GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Veszel Ljuckanov: A küldött (Migray Ernőd fordítása) 3

Georgi Bogdanov: Tévedés (Rákosi Gábor fordítása) 8
Toso Lizsev: Halló, hallasz engem? (Szűcs József fordítása) 12
Szvetoszlav Minkov: Az ember, aki Amerikából jött (Juhász Georgi fordítása) 17
Blaga Dimitrova: Fantasztikum (Migray Ernőd fordítása) 26
Blaga Dimitrova: Fenyegetettség (Migray Ernőd fordítása) 26
Nedlalka Mihova: Felderítők (Rákosi Gábor fordítása) 27
Jordan Radicskov: A bőrdinnye (Juhász Georgi fordítása) 31
Miron Ivanov: Repülés, különös véleménnyel (Varga Csaba fordítása) 49
Ivan Kamen: A maratoni futók (Migray Ernőd fordítása) 55
G. Tarnaruckij: Kozmikus séta (Migray Ernőd fordítása) 56
Agop Melkonjan: Pokol (Juhász Georgi fordítása) 65
Jordan Radicskov: Különös repülő testek (Juhász Georgi fordítása) 72
Georgi Velicskov: Mese a bolygó utolsó lakójáról (Doncsev Toso fordítása) 74
Mitko Sztojkov: Az emberiség megmentője,
avagy a fantasztikus novella haszna (Varga Csaba fordítása) 80
Elka Konsztantinova: Fantasztikum és szépirodalom (Rákosi Gábor fordítása) 83
Georgi Georgiev: Gyógyítási eljárás (Dani Tivadar fordítása) 100
Ljuben Dilov: Mi a teljes igazság Topsy csimpánz körül?
(Csíkhelyi Lenke fordítása) 105
Isaac Asimov: Az éjszaka sötétje (Pápay Kálmán fordítása) 111
Indy János: Repülve érkezett tektitek 118
Kötetünk képeiről 126

29
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter, Elka Konsztantinova válogatási javaslata alapján

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen a Nueva Dimensión egyik illusztrációja

Kuczka Péter editor, 1978

 VESZEL LJUCKANOV

A küldött

Vártunk rájuk.
Szembejöttek, de minket nem vettek észre... Magasak voltak és soványak, melegen csillogtak
az ég sötét hátterén. Nehezen vonszolták magukat, a mi bolygónk gravitációja nagyobb lehet
az övékénél. Attól a pillanattól fogva, hogy az űrön átrepülve bolygónkra leszálltak,
állandóan figyeltük őket. Az egész megfigyelőrendszert bekapcsoltuk. Mindent riadóztattunk.
Majd tisztes távolból bekerítettük őket. Az izgatottság és a kíváncsiság sodort oda minket.
Meg - a biztonság érzése. Hiszen... készülékeink már az első alkalommal is furcsán
viselkedtek.

A három alak óvatosan lépegetett egymás nyomában. Lassan. Nagyon lassan. És az első
folyton lehajolt. A földről szedegetett valamit.
- Philip - mondta itt... fémek... rengeteg... a kéz... arany... igaz?
A második figura elvánszorgott az elsőig, és a keze fölé hajolt. Nem szólt semmit, de
analizátoraink képernyőjén, amelyeken mindig ott ringatóztak a gondolatok, egész világosan
érzékeltük, mit rejt a hallgatása.
Egyedül lépked a bolygón. Átöleli a harmadikat. Összefogódzkodva mennek tovább,
turkálják a földet, és kupacokba hordják össze ezt a haszontalan fémet. Később mások jöttek,
olyanok, mint ők, termetre, ruhára egyformák, összeszedték a kupacokat, az egyik elszállt
azzal a testtel, amelyikkel jöttek, a többi itt maradt, és a második alak kihasított egy területet
a bolygónkból, körbekerítette, letarolta a fákat és a bokrokat, csak ez a szükségtelen
fémkupac nőtt, nőtt, nőtt. A második figura elégedetten dörzsölte a kezét.
Különös. A második képzeletét betöltő harmadik figura más volt mint az első kettő.
Kisebb volt, a mozgása nehézkes és esetlen, minden lépés fájdalmat okozott neki. Mintha
csak nagy kínnal lenne képes leküzdeni a vonzást. Róla nem tudtunk semmit sem.
Gondolatok nélkül nézett el magasan a fejünk felett, a képernyők némák voltak, remegés
futott át rajtuk, színek villództak, sárga és narancsszín lángnyelvek lobogtak. Lépései egyre
lassultak.
- Elfáradtam - hallottuk a hangját, és láttuk a képernyőn, hogy leheveredett és lehunyta a
szemét.
- Kell... őrzöm... gyerek.
Egy kis lényt ringatott a kezében, föléje hajolt babusgatta. És egy másik figura is föléje
hajolt: az első. Egy távoli bolygóra repültek vissza, ahol a gyerek már gügyög, tipeg, a kabin
műszereivel ismerkedik, mind magasabb lesz, és a távoli bolygó egyre közeledik, lágy fénye
betölti a képernyőt.
3
 Az analizátorainkon végigremegett az izgalom meg a mi gondolatunk, vörös cikcakkok
kígyóztak sokáig a képernyő két vége közt, amíg lassan az egész nyugodt arany-kék színt
öltött.
Az első figura felegyenesedett. Odafordult a másodikhoz.
- Philip... Dorisszal. Én... folytatom. A bolygó lakatlannak tűnik... Bozót... ásványok. Sőt
véglények... állatoknak nincs... észrevettek. Semmi értelmes... különös. A gravitáció
borzalmas. Ha van itt valami élőlény, az a földhöz lapul... Vigyünk annyi mintát, amennyit
csak tudunk, és... visszafordulunk. Százharminc órát vesztegettünk itt.

A műszerek sikeresen birkóztak meg a feladattal.

Megfigyelőink ezt is feljegyezték, meg Philip gondolatait is. Miért vesztegessük el? Lehet
itt élni. És vajon nem az a célunk, hogy ezt a gyönyörű emberiséget elterjesszük a
csillagokon?
Váratlanul hangosan szólalt meg:
- Visszamegyünk Dorisszal az űrhajóra. Nem érzi jól magát. Ne menj messzire, Robert!
Az utasítás szerint kettőnek kéne kint lenni. Együtt.

Mintha megzavarodtak volna az analizátoraink. Csak hallgattunk, és rémülten bámultunk. Ez

nem lehet igaz. Robert aggódó hangon beszélt, de szavaiban valamilyen fenyegetés bujkált.
Nem, az analizátorok biztosan tévedtek. Philip nyugodtan megfogta Dorist, és elindultak.
Doris állandóan vissza-visszanézett.
„Félek! Robert, ne hagyj itt!" - könyörgött; a képernyők tovább ragyogtak és pulzáltak,
láttuk bennük, ahogy Philip árnyéka eléri Dorisét, és ráteszi a kezét.
De semmi ilyesmi nem történt. Lassan haladtak, de a lány gondolatai nem értek el
Robertig. A férfi, munkájában elmerülve, nyugodtan folytatta a mintavételt. Csak mi fogtuk
fel a lány néma segélykiáltásait. Az analizátorok már másodszor tévednének? Ez kizárt
dolog.
Felmentek az űrhajóba. Hogy a lány ott akart-e lenni, azt már láttuk a néma képernyőn.
Igen... „Az enyém vagy!" - énekelték diadalittasan Philip gondolatai. Ö maga lassan levette a
fejéről az átlátszó burát. Mosolygott. Doris elernyedt. „Álmos vagyok” - aludt el egész lénye.
Ő is levette fejéről az átlátszó burát. Az arcától egész megrémültünk. Csak pislogtunk.
- Philip - szólt a lány -, nem kellett volna Robertot otthagyni egyedül. A szabályzat is
kimondja, hogy legalább kettesével kell kimenni. Eredj vissza! Történhet vele valami.

Meglehet, a férfi épp erre számított, villámlottak a lány gondolatai, és Doris felegyenesedett.
Valamiféle képernyőt kapcsolt be a falon, és dühösen tekergette a gombokat. Milyen
tökéletlen ez az egész! De Robert magas alakja mégiscsak megjelent. Nem fenyegette semmi
sem. Lehajolt a földre, és felállt, előrement, lehajolt és felállt.
- Te nem úgy látod - suttogta hirtelen a lány -, te nem úgy látod, mintha mozognának a
bokrok körülötte?! Nézd!
Philip a háta mögé állt. Mintha riadó hangzott volna fel. De a képernyőn csak Robert
mozgott.
- Csak te látod úgy, Doris - mosolyodott el a férfi. - Jobb lesz, ha lefekszel aludni.
Kimerültek az idegeid.

Doris tényleg fáradt volt. Lelassultak a reakciói, a gondolatai, de aludni nem akart. Robert
figuráját követte. A képernyőinken sötét pontocskák tűntek fel, amelyek elnyelték a fényeket,
gyorsan nőttek, remegtek és szétfolytak. Doris remegett a félelemtől. Philip szobáról szobára
járkált, valamiféle fémes és súlyos lényeket rendezgetett, akik ugyan önállóan gondolkodtak,
de ellenkezés nélkül teljesítették parancsait. Egyikük Dorisnak vitt valami ismeretlen
4
folyadékot, amit a lány ki is ivott, a másik ki akart menni, hogy Robertot kövesse, de Philip
megelőzte. Besietett az egyik kapcsolóközpontba, és mindezek a súlyos, de engedelmes
lények mozdulatlanná merevedtek. Gondolataik kihunytak. Csak Doris szuszogott álmában.
A hatalmas testből, amelyik az űr térségeit átszelte, egy kisebb mászott ki. Mozgását
Philip irányította, azzal a képernyővel követve, amelyiken Robertot figyelte. Gondolatai
azonban nem érték el a másikat, és nem is figyelmeztették azt. Micsoda tökéletlenség! De
nincs jogunk beavatkozni az emberek dolgaiba. Mi vártunk. Méltóak-e hozzánk? Mind a
hárman más feleletet adtak. És számunkra az egész zavaros volt. Különleges viszonyaik
megzavartak minket. De szalasszuk el ezt a hosszú idő óta egyedüli kapcsolatfelvételi
lehetőséget?
A test hangtalanul Robert után kúszott. Philip valószínűleg a saját instrukcióit táplálta
bele. Robert látta a képet, de semmiféle izgatottságot nem mutatott. Csak az utolsó
pillanatban vágódott a földhöz, és az analizátoraink jól mutatják a meghökkenését. „Philip
megbolondult. Ez lehetetlen..."
A képernyőkön feltűntek a felhalmozott minták, egy apró lény, amelyik Robert vállába
kapaszkodik, a távoli kék bolygó. Majd hirtelen minden elsötétült.

Philip leballagott, hogy megbizonyosodjék a másik haláláról. Az ő képernyői bezzeg

fényesen lobogtak, arany és ezüst villámok szabdalták fel. Már átkarolta Dorist, átölelte az
egész bolygót, és a lány kicsit nevetségesen ringatódzott a karjában. Neki már mindent lehet!
A férfi visszatért abba a testbe, amelyik áthozta az űrön, és valamivel foglalatoskodni
kezdett, amit nem is értettünk meg mindjárt. Egészen addig, amíg nem láttuk meg a
gondolatait újra. Az alvó Doris fölé hajolt, és egy új civilizációról álmodott, amelyet ő alapít.
A földet ismeretlen növények borítják el. Közéjük emeli a házát. Körülötte különböző
nagyságú lények ugrálnak, a leendő Philip fiák. Doris különbözőképpen hívja őket. Nélkülük
tér vissza a csillaghajó a kék bolygóra, amit már láttunk Robert és Doris gondolataiban. Az
másokat hoz, ugyanolyanokat, mint ők. Az új jövevények sokan vannak, de Philip, igen,
Philip parancsol nekik.

Doris lassan ébredezett. Arra számított, hogy Robertot pillantja meg az ágy felett, és lassan,
élvezettel nyitotta fel a szemét, de tekintete Philip megváltozott, diadalittas arcára esett. Meg
Philip kezére amelyik felajzva siklott végig a testén,
- Robert hol van? - kiáltott fel, de már rá is jött, hogy Robert halott, és hogy Philip ölte
meg; állandóan ettől félt mióta hárman maradtak. A képernyőink szikráztak és pattogtak,
Doris érezte, hogy veszélyben van. Vagy talán nincs is veszélyben, ha aláveti magát a férfi
akaratának. Láttuk, gyűlöletének lángja hogyan csitul zsarátnokká, hogyan lepi be a
nyugalom hamuja. Philip majd csak belép. Doris kivárja azt a pillanatot.
A lány elhitte, hogy Robert természetes halállal halt meg, és megsiratta Philip karjai közt.
Az egész túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsük. De reméltük, hogy az analizálás később
csak eredménnyel jár. Ki kell várni. Vártunk tehát, és az analizátorokat figyeltük.
- És most mi lesz? - kérdezte Doris, és visszaemlékezett mindenkire, aki elesett.
Tizenegyen indultak el. - Egyedül maradtunk az űrben.
„Egyedül - dörömböltek a lány gondolatai, és a képernyőink elsötétültek. - Egyedül!"
Sokáig sírt Philip karjai közt. Philip simogatta, és ŐZ ujjaiból pattogtak a szikrák. A lelke
pedig dalolt.

Úgy döntöttünk, várunk. Más választásunk nem volt.

Philip becsatangolta a bolygónkat. Ismerkedett vele. Ahhoz túl nagy volt, hogy csak úgy
bejárja. Hogy csak úgy mindjárt megismerje. Elégedetten dörzsölgette a kezét, ér, dünnyögött
magában:
5
 - Mennyit is haladtam ma? Tízezer lépés keletre, tízezer délre, az tízezer négyzet-méter,
szorozva szárharmincöt egységgel...
Tobzódott a számításaiban. Az analizátoraink kilométeres szalagokat írtak, amelyeket
később újra átvizsgáltunk.
- Mikor indulunk? - kérdezte Doris.
A lány egy pillanatra se vált meg a sugárpisztolyától. Félelemmel töltötte el a bolygó
nagysága. Türelmetlenül várta az indulás időpontját. Gondolatban elkísérte néhányszor a
férfit. Együtt mentek mindig, de kilométernyire egymástól. Philip nem sietett, hogy felfedje
szándékait a lány előtt.
„Asszonyok - gondolta. - Mennyire állhatatlanok!" Egyszer sem ejti ki Robert nevét.
(Készülékeink szakadatlanul fogva tartották, és olyan erővel remegtek, mintha ki akarnának
égni.)
A férfi figyelmesen nézte a lány arcát, de annak a mosolya mögött nem fedezett fel
semmit se. Milyen tökéletlenek. Később Philip kijelölte a városa helyét (pontosan az egyik
városunk felett). Megállt, és ünnepélyesen Dorisra nézett.
- Itt maradunk! - mondta.

Az analizátoraink lerajzolták a városa terveit. Elrémültünk a megtisztított terektől, a magas

házaktól, a magasan futó és a földfelszíni autópályáktól, a szanaszét nyüzsgő kocsiktól,
ezeknek a magányos és sóvár lényeknek minden őrültségétől, ami elpusztítaná az egész
természetet. Mi végtelen hosszú idő óta megőriztük változatlanságát. Azért őrizzük most is.
És mindig.

- Mi lesz itt? - várta Doris a választ.

A férfi mindent elmesélt. Szavai első ízben fejezték ki a gondolatait. A lány mind jobban
mosolygott, és helyeslően bólogatott a fejével, de belül megmerevedett, úgy tűnt, hogy
egészen a gyermekéig megmerevedett. Borzalmas.

A készülékeinkkel is valami különös történt, elsötétültek, megrázkódtak az átcikázó

villámoktól, felfedeztek egy halott várost, és kibírhatatlanul üvöltöttek.
A pisztoly Philip szívére meredt. A férfi leroskadt a földre, szétvetette a kezét, mintha az
egész bolygónkat át akarta volna ölelni, és magával akarta volna vinni. Az arca boldognak
tűnt. Doris odafutott a testhez, amelyik idehozta őket. Hazamegy. Hazamegy! De vártunk
még. A képernyőink még nem sötétedtek el teljesen. Homály. Káosz. Doris bement a
kabinba, és a képernyő egyik csücske kivilágosodott. A lány lihegett, néhány percig csukott
szemekkel ült a karosszékben. Felragyogott, előttünk úszott az a távoli kék bolygó, ahová
Doris majd visszatér.
Betáplálta a robotpilótába a visszaút adatait. Bekapcsolta és várt.
Semmi.
Újra átvizsgálta az adatokat, de a hosszú, ideges remegés átcikázott az analizátorainkon.
Lassan, figyelmesen újra kapcsolt.
Semmi.
Már remegett a keze. A kék bolygó hirtelen eltűnt a tudatából. A lány hátrahanyatlott.
Megpróbálta a gondolatait összeszedni, de azok szétszóródtak, és csak egyetlenegy lüktetett
benne - vége... vége! Soha nem tud hazatérni, és sohasem szüli meg a gyermekét. Ez új erőt
adott neki, egészen belefeszült. Nagyon lassan, nagyon figyelmesen, nagyon óvatosan
bekapcsolt még egyszer.
Semmi.
A robotpilótára vetette magát, és beletúrt a belsejébe. Valószínű, hogy Philip kivette a
legfontosabbat. Valóban, a programkristály hiányzott. Talán nála van.
6
 Kirohant mint egy őrült. De Philip holttestét már elvittük, mint ahogy Robertét is.
Doris nem tudta megtalálni.
Doris nem tudott elindulni.
Ott állt mozdulatlanul, ahol Philipet lelőtte. Szíve a torkában dobogott, megpróbált
rájönni arra, hogy mi történt, és kereste az összefüggéseket. De nélkülünk nem jöhetett rá.
Vége... vége... vége...
Nincs vége, Doris! Most kezdődik!
Mi összeköttetésben voltunk egymással. Sokáig vártunk. Tovább nem várhattunk.
Elindultunk felé. Analizátorainkat otthagytuk, és lassan közeledtünk. Mindenfelől.
Óvatosan körülvettük. A lány maga elé meredt. És hirtelen észrevett minket.
Az egész nagyon gyorsan történt. A lány térdei megrogytak. Lassan összeroskadt. Csak
suttogta:
- Robert...
A pisztolyt használta újra.
Miért? Miért? - kérdeztük magunktól. Egymásra bámultunk. Egy ilyen találkozásra talán
nem készült föl. Vagy ennyire - szörnyűek lennénk?
Figyelmesen a teste fölé hajoltunk. Még meleg volt, amikor bevittük a laboratóriumba.
Letettük Philip felhasított teste mellé. Roberté már nem volt ott. Rendeltetését felderítettük,
feldaraboltuk és elhamvasztottuk, agyát átvizsgáltuk, kianalizáltuk, és mintákat vettünk;
leválasztottuk a különböző részeit, és feltártuk funkcióikat. Philippel megismételtük az
egészet. Bármennyire különböztek is, ugyanazokból az elemekből álltak: szén, oxigén,
hidrogén, nitrogén, kén, foszfor...
Doris, Doris, vajon tőlünk ijedt-e meg?
Amíg a többiek vele foglalkoztak, mi alaposan átvizsgáltuk azt a testet, amelyik áthozta
az űrön őket. Borzasztóan primitív volt. Rossz hatásfokú energiával működött. A gépezete
korszerűtlen volt, durva és elnagyolt, őrültség volt ilyennel a csillagok közé merészkedni.
Tiszta őrültség! Behatoltunk a belsejébe, rábukkantunk az elesettek fényképeire, a naplókra
és a feljegyzéseiket őrző hosszú szalagokra, amelyekről megismertük az ő világukat.
Végtelenül különbözött a miénktől, tele volt titokkal és ellentmondással. Mindent
összeszedtünk, és visszatértünk a laboratóriumba.
Doris meztelen teste ott feküdt a kék fényben. Az arca hihetetlenül szép volt, és nem mert
hozzáérni senki. Szép volt a teste is, formásabb, törékenyebb volt, mint a másik kettő. Arra is
figyelnünk kellett, hogy egy másik életet rejt magában.
Lassan dolgoztunk, amíg kivehettük élő, borzongó, csúnyácska gyermekét. Félelmetes
üvöltést hallatott. Szomjasan itta be a bolygónk levegőjét, a bolygónként, amely az ő
szülőföldje. És mi voltunk a szülei.
Ő nap mint nap látni fog minket, és nem leszünk számára szokatlanok. Elfogadja majd
tőlünk a táplálékot és a tudást. Szeretni fog minket.
Közülünk a legöregebb megszólalt:
- Ő lesz a küldöttünk, aki a Földre megy.
MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

7
 GEORGI BOGDANOV

Tévedés

Ognyan Roszenov ünnepélyesen bejelentette, hogy elkészült. Aztán sietve lehajtott egy
pohárka konyakot, hiszen most, ebből az alkalomból igazán megengedhette magának. Az
alkoholtól kissé ellágyultan, tekintetét a másik kettőre emelte, majd megszólalt:
- Ez az!
Másnapra tűzték ki a kísérletet. Mielőtt elváltak, még elhatározták, hogy a kísérlet előtt
nem reggeliznek, hátha így jelentőségteljesebb lesz a dolog.
Ivan és Szvetla a műterembe indultak. A hűvös, de kellemes, tágas manzárdszobában
valahogy barátságos hangulatot árasztottak az egymásra halmozott képek és az érintetlen
vásznak. A falnál, ahol Ivan dolgozni szokott, hatalmas vászon állt, egy kép körvonalai
látszottak rajta.
Ivan is, Szvetla is hallgatott. Talán azért, mert Ognyan bejelentése egy valóságon túli
világba röpítette őket, ahol a szavak nem találták volna meg helyüket. Vagy talán azért, mert
megriadtak attól, hogy holnap történni fog valami természetellenes, valami nagyszerű.
Szvetla, aki ismerte a két barát minden álmát, kicsit nevetségesnek tartotta, mikor Ognyan
bezárkózott a padlásszobába, és határozottan kijelentette: egy óránál hosszabb időre nem lép
ki onnan, amíg nem fejezi be sikeresen a munkáját. Ezek a rég idejétmúlt gyermekes
fogadkozások valóban mosolyogni valók.
Ivan állt hozzá közelebb. A fiú sokat rajzolt, de nem vitte túlzásba, mindent -
megengedett magának, ami csak az eszébe jutott. Az alatt, a négy esztendő alatt, amit
Ognyan a padlásszobában töltött, Ivan műterme kellemes szigetté vált mindkettőjük számára.
A lány részese volt a fiú művészetének, s az lelkesen, könnyedén festett, képeiről sokat
vitatkoztak, s mindenki nagy jövőt jósolt neki.
Szinte észre sem vették, de egyre jobban kötődtek egymáshoz, s most, Ognyan
bejelentésének a napján, kicsit talán már jegyesek is voltak, bár nem beszéltek sokat a
jövőjükről.
8
 - Ha Ognyan befejezi, látni fogja, mi vár ránk, és majd akkor beszélgetünk - tréfálkozott
Ivan.
A műteremben aludtak. Gyakran felriadtak. Ilyenkor megpróbáltak beszélgetni, csak
azért, hogy elűzzék a csendet, mégis mindketten érezték, ezen az estén valami új állott
közéjük.
Ognyan az öreg ház kapuja előtt várt rájuk, ott, ahol padlásszobája volt. Arca kicsit
sápadt. Látszott, ő sem töltötte nyugodtan az éjszakát.
Még szófiai diákként jutott eszébe az ötlet, azon dolgozott a nemzetközi intézetben, de
elképzeléseit szkeptikusan fogadták, így elhatározta, egyedül lát munkához.
Ivan és Szvetla nem sokat értettek az egészből. Azt várták, hogy a padlásszobában
hatalmas és bonyolult szerelvényeket, egymásba fonódó drótokat és lámpákat, sok száz
gombot és pislákoló szerkezetet, sivító dobozokat és más efféléket találnak.
A padlásszobában pedig szinte nem is látszott, hogy annyi éven át nagy munka folyt
benne. A falakat ugyan valóban szerelvények, skálák fedték, és pontosan a szoba
középpontjában, egy padlóra szerelt fémkorong felett kis doboz függött. De az egész
berendezést két, nyilván erre a célra készült hatalmas láda fogadta magába.
Ognyan megmutatta, hova ülhetnek le.
- Ez az - mondta, s elmosolyodott. - Ha minden jól megy, és természetesen ha akarjátok,
lefolytathatjuk a kísérletet.
- Megmondtam neked, én leszek az első, aki a te segítségeddel bepillant a jövőjébe.
Szóval... rendelkezésedre állok. - Ivan szintén elmosolyodott, de nem tudta leplezni
izgatottságát.
- Jól van... akkor kezdhetjük is. Te leszel az első, de reméljük, nem az utolsó. Igaz, a
szülöttemnek még nincs semmiféle neve, de egyelőre nem is szükséges. Fontos, hogy
bebizonyítottam...
- Legyen a neve „mechanikus jósnő" - ajánlotta Ivan.
Aztán minden úgy ment, mint az álomban. Valóban gombnyomással kezdődött. A falról
levált a hatalmas fedőlemez, és előtűnt egy furcsa, fémesen csillogó képernyő.
- Ide feküdj! - parancsolta Ognyan, és barátja engedelmeskedett. A fején hatalmas sisak,
testéről néhány helyen elektródák függtek.
- Először le kell mérni, mégpedig egész pontosan a bioimpulzusok frekvenciáját. Nem
magyarázom meg részletesen, de a dolog lényege, hogy minden szervezet szigorúan
meghatározott frekvenciával rendelkezik, és a precíz mérésre azért van szükség, mert az
egész emberiség egyedekre számított frekvencitartománya egyhetes időtartamon belül
mozog. Az egyedek közötti eltérés néha egész jelentéktelen. Éppen ezekre az impulzusokra
van programozva a reaktor, mely az időben előrehaladva, megkeres téged, éppen téged, tíz év
múlva. Figyelembe véve, hogy milyen körülmények között dolgoztam, egyelőre nem vagyok
képes tíz évnél többet átlépni. De az, amit máris elértem, azt jelenti, hogy nincs határ, s a
sebesség növelésével, a pontosabb beállítással - ez végső soron pusztán mechanikus munka -
akár évszázadokat is át tudok ugrani.
A helyiségben most minden elcsendesedett. Ognyan oldalra lépett, a képernyő kékes
fényben csillogott. A padlóra szerelt korong felől sípolás hallatszott, a függő doboz láthatólag
elfordult helyéből. Ognyan közelebb lépett, és valami skálát nézett.
- Nyolc év... kilenc... Figyelj!... Kapcsolok...
A számtalan csillagocskából egyszerre összeállt Ivan alakja... Erősen megváltozott, kissé
meghízott, most körülnéz, mintha meglepődött volna, aztán elindul. Terem... Tanulók... Az
asztalon váza. A tanulók rajzolnak. Ognyan kicsit csavart a függő doboz skáláján.
Ivan megy az utcán. Egy távoli vidéki városban.
Újabb állítás a skálán. Ivan otthon. Díványon hever, és a televíziót nézi. Mellette egy
asszony áll, Ivan fölé hajol, megcsókolja, majd leül a díványra. Nem Szvetla.
9
 Mind a hárman látták, és akkor hirtelen még érzékelhetőbbé vált az idegen idő jelenléte.
Ognyan gyorsan továbbkapcsolt. Ismét osztályterem, ismét séta az utcán.
A nagy csendet Ivan törte meg - megpróbálta tréfára venni az egészet, de látszott,
végletekig felkavarta a dolog.
- És képek nincsenek?
- Lenniük kell - válaszolta Ognyan, majd idegesen újra csavargatni kezdte a skálát.
Nincsenek képek. Nincs műterem, nincs művészet. Csak a mindig egyforma osztályterem, a
séta, egy színházi előadás, az otthoni munka és még valami, amitől Szvetla megborzongott:
Ivan kék munkaköpenyben cégtáblát fest. Néhányszor sakkozás egy ismeretlennel,
néhányszor iszogatás egy barátságos étteremben. Más semmi.
Ognyan kikapcsolt, világos lett a szobában. Ivan homlokán apró, árulkodó izzadság-
cseppek csillogtak.
- Szóval, képek nincsenek... - próbált ismét elmosolyodni.
- Ó, nem kell mindent elhinni - mormogta Ognyan. - Talán éppen ebben az időszakban...
- Azért ez sem rossz... Tanítani egy iskolában, cégtáblát festeni egy kis
mellékjövedelemért. ..
- Ne vedd szó szerint. Nézd, most magamon is kipróbálom. Meglásd, velem sem történik
majd semmi különös.
Elhallgattak. Ognyan fejére tette a furcsa sisakot, felcsatolta magára az elektródákat, és
bekapcsolt. Miután összegyűjtötte az adatokat a skáláról, elvégezte a számítást.
- Majdnem egyforma a sugárzásunk. Csak hét millimikron az eltérés. így van ez jó
barátoknál. Azok az emberek, akiknek a frekvenciája megközelíti egymást, szellemileg is
közel állnak egymáshoz. Most behangolom a készüléket, és bepillantunk az én jövőm-be is.
Egy pillanat alatt csend lett és félhomály. A képernyő ismét fényleni kezdett. Megjelent
Ognyan, nem sokat változott, de szemmel láthatóan súlyosabb lett. Mostani kisfiús vonásai
eltűntek, átadták helyüket a férfiúi tekintélynek.
Utazik. Folyóiratot olvas. A folyóirat címlapján világosan kivehető az ő fényképe.
Ognyan megszakította a képet, és állított a skálán. Egy tudományos központ modern
épületei a Rodopéban. Ognyan ősz hajú, idős emberekkel sétál, és élénken magyaráz. A
férfiak figyelnek, és egyetértően bólogatnak.
Újabb kapcsolás, és Ognyan átlépi egy hatalmas laboratórium küszöbét. Figyelmesen és
udvariasan fogadják. És ismét tárgyalás a komoly férfiakkal, és ismét egyetértő bólogatás.
- Hol marad az élet?... Csak a tudomány?... - szólalt meg Ognyan.
És újabb képek. Egy oklevelet vesz át igen ünnepélyes külsőségek közepette. Ognyan
most a csendes tenger közepén, egy pompás jahton. Mellette egy nő lobogó haja látszik.
Ognyan a nőhöz beszél. A tengerre mutat. A nő megfordul... és ekkor Szvetla halkan
felsikoltott. Ez ő\ Könnyű strandruhában, mosolyogva és fiatalon.
A szobában ismét kivilágosodott. Ognyan felállt. Egyre nyomasztóbb hallgatás
- Talán te is megpróbálnád? - javasolta Ognyan Szvetlánák.
- Nem... Nem... Semmi esetre sem! - és ijedten hátrált.
Este lementek a klubba. Keveset beszéltek. Ivan sokat ivott, s mondogatta, hogy
semmiben sem hisz... De végül is nem mindenkiből lehet alkotó és így tovább és így tovább.
Ezután egy hétig bezárkózott a műterembe. Szvetla néhányszor elment hozzá, de ő nem
engedett magához senkit. Aztán levelet írt a lánynak, s elmondta, hogy tizenegy esztendőn át
fog festeni, mert be akarja bizonyítani, a készülék hazudik, és ezalatt nem akar látni senkit.
Később hirtelen eltűnt, magával vitte egész felszerelését. A következő évben egy képpel
szerepelt az országos kiállításon, a Jövő címet viselő, vezetékekből és lámpákból álló, kusza,
gyötrődő kompozícióval. A következő évben már semmi sem volt tőle a kiállításon.
Ognyan igyekezett meggyőzni a tudományos tanácsot: van rá lehetőség, hogy az ember
belelásson a jövőbe. Sokat dolgozott, de végül is sikert aratott, és világszerte elismerték.
10
Szvetla eleinte szenvedett Ivan miatt, dühítette ez az ostoba bújócska, de aztán néhány év
alatt elfelejtette, és most Ognyannal élt.
Tíz év múltán véletlenül találkozott Ivan egyik régi professzorával, s beszélgetni kezdtek.
A professzor csodálkozott, miért hallgatott el ily hirtelen egy kiugró tehetség.
Nem sokkal a találkozás után történt: Dr. Ognyan Roszenov professzornak ünnepélyesen
átnyújtották a tudományos világszervezet díszdoktori oklevelét. Az ünnepség után Szvetla
boldogan ment Ognyannal a zajos folyosón, s ekkor a távolban feltűnt Ivan, Szvetla
megremegett. A férfi éppen olyan volt, amilyennek valaha a képernyő mutatta. A két barát
hosszasan nézte egymást, majd meghatottan összeölelkeztek.
Este együtt ültek be törzshelyükre, a klubba. Ezer kérdés és ezer történet után Ivan
fáradtan és talán kissé részegen így szólt:
- Tulajdonképpen így is szép az élet. Nem volt sikerem, lemondtam a festészetről, és most
életem értelmét az iskolában találom meg. Tíz éven át feleslegesen csatáztam volna, míg ezt
megtanulom. Köszönöm neked, hogy ettől megmentettél. Tudod... nagyon szeretnék
felmenni abba az öreg padlásszobába. Jó lenne újra látni első zseniális teremtményedet, mely
megmutatta, milyen úton járjak.
- Ó!... - mosolygott Ognyan. - Hagyd el! Az ma már muzeális emlék. És tudod... milyen
nevetséges... nem is volt pontos. Később megállapítottam, hogy hét millimikront tévedett a
frekvenciában. De hát hol volt akkoriban az abszolút pontosság. Hét milli-mikron. Igen... Ha
emlékszel, éppen annyi volt közöttünk az eltérés. Kis tévedés...
Szvetla látta, ahogy Ivan alsó ajka lefittyedt. Elsápadt, kortyolt a konyakból, merőn maga
elé nézett, aztán lomha mozdulattal felállt, és elindult a kijárat felé.
Szvetlánák úgy tűnt, mintha minden fejjel lefelé fordult volna. Ivan alakja elszürkült,
meggörnyedt, egyre kisebb lett, és eltűnt mindörökre.
RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA

11
 TOSO LIZSEV

HALLÓ,
HALLASZ
ENGEM?
A lány sietett.
Soha nem várta ennyire türelmetlenül az óra végét. A mai nap hosszúnak tűnt neki. Az utolsó
csengetés olyan volt számára, mint az ünnepi fanfár. Máskor addig várakozott, amíg a
gyerekek kirepültek a tanteremből, és elült a zsivaj, de most elsőként ment ki, magas sarkú
cipője dacosan koppant az elnyúlt folyosó fényes mozaikján. Az osztály-naplót két polc közé
dobta, csak annyit mondott, hogy viszontlátásra, s anélkül, hogy körülnézett volna a
tanáriban, ahol kollégái maradtak, kirohant az iskolából.
Úgy tűnt neki, hogy az elektrobusz egészen lassan mozog. Sőt túlságosan könnyedén állt
meg. Egy ugrással a mozgójárdán találta magát. Ma este ez is alig-alig haladt, mintha lusta
lenne. Futva átvágott a kerékpárosok sávján, és gyorsan lépdelt a kizöldült szilfák és a buján
sarjadó füvek között. A városnegyed felett halkan zümmögött a meteorológiai szolgálat
helikoptere. Finoman esőt permetezett a kertekre. Néhány felhőfoszlány lebegett, mint
valami csipke a tenger felett, de az elcsendesedett tavaszi estén a napnyugta gyengén áradó
tüzét visszaverte a sima vízfelület.
Mindig megtorpant, hogy gyönyörködjék ebben a képben, de most arra gondolt, hogy van
valami szebb annál, mint a mesterséges eső és a lángoló, átölelhetetlen víztükör. A szíve
hevesen vert, kissé az ünnepi harangütéshez hasonlóan. Tin-tin, tin-tin, hallotta a hangját, a
hangot, amely telve volt türelmetlenséggel és előérzettel.
A vákuumlift felvitte a negyedik emeletre. Lakásának ajtaja megismerte fürge ujjainak
érintését, és zajtalanul kitárul előtte. Az előszobában lágy zöld fény ölelte át, a mennyezetről
ismerős, kellemes hangok áradtak feléje. Az automata tökéletesen kitalálja gazdája
kívánságát, közben elcsodálkozott, hogy még mindig ezt a melódiát szereti.
Átment a szobán, a konyhán és a fürdőszobán. A ház falai meleget sugároztak. A
szakácsgép halkan zúgni kezdett. A víz zajtalanul megtöltötte a fürdőkádat. A hall felől
dallamos női hang hallatszott, de már a második költemény közben elnémult, mert a házi
felolvasó észrevette belső tiltakozását, és a lelkiismeretes relé azonnal megszakította az
elektromos hangok áradását.
Szavak. Hangok. Szófogadó automaták, melyekhez még hozzá sem kell érned. Maguktól
kitalálják óhajaidat. Tévedhetetlenül és pontosan teljesítik. Személytelen és tökéletes
automaták, melyek nélkül az élet valószínűleg üres és aggasztó lenne, amely...
Hát nem élt eddig?
Huszonhat éve már egyedül volt a házban és a világban. Egy téves telefonkapcsolás
kellett ahhoz, hogy ezt végre felismerje. Kellett ez a ritka eset, ami teljésen hihetetlen
hibának tűnt ebben a tökéletesen berendezett világban. És akkor megértette egy férfihoz való
érzelmei teljessé tehetik a szavakat s hangokat, a mozdulatokat s gondolatokat. Ahogyan
harmonikus egységbe olvad a végtelen tenger, a füves mező, ahogy egymást kiegészíti a
reggel, az iskola és a gyerekek - az ámuló és huncut szemek, amelyek teltek kérdésekkel és
kíváncsisággal, gyengédséggel és bizalommal...
Az órájára nézett - néhány perc híján este tíz óra volt.
12
 ö pontosan ebben az időpontban, éjszaka telefonált. Egy meglepő kérdés és egy megkésett
„elnézés" hangzott el, amelyet válaszra sem méltatott, utána mégis sokáig beszélgettek. A
telefonáló csevegett és nevetett, tréfált és éleselméjűsködött. Két hang volt
- az érces tenor és a csengő női szoprán -, két éneklő patak, amely két ágra szakadt, mégis
egymás felé tartott, meg részeg ültén saját mozgásától, és megfeledkezvén az időről. A
tengeren elterült az esti homály, a réten csendben haldokoltak az egynapos virágok, egy
távoli égitest évszakot változtatott, új csillagok születtek, a régiek elöregedtek és kialudtak,
ahogy két patak folyt és énekelt, önfeledten a váratlan egymásra találás örömében.
- Hogy hívnak? - kérdezte a férfi hirtelen.
- Marijának.
- Akkor jó éjszakát, Marija! Holnap ugyanebben az időben megint felhívlak.
Már-már leengedte a kezét. A hallgató forgott a meleg tenyerében. A fülében recsegett a
membrán, amely izgató, riasztó és önérzetes volt. Újra füléhez tartotta a kagylót, és
meghallotta az ismerős hangot:
- Halló... halló... hallasz engem?... Marija, hallasz engem?... A számod elfelejtettem...
Mennyi a telefonszámod?
A számokat lassan szótagolta, majd még egyszer megismételte.
Mi történt volna, ha gyorsan leteszi a kagylót!? Az ajkát harapdálta. Maga elé képzelte,
hogyan szakad meg a lánc a központban, ott, ahol két korong véletlenül egymáshoz ért -
valami olyasmi történt, ami nem ismétlődik meg másodszor, legfeljebb csak száz, millió vagy
milliárd év múltával...
A konyhából sült hús szagát hozta a levegő. A fürdőben bugyborékolt a forró víz: őt várta
már. Minden készen állt, de kis idő múlva... Ismét az órájára pillantott és megremegett. Egy
perc híján tíz óra volt.
Kétség fogta el. Tegnap éjszaka valóban beszélt valamilyen férfival? Nem pusztán
rémálom volt?
Egyszerre két csengés is hívta. Az egyik a fürdőszobából, a másik a konyhából.
Összeszedte magát. Ellenséges érzéssel gondolt az evésre s a meleg vízre. A bugyboréko-
lás megszűnt. A hallt most a virágok kellemes illata töltötte be.
Mindjárt, egy pillanat...
Csengetés!
- Halló, Marija, hallasz engem?
Egy végtelenül hosszú percig elnémult, aztán csak annyit mondott, olyan nyugodt
hangon, amennyire tudta:
- Jó estét!
- Azt hittem, nem leszel otthon.
- Vártalak... Vártam, hogy felhívsz - helyesbítette magát. - Ugyanis hamarabb megjöttem
az iskolából.
- Hány éves vagy?
- Huszonhat.
- A te korodban egy lánynak nem illik otthon üldögélni. Ha jól tudom.
- Én szörnyű és kőszívű lány vagyok. Eddig senkit sem szerettem meg igazán... Most
pedig te mondd meg a neved.
- A nevemet?... Mi értelme lenne?... Tekints úgy, hogy nincs nevem, korom, nemem, mint
gondolod... Javaslom, ne kérdezz olyasmit, ami ránk vonatkozik...
- Te mókamester!... Hasonlítasz rám. Gyerekeket tanítok. Nekik pedig mindent meg kell
magyarázni. Mit jelent például az ember neve? Mennyire nehéz az évek súlya? Hogyan lehet
férfivá válni? Figyelj csak, képzeld el, hogy a tanítványom vagy. Játszunk, jó, akarod? Úgy,
mint egykor a gyerekkorodban, az iskolában játszottak.
- Sohasem játszottam.
13
 - Akkor neked nem volt gyerekkorod!
- Ez igaz.
- Ez rettenetes! - kiáltott fel. - Nem lehet igaz! Ugye, nem? Csak rossz tréfa... Még egy
kérdést feltehetek ?
- A kérdések mindig az igazságot kutatják, az igazság pedig nem mindig kellemes.
A hangja semmilyen indulatot nem árult el. Monoton, színtelen volt. Hirtelen megérezte,
és zavarba hozta ez.
Nem, mégsem... A férfiak vasidegűek. Sok örömet képesek felfogni, de tudnak nyelni is a
legnagyobb fájdalmukban...
- Tudod - mondta a férfi -, ma Omar Khajjámot olvastam. Nagyon régi költő. Gyönyörűen
ír, hallgasd...
A lány hallgatta a verset, és a férfi járt az eszében. Fiatal, erős, szép lehet. Magas a
homloka, dús a haja, rövid a szakálla. Lágy a tekintete, és hosszú, művészi a keze. Ebben
tartja a megsárgult, százéves könyvet, és szigorú ajkai a régi szöveget mormolják...
Tekintete az üres székre esett.
- Halló, Marija, hallasz engem?... Itt az ideje, hogy jó éjt kívánjunk egymásnak.
- Jó éjszakát!
- Viszontlátásra holnap I
Elaludt, és a férfira gondolt, amikor felébredt, őrá gondolt az elektrobuszon is. Az utcán,
az iskolában. Mindenütt. Az egész napját ez töltötte be.
Elhatározta, máskor nem kérdez tőle semmit. Jobb lesz úgy. ő is ember. Egy nap majd
nem lesz zárkózott, maga kezd el vallani. A lelkéből fakadóan...
Az igazság nem mindig kellemes? Miért mondta ezt?...
A folyosó ragyogó mozaikja, a naplója, az elektrobusz, a kizöldült szilfák, az eső moraja
ép az esti tenger...
A telefon mindig pontosan tíz órakor csengett.
Eljött a tanév vége. Az utolsó nap utolsó óráján minden gyerek megajándékozta egy szál
szegfűvel. Felnyalábolta a húsz szegfűt, a húsz gyenge testet és a húsz pár bús szemet.
Átölelte és hazavitte őket. őszig csak a hosszú várakozás lesz a társa.
Nem sietett. Minden rendben ment a mai estén. A járda a szokásos sebességgel hordta
haza a késői utasokat. A meterológia tompított hangú szignálja átitatta a májusi estét. A
hangok megszokott ritmusa, a szorgos járókelők látványa öntudat alatt is azt sugalmazta
mindenkinek, hogy az életük biztonságos, A tenger pedig olyan szép volt, amilyen szép csak
lehet egy tavaszi alkonyatban.
Kicsit álldogált a fasorban, majd lassan felment a lépcsőn a negyedik emeletre. Az
előszoba békés fénnyel fogadta. A mennyezet csipogott, mint egy régi gramofon. Az
automata a másodperc töredéke alatt elképzelhetetlen, kakofonikus egyveleget állított össze
tíz különböző melódiából. Végül zavartan elnémult, és bocsánatkérésekkel halmozta el.
- Pardon... Pardon... Pardon...
A láthatatlan lemez csak azt az egy szót ismétli, amelyet az automata tud. A robot csak
akkor szólal meg, ha nem értette meg a gazdasszonya kívánságát és hibázott.
Benyomta a gombját, hogy megállítsa. Ettől elhallgatott, sőt elfelejtette a tévedését. A
lány bement a haliba, és mindenfelé szétszórta a szegfűt. És a telefonhoz ült.
A helyiség megtelt a virág illatával. Belélegezte ezt, ami megnyugtatta a lelkét. Tin-tin,
tin-tin; a szíve kissé ünnepélyesen csengett. Remegett az előérzettől.
- Ezer harang... - mondta hangosan. - Azt akarom, hogy ezer harang szóljon, hogy minden
ember megtudja...
Csrrr!
- Jó estét, Marija!
- Jó estét!... Egyedül vagyok, teljeser.
14
 - Mit akarsz mondani?
- Vége a tanításnak. Megkezdődött a hosszú-hosszú vakáció. Én meg teljesen egyedül
maradtam. Csak te vagy nekem - testetlen, láthatatlan, távoli. Talán lehetséges, hogy nem is
vagy.
- Ó, milyen szörnyű emberek vannak! Nem látod, hogy hol a határ a költőieskedés és a
közönséges érzelgősség között. Mindegy; én természetesen teljesen reális vagyok.
- Anyagilag is?
- Hogyne. De az anyagi dolgoknak önmagukban nincs jelentőségük. Ez csak általános
előfeltétel.
- És az élet?
- A megformálástól függ...
- Elég! Könyörgök elég!... - hirtelen megfeledkezett magáról, cserbenhagyta tökéletes
nyugalma, gondolatainak sziporkázása és mondatainak szépséges architektúrája.
- Akarom, hogy folyton legyenek kérdések! Ostobák és nevetségesek, örömteliek és
szomorúak. Számodra és számomra is... Akarom, hogy ostobaságokat beszélj nekem. Szép
szavakat... Kedves szavakat... Szavakat, melyektől dalra fakad a szívem, a sejtjeim pedig
kivirulnak, mint a tavaszi pipacsok...
A lány mélyet lélegzett.
- Nemde - szólalt meg a másik -, ezt teszem minden este?
- Csakhogy ezek nem a te szavaid. Ezeket már megírták az ókori bölcsek,
megfogalmazták a mai költők... Mindketten őket ismételjük. Keresünk bennük valamit, ami a
miénk lehet, a mások által fel nem fedezett szépség...
- Nincsenek saját szavaim. Lényegében a szavak senkihez sem tartoznak. Egyszer
megalkották őket, azóta az emberiség nemzedékei használják. Nagyon jól tudom ezt. Az idő
elhomályosította a régi gondolatokat, majd megtöltötte új tartalommal. A korábban
ismeretlen gyönyörűség félhanggá és részletté, virággá és sziromhullássá, meleggé és faggyá
bomlott szét. A formális logika szerint egy költői sor semmi kivételeset nem mondhat. Csak
annyi az érdeme, hogy a már megalkotott és végtelenül sok összefüggés közül a
legpontosabbat, a legszebbet, s legmeggyőzőbbet választja... Olyan, mint egy szűrő...
- Hagyd abba! - mondta halkan. - Hagyd abba I Vegyél elő egy papírlapot és ceruzát, írd
fel a címem. Aztán gyere ide. Hozzám. Gyere be a szobámba. Ölelj meg. Csókolj... Érezni
akarom az illatod, az ujjad érintését. Meg akarom ismerni az erődet... Ne, ne szakíts félbe.
Tudom, mindent tudok... Akarom! Azt akarom, hogy simogass, ha megteheted, akár egyetlen
kézzel. Tudom, tudom... Légy velem. Azt sem bánom, ha valamilyen fogyatékosságod van.
Gyere ujjak nélkül vagy kéz nélkül, sőt... sőt nyomorékon...
A lány már meggyőződött erről. Gondolatban már megszokta a fogyatékosságot. A
telefonáló csak azért hallgathatja el a nevét, hogy elrejtse a személyét, testét... Neki ez
teljesen mindegy volt, várta a férfit, és mindenre felkészült.
- Fizikailag tökéletes vagyok - hangzott a válasz -,de nem vagyok képes teljesíteni
egyetlen kívánságodat sem.
- Nem akarod?
- Nem vagyok képes.
- Miért? Miért? Miért?
- Mert robot vagyok.

És nem volt illata a szegfűnek. A meleg falak pillanat alatt kékké hidegültek. A membrán
elnémult. Egy darab holt fém volt, amely sohasem élt. Tin-tin, tin-tin. A kis harangocska
elkeseredetten kongatott a mellében. Majd kérges röggé változott. Elállt a lélegzete.

15
 A perc, az óra vagy az évszázad egyformán semmit sem jelentett. A mellkasában csak egy
kemény gömb maradt, amelyben az anyag és a lélek elképzelhetetlen, öntudatlan és
érzéstelen masszává olvadt össze. A kezdettől a végig, a haláltól a születésig...
A kagyló kicsúszott izzadt tenyeréből. Leesett a padlóra. Csendesen, röviden kattant.
A hang megijesztette. Felemelte a fejét. Közben a tudatáig hatolt a hang. Világosan és
érzékelhetően, tökéletes kiejtéssel és gyengéd temperamentummal.
Körülnézett, és mindent megértett. Nyitva felejtette a bejárati ajtót. A hang arról jött.
Valahonnan mélyről, a panelek és téglák között forgott az ottfelejtett automata korongja. A
reproduktor szabályos ütemben ismételte:
- Pardon... Pardon... Pardon...

- Erudit-27... Mégiscsak kísérleti modell, ügyeletes úr, de rászolgál arra, hogy megnézze.
Tessék... Kicseréljük a ferritemlékezetét...
- Azt mondják, érzésekkel is ellátta ?
- Bizonyos értelemben igen. Minden mesterséges agy, amit eddig csináltak,
specializálható volt. Az Erudit hivatása kissé más lett. Bár nem programoztunk bele
emocionális láncolatot, mégis meg kellett tanítanunk arra, hogy megértse az emberi
érzéseket, sőt néha imitálja is azokat. Egy nap majd képesek leszünk gyufásdoboz
nagyságúra készíteni. És az Erudit nélkülözhetetlen útitársa lesz a tudósoknak,
kozmonautáknak...
- Az intellektuális beszélőtárs szerepében?
- Úgy, ahogy mondja. De nemcsak az lesz. Ez pusztán a dolog külső oldala. Az Erudit
ideát sugall majd. Gyógyít. Mulattat. Emocionális lesz. Utasának hangulatot teremt...
- És ön természetesen nem látja a hibáit?
- Nem, ügyeletes úr. Csak a romantikus hősök lehetnek ennyire becsületesek és rövidlátó-
ak.
- Nem veszélyes ez?
- Mi?... Ó, igen, értem önt... Nézze, ha az agy közönséges gyufásdobozt ad a gyereknek,
az felgyújthatja vele az egész várost...
- A gyerekek itt nem jöhetnek számításba?
- Nem valószínű. Ha a fiamtól eltekintek, akit este otthon hagyok, hogy tanulja a leckét.
Az ilyen napokon a lakás ugyancsak zajos, mert ellepi a vendégek áradata; ugye, megérti...
De a fiam már nagy kamasz.
- Egyedül tanul?
- Egyedül.
- Az Eruditet bekapcsolhatja a városi telefonhálózatba ?
- Valószínűleg. Nem lenne nehéz művelet. De engedje meg, hogy megkérdezzem, honnan
jutott ez az eszébe...
- Köszönöm önnek a válaszokat... Indulnom kell.
- De láthatja...
- Amit kellett, mindent láttam. Ön pedig többet ne hozza ide a fiát. A gyufával nem lehet
tréfálni... Viszontlátásra I
SZŰCS JÓZSEF FORDÍTÁSA

16
 SZVETOSZLAV MINKOV

Az ember, aki
Amerikából jött
Néhány hónappal ezelőtt a postás egy levelet kézbesített nekem Amerikából.
Hosszúkás borítékot húzott elő bőrtáskájából, és felém nyújtotta. A szerény „mister" mellett
nevem, alatta pedig a címem állt, a boríték felső sarkából meg Abraham Lincoln aszott képe
mosolygott rám egy tizenöt centes bélyegről.
Elképzelhetik, mennyire meglepődtem. Levél Amerikából! De hiszen nekem nincs
semmilyen kapcsolatom ezzel a földrésszel. Igaz, egyszer Pennsylvaniából egy babiloni
asztrológustól kaptam egy részletes horoszkópot, amelynek alapján elmondhatnám önöknek
mi történik velem fél év múlva. De akkor magam provokáltam ki a hírneves jós figyelmét;
egyszerűen olvastam egy újságban közzétett hirdetést, és mivel szeretek magamnak
kávézaccból jósolni, és különös tiszteletet érzek a látnokok iránt, régi szokásomhoz híven
érdeklődtem sorsom felől, elküldtem a megadott címre minden szükséges adat )t, amire meg
is érkezett a válasz.
Most természetesen másról volt szó. Az asztrológussal folytatott levelezésem már réges-
rég megszakadt, s agyam fel sem fogta az új, rejtélyes levelet. Hála istennek, vagyok annyira
kíváncsi, hogy nem töröm a fejemet fölösleges feltételezéseken. Minden teketória nélkül
fölemeltem íróasztalomról a celluloid papírvágó kést, fölnyitottam a borítékot, és kivettem
belőle a csipkézett szélű, vastag papírlapot.
Mit gondolnak, kitől jött ez a levél? Ó, minek is kérdem! Hát honnan tételeznék fel önök,
hogy van egy nénikém Amerikában, aki a sors valami különös szeszélye folytán elhatározta,
hogy több évi hallgatás után jelentkezik? Be kell vallanom - én már a létezéséről is teljesen
megfeledkeztem. Hajdanában, amikor a csokoládébonbon még nem volt divatban, hanem
meggydzsemmel ették le magukat a vendégek, névnapokon a rokonság között igen élénk
beszélgetések folytak e kedves nénikéről. Az egyik, foglalkozását tekintve közjegyző
17
nagybácsim nagy, tarka kendővel törülgette bajszát, és amerikai nagynénémet emlegetve,
mesélt az emberi boldogság mibenlétéről. Elment a nagynéném Zágrábba gyógyszerészetet
tanulni, s ott megismerkedett egy valamilyen New Jerseyből jött milliomossal. Kezdetben
egészen ártatlan ismeretségnek tűnt. Épp hogy csak üdvözölték egymást: Jó napot! Jó napot!
Kapcsolatuk azonban lassacskán bensőségesebbé vált. Az amerikai, bácsikám szavával élve,
bekapta a horgot, de nagynéném sem maradt közömbös a férfi érzései iránt. Otthagyta a
patikusságot, s csak az amerikai szavát leste. Ha megszólalt a férfi - nagynéném
körülrajongta. Vidám kedvű volt, nem szívesen gondolt a tinktúrákra. Végül is házasságig
jutott a dolog. Megesküdtek, s Amerikába utaztak. Boldogok voltak. Nagyon jól éltek,
kocsijuk is volt, csak éppen gyermekkel nem áldotta meg őket a mindenható. „Ej, nincsen
öröm üröm nélkül!" - E közmondással zárta le példabeszédét a jó közjegyző, s rögtön utána
tálalta is a jelenlévőknek a tanulságot. „Szóval, azt akarom mondani, hogy - tette hozzá
életbölcseletének hirtelen felvillanó fényében - ha a mi Olgánk nem ismerkedett volna meg
azzal az amerikaival, talán a mai napig kavargathatná valamelyik patika kenőcsöstégelyét, és
árulhatná a mustártapaszt. Az emberi boldogság olyan, mint az aranymadár. Mindenki vállára
rászáll egyszer az életben, és szemünket jól nyitva kell tartanunk, nehogy elszalasszuk.
Az ilyen, keserű igazsággal teli szavak hallatán a tisztelt amerikai nagynéném minden
közeli és távoli rokona csendesen bólogatott, és bólogatásaink közben lenéző, parányi
csigákkal díszített keretbe foglalt, mosolygó arcképe úgy tekintett ránk, mintha hottentották
lennénk. S amikor ez a majdhogynem fantasztikus képmás már minden kézben megfordult,
és újra elfoglalta régi helyét a kis asztalka térítőjén, rendszerint felálltunk a kanapéról,
sóhajtva húztuk fel kalocsninkat és mindenki ment a maga útjára, a temetések nyomasztó
érzésével.
Önök, kedves olvasóim, bizonyára láttak már cérnára fűzött aszalt szilvát. Nos, így néztek
ki az apró fekete betűk - egymáshoz ragadva a levél sárgás papírján. A tág és árnyas szobájú,
csendes atyai házról meséltek a sorok, ahol a szobák falain álmos tükrök pislákolnak, és
harsogó színű vadászképek ünnepük a nekivadult medvék mancsai között ártatlanul
mosolygó vadászokat. A nyári esték sötétjében zöld szikrákként úszkáló
szentjánosbogarakról. És a régi, öreg kertről, hol a magas füvön átcsurognak a lángszínű
sarkantyúkák ágyásai. „Itt New Yorkban nyoma sincs ennek a nyugodt, ősi szépséggel teli
életnek - írja nosztalgikus pátosszal nagynéném. - New York az új idők városa, a statisztikáé,
a benziné és az ökölvívó ringek négereinek porcelán mosolyáé. Ez a település a
felhőkarcolóké, amelyek tetején esténként tangót járunk, a lokálok alagsoraiban pedig
kávéscsészékből isszuk a whiskyt, hogy ne sértsük meg a száraz rezsim törvényeit. Hatalmas
gépezet acélreteszei között élünk, és ismerjük minden másodperc árát. A templomokban, míg
a papok Salamon példabeszédeit olvassák, a nők frizurájukat készítik, a férfiak meg
borotválkoznak. A fogorvosok pedig rendelőjükben egyszerre tömnek három fogat, három
különböző páciens szájában. S végül, amikor lefekszünk aludni, fejünkre különleges gépeket
kapcsolunk, hogy gondolataink frissek maradjanak a holnapi napra, s ne fárasszuk agyunkat
ostoba álmokkal."
A továbbiakban nagynéném tudatta velem, hogy már megszokta ezt az életet, és hogy
előrehaladott kora ellenére nemrég díjat nyert egy női rögbiversenyen elért eredményével. S
így fejezte be a levelét: „Lehet, meglepődsz majd, hogy írok neked, de ne tartsd ezt
különösnek. Rögtön megtudod az okot is, amely arra késztetett, hogy rád gondoljak, oly
hosszú hallgatás után. Képzeld, kedveském, tegnapelőtt amint a nagy bank utcán, a Wool
Streeten mentem, láttam a járdán egy aranyhajú, öt-hat éves kisfiút. Sírt. Odamegyek hozzá, s
kérdem tőle, mi történt. Ő meg csak szomorúan rám néz könnyel telt szemével, és rózsaszín
tenyerén felém nyújt egy törött ólomkatonát. És tudod, abban a pillanatban megjelentél
előttem gyerekként, mint amikor egyszer te álltái előttem ugyanígy, s mutattad nekem a
törött, csengős sapkás viaszbohócot, amelyet névnapodra vettem neked. Igen, az idő
18
szakadékénak mélyéről előúszott e távoli emlék, hogy egy mesés múlt délibáb-káprázat
fényével derítse fel szívemet. Egész nap olyan gyengédséggel gondoltam rád, hogy este
Sűrített Himalája Levegő tablettát kellett bevennem, szívemnek pedig szüksége volt az erős
érzések elleni hűvös kúpra. Ma azért írom neked e levelet, hogy tudassam veled - egy kis
ajándékot küldök neked. A hajdani csengős sapkás viaszbohóc már nem létezik, viszont
kapsz most majd egy igazi embert, vasból - egy automata robotot, aki majd segít a
házimunkában, és jó barátod lesz majd magányos óráidban. Ez a Sleyping Tom Ton and Co.
cég gyártotta szabványember a modern technika igazi csodája, és egyre szélesebb körű
alkalmazást nyer az amerikaiak mindennapi életében, ő a hűséges eb, amely őrzi a házat, s a
lelkiismeretes inas, aki felveszi a telefont, ajtót nyit, és fogadja a vendégeket. Nem fogyaszt
mást, csupán egy kis gépolajat, és évi adója itt, minálunk, annyi, mint a kerékpáré. És kitűnő
nyelvész is, ért földünk minden nyelvén, úgyhogy nyugodtan beszélhetsz hozzá akár bolgárul
is. A csomaghoz, amelyet majd megkapsz, csatolták az automata részletes használati
utasítását is. Légy boldog, és ne felejtsd el a te forrón szerető Olga nagynénédet. Csók."
Szememből a boldogság könnyei hulltak. Na lám, mégiscsak igaz az, hogy a vér nem
válik vízzé. Lám, oly sokévi keserves várakozás után végre hozzám szállt a legenda
aranymadara. Már a vállamon volt, vidáman énekelt, s államat verdeste hegyes csőrével.

A gépek gyorsaságával érkezett meg. Jól csomagoltan, hosszú fakoporsóban, tetején a

nélkülözhetetlen feliratokkal: „Vigyázz! Ütéstől, rázkódástól óvni!"
Amikor a vámnál felnyitották a koporsót, a becsüs hátrahőkölt, s arcára enyhe félelem ült
ki. A szabványember mellén keresztbe tett karokkal feküdt, akár egy halott lovag. Teste
vasból volt. Csak feje volt valami ismeretlen anyagból, mely kaucsukra hasonlított, és az élő
emberi fej természetes színét és formáját utánozta. Lecsukott szempillák, hegyes, szabályos
orr, kicsiny, ironikus mosolyba összeszorított ajkak. Homlokára szőke hajának kócos tincsei
hullottak alá - mint a hosszú, fárasztó útról érkezőnek.
- Mi ez? - kérdezte szakmai kíváncsisággal a becsüs.
- Automata - feleltem zavartan.
- Miféle automata? Mire való?
- Mindenre. Fölveszi a telefont, ajtót nyit, vendégeket fogad, kávét főz*- egyszóval,
minden házimunkát elvégez. Egyfajta háziszolga.
- Hümm! - hökkent meg a tisztviselő, és szórakozottan lapozgatni kezdte a vámtarifát.
- Először fordul elő velem, hogy ilyen tárgyat kelljen megvámoltatnom. Várjon, míg
idehívom valamelyik kollégámat.
És eltűnt egy ajtó mögött.
Kisvártatva a szabványember körül összegyűlt a vámhivatal valamennyi alkalmazottja.
Egy alacsony termetű, kigombolt egyenruhás becsüs, aki óraláncán alumínium fityegőt viselt,
belenézett a koporsóba, sokatmondóan köhintett, és különös figyelemmel vizsgálgatni kezdte
az automatát. Fölemelte a robot karját, a páncélon három gomb villant elő: sárga, kék és
piros. A becsüs bizonytalanul megnyomta a piros gombot, s abban a szempillanatban a
vámhivatal bálákkal, ládákkal és csomagokkal megtömött, tágas helyiségében pokolgépre
emlékeztető, baljós búgás terjedt szét.
Miközben rémült szívvel kővé dermedten álltunk, s vártuk az elkerülhetetlen robbanást, a
szabványember felemelkedett a koporsóban, fölnyitotta a szemét, és csodálkozva körülnézett.
Mihelyt észrevett bennünket, felállt és felkiáltott:
- Good afternoon! - Jó napot! - feleltem és előreléptem. - Engedje meg, hogy
bemutatkozzam. Én vagyok az ön ura.
Az automata leereszkedően végigmért tetőtől talpig, és tökéletes bolgársággal mondta:
- Így kell a vendéget fogadni? Miért nincs ünneplőben? Hol a rózsacsokor?

19
 E kérdéseket olyan hirtelen s olyan gyilkos lenézéssel szegezte nekem, hogy hirtelenében
amőbának éreztem magamat.
- Bocsásson meg - hebegtem, és bűntudatosan mosolyogtam. - Egész nap loholtam, hogy
elintézzem az ön kiszabadulását, és ezért nem maradt időm felkészülni kellő módon, hogy a
szükséges ünnepélyességgel fogadhassam önt. Holnapig meg nem akartam várni, mert,
ahogyan ön is látja, itt, a vámhivatalban kényelmetlen lenne az éjszakázás egy magafajta
gentleman számára.
- Ó! Tehát én most a vámhivatalban vagyok? S milyen alapon? Mit jelentsen ez?
- acsarkodott ránk a robot, az arcát valami gonosz grimasz csúfította el.
- Igen, ön most a vámhivatalban van! - kiáltott föl kórusban a vámhivatal összes
alkalmazottja, akik sorfalat álltak az üres koporsó előtt. - Törvényünk szerint ön vámköteles!
A törvény szó hallatára a szabványember mellére tette kezét, mint egy operaénekes,
udvariasan meghajolt, és a következőket mondta:
- Állok rendelkezésükre, uraim! Csak siessenek, kérem, a vámolással, mert itt szörnyű
formalinszag van, mely számomra egyszerűen elviselhetetlen. Mindig az az érzésem e
szagtól, hogy hullaházban vagyok.
Ekkor a becsüsök egyenruhás társaságában azon csendes s hosszadalmas tanácskozások
egyike kezdődött meg, mely a középkor inkvizítorainak titkos bíróságára emlékeztetett.
Torquemada és Pedro de Arbues modern utódai a szent vámtarifák értelmezésébe
süllyedtek, és mindannyian igyekeztek lehetőleg minél nagyobb kegyetlenség tanújelét adni a
robot elvámolásánál.
- Tekintsük órának! - javasolta egyikük.
- Vagy rádiónak! - szólt egy másik.
- Számítógépnek! - tette hozzá a harmadik.
- Nem, tekintsük inkább luxusautónak! - avatkozott közbe az alumínium fityegős becsüs,
és rögtön hadarni kezdett, mintha felhúzták volna: - Buick, Pacard, Horh, Lincoln, Cadillac,
Alfa Romeo, Rolls Royce...
- Elég! Hagyja már abba! - kiáltottam fel az autómárkák özönének sodrában. - Önök
tönkretesznek engem ekkora vámmal. Végtére is lássák be, hogy őfelségét nem aranyból,
hanem vasból gyártották.
- Az nem számít! - szakított meg gyűlölködve az alacsony termetű kis becsüs. - Ebben az
esetben nem vesszük figyelembe az alapanyagot. Számunkra a tárgy lényege a fontos, érti? A
tárgyra nem mint anyagi szubsztanciára, hanem mint kinetikus energiára tekintünk!
- De hiszen mégiscsak... de hiszen mégiscsak - ellenkeztem, anélkül hogy akár egyetlen
szavát is értettem volna ennek a különös vámfilozófiai terminológiának. - Önök előtt, tisztelt
uraim, itt áll egy közönséges automata, és kérem önöket, uraim, tekintsék a vám
szempontjából petróleumfőzőnek.
A szabványember, aki mind ez ideig diadalittas elégedettséggel hallgatta a vámosok
becslését, felugrott, mintha darázs eresztette volna belé a fullánkját, és a fülembe üvöltött:
- Megtiltom magának, hogy petróleumfőzőhöz hasonlítson!
- Jól van - szóltam gyámoltalanul. - Akkor vámolják el, mondjuk, mint tűzoltó készüléket,
de semmi esetre sem úgy, mint luxusautót. Hisz ez egész vagyonom eltékozlását jelentené, ha
ki akarnám önt szabadítani a vámból.
- Kérem, csendesebben! - kiáltott fel másodszor is a vámhivatalnokok kara. - A
vámösszeg meghatározásánál mindenki számára tilosak a személyzetet félrevezető
megjegyzések !
E rövid szakmai vallomást követően a vámosok újabb tanácskozásra gyűltek össze
- még hosszadalmasabbra s még gyötrőbbre. Végül felhangzott az ítélet:
- Teleszkópként vámoljuk I

20
 Megkönnyebbülten felsóhajtottam, elővettem zsebemből a pénztárcámat, és kifizettem a
kért összeget, mely igaz, hogy nem volt csekély, de legalább csak századrésze volt annak,
amit egy Rolls Royce-ért fizettem volna. Majd az automatához fordultam és megkérdeztem:
- Most meg van elégedve?
- Igen - felelte közönyösen. - A teleszkóp minden tekintetben több, mint a petróleumfőző,
és több, mint a tűzoltó készülék. Vele figyelik a bolygókat, és segítségével jósolják meg a
kozmikus katasztrófákat. Ez pedig nem kis dolog.
Miután jámbor alázattal átestem a vámmise minden további szentségén, és
megszabadultam a vállamra nehezedő súlyos tehertől, a szabványemberhez léptem, kézen
fogtam és invitáltam: menjünk haza.
- Nos, lenne szíves visszafeküdni a koporsóba? - kérdeztem. - Ideje hazaindulnunk.
- Téved - mondta a robot, s visszahúzta a kezét. - Ön megakadályozta, hogy luxusautónak
könyveljenek el, ezért most majd megszerzi nekem azt az örömöt, hogy taxival menjünk a
lakására. Ugye?
Ostobán néztem rá, de nem válaszoltam semmit.
Kimentem az utcára, taxit hívtam, s kitártam az ajtaját:
- Parancsoljon!
Drága amerikai vendégem mint egy igazi úriember szállt a kocsiba: lassan, fáradtan s
gyengén meghajlított háttal.

Isten megteremtette az embert. Az ördög válaszul megteremtette a homunkuluszt.

Hajdanában a homunkuluszok varázskonyhák lombikjában születtek, a feketemágia
beavatottjainak lidércábrándjaiból s hosszú várakozásukból életre kelve.
Ma gyárakban készítik őket, szigorú tudományos kísérletek számításai alapján, s gonosz
alkotóikat mérnököknek hívják.
Gróf Kufstein és segéde, Geloni abbé, 1774-ben Calabria egy karmelita kolostorában hat
hónap alatt három emberoid teremtést hozott létre mesterséges módon.
Az amerikai Sleyping Tóm Tón and Co. cég 1932-ben napi 1000 robotot gyárt.
Robotom mellén „Hü John. N: 384 991" feliratú nikkeltetoválást visel.
Reggeltől napestig beszélgetünk, s társalgásunk mindig civakodással ér véget.
- Ön elviselhetetlenül individualista - mondja bosszúsan John. - Mi csodálkoznivaló van
abban, hogy megvetem a személyiség kultuszát, és hogy a közösségért kész vagyok
bármilyen áldozatra ? Értse meg végre, hogy én tömegtermék vagyok, ezernyi testvérem,
akik mindannyian teljesen egyformán gondolkodnak, beszélnek és dolgoznak, vér szerinti
testvéreim, ikertestvéreim.
- Éppen ezért, mert agyukat patikusmérleggel adagolták önökbe, és fejük limonádésüveg,
precízen kimért tartalommal, ezért önök, robotok, semmi mást nem képeznek, mint egy
szürke és jellegtelen tömeget! - válaszoltam felhevülten. - Önök közt aligha születhetne meg
bármikor is az a felsőbbrendű ember, akit annyira megvetnek, de akit mégiscsak zseninek
nevezünk. Másrészt pedig, s ezt jegyezze meg jól, a szabvány szerinti tömegtermelés, a
sorozatgyártás, mindig csökkentett minőséget eredményez a mennyiség javára, és ez
kétségtelenül visszahat a közösség észbeli képességeire is. Igen, a modern technika
bámulatos eredményei ellenére is, ön mégiscsak gépember marad, érti ezt? Ön nagyszerű
eszköze lehet másvalaki akaratának, de semmi esetre sem lehet önálló, alkotó személyiség.
Az automata sajnálkozva rám tekint, majd háta mögé csikordítja kezét s a szoba egyik
végétől a másikig kezd lépegetni.
- Majd meglátjuk, ki lesz más akaratának eszköze - sziszegi a foga közül.

Minden nap a legváratlanabb meglepetésekkel szolgál.

John bejön a szobámba, s így szól:
21
 - Kegyeskedjék megtörölni a lábamat a flanelltörülközővel! .
Döbbenten nézek rá, s keresztet vetek.
- John, ön elvesztette a józan eszét! Talán nem tudja, hogyan kell viselkednie az inasnak
az ura előtt?
- Hahaha! - röhög a szabványember, és vasteste csörög, mint egy lánc. - Ön óriási
tévedésben él, uram. Én annyiban vagyok az ön inasa, amennyiben ön az én lakájom.
- Lakáj! - kiáltok fel, s összes vérem a fejembe tódul. - John, viselkedjen illedelmesebben!
Ön még nem ismer engem!
- ön sem engem, úgy látszik! - válaszol a kevély automata. - Jogom van gondoskodni
toalettemről éppen úgy, ahogyan ön gondoskodik a sajátjáról. De ha azt akarja, hogy
őszintébb legyek, megtoldom azzal, hogy köztünk tulajdonképpen nincs semmi különbség,
bár ön isteni származásúnak tartja magát. Szükséges-e emlékeztetnem, hogy a magafélékről
Darwin speciális elméletet alkotott, hogy minden állatkertben található néhány rokona, aki
foggal töri a diót, és nevetteti saját utódait?
- Ezt a hallatlan szemtelenséget! - forr bennem a felháborodás, és öklömet rázom. Szobám
nyitott ablakán egy távoli gramofonlemezről Josephine Baker szaxofonra emlékeztető hangja
áramlik be.
A szabványember rendíthetetlenül áll velem szemben, és énekli a fekete baba dalát:
J'ai deux amou-ou-ours,
mon pay-y-ys et Pari-i-is...

John házam korlátlan urává lesz, és én rettegek minden tettétől.

Ma a legjobb barátom orra előtt vágta be az ajtót nem engedte be.
- Ha valaki az én házamba jön, ön köteles emberségesen bánni vele, érti? Megtiltom, hogy
ezentúl ajtót nyisson, és hogy vendégeket fogadjon!
- Ostobaság! - feleli gőgösen az automata. - Az ön barátjának az a megbocsáthatatlan
szokása, hogy ernyővel jár, amikor süt a nap. Ez idegesít engem. Én az új idők embere
vagyok, és nem tudom elviselni a szegényes fantáziájú, pedáns embereket.

Azt hiszem, neuraszténiás vagyok. A legkisebb zaj is idegesít. Kezem remeg. Fülem cseng.
Fejemet mintha abroncs szorítaná. Elvesztettem étvágyamat egész éjjeleket átvirrasztok. Ha
tükörbe nézek, egy szenvedéstől elgyötört, fakó maszkot látok magam előtt.
Képtelen vagyok már tovább elviselni ezt az átkozott robotot. Képzeljék csak el, ma
lekent nekem egy pofont, mert nem voltam hajlandó/felolvasni neki a New York Herald
legújabb számát.

Újra átnéztem az automata használati utasítását. Még szerencse, hogy a becsüs a vámnál nem
nyúlt a kék gombhoz. Óvakodom tőle, mint a pestistől. Ha megnyomnám, a szabványember
mindent összetörne, ami csak az útjába akad.
„Jó őrzője vagyonúnknak banditák támadása esetén" - írja a használati utasítás. Egyetlen
reményem a sárga gomb. Ez a robot halálát idézi elő.
De ő ravasz. Néhány napja bezárkózott a szobájába, és ki sem jön.

Mi ez?
Nézek a tükörbe, s hátamon végigfut a hideg.
Ábrázatom a robotéra hasonlít.
Fejemben különös gondolat fogan meg: vannak kutyák, amelyek gazdájukra hasonlítanak.

Igen, velem valóban valami rendkívüli történik.

22
Hasonlóságom a szabványemberhez megmagyarázhatatlan módon növekszik. Ugyanaz az
arc, ugyanazok az ironikus mosolyba szoruló ajkak.
De ez még nem minden.
Már olyasmit cselekszem, ami régen teljesen idegen és elképzelhetetlen volt tőlem. Ma
például futballmeccsen voltam, és hogy őszinte legyek - igazi gyönyört éltem át a két csapat
játékát szemlélve.
A végeredmény 3:1 a „Zöld borjú" javára.

Most már egy hete, hogy John nem jön ki a szobájából. Mi lehet vele?
Az ajtajához lépek, hallgatózom. Semmi zaj.
- John!
Semmi válasz.
- John, mit csinálsz?
Csend.
Erre minden erőmmel nekirugaszkodom az ajtónak, amely nyomásomra megreccsen,
szárnyai kivágódnak.
Szívem megdermed a borzalomtól.
A robot a szoba közepén fekszik elterülve, karjai oldalt kitárva. Nagy üvegszeméből
sátáni gúny sugárzik.
Félénken föléje hajolok, karjait testéhez szorítom.
Ebben a pillanatban a vaspáncél alól egy rugó halk sziszegése száll felém, a
szabványember szóra nyitja a száját, és alsó ajka remegni kezd:
- Jé-é-é-é-é-é-é-é! - terjed szét a megnyújtott nyüszítés, majd lassan elhal, akár a falióra
harangjának visszhangja.

Halálára nem találok magyarázatot.

Öngyilkosság?
Vagy pedig a sárga gomb véletlen érintése?
Kínzó bűntudat emészt, nem hagyja nyugodni lelkiismeretemet.
Míg néhány nappal ezelőtt még magam akartam megölni az automatát, most meg hirtelen
az utána érzett szörnyű bánat lesz úrrá rajtam.
Régebben gépnek éreztem - ma, amikor már csak egy lelketlen vasbábu, testvéremként
szeretem.
Megpróbáltam föléleszteni, megnyomtam a piros gombot, de hiába. John már semmilyen
életjelt nem ad.
Örökre meghalt.
Csupán szeme maradt nyitva, néz, mint egy élő ember, és nevet.
Isten nyugosztalja sokat szenvedett szabványlelkét!

Ma reggel valami újat fedeztem föl magamon.

Mellemen három gomb világít: sárga, kék és piros.
Tébolyodott öröm tölti el egész lényemet, ajkamról örömujjongás tör fel.
Kirontok a folyosóra, ahol az egyik sarokban ott áll az új idők büszke lovagja, ölelésébe
vetem magam, és csókjaimmal borítom jéghideg arcát.
- John, nézz rám, te látsz, hiszen a szemed nyitva van! Én már a te alteregód vagyok,
megkülönböztethetetlen hasonmásod. Te eljöttél Amerikából, hogy fölfedd előttem az
átváltozás megfejthetetlen titkát, és hogy átöntsd halhatatlan lelkedet emberi testembe.
Köszönöm neked, John! Csak most kezdem érteni, mit is jelent tulajdonképpen automatának
lenni, s felkelteni önmagadban a tudatot, hogy a mi amerikai századunk a szabványembereké

23
Ütött a bosszú órája.
Robotok! Egyesüljetek a nagy keresztes hadjáratra, amely a régi világ végét fogja
jelenteni! Végtelen légiótok elemi áradatként önti majd el a Földet, és söpri le róla azokat,
akik még hisznek a sírból való föltámadásban, és szobáik falán rózsaszín szalagos
mandolinokat tartanak. Le kell hogy söpörje őket a gépek orkánját.
Kürtösök! Fújjátok a harsonákat és szaxofonokat! Hadd ringasson mindannyiunkat a
szent rumba epileptikus ritmusa, mielőtt útra kelnénk!
Testvéreim! Emeljétek fel kezeteket, legyetek készek, s ha üt az óra, lobbantsátok lángra
nemes haragotok a pusztítás kék gombjával!
A boldogság aranymadara bibliai galambként vezet bennünket.

- Érdekes történet - mondta professzorának az asszisztens. - Na és mi történt aztán a

páciensével ?
- A boldogság aranymadara - mosolygott a professzor - kétségtelenül a diliházba vezette
páciensemet. Feltörte egy játéküzlet kirakatát, és összeszedte a kirakatban lévő babákat,
amelyek szerinte a „robotok gyermekei" voltak. Ezután hozták be az én osztályomra.
Érdeklődésre tarthat számot még egy kis részlet is. A beteg házának átkutatásakor valóban
találtak egy törött vasrobotot és ezt a füzetet, amely egyfajta naplónak is beillik. Úgy látszik,
ez a szerencsétlen ember igen erős megrázkódtatáson esett át, hogy arra a képtelen gondolatra
jutott, hogy automatává változott.
- Micsoda abszurd fixa idea! - mormogta az asszisztens.
- I -i -igen, cirkuláris dekonsztitúció, mániás-depressziós elmebajjal - válaszolta saját
magának a professzor, és kibámult az ablakon.
JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA
BLAGA DIMITROVA
Fantasztikum
Idegen bolygóra zuhantam,
ahol az idő máshogyan jár.
Átszövi a tömör sebesség,
és mintha megdermedne minden.
Az év és a nap ott egyetlen
egy perccé, egy szuperperccé
zsugorodott.
Azon a bolygón egybefolyt,
egy lett a vég, a kezdet.
A haldoklónak végső sóhajával
az újszülötteknek sírása.
Az első szerelmes tekintet
és a végső, a tüzet csiholó
és a fagyott.
A hópehely és cseresznye szirma
arrafelé egyszerre hull,
és visszahúzódik a bábba
a pillangóknak éterszárnya,
a tűzhányók lehelete
a hegyormok örök havába
ott visszatér.
Szuperperc alatt visszafordul ott
csúfságba a gyönyörűség,
gyengeségbe a friss erősség,
közömbösségbe a csodálkozás,
a feledésbe az emlékek,
időtlenségbe - az idő,
csodálatos.
Titokzatos, messzi planéta,
ahol fordított lényegébe
áramlik át sorjába minden.
Még én is, bár vendég voltam csupán,
a végtelenséget legalább
emberi vágyaimba hordtam,
s perccé váltam, magamra öltve
a más időt.
BLAGA DIMITROVA
Fenyegetettség
Félelemtől összeszorul szívem,
egy kis ponttá zsugorodik össze,
szánalmas, magányos, védtelen.
Fenyegetett pontja a világnak.
Most elektromos agyak keresnek
engem, amíg rámlel a radar.
Hogyha a halál átugrik rajtam,
csak egy másik pontot választott ki,
és veszély les már a többiekre.
Összeszorul az egész világ,
amely most saját magától retteg,
oly picinyke lesz, akár a szív,
megalázva önmagát.
MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSAI
26
NEDJALKA MIHOVA
FELDERÍTŐK

Úgy beszélnék valakivel - de itt még egy kő sincs, amihez szólhatnék. Nem tudom, így
döntöttem volna-e, ha előre tudom, mire kárhoztatom magamat. Furcsa arra gondolni, hogy
az is én vagyok, aki ugyanebben a pillanatban ott bolyong több más planétán, de egyúttal lent
van a Földön is - nem félek semmitől, és szokásos feladatomat teszem: hatalmas adagokban
gyömöszölöm bele az információt elcsigázott agyamba.
Csak ne lenne ilyen hideg, ilyen por és egyhangúság. Ez az átkozott barna por olyan
könnyű, hogy minden mozdulatomra valóságos ciklon támad. Jó lenne valami veszély, hogy
harcban végezhessem - de csak egyszerűen be kell lépnem a kamerába, és máris megszűnők
létezni. Kutatási programom befejeződött, kimerülőben a vízkészlet, fogytán az élelem -
nincs más kiút.
No igen, elméletileg nem halok meg, a többi énem tovább létezik. Ez az egész egy nagy
butaság, semmi több! Az éneim között nincs semmiféle belső kapcsolat, tudatomat egyedinek
érzem, ugyanúgy, ahogy a többi énem. Amikor belépek a kamerába, az az én, amelyik itt van,
eltűnik: mit érdekel engem a többi?
Egyszerű gyilkosság, talán odalenn ezt nem értik? Egyébként öngyilkosság - nem
tagadhatom, hogy saját kívánságomra jöttem ide.
Mégis büszke vagyok arra a munkára, amit elvégeztem. Örülök, hogy nem csüggedtem el,
mikor először kiléptem a kamerából. Tulajdonképpen azért nehéz most nekem, mert először
van egy kis szabad időm. Magam sem tudom, miért húzom ilyen értelmetlenül az időt,
ahelyett hogy az integrátor elé állnék. Nem fogok érezni semmit. Majd a többi énemre
gondolok, elképzelem, hogy visszatérek hozzájuk...
Nevetséges, mindenféle eszembe jut - csak arra nem akarok gondolni, amitől félek,
jóllehet nem is tudom, miért. Ugyan miért is zavarna, ha pontatlanul történt a regenerálás? És
mégis arra vágyom, hogy embert lássak, akár egyetlenegy embert. Beszéljek vele,
összehasonlítsam magamat vele, hogy lássam, olyan vagyok-e, mint ő, s hogy megértsem, mi
is vagyok én. Ha pedig kiderül, hogy más vagyok, akkor talán mindaz, amit elvégeztem,
szükségtelen. És ha... ha csak egyszerűen robot vagyok? Igaz, emlékszem egész eddigi
életemre, emlékszem szüleimre, barátaimra, az ismerősökre - de ez nem bizonyít semmit.
Talán az emlékeim is megváltoztak, eltorzultak. Vagy mesterséges szülemények?
Egyáltalán, emberi dolog az, amit csinálok? Emberi dolog magányosan álldogálni ezen a
síkságon a lengedező barna felhők közepében, s időről időre letörölni arcomról a finom port?
Nem, nem szabad tovább várnom. És végül is, már csak egy kis kanna vizem maradt. Mi
értelme szenvedni. És lealázó is lenne kiinni az utolsó cseppet, hogy addig halasztgassam a
dolgot, míg a szomjúság bekényszerít a kamerába.
Csupán kis pihenő volt ez a semmi előtt, egy pillanatnyi gyengeség. Már vége is van.
Minden olyan egyszerű. És annak is volt értelme, hogy feljöttem ide: új ismereteket
továbbítottam a Földre.
Íme, ez megnyugtat. Hiszem, hogy ember vagyok, és az is maradok mindvégig - egy szót
sem továbbítok többé. Semmit arról, amit érzek, semmi olyasmit, hogy „Isten veletek,
emberek!" vagy „Emberek, visszatérek közétek."

27
 Amikor felhangzott a jelzés, az íróasztalnál ültem, és a legutóbbi fiziológiai kongresszus
beszámolóiba mélyedtem.
Csak annyit mondtam: „Tessék!", de fel se álltam. Hallottam a lépteket, megfordultam -
fiatalember, szinte még gyerek. Rámutattam az egyik karosszékre, és ő leült. Zavartnak
látszott.
- Önhöz küldtek az Űrkutatási Központból - mondta bizonytalanul.
- Ugye, azt kérte, hogy felderítőként dolgozhassák?
- Igen.
Arra gondoltam, hogy szinte mindig a fiatal emberek jelentkeznek felderítőnek, noha az
idősebbek tulajdonképpen alkalmasabbak: többet tudnak. Aztán eszembe jutott, hogy én
magam sem töltöttem be még a huszadik évemet, mikor beléptem a csoportba. Na, jól van.
Semmit sem titkolok el ez előtt a fiatalember előtt, megmutatom neki, hova igyekszik. És ha
majd akkor is ugyanazt akarja, amit most, akkor - sok szerencsét!
- Feltételezem, ismeri a kérdés tudományos oldalát.
- Nagy vonalakban.
- Kérem, ismételje el néhány szóban azt, amit tud.
- Régóta használatos módszer az élő szervezet „távközlése", jóllehet alkalmazása
korlátozott. Az első szakasz a kiválasztott objektum testének és különösen agyának fejtjeit
jellemző mutatók vizsgálata és leképezése. Ebben a folyamatban a szervezet ideiglenesen
szétesik, de sokszor helyreállítható, integrálható. A leképezéssel nyert adatok hatalmas
távolságokra közvetíthetők, amennyiben az út végpontján vevőberendezés létesül. Éppen ez
teszi lehetővé, hogy a „távközlést" felhasználják még ismeretlen planéták elsődleges
kutatásánál. Legelőször a készüléket juttatják el helyére, majd bizonyos idő elteltével kódolt
közlemény formájában kisugározzák a felderítőt. A szükséges helyre juttatott vevőkészülék
fogadja és integrálja a felderítőt, aki kilép a kamerából, és elvégzi a szükséges kutatásokat.
Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Olyan volt ez, mint egy lecke, amelyben minden
egyszerű és pontosan meghatározott.
- És az, aki már elvégezte kutatási programját?
- A kamera ismét magába fogadja.
- De nem tér vissza a Földre, ugye ezt is tudja?
- Igen, természetesen. Egyelőre nincs lehetőség arra, hogy több energiát továbbítsunk
annál, mint amennyi nélkülözhetetlen a távközléshez. Illetve, azt akarom mondani... az
elvégzett kutatások közléséhez.
- És ő?
- A visszafelé irányuló „távközlés" egyelőre nemcsak lehetetlen, de szükségtelen is lenne,
hiszen az egyed adatait a Földön megőrzik. A felderítő egyidejűleg több planétán és a Földön
végzi munkáját. Ha jól tudom, önre öt planétát bíztak, azokat, amelyek kutatásához az ön
pszichikuma és az ön ismeretei a legalkalmasabbak. Jelent-e valamit az ön számára ennek az
ötnek a sorsa?
Türelmesen mosolyogtam.
- Számomra... semmit. Fogadjuk el, hogy így van. De azok, akiket oda küldtünk, már
személyiségek, új tapasztalatuk van, és önállóan fejlődnek. Igaz, ugyanaz a múltunk, de
tudatunk most, ebben a pillanatban, különböző. És a jövőnk is különböző. Mindegyikünk
maga fog meghalni.
A fiatalember meghökkent. Erre nem gondolt. Természetesen.
- De ők nem az igaziak, ugye ?
- Miért gondolja? Vajon kiváltságos helyzetben van-e bármelyik is az integrált egyedek
közül ?
- Egyszerűen csak azért, mert ön itt van... Ugyanazt az életet folytatja.

28
 - Igen, de ők is folytatják, csak nem itt, hanem ott. Mit bizonyít ez? Én, aki itt vagyok,
szintén átmentem a kamerán, s még azt sem tudom, hogy abszolút ugyanaz vagyok-e, mint
aki belépett a kamerába.
- Ezt nem értem.
- Meg fogja érteni. De előbb azt szeretném megmondani, hogy éppen ez a bizonytalanság
nem engedi meg a „távközlés" kiterjedt alkalmazását. Az ember, minden egyes ember valami
megismételhetetlen. Benne összpontosul a szülői és gyermeki kapcsolat összefűzte
személyiségek sorozatának tapasztalata, valamint a társadalmi és a természeti környezet
konkrét hatása...
- Da hiszen az analizátorok éppen azért képezik le minden sejt mutatóit, hogy a meg-
ismételhetetlenhez jussanak, ugye?
- Az egyed „távközléséhez” arra van szükség, hogy az adatokat lefordítsák a megfelelő
jelek nyelvére, így van?
- Kétségtelenül.
- Ezek a jelek azonban mindenki számára azonosak. S mégis ezekkel fejezik ki a
különböző egyedeket. Nem látja már, hogy mi a probléma? Az azonosnak kell kifejeznie a
megismételhetetlent.
- De ezt meg is tudja tenni, nem?
- Hogyne, meg tudja tenni... Próbált-e már kifejezni valamit, mondjuk egy érzést,
amelyről szinte teljes bizonyossággal tudta, hogy csupán az öné? Hogyan járt el ebben az
esetben ?
Magamban elmosolyodtam, mikor láttam, hogy az ifjú ember elpirul.
- Megpróbálom leírni.
- Vegye figyelembe, hogy a szavak szintén közös jelek. Mi mindketten ezeket a szavakat
használjuk az összes emberrel együtt, és mindenki ugyanezekkel a szavakkal próbálja
kifejezni saját mondanivalóját. S mit gondol, sikerül kifejeznie ezt a saját mondanivalót teljes
pontossággal ?
- Nem tudom. Mindenesetre a másiknak is valami hasonlót kell éreznie - elmosolyodott,
és megvonta a vállát. - Egyszerűen nem tudom.
- De „a távközlés" esetében sem tudja senki. Én magam már két ízben mentem át ezen az
eljáráson. Integráltak itt a Földön és más planétákon. De vajon ugyanaz, abszolút ugyanaz az
ember lép be a kamerába, és lép ki belőle? Ezt lehetetlen megtudni. Nincs kritérium. A
korábbi énem eltűnik, nem lehetek mind a kettő egyidejűleg: ugyanúgy, mint ahogy ön sem
tudja, mennyire értik meg, mert nem lehet egyidejűleg az, aki közöl, és az, aki a közlést
befogadja.
- Tehát a kamerában az ember eltűnik, és sohasem tudja meg, hogy az az egyed, aki a
helyében keletkezett, nem módosult-e kissé?
- Így van.
- De ön mégis annyi planétát megjárt... - Vendégem határozatlanul mosolygott.
Megértettem, mire gondol.
- Én? Téved. A többiek, akiket az én hasonlatosságomra teremtettek, azok igen. Az én
egyéni feladatom csupán szüntelenül halmozni azt a tudásmennyiséget, amire következő
küldetésemnél szükség lesz. Sohasem hagytam el a Földet. És hasonmásaim is csupán
egyetlenegy planétát ismernek meg.
Láttam, hogy a fiatalember kezdi felfogni, amit mondok. Sokáig hallgatott, majd halkan
megszólalt:
- És azok... Azok ott, azok is ilyen magányosak? Egyikük sem él át semmit abból, amit a
többiek átélnek?
- Kétségtelenül így van.
Ismét hallgatott egy ideig.
29
 Aztán hirtelen kirobbant:
- Nem gondolja, hogy ez az egész rendszer hasonlít egy gyilkosságsorozathoz?
Felsóhajtottam. Minden ilyesfajta beszélgetés eljut ehhez a ponthoz. Ez, úgy látszik,
elkerülhetetlen.
- Kezdetben minden nagyon egyszerűnek látszott: az ember nem hal meg, az öntudatlan
állapot szakasza után ismét megjelenik, majd a felderítő küldetése szintén az öntudatlan
állapottal ér véget. Mi, akik mindezt magunkon próbáltuk ki, megértettük, hogy a helyzet
sokkal bonyolultabb, de hallgatunk. Most is csak azért beszélek önnel ilyen nyíltan, mert ha
csatlakozni akar a csoporthoz, tudnia kell, mi vár önre. Mi, akik sohasem hagyjuk el a Földet,
szétszóródunk a mindenségben, és eltűnünk ott, mert ez az ára az általunk gyűjtött
ismereteknek. A felderítők közül eddig egy sem panaszkodott, nem is tiltakozott, pedig
mindnyájan megtehették volna. A probléma nagyon-nagyon régi: elfogadhatjuk-e az ember
áldozatát az emberiség fejlődése érdekében? Mi még mindig ezt az árat fizetjük.
A hallgatás ezúttal bennem keltett feszültséget. Mikor aztán a fiatalember végre a
szemembe nézett, már tudtam a választ. Azt mondta:
- Mégis fenntartom kérésemet a Központban.
Az ajtóig kísértem, s búcsúzásul megszorítottam a kezét. Tenyere száraz volt és kemény.
Már tudtam, jó felderítő lesz belőle.
Tovább akartam dolgozni, de nem ment. A beszélgetés ismét felébresztette bennem
mindazt, amit megpróbáltam magamba zárni. Azokra gondoltam, akik távol vannak innen.
Legalább eggyel szerettem volna beszélni közülük.

RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA

JORDAN RADICSKOV

A BÕRDINNYE

Eszembe se jutott volna bármiféle nyilvános magyarázkodásba kezdeni a Gépipari

Elektromos Karbantartó Vállalattal kapcsolatban, ha maga a GELKA nem indít valóságos
hadjáratot ellenem. Bár megfizettem a kiszállási díjat, és ezerszer is bocsánatot kértem a
szerelő felesleges fáradozásáért, és mindent elkövettem, hogy bebizonyítsam, csupán
félreértésről van szó, a GELKA továbbra sem mondott le arról, hogy az esetet a lelki-
ismeretlen viselkedés elrettentő példájának állítsa be. Jóllehet egy pillanatra se merült fel
bennem az az ostobaság, hogy lelkiismeretlen vagy huligán magatartást tanúsítsak egy
karbantartó vállalattal szemben, amelynek az a feladata, hogy az állampolgárok
televíziókészülékeit gyorsan és precízen kijavítsa. Ellenkezőleg, magatartásom az ilyenfajta
vállalatokkal szemben mindig korrekt és feddhetetlen volt. A GELKA azonban továbbra is
adta a sértődöttet, és még napokkal később is telefonálgattak, hogy működik-e a televízió,
milyen a kép, jó-e a hang és így tovább és így tovább. Arcátlanságában a GELKA odáig
ment, hogy egy szép napon közölték velem telefonon, fogtak egy ludvércet, és azt kérdezték,
hogyan küldjék el, postán vagy kocsin, hogy a tévémhez kössem, s az ügyeljen, nehogy
elromoljon a kép.
Hatvanhétben olyan meggondolatlan voltam, hogy közzétettem egy tudósítást arról, hogy
ludvérc tartózkodik köztünk. A GELKA most kapva kapott tudósításomon, hogy tréfát űzzön
velem. Megkértem a névtelen telefonálót, gyömöszölje bele a ludvércet a vízcsapba, én meg
majd itthon, fürdőszobámban megeresztem a zuhanyt, és a ludvérc máris a kádamban lesz. A
névtelen telefonáló ekkor címem után érdeklődött, aztán megígérte, hogy elküldi a ludvércet
a vízvezetéken. Azóta a gyerekek, akik mindenben hisznek, bizonyos félelemmel lépnek
mindig a fürdőszobába.
Szeretném még a kezdet kezdetén kijelenteni, hogy semmilyen műszaki jártassággal nem
rendelkezem, és hogy a GELKA vádja, hogy magam javítottam meg készülékemet,
közönséges koholmány. Kénytelen vagyok a következőkben lépésről lépésre előadni mindent
sorjában, hogy az olvasó maga ítélhesse meg a dolgot.
Esteledett. A januári nappalok rövidek, korán besötétedik. A szobát ellepte az alkonyi
homály, egyedül ültem a televízió előtt, és a négy, dzsungelharcra betanított amerikai
elefántot figyeltem. Az Egyesült Államok ejtőernyőkkel készült leereszteni ezeket az
elefántokat Vietnamban, minden valószínűség szerint velük akart döntő fordulatot kicsikarni
a harcok menetében. Az elefántok nekiiramodtak, a képernyőn fekete sávok haladtak át,
kisvártatva meggörbültek, s ellipszist képeztek. Az ellipszis megrebbent, majd eltűnt, csak a
hang maradt meg. A hang meg-megszakadt, mintha dadogott volna a bemondó, majd később
egy második hang is hallatszott, az egyenletes dadogásra valaki orrhangon válaszolgatott.
Ebben a furcsa dialógusban volt valami, ami kozmikus rádiókapcsolatra emlékeztetett, de
31
azon az estén még nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. Emlékszem, kikapcsoltam
a készüléket, s felhívtam a GELKA-t, küldjenek ki valakit. A GELKA azt válaszolta, hogy
két óra múlva küldik a szerelőt.
Nagyon jól emlékszem, hogyan mentem el otthonról. Tombolt a szél, az utcákat hirtelen
támadt hóförgeteg néptelenítette el, fehér porfelhők kavarogtak s haltak el az épületek között.
A trolibuszok alig vonszolták magukat a hóförgetegben, és az előttük álló kocsiknak hosszan
tülkölve, fehér ablakaik belevesztek a mindent elnyelő fehérségbe. A Volgográd úton lakom,
ott, ahol a lejtő kezdődik. A kocsik könnyedén ereszkednek le, de fölfelé elvesztik
lendületüket, meg-megcsúsznak, a kerekek egy helyben forognak vagy visszacsúsznak. Az
autók e különös táncát figyelve mentem a gyerek elé. Fiam még kicsi, nehezen közlekedik
ilyen hófúvásban a sötét utcákon, az ember talpa alatt csúszik a hó, a kocsik
kiszámíthatatlanok az útkereszteződésekben, mintha nem is kerekeiken gurulnának, hanem
szánon siklanának. A nyárfák ide-oda lengtek, nyikorogva hajlongtak az újabb
széllökésekben, eredménytelenül tapogatóztak maguk körül, valami támaszt keresve, amiben
megkapaszkodhatnának. A fehér förgetegbe vesző, majd újra és újra előbukkanó, szélsöpörte
tetők fázósan sötétlettek.
Széllel szemben haladtam, még mindig a négy, vietnami bevetésre váró elefánt járt az
eszemben. Talán épp ilyen hófúvásban érzi legjobban az ember ostoba értelmetlenségét
annak, hogy ejtőernyővel eresszenek le négy idomított elefántot a dzsungel kellős közepébe.
Vajon utat törnek ott a dzsungelben, fákat döntenek ki, vagy nagy folyókon gázolnak át
lövészekkel a hátukon? Vagy talán az a rendeltetése e négy elefántnak, hogy hátba támadja a
Népi Felszabadítási Frontot, és előidézze széthullását? Emlékszem; hogy két évvel ezelőtt az
Egyesült Államok idomított sivító poloskákat vetett be a harcokba. A sivító poloskák,
mihelyt vietnami harcost neszeitek meg a dzsungelben, angol nyelvű visongásba kezdenek,
és így tájékoztatták az amerikai hadsereget. Azt azonban, hogy mi lesz az elefántok pontos
rendeltetése, mi még nem tudjuk... így tehát, miközben oldalvást haladok a hófúvásban,
szemem előtt váltják egymást a képek: imbolygó autók tűnnek föl, majd söpört háztetők és a
négy elefánt, amint az utcakereszteződésnél csoportosulnak, és elégedetlenül lengetik nagy
fülüket, majd a nyárfák hajlongva s tapogatózva keresnek valami támaszt a hideg ürességben.
Egyszer csak elővillan az iskola, minden ablakából fényt áraszt, mintha égne belül. Megállók
a sarkon, háttal a szélnek, és az elmeháborodott embert keresem. Ablaka világított, de ő nem
volt az ablakban.
Az iskola mellett van egy elmegyógyintézet, s annak a második emeletén van egy ember,
aki mindig az ablakban áll, és várja az iskolából kisiető gyerekeket. Amikor a gyerekek az
ablaka alá érnek, kukorékol. A gyerekek megállnak, lökdösődnek, és kórusban
kotkodácsolnak. Tudtam,, hogy emberem az elmegyógyintézet ablakában azonnal
megjelenik, mihelyt meghallja az iskolából jövő gyerekek kiáltozását. A gyerekek egy percet
se késtek, zajosan, kiabálva tódultak ki, és mihelyt kiértek, már gáncsolták is egymást,
elvágódtak, és hemperegtek a hófúvásban. A hógörgetegek között kisfiam süvegét kerestem,
nem volt könnyű megtalálni, hisz minden gyereken süveg volt, és minden süveg fehér lett a
hótól. Mire a klinika közelébe értem, a gyerekek már előtte csoportosultak, csodálkoztak,
hogy emberük nincs az ablakban. Lökdösték egymást, egy-egy szavukat elkapta a szél, és
fülembe súgta, egyszer csak elhallgattak úgy, ahogy voltak, összecsoportosulva, és kórusban
kiáltották: „Kukurikú! Kukurikú!"
Az ember hamarosan megjelent. Szürke kórházi köpeny volt rajta, arca szürkének tűnt,
akárcsak a szeme. Legyintett, mintha legyet zavarna el arca elől, majd kitárta az ablakot. Lent
a gyerekek elhallgattak. Az ember átnézett fölöttük, tekintete valamit keresett a hófúvásban.
A gyerekek lent álldogáltak, várták, hogy kukorékoljon, de mivel az hallgatott, újra lökdösni
kezdték egymást, s újra felhangzott a „Kukurikú! Kukurikú!"-juk. Lehet, hogy azt remélték, a
szenvedő ember majd kotkodácsol. Ahelyett, hogy lekiáltott volna a klinika ablakából,
32
papucsával célozta meg a gyerekeket. A kicsik gyorsan szétszéledtek a hófúvásban,
némelyikük derékig süppedt a hóba, s négykézláb igyekezett menekülni.
Felnőttek jelentek meg, mindenki a gyermekét kereste. Kérdem kisfiámtól, miért ingerük
azt az embert, hisz beteg, és a gyermek azt mondja:
- Azt hittük, ha mi azt mondjuk: kukurikú!, ő majd azt mondja: kotkodács!
Elnézésüket kérem, kedves olvasóim, amiért sorjában mindent elmondok, s talán sok
olyan mellékes tényt halmozok össze, melynek látszatra semmi köze a GELKA-val történt
afféromhoz. Kénytelen vagyok azonban ezt tenni, mert meg vagyok győződve arról, hogy
minden, amit eddig elmondtam, s mindaz, ami ezek után következik, összefügg, és lehet,
hogy éppen e tények valamelyikében találjuk meg a rejtély kulcsát. A gyermekekre váró,
szürke szemű és szürke arcú, szenvedő ember is bizonyára kapcsolatban van ezzel a
históriával, annál is inkább, mivel két héttel korábban, december legvégén, olyan esemény
történt, amely éppúgy összefügg az elmegyógyintézettel, mint a trolibusz az Iszkár utcai
megállóhely mellett lévő, plakátokkal teleragasztott hirdetőoszloppal. De ne vágjak a tények
elé, majd jönnek azok egymás után, szép sorjában.
Megfogtam a gyermek kezét, és még egy pillantást vetettem a szürke szemű és szürke
arcú emberre - továbbra is ott állt az ablakban sötét köpenyében, a szél havat vágott az
arcába, de neki még a szeme sem rebbent meg, csak állt, belefúrta tekintetét a kavargó, fehér
spirálokba, amelyek időnként meg-megszakadtak, hogy aztán újraszülethessenek valamelyik
hógörgeteg hátán, felduzzadjanak, és hirtelen megszakadjanak, mihelyt elérik a házak tetejét.
Hazafelé totyogtunk, csúszkáltunk a fiammal, keresztülverekedtük magunkat az autók között.
A gépkocsik gyűlölettel villogtatták egymásra fényszórójukat, s nem kisebb haraggal
tülköltek, már-már azt hitte az ember, hogy ebben a hófúvásban az autók csak azért torlódtak
össze, hogy veszekedhessenek egymással, a nagykocsik nyomták, taszigálták a kicsiket -
mintha mindjárt össze akarták volna roppantani őket -, a kicsik meg villogtak és visítottak, s
bármennyire is igyekeztek előrefurakodni, nem sikerült nekik, megcsúsztak a lejtőn, s a
mellékutcákban kerestek menedéket.
Házunk előtt házmesternőnk sót szórt, hogy ne fagyjon meg a hó a járdán. A kapu előtt
egy szomszédasszony kenyeret szorongatott a hóna alatt, és a házmesternőnek magyarázta,
hogy amikor a péküzletből jött, az autó alatt, amelyik a járda másik oldalán állt, valami
szőröset látott gurulni. Valami kutyafélét, de mégsem lehetett kutya, mert a kutya sohasem
gurulna a hóban.
- Biztosan kutya volt - mondja a házmesternő. - Meg se tudnám számolni, mennyi
elszökik az Orvostovábbképző Intézetből!
- Csak vigyázz, nehogy veszett legyen - aggodalmaskodott a szomszédasszony; a szél
belökte a kapun, és kenyerével a hóna alatt elindult előttünk.
A lépcsőházban az asszony elmagyarázta nekünk, hogyan gurult az a valami a kocsi alatt.
- Minden bizonnyal menedéket keresett, mert szeme kidülledt, pofája szintén kidülledt,
szőrzete meg égnek állt. Szakasztott olyan, mint egy kutya, de a hangja nem volt kutyaszerű,
hanem nagyon is különös. Ki tudná számon tartani azt a sok dögöt, ami télidőben a városba
tódul I
Anyám, miután az ő fülébe is eljutott valami a lépcsőházi beszélgetésből, tüstént elénk
siet, és mesélni kezdi a szomszédasszonynak, hogy egyszer, nem is olyan régen, éppen
beesteledett, amikor hangokat hallott a kapu felől, azt hitte, hogy alvóbaba, mert hogy az
alvóbabák adnak ki ilyen hangokat.
- Nem alvóbaba - mondja a szomszédasszony -, alvóbaba sohasem menne ki hemperegni
a hóba, s nem is nézne rám ilyen kidülledt szemmel, meg aztán az hogy lenne szőrös.
- Miért? - kérdi anyám. - Az alvóbabák szeme igenis kidülledt!
- Igen, de ennek a pofája is kidülledt, és egészen szőrös volt, semmi esetre sem lehetett
alvóbaba I
33
 Anyám nem ragaszkodik az alvóbabához, de azért ismételgeti, hogy ő bizony úgy
hallotta, kint alvóbaba sír, és azt gondolta: „Istenem, lehet, hogy valaki alvóbabát visz!" A
két asszony kint tovább fecseg, kisfiam seprűvel söpri le cipőjéről a havat, én meg éppen
vetkőzöm az előszobában, amikor hallom, hogy egy férfi engem keres, s már csenget is.
A GELKA-tól jöttek.
Két egészen fiatal szerelő, szinte még gyerekek, dzsekiben. Az egyik hóka, kék szemű, a
másik kreol, szeme mongoloid. A sötétebbik bőrtáskát szorongatott a hóna alatt, de nem is
táska volt az, és nem is tarisznya, inkább dinnyére hasonlított. A fiatalember kinyitotta a
bőrdinnyét, szerszámokat vett ki belőle, közben a másik, a hóka, megfordította a televíziót, és
mindketten vizsgálni kezdték, kopogtatták, rádiócsöveket és kábeleket húztak ki a dobozból.
A televízió belseje olyan bonyolult, hogy őszintén csodálom azt az embert, aki képes
tájékozódni benne, és felfedezi benne a hibát. A legények magabiztosak voltak, ügyes
kezűeknek látszottak, egyik kioperált alkatrészt a másik után helyezték el bőrdinnyéjükben.
Ekkor jött be anyám, és azt mondta, hogy az a valami biztosan az Orvostovábbképző
Intézetből elszabadult kutya volt, akárcsak az előző havi, de az is lehetséges, hogy ugyanaz a
kutya, az a hosszú szőrű, szürke, amelyik a múlt hónapban jelent meg a pszichoneurológiai
intézet előtt, és késő estig a trolibuszmegállóban gubbasztott.
- Milyen kutya? - kérdezte a hóka,
- Olyan volt, akár egy birka! - mondta anyám.
A barna bőrű, mongoloid szemű hirtelen felegyenesedett, és nem várt élénkséggel mondta
a világos szeműnek:
- Ez az ő kutyája volt!
Azon az estén nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a sötét bőrű fiú
felkiáltásának. Lehet, hogy kíváncsibbnak kellett volna lennem, és meg kellett volna
kérdeznem, kinek a kutyájáról van szó. De ahelyett, hogy én kérdeztem volna, a fiúk
egyszerre csak beszédesek lettek, és részletesen kikérdeztek a kutyáról. Mikor jelent meg,
hogyan tűnt el, és hogy nem keltett-e feltűnést magatartásával? Persze hogy mindenkinek
feltűnt különös viselkedése, mondtam, és a legrészletesebben beszámoltam a fiúknak a
kutyáról. Hadd ismételjem el az olvasó számára beszámolómat.

A kutya. Bizonyára emlékeznek még kedves olvasóim, milyen meleg volt a december 1967-
ben. Gyakran esett az eső, a nappalok szélcsendesek voltak, de köd nem volt, pedig a
december ködéről híres. Úgy látszik, valamilyen enyhe légáram gondoskodott a város
levegőjének tisztaságáról, s a szófiai ködnek nem sikerült azt bevenni. S azoknak a
decemberi napoknak az egyikén, amikor az idő szokatlanul enyhe volt, majdhogynem
tavaszi, és egészen gyengén csepergett az eső, egy rendkívül különös kutya jelent meg a
környékünkön. Nagy volt, akár egy oroszlán, hosszú, lompos, szürke szőre a földig ért. Puha
szőre összegubancolódott, mintha útközben elemeit volna egy birkabőrt, s azt vetette volna a
hátára, hogy a nedvességtől megvédje magát. A szeme is szürke volt, akárcsak hatalmas
mancsai. Nem messze tőlünk, alig három utcával odébb van az Orvostovábbképző Intézet -
azaz OI -, ahol sok kísérleti kutya van, s ezek közül néha elszabadul valamelyik, és a
környékünkön csatangolnak. A szürke kutya, amelyikről most szó van, először a klinika előtt
jelent meg.
Délután volt, látogatási idő. A kutya az intézet bejárata előtti járdán feküdt, s az ablakokat
szemlélte, mintha keresne ott valakit. A szürke arcú és szürke szemű szenvedő ember az
ablakában állt, de ügyet sem vetett a kutyára, meredten nézett az iskola felé; bizonyára a
gyerekek megjelenését várta, hogy lekiálthasson nekik: „Kukurikú!" Néhányan a látogatóba
érkezők közül kenyeret dobtak a kutyának, de az rá se nézett se a kenyérre, se az emberekre,
mozdulatlanul feküdt, és nézte a klinika ablakait. A látogatási idő lejártával a járda
elnéptelenedett, a kutya felkelt, és nyugodtan elindult az utcán.
34
 A trolibuszmegállóhoz érkezett ahhoz, amelyik ott van a Volgográd és az Iszkár utca
kereszteződésénél. Az egyetem irányába induló 1-es trolibuszra felszálló utasok valószínűleg
emlékeznek még rá. Nyugodtan, szomorúan feküdt a hirdetőoszlop mellett, egészen estig ott
gubbasztott. Emlékszem, a gyerekekkel elmentünk megnézni. Életemben először láttam
ennyire szomorú szemű és a környező világgal szemben ennyire érzéketlen kutyát.
Egyetlenegyszer sem kelt fel lerázni ázott szőréről a vizet, nem húzódott be az eresz alá a
szárazra, hanem feküdt nyugodtan, a plakátokat nézegetve. Mintha egy másik világból jött
állat lett volna, más érzékszervekkel. Emlékszem, ügyeltem rá, hogy a gyerekeket távol
tartsam tőle, lehet, hogy ismeretlen betegségben szenved, lehet, hogy az OI-ban megfertőzték
valamilyen szérummal, s éppen ez a szérum tette ilyen melankolikussá.
A trolibuszra szállók közül többen is megjegyezték, hogy a kutyának valószínűleg
találkája van valakivel ennél a megállónál, de úgy látszik, az, aki itt adott neki találkát,
elfelejtette. Mások szerint legjobb lenne felhívni az OI-t, jöjjenek ki a kutyájukért, de senki
sem telefonált. A fiam, aki jól ismeri az OI-t, mert nyáron más gyerekekkel együtt
patkányokat szokott vinni oda, és barátai vannak az egészségügyi dolgozók közt, még a
különböző korú, spirituszba tett embriók üvegeihez is hozzáfér, tehát ő, aki nagyon jól ismeri
az OI-t, azt mondta, hogy ott nincs ilyen kutya.
Este még mindig ott feküdt a megállóban, a plakátokkal teleragasztott hirdetőoszlopot
figyelte. Az eső már szakadt, a járdán patakokban folyt a víz, de a kutya nem mozdult. Csak
egy kicsit mintha összement volna, lucskos szőre kiegyenesedett, és testéhez tapadt. Reggel
már nem volt ott. A fiam kezdte sajnálni, hogy nem vittük haza a kutyát mert hogy ilyen
kutyát száz évben csak egyszer lát az ember, a lányom pedig, aki kisebb, azt mondta, hogy:
„Hál' isten, hogy már nincs ott az a kutya, rettenetesen féltem tőle!" A következő napokban
több ismerősömtől is érdeklődtem, hogy nem találkoztak-e valahol a kutyával. Az Iszkár
utcai pék azt mondta, hogy azon az éjjelen első műszakos volt, és amikor begyújtottak a
kemencébe, a péküzlet előtt ott gubbasztott egy kutya, az feltűnt neki, hogy a szeme furcsán
fénylett, de nem figyelte meg, hogy miféle kutya is volt az. Mire kialudt a tűz, és kezdték
bevetni a kenyeret a kemencébe, a kutya eltűnt.
Jó néhány embernek meséltem már erről a kutyáról, és kérdezősködtem, lehetséges-e,
hogy egy kutya egyedül a klinika és a hirdetőoszlop iránt tanúsítson érdeklődést, no meg a
tűz iránt, amelyet egy pékségben gyújtottak, ha a pék által látott kutya csakugyan a mi
kutyánk volt. És még valami: lehetséges-e, hogy egy kutyát szinte emberi fájdalom
gyötörjön, és hogy ez a fájdalom ennyire erősen fejeződjön ki a tekintetében? Tudom, hogy a
kutya az egyetlen állat, amelyik tud mosolyogni. Apám, Isten nyugosztalja, nagy kutyabarát
volt, s volt egy végtelenül félős kutyája, még a rókák után sem mert ugatni, de nagyszerűen
tudott nevetni. Mindig ott lebzselt, ahol a legtöbb ember volt, lábuk közé bújt, és tekintetét a
szájukra szegezte, pedig aligha értette beszélgetésüket. S amikor a parasztok nevettek, ő is
nevetni kezdett és örömében a földet csapkodta a farkával, mintha fuldokolna a nevetéstől.
Az ember is így tesz, amikor erős nevetés rázza, a földet veri, dübörög egyik lábával, a
gyerekek meg egyszerűen gurulnak a nevetéstől. Ez a kutya kijárt a folyóra is, ahol az
asszonyok kendert áztattak, és várta, hogy nevessenek. Lejárt a malomhoz is, a malomnál
mindig nagy volt a tömeg, nem véletlenül mondják: „Annyian vannak, mint a malomban I"
És ott, a tömegben mindig hallani nevetést. Ha veszett kutyák jelentek meg, a tűzhely meleg
hamujába bújt, és félelem ült ki a szemébe. Csak a nevetést és a félelmet ismerte, a fájdalmat
nem. Verésre mosolya bűntudatos lett, bizonyára kényelmetlenül érezte magát.
A lakónegyedünkben megjelent különös kutya tekintetében azon a délutánon fájdalom
volt és bánat. Ezt tudtam a kutyáról, és ezt is mondtam el a GELKA-tól jött fiúknak.
- Ez az ő kutyája volt! - mondta élénken a mongoloid szemű fiú, és újra a televízió fölé
hajolt.

35
 - Igen... - hagyta rá vontatottan a kék szemű, és egy ideig szótlanul dolgoztak mindketten,
s közben megtömték bőrdinnyéjüket a leszerelt alkatrészekkel.
Az ajtóban anyám jelent meg, és szemével intett: „Itt van!" Felpattantam, az előszobában
feleségemet pillantottam meg, egész testében remegett. Fülembe súgta, hogy ne nyissak ajtót,
mert lehet, hogy fegyver van nála. Nekem is volt fegyverem, már előzőleg beszereztem egy
vasrudat, mely oda volt készítve az ajtó mellé. Már egy hete vártam megjelenésére, és íme,
most itt van, csak az ajtó választ el tőle, a kulcslyukban már láthattam is kulcsának ugráló
taraját, amint a zár nyelvét igyekezett átfordítani.
A gyerekek Flanellzokninak hívták, azt hiszem, valami filmből vették a nevet vagy
valamilyen könyvből, nem emlékszem már rá. Bizonyos ideje lakóházunkban egy férfi jelent
meg, aki a lakások ajtaját próbálgatta kinyitni. Minden szomszéd panaszkodott e titokzatos
emberre, kiváltképp az asszonyok. Nálunk is többször megpróbálta kinyitni az ajtót, de sem
anyámnak, sem a feleségemnek nem volt bátorsága kiabálni, vagy megkérdezni tőle, hogy
mit akar, vagy hogy hát kicsoda is ő tulajdonképpen stb. Miután egy ideig piszmog, általában
zajtalanul elmegy, és azt mesélik, hogy utána hallani, amint a szomszéd lakás ajtaján kezd el
piszmogni. S mivel zajtalanul mozog, a gyerekek elnevezték Flanellzokninak.
A Flanellzokni most odakint volt, és én láttam, hogyan igyekszik kulcsával kinyitni az
ajtót.
Erősen megmarkoltam a vasrudat, feltéptem az ajtót, és minden erőmből elüvöltöttem
magam:
- Mit akar!
- Ó!- mondta Flanellzokni, és egy fehér edény nagy robajjal pozdorjává tört a lába előtt.
Az ajtó előtt egy öregember állt, lába körül szétgurult cserepek, a folyosón meg folyt a
tej. Az öreg a fölöttünk levő lakásban lakott.
- Eltévesztettem az ajtót - hebegte, miközben hozzálátott letisztítani nadrágjáról a tejet. -
Már a harmadik ajtón próbálkozom, de látom, hogy nem jó a kulcs! Ej, ej, ej!
Magyarázni kezdte, hogy meggyengült a memóriája, és amikor lemegy tejért, után jó
ideig kószál az emeleteken, s próbál hazatalálni, de nehezen akad rá, hogy pontosan melyik
ajtón kell bemennie. Otthagytam az asszonyokat, hadd beszélgessenek az öreggel, savanyú
képpel tettem az ajtó mögé a vasrudat, és bizonyos fokig bántott, hogy ilyen ügyefogyott
módon oszlott el a Flanellzokni mítosza.
Lent a bejárati kapu nagy robajjal csapódott ki, valaki visongott, anyám lekiabált: „Mi
van?" Lentről a házmester kiáltott fel, hogy vadnyulat fogott. A gyerekek azonnal leszaladtak
megnézni a vadnyulat, anyám is velük ment. A nyúl a fűtőtest mellől visongott, ahová
beszorították.
Később a házmester mesélte, hogy odament egy autóhoz, ami mellett valami gurult a
hóban, lehajolt és látta, hogy nem kutya lapul ott, hanem vadnyúl. Gurult a hóban, mert a két
hátsó lába megfagyott, és nem tudott futni. Hihetetlennek tűnik, hogy egy vadnyúl egészen a
főváros központjába bejöjjön, és egyetértettünk abban, hogy ez a nyúl biztosan a Rodopa
valamelyik kamionjáról esett le. A Rodopa élő nyulakat szállít Olaszországba, a mi
nyulunknak sikerült kibújnia, és a járda mellett parkoló autó alatt keresett menedéket.
A GELKA-tól jött fiúk nagyon meglepődtek azon, hogy az utcán élő nyulat fogtak,
kételkedtek is benne, de a fiam felhozta a kazánházból a farkát, és a mongoloid szemű olyan
kíváncsisággal forgatta a kezében, mintha életében először látna vadnyúlfarkat. A szőke
rátette a készülékre a fedőlapját, beállította, a kép és a hang kifogástalan volt.
Leültem velük meginni egy-egy pohár konyakot, feleségem elment kávét főzni.
Emlékszem, hogy mind a két fiú dohányzott, és élvezettel itták a konyakot. Megfigyeltem,
hogy az ifjúság szereti a konyakot, elég ha az ember betér egy kávéházba, hogy
meggyőződjön erről. Itták a konyakot, és dohányoztak, nagyon barátkozóak voltak, minden
érdekelte őket, sokáig elbeszélgettünk. Különösen erős benyomást tett rájuk a szilfák halála.
36
A szil erdőinkben mindenütt tömegesen pusztul, akárcsak a század elején, amikor az a
holland nyavalya elterjedt. Vajon betegség ez vagy önpusztítás?
Az elmúlt esztendőben a békák tömeges öngyilkosságát figyelték meg. Ez megcáfolt
minden olyan bizonyítékot, hogy a természetben az ember az egyetlen lény, mely saját
életéhez nyúl. A szilfák - az egész nagy erdők és a magányos fák egyaránt - szakadatlanul
pusztulnak, mintha ütött volna e faj végső órája, és semmi sem nyújthatna menekvést. A szú
nem lehet a kór terjesztője. Ha elégetik a beteg fát, még ha gyökereivel s ágaival együtt
égetik is el, az sem tartóztatja fel a pusztulást, mert a következő napokban, néhány
kilométerre a megbetegedett fától, egész erdőre száll rá a kór. A fák elhalnak, a pusztulás
marad, és más erdőbe költözik. A betegség és a pusztulás is él, s amikor egy völgyben
eltűnnek a szilfák, a pusztulás másik völgy szilfáihoz költözik.
Igen, de a pusztulás nem érinti a többi fajt! - mondta a szőke. Nem, mondtam, nem érinti.
De ha kihalnak a szilfák, vajon a pusztulás nem száll-e át más fákra, tölgyekre, jegenyékre
vagy ami éppen az útjába akad? Aligha, mondtam, mert egyik fa nem kapja el más fák baját
úgy, ahogy a levéldarázs álcája sem eszi az eperfalevelet. Az eperfa levelét csak a
selyemhernyó eszi, bár az is álca. Úgy látszik, a selyemhernyó és a levéldarázs álcája között
valamiféle titkos megegyezés van, hogy ne keresztezzék paramétereiket, vagy pedig már
gubójukból programozottan jönnek elő, és így egész életük s magatartásuk a gubó
homályában beprogramoztatott, úgyhogy amikor világra jönnek, már csak mechanikusan
követik saját programjukat. Szűkös esztendőkben a levéldarázs inkább éhen pusztul, de nem
nyúl az eperfához, ez a fa nincs beléprogramozva. A pusztulás pedig megöli a szilfákat, és
virraszt. Ha száz év múlva megjelenne egy szilfa, a pusztulás ott settenkedne körülötte, hogy
mancsával letörje. Én, személy szerint, meg vagyok arról győződve, hogy a pusztulás, amely
annak idején kiirtotta a dinoszauruszokat, még most is virraszt, nehogy újra megjelenjen e
faj. Mert mi szaporodhatunk a földön, amennyire csak akarjuk, de ha egyszer eltűnünk, már
sohasem jelenhetünk meg újra. A természetben minden faj sokasodik, de ha egyszer eltűnik,
már nem ismétlődhet meg.
Íme, ilyesmikről fecsegtünk a fiúkkal, ők dohányoztak, nagy kortyokban nyelték a
konyakot, miközben melegítették tenyerükben szorongatva a poharakat. A kávét a szerelők
hidegen itták meg, fizettem nekik, a sötétebb bőrű, mongoloid szemű rázárta a bőrdinnyére a
cipzárt, és mielőtt elmentek volna, megkérdezték tőlem, hogy merre van az Iszkár utca, és
hogyan juthatnak el legkönnyebben oda. Elmagyaráztam nekik, s nem sokkal később láttam
őket az ablakból, amint befordulnak a már említett Iszkár utcán, ahol a múlt hónapban
megjelent az a különös kutya, s ott virrasztón a klinika előtt.

Az eddigiekben, amint azt a kedves olvasó is látja, nincs semmi különös, hacsak a kutya
megjelenését és titokzatos eltűnését nem számítjuk. A Flanellzokni mítosza szertefoszlott, az
autó alatti szőrös állatról kiderült, hogy átfagyott vadnyúl, jóllehet alvóbaba hangján visított,
farka már gyermekeim tulajdonát képezi, holnap a házmester lakásából párolt nyúl illata fog
áradni, az alacsony légnyomás, amely néhány napja süllyedt le ennyire Szófia fölött, fölszáll,
és továbbvonul városokon és országokon át, hogy kipróbálja a meleg és a hideg légtömegek
határán gyors légköri változásokat előidéző ciklon erejét. Bár minél előbb bekövetkezne ez,
gondoltam magamban, mert arra készültem, hogy lemegyek a falucskámba, és ott maradok
január végéig.
Negyedóra sem telt el, hogy a fiúk elmentek, lakásomon megjelent egy ember, és azt
állította, hogy a GELKA-tól jött. De hát az emberei már jártak itt, mondtam neki, és
megjavították a tévémet.
- Hogyhogy jártak itt? - csodálkozott az ismeretlen.
- Két fiatal szereld kijött, és negyedórával ezelőtt elmentek.

37
 - Ez nem lehet! - mondta az ismeretlen, s megkérdezte, hogy telefonálhat-e. A telefonhoz
ment, és kissé goromba hangon beszélt szerviztelepével. Majd letette a telefont, s gorombán
azt mondta, hogy a GELKA senki mást nem küldött ki.
- Hogyhogy nem küldtek? - ellenkeztem. - íme, nézze meg a tévét, kifogástalanul
működik.
- De értse meg - mondta dühösen az ismeretlen a mi telepünkön nincsenek fiatal szerelők,
mindannyian negyven fölött vagyunk!
- Akkor meg mi az én bűnöm?! - kérdeztem én is gorombán az ismeretlentől.
Nem szólt semmit, hallgatott, majd pedig a számlát kérte.
- Nyugtát?!... Hát ők nem hagytak nekem semmiféle nyugtát.
- Nézze, uram - mondta az ismeretlen -, ön betelefonált a GELKA-hoz, aztán meg
maszekhoz fordult, és most csűri-csavarja a dolgot. Fizetni fog, mint a katonatiszt, a
kiszállásért, az időveszteségért, úgyszintén a kocsi kiszállásáért, mert gyors szolgáltatásainkat
kocsikkal végezzük, kinézhet az ablakon, hogy meggyőződjön.
- Nem nézek ki sehova - mondtam. - És semmilyen pénzt sem fogok fizetni. Intézzék el
maguk között, és hagyják nyugton a tisztességes állampolgárt.
Azt hittem, hogy valamiféle szélhámos lehet, s ez elég volt ahhoz, hogy összevesszek
vele, de ő sem engedett, így botrány kerekedett. A család a segítségemre sietett, a szélhámos
lassacskán kezdett meghátrálni, de kifelé menet megfenyegetett, hogy nem hagyja ennyiben,
és hogy én viselem majd a következményeit.
Kettesével vette lefelé a lépcsőket. Megkönnyebbülten zártam be utána az ajtót, s leültem
a tévé elé, és elnéztem, amint néhány fiú szöveg nélküli dalt énekelt.
Miközben a fiúkat néztem, azon gondolkodtam, hogy ezt az egész zűrzavart a GELKA
idézte elő. Hasonló esetem volt 1967-ben, amikor kértem a szolgáltatóháztól, jöjjenek ki
parkettát csiszolni. A sok megrendelés miatt, mondta akkor egy női hang, csak öt nap múlva
küldhetnek ki valakit. Öt nap helyett azonban még ugyanaznap jött két fiú egy robogón, azt
mondták, hogy a szolgáltatóház küldte őket, tenyerükbe köptek, és estére felcsiszolták a
parkettát. Erős legények voltak, csendben dolgoztak, emlékszem, hogy a munka után ők is
konyakot ittak, és beszédesek lettek; úgy, mint az előbbiek, akik a televíziómat javították
meg. Kértem a fiúktól, hogy lehet az, hogy azonnal kijöttek, hiszen a szolgáltatóházból azt
mondták, hogy csak öt nap múlva tudnak embert küldeni.
- Hát, az ő barátnője - mondta az egyik fiú, s fejével a másik felé intett. - A szolgáltató-
házban az állampolgárok rendeléseit felveszi, és néha nekünk is megad egy-egy címet, így
szerzünk a konyhára egy kis pluszt...
Nagyon szimpatikus fiúk voltak.
Amikor ez eszembe jutott, úgy döntöttem, hogy a televíziós ügy is hasonló: a lány a
GELKA-ban, aki felvette a rendelésemet, biztosan a hóka vagy sötétebb bőrű, mongoloid
szemű barátnője, és időnként nekik is megad egy-egy címet, hogy ők is megélhessenek. Most
már egészen nyugodtan sarokba szoríthatom a GELKA-t, mert a maszek szerelők honnan
tudták, hogy az én tévém elromlott, hogy azonnal kijöjjenek megjavítani, hogy megelőzzék
az állami vállalatot.
Eddig minden rendben is volt, de az a szélhámosképű újra megjelent az ajtóban. Magával
hozott egy kövér nőt s még egy férfit, aki - mint az később kiderült - a telep műszaki vezetője
volt. Elmondtam nekik újra mindent, a műszaki vezetőnek pedig elmeséltem a
parkettacsiszolási ügyet is.
- Biztosan önöknél is van annak a lánynak barátja, aki felvette a rendelést, s a barátját
küldte a vállalatnál dolgozók helyett.
A szélhámos és a kövér nő egyszerre kiáltottak fel, s úgy szitkozódtak, hogy még a falak
is beleremegtek. A szóáradatból csak azt sikerült kihámoznom, hogy délután Ő, azaz a kövér
nő volt a telefonügyeletes, ő vette fel a rendelésemet, s hogy neki nincs semmiféle barátja,
38
meg hogy nem szégyellem magam így beszélni a férje előtt. A szélhámosképű volt a férje. A
férj magából kikelve tombolt, dühödten kérdezte többször is, hogy merészelek így beszélni a
feleségéről, s közben, minden második szava után a műszaki vezetőhöz fordult:
- Ugye, vezető elvtárs?
Honnan tudhattam volna, hogy ez a kövér nő az, akivel telefonon beszéltem, és ráadásul a
vállalat egyik szerelőjének a felesége! Úgy-ahogy exkuzáltam magam, megkérdeztem,
mennyit kell fizetnem a kiszállásért, kifizettem, és már pontot akartam tenni az egész ügy
végére, amikor a műszaki vezető a legszemtelenebb módon helyet foglalt, és hegyi beszédbe
kezdett huligán megnyilvánulásokról, lelkiismeretlenségről, az üzletekben hiánycikknek
számító drága fénycsövek és más alkatrészek lopásáról fecsegett. Még meg is vádolt, amiért
nem tanúsítottam éberséget, azaz nem kértem a fiúktól igazolványaikat, pedig lehet, hogy
tolvajok, akikért a rendőrség már tűvé tette a várost, én pedig a lehető legnagyobb
könnyelműséggel befogadtam őket.
- Lehetetlen! - ellenkeztem azonnal a műszaki vezetővel. - Nagyszerű fiúk voltak! Miket
nem beszél maga!
- Tapasztalatból beszélünk-mondta a műszaki vezető. - Nem az első esetünk, hogy egy
szélhámos megelőzzön, hibás alkatrészeket szereljen be, s kirabolja az egész dobozt! Ön nem
tudja, miféle szélhámosok járják a várost! Fordítsd csak meg a készüléket! - utasította a
szélhámosképűt, ő pedig nekigyürkőzött leszerelni a készülék fedőlapját.
- Tudtam én - mosolygott kárörvendve a műszaki vezető nagyon is jól ismerem én ezeket
a szélhámosokat.
- Kirabolták, ugye, vezető elvtárs? - kérdezte a másik férfi.
- Nemhogy kirabolták, hanem kisöpörték az összes alkatrészt, mintha kinyalták volna a
dobozt!
- Úgy kell az ilyennek! - avatkozott be a kövér nő, és odébb vonszolta esetlen testét, hogy
ő is bekukkanthasson.
- Az utolsó csavarig! - mondta a nő, a férfi pedig újra megkérdezte:
- Ugye, vezető elvtárs?
- A többi az ön gondja, polgártárs, vállalatunkat ez esetben nem terheli semmiféle
felelősség.
Megkérdezte még, hogy nem vettem-e észre, hogy alkatrészeket szerelnek ki, s hogy
kifosztják a televíziómat.
- Erre nem is gondoltam - mondtam -, egyszerűen csak néztem, hogyan töltik meg a fiúk
bőrdinnyéjüket alkatrészekkel, de azt hittem, hogy csupán kicserélik s ezért veszik ki a
hibásakat.
- Jól kicseréltek téged! - nevette el magát újra kárörvendve a műszaki vezető, és
öltözködni kezdett.
A szélhámosképű egy pillantást vetett a nyitott dobozra, s azt mondta, hogy a fiúk azért
nem vittek el mindent, két drótszálat mégiscsak meghagytak nekem. Csak ezt nem sikerült
elvinniök, vagy pontosabban, ezt hagyták meg nekem cserébe, mert ilyen drótok nem szoktak
lenni a készülékekben.
- Miféle drótok? - kérdezte a műszaki vezető, és újra belenézett a tévémbe.
Én is belenéztem, s a doboz alján láttam két ellipszis vagy inkább dinnye formára
görbített drótszálat. Úgy arasznyi hosszúságúak voltak.
- No de kérem, no de kérem... - mondtam ekkor, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy
mit is felejtettem el. Hirtelen úgy tűnt, hogy valami rendkívül fontosat felejtettem el vagy
hagytam ki, ott volt körülöttem, de nem férhettem hozzá. - Várjanak, várjanak! - kiáltottam
fel. És egyből megkönnyebbültem, mert eszembe jutott, mit is felejtünk el a nagy veszekedés
közben.

39
 Veszekedés közben eszünkbe se jutott, hogy a televízió működik. Most is működik, a kép
és a hang kifogástalan.
- Várjanak csak! - mondtam ekkor kárörvendve a GELKA műszaki vezetőjének. - Miféle
rablásról beszél, amikor a tévém most is működik.
- Jé! - kapott a fejéhez a műszaki vezető, a szélhámosképű pedig azt mondta:
- Nahát, főosztályvezető elvtársi
Újra a dobozba bújtak, de ott az alján fekvő két drótszálon kívül semmi sem volt.
- Hozzá ne nyúljanak! - kiáltottam, s a faihoz szorítottam a tévét, nehogy kitépjék az alján
fekvő drótszálakat.
A műszaki vezető a készülék elé guggolt, csatornát váltott, megnyújtotta, majd
zsugorította a képernyőn lévő alakokat, felerősítette és lehalkította a hangot, majd
fölegyenesedett, és arca lassan eltorzult a dühtől.
- Ön tehát gúnyt akar belőlünk űzni! - fordult hozzám dühödten a műszaki vezető. - Betett
két drótszálat a dobozba, s be akarja bizonyítani, hogy egy üres dobozból és két drótszálból
lehet televíziós készülék. Mit képzel ön magáról?
- Semmit sem képzelek magamról! - forrt fel a vérem. - Tűnjenek el a szemem elől, nem
akarok többet magukkal foglalkozni I
- Tehát így állunk, nahát, főosztályvezető elvtárs! - hangoskodott a szélhámosképű. -
Saját maga javította meg a készülékét, és minket kihív, hogy gúnyt űzzön belőlünk!
- Gúnyolódik és sérteget! - tette hozzá a kövér nő.
- Tűnjenek el minél hamarább! - őrjöngtem. - Mit képzelnek? Talán én vagyok Einstein!
- Az vagy, bizony! - mondta a műszaki vezető.
- Akár az vagyok, akár nem, tűnjenek el!
Miután ismét összevesztünk, fogták a cókmókjukat, és elmentek.
Ekkor kezdődött az én afférom a GELKA-val. De nem akarom ezekkel az apró
kellemetlenségekkel foglalkoztatni a kedves olvasót, inkább folytatnám elbeszélésemet,
nehogy felborítsam a dolgok sorrendjét. Azon a napon történt minden: a klinika szürke arcú
és szürke szemű embere nem kiáltott kukurikút a gyerekeknek, sőt, mi több, megdobálta őket
a papucsával; a Volgográd utcában vadnyúl jelent meg; két rendkívül szimpatikus fiú ellopta
televízióm minden alkatrészét, két drótszálat viszont betett cserébe a dobozába. Vajon ezek a
fiúk nem új Einsteinek, zseniális feltalálók, akik két drótszál segítségével képet és hangot
fognak, és akikről holnap talán az egész világ beszélni fog úgy, ahogy most beszélünk a
szilfaerdők haláláról, a békák öngyilkosságáról vagy a szívátültetésről ?

A két fiú eltűnt. Megerőltettem emlékezetemet, hogy visszaemlékezzek, nem láttam-e már
őket valahol Szófia utcáin, nem pillantottam-e meg őket valamelyik kávéházban, de minden
kísérletem, amely arra irányult, hogy felidézzem arcukat a múlt homályából, sikertelennek
bizonyult. Két egészen mindennapi, de kellemes fiú, semmi rendkívüli nem volt bennük,
viselkedésükben sem; a rendkívüli az a két drótszál volt, amelyet otthagytak nálam. Egy új
találmány tulajdonosa lettem, de közben a házam megtelt számtalan megválaszolatlan
kérdéssel. Elvetettem azt a feltevést, hogy bűnös földünkön lehetséges ilyen hihetetlen ugrás
a televízióközvetítésekben. Következő gondolatom az volt, hogy ezek csak földön kívüli
civilizáció emberei lehettek, bár elég szkeptikus vagyok abban, hogy földön kívüli emberek
eljöjjenek bolygónkra, s pont Jordán Radicskovnál kössenek ki, hogy megjavítsák a tévéjét,
és elbeszélgessenek vele a valamiféle titokzatos módon december végén megjelent s még
titokzatosabb módon eltűnt kutyáról.
Ha megvizsgáljuk a tényeket, úgy tűnik, minden előadott história csak egy hírlapi tárca
készülékeink tökéletlensége ellen, mert minél bonyolultabb egy készülék, annál
tökéletlenebb.

40
 Tárca lehetne, ha én találtam volna ki mindezt, és nem lenne igaz, ha üres tévém e
pillanatban hallgatna. A készülék azonban beszél, a bemondó a külföldi hírekről tájékoztatott,
időnként rám pillantva. Gyermekeim mellettem ülnek, össze-összenéznek, fiam mintha
gondolkozna valamin, lányom mosolyog. Előbb fiam kezdett el kérdezgetni, aztán a lányom
is; hogy eleget tegyek gyermeki kíváncsiságuknak, kénytelen voltam kitalálni egy verziót,
lehetőleg minél naivabbat, s mivel fantasztikus volt, azt hiszem, tetszett a gyerekeknek.
Megpróbálom itt előadni az elképzelt verziómat.
A fiúknak semmi közük a G ELKA-hoz. Ha kinézünk az ablakon, hogy lássuk, hogyan
tombol odakint a három vagy négy nappal ezelőtt kezdődött ciklon, bizonyára elfogadjuk,
hogy a levegő tölcsér alakú pusztító örvénylését a földünk légteréhez közeledd idegen test
idézte elő. Hogy milyen ez az idegen test? Ez az idegen test egy közönséges csillagrakéta,
amelyet más civilizáció emberei építettek. Az űrhajót irányító két fiú elhatározta, hogy útba
ejti bolygónkat is. Miután leszálltak, ás megismerkedtek a földdel, újra föl akartak szállni, de
akkor felfedezték, hogy a készülékük elromlott. Hogyan javítsák ki? Leglogikusabb
megoldásnak látszott, hogy betérnek egy házba, ahol van televízió, és kiveszik az
alkatrészeket a televízióból, hogy megjavíthassák a készüléket az űrhajón, a tévébe pedig
beteszik ezt a két drótszálat - könnyű és egyszerű ügy, mert a másik bolygón minden tévé két
ilyen drótszál segítségével fogja a képet meg a hangot. A két fiú így is tett. Számukra
gyerekjáték volt lehallgatni telefonbeszélgetésemet, amelyet a GELKA-val folytattam, és
tüstént megjelentek a bejelentett címen.
Ha ezt korábban tudjuk, részletesen kikérdeztük volna őket bolygójukról, megvehettük
volna dzsekijüket, úgyszintén bőrdinnyéjüket, amelyet az az olajbarna bőrű szorongatott a
hóna alatt. És mi lettünk volna az egyetlenek, akiknek más bolygóról való tárgyak vannak a
birtokában, és megtudtunk volna néhány olyan titkot, amelyhez az emberiség csak ezer vagy
kétezer év múlva jut el. A fiúk azonban annyira természetesen és egyszerűen viselkedtek,
hogy az ember egy pillanatig sem tételezte volna fel, hogy más bolygó lakói. Még konyakot
is ittak, és a konyak nagyon ízlett nekik.
- És a kutya? - kérdezte a lányom. - Biztosan a kutya is hozzájuk tartozott, magukkal
hozták, de amikor leszálltak, a kutya elindult saját kutyaügyeit intézni s eltévedt. Ezért volt
ott a trolibusz megállójában, és várt, úgy látszik, azt remélte, hogy a két fiú majd trolival jön.
A fiam megjegyezte, hogy a sötétebb bőrű azt mondta, hogy: „Ez az ő kutyája I" Ki ez az
ő? Vagy talán hárman voltak? Az is lehet, hogy hárman voltak! Emlékszem, a fiam nagyon
sajnálta, hogy nem vittük haza a kutyát. Nem kis dolog, ha más bolygóról való kutyád van
otthon! Lányom, aki nagyon félt ettől a kutyától, boldog volt, hogy nem vittük haza. Rettegett
tőle. Később elmondtam a gyerekeknek, hogy biztosan hárman voltak, egyikük ott maradt
őrizni a bolygóközi űrhajót, a másik kettő meg eljött tévénk alkatrészeiért. Most majd
kijavítják gépüket, és éjjel, amikor sötét lesz, és senki sem veheti őket észre, majd elrepülnek,
vissza bolygójukra vagy pedig más világok felé.
- Hurrái - kiáltott a fiam, és zsebéből kicsiny, fénylő harapófogót húzott elő. Kékes fényű
volt.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Tőlük vettem el - válaszolt fiam.
- Hogyhogy tőlük vetted el?
- Hát úgy, hogy egyszerűen elvettem, ők addig nézegették a vadnyúl farkát, míg meg nem
fújták, s tarisznyájukba nem tették, én pedig, ugye, ott sündörögtem körülöttük, és cserébe
megfújtam ezt a harapófogót.
- Hogy vehetted el az emberek harapófogóját! - fejeztem ki megütközésemet.
- Hát ők hogy vehették el az én nyúlfarkamat! - fejezte ki megütközését a fiam. - Nekik
lesz nyúlfarkuk, nekem pedig lesz más bolygóról való harapófogóm!

41
 Megnéztem a harapófogót, nyelére dinnye volt bevésve. Bizonyára bolygójuk formája is
ilyen.
Eddig minden jó: naiv és gyermeki, majdnem olyan, mint egy fantasztikus regény. De mi
lesz ezek után?... Ezek után gyermekeim elmentek lefeküdni, fiam már álmára felkészülve
szorongatta párnája alatt a harapófogót, kislányom meg ökölbe szorított kezecskéit dugta
párnája alá. És ezek után?
Ezek után az események tovább peregtek szép sorjában, mintha előre megszerkesztett
program szerint követték volna egymást.
Egy órával később lakónegyedünk megtelt fehér köpenyes emberekkel, átkutatták a
pincéket, a padlásokat és a lakóházak kapualjait, sok önkéntes is csatlakozott hozzájuk.
Kimentem megtudni, mit keresnek a fehér köpenyes emberek, és egyikőjüktől megtudtam,
hogy az elmegyógyintézetből megszökött valaki. Továbbmentem az utcán, és az ablak rácsai
mögött, ahol a szürke arcú és szürke szemű embert szoktam látni, most sokan tolongtak, de
mind ismeretlen volt, a mi emberünk nem volt közöttük. Lent elmagyarázták, hogy a
kukurikújáról ismert szenvedő ember megszökött. Ajtaja kívülről volt rázárva, a kulcs a
kulcslyukban, az ablak rácsa érintetlen, a klinika bejárata szintén zárva volt, és az ügyeletes
azt állította, hogy senki sem hagyta el az épületet, és senki sem jött be. Hát rovar talán, hogy
kibújjon a szobából! A szürke arcú ember eltűnésében volt valami misztikus, és ha ezt a szót
használom, azért teszem, mert a karhatalomnak a mai napig sem sikerült nyomra akadnia,
senkinek sem sikerült a szökevény nyomára bukkannia, senki sem látta azóta. Személy- és
családi neve ismert volt, rokonai hozták fel egy bizonyos faluból gyógykezelésre. Az
ellenőrzés során azonban kiderült, hogy a faluban senki sem ismeri, tehát ismeretlenek hozták
fel a klinikára gyógyíttatni, és lehetséges, hogy ugyanezek az ismeretlenek szervezték meg
szökését is.
Hazafelé menet a szélvihar és a hófúvás teljesen összekavarta gondolataimat, de később,
már az ágyban rágyújtottam, és újra rendezni, bogozgatni kezdtem az események
összekuszált szálait. Néhány tény különösen éles megvilágításba került, előrenyomult,
kiemelkedett a többi közül, és hirtelen rendkívül egyszerűnek tűnt minden. Egy láncszem
mind ez ideig bujkált valahol, vagy sehogy sem illeszkedett be szervesen az egymás után
következő mozzanatok közé. A szürke arcú ember szökésével azonban a lánc már egységes
egésznek tűnt.
A szürke arcú és szürke szemű embert nagyon rejtélyes módon helyezték el az intézetben.
Ha megmagyarázzuk elhelyezésének és eltűnésének rejtélyét, akkor azt hiszem, könnyen
összeáll a tények és a bizonyítékok egész láncolata. A cigaretta parazsa már ujjamat
perzselte, fantasztikus gondolatok lángoltak fel s aludtak el gyorsan, szürke hamut hagyva
maguk után. Azokhoz a csalóka tüzekhez hasonlítottak, amelyeket nyáridőben látunk az
erdőkben, nem érhetjük el őket, még nyomukba sem szegődhetünk. Mégsem adtam fel a
reményt, hanem tovább kutattam, abban bízva, hogy valahogy majd csak sikerül
megfejtenem e hihetetlen történet titkát.
Egyszer csak mintha valaki azt mondta volna, hogy: „Na, és mi van, ha a szürke arcú és
szürke szemű ember is földön kívüli származású, ha kapcsolatban van a két fiúval és a
kutyával?"... Lehetetlen, mondta egy belső hang, ettől a történet egészen fantasztikussá válna
vagy egészen gyermekdeddél Tán csak nem hárman jöttek a bolygóközi űrhajóval és egy
kutyával, hogy egyikőjüket elhelyezzék az elmegyógyintézetben! És miért ne?
- mondtam magamban nem sokkal később. Hárman voltak, a szürke bizonyára az űrhajó
parancsnoka, aki kutyájával együtt utazott. Földünkhöz közeledve a szürke megbetegedett,
ismeretlen, pusztító kór emésztette. A két fiú kénytelen volt leszállni bolygónkra, és az űrhajó
kapitányát elhelyezni az elmegyógyintézetben, hogy meggyógyuljon. A beteg telepatikus
úton magához hívta kutyáját, az is lehet, hogy erős akaratát átvitte a kutyába, s elküldte
valahova, bár én jól emlékszem, hogy ő egyetlenegyszer sem nézett le az ablakból a kutyára,
42
hanem a gyerekeket várta az iskolából, hogy kukurikút kiálthasson nekik. Vagy talán a kutya
jött el, remélve, hogy beleszuggerál valamit gazdájába, és jelenlétével visszahozza őt
normális állapotába?
Ezek bonyolult kérdések, és nehéz feleletet találni rájuk. Mindenesetre hajlok a
gondolatra, hogy a fiúk helyezték el azt az embert az elmegyógyintézetben, amíg megjavítják
űrhajójukat. Megfújták tévém alkatrészeit, de a dobozban saját sémájukat hagyták meg, ezért
nem lehet itt szó lopásról. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy miután elhagyták
házamat, emberükért mentek, s csak a földön túli emberek számára ismeretes módon
magukkal vitték, megjavították űrhajójukat s vele mentek el megkeresni kutyájukat.
Amint a kedves olvasó is látja, naiv okoskodás ez, de más magyarázat nincs kéznél, ezért
megelégszem ezzel, legalábbis néhány napig, mert még néhány napig Szófiában maradok,
gondoltam, s bejártam a szomszéd utcákat, néhányszor megfordultam az
elmegyógyintézetben is, de nem volt merszem ott előadni ötleteimet. A hét végén leutaztam
falura, és ha addig kissé mosolyogva szemléltem az eseményeket, ott aztán olyan történeteket
hallottam, amelyek teljes mértékben megerősítették bennem a hitet, hogy januárban
csakugyan földön kívüli emberek látogattak meg bennünket.
Útközben hirtelen eszembe jutott egy nagyon érdekes részlet. Világosan emlékeztem,
hogy amikor a két fiú elment, ki kellett őket kísérnem, és kimentem velük az előszobába. A
fogas mellett van egy nagy tükör, de nem láttam a tükörképüket. A magamét igen, s bár
hárman álltunk az előszobában, ők nem tükröződtek vissza. Akkor úgy tűnt, hogy eltakarom
őket, vagy olyan szögben állnak, hogy nem láthatom alakjukat a tükörben. Most viszont a
vonaton nagyon jól visszaemlékeztem, hogy egymás mellett álltunk, egy csoportban és épp a
tükör előtt, de a tükörből ők hiányoztak.

A nagy, farkasordító hidegben a kis falu magába mélyedve kuporgott a hófúvások között,
kékes füst gomolygott fölötte. A csapáson ló vontatta szánok nyekeregtek, az udvarok
piroslottak a közelgő karácsonytól. Az ereszek alatt kifeszített disznóbőröket himbált a szél,
amelyeket búzakorpával dörzsöltek be, hogy kiszívják belőlük a zsírt. Házam fagyoskodik, a
szajkófogó csapda üresen áll. Valaki elvitte belőle a kukoricacsövet, lába nyoma a hóban
elárulja, merről jött, hogyan járta körbe a csapdát, majd visszament. Első dolgom a favágás
volt, hogy begyújthassak a kályhába, majd megcsináltam a csapdát, föllapátoltam a havat
egészen az utcáig, ahol a tehenek járnak le a folyóhoz inni.
Az itatásra igyekvő tehenek mögött megpillantottam Iszuszt. Szülei ezt a nevet adták
neki, a falubeliek később rövidítettek rajta, s most már mindenki Szuszónak hívja. Szuszó
acélt ütögetett kovakövéhez, hogy szikrát csiholjon ki, és meggyújtsa cigarettáját. A tapló
tüzet fogott. Szuszó meglengette, szép lassan meggyújtotta cigarettáját, és odaszólt nekem:
- Isten hozott jó egészségben! Hallottad már?
- Mit kellett volna hallanom? - kérdem tőle.
- Ö, hát akkor te semmit sem tudsz! - mondja nekem Szuszó, és nézi, hogyan ereszkednek
le a nagy hófúvásról a tehenek a folyó felé. - Elmondom én neked, de mindent az elején, a
farkasoknál kell kezdenem.
És íme, mit tudtam meg:
Legelőször is a csehszlovák tájékoztatási iroda jelentését Prágából: „Kelet-Szlovákiában
egy demizson sligovica végzetesnek bizonyult három farkasra nézve. A titokban főzött
pálinka tulajdonosa elrejtette kint a földjén a demizsont. Később törötten talált rá, mellette
pedig ott feküdt három részeg, mély álomba merült farkas. És mivel Csehszlovákiában
kétezer koronát adnak egy farkasfejért, a paraszt úgy döntött, hogy jó üzletet csinál. Bevitte a
három részegest a közeli faluba, ahol már kijózanodtak, s megkötözve is pánikba ejtették a
lakosságot. Végül is a vadász átadta a farkasokat a helyi tűzoltóparancsnokságnak, és kapott

43
értük hatezer korona jutalmat de ezer korona büntetést is le kellett fizetnie a titokban főzött
pálinkáért."
- Bennem - meséli Szuszó - azonnal felötlött, hogy én is élhetnék ezzel a fogással, fogtam
hát egy demizson pálinkát, elvittem Bibino licébe, és otthagytam kint a szántóföldön. Olyan
helyen hagytam, ahol hófúvás nem temetheti el, szél sem tehet benne kárt. Te ismered Bibino
licét, tudod, hogy könnyű ott olyan helyet találni, amilyen nekem kellett. Tehát otthagyom a
demizsont, s mondom magamban: „Na, Iszusz legyen segítségedre Isten, fonj most erős
kötelet, mert a farkasok lejönnek a Kakas hegyoromról, és útjuk az aklokhoz Bibino licén
vezet, s lecsapnak majd a demizsonra!"
S így, nevemet mondogatva, hozzáfogok az erős kötelek sodrásához. Késő éjszakáig
sodortam a kőtelet, egyszercsak farkasüvöltést hallok, üvölt a szél a házam fölött, s mondom
magamban: „Már elindultak, Iszusz!" Szaporábban sodrom a köteleket... Alig várom meg,
hogy hajnalodjon, magamhoz veszek néhány karót, mert nem vagyok ostoba, mint az a
szlovák, és úgy kötöm majd meg a farkasokat, hogy mindegyik pofájába teszek egy darab fát,
s a kötéllel hátrahúzom a fát, mintha kantárszárat tettem volna rájuk. Megyek tehát a havon, s
az a benyomásom, hogy Bibino licében nem farkasok sötétlenek, hanem valami nagy termetű
állat álldogál ott, valami nagyméretű borjú lesz az, gondolom én. De amikor megközelítem,
látom, hogy nem borjú, hanem talán bakkecske, szőre a havat söpri, sörénye reng. Iszuszom!
Keresztet vetek, és hátrálni kezdek, az oroszlán is keresztet vet, és ő is hátrálni kezd, a Kakas
hegyorom felé hátrál. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, visszamentem a
demizsonhoz, és látom, hogy az oroszlán tál nagyságú nyomokat hagyott. Még nem láttam
ilyen nyomokat, eleinte elfogott a félsz, de aztán összeszedtem bátorságomat, és mondom
magamban: „Iszusz, ha a szlovák farkasokat fogott, te sem adhatod alább. Isten neked
oroszlánt küldött a mezőre. Fogd meg azt!"
Éppen ezt mondom magamban, amikor látom, a demizson másik oldalán, a havon
vakondokok. Vakondok vakondok mellett, kijöttek a hóra, mindegyik hanyatt fekszik, nem
mozdulnak. És minden vakondok mellett ott látom az oroszlán mancsának nyomát, tehát,
mondom én, az oroszlán itt forgolódott a mezőn, s vakondokokat ásott ki. De minek ásta ki,
amikor sehol sem látni vért, és egyetlen vakondokhoz sem nyúlt, hanem csak hanyatt
fordította őket.
- No ne mondd! - mondom Szuszónak. - Talán a vakondok előjön télen, és a havon fog
járni. Még nyáron sem jön elő, hát még télen I
- Én is ezt csodálom - szívta cigarettáját a paraszt. - Nyáron akárhogyan is próbáltam
vakondokot kiásni, sehogy sem sikerült. Lábujjhegyen lépkedek, kezemben a kapával, lesem,
amikor földet dob fel, hogy majd kidugja kis fejét, és én kiáshatom a kapával, de sohasem
sikerült kilesnem. Amire saját eszemmel rájöttem, az az, hogy míg én lábujjhegyen járok fönt
a földön, addig a vakondok hallgatja, és mire is gondolhatna: „Az ott fönt lábujjhegyen
lépked a tetőmön, tolvaj kell hogy legyen, gyerünk csak hátra, vissza a pincébe!" És le is
megy a saját pincéjébe, Szuszo pedig lábujjhegyen járkál fönt, és kapával lesi. Nem járhatsz
túl ennek az állatnak az eszén I
Tehát, ahogy a vakondokokat nézegetem a havon, még nagyobb benyomást tesznek rám.
Fölveszek egy vakondokot, majd elviszem Ivan Gavrilovnak, mondom magamban, ő
biztosan tudni fogja, miről van szó. Ivan Gavrilov sokat beszélt nekünk az alkoholról,
elmondta, hogy ha nem iszod, te vagy az ura, de amikor iszod, ő az úr fölötted. Ivan Gavrilov
biztosan a vakondokról is fog mondani valamit, de tudod mit, amikor megkérdeztem, semmit
sem tudott mondani, az oroszlánról meg egyáltalán nem tudott semmit, hanem elküldött,
hogy aludjak egyet, mert úgy vélte, részeg vagyok. „Tehát így állunk!"
- ébredt fel a becsvágy bennem, és elhatároztam, hogy majd csapdával megfogom az
oroszlánt. Van is ilyen farkascsapdám, elhelyeztem Bibino licében a vakondokok között, és
vártam. Nem hiszed! - hördült fel Szuszo, és eldobta cigarettája csonkját a hócsapásba.
44
 Újra hozzáfogtam a hó ellapátolásához, és Szuszo biztosan azt gondolta, hogy nem
hiszem el, amit mond. Persze hogy nem hittem el, még hogy oroszlán jelenjen meg a falu
környékén január havában! Ki hinné ezt el?!
- Várj csak! - folytatta Szuszo. - Az valóban nem oroszlán volt, hanem kutya. De olyan
nagy, mint egy borjú, és szőrös, mint egy oroszlán. És tudd meg, hogy elfogtam. Kimentem a
következő reggel Bibino licébe, a kutyát elkapta a tőr, ott fekszik a havon, és meg sem
moccan. Megközelítem, még rám se néz, hanem azt nézi, hogyan jönnek ki körülötte a hó
alól a vakondokok, és ahogy kijönnek, hanyatt vágódnak, s úgy maradnak, mozdulatlanul.
Bármilyen nagy is volt az a kutya, nem ijesztett meg annyira, mint ahogy a vakondokok
megijesztettek. A kutya csak feküdt szelíden, mellső mancsa a tőrben, hallgatott, de ahogy a
szemébe néztem, betegnek tűnt. Keresztbe tettem egy fát a pofájában, hátul a nyakán erősen
megkötöttem, majd még külön kötelekkel is megkötöztem, és tettem egy dorongot kettőnk
közé, nehogy útközben rám vesse magát, és megindultunk. Azonnal elindult, de fejét
hátrafordította, hogy nézhesse, miként bújnak elő a vakondokok, hogyan fordulnak azonnal
hátukra, s halnak meg. „Iszusz, Isten legyen segítségedre!" - mondom, keresztet vetek, és
igyekszem minél előbb beérni a faluba.
Volt egy kocsiláncom, azzal szoktam lekötni a szekér kerekeit a lejtőkön, és ezzel a
lánccal bekötöttem a kutyát a kocsiszínbe. Sok nép összecsődült, Ivan Gavrilovot is odahozta
a kíváncsiság, de egy mukkot sem tudott szólni. Egy nap és egy éjszaka állt ott a kutya, enni
sem kért, vizet sem fogadott el. Néz maga elé a hóba, biztosan arra vár, hogy előjöjjön onnan
egy vakondok. Csak egy jelent meg, le s föl karistolt egy ideig, majd a kutya előtt hanyatt
vágódott, és mozdulatlanul ott maradt. A nép hátrahőkölt, és az emberek egyenként
elszéledtek. Mindenki csak csettinget a nyelvével, senki sem tudja elhinni. Másnap reggel,
amikor benéztem a kocsiszínbe, csak a lánc felét találtam ott, valaki elvágta, úgy tűnt, hogy
késsel. Nyomot azonban nem látni, sem kutyanyomot, sem pedig emberét, mintha valaki
elvágta volna a láncot, és légi úton vitte volna el a kutyát. Jesz! Jesz! - kezdett el kiabálni
Szuszo a tehenei után. - Minek bújsz a szénába, te meddő fajzat! Jesz!
A hócsapásra ugrott, és messziről vágta ösztökéjét a tehenek után, amelyek a szénakazlat
dézsmálták.
Aznap sok mindenkit kikérdeztem a kutyáról, még magát Ivan Gavrilovot is. Szerinte
beteg volt, biztosan galandféreg rágta belülről. Eddig még senki sem látott hasonló kutyát,
lompos, szürke szőre hosszabb, mint a birka gyapja. Szürke a szeme is, nem gonosz, de nem
is jóságos, fekszik és hallgat, a hanyatt fordult vakondokot nézi. Majdnem biztos voltam
benne, hogy a tőrbe fogott kutya azonos azzal, amelyik a múlt hónapban a klinika környékén
ólálkodott, később pedig a Volgográd utcai trolibuszmegálló hirdetőoszlopánál tűnt föl. Azt a
feltevést, hogy a kutya földön kívüli származású, megerősíti az a körülmény is, hogy
megjelenésekor a kutya a hófúvások felszínére csalta ki a vakondokokat. Nincs olyan földi
lény, amely képes lenne a vakondokot arra kényszeríteni, hogy hagyja el labirintusát, s jöjjön
fel a felszínre, és mozdulatlanul feküdjön a tomboló, fehér hóviharban. Vajon valamilyen
ősszülő kereste-e fel a vakondokokat, s hívta a felszínre a csak számára ismeretes kóddal,
vagy talán a kutya azért járt erre, hogy kitörölje az öröklődés emlékezetét, s új programot
adjon ennek a föld alatti állatnak?
Számomra mindez rejtély marad.
Ami a kutya eltűnését illeti, az könnyen felvázolható. A két fiatalember, miután magához
vette az elmegyógyintézet szürke szemű, szürke arcú emberét, űrhajóján idejött, magához
vette a kutyát is, és útjukra mentek, folytatván bolygóközi programjuk teljesítését. És hogy
útjuk a falucskán keresztül vezetett, ennek még egy bizonyítéka van, melyet - az olvasó
engedelmével - elő is adnék.

45
Este, miután Szuszo megfogta Bibino licében a kutyát, a falucska egyik házában néhány
leány összejött a fonóba. A leányok közt volt egy Szofrona nevű, aki a fonóval szomszédos
házban lakott. Néhány leány hímzett, néhányan énekeltek, Szofrona pedig gyapjút és guzsalyt
hozott magával, font, hogy a következő héten elküldhesse a fonalat festetni.
Nem sokkal azután, hogy a leányok összejöttek, az ajtón kopogtak, a házigazda kinyitotta
az ajtót, és mindannyian látták a dzsekikbe öltözött két legényt.
- Szabad? - kérdezték ők ketten, a házigazda pedig: - Parancsoljanak! - Adott nekik egy
söprűt, hogy letisztíthassák lábukról a havat; a fiúk szorgalmasan lesöpörték cipőjükről a rá
fagyott havat, és beléptek a szobába. Az egyik legény, a világos szemű, beszédesebb volt, a
másiknak, az olajbarna bőrűnek tarisznya volt a hóna alatt. A világos szemű Szofrona mellé
ült le, s egy bársonyos vakondokot mutatott neki, mancsai szétálltak, mintha repülni
készülne, szőre puha, selymes, fénylik a lámpa világánál, s fekete színe néha kékben játszik.
Minden leány megnézte a vakondokot, majd pedig a kreol bőrű elrakta a tarisznyájába, és
megkérdezte, nincs-e a házigazdának bora. És lement a házigazda leánya a sötétebb bőrű
legénnyel a pincébe, (a kreol bőrű fiú vitte a lámpást, hogy világítson), bort csapoltak, és
mindannyian ittak, a leányok is, a legények is, de legtöbbet a fiúk ittak, nekik ízlett a
legjobban a bor. Nagyon daliás legények voltak, tetszettek a leányoknak, ezért minden lány
igyekezett, hogy neki legyen szerencséje. Mindegyikük egyre hangosabban és hangosabban
nevetett, hátha magára vonja a figyelmet, a legények is nevettek, és amikor Szofrona
megfordult, rémültében szinte megdermedt.
A mellette ülő világos szemű legényhez fordult, és ahogy a fiú nevetett, Szofrona látta,
hogy vörös cérna van a fogán. Istenem, kiáltott fel kis híján Szofrona, ezek a másvilágról
jöttek!
A faluban élő hagyomány szerint, ha az ember halála után a lelke egy bizonyos idő múlva
visszatér a földre, és bolyong néhány hónapig, akkor testet ölt, és olyanná lesz, mint minden
ember, csakhogy vérrel táplálkozik. Ez a régi, szülők és nagyszülők által türelmesen a
fejekbe ültetett hiedelem mélyen gyökeret eresztett Szofrona lelkében, és ő jól emlékezett rá,
hogyan kell az olyan embereket felismerni, akiknek a lelke újra testet öltött. A hagyomány
szerint az ilyen emberek fogán vörös cérna van, és ha sikerül őket megnevettetni - ez ugyan
igen nehéz ügy -, a fogukon látható a vörös cérna. Ugyancsak a hagyomány szerint a
másvilágról visszajött lelkek nagyon szeretik a halat, és Szofrona, aki jól emlékezett erre,
megkérdezte:
- Minek üldögéltek itt, ahelyett hogy elmennétek Zsivovciba Musztakerához? Sok halat
fogott, megsütötte, és meghagyta, menjetek el.
- Merre van az út Musztakerához? - kérdezte a világos szemű fiú.
- Arra ni - mondta Szofrona -, ha nekivágtok a Kakas hegyormon át, egyenesen
Musztakerához értek.
- Nagyon hideg van most ahhoz, hogy nekivágjunk a hegyoromnak - mondta a legény, és
ivott borából.
Ugyancsak a hagyomány szerint, az ilyen embereket a szomszéd faluba kell küldeni.
Musztakerához azonban az út a Farkas-erdőn visz keresztül, ott pedig a farkasok azonnal
széttépik az embert. A két legény azonban nem engedett a rábeszélésnek, a fonóban maradtak
a leányokkal. Szofrona ekkor újabb ravaszságot eszelt ki.
Tépni kezdte a gyapjúszöszt a guzsalyról, és keblébe tette. Miközben tépte, ügyelt rá,
nehogy észrevegyék; gyorsan végzett a szösszel, és felállt.
- Hová? - kérdi a világos szemű, s nézi hogy megdagadt a leány keble.
- Hát, megfontam a szöszt, megyek haza, hogy újat hozzak.
- Ááá, nem mész te sehová! - mondja a világos szemű, és mosolyog. - Hazamész, és nem jössz
vissza a fonóba.

46
 - Visszajövök - mondja Szofrona, a két legény pedig nem hiszi, hogy visszajön, és a kreol bőrű
az ajtóba áll.
- Ha elmégy, vége a fonónak!
Szofrona egész testében remeg, s azon gondolkodik, hogyan szabadulhatna, de semmi okosat
sem tud kitalálni, folyton csak azt hajtogatja:
- Visszajövök! - Végül is mentő ötlete támad, és így szól a legényekhez: - Ha nem hiszitek,
hogy visszajövök, fogjatok egy kötelet, kössétek a derekamra, és ha nem jönnék vissza, húzzátok
a kötelet, míg ide nem húztok.
- Igaz is! - mondta a két fiú, kértek a háziasszonytól egy kötelet, rákötötték Szofrona derekára,
és fogták a kötél másik végét.
A leány kiment a gyapjúszösszel, résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy ne súrolja a kötél,
amelyet a fiúk erősen fogtak. Szofrona fokozatosan tekerte le magáról a kötelet, mígnem végül
meglazult. A fonóban a leányok kacaja cseng, igyekeznek magukra vonni a daliás legények
tekintetét, a legények is nevetnek, de szemmel tartják az ajtót, hogy láthassák, mikor fog ott
megjelenni Szofrona az újabb adag gyapjúszösszel.
Elég sok idő múlt el így.
- Ez a leány átvert minket - szólt a kreol bőrű.
- Ha átvert, elkezdjük húzni, s idehúzzuk hálóingben, ahogy ágyba bújt.
- Gyerünk, húzzátok, hadd lássuk! - buzdították őket a leányok, s a két legény megköpte
tenyerét, és húzni kezdte a kötelet.
A kötél egyszer csak megakad, nem jön előre, de nem is húz hátra.
- A leány biztosan belekapaszkodott valamibe, fába vagy kőbe, és nem akar többé hozzánk
jönni. Hórukk!
Meghúzták a kötelet erősen, s az újra elindult, egyenletesen, kis megszakításokkal és
rengésekkel, ahogyan megy az ember. Miközben a két legény húzta a kötelet, a leányok pedig
tenyerük mögé rejtették nevetésüket, kintről lépések zaja hallatszott. A legények ekkor azt
mondták:
- Pszt! - és nagyot rántottak a kötélen.
És mihelyt nagyot rántottak a kötélen, az ajtó dörrent, mintha ágyúval lőttek volna rá, sarkig
kivágódott, s mindenki látta, hogy Szofrona helyett az ajtóban egy szörnyű bak áll, és szeme
szörnyen villog a fényben. Mindez csak egy pillanatig tartott. A következő pillanatban a bak
iszonyú szarvát előreszegezve a szobába rontott. Menekült mindenki, ahogy csak tudott. A
leányok, akik ott voltak, mesélték nekem, hogy a két legény, amikor látta, hogy nem osonhatnak
ki az ajtón, kiugrottak az ablakon, a bak iszonyú szarvával utánuk vetette magát, ő is kiugrott az
ablakon, a betódult szél havat sodort a szobába, kivitte a bakkecske bűzét, és haragosan bevágta az
ajtót. Minden leány ruhája ölébe köpött félelmében, mert valamilyen varázslat változtatta
Szofronát bakkecskévé.
A szomszéd házakból emberek jöttek elő, lámpások jelentek meg, majd néhány férfi elindult
lámpásokkal a legények és a bak nyomába, és a nyomok a Kakas hegyoromra vezették őket. Ott a
parasztok az egyenesen felfelé szökellő bakot látták, úgy tetszett nekik, mintha az üres térben
valakit döfködni akarna. A Kakas hegyorom egész platóját letaposta valami, de a hegyormon túl
semmiféle nyom sem látszott.
A következő nap kiderült, hogy futás közben a két legény elemelte az egyik paraszt eresze alól
a kifeszített disznóbőrt. Szuszo pedig felfedezte, hogy a tőrrel fogott kutya eltűnt.
Számomra ezek a tények elegendők, hogy végképp meggyőződjek arról, hogy a két
fiatalember, miután magához vette a klinikáról beteg társát, átment a falucskán a kutyáért, és
menetirányuknak megfelelően továbbrepültek. Most már semmi sem győzhet meg az
ellenkezőjéről. Bár nem hiszek földön túli civilizációkban, most már feltételezem, hogy bolygónk
kíváncsiságuk tárgyává lett. A kutya megjelenése a falucska határában meghatározott céllal függ
össze, amit a hóra kifeküdt, mozdulatlan vakondokok is bizonyítanak. Feltételezem, hogy a
fiatalemberek nem tudták pontosan, hol van a kutya, de a szürke arcú és szürke szemű ember
tudta, a kutya az ő parancsait hajtotta végre, a klinika szobájából azonban nem láthatta előre a
farkascsapdát, s ezért dühöngött, ezért dobálta meg a gyerekeket papucsával, ahelyett hogy
47
kukurikút kiáltott volna nekik. Az ember kiszabadítása után első gondjuk a kutya kiszabadítása
volt. Földön kívüli emberek számára ez egészen könnyű és egyszerű feladat, jóllehet Szuszónak
igen vastag lánca volt. Nyissz! És már nincs is lánc. De egy ismeretlen civilizáció emberei
számára egy döfős, bősz bak se nem könnyű, se nem egyszerű valami. Feltételezem, hogy a két
fiatalember végtelenül meglepődött, amikor a hálóinges Szofrona helyett az ajtóban előreszegzett
szarvú, felborzolódott szőrű állatot láttak. A félelem egyetemes jelenség.
Megmagyarázhatatlan azonban számomra a disznóbőr elvitele. Amennyire csak távolodunk az
időben, annál inkább válik ez a bőr rejtéllyé.
Ami Szofronát illeti, ő még most is él ós virul, s nem ment át semmilyen átváltozáson.
Elmesélte nekem, hogy miután meglátta a világos szemű fogán a vörös cérnát, s keblébe dugta a
gyapjúszösz felét, és a kötéllel hazaindult, betért az udvarukba, s a karám felé vette útját, ahol a
döfős bakjuk volt kikötve. Letekerte derekáról a kötelet, és a bakra kötötte. Majd hazament, jól
bereteszelte az ajtót, de nem feküdt le, hanem leheletével leolvasztotta a jeget az ablakról, s onnan
figyelte az eseményeket. Látta, amint a fonóban húzni kezdték a kötelet, meg hogy a bak
ellenkezett, de azért lépegetett előre az udvaron. Amikor azonban a kapuhoz ért, belédöfte a
szarvát, és többé nem mozdult. Odaát azonban, úgy látszik, nagyon erősen nekifeszültek a
kötélnek, mert a kapu kirepült, és messze, az akol tetején állt meg, a bak pedig szaporázta lépteit a
hócsapáson, követve az előtte haladó kötelet. Később kiáltások hallatszottak, emberek jöttek elő
lámpásokkal, s a lámpások elindultak a nyomok után.
Szofrona meg csak kukucskált ki az ablakról leolvasztott jégvirágok helyén, s látta a
levegőben szálló kifeszített disznóbőrt, amelyet a legények akasztottak le egy eresz alól. És így
haladt előre a bőr, felszállt a Kakas hegyoromra, majd a kavargó hó elrejtette a szeme elől; amikor
pedig elmúlt a hófúvás, és a hó újra csendesen szállingózott a földre, a hegyormon már nem volt
sem ember, sem disznóbőr. Csak a bak ugrált odafönn, és látni lehetett a parasztokat is, amint
feléje vonszolják magukat a hógörgetegeken át, a lámpásaik meg villognak és lengenek. Ekkor
Szofrona fogott egy szitát, és kiakasztotta az ajtó fölé, majd lefeküdt, és reggelig semmi sem
történt.
Szofrona szerint azok a másvilágról jött legények egy kicsit ostobák: ha szitát látnak az ajtó
fölött, nem mennek be, míg meg nem számolják, hány lyuk van a szitán. A szitán pedig sok a
lyuk, még a felét sem számolod meg, és már el is véted a számolást, és kezdheted elölről. És így,
mialatt néhányszor elvéted és újrakezded a számolást, az éjszaka már el is múlik. Reggel meg a
másvilágról jöttek az erdőkben bujkálnak, de este újra eljönnek. Ezért mindig legyen szita az ajtód
fölött.
Én, személy szerint, sohasem fogok szitát akasztani az ajtóm fölé, mert nem hiszek az
asszonyi locsogásnak, sem az üres szavaknak. Csak azt sajnálom, hogy nem találkozhattam újra a
két fiatalemberrel, annyira kellemesek, barátkozóak és megnyerőek voltak. Igaz, az az ember az
elmegyógyintézetből kissé aggasztott, de végtére is ő szenvedő ember volt. Felkaptattam a Kakas
hegyoromra, de semmivel sem lettem okosabb. A derékig érő, sima és tiszta hó vakítóan fehérlett
odafönt a januári napsütésben. Csak azt állapíthattam meg, hogy a fennsík nagyszerű le- vagy
felszállópálya bolygóközi űrhajók számára. Kérdezősködtem a falucskában, nem vettek-e észre
valamit a Kakas hegyorom környékén, mondjuk, az ősz vagy a nyár folyamán, és egy vadász
elmondta, hogy a nyár folyamán a Kakas hegyorom erdejében nagyon sok cigarettányka jelent
meg. Ez egy hernyófajta, amely sodorja a fa levelét, ahogy a dohányzó ember sodorja a cigarettát,
ezért a nép cigarettánykának hívja ezt a hernyót. A cigarettánykák felsodorták a Kakas hegyorom
egész erdejét, és ott is telelnek.
Lehetséges-e, hogy a cigarettányka megjelenése valamilyen előjele űrhajók közeledésének,
ahogyan talán az öreg szilfák halála is az? A választ a jövő adja meg, a mi korunk a kérdések kora.

JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA

48
 MIRON IVANOV

REPÜLÉS

különös véleménnyel
- Egyetért majd velem ?
- Hogy érti?
- A gondolataimat olyan lovaknak tartom, amelyek közül az egyik rúg, a másik
harap, a harmadik pedig zokszó nélkül húz.
- Mondjon még ilyesmit...
- Az ilyen ember szétszakad, ha egyszerre több lóra ül. Az egyik ló
felhorzsolja, aztán megeshet, hogy a nyereg felett átrepíti a másik hátára...
Ezek a különös megfogalmazások a szláv származású, eredeti egyéniségű
Főhadnagyé voltak, aki ki tudja hány évtizede repült a csillagvilágban, és
annyira eltérő véleménye alakult ki az OM-ról, hogy számos fenntartást s

49
elképesztő ellenvetést hangoztatott. Két útitársa, akik részt vettek ebben a megfigyelő
repülésben, nagyjából olyanoknak tűntek, mint azok a feleségek, akik felajánlják magukat
férjük barátjának, mivel azokhoz a gyerekekhez hasonlítottak, akiket bármely anya örömmel
küld pajtásai közé. Tiszták, mélázóak, okosak voltak, talán még szépek is tisztaságukban,
sápadt szépségükben ezek a töprengő emberkék. Adjuk össze, a Z, U és K, majd a CS plusz
B betűket, s ennek megfelelően nevezzük őket ZUKCSB-nak ás BUKZCS-nak. Ezek a
rövidítések annak a programnak a jelei, amelyet valahol Angola dzsungelében találtak ki.
Egyszerűen szólítsuk hát őket becenevükön, mondjuk Zuk és Bük mérnöknek.
- Az volna a legszebb és legjobb - mondta ekkor Bük -, ha képesek lennénk rá, hogy
felnagyítva elképzeljük, milyenek is voltak az egykori lovak.
A Főhadnagynak az életrajza is különös. Az új honpolgárokat tervező tröszt
igazgatójának volt a törvénytelen gyereke. Abban az értelemben, ahogy az már lenni szokott.
Hiába, az istenre nem érvényesek az isteni törvények. A Főhadnagyot ezért másként és
sikertelenül teremtették, hiszen folyton más véleményen volt.
Szükségesnek látszik, hogy az írást itt félbeszakítsuk és megjegyezzük: a kutatórakéta a
csillagjárásnál nagyobb sebességgel haladt az égitestek között. Amint a szpidométer jelezte:
gyorsasága csillagászati volt. Másképpen a rakéta úgy függőit volna a megfigyelése alatt lévő
csillagok között mint egy pötty. Az űrhajósok feladata egyszerűnek tűnt: ellenőrizniük
kellett, nem keletkezett-e valahol élet, s ha véletlenül élet jeleit észlelték, jelentsék ott, ahol
kell. Ennyi az egész.
Amint várható volt, a derék Főhadnagynak ebben a kérdésben is eltérő lett a véleménye.
- Repülés közben úgy érzem magam, mint Cirill és Metód a dzsungelben. Valamilyen
írást cipelek magammal, ugyanakkor nem találok olyan embereket akik megértsék. Ebből
kézenfekvő következtetést vonhatok le: nincs ember a dzsungelben.
- Ez az állítás nem bírja ki a komoly kritikát - mondta Zuk mérnök.
- Nem érdemes túlságosan fontosnak tartani a szavait - tanácsolta Bük mérnök. - Ebben
már régen megegyeztünk.
- Rettegek a gondolattól, hogy a gép fedélzetén Cirill és Metód szerepét kell eljátszanom.
Megmagyarázom az írásom értelmét de önök úgy tesznek, mint a bennszülöttek; akarom
mondani, mintha a dzsungelból kerültek volna erre a gépre.
- Évekkel ezelőtt valószínűleg így volt, uraim... most a felfogóképesség határa
gyakorlatilag korlátlan. Ha valamelyik csillagón netán értelmes, célszerű mozgás lenne, azt
azonnal észrevennénk.
- Mondtam már, hogy a kínaiaknak minden fehér és fekete az ismert világban?
- Mi következik ebből?
- Az, hogy mi csak azt vesszük észre, ami beleillik a rendszerünkbe... Amit képesek
vagyunk felfogni. Nem komolytalan dolog-e minden mást tagadni és elfogadhatatlannak
tartani az élet számára?
Bük és Zuk mérnök a rágógumit egyik oldalról átnyomta a másikra, majd ismét oda-
vissza. Szellemességpatronjaik készen álltak a pufogtatásra meg természetesen arra is, hogy
mosolyogva értelmezzék Főhadnagy útitársuk vívódását, akiről azonban tudták, hogy
ártalmatlan vitatkozó, és belevaló haver, s ami fő, nincs olyan pilóta a csillagok között, aki
nála hosszabb ideje szolgálna, ki különös véleményével együtt szakadatlanul repült a
csillagtérben, de nem úgy, mint sok társa, akik meglógtak a fedélzetről, hogy aztán másokat
csábítsanak repülésre.
- No, hogyan vélekedik?
- Ugyan kérlek...
- Csak hadd mondja el, hogyan vélekedik a földi élet korlátairól. Múlt héten már erről a
kérdésről csevegett Beátánál... Gondolom, a nyulakról volt szó? Ugye?
A Főhadnagy elmosolyodott, és jókedvűen mondta:
50
 - Miután egy gondolatot már meglovagoltam, itt az ideje, hogy átnyergeljek egy másikra,
mert még lehorzsolódik a háta...
- Mintha néhány gondolat körbeforogna...
- Csak addig, amíg érdekesnek találom. Míg megszokom... Én még a nyulakon is sokat
lovagoltam...
- Ismételje meg; érdekes lesz újra.
- Az ókoriak ismertek egy folyadékot egy elfelejtett folyadékot amely képessé tett arra,
hogy kezeddel megérintsd a csillagokat, hogy lánnyá változtasd a világot, s megcirógasd a
haját...
- Csak nem alkoholra céloz? Nem etil inkább?
- Azt is mondhatnám... Beátánál közel álltam ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek. És
lovagoltam... Szóltam róla, hogy ezzel a géppel nyulakat hajkurászunk... valahol a
világmindenség cserjésében, hol minden bizonnyal élet rejtőzik... elmúlhatatlanul létezik, és
galaktikáról galaktikára vándorol, mint a láng, vagy átgurul, mint a hord... ó... Mi pedig azt
állapítjuk meg, hogy az élet hol nincs, és hová tűnt... vagyis nyulat kergetünk - ez volt hát az
a gondolat...
- Akkor átszellemültebb lehetett ön...
- Nincs kizárva. De abban sohasem kételkedtem, hogy valahol élnek...
A Főhadnagy az üvegkabinban irányította a megfigyelőkészülékeket, amelyeknek éppen
az volt a rendeltetése, hogy oda vezessék a rakétát, ahol a műszerek észrevehető mozgást
meg értelmes életet észlelnek.
- ...csakhogy nincs mozgás sehol.
- Igen, tudjuk - amennyire csak lehetett Bük igyekezett kedvesen válaszolni. - Hogy
tudnánk, hogy az a jó, ha repülünk, és nem hiszünk abban az irányban, amerre repülünk...
- Akkor talán mégiscsak helyénvaló, ha az ember megkérdezi, hogy valójában miért
repülnek?
- Miért repülök? A számomra lehangolóan és kínosan boldogtalan emberség miatt, akit
kidobtak az űrbe, ki bizony, ahol hasztalan keres viszonzást, választ a magányosságára…..
keresi az elátkozott valamit, és sohasem éri el...
- Így állunk hát a nyulakkal?
- Biztos vagyok benne, hogy a világegyetem egyik véglete lesz, ha az emberiség felfedezi
az életet, mert azonnal felforgatja a bolygót, ami a világegyetem másik véglete lehet. így
képzelem el az emberiség megátkozását, évekig tartó bűnhődését, mert elmenekül majd attól,
amit végre elért, ami eddig annyira elrejtőzött előle.
- Az ilyen gondolatot mindig a rossz emésztés szüli. De hát ez is megtörtént... - jegyezte
meg elgondolkodva Bük mérnök. - Jobbat is kitalálhatott volna...
- Sőt. Még valamit - fűzte hozzá változatlan hangsúllyal a Főhadnagy. - Függetlenül attól,
hogy mit mondok, irányítom á rakétát és keresem azt, amit még nem cáfoltak meg. Érdekes,
ugye?
A két mérnök egymásra nézett.
Fejüket csóválva hallgattak.
- Lényegében... lehet, hogy kismértékben, de igaza van... Ha a készülékek például nem
képesek mindent felfogni... Ha az átköltözés azalatt történik, amíg mi alszunk vagy éppen
vitatkozunk...
- Emiatt legyen nyugodt! - mondta a Főhadnagy. - Az irányítást alárendelték a gép
öntájékozódásának is... Ez egy rendszer. És mi meghalljuk... meghalljuk a zenét, az ide illő
zenét, ahogyan induláskor odalent mondták... De ennek ellenére, a rakéta nem gépiesen fog
eljutni ahhoz a ponthoz, ahol értelmes élet és mozgás van... a ponthoz, ahol lényegében nem
létezik... ó!...

51
 S ebben a pillanatban az űrhajó belsejében meghallották, hogy a mindenségben felcsendül
Beethoven kilencedik szimfóniájából az Örömóda.
A mérnökök abbahagyták a rágást, szájuk tátva maradt.
A kristály belsejében hatalmas, ezüstös emelőrúdféle úszott, nem is úszott, inkább
remegett, mint a kutya farka, és a rakéta továbbra sem függött a csillagok között, hanem úgy
repült, mint azelőtt, de már az értelmes élet felé, amit észlelt valahol.
- Most melyik lovat kegyeskednek megülni?...
- Hogy lehet ilyet kérdezni ebben a pillanatban! - szakította félbe társát Bük mérnök.
- Inkább szédítően örvendezhetnénk...
- Nekünk teljesen meg kell fosztanunk magunkat az örömtől és a meglepetéstől...
A program szerint összeválogatott embereknek szép tulajdonsága volt, hogy nem ugráltak
örömükben, nem dobálták sisakjukat, csupán tudomásul vették a végtelen elérhetőségét, de
egyúttal meg is szabadultak tőle, mint egy vámhivataltól.
- Örülünk, de még mennyire...
- Legyőzhetetlen lelkesedés ölel körbe ?
- Ezek szerint itt rövidesen kimondhatatlan lelkesedés ragad magával minket...
- Én megmondtam...
- Kertelés nélkül kijelentem...
Mennyire egyszerű és érthető számunkra a derék Főhadnagy izgalma, aki a bal alsó és bal
felső állkapcsa között forgatta a nyelvét, és közben olyan grimaszokat vágott, amilyeneket
akkor vágnak a pilóták, ha meg vannak győződve arról, hogy a berendezések, amelyek a
leszállást biztosítják, még a bolygó felszínétől nulla méterre is hibázhatnak, ha a felület nem
látható.
Továbbra is hallatszott Beethoven Örömódája, amit valahonnan hátulról észleltek, majd
szétáradt ott, ahonnan jött - vagyis a csendben.
A megfigyelőrakéta sokáig repült az időben és saját rendszerében, amíg nyomra lelt, és
valamihez kezdett. Utána ismét elvesztette a megtalálhatót, hogy aztán megtalálja az
elveszettet, hiszen minden készülék rendszer a rendszerben, amely legalább annyira
bonyolult, mint a nyúl lábának a szaga, amit megmostak a láthatatlan harmatban, hogy aztán
cseppekre oldódjon, és a nap elpárologtassa, míg végül a kutya felfogja. Egyszerű ez, mint a
természet, amely négy dimenzióból alkotott meg egy mérhetetlen világot, s ami ilyenné vált a
dimenziók káoszától.
Néhányszor még hallották a tisztán csengő, ünnepélyes hangokat: szi, szi, do, re... de
aztán félbeszakadt, mintha bűnös lenne, majd megint úgy tűnt, hogy a gép nyomra bukkant,
mert az óda felerősödve zúgott. Ez ugyanígy megismétlődött hárompercenként, másfél perces
szünetekkel, mindez két nap múlva arra kényszerítette a személyzetet, hogy kapcsolatot
teremtsenek a Központtal, mert szerették volna megtudni, hogyan lehetne Ludwig van
Beethovent megállítani, mivel a legcsodálatosabb dolgokkal is torkig leszünk, ha túl gyakran
ismétlődik, ahogy ez az egymás sarkát taposó emberkékkel is megtörténik a nagyvárosokban.
A legszörnyűbb az volt - hogy a Központ hallgatott; úgy látszott az új élettel való kapcsolata
féltékennyé tette, és ez megakadályozta, hogy szót váltsanak a Központtal; de mindegy, akár
így, akár úgy volt, a megfigyelőrakéta tört előre az Örömóda és az úszó, ezüst emelőrúdféle
után anélkül, hogy kapcsolatot tartott volna azokkal, akik útnak eresztették.
Ekkor megértették, hogy nincs hova bújniuk az Örömóda elől, az űrhajósok, a bionátok
ódájától - mert így kell neveznünk azokat, akik nem az Argoszt, hanem a Bioszt kutatják -,
hiszen kirepültek a végtelen, nyílt kozmoszba, és hosszú ideig tartózkodtak a jeges
homályban, ameddig csak bírták a megpróbáltatást, most mégis tiltakoztak az ellen, hogy az
Örömódát hallgassák. A derék Főhadnagy kételyeit mondogatta társainak, hogy nem is igen
tudja, próbálkozzon-e a hangosító kikapcsolásával, mert akkor felmerül annak a veszélye,

52
hogy károsan befolyásolja az irányítóberendezést. Aztán, programozott emberekhez illően,
mindkét mérnök azt tanácsolta, tartózkodjanak efféle gondolatoktól.
A Főhadnagy ekkor még azt gondolta, hogy nincs semmi, amit jobban megvetne, mint az
Örömódát és Ludwig von Beethovent, bár egy rövid pillanatig nem tartotta kizártnak, hogy
megkedveljék ezt a zenét, miután a rakéta iránya változatlan maradt, és az Örömóda nem
okozott semmiféle meghibásodást a fedélzeten.
Nem tudták megmondani, hogy pillanatok, órák, évek vagy évszázadok múltak el e
szörnyű álomban. A csüggedtségük annyira nagy volt, hogy a két mérnök elállt attól a
szándékától, hogy megértse, mi történt velük, és így jó néhányszor el kellett nekik ismételni:
- Már látszik... Látszik!
Velük szemben repült a nagy égitest, tele élettel' és fénnyel s élő ragyogással, és emiatt
elnémult bennük az Örömóda. Elérkezett az igazi öröm. A megfigyelőrakéta néhány
kísérletet tett, hogy kapcsolatot létesítsen az égitesttel, közölte még a leszállási jelét is,
remélve, hogy valakik valahol, az idő homályában felfogják.
Bekapcsolták a sima leszállást végrehajtó mechanizmust.
A nagy szürke megfigyelőrakéta leereszkedett arra a planétára, amelynek létezését nincs
jogunk kétségbe vonni. A távolban hegyek tűntek fel, melyek zöldek, de lehet, hogy vörösek
voltak - ez csak a színek elnevezésének kérdése. Lent pedig hullámok csapdostak, súlyosak
és lassúak, fenségesek és merengőek, vagy éppen gyorsak és játékosak; megítélésük a
ritmusérzésünktől függ. Az annyira keresett égitest ilyen állapotban vagy az is lehet, hogy
egészen másként, már ott feküdt a rakéta alatt. Elfoglalása és meghódítása rájuk várt, az
ismert Földről most le kellett lépniük az ismeretlen planétára.
A fedélzeti nyílás kitárult.
A rakéta tartóoszlopai lassan, szemérmesen érintették meg az égitest felületét.
A három bionát, érthetetlen módon, egyszerre jelent meg az ajtóban, szkafanderbe
öltözve.
A küszöbön álltak, és nem szálltak ki. De vissza sem léptek. Se előre, se hátra nem
mozdultak.
Elképzelhetjük, mi zajlott le a három férfi között. Kitalálhatjuk a mondatok harcát. És
mindazt, ami ezt követte. A megváltozott nehézségi erő viszonyai között félretették korábbi
felfogásukat. Mind a hárman azon viaskodtak, hogy ki lépjen először erre a planétára. Ki az,
akinek erre a legtöbb joga lehet. Szitkozódtak és lövöldöztek, de a szkafander alól egyetlen
szó sem hallatszott ki, és a megváltozott vonzásban egyetlen golyó sem repülhetett ki.
összefogtak. Egy az egy ellen, majd ketten a harmadik ellen, végül mindenki mindenki ellen.
Nem lehet tehát vita, hogy miként viselkedtek a megérkezés pillanatában. Három fej és
három erőszakos váll küzdött a megfigyelőrakéta nyitott ajtajában.
Aztán az automatikus szerkezet hirtelen működni kezdett. A zsilipek bezáródtak, a rakéta
sikeresen rajtolt. Vissza a kozmoszba. Nem lehet tudni, hogy miért. Vagy az üzemanyag-
szükségletét akarta pótolni, vagy azt kereste, amitől e pillanatban irtózott, a tökéletlen emberi
természetet.
Nem szabad túlságosan elítélnünk őket, mert minden tökéletlenségünket magukban
hordozták. Mindazt, amivel gazdagon elláttuk a jövő űrhajósait. Csak ennyit válthattak be a
kozmoszhoz fűzött reményeinkből. A nagy felfedezők végül is olyan inasok, akik
engedelmesen teszik azt, amit rájuk bíztunk.
Csak a derék Főhadnagy talált magának munkát, a tájékozódási készüléket babrálta.
Valami arra kényszerítette, hogy ismét megszólaltassa az Örömódát. Amikor sikerült
megtalálnia ezt a zenét, ámbár teljesen halkan és tökéletlenül, a bionátok hangulata
valamicskét emelkedett. Zuk mérnök még meg is szólalt:
- Hát nem igaza lett... Futunk attól, amit keresünk.
De Bük mérnök még komor maradt.
53
 - Véletlen gondolat... Naponta hányszor előfordul, hogy véletlenül helyesen
gondolkodunk.
Valahol a mélyben összezsugorodott az egyszerre nyílt és zárt bolygó. A
megfigyelőrakéta egyre távolodott tőle. A diadalukra még halkan feleselt az Örömóda.
Magától értetődő, hogy nem beszéltek erről az incidensről.

VARGA CSABA FORDÍTÁSA

 A
Nem tudtuk a napot, amikor megjönnek
a maratoni futók.

Váratlanul érkeztek meg.

maratoni Bronzarcukat belepte a por, hallgattak,

és éjnél titokzatosabbak voltak a maratoni futók.

futók Átnyújtottuk a kenyeret, a vizet és a sót. Visszalökték.

Kérdeztük: - Mit hoztatok ? - Nem feleltek.
Nem ezeket a hírhozókat vártuk.
Elsírtuk magunk.

És mintha álomból riadtak volna a maratoni futók

így kiáltottak fel:
- Nem láttok semmit? A Babérunkon jel van!

Valami váratlan történt ekkor.

- Menjetek! Menjetek! Menjetek!

sikoltott
annak a leánya, aki eltűnt.

A maratoni futók félreállva nézték,

és elborult az arcuk,
az, aki szerette, így szólt: - Induljunk!

De felelt a többi: - A Babérodon jel van!

A zokogás küldte el a maratoni futókat.

MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA
G. TARNARUCKIJ

KOZMIKUS
SÉTA

Érezte, hogy valaki keltegeti, de sehogy se

tudott visszatérni a valóságba. Az álma
mély volt, akár egy kút: az ember felmászik
a síkos falakba kapaszkodva, eljut egész a
széléig, és hirtelen visszazuhan a sötétbe.
Nagy nehezen végül sikerült kivennie a fölé
hajló Jermolajev arcát, és megértenie, hogy
mit mond.
- Na, felébredsz már. Román, vagy
nyakon öntselek? Hallasz? Megjött a
kutatócsoport pszichológusa.
- No, de gyorsan ideért - dünnyögte
Romanov, és minden erejét össze kellett
szednie, hogy ébren maradjon. - Még mi
magunk se értünk semmit, de ő már itt van.
Kicsoda, ha nem titok?
- Ördögöt titok! Jelena Ragyiscseva.
- Micsoda?! - öntudata egy pillanat alatt
kitisztult, mint a bepárásodott ablak, amikor
letörlik. - Azoknak ott úgy látszik, elment
az eszük. Tényleg „elmések". Jól tudják,
hogy az egész ügy velem van kapcsolatban.
- Hagyd el. Román. Egy ember meghalt,
téged meg az idegesít, ki vezeti a
vizsgálatot. Jelena számodra a volt feleség,
nekik a legjobb pszichológus. No, jössz
már? A központi kupolában van. Vagy
mondjam meg Ragyiscsevának, hogy akkor
szeretnéd látni, mikor a hátad közepét?
- Ne élcelődj, anélkül is hányingerem
van.
- Igyekszem, de az idegek felmondják a
szolgálatot.
- Szerinted az enyéim kötélből vannak?
- Fektében rángatta elő a kezeslábasát és

56
kicsit bele is gabalyodott. - Becsületszavamra, az egész valahogy kényelmetlen! Hat éve nem
találkoztunk, és most, ilyen körülmények között... Na gyerünk!
A központi kupolában az energiaközpont volt elhelyezve, a kutatómunka
alapberendezései, az oxigén-előállító, a raktárak és a társalgó. Itt bukkantak Ragyiscsevára is.
Magas volt és sudár, ott állt az egyetlen ablakocska előtt; Romanov nem is vette észre az első
pillanatban. Ráadásul újra zavarba jött, nem tudva, hogyan viselkedjék Jelenával szemben.
Meg hát azért is, mert az hivatalos személyként jött, hogy kivizsgálja az expedíció (az ő
expedíciója) során bekövetkezett balesetet. És zavara csak nőtt az állandó bűntudattól. Csak
emlékezni kellett, hogy akkor Jelena sápadt arcába nézve, türelmetlenül, félve, hogy elveszíti
a bátorságát, elmondta a kegyetlen, de szilárd meggyőződése szerint szükséges szavakat, és a
maró szégyen most széttörte a biztonságot, leblokkolta, nevetségessé és gyámoltalanná tette.
Ragyiscseva rögtön átlátta ezt a komplexust, de nem óhajtott rajta segíteni. Ott állt
némán, szigorúan és várakozón.
Végül Romanov odalépett, és rekedt hangon megszólalt:
- Szervusz, Léna! Nem vártuk, hogy ilyen hamar itt leszel. Még magunk sem értjük
egészen, hogy is történhetett.
- Annál jobb. Nekem friss benyomások kellenek. Majd együtt rájövünk... Ne haragudj,
Román, hogy nem köszöntem mindjárt. Remélem jól vagy. - Elgondolkozva nézett a férfira. -
Már egész fehér a hajad. Te is hamar őszülsz, akárcsak az anyád.
- Ilyen a munka. - Romanov nyelt egyet a közhely után, de ugyanazzal a lélegzettel
folytatta: - Nemhiába hívják ezt az expedíciót az idegek próbájának. Ámbár a te
elfoglaltságod se jobb. Mivel kezded? A beszámolóval?
- Nem, azt már alaposan átnéztem.
Az ajtóban toporgó Jermolajev hirtelen megszólalt:
- Kezdje velem!
Ragyiscseva és Romanov feléje fordult.
- Mi Branyickijjal nem kedveltük, és éppen ezért kölcsönösen figyeltük egymást.
- Érdekes. - Ragyiscseva végre leült, az ablakon újra átszivárgott a fény, és Román
meglátott a nő arcán minden idő okozta változást. Nem, nem öregedett meg, nem hervadt el,
sőt szinte nem is változott, csak eltűnt róla az a gyengédség, amely annak idején erős jellemét
elrejtette. - Nos, Jermolajev, meséljen. Elképzelhető, hogy éppen a maga elfogultsága adja
meg a helyes kulcsot.
- Tudja, vannak emberek, akikről különböző társaságban különböző benyomás alakul ki.
Egyesek rajonganak értük, mások beszélni se akarnak róluk. Ilyen volt Oleg Branyickij is. Ha
érezte, hogy tetszik a környezetének, hogy megértik, szép lett, tehetséges, és hitt önmagában.
De másik környezetbe kerülve középszerű figurává vált.
Romanov csodálkozva nézett Jermolajevre.
- És ezt miért kell elmondanod?
- Csak úgy. Azaz mégse. Mindig úgy véltem, Oleg nem erre a munkára való. - Ragyis-
csevához fordult. - Vagy ez már komplexus?
A nő bizonytalanul biccentett, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha elveszítette
volna érdeklődését a beszélgetés iránt.
- Itt mind egy kissé „olyanok" vagyunk - szólt Román. - Más dolog repülni egy űrhajón,
és más sétálgatni az űrben.
Jermolajev megorrolt, mivel a figyelem elterelődött róla.
- Jó, én megyek is. Máskor majd elmondom. Ha ugyan az egésznek van valami kapcsolata
a történtekkel.
- Ki tudja? Várjon csak! - mosolyodon el Jelena. - Hisz éppen a maga szavain töprengtem.
Pontosabban valami furcsaságon. Ha nem jött ki Branyickijjal, a páros utakra miért mindig őt
vitte ki magával? Úgy gondolom, hogyha néhány napra kimennek az űrbe, nemcsak
57
segítőtárs kell, de olyan valaki, aki közel áll, akivel egy szóból is megértik egymást. Hisz tíz
órára elveszti a kapcsolatot a bázissal.
- Most már tizenhétre. És utána negyven óra a némaságban. Valami fenyegető érzés.
Kínlódik az ember, akár a Démon. Üvölteni szeretne. Vagy még inkább: kikapcsolni az
önirányítót, és rohanni vissza. De ilyen esetben sem lehet visszafordulni; önállóan megtalálni
a bázist annyi, mint meglelni egy repeszdarabot a szomszédos galaktikában. Kettesben persze
könnyebb. Egymással lehet a kapcsolatot tartani, és az ember tudja, szükség esetén van, aki
segítsen. Hogy miért pont Branyickijt választottam partnerként?
- Jermolajev zavarba jött. - Látja, korábban azt mondtuk: „No, ezzel se mennék ki
felderítésre." De az igazi bátorság ragályos. És ha neked van, oszd meg mással is.
- Tehát Branyickij egyszerűen gyáva volt? De hisz ő egyedül is kiment az űrbe. Nem is
egyszer. Erre azért nem mindenki szánja rá magát.
- Megint félreértett. - Jermolajev kínlódva kereste a magyarázatot. - Nálunk a mérce
egészen más. Közülünk a leggyengébb is hős a megszokott, földi körülmények között.
Egyébként a bázison mondta valaki, hogy Oleg pokolian vakmerő. És ezt én se vitatom. Csak
mindenkit idegesített, aki kapcsolatba került vele. Szultrakov vagy Paszhin körül nyugalom
honol. De Branyickijtól az ember mindig várt valami meglepőt.
- Becsapta magát valaha ?
- Nem.
Romanov egyre figyelmesebben hallgatta a párbeszédet, és egyre kevésbé látta az
értelmét. Miért pszichológust küldtek a kutatócsoport bölcsei szakértő helyett?
Különben Román nem hitt abban, hogy a technika lenne a hibás. Az egész csak úgy
képzelhető el, ha az önirányítót kikapcsolják... Végső soron Branyickij nem tartott ki. Egyik
beszélgetésükkor Oleg azt bizonygatta, hogy egész idő alatt ezen töprengett. És kigondolta,
hogy valamiféle bójákat helyez el. Úgymond, unalmas pórázon járni, és szabadon akart
kutatni. De hát ez a kishitűek ravaszsága. Mondta is akkor Branyickij-nak: „Ha gyáva vagy,
eredj vissza a Földre!"

Váratlan találkozása Jelenával különös - se sértődött, se bosszús - érzést hagyott maga után.
Igaz, szívélyességre nem számított, de azért alaposabban is megbeszélhették volna. No de
mindenki a saját dolgával van elfoglalva: a nő szimatol, neki meg ott a rutinmunka. De
valahogy semmi se ment úgy, ahogy kellett volna. Romanov nehezen hallgatta végig azt, aki
hozzá fordult, és egy perc múlva legszívesebben otthagyta volna. Még ha egyedül volt se
tudott koncentrálni: valami hajtotta, idegesítette, még a gondolatait is megszakította. De hogy
mi, arra nem tudott rájönni.
És itt a soron következő kozmikus „üresjárat". Annyiszor tértek vissza a fiúk eredmény
nélkül.
A számítóközpontban jöttek össze - veszekedni. Valerij Paszhin egész indulatba jött:
- A számítóközpontban van a hiba. Egyszerűen engem is máshová vittek ki. Neked,
Albina, az egész úgy tűnhet, mintha az ismerős szökőkúthoz járnánk ki randevúra. De az
űrben, vésd már abba a tyúkeszedbe, egy és ugyanaz a hely nem létezik.
Romanov mérgesen nézett a sírva fakadó Voronyinára.
- Valami kisdedóvó van a számítóközpont helyén! Hát nem képesek megérteni, milyen
költséges egy-egy kimenetel!
- Román Mihajlovics - kelt Dronova főmatematikus Voronyina védelmére hisz maga is
tudja, hogy a kutatások egyre bonyolultabbak. Teljesen lehetetlen előre kiszámítani minden
egyes űrséta eredményét.
- Mégis, mit ajánl? Szabad kutatást? Önirányító nélkül? Akkor önöknek csak a henyélés
marad.
- És bóják segítségével? - A főmatematikus elengedte a sértést a füle mellett.
58
 Romanov összehúzta a szemét, éles és ellenséges tekintetet vetett rá.
- A biztos kupola alatt csodálatos bátorság fogja el az embereket.
Dronova zavart lett.
- Igaza van, nem voltam ott. De Branyickij azt mondta...
- Ha nem volt ott, akkor hallgasson! - vágott közbe a férfi. - Branyickij meghalt, csupán a
saját ostobasága miatt.
Romanov kiment, és mérgében bevágta az ajtót, és csak útközben jött rá, mekkorát
hibázott, amikor elfeledte, hogy Dronova szerelmes volt Branyickijba.
Szobájában ott találta Jelenét, és akkor jött rá, hogy egész idő alatt a vele való beszélgetés
utáni vágy zavarta.
- No, az expedícióvezető ma hányszor tűzött össze másokkal ?
- Mi ez, pszichológiai teszt?
- Kell is a teszt, elég jól ismerlek. Jól van, tanúk nélkül nincs értelme piszkálódni. Mondd
el inkább, mit érzel, ha egyedül vagy odakint.
- Szinte lehetetlen elmondani. Ne haragudj, de Jermolajev pontosabban el tudná mondani.
Bár nem ő a nagymester! Branyickij tudná a legjobban. Igen, Oleg tudta ezt.
- Téged jobban megértelek.
A férfi figyelmesen nézett Jelenára, és feléledt benne a megbocsátás halovány reménye.
Hogy ne csalatkozzon, visszalépett az ablakhoz, amely mögött a csillagokkal kivert sötétség
látszott.
- Ha azt mondják, hogy az űrben mindig éjszaka van, örök éj, ahogyan a költők komoran
írják, nincs igazuk. Nappal, éjszaka, árnyék, fény - ott értelmetlen fogalmak. Ha átnézel az
űrhajó ablakának vastag üvegén, el sem tudod képzelni, hogy az űrben megváltozik a
jelenség és a nagyság fogalma. Némelyik csillag a fészekalja bolygójával együtt is porszem
csupán. Csak két dolog hatalmas az űrben: ő maga meg a te éned. Az ember kilép a határtalan
űrbe, ahol csak hitvány szikrák a hatalmas világok is, és már nem része egyiknek se. Most
már egyenlő velük. Megy, és mögötte, előtte, jobbra balra, és a lába alatt a végtelen. De
nehogy azt hidd, Léna, hogy kellemes érzés ez. Az embert saját hatalmasságának érzete nem
büszkeséggel tölti el, hanem félelemmel. Mintha a gondolat milliószor nagyobb lenne nála,
de ugyanakkor magányos, sikertelen és végzetszerű. Hiszen a tápláléka, valamilyen sors, akár
morzsányi is, de a végtelen mindenféle sorsra csak fütyül. Most csak magamról beszélek.
Természetesen mindenki a maga módján fogja fel az űrt.
Romanov megfordult, és hirtelen Ragyiscseva tágra meredt pupillájával találta szembe
magát.
A sziréna hisztérikus üvöltése rezzentette össze őket. Futó lábak dübörgése hallatszott át
az ajtón. Valaki bekiáltott:
- Román Mihajlovics, riadó!

A zsilipkamrát nem lehetett bezárni, annyian összezsúfolódtak benne.

- Csak a technikusokat engedjétek ki! - kiáltotta Romanov. - A kíváncsiskodók ráérnek
később is.
Miután sisakját beleverte a zsilipkamra bejáratába, utolsó szavai fémesen csengtek.
Megvárva, amíg a zaj a sisakban elül, a kijáratnál toporgó Borin mérnökhöz fordult.
- Mi történt, Szasa?
- Félrecsúszott a meteorelhárító egyik sugara.
- Hogyhogy félrecsúszott?
- Hát általában ha elfog egy meteoritot, kíséri, amíg el nem égeti. Most valószínűleg egy
meg nem semmisített szilánk a felületre csapódott, valamit tönkretett, és a sugár elmozdult.
- Veszély?

59
 - Lehet, ha eléri, felgyújtja a kupola falát, vagy megsemmisíti a külső mechanizmus egy
részét.
Kiléptek a kamrából, Romanov körülnézett, de nem látott semmit. „Miféle tréfa ez?"
- dünnyögött, majd észbe kapott, és bekapcsolta az infravíziót. A sugár ott függött, és
éppen súrolta a laboratórium kupoláját. Ha egy kicsit jobbra mozdul, pontosan átvágja a
csúcsot, ha balra - nem lesz több startbeállítás. „A baj nem jár egyedül - gondolta Romanov. -
Hogy hozom ki onnan ?"
A zsilipkamra újra kinyílt, és az egész tömeg kiáradt. A fülhallgatóban felerősödött a
lárma, és lejjebb kellett venni a hangot. Valaki a meteorelhárító felé rohant.
- Vissza! - kiáltott Romanov. - Szasa! Mondd el nekik érthetően, mi is történhetett.
Ámbátor, várj csak. Le lehet-e kapcsolni a starterban a visszaszámláló berendezést?
- Lehet. Csak az elhárító már a kijáratban szétveri, és akkor tönkremegy az egész
berendezés.
- És ha menet közben csináljuk?
- Román Mihajlovics - csuklott el Borin hangja. - Úgy nem lehet. Ez önnek se sikerül...
- Majd elválik - vetette oda menet közben az expedíció vezetője.
A jelenlevők eleinte semmit sem értettek. Csak néztek a gyorsan távozó alak után,
folytatva az események tárgyalását.
- Szasa,'hova megy a főnök? - kérdezte egy hang. - Nekünk megtiltja, hogy odamenjünk,
ő meg...
- Pofa be! - robbant ki hirtelen Borin, azután csendben hozzátette: - Céltáblaként óhajt
repülni.
A fülhallgatóban csend lett. Hirtelen Albina Voronyina panaszos kiáltása hangzott:
- Állítsátok már meg I
A starter nyúlványai közt lángnyelv csapott ki, egy pillanat alatt kibomlott, és a magasba
lövellt. Az elhárító sugara azonnal utánavágódott. Egy lobbanás látszott, s azután az űr.
Senki se kiáltott. Ott maradtak állva, dermedten, fejük felemelve. A világűr hideg,
közömbös feketesége ott csüngött felettük. Elsőnek Borin vette észre a halovány szikrát, de
elképedve hallgatott, attól tartva, hogy hallucinál. Azután valaki felsóhajtott, és Voronyina
elsírta magát. Most már mindnyájan látták - ott a távolban egy kis hátimotor dolgozott, az
űrből „gyalogosan" jött valaki haza.
Amikor Romanov leereszkedett, a morajból lehetetlen volt egy hangot is felismerni.
- Borin - kiáltotta boldogan ha a te ördöngös elhárítód még egy hasonló trükköt produkál,
veled együtt hajítom le a planétáról.
- Román Mihajlovics, hogyan kecmergett ki? - felelt a mérnök, és a fülhallgatóban
elnémultak a hangok.
- Hát - dörmögte a kérdezett, a tömeggel együtt lépegetve a központi kupola felé -, ha
nem akarsz meghalni, megtanulsz dönteni. Valami olyat csináltam, ami az időzített aknához
hasonlított, és akkor kapcsolta ki a visszaszámlálót, amikor én már biztos távolságban
voltam. Az volt a legfontosabb, hogy ne találjam magam szembe a sugárral.
- Bár tudja - mondta Borin a zsilipkamrában -, az aknára talán nem is lett volna szükség.
Megtette volna a starter kötele is. Van ott vagy ezer méter. Odakötötte volna a fogantyúhoz,
és kilépett volna.
- Amikor bemásztam a starterbe, még nem tudtam, hogyan jutok ki. Drága volt minden
perc - felelt már fáradtabban Romanov, és hirtelen megfordult, egy merev tekintetet érezve
magán. Az egyik sisak domború üvege mögött megismerte Jelena szemét. És újra, most már
bátrabban lobbant fel benne a remény - a majdnem bizonyosság.
Román az ágyra vetette magát a szobájában, és néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt.
De nem sikerült elernyednie, a kiengedő hatalmas feszültség szinte megmerevítette. Csak

60
senkit ne lásson. Senkit, Jelenán kívül. Román eljátszott a gondolattal; ha ő most bejön,
akkor...
Valaki kopogott az ajtón. A fejét felemelte, de nem szólt. Valami elgyengítő és ellenséges
izgalom szállta meg. Ragyiscseva némán belépett, halkan, szinte jelenésként. Leült, tekintete
végigpásztázta a berendezést, és megállt egy fényképen, amelyikről kislánya csillogó szeme
nézett le. Utána Jelena felemelte a kezét, és kettésimította hosszú haját - akár a kislány -, és
teljes lett a hasonlóság.
- Régen láttad? - intett Jelena, fejével a fénykép felé.
- Amikor utoljára szabadságon voltam. Irina akkor a Bajkálnál üdült, és ki se látszott a
róla szóló értesülésekből. Alighogy megvirradt, és a hajnali ködben feltűntek a kísérteties,
szinte félbehagyott rajzolatú sziklák, felvert, elvitt magával az Angarához, bizonygatva, hogy
ott egészen szokatlan, valóságos tengerszínű a fény, és a tetejébe elnevezte nylon-folyónak.
Megnyurgult, lebarnult, és most tisztára úgy néz ki, mint te.
Román sohasem tudott nyugodtan a lányáról beszélni, fel-alá járkált, és mindenhez
hozzáért. Jelena mosolygott, és a férfi érezte szinte, ahogy elérik a gyengeség hullámai.
Odalépett Lénához, és átölelte.
Jelena lassan elhúzódott, és minden gúny nélkül megszólalt:
- Mindig a saját szemszögedből értelmezed a dolgokat. - Még a mosolya sem tűnt el, csak
megváltozott. - Ne haragudj, én egészen mást akarok megbeszélni veled. Csak-hát
elkalandoztam. Mondd, min kaptatok össze Branyickijjal ?
Romanov feldúltan mászkált a szobában, magára is haragudott, de Jelenára is: egyáltalán,
ilyen helyzetben lehet-e másként viselkedni. Mit is kérdezett? Ja, Branyickijl így magáról
megint el kell feledkeznie. Ez az eset az elhárítóval - felelős az egészért.
- Oleg lehetetlen ötlettel jött hozzám, úgy gondolta, hogy önirányító nélkül is
sétálgathatunk az űrben, speciális bójákat hagyva magunk mögött, melyek majd
hazavezetnek. Hozzátette, hogy ő már kidolgozta egy ilyen nagy energiájú, de kis méretű
bója konstrukcióját. De a Földről kellett volna megrendelni. Hamar rájöttem, hogy ki akarja
vonni a következő séta alól magát, és meg akarja teremteni a hazautazás feltételeit.
- Rájöttél, vagy csak úgy vélted ?
- És mi a különbség?
- Rengeteg. Ha Branyickij semmiféle kedvezményre se számított, a visszautasításod csak
megsértette.
- Sejtem, mire célzol. „Ne feltételezz rosszat a beosztottadról I" Úgy véled, nem
emlékszem a vezetői kódexre? De az én űrtapasztalataim nem egy-két évesek, és az itt
dolgozók lelkivilágát jobban ismerem nálatok. Persze, hősök mind. A Földön a kislányok
fényképüket kivágják az újságból. Még vissza is jön tán, hogy közölje, tönkrementek az
idegei, csak hogy még egyszer felszállhasson fürödni a dicsőségben, és learatni annak
gyümölcsét.
- Milyen igazságtalan vagy. A te bátorságodat nem kétli senki, te miért nem hiszel a
másokéban? Ez az elhárítóügy is. Túlságosan hatásos! Növeli a tekintélyt. Újfent
demonstrálja felsőbbrendűségedet. Azt hiszed, a többiek közül senki se tette volna meg
ugyanezt?
- De nem tette meg I
- Csak azért, mert elnyomod mindegyiket. Széttörsz mindent, ami jó, az ötleteiket nem
hallgatod meg, csak a saját eszedben és bátorságodban hiszel, és a bátorság helyett az ember
nevetséges pózokban talál.
- Mi van most itt? Tánc- és illemtan óra? „Ah, engedje meg, hogy lekérjem a hölgyet!"
Köpök a nevetséges pózokra, amikor minden lépés tragédiához vezethet. Nem minden
esetben dívik a kezdeményezés. Ha Branyickij...
Ragyiscseva keményen közbevágott.
61
 - Román, te elfelejted, hogy a Kozmosz Birtokbavételi Tanács pszichológiai kutató-
csoportjának vagyok a képviselője, és nem beszélgetni vagyok itt.
- Hát akkor halljam a következtetéseidet.
- Negyedik cikkely: „A vezető pszichológiai hanyagsága, amely maga után vonja..."
- Állj! - Romanov hökkenten nézett a nőre. - Ez tévedés. Biztos, hogy tévedés!
Jó, indulatos vagyok. Konfliktusok is akadnak. De Oleg halála... Hogy tudod összekap-
csolni ? Egyelőre az egész ítéleted megalapozatlan.
Jelena szó nélkül néhány papírlapot nyújtott át.
- Ez meg mi? - hökkent meg a férfi.
- Az önirányító és bója nélküli kozmikus séta terve. Branyickij alkotása, mivelhogy a
kutatóprogram megkívánta az előre megadott iránytól való eltérést, de a bóják ügyében már
nem akart még egyszer hozzád fordulni.
A kis lapocskák, amelyeket behálózott a pókhálóvonalak és a közéjük gabalyodott jelek
és számok szövevénye, egy pillanat alatt mindennél fontosabbak lettek. Sőt, Branyickijnak az
űrbe való ostoba kilépése se tűnt merészebbnek, mint maga az itt bezárt gondolat. Formulától
formuláig egyre szilárdabbá vált. Román nem is fojtotta vissza elragadtatását, és csak
mellesleg fintorgott, néhány apró hibán bosszankodott, mintha most is ki tudná javítani,
egyetlen tollvonással.
- Hát persze! Oleg nem vette számításba a „fekete lyukak" tértorzító hatását. Az elhajlás
tehát összegződött... - kiáltott fel szinte boldogan, és felemelte a fejét.
Jelena arca olyan volt, mint a márvány.
- Igen, az egészet át kellene számolni - a férfi hangja újra színt nyert. - Talán nem is
egyszer. Bár mindenképpen túl nagy rizikó. De hát Branyickij miért nem adta ezt elő?
- Neked? Egyszer már volt része hasonló élvezetben.
Romanov úgy érezte, mintha egy lavina omlott volna rá. Igaza van Jelenának mindenben.
Úristen, és a többiek mennyire bűnösnek tarthatják! Meg Léna is.
Ragyiscseva az ajtóhoz érve visszafordult.
- A véleményezést később írom meg.
- Eltávolítás az expedícióból?
- És az űrből is. De úgyis a Tanács dönt. Én csak pszichológus vagyok.
Megállt, majd csendben hozzátette:
- Akkor a valódi bátorságra lesz szükséged.

Roman, miután egyedül maradt, lassan körbejárta a szobát. Elképzelte, hogy itt megváltozik
minden. Irina képe sem lóg majd itt. A többi tárgy is eltűnik. Újak jelennek meg helyettük. A
megszokott ismeretlenné válik. Az aprócska világ, mely annyi ideig hozzátartozott, egy
idegen embert fog körülölelni.
Vajon az mire fog gondolni? És mennyi hitvány érzelem szabadul ki belőle, amíg neki is
szégyennel és fájdalommal el kell tűnni innen. Nem, itt nem lehet maradni. Szűk és sekélyes.
Oda ki kell...
Romanov végigsietett a folyosón, félve hogy összetalálkozik valakivel. Csak amikor
belebújt a szkafanderbe, érezte magát védettnek a pillantásoktól.
A kupolán túl néhány technikussal találkozott. Éppen befejezték az új startert, és jöttek
visszafelé. Valamelyik ugyan intett, de nem ismerte fel az expedíció vezetőjét.
Romanov felment a fémlépcsőn, és mielőtt beült volna a starterbe, föntről lenézett az
expedíciós városkára. Start előtt hányszor suhant végig a tekintete ezen a geometrikus tájon -
matt kupolák, ezüstös antennavillák, könnyed lokátorszárnyak -, de fantasztikus szépségüket
csak most vette észre. Ott lent, a Földön az emlékezés valószínűleg sokáig összeszorítja majd
a szívét.
Felhívta a diszpécserközpontot.
62
 - Az „egyes" útra kész. Irányt kérek!
- Ön az. Román Mihajlovics? - kiáltott fel egy csodálkozó leányhang.
- Hová?
- Irányt kérek!
Összepréselte a gyorsulás, azután elernyesztette. Hangtalanul tárultak fel az ajtószárnyak,
feltárva egy csillagos sávot, és ő kilépett az űrbe.
A csillagok az egyik, majd a másik oldalra úsztak - megkezdték szokásos táncukat. Itt a
kozmoszban az ember mindig úgy érzi, mintha nem is ő forogna, hanem körülötte az egész
világ. Egyáltalán, úgy tűnik? Hisz itt bármelyik pont saját magát tarthatja a világ köldökének.
És ez igaz is, meg nem is. Mi jelentősége van itt egyáltalán az egyén sorsának?
De hol van akkor az eszme, a cél támasztéka? Miért nem lehet teljes tagadással táplálni az
értelmet? Miért sétál az ember a kozmoszban? Hogy megszokott képzeteinek maradékát is
elveszítse? És mit kap a helyébe?
De mégis, amikor előttük kitárul az űr, a csillagokra néznek. Vajon ő belenézett-e
Branyickij szemébe? Nem, ők egyszerűen ugyanazt a munkát végezték együtt - mindnyájukat
ugyanaz a kínzó emberi érzés űzte: tudni, tudni, tudni -, mindig csak arra gondoltak,
egymásra soha. De hát hiába? Nincs meg a válasz. Nem azok az emberi szemek az ablakok,
amelyek mögött a legfőbb érték rejtőzik, és amelyek nem vesztik el a gondolatot még a
világűr viszonylagosságának és végtelenségének veszedelmes szkepticizmusától sem?
Lám, körös-körül itt a feneketlen űr, és a fekete dermedtségben csillogó galaktikák
úsznak. Pontosabban iszonyú sebességgel sodródnak el egymástól. De a kurta életű ember
úgy látja, mintha egy helyben állnának. Hogy is láthatná meg ő, az apró semmiség a
kozmikus sebességet. Csak az öntudata képes felfogni és megérteni mindent! Vajon ez az
örök érték, amelyik képes a;ra, hogy kibékítsen minket a realitásokkal?
Öntudat! A természet ereje és gyengesége... Hogy is hívták ezt a régiek? Valami ősi,
elfojtott szóval... Lélek! De miért? Szinte hurokba van kötve, alig lélegzik: fulladozik! Lehet,
hogy azért, mert az ember a lelkét agyonhajszolja? Meztelen, védtelen, sebzett. Habár előtte
kitárult a világűr végtelensége, sebezhető. Hatalmas, nagy erejű és sebezhető. Hogy lehetett
ennyire óvatlan?
Romanov kitapogatta a kézi vezérlést. Érdekes, hogy a tervezők meghagyták a kézi
kapcsolás lehetőségét. Vagy egy más variációra számítottak? Arra, hogy egyszer az ember
maga keresi az útját az űrben? Ujjával könnyedén lenyomta a gombot. Kész! Hihetetlen!
Most saját maga keresheti az utat... A csillagképek forogtak, váltogatták egymást. Hogyan
tudott Branyickij tájékozódni ebben a zűrzavarban? Ez már több mint hiba...

...A bázison hirtelen megnövekedett a sürgés-forgás.

- Mi történt? - kérdezte Jelena a szinte nekivágódó Jermolajevtől.
- Branyickij megjött! Hol van Romanov?

MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

63
 AGOP MELKONJAN

POKOL

Az emberélet útjának
felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam...

DANTE

1
A sötétlő erdők nincsenek különösen az ínyemre, jobban szeretem a sík, margarétás
tisztásokat vagy végső esetben a gyümölcsöskerteket. Egyik fülemre eléggé
nagyothallok, s örökké félek, hogy az erdei húsevő fenevadak élnek az alkalommal,
s kihasználják testi fogyatékosságomat. De kedves olvasóm, bizonyára te is jól
ismered a szakmai kötelezettségek erejét, különösen ha a főnök tüntető
gyűlölködésével folyton azt veri a fejedhez. Egyébként ismerkedjünk meg. Engem
Aghilieri-nek hívnak, néhány nap óta újságíróként dolgozom a londoni „Telegraf,
telefon & kaputelefonénál, majdnem újonc vagyok a szakmában. Olasz származású
vagyok.
Valahol itt, ez erdő fönséges illatai és kéklő medencéi közt (a szakemberek 4
millióra becsülték a villát) él Vergilson doktor; régi barátom még az egyetemről.
Nevét az utóbbi időben nagy, különös titokzatosság vette körül; állítólag leküzdötte
a gravitációt egyszerű házi eszközökkel, ami éppen a keze ügyében volt, saját
tömegét nullára redukálta, sőt beszélt még magával a feketemágia nimbusz-szál
körülvett királyával; kizárólag iguánákkal, zsiráfokkal és marhákkal barátkozott (az
állatfajra gondolok); nem szerette a nőket meg a whiskyt, és más hasonló
ostobaságokat suttogtak róla. Egy vele készített interjúval berobbanhattam volna a
sajtó világába, és nagyszerű újságírói tekintélyt szerezhettem volna vele.
Legutóbb „A félkeblű Stefániához"-ban találkoztunk mintegy 15 évvel ezelőtt,
telebeszélte a fejemet mindenféle hülyeséggel a „lelki matériáról”, a „lélektér sötét
paraméteréről", és a „mágizmus elemi kvantumjáról", aztán eltűnt (nem a szó szoros
értelmében). Tehetséges egyetemista volt, biofizikát végzett, de egy kicsit különös
ember volt; öreg főbérlője azt állította róla, hogy szobájában „ördögök szoktak
összejönni megbeszélésre és baráti uzsonnára".

2
Azt éppen nem állíthatom, hogy túlságosan nyugodt voltam, amikor becsöngettem
hozzá. De még nyugtalanabb lettem, amikor egy pillanat múlva az ajtóban egy
szimpatikus, fiatal pterodactylus jelent meg, húsból-vérből valónak látszott, és egy
első osztályú nápolyi maître d'hôtel felülmúlhatatlan olaszosságával kérdezte:
- Mit óhajt az úr?
Ami engem illet, nyugodtan mondhattam volna, hogy mindenekelőtt a homo
65
 sapiens valamely képviselőjével szeretnék beszélni, fajtiszta gentlemani
neveltetésem azonban ezt nem engedte meg - a pterodactylusról még kiderülhetett
volna, hogy nőnemű.
- Vergilson doktorral szeretnék találkozni.
A hatalmas vaskapu majdnem lesöpörte arcom kiálló részét, de egy száj
megmentett. Egy egészen közönséges száj, ritkás kis bajusszal, amely az előttem és
a tudomány előtt is ismeretlen módon úszott elő a semmiből, és megállt nyugodtan,
úgy egy méter hatvanra a földtől.
- Miért és ki keres? - kérdezte a száj.
- Én - válaszoltam ostobán.
Félarasznyira a bajusz fölött megjelent egy kíváncsi szempár, és figyelmesen
vizsgálgatott.
- De hiszen ez maga Aghilieri, aki annak idején verseket írogatott a verklik eltűnt
romantikájáról! Ereszd be. Szent Amélia! Ereszd be!
Szent Amélia, a nőneműnek bizonyult pterodactylus, kézen fogott, és
engedelmesen bevezetett.

3
Sok mindenről mesélhetnék, amitől minden normális ember fejtetőszőrzete égnek
állna. A „patkón sült sáskák"-nak nevezett ízletes ebédről (a sáskákat ismerősünk.
Szent Amélia, a gazdasági előadó fogdosta össze) vagy a tiszteletemre rendezett
zenés irodalmi estről, amelyen öt fürge kis tapír piramist alkotott, a könyvszekrény
pedig Villont szavalt:

Ázunk, mosódunk, ha eső csurog,

S ha nap süt, bőrünk szikkad, feketül.
Szemünkkel szarka, varjú tesz csúfot.
Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül.*

Amikor a rögtönzött színpadra 99 magasfrekvenciájú generátor alkotta férfikórus

lépett föl, és perui dalokra gyújtott, már nem bírtam tovább.
- De hiszen ez maga a pokol! - üvöltöttem.
- Dehogy! A pokol a szomszédban van.
Tisztelt olvasóim, a földön ekkor már ott gurult néhány üres, eredetileg valódi
burgundival telt fiaskó, és a hangulat már ott szárnyalt, ahol általában a glória
szokott díszelegni, de én nem bírtam megállni ('bocsáttassák meg nekem ez a
meggondolatlanság), és elszóltam magam:
- Igen? Akkor menjünk át.
Homályosan még emlékszem, hogy beléptünk egy „Pokoltron" feliratú kamrába,
valamilyen drótokkal átszőtt csillogó ruhát húztunk magunkra, majd valami
csattogni és búgni kezdett, sokszínű spirálisok úsztak elő, aztán valami különös szag
csapta meg az orromat...

4
Kátrány- és szurokbűzt éreztem. Amikor felnyitottam a szememet, láttam, hogy
hosszú, sötét alagútban vagyok. A falak mentén szépen sorba állított üstök
sorakoztak - mélyek és kormosak voltak. Sikolyokat és nehéz láncok csörgését
hallottam. Szőrös, fekete lények járkáltak föl s alá, kezükben hatalmas favillákkal
(pszt, ezek ördögök voltak!!). Körülbelül 14 centiméteres szarvuk volt és gyönyörű
szép patáik, farkukon pedig vékony és egyforma kis szőrszálak, akárcsak a
nutriabundán. Az ajtó fölött hatalmas tábla:
* Illyés Gyula fordítása
66
 Porkolábjaink KOrrektül Léleknyúznak
rövidítve POKOL
9. szektor „Főbűnösök"
mellette a jelmondat:
„Ne adjunk a purgatóriumnak alkalmas anyagot!”
Belzebub

5
Elindultunk idegenvezetőmmel, Vergilsonnal a sorok között. Az égett és a főtt hús
bűze terjengett a levegőben. Minden üst mellé gondosan odakészítettek egy-egy
szerszámosládát: fogtépő fogók, bádogosollók,. ízületszorítók, fölöttük pedig - a
falakon feliratok. Olvasni kezdtem a táblákat:

„Voltaire - girhes és gúnyolódik"

„Georges Sand - se nem férfi, se nem nő"
„Dante - írásaival lejáratott minket"
„R. Angel - ravasz ördög!"
„A. M. Ampére - kitalálta az áram erejét"
„Byron - költő"
„Álon - buszsofőr a városi közlekedésben"
„Van Gogh - neki mindegy, megszokta"
„Paganini - valamin játszik"
„Newton - azt híresztelte, hogy az almák vonzzák a Földet"
Itt megálltam. Még a lélegzetem is elakadt. Éreztem, szívbillentyűim nem bírják
tovább.
- Tán csak nem ez maga a nagy fizikus? - kérdeztem félhangon.
- Itt mindenki „maga a..." És ne tegyél fel kérlek ostoba kérdéseket.
Ekkor támadt egy ötletem.
- És nem lehetne?
Vergilson tagadólag rázta a fejét. Arra néztem, amerre mutatott, s olvastam:
„Beszélgetni és az élőanyagot izgatni tilos!"
- De barátom, hisz ebből nagyszerű interjú lehetne!
Vergilson a legközelebbi ördöghöz lépett, aki mély árnyalatú, lilába játszó, kék
foteljában ült, és valamit a fülébe súgott. Néhány percig győzködték egymást,
hadonásztak, mintha arcuknak szálló legyet akarnának elűzni, majd mindketten
felém indultak. Csak Vergilson utolsó szavait hallottam: „Jól van, na!

6
Az ördög jól begyakorlott mozdulattal a forró kátrányba mártotta hosszú villáját, és
nagy lendülettel megforgatta benne. Így kavarta gyermekéveimben a sarki mészáros
a zsír olvasztása közben a töpörtyűt, A kátrányból lassan, kelletlenül előjött maga
Newton (gimnáziumi tankönyveimből emlékeztem az arcképére).
Nekem kellett elkezdenem, már csupán udvariasságból is:
- Sir, én azt hittem, ön már régen meghalt - dünnyögtem, mint egy ökör.
Erre ő úgy hahotázott, hogy a hasát is fognia kellett.
- Kedves egyszerű olvasóim és ti, a tudomány lelkes népszerűsítői és ti,
fizikusok és más szakmabeliek, én hallottam Isaac Newton hangját. Tudjátok meg,
emlékezzetek rá és terjesszétek, hogy Isaac Newtonnak mély, kissé fáradt hangja
van, de magával ragadóan nevet.
- Két és fél évszázada haltam meg, s ebben magam sem kételkedem. És ön él? A
kérdést fiatalos hévvel szegezte nekem, közvetlen közelről, és ón percekig fel sem
tudtam azt fogni. Hát valóban élek? Ezen az alapon bárki az ittlevők közül azt
67
mondhatná, hogy él. De hát lehet-e élő ember, bárki legyen is az, itt, a pokolban? Vergilsonra
néztem, és igenlően bólintott.
- Azt hiszem, hogy igen. Miért?
- Csak úgy, tudja, kíváncsi ember vagyok.
S újra féktelen nevetésben tört ki. A szomszédos üstökből néhányan kidugták a fejüket, és
minket néztek.
- Eleinte nehéz megszokni. Már csak az hiányzik, hogy kijelentse: egyenesen a huszadik
századból jött, és a jó öreg Európában nem jutott önnek még egy egy méterszer kettő méteres
gödör sem a barátai emelte kereszttel és szerény sírfelirattal.
Emlékeimbe merültem, hogy rájöjjek, valóban nincs-e sírgödröm, keresztem s
epitáfiumom. Nem emlékeztem rá.
- Igen, tényleg lehet valami félreértés - kezdtem félénken. - Én valóban a huszadik
századból jövök. Sőt emlékszem, hogy tegnap még ott voltam, azazhogy Európában,
reggelire még ham and eggset ettem. Nem hiszi? Paradicsomos spagettit ebédeltem,
rendkívül ízletes spagettit... Vendégségbe mentem Vergilson-hoz, ott a kis tapírok
piramisokat mutattak be. Majd leküzdöttem a teret...
- Elég. Én, Isaac Newton, lehet hogy nem értek a spagettihez és a tapírok geometrikus
ábráihoz, de a térhez igen. Én voltam az első, aki összekötöttem a teret és az időt ne felejtse
ezt el. Ami a tér leküzdését illeti, az közönséges szemfényvesztés és mellébeszélés.
- Nem hiszi? Hát akkor elmondom, hogy ott van rádió, van tévé, vannak kávét árusító
automaták, van elektromos áram is. Van bizony. Csak megnyomod a kapcsolót, és eláraszt a
fény - 50 watt, 100 watt, 200 watt, attól függ, milyen égőd van. És még sok minden van (itt
úgy éreztem, ismét nem jutok levegőhöz), villamosok, repülők, flekkensütők, turmixgépek,
vannak bolygóközi űrhajók...
- Milyen hajók?
- A Földről a Holdra utaznak, de lehet a Marsra is. Séta az egyik bolygóról a másikra.
„Lesz-e majd a Holdon Vidám Park?" - kérdi a Times.
- Fiatalember, a Holdon nem lehet park, mert nincs levegő. És hogyan mozognak, állítása
szerint, ezek a bolygóközi... szekerek?
- Rakétameghajtással, amíg le nem küzdik a Föld vonzerejét. És aztán...
- Aztán ?
- A tehetetlenségi erő viszi őket. Nincs ellenállás, és a test megmarad egyenletes
mozgásának állapotában...
- De hiszen ez az én törvényem! Halljátok ezt, az én törvényeim szerint közlekednek a
bolygók között. És az erő, mi történik az erővel ?
- Az erő mindig ugyanaz marad. F egyenlő m-szer a-val.
- Erre is emlékeznek még az emberek, tudják még ezt is?
- Még a gyerekek is.
- Ez nem lehet igaz. Ismerje el, hogy ebben már hazudik. Hogyhogy a gyerekek? Hiszen
ez dinamika. Mondja, és tudják, hogy ki volt Isaac Newton, a huszadik század élő emberei
tudják ezt?
- Mindenki tudja.
- Hallod ezt, vén ördögöm, ők mindannyian tudják, ki volt Newton. Az élők még ma is
tudják. Isaac Newton, Isaac Newton, mondogatják mindennap. Mindannyian? Még a
gyerekek is? Hát legyen, a gyerekek is. Mi rossz van ebben, hadd tudják a gyerekek is.
Repülnek tehát más bolygókra is. És ki adta nekik a törvényeket? Isaac Newton, azaz én! És
mi van a fénnyel, mondd csak, hullámok vagy részecskék ?
- Hullámok.

68
 - Igen? Lehet, megtörténhet, hogy én is melléfogtam. Ugye tudja, hogy én
voltam az első, aki fölbontottam a fényt sávokra, a vöröstől az ibolyáig.
Összezavarodtam, lehet, hogy mégiscsak hullámok, gondoltam magamban. De
Huygens idegesített. Tehát hullám?
- Részecskék is. Energiájának legkisebb önálló részét mi fotonoknak nevezzük.
Hullámok is, részecskék is.
- Hallod ezt, agg Huygens, kelj csak föl, ne bújj el. Hallod, „fotonok", más
szóval korpuszkulák. De hullámok is. Én is, te is. De korpuszkulák is, jegyezd meg!
Komolyan mondom, ez az ember egyenesen a huszadik századból jött, ő maga
mondta. Ha akarod,elhiszed... Azt is mondta, hogy: „f egyenlő m-szer a-val". És más
bolygókra is járnak.
(Ekkor fülemhez hajolt, és a következőt súgta nekem: „Huygens nem a mi
szektorunkban van. De én mindig így beszélek hozzá, szükségem van egy balekra,
akit idegesíthetek.'')
- Szóval más bolygókra is járnak. És mindenki ismeri a nevemet, még a gyerekek
is. Nincs is ebben semmi rossz, a huszadik századi gyerekek nem hülyék, ott
mindenki zseni. Bizonyára a te nevedet is ismerik, hahaha, az enyém mellett, mint
az ellenfelemét. Nekem köszönheted, hogy bent maradtál a történelemben.
„Fotonok", jő, mi? Rendben van, hullámok is, de fontosabb, hogy fotonok.

7
Álltam hallgatagon, és csodáltam őt. Newton a végsőkig felizgatta magát, már szinte
hadarva és kapkodva beszélt, s kezével valamilyen ábrákat rajzolt a levegőbe. Arra
gondoltam, hogy rég lehetett ennyire boldog, hogy számára ez volt a régóta várt,
győzelmes óra.
- Én dolgozom Huygens, nem vagyok olyan, mint te. Az én agyam még nem
pihenhet. Égek a vágytól, hogy tehessek még valamit. - Majd hozzám fordult:
- Te most visszatérsz, ugye... a téren át?
- Természetesen, már indulok is.
- Én, tudod-e, tovább gondolkodom. Ők kínoznak, én meg csak gondolkodom.
Várj csak...
És elmerült a forró folyadékban. Közel egy percig figyeltem, miként dülöngélt az
üst az egyik, majd a másik oldalára, mintha valaki vadul keresne valamit benne.
Majd megjelent. Kezében egy kis koszos papírlapot szorongatott.
- Add ezt oda a fizikusoknak, ők majd megértik. Mondd meg nekik, hogy
Newton küldi. Ez egy fundamentális törvény, nagyszerű valami, mágia, maga a
tökély. Ez Isten műve. Csak óvatosan, nehogy észrevegye ez a gazember.
Gondosan széthajtogattam a papírt. Ez állt rajta nagy, eltorzult betűkkel,
nyilvánvalóan szénnel írták:

E = mc2

- Ez Einstein képlete!
- Hogyhogy?! Einstein? Újra az a... bajszos? Sajnos, megelőzött. Tudod, mi
ketten nem szeretjük egymást. Én nemrég kerültem ide Einstein miatt. Kétszáz évig
voltam a mennyországban, úszkáltam a boldogságban, egy baldachinos nagy ágyban
pirospozsgás kerubok pávatollakkal simogatták a talpamat és hozsannáztak, a
mennyei szónok pedig mindennap dicshimnuszokkal örvendeztetett meg. Még a
mennyország faliújságára is felkerültem. És akkor jött ez a bajszos, s azt mondták
nekem: „Indulj, téged már megcáfoltak, tehetetlenségi erő ide vagy oda - vége! Te

69
még arra sem jöttél rá, hogy csupán kis sebességekre vagy érvényes." Köptek rám, és
kiűztek, ő pedig befeküdt az ágyamba. Tényleg kár ezért.
- És ön?
- Semmi. Meghátráltam. A tudományban így van ez - meghátrálsz. De lehet, hogy
nemsokára őt is ide hozzák. Ö sem jöhetett rá mindenre, csak elkerülte valami a figyelmét,
nem így van? Különben jól vagyok, csak néha a reumám kínoz, az itteni nedvességtől van ez.
De ha az emberek emlékeznek rám, jól vagyok. Ne mondd el nekik, milyen körülmények
közt láttál...
Az ördög emlékeztetett, hogy a látogatási idő már rég letelt, és Newton felé nyúlt
villájával.
- Várj! - kiáltott a fizikus. - Majd magam merülök alá. Sohasem fogod megtudni, miért
ismeretlen a te fekete lelked előtt a kielégülés érzete. Üzenem nektek, hogy repüljetek!
Newton veletek van!
Utolsó szavait hozzám intézte. Majd kihúzta magát, szeméből büszkeség sugárzott, utolsó
erőfeszítéssel csapott, csontos vállát is felhúzta, lélegzetét visszafojtotta, áradt belőle az
emberiesség. Aztán belevetette magát a forró kátrányba.
Távozóban odasúgtam az ördögnek:
- Legalább a feliratot vegyék le. Már bebizonyították, hogy az almák is vonzzák a Földet.
- Tudom, tudom. De mit tehetünk. Nem vehetjük le - kompromittálnánk a régi
vezetőséget. Ők szegények semmit sem értettek a gravitációs erőkből.

A visszaút szinte villanásszerű volt.

JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA
 JORDAN RADICSOV
Azt azért nem mondanám, hogy szóhoz sem
jutott a csodálkozástól, de tény, hogy
nagyon meglepődött az egész világ, amikor
fölfigyelt a különös repülő testekre. A régi
cserkaszki krónikákban dromedároknak
nevezik ezeket a különös repülő testeket. És
ezekben a krónikákban meg van írva, hogy
a dromedár mindenhol megél: a homokon, a
vízben (voltak vízi dromedárok is) és az
égben; aki bele tud nézni a napba, az
megláthatja a nap szemében is. Senki sem
tudja azonban, mikor és honnan jön elő a
dromedár.
A múlt héten egy cserkaszki paraszt
elment szénát kaszálni, és még mialatt a
kaszáját fente, már érezte, hogy valami
rendkívüli fog történni. „Én - mesélte
később - csak fenem a kaszámat, és nézem,
hogy furcsa madarak röpködnek
körülöttem, szárnyuk masnira kötve, és
csak farkukat lengetik. A közelben sok
szénaboglya volt, és amikor a madarak a
boglyák fölött szálltak el, az egyik boglya a
rét főié emelkedett, akárcsak egy rakéta, és
az égbe repült. Ez bizonyára egy másik
világról érkezett rakéta volt, mely az éj
leple alatt szállt ide, és mihelyst föléje értek
a furcsa madarak
- elrepült."
Parasztunk azonnal letette a kaszát, és
elment megnézni, nem hagytak-e valami
nyomot a különös látogatók. Talált is a
réten egy különös fekvő testet. „És fiatal
volt?" - kérdeztük tőle. „Fiatal - mondta ő. -
Fiatal volt, és sugárzás vette körül."
Parasztunk megpróbálta felvenni vele a
KÜLÖNÖS
kapcsolatot, de ekkor megjelent a
helyszínen a felesége, emberünknek pedig,
sehogyan sem sikerült meggyőzni őt, hogy
a réten fekvő test bizonyára az égben repülő
különös testek közül való, amelyekről az
újságok is írtak. Csakhogy a nők nem
olvasnak újságokat, és még ha olvasnak is,
úgy tesznek, mintha soha életükben nem
olvastak volna újságot. Parasztunk felesége
sem volt ez alól kivétel, így néhány napig
szemtanúi lehettünk emberünk reménytelen
igyekvésének, amint azon volt, hogy
meggyőzze az asszonyt, de mindhiába; az
asszony nem akarta, hogy meggyőzzék.
Ugyancsak ez idő tájt jelent meg nálunk
egy másik különös test, amely futkosott.
Csak arra várt, hogy valaki megjelenjen, és
látva hogy ez a valaki merre igyekszik, a
nyomába eredt, utána futkosott. A valaki
nyugodtan ment a maga útján, észre sem
vette, hogy valami ott futkos körülötte,
mögötte, pedig a futkosás füstölgött és
szikrákat vetett. Máskor meg csak állt és
várt, hogy megjelenjen valaki, és előtte
futkoshasson. Bár senki sem figyelt föl rá, ő
futkosott, mintha észrevennék; ajtót nyitott,
tartotta az embereknek a kabátjukat,
sapkájukat, előreszaladt ha kellett, hogy
széket hozzon, majd kiment és várta, hogy
másvalaki is megjelenjen, hogy a valahova
siető másvalaki nyomában is futkoshasson.
Egyszer láttuk őt, amint szorgosan futkosott
egy éjjeliedénnyel, bár az előtte haladó
ember büszkén kihúzva magát ment, és
semmi szüksége nem volt az éjjeliedényre.
REPÜLŐ TESTEK
És még mindig ez idő tájt parasztok
jöttek el hozzám, és megkérdezték tőlem:
- Láttad?
- Mit kellett volna látnom?
- Hát az automatikus lehallgató és
megfigyelő kémeket I
- Hol vannak és ki küldte ezeket a
kémeket?
- Itt vannak köztünk. Úgy tűnik, hogy
más világokról és bolygókról küldték, hogy
lehallgassanak és megfigyeljenek
bennünket.
Kiráztuk kabátjainkat, és előjöttek az
automatikus kémek. Bolha nagyságúak
voltak, és bolha formájúak, minden irányba
szétugráltak, szétröppentek. Kifelé
menekültek a kémek, csoportosan vagy
egyenként, és megkezdték repülőútjukat. A
lakosság és az állatállomány egy napig
hallgatott, így a kémek azon a napon semmi
információt nem továbbíthattak
megbízóiknak. Mi azonnal rájöttünk, hogy
más világok figyelmének a középpontjában
állunk, mert különben miért küldenének
megfigyelő kémeket hozzánk?
Gondolkodtunk és határoztunk. Semmi
esetre sem szabad lemaradnunk, be kell
bizonyítanunk, mi is lehetünk hihetetlenek -
jelszavunk, mely minket vezérel: légy
hihetetlen! Még ugyanaznap a férfiak
meghúzták kecskebak bőrből készült
nadrágszárukat, feltűrték ingujjukat, és látni
lehetett, hogyan hevül és füstölög fejük a
feszültségtől, az ég pedig különös
színekben pompázik és elcsendesül.
Éjszaka a falubeliek engem is fölhívtak
a fennsíkra. A régi időkben ugyanezen a
73
fennsíkon jelentek meg a dromedárok, a
sziklákon néhol otthagyták a foguk nyomát,
ez még ma is látható. Ugyanezen a
fennsíkon mondott beszédet az egyiptomi
fáraó a parasztok előtt, majd szónoklata
után a fáraó egy krokodilt rajzolt az égre,
felült rá, és elröpült a házak fölött. A házak
kéményéből füst szállt a szemébe, és a fáraó
könnyezett. Ugyancsak ezen a fennsíkon a
dromedárok idején a parasztok két
Golgotát, két Szent Sírt láttak, és Mózest is,
amint lángpallossal sétált, s közben rálépett
a nap farkára.
A fennsíkon most a parasztok ácsorog-
tak. Mindent elleptek a különös repülő
testek, melyek kutyákhoz hasonlóan láncra
voltak fogva, és fenyegetően acsarogtak.
Alakjuk bolhákra emlékeztetett, és
bolhákhoz hasonlóan elszálltak, mihelyt
levették róluk a láncokat.
A rákövetkező napon az újságokból
tudtuk meg, hogy a mi különös repülő
testeink megjelentek az óceánok, városok,
rakétakilövő állomások és női napozók
fölött. A repülőterekről vadászgépek
szálltak fel hogy utolérjék a testeket, de
dolgavégezetlenül tértek vissza. A
parasztok nagyot nevettek, amikor
megtudták, hogy repülőkkel kísérelték meg
utolérni különös repülő testjeinket.
A mi különös repülő testjeink most már
más világok felé száguldanak úgy, ahogyan
a más világok különös repülő testei szállnak
mifelénk.
JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA
 GEORGI VELICSKOV

Mese

Az elektromos berendezés maga vá-

lasztja ki a leszálláshoz legkedvezőbb
terepet, és a repülőgép simán ereszkedik
alá. A futómű a föld felé mered, a motor
a bolygó
csökkenő fordulatszámmal jár, sőt a
piros felirat is kigyullad: „Kapcsolják be
a biztonsági övét. Kérjük a dohányzás
utolsó
mellőzését!" Könnyed zökkenés, a
rezgés fokozatosan megszűnik, és én
lakójáról
kinyitom az ajtót. A magam szerkesztette
kötélhágcsó kioldódik a lábam előtt.
 Mielőtt körülnéznék, egy pillanatra behunyom a szemem, szinte attól tartva, hogy
megvakulok; aztán azonnal látni szeretném, hogy hol vagyok. A Parlament előtti téren értem
földet. A lenyugvó nap sugaraiban az égre nyúló épület zománcos fényben ragyog, a káprázat
emlékeket idéz fel bennem, és a szívem egy pillanatra összeszorul a rémülettől. A könyvtárba
menet naponta elhaladtam előtte, s amikor kifordultam a szomszédos mellékutcából, és
megpillantottam a Parlament épületét, mind»g valamilyen ünnepi érzés fogott el. Mikor volt
ez - ötven vagy ötszáz évvel ezelőtt?...
Repülőgépem körül már falkába verődnek a patkányok és a macskák, a kutyák lustán
ugatnak, a farkashorda békés farkcsóválással fogad. Erőteret hozok létre magam körül, és
lelépek a kövezetre. Körülöttem rögtön égett szag terjeng - két patkány a lábam közé
keveredett, egy kölyökkutya meg pajkosan rám ugrott, szénné égett bundával terült el. Nem
szeretem az égés szagát, undorodom tőle, de mindenüvé elkísér.
Lépéseimet visszhangozza a tér. Emberrel nem fogok találkozni, senki sem fog
üdvözölni, és én mégis körbejárom a várost, benézek minden házba, minden szobába, egyre
keresek. Nincs más lehetőségem, esélyeim napról napra csökkennek, és a rám törő baljós
belenyugvással szemben élesztgetem önámításom pislákoló fényét.
Nevethetnékem támad - idegesen, rekedten felnevetek -, már az önáltatásban sem hiszek.
Nem hiszem, hogy valahol eleven emberre akadok, régóta nem hiszek ebben, és mégis, már
harminc éve keresztül-kasul járom a bolygót, és keresek, egyre keresek. Miért? És ha élő
emberre lelnék, mit tennék vajon? Az utolsó lenne-e ő vagy az utolsó előtti? Valóban, miért
is keresem?
Eleinte tudtam, hogy miért, noha most már abban sem vagyok biztos, hogy akkor nem
csaptam-e be magam. De legalább meg tudtam fogalmazni a célomat, és midőn nem értem el,
mentséget is találtam a kudarcra.
Elindulok az úton, hogy elűzzem a gondolatokat. Mióta kavarognak már ezek a
gondolatok a fejemben, beleőszülök, mégsem tudok meghalni. Hatalmas büntetés az, ha az
ember képtelen meghalni. Akkor kezdődött a világ szerencsétlensége, az volt a tehetetlenség
első görcse, hiszen a halhatatlanság utáni vágy minden emberben benne lakozott, akit anya
szült.
Pontosan emlékezem arra az esztendőre, amikor valóra vált az emberi halhatatlanság
- kétezer-hetvenötben történt. Emlékszem annak az embernek a nevére is, akitől ez a
korszakalkotó felfedezés származott - dr. Ferenc Marengónak hívták, tősgyökeres amerikai,
magyar anya és olasz apa gyermeke, némi görög és szláv beütéssel. Egy órába sem tellett, és
a hírügynökségek szétkürtölték az eseményt az egész világon. Mindenkihez eljutott a hír,
hogy már a rákövetkező hónapokban ipari méretekben óriási mennyiségben fogják gyártani a
halhatatlansági szérumot, és beoltják majd vele az embereket úgy, ahogy korábban a himlő
elleni védőoltást kapták.
A szenzáció nem váltott ki különösebb lelkesedést. Naponta harangoztak be újabbnál
újabb felfedezéseket, és később jó néhányról kiderült, hogy merő sarlatánság, így a
halhatatlansági szérumot is elnyelte az információáradat, és rövidesen feledésbe merült. Nem
kavarta fel a szenvedélyeket az sem, amikor megkezdték az oltásokat - nagy dolog, egy
tűszúrás, ennyi volt az egész, de enélkül is már mindenkinek szitává volt szurkálva a karja a
különféle betegségek elleni védőoltásokkal. Aztán meg az oltóanyag hatása sem
mutatkozhatott meg azonnal, éveknek kellett eltelniük, következésképp hiányoztak a
közvetlen örömérzés előfeltételei.
Úgy a kétezer-századik esztendőig az emberiség még nagyjából normális életet élt.
Figyelmen kívül hagyva a tényeket valahogy nem hitte még önnön halhatatlanságát, a
megszokás ereje sodorta. A katonák és a politikusok továbbra is a békét hirdették, és
készültek a háborúra, a művészek továbbra is összecsaptak a remekműveik fölötti viták-bán,
mert ezek révén akartak halhatatlanok lenni, az átlagemberek hétköznapi boldogságra
75
törekedtek, nem hitték, hogy megszabadultak az átlagos emberi életkor béklyójától. Az
űrhajók egyre mélyebbre hatoltak a világmindenségbe, kevés kutatási terület maradt a földön,
bár még nem fedeztük fel a rák ellenszerét, de már nem is volt szükségünk rá.
Persze történtek olyan események is, amelyek nem illettek bele az akkori tudományos-
technikai gondolkodás kereteibe. Az egyik afrikai államban puccsot hajtottak végre,
agyonlőtték a volt minisztereket és tábornokokat, ők pedig másnap hasonlóan bántak el a
puccsistákkal. Álló héten át hol az egyik hol a másik csoport vette át a hatalmat, míg a
lázadóknak eszükbe nem jutott, hogy a régi, bevált módszerrel megsüssék és megegyék
ellenlábasaikat, hogy végleg megszabadulhassanak tőlük. Az ENSZ közgyűlése
megbélyegezte őket, és bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy dolgozzon ki
nemzetközi megállapodástervezetet az emberi test egységének megóvására. Mert a
halhatatlanságnak is vannak határai, az emberteremtés csak a fantasztikus irodalomban és a
népbutító vallásban fordulhat elő.
Több izgalmat váltott ki az, hogy nem számoltak az oltóanyag sajátságos mellékhatásával.
Megállapítást nyert, hogy a beoltottak száz év alatt öregedtek annyit, mint korábban,
normális körülmények között egy év alatt. Ahhoz, hogy egy újszülött elérje a nagykorúságot,
1600 évet kellett eltöltenie csecsemő- és gyerekkorban, ami nagyon sok gondot okozott a
szülőknek. Sokáig vita tárgyát képezte az a kérdés, hogy nem lenne-e ésszerűbb a gyerekeket
nyolc-, tíz- vagy tizenkét éves korban beoltani, akkor pedig nyolcszáz, illetőleg ezerkétszáz
évet vesznek el az életükből. Kompromisszumos megoldásra jutottak, miszerint a
csecsemőket csak olyan különleges esetben oltották be, amikor a szülők kívánságukat
kérvényben nyújtották be egy különbizottságnak. Rögtön egy kis zűrzavar támadt a gyerekek
iskoláztatásánál: a kiváltságosak (és ezek igen sokan voltak, sőt követelték, hogy
átörökíthessék kiváltságaikat) korábban kerültek iskolába, és gyorsan el is végezték azt a
többiek évszázadokon át pelenkába pisiltek, és minden osztályt száz évig jártak...
Rámeredek minden környező tárgyra, és a nézéstől könnyezik a szemem. Ezer vagy még
több évvel ezelőtt, nem is számolom már, a nagymamám ilyenkor azt mondta volna: „Úgy
könnyezik a szemed, akár egy beteg lónak."
Újabban egyre gyakrabban elérzékenyülök az emlékektől. A legközönségesebb részletek,
amelyekre akkor nem fordítottam figyelmet, most úgy támadnak fel az emlékezetemben,
mint valami fontos, sőt jelképes felismerések. Izgalomba hoznak, az emlékezet pedig, amely
izgatja a képzeletet, és szembeállítja a jelennel, csökkenti az energiát, teret nyit a lustaságnak
és az alaptalan sejtelmeknek.
Ha becsületes akarok lenni önmagammal, be kell vallanom, hogy éppen ezért tértem
vissza szülővárosomba. Hol másutt kereshetnék támaszt emlékeimnek, hogy leromboljam
egykedvű idillüket, hogy megszabadulhassak ellágyító melodrámájuktól, hogy mindazt
megtegyem, ami az erőmből telik: bebarangolom az öt világrészt, bejárom az óceánokat és a
szigeteket, sőt még a barlangokba is bemászok, a tenger fenekére is lemegyek. Saját
nyugalmam, saját megmenekülésem érdekében meg kell tennem, különben a végtelenségig
vonszolhatom magam ezen az elárvult földön, örök bolyongásra, örök kielégületlenségre
ítélve, akár a bolygó zsidó.
A sugárúton a boltok nyitva vannak, a kirakatok tele áruval, bent neonfény vibrál. A
robotok végzik a dolgukat. A közeli húsbolt előtt megáll egy sofőr nélküli teherautó.
Áruszállító szalagok viszik az élelmiszereket, s rendezik el a polcokon. Belépek, elveszem,
amire szükségem van, és indulok kifelé - a riasztókészülék kétségbeesetten csöng a hátam
mögött. Befogom a fülem, és futok, futok, amíg szusszal bírom. Most veszem észre, hogy
milyen nagy a forgalom. Teherautók jönnek-mennek gépkocsivezetők nélkül, gépek
kattognak valamelyik épületben, villamosok csörömpölnek a síneken, villognak a
közlekedési lámpák: zöld, sárga, piros, piros, sárga, zöld. A zaj, amelyből hiányzik a
dallamos emberi szó, nyomaszt, dübörög a fülemben, megdermeszti a tagjaimat, meggyötör.
76
 Ismét valahová rohanok, hogy elmeneküljek a lidércnyomás elől. De mindenütt jelen van,
az utcákon, a parkokban, a házakban, elcsúfította őket, s torz formájával szemembe vigyorog.
Nincs hova futnom. Meg a menekülési vágyat is az idilli emlékek eredményezték.
„Amikor meleg őszi estéken erre jártam Máriával..." Badarság, ez sohasem volt. Később,
később mi történt?
Az igazi szerencsétlenség akkor következett be, amikor az emberiség tudatára ébredt
önnön halhatatlanságának. Már nem halt meg senki, és csupán ötven év múltán elszörnyűl-
ködve kezdtek beszélni a föld túlnépesedéséről. A legszélsőségesebb intézkedés
- a születések betiltása - iszonyúnak tűnt, a többség ellene emelte fel szavát, azonban
semmilyen más szerencsésebb módszert nem tudtak javasolni. Nem segített dr. Ferenc
Marengo nyilatkozata sem, miszerint találmánya tulajdonképpen nem oldotta meg a tökéletes
halhatatlanságot - az a hétezer év, amelyet mint átlagéletkort biztosított, túlságosan is
elegendő volt a gyakorlati halhatatlansághoz, hiszen azután a halál perspektívája csak
nevetést válthatott ki.
Az a régi elképzelés, hogy más bolygókra telepítsék szét az emberiséget, megoldhatta
volna a gondot, azonban itt nyilvánult meg leginkább a halhatatlan emberiség gyengéje.
Felfedezések egyre ritkábban születtek, véletlenszerűekké váltak, elsorvadt a tudomány. Az
élet minden területén kiszorították a robotok és az elektromos agyak, a háztartásokban a
tökéletes automatizáltság az állampolgároknak teljes kényelmet biztosított. A meghitt
otthonokban az általános megelégedettség és a végtelenül hosszú, megrázkódtatásoktól
mentes élet nem hagyott tért a kutatásoknak és a gyötrelmes vitáknak.
Az első pillantásra iszonytatónak tűnő terv, amely megtiltotta volna a születéseket, egész
hamar elvesztette taszító színezetét. Az emberi nem folytatásának ösztöne nem jelentkezett,
mert az emberi nem jelen formájában örökkévalóvá vált. Sőt, az önzés is sajátos fejlődésen
ment keresztül: az általános egyenlőségben csak szexuális téren irigykedtünk egymásra, de ez
az irigység is szerfölött hamar elmúlt. Évszázadokon át egyugyanazon emberrel aludni - ez
már minden unalmat meghaladott, ez már undorrá fajult. A férfiak és a nők üptre-puffra
összeálltak és elváltak, a család mint közösségi egység megszűnt létezni. De ez nem elégített
ki minket - virágzásnak indultak a különböző perverzitások, keresetté váltak a rútak és a
nyomorékok, az emberek a leglehetetlenebb aberrációkban lelték örömüket, hogy végül a nők
eljussanak a frigidséghez, a férfiak meg az impotenciához.
Az unalom, ez volt az, ami leginkább gyötört minket. A legsikeresebb táncdalénekes-nők
is üres széksorok előtt énekeltek, mert néhány évnél tovább nem lehet csinálni a felhajtást, ők
pedig megkísérelték, hogy évszázadokon át hajhásszák a népszerűséget. A legborzasztóbb
rémfilmek sem leptek meg minket, ezernyi hasonlót láttunk már, aztán meg az emberi
képzeletnek is vannak határai, még a borzalmak kiötlésében is. A könyveket akár ne is
említsük. Az írók kimerült agyvelejükből hiába próbáltak valami gondolatot csiholni. A
kiadóktól a köteteket egyenesen a zúzdába szállították - legalább azt a látszatot keltve, hogy
azért történik valami. Az unalom, annyira hatalmába kerítette a világot, hogy még a csitrik
sem álmodoztak arról, hogy táncdalénekesek vagy filmcsillagok lesznek.
Apránként leszoktunk a munkáról. A hadseregek szétszéledtek, a határokat nem őrizték,
azonban senki sem kívánkozott sehová, a kormányok feloszlottak anélkül, hogy beadták
volna lemondásukat, de az állampolgárok észre sem vették hiányukat. A társadalom a
tehetetlenségi nyomatéktói hajtva tovább működött. A robotok nem igényelték az emberi
beavatkozást, mindazt megtermelték, amire szükségünk volt, mi pedig heverésztünk, és
vártuk, hogy tálalják a reggelit, az ebédet és a vacsorát, és közben ügyefogyottan sanyarú
sorsunkon töprengtünk.
Igaz, egy maréknyi embercsoport kétségbeesetten kísérletezett azon, hogy a sajtón, a
rádión és a televízión keresztül előadásokkal és beszédekkel felkeltse a többség érdeklődését.
Sőt a robotok felhasználásával meg akarták oldani a más bolygókra való szét-telepítést is.
77
Azonban a robotok nem tökéletesedtek arra a szintre, hogy ilyen szuperintellektuális
tevékenységet ellássanak. Akkor a kis csoport egyik tagja öngyilkos lett. Belebújt egy
hússzeletelő gépbe, és a megmentésére tett minden kísérlet kudarcot vallott.
Elámultunk. Ennyi évszázados halhatatlanság után egy ember halála rendkívülinek
látszott, és felrázott minket a közönyből. Az újságok és a folyóiratok teljes oldalon közölték
az öngyilkos fényképét, szédületes sebességgel 270 regényes életrajz jelent meg róla, a
művészek őt festették, tárlatokat rendeztek, új művészi irányzatok születtek, egy dél-amerikai
köztársaság sebtében népszavazást tartott, és az ország felvette a nevét, egyáltalán, mindenütt
buzgott az életerő és a lelkesedés.
A második öngyilkosságot ugyanebből a csoportból követték el. A tizedik öngyilkosságra
szinte nem is figyeltek fel. Az emberiség ismét közönyébe hullott vissza. Mindenütt, a
járdákon, lakóházak bejáratánál, a parkok sétányain, összevissza dobált csontkupacok. Az
esőverte, szélcsupálta, immár szagtalan és szánalmat sem keltő csontok az elcsigázott emberi
elme nagyszerű sírhalmaiként Sorakoztak. Elégséges ékesszólással figyelmeztetnek, ne
ringassam magam ábrándokban, éppen itt, szülővárosomban aligha bukkanok értelmes
emberi lényre, az egyetlenre, rajtam kívül az utolsóra.
És mégis, miért járom körbe a várost heteken át, miért keresek? Miért járok be már
harminc év óta minden földrészt, miért keresek? Amikor kitört az újabb öngyilkossági
hullám, gondoltam, várok. Káröröm is volt a viselkedésemben, némileg élveztem az emberek
esztelenségét, habár tudtam, hogy ez engem sem kerül majd ki. Tudtam-e vajon, hinnem
kellett, hogy ez több, mint őrület, mert éveken át gyávasággal vádoltam magam.
Az újabb öngyilkossági láz akkor lángolt fel, amikor már semmi más nem maradt
számunkra. Úgy tört ki, mint valami törvényszerű végzet, divatként terjedt, átfogta az egész
világot, eljutott a legeldugottabb helyekre is, és változó erősséggel, körülbelül három évig
dühöngött. Abban vetélkedtek az emberek, hogy ki tud eredetibb öngyilkos-sági módszert
kitalálni, feltétlenül nézőközönség előtt hajtották végre, és amikor a későbbiekben az
emberek száma érezhetően csökkent, száz és száz kilométereket utaztak, hogy szemtanúkat
találjanak megismételhetetlenségükhöz.
Voltak néhányan, akik nem tudták legyűrni halálfélelmüket, ezért csoportosan egymást
semmisítették meg. Mások pedig, megrettenve a kiúttalanságtól és a magány riasztó
távlatától, csendben, hangtalanul, otthonukban végeztek magukkal. Bandák szerveződtek,
akik keresték a „gyávákat", és leszámoltak velük, normákat állítottak fel, és teljesítésük után
önmagukat semmisítették meg. Öngyilkos lett Dr. Ferenc Marengo is, aki előtte interjút adott
a sajtónak és a televíziónak, keserűen gúnyt űzve a világ tébolyából, önmagát, korát
megelőző lángésznek kiáltotta ki, és átkot szóró ajakkal átlibbent az örökkévalóságba. Halála
senkit sem rendített meg.
Az egyetem bejáratait és az épület előtti lépcsőket teljesen elborítják a csontok. Mint
minden másban, az egyetemisták ebben is élen jártak, szervezetten jöttek, ütemesen
jelszavakat kiabáltak, és a szeretett Alma Mater előtt bevégezték földi pályafutásukat.
Nagyszerű és különös öngyilkossági módozatokat eszeltek ki. A legeredetibb produkciókat a
jelenlévők megtapsolták, és nem szégyellették bevallani vereségüket. A lányok halálosan
beleszerettek a szemük előtt elhulló, büszke daliákba, és odaadó hűséggel követték őket az
enyészetbe.
Én abból az ablakból, az egyetemi könyvtárban lévő szobám ablakából szemléltem a
színjátékot. Azzal akartam ámítani magam, hogy gyönyörködöm benne, és hogy idővel én is
ugyanezt fogom tenni, csak szebben és érdekfeszítőbben, és olyannyira beleéltem magam,
hogy még irigykedtem is rájuk. Még inkább irigyeltem őket akkor, amikor elindultam, hogy
bejárjam a világot azzal az ábránddal, hogy találok legalább egyetlen embert, akinek
bemutathatom leleményemet. Eszembe jutott a diáktömeg az egyetem előtt, és átkoztam

78
magam az elszalasztott lehetőség miatt. Bizonyára engem is megszeretett volna valamelyik
szépség, és élettelenül omolt volna tetememre.
Lassan eljutok a könyvtárban lévő szobámig. Egymás után nyitogatom az ajtókat, a
folyosókon honoló vészjósló csend elnyeli lépteim zaját, és elenyészik a hang. Furcsa
izgatottság lesz úrrá rajtam. Nem félelem, nem iszonyat ez, nem az emlékek okozta elérzé-
kenyülés, nem tudom még megnevezni; nyugtalanít, mert ismerős és ugyanakkor idegen
érzés, évtizedeken át rejtőzött bennem, kerülte a gondolataimmal való közvetlen érintkezést,
most pedig kibújik rejtekéből, nő, növekedik, és hatalmába kerít.
A szobámban mintha semmi sem változott volna meg. Még a port is letörölték a robotok.
A polcokról a könyvek cinkosan rám biccentenek. Szinte észlelhető mozgásuk felráz. Ebben
a pillanatban tudom, fájdalmasan hasít belém a felismerés, hogy valahol a földtekén rajtam
kívül is élnek még emberek. Elbujdokoltak a legelhagyatottabb zugokba, a kíntól és az
egyedülléttől elvadultan várnak, csak várnak. Az nem lehet, hogy egyedül én menekültem
volna meg, hogy egyedül én lennék a kivétel.
Az ablakból az egyetem előtti fehérlő csontkupacra látok. Az izgalom halkan az
emléknyomra vezet. Akkor is itt álltam, hátam mögött a könyvek különös biztonságot
nyújtottak, oda akartam menni a többiekhez, azonban valamilyen émelygés visszatartott.
Féltem, hogy hányni fogok, és nevetségessé válók, puhánysággal vádoltam magam, és
sokáig, nagyon sokáig hittem is, hogy ez a pontos elnevezése. Megfeledkeztem arról, hogy az
embernek hányingere szokott támadni bizonyos cselekedetek természetellenességétől.
Az nem lehet, hogy egyedül vagyok, nem hiszem, hogy egyedül lennék! Holnap vagy egy
hét múlva vagy egy év múlva meg fogom találni őket. És addig?...
„Mondta is olykor Pangloss Candide-nak:
- Minden esemény összefügg ezen a legeslegjobb világon, mert hisz ha nem rúgják
fenéken, és nem ebrudalják ki egy gyönyörű kastélyból Kunigunda kisasszony iránti szerelme
miatt, ha nem járja be gyalog Amerikát, ha nem döfi le a bárót, és ha nem veszti el minden
eldorádói juhát, bizony nem ehetne itt most cukrozott cédrátot és földi mogyorót.
- Igaz, úgy van - felelte Candide -, de művelnem kell kertemet."

DONCSEV TOSO FORDÍTÁSA

79
MITKO SZTOJKOV
Az emberiség
megmentője,
avagy
a fantasztikus
novella
haszna
Ezen a reggelen Sztanilov tudományos-
fantasztikus író hirtelen riadt fel. Tágra
nyitotta a szemét, hegyes könyökére
támaszkodott, talán azért, hogy a való világ
realitásai könnyebben beléhatoljanak. A
reggel fokozatosan erősödő fénye és az
ismert tárgyak formái megnyugtatták
tudatát, majd a testét körülölelő levegőből
kibújt, hogy a felöltözés megszabadítsa az
álmában átélt halálos veszedelemtől.
Lényegében ugyanaz történt vele, amit
részletesen leírt a legújabb fantasztikus
novellájában. Egyszer csak elé állt agyának
szülötte, aki félreérthetetlen jóindulatot
tanúsított alkotója iránt. Csápjaival
barátságosan integetett, egyetlen szemével,
mellyel Sztanilov áldotta meg, hálásan
nézett rá, és biztatóan hunyorgott. A
következő pillanatban óvatosan kinyújtotta
csápjait, hogy alkotója homlokáról letörölje
a kövér izzadságcseppeket...
A saját kitalált teremtményével való
találkozás volt az, amely Sztanilovot a
legjobban megrázta. Most homlokára tette a
kezét, hogy valóban izzad-e. Miközben
foglalkozásának ártalmait szidta, az író
felállt, és megbékélve a korai felkeléssel,
hozzálátott reggeli kávéjának készítéséhez.
Amíg nagy kortyokkal nyelte az élénkítő
italt, elhatározta, hogy nem írja meg a
tervezett novellaciklust, amelyben a
főszereplő egy nem mindennapi, agresszív
lény. Így nyugodt álma lesz, ha
megszabadul a témától.
Meghányta vetette magában a novella
tartalmát, amelynek kitalálása annyi idejét
elrabolta, de hamarosan abbahagyta e
hasztalan tépelődést. Ült a kanapén,
meggyújtotta az első cigarettát, és a tegnapi
újságokat lapozgatta, mert néha a
valóságban is történnek fantasztikus
dolgok. Sztanilov ezúttal semmi
különösebben érdekeset nem talált, mégis
megjegyezte magának: új fegyverek,
békekongresszus, újabb tömegpszichózis a
„szabad világban"; aztán a tudományos-
fantasztikus kiadványokat futotta át: banális
hírek a repülő csészealjakról, megmagya-
rázhatatlah zavarok az éterben, és csaknem
az utolsó oldalon - izgalmas pályázati kiírás
tudományos-fantasztikus novellára. A
közlemény váratlan impulzust keltett,
amely Sztanilovot végre felébresztette
álmából, a lehetséges határon belül
mobilizálta az agyát, annyira fellelkesítette,
és abba az örömteli állapotba juttatta, amely
megindította benne az alkotás folyamatát.
Az imént olvasott adatok a fantaszta fejében
új és szokatlan gondolatokat ébresztettek, és
fokozatosan egy nem reális, de logikus
szisztémát szültek. Az író gyorsan kioltotta
a cigarettáját, az írógép mögé ült,
gondolatai szakadatlanul özönlöttek,
szobáját ritmikus kopogtatás töltötte be.
Egy óra múlva készen is lett az írással,
elégedetten hagyta ott az asztalt, és
szeretettel nézte az újszülöttet. Hogy
biztosítsa a novella szép jövőjét, a telefon-
kagylóért nyúlt. A tudományos-fantasztikus
irodalom kiadójában ismert egy szerkesztőt,
hallani akarta a véleményét az új ötletről,
még tájékozódni is kívánt a pályázatról.
- Racsevet kérem - mondta Sztanilov,
amint a vonal túlsó végén felemelték a
telefont.
- Én vagyok - hallotta a barátja hangját.
Ugyanezen a reggelen a RO expedíció
az utolsó szakaszához érkezett. Az
expedíció személyzete, a parancsnok és a
két felderítő sok fényévre a Földtől, a Lima
csillagról jöttek a RAU B társaság
szupergépén. A társulat feladata a Limától
messze eső és legtávolabbi bolygók
felfedezése és természeti kincseinek
feltárása. A RAU B megbízottai nem egy
planétán pusztává változtatták az életet,
megsemmisítették a fejlődést. A társaság a
legnagyobb teljesítőképességű
teleszkópokkal már korábban feltérképezte
a tizenhárom ideális szektort - a virágzó
égitesteket az értelmes élet jeleivel.
Az RO észrevehetetlen felderítői már
néhány napja a Föld körül keringtek, a hajó
memóriájába szakadatlanul folytak az
információk. A parancsnok előtt a
képernyőn egymást követték az
összegyűjtött adatok az atmoszféra
összetételéről.
A természeti tartalékokról, a szerves
életről stb. A felderítők idestova két napja
figyelték az emberi társadalmat, és az
eredmények szép reményekkel
kecsegtettek. A lakosság - a világmindenség
tipikus élőlényéi, intelligenciahányadosuk
81
közepes a Galaktikában. A civilizáció még
nagyon fiatal, de fejlődése első szakaszának
már a végénél tart. Eléggé magas technikai
színvonalat értek el, megkezdték a
kozmikus tér meghódítását és az
atomenergia felhasználását stb.
A felderítők az emberi pszichikumról a
rádió hallgatása és a televízió közvetítése
alapján alkottak véleményt, amely éppen
ezért sok tekintetben egyoldalú és hiányos
volt, de az eredmény egybeesett előzetes
elképzelésükkel. Felfedezték az
ellentmondásos emberi természetet, annak
erejét és gyengéit. Ezt a gyengeséget abban
látták, hogy az égitest lakói két
antagonisztikus táborra oszlanak, az elsőbe
tartozók határozott lépéseket tesznek a
kölcsönös megértésért és együttműködésért,
de az egységes cselekedethez szükséges
képességüket erősen csökkentik a
különböző érdekek és eszmék. A
jövevények még megállapították, hogy a
technika egyoldalúan fejlett, az urbanizáció
pedig túlzott, és sok egyéb gond is van. A
földiek nem tudtak megbirkózni azokkal a
körülményekkel, amelyek az ember
pszichéjét ingataggá tették, és könnyelműen
alávetették a tömeghatásnak és
szuggesztiónak. Egyetlen tényező vált
kellemetlenné, mégpedig az, hogy az
elkészült következtetések túlzottan nagy
különbséget mutattak a két földi társadalom
között. A parancsnok azt gondolta, hogy ez
a leghathatósabb eszközök használatának a
következménye.
A megfigyelés lassan a végéhez
közeledett. E pillanatban az emberi lélek
szubjektív igényeit, érzéseit
tanulmányozták, mivel a felderítők
lehallgatták egy közepes nagyságú földi
város telefonbeszélgetését.
A szupergép agya óriási mennyiségű
megőrzött információt dolgozott fel, és
precíz következtetéseket tett: a hipnotikus
X-sugarak rohamos frekvenciájú
használatát javasolta. Ezek a hullámok az
embert átváltoztatják a parancsnok
engedelmes szolgáivá, akaratuk és
gondolkodásuk ellenére. A sugarak úgy
irányítják őket, mint a robotokat, az
emberek ezentúl úgy termelnek, hogy
mindent a Limára küldenek, a társulat
érdekeinek megfelelően, egészen addig,
amíg erről a planétáról mindent elhordanak
erőszakkal, amíg a Föld élettelen, holt
sziklává nem változik.
A tanulmányozás megerősítette a
parancsnoknak azt a meggyőződését, hogy
ez az expedíció várakozáson felül sikeres
lesz. Ezért nagyon elképedt, amikor
meghallotta az első felderítő jelzését, és
izgatottan olvasta a képernyőn: „Rendkívül
érdekes beszélgetés, kapcsolom!"
A kabinban nem földi nyelvre fordítva a
szerkesztő barátjával beszélgető Sztanilov
hangja hallatszott:
- ...ők a Földre érkeztek, de nem
kapcsolatot akarnak teremteni,
ellenkezőleg, rossz szándékkal jöttek,
észrevétlenül keringenek felettünk, kutatják
az emberiséget. Elhatározták, hogy
hipnotikus sugarakkal rabokká változtatják
az embereket, akik a parancsnokuk alázatos
kiszolgálóivá válnak. Az a szándék vezeti
őket, hogy az égről és a földről mindent
elraboljanak, amely szuper jólétet és
bőséget biztosít a számukra. De mi
véletlenül felfedeztük őket, és törekvésüket
megfejtettük a gravitométerrel. Most
hamarosan körülvesszük magunkat a
tudósaink által kitalált Rekuset-erőtérrel,
amely minden felénk lövellt agresszív
energiát visszaver oda, ahonnan jött. Ok a
saját sugárzásuk áldozatává válnak, ami a
teljes tehetetlenség állapotába taszítja őket.
A Rekuset-mező bebizonyítja, hogy az
emberiség visszavonhatatlanul
megmentődött a háború rémétől!
- Stop! Zárd ki! - kiáltotta a parancsnok,
és a felderítő kikapcsolta a beszélgetést. - A
Já-variánst teljesítjük, azonnal rajtolunk!
Nincs mit keresnünk tovább ezen a
planétán.
Amíg a szupergép elszakadt a föld
vonzásától, a parancsnok ezt gondolta:
„Bizonyára nem vettünk figyelembe több
lényeges körülményt, amikor a földi lények
pszichéjét kutattuk. Azt ostobaság lett volna
feltételeznünk, hogy a tudományos
gondolkodás ilyen alacsony fokán
felfedezhették a Rekuset-mezőt. Mintha mi
nem bizonyítottuk volna be, hogy ilyen
felülmúlhatatlan fegyvert elvileg nem lehet
előállítani!..."
Ha a parancsnok megvárta volna a
beszélgetés végét, megértette volna, hogy a
szerkesztő barát kategorikusan elutasította
Sztanilov novelláját, és mint fantaszta
haragosan levágta a kagylót, mielőtt más
téma megírását javasolta volna.
Senki se lehet próféta a saját planétáján!
VARGA CSABA FORDÍTÁSA
82
 Fantasztikum
ELKA KONSZTANTINOVA
szépirodalom
A mai tudományos-fantasztikus irodalom
legértékesebb írásai fontos fegyverül
szolgálnak az időszerű filozófiai és etikai
problémákról folyó disputákban, többek
között oly módon, hogy az élet sajátságosán
szatirikus, pamfletisztikus ábrázolását
adják. Ez az irodalom a jövő emberének
erkölcsét, kedélyvilágát, szokásait,
társadalmi-szociális kapcsolatait, erotikáját,
lelkivilágát kutatja, s így tulajdonképpen
saját álmainkkal, vágyainkkal s a jövőről
alkotott mai elképzeléseinkkel ismertet meg
bennünket. És azzal is, hogyan hat mindez a
mi belső világunkra, milyen helyet foglal el
kortársaink lelki életében. Attól függően,
hogy a tudományos-fantasztikus író jövőbe
röpítő álmaink világát vagy a ránk ma
jellemző vétkek világát írja le, a
tudományos-fantasztikus irodalom lehet
szociális, filozófiai-pszichológiai vagy
szatirikus-leleplező jellegű. Minden esetben
a jövőbe tekint, de ugyanakkor szemét a
jelen felé fordítja.
A tudományos-fantasztikus művek
csillagrendszerek és ezredévek távlataiba
vetítik mai nézeteinket annak a világnak a
jövőjéről, amelyben élünk; feltárják a
kutató, a harcoló lélek drámáit, az ember
fáradhatatlan törekvését a tudás, a
halhatatlanság felé. Ennek az időbeli és
térbeli korlátlanságnak köszönheti a
tudományos-fantasztikus műfaj, hogy
szabadon bánhat a filozófiai kategóriákkal,
rendezett koncepcióban láttathatja az életet,
morális-etikai értékelést, elemzést adhat az
83
és
egyetemes emberi létről, bátran, sőt
vakmerően felvetheti a szellem örök
problémáit, új módon bizonyíthat ősi
igazságokat...
A mai tudományos fantasztikum legjobb
alkotásai mélységesen humánus eszméket
közölnek. Ebben a műfajban is, akárcsak az
irodalom többi műfajában, alapvető az
eszmeiség kérdése. Ez határozza meg a
tudományos-fantasztikus elem beépülését,
belső funkcióját. A tudományos
fantasztikum a szerző konkrét
mondanivalójától függően társadalmi,
filozófiai, pamfletisztikus jellegű, vagy
bűnügyi kalandregény, mely szárnyakat ad
a képzeletnek, mozgósítja a gondolatot.
Anélkül, hogy közvetlen kapcsolatot
keresnénk a tudományos-technikai
forradalom és a tudományos-fantasztikus
irodalom között, mindenképpen meg kell
állapítanunk, hogy korunk társadalmában
közvetett, kölcsönös feltételezettség
jellemzi viszonyukat. Az új műfaj a maga
teljességében atomkorszakunknak, a kor új,
forradalmi jellegű tudományos és műszaki
felfedezéseinek a terméke. Minél
komolyabbak és vitathatatlanabbak a
tudományos-műszaki eredmények a
társadalmi-gazdasági életben, annál bátrabb
az irodalomnak ez az ága, mely
szükségletet akar kielégíteni azzal, hogy
ösztönzi a képzeletet, hogy az új
megértésének, befogadásának a
megkönnyítésére törekszik. Arról az újról
van szó, mely a tudományos-technikai
forradalom korában érzékelhető átalakulást
idéz elő kortársaink pszichikumában. Ez az
új a tudományos-technikai haladás
eredménye, s a tudományos fantasztikum a
maga részéről ezt a haladást serkenti és
segíti elő. A technika, a kibernetika, az
automatizálás, az atomkor sajátos
jellegzetességei azt a feladatot rótták az új
műfajra, hogy feltárja, milyen
átalakulásokat vált ki a tudományos-
technikai forradalom s a világűrrel
kialakuló kapcsolat a mai ember lelkében,
hogy feltárja az emocionális és a racionális
elemeket az átalakult mai pszichikumban.
Stanislaw Lem, a Sztrugackij fivérek, Ivan
Jefremov, Ray Bradbury, Isaac Asimov és
mások műveiben a galaktikák beutazása a
filozófia egyre magasabb szféráiba törő
utazássá válik azzal, hogy modern ismeret-
elméleti, filozófiai, etikai, erkölcsi,
pszichológiai, társadalmi, szociális
problémákat vetnek fel. A tudományos-
fantasztikus irodalom alkotóinak
kétségtelen eredményei már bebizonyították
ennek az új szépirodalmi műfajnak az
életképességét, jövőjét; s meggyőztek
bennünket arról, hogy a tudományos
fantasztikum nyelvén elmondható az emberi
élet összes örök igazsága.
Ez az irodalom semmiképpen sem a
tudomány és a művészet keveréke; ez
valami különálló, specifikus, eredeti dolog.
Minthogy nem pusztán tudományos
ismereteket közöl, nem illenek hozzá a
tudományos magyarázatok, mint ahogy
nem illik a szépirodalmi leírás a tudósok
műveibe. Egy-egy műszaki-tudományos
elképzelés népszerűsítése nem lehet a
tudományos-fantasztikus mű alapvető célja
(mert semmi köze a népszerű tudományos
olvasmányokhoz). A mai ember
érdeklődése az atomenergia iránt nem abból
a törekvéséből táplálkozik, hogy magasabb
képzettségre tegyen szert a fizikában,
hanem az emberiség sorsáért érzett
nyugtalanságának eredménye; az emberek
nem azért olvasnak a kibernetika
vívmányairól, mert automatizálni akarják
otthonaikat (ez a szakemberek feladata),
hanem azért, mert aggódva gondolnak arra,
hol a határa a kibernetika lehetőségeinek,
milyen befolyást gyakorol mai
lelkivilágukra. A ma gondolkodó
személyiségének éppen ezek a
nyugtalanságai, aggodalmai képezik a
művészi ábrázolás tárgyát a tudományos-
fantasztikus művekben. Hőseik korunk
kutató szellemiségét testesítik meg;
leggyakrabban olyan emberek, akik a
tudományos keresésnek szentelték magukat,
s gondolataik, élményeik feltárják a mai
tudományos-filozófiai gondolkodás
távlatait.
Miként a tudomány valósága, miként a
korszerű tudomány tárgya is magában
hordozza a művészet szikráit, a tudományos
gondolkodásnak, az új tudományos
felfedezések pszichológiai
következményeinek a művészi
interpretálása már csírájában művészi
termék. A tudományos fantasztikum úgy
alkotja meg a mai tudományos
gondolkodásnak, a mai ember tudatában
kibontakozó drámai konfliktusoknak, az
eszmék harcának vérbő művészi alakjait,
hogy a megismerés földön túli költészetét, a
jövő romantikáját a tudósok, a világűrt
meghódító emberek kifürkészhetetlen
hősiességében tárja fel. Képet ad számunkra
arról, hogyan fejlődik, hogyan él és lélegzik
a mai tudomány, milyen komoly
átalakulásokat hoz a kor társadalmi és
pszichológiai jellegében.
Ennek a műfajnak a művészi színvonala
attól függ, milyen teljességgel és milyen
belső erővel képes ábrázolni korunk
gondolatiságát és lelkiségét, feltárni a
tudományos kutatások filozófiai lényegét,
de leginkább attól, hogyan fogalmazódik
meg benne a tudomány mai és jövőbeli
embere. Minden komolyabb tudományos-
fantasztikus könyvben az ember áll a szerző
vizsgálódásának középpontjában. Vegyük
például Stanistaw Lem Visszatérés című
regényét, melyben az emberi szeretet
mindenható erejének mélységesen humánus
és modern eszméjét a „tudományos-
művészi" tükrözés ecsetkezelésének
korlátlan lehetőségeit felhasználva fejezi ki.
Meglepő az eredetiségnek az a szintje,
84
ahogyan Stanislaw Lem megoldja az örök
dilemmát a tudat lehetséges határain túlra is
elmerészkedő, gondolkodó ember s az érző
ember között, aki nem akar kilépni
önmagából. Az amerikai tudományos
fantasztikum legjobb képviselőinek
munkáiban is azoknak a
mechanizmusoknak az elemzéséről
olvashatunk, melyek segítségével a
kapitalista társadalom eltorzítja az embert, s
megfigyelhetjük a mai amerikai valóság
standardizálásának, szellemi nyomorának
az elutasítását. A amerikai tudományos-
fantasztikus írók alapvető mondanivalója
felhívás az ember megmentésére, az ember
emocionális lényegének rehabilitálására.
Isaac Asimov hősei számára a mindennapi
amerikai élet a sablonok és a sztereotípiák
lidérces birodalma. Az Én, a robot című
könyvében olvasható elbeszélésekben
Asimov sokkal nagyobb szeretettel és
lelkesedéssel ír a robotokról, mint az
emberekről. Az elbeszélésekben szereplő
emberek leggyakrabban kellemetlen
egoisták, ideges és száraz tudósok, akiket
visszaszorított emóciók és szegényes lelki
élet jellemez. A robotok viszont valódi,
értékes jellemek, szuperérzékenyek és
nemesek, önfeláldozóak és őszinték,
gyorsan reagálnak, erős gondolkodási
képességgel rendelkeznek, mely mozgósítja
szellemi erényeiket. Asimov lényegében a
robotok ábrázolásával oldja meg a valódi
emberi problémákat, a mai tudomány,
illetve a tudomány felkent papjainak
erkölcsi problémáit.
Bulgáriában alig húsz esztendővel
ezelőtt kezdtek el komolyan beszélni a
tudományos fantasztikumról, mint mai
irodalmunk egyenjogú műfajáról. Az élet
különböző területein végbemenő gyors
átalakulások ma fokozzák érdeklődésünket
a művészi alkotásnak eme fajtája iránt,
mely a modern ember lelkivilágát vizsgálja,
s annak érintkezését a legújabb tudományos
eredményekkel.
A bolgár tudományos-fantasztikus
irodalom mennyiségét tekintve kicsiny, de
műfajilag sokszínű, eszmeileg gazdag.
85
A tudományos-fantasztikus krimi és a
műszaki fantasztikum igen hamar
kimerítette lehetőségeit, és egyre inkább az
olvasók bizalmatlanságával találkozott. Az
ilyesfajta művek mennyisége fokozatosan
csökkent, a kritika figyelme pedig szinte
teljesen elterelődött róluk. Az egyéb
szépirodalmi műfajok látható megerősödése
még inkább elhomályosította tiszavirág-
életű dicsőségüket; árnyékba kerültek,
elszigetelődtek a modern bolgár művészet
előrehaladó, általános folyamatától.
Bulgáriában csupán az utóbbi esztendőkben
jelentek meg teljes értékű tudományos-
fantasztikus művek, jelentkezett egy új
filozófiai-pszichológiai próza, mely
művészi eszközökkel hatol be a mai etika
legidőszerűbb problémáiba, és a jövő
színes, tudományos-fantasztikus díszletei
közé vetíti a fejlett szocialista társadalom
jelenlegi tendenciáit. Nem a tudományos
hipotézisek, a kalandos bűnügyek
szavahihetősége, hanem a jellemek művészi
szavahihetősége a műfaj legjobb
alkotásainak az alapvető jellemvonása.
Esztétikai természetük olyan alapelvekben
kezd megnyilvánulni, melyek minden
egyéb művészi alkotásra is érvényesek. A
bolgár tudományos fantasztikum mai
alkotói arra törekszenek, hogy az olvasónak
sugalmazzák: higgyen a legfantasztikusabb
tudományos hipotézis lehetőségeiben is,
higgyen a kozmosz csodáiban.
Kortársunknak az a felismerése, hogy a
jövő gyökeresen átalakítja az élet minden
oldalát, feltételezi a bizalmat a tudományos-
fantasztikus irodalom sikeres alkotásai
iránt, amelyekben az ember lelkivilága
összeütközésbe kerül a hihetetlennel,
amelyekben meginognak az eddigi emberi
tapasztalatok, a józan ész, a logika
elfogadott alapjai...
Egy sor tehetséges szerző, köztük Pavel
Vezsinov, Emil Manov, Ljuben Dilov,
Atanasz Nakovszki, Atanasz Szlavov,
Szvetoszlav Szlavcsev, Nedjalka Mihova
stb. a filozófiai és a pszichológiai szféra
mélyére hatolva úgy értelmezik a kozmikus
jövő emberét, hogy abban már
megvalósultak a mai szocialista
személyiségről alkotott elképzelések és
koncepciók, s összegező képet alakítanak ki
eme személyiség mai szellemi világában
tapasztalható bonyolultságról és
ellentmondásról. A kortársat
legerőteljesebben izgató erkölcsi-etikai
problémák és konfliktusok teremtődnek újjá
és összpontosulnak drámai erővel az utóbbi
években született sikeres tudományos-
fantasztikus művek művészi szövetében. De
vessünk gyors pillantást azokra az évekre,
melyekben az új szépirodalmi műfaj első
hírnökei jelentkeztek.
Elég nagyszámú szerző próbálta ki tol-
lát a tudományos fantasztikum területén:
Borisz Szvetlinov, Petár Sztapov, Sztojan
Sztajnov, Dimitar Peev, Konsztantin
Maricskov, Petar Bobev, Marko Mar-
csevszki, Sztefan Volev, Zdravko Szreb-
rov, Concso Rodev, Haim Olivér stb. Az ő
első kísérleteikkel kapcsolatban a bírálat
különböző véleményeknek adott hangot, s
elméleti vitákat folytatott az új műfaj
különösségéről, a tudomány és az irodalom
vegyítéséről, a tudomány népszerűsítéséről,
a klasszikus és a modern tudományos-
fantasztikus irodalom gyökeres
különbségéről, a műfaj „irodalmon kívüli"
jellegéről stb.
A bolgár tudományos fantasztikum már
megjelenésekor hamarosan elérte a
kozmikus sebességet, legyűrte a bolygóközi
távolságokat, bejárta a csillagrendszereket,
számos változatban kínálta a gondolkodó
szuperlényeket, s eszmei szépségekkel és
tudományos zsenikkel, vízözön előtti
szörnyekkel és rettenetes, gigantikus
rovarokkal, a Föld lakóit fenyegető
kibernetikus emberekkel népesítette be a
teret... És mintha egyszerre megöregedett
volna. Még a tematikai sokszínűség sem
tudott rajta segíteni. A szerzők igen
változatos, kalandregény vagy
detektívregény stílusú űrutazásokat, esetleg
szenzációs krimiket találtak ki, a
legkülönbözőbb módszereket eszelték ki a
sarkvidék, az óceáni mélységek, a Föld
méhének meghódítására, napvilágra hozták
a biológia, a fizika, a kémia, az orvos-
tudomány, a földtörténet eredményeit,
bejárták Földünk régmúltját vagy távoli
jövőjét. Behatoltak egészen a Föld
középpontjáig, eljutottak Heliopoliszba, a
gonosz birodalomba, ahol véres drámák,
lidérces bűntények játszódnak le, és
leplezik le a mai kapitalizmust... De a
tartalom a legtöbb esetben itt is megmaradt
az egzotikus kalandnál, a külsődleges
leírásnál, a tematikai leleménynél; nem
hatolt az aktuális problematika mélyére,
nem tárta fel kellő pszichológiai
aspektusban a mi világunk és a kapitalista
világ leküzdhetetlen konfliktusát. Haim
Olivér Heliopolisz című regénye a kritika
reményei ellenére, ezért nem hozott
változatosságot az egyhangúságba, melyet
akkoriban a tudományos-fantasztikus műfaj
műveinek többsége árasztott. A szerzők
mélységesen humánus elképzelései
elvesztették hatóerejüket, mert nem volt
kellő súlyú művészi fedezetük. Csupán
külsődleges kinyilatkoztatásban és a
tudományos népszerűsítésben jeleskedtek,
no meg az olyan látható összeütközések
területén, melyek egy fantasztikus,
kozmikus környezet velejárói. De
látókörükön kívül maradt a leglényegesebb:
a harmonikusan fejlett emberi személyiség
és a nyugati ember csüggesztő, kaotikus
világának pszichológiai konfliktusa. A
kozmikus hősök kalandjai nem válhattak a
gondolat igazi kalandjaivá.
Az olyan szerzők, mint Sztefan Volev
(Ifjú százévesek) vagy Dimitar Peev (A
rakéta nem válaszol) az új műfajt
„irodalmon kívüli" műfajként kezelték,
mely egyedül a pozitív ismeretek adott
területén elért tudományos eredményekhez
kapcsolódik. Műveikben a műszaki-
tudományos terminológia elválaszthatatlan
attribútum. A technika megölte a
művészetet, az irodalmi hőst pedig a
tudományos információ szánalmas
eszközévé változtatta. A tudományos
elemekből csupán a vázat kellett volna
összeállítani, csupán jelképes díszletül
kellett volna szolgálniuk a kor filozófiai-
etikai problémáinak, a mai társadalom
szociálispszichológiai átalakulásának
86
kibontásához. Ehelyett azonban a bolgár
tudományos-fantasztikus irodalom korai
példányaiban ezek az elemek kötelező
feltétellé váltak, és a prózairodalom valódi
feladatainak a helyébe léptek. Sőt az olvasó
is hozzászokott ahhoz, hogy ezeket az
elemeket mindenütt úgy keresse, mint a
fantasztikum elválaszthatatlan elemeit.
Felingerelte őt az adott tudományos
hipotézis kifejtésében elkövetett durva hiba,
a logikátlanságok és a tudományos pro-
fanizálás.
A tudományos-fantasztikus művek
többségében továbbra is kibernetikus
lények járőröztek, elektronikus agyak
rendelkeztek, s megtörténtek a
leghihetetlenebb műszaki csodák, hangot
kaptak az öncélúan szenzációs tudományos
újdonságok.
Szerencsére már rég megcáfolták azt,
hogy a tudományos-fantasztikus
irodalomnak szerepe lenne a tudományos
ismeretek népszerűsítésében, de némely író
továbbra is összekapcsolta a kalandos
elbeszélést a tudomány népszerűsítésével.
Sikertelen kísérleteik győznek meg
bennünket arról, hogy az effajta
tudományos-kalandos irodalomnak mint a
modern szépirodalom egyik válfajának
nincs jövője. A modern tudományos-
fantasztikus műfaj nemzetközi fejlődése
bizonyítja, hogy ennek a műfajnak a
leglényegesebb jellemvonása a filozófiai
problematika, hogy a műszaki fejlődés
önmagában nem lehet a művészi ábrázolás
tárgya, és csupán közvetve lehet jelen
ezekben a művekben, vagyis úgy, ahogyan
a mai ember pszichikumában tükröződik.
A legkülönbözőbb gépek leírása, a
laboratóriumi adatok, a különleges
műszaki-tudományos terminológia csak
terhet jelentett a tudományos-fantasztikus
alkotásokban, és elkerülhetetlenül szétesővé
tette irodalmi szerkezetüket. Az ember
eltűnt némely kezdő szerző tekintete elől,
vagy pedig félig emberré, félig robottá
alakult. Elveszett műveikből korunk
szocialista személyiségének lelki
gazdagsága, és ez elkerülhetetlenül a mű
87
egész erkölcsi és érzelmi világának elseké-
lyesedéséhez vezetett.
A tudományos problematika gáttalan
áradataként tört be az irodalomba, s azzal
fenyegetett hogy elnyeli az emberi
problémákat, elhallgattatja az
elkötelezettséget felszámolja a tartalmi, az
ábrázolásbeli és stílusbeli sokszínűséget a
művészi alkotómunka eme új formájában.
Nálunk a tudományos-fantasztikus
művekben hosszú éveken át terjedt a
százszázalékos pozitív hősnek, a jövő
„ideális" emberének sémája, amely csodálat
helyett félelmet ébreszt bennünk, hihetetlen
tudományos tájékozottságával,
vaslogikájával, nem emberi önérzetével.
Ilyenek Dimitar Peev, Sztefan Volev, Petár
Bobev, Haim Olivér és mások hősei. A
kommunistának mint a jövendő ideáljának
az alakja nem formálódik meg a maga
egyedi gazdagságában, kimeríthetetlen
szellemi értékeivel.
A tudományos tematika (melyet a
legtöbb esetben elég dilettáns módon
tálaltak) gúzsba kötötte az írók gondolatait s
veszélyes sematizmus felé taszította őket a
művészi megoldások terén. Arra törekedtek,
hogy a mai tudomány különböző ágainak
részben új adatait népszerűsítsék, s ennek
következtében lebecsülték az emberi
jellemet a kor szellemi problémáit. Egy
kevés tudományt, egy kevés „kozmikus"
elképzelést a bűnügyi kalandregények
elemeivel sematikusan összekombinálva,
létrehozták az eszmeszülemények és a
banális lirizálás egyfajta féltudományos-
félművészi ötvözetét. Ez a séma mintegy
tizenöt esztendővel ezelőtt alakult ki, vált
kötelezővé nálunk, s erre a sémára
formálódtak olyan művek, mint A rakéta
nem válaszol, az Ifjú százévesek s a
Heliopolisz - amelyekben nyoma sincs az
életnek. A szerzők még akkor sem tárták föl
kortársaink jellemét nem hatoltak hőseik
egyedi lelkiéletének a mélyére, mikor
dinamikus mesét feszült és gazdag
történést, vonzó szituációkat és aktuális
eszméket sikerült kidolgozniuk.
Több író is kudarcot vallott azok közül,
akik tollúkat kipróbálták ebben a nehéz és
ismeretlen műfajban. Ennek fő oka abban
keresendő, hogy önmagukon erőszakot
téve, művészi alakok helyett tudományos
fogalmakkal küszködtek, hogy művészi
érzékük helyett „széles körű" tudományos
kultúrájukat és jól-értesültségüket akarták
bizonyítani. Természetes hát, hogy ebben a
helyzetben a bolgár tudományos
fantasztikum elmaradt a valódi szépprózától
s annak figyelemreméltó eredményeitől.
A mai bolgár irodalom tudományos-
fantasztikus műfaja az utóbbi néhány
esztendőben újjászületett. Leküzdötte a
sematizmust, széttörte a kialakult sémákat,
kilépett az unalmas sztereotípiák korlátai
közül, s tökéletesen új úton indult előre.
Olyan tehetséges alkotók, mint Pavel
Vezsinov, Emil Manov, Ljuben Dilov,
Alekszander Gerov, Atanasz Nakovszki,
Atanasz Szlavov erőfeszítéseinek
eredményeképpen a műfaj valóban teljes
értékű irodalommá vált, s sikerült elkerülnie
az álirodalmi formába öltöztetett, primitív
népszerűsítést. A tudományos fantasztikum
igazi alkotói meg tudtak küzdeni a teatrális
effektusokkal és díszletekkel, a
kalandregények és a szenzációhajhászó
krimik külsődleges elemeivel, amelyek ezt
a fajta irodalmat könnyű, vonzó
olvasmánnyá tették. És ezzel a
fantasztikumot megmentették az elzülléstől.
Ezeknek a szerzőknek a többsége nem
„tisztán fantasztikus" író. Félig fantasztikus
s nem szigorúan vett „tudományos"
elbeszéléseket és regényeket is írnak,
melyek semmiképpen sem vegyülékei a
tudománynak és a művészetnek, hanem a
szépirodalom valóban új, eredeti alkotásai.
Ezekben még a legfékevesztettebb
fantasztikum is erősen kapcsolódik a mai
élethez, s azokból a műszaki és tudományos
„csodákból" fakad, melyek már régóta
valóságunk reális tényei. Napjainkban a
tudomány új horizontokat tár fel a világ
előtt, fokozatosan egész életünk,
mindennapjaink tartalmává válik, behatol
életmódunkba, visszatükröződik
gondolkodásunkban, érzelmi reakcióinkban,
és természetesen átalakítja irodalmunkat is
- elmélyítvén annak filozófiai-etikai
tendenciáit.
Az utóbbi évek tudományos-fantaszti-
kus irodalma egészében véve a technika, a
kibernetika, az automatizálás viharos
bulgáriai fejlődésének szülötte, atomkorunk
szülötte. És minél inkább paradoxális ez az
irodalom, annál inkább képes felkelteni
kortársaink képzeletét, serkenteni
fantáziáját és gondolkodását.
A tudományos-fantasztikus ábrázolás
ereje gyakran a térbelileg és időbelileg
abszolút korlátlanságból eredő hiperbolikus
és paradoxális jellegben rejlik. De ennek a
furcsa, szokatlan művészi ábrázolásnak
mélységesen racionális és emocionális
töltettel kell rendelkeznie, meghatározott
társadalmi viszonyokat kell kifejeznie, s
szintetizálnia kell magában korunk alapvető
filozófiai-etikai problémáit. Bulgáriában
még nincsenek olyan írók, mint Stanistaw
Lem, Ivan Jefremov vagy a Sztrugackij
fivérek, akiknek személyében szerencsésen
talált egymásra a nagy tudós és a nagy
alkotó, de már van több tehetséges, okos,
széles látókörű szerzőnk, akik finoman
érzékelik korunkat, s alkotó fantáziájukat
szabadjára engedve, teljességgel
felhasználják az új szép-irodalmi műfaj
lehetőségeit. Pavel Vezsinov, Emil Manov,
Ljuben Dilov, Alekszander Gerov, Atanasz
Nakovszki, Atanasz Szlavov legutóbbi
tudományos-fantasztikus műveikben valami
rendkívül nehéz dologra törekszenek: arra,
hogy egy esztelenül vakmerő tudományos
álmot szilárd művészi eszmévé
változtassanak. És ez nemcsak tehetséget,
hanem tudományos gondolkodást,
különleges tudati ráhangolódást is igényel.
A mai bolgár tudományos-fantasztikus
irodalom arra törekszik, hogy művészi
elképzeléssé változtassa a korszerű marxista
filozófiai koncepciókat, s hogy érvényre
juttassa a tudomány és a technika gyors
fejlődésének közepette kialakult komplikált
gondolkodásmód meggyőzően eredeti
felfogását. Tudományos rejtvények
megoldása ma már nem helyettesítheti a
tudományos-fantasztikus olvasmányok
alapvető feladatát: hogy felkutassa, miként
88
tükröződnek a modern műszaki-
tudományos csodák az emberi
pszichikumban, hogy megmagyarázza,
milyen mélyreható átalakulásokat váltott ki
a mai ember lelkében a világűrrel létrejött
kapcsolat. Ez az irodalom éppen e
tekintetben talán a legkorszerűbb, s
dinamikus korunk új elvárásainak leginkább
megfelelő irodalom.
A legaktívabb bolgár tudományos-
fantasztikus írók műveiben az eszmei
tartalom egésze (többé vagy kevésbé
gazdagon, alkotó módon) a szocialista ideál
fényében tükröződik. A művekben nemcsak
tudományos-logikai, de eszmeiesztétikai-
művészeti törvények is munkálnak.
Szocialista humanizmus hatja át ezeket, s
törhetetlen hit az alkotó előrehaladásban, a
világ boldog kommunista jövendőjében.
Ezek az írások ezért optimisták, s ezért
abszolút idegen tőlünk az a vérfagyasztó,
határtalan kiábrándultság, mely a sötét
fantasztikum elválaszthatatlan útitársa sok
mai nyugati író műveiben.
Ritka eset, hogy ez a humánum háttérbe
szorul, ahogy például Haim Olivér
Heliopolisz című regényében - amely nem
más, mint a tudományos hitelesség
korlátain túllépő, fékezhetetlen fantázia
terméke, s amelyben a hiperbolikus, pa-
radoxális alakok öncélúak, arra hivatottak,
hogy rémületet keltsenek, ahelyett hogy
aktív tevékenységre serkentenék a
gondolatot. A regényben a szerző
szüntelenül hátborzongató tényeket közöl
tömeggyilkosságokról, éles
összecsapásokat, igen feszült drámai
helyzeteket talál ki, de a mű egész
dinamikája tisztán külsődleges, tematikus
jellegű, nem pedig az eszmék valamiféle
mély drámájából következik, melyet a két
világhoz tartozó emberek ellentétes lelki
élete indokol.
A mai bolgár tudományos-fantasztikus
irodalom marxista filozófiai problematikát
hordoz, s igen távol áll Verne Gyula, H. G.
Wells, Jack London fantasztikumától.
Legjobb darabjaiban arra törekszik, hogy
bemutassa gondolkodó kortársunk utazását
a mai filozófia egyre magasabb szférái felé,
az egyre bonyolultabb problémák felé, az
emberét, aki elég bátor elhagyni bolygója
határait anélkül, hogy ezzel elszegényítené
eszmei-gondolati és érzelmi világát. E
tekintetben kétségtelenül sikeresnek
tekinthetjük
Ljuben Dilov egyik könyvében Az én
furcsa barátom, az asztronómusban,
valamint Szvetoszlav Szlavcsev A
halhatatlanok erődjében olvasható
elbeszéléseket és kisregényeket, melyek
(tudományos problémák mellett) a mai
gondolkodó emberiség pszichikumában
beállott változásokat értelmezik.
A bolgár tudományos-fantasztikus
irodalom mögött nem áll gazdag
hagyomány, s ez természetesen nehezíti
fejlődését. Még nem foglalkozik vele
komoly elméleti-történeti kutatás sem.
Irodalmi formái kimerülnek a regényben,
kisregényben és az elbeszélésben. A
költészet, a drámairodalom és a
filmművészet terén még egyetlen sikeres
kísérlet sem jelentkezett. Kitaposatlan
utakon, ismeretlen irányba haladva,
hihetetlen nehézségekbe ütközik, filozófiai-
pszichológiai meglepetésekkel, a bolgár
lelki élet újabb jelenségeivel találkozik, s
csak most kell keresnie a művészi
megvalósítás különféle formáit. Ebben az
irányban örömteli reménnyel kecsegtet az
utóbbi évek néhány jelensége. Gondolok itt
többek között Pavel Vezsinov
elbeszéléseire a Kék pillangók kötetből,
Alekszander Gerov novelláira a
Nyughatatlan tudat című könyvéből,
Ljuben Dilov A szkafander súlya című
regényére és Az én furcsa barátom, az
asztronómus című kötetben szereplő
novelláira, Atanasz Nakovszki novelláira az
Árnyék nélkül című kötetből. Ezek a művek
a képzeletre hatnak, nyugtalanságban
tartják a gondolatot, új típusú érzelmeket
keltenek. Az olyan írók, mint Pavel
Vezsinov, Atanasz Nakovszki, Ljuben
Dilov és mások nem szedtek magukra nagy
sietséggel - és gyakran véletlenül -
minimálistudományos ismereteket, s így
nem is ragaszkodnak ezekhez fanatikusan.
Fantáziájukat tehát szabadjára engedhetik,
90
és ügyesen felhasználhatják azt eszközül
sok időszerű pszichológiai és filozófiai-
etikai probléma kibontásához,
elmélyítéséhez.
Mint a modern tudományos-fantasztikus
világirodalom legértékesebb darabjaiban,
Pavel Vezs in óvnak a Kék pillangók című
kötetét adó elbeszélésekben sem a
tudományos felfedezés „eredetiségéből"
fakad az esztétikai gyönyörűség, hanem
egyfelől a szerző húrként feszülő, nyugtalan
gondolatából, mely elmélyül az emberi
személyiség racionális és emocionális
indítékainak s ezek jövendő alakulásának
bonyolult kérdéseiben, másfelől az összetett
művészi befogadásból. Pavel Vezsinov
elbeszéléseiben rakéták és űrhajók leírása
helyett izgalmas erkölcsi-etikai
problémákkal, valódi emberi
kapcsolatokkal és korszerű filozófiai
kérdésekkel találkozunk, ö egyáltalán nem
úgy teszi fel a kérdést, hogy „vagy
technicizmus, vagy emberismeret"; még a
leg-valószerűtlenebb körülmények
közepette is megőrzi gondolatainak
racionális irányát, korérzékenységének
frisseségét, befogadásának érzelmi
mélységét.
Pavel Vezsinovtól idegen mind a
műszaki ismeretek bemutatásának
veszélyes törekvése, mind a sablonos
romantikus szertelenség. Tehetségesen
alkalmazza a tudományos-fantasztikus
elemet, hogy sokoldalúan kibontsa
nyugtalanító gondolatait korunkról. A
tudományos-fantasztikus forma
megkönnyíti, hogy a külső körülmények
pontos leírása fölé emelkedjék,
megszabaduljon a tárgyi világtól,
behatoljon a lelki átélés láthatatlan zugaiba,
a szív megfoghatatlan remegésébe. A Kék
pillangókban sikerül az írónak a hősök
kalandjait a gondolat valóban izgalmas
kalandjaival helyettesítenie, s így széttörnie
a kozmikus bűnügyi kalandregények
sémáját. Hősei szellemileg gyarapszanak a
tudományos kutatásokban, s az új erkölcsi-
etikai problematika hordozóivá válnak.
Pavel Vezsinovot megelőzően Alekszander
Gerovnak sikerült elsőként leküzdenie
91
tudományos-fantasztikus irodalmunk
alapvető fogyatékosságait, széttörnie
ráerőszakolt korlátait. Két régebbi és igen
eltérő művéről van szó a Fantasztikus
novellák című kötetből. Az első - a
Nyughatatlan tudat - az éber és nyugtalan
emberi szellem pszichológiai gyónása,
vallomása egy rendkívül dinamikus korról,
egy történelmi időszak szellemi
átértékelése, olyan mű, mely a bolgár
irodalomban úttörő jellegű. A második - a
4004. év - közönséges tudományos-
fantasztikus kisregény, eredeti ötlettel és
szórakoztató tartalommal. Ez csupán úgy
válik valódi értékké, lép ki a műfaj
kereteiből, mint a Nyughatatlan tudat
folytatása, mint annak az erős emberi
nyugtalanságnak és megrázó fájdalomnak a
visszhangja, amely az alapprobléma logikus
megoldásaként áthatja az első kisregényt.
Mindkét novellából hiányzik a kalandos
elem, mely elválaszthatatlanul jelen volt
szinte mindegyik akkori tudományos-
fantasztikus műben. A feszültség, az
idegborzoló izgalom, a lélegzetelállító belső
nyugtalanság az író jelentős gondolatainak,
eredeti filozófiai-pszichológiai eszméinek
az eredménye.
A tudományos-fantasztikus irodalom
alapja leggyakrabban egy tudományos ötlet
vagy valamilyen felfedezés, amely nemcsak
az észre, de a képzeletre is hat. Itt a fantázia
féktelenül, korlátlanul szárnyalhat. Az a
fantasztikus-tudományos probléma, melyre
Alekszander Gerov második novellája épül
- a holtak életre keltése és mesterséges
élőlényekké változtatása - már az első
novellában felbukkan, de itt háttérben
marad, vagy csupán ürügyül szolgál több
aktuális pszichológiai, filozófiai és etikai
kérdés kibontásához, elmélyítéséhez.
Egy rendkívül érzékeny, nyugtalan
emberi tudat vizsgálja feszülten és el-
mélyülten az időt, egy becsületes
kommunista lelkiismeret vonaglik a kínzó
fájdalomtól, mikor érintkezésbe kerül a
személyi kultusz időszakában bizonyos
körökre jellemző kegyetlenséggel és
felelőtlen bizalmatlansággal. A hős
természettől fogva friss és nyugodt
gondolkodása embertelen
megpróbáltatásoknak van kitéve. Az
egészséges, a normális öntudat
megbetegszik attól, hogy találkozik a
fasiszta rendőrség borzalmaival, s hogy az
emberek lelkébe bacilusként betelepedett az
igaztalan gyanú. Súlyos megpróbáltatások
érik a feddhetetlenül becsületes
kommunista tisztességes és kifinomult
lelkiismeretét, eszmei hűségét, fenntartás
nélküli odaadását a szocializmus nagy ügye
iránt. A bizalmatlanság vasabroncsa szorul
köré, elnyomja öntudatát, béklyóba veri
szellemét, és fokozatosan behatol
feszültséggel teli agyának szövetébe. A
leskelődés, a bizalmatlanság lidérces
atmoszférája miatt keserű fájdalom és
undor tölti el a hős szívét. A tisztességes
kommunista körül kialakult mérgezett
levegő baljós jelképe az álnok tömbbizalmi
a maga kifejezéstelen mosolyával és
fenyegető suttogásával. Szadista
provokációi mérgezett nyílként fúródnak a
tudat finom anyagába, lidérces élményeket
és fájdalmas lelki megrázkódtatásokat
okoznak. A novella mélyre hatolva
ábrázolja a nyugtalan emberi szellem
fájdalmas állapotának minden árnyalatát.
Monológja őszinte, természetes és világos.
Halljuk a megtisztult tudat pattanásig
feszült, különös húrját. A szerző nem merül
el az ellentmondásokban és kétségekben, a
zavaros gondolatok és a beteges érzékelés
(minthogy lelki betegségről van szó)
káoszában, hanem megdöbbentő
világossággal és céltudatossággal fejti ki
gondolatait. Hőse nem véletlenül akkor
mondja el történetét, amikor már rég
kigyógyult a múlt látomásaiból, mikor
elérte 73. életévét, és kellő életbölcsességre
tett szert, lelke pedig felülemelkedett a
szenvedéseken. Gyógyult lelke az évek
során bölcsebbé vált/ s visszatért a
természethez, a közvetlen gyermeki
érzékeléshez. A regény a maga teljes
diadalában ábrázolja a gyógyulási
folyamatot - úgy, mint annak az emberi
léleknek az ujjongását, aki megérezte, hogy
még él benne a tiszta, gyermeki eredet. A
gyógyult emberi lélek törekszik a szellemi
egyensúlyra, az élet és a természet
összeolvasztására, s ezért nagy célt tűz
maga elé: a tudomány szolgálatát. A
megtisztult öntudat saját zárt világának
szemlélődő vizsgálatára, a nyugalomra
törekszik - széttörve a szorító bilincseket,
megkínlódva azért, hogy kilépjen
csigaházából, a múlandó testből, hogy az
egyetemes emberi szellem elnyerje
szabadságát. Itt azonban túlsúlyba kerül a
tudományos-fantasztikus elem, az élet
konkrét problémái felolvadnak a kozmikus
filozófiában. A művészi alak élő teste
felbomlik, az elemzés kozmikus,
univerzális méreteket ölt.
A Nyughatatlan tudatban a
filozófiaiszemlélődő elv legvilágosabban a
tudat titanikus lehetőségeinek feltárásával
tűnik ki.
Az emberi agy izgatott, feszült állapota
kielégíti az éhséget, végsőkig kiélezi az
érzékeket, fizikai erőt kölcsönöz a
szervezetnek. Az elmegyógyintézet és a
fasiszta rendőrség hideg rácsai mögött
hősünk összpontosított szemlélődéssel
feltárja az emberi tudat gigantikus erejét. A
szerző mélyreható tekintettel, elemző
szemmel írja le a fizikai örömnek azokat az
eseteit, mikor a hős tudata kikapcsolódik, s
a világot csupán érzékeivel fogadja magába.
A szervezetnek ezt a mesés és varázslatos
állapotát úgy ábrázolja, mint olyan
kimondhatatlan gyönyört, mely abból ered,
hogy a hős gondolatok, a befogadás
elemzése nélkül érintkezik a természettel.
Az eső közvetlenül szól az emberi
érzékekhez az időről és az
örökkévalóságról, s maga a természet is
mintha összeolvadna legmagasabb rendű
termékével, az emberrel.
Abban a pillanatban, mikor hősünk
értékelni tudja a részleteket és az
árnyalatokat tudatának különböző
állapotaiban, már rég meggyógyult; túlnőtt
rajtuk, és már a lírai ihletettséget, korábbi
lényegének elválaszthatatlan tulajdonságát
sem ismeri. Személyisége teljességgel
alkalmazkodott az egzakt tudományok
eredményeinek befogadásához és
átéléséhez. „Az ihlet nem izgalom, nem az
92
agykéreg feszültsége, nem az érzés
szertelensége. Az ihlet mindenekelőtt az
anyag állapota".
A hősnek ezek a gondolatai határozottan
a második kisregény felé mutatnak, ahol
csupán tudatával él, miután megszabadult
testétől, érzéki természetétől, és
„mesterséges élőlénnyé" alakult. A 4004. év
érdekessége az események abszurditása, a
fantázia korlátlan szárnyalása. Itt szinte
áthidalhatatlan távolság van a valóság és a
kitalálás között. A szerző egyáltalán nem
ragaszkodik ahhoz, hogy higgyünk
leírásának hitelességében, s ahhoz sem,
hogy komolyan vegyük a jövő embereinek
„tudományos" problémáit. Ezek őt magát is
szórakoztatják, különösen a kozmikus világ
teljhatalmú urainak új pszichikuma.
Ennek a világnak a bemutatása
egyáltalán nem tudományos igényű, sőt
frivol - például a sűrített levegővel működő
légi vonat leírása... Különösen szórakoztató
az ötödik évezred embereinek a jellemzése,
új, szeleburdi logikájuk, robbanó
vidámságuk és furcsa lelki könnyedségük.
Mintha Alekszander Gerov kipihenné az
első novella feszültségét, s most szellemes,
szórakoztató ötletekkel tehermentesítené
tudatát. Megfelelő formát talált, hogy leírja,
„milyen lesz az élet kétezer évvel ezután",
de tudatában van szándéka abszurditásának.
Miután meglelte az alkalmas tréfás,
szórakoztató tónust, szerzőnk
pamfletisztikus-leleplező jellegű
meseszövésében felhasználja saját
kortársainak különböző nevetséges
megnyilvánulásait.
A 4004. év című fantasztikus novella új,
frissítő szellemet hoz mai tudományos-
fantasztikus irodalmunkba, hozzájárul
műfaji változatosságához. Alekszander
Gerov után több szerző kezdte a
tudományos fantasztikumot eszközül
használni különböző mai fogyatékosságok
humorisztikus-szatirikus leleplezéséhez.
Minthogy ebben a műfajban az élet
jelenségeinek autentikus ábrázolása nem
kötelező, sőt a szerzői fantázia abszolút
szabadsága mellett megengedhetetlen, a
fantasztikus-groteszk a pamfletisztikus-
93
leleplező formában jut érvényre. Ezen a
területen különösen sikeresnek mondhatók
Ljuben Dilov kísérletei, aki Előre,
emberiség és Hogyan bizonyítjuk mi a
repülő csészealjakat című elbeszéléseiben
(Az én furcsa barátom, az asztronómus c.
kötetből -1971.) eljut a fantasztikus leírás
kaleidoszkopikus tarkaságához és
teljességéhez.
A szerző itt igen leleményesen használja
fel a műfaj adottságait, hogy biztosítsa a
szubjektív elemnek, a találékonyságnak, a
valóság önkényes újrateremtésének a
túlsúlyát. Dilov szabadon válogat a
fantasztikus részletekben, s így teszi
nevetségessé napjaink kispolgári
megnyilvánulásait, a szakmai
rosszindulatot, a hiúságot és a
hiszékenységet. Azt kutatja, honnan ered a
„háborítatlan" szófiai hétköznapok
légkörében elterjedt rémhír a repülő
csészealjakról, s közben ügyesen, szakmai
hozzáértéssel sző össze néhány emberi
sorsot jegyzőkönyvszerűen, időrendben
elmesélt, komikus eseménnyé. Azokat a
hihetetlen helyzeteket, amelyekbe egy
ismert szófiai intézet dolgozói kerülnek,
olyan kozmikus okok idézik elő, melyek
bizonyos körökben lényegében igencsak
jellemzőek a mai erkölcsökre, állapotokra.
A csendes borzadályból, ahogyan kollégái
fogadják Petrov doktort (aki pontosan egy
évet késik a munkából), villámgyorsan
irigység, gyanakodó kíváncsiskodás és
intrika lesz. Egy hipnotikus szeánszon
megállapítják, hogy Petrovot egy repülő
csészealj rabolta el, s vitte magával egy
másik civilizációba, majd hozta vissza az
intézetbe, mikor az igazgató már mást
ültetett a helyébe, felesége pedig más férfit
talált magának. Különösen komikus az a
„történelmi" pillanat amikor konstatálják a
repülő csészealjak valódi létezését, s a
hősök kicsinyes emberi szenvedélyek
rabjai, kígyót-békát mondanak egymásra, s
az alkalmat arra használják fel, hogy
eláztassák, sértegessék egymást. Egy
magasabb civilizáció léte, s az, hogy az
emberiség egy kozmikus fordulat előtt áll,
nem képes megállítani a csalásból és
siralmas intrikákból összeszőtt, banális
események menetét...
Az elbeszélés hőse úgy mondja el a
botrányos esetet, hogy elhallgatja, mi az
igazság a repülő csészealjak körül, s ezzel
kockáztatja, hogy a pszichiátria ismert
professzora, a magas rangú minisztériumi
hivatalnok s a híres intézet igazgatója
megszégyenül. A szerző a tudományos-
fantasztikus pamflet eszközeivel, leleplező,
humoros stílusban bizonyítja gondolatát: a
mai emberiség még nem érett, még nem
méltó arra, hogy találkozzék egy magasabb
rendű civilizációval. Az elbeszélés egyik
hősében önmagát rajzolja meg, és itt
bizonyítja finom érzékét az öniróniához.
Ljuben Dilov Előre emberiség című
elbeszélésében szintén arra használja fel a
műfaj lehetőségeit, hogy erősítse a groteszk
elemeket, hogy abszurditásig vigye az élet
társadalmi-életmódbeli „tökéletlenségeit" a
kapitalista világban. Az Egyesült
Államokban hirtelen eltűnnek az
elmegyógyintézetek betegei, s ez abszolút
káoszt okoz a kontinens egész életében. A
szerzőtől távol áll a gondolat, hogy
általánosítsa a romlottságot, az őrültséget, a
kispolgáriasságot... Itt most nem az
egyetemes, a szuverén emberi tudat
problémái érdeklik. A konkrét eseményben,
az egyes pszichológiai részletekben a
világosan komikus hatást keresi, melyet
kozmikus térre vetít, és eltúloz a
fantasztikus ábrázolással. Ljuben Dilov
legutóbbi könyvében szereplő összes többi
elbeszélés és kisregény a jövő emberének
pszichológiai átalakulásával
összefüggésben foglalkozik a
rádiócsillagászat, a fizika, a biológia, a
kozmogónia tudományos problémáival. A
szerző kívül áll a mindennapokon, s harcol
egy új világérzésért, a régi tudati
kapcsolatok szétzúzásáért, az új erkölcsi
tudat kikovácsolásáért. Okos műveket ír,
találékonyan használja fel a fantasztikus
elemeket a mai filozófiaietikai probléma
kibontásához. Elsősorban pszichológiai
feladatokat old meg, és távol áll tőle, hogy a
közömbös és pedánsan tudományos
dokumentalitásra vagy az öncélú, krimi
jellegű hatásokra törekedjék.
Az én furcsa barátom, az asztronómus
című kisregényben azt bizonyítja, hogy az
embernek szüksége van a közelségre, a
barátságra és a szívélyes melegségre, s
ezzel párhuzamosan a rádiócsillagászat
időszerű problémáit is felveti. A csillagász
tudományos munkaközössége az Orion
csillagkép irányából érkező
rádióhullámokat tanulmányozza, és
felfedezi azokat a transzformáit alakokat,
amelyeket felsőbb rendű lények küldtek a
kozmikus térbe.
A tudományos problematika alapja itt a
hős véletlen ötlete, mely a tudományban
gyakran döntő szerepet játszik. Az
asztronómus egyedül van, egészen egyedül
a világon. Mindenki, aki hozzá közel állott,
elpusztult a bombázásoktól vagy a hitlerista
koncentrációs táborokban. A csillagász
ezért gyűlöli az embereket, ezért becsüli le
a sajnálatra méltó emberiséget, s ezért
álmodozik arról, hogy felfedezze a
gondolkodó anyag magasabb rendű
teremtményeit. Hősének kozmikus
hidegsége mögött, nyilvánvaló
közömbössége és tartózkodása mögött
szerzőnk az emberi érintkezés melegsége
utáni, mélyen elrejtett vágyat kutatja.
Ljuben Dilovnak ez a teleszkóp lencséjéhez
hasonló hideg hőse, aki erőszakkal
elnyomja érzelmeit, és csak gépi
szillogizmusokkal, elektronikus
számításokkal él, hiába próbálja sugalmazni
számunkra, hogy a tudományos igazságok
az emberek, az ember „megvetésre méltóan
siralmas" biológiai lényege felett állnak.
Hamis nézete - mely szerint az embernek,
ha hűségesen akarja betölteni modern
hivatását, át kell alakulnia érzéketlen,
géphez hasonlóan pontos lénnyé, a
tudományos megismerés eszközévé, s a mai
tudomány már egészen más típusú
gondolkodó egyedeket követel - megdől
egy drámai pillanatban, mikor a képmagnó
ernyőjére „emberi lények" szívszaggató
jajkiáltásai és segélykérései érkeznek az
Orionról, s amikor bebizonyosodik, hogy
valahol a világmindenségben vannak olyan
94
gondolkodó egyedek, akik arra használják
fel tudásbeli fölényüket, hogy másokat
leigázzanak. A csillagász közönye meginog,
megrázza a tény, hogy a világűrből élő
teremtmények könyörögnek segítségért, a
Föld lakói azonban nem tudnak rajtuk
segíteni. Egy új csillagász áll előttünk,
eddig szenvtelen tekintetében emberi szikra
lobban, egész lényét megrázza a tragikus
élmény. Ljuben Dilov azt bizonyítja a hős
életének e csúcspontján, hogy az emberi
érzelmet nem lehet visszafojtani,
megsemmisíteni. Az, aki elméletben nem
ismeri el az emberiség erkölcsi céljait, most
majdnem elsírja magát a kíntól, szinte elég
a vágytól, hogy a távoli csillagképre
repüljön, hogy elvigye oda a mi földi,
emberi igazságunkat, melyet annyi
szenvedéssel harcoltunk ki magunknak.
Ennek a szép és tartalmas elbeszélésnek a
végén felülkerekedik a szomjúság az
emberi ölelés, a melegség és a közelség, a
baráti támogatás és szeretet iránt, ez az
örök, olthatatlan emberi szomjúság, melyet
semmiféle kozmikus erő sem képes eloltani.
Ljuben Dilov más elbeszéléseiben is
mai filozófiai-pszichológiai problémákat
vetít művészi módon a fantasztikus,
kozmikus környezet hátterére. Még azok a
hősei is, akik sohasem látták a Földet, a
Föld lakóit, a Földről álmodoznak,
vérükben hordják a földi emberektől
öröklött jellemvonásokat, együtt
lelkesednek, szenvednek, élnek a mi mai
világunkkal. A jövő embereinek műszaki-
tudományos vívmányait az író nem az
űrbeli élet eszközeiként alkotja újra, hanem
sajátos környezetként, mely hatást gyakorol
az emberre, és megváltoztatja. Dilov
találékonyan építi fel a fantasztikus-
tudományos környezetet, melyben a
cselekmény folyik, sikeresen adja vissza a
tudományos fantasztikumban gyökerező
életmód színeit. A szerző annak köszönheti
eredményeit ezen a területen, hogy
következetes szenvedélyességgel
ragaszkodik a műfajhoz, hogy hosszú
éveken át alkotói ambícióval dolgozott a
modern tudományos-fantasztikus író
szakmai tudásának, a műfaj specifikus
95
fogásainak és finomságainak elsajátításán, s
hogy vitathatatlan műszaki-tudományos
műveltséget szerzett.
Milyen viszonyban lesz az ember a
számtalan csillagrendszerrel, hogyan alakul
át pszichikuma a kozmosz hatására, mi lesz
az ember intellektuális és emocionális
indítékainak a jövője... Mindez bátor
találgatás, vakmerő feltételezés csupán
különböző irányban, nem pedig
gyakorlatban ellenőrzött ismeret. Az író
tulajdonképpen ezért nem a jövő emberét
vizsgálja, elemzi műveiben, hanem
kortársát, aki bonyolult kölcsönhatásban
van a társadalommal. Az ő belső arculatát
kutatja, annak az embernek a belső
arculatát, aki a mi társadalmunk tagja, aki
bonyolult, gondolkodó, mai egyéniség.
Társadalmi-lélektani motívumra épül
Dilov sikeres novellája a Nevelőgép is. Itt
nyíltan harcba száll a neofreudisták
Nyugaton igen elterjedt mítoszával a
pszichoanalízis és a telepátia mindenható
gyógyerejéről. Felhasználja a műfaj gazdag
lehetőségeit, hogy leleplezze és tagadja a
nyugati elméleteket arról, hogy elérhető a
személyiség és az ellentmondásoktól,
konfliktusoktól marcangolt kapitalista
társadalom összhangja, békéje. A
pszichoanalitikus terápia béketeremtő
módszereit ma a nyugati világban arra
használják fel, hogy óvják az embereket
azoktól a biopszichikai és szociális
komplexumoktól, melyek elkerülhetetlenül
éles összeütközést provokálnak a
személyiség és a társadalmi rend között.
Ljuben Dilov mesteri módon alkalmazza a
tudományos-fantasztikus irodalom fogásait
a burzsoá diverzió és különösen a mai
burzsoá konformizmus elleni harcban.
A „pszichikum feletti diktatúra" egyedi
gépe megsemmisül, alkotója elpusztul -
logikus vége ez a képtelen ötletnek, hogy a
társadalmi és az erkölcsi folyamatok
tudatosan szabályozhatók a kapitalista
világban. A szerző ezt úgy éri el, hogy
következetesen és részletekbe menően
felgombolyítja főhősének tudati szálait,
hogy elemzi rendkívüli agyának
lehetőségeit.
 A világirodalom legjelentősebb
tudományos-fantasztikus művei azok a
filozófiai-fantasztikus írások, amelyek
felvetik és kidolgozzák a század nagy
filozófiai problémáit, nyomon követik a kor
szülte fontos társadalmi, politikai és
pszichológiai feladatokat. A tudományos-
fantasztikus irodalom már a bolgár írók
előtt is kétségtelenül olyan távlatokat
nyitott ebben az irányban, amilyeneket más
műfajok nem képesek feltárni. A
tudományos és a fantasztikus
összekapcsolása új lehetőségeket kínál, új
horizontokat tár fel a társadalmi-lélektani
kísérletek számára. A mai bolgár írók
szemmel láthatóan arra összpontosítják
erőfeszítéseiket, hogy megteremtsék a nagy
érzések és gondolatok fantasztikumát,
melyben a lehetetlen a lehetségesből fakad,
melyben a realitás nem a tények
tudományos hitelességében jelentkezik,
hanem a probléma valódiságában s annak
maiságában. Az olyan írók, mint Ljuben
Dilov, realista művészete az eszmei
tartalom kiválasztásában, a korszerű
eszmék és koncepciók kifejtésében
jelentkezik, a képzelet szárnyalása, a
gondolkozás nyílt és hangsúlyozottan
paradox jellege mellett. Hősei azonban még
a legrendkívülibb, legfantasztikusabb
körülmények között is hűek maradnak
jellemükhöz, emberi lényegükhöz. E
tekintetben érdemel külön figyelmet Ljuben
Dilov regénye A szkafander súlya. Szerzőnk
itt tömör, lakonikus formában, a korszerű
tudományos eredményekre támaszkodva
valósította meg a sűrű realista ábrázolást.
Tekintetét belülre, az űrhajó kabinjába
irányítja, a kilenc földi férfi élményeire.
Lázas várakozásban élnek, hogy
kapcsolatot teremtsenek egy másik
civilizációval, olyan problémákat vitatnak
meg és értékelnek, melyek nemcsak az ő
expedíciójuk, hanem az egész emberiség
számára sorsdöntőek. Dilovnak sikerült
néhány
- hősei számára igen fontos - filozófiai
talányra összpontosítani, melyek
megoldásához szükség van intellektuális és
lelki reakcióikra. Nem fecsérli erejét
mellékes dolgokra, nem kalandozik olyan
kérdések felé, melyek kívül esnek űrhajósai
látómezején, s minden gondolatukat aktív
tevékenységgé, egy kerek, mélyen emberi
filozófia alkotórészévé változtatja. Az
egyéniség és a világűr bonyolult
kölcsönhatásában a szerző azt emeli ki,
amiben fennmarad mindaz, ami az
emberben nemes, etikus és erkölcsös,
táplálja örök törekvését az ismeretlen és az
elérhetetlen felé. A bolygójától hosszú időre
elszakított ember a mély lelki
megrázkódtatások ellenére, a rémisztő
kozmikus magány ellenére, a szkafander
súlya ellenére megőrzi lényegét... Dilov
hőseit nem teszi felsőbbrendű emberekké
sem hatalmas tudásuk, tudományos
értesültségük kozmikus mérete, sem
gondolkodási képességük. Ellenkezőleg,
mintha bennük még fokozottabban
kifejlődtek volna egyes ősi emberi erények:
a szinte beteges felelősség- és
kötelességérzet, az álmodozás.
Az önfeláldozás, a hűség, az odaadás. A
földi civilizáció konkrét feltételei
határozzák meg a konkrét emberi lényeget,
s ez nem alakul át, nem torzul el a
kozmosszal való tartós érintkezésben sem.
De szerzőnket főleg ennek a lényegnek a
dimenziói érdeklik. A kozmoszban, más
lakott bolygó közelében töltött hónapok
minden pillanata a szellemi és az
intellektuális erők emberfeletti
feszültségével teljes addig a pillanatig, míg
közvetlen kapcsolat nem alakul ki az idegen
civilizációval. Addig a hősök feszült, lázas
állapotban vannak, az emberi agy teljes
kapacitással, maximális
energiafelhasználással dolgozik, az érzékek,
az idegek, az érzelmi reakciók végletesen
kiéleződnek. Az emberi lényeg ezekben a
felfokozott pillanatokban nyilvánul meg a
maga teljességében és drámaiságában.
Ljuben Dilov művében ezt a
megnyilvánulást ábrázolja érvekkel, érzelmi
töltettel, különösen néhány hőse, Daal,
Monida, a doktor esetében. Nem véletlenül
esik áldozatul éppen Daal a kegyetlen
kozmikus törvényeknek - az ő lelki alkata a
96
legfinomabb, ő a legtehetetlenebb határtalan
őszinteségében és jólelkűségében.
Ljuben Dilov izgalmas gondolatai az
anyaföldtől elszakított és a világűrbe küldött
ember sorsáról a legtöbb esetben konkrét
művészi alakokban formálódnak meg: ilyenek
Monida, a heurisztikus. Koréi, a nyelvész és
kibernetikus, az életvidám, szellemes Vejo,
Kramer, a planetológus, a túlságosan komoly
Koordinátor... Az eseményeket az űrhajós
csapat legfiatalabb tagja, az orvos mondja el,
aki az űrhajón született, s nem ismeri a földi
szépséget. Időnként gondolkodása
összezavarodik, nyugtalanság, bizalmatlanság
fogja el, de ez bizonyos mértékig
tapasztalatlanságának a következménye, s
annak hogy el van szakítva az anyaföldtől,
jóllehet a Föld ott él minden elképzelésében,
normális emberi érzékelésében. A regény a
fiatal orvos naplója, s ez az őszinte vallomá-
sos forma fokozza az emberi élmények
intimitását, melegségét e leglélektelenebb, a
leghidegebb atmoszférában, mérhetetlen távol
a szülőbolygótól.
A regény sikerét az ember és más
gondolkodó lények küszöbön álló találkozását
megelőző pszichológiai feszültség adja, s
azoknak a szakaszoknak az újrateremtése,
amelyeken át kibontakozik a kilencfős csapat
intellektuális és érzelmi nyugtalansága,
elmélyült dialektikus gondolkodása. Ljuben
Dilov elemzésnek veti alá a hősiesség, a
hűség, az elvtársiasság, a szolidaritás, az
önfeláldozás erkölcsi kategóriáinak különböző
emberi felfogását úgy, ahogyan azt értik és
gyakorolják az intellektuálisan fejlett és
szellemileg tökéletesebbé vált személyiségek.
Elsősorban a hősök pszichológiai sajátosságai,
egyéni eltérései kerülnek előtérbe. De
különösen agyuk rendkívüli elemzőképessége,
mely a különböző jellemekben különböző
árnyalatokban jelentkezik. Az elemző-
képesség megnyilvánulása szórakozást és
gyönyörűséget szerez maguknak a hősöknek
is, akik képesek azt különböző módon
felhasználni. Az agy mindig lázas
tevékenységben arat diadalt, s ezért valódi a
kielégülés. Ebben rejlik Ljuben Dilov
hőseinek előnye a nyugati tudományos-
fantasztikus művek sok hősével szemben,
akik hasonló helyzetben teljes
kiábrándultságba és rezignációba hullanak.
Ljuben Dilov filozófiai-pszichológiai
97
töprengései az emberről és a kozmoszról, az
új civilizációk kutatásában megnyilvánuló
humánus emberi indítékokról, az ember űrbeli
tevékenységének valódi értelméről - ezek a
momentumok közelítik a regényt Ivan
Jefremov, Stanislaw Lem, a Sztrugackij
fivérek műveihez, a tudományos-fantasztikus
műfaj legjobb képviselőihez a szocialista
realista modern irodalomban. Ugyancsak a
tudományos-fantasztikus világirodalom
legjobb darabjaival rokonítja Dilov művét a
problematika társadalomfilozófiai lényege.
Ljuben Dilov hősei az ügy szolgálatába
állítják képességeiket, agyuk rendkívüli
lehetőségeit, oldanak meg megoldhatatlan
feladatokat, adnak helyes választ a legkuszább
intellektuális rejtvényekbe. Gyakorlati
eredményeik, gyümölcsöző, módszeres,
végiggondolt kutatásaik mindig az ihletett, a
valódi alkotói lázat fejezik ki.
És amikor a nyelvészrobot vészjósló
hangon, lidércnyomásos következetességgel
ismételgeti az ismeretlen élőlények
megmásíthatatlan parancsát: „Menjetek innen!
Menjetek inneni... Ha nem mentek innen,
megsemmisítünk benneteket !..."- akkor ez
csak jobban feltüzeli az űrhajósok kutató
szenvedélyét. Az ember vágya, hogy a
világmindenség meghódításával igazolja,
valósítsa meg önmagát, erősebb a kozmikus
ismeretlenség vérfagyasztó borzalmánál.
Sajnos az intellektuális és a tudományos
kutatás drámaisága jelentősen lanyhul a
találkozás pillanatától kezdve, mely
kiábrándítóan közönséges, olyan, mint egy
szokványos információ-csere. A tudományos-
fantasztikus művekben egyébként az
olvasókat mindig kiábrándítja a más
gondolkodó lényekkel megvalósuló kapcsolat
(egyedüli kivétel eddig Stanislaw Lem műve,
a Solaris). A tudományos-fantasztikus szerzők
akkor a legtehetetlenebbek, amikor emberi
elképzeléseiket más gondolkodó élőlényekre
akarják átvetíteni. Igen nehéz elérni hogy
pszichológiailag hitelessé váljék a találkozás
más bolygókon élő lényekkel. Ljuben
Dilovnak könyvében, Az én furcsa barátom,
az asztronómusban sikerült megteremtenie ezt
a pszichológiai hitelességet - Az út kezdetén
című novellára gondolunk, ahol a
fantasztikum belső funkcióját a szerző
bonyolult pszichológiai kérdés megoldására
használja fel.
 Ljuben Dilov eléri célját: megmozgatja
gondolkodásunkat, figyelmünket hőseinek
kérdéseire irányítja, s ezeknek a kérdéseknek
a segítségével vitat. Embert és Világűrt érintő
fontos kérdéseket. Sikerül kozmikus térbe
vetítenie jelentős mai erkölcsi-etikai
problémákat, s ezeket tágabban, filozófiailag
megmagyaráznia; hétköznapjainkból
kiemelnie sok olyan értéket, melyek
közönséges méreteiknél ’ fogva észrevétlenek
maradhatnak. De kozmikus méretre nagyítva,
kozmikus távlatba helyezve más értéket,
általánosító, mélyen filozofikus értelmet
nyernek. A hatalmas korszerű tudományos
ismeretek, a mai ember tökéletesebbé vált
szellemi struktúrája, kifinomult érzelmi reak-
cói, gazdag gondolkodási és szellemi
képességei... a szerző mindezt kozmikus
méretekben tárja fel, s jelképesen
szkafandernek nevezi, mely súlyos, mert
felszerelték a legtökéletesebb kommunikációs
és védelmi eszközökkel, s ez kínozza az
embert, nyomja - súlya van a számára.
Akárcsak annak a hatalmas felelősségnek,
amelyet az ember azzal vállalt magára, hogy
vakmerően behatol a világűr titkaiba. De hála
ennek a szkafandernek, az ember lesz a
világmindenség ura, kapcsolatba lép más
civilizációkkal, megismeri „helyét a kozmikus
evolúció lépcsőin" - ahogy G. Naan szovjet
tudós mondta. Íme, ilyen rendkívül fontos,
mai problémákról töpreng Ljuben Dilov új
műveiben.
Atanasz Nakovszki három fantasztikus
novellája az Árnyék nélkül című kötetéből
szintén új, kétségtelenül sikeres kísérlet, hogy
mélyre pillantson kortársunk tudatába, s
szigorúan meghatározott filozófiai-lélektani
aspektusból feltárja erkölcsi arculatát. A
szerző szilárd és kategorikusan elkötelezett
állásfoglalása ezúttal is pontos társadalmi
kicsengést ad az ötletes és eredeti módon
kibontott problematikának. A meseszövés
aktualitásának, korszerű logikai
céltudatosságának felnagyítása pedig még
erőteljesebben kihegyezi a fantasztikus elem
szerepét.
Olyan szerzővel van dolgunk, akinek
szakmai tudása minden egyes újabb könyvvel
emelkedik. Az Árnyék nélkül-ben
mesélőkészsége pedig minőségileg magasabb
fokon áll. Nakovszki már az első lapoktól
kezdve feszültséget teremt, fokozza
kíváncsiságunkat, s ránk is átragad az a
könnyed tudatlanság, amely a szófiai utcákon,
a kávéházakban és az üzemekben és
mindenütt ott van a levegőben, ahová behatol
az idegen civilizáció kutató tekintete. A
kozmikus erők beavatkozása nyomán a Föld
lakóit megmagyarázhatatlan nyugtalanság
keríti hatalmába, s ezzel párhuzamosan
fokozódik az elbeszélés ideges légköre. A
szuperfejlettségű, fehérje nélküli civilizáció
képviselői távolról sem hasonlítanak
sablonosán az emberekre; egyszerűen mások,
földön túliak, konkrét külső forma nélkül.
Azért öltenek emberi képet, hogy közvetlenül
tanulmányozzák a földi egyedek bonyolult,
különös lényegét. Kiderül azonban, hogy a
tudományos, disszekciós elemzésnek alávetett
mai ember teljesen érthetetlen és
megfejthetetlen a „tiszta" ész, az emóciókat,
az ellentmondásos élmények bonyolult
skáláját semmibe vevő, hideg, lélektelen
kísérletezés pozíciójából.
Nakovszki első két novellájában igen
szellemesen használja fel a kozmikus hősöket
hogy kívülről, a fehérje eredetű civilizáció
törvényeit nem ismerő lények szemszögéből
hatoljon be az emberi érzésekbe.
Szerzőnk beleéli magát ebbe a nemes
szerepbe, és így olvas az emberi
gondolatokban, így bogozza ki az emberi
ösztönök, az emlékek és az asszociációk
rejtélyes szálait... Részletesen és összefogót-
tan építi fel pszichológiai megfigyeléseit a
szerelmes mai asszonyról, a mai műszaki
értelmiség különböző képviselőiről, s azokat
az erkölcsi kritériumokat kutatja, melyek
meghatározzák ezek társadalmi létét és
magánéletét. Az idegen civilizáció
tudományos kíváncsisága hamarosan
nyugtalan feszültséggé, éles fájdalommá nő a
csodás emberi képesség láttán, hogy
szerethetünk, hogy szenvedélyesen
kötődhetünk valamihez, hogy egyszerre
szenvedhetünk és örülhetünk, hogy
gyönyörrel érezhetjük, valóban élünk.
Ljuben Dilovval vagy Emil Manovval
szemben Nakovszki elkerüli az emberi
gondolkodás számára túlságosan elvont vagy
kevéssé hiteles területeket. Éppen
ellenkezőleg. Bár a „kozmikus" megfigyelő
pózát öltötte magára, mégis igen konkrét
síkon marad, mikor felfedező útra indul
98
korunkban. Írásaiban a fantasztikummal
szemben a realista, a plasztikus ábrázolás
dominál. Mindhárom novellájának
cselekménye itt a Földön, mégpedig a mai
bolgár fővárosban bontakozik ki, s nem a
kozmikus térségekben. Eszmei-esztétikai
kutatása csupán látszólag irányul a
szokatlanra, a megdöbbentőre, a közönséges
emberi elképzelésekkel összeegyeztethetet-
lenre. Valójában ezek teljes mértékben a
kortársainkra legjellemzőbb indulatok és
vágyak iránti érdeklődést szolgálják.
Nakovszkinak ezekben a műveiben ismét
kiütközik hangsúlyozott vonzódása a mai nap
dialektikájához, kifinomult érzékenysége a
mai városi ember szellemi élete iránt. Hűvös
racionalitással követi nyomon a mai fejlődés
ösztönzőit, a „zárt" önelégedetlenségből
fakadó tökéletesedési törekvést, okosan és
meggyőzően sugalmazza a gondolatot, hogy a
mai ember nem ugorhat át büntetlenül egyik
erkölcsi dimenzióból a másikba,
szenvedélyesen száll síkra az ellen, hogy
egyéni előnyök nevében bárki is megalkudjon
a környezettel...
Egyik hősét a mai szófiai hétköznapoktól
eltérő dimenziókba helyezve behatol a mai
társadalmi jelenségek bonyolultságába és
dialektikus függőségébe, s így teszi át
elbeszélését a mai emberi tudat filozófiai-
etikai szféráiba. Az utolsó novella hőse
huszonnégy órára más dimenzióba kerül, és
ekkor kezdi tisztelni önmagát, kezd más
szemmel nézni kollégáira és főnökeire, kezdi
értékelni magatartásukat a magasabb fokú,
kommunista erkölcsiség szempontjából. A
szerző közvetlenül tárja elénk elképzeléseit a
szocialista személyiség erkölcsi fölényéről,
eszméit egyenesen a Földön kívüli hős
eredményeiből és következtetéseiből vezeti le.
„Egyenes vonal görbék és elhajlások nélkül -
jellemzi fehérje nélküli létezését az egyik
Földön kívüli hős -, ugyan mi érdemünk van
abban, hogy a természet éppen ilyennek
alkotott bennünket, s már megjelenésünkkel a
csúcson találtuk magunkat? Magamra
öltöttem Vlahov földlakó alakját, de nem
tudtam a legfontosabbat, azt, ami minden
napban különbözik a másiktól, ami minden
napot jobbá, érdekesebbé tesz annál, ami
elmúlott..."
Nakovszki szerint az, ami civilizációnkat
veszélyessé teszi még a kozmikus képviselők
99
hatalmas agya számára is, a mai ember
lényegében rejlik: törekvésében, hogy egyre
tökéletesebbé váljék, hogy megvalósítsa
társadalmi eszméit. Kiderül, hogy végtelen
szomorú, gyilkosán unalmas, borzasztóan
egyhangú a kódolt létezés, mely egyszer s
mindenkorra megállapított ezeréves program
alapján folyik simán, változások,
meglepetések nélkül.
A szuperfejlettségű, fehérje nélküli
civilizáció bevezetése az írónak csak ötletesen
kigondolt eszközül szolgál ahhoz, hogy a
józan ész és az élet megdönthetetlen logikája
útján bizonyos rendet teremtsen kortársainak
bonyolult világában. Az idegen civilizáció
képviselői nem aktívan tevékenykedő
résztvevői a meseszövésnek, sőt
„tökéletlenségük" okán egyáltalán nem is
lehetnek különálló személyiségek, s csupán
marginális, kisegítő funkciót látnak el
Nakovszki társadalmilélektani vázlataiban.
Jelenlétük mégis igen érzékelhetően
tükröződik a racionális kifejtésben, az emberi
jellem logikájához való szigorú
ragaszkodásban, a konkrét földi alakok
életszerű művészi megformálásában és
tömörségében. Ez a kortársunkkal végzett
„tudományos kísérlet" mindenekelőtt a
megfigyelés leleményességével, az író okos
gondolataival, a társadalmi-politikai
koncepció egyértelműségével és erejével
keríti hatalmába az olvasót.
Noha a fiatal és nem eléggé izmos bolgár
tudományos-fantasztikus szépirodalom még
nem érte el a klasszikusok színvonalát, máris
jelentős eredményekről adhat számot - s ez a
jövendő fejlődés biztosítéka. Legsikeresebb
darabjait - melyek közül néhányat
áttekintettünk - már áthatja atomkorunk
bonyolult intellektuális, filozófiai és
társadalmi problematikája. Ugyanúgy
birtokba vette korunk eszmevilágát, mint a
mai bolgár próza-irodalom többi műfaja.
RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA
 Amikor a hajtómű fúvókája eldugult,
Mark Rowan még egyáltalán nem
gondolta, hogy fogsága oly hosszú ideig fog
tartani, hogy a dolgok így alakulnak, és
ilyen lesz a befejezés.
De hát mi is történt tulajdonképpen? Az
űrhajó a Holdhoz közeledett, ahol a Mars-
uránnal töltött konténereket kellett
kiürítenie, és továbbmenni a Földre, hogy
az új dúsítóüzemhez szükséges
felszerelésekkel térjen vissza.
Mark a számítógép mellett
foglalatoskodott, amely optimális
mozgásparamétereket jelzett, s így
biztosítva volt a veszélytelen leszállás a
Holdon. Az űrhajó hirtelen erősen dőlni
kezdett hossz-tengelye körül. Az első lökés
kidobta Markot a székből. Kezét és lábát
ösztönösen kinyújtotta, hogy csökkentse a
kabin falától várható ütés erejét. De mielőtt
bármibe is belekapaszkodhatott volna,
ellenkező irányból egy másik lökést kapott,
amely a szemközti falhoz lódította. Kezével
görcsösen megragadott egy fogantyút, és
belekapaszkodott. S ekkor megszólalt a
hangszóró, s valaki jól érthetően
ismételgetni kezdte:
- Üzemzavar a motorkamrában...
Üzemzavara motorkamrában...
A következő pillanatban az automata
pilóta leállította a hajtóműveket. Az űrhajó
GEORGI GEORGIEV tehetetlenül repült tovább. Hogy ne
Gyógyítási eljárás
zúzódjon szét a Hold felszínén,
Holdcentrikus pályára kellett átállni az
üzemzavar megszüntetéséig.
Kiderült, hogy valamilyen ismeretlen
dolog eltömte az egyik fúvókát, ennek
következtében az üzemanyag adagolása
egyenetlen lett, és ez okozta az űrhajó
ringását.
Az üzemzavar elhárítása céljából a
motort pulzáló üzemre kellett átállítani;
többször ismétlődő, teljes erővel történő
lüktető mozgásra volt szükség ahhoz, hogy
a fúvókát ki lehessen tisztítani.
De bármennyire is igyekezett Mark,
hogy bejusson a motorházba, az ajtó
makacsul ellenállt. Többszöri kísérletezés
után rájött, hogy nem tud behatolni.

100
Az ilyen típusú űrhajókat, amelyek sok évvel korábban épültek, úgy szerkesztették meg,
hogy ha a motorblokkban üzemzavar keletkezett, az ajtót nem lehetett kinyitni. A hajtóműben
keletkezett üzemzavar azonban az űrhajó és a személyzet pusztulását jelentette. Ilyen esetben
túlságosan is az automatikára hagyatkoztak. S lám, ami most történt, elméletileg teljesen ki
volt zárva.
Rowan csak most fogta fel, milyen hibát követett el, amikor beleegyezett, hogy fedélzeti
szerelő nélkül repüljön.
Az üzemzavart haladéktalanul meg Kellett szüntetni. Ellenkező esetben elmarad az
ütemtervtől, ám egy-egy óra késés több ezer dolláros veszteséget jelentett a cégnek. Ezt nem
bocsátanák meg neki. Amióta elérte a rendszeren kívüli repülések biológiai határát, sok
dologhoz hozzászokott. Annál is inkább, mivel a nyugdíjig még sok volt hátra. Nem
engedhette meg magának, hogy elkergessék csak azért, mert a kozmikus űrhajók vezetésén
kívül semmi máshoz nem értett.
És ekkor nagyon kockázatos dologra határozta el magát: többszörösen biztosított
szkafanderben az egyik fúvókán keresztül becsúszik a motorházba.
Marknak több órájába került, amíg bejutott, és átállította a motort. A baj akkor történt,
amikor visszafelé igyekezett: a szkafander páncéllapocskái beleakadtak a fúvóka falába. A
fúvókákat, bár ideálisan voltak polírozva, évek óta nem tisztították, és nagy mennyiségű
égéstermék rakódott le bennük. Minden kísérlete, hogy kijusson a fúvókából, az ördögé lett.
A gravitáció hiánya még bonyolultabbá tette a dolgot. Csak fedélzeti szerelő segíthetett
volna, aki azonban nem állt rendelkezésére. Most már sem előre, sem hátra nem tudott
mozogni. A személyzet többi tagja aligha tudott volna megbirkózni evvel a helyzettel.
Csak Mark tudja, mennyi szitkot szórt az átkozott cégre, amellyel szerződést kötött. A cég
a maga hasznát hajszolta, de a munkakörülmények a rossznál is rosszabbak voltak.
Majdnem harminc óra telt el ebben a kilátástalan helyzetben.
Beszorítva a fúvóka szűk terébe a kimászás lehetősége nélkül, ő maga volt a hajtómű
megindításának akadálya. Az űrhajó a saját pályáján keringett, és ugyanolyan tehetetlen volt,
mint Mark.
Bár a szkafander minden rendszere szabályosan működött. Marknak úgy tűnt, hogy nem
kap levegőt. Valami egyre jobban szorítani kezdte a mellét. Füle zúgott a vér dobolásától. És
a félelem - mely alattomos volt és rideg, mint a kozmosz félelme - összeszorította szívét. Ügy
érezte, hogy egy mély és sötét kút fenekére engedték le, ahonnan soha nem tud majd kijönni.
A félelem egyre erősebb lett, és Mark egész lényét a hatalmába kerítette. Már nem tudta,
hogy hol van, és mit akar; nem tudta, hogy álmodik-e, vagy pedig mindez tényleg valóság. A
szkafander kitűnő hőszabályozó berendezése ellenére hol forróság öntötte el, hol egész testén
patakzott a verejték, hol pedig úgy fázott, hogy még a foga is vacogott.
A félelemből rémület lett. Egy kiáltás szakadt fel melléből - a tehetetlenség kétségbeesett
kiáltása. Ettől magához tért, és érezte, hogy egész teste reszket az ideggörcsöktől. Majdnem
elsírta magát. Igyekezett visszafojtani könnyeit, s ettől megkönnyebbült.
Amikor a személyzet hihetetlen erőfeszítések árán végre kiszabadította, ő már ismét a régi
Mark Rowan volt.
Egy dolgot azonban nem tudott elfelejteni: azt a mély, fullasztóan szűk kutat, amelyet
mindvégig maga előtt látott, amíg fogságban volt az űrhajó fúvókájában.

- Klausztrofóbia - mondta kategorikusan az orvos. - Egy ideig a Holdon kell maradnia.

- Teljesen mindegy - válaszolta Mark. - Ha kívánja, akár a kozmoszba is kilőhetnek, csak ne
legyek zárt helyiségben.
- Ha nincs ellene kifogása, a Második irányítóra is elküldhetjük, amely azon az oldalon
van - folytatta az orvos. - Különben is az ottani ügyeletes szolgálata elhúzódott, de még nem
küldték el a váltást. Ott jól fogja magát érezni. Az egész állomás szuperszilárdságú üvegből
épült, és az lesz majd az illúziója, hogy a szabadban van. Addig marad ott, amíg le nem küzdi
ezt az állapotot.
- Rendben van. Ha a Második irányítón kell lennem, ott leszek. De...
- Ott minden elrendeződik - veregette vállon az orvos. - A félelem, mint minden érzés, az
agy funkciója, de nem működésének hibája. Most pedig menjen és készüljön fel. Az
állomásig majdnem három óra az út. A formalitásokat majd én elintézem.

Mark nem bánta meg, hogy beleegyezett. Egyébként is neki mindegy volt, hogy hol lesz. Jól
tudta, hogy amíg le nem győzi önmagában a szűk tértől való félelmet, semmilyen űrhajóra
nem lesz képes felszállni. Számára a Föld emlék maradt csupán, amely az idő múlásával
egyre jobban távolodni fog tőle.
De a Második irányító valóban jó hely volt. Sok éve már annak, hogy építették, amikor az
űrrepülések még ritkaságnak számítottak, de az állomás most is kifogástalanul megfelelt
rendeltetésének. Az volt a feladata, hogy irányítsa az űrhajókat, amelyek a Földről felszállva
a rendszer külső bolygói felé igyekeztek. A Hold minden oldalán két-két ilyen állomás
működött.

Az állomás épülete építészeti szempontból tökéletes volt. Az üvegkupola lehetővé tette a

tekintet számára, hogy minden irányban szabadon elkóborolhasson - egészen a horizontig. Az
űrrepüléseket kiszolgáló berendezés, hogy megvédjék a meteoritoktól és a kozmikus
sugárzástól, másfél yardnyira volt elhelyezve az állomástól a Hold felszíne alatt. A
berendezést biztosítórendszerrel együtt építették meg. Az automaták önállóan sugározták ki
az irányító áramot, így az ügyeletes kötelessége csupán munkájuk ellenőrzése volt.
Holdvilágos éjszaka volt. Mark egy kényelmes karosszékben félig heverészve könyvet
olvasott. A Marsra tartó soron következő űrhajónak nyolcvannégy perc múlva kellett
elhaladnia. A különböző űrhajók fedélzetén szerzett sokéves tapasztalat hozzászoktatta, hogy
futó pillantást vessen az energiafelhasználást és a sugárzás intenzitását jelző műszerekre. A
következő pillanatban oly hirtelen ugrott talpra, mintha katapult dobta volna ki a székből.
A mérőberendezések mutatói mozdulatlanul a nullán álltak. A berendezés nem működött.
Mark odarohant, és öklével rácsapott a kapcsolótáblára, amelybe az ellenőrző műszerek
voltak beszerelve. A mutatók majdnem a maximumig lendültek ki, majd visszatértek a
nullára, és ismét mozdulatlanságba dermedtek.
Valami történt! Valami történt! De mi?
Mark egymás után húzta ki a csatlakozókat, majd ismét visszanyomta őket a helyükre. A
berendezés nem működött. Pedig tudta, hogy működnie kell! De mégsem működött.
Mindenféle biztonsági és párhuzamos rendszer ellenére sem. És ekkor eszébe jutott az
üzemzavar az űrhajón. Elméleti szempontból az is lehetetlen volt. Mégis megtörtént. Most az
állomáson is üzemzavar keletkezett, ugyanolyan valószínűséggel, ami gyakorlatilag és
elméletileg a nullával volt egyenlő.
Mark gyorsan felvette a szkafandert. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett.
Ugyanazt kezdte érezni, mint akkor ott, a fúvókában, és rájött, hogy az ok a szkafanderben
van. Ez is a zárt tér érzését keltette benne. Csak ez még elviselhető volt. Mark kiment, hogy
körülnézzen.
Az állomás teteje felett a radar mozdulatlan volt. Az irányjelző antennák jellegzetes
mozgása is abbamaradt.
Visszatért az állomásra. A varázsszem, amely azt mutatta, hogy kering-e áram a
vezetékekben, kialudt. Nem sok találékonyság kellett ahhoz, hogy megértse: a hiba valahol
az energiatermelő központ és a berendezés között van. Csupán egy dolgot nem értett: miért
nem kezdett dolgozni a párhuzamos rendszer? Az állomáson volt áram, de ezt autonóm
akkumulátorok biztosították. Az olvasásba merült Mark nem vette észre azt a pici rezzenést,
102
ami az átkapcsolást jelezte. De miért nem kapcsolt be az irányjelző berendezés
balesetvédelmi rendszere? Az űrhajó elhaladásáig még hetvenhat perce volt. Ennyi idő alatt
kell megszüntetni az üzemzavart. Kell... És Mark Rowan megrémült.
Ahhoz, hogy az üzemzavar okát megállapítsa, és a hibát kijavítsa, egy tizenhat láb mély
kútba kellett leereszkednie, aztán még tizenhárom lábnyi utat kellett megtennie egy vízszintes
alagútban, ahol a fejével majdnem elérte a boltozatot, s így juthatott be abba a szűk
helyiségbe, ahol a berendezés volt.
Marknak eszébe jutott az űrhajó fúvókája. Ismét páni félelem fogta el. Érezte, hogy lába
egyre erőtlenebb lesz, s bele kellett kapaszkodnia a székbe. Ugyanazt a tehetetlenséget kezdte
érezni, mint akkor az űrben. Majd megdermedt tudatába belopakodott az űrhajó gondolata.
Nem közönséges teherrakéta volt, hanem turistákat vitt. A szezon már javában tartott, és
biztosan mind a hatszáz hely foglalt.
- Hatszáz hely - dobolta a halántéka. - Hatszáz ember... Hatszáz turista plusz a
személyzet...
Mark elindult az állomásról. Minden másodperccel, amely közelebb vitte a kút
bejáratához, lépései egyre lassúbbak lettek. Nem emlékezett, hogy haladt át a védőkerítésen,
és hogyan ereszkedett le az öt láb széles nyílásba. Érezte, hogy teste egyre merevebb lesz,
lába csak üggyel-bajjal mozgott a fémlétrán. Az egész kút tele volt félelemmel - dermesztő
félelemmel. Félúton vissza akart fordulni. Alighogy visszatette lábát arra a lépcsőfokra,
amelyről már fellépett, eszébe jutott az űrhajó. Maga elé képzelte a kényelmes szalont;
gondtalan turisták tömege; pajkos kisgyerekek, akik az illuminátorok üvegéhez nyomják
orrocskájukat; vidám hangulat...
Tovább folytatta útját lefelé. Mark nem tudta, hogyan ért le, hogyan ment végig az
alagúton. Mintha nem is ő, hanem valaki más bolyongott volna a táprendszer hibáját keresve,
ö már nem is ő volt - egész lénye széthullott. Nem volt már saját énje. Nem volt keze, lába,
teste... Szétszóródott atomok és molekulák - ez volt ő. Csillagok közt kavargó por.
Félelemből összeállt anyagtalan valami.
Öntudatlanul emelte le a biztosítékokat rejtő doboz tetejét. A reflektor keskeny fénykévét
vetett. Nem tudta, hogy mit keres, de megtalálta. Nagyon ritkán fordult elő az ilyesmi, de
előfordult.
Eltávolította a kiégett biztosítékot, de tartalék nem volt nála. Ismét ugyanúgy, szinte
ösztönösen visszatért az állomásra. Akkor tért magához, amikor meglátta a sötét eget és a
nagy, fényes csillagokat. Berohant, és felkapta a dobozt, amelyben a tartalék biztosítékok
voltak. Útközben ránézett az órára - még ötven perc.
- Meg kell hogy csináljam - mondta magában. Tudatában ismét megjelent az űrhajó
utasszalonja és az illuminátorok üvegéhez nyomott orrocskák.
Ismét leereszkedett „a föld alá". Később soha nem tudta részletesen elmesélni, hogy
mindezt hogyan csinálta. Kicserélte a biztosítékot, és rohanni kezdett kifele. Valami
parancsolóan, mindenféle akaratnál, mindenféle tudatnál erősebben arra kényszerítette, hogy
feljusson oda, ahol láthatja a horizontot.
Visszatért az állomásra. Első dolga volt, hogy ellenőrizze a műszereket. És Mark
majdnem elájult. Az őrület határán volt. A mutatók a nullán álltak. Ez már sok volt. Le sem
vette a szkafandert, egy székbe dobta magát. Teljesen összeomlott. Érezte, nincs már ereje
ahhoz, hogy harmadszor is lemenjen. Gondolkodási képessége lassan visszatért. Nem tudott
magyarázatot találni arra, hogy mi okozhatja a berendezés hibáját. A varázsszem
változatlanul élettelen volt. A vezetékekben nem keringett áram. S ekkor észrevette, hogy a
kezében tart valamit. A doboz volt a biztosítékokkal. Kinyitotta. A dobozban, mint a nevető
ember fogai, ott voltak sorban a biztosítékok.
„Tizenkét darab - gondolta Mark. - És a kiégett - tizenhárom. Kivettem a rosszat, és
betettem egy jót. Pontosan így van - ismét tizenkettő van a dobozban".
103
 Öntudatlanul nézegetni kezdte a biztosítékokat, és... rémület fogta el - mind a tizenkettő
jó volt. Tudatában homályos sejtés kezdett ébredezni, amely a következő pillanatban
kegyetlen gondolattá hatalmasodott.
Eltávolította a kiégett biztosítékot, majd ismét visszatette a helyére - egy jó helyett.
Az űrhajó elhaladásáig még huszonhét perc volt hátra. Mark felállt és elindult. Amikor
már becsavarta az új patront, rájött, hogy mindent normálisan érzékel. Tudata teljesen világos
volt. Keze biztosan dolgozott, bár a teste még mindig remegett. De ez már normális remegés
volt, az átélt sokk reakciója. Ekkor eszébe jutott a baleseti táprendszer, s elindult, hogy
megkeresse a hibát. Gyorsan ráakadt.
A „föld alatti" építményt, amely a berendezésnek és az áramfejlesztőnek adott helyet,
kemény sziklában alakították ki. Az anyagtakarékosság miatt, és hogy az építkezés
gyorsabban menjen, semmiféle burkolatot nem alkalmaztak. Néha nagyon erősek voltak a
holdrengések, s talán ettől repedezett meg a szikla. A legutóbbi rengésektől, amelyek
valószínűleg olyan gyengék voltak, hogy Mark észre sem vette, a mennyezet egy része
leszakadt, s pontosan arra a helyre zuhant, ahol a táprendszer kábelei kibújtak a
főcsatlakozóból, és szabadon voltak. A sziklában sok volt a fém, majdnem teljesen piritből
állt. Ez okozta a rövidzárlatot.
Mark lecsapta a főkapcsolót, megtisztította a helyet, és ellenőrizte az érintkezéseket.
Ismét rendben volt minden. Újból áram alá helyezte a vezetékeket, és visszatért az állomásra.
Az űrhajó elhaladásáig még hat perc volt. A varázsszem lágy, zöld fénnyel világított, s a kis
szárnyacskák gyengén remegtek. Az ellenőrző műszerek mutatói a szükséges értékeknél
táncoltak.
Mark nagyon lassan vetette le a szkafandert, majd a puha karosszékbe ereszkedett, és
hirtelen...
Egy egyszerű, nevetségesen egyszerű és igaz gondolat villant fel agyában.
„Hát persze, szándékosan küldtek ide. Ez is hozzátartozott a gyógyítási eljáráshoz."
Mark elmosolyodott, és cigarettára gyújtott. Majd elfordította a vevőkészülék
potenciométerét. S a hallgatókból máris áradtak a hangok:
- Második irányító, itt Smaragd... Második irányító, itt Smaragd... A Második irányító
ellenőrzése alá kerültünk... Úticélom - a Mars... A fedélzeten hatszáz utas... Minden rendben!
Horn kapitány.
- Smaragd, itt a Második irányító... Smaragd, itt a Második irányító... Az állomáson
minden rendben... Szerencsés repülést! Rowan ügyeletes.
Mark kiáltani szeretett volna: „Üdvözöllek, Föld! Hamarosan találkozunk! Üdvözöllek
benneteket, csillagok! Várjatok rám!"
Odanyúlt a rádió gombjához, és kikapcsolta.
DANI TIVADAR FORDÍTÁSA

104
 MI
LJUBEN DILOV
Ha az emberiség körülnéz, vagy önmagába
tekint, avagy hátrafordul, hogy egy pillantást

A TELJES vessen önnön történetére, nyomban

meggyőződhet róla, hogy léte mindig szorosan
kapcsolódott az állatokhoz. Nem azért, mert

IGAZSÁG táplálékul szolgálnak számunkra - ez kölcsönös

kapcsolataink sajátos oldala. Szellemi és
társadalmi egymásrautaltságunkról van most
szó. Valahol az évszázadok legmélyén ez olyan
TOPSY szoros volt, hogy valószínűleg nem véletlenek
az egyiptomi, görög és egyéb ókori kultúrákból
oly jól ismert félig állat, félig ember figurák.

CSIMPÁNZ Meg aztán még mindig hiszünk Darwin

apóban, aki majmokká nyilvánított bennünket.
Az állatok rendkívül sokat tettek az

KÖRÜL? emberiségért. Egy anyafarkas nevelte fel a

kitett Romulust és Remust, akik, megszolgálva
nevelőanyjuk tejét, később megalapították
Rómát, az örök várost, amely azért maradhatott
örök, mivel ludai megmentették a romlástól. Az
újabb kori példák közül elég, ha ama bátor
nyulakat és tengerimalacokat említjük, amelyek
naponta nyelik önfel-áldozóan a különféle

105
gyógyszereket, vagy hagyják maguknak injekció formájában beadatni őket, hogy kipróbálják
hatásukat, mielőtt a gyógyszertárakba kerülnének. Éppen ezért teljesen magától értetődő volt,
és nem szült semmiféle ellenérzést, hogy a kozmikus korszak beköszöntével az állatok ismét
nemcsak hogy fej fej mellett haladnak az emberrel, hanem - mint általában mindig - meg is
előzik egy fejhosszal. Így az első élőlény, amely a légüres térbe emelkedett, a felejthetetlen
Lajka volt, őt pedig még sok-sok kutya, csimpánz követte, bátran törve az utat az ember előtt
a kozmoszban. És én nem másért untatom itt önöket ezekkel a közismert dolgokkal, mint
hogy még egyszer hangsúlyozzam: valószínűleg soha, sohasem lehetünk elég hálásak kedves
testvéreinknek, az állatoknak azért a sok mindenért, amit értünk tettek és tesznek. S most
hadd meséljek egyikükről, akinek a neve ostoba meggondolások miatt az ismeretlenbe vész -
Topsy csimpánzról.
1962-ben a Várna melletti Aranyhomokon rendezték meg a XIII. Asztronautikai Világ-
kongresszust. Mint küldöttnek, alkalmam volt megismerkedni az akkori amerikai kozmikus
program orvosgárdájának vezetőjével, egy osztrák származású amerikaival, akit szükségtelen
most a nevén neveznem... Nemcsak a felszólalása volt érdekes, hanem este a szállodában sok
fényképet is mutatott a már repült vagy repülésre készülő csimpánzokról. (Bizonyára önök is
tudják az újságokból, hogy a kozmikus korszak kezdetén az amerikaiak elsősorban majmokat
lőttek fel.) Nos, ekkor láttam először Topsy fényképét, azóta érdeklődöm gondosan eltitkolt
esete után, és ma, több mint egy évtized elteltével, már elmesélhetem önöknek a teljes
igazságot vele kapcsolatban.
Egy számítási hiba miatt az űrkabint, amelynek vissza kellett volna térnie a Földre, nem
sikerült Föld körüli pályára vezérelni. A hordozórakéta utolsó lépcsőjének hajtóműve a
vártnál hosszabb ideig működött. Ugyanakkor önműködően bekapcsolt a leszállító hajtómű
is, és az űrkabin harmadik kozmikus sebességgel haladt tovább - első helyett -, hogy
végérvényesen a Naprendszer mélyére továbbítsa szegény Topsyt. A Cap Canaverall-i (most
Cap Kennedy) űrközpont úgy döntött, hogy nem hozza nyilvánosságra az újabb sikertelen
kísérletet. Elég sok kudarc követte egymást akkoriban, meg aztán nem akartak ismét ujjat
húzni a mindenható Állatvédő Ligával, amely körömszakadtáig harcolt az ellen, hogy
állatokat lőjenek fel a kozmoszba. Topsy repül még egy-két hétig a bolygóközi térben, azután
az automata az utolsó falat banánpürével együtt beadja a halált hozó mérget, amely gyorsan
és fájdalommentesen véget vet földi útjának, amint mondani szokás. Amikor ez az előre
kiszámított pillanat bekövetkezett, az űrközpont tudományos munkatársai sajnálkoztak még
egy sort a kitűnően idomított csimpánz felett, a vallásosabbak titokban még keresztet is
vetettek. Ám számításaik ezúttal is tévesnek bizonyultak, bár erről nem tehettek...

Az R-109-es űrhajóról megfigyelték a balszerencsés rakéta kilövését, amikor pedig az

űrkabin egyenesen feléjük fordult, az űrhajón kétszer akkora riadalom támadt, mint Cap
Canaverall-en. A legénység nem tudta, örüljön-e vagy féljen. A feléjük közelgő kozmikus
berendezés végérvényesen bebizonyította, hogy ezen a szép, tejkék atmoszférájú bolygón
fejlett civilizáció van. De vajon mit tartalmazhat a kabin, és milyen szándékkal közelít?
Valami küldemény érkezik a bolygóról, amely megkönnyíti a két civilizáció fennmaradását,
és előkészíti az eljövendő találkozást? Vagy termonukleáris robbanásszerkezetet irányítottak
a hívatlan űrhajó felé, amely alig néhány száz kilométerre megközelítette a bolygót?
Az asztronavigációs tanács szakadatlanul tanakodott a nagy lézerképernyők előtt,
amelyeken jól látszott a rejtélyes berendezés. Kiküldtek a fogadására egy automata
űrszondát, amely megkerülte, és számos műszerével alaposan kifürkészte, de mégsem tudta
egyértelműen megállapítani, mi lehet ez. Ha harci eszköz volna, haladhatna-e ilyen lassan,
mindössze 17 km-es sebességgel másodpercenként? Ezzel a sebességgel el sem találná az
űrhajót, ha az egyszer manőverezni kezd. Mi több, a szerkentyűnek még saját hajtóműve
sincs! Valami aprócska rakéta működött néhány másodpercig, ez minden - a berendezést a
106
lökés ereje röpítette tovább. Tehát leginkább úgy fest ez a csodabogár, mint amit kidobtak az
űrbe, hogy szedje fel, aki akarja...
Ilyen következtetésekre jutott az asztronavigációs tanács, ezért amikor a szervesanyag-
indikátorok azt jelezték, hogy a szerkentyűben valamiféle élőlény tartózkodik, habozás nélkül
felvették az űrhajó fedélzetére. Természetesen a különleges, hermetikusan zárt és páncélozott
laboratóriumban helyezték el. A laboratóriumot pontosan olyan levegővel töltötték meg,
amilyen ennek a napnak harmadik bolygóját vastag rétegben körülvette. Egyébként az R-109
felderítő űrhajón csaknem ugyanezt a levegőt szívták. Annyi különbséggel, hogy abban
valamivel több volt az oxigén, a nyomelemek közül pedig a kripton és az argon. Ezért is örült
meg annyira a legénység, amikor kiderült, hogy a bolygón fejlett civilizáció van - ha hasonló
levegőt szívnak, bizonyára könnyen meg is értik majd egymást, barátságban élhetnek, nem
lesznek többé olyan magányosak a könyörtelen kozmosszal vívott harcukban.
A tudós asztronavigátorok valósággal hozzátapadtak a labóratórium kémlelőablakaihoz,
és visszafojtott lélegzettel lesték, mi bújik elő a különös ládikóból. Azonban hosszú ideig
semmi sem jelent meg, és ekkor beküldtek egy kis szerelőrobotot, hogy távolítsa el a lemezt,
amely szemlátomást a szerkentyű bejáratát fedte. A robot százlábúhoz hasonlított, akkora
volt, mint egy kutya, számtalan lábának mindegyike egy-egy műszer. Ügyesen elvégezte a
könnyű feladatot, és lám, a szűk nyíláson félénken kibújt egy leírhatatlan külsejű lény.
- Jaj, mamám, hogy lehet ilyen csúf! - kiáltott fel a fővegyész.
Az űrhajó parancsnoka felfortyant:
- Te talán olyan szépnek képzeled magad? Ki tudja, ő milyennek lát minket! Ha egy
másik civilizációval találkozunk, nem várhatjuk, hogy mindenben megfeleljen a mi
szépségideálunknak. Kötelességünk tisztelni ismeretlen testvéreink külsejét. Márpedig ez a
küldöttük egyenesen bámulatraméltó! Egyedül érkezik hozzánk, fegyvertelenül, holott nem is
tudja, milyenek vagyunk - békeszeretők-e vagy harciasak. Kész feláldozni magát, csak hogy
civilizációink között hasznos kapcsolatokat létesítsen...
A jövevény valóban ilyen benyomást keltett. Nemcsak hogy azonnal kijött kis kabinjából,
hanem miután körülnézett a laboratóriumban, különféle szíjakkal és kábelekkel ellátott
öltözékét is levetette. Kissé megriadt, amikor a szerelőrobot megragadta a levetett holmit,
hogy elemzésre vigye, de aztán hamar megnyugodott, nyújtózott néhányat, és egyik mellső
végtagjával a padlón támaszkodva, fürgén körülbicegett a laboratóriumban. A tudósok
növekvő érdeklődéssel figyelték a különös lényt, és kis idő múlva már nem látták olyan
rútnak, különben is, a készség, amellyel a vizsgálatnak alávetette magát, egészen
lefegyverezte őket. Valóban bátor, áldozatkész küldött ez, aki azért érkezett, hogy önmagán
keresztül megismertesse velük a szép kék bolygó lakóit. Nyugodtan tűrte, hogy a robot
felcser vért vegyen az egyik hátsó végtagjából, tűrte azt is, hogy vizsgálati célra levágjanak
néhány szálat abból a különös anyagból, amely egész testét beborította. A tudósok ezt eleinte
ruhának vélték, de azután meggyőződtek róla, hogy a test bőréhez tartozik, s úgy döntöttek,
hogy ez a számtalan puha, vékony kinövés valami rádióteleszkóp antennahálózat-féle. A
jövevény ezek segítségével, rejtélyes módon, felfoghatatlan hullámkisugárzás útján tartja a
kapcsolatot bolygójával. Hiszen végeredményben felderítő 6 is, be kell számolnia otthon a
tapasztalatairól.
Miután a Kék Bolygóról érkezett vendég - az űrhajón már mindenki így nevezte - kabinját
átvizsgálta, a robot felcser mintát vett a püréből is; a mérget tartalmazó kapszula szerencsére
más helyen volt az automatában. A tudósok, akik helyesen határozták meg, hogy ez étel,
elcsodálkoztak a kis mennyiségen, és minden eshetőségre számítva, miután elvégezték a
vegyelemzést, különösebb nehézség nélkül elő tudták állítani szintetikus úton. A százlábú
robot kísérletképpen bevitt a vendégnek egy tálka mesterséges banán-pürét. A fővegyész csak
úgy ragyogott a boldogságtól. A Kék Bolygó küldötte ugyanis megszagolta a pürét,
beledugta egyik ujját, lenyalta, aztán rávetette magát a tálkára, és felhabzsolta a tartalmát.
107
Jólesett neki a második adag is, a harmadikba viszont belekotort, kivett egy maréknyit, és
valami rejtélyes dolgot művelt: a fejére kente ugyanazt a pürét, amit az előbb olyan jóízűen
evett. A tudósok hosszas, lázas fejtörés után abban maradtak, hogy ez bizonyára a házigazda
iránti hála gesztusa.
A Kék Bolygóról érkezett vendég, miután jóllakott, végképp megbarátkozott a százlábú
robottal. Megtapogatta, megsimogatta, a tudósok pedig hagyták a robotot sok lábával
szaladgálni a laboratóriumban, miközben a vendég a nyomában ugrándozott, és vidáman
kiabálta:
- Khö-khö-khö...
Ez volt az első hang, amit a vendég kiadott, de vajon mit akarhatott vele mondani ? Az
elektornikus fordítóberendezések, képletesen szólva, hiába törték a fejüket, hogy megfejtsék
ezeknek a rövid szócskáknak a tartalmát. A vendég pedig, úgy látszott, csak ezt tudta
mondani, vagy készakarva ismételgette éppen ezt - a legegyszerűbb, de bizonyára
legfontosabb szót, hogy az űrhajó tudósai ezt tanulják meg legelőször a Kék Bolygó
nyelvéből. Igen, a kozmosz két civilizációja közötti kontaktus megteremtése, úgy látszott,
jóval nehezebb feladat, mint az R-109 tudósai gondolták! Ezért elhatározták, hogy kihozzák a
vendéget a hermetikus laboratóriumból, megmutatják neki önmagukat és az űrhajót
- talán a jövevény hamarabb megtanulja az ő nyelvüket.
E célból először is be kellett oltani különféle betegségek ellen, amelyeket elkaphatott,
hozzá kellett szoktatni szervezetét a számára idegen és veszélyes mikroba- és vírusvilághoz.
Ez eltartott néhány hétig, ezalatt a Kék Bolygóról érkezett vendég állandóan betegeskedett.
Szívfacsaró látvány volt, ahogy ott feküdt bágyadtan a padlón, kínlódva forgatta a fejét, hiába
keresve segítséget, szomorúan kiabálva: „Khö-khö-khö!" Míg végül egy napon felkelt,
meggyógyult, szervezete végre megszokta az idegen civilizáció mikrobáit és vírusait, újból
ízlett neki a banánpüré, ismét játszani kezdett a szerelőrobottal. És ekkor beköszöntött a
történelmi pillanat. Az űrhajó kapitánya úgy határozott, hogy bemutatkozik, ugyanolyan
bátran és méltóságteljesen, ahogyan ezt a Kék Bolygó küldöttje tette. Belépett a páncélozott
laboratóriumba, meztelenre vetkőzött, kitárta a karját, hogy látsszon, nincs nála semmilyen
fegyver, és így szólt:
- Khö-khö-khö!
Ha lett volna a laboratóriumban egérlyuk, a Kék Bolygó küldöttje abba bújt volna
félelmében, azonban nem volt. Mellső végtagjával a fejét csapkodta, vicsorgott, morgott, míg
végre lassanként meggyőződött róla, hogy az űrhajó meztelen kapitánya nem ellenséges
szándékkal érkezett. A filmkamerák ezalatt eszeveszetten forgattak, megörökítve a késő
utókor számára két nagy civilizáció találkozását a Galaktikában.
A vendég hamarosan összeszokott a legénységgel. Kezdetben fel-alá sétálgatott az
űrhajón, és kíváncsian beleütötte az orrát mindenbe, olyannyira, hogy a biztonsági szolgálat
vezetője már nyugtalankodott, csak nem kémkedni jött ez a küldött? Úgy tesz, mintha nem
értene és nem tudna mondani semmit, közben pedig bozontos antennájával megy megy az
adás... Egyelőre azonban megnyugtatta a kém tapintatossága, hiszen nem nyúlt hozzá a
számtalan berendezés egyikéhez sem. Természetesen nem is sejthette, hogy a jó Topsy
laboratóriumokban és kutatóintézetekben nőtt fel, és tudta, hogy a legszigorúbban tilos
hozzányúlnia a fényes berendezésekhez. Bizonyos idő elteltével azonban változtatott a
szokásain, mert a majom, bármilyen jól nevelt és jól idomított is, mégiscsak majom marad, és
különösen hajlamos arra, hogy vérszemet kapjon, ha kényeztetik. Topsy immár habozás
nélkül nyomkodta a különböző gombokat, forgatta a karokat, oda nyúlkált, ahová senkinek
sem szabad, úgyhogy csínytevéseivel mind több kárt okozott. Ezért nemcsak a biztonsági
szolgálat vezetője lélegzett fel, amikor megérkezett a parancs, hogy az űrhajó ne siessen
felvenni a kapcsolatot a Kék Bolygóval, hanem forduljon vissza, és hozza magával a bolygó
küldöttjét. Természetesen csak ha ő is akarja. Hosszan magyarázták neki rajzok, fényképek,
108
jelek és szavak segítségével, hogy szükségük van a beleegyezésére, míg végül a vendég
türelmetlenül bólintott, és így szólt:
- Khö khö khö!

Az R-109-es űrhajó hazatérését soha nem látott ünneplés fogadta. Először történt, hogy egy
expedíció ilyen bámulatraméltó eredménnyel végződött - egy idegen civilizáció képviselőjét
hozta magával! Az egész lakosság az űrkikötő körül vagy a televíziók előtt szorongott. A
tudományos kommentátorok és újságírók már hetekkel előbb felkészítették őket
közleményeikkel és fotóikkal, így tehát voltaképpen már mindenki hozzászokott a Kék
Bolygóról érkezett vendég meghökkentő külsejéhez. És amikor az űrhajó kapitánya végre
kivezette a leszálló liftből, millió torokból feltörő kiáltás adta hírül Topsynak, hogy ez a
csodálatos civilizáció kész testvéri barátságban élni a Kék Bolygó civilizációjával. Topsy az
első pillanatban megrémült, azután meglengette hosszú karját, megvakarta az egyik hónalját,
azután a másikat, s eközben hol az egyik, hol a másik lábára ugrott, vicsorgott, és így kiáltott:
- Khö khö khö!
A planetáris tanács elnöke először a diplomácia szabályai szerint köszöntötte a vendéget,
azután megvakarta a bal hónalját, miközben a bal lábára ugrott, majd a jobb hónalját,
miközben a jobb lábára ugrott, kivicsorította a fogát, és néhányszor elismételte: „khö-khö-
khö". Ugyanezt tette az elnök hitvese is, továbbá a jelenlevő hivatalos személyek. Topsy
elragadtatásában bukfencet vetett, és egy ugrással az elnökné vállán termett. Az felsikoltott
rémületében, de nem mozdult, nehogy megsértse a vendéget. A vendég pedig kitüntető
figyelmességben részesítette: bolhákat keresett a hajában. Találni ugyan nem talált, mivel
ezen a bolygón nem voltak bolhák, de azért tetvészkedett egy darabig, amit az elnökné
korántsem talált érdektelennek.
Az elnöki palotában rendezett ünnepélyes fogadáson éppilyen vidáman és elfogulatlanul
viselkedett a Kék Bolygó küldöttje. Amikor a planetáris tanács elnöke a két civilizáció
eljövendő barátságára emelte poharát, a vendég ivott egy kortyot a hideg habzó italból,
elprüszkölte megszokott khö-khö-khö-jét, amiből azonban nem derült ki, ízlik-e neki az ital,
azután a pohár tartalmát a fejére öntötte. Ez szemlátomást nagy gyönyörűségére szolgált,
mert boldogan prüszkölt, és megrázva magát, lefröcskölt mindenkit maga körül. A hivatalos
személyek tanácstalanul néztek össze, de mivel úgy vélték, hogy a Kék Bolygón bizonyára
ilyen a pohárköszöntő, válaszul ugyancsak a fejükre öntötték poharaik tartalmát,
összerázkódtak, prüszköltek. Ezután kórusban kiáltották: „khö-khö-khö". A vendéget ez
fellelkesítette. Felugrott a hosszú asztalra, elindult a poharak és tányérok között, és hol
ennek, hol annak a tányérjába kóstolt bele. Ami nem ízlett neki, azt visszaköpte, vagy
felfordította a tányért. Összekente az egész asztalt, saját magát is fülig, de lehetett-e ezt
másképpen értelmezni, mint különleges figyelmességet a vendéglátók és ünnepi asztaluk
iránt? Világos volt, hogy a vendég senkit sem akar megsérteni, ezért nemcsak a saját
tányérjából evett. Az ünnepélyes fogadás így igen vidám látványossággá vált, és a tévénézők
milliói, akik a képernyők előtt figyelték, valósággal beleszerettek nem mindennapi
vendégükbe.
A bajok már másnap elkezdődtek. Először csak a gyerekek, később a fiatalok, mi több, az
öregek is a hónaljukat kezdték vakarni köszönés helyett, ha az utcán találkoztak, egyik
lábukról a másikra ugráltak, vicsorogtak, és így kiáltoztak: „khö-khö-khö". A fiatalabbaknak
és fürgébbeknek még a bukfenc is sikerült. Találékony kereskedők és iparosok nyomban
előállítottak egy olyan kelmét, amely a megszólalásig hasonlított a vendég bozontos
szőréhez. A nők természetesen azonnal szétkapkodták, és néhány nap elteltével már
legtöbbjük Topsy csimpánzra hasonlított. Igen, az egész bolygó vakaródzott, vicsorgott,
ugrabugrált, bolhászkodott és bukfencezett, a távoli kék testvérbolygóról érkezett vendéget
utánozva. A tudósok mélyenszántó következtetései pedig csak tovább szították a tüzet.
109
 Ha a vendég szervezete és viselkedés alapján ítélünk, jelentették ki, a Kék Bolygó
civilizációja sokkal természetesebben él: a lakók egyszerűek és nyíltak, nem ismerik a
hazugságot és képmutatást, azt teszik, amire szükségük és kedvük van. Nem szégyenkeznek
egymás előtt. Békeszeretőek, nem esznek húst, fürgék, ügyesek és kíváncsiak. Nem világos
azonban, hogyan dolgoznak, hogyan sajátítják el és adják át egymásnak tudásukat. Hogy ezt
is tanulmányozni tudjuk, meg kellene figyelnünk ennek a civilizációnak legalább még egy
képviselőjét...
A planetáris tanács azonban már azon tűnődött, nem sok-e vajon ez az egy is. Mert a
fiatalok, a következtetéseken felbátorodva kijelentették, hogy ők is természetes módon
akarnak élni, és nem engedelmeskednek különféle képmutató viselkedési szabályoknak. Nem
jártak iskolába, sem munkába, és nemcsak hogy evés után az asztalon sétáltak tányérral a
fejükön, hanem azzal is szórakoztak, hogy a tányérokat a földhöz és a falhoz vagdosták.
Sokan közülük anyaszült meztelenül jártak - hiszen gyakorlatilag a vendég is meztelen volt!
Topsy pedig, viselkedésükön felbátorodva, teljesen megvadult. A házigazdák fejére mászott,
fülükben kotorászott, tört-zúzott mindent, ami hosszú, szőrös, erős mancsába került. A
helyzet végül kritikussá vált. A tömeg az utcán ugyancsak törni-zúzni kezdett mindent, ami a
szeme elé került, „Khö-khö-khö„!" és „Le a planetáris tanáccsal!" felkiáltásokkal. A
bolondos divat így adta át helyét azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek „Kék
Forradalom" néven kerültek be a történelembe, mert a lázadók jelszava ez volt: „Éljünk úgy,
ahogyan a Kők Bolygón élnek!" Ez oda vezetett, hogy a planetáris tanács, miután nagy
áldozatok árán ura lett a helyzetnek, úgy döntött, hogy száz év időtartamra felhagy az idegen
civilizációk keresésével, mert a saját civilizációjuk szemlátomást nem nőtt még fel odáig,
hogy megértse őket, vagy hasznos kapcsolatokat tartson fenn velük.
Egy holdtalan éjszakán egy apró, de nagy sebességű bolygóközi űrhajó nesztelenül letette
Topsyt Cap Canaverall-en, a rakétakilövő állomás közelében, és villámgyorsan visszarepült a
Mars térségében várakozó R-109-hez. Gondolom, el tudják képzelni azt a kavarodást, amely
másnap reggel támadt, amikor ott találták Topsyt, boldogan ugrándozva társai ketrecei előtt.
A tudósok nem találtak más magyarázatot a meghökkentő esetre, mint hogy egyszerűen
elfelejtették beletenni a csimpánzot az űrkabinba, vagy pedig sikerült az utolsó pillanatban
észrevétlenül kiszöknie, és így a rakétát nélküle lőtték fel. Éppen ezért elképzelhető, micsoda
botrány törne ki, ha nem tartanák továbbra is titokban ezt a históriát.
Csak az a kár, hogy emiatt még legalább száz esztendeig egyedül leszünk a kozmoszban.

CSÍKHELYI LENKE FORDÍTÁSA

110
 ISAAC ASIMOV

)
AZ
ÉJSZAKA
SÖTÉTJE

Gondolom, sokan ismerik önök közül a „Mogyorók" című

képregény-sorozatot. Robyn lónyom (aki a negyedik általánosba jár)
és én egyaránt kedveljük.
Egy napon odajött hozzám, kezében az egyik
folytatással, amelyben az egyik kis figura azt kérdezi
neveletlen nővérétől: „Miért kék az ég?", mire az a következő
választ adja: „Azért, mert nem zöld!"
Amikor Robyn már kinevette magát, arra gondoltam,
felhasználom a kedvezd alkalmat arra, hogy társalgásunkat
mélyenszántó tudományos vitává fejlesszem
(természetesen kizárólag Robyn jól felfogott érdekében.
Értik, ugye?) Ezért így szóltam: „Nos, Robyn, tényleg:
miért fekete az ég éjjel ?"
És ő erre gondolkodás nélkül ezt válaszolta: „Mert nem lila!"
(Valószínűleg már várta a kérdésemet.)
Szerencsére az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásokat
hamar ki szoktam heverni. Ha Robyn nem mutat megértést,
még mindig bizalommal fordulhatok a Nyájas Olvasóhoz.
Az éj sötétjének kérdését most önökkel fogom megvitatni!

Hogy a történetet a legelején kezdjük, Heinrich Wilhelm Matthias Olbers német orvos és
csillagászhoz (született 1758-ban) kell visszanyúlnunk. Ez az úr amatőr csillagász volt és
élete delén egy egészen különleges csalódás jutott osztályrészéül. A dolog valahogy így
történt...
A tizennyolcadik század vége felé egyre erősödött a gyanú a csillagászokban, hogy a
Mars és a Jupiter pályája között valahol még egy bolygónak kell keringenie. Német
csillagászok egy csoportja - közöttük találjuk Olberst is - elhatározta, hogy az ekliptikát és
környékét felosztja megfigyelési körzetekre, és ki-ki alaposan átkutatja a maga körzetét, hogy
az új bolygót nyakon csípjék.
Olbers és társai módszeresen és alaposan jártak el; igazság szerint megérdemelték volna,
hogy a szóban forgó bolygót valóban megtalálják, és az ezzel járó dicsőséget learassák. Az
élet azonban sokszor megfricskázza az embereket. Amíg ők a terv részleteivel voltak
elfoglalva, Giuseppe Piazzi olasz csillagász, akinek egyébként esze ágában sem volt bolygók
után kutatni, 1801 januárjának első éjszakáján felfedezett az égbolton egy fénypontot, amely
helyzetét a környező csillagokhoz képest változtatta. Piazzi figyelemmel kísérte egy ideig, és
111
úgy találta, mozgása folyamatos. A fénypont lassabban mozgott a Marsnál, de gyorsabban a
Jupiternél, ezért valószínűnek tűnt, hogy egy közbülső pályán mozog. Piazzi közzétette
felfedezését, és ezzel a véletlen neki, és nem az alapos Olbersnek juttatta az áhított helyet a
történelemkönyvekben.
A dicsőségből azért Olbersnek is jutott. Piazzi rövidesen megbetegedett, és nem
folytathatta megfigyeléseit. Mire felépült, a bolygó annyira közel került a Naphoz, hogy
megfigyelése lehetetlenné vált.
Piazzinak nem állt elég adat rendelkezésére ahhoz, hogy a bolygó pályáját kiszámíthassa,
és ez baj volt. Hónapokig is eltarthatott volna, amíg a lassan mozgó bolygó, ismét
előbukkanva a Nap mögül, megfigyelhetővé válik. Kiszámított pálya hiányában pedig akár
évekig bottal üthették volna a nyomát.
Szerencsére egy fiatal német matematikus. Kari Friedrich Gauss pályája épp akkortájt
volt felívelőben a matematika egén. Ő dolgozta ki az ún. „legkisebb négyzetek módszerét",
melynek segítségével lehetővé vált valamely, a Nap körül keringő égitest pályájának
kiszámítása mindössze három megfigyelési adatból.
Gauss kiszámította Piazzi bolygójának pályáját, és amikorra a bolygó újra megfigyelhető
helyzetbe jutott, Olbers már ott ült a távcsöve mögött, melyet az ég azon pontjára szegezett,
ahol Gauss számításai szerint az új bolygónak tartózkodnia kellett. Gauss jól számolt, és
Olbers 1802. január elsején megtalálta a bolygót.
Kiderült, hogy a Ceres (mert így nevezték el) átmérője alig 500 kilométer, kisebb
akármelyik akkor ismert bolygóénál, sőt az azok körül keringő holdak közül is legalább hat
nagyobb volt nála.
Felmerült a kérdés, vajon a Ceres lenne az egyetlen égitest, amely a Mars és a Jupiter
között található? A német csillagászok mindenesetre tovább folytatták a keresését, már csak
azért is, mert gondos és hosszadalmas előkészületeik felesleges voltába nem tudtak
belenyugodni. És valóban, rövid idő elteltével újabb három bolygóra bukkantak a Mars és a
Jupiter pályája között. Kettőt közülük, a Pallast és a Vestát, Olbers fedezte fel. (Később még
rengeteget találtak.)
De természetesen másodiknak lenni sohasem az igazi. Ami Olbersnek végül is kijutott, az
csak az egyik kisbolygó neve volt. Az ezredik a Piazzia, az ezeregyedik a Gaussia, és az
ezerkettedik, most fogódzkodjanak meg, az ezerkettedik az Olberia nevet kapta.
Nem kísérte több szerencse Olbers más megfigyeléseit sem. Üstökösök keresésére
specializálva magát, ötöt fedezett fel belőlük, de ez a dicsőség akárki osztályrésze lehet, aki
elég időt szán a keresésére. Az, hogy van egy Olbers-üstökös is, nem különösebben jelentős
tény.
Hagyjuk hát faképnél ezt az Olberst? Semmi esetre sem.
Sose lehet tudni, mi az, amivel valaki kiérdemli helyét a tudomány történetében. Sokszor
az is elég, ha valaki álmodozik, persze nem akárhogyan.
1826-ban Olbers feleslegesnek tűnő spekulációba bocsátkozott azzal kapcsolatban, hogy
miért sötét az éjszakai égbolt, és végül is egy nyilvánvalóan nevetséges végkövetkeztetésre
jutott.
Mégis, ez a spekuláció Olbers-paradoxon néven bevonult a tudománytörténetbe, és egy
évszázaddal később alapvető jelentőségű lett. Egész röviden, az Olbers-paradoxonból
kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy csak azért létezhet élet bárhol az
univerzumban, mert a messzi galaxisok távolodnak tőlünk!
De vajon milyen kapcsolat lehet köztünk és a távoli galaxisok között? Kérem, legyenek
türelmesek, ki fogjuk deríteni.

Ha valamikor régen egy csillagászt megkérdeztek volna, miért van sötét éjjel, azt válaszolta
volna: azért, mert a Nap nincs fenn az égen (ami egészen logikus válasznak tűnik).
112
 És ha a következő kérdés úgy hangzott volna, miért nem tudják a csillagok fényükkel
helyettesíteni a Napot, a (megint csak logikusnak tűnő) válasz ez lett volna: azért, mert a
csillagok száma véges, és a fényük gyenge. Valóban, ha a látható csillagokat össze tudnánk
terelni az égen, együttes fényük félmilliárdszor gyengébb lenne a Napénál. Az éjszakai ég
megvilágításához ez kevesebb, mint elégtelen.
A tizenkilencedik század végére azonban ez utóbbi érvet már nem lehetett elfogadni. Az
ismert (megfigyelhető) csillagok száma óriási volt. Hatalmas teleszkópok látómezejében
milliószámra nyüzsögtek.
Persze, mondhatná valaki, a csillagoknak ezek a milliói nem osztanak vagy szoroznak,
mivel szabad szemmel nem láthatóak, és ezért nem járulnak hozzá az éjszakai ég
megvilágításához. Azonban ez az érvelés sem helytálló. A Tejút csillagait sem tudjuk szabad
szemmel megkülönböztetni egymástól, de együtt mégis egy világító öv gyanánt jelennek meg
az égbolton. Az Androméda köd sokkal messzebb van tőlünk, mint a Tejútrendszer
bármelyik csillaga, és az őt alkotó csillagok legfeljebb a legnagyobb távcsövekkel
különböztethetők meg egymástól (és azokkal is csak alig). Mégis, maga az Androméda köd
tiszta éjjeleken szabad szemmel még éppen kivehető az égen. (A szabad szem számára
egyben ez a legtávolabbi észlelhető objektum; azért, hogy válaszolni tudjanak, ha valaki
megkérdezné, milyen messze van, ideírom: 2 000 000 fényévnyire.)
Egy szó, mint száz, a távoli csillagok, függetlenül attól, milyen .messze vannak, és külön-
külön mennyire halványak, hozzájárulnak az éjszakai ég megvilágításához, amiről még
műszerek nélkül is meggyőződhetünk, ha a halvány csillagok elegendő sűrűén fordulnak elő.
Olbers, aki nem tudott az Androméda köd létezéséről, de látta a Tejutat, elkezdett
gondolkozni azon, mennyi fényt adhatnak összesen a távoli csillagok. Kiindulásul a
következőket feltételezte:
1. A világegyetem végtelen kiterjedésű.
2. A csillagok száma végtelen, és térbeli eloszlásuk egyenletes.
3. A csillagok átlagos fényessége a tér távoli részeiben ugyanakkora, mint a Nap
környezetében.
Ezek után bontsuk a teret képzeletben héjakra (amint azt például a hagymával
megtehetjük), és ezek a héjak koncentrikus, a tér hatalmas kiterjedéséhez viszonyítva vékony
gömbhéjak formájában vegyék körbe Földünket. Az egyes héjak legyenek elég vastagok
ahhoz, hogy magukban foglalhassanak csillagokat is.
Mármost az egyenlő fényességű csillagok látszólagos fényessége fordítottan arányos
tőlünk mért távolságuk négyzetével. Más szóval, ha az A csillag és a B csillag egyforma
fényes, de az A csillag háromszor olyan messze van, mint a B csillag, számunkra B
kilencszer fényesebbnek tűnik, mint A. Ha A ötször messzebb lenne B-nél, B huszonötször
fényesebbnek látszana és így tovább.
Ez igaz képzeletbeli gömbhéjainkra is. Egy 2000 fényév sugarú héjban levő átlagos
csillag negyedolyan fényesnek tűnne, mint az, amelyik egy ezer fényév sugarú héjban foglal
helyet. (3. feltevésünk szerint persze mindkét csillag egyformán fényes, ezért kell csak
távolságukat figyelembe venni.) Hasonlóképpen egy csillag, mely egy 3000 fényév sugarú
héjban található, kilencszer halványabbnak látszik 1000 fényévre levő társánál.
Amint egyre távolabb megyünk, minden újabb héj összfényessége nagyobb az előzőnél.
Mivel a héjakat vékonynak választottuk, elhanyagolható hibát követünkéi, ha magát a héjat
annak a gömbnek a felületével helyettesítjük, amely még éppen beleírható. Az egyes héjak
térfogata így a beléjük írható legnagyobb gömb felületével arányosan növekszik, azaz a
gömb sugarának (a tőlünk mért távolságnak) négyzetével arányosan. A 2000 fényév sugarú
héj térfogata a négyszerese lesz az 1000 fényév sugarú héj térfogatának. A 3000 fényév
sugarú héj kilencszer akkora térfogatú lesz, mint az 1000 fényév sugarú és így tovább.

113
 Ha feltételezzük, hogy a csillagok térbeli eloszlása egyenletes (lásd a 2. feltevést), akkora
csillagok száma minden héjban arányos lesz a héj térfogatával. Ha a 2000 fényév sugarú héj
négyszer fényesebb az ezer fényév sugarúnál, akkor négyszer annyi csillagot kell
tartalmaznia. Ha a 3000 fényév sugarú héj kilencszer fényesebb az ezer fényév sugarúnál,
kilencszer annyi csillagot kell tartalmaznia és így tovább.
Mármost ha a 2000 fényév sugarú héj négyszer annyi csillagot tartalmaz, mint az í 000
fényév sugarú héj, és ha az előbbiben minden csillag átlagosan negyedolyan fényes, mint az
utóbbiban, akkor a 2000 fényév sugarú héj járuléka az égbolt megvilágításához 4-1 /4-szerese
az 1000 fényév sugarú héj járulékának. Más szóval, a 2000 fényév sugarú héj ugyanannyi
fényt ad, mint az 1000 fényév sugarú. A 3000 fényév sugarú héj fényessége 9-1 /9-szerese az
1000 fényév sugarú héj fényességének, azaz ennek a két héjnak a fényessége is megegyezik.
Mindent összevéve, ha az univerzumot egymásba foglalt gömbhéjak sokaságának fogjuk
fel, minden héj látszólagos fényességének meg kell egyeznie. És ha az univerzum végtelen
kiterjedésű (1. feltevés), akkor a héjak száma végtelen, és bármennyire halványak a bennük
foglalt csillagok, együttesen végtelen fényesnek kellene tűnniök.
Már csak egy logikai kibúvó maradt: az, hogy a közeli csillagok elfedhetik a távolabbiak
fényét.
Hogy ezt is számításba vegyük, most más oldalról fogjuk megközelíteni a problémát. Ha
a csillagok száma végtelen, és a teret egyenletesen töltik be (2. feltevés), akkor bár milyen
irányban is nézünk az égre, pillantásunk előbb-utóbb egy csillagba ütközik. Bár a csillag
lehet olyan halvány, hogy puszta szemmel észre sem vesszük, mégis hozzájárul
valamicskével az égbolt megvilágításához. Ez nyilván minden irányra igaz.
Vagyis az éjszakai égnek nem szabadna feketének lennie, hanem a minden irányból
felénk áradó fényzuhatag következtében egyenletesen fényesnek. Ugyanennek kellene
teljesülnie a nappali égboltra, ahol maga a Nap beleolvadna az egyenletesen fényes ég
hátterébe.
Ha ez valóban így lenne, az ég közelítőleg 150 000-szer fényesebb lenne, mint most
nappal, és azt hiszem, az olvasónak nincs kétsége aziránt, hogy ilyen körülmények között
mindenfajta élet lehetetlen volna Földünkön.
Szerencsére az ég nem olyan fényes, mintha 150 000 Nap világítaná be. Az ég éjszaka
fekete. Az Olbers-paradoxon okoskodásába vagy logikai hiba csúszott, vagy a kikötések
megfogalmazásánál siklottunk át valami fontos, nem elhanyagolható körülményen.
Olbers maga úgy gondolta, megtalálta a hibát. Felvetette, talán a csillagközi tér nem olyan
átlátszó, ahogy addig gondolták; hogy esetleg por- és gázfelhők nyelik el a távoli csillagok
fényét, és végeredményben az összes fénynek csak egy tört része éri el a Földet.
Az érvelés tetszetős, mindazonáltal teljesen hamis. A csillagközi térben valóban találni
porfelhőket, de ha ezek a rájuk eső fényt mind elnyelnék, akkor a paradoxon értelmében
annyira fel kellene melegedniük a rengeteg energiától, hogy rövidesen maguk is
világítanának. Még pontosabban: éppen annyi fényt sugároznának ki, mint amennyit
elnyeltek, és a földi égbolt változatlanul fényes maradna éjjel-nappal.
De ha egy érvelés logikailag hibátlan, viszont a konklúzió mégis helytelen, akkor az
alapfeltevésekben kell a hibát keresnünk. Például igaz-e valóban 2. feltevésünk? Vajon
tényleg végtelen-e a csillagok száma az univerzumban, vajon tényleg egyenletes-e térbeli
eloszlásuk?
Már Olbers idejében kétségek merültek fel a fenti feltevés helyességével kapcsolatban.
William Herschel angol - német csillagász a különböző fényességű csillagok előfordulási
gyakoriságát vizsgálva azt a következtetést vonta le (összhangban 3. feltevésünkkel), hogy a
halványabb csillagok átlagosan messzebb vannak tőlünk, mint a fényesebbek, és azt találta,
hogy a csillagok sűrűsége a Földtől mért távolsággal csökken.

114
 A csillagsűrűség irányfüggését vizsgálva Herschel arra is következtetett, hogy a
csillagoknak egy lencse formájú alakzatban kell tömörödniük. A lencse nagyobbik átmérője
Herschel szerint a Nap-Arcturus távolság 150-szerese (azaz mai tudásunk szerint 6000
fényév), és az egész konglomeráció mintegy 100 000 000 csillagból áll.
Úgy tűnt, Herschel eredménye feloldja az Olbers-paradoxont. Ha ez a lencse formájú
konglomeráció (amelyet ma Tejútrendszernek hívunk) valóban magában foglalja az összes
létező csillagot, akkor a 2. feltevés nem érvényes. Hiába képzelnénk a tér kiterjedését
végtelennek (az 1 .feltevés értelmében), a Tejútrendszeren kívül nem találnánk csillagokat,
amelyek járulékot adnának az ég megvilágításához. Ebből már nyilvánvalóan következik,
hogy csak véges számú csillagokat tartalmazó héjakkal számolhatunk, amely véges (és nem
túl nagy) fényerővel világítaná meg a földi égboltot. Ez megmagyarázná, miért sötét az
éjszakai ég.
Herschel ideje óta a Tejútrendszer becsült méretei módosultak. Ma úgy hisszük, átmérője
6000 helyett 100 000 fényév; és nem 100 000 000, hanem 150 000 000 000 csillagból áll.
Mindez azonban nem befolyásolja lényegesen Herschel okoskodását; ettől az éjszakai ég még
fekete maradna.

A huszadik században Olbers paradoxona új életre kelt, miután kiderült, vannak csillagok a
Tejútrendszeren kívül is.
A XIX. században az Androméda ködöt csupán egy világító gázfelhőnek tartották, amely
Galaxisunkhoz tartozik. Az égen más ködfoltokról is tudtak (mint például az Orion ködről),
ezekben azonban mindig találtak csillagokat, amelyek a szóban forgó ködöt megvilágításra
késztették. Ezzel szemben az Androméda ködben nem találtak csillagokat, úgy tűnt, magától
világít.
Néhány csillagász sejtette az igazságot, de a sejtésből bizonyosság csak akkor lett, amikor
Edwin Powell Hubble amerikai csillagász 1922-ben a világító ködre szegezte két és fél
méteres távcsövét, amellyel már kivehető volt néhány csillag a köd széle felé. Ezek a
csillagok olyan halványak voltak, hogy rögtön nyilvánvalóvá vált, a köd több százezer fényév
távolságra van tőlünk, és nem tartozhat a Tejútrendszerhez; továbbá, figyelembe véve
látszólagos méreteit távolságához képest, kiterjedése a mi Galaxisunkhoz hasonlítható, és
maga is egy különálló galaxis.
Valóban így van. Mai tudásunk szerint az Androméda köd több mint 2 000 000 fényévre
van tőlünk, és legalább 200 000 000 csillagból áll. Nagy távolságokban más galaxisokat is
találtak. Ma úgy hisszük, a világegyetem általunk megfigyelhető részében legalább 100 000
000 000 galaxis található, és némelyikük becsült távolsága több, mint 6 000 000 000 fényév.
Vegyük elő megint Olbers három feltevését, és helyettesítsük a „csillag" szót a „galaxis"
szóval, vajon most hogyan hangzanak?
Az 1. feltevés, mely szerint az univerzum végtelen kiterjedésű, továbbra is jói hangzik.
Legalábbis semmi jel nem mutat arra, hogy akár milliárdnyi fényév távolságban húzódnék a
világegyetem határa.
A 2. feltevés, miszerint a galaxisok (nem a csillagok) száma végtelen, és egyenletesen
töltik be a teret, szintén igaznak tűnik. Amilyen távolságig ma ellátunk - és ez nem csekély
távolság -, a galaxisok térbeli eloszlása egyenletesnek tekinthető.
A 3. feltevéssel, ti. hogy a galaxisok (nem a csillagok) átlagos fényessége megegyezik az
egész világegyetemben, már nehezebb dűlőre jutni. Mindazonáltal semmi okunk sincs azt
feltételezni, hogy a távoli galaxisok mind nagyobbak vagy mind kisebbek a közelieknél,
márpedig ha a galaxisok megközelítőleg azonos méretűek, és megközelítőleg azonos számú
csillagot tömörítenék, akkor ésszerű az a feltételezés is, hogy fényességük is közel azonos.
Nos, hát akkor miért sötét az éjszakai ég? Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk.

115
 Próbálkozzunk most más megközelítéssel. A csillagászok meg tudják állapítani, vajon
egy világító objektum közeledik vagy távolodik-e tőlünk, ha módjukban áll tanulmányozni az
illető objektum színképét (azaz ha felbontják fényét a szivárvány színeire).
A folytonos színképet rendszerint sötét vonalak tarkítják, melyek helyzete rögzített, ha az
objektum hozzánk képest nyugalomban van. Ha a vizsgált objektum közeledik, ezek a
vonalak a színkép kék színű tartományainak irányába tolódnak el. Ha az objektum távolodik,
a vonalak a vörös tartomány irányába tolódnak el. Az eltolódás mértékéből a csillagászok
meg tudják határozni a közeledési, illetve távolodási sebességet.
A XX. század első két évtizedében egy sor galaxis színképét tanulmányozták, és egykét
kivétellel mindről kiderült, hogy távolodik tőlünk. A kivételek az igen közeli galaxisok
sorából kerültek ki. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, minél távolabb van tőlünk egy
galaxis, annál gyorsabban távolodik. 1929-ben Hubble megfogalmazta a később róla
elnevezett törvényszerűséget; eszerint valamely galaxis távolodási sebessége egyenesen
arányos tőlünk mért távolságával. Ha valamely A galaxis kétszer olyan messze van mint a B
galaxis, akkor kétszer olyan gyorsan távolodik. A legtávolabbi megfigyelhető galaxis, amely
mintegy 6 000 000 000 fényévre van tőlünk, fél fénysebességgel távolodik.
A Hubble-effektus okát ma a világegyetem tágulásában látják; a tágulás kimutathatóan
következik Einstein általános relativitáselméletének egyenleteiből - melyekkel, ezt
határozottan megígérem, nem fogunk foglalkozni.
A világegyetem tágulásának ténye vajon érinti-e Olbers feltevéseinek helyességét?
Ha egy 6 000 000 000 fényévnyire levő galaxis fél fénysebességgel távolodik tőlünk,
akkor egy 12 000 000 000 fényév távolságban levő galaxisnak - ha Hubble-nak igaza van -
már fénysebességgel kellene távolodnia. Természetesen nagyobb távolságokról már nincs
értelme beszélni, mert a fénynél gyorsabban semmi sem mozoghat. De ha még ez lehetséges
is volna, ilyen távolságból se fény, se másfajta információ nem jutna el hozzánk soha, más
szóval egy ilyen nagyon távoli galaxist úgy kellene tekintenünk, mint ami nem a mi
világegyetemünkben van. Ebből az következik, hogy a világegyetemet mégiscsak végesnek
kell tekintenünk, mintegy 12 000 000 000 fényév ún. Hubble-rádiusszal.
Ez azonban nem oldja fel az Olbers-paradoxont. Einstein elmélete értelmében minél
gyorsabban mozog egy galaxis, annál jobban megrövidül a megfigyelő irányából nézve, azaz
annál kevesebb teret tölt be, és ezzel lehetőséget biztosít ugyanazon térrészben mind nagyobb
számú galaxis elhelyezkedésére. Végső soron még egy véges, 12 000 000 12 000 000 000
fényév rádiuszú világegyetemben is lehet végtelen sok galaxis; ezek túlnyomó többsége -
szinte papírvékonyságú övben - az univerzum határának közelében helyezkednék el.
Ily módon a 2. feltevés akkor is teljesül, ha az első nem; és a 2. feltevés helyessége már
önmagában elegendő ahhoz, hogy az ég vakítóan fényes legyen.
De vajon mi a helyzet a vöröseltolódás hatásával ?
A csillagászok a vöröseltolódás mértékét a színképvonalak helyzetének megváltozásával
mérik, azonban ezek a vonalak azért mozdulnak el, mert maga az egész színkép elmozdul. A
vöröseltolódás egyben egyre kisebb energiák felé való eltolódást is jelent. Egy távolodó
galaxis kevesebb energiát sugároz a Föld irányába, mintha ugyanaz a galaxis hozzánk képest
nyugalomban lenne, éppen a vöröseltolódás miatt.* Ha egy galaxis fénysebességgel
távolodik, akkor fényességétől függetlenül egyáltalán nem sugároz felénk energiát.
Ezzel megdőlt Olbers harmadik feltevése! A harmadik feltevés igaz egy sztatikus
univerzumra, de nem megengedhető egy tágulóra. Egy táguló világegyetemben minden soron
következő héjból kevesebb fény származik, mert a héjakban foglalt galaxisok mind távolabb
vannak tőlünk; színképük vöröseltolódása mind nagyobb; és a fényükkel szállított energia
* A Planck-törvény értelmében a kisugárzott fény egy fotonjának energiája a fény frekvenciájával arányos, ezért a
vörös színű fény alacsony frekvenciájú fotonja kevesebb energiát szállít, mint pl. az ibolya-színű fényé. (A fordító
megjegyzése)

116
mind kevesebb.
És mivel a harmadik feltevés megdőlt, a Földünket érő energia véges nagyságú, és éjszaka
sötét az ég.

Egyes világmodellek szerint az univerzum fent leírt expanziója vég nélküli. A tágulás újabb
galaxisok keletkezése nélkül is folytatódhat, úgyhogy évmilliárdok múlva Galaktikánk
(néhány szomszédjával együtt, melyekkel együtt az ún. „lokális csoportot" alkotja) látszólag
egymagában marad a világegyetemben. Az összes többi galaxis olyannyira eltávolodik, hogy
már nem lesz észlelhető egyik sem. De az is lehetséges, hogy új galaxisok születnek, és a
világegyetem, tágulása ellenére, mindig tele lesz galaxisokkal. Akárhogyan is lesz, amíg a
tágulás tart, az éjszakai ég fekete marad.
Más modellek szerint az univerzum oszcillál; ez azt jelenti, hogy a tágulás folyamata
lassúbbodik, majd egy pillanatnyi sztatikus állapot után gyorsuló kontrakciója következik,
míg a világmindenség összes anyaga egy viszonylag kis átmérőjű gömbbe nem sűrűsödik,
amelynek felrobbanásával ismét expanziós folyamat indul meg.
Ha a világ az utóbbi modell szerint fejlődik, akkor a tágulás lassúbbodásával a
vöröseltolódás hatása is gyengülni fog, és az éjszakai ég lassan ki fog fényesedni. Amikorra
az univerzum eléri a sztatikus állapotot, az ég csillagfénytől lesz fényes, ahogy azt az Olbers-
paradoxon megkívánja. Aztán, amikor a világegyetem kezd összehúzódni, a vöröseltolódást
„ibolyaeltolódás" váltja fel, a szállított energia növekedni fog, és az égbolt egyre vakítóbb és
vakítóbb lesz.
A fentiek természetesen minden anyagi testre igazak, így - ha még létezik ebben a távoli
jövőben - a Földre is. Egy nyugvó vagy ami még rosszabb: egy összehúzódó világ-
egyetemben az Olbers-paradoxon miatt nem létezhetnek hideg testek, mi több, nem
létezhetnek szilárd halmazállapotú testek sem. Mindenütt a térben egyformán magas, több
millió fokos hőmérséklet uralkodna, és attól félek, ez kizárna mindenfajta élet létezését.
Emlékezzenek egy korábbi kijelentésemre! Annak okát, hogy a Földön vagy bárhol a
világegyetemben élet van, a messzi galaxisok távolodásában kell keresnünk.
Most, Kedves Olvasó, amikor már mindent tudunk az Olbers-paradoxonról, amit csak
tudni lehet, ugye már nem is olyan képtelenség az éjszakai ég láttán a messzi galaxisok
távolodására következtetni? Talán még azt a bátorságot is vehetjük, hogy a híres francia
filozófus, René Descartes mondását kiegészítsük.
Ő azt mondta: „Gondolkozom, tehát vagyok!"
És mi hozzátehetjük: „Mivel vagyok, ezért a világegyetem tágul!"

PÁPAY KÁLMÁN FORDÍTÁSA

117
INDY JÁNOS
Repülve érkezett
tektitek
Kínai nevük lei-gong-mo, ami üveg-
meteoritot jelent. A lei-gong-mo elnevezést
a T'ang-dinasztiáról szóló irodalomban
legelőször Liu Sun a tizedik évszázad
közepén említette, és a Leichow-félsziget
lakossága az anyagot ma is lei-gong-shih-
nek nevezi (a mennydörgés istenének
zsámolya). Pontos leírását Liu Sun a Ling
Piao Lu Yi, illetve Jegyzetek a kwantungi
Nanling hegységen túl található csodálatos
dolgokról című könyvében tette közzé,
ekképpen: „Az emberek Leichowban
hirtelen felhőszakadás után a földeken
fekete köveket gyűjtöttek össze, ezeket lei-
gong-mo-nak nevezték el. A kövek ütésre
csengő hangot adnak, és nagyszerű fénylő
ragyogással rendelkeznek."
A korszerű tudományos irodalomban az
első utalás a tektitekre 1787-ben jelent meg.
Magát a tektit elnevezést Suess használta
először 1900-ban. Görög szó. Magyarul:
olvadék.
A tektitek, éppúgy, mint a lei-gong-mo,
többnyire fekete színűek. Elvétve
kékeszöld, zöldesbarna is akad közöttük.
Szélességük, hosszúságuk 4-5 cm.
Vastagságuk 1-2 cm. Általában jól
megkülönböztethetően sima és homorú az
egyik oldaluk, göcsörtös és domború a
másik. Ezt az apró kráterekkel teli domború
oldalt külsőnek mondja a szakirodalom, és
az a vélemény, hogy a mintázatot ebbe a
külső felszínbe a légterünkbe kintről érkező
tárgy útja idején ütötték a meteoritgolyók
(ezekből jó néhányat magába is zárt
egynémely felmelegedett, megolvadt
üvegfelszín). Mások inkább a földi
humuszsavak korrodáló hatásának
tulajdonítják a felületi hibákat, igaz ugyan,
hogy ebben az esetben nehéz magyarázatot
találni a két üvegoldal különbözőképpen
megtámadott voltára. Kémiai elemzések és
különféle fizikai vizsgálatok
eredményeként ugyanis teljes
határozottsággal jelenthető ki, hogy a
tektitüveg egynemű, homogén, nincs tehát
arra ok, hogy a földi talajba kerülve az
egyik oldala szenvedjen erősebb korróziót.
Különösen 1958 óta folyik
erőteljesebben a kutatásuk, mert kémiai
összetételük, kis hőtágulásuk, valamint
formájuk (homorú és domború oldal)
alapján egyes tudósok azt a véleményt
alakították ki, hogy ez az üvegfajta űrhajók
hővédő pajzsának is alkalmas lenne. Egyes
helyeken annyi üvegtörmeléket találtak,
hogy azt gyaníthatták: itt nagyobb
üvegtárgy esett szét darabjaira.
1970 májusában jelent meg egy, a tek-
titkérdést elég alaposan tárgyaló cikk a
nyugatnémet üvegipari szaklapban, a
Glastechnische Berichtében, ebből vettük
az 1958 óta intenzívvé vált munkáról szóló
hírt. Ugyancsak e cikk alapján ismertetjük a
tektitek előfordulási helyeiről, életkoráról,
kémiai összetételükről összegyűjtött
adatokat, valamint a keletkezésük módjáról
kialakult hipotéziseket. A cikk szerzői: J. A.
O’Keefe és W. Weiskirchner. Birtokunkban
van O'Keefe 1976-ban megjelent könyve is
(Tektites and their Origin), így az 1970 óta
eltelt esztendők kutatási eredményei is
ismertek előttünk. A könyv csaknem
hétszáz közleményt nevez meg
irodalomjegyzékében, ez jelzi, milyen sok
kutatót vonz a tektitek mindmáig
megoldatlan rejtélye.
 Föld? Vagy Hold?
Melyik égitest a tektitek szülőhelye? A
tudósok egyik része a Földre esküszik, a
másik a Holdra. De mindkét tábornak elég
erős érvek állnak rendelkezésére ahhoz,
hogy a másik fél hipotézisét alapjaiban
támadja.
Bizonyos területeken azonban nézet-
azonosság uralkodik. Akadnak egyes
tények, amelyek bárki számára
kétségbevonhatatlanok, félreérthetetlenek.
Először ezeket vegyük szemügyre.
Chao, Adler, Dwornik és Littler
vasnikkel golyócskákat talált különböző
tekétekben. Feltételezték, hogy ezek
meteoritbecsapódásból erednek. A
vasmeteori-tokon kívül kőmeteoritok
jellegzetes, a földi kőzetekben elő nem
forduló ásványfajtái is előkerültek
tektitfelszínekből: schreibersit, troilit,
valamint a SiO2 nagy nyomású módosulata,
a coesit.
A coesit képződéséhez szükséges
nyomás legalább 16 kbar. Ez annyira nagy,
hogy nem jöhet létre másként, csak
meteoritbecsapódás következtében. A
Földön 60, a Holdon 600 km mélységben
uralkodik csak akkora nyomás, ami a coesit
kialakításához elegendő lenne. Ilyen
mélységben azonban mindkét égitesten
ultrabázikus, kis szilícium-dioxid tartalmú
kőzetek vannak, márpedig a tektitek
savanyú üvegek, 71-79% közötti a SiO2
részaránya bennük, sőt Afrikában,
Líbiában, olyan tektitek is akadnak,
amelyek a mi kvarcüvegünkkel rokonok,
több mint 98%-ban SiO2-ből állnak.
A kémiai összetételek megismerése után
a tudósvilág elvetette azt a régebbi
gondolatot, hogy a tektiteket netán
vulkánok lökték ki a földfelszínre. Ilyen
savanyú vulkáni üveg nincs. Általában
elfogadják, hogy ha a tektitek földi
eredetűek, akkor ezek nem erupciós, hanem
szedimentációs, üledékes kőzetekből
alakultak át üvegcseppekké. Ezt az
álláspontot foglalta el többek között Preuss,
Barnes, Taylorés Schwarz. Taylor
hasonlítja össze az ausztráliai tektitek
119
kémiai összetételét a szürke homokkőével
(Subgrauwacke), és az egyezés csakugyan
szembeszökő (mindkét anyagban 77%
körüli a SiO2, 10-11% az Al2O3, 4%-nyi a
vas-oxid, 2,01% a magnézium-oxid a
homokkőben, 1,7% a tektitben,
gyakorlatilag azonos a kálium- és
nátriumoxid-tartalmuk is, mindössze a
kalcium-oxidban mutatkozik némi
különbség: a subgrauwacke-ben 0,83%, az
ausztralitban 3,1%; itt említjük meg, hogy
az egyes tektiteket a lelőhelyeik alapján
nevezték élj.
Ezek után mondjuk ki, hogy az auszt-
ralitokat és a líbiaiakat kivéve, a többi
lelőhely tektitjei is szürke homokkőből
olvadtak, a líbiaiak meg tiszta homokból?
Nem ilyen egyszerű a kérdés. Mert rögtön
feltámad bennünk az ellenérzés: miért
beszélnek a kutatók olvadékcseppekről,
amikor olykor teljesen biztosnak tűnik az,
hogy tektitekké nagyobb - egyik oldalán
homorú, másikon domború - üvegtárgy
aprítódott szét? Miféle természeti erő
olvasztja meg a különféle homokköveket
vékony, görbült felületű üveglapokká, hogy
azután ezeket apró tektitdarabokká tördelje?
És hogyan került volna az üvegfelszínbe
kő- és vasmeteorit anyag, ha ez az üveg a
földfelszínen keletkezett, nem repülve
érkezett be hozzánk kintről valahonnan?
A meteoritgolyócskákon kívül egyes
tektitek bizonyos alumínium- és berillium-
izotópjai is arról beszélnek, hogy az
üvegtárgy légterünkön kívülről jött, mert
ezeket az izotópokat csak a primer
kozmikus sugárzás alakíthatja ki a korábban
valahol megolvasztott üveg eredeti
alumínium- és berilliumatomjaiból.
A Hold lenne tehát a tektitek útnak
indítója? A tektitekről írt könyvében (1976)
O'Keefe önmagán kívül is jő néhány tudóst
nevez meg, aki ezt a nézetet vallja.
Weiskirchner azonban - az 1970-es
cikkben Keefe társszerzője és a földi tek-
titszármaztatás híve - idézi Utey logikus
érvét: a Holdból nem hullhattak a tektitek,
mert ha ezt teszik, az egész földfelületet
viszonylag egyenletesen kellett volna be-
borítaniok. Ilyesmiről azonban szó sincs.
1. ábra. Tektitlelőhelyek. szórásmezők a Földön
Az 1. és 7. számú mező tektitjei mintegy 35 millió évesek, a 2-es mezőé 15 millió esztendősek, a többi
0,6-1 millió éves.
Nagyon is könnyen körülhatárolhatók a
glóbuszunkon a tektitszórásmezők, ahogyan
azt Keefe és Weiskirchner térképe
bizonyítja.
Meteoritkráterek
és életkorok
Éppen ezek a most említett tektitéletkorok
ösztönöznek arra sok kutatót, hogy a
titokzatos üvegdarabkákat földi
meteoritkráterekből feldobódottaknak
gondolják. A lelőhelyek közelében ugyanis
többnyire ott van egy-egy kráter is,
amelynek az oldalában a robbanás hevétől
megolvadt a földanyag. Az olvadás
gyakorlatilag ugyanakkor történt, amikor a
tektit-üveg olvasztódott. Ismételjük:
gyakorlatilag akkor, és nem pontosan
akkor, szerintünk. És ebben lelhető meg a
rejtély kulcsa.
Mielőtt hipotézisünket kifejtenénk,
előbb magukról a kráterekről is néhány
szót. Azt hiszik a meteoritszakértők, hogy
ezeket az óriási, olykor km-nél is nagyobb
átmérőjű gödröket tömör anyag ütötte,
amely a talajhoz ütközéskor annyira
felhevült, hogy elpárolgott: a pára lökte
magasba ezt a hatalmas földtömeget, és
szórta szét a környéken. Az arizonai krátert
például, a tudósok becslése szerint, több
millió tonna vas okozta. Keresik a vasat a
kráter alján, nincs. Csak az oldalfalban akad
valamennyi, kevés. Mi lett a többivel, ami a
néhány tonnát millió tonnává egészíti ki?
Elvitte a könnyű szellő? A kráter környékét
sem borítja az elpárolgott majd lehűlt és
lecsapódott vas.
Nem nagyon bátortalan ez a hiedelem a
kráter keletkezésmódjáról? Mi vágta a
holdfelszínbe az óriáskrátereket? Ott nincs
levegősúrlódás, ami az érkező meteort
felmelegítené. Csupán a talajhoz csapódás
okozza a felhevülést, meteor-
elpárologtatást? A környező holdanyag nem
melegszik fel, nem emészti fel az ütközési-
súrlódási hőt?
S hogy kerültek a tektitek a krátertől
olykor 3-400 km-re, mint a cseh-morva
moldavitok a németországitól ? Vákuumot
keltett a bejövő meteor, ez szippantotta el
őket?
120
 Chao a Science 1946. november 6-i
számában, a 790-791. oldalon közzéteszi
azt a nézetét, hogy a cseh és morva tektitek
nem származhatnak a nördUngeni
kráterből. Lepattogzott, aerodinamikailag
módosított tektit is akad közöttük, amelyik
a maga jellegzetesen deformálódott első és
csaknem sima hátsó oldalával a kintről
érkezésről beszél. Idézzük Chaót: Ennek a
nagy tektitnek könnycsepp alakja van,
erősen konvex, mélyen korrodeált, de
világosan azonosítható homlokfelülettel. Az
erős erózió és korrózió ellenére a minta
hátsó és első része közötti határvonal (a
gerinc) helyenként világosan
felismerhetően megmaradt. Ez a minta adja
az első kézzelfogható bizonyítékot arra,
hogy a moldavitok (a tájon futó Moldva
folyóról kapták a nevüket ezek a tektitek)
hidegen léptek be az atmoszférába,
valószínűleg másodpercenkénti 5 km-esnél
nagyobb sebességgel, a következmény az
első rész, illetve felület szelektív
felmelegedése volt, és esetleg le-hordás a
második olvadás következtében. Ez
bizonyítékot ad a moldavitok földön kívüli
eredetére.
Kifejti a cikkíró, hogy ilyen felhevülést
csak a légsúrlódás idéz elő a repülő üvegen.
Vákuumban nem módosult volna a
tektitfelszín. Következésként: nem érhetett
cseh földre német földről. Ez a
következtetés megegyezik azzal a kémiai
bizonyítékkal, mely szerint a moldavitok
összetétele nem azonos a nördUngeni
kráter falában megüvegesedett földével. A
földanyag lényegesen bázikusabb a molda-
vitoknál, sokkal kevesebb a SiO2-tartalma.
Erről számos szakcikk beszámol.
És az életkor?
Mert valami összefüggésnek mégis kell
lenni a tektitek és a meteoritkráterek között,
hiszen, különösen a térképen 6-tal jelölt
Aouelloul-kráternek szinte a partján ülnek a
kráterfalolvadékkal csaknem azonos korú
üvegek.
Mindez logikusnak tűnő összefüggés
keresés. Csakhogy: abba a néhányszor
százezer év hibahatárba, amilyen
pontatlansággal mindkét életkor-
121
meghatározó módszer rendelkezik a 14—15
millió éves moldavitok esetében, az a
néhányszor tíz vagy száz esztendő,
amennyivel a tektit-üveg előbb olvadhatott
valahol, a Földön kívül a földi
kráterfalolvadéknál, sokszorosan belefér.
Ugyancsak jelentős a mérési hiba a
többi tektit-életkor meghatározásnál is. Az
amerikai tektitek, éppúgy mint a líbiaiak, a
német cikkben közölt adatok nagy átlagát
véve, mintegy 31-36 millió esztendősek,
tehát az alsó és felső érték között ötmillió
év a különbség. Az ausztráliai s a többi
afrikai tektit kormeghatározásánál már
„csupán" százezer év a ± hiba. Ezek a
tektitek (ezzel a ± hibával) 600 ezer évesek
vagy 1 millió esztendősek. Ebbe a ± 100
ezer évbe szintén sokszorosan fér bele az a
néhányszor egy, tíz vagy száz esztendő,
amennyivel az illető kráterhez rendelt tektit
előbb keletkezhetett magánál a kráternél.
Homogenitás és gáztartalom
A kráterfalak olvadékmaradványait
nemcsak az különbözteti meg a kráter
környékén talált tektitektől, hogy ezeknél
bázikusabbak, hanem az is, hogy tökéletlen
üvegek, sok kvarc-, csillám-, földpát-
zárványt tartalmaznak. Nem állt
rendelkezésükre elegendően nagy
hőmérséklet és elegendően hosszú idő
annak a krátert ütő robbanásnak az
eredményeként ahhoz, hogy a
kristálymaradványok tökéletesen
megolvadhassanak, az inhomogén
földanyag homogén üveggé alakuljon át.
Ugyancsak sok ezekben a
kráterolvadékokban a gáz, főleg víz, ami
szintén amiatt nem tudott eltávozni, mert
nem állt elég idő a rendelkezésre ehhez.
Ugyanekkor a tektitüvegben semmi
kristálymaradvány nincs, gáztartalma is
nagyságrendekkel kisebb nem a
kráterolvadékénál, hanem az 1500 °C
környékén, kemencében olvasztott
üvegeinkénél is. És amíg a mi üvegeink
apró buborékaiban a kemencetér nyomása
uralkodik, az 1 atmoszféra nyomás, addig a
tektitek gázzárványaiban (ismételjük:
elvétve akad csak ilyesmi bennük) 10-3
atmoszféra a nyomás, ezt Dolgov és
munkatársai bizonyították megcáfolhatat-
lanul, miután korábban már nyugati kutatók
is szolgáltattak e tényt igazoló adatokat: a
tektitek üveganyaga vákuumban olvadt.
Idézzük Keefe-t és Weiskirchnert:
Világos az, hogy egyetlen kis zárvány, ami
a tipikus szürke homokkőben van (kvarc,
földpát, csillám, agyagásvány), a kérdést
elintézné. Rankama finn geo-kémikus ilyen
vonatkozásban kiterjedt vizsgálatokat
végzett. 45 000 ausztralitot vizsgált meg
teljesen negatív eredménnyel. Más kutatók
is már több tízezer tektitet tettek
mikroszkópjuk alá - eredmény nélkül. Tehát
nyugodtan lehet állítani, hogy tektitekben
zárványok, amelyek valamilyen kőzetre
utalnának, akár homokkövekre is, nem
léteznek.
Számításokat végez a két tudós arra
vonatkozóan, hogy mennyi idő alatt tudna
átolvadni földi kőzet ilyen tökéletesen
homogén, kristálymaradványoktól mentes
üveggé, mennyi idő alatt lenne képes
megszabadulni eredeti víztartalmától.
Akárhogy számolgatnak is, a robbanáskor
tartósan nem állt rendelkezésre sem annyi
idő, sem olyan hőmérséklet, ami a földi
kemencékben olvasztottnál jobb minőségű
tektitanyagot eredményezhetett volna.
Kíváncsiságból mi magunk is végeztünk
kísérletet, nem számításit, hanem
gyakorlatit: 12 órán át tartottunk
tektítösszetételt adó üveg nyerskeveréket
1580 °C hőmérsékletű kemencében. Nem
vált kristálymentessé és gázmentessé. A
krátert ütő robbanáskor viszont nem órák,
hanem csupán másodpercek, jobb esetben
percek biztosítanak üvegolvasztási
hőmérsékleteket. Hogy milyen
eredménnyel, azt mutatják a kráterfalban
lelt, zárványokkal, gázzal teli olvadékok.
Mi a megoldás?
Aláírjuk az első jelentős tektitkutató, Suess,
valamint Abbé és Schott megállapítását,
hogy a tektitek Földre érésekor a Földön
nem voltak olyan üvegolvasztó kemencék,
amelyekben az ilyen kemény, nagy
viszkozitású üvegeket megolvaszthatták
volna, sőt: emberek sem voltak, akik ezt
megtegyék. 35, 15 és 1 millió évvel ezelőtt
bolygónk még nem ismerte a
vákuumkemencés üvegolvasztás
technológiáját.
Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell,
hogy a tektitek vákuumban olvadtak,
gáztalanodtak és homogenizálódtak ilyenre,
amilyenek. Azt is látnunk kell, hogy nem a
Földön működött az az olvasztóberendezés,
amelyik ezt a kirstály-maradvány-mentes
üveget létrehozta, mert a vasnikkel
meteoritgolyócska, a schreibersit, troilit,
coesit csupán az üveg repülése, kinti,
atmoszféránkon kívüli repülése idején
ütődhetett-nyomódhatott bele az
üvegfelszínbe. Nem a Földön, nem a
Holdon olvadt a tektit, de nem is a
Naprendszeren kívül, mert nem töltött
odakint 20 évnél hosszabb időt, ennél
hosszabb ideig nem bombázták a primer
kozmikus sugarak, ezt viszont a Tektitek
kozmikus besugárzási időtartama a
hasadási nyomeljárással című cikkben a
Journal of Geophysical Research 1965-ös
évfolyamában az 1941-1946-os oldalon
határozottan leszögezi Fleischer, Naeser,
Price, Walker és Maurette.
A Földön nem élt az emberős 35 millió
évvel ezelőtt, de vajon odakint sem élt? Ezt
a kérdést azért fel kell tennünk a tektitek
fényképei hatására. Egyes tektitek ugyanis
erősen magukon viselik valamiféle
mesterségesnek tűnő beavatkozás nyomait.
Az amerikai Mariner-szondák fény-
képfelvételei arról győznek meg bennünket,
hogy közvetlen szomszédunk, a Mars,
valamikor nem volt ilyen kopár, mint ma:
sok száz kilométer hosszan kanyarognak
felszínén az egykori folyók, amelyek
egykori tengerekbe vitték vizüket. Azóta
eltűnt a folyadék a 40-50 km széles
árterekből is, a tengerekből is. Hova lett?
Ilyen jelentős mennyiségű víz nem válik
semmivé. Márpedig a mérések szerint a
Mars-légkör H2O-tartalma gyakorlatilag a
zéróval azonos.
122
 Azt mondjuk: ha majd a földfelszín
lehűl, áttelepszünk más bolygókra, vagy
barlangokat vájunk saját égitestünkbe,
leköltözünk barlangpalotáinkba. Ha az
utóbbi megoldást választjuk, óhatatlanul
arra kényszerülünk, hogy elcsúfítsuk jó
Föld-anyánk fejét: kőtörmeléket hordanánk
ki rá a mélyből, olyan köveket, amikre
odalent nincs szükségünk. 1976-ban a
Viking-1 azt közölte a Marsról, hogy a
felülete kövekkel van tele. Másik fényképén
olyasmiféle vonalak tűntek fel, mint amiket
a mi űrhajósaink látnak a Földön, ha 2. ábra. Ausztráliai tektitek sima, hátsó,
úthálózatunkat figyelik. Azok a marsi utak, lepattogzott első oldallal. A hátsó oldalon
ha csakugyan azok voltak valaha, szintén szabályos, körkörös benyomatú perem
csupán a múlt tanúi ma már. Odakint,
odafönt meghalt az élet. A marsi vulkánok
azonban mindenféle gőzöket bocsátanak ki.
„Utóvulkános tevékenység" - magyarázza
meg a tudós.
1924 augusztusában az amerikai
kormány beszüntette az összes rádióadó
működését. Valamennyi vevőberendezés
antennája a Földközelben elhaladó Mars
felé fordult. S onnan 29 órán át
egyfolytában jöttek a szabályos pont-vonal
sorozatok, ahogyan erről a New York
Times 1924. augusztus 28-i száma 3. ábra. Amerikai tektit, szélében U jelek
beszámol.
Ezeknek az ismereteknek a fényében ezeket az U jeleket? King, a kép
vizsgáljuk meg repülve érkezett közzétevője (An Aerodynamically Sculptu-
üvegdarabkáinkat. red
Ne beszéljünk most a mindenki által Bediasite. Journ. of Geophisycal Research,
emlegetett sima homorú és göcsörtös 69 (1964), 4731-4733. o.) megjegyzi, hogy
domború oldalú tektitekről, mert ezeket ezek a jelek itt is a külső oldaltól a hátsó
viszonylag könnyebb természetes erede- felé néznek nyitott végükkel, éppúgy, mint
tűeknek tartani. (Habár ezeknél is el lehet az ausztráliai tekéteknél. (Közbevetve a
tűnődni: miért mindig a domború oldalba színről csak ennyit: fényképezéskor
csapódnak a meteoritgolyók, miért mindig magnézium-oxiddal füstölték be a tektitet,
csak az melegszik fel a légterünkbe ezért fehér. Az amerikai tektitek feketék.)
érkezéskor, miért csupán az olvad meg? Ha Tehát ? U jelek - mindig azonos irányba
a homorú oldal alatt nincs ott valamilyen néző nyitott végükkel - az Amerikában 36-
alátét, amelyik megóvja a fölmelegedéstől, 31 millió közötti évvel a hátunk mögött
ez is megolvadna. Nézzük a fordított esetet, keletkezett tektitben is, a 600 ezer - 1 millió
amikor éppen a hátsó oldal a domború s éve olvadt ausztráliaiakon is. A
emellett sima. Az 1970-es Glastechnische humuszsavak? Miért martak volna azok
Berichte cikkből vesszük ki 2. és 3. éppen U jeleket az üvegbe? Egynemű az
ábránkat. anyag, nincsenek benne rosszabb kémiai
Miféle természeti erők marták vagy stabilitású helyek, ha támadják,
vésték a 3. ábrán látható tektit szélébe egyenletesen támadják mindenütt, s nem U
123
jelek mentén, mindig, mindig hátra, a
tökéletesen szabályos félgömb felületű
hátsó oldal felé forduló U jelek mentén.
4. ábra. Ausztráliai tektit-„gombok" (3-szoros
nagyítás)
A 4. ábra tektitjei is „gyanúsak". Több
szempontból. Baker, az első közszemlére
bocsátójuk (Geochim. et Cosmochim. Acta,
1966. 607-615. o.) azt írja róluk, hogy a
belsejükben üreg van, a kisebbekben
kisebb, a nagyobbakban nagyobb. Vajon
miért? Ha üveg- és vasolvasztó kemencék
oldalfalába beépíthető tűzálló köveket
öntünk, mondjuk olvasztott korundból,
hasonló jelenségnek vagyunk tanúi, amikor
a kész öntőformában lehűlt követ
széttörjük: a belseje üreges. Érthető. A 2050
°C-os olvadék beleömlik a hideg formába,
erre a formával érintkező anyagmennyiség
azonnal megdermed, megszilárdul. A kő
belseje még meleg, még olvadt állapotú, ez
csak ezután kezd lehűlni és összehúzódni.
A külső részt már nem tudja
összezsugorodásra késztetni, mert az
merevvé vált, emiatt önmagában a belső
anyagban jönnek létre szakadások, majd
üregek. A tektit-„gombok" belsejében
szintén ott vannak a lunkerok. Nem
formába öntötték vagy préselték ezt az
üveget is? Ha nem, akkor szíveskedjék
megmagyarázni nekünk valaki, mitől vált
olyan tökéletesen szabályossá az a hátsó
oldal, ami köré mi rajzoltuk a kört? Az ilyen
keménynek nevezett, még olvadék
állapotában is nagy viszkozitású üvegfajta
nem formálódik önmagától félgömb hátsó
oldalúra, és olyan koncentrikus
bemélyedések sem keletkeznek benne
semmiféle természeti erő hatására,
amilyeneket a 2. ábra bal oldali felső
tektitjén vehetünk szemügyre.
Legalábbis a gondolatkísérlet indokolt
tehát, s eszerint az üveget valakik valahol
fémformába sajtolták. Mivel? Szintén
fémből, de vékony lemezből kialakított
sapkával. Ennek a fémlemez sapkának
körkörös bemélyedései voltak, hogy a jobb
fém-üveg kötést ezáltal biztosítsák az első
(felső, avagy külső) üvegoldalon. Ezt tették
a lemezből lenyúló U szegek is.
A gyártás, ha volt ilyen, s nem a német
cikk címének van igaza, mely szerint a
tektitek természetes üvegek, így zajlott le,
talán: odaállt az a fémvázú, kerámia
hőszigetelő anyaggal borított űrhajó a
vákuumkemence kiöntőnyílása alá,
körbeforgatták lassan, miközben a nyílásból
vékony sugárban csordogált az üveg a
kerámiára. A hajó nyílása mentén szabadon
maradt a fémváz, ebbe marták korábban a
félgömb üregeket, amelyekbe az U szeges
fémlemez sapkákkal belenyomkodták az
üvegolvadékot. Ez a sajtolt üveg, a későbbi
„gomb”, csatlakozott a hajó testét borító
többi üveghez, a későbbi homorú alsó
oldalú, meteoritgolyók által feltépett
domború oldalú tektitekké idelent
szétesetthez. Egy ilyen kötési hely látszik a
Lee Da-Ming és Barnes cikkéből vett 5.
ábránk x-szel jelölt helyén. (A bizonyítékot
kölcsönadó cikk címe:
Progress of Tektite Studies in China; Trans.
Amer. geophys. Union, 1969, 704-709. o.).
124

5. ábra. A képzeletbeli gyártástechnológia egyéb
jelei
Az 5. ábra. 2. számú tektitje arra az
időpillanatra utal, amikor a hajótest
körbeforgatása éppen befejeződött, és az
üveganyagot „kifogyasztották". Barnes
savval megmaratta ennek a tektitnek a jobb
oldali részét, jól látszanak ennek
eredményeként az üvegöntésre - nyújtásra
utaló áramlási vonalak.
Tektitek és élőlények
A földtörténeti harmadkorban jelentek meg
bolygónkon a főemlőseink, a vas-
tagbőrűek, a szarvas kérődzők, a
macskafélék és az emberszabású majmok.
125
Ebben a korban hullottak a legrégibb
tektitek is Amerika keleti partjaira és a
Nílus vidékére. Utóbbiak közelében, Kairó
mellett, El Fayumnál bukkantunk a legősibb
emberi leletre, egy állkapocsra.
700 ezer esztendővel ezelőtt zajlott le
nálunk az utolsó mágneses pólusváltás.
Ettől kezdve lepte el Kínát, Ausztráliát
Afrikát a pekingi, jávai előember, az
Australopithecus Africanus. Csontvázukkal
azonos időben keletkezett a második igazán
nagy tektitcsoport üveganyaga.
Gill, valamint Lovering és Mason közli
egy-egy 1969-es cikkben: néhány tektit
nem 600 ezer vagy 1 millió évvel ezelőtt
fúródott a talajba, hanem mindössze 5000-
16 000 esztendeje, ezt adta tudtunkra a
hozzájuk tapadt szerves anyagok
radiokarbon vizsgálata. Ebben az időben
tűnt fel valahonnan az írás, a csillagászat, a
házépítés, a képzőművészet titkait ismerő
ember, a kultúrlény.
A népek mitológiái három vízözönt
emlegetnek.
Vajon milyen hajók cipelgették
akkoriban a kitelepítésre ítélteket? Földi
vizeken úsztak ezek a járművek? Nem az ég
tengerén ?
 A poznani science fiction kongresszus, a 3.
EUROCON után a nyugati beszámolók
meglepetéssel és nagy elismeréssel
említették a kongresszus képzőművészeti
Kötetünk kiállításait, s különösen a szocialista
országok művészeinek munkásságát.
képeiről Zavarba ejtette őket az eltérés a náluk
megszokott formáktól, irányzatoktól,
tartalmaktól, s ezt könnyen megértheti
mindenki, ha egymás mellé «ész
illusztrációkat és könyvcímlapokat,
festményeket és grafikákat, s keresi - ha
szükséges keresnie - a jellegzetességeket, az
egyik és a másik áramlat ismertetőjegyeit.
Két fontos eltérést azonnal
felismerhetünk.
A nyugati sci-fi képzőművészet igen
erősen funkcionális, tehát célszerű, ami azt
jelenti, hogy nem elsősorban művészi
meggondolások irányítják, hanem
126

kereskedelmi és reklámcélok, s a művésznek
az a feladata, hogy e céloknak tökéletesen
megfelelő munkát adjon a kiadók kezébe.
Nem tagadhatjuk, hogy gyakran egészen
kiemelkedő produktumok jöttek így létre, de
azt is hozzá kell tennünk, hogy a nyugati sci-fi
könyvek címlapjai és illusztrációi gyakran
félrevezetik az olvasót, többet mondanak vagy
sejtetnek mint amennyit a könyv ad, és még
127
az is előfordul, hogy a címlapnak és a
könyvnek semmi köze sincs egymáshoz.
A másik eltérést a nyugati szerzők a
„specializáltság" szóval jelölik, mi azonban
inkább azt mondanánk, hogy náluk a sci-fi
képzőművészet jóval kevésbé kapcsolódik a
festészet vagy grafika nagy áramlataihoz, a
fejlődés fővonalához, mint nálunk. A
nyugaton divatos sci-fi képzőművészet
előnyben részesíti a meglepő, sokszor
sokkhatású színeket és formákat, megvannak
kialakult módszerei, megvannak variálható
alaptémái, sőt ötletei, motívumai,
mondanivalói.
E főbb eltéréseket felsorolva elmondtuk
azt is, hogy milyen a sci-fi illusztráció nálunk;
Lengyelországban, Romániában, a
Szovjetunióban vagy Bulgáriában.
Művészeink gazdag és változatos eszköztárral
dolgoznak, illusztrációikkal, címlapjaikkal
inkább az író szellemét közvetítik, és jobban
kapcsolódnak a hazai művészeti
hagyományokhoz, illetve a képzőművészet
világának nagy eredményeihez.
Bolgár barátaink például nem kevés
büszkeséggel emlegették Nikifor Ruszkov,
Hriszto Gradeszlijev, Sztefán Lefterov,
Dimiter Jankov vagy Sztoján Sinderov nevét
és műveit, és enyhe kételkedésünk akkor vált
igazán elismeréssé, amikor e művészek
festményeivel és grafikáival Poznanban,
illetve különböző könyvek lapjain
megismerkedtünk. Nagy képzelőerővel, teljes
művészi felkészültséggel, az ábrázolás
bátorságával, nagyszerű rajzi és festői
tudással találkoztunk műveiken. Sajnos -
különböző technikai nehézségek miatt - nem
mutathatjuk be olvasóinknak Jankov
színpompás kompozícióit, pedig talán az ő
művei állanak a bolgár sci-fi képzőművészet
csúcsán, mint ahogy nem reprodukálhatjuk
Lefterov kitűnő festményeit sem, mert értékük
elsősorban a színekben van. Kénytelenek
voltunk arra szorítkozni, hogy a bolgár sci-fi
képzőművészet fekete-fehér, tehát aránylag
könnyen és veszteség nélkül visszaadható
alkotásaiból, elsősorban Sinderov finom
tollrajzaiból adjunk ízelítőt kötetünkben,
amelyet egyébként is a fiatal és erőteljesen
fejlődő bolgár tudományos-fantasztikus
irodalom bemutatásának és ismertetésének
szenteltünk.
K. P.
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége
Budapest, VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43

ISSN 0133-2430
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Futaki József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Maczó Péterné
47 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 3164 - e - 7880

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1375)

rotációs ofszetnyomással
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas
és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia."
Jacques Bergier

„A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem

irodalom a szó igazi értelmében."
Fred L. Polak

„Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája:

olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen
fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak
összességét."
Michel Bútor

„A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban

helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül,
egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig."
Dr. Otakar Chaloupka

„A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a

legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet
vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű
szerinti értelmezésétől."
Julij Kagarlickij

„A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra

nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen."
Jacques Bergier

Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a

Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A

GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft