyásolása.
Hogy ezt a gondolatmenetet kövessük, még egy területet találunk, ahová a földi legénység
feladatait kiterjeszthették, és ezt kérdés formájában tesszük fel: vajon nem vehettek-e részt -
mivel jelentős pontokon állomásoztak a tanítás és befolyásolás munkájában is? Kétségkívül
megfelelő alkalmuk nyílt erre is.
Ez idáig, amennyire lehetséges volt, felkutattuk a terv célkitűzéseit és szervezetét.
Megmarad a kérdés: miért éppen Ezékiellel létesítettek ismételten kapcsolatot?
A lehetséges válasz két nyilvánvaló változata: tervszerűség és véletlenszerűség. A
tervszerű kapcsolatfelvétel valószínűvé válik, ha emlékezetünkbe idézzük a földi legénység
létezését. A zsidó száműzöttek közössége Tel-Abibban sokféle okból is érdekes lehetett a
megfigyelők számára. Ezen a közösségen belül Ezékiel már mint pap is különösen jelentős
lehetett számukra. Magasabb rendű intelligenciája bizonyára figyelmet keltett, és tovább
növelte jelentőségét. Nem csoda, hogy őt javasolták feljebbvalóiknak különleges feladat
végrehajtására.
Másrészt, amennyiben véletlenszerű találkozásról beszélünk, bizonyosan nem a
parancsnok egyszeri leszállására gondolunk, amely puszta véletlen folytán, összehozta őt
Ezékiellel. Valószínűleg sok ilyen leszállás ment végbe. Úgy látszik azonban, hogy az
űrutasok problémája az volt, hogy a „normális" emberi lények, akikkel érintkezésbe léptek,
többnyire el szoktak menekülni. Az egyik ilyen leszállás alkalmával azonban a parancsnok
49
ritka kivétellel találkozott: Egy „emberfia" nem futott el I A földre vetette magát a megadás
jeleként, és szemmel láthatólag felindult volt :- de maradt! Értelmesnek látszott, megfelelő
válaszokat adott, és a parancsnok hamar felismerte ennek a találkozásnak a jelentőségét.
Így hát mindkét válasz, a tervezés és a véletlen is egyaránt ugyanoda mutat: a parancsnok
Ezékielben olyan emberfiát talál, akit nagyon jól fel lehet használni. Tudja, hogy később
magával kell vinnie repülésekre, de azt is tudja - akár mélységes megértéssel, együttérzéssel,
akár korábbi tapasztalatok és beszámolók alapján -, hogy ezeknek az embereknek erős
ellenszenvük van a repüléssel szemben, amely idegen számukra. Ezért legjobbnak az látszik,
ha az emberfiát rögtön ki is próbálják, azzal, hogy rövid repülőútra viszik.
A fenti kérdést: miért éppen Ezékielt, az embert? - úgy is fel lehetne tenni: miért Ezékielt,
a zsidót? A választ a két elsőnek említett célkitűzésből nyerhetjük. Arra következtettünk,
hogy ezek a látogatók ismerték a Föld nagy részének kultúráit és vallásait. Ezért bizonyára
felismerték a zsidó vallás nagy potenciális erejét, felsőbbrendűségét más, korabeli
vallásokhoz viszonyítva, ugyanígy ismerték a zsidók politikai és vallási problémáit abban az
időben. Ezért elképzelhető, hogy vigaszt és bizonyosságot akartak adni a zsidóknak, és
persze különösen a száműzetésben élőknek. Ezen a ponton egyébként az itt adott értelmezés
megegyezik a hagyományos változattal. Egy nagyon előrehaladott civilizáció szempontjából
az a kívánság, hogy ellensúlyozzanak egy olyan súlyos fenyegetést, amelyben a zsidók akkor
éltek, egészen érthetőnek látszhatnék.
Hogy ezeknek a látogatóknak a viselkedését megfelelő fényben láthassuk, emlékeznünk
kell arra, hogy küldetésük békés természetű volt, csak kutatási jellegű és határozottan nem
inváziót előkészítő. Az emberiség története időközben ezt meggyőzőleg bizonyította. Ezért
ezek a látogatók tudták, hogy földi tartózkodásuk időben korlátozott. Ez a körülmény
megmutatja, mennyire különbözött erkölcsi és politikai színvonaluk a mi mai
színvonalunktól. Hogy ezt világosabbá tegyük, cseréljük fel a szerepeket, és saját
gondolkodásmódunkat, huszadik századi elveinket tulajdonítsuk a parancsnokénak és a földi
legénységnek. Vajon mi képesek lennénk arra, hogy ennyire bízzunk mások értelmi
képességeiben, és ennyire higgyünk az eszmék termékenyítő hatásában, hogy megpróbáljuk
megerősíteni ezeknek a lényeknek csak a hitét népükben és vallásukban ? Vajon valóban
előnyben részesítenénk a természetes fejlődést a felsőbbrendű anyagi segítséggel szemben,
amely viszont csak rövid ideig lehet hatásos? Ebben a tekintetben messzebb vagyunk tőlük,
mint az a néhány évtized, amely úgy látszik, hogy elválaszt bennünket a technikai és
tudományos eredmények szempontjából.
Sok kérdés megválaszolatlan marad. Képesek leszünk-e valaha is arra, hogy
megállapítsuk, mikor kezdődtek a földi látogatások? Vagy legalább be tudjuk-e végleg
bizonyítani, hogy voltak ilyen korábbi és későbbi látogatások?
Mikor fejeződtek be? És befejeződtek-e egyáltalán?

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

50
SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Az UFO-szenzáció
A könyv fedőlapjának szövegei reklámszövegek, de rögtön elárulják a szerző
álláspontját az ügyben: ELSÖPRŐ ÚJ BIZONYÍTÉKOK ARRA, HOGY A
CSÉSZEALJAK LÉTEZNEK!!!!!! A KÖNYV, AMELY ÁTTÖRI A
HIVATALOS CSEND KORLÁTJÁT EGY EXKLUZÍV TÖRTÉNETTEL! 32
OLDAL MEGDÖBBENTŐ FÉNYKÉPANYAG! AZ IGAZI BESTSELLER
EGYIK PARTTÓL A MÁSIKIG!
A könyv szennycímlapján pedig a következő komoly intelem áll:

FIGYELMEZTETÉSI
Azonosításán repülő tárgyak megközelítése ártalmas lehet emberi lények
száméra. Ne álljon olyan UFO alá, amely alacsonyan lebeg. Ne érintsen
meg vagy próbáljon megérinteni olyan UFO-t, amely mér leszállt.
Bármelyik esetben az a biztonságos, ha gyorsan eljön onnan, és hagyja,
hogy a katonaság átvegye az ügyet. Fennáll a radioaktív sugárzás veszélye,
és vannak ismert esetek, amelyek során bizonyos személyek megégtek az
UFO-kból kiáradó sugaraktól. Az ehhez hasonló esetek részletei
megtalálhatók ebben a könyvben.
NE KOCKÁZTASSON SEMMIT AZ UFO-KKAL!

Frank Edwards újságíró, rádió- és tévériporter, szenzációs vagy annak szánt

könyvek szerzője azzal kezdi könyvét, hogy egymás mellé állítja a bibliai időktől
kezdve a számára legfontosabbnak tűnő UFO-jelenségeket. Emeljünk ki egyet az
ismertetett régebbi esetek közül. Edwards ismerteti egy gazdag farmer,
Alexander Hamilton eskü alatti vallomását a Kansas állambeli LeRoyból (1897.
április 21.):
„Múlt hétfő este, körülbelül fél tizenegykor valamilyen zajra ébredtünk,
amely a marhák felől jött. Felkeltem, arra gondolva, hogy talán a bulldogom nem
bír magával, de amikor az ajtóhoz mentem, legnagyobb megdöbbenésemre azt
láttam, hogy egy léghajó ereszkedik lassan alá a tehénistállók fölé, kb. 660
lábnyira a házamtól.
Szóltam a bérlőmnek, Gid Heslipnek és fiamnak Wallnak, fejszét ragadtunk,
és a karámhoz futottunk. Közben a hajó finoman ereszkedett lefelé, míg a földet
nem egészen harminclábnyira megközelítette, mi pedig ötven yard közel értünk.
A hajó egy nagy, szivar alakú részből állt, talán háromszáz láb hosszú
lehetett, alatta egy kosárral. A kosár üvegből vagy valami más átlátszó anyagból
volt, amely valamilyen más anyag vékony csíkjaival volt tarkítva. Fényesen ki
volt világítva, és mindent világosan láttunk - hat olyan különös lény foglalta el a
belsejét, amilyet még életemben nem láttam. Egyszerre karattyoltak valamit, de
egyetlen szót sem értettünk belőle.
A hajónak mindazon részei, amelyek nem voltak átlátszóak, sötétpirosas
színűek voltak. A csodálkozástól és a rémülettől elnémulva álltunk. Akkor
valami zaj ránk irányította figyelmüket, és a fényt egyenesen ránk vetették.
Mihelyt észrevettek bennünket, valamilyen ismeretlen energiát vettek igénybe,
51
 és egy kb. harminc láb átmérőjű nagy turbina, amely lassan forgott a hajó előtt,
most zúgni kezdett, és a hajó könnyedén felemelkedett, akár egy madár. Amikor
kb. háromszáz lábnyira volt felettünk, úgy tűnt, mintha megállt volna, és egy
Az UFO-szenzáció
kétéves üsző felett lebegett, amely bőgött és ugrált, szemmel láthatólag a
kerítésbe akadva. Odamentünk, és egy kb. egy centiméter vastag kábelt láttunk -
valamilyen vörös anyagból - a nyakára hurkolódva, amely a drótkerítésbe akadt
üszőtől felvezetett a hajóig. Megpróbáltuk leszedni a kábelt, de nem sikerült, így
elvágtuk a kerítés drótját, és láttuk, hogy a hajó az üszővel együtt lassan
felemelkedik, és északnyugati irányban eltűnik.
Hazamentünk, de annyira megijedtem, hogy nem tudtam aludni. Másnap,
kedden kora reggel felkeltem, lóra ültem, azt remélve, hogy a tehenem nyomára
bukkanok. Ez nem sikerült, de este visszafelé jövet értesültem, hogy Link
Thomas LeRoytól kb. három vagy négy mérföldre nyugatra megtalálta aznap az
üsző bőrét, lábait és fejét a földjén. Mivel azt gondolta, hogy valaki levágott egy
lopott állatot, behozta a bőrt a városba azonosítás végett, de talány előtt állott,
mert semmilyen nyomra nem bukkant a puha talajban. Miután megtaláltam a
bőrön az én bélyegemet, hazamentem. De valahányszor el akartam aludni,
mindig azt az átkozott dolgot láttam magam előtt, a nagy fényeivel és a szörnyű
»embereivel«. Nem tudom, vajon ördögök voltak-e vagy angyalok, vagy mi a
csodák, de mindnyájan láttuk őket, és az egész családom látta a hajót, és nem
akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzájuk az életben."
Edwards ezután közreadja LeRoy város hivatalos nyilatkozatát Hamiltonról,
aki egyébként képviselő is volt, és szavahihetőségét a városka valamennyi
polgára szavatolja, közülük sokan, a békebírótól a patikusig, aláírásukkal is.
A magam részéről szívesen hinnék ugyancsak Hamilton úr
szavahihetőségében, de sajnos, az esemény mindezzel együtt sincs bizonyítva.
Kétségtelen, hogy az adott időben (1897) ilyen tulajdonságokkal rendelkező
léghajók nem léteztek. Számomra az egyébként pontos vallomásból egyetlen
részlet hitelessége vált gyanússá. Ez a derék farmer, kezében baltával, meg sem
próbálta elvágni azt a vörös kábelt, amellyel a szerencsétlen üszőt a szörnyű
lények el akarták hurcolni, hanem ehelyett a drótkerítést vágta el. Különös. A
képbe az sem illik bele egészen, hogy ezek a - valószínűleg Földön kívüli -
lények mit csináltak az üszővel, amelynek maradványait a másik gazda
megtalálta? A jelekből ítélve egyszerűen megették. Ez ismét kissé különös.
Valószínűleg sohasem lehet már kideríteni, mi oka lehetett a derék farmernak (és
bérlőjének, valamint fiának) arra, hogy mindezt elmesélje; továbbá az is különös,
hogy erről a megdöbbentő élményről nem számolt be azonnal illetékes helyen,
például a seriffnél vagy a békebírónál. Tény viszont az, hogy 1897-ben több
helyütt is felbukkant ilyen titokzatos „léghajó" az Egyesült Államokban.
(Legalábbis a szemtanúk szerint.)
Edwards számos esetet ismertet, amely ismert csillagászok, pilóták
véleményével alátámasztva bizonyítja, hogy UFO-k igen gyakran észlelhetők
nagyobb magasságokban, s a legtöbb esetben az amerikai légierőt okolja a
jelentések szakértői „eltussolása" miatt. Bírálja az ún. Ozma-terv korai
abbahagyását és a szovjet Kardasev akadémikus 1960-ban közreadott
véleményére hivatkozik, amely bizonyos, korábban felfogott rádiójeleket
magasan fejlett civilizációknak tulajdonított, amelyek esetleg egy egész
naprendszer energiáját tudták rádiójelek sugárzására felhasználni. Edwards
részletesen foglalkozik az 1954-es venezuelai „csészealjpánikkal", amikor több
esetben is ugyanolyan „lavór alakú", mintegy háromméteres repülő korongot
52
 írnak le a rémült szemtanúk, akiket egy méternél kisebb, szőrös „törpék"
megtámadtak, elkábítottak vagy leterítettek. December 16-án San Carlosban
három fiatalember látta őket - az egyiket alaposan helybenhagyták -, s testén

Az UFO-szenzáció
„karomszerű sérülések nyomát" látták az orvosok. Hat nappal korábban két fiatal
fiú vadászott nyúlra az Andok hegységben, s miután muníciójuk elfogyott,
hazafelé indultak. Ekkor bukkantak ismét egy „csészealjra", amelyből négy „kis
ember" jött ki. Az egyik fiút megragadták, és járművük felé kezdték vonszolni, a
másik fiú barátja segítségére sietett, s puskájával hatalmas ütést mért az egyik
„kis emberre", aki azonban olyan kemény volt, mint valami szikla, s a puska
kettétört rajta. Két héttel korábban két teherautósofőr találkozott és csapott össze
a „szőrös törpékkel" Caracas külvárosában éjszaka. A „kis emberek" szeme
világított a sötétben, s a kés lepattant róluk...
1954 októberében Edwards szerint Milánó külvárosát is meglátogatták a kis
emberkék, egy sportpályán javítgatták csészealjukat, amikor a szemtanú, aki
több embert odahívott, felbukkant a pálya szélén. Az emberkék gyorsan
bemásztak a szerkezetbe - átlátszó sisakot és légzőkészüléket viseltek -, és
elrepültek. Előzőleg azonban az összegyűlt tömeg rohadt naranccsal dobálta a
gépezetet.
Hasonló amerikai esetek egész sorát ismertetve, Edwards keményen bírálja
dr. Hynek szakértői munkáját.
Dr. Hynek (az amerikai légierő akkori csillagászati szakértője) kikérdezi a
szemtanúk egy részét, aztán érdeklődést színlel, ám további tájékoztatást kér.
Ezután újból kikérdezi a tanúkat, és bonyolult tudományos kérdések sorát
záporozza rájuk, vagy olyan technikai természetű érdeklődést tanúsít, amelyre a
tanúk csak azt válaszolhatják, hogy nem tudják. Dr. Hynek ekkor már olyan
helyzetbe kerül, hogy azt mondhatja, a tanúktól megkapható technikai
információk hiánya miatt arra kényszerül, hogy levonja saját következtetéseit,
így az egész ügyet újra kétségessé teszi...
Edwards drámai hangon figyelmezteti az űr meghódítására vágyakozó
nagyhatalmakat, hogy ne lépjenek majd készületlenül a Holdra: könnyen lehet,
hogy harcra kerül a sor a holdlakókkal. Az 1965-ben közzétett jóslatot
szerencsére 1969 eseményei nem igazolták - persze lehetséges, hogy a NASA
megint csak eltussolt valamit, akárcsak az amerikai légierő... Edwards a kis
emberkéket teszi felelőssé egyes műholdak teljes és megmagyarázatlan
elromlásáért éppúgy, mint a televízióadások egyes nagyobb területeket érintő
zavaraiért.
Ha Edwards bírálja Hynek módszerét, annál jogosabb, hogy szemügyre
vegyük könyvének „bizonyítási anyagát". Módszere a lelkes UFO-hivők
kritikátlan módszere: mindent igyekszik felhasználni, ami az UFO-k létezését
bizonyítani látszik, mindent elvet vagy összeesküvésnek számít, ami kételyeket
támaszt az UFO-kkal kapcsolatban. Forrásait ritkán nevezi meg; ha igen, kiderül,
hogy azok másodlagos források - hosszan idéz a világ minden táján megjelenő
helyi lapocskákból, amelyek mint ismeretes, szívesen árulnak hírlapi kacsákat is
a nagyobb példányszám reményében. Bibliográfiát sem közöl, csupán
tetszőlegesen kiragadott idézetekkel dolgozik, amelyek polémikus érveit
alátámaszthatják. Mindezek ellenére lássunk néhány részletet Edwards
könyvéből I

53
 FRANK
NÉHÁNY
EDWARDS
KLASSZIKUS
*
ESET
Tizenkilenc év alatt az egész Földről beérkezett jelentések között tízezerszámra gyűltek össze
olyan esetek, amikor a tanúk valamilyen szokatlan tárgyat írtak le, amely furcsa módon
haladt. Amint ezt a légierő megállapítja, nem nehéz mindezekből a leírásokból arra
következtetni, hogy e jelentések magas százalékban voltaképpen szokványos tárgyakat vagy
körülményeket írnak le, olyan feltételek közepette, amelyek megzavarták a megfigyelőket.
De mindezzel együtt még mindig jelentős azoknak az eseteknek a száma, ahol hitelt
érdemlő tanúk olyan tárgyakról adnak jelentést, amelyek nem könnyen azonosíthatók sem
mint ember készítette, sem mint hagyományos, természetes, térben létező tárgyak.
Azok klasszikus esetek - és ez utóbbiak pedig azok az esetek, amelyekkel tanulmányunk
ezen pontján foglalkozni fogunk.
E téma tárgyalásakor szokásos, hogy megemlítsék azt a fantasztikus incidenst, amely a
kentuckybeli Fort Knoxnál történt 1948. január 7-én, amikor Thomas Mantell kapitány, egy
veterán vadászrepülő, életét vesztette egy nagy, gömb alakú tárgy üldözése közben, amely
Kentucky állam területén haladt át. (...) Egy másik eset, amellyel itt nem foglalkozunk, bár
érdemes lenne, az Eastern Airlines pilótáival, Chilesszal és Whitteddel történt meg (1948.
július 23.), akiknek utasokkal teli gépét megrázta a felkavart levegő, miután csaknem
összeütköztek egy hosszú, szivar alakú objektummal, amelynek ablakai fényesen ki voltak
világítva, s amely felfelé viharzott el, hogy kikerülje az összeütközést. (Hivatalos magyarázat:
egy meteoritről van szó.) (Ablakokkal? - F. E.) (...)
Fordítsuk most figyelmünket más, hitelt érdemlő tanúk jelentései felé, amelyek ennek a
jelenségnek az egész világon való elterjedését és szokatlanul érdekes vonásait mutatják.
1965. május 24-én, röviddel éjfél után a Retreat hotel három vendége, a távoli Eton
Range-en, kb. negyvenkét mérföldre az ausztráliai Mackaytől, egy különös, fényesen
kivilágított, szokatlan alakú gépet vett észre, amely a szálloda felé közeledett. A tanúk a
következők voltak: J. W. Tilse, a Trans-Australia Airlines veterán pilótája, John Burgess, az
ausztráliai hadsereg II. világháborús veteránja és Eric Judin mérnök. A három férfi
kormánytisztviselők előtt beismerte, hogy az incidens alatt igen megrémült. Burgess puskát
akart fogni és tüzet nyitni az objektumra, de Tilse visszatartotta.
Tilse beszámolója így hangzik:
„Ez a különös gépezet körülbelül háromszáz yardra volt a szálloda verandájától, amikor
először megpillantottuk, éppen a fák teteje fölött. Volt egy sor fényszórója, húsz vagy
harminc, egy kerek emelvény alatt. Tömör fémnek néztük, és kb. harminc láb vagy még
nagyobb átmérőjű volt."

* Részlet Frank Edwards Flying Saucers - Serious Business c. könyvéből

54
 NÉHÁNY
KLASSZIKUS
ESET

Ekkor akart Burgess tüzet nyitni az objektumra. Tilse figyelmeztette, hogy a jármű
visszalőhet, és Burgess elállt az ötlettől.
„Az objektum átjött a fák koronája felett, míg egy kis nyiladékhoz ért, ahol valamilyen
tisztás volt - folytatta Tilse. - Úgy látszott, helyet keres a leszálláshoz. Fényei lefelé
világítottak - ragyogó sárga vagy narancsszín fény volt és miközben figyeltük, könnyedén
földet ért a nyiladék tetején. Közben fényei elhalványultak, de még mindig olyan erősek
voltak, hogy nem tudtuk pontosan megállapítani, tényleg földet ért-e, vagy csupán néhány
hüvelykre felette lebegett. Nem láttunk semmilyen mozgást a tárgyon vagy körülötte, ami
lakóitól származhatott volna.
Harminc percig a tárgy mozdulatlan maradt. Nem kíséreltük meg, hogy közelebb
menjünk, mert őszintén szólva féltünk tőle. Akkor emelkedni kezdett, és amint a fák fölé ért,
fényeinek ragyogásában három erős lábat láttunk, amelyek háromlábas
leszállóberendezésnek tűntek. Mindegyik lábnak lámpája volt,'de mire a gép háromszáz láb
magasra emelkedett, nem láttuk sem a leszállóberendezést, sem a rajta levő lámpákat. Arra
gondoltunk, hogy azért tűntek el, mert a lábakat összehajtották vagy behúzták, de nem tudtuk
pontosan megállapítani - egyszerűen eltűntek.
Kb. háromszáz láb magasságban vízszintes irányban kezdett gyorsulni. Hamar
felgyorsult, északnyugati irányban haladt, és eltűnt az éjszakában.
Mindig gúnyolódtam az efféle jelentéseken - tette hozzá Tilse. - De tévedés kizárva:
láttuk ezt a dolgot, mindannyian láttuk. Értelmes vezérlés alatt állt, és az biztos, hogy
ismeretlen típusú légi jármű volt."
A három férfit végül az ausztrál hatóságok kérdezték ki. A kormány meglehetős
fontosságot tulajdonított az ügynek - ahogyan erre szükség is volt.
A most összefoglalt Tilse-esetet egy másik jelentés előzte meg, amely 1965. március 14-
ének éjjelével foglalkozott.
Ezen az éjszakán egy hivatásos kutyaidomár, James W. Flynn, a floridai Fort Myersből,
ügyfeleinek néhány kutyáját az Evergladesre vitte idomításra. Tábort vert egy kis dombon, és
felkészült, hogy ott tölti az éjszakát. Másnap hajnalban kb. fél kettőkor a kutyái ébresztették
fel. Egy meghatározhatatlan alakú, fényesen kivilágított tárgyat figyeltek, amely lassan
leereszkedett a mocsárba; valójában úgy tűnt, hogy a földön áll, vagy valamivel felette,
amikor Flynn először látta.
Volt egy járműve, amelyet „mocsárjárónak" hívnak: kicsiny, könnyű alkotmány, olyan
nagy kerekekkel, amelyek képesek lágy talajon vagy vízben járni. Flynn áthajtott arra a
helyre, ahol az objektum fényei világosan kivehetők voltak. Amikor kb. százyardnyira
megközelítette, leállította járművét, és a hátralevő utat gyalog tette meg.

55
NÉHÁNY
KLASSZIKUS
ESET

Flynn később elmondta a hatóságoknak, hogy kb. százlábnyira közelítette meg a tárgyat,
melyet úgy írt le, mint kör alakú, 75-100 láb átmérőjű gépet, amelynek alsó tíz-lábnyi
magasságát négy sor olyasvalami töltötte ki, amelyeket apró, kivilágított ablakoknak látott.
Semmiféle lakót nem vett észre. A tárgy fényesnek és fémesnek látszott, kerek kupolája
körülbelül huszonöt láb magas volt. A tárgy a földön pihent.
Flynn azt mondta, először azt hitte, valamilyen kísérleti gép kényszerült ott leszállni... és
meg akarta kérdezni, szükségük van-e szállítóeszközre, amivel rendelkezett. Néhány lépést
tett a tárgy felé, és hirtelen háton fekve találta magát. A hatóságoknak elmondta, hogy senkit
sem látott... sem villanást... sem fegyvert. De valami elképesztő ütést mért rá, amely olyan
sebet hagyott, hogy orvosi ellátásra volt szüksége. Mire Flynn magához tért, a tárgy eltűnt.
Flynn jellemét és integritását Fort Myers több érdemes polgára szavatolta, beleértve a
helyi újság kiadóját és szerkesztőjét.
Hogy bebizonyítsa jelentése igazát, előkelő polgárok és rendőrtisztviselők egy csoportját,
köztük egy NICAP-képviselőt arra a helyre vezette, ahol szerinte az incidens megtörtént. Egy
alacsony, zsombékos földhányáson találtak is egy kört, amelynek átmérője hetvenkét láb volt,
amelyen belül a fű meg volt perzselve. A közeli fák is meg voltak perzselve vagy égve azon
az oldalon, amely a kiégett kör felé nézett.
1965 januárjában meglehetősen nagy UFO-tevékenység volt, beleértve több jelentést
UFO-k leszállásáról, ezek közül kettő ugyanazon az éjjel, ugyanabból az államból érkezett,
nem messze Washingtontól.
A virginiai államrendőrség jelentette, hogy 1965. január 25-én egy hatalmas
alumíniumszínű gép (amely nagyon hasonlított ahhoz, amelyről Flynn tett jelentést az Ever-
gladesen két hónappal később) szállt le az autóúton Williamsburg mellett, és egy richmondi
telekügynök gépkocsijában motorhibát idézett elő. Miután kb. 25 másodpercig a föld felett
lebegett, a tárgy tisztán hallható hussanással gyorsan felemelkedett, és az akaratlan szemtanú
ismét elindíthatta kocsiját.
Ugyanazon az éjjelen, körülbelül félórával a fent idézett eset után ugyanaz vagy egy
nagyon hasonló gép állította meg egy másik richmondi üzletember kocsiját, a virginiai
államrendőrség jelentése szerint. Miután az országút közelében leszállt, a tárgy felugrott, és
eltűnt sebesen... akárcsak a gépkocsi vezetője.
Két nappal később, január 27-én a NASA (National Aeronautics and Space Administ-
ration) két mérnöke, egyikük előzőleg a légierő lökhajtásos gépeinek pilótája, jelentést tett
arról, hogy megfigyeltek egy villogó fényű UFO-t, amint a virginiai Hampton közelében
leszállt. A NICAP-hoz intézett egyik kijelentése szerint A. C. Grimmins mérnök, az egyik
tanú azt mondta, a szokatlan jármű éles cikcakkban haladt, mielőtt földet ért... ott maradt
néhány másodpercig... aztán gyorsan felemelkedett és eltűnt.

56
 NÉHÁNY
KLASSZIKUS
ESET

1965. első hónapjának egyik legérdekesebb esete az volt, amely néhány perccel éjfél után
történt, január 12-én. A washingtoni Custer közelében levő farmon, nem messze a blaine-i
légierő támaszpontjától, a farmon élő család azt jelentette, hogy egy kerek, izzó szerkezet,
amelynek kör alakú, kupolaszerű felépítménye volt, földet ért egy havas mezőn. Mindössze
néhány perccel korábban a bázis radarja jelzett egy harminc láb nagyságú korongot, amely
elzúgott egy szövetségi rendőrtisztviselő kocsija felett a mezőtől néhány mérföldre, s ezt a
megfigyelést a rendőrtiszt a NICAP számára aláírt nyilatkozatával igazolta.
A tárgy nagyon rövid ideig volt a farm területén... de elég soká ahhoz, hogy megolvassza
a havat harminclábnyi körön belül, és ugyanott megperzselje a talajt. A farmon élő
családtagok közölték: a légierő emberei azt mondták nekik, ne beszéljenek az incidensről. A
felperzselt kört azonnal beszántották, szintén a légierő tanácsára. Volt ugyan olyan feltevés,
hogy a beszántás az esetleges sugárveszély elkerülése végett történt, ha azonban figyelembe
vesszük a jelzett kívánságot a légierő részéről, hogy ne firtassák az ügyet, a látható
bizonyítékok felszámolása logikus következmény lenne.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

57
 A CONDON
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Valamennyien emlékszünk az 1950-es évek repülőcsészealj-históriáira, amelyekről egyes

nyugati lapok bővebben, mások ritkábban, de egyformán hitetlenkedve emlékeztek meg. A
tudósok és tudományos vagy katonai szakértők óriási többsége koholmánynak vagy
képzelődésnek minősítette azokat az eseményeket, amelyekről egy vagy több tanú vagy
fényképfelvételek tettek különböző fokú és hitelű vallomást. A repülő csészealjak „divatját"
nem minden megalapozottság nélkül kapcsolatba hozták az ezekre az esztendőkre jellemző
hidegháborúval és háborús hisztériával. Igaz, UFO-nak (Unidentified Flying Object =
Azonosít(hat)atlan Repülő Tárgyak) kezdettől fogva olyan tárgyakat neveztek, amelyek
eredete, alakja, technikai megoldása és kísérő jelenségei nem látszottak megmagyarázhatónak
az adott korszak földi technikai-tudományos eszközeivel. Az ötvenes években azonban a
tudományos közvélemény még meglehetősen mereven elzárkózott a Földön kívüli
civilizációk feltételezésétől is, míg a hatvanas évek végére ugyanez a közvélemény azt a
meggyőződést alakította ki, hogy az univerzumban - ha nem is elérhető közelségben,
legalábbis jelenlegi eszközeinkkel - milliós nagyságrendben is elképzelhetők értelmes lények
által létrehozott civilizációk.
Az UFO-láz legtartósabban Amerikában figyelhető meg, a legtöbb UFO-észlelést itt
jegyezték fel, mégpedig 1952-ben, 1957-ben és 1966-ban. Egy 1965-ös Gallup-felmérés
adatai szerint ötmillió amerikai látott az égen olyan jelenségeket, amelyekre nem tud
kielégítő magyarázatot adni. Ha másra nem is, arra egyértelműen utal ez a felmérés, milyen
tömegeket foglalkoztatnak az UFO-jelenségek. Az Egyesült Államokban már igen korán
hivatalos bizottság foglalkozott e jelenségekkel: a Project Sign, Project Grudge, majd
összefoglaló néven a Project Blue Book, az amerikai légierő egyik titkárának, Robert
Seamans, Jr. vezetése alatt és az Egyesült Államok légierejének megbízásából. 1966-ban
azonban a közvélemény és a kormány nyomására az amerikai légierő arra az elhatározásra
jutott, hogy független tudományos szakértői véleményt kér az ebből a célból a coloradói
egyetemen dr. Edward U. Condon elnöklete alatt létesült bizottságtól.

58
 '
JELENTES

A Condon-bizottság jelentése 1969 januárjában készült el, s ugyanebben a hónapban

jelentette meg a csaknem ezeroldalas jelentést a New York-i Bantam Books könyvkiadó. A
Kennedy elnök elleni merényletről készült Warren-jelentéshez hasonlóan részletes és ezzel
együtt nagy vitát kavaró könyv került nagy példányszámban az olvasók és a szakemberek,
rajongók kezébe. Ismertetésünk erről a jelentős dokumentumról próbál összképet adni.
Két esztendő alatt több száz észlelt UFO-esetet vizsgáltak ki, és ezek közül 59
jellegzetesnek és fontosnak tartott esetet dokumentálnak a jelentésben. Ezek közül tíz olyan
bizonyítottnak vehető esetre vonatkozik, amely a kétéves vizsgálat időtartama előtt játszódott
le. A bizottság számos fényképfelvételt is megvizsgált, amelyen feltételezett UFO-k láthatók,
s ezek közül egy olyat talált, amelyre nem volt képes kielégítő magyarázatot szolgáltatni. A
jelentés elkészítése hozzávetőleg félmillió dollárba került.
Edward Uhler Condon professzorról a következő adatokat tudjuk a Who's Who 1974-es
kiadása alapján: a University of Colorado (Boulder, Colorado, USA) fizikaprofesszora 1963-
1970-ig, jelenleg Emeritus Professor. 1957-1968-ig a Reviews of Modern Physics
szerkesztője volt. 1902-ben született, édesapja mérnök volt, két fia és egy lánya van. A
kaliforniai egyetemen, Göttingenben és Münchenben végezte tanulmányait, majd több híres
amerikai egyetemen tanított (Columbia, Princeton stb.). 1937-1945-ig az amerikai
Szabványügyi Hivatal igazgatója, 1956-63-ig az Egyesült Államok szenátusa mellett működő
atomenergiaügyi különbizottság tanácsadója. Kvantummechanikai, atomelméleti és általános
fizikai tanulmányai jelentek meg. Több tudományos intézmény, így az Amerikai Fizikai
Társaság elnöke volt.
Condon professzort nemcsak tudományos eredményei és nemzetközi tekintélye miatt
választották ki erre a feladatra, hanem azért is, mert közismert volt pártatlan és független
nézeteiről. Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal is összeütközésbe került,
s közismert volt Richard Nixonnal szemben táplált ellenszenve is - a légierő ezért is siettette
a jelentés elkészülését, hiszen Nixon 1969 januárjában került hivatalosan elnöki posztjára.

59
A Condon-jelentés egyértelműen megállapítja: nincs arra bizonyítékunk, hogy azt higgyük,
Földön kívüli lények hatoltak be a Föld légkörébe, s arra sincs kielégítő tudományos érv,
hogy az UFO-kutatást tudományos eszközökkel folytassák. Az University of Colorado
szakemberei között felvonultak a radarspecialisták, plazmafizikusok, délibábszakértők,
orvosok és pszichológusok. A Condon-jelentés - saját állítása szerint - teljes és csonkítatlan
szövege került kiadásra, bár minden CIA-ra vonatkozó utalást vagy CIA-tól szerzett értesülés
megnevezését törölniük kellett. A Condon-jelentést az amerikai Nemzeti Tudományos
Akadémia jeles természettudósokból álló bizottsága vizsgálta felül és hagyta jóvá. A
Condon-jelentés nyilvánosságra hozásakor számítani lehetett az UFO-hivők gyanakvására és
felháborodására. Nem egy intézmény és nem egy tudós kötelezte el magát korábban UFO-
ügyben, s az újságok szívesen adtak helyt ellenkező szakvéleményeknek és gyanúsításoknak.
Tény az, hogy a Condon-jelentés közlése után sem lehet teljesen kizárni Földön kívüli UFO-k
esetleges látogatását és létezését, de a nagy apparátussal és tekintéllyel dolgozó bizottságnak
mintha sikerült volna azt is bizonyítania, amit voltaképp bizonyítani lehetetlen. Walter
Sullivan, a jelentéshez írt bevezetését nem véletlenül fejezi be olyan mondatokkal, amelyek a
korábban feldicsért bizottság szakértői gárdájának munkáját kissé kétes megvilágításba
állítják. „Vajon valóban a logika és a végső igazság alapján készült-e el?"
S a Condon-jelentés elfogulatlan bírálói is feltehetik maguknak a kérdést: vajon az
amerikai légierőnek nem ért-e meg félmillió dollárt a tudományos válasz: NEM.
„Általános következtetésünk az, hogy az elmúlt 21 évben semmi olyan nem származott az
UFO-jelenségek tanulmányozásából, ami hozzájárult volna természettudományos
ismereteinkhez. A rendelkezésünkre álló feljegyzések gondos tanulmányozása arra a
meggondolásra vezet bennünket, hogy az UFO-jelenségek további kiterjedt vizsgálata nem
igazolható azzal a várakozással, hogy általa előrehalad a tudomány" - szögezi le Condon a
jelentés elején. Ugyanakkor rámutat arra, hogy nem elképzelhetetlen, hogy a kor valamennyi
tudósa egy adott kérdésben téves választ ad, így a Condon-bizottság sem csalhatatlan, s
csupán a felidézett tények, nem pedig a részt vevő tudósok szava a garancia a bizottság
véleményének helyességére. Vannak olyan tudományos területek, mint például a légköri
optika, a rádióhullámok terjedése, a légköri elektromosság, ahol - éppen az UFO-jelentések
értelmezésekor - további kutatások szükségessége merült fel. A jelentés tudományos
módszere inkább a fizikai jelenségek vizsgálatával volt kapcsolatos, semmint a pszichológiai
jelenségekével, amelyek az UFO-megfigyelésekkel jártak vagy járhattak. Condon
megállapítja, hogy a megfigyelt UFO-jelenségek egyike sem jelentett veszélyt az amerikai
honvédelem szempontjából. Tagadja, hogy az UFO-jelenségek éppen a honvédelmi
megfontolások miatt bármikor is titkos ügykezelést kaptak volna. Óva int attól, hogy az
amerikai gyermekeket, diákokat az iskolában vagy a családban arra bátorítsák, hogy UFO-
témákra specializált folyóiratokat, könyveket olvassanak, mert ezek hátrányosan
befolyásolják az érintett fiatalok kritikai érzékét, és hamis tudományszemléletre ösztönöznek.
Miután az egyetem megkötötte a kutatási szerződést a légierő tudományos kutató
irodájával, az első feladat az UFO fogalmának meghatározása volt, hogy világos legyen, mire
is összpontosítsák a vizsgálatokat. Az elfogadott meghatározás a következő: egy
azonosítatlan repülő tárgyat (UFO) ezennel úgy határozunk meg, mint olyasvalamit, ami egy
vagy több személyt bejelentésre késztet valamiről, amit az égen látott vagy láttak (illetve egy
olyan tárgyat, amely repülésre képesnek látszott, de amelyet földre leszállt állapotban
észleltek), s amelyet a megfigyelő nem tudott mindennapi, természetes eredetű tárgyként

60
61
azonosítani, s amely elegendőképp rejtélyesnek tűnt számára ahhoz, hogy vállalkozzék arra,
hogy bejelentést tegyen a rendőrségen, kormánytisztviselők előtt, a sajtó számára vagy
esetleg egy olyan magánintézmény képviselője előtt, amely ilyen tárgyak tanulmányozására
hivatott.
A meghatározásból kitűnik, hogy a Condon-bizottság számára UFO-nak minősül minden
különös tárgy, illetve minden olyan különös égi jelenség, amelyet az észlelő annak tart. Ha a
jelenség vagy tárgy későbbi tudományos vizsgálata során természetes eredete magyarázható,
akkor az UFO-t már IFO-nak (Identified Flyng Object = Azonosított Repülő Tárgy) nevezik.
A Condon-jelentés leszögezi, hogy saját tapasztalatuk szerint az UFO-észlelést jelentő
személyek szinte minden esetben normális, felelős egyének, akik bejelentésüket higgadtan
teszik meg, és reménykednek abban, hogy észlelésüknek természetes és tudományos
magyarázata lehetséges. A becslés szerint azonban az UFO-észlelőknek csak mintegy tíz
százaléka szánja el magát a bejelentésre, vagyis az eddig tapasztalt és feljegyzett UFO-
jelenségek mintegy tíz százalékát képviselik az egyébként észlelt jelenségeknek. A bizottság
úgy vélte, hogy a világ különböző országaiból jelentett UFO-esetek többségükben
hasonlatosak az Egyesült Államokban tapasztalt jelenségekkel, így a vizsgálatokat - egy-két
kanadai eset kivételével az Egyesült Államok területére korlátozták.
A hivatalos érdeklődés első ízben 1947 júniusában fordult az UFO-k, vagy ahogyan
akkortól kezdve az újságok nevezték, a repülő csészealjak felé. 1947. június 24-én Kenneth
Arnold, egy boise-i (Idaho) üzletember magánrepülőgépén a Washington állambeli Mt.
Rainier közelében repült el, amikor egy csoport olyan tárgyat látott egy vonalban, amelyek
„úgy ugráltak, mint a pástétomos tányérok a vízen". Az újságok ettől kezdve „repülő
csészealjakról" beszélnek, bár nem minden UFO-nak ilyen a formája.
1952-ben olyan nagyszámú bejelentés érkezett, hogy egyes szakemberek attól tartottak,
tudatos, „kívülről" táplált hisztériakeltésről van szó, amely egy esetleges külső támadás
elterelő hadművelete. 1952-1966 között a légierő az UFO-jelentéseket a Project Blue Book
fedőnevű szervezet feldolgozásában kezelte.
1950 januárjában szenzációs cikk jelent meg a True magazinban, egy nyugalmazott
tengerésztiszt, Donald E. Keyhoe tollából, A repülő csészealjak valódiak címmel. A cikk
amellett foglalt állást, hogy a csészealjak Földön kívüli eredetűek. Ezután az ötvenes években
a csészealjtörténetek ritkán kerültek le a napirendről, legkevésbé az újságok és folyóiratok
oldalairól. (Ne felejtsük el azt sem, hogy ezek az évek az amerikai tudományos-fantasztikus
irodalom legnagyobb korszakának, az „áttörésnek" az évei!)
Több amatőr UFO-szervezet alakult, kettő közülük ma is működik és országos hatókörrel.
Az egyik az APRÓ (Aerial Phenomena Research Organization = Légi Jelenségeket Kutató
Szervezet), központja az Arizona állambeli Tucsonben van, kb. 8000 taggal, a másik nagyobb
szervezet a NICAP (National Investigations Committee fór Aerial Phenomena = Légi
Jelenségek Országos Nyomozóbizottsága), amelynek központja Washingtonban van, és kb.
12 000 tagot számlál. Az APRÓ vezetői James és Coral Lorenzen, a NICAP vezetője Keyhoe
volt. A NICAP több támadást indított az amerikai légierő UFO-ügykezelése ellen, és eleve
elfogultnak bélyegezte a coloradói Condon-bizottság munkáját. Valóban fantasztikusnak
nevezhető hírek terjedtek el, amelyek szerint az amerikai kormány jóval többet tud a
csészealjakról, mint amit nyilvánosságra hozhatnak; hogy birtokukban is vannak ilyen repülő
csészealjak, sőt Földön kívüli legénységük is fogságban van egy titkos katonai támaszponton.

62
Más értesülések szerint a légierő egyáltalán nem illetékes UFO-ügyben, hanem a CIA, amely
a Condon-bizottság tényleges gazdája. Ezeket az „összeesküvésről" szóló mendemondákat a
jelentés visszautasítja, és józanul azzal érvel, hogy az első repülő csészealjak óta eltelt idő
alatt semmilyen kormánytitok nem maradhatott volna igazán titok.
A bizottság úgy határozott, hogy egy évnél korábbi UFO-észlelésekkel nem foglalkozik
az ellenőrizhetőség nehézségei miatt. Viszont azt remélték, hogy gyors készenléti csoportok
létesítésével elérhetik, hogy az észlelések színhelyére sietve fénykép-, spektrográfjai,
radioaktivitás!, mágneses és hangfelvételeket, illetve méréseket készíthetnek. Az UFO-
észlelések időtartama azonban mindössze néhány perc volt, s az észlelők többsége olyan
izgatott volt, hogy csupán az UFO-tárgy eltűntével tette meg bejelentését, így a területi
munka jó része csupán abból állhatott, hogy az észlelést jelentő személyeket kikérdezték. Az
egyes helyszínelő csoportok többnyire két emberből állottak, egyikük általában
természettudós, a másik pszichológus volt. A kérdéseket és válaszokat magnetofonra vették.
A bejelentések földrajzi gyakorisága megegyezik a nem városi népsűrűség nagyságával.
Sűrűn lakott nagyvárosokból igen kevés bejelentés érkezett. Ennek oka lehet egyrészt a
városlakók nagyobb műveltsége, de valószínűbb, hogy a városi közvilágítás megnehezíti az
ilyen észleléseket. Ugyanakkor a jelentés nem látja igazolhatónak az újságok
szenzációszámba menő megállapítását, hogy az UFO-észlelések főleg a katonai
támaszpontok környékén következtek be. (Ebből az újságírók arra következtettek, hogy a
Földön kívüliek felderítő műveleteket végeznek az invázió előtt.)
A jelentés kizárja annak tudományosan igazolható hipotézisét, hogy 1. a Földét Földön
kívüli civilizációk képviselői meglátogassák; 2. hogy értelmes élet lenne bárhol a mi
Naprendszerünkben a Földön kívül. Az UFO-król készült felvételek jó részét - néhány
homályos és értékelhetetlen felvétel kivételével - a jelentés csalásnak vagy optikai, illetve
filmhibának minősítette. A bizottság foglalkozott azokkal a jelentésekkel, amelyek szerint
gépkocsik felett áthaladó UFO leállította a motort, megszüntette a gyújtást, vagy kioltotta a
gépkocsi fényszóróit. A bizottság szakvéleménye szerint ilyen hatalmas erejű
elektromágneses hatás maradandó mágneses változásokat okozott volna nemcsak a gépkocsi
anyagában, hanem a környéken is. Megvizsgálták a Brazíliában (1957) észlelt UFO-nak
tulajdonított magnéziumdarabkát, amelyről azt állították korábban, hogy tisztasága földi
technológiával pillanatnyilag elképzelhetetlen, de a vizsgálat kimutatta, hogy az anyag jóval

63
szennyezettebb volt, mint a földi technikával már előállítható ilyen fémek. A bizottság egyes
esetekben régebbi UFO-eseteket is igyekezett megvizsgálni, de a közben eltelt hosszú idő a
tanúvallomások és visszaemlékezések értékét is erősen kétségessé tette. Akadtak esetek,
amikor a bizottság ellentmondásos helyzetbe került: például megpróbáltak felkutatni egy
1950-ből származó, 16 mm-es amatőrfilm-részletet, amely tulajdonosa szerint egy UFO
kitűnően látható felvételét tartalmazta. De a film készítője azt állította, hogy a nevezetes részt
az amerikai légierő szakértői kivágták és megtartották.
A rendkívül kiterjedt detektívmunka, amelyet a bizottság szakértői végeztek, végső soron
hiábavalónak bizonyult. A jelentés felsorol néhány klasszikus esetet, igen szavahihető tanúk
vallomásaival megerősítve, amelyeket azonban természetesen csupán rögzíteni tudtak, de
kivizsgálni nem. Különösen alkalmasnak látszott a bizonyítási eljárás lefolytatására egy B-
47-es repülőgép híres esete, amelynek hatfőnyi személyzete 1957-ben Dallas fölött egy
rendkívül nagy „tűzgömböt" észlelt, s vizuális megfigyelésüket a radar is alátámasztotta. A
legénység azt állította, hogy az észlelésről repülés közben és után felvételt készítettek, és
részletes jelentést adtak a légügyi elhárítás szerveinek, a Condon-bizottság azonban képtelen
volt e felvételek nyomára bukkanni.
A hasonló rejtélyes esetek elkerülésére a Condon-bizottság több légügyi szerv
bevonásával impozáns méretű „gyorsriasztási rendszert" dolgozott ki (Early Warning
System), egyebek között 100 légijárat mintegy 30 000 dolgozójának önkéntes segítségére
alapozva. Ez a gyorsriasztásos rendszer arra vállalkozott, hogy az észlelés bejelentésétől
számított 24 órán belül teljes vizsgálati felszerelésével a helyszínre érkezzék bárhol az
Egyesült Államok területén. Ez, tekintetbe véve a távolságokat, jó eredménynek látszik,
ugyanakkor világos az is, hogy mindenképpen az észlelés után érkeztek a helyszínre minden
esetben. A bizottság tipikusnak tekinti például az alábbi szituációt: Haynesville közelében
(Louisiana állam) egy család bejelentést tett egy pulzáló fényről, amely narancsvörösről
vakító fehérré változott, elhomályosította a gépkocsi fényszóróit, és megvilágította az erdőt
az országút mindkét oldalán. Kb. egy kilométerrel lejjebb az országúton a gépkocsi vezetője
állítólag megállt, kiszállt, és onnan figyelte a fényt, amely hamarosan visszanyerte eredeti
izzását. A fény még mindig ott volt, amikor a megfigyelést abbahagyta, és kb. öt perc múlva
elhagyta a területet. Bár a kutatócsoport légi felderítést végzett a terepen, és a jelenség újbóli
megjelenését várta, s a koronatanú a csoport távozása után is folytatta a kutatást, semmi
érdemleges újabb információt nem kaptak, és a fényforrás továbbra is azonosítatlan maradt.
A bizottság találkozott olyan esetekkel is, amikor egyértelműen bebizonyosodott, hogy
csalás áldozatai lettek. Az egyik pilóta például, mielőtt felszállt volna társával együtt a
légierő egyik támaszpontjáról, azt ajánlotta, kíséreljenek meg valami UFO-jelen-séget
létrehozni az égen. A repülőgép nagy hatóerejű, mozgatható fényszóróval volt felszerelve, s
ennek mozgatásával valóban sikerült olyan hatást elérniük, hogy vadászok egy csoportja
meggyőzően tanúsította: UFO-t láttak az égen. Hasonlóan gyakori félrevezető jelentéseket
szültek más, játékos kedvű „ufológusok", akik meleg levegővel működő kisebb léggömböket
eregettek, amelyekhez a meleg levegő felhajtóerejét többnyire egy koszorúban elhelyezett sor
gyertya biztosítja. A jelentés nagy súlyt fektetett arra, hogy amennyire lehetséges, tisztázza
különböző jelenségek időbeli egybeesését, és így valószínű magyarázatukat megadja. Több

64
65
esetben külön problémát jelentett - és számos esetben homályos maradt a kutatás -, hogy a
légierő különböző kötelékei más és más érvényességű Pentagon-parancs alapján működtek, s
egy-egy riasztás okainak kivizsgálása gyakran meghaladta a bizottság munkatársainak
hatáskörét.
A rendelkezésre álló UFO-fényképek elvileg a legmegbízhatóbb bizonyítékok lennének
bizonyos UFO-k létezésére. A legszerencsésebb pedig nyilván az volna, ha egy adott UFO-
jelenségről több személy által készített több fénykép tanúskodna, lehetőleg más távolságban
és szögből. Ilyen felvételek azonban nem kerültek a Colorado-terv kutatóihoz.
William K. Hartmann, a fotográfiai bizonyítékokat hitelesítő csoport vezetője 35 olyan
esetről számol be (1966-68 között), amelyeket fénykép- vagy filmfelvétellel dokumentáltak.
Az esetek egyikét sem fogadták el „repülő csészealjak" létezését bizonyítónak. A 35 jelenség
közül 11-et fogadtak el elsőrangú fontosságúnak, s ezek közül csupán egynél (McMinnville-
eset) hagyták nyitva a kérdést, hogy csalásról vagy valódi UFO-ról lehet-e szó.
Megvizsgálták az UFO-k létezésének közvetlen és közvetett fizikai bizonyítékait is. A
közvetlen fizikai bizonyítékok sorába tartoznak: 1. Olyan nyom a talajon, növényzeten, más
tárgyakon, amely feltehetőleg UFO-tól vagy annak tartozékától származik; 2. olyan
anyagmaradvány, amelyet esetleg UFO hagyott hátra; 3. olyan eszközök vagy azok részei,
amelyeket értelmes lények készítettek, de amelyeket az ismert kultúrák nem ismernek; 4.
esetleg elfogott repülő csészealjak vagy legénységük, utóbbi azonban csak kósza hírek
formájában merült fel, amely szerint egy ohiói katonai támaszponton elfogtak egy ilyen
UFO-t legénységével együtt, illetve Allén egy fényképe 1959-ből, amely egy apró humanoid
lényt és négy Föld-lakót ábrázolt, s azt állították, hogy egy csészealj lezuhant Mexikóváros
közelében, 1950-ben, s a legénység egy tagja - a képen látható emberke - megmenekült.
Való igaz, hogy a kutatócsoport több alkalommal észlelt különös - többnyire kör alakú -
lenyomatokat, amelyeket a tanú vagy tanúk UFO-k leszállásakor keletkezett nyomokként
neveztek meg, de ezeket a nyomokat valamennyi esetben meg lehetett természetes
körülményekkel, emberi vagy állati beavatkozással magyarázni. Több alkalommal jelentettek
szokatlan radioaktivitást az UFO-észlelések helyszínein, több alkalommal a kutatók valóban
megerősítették az ilyen tanúvallomásokat. Mivel azonban radioaktív anyagok a természetben
is előfordulnak, és egyes ilyen anyagok a kereskedelmi forgalomban is hozzáférhetők, a
bizonyíték perdöntő jellegéről ismét nem lehet beszélni.
A közvetett tárgyi bizonyítékok között tartják általában számon az UFO-k által létrehozott
elektromos vagy elektromagnetikus hatásokat, mint pl. az autómotorok hirtelen leállása, a
fényszórók elromlása, rádió- és tévéadás zavarása, villanyórák működési zavara, áramkiesés,
hirtelen gammasugárzás-növekedés stb. A bizottság módszeréből eleve következik az a
megállapítás: ilyen hatásokat kimutatni utólag nem lehet, a jelenségek jelentős része
természetes magyarázattal indokolható, más részük - pl. az autómotorok váratlan leállása -
nem magyarázható jelenlegi tudományos eszközeinkkel, így ismét a tanúk szavahihetőségén
fordul meg a közvetett bizonyíték értéke...
35 esetben vezettek részletes vizsgálatot az UFO-k optikai és radarmegfigyelésével
kapcsolatban. Az esetek között szerepelnek elsősorban vizuális megfigyelésen alapuló
bejelentések, csillagszerű vagy meteorszerű képződmények, homályos fényfoltok s olyan
esetek is, amikor az UFO sötét (esetleg gömbszerű) tárgyként van leírva. A vizsgált esetek
másik csoportjában elsősorban radarral megerősített észleletek szerepelnek: a Condon-
jelentésnek ez a legimpresszívebb fejezete, amelynek részletes tudományos okfejtését

66
azonban csak a szakemberek tudnák megfelelően értékelni. Az értékelést bonyolítja, hogy az
észlelések jelentős része tapasztalt megfigyelőktől, így pilótáktól vagy radarkezelőktől
származik. Az esetek nagy részét a szakértők az ún. AP-jelenségnek tulajdonítják
(Anomalous Propagation), amely a radarkép zavaros vagy véletlen-szerű torzulását, ködös
vagy megduplázott formáját jelenti.
Külön fejezet foglalkozik az űrhajósok UFO-ként értelmezhető észleléseivel. Példaként
említhető Glenn jelentése (Mercury, 1962) a rakéta körül rajzó „szentjánosbogarakról",
sárgászöld, villódzó fényekről, amelyek egymástól 8-10 lábnyira egyenletesen helyezkedtek
el a rakéta körül. Glenn hosszabb ideig figyelte a villódzó részecskéket, és megállapította, a
részecskék a rakéta felé jöttek, és nem úgy látszottak, mintha az űrhajó felől érkeztek volna.
A hivatalos NASA-magyarázat szerint valamilyen milliméteres nagyságrendű „pehely"
szabadult el az űrhajóról napkeltekor, s ezek a „pelyhek" adták a fent már leírt látványt. Car-
penter később a Mercury-7 fedélzetén hasonló jelenséget tapasztal, de megerősíti a NASA-
szakvéleményt: a részecskék valóban az űrhajóról szabadultak el. Nem sikerült egészen
kielégítő magyarázatot adni három vizuális megfigyelésre (Ge-mini-4, McDivitt űrhajós egy
helyen kidudorodó, hengerszerű tárgyat észlel, később a Gemini űrhajónál magasabban
mozgó fényforrást figyel meg; Gemini-7, Bor-man űrhajós fényeket észlel, amelyek
alakzatban követik az űrhajót). Ezek a jelenségek - különösen az első, hengerszerű,
antennával (?) ellátott tárgy - a Condon-jelentés szerint továbbra is UFO-nak minősülnek,
amíg racionális magyarázatát nem sikerül adni.
A Condon-jelentés törzsanyagát az esettanulmányok teszik ki. Idézzük fel az egyiket,
amely a „közeli találkozás" kategóriájába esik, s így nagyobb érdeklődésre tarthat számot.
22. eset, Észak-Közép-Amerika, 1967 tavasza, kutató: Craig

67
 „Egy hétvégi bányakutató (aranyásó)
azt állította, hogy egy repülő csészealj
szállt le mellette az erdőben, és hogy
amikor megközelítette a tárgyat, és
megérintette kesztyűs kezével, az elrepült,
a kicsapó sugár valamilyen formájú égést
okozott a hasán, és ettől beteg lett. A
helyszíni vizsgálat alatti és az azt követő
események erősen kétségessé teszik a
jelentés szavahihetőségét.
Egy ötvenéves autógyári munkás (Mr.
A.) azt állította, hogy két UFO-t figyelt
meg, miközben a talajt kutatta az északi
területen. Az észlelés bejelentett ideje kb.
déli 12h 12 perc volt.
Mr. A. előadása szerint figyelmét a
közeli ludak gágogása keltette fel.
Felnézett, és két korong alakú tárgyat
látott, amelyek délnyugatról szálltak le,
15-20°-ra a szemhatár felett. Az egyik 10-
12 lábnyira a földtől megállt, a másik
folytatta útját lefelé, és egy szikla lapos
tetején leszállt, mely 160 lábnyira volt Mr.
A.-tól. A tárgyaknak kupolájuk volt, és
kb. 40 láb volt az átmérőjük. Három vagy
négy átmérőnyi távolságban repültek
egymástól, és állandóan tartották ezt a
távolságot. Az első tárgy a levegőben
lebegett (Mr. A. egyik beszámolója szerint
kb. tizenöt lábnyira felette lebegett)
mintegy három percig, aztán felszállt
ugyanabba az irányba, ahonnan jött,
miközben színét világos pirosról
narancsszínűre, majd szürkére változtatta,
majd újból ragyogó narancsszínűre, amint
eltűnt a messzeségben. Zajtalanul
mozgott, sokkal gyorsabban, mint a
repülőgépek szokásos sebessége.
Amikor Mr. A. figyelme a már leszállt
jármű felé fordult az is színt változtatott
parázspirosról fluoreszkáló, izzó
acélszínre. A gépnek nem volt külső
jelzése. Erős bíborszínű fény sugárzott a
gép kupolájának nyílásaiból. Mr. A.
meleg levegőfuvallatokat kén szagát és a
gépből jövő sziszegő zajt észlelt.
Vázlatosan lerajzolta a tárgyat. Kb. 15
perc

68
múlva észrevette, hogy a gép oldalán egy ajtó nyílt ki. Semmit sem látott belül, mert a fény túl
ragyogó volt. Hiába várta, hogy valaki kibukkan a nyíláson.
Kb. 30 perc múlva Mr. A. megközelítette a gépet, és emberinek tűnő hangokat hallott belülről.
Mivel azt gondolta, hogy a gépezet amerikai, a feltételezett legénységet angolul szólította meg.
Miután válasz nem érkezett, megpróbálta oroszul, németül, olaszul, franciául és ukránul. A
hangok elhallgattak. Lemezek siklottak a nyílásra, amelyen keresztül Mr. A. észrevette, hogy a
gép fala kb. 50 cm vastag volt és likacsos szerkezetű. Miután a nyílás bezárult Mr. A. megérintette
a gépezetet kesztyűs kezével, s az megégette ujja hegyét. A gép kissé megbillent, és gyorsan
pörögni kezdett. Mr. A. a gép oldalánál állt, ahol a gép szellőzése vagy kipufogása valamilyen
mintát hozott létre. Mikor a gép mozogni kezdett, láng csapott ki ebből a nyílásból, megperzselte
hasának felső részét és ingét trikóját lángra lobbantotta. Letépte őket, és a földre dobta, eltaposva
a tüzet. Inge szinte teljesen elégett, de trikójának maradványait megmentette. Egy lyuk égett
annak a sapkának a tetejébe is elöl, amelyet viselt. Ott maradt, égési sebekkel a hasán, és rosszul
lett, valószínűleg a gépből származó gázok belégzése miatt. A gép abba az irányba tűnt el,
ahonnan érkezett, 255°-os szögben (Mr. A. iránytűje szerint), és olyan sebességgel, amely minden
ismert repülőgéptípus sebességét meghaladta.
Mr. A közölte, hogy fejfájást érzett, hányingert, és hideg verejték verte ki az eseményt követő
percekben. Visszatért kutatóhelyére (160 lábbal odébb), és összeszedte kabátját és
talajmintagyűjtő felszerelését. Trikójának maradványait mintagyűjtő zsákjába tette. Elgyengülve,
gyakran hányva elvergődött az országútig, hogy orvosi segítséghez jusson. Szörnyű szagot érzett,
valahányszor lélegzetet vett."
Nem folytatjuk tovább az eset ilyen szakszerű, ám lényegtelen részletekkel tarkított
ismertetését. Mr. A.-t kórházba szállították, ahonnan kezelés után azonnal elbocsátották. A
vizsgálat során Mr. A. képtelen volt megtalálni a „leszállás" helyét, ráadásul a közeli tűzvédelmi
őrtornyok azon a napon is működtek, amikor Mr. A. kalandja megtörtént. A szakértők szerint
annak a tűznek, amely Mr. A. ruházatát lángra lobbantotta, a száraz erdei növényzetet is fel kellett
volna gyújtania. Ugyanakkor Mr. A.-t komoly, szavahihető emberként jellemezték munkaadói és
rokonai, s mint ilyen is viselkedett a vizsgálat során. Egy hónap múlva Mr. A. megtalálta a
leszállás helyét, talajmintákat, a megégett ing maradványait és egy ottfelejtett mérőszalagot.
Összegyűjtve ezeket a tárgyakat a városba vitték, s ott megvizsgáltatták radioaktivitásukat.
Valamennyi tárgyat erősen radioaktívnak találták. Ezekbe a vizsgálatokba azonban a Condon-
bizottság szakértőit nem vonták be. A Condon-jelentés következtetése: nincs okunk arra, hogy Mr.
A. észlelését bizonyítottnak tekintsük.
Az esettanulmányok után - amelyek tudományos alapossága és őszintesége vitathatatlannak
tűnik, s a Condon-jelentés gerincét képezik - a jelentés foglalkozik az UFO-jelenség történeti
szempontjaival, a tudományos problémákkal (pl. az érzékelés kérdésével, az UFO-jelentések
pszichológiai tényezőivel, az optikai- és radarmegfigyelések értékelésével, az UFO-k légköri
elektromossági vagy plazmaszerű magyarázatával), és terjedelmes függelékében rendkívül
részletes dokumentációját adja közre a Condon-jelentés minden vizsgálati szakaszának:
jegyzőkönyveket, leveleket, hivatalos állásfoglalásokat, statisztikákat és névsorokat közöl minden
olyan ténnyel vagy személlyel kapcsolatban, amelyek és akik az UFO-ügyben érdekeltek vagy
érintve voltak. Mindezzel együtt a Condon-jelentés nem zárja - mert nem zárhatja - ki a repülő
csészealjak létezésének lehetőségét, ahogyan a Warren-jelentés sem zárhatja ki azt a lehetőséget,
hogy Kennedy elnök mégis összeesküvés áldozata lett.

69
A csillagász
SZABÓ
PÉTER
és az UFO
SZENTMIHÁLYl

Dr. J. Allén Hynek* nevével találkozhattunk nemcsak a Condon-jelentés anyagában, hanem

az UFO-kutatást bíráló művek lapjain is. A Northwestern University csillagászati
kutatóközpontjának igazgatója, a csillagászati tanszék vezetője ugyanezen az egyetemen.
Cambridge-ben (Massachusetts) a Smithsonian Astrophysical Observatory társ-igazgatója
volt, s a NASA által támogatott műholdkövetési program vezetőjeként is tevékenykedett.
Több éven át az Egyesült Államok Légierejének tudományos konzultánsa volt, s az ún.
Project Blue Book-terv munkálataiban vett részt. Ezt az UFO-vizsgálatot az amerikai légierő
kezdeményezte, és dr. Hynek részvételét a programban az ufológusok általában erős
kritikával illetik.
Bevezetésében Hynek a következőket írja:
„Egy bizonyos értelemben minden korszak megérett olyan áttörésekre, olyan
változásokra, amelyek nemcsak hogy lehetetlenek, de ijesztőek is lettek volna, ha egy
korábbi korszakban elképzelik őket. Mégis, annak ellenére, hogy az emberben megvan a
felfedezés lehetősége, az emberi történelem minden periódusában megtalálható egyfajta
önelégült kényelmesség, amely nem tűnik nyilvánvalónak a kor legtöbb résztvevője számára.
Önelégült tudatlanság ez a még meg nem ismert dolgok szféráját illetően, amire a későbbi
korok leereszkedően együttérző mosollyal tekintenek, ha nem udvarias nevetéssel.
Ugyanilyen módon a jövő áttörései és világképei valószínűleg elképzelhetetlenek és
bizonyára ijesztőek lennének, ha megpillanthatnánk most őket. De a változások a megfelelő
időben mégis előfordulnak, és ezért illendő, hogy komolyan tanulmányozzuk őket, ne vessük
el metsző gúnnyal: remélnünk kell, hogy ezek a rejtélyes jelenségek holnap már
megmagyarázhatók lesznek. így - hogy úgy mondjam - a jövőbe merészkedhetünk.
Az UFO-jelenség az érdeklődés ilyen kihívása lehet még akkor is, ha jelenlegi
világképünkbe látszólag nem illeszkedik bele - olyan hihetetlen számunkra, mint a televízió
lett volna Platónnak. Ennek a gyakran leírt jelenségnek a tanulmányozása csábító bepillantást
engedhet a jövőbe, s egyben figyelmeztet a jövő lehetőségeire.
Néha a tudósok megérzik az ismeretlen szférák megfoghatatlan, rémületes jelenlétét. Sir
Isaac Newton, az egyik legnagyobb tudós, aki valaha is élt, ilyen volt:
»Én nem tudom, hogy mit jelenthetek a világnak; de a magam számára, úgy látszik,
mintha csak kisfiú lettem volna, aki a tengerparton játszik, és elszórakozik valamivel,
időnként talál egy-egy simább kavicsot vagy egy, a szokásosnál szebb kagylót, míg az
igazság hatalmas óceánja teljesen felfedezetlenül terült el lábam előtt.«
A filozófusok igen gyakran gyorsabban megérzik a jelen korlátait, mint a természet

* J. Allen Hynek: The UFO Experience - A Scientific Inquiry (Az UFO-élmény - tudományos vizsgálat) c.
könyvéről, Ballantine Books, New York, 1972., 1974.

70
tudósok, akik közvetlen problémáikban mélyednek el. William James, a filozófus kifejezetten
rámutatott saját kora (1895) »establishment«-jének korlátozó nézeteire, amelyek különösképp
kollégái közt jelentkeztek Harvardban:
»Az emberi természetben van egy veleszületett naturalizmus és gondolkodásbeli
materializmus, amely csak olyan tényeket fogad el, amelyek ténylegesen kézzelfoghatók. Az
ilyenfajta gondolkodás számára a tudománynak nevezett egység a bálvány. A tudós szó
kedveléséről lehet megismerni ennek a gondolkodásnak az apostolait, és mindenféle olyan
véleménynek a leggyorsabb kiirtását, amiben nem hisznek, úgy érik el, hogy
tudománytalannak minősítik. El kell ismerni, hogy ez nagymértékben megbocsátható. A
tudomány olyan dicsőséges előrehaladást tett az elmúlt 300 évben... hogy nem csoda, ha a
tudomány imádói elvesztik a fejüket. Ennek megfelelően éppen ezen az egyetemen nem egy
tanárt hallottam úgy nyilatkozni, hogy az igazság összes alapvető koncepcióját meghatározta
már a tudomány, és a jövőnek csupán az a feladata, hogy az összkép részleteit kitöltse. De ha
elgondolkodunk a valódi állapotokon, rögtön láthatjuk, milyen barbár vélekedések ezek. A
tudományos fantázia olyan hiányát mutatják, hogy nehéz elképzelni: az, aki bármilyen
módon tevékenyen szolgálja a tudományt, képes lehet ilyen durva állítást megkockáztatni.
Gondoljunk arra, hány teljesen új tudományos elmélet támadt saját nemzedékünkben, hány
olyan új probléma vetődött fel, amelyekre korábban nem is gondoltak, és aztán vessünk egy
pillantást a tudomány rövid pályájára. Hihető-e vajon az hogy a gomba módra szaporodó
tudás, amely egyik napról a másikra felnőtt, képviselhet többet is, mint annak a parányi
részecskéjét, aminek a világegyetem bizonyul majd, ha valójában megértjük? Nem!
Tudományunk csupán egy csepp, tudatlanságunk tenger. Bármi is legyen bizonyos még, ez
az egy legalább bizonyos: hogy a jelenlegi természetes tudásunk világát tényleg körülveszi
valamilyen nagyobb világ, amelynek további sajátosságait jelenleg nem tudjuk pozitív
módon megfogalmazni.«
Háromnegyed század múlt el azóta, hogy William James elparentálta harvardi kollégáit,
és az idő teljesen őt igazolta. Bár aligha gyaníthatta: az 1895-ös év volt az első abból a
harminc évből, amely megrázta a fizikát, amely láthatta, hogy a relativitás, a
kvantummechanika és sok más, ezekhez társuló új elmélet gyökerestül felforgatta a
klasszikus fizikának azokat a tanait, amelyeket minden fizikus úgy fogadott el, mint a fizikai
univerzum sziklaszilárd alapjait. Tudásunk és technológiánk fejlődése exponenciális jellegű
volt, mégis azt kell mondanunk, hacsak nem vagyunk szemellenzősek és hihetetlenül
önteltek, hogy tudatlanságunk még mindig tengernyi.
Hynek 22 évig foglalkozott az UFO-jelenségekkel: ennyi ideig tartott, míg az amerikai
légierő befejezte a témakörben tartott vizsgálatait, különböző kódnevek alatt (1947-1969:
Project Sign, Project Grudge, Project Blue Book). Hynek hangsúlyozza, hogy „ártatlanul" és
véletlenül került az ufológiával kapcsolatba: a Project Signnak szüksége volt egy csillagászra,
aki a csillagászatilag megmagyarázható eseteket (meteorok, bolygók, csillagok stb.) el tudja
különíteni. Akkor Hynek az ohiói állami egyetem McMillin Obszervatóriumának igazgatója
volt. Hynek szkeptikusan fogadta a háború utáni repülőcsészealj-őrületet, és örült, hogy első
kézből kaphat információkat a dologról. A nagy-közönség nem tekinthetett be a vizsgálatok
lefolyásába, csak a végeredményről értesült, gyakran nagyon is rejtélyes nyilatkozatokból,
amelyek egyáltalán nem használtak a légierő tudományos tekintélyének. Hyneket gyakran
megkérdezték, vajon volt-e saját UFO-élménye.
„A válasz tagadó, ha alkalmazom azokat a vizsgálati módszereket, amelyeknek
szükségességéről meg vagyok győződve... Két különböző alkalommal láttam az elmúlt húsz
esztendő alatt olyan tárgyat illetve fényt, amelyre nem tudtam rögtön magyarázatot adni, de
mivel fennáll a lehetősége, bár nem nagyon valószínű, a természetes magyarázatnak, ezért a
két UFO-élmény nem esik abba a kategóriába, amelyet ebben a könyvben az UFO-k számára
felállítottam."
71
 Az UFO-kkal szemben álló természettudósoknak Hynek két típusát különbözteti meg:
egyrészt azokat a tudósokat, akik az UFO-jelenségeket gúnnyal és megvetéssel kezelik, nem
vállalkoznak arra, hogy egyáltalán megvizsgálják azokat; másrészt azokat a tudósokat, akik
azt állítják, hogy nagyon valószínű, hogy az UFO-k tisztán pszichológiai jelenségek, vagyis
az egyéni vagy csoportpszichológia körébe utalják ezeket a jelenségeket. Hynek megjegyzi:
„Egyetlen tudós sem állíthatja sokáig, aki a témát objektív módon vizsgálja, hogy az UFO-k
csupán egyszerű tárgyak és események félreismerésének eredményei."
A szenzációhajhász és felületes sajtóközlemények miatt általánosságban rossz sajtó-
visszhangja van az UFO-knak és az UFO-kutatásnak. A tudósok és a nagyközönség nagy
része ezek alapján azt hiszi, hogy csak UFO-bolondok tesznek jelentést UFO-megfigyelések-
ről. „Különös módon szinte pontosan az ellenkezője igaz. A legösszefüggőbb és legjobban
megfogalmazott UFO-jelentések olyan emberektől származnak, akik korábban nem nagyon
foglalkoztak a kérdéssel, és akiket többnyire meglep és megráz élményük. Másrészt az UFO-
bolondok és -hivők, a kultikus típusból, ritkán tesznek jelentést, és ha igen, akkor
összefüggéstelenségük miatt könnyen kategorizálhatók."
A másik ilyen hamis általánosítás, amely szerint „tudományosan képzett emberek sosem
tesznek jelentést UFO-król". A helyzet Hynek szerint éppen fordítva áll; a legjobb jelentések
éppen tudományosan képzett emberektől származnak. „Sajnos az ilyen jelentéseket ritkán
teszik közzé a népszerű irodalomban, mivel ezek a személyek általában szeretnék elkerülni a
nyilvánosságot, és majdnem mindig kérik a névtelenség biztosítását." Hasonlóképpen téves
az az általánosítás, amely szerint az UFO-kat többnyire megbízhatatlan, ingatag pszichés
állapotú, műveletlen személyek észlelik. Ha ilyenek is előfordulnak, ezeket ismét igen
könnyű kiszűrni.
Hynek a következő pontokban foglalja össze saját meggyőződését UFO-ügyben:
1. A kutatásra alkalmas UFO-észleletek jelentései teljesen függetlenül léteznek a
„bolondok", vallási fanatikusok, kultuszhivők, UFO-őrültek kijelentéseitől.
2. A kezdeti UFO-jelentések később magas számban azonosíthatók szakemberek
segítségével mint ismert tárgyak és események téves észlelései és rossz felismerései.
Ennélfogva ezeket bármilyen vizsgálat előtt ki kell iktatni, amely arra irányul, hogy
eldöntsük, vajon vannak-e egészen új, tapasztalati megfigyelések.
3. A megmaradó UFO-jelentéseket ezekkel az előbbiekkel nem lehet azonosítani. Ezek az
alábbi kategóriák közé sorolhatók:
a) UFO-k, amelyek globálisan elterjednek, olyan távoli, különálló helyekről származnak,
mint Kanada északi része, Ausztrália, Dél-Amerika, Európa és az Egyesült Államok;
b) UFO-jelentések, amelyeket szakképzett, felelősségteljes, pszichológiailag normális
emberek készítenek - vagyis hiteles megfigyelők bármiféle általában elfogadott szinthez
képest;
c) olyan UFO-jelentések, amelyek olyan leíró elemeket tartalmaznak, amelyek együttesen
nem részleteznek bármilyen ismert fizikai eseményt, tárgyat vagy folyamatot, és nem
részleteznek bármilyen ismert pszichológiai eseményt vagy folyamatot;
d) olyan UFO-események, amelyeket lehetetlen lefordítani olyan fogalmakkal, amelyek
ismert fizikai vagy pszichológiai eseményekre, tárgyakra, folyamatokra stb. vonatkoznak.
Hynek - és ezt a Condon-jelentés sem tagadja - igen jó véleménnyel van általában az
UFO-észlelők képességeiről és szándékairól. „Tapasztalatom szerint, amikor kikérdeztem a
tanúkat, egy mondat újra meg újra visszatért: »Életemben sohasem láttam még ilyesmit.« De
azt is tapasztaltam, hogy az UFO-észlelők mindent elkövettek, hogy élményüket
hagyományos kifejezésekkel leírják és megmagyarázzák. Majdnem mindig megkísérlik, hogy
leljenek - gyakran kényszerítik is magukat erre tények hiányában, ha szükséges - természetes
magyarázatot a jelenségre... Tipikus nyilatkozat például a következő: »Először azt hittem,
hogy baleset történt előttem az úton - a fények úgy látszottak, mintha rendőrkocsik villogó
72
lámpáitól származtak volna. Aztán ráeszméltem, hogy a fények túl magasan vannak, és akkor
azt gondoltam, talán egy repülőgép került bajba, és hajt végre kényszerleszállást kikapcsolt
motorral, mivel nem hallottam semmi zajt. Aztán rájöttem, hogy nem repülőgépről van
szó.«"
Hynek részletesen elemzi a tanúk szavahihetőségének kérdését és azt a dilemmát, hogy a
„higgyük el vagy ne higgyük el" magatartásformák között melyik az alkalmasabb a további
UFO-kutatásra. Pszichológiai szempontból is fontos az a megállapítása, hogy az UFO-k,
amelyekről jelentések érkeznek, korántsem annyira furcsák, mint amennyire ez valószínű
lenne, ha puszta koholmányokkal vagy képzelődésekkel állnánk szemben. „Nem érkeznek,
példának okáért, jelentések fejjel lefelé szálló dinoszauruszokról, azonosítatlan vitorlázó
tárgyakról vagy különös tárgyakról, amelyek befúrják magukat a földbe." Vagyis a repülő
csészealjak - amelyek határozottan és makacsul visszatérnek - egyáltalán nincsenek elméleti
előnyben mondjuk a repülő, rózsaszínű elefántokkal szemben. Tehát ha az UFO-k csupán a
képzelet művei, akkor különös, hogy a világ minden táján azonos vagy hasonló formában
működik a képzelet. Hynek kialakított egy meglehetősen szubjektív módon alkalmazható, ún.
valószínűségi skálát (Probability Rating, 1-től 10-ig) és egy különösségi skálát (Strangeness
Number, ugyancsak 1-től 10-ig). Az így készített S-P diagramot Hynek tovább kategorizálja
„éjszakai fényekre", „nappal észlelt korongokra" és „radarvizuálisan észlelt tárgyakra". Az
UFO-észlelés ezenkívül lehet közeli találkozása (close encounter), s ezenbelül is
háromfokozatú: viszonylag közeli találkozás, fizikai jellegű nyomok, találkozás az UFO-k
lakóival.
Hynek áttekintését a leggyakrabban észlelt és a legkevésbé különös UFO-jelenségekkel,
az ún. „éjszakai fények" vizsgálatával kezdi. Miután kiszűrte azokat az eseteket, amelyeket
minden bizonnyal meg lehet természetes körülményekkel és okokkal magyarázni, még
mindig marad jó néhány, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Az esetek között szerepel nyolc,
repülőtéri irányítótoronyban dolgozó személy észlelése is. Az egyik többek között így
nyilatkozott: „27 éve dolgozom ebben a toronyban, és még sohasem láttam ilyet... Az
erőteljes manőverezés... és a nyilvánvaló együttműködés a két fényes tárgy között volt az,
ami az észlelést jelentőssé tette." A hivatalos közlemény sem próbálta ez alkalommal
tisztázni az ügyet: ,,A megfigyelők tapasztalatát és megbízhatóságát figyelembe véve arra a
következtetésre jutottunk, hogy valamiféle jelenséget észleltek, de a logikai okát nem lehet
meghatározni."
Idézzünk fel a sok, kétségbeejtően megmagyarázhatatlannak tűnő jelentés közül egyet
(Walkerton, Ontario, Kanada, 1960 nyara): „Mezei utakon haladtunk, amíg a tárgyat 100
yardnyira meg nem közelítettük. Egy nagy fa körül lebegett, amely magányosan állt egy
megművelt föld közepén. A fa körülbelül 100 yard távolságban volt, és kb. 120 láb magas. A
tárgy... kör alakúnak látszott, és valószínűleg gömb volt. Rendkívüli módon fénylett a sötét
ég háttere előtt, és a teljes látható színkép skáláján végighaladva változtatta színét kb. két
másodpercenként... Úgy tűnt, a tárgy igen alaposan megvizsgálja a fát. Körbeszállt a felső
ágak körül, 50-100 lábnyira a földtől, elhaladt a fa előtt, aztán világosan láthatóvá vált az
ágakon keresztül, ahogy újra a fa mögé került. A tárgy folytatta ezt a nyilvánvaló
megfigyelését a fának több percen át, miközben mi néztük. Aztán... elindultunk lassan a fa
felé... Nem tettünk meg tíz lábnál többet, amikor a tárgy észrevett bennünket, és zajtalanul
igen nagy sebességre gyorsítva, majdnem egyenesen délnek indult, és eltűnt a szemhatáron
(kissé emelkedő pályán) kb. 2,5 másodpercen belül..."
Hynek következő UFO-kategóriája a nappal észlelt korongoké. Ezeknek száma jóval
kisebb, mint az éjszaka megfigyelt UFO-ké. De még így is több százra becsüli a „jó" nappali
UFO-esetek számát. Az észlelt tárgyak leírása meglepően hasonló: ovális vagy korongszerű
alak, fehér vagy ezüstös szín, szemmel láthatólag tömör anyag. Időnként a korong kerületén
sötét csíkot is észlelnek. (Több megfigyelő „szendvicshez" hasonlította ezeket az UFO-kat.)
73
Hynek elfogadhatónak találja a klasszikus Great Falls-i filmfelvételt (1950. aug. 15.),
amelyről már korábban is szóltunk. A fényképfelvételek közül a legmegbízhatóbbnak az
1967. július 3-án a Calgary közelében készített felvételeket tartja (USA).* A Calgary-
felvételek készítője, Warren Smith két kirándulótársa is megerősítette Smith vallomását,
amely Hynek szerint egyébként is - a felvételtől eltekintve - hitelesnek fogadható el. Először
azt hitték, egy repülőgép került bajba, de azután látták, hogy a tárgynak nincsenek szárnyai,
és lefelé tart - Smith ekkor vette elő a fényképezőgépet, még mindig abban a hiszemben,
hogy valamilyen repülőgépről van szó. A tárgy eltűnt a fák között, majd újra felbukkant, és a
felhők felé emelkedett. A tanúk szerint a tárgy valamilyen anyagot is leejtett, de ezt nem
tudták megtalálni. Az egész esemény kb. 25 másodpercig tartott.
A radarvizuális típusú UFO-k esetében azt hihetnénk, hogy ezeket az észleléseket
„kemény" bizonyított anyagként kezelhetjük - azonban a radarhullámok terjedése olyan
könnyen megzavarható, hogy a radarral észlelt UFO-kat szinte a legkönnyebb tévedéssel
magyarázni.
Azok az UFO-jelentések, amelyek kb. száz méteren belüli észlelésekről szólnak, a „közeli
találkozások" kategóriájába esnek. Hynek véleménye szerint ezekben az esetekben ki lehet
zárni az érzékcsalódás lehetőségét - vagy pedig az illető megfigyelők képességeiket teljesen
elveszítették az adott megfigyelés időszakában. „Vagy talán olyan jelenséggel van dolgunk
ilyen esetben, amikor egy embercsoport időlegesen elveszti az eszét egy adott pillanatban, de
ez sem korábban, sem később nem ismétlődik meg?" - teszi fel a kérdést Hynek.
A közeli találkozások első csoportját azok az esetek képezik, amikor az UFO sem a
környezettel, sem a megfigyelőkkel nem létesít fizikai kapcsolatot. Ilyen eseményeket nem
feltétlenül magasan képzett műszakiak (irányítótorony személyzete, pilóták,
radarmegfigyelők) észlelnek, hanem az adott népességre sokkal jellemzőbb statisztikai átlag.
Nézzünk egy ilyen, átlagosnak tekinthető, több tanú által megerősített jelentést (1966. február
6. Nederland, Texas):
„Amint kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy az egész környéket parázsló fény önti el.
Az első gondolatom az volt, hogy egy rendőrkocsi vagy egy tűzoltóautó parkol a közelben.
Szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szomszédban, jöjjön és nézze meg. Hirtelen
rájöttem, hogy a fény felülről jön. Felnéztem, és láttam egy tárgy körvonalait, amint elhalad a
házam teteje felett, körülbelül 250-500 láb magasan. A parázsló fény a tárgy alól jött,
középtájról. Úgy tűnt, mint egy fényáradat, amely belülről jön egy lyukon át... Szomszédom
zöld teherautója barnás színűnek látszott... A repülőtérről egy repülőgép szállt fel, és elhaladt
a tárgy felett. Minden fény kihunyt, amíg a gép el nem ment. Aztán kb. négy fényes villanás
után a tárgy nyugatról délnyugatnak haladt, át a felhős égbolton... Úgy látszott, mintha ez a
tárgy felmérné a terepet, vagy különféle tárgyakat vizsgálna a földön, mivel a fények
megállapodtak bizonyos tárgyakon, mint pl. autók, teherautók, sövények, bozótok, házak,
közművek és villanyoszlopok felett."
A Project Blue Book légierőhöz tartozó tisztjei ezt az esetet „azonosíthatatlannak" vették,
és teljes joggal, mert az eset reggel 6-kor történt, és zaj hiányában még helikopterről sem
lehetett szó.
Az első típusú közeli találkozások közös jellemzői: fénylő tárgy, néha ragyogóan fénylő,
néha csak parázsló vagy foszforeszkáló. Ovális vagy gömb alakú, gyakran kupolával a
tetején. A fények és maga a szerkezet gyakran forog, többnyire az óra járásával ellenkező
irányban. Jellemző még a lebegés, a hangtalanság és a gyors felszállás, hang-robbanás
jelensége nélkül.

* A Condon-jelentés a Calgary-esetet minden indoklás nélkül „nem elemezhetőnek" minősíti (Sz. Sz. P.)

74
 1966. április 16-án éjszaka Dalé F. Spaur, ohiói helyettes seriff szolgálatra jelentkezett.
Wilbur Neff autószerelő, aki időnként kisegítő rendőrként dolgozott, most is a seriffel tartott.
Hírt kaptak egy villanyoszlopról, amelyet egy autó megrongált, és a vezetőről, aki megsérült.
A sofőrt kórházba vitték, az autót bevontatták. Egy Ohio Edison-i szerelő kijött az oszlop
megjavítására. A seriffek betértek a közeli Deerfieldbe egy csésze kávéra, és vittek vissza a
szerelőnek is kávét. Miközben beszélgettek, rádión értesítették őket, hogy egy nő Summit
Countyban jelentést tett egy fényesen kivilágított tárgyról, amely „akkora volt, mint egy ház",
s amely felette repült el. A tárgy túl alacsonyan volt ahhoz, hogy repülőgép legyen, s utcai
lámpához képest túl magasan. Rögtön elkezdtek ezen tréfálkozni a rendőrök és a helyi
szerelő. Sem Spaur, sem Neff nem vette komolyan az esetet. Ezután nyugatnak indultak a
224-es úton, azzal a szándékkal, hogy a kórháznál kitöltik a baleseti jelentést. Az út egyik
oldalának padkáján egy autót pillantottak meg. Visszafordultak kocsijukkal, és hátulról
megközelítették az autót. Spaur így számolt be a történtekről:
„Neff a jobb oldalon, én a bal oldalon szálltam ki, ő előremegy a rendőrkocsi jobb
oldalához, és megáll - ez amolyan biztonsági szabály -, én pedig a másik jármű bal oldalához
mentem, hátulról. Csak azért fordultam meg, hogy a területet felmérjem, hogy
megbizonyosodjam, senki sincs az erdőben, hogy lelépjen vagy ilyesmi. Különben mindig
megfordulok, nehogy mögém jöhessen valaki. És amikor erre az erdős területre pillantottam,
megláttam azt a dolgot. Éppen felfelé jött. Kicsit emelkedett - körülbelül a fák koronájának
szintjéig, mondjuk száz méterre. Megindult felénk... Olyan alacsonyan volt, hogy az ember
csak akkor látta meg, amikor már egészen közel volt. Ránéztem Neffre, ő még mindig az
előttünk levő kocsit nézte - és a dolog egyre fényesebb lett, bevilágította a terepet, ránéztem
Neffre, és mondtam, hogy nézzen a háta mögé. Megtette. Nem szólt semmit, csak állt ott egy
percig tátott szájjal, aztán lesütötte a szemét, olyan erős volt a fény. Én is lenéztem.
Ránéztem a kezemre, a ruhám nem gyulladt-e meg vagy ilyesmi, amikor megállt a dolog,
pontosan felettünk. Az egyetlen zaj az egész területen valami zümmögés volt. Nem volt
semmi süvöltés vagy ilyen vad zaj. Aztán egy kicsit megváltozott - mintha egy terhelt
transzformátor túlterheltté válna.
Néhány pillanatra alaposan megrémültem - szinte kővé váltam. Aztán megmozdítottam a
jobb lábamat, és úgy látszott, semmi bajom. Neff szemmel láthatólag ugyanarra az
elhatározásra jutott, mint én, vagyis elmenni onnan. így mindketten odamentünk a kocsihoz,
beültünk. Nem is merném megbecsülni, hogy 10 vagy 30 másodpercig vagy 3 percig - de ott
állt és lebegett az a dolog, mi meg ültünk ott, aztán elhaladt kelet felé, és megállapodott egy
ideig, és még mindig nem történt velem semmi, és Neff-fel sem. Megpöccintettem a
mikrofon gombját, a fény kigyulladt, így hát fölvettem. Először elkezdtem mondani nekik,
hogy az a dolog itt van. Aztán gondoltam, mit fognak ezek szólni, így hát azt mondtam
Bobnak a rádióban: »Ez a fényes tárgy éppen itt van, az, amelyikről mindenki mondja, hogy
áthalad.« Ő meg azt mondja: »Lődd le!« De ez a vacak nem játékszer volt, a pokolba is,
akkora volt, mint egy ház! És nagyon fényes volt - könnyezett tőle az ember szeme."
A seriff azt a parancsot kapta, hogy kövesse a jelenséget; több mint 70 mérföldön át
üldözték a tárgyat, néha 105 mérföldes sebességgel. Egy másik megyei rendőrtiszt is látta és
követte a tárgyat. Később még egy rendőrtiszt észlelte. A légierő Project Blue Bookja mégis
hallucinációnak minősítette az esetet.
A második típusú „közeli találkozások" közé azokat az UFO-eseteket soroljuk, amikor az
UFO után látható nyom marad akár a környezetben, akár valamilyen elváltozás (betegség) a
szemtanúkon. Ilyenek a feltételezett leszállás nyomai a talajban, növények megperzseltsége,
a szemtanúk időleges bénulása, hőérzete, súlytalanságérzete, s ide tartoznak mindazok az
esetek, amelyek során áramszünet, belsőégésű motorok elromlása, elnémult rádióadás vagy
váratlan akkumulátorkimerülés szerepel.

75
 A harmadik típusú „közeli találkozások" a legizgalmasabbak s tudományos
szempontból is a legvitatottabbak: itt „idegen" élőlények is megjelennek az UFO-
kban vagy az UFO-k körül... Amint Hynek írja, a jelenség egyértelmű elutasításában
nemcsak természettudományos kételyeink játszanak szerepet, hanem valami
atavisztikus félelem is, az ismeretlentől - márpedig ismeretlen (és értelmes)
élőlények létezésének puszta fel- ' tételezése is ijesztő lehet a számunkra.
„Egy másik dolog is zavar bennünket: az emberforma lények, úgy látszik,
képesek a mi levegőnk lélegzésére, és könnyen alkalmazkodnak légnyomásunkhoz
és gravitációnkhoz. Valami nagyon idegesítő van mindebben. Ez ugyanis azt jelenti,
hogy egy olyan helyről - egy másik bolygóról? - jöttek, amely nagyon is hasonlít a
miénkhez. Vagy talán a saját bolygónkról jönnek? De hogyan ? Vagy pedig
robotokról van szó, amelyeknek nem kell alkalmazkodniuk környezetünkhöz?"
Jacques Vallee egy katalógust készített, amely 1247 „közeli találkozás" esetét
sorolja fel, ebből 750 olyan, amikor egy gép tényleges leszállását jelentették. A 750-
ből több mint 300, vagyis kb. 40% olyan gép volt, amelyben vagy amely mellett
humanoidákat láttak. A humanoidákkal együtt vagy azok nélküli leszállások
esetében egyaránt a teljes szám mintegy egyharmadában több tanú is bizonyította az
eseményt.
Érdekes, hogy a légierő hivatalos vizsgálatai során a 48 kivizsgált eset közül
csupán kettőt minősítettek hallucinációnak. A többséget egyszerűen úgy
minősítették, hogy „elégtelen adatokat" szolgáltattak.
Az egyik legismertebb, klasszikusnak tekinthető eset Socorróban (New Mexico,
USA) történt 1964. április 24-én. Bár az UFO-t több szemtanú is észlelte, a
humanoidákat csak Lonnie Zamora socorrói rendőr látta. Hynek mindent
megkísérelt, hogy Zamora előadásában ellentmondásokat fedezzen fel, vagy
bebizonyítsa Zamora észlelésének megbízhatatlanságát, de vallomását ma is
hitelesnek és elfogadhatónak tartja.
A jelzett napon, délután Zamora szolgálatban volt. Kb. 3/4 6-kor gyorshajtásért
üldözőbe vett egy gépkocsit, de futni hagyta, mert figyelmét magára vonta egy
leszálló repülőgép, amely lángot bocsátott ki. Ugyanakkor robbanások zaját hallotta
a gép felől. A földet ért gép felfordult autónak látszott, és közvetlen
szomszédságában két fehér ruhás alakot látott. Zamora ekkor elveszítette szem elől a
tárgyat, megkerült egy lejtős kanyart, s lenézve egy vízmosásba, ismét
megpillantotta. A tojás alakú, fémszerű gép lábakon állott, s oldalán valami furcsa
felségjel volt. A gép belsejéből hangos zajok jöttek. A gép aztán függőlegesen
felemelkedett, majd vízszintesen elsuhant.
Hynek több nappal az esemény után felkereste a vízmosást, és azonosította a
leszállás nyomait és a megperzselt növényzetet.
Az egyik legtöbb tanú előtt lezajló UFO-esemény az ún. pápuái eset. 1959. június
26-27-én William Booth Gill tiszteletes, anglikán pap, a Brisbane University végzett
hallgatója, aki Boainiaiba (Pápua, Új-Guinea) vezetett expedíciót, több kollégájával
és a bennszülöttekkel együtt először nagy fényt látott, majd egész sereg korong alakú
UFO seregszemléje kezdődött. Egyes UFO-k fedélzetén alakokat láttak mozogni.
Másnap éjszaka megismétlődött a jelenség, s az egyik UFO olyan közel volt, hogy
elkezdtek integetni az alakoknak, akik visszaintegettek... Hynek igen meggyőzőnek

76
és egybehangzónak mondja Gill tiszteletes vallomását, és az eseményt valószínűnek
tartja.
Hynek többek között foglalkozik az 1955-ös Kelly-Hopkinsville-esettel is. Egy
kentuckyi (USA) farm közelében egy hagyományos UFO szállt le. A Sutton család
egyik tagja látta az UFO-t, s hazatérve elmesélte, mit látott, de a család kinevette.
Kb. egy óra múlva a kutya kint igen erősen ugatni kezdett. A férfiak közül ketten
kimentek, hogy megnézzék, ki jön. Egy foszforeszkáló emberke jött, hatalmas
szemei voltak, karját magasan feje fölé emelte, és lassan közeledett a ház felé. Ezen
a vidéken az emberek előbb lőnek, aztán kérdezik meg, mit akar az idegen, hát még
ha ilyen a külseje. Mindketten rálőttek puskával, amikor az „ufonauta" kb. hat
méterre volt a háztól: a golyó olyan hangot adott testén, mintha „egy vödörbe lőttek
volna". A látogató gyorsan eltűnt. Hamarosan egy másik tűnt fel az ablaknál, erre
már az ablakon át lőttek. Ennek kezét is látták egy pillanatra; karomszerű keze volt.
Hét felnőtt és négy gyerek tanúsította az esemény leglényegesebb részleteit.
Suttonék évekkel később is kitartóan állították: minden úgy történt, ahogyan első
alkalommal leírták.
A következő esetről John Fuller könyvet is írt (The Interrupted Journey: A
félbemaradt utazás), ez az eset keltette talán - érthető módon - a legnagyobb
szenzációt. 1961-ben Betty és Barney Hill Whitfield (New Hampshire), felé tartva
kanadai szabadságukról, egy leszálló UFO-t láttak éjfélkor. Az UFO elzárta előlük
az utat, s a házaspár felé humanoid alakok indultak el. Két óra múlva a Hill házaspár
35 mérfölddel távolabb találta magát, de egyikük sem emlékezett arra, mi történt
velük ezalatt. Ez az emlékezetkiesés zavarta őket, dr. Simonhoz fordultak, aki
sikeresen kezelt már amnéziás betegeket. Ismételt hipnózis során - egymástól
függetlenül - elmondták, mit is éltek át e két óra alatt. Külön-külön a gépre vitték
őket, a gép lakói jól bántak velük, körülbelül úgy, ahogyan az emberek bánnak
kísérleti állatokkal, s elbocsátásuk előtt hipnózis alá vették őket. Az orvosi kísérletek
között szerepelt többek között egy tű bevezetése Betty köldökébe, köröm-és
bőrszeletkék gyűjtése. Barney műfogsorát is kivették, s megpróbálták Bettyét is
kivenni, csakhogy az övé - igazi volt. Hynek maga is feltett később különböző
kérdéseket a hipnotizált Hilléknek. Bár az információ minimális volt, Hynek nem
talált semmi „gyanúsat", s Hillék normalitása felől sem támadt semmi kétsége.
Hallgassunk meg egy részletet abból a beszélgetésből, amelyet Hynek készített a
hipnotizált állapotban válaszoló házaspárral (most Barney, a férj beszél):
„...Betty, már ott van, ott van! Istenem, ez őrület! Egy hídon megyek éppen át...
Nem a 3-as úton vagyok. Ó, istenem! 0, istenem! (Barney zihálni kezd.) 0, ezt nem
hiszem el! Emberek vannak az úton. Nem hiszem el. Nem akarok továbbmenni. Az
nem lehet ott. Az a Hold. (Dr. Simon: Folytasd, Barney. Mindenre világosan
emlékszel, minden világos.) Kint vagyok a kocsiból, lemegyek az úton az erdőbe.
Narancsszínű fény van, valami van ott. Ö, ó, legalább a pisztolyom itt lenne,
legalább a pisztolyom itt lenne (izgatott kétségbeesett hangon) I Felmegyünk a
feljárón. Szeretnék rúgni, de nem tudok. Szeretnék ütni, de nem tudok. Úgy érzem...
ütnöm kell... ütnöm kell!... A lábam csak botladozik, folyosón vagyok. Nem akarok
menni. Nem tudom, hol van Betty. Nincs semmi bajom: nem akarok ütni, de ütni

77
fogok, ha bármilyen bajom esik is. Megbénultam. Nem érzem az ujjaimat. A lábam
megbénult. Az asztalon vagyok!"
Hynek nem minősíti sem ezt a találkozást, sem az egyéb, Földön kívüliekkel vagy
humanoidákkal való találkozások híres eseteit: véleménye az, hogy a kutatást
elsősorban az előbbi kategóriákra kell korlátozni, bár - mint hozzáteszi - könnyen
lehet, hogy az egész UFO-probléma igazi kulcsa mégis a humanoidák ritkább és
nehezen értelmezhető eseteiben található meg...
Hynek könyve további fejezeteiben részletesen ismerteti az amerikai légierő
UFO-kutatásainak (kétes) eredményeit, és elégtelennek ítéli a Condon-bizottság
munkáját, valamint általában a természettudósok többségének tudománytalan,
elfogult álláspontját UFO-ügyben.

78
 J. ALLEN HYNEK LA COMMEDIA É FINITAI
Canio, Pagliacci
Az UFO-helyzet
A komédiának tényleg véget kellene vetni, és el kellene
kezdeni a komoly munkát. Az UFO-problémát alkotó módon
kell és lehet kezelni, és pozitív programot kell végrehajtani.
Tisztázzuk először teljesen világosan, mi is a probléma,
summázzuk mindazt, amit az előzőekben elmondottunk, és
mi az, amit meg sem kíséreltünk bizonyítani vagy
megállapítani. Azt hiszem, megállapíthattuk, hogy:
1. Létezik egy olyan jelenség, amelyet az UFO-jelentések
tartalmaznak (ahogyan itt definiáltuk), amely megéri a
rendszeres és szigorú tanulmányozást. Ennek a
tanulmányozásnak a mértékét az határozza meg, hogy a
jelenség kihívást jelent az emberi elme számára, és
termékenyítő lehet azáltal, hogy hozzájárul az emberiség
felvilágosodásához és haladásához.
2. Még ha el is ismerjük, hogy a vizsgálathoz szükséges adatok igen szerencsétlen és
szervezetlen formában állnak csak rendelkezésre, az adatok összessége a természeti világ
olyan szempontjaira vagy területére utal, amelyeket a természettudomány eddig nem kutatott
fel.
3. A jelenség irányított, objektív tanulmányozásához az elérhető adatok nagyobb
szervezettséget, rendszerezést és leírásuk, kiértékelésük érdekében egyöntetű terminológiát
tesznek szükségessé. Ezt a szervezettséget és rendszerezést alkalmaznunk kell az új adatok
összegyűjtése és tárolása során is.
4. Azok a vizsgálatok, amelyek arra irányultak, hogy az UFO-jelenséget kiküszöböljék,
hatástalannak bizonyultak. A „Blue Book" és a Pondon-jelentés a legjobb példa az ilyen
terméketlen erőfeszítésekre.
5. A fenti négy kikezdhetetlen állítás bizonyító ereje azt erősíti meg, hogy új, empirikus
megfigyelések léteznek, amelyek új tényt írnak le - az UFO-k létezését (ahogyan itt
meghatároztuk) amelyeket elfogadható fogalomrendszerben kell megközelíteni, és ha
lehetséges, meg is magyarázni. További elfogulatlan munkára van leginkább szükség.
Hasonlóképpen fontos azt is észben tartani, mit nem kíséreltek meg az előző fejezetek
megállapítani, bizonyítani vagy illusztrálni. Nem mutattuk ki:
1. Hogy a fenti 5. pontban tárgyalt új tény értelmezésére alapvető változtatást kell
végrehajtanunk a természeti világ eddigi szemléletében;
2. hogy milyen valószínűsíthető magyarázat van az UFO-jelenségre nézve. Szervezett
jellegű megközelítést kell találnunk a probléma megoldásához. A következő lépéseket kell
megtenni, nagy körvonalakban:
a) a problémát szigorúan körül kell határolnunk, a külső szempontokat pedig tisztázni
kell, és el kell választani a fő kérdéstől;
b) járható és kezelhető kutatási módszereket kell körvonalazni, és gondosan el kell kerülni
a túl költséges, lezáratlan kimenetelű vállalkozásokat (például több ezer, kezelő-
személyzettel ellátott vagy automatizált, nagy műszerezettségű megfigyelőállomás
létesítését) .

* The UFO Experience: The Case Before Us, Ballantine Books, New York, 1972.

79
A probléma meghatározása

Hogy az UFO-jelenség problémáját világosan meghatározzuk, a következő lépéseket kell

megtennünk:
1. Sokkal nagyobb részletességgel kell körvonalaznunk a jelenség paramétereit, mint
ahogy eddig. Más szóval, amennyire lehetséges, pontosan jellemezni a jelenség különösségét:
melyek azok a különösségi tényezők, amelyeket közösnek találunk a különböző megfigyelési
UFO-kategóriák mindegyikében? Röviden: mit kell megmagyarázni belőlük?
A probléma nem az, legalábbis jelenleg, hogy megmagyarázzuk vagy megoldjuk az UFO-
jelenséget. Ez persze a végső probléma, de elég erősek a jelzések arra nézve, hogy jelenleg
nincs birtokunkban az a tudás, amellyel végleges megoldáshoz juthatnánk el. Viszont
rendelkezésünkre állnak a jól megválogatott és ellenőrzött UFO-jelentések tanulmányozása
révén azok a lehetőségek, hogy világosan jellemezzük azt, ami magyarázatra szorul.
2. Az eddiginél sokkal nagyobb pontossággal meg kell állapítani az S-P diagramma
értékét, vagyis az UFO valószínűségének függvényét különösségéhez mérten. Más szóval; a
világ minden részéről érkező UFO-jelentések tanulmányozásánál Hume hihetőségi
alapelvének „fogadási ismérvét" kell használnunk, vagyis fel kell tételeznünk, hogy a
jelenség megfigyelői nem tévednek teljesen és példátlanul ostoba módon mindabban, amiről
jelentést tettek.
Az elmúlt évek bizonyítékanyagából ítélve, amelynek vázlatos áttekintését már
megadtam, azt kellene mondanom, hogy jelentős összeget mernék tenni arra a fogadásra,
hogy az ellenőrzött észlelők új tényt jelentettek - UFO-kat.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

80
SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Tévedett-e
a Condon-bizottság?*
R. Roger Harkins a könyvhöz írt előszavában aláhúzza: nem is annyira UFO-król szól ez a
munka, hanem az emberről, ámbár lehet, hogy a háttérben az UFO-k is ott vannak, akárcsak a
CIA. Az emberről, illetve emberek egy kis csoportjáról lesz szó, akik „Ufóriába"
merészkedtek, s egyes tudósok besározva, mások glóriával ékesen kerültek ki e rejtélyes
birodalomból... Egy ember könyve az ő szempontjából előadva egy ember története. Dr.
Dávid R. Saunders csatájának históriája, aki meg akarta védeni az amerikai nagy-közönség
félmillió dolláros beruházását a Colorado-tervben. „Véleményem szerint dr. Saunders volt a
legképzettebb a Condon-bizottság tagjai közül, mivel hátterében mind a fizikai, mind a
társadalomtudományok jelen voltak. A Manhattan-terv egykori tagja volt, a Harvard
Egyetemen kémiából és fizikából szerzett diplomát, majd az illinois-i egyetemen
pszichológiai doktorátust nyert. Mint statisztikus, dr. Saunders a jó nevű oktatási
vizsgabizottságban is dolgozott Princetonban (New Jersey). Országos hírnevét a pszichológia
területén vitathatatlanul megalapozta. És mégis, mindeme bizonyítékok ellenére dr. Saunders,
a kutatási csoport társelnöke, a terv második legfontosabb tudósa egy napon arra ébredt, hogy
hozzá nem értéssel bélyegezték meg."
1966 szeptemberében jelentették be, hogy a coloradói egyetem és az amerikai légierő
tárgyalásokat kezdett egy UFO-kkal kapcsolatos tudományos vizsgálat elindítására. A
tárgyalásokat siettette az a tény, hogy az amerikai közvélemény nyugtalankodni kezdett
UFO-ügyben. 1966 márciusában ugyanis Michigan állam déli részén több százan láttak olyan
UFO-kat, amelyek létezésére nem találtak ésszerű magyarázatot. A légierő magyarázata a
michigani Washtenaw Countyban látott furcsa fényeket illetően nem bizonyult kielégítőnek.
1966. március 26-án dr. J. Allén Hynek, a Northwestern University asztrofizikusa és az
amerikai légierő tudományos főkonzultánsa UFO-ügyekben 1948 óta, a sajtókonferencián azt
közölte, hogy a derék polgárok a szerves anyagok bomlásából származó mocsárgázt látták,
amely spontán módon meggyulladt a levegővel érintkezve. Hynek később azt állította, hogy a
légierő nyomást gyakorolt rá: adjon bármilyen magyarázatot a jelenségre. A megfigyelőket
azonban a komolytalan magyarázat nem elégítette ki, és kongresszusi vizsgálatot indítottak
az ügyben. Az állami megbízást az UFO-kutatásra számos egyetem visszautasította, többek
között a Harvard, a Massachusetts Institute of Technology, a University of North Carolina és
a University of California. így került a megbízás végül is a University of Coloradóhoz.

* David R. Saunders - R. Roger Harkins: UFOs? Yes! Where the Condon Committee Went Wrong, Signet Books,
New York, 1968

81
 A kedélyek megnyugodtak, mindenki úgy érezte: a nagy szellemi és anyagi erőforrásokra
támaszkodó kutatás most már végérvényesen ki fogja mondani az igazságot UFO-ügyben. A
sajtó is kedvezően fogadta a Colorado-terv elindítását, bár gyanakvó hangok is megszólaltak,
mint például a salemi (Oregon állam) Statesman vezércikkében:
„A kutatás a lehető legjobb előjelekkel indul. Azonban, akárcsak a Warren-jelentés
esetében, a legjobb előjelek sem biztosíthatják a következtetések elfogadását."
A 2. fejezet részletesen ismerteti Edward Condon előéletét és jellemét. A légierő örült
Condonnak, mint olyan jó nevű fizikusnak, aki hajlandó lefolytatni a vizsgálatot, a
közvélemény pedig azért örült, mert Condon neve garancia volt arra nézve, hogy a légierő
nem tussolhatja el az esetleges bizonyítékokat. Condonnak annak idején meggyűlt a baja az
Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal, és 1958-ban megvádolta a kormányt
azzal, hogy eltitkolja az igazságot a radioaktív mérgekkel kapcsolatban. Condon a háború
után azokat a tudósokat támogatta, akik szorgalmazták az Atomenergia Bizottság polgári
ellenőrzését - s ezáltal politikailag gyanússá váltak. Condont kommunista-szimpátiával
gyanúsították részben csehszlovák származású felesége, részben az Amerikai-Szovjet
Tudományos Társaságban betöltött posztja (végrehajtó bizottsági tag) miatt. A lojalitást
vizsgáló bizottság tagjai között volt Richard Nixon is... Condon ettől kezdve gyűlölte Nixont,
s szívesen nevezte a hidegháborús gyanakvás és üldöztetések e korszakát Nixon-korszaknak,
McCarthy korszaka helyett.
A Condon-bizottság munkája Allén Hynek tájékoztatásával kezdődött, aki ismertette a
légierő két évtizedes kutatásainak eredményeit UFO-ügyben. A bizottság úgy döntött, hogy -
egyelőre nyitva hagyva a bizonyíthatatlan problémákat - kiválaszt néhány olyan esetet, amely
a leghihetőbbnek tűnik, s amelyre nézve a legtöbb bizonyíték áll rendelkezésre. Ilyennek
ítélték az ún. Mariana-esetet. 1950. aug. 15-én a 38 éves Nick Mariana, egy baseballcsapat
menedzsere két ezüstös korongot pillantott meg az égen. Hívta titkárnőjét, aki szintén észlelte
a korongokat. Mariana elővette filmfelvevő gépét, és színes filmre vette a korongok
elhaladását és eltűnését. A korongok 280 kockán, vagyis mintegy 17 másodpercig láthatók a
filmen. A két, párhuzamosan és tartós sebességgel haladó tárgy meteor nem lehetett, viszont
a légierő elképzelhetőnek tartotta, hogy két, a közelben elhaladó lökhajtásos repülőgépről
visszavert fényjelenség keltette ezüstös korongok vagy gömbök benyomását. A szerzők
bonyolult számítások (sebesség, szél-sebesség és szélirány) után arra az egyértelmű
következtetésre jutottak, hogy a Mariana-eset valóban UFO-jelenség volt, abban tévedés
vagy csalás szerepet nem játszhatott. A Mariana-eset mégis elképesztően kevés hitelt jelentett
az UFO-kutatóknak: újságkacsák, eltűnt jegyzőkönyvek, félrevezető nyilatkozatok és
rágalmazási perek útvesztőjébe torkollik az elkövetkező évek története.
Saunders dolgozta ki az UFO-észlelők által kitöltendő kérdőívek, adatfelvételi
jegyzőkönyvek kérdéseit és rendszerét: a cél nemcsak az volt, hogy minél megbízhatóbb,
sokoldalúbb képet kapjanak az észlelt eseményről, hanem az észlelő egyéniségéről,
ítéleteinek hitelességéről is, s olyan kódrendszerben, ami számítógépes feldolgozást tesz
lehetővé.
A vihar 1967. január 25-én tört ki, amikor egy corningi (New York) tudományos
egyesületben Condon a következő nyilatkozatot tette:
„Már most az a szándékom, hogy javaslom a kormánynak, szálljon ki ebből az üzletből.
Az a jelenlegi álláspontom, hogy semmi értelme az egésznek. - Majd mosolyogva hozzátette:
- De persze nem szabad következtetésekre jutnom még egy esztendeig." Arra is célzott
ugyanakkor, hogy a katonai szervek - az előzetes megállapodás ellenére nem járulnak hozzá
minden anyag átvizsgálásához. Saunders számára ez jelentette az első csalódást: Condon
elfogultságának bizonyítékát látta a valóban helyteleníthető nyilatkozatban.

82
 Egy évvel később előkerült egy feljegyzés, amelyet Róbert J. Low, a Condon-bizottság
tervkoordinátora készített 1966. augusztus 9-én. A sokat idézett feljegyzés a coloradói
egyetem vezetőinek elfogult álláspontját mutatja a megbízás elfogadásának pillanatától.
„A trükk az lenne, gondolom, hogy úgy kellene leírni a tervet, hogy a nagyközönség
számára teljesen objektív tanulmányként hasson, de a tudományos közvélemény számára
olyan képet adjon, amely szerint hitetlenek egy csoportja mindent elkövet, hogy objektív
legyen, de szinte nullával egyenlő a várakozása, hogy valamilyen csészealjat talál."
Condon további nyilatkozatai és a NICAP elszakadása a Colorado-tervtől tovább élezték
a helyzetet. Saunders néhány munkatársával együtt elhatározta, hogy a hivatalosak
zárójelentés mellett elkészítenek egy önálló jelentést is, amely elfogulatlan képet igyekszik
festeni az UFO-helyzetről. Condonra elrettentő hatással voltak azok a rögeszmés
„megfigyelők", akik a létező legvadabb állításokkal zaklatták a bizottságot. Jelentkezett
például egy férfi, aki állítólag telepatikus kapcsolatban állt az UFO-kon utazó Földön
kívüliekkel, továbbá egy ember, aki állítólag a „Harmadik Univerzum" ügynöke volt (a
Második Univerzumban szerinte a medvék élnek), s ezek az ostobaságok Condont
természetesen megrémisztették.
1968. január 31-én James E. McDonald, az arizonai egyetem fizikusa, Saunders barátja
levelet intézett Low-hoz, amelyben megvádolta őt és Condont azzal az elfogultsággal,
amelynek számtalan nyilvános tanújelét is adták. Kitért arra a Low-féle feljegyzésre is,
amelynek fontos részletét korábban idéztük. Condon behívatta Saunderst, aki a
következőképp idézi fel párbeszédüket:
CONDON: Tudott Ön a feljegyzés létezéséről?
SAUNDERS: Igen, tudtam.
CONDON: Tudta, hol tartják?
SAUNDERS: Igen, tudtam.
CONDON: Tudta azt is, hogy McDonaldnek tudomása volt a feljegyzésről?
SAUNDERS: Igen.
CONDON: Mióta tudott ön erről?
SAUNDERS: Néhány hónapja.
CONDON: Miért nem szólt róla nekem?
SAUNDERS: Nem látszott szükségesnek, hiszen Jim (McDonald) a terv híve volt.
CONDON: Ezért a tettéért ön megérdemli, hogy tönkretegyem a karrierjét!
Később Condon a sajtóban rövid nyilatkozatot tett közzé, amely szerint dr. Dávid
Saunderst és dr. Norman E. Levine-t elbocsátotta, mivel képteleneknek bizonyultak
munkakörük ellátására. Norman Levine villamosmérnök volt, s állítólag ő juttatta el a
feljegyzést McDonaldnek.
Saunders statisztikai felmérést készített néhány reprezentatív UFO-észlelés adatairól
(MDS = multidimensional scaling) és az észlelők pszichológiai magatartásáról, az észleletek
tudományos magyarázhatóságáról stb. Saunders könyve nem tör lándzsát ezután sem az
UFO-k egyértelmű létezése mellett, csupán azt igyekszik bizonyítani, hogy a Condon-jelentés
az adott körülmények között semmiképpen nem adhatott pozitív eredményt.

David R. Saunders: Az UFO és ön*

Az előzőekben láttuk, hogy az UFO-problémának több egyedülálló vonása van. A nem
tudományos közvélemény egy jelentős része azt állítja, hogy tudományos problémáról van
szó, és a tudományos közvélemény egy jelentős része azt, hogy nem. Majdnem mindenki úgy
reagál, ha először találkozik UFO-adatokkal, hogy ujjal mutat valaki másra, és azt mondja:
„Önnek meg kell tudnia magyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha én képtelen vagyok."

* D. R. Saunders: UFOs? Yesl Where the Condon Committee Went Wrong, Ch. 25.

83
 A természettudós és a laikus egymásra mutat; a társadalomtudós és a természettudós
egymásra mutat; a meteorológus és a magfizikus egymásra mutat, és így tovább, végestelen-
végig. Csupán viszonylag kevés ember szólt így: „Én meg tudom magyarázni ezeket a
dolgokat" - és ők azok, akik a legnagyobb bolondot csinálták magukból. Ez azért történik így,
mert miközben magyarázatokat keresnek, túl messze merészkednek olyan szakterületekre,
ahol már nem szakértők, és így a legelemibb hibákat követik el. A légierő abszolút
elszántsága, hogy hagyományos eszközökkel mindent megmagyarázzon, éppen ez utóbbi
jelenség egy sajátos, szélsőséges esete.
Ahogyan én látom, az ujjmutogatósdi egy másik, még alapvetőbb ténynek is szimptómá-
ja. A homo sapiens az általunk ismert legértelmesebb faj, és a homo sapiens értelmesebb
egyedei nagyon is hozzászoktak ahhoz, hogy a létra tetején legyenek. A tudományos
szakember lélektanának egyik fontos sajátossága az, hogy mindenkinél többet tud
olyasvalamiről, amit fontosabbnak ítél minden egyébnél. Azáltal, hogy rámutat valakire,
nemcsak tagadja saját felsőbbrendűségének kihívását, hanem le is számol az UFO-probléma
lényegéből adódó jelentőségével. Persze ismét van egy viszonylag kis csoport, amely^arra
törekszik, hogy magas szinten mindenhez értsen, és tagjai azt mondhatják: „Én
megpróbálhatom megmagyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha még nem tudom,
hogyan." Az ilyen emberek járultak eddig hozzá legjobban az UFO-probléma megoldásához.
Egyelőre senki számára nem lehetséges, hogy UFO-specialista legyen, sem pedig az, hogy
eldöntse, milyen létező szaktudományok a leglényegesebbek.
Sajnos ez nem könnyíti meg azt, hogy felleljük az UFO-k tudományos vizsgálatának
potenciális szakembereit. Először nekik kell saját magukat megtalálniuk, azután pedig
egymást. A legígéretesebb ötletek olyan emberektől származnak, akiket szakmailag úgy
ítélnének meg, mint dilettánsokat, olyan emberektől, akik semmilyen megbecsülést vagy
elismerést nem szereztek múltbeli eredményeikért, és akikről elég valószínűtlen feltételezni,
hogy ilyesmiben részesülnének a jövőben, bármilyen bürokratikusan elfogadható mérce
szerint.
A Colorado-terv nagy hibája az volt, amiről azt hitték, hogy legnagyobb erőssége - egy
ember kiválasztása vezetésére azon az alapon, hogy kiemelkedő múltbeli tudományos
érdemei voltak. Edward Condon „mutogató" volt, és történetesen a pszichológiára esett a
tekintete. Amikor a társadalomtudósok képtelennek vagy vonakodónak tűntek, hogy
elfogadják Condon feltevését, amely szerint nekik kellett volna megadniuk a választ, Condon
egyre csalódottabb lett - addig, amíg ez ki nem ütközött. Ettől kezdve a történet önmagáért
beszél.
Ez a gyengeség valószínűleg elkerülhetetlen volt, de valamennyi közt a legnagyobb hiba
volt az az egyébként elkerülhető döntés, amely szerint Róbert Low lett a tervkoordinátor.
Low se nem kiemelkedő tudós, se nem kiemelkedő szervező. Ha megfelelő ember került
volna Low helyére, sok problémánk megoldódott volna, de így csak tovább súlyosbodott a
helyzet.
A coloradói egyetem minden erőfeszítésének emlékműve egy zárójelentés lesz. Akárcsak
önök, most már én sem olvashatom el addig, míg hivatalosan közzé nem teszik. De
elképzelhetetlen, hogy más legyen, mint fából vaskarika. Bármilyen hosszú is legyen, bármi
álljon is benne, bárhogyan fogalmazzon is, bármit javasoljon is, hiányozni fog belőle a
hitelesség minden lényeges alkotóeleme. Condont csalódottsága legalábbis kérdéses hitelű
nyilvános nyilatkozatokig vitte, és makacs büszkesége, úgy látszik, védhetetlen helyzetbe
juttatta. (...)
Amennyiben a hitelesség volt az elsődleges cél, amikor az UFO-tervet először kitalálták
és létrehozták, a coloradói egyetem tanulmánya csak kudarcnak tekinthető. Inkább „lényegi
kudarcnak", mint „teljes kudarcnak" nevezném, mert azt érzem, hogy a tanulmány katalizált

84
néhány értékes dolgot szinte szándéka ellenére. Ezeknek a dolgoknak több közük van a
problémához, mint közvetlen megoldásához, de azért fontosak.
Elsőként azt említeném, talán meglepetést okozva ezzel, hogy az UFO-k tudományos
vizsgálata ma tekintélyesebb helyzetben van, mint két évvel ezelőtt. A tekintélyt köz-
megegyezéssel mérik, és én egyszerűen arra a tényre utalok, hogy az a tudós, aki érdeklődik
az UFO-k iránt, ma jóval könnyebben megtalálhatja hasonló szellemű társait, mint korábban.
Másodjára azt állítom, hogy az UFO-k tudományos vizsgálata ma lehetségesebb, mint
volt két évvel ezelőtt. Ez csupán technikai megjegyzés, és azokra az újabb tudományos
oknyomozási modellekre vonatkozik, amelyek a rendkívüliség koncepcióját finomították.
Továbbá az a véleményem, hogy korlátozott számban igen figyelemreméltó tények is
elfogadhatók, amelyek az UFO-rejtvényhez tartoznak. Ezek a tények még igen kis-számúak
és túl korlátozott a változatosságuk ahhoz, hogy bármilyen kísérletet igazolnának arra nézve,
hogy egy mindent megmagyarázó elméletet állíthassunk fel. Az azonban világos, hogy új
elméletre lesz szükség, és az is világos, hogy egy olyan elmélet, amelyet a Földön kívüli
értelmes lények valamiféle meghatározására alapoznak, nyilván megfelelne ehhez. Világos
például, hogy az észlelések túl hosszú ideje folynak ahhoz, hogy megmagyarázzuk őket
valamilyen egyszerű földi értelem viszonylatában. Ebben az értelemben a Földön kívüli
értelmes lények feltételezése tűnik a „legkevésbé hihetetlen" magyarázatnak, amely az „igazi
UFO-kra" vonatkozik. (...)
Mihez kezdjünk most az UFO-problémával?
Először is bátorítanunk kell azt a folyamatot, amely a probléma tekintélyét emeli. Elő kell
segíteni a tudományos elképzelések és eredmények közlését ezen a területen - talán úgy,
hogy egy megfelelő szakmai színvonalú tudományos folyóiratot alapítanak.
Másodszor: bátorítanunk kell a probléma iránti érdeklődést a kutatásra fordítható nagyobb
közpénzek gyűjtésével. A Colorado-terv az átlag amerikai polgárnak évi 0,1 centjébe került
csak. Miért ne lehetne ez 10 cent?
Harmadszor: amennyire lehetséges, el kell kerülnünk az ellenőrzés vagy döntés köz-
pontosítását ezen a téren. Nincs szükségünk még egy Colorado egyetemi fiaskóra. Arra van
szükségünk, hogy felszabadítsuk tudományos közvéleményünk alkotó energiáját, hogy
feltörjük az UFO-probléma dióját. Mégpedig most.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

85
R. V. JONES

A repülő csészealjak
természetfilozófiája*
„Hamarabb elhinném, hogy két jenki professzor hazudik, mint hogy kövek potyognak az
égből." Ha Thomas Jefferson elnök ezt ilyen szerencsétlenül meg tudta fogalmazni 1807-ben,
mit mondhatnánk ma arra az állításra, hogy Földünket nemcsak kövek látogatják meg, hanem
értelmes lények által kormányzott gépezetek is? Jefferson kételyét voltaképp már eloszlatta
Chladni, aki híres lett vibráló lemezeiről, a Francia Akadémiával vívott csatájában, amely
tetőpontját 1790 körül érte el. Erre az időre, amint Paneth mondotta, a tudomány emberei
túlságosan is bonyolultan gondolkodtak ahhoz, hogy olyan meséket készpénznek vegyenek,
hogy kövek eshetnek az égből; de Chladni, aki ügyvéd is volt, nemcsak tudós, jogi
gyakorlatából tudta, hogy a meteorhullások szemtanúi valóban természeti jelenséget írtak le.
Tízéves csata után végül is meggyőzte a Francia Akadémiát tévedéséről és arról, hogy
meteorok valóban léteznek.
Talán az egyik oka, hogy én írom ezt a cikket az, hogy bizonyos mértékig osztom Chladni
tapasztalatát, mert mint hírszerző tisztnek gyakran kellett a tanúk bizonyítékait
kinyomoznom, amikor ezek összeütköztek a megalapozott „természettudománnyal", és néha
a „természettudomány" tévedett. Éppen ezért hadd nézzek olyan személytelenül, amennyire
lehetséges, azokra a bizonyítékokra, amelyek a repülő csészealjakra vonatkoznak. Maga a
kifejezés 1947. június 24-ről származik, de úgy látszik, hogy azok a jelenségek, amelyekre
utal, sok idővel ez előtt a dátum előtt feltűntek. Akár látta Ezékiel az égen a kerekeit, akár
nem, az ég megfelelő jelforrás volt a római augurok számára, hogy jövendőmondó
rutinmunkájukat elvégezzék, és az ég szépen bátorítani látszott Konstantin császárt egy X-p
égi monogrammal a Milvian-hídi csata előtt. Ugyanilyen hagyományok alapján néhányan
emlékezhetünk a monsi angyalokra is.
Valóban kiderülhet, hogy égi jelenéseket olyan régóta láttak, amióta csak emberi
feljegyzéseket őriztek meg. Az angol egyház és nép történetében Béda (735) valami olyasmit
írt le, amit ma majdnem biztosan repülő csészealjnak gondolnának; és emlékszem, olvastam
egy XI. vagy XII. századi beszámolót, ahol egy égi objektum „múltúm terrorem" okozott egy
kolostor testvéreinek. És talán ugyanennyi ideig az emberiségnek az a hajlama, hogy
ijesztgesse önmagát, a beugratók hasznára is vált. Olvastam, hogy Newton, amikor tizenkét
éves volt, nagy rémületet idézettelő lincolnshire-i falujában azzal, hogy egy sárkányt egy
lámpással együtt felbocsátott éjnek idején.
Nagy aggodalom támadt Angliában 1882-ben, amikor olyan tárgyilagos megfigyelő, mint
E. W. Maunder a Királyi Csillagdából olyasvalamit látott, amit égi látogatónak ítélt. Az
objektumot a kontinensről is látta egy jövendőbeli Nobel-díjas, a híres színképelemző,
Zeeman. Különféleképp írták le - „orsó alakúnak", „mint egy torpedó vagy a szövőszék
vetélője", „mint egy diszkosz, pereméről nézve" és így tovább. Azt mondták, fehéren izzott.
A felbecsült méretek szerint nagyon nagy lehetett - talán 70 mérföld hosszú, és több mint 100
mérföld magasságban a föld felszíne felett helyezkedett el. Bár Maunder szerint különbözött
mindenféle sarki fényjelenségtől, amit valaha is látott, említésre méltó, hogy abban az időben

* Részlet a Condon-jelentésből, V. függelék

86
erős mágneses vihar volt, amely egybeesett az egyik legnagyobb napfolttevékenységgel, amit
valaha is feljegyeztek. így valószínű, hogy Maunder objektuma egy szokatlan sarki
fényjelenség lehetett. Egy másik pánik 1897-ben támadt, amikor valamit, ami egy szárnyas
szivarhoz hasonlított, és elölről fényt bocsátott ki, figyeltek meg a kaliforniai Oakland felett
(Fort, 1941). Hasonló tárgyakat láttak hamarosan az egész Egyesült Államok területén, de
míg egyes esetek kétségkívül beugratások voltak csupán, az eredeti incidens oka homályban
maradt.
Az első találkozásom ezzel a témakörrel körülbelül 1925-ben történt, amikor Oxtedben
(Surrey) egy ragyogó fényességről beszéltek, amely minden éjjel lassan áthaladt az égen.
Tény, hogy ismertem egy házaspárt, akik egész éjjel fennmaradtak, és ezt a jelenséget
figyelték. A Vénusz volt az, ami ragyogásával vonzotta őket: úgy látszik, korábban még
sosem vették észre, hogy valamennyi bolygó és csillag úgy tűnik, mintha áthaladna az égen.
A Vénusz valóban sok bajt okozott az évek során. 1940-ben vagy 1941-ben nagy ijedtség
támadt, hogy a németeknek új, magasan repülő gépük van, mert az egyik légelhárító egység
jövőbe látó legénysége ezt a jelentést adta valahol a határon. Mint közölték, a gép fényt
bocsátott ki, bemérték magasságát, és amennyire emlékszem, 26 000 láb jött ki, és
csodálkoztunk, hogyan sikerült ilyen pontos mérést eszközölniük. A vizsgálat kimutatta,
hogy bemérőkészülékükön ez volt a legmagasabb érték a skálán, és amit megpróbáltak
bemérni, az megint csak a Vénusz volt. Ugyanez a magyarázat vonatkozik számos repülő
csészealjra, amelyeket állítólag Skóciától északra láttak: néha előre meg lehetett mondani,
mely éjszakákon érkeznek majd be a jelentések, attól függően, hogy a Vénusz fényes és
látható volt-e vagy sem.
Ha egyáltalán beszélünk a repülő csészealjakról, meg kell vizsgálnunk a rájuk vonatkozó
bizonyítékokat: ezért fontos lehet, ha elmondom néhány tapasztalatomat hasonló ügyekben,
mert a háborús feszültség termékeny talajt biztosított az ilyen jelenségek megszületéséhez.
Emlékszem az oroszokra, akiknek még havas volt a csizmájuk is, amikor 1914-ben Nagy-
Britanniába érkeztek. Az egyik nagybátyám több száz emberrel együtt látta őket, bár ő a
havat nem látta, mert egy vasúti hídon áthaladó vonaton ültek. Az igazság az, hogy soha
egyetlen orosz egység sem lépett angol földre. Évekkel később titkosszolgálatunk vezetője
magyarázta meg nekem a dolgot. A háború előtti években nagy tojásszállítmányokat
importáltak Oroszországból, és az egyik kikötő, ahol az ilyen rakományokat partra tették,
Aberdeen volt. Éppen ez alkalommal egy aberdeeni ügynök táviratot küldött a londoni
központnak, amelyben figyelmeztette őket, hogy a tojások megérkeztek, és már vonaton
vannak. Távirati rövidséggel a következő sürgönyt küldte el: „100 000 orosz úton van
Aberdeenből Londonba” - és így akaratlanul is elindította a legendát.
Az 1939-et megelőző esztendők tele voltak egy bizonyos, motorokat leállító sugárról
szóló mesékkel. Ahogy én hallottam a történetet 1937-ben vagy 1938-ban, egy angol család
Németországban vakációzott, és autójuk minduntalan megállt egy vidéki országúton,
általában egy erdőszélen. Ilyenkor egy német őrszem lépett ki a fák közül, és közölte velük,
hogy különleges kísérleteket folytatnak éppen, és nem mehetnek tovább. Egy idő múlva
visszajött, és azt mondta nekik, most már újból beindíthatják a motort, és a motor valóban be
is indult, és elhajthattak.
Ebben az időben már az elhárításnál dolgoztam, és egyik feladatom az volt, hogy
meggyőződjek a titokzatos sugarak mibenlétéről. Ugyanez idő tájt valaki úgy vélte, kár, hogy
a németeknek van csak ilyen meséjük, és egy párhuzamos történetet kezdtek szándékosan
terjeszteni arról, hogy nekünk is van ilyen sugarunk. Rövid idő múlva az elhárítást
elárasztották a hírek hasonló angol esetekről. Megdöbbentünk azokon a részleteken,
amelyekkel a nagyközönség tovább építette a dolgot. Egy alkalommal, állítólag a Salisbury-
fennsíkon, nem is egy egyszerű családdal történt hasonló eset, hanem egy kvéker famíliával -
és a kvékerek, mint hozzátették, közismertek arról, hogy mindig igazat mondanak.
87
 Végül is megleltem a mese magyarázatát. A legtöbbször emlegetett német helyek a Harz
hegységben, Brocken környékén terültek el, valamint a Frankfurt melletti Feldberg
környékén. Ezeken a helyeken állították fel az első két televíziós adótornyot
Németországban. Egy zsidó rádióbemondó, aki Frankfurtból menekült Angliába, először
meglepődött, amikor elmondtam neki a történetet, aztán kuncogva közölte, ő már sejti, mi
történhetett. Mielőtt a tévé-adóállomásokat felszerelték volna, a mérnökök térerősség-
vizsgálatokat végeztek, de ezeket a méréseket megnehezítette a járművek motorjából
származó interferencia. Egy olyan tekintélyuralmi rendszerben, mint amilyen a náciké volt,
könnyű volt ezt a problémát kiküszöbölni azzal, hogy a mérési terület körül minden gépkocsit
leállítottak a vizsgálat idejére. Őrszemeket helyeztek el az utakon, valószínűleg a német
légierő kötelékeiből, és a megadott órában előbukkantak, és megállították a kocsikat. A
vizsgálat befejeztével azután engedélyt adtak a gépkocsivezetőknek a továbbhaladásra. Csak
egy egyszerű változtatásra volt szükség abban a történetben, amelyet a gépkocsi-vezető
előadott, hogy a motor előbb állt le, mielőtt az őrszem megjelent volna, hogy két évig
kutassuk az igazságot. (A szerző a továbbiakban számos hasonló „rejtélyt" sorol fel all.
világháború idejéből, titokzatos módon kivilágított német vadászgépekről, amelyeknek
fényeit valószínűleg a légköri elektromosság kondenzációja okozta, a radarfelszerelések
rejtélyes interferenciájáról stb., majd a háborút közvetlenül követő hidegháborús pánikról,
amely különböző országok új „csodafegyvereiről" terjesztett rémhíreket. A brit és amerikai
tapasztalatokat summázva, a szerző rámutat arra a tényre, hogy a feltételezett UFO-
megfigyeléseknek mindössze 10%-át nem lehetett megmagyarázni, de ezekben az esetekben
valószínűleg a szemtanúk leírása volt pontatlan vagy téves.)
Összegezve véleményemet a repülő csészealjak létezéséről, nagy a kísértés arra, hogy az
ember túlzottan óvatos legyen, mert ha mégis kiderül, hogy tévedett, amikor tagadta
létezésüket, a tévedést lángbetűkkel írják a tudomány történetébe; de ha kiderül, hogy
igazunk volt, kevés dicsőséget jelent, hogy egy negatív esetet bizonyítottunk. A saját
álláspontom az volt, hogy ha bármikor az elmúlt húsz évben életbevágó döntést kellett volna
hoznom így vagy úgy abban a kérdésben, vajon a repülő csészealjakat ténynek vagy képzelet
szüleményeinek fogom-e fel, a döntést annak a feltevésnek alapján hoztam volna, hogy a
csészealjak vagy elmeszülemények, vagy egy ritka és fel nem ismert jelenség téves
azonosításai, s miközben javaslom az új jelenségek valódi kutatását, kézzelfogható
maradványon kívül aligha oszlathatná el bármi is szkepticizmusomat a repülő csészealjakat
illetően.
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

88
 Nézetünk szerint a Földön kívüli civilizációk
V. A. AMBARCUMJAN problematikája három részre osztható: a) a
Földön kívüli civilizációk létezésének a
kérdése, a messzi bolygórendszerekben az élet

A Földön és a civilizáció kifejlődéséhez szükséges

csillagászati előfeltételek megléte
szempontjából; b) az idegen civilizációk és a
kívüli köztük levő kapcsolat felfedezése és
elsősorban a kapcsolat megteremtése köztük és

civilizációk miközöttünk;
c) az elküldendő információ tartalma és
nyelve. Emellett nyilvánvaló, hogy ezt az

keresésének utolsó problémát többféleképpen lehet felvetni,

aszerint, hogy egyoldalú vagy kétoldalú
kapcsolatról van-e szó. Hiszen nem szabad
problémái elfelejtenünk, hogy a nagy, mondjuk az ezer
fényévet meghaladó távolságok esetében már
nem beszélhetünk kapcsolatról, gyakorlatilag
itt csak egyoldalú közlésről lehet beszélni, ami
jelentős mértékben leszűkíti ennek a
kapcsolatnak a lehetséges célkörét és az
átadandó információ jellegét is.
Mielőtt megvizsgálnánk a civilizációk
létezésének kérdését a messzi bolygó-
rendszerekben (arról ugyanis meg vagyunk
győződve, hogy a mi bolygórendszerünkben
nincs fejlett civilizáció a földin kívül), meg kell
állnunk, hogy megismerkedjünk azokkal a
lehetséges anyagrendszerekkel, amelyek ezen
civilizációk hordozói.
A mi szokványos felfogásunk szerint a
89
civilizáció hordozója a társadalom, amely egymáshoz többé-kevésbé hasonló egyedekből áll,
amelyek mindegyike képes információt felfogni, begyűjteni, tárolni, feldolgozni és
kibocsátani. Úgy vesszük továbbá, hogy maguk ezek az egyedek biológiai szervezetek. A
Földön kívüli civilizációval való kapcsolatot hasonló társadalommal való kapcsolatnak
tekintjük.
Egészen más típusúnak is elképzelhetjük azonban az idegen civilizáció hordozóját. Az
előzetes megfontolások azt mutatják, hogy eleve nem vethetjük el efféle hordozók
létezésének a lehetségességét. Elképzelhetjük például azt az esetet, amikor az idegen
civilizáció hordozója egyetlen egységes kibernetikai rendszer, amely nem autonóm részekből
áll. Az emberi társadalomra nem hasonlító civilizációhordozó egy másik példája lehetne az a
rendszer, amely autonóm, de szélsőségesen specializált kibernetikai gépekből és
automatákból áll.
Nem folytatjuk tovább a fantáziálgatást az idegen civilizációhordozók lehetséges
modelljeiről, de megjegyezzük, hogy természetesen a biológiai fejlődés, mint ez látható, az
első időben csak az egyedekből álló rendszer kialakulásához vezethet el, a biológiai fejlődés
szakasza után azonban megjelenhetnek valami másfajta hordozó létrejöttének a feltételei.
Ismereteink jelenlegi szakaszában mégis úgy kell vennünk, hogy a civilizáció
megjelenésének legfontosabb feltétele a biológiai fejlődés, függetlenül attól, hogy a
későbbiekben ez a civilizáció milyen formákat vehet fel. Ezért az idegen civilizációk
létezésének csillagászati feltételeiről feltett kérdés elsősorban azon csillagászati feltételek
skáláját keresi, amelyek lehetővé teszik az élet keletkezését, majd az igencsak hosszadalmas
fejlődést, amely végül értelmes lények megjelenésére és ilyen vagy olyan fokú civilizáció
létrejöttére vezet. Ha ezt a skálát meghatároztuk, akkor a felhalmozott csillagászati adatok
alapján komoly statisztikai számításokat végezhetünk a kedvező feltételek előfordulási
gyakoriságáról. Igaz, ezekhez a számításokhoz hiányzik egy igen fontos láncszem: nem
ismerjük még a bolygórendszerek általános szerkezeti törvényszerűségeit, mivel csupán a
saját bolygórendszerünk szerkezetéről vannak ismereteink. Könnyen lehetséges, hogy a
bolygópályák egy síkban fekvése és szinte kör alakú vonala - a Bode-Titius-törvény -
egyedül a Naprendszerre jellemző, vagy esetleg csak egy általánosabb törvényszerűség
egyedi megnyilvánulási formája.
Ha egy nagyságrenddel növelhetnénk a pontosságot a legközelebbi csillagok saját
mozgásának megfigyelésében, jelentősen megjavulna a helyzetünk. Mégis, a Naprendszer
példájából tudjuk már, milyenek a lehetséges bolygópálya-átmérők és bolygóméretek, ami
igen lényeges dolog az idegen csillag körül lehetséges feltételek kiderítésében.
Melyek hát a legfontosabb csillagászati paraméterek, amelyek meghatározzák az élet és a
civilizáció megjelenésének feltételeit? Természetesen itt olyan életről beszélünk, amely
megközelítően azonos kémiai módon valósul meg a földi életével.
Ilyen paramétereknek kell véleményünk szerint számítani elsősorban: a) a csillagállandót,
amely az adott csillagra vonatkozólag ugyanaz, mint a mi napállandónk, és amely a bolygó
felületének egységnyi területére eső energiasugárzást mutatja; b) a csillag színhőmérsékletét,
ami nagyon lényeges az élet kifejlődéséhez rendkívül fontos fotokémiai folyamatok
szempontjából; c) a csillag életének időtartamát.
E paraméterek mellett olyanokat is figyelembe kell vennünk, amelyek kevésbé
lényegesnek tűnnek, de amelyek bizonyos körülmények között döntő fontosságúak lehetnek.
Ezekhez a másodlagos paraméterekhez tartoznak például: a bolygó egyenlítőjének a keringési
pályával bezárt szöge, a bolygó tengelyfordulási ideje, a nehézkedési gyorsulás, a csillag
ikercsillag vagy változó csillag volta. Gondolhatjuk, hogy például az erős változékonyság
rendkívül megnehezíti a normális életfejlődést.
A csillagászati paraméterek mellett igen fontosak a különböző planetográfiai és plane-
tokémiai jellemzők. Nyilvánvalóan nagyon fontos szerepet játszik az, hogy van-e a
90
bolygónak légköre; ha van, milyen összetételű és sűrűségű. Mint ismeretes, az élet
kialakulásában rendkívül fontos szerepet játszott a tenger, ezért az óceánok megléte vagy
hiánya ugyancsak nagyon lényeges. Végül a civilizáció fejlődése számára a kezdeti
szakaszban nagy jelentőségűek lehetnek a domborzati viszonyok, a kontinensek méretei és a
szárazföldre vonatkozó egyéb tényezők.
Mivel semmi kétségünk nincs azon kozmikus objektumok nagy számát illetően,
amelyeken egy adott pillanatban élet és civilizáció létezik, alaposabban meg kell vizsgálnunk
a civilizáció technikai szintjében előfordulható különbözőségek kérdését. Bár az emberi
civilizáció életkora - ha a legtágabb értelemben használjuk a civilizáció fogalmat - néhány
évezredre tehető, a modern, technikai civilizáció mindössze két évszázadra tekinthet vissza.
Vizsgált tárgyunk szempontjából igen lényeges az is, hogy a csillagrendszerről való
fogalmaink, vagyis azok a fogalmak, amelyekre a lehetséges civilizációk sokaságának
elképzelését alapoztuk, maguk is az utóbbi két évszázadban keletkeztek és fejlődtek ki.
Emellett még a bolygók életkora is millió évekkel különbözhet egymástól. Ebből
nyilvánvalóan következik, hogy a civilizációs szintek is millió évekkel különbözhetnek
egymástól. Mindezt meggondolva úgy vehetjük, hogy a földi civilizáció még a
csecsemőkornál tart, és hogy a lehetséges idegen civilizációk szintjében óriási
különbségeknek kell létezniük.
Ezért az idegen civilizációkkal való kapcsolat alapvetően olyan civilizációk közötti
kapcsolat, amelyek egészen eltérő fejlettségi fokon állnak. Mindenki beláthatja, hogy egy
civilizáció jellege, szintje és fejlődési üteme, egy bizonyos szakasztól kiindulva, akár
egyetlen évszázad alatt is jelentős mértékben megváltozhat. Ezért aztán még elképzelni is
nehéz azokat a hatalmas változásokat, amelyek több százezer vagy több millió év alatt
végbemennek. A gyakorlati feladat az, hogy mi, akik a csecsemőkorban vagyunk,
megtaláljuk a legésszerűbb technikai megoldásokat és a nyelvet, amellyel egy jóval
magasabb fejlettségi fokon álló civilizációval kapcsolatba léphetünk.
Úgy tűnhet, hogy az idegen civilizáció felfedezése előtt az e téren végzendő munka
csupán a józan tervezgetésekre szorítkozhat, meg a jelzések keresgélésére, amelyek a
legváratlanabb természetűek lehetnek, és az is meglehet, hogy oly módon kódolták az
üzenetet, hogy azt egy jóval magasabb szinten álló civilizáció vehesse, nem a mi
csecsemővilágunk. A valóságban azonban az a helyzet, hogy a civilizációk közötti kapcsolat
kérdésének puszta feltevése is egész sor probléma kutatásának szükségességét vonja maga
után, amelyeknek maguknak is önálló tudományos jelentőségük van. Példaként említsük meg
a jelek és közlések valóban mesterséges eredetére vonatkozó kérdést.
Tekintve, hogy a világmindenséget jelenségeinek, sőt törvényszerűségeinek végtelen
száma miatt soha nem tekinthetjük teljesen ismertnek, bármilyen szabályos és belső
törvényszerűségekkel (egyszerűekkel vagy bonyolultabbakkal) rendezett legyen is egy adott
közlés, amit műszereinkkel a világmindenségből veszünk, elvileg sohasem zárhatjuk ki azt a
lehetőséget, hogy csak egy általunk nem ismert, természetes folyamat eredménye.
Ennek az állításnak a bizonyítására egyszerű példa a pulzároktól érkező rádiójelek
természetes eredete.
Tegyük fel például, hogy a világűrből a következő, sokszor ismétlődő közlést kapjuk:
11 001 001 11 001 001 11 001 001
Az optimista azt mondhatja, hogy a 11 001 001 szám nem más, mint a π értéke, kettes
számrendszerben kifejezve, hét tizedes pontosságig, és kijelentheti, hogy ez nem más, mint
egy civilizáció hívójele, amely úgy véli, hogy a π szám ismétlődő kisugárzását nyilvánvalóan
mesterséges jelként értelmezik valahol. A pesszimista minden nehézség nélkül kigondol egy
olyan fizikai mechanizmust (például egy speciálisan megválasztott típusú, forgó
űradóállomás), amely magyarázatot ad erre a jelenségre. Ily módon a fenti jelsorozatból,
egyéb információk híján, nem tudunk egyértelmű következtetéseket levonni. Pontosabban, ha
91
az optimista valamiféle további információ alapján nem tud megfelelő érveket felhozni, a
tudósok többsége - az ilyen esetekben természetes óvatosság folytán - azt fogja mondani,
hogy valószínűleg a pesszimistának van igaza.
Tegyük fel azonban, hogy a periodikusan ismétlődő közlés nagysága nem nyolc bit, mint
fentebb láttuk, hanem kétszáz. És álljon ez a közlés két részből, amelyek mindegyike száz-
száz biten, valami nagyon egyszerű, de egymástól teljesen eltérő kóddal ábrázolja a 7t
értékét, száz tizedes pontosságig. Ebben az esetben a kapott jelek természetes eredetének
elenyészően kicsi a valószínűsége, bár teljességgel kizárni akkor sem lehet. Ebből a példából
láthatjuk, hogy semmiféle abszolút kritériumunk nincs, ami egyértelműen bizonyítaná egy
jelzés mesterséges eredetét.
Egy adott jelsor mesterséges eredetének valószínűségi fokát meghatározó lehetséges
kritériumok kérdése speciális kutatások tárgya lehet, és a Földön kívüli civilizáció
problémájától teljesen függetlenné válhat.
Az elmondottak a hívójelekre vonatkoznak, amelyeket az idegen civilizációnak tudatosan
kell oly módon megszerkesztenie, hogy a lehető legvilágosabban megnyilvánuljon a jelek
mesterséges eredete. Ami a tényleges üzenetet tartalmazó közlés megfejtését illeti, nos, az
egészen más kérdés, ott a kódot kell megkeresni. Nem kizárt, hogy a hívójel olyan jeleket
tartalmaz, amelyek egyidejűleg a kód természetére nézve is útmutatást adnak.
Ezekből az utolsó megjegyzésekből kitűnik, mennyire érdekesek a közléselmélet
tudományos-műszaki kérdései egy olyan címzett esetében, aki nem ismeri sem a nyelvünket,
sem a nálunk szokásos kódrendszereket.
SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

92
 A lakott
világok
sokasága
I. Sz. Sklovszkij
és a velük
való
kapcsolat
megteremtése

A cikk címében megnevezett probléma már több évszázados múltra tekinthet vissza, de csak
napjainkban helyezhetjük tudományos alapokra.
Ezt mindenekelőtt azok az egyedülálló eredmények magyarázzák, amelyeket az
asztrofizikában, a rádiócsillagászatban, a kibernetikában, a molekuláris biológiában és a
velük szomszédos tudományágakban az utóbbi egy-két évtizedben elértünk. A természet- és
társadalomtudományok fejlődése is éppen napjainkban veti fel ezt a problémát mint sürgető
szükségszerűséget. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az elmúlt néhány év
folyamán már több mint 150 tudományos dolgozat jelent meg, amely ennek a problémának
egyik vagy másik aspektusával foglalkozik. Cikkgyűjteményeket adnak ki, összehívják az
első konferenciákat. Minden alapunk megvan arra, hogy kijelentsük: egy új tudomány
születésének szemtanúi vagyunk, ez az új tudomány olyan tudománynak érintkezési pontján

93
alakult ki, mint az asztrofizika, a rádiócsillagászat, a biológia, a technika és... a szociológia,
és bár még nevet sem kapott, már nemcsak a szakemberek figyelmét, hanem a nagyközönség
széles rétegeinek az érdeklődését is felkeltette.
Melyek azok a konkrét tudományos eredmények, amelyek lehetővé tették, hogy
napjainkban komolyan feltegyük a kérdést a világmindenségben létező lakott világokról és 3
velük való kapcsolat lehetséges típusairól?
1. Nagy valószínűséggel megállapítottuk azt az igen fontos tényt, hogy Galaktikánkban a
bolygórendszerek előfordulása általánosan elterjedt. A különböző osztályokba tartozó
csillagok tengelyforgásának sajátosságaira alapozott közvetett, de eléggé meggyőző érvek
mellett nemrégiben közvetlen bizonyítékot is kaptunk.
Van de Kamp, a fényképezéses asztrometria ismert amerikai szakembere 1963-ban úgy
találta, hogy az egyik legközelebbi csillagnak - a Barnard-csillagnak - páratlanul kis tömegű
láthatatlan kísérője van. A csillag saját mozgásában mutatkozó, elenyészően kis ingadozások
mérése (évente 10" - ez a legnagyobb ismert érték) alapján azt a következtetést vonta le, hogy
az apró ingadozásokat okozó láthatatlan kísérő tömege mindössze 1,5-szerese a Jupiter
tömegének, az eléggé excentrikus keringési pálya hosszabbik sugara 4,4 csillagászati egység,
a keringési idő pedig 24 év. Maga a Barnard-csillag egy vörös törpe az M5-ös osztályból,
gömbsugara a Napénak 1 /6-a, a tömege pedig a Napénak 0,15 század része.
Egy, a Jupiternél mindössze 1,5-szer nagyobb tömegű objektum nem lehet önfényű
égitest. A magjának túlságosan alacsony a hőmérséklete - mindössze néhány százezer fok.
Ezért a termonukleáris reakciókról, amelyek a csillagok túlnyomó többségénél az energiát
szolgáltatják, itt nem beszélhetünk. Egy ilyen égitest szinte bizonyosan a mi Jupiterünkhöz
hasonló óriásbolygó.
Az a tény, hogy az egyik legközelebbi csillag körül bolygó kering, meggyőző bizonyíték
arra, hogy a Galaktikában igen elterjedten találhatók bolygórendszerek, és ez Van de Kamp
felfedezésének óriási jelentősége. Igaz, azt is meg kell gondolnunk, hogy a Barnard-csillag
körül mozgó óriásbolygó pályája igen megnyúlt ellipszis, míg a Naprendszer szinte minden
bolygójának pályája, köztük a Jupiteré és a Szaturnuszé is, csaknem kör alakú. Nem tudni,
hogy az ilyen nagy eltérésnek van-e lényegbevágó oka.
Mindenesetre a Galaktikában létező nagyszámú bolygórendszer hipotézise igen nagy
valószínűséggel elfogadottnak tekinthető.
2. A vizsgált probléma szempontjából igen nagy jelentőségűek a molekuláris biológia, a
biofizika és a biokémia legújabb eredményei, amelyek első ízben lebbentették fel az élet
keletkezésének és mibenlétének titkait fedő leplet. A biológiai és kémiai tudományok e
sikerei nélkül szó sem lehet a földi vagy más bolygóbeli élet keletkezésének a
megismeréséről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a probléma megoldásának útján még
csupán a legelső lépéseket tettük meg. El kell még döntenünk tudományos szempontból a
földi élet keletkezésének törvényszerűség voltát, amihez viszont pontos ismeretek
szükségesek bolygónknak a földtörténeti korokat megelőző fejlődési szakaszáról. Ez a
planetáris kozmogónia szintjének felemelését kívánja meg, legalább a csillag-kozmogónia
szintjére, ami egyelőre még nem valósult meg. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk,
hogy napjainkban e téren is mozgás tapasztalható, például az elektromágneses folyamatok
fontos szerepének a tisztázásával.
3. A Földön kívüli civilizációval való kapcsolatteremtés problémája szempontjából döntő
jelentőségűek a rádiócsillagászatnak az utóbbi években elért rendkívüli eredményei. Ezzel
kapcsolatban hangsúlyoznunk kell a rádiófizikában végbement műszaki forradalom
jelentőségét, amely a kvantum-sugárerősítők (maserek) és a hatalmas ekvivalens felületű
antennák felszerelésével kezdődött. Mindez annyira megnövelte a rádiófizika lehetőségeinek
potenciáját, hogy már napjainkban is lehetséges volna a rádiókapcsolat létesítése néhányszor
tíz fényévnyi távolságra. Ebben a távolságban már több száz csillagot találhatunk. Teljesen
94
reális az az elképzelés, miszerint a következő évtizedben ez a potenciál egy nagyságrenddel
növelhető lesz, ami a 100 parszek nagyságú, igen „tekintélyes" távolságnak felel meg. Csak
megemlítjük, hogy ilyen távolságban a csillagok száma már több százezer.
4. A Földön kívüli civilizációkkal való kapcsolat problémája szempontjából rendkívül
fontosak lesznek a kibernetika eredményei. A kibernetika elveinek és módszereinek
alkalmazása feltétlenül szükséges az olyan kérdések elemzésében, mint az optimális
jelkarakterisztika kiválasztása és a robotok kialakítása. A kibernetika már ma is felveti a
kérdést a mesterséges eredetű élet (köztük az értelmes lények élete) lehetőségéről. Ennek a
kérdésnek a későbbiekben egészen rendkívüli jelentősége lehet.
5. Az ember behatolása az űrbe, a kozmikus térség meghódítása talán a legfontosabb
tényező, amely a környező térség vizsgálatára serkentett bennünket. Az a feltartóztathatatlan
és törvényszerű folyamat, amely az emberiségnek az űrbe kilépését eredményezte, a
legszemléletesebb módon mutatja az értelmes élet létezésének a lehetőségét. Teljes joggal
nevezhetjük ezt a folyamatot az emberiség minőségileg új fejlődési szakaszának. Néhány
évtized alatt az emberi tevékenység szférája sok ezerszeresére nőtt. Mi azonban csak e
folyamat legelső szakaszát láthatjuk, és még elképzelni is nehéz, milyen alapvető
változásokat fog ez hozni az emberi társadalom életében az elkövetkező néhány évszázad
folyamán.
Az emberiség aktív, átalakító tevékenységének feltartóztathatatlan kiterjedése az egész
Nap körülitérségbe, elkerülhetetlenül a bioszférának a jelenleginél 10-15 nagyságrenddel
való növelésére fog vezetni. A fentiekkel kapcsolatban bátorkodom egy híres író szavait
idézni: „...Mellesleg senki nem képes megérteni az igazi jelentőségét annak a kornak,
amelyben él. A régi mesterek ivókat és Szent Sebestyéneket festettek, amikor Kolumbusz az
orruk előtt fedezte fel az Újvilágot". (A. Conan-Doyle: A bűvös ajtó)
A legközvetlenebb kapcsolatban áll a bennünket érdeklő kérdéssel az a teljesen reálissá
vált lehetőség, hogy eldöntsük az élet létezésének a kérdését a hozzánk legközelebb levő
bolygók esetében, éspedig közvetlen biológiai kísérlettel. Minden alapunk megvan, hogy
feltételezzük: ez a kérdés már a legközelebbi jövőben feleletet kap. Ha például a Mars
szélsőségesen zord viszonyai között akár csak a legprimitívebb élet létezését
megállapíthatjuk kísérletileg, akkor ez tényszerű megerősítése lesz annak a koncepciónak,
miszerint az élet, mint az anyag legmagasabb szervezettségű létezési formája, törvényszerűen
kialakul a bolygókon. Márpedig a Galaktikában milliárdszámra találhatók olyan bolygók,
amelyek megfelelő távolságban lévén egy F8-KO típusú naptól, jóval kedvezőbb feltételeket
nyújtanak, mint a Mars.
Ezt a következtetésünket az sem gyengíti, ha bebizonyosodik, hogy a Marson levő
kezdetleges életformák a Földről kerültek oda valamikor, spórák útján. Egyébként is a pán-
spermium kérdését a jelenlegi körülmények újra felvetik. Bebizonyosodott az egyszerű
mikroorganizmusok és spóráik rendkívüli ellenálló- és alkalmazkodóképessége hihetetlenül
nagy sugáradagok esetén is. A pánspermium-elméletben semmiféle filozófiai
visszakanyarodás nincs, már persze ha nem ragaszkodunk az élet öröktől létezésének
tudománytalan nézetéhez. A világmindenség fejlődik, és kezdeti fejlődési stádiumaiban az
élet létezése kizárt dolog. Értelmetlennek tartom azt a meggyőződést, amely szerint az élet
autonóm kialakulása a bolygókon - materialista meggyőződés, a spórákkal való „beszórásuk"
a világűr felől-idealizmus. Ezt a kérdést csak tudományos érvekkel, mindenekelőtt
kísérletekkel, megfigyelésekkel lehet eldönteni.
Igen lényeges a következő kérdés: ha valamely bolygón kialakult az élet, és végigjárta a
szakadatlan tökéletesedés hosszú fejlődési útját, szükségszerűen értelmessé válik-e egy
bizonyos szakaszában ? Én azt állítom, hogy ez nem szükségszerű. Sőt számolnunk kell azzal
a lehetőséggel, hogy egy adott bolygón az értelmes élet megjelenésének valószínűsége igen
kicsi. Végül alapvető kérdés az értelmes élet korszakának hossza is az adott bolygón
95
(nevezzük ezt az értéket f-nek). Ez a probléma meglehetősen bizonytalan. Szinte minden
külföldi kutató és sok hazánkbeli tudós is, kellő alátámasztással, azt állítja, hogy ez az
időtartam semmi esetre sem haladhatja meg a T időértéket a kozmogonikus időskálán (109-
1010 év). Hangsúlyoznunk kell, hogy a vizsgált probléma szempontjából ez a kérdés
egyáltalán nem akadémikus jellegű. Könnyen megkapjuk például azt a képletet, amely
kifejezi a két „kortárs civilizáció" közötti d középtávolságot:

d =5,2 ( Tt ) 1/3
parszek
Bár a t értéktől való függőség gyenge, mégis, ha t~ 105-106 év, a legoptimálisabb
becslések szerint (a Galaktika bolygórendszereinek a száma sok milliárd nagyságrendű, és
minden bolygón törvényszerűen kialakul az értelmes élet) azt kapjuk, hogy í/~100 parszek.
Figyelembe kell azonban vennünk azt a lehetőséget, hogy egyes civilizációk, miután igen
magas fejlődési fokot értek el, és leküzdötték az elkerülhetetlen kríziseket és
ellentmondásokat, a fejlődésnek jóval nagyobb időértékeit érhetik el, még a kozmogonikus
értékeket is megközelíthetik. Mellesleg megjegyzem, hogy a civilizáció fejlődésének
technológiai stádiuma még 105 éves nagyságrendben is hatalmas idő, amely a legradikálisabb
következményekhez vezethet.
Összegezzük most a bolygócivilizációk közti kapcsolat problémájának tudományos
elemzéséhez szükséges alapadatokat. A legkedvezőbb esetben a civilizációk közti távolság
csillagközi nagyságrendben van, vagyis 3-5 parszek. Ez azonban igen kevéssé valószínű,
hiszen ennél a becslésnél rengeteg tényezőt figyelmen kívül hagytunk. Végül a közelmúltban
lezárult OSMA-terv megfigyeléssorozatának negatív eredménye is ellentmond ennek az
optimista becslésnek.
A legközelebbi idegen civilizációtól való távolság középértéke nagy valószerűséggel
mintegy 300 parszekre tehető. Ez a következő fejtegetésből adódik:
- minden, az F8-K0 osztályokhoz tartozó csillagnak bolygórendszere van, s a rendszernek
legalább egy bolygója alkalmas az élet fejlődéséhez, amely rajta törvényszerűen megjelenik;
- az a
t ~ 10-5 képlet, ahol a - annak a valószínűsége, hogy a kifejlődő élet értelmessé
T
válik, t - a pszichozoikus korszak hossza, T - a csillag életkora. Számolni kell azonban azzal
az eshetőséggel, hogy d jóval több lehet, mint 300 parszek, így nincs kizárva, hogy
civilizációnk az egyetlen civilizáció a Galaktikában, de persze nem az a világmindenségben.
Miután pedig eléggé megalapozottnak tűnik az a meggyőződés, hogy nem vagyunk
egyedül a világmindenségben, felvetődik a civilizációk közti kapcsolat megteremtésének a
problémája.
A kapcsolatnak a következő típusaira gondolhatunk:
- csillagközi repülések, többnyire automata kibernetikus szondák kiküldése;
- elektromágneses jelzések.
Nyilvánvaló, hogy az első módszer (legalábbis a kapcsolat megteremtésére) kilátástalan.
Arról nem is beszélve, hogy a mai technika számára elérhetetlen, kimondhatjuk, hogy nincs
jövője.
A fantasztikus írók véleménye ellenére, a relativisztikus sebességgel mozgó csillagközi
fotonrakéták minden valószínűség szerint soha nem valósulnak meg. Minden kor jellemző
módon túlbecsüli saját technikai lehetőségeit. Említsük meg ezzel kapcsolatban, hogy a XIX.
században komolyan foglalkoztak a Holdba utazással, valami... gőzhajtású jármű
segítségével. Még korábban több fantasztikus író léggömböt vélt felhasználni erre az útra.
Manapság hajlamosak vagyunk túlbecsülni a rakétatechnika lehetőségeit. Ez a technika
ideális a bolygóközi távolságok leküzdésére és a jövőben a Nap körüli térség meghódítására.
Sőt a rakéták alkalmasak lehetnek majd a közvetlen környezetben levő bolygórendszerek
egymás utáni, fokozatos meghódításában is. Ez utóbbi esetben azonban a rakéták nem
96
relativisztikus sebességgel fognak mozogni. A csillagközi távolságokkal elválasztott
civilizációk közti kapcsolat megteremtésére azonban még a fotonrakéta sem elégséges.
Mivel ez így van, más lehetőségeket kell keresni.
Azt az elképzelést, hogy a kapcsolatot az elektromágneses hullámok csatornáján kell
megvalósítani, első ízben Cocconi és Morrison mondta ki 1960-ban. Tulajdonképpen az ő
munkájuk volt a kiindulópontja minden későbbi, e téren végzett kutatásnak. Az elemzések azt
mutatták, hogy a legcélszerűbb - gazdasági és perspektivikus szempontból - a rádióhullám-
tartomány használata. E tartományon belül pedig a centiméteres és a deciméteres
hullámhosszak használata a legcélszerűbb. Cocconi és Morrison a 21 cm-es hullámhosszon
való kapcsolat lehetőségéből indult ki. Röviddel ezután Drake próbálkozott meg azzal a
feladattal, hogy mesterséges eredetű jeleket találjon a legközelebbi alkalmas csillagok, az
Eridan alfája és a Cet tau csillag sugárzásában (OSMA-terv). Mi azonban úgy véljük, hogy az
OSMA-terv alapjában hibás, éspedig két okból.
Feltételezik, hogy a legközelebbi csillagok körül léteznek civilizációk, ami igen
valószínűtlen. Ha mármost c/~ 100-300 parszek, az irányított sugárnyalábbal való kapcsolat-
teremtés feladata rendkívül nehéz, hiszen ilyen távolságra legalább 105 csillag található.
Nézetünk szerint a Cocconi-Morrison-elmélet és a Drake-féle megvalósítás alapvető
hibája az a feltételezésük, hogy az idegen civilizáció technológiai fejlettsége pontosan
ugyanazon a színvonalon áll, mint a miénk. Ennek következtében az idegen civilizáció által
használt adó-vevő berendezések teljesítménye pontosan megegyezik a Föld legmodernebb
készülékével. Az efféle feltételezés azonban elvileg hamis. Közismert, hogy egy civilizáció
technológiai fejlődésének az időszaka rendkívül rövid. Ezért, ha a világmindenségben vannak
is civilizációk, a fejlettségi szintjük a legkülönbözőbb lehet. A civilizációk túlnyomó
többségében a technológiai fejlettség szintjének a miénknél jóval magasabbnak kell lennie.
Hiszen mi még csecsemők vagyunk, ami a technológiát és a tudományt illeti. Még nincs
hetven éve például, hogy felfedeztük a rádió-összeköttetés lehetőségét. Még nem telt el
harminc év a nukleáris energia felfedezése óta. Még nem valósult meg a termonukleáris
szintézis.
Ezért, amikor a civilizációk közötti kapcsolat megteremtésének problémáját vizsgáljuk,
már a „nullás megközelítésben" is az idegen civilizációk igen magas technológiai
fejlettségével kell számolnunk. Ezt a számítást a gyakorlat követelményei diktálják, hiszen a
terv megvalósításának technikai oldalát tekintjük kiindulási előfeltételnek. Az idegen
civilizációk technikai szintjének felbecsülésére egyetlen lehetőségünk a mi civilizációnk
technológiai fejlődésének az elemzése. Ez nem könnyű és főleg nehezen megfogható feladat.
Az ilyen elemzés nélkül azonban továbblépni nem lehet. Bizonyos fokig megkönnyíti a
feladatot az, hogy értelmetlenség volna a képen bármiféle részletességre törekedni. A fontos
az, hogy a civilizáció tevékenységének ütemét és méreteit felbecsüljük.
Döntő jelentőségű a technológiai fejlődés igen rövid időszaka. Célszerű megemlíteni,
hogy a mai értelemben vett tudomány és technológia mindössze tíz nemzedékkel ezelőtt
született. Galilei lefektette a mechanika alapjait, és ez természetesen a fejlődése
kiindulópontja lett. És most, mindössze 350 év múltán, a technológia kozmikus jelentőségű
tényezővé vált, hiszen a lehetőségei már ma is túlléptek a földgolyó szűkre szabott határain.
Csak két példánál fogok kissé elidőzni.
A televíziózás jóvoltából a Föld a világűrbe a méteres hullámhosszakon mintegy 1
watt/Hz sugárzást bocsát ki (a Földön több ezer tévéadó működik, átlagosan 20 kW
teljesítménnyel). A Föld színhőmérséklete a méteres hullámhosszakon mintegy 108 fok. A
Föld, a méteres hullámhossztartományban kisugárzott rádióhullámok alapján, a Nap után
következő, második legfényesebb égiteste a Naprendszernek. A sugárzása 106-szor nagyobb,
mint a Vénuszé és a Marsé.

97
 A magaslégköri atomrobbantások teljesen deformálták a Földnek olyan fontos kozmikus
jellegzetességét, mint a sugárzási övezet. Ez a változás esetleg nem „oldódik fel", és a jelek
szerint végérvényes.
Az ember egyáltalán nem mindig van tudatában tevékenysége következményeinek.
Bátorkodom felhívni a figyelmet az emberiség egy másik tevékenységére, amelynek a
bennünket érdeklő témában döntő szerepe lehet. Az energiatermelésről, annak szédítő ütemű
növekedéséről van sző. Jelenleg az emberiség mintegy 3x1019 erg/sec energiát termel. Az
energiatermelés most 20 évenként duplázódik. Ez a tendencia meglehetősen szilárd. Az idő
múltával az energiatermelés üteme nő. Ilyen ütem mellett 200 év múlva az energiatermelés
eléri a 3x1022 erg/sec szintet, vagyis a Nap kisugárzása Földet érő részének 1%-át. Ha az
energiatermelés növekedési mértékét mérlegeljük, ez már korábban is bekövetkezhet. Az
energiatermelés további növekedése a Föld hőháztartásának felborulását vonhatja maga után.
Természetesen már ezt megelőzően megkezdődik a napenergia széles körű felhasználása is,
ennek azonban határa van - minden valószínűség szerint csupán a 10%-át hasznosíthatjuk a
Földre érkező sugárzásnak. Akárhogy is történik, háromszáz éven belül ez a kérdés igen
élesen fog felvetődni. Több külföldi szerző szerint a legszigorúbban meg kell tiltani az
energetika további fejlesztését, és rögzíteni kell a jelenlegi szinten. Ez azonban aligha
lehetséges. Sokkal valószínűbb, hogy a nagy teljesítményű energetikai berendezések
kikerülnek a Föld körüli térségbe, és ott az emberiség újabb hatalmas (bár mégis véges)
fejlődési lehetőségeket kap.
A világűrbe település folyamata - a nagy teljesítményű energiafejlesztő telepek
tekintetében - feltétlenül jóval korábban megkezdődik, figyelembe véve azt a nagy sugárzási
veszélyt, amelyet az ilyen berendezések földi elhelyezése jelentene, továbbá azt a nagy
helyigényt, amelyet az újfajta termeléssel kapcsolatos szerkezetek és a kísérletek
támasztanak. Jellemző erre, hogy már ma is igen merész, de teljesen reális tervek születnek,
amelyekben igen fontos kísérleteket űrbázison végeznének el (például a Kardasov-Szlisa-
tervezet, a Hold egy mesterséges kísérőjére kihelyezendő radio-interferométerről). Pontosan
ez okból nevezhetjük világtörténeti jelentőségűnek az úttörő jellegű űrkísérleteket és az
embernek az űrbe lépését.
Márpedig ha az emberiség elkerülhetetlenül megkezdi a Naprendszer meghódítását, akkor
az energetikai és anyagi forrásai hihetetlenül megnőnek. A 1033 erg/sec nagyságrend még
nem a határ, tekintve, hogy a bolygó anyagának egy része üzemanyagként szolgálhat a
termonukleáris szintézis folyamatában. Különböző meggondolások alapján azt mondhatjuk,
hogy a Naprendszer meghódításának és átalakításának időtartama néhány ezer év
nagyságrendű, de semmiképpen nem több, mint 104 év, vagyis a kozmikus időtartamokhoz
képest elenyésző. Ebből nagyon fontos következtetés adódik: ha a Galaktikában léteznek más
civilizációk, akkor sok közülük, talán a többségük, elérte már a technológiai fejlődésnek azt a
fokát, amit a 1033 erg/sec nagyságrendű energia-termelés és a saját bolygórendszerük komoly
átformálása jellemez. A mesterséges bioszféra lineáris méretei a 1013 - 1015 centiméteres
határok között teljességgel lehetségesek. Nem fogunk itt beszélni a már létező, konkrét
bolygórendszer-átalakítási tervezetekről, mint például a Dyson-szféra, mivel nem ez a
tárgyunk. A fontos most csak egy ilyen „szupercivilizáció" lehetséges energetikai
potenciáljának a felbecslése.
De határt szabhat-e az értelmes élet fejlődésének és elterjedésének egy adott
bolygórendszer? Én azt hiszem, hogy nem. Nincsenek és nem is lehetnek korlátok az anyag
létezésének olyan magasan szervezett formája előtt, mint amilyen az élet.
Elvileg lehetséges például egy ilyen szituáció. Miután a saját bolygórendszerét
meghódította, a magas fejlettségű civilizáció a szomszédos csillagok felé kezd „szivárogni".
Még az sem feltétlenül szükséges, hogy azoknak saját bolygórendszerük legyen, hiszen az
értelmes lények tökéletesen megtanulták már a mesterséges bioszféra létrehozásának a
98
technikáját. Mondjuk, hogy a szomszéd csillag környezetének átalakítása eltart pár ezer évig.
Az anyagok odaszállítása csak néhány száz évet vesz igénybe, vagyis a „csillag-szomszéd"
átalakításához szükséges időnél jóval kevesebbet. Az ily módon „átszervezett"
csillagszomszéd most a további terjeszkedés bázisa lesz. Kiszámítható, hogy az ilyen,
egységes terv alapján történő terjeszkedési folyamat néhány tízmillió év alatt kitölti az egész
Galaktikát. Minden valószínűség szerint még gyorsabban is, hiszen az ilyen szupercivilizáció
fejlődése nem csupán mennyiségi, hanem minőségi változásokat is hoz.
Egy ilyen tervezet megvalósítása lehetővé teszi az energiatermelés szintjének felemelését
1043 erg/sec-ig, sőt még annál is magasabbra. Alapjában véve semmi érv nem szól az ellen,
hogy valamely galaktikákban a fejlődés ilyen módon mehetett végbe. Ebből adódik a
második következtetés: elképzelhetők olyan civilizációk, amelyek az energia-termelésben
elérték a 1043 erg/sec szintet, és létrehoztak egy csillagrendszer léptékű, vagyis 1022-1023 cm
nagyságrendű mesterséges bioszférát.
Távol áll tőlünk az az állítás, hogy a fentebb vázolt kép volna minden civilizáció
elkerülhetetlen fejlődésmenete. Világosan kell látnunk, hogy az ezen az úton fejlődő
99
társadalomra mély válságok várnak. És nagyon valószínű, hogy ezek közül valamelyik
végzetessé válik. Rá is mutathatunk néhány ilyen lehetséges válságra, ellentmondásra,
amelyek már ma is észrevehetők:
- az önmegsemmisítés egy termonukleáris katasztrófa következtében, vagy
általánosabban; egy olyan felfedezés következtében, amely előre nem látott és
ellenőrizhetetlen következményekkel jár;
- a genetikai veszély (vagyis a kihalás veszélye);
- az információ-túltermelés;
- az egyedek agykapacitásának korlátai, amelyek túlzott specializálódásra vezetnek. Ez a
helyzet is kihalásba torkollik;
- az értelmes mesterséges lények megjelenésével kapcsolatos válság.
Másfajta válságok és ellentmondások is lehetségesek, ezek létezését azonban jelenleg
nem is sejtjük.
Végül a társadalom nem feltétlenül megy végig a mennyiségi terjeszkedés útján. A
civilizáció, amely konzerválja az energetikai szintet, és megtiltja a (visszafogást nem tűrő)
űrutazásokat, egyfajta minőségi tökéletesedési utat járhat végig, amikor is egészen új típusú
célkitűzések bukkanhatnak fel. Véleményem szerint az ilyen szituáció egyenértékű a
kihalással. De tegyük fel, hogy nem így van. Ebben az esetben, feltételezem, senki nem fogja
azt állítani, hogy az effajta „érdekvesztés" volna a fejlődés egyetlen lehetséges fajtája.
A vizsgált kérdések egyáltalán nem olyan skolasztikus jellegűek, ahogy az első
pillanatban gondolnánk. A rádiókapcsolat létesítése szempontjából a 1033, sőt 1043 erg/sec
nagyságrendű energiamennyiséggel rendelkező szupercivilizáció létezésének a lehetősége
döntő jelentőségű, ahogy ezt N. Sz. Kardasov a munkáiban kimutatta.
Még egy kérdés megvizsgálása van hátra: fog-e egy ilyen szupercivilizáció egyáltalán
rádiójeleket kiküldeni, hogy kapcsolatokat teremtsen? Ez a kérdés jelentős mértékben
szónoki kérdés csupán. Elsősorban arra kell gondolnunk ugyanis, hogy a szupercivilizáció
részére a miénk és a hozzánk hasonló, embrionális korban levő civilizációk rendkívül
érdekesek. Hát nem érdekes számunkra is az őskori társadalom, sőt a hangyák, a méhek stb.
társadalma? Semmivel sem kisebb érdekességet és fontosságot tulajdonítunk mi a
legkezdetlegesebb mikroorganizmusok szervezetében és szerkezetében megfigyelhető apró
részleteknek.
A rádiókapcsolat nemrégen született. Felmerül még az a kérdés: vajon a jövőben is ilyen
fontos szerepet fog-e játszani a rádiókapcsolat? Valószínűleg igen, amennyiben a
természetről és annak alaptörvényeiről alkotott elképzeléseink igazak. Hiszen bizonyított
tény, hogy a kigondolható összes kapcsolat közül a rádiókapcsolat a leggazdaságosabb és a
legjobb információhordozó.
Végül pusztán közvetlen megfigyeléssel is észrevehetjük a tőlünk igen távol levő
szupercivilizációkat, mivel a velük kapcsolatos égi objektumok nem engedelmeskednek a
holt anyag törvényszerűségeinek, s olyan jellegzetességeket vesznek fel, amelyeket
csodálatosnak, sőt természetellenesnek kell tartanunk. így jutottunk el a „kozmikus csoda"
problémájához, amely az értelmes lények tevékenységének kozmikus méretekben
megmutatkozó következménye.
Így áll hát a dolog az idegen civilizációk létezésével és a velük való kapcsolatteremtés
lehetőségének kérdéseivel. Hangsúlyozni kell, hogy a döntő szót most az okosan és
tervszerűen végzett kísérletek és megfigyelések fogják kimondani.

SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

100
 LUDVIK SOUČEK

A kicsi
zöld emberkék
nyomában
Az emberiség története a világosság szüntelen harca
a sötétség ellen. Ezért értelmetlen gondolkodnunk
azon a kérdésen, minő hasznunk van a tudásból. Az
ember igényli a tudást, s ha elveszíti ezt a kívánságát,
megszűnik embernek lenni.
FRIDTJOF NANSEN

A legbűbájosabb bizonyítékot ama gondolat kisasszony lakonikus rövidséggel:

általános elterjedtségére, hogy a világűrt
emberhez hasonlatos élőlények lakják, a
cambridge-i egyetemcsillagászai adták
1967 augusztusában, amikor a radio-
asztronómiai szekció fiatal tanársegédnője,
Bell kisasszony a rádióteleszkóp - a
kozmikus radioaktív sugárzás észlelésére és
rögzítésére szolgáló gépi berendezés -
regiszterszalagján periodikus kilengéseket
észlelt. Furcsa jelenség volt, mivel a
legerősebb kisugárzást azon a napon
tapasztalták, amikor a radioaktív hullámok
aktivizálják a Nap és a Föld közötti
napplazmát.
Néhány hét múlva a sugárzást kibocsátó
forrásnak nyoma veszett - a tizennyolc
méter szalag, amelyet a rá dióteleszkóp
regiszterkészüléke naponta kibocsátott,
semmiféle különös jelzést nem mutatott.
Csupán novemberben jelentette be Bell
„Visszajött!"
A jelzés ismét felbukkant. Megint
észlelték a fura „ketyegést", amelyet a
radioaktív sugárzás forrása állandó jelleggel
ismétlődő periódusokban, pontosan
1,337 301 13 másodpercenkénti
impulzusokban bocsátott ki. Néhány héten
belül hasonló módon felfedeztek még
három „ketyegő" radioaktív forrást, majd
ismét további húszat, amelyek a
legkülönbözőbb intervallumokban
jelentkeztek - a tized másodperctől a három
másodpercig.
A tudósok, mindenekelőtt Bell kisasz-
szony és kollégája, Hewish e forrásokat az
LGM rövidítéssel kezdték jelölni. Nem, ne
is találgassák. A rövidítés a Little Green
Mén - kicsi zöld emberkék- szavak
kezdőbetűiből jött létre. Ezek az emberkék
a vicclapok hasábjairól költöztek át a
csillagokra, ahonnan periodikusan
ismétlődő ketyegő jelzéseket bocsátanak ki,
hogy hírt adjanak magukról... Ennél
ésszerűbb magyarázat annak idején nem állt
rendelkezésre. Mit sem tesz, hogy Miss Bell
megfigyelése „mindössze" a világűrfizika
egyik legnagyobb szabású kalandjának, a
pulzárok jelenségének felfedezéséhez
vezetett, s a pulzárok tulajdonságai
végeredményben figyelemreméltóbbak,
mint a morzegépek nyomógombját
ritmikusan le-lenyomogató zöld emberkék
egész légiója. A pulzárok ugyanis
elvezetnek az energiafelszabadulás
minőségileg új folyamatainak nyomára, s
utat nyitnak merőben új kozmogonikus
koncepciók előtt, jóllehet az e koncepciók
megfogalmazására irányuló vélekedések
eltérnek jelenlegi elképzeléseinktől.
Mindazonáltal a zöld emberkék
keresésével nem hagytak fel. A Földön járt
kozmikus látogatások problémáival
foglalkozó szerzők egyik legeredetibb
koncepcióját egy szovjet tudós, J. Esztrin, a
műszaki tudományok kandidátusa adja, aki
maga ugyan nem fogalmaz meg önálló
hipotézist, de több utat is javasol olyan
hipotézisek kialakításához, amelyek
lehetővé teszik a legkülönbözőbb irányú
kutatások további fejlődését, beleértve akár
az olyan, eddig ismeretlen, de hipotetikusan
előre jelzett jelenségek felfedezését is,
amelyek a hipotézist az elmélet szintjére
emelik. Esztrin mindenekelőtt a közvetett
bizonyítékok (vagy ha úgy tetszik:
„bizonyítékok") osztályozását javasolja,
ekképpen:
I. A „látogatóknak" tulajdonított anyagi
eszközök; érdekes, hogy Esztrin csak
fenntartásokkal sorolja ebbe a kategóriába a
Kínában felfedezett kőkorongokat - ezek
ugyanis megmérettek, és könnyűnek
találtattak...
II. Olyan építmények, amelyek a
„látogatók" alkotásai, vagy az ő vezetésük
mellett jöttek létre (baalbeki terasz, nazkai
ábrák stb.).
III. A legkülönbözőbb „látogatók"
ábrázolásai.
IV. Azok a tanúságtételek, amelyeket a
„látogatókra" való visszaemlékezésként
magyaráznak (mítoszok, legendák, folklór,
a Biblia stb. stb.).
V. Tudományos és technikai
anakronizmusok (a régmúlt idők
csillagászati ismeretei, amelyek feltételezik
a csillagászati távcső felfedezését; a
technológiailag magyarázhatatlan, tökéletes
korabeli térképek stb.).
VI. Az olyan népek utódainak genetikai
és biológiai tulajdonságai, akiknek női ősei
a legendák szerint égi daliát választottak
férjül és gyermekeik apjául.
E kategorizálás mellett - Esztrin
véleménye szerint - helyénvaló a lokális és
időbeli (kronológiai) törvényszerűségek
tanulmányozása. Arra a kérdésre tehát,
hogy hol és mikor került sor a kölcsönös
kapcsolatok létrejöttére, csak akkor
adhatunk kimerítő feleletet, ha fontolóra
vettük az összes lehetőséget, amely az
alábbi variánsokból adódik:
a/1. Valamennyi bizonyíték egyetlen
területre, egyetlen „kapcsolati övezetre"
vonatkozik;
b/1. létezik néhány pontosan
körülhatárolható övezet;
c/1. a kapcsolati övezetek az egész
Földön „szétszórtan" vannak.
Ami pedig a kapcsolat létrejöttének
időpontját illeti:
a/2. Az összes „bizonyíték"
időkoordinátája a „kapcsolatok
időpontjának" viszonylag rövid
intervallumai mentén helyezkedik el;
b/2. van néhány olyan
„kapcsolatidőpont", amelyek között
hosszabb intervallum van, mint a datálás
lehetséges hibái;
c/2. a kapcsolatok kronológiailag
„szétszórtan" jelentkeznek az emberiség
egész története folyamán.
E három válaszvariánsból - nem
számítva a „nulla hipotézist", amellyel igen
nagy csalódást okoznánk a közöttünk élő
romantikusoknak, vagyis azt, hogy
kapcsolatteremtésre egyáltalán nem került
sor - összesen kilenc hipotézist állíthatunk
fel:
102
 a1a2 b2 a2 c1 a2
a1b2 b1 b2 c1 b2
a 1 c 3 b 1 c 2 c 1 c 2,
vagyis:
a kontaktus létrejöhetett egyetlen földrajzi
egységen belül egyszeri alkalommal,
többször, gyakran és tartósan; több földrajzi
területen egyszeri, többszöri és tartós
kontaktusokról beszélhetünk, illetve az
egész Földön egyetlen korszakban,
különböző időszakokban, gyakran
kerülhetett sor kölcsönös kapcsolatokra.
Az a 1 és a 2 hipotézisek elsődleges
kontaktusokat jeleznek, következésképpen
ezek érvényessége esetén az I. és III.
csoportba sorolt „bizonyítékok"
szükségszerűen egyetlenegy helyre vagy
földrajzi egységre és egyetlenegy
körülhatárolt időszakra vonatkoznak, a IV-
VI. csoportba sorolt bizonyítékok pedig -
tekintettel a migráció lehetőségére - kutatók
bonyolultabb és óvatosabb megközelítési
módját igénylik.
Az a 2 c 1 hipotézis is meglehetősen
meggyőzőnek látszik; érvényessége esetén
a Földön túli űrhajósoknak feltétlenül
kellett olyan eszközökkel rendelkezniük,
amelyek lehetővé tették, hogy bolygónk
felszínének minden egyes helyét bejárják.
A „bizonyítékok" mindegyikének vagy
legalábbis többségének egységes
kronológiai besorolása további igen erős
érvként szolgálna egyebek között arra is,
hogy miért jelent meg a különböző népek
különböző fejlettségi fokán „kozmikus
tematikájú" képzőművészet stb.
A következő szakaszban három
változatban választ adhatunk arra a
kérdésre, hogy voltaképpen kik látogattak el
a Földre. Ismét csak három változatot
állíthatunk fel:
a 3 - egyetlen civilizáció képviselői,
b 3 - különböző civilizációk képviselői,
c 3 - nem ismeretes.
Az a 3 az összes „bizonyíték" bizonyos
közös együtthatójának, például hasonló
külső, azonos technika (a közlekedési
eszközök, szkafander stb. esetében)
kiválását feltételezi, mégpedig különösen az
a 2 Variáns esetében, amikor az egyszeri
103
látogatás nem tette lehetővé a technika
fejlesztését vagy megváltoztatását -
ellentétben a b 2 és c 2 variánsokkal. Az e
variáns mellett szóló meggyőző érvek
egyben rendkívül megerősítenék a
kontaktusok hipotézisének valószínűségét,
de még a b 2 a 2, és a c 2 a 3 variáns sem
lenne kedvezőtlen, még kevésbé
reménytelen - mint ahogy ezt Esztrin is
kifejezetten hangsúlyozza -, és érdekes
érveket hozhatna például a technológiánál
konzervatívabb megjelenés, a technológia
fejlettségi szintjének indoklása stb.
meghatározásához.
A további, árnyaltabb kategorizálásban
alkalmazhatjuk azt a képletet, amely a
kapcsolatteremtések céljára vonatkozik, s
amelyhez Esztrin a következő variánsokat
adja:
a 4 - kutatási célok,
b 4 - kulturális-felvilágosító célok
(misszió),
c 4 - ismeretlen vagy a tudomány
jelenlegi álláspontja szerint
megmagyarázhatatlan.
Esztrin e helyt önkéntelenül is elárulja,
hogy jellemétől távol áll mindenfajta
agresszivitás, mivel a jelek szerint eszébe
sem jutott, hogy a kontaktusteremtés
lehetséges céljai közé felvegye az idegen
bolygóknak azt a célját, hogy Földünket
saját lakosságuk által gyarmatosítsák vagy
megszállják. Nem beszélve most a
haramiákról és gyilkosokról, „akik"
hemzsegnek a sci-fi irodalomban,
kétségtelen, hogy a vágy az idegen földek
gazdagsága és földterülete után, amelyeket
majd az első expedíciót követő osztagok
népesítenének be, bolygónk kutatásának
abszolút domináns motívumát képezi, még
ha kutatási vagy misszionárius expedíciók
köntösébe burkolózik is. Kétségtelen
továbbá az is - s emberi szempontból
tökéletesen érthető, jóllehet a világűr
szemszögéből ítélve sajnálatos -, hogy az
emberiség, amennyiben kénytelen lesz
túlnépesedett bolygónkról részben a
világűrbe emigrálni, a célbolygókon több
mint elegendő okot fog találni arra, hogy
önmaga számára megvédje a leghaladóbb
helyi biotokat (földi értelemben: növény-és lehetőségeket fogalmaznak meg. Ilyenekre
állatfajták) elnyomó vagy szélsőségesen maga a szerző is idéz egy példát. A
kedvezőtlen esetben még ki is irtó konk- tajgában van egy hangyaboly, melynek
visztor réteget. Ragyogóan sikerült ez már közelében véletlenül meghál egy geológus
az észak- és dél-amerikai indiánokkal, expedíció. A geológusok észre sem veszik a
Ausztrália őslakóival, a busmanokkal s hangyabolyt - a felbolydult hangyák viszont
végeredményben a delfinekkel is. úgy vélik, hogy kontaktusteremtő
Igaz viszont az, hogy a világűr kísérletről van sző (c 4 a 5). Esztrin
gyarmatosítói feltehetőleg nem hozzáteszi, hogy ez a hasonlat nem valami
gyarapítanák a földi ismereteket, és nem hízelgő az emberi nemre nézve. Hadd
nyújtanának technikai segítséget sem a tegyük hozzá, hogy Lovecraft, a sci-fi
kevésbé fejlett bolygónak, vagyis akár irodalom klasszikusa egész terjedelmes és
nyugodtan le is írhatnánk őket, ha nem napjainkban sajnálatosan feledésbe merült
lenne annyi legenda és mítosz a kegyetlen művét az olyan értelmes világűrbeli
istenekről... lényekre alapozza, akik számára a Föld nem
Esztrin utolsó kritériuma a világűr egyéb, mint elfelejtett, régi kémcső, az
látogatójának érzelmi motiváltsága a emberek pedig érdektelen penészgomba-
kontaktus teremtéséhez; ez lehet: tenyészet...
a 5 - a kontaktus megteremtésének Egyetértek a szerzővel abban, hogy
kifejezett szándéka, vagy bizonyítékból és „bizonyítékból" ma már az
b 5 - a kontaktus elutasítása mindenáron, s elégségesnél is több van, s hogy újabbak
végül gyűjtésén kívül az elfogadható hipotézisek
c 5 - semleges álláspont, amely nem utasítja konstrukciójának jelentős szerepe lehet az
el, de nem is keresi a kontaktust. elméleti továbblépésnél, ha nem akarunk
Azoknak az információknak az egy helyben topogni. Esztrin rendszere
elemzése, amelyeket az ember az űrbéli némi változtatással és kiigazítással ehhez jó
lényekkel való feltételezett kontaktus során kiindulópontot adhat.
szerzett, ismét csak a különböző válaszok
kombinációját adja - például b 4 a 5 LŐRINCZ IRÉN FORDÍTÁSA
feltételezi a kevésbé fejlett civilizációk
szándékos informálását a fejlettebb
civilizáció részéről. A bonyolultabb
kombinációk viszont alaposabb
megfontolásra sarkallnak - az a 1 b 2 c 3 d
4 e 5 hipotézis például ugrásszerű
technológiai fejlődést feltételez a bolygó
egyes körzeteiben, amelyek a kontaktusok
övezeteihez és időpontjához kapcsolódnak,
s bizonyára igen erős érvként szolgálnának
a bolygóközi kapcsolatok léte mellett. Az a
4 b 5 hipotézis ezzel szemben az
információk véletlenszerű terjedése mellett
szól, például a világűrből érkező űrhajók
startjának és leszállásának vagy az idegen
bolygólakók kutatótevékenységének
megfigyelése útján.
Az öt kérdésre adott három feladaton
kívül a rendszer 243 további hipotézis
felállítását teszi lehetővé, amelyek az
idézett válaszoknál bonyolultabb
104
I. HOBANA - J. WEVERBERGH
UFO-kihívás az értelem ellen
KÁLMÁN BÉLA KÖNYVISMERTETÉSE
Aligha kétséges, hogy nincs divatosabb
témakör manapság az UFO-jelenségnél,
ami parázs vitákat és a képtelenség határait
súroló eszmefuttatásokat „eredményez" a
laikusok körében, ugyanakkor nemegyszer
komoly fejtörést okoz a legfelkészültebb
szakembereknek is.
Talán nem tévedünk nagyot, ha
megállapítjuk, hogy nemigen van, s ha
mégis, akkor sem sok, amit e
jelenségcsoportról írt - lassanként
könyvtárnyira duzzadó - művek is
alátámasztanak. Ezek egyike Ion Hobana
román és Julién Weverbergh belga
(flamand) írók közös alkotása, amely
azonban elüt a szokványostól, mégpedig
olyannyira, hogy még az a kijelentés is
megkockáztatható, hogy ennél jobb
nehezen láthat nyomdafestéket ebben a
műfajban.
Azt, hogy mire alapozom ezt az első
pillanatra bizonyára túlzónak látszó
véleményemet, az alábbiakban próbálom
meg összegezni.
Mindenekelőtt arra, hogy a jeles
szerzőpár nem kíván lándzsát törni sem a
„csészealjak" bigott híveinek, sem pedig
elkeseredett ellenfeleinek tábora mellett,
hanem pusztán tudományos kíváncsiságtól
vezérelve megpróbál elfogulatlanul
közeledni e sokat vitatott
kérdéskomplexumhoz. Többé-kevésbé ez
sikerül is nekik, mégis: ahhoz, hogy
valamilyen eredményre jussanak, bizonyos
előfeltevésekből kell kiindulniuk, ami - még
ha nem is hangsúlyozzák külön - ekképpen
hangzik: „UFO-nak nevezzük a beszámoló
jellegétől függően az olyan tárgyakat,
amelyeket egy vagy több ember látott az
égbolton vagy a Földön ugyan, de repülésre
képesnek ítélte, és amit a megfigyelők nem
tudtak természetes eredetű tárgyként
105
azonosítani, és elég rejtélyesnek ítélték
ahhoz, hogy bejelentést tegyenek róla..." A
kérdést azonban nem úgy teszik fel, hogy
vannak-e (amiben feltehetően hisznek),
hanem úgy hogy miért ne léteznének? És ez
ilyenformán teljesen jogos, s minthogy
nincs szándékukban megválaszolni, az
egészet az olvasóra bízzák, vonja le ő a
megfelelő következtetéseket.
A tényanyagot viszont ők kezelik, s úgy
csoportosítják, hogy kihámozható legyen
belőle álláspontjuk, amit - ismét
hangsúlyozom - nem akarnak senkire
ráerőltetni. Még csak azt sem mondhatnám,
hogy sugalmaznak, nem, csupán az olvasó
intelligenciájára és felkészültségére
apellálnak. Ennek megfelelően
előadásmódjuk rendkívül tárgyilagos: nem
agyszüleményekre, csak a tényekre
szorítkozik, s az már egészen más lapra
tartozik, hogy ezek mennyiben felelnek
meg a valóságnak; ám ennek eldöntését
nem tartom feladatomnak, s egyébként is
meghaladná ez irányú ismereteimet.
S most nézzük meg, hogy konkrétan
miről is van szó a könyvben.
A szerzőpár mementó gyanánt egy kis
történetet bányász elő a feledés homályából,
amit nekünk sem árt idézni. Eszerint 1803.
április 26-án kőeső hullt egy svájci
községre, L'Aigle-re. Mivel nem ez volt az
első eset, a Francia Akadémia halhatatlanjai
végre rászánták magukat, hogy egy fiatal
kollégájukat, Jean Baptiste Biot-t a
helyszínre küldjék, az általuk „phenoméne
imposible"-nak tekintett jelenség
kivizsgálására. A fiatal tudós el is készítette
jelentését, ami a meteoritok létezésének
első dokumentumaként került be a
tudomány történetébe.
Bizonyára nem tekinthető véletlennek e
párhuzam, s kb. ezt kell hogy jelentse az
olvasó számára: Vigyázat, uraim, nehogy úgy
járjanak (a XXII—XXIII. század táján), mint
(amilyen nevetségessé váltak) a maguk
korában csalhatatlannak tekintett Francia
Tudományos Akadémia kiválóságai.
Ezután következik az UFO-k feltételezett
története a kőkorszaki barlangábrázolásoktól
kezdve a „Tulli-papiruszon" és a palenque-i
rejtélyes sírkövön át a Visoki Delliani
monostor templomának nevezetes freskójáig,
hogy csak a legismertebbeket említsem;
nagyjából úgy, ahogy a téma iránt érdeklődők
már láthatták Erich von Danikén híres
(hírhedt?) „művéből", A jövő emlékeiből
készített filmben. No, persze, nem a derék,
botcsinálta svájci „archeológus" színvonalán.
E bevezető után térnek rá a szerzők
tulajdonképpeni témájuk taglalására, az UFO-
jelenség modern történetére. Meg kell adni,
óriási és rendkívül alapos munkát végeztek.
Nincs olyan témába vágó cikk, folyóirat,
statisztika, tanulmány, jelentés, amin át ne
rágták volna magukat. E statisztikai adatokkal
megspékelt jelentések közül a
legalaposabbnak s a legnagyobb horderejűnek
az ún. Colorado-tervet (Project Colorado)
ítélték, ismertebb nevén - készítőjéről - a
Condon-jelentést, ezért aztán szerzőink
jobbára ezzel polemizálnak. Tagadhatatlan,
hogy kitűnő érzékkel tapintanak rá a jelentés
hanyagságaira, gyenge vagy csupán gyengébb
pontjaira, s mindig a helyzetnek megfelelően,
vagy csak a józan észre, vagy ha ez kevés,
akkor a formális logika kifinomult
eredményeire hivatkoznak. És el kell
ismernünk, sokszor nagyon meggyőzően.
A flamand és román szerző ezenkívül nem
feledkezik meg az emberi gondolkodás
pszichés meghatározottságáról sem, azaz
felhasználja a feszültség fokozásának jól
bevált eszközét is: a kevésbé érdekesektől az
izgalmasokon keresztül vezeti el az olvasót
ahhoz a néhány valóban döbbenetes
jelenséghez, amely egyelőre makacsul ellenáll
az emberi elme minden erőfeszítésének, hogy
fényt derítsen eredetére.
Befejezésül a Konklúzió helyett címet
viselő fejezetből idézek két részletet, amely
ízelítőt ad a könyv tárgyilagos hangneméből:
„Senki sem tagadhatja, hogy vannak
bizonyos félreértések, szubjektív, sőt akár
pszichopatikus értelmezések, misztifikációk
vagy éppen szélhámosságok, melyek
témánkhoz tapadnak. Ám a Colorado-terv
kutatóinál sokkal kevésbé szkeptikus
szakemberek ezeket az időnként szórakoztató
eseteket csupán arra a futólagos figyelemre
méltatják, amit érdemelnek, s inkább azokra
összpontosítanak, amelyek mind a
megfigyelések természeténél, mind pedig a
megfigyelők intelligenciájánál fogva
nyilvánvalóan komolyak. Ha másképp
járnának el, ez azt jelentené, hogy
meglehetősen naiv módon a jelenség globális
hitelét rontanák le..." S miután könyvük
utolsó lapján is megállapították a Condon-
jelentés hiányosságait, végszóként még
hozzáteszik: „...A jelenség globális jellege
szükségszerűen előírja, hogy a kutatások az
egész Földre kiterjedjenek, úgy, ahogy
számos előítélet nélküli tudós javasolta.
Nyilvánvaló, teljes mértékben egyetértünk
V. V. Dobronravov professzorral, a fizika-
kémia doktorával abban, hogy »az UFO-
problémakörben úgy kell keresni az igazságot,
ahogy azt a tudomány a többi homályos
esetben teszi: higgadtan, tárgyilagosan,
szenzációhajszolás nélkül, az összes mellette
és ellene szóló érvet józanul mérlegelve, a
tényanyagot összegyűjtve, a kísérleteket
összehangolva, hogy a jelenség modelljét
megalkothassuk, és a szükséges hipotéziseket
felállíthassuk«. Megtörténhet, hogy az
igazsághoz vezető út hosszú lesz. Meglehet,
hogy a tudomány még nem rendelkezik
azokkal az eszközökkel, melyekkel eljuthat
hozzá. De a homo sapiens kutató szellemével
legkevésbé az a megoldás lenne
összeegyeztethető, hogy nem veszi föl a
kesztyűt, amit az ismeretlen dob eléje."
106
LONTAY LÁSZLÓ
Kappa úr
kajánkodásai
múltról,
jövőről

Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a

bagdadi bazárba, hogy valami régiséget
vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár
pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt
kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű
leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly
régiek-e ezek a pénzek.,Tessék elolvasni -
nyugtatja meg a boltos -, bele van írva." És
turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett
Krisztus előtt 2000-ben."
Az anekdota - immáron kozmikus méretekre
tágítva - belopakodott az utópisztikus
irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Ab/e to
Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű
professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves
indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai -
akkori - aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős
különleges gépecskéjével valamelyik távoli
bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az
ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak
éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő
lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és
tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és
időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek
Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el.
Köztük ezt is.
Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz
fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű
szerzője. Non è terrestre (Nem földi) című, 1971-
ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét
ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugár kiadó
Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent
meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete
is - Terra senza tempó (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulié stelle
(Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás -; ezek alapján érdemes
megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert
művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a
mesebeli lényekről, akik... De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben.
Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát
kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások
nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és - ami az igazinak mondott
irodalomban sem lényegtelen - gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket,
olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis - és
ez a leghatásosabb fogása - maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb
kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a
jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült
öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakéta-
leszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak,
az indiaiak és a majautódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő
madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a
lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az
első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván:
ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziáim kezdenek,
és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely
feltételezést, következtetést.
Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló
fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet -
egy ár 3 oszlopocskát - láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól,
miért vagyok annyira oda ettől a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem
Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők
építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak,
kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban
kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniái nuraghék, azaz kúp alakú zárt
kőépítmények előtt, hisz jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor
írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében,
legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak
hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és
bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is
említi Stendhalt, az északfranciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor
Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk
ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket,
tengermozgásokat, hegyalakzatokat.
Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már
televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon
valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől,
vajon van-e élet a Marson.
Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően
imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja
magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a
tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is
kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért
vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a
nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantisztra, az
108
elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén,
mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és
semmisítette meg e mesebeli kontinenst. Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik
a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy
Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már
körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk.
Az egyiptomi - és persze a dél-amerikai - piramisok gyerekkortól kezdve foglalkoztatják
az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák
felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására
használt radioaktív balzsammal magyarázza - magyaráztatja okosan eltűnődik a piramisok
belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést - itt is, más
kőmonstrumoknál is -, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta
beletörődtem abba, hogy „a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal
rendet tartó felügyelők alatt", de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha
ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi
erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és
használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag
tárháza - nem földöntúli, hanem - Földön kívüli eredetű eseményeknek.
Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó
skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz
megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes
bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol Dél-
Amerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek.
A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a
továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot.
Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr- és az időutazás múltja,
jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven
hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az
űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen
űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok
küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben,
hogy „szovjet támadás esetén” tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére.
Eme sztorikat, sőt storykát Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás
mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a
kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel.
Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető
űrutazás, amelynek történeti előzményei között - akárcsak a többi területen, mint
régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, össszehasonlító irodalom- és művészet-
történet - kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól
eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a
leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható

109
megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az
űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező
jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és
kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között
az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt
olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta
szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói,
sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!)
Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé
hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben,
viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy
szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A
pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának
tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket,
pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?)
megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e
barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. A történetfilozófiában, a
magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az
újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen
kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a
Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége,
téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió
kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára - a miénknél sokkal
fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal - röpke séta volt Tibetből
átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is,
hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge
járművekre utal.)
Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja,
támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl
a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy
óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert
a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott
mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső
világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti
körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes,
adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát,
gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes.
Könnyen hisztériát kelthet - mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki
egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a
megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon s aki nem elég fegyelmezetten
olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában
a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb
jövőmutató filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki
haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra,
hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett
valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti
erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A
tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza
a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert
Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek - mint napjaink
110
Verne Gyulájának - művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami
összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem
nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten.
Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt
űrértelmezése teszi számunkra idegenné - mert végeredményben egye fene, hogy az
eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a
tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem hanem a jövő,
111
mert nekem például igazán nem kell az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy
Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet.
Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a
Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról.
Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO
(Unindenfitied Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig ÓVNI (Objet
Volánt Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy
1944-ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik
kémholdféleségének tekintett.

Kolosimo - miután a tér korlátait alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel -
manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok
dimenzió lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden
kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy
újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a
mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt
egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb
többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól.
Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több
példányban létezünk s a többi.
A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről,
netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke
szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is
szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor
említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi
félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem
esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyar származású Desiderius Pappnak tulajdonítja
ezt a megállapítást: „Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de
egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei." És olvashatunk egy signor
Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almásy László Ede ő
(1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő.

Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-é ez

a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és
legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már
beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is
felfoghatnék ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét.
Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban,
hogy Helgoland szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók
szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha
kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte - és nem cáfolta
ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban,
aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. így
aztán marad a pezsgő gyanakvás.
És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat.
Na meg az adatoknak a gazdag tárháza.
Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel.

112
NEM FÖLDI
PETER KOLOSIMO
RÉSZLET

Műemlékek a Holdon

Az óriások, amikor a Földön uralkodtak, azt követelték, hogy az emberkék méltó

emlékműveket állítsanak nekik. És távoli őseink fogcsikorgatva munkához láttak. Imigyen
jöttek létre azok az irdatlan nagy megmunkálatlan oszlopok, amelyeket menhireknek
nevezünk (e breton szó hosszú követ jelent).
Ám az ősi íreknek kedvezett a szerencse: földjükön laktak jóindulatú titánok is. Ezekből
hiányzott társaik zsarnoki jelleme, ráadásul megszerették az embereket, ezért ostobaságnak
tartották ezt a kultuszt, és megsúgták védenceiknek azt a módszert, amellyel egyszer s
mindenkorra véget vethetnek a gigászok úrhatnámkodásának. „Építsetek hatalmas asztalokat
- sugallták nekik -, és hitessétek el atyafiainkkal: ezek az asztalok arra valók, hogy lakomákat
lehessen rendezni a tiszteletükre. Valójában pedig ezek az építmények az éjszaka népét
fogják odavonzani, amely megvéd majd benneteket, és féken tartja a gonoszokat."
Így is tettek az emberek, és ekképpen jöttek létre azok a kezdetleges megalitikus
műemlékek, amelyeket dolmeneknek mondunk (ez is breton szó, annyi mint kőasztal), és
amelyek valóban úgy is készültek, hogy függőlegesen a talajba vert két sziklatömbre sima
sziklalapot fektettek.
Ez a história nem hiteles szövegből származik: egész egyszerűen írországi legenda. A
„zöld sziget" lakói alkalmasint megőrizték az eset halovány emlékét, hisz földjükön bőven
találhatók effajta és más bizarr építmények: 1898-ban W. C. Borlase 780 dolment vett
katalógusba, 50 sírkamrát (megemlítendő közülük a Newgrange-ben épült mükénéi típusú,
amelyet a híres galaktikai spirálok ékesítenek), 68 bizonytalan típusú műemléket, számtalan
menhirt, mindenféle sírfülkét és kőköröket, amelyek igencsak emlékeztetnek azokra, amelyek
Stonehenge-ben és Aveburyben láthatók.
Ha e legendának volna igazságalapja, részben el kellene fogadnunk Saurat francia
kozmológus véleményét, aki szerint a menhirek az óriások ábrázolásai, a dolmenek pedig az
asztalaik.
Azt mondjuk, hogy részben, mivel amint láttuk, a kőasztalok csak látszólag készültek
volna a titánok lakomáinak céljaira. Kétségtelenül nem fogadhatjuk el szó szerint az írországi
hagyományt, de valami másféle igazság azért kitetszhet belőle.
A menhireket és a dolmeneket még ma is rejtély övezi, és ha az utóbbiak alatt találtak is
emberi maradványokat, ettől a sírok még sokkal későbbiek is lehetnek az építményeknél:
azaz az építményeket talán más célból hozták létre, és azok használták síremléknek, akik
megtalálták őket.
Csakhogy ez esetben is ugyan mi dolga lehetett az éjszaka népének a megalitokkal? A
legmerészebb kutatók nyomdokain haladva eljuthatnánk odáig, hogy ezeket a lényeket
113
bolygóközi felfedezők valamiféle fajtájával azonosítjuk; de ha meggondoljuk, hogy egyes
vélemények szerint a menhirek földre szállási övezeteket jelölnek meg, akkor rögtön le kell
szögeznünk, hogy ez a tudományos fantasztikum aprópénzre való váltása: hisz e kolosszális
alkotások elhelyezkedése semmiképpen nem bátoríthat fel bennünket effajta feltételezések
megkockáztatására.
A megalitokat azonban, amelyek a földgömb minden részén megtalálhatók, nem
találomra emelték, hanem - számunkra sajnos ismeretlen - asztronómiai ismérvek alapján.
Megalkotóik nyilván kiválóan ismerték az égitestek helyzetét és útját, ami egynémely kőre
vésett jelből is kiderül.
„A Hi-zpgée elnevezésű dolmenen (Castellet, Fontvieille mellett, Bouches-du-Rhône
megye) - tárja elénk a példát Serge Hutin - megtalálható a szekérbe fogott nap-ló szimbólum,
a szekér jelképezte a csillagot. Kígyó alakú piktogrammák figyelhetők meg különböző
megalitokon és a gravrinisi síremlék föld alatti kamrájában (Gravrinis sziget a Morbihau-
öbölben), a síremlék felidézi előttünk Lovecraft bizonyos elbeszéléseinek iszonyatos kriptáit.
Ellentétben az elnevezéssel és a közhiedelemmel, nem sírról van szó, hanem kis templomról:
ábrázoltak itt spirál alakú kígyókat, szarvakat, emberi lábfejeket és egy istennőt is. Falba
karcolt kígyók láthatók még Angliában, Észak-Amerikában (Bush Creek, Ohio), Brazíliában
(a Pedra pintata) és máshol."

Stonehenge titka

Talán ugyanilyen magyarázat vonatkoztatható számos egyéb, történelem előtti műemlékre is,
amelyeknek a jelentése mindmáig rejtély, és érdekes megjegyezni, amit ezzel kapcsolatban
egy lelkes kutató, Douglas Chaundy úr mond:
„Amikor elolvastam Brinsley Le Poer Trench Man among Mankind című könyvét,
nagyon érdekeltek és szórakoztattak a Sommerset Állatövéről szóló adatok, az Állatövet
Maltwood asszony fedezte fel. Kíváncsi lettem, van-e még valami megfejtenivaló, ezért
beszereztem a salisburyi síkság részletes térképét, amely más, történelmileg fontos helyek
között feltünteti az úgynevezett hosszú sírdombokat is.
Jóllehet a régészethez igazán vajmi keveset konyítok, annyit megértettem, hogy olyan
alkotásokról van szó, amelyek a történelem előtti korhoz kapcsolódnak, és ezekre
összpontosítottam a figyelmemet, és kereszttel jelöltem meg mindazokat, amelyeket sikerült
felkutatnom. A kereszteket összekötve meghökkenve fedeztem fel, hogy egybeesnek az égi
Északi-sarkhoz igen közeli néhány csillagképpel, a Kismedvével, a Nagymedvével, a
Sárkánnyal, a Háromszöggel és az Andromedával. Azt is észrevettem, hogy ahol hosszú
sírdombok nem egészítik ki a csillagképeket, ott sok esetben városokat építettek.
Elméletem a következő: a hosszú sírdombok jelképezik a csillagokat, ahogy a sírdombok
építése idején észlelhetők voltak. Meg aztán, ki tudja, vajon a kerek sírdombok nem
jelképeztek-e valamely csillag körül keringő bolygókat? Azt is állítom, hogy mindkét alakzat
abból az időből való, amikor »A csillagok temploma« (avagy Sommerset Állatöve) és
Stonehenge keletkezett."
Stonehenge: íme, a földgolyó leghíresebb bűvös köre, amely a jelenlegi Salisburytől pár
kilométerrel északra látható. A Nature című, világszerte ismert angol folyóirat 1966.
decemberi számában nem kevesebb, mint három cikket szentelt ennek a kőfejtörőnek, és az
egyik cikket éppen Hoyle professzor szignálta, a csillagászati kérdések vitathatatlan
tekintélyű szakértője.
Mi ez a Stonehenge?
„Szabadtéri szentély; vélné az ember első nekibuzdulásában - összegezi Giuseppe
Tagliaferri avagy csillagászati megfigyelőállomás, ahogy jeles csillagászok állítják?
114
Talán mindkettő, de e helyütt feltétlenül meg kell említenünk azokat a kutatásokat, amelyek
megerősíteni látszanak egy olyan elgondolást, hogy ante litteram csillagászati
megfigyelőállomás volt, vagy éppen kezdetleges digitális számítógép különleges nap- és
holdesemények előrejelzésére.
A műemléket sok szakaszban építették meg, és elképzelhető, hogy nem mindig ugyanaz
az elv vezérelte a terv megvalósítóit. Pillanatnyilag a... mondjuk így: építészeti... konstrukció
leginkább kiugró struktúrái a következők:
a) - Az aubreyi kör (átmérője körülbelül 90 méter), a sáncon belül koncentrikus, 56 üreg
jellemzi;
b) - a Szaracén-kör (átmérője körülbelül 30 méter), koncentrikus az előzővel, és 30 kő
jellemzi, amelyekből jelenleg néhány hiányzik;
c) - a helei kő, a sáncon kívül foglal helyet a bejárati úton;
d) - néhány üreg, ugyancsak a bejárati úton, a menetirányra függőleges hat sorban
helyezkednek el;
e) - néhány utalás (két kő és két üreg) az aubreyi körre.
A tudósok elsősorban az imént leírt struktúrákon dolgoztak. Locker kezdte a munkát
1901-ben, igyekezvén megállapítani a műemlék felépítésének időpontját. Asztronómiai
értékelésekkel próbálták hitelessé tenni azt a népi hagyományt, hogy a bejárati út főtengelye
a nyárközépi felkelő Nap felé mutat.
Csillagászatilag érdekes egyéb komoly kísérlet nem történt egész 1963-ig, amikor
Hawkins elhatározta, hogy egy IBM 7090 elektromos számítógépre bízza azt a problémát, mi
a jelentősége bizonyos elrendezéseknek. Más szóval: Hawkins kiválasztott Stonehenge
térképén bizonyos kő- és üregpárosokat, kiszámította irányszögüket és elhajlásukat, végül
ezeket az elrendezéseket egybevetette néhány égi tárgy helyzetével. A »téves« számítás teljes
eredményét a gép rövid egy perc leforgása alatt vágta, és semmi jelentős összefüggést nem
mutatott fel a csillagok és a bolygók helyzetével kapcsolatban, viszont annál meglepőbb lett
az eredmény a Napot és a Holdat illetően. Kiderült: a Nap és a Hold felkelését és lenyugvását
az év egyes időszakaiban világosan jelzik bizonyos elrendezések. Ezt követően maga

115
Hawkins javasolt más produkciókat - például napfogyatkozások előrejelzését -, amelyek a
stonehenge-i struktúrák felhasználásával végezhetők.
Hawkins munkásságát újabban megbírálták, majd közbeavatkozott Hoyle és Newham.
Hoyle professzor mindenekelőtt az aubryi körre figyel, és egész elméletet dolgoz ki, amely
szerint a kör eszköz a hold- és napfogyatkozások előrejelzésére, még a Stonehenge-ben nem
láthatókéra is. Newham elsősorban a hele-i követ és a bejáratnál levő hat sor üreget veszi
tekintetbe a Hold felkelésével kapcsolatban.
A Stonehenge-re vonatkozó eme kutatások nem mehetnek bele a részletekbe, de azért
megmagyarázzák: az aubryi kör 56 ürege miképpen használható fel a holdcsomópontok
regressziós idejének meghatározására és ezzel a fogyatkozások előrejelzésére;
megmagyarázzák, hogy a Szaracén-kör 30 köve (egész pontosan 29 kő és 1 kisebb kő) a
holdhónap 29 és fél napját jelenti és a többi. Meg egy sor összefüggést és egybeesést a hold-
nap események és Stonehenge szerkezeti elemei között, amelyekről vajmi kevéssé hihető el,
hogy a véletlen művei, még akkor sem, ha az i. e. 1500-ban élt angolok még nem találtak fel
állandó lakóhelyeket, még a Royal Societyt sem - jegyzi meg humorosan a Natúré
vezércikkírója."
De hát valóban angolok építették meg Stonehenge-et? Egyesek szerint krétaiak dolgoztak
itt, és a műemlék felépítésénél egyiptomi technikai eljárásokat alkalmaztak: e feltételezést
alátámaszthatnák azok a bronz kard- és bárdnyomok és bevágások, amelyeket 1953-ban
fedeztek fel a nagy kövek lábánál.
Mindenesetre azok, akik még tanulmányozzák és hiszik a kelta hagyományokat, elismerik
ugyan, hogy Stonehenge sokkal régebbi a druida vallásnál (a Natúré adata is meglehetősen
kétes), de azt állítják, hogy e vallás papjai örökségbe kapták egy elveszett réges-régi
tudomány töredékeit, amely tudományt az űrből érkezett lények hoztak el. Íme tehát egy
kötelék az írországi hagyomány titokzatos „éjszaka népé"-vel!
Kétségtelenül sok mindent kell még feltárni Stonehenge-ben: komoly kutatóktól
hallottunk olyan sziklatömbökről, amelyek a nap meghatározott óráiban különös alakot
öltenek, és ezek az alakok az idő rongálása ellenére is mindmáig azonosíthatók; hallottunk
hihetetlen fényeffektusokról, amelyek csak hónapok és évek intervallumaiban jelentkeznek;
hallottunk a hőmérséklet ingadozásai által előidézett meghökkentő hangrezgésekről,
amelyeket egyesek szerint mesterségesen idéznek elő a műemlék ismeretlen alkotói. És arra
is megkértek bennünket, hogy neveket ne említsünk; ami nagyon is érthető kívánság, ha
figyelembe vesszük: a titkos spekulációk mekkora halmaza fedi a szentélyt.
Igazán kár, hogy a helyzet ekképpen alakult; és ugyancsak sajnálatos, hogy más
esetekben az önszuggesztió és a tudományos fantasztikum tanai egybeolvadnak, és olyan
öntetté válnak, amelynek nem tudjuk különválasztani az alkotóelemeit. Szerintünk például
ilyen mesélőnek tekinthető M. E. Carey asszony angol dilettáns kutató, akiről Jimmy
Goddard mondja el benyomásait Enigmas of the Piain (A síkság rejtélyei) című kéziratos
munkájában.
„Egy szeptemberi estén - meséli Carey asszony - Marilyn lányomnál két vendég volt...
Stonehenge-ről beszéltünk, és én elmeséltem egynémely ottani élményemet. Pár nappal
később barátaink ismét megjelentek, és kijelentették, hogy el akarnak menni Stonehenge-be,
szívesen megnéznék, valóban van-e ott egy hal belevésve azokba a kövekbe. Találtunk egy
elefántfej-szimbólumot, és felfedeztünk még valamit, ami nem kevés meglepetést okozott.
Bikának tűnt ez a valami: lefényképeztük, előhívás után viszont egy olyan férfiú képét
kaptuk, aki éppen egy lovat tör be. Megtaláltuk az én halamat, azt is lefényképeztük, és
halászokkal telezsúfolt kenu jött ki, meg egy medvefej és egy vadász I...
...Egyik éjszaka - mondja később Carey asszony egy újabb látogatást említve - egy kő
ragyogni kezdett, kígyó alakú lett, a hüllő két szeme lángolt. Mintha vonaglott volna, és egy
férfi jött ki a szájából. Teste eltűnt, de a fej megmaradt... és láthattam, ahogy nagy máglyák
116
égnek az árkon túl, érezhettem az égett fák szagát. Emberek vettek körül: nem primitív
britannusok, hanem egy igen civilizált faj képviselői... A templomot megtöltötte a fények
ragyogása... Mindezek a benyomások egyetlen pillanatig tartottak, de belevésődtek
emlékezetembe.
Bármily furcsának tűnik is, az effajta jelenségek nem tartoznak a kivételes ritkaságok
közé, és megemlítik őket kétségbevonhatatlanul komoly és méltán hírneves tudósok is: a
legismertebb és mély benyomást keltő az, amelyet Marcel Hőmet professzor élt át az
Amazon vidékén a Pedra pintadánát. Carey asszony azonban meghökkentő részleteket tesz
még hozzá; elmeséli, hogy (a stonehenge-i kősziklákból érkező, ki tudja, miféle titokzatos
kisugárzásokon keresztül) megtudta, hogy igen távoli korban szörnyűséges katasztrófa zúdult
az emberiségre, és egy nagy civilizációnak mindössze néhány képviselője menekült meg az
elsüllyedt kontinensről oly módon, hogy Angliában, Írországban és Amerikában húzódtak
meg, és egy nemeslelkű, „a csillagokból alászállt nép" segítette őket.
„Három olyan ábrázolást találtunk, amelyek az égi népre vonatkoztathatók - teszi hozzá
Carey asszony. - Az egyik személy kis sisakot visel... tunikát, trikónadrágot és csizmát: netán
egy űrcsapat tagja? A második alakon... szőrmezubbony, kesztyű, fénylő tunika, öv és
csizmába tűrt nadrág... Sok a kőbe vésett kép Stonehenge-ben: vajon kik voltak azok a
férfiak, akik ceruzavékony bajuszkát hordtak, sokféle fejfedőjük volt, köztük marhaszarvval
ékesek is?"
Ha a kíváncsiság okán közelebb akarunk jutni a dologhoz, visszanyúlhatunk egész
Rahotep egyiptomi fejedelemig (körülbelül i. e. 2500), akit szépséges hitvesével, Nofre-
tetével együtt furcsán „modern" stílusban ábrázoltak; Rahotep egyike az antik idők ama
kevés személyiségének, akire jellemző a pontosan ceruzavékony bajuszocska. De ismételjük,
ez a megjegyzés lényegtelen. Sokkal érdekesebb lehet Carey asszony elbeszélésének
folytatása:
„Amikor Aveburybe értünk, szinte sokkot kaptunk... Emberi fejeket, csoportokat,
állatokat ábrázoló gigantikus szobrok között jártunk; megálltunk az egyik emlékműnél,
amely trónon ülő királyt ábrázol. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy tapasztalt
archeológusok nem figyeltek volna fel ezekre a szobrokra. Az aveburyi kövek még
csodálatosabbak a stonehenge-ieknél: nyilvánvaló, hogy e művet ruhát és cipőt viselő, művelt
nép alkotta meg. Nem tudom, éltek-e itt valaha azok az emberek, akiket a hagyomány szerint
szőr borított, de annyi bizonyos, hogy nem ők építhették sem a stonehenge-i, sem az aveburyi
műemlékeket. A bolíviai Tiahuanaco kapcsolódik ezekhez a helyekhez..."
Vajon lehetséges lesz-e valaha is rádöbbenni az igazságra, túl a hagyományos tudomány
merev állásfoglalásain és az űrelméletek lelkes híveinek vakmerő következtetésein? Vajon
eljutunk-e egy napon odáig, hogy legalább részben fényt deríthetünk a druida legendák
zavarba ejtő világára ?
Van, aki szerint például az elvágott kutatásokból az szűrhető le, hogy a druidák
holdkultusza, eredetét tekintve, vajmi kevéssé kapcsolódik fantasztikus hiedelmekhez; vagy
hogy az állítólagos kozmikus gyarmatosítók a Hold lakói lettek volna, vagy esetleg
támaszponttal rendelkeztek bolygónkon!
Mindenesetre feltűnést keltő, amit Flammarion ír: „Furcsa részlet maradt ránk a britanniai
vallási szokásokat illetően Hékateiosztól (e görög történész és földrajztudós i. e. 500 körül
élt). Azt mondja, hogy e szigetről nézve a Hold sokkal nagyobbnak látszik, mint máshol, és
hogy a felszínén még hegyeket is meg lehet különböztetni, akár a Földön.
Miképpen voltak képesek a druidák effajta megfigyeléseket tenni? Plutarkhosz aztán A
Holdban látható arcról szóló művében elmondja, hogy a gallusok szerint és a tudományban
sokáig elfogadott nézeteknek megfelelően a holdfelszínen nagy számban volnának földközi-
tengerek, amelyeket a görög filozófus a Kaspi-tóhoz és a Vörös-tengerhez hasonlít. A
gallusok szintén mérhetetlen szakadékokat véltek látni a Holdon..."
117
A pecsétőrök

Korzika szigetén különös menhirek találhatók: nem a földbe rögzített faragatlan kősziklák,
hanem emberi arcvonásokká kimunkált kövek. E szobrokat 1964 júliusában fedezte fel Roger
Grosjean régész, a Korzikai Előtörténeti Központ munkatársa, aki a Francia Országos
Kutatóközpont megbízásából tanulmányozta a sziget régmúltjának nyomait. A sziget déli
csücskén, a cauriai fennsíkon, ő kezdte el feltárni ezeket a különleges műemlékeket; az eddig
napvilágra kerültek közül a két legszebb körülbelül három méter magas, domborzatuk fura
sisakok koronázta szigorú arcokat ábrázol, az alakok övéből hosszú kard lóg alá.
Grosjeant meghökkentette egy részlet: a sisakba mintha két szimmetrikus lyukat fúrtak
volna azoknak a szarvaknak a beillesztésére, amelyek sok ókori harcos ékességéül szolgáltak.
Régészünk Párizsba sietett, tanulmányozta a szarvas sisakokat megemlítő valamennyi írást,
végül megtalálta, amit keresett: a shardanák (vagy shardanék) harci fejfedőit; ez a hajósnép a
Földközi-tenger keleti részéből származott, és i. e. 1400-1200 között harcban állt az
egyiptomiakkal; Grosjeannak a továbbiak során sikerült megbizonyosodnia afelől, hogy a
shardanák 35 évszázaddal ezelőtt elözönlötték és meghódították Korzikát, lakosságát pedig
megsemmisítették.
A megölt korzikaiak nem ismerték a fémet, ami annyit jelent, hogy nem népüket
ábrázolták, hanem a beözönlőket, akik éppen ilyen bronzfegyvereket viseltek. „A kulcs -
gondolja Grosjean - esetleg Arisztotelész egyik írásában lelhető meg, aki szerint az ibérek
annyi obeliszket emeltek sírjaik körül, ahány ellenséget megöltek. A görög filozófus talán
egyetlen hibát követett el: az ibérek körében az archeológia tanúbizonysága szerint soha nem
élt ez a szokás; a tudós a korzikaiakra akart utalni."
Marc-Ambroise Rendű író a világon egyedülállóknak minősíti ezeket a menhireket,
csakhogy egyébként kiváló összefoglalója ezen a ponton téved. Kifaragott menhirek
egyformán találhatók a világ minden részén: figyelmet érdemel Írországban a cardonachi és a
babák, ezek a különös szibériai síremlékek, talán több tekintetben egyeznek a korzikai
megalitokkal.
Érdekes megjegyezni, hogy ezek a szoborművek az esetek többségében hosszú
kőtömbökből készültek, amelyeknek a felső vége kigömbölyödik: ennek alapján alakult ki
bizonyos régészkörökben az a nézet, hogy a férfiasság jelképeiről lehetne szó; ez a nézet több
okból tarthatatlan, mindenekelőtt azért, mert ha így volna, akkor az ábrázolt személyek nemi
jegyei kőbe lennének vésve, ami pedig soha nem fordul elő.
Másfelől megalapozott párhuzamot lehetne vonni a maja síroszlopokkal, amelyek
Schmidt szerint a menhir logikus továbbfejlődései lehetnének, azaz tökéletesített menhirek.
Tény az, hogy a főbb személyeket nem teljes alakban ábrázolják, hanem jelképekben
szerepelnek a monolit elülső részén. Ha így volna, elfogadhatnók az űrfeltételezés híveinek
magyarázási kísérletét, amelyet talán alátámasztanak olyan lények ábrázolásai, amely lények
vajmi kevéssé mondhatók földieknek. „Aki ilyen műveket hozott létre - jegyzik meg egyes
tudósok -, az kétségtelenül ma nem is sejthető befolyások hatása alatt alkotott; különben
mivel is magyarázható, hogy korunk egyetlen primitív népe sem készít ilyesfélét?"
További megerősítést kaphatnánk talán Görögországból: hisz a görög földdel foglalkozó
nem kevés archeológus állítja, hogy a jól ismert romok eredetileg sokkal ősibb civilizációk
maradványain épültek, e civilizációk visszanyúlnak a pelaszgokig, e bizonytalan eredetű
népig, amely éppen az általunk történelem előttinek nevezett korban telepedett meg
Göröghonban, a kisázsiai Kariában, Közép- és Dél-ltáliában; ez a nép többek szerint
atlantiszi eredetű.
Hutin a pelaszgoknak tulajdonítja Elba szigete vasbányáinak a régmúltban történt
kitermelését és mérhetetlen föld alatti csatornák kiásását, például a Livadiát Korünthosszal

118
összekötőét; e csatornákat ismerték a régi görögök, és már sok ezer évvel időszámításunk
előtt el lettek zárva úgy, hogy használhatatlanná váltak.
Úgy tűnik, a baljós Húsvét-szigeten is a tengerrel közlekedő néhány alagút valójában
csatorna volt. Ez megmagyarázná a vízzel való ellátottságát egy olyan földszegély
lakosságának, amely földterület, sokak véleménye szerint, tulajdonképpen egy ma már eltűnt
szigettenger temetőjének céljait szolgálta.
Ám hogyan bonyolódhatott le ez a vízellátás? Talán ugyanolyan módszerrel, mint amely a
föníciaiak keze munkájával háromezer évvel ezelőtt a szükséges vizet biztosította Türosz
városának? Azaz tenger alatti csatorna vitte volna a vizet a szigetre - hisz valaha sziget volt?
De még más is van a Húsvét-szigeten. „A sziget déli csúcsán - írja M. J. Thompson -80-
100 kőház látható, szabályos soruk nekitámaszkodik egy szikla- vagy földterasznak, amely
bizonyos esetekben egyben az épületek alapfala is. Az épületek közfalai 1,52 méter vastagok
és 1,20 méter szélesek, szabálytalan kődarabokból állnak össze, pirosra, fehérre és feketére
vannak festve, rajtuk madarak, emberi arcok és különféle tárgyak ábrázolásai. E házak
mellett a különös módon kifaragott sziklák teknőst, halat, mitológiai állatokat ábrázolnak, de
legfőképpen madarakat."
Idézzük fel, mit ír Alfréd Métraux a csodálatos Húsvét-szigetről szóló könyvében:
„A sziget legnagyobb vallási ünnepe, az egyetlen, amelynek pontos részleteit ismerjük, az
embermadáré volt, és szorosan kapcsolódott Makemake isten kultuszához. Az évente az
Orongo sziklasorain előadott hosszú misztériumdrámának nem csupán mélységes vallási
jelentése volt, hanem igencsak befolyásolta a sziget társadalmi életét...
A Motu-nui szigetecskén elhelyezett első manutara-tojás felfedezése és birtoklása volt az
évente ismétlődő rítusok központi témája, és a leghevesebb szenvedélyeket váltotta ki. A cél
talán aránytalannak tűnhet a megvalósítása érdekében kifejtett erőfeszítésekhez és e sovány
zsákmányra áhítozókat fenyegető veszedelmekhez képest. De csak az mosolyoghatja meg az
effajta vállalkozásokat, aki nem ismeri a szimbólumok erejét. A tojás Makemake isten
megtestesülése és nagy hatóerejű vallási és társadalmi erők kézzelfogható kifejezése volt. A
tojás birtoklásáért folytatott harc tétje nem más volt, mint az istenek kedvezése és a politikai
hatalom jóváhagyása."
Métraux kétségtelenül nem takarékoskodik a hivatalos tudomány által körvonalazott
feltételezésektől eltérő megállapításokkal; aki figyeli a világ minden részében a misztikus
szárnyashoz kapcsolódó hagyományokat, aki bár csak kíváncsiságból, de gunyoros mosoly
nélkül elidőzik annak a számtalan legendának, szertartásnak, rítusnak a szemlélésénél,
amelyeknek középpontja a tűzmadár, a dörgő madár, a lángoló fészkű főnix, annak számára a
húsvét-szigeti ünnep sokkal szuggesztívebb jelentést nyer. Birtokba venni a tojást annyit
jelentett, mint embermadárrá válni, hasonlóvá a csillagokból leszállt istenekhez, megszerezni
azt az illúziót, hogy az ember egy évre szomszédja lehet azoknak a fantasztikus
teremtményeknek, amelyeknek az emléke még rögzítődik kor nélküli hagyományok ihlette
dokumentumokon: íme, jönnek a repülő emberek... a kalapos emberek repülnek...
Mint ismeretes, a Húsvét-sziget jelenlegi lakosai polinéziai eredetűek. Ám Polinéziában
nem létezik, soha nem is létezett olyasfajta szertartás, amely akár egyetlen ponton is
érintkezne a madárember ünnepségével. Viszont azonos megemlékezések még ma is
előfordulnak egész Amerikában, jóllehet az esetek többségében köpenyek és tolldiadémok,
szimbolikus szárnyak és farkak ábrázolják a mesebeli szárnyast!
Visszatérve a megmunkált menhirekhez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezeket, bizonyos
nézetek szerint, szoros rokonság fűzi a lázálmos húsvét-szigeti szobrokhoz. És mások szerint
ez utóbbi alkotások egynémelyikének elhelyezése egyáltalán nem idegen bizonyos
csillagoknak a Húsvét-szigetről megfigyelhető fekvésével. Ezzel kapcsolatban néhány dél-
amerikai legenda úgy fogalmaz, hogy a baljós sziget gigászai a mágia segítségével egy napon
új életre kelhetnek. Jó, ismerjük el, hogy ez csak legenda. Ám jó volna tudni, vajon Donald
120
Wandrei író innen merített-e anyagot Cimetière de l'effroi című regényéhez; ebben
elrévedezik egy titokzatos vonalról, amely a mi jövőnkben összekötné majd Stonehenge-et és
a Húsvét-szigetet, és egyetemes katasztrófa berobbanását lenne hivatott jelezni.*
„Amikor a csillagok a megjósolt helyzetben lesznek, akkor felébrednek és visszatérnek a
titánok. A Föld meghasad, és a felhők magasságánál mélyebb sírokból a Pecsétőr is akkorára
nő, mintha titán volna, és felmegy a Crltul Thr-re. A vizek forrani kezdenek, a föld
megnyílik, és a csillagok lángoló égbolton kelnek fel. Az égitesteken túl levő világ-
egyetemükből alászállanak a titánok. Maguknak követelik majd mindazt, ami él; ők, akik
porból és emésztő tűzből megalkottak bennünket. Mindez akkor megy majd végbe, amikor a
csillagok a kellő helyen lesznek, hacsak nem jő el az, aki szembeszállt a Pecsétőrrel, és
vereséget mér rá. Ekkor az Őr visszaváltozik kővé, és a titánok mindaddig várakoznak a nagy
szférában, amíg a csillagok megint vissza nem térnek a jóslat által megkívánt helyzetbe..."

* Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a húsvét-szigeti szobrok nagyon súlyosak, és elképzelhetetlen, hogy fagörgők
felhasználásával állították fel őket. A Topaze nevű hadihajó tisztjeinek az egyik, csupán 2,5 méter magas szobor
felemeléséhez is a legmodernebb eszközöket és több mint ötszáz személyt kellett igénybe venniük

121
Monolitok a kráterek között?

Egy másik utópisztikus elbeszélés, amelyet futólag talán már idéztünk, de elfelejtettük a
címét, említi kozmikus felfedezőink Holdra szállását, elmeséli, mily elképzelhetetlen
nehézségek közepette igyekeznek egy furcsa sziklaalakzat felé, aztán elámulva megállnak
egy fenséges küllemű, szakállas férfiú emlékművének talapzata előtt, a talapzaton jól
kivehető a felírás: „Atlantisz királyának az első űrhajósok" vagy valami hasonló.
Természetesen vannak, akik évszázadok vagy évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a
Holdat már felkutatták, vagy hogy lakott terület: ezek az urak kiváló társaságban vannak, hisz
már a szamoszata Lukianosz - más, nem kevésbé illusztris antik gondolkodókkal együtt -
„látott" bolygónkon rendkívüli lényeket, fura állatokat és egyéb, meglehetősen érdekes
dolgokat.
És van, aki még ma is azt hiszi, hogy a szovjet és az egyesült államokbeli szondák által
elkattintott fényképek bizonyos részleteiben ismeretlen űrhajósok alakját fedezik fel, sőt az
122
„űrfauna" példányait. Nyilvánvaló, hogy eme elbűvölő képek fényeinek és árnyékainak
játékában többé-kevésbé mindent lehet „látni", csak egy csipetnyi fantázia kell hozzá. Ha
aztán valóban lett volna olyasmi, ami idegen jelenlétet bizonyíthatott volna Szelené istenség
égitestén, a Holdon, a tudósok minden bizonnyal elsőnek jegyzik fel és hangsúlyozzák, hisz
az összegyűjtött anyagot a legaggályoskodóbb vizsgálatoknak vetették alá.
Pontosan ezekből a vizsgálatokból bukkantak elő váratlan megállapítások, persze nem
olyan szenzációsak, mint azok az elméletek, amelyek szerint az életnek bizonyos formái
megvannak bolygónkon, de azért eléggé hajmeresztők.
Erről szól William Blair professzor, aki kétségtelenül nem dilettáns megfigyelő, hanem a
fizikai antropológia és az archeológia jeles szakértője, és kiemelkedő helyet foglal el a
Boeing Biotechnológiai Intézetében.
Blair professzor érdeklődését a Lunar Orbiter-2 által a Nyugalom tengerének nyugati
peremén elkattintott kép keltette fel, amelyet a NASA 1966. november 2-án sugárzott ki a
világba. A képet nyomban elkeresztelték „a csúcsok fotójá"-nak, mert pontosan
különválasztható árnyak észlelhetők rajta, és alakjuk világosan megkülönbözteti őket a
holdtáj megszokott jellegzetességeitől.
A legnagyobb árnyék ahhoz hasonlít, amelyet Washington szobra vet kora reggel vagy
késő délután; a legmagasabb csúcs körülbelül 213 méterre emelkedik, a legalacsonyabbak
pedig tisztes szálfenyőkkel egyenlő méretűek.
Ezek az alakzatok meghökkentettek jó néhány tudóst, akik azonban nem merészeltek
megkockáztatni magyarázási kísérleteket: a feltételezett holdépítményekről szóló híradások
(később kiderült róluk, hogy természeti formációk) valóban meggyőző módon intenek
bennünket elővigyázatosságra; és éppen eme figyelmeztetés nyomán beszélt Richard W.
Shorthill doktor, e terület egyik legnagyobb szakértője a csúcsokról úgy, mint valamely
geofizikai esemény eredményéről. A bizonytalan meghatározás sokakat kielégített, Blairt
azonban nem: szerinte a tétel igen egyszerű vonatkoztatási meghatározással megdönthető,
mégpedig utalással a mi égitestünk történelem előtti műtárgyaira, ahogy a légi felvételek
mutatják őket.
„Ha a csúcsok valóban valamely geofizikai esemény eredményei volnának - jegyzi meg e
tudós -, logikusan azt várhatnánk, hogy véletlenszerűen szóródnának szerteszét.
Következésképpen a háromszögelés egyenlőtlen oldalú, vagy más módon szabálytalan
háromszögeket adna. Az viszont, amely a holdbéli tárgyakra vonatkozik, x, y, z koordinátás
derékszögű alaprendszerhez vezet, hat egyenlő szárú háromszöghöz és két tengelyhez,
amelyeknek mindegyike három pontból áll."
Az, amit Blair gyanítható koordinált összefüggések szűkre korlátozott és a legnagyobb
mértékben spekuláción alapuló elemzésének nevez, magában foglal egy úgynevezett „árkot",
pontosabban széles derékszögű depressziót a legmagasabb csúcstól nyugatra. „Az e
depresszió vetette árnyék - hangsúlyozza a tudós - mintha négy 90 fokos szöget jelezne, és a
szerkezet olyan mélyedésre emlékeztet, amelynek a falait eróziós folyamat döntötte romba,
vagy beomlottak."
Eme megfontolások alapján egyes tudósok némi iróniával megkérdezik: netán Blair azt az
elképzelést kívánja-e sugallni, hogy a csúcsok átmeneti értelem művei, a megfigyelés vagy az
égi hajózás, sőt a közlekedés eszközei?
„Azt akarják, hogy igent mondjak, és ezzel eljátsszam minden hitelemet? - válaszol
minden teketória nélkül a professzor. - Nos, kijelentem: ha a Földön fényképeznének le ilyen
együttest, az archeológusok első gondja az lenne, hogy megszemléljék a helyszínt, és
próbaásatásokat végezzenek, és ily módon igyekezzenek megbizonyosodni a felfedezés
horderejéről."

123
 A szkeptikus megfigyelők csupán úgy vághatnak vissza, hogy előhozakodnak a
véletlennel, amelynek furcsa szeszélyei következtében a természeti jelenségek néha
szimmetrikus alakzatokat hoznak létre.
„Ám ha ezt az axiómát alkalmazták volna azonos földi alakzatokra - replikázik Blair -,
akkor a ma ismert azték és maja építészetnek több mint a fele még mindig fákkal és bozóttal
borított dombok és depressziók alatt feküdne eltemetve... mint valamely geofizikai esemény
eredménye; a régészet soha nem fejlődött volna ki, és az emberi fejlődésre vonatkozó legtöbb
adat beleveszne a titokzatosságba."
A Hold még mindig számtalan talányt rejt a szikrázó csúcsoktól a többé-kevésbé
mindenhol elszórt kupolákig, a kereszt alakú furcsa alakzattól - amelyet Róbert E. Curtis
alamagordói csillagász fényképezett le, és a Harvard Egyetem folyóirata ábrázolt - ama
nagyon különös blokkig, amelyet a Sond-3 rögzített 1965 júliusában, és a Pravda közölt
lenyűgöző nagyításban.
„Blair csúcsai" jelentik azonban a leginkább elgondolkoztató rejtélyt. Tekintsük őket
egyszerűen természeti alakzatoknak: de akkor el kell ismernünk, hogy az elsők ebben a
fajtában, amelyre valaha is rátekinthettünk. Mert ha a véletlen művei volnának, olyan
jelenséggel állnánk szemben, amely még hajmeresztőbb Pitagorasz-tételének grafikai
ábrázolásánál, amelyet merő véletlenségből végzett el egy majom, amikor krétát kapott a
kezébe.
LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

124
SCHALK GYULA
Mi az igazság az UFO-k körül?
A fantasztikus irodalom lapjain űrhajók
idegen naprendszerek bolygóin landolnak;
idegen bolygók űrhajói ereszkednek a
Földre; itt jártak talán a történelem
hajnalán, talán a biblikus időkben; talán
jeleket hagytak a Földön; jelenleg is itt
keringenek körülöttünk űreszközeik, csak
nem vesszük vagy nem akarjuk észrevenni
őket. Ilyen látogatók az UFO-k is. Hirtelen
megjelenésükről, különös, gyors
mozgásukról és az általuk keltett
fényjelenségekről gyakorta olvashatunk
rövid beszámolókat. Alig múlik el hét, hogy
a világ valamely tájáról ne kapnánk ilyen
híreket.
Az UFO-kérdéssel szinte naponta
találkoznak a csillagvizsgálók munkatársai
is, majd mindennapra esik egy levél, egy
telefon, amelyben UFO-jelenségről
számolnak be, vagy érdeklődnek e
jelenségek iránt.
Az emberekben erősen él az idegen
élőlények ¡«jártának a hite, amely körül
mítoszok képződtek, és téveszmék
szövevénye keletkezett a tudatokban. A
tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek
általában nem tesznek különbséget az UFO-
k és az ún. repülőcsészealjak között. Az
UFO az angol Unidentified Flying Objects
= azonosítatlan repülő testek kifejezés
rövidítése, betűszó. A hazai irodalomban
tovább fokozta a nehézséget az a tény, hogy
az UFO betűszó első betűjét Unknown =
ismeretlen szóval fordították, és így terjedt
el: mintha minden UFO-jelenség ismeretlen
lenne, illetve maradt volna.
A repülő csészealjak feltételezett
űreszközök, amelyeket esetleg idegen
civilizációk irányítanak, a mi fogalmaink
szerint automatikus szondák. Egy 1969-ben
kiadott beszámoló szerint UFO-nak
nevezzük a beszámoló jellegétől függően az
o^yan tárgyakat, amelyeket egy vagy több
ember látott az égbolton vagy a Földön
ugyan, de repülésre képesnek ítélte, és
amelyet a megfigyelők nem tudtak
természetes tárgyként azonosítani, és elég
rejtélyesnek ítéltek ahhoz, hogy bejelentést
tegyenek róla...
Ebből a definícióból következik, hogy
UFO-k léteznek, mert sok ezer bejelentés is
létezik. A vizsgálatok után azonban a
jelentések többsége azonosítható: nagyobb
részük ember alkotta tárgy, más részük
természeti jelenség, amelyeket szokatlan
körülmények között észleltek, vagy szokott
körülmények között ugyan, de gyakorlatlan
megfigyelők. Az UFO-beszámolók eddig
több mint 90 százaléka értelmezhető volt.
Amikor tehát a tudomány az UFO-khoz
tapadó hamis képzetek ellen harcol, akkor
nem akarja kijelenteni, hogy nincsenek
azonosítatlan repülő objektumok vagy ilyen
benyomást keltő jelenségek, mert
fennmaradt néhány bejelentés, amelyeket
mind ez ideig nem sikerült azonosítani.
Mindezek alapján azonban nincs elegendő
bizonyítéka a tudománynak ahhoz, hogy
bizonyítva lássa idegen civilizációk
eszközeinek itt-jártát!
A repülő csészealjak léte egyébként
jelenlegi világképünkből nem is következik.
Részben mert azt már bizonyosan tudjuk,
hogy a Naprendszerből ilyen tárgyak nem
érkezhetnek (nincsen a Földön kívül
civilizációt hordozó bolygó a
Naprendszerünkben), részben pedig azért,
mert ma már jól ismerjük a csillagközi
űrszondák küldésének energiát, időt és
rendkívüli szellemi erőfeszítéseket igénylő
lehetőségeit. Nem remélhetjük, hogy
bármely civilizáció is képes lenne a
jelentésekhez mért gyakorisággal
űrszondákat indítani a Galaxisban I E
bejelentések nagy részénél ugyanakkor
számolnunk kell a megfigyelések általános
bizonytalanságával.
Csillagászati és más jelenségek
megfigyeléséről érkezett beszámolók
alapján kijelenthetjük, hogy valójában
minden ember megfigyelési képességét
eleve elégtelennek kell minősítenünk
mindaddig, amíg annak ellenkezőjét a
megfigyelő be nem bizonyítja I Ez alól még
a nagyon jó irányítóképességei rendelkező
pilóták sem kivételek, akiktől az UFO- és a
repülő csészealj bejelentések zöme érkezik.
(A háború alatt például gyakran lőttek a
pilóták a Nap szomszédságában tartózkodó
Vénusz bolygóra, mivel azt a Nap fényét
kihasználó ellenséges repülőnek vélték.) A
tudomány ellenérvei közül csak néhányat
említünk: miért nem látják egyszerre többen
is - csillagászok, tudósok, asztronauták,
radarral, nappal, a talajon, egészen közelről,
néhány másodpercnél hosszabb ideig, az
égbolt egészéről készült csillagászati
felvételeken? Vannak motivált kérdések is:
miért jönnek ide? Miért nem lépnek
kapcsolatba velünk? Miért nem egyformák,
vagy legalább hasonlók? Miért nem a
nagyvárosokban ereszkednek le, ahol
kapcsolatba léphetnének a Föld
képviselőivel? Miért látszanak megsérteni a
fizikai törvényeket? E kérdések önmagukért
beszélnek. A csészealjhívők által leírt
jelenségek „viselkedésmódja" ellentmond a
józan logikának.
Az UFO-hivők, akik UFO-kon
csészealjakat értenek, adatokat közölnek.
Stanton T. Friedman, a TRW System
magfizikusa például azt, hogy 434 UFO-
beszámolóból 71 nagyon jól leírt, de végül
megmagyarázhatatlan jelenség volt.
Szerinte ezeket az adatokat vizsgálva
megbizonyosodhatnánk arról, hogy léteznek
idegen égitestekről érkező eszközök. Ez
azonban nem bizonyíték. A
126
csészealjrajongók kritikátlanul hisznek csészealjak a Földünkre, kétmilliárd
mindenben, és a legcsekélyebb kétséget csillagot kell felhasználni! Ilyen
sem támasztják a távoli tájakon, lakatlan asztromérnöki tevékenységet még a Kar-
vidékeken, messzi autósztrádák mentén dasev szerinti III-as és IV-es típusú
állítólag landoló csészealjak valódiságával civilizációkról sem tudunk feltételezni.
szemben! Még az UFO-beszámolók lelkes Arról nem is szólva, hogy e tárgyaknak
adatfeldolgozói sem láttak sohasem saját fény-sebességgel kellene száguldaniuk, és
szemükkel csészealjakat! Adataikat mások hogy az ember első tárgyi üzenete, a Pio-
beszámolóira alapozzák. neer-10 űrszonda csak 80 ezer év múlva
De egyszerű számításokat is juthat el a legközelebbi csillagok
végezhetünk. A galaxis technikai távolságáig!
civilizációinak számát ma tudományos
becslések alapján egymillióra tehetjük.
Átlagos élettartamukat nagyon optimista
becsléssel tízmillió évnek vesszük. Carl
Sagan e nagyon optimista számokkal így
válaszol: tegyük fel, hogy az egymillió
civilizáció X csillagközi szondát indít
évente. Ekkor a galaxisban indított szondák
évi száma: 106X. Ha utazásonként minden
szonda csak egy kapcsolatot teremt, akkor
évente 106X megérkezéssel kell
számolnunk. Bizonyos, hogy a galaxis
néhányszor 1011 csillaga közül legalább
1010 érdekes hely van, ahová érdemes
ellátogatni.
Ezért a megérkezések évi átlaga egy
adott bolygón 1:104 = 10-4. Vagyis ha
évente csak egyetlenegy csészealj látogatja
meg Földünket, kiszámíthatjuk, hogy
milyen indítási gyakoriságot jelent ez az
egymillió idegen világtól. Azt az eredményt
kapjuk, hogy civilizációnként tízezer
indítást, az egész galaxisban pedig
tízmilliárd indítást kell feltételeznünk
évente! Ez hallatlanul nagy indítási
gyakoriság még akkor is, ha valamennyi
civilizációt a miénknél sokkal fejlettebbnek
tételezünk fel.
Hong-Yee Chin kínai származású
amerikai fizikus kiszámította, ha napi egy
csészealj érkezne a Földre, mint ahogy azt a
beszámolók feltételezik, akkor egy, az
Apollo-fülkénél valamivel nagyobb fülke
esetében a galaxis élettartama alatt mintegy
félmillió csillag valamennyi fémanyagát fel
kellene használni a csészealjakhoz. De ha a
csillagok bizonyos külső héja alkalmas fém
kibányászárása, akkor ahhoz, hogy az
említett gyakorisággal érkezzenek
127
A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Bp. VII., Lenin krt. 9-11.
Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György

Felelős szerkesztő: Fazekas László
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Gergely István
44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 2732 - e - 7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (76.1140/1) rotációs ofszetnyomással

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas
és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia."
Jacques Bergier

„A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem

irodalom a szó igazi értelmében."
Fred L. Polak

„Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája:

olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen
fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak
összességét."
Michel Bútor

„A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban

helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül,
egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig."
Dr. Otakar Chaloupka

„A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a

legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet
vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű
szerinti értelmezésétől."
Julij Kagarlickij

„A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra

nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen."
Jacques Bergier

Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a

Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A

GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft