Kathryn Taylor

FÉNY A SÖTÉTSÉGBEN

A Dunmore-kastély titkai I.

KOSSUTH
2020
Gyermekeimnek
 1
Lexie rohant, ahogy csak bírt. A lábát ólomsúlyúnak érezte, minden
lépés nehezére esett. A válla fölött hátrapillantva rémülten látta, hogy az
árny egyre közelebb kerül hozzá.
Mindjárt beéri.
Nem bántalak.
A hang barátságos volt és behízelgő. Ez azonban csak fokozta Lexie
félelmét.
Állj meg! Ne fuss el!
Lexie még gyorsabban kezdett rohanni, bár tudta, hogy nincs esélye. Az
árny utol fogja érni, és akkor…
Aztán egyszer csak fémes csikorgást hallott, amely olyan hangos és
fenyegető volt, hogy ijedten megállt, és az éles, vakító fénybe nézett.
Ösztönösen felemelte a kezét, hogy védje a szemét. A zaj felerősödött,
már-már elviselhetetlen volt.
Lexie szíve eszelősen vert a félelemtől. Valami elsuhant mellette, olyan
közel hozzá, hogy megcsapta a szele. Aztán csend lett. Csak a fény maradt,
most a másik oldalról világított vakítóan. Becsapódott egy kocsiajtó, és
valaki megmarkolta Lexie karját.
– A francba, magának elment az esze?! – A mély hang szinte remegett a
dühtől. – Kis híján elütöttem!
Lexie vékony hálóingébe belekapott a szél, meztelen talpa alatt érezte a
kemény aszfaltot, és egyszeriben a hideget is.
– Kisasszony, hall engem? – Az álom ködfelhője végleg szertefoszlott,
és Lexie meglátta a hang tulajdonosát, egy fekete hajú férfit. Sötét
bőrdzsekit viselt, és a keze még mindig Lexie karját markolta. – Tudja, hol
van?
Lexie kábán körbenézett, és most először észlelt valamennyit a
környezetből. Egy úton állt a holdfényben, egy meglehetősen kihalt
vidéken. Házak sehol sem voltak, az éjszakai égbolt előtt csak dombok
rajzolódtak ki sötéten. A levegő sós volt, mintha közel lenne a tenger,
erősen fújt a szél, és megint belekapott Lexie hálóingébe.
Hálóingben vagyok – gondolta, és ijedten végignézett magán. Csak ez
volt rajta, kabát nem, de még csak cipő sem.
 És egy autó volt még ott. Egy nagy, fekete BMW. Néhány méterre állt
tőle, ferdén az úton, a motorházával feléje.
Fényszórói még mindig égtek, és megvilágították az aszfalton cikázó
keréknyomokat. Az egyik pontosan azt a helyet rajzolta körül, ahol Lexie
állt.
Eszébe jutott az éles hang, amely az előbb megijesztette, és most már
tudta, mi volt az: fékcsikorgás. Ezért áll ilyen furcsán az az autó. Nagy
sebességből fékezett le, és megpördült, miközben kikerülte őt, aki
hálóingben járkál valahol az országúton. Ez pedig csak egyet jelenthet…
Lexie-n remegés futott végig, és ezt a férfi is észrevette.
– Ó, hiszen maga fázik! – mondta. Kibújt a dzsekijéből, és Lexie vállára
terítette, aztán a kocsijára mutatott. – Jöjjön, üljön be!
Lexie nem tiltakozott, amikor a férfi besegítette az autóba.
A bőrülés puha volt, a kocsi belseje elegáns a csillogóra lakkozott
farészekkel és a sok krómmal. Pont olyan, mint Andrew kocsija –
gondolta Lexie, és belebújt a rá túlságosan nagy dzsekibe, amely jóleső
meleggel burkolta be. Érezte rajta a tulajdonosa arcszeszének férfias
illatát. Kellemes volt, neki mégis azt juttatta az eszébe, hogy még korai
megnyugodnia.
Már megint megtörtént vele, és ugyanolyan tehetetlennek és
zavarodottnak érezte magát, mint máskor. Csakhogy most ráadásul ennek
az idegennek is magyarázattal kell szolgálnia, aki éppen beült a
vezetőülésre.
Sötét farmernadrágjához és elegáns, fekete cipőjéhez a férfi
világosszürke inget viselt. Nem tűnt úgy, hogy fázik, Lexie-nek mégis
lelkifurdalása támadt, és nem csak a dzseki miatt.
Veszélybe sodorta ezt az embert…
– Sajnálom – mondta.
A hangja fátyolos volt, és megpróbálkozott egy bocsánatkérő mosollyal.
Nagy sikert nem aratott vele, mert az ismeretlen komoly maradt.
– Mi a neve? Azt tudja? – kérdezte.
A dzseki alól kikandikáló hálóingre pillantott, és Lexie érezte, hogy
lángba borult az arca. A férfi nyilván azt hiszi róla, hogy nincs ki a négy
kereke. Ebben lehet is némi igazság.
– Lexie. Lexie Cavendish – válaszolta.
– És mit keres idekint?
 Az ismeretlen hangjába visszatért a szigorúság, és ráadásul aggódással
is párosult. Lexie jobban összehúzta magán a dzsekit.
– Én… Rémálmom volt.
A képek azonnal visszatértek, és olyan tiszták voltak, hogy Lexie
megborzongott. Már évek óta ugyanaz az álom üldözi.
Mindig rohan benne, egy meghatározhatatlan fenyegetés elől menekül,
amelytől az ereiben megfagy a vér. Üldözője azonban nem szörnyeteg,
még csak körülírható alakja sincs.
Csupán egy sötét, arctalan árny. Bántaná őt, ha megállna, akkor is, ha
újra meg újra az ellenkezőjét állította suttogva.
Hazudott. Lexie tudta ezt, és az életéért futott. Rohant, egyre csak
rohant, amíg végül… felébredt. Jó esetben az ágyában.
Néha azonban nem ott.
– Rémálma? – A férfi felvonta a szemöldökét. – Az nem olyankor van,
amikor alszik az ember?
– Aludtam – mondta Lexie. – Csak közben néha felkelek.
A férfinak láthatóan derengeni kezdett valami.
– Maga alvajáró?
Lexie bólintott.
– Néha.
– Az veszélyes.
Lexie megint bólintott. Mintha ő nem tudná! Meg sem tudta volna
számolni, hányszor hozta már magát hasonlóan kockázatos helyzetbe.
Egyszer kizuhant egy ablakból, és eltörte a karját, máskor felhasadt a
fejbőre, mert nekiszaladt egy fának. Most azonban végzetesnek is
bizonyulhatott volna az alvajárása…
Ez a lehetőség a férfinak is eszébe juthatott.
– Tudja, hogy csak nagyon kevésen múlt? – kérdezte.
Hangosan kifújta a levegőt, és látszott rajta, hogy még mindig nem
ocsúdott fel teljesen a sokkból. – Maga egyszer csak ott állt az úton.
Szerencsére fényszóróval mentem, és még időben megláttam. Azonnal
fékezni kezdtem, és bíztam benne, hogy maga majd félreugrik. De meg
sem moccant, csak ugyanúgy állt tovább. – A férfi a fejét ingatta. –
Valóban századmásodpercek kérdése volt. Ha nem tudtam volna kitérni…
Lexie ezt ugyanolyan kevéssé akarta elképzelni, mint a férfi.
 – Őszintén sajnálom – mondta. – Nem tudom kontrollálni, amit ilyenkor
csinálok. Néha csak a szobában járkálok, rosszabb esetben egészen
messzire futok. Anélkül, hogy tudatában lennék.
Az idegen összeráncolta a homlokát.
– Nincs valaki, aki gondoskodna arról, hogy ne sodorhassa veszélybe
magát? – kérdezte.
A kérdése feltehetően arra vonatkozott, hogy Lexie-nek van-e férje,
vagy egyáltalán családja. Emberek, akik törődnek vele. Azokból azonban
az ő életében nincs sok.
– Nincs. Én… nem vagyok idevalósi. Egyébként is már régóta nem
fordult elő – mondta.
Valóban azt hitte, hogy felhagyott az alvajárással. Az utóbbi két éve
nyugalomban telt. Nem voltak rémálmok, sem éjszakai bolyongások. Ez
valószínűleg összefüggött azzal, hogy megtalálta álmai állását, és a
munkája boldoggá tette. Szentül eltökélte, hogy csakis előre fog nézni,
hátra soha többé. És ez működött is. Mostanáig.
Ez a környék lehet az oka, hogy egyszeriben visszatért az árnyalakos
álma. Korábban soha nem járt itt, Donegalban, Írország legészakibb
megyéjében. Amióta azonban néhány órája a hosszú autóút után
megérkezett a tengerpart közelében fekvő városkába, Cerighbe, nem
szabadulhatott attól az érzéstől, hogy ismeri ezt a helyet. A többnyire
fehérre meszelt házakat és a keskeny utcákat furcsán ismerősnek érezte.
És nem azért, mert olyan helyekre emlékezették, amelyeken már járt. Ez az
érzés mélyebbről fakadt…
Miközben a főtér felé vezetett, még be sem fordult a sarkon, de már
tudta, hogy egy pillanattal később a tér végében egy kőfallal körülvett kis
templom következik. Amikor aztán valóban megpillantotta, nagyon
megijedt. Ugyanilyen hatást tett rá a Castle Inn, a fogadó, amelyben szobát
vett ki. Még mielőtt belépett volna a tágas, földszinti sörözőbe, biztos volt
benne, hogy a helyiség hosszú, a mennyezete alacsony, a bárpulttól jobbra
és balra pedig egy-egy nagy kocsikerék függ a falon. És ez is pont így volt.
Miután megette a tányér ír birkagulyást, amelyet a fogadósné szolgált
fel neki komoly arccal, felment a szobájába, és próbált megnyugodni, hogy
majd kipihenten érkezzen a másnap reggeli megbeszélésére. Ennek
egyszerűen nincs értelme…
 Nem ismerheti ezt a helyet. Angliában született, és Amerikában nőtt fel.
Utoljára New Yorkban élt, mielőtt egy új állás miatt két éve Dublinba
költözött. Az utóbbi időben gyakran volt üzleti úton Andrew-val, a
főnökével, de nem Donegalban. A barátnőjével, Bettyvel is mindig csak a
sziget déli részén fekvő Kerrybe tettek kirándulást, mert Betty
vőlegényének ott élnek a szülei. Északon soha nem járt, Cerighben pedig
egészen biztosan nem…
– Valóban jól van?
Az idegen kérdése felriasztotta Lexie-t a töprengésből.
– Tessék? Igen… megvagyok – mondta, és bizonytalanul újra
elmosolyodott. – Köszönöm, hogy nem gázolt el.
– Az nekem sem állt érdekemben – felelte a férfi, és most viszonozta a
lány mosolyát.
Ha nem vág olyan komoly képet, kimondottan jóképű – gondolta Lexie,
és alaposabban is megnézte magának. Az arcéle klasszikus, az álla
markáns, állapította meg magában, de a férfi szokatlanul kék szeme alatt a
sötét árnyékot és a borostákat is látta. Régóta lehet úton, és fáradtnak
tűnik.
Egyértelműen idősebb nála, de fiatalabb, mint amennyinek ő kezdetben
gondolta. Legfeljebb harmincöt lehet.
– Elvihetem valahová? – kérdezte a férfi, és Lexie megijedt, amikor
rádöbbent, hogy túl sokáig bámulta.
Habozott, mert nem akart az ismeretlen terhére lenni. Nem tudta
azonban, hogy álmában milyen messzire futott, ezért rászorul az idegen
segítségére.
– Ismeri Cerighben a Castle Innt? – kérdezte a lány.
A férfi bólintott, aztán begyújtotta a motort, és elindult a kanyargós
országúton. Kétszer befordultak, és hamar elérték a kis falut, amelyben
most csend és nyugalom honolt. Délután a keskeny utcák még tele voltak
emberekkel, és nagy volt a nyüzsgés. Az épületeket számtalan zászló és
zászlófüzér díszítette, mert a kis település a napokban ünnepli majd az
alapítása ötszázadik évfordulóját. A jubileum alkalmából egész héten
rendezvényeket tartanak, és a plakátok a hétvégére folkfesztivált hirdettek,
amelyhez már egy nagy színpadot is építettek a falun kívül. A hirdetések
szerint az Irish Budgers is játszani fog. Lexie-t meglepte, hogy Írország
legismertebb folkegyüttese fellép ebben a falucskában, de így már
érthetőbbnek találta a nagy forgatagot.
A legtöbben azonban mostanra nyugovóra térhettek, mert a házakban,
amelyek előtt elmentek, csak imitt-amott égett még a villany. Lexie
pillantása az autó fedélzeti számítógépének kijelzőjére esett. Azt mutatta,
hogy pár perc múlva éjjel kettő lesz. Csekély volt a valószínűsége, hogy
ilyenkor elüssenek valakit egy kihalt országúton…
– Hogyhogy ilyen későn még úton van? – kérdezte Lexie. A férfi
meglepetten nézett rá, és ő rádöbbent, hogy a kérdése nagyon
gyanakvónak hangzott. – Sajnálom – mondta sietve. –
Természetesen semmi közöm hozzá. Nem akartam kíváncsiskodni. Csak
arra gondoltam…
– Hogy nekem már régen aludnom kellene? – A férfi ferde mosolyra
húzta a száját. – Higgye el, szeretnék is, de New Yorkból jöttem, és hat
órát késett a gépem. Aztán még az autóbérlés is akadozva ment. Ezért nem
értem még mindig oda, ahová tartok.
– Ó!
Amerikából jött? Lexie azt hitte, hogy az ismeretlen helybéli, mert ír
akcentussal beszélte az angolt. Lehet azonban, hogy egyszerűen csak
hazafelé igyekszik? Lexie meg akarta kérdezni tőle, hogy hol lakik, de
nem jutott hozzá, mert az autó éppen megállt.
– Megjöttünk.
A sörözőben sötét volt, és majdnem az egész házban is.
Csak az egyik első emeleti ablakból szűrődött ki fény.
– Valaki még ébren van – mondta a férfi. Lexie szomorúan megrázta a
fejét.
– Az ott az én szobám – mondta. – Valószínűleg égve hagytam a lámpát
az éjjeliszekrényen.
Ez nem valószínű volt, hanem biztos. Egy lámpát mindig égve hagy
éjszakára, amikor lefekszik aludni, és alvajárás közben most nyilván nem
kapcsolta le. Ez csak egy volt a sok heppje közül, de ezt inkább nem
mondta el, mert biztos volt benne, hogy a férfi már így is eléggé furcsának
tartja.
Ráadásul hirtelen eszébe villant, hogy sokkal nagyobb gondja is van
ennél.
– Nincs nálam kulcs!
 Nem tudta, hogy hagyta el a házat, azt meg végképp nem, hogyan jut
most be. Kétségbe volt esve, mert szörnyen kellemetlennek érezte a
helyzetet. Nem elég, hogy éjnek évadján hálóingben ül egy idegen férfi
kocsijában, akinek már éppen elég gondot okozott, most még a fogadósnét
is ki kell csengetnie, és megmagyaráznia neki, hogy miért…
– Nincs bezárva az ajtó.
A férfi megjegyzése megszakította Lexie komor töprengését.
– Biztos benne?
A férfi bólintott.
– Legalábbis meglepne, ha zárva lenne. Sheila és Fred mindig nyitva
hagyja, hogy a vendégek szabadon jöhessenek és mehessenek – mondta, és
elvigyorodott, amikor Lexie meglepetten meredt rá. – Maga nem vidéki,
igaz?
– Nem vagyok az – felelte Lexie.
A férfi viszont valóban erről a környékről származhat, ha még azt is
tudja, hogy a fogadóst és feleségét Frednek és Sheilának hívják. Ha pedig
az ajtó tényleg nincs bezárva, ő nemcsak gond nélkül bejuthat, de azt sem
kell tovább találgatnia, hogyan hagyta el a házat.
– Rajta, derítsük ki, igazam van-e.
A férfi kiszállt a kocsiból, Lexie azonban csak egy pillanattal később
kapott észbe. Mire végül tapogatózva keresni kezdte a kilincset, az idegen
már átjött az ő oldalára, és kinyitotta az ajtót. Udvariasan a kezét nyújtotta
Lexie-nek, ő pedig hálásan megfogta, hogy a férfi kisegíthesse az ülésről.
Az autó mellett állva Lexie a dzsekiben is érezte az áprilisi éjszaka
hidegét. Meztelen talpa alatt a macskakő és a lélegzetétől keletkezett felhő
hirtelen ráébresztette, hogy az autóban teljes biztonságban érezte magát.
Idekint azonban mintha újra utánanyúltak volna a rémálom árnyai, és egy
pillanatig félt egyedül bemenni a házba.
Köszönetet akart mondani a férfinak, hogy aztán elbúcsúzzon tőle,
ekkor azonban hangok jutottak el hozzájuk.
Kicsivel később fiatal férfiak fordultak be a ház sarkánál, és feléjük
tartottak. Még kamaszok lehettek, és egyértelműen részegek voltak, mert
nemigen sikerült egyenesen menniük.
Túl hangosan is beszéltek, és idétlenül röhögcséltek, miközben egymást
támogatták.
Egyikük megállt, amikor észrevette Lexie-t és a férfit.
 Nyilvánvalóan ködös agya ellenére is feltűnhetett neki Lexie szokatlan
öltözéke, mert tetőtől talpig végigmérte. A társai is megálltak, és rájuk
meredtek. A férfi azonnal Lexie elé lépett, hogy a hátával és a széles
vállával eltakarja a kíváncsi pillantások elől.
– Nincs itt semmi látnivaló – mondta, és átkarolta Lexie vállát. –
Indulás, menjetek tovább!
Hangjából nem lehetett nem kihallani a figyelmeztetést, és ez a fiatalok
figyelmét sem kerülte el. Rövid tanácskozást tartottak, aztán
továbbindultak, ugyanolyan zajongva, ahogy jöttek. Miután befordultak a
következő sarkon, a férfi elengedte Lexie-t, és hátrált egy lépést. A lány
ezt igencsak sajnálta. Ejha! – gondolta egészen lenyűgözve attól, hogy az
ismeretlen teljesen magától értetődően a védelmébe vette az előbb. És az,
hogy közben hozzáért, egyáltalán nem volt kellemetlen. Ellenkezőleg…
– Inkább bekísérem – mondta a férfi.
Lexie egy pillanatig azon gondolkodott, hogy visszautasítsa-e a
felajánlást. A gondolat azonban, hogy belépjen a sötét sörözőbe, még
mindig félelemmel töltötte el, viszont a lehetőség, hogy nem egyedül kell
bemennie, túlságosan is csábító volt.
– Köszönöm – mondta, és elhessegette a gondolatot, hogy az idegen már
éppen eleget tett érte.
Nagy lélekjelenléttel kikerülte, és nem ütötte el. Visszahozta a fogadóba,
átengedte neki dzsekijét, amelynek a melege nélkül ő talán nem tette volna
túl magát olyan gyorsan a történteken. Arra inkább nem is akart gondolni,
hogy mi történt volna, ha egyedül ébredt volna fel valahol a sötét
éjszakában. Valóban hálával tartozik a férfinak – és még csak a nevét sem
tudja.
– Még meg sem kérdeztem, hogy hívják.
A férfi elmosolyodott, és kezet nyújtott Lexie-nek.
– Sajnálom, hogy nem mutatkoztam be. Grayson Fitzgerald vagyok.
Jézusom! – hasított a lányba a felismerés, és érezte, hogy minden csepp
vér kifut az arcából.
 2
– Miss Cavendish? – Grayson Fitzgerald újra megfogta Lexie karját, és
kétkedőn méregette. – Jól van? Egészen elsápadt.
– Én… – A lány kiszabadította a karját, és ösztönösen hátrált egy lépést.
– Azt hiszem, le kellene dőlnöm.
Méghozzá minél előbb, mert a lába egyszeriben nem akarta megtartani,
és a fejében egymást kergették a gondolatok, miközben a férfira meredt.
Grayson Fitzgerald. Hát persze!
Fel kellett volna ismernie, elvégre a gazdasági magazinokban látott róla
fényképeket. Azokon azonban öltönyt viselt, és megközelíthetetlennek
tűnt. És a szeme sem volt ennyire kék.
Lexie természetesen azt sem sejthette, hogy Grayson Fitzgerald fel fog
itt bukkanni. Mi a csudáért lehet itt? Jaj, ne!
Mi van, ha…
– Miss Cavendish? – A férfi a homlokát ráncolva nézett Lexie-re, aki
rádöbbent, hogy még mindig Fitzgeraldot bámulja.
Grayson belekarolt Lexie-be, és a fogadóhoz kísérte. A söröző ajtaja
valóban nem volt bezárva.
– Nem kell bejönnie velem – mondta Lexie sietve, mert egyszeriben
mégsem találta jónak az ötletet. – Egyedül is menni fog.
– Hányas szoba? – kérdezte a férfi, és az ellenkezésével nem törődve
betolta az ajtón a lányt.
– Ötös. – Lexie nagyot nyelt, amikor körbenézett a sörözőben, amelyet
csak halványan világított meg a hold beeső fénye.
A helyiség hátsó részében teljes sötétség volt, és a feketeség mintha
csak arra várt volna, hogy elnyelhesse őt…
Lexie ijedten pislogni kezdett, amikor hirtelen fény gyulladt ki. Grayson
Fitzgerald felé fordult, aki éppen kihúzta a kezét az ajtó melletti függöny
mögül. Egyértelműen tudta, hogy ott van a mennyezeti lámpák kapcsolója.
Azt viszont még csak nem is sejthette, milyen nagy szívességet tett Lexie-
nek azzal, hogy felkattintotta.
– Nem volna jó, ha nekimennénk egy bútornak – mondta a férfi, és
céltudatosan a helyiség túlsó végébe vezette a lányt, a bárpult melletti
ajtóhoz, amely mögött lépcső vezetett fel az emeleti vendégszobákhoz.
 Grayson előreengedte Lexie-t, aztán felment utána a kikopott
padlószőnyeggel borított, keskeny folyosóra. A lány megnyomta a fali
villanykapcsolót, és fellélegzett, amikor itt is lámpák gyulladtak ki, és
megszűnt a sötétség. Lexie szíve mégis hevesen kalapált, ennek azonban
inkább Grayson Fitzgerald volt az oka, aki szorosan mögötte lépkedett.
Hogy lehet ennyire gonosz a sors? A cerighi projekttel valójában Lexie
kollégájának, Ryan Monsworthnek kellett volna foglalkoznia. Andrew, a
főnökük azonban az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy Lexie-t küldi ide.
Ő természetesen roppant hízelgőnek találta, hogy a főnökük ennél az
átépítésnél inkább rá akarja bízni a belsőépítészeti munkákat. Andrew
máskor gyakran elkísérte őt a projektekre, ezúttal azonban szabad kezet
adott neki. Ebben ő nemcsak a bizalom jelét látta, hanem esélyt is arra,
hogy bizonyítson.
Ezért különösen jó munkát akart végezni. Ahelyett azonban, hogy a
feladatára összpontosított volna, figyelmetlen és szórakozott volt, mert ez
a hely egészen összezavarta. És ha ez már önmagában is nem lett volna
elég nagy baj, még Andrew legfőbb vetélytársának a kocsija elé is szaladt.
Hálóingben.
Lexie gondolatban felnyögött, amikor elképzelte, milyen lesz a mai
éjszaka után újra találkoznia Grayson Fitzgeralddal.
Az pedig könnyen megtörténhet a következő napokban, mert a férfinak
láthatóan dolga van a környéken. De mi lehet az?
Miért jöhetett a sikeres New York-i ingatlanspekuláns és az általa
alapított Fitzgerald Holding főnöke egy ilyen kicsi, félreeső faluba?
Személyes oka lehetett arra, hogy ideutazzon, mert olyan épület, amely
üzleti szempontból érdekelhetné őt, itt közel-távol egy van: a Dunmore-
kastély. Az ide egészen közel fekvő, közvetlenül az Atlanti-óceán partján
magasodó sziklákon épült kastély adásvétele azonban Andrew szerint
gyakorlatilag már lezárult. A részben renoválásra szoruló épületet a
Howard Enterprises vásárolja meg, és elegáns luxushotellé alakítja
majd át, mielőtt nyereséggel továbbértékesítené.
Lexie azért van itt, hogy a helyszínen tekintse meg a helyiségeket, aztán
belsőépítészeti tervet készítsen, amelyet
majd bemutathatnak a potenciális vásárlóknak. Már jelentkezett is egy
érdeklődő, egy befektetői csoport az Egyesült Arab Emírségekből. Úgy
tűnik tehát, hogy minden sínen van. De valóban véletlen lenne, hogy
Grayson Fitzgerald éppen most bukkant fel itt?
Andrew mindenesetre nem lesz elragadtatva, ha értesül erről. Gyűlöli
Fitzgeraldot, mert gyakran vetett szemet ugyanazokra az ingatlanokra,
mint ő, és az utóbbi időben többször is kiütötte őt a nyeregből. Ennek nem
szabad még egyszer megtörténnie, ahhoz ez a munka túlságosan is fontos a
Howard Enterprises számára. Lexie-nek éppen ezért távolságot kell
tartania Grayson Fitzgeraldtól. A lehető legnagyobb távolságot… Hirtelen
megállt, és a férfi felé fordult.
– Azt hiszem… – kezdte, de elakadt, amikor felnézett a férfira, és
meglátta, hogy nagyon közel vannak egymáshoz. – Most már boldogulok –
fejezte be a mondatát, és kibújt a dzsekiből, hogy visszaadja a
tulajdonosának.
Az idegen ruhadarab melege és súlya nélkül a vállán kellemetlenül
védtelennek érezte magát. Az sem segített rajta, hogy Grayson Fitzgerald
fürkésző tekintettel méregette őt.
Amikor egy férfi így nézett rá, Lexie mindig elérkezettnek látta az időt
arra, hogy visszavonuljon. Nem értett a flörtöléshez, arra pedig, ami több
annál, ő végképp nem alkalmas. Ezt ékesen bizonyította rövid életű
házassága,
amelyet az egyik egyetemi évfolyamtársával, Matt Cavendishsel kötött, és
amelyből csak a férfi vezetékneve maradt meg a számára – és a felismerés,
hogy ő, Lexie Cavendish bizony túlságosan bonyolult ember.
De őszintén be kellett önmagának ismernie, hogy nem lenne szabad
mélyen belenézni Grayson Fitzgerald szemébe. De mégis megtette, nem
tudott ellenállni neki, mert a férfi szinte mágikusan vonzotta a tekintetét…
Önmagától és egyre valóságosabb gondolataitól megrettenve Lexie
hátrált egy lépést.
– Azt hiszem, most már valóban aludnom kell egy keveset – mondta,
aztán megfordult, és megtette a néhány lépést a szobája ajtajáig. Már csak
onnan nézett vissza. – Még egyszer köszönöm… Mindent köszönök.
A férfi szája mosolyra húzódott, ami végképp nem segített Lexie-n,
hogy megnyugodjon a szívverése.
– Jól tenné, ha magára zárná az ajtót – javasolta Grayson.
Még egyszer biccentett, mielőtt megfordult, és visszaindult a folyosón.
Nem sokkal később eltűnt, és Lexie becsapódni hallotta odalent a söröző
ajtaját. Még mindig reszketve ő is becsukta maga mögött az ajtót, és
nekivetette a hátát. Úristen, mi van veled? – korholta magát. Az a férfi
odakint Grayson Fitzgerald, akinek már az említése is elég ahhoz, hogy
elromoljon Lexie főnökének a napja. Ő pedig megbámulta, és
megállapította, hogy szép a szeme. Erre az sem mentség, hogy az
alvajárása után zavarodott volt. Hová tűnt a hűvös üzletasszony, aki
mindig mindent tökéletesen kézben tart? Ő senki miatt sem szokott ilyen
könnyen elbizonytalanodni!
Nyugalom! – gondolta, és azt tette, amit mindig szokott, amikor egy
helyzet legyűréssel fenyegette: egy pozitív dologra összpontosított,
valamire, amiből erőt meríthet. És ez most nem is volt nehéz, csak körül
kellett néznie hozzá a kis szobában, amelyet a következő napokra kibérelt.
Fából készült régi bútoraival és kissé már megfakult, virágmintás
tapétájával meglehetősen ódivatú volt. Lexie-nek mégis tetszett, mert arra
a szobára emlékeztette, amelyben Petersonéknál lakott. Ők voltak az
egyedüli nevelőszülők, akiknél igazán jól érezte magát.
Felegyenesedett, és bezárta az ajtót, ahogy Grayson Fitzgerald javasolta,
aztán kihúzta a kulcsot, és a fürdőszobaajtó melletti komódra tette, egy
tálka mögé, hogy ne találja meg, ha megint alvajárásba kezdene.
Természetesen is tudta, hogy az ajtó bezárása fontos óvintézkedés, nem
volt szüksége hozzá a férfi tanácsára. Csak azért nem gondolt rá, mert már
hosszú ideje nyugodtak voltak az éjszakái.
Az viszont nem valószínű, hogy a következő órákban újra önkéntelen
bolyongásba kezdene. Ugyanazon az éjszakán nem szokott kétszer
előfordulni. Ráadásul azt sem hitte, hogy a történtek után egyáltalán el tud
majd aludni.
Amikor azonban néhány pillanattal később a keskeny ágyban fekve a
kislámpa fényében az alacsony mennyezetet bámulta, érezte, hogy az
utóbbi órák izgalmai nem maradtak következmények nélkül. Hálóingén
halványan még érezte a bőrdzseki illatát, és amikor belélegezte, meglepő
módon ellazult. Hirtelen ólmos fáradtság tört rá, lecsukódott a szeme, és
mély, álomtalan alvásba zuhant.

***

Grayson hagyta, hogy becsukódjon mögötte a Castle Inn bejárati ajtaja,

és mélyen beszívta a hűvös éjszakai levegőt.
 Tekintete felfelé indult az épület homlokzatán, és az egyetlen világos
ablakon állapodott meg. Várta, hogy kialudjon a fény, de nem aludt ki, ő
pedig végül nagyot sóhajtva továbbindult.
Sajnálta, hogy a söröző már régen bezárt. Most sokat adott volna egy
whiskey-ért, a keze ugyanis nem azért reszketett, mert hideg volt az
áprilisi éjszaka. A fenébe is, az országúton sokkal rosszabbul is elsülhetett
volna a dolog! Őt azonban nem csak az kavarta fel. A fiatal nő volt az oka.
Lexie Cavendish… A kiejtése alapján amerikai lehet. És nagyon fiatal,
huszonötnél biztosan nem idősebb. Sokkal többet Grayson nem tudott meg
róla, és egyszeriben bosszantotta, hogy nem tett fel neki kérdéseket. A lány
azonban olyan rémültnek tűnt, hogy inkább békén hagyta.
Ráadásul a hosszú utazás és a kis híján bekövetkezett baleset okozta
sokk után ő sem tudott világosan gondolkodni. Pedig jó volna többet
tudnia erről a Lexie-ről. Mit kereshet egyedül Cerighben? És mi
késztetheti alvajárásra? – találgatta.
Ez nem tartozik rád – emlékeztette magát, és belebújt a dzsekijébe.
Még érezni lehetett rajta a lány csábítóan édes, gyümölcsös illatát.
Grayson újra maga előtt látta Lexie-t. Akár egy jelenés, olyan volt a
vékony hálóingében, amely alatt tisztán kirajzolódtak a domborulatai, és a
vállára omló, kibontott, aranyszőke hajával, amelyet összekócolt a szél.
És az a nagy, zöldesszürke szempár! A félelem, amely kezdetben ott
rezgett benne, mélyen megérintette Graysont, és szokatlan
védelmezőösztönt ébresztett fel benne. És mást is látott a lány szemében.
Valamit, ami nem hagyta nyugodni. Valamit, amit ismerősnek érzett.
Grayson a fejét ingatta. Lehet, hogy valahol már látta ezt a Lexie-t?
Arra emlékeznék – gondolta. Lexie Cavendish a törékeny alkatával és a
legfeljebb százhetven centis magasságával egészen más, mint azok a
hosszú combú, elbűvölő topmodellek, akikkel ő találkozgatni szokott, és
neki egyáltalán nem az esete. Mégis biztos volt benne, hogy emlékezne rá,
ha már találkoztak volna. Nyilván csak képzelődik. Valószínűleg túl sokat
dolgozott, és az utóbbi napok alváshiánya miatt elszabadult a képzelete.
Amúgy pedig most fontosabb dolga is van annál, hogy egy fiatal nőn
törje a fejét, akit nem is ismer, és akit valószínűleg soha többé nem lát
majd. Lexie Cavendishnek semmi baja nem esett, és most már
biztonságban van. Ennél több pedig nem kell hogy érdekelje őt, mert a
következő napokban igencsak elfoglalt lesz.
 Néhány lépéssel az autójához ment, feltépte az ajtót, és beült a kormány
mögé. Még egyszer felnézett a világos ablakra, aztán begyújtotta a motort,
és elindult.
 3
– Ó, ez nagyon kedves magától, Sheila.
A szomszéd asztalnál ülő fehér hajú, idős férfi a fogadósnéra
mosolygott, aki egy teáskannával a kezében állt mellette, és újratöltötte a
csészéjét.
– A különleges vendégeket az asztaluknál szolgáljuk ki – mondta széles
mosollyal. – Hozhatok még valamit Önnek, Clark?
A férfi megrázta a fejét, a fogadósné pedig visszament a pult mögé.
Lexie-t, aki jelezni próbált neki, nem méltatta figyelemre. Remek –
gondolta bosszúsan a lány. Már több mint húsz perce ül itt arra várva,
hogy a fogadósné kihozza a reggelijét, amelyet megrendelt. Az asszony
szemlátomást megfeledkezett róla. Vagy szándékosan nem vesz tudomást
róla, de Lexie ezt nem hitte. Biztosan csak túl sok a vendég. A sörözőben
minden asztal foglalt, és a bárpultnál is álldogál fél tucat férfi.
Beszélgetnek és tréfálkoznak a fogadóssal, egy széles vállú, vörös hajú és
erősen pocakosodó férfival, aki sört csapol a pult mögött. A felesége és a
két kisegítő eközben az asztalok között jön-megy, és felszolgálja a házban
lakó vendégeknek a reggelit, amelyet Lexie is nagyon szeretett volna már
megkapni. A többiek falubéliek lehettek, és közük lehet a jubileumi
ünnepségekhez. Lexie ezt a beszélgetések elkapott foszlányaiból hámozta
ki.
Lexie nagy sóhajjal megnézte az óráját. Már majdnem kilenc óra volt,
úgyhogy még egy órája van addig, amíg a Dunmore-kastélyban kell lennie.
Kezdte szorítani az idő, ezért felállt, és az asztalok között a bárpulthoz
ment.
– Elnézést – mondta a fogadósnak, aki éppen egy poharat törölt el –, de
már elég régen megrendeltem a reggelimet.
Megkaphatnám esetleg? Ugyanis megbeszélt találkozóm van, és lassan
indulnom kell.
A férfi, aki kevéssel múlhatott ötven, elmosolyodott, de a törölgetést
nem hagyta abba.
– Hát persze! Elvégre nem akarunk halálra éheztetni egy csinos, fiatal
hölgyet – mondta, és a cimboráira nevetett, akik
Lexie mellett álltak a pultnál, és kíváncsian méregették őt. A fogadós
aztán a válla fölött elnézett a konyha felé. – Sheila, kijönnél?
 A fogadósné szinte azonnal megjelent a sörözőben.
Nagyjából egyidős lehetett a férjével, sötét haja és kerek arca volt,
amely jól illett telt alakjához. Mosolygott, de amint meglátta Lexie-t a
pultnál, ráncba szaladt a homloka.
– A kisasszony reggelizni szeretne – mondta a fogadós.
– Tudom. – Az asszony leereszkedő, szinte már ellenséges pillantást
vetett Lexie-re. – Mondtam, hogy máris jövök.
Ezzel meg akart fordulni, hogy visszamenjen a konyhába, de megállt,
amikor Lexie megszólította:
– Kaphatnék esetleg még egy kapucsínót is?
A fogadósné felhorkant.
– Ez itt nem a Starbucks, aranyom. Teával vagy kávéval tudok szolgálni.
Lexie elképedten meredt az asszonyra. Miért ilyen barátságtalan vele?
Az öregúrral nagyon kedves volt az előbb, úgyhogy én lehetek az oka –
gondolta, és ismerős szúrást érzett a szívében, mint mindig, amikor valaki
elutasító volt vele.
Azonban már régóta nem fájt neki annyira, mint egykor. Még
elmosolyodnia is sikerült, mert a vitatkozás meghaladta volna az erejét.
– Akkor kávét kérek.
A fogadósné bólintott, és visszament a konyhába.
– Ne foglalkozzon vele! – mondta a fogadós. – Sheilának rossz napja
van, mert rengeteg a vendég.
A férfi rámosolygott Lexie-re, és neki az a kellemetlen érzése támadt,
hogy a fogadós flörtölni akar vele, bár akár az apja is lehetne.
– Hé, Fred, csapolsz nekem még egy korsóval? – kérdezte a bárpultnál
ülő férfiak egyike.
Lexie kihasználta a lehetőséget, s miközben a fogadós teljesítette a
vendég kérését, ő visszament az asztalához.
Sheila és Fred – gondolta. A fogadósékat tehát valóban úgy hívják,
ahogy Grayson Fitzgerald mondta, és ettől valóságosak lettek az előző
éjszaka történtek. Sajnos, gondolta Lexie, mert egy kicsit reménykedett
abban, hogy minden csak az ő képzeletének a szüleménye volt. Ilyen
találkozást azonban a legmerészebb álmában sem tudott volna kigondolni.
Nem, valóban megtörtént, és ez őt még mindig zavarta. Nem is kicsit. Ez
pedig nem jó, mert észnél kell lennie, amikor nemsokára majd találkozik
Duncan O’Donnell-lel.
 Táskájában csörögni kezdett a mobiltelefonja. Sietve előkotorta, és
fogadta a hívást.
– Szia, édesem! – hallotta meg Betty ismerős hangját. – Na, mi újság?
Minden rendben nálad?
Lexie nagyot nyelt.
– Nem igazán – felelte.
Néha úgy tűnt, a barátnője hatodik érzéket fejlesztett ki, hogy
kiszimatolja, mikor van maga alatt. És ebben lehet valami, elvégre hozzá
senki sem áll olyan közel, mint Betty Michaels. A nevelőotthonban
ismerkedtek meg, amikor még gyerekek voltak, és az évek során szoros
barátság alakult ki közöttük. Lexie-nek nem volt testvére, de Betty olyan
volt a számára, mintha az lenne. Ha valaki a családjáról kérdezte, neki
automatikusan az a vörös hajú, szeplős arcú lány jutott eszébe, akivel
szívből nagyokat tudtak nevetni. Ő volt az egyetlen ember, akiben Lexie
vakon megbízott. Ezért is volt vigasztalhatatlan, amikor Betty – egy
szerelem miatt – két és fél éve Dublinba költözött. És ezért követte
habozás nélkül, amikor a barátnője fél évvel később belsőépítészi állást
szerzett neki az ingatlanspekuláns Andrew Howardnál, ahol Betty
könyvelőként dolgozott. Ez nagyszerű volt, mert így az irodában is
gyakran látták egymást, és egymás munkájáról is mindent tudtak.
– Mi a baj? – kérdezte Betty aggódva. – Gond van O’Donnell-lel?
– Nem, vele még nem is találkoztam. A tegnap éjszakáról van szó.
Lexie röviden beszámolt a barátnőjének az országúti találkozásáról.
– Jaj, ne! Azt hittem, végre felhagytál az alvajárással – mondta Betty.
– Én is azt hittem.
Lexie azon gondolkodott, beszéljen-e Bettynek a furcsa déjà vu
érzéséről, de a barátnője már folytatta:
– Ráadásul éppen Grayson Fitzgeraldnak kellett lennie! – Betty
ugyanolyan jól ismerte a nevet, mint Lexie. – Mi az ördögöt akarhat
Cerighben?
– Én is ezt találgatom. – Lexie az ajkát harapdálta. – Andrew semmit
sem mondott arról, hogy Fitzgerald is érdeklődik a Dunmore-kastély iránt.
Mielőtt Franciaországba repült, még beszéltem vele, és egészen biztos volt
abban, hogy gond nélkül meg tud majd állapodni Duncan O’Donnell-lel az
adásvételről.
– Meddig marad Andrew Franciaországban? – kérdezte Betty.
 – Azt még nem tudta pontosan. De amint lehet, ideutazik.
Lexie némán felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak itt lenne mellette a
főnöke. Büszkeséggel töltötte el, hogy Andrew rábízta ezt a munkát, most
azonban úgy érezte, a feladat meghaladja az erejét. Nyugtalanítja ez az
átkozott hely.
Akárcsak Grayson Fitzgerald…
– És mikor találkozol O’Donnell-lel?
Betty kérdése véget vetett Lexie töprengésének.
– Nem egészen egy óra múlva – válaszolta, és megkönnyebbülten látta,
hogy a fogadósné végre feléje tart egy teli tálcával. – Most le kell tennem,
Betty, különben elkésem.
– Oké. Kár, mert… Mindegy, annyira nem fontos.
Lexie aggodalmasan összeráncolta a homlokát.
– Minden rendben nálad?
– Igen, igen – felelte Betty kissé túlságosan is gyorsan. – Majd
tájékoztass mindenről, oké?
Miután barátnője kinyomta a hívást, Lexie eldöntötte, hogy legközelebb
kifaggatja Bettyt. Jól ismeri, és hallott valamit a hangjában, ami nem
tetszett neki. A legszívesebben most azonnal visszahívta volna, a
fogadósné azonban éppen odaért az asztalához, ezért visszadugta a
mobilját a táskájába.
– A reggelije – mondta az asszony, de nem mosolygott, csak Lexie elé
tette a rántottáját.
Amikor a csordultig megtöltött kávéscsészét is levette a tálcáról, jól
láthatóan reszketett a keze. Lexie segíteni akart neki, és a csészéért nyúlt, a
fogadósné azonban kitért előle, és szinte már dacosan az asztalra tette a
csészét. Nem is tette, inkább odacsapta. A csésze már korábban is vészesen
imbolygott, most viszont felborult, mire a forró kávé az asztalra és Lexie
kezére ömlött.
– Au! – Lexie ijedten elrántotta a kezét, és felugrott, de elkésett. A
kifolyt kávé már elérte az asztal szélét, és rácsöpögött Lexie szürke
szoknyájára, amelyen csúnya barna foltok keletkeztek. – A fenébe!
– Sajnálom. – A fogadósné lesújtva nézett Lexie-re, és egy pillanatig
mozdulatlanná dermedt. Láthatóan nem számított rá, hogy az ingerült
mozdulatával ekkora bajt okoz majd. – Én…
 mindjárt hozok valamit, hogy feltöröljem – mondta, és visszafutott a
pulthoz.
Lexie követte a tekintetével, és észrevette, hogy a vendégek többsége
abbahagyta a beszélgetést, és őt nézik meredten.
Lángba borult az arca, és megörült, amikor a fogadósné visszajött hozzá
egy nedves ruhával és egy halom papírszalvétával. A szalvétákat Lexie
kezébe nyomta, és ő kétségbeesetten dörzsölni kezdte a foltokat, de
semmit sem ért el vele.
– Ebben a szoknyában sehová sem mehetek – mondta bosszúsan és
kissé szemrehányón, de a fogadósné csak megrántotta a vállát.
– Sajnálom – mondta még egyszer, és elkezdte letörölni az asztalt.
Lexie nézte, mit csinál az asszony, és közben a könnyeivel küzdött.
Valóban olyan érzéketlen ez a nő, hogy őszintén még csak elnézést sem
tud kérni? Vagy vele van baja? Mit követhetett el, hogy ennyire maga ellen
hangolta a fogadós feleségét?
És ez még csak nem is a legrosszabb – gondolta a szoknyáján
csúfoskodó foltokat nézegetve. Az nem probléma, hogy át kell öltöznie,
mert több váltóruhát is hozott magával.
Üzleti találkozókra azonban ez a szoknya és hozzá egy fekete blúz volt a
kedvenc összeállítása. Amikor ezt viselte, mindig jól alakultak a dolgok, és
ma különösen bízott benne, hogy sikert hoz majd neki ez az együttes.
Ne légy már nevetséges! – teremtette le magát gondolatban, és leült,
miután a fogadósné letörölte a székét és előtte az asztalt. A baleset
bosszantó, de messze nem ok arra, hogy ő kiboruljon.
– Elnézést, megnézhetem?
Lexie meglepetten felnézett. Az az idős férfi állt mellette, aki addig a
szomszéd asztalnál ült. Nem várta meg a válaszát, hanem leült mellé a
szabad székre, és megfogta a bal kezét.
– Leforrázta magát – mondta, és Lexie csak most vette észre, hogy a
kézfeje valóban csúnyán kivörösödött.
Miután felfigyelt erre, már azt is érezte, hogy fáj a keze.
Még ez is! – gondolta, és azt találgatta, miért üthet ki balul egyszeriben
minden.
– Hűtenie kell. – Az idős férfi elengedte Lexie kezét, aztán névjegyet és
tollat vett elő a zakója zsebéből. Miután felírt valamit a kártya hátoldalára,
odaadta Lexie-nek. – A szemközti patikában meg tudja venni ezt a
kenőcsöt – mutatott a névre, amelyet felírt. – Ha bekeni vele a megégett
részt, hamarabb begyógyul.
Lexie még mindig elképedten megfordította a névjegykártyát. Dr. Clark
Turner – állt rajta aranyszínű, dombornyomott betűkkel, alatta pedig egy
cerighi cím.
– Ön orvos? – kérdezte Lexie, és meglepetten méregette a férfit, aki
legalább hetvenéves volt, vagyis már régen elérte a nyugdíjkort.
– Igen, az vagyok. Méghozzá olyan orvos, aki egyszerűen nem tudja
abbahagyni a munkát. – Az öregúr elmosolyodott, mert nyilván kitalálta
Lexie gondolatát. – Valójában néhány éve már nem praktizálok, de az én
hivatásomban igazából aligha megy nyugdíjba az ember.
A férfi rákacsintott Lexie-re, és a kedvessége jólesett neki.
Talán mégsem olyan undok itt mindenki, gondolta, mint ez a Sheila, aki
éppen egy csésze kávéval lépett oda az asztalához.
– Parancsoljon! – mondta, egy árnyalattal kevésbé hűvösen, mint az
előbb, aztán az orvoshoz fordult: – Még egy teát, Clark?
Az idős úr nemet intett a fejével, aztán nehézkesen felállt.
– Köszönöm, de mennem kell. Felírod, Sheila, ahogy szoktad? Délután
majd még benézek.
A fogadósné bólintott, aztán visszaindult a pult mögé.
– Érezze jól magát nálunk! – Az orvos visszament az asztalához, és
elvette a széke háttámlájáról a ballonkabátját. – Nekem túl nagy lesz itt a
nyüzsgés a következő napokban, de magának biztosan tetszik majd a zene.
Lexie csak némi késéssel értette meg, hogy a férfi azt hiszi, is a
jubileumi rendezvények miatt van itt, amelyeknek a folkfesztivál lesz a
csúcspontja. A doktor még egyszer biccentett neki, aztán indulni készült,
de az utolsó pillanatban még megállt.
– Mondja, járt már itt valamikor?
Lexie megdermedt, és visszatért a nyomasztó érzése, amely már tegnap
óta üldözte.
– Nem, még soha. Miért?
– Nem számít. Ezek szerint tévedtem.
A doktor megcsóválta a fejét, és kiment a sörözőből. Lexie szíve
hevesen vert, miközben a távozó orvos után nézett. Ez csak véletlen.
Biztosan hasonlítok valakire – gondolta.
 Gyorsan megitta a kávéját, evett valamennyit a rántottából, aztán
visszament a szobájába, hogy átöltözzön. Nem volt könnyű kitalálnia, mit
vegyen fel a kedvenc szoknyája helyett, de végül egy egyszerű, de nagyon
csinos sötétkék ingruha és egy bézs színű, rövid kardigán mellett döntött.
A haját feltűzte,
mint mindig, amikor üzleti tárgyalásra ment. Így komolyabbnak és
valamivel idősebbnek tűnt a maga huszonnégy événél. Úgy gondolta, ez
kimondottan jól jöhet a konzervatívabb ügyfeleknél. Egyszer ugyanis egy
idősebb férfi a kora miatt azt feltételezte róla, hogy nincs elég szakmai
tapasztalata. Azóta biztosra ment, és inkább felfogta a hosszú haját.
Miután elkészült, megnézte magát a tükörben, és elégedetten elhagyta a
panziót. Amikor tegnap megérkezett, a ház előtt nem talált parkolóhelyet,
ezért kissé távolabb, a templom előtt hagyta a kocsiját, egy már
meglehetősen koros, békazöld VW Golfot. Lexie használtan vette két éve,
amikor Írországba költözött, de eddig mindig megbízhatóan eljutott vele
oda, ahová akart. Andrew-nak, a főnökének azonban nem tetszett Lexie
kocsija, és már kétszer is felajánlotta neki, hogy kap céges autót. Állítása
szerint azért, mert egy ilyen feltűnő színű járművel nem szerencsés üzleti
tárgyalásokra érkezni, amelyeknél nagyon fontos az első benyomás.
A főnöke egyébként ugyanezt gondolta Lexie igencsak régi
mobiltelefonjáról is, amelynek az akkuja már néhány óra után lemerült.
Andrew azt is új modellre akarta cseréltetni a cég költségére, és Lexie
valójában szívesen élt is volna a lehetőséggel. A gond csak az volt, hogy a
főnöke közel sem minden munkatársnak tett ilyen ajánlatot. Azoknak
legalábbis nem, akik még csak olyan rövid ideje dolgoztak a cégnél, mint
Lexie. Andrew szabályosan rajongott érte, ő pedig természetesen örült
annak, hogy a főnöke támogatja és rendszeresen elmondja, hogy nagyra
értékeli a munkáját.
Lexie-nek azonban ez kínos is volt a többi kolléga miatt, akik már
hosszabb időt töltöttek a cégnél. A szemébe senki sem mondta, ő mégis
biztos volt benne, hogy a háta mögött azt pusmogják, viszonya van a
főnökkel, aki már majdnem negyvenéves, de még mindig nőtlen.
Időnként Lexie maga is azt találgatta, hogy Andrew indítékai tisztán
szakmai jellegűek-e, vagy más reményeket is táplál vele kapcsolatban.
Nyíltan mindenesetre nem mutatta ki az érdeklődését. Kedves volt Lexie-
vel, közeledésre azonban soha nem tett kísérletet, ezért aztán ő bízott
benne, hogy Andrew valóban csak a kreativitását értékeli. Ha viszont
mégis többet remél… Lexie-ből mély sóhaj szakadt fel. Az baj lenne –
gondolta, miközben kinyitotta a kocsiját.
A templomból ekkor egy feketébe öltözött férfi lépett ki. Az
inggallérjáról Lexie messziről is meg tudta állapítani, hogy katolikus pap,
bár nem viselt reverendát. Különböző korú nők
követték, akiknek láthatóan magyarázott valamit.
Turistacsoport lehet – gondolta Lexie, de mindjárt módosított is a
feltételezésén, amikor meglátta, hogy a nők közül többen kapcsos írótáblát
tartanak a kezükben, és jegyzetelnek, miközben a pap gesztikulálva
magyaráz nekik. Láthatóan valamilyen tervet beszéltek meg, és Lexie
fogadni mert volna, hogy a nagy tűzhöz van köze a dolognak, ugyanis
Cerighben mostanában minden a tragikus esemény körül forgott.
A pap Lexie felé fordította a fejét, és egyszeriben elhallgatott. Az arcát a
lány ilyen távolról nem tudta kivenni, de olyan érzése volt, hogy őt nézi
meredten. Bosszúsan félrefordult, és be akart szállni az autóba.
– Várjon!
A kiáltásra Lexie ijedten megpördült a tengelye körül, és azt látta, hogy
a pap integetve, nagyon komoly arccal igyekszik feléje.
 4
A templomot körülvevő, alacsony kerítés előtt a papi civilt viselő férfi
hirtelen megállt, és megint Lexie-re meredt.
– Igen? – kérdezte a lány bosszúsan, fél lábbal már az autójában.
– Elnézését kérem, nem akartam megijeszteni – mondta a pap
mentegetőzve. – A távolból összetévesztettem valakivel.
A hangja kellemes volt, és most már mosolygott, Lexie mégsem tudta,
mire vélje. Közelről látta, hogy a férfi szőkésbarna hajában ősz tincsek is
vannak, a vonásai pedig arról árulkodtak, hogy az ötvenes évei közepén
járhat.
Messziről fiatalabbnak tűnt, minden bizonnyal a sportos alakja és a
ruganyos járása miatt. Azok közé a férfiak közé tartozott, akiknek még
idősebben is fiatalos a kisugárzásuk.
– Flaherty atya vagyok – mutatkozott be, és hátramutatott a templomra
–, a Szent Patrik-templom plébánosa. Maga nem idevalósi, igaz?
Lexie megrázta a fejét.
– Nem. Dublini vagyok – felelte, bár maga sem tudta, miért érezte
szükségesnek, hogy ezt elmondja. A helyzet egyszeriben kínosnak tűnt,
ezért látványosan megnézte az óráját. – Elnézést kérek, de sietnem kell.
– Hogyne. – A plébános bólintott, de újra megállította Lexie-t, mielőtt a
lány beülhetett volna a kocsijába. – A segítségére lehetek valamiben?
Lexie nem sokat tudott a papokról. Állítólag őt katolikusnak
keresztelték, az anyja legalábbis ezt adta meg a papírjaiban. A
nevelőszüleinél azonban nem játszott nagy szerepet a vallás.
Csak Petersonék ragaszkodtak ahhoz, hogy vasárnaponként elmenjen
velük az istentiszteletre. Ők hívő metodisták voltak, és imádkozásra
buzdították Lexie-t. Ő persze imádkozott is: azért fohászkodott buzgón
Istenhez, hogy a gyermektelen Petersonéknál maradhasson, akik nagyon
kedvesek voltak vele. Náluk érezhette életében először fontosnak magát,
és már arról is szó volt, hogy örökbe fogadják.
Egy délelőtt azonban, amikor Lexie éppen iskolában volt, a házaspár
beült a rozoga Hondájába, és a bevásárlóközpontba indult, hogy ajándékot
vegyen a lány közelgő születésnapjára.
Herbert ezért külön szabadnapot vett ki. A parkolóhely előtti utolsó
kereszteződésnél egy teherautó figyelmen kívül hagyta a piros lámpát, és
teljes erőből belehajtott a Hondába. Herbert azonnal életét vesztette, Anitát
pedig súlyos fejsérüléssel szállították kórházba, ahol egy héttel később ő is
meghalt anélkül, hogy eszméletére tért volna.
Lexie magát hibáztatta, mert a nevelőszülei végül is miatta indultak
vásárolni, és a tragédia még ma is fáj neki. Nemcsak Herbertet és Anitát
vesztette el akkor, hanem az egyetlen valódi otthont is, amelyet addig
megismert. Egy szép álom ért véget, és vele együtt Lexie-nek a valláshoz
fűződő kapcsolata is. Templomba soha többé nem tette be a lábát, ezért azt
sem tudta, megszokott dolog-e, hogy egy katolikus pap idegen
embereknek is felajánlja a segítségét. Feltehetően igen, és ez a Flaherty
atya valóban tehet is érte valamit.
– Meg tudja mondani, hogy jutok el leghamarabb a Dunmore-
kastélyhoz?
A templom előtt beszélgető csoportból kivált egy lezseren öltözött nő,
és feléjük indult. Ötven körüli lehetett, farmernadrágot és pólót viselt, és
nagyon kedvesen, nyíltan Lexie-re mosolygott, amikor odaért hozzájuk.
– Menjen a főúton nyugat felé – mondta Flaherty atya helyett. – Miután
elhagyja a falut, az első kereszteződésnél forduljon jobbra, aztán pedig
mindjárt balra, hegynek fel. Ott régen volt egy irányítótábla, de megkopott,
és O’Donnellék nem festették újra. Fanny O’Donnell ugyanis nem látja
szívesen a látogatókat a kastélyban. Ő meglehetősen furcsa nő.
Szuper! – gondolta Lexie, és haragudott magára, mert eddig csak az
épület érdekelte. Azzal nem foglalkozott, hogy a tulajdonoson kívül kik
laknak még a kastélyban, és azzal sem, hogy mit szólnak majd azok az
emberek az ő felbukkanásához.
– A hölgy a házvezetőnőm, Mary Ward – mondta Flaherty atya
mosolyogva, és szemlátomást azt várta, hogy Lexie is bemutatkozzon.
– Lexie Cavendish – mondta eleget téve a ki nem mondott kérésnek, de
közben már azon gondolkodott, amit a házvezetőnő O’Donnellékről és a
látogatókhoz való viszonyulásukról mondott. – Ki az a Fanny? – kérdezte.
– Duncan O’Donnell anyja?
– A nagynénje, de Duncan édesanyja is a kastélyban él – mondta
Flaherty atya, és összeráncolta a homlokát. – Az idős hölgyet akarja
meglátogatni?
– Nem, nekem… Mr. O’Donnell-lel van találkozóm – válaszolta Lexie
habozva.
 – Vagy úgy! – Flaherty atya felvonta a szemöldökét. – Akkor maga
biztosan attól a cégtől jött, amely renoválni fogja a kastélyt.
Lexie hezitálva bólintott. Meglepte, hogy ezek az emberek tudnak
Duncan O’Donnell terveiről. De valóban azt gondolják, hogy a Howard
Enterprises csak renoválni fogja a kastélyt?
Lexie tisztázhatta volna a félreértést, de annyiban hagyta a dolgot. A
várkastély ura nyilván tudja, miért tartja titokban a tervezett eladást, és ha
itt mindennek ilyen gyorsan híre megy, akkor nem ő lesz az, aki szaporítja
a pletykálkodók számát.
– Most már tényleg indulnom kell – mondta szabadkozva, aztán egy
gyors biccentéssel elköszönt a paptól meg a házvezetőjétől, és beült a
kormány mögé.
Miután megfordult a kocsival, belenézett a visszapillantó tükörbe. A pap
és a házvezetőnő még ugyanott állt, és láthatóan hevesen vitatkozott. A
férfi közben többször Lexie felé mutatott, és ő meg volt róla győződve,
hogy azok ketten róla beszélnek. De miért lehet ő ennyire érdekes?
„Maga nem vidéki, igaz?” – ötlöttek újra eszébe Grayson Fitzgerald
tegnapi gúnyos szavai. Nem, nem az. Már a fél
életét nagyvárosban töltötte, és elszokott attól az érdeklődéstől, amelyet
egy ilyen kis településen egy idegen iránt tanúsítanak a helybéliek.
Dublinban ő csak a névtáblákról ismeri a szomszédjai nevét. Ezt nem is
bánja, mert a kisvárosokban szerzett tapasztalatai inkább kellemetlen
emlékként élnek benne. Mivel nevelőszülők gondoskodtak róla, az
emberek gyanakvással néztek rá, és – kevés kivétellel – azt éreztették vele,
hogy nem tartozik közéjük. Ennél még a nagyvárosok személytelensége is
sokkal jobb.
De miért foglalkozik ő egyáltalán ezekkel az emberekkel és a
szokásaikkal? Ez itt csak egy munka, semmi több. És minél előbb elvégzi,
annál hamarabb visszamehet Dublinba.
A kastélyhoz vezető utat könnyen megtalálta, ahol balra kellett
fordulnia, valóban nem volt a régi épületet jelző tábla, ahogyan azt Mary
Ward is mondta. A keskeny hegyi út mellett azonban egy másik táblán már
ott állt, hogy arra kell menni a Cerigh Cliffs felé. A Dunmore-kastély
pedig azokra a sziklákra épült, úgyhogy az irány jónak tűnt.
Az út sok kanyart leírva haladt felfelé, és Lexie vezetés közben
megállapította, hogy a táj valóban lenyűgöző. Tegnap, amikor
megérkezett, borult és szürke volt az ég, és többször is eleredt az eső, ezért
nem igazán figyelt a környékre. Ezalól csak Cerigh jelentett kivételt, mert
a városkát ijesztően ismerősnek érezte. Most ragyogóan kék volt az ég, a
fűvel és zuzmóval benőtt dombok pedig mélyzöldben pompáztak a
napfényben. A tengert még nem lehetett látni, de a víz szagát már érezte a
levegőben. Kétségtelenül szép hely. Zord, de szép – gondolta Lexie, és bár
vonakodott az érzés ellen, valamit megpendített benne.
Elég ebből! – figyelmeztette magát, és nem akart tovább azon
töprengeni, hogy mi fűzi őt ehhez a helyhez. Sikerült is elterelnie a
figyelmét, amikor a Cerigh Cliffshez ért. Ezek a sziklák nem voltak olyan
hatalmasak, mint délebbre az Európa legmagasabb parti szirtjei közé
tartozó Slieve League-nél, de így is lenyűgöző látványt nyújtottak. Óriási
ujjakra emlékeztettek, ahogy kiálltak az Atlanti-óceánból, amelynek a
hullámai odalent megtörtek rajtuk.
Lexie szíve azonban igazán a Dunmore-kastély láttán kezdett
hevesebben verni, amely egy rendkívül széles sziklán állt, és egy ovális
félszigethez hasonlóan nyúlt be a vízbe. A várszerű kastélyt falak vették
körül, és hátsó, a tenger felé eső részét egy magas és kerek toronybástya
uralta. Az épületen is voltak kisebb tornyok és fiatornyok, amelyek mintha
egymásba fonódtak volna. Távolról szinte mesebelinek tűnt.
Már csak egy sárkány hiányzik, hogy az egyik oromzaton ülve őrizze a
régi falakat – gondolta Lexie, miközben a vársziklákat a szárazfölddel
összekötő keskeny földnyelven vezette az autót.
Minél közelebb ért, annál hatalmasabban magasodott előtte a várkastély.
Ami az előbb még romantikus és már-már idillikus benyomást keltett,
most szinte bevehetetlennek tűnt.
A hely, amelyen épült, eszményi volt egy vár számára, és ezt már a 12.
században is így gondolhatták. Lexie az épület történetéről folytatott
kutatásaiból tudta, hogy a félszigeten akkoriban emelték az első őrtornyot.
Az évszázadok során kisebb erőd épült köréje, az azonban a 17. században
elpusztult egy tűzben, és utána lemondtak róla. Az alapfalakra csak a 19.
század közepén építettek neogótikus stílusú és jóval nagyobb várkastélyt.
Ez már természetesen nem védekezésül szolgált, de így is lenyűgöző volt,
s miközben Lexie a külső falba épített kapuív felé tartott, már el is
képzelte, mit lehet majd kezdeni az épülettel.
 Ez a hely ideális az Andrew lelki szemei előtt lebegő luxushotel
számára: félreeső helyen van, ugyanakkor jól megközelíthető, és ez fontos
az áruellátás miatt. A környezet impozáns, maga a várkastély pedig
védelmet nyújt a kíváncsi tekintetek elől, amennyiben nyilvánosságot
kerülő, prominens vendégek kívánnának itt megszállni. Emellett a terület
elég nagy is ahhoz, hogy mindaz helyet kaphasson benne, amit egy
luxusszállodának kínálnia kell. Csak golfpályát kell még kialakítani, és
parkolóhelyből sincs elég. Lexie azonban biztos volt benne, hogy
mindenre találnak majd megoldást. Esetleg menetrend szerint közlekedő
kisbuszokat is beállíthatnak…
Lexie hirtelen lefékezett, és a közvetlenül a kapu mögé elhelyezett
figyelmeztető táblára meredt. MAGÁNTERÜLET!
BELÉPNI TILOS! – állt nagy, fekete betűkkel egy vastag és vörös
csíkkal szegélyezett fehér kartonlapon, amelyet átlátszó műanyag fólia
védett az esőtől. A házilagos táblát egy farúdra erősítették rá, és földdel
teli virágcserépbe szúrták.
Meglehetősen komolytalannak tűnt, de a rajta feltüntetett tiltás így is
félreérthetetlen volt.
Lexie habozva nézegette a kapuív felhúzott vasrácsát. A hegyes rudak
közvetlenül felette voltak, és ettől borsódzni kezdett a háta. Egy pillanatig
felmerült benne, hogy visszafordul, végül mély lélegzetet véve
továbbindult.
A kapu mögött a vár tágas udvara terült el, és Lexie meglepődve látta,
hogy a magas falak védelmében kertet is kialakítottak. Az alaprajzokon
nem jelölték, de úgy tűnt, hogy régebben épülhetett, mert a bokrok és a
cserjék némelyike már embermagasságúra nőtt. Évek óta nem
gondozhatták őket, ezért aztán elvadulva egymásba fonódtak, és
helyenként valóságos kis vadont alkottak.
Az enyhe elhanyagoltság érzése egyre erősödött Lexie-ben, miután
áthajtott a következő kapun, amely a várkastély macskakövekkel kirakott
belső udvarára vezetett. Ezt a bejáratot nem csapórács védte, hanem
kétszárnyú vaskapu, amely most nyitva volt, s mindkét szárnyát ugyanaz a
művészien kovácsolt címer díszítette. Egy szárnyas-koronás, tüzet okádó
sárkányt ábrázolt, amely kardot tartott a markában. Fölötte három, eltérő
módon díszített pajzs volt.
 Valamikor színes lakkozás boríthatta a címereket, de az időközben
lepattogzott róluk, és helyenként már rozsdásodtak is.
Itt sürgősen tenni kell valamit – állapította meg magában Lexie, és ez a
várkastély többi részére is igaz volt. A pusztulás jeleit leginkább a szikla
szélén az Atlanti-óceán fölé magasodó, nagy bástya mutatta. Ívelt ablakai
közül több kitört, vagy olyan homályosak voltak, hogy nem lehetett belátni
rajtuk, és szinte hátborzongató látványt nyújtottak. Annál szebb volt
viszont az épületnek az a része, amely lakottnak tűnt, és ezért jó állapotban
is volt. Ott függönyök takarták az ablakokat, a galambszürkére festett ajtók
mellett pedig virágdézsák álltak, sőt még egy fapad is.
A belső udvar sokkal nagyobb volt, mint amire Lexie az alaprajz alapján
számított. Láthatóan parkolónak is használták, mert az elhagyott bástya
előtt két autó állt. Egyik sem fekete BMW – állapította meg Lexie
megnyugodva. Leparkolta az autóját a két másik jármű mellé, aztán
kiszállt, és kissé tanácstalanul körbenézett, mert nem tudta, merre induljon.
Mielőtt eldöntötte volna, kinyílt egy ajtó, és egy fehér hajú asszony
lépett ki rajta. Egyszerű, virágmintás ruhája fölött rövid kötényt viselt,
karjában egy tálat tartott, amelyben kavargatott valamit.
– Jöjjön be! Már vártuk – kiáltott oda Lexie-nek az udvaron át, aztán
bement.
Lexie sietve követte, és magában megkönnyebbülten nyugtázta, hogy
ezek szerint szívesen látják.
A masszív faajtó széles és hosszú folyosóra nyílt. A falakat fehérre
festették, a meglepően magas mennyezetről lelógó vaslámpák ódon
lámpásokra hasonlítottak. Az ajtóktól jobbra és balra antik székek és
asztalkák álltak, amelyek nem illettek egymáshoz, valahogy mégis
egységes összképet alkottak.
– Itt vagyunk! – dugta ki a fejét a bejárattól balra eső első ajtón az
asszony, aki behívta Lexie-t, és intett neki.
Arcát ráncok borították, a mosolya azonban sugárzó volt, a tekintete
pedig olyan élénk, hogy Lexie nemigen tudta megbecsülni a korát, de
biztosan jóval több lehetett hetvennél.
– Agatha O’Donnell vagyok – mutatkozott be.
Lexie bízott benne, hogy nem csalja meg az emlékezete, és valóban a
kastély tulajdonosának az édesanyja előtt áll.
– Lexie Cavendish – válaszolta.
 A fiával van találkozóm, akarta hozzátenni, de az idős hölgy
megfordult, és visszaindult oda, ahonnan az előbb kijött.
– Mi tartott ennyi ideig, Miss Cavendish? – kérdezte közben. – Elnézést,
hogy nem fogok kezet magával, de az enyém éppen csupa liszt. Már azt
hittem, elfelejtette a találkozónkat. Most azonban már itt van, úgyhogy…
Te jó ég, nincs jól, kedvesem? Egészen elsápadt.
Lexie megállt az ajtóban, és döbbenten körbenézett a kövezett
konyhában, amely valójában inkább kisebb csarnok volt. A falaknál két
nyitott kemence állt, mindkettő olyan magas volt, hogy Lexie akár fel is
állhatott volna bennük.
Régebben főzésre használhatták őket, a párkányukat alkotó
fagerendákon most vörösréz serpenyők függtek, az egykori tűzhelyeken
pedig burgonyával és almákkal teli nagy, fonott kosarak álltak. A helyiség
közepét egy három méter hosszú asztal foglalta el, választóvonalat alkotva
régi és új között. Az ablak felőli oldalon ugyanis konyhasor húzódott, bár
igazán modernnek már azt sem lehetett nevezni. A szekrények legalább
harminc, vagy inkább negyven éve készülhettek, de még mindig jó
állapotban voltak, a központi helyen pedig egy régi, nagy AGA tűzhely
állt. Az asztal egyik oldalán magas támlájú és csavart lábú székek
sorakoztak, a másik oldal láthatóan munkalapként szolgált, mert különféle
edények, tálak és deszkák feküdtek rajta. Egy kibontott zacskó liszt mellett
kinyitott tojásdobozt és egy cukorral teli üvegedényt lehetett látni, tálakban
pedig gyümölcsöket, zöldségeket és fűszereket, amelyek aromás illatokkal
töltötték meg a helyiség levegőjét. A többi falat polcok borították,
amelyeken edények, vázák és szakácskönyvek sorakoztak. Igazából semmi
sem illett itt semmihez, de az összkép bájos és lakályos volt. Lexie-nek
tetszett is volna, ha nem lett volna zavarodott és rémült.
Merthogy ismerte ezt a konyhát. Legalábbis megint az a furcsa érzés
rohanta meg, hogy már járt itt. Bizonytalanul a szemközti falon látható
ajtóra mutatott.
– Az ott az éléskamrába nyílik?
Azonnal megbánta, hogy feltette ezt a kérdést, mert valójában semmi
köze nem volt hozzá. Agatha O’Donnell azonban nem tűnt meglepettnek,
mert elmosolyodott.
– Igen. Szeretné megnézni?
 – Nem – vágta rá Lexie, mert félt, hogy a helyiség valóban olyan, mint
amilyennek ő gondolja: keskeny és hosszú, a falain beépített fapolcokkal.
Szinte biztos volt benne, hogy olyan, mert eddig minden „képzelgése”
beigazolódott. A fenébe is, ez lassan már ijesztő!
Mi lehet vele? Egyszeriben látnoki képességre tett szert?
– Nyugodtan benézhet a kamrába, ha akar – mondta Agatha, miközben
letette a tálat az asztalra, és megmosta a kezét. – Természetesen a többi
szobát is megmutatjuk, hogy képet alkothasson magának – tette hozzá, és
elmosolyodott. – A sógornőm is mindjárt jön, és akkor… Ó, már itt is van!
Ebben a pillanatban egy nő lépett be a konyhába. A kezében egy csokor
elszáradt virágot tartott, amelyet a szekrénysorhoz lépve bedobott a
biohulladékok vödrébe. A nő korát Lexie ugyanolyan kevéssé tudta
megbecsülni, mint Agatha O’Donnellét. Nála mindenesetre jóval
alacsonyabb és törékenyebb, és az ő szigorú kontyba rendezett haja nem
fehér volt, hanem ősz. Láthatóan belefeledkezett a gondolataiba, és Lexie-t
csak akkor vette észre, amikor újra feléje fordult.
Elmosolyodott, de csak visszafogottan.
– Ó! Látogatónk van?
Agatha bólintott.
– Ő a sógornőm, Fanny O’Donnell – mondta Lexie-nek, aztán
rámutatott. – A hölgy Miss Cavendish, Fanny.
Letterkennyből jött, a háztartási alkalmazottakat
közvetítő ügynökségtől, és mostantól segíteni fog nekünk.
– Ó! – mondta Lexie ijedten, miután megértette, hogy tévedés történt. –
Én nem…
– Nem értem, miért jött ide. – Fanny O’Donnell arcáról eltűnt a mosoly,
és szemrehányón méregette Lexie-t. – Lemondtam a találkozót.
– De hát ezt már megbeszéltük! – Agatha O’Donnell elképedten nézett a
sógornőjére. – Hogyhogy lemondtad?
– Nincs szükségünk segítségre, Aggy. Magunk is jól boldogulunk –
felelte az ősz hajú nő. – Egyébként sem akarom, hogy idegenek legyenek
a házban, és mindenütt szaglásszanak. Ezért tegnap felhívtam az
ügynökséget, és megmondtam, hogy senkit nem kell küldeniük.
Agatha O’Donnell nagyot sóhajtva ingatta a fejét, aztán megint Lexie-
hez fordult:
 – Elnézését kell kérnem. Fannyval nem mindig vagyunk egy
véleményen a háztartás vezetését illetően. Mindemellett valóban sürgősen
segítségre van szükségünk, és a fiam végre beleegyezett, hogy
felfogadjunk valakit. Egy szó, mint száz, jó, hogy mégis eljött. Biztosan
találunk olyan megoldást, amellyel a sógornőm is egyetért. Ezért…
– Bocsánat, de itt valami félreértés van – szakította meg Lexie a
szóáradatot. – Én nem háztartási alkalmazottnak jöttem.
– Nem? – kérdezte a két idős nő kórusban, Agatha láthatóan
csalódottan, Fanny arcán viszont megkönnyebbült mosoly jelent meg.
– Akkor mi szél hozta a Dunmore-kastélyba? – kérdezte egy mély hang,
amelyet Lexie azonnal felismert.
Hevesen kalapáló szívvel Grayson Fitzgerald felé fordult, aki az
ajtófélfát támasztva áthatóan méregette őt azzal az égszínkék szemével.
 5
Hasonlóan volt öltözve, mint előző éjszaka: a farmernadrágjához és az
egyszerű, fehér ingéhez viselt sötétkék zakó tökéletesen állt rajta, és jól
érvényesült benne a széles válla. A lábán edzőcipő volt, és ettől rendkívül
lezsernek tűnt. Ráadásul napvilágnál is átkozottul jól festett.
Az éjszakai találkozásuktól eltérően azonban most frissen volt
borotválva, a tekintete pedig gyanakvó volt. Sajnos, mert Lexie-t ez még
jobban elbizonytalanította.
– Grayson! – mosolygott rá a férfira Agatha O’Donnell sugárzóan. – Hát
itt vagy! Hol jártál ilyen korán? Azt hittük, a hosszú utazás után ki akarod
aludni magad, de amikor az előbb benéztem hozzád, már üres volt a
szobád.
– El kellett intéznem valamit – felelte a férfi, de a szemét nem vette le
Lexie-ről.
– Ő az unokám, Grayson Fitzgerald – mondta Agatha. – Tegnap éjjel
jött meg Amerikából, és…
– A kisasszony már tudja ezt – szakította félbe Grayson az idős hölgyet,
és ellépett az ajtófélfától. Odament Lexie-hez, és könnyed mosolyától neki
olyan gyorsan kezdett verni a szíve, hogy az már biztosan nem volt
egészséges. Az agya azonban legalább újra működni kezdett, és Agatha
O’Donnell szavai eljutottak a tudatához. Grayson az idős asszony
unokája? De hát akkor…
– Mi az ördögöt akarsz itt?
A hang, amely Lexie háta mögül jött, egy idősebb férfié volt, aki éppen
belépett a konyhába. Majdnem olyan magasnak tűnt, mint Grayson, arcát
ápolt szakáll fedte, és elegáns, mellényes öltönyt viselt. A két férfi
egyébként annyira hasonlított egymásra, hogy a rokonságuk egészen
egyértelmű volt. A szemük és a hajuk színe is egyforma volt, csak az
idősebb férfi halántéka és szakálla már őszült.
– Duncan!
Fanny kiáltása megerősítette azt, amit Lexie már sejtett: a várkastély ura
áll előtte, akivel találkozója van. Duncan O’Donnellt azonban e percben
csakis Grayson érdekelte. Úgy meredt rá, mintha jelenést látna.
– Helló, Apa!
 Grayson üdvözlésének kihívó felhangja volt, és abból, ahogy apa és fia
egymásra nézett, Lexie felismerte, hogy egyértelműen nem egy boldog
családi találkozásnak a tanúja.
A feszültség szinte tapintható volt a konyhában.
– Grayson tegnap éjjel jött meg – mondta Agatha.
– És én miért nem tudok erről? – mordult rá Duncan, választ azonban
láthatóan nem várt, mert megint Graysonhoz fordult:
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte gúnyosan. – Azt
hittem, már azt is rég elfelejtetted, hogy a világon vagyunk.
– Semmit sem felejtettem el – felelte Grayson, és szavai
figyelmeztetésnek hangzottak.
Duncan arca elkomorult.
– Ha azért jöttél, hogy…
– Azért van itt, mert én arra kértem, hogy jöjjön el. – A törékeny Fanny
előrébb lépett, és Grayson mellé állt. – Neki kell eladnod a várkastélyt,
Duncan! Nem kerülhet idegenek kezére!
Lexie nagyot nyelt. Szóval mégis – gondolta, és összerándult a gyomra.
Grayson Fitzgeraldnak nyilvánvalóan érdeke fűződik a Dunmore-
kastélyhoz, ha jóval személyesebb okból is, mint azt ő akár csak
gyaníthatta volna is. Miért nem említette Andrew soha, hogy a Fitzgerald
család él itt? Pedig tudnia kellett, elvégre mindig mindennek roppant
alaposan utánanéz. Valóban azt hitte, hogy Grayson Fitzgerald éppen ebbe
az üzletkötésbe nem fog beleavatkozni? Ha igen, akkor az óriási baklövés
volt tőle.
A főnöke nélkül Lexie egyszeriben nagyon gyámoltalannak érezte
magát. Mit csináljon, ha Duncan O’Donnell most mégis inkább a fiát
választja vevőnek?
Nem úgy tűnt azonban, hogy a vár urának ez állna a szándékában, mert
megvetően felhorkant.
– Tizenöt év, Fanny. Grayson annyi ideje nem mutatkozott itt. És mielőtt
elment, félreérthetetlenül elmondta, mit gondol rólam. Ezért sem
feltételeztem, hogy érdeklődést mutat a vár iránt vagy irántunk.
– Ez nem jelenti azt, hogy Fannyval és Agathával is megszakítottam a
kapcsolatot – mondta Grayson. – És miattuk természetesen bármikor kész
lettem volna arra, hogy segítsek.
Csak szólnod kellett volna, hogy nehéz helyzetben vagy.
 Duncan felhorkant.
– Nem vagyok nehéz helyzetben. A te segítségedről pedig boldog
örömmel lemon…
– Duncan! – Agatha láthatóan kínosnak érezte a veszekedést. –
Látogatónk van!
Egyszeriben minden tekintet Lexie-re szegeződött, aki érezte, hogy
arcába szökik a vér, és gyorsan a várkastély urához fordult:
– Elhalaszthatjuk a megbeszélésünket, ha Önnek most nem alkalmas.
Nem szeretnék gondot okozni – mondta.
Szívből remélte, hogy Duncan O’Donnell elfogadja az ajánlatát. Minél
előbb el akart kerülni innen, és nem csak azért, mert szörnyen kellemetlen
volt, hogy családi vita folyik körülötte. Attól a pillanattól is félt, amelyben
majd be kell vallania Grayson Fitzgeraldnak, hogy valójában mi hozta őt
ide.
– Arról szó sem lehet. – Duncan O’Donnell most először nézte meg
magának jobban Lexie-t, és tetszhetett neki, amit látott, mert felderült az
arca. – Miss Cavendish, igaz? Kérem, bocsássa meg, hogy nem
üdvözöltem azonnal – mondta. Most mosolygott, de az arca még mindig
zaklatottságról árulkodott, és a tekintete újra meg újra a fiára vándorolt.
Láthatóan örült, hogy nem kell folytatnia vele a vitát. – Szeretné megnézni
a várat? Ha óhajtja, körbevezetem.
Lexie válaszolni készült, de Fanny megelőzte:
– Miss Cavendish mégis kicsoda? – kérdezte Duncantől, aztán Lexie-re
nézett. – Maga miért van itt?
Az idős hölgy hangja bizonytalan volt, mintha még mindig tartana attól,
hogy Lexie-t a háztartási alkalmazottakat közvetítő ügynökség küldte.
Lexie nagy levegőt vett, és gondosan kerülte Grayson Fitzgerald
pillantását.
– Belsőépítész vagyok, és a Howard Enterprises cégnél dolgozom. Mi
fogjuk megvásárolni a várkastélyt. Nekem az a feladatom, hogy tervet
készítsek a helyiségek átalakításához.
Fanny felszisszent, és Agatha is meglepettnek tűnt.
– Nem korai ez kissé? A fiam még nem adta el a várat. Így van,
Duncan?
Duncan O’Donnell kitért az édesanyja pillantása elől.
 – Közel járok ahhoz, hogy megállapodjam a Howard Enterprises
vezetőjével.
A többiek számára ez láthatóan újdonság volt, és leginkább Fannyt
rémítette meg. Mintha egyszeriben nem akarná megtartani a lába,
Graysonnak dőlt, és segítségkérőn nézett rá.
átkarolta az idős nőt, és az apjára szegezte a szemét.
– Bármennyit fizet is neked Howard, én rákínálok az ajánlatára. Csak
mondd meg, mennyit kérsz!
Duncan elgondolkodott, és Lexie egy pillanatig attól tartott, hogy
elfogadja a fia ajánlatát. Végül azonban megrázta a fejét.
– Ezzel már elkéstél. Most pedig, ha megbocsátasz, szeretném
megmutatni Miss Cavendishnek a várat.
– Ezt nem teheted! – mordult Grayson az apjára, és ellenséges pillantása
most Lexie-t is sújtotta. – Nem teheted az utcára Fannyt és Agathát!
– Nem is teszem – válaszolta Duncan. – Mi hárman életre szóló
lakhatási jogot kapunk, Mr. Howard ezt írásba adja nekem. Minden el van
rendezve, nemde, Miss Cavendish?
Lexie bólintott, de csak habozva, mert egyáltalán nem volt biztos ebben.
Andrew neki semmit mondott arról, hogy az ingatlan egy része
magánhasználatban marad. Ez azonban akár így is lehet, elvégre ő nem
ismeri a megállapodás részleteit.
– De én nem akarom, hogy idegenek költözzenek be ide – sopánkodott
Fanny, és Agatha is boldogtalannak tűnt, bár ezt leplezni igyekezett.
Láthatóan mind a ketten más megoldásban reménykedtek, és Lexie ezt
megértette. A két idős nőnek biztosan nehéz lesz hozzászoknia a
küszöbönálló változásokhoz, ez azonban nem az én gondom – gondolta. Ő
azért van itt, hogy elvégezzen egy feladatot, és ha helyesen értelmezi
Grayson Fitzgerald dühös arckifejezését, az sem lesz éppen fáklyás menet.
– Erről majd még beszélünk – mondta Grayson az apjának.
Duncan azonban nem foglalkozott a megjegyzéssel, hanem határozottan
az ajtó felé terelte Lexie-t. Láthatóan mielőbb el akarta hagyni a konyhát,
Lexie pedig vele tartott a folyosóra, aztán ki az udvarra, ahol mélyeket
lélegzett. A munkája során még soha nem érezte úgy, hogy egy helyzet
meghaladja az erejét, mint ez most. Igaz, csak nagyon ritkán találkozott az
ingatlanok korábbi tulajdonosaival. Az ő munkája eddig akkor kezdődött,
amikor a Howard Enterprises már megvásárolt egy házat, és a leendő
lakók, akikkel Lexie találkozott, többnyire lelkesedtek a terveiért. Most
először fordult elő, hogy Andrew már egy üzlet megkötése előtt terveket
készíttetett vele. Őt kissé meglepte ez a nagy sietség, az okára azonban
nem kérdezett rá.
Most pedig valahogy meg kell birkóznia azzal a helyzettel, hogy ő
szemmel láthatóan nemkívánatos itt. Ez azonban nem volt újdonság a
számára, és elhúzta a száját, amikor eszébe jutott a gyerekkora. És ha
bármit is tanult a tapasztalataiból, akkor azt, hogy ki kell tartania.
Duncan megállt az udvaron, és kérdőn nézett Lexie-re.
– Körülbelül mennyi időre lesz szüksége?
– Péntek előtt biztosan nem végzek – felelte Lexie, és gondolatban
felnyögött.
Hosszú öt nap lesz ez, de mindenképpen maradnia kell, amíg Andrew
megérkezik. Az pedig akkor sem lesz a hétvége előtt, ha Franciaországban
minden simán megy. Addig ki kell itt bírnia, akár tetszik ez neki, akár
nem.
Duncan bólintott.
– Akkor kinyittatok magának egy vendégszobát.
– Köszönöm, de arra nincs szükség – mondta Lexie. – Odalent a faluban
kivettem egy szobát a fogadóban.
– Ragaszkodom hozzá, hogy itt lakjon – erősködött a kastély ura. – Az
sokkal praktikusabb magának, mert nem kell annyit autóznia.
Ez meggyőző érv – gondolta Lexie. Ha itt lakik, sok oda- és visszautat
takaríthat meg magának. És Grayson Fitzgeraldon is rajta tarthatja a
szemét, mert ő továbbra is biztosan meg akarja majd akadályozni, hogy a
várkastélyt Andrew-nak adják el.
Lehet, hogy Duncan O’Donnell is ezért tett neki ilyen nagyvonalú
felajánlást? Támogatásra van szüksége, hogy ne egyedül kelljen felvennie
a küzdelmet a fiával? Lexie szívesen megkérdezte volna az idős férfitól,
miért olyan rossz a viszonya Graysonnal, hogy az ajánlatát még csak
megfontolni sem hajlandó. Valaminek történnie kellett közöttük, mégpedig
olyan súlyos dolognak, ami lehetetlenné teszi, hogy kibéküljenek. Ez
azonban nem tartozik rá, neki csak az Andrew-tól kapott feladatát kell
teljesítenie.
– Ám legyen! – Lexie bátortalanul elmosolyodott. – Köszönöm szépen.
 – Remek! – Duncan O’Donnell összedörzsölte a kezét, és
megkönnyebbült mosolya megerősítette Lexie feltételezését. – Gyorsan
szólok anyának, hogy szükségünk van egy szobára, aztán kezdhetjük a
körutunkat.
Miután a férfi visszament a házba, Lexie egyedül maradt az udvaron.
Idegesen körbenézett, és szinte már várta, hogy újra déjà vu érzése legyen.
A vita elterelte a figyelmét, most
azonban felidéződött benne, hogy milyen érzés volt az előbb belépnie a
konyhába. Hogyhogy előre látta, milyen kép fogadja majd? Kell lennie
erre logikus magyarázatnak, de mi lehet az? – találgatta.
– Már tegnap is tudta, igaz? – Lexie töprengését Grayson Fitzgerald
mély hangja zavarta meg. Egy másik ajtón jöhetett vissza az udvarra, mert
egyszer csak ott állt Lexie előtt. – Tudta, hogy ki vagyok.
A férfi kék szeme haragosan villogott, és Lexie nagyot nyelt. A
tagadásnak nem lett volna értelme, ezért dacosan állta Grayson tekintetét.
– Arról azonban sejtelmem sem volt, hogy köze van a Dunmore-
kastélyhoz. A családneve nem ugyanaz, mint az édesapjáé. Így aztán
eszembe sem jutott, hogy rokonok. – Lexie bízott benne, hogy Grayson
magyarázattal szolgál az eltérő családnevekre, a férfi azonban továbbra is
komoran méregette őt, ezért végül megrántotta a vállát. – Honnan
tudhattam volna, hogy magát is érdekli a várkastély? – védekezett.
Visszagondolt a múlt éjszakára, és elvörösödött, amikor eszébe jutott,
hogy a férfi már ismeri a betegségét. A hálóingéről már nem is szólva…
– Ó, engem sok minden érdekel – morogta Grayson. Még közelebb
lépett Lexie-hez, akinek ettől vészesen felgyorsult a szívverése. – Például
az, hogy apám pontosan milyen alkut kötött a maga főnökével. És hogy
miért nem ő jött el? Máskor mindent személyesen ellenőriz, most viszont
magát küldte ide.
– Andrew üzleti ügyben Franciaországban van. A hét végére várom ide
– mondta Lexie olyan hűvösen, ahogy csak kitelt tőle.
– Andrew. Vagy úgy! – Grayson összehunyorította a szemét, és
lekicsinylőn végigmérte Lexie-t. – Most már értem.
A lány érezte, hogy harag önti el.
– Szó sincs arról, amire maga gondol. A Howard Enterprises cégnél
dolgozom, és csak a munkám miatt vagyok itt.
A férfi felhorkant.
 – Ha tudtam volna, hogy Howard alkalmazottja…
– Akkor? – kérdezte a lány kihívóan. – Elgázolt volna?
Grayson arca mogorva maradt, a kezét azonban ökölbe szorította.
Válaszolni akart, ebben a pillanatban azonban a kapuíven át egy rozoga
Renault hajtott be az udvarra. A kocsi okkersárga volt, kivéve a jobb oldali
ajtaját. Az valamikor megsérülhetett, és sötétvörösre cserélték. A
karosszérián horpadások éktelenkedtek, és a motor olyan hangosan
zörgött, hogy a vár falai visszaverték a hangját. Az autót vezető
nő leparkolt Grayson fekete BMW-je mögött, amely most Lexie Golfja
mellett állt, és kiszállt.
A negyvenes évei végén járhatott, hosszú, ősz tincsekkel tarkított barna
haja volt, amely szabadon omlott a vállára.
Rozsdabarna, bokáig érő, szélesen libbenő szoknyájához fehér pólót és
hosszú, barna kötött kardigánt viselt.
– Jó reggelt, Grayson! Ezer éve nem láttalak itt – kiáltotta.
Egy kosarat vett ki a kocsiból, aztán odament Graysonhoz és Lexie-hez.
– Meghoztam Fannynak az új teakeveréket – mondta, de hirtelen
elhallgatott, és tekintete Lexie nyakláncának a szív alakú ezüstfüggőjére
tapadt, amelyet feltűnő kelta minta díszített. – Úristen! – suttogta.
Kezéből kicsúszott a kosár, a fémdobozok kiestek belőle, és zörögve
szétszóródtak a macskaköveken. Ő azonban ügyet sem vetett rájuk, egyre
csak a függőre meredt. Aztán felemelte a tekintetét, és kis ideig Lexie arcát
fürkészte.
– Alexandra? – kérdezte végül rekedten, és hitetlenkedőn ingatta a fejét.
– Te vagy az?
 6
Lexie szívverése kihagyott egy pillanatra, aztán kétszer olyan gyorsan
vert tovább. Alexandrának soha senki sem hívta, de erre a névre
keresztelték. Honnan tudja ezt ez a nő?
– Összekever valakivel. Mi nem ismerjük egymást.
A nő odalépett Lexie-hez, és megfogta a nyaklánca függőjét. Ő ijedten
elhúzta, és hátrált egy lépést.
– Mit művel? – kérdezte, és tenyerébe zárta a függőt.
– Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. – A nő még mindig Lexie-
re szegezte a tekintetét. – Nem emlékszel rám?
Lexie a fejét rázta.
– Igaz, annak idején még nagyon kicsi voltál. Valószínűleg elfelejtettél –
mondta a nő, és elmosolyodott. – Édesanyád, Fiona jó barátnője voltam.
Akkoriban egy ideig nálam laktál vele. Valóban nem emlékszel?
A Fiona név hallatán Grayson Fitzgerald elsápadt. Kis ideig Lexie-re
meredt, aztán az asszonyhoz fordult:
– Te meg miről beszélsz, Eileen? Miss Cavendish nem…
– Nem Fiona lánya? Dehogynem. Természetesen az. Nézd meg a
szemét! Mintha Fiona nézne ránk. És a függőt is felismerem a nyakláncon
– mondta a nő. Az arcán árnyék futott át, és amikor megint Lexie-hez
fordult, szomorúság bujkált a hangjában. – Szörnyen sajnáltam, ami annak
idején történt. Nagyon nehéz lehetett neked.
Lexie bosszúsan ingatta a fejét.
– Nem tudom, miről beszél – mondta, bár a lelke mélyén már kételkedni
kezdett. Lehet, hogy ez a nő valóban ismeri őt?
Ez megmagyarázná, miért volt neki itt sok minden zavaróan ismerős.
Csakhogy a nő mégis téved. – Édesanyámat nem Fionának hívták,
hanem…
– Eileen! Végre! – Az udvarra Fanny lépett ki, és sugárzón a vendégre
mosolygott. A mosolya azonban elhalt, amikor pillantása a kiborult
kosárra és a földön fekvő dobozokra esett.
– Ajvé, a teám! – mondta.
Odasietett a nőhöz, akinek szintén eszébe juthatott a kosár, és együtt
összeszedték a dobozokat.
 – Mit mondtál az előbb? – kérdezte az Eileen nevű nő, miután minden
visszakerült a kosárba.
Lexie nyelt egyet.
– Édesanyámat nem Fionának hívták, hanem…
– Susannek? – kérdezte a nő mosolyogva.
Lexie fejbőre bizseregni kezdett.
– Honnan tudja?
– Eileen Kelly!
Az udvaron Duncan hangja zúgott keresztül. Miután Lexie megfordult,
látta, hogy a férfi kijött a házból, és nagy léptekkel feléjük tart. Már nem
mosolygott, tekintete egyértelműen ellenszenvről árulkodott. Ez kölcsönös
lehetett, mert szemlátomást ez az Eileen sem örült a találkozásnak.
– Ne aggódj, Duncan! Mindjárt elmegyek.
– Miss Cavendish nem azért van itt, hogy meghallgassa a te ezoterikus
badarságaidat – dohogta Duncan. – Bőven elég, hogy a méregdrága
teakeverékeiddel kisebbfajta vagyonokat húzol ki Fanny zsebéből. Arra
pedig végképp nincs szükség, hogy még a vendégeinket is háborgasd.
– Eileen senkit sem háborgat. – Fanny odalépett a nőhöz, aki
rezzenéstelen arccal állta Duncan ellenséges pillantását. – A teája pedig
minden pénzt megér. Örülnék, ha ezt végre te is belátnád, Duncan.
– Hagyd csak, Fanny! Nem akarok veszekedést – szólt köbe Eileen,
aztán megint Lexie-hez fordult, és megsimogatta a karját. – Most már
tudod, hogy hívnak. Cerigh mellett lakom, a Rose Cottage-ben. Látogass
meg, és akkor majd nyugodtan tudunk beszélgetni – mondta mosolyogva,
aztán belekarolt az idős hölgybe, és bement vele a házba.
Lexie zavarodottan nézett utánuk. Amikor megfordult, azt látta, hogy
Grayson még mindig őt bámulja. Kék szemében azonban már nem
ellenségesség, hanem inkább álmélkodás tükröződött, és még valami, amit
Lexie nem tudott megfejteni.
Esélye sem volt, mert a férfi hirtelen sarkon fordult, és a két nő után
indult.
– Mit akar magától a fiam?
Duncan kérdése felriasztotta Lexie-t a töprengésből. A férfi odalépett
hozzá, és Grayson után nézett, aki éppen becsukta maga mögött a bejárati
ajtót.
 – Semmit. Csak… – Lexie-t egészen összezavarta, ami az utóbbi
percekben történt. Bizonytalanul felnézett Duncanre, és a megfelelő
szavakat kereste. – Nem számítottam rá, hogy más is érdeklődik a
várkastély iránt.
Duncan hangosan kifújta a levegőt.
– Elhiheti, hogy én sem, de nem kell aggódnia. Állom a
Mr. Howardnak adott szavam.
– De… Grayson a fia.
Lexie azonnal megbánta a megjegyzését, amikor látta, hogy Duncan
arca elkomorul.
– Azt szeretné, hogy inkább neki adjam el a kastélyt?
– Dehogy, természetesen nem! Csak úgy mondtam.
Ne avatkozz Duncan O’Donnell dolgába! – teremtette le
magát Lexie gondolatban. Nehéz volt azonban visszafognia magát, mert
egyszeriben úgy tűnt, hogy őt is személyesen érinti ez az egész. Az ajkát
harapdálta, mert nem tudta, feltegye-e a következő kérdést, de
mindenképpen választ kellett kapnia rá.
– Ki ez az Eileen Kelly?
Duncan megvetően felhorkant.
– Gyógyfüves boszorkány és önjelölt gyógyító. Azt állítja, hogy az ősei
druidák voltak. A házában stresszes városiaknak tart jógatanfolyamokat és
kurzusokat a lélekvándorlásról meg más hasonló dolgokról. Csupa
humbug, de az emberek láthatóan beveszik. – A férfi megcsóválta a fejét.
– Ügyet se vessen rá! – tanácsolta figyelmeztetve. – Hazudik, mint a
vízfolyás. Semmit se higgyen el abból, amit mond! – tette hozzá.
Szavait Lexie megpróbálta összevetni a saját benyomásával.
Neki nem tűnt úgy, hogy Eileen Kelly eszelős lenne. És teljes
meggyőződéssel beszélt…
– Jöjjön, körbevezetem. – Duncan a kezét a hátára téve a lakórész felé
terelte Lexie-t. – A konyhát már ismeri – mondta, amikor a folyosón
elmentek az időközben becsukott ajtó előtt.
Láthatóan nem vágyott arra, hogy újra együtt legyen Fannyval és
Eileennal, akik most valószínűleg a konyhában beszélgetnek. Lexie sem
volt biztos benne, hogy akarna még egyszer találkozni azzal a nővel, aki
mintha nagyon is sokat tudna róla.
 Kézitáskájából elővette a kis jegyzetfüzetét. Az első benyomás fontos
egy bejárásnál, mert a legjobb ötletei gyakran akkor támadtak, amikor
először lépett be ismeretlen helyiségekbe. Ezt szerette a munkájában, a
játékot a különféle lehetőségekkel, a régi és az új dolgokat úgy
összekapcsolni, hogy sajátos környezet és hangulat jöjjön létre. Most az is
jól jött neki, hogy a körséta majd minden másról eltereli a figyelmét, ezért
arra összpontosított, mit fedezhet fel a Dunmore-kastélyban.
Felfedeznivalóból pedig nagyon is sok volt itt, amint ezt nagyon hamar
megállapíthatta.
Duncan először a saját lakrészét mutatta meg Lexie-nek, aztán a két idős
hölgyét, amely közvetlenül a konyha mellett volt. Ezt a részt ugyan el
lehetne választani a voltaképpeni szállodától, kérdés azonban, maradna-e
úgy elég hely mindannak az elhelyezésére, ami szükséges egy hotel
üzemeltetéséhez.
Aggályairól azonban Lexie egyelőre nem beszélt, csak követte Duncant
a vendégszárnyba, amelyben a neki szánt szoba is volt. A tágas
helyiségeket gond nélkül lakosztályokká lehet majd átépíteni. A szállodai
szobákat az eddigi tervek szerint később a kastély jelenleg nem használt
részében alakítják ki. A nagy dísztermet, amelyet
következőként felkerestek, régi festmények mellett tekintélyes számú
lovagi páncél is díszítette, és Lexie gondolatban már látta benne a szálloda
leendő éttermét. A hozzá kapcsolódó kis szalonok pedig nagyszerűen
megfelelnek majd konferenciatermeknek.
– Ez itt a könyvtárszoba – mondta Duncan, és bevezette Lexie-t egy
helyiségbe, amelynek a falait padlótól a mennyezetig könyvekkel teli
polcok borították.
A kötetek többsége valószínűleg már legalább százéves volt. A régi
bőrbútorok nyugodt légkört árasztottak, és legfőképpen a két vastagon
párnázott Chesterfield kanapé csábított olvasással töltött kellemes órákra a
nagy, nyitott kandalló előtt. Itt legfeljebb kisebb dolgokon fogok
változtatni – döntötte el magában Lexie, mert a szoba már most
tökéletes hely volt az elvonulásra azoknak, akik…
Lexie nem fejezte be a gondolatát, mert az egyik polcnál mozgásra lett
figyelmes, és ijedten látta, hogy nincsenek egyedül.
– Ó, Mr. Dearing! Hát persze! Egészen kiment a fejemből, hogy itt van
– mondta Duncan szabadkozón egy szőke, enyhén hullámos hajú
fiatalembernek, aki most mosolyogva hozzájuk indult. – Mr. Dearing a
dublini egyetemen tanít, és éppen az ír művészettörténetről készülő doktori
disszertációjához folytat kutatásokat – mondta Duncan Lexie-nek. –
Édesanyám
méltóztatott számára hozzáférést engedélyezni a festményeinkhez és a
könyveinkhez.
Lexie úgy ítélte meg Duncan hangjából, mintha a férfi egyáltalán nem
örülne annak, hogy a kutató itt van. A fiatalembernek ez nem tűnhetett fel,
mert miután Duncan Lexie-t is bemutatta neki, barátságosan mosolyogva
fogott kezet vele. Egészen biztosan nem volt sokkal idősebb nála, a húszas
évei végén járhatott, farmernadrágot és pólót viselt, amelyen az Irish
Badgers emblémája virított. Lexie önkéntelenül elmosolyodott, amikor
meglátta.
– Biztos, hogy csak a művészet miatt van itt, Mr. Dearing?
– mutatott az együttes nevére.
Azonnal belátta azonban, hogy nem kellett volna ilyesmit kérdeznie
valakitől, akit éppen csak most ismert meg. Nem gondolt bele, mit mond,
mert a fiatalember nagyon lazának tűnt. És láthatóan nem is bántódott
meg, mert szélesen elmosolyodott.
– Arra céloz, hogy a kedvenc együttesem szombaton
szabadtéri koncertet odalent Cerighben? Szerencsés véletlennek
mondanám, bár lehet, hogy volt némi szerepe a kutatásom időpontjának
megválasztásában. – Az ifjú tudós rákacsintott Lexie-re. – Egyébként
Aidannek hívnak. A mister túl merev, nem gondolod?
A lány viszonozta a kedves mosolyt.
– Lexie vagyok.
Aidan még mondani akart valamit, Duncan azonban mintha nem nézte
volna jó szemmel a vendégei összebarátkozását.
– Nekünk sajnos tovább kell mennünk – mondta türelmetlenül, és az
ajtó felé tolta Lexie-t. – Később majd találkozunk, Mr. Dearing! És ne
felejtse el, hogy az, amit itt lát, mind pótolhatatlan eredeti darab.
Ez egyértelmű figyelmeztetés volt, Aidant azonban nem zökkentette ki a
nyugalmából.
– Ne aggódjon! Óvatosság a második keresztnevem – szólt utánuk. –
Remélem, látjuk még egymást – tette hozzá szavait Lexie-nek szánva, és
még integetett is neki, mielőtt ő Duncannel elhagyta a könyvtárszobát.
 Lexie mosolyogva konstatálta, hogy a reményük kölcsönös.
Aidan Dearing maga volt a megtestesült könnyedség, és találkozásuktól
Lexie-ben egy kicsit enyhült a feszültség. A jótékony hatás azonban csak
addig tartott, amíg átértek a várkastély lakatlan részébe. A toronyba
vezető, súlyos faajtó előtt ugyanis újra csatlakozott hozzájuk Grayson
Fitzgerald.
– Oda nem engedheted be Miss Cavendisht – mondta éles hangon és
mogorva tekintettel az apjának. – A torony düledezik.
– Ugyan már! – horkant fel Duncan. – A torony évszázadok óta áll, ezt a
néhány hetet még ki fogja bírni. Miss Cavendish egyébként is azért van itt,
hogy majd rendbe hozzák – mondta,
és megfogta a kovácsoltvas kilincset, de Grayson nem engedte, hogy
lenyomja.
– A várnak az a része nem biztonságos – jelentette ki, és az állával Lexie
felé bökött, de nem nézett rá. – Az is elég, ha megnézi a tervrajzot.
Lexie érezte, hogy kezdi elönteni a méreg. Ez a pasas komolyan azt
hiszi, ilyen átlátszó trükkel elérheti, hogy ő ne végezze el a munkáját?
– Nem, az semmiképpen sem elég – felelte Duncan helyett, mert elege
lett abból, hogy Grayson úgy beszél róla, mintha itt sem lenne. – Ha elég
lenne, Dublinban is maradhattam volna – mondta. Grayson szeméből
egyértelműen azt olvasta ki, hogy neki az a megoldás sokkal jobban
tetszett volna, és ettől csak még mérgesebb lett. – Egyébként is mindig
bejárom a régi épületeket – tette hozzá. – Miattam nem kell aggódnia.
Semmi bajom nem lesz.
Bár annak te biztosan örülnél – tette hozzá magában, és az elképedt
Grayson mellett az ajtóhoz lépett. Amikor kinyitotta, éppen csak
megnyikordult. Halkan, mintha rendszeresen megolajoznák, bár azt csak
azoknál az ajtóknál szokták, amelyeket gyakran nyitogatnak. Duncan
viszont azt állította, hogy a várkastélynak ezt a részét már évek óta nem
lakják.
Amikor egy pillanattal később Lexie belépett az ajtón,
megbizonyosodott, hogy Grayson nem túlzott. A toronyra valóban az a
legjobb szó, hogy düledezik. A tágas, kerek helyiség falai nem voltak
bevakolva. Oldalt kőből rakott csigalépcső indult kanyarogva felfelé.
Korlát, amelyet már meglehetősen réginek tűnő falécekből tákoltak össze,
csak az alsó részén védte, fent pedig a vaskos gerendákba vágott
csapóajtóban végződött. A mennyezetet vastag deszkák alkották, amelyek
egyszersmind a következő emelet padlójául is szolgáltak. Ez a csűrök
építési módjára emlékeztetett, és nem tűnt igazán stabil megoldásnak. A
mennyezet közepén ráadásul egy lyuk is tátongott. Ott hiányoztak a
deszkák, ezért látni lehetett, hogy a lépcső a fal mellett tovább vezet
felfelé, és egy hasonló módon megépített másik mennyezetben végződik,
amely azonban még épnek tűnt.
– Fel lehet menni oda? – kérdezte Lexie. Duncan bólintott.
– Ha szeretne…
– Nincs ott semmi látnivaló – vágott közbe Grayson. – És túlságosan
veszélyes is lenne, mert nincs korlát, ráadásul a padló lyukas is.
– Majd vigyázunk – felelte Duncan rezzenéstelen nyugalommal. – Igaz,
Miss Cavendish?
Lexie bólintott.
– Természetesen – válaszolta, de már a lépcső felénél megbánta, hogy
ezt mondta, onnan ugyanis nem vezetett tovább a korlát.
Megpróbált azonban nem gondolni erre, miközben egyik kezét a nyirkos
falon tartva tovább kapaszkodott felfelé.
Duncan, aki előtte ment, felnyitotta a csapóajtót, aztán felsegítette
Lexie-t egy üres helyiségbe. Kevéssel utána – a tiltakozása ellenére –
Grayson is megérkezett. A régi, megfakult deszkák minden lépésükre
megnyikordultak a lábuk alatt. Lexie csak akkor döbbent rá, milyen mélyre
zuhanna, ha leesne, amikor odalépett a padlóban tátongó lyukhoz, hogy
átnézzen rajta. Aztán kétkedő pillantást vetett a mennyezetre.
– A felettünk található helyiség ugyanakkora, mint ez? – kérdezte, és
megkönnyebbült, amikor Duncan bólintott. – Az is üres?
– Igen – vágta rá Grayson habozás nélkül.
– Akkor azt a szintet nem is kell megnéznem – mondta Lexie, és kitért
Grayson pillantása elől.
Nem szívesen, de igazat kellett hogy adjon neki. Ez a hely valóban
veszélyes, és a korlát nélküli lépcsőn Lexie nem akart még feljebb menni.
Leereszkednie is éppen elég rossz volt, és megörült, amikor végül leértek a
földszintre.
– Akkor most megmutatom a pincéket – közölte Duncan, és egy lefelé
vezető lépcsőre mutatott. – A vár pincehelyiségeit hosszú folyosó köti
össze. Cselédalagútnak is nevezik.
 – Ez érdekesen hangzik – mondta Lexie, és Graysonra pillantott.
Szinte már várta tőle, hogy a férfi a pincék megtekintése ellen is
kifogást emeljen. Grayson azonban csak szó nélkül megfordult, és
otthagyta őket, mint az előbb az udvaron. Ez nála szokás lehet – gondolta
Lexie, és magában megállapította, hogy udvariatlanabb férfival még soha
életében nem találkozott. Aztán az előző éjszaka jutott eszébe. El kellett
ismernie, hogy Grayson nem mindig viselkedik így. Mostanra azonban
láthatóan elege lett abból, hogy miatta megerőltesse magát. És ez jobb is
így – gondolta Lexie. Nem kell, hogy a pasas kedvelje őt. Elvégre ő sem
kedveli…
– Jöjjön! – mondta Duncan, és lement a lépcsőn.
Lexie habozott, hogy kövesse-e. A pincéket általában kerülte, főleg
akkor, ha fennállt annak a veszélye, hogy odalent nem lesz
villanyvilágítás. Most már azonban nem fújhatott visszavonulót, ezért
Duncan után indult, és megkönnyebbülten látta, hogy a félelme alaptalan
volt. A lámpák, amelyeket a férfi felkapcsolt, csak halványan világították
meg a széles folyosót, de a tájékozódáshoz ennyi is elég volt. Az egymást
szabályos távolságokban követő falfülkékben azonban félhomály
uralkodott, ezért Lexie előhalászta a táskájából a mobiltelefonját, és
megnézte az akku töltöttségi szintjét. Szerencsére elég volt ahhoz, hogy
bekapcsolja a zseblámpafunkciót, és fellélegzett, amikor éles fény
világította meg a csupasz kőfalakat. Újra biztonságban érezte magát, és
érdeklődéssel körbenézett.
– Ahogy már említettem, ez a cselédalagút – mondta Duncan. – Ha balra
megyünk, egy feljárón át a vár lakóhelyiségeibe jutunk. Az alagút azonban
tovább vezet a külső rész és a kert alatt, ahol szintén…
Lexie már nem figyelt a férfira, mert zseblámpája fénycsóvája egyszer
csak a lépcsővel átlósan szemben elhelyezkedő fülkére esett, és meglátta a
benne álló ládákat.
Lelki szemei előtt a szavanna magas füvében zsákmányra
leső oroszlánok képe jelent meg, de rögtön el is hessegette a gondolatot.
Ez meg hogy jutott eszembe? – találgatta a fejét ingatva. Oroszlánok aztán
végképp nincsenek itt. És mégis…
Valami ellenállhatatlanul odavonzotta a fülkéhez.
Amikor megállt előtte, tekintete bejárta a ládákat. Fából készültek, és le
voltak zárva, kivéve a legfelsőt, amely poros vázákat őrzött. A legszélső és
legnagyobb, mintegy egy méter ötven centiméter magas és úgy két méter
hosszú ládát egy már foszlásnak indult fehér lepedő takarta. Lexie
végigsimított rajta, és a tenyere alatt sima felületet érzett. Ez nem faláda
volt, mint a többi, és Lexie egyszeriben megsejtette, mi lehet.
Hevesen kalapáló szívvel felhajtotta a lepedőt, amely alól egy nagy,
vitrines szekrény tűnt elő.
– Ó, ezt a régi vacakot már majdnem el is felejtettem – mondta a háta
mögött Duncan.
Lexie nem tudott válaszolni, csak hitetlenkedve meredt a két kitömött
oroszlánra, amely a vitrinből nézett vissza rá.
Körülöttük magas, elszáradt szavannai fű volt a homokos talajba dugva,
és még üvegszemük tekintete is olyan volt, mintha éppen zsákmányra
lesnének.
– Ezek itt dédapám trófeái. Nagyvadakra vadászott szenvedélyesen –
mondta Duncan. – Az oroszlánok korábban a könyvtárszobában álltak.
Apám azonban soha nem szenvedhette a kitömött állatokat, és ma már nem
is szokás ilyeneket kirakni egy lakásban. Ezért került ide már sok éve ez a
vitrin.
Én pedig tudtam, hogy mi van ebben a fülkében – gondolta Lexie. A
szíve hevesen zakatolt, és a hideg futkosott a hátán.
Járt már itt, ez kétségtelen. Ez nem lehet képzelődés vagy véletlen.
Ismeri ezt a helyet, még ha sejtelme sincs róla, honnan és miért.
– Ki az a Fiona? – csúszott ki a száján a kérdés.
– Hogyan, kérem? – kérdezte Duncan láthatóan bosszúsan.
Lexie mégsem adta fel.
– Eileen Kelly említette az előbb ezt a nevet. Ki az a Fiona?
A vár ura olyan sokáig hallgatott, hogy Lexie már azt hitte, nem is fog
válaszolni. Duncan azonban végül megrántotta a vállát.
– Fiona Riordan sok éve szobalányként dolgozott itt.
Riordan! Lexie-nek elakadt a lélegzete. Az édesanyja leánykori neve
Riordan volt. Akárcsak az övé, amíg nem lett Matt Cavendish felesége.
– És most hol van az a Fiona?
– Sejtelmem sincs. Egyszer csak elment. Nyilván nem akart tovább
nálunk dolgozni. – Duncan szeme összeszűkült, és Lexie látta rajta, hogy
kellemetlennek találja az érdeklődését.
 – Talán koncentráljunk újra arra, amiért itt vagyunk! – tette hozzá a
férfi, és Lexie megértette, hogy túl messzire ment.
Andrew-ra és a tőle kapott megbízásra kellett összpontosítania.
Semmiképpen sem tévesztheti szem elől a feladatát vagy haragíthatja
magára a viselkedésével Duncan O’Donnellt. Ezért felemelte a kezét, és
bemutatott az alagútba.
– Innen valóban vissza lehet jutni a lakórészbe?
Lexie kérdése mintha átállított volna egy kapcsolót az idős férfi fejében,
mert most megint mosolygott, és visszatért a barátságos társalgási
stílushoz. A tekintete azonban óvatosan éber maradt.
– Mindjárt megmutatom – mondta, és továbbindult a folyosón, amely
valóban széles és egyenes alagútként futott a vár alatt.
Tökéletes volt arra, hogy rajta keresztül dolgokat juttassanak el az
épület egyik feléből a másikba. Lexie el tudta képzelni, hogyan jöttek-
mentek benne sietve egykor a cselédek.
Duncan folytatta az idegenvezetést, de a magyarázatai szűkszavúbbak
voltak, mint korábban, és elgondolkodónak tűnt. Lexie-t ez nem zavarta,
mert az ő fejében is sok minden kavargott. A fülkék, amelyek előtt még
elmentek, szinte kivétel nélkül üresek voltak. Egyik sem ébresztette fel
újra Lexie-ben a felismerés érzését, amelyet még mindig nem értett.
Lehet, hogy ez a várkastély valóban szerepet játszott a múltjában?
Bármilyen valószerűtlen is ez, más magyarázat aligha van. A felfedezés
okozta megdöbbenés mellett Lexie-t egyszeriben vad öröm töltötte el,
amelyet feltehetően csak az érthetne meg, akinek az élettörténete
ugyanolyan hézagos, mint az övé. A származásáról szinte semmit sem tud.
Susanről, az édesanyjáról mindössze egy kicsi, rég elhalványult fényképe
és néhány információmorzsája van.
Susan Riordan huszonhét éves volt, amikor holtan találták egy New
York-i bár mosdójában. A véréből kimutatták, hogy túl sok heroint lőtt be
magának. Lexie akkor ötéves volt, és már hónapok óta nevelőszülőknél élt.
Az anyjára alig emlékezett, csak azt tudta, hogy mindig füstszaga volt. És
hogy nem ment oda hozzá, hiába szólongatta, amikor félt a sötétben.
Lehet, hogy nem is az a nő volt az anyja?
Lexie nagyot nyelt. Ennek mindenképpen a végére kell járnia.
Természetesen csakis akkor, ha a megbízatása mellett arra is marad ideje.
Megfogok birkózni vele, és Grayson Fitzgeralddal is – gondolta,
miközben kikapcsolta a mobiltelefonja lámpáját. Még egyszer végignézett
a komor folyosón, aztán Duncannel együtt felment a lakórészbe.
E
by
 7
– Grayson Fitzgerald? – kérdezte Andrew egyértelműen dühösen. A
hangja magasabb volt, mint általában a férfiaké, és még fojtottan is beszélt,
amikor felizgatta magát. Mint most is.
– A fenébe, tudnom kellett volna!
– Valóban. – Lexie áttette a mobiltelefonját a másik fülére, hogy jobban
tudjon kapaszkodni a fakorlátban. Óvatosan helyezte egyik lábát a másik
elé, mert a kis híd deszkái már igencsak viharvertnek tűntek, ő pedig nem
vágyott arra, hogy az odalent csörgedező hegyi patakban kössön ki. –
Miért nem mondtad el nekem, hogy az ő családjáé a Dunmore-kastély?
Andrew egy pillanatig hallgatott.
– Mert nem fontos. Duncan O’Donnell nekünk fogja eladni.
Fitzgerald már nem változtathat ezen – mondta.
A haragja ellenére nagyon biztosnak tűnt a győzelmében, és ez meglepte
Lexie-t.
– Mi van, ha O’Donnell meggondolja magát, és átengedi a fiának a
kastélyt? Ez sem elképzelhetetlen.
– Duncan nincs jóban a fiával – válaszolta Andrew. –
Fitzgerald ráadásul házasságon kívül született. O’Donnell később vette
el az anyját. Szóval fattyú, érted?
Az elavult kifejezés hallatán Lexie megcsóválta a fejét.
– Manapság már egyáltalán nem számít, hogy egy gyerek házasságban
születik vagy sem. A törvény sem tesz különbséget. És ha ők ketten
kibékülnek?
– Nekem elhiheted, hogy O’Donnell nekünk fogja eladni a kastélyt –
vágott közbe Andrew. – Te csak végezd el a munkád, és addig is tartsd
távol magad Fitzgeraldtól! Ismerem a fickót. Dörzsölt üzletember, és
buknak rá a nők. Nem te lennél az első, aki az áldozatául esik. Úgyhogy ne
hagyd magad rászedni, hallod?
– Ne aggódj! – Lexie elhúzta a száját, amikor eszébe jutott, hogyan
nézett rá Grayson ma reggel, miután megtudta róla, hol dolgozik. – Nem
hiszem, hogy én kicsit is érdekelném.
– Akkor jó. – Andrew hangja megkönnyebbülésről árulkodott. – És
egyébként mi újság? Van már ötleted arra, hogyan hozhatjuk rendbe azt a
régi kalyibát? Tudod, milyen sok múlik ezen. El Hazad emberei csak akkor
veszik meg, ha kész tervet mutatunk be nekik.
– Tudom. – Lexie nagyot sóhajtott. – Megoldom.
– Ebben egészen biztos vagyok.
Andrew hangjában mosoly bujkált, és Lexie szinte látta, hogyan simít
végig rövid és rendkívül ápolt szakállán, amelyet néhány hónapja
növesztett. Akárcsak barna hajának, a szakállának is enyhén vöröses
árnyalata volt, de ez illett a zöld szeméhez. Kimondottan vonzó férfi volt,
még ha Grayson Fitzgeralddal nem is veheti fel a versenyt…
– A tervezettnél valamivel több időd lesz – folytatta Andrew. –
Problémák adódtak a szerződés szövegezésével kapcsolatban, ezért most
az egész megállapodást újra kell tárgyalnunk. Ez elnyújtja a dolgot, az én
legnagyobb bosszúságomra. Azt viszont nem kockáztathatom meg, hogy
füstbe menjen az üzlet. Ahhoz túl sok pénzről van szó.
– Tudom – mondta Lexie újra.
A marseille-i projekt ugyanis egyszerre több adásvételt tartalmazott, és a
szóban forgó ingatlanok együtt közel kétszer annyit értek, mint a
Dunmore-kastély. Így aztán az a projekt előbbre való volt, ez azonban nem
jelenti azt, hogy a várkastélyt hagyhatnák elúszni. Andrew befektetései
közül az utóbbi időben több is rossz hozamot eredményezett, ezért most
minden üzlet fontos volt a cég számára.
– De azért jössz, amint tudsz?
– Igen, persze. – Andrew szüntetet tartott. – Ha tehetném, mindig
melletted lennék – tette hozzá.
A hangja egyszeriben lágyabb lett, és Lexie az első pillanatban nem is
fogta fel, amit a főnöke mondott. Aztán mégis, és hirtelen megállt a híd
végénél.
– Andrew, én…
– Oké, oké. – A férfi megköszörülte a torkát. – Értesíts, ha gondok
adódnának. Néhány nap múlva pedig találkozunk. Viszlát!
Lexie szíve hevesen kalapált, miután kinyomta a hívást, és a
mobiltelefonja kijelzőjére meredt. Szóval mégsem tévedtem – gondolta
boldogtalanul, amikor visszagondolt az utóbbi hetekre. Andrew valóban
sokszor mellette volt, mert mostanában egyre több időt töltöttek együtt.
Lexie azt is tudta, hogy a főnöke kedveli, arról viszont Andrew soha nem
beszélt neki, hogy az iránta tanúsított érdeklődése nem csak szakmai
természetű. Ez azonban most megváltozott, és Lexie nem tudta, hogyan
kezelje ezt az új helyzetet.
Miért kell egyszeriben mindennek ilyen bonyolultnak lennie? –
elmélkedett magában nagyot sóhajtva, miközben továbbindult a Rose
Cottage-hoz vezető, keskeny ösvényen.
Bosszantónak találta, hogy Eileen Kelly házát nem lehet autóval
megközelíteni. Sheila legalábbis ezt mondta, amikor Lexie az előbb a
Castle Innben megkérdezte tőle, hogyan juthat oda. A fogadósné abban is
biztos volt, hogy Lexie magas sarkú körömcipője nem jelent majd gondot.
Ez éppen olyan kevéssé bizonyult igaznak, mint Sheilának az az állítása,
hogy Lexie öt perc alatt odaérhet. Már majdnem húsz perce gyalogolt
ugyanis hegyen-völgyön át, de a házat még mindig nem látta.
Az út viszont legalább szép – gondolta. A vidék nyers érintetlensége
még mindig lenyűgözte, a sóillatú, erős szelet pedig üdítőnek találta.
Csakhogy már kora este volt, és Lexie tudta, hogy nemsokára a szobáját is
el kell foglalnia a várkastélyban, ezért szeretett volna mielőbb a Rose
Cottage-nál lenni.
Végre felért a következő domb tetejére, és odalent a völgyben meglátott
egy takaros, fehérre meszelt házat.
Mohával benőtt, szürke tetőzsindelyek fedték, és buja kert vette körül,
amelyben leginkább gyógynövények nőttek, és…
Lexie hitetlenkedve összehunyorította a szemét, de jól látta, valóban van
ott egy keskeny aszfaltozott út, amely a háztól indulva átkanyarog a
völgyön, hogy aztán eltűnjön a következő domb mögött.
Hát persze! – nyögött fel Lexie gondolatban, amikor a ház előtt
meglátta az okkersárga Renault-t a vörösre festett ajtajával. Eileen
Kellynek van autója, és aligha lenne, ha a házát nem lehetne szilárd úton
megközelíteni. De akkor miért állította a fogadósné, hogy a Rose Cottage-
hoz csak gyalogút vezet? Ha az én dolgomat akarta megnehezíteni, elérte
a célját – dohogott magában bosszúsan.
Az ég időközben erősen beborult, és a vékony kardigán, amelyet Lexie a
ruhája fölött viselt, nemigen kínált védelmet az erős szél ellen. Ha még
esni is fog, és minden erre vallott, a visszaút a göröngyös ösvényen
egészen biztosan nem lesz számára élvezet. A fejét csóválva elhatározta,
az első adandó alkalommal megkérdezi a fogadósnétól, miért csinálta ezt
vele.
 Szapora léptekkel megtette az utolsó métereket a házig, és bekopogott a
sötétzöldre mázolt faajtón, amelyet Eileen Kelly szinte azonnal kinyitott.
Tarka mintás szövetnadrágot, bő, kissé már színét vesztett piros pólót és
filcpapucsot viselt, amelyet rávarrott fehér felhők díszítettek.
– Alexandra! – mondta meglepetten. – Azt hittem, a lányom az. Most
már bármelyik pillanatban itt lehet.
– Ha rosszkor jöttem…
– Nem, nem! – vágott közbe Eileen, és félreállt az útból. – Gyere csak
be!
Lexie habozva belépett a kis házba, és meglepetten körbenézett Eileen
Kelly birodalmában. Nem felejtette el, hogy Duncan gyógyfüves
boszorkánynak nevezte az asszonyt, ezért arra számított, hogy a háza sötét
és mindenféle furcsa tárggyal telezsúfolt, de éppen az ellenkezőjét látta.
Az előszoba, amelyben álltak, világos és barátságos volt, a törékeny, antik
kisasztaltól kezdve egészen a világossárgára festett falakig, és az
ugyancsak halvány árnyalatú függönyökig. Az ablakpárkányon friss
virágokkal teli vázak álltak, és szép dísztárgyak tették teljessé a Lexie elé
táruló lakályos képet. Feszültsége máris enyhült valamelyest.
– Szép a háza, Mrs. Kelly – mondta.
– Kérlek, szólíts Eileennak. – Az asszony elmosolyodott. – És
köszönöm a bókot. A házamnak olyan helynek kell lennie, ahol az
ügyfeleim jól érezhetik magukat.
Igaz, Duncan említette, hogy Eileen tanfolyamokat tart.
Az asszony végigsimított Lexie karján, ahogy már ma reggel is tette a
várkastély udvarán.
– És hogy vagy? Visszatértek az emlékeid?
Lexie megrázta a fejét. Egyszeriben már nem volt biztos abban, jól tette-
e, hogy ilyen hamar eleget tett Eileen meghívásának. A mozgalmas
délelőtt után elbúcsúzott Duncan O’Donnelltől, kocsiba ült, és visszament
a fogadóba. A délutánt aztán azzal töltötte, hogy lejegyezte a várbejáráson
szerzett benyomásait és az első ötleteit. Legalábbis megpróbálta összeírni
őket, de a gondolatai egyre-másra visszatértek Eileen Kellyhez. Minél
tovább törte a fejét, annál bizonytalanabb lett. Valóban meg akarja tudni,
milyen titkot rejt ez a hely? Nem tenne sokkal jobbat a lelki
egyensúlyának, ha elvégezné a munkáját, aztán pedig visszautazna
Dublinba?
 Végül a kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelmeinél.
Összecsomagolt, és törölte a szobafoglalását, hogy felköltözzön a
várkastélyba. Már berakta a táskáit a kocsijába, és éppen el akart indulni,
amikor hirtelen mégis úgy döntött, hogy kitérőt tesz Eileen Kelly házához.
Utána biztosan jobban tud majd a feladatára összpontosítani. Ezért
visszament a fogadóba, elmondatta Sheilával, hogyan juthat el a Rose
Cottage-hoz, és útnak indult.
Most azonban újra megrohanták a kétségek, és a legszívesebben azonnal
elment volna.
– Nem maradhatok sokáig. Sok dolgom van. a várkastélyban.
– Tudom. Fanny elmondta, miért vagy itt. – Eileen a fejét ingatta. – Még
mindig nehéz elhinnem, hogy a sors visszavezetett téged Cerighbe.
– Nem hiszek a sorsban – felelte Lexie, és arra gondolt, amit Duncan
O’Donnell mondott Eileenról: „Hazudik, mint a vízfolyás. Semmit se
higgyen el abból, amit mond!” – És abban sem vagyok biztos, hogy az
vagyok, akinek te hiszel. Talán jobb lenne, ha inkább el…
– Most már maradj!
Eileen meleg, barna szeméből Lexie megértést olvasott ki, és megtört az
ellenállása. Már nem tiltakozott, amikor az asszony a folyosón át bevezette
a ház hátsó oldalán fekvő kis szalonba. A fehérre festett kandalló előtt két,
világoszöld huzattal bevont fotel állt.
– Foglalj helyet! – mutatott Eileen az egyikre.
A kandalló párkányát művészi faragás díszítette, és bekeretezett
fényképek sorakoztak rajta. Lexie kíváncsian megnézte őket, miközben
eleget tett a felszólításnak. A legtöbb egy sötét hajú, fiatal nőt ábrázolt
különböző tevékenységek közben, néha Eileennal együtt, néha egyedül.
– Ő Janice, a lányom – mondta az asszony, amikor felfigyelt Lexie
érdeklődésére. – Gyerekkorotokban együtt játszottatok.
Néhány éve visszaköltözött ide, és egy kis boltja van a faluban.
Kézműves termékeket árul, de az én teáim is kaphatók ott. Jut is eszembe,
kérsz esetleg teát? Van egy nagyon finom citromfűkeverékem. Az jót tesz
majd neked a ma reggeli ijedség után.
Lexie kávénak jobban örült volna, de nem akart udvariatlannak tűni,
ezért bólintott.
– Az remek lenne. Köszönöm szépen.
 Miután Eileen kiment a szalonból, Lexie kíváncsian körbenézett, és
megpróbálta elolvasni a könyvek gerincén a címeket. Könyvekből
rengeteg volt a szobában, tömött sorokban álltak a kandallótól jobbra és
balra található, padlótól a mennyezetig érő polcokon. Főként botanikai,
önismereti és meditációról szóló szakkönyvek voltak, de néhány krimi és
szerelmes regény is akadt, egy teljes polcot pedig útikalauzok töltöttek
meg. Közülük kettő – egy a Hebridákról, egy New Yorkról – a
dohányzóasztalon feküdt, amely a fotelok és az ülőgarnitúrát teljessé tevő,
ugyancsak zöld anyaggal bevont kanapé között állt. Lexie önkéntelenül a
New York-i útikönyvért nyúlt, a keze azonban megállt a levegőben,
amikor tekintete egy fényképre esett, amely szintén ott feküdt az asztalon.
A megsárgult kis színes fotó Eileent ábrázolta, aki legfeljebb a húszas
évei végén járhatott, amikor a felvétel készült. A mellette álló szőke nő
valamivel fiatalabbnak tűnt.
Mind a ketten felszabadultan mosolyogtak a kamerába, akárcsak a
lábuknál ülő két kislány. A nagyobbiknak sötét haja volt, és úgy hatéves
lehetett, a kisebbik talán három, és olyan volt, mint…
– Ó, már felfedezted a fotókat!
Eileen hangjától Lexie olyan hevesen összerezzent, hogy a kezéből
majdnem kiesett a fénykép. Sietve letette, és vendéglátójára nézett, aki
kezében egy kis tálcával éppen visszajött a szalonba.
– Előkerestem a képet, miután hazajöttem a kastélyból. – Eileen letette
az asztalra a tálcát, amelyen teáskanna és két bögre állt, aztán leült a
kanapéra. – Egyike annak a kevés fotónak, amely még megvan nálam
rólatok.
Lexie a szőke nőre mutatott.
– Ő Fiona?
Eileen bólintott.
– Bárcsak velünk lenne még! – mondta.
Szemében könny csillogott, és Lexie-nek hideg futott végig a hátán.
– Mi történt vele?
Eileen meglepetten nézett rá.
– Valóban nem tudod?
– Egészen máig még csak nem is hallottam Fiona nevű nőről. – Lexie
nyelt egyet. – Kérlek, mesélj róla.
 Eileen aranyszínű teát töltött a két bögrébe, elvette a magáét, és
hátradőlt.
– Fiona a legjobb barátnőm volt. Az édesanyja és az enyém is barátnők
voltak, ezért már gyerekkorunkban sokszor találkoztunk. Nagyon szerettük
egymást, bár én három évvel idősebb voltam Fionánál. Akkor sem
tévesztettük szem elől egymást, amikor én férjhez mentem, és
ideköltöztem Cerighbe. Fiona húszévesen terhes lett veled, és ez
Írországban még a kilencvenes években is problémát jelentett, ha valaki
nem volt férjnél. Fiona ráadásul senkinek sem akarta elárulni, hogy ki az
apád. Az emberek a szájukra vették, ezért kevéssel a szülés előtt
Manchesterbe ment, ahol rokonai éltek. Csak fél évvel később tért vissza a
családjához.
Lexie nagyokat nyelt. A születési anyakönyvében Manchester szerepel
születési helyként. Vagyis ez egybevág, de ezt inkább megtartotta
magának, és tovább hallgatta Eileent, aki egészen belemerült az
emlékezésbe.
– Én akkor már férjnél voltam, és Janice is megvolt már. Te hároméves
voltál, amikor Fiona megkért engem, hogy szerezzek neki munkát itt,
Cerighben. El akart jönni Letterkennyből, hogy máshol kezdjen új életet.
O’Donnellék szerencsére éppen szobalányt kerestek, és Fiona megkapta az
állást. Azt állítottuk, hogy a férje külföldön van, az emberek pedig
elfogadták ezt, és nem kérdezősködtek. Ti nálunk laktatok, és én
vigyáztam rád és Janice-re, amíg Fiona dolgozott. Cserében ő vigyázott
rátok, amikor a férjemnek és nekem valamilyen dolgunk volt. Ez így
mindenkinek jó volt, és egy évig nagyon jól is működött. Fiona
beilleszkedett Cerighben, és szeretett itt élni. Kivirágzott, és nagyon
boldognak tűnt. Aztán…
Eileen elakadt.
– Aztán? – sürgette Lexie a folytatást.
– Aztán Fiona egyszer csak eltűnt. – Eileen úgy ingatta a fejét, mintha
még mindig nem akarná elhinni, hogy az történt.
– Szombat reggel volt, július vége, egy szép nyári nap.
Édesanyád felment veled a várkastélyba, hogy vigyen Fannynak abból a
süteményből, amelyet előző este nálunk sütött. Utána még sétálgatni akart
egy kicsit. Hogy hol, azt nem mondta, de azt ígérte, hogy délre megjön, és
segít nekem a főzésben. Amikor még délután háromkor sem volt itt,
aggódni kezdtem. Fiona nagyon megbízható volt. Jelentkezett volna
nálam, hogy szóljon, csak később jön majd. Mindenhová elmentem, ahová
szeretett járni veled, de sehol sem voltatok.
Brian, a néhai férjem végül keresőcsapatot trombitált össze a faluban.
Az egész környéket átfésültük, de csak Fiona nyakláncát találtuk meg a
kelta függővel. A várudvaron feküdt, Fiona ott veszíthette el, amikor
Fannynál járt. Neki és neked azonban egyelőre nyomotok sem volt.
Másnap reggel aztán téged megtaláltunk a cselédalagútban, az egyik
pincefülkében. Oda bújtál el, és annyira féltél, hogy hiába kérdezgettünk,
nem szólaltál meg. Csak napokkal később nyugodtál meg annyira, hogy
beszélni tudtunk veled, de nem emlékeztél rá, hogy mi történt. Fionát
tovább kerestük, de nem került elő.
Lexie felemelte a kezét, és tenyerébe zárta a nyaklánca függőjét. Amióta
az eszét tudta, mindig viselte. Senki sem mondta el neki, honnan van, ő
pedig kabalának tartotta. Azt viszont soha nem gondolta volna, hogy ilyen
drámai történet bújik meg mögötte. Már ha igaz ez az egész…
– Ha ennyire rossz élmény volt, hogy lehet, hogy én egyáltalán nem
emlékszem rá? – kérdezte a fejét ingatva, és még mindig nem tudta,
elhiggye-e, amit hallott.
Eileen előrehajolt, és áthatóan nézett Lexie-re.
– Én is ezt találgatom – mondta. – Ott voltál édesanyáddal, úgyhogy
valójában tudnod kellene, mi történt. Lehet azonban, hogy túlságosan
megrázó volt számodra, és az agyad nem enged emlékezni, mert így akar
védeni téged. Előfordul az ilyesmi. – Eileen kis ideig gondolkodott. – Várj,
mutatok valamit. Az majd talán meggyőz – mondta, és kiment a szobából.
Lexie a teáját szürcsölgette, miközben várt. Valóban finom volt, de már
majdnem teljesen kihűlt, ezért visszatette a bögrét az asztalkára.
– Itt van! Erre emlékszel?
Eileen kezében volt valami, amikor visszajött a szalonba.
Egy fekete plüssló. Bozontos sörénye fehér volt, és hiányzott az egyik
gombszeme.
Lexie nagyot nyelt.
– Bonnie.
Eileen elégedetten bólintott.
– Igen, így hívtad – mondta, és Lexie ölébe tette a plüsslovat, aztán
megint leült. – Ittfelejtetted annak idején, amikor Susan elvitt téged.
 Lexie megint nagyot nyelt, amikor meghallotta annak a nőnek a nevét,
akit egészen máig az anyjának tartott.
– Ki az a Susan?
– Fiona nővére – felelte Eileen. – A gyámhivatal őt jelölte ki a
gondviselődnek, miután Fiona nem került elő. Én is szívesen magamhoz
vettelek volna, de Brian akkor már nagyon beteg volt, és őt kellett
ápolnom. Susan ráadásul a rokonod volt. A barátjával éppen kivándorolni
készült Amerikába, és téged is magával vitt. – Az asszony elmosolyodott.
– Hogy ment ott a sorotok? Susan jól bánt veled?
– Meghalt herointúladagolásban, amikor én ötéves voltam – válaszolta
Lexie. – Nevelőszülőknél és otthonokban nőttem fel.
– Jézusom! – mondta Eileen döbbenten. – Nagyon sajnálom.
Lexie lenézett az ölében fekvő fekete plüsslóra. Óvatosan
megsimogatta, és kócos sörényét automatikusan jobb oldalra kezdte
fésülni az ujjaival. Megrémült, amikor rádöbbent, hogy régen is mindig ezt
csinálta, mert úgy szebbnek találta. A szíve heves kalapálásba kezdett, és
amikor felemelte a fejét, Eileen mosolyogva nézett rá.
– Emlékszel? – kérdezte.
Lexie zavartan bólintott. Ezek töredékek csupán, amelyek nem állnak
össze egésszé, de az, amit Eileen elmondott neki, nem hazugság, hanem az
ő története. Ő az a kislány a fényképen. A szőke nő pedig valóban az
édesanyja.
Lexie habozva még egyszer felvette a fotót, és Fiona Riordan mosolygó
arcára meredt. Rengeteg kérdés merült fel benne, de az egyik az összes
többinél fontosabb volt.
– Szerinted történt valami édesanyámmal?
Eileen nagyot sóhajtott.
– A rendőrség nyomozott az eltűnése ügyében, de eredménytelenül,
mert semmilyen nyom nem volt. Sumner őrmester ezért azt feltételezte,
hogy Fiona egyszerűen elment, mert túl sok lett neki veled.
Lexie torkában gombóc nőtt. Sietve félrefordult, és az ablakon át
kinézett a kertbe. Eleredt az eső, a virágok és a cserjék levelei meghajoltak
a kövér cseppek alatt, amelyek szakadatlanul hullottak rájuk. A szép,
fehérre festett kerítésen túl elmosódottnak tűnt a táj, de Lexie nem tudta,
hogy az eső vagy az ő könnyei miatt, amelyekkel egyszeriben küzdenie
kellett.
 Valójában mindegy volt neki, hogy az édesanyját Susannek vagy
Fionának hívták. Mindketten cserben hagyták. Úgyhogy voltaképpen
semmi sem változott, és ez jobban fájt neki, semmint azt önmagának is
bevallotta volna.
– Most… mennem kell – mondta, és felugrott, mert egyszeriben úgy
érezte, egyedül kell lennie, hogy mindent átgondoljon. A plüssló még
mindig a kezében volt, és vissza akarta tenni az asztalra, de nehezére esett
megválni tőle. – Megtarthatom?
Eileen is felállt.
– Természetesen. A tiéd – mondta, aztán előrehajolt, és felvette a
fényképet. – Tessék! Ezt is vidd el.
Lexie keze remegett, amikor elvette a fotót.
– Én ebből semmit sem tudtam – suttogta, mert még mindig nehéz volt
elhinnie, hogy eddig nem ismerte a saját élettörténetét.
Eileen megsimogatta a karját.
– Ha még lennének kérdéseid, vagy szükséged lenne valamire, tudod,
hol találsz – mondta. A folyosón át elkísérte Lexie-t a bejárati ajtóhoz, és
lendületesen kinyitotta. – Bármikor szívesen látl…
Nem fejezte be a mondatot, hanem ugyanúgy, mint Lexie, a fekete
BMW-re meredt, amely az ő Renault-ja mögött állt. A kocsiból egy férfi és
egy nő szállt ki, és a házhoz indult. A férfi esernyőt tartott a fejük fölé, a
nő pedig belekarolt, és jót nevetett azon, amit a férfi mondott, miközben az
esőben a bejárathoz siettek.
A nő Janice Kelly volt, Lexie felismerte a kandalló párkányán álló
fényképekről. A férfi pedig, akire szerelmes tekintettel nézett… Grayson
Fitzgerald.
 8
Grayson megállt, amikor észrevette Lexie-t. Találkozott a tekintetük, és
Lexie-nek egyszeriben olyan érzése támadt, hogy nagy magasságból zuhan
alá. Sietve félrefordította a fejét, és Janice-re összpontosított. Néhány
évvel idősebb volt, mint ő, rövid, barna haja és sportos alakja volt, amely
jól érvényesült szűk farmeroveralljában. És egyértelműen csak a mellette
lépkedő férfi létezett a számára.
– Szia, Mami! – kiáltotta vidáman. – Nézd csak, ki… – kezdte, de
elhallgatott, amikor ő is észrevette Lexie-t. – Ó! Nem tudtam, hogy
látogatód van.
– Ő Alexandra – mondta Eileen. – Tudod, Fiona lánya.
Janice valóban tudhatta, mert egyáltalán nem tűnt meglepettnek, csak
leplezetlen kíváncsisággal végigmérte Lexie-t, amikor kezet fogtak.
– Mamitól már hallottam, hogy újra Cerighben vagy. Ugye, nem
emlékszel rám? – kérdezte, és elmosolyodott, amikor Lexie megrázta a
fejét. – Hát bizony rég nem találkoztunk, de klassz, hogy itt vagy. Igaz,
Grayson? – kérdezte a férfihoz fordulva.
Automatikusan Lexie is újra Graysonra emelte a tekintetét. Ezt azonnal
meg is bánta, mert a férfi még mindig őt nézte, és a tekintetétől liftezni
kezdett a gyomra.
Janice mintha kissé bosszantónak találta volna, hogy a férfi nem
válaszolt a kérdésére, de végül ő folytatta:
– A faluban összefutottam Graysonnal, ő pedig volt olyan kedves, hogy
elhozott, így nem kellett az esőben gyalogolnom – mesélte, és olyan
elragadtatottan nézett a férfira, hogy Lexie önkéntelenül nyelt egyet.
Van köztük valami? Ha nincs, Janice-nek láthatóan nem lenne ellenére,
hogy ez megváltozzon. Lexie ezért nem is hibáztathatta. Grayson
Fitzgerald valóban nagyon vonzó férfi. Az ő szíve viszont biztosan nem
ezért kezd gyorsabban verni, ha meglátja, hanem azért, mert fenyegetést
jelent a projektjükre. Engem csakis ezért nyugtalanít – biztosította sietve
magát. Ráadásul kellemetlen neki, hogy éppen itt találkoznak. Már az is
elég baj, hogy Grayson tud az ő alvajárásáról, nem kell még azt is
megtudnia, hogy az ittléte egyszeriben a személyes ügye lett. A férfinak
nem szabad azt gondolnia, hogy el fogja hanyagolni a feladatát, mert más
kezdte foglalkoztatni.
 – Mennem kell. Várnak a kastélyban – mondta, és át akart lépni Janice
és Grayson között.
Janice ebben a pillanatban bement a házba, Lexie pedig egyszeriben
azon kapta magát, hogy a férfi esernyője alatt áll.
Grayson körbenézett, aztán kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Gyalog van?
Olyan közel volt Lexie-hez, hogy a lány érezte az arcszesze illatát. És
felismerte. Ettől felgyorsult a szívverése, és semmit sem tehetett ellene.
– Elhiheti, hogy szívesebben jöttem volna kocsival – válaszolta –, de az
autóm sajnos a Castle Inn előtt áll. A fogadósné ugyanis, amikor
megkérdeztem, hogyan juthatok ide, elfelejtette megemlíteni, hogy út is
vezet a Rose Cottage-hoz. Azt mondta, gyalog kell jönnöm a dombon át.
– Ez nem volt szép Sheilától.
A férfi hangjában mintha mosoly bujkált volna, Lexie pedig nagyot
fújtatott.
– Nem, nem volt az. De már kezdem megszokni, hogy nem kedvel
engem.
Grayson arcán most egyértelműen mosoly játszott. Lexie éppen közölni
akarta vele, tőle sem igazán kedves, ha örül annak, hogy a fogadósné
szükségtelenül megnehezítette az ő életét, de Eileen megelőzte.
– Csúnyán esik – mondta, miután aggódó pillantást vetett az égboltra. –
És nálad még csak dzseki sincs. Szerencse, hogy Grayson itt van, és
elvihet, úgyhogy nem fogsz elázni.
– Tessék? Nem! – Lexie rémülten oldalra lépett, egyenesen ki az esőbe,
amely még szakadt. A hideg cseppek áthatoltak ruhája vékony anyagán, és
visszakényszerítették az esernyő védelmébe. – Gyalog is mehetek –
mondta, és Grayson tekintetét kerülve Eileenra nézett –, ha esetleg
kölcsön tudsz adni egy ernyőt.
– Szamárság! – rázta a fejét az asszony. – Grayson amúgy is visszamegy
a faluba. Kitehet téged a fogadónál. Így van, Grayson?
Lexie válaszolni akart, de nem jutott hozzá, mert megelőzte Janice, aki
közben visszajött.
– Arra gondoltam, Grayson bejöhetne hozzánk egy italra – mondta, és
sugárzó mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Köszönetképpen azért, mert
úriemberként viselkedtél.
 – Sajnálom, kincsem, de most nem lehet – válaszolta Grayson helyett
Eileen. – Ahogy magad is mondtad, Grayson úriember, úgyhogy bizonyára
Alexandrának is megteszi azt a szívességet, amelyet neked megtett, és nem
hagyja az esőben gyalogolni. Igazam van, Grayson?
A férfi arcán érzelmek váltakoztak.
– Természetesen – felelte végül meglehetősen mogorván, és amikor
Lexie-re nézett, a tekintete minden volt, csak lelkes nem.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Eileen elégedetten elmosolyodott, és
betuszkolta a lányát a házba. – Viszlát! – kiáltott még oda Graysonnak és
Lexie-nek.
Mielőtt azonban becsukhatta volna az ajtót, Janice közé tette a lábát, és
reménykedőn Graysonra nézett.
– Látjuk még egymást, mielőtt elutazol?
– Egyelőre nem utazom el, mert még sok dolgom van itt –felelte a férfi.
Janice ezt láthatóan nagy örömmel hallotta, mert mosolyogva csukta be
maga után az ajtót. Lexie viszont hozzá intézett fenyegetésnek értette
Grayson szavait, s miután találkozott a tekintetük, a férfi szemének kihívó
csillogása megerősítette a gyanúját.
– Akkor mehetünk? – mutatott Grayson a kocsijára. – Vagy már nem
mer beülni mellém?
Lexie önmagával viaskodott. Nem akart a férfi lekötelezettjévé válni,
azt viszont még kevésbé akarta, hogy azt higgye róla, fél tőle.
– Annyira azért nem vagyok ijedős – mondta olyan közömbösen,
ahogyan csak tudta.
Grayson védelmezőn föléje tartotta az esernyőjét, miközben az
autójához mentek, így aztán a lány végül viszonylag szárazon ülhetett be
az anyósülésre. Azonnal felidéződött benne az előző éjszaka és az, hogy
teljes biztonságban érezte magát ezen a süppedős bőrülésen. Most viszont
nyugtalanítóan hatott rá, és ez még rosszabb lett, amikor Grayson beszállt
mellé, és beindította a motort.
Ügyesen megfordult a nagy autóval, egy pillanattal később pedig már
maguk mögött is hagyták Eileen házát, és a zöldellő dombok között vezető
keskeny úton jártak. Néhány kanyar után fel is tűnt a falu, és gyorsan
elérték a település szélét.
Sokkal gyorsabban, mint ha gyalog jöttem volna – gondolta Lexie, és
megint mérgesen gondolt a barátságtalan Sheilára.
 – Maga valóban Fiona Riordan lánya? – törte meg Grayson a csöndet, és
oldalról Lexie-re pillantott. habozva bólintott, mert egy kicsit még mindig
kábult volt attól, amit az előbb megtudott.
– Miért nem mondta el ezt azonnal? – Grayson hangja éles volt, és
amikor Lexie ijedten feléje fordult, kék szeméből gyanakvást olvasott ki. –
Mi volt a célja ezzel, Miss Cavendish? Azért jött ide, hogy kikémleljen
minket?
– Tessék? Nem! – tiltakozott Lexie rémülten.
– Akkor miért hallgatta el?
– Mert én sem tudtam, világos? – Lexie ökölbe szorította a kezét, és
dühös kétségbeeséssel küzdött. – Ma reggelig úgy tudtam, hogy az
édesanyámat Susannek hívták. Még csak nem is sejtettem, hogy ő
valójában a nagynéném volt. Azt gondoltam, hogy még soha nem jártam
Donegalban. Most pedig… – Lexie gyámoltalanul vonogatta a vállát. –
Tudja, milyen érzés, ha egyszeriben megkérdőjeleződik minden, amit az
ember addig igaznak tartott? Ha rá kell döbbennie, hogy nem ismeri a saját
élettörténetét? – kérdezte.
Megmarkolta az ölében fekvő plüsslovat, és lenyelte az újra a torkában
nőtt gombócot. Semmit sem akart olyan kevéssé, mint azt, hogy éppen
Grayson Fitzgerald előtt törjön ki könnyekben. Sietve félrefordult, és a
kocsi ablaka előtt elvonuló házakra szegezte a szemét.
– Cerighben mindenki ismeri a maga történetét. – Grayson arcát Lexie
rezzenéstelennek látta, amikor újra ránézett. – Csak kérdezze meg az
embereket! – mondta a férfi, miközben kitette az irányjelzőt, és ráfordult a
főútra.
Lexie nagyot nyelt.
– Az magának kifejezetten jól jönne, igaz? Mert a kérdezősködés
elvonná a figyelmemet a munkámról. Ezt azonban máris elfelejtheti. Egy
feladat miatt vagyok itt, és el is fogom végezni.
Grayson nem válaszolt, csak a főtérre hajtott. A Castle Inn előtt parkolt
le, egészen közel Lexie Golfjához. A szélvédőn át a lány kinézett a
fogadóra, és csak most vette észre, hogy már nem esik. A felhőtakaró
felszakadozott, átengedte a napsugarakat, és az égbolton gyönyörű
szivárvány jelent meg.
Lexie azonban ügyet sem vetett rá, ő csak Graysont figyelte, aki kiszállt
a vezetőülésről, és megkerülve a kocsit kinyitotta neki az ajtót. A lány nem
fogadta el a férfi felkínált kezét, és a segítsége nélkül szállt ki. Azt
azonban nem akadályozhatta meg, hogy Grayson megint szorosan előtte
álljon, és azt sem, hogy ő újból elvesszen a férfi rászegeződő kék
szemében…
– Maga természetesen azt tesz, amit akar, Miss Cavendish – mondta –,
de a Dunmore-kastély renoválásához felesleges terveket készítenie. Abból
ugyanis semmi sem lesz. Jobban tenné, ha hasznosabb dolgokra fordítaná
az idejét.
Lexie nyelt egyet, de nem tért ki a férfi pillantása elől.
– Magának pedig ahelyett, hogy rajtam töri a fejét, inkább a saját
problémáival kellene foglalkoznia. Van belőlük bőven – felelte
indulatosan. – A legnagyobb az lehet, hogy az apja nem magának akarja
eladni a kastélyt. Úgyhogy fordítsa maga hasznosabb dolgokra az idejét!
Engem ugyanis nem tud visszatartani attól, hogy elvégezzem a
feladatomat.
A férfi lehajolt Lexie-hez, úgyhogy az arcukat már csupán centiméterek
választották el egymástól, és ez azzal járt együtt, hogy a lánynak elakadt a
lélegzete.
– Ezt majd még meglátjuk.
Grayson hangja rekedt volt, a pillantása pedig Lexie ajkára siklott,
akinek ettől bizsergés futott végig a hátán. Egy röpke pillanatig azt hitte,
hogy a férfi meg fogja csókolni. Grayson azonban felegyenesedett, és
hátrált egy lépést, Lexie pedig felocsúdott hirtelen támadt dermedtségéből.
Válaszolni akart, de félt, hogy cserben hagyná a hangja, ezért csak sarkon
fordult, és a kocsijához indult. Hevesen feltépte az ajtót, Bonnie-t és a
táskáját bedobta az anyósülésre, aztán beült a kormány mögé, beindította
az autót, és kitolatott a parkolóhelyről.
Grayson Fitzgerald még mindig a BMW-je mellett állt, és a nyitott
utasajtóra támaszkodott, amikor Lexie elhajtott mellette. Nem mutatta
jelét, hogy követni akarná, ő azonban egyszeriben rádöbbent, hogy utána
fog menni. Mind a ketten a kastélyban laknak, így aztán ő nem térhet ki az
útjából. A férfi pedig nem fogja megkönnyíteni a dolgát, ez egészen biztos.
És ha őt minden egyes találkozás ugyanúgy fel fogja kavarni, mint ez
most…
Mintha nem lenne már egyébként is éppen eléggé zavaros ez az egész! –
gondolta kétségbeesetten, miközben a főteret elhagyva a Dunmore-kastély
felé indult, nem tudván, mire számíthat majd ott.

***
Grayson addig nézett a zöld Golf után, amíg az már eltűnt a szeme elől.
Sejtelme sem volt, miben reménykedett.
Valószínűleg abban, hogy Lexie Cavendish feladja, ha ő megérteti vele,
kivel van dolga. Számára a kemény tárgyalások nem jelentenek
újdonságot, neki ez úgymond mindennapi kenyere. A lány viszont nagyon
fiatal, tapasztalatlan és törékeny.
Lexie azonban nem engedte megfélemlíteni magát. Szinte már dacosan
állta a tekintetét, és tapodtat sem hátrált, ez pedig lenyűgözte őt. Nem
mintha ez bármin is változtatna, ugyanis Miss Cavendish továbbra is
gondot jelent. Nem is kis gondot.
Grayson újra látta a lány arcát maga előtt: a szájukat csupán
centiméterek választották el, neki éppen csak egy kicsit kellett volna
előrehajolnia, hogy megcsókolja Lexie-t… Sejtelme sem volt, miért futott
át ez a gondolat a fején, de csak az a fontos, hogy végül ellenállt a
kísértésnek. Ha fölényben akar maradni, megfontoltnak kell lennie, és nem
ragadtathatja el magát. Az vele egyébként sem szokott megtörténni.
Grayson bosszankodva megcsóválta a fejét. Most már legalább tudja,
miért találta Lexie Cavendisht kezdettől fogva ismerősnek. Magától soha
nem jött volna rá, hogy ez a csinos fiatal nő és az az egykori kislány egy és
ugyanaz a személy, de most már látja a hasonlóságot. Abban viszont, hogy
elhiggye-e Lexie-nek, hogy ő maga semmit sem sejtett, még mindig nem
volt biztos. Az előbb a kocsiban őszintének tűnt, de lehet-e valóban
véletlen, hogy ennyi év után egyszer csak felbukkant Cerighben?
Grayson a szükségesnél nagyobb lendülettel csapta be az utasajtót, és
lezárta az autóját. Valójában azonnal Lexie után akart menni, elvégre rajta
kell tartania a szemét, de a szóváltásuk után talán jobb lesz, ha egyelőre
távolságot tart tőle. Ezért csak a zsebébe süllyesztette a kezét, és a Castle
Inn fogadóhoz indult.
Amint benyitott a sörözőbe, egészen más látvány tárult elé, mint előző
éjjel. A tegnap még elárvult asztalok és székek most szinte mind foglaltak
voltak, és a bárpultot is több, halászsapkát viselő és hangoskodó férfi
támasztotta. Az egyik sarokasztalnál egy hegedűs és egy harmonikás ír
népi dallamokat játszott, és a zene visszarepítette Graysont a
gyerekkorába.
Karácsony kivételével a szünidőket mindig a Dunmore-kastélyban
töltötte, a hétvégeken pedig Fanny és Agatha gyakran elhozta magával a
Castle Innbe. A nagyanyja és a nagynénje mindig sokat fáradt érte, talán
azért, mert el akarták terelni a figyelmét arról, hogy az apját egyáltalán
nem érdekelte. Duncan számára ő csak egy fattyú volt.
Grayson bentlakásos iskolájának a költségeit ugyan állta, és egyébként is
mindennel ellátta, amire szüksége volt, a kapcsolatuk azonban
távolságtartó maradt. Addig a napig, amíg nem sokkal Grayson
tanulmányainak a befejezése előtt nyílt konfliktus alakult ki közöttük,
ugyanis Grayson nem tudta tovább szó nélkül hagyni azt, ami a várban
folyt. Azon a napon fogadta meg, hogy soha többé nem teszi be a lábát a
Dunmore-kastélyba. És ezt aztán be is tartotta. Mostanáig…
– Grayson!
Sheila kiáltása riasztotta fel Graysont a töprengésből. A fogadósné a
pult mögül integetett neki, hogy menjen oda hozzá. Ő eleget tett a
felszólításnak, s miközben átvágott a zsúfolt sörözőn, az asztaloktól több
férfi és nő biccentett neki.
Nem mindegyiküket ismerte fel, sokakat azonban igen. Cerigh kis hely,
ahol az utóbbi tizenöt évben ijesztően kevés dolog változott. Az emberek
idősebbek lettek, de alapvetően még
mindig ugyanolyan barátságosak és nyitottak, mint amilyennek ő emlékeze
tt rájuk. Akkor legalábbis barátságosak, ha nem emlékeztetik őket a
múltban történt kellemetlen eseményekre, gondolta Grayson, és megállt a
pultnál.
– Grayson Fitzgerald, ki gondolta volna! – A fogadósné mosolyogva
ingatta a fejét, miközben eltörölt egy poharat. – Amikor Eileentól
megtudtam, el sem akartam hinni, hogy megint itt vagy. Hány év is telt
már el? Tíz?
– Tizenöt. Mégsem felejtettem el, hogyan kell Guinnesst csapolni. –
Grayson viszonozta az asszony mosolyát, és az utolsó nyárra gondolt,
amelyet Cerighben töltött, és a Castle Innben dolgozott. A söröző
menedékhelyet jelentett számára, s ennek volt köszönhető, hogy közte és
Duncan között nem került sor már sokkal hamarabb kenyértörésre. –
Csinálsz nekem egyet?
 – Természetesen! – Sheila elmosolyodott. – Bár a nap megünneplésére
pezsgőt is ihatnánk. Te, mi itt komolyan azt hittük, hogy örökre hátat
fordítottál Cerighnek.
Én is azt hittem – gondolta Grayson. És ez hiba volt, amint az most
kiderült. Talán most nem lenne ennyire rossz a helyzet, ha ő gyakrabban
ellenőrizte volna, hogy rendben mennek-e idehaza a dolgok. Ettől igencsak
rosszul érezte magát, de mert ez nem tartozott Sheilára, csak megrántotta a
vállát.
– Nagyon elfoglalt voltam.
Sheila bólintott.
– Tudom. Fanny mindig roppant büszkén mesél a
sikereidről. Agathával együtt szemmel tartotta a pályafutásodat, és minden
telefonbeszélgetésetekről részletesen beszámolt nekem. Valóban sokra
vitted, ezt el kell ismernem. Nem is olyan régen még az én kisegítőm
voltál a pult mögött, ma pedig már cégtulajdonos vagy. Hogy érted el ezt
ilyen gyorsan?
Grayson azokra az évekre gondolt, amelyeket fáradhatatlanul
végigdolgozott. Anyagi függetlenségét kemény munkával vásárolta meg,
de ennek kifejezetten örült. Amíg éjt nappallá téve dolgozott, nem maradt
ideje arra, hogy másra is gondoljon…
– Mi pedig még mindig ebben a csehóban robotolunk – folytatta Sheila.
– Örülnék, ha Fred ezen a téren ambiciózusabb lenne, de hát ismered:
akkor boldog, ha a bárpult mögött állhat. Ízig-vérig kocsmáros.
Az asszony nagyot sóhajtott, de a mosolya, amellyel a pult másik
oldalán éppen sört csapoló férjére nézett, meghazudtolta panaszkodó
szavait. Fred nem bosszantotta, ellenkezőleg: számára annak idején is ő
volt a világ közepe, és ez láthatóan ma is így van. Afelől viszont, hogy ez
kölcsönös lenne, Graysonnak kétségei voltak. Emlékezett rá, hogy Fred
annak idején hírhedt nőcsábász volt, és azt látva, hogyan csapja most is a
szelet mindenki szeme láttára a női vendégeknek, biztosra vette, hogy ez
most sincs másként.
– Látom, nagyon jól megy a bolt – mondta Grayson, hogy másra terelje
a szót, és válla fölött hátranézett a sörözőre. – Mindig ilyen sok a vendég?
– Hétfő esténként valójában nem. – Sheila odanyújtotta Graysonnak a
sörét. – De ha történik valami a faluban, az emberek eljönnek ide, hogy
megtárgyalják a dolgot. – Az asszony kicsit előrébb hajolt, és halkabban
folytatta: – Az a Lexie Cavendish valóban Fiona Riordan lánya? –
kérdezte, s miután Grayson bólintott, nagyot fújtatott. – Én mindjárt
tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Először azt hittem, csak véletlen,
hogy engem Fionára emlékeztet, de mint kiderült, nem csalt a
megérzésem.
Grayson figyelmét nem kerülte el a keserű vonás Sheila szája körül és a
szemében izzó, leplezetlen gyűlölet. Ha valaki csakis rosszakat mondott
O’Donnellék egykori szobalányáról, akkor az Sheila volt. Hiába telt el
azóta sok év, a régi seb láthatóan még mindig nem gyógyult be, és Lexie
Cavendishnek ezt a saját bőrén kell megtapasztalnia.
– De ő nem Fiona – emlékeztette Grayson a fogadósnét, bár nem tudta
volna megmondani, miért érez késztetést arra, hogy védelmébe vegye
Lexie-t.
Egyébként sem ért el vele semmit, mert Sheila tekintete ugyanolyan
ellenséges maradt.
– Mit akar itt ennyi év után az a lány? Miért kell újra felmelegítenie azt
a régi történetet?
– Amennyire én tudom, egészen máig semmiről sem volt tudomása –
mondta Grayson.
Sheila felhorkant, mintha ez teljes képtelenség lenne.
– Ha feltűnést akart kelteni, elérte a célját, ez már egyszer biztos –
mondta, és a zsúfolt asztalokra bökött a fejével. – A népek másról sem
beszélnek.
– Tudom – válaszolta Grayson. – Janice mesélte, hogy ma a boltjában is
ez volt az egyetlen téma.
– Amihez nyilván az anyja is nagyban hozzájárult – válaszolta Sheila. –
Eileen itt volt, és izgatottan mindent előadott. Mintha ez mindenki
számára örömhír lenne. Én viszont tudom, hogy nem az. Apád legalábbis
biztosan nem boldog attól, hogy újra keringeni kezd a régi szóbeszéd.
Graysonnak ezzel egyet kellett értenie. Abban azonban már nem volt
biztos, hogy ő sajnálja-e ezért Duncant.
Sheila egy pillanatig tűnődve hallgatott, aztán félrehajtotta a fejét, és
úgy nézett Graysonra, mintha éppen eszébe jutott volna valami.
– Eileen említette, mennyire örül Janice annak, hogy te újra Cerighben
vagy.
 Grayson tudta, mit akar ezzel mondani az asszony, de nem érezte úgy,
hogy megjegyzést kellene fűznie hozzá. Nem is válaszolt, csak kortyolt
egyet a söréből. A magánügyei végül is egyedül rá tartoznak. Sheila
azonban láthatóan mást gondolt erről.
– Ne törd össze újra annak a lánynak a szívét, hallod? – mondta. –
Annak idején nagyon rosszul viselte szegény.
– Az már ezer éve volt – felelte Grayson kitérően.
Tudta, milyen pletyka terjengett akkoriban a faluban. Semmi sem volt
igaz belőle, ő azonban nem érzett kedvet ahhoz, hogy ezt most tisztázza.
Általában sem volt energiája
az efféle beszélgetésekhez. Sheila ezt szerencsére megérezhette, mert
annyiban hagyta a dolgot, és visszatért ahhoz a témához, amely láthatóan
még erősebben foglalkoztatta.
– Igaz, hogy Lexie Cavendish a várkastély renoválása miatt van itt?
Flaherty atya is mondott valami ilyesmit.
Grayson bólintott.
– Így van.
A hivatalos változat az volt, hogy tervbe vették a Dunmore-kastély
átfogó felújítását. Az eladási szándékát viszont Duncan eddig elhallgatta.
Fannyra és Agathára is ráparancsolt, hogy a falubelieknek ne beszéljenek
erről. Grayson, bár egyébként ritkán értett egyet az apja döntéseivel, ezt
most helyesnek tartotta. Ha az emberek idő előtt értesülnének a tervről, az
szükségtelen izgalmakhoz vezetne, és a helyzet már így is eléggé nehéz.
– Nem küldhetnétek el egyszerűen azt a nőt? – Sheila töprengőn
összeráncolta a homlokát. – Csak nyugtalanságot kelt, ráadásul ilyen
kevéssel a falu ünnepe előtt. Jobb volna, ha elmenne.
– Hidd el, ezt én is így látom. – Grayson ivott néhány kortyot a sötét,
malátás ízű sörből. – Majd találok megoldást.
Ráadásul mielőbb meg kell tennie. Az apja semmiképpen sem adhatja el
a kastélyt, de ha mégis, akkor csakis ő lehet a vevő. És Lexie
Cavendishnek sem szabad a felújítási munkák során minden egyes
helyiséget megvizsgálnia. Túl nagy annak a veszélye, hogy közben olyan
titkokra bukkanhat, amelyeket már régóta őriznek a régi falak. Ezt
mindenáron meg kell akadályoznom – gondolta Grayson.
Kiitta a poharát, aztán Sheila elé tolta a pulton. Elő akarta venni a
pénztárcáját, de a fogadósné tiltakozón megrázta a fejét.
 – Hagyd csak! A ház vendége voltál.
Grayson megköszönte a kedvességet, és már indulni készült, amikor egy
kéz nehezedett a vállára.
– Doktor Turner – mondta, és meglepetten nézett az idős férfira, aki
egyszer csak ott állt előtte.
Külsőleg alig változott, szelíd mosolyának azonban, amelyre Grayson
még jól emlékezett, most nyoma sem volt.
Az orvos sápadt volt, és nagyon komolynak tűnt.
– Beszélnünk kell – mondta. – Tudod, miről – tette hozzá halkan.
Grayson gyomra összerándult, amikor a doktor szemébe nézett. Látta,
hogy Clark Turner fél, és ezt ő nagyon is jól értette.
– Ne itt! – suttogta.
– Menjünk hozzám! – javasolta az orvos.
Grayson bólintott, és a sörözőn át követte az idős férfit, hogy lefolytassa
vele azt a beszélgetést, amelyet már túl régóta halogatott.
 9
Lexie nem tudta, mi ébresztette fel. A textilernyős kislámpa égett, ezért
nem volt sötét körülötte, a szíve mégis heves dobogásba kezdett, mert
ismeretlennek találta a helyiséget.
Csak néhány pillanattal később jutott eszébe, hogy a világoskék, csavart
lábú ágy, amelyben fekszik, és a falakon függő, aranykeretes festmények a
Dunmore-kastélyban vannak. A vendégszoba, amelyben elhelyezték,
elbűvölő volt, és neki első látásra megtetszett.
A sarokban álló szekrényt is világoskékre lakkozták, ajtajait kis festett
képek díszítették. Az ággyal szemben, a fehér kandalló párkánya fölött
függő, aranykeretes tükör és a világoskék huzattal bevont, keskeny heverő
tökéletesen beleillett a szoba összképébe, kellemes kontrasztot alkotva a
közvetlenül a kandalló előtt álló törékeny, fehér hintaszék halvány
rózsaszínű párnáival. A szobát jó ideje nem újíthatták fel, mert az anyagok
már kissé megfakultak, de a tárgyakat és a színeket gondosan, a részletek
iránti finom érzékkel hangolták össze, úgyhogy Lexie azonnal jól érezte itt
magát.
A szép környezet azonban nem oszlatta el a rossz érzést, amely most is
összeszorította a szívét, mint máskor is gyakran, amikor éjszaka felriadt
álmából. Szerencsére ezúttal legalább ágyban fekszik, és nem az
országúton bolyong…
Bárcsak világosodna már! – gondolta nagy sóhajjal.
Odakint azonban még teljes volt a sötétség, amelyet csak a telihold
fénye tört meg. Mennyi lehet az idő? – találgatta Lexie. Éppen ki akart
nyúlni a telefonjáért, amikor az halk pityegéssel jelezte, hogy üzenete
érkezett. Lehet, hogy az a hang ébresztette fel? Lexie kihúzta az
okostelefonjából a töltőkábelt, és a kijelzőre pillantva meglátta, hogy Betty
már kétszer írt neki: először néhány perce, és most újra.
Nem akarlak felébreszteni, de okvetlenül beszélnem kell veled.
Jelentkezz! Fekete kód!!!
A fekete kód jelszót Bettyvel már gyerekkoruk óta a vészhelyzetekre
használták. Lexie nagyot nyelt, és azonnal felhívta a barátnőjét.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan, miután Betty már az első
csengetésre fogadta a hívását.
 – Ken már megint lebukott – zokogta a barátnője. – Egy ideje furcsa
érzésem volt, mert egyszeriben nem akarta, hogy a koncertjei után érte
menjek. Azt mondta, nem várhatja el tőlem, mert olyankor már mindig
nagyon késő van. Oké, gondoltam, akkor megleplek. Az előbb el is
mentem a Temple Bar negyedben ahhoz a sörözőhöz, amelyben a bandával
állítólag zenél, de odabent sötét volt. Ma szünnap van.
Megpróbáltam felhívni Kent, de nem vette fel, ezért elmentem a
próbahelyiségükbe, mert arra gondoltam, hogy talán ott van. Ott is volt.
Csakhogy nem egyedül.
Betty hangja olyan kétségbeesett volt, hogy Lexie-nek elfacsarodott a
szíve.
– A rohadék! – csattant fel.
Sohasem kedvelte a barátnője vőlegényét, és azt sem értette, mit talál
benne Betty annyira nagyszerűnek, hogy Írországba is követte. Igaz, Ken
Donovan helyes pasas, és ha akar, elbűvölő is tud lenni. A nők valósággal
megvesznek érte, és ezt sajnos ő is nagyon jól tudja. Egy eddig csak
mérsékelt sikereket aratott hard rock banda fronténekeseként rendszeresen
fellépett klubokban és bárokban, és ott mindig akadtak lelkes női rajongók,
akik a színpad előtt csápolva ájuldoztak tőle. Lexie többször is tanúja volt,
hogy Ken kapcsolatot keresett azokkal a nőkkel, és flörtölt velük, ahogy
csak a csövön kifért.
Eközben azt állította, hogy ez csak közönségépítés, és a zenekar érdekét
szolgálja. A rajongólánykák közül azonban többen a koncertek után
egészen a szállodáig elkísérték Kent, és Lexie-nek kezdettől fogva az volt
az érzése, hogy a fickó tartósan nem tud – vagy nem is akar – ellenállni a
kísértésnek.
Betty viszont hitt neki – egészen addig, amíg tavaly hirtelen ötlettől
vezettetve utána nem utazott egy londoni koncertre, és az ágyban találta
egy másik nővel. Ken akkor megfogadta, hogy ez soha többé nem fordul
elő, és térden állva könyörgött Bettynek, hogy maradjon vele. Még
feleségül is kérte, és Betty végül ellágyult. A jelek szerint azonban Kennél
nem tartott igazán sokáig az örök hűség, amelyet akkor ígért.
– Ezúttal ki volt? – kérdezte Lexie mérgesen. – Megint egy kis rajongó?
– Rosszabb – felelte Betty fojtott hangon. – A menedzsere asszisztense.
Lexie ismerte a mellben erős szőkeséget, aki néhányszor már elkísérte
Kent a fellépésekre. Betty tökéletes ellentéte volt, de Ken sajnos mindig is
bukott a hozzá hasonló nőkre.
– Már hosszabb ideje van köztük valami. – Betty hangja olyan
boldogtalan volt, hogy Lexie nagyot nyelt. – De Ken azt mondja, hogy
neki semmit sem jelentett a dolog, és irántam ugyanúgy érez, mint eddig.
– Remélem, nem hiszel neki – szólt Lexie méltatlankodva.
– Nem. De igen. Jaj, nem tudom! Egészen össze vagyok zavarodva.
– Betty, Ken már másodszor csalt meg. Az a pasas alkalmatlan arra,
hogy hű maradjon.
– Tudom, de ennyire azért nem egyszerű a dolog. Együtt élünk, és nem
dobhatom ki csak úgy az utcára. – Betty nagyot sóhajtott. – Jaj, Lexie,
most mit csináljak?
Lexie nem válaszolt azonnal. Ismerte a barátnőjét, és tudta, nem lenne
értelme, ha azt tanácsolná neki, hogy hagyja el Kent. Ez a legutóbb sem
jött be, éppen ellenkezőleg: minél tovább érvelt ő Ken ellen, annál
hevesebben védte Betty a pasast. Alighanem magától kell ráébrednie, mi a
legjobb neki.
Ebben pedig segíthet a környezetváltozás.
– Miért nem utazol ide? Ha egy ideig külön lennétek Kennel, mindent
nyugodtan végiggondolhatnál – javasolta Lexie.
Okosabb nem jutott eszébe, ha ez nem is volt éppen a legideálisabb
megoldás, mert neki most a munkájával és az édesanyja körüli rejtéllyel
kell foglalkoznia. Aggódott azonban a barátnőjéért, és támogatni akarta.
– Most rögtön? – kérdezte Betty meglepetten.
– Igen, miért ne? – felelte Lexie. – Szabadságod bőven van még, és a
hely tetszeni fog neked. A falu ugyanis jubileumot
ünnepel, ezért a hétvégén nagy folkfesztivált rendeznek. Az Irish
Badgers fog játszani. Őket nagyon szereted.
– A Badgers? – kérdezte Betty szipogva. – Az klassz lenne, de nem
hagyhatok itt csak úgy csapot-papot.
– Dehogynem! Éppen ez a dolog lényege – erősködött Lexie. – És
nekem is jól jönne egy kis támogatás.
– Hogyhogy? – Betty hangja ijedt volt. – Mi történt?
Minden rendben veled?
– Nem, nincs.
Lexie beszámolt a barátnőjének a történtekről, a furcsa déjà vu
érzéseitől kezdve a találkozásáig Eileen Kellyvel, és addig, amit megtudott
saját magáról.
– Ez durva! Akkor a mamád nem is a mamád volt, hanem a nagynénéd?
És valójában ír vagy? – Betty hallhatóan ugyanolyan elképesztőnek találta
ezt az egészet, mint Lexie. – Igazad van, mindent ki kell derítened!
Lexie nyelt egyet.
– Nem biztos. Végül is nincs jelentősége. Mind a ketten cserben
hagytak, és egyedül kellett boldogulnom. Valójában mindegy, melyikük
volt az anyám.
Betty felhorkant.
– Természetesen nem mindegy! Azt mondtad, hogy annak idején senki
nem tudta, miért ment el Fiona. Lehet, hogy nem is akart elmenni, vagy
egyszerűen nem tehetett mást. Nagyon sok lehetőség van még. – Betty
nagyot sóhajtott. – Bevallom, Lexie, én bizony örülnék, ha kiderülne, hogy
a szüleim valójában nem is a szüleim. Annál, ami most van, minden csak
jobb lehetne.
Ez sajnos igaz volt. Betty szülei ugyan még életben vannak, de már
régóta nincsenek olyan állapotban, hogy törődjenek a lányukkal. Az anyja
mentális betegségben szenved, és sok éve zárt osztályon él, az apja pedig
alkoholista. Részegen verte Bettyt, és minden pénzét pálinkára költötte.
Betty sokszor nem tudta, kerül-e másnap étel az asztalra. Számára ezért
maga volt a megváltás, hogy a szociális hivatal végül közbelépett, és őt
nevelőotthonban helyezték el.
– Sajnálom – mondta Lexie bűntudatosan. – Csak egészen össze vagyok
zavarodva.
– Egy okkal több arra, hogy mindennek utánajárj. Szerintem te is tisztán
akarsz látni.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Igazad van, de mi lesz a munkámmal? Andrew…
– Andrew meg fogja érteni – vágott közbe Betty. – Kedvel téged, ezt te
is tudod, és belátja majd.
Lexie-ben felmerült, hogy talán be kellene számolnia a barátnőjének
Andrew megjegyzéséről, amelyet a legutóbb tett, amikor telefonon
beszéltek, Betty azonban folytatta:
– Te egyébként is nemcsak jó belsőépítész vagy, hanem gyorsan is
dolgozol. Egyszerre is menni fog neked a két dolog.
És én is segítek. – Lexie hallotta, ahogy toll szánt egy papírt.
 A barátnője nyilván felírt valamit. – Fiona Riordan, aki Letterkennyben
élt, igaz? Máris kutakodni kezdek. Mit tudsz még róla?
Lexie hálásan elmondta Bettynek azt a keveset, amit mostanáig még
megtudott az édesanyjáról. Hamarosan talán többet is tud majd, mert a
barátnője verhetetlen a rejtélyes dolgok kiderítésében. Ha ráveti magát
valamire, addig nem nyugszik, amíg nem jár a végére.
– És mi a helyzet Grayson Fitzgeralddal? – kérdezte Betty.
– Ő ott van még?
Lexie felkelt az ágyról, és az ablakhoz ment. Lenézett az udvarra, amely
most elhagyatottnak tűnt a holdfényben.
– Igen, még itt van – válaszolta. – És attól tartok, egyhamar nem is
megy el.
– Ugyan már, vele elbírsz – mondta Betty teljes meggyőződéssel.
Lexie szívesen hitt volna neki, miután azonban emlékezetébe idézte,
milyen kemény volt Grayson tekintete, már nem volt annyira biztos
magában.
– Nem tudom. Én… – kezdte, de hirtelen elhallgatott, és a vártoronyra
meredt.
Valóban fényt látott ott? Lélegzetét visszafojtva várt, szemét arra az
ablakra szegezve, amelyben az előbb megvillant valami. Igen! Az újabb
villanás mintha egy zseblámpa fénycsóvája lett volna. Lexie nyugtalan
pillantást vetett a kandalló párkányán álló antik órára, amely éjjel kettőt
mutatott. Ki ólálkodik ilyenkor a várkastély lakatlan részében?
– Lexie, itt vagy még? – kérdezte Betty.
– Igen, igen, csak elkalandoztam.
Lexie még mindig a vártornyot figyelte, de az ablakok mögött most
sötét volt.
– Hé, aggódom érted! – mondta a barátnője.
– Én pedig érted – válaszolta Lexie, és egyszeriben nagyon örült annak,
hogy van az életében egy olyan ember, mint Betty.
Valaki, akinek ő fontos. – Ahogy már mondtam: fogd magad, és utazz
ide. Aztán majd kölcsönösen vigyázunk egymásra.
– Az nem árthat. – Betty nagyot sóhajtott. – Megpróbálok elmenni, oké?
Megígérték egymásnak, hogy hamarosan hallatnak magukról, és Lexie
éppen kinyomta a hívást, amikor újra meglátta a fényt. Leengedte a
mobiltelefonját, a táncoló sárga pontra meredt, és nem tudta, mit tegyen.
Ha betörő jár odaát, értesítenie kellene valakit. De kit? Lexie az ajkát
harapdálta.
O’Donnellék lakrésze kissé távolabb van, Agatha azonban
megemlítette, hogy Grayson Fitzgeraldot az övével szomszédos szobában
helyezték el. Őt riadóztathatná, de habozott, mert furcsa lenne, ha éjnek
évadán bekopogna a férfihoz. A gondolatot azonban, hogy a sötét
folyosókon át lemenjen a földszintre, még ijesztőbbnek találta. Úgyhogy
valójában csak egyvalamit tehet.
Kapkodva vékony kardigánt vett fel a hálóingére, papucsba bújt, aztán
óvatosan kinyitotta a szobája ajtaját. A folyosón nem égett a villany, de a
kapcsoló a szemközti falon volt. Lexie felkattintotta, aztán megtette a
néhány lépést a következő ajtóig, és félénken bekopogott.
– Mr. Fitzgerald? – Nem beszélt hangosan, a teljes csendben mégis
visszaverték a hangját a falak. Válasz nem jött, ezért Lexie újra
kopogtatott, most már kissé erősebben. – Hahó!
Grayson olyan mélyen alszik, hogy nem ébred fel a kopogásra? Lexie
habozva megfogta a kilincset, és lenyomta.
Az ajtó azonnal kinyílt, ő pedig belépett a szobába. A holdfényben nem
tudta kivenni, fekszik-e valaki az ágyban, miután azonban villanyt
gyújtott, csak összegyűrt ágyneműt látott benne. Valaki aludt ott, most
azonban üres volt az ágy.
Lexie kíváncsian körbenézett. A szoba hasonlóan volt berendezve, mint
az övé, csak itt a világoszöld volt az uralkodó szín. A bútorok sötét fából
készültek, és súlyosabbnak tűntek, főként a mennyezetes ágy a magas,
faragott oszlopaival. A helyiség azonban nemcsak ezért tűnt férfiasabbnak
az övénél, hanem Grayson Fitzgerald itt is, ott is látható ruhadarabjai és
más tárgyai miatt is. Sötétkék zakója az íróasztalnál álló szék támláján
lógott, a kandalló előtti fotelban ingek feküdtek. Az ajtó mögött elegáns,
kemény falú fekete bőrönd állt, az éjjeliszekrényen papírokkal teli mappák
tornyosultak. Vajon arról is áll bennük valami, hogyan akarja Grayson
elhappolni Andrew elől a Dunmore-kastélyt?
Lexie fejbőre bizseregni kezdett, amikor ráébredt, hogy azzal, amit itt
csinál, minden szabályt megszeg. Grayson Fitzgerald a főnöke vetélytársa,
és azt hiheti, hogy ő azért tört be a szobájába, mert kémkedni akar. Lexie
villámgyorsan megfordult, hogy kimenjen, de kis híján nekiütközött egy
férfi széles mellkasának, és ijedten felnézett rá.
 – Mr. Fitzgerald! Hát… itt van – hebegte, és úgy meredt a férfira,
mintha jelenést látna.
Tőle eltérően Grayson utcai ruhát viselt, valahogy mégis rendetlennek
tűnt. Az inge csak félig volt begombolva, úgyhogy sokat megmutatott az
izmos mellkasából. Emellett úgy tűnt, hogy csak az ujjaival igazította meg
a haját, mert meglehetősen kócos volt. Mindent egybevetve úgy
festett, mintha nem sokkal korábban kelt volna fel, és csak sietve kapott
valamit magára. Ezen a késői órán talán így is volt, gondolta Lexie,
miközben állta a férfi egyszerre haragról és őszinte csodálkozásról
árulkodó tekintetét.
– Maga mi a fenét csinál a szobámban?
Grayson hangja éles volt. Oké, nem csodálkozik, csak dühös – gondolta
Lexie, és szorosabban összehúzta magán a kardigánt.
– Én… magát kerestem.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Engem? Vagy inkább valami mást? – kérdezte, és odapillantott az
éjjeliszekrényen fekvő üzleti papírokra. – Kedvezőnek gondolta a
pillanatot, hogy szaglásszon egy kicsit?
– Nem! – Lexie nagyokat nyelt, és vigyázott, hogy ne nézzen Grayson
mellkasára. – Félreérti a helyzetet. Én… fényt láttam. Fent a vártoronyban.
Valaki járt ott, és szólni akartam magának, mert akár betörő is lehetett. Én
is utánanézhettem volna, csakhogy…
Én rettegek a sötétben – akarta mondani, de ezt már inkább lenyelte.
Grayson egy gyengeségét már ismeri, nem kell, hogy még egyről tudjon.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– És ezért betört a szobámba?
– Kopogtam, de maga nem válaszolt – mentegetőzött Lexie.
– Azt hittem, nagyon mélyen alszik. Az ajtó nem volt bezárva, és meg
akartam nézni, hogy itt van-e.
Grayson felhorkant.
– Vagy úgy! És miután látta, hogy nem vagyok itt, mindjárt alaposan
körülnézett?
– Igen… Nem! – Lexie érezte, hogy lángol az arca. – Éppen ki akartam
menni, amikor maga bejött. És valóban fény van a toronyban! – mondta.
Gyorsan az ablakhoz lépett, hogy megmutassa a férfinak, miről beszél.
És azért is, hogy távolságot teremtsen közöttük.
 Amikor azonban kinézett az ablakon, odakint teljes volt a sötétség. A
holdat felhők takarták el, és a torony csak sötét árnyékként rajzolódott ki
az éjszakai égbolt előtt. Az ablakokat is csupán sejteni lehetett, és
mögöttük nem mozgott fénycsóva.
– Volt ott valaki. Egészen biztos!
Lexie csalódottan a férfi felé fordult, aki odalépett mögé, és a válla
fölött ő is lenézett az udvarra.
– Nem lehet, hogy megint csak rémálmot látott?
Grayson hangja gunyoros volt, és Lexie szívesen belebokszolt volna
abba a feltehetően izmos hasába. Ezt könnyűszerrel meg is tehette volna,
mert a férfi ismét szorosan előtte állt.
– Tökéletesen éber voltam, amikor a fényt láttam – mondta, és karba
fonta a kezét. – Volt valaki a vártoronyban.
– Most viszont már senki sincs ott – felelte Grayson olyan nyugodtan,
hogy Lexie meghökkent.
Hogy hagyhatja ez a dolog ennyire hidegen a férfit? Nem kellene
legalább egy kicsit aggódnia? Hacsak nem…
– És maga hol járt ilyenkor? – kérdezte a lány.
Nem tudta elképzelni, miért ólálkodna Grayson zseblámpával a
várkastélyban, az viszont akkor is furcsa, hogy ilyenkor még ébren van. És
ma reggel nagyon nem akarta, hogy ő megnézze a tornyot. Van ott valami,
amit el akar rejteni? Lexie mindenesetre betalálhatott a kérdésével, mert a
férfi arca zavart lett.
– Nem tudom, miért tartoznék elszámolással magának, de ha
mindenáron tudni akarja: a faluban voltam. Orvosért, mert a nagynéném
nincs jól.
– Ó! – mondta Lexie ijedten. – Mi van vele?
– Turner doktor a stresszre gyanakszik. Szerinte Fannyt nagyon
megviseli a kastély eladása körüli hercehurca.
Grayson hangja félreérthetetlenül szemrehányó volt, és Lexie
egyszeriben rosszul érezte magát.
– Sajnálom. Remélem, hamar rendbe jön.
– Én is ebben bízom – mondta a férfi, akit láthatóan meglepett Lexie
együttérzése.
Egy pillanatig nem tűnt olyan mogorvának, mint eddig.
 Lexie-nek erről eszébe jutott, hogy már megint hálóingben áll Grayson
előtt. És ezúttal ráadásul a férfi hálószobájában vannak…
– Akkor én most inkább megyek is – mondta kissé túlságosan is sietve.
– Ha magának mindegy, ki játszik kísértetet éjszaka a kastélyában, én sem
tehetek semmit.
Lexie átbújt Grayson mellett, a férfi azonban kiment utána a folyosóra,
és elkapta a karját.
– Örülök, hogy belátta, hogy a kastély az enyém. És amennyire látom,
maga itt az egyetlen, aki kísértetet játszik.
– Magát leszámítva! – felelte Lexie, és állta Grayson tekintetét. A férfi
még mindig mogorván nézett rá, de ez szinte észrevétlenül megváltozott.
A Grayson szemében megjelenő kifejezéstől Lexie-nek remegni kezdett a
lába, és gyorsan kiszabadította a karját. – Jó éjszakát, Mr. Fitzgerald! –
köszönt el, aztán szélsebesen megfordult, és visszamenekült a szobájába,
mielőtt még a férfi bármit mondhatott volna.
Meg akar szabadulni tőled – emlékeztette magát Lexie, és elfordította a
kulcsot a zárban. Ezt nem szabad elfelejtenie, és legfőképpen soha többé
nem szabad mélyen Grayson kék szemébe néznie, mert még buta
gondolatai támadnának: például, hogy a férfi érdeklődik iránta. De hát
Grayson Fitzgerald szupermodellekkel jár. Miért akarna tőled bármit is?
Csak képzelődsz – győzködte magát Lexie.
Az ablakból még egy pillantást vetett a sötét vártoronyra, aztán
visszabújt az ágyba, és megpróbálta megnyugtatni szaporán kalapáló
szívét, hogy sikerüljön még egy keveset aludnia.

***

Grayson visszament a szobájába, és ökölbe szorította a kezét.

A mindenségit, szedd már össze magad! – gondolta. Lexie Cavendish
képét mégsem sikerült kivernie a fejéből. A lány olyan közel állt hozzá az
előbb, hogy neki csak ki kellett volna nyújtania érte a kezét. A szeme
pedig fátyolos lett, amikor az ő kigombolt ingére esett a pillantása. Nem
vagyok közömbös számára – gondolta Grayson.
És sajnos őt sem hagyja hidegen a lány. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy
magához vonja, ujjait a holdfényben olvasztott aranyként csillogó hajába
fúrja, és megcsókolja. Hogy miért érzett késztetést erre, maga sem tudta. A
fenébe, még csak nem is az eseted! – emlékeztette magát.
Mégis felnyögött, amikor elképzelte, hogy a lány készségesen szétnyitja
neki az ajkát. Arra már gondolnia sem volna szabad, milyen érzés lehet
Lexie puha testének érintése, amikor magához szorítja…
Ez az, ne is gondolj rá! – emlékeztette magát. Tiszta fejre van szüksége,
elvégre csak hajszál híján kerülte el a veszélyt.
Ha Lexie elolvasta volna az éjjeliszekrényen fekvő papírokat, most
bajban lenne. Arról már nem is szólva, hogy a lány meglátta a zseblámpája
fényét a toronyban. Grayson felnyögött. A biztonsága érdekében a
következő napokban szemmel kell tartania Lexie Cavendisht. Túlságosan
közel azonban nem kerülhetsz hozzá – gondolta, és előhúzta a zsebéből a
mobiltelefonját, mert pityegni kezdett. Turner doktor küldött neki üzenetet,
akit ő mától Clarknak szólíthat, mert összetegeződtek.
„Hol vagy már? Egyedül nem tudom megcsinálni.”
Grayson visszadugta a zsebébe a mobilt, és óvatosan kilépett a
folyosóra. Fülelt, hogy hall-e zajt a szomszéd szobából, de mert teljes volt
a csend, halkan becsukta az ajtót, aztán amilyen nesztelenül csak tudott,
visszaindult a vártoronyba.
E
by
 10
– Jó reggelt, kedvesem!
Agatha O’Donnell, aki a régi, nagy tűzhely előtt állt, és
valamit kavargatott egy serpenyőben, barátságosan mosolygott. Lexie
viszonozta az üdvözlést, miközben habozva belépett a konyhába. Már
nyolc óra is elmúlt, és őt furdalta a lelkiismeret, mert sokáig aludt.
Ilyenkor valójában már dolgozni akart, de elfelejtette beállítani a
mobiltelefonján az ébresztést. Az előző éjszaka zavaros eseményei után
nem is csoda, hogy kiment a fejéből. A reggelit azonban a jelek szerint
szerencsére nem szalasztotta el.
– Foglaljon helyet!
Agatha az étkezőasztalra mutatott, amelyen sokkal nagyobb volt a rend,
mint tegnap. Leginkább azért, mert az egyik fele most nem szolgált
munkalapként. A cserepes fűszernövények és a gyümölcsöstálak még
mindig ott voltak rajta, de félrehúzva, hogy legyen hely az öt-öt tányérból
és csészéből álló terítéknek. Ezüsttartókban pirítósok álltak, mellettük
cserépedényekben lekvárok és méz, a levegőt pedig sült szalonna fenséges
illata töltötte meg.
Miután Lexie leereszkedett az egyik magas támlájú székre, Agatha
odalépett az asztalhoz, és elvette a tányérját.
– Szalonnás tojás jó lesz?
– Igen, köszönöm szépen.
Lexie nézte, hogyan rakja meg Agatha a tányérját mindkét oldalán
átsütött szalonnával és jókora adag rántottával.
– Jól áll magának – mondta az idős nő, miután eléje tette az ételt, és a
sötétkék selyemblúzra mutatott, amelyet Lexie a világoskék
ceruzaszoknyájához viselt. – És kibontva szebb a haja.
– Még vizes a zuhanyozástól – mondta Lexie –, ezért nem tudtam
feltűzni.
– Szerintem nem is kellene. Így valóban szebb.
Lexie kissé elfogódottan viszonozta az idős hölgy mosolyát.
Örült a kedvességének, de zavarba is hozta. Jelenléte a Dunmore-
kastélyban végül is annak a változásnak az előjele, amely sem Agatha, sem
a sógornője, Fanny számára nem lesz kellemes. Úgy tűnt azonban, hogy
Agatha nem hibáztatja őt, és Lexie ezért nagyon hálás volt.
 – Sajnálom – mondta önkéntelenül.
Agatha éppen vissza akart menni a tűzhelyhez, de most megállt.
– Mit sajnál?
– Bizonyára nem örül annak, hogy itt vagyok – felelte Lexie. – Elvégre
nem akarja, hogy a fia eladja a főnökömnek a várkastélyt.
– Így igaz. – Az idős hölgy elképedten nézett Lexie-re.
Láthatóan nem számított tőle ilyen egyenességre. – Ez azonban nem
jelenti azt, hogy udvariatlannak kellene lennem, nem igaz? Elvégre maga
csak a munkáját végzi.
Ilyen egyszerű ez – gondolta Lexie, és nem értette, miért nem tudnak
mások is olyan belátók és megértők lenni, mint Agatha.
Az idős nő visszament a tűzhelyhez, újabb tojásokat ütött a serpenyőbe,
és szalonnát tett bele.
– Jobban van a sógornője? – kérdezte Lexie.
Meggondolatlanul feltett kérdését azonnal megbánta, amikor Agatha
meglepetten feléje fordult.
– Honnan tudja, hogy Fanny nem érzi jól magát?
Lexie nagyot nyelt.
– Én… Az éjjel véletlenül hallottam, hogy kihívták a faluból az orvost –
mondta, és örült, hogy Agatha beérte ennyivel.
– Igen, Turner doktor kijött hozzá. Ismeri?
– Futólag. Tegnap reggel találkoztam vele a fogadóban – felelte Lexie,
és megsimogatta a kézfejét, amely még mindig érzékeny volt. –
Leforráztam magam, és ő azonnal látni akarta kezem.
– Ez rá vall. – Agatha elmosolyodott. – Clark valójában már régen
nyugdíjba ment, de időnként kivételt tesz, leginkább Fannyval. Őt még
mindig kezeli, mert a család régi barátja, és testvérem csakis benne bízik,
ha orvosra van szüksége.
– És most miért van? – kérdezte Lexie.
Agatha megfordította a szalonnákat, és megkeverte a tojást.
– Időnként rendetlenkedik a keringése. Az alacsony vérnyomása miatt.
– Értem. – Lexie-nek csak nehezen sikerült lepleznie a meglepődését.
Az, amit Grayson múlt éjjel mondott, súlyosabbnak hangzott. Vagy csak
benne akart bűntudatot ébreszteni, és nem is olyan nagy a baj? Esetleg
Agatha nem akarja elmondani neki, hogy mi van valójában a
sógornőjével?
 – És most már jobban van?
– Azt hiszem, igen. Alighanem csak sok neki ez az egész.
Agatha még egy tányért megtöltött szalonnás tojással, és betette a
sütőbe, hogy melegen tartsa. Utána leült az asztalhoz Lexie-hez, és vett
magának egy szelet pirítóst.
– Tudja, Fanny egész életében itt élt a várkastélyban – folytatta tűnődőn,
miközben vajat és lekvárt kent a pirítósára.
– Számára elképzelhetetlen, hogy valaha is elköltözzön innen.
– Ő a férje testvére? – kérdezte Lexie.
Ezt valójában már tudta, O’Donnellék családi viszonyairól azonban
szeretett volna többet megtudni.
Agatha bólintott.
– Arthur és Fanny nagyon közel állt egymáshoz. Én pedig örültem, hogy
itt van, amikor hozzámentem Arthurhoz, és ideköltöztem. Fanny segített
beilleszkednem. Számomra ő már régóta olyan, mintha a testvérem lenne.
– Ő soha nem volt férjnél? – kérdezett tovább Lexie.
– Nem, bár egyszer eljegyezték – mondta Agatha. – A vőlegényét
George-nak hívták, okos fiatalember volt,
politológiát tanult az egyetemen. Aztán szakított Fannyval, és eltűnt a
színről. Állítólag csatlakozott az IRA-hoz, de ez csak szóbeszéd. Fanny
soha nem tudta túltenni magát a csalódáson.
George után voltak még hódolói, de ő egyetlen férfinak sem adott esélyt.
– Agatha úgy csóválta a fejét, mintha egy
kellemetlen gondolatot kellene elhessegetnie, aztán rámosolygott Lexie-re.
– De beszéljünk inkább magáról! Hogy van, kedvesem? Jól aludt?
– Nem igazán – vallotta be Lexie.
Az előző nap történései után valójában már az is meglepő volt, hogy
egyáltalán el tudott aludni. Miután azonban az éjszaka beszélt Bettyvel és
találkozott Graysonnal, végképp nem gondolhatott alvásra. Sok kérdésre
kellett választ találnia.
A töprengéssel ébren töltött órák alatt belátta, hogy Bettynek igaza volt.
Amíg itt van, ki kell használnia a lehetőséget, hogy többet tudjon meg a
származásáról. Ez legalább annyira fontos, mint a megbízatása.
És Grayson Fitzgeraldról is többet akar tudni. Nem csak azért, mert
Andrew vetélytársa, és ezért neki szemmel kell tartania. Grayson egészen
elbűvölte, ami a helyzet miatt igencsak veszélyes. Aztán amikor végül
elszenderedett, még az álmában is megjelent: egy zöldellő dombon sétáltak
kettesben, és fogták egymás kezét. Lexie-t ez nem zavarta, ellenkezőleg,
boldoggá tette. Csakis az zavarta, hogy Eileen Kelly követte őket, és Betty
hangján figyelmeztette őt, hogy ne bízzon Graysonban. Lexie azonban a
férfival maradt, amíg végül a Dunmore-kastély egyik magas falán álltak,
és lenéztek a tengerre. Aztán egyszer csak Fiona Riordan bukkant fel
előttük. Úgy festett, mint azon a fényképen, amelyet Eileen adott Lexie-
nek. Amikor ő Fiona felé nyújtotta a karját, megcsúszott. Graysonnak
éppen csak sikerült elkapnia, és ő a férfi karján lógott a meredély fölött.
Rákiáltott Graysonra, hogy húzza fel, ő azonban csak nézett rá azzal az
égszínkék szemével, miközben a szorítása egyre gyengült. Lexie végül
hangos sikoltással a mélybe zuhant – és verejtékben úszva az ágyában
ébredt fel.
Az álom annyira zavarba ejtő volt, hogy eltelt néhány pillanat, mire
Lexie magához tért, és rádöbbent, hogy már rég fel kellett volna kelnie.
Hideg zuhanyt vett, mint mindig, amikor el kellett mulasztania az éjszaka
rémületét. Most azonban nem igazán segített rajta, mert továbbra is úgy
érezte magát, mintha kerékbe törték volna.
– Ajvé! – mondta Agatha aggodalmasan. – Túl puha az ágya?
Helyezzük el inkább másik szobában?
– Ne, ne! – tiltakozott Lexie. – Az ággyal semmi baj nincs, és általában
is nagyon jól érzem magam a szobámban. Jobbat nem is kaphattam volna.
Elbűvölő a berendezése. Ön válogatta össze a bútorokat?
– Én? Ó, nem! Fiona volt.
Lexie meglepetten nézett az idős asszonyra.
– Édesanyám?
Agatha bólintott.
– Éppen felújítottuk a vendégszobákat, amikor Fiona nálunk dolgozott.
Az ő ötlete volt, hogy minden helyiség más színű és más hangulatú legyen,
és a berendezéshez is sok ötletet adott. Az elgondolása tetszett nekünk,
ezért végül ráhagytuk a falak színének és az anyagok kiválasztását.
Egyébként azokat a kis képeket is ő festette a maga szobájában álló
szekrény ajtajára. Igazi művész volt, és úgy gondolom, hogy a munkája
eredménye még ma is magáért beszél. – Az asszony Lexie-re mosolygott.
– Úgy tűnik, maga megörökölte a tehetségét.
 Lexie nagyokat nyelt. A gondolat, hogy Fiona Riordan gyermeke, eddig
csupán elmélet volt a számára. Felkeltette a kíváncsiságát, de az
összetartozás érzését nem ébresztette fel benne. Nem ismerte azt a nőt, és
egészen mostanáig úgy gondolta, mindegy, hogy a két nővér közül melyik
volt az anyja. Ha azonban igaz, amit Agatha mond, akkor ő hasonlít
Fionára, és ettől félelmetesen valóságos lett a dolog.
Egyszeriben fájt neki, hogy soha nem találkozott az édesanyjával, de
gyorsan leküzdötte a fájdalmat. Az önsajnálat zsákutca, sehová sem vezet,
ezt neki a saját bőrén kellett megtapasztalnia.
Agatha meglátta Lexie arcán a vívódást.
– Ez már kicsit sok magának, igaz? – kérdezte olyan szelíd hangon,
hogy Lexie megint nyelt egy nagyot. – Valóban semmiről sem tudott?
– Sejtelmem sem volt erről az egészről. – Lexie tudta, hogy ez
hihetetlenül hangzik, és megrántotta a vállát. – Valójában itt sem kellene
lennem. A főnököm az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy egy kollégám
helyett, akire eredetileg ezt a megbízást kiosztotta, inkább engem küld ide.
Ha nem határoz így…
Lexie félbehagyta a mondatot, és a semmibe révedt. Talán mégis van
olyan, hogy a sors rendelése?
– Akkor maga talán soha nem ismeri meg a történetét – fejezte be
helyette Agatha tűnődőn a mondatot a fejét ingatva.
– Óriási sokk lehet ez magának.
Lexie bólintott, és hálás volt a megértésért, amelyet az idős nő
szemében látott.
– Ismerte édesanyámat? – kérdezte tőle rövid habozás után.
Tegnap a vacsoránál még nem merte volna feltenni ezt a kérdést. Akkor
azonban Duncan is ott ült az asztalnál, és később Grayson is csatlakozott
hozzájuk. Előttük kínos lett volna előhozakodnia ezzel a kérdéssel,
amelynek nincs köze a megbízatásához. Most azonban nem tudta kordában
tartani a kíváncsiságát.
Agatha ábrándosan elmosolyodott.
– Természetesen ismertem Fionát, hiszen több mint egy évig itt
dolgozott. És kedveltem, nagyon is. Elbűvölő teremtés volt, kedves és
segítőkész. Én szívesen megtartottam volna, de…
Az asszony elhallgatott.
– De? – kérdezte Lexie.
 Agatha kitért a pillantása elől.
– De ő egyszerűen elment.
Lexie nem tudta, miért, de egyszeriben egészen biztos volt abban, hogy
Agatha eredetileg mást akart mondani.
– Tudja, miért?
Az idős nő arcán árnyék suhant át, mielőtt azonban megszólalhatott
volna, Duncan lépett be a konyhába.
– Jó reggelt! – mondta komoly arccal.
– Jó reggelt! Már kész a reggelid.
Agatha felkelt, és a tűzhelyhez akart menni, hogy kivegye a sütőből a
melegen tartott szalonnás tojást, de Duncan megállította.
– Hagyd csak! Nem reggelizem, mert sietek. Két napra Belfastba kell
mennem. Sürgős találkozóm van.
Agatha csalódottan méregette a fiát.
– Annyira sürgős, hogy még csak nem is ehetsz?
– Igen. Sajnálom.
Duncan beletúrt a hajába. Egészen másnak tűnt, mint előző nap. Egy
kicsit akkor is ideges volt, de Lexie ezt annak tudta be, hogy az idős férfi
váratlanul találkozott a fiával. Most viszont kifejezetten nyugtalan volt, és
zsebkendőjével izzadságcseppeket törölgetett a homlokáról.
– Mi dolgod van már megint Belfastban? – Agatha összeráncolta a
homlokát. – Az utóbbi hetekben már legalább ötször vagy hatszor voltál
ott. Kivel van találkozód?
– Ezt majd megbeszéljük, amikor magunk között leszünk – mondta
Duncan, aztán Lexie-hez fordult. – Hogy halad?
– Csak ma kezdem a munkát – emlékeztette Lexie a férfit, számonkérő
hangja miatt kissé bosszúsan.
– Jól van. Remélem, hamar végez. Minél előbb, annál jobb.
Ha kérdései lennének, forduljon édesanyámhoz vagy a nagynénémhez.
Holnapután már én is itt leszek. – Duncan biccentett Lexie-nek, aztán újra
Agathához fordult. – Még gyorsan megnézem, hogy van Fanny, aztán
indulok. Viszlát! – köszönt el.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, a két nő egymásra nézett.
– Sajnálom – mentegetőzött Agatha. – A fiam mostanában nagyon
feszült az adásvétel miatt. Egyébként nem ilyen barátságtalan.
 Valóban nem – gondolta Lexie, mert a várkastély bejárása közben
Duncan kedélyes és megnyerő oldalát is megismerhette. Igaz, a barátságos
modorának hamar nyoma veszett, ha neki nem tetsző téma került szóba.
Lexie-vel szemben pedig megváltozott a viselkedése, mióta tegnap a közös
vacsorájukon megtudta, hogy igaz, amit Eileen állított, és ő valóban Fiona
lánya. Duncan egyszeriben sokkal hűvösebb és távolságtartóbb lett vele, és
amint ő ránézett, a szemében gyanakvást látott. Mintha az, ami kiderült a
származásáról, ellentétes oldalra állította volna őket. Lexie akár fogadni is
mert volna arra, hogy Duncan már megbánta az ajánlatát, hogy lakjon itt a
kastélyban. Szemlátomást alig várja, hogy végre megszabaduljon tőle. Ez
nem volt jó érzés, de Lexie azt ennél is jobban sajnálta, hogy a helyzet
erősen megviseli a két idős hölgyet.
– Magukkal megbeszélte a fia ezt a tervét? – kérdezte óvatosan
Agathától. – Tudták, hogy el fogja adni a Dunmore-kastélyt?
– Igen, tudtuk. – Az idős nő lehajtotta a fejét, és üres tekintettel maga
elé nézett. – A vár fenntartása egyszerűen túl sokba kerül, és azt mi már
nem engedhetjük meg magunknak. Régóta tudjuk, hogy találnunk kell
valamilyen megoldást. Én azt szerettem volna, hogy Duncan forduljon
Graysonhoz, de ők ketten soha nem értették meg egymást.
– Miért nem? – kérdezte Lexie, bár tudta, hogy ez valójában nem
tartozik rá.
Agatha azonban csak nagyot sóhajtott.
– Ez egy hosszú történet – válaszolta, és Lexie megértette, hogy nem
akar többet mondani, mert az idős asszony visszament a tűzhelyhez.
Amikor onnan kinézett az ablakon, hirtelen felderült az arca. – Ó, ott jön
Mr. Dearing! Ő…
– Tudom, ki ő – szólt közbe Lexie. – Tegnap már megismertem.
Agatha bólintott. –
Ugye, milyen kedves fiatalember? Nagyon rokonszenvesnek találtam,
amikor bemutatkozott nálunk, és szívesen segítenék neki a doktori
értekezése elkészítésében. A fiam viszont a legszívesebben megszabadulna
tőle. Azt sem engedte meg, hogy felajánljam Mr. Dearingnek az egyik
vendégszobánkat. Szegény fiú ezért lent alszik a fogadóban, és mindennap
fel kell autóznia ide. Ezt pedig aligha bírja sokáig a rozoga kis autója.
Hyundai, ha jól tudom.
 Mintha csak Agatha szavait akarta volna megerősíteni, odakintről egy
utógyújtás hangos durranása hallatszott be. Aztán becsapódott egy kocsi
ajtaja, néhány pillanattal később pedig újra kinyílt a konyhaajtó, és a szőke
fürtös Aidan lépett be rajta.
– Jó reggelt! – kiáltotta jókedvűen. – Itt aztán finom illatok vannak!
– Éhes? – kérdezte Agatha. – Ha igen, van még egy adag szalonnás
tojásom.
– Én mindig éhes vagyok – felelte Aidan, és vigyorogva leereszkedett a
Lexie melletti székre. – Na, hogy megy a munka? Mindent kézben tartasz?
Lexie felnevetett. A fiatal tudós közvetlen stílusa újra meglepte, de
nagyon rokonszenves embernek találta.
– Igyekszem – válaszolta. – Nálad mi a helyzet?
– Minden csodás. Sokkal gyorsabban haladok, mint gondoltam, de azért
a hét végéig mindenképpen maradnom kell – tette hozzá Aidan, és egy
kacsintás kíséretében a Badgers-pólóra mutatott, amelyet viselt.
Nem ugyanaz volt, mint tegnap, úgyhogy több is van neki belőle. Nagy
rajongója lehet az együttesnek, gondolta Lexie.
Nem csoda, hogy semmiképpen sem akarja elszalasztani a koncertet.
– A barátnőm is odáig van a Badgersért – mondta Lexie. – Talán eljön a
koncertre, ha meg tudja oldani.
– És te? – kérdezte Aidan. – Ott leszel? Lexie megrántotta a vállát.
– Még nem tudom. Majd meglátom – felelte, és az ajtóra nézett, amely
megint kinyílt, és a küszöbön Fanny jelent meg.
– Felkeltél, drágám? – Agatha odasietett a sógornőjéhez, és az asztalhoz
kísérte. – Nem kellett volna inkább ágyban maradnod?
– Szamárság! Remekül vagyok – felelte Fanny, és elvörösödött, mintha
kínosnak érezné, hogy nagy felhajtást rendeznek körülötte. – Nem kell
ekkora hűhót csapnotok miattam, elvégre semmi sem történt.
Agatha felvonta a szemöldökét, mintha ő mást gondolna erről, de a
véleményét megtartotta magának.
– Kérsz zabkását? – kérdezte, és miután Fanny bólintott, visszament a
tűzhelyhez, hogy hozzon egy adagot a hagyományos ír ételből, amelyet
már láthatóan előkészített.
Letette a sógornője elé a tálkát, aztán visszaült a helyére. Lexie az asztal
végén fekvő üres tányérra pillantott. Úgy sejtette, hogy Graysoné lehet.
– Mr. Fitzgerald is lejön reggelizni? – kérdezte.
 – Azt mondta, leviszi Clarkot a faluba. – Fanny felnézett a zabkásájáról,
amelynek jó étvággyal nekilátott. Úgy tűnt, hogy valóban jobban van. –
Azt hiszem, még nem ért vissza.
Lexie egy pillanatig nem tudta, hogy megkönnyebbülés vagy inkább
csalódottság, amit érez. Mintha ez is, az is lett volna, és ez annyira zavarba
ejtő volt, hogy inkább nem akarta törni rajta a fejét. Legfőképpen a
csalódottságon nem. Ezért aztán felállt, és a mosogatóba vitte a tányérját.
– Köszönöm szépen a reggelit. Akkor én munkához is látok – mondta,
és elköszönt a többiektől.
Már úton volt az emeletre a szobájába, amikor eszébe jutott, hogy
Turner doktor hosszú időt tölthetett Fannynál, ha Grayson csak
mostanában vitte vissza a faluba. Az is lehet, hogy Grayson már órákkal
korábban elindult az orvossal. Az első lehetőség nem volt valószínű, mert
az idős nő valóban frissnek tűnt, a másodiknak pedig nem volt értelme.
Hol tölthet ennyi időt Grayson kora reggel? Jobban mondva, kinél?
Hacsak nincs még mindig Turner doktornál, de mi lehet az, amiről ilyen
hosszan kell beszélniük egymással?
Ezt majd még kiderítem, most azonban vár a munka – gondolta Lexie. A
szobájában jegyzetfüzetet és tollat vett magához, aztán egyedül indult el a
várkastély bejárására.
 11
A rododendronsövény olyan magas volt, hogy Lexie nem látott át
felette. A várfal mellett húzódó, széles ágyások között szinte labirintusban
érezte magát az ember. A bokrok és a cserjék szorosan egymás mellett
álltak, de közöttük még voltak utak, amelyek arra engedtek következtetni,
hogy egykor tervszerűen ültették őket. Valószínűleg mindegyiket vissza
kellene vágni, hogy újra előtűnjön a mögöttük megbúvó szépség.
Abból azonban semmi sem lesz – gondolta Lexie kissé sajnálkozón, és
végigsimított az egyik rododendron vastag és sötétzöld levelén. Ezeknek a
bokroknak el kell majd tűnniük, hogy elég hely legyen a parkolónak. Kár,
mert a sok zöldtől eleven a külső udvar. Dézsákban azért talán el lehet itt
helyezni növényeket – elmélkedett magában a lány, és felírt néhány dolgot
a jegyzetfüzetébe, mielőtt visszatette a kis táskájába, amelynek a szíját
átvetette a vállán. Aztán felemelte a fejét, és hunyorogni kezdett, mert
elvakította a délutáni nap, amelyet csak időnként takartak el az elvonuló
felhők. Kellemesen meleg volt, ezért Lexie a szoknyáját és a blúzát egy
piros virágokkal díszített ruhára cserélte. Megfogadta Agatha tanácsát, és a
haját nem tűzte fel. Szabadon omlott a vállára, és bele-belekapott az
udvaron keresztülfújó szél. Valóban jobb érzés – gondolta, és
szórakozottan a mutatóujjára tekerte egy szőke tincsét. Lehet, hogy mindig
így kellene…
– Úgy tudtam, a kastély berendezéséhez készít tervet – szólalt meg
valaki közvetlenül a háta mögött.
Lexie még nem fordult meg, amikor már tudta, Grayson az.
Ez azonban nem volt a segítségére abban, hogy felkészüljön az elébe
táruló látványra. Miért kell ennek a férfinak ilyen átkozottul jóvágásúnak
lennie? Most legalább végig be volt gombolva a fehér ing, amelyet a
farmernadrágjához viselt, de Lexie-re sajnos így is ugyanolyan hatást tett,
bár nagyon igyekezett leplezni ezt.
– Én pedig úgy tudtam, hogy nem illik valakihez hátulról odalopózni –
felelte, és magában azt találgatta, honnan kerülhetett elő egyszeriben
Grayson.
Délelőtt és kora délután nem mutatkozott, és Lexie-ben ez
ellentmondásos érzéseket ébresztett. Egy része örült, hogy nem kell
megküzdenie a férfival és azzal, amit kivált belőle.
 Közben egész idő alatt azon gondolkodott, hol lehet Grayson, és hogy
tervez-e valamit, amivel meghiúsíthatja Andrew tervét. Vagyis őt akkor is
nyugtalanította, amikor együtt voltak, és akkor is, amikor nem. A férfi ezt
természetesen nem vehette észre, ezért Lexie karba fonta a kezét, és
szemrehányón nézett Graysonra.
– Megijesztett.
– Sajnálom.
A férfi komoly maradt, de kék szemében a csillogás elárulta Lexie-nek,
hogy szándékosan közelített hozzá nesztelenül.
– Mit óhajt? – kérdezte nem túl barátságosan. Grayson megrántotta a
vállát.
– Azon tűnődőm, hogy mit kereshet maga idekint. Nem a helyiségeket
kellene megtekintenie?
Lexie egyszeriben szűknek érezte a helyet itt, a bokrok között, ezért a
növények között vezető keskeny ösvényen visszament a külső várudvarra.
Csak ott fordult meg, és azt vette észre, hogy Grayson követte.
– Mindent meg kell néznem. A kerteket is – mondta. – Vagy ez talán túl
veszélyes? Vannak itt esetleg alattomos bogarak, amelyek felfalhatnak?
Vagy egy mély lyuk a földben, amely nincs lefedve, és én belezuhanhatok?
Bár magának feltehetően kapóra jönne, ha kitörném a nyakam, nemde?
Akkor szabaddá válna maga előtt az út.
– Óriási tévedés. – Grayson szája sarka megrándult, és Lexie csak most
vette észre, hogy miközben egyre jobban indulatba jött, el is indult a férfi
felé. Most közvetlenül előtte állt, Graysont azonban ez szemlátomást nem
tántorította el, mert ajkán lefegyverző mosollyal lehajolt hozzá. –
Valójában nem szeretném, hogy kitörje a csinos kis nyakát.
Hűha! – gondolta Lexie, és hátrább lépett. A dühös Graysonnal még
csak-csak elboldogul, de ha kedveskedni kezd, az megnehezíti a dolgát.
Ezért inkább nem is viszonozta a férfi mosolyát.
– Nem fog meggátolni abban, hogy mindent megnézzek.
– Maga pedig engem abban, hogy elkísérjem – felelte Grayson, és ez
meglehetősen fenyegetően hangzott.
Lexie megrántotta a vállát.
– Maga azt csinál, amit akar, amíg hagyja, hogy én pedig végezzem a
munkámat. De ha már itt van, megmondaná, hogy odafent mi van? –
mutatott a belső udvar kapujától balra induló keskeny kőlépcsőre, amely
mintha a vár védfalára vezetett volna fel, és odafent egy faajtóban
végződött.
Grayson mosolyának egy csapásra nyoma veszett.
– Oda nem mehet fel.
Lexie csípőre tette a kezét.
– Dehogynem mehetek – jelentette ki, és a lépcsőhöz akart indulni,
Grayson azonban megfogta a karját.
– Ez nem jó ötlet.
– Már megint kezdi? – kérdezte Lexie a fejét csóválva. –
Kezdem azt hinni, hogy rejteget valamit a várban. Fején találhatta a
szöget, mert a férfi ijedten meredt rá. – Szóval? – Lexie felvonta a
szemöldökét. – Hová vezet az a lépcső?
– A galériára – felelte Grayson.
Lexie meghökkent. A körútjukon Duncan mintha nem említett volna
ilyen épületrészt. Igaz, amikor a külső udvarra értek, telefonhívást kapott,
és sietve be kellett fejeznie a vezetést.
– És mi olyan veszélyes a galérián? – kérdezte Lexie, és leplezni
igyekezett, hogy bosszantónak találja Grayson viselkedését.
– Menjen fel, és derítse ki! – felelte a férfi. – De aztán ne mondja, hogy
nem figyelmeztettem!
– Nem tud megijeszteni – mondta Lexie, és határozott léptekkel a
lépcsőhöz indult.
Ahhoz sokkal több kell, hogy nekem inamba szálljon a bátorság –
gondolta, miközben az első lépcsőfokra tette a lábát. Ahhoz…
A szőke nő képe olyan hirtelen jelent meg Lexie lelki szemei előtt, hogy
ijedten megállt. Fiona volt az, és aggódón nézett rá. Itt nem játszhatsz,
Lexie.
A hang még ott visszhangzott Lexie fejében, miközben a szőke nő képe
már eltűnt, ő pedig levegő után kapkodott.
– Minden rendben? Mi van magával?
Grayson odaszaladt Lexie-hez, és megragadta a karját, mint azon az
éjszakán, amelyen ő majdnem a kocsija elé szaladt. És most is örült ennek,
mert a lába alatt mintha inogni kezdett volna a talaj.
– Én… nem tudom. – Lexie a homlokához kapott, mintha így
megragadhatná, amit az előbb látott. – Egyszeriben előjött egy emlékem –
mondta.
 Grayson a homlokát ráncolva méregette.
– Akkoriból?
Lexie bólintott.
– Éppen csak felvillant egy kép. Édesanyámat láttam. Azt akarta, hogy
ne játsszam itt.
– Azt gyerekkorában sem volt szabad – erősítette meg Grayson.
Lexie elképedten nézett rá.
– Maga itt élt korábban?
A férfi bólintott.
– Hatéves koromtól minden szünidőt Dunmore-ban töltöttem.
– Ó! – Lexie őszintén meglepődött. Amióta Andrew elmondta neki,
hogy Grayson törvénytelen gyerek, ő azt feltételezte, hogy az édesanyjánál
nőtt fel. – És iskolaidőben hol élt? – kérdezte kíváncsian.
– Internátusban, mert Stuart, a mostohaapám úgy vélte, hogy rossz
hatással vagyok a két mostohahúgomra. Szerinte egyébként sem illettem a
családjába, ezért meggyőzte anyámat, hogy küldjenek engem bentlakásos
iskolába. A taníttatásomat Duncan fizette, de az ötlet Stuarttól származott.
– Grayson hangja keserű volt. – Mostohaapám mindmáig nem érti, hogy
én ezért nem vagyok hálás neki. Szerinte az internátus volt a legjobb hely
számomra.
– Ó! – mondta Lexie újra. Amikor a férfira nézett, a szemében mintha
megvillanni látott volna valamit abból a magányosságból, amelyet ő is jól
ismert, és nagyot nyelt. –
Maga szerint nem volt az?
A férfi csak most vehette észre, hogy még mindig fogja Lexie karját, és
hirtelen elengedte.
– De igen. Mindenképpen kellemesebb volt, mint ötödik keréknek
érezni magam – felelte, és a tekintete arról árulkodott, hogy nem igazán
érti, miért mondta el mindezt.
Lexie meglepetten nézett rá. Nem tudta, miért hitte azt, hogy Grayson
Fitzgeraldot semmi sem rendítheti meg. Talán azért, mert nagyon
határozottnak tűnt. Nemigen tudta elképzelni a férfiról, hogy nehéz
gyerekkora lett volna, és ha talán mégis az volt, akkor is biztosan
könnyedén átsétált rajta.
Annyira azonban, amint ez most kiderült, nem lehetett könnyű neki.
Tudja, milyen az, amikor valaki senkinek sem kell, gondolta Lexie,
miközben Grayson mögött felment a lépcsőn.
Odafent zárva volt a súlyos faajtó, de a férfi kinyitotta egy nagy, rozsdás
vaskulccsal, amelyet egy falmélyedésből vett elő. Előreengedte Lexie-t, ő
pedig egy körülbelül két méter hosszú, klasszikus várfolyosóra lépett ki:
felül nyitott volt, a falaiba vágott réseken mindkét oldalra le lehetett látni,
az egyik oldalon a várudvarra, a másikon a tengerre. Semmi sem tűnt
veszélyesnek rajta, Lexie nem is értette Grayson figyelmeztetését. Néhány
méter után azonban már más volt a helyzet: a tenger felőli oldalon egy
hosszú darabon hiányzott a fal, és egy ideiglenesen összetákolt faszerkezet
pótolta, amely korlátként szolgált. A keskeny deszkák azonban már jó
ideje ki lehettek téve a tengeri szélnek, mert viharvertek voltak.
Közöttük ráadásul olyan szélesek voltak a rések, hogy akadálytalanul le
lehetett nézni a parti sziklákra, amelyeket odalent hullámok verdestek.
Ez a hely aligha való azoknak, akik tériszonyban szenvednek
– gondolta Lexie. És most már értette, miért nem volt szabad
gyerekkorában a galérián játszania. Ez tökéletesen érthető volt, főként
azért, mert idefent olyan erős szél fújt, hogy időnként levegőt venni is
nehéz volt tőle. Lent az udvaron alig lehetett érezni ezt, itt viszont az
ember ki volt szolgáltatva a természetnek.
– Nos? Nem igazán kellemes, igaz?
Graysonnak, bár Lexie mellett állt, kiabálnia kellett, hogy a lány hallja,
amit mond.
– Valóban nem az, viszont lélegzetelállító – válaszolta Lexie is kiabálva.
Szakmai agya máris dolgozni kezdett, és azon gondolkodott, hogyan
tehetnék biztonságossá a várfolyosót anélkül, hogy elrontanák a kilátást.
Talán plexiüveggel, ami biztosan tetszene a vendégeknek. Az viszont
érthetetlen, hogy ez a rés még mindig itt van…
– Miért nem állították már régen helyre itt a falat? – kérdezte Lexie.
– Mert a rés valójában nem hiba. Szándékosan helyezték el – felelte
Grayson.
Lexie elképedten meredt rá.
– Szándékosan? De hát ez így veszélyes!
A férfi bólintott.
– Így igaz. Bedford hercege azonban, aki a galériát tervezte, pontosan
ilyennek akarta.
 – Ő az, aki a várkastély mai formáját kialakította? – kérdezte Lexie,
mert eszébe jutott, amit Duncan mesélt neki.
– Pontosan. Rendkívül különc angol nemes volt, nagyon gazdag is, aki
ráadásul előszeretettel ijesztgetett másokat – mondta Grayson. – Azért
vágatta a rést a falba, hogy sokkolja a látogatókat, akiket felhozott ide.
Állítólag főként hölgyeket, mert abban reménykedett, hogy a rémülettől
majd önként a karjába omlanak. Valójában nem is rossz módszer. – A férfi
gúnyos mosolyra húzta a száját, és amikor találkozott a pillantásuk, Lexie-
nek egyszeriben remegni kezdett a gyomra.
– Akkoriban egyébként még ez a korlát sem volt itt. Csak sokkal később
építették meg, amikor egy látogató túlságosan vakmerő volt, és a mélybe
zuhant. A falat viszont soha nem építették össze.
Lexie összeráncolta a homlokát, mert őt valami más is foglalkoztatta.
– Az őse angol herceg volt? Azt hittem, az O’Donnellek írek – mondta.
Duncan ezt többször is hangsúlyozta, akárcsak azt, hogy a vár a 19.
századi átépítés óta van a családja tulajdonában.
– Azok is – felelte Grayson. – Szépapám, Seamus O’Donnell a herceg
barátja volt. Mind a ketten szenvedélyes szerencsejátékosok voltak, azzal a
különbséggel, hogy Seamus tudta, mikor kell abbahagynia. A herceg
viszont tovább játszott, egészen addig, amíg végül minden pénze elfogyott.
Erre Seamus, aki már régóta érdeklődött a vár iránt, vételi ajánlatot tett
neki. A herceg elfogadta, és Dunmore azóta a mi családunk tulajdona.
Igaz – gondolta Lexie, mert egyszeriben eszébe jutott, hogy Duncan ezt
is említette, amikor a cselédalagútban jártak.
Akkor azonban nem figyelt fel erre, mert sok minden más is lekötötte az
érdeklődését.
– És mi lett a herceggel?
– Visszament Londonba, és öngyilkos lett.
A feltámadt szél belekapott Lexie hajába, és Grayson mellkasára fújta a
tincseit, de sietve lesimította őket, mielőtt a férfira nézett.
– Szomorú történet.
Grayson úgy fordult, hogy széles vállával elállja a szelet, és az ne
fújhassa Lexie arcába a haját.
– Csak Bedford hercege számára volt az. A családom jól járt – mondta.
Az arca olyan közel volt az övéhez, hogy Lexie egészen
összezavarodott. Lehet, hogy ez nem véletlen? Grayson tudja, milyen
hatással van rá, és megpróbálja elterelni a figyelmét?
Lexie-nek eszébe jutott, mit mondott neki Andrew: „Nem te lennél az
első, aki az áldozatául esik. Úgyhogy ne hagyd magad rászedni.”
– Most… tovább kell mennem – hadarta.
El akart lépni a férfi mellett, hogy visszamenjen az ajtóhoz, de nagy
sietségében a cipője beleakadt az egyik padlódeszka szélébe, és elvesztette
az egyensúlyát. Grayson nagy lélekjelenléttel elkapta, mielőtt még elesett
volna, Lexie pedig még fel sem fogta, mi történik, amikor már a férfi
karjában feküdt. Kék szemébe nézve a saját félelmét látta viszont, de
csupán egy pillanatra, mert Grayson tekintete hirtelen elsötétült.
Lexie mondani akart valamit, bármit, de egy árva hang sem jött ki a
torkán. Látta, hogy a férfi szája egyre közelebb kerül az övéhez. Meg fog
csókolni – gondolta. A mellében sóvár feszítést érzett, és alig kapott
levegőt. Lehunyta a szemét, és várta, hogy Grayson ajka az övéhez érjen.
A férfi azonban hirtelen elengedte, és hátrált egy lépést.
– Úgy tűnik, a herceg nem fogott mellé a taktikájával – dünnyögte.
Lexie értette, mire célzott a férfi, és érezte, hogy lángba borult az arca.
Jóságos ég! – gondolta önmagán elborzadva.
Megengedte volna, sőt egyenesen akarta, hogy Grayson megcsókolja.
Olyannyira, hogy egy pillanatig csalódott volt, amikor a férfi elhúzódott
tőle. Hogy feledkezhetett meg ennyire magáról, ráadásul éppen Grayson
Fitzgeralddal?
– Én… sajnálom – hebegte, de azonnal meg is bánta, amit mondott. Mit
sajnál? Hogy a férfi közelében elveszti az eszét?
Hogy a karjában elolvad, mint vaj a napon? Úristen, hogy ez milyen
kínos! – Úgy értem… Köszönöm. Hogy elkapott. Ez… kedves volt
magától.
Lexie megfordult, és megtette a néhány métert az ajtóig.
Ezúttal óvatosan, nehogy megint elbotoljon.
Grayson a lány után indult.
– Miss Cavendish, várjon! – mondta, de Lexie nem állt meg, hanem
leszaladt a lépcsőn.
A külső várudvarra leérve Fanny O’Donnellt látta meg, aki a várkapun
kilépve feléje tartott.
– Ó, hát itt van! – kiáltotta az idős hölgy, és láthatóan meghökkent,
amikor Lexie után Grayson is leért a lépcsőn.
 Semmit sem mondott azonban, és továbbra is csak Lexie-re nézett. –
Flaherty atya telefonált. Beszélni szeretne magával, és kéri, hogy hívja fel.
Megadjam a számát?
– Köszönöm, de nem szükséges – felelte Lexie. – Én… amúgy is éppen
a faluba készülök. Majd benézek a templomba.
Lexie hazudott. Valójában semmi dolga nem volt Cerighben, de mielőbb
el kellett menekülnie Grayson Fitzgerald közeléből. Kurtán biccentett neki,
ám a tekintetét gondosan kerülte, aztán sietve elköszönt Fannytól, és az
udvaron át az autójához indult.
 12
A falu főterén annyi kocsi parkolt, hogy Lexie-nek két kört is meg
kellett tennie, mire felszabadult egy hely, amelyre beállhatott az öreg
Golfjával. Egészen közel volt a fogadóhoz, ezért a söröző előtt kellett
elmennie, miután kiszállt. Az ablakon és a nyitott ajtón át látta, hogy sokan
vannak odabent.
Az egyik elülső asztalnál egy ismerős arcot is felfedezett: Aidan
Dearing ült ott egy másik fiatal férfival, aki szintén Irish Badgers-pólót
viselt, és elmélyülten beszélgetett vele. Ezek szerint mára végzett a
munkájával a várkastélyban, és a zenekar egy másik rajongójával élvezi a
kora estét, gondolta Lexie somolyogva.
Miközben továbbment, végignézett a téren, és a söröző bejáratához
egészen közel Eileen Kellyt vette észre. Janice-szel, a lányával egy nővel
beszélgettek, aki háttal állt Lexie-nek. Eileen is meglátta Lexie-t, és
mosolyogva intett neki, hogy menjen oda hozzájuk. Ő azonban habozott,
mert amikor a harmadik nő is feléje fordult, meglátta, hogy Sheila az a
Castle Inn fogadóból.
Vele neki valójában még elszámolnivalója volt azért, mert miatta tette
meg gyalog a hosszú utat a Rose Cottage-ig. Most azonban sem a
veszekedéshez nem volt kedve, sem ahhoz, hogy kitegye magát a
fogadósné barátságtalan viselkedésének. Ezért csak visszaintegetett, aztán
továbbindult, de egyszer csak rákiáltott valaki.
– Alexandra! Várj!
Eileen volt az. A három nő befejezhette a beszélgetést, mert a fogadósné
éppen visszament a sörözőbe, Janice pedig az ellenkező irányba indult a
téren, miközben Eileen odaviharzott Lexie-hez.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte kissé kifulladva.
– Flaherty atyához megyek – felelte Lexie. – Sürgősen beszélni akar
velem, és gondoltam, beugrom hozzá.
Eileen összeráncolta a homlokát.
– Megmondhatom neked, mit akar. Befogni téged a közösségi munkába.
Erről híres. Mindig szüksége van önkéntesekre, és ha valaki a kisujját
nyújtja, neki mindjárt az egész karja kell.
Az asszony nagyon indulatosan beszélt, és Lexie magában azt találgatta,
mi történhetett közte és a pap között, hogy ilyen rossz véleménnyel van az
atyáról. Mielőtt azonban még megkérdezhette volna, Eileen már folytatta:
– És? Eszedbe jutott még valami? Visszatértek az emlékeid?
Lexie éppen be akart számolni a galéria lépcsőjén szerzett élményéről,
de a tekintete megakadt Sheilán, aki a fogadó ajtajában állva őket nézte. A
vonásait távolról nem lehetett kivenni, de Lexie fogadni mert volna, hogy
nem igazán vidám az arca. Amikor nagy sóhajjal újra Eileenhoz fordult,
meglepve látta, hogy ő is a söröző felé néz.
– Nem kedveled Sheilát? – kérdezte, mert megérezhette, hogy Lexie
feszült.
A lány megrántotta a vállát.
– Inkább arról van szó, hogy ő nem kedvel engem – mondta, és
elmesélte Eileennak, hogy a fogadósné félrevezette, amikor megkérdezte
tőle, hogyan juthat el a Rose Cottage-hoz, és hogy Sheila egyébként is
mindig barátságtalan vele.
– Nem vagyok meglepve – mondta Eileen. – Valószínűleg Fionára
emlékezteted Sheilát.
– És az miért baj? – csattant fel Lexie.
– Sheila Murphy valójában nagyon rendes és okos nő, aki gond nélkül
elvezeti a sörözőjét – felelte Eileen. – Csak egy gyenge pontja van, éspedig
a férje, Fred, akit imád. Frednek viszont sajnos nemcsak Sheila a gyengéje,
hanem az egész női nem. Hajtja a nőket, amikor csak alkalma nyílik rá.
Sheila erről igyekszik nem tudomást venni, édesanyádnál viszont… –
Eileen megcsóválta a fejét. – Fionába, tudod, Fred valóban beleszeretett.
Sheila és Fred akkor még nem házasodott össze, és azt hiszem, nem is
keltek volna egybe, ha Fiona meghallgatja Fredet, aki megőrült érte, és
szabályosan futott utána. Az egész falu azon viccelődött, hogy Fred fülig
szerelmes.
– Ó! – Lexie nyelt egyet. – Volt is közöttük valami?
– Nem! – Eileen hevesen megrázta a fejét. – Fiona semmit sem akart
Fredtől, de Sheilát ez nem tartotta vissza attól, hogy gyűlölje őt. Szerinte
Fiona tehetett arról, hogy Freddel kis híján zátonyra futott a kapcsolata. És
most rád is kivetíti a negatív érzéseit.
Ez megmagyarázza, miért utál engem – gondolta Lexie. A dolog ettől
még ugyanúgy bosszantotta, de most már legalább értette, miért olyan
utálatos vele a fogadósné. És egy kérdés is megfogalmazódott benne.
– Édesanyám szeretett flörtölni? Úgy értem, kereste rá az alkalmat?
 Eileen nagyot sóhajtott.
– Nem. Valóban nem, de hatással volt a férfiakra. Ha belépett valahová,
azonnal magára vonta a figyelmet. A férfiak valósággal rárepültek.
Akkor ez nem közös bennünk – gondolta Lexie ferde mosollyal.
– És arról mondott valamit, hogy ki az apám?
– Nem. Soha semmit – felelte Eileen. – Pedig elhiheted, hogy sokszor
megpróbáltam kifaggatni, mert nagyon szerettem volna megtudni, de ő
nem akart erről beszélni. – Az asszony megsimogatta Lexie karját. –
Sajnálom. Beszéljek Sheilával?
Végül is nem büntethet téged olyasmiért, amit nem követtél el.
Lexie tiltakozón felemelte a kezét.
– Kérlek, ne! Ha mindenképpen kell, majd én beszélek vele.
– Jól van. Most megyek, hogy segítsek egy kicsit Janice-nek az
üzletben. – Eileen elmosolyodott. – Ugorj be, miután beszéltél Flaherty
atyával. Janice is biztosan örülni fog neked.
– Köszönöm, majd benézek – mondta Lexie, és a főtér szélén található
üzlet felé tartó Eileen után nézett.
A boltnak szép, fehérre mázolt osztóléces ablakai voltak, a kirakat fölött
pedig tábla hirdette a nevét: „The Rainbow Shop”. Lexie valójában
szívesen megnézte volna, hogyan fest belül, de nem vágyott arra, hogy újra
találkozzon Janice Kellyvel, mert nem igazán találta rokonszenvesnek.
Ennek természetesen semmi köze Grayson Fitzgeraldhoz és ahhoz, hogy a
férfi és Janice közel áll egymáshoz. Vagy mégis?
Lexie önkéntelenül megrázta a fejét, mert nem akarta ezen törni a fejét,
és továbbindult a templomhoz. A kovácsoltvas kapu nyitva volt, és
akárcsak a téren, itt is sok ember nyüzsgött a füvön. Távolról úgy tűnt,
hogy vásári bódékat állítanak fel, mert Lexie egy szerencsekereket és egy
standot is látott, amelyben pálcikákon álló kókuszdiókat lehetett labdákkal
ledobni. A rét szélén egy nagy, minden oldalról nyitott sátor is készült,
amelyet találkozóhelynek szánhattak, mert asztalokat és székeket hordtak
bele.
Lexie egészen belemerült a lázas sürgés-forgás nézegetésébe. A
közvetlenül a templom mellett álló padon üldögélő idős férfit csak akkor
vette észre, amikor majdnem elment előtte. Az öregúr is meglátta őt, és
elmosolyodott.
– Na, hogy van a keze?
 – Turner doktor! Emlékszik rám? A férfi bólintott.
– Azonnal felismertem, amint kiszállt a kocsijából. És hallgatott rám?
Hűtötte az égési sérülését?
Lexie zavartan a kézfejére pillantott. Még mindig érzékeny volt, mert az
orvos tanácsa csak most jutott eszébe.
– Már sokat javult – mondta kitérően. – És Ön hogy van? Hallottam,
hogy nyugtalan éjszakája volt – jegyezte meg.
Valójában csak el akarta terelni a szót a kezéről, de úgy tűnt, hogy a
megjegyzésével megijesztette az orvost.
– Honnan tudja? – kérdezte a férfi, és a hangja nyugtalanságról
árulkodott, az arca pedig hirtelen falfehér lett.
– Egy ideje a várkastélyban lakom, és hallottam, hogy tegnap éjjel
kihívták Önt Fanny O’Donnellhez.
Lexie nem értette, miért izgatta fel magát egyszeriben a doktor. Titok
lenne, hogy az éjszaka kiment egy beteghez?
– Azt hittem, a fogadóban lakik – mondta az orvos még mindig
zavarodottan.
– Először ott szálltam meg, de Mr. O’Donnell volt olyan kedves, és
felajánlott nekem egy szobát a kastélyban.
– Vagy úgy, persze! – Az öregúr megrántotta a vállát. – Sajnálom. Csak
aggódtam. Fanny ugyanis nem szeretné, hogy az állapota… Tudja, a
faluban sokat beszélnek az emberek.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Azt hittem, Fannynak csak alacsony a vérnyomása – mondta.
Turner doktor egy pillanatig olyan üres tekintettel nézett rá, mintha nem
tudná, miről beszél. Aztán azonban bólintott.
– Igen, igen. Pontosan. Így van. Csak tudja, ő erős nő, és nem szívesen
ismeri el, hogy neki is lehetnek kisebb problémái. – A férfi mosolygott, de
nem olyan szívélyesen, mint amikor először találkoztak a sörözőben.
Aztán újra elkomolyodott, és a szemét összehunyorítva méregette Lexie-t,
mintha egyszeriben valamilyen felismerésre jutott volna, és az nem
tetszene neki. – Ha maga az a fiatal nő, aki fent lakik a várban, akkor
Fiona lányának kell lennie.
Úgy tűnik, ezt már az egész falu tudja – gondolta Lexie, miközben
bólintott. Ez valójában jó, elvégre ő nem csak azért van most itt, hogy
elmeneküljön Grayson Fitzgerald elől.
 Fiona Riordanról is többet akar kideríteni, és így legalább nem kell
örökösen magyarázkodnia.
– Ismerte édesanyámat?
– Nem. Vagyis nem igazán. – Clark Turner megvakarta a fejét. – Eleinte
hozzám fordult, amikor beteg volt, később azonban inkább Letterkennyben
kezeltette magát egy kollégámmal. – Az orvos felkelt a padról. – Elnézését
kérem, de mennem kell. Biztosan találkozunk még – mondta, aztán
biccentéssel elköszönt, és lassan a fogadó felé indult.
Lexie követte a tekintetével, és nem igazán tudta, mit gondoljon a
viselkedéséről. Miért vethetett véget ilyen hirtelen a beszélgetésüknek? És
mi lehet az igazság Fanny keringési problémáiról? Lexie emlékezetébe
idézte utolsó találkozását az idős hölggyel a várudvaron. Akkor már nem
tűnt úgy, hogy Fanny betegeskedne. Az ingadozó vérnyomás
beállítására pedig vannak hatásos gyógyszerek. Emiatt nem kell az éjszaka
közepén orvost hívni valakihez. Vagy mégis?
Lexie a homlokát ráncolva belépett a templomba. Odabent sokan
nézelődtek, de Flaherty atya sehol sem volt. A házvezetőnője viszont
észrevette Lexie-t, és mosolyogva odament hozzá.
– Miss Cavendish, örülök, hogy látom. Mi szél hozta hozzánk?
– Flaherty atya beszélni akar velem. Itt van?
Mary Ward bólintott.
– Odaát van a parókián. Jöjjön, elkísérem hozzá.
Miközben megkerülték a templomot, Lexie fején átfutott a gondolat,
hogy Mary valójában nem úgy fest, mint egy házvezetőnő. Legalábbis nem
olyan, mint amilyennek ő falusi lelkész alkalmazottját képzelte. Idősebb,
kontyot és kötényt viselő hölgyre számított, nem erre a sportos, karcsú
nőre farmernadrágban és pólóban. Tévedni emberi dolog.
– Ott hátul van a parókia – mondta Mary Ward, és egy kis házra
mutatott, amely a templom telkének a végében állt.
Miközben egymás mellett lépkedtek, Lexie érezte, hogy a házvezetőnő
többször is oldalpillantást vetett rá. Amikor egyszer találkozott a
tekintetük, Mary Ward mentegetőzőn felemelte a kezét.
– Ne haragudjon, hogy így megbámulom. Csak tudja, még mindig nehéz
elhinnem, hogy maga Fiona lánya, és hogy ennyi idő után újra itt van. – A
házvezetőnő habozott egy kicsit. – De gondolom, már semmire sem
emlékszik.
 Lexie megrázta a fejét.
– Nem igazán. Mary
Ward bólintott.
– Érthető, hiszen még nagyon kicsi volt. Emlékszem, mennyire össze
volt zavarodva. Egy ideig ugyanis én vigyáztam magára.
– Igazán? – kérdezte Lexie meglepetten.
– Igen. Elhozták hozzánk, miután megtalálták odafent a várban. Azon a
napon, amelyen Fiona… Tudja, amikor ő hirtelen eltűnt. Eileen és a
többiek tovább keresték, és csak este adták fel, amikor besötétedett. Maga
addig nálam volt megőrzésen. – Mary a fejét ingatta. – Sokat sírt, és
nagyon zavarodott volt. Majd’ megszakadt a szívem maga miatt – tette
hozzá.
Lexie döbbenten nézett rá. Furcsa érzés volt, hogy ez a teljesen idegen
nő többet tud a múltjáról, mint ő maga.
„Cerighben mindenki ismeri a maga történetét” – hallotta újra Grayson
szavait. Ez kétségtelenül így van.
Odaértek a parókiához, és Lexie már szinte várta, hogy megint déjà vu
élménye legyen. Semmit sem érzett azonban ismerősnek, miután belépett a
kis házba. Egyszerűen csak elég kedélytelennek találta. Az alacsony
mennyezet a vastag gerendákkal és a sötét fabútorok inkább nyomasztó
hangulatot teremtettek, a tapéták megsárgultak, mintázatuk pedig már rég
kiment a divatból. A falakon függő festmények kivétel nélkül vallási
témájúak voltak, és a konyhaasztalon álló friss virágokon kívül egyetlen
dekorációt sem lehetett látni, amely olthatta volna a mindenütt uralkodó
szigorúságot.
– Gondolt már Flaherty atya arra, hogy felújíttatja a házat? – kérdezte
Lexie, és elmosolyodott, amikor Mary Ward meglepetten nézett rá. – Csak
úgy kérdeztem. Sok mindent ki lehetne hozni a szobákból. Némi színnel és
dísztárgyakkal…
– Flaherty atyának így tetszik – mondta Mary Ward komolyan. – Ő…
nem szívesen változtat a dolgokon. Mindennek úgy kell maradnia, ahogy
van.
– Vagy úgy.
Lexie-nek ezt nehéz volt elhinnie. A pap valójában nem tűnt nagyon
konzervatívnak. A látszat persze csalhat.
 Mary Ward megállt egy ajtó előtt, majd rövid kopogtatás után kinyitotta.
Egy kis dolgozószobába léptek be. A falakon minden szabad helyet
könyvespolcok borítottak. A régebbi, bőrkötéses kötetek üveg mögött
sorakoztak. Amennyire Lexie első pillantásra meg tudta ítélni, a könyvek
leginkább vallási és filozófiai témájúak voltak.
Flaherty atya az ablaknak háttal ült egy hatalmas íróasztal mögött, és
kisfiús mosolyával igencsak kirítt az inkább avíttas környezetből.
– Ó, Miss Cavendish! – mondta, aztán kilépett az íróasztal mögül, és
kezet fogott Lexie-vel. – Nem kellett volna idefáradnia, elég lett volna, ha
felhív.
– Amúgy is lent voltam a faluban – füllentette Lexie, és még egyszer
megnézte magának a papot.
Akárcsak tegnap, most is fekete inget viselt papi gallérral. A nadrágja és
a cipője is fekete volt. Minden jól állt neki, és korához képest egyáltalán
nem festett rosszul.
– Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az íróasztal előtt álló
vendégszékre. Ő maga visszament a helyére, és biccentett a
házvezetőjének. – Köszönöm, Mary.
Az asszony elköszönt, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Beszélni akart velem? – kérdezte Lexie, amikor már leült, de a pap
még néhány pillanat után sem törte meg a csöndet, hanem egyre csak
figyelmesen méregette őt.
– Igen, így van. – Flaherty atya felriadt a töprengésből. – Elnézését
kérem. Csak azt találgatom, hogy nem láttam meg ezt azonnal. Nagyon
hasonlít az édesanyjára.
Ezzel máris annál a témánál vagyunk, amelyet amúgy is szóba hoztam
volna – gondolta Lexie.
– Tudna esetleg mesélni róla? Amerikában nőttem fel, és tegnapig még
csak azt sem tudtam, hogy valójában Írországból származom. Szívesen
hallanék többet édesanyámról.
– Ez érthető – mondta Flaherty atya együttérzőn. – Sajnálattal hallottam,
hogy nehéz gyerekkora volt.
Lexie megrántotta a vállát.
– Ön jól ismerte Fionát? – kérdezte, mert inkább az édesanyjáról akart
beszélni, és nem saját magáról.
A pap bólintott.
 – Igen, ismertem. Minden vasárnap eljött a misére, és a kórusunkban is
énekelt. Egészen rendkívüli nő volt. Magának pedig jó anyja. Már
amennyire én ezt meg tudtam ítélni – tette hozzá az atya szabadkozón
mosolyogva. Aztán egyszeriben komoly lett az arca. – Fiona hirtelen
eltűnése mindnyájunkat mélyen megdöbbentett. Valójában egyáltalán nem
vallott rá.
Lexie nyelt egyet.
– Azt hiszi, hogy történt vele valami?
– Nem! – mondta Flaherty atya, mint aki egészen biztos ebben. –
Szerintem egyszerűen csak túl sok lett neki itt minden. Remélem, valahol
máshol megtalálta a boldogságot. –
A férfi néhány pillanatig a gondolataiba mélyedt. Aztán újra Lexie-re
nézett. – Sajnálom. Magának nehéz lehet ezt hallania, elvégre Fiona
cserben hagyta, de ő akkor még nagyon fiatal volt. Úgy gondolom, ez
pánikreakció lehetett nála, a következményekbe pedig nem gondolt bele.
Lexie ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta nem kimutatni, hogy a
pap feltételezése szíven ütötte.
– És miért nem jelentkezett nálam később sem?
Flaherty atya nagyot sóhajtott.
– Néha nehéz beismerni, hogy hibáztunk. Ennyi év után talán nincs
hozzá bátorsága.
Úgy tűnt, a pap biztos benne, hogy Fiona még életben van.
Lexie egy része azt kívánta, hogy legyen igaza. Jó lenne, ha
megismerhetné az édesanyját. Ez azonban azt is jelentené, hogy Fiona
egyszerűen csak elhagyta őt…
– De most már rátérek a saját ügyemre. – A pap megköszörülte a torkát.
– Az egyházközségünk a falu jubileumi rendezvényeinek a keretében
pénteken ünnepséget rendez. Verseny is lesz, amelyet már jó ideje
meghirdettünk.
Az a feladat, hogy az emberek építsék meg a templomunk makettjét.
Érkeztek is be remek pályamunkák, a legkülönfélébb anyagokból. Az
egyikhez például kizárólag gyufaszálakat használtak.
– Akkor nehéz lesz dönteniük – jegyezte meg Lexie, és nem igazán
tudta, mire akar kilyukadni az atya.
– Pontosan – felelte a férfi. – És itt jön maga a képbe – mondta, és
elmosolyodott, amikor Lexie értetlenkedőn nézett rá. – A zsűrink egyelőre
négy tagból áll, de ez kevés ahhoz, hogy többségi döntés születhessen.
Ezért szükségünk van még egy emberre, úgymond, a mérleg nyelvére. És
én magára gondoltam.
– Rám? – kérdezte Lexie elképedten. – Miért éppen rám gondolt?
– Belsőépítészként magának bizonyára jó szeme van az arányokra. És az
is jó volna, ha a zsűrinek egy kívülálló is tagja lenne. – Az atya sugárzóan
elmosolyodott. – Nos, mit gondol? Megtenné nekünk azt a szívességet,
hogy elvállalja a feladatot?
Lexie habozott.
– Nem is tudom. Valójában nemigen érek rá, és egyébként is,
valószínűleg csak péntekig leszek itt.
– Az éppen jó – örvendezett a pap. – A győztest péntek délután fogjuk
kihirdetni. A maketteknek holnap reggelig kell beérkezniük, utána
kiállítjuk őket a templomban. Magának tehát elég ideje lenne arra, hogy
nyugodtan megnézze a beadott műveket, és csütörtök délutánig véleményt
alkosson róluk. Akkor ül össze ugyanis a zsűri, hogy döntést hozzon.
Természetesen jó volna, ha a díjátadón is részt tudna venni. A győztes
ajándékkosarat és egy egyházi zenéket tartalmazó CD-t kap. Tudom, hogy
ez nem sok, de sajnos ennyit enged meg az egyházközség kasszája. És
valójában inkább a művészi kihívás és az elismerés a fontos, nem igaz?
Lexie kétkedő arckifejezése mosolyt csalt az atya arcára.
– Bizonyára furcsállja, hogy magához fordulok, miközben nem is
ismerjük egymást. De tapasztalatom szerint jó, ha egy ilyen versenynél
kívülálló is részt vesz a zsűrizésben. Maga nem ismeri a résztvevőket, és
elfogulatlan döntést hozhat. Az pedig sokat számít. Meg aztán… – A pap
habozott egy kicsit.
– Arra is gondoltam, talán örül majd, hogy jobban megismerheti a falut.
Elvégre valamikor itt élt – tette hozzá, és reménykedőn nézett Lexie-re.
Neki pedig egyszeriben nem kellett tovább gondolkodnia.
Az atyának ugyanis igaza volt: az egyházközségi ünnepnél aligha
találna jobb alkalmat arra, hogy Fionáról kérdezgesse az embereket.
– Oké, benne vagyok.
– Igazán? – A pap kilépett az íróasztala mögül, és megszorította Lexie
kezét. – Ó, ez csodás! A pályamunkák holnap déltől lesznek
megtekinthetők a templomban. Jöjjön el, amikor tud, és nézze meg őket. A
zsűri csütörtök délután három órakor ül össze. Akkor majd bemutatom
magának az ítésztársait, maguk pedig eldöntik, ki legyen a győztes.
Megfelel ez így önnek?
Lexie bólintott.
– Úgy gondolom, ez belefér az időmbe – mondta, és önkéntelenül arra
gondolt, amit Eileen a papról mondott.
Flaherty atya valóban tudja, hogyan kérjen szívességet az emberektől.
De van valami megnyerő a személyiségében, és a falubeliek valószínűleg
már csak ezért is szívesen segítenek neki.
A pap kikísérte Lexie-t, és szívélyesen elköszönt tőle. Őt pedig,
miközben a standok előtt átvágott a réten, várakozásteljes öröm fogta el. Jó
érzés volt látnia a lelkesedést az emberek arcán, akik mind buzgón
dolgoztak azért, hogy sikeresek legyenek az ünnepségek. Ehhez pedig
most már, hogy hivatalos felkérést kapott, ő is hozzájárulhat. Szép lehet, ha
az ember tudja, hová tartozik – gondolta, és egyszeriben már nem is
találta olyan borzalmasnak a falusi életet.
Fellelkesülve hagyta el a templomkertet, és átvágott a falu főterén.
Hirtelen megállt, amikor meglátta, hogy a tér másik oldalán Grayson
Fitzgerald áll Janice boltja előtt, és élénken beszélgetett Janice-szel.
Hogy került már megint ide ez a pasas? – gondolta Lexie felindultan.
Utána jött volna? Nem, annyira ő aligha fontos neki. Valószínűleg
találkozót beszélt meg Janice-szel, aki éppen bezárta az üzletét. Azok
ketten láthatóan most is ugyanolyan remekül megértették egymást, mint
tegnap Eileen házánál. Nevetgéltek, és annyira belemélyedtek a
sem beszélgetésbe, hogy semmit észleltek abból, ami körülöttük történt.
Lexie-be váratlanul szúrás hasított, miközben nézte őket.
Nem akarta azonban, hogy esetleg mégis észrevegyék, ezért gyorsan
megfordult, és a Castle Inn előtt hagyott autójához indult. Amikor odaért a
fogadóhoz, a sörözőből izgatott kiabálás és hangos dübörgés hallatszott ki.
– Tűnj el innen! – ordította valaki.
A következő pillanatban Aidan Dearing támolygott ki az ajtón. Az
orrából dőlt a vér, és éppen Lexie lába elé zuhant, amikor összeesett.
 13
– Aidan!
Lexie rémülten le akart hajolni a fiatal tudóshoz, de hátra kellett
húzódnia, mert ebben a pillanatban a fogadós is kilépett a sörözőből.
Odament Aidanhez, galléron ragadta, és felrántotta a földről.
– Ilyesmit soha többé ne merj állítani! Megértettél, hülye kis pöcs? –
üvöltötte, és istenesen megrázta Aidant, aki nem védekezett.
A sörözőből közben sokan kisiettek, és elképedten nézték a csetepatét.
– Most már hagyd, Fred! – mondta az egyikük. – Eleget kapott.
A fogadós azonban oda sem bagózott. Mintha a többieket észre sem
vette volna, csakis Aidanre meredt, aki már nem igazán volt magánál. Az
orrából továbbra is vér csöpögött, és Fred felemelte a karját, hogy újra
megüsse a védtelen fiatal férfit.
– Állj! – Lexie közéjük ugrott, és lefogta a fogadós kezét. –
Hagyja abba! Nem látja, hogy megsérült? – kérdezte, és végtelennek
tűnő pillanatokig a fogadós halványkék szemébe meredt, amelyben
gyűlölet lobogott.
Az ökle még mindig a levegőben volt, és Lexie félt, hogy a férfi most
ellene fog fordulni.
– Fred! Ne! – A sörözőből Sheila szaladt ki, és a férje hátára tette a
kezét. – Elég legyen! Kérlek.
A vad kifejezés eltűnt a fogadós szeméből. Leeresztette az öklét, és
elengedte Aidant, aki összecsuklott.
– Soha többé nem teszed be a lábad a sörözőmbe. Felfogtad? – ordította
a fogadós a földön fekvőnek, aztán körbenézett. – Ti meg mit bámultok?
Hallottátok, mit állított ez a fickó. Ezt én nem tűröm!
A tömegen morajlás futott végig, és nem hangzott maradéktalanul
egyetértőnek. A többség visszament Fred és Sheila után a sörözőbe, de
voltak, akik Aidan mellett maradtak. Lexie letérdelt hozzá, és segített
felülnie.
– Minden rendben? – kérdezte aggódón, és a táskájában kapkodva papír
zsebkendőt keresett.
Egyszerre többet is előrántott, és odaadta Aidannek, aki az orra alá
tartotta.
– Voltam már jobban is – felelte.
 A hangja panaszos volt, és fájdalmasan elhúzta a száját.
– Fel tudsz állni?
Aidan bólintott, de azért hagyta, hogy Lexie és a Badgers-pólós fiatal
férfi segítsen neki. Őt Lexie korábban már látta Aidannel, és most
Tomként mutatkozott be neki. Együtt egy közeli padhoz támogatták
Aidant.
– Mi az ördög történt itt? – kérdezte tőle Lexie, miközben még több
papír zsebkendőt nyújtott oda neki. – Miért verekedtél a fogadóssal?
– Én nem verekedtem. A pasas esett nekem. Azért, mert szóltam neki,
hogy hagyja békén azt a fiatal nőt.
– Milyen fiatal nőt?
– Nem ismertem, csak a szomszéd asztalnál ült, és beszélgettünk egy
kicsit. Szállást keresett, de Cerighben ez most nehéz ügynek tűnik, ezért
igencsak elkeseredett volt.
Megpróbáltam felvidítani, miközben megitta a teáját. – Aidan
elmosolyodott. – Igazán csinos volt.
– És mit csinált Fred? – kérdezte Lexie, mire Aidan arca azonnal újra
elborult.
– Állandóan odajött, letörölte az asztalt, és csapta a szelet a lánynak.
Szabályosan kikezdett vele, és neki ez láthatóan kellemetlen volt. A pasas
azonban továbbra sem hagyta békén, pedig végül felállt, hogy elmenjen.
Az ajtóban, amikor elköszönt, a fogadós még egyszer a fenekére tette a
kezét. Ez annyira visszataszító volt, hogy én nem tudtam annyiban hagyni.
Ezért aztán, amikor a fogadós odajött az asztalunkhoz, közöltem vele,
hogy ocsmány tapizó, és a jövőben ne csinálja ezt. Vitatkoztunk, ő pedig
egyszer csak behúzott nekem egyet, és kihajított a kocsmájából. A többit
már tudod.
– Egyszerűen csak neked esett? Figyelmeztetés nélkül? – kérdezte Lexie
a fejét csóválva.
Még mindig megborzongott, ha a fogadós szemében izzó haragra
gondolt. Fred elvesztette az önuralmát, és csak azért nem lett nagyobb baj,
mert a felesége időben közbelépett.
Különben most alighanem én is vérző orral ülnék itt – gondolta Lexie.
– Fel kellene jelentened a pasast, Aidan – mondta Tom. – Mindent
láttam, és tanúsíthatom, hogy mi történt. A fickó nem úszhatja meg
ennyivel.
 Lexie is ezen a véleményen volt, Aidan azonban megrázta a fejét.
– Nem, már rendben vagyok. Csak az orrom tört be. Majd begyógyul.
– De… – tiltakozott Lexie, de elhallgatott, amikor Aidan felemelte a
kezét.
– Nem vagyok jóban a rendőrséggel, oké? – mondta.
Lexie a homlokát ráncolva méregette Aidan furcsa arckifejezését. Ez a
kijelentés egyáltalán nem illett a máskor mindig kedves és nyugodt
fiatalemberhez. Lexie azonban nem kérdezhette meg tőle, mit akar
jelenteni, amit az előbb mondott, mert ebben a pillanatban Eileen lépett
oda hozzájuk.
Amikor a nyomában Janice és Grayson is megjelent, Lexie-t kellemetlen
érzés fogta el. Azok hárman egy kicsit lihegtek, mintha futottak volna.
– Jesszus, itt meg mi folyik? – kérdezte Eileen. – Segíthetek?
Lexie röviden elmondta, mi történt, és amennyire tudta, kerülte Grayson
tekintetét, aki nagyon komoly arccal nézett rá.
Miközben még azon gondolkodtak, hogyan láthatnák el a legjobban
Aidan sérülését, a fogadósné is előkerült. Egyik kezében egy tiszta, fehér
rongyot tartott, a másikban egy utazótáskát.
– Tessék! – nyomta Aidan kezébe a rongyot, a táskát pedig letette mellé.
– Összecsomagoltam a holmiját. Minden itt van benne. Nem kell fizetnie,
de többé nem akarjuk a Castle Innben látni.
Sheila dühös pillantást vetett Lexie-re, mintha mindenről ő tehetne, s
miután biccentett Eileennak, sarkon fordult és visszament a sörözőbe.
– Hát, ahogy elnézem – mondta Aidan ferde mosollyal az ajkán –,
mostantól hajléktalan vagyok.
– Nálam ellakhat – ajánlotta fel Eileen.
Lexie meglepetten nézett rá.
– Igazán?
Eileen bólintott.
– Amúgy is az terveztem, hogy a szabad szobáimat turistáknak adom ki.
Túl kevés a szálláshely a faluban. És ha segíthetek Fred robbanékonysága
áldozatának, nagyon szívesen megteszem – fűzte hozzá. – Egyszer már
velem is ordítozott, mert szóvá tettem, hogy többet számolt fel az
ételemért. A fickó valóban meg tudja ijeszteni az embert.
– Lakhatom önnél? – Aidan hangja tompán szólt, mert az orrára
szorította a vastag rongyot. – Az fantasztikus lenne! Nem vagyok igényes.
Ha kapok egy ágyat, az nekem tökéletesen elég.
– Akkor jöjjön! – Eileen odalépett a fiatal férfihoz, és felsegítette a
padról.
Aidan fogta az oldalát, mert Fred ökle ott is eltalálta, és egy kicsit
sántított is. Ezt nem csak Lexie találta aggasztónak.
– Talán kórházba kellene menned, hogy megvizsgáljanak – mondta
Tom.
– Tessék? Nem! – rázta Aidan hevesen a fejét. – Már jól vagyok.
Komolyan.
Úgy tűnt, nemcsak a rendőrség ellen van kifogása, hanem a kórházak
ellen is. Ezt Lexie megértette, mégis azt kezdte találgatni, hogy mi oka
lehet erre Aidannek. Rejtegetnivalója lenne?
– Ott áll a kocsim – mutatott Aidan egy kis kék Hyundaira, amelyen
több horpadás és rozsdafolt volt. – Ha megmondja, hol lakik, odamegyek.
– Maga most semmiképpen sem fog vezetni – mondta Eileen
határozottan. – Janice majd elhozza hozzám a kocsijával, én pedig maguk
után megyek…
Janice-nek láthatóan nem igazán tetszett az ötlet, mert azonnal
Graysonra nézett, akitől bizonyára nem akart elválni.
Grayson azonban egyetértett Eileennal.
– Az biztosan jobb lesz – mondta, és Tommal együtt az autójához
támogatta a sebesültet, Lexie pedig Aidan táskájával követte őket.
A Hyundai közelről meglehetősen öregnek tűnt, de gond nélkül
beindult, miután Janice beült a kormány mögé.
– Eileennál jó kezekben leszel – mondta Lexie biztatóan Aidannek,
miután Grayson és Tom óvatosan beültette az anyósülésre, ő pedig a hátsó
ülésre tette a táskáját.
Aidan bólintott, és a fejtámasznak döntötte a fejét.
– Köszönöm – mondta halkan, és lehunyta a szemét.
Lexie aggódón nézett a Hyundai után.
– Biztos vagy benne, hogy nem kell orvoshoz vinni? – kérdezte
Eileentól. – Mi van, ha a sérülése súlyosabb, mint ő gondolja?
– Majd figyelem, és ha szükséges, beviszem Letterkennybe. Akár
akarja, akár nem. Először azonban megpróbálkozunk a teljes
nyugalommal, és a speciális gyógyteámból is adok neki.
 Annak fájdalomcsillapító hatása is van, és jót tesz majd neki – mondta
Eileen.
Lexie-ben rokonszenv ébredt az asszony iránt, akit valójában nem ismer,
de vele is mindig nagyon kedves volt.
– Ez a Fred mindig ilyen agresszív volt? Eileen bólintott.
– Ó, igen! Fred Murphynél csak kevés kedvesebb és nagyvonalúbb
ember van. Ha azonban valaki olyasmit tesz, ami neki nem tetszik,
goromba lesz, és könnyedén oda is csap. Testi sértésért már el is ítélték.
Lexie nagyot nyelt.
– És mi van, ha… – kezdte, és pillanatnyi habozás után halkabban
folytatta, hogy Grayson, aki a közelben Tommal beszélgetett, ne hallhassa.
– Mi van, ha édesanyámmal is ilyen volt? Azt mondtad, hogy kedvelte, de
ő visszautasította. Mi van, ha Fred ezt nem tudta elviselni, és… tett
valamit vele?
Eileen tűnődőn összeráncolta a homlokát.
– Én kinézném belőle, bizonyítani azonban valószínűleg nehéz lenne,
főként ennyi idő után… Alexandra, jól vagy?
Lexie nem tudott válaszolni, mert a lelki szemei előtt hirtelen egy kép
jelent meg. Ugyanolyan éles volt, mint délután a várban. Ezúttal is Fionát
látta, de az arcán most rémület ült. Fuss, Lexie! Fuss el!
– Mi van veled? – Eileen olyan szorosan átfogta Lexie karját, hogy az
már majdnem fájt. – Emlékszel valamire?
Lexie bólintott, és elmondta, mit látott. Eileen áthatóan nézett rá.
– Fiona félt? Kitől?
– Azt nem tudom – felelte Lexie. – De egészen kétségbeesettnek tűnt.
– Ó, istenem! – Eileen elengedte Lexie karját. – Ez… ez jó! Akkor nem
felejtettél el mindent, valószínűleg csak betemetődtek az emlékeid. És
most, hogy itt vagy, lassanként visszatérnek.
Lexie bólintott.
– Valami történt édesanyámmal, Eileen – mondta.
Maga sem tudta, miért lett egyszeriben biztos ebben. Csupán egy
emlékfoszlányra támaszkodhatott, amelyről nem tudta, mennyire
megbízható. Ahhoz azonban elég volt, hogy őt még eltökéltebbé tegye.
Annak idején talán nem tudták kideríteni, mi történt Fionával, de ő nem
fogja egyhamar feladni. Meg kell oldania az édesanyja eltűnése körüli
rejtélyt.
 – Eljössz még hozzám? – Eileen megsimogatta Lexie karját.
– Megihatnánk együtt egy teát, miután elláttam a szállóvendégeim
sérüléseit. Beszélgethetünk a mamádról. Az talán még több emlékedet
előhozza.
Lexie megrázta a fejét.
– Vissza kell mennem a várkastélyba. – Biztos volt benne, hogy ma már
nem fog tovább dolgozni a terveken, de egyedül akart lenni, hogy mindent
nyugodtan végiggondolhasson. – Holnap majd elmegyek, megnézem, hogy
van a beteg, és akkor beszélgetünk, oké?
Néhány pillanattal később Eileen már a kocsijában ült, és elindult. Lexie
integetett neki, és ijedten megfordult, amikor valaki a vállára tette a kezét.
Grayson volt az.
– Tom elmondta, hogy beavatkozott Fred és az egyetemista vitájába.
Tisztában van azzal, hogy nagy veszélynek tette ki magát? Ha feldühödik,
Fred kiszámíthatatlan.
– Vettem észre. – Lexie kibújt a férfi keze alól. – De mit kellett volna
tennem? Tétlenül nézni, hogy még jobban összeveri Aidant?
– Aidant? – Grayson felvonta a szemöldökét. – Már ilyen jól ismeri a
diákot, hogy a keresztnevén emlegeti?
Bármit csinálok, ez a pasi mindig talál benne kivetnivalót – gondolta
Lexie, és érezte, hogy kezdi elönteni a méreg.
– Aidan nem egyetemista, hanem doktorandusz. És már az első
találkozásunkkor javasolta, hogy tegeződjünk. Nem minden férfi olyan
merev, mint maga.
Lexie még nem fejezte be a mondatot, amikor már megbánta a szavait.
Grayson Fitzgerald most valószínűleg azt hiszi, hogy vele is tegeződni
akarna. Természetesen nem akar.
Minél nagyobb távolságot tud tartani tőle, akár a megszólítást illetően is,
annál jobb.
Grayson arcán látszott, hogy mondani akar valamit, Lexie azonban nem
akarta megtudni, mi az.
– Most vissza kell mennem a kastélyba. Viszontlátásra,
Mr. Fitzgerald! – mondta a vezetéknevet szándékosan megnyomva, aztán
sarkon fordult, és visszaindult a fogadóhoz.
A parkolóba érve már messziről észrevette, hogy valaki lehajolva áll az
autója mellett. Először azt hitte, hogy a főteret benépesítő turisták egyike
elvesztett valamit. Közelebbről azonban már látta, hogy az idős orvos az.
– Keres valamit, Turner doktor?
A férfi hirtelen felegyenesedett.
– Nem. Vagyis igen. Elejtettem a kulcsomat. A maga kocsija alatt kötött
ki, nekem pedig már nem hajlik jól a derekam.
– Várjon, segítek. – Lexie leguggolt, és benézett az autó alá.
Arra számított, hogy a kulcs mélyen becsúszott, de közvetlenül a kerék
mellett volt. – Tessék! – mondta, és visszaadta az orvosnak.
– Ó, köszönöm szépen! Nagyon kedves Öntől.
– Szóra sem érdemes – mondta Lexie, és a doktor után nézett, aki
átment a téren és eltűnt a tömegben.
Fura figura – gondolta Lexie. Ő is könnyűszerrel felvehette volna a
kulcsát. Lehet persze, hogy az emberek kissé furcsák lesznek, amikor
megöregszenek.
Lexie beült a Golfjába, és lassan áthajtott a főtéren a kisebb
csoportokban álldogáló emberek között. Miután kiért a főútra, beletaposott
a gázba. Miközben a vár felé vezetett, egyszerre több minden is
emlékezetébe ötlött. Találkozása Turner doktorral és Flaherty atyával, a
Mary Warddal folytatott beszélgetése és a csúnya verekedés a fogadóban.
Sok minden történt, ő pedig teljesen összezavarodott. Ezért félúton megállt
egy kis parkolóöbölben, és keresni kezdte a táskájában a mobiltelefonját,
hogy felhívja Bettyt. A barátnője talán majd segít neki abban, hogy
tisztábban lásson.
A mobil azonban nem volt a táskájában. Lexie bosszúsan mindent
kiborított belőle az anyósülésre, de hiába túrta át még egyszer a dolgokat.
A fenébe! Az ajkát harapdálva azon gondolkodott, hol lehet az
okostelefonja. Amikor a faluba indult, még megvolt. A táskáját pedig csak
egyszer nyitotta ki.
Akkor, amikor papír zsebkendőket vett elő Aidannek. Ha akkor esett ki
a mobilja, talán még ott van a padnál, amelyen ültek. Már ha valaki nem
vitte el már régen.
Lexie felnyögött, és beindította a motort. Felment a hegycsúcsig, ahol
jobbra egy keskeny földút indult. Az elágazásban meg tudott fordulni, és
visszaindult a völgybe.
Ez is csak velem történhet meg – gondolta, és a fékre lépett, mert egy
éles kanyarhoz közeledett, és lassítania kellett. Ha nem találja meg a
mobilját, nehéz lesz tartania a kapcsolatot Andrew-val. Arról már nem is
szólva, hogy ezer és egy dolgot tárol az okostelefonján. Adja az ég, hogy
még ott legyen a padnál!
Lexie megint a fékre lépett, aztán megütközve még egyszer, de most
sem történt semmi. A fékpedál beesett, és a kocsi semmivel sem lett
lassabb. Lexie túl gyorsan hajtott be a kanyarba, és csak nehezen sikerült
az úton tartania a Golfot.
Rémülten újra meg újra a fékre taposott, de a lejtős úton az autó egyre
csak gyorsult vele.
Jézusom! – gondolta rémülten, és erősen megmarkolta a kormányt,
amikor feltűnt előtte a következő kanyar.
 14
Kézifék! – hasított Lexie-be a gondolat. Úgy tudta, hogy az
a fékrendszertől függetlenül működik. Sietve levette a kormányról a bal
kezét, megmarkolta a kézifék karját, és felrántotta. A vezetőfülkét recsegő
hang töltötte be, és a Golf valóban lassabb lett, de nem állt meg a lejtős
úton.
A tehetetlenség törvénye – gondolta Lexie kétségbeesetten, és még
egyszer meghúzta a kéziféket. Az hangosan megreccsent, az autó pedig
újra gyorsabban kezdett gurulni.
– A fenébe! – Lexie érezte, hogy már a kézifék is lötyög a kezében.
Elszakadhatott a bowden, mert valószínűleg túl erősen rántotta meg a kart.
– A fenébe! A fenébe!
Most mit csináljon? Visszakapcsolni! Az majd csökkenti a motor
teljesítményét. Lenyomta a kuplungot, és előbb második, aztán első
sebességbe kapcsolt. A motor felbőgött, a kocsi rángatni kezdett, de
valóban lelassult. Lexie-nek sikerült bevennie a kanyart, igaz, csak úgy,
hogy közben átment a szemközti sávba. Utána megint meredeken lejtett az
út, és a Golf megint felgyorsult.
Lexie homlokát izzadság verte ki. Nem tudta, mit tehetne még. Talán le
kellene állítanom a motort – futott át az agyán.
De nem lehet, hogy akkor végképp elvesztené az uralmat az autó felett?
Fék nélkül tovább gurulna lefelé, és kikapcsolt motor mellett a
szervokormány sem működne. Arra pedig szüksége van, mert a
centrifugális erő miatt már így is alig tudja megtartani a kocsit a
kanyarokban.
Egy pillanatig azon gondolkodott, nekihajtson-e valaminek, hogy úgy
állítsa meg az autót. Az úttól jobbra és balra azonban csak helyenként
húzódtak szögesdróttal magasított fakerítések, és azok csupán csekély
ellenállást fejtenének ki. Az pedig aligha lenne igazán jó ötlet, ha az út
mellett fekvő szikladarabok egyikének hajtaná a Golfot. Ezért továbbra is
az úton tartotta, és lélekben felkészült a következő hosszú jobbkanyarra.
És akkor egyszer csak meglátta a másik autót. Egy fekete BMW volt, és
szembejött vele a keskeny úton. Jóságos ég, az ott Grayson kocsija! –
hasított belé a felismerés, és dudálni kezdett. Tudta azonban, hogy ezzel
semmire sem megy.
 Néhány pillanat múlva találkozni fognak a kanyarban, és a férfi majd
akkor veszi csak észre, hogy ő nem tud lassítani, és hogy az úttest teljes
szélességére szüksége van. Akkor pedig vagy összeütköznek, vagy
kölcsönösen leszorítják egymást az útról.
Lexie villámgyorsan körbenézett. Az úttól jobbra elterülő mezőn
mohával benőtt sziklák feküdtek, az tehát nem lehetőség. Balra viszont egy
rét volt, amelyet magas fű borított. Birkák nem legelésztek rajta, mint más
helyeken, amelyek előtt Lexie már eljött, és ott sziklák sem voltak, sem
kerítés. A talaj viszont olyan meredeken lejt, hogy nehéz lenne
megállítania a kocsit. Már ha nem borul fel vele, mert az sincs kizárva.
Grayson BWV-je egyre közelebb ért. Lexie nem gondolkodhatott
tovább. Félrerántotta a kormányt, és az útról a rétre kormányozta a Golfot.
Összerándult a gyomra, amikor az autó egy pillanatra felemelkedett. A
kerekek aztán lejtős talajra estek vissza, a Golf pedig megcsúszott, és
többször megpördült a tengelye körül.
Lexie hol az utat, hol a rétet látta maga előtt. Nagy lélekjelenléttel
leállította a motort, mert az uralmát már amúgy is elvesztette felette, de
bízott benne, hogy így talán majd megáll. A biztonsági öv a vállába vágott,
ahogy ide-oda dobálódott, és egy pillanatig attól tartott, hogy a végén
mégis felborul az autó. A kerekek azonban csodával határos módon, a
földön maradtak, a Golf pedig egyre lassabban csúszott a réten, és egy
laposabb részen végül meg is állt.
Lexie egy pillanatig dermedten ült a kormány mögött, és el sem akarta
hinni, hogy elmúlt a veszély. Aztán megpróbálta kikapcsolni a biztonsági
övet, de a keze olyan erősen remegett, hogy egyre csak hiába próbálkozott.
A szíve eszelősen vert, és alig kapott levegőt. Ki kell kerülnie innen, el
kell…
Odakintről feltépték a bal oldali ajtót, és Grayson hajolt be a kocsiba
Lexie-hez. Átnyúlt felette, kikapcsolta az övet, aztán kihúzta az ülésről, és
néhány méterrel távolabb segített leülnie a réten.
– Jól van? – kérdezte. Letérdelt Lexie mellé, és a homlokára tette a
kezét, aztán végigsimított a karján, és közben tetőtől talpig végigmérte. Az
arca egészen fehér volt. – Fáj valamije?
Lexie megtapogatta magát. A válla fájt, ahol rászorult a biztonsági öv, a
fején pedig oldalt egy nagy dudort érzett, amelyet akkor szerezhetett,
amikor az ajtónak csapódott. Úgy tűnt azonban, hogy más baja nem esett.
 – A fejem… – Lexie a dudorra tette a kezét. – Egy kicsit zúg a fejem, de
egyébként jól vagyok.
Grayson hangosan kifújta a levegőt.
– Akkor több a szerencséje, mint az esze! Mi az ördögért nem fékezett?
Lexie érezte, hogy könny szökött a szemébe.
– Akartam, de nem tudtam.
– Mert későn vette észre, hogy túl gyorsan veszi be a kanyart?
Lexie megrázta a fejét.
– Nem. Azért, mert nem működött a fék. Tövig nyomtam a pedált, de
hiába – mondta.
A férfi elképedten meredt rá.
– Nem működött a fék? Biztos ebben?
Lexie bólintott.
– Különben nem kellett volna a rétre hajtanom.
– Azt… szándékosan csinálta? – kérdezte Grayson hitetlenkedőn.
Lexie bólintott.
– Különben összeütköztünk volna – mondta, és visszanézett a Golfra,
amelynek alig lett látható baja. A szélvédőn repedés futott keresztül, de a
kocsi egyébként ugyanúgy festett, mint eddig. Valószínűleg azért, mert a
réten semmi sem volt, aminek nekicsapódhatott volna. Nagyon kevésen
múlt –
gondolta Lexie, és érezte, hogy borzongás fut végig rajta. –
Borzalmasan féltem – tette hozzá.
A hangja alig volt több suttogásnál. Amikor a férfira nézett, Grayson a
karjába zárta és magához ölelte. Férfias illata beborította Lexie-t,
simogatása a karján és a hátán nyugtatóan hatott rá.
– Miért fordult egyáltalán vissza? – Grayson mély hangját Lexie a
mellkasában érezte vibrálni. – Nem a várba készült?
A lány nagyot sóhajtott.
– De igen. Aztán észrevettem, hogy nincs meg a mobiltelefonom. A
faluban veszthettem el, és vissza akartam menni érte, mielőtt még eltűnne.
Grayson benyúlt a zsebébe, és előhúzta Lexie mobilját.
– Tessék! Ott feküdt a pad alatt, amelyre leültették Aidant.
– El akarta hozni nekem? – Lexie elvette a telefonját, és ráfonta az
ujjait. Grayson ezek szerint miatta tartott a kastélyba. Szívességet akart
tenni neki. Ő pedig majdnem megölte! – Sajnálom.
 A férfi összeráncolta a homlokát.
– Mit sajnál?
– Hogy veszélybe sodortam magát.
– Saját magát sodorta veszélybe. – Grayson kinyújtotta a karját, és
Lexie füle mögé simította egy tincsét. – Mi a fenéért kell folyton ezt
csinálnia? – kérdezte.
A hangja rekedt volt, és Lexie önkéntelenül nyelt egyet.
Ennek a férfinak észvesztően kék a szeme. És most
nemcsak szemrehányás van benne, hanem valami más is, amitől
felgyorsult a légzése…
Lexie töprengését egy autóduda hangja zavarta meg.
Amikor megfordult, Grayson BMW-je előtt egy korosabb Volvo kombit
pillantott meg az út szélén, amelyet már többször látott a várudvaron.
Agatha O’Donnell szállt ki belőle, és sietve feléjük indult.
– Jézusom, itt meg mi történt?
Lexie újra Graysonra nézett, és csak most döbbent rá, hogy nagyon
meghitten üldögél itt a férfival. A sokk lehet az oka – döbbent rá, és érezte,
hogy pír önti el az arcát. Csakis ezért lehetett olyan figyelmetlen, hogy
ilyen közel engedte magához Graysont.
Gyorsan felkelt, hogy távolságot teremtsen közöttük. Lába alatt azonban
vészesen inogni kezdett a talaj, és ha nem tartja meg Grayson, aki szintén
felállt, elvesztette volna az egyensúlyát. Tervéből így, hogy távolabb
kerüljön a férfitól, semmi sem lett. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy
elhúzódjon, ezért újra a férfinak dőlt, miközben az röviden beszámolt
Agathának a történtekről.
– Jóságos ég! – Az idős nő szája elé kapta a kezét, és aggódón nézett
Lexie-re. – Kórházba kell vinned, Grayson.
Belső sérülései is lehetnek.
A férfi bólintott.
– Máris beviszem Letterkennybe. Aztán…
– Tessék? Nem! – tiltakozott Lexie. – Arról szó sem lehet.
Semmi bajom!
Szavait azonban meghazudtolta a lába, amely majdnem összecsuklott
alatta, és minden elmosódott előtte. Érezte, hogy Grayson elkapta, és ölbe
vette.
 – Jól van, elég ebből! – A férfi hangja szigorú volt. – Beviszem
Letterkennybe, és kész.
– De az autóm! – Lexie átkulcsolta Grayson nyakát. – El kell vontatni.
– Az ráér. – Lexie hallotta, hogy kinyílik egy kocsiajtó. A férfi a
következő pillanatban beültette a bőr anyósülésre, aztán föléje hajolt, és
becsatolta. – A kocsijával majd később foglalkozunk.
Foglalkozunk. Együtt – gondolta Lexie, és kimerülten hátradőlt az
ülésen. Nincs olyan, hogy „együtt”. Grayson Fitzgeralddal legalábbis
nincs. Hiába esik azonban nehezére, el kell fogadnia a férfi segítségét,
mert valóban erősen szédül.
Kizárólag most az egyszer – fogadta meg magának. Még látta, hogy
Grayson becsapja a kocsiajtót, aztán lecsukódott a szeme.
***
– Szegény kislány! – Agatha gondterhelten ingatta a fejét. – Hívj fel,
amint megtudod, mi baja.
Grayson bólintott, aztán megkerülte a kocsiját, hogy beüljön a
vezetőülésre. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, az autó teteje felett még
egyszer a nagyanyjára nézett.
– A fékje felmondta a szolgálatot, Nagyi. Valaki megbabrálhatta.
Agatha szeme ijedten elkerekedett.
– Jaj, ne! Azt hiszem, hogy… – kezdte, de végül nem mondta ki, amire
mind a ketten gondoltak.
– Nem tudom. – Grayson kifújta a levegőt. – Mindenesetre óvatosnak
kell lennünk.
Agatha a kezét tördelte.
– Félek, Grayson. Most mit csináljunk?
A férfi még egyszer megkerülte a kocsiját, és karjába zárta a nagyanyját.
– Megoldjuk. Nekem most Miss Cavendishsel kell törődnöm. Nem fog
rájönni. És ha mégis… Akkor majd kitalálok valamit.
Agatha szemébe könny szökött.
– Jaj, Grayson, annyira örülök, hogy itt vagy. Nélküled…
Nagyanyja boldogtalan arca láttán Grayson mellkasába szúrás hasított,
és azt kívánta, bárcsak hamarabb hazahívta volna Agatha és Fanny. Nem
sokan láthattak be a fal mögé, amelyet ő sok éve maga köré vont, a
nagyanyjáért és a nagynénjéért azonban bármit megtenne. Ők jelentették
számára a horgonyt, amikor úgy érezte, hogy a közönyösség tengerében
sodródik. Rájuk mindig számíthatott, de magukra hagyta őket. Távol
maradt Dunmore-tól, noha jól tudta, hogy ott sok minden rossz irányba
halad. Nem törődött a családjával, most viszont mentenie kell, ami még
menthető.
– Ne aggódj! – mosolygott rá bátorítóan a nagyanyjára. – Nem lesz
semmi baj.
Agatha bólintott, Grayson azonban látta rajta, hogy nem hisz neki.
– Mennem kell – mondta, és megsimogatta az idős nő karját, aztán
visszament a kocsijához.
Amikor beült a kormány mögé, Lexie Cavendish egy pillanatra
felnézett, és halkan felnyögött. Aztán megint lehunyta a szemét, és úgy
tűnt, észre sem vette, hogy elindultak.
Grayson újra maga előtt látta, hogyan hajtott le az útról a lány a
békazöld Golffal, és hogyan vesztette el felette az uralmát a réten.
Csodával határos módon az autó nem borult fel, Grayson mégis biztos volt
benne, miközben a Golf felé rohant, hogy vérző testtel találja majd Lexie-t
a kormányra borulva. Megkönnyebbült ugyan, hogy a lány – legalábbis
első pillantásra – sértetlenül megúszta a balesetet, de még mindig
remegett.
Nem akarta, hogy Lexie-nek baja essen, de nem volt biztos benne, hogy
meg tudja védeni. Ennek a lánynak sejtelme sincs, mibe keveredett –
gondolta bosszúsan, miközben Letterkenny felé tartott, amilyen gyorsan
csak tudott.
 15
Lexie-t hangos dörgés ébresztette fel. Ijedten kinyitotta a szemét, és
meglátta, hogy Grayson mellett ül a férfi autójában.
Már sötét volt, és odakint heves nyári zivatar tombolt. A szélvédőt eső
verte, a cseppek sűrű egymásutánban suhantak el a reflektorok
fénycsóváiban. Az útból és a tájból alig valamit lehetett kivenni, de
miközben elhaladtak egy jelzőtábla mellett, Lexie látta, hogy a Cerigh
Cliffs felé mutatja az utat.
Vagyis hamarosan újra Dunmore-ban leszünk – gondolta.
Álmában belesüppedt az ülésbe, és egészen lecsúszott az
ülésen, de most nagy nehezen felegyenesedett, és megdörzsölte a szemét.
Válláról közben lecsúszott a bőrdzseki, amelyet Grayson adott neki,
amikor kijöttek a kórházból.
Lexie visszahúzta magára, és halványan elmosolyodott, miután
észrevette, hogy a férfi nézi.
– Bocsánat. Elbóbiskoltam.
Grayson komoly maradt, és a homlokát ráncolva méregette Lexie-t.
– Hogy van a feje?
– Egész jól – felelte, és megérintette a homlokát.
Már nem voltak fájdalmai, a szédülése is elmúlt, de a félelmet még
mindig a tagjaiban érezte.
– Hallgatnia kellett volna az orvosra, hogy legalább egy éjszakára
maradjon bent a kórházban – mondta Grayson. – Az agyrázkódás nem
tréfadolog – tette hozzá.
Ezt már a kórházban is többször elmondta, Lexie azonban hallani sem
akart arról, hogy ott töltse az éjszakát.
– Az a Millner doktor csak annyit mondott, hogy fennáll az agyrázkódás
gyanúja, de biztos nem volt benne.
Annak ellenére sem, hogy a doktor számtalan vizsgálatot és tesztet
elvégzett, amelyekből Lexie – legalábbis kezdetben – semmit sem észlelt.
Idővel azonban jobban lett, és ez egybevágott azzal az eredménnyel,
amelyet a procedúra végül hozott: óriási szerencséje volt. Semmije nem
tört el, és a vállán a biztonsági övtől keletkezett zúzódástól, valamint a
fején nőtt dudortól eltekintve nem esett baja. Jól is érezte magát, ezért is
döntött úgy, hogy önként semmiképpen sem fekszik be a kórházba.
 – Én is meg tudom figyelni magam – jelentette ki dacosan.
– Ahhoz nincs szükségem orvosokra, akik végül éppen azt nem veszik
észre, ami a legfontosabb.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor rájött, hogy túl sokat mondott.
– Ezért idegenkedik a kórházaktól? – A férfi meglepetten felvonta a
szemöldökét. – Nem megfelelően kezelték valahol?
Lexie habozott. Alighanem Grayson Fitzgerald lenne az utolsó ember,
akivel ő megosztana egy ennyire személyes dolgot. Egyszeriben azonban
megrohanták az emlékek, ahhoz pedig, hogy mindent megtartson
magának, túlságosan fáradt és zavarodott volt. Végül nagy sóhajjal újra az
ülésbe süppedt.
– Nem engem, hanem a nevelőanyámat – mondta. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, és felidézte magában a nyomasztó eseményt, amely
nélkül talán egészen másként alakult volna az élete. – A nevelőszüleim
autóbalesetet szenvedtek. A nevelőapám azonnal meghalt, a nevelőanyám
azonban életben maradt, de ő is súlyos sérüléseket szenvedett.
Én akkor kilencéves voltam, és könyörögtem az orvosoknak, hogy
bemehessek hozzá. Borzalmasan féltem, hogy őt is elveszítem, és mellette
akartam lenni, de naponta csak fél órát ülhettem az ágya mellett, többet
nem engedtek meg. A látogatásokkor azonban így is láttam, hogy napról
napra rosszabbul van. Egyre sápadtabb és gyengébb lett, az orvosok
azonban egész idő alatt azt mondták, hogy türelmesnek kell lennem. Én
pedig, amikor nem lehettem mellette, a kórházi osztály hosszú,
padlóviasztól és fertőtlenítőszerektől büdös folyosóján kuporogtam egy
széken, és vártam, hogy csoda történjen.
Lexie ökölbe szorította a kezét.
– De az ellenkezője történt. Anita értékei hirtelen rosszabbak lettek, és
kiderült, hogy vérmérgezése van. Ha korábban felfedezik, talán
megmenthették volna, így azonban… – Lexie a könnyeivel küzdött,
amelyek egyszeriben a szemébe szöktek. – Egészen egyedül volt, amikor
meghalt. Szerettem volna legalább fogni a kezét, de nem értesítettek. Csak
másnap tudtam meg, amikor meg akartam látogatni, hogy elment.
Egy széllökés megrántotta a kormányt, de Grayson megtartotta a kocsit,
és gond nélkül tovább vezetett fel a hegyre.
– Azóta nem bízik a kórházakban?
– Igen.
 Lexie zsebkendőt keresett elő a táskájából, és kifújta az orrát.
– És magával mi lett a nevelőszülei halála után? – kérdezte a férfi.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Új családhoz kerültem, de nem tartottak maguknál, mert túl sok gond
volt velem. A következő nevelőszüleimnél ugyanez történt, aztán a rá
következőnél is. A gyámügyesek végül feladták, és beraktak egy otthonba.
– Az rossz lehetett magának.
Lexie megrántotta a vállát, és kinézett az oldalablakon.
– Ott valójában jobb volt. Nekem ugyanis csak Petersonék kellettek
volna, másik család nem. Őket azonban nem kaphattam vissza, ezért aztán
szívesebben voltam egyedül.
Arról, hogy milyen nehéz volt neki Herbert és Anita halála után, Lexie
eddig csak Bettynek beszélt. Nem akarta, hogy sajnálják, ahhoz túlságosan
büszke volt. Grayson tekintetében azonban nem látott szánakozást. Inkább
valamit abból a tehetetlen dühből, amelyet annak idején ő is érzett.
– Ha rossz egy családban, akkor már inkább egyedül van az ember –
mondta a férfi, és Lexie-nek eszébe jutott, amit Grayson délután mesélt
neki az édesanyjáról és az új férjéről.
Feléje fordult, és oldalról az arcát nézegetve megpróbálta elképzelni,
milyen lehetett kisfiúnak. Nem járt sikerrel, valahogy mégis közelebb
érezte magát hozzá. Szép a profilja – gondolta ábrándosan, miközben
tovább utaztak az éjszakában.
És Grayson dzsekije ugyanúgy biztonságérzetet kölcsönzött neki, mint
azon az éjszakán, amelyen először találkoztak. Ettől a lánynak nehezebb
volt arra emlékeztetnie magát, hogy Grayson az ellenlábasa. Most ugyanis
sokkal inkább barátként viselkedett, és Lexie-t ez összezavarta.
Lehet, hogy a férfi merő kötelességérzetből törődik vele, de ha úgy van,
akkor nagyon komolyan veszi a kötelességét. A kórház felé megtett útra
Lexie alig emlékezett, csak akkor ébredt fel, amikor Grayson
Letterkennyben kiemelte az autójából, átültette egy tolókocsiba, és betolta
az egyetemi kórház baleseti felvételére. Egész idő alatt mellette maradt,
kávét hozott neki, és odakint várt, miközben ő az orvosi szobában a fiatal
és ügybuzgó Millner doktorral a diagnózisáról beszélt. Közben Grayson
valóban elintézhette, hogy Lexie autóját elvontassák, most ugyanis, amikor
elhaladtak a balesete helyszínénél, és egy villám megvilágította a
környéket, a Golfot már nem látta ott a réten.
 – Hová is került az autóm? – kérdezte, mert nem emlékezett arra, amit a
férfi erről mondott neki.
– A Wright fivérekhez. Övék a cerighi autószerelő műhely.
Alaposan megvizsgálják a kocsit, és majd jelentkeznek, amint meg
tudják állapítani, mi okozta a balesetet. Egyébként már a biztosítónál is
bejelentettem a káreseményt.
Lexie arra gondolt, hogy a férfi többször is felajánlotta neki, hogy
mindent elintéz, de ő csak hosszas habozás után adta meg neki a szükséges
adatokat. Végül azonban belátta, ő maga túlságosan össze van zavarodva
ahhoz, hogy intézkedjen.
Grayson pedig, amint ez most kiderült, rászolgált a bizalmára.
– És a rendőrség? – kérdezte.
Még mindig minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen, hogy itt
bármit is ki kellene nyomozni. Valószerűtlennek érezte, hogy valaki
szándékosan akart kárt tenni benne. Ezért inkább azt akarta hinni, hogy
műszaki hiba vezetett a balesethez, de végül is bizonyosságot kellett
szereznie.
– A rendőrségre még nem telefonáltam. Ismerem Sumner őrmestert. Ő
csak akkor lép, ha egészen egyértelmű, hogy érdemes.
Lexie meglepetten nézett Graysonra.
– Ez mit jelent?
A férfi megrántotta a vállát.
– Cerigh kicsi és csendes falu. Itt nem történik sok minden, és Sumner
őrmester éppen a megfelelő rendőr egy ilyen helyre. Évek óta ő vezeti a
helyi rendőrőrsöt, és soha nem kérte az áthelyezését, mert szereti az itteni
nyugalmat. Valójában kedves fickó, jóindulatú, higgadt és
barátságos. Ezért mindenki kedveli. Olyasminek azonban nem szabad
történnie, ami megzavarja az ő tökéletes kis világát. Sumner akkor hamar
eljut a határaiig.
– Ez azt jelenti, hogy nem lesz kedve megvizsgálni az autóm ügyét? –
kérdezte Lexie hitetlenkedőn.
– Nem, azt nem. Kitartó nyomozónak azonban nem lehetne nevezni.
Lexie egy pillanatig megütközve hallgatott.
– Ez a Sumner őrmester annak idején az édesanyámnál is ezt csinálta?
Valójában nem is nagyon kereste?
 Lexie-ben eddig fel sem merült, hogy Fiona eltűnésének rejtélye a
szakszerűtlen rendőri munka miatt nem oldódott meg egészen máig.
Grayson csak rövid hallgatás után válaszolt:
– Annak idején én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt meg tudjam
ítélni.
Lexie-nek csak most jutott eszébe, hogy az édesanyja a nyári iskolai
szünet idején tűnt el. Grayson pedig itt volt, mert a szünidőket mindig
Dunmore-ban töltötte.
– Mennyi idős volt akkor?
– Tizenkét éves.
Lexie magában gyorsan kiszámolta, hogy a férfi most harminchárom
éves. Ő valamivel idősebbnek becsülte, és most másfajta csodálatot váltott
ki belőle, hogy ennyi idős korára már egy óriásvállalat főnökségéig vitte.
– Akkor… ismerte édesanyámat?
Lexie eddig nem gondolt erre, mert mindig csak azzal a nyugtalanító
kérdéssel foglalkozott, hogy milyen szerepet játszik Grayson a várkastély
eladásában.
– Igen, ismertem Fionát. És mi ketten is találkoztunk. – A férfi mosolyra
húzta a száját, amikor Lexie meglepetten nézett rá. – Időnként még
vigyáztam is magára, amikor az édesanyjának valamilyen elintéznivalója
akadt.
Lexie nem akart hinni a fülének.
– Vigyázott rám?
Grayson bólintott.
– De nem ismertem meg – vallotta be. – És hogy őszinte legyek, nem
voltam különösebben tehetséges bébiszitter. Csak azért vállalkoztam rá,
mert kedveltem az édesanyját. Ő mindig rendes volt velem.
Lexie a fejét ingatta.
– Az nem rendes dolog, ha valaki cserben hagyja a gyerekét.
– Nem, nem az. – Nagyot fújtatott. – Olyan anyák is megteszik azonban,
akik közben a gyerekük mellett vannak.
Lexie összerezzent, amikor egy villámlást hangos
mennydörgés követett, amely az egész környéket megvilágította. Így az
sem kerülte el a figyelmét, hogy Grayson szája körül egy keserű vonás
jelent meg.
– Magára biztosan büszke az édesanyja.
 – Sejtelmem sincs. – A férfi megrántotta a vállát. – Amióta elmentem
Írországba, nemigen tartom vele a kapcsolatot.
– Vagyis nem fontos magának a családja?
– Attól függ, mit értünk családon – felelte Grayson. – Az anyámnál nem
volt számomra hely az új családjában. Ezért leginkább a nagyanyám és a
nagynéném fontos nekem. Ők a családom.
– És az apja? – kérdezte Lexie.
Grayson elhúzta a száját.
– Nem jövünk ki igazán jól egymással. De ez már valószínűleg magának
is feltűnt.
Lexie nyelt egyet, mert a férfi egyszeriben újra komor lett.
– Miért nem? Történt valami maguk között?
Lexie tisztában volt azzal, hogy túlságosan személyes kérdést tett fel, de
ezt egyszerűen tudnia kellett. Grayson szája megint mosolyra görbült, a
szeme azonban nem mosolygott.
– Hogy lehet valaki ennyire kíváncsi? Beszéljünk inkább magáról! Mi
késztet egy amerikai lányt arra, hogy Írországba költözzön, és éppen
Andrew Howardnál dolgozzon?
– Ő nagyon rendes főnök – mondta Lexie, mert Grayson kérdése
egyértelműen lekicsinylő volt, ő pedig úgy érezte, védelmébe kell vennie
Andrew-t. – Ahhoz viszont, hogy nála kötöttem ki, Bettynek, a
barátnőmnek van köze. Együtt voltunk a gyermekotthonban, és nagyon
közel állunk egymáshoz. Ő egy szerelem miatt Írországba költözött, és már
a Howard Enterprises cégnél dolgozott, amikor én utánajöttem. Ő szerezte
nekem az állást, hogy újra a közelében legyek. Számomra ő jelenti a
családot.
– Akkor tudja, milyen ez.
A férfi Lexie-re nézett, a tekintetük egy röpke pillanatig egymásba
fonódott, és Lexie-t melegség öntötte el. Aztán újra villám hasított át az
égen, és megvilágította a várkastélyt, amelyhez már majdnem visszaértek.
Még mindig szakadt az eső, Grayson ezért a belső udvaron közvetlenül a
konyhába nyíló ajtó előtt állt meg a kocsival. Így is elázott azonban,
amikor megkerülte az autót, és kisegítette az ülésről Lexie-t, akit
megvédett az ő dzsekije. Néhány lépés után beértek a menedéket nyújtó
folyosóra.
 – Végre, hogy megjöttetek! – Agatha meghallhatta őket, és eléjük sietett.
– Már nagyon aggódtam.
– Sokáig tartottak a vizsgálatok – mondta Grayson, miközben lesegítette
Lexie-ről a vizes bőrdzsekit.
– És? Minden rendben? – kérdezte Agatha, és vizslatón méregette
Lexie-t.
Ő bólintott.
– Nem kellett bent maradnom éjszakára.
Grayson bement a konyhába, hogy egy széktámlára terítse a dzsekit.
– De az orvos figyelmeztette, hogy pihenésre van szüksége
– mondta, miután visszajött, aztán Lexie-hez fordult: – Felkísérem.
Agatha ezt jó ötletnek tarthatta, mert bólintott, aztán eltűnt a
magánlakrészébe vezető ajtó mögött, Lexie és Grayson pedig az emeleti
vendégszobákhoz indult. Nagyjából a lépcső felénél jártak, amikor a
lámpák villódzni kezdtek. Lexie ijedten megállt, és felnézett a
mennyezetre. A villódzás azonban csak néhány pillanatig tartott, aztán újra
folyamatosan égtek a lámpák.
– Viharoknál ez régen is gyakran megtörtént – mondta Grayson. – A
vezetékek öregek, és sajnos érzékenyek a feszültség ingadozására. Apám
ki akarta cseréltetni őket, de ezek szerint még nem jutott hozzá.
A férfi ezt nem találhatta aggasztónak, mert Lexie hátára tette a kezét, és
szelíden továbbindította a lépcsőn, őt pedig nem zavarta az érintés. A
fáradtság, amelytől a visszaúton elbóbiskolt, újra megrohanta, és nem
igazán tudott gondolkodni. Érezni még igen, mert a ruhája vékony anyagán
át tisztán érezte Grayson kezét.
Miután a szobája ajtajához értek, a férfi elengedte Lexie-t, aki
önkéntelenül arra gondolt, hogy egyszer már állt a szobája előtt
Graysonnal a folyosón. Akkor ugyanolyan zavarodott volt, mint most. És
ugyanúgy hálával tartozott a férfinak.
– Köszönöm – mondta, és megrántotta a vállát. – Úgy tűnik, a
megmentésem egészen jól megy magának.
Grayson elmosolyodott.
– Akár azt is hihetném, szándékosan csinálja, hogy izgalmakat okozzon
nekem.
Lexie majdnem felsóhajtott, miközben viszonozta a férfi tekintetét.
Mintha az sikerülhetne nekem… – gondolta.
 Grayson viszont könnyűszerrel el tudja érni, hogy neki elálljon a
lélegzete, ez már egyszer biztos. És éppen ezért legfőbb ideje, hogy
elbúcsúzzon tőle.
– Akkor én megyek is – mondta.
A kilincsre tette a kezét, de megállt, amikor a lámpák megint villogni
kezdtek. Most azonban nem hagyták abba, hanem egy pillanattal később
elaludtak, és egy csapásra koromsötét lett.
– A fenébe! – mondta a férfi. – Kimehetett a biztosíték, de azt meg
tudom oldani. Mindjárt jövök.
Grayson elindult, Lexie azonban utánanyúlt, és visszahúzta, miután
sikerült megmarkolnia az ingét.
– Kérem, ne! – mondta, és a hangja már csak rekedt suttogás volt. – Ne
menjen el! Én… nem tudok egyedül maradni a sötétben – vallotta be.
Nagyon nem szívesen tette, de a félelme erősebb volt a szégyenkezésénél.
Ha legalább a mobiltelefonján be tudná kapcsolni a lámpát! Az átkozott
akku azonban már akkor le volt merülve, amikor Grayson a baleset után
visszaadta neki az elvesztett okostelefonját. – Fényre van szükségem.
– Egy pillanat! – Lexie hallotta, hogy a férfi végigtapogatja a zsebeit.
Aztán fojtottan elkáromkodta magát. – A francba, a mobilom a
dzsekimben van. Elmenjek…
– Ne! – Lexie még erősebben belemarkolt Grayson ingébe, és páni
félelem fogta el. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből, de
egy kicsit megnyugodott, amikor megérezte, hogy a férfi a karjába zárta.
– Velem akar jönni a biztosítószekrényhez? Akkor nem maradna
egyedül – javasolta Grayson.
Lexie azonban hevesen megrázta a fejét. Semmiképpen nem akart sötét
folyosókon végigmenni. Még csak abban sem volt biztos, hogy el tudja
engedni a férfit. Grayson álla a hajához ért, keze szelíden simogatta a
hátát.
– De hiszen maga reszket! – mondta.
Lexie a férfi mellkasába fúrta az arcát.
– Sajnálom – dünnyögte, és szégyellte, hogy ennyire szüksége van
Grayson közelségére.
– Semmi baj. – A férfi még közelebb vonta magához a lányt. –
Nagyanyám már valószínűleg intézi a biztosítékot. Biztosan hamar lesz
újra áram.
 Amikor Lexie bólintott, a férfi inge simogatón az arcához ért.
Belélegezte Grayson illatát, és a füle alatt hallotta a szívverését. Ez segített
rajta, ahogyan már a baleset után is segített. A férfi karjában biztonságban
érezte magát. Jeges, bénító félelme elmúlt, és már a sötétséget sem érezte
annyira fenyegetőnek. Egy idő után már nem is gondolt rá, csak Graysonra
összpontosított. Egyedül ő létezett számára, ő és az érintései, amelyek már
nem megnyugtatók voltak, mint kezdetben. Lexie levegő után kapkodott,
de egészen másként, mint eddig. Mozdulatlanul állt, miközben Grayson
keze lassan felfelé vándorolt a hátán. A férfi végül benyúlt a haja alá, és
ujjhegyei egészen finoman simogatták a tarkója érzékeny bőrét. Lexie
hátán jóleső borzongás futott végig.
Véget kell vetned ennek – gondolta, mert sejtette, mi történne, ha nem
tenné meg. Nem sikerült azonban kivonni magát a bensőséges pillanat
varázsa alól, ezért inkább felemelte a fejét. A sötétben nem tudta kivenni
Grayson vonásait, de borostás arca az ő arcát simogatta, és ebbe az egész
teste beleremegett. A lába nem akarta megtartani, amikor megérezte, hogy
a férfi ajka a szempilláit simogatja, aztán pedig továbbvándorol az arcára.
Végül közvetlenül a szája előtt állt meg. Lélegzetük elvegyült egymással,
és ez szinte elviselhetetlenné tette a köztük érezhető feszültséget.
Amikor aztán Grayson szája a szájára tapadt, Lexie érezte, hogy egész
testében forró vágy árad szét, akár a futótűz.
A férfi sürgető nyelve bebocsátást követelt, és amikor Lexie szétnyitotta
az ajkát, a bensőjében mintha átszakadt volna egy gát. Érzések áradata
öntötte el, eltörölve mindent, amit eddig egy férfi karjában érzett.
Gondolkodás nélkül Grayson testéhez nyomta magát, ujjait a hajába fúrta,
és olyan tűzzel viszonozta a csókját, amelyről eddig még csak nem is
sejtette, hogy ott szunnyad benne. Egyszeriben nagyobb szüksége volt a
férfira, mint levegőre a légzéshez, és élvezte, hogy a keze felderíti a testét.
Grayson azonban hirtelen elhúzódott tőle. Lexie meglepetten és
csalódottan kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy már nincs sötét. Felettük
újra égtek a lámpák, és a világosság Lexie-t hirtelen visszatérítette a
valóságba.
Zihálva állt a férfi előtt, akinek a mellkasa ugyanolyan gyorsan
emelkedett és süllyedt, mint az övé. Lexie önmagával viaskodott. Egy
része visszavágyott Grayson karjába, a másik része viszont
legszívesesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Hogy
csókolhattad meg? – korholta magát gondolatban. Ráadásul olyan
szenvedélyesen, hogy mindent elfelejtett maga körül. Jóságos ég, a férfi
most nyilván azt hiszi, hogy ő azért keresett védelmet nála, mert ki akar
kezdeni vele. Erről azonban szó sincs. Egyszerűen nem sikerült
védekeznie az érzése ellen, amely Graysonhoz vonzotta. Az egészben az a
legrosszabb, hogy még csak nem is sajnálja, amit tett. Nagyon helyesnek
tűnt, de akkor is óriási hiba volt.
– Én ezt… nem akartam – hebegte, és megpróbálta kiolvasni a férfi kék
szeméből, hogy ő is így van-e ezzel, de nem sikerült megfejtenie benne a
sötét kifejezést.
– Grayson?
A folyosón végéről hallatszó hang Agatháé volt, és egy pillanattal
később az idős hölgy már meg is jelent mellettük.
– A biztosíték – mondta a férfi. – Te voltál…
– Igen, igen. Azt már elintéztem – szólt közbe Agatha kifulladva. –
Most viszont velem kell jönnöd, Grayson.
Történt valami – mondta, és gyors pillantást vetett Lexie-re. – Tudod, mi
– tette hozzá.
A férfi valóban tudhatta, mert egyszeriben nagyon komoly lett az arca.
– Gyere!
Agatha megragadta Grayson karját, és húzni kezdte a lépcső felé. A férfi
azonban még megállt egy pillanatra, és a válla fölött hátranézett Lexie-re.
– Mindjárt benézek még hozzád – ígérte.
Lexie nyelt egyet.
– Arra nincs szükség – válaszolta remegő hangon, és kinyitotta a szobája
ajtaját. – Jó éjszakát! – köszönt el, és mielőtt még Grayson megszólalhatott
volna, besurrant a szobába.
Becsukta az ajtót, aztán rátapasztotta a fülét. Az ablakot verdeső esőtől
és a hangos mennydörgésektől azonban nem hallotta Agatha és Grayson
hangját. Valószínűleg már amúgy is rég elmentek, gondolta, és ellépett az
ajtótól. Remegő kézzel letette a táskáját az ágyra, és elővette a
mobiltelefonját. Töltőre tette, aztán az ablakhoz ment, és lenézett az
udvarra.
„Mindjárt benézek még hozzád.” Lexie újra hallotta Grayson hangját, és
a sötét kifejezést is újra látta a szemében.
 A gondolattól, hogy mi történt volna, ha továbbra is kettesben
maradnak, bizsergés futott végig a testén, de sietve elhessegette az érzést.
Oké, a férfi jól csókol. Nagyon is jól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
meg kellene ismételniük, amit éppen megtettek. Az tévedés volt. Egy
óvatlan pillanat.
Elragadtatták magukat, és ennek nem szabad még egyszer…
A mobiltelefon egymás után több pityegéssel üzenetek érkezését jelezte.
Lexie elment érte, mert úgy gondolta, hogy Andrew jelentkezett vissza. A
kijelzőn azonban azt látta, hogy nyolc nem fogadott hívása van, és ebből
hatszor Betty kereste.
Nyugtalanul éppen vissza akarta hívni a barátnőjét, ám ekkor újra
csörögni kezdett a telefonja. Meg sem nézte, ki hívja, csak fogadta a
hívást.
– Lexie? Az ég szerelmére, miért nem hívtál vissza? – Andrew hangja
bosszús volt. – Megkaptad az üzenetem?
– Sajnálom, lemerült a mobilom, és csak az előbb tudtam töltőre tenni.
– Mostantól intézd úgy, hogy mindig elérhető legyél!
A főnöke olyan felindult volt, hogy Lexie megijedt.
– Történt valami?
– Igen, történt. A rohadt életbe! A dubaji befektetőink most mégsem
akarják megvenni a Dunmore-kastélyt. Lefogadom, hogy Fitzgerald keze
van a dologban!
 16
Lexie nagyot nyelt.
– Azt hittem, biztos, hogy El Hazadéknak kell a kastély. Nem azt
mondtad, hogy mindenáron meg akarják venni?
– Éppen ez ébresztette fel a gyanúmat. Tegnapig alig várták, hogy
nyélbe üssük az üzletet, most meg egyszeriben azzal jönnek, hogy
gondolkodási időre van szükségük.
Andrew felnyögött, és Lexie szinte látta, hogyan túrt bele a főnöke a
hajába. Mindig azt csinálja, amikor valami felizgatja.
– Ez katasztrófa, Lexie. Itt, Franciaországban, lassabban haladnak a
tárgyalások, mint gondoltam. Valószínűleg csak sokára sikerül
megegyeznünk, ezért én arra építettem, hogy El Hazaddal biztos az üzlet.
Mindenképpen szükségem van beruházóra, mert ennek a projektnek az
előfinanszírozását nem engedhetem meg magamnak sokáig. Ha azonban
most elúszik…
Andrew nem fejezte be a mondatot, de Lexie így is tudta, hogy mi
történne akkor. A Howard Enterprisesnak pénzügyi nehézségei
támadnának. Onnan pedig már nincs messze a fizetésképtelenség.
– Most mi lesz?
Andrew egy pillanatig hallgatott.
– Amint itt befejeződnek a tárgyalások, Dubajba repülök, és
megpróbálom tisztázni a dolgot. Ez azt jelenti, hogy beletelik még egy kis
időbe, mire el tudok utazni hozzád. Addig neked kell ott tartanod a frontot.
Hallod? Rajta kell a tartanod a szemed Fitzgeraldon. Érzem, hogy tervez
valamit.
– De hát mit tehetne ő azért, hogy meghiúsítsa az üzletet? – kérdezte
Lexie. – Grayson Fitzgerald is kapcsolatban van El Hazaddal?
– Sejtelmem sincs – válaszolta Andrew. – Csak azt tudom, hogy
probléma adódott, és amikor ez az utóbbi időben előfordult, akkor ahhoz
mindig köze volt Fitzgeraldnak.
– Nem hiszem, hogy most is lenne – felelte Lexie gondolkodás nélkül.
Azonnal meg is bánta, amit mondott, miután rádöbbent, hogy az úgy
hangzott, mintha védené Graysont. – Mármint nem hiszem, hogy volna rá
ideje. Éppen elég más gondja van itt, a várkastélyban.
Andrew most sokáig hallgatott.
 – Jól ismered már a pasast? – kérdezte végül.
– Nem igazán – vágta rá Lexie –, de amennyire meg tudom ítélni, a
dolgok még mindig nem mozdultak el a holtpontról közte és az apja
között.
– Ez megnyugtató. – Andrew elégedettnek hangzott. – Nem bízom a
fickóban, Lexie. Fitzgerald agyafúrt, és én ezúttal nem engedhetem meg
magamnak, hogy lecsússzam az üzletről. Ígérd meg, hogy résen leszel!
Rendben?
Lexie nyelt egyet.
– Rendben – mondta.
Úgy tűnt, hogy a válasza legalább valamelyest megnyugtatta a főnökét.
– Egyébként mi újság? – kérdezte hallhatóan higgadtabban.
– Haladsz a tervezéssel?
– Alakul a dolog.
Lexie röviden beszámolt a balesetéről, de azt inkább kihagyta, hogy
Grayson is szerepet játszott benne.
– Jézusom! – Andrew őszintén ijedtnek hangzott. – Neked biztosan nem
esett bajod?
– Nem. Én jól vagyok – felelte Lexie. – Megúsztam némi ijedséggel.
– Akkor is pihenésre van szükséged – jelentette ki Andrew.
– Szólok Ryannek, hogy vegye át a Dunmore-projektet. Eredetileg
egyébként is neki szántam. Akkor te visszamehetsz Dublinba.
– Tessék? De hát miért? – kérdezte Lexie meglepetten. – Azt hittem,
fontos neked, hogy én készítsem el a koncepciót a kastélyhoz, és ezért
adtad nekem a munkát.
– Nem így volt. Én azt akartam, hogy te gyere velem Franciaországba,
Ryannek pedig Dunmore-ba kellett volna mennie – mondta Andrew. –
O’Donnel azonban ragaszkodott hozzá, hogy téged küldjelek oda.
Lexie hátán futkosni kezdett a hideg.
– Duncan O’Donnell engem akart?
– Kifejezetten téged kért – erősítette meg Andrew. – Én pedig
megtettem neki ezt a szívességet, mert nem akartam veszélybe sodorni az
üzletet.
Lexie elképedten lerogyott az ágyára. Csalódást okozott neki, hogy
Andrew nem azért bízta rá ezt a munkát, mert értékeli az eddigi
teljesítményét. Duncan O’Donnell indítékairól viszont halvány sejtelme
sem volt.
– Miért ragaszkodott hozzám? – kérdezte.
– Azt nem árulta el – felelte Andrew. – Kaptam tőle egy e-mailt,
amelyben azt kérte, hogy téged küldjelek. Arra gondoltam, hogy valamikor
talán beszélt veled telefonon, és elbűvölted. Ezt én egyébként tökéletesen
érthetőnek találnám.
– De hát csak itt ismertem meg! – mondta Lexie, és a főnöke utolsó
megjegyzését elengedte a füle mellett.
– Akkor valaki téged ajánlhatott neki – válaszolta Andrew.
– Biztosan már híre ment, hogy nagyon érted a dolgod.
Lexie nem hitte, hogy ez lenne a magyarázat. Majd még kiderítem, mi
van a dolog hátterében – határozta el. Az viszont már most is biztos, hogy
nem véletlenül van itt. És addig nem is megy el, amíg nem tud meg
mindent erről az egészről.
– Figyelj, nem szeretném, hogy Ryan jöjjön ide. Maradnék, hogy
végigvigyem a projektet. – Lexie nagy levegőt vett. – Ugyanis az a
helyzet, hogy…
Nem folytatta, mert a vonalból most még egy hangot hallott.
Andrew levehette a füléről a telefont, és franciául váltott néhány szót
egy másik férfival. Aztán megint Lexie-hez beszélt:
– Sajnálom, most be kell fejeznem. Folytatódnak a tárgyalások. Biztos,
hogy maradni akarsz?
– Igen, egészen biztos.
– Jól van. – Andrew nagyot sóhajtott. – Valójában nekem is jobb így, de
nyugodtan szólj, ha meggondolnád magad.
O’Donnellnek pedig mondd meg, eszébe ne jusson, hogy a fiának adja
el a várkastélyt. Megállapodtunk, és neki is az az érdeke, hogy az
egyezségünkhöz tartsa magát. Emlékeztesd erre!
Ez már majdnem fenyegetésnek hangzott, de Andrew kinyomta a hívást,
mielőtt még Lexie megkérdezhette volna tőle, hogy mit akart ezzel
mondani. Kábán visszatette a telefonját az éjjeliszekrényre, és a semmibe
révedt.
Mi oka lehetett Duncan O’Donnell kérésének? Már akkor is tudta volna,
hogy ki ő? Aligha, hiszen ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint mindenki
más, és láthatóan kellemetlen volt számára, amikor Fiona került szóba.
Miért akart volna engem itt tudni, és ezzel újra felmelegíteni azt a régi
történetet? – találgatta Lexie.
Ez az egész egyre zavarosabb, egyre homályosabb lesz. És csak
egyvalaki van, akivel Lexie beszélhet erről. Őt amúgy is vissza kell hívnia,
ezért Lexie gyorsan benyomogatta Betty számát. Barátnője már a második
csengetés után jelentkezett.
– Lexie, végre! Nem tudtalak elérni. Már megint lemerült a telefonod?
– Igen, sajnos – felelte Lexie. – Mi történt? Kenről van szó?
Betty nagyot sóhajtott.
– Természetesen róla. Folyton zaklat, és hallani sem akar szakításról.
Azt mondja, meg kell bocsátanom neki, és hogy mostantól mindig hűséges
lesz.
– A legutóbb ugyanezt ígérte – emlékeztette Lexie a barátnőjét. – Nem
hihetsz neki.
– Tudom, de ismered Kent. Hihetetlenül édes tud lenni, ha akar. Én
pedig félek, hogy megint ellágyulok. Ezért arra gondoltam, hogy az lesz a
legjobb, ha élek az ajánlatoddal.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Ez azt jelenti, hogy eljössz?
– Nem. Azt jelenti, hogy már itt vagyok – mondta Betty. Lexie felugrott
az ágyról.
– Tessék? Mióta?
– Délután érkeztem, de már nem kaptam szobát. Cerighben az összes
szálláshely megtelt a fesztivál miatt. Téged nem tudtalak elérni, ezért
bejártam a környező településeket, és végül találtam egy panziót, ahol még
volt hely.
Lexie elképedten ingatta a fejét.
– Valóban itt vagy? Jaj, Betty, annyira örülök!
– Azért ne vidd túlzásba az örömködést! Ez a panzió autóval több mint
félórányira van Cerightől. Sokba fog kerülni, ha minden alkalommal el
kell autóznom hozzád, amikor látni akarlak.
– Nem kell utazgatnod. – Lexie arca felragyogott, mert máris eszébe
jutott a megoldás. – Lakhatsz Eileennál. Éppen ma mondta nekem, hogy ki
akar adni néhány szobát a házában, és egyelőre csak egy vendége van.
Holnap első dolgom lesz, hogy felhívom. Ha szerencsénk van, még akad
nála hely.
 – Az az Eileen, aki a mamád barátnője volt? – kérdezte Betty kétkedőn.
– Nem azt mondtad róla, hogy egy faramuci gyógyfüves boszorkány?
– Természetgyógyászati tanfolyamokat tart. Nagyon kedves nő. Reggel
majd megkérdezem tőle, hogy lakhatsz-e nála. Szerintem biztosan.
– Az klassz lenne. – Betty hallgatott egy pillanatig. – És te hogy vagy?
Mi van azzal a Graysonnal?
Lexie megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyugtató volt tudnia, hogy a
legjobb barátnője itt van a közelben.
– Jaj, Betty, el sem fogod hinni, mi történt – mondta, aztán mesélni
kezdett.

***
Grayson oldalán a nagyanyjával végigment a hosszú folyosón.
Agatha tekintetét magán érezte, de továbbra is mereven előre nézett. A
nagyanyja csak akkor szólalt meg, amikor már hallótávolságon kívülre
értek Lexie szobájától.
– Van valami közted és Miss Cavendish között? – kérdezte a homlokát
ráncolva, de a szemében kíváncsiság volt.
– Nincs – felelte Grayson mogorván.
Egy csók végtére is még nem viszony. És mert a nagyanyja szerencsére
a csókról sem tud, neki az sem kell bevallania.
Agatha mégis vizslatón nézett rá.
– De aggódsz azért a lányért. – Ez megállapítás volt, nem kérdés. –
Láttam, hogy néztél rá az előbb. Érdekel téged.
Grayson kifújta a levegőt.
– Természetesen érdekel. És a története is. Elvégre Fiona lánya.
– Én nem erről beszéltem – mondta. – Tetszik neked az a lány. Így van?
– Nekem sok nő tetszik.
– A többieket azonban csak elvitted volna a kórházba. Nem maradtál
volna ott, hogy megvárd. Janice-szel nem tetted meg.
Grayson megrázta a fejét.
– Az egészen más volt. De inkább azt mondd el, mekkora most a baj! –
szólította fel a nagyanyját, hogy témát váltsanak.
Agatha azonban nem engedte eltéríteni magát. Megállt, és az unokája
karjára tette a kezét.
 – Gondold meg jól, Grayson, milyen messzire mész el Miss
Cavendishsel. Tudod, mi forog kockán.
A fenébe is, már hogy ne tudná! És nem is akar semmit Lexie-től.
Egyszerűen csak váratlanul érte, hogy a lány nála keresett védelmet a
sötétben. A félelme valódinak tűnt, bár azt meg is játszhatta. Lehet, hogy
ravaszabb, mint ő hinni szeretné?
Grayson újra hangosan kifújta a levegőt.
– Kézben tartom a dolgot, Nagymama – mondta.
Agatha elengedte a karját, és nagyot sóhajtott.
– Remélem, így van. A saját érdekedben. Kedvelem azt a lányt, és
valóban sok mindenen ment már keresztül, de nem szabad belelátnia a
lapjainkba. Valahogy el kell terelnünk a figyelmét.
– Tudom – dünnyögte Grayson, és egy pillanatig azon töprengett, hogy
a csókolózás jó módszer-e a figyelem elterelésére.
Aztán megint az időszerű problémára összpontosított, és lement a
nagyanyjával az udvarra. Időközben elállt az eső. A sóillatú, friss levegő
gyermekkori emlékeket idézett fel Graysonban. Szeretett eső után a
várudvaron tartózkodni, amikor még minden vizesen csillogott és
erősebben lehetett érezni a tenger szagát, mint máskor.
Tekintete szinte magától Lexie emeleti szobájára vándorolt, amelyben
égett a villany. Most már tudta, miért nem kapcsolja le soha a lány…
Agatha hirtelen megállt.
– Nézd! – suttogta, és a toronyra mutatott, amelynek kitört ablakai
mögött fény villant meg.
Grayson gyomra összerándult. Ez így nem mehet tovább. Ha nem
találunk hamar megoldást, annak katasztrófa lesz a vége – gondolta,
miközben Agathával futni kezdett a torony felé.
 17
A hangos kopogtatásra Lexie ijedten felült az ágyban. Egy pillanatig azt
hitte, Grayson az, ám Agatha O’Donnell hangját hallotta meg:
– Miss Cavendish! Bemehetünk?
Lexie álmosan megdörzsölte a szemét, és csak most vette észre, hogy
odakint már világos van. Kinyúlt az éjjeliszekrényen fekvő
mobiltelefonjáért, amelyen már majdnem fél tízet mutatott az óra. A
Bettyvel folytatott hosszú telefonbeszélgetés után elfelejthette beállítani az
ébresztést. Az előző nap izgalmai miatt pedig nyilván kimerült volt, így túl
sokáig aludt.
Ujjaival sietve beletúrt a hajába, hogy egy kicsit rendbe hozza, aztán
feljebb húzta magán a takarót.
– Igen, szabad! – szólt ki éppen akkor, amikor már lenyomódott a
kilincs, és a küszöbön a két idős hölgy jelent meg.
Agatha egy tálcát hozott, Fanny jobb kezében teáskanna volt, a bal be
volt kötve. Mindketten barátságosan mosolyogtak.
– Meg akartuk nézni, hogy van, és hoztunk magának reggelit.
Agatha letette az ágyra a kihajtható lábú tálcát. Pirítós kenyér, lekvár,
sonkás tojás és egy pohár narancslé volt rajta.
– Igazán nem kellett volna felhozniuk – mondta Lexie egészen
meghatottan.
A pirítós illatától összefutott a nyál a szájában, és rájött, hogy nagyon
éhes. Mégis kínosan érezte magát attól, hogy a két idős nő ennyit fáradt
miatta.
– Szívesen tettük. – Agatha megpaskolta Lexie karját. – Nagyon
kimerülhetett tegnap, és arra gondoltunk, jó lesz, ha segítünk egy kicsit,
hogy erőre kapjon. Hogy van ma?
Lexie megtapogatta a vállát, és elhúzta a száját, amikor ahhoz a ponthoz
ért, amelyet megnyomott a biztonsági öv. A fájdalom azonban kibírható
volt, és már a feje sem zúgott.
– Jól vagyok. És nem akartam ilyen sokáig aludni.
– Nagyon is jól tette, hogy kipihente magát a nagy ijedség után –
ellenkezett Agatha. – Grayson külön szólt nekünk, hogy ne zavarjuk túl
korán.
A férfi neve hallatán Lexie szíve gyorsabban kezdett verni.
 Nem jött vissza az éjjel – gondolta, és elhitette magával, hogy örül
ennek. Elvégre ő mondta neki, hogy arra nincs szükség.
Grayson viszont nem az a férfi, akit le lehet beszélni valamiről, amit
meg akar tenni. Valószínűleg csak megfeledkezett róla, mert a csókjuk az ő
számára semmit sem jelentett. Lexie viszont tudta, hogy ő nem fogja
egyhamar elfelejteni az élményt, ahhoz túlságosan felkavarta. „Vigyázz,
nehogy beleszeress!” – mondta neki Betty a telefonban, ő pedig
kijelentette, hogy erről szó sincs, és nem is lesz. De ha a szíve már attól
heves kalapálásba kezd, hogy meghallja Grayson nevét…
– Parancsol teát?
Fanny a kis íróasztalra tette a teáskannát, s miután Lexie bólintott, a
tálcán álló bögréért nyúlt, hogy megtöltse, Agatha azonban elvette tőle.
– Hagyd, majd inkább én. Neked most nem menne a kezed miatt.
– Mi történt magával? – kérdezte Lexie, akinek eddig nem igazán tűnt
fel a kötés az idős nő kezén.
– Megint szédült, és amikor kiment a villany, megijedt, és elesett.
Turner doktor szerint akkor rándulhatott meg a csuklója – mondta Fanny
helyett Agatha, és a tálcára tette a teli bögrét.
Lexie azonnal felismerte a tea illatát, mert nagyon szerette ezt a márkát.
– Irish Breakfast Tea? – kérdezte.
– Igen – válaszolta most Fanny. – Aggie ragaszkodott hozzá. Én inkább
abból a különleges keverékből főztem volna teát, amelyet Eileen állított
össze nekem. Nyugtató hatású, és kiegyensúlyozottá is tesz.
– Legközelebb majd szívesen megkóstolom – mondta Lexie, és ferde
mosolyra húzta a száját, amikor arra gondolt, hogy annak a teának a
hatására valójában nagy szüksége lenne.
– Köszönöm szépen.
Fanny bólintott, de ráncba szaladt a homloka, amikor a tálcára pillantott.
– Jaj nekem, a tejet meg elfelejtettük, Aggie! Máris hozom.
– Hagyd csak, majd én elmegyek érte – mondta Agatha, és kiment a
szobából, mielőtt még Lexie megállíthatta volna.
– Tej nélkül is megittam volna a teát. Ezért igazán nem kellett volna
külön lemennie a sógornőjének – mondta.
– Ó, emiatt ne aggódjon! – Fanny leült az ágy szélére. – Egyen,
kedvesem, mielőtt még kihűl a reggelije.
 Lexie megkóstolta a sonkás tojást. Az ízét ugyanolyan remeknek találta,
mint az illatát. Miközben evett, Fanny figyelmesen nézte. Lexie most
először volt kettesben Grayson nagynénjével, és meglepte, hogy az idős
hölgy kedves vele.
Úgy tűnt, levetkőzte a tartózkodását, amellyel eleinte kezelte, a lány
pedig ezt örömmel nyugtázta volna magában, de Fanny következő
megjegyzése visszarántotta a valóság talajára.
– Ugye, a főnöke meg fogja engedni, hogy mi továbbra is itt lakjunk?
Segít majd elérni ezt nála?
Lexie nagyot nyelt. Azért lett vele ilyen kedves az idős nő, mert abban
reménykedik, hogy ő majd befolyásolni fogja Andrew döntését?
– Abba én sajnos nem szólhatok bele – válaszolta, mert nem akart
olyasmit ígérni, amit nem tud betartani. – De persze beszélek majd a
főnökömmel.
Ezt már egyébként is elhatározta. Bízott benne, hogy a szerződésben
valóban van erre vonatkozó kitétel. Nem akarta ugyanis, hogy a két idős
hölgy elveszítse az otthonát, mert az nyilvánvalóan sokat jelent nekik.
Andrew azonban be szokta tartani az ígéreteit, és Lexie nem hitte, hogy
ezúttal hazudott volna. Természetesen egyszerűbb lenne a helyzet, ha
Grayson vásárolná meg a várkastélyt, mert ő biztosan nem tenné utcára a
nagyanyját és a nagynénjét.
– Miért nem akarja az unokaöccse a fiának eladni Dunmore-t? –
csúszott ki a kérdés Lexie száján.
Egy pillanatig félt, hogy átlépett egy határt, de Fanny csak megrántotta a
vállát.
– Duncan néha nagyon fafejű. Ebben az apjára ütött. De jó fiú. Ő
semmiről sem tehet. Nem is tud róla.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Lexie értetlenkedőn. – Miről nem tud
Duncan?
Fanny azonban nem válaszolta meg a kérdést, csak tűnődve a semmibe
révedt.
– Nagyon nehéz, mióta George már nincs velünk, tudja. Ő volt a nagy
szerelmem, de nem kellettem neki.
– George? – Lexie összeráncolta a homlokát, aztán eszébe jutott, amit
Agatha mesélt neki Fannyról. – A vőlegénye volt, igaz?
 Az idős nő bólintott, és olyan szomorúnak tűnt, hogy Lexie megsajnálta.
Láthatóan még mindig nem tette túl magát azon, hogy az a George annak
idején csak úgy elment.
– De az már nagyon régen volt – mondta Lexie, más ugyanis nem jutott
eszébe, amivel megvigasztalhatta volna Fannyt.
Szavai azonban nem érték el a hatásukat, mert az idős hölgy nagyot
sóhajtott.
– Aggie is mindig azt mondja, hogy borítsak fátylat a múltra. De én nem
tudok, mert az én hibám volt. Mindent tönkretettem.
Lexie felkapta a fejét.
– Maga? Én azt hittem, hogy a vőlegénye hagyta el.
Fanny azonban nem válaszolt, csak továbbra is maga elé meredt.
– Én voltam. Én tettem. És Duncan semmit sem sejt – mondta, aztán
megragadta Lexie kezét, és áthatóan nézett rá. – Duncannek semmi köze
nem volt a maga édesanyjának az eltűnéséhez. Ezt el kell hinnie nekem.
– Te meg miről beszélsz, Fanny? – Agatha visszajött, és egy kis kanna
tejet tett Lexie tálcájára. Aztán talpra segítette Fannyt, és megsimogatta a
karját. – Mi lenne, ha ledőlnél egy kicsit? Az éjszaka biztosan nem aludtad
ki magad a nagy ijedség után.
Fanny bólintott.
– Jól van. Előbb azonban még krumplit hámozok az ebédhez.
– Rendben, ahogy akarod. – Agatha megvárta, hogy a sógornője
kimenjen, aztán ő is leült az ágy szélére. – Bocsásson meg Fannynak! Az
utóbbi időben néha kissé zavarodott.
– A múlt éjszaka megint rosszul volt? – kérdezte Lexie.
Agatha bólintott.
– Graysonnak újra ki kellett hívnia hozzá Turner doktort. Komolyan
aggódunk érte.
Lexie egy pillanatig semmit sem tudott mondani, mert előbb le kellett
ülepednie benne annak, amit hallott. Grayson ezek szerint csak azért nem
jött vissza hozzá, mert a nagynénjével kellett foglalkoznia? És ha Fanny
nem esett volna el… Lexie nyelt egyet.
– Ezt sajnálattal hallom.
Agatha mélyet sóhajtott.
– Ó, a sógornőm majd rendbe jön. Maga viszont ne vegye komolyan,
amit mondott.
 Lexie-nek eszébe jutott Fanny utolsó megjegyzése.
– Mit értett azon Fanny, hogy Duncannek semmi köze nem volt az
édesanyám eltűnéséhez?
Agatha újra felsóhajtott.
– A sógornőm csak a szóbeszédekre célzott. Miután a maga édesanyja
eltűnt, az emberek természetesen találgatásokba kezdtek. Fiona szép volt,
fiatal, és Duncan kedvelte. Több viszont nem volt közöttük, erre akár meg
is esküszöm. Ez azonban a falubelieket nem tartotta vissza attól, hogy azt
terjesszék, Duncannek viszonya volt Fionával. Azt beszélték, hogy nem
akarta elvenni Fionát, és ő ezért ment el. És mivel őt a faluban nagyon
kedvelték, Duncanre sokáig ellenségesen néztek az emberek. Ez pedig
annak idején nagyon megviselte a fiamat.
Lexie-nek eszébe jutott, hogy Duncan nagyon megrémült, amikor ő
Fionáról kérdezte. Ez megmagyarázná, miért változott meg vele szemben a
viselkedése. Arra viszont nem magyarázat, hogy Andrew-t arra kérte, őt
küldje ide.
– De beszéljünk inkább másról! – mondta Agatha, akinek láthatóan
kínos volt ez a téma. – Ugyanis lenne magához egy nagy kérésem. – Az
idős nő elhallgatott, mintha azon gondolkodna, hogyan fogalmazza meg a
kérését. – A nappalinkról van szó. Tudja, ha valaki nagyon sokáig lakik
ugyanazon a helyen, az évek során sok minden felgyűlik nála.
Az ember semmitől sem válik meg szívesen, de új dolgok is bekerülnek,
és hát a végén, mi tagadás, zsúfoltság lesz. –
Agatha nagyot sóhajtott. – Nem tudom, csak én találom-e így, de azt
hiszem, a bútorok elhelyezése nem a legjobb. Nincs elég tér, és különösen
most, amikor Fanny gyakran megszédül, félek, hogy elesik, és valamiben
megüti magát. Ezért arra gondoltam, maga talán adhat nekünk néhány
ötletet arra, hogyan rendezzük át úgy a szobát, hogy több hely legyen.
Tudom, hogy magának ez valójában nem fér bele az idejébe, és nem is
kérném erre, ha nem lenne égetően sürgős a dolog.
Más senki nem jut eszembe, aki a segítésünkre lehetne. Mit gondol?
Megnézné valamikor a szobát?
Lexie meglepetten nézett Agathára.
– Nos, én… igen, ha szeretnék – felelte.
Ez valójában nem tartozna a feladatai közé, de végső soron ezzel is a
várkastély berendezéséért tenne valamit. Az pedig biztosan nem ártana.
Ráadásul az idős hölgy mindig nagyon kedves volt vele, és neki sem
szeretne csalódást okozni.
– Ó, nagyszerű! – Agatha arca felragyogott. – Szóljon, amikor talál rá
időt. Most azonban reggelizzen meg! – tette hozzá, és felállt, hogy
kimenjen, de az ajtóban még megállt. –
Ó, mielőtt még elfelejtem! Artie Wright telefonált az autószervizből a
kocsija miatt. Arra kéri, hogy menjen be hozzá.
Lexie gyomra összerándult.
– Kiderítette, mi volt a fékkel?
– Azt nem tudom. Csak annyit mondott, hogy jobb volna, ha maga a
saját szemével látná, mi okozta a bajt. – Agatha homloka hirtelen ráncba
szaladt. – Igen ám, de kocsi nélkül hogy jut le a faluba? – kérdezte, és
hirtelen megfordult, amikor kopogtattak.
– Szabad! – szólt ki Lexie, és örömkiáltást hallatott, amikor meglátta a
szobába belépő fiatal nőt, akinek vállig érő vörös haja volt. – Betty! –
Lexie a barátnője felé nyújtotta a karját, Betty pedig odasietett hozzá és
megölelte. – Máris itt vagy?
Azt hittem, felhívsz, mielőtt elindulsz.
– Korán felébredtem, de vártam az indulással, mert úgy gondoltam,
hogy biztosan alszol még a nagy izgalom után. – Betty elvigyorodott. – És
ahogy látom, nem fogtam mellé a sejtésemmel.
Lexie gondterhelten nézett a barátnőjére.
– Még Eileent sem hívtam fel, úgyhogy nem tudom, van-e számodra
szobája.
Betty csak legyintett.
– Még mindig felhívhatod. Minden rendben lesz – mondta derűlátón,
mint mindig.
Lexie érezte, hogy nyomasztó teher esik le a válláról. Nagy
megkönnyebbülésében majdnem elfelejtette, hogy nincsenek egyedül.
– Ő a barátnőm, Betty Michaels – mondta sietve Agathának, aki még
mindig az ajtóban állt.
– Örvendek – felelte az idős asszony, és kezet nyújtott Bettynek. –
Meddig marad Cerighben?
– Addig egészen biztosan, amíg Lexie itt lesz – felelte Betty.
– Az jó. Biztosan jól érzik majd együtt magukat.
 Agatha roppant elégedettnek tűnt. Lexie önkéntelenül azt kezdte
találgatni, érdekében állhat-e az idős hölgynek, hogy ő ne végezze el a
feladatát, és Agatha kérése jutott eszébe, amelyet az előbb előadott. Lehet,
hogy el akarja vonni őt a munkától? Ha igen, ő azt sem róhatná fel neki.
– Én akkor most megyek is – mondta Agatha, és még egyszer kedvesen
elmosolyodott, aztán magukra hagyta a barátnőket.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Betty izgatottan Lexie-hez fordult:
– Azt hiszem, Grayson Fitzgerald engedett be az előbb.
Magas, sötét hajú, és gyönyörű a szeme. Ő az? – kérdezte, és
elmosolyodott, amikor Lexie bólintott. – Nem csoda, hogy elgyengültél
tőle. Átkozottul jól fest a pasas. A helyedben nem hagynám, hogy
kicsússzon a kezem közül – tette hozzá, és még szélesebb lett a mosolya.
– Betty, kérlek! – Lexie érezte, hogy lángol az arca. – Ez itt nem
tréfadolog. A cég jövőjéről van szó. Arra nincs időm, hogy Grayson
Fitzgerald kockahasával foglalkozzam.
– Szóval már láttad, hogy az van neki? – Betty elvigyorodott. – Bocs,
tudom, hogy fontos a feladatod, de azt te biztosan fél kézzel elvégzed, és
egyszer-egyszer másra is jut majd időd. Elvégre édesanyád ügyének is
utána kell még járnunk.
– De…
– Csak semmi de! – vágott közbe Betty határozottan. – Te most szépen
megeszed a reggelidet, aztán felöltözöl. Én pedig közben elmesélem, hogy
mit derítettem ki a mamádról.
Lexie szívverése felgyorsult.
– Mit tudtál meg?
– Előbb befejezed a reggelidet! – parancsolt rá Betty mosolyogva Lexie-
re, ő pedig megadta magát.
 18
Már épp leértek a hegy lábához, és Betty a piros Mini Clubmanjével a
Cerighbe vezető országútra is ráfordult, amikor Lexie-nek újra eszébe
jutott, amit Agatha mondott neki.
– Mielőtt elmegyünk Eileenhoz, beugorhatnánk még gyorsan az
autójavítóba? Mondani akarnak nekem valamit a kocsimról.
– Persze. A szobám végül is már megvan – felelte Betty, aztán gázt
adott, és magasabb fokozatba kapcsolt.
Mind a ketten megörültek, amikor Eileen kijelentette, hogy szívesen
látja Bettyt. Aidannel pedig jól megértik majd egymást, Lexie ebben
egészen biztos volt.
– Hol van az a szerviz? – kérdezte Betty.
– Sejtelmem sincs – mondta Lexie a vállát vonogatva, mert a címet
elfelejtette megkérdezni –, de nem hiszem, hogy nehéz lesz megtalálni. Ha
mégsem sikerülne, a faluban majd megkérdezzük valakitől, hogy jutunk
oda.
– Hogyhogy nem tudod, hol van a szerviz? – kérdezte Betty
értetlenkedve.
– A kocsim elszállítását Grayson intézte, amíg én a kórházban voltam.
– Azt hittem, ott volt veled.
– Ott is volt. Gondolom, telefonon intézkedett.
Betty oldalpillantást vetett a barátnőjére.
– Klassz pasas, mi?
– Jaj, ne gyere már megint ezzel! – mérgelődött Lexie. – Semmit sem
fogok kezdeni Grayson Fitzgeralddal. Azt… egyszerűen nem lehet. De
még ha lehetne is, mire vezetne? Én túlságosan bonyolult vagyok egy
kapcsolathoz.
– Annak alapján, amit elmondtál róla és a családi viszonyairól, a fickó
sem tűnik egyszerű esetnek. – Betty elvigyorodott. – Ennyiben tökéletesen
összeilletek.
Lexie felnyögött.
– Semmi értelme, hogy ezen spekuláljunk. Mi itt most Grayson
Fitzgeraldról beszélünk, Betty. Ő pedig bármikor megkap olyan nőket,
akik ötször szebbek nálam, és tízszer kevésbé idegbajosak. Miért
érdekelném éppen én?
 – Te nem vagy idegbajos! – tiltakozott Betty. – És miért vagy ennyire
biztos abban, hogy a fickónak szupermodellek kellenek? Téged
valószínűleg sokkal izgalmasabbnak talál.
Lexie felhorkant.
– Persze, mert Andrew-nál dolgozom, ő pedig fél, hogy nem kaphatja
meg a kastélyt.
– Nem. Azért, mert tetszel neki. Miért kell mindig azt feltételezned,
hogy téged senki sem találhat szeretetre méltónak?
Lexie hangtalanul felsóhajtott. Valóban szerette volna azt hinni, hogy
Grayson más, mint az a kép, amelyet ő alkotott magának róla. Hogy
komolyan érdeklődik iránta. Ez azonban nem igaz, de még ha így is lenne,
az érdeklődése akkor sem bizonyulna tartósnak. Ő nem tudna megtartani
egy ilyen férfit, ez egészen biztos, a csalódás kockázatát pedig nem akarja
vállalni. Ezért hát sietve témát váltott:
– Mit mondott még az a Mrs. Sawyer? Lehet, hogy ő az anyám? És
hogy találtál rá egyáltalán arra a nőre?
Betty elmosolyodott.
– Az tiszta szerencse volt. Az összes Riordant felhívtam
Letterkennyben, és Fionáról érdeklődtem. Aztán az egyik telefonszámon,
amely Rose Riordan nevén volt bejegyezve, Jane Sawyer jelentkezett.
Elmondta, hogy a néhai Rose szomszédja volt, és az egykori lakásában
most ő él. A telefont nem írathatta át, vagy az én telefonkönyvem régi.
Mindenesetre emlékezett a családodra, és nagyon beszédesnek
bizonyult. Nekem valójában csak végig kellett hallgatnom.
Lexie-nek még mindig nehéz volt elhinnie, hogy Bettynek sikerült
beszélnie valakivel, aki ismerte az ő családját, ha sok minden nem is derült
ki. Az a kevés is, amit megtudtak, meglehetősen szomorú volt. A
megözvegyült Rose Riordan ugyanis soha nem tette túl magát a kisebbik
lánya eltűnésén. Ő maga akkoriban már egyébként is beteg volt, a
gyámhivatal ezért nem akarta rábízni Lexie-t. Miután később hírül kapta,
hogy az idősebb lánya meghalt kábítószer-túladagolásban, Rose elvesztette
az életkedvét, és mindössze hat hónappal Susan után ő is meghalt. Több
élő rokonról a szomszédasszony nem tudott, és Lexie ezt nagyon sajnálta.
Az apjáról Jane Sawyer csak homályos sejtésekkel szolgálhatott.
– És az a nő azt hiszi, hogy édesanyám szerelmes volt?
Betty bólintott.
 – Azt mondta, hogy ez egyértelműen látszott Fionán. Csak úgy
sugárzott, és maradéktalanul boldognak tűnt, de azt mindig tagadta, hogy
lenne férfi az életében. Amíg aztán terhes lett.
– Pletykák sem voltak arról, hogy ki lehet az apám? Rose-nak csak
találkoznia kellett vele.
Betty a fejét rázta.
– Fionának állítólag sok komoly hódolója volt, de mindegyiket
kikosarazta. Legalábbis ez a Jane ezt mondta. Szerinte egy nős ember
lehetett az apád.
Lexie frusztráltan kifújta a levegőt.
– Attól tartok, ezt soha nem fogjuk kideríteni.
– Éppen csak elkezdtük a kutatást – felelte Betty, és kimutatott a
kocsiból. – Nézd csak, azt hiszem, ott van.
Már beértek a faluba, és a jobb oldalon az első épületek egyike az úttól
kissé beljebb álló csarnok volt, amelyet bekerített udvar vett körül. A
kerítés mögött különféle autók álltak, a nyitott kapu fölött pedig széles
tábla lógott, amelyen fekete-fehér betűkből a Wright Bros. Car Service
felirat állt.
Betty leparkolt az út szélén, aztán a kapun át bementek az udvarra,
amelyen senkit sem láttak. A nagy csarnok tolóajtaja is zárva volt.
– Halló! – kiáltotta el magát Lexie hangosan.
A kapu melletti ajtón egy férfi lépett ki. Alacsony és köpcös volt, kék
kezeslábasához illő baseballsapkát viselt, és széles rés volt az elülső fogai
között.
– Igen? – kérdezte kissé nyersen, de láthatóan felengedett, miután Lexie
elmondta, hogy kicsoda.
– A Golf, igen, persze. Várjon!
A férfi bement, kevéssel később pedig kinyílt a nagy tolóajtó, és most
már be lehetett látni a csarnokba. A szerelőakna fölött egy régi Mercedes
állt, az emelőpadon pedig Lexie Golfja. A szélvédő lekerült az autóról,
ahogyan az első kerekek is, amelyek oldalt álltak a falnál egy
szerszámkocsi és különböző mobil mérőeszközök mellett.
– Nos? – kérdezte Lexie. – Miért nem tudtam fékezni?
A férfi, aki Artie Wrightként mutatkozott be, levette a sapkáját,
maszatos fekete ujjaival megvakarta kopaszodó fejét, aztán visszavette a
sapkáját.
 – Elszakadtak a féktömlők – mondta.
Lexie zavarodottan nézett rá, mert azt hitte, hogy még folytatja a
magyarázatot, de a szerelő csak az autót nézegette.
– Elő szokott ez fordulni? – kérdezte Lexie, mert az autók műszaki
problémáiról halvány sejtelme sem volt. Artie Wright megrázta a fejét, és
olyan komoly volt az arca, hogy Lexie nagyot nyelt. – Arra gondol,
hogy… valaki besegített?
A férfi bólintott.
– Egyértelműen szándékos rongálás volt – válaszolta Lexie legnagyobb
rémületére.
 19
– Tessék? – Betty csípőre tette a kezét. – Ez most vicc akart lenni? Ki
akarná szándékosan átvágni Lexie féktömlőit?
– Ezt nem tudom. Ilyet én sem látok mindennap. – A szerelő a
szerszámkocsihoz ment, és elvett róla egy zseblámpát. Aztán a leszerelt
bal első kerék helyére állt, és odaintette magához Lexie-t és Bettyt. – Ott
van, nézzék meg! – mondta.
Miután a két nő odalépett hozzá, a lámpájával rávilágított egy pontra a
féktömlők alatt. Lexie csak egy sötét, nedves foltot tudott kivenni ott, ahol
elfolyhatott a fékfolyadék.
– Késsel estek neki. – Artie kikapcsolta a zseblámpát, és úgy ingatta a
fejét, mintha el sem akarná hinni, hogy ez megtörténhetett. – Egyszerűen
felhasították.
Lexie megborzongott.
– Nem lehet, hogy csak megrepedtek a tömlők?
A szerelő a fejét rázta.
– Ezt valaki megbabrálta.
– De ki csinál ilyet? – kérdezte Betty még mindig felindultan. – Az
emberek többsége azt sem tudja, hol van a féktömlő, nemhogy át tudná
vágni.
– Meglepődne, ha tudná, mire képesek egyesek. – Artie megint a
szerszámkocsihoz ment, visszatette rá a zseblámpát, és helyette egy
csavarhúzót vett le róla. – A dolog nem igazán bonyolult. Ha valaki ért egy
keveset a műszaki dolgokhoz, néhány mozdulat az egész. Az
unokatestvéremnek Dublinban van autószerelő műhelye, ott gyakran lát
ilyesmit. Az emberek hajlamosabbak a bűnözésre, mint gondolnánk.
– Jézusom! – Lexie keze remegni kezdett. – De hát akkor ez…
– Gyilkossági kísérlet volt – fejezte be a mondatot Betty a barátnője
helyett.
Artie Wright bólintott.
– Mindenesetre az a valaki, aki elvágta a kocsija féktömlőit, számításba
vette, hogy ennek baleset lehet a következménye. Azt akarta, hogy maga
szerencsétlenül járjon. – A szerelő arca most nagyon komoly volt. – Ezt be
kellene jelentenie a rendőrségen.
 Lexie megszólalni sem tudott a döbbenettől. A gondolatot is
képtelenségnek találta, hogy valaki meg akarta volna ölni.
Betty viszont már mindent alaposan végiggondolhatott.
– Oké, és mikor történt? – kérdezte. A szerelő értetlenül nézett rá, ő
pedig felsóhajtott, mint mindig, amikor valaki nem tudta követni a
gondolatmenetét. – Mikor vágták át a tömlőket? Közvetlenül a baleset
előtt, vagy korábban? Ahhoz, hogy kiderítsük, ki tette, legalább nagyjából
be kell határolnunk az elkövetés időpontját.
A szerelő most már láthatóan értette, mit akar megtudni Betty. Megint
levette a sapkáját, és megvakarta a fejét, mielőtt visszatette a fejére.
– Nos, az, hogy milyen hamar mondja fel a szolgálatot a fék, attól függ,
mennyi fékfolyadék folyik el. Ha csak kilyukasztják a tömlőt, egy ideig
még fog a fék. Ha viszont teljesen átvágják, egyáltalán nem lehet fékezni.
– És Lexie kocsijánál mi a helyzet? – kérdezett rá Betty.
– Mindkét tömlőn több lyuk is van. Így a fékek nem váltak azonnal
használhatatlanná, mert a fékfolyadék csak egy bizonyos idő után folyt el
teljesen. De hogy mennyi idő kellett ehhez, azt nem lehet megmondani.
Egy óra és egy nap között bármennyi lehetett.
Lexie gyorsan felidézte, hol járt az utóbbi huszonnégy órában a
kocsijával. Ez azonban nem szűkítette le a lehetséges elkövetők körét.
– Vagyis bárki lehetett.
– Sajnálom. – Artie Wright megrántotta a vállát. – Pontosabban valóban
nem lehet megmondani.
– Köszönjük szépen – válaszolta Betty. – Nekünk már ez is segítség.
Mikor készül el az autó?
A szerelő kis ideig gondolkodott.
– Egy vagy két nap múlva, gondolom. Bowdenem nem volt a
kézifékhez, úgyhogy azt meg kellett rendelnem.
– A kéziféket is megbabrálták? – kérdezte Betty elképedten, és éppen
csak megelőzte Lexie-t, akinek ugyanez jutott az eszébe.
– Nem, az elszakadhat, ha túl erősen rántják meg – felelte a férfi. –
Öregebb autóknál ez gyakran előfordul.
Lexie számára ez csekély vigasz volt, de már egyébként is eleget hallott.
– Hívjon fel, kérem, ha eljöhetek a kocsimért – mondta, és felírta a
mobilszámát egy cédulára, amelyet a szerelő bedugott a kezeslábasa
zsebébe.
 Amikor kevéssel később Betty autójában ültek, Lexie még egyszer
hátrapillantott. Artie Wright még a műhelye előtt állt, és feléjük nézett, de
már éppen megfordult, hogy visszamenjen dolgozni. Nem tűnik
pletykásnak – gondolta Lexie, de valószínűleg így sem kell sok idő ahhoz,
hogy Cerighben híre menjen annak, amit ő maga alig akar elhinni.
– Valaki megpróbált megölni engem, Betty. – Kimondva valóságosabbá
vált a fenyegetés, és Lexie hátán futkosni kezdett a hideg. – De miért?
– Sejtelmem sincs. – Betty beindította a motort. – Most viszont azonnal
elmegyünk a rendőrségre. Tudod, hol van?
Lexie bólintott, mert már járt arra.
– A főtér közelében. Még menj tovább egy kicsit, aztán fordulj be
jobbra!
Miközben Betty figyelmesen vezetett a szűk utcákon, Lexie gondolatai
újra meg újra ugyanahhoz a kérdéshez kanyarodtak vissza.
– Szerinted ennek is édesanyámhoz van köze? Valaki talán nem
szeretné, hogy kiderítsem, mi történt vele.
Betty a fejét rázta.
– Talán. Vagy valakinek nincs ki mind a négy kereke ebben a
porfészekben. Egy őrült műve is lehetett.
Lexie meglepetten nézett a barátnőjére.
– Úgy gondolod, hogy a tettes találomra szemelt ki engem, és valaki
más kocsiját is megrongálhatta?
– Én semmit sem gondolok. – Betty kitette az irányjelzőt, és beállt a
Minivel egy üres parkolóhelyre. – Fogalmam sincs, ki tehette, éppen ezért
fontos, hogy bevonjuk a rendőrséget. El kell kapniuk a fickót, mielőtt újra
elkövet valamit.
– Lehet, hogy nem is férfi volt – vetette fel Lexie. Maga sem tudta,
miért, de egyszeriben Sheila Murphy gyűlölettől eltorzult arca jelent meg
előtte. – És ha mégis ellenem irányult? – Az a férfi vagy nő, aki ilyen
messzire elmegy, hogy ártson neki, sőt talán még a halálát is akarja, olyan
titkot őrizhet, amelynek semmiképpen sem szabad napfényre kerülnie. –
Édesanyámmal történnie kellett valaminek – folytatta, miután kiszálltak a
kocsiból, és megtettek egy darabot az utcán. – Valamilyen szörnyűségnek.
Tegnap egyszer csak megjelent előttem egy kép, ahogy a földön ülve azt
kiabálja nekem, hogy fussak el. Figyelmeztetni akart, mert féltett.
– Figyelmeztetni? – Betty összeráncolta a homlokát. – És mire?
 – Azt nem tudom, de egészen biztos vagyok benne, hogy minden
mindennel összefügg.
Betty kétkedőnek tűnt, de csak megrántotta a vállát.
– Mindenképpen ki fogjuk deríteni – mondta, és hirtelen megállt. – Itt
van.
Lexie felnézett a lazacszínűre festett kis épületre, amely első pillantásra
nem tűnt rendőrőrsnek. Az ajtó mellett azonban sötétkék üvegre festve ott
volt a Garda Síochána, az ír rendőrség kelta motívummal díszített címere,
a ház előtt pedig egy fehér rendőrautó parkolt, egy Ford Mondeo, oldalán a
jellegzetes, neonsárga-kék csíkozással.
Lexie még egyszer mélyeket lélegzett, aztán be akart nyitni a
rendőrségre, de ebben a pillanatban belülről kinyitották az üvegajtót, és
egy egyenruhás férfi lépett ki rajta. Jóval elmúlhatott már ötven, vöröses
hajába ősz szálak vegyültek, és kis sörpocakja volt. Biccentett Bettyéknek,
és a kocsijához akart menni, de Lexie megállította.
– Elnézést, feljelentést szeretnénk tenni – mondta.
A rendőr láthatóan csak kelletlenül állt meg.
– Most nem lehet – mondta. – Jöjjenek vissza holnap, vagy inkább a
jövő héten. Akkor már lesz időm.
A férfi ezzel továbbindult, és kinyitotta a rendőrautót.
Mielőtt azonban beszállhatott volna, Betty ott termett mellette, és
megfogta a karját.
– Figyeljen, nem ellopott bicikliről vagy szomszédok viszálykodásáról
van szó. A barátnőm autójának elvágták a féktömlőit, és ezért tegnap
balesetet szenvedett. Meg is halhatott volna. Ezért szeretnénk feljelentést
tenni, mégpedig most.
A rendőr arca arról árulkodott, hogy erősen gondolkodik.
– Oké – mondta végül még mindig meglehetősen mogorván.
Bezárta az autóját, aztán visszament a bejárathoz, és beengedte Lexie-
éket a nem túl nagy rendőrőrsre. A fogadótérből, amelynek bal oldalát egy
pult foglalta el, két ajtó nyílt. Az egyik csukva volt, a másikon át egy
irodába mentek be. Különböző méretű iratszekrények és egy nagy íróasztal
volt benne, amely előtt két vendégszék állt. A rendőr mutatta Lexie-nek és
Bettynek, hogy foglaljanak helyet, aztán nagy sóhajjal leült az íróasztal
mögé, amelyen egy névtáblán a Sumner őrmester felirat állt, és felemelte a
telefont.
 – Helló, Carl, Eddie vagyok. Sajnálom, de késni fogok.
Közbejött valami. Fél óra múlva is jó még neked? – A vonal túlsó végén
a férfi igennel válaszolhatott, mert Sumner őrmester elégedetten bólintott.
– Jól van, akkor viszlát! –
Miután letette a kagylót, bekapcsolta a számítógépét. – Na, akkor
kezdjünk bele! – mondta megadóan.
Felvette Lexie személyi adatait, ellenőrizte az igazolványát, aztán
megkérte, hogy ismertesse a baleset lefolyását.
– Más is megsérült? – kérdezte, miután Lexie befejezte.
– Nem. Csak én és a kocsim.
A férfi egy pillanatig tűnődőn hallgatott.
– Valóban bizonyítást nyert, hogy elvágták a féktömlőket? Lexie
bólintott.
– Egyenesen a szervizből jöttünk ide.
– Hm. – A rendőr félrehajtotta a fejét. – Ez természetesen bosszantó.
– Bosszantó? – szólt közbe Betty. – Szerintem az, hogy valaki veszélybe
sodorta a barátnőm életét, jóval több mint bosszantó – mondta a maga
határozott módján, amelyet Lexie nagyon kedvelt. – Ez merénylet volt.
Figyelmeztetnie kell az embereket, hogy vigyázzanak, mert egy eszelős
féktömlőket vagdos el a környéken.
– Nana, azért ne essünk mindjárt túlzásba! – Sumner őrmester hátradőlt
a székén, amelynek jó darabon hátrahajlott a támlája, és kétkedőn
méregette a vele szemben ülőket. –
Jelenleg csak úgy nyüzsögnek Cerighben a látogatók.
Mindenki örömmel várja a hétvégi fesztivált, és nekem eszem
ágában sincs, hogy konkrét bizonyítékok nélkül tömeghisztériát okozzak.
Önök megtették a feljelentést, én pedig megteszem a szükséges
intézkedéseket.
– És az pontosan mit jelent? – kérdezte Lexie. – Mit kíván tenni?
– Én is kikérdezem Artie-t, és talán más tanúk is jelentkeznek még, bár
ehhez nem fűzök nagy reményt.
Jelenleg sokkal többen tartózkodnak a faluban, mint egyébként, és ezért
az emberek nem igazán figyelnek egymásra. Ha pedig nem a helybeliek
közül került ki az elkövető, akkor szinte lehetetlen lesz kideríteni, hogy ki
volt az.
 Ez nem úgy hangzott, mintha az őrmester komoly erőfeszítéseket
kívánna tenni a tettes kézre kerítése érdekében.
Lexie érezte, hogy kezdi elönteni a méreg.
– És ha mégis a faluból volt valaki? Például Turner doktor. Kevéssel a
balesetem előtt ugyanis láttam őt a kocsim mellett. Lehajolt a kerekekhez,
mert állítólag elvesztette a kulcsát. De azt akár szándékosan is bedobhatta
az autó alá, hogy a keresése ürügyén megrongálja a féktömlőket.
Az öreg doktor nagyon furcsán viselkedett, amikor tegnap találkoztak a
templomkert falánál, és Lexie-ben felmerült, hogy a két dolog között talán
összefüggés van. Feltételezését azonban Sumner őrmester képtelenségnek
tarthatta, mert hangosan felhorkant.
– Clark Turner soha nem tenne ilyet. Ő orvos, ezenkívül Cerighben az
egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő ember.
– Ettől még akár ő is lehetett – kötötte az ebet a karóhoz Lexie, de a
rendőr hallani sem akart erről.
– Ha nemcsak vádaskodik, hanem bizonyítékai is vannak, tárja elő őket!
Különben meg kell kérnem, hogy ne adjon elő alaptalan gyanúsításokat.
Akkor meg különösen ne, ha azok a falunk egyik érdemdús polgára ellen
irányulnak. Cerigh nyugodt település. Itt nem járkálnak bűnözők, azokat
ugyanis én már régen elfogtam volna.
– Mint azokat, akiket felelősség terhel az édesanyám eltűnéséért?
Lexie az ölében ökölbe szorította a kezét, és tekintetét a rendőrre
szegezte. Az őrmester zavarodottan nézett rá, aztán összevonta a szemét,
mert kitalálhatta, ki ül vele szemben.
– Maga Fiona Riordan lánya? Már hallottam, hogy itt tartózkodik. De ha
a kérdésével arra akart célozni, hogy én nem tettem meg mindent az
édesanyja esetének a felderítése érdekében, akkor már a feltételezést is
kikérem magamnak. Fiona egyszerűen elment, úgyhogy valójában nem
volt mit felderíteni.
Sumner őrmester nyakán jól láthatóan kidagadtak az erek, és bíborvörös
lett az arca. A tekintete azonban nyugtalanul ide-oda járt, és Lexie-t ez
megerősítette abban a sejtésében, hogy a rendőr annak idején valóban nem
tett semmit.
– Miért ilyen biztos ebben? Édesanyámmal történhetett is valami.
– Ugyan már, ez badarság. Akkor már rég megtaláltuk volna. – A rendőr
felállt. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk – mondta határozottan, és
mutatta a két nőnek, hogy távozzanak.
Miközben a bejárati ajtóhoz kísérte őket, Lexie érezte a férfin, hogy
feszült. Aztán végül megnyugodhatott, mert szabadkozón elmosolyodott.
– Sajnálom, de mostanában azt sem tudom, hol áll a fejem.
Már vár a tűzoltóparancsnok, mert ellenőriznünk kell, hogy a
fesztiválszínpad építésekor betartották-e a biztonsági előírásokat. Aztán
pedig fogadnom kell a Letterkennyből érkező kollégákat, akik a hétvégén
majd kisegítenek itt. Ez most rendkívüli helyzet, és nekem egyszerűen
nincs szabad kapacitásom. Amint azonban az időm engedi, megteszem,
amit tudok.
Az pedig nem lesz sok – gondolta Lexie, miután elbúcsúztak a rendőrtől.
Alighanem igaz, amit Grayson mondott: ha valami megzavarja Sumner
tökéletes kis világát, az őrmester hamar eljut a határaiig.
– Még ilyet! – mondta Betty a fejét csóválta, miután az izmos rendőr
elhajtott a kocsijával. – Azt hiszem, tőle nemigen számíthatunk segítségre.
– És most mit csináljunk? – kérdezte Lexie, és melle előtt fázósan karba
fonta a kezét.
– Te azt, amit eddig is csináltál – mondta Betty. – Mást nem is igen
tehetsz. De nem adjuk fel. Most már végképp nem.
Lexie bólintott, és a barátnőjére mosolygott.
– Jó, hogy itt vagy.
Betty is elmosolyodott.
– Na, gyere, akkor először is menjünk el Eileenhoz, nehogy még
másnak adja ki a szobámat. Merre lakik?
Lexie leírta az utat, és néhány perccel később már meg is érkeztek a
Rose Cottage-hoz. Napsütésben még festőibbnek tűnt, mint a legutóbb, és
Betty egészen lelkes lett, miután leparkolta a Minijét Eileen furgonja
mögött.
– Nagyon csinos ez a ház. Elég kicsi, de szép helyen van.
– Mivel lennél elégedett? Egy kúriával, vagy mindjárt egy kastéllyal? –
viccelődött Lexie.
– Egy kúria szuper lenne. Nem olyan magányos helyen, mint a
Dunmore-kastély, de valahol vidéken, körülötte egy kevés saját földdel. Az
tetszene nekem.
Lexie felnevetett.
 – És én még azt hittem, hogy városi ember vagy! Soha nem is éltél
vidéken.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ne szeretném kipróbálni – felelte Betty
vigyorogva, és kiszállt a kocsijából.
Még nem értek a bejárati ajtóhoz, amikor az kivágódott, és Eileen
meredt rájuk tágra nyílt szemmel.
– Alexandra! Jézusom, éppen most hallottam, mi történt! A telefonban
miért nem mondtad el? – Az asszony tetőtől talpig végigmérte Lexie-t. –
Valóban nem esett bajod?
– Nem. Jól végződött a dolog. – Lexie kissé kínosnak érezte a nagy
izgatottságot. – Te honnan tudsz róla?
– Janice-től. Grayson az előbb bent járt nála az üzletben, és elmesélte
neki. Alig egy perce beszéltem telefonon a lányommal, és el sem akartam
hinni, amit mondott. – Eileen elképedten ingatta a fejét. – Hogy romolhat
el csak úgy a fék?
– Valaki megrongálta – felelte Lexie.
– Tessék? Ki mondta ezt?
Lexie röviden elmesélte, milyen következtetésre jutott az autószerelő.
– Jóságos ég! Voltál már a rendőrségen? – kérdezte a nő döbbent arccal.
Lexie bólintott, és összenézett Bettyvel.
– Igen, de Sumner őrmester jelenleg nagyon elfoglalt a fesztivál miatt.
Ezért nem kecsegtethetett minket nagy reményekkel a tettes
megtalálásával kapcsolatban.
Eileen indulatosan fújtatott egyet.
– Ez jellemző rá! Eddie nagyon rendes ember, de nem igazán jó rendőr.
– Az asszony elmosolyodott. – Ez van, ti viszont gyertek csak be! –
mondta.
Elállt az útból, és megvárta, hogy Lexie-ék belépjenek a folyosóra.
– Ő a barátnőm, Betty Michaels – mondta Lexie, amikor rádöbbent,
hogy a bemutatásról eddig megfeledkezett.
Betty kezet nyújtott Eileennak.
– Nagyon örvendek. És köszönöm szépen, hogy önnél lakhatom.
– Hát persze hogy itt lakhatsz! Örömmel látlak. És kérlek, szólíts
Eileennak. – Az asszony kezet szorított Bettyvel. – Isten hozott a Rose
Cottage-ban!
 Betty mosolygott, de Lexie elég jól ismerte ahhoz, hogy lássa rajta, csak
fél szívvel teszi. Talán azért, mert Eileen egy nagyon bő és nagyon színes
kaftánt viselt, haját pedig felfogta egy kendővel, amely így turbánnak tűnt.
A látvány, amelyet nyújtott, erősen a hippikre emlékeztetett, és Betty ezen
kissé megütközhetett.
– Igazán rendes nő – súgta Lexie a barátnőjének, miközben követték
Eileent a folyosón.
Betty felvonta a szemöldökét, és ajkával a „furcsa” szót formálta. Eileen
ebből semmit sem vett észre, és mosolyogva feléjük fordult.
– Aidan nagyon fog örülni nektek. Pihenést parancsoltam neki, de azt
hiszem, már kezdi unni magát.
– És hogy van? – kérdezte Lexie.
– Ó, már sokkal jobban, de győződj meg róla magad!
Eileen bevezette őket a szalonba. Aidan ott ült a kanapén.
Az orra egy kicsit még mindig duzzadt volt, a bal szeme alatt pedig
véraláfutás éktelenkedett. Egy folyóiratot lapozgatott, de az ajtónyitásra
felnézett, és sugárzóan elmosolyodott.
– Lexie! Már azt hittem, hogy el… – kezdte, de félbehagyta a mondatot,
és Bettyre meredt, miután a barátnője után ő is belépett a szobába. –
Maga… mit keres itt?
 20
– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Lexie meglepetten. Betty bólintott.
– Igen, tegnap találkoztunk a sörözőben. Én azonban nem bírtam ki ott
sokáig, mert a fogadós folyton rám nyomult. Egyébként szívesen
folytattam volna a beszélgetésünket – mondta Aidannek, és láthatóan nem
tudta levenni róla a szemét. – Mi történt veled? – kérdezte aggódón.
Aidan az orrára tette a mutatóujját, és megrántotta a vállát.
– Erre gondolsz? Nos, ez…
– A feldagadt orráról és a monoklijáról te tehetsz, Betty. – Lexie
egyszeriben megértette az összefüggést, és Aidanhez fordult. – Betty az a
fiatal nő, aki miatt te összeverekedtél a fogadóssal. Így van?
Aidan bólintott.
– Igazság szerint nem verekedtem, hanem elvertek. Sokra sajnos nem
mentem azzal a kombinált szekrénnyel szemben – mondta, és ferde
mosolyra húzta a száját. – De ha a pasas legközelebb meggondolja, hogy
zaklasson-e egy csinos nőt, akkor mindenképpen megérte.
– Jaj nekem! – Betty leereszkedett Aidan mellé a kanapéra, és
döbbenten meredt rá. – Te szóvá tetted a fogadósnál a viselkedését? És ő
megvert téged? Miattam?
– Megfogta a fenekedet. Azt nem hagyhattam szó nélkül. Betty a fejét
ingatta.
– Ez… a legkirályabb dolog, amit valaha is tettek értem. De azért jobb
lenne, ha nem történt volna meg. Nagyon fáj? – kérdezte.
Szavai csökkenthették Aidan fájdalmait, mert egyszeriben úgy
mosolygott, hogy fülig ért a szája.
– Nem. Nem vészes – felelte, aztán Lexie-re nézett. – Ti is ismeritek
egymást?
– Miatta vagyok itt.
Betty elmondta Aidannek, hogy Lexie-vel már régi barátnők. Aztán
olyan elmélyült beszélgetésbe kezdett a férfival, hogy Lexie-ről és
Eileenról egészen megfeledkeztek.
– Segítesz teát főzni? – kérdezte Eileen Lexie-től, mert egészen
nyilvánvaló volt, hogy a jelenlétük zavarja Bettyt és Aidant.
Lexie mosolyogva bólintott, és kiment az asszony után.
 – Még soha nem láttam ilyennek a barátnőmet – mondta, amikor
Eileennal már a ház kicsi, de nagyon hangulatos konyhájában álltak.
A barátságos doktorandusz valójában nem volt Betty típusa, általában a
rosszfiúkra bukott, az olyanokra, mint Ken.
Minél balhésabb volt valaki, annál inkább. Az is igaz azonban, hogy az,
amit Aidan tett, nagyon bátor dolog volt. Lexie pedig örült, hogy ők ketten
azonnal jól megértik egymást. Bettynek, miután csalódott Kenben, jót tesz,
ha pozitív tapasztalatokat szerez a férfiakkal kapcsolatban.
– Igen, láthatóan egymásra találtak. – Eileen bekapcsolta a vízforralót,
aztán a munkapultnak dőlve Lexie-t méregette. – Valóban jól vagy? Óriási
sokk lehetett, hogy nem működött a féked.
Lexie bólintott.
– Nem is akarok belegondolni, milyen kevésen múlt…
– Valóban semmi sem utal arra, hogy ki tette? – Eileen a fejét ingatta. –
Senki sem jut eszedbe, aki szóba jöhet?
Lexie az öreg orvosra gondolt.
– Turner doktor – mondta.
Eileen azonban ezt ugyanúgy képtelenségnek tartotta, mint Sumner
őrmester.
– Clark Turner a légynek sem tudna ártani. Ebben biztosan tévedsz.
Eileen kikapcsolta a forralót, és a forró vizet egy kannába öntötte,
amelybe korábban belelógatta a teatojást. A levegőt azonnal betöltötte a
gyógyteakeverék kellemes illata, amelyet Lexie kissé szokatlannak talált.
– Sumner őrmester is ezt mondta – felelte. – Én viszont ott láttam
Turner doktort a kocsimnál, bár nem értem, miért tenne ilyet. – Lexie
elhallgatott, és felidézte magában a beszélgetést, amelyet előző nap a
templom előtt folytatott az orvossal. – Azt mondta, hogy édesanyám csak
rövid ideig volt a betege, aztán átment egy Letterkennyben rendelő
orvoshoz. Mi oka lehetett erre?
Eileen bólintott.
– Nem tartotta jó orvosnak Turner doktort. Leginkább az volt tüske a
szemében, ahogyan Fannyt kezelte. Édesanyád azt akarta, hogy Fannyt
nézze meg egy dublini specialista, de Turner doktor nem adott neki
beutalót. Emiatt kevéssel Fiona eltűnése előtt vita is volt közöttük.
Lexie nyelt egyet.
– Elmondtad ezt annak idején Sumner őrmesternek?
 – Megtettem volna, de engem nem kérdezett erről – felelte Eileen. – És
a doktort sem akartam megrágalmazni. Itt gyorsan megszületnek a
pletykák, és nehezen ülnek el. Nem akartam ennek kitenni az orvosunkat,
amíg nem bizonyosodik be, hogy köze volt Fiona eltűnéséhez. – Az
asszony megrántotta a vállát. – Egyébként is emlékszem rá, hogy Turner
doktor aznap nagyon elfoglalt volt. Flaherty atya nem érezte jól magát, és
a dokinak vele kellett foglalkoznia. Ezért is nem vehettek részt a
keresésben. Nekik biztosan nem lehet közük Fiona eltűnéséhez.
Lexie szomorúan elmosolyodott.
– Az úgy túl egyszerű is volna – mondta. Teljesen azért nem oszlott el a
gyanúja, hogy az orvos rongálta meg a féket.
Mindenesetre már nem tartotta annyira valószínűnek. A pap említése
pedig egyszeriben eszébe juttatott valamit. – Jesszusom, én megígértem
Flaherty atyának, hogy megnézem a község ünnepére készített
templommaketteket, mielőtt holnap összeül a zsűri!
– Te is benne vagy? Érdekes, Janice is. – Eileen megcsóválta a fejét. –
Mondom én, hogy Flaherty atyának
mindig sikerül befognia a céljaira az embereket. Természetesen
fizetség nélkül, mert az egyháznak állítólag nincs pénze.
– Nem jelent nagy munkát – mondta Lexie –, és az atya nagyon
kedvesen kért meg rá.
– Mindig azt csinálja – erősködött Eileen. – Ez a trükkje.
Lexie erre semmit sem mondott, magában azonban azt találgatta, miért
szenvedheti ilyen kevéssé a plébánost az egyébként toleránsnak tűnő
Eileen. Lexie ezt csak azzal tudta magyarázni, hogy valaminek történnie
kellett közöttük. Lehet, Flaherty nem az a barátságos, nyitott ember, akinek
ő gondolta? Talán valóban óvatosabbnak kellene lennie, de a zsűrizést már
semmiképpen sem mondhatja le.
– Bárhogy is van, már megígértem – mondta, és a konyhából kiment a
folyosóra.
A szalon felé közeledve meghallotta Betty és Aidan hangját.
Még mindig beszélgettek, és jól érezhették magukat egymás
társaságában, mert Betty éppen nagyon nevetett azon, amit Aidan mondott.
Lexie-nek erről eszébe jutott, hogy a barátnőjének az utóbbi napokban
nemigen volt oka a nevetésre. Jó, ha egy időre elterelődnek a gondolatai,
és Lexie egyébként sem látta még soha olyan felszabadultnak, mint most
Aidannel. Úgy tűnt, működik közöttük a kémia… Lexie hirtelen úgy
döntött, hogy nem zökkenti ki a beszélgetésből a barátnőjét, amelyet
szemlátomást nagyon élvez, ezért megfordult, és visszament a konyhába.
– Inkább gyalog megyek vissza, hogy ne zavarjam meg Bettyéket.
Nagyon jót beszélgetnek.
Eileen meglepetten nézett Lexie-re.
– Ha akarod, elviszlek – mondta. – Akkor hamarabb odaérsz.
Lexie-t azonban nem ijesztette meg a gondolat, hogy a dombon át kell
majd gyalogolnia, és megrázta a fejét.
– Betty a te kocsid mögött parkolt le. Ha megkérnénk, hogy álljon ki,
biztosan ragaszkodna ahhoz, hogy elvisz engem. A jó levegő egyébként is
jót tesz majd nekem.
Eileen a konyhaasztalon álló két teli bögrére mutatott.
– De a teád! Nem akarod még gyorsan meginni?
Lexie megint csak a fejét rázta.
– Köszönöm, nem. Ne haragudj, de szeretném minél előbb elintézni ezt
a dolgot. Szólnál Bettynek, hogy majd jöjjön értem a templomhoz? De
nem kell sietnie, nyugodtan teázzon meg.
– Persze.
Eileen kikísérte Lexie-t. Akkor is az ajtóban állt, amikor ő már
felkapaszkodott a dombra, és integetett neki, mielőtt visszament a házba.
Lexie most sokkal könnyebbnek érezte az utat, és nem csak azért, mert
alacsonyabb sarkú cipőt viselt. Az időjárás is egészen más volt.
Meglehetősen hűvös lett, de sütött a nap, a fénye beragyogta a zöldellő
dombokat, és ez javított Lexie hangulatán. Megállva mélyeket lélegzett,
hogy élvezze a kilátást, és érezte, hogy lassanként elmúlik a félelme,
amely már azóta elkísérte, hogy Bettyvel az autószervizben járt. Szép volt
itt, minden nagyon békésnek tűnt, ezért nehéz volt elhinnie, hogy valaki
valóban ártani akarna neki. Eszébe jutott, amit Eileen az édesanyjáról
mondott. Hogy Fiona kivirágzott, és nagyon boldognak tűnt, miután
ideköltözött. Lexie ezt most át tudta érezni, bár meglepőnek is találta. Ez a
táj jót tesz a léleknek, megnyugtatja az embert, és neki most pontosan erre
volt szüksége.
Mókás – gondolta, amikor feltűnt előtte Cerigh – tegnapelőtt még
minél előbb el akartam menni innen. Most viszont elképzelni sem tudja,
hogy elutazzon. Nagyon sok mindent kell még kiderítenie, és Grayson is
itt van…
Rá inkább ne is gondolj! – figyelmeztette magát, de nem tudta
megakadályozni, hogy lelki szemei előtt megjelenjen a férfi arca. Még
mindig hihetetlennek találta, hogy mit vált ki belőle Grayson, és bele sem
mert gondolni, meddig mentek volna el, ha továbbra is sötétben maradnak.
Tegnapig biztos volt benne, hogy ő nem igazán érzéki nő.
Az együttlétek Matt-tel, a rövid házasságuk alatt inkább azt jelentették
neki, hogy az is hozzátartozik a házastársi kötelezettségekhez. Matt csókjai
soha nem váltottak ki belőle olyan érzéseket, mint Graysoné, de még csak
hasonlókat sem.
Az ő karjában valósággal más ember lett. Ő felébresztett benne valamit,
amiről azt sem tudta, hogy ott rejtőzik benne.
És azóta sem tudja elfelejteni, gondolatban állandóan Grayson ajka és
keze villan fel előtte. Miért vonzhatja őt ennyire?
Lexie bosszúsan megrázta a fejét. Nem engedhetsz a vágyadnak –
korholta magát. Egy apró botlás talán elmegy, de még egyszer nem
kerülhetnek olyan közel egymáshoz. Annak egészen biztosan nem lenne jó
vége.
Lexie közben beért a faluba, és átvágott a főtéren. A templom előtt már
majdnem elkészültek a standok, és sejthető volt, milyen vidám forgatag
lesz itt pénteken. Ma azonban kevesebb ember dolgozott, mint tegnap,
valószínűleg azért, mert már nem volt sok elvégzendő munka a faluünnep
kezdetéig. A templomig Lexie nem is találkozott senkivel.
A hosszú templomba belépve azonban már nem volt egyedül. Az oltár
előtt ott állt Mary Ward, és a virágokat cserélte ki a nagy vázákban.
Amikor meglátta Lexie-t, elmosolyodott.
– Segíthetek, Miss Cavendish?
– A templommaketteket keresem – felelte Lexie, és magában
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a jelek szerint idáig még nem jutott el
balesete híre. – Flaherty atya azt mondta, hogy itt lesznek kiállítva. Meg
szeretném nézni őket, mivel már én is benne vagyok a zsűriben.
– Tudom. – Mary Ward arcán árnyék suhant át, mintha ez nem tetszene
neki, aztán újra kedves mosoly jelent meg az arcán. – A makettek a
sekrestyében vannak. Az az ajtó nyílik oda. Még nem jutottunk hozzá,
hogy áthozzuk őket a templomhajóba.
 A házvezetőnő a szentélyre mutatott, amelyen valóban volt egy ajtó,
amint azt Lexie most észrevette.
– Nyugodtan menjen be, és nézze meg a maketteket! Én még gyorsan
elviszem ezeket a virágokat, aztán értesítem Flaherty atyát, mert megkért,
hogy szóljak neki, ha maga megérkezett.
Furcsa – gondolta Lexie, miközben a házvezetőnő után nézett. Téved,
vagy Mary Wardnak valóban nem tetszik, hogy Flaherty atya találkozni
akar vele? De mi oka lenne rá? Nem, képzelődsz – nyugtatta meg magát
Lexie, és az ajtóhoz indult, amelyet a házvezetőnő mutatott neki.
A helyiség, amelybe nyílt, a pap afféle felkészülőhelyisége lehetett. Egy
nagy beépített szekrényben világos színű reverenda lógott hímzett
stólával, más szekrényekben misekellékeket tartottak, és erős tömjénszag
töltötte be a levegőt. A sötét fabútorok a parókia berendezésére
emlékeztették Lexie-t. Egy időben készülhettek, a templom magas
mennyezete miatt azonban itt nem keltettek olyan nyomasztó benyomást,
mint a paplakban.
Ez nem a te gondod – gondolta Lexie, és az ablak előtt álló, nagy asztal
felé fordult, amelyen a hét makett állt. Az egyiken azonnal megakadt a
szeme, mert több száz gyufaszálból ragasztották össze. Nem volt befestve,
csak átlátszó lakkal vonták be, és a készítője jól adta vissza a templom
alakját.
Nagyon sok munka van benne – nyugtázta Lexie.
Neki azonban valamivel jobban tetszett egy kartonpapírból készített
makett, amely a templom tökéletes kicsinyített mása volt. Építője nemcsak
az épület minden részletét jelenítette meg pontosan, hanem a temetőt a
kelta keresztes sírokkal és a szomszédos parókiát is. Ezt a makettet
ráadásul aprólékos munkával meg is festették. A másik öt makett nemigen
vehette fel vele a versenyt. Az egyik faágakból készült, és viszonylag
vaskos volt, de az alkotója alapvetően eltalálta a templom arányait. Egy
másik makettet kavicsokból ragasztott össze valaki, tetőt pedig
szívószálakból készített hozzá. Ez különös ötlet volt, az eredmény azonban
nem bizonyult tartósnak, mert a „templom” félig máris beomlott. A többi
makett is kartonpapírból készült, de messze nem voltak olyan jól
kidolgozottak, mint Lexie favoritja.
– Miss Cavendish! Örülök, hogy el tudott jönni.
 Lexie teljesen a gondolataiba merült, és most összerezzenve fordult
Flaherty atya felé, aki sugárzó mosollyal az arcán feléje tartott.
– Sajnálom, hogy még nem tudtuk átvinni a maketteket. Ott több helye
lenne a megtekintésükhöz.
– Ó, semmi baj! – mondta Lexie.
A pap végignézett rajta.
– Nagyon csinos. Jól áll magának ez a szoknya.
Lexie is végignézett magán, és úgy találta, hogy a fekete szoknyájában,
a krémszínű blúzában és a drapp kardigánjában nincs semmi különös.
– Köszönöm – felelte, mert nem igazán tudta, mit gondoljon a bókról.
Szabad egyáltalán egy katolikus papnak azt mondania egy nőnek, hogy
csinos? – futott át a fején a kérdés. Igaz, nem volt olyan érzése, hogy
Flaherty atya flörtölne vele. Úgy tűnt, egyszerűen csak örül annak, hogy
eljött. És büszke a makettekre.
– És? Melyik tetszik önnek a legjobban?
Lexie újra meglepetten nézett a plébánosra.
– Szabad ezt már most elárulnom?
– Ha nem akarja, nem kell, de senkinek nem adom tovább.
Tudja, a gyónási titok. Egyszerűen csak érdekel, ez minden.
Az atya rákacsintott Lexie-re, de ő ezt nem találta zavarónak. Nem akar
kikezdeni velem – gondolta. A pap csak kedves vele, ezért aztán
megnyugodott, és viszonozta a mosolyt.
– Nos, a maga módján mindegyik nagyon szép, de azt hiszem, nekem ez
tetszik a legjobban – mutatott Lexie az aprólékosan megmunkált
kartonmakettre. – Rendkívül részletgazdag, és a templomra messze ez
hasonlít a legjobban.
A pap elégedetten elmosolyodott.
– Nagyszerű! Ugyanis nekem is ez a kedvencem – mondta, aztán
halkabban folytatta: – Woody Fletcher készítette, és bár
plébánosként nekem természetesen semlegesnek kell maradnom,
nagyon örülnék, ha ő nyerné meg a versenyt. Woody élete nem volt
könnyű az utóbbi években. Eredetileg kőműves, de fel kellett hagynia a
szakmával, miután lezuhant egy állványról, és csak hajszál híján úszta
meg, hogy tolószékbe kerüljön. A háta azonban így is megsérült, és
állandóan fáj, bár már több műtéten is túl van. Ezért szinte el sem hagyja a
házát. Barkácsolni viszont nagyon szeret.
 – És igazán jól is csinálja – mondta Lexie, mert valóban jutalmazásra
érdemesnek gondolta az egykori kőműves munkáját. – És ezt ki készítette?
– mutatott a gyufaszálakból összeragasztott makettre.
– Ó, ez az orgonistánk, Marcus O’Keefe munkája. Egy építészirodában
dolgozik Letterkennyben, és az a hobbija, hogy gyufaszálakból épít
házakat. A mi Marcusunk nem mindennapi ember. Rendkívül muzikális,
okos, kézügyes, és még nagyon szimpatikus is. Kell ennél több? – Flaherty
atya megrántotta a vállát. – Nem lesz egyszerű döntést hoznia.
De, az lesz – gondolta Lexie. Nem ismeri azt a Marcust, és biztosan
nagyon rendes ember, de őt mindig is az esélytelenekhez vonzotta a szíve.
Talán azért, mert neki is sokáig kellett küzdenie azért, hogy megtalálja a
helyét az életben. Így aztán már most tudta, hogy Woody Fletcher
makettjére fogja adni a szavazatát, de azért tovább hallgatta a papot, aki a
többi makett készítőiről is mondott el ezt-azt.
Miután befejezte, megrántotta a vállát.
– Ne haragudjon, hogy ennyit beszélek, de úgy gondolom, némi
háttérinformáció csak jól jöhet. A zsűri többi tagja személyesen ismeri a
pályázókat, és egyenlő esélyekkel kell indulniuk.
– Ki van még a zsűriben? – kérdezte Lexie, mert eszébe jutott, hogy
erről eddig nem is beszéltek. – Eileen Kelly említette, hogy Janice, a lánya
is zsűritag.
A pap bólintott.
– Igen, aztán még Douglas Thornton. Ő Cerigh alpolgármestere, rendes
ember, és nagyon sokat tesz a közösségért. És Turner doktor, aki korábban
az orvosunk volt. Ő…
– Vele már megismerkedtem.
Lexie nagyot nyelt, és az orvossal kapcsolatos gyanújára gondolt. Még
mindig nem tudta elképzelni, miért vágta volna el az idős doktor az autója
féktömlőit, mégsem találta kellemesnek a gondolatot, hogy egy zsűriben
üljön vele. Igaz, így talán többet tud majd meg az orvosról.
– Az ötödik zsűritag pedig Sheila Murphy – tette hozzá Flaherty atya.
– A fogadósné?
Lexie-nek nem sikerült palástolnia az elszörnyedését.
– Igen, ő. Ez gond magának? – kérdezte a pap aggódón.
– Nem, nem, semmi baj – sietett kijelenteni Lexie, de gondolatban
felnyögött.
 Ez lesz csak a szép! – gondolta, és a pokolba kívánta magát, mert igent
mondott, mielőtt még ismerte volna a zsűri összetételét. De most már késő
van ahhoz, hogy visszavonulót fújjon.
Kis ideig mind a ketten hallgattak, aztán Lexie megerősítette a lelkét.
– Kérdezhetek magától valamit, Flaherty atya?
A plébános elmosolyodott.
– Természetesen. Csak rajta!
Lexie bizonytalanul a helyes szavakat kereste.
– Eileen Kelly mesélt nekem arról a napról, amelyen eltűnt az
édesanyám. Azt mondta, hogy maga nem volt jól, és Turner doktor
magánál volt, ezért nem vehettek részt az édesanyám keresésében. Így
volt?
Lexie egyszerűen kíváncsi volt, minél többet akart megtudni arról a
napról, és bízott benne, hogy az atya majd többet is elmond neki. A férfi
azonban láthatóan nem örült a kérdésének, mert az arcáról egyszeriben
leolvadt a mosoly.
– Igen, így történt. Nagyon meleg volt azon a napon, és engem
legyengített egy influenza. Ráadásul egy hírt is kaptam, amely nagyon
megrázott. Azt hiszem, ez így együtt már sok volt nekem. Mindenesetre
összeestem a dolgozószobámban.
Mary kihívta Turner doktort, ő pedig volt olyan kedves, hogy a
gondjaiba vett.
Lexie nagyot nyelt.
– Milyen hírt kapott? – kérdezte.
Tudta, hogy ez valójában nem tartozik rá. Ha akarta volna, az atya
elmondta volna neki. Valamiért azonban biztos volt benne, hogy meg kell
tudnia, mert fontos lehet.
Flaherty atya láthatóan viaskodott magával, de már éppen meg akart
szólalni, amikor Mary Ward dugta be a fejét az ajtón.
– Peter, van egy perced? Valaki beszélni szeretne veled.
– Igen, persze.
A pap nagyot fújtatott, de az arckifejezését Lexie nem tudta megfejteni.
Mintha megkönnyebbültnek tűnt volna, de közben… szomorúnak is.
– Elnézését kérem.
Az atya ellépett Mary Ward mellett, aki az ajtóban maradt, és hosszú
pillantást váltottak egymással. A plébános aztán kiment a templomhajóba,
a házvezetőnő pedig odalépett Lexie-hez.
– És? Mindegyik makettet megnézte? – kérdezte, és kedvesen
mosolygott, mint mindig.
Lexie mégis azt találgatta magában, valóban véletlen-e, hogy Mary
Ward éppen most hívta el az atyát. Lehet, hogy hallgatózott? Megtehette,
mert az ajtó csak be volt hajtva…
Flaherty atya és a házvezetőnője viszonya egyébként is nagyon
szorosnak tűnik. És Mary Ward mintha ki akarná sajátítani a papot, bár az
is lehet, hogy egyszerűen csak nagyon kíváncsi teremtés.
– Igen, végeztem – felelte Lexie.
– Jól van. Akkor átviszem a maketteket. A posztamensek már ott
vannak.
– Segíthetek a szállításban? – ajánlotta fel Lexie.
– Ó, az remek lenne! – örvendezett a házvezetőnő. – Ha maga is átvisz
néhányat, sokkal hamarabb végzünk – mondta.
Megmutatta Lexie-nek, mely maketteket akarja először átvinni, aztán
megfogtak egyet-egyet, és elhelyezték őket a templomban a harangtorony
alatt felállított posztamensekre.
Odafele menet elmentek a templomkapu előtt, amely nyitva volt, és
Lexie látta, hogy Flaherty atya egy másik férfival áll odakint. Szóval
valóban beszélni akart vele valaki. És nem egy ismeretlen volt, Lexie a
látogatóban ugyanis Duncan O’Donnellt ismerte fel, aki ezek szerint
hamarabb visszajöhetett, mint tervezte. A két férfi láthatóan komoly
beszélgetést folytatott.
– Flaherty atya és Duncan O’Donnell barátok? – kérdezte Lexie a
sekrestye felé menet.
– Ó, igen. Még egyetemista korukból ismerik egymást – mondta Mary
Ward. – Közeli barátok, és azt hiszem, annak is köze volt Mr.
O’Donnellhez, hogy Flaherty atya úgy döntött, Cerighben szeretne
szolgálni.
Így már érthető, miért fogadta meg a plébános Duncan tanácsát, hogy
engem hívjon ide – vonta le a következtetést Lexie.
– Ezért is kellemetlen Peternek… akarom mondani, Flaherty atyának,
hogy Mr. O’Donnellt nem kedvelik a faluban – folytatta a házvezetőnő. –
Ő valóban mindent megtesz azért, hogy az emberek véleménye
megváltozzon, de hát tudja, hogy megy ez. Ha valakinek egyszer odalett a
jó híre…
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Miért olyan népszerűtlen Mr. O’Donnell?
– Ó, annak több oka is van. – Mary Ward egy újabb makettet emelt fel.
– Sokan beképzeltnek tartják, mert nem keresi a kapcsolatot a
falubeliekkel. Arról is szólnak pletykák, hogy eltékozolja a családi
vagyont. Állítólag kedveli a szerencsejátékokat. Aztán ott van még az a
dolog a törvénytelen fiával. – A házvezetőnő nagyot sóhajtott. – Nem volt
tisztességes tőle, hogy annak idején nem vette el szegény Melissa
Fitzgeraldot, aki tőle volt terhes, és ezt mindenki tudta. Melissa nem itt
született, a dolog mégis nagyon felháborította az embereket. Mindenki
elítélte Duncant. Igaz, később magához vette a fiút, de a nevére már nem
íratta. És Mr. O’Donnell soha nem is törődött vele. Nem csoda, hogy
állítólag folyton vitatkoznak. Aztán Grayson egyszer csak elment, és
sokáig senki sem tudott róla.
Lexie szívverése felgyorsult. Mary Ward bőbeszédűsége páratlan esélyt
kínált neki arra, hogy többet tudjon meg Graysonról.
– És miért ment el?
A házvezetőnő megrántotta a vállát.
– Azt nem tudom. Úgy hallottam, végleg összeveszett az apjával, de én
azt is el tudom képzelni, hogy Janice Kellynek is köze volt a dologhoz.
Tudja, ők ketten egy pár voltak… Vigyázzon!
– Ó! – Lexie ijedten megállt, és látta, hogy majdnem nekiment az egyik
templomi padnak. Az biztosan nem tett volna jót a kartonpapírból készült
makettnek, ezért óvatosabban ment tovább. – Jártak egymással? –
kérdezte, miután ez a makett is biztosan állt a helyén.
Mary Ward bólintott.
– Janice halálosan szerelmes volt Graysonba. Ő egyébként már akkor is
jóképű srác volt. Janice-szel azonban nem gondolta igazán komolyan a
dolgot. Miután szakított vele, szegény lány egy évig még terápiára is járt.
Lexie nagyot nyelt.
– Igazán?
– Igen. Őszintén szólva, meglepőnek találom, hogy újra jól kijönnek
egymással. Mintha mi sem történt volna. Akkoriban azonban… – A
házvezető megcsóválta a fejét. – Janice-t egészen összetörte, hogy
Grayson elment. És még csak vissza sem nézett! Ha engem kérdez, ő
ugyanolyan szívtelen, mint az apja.
Lexie leplezni igyekezett, hogy Mary Ward szavai szíven ütötték. Igaz
lenne, hogy Grayson szívtelen? Ő mást tapasztalt.
Vagy az csak taktika lenne a férfitól? Előbb elcsavarja a nők fejét, aztán
pedig elhagyja őket?
Ezt most azonnal hagyd abba! – torkolta le magát gondolatban Lexie,
miközben a házvezetőnő elment a többi makettért. Számára Grayson
Fitzgerald egyébként is tabu, úgyhogy nem kell azon törnie a fejét, hogy
mi volna, ha együtt lenne vele. Még egyszer nem szabad elgyengülnie, és
akkor nem lehet semmi baj.
– Bízom benne, hogy nem teszi meg újra – mondta Mary Ward. Ezek
szerint az ő gondolatai is még mindig Graysonnál és Janice-nél jártak. –
Az a szegény lány nem élné túl, ha újra összetörnék a szív… Ó! – A
házvezető hirtelen megállt a folyosón, és a fiatal nőre nézett, aki éppen
belépett a templomba. – Helló, Janice! – üdvözölte mosolyogva, aztán
továbbindult. – Te is meg akarod nézni a maketteket?
Janice nem válaszolt azonnal, csak komolyan hol Lexie-re, hol a
házvezetőnőre nézett. Meghallotta volna Mary utolsó megjegyzését? Lexie
nem tudta, milyen messzire jutnak el a hangok a magas épületben,
amelyben minden visszhangzik egy kicsit. Mindenesetre úgy tűnt, hogy
Janice-nek nem igazán jó a hangulata, mert a mosolya inkább fanyar volt.
– Igen, pontosan – mondta, és a makettekre mutatott. – Ez az összes?
– Nem, hátul még van egy. Máris hozom – felelte Mary Ward, és
visszasietett a sekrestyébe.
– Hallottam, hogy te is benne vagy a zsűriben – mondta Janice rövid
hallgatás után, amelyet Lexie roppant kellemetlennek talált. – Ez furcsa.
Nem hittem volna, hogy Flaherty atya bevon egy idegent.
– Azt mondta, jó volna, ha egy elfogulatlan kívülálló is lenne a
csapatban – felelte Lexie.
Janice tetőtől talpig végigmérte.
– Grayson mesélte, hogy baleseted volt. De úgy látom, sérülés nélkül
megúsztad.
– Igen, nem esett bajom – mondta Lexie bosszúsan, mert Janice
megjegyzése szinte már szemrehányásnak hangzott. – Szerencsém volt.
 – Azzal is, hogy Grayson ott volt, és bevitt a kórházba. – Janice
kétkedőn méregette Lexie-t. – Bár ha nem sérültél meg, megtakaríthatta
volna magának az utat.
Lexie-t annyira elképesztett a Janice tekintetéből kiolvasható
ellenségesség, hogy egy pillanatig elakadt a szava.
Természetesen tudta, hogy Eileen lánya szerelmes Graysonba, mégis
megrémítette, hogy tudat alatt ennyire gyűlöli őt. Az viszont biztos, hogy
Grayson és Janice nem lehet egy pár, mert akkor én nem nyugtalanítanám
ennyire Janice-t – gondolta
Lexie, de megpróbált nem tudomást venni arról, hogy a felismerés
megkönnyebbülést okozott neki.
– Így, most már ez is itt van – mondta Mary Ward, miután az utolsó
makettet is behozta a templomhajóba. Feltette egy még üres posztamensre,
aztán megint Janice-hez fordult: – Most már mindegyiket megnézheted.
Eileen lánya azonban nem figyelt rá, mert még mindig Lexie-
t fixírozta. A közöttük támadt feszültség a házvezetőnőnek is
feltűnhetett.
– Minden rendben? – kérdezte zavarodottan.
– Igen, igen, minden oké – mondta Lexie. – És akkor én most megyek
is.
Ezzel megfordult, mert semmi kedvet nem érzett a beszélgetés
folytatásához. Janice-nek azonban még volt számára mondanivalója, mert
kevéssel a kijárat előtt utolérte.
– Tudom, miben sántikálsz – mondta –, de nem fogod megszerezni
Graysont.
Lexie a fejét ingatta.
– Sejtelmem sincs, miről beszélsz, Janice. Semmit sem akarok
Graysontól. És kórházba sem akartam menni – válaszolta. – Grayson
ragaszkodott hozzá.
– Na persze! – horkant fel Janice. – Ha jól emlékszem, a mamámnak a
legutóbb sokáig kellett győzködnie Graysont, mire végül elvitt téged. A
helyedben amúgy alighanem én is kihasználtam volna a lehetőséget. Nagy
reményeket azért ne táplálj! Grayson nem az a férfi, akibe érdemes
beleszeretni. Ha komolyra fordul a dolog, lelép. Úgyhogy jobban jársz, ha
eleve távol tartod magad tőle.
Lexie-t megijesztette a leplezetlen fenyegetés, és hátrált egy lépést.
 – Nem igazán tudom, mi közöd van neked ehhez, Janice, de ha ez
megnyugtat: semmit sem akarok kezdeni Grayson Fitzgeralddal – mondta.
Hangosan beszélt, és a hangját visszaverték a templomhajó falai. Ebben
a pillanatban észrevette, hogy valaki áll mögötte.
Egy magas ember, mert hosszú árnyékot vetett.
– Ezt jó tudni – mondta egy mély hang, s miután Lexie megfordult,
egyenesen Grayson Fitzgerald mélykék szemébe nézett.
E
by
 21
Lexie ijedten érezte, hogy lángba borult az arca. Ez a férfi figyelmét
sem kerülte el, mert ferde mosolyra húzta a száját.
– Grayson! – Janice ellépett Lexie mellett, és azóta, hogy bejött a
templomba, most először jelent meg sugárzó mosoly az arcán. – Úgy
tudtam, Letterkennybe készülsz.
– Változtatnom kellett a tervemen – mondta a férfi, és körbenézett. –
Sürgősen beszélnem kell apámmal. Nem láttátok? Nagyanyám azt
mondta, hogy a plébánossal akar találkozni.
– Így van. Az előbb még itt volt, és Flaherty atyával beszélgetett –
felelte Lexie, és csak most tűnt fel neki, hogy a két férfi időközben eltűnt.
– Talán átmentek a parókiára.
– Akkor én is odamegyek – mondta Grayson, és már indult volna, de
Janice megállította.
– Éppen a pályamunkákat nézem meg, amelyeket a versenyre adtak be.
Már meséltem neked róla. Nem jössz velem, hogy egy pillantást vess
rájuk? Nagyon érdekes makettek is vannak köztük.
Grayson megrázta a fejét.
– Sajnálom, de most nem lehet. Talán majd máskor – mondta, és
továbbindult a paplak felé. Félúton azonban még megfordult, és
visszanézett Lexie-re. – Viszlát, később!
– Viszlát! – suttogta Lexie a férfi után nézve.
Jól látta, hogy rámosolygott, miután ő épp tudtára adta, hogy semmit
sem akar tőle? Grayson ezt viccesnek találja? Vagy nem hitte el? Bárhogy
is van, pillangók kezdtek repdesni a gyomrában.
– Akkor ennyi.
Janice megfordult, és visszaindult a templomba. Előbb azonban még
egy mérges pillantást vetett Lexie-re, mintha ő tehetne arról, hogy Grayson
visszautasította a javaslatát.
Furcsa ez a nő – állapította meg Lexie, és nem igazán értette, hogy lehet
a kedves Eileennak ilyen ellenszenves lánya. És neki holnap délután is
találkoznia kell vele. Mintha nem lenne már az is elég baj, hogy együtt kell
zsűriznie Sheila Murphyvel és Turner doktorral…
Lexie megállt, amikor meglátta, hogy Grayson visszajött.
– A parókián nincs senki – mondta. – Legalábbis nem nyitnak ajtót.
 Lexie megrántotta a vállát, és nyugalmat erőltetett magára.
– Valószínűleg elmentek valahová.
– Gondolom, igen.
Grayson odament Lexie-hez, és megint úgy nézett rá, hogy a lánynak
remegni kezdett a lába.
– Az éjjel a nagynénémről kellett gondoskodnom. Nem volt jól.
Lexie nagyot nyelt.
– Tudom, mesélte a nagymamád.
A férfi felemelte a kezét, megfogta Lexie egyik tincsét, és kis ideig
játszott vele, mielőtt elengedte.
– Pedig én egészen mást szerettem volna csinálni.
Lexie megint nagyot nyelt, miközben elveszett Grayson tekintetében. A
képek, amelyeket a férfi szavai előhívtak a fejében, bizsergető borzongást
váltottak ki belőle. Egy férfi vonzerejével szemben még soha nem érezte
ennyire tehetetlennek magát. Mintha Grayson mellkasában mágnesek
lennének, amelyek arra szolgálnak, hogy őt elgyengítsék és odavonzzák
hozzá. És minél közelebb volt a férfihoz, annál erősebb volt a hatás. Ezzel
valószínűleg a férfi is tisztában lehetett, ezért Lexie gyorsan hátrált egy
lépést.
– Én nem bántam, ugyanis nem akartam mást csinálni, csak lefeküdi –
kontrázott a lány.
Állta a férfi pillantását, és bízott benne, hogy elhiszi, amit mondott.
Grayson azonban újra szemérmetlenül megnyerő mosolyra húzta a száját.
– Helló! Remélem, nem zavarok.
Lexie ijedten megfordult, amikor meghallotta Betty hangját.
Barátnője éppen felért a templomhoz vezető úton, és elmosolyodott,
amikor meglátta őt Graysonnal.
– Eileen szólt, hogy jöjjek érted.
– Igen. Kedves tőled. – Lexie belekarolt Bettybe. – Nekünk is mennünk
kell – mondta Graysonnak, és a főtér felé indult a barátnőjével. – Viszlát!
Grayson nem válaszolt, csak utánuk nézett. Ezt megérzte Lexie, és
hátrapillantott a válla fölött.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Betty izgatottan, amikor Grayson már nem
hallhatta őket. – Elbeszélgettetek egymással?
– Ha arra gondolsz, tisztáztuk-e, hogy mi lehet közöttünk, akkor igen.
 Lexie megint hátranézett a válla fölött, de Graysont már nem látta ott.
Valószínűleg bement Janice-hez a templomba – gondolta, és nem vett
tudomást arról, hogy apró szúrás hasított szívébe.
– És mire jutottatok? – kérdezte Betty. – Nem, nem kell elmondanod.
Úgysem hinném el. Tudod, nekem is van szemem.
– Semmi sincs közöttünk. Azt sem tudom, megbízhatom-e Graysonban.
És egyébként sem kellenék neki.
– Miért nem?
Lexie megrántotta a vállát.
– Mert túlságosan bonyolult vagyok.
– Ugyan már! – Betty megsimogatta a barátnője karját. – Ezt a
hülyeséget Matt Cavendish hitette el veled. De nem minden férfi
érzéketlen idióta.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Tudom. Grayson Fitzgerald azonban talán az, ezért inkább nem
kockáztatok. A te Kened pedig egészen biztosan az.
– Nekem mondod? – Betty elővette a táskájából a mobiltelefonját. – Ezt
nézd! Huszonhárom üzenet, amióta itt vagyok. Egyszerűen nem adja fel.
Barátnője ezt úgy mondta, mintha örülne neki, és Lexie ezt
nyugtalanítónak találta.
– Nem dőlhetsz be már megint neki, hallod? Nem fog megváltozni.
– Tudom – sóhajtotta Betty.
– Tudod, de nem hiszed el. Ébresztő, Betty! Biztosan van valahol valaki,
aki nem úgy bánik veled, mint a volt vőlegényed. Ott van mindjárt Aidan
Dearing, hogy csak egy példát mondjak. – Lexie elvigyorodott. –
Merthogy nekem is van szemem.
Betty arcát halvány pír öntötte el.
– Ő valóban kedves srác. És még verekedett is miattam – tette hozzá,
mint akinek ezt még mindig nehéz elhinnie. – Egyébként az autóban vár.
– Ki? Aidan?
– Igen. A közelben, Glencolmcille-ben van egy csodálatos skanzen, ahol
meg lehet nézni, milyenek voltak egykor az ír falvak. Aidan meg akarja
mutatni nekem.
– Oké. – Lexie elmosolyodott. – Kitesztek előbb a várkastélynál?
– Nem jönnél velünk? – kérdezte Betty kérlelő tekintettel.
 – Miért? Aidan nagyon rendes, miatta nem kell aggódnod – mondta
Lexie megnyugtatón.
– Nem azért, csak… Jobban érezném magam, ha te is ott lennél. Gyere
el, Lexie!
– Nem lehet. Folytatnom kell a munkát. A fél napot már így is ellógtam.
– Tudom, de egy óránál biztosan nem tart tovább – győzködte tovább a
barátnője. – Kérlek.
Lexie nagyot sóhajtott.
– Oké, ha ez ennyire fontos neked.
– Ó, köszönöm! – Betty boldogan Lexie nyakába borult. – Cserébe
utána hallani sem fogsz rólam, és mindent behozhatsz.
Lexie bólintott. Másnak nem tette volna meg ezt a szívességet, de Bettyt
nem utasíthatta vissza. Tudta, hogy a barátnőjét az emberek többsége
magabiztosnak hiszi, és többnyire az is. Vannak azonban helyzetek,
amelyekben elveszíti a magabiztosságát. Mégpedig akkor, amikor
érzelmekről van szó. Lexie ezért nem hagyhatta most cserben.
Betty belekarolt, miközben az autóhoz tartottak.
– Az is jó, ha kis időre kiszakadsz innen. A skanzenben biztosan senki
sem akar féktömlőket elvágni vagy más módon megtámadni téged –
mondta, és Lexie vállára hajtotta a fejét. – Egy kicsit féltelek.
– Nem kell. Tudok vigyázni magamra – ígérte Lexie, de nagyot nyelt,
mert egyszeriben gombóc nőtt a torkában. Ő is fél, de nem fogja feladni.
Ahhoz túlságosan is fontos az, amit itt kideríthet a származásáról. – De
maximum egy óra lesz – emlékeztette Bettyt, miután odaértek a kocsihoz,
és beszálltak.
Az út Glencolmcille-be azonban tovább tartott, mint gondolták,
akárcsak a skanzen megtekintése. Így aztán már késő délután volt, amikor
visszaindultak. Betty és Aidan viszont láthatóan közelebb került
egymáshoz, és Lexie biztos volt benne, hogy a következő kirándulásukra
már nem kell elkísérnie őket.
Betty egész úton egyszer sem hozta szóba Kent, ez azonban sajnos még
nem jelentette azt, hogy nem is gondolt rá. Egykori vőlegénye pedig
továbbra is üzeneteket küldözgethetett, mert Lexie látta, hogy a barátnője
arcán mindig árnyék suhant át, amikor megnézte a mobiltelefonját. Választ
azonban legalább egyik üzenetre sem küldött, és Lexie ezt jó jelnek
tartotta.
 – Akkor én most megint munkához láthatok – mondta nagy sóhajjal,
amikor felbukkant előttük a várkastély.
A lemenő nap fénye úgy esett rá, hogy az épület árnyrajznak tűnt a
lassanként sötétbe boruló égbolt előtt, és a szépsége újra rabul ejtette
Lexie-t. Élvezné, ha belül is visszaadhatná a kastély egykori fényét.
– Én viszont ma már biztosan nem fogok dolgozni – jelentette ki Aidan,
aki a hátsó ülésen ült, és elmosolyodott, amikor Lexie feléje fordult. – Hé,
engem nem kerget a tatár! A doktori értekezésem nem fut el. És annak a
tapizó pasasnak a horogütéséből is ki kell még gyógyulnom.
– Majd én a gondjaimba veszlek – mondta Betty, és a bensőséges
pillantás, amelyet Aidannel váltott, nem kerülte el Lexie figyelmét.
Önkéntelenül emlékezetébe ötlött, hogyan fogadta Aidan a javaslatot,
hogy tegyen rendőrségi feljelentést. Még mindig nem értette, miért kerüli
Aidan a találkozást a törvény őreivel, és ez nyugtalanította egy kicsit.
Nehogy a barátnője végül még cseberből vederbe kerüljön, mert Aidan
ugyan jóval kedvesebb fickó, mint Ken, viszont talán körözött bűnöző…
Lexie azzal vigasztalta magát, hogy a barátnője és Aidan még nem egy
pár. Egyelőre elég, ha jól megértik egymást, és ha Aidan eltereli Betty
figyelmét a bánatról, amelyet Ken okozott neki. Többnek nem feltétlenül
kell lennie közöttük.
Betty behajtott a Minivel a várkastély előudvarára, de kevéssel a belső
udvarra vezető kapuív előtt megállt.
– Hogy lehet így parkolni? – mutatott bosszúsan Grayson BMW-jére,
amely keresztben állt az udvaron, és nem a torony előtt, mint a többi autó.
– Így nem tudok jól megfordulni.
Lexie rossz érzéssel küzdött, miközben a hanyagul leállított autót
nézegette. Nagyon úgy festett, hogy Grayson igencsak siethetett. Vajon
miért? – találgatta, és a beteg Fannyra gondolt.
– Itt is kiszállhatok – mondta sietve. Kinyitotta az ajtót, aztán megölelte
a barátnőjét. – Hívjuk egymást, oké?
– Abban biztos lehetsz – ígérte Betty.
Lexie kis ideig integetett a Mini után, miközben a barátnője visszaindult
Cerigh felé. Aztán a kapuíven át bement a belső várudvarra, amelyen a
magas falak miatt félhomály volt. Ezért nem is lepődött meg, amikor
meglátta, hogy a konyhában már ég a villany. A bejárati ajtó felé menet
hangos beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. Aggódón lelassította a
lépteit, s miután kinyitotta az ajtót, megállt a folyosón.
Az első pillanatban azt hitte, hogy Fannyról szól a beszélgetés, aztán
felismerte Grayson és Duncan hangját, és már azt is ki tudta venni, hogy
nem az idős hölgy állapotáról beszélnek. A két férfi vitatkozott, méghozzá
elég hevesen.
Lexie óvatosan visszacsukta a bejárati ajtót, és a csak betámasztott
konyhaajtóhoz indult.
– Mondd meg végre az igazat, Apa! Miért állapodtál meg a Howard
Enterprises főnökével? – kérdezte Grayson éles hangon.
Lexie nem akart hallgatózni, de a cégük neve hallatán önkéntelenül
megállt.
– Nem tartozom számadással neked arról, hogy kinek adom el a várat! –
felelte Duncan ugyanolyan hangosan.
– Nagymamának és Fannynak viszont tartozol vele. Ők pedig tudni
akarják, hogy miért döntesz egy idegen mellett. – Lexie hallotta, hogy
Grayson felhorkant. – Bár számodra valószínűleg én is az vagyok, igaz?
Idegen, aki nem viselheti a nevedet, és akit egyébként is csak megtűrsz.
Soha nem akartad, hogy itt éljek, és azt sem akarod, hogy az örökösöd
legyek. Miért engeded meg egyáltalán, hogy most itt lakjam, ha ennyire
gyűlölsz?
Egy hosszú pillanatig csend állt be a beszélgetésben.
– Annak idején te akartál elmenni – mondta végül Duncan.
– Mert te választás elé állítottál – felelte Grayson. – Csak akkor
maradhattam volna, ha többé nem kérdőjelezem meg a döntéseidet. Azt
azonban én nem ígérhettem meg.
– Nem, nem ígérhetted meg. Neked állandóan vitába kellett szállnod
velem – ordította Duncan. – Minden tettemet meg kellett magyaráznom, de
a fenébe is, az apád vagyok! És nem volt kedvem egy tizennyolc éves
taknyossal azon vitázni, hogy mit tehetek meg és mit nem.
Grayson megint felhorkant.
– Soha nem viselkedtél az apámként! Nekem pedig minden jogom
megvolt ahhoz, hogy kérdőre vonjalak. A játékszenvedély betegség, te
pedig közel jártál ahhoz, hogy romlásba döntsd magad, és mindenki mást
is.
 – Csak azért, mert időnként leülök a rulettasztalhoz, még nem vagyok
beteg – ellenkezett Duncan. – Tudom, mikor kell abbahagyni.
– Nem, soha nem is tudtad – válaszolta Grayson. – Elmondjam, miért
álltam a saját lábamra? Hogy miért dolgozom már évek óta szinte éjt
nappallá téve egy saját cég felépítésén? Mert azt akartam, hogy elég
pénzem legyen, és segíteni tudjak nagymamának és Fannynak, ha te túl
messzire mennél. Számítottam rá, hogy egy nap majd el kell adnod a
kastélyt. Azt akartam, hogy nekem addigra legyen elég pénzem, és
nagymama és Fanny ne veszítse el miattad az otthonát. Az viszont
eszembe sem jutott, hogy engem kihagysz a számításból, amikor vevőt
keresel a várra. Pedig valószínűleg tudnom kellett volna, hogy nem fogod
eladni nekem, inkább elkótyavetyéled egy idegennek. Bárkinek, csak ne az
enyém legyen.
Lexie nagyot nyelt, mert egyszeriben megértette, milyen sokat jelent
Graysonnak Fanny és Agatha. Alighanem bármit megtenne, hogy
megvédje őket.
– Nem erről van szó. – Duncan hangosan kifújta a levegőt, és a
hangjából is eltűnt a düh, mert most sokkal halkabban beszélt. – Nem rólad
van szó. Egyszerűen nincs más választásom. Neked akkor sem adhatnám
el a várat, ha akarnám.
– Miért nem? Markában tart az a Howard? Ha igen, esküszöm, én
minden csontját összetöröm…
– Miss Cavendish! Maga meg hol volt ilyen sokáig? – kérdezte egyszer
csak valaki hangosan Lexie mellett.
Miután ijedten megfordult, meglátta, hogy Fanny O’Donnell kijött a
szobájából. Az idős hölgy barátságosan mosolygott, és láthatóan nem lepte
meg, hogy Lexie a behajtott konyhaajtó előtt áll.
– Már mindenütt kerestük. Enne valamit? Még maradt néhány
pogácsa…
– Nem, én…
A konyhaajtó kivágódott, Lexie előtt Grayson jelent meg, és mogorván
nézett rá. A nagynénjétől eltérően ő kitalálhatta, hogy hallgatózott.
– Nem, én… Köszönöm szépen, de semmit sem kérek – válaszolta
Lexie az idős hölgynek, s mielőtt még Grayson bármit mondhatott volna,
felsietett a lépcsőn, és bemenekült a szobájába.
 A szíve vadul vert, miután becsukta maga után az ajtót, és nekidőlt. Még
mindig össze volt zavarodva attól, amit az előbb hallott. Mindkét férfi
hangjában harag és keserűség volt. Nem csoda, hogy megromlott a
kapcsolatuk. Graysonnak az apja játékszenvedélyére tett megjegyzése
ráadásul egészen új megvilágításba helyezte Duncan szándékát, hogy el
akarja adni a Dunmore-kastélyt. Valóban meg kell tennie? És miért nem
adhatná el Graysonnak akkor sem, ha akarná?
Amikor kopogtattak, vagyis inkább dörömböltek az ajtón, Lexie-nek
még éppen sikerült ellépnie onnan, mielőtt Grayson feltépte az ajtót, és
berontott a szobába.
– Ilyen módszereket alkalmaztok a cégeteknél? Nem elég, hogy
belopóztál a szobámba, még magánbeszélgetéseket is ki kell hallgatnod?
Grayson arca olyan dühös volt, hogy Lexie hátrább húzódott.
– Én… nem akartam hallgatózni. Becsületszavamra.
Amikor azonban meghallottam a Howard Enterprises nevét, és arra
gondoltam… – Félbehagyta a mondatot, és nagyot nyelt. – Sajnálom.
Graysont ez láthatóan nem nyugtatta meg.
– Nem, én sajnálom – mondta. – Méghozzá nagyon sajnálom, hogy nem
voltam itt időben, és nem tudtam megakadályozni, hogy Andrew Howard
kinyújtsa a sóvár kezét Dunmore-ért. Tudsz arról, hogy az utóbbi három
ingatlannál, amelynél versenytársak voltunk, különféle trükkökkel
megpróbálta lecsapni a kezemről az üzletet? Hamis információkat
szivárogtatott ki a vevőknek a cégemről, és amikor ez nem jött be, még
megvesztegetéssel is próbálkozott. Azzal sem ért célt, de ettől még igaz,
hogy egy üzlet megszerzése érdekében semmitől sem riad vissza.
– Ezt nem hiszem el – mondta Lexie merő reflexből, mert Grayson
szavainak az igazsága megrengette azt a képet, amelyet a főnökéről
alkotott magának. Andrew iránti kötelességérzetből azonban karba fonta a
kezét, és állta Grayson dühös pillantását. – Andrew nem tenne olyat.
– De igen, és tesz is. Te pedig nála dolgozol. Úgyhogy ki vele! Mivel
tartja a markában apámat? Rákényszeríti, hogy neki adja el a várat, és én
tudni akarom, hogyan éri ezt el!
A férfi Lexie elé tornyosult, és a lány attól tartott, meg fogja ragadni,
hogy alaposan megrázza. Grayson azonban nem ért hozzá.
– Nem tudom – mondta Lexie ijedten. – Valóban sejtelmem sincs.
Andrew nekem csak annyit mondott, hogy jó eredménnyel zárultak a
tárgyalások. Engem belsőépítésznek alkalmaz, üzleti dolgokról nem beszél
velem.
Grayson kétkedőn méregette Lexie-t.
– Ne hazudj!
– Nem hazudok! – tiltakozott Lexie. – Nagyon meglepődtem, amikor
megtudtam, hogy te Duncan fia vagy, és azon, hogy édesapád
mindenképpen Andrew-nak akarja eladni a várkastélyt. Az okait azonban
nem ismerem. Én csak a belsőépítészeti terv elkészítésére kaptam
megbízást. Hidd el, többet nem tudok.
Grayson egy hosszú pillanatig fogva tartotta Lexie pillantását. Aztán
kifújta a levegőt, és azzal mintha a dühe egy része is elpárolgott volna, de
még nem végzett Lexie-vel.
– Akkor beszélj a főnököddel! – szólította fel. – Kérdezd meg tőle,
valóban meg akarja-e engedni, hogy a családom akkor is itt lakjon majd,
amikor a kastély már szálloda lesz. Kérdezd meg tőle, hogy állni fogja-e a
szavát. Én ugyanis nem hiszek ebben.
– Pontosan ezt tervezem – felelte Lexie. – Ha hiszed, ha nem, én sem
szeretném, hogy nagyanyádnak és a nagynénédnek el kelljen hagynia a
várkastélyt. Ha azonban Andrew szerződéses kötelességet vállalt arra,
hogy maradhatnak, akkor az úgy is lesz. Ebben egészen biztos vagyok.
Grayson sokáig fürkészte Lexie vonásait, mintha azon töprengene,
higgyen-e neki.
– Ha valóban számít neked valamit, hogy mi lesz a nagymamámmal és
Fannyval, akkor érd el, hogy a főnököd elálljon a vásárlástól.
– Azt nem tehetem, és ezt te is tudod – válaszolta Lexie. – Vagy te talán
örülnél, ha a beosztottjaid a te érdekeid helyett a versenytársad érdekeit
képviselnék?
– Nem, nem örülnék, azt viszont elvárom tőlük, hogy felismerjék, mi
helyes és mi nem. Az pedig nem az, hogy Andrew Howard megszerezze a
kastélyt.
Lexie nyelt egyet. Igaza van – gondolta. A megérzése ugyanezt súgta,
de tudta, hogy Graysonnak ezt semmiképpen sem szabad meglátnia rajta.
– Itt nem az a kérdés, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez csakis az
üzletről szól, és ebben az esetben a főnököm az, aki nyer.
– Tisztességtelen eszközökkel nyer, Lexie. De azt hiszem, erről
felesleges vitáznom azzal, aki szerint Andrew Howard jó ember.
 Grayson nem adott lehetőséget a válaszra, mert kiviharzott a szobából.
Lexie a világoskék ajtóra meredt, amelyet a férfi bevágott maga után, és
megvárta, hogy lecsillapodjon a heves szívverése. Akkor előhúzta a
táskájából a mobiltelefonját, és a telefonkönyvben rákattintott Andrew
nevére. Miközben várta, hogy főnöke fogadja a hívást, az ablakhoz sétált,
és lenézett a várudvarra. Grayson autója még mindig keresztben állt a
bejárat előtt.
Andrew helyett azonban csak a postafiókja jelentkezett.
– A francba!
Lexie kinyomta a hívást, és üzenetet kezdett írni Andrew-nak.
Abbahagyta azonban, amikor mozgásra lett figyelmes odalent az udvaron.
A házból Grayson lépett ki, és a kocsijához ment. Beült, beindította a
motort, megfordult, és kihajtott a várkapun. Lexie a hűvös ablaküvegnek
támasztotta a homlokát, és nagy sóhajjal az autó után nézett. Nem tudta,
mit gondoljon. Igaz lenne, amit Grayson az előbb Andrew-ról mondott?
Vagy csak azt akarta elérni, hogy az ő bizalma meginogjon a főnökében?
És ha igaz, akkor mit tegyen?
Andrew-tól nagy szakmai lehetőséget kapott, sokat köszönhet neki,
ezért nem változtat a róla alkotott jó véleményén, amíg nem bizonyosodik
be az ellenkezője. Azt pedig elképzelni sem tudja Andrew-ról, hogy képes
lenne megvesztegetésre, csalásra és más hasonló dolgokra.
Lexie még egyszer mélyet sóhajtott, aztán ellépett az ablaktól.
Ezzel a töprengéssel amúgy sem megy semmire. Meg kell kérdeznie
Andrew-tól, hogy mit gondol Grayson vádjairól.
Addig pedig, amíg alkalma nyílik erre, végre azzal kell foglalkoznia,
amiért itt van. Arról már nem is szólva, hogy mielőbb el kell terelnie a
gondolatait Grayson Fitzgeraldról, akivel túlságosan is sokat foglalkozik.
Elővette a jegyzetfüzetét és a vázlatkönyvét, aztán leült a kis
íróasztalhoz. Még egyszer elolvasta a szobákról készített feljegyzéseit, és
rajzolni kezdett. Az ötletei, mint mindig, most is hamar határozott alakot
öltöttek. Élvezte, hogy mindazt, ami eddig csak a fejében volt meg, most
papírra is vetheti.
Ráadásul a vázlatai, amelyeket később beszkennel, nemcsak neki
lesznek a segítségére, hanem a vevőknek is abban, hogy jobban el tudják
képzelni a tervezett változtatásokat.
 Minél tovább ült a rajzok felett, lelki szemei előtt annál pontosabbak
lettek a formák és a színek, amelyekre a koncepcióját építeni akarta.
Olyannyira belemerült a munkába, hogy azt sem vette észre, hogy odakint
közben lement a nap.

***
Állj meg! Ne fuss el!
Az árnyalak hangja halk és csábító volt, mint mindig. Lexie el akart
futni, de tudta, hogy az nem segítene rajta. El kell bújnia, és védelmet
keresnie valahol.
Nem bántalak.
Ez hazugság volt. Lexie tudta, hogy az árnyalak bántotta az édesanyját.
És most őt akarja elkapni. A szíve eszelősen vert, miközben leereszkedett
a nagy, fekete nyílásba. Hallotta az árnyalak szólongatását, de már nem
olyan közelről. Idelent hideg volt, majdnem teljesen sötét is, és alig
lehetett látni. Ő mégis futott tovább, amíg elért a falfülkéhez.
Dohos szag volt benne, és Lexie orrát por ingerelte. A ládák között
éppen annyi hely volt, amelyen még átfért. Egészen hátra mászott, egy
nagy üveges szekrényig, és bebújt a lepedő alá, amellyel le volt takarva. A
félhomályban nem látta a mögötte leselkedő oroszlánokat. Félt tőlük. Az
oroszlánok azonban erősek, megvédhetik az árnyalaktól.
A sötétben lépések koppantak, és fényt hoztak magukkal. A lepedőn át
Lexie látta, hogy egyre világosabb lesz.
Gyere ki! Ne félj!
Lexie óvatosan kilesett a lepedő alól. Az árny odaért hozzá, de már nem
árny volt. Egy ember állt előtte. És az az ember…
Grayson volt. Lexie rémülten fel akart kiáltani, de egyetlen hang sem
jött ki a torkán. Grayson képe elhomályosodott a szeme előtt, és
egyszeriben minden világoskék lett.
Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy ez az egész csak álom volt. Most
pedig a szobája kék ajtaja előtt áll, a keze már a kilincsen van. Az
éjjeliszekrényen égett a lámpa, fényében Lexie látta a gyűrött ágyat,
amelyen rajzlapok hevertek szétszórva.
Nem emlékezett, mikor és hogyan költözött át az íróasztaltól az ágyra,
mert ki akarta nyújtóztatni a lábát. A rajzolást azonban folytatta, teljesen
belevetette magát. Aztán egyszer csak elfáradhatott, és lecsukódott a
szeme.
Borzongás futott végig rajta, amikor újra felbukkantak az álomképek.
Az árnyalak üldözte, mint mindig, de ő most nem eredt rémülten futásnak,
mint máskor, hanem észlelte a környezetét. Mintha egyszeriben feléledtek
volna az emlékei…
Eileen azt mesélte neki, hogy az édesanyja eltűnése után őt a
cselédalagútban találták meg. Lehet, hogy annak idején az oroszlános
vitrin mögé bújt be. Vagy talán az agya időközben feldolgozta, és álommá
formálta át az Eileentól hallottakat?
Lexie hangos nyögéssel az ajtónak vetette a hátát, és arra a szerepre
gondolt, amelyet Grayson játszott az álmában. Ez azonban teljes
képtelenség. Grayson nem lehetett az árnyalak, hiszen akkor még maga is
gyerek volt. Az agyam nyilván összekeverte a dolgokat, az álmokban ez
gyakran előfordul – gondolta Lexie. Csakhogy minden ijesztően
valóságosnak tűnt: a szag, a por a levegőben, a vitrin hideg üvege…
Lexie lába remegett, miközben visszavonszolta magát az ágyhoz.
Összeszedte a vázlatait, az íróasztalra tette őket a többi mellé, aztán
kimerülten lerogyott az ágyra. Alighanem kevés hiányzott ahhoz, hogy
megint alvajárásba kezdjen. A szobája ajtaját ugyanis nem zárta be, az
utóbbi éjszakákon megfeledkezett erről, mert annyi minden történt.
Az órára pillantva látta, hogy már majdnem reggel hat van.
A rémálmaiból sokkal korábban szokott felébredni, és félt, hogy most
már nehéz lesz visszaaludnia. Nem is próbálkozott meg vele, hanem
felkelt, és visszament az íróasztalhoz.
Ha már úgyis ébren vagyok, legalább dolgozhatom egy kicsit –
gondolta, és elkezdte átnézni a vázlatait.
 22
Lexie éppen összeszedte az ágyon kiterített kész vázlatokat, amikor
kopogtattak.
– Szabad! – szólt ki, mert biztos volt benne, hogy Agatha lesz az, és
egyszeriben rossz lett a lelkiismerete.
A rémálma után valóban nem tudott elaludni, és kevéssel hét óra után
lement a konyhába, hogy egyen valamit. Agatha már ébren volt, s
miközben együtt megreggeliztek, az idős hölgy újra szóba hozta, hogy
szeretné, ha Lexie megnézné a nappalijukat. Ő megígérte, hogy délelőtt
átmegy, de ez már három órája volt, mert közben megint annyira
belemerült a munkába, hogy egészen megfeledkezett az időről. Agatha
már biztosan türelmetlen – emlékeztette magát. Még gyorsan
kicserélt két vázlatot, aztán szabadkozó mosollyal az ajkán megfordult.
– Sajnálom, máris befejezem, aztán mehetünk…
Hirtelen elhallgatott, mert az ajtóban nem Agatha állt, hanem Grayson.
– Zavarok? – kérdezte, és zsebre dugta a kezét.
Lexie bizalmatlanul méregette. Még mindig túlságosan is jól festett a
farmernadrágjában és a kék ingében, amelynek az árnyalata majdnem
ugyanolyan volt, mint a szemének.
Dühösnek azonban már nem tűnt.
– Mit akarsz? – Lexie csípőre tette a kezét, hogy védekezzen az érzés
ellen, amelytől máris remegni kezdett a lába. – Azt hittem, ellenség
vagyok.
– Nem. Csak az ellenségnél dolgozol. – A férfi mosolyra húzta a száját,
és Lexie gyomrában ettől megint pillangók kezdtek repdesni. – Ez nem
ugyanaz.
– Ezek szerint elhiszed, hogy nem tudom, miről állapodott meg Andrew
az édesapáddal?
Grayson megrántotta a vállát.
– Szeretném elhinni. És azt gondolom, meg tudlak győzni arról, hogy ki
itt a rossz ember.
Lexie oldalra hajtotta a fejét, és magában azt találgatta, mit akarhat
elérni a férfi ezzel a pálfordulással. Miért lett egyszeriben ilyen
barátságos? Ha az ő gyanakvását akarta eloszlatni, akkor ez sajnos
nagyszerűen sikerült neki. De nincs az az isten, hogy ezt én ki is mutassam
– gondolta Lexie.
– Én pedig azt gondolom, hogy ezt magam is el tudom dönteni –
válaszolta, de nem viszonozta Grayson mosolyát, és melle előtt karba
fonta a kezét. – A kérdésemre pedig nem válaszoltál. Mit akarsz?
– Nagyanyám megkért, hogy segítsek neked átrendezni a nappaliját –
felelte a férfi. – Azt mondta, megígérted neki, hogy megcsinálod.
Lexie gondolatban felnyögött. Hát persze! Agatha nyilván megkérte az
unokáját, hogy legyen kedves vele. Ezért lett egyszeriben szelíd, mint a
bárány.
– Igen, így van. Máris jövök – mondta Lexie, és haragudott magára,
mert mindennek ellenére örült, hogy nem kell veszekednie Graysonnal.
Összeszedte a rajzait, amelyek még az ágyon feküdtek. Ez eltartott egy
ideig, mert ügyelnie kellett rá, hogy a helyes sorrendben maradjanak.
Graysonnak így lehetősége nyílt arra, hogy egy pillantást vessen rájuk.
Felvette az egyik rajzlapot, hogy közelebbről megnézze.
– Ez jó – mondta, mintha ez meglepő lenne.
– Miért, mit vártál? – kérdezte Lexie, mert nem tudta, hogy örüljön a
bóknak, vagy inkább sértőnek találja a férfi csodálkozását.
Grayson megrántotta a vállát.
– Azt hittem, Andrew csak kutyaütő embereket alkalmaz – felelte
rezzenéstelen nyugalommal.
– Hogy lehetsz ennyire felfuvalkodott? – Lexie kitépte a férfi kezéből a
rajzot. – Ennyit a szaglászásról!
– Akkor kvittek vagyunk.
Grayson mosolyától Lexie-nek egy pillanatra elállt a lélegzete. Vigyázz!
– figyelmeztette magát gondolatban. – A pasas tervez valamit, ne engedd,
hogy csőbe húzzon! Ezt azonban könnyebb volt elhatároznia, mint
megtennie, mert a férfi vonzereje ellen nemigen volt eszköze. Azt azért
legalább sikerült megállnia, hogy ne mosolyogjon, amikor az ajtóra
mutatott.
– Megyünk? – kérdezte.
Grayson előreengedte, és miközben végigmentek a folyosón, Lexie
elhatározta, hogy a saját fegyverét fogja a férfi ellen fordítani. Manipulálni
akarja őt, hogy előzékeny legyen vele, és ezt a fegyverszünetet ő arra fogja
kihasználni, hogy többet tudjon meg róla és a családjáról.
 – Ez az a szoba – mondta Grayson, és kinyitott egy ajtót a folyosón,
amelyről a konyha is nyílt.
– Tudom – felelte Lexie, mert már járt itt, amikor az első, Dunmore-
ban töltött napján Duncan körbevezette a várkastélyon. Akkor azonban
nem figyelt a részletekre, mert még nem tudta, hogy itt is változtatnia kell
majd valamin. Most viszont
alaposan körülnézett a helyiségben. Stílusában nem különbözött a
vendégszobáktól, de zsúfolt és áttekinthetetlen volt. A kecses, vörös-sárga
csíkos bútorkretonnal bevont ülőgarnitúra, amelyet egy kanapé és két
keskeny fotel alkotott, a kandalló közelében, közvetlenül egy könyvespolc
előtt kapott helyet, és így nem igazán érvényesült. A huzatok ráadásul nem
illettek a szoba másik oldalán elhelyezett két füles fotelhoz. A falaknál
mindenütt polcok és komódok álltak, amelyeken dísztárgyak sorakoztak. A
porcelánfigurák, tálak és vázák külön-külön szépek voltak, együtt azonban
nagyon kaotikus képet alkottak.
– Oké – mondta Lexie. – Azt hiszem, előbb beszélnünk kellene a
nagymamáddal és a nagynénéddel, hogy megtudjam, mi az elképzelésük,
és mi az, ami különösen fontos nekik. Hol vannak?
– Bementek Letterkennybe. Turner doktor már régóta időpontot akart
kérni Fannynak egy specialistánál, de eddig nem jött össze. Az előbb
telefonáltak a rendelőből, hogy valaki lemondta a kezelést, ezért azonnal
elindultak.
Lexie összeráncolta a homlokát.
– Turner doktor is velük ment? Grayson bólintott.
– Fanny azt akarta, hogy ott legyen.
Lexie-t meglepte az orvos odaadása, aztán azonban eszébe jutott, hogy
Agatha a családjuk barátjának nevezte a doktort.
Az viszont egy kicsit elbizonytalanította, hogy az idős hölgyek
nincsenek itt.
– Így semmilyen támpontom nincs. Megmondtam a nagymamádnak,
hogy egy kicsit a kezem alá kell majd dolgoznia.
– Azt mondta, hogy megbízik benned, és mindent úgy rendezhetsz át,
ahogy jónak tartod – felelte Grayson. – Ő csak annyit szeretne, hogy utána
több hely legyen itt.
Lexie ezen meglepődött, de hízelgőnek is találta, és bár így nagyobb lett
a felelőssége, nem akart csalódást okozni a két öreg hölgynek. Ezért
többször is körbejárta a szobát, alaposan szemügyre vette a bútorokat és a
többi berendezési tárgyat. A fejében lassanként kialakult egy kép, és
néhány perccel később már készen is volt a terve.
– Nos, akkor a két füles fotelt és ezt az asztalkát kivisszük innen. Két
ülőgarnitúrához kicsi ez a szoba. Jobb lesz, ha csak egy marad, az viszont
jobban érvényesül. Mégpedig ez – mutatott Lexie a kecses kanapéra és a
keskeny fotelokra. – Vannak esetleg még részei ennek a garnitúrának?
Grayson elgondolkodott.
– Igen, azt hiszem, nagymama szobájában van még egy fotel.
– Arra szükségünk lesz – döntötte el Lexie. – Ki tudnád cserélni az
egyik füles fotelra, ha az elfér ott?
– Nem akarod megnézni azt a szobát is? – kérdezte Grayson. – Akkor a
saját szemeddel láthatod.
Lexie egy pillanatig habozott, aztán végül követte a férfit Agathának a
nappaliból balra nyíló hálószobájába, amelybe ő a legutóbb éppen csak
bepillantott. Kisebb volt, mint a nappali, kimondottan szép berendezését
faragott lábú, széles ágy, egy nem túl nagy szekrény és egy kis íróasztal
alkotta. A fotel, amelyet Lexie át akart vitetni, a sarokban állt, és úgy
találta, hogy a füles fotel valóban jobban illene ide.
– Segítsek átvinni? – kérdezte, de Grayson megrázta a fejét.
– Elbírom – mondta.
Kigombolta az ingét, kibújt belőle, és ledobta az ágyra.
Alatta szűk, fehér pólót viselt, amelyben jól láthatóan kirajzolódott a
felsőteste. A megfelelő helyeken éppen annyira volt izmos, amennyire
kellett. Nem is okozott gondot számára, hogy megfogja a fotelt, és átvigye
a nappaliba. Lexie követte, és megpróbált nem a férfi erős alkarjára
meredni, amelyet máskor eltakart az ingujja. A keze is szép a hosszú
ujjakkal…
A mindenségit, fejezd ezt be! – figyelmeztette magát Lexie, és
elvörösödött, amikor elkapta Grayson pillantását.
– A füles fotelnél jól jönne a segítség – mondta a férfi. – Azt inkább
vigyük át együtt!
– Igen, persze.
Lexie át akart menni a fotel másik oldalára, hogy ott fogja meg. A
bútorok azonban túl közel voltak egymáshoz, ezért át kellett bújnia
Grayson mellett. Nem akart hozzáérni, de ez gyakorlatilag lehetetlen volt.
Amikor a karja súrolta a férfiét, önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét.
– Nincs sok hely – mondta Grayson, de az arcáról Lexie nem tudta
leolvasni, hogy a futó érintés őt is kibillentette-e a lelki egyensúlyából.
– Ezen akarunk változtatni – felelte, és örömmel nyugtázta, hogy nem
remegett a hangja.
A füles fotelt együtt átvitték Agatha hálószobájába, aztán Lexie még
Fanny hálóját is megnézte, amely a másik oldalon nyílt a nappaliból. Ez
még Agatha szobájánál is kisebb volt, és csak egy keskeny ágy állt benne.
A legszembetűnőbb különbséget azonban a fényképek jelentették. Agatha
hálójában csak egy férfi portréja függött a falon, aki Lexie sejtése szerint
az idős hölgy néhai férje, Arthur lehetett. Fanny szobájában viszont
rengeteg bekeretezett fénykép volt: az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényen
és a falakon is. Többnyire Duncant és Graysont ábrázolták az életük
különböző szakaszaiban. Lexie-t leginkább Grayson képei érdekelték, mert
nem tudta elképzelni, milyen lehetett kisfiúnak. Mivel azonban a férfi most
mellette állt, csak futó pillantást mert vetni a fotókra.
Az egyik kép kirítt a többi közül. Szokatlanul széles aranykeretbe
foglalták, és a fiatal Fannyt ábrázolta egy férfival, akit Lexie nem ismert.
Bizalmas kapcsolatban lehettek, mert egymás kezét fogták, és szerelmesen
néztek a másikra.
– Ő George? – kérdezte Lexie.
Grayson meglepetten nézett rá.
– Te tudsz George-ról?
Lexie bólintott.
– Fanny mesélt róla. Nagyon szerette, igaz?
Grayson sokáig nem válaszolt.
– Az már régen volt – mondta végül, miután Lexie kérdőn nézett rá, és
megrántotta a vállát. – Ki kell még vinni innen valamit? – kérdezte.
Láthatóan nem akart erről beszélni, ezért Lexie is annyiban hagyta a
dolgot.
– Nem. Itt minden maradjon, ahogy van – felelte.
– És most? – kérdezte Grayson, miután visszamentek a nappaliba.
– Most még át kell rendeznünk a bútorokat – mondta Lexie, és
nekilátott, hogy megvalósítsa a fejében már megszületett tervet.
 Egy kicsit meglepte, hogy Grayson szinte minden kérését szó nélkül
teljesítette. Nem olyan embernek tűnt, aki szívesen hajt végre utasításokat,
és néha nem is értett egyet Lexie ötleteivel. Akkor megvitatták a dolgot, és
több lehetőséget kipróbáltak, amíg végül mind a ketten elégedettek voltak
az eredménnyel. Lexie nagyon élvezte a közös munkát.
– És ezeket most hová vigyük? – kérdezte, miután elkészültek, a füles
fotelra, a két asztalra és a kis komódra gondolva, amelyek most a folyosón
álltak.
– Oda betehetjük őket – mondta Grayson egy távolabbi ajtóra mutatva.
Egy tárolóra nyílt, amely már meglehetősen tele volt, de az asztalokat és
a komódot azért sikerült elhelyezniük benne.
Nagy nehezen, de végül a füles fotel is befért, amikor azonban
hátratolták, Lexie ujjai beszorultak a karfa és a komód közé.
– Au! – szisszent fel.
Ijedten visszahúzta a kezét, és szemügyre vette fájón
lüktető hüvelykujját.
– Mutasd!
Grayson azonnal ott termett Lexie mellett, és kezébe vette a kezét. Ujjai
érintésétől neki bizseregni kezdett a bőre, és borzongás futott végig a
testén. Ez csak rosszabb lett, amikor felemelte a fejét, és pillantása
találkozott a férfiéval.
– Sajnálom – mondta Grayson.
Közben szelíden simogatta Lexie tenyerét, ami érzések sokaságát
váltotta ki a lányból.
– Nem… tehetsz róla – felelte elfúló hangon, és pillantása a férfi szájára
vándorolt.
Ez talán nem történt volna meg, ha nem ebben a szűk, ablaktalan
kamrában álltak volna, amelyben éppen csak elfértek. Ha távolabb
léphettek volna egymástól… Lexie azonban nem volt biztos abban, hogy
akkor ő távolabb is lépne. Valójában nem akart elhúzódni a férfitól.
Grayson elengedte a kezét, de a tekintetük nem szakadt el egymástól.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, és a levegő feszültségtől volt terhes
közöttük. Lexie tudta, hogy nem lenne jó ötlet, ha újra megcsókolná a
férfit. A teste azonban átvette felette az irányítást, és Grayson felé hajtotta.
Még egyszer száján akarta érezni a száját, megízlelni és átadni magát
annak a heves érzésnek, amely újra elfogta, és most is ki próbálta rántani a
talajt lába alól…
A kamra csendjét a férfi mobiltelefonjának a csörgése zavarta meg, és
megtört a varázs. Önmagától megijedve Lexie hátrább akart lépni, de a
háta a polcnak ütközött. Grayson fojtott káromkodással előhúzta a
zsebéből a telefonját, megnézte a kijelzőt, és fogadta a hívást.
– Igen? – kérdezte olyan mogorván, hogy Lexie megsajnálta az
ismeretlen hívót.
A férfi a kamrából kilépett a folyosóra, Lexie pedig remegő lábbal
követte. Jesszusom, ez nem sokon múlt! – gondolta Grayson széles hátát
nézegetve. Egy pillanattal később újra a férfi karjában pihent volna, és ez a
felismerés megrázta.
Grayson még mindig telefonált, Lexie pedig nem akart hallgatózni, ezért
visszament a két idős hölgy nappalijába, és szemügyre vette a munkája
eredményét. A helyiség középpontját most a kecses ülőgarnitúra alkotta, a
szoba így sokkal szellősebb volt, és nagyobbnak is tűnt. Kevesebb akadály
nehezítette a mozgást, és a polcokon is jobban érvényesültek a tárgyak,
miután Lexie átrendezte őket.
Valójában már csak néhány díszpárna és virág hiányzott…
– Nagymama és Fanny rá sem fog ismerni a szobára – jegyezte meg
Grayson.
Lexie csak most vette észre, hogy a férfi mögéje lépett, amitől újra
bizonytalanul állt a lábán.
– Mit gondolsz, tetszik majd nekik? – kérdezte a lány.
– Viccelsz? Imádni fogják. Tényleg jó szemed és érzéked van ezekhez a
dolgokhoz.
A férfi valóban így gondolhatta, mert az arca őszintének tűnt. Vagy
hátsó szándékból mondta? – találgatta Lexie. Ez is annak a stratégiának a
része lenne, amelyet ő még nem ismert fel?
– Komolyan azt hitted, hogy Andrew csakis dilettánsokat alkalmaz?
Grayson megkönnyebbült mosolyra húzta a száját.
– Azt mindenesetre nem feltételeztem, hogy ilyen jók az emberei. Talán
át kellene csábítanom téged a cégemhez.
Lexie nyelt egyet, és próbálta nem elképzelni, milyen lenne, ha
Graysonnál dolgozna. A férfi telefonja újra csörögni kezdett.
– Bocs, de ezt fel kell vennem – mondta, miután a kijelzőre pillantott.
 Lexie bólintott.
– Addig kimegyek a konyhába. Te is kérsz teát? Grayson bólintott, aztán
félrefordult.
– Mi a fene van már megint? – kérdezte, miközben Lexie a konyhába
indult.
Reggel látta, hol tartja Agatha a teákat, ezért hamar el tudott készíteni
egy kanna Irish Breakfast Tea-t. Éppen az asztalra akarta tenni, amikor
Grayson belépett az ajtón. Leereszkedett egy székre, a telefonját maga elé
dobta az asztalra, aztán nagyot fújtatva beletúrt a hajába.
– Valami gond van? – kérdezte Lexie, és egy teli bögre teát tett a férfi
elé.
– Ha csak egy lenne! – dörmögte Grayson, és felvette a mobilját, mert
már megint megszólalt.
Most azonban ülve maradt, miközben telefonált, ezért a beszélgetésből
Lexie ki tudta venni, hogy egy kanadai projekttel kapcsolatban támadt
probléma. Ha többet akarsz megtudni Graysonról, itt a remek alkalom –
gondolta, és ő is leült az asztalhoz.
– Bosszúság az irodában? – kérdezte, miután a férfi befejezte a
telefonálást.
Grayson elvette a teáját.
– Csak a szokásos káosz. Mindig ez van, amikor hosszabb ideig távol
vagyok, de ez valójában jó erőpróba az új irodavezetőmnek. De meg fogja
oldani.
Grayson fáradtnak tűnt, és majdnem úgy beszélt, mintha nem igazán
érdekelné a dolog. Lexie-nek eszébe jutott, amit a férfi a Duncannel
folytatott vitája közben mondott. Hogy évek óta minden percét a cégére
áldozta.
– Valóban csak azért alapítottad meg a Fitzgerald Holdingot, hogy elég
pénzed legyen a kastély megvásárlására?
Grayson felemelte a fejét, és éles pillantást vetett Lexie-re.
– Hallottad, hogy ezt mondtam?
Lexie felemelte a kezét.
– Sajnálom, de véletlenül éppen ott voltam, és meghallottam. Egyébként
igaz?
A férfi kifújta a levegőt.
– Ez volt az egyik ok. Független akartam lenni. A saját lábamra állni.
 Lexie arra gondolt, hogy Andrew sokszor dühöngött Grayson cégének a
sikerei miatt. A Fitzgerald Holding rövidebb ideje működik, mint a
Howard Enterprises, de a forgalmat illetően már rég lekörözte a
versenytársát.
– Elég erős lett az a láb – mondta, és a férfi mosolya láttán felgyorsult a
szívverése. – Valóban éjt nappallá téve dolgozol? Soha nem mész
szabadságra?
Grayson megrántotta a vállát.
– Minek?
– Csak úgy. Hogy lazíts egy kicsit, és jól érezd magad.
– Ki mondta, hogy én nem szoktam jól érezni magam?
A férfi szája sarka mosolyra húzódott, és Lexie-be szúrás hasított,
amikor rádöbbent, hogy Grayson egészen biztosan nem olyan magányos,
mint amilyennek ő képzelte. Mégis úgy tűnt, hogy valami hiányzik az
életéből.
– Családot nem akarsz? Gyerekeket?
Lexie tudta, hogy ez túlságosan személyes kérdés, de talán nem lesz
még egyszer alkalma arra, hogy feltegye, és nagyon szerette volna tudni a
választ.
A férfi elhúzta a száját.
– Ezek nem szerepelnek az élettervemben – mondta. – Nem nekem való
dolgok.
Grayson ezt olyan határozottan mondta, mintha már régen eldöntötte
volna. A családi viszonyai ismeretében Lexie ezt érthetőnek is találta.
– És veled mi a helyzet? – kérdezett vissza a férfi.
– Én mindig is akartam családot. Alighanem ezért mentem túl korán
férjhez – vallotta be Lexie nagyot sóhajtva. – A volt férjem vezetéknevén
kívül azonban nem sok maradt a házasságomból. Olyan feleségből, aki
éjszaka álmában elkóborol és fél a sötétben, hosszabb távon nem kér egy
focicsapat irányítója. A férjem vissza akarta kapni a gondtalan életét, hogy
megint a haverjaival mulatozhasson. És ez valószínűleg jobb is így. Azt
hiszem, nekem sem megy a családi élet.
Lexie nem tudta volna megmondani, miért meséli ezt el Graysonnak.
Bettyn kívül még senkinek nem beszélt a válása okairól. Grayson azonban
már egyébként is több titkát ismeri, úgyhogy nem igazán számít, hogy
most már ezt is tudja róla.
 – Akkor már ketten vagyunk így a családi dolgokkal – mondta a férfi.
Amikor találkozott a pillantásuk, Grayson szeméből Lexie megértést
olvasott ki, ami meglepte, és melegséggel töltötte el.
Ne felejtsd el, kivel van dolgod! – figyelmeztette magát, amikor
ráébredt, közel jár ahhoz, hogy sokkal kedvesebbnek találja Grayson
Fitzgeraldot, semmint az üdvös volna, ezért sietve megitta a teáját.
– Oké, akkor én most folytatom a munkámat. A szobával már amúgy is
elkészültünk – mondta, aztán felállt, és a mosogatóba vitte a bögréjét. –
Köszönöm szépen, hogy segítettél.
– Remélem, a nagymamám és Fanny még élvezhetik kicsit az új
nappalijukat – jegyezte meg Grayson, amikor Lexie már az ajtóhoz ért, de
most meglepetten megállt.
– Ezt hogy érted?
– Ahogy már mondtam. Szerintem Andrew nem fogja megengedni
nekik, hogy akkor is itt lakjanak majd, amikor már elkészült a hotel.
– Miért ne engedné? Ha megígérte, ahhoz is fogja tartani magát –
mondta Lexie.
Grayson odament hozzá.
– Ajánlom is neki. Én ugyanis nem fogom eltűrni, hogy el kelljen
hagyniuk a várkastélyt. Fanny azt nem élné túl.
Lexie egy pillanatig elgyengült, és meg akarta ígérni a férfinak, hogy az
nem fog megtörténni. Azt akarta mondani, hogy Grayson is megvehetné a
várat, és akkor nem kellene aggódnia az idős hölgyek miatt. Aztán
azonban eszébe villant, hogy nem mondhat ilyet. Nem számít, hogy ő mit
tart helyesnek. Neki Andrew érdekét kell képviselnie, nem Graysonét és a
családjáét.
– Andrew biztosan állni fogja a szavát – mondta, de közben kerülte
Grayson pillantását, és sajnálta, hogy nem csengett magabiztosabban a
hangja.
A férfi Lexie karjára tette a kezét, és megvárta, hogy ránézzen.
– Howard nem kaphatja meg a várat. Nem állíthat itt mindent a feje
tetejére. Az katasztrófa lenne.
Grayson tekintete őszinte aggódásról árulkodott, és Lexie egyszeriben
megértette, hogy többről van szó, mint ő eddig gondolta. Nem csak arról,
hogy a férfi nem akarja elveszíteni a családi birtokot.
– Hogyhogy? – kérdezte Lexie. – Mi történne akkor?
 – Arra én is kíváncsi lennék – mondta Duncan, aki éppen belépett a
konyhába.
 23
Grayson levette a kezét Lexie karjáról, és az apjára meredt.
Csak most döbbenhetett rá, hogy többet mondott, mint valójában akart,
mert az arca újra zárkózott lett.
– Grayson? – kérdezte tőle Duncan sürgetőn. – Mi történne akkor?
Grayson egy pillanatig mintha önmagával viaskodott volna, végül
azonban megrázta a fejét.
– Majd meglátod – válaszolta.
Még egyszer Lexie-re nézett, aztán nagy léptekkel elhagyta a konyhát.
Duncant láthatóan felzaklatta, amit hallott.
– Maga tudja, mire gondolt a fiam? – kérdezte Lexie-től, de csak a fejét
rázta.
– Talán újra beszélnie kellene vele – javasolta a lány.
Valójában tudta, hogy neki az nem áll érdekében. Ha apa és fia kibékül,
Andrew nem veheti meg a várkastélyt. Lexie azonban sajnálta Duncant, és
azt is szerette volna megtudni, hogy mi mozgatja Graysont.
Duncan elhúzta a száját, és Lexie egy pillanatig attól tartott, hogy rendre
fogja utasítani a javaslata miatt. A férfi azonban csak szomorúan
elmosolyodott.
– Annak nemigen lenne értelme – mondta, és leereszkedett a székre,
amelyen korábban Lexie ült. – Maga is láthatta már, hogyan végződnek a
beszélgetéseink a fiammal. Mindig veszekedéssel.
Lexie jobban megnézte magának az idős férfit, és feltűnt neki, hogy
sötét karikák vannak a szeme alatt. Már néhány napja, az első
találkozásukkor is zaklatottnak tűnt, most viszont még szomorúnak is.
– Kér teát?
Lexie természetesen tudta, itt ő nem háziasszony, de úgy látta, hogy
Duncannek jót tenne, ha egy kicsit megnyugodna.
Ezért elment egy bögréért, miután a férfi bólintott, és megtöltötte.
Duncan elvette, de nem kezdte el inni, csak letette maga elé, és a semmibe
révedt. Lexie elvette az asztalról Grayson üres bögréjét, elvitte a
mosogatóba, aztán leült Duncannel szemben.
– Miért nem akarja a fiának eladni a kastélyt?
Tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad feltennie ezt a kérdést.
Duncan is így gondolhatta, mert a szemében a csodálkozás mellett harag is
megjelent.
– Ezt magának kellene a legjobban tudnia – morogta.
– De nem tudom – felelte Lexie. – Andrew, vagyis a főnököm csak
annyit mondott, magának nem volna szabad elfelejtenie, hogy már
megállapodtak.
– Akkor mondja meg neki, hogy nem kell aggódnia. – Duncan hangja
keserű volt. – Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük.
Lexie egy pillanatig döbbenten hallgatott.
– Maga valójában inkább a fiának szeretné eladni a házat? – kérdezte,
mert ezt mindenképpen tudni akarta.
A férfi nagyot sóhajtott.
– Itt már régen nem arról van szó, hogy én mit szeretnék.
– Hanem miről van szó? – kérdezte Lexie. – A várkastély a magáé,
szabadon eldöntheti, kinek adja el. Más is lehet a vevő, nem csak a
Howard Enterprises.
Duncan felhorkant.
– Tudja a főnöke, hogy maga ezt így látja? Azt hiszem, mégsem kellett
volna arra kérnem, hogy magát küldje ide.
Lexie nagyot nyelt, amikor eszébe jutott, amit Andrew mondott neki.
– És miért kérte ezt? Mi még nem is ismertük egymást. Duncan
megrántotta a vállát.
– Mert magát ajánlották nekem.
Lexie megint nyelt egyet.
– Ki ajánlott?
– Egy barátom. Amikor egy beszélgetésünk során megemlítettem, hogy
kapcsolatban állok a maguk cégével, és a Howard Enterprises készíti majd
a belsőépítészeti tervet, a barátom azt tanácsolta, ragaszkodjam ahhoz,
hogy maga kapja a megbízást. Azt mondta, csakis jót hallott magáról. –
Duncan eltolta maga elől a teásbögrét. – Köszönöm szépen, de most
mennem kell – mondta.
Már az ajtónál járt, amikor Lexie kapcsolt.
– Várjon, kérem. Ki ajánlott engem?
Duncan egy pillanatig habozott, mintha nem tudná, elmondhatja-e, ki
volt az. Végül azonban megrántotta a vállát.
– Flaherty atya – felelte, aztán kiment a konyhából.
 Lexie megrökönyödve nézett utána. A plébános ajánlotta őt Duncannek?
Lexie visszagondolt az első találkozásukra a pappal. Flaherty atya tudta,
hogy ő a vár felújítását végző cégtől jött. „Már hallottam magáról” –
mondta neki. Ő azt hitte, hogy ez a cégükre vonatkozik, és nem rá. Lehet,
hogy a pap egy másik ügyféllel is kapcsolatban van, és ezért tud róla?
Kopogtattak az ajtón, aztán Betty lépett be a konyhába.
– Szia! Az a barátságtalan férfi, akivel az udvaron találkoztam, azt
mondta, hogy a konyhában talállak. Ő Grayson apja?
Lexie bólintott.
– Hogyhogy már itt vagy? – kérdezte meglepetten a barátnőjétől.
– Mert el kell hogy vigyelek a zsűrizésre – felelte Betty.
Lexie összeráncolta a homlokát. Ma reggel valóban megkérte erre a
barátnőjét, de a zsűrizés majd csak…
– Jézusom! – kiáltott fel ijedten, amikor pillantása a falon függő órára
esett, és meglátta, hogy fél hármat mutat. – Egészen megfeledkeztem az
időről, de így semmiképpen sem mehetek oda. Át kell öltöznöm.
Betty felkísérte Lexie-t az emeletre, ő pedig besietett a fürdőszobába.
Az idős hölgyek szalonjának fárasztó átrendezése után mindenképpen le
kellett zuhanyoznia. Végül több mint húsz perc alatt készült el.
– Jó leszek így? – kérdezte a barátnőjétől, és idegesen végignézett
sötétkék ingruháján. – Vagy jobb volna, ha feltűzném a hajam?
– Az volna a jobb, ha lefújnád a zsűrizést – mondta Betty, és
megrántotta a vállát, amikor Lexie meglepetten nézett rá. – Csak úgy
mondom. Két nővel készülsz önként találkozni, aki különböző okokból, de
láthatóan gyűlöl téged, és egy férfival, aki talán megbabrálta a
féktömlőidet. Nem tudom, jó ötlet-e ez, Lexie.
– A gondolatot, hogy egy asztalnál üljek Sheila Murphyvel és Janice
Kellyvel, én sem találom igazán csábítónak – ismerte el Lexie. – Turner
doktor viszont ártalmatlan. Ráadásul valószínűleg nem is ő rongálta meg a
fékemet. Igazából bárki lehetett.
– És ettől te jobban érzed magad? – Betty felvonta a szemöldökét. –
Lexie, ez célzott merénylet volt. Valaki el akar takarítani téged az útból.
Én csak annyit szeretnék, hogy legyél óvatos, oké? Nem élném túl, ha
történne veled valami.
Lexie odament a barátnőjéhez, és megölelte.
 – Vigyázok magamra – ígérte, és leplezni igyekezett, hogy Betty szavai
felkavarták. Feladni azonban nem fogja. Ezért fontos, hogy most elmenjen
a találkozóra. – Akkor elviszel?
Betty bólintott, és együtt a lépcsőhöz indultak.
– Hallottál már Andrew-ról?
– Nem – felelte Lexie, és elővette a táskájából a mobiltelefonját.
Megnézte, érkezett-e üzenete, mert bízott benne, hogy választ kapott
Andrew-tól, de nem. Persze hogy nem – villant az eszébe, mert nem is írt a
főnökének. Tervezte, de a nagy izgalmak közepette elfelejtette elküldeni
Andrew-nak az üzenetet. Most sietve pótolta, és remélte, hogy hamar
megjön majd a válasz.
Leértek a földszintre, és végigmentek a folyosón.
Odakintről hangokat hallottak, s amikor kinyitották a bejárati ajtót,
Agathával és Fannyval találták szemben magukat, akik az orvostól
érkezhettek éppen vissza.
– Ó, Miss Cavendish! – Agatha arca csak úgy ragyogott. – Meg tudta
már nézni a nappalinkat?
Lexie bólintott.
– El is készültem vele. Remélem, tetszik majd Önöknek.
Grayson azt mondta, hogy szabad kezet adtak nekem, de természetesen
bármin változtathatok, ha szeretnék.
– Biztos vagyok benne, hogy arra nem lesz szükség.
Köszönjük szépen, kedvesem – felelte Agatha, aztán a sógornőjéhez
fordult: – Megnézzük, Fanny?
A másik idős hölgy bólintott.
– De nekem előbb George-hoz kell mennem – mondta, aztán besietett a
házba.
– George-hoz? – kérdezte Lexie zavarodottan. – A vőlegényére gondolt?
– Igen. Fanny mostanában kissé össze van zavarodva. Néha azt képzeli,
hogy George még itt van. Én pedig meghagyom neki ezt a kis ábrándot.
– Kis ábrándot? – kérdezte Betty, miután Agatha is eltűnt a házban, ők
pedig a Minije felé tartottak. – Szerintem ez meglehetősen nagy botorság.
Lexie megrántotta a vállát.
– Kedvelem az öreg hölgyeket. Ártalmatlanok.
– Ha te mondod. – Betty a kocsija teteje felett átnézett Lexie-re. – Én
mégis örülnék, ha egy kicsit gyanakvóbb lennél. Elvégre még nem tudjuk,
ki követett el merényletet ellened.
Lexie nem válaszolt, csak beszállt az autóba. Bettynek természetesen
igaza van – gondolta, miközben a kanyargós úton lementek a faluba.
Valójában mindenkit gyanúsnak kellene tartania. Eszébe jutott a rejtélyes
megjegyzés, amelyet Grayson tett az előbb. Nagyon úgy fest, hogy
nemcsak előle, de az apja elől is elhallgat valamit. És amíg nem deríti ki,
mi az, talán valóban nem kellene túlságosan megbíznia a férfiban.
Egy újabb közeledési kísérletről már nem is szólva…
– Szóval Grayson Fitzgeralddal töltötted a napot? – kérdezte Betty,
mintha megsejtette volna, mi jár a barátnője fejében. – És? Nagyon rossz
volt?
– Nem – vallotta be Lexie. – Ő… más, mint amilyennek gondoltam.
– Nem megmondtam? – kérdezte Betty, és gázt adott, miután leértek a
dombról, és ráfordultak a Cerighbe vezető útra.
– Azt hittem, gyanakvónak kell lennem – vetette Lexie a barátnője
szemére. – Mi van, ha Grayson is csak be akar csapni?
Betty megrántotta a vállát.
– Eddig inkább megmentett téged, nem pedig veszélybe sodort. Vagy
talán nem?
Ebben van valami – ismerte el Lexie kénytelen-kelletlen. Ettől azonban
még nem kell vakon megbíznia Grayson Fitzgeraldban. És túl sokat sem
kellene rá gondolnom – tette hozzá magában, és gyorsan másra terelte a
szót:
– És te mivel töltötted a napot? – kérdezte a barátnőjétől. – Vagy inkább
azt kérdezem, hogy kivel.
Betty felnevetett.
– Lebuktam – válaszolta, és elmesélte, hogy egy közeli strandon töltött
több órát Aidannel.
– Az klassz lehetett – mondta Lexie somolyogva –, bár neki valójában a
doktori disszertációján kellene dolgoznia. Nem kellene elvonnod a
munkától.
Betty elvigyorodott.
– Mondja ezt az a nő, aki fél napig nem foglalkozott a feladatával.
– Már majdnem kész vagyok vele – védekezett Lexie. – Egyébként a
szoba átrendezése is a feladataim közé tartozott.
 A belsőépítészeti tervben Agatha és Fanny nappalijának a kialakítása is
benne van.
– Oké, oké – adta meg magát Betty. – Aidan miatt egyébként nem kell
aggódnod. Azt hiszem, nem igazán fontos neki az a disszertáció.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Lexie meglepetten.
– Leginkább abból, ahogy viselkedik. Hihetetlenül sokat tud az ír
művészettörténetről, és én valóban órákig el tudnám hallgatni, amikor
arról beszél, mégsem érzem rajta, hogy szorítaná az idő. Mintha a
kutatással valójában csak az időt akarná valahogy eltölteni, de igazából a
Badgers szombati koncertje fontos neki.
Lexie-nek megint eszébe jutott, hogyan fogadta Aidan az ötletet, hogy a
megverése miatt a rendőrséghez kellene fordulnia. Szívesen felhívta volna
Betty figyelmét, hogy neki sem ártana gyanakvóbbnak lennie. A barátnője
azonban olyan felszabadult és boldog volt, mint már régen nem, és ő nem
akart félelmet ébreszteni benne. Lehet, hogy téved, és Aidan furcsa
viselkedésére van valamilyen egyszerű magyarázat.
– Mi van Kennel? – kérdezte. – Leszállt rólad? Betty bólintott.
– Ma délig állandóan írogatott. Tudni akarta, hol vagyok, de én persze
nem mondtam meg. Azóta csend van. Valószínűleg azzal a Trishával
vigasztalódik.
– Az jó lenne, mert legalább megszabadulnál tőle – mondta Lexie, bár
nem hitte, hogy így lesz.
Ken egy hazug disznó, de egykönnyen nem adja fel. A legutóbb is eget-
földet megmozgatott, hogy visszaszerezze Bettyt, és Lexie nem tartotta
valószínűnek, hogy ez most másként lesz. A barátnőjének nem szabad még
egyszer bedőlnie a pasasnak.
– Megjöttünk. – Betty megállt a Szent Patrik-templom előtt.
– Hívj fel, ha végeztél.
Lexie bólintott, elköszönt a barátnőjétől, és a templomhoz indult. Janice
és Sheila már a kapunál állt egy negyven körüli, alacsony és kissé köpcös
férfival, aki sötét öltönyt viselt. Lexie úgy sejtette, hogy Douglas Thornton
lehet, az alpolgármester, aki szintén tagja a zsűrinek. És valóban így
mutatkozott be neki, miután odaért hozzájuk.
– Akkor már majdnem teljes a létszám. Ó, és Clark is jön már – mondta
Thornton, amikor meglátta a feléjük tartó idős orvost.
 Turner doktor üdvözölte őket, és Lexie éberen figyelte, de nem találta
úgy, hogy furcsán viselkedne vele. Ellenkezőleg, ugyanolyan barátságos és
kedélyes volt, mint az
első találkozásukkor. Janice és Sheila viszont igencsak rosszindulatúan
méregette őt, Sheila láthatóan még Janice-nél is kevésbé örült a
jelenlétének.
Douglas Thornton, akinek nem tűnt fel a nők között uralkodó feszültség,
összecsapta a kezét.
– Akkor kezdjük?
– Nem várjuk meg Flaherty atyát? – kérdezte Lexie meglepetten.
Douglas Thornton a fejét rázta.
– Nem. Sajnos váratlan elfoglaltsága akadt. Megkért, hogy mentsem ki.
Lexie csalódottan bement a többiekkel a templomba. Meg akarta
kérdezni a plébánost, hogy miért őt ajánlotta Duncannek. Azért is szerette
volna, hogy itt legyen, mert akkor Sheila és Janice minden bizonnyal
másként viselkedne vele. Nincs mit tenni, egyedül kell megbirkóznom
velük – gondolta, amikor odaértek a makettekhez.
– Flaherty atya kérésére én fogom vezetni az ülésünket – mondta
Douglas Thornton. – Ezért meg kell kérdeznem, látták-e már a maketteket,
vagy valakinek még időre van szüksége ahhoz, hogy megtekintse őket.
Lexie a többiekkel együtt nemet intett a fejével.
– Jól van. – Az alpolgármester megint összecsapta a kezét.
Ez szokása lehetett. – Akkor az lesz a legjobb, ha mindenki megmondja,
melyik munkát tartja a legjobbnak, aztán megpróbálunk közös nevezőre
jutni.
– Nos, szerintem nem kell hosszasan tanácskoznunk. – Janice a
gyufaszálakból épített makettre mutatott. – Messze ez a legigényesebb.
Ebben van a legtöbb munka, és gyönyörű is, úgyhogy szerintem első díjat
érdemel.
– Szerintem is – mondta Sheila.
A két férfi bólintott, de mielőtt még bármit mondhattak volna, Lexie
magához ragadta a szót:
– Én más véleményen vagyok – mondta, és a festett kartonpapírból
készített makettre mutatott. – Számomra ez a legszebb. A templom
hihetetlenül aprólékos utánzata, és legalább annyi munka van benne, mint
abban, amelyet gyufaszálakból építettek.
 A két férfi ezt az érvet is láthatóan elfogadhatónak találta, és megint
bólintottak.
– De ez kartonpapírból van. – Sheila karba fonta a kezét, és kihívóan
nézett Lexie-re. – Az a munka, amelyet ebbe a makettbe fektetettek, össze
sem hasonlítható a másikkal.
– A kiírásban nem szerepelt, milyen anyagot kell használni, munka
pedig mindkét makettben van – felelte Lexie. – Egyébként sem azt kell
díjaznunk, amelyet a legnehezebb volt elkészíteni, hanem azt, amelyik a
legpontosabban adja vissza a templomot. Ennek a kritériumnak pedig
szerintem a kartonpapírból készült makett felel meg a legjobban.
– Úgy gondolom, Miss Cavendishnek igaza van. – Turner doktor
odalépett Lexie mellé. – Ez sokkal részletesebb, mint a másik.
– Igen, lehet. De ha ez a makett lesz a nyertes, ki fogja átvenni a díjat?
Woody Fletcher soha nem hagyja el a házát – mondta Janice ingerülten.
– Pontosan – helyeselt Sheila. – Tüntessük ki inkább Marcust! Az ő
orgonajátéka nélkül sokkal kevésbé lennének szépek a misék. És az
emberek is kedvelik. Méltó díjazott lenne.
– Ez nem szerepelt a kritériumok között. A makettek számítanak, nem a
pályázók személye. De ha azt is figyelembe vesszük, Mr. Fletcher akkor is
megérdemli a díjat – vetette fel Lexie. – Flaherty atyától tudom, hogy Mr.
Fletchernek az utóbbi években nem volt könnyű. Biztosan nagyon örülne
egy ilyen elismerésnek. Én azonban nem ezért szavazok rá, hanem azért,
mert ő teljesítette a legjobban a feladatot.
Zavart csend támadt, miközben Lexie végignézett a többi zsűritagon,
Sheila szemében pedig vak düh villant meg.
– Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy kioktasson minket? – támadt
Lexie-re. – Magával ellentétben mi évek óta ismerjük az itt élőket. Maga
csak látogatóban van itt, úgyhogy nem alkothat ítéletet a pályázókról!
– Flaherty atya éppen ezért vont be a zsűri munkájába – felelte Lexie. –
Mert elfogulatlan vagyok, és csak arról mondok ítéletet, amit látok.
Sheila felhorkant.
– Azt akarja mondani, hogy mi részrehajlók vagyunk?
– Azt akarom mondani, hogy biztosan nem árt, ha egy kívülálló is részt
vesz a döntésben – válaszolta Lexie.
– Tudtam én! – Sheila meg sem próbálta leplezni a megvetését. –
Amilyen az anya, olyan a lánya!
 Lexie döbbenten meredt a fogadósnéra.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy mi még mind jól emlékszünk Fiona Riordanra.
– Sheila felvonta a szemöldökét. – Ő ugyanilyen volt. Fent hordta az
orrát, és különbnek tartotta magát nálunk. Eközben házasságon kívül szült
gyereket. Ahelyett azonban, hogy szégyellte volna magát, egyik férfi fejét
csavarta el a másik után. Még az én Fredemét is. Beképzelt ringyó volt.
Igenis az volt!
– Sheila, kérem! – mondta Turner doktor figyelmeztetőn.
– Ez az igazság – kötötte az ebet a karóhoz a fogadósné. – Tudjuk,
milyenek az egyedülálló anyák. Fiona valószínűleg egy nős férfival feküdt
össze. Vagy egy olyannal, aki nem akarta elvenni. És mert az apát nem
tudta megtartani, mást keresett helyette. A férjeink közül akart megfogni
magának valakit, de nem járt sikerrel, ezért végül lelépett.
– Ez nem igaz! – tiltakozott Lexie dühösen. – Eileentól tudom, hogy
pontosan fordítva volt. A férfiak futottak utána, de ő nem kért belőlük.
– Ugyan már! – Sheila felnevetett. – Eileen sem volt kivétel.
Fiona az ő férjére is kivetette a hálóját.
– Most már elég, Sheila! – Az idős orvos Lexie elé lépett, és szigorúan
nézett a fogadósnéra. – Ne felejtsék el, hogy templomban vagyunk.
Kis időre újra zavart csend állt be.
– Talán jobb lenne, ha végre szavaznánk – mondta végül Douglas
Thornton, aki láthatóan be akarta fejezni az összejövetelt, mielőtt még
jobban elfajulna a vita.
– Én Marcus O’Keefe makettjére szavazok – jelentette ki Janice, és a
gyufaszálakból épített templomhoz lépett.
– Én is – állt mellé Sheila.
– Én pedig csatlakozom Miss Cavendish véleményéhez, és Woody
Fletcher makettjére adom a szavazatomat – mondta Turner doktor.
Bátorítóan Lexie-re mosolygott, aztán az alpolgármesterre nézett. – A te
voksod dönt, Doug. Ki legyen a nyertes?
Douglas Thornton láthatóan kínosnak találta, hogy állást kell foglalnia
az egyik oldal mellett, mert a tekintete ide-oda járt Lexie és Sheila között.
– Nos, akkor… – Az alpolgármester még egyszer alaposan megnézte a két
legjobbnak ítélt makettet. – Erre szavazok – mutatott végül a festett
kartonpapírból épített templomra.
 – Akkor meg is van a győztes – mondta Turner doktor, és mosolyogva
Lexie-re kacsintott, aki viszonozta a mosolyt, és megerősödött az a
feltételezése, hogy az orvosnak nem volt köze a balesetéhez. Ha valóban
ártani akart volna neki, ebben a vitában aligha állna az oldalára. De ha nem
ő volt, akkor ki? – gondolta szorongva, és a fogadósnéra nézett, aki még
mindig gyűlölködőn méregette.
– Ez nevetséges – dünnyögte Sheila éppen elég hangosan ahhoz, hogy
Lexie hallhassa.
Aztán sarkon fordult, és köszönés nélkül elhagyta a templomot. Janice-
nek láthatóan ugyanolyan kevéssé tetszett a döntés, de ő legalább
elköszönt, ha közben mérges pillantást is lövellt Lexie-re. Ő
mindkettőjüket inkább képesnek tartotta a merényletre, mint Turner
doktort, aki búcsúzóul kezet fogott vele, miután kimentek a templom elé.
– Nagyon jól érvelt – mondta elismerően, és ezt Douglas Thornton is
szapora bólogatással erősítette meg.
Lexie elhúzta a szájat.
– Remélem, nem lesznek gondjaik miattam.
– Sheilával? Ugyan! – Az idős orvos felnevetett. – Egy hétig
valószínűleg kicsivel tovább kell majd várnom arra, hogy kihozza a
teámat. Aztán majd elfelejti az egészet.
Ebben én aligha reménykedhetem – gondolta Lexie, és úgy döntött,
hogy inkább nem tölt majd hosszabb időt a fogadóban.
– Hogy ment? – kérdezte tőle Betty, amikor kevéssel később
megérkezett érte.
Lexie megrántotta a vállát.
– Ha Janice és Sheila eddig esetleg nem gyűlölt engem, most már kétség
sem fér ehhez – felelte, és elmesélte, mi történt a templomban.
Miközben felidézte a fogadósné ádáz megjegyzéseit, a hideg futkosott a
hátán. Ha Sheila Murphy követte el a merényletet, akkor még egészen
biztosan nem múlt el a veszély.
– Ez hihetetlen! – Betty a fejét ingatta. – Figyelj, eljössz velem
Eileenhoz? Az előbb kifejezetten megkért, hogy téged is vigyelek
magammal. Örülne neked.
– Inkább nem – felelte Lexie. – Janice is biztosan odamegy majd.
Egyébként is a vázlataimon szeretnék még egy kicsit dolgozni. És
Andrew-val is beszélnem kell, ha elérem.
 – Oké – mondta Betty nagyot sóhajtva.
Lexie egy pillanatig megbánta a döntését, de a gondolat, hogy újra
összefusson Janice-szel, elijesztette. Holnap a faluünnepen amúgy is
találkozik majd Bettyvel.
– Mikor is lesz a díjkiosztó? – kérdezte Betty, amikor kevéssel később
megérkeztek a várudvarra.
Lexie, aki már kiszállt, még egyszer behajolt a kocsiba.
– Hat körül, de azt hiszem, én már kicsivel korábban odamegyek.
– Jöjjek el megint érted?
– Kösz, de nem kell. Agatha felajánlotta, hogy mehetek vele és
Fannyval, mert ők is ott akarnak lenni. – Lexie összeráncolta a homlokát. –
De azért eljössz, igaz?
– Természetesen. És Aidan is – mondta Betty. – Valakinek csak
vigyáznia kell rád.
Remélem, arra nem lesz szükség – gondolta Lexie, miközben a
barátnője autója után nézett.
Amikor már nem látta a Minit, megfordult, és az ajtóhoz indult. Csupán
néhány méterre volt tőle, amikor megállt, mert egyszeriben olyan érzése
támadt, hogy figyelik. Aztán végül úgy döntött, valószínűleg csak
képzelődött.
 24
– Nahát, ilyen sokan még soha nem voltak a faluünnepünkön! – Flaherty
atya csak úgy ragyogott, miközben a templomban és a körülötte nyüzsgő
tömegre mutatott. – Az összes süteményt eladtuk, és az emberek most a
szendvicsekért állnak sorban. Ha ez így megy tovább, mindenkinek nem is
jut majd.
– Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnia. A házvezetőnője láthatóan
mindent kézben tart.
Lexie a nagy sátorra pillantott, amelyben ennivalót lehetett vásárolni. A
hosszú pulton, amelyen korábban a sütemények voltak, most több tálca
szendvics sorakozott, és előtte egyre hosszabb lett a sor. Akárcsak az
italpultnál, ahol a tea mellett alkoholt is árusítottak. Mary Ward
folyamatosan ide-oda járt a két pult között, utasításokat adott az önkéntes
segítőknek, megszervezte, hogy hozzanak újra abból, ami elfogyott, és
neki köszönhetően minden zökkenőmentesen zajlott.
– Igen, Mary nélkül valóban elveszett lennék – mondta a plébános.
Lexie még egyszer nagy levegőt vett.
– Flaherty atya, azt szeretném kérdezni…
– Hogy tetszik önnek a faluünnepünk? – vágott közbe a pap.
– Egy dublini számára ez valószínűleg túl provinciális.
– Szó sincs róla. Szerintem nagyon jól sikerült ünnep – felelte Lexie.
A forgatag valóban vidám volt. Mindenütt mosolygó arcokat lehetett
látni, hét ágra sütött a nap, és Lexie ragályosnak érezte a felszabadult
hangulatot. Ez persze aligha volt csoda, miután alvás helyett majdnem
egész éjjel töprengett, reggeltől pedig újra a belsőépítészeti tervén
dolgozott. Senkivel sem találkozott, csak Agathával, aki reggelit készített
neki, és megkérdezte tőle, hogy kér-e teát.
Most viszont mindenki itt volt, akit ismert. Agatha és Fanny a
szendvicsek eladásában segédkezett Mary Wardnak. Duncan egy fehér
hajú, tweedöltönyt viselő férfival beszélgetett, akit
Flaherty atya a korábbi polgármesterként mutatott be Lexie-nek. Sheila
a férjével az italpultnál szolgált ki, Eileen egy zsúrkocsival járt körbe, és a
teakeverékeit kínálgatta, vagy Janice-nek segített, aki az egyik
játékstandnál dolgozott. Lexie már Turner doktort és Douglas Thorntont is
látta, amikor megérkezett. Csak Betty és Aidan hiányzott, de a barátnője az
előbb üzenetet küldött Lexie-nek, hogy már úton vannak.
Grayson sem volt itt. Lexie már tegnap óta nem látta, és mert Agatha és
Fanny sem tudta, hol lehet, lassanként aggódni kezdett. A férfi nem
utazhatott el, arról biztosan szólt volna a családjának. De mit csinálhat?
Lexie elhitette magával, hogy csak azért kíváncsi erre, mert nem szeretné,
ha Grayson esetleg Andrew ellen tervezne valamit. Ez azonban nem
magyarázta meg, hogy a gyomra mindig remegni kezdett, amikor azt hitte,
hogy Graysont látta meg a tömegben. És a csalódásra sem volt
magyarázat, mert mindig az fogta el, mikor rájött, hogy tévedett…
– Na, igen, az az igazság, hogy nem a faluünnep miatt van itt ekkora
tömeg. Sokkal inkább a folkfesztivál ma esti koncertjeire várnak, és addig
nálunk ütik el az időt – zavarta meg Lexie töprengését Flaherty atya
megjegyzése. A pap elmosolyodott.
– Amíg azonban megvásárolják a üteményeinket és a szendvicseinket,
és ezzel gazdagítják az
egyházközség kasszáját, valószínűleg nem kellene panaszkodnom.
– Hogyhogy itt lép fel a Badgers? – kérdezte Lexie, mert már régóta
foglalkoztatta ez a kérdés.
– Úgy érti, miért játszik egy híres együttes egy ilyen jelentéktelen, kicsi
faluban? – Flaherty atya elmosolyodott. – Ezt annak köszönhetjük, hogy
Sean Fraser itt született, Cerighben.
– A banda frontembere? Ez komoly?
A pap bólintott.
– Sean azonnal igent mondott, amikor a szervezőbizottság írt neki.
Pedig csak néhány évig élt itt, aztán elköltözött a szüleivel. – A plébános
megrántotta a vállát, és a mosolya kissé szomorú lett. – Ebben egy kicsit
hasonlít magára.
Lexie nagy levegőt vett, hogy újabb kísérletet tegyen annak a
kiderítésére, miért őt ajánlotta a munkára Duncan O’Donnell.
– Flaherty atya, szeretnék kérdezni vala…
– Ó, nézze csak! De hiszen az ott Woody Fletcher! – A pap egy
középkorú férfira mutatott, aki mankóra támaszkodva feléjük közeledett. –
Nem hittem volna, hogy eljön.
– Én győztem meg arról, hogy a mozgás jót tesz neki.
 Úgymond orvosi javallatra van itt – mondta Turner doktor, aki éppen
odalépett hozzájuk. – Természetesen mit sem sejt. De ha már ő a győztes,
csak itt kell lennie, nem igaz?
Lexie kedvesen az idős doktorra mosolygott, aki most is barátságosan
rákacsintott, ő pedig már nem is értette, hogyan gyanakodhatott rá. Az
orvos ezúttal is kimondottan szívélyesen viselkedett vele, és Lexie-nek
nehéz volt vele szemben is gyanakvónak maradnia, ahogy Betty tanácsolta
neki.
– Nagyon jó ötlet volt – mondta Flaherty atya, és a mankós férfi elé
sietett. – De jó, hogy itt vagy, Woody!
Turner doktor is követte a papot, Lexie pedig nagyot sóhajtott,
miközben utánuk nézett. Ebben a felfordulásban egyelőre semmi sem lesz
abból a tervéből, hogy kikérdezi a plébánost. Később talán majd adódik rá
alkalom – gondolta.
Továbbsétált, és meglepetten megállt, amikor valaki megfogta a karját.
Eileen volt az.
– Alexandra! Már azt hittem, hogy nem jössz el – mondta kissé
szemrehányón. – Ilyen sok dolgod volt?
Lexie bólintott, és a zsúrkocsira mutatott.
– És neked? Hogy megy a bolt?
– Szerencsére jól – felelte Eileen, és odapillantott Flaherty atyára, aki
még mindig Woody Fletcherrel beszélgetett. – A bevételem egy részét
ugyanis egy segélyprogramnak kell adományoznom, amelyet a mi drága
plébánosunk Ruandában hívott életre árva gyerekek támogatására. Ezzel a
feltétellel engedélyezte, hogy árulhassam itt a teáimat.
– Vagyis még mindig nem rajongtok egymásért az atyával?
– kérdezte Lexie mosolyogva.
– Nem.
Eileen arca elkomorult, és még mondott valamit, a hangját azonban
elnyomta Flaherty atya megafonnal felerősített hangja:
– Most pedig átadjuk a templomunkról készült legjobb makettnek járó
díjat. Kérem, jöjjenek ide hozzám a zsűri tagjai és a pályaművek készítői,
hogy elkezdhessük.
Lexie elnézést kért Eileentól, és az ünnepi sátorhoz sietett, ahol már
összegyűltek a többiek. A maketteket közben kihozták a templomból, és
egy nagy asztalon álltak. Miközben Flaherty atya mindegyikről szólt
néhány szót, és elmondta, ki készítette, Lexie a zsűri többi tagjával az
asztaltól jobbra állt.
Janice és Sheila halkan pusmogott egymással, és a pillantások, amelyet
Lexie-re vetettek, elárulták neki, hogy róla beszélnek, megpróbálta ezt
figyelmen kívül hagyni, és a verseny résztvevőit nézegette, akik az asztal
másik oldalán várták a győztes kihirdetését. Woody Fletcher is ott volt, de
úgy helyezkedett, hogy gyorsan elmehessen, miután befejeződik a
ceremónia.
– Ezt a gyönyörű makettet pedig a mi tehetséges orgonistánk készítette
gyufaszálakból. Marcus, kérlek, mondd el nekünk, hány órára volt
szükséged hozzá.
Flaherty atya előre hívta az orgonistát, akiről Lexie úgy gondolta, hogy
a húszas évei végén járhat. Jóképű volt, de a keskeny vállával
meglehetősen csenevész. Graysonhoz képest mindenképpen az – futott át
Lexie fején a gondolat, és haragudott magára, mert az utóbbi időben
minden férfit Graysonnal hasonlít össze. Marcusnak mindenesetre nagyon
kedves mosolya volt, a fellépése pedig magabiztos és megnyerő. Nem
csoda, hogy mindenki kedveli. Valószínűleg soha nem kellett
megtapasztalnia, milyen az, amikor az embert mindenki elutasít…
– Azt hiszem, valaki jelezni szeretné Önnek, hogy itt van – súgta oda
Lexie-nek Turner doktor, és az állával az emberek között álló Bettyre
bökött.
Aidan is ott volt, és Lexie látta, hogy a barátnőjével fogják egymás
kezét. Amikor Betty észrevette, hogy Lexie-nek feltűnt ez, mosolyogva
megrántotta a vállát.
Flaherty atya egyesével előre szólította a résztvevőket, és
mindegyiküket megkérte, hogy röviden mutassa be a munkáját. Aztán
elérkezett a döntő pillanat.
– A nyertes pedig… Woody Fletcher – jelentette be Flaherty atya rövid
hatásszünet után. – Woody, kérlek, gyere ide.
Woody Fletcher annyira meglepődött, hogy először meg sem mozdult.
Aztán előresántikált, és a nézők tapsától kísérve átvette Flaherty atyától a
nagy ajándékkosarat. Láthatóan meghatódott, akkor pedig még jobban,
amikor Turner doktor elmondta, miért döntöttek az ő makettje mellett.
– Marcusnak kellett volna nyernie – sziszegte Sheila elég hangosan
ahhoz, hogy Lexie meghallja, és még egyszer dühös pillantást vetett rá,
mielőtt a tömeg szétoszlott.
Lexie is gratulált Woody Fletchernek, aztán Bettyhez akart menni, de
sehol sem látta. Meglepődött, mert azt hitte, hogy a barátnője megvárja, és
a keresésre indult. Nem volt könnyű dolga, mert mindenütt emberek álltak
vagy már indultak haza.
– Lexie!
Amikor meghallotta, hogy egy mély hang a nevét kiáltja, Lexie
megpördült a tengelye körül, és Graysont látta meg, aki feléje tartott. A
szíve azonnal kétszer olyan gyorsan kezdett verni, miközben magába
szívta a férfi látványát. Sötét farmernadrágjához most fekete inget viselt,
amelynek felgyűrte az ujját. Ahogy közelebb ért, Lexie már a sötét
borostát is látta az arcán, és összességében is feszültnek tűnt, mint aki
mögött hosszú, fárasztó munkanap van. Nem mintha ettől kevésbé lett
volna vonzó, éppen ellenkezőleg. Izmos alkarja még mindig magára vonta
a tekintetet. Sajnos – gondolta Lexie, amikor a férfi megállt előtte.
– Beszéltél már a főnököddel? – kérdezte, és az arca nagyon komoly
volt.
– Még nem értem el – felelte Lexie. Legalább ötször próbálkozott, de
mindannyiszor csak a postafiókig jutott. És Andrew nem hívta vissza, ez
pedig nem volt jó jel.
Franciaországban talán újabb bonyodalmak adódtak, és még mindig
nem fejeződtek be a tárgyalások. – Miért?
– Mert a szerződésben, amelyet Howard apámmal akar kötni, nem
szerepel az a kikötés, hogy a családomnak élethosszig lakhatási jogot
biztosít. – Grayson felhorkant. – A főnököd hazudott, Lexie. Ki akarja
dobni nagyanyámat és a nagynénémet.
Lexie a férfira meredt. Azt is ijesztőnek találta, hogy a kitétel nem
szerepel a szerződésben, azt viszont még inkább, hogy Grayson tud erről.
– Honnan tudod, hogy mi áll a szerződésben?
Grayson megfogta Lexie vállát.
– Ez nem érdekes. Az a lényeg, hogy nincs benne. Ahogyan én sejtettem
is – mondta láthatóan dühösen.
– Lehet, hogy édesapád félreértette Andrew-t – felelte Lexie. – Az talán
nem is szerepelt a megállapodásukban.
– Vagy a főnököd hazudott neked. – Grayson láthatóan ezt tartotta
valószínűbbnek. – Nem bízom Howardban, Lexie. Ki tudja, mi mindent
hallgat még el apám elől.
Lexie nyelt egyet.
– És veled mi van? – kérdezte, és éles pillantást vetett a férfira. – Te is
elhallgatsz valamit. Miért lenne katasztrófa, ha renoválnák Dunmore-t?
Grayson elengedte Lexie-t, és félrefordult.
– Mert Fannynak összetörne a szíve. Nem akarja, hogy a várkastélyban
bármi is megváltozzon. Minden úgy maradjon, ahogy van.
Ez elfogadható érvnek hangzott, de azt az aggódást nem magyarázta
meg, amelyről Grayson hangja a legutóbb árulkodott. Ő nem az az ember,
aki könnyen pánikba esik, de a szemében egyértelműen félelem volt a
múltkor. Fél valamitől, és arra túlságosan gyenge az a magyarázat, amelyet
éppen adott.
Lexie mondani akart valamit, ekkor azonban hirtelen Janice bukkant fel
mellettük, és Grayson karjára tette a kezét. A szeme csak úgy ragyogott.
– Hát itt vagy végre! Hol voltál egész nap?
– Üzleti ügyeket kellett intéznem – válaszolta a férfi.
Lexie azonnal azt kezdte találgatni, közük van-e azoknak az üzleti
ügyeknek a Howard Enterpriseshoz. Az mindenesetre biztos, hogy
Graysont üzleti versenytársként nem szabad alábecsülni.
– Gyere, bemutatlak egy barátnőmnek. – Janice belekarolt a férfiba. –
Olyan sokat meséltem neki rólad, hogy ideutazott Letterkennyből, mert
meg akar ismerni.
A pár közötti közelség láttán Lexie-be szúrás hasított.
Elkapta róluk a tekintetét, és még éppen látta, hogy Flaherty atya eltűnik
a templom mögött. Tudta, hogy arra van a paplak.
– Elnézésetek kérem, nekem… még meg kell beszélnem valamit a
plébánossal – mondta, és elindult, még mielőtt Grayson és Janice bármit
mondhatott volna.
Örült, hogy elmenekülhet, és gyorsan megkerülte a templomot. Nem
akarta végignézni, hogyan engedi meg Grayson Janice-nek, hogy
behálózza. Andrew szerepe is egyre jobban elbizonytalanította. Ezért jobb
lesz, ha mostantól inkább távolságot tart…
Játszani kezdett egy fúvószenekar, és hamarosan a templom előtt
felsorakozott kórus is csatlakozott az előadáshoz. A zene betöltötte a rétet,
és odavonzotta az embereket. Lexie azonban nem állt meg, hanem
hátrament a templom mögé. Flaherty atya viszont nem volt ott. Lehet, hogy
az oldalajtón át visszament a templomba? Lexie úgy döntött, előbb
mégis megpróbálkozik a paplakban, és oda indult. Beszélnie kell a
plébánossal, méghozzá lehetőleg négyszemközt.
A kis épületet kívülről most is nagyon szépnek találta. A bekerített kert,
amelyre csak most figyelt fel igazán, szebbnek és nagyobbnak is tűnt, mint
amilyennek az első látogatása óta az emlékezetében élt.
Lexie bekopogott az ajtón.
– Flaherty atya?
Odabentről nem érkezett válasz. A második kopogtatásra sem. A
plébános mégis a templomban lehet – gondolta Lexie, és már el akart
menni, amikor hirtelen zajt hallott a ház mögül.
Némi habozás után felülkerekedett a kíváncsisága, és kinyitotta a
kertkaput.
– Flaherty atya? – kérdezte újra, miközben a gyepen megkerülte a házat.
A hátsó oldalán terasz volt egy üldögélésre csábító paddal és előtte egy
asztallal. A plébános nemrégiben még ott lehetett, mert az asztalon
kinyitott könyvek mellett egy jegyzettömb feküdt, amelyben a legfelső
oldal félig tele volt írva. A félrecsúszott ülőpárna benyomódása is arról
árulkodott, hogy valaki ült rajta.
Lehet, hogy az atya mégis odabent van, csak nem hallotta meg a
kopogtatást? Lexie az ablakhoz lépett, és benézett a nappaliba. Közben
észrevette, hogy az ajtó csak be van hajtva, és bátortalanul belépett rajta,
miután egészen kinyitotta.
– Flaherty atya?
Válasz most sem jött, Lexie mégis beljebb ment. A szalon, amelyben
állt, egészen lenyűgözte. Ezt a helyiséget is sötét bútorokkal rendezték be,
de a többi szobával ellentétben, amelyet Lexie már látott, itt személyes
tárgyak is voltak, amelyek oldották a szigorú hangulatot. A polcokon
sorakozó kupák arról tanúskodtak, hogy a pap fiatalkorában remek evezős
volt. Nemcsak Letterkennyben nyert több díjat az iskolai csapattal, hanem
a dublini egyetemen is. A bekeretezett fényképek különféle templomok
előtt is ábrázolták, mindig más emberek között. A fotók a hivatása fontos
állomásait jeleníthették meg. Az egyik képen egy kórus állt mögötte, s
miután Lexie jobban megnézte a felvételt, felismerte, hogy a helyi
templomban készült. Fiona is ott állt, ráadásul egészen közel a
plébánoshoz, és a kamerába mosolygott.
 A látvány sokkolóan hatott Lexie-re. Gyorsan visszatette a fotót, és már
éppen el akart menni, amikor a pillantása egy mappára esett. A kis
dohányzóasztalon feküdt, és fekete szövegkiemelővel két betűt írt rá
valaki: F. R.
Fiona Riordan – gondolta Lexie önkéntelenül.
Mindenesetre az édesanyja nevének a kezdőbetűi is ezek voltak, ezért
nem állta meg, hogy ne vegye fel a mappát.
Közben kicsúszott belőle néhány papírlap, és egy fénykép közvetlenül
Lexie elé esett. Fionát ábrázolta, egy szőke fürtös kisgyerekkel a karján.
Éppen megcsókolta a kicsit, aki a kamerába mosolygott, és Lexie önmagát
ismerte fel a kislányban.
Nagyokat nyelt, mert a kép mély szeretetről árulkodott.
Azon a fotón, amelyet Eileen mutatott Lexie-nek, ő a földön ült az
édesanyja előtt, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Itt viszont
láthatóan bensőséges kapcsolatban voltak, és ez szíven ütötte Lexie-t.
Aztán rádöbbent, hogy itt valami nincs rendben. Miért van az atyának
fotója róla és az édesanyjáról? A mappában több is lehet még, és Lexie
éppen bele akart nézni, amikor zaj ütötte meg a fülét.
Mielőtt megfordulhatott volna, egy kemény tárgy fejen találta. Még
érezte, hogy a lába összecsuklik alatta, aztán minden elsötétült előtte.
 25
– Miss Cavendish? Hall engem?
A hang sürgető volt, és Lexie előküszködte magát a sötétségből. Amikor
kinyitotta a szemét, elvakította a fény, és hunyorognia kellett, amíg végül
kitisztult a látása. Akkor már felismerte, hogy Flaherty atya hajol fölé.
– Istenem, mi van magával? – kérdezte a pap. – Elesett?
El kellett telnie egy pillanatnak, mire Lexie-nek sikerült felidéznie, hogy
mi történt vele. Óvatosan megtapogatta a tarkóját, és felszisszent, amikor a
keze egy dudorhoz ért.
– Nem. Azt hiszem, leütöttek.
– Tessék? Az én házamban? – kérdezte Flaherty atya láthatóan
hitetlenkedve.
Lexie azonban bólintott, mert egészen biztos volt a dolgában.
– Valaki egyszer csak ott állt mögöttem, aztán ütést kaptam a fejemre –
mondta.
A plébános vizslatón nézett rá.
– És hogy jött be ide? – kérdezte, mert az aggódása ellenére sem
feledkezett meg arról, hogy Lexie-nek semmi keresnivalója nem lenne itt.
– A teraszajtón át – felelte. Kellemetlen volt számára, hogy ezt be kell
vallania, de már nem változtathatott rajta. – Én… beszélni akartam
magával, de senki sem nyitott ajtót. Aztán zajt hallottam a kertből. A
teraszajtó nyitva volt, én pedig bementem a házba, mert arra gondoltam,
hogy talán maga az.
És akkor… – Lexie-nek eszébe jutott az őt és Fionát ábrázoló fénykép.
És a mappa. A dohányzóasztalon azonban most semmi sem volt. – A
mappa! – kiáltotta ijedten. – Eltűnt!
Flaherty atya a fejét ingatta.
– Nem tudom, milyen mappáról beszél.
Lexie nem tudta volna megmondani, miért, de egyszeriben egészen
biztos volt benne, hogy a pap hazudik. Talán azért, mert a testtartása
hárítást és védekezést fejezett ki. És az ő tekintetét is kerülte, inkább Mary
Wardra nézett, aki éppen belépett a szalonba.
– Megkértem Eileent, hogy keresse meg Turner doktort. Ha megtalálta,
idehozza – mondta a házvezetőnő.
 – Arra gondoltunk, jó volna, ha a doktor megvizsgálná – fordult vissza a
pap Lexie-hez. – Eszméletlen volt, amikor megtaláltuk, és súlyosan is
megsérülhetett.
– Jól vagyok – mondta Lexie, és megpróbált felülni.
– Várjon, segítek.
A plébános egy székhez támogatta Lexie-t, ő pedig lerogyott rá. Amikor
felnézett, azt látta, hogy a házvezetőnő még mindig őt nézi meredten. Az
arca azonban nem aggódásról árulkodott, hanem bosszúsnak tűnt.
– Miért tört be ide? – kérdezte egyértelműen szemrehányón.
– Mit akart itt?
Lexie megrántotta a vállát.
– Flaherty atyával akartam beszélni – mondta el újra. – Aztán megláttam
azt a mappát. A dohányzóasztalon feküdt, és az édesanyám monogramja
volt rajta: F. R. Mit csináltak vele?
– Az atya mondta már, hogy semmilyen mappa nem volt ott.
– Mary karba fonta a kezét. – De még ha lett is volna, magának akkor
sem volt joga ahhoz, hogy csak úgy bejöjjön ide szaglászni.
Lexie tudta, hogy a házvezetőnőnek igaza van. Valóban nem lett volna
szabad bejönnie ide. De miért tagadja Mary Ward és a pap is, hogy létezett
az a mappa?
– Nem képzelődtem – dünnyögte.
Vagy valóban a fantáziája űz vele rossz tréfát? Lexie a fényképre
gondolt. Nem, valóban látta azt a képet magáról és Fionáról. És ha most a
többi papírral együtt az is eltűnt, akkor valaki elvitte őket. Nem biztos,
hogy a pap és a házvezetőnő tüntette el, arra viszont Lexie akár meg is
esküdött volna, hogy ők ketten pontosan tudják, mi volt a mappában. Itt
valami nincs rendben – gondolta újra, és megborzongott, amikor
arra gondolt, hogy a plébános és az alkalmazottja akár színészkedhet is.
Könnyen lehet, hogy az egyikük ütötte le őt, sőt talán az autóját is ők
rongálták meg…
Lexie-nek egyszeriben olyan érzése támadt, hogy az egész falu
összefogott ellene. Sok mindent nem tud, és sejtelme sincs, kiben bízhat
meg. Valóban óvatosabbnak kell lennem – gondolta.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek – mondta, és felállt. – A
barátnőm már biztosan keres.
Ki akart menni a folyosóra, de Flaherty atya elállta az útját.
 – Meg kellene várnia, Miss Cavendish, hogy Turner doktor
megvizsgálja. Csak a biztonság kedvéért.
A pap mosolygott, de Lexie-t ez nem nyugtatta meg.
– Semmi bajom – jelentette ki, és ellépett a plébános mellett. Tovább
azonban nem jutott, mert Mary Ward elállta az ajtót.
– Az atyának igaza van. Várja meg az orvost!
Lexie-t félelem fogta el, amikor megérezte, hogy a pap mögötte áll. Ha
ezek ketten fogva akarják tartani, nincs esélye…
– Helló?
A hang hallatán Lexie a házvezetőnő válla fölött a bejárati ajtóra nézett.
A küszöbön Grayson jelent meg. Amint meglátta Lexie-t, a házvezetőnőt
félretolva nagy léptekkel odasietett hozzá. Megfogta a karját, és fürkészőn
nézett rá.
– Mi van veled? Eileen azt mondta, hogy orvosra van szükséged.
Megsérültél?
Lexie-t már nem érdekelte, hogy az előbb még dühös volt Graysonra.
Most egyszerűen csak örült, hogy itt van, és egy gyenge pillanatáig
szívesen a karjába menekült volna. De már az is segített rajta, hogy nem
volt egyedül a pappal és a házvezetőnővel.
– Nem, én… csak rövid ideig voltam eszméletlen.
– Tessék? – Grayson szorítása kicsivel erősebb lett Lexie karján. –
Hogyhogy?
– Leütötték – válaszolta Lexie helyett a pap.
– Legalábbis ezt állítja – tette hozzá Mary még mindig mogorva arccal.
– Az is lehet, hogy csak szerencsétlenül esett el.
Lexie olvasni próbált a plébános és a házvezetőnője vonásaiból, de nem
tudta megállapítani, hogy színlelnek-e. Ki kell jutnom innen – gondolta, és
Graysonra pillantott. A férfi elengedte a karját, és láthatóan tőle várta,
hogy elmondja, mi az igazság.
– Én… már nem tudom – mondta Lexie, mert nem akart tovább
vitatkozni Maryvel. – És már jól is vagyok – állította, aztán még egyszer a
paphoz és a házvezetőnőhöz fordult: – Sajnálom, hogy gondot okoztam
maguknak. Most… vissza kell mennem az ünnepre. A barátnőm már
biztosan keres.
– Azt mondta, azért jött ide, mert beszélni akart velem – mondta
Flaherty atya.
 – Igen, de az… ráér – felelte Lexie habozva.
Már nem volt biztos benne, valóban meg akarja-e kérdezni a
plébánostól, hogy miért őt ajánlotta belsőépítészként Duncannek. Ijesztő
oka is lehetett rá. Szándékosan is intézhette így a dolgot, hiszen talán már
akkor is tudta, hogy ki ő.
Lexie a mappából kiesett fényképre gondolt. Flaherty atya többet tud az
ő édesanyjáról, mint állítja. Amíg nem deríti ki, mi oka van erre a papnak,
talán jobb, ha nem árulja el neki, hogy tud a Duncannek tett javaslatáról.
Előbb egyébként is össze kell szednie magát, hogy mindent nyugodtan
átgondolhasson. Ezért röviden elköszönt, és a folyosón a bejárati ajtóhoz
indult.
Grayson követte, és együtt hagyták el a házat. A réten a férfi újra
megfogta Lexie karját, és megállította.
– Leütöttek? – kérdezte, mert láthatóan nem hitte el Mary állítását, hogy
Lexie csak elesett. – Ki tette?
Lexie megrántotta a vállát.
– Sejtelmem sincs. Valaki egyszer csak ott volt mögöttem, és mielőtt
még megfordulhattam volna, fejbe vágott. Nem tudom, ki volt, de Mary
Ward is lehetett. Vagy Flaherty atya. Azt mondják, hogy ők találtak rám,
de talán már korábban is a házban voltak. Mert az a mappa is ott hevert. –
Lexie röviden elmondta, mire bukkant rá. – Ez különös, nem? Miért van
ilyesmi egy parókián? És miért állítja az atya és Mary, hogy az a mappa
nem létezik, amikor én a saját szememmel láttam? Valamit titkolnak
előttem!
Grayson összeráncolta a homlokát.
– Nem láttad, hogy ki állt mögötted? – kérdezte, és ez láthatóan jobban
foglalkoztatta, mint Lexie elmélete. – Biztos vagy ebben?
– Igen, és ez megijeszt – vallotta be Lexie. – Ha én be tudtam menni a
teraszajtón át, bárki más is megtehette. Lehet, hogy Flaherty atya vagy
Mary Ward volt. Akár az az ember is lehetett, aki megbabrálta az autómat.
– Lexie hátán futkosni kezdett a hideg. – Mit gondolsz, veszélyben
vagyok? Mi van, ha…
Grayson magához vonta Lexie-t, és egy pillanatig szorosan a karjába
zárta.
– Hé, először is nyugodj meg! – suttogta a hajába. – Ez szörnyű sokk
lehetett neked.
 Lexie a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és egy kicsit már nyugodtabb
volt. A szíve azonban még mindig elszorult, ha a mappából kiesett
fényképre gondolt. Újra maga előtt látta, megjelent előtte Fiona szerető
tekintete és a saját nevető arca.
– Mi történt édesanyámmal, Grayson? – kérdezte, és a hangja fátyolos
volt.
A férfi kiengedte a karjából, és a szemében szinte már bűntudatos
kifejezés jelent meg, amikor találkozott a tekintetük.
– Lexie, én…
– Alexandra! Ó, hála az égnek! Jól vagy? – Eileen kifulladva sietett oda
hozzájuk. – Marytől hallottam, hogy megsérültél. Megkért, hogy keressem
meg Turner doktort, de sehol sem találom. Lehet, hogy már elment.
– Semmi baj. Nincs szükségem orvosra – felelte Lexie.
Eileen szóra nyitotta a száját, bizonyára meg akarta kérdezni, hogy mi
történt, ekkor azonban Lexie meglátta a csinos, vörös hajú nőt, aki feléjük
tartott a réten.
– Elnézésetek kérem – mondta, és odasietett Bettyhez.
– Hol a fenében voltál, Lexie? – kérdezte a barátnője szemrehányón. –
Már mindenütt kerestelek.
– Én is téged.
Lexie rámosolygott Aidanre, miután Betty nyomában ő is odalépett
hozzá. A mosolyát azonban nem viszonozta, és Lexie-nek csak most tűnt
fel, hogy a barátnője sem tűnik igazán boldognak.
– Mi a baj?
Betty futó pillantást vetett Aidanre, aztán megrántotta a vállát.
– Ken itt van. Éppen most hívott fel.
– Tessék? – Lexie elképedten nézett a barátnőjére. – De hát nem
tudhatja, hol vagy!
Betty nagyot sóhajtott.
– Sajnos tudja. A cégnél kifejezetten megkértem a kollégákat, ne
mondják el neki, ha telefonál, hol vagyok, mert sejtettem, hogy náluk fog
érdeklődni. Úgy tűnik azonban, Charlene elárulta neki, hogy téged
látogatlak meg, és Ken valahogy kiderítette, hová küldött téged Andrew.
Ne kérdezd, hogy csinálta, te is ismered. Alighanem addig hízelgett
Mirandának, amíg kiszedte belőle. Miranda titkárnőként dolgozott Andrew
mellett, és a maga közel hatvan évével valójában elég tapasztalt volt
ahhoz, hogy ne dőljön be Kennek. Lexie inkább arra tippelt, hogy Anne,
egy másik kolléganője gyengülhetett el Ken szép szavaitól.
Valójában azonban mellékes volt, hogyan jutott hozzá az értesüléshez.
Az, hogy itt van, mindenképpen katasztrófa, mert Betty nagyon feldúltnak
tűnt.
– Mit jelent az, hogy itt van? – kérdezte Lexie. – Itt, a faluünnepen?
Betty a fejét rázta.
– Nem. A sörözőben vár rám.
– Találkozni akarsz vele? – kérdezte Lexie őszinte megdöbbenéssel. –
Betty, kérlek, ne tedd! Újra meg fogja ígérni, hogy megváltozik, és te is
tudod, hogy ez nem igaz.
Nem dőlhetsz be neki már megint!
– Igen, tudom. – Betty nagyot sóhajtott. – Nem is akartam találkozni
vele, de megtette ide a hosszú utat. Tartozom neki annyival, hogy még
egyszer beszéljek vele. Addig egyébként sem menne el.
Lexie az ajkába harapott. Úgy gondolta, a barátnőjének nem kellene
találkoznia Kennel, mert megint elgyengülhet. Abban azonban igaza van
Bettynek, hogy a férfi nem megy el, amíg ő nem találkozik vele.
– Kísérjelek el? – ajánlotta fel Lexie a támogatását a barátnőjének.
– Ne! Megoldom. Indulok is. Csak értesíteni akartalak. – Betty
összeráncolta a homlokát. – Nálad minden rendben?
Lexie habozott, mert szívesen elmesélte volna a barátnőjének, hogy mi
történt vele. Betty akkor biztosan mellette akarna maradni, de szenvedne,
mert a gondolatai közben Kennél járnának. Az egyikükön sem segítene.
– Mondd meg Kennek, hogy hazug disznó. – Lexie szomorú mosolyra
húzta a száját. – És utána ne felejts el felhívni.
– Akkor töltsd fel a mobilodat! Most ugyanis megint elérhetetlen vagy. –
Betty megölelte Lexie-t, és puszit nyomott az arcára. Aztán még egyszer
Aidanre nézett, és megérintette a karját. – Sajnálom.
Aidan bólintott, és Lexie-vel együtt az elsiető Betty után nézett. Lexie-
nek csak most tűnt fel, hogy a réten már nincsenek olyan sokan, mint
korábban. A legtöbb standon nekiláttak az elcsomagolásnak. A faluünnep
láthatóan a végéhez közeledett, és a karórájára pillantva Lexie meglepetten
látta, hogy elmúlt este hét. Már alkonyodott is.
– Nekem soha nem mondta, hogy barátja van – jegyezte meg Aidan
váratlanul.
 – Ken már nem a barátja, szakított vele – felelte Lexie.
– De ő vissza akarja szerezni?
– Attól tartok, igen, pedig soha nem érdemelte meg.
Aidan nagyot sóhajtott.
– Örömmel vártam, hogy majd együtt megyünk a Badgers-koncertre.
– Talán még összejön – válaszolta Lexie, és a fejéhez kapott, mert
hirtelen megszédült.
Minden elmosódott előtte, de csak egy pillanatig, aztán rendbe jött.
– Nem vagy jól? – kérdezte Aidan, akinek feltűnt Lexie
bizonytalansága, és átfogta a vállát, hogy támogassa.
– De igen, már semmi bajom. Én…
– Jobb lesz, ha visszaviszlek a várhoz. – Lexie mellett hirtelen Grayson
jelent meg. Karjára tette a kezét, és olyan mogorva pillantást vetett
Aidanre, hogy ő azonnal elhúzódott Lexie-től. Helyette most Grayson
karolta át. – Le kellene pihenned.
– Hozzám is jöhetsz – ajánlotta fel Eileen, aki újra odalépett hozzájuk. –
Hallottam, mi történt. Gondjaimba vehetlek, amíg jobban leszel. Van egy
finom teakeverékem, az jót tenne neked. – Az asszony Graysonra nézett. –
Téged is szívesen látlak. Janice biztosan örülne neked.
– Köszönöm, de nem – felelte Lexie sietve, mert nem vágyott arra, hogy
találkozzon Eileen lányával. Ahhoz még valóban nem érezte elég jól
magát. – Azt hiszem, Graysonnak igaza van, és inkább ledőlök.
– Akkor gyere!
Grayson határozottan elindult Lexie-vel, ezért ő csak hátraszólva
köszönhetett el a többiektől.
– Én szívesen elmegyek – hallotta még, amit Aidan Eileennek mondott
–, bár a teánál inkább valami erősebbet innék. A sörözőbe viszont sajnos
már nem léphetek be.
Eileen válaszát Lexie nem hallotta, mert közben már messzire jártak
tőle. Eszébe jutott, milyen arccal nézett Aidan az előbb Betty után. Szíven
ütötte a dolog Kennel, gondolta, és bízott benne, hogy a barátnője már
csak ezért sem dől be újra a volt vőlegényének.
És jó lesz, ha ő is vigyáz. Nem szabad hozzászoknia, hogy Grayson
mindig ott terem mellette, amikor segítségre szorul.
És abba sem kell túl sokat belelátnia, hogy az előbb Grayson
gyakorlatilag a karjában tartotta. Elvégre ők ketten még mindig ellenfelek.
Most azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy védekezzen a bizsergető érzés
ellen, amely mindig elfogta, amikor közel került a férfihoz. Nem volt ereje
ahhoz, hogy elszakadjon tőle.
Amikor odaértek Grayson BMW-jéhez, amely az egyik mellékutcában
állt, Lexie nagy sóhajjal leereszkedett a puha bőrülésre, amelyet már jól
ismert. A férfi beült a kormány mögé, beindította a motort, és a várkastély
felé indult.
– Meséltél Eileennak a mappáról? – kérdezte Lexie.
– Nem is beszéltem vele – felelte Grayson, és megrántotta a vállát,
amikor Lexie meglepett pillantást vetett rá. – Amíg te a barátnőddel
beszélgettél, Eileen bement a parókiára.
Gondolom, Mary és Flaherty atya mondta el neki, mi történt veled.
Hogy a mappát is említették-e, azt nem tudom.
Akkor nekem kell elmondanom Eileennak, amikor legközelebb
találkozunk, hogy mit láttam – gondolta Lexie, és egy pillanatra lehunyta a
szemét. Eileen biztosan segíthet neki a Fiona körüli rejtély megfejtésében.
Talán meg tudja mondani, mit tegyen, és hogyan…
Lexie felriadt a töprengésből, amikor egy meleg kéz ért a lábához.
– Megjöttünk – mondta Grayson.
Lexie meglepve látta, hogy valóban a vár belső udvarán vannak.
– Sajnálom, azt hiszem, elbóbiskoltam. Jaj, ne! – kiáltott fel, amikor
pillantása a bejárati ajtóra esett. – Elfelejtettem szólni Agathának és
Fannynak, hogy veled jövök vissza. Úgy volt, hogy ők hoznak el, és
biztosan keresnek.
– Már itt vannak – válaszolta Grayson. – Fanny nem érezte jól magát, és
haza akart jönni, ezért Agatha megkért engem, hogy hozzalak el.
Lexie csak most vette észre, hogy Agatha öreg Volvo kombija is ott áll
az udvaron. A két öreg hölgy valóban hazajött.
– Vagy úgy! – mondta Lexie, és arra gondolt, hogy Grayson nyilván
csak kötelességérzetből hozta el.
Valószínűleg szívesebben ment volna Eileenhoz, hogy találkozhasson
Janice-szel – gondolta, miközben a férfi kinyitotta neki a kocsi ajtaját.
Elfogadta Grayson segítségét, amikor kiszállt, a ház felé menet azonban
távolságot tartott tőle. Eszébe jutott, amit Mary Ward mondott Janice-ről
és Graysonról. Valamikor egy pár voltak, és újra nagyon jól megértik
egymást. Valószínűleg nem tart soká, hogy felélesszék a kapcsolatukat…
 – Ó, Miss Cavendish! – Agatha kijött a szobájából, amikor Lexie és
Grayson belépett a folyosóra. – Ne haragudjon, hogy hamarabb eljöttünk,
és nem szóltunk magának. A sógornőm nem érezte jól magát.
– Ugyan, semmi baj – felelte Lexie, és Graysonra pillantott.
– Az unokája biztosan szívesen helyettesítette Önöket.
A férfi figyelmét nem kerülhette el a gunyoros felhang, mert felvonta a
szemöldökét. Nagyon helyes – gondolta Lexie.
– A konyhában még van leves, ha kértek – mondta Agatha.
Lexie gyomra megkordult az evés gondolatára, és eszébe jutott, hogy
utoljára azt a két almát ette meg, amelyet a konyhából vitt magával, és ez
még délben volt. Most örömmel elfogadta Agatha ajánlatát, és Graysonnal
együtt követte a konyába. Miközben a finom krumplilevest kanalazták,
Lexie elmesélte az idős hölgynek, hogy mi történt vele a parókián.
– Tessék? Ez hihetetlen! – mondta Agatha, és a szemében aggódás jelent
meg. – Nem tudja, ki ütötte le?
Grayson megrázta a fejét.
– Nem látta a támadót – válaszolta Lexie helyett, és összenézett a
nagyanyjával, úgy, mintha ezt megnyugtatónak találnák.
Lexie azonban ezt nem tudta elképzelni. Ne legyél ostoba, csak
képzelődsz – mondta magának gondolatban.
– Miért nem értesítette a rendőrséget? – kérdezte Agatha. – Nem kell az
ilyesmit kivizsgálni?
– Nem hiszem, hogy Sumner őrmester szeretne ezzel foglalkozni –
felelte Lexie. – Az átvágott féktömlőim sem érdekelték, ezért nem
valószínű, hogy most aktivizálná magát.
Agatha a fejét ingatta.
– Valóban jó volna, ha Eddie valamivel ambiciózusabb rendőr lenne –
mondta, de igazán őszintének most sem hangzottak a szavai.
Lexie összeráncolta a homlokát. „Örülnék, ha egy kicsit gyanakvóbb
lennél” – hallotta újra Betty szavait, de elhessegette a gondolatot. Agatha
kedves idős hölgy, neki pedig nem kellene kísérteteket látnia ott, ahol
nincsenek.
– Kér repetát? – kérdezte Agatha.
– Nem, köszönöm szépen. Azt hiszem, most ledőlök egy kicsit.
Lexie fel akart állni, hogy a mosogatóba vigye a tányérját.
 Grayson azonban megelőzte, és amikor elvette tőle, az ujjaik összeértek,
mire Lexie-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Felkísérlek – mondta a férfi.
– Igazán nem kell – tiltakozott Lexie.
Grayson elmosolyodott.
– Tudom, hogy nem kell, de amúgy is fel akarok menni a szobámba.
Lexie-nek ezt el kellett fogadnia, ezért elköszönt Agathától, és az
emeletre indult Graysonnal. A férfi szorosan mellette ment, és a közelsége
nyugtalanítóan hatott rá. Akkor pedig még inkább, amikor kevéssel később
a szobája előtt álltak.
Mint azon az estén, amelyen elment az áram…
Lexie nagyokat nyelt, mert az emléktől felgyorsult a szívverése.
Grayson számára azonban az a pillanat biztosan nem ugyanazt jelentette,
mint neki, elvégre a férfi több vasat is tart a tűzben. A kiábrándító
gondolattól Lexie-nek hirtelen elszorult a torka.
– Egyébként valóban jobb volna, ha felhagynál ezzel – csúszott ki
gondolkodás nélkül a száján.
Grayson összeráncolta a homlokát.
– Mivel kellene felhagynom?
– Azzal, hogy törődsz velem. Ha Janice megtudja, hogy már megint
miattam nem mentél el hozzá, valószínűleg még jobban gyűlöl majd
engem, mint eddig.
– Miért zavarná Janice-t, hogy én hoztalak haza? – kérdezte a férfi.
Az értetlenkedése felbosszantotta Lexie-t, hiszen Grayson pontosan
tudja, hogy ő miről beszélt.
– Ezt inkább tőle kérdezd! Mindenesetre azt gondolja, hogy
kihasznállak. Szerinte ugyanis mindent szándékosan csinálok, és úgy
intézem a dolgokat, hogy neked fuvaroznod kelljen engem.
Grayson homloka megint ráncba szaladt.
– Ti beszéltetek erről?
– Janice beszélt rólad – mondta Lexie. – Azt mondta, tartsam távol tőled
magam, és az sem hatott rá, hogy közöltem vele, semmit sem akarok tőled.
Továbbra is dühös rám. És óvott is tőled. Azt mondta, amint komolyra
fordul egy dolog, te fogod magad, és elmész.
– Janice és köztem semmi komoly nem volt – felelte a férfi.
– És én egészen más okok miatt mentem el.
 Lexie meg akarta kérdezni, mik voltak azok az okok, de Grayson
hirtelen közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy ő csak úgy tudott
felnézni rá, ha hátrahajtotta a fejét. A szájukat már csak centiméterek
választották el egymástól, és Lexie nehezen kapott levegőt.
– Szóval nem kellek neked? – kérdezte a férfi rekedten. Lexie-nek
sikerült megráznia a fejét.
– Nem.
Grayson még közelebb lépett hozzá, és amikor füle mögé simította egy
tincsét, az ujjai Lexie érzékeny pontjához értek.
– És ha te kellesz nekem?
 26
Jóságos ég! – gondolta Lexie, miközben elmerült a férfi kék szemében.
A lába remegett, és legszívesebben engedett volna az érzésnek, amely
Graysonhoz vonzotta. A szíve azonban nem ezért vert eszelősen.
Egyszeriben szörnyű félelem fogta el. Akkor, amikor a sötétben álltak itt,
történt valami. Ő
összezavarodott, és válaszolt a férfi közelségére. Ez most azonban más.
Ha megcsókolná Graysont, az tudatos döntés lenne, amellyel átlépne egy
határt, és végképp elveszítené a biztonságérzetét.
Abból semmi jó nem származhatna – gondolta. Túl keveset tud
Graysonról, aki végül is a főnöke ellenfele. És talán csak játszik vele, mert
tudja róla, hogy gyenge, és hogy megkaphatja tőle, amit akar, ha most
enged neki. Aztán pedig elmegy. Elhagyja őt, ahogy mindig mindenki más
is elhagyta.
– Az… nem volna jó – mondta Lexie, és sietve hátrált egy lépést,
mielőtt még végleg cserben hagyta volna az akaratereje.
Szinte pánikszerűen megfordult, bement a szobájába, becsapta maga
mögött az ajtót, és kulcsra zárta. Aztán nekidőlt, és megpróbált levegőhöz
jutni. A szíve olyan hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből.
Feszülten figyelt, hogy hall-e zajokat a folyosóról, de csak egy hosszú
pillanattal később csukódott be egy ajtó.
Grayson a szobájában van – nyugtázta magában a lány. Itt, a
szomszédban. A gondolat, hogy csak egy fal választja el őket, nem
nyugtatta meg Lexie-t. Bizonytalan lábbal az ágyhoz ment, leült, és
mélyeket lélegzett. A feszítő vágy azonban nem szűnt meg a szívében. És
az az érzése sem múlt el, hogy nagy hibát követett el.
Egyszeriben megrohanták a nap emlékei. Megérintette a dudort a
tarkóján, amely még mindig érzékeny volt, és a fájdalom eszébe juttatta a
parókián megélt kínos perceket. És azt is, hogy még nagyon sok mindent
ki kell derítenie.
De nem ma – gondolta fáradtan, és kivonszolta magát a szomszédos
fürdőszobába. Hosszú, forró zuhanyt vett, amely megnyugtatta, aztán
belebújt a vékony hálóingébe. Egy kicsit fázott benne, és az ágynemű is
hideg volt, amikor befeküdt a takaró alá. Idővel azonban melegebb lett, és
megnyugodott a teste. Az agyának ez nem sikerült, mert a gondolatai újra
meg újra visszatértek Graysonhoz.
„És ha te kellesz nekem?” – visszhangoztak a fejében a férfi szavai.
Kétségbeesetten küzdött a vágya ellen, mert tudta, nem volna értelme,
hogy engedjen neki. Még ha elég bátor lenne is ahhoz, hogy kezdjen
valamit Graysonnal, a dolog akkor sem működne. Eszébe jutott, amit Matt
vágott a fejéhez, amikor szakítottak. Hogy a férje elégedetlen volt vele,
minden tekintetben. Hogy nemcsak érzelmileg okozott csalódást neki,
hanem az ágyban is. Igaz, Grayson egészen más érzelmeket ébresztett
benne, mint a volt férje, de ez nem jelenti azt, hogy vele más lenne. A férfi
hamar felismerné, mennyire tapasztalatlan. Úgyhogy ki kell vernie a
fejéből. Az lesz a legjobb, ha…
Lexie riadtan felült az ágyban, és a kandalló párkányán álló órán
meglepődve látta, hogy már elmúlt éjfél. Elnyomhatta az álom, de
semmivel sem érezte kipihentebbnek magát.
Nagy sóhajjal visszafeküdt a párnára, és megint a hangokat figyelte, de
most teljes volt a csend. Ő viszont egyszeriben tökéletesen éber lett.
Felkelt, és kiment a mosdóba. Miután visszament a szobájába, nem tudta
rábírni magát, hogy visszafeküdjön. Az ablakhoz sétált, és kinézett a belső
udvarra.
A hold eltűnt egy felhő mögött, és a torony előtt parkoló autók csak
szürke árnyékoknak tűntek. Az ablakok sötétek voltak. Kivéve az enyémet
– gondolta Lexie. És Graysonét, mert abból is fénycsík vetődött az
udvarra. Még ébren lehet?
Lexie gyomra újra remegni kezdett, amikor elképzelte, mit csinálhat
éppen a férfi. Már ágyban van, de ő sem tud aludni?
Vagy még dolgozik?
Jobb lesz, ha nem töröd ennyit rajta a fejed – mondta magának a lány,
és el akart fordulni az ablaktól. Ekkor azonban meglátott egy árnyat.
Éppen elvált odalent a faltól, és a torony kapuja felé tartott. Lexie
összehunyorította a szemét, de a sötétben így sem tudott többet kivenni.
Azt sem sikerült megállapítania, hogy férfi vagy nő az, aki odalent átvág
az udvaron.
A felhőtakaró éppen felszakadt, amikor az a valaki odaért a torony
kapujához. Még egyszer megfordult, és Lexie-nek most sikerült futó
pillantást vetnie az arcára, mielőtt eltűnt a kapu mögött. Lexie hevesen
kalapáló szívvel várta, hogy valamelyik ablak mögött fény jelenjen meg.
De a sötétség nem tört meg, és neki egyszeriben kétségei támadtak.
Valóban Turner doktort látta bemenni a toronyba? Az ő vonásait vélte
kivenni az előbb, de mit keresne ott az idős doktor, ráadásul éjnek
évadján?
Valaki mindenesetre átment az udvaron a toronyhoz, ezt egészen
biztosan nem csak képzelte. Lexie ezért az ajtóhoz sietett, elfordította a
kulcsot a zárban, és kilépett a szobájából.
A folyosón sötét volt, a szobájából azonban elég fény szűrődött ki, hogy
megtegye a néhány lépést Grayson ajtajáig.
Amint odaért, dörömbölni kezdett rajta.
– Grayson, nyisd ki! Valaki van az őrtoronyban!
Odabentről Lexie mintha neszezést hallott volna, de nem volt türelme
tovább várni, ezért lenyomta a kilincset, mint a legutóbb is. Az ajtó most is
kinyílt, s miután Lexie belépett a szobába, majdnem összeütközött
Graysonnal, aki éppen az ajtó felé tartott.
– Hoppá! – mondta, és valószínűleg ösztönösen megfogta Lexie karját.
Az arca csodálkozásról árulkodott, aztán azonban valami más jelent meg
rajta, és Lexie-nek felgyorsult a szívverése. – Mi történt?
Lexie nyelt egyet.
– Én…
Tovább nem jutott, mert egy pillanatra elfelejtette, miért jött be ide.
Észrevette, hogy a férfi mögött érintetlen az ágy, az íróasztalon viszont
rengeteg papír fekszik. Grayson valóban dolgozhatott, de már nem utcai
öltözetben, mert most csak fehér pólót és bokszeralsót viselt. Lexie most
először vethetett pillantást a férfi meztelen lábára, és az bizony ugyanolyan
izmos volt, mint a karja és a mellkasa. Lexie biztos volt benne, hogy ha
felhúzná Grayson pólóját, alóla kockahas tűnne elő.
Nem mintha azt tervezné, hogy felhúzza…
– Lexie? – kérdezte a férfi.
A lánynak végre eszébe jutott, miért jött át ide.
– Láttam, hogy az udvaron át valaki az őrtoronyhoz ment.
Azt hiszem, Turner doktor volt az – mondta, és az ablakhoz sietett. – Ott
elöl ment be. Legalábbis azt hiszem, hogy Turner doktor volt az, de biztos
nem vagyok benne. De valaki van ott, ezt tisztán… láttam.
 Az utolsó szót Lexie már csak lehelte, mert Grayson olyan szorosan
mögéje lépett, hogy a mellkasa a hátához ért. Vékony hálóingén át érezte a
férfi testének melegét, és akaratlanul hozzásimult. Grayson a karjába zárta,
ajka Lexie fülét simogatta, és belőle ez kéjes borzongást váltott ki.
– Senki sincs odakint, Lexie.
A férfi mély hangjától a lány lába még erősebben remegett.
Kétségbeesetten harcolt a forró vágy ellen, amely lávaként áramlott szét
a testében. Túlságosan jó volt újra Grayson karjában lennie. Úgy érezte,
pontosan ezért jött be a férfihoz.
De ez nem igaz – próbálta elhitetni magával. Azért van itt,
hogy figyelmeztesse Graysont, hogy valaki behatolt az őrtoronyba. Nem
azért, hogy…
Lexie felsóhajtott, amikor a férfi félresimította a haját, és pihekönnyű
csókokat lehelt a nyakára. Ellenállása minden egyes kis csókkal gyengült,
és már alig akarta megtartani a lába.
– Grayson – suttogta.
Lehunyta a szemét, miközben a férfi meleg keze bejárta a hálóingét, és
végül átfogta a mellét. Halkan felnyögött, amikor Grayson a
hüvelykujjával finoman simogatni kezdte a felágaskodott mellbimbóját.
Fejét a férfi vállára hajtotta, és kapkodva szedte a levegőt, mert Grayson
ujjának a játékától kéjesen bizsergető hullámok öntötték el.
– Akarlak, Lexie.
A lány beleborzongott az elsuttogott szavakba, és nem ellenkezett,
amikor Grayson maga felé fordította a karjában.
Szája rátalált az övére, és egy pillanatig mintha megállt volna az idő.
Már csak Grayson létezett, aki a csókjával elbódította Lexie-t, és érzések
kéjes örvényébe rántotta magával. Ő átkulcsolta a férfi nyakát, és
súlytalannak érezte magát. Aztán egyszer csak a hátán feküdt az ágyon,
miközben észre sem vette, hogy Grayson ölbe vette, és idehozta.
A férfi lefeküdt mellé, a karjába vonta, és újra meg akarta csókolni.
Lexie agyáról azonban egy kurta pillanatig eloszlott a bódító köd, és ez
elég volt ahhoz, hogy újra feléledjenek a kétségei. Kívánta Graysont,
igazán akarta, de egyszeriben ijesztő félelem is elfogta. Nemcsak azért,
mert rossz ötlet lefeküdni Grayson Fitzgeralddal, hanem attól is félt, hogy
csalódást okozna a férfinak, mint annak idején Mattnek. És nem volt biztos
benne, hogy még egyszer el tudná viselni, ha ezen a téren kevésnek
bizonyulna.
– Nem – mondta, aztán felült, és az ágy szélére csúszott.
Mielőtt azonban felkelhetett volna, Grayson átfogta a vállát.
– Mi a baj?
Lexie a fejét rázta.
– Nem lehet – mondta a szemébe szökött könnyekkel küzdve.
Félre akart fordulni, de a férfi átfogta az állát, így elérte, hogy ránézzen.
– Mitől félsz?
– Én… nem vagyok jó. Tudod, miben…
Jóságos ég, ezt valóban kimondta? Lexie ijedten nézett Graysonra, és
forróság öntötte el az arcát, amikor a férfi szeméből hitetlenkedést olvasott
ki. Grayson aztán a fejét csóválva elmosolyodott, és addig csókolta Lexie-
t, amíg megtörte az ellenállását.
– Nem hiszek neked – suttogta. – Derítsük ki, így van-e, oké?
Mielőtt még Lexie válaszolhatott volna, a férfi szája újra az övére
tapadt. A csókja olyan csábító, édes és tüzes volt, hogy képtelen volt újra
eltolni magától. Az esze még mindig nemet mondott, a teste azonban még
hevesebben válaszolt Graysonra, mint az előbb, és végképp eloszlatta a
kétségeit.
Hagyta, hogy a férfi visszadöntse az ágyra, viszonozta a csókjait, és ívbe
feszítette a testét, amikor Grayson benyúlt a hálóinge alá, és szelíden
simogatni kezdte. Ő is érezni akarta a férfi bőrét, ezért felhúzta a pólóját,
és segített kibújnia belőle.
Jól sejtettem – gondolta, miközben végigsimított Grayson feszes
hasizmain.
Bódító volt felderítenie a testét, és észre sem vette, hogy a férfi is
felhúzta rajta a hálóinget. Amikor azonban ki akarta bújtatni belőle, Lexie
megfeszítette magát. Rég volt már, amikor utoljára meztelenül látta egy
férfi. Nem akarta megengedni, mert a volt férje azt éreztette vele, hogy
nem nyújt izgató látványt. Matt a mellét kicsinek tartotta, a csípőjét túl
szélesnek, és sok mást is talált rajta, ami nem tetszett neki, ezért félt, hogy
mit szól majd hozzá Grayson.
A férfinak feltűnt, hogy Lexie egyszeriben feszült lett, de folytatta, amit
elkezdett, és áthúzta a fején a hálóinget. Lexie szíve vadul vert, miközben
magán érezte Grayson tekintetét.
 – Tökéletes – dünnyögte a férfi.
Lehajolt Lexie-hez, és csókokból vonalat rajzolt egészen le a hasáig,
miközben a bugyit is lehúzta róla. Aztán folytatta a teste gyengéd
felderítését, Lexie-t pedig érzéki lángnyelvek nyaldosták. Körmeit a
lepedőbe vájta, mert már alig bírta Grayson ujjainak és nyelvének édes
kínzását.
Matt soha nem ébresztett benne ilyen érzéseket. Grayson simogatásai és
elsuttogott bókjai egyre jobban eloszlatták a bizonytalanságát. Most már
élvezte, hogy ki van szolgáltatva neki, kéjesen nyögdécselt és
hánykolódott alatta, amikor a férfi előbb az egyik, aztán a másik
megkeményedett mellbimbóját vette a szájába, hogy szívni kezdje,
miközben az ujjai rátaláltak Lexie érzékeny pontjára a lába között.
– Édes istenem! – suttogta Lexie, amikor minden megfeszült benne.
Aztán egész testében megrázkódott, és felért a csúcsra.
Tehetetlenül Graysonba kapaszkodott, és felzokogott, miközben
végigfutottak rajta a beteljesülés megváltó hullámai.
A férfi átölelve tartotta, amíg ő újra megnyugodott. Aztán megcsókolta,
és egy pillanatra felkelt az ágyról.
Lexie elégedetten felsóhajtott, s miután Grayson visszament hozzá, a
karjába zárta. A férfi közben levette a bokszeralsóját, és a gondolat, hogy
már semmi sem választja el őket egymástól, újra felizgatta Lexie-t. Vágya
arra késztette, hogy viszonozza a csókokat és a gyengédségeket.
– Grayson – lehelte csak, mert nem tudta szavakba foglalni, hogy mit
akar.
A férfi azonban így is értette. Csak annyi időre vált el tőle, hogy óvszert
húzzon fel, aztán visszament Lexie-hez, és föléje feküdt.
– Tudod te egyáltalán, hogy hihetetlenül izgató vagy? – suttogta a
fülébe, miközben lassan beléhatolt. – Megőrjítesz.
Lexie ezt nem hitte el, de azért elmosolyodott. Megcsókolta Graysont,
és odakínálta magát neki, amikor a férfi mozogni kezdett benne. Azt hitte,
hogy azt, amit Graysonnak köszönhetően éppen megélt, már nem lehet
fokozni.
Legnagyobb ámulatára azonban újra izgalomba jött. A testén megint
kéjes hullámok futottak végig, miközben a férfi minden egyes lökésével
magasabbra és magasabbra repítette.
– Élvezz el még egyszer! – kérte Grayson fátyolos hangon.
 Lexie teste mintha csak erre a felszólításra várt volna. A világ újra
színes pontokká robbant szét körülötte, és hangos sikoltással újra elsöprő
beteljesülésben volt része.
Másodpercekkel később Grayson is követte, és addig tartotta átölelve,
amíg Lexie nyögdécselve megpihent.
Hosszú időbe telt, hogy mind a ketten megnyugodjanak.
Lexie végül visszatért a valóságba, ám még mindig nehéz volt elhinnie,
hogy képes ilyen határtalan érzékiségre. Szóval ilyen is lehet egy férfival
szeretkezni – gondolta nagyot sóhajtva, és
még nem tudta elengedni Graysont. Tovább akarta álmodni ezt az álmot,
nem gondolva arra, hogy valószínűleg hibát követett el.
Grayson megmozdult, és az oldalára fordult.
– Azt hiszem, ezt akkor tisztáztuk is – dünnyögte.
Csókot nyomott Lexie fejére, aztán felkelt, és eltűnt a fürdőszobában.
Lexie mosolyogva lehunyta a szemét, és a vízcsobogást hallgatta, amely a
fürdőszoba félig nyitott ajtaján át eljutott hozzá. Holnap majd biztosan
bánni fogja, amit tett, ebben a pillanatban azonban csodásan kimerült volt,
és csak arra tudott gondolni, amit éppen megélt Graysonnal.
– Ebben is jó vagy – dünnyögte a férfi, amikor visszament Lexie-hez, és
újra a karjába zárta.
Mellkasa nevetésétől rezgett, az ajkát Lexie a haján érezte, mielőtt mély,
elégedett álomba zuhant.
***
Grayson óvatosan kihúzta a karját Lexie feje alól. Ő halkan tiltakozott,
de a szemét nem nyitotta ki, aztán megint nyugodtan feküdt tovább.
Grayson vigyázott, hogy ne üssön zajt, miközben felkelt és felöltözött.
Igyekeznie kellett, hogy megtehesse, amit meg kellett tennie, mielőtt Lexie
felébredne. Mégis még egyszer odalépett az ágyhoz, és kis ideig a lányt
nézegette. A párnán legyezőként szétterült haja ezüstösen csillogott az
ablakon át beeső holdfényben. Álmában dünnyögött valamit, és a férfi
szívébe szúrás hasított, amikor rájött, hogy az ő neve volt az.
Nem lett volna szabad lefeküdnöm vele – gondolta Grayson.
Ettől még bonyolultabb lett minden. Lexie közelében azonban
egyszerűen kikapcsolt az agya. Nem emlékezett, mikor kívánt utoljára
ennyire egy nőt. Elég volt csak gondolnia arra a szenvedélyes válaszra,
amelyet Lexie teste adott az ő testére, és máris újra fellobbant a vágya.
Hogyan gondolhatta ez a lány, hogy nem jó szerető? Mintha erre
teremtették volna.
Nekem teremtették – bizonygatta magában Grayson, ám aztán ráncba
szaladt a homloka.
Biztos, hogy igaz, amit Lexie mondott? Valóban olyan bizonytalan volt
magában, ahogy állította, vagy csak színlelt előttem? – találgatta a férfi.
Sokkal jobban örülne, ha azt hihetné, hogy Lexie számító. Egy része még
mindig ezt is gondolta, mert az egyszerűbb volt. Az ösztöne azonban mást
súgott. Ha minden csak színjáték volt, Lexie remek színésznő.
A késztetés pedig nagyon erős, hogy visszafeküdjön mellé, és a karjába
zárja…
Elég ebből! – korholta magát. Össze kell szednie magát. A lány Andrew
Howard alkalmazottja, és ma éjjel újra nagyon közel került a várkastély
titkához. Óvatosnak kell lennie vele, mert ha kideríti azt a titkot…
Grayson felnyögött. Sejtelme sincs, hogy mit tenne akkor, és rettegett a
pillanattól, amely remélhetőleg soha nem jön el.
Most azonban egészen más problémával kell foglalkoznia.
Az ajtó felé menet pillantása az íróasztalon fekvő papírhalomra esett.
Lexie-nek semmiképpen sem szabad meglátnia, ezért gyorsan berakta a
legalsó fiókba, az ágynemű alá. Ott biztosan nem fogja keresni a lány.
Grayson még egyszer visszanézett az ágyra. Kis ideig Lexie egyenletes
levegővételeit hallgatta, aztán elhagyta a szobát.
 27
Lexie gyorsan futott, de nem elég gyorsan. Rettenetesen fázott, és nem
állhatott meg, mert az árnyalak közvetlenül mögötte volt. Csalogató
hangon szólongatta őt, nem suttogva, tisztán értette a szavait: „Lexie, állj
meg! Csak én vagyok az!”
Lexie tudta, hogy már hallotta ezt a hangot, most mégsem ismerte fel.
Az emlékeire mintha köd borult volna, amelyet nem tudott áttörni. Mintha
az agya zárolta volna, amit pedig valójában tud. Egyvalamiben azonban
egészen biztos volt: az árnyalak, bárki legyen is, bántani fogja, ha utoléri.
És már egészen közel van…
Valami hideg ért hozzá a bőréhez, aztán szorosan maga mellől
csörömpölést hallott. Olyan hangos volt, hogy szétoszlatta az álomképeket,
és egy csapásra visszarepítette őt a valóságba. Jóságos ég! – gondolta
Lexie, amikor megértette, hogy már megint alvajárásba kezdett. Csakhogy
a rémálom most nem ért véget, mert körülötte áthatolhatatlan sötétség
uralkodott. Rémülten körbenézett. Hol van? És miért nincs itt semmi fény?
Csak nyugalom! – nyugtatta magát, és megpróbálta megállítani a
remegését. Azt azonban nem csak a sokk váltotta ki. Borzalmasan fázott a
vékony hálóingében, és mert mezítláb állt a jéghideg kőlapokon. Magára
fonta a karját, és előre-hátra ringatózott, hogy elfojtsa a szívét összeszorító
félelmet. A szeme végül megszokta a sötétséget, és ki tudott venni egy
tompa fényt, amely világos nyílásokon át jutott le hozzá. Az árnyalakot is
látta, csak néhány méterre állt tőle a falnál.
Lexie hátrált egy lépést, és nekiütközött valaminek, ami hangosan
megzörrent. Az éles hang annyira megrémítette, hogy majdnem megállt a
szíve. Azonnal újra az árnyalakra nézett, és arra számított, hogy meg fogja
őt ragadni. Az alak azonban nem mozdult. És nincs egyedül, Lexie most
már ezt is ki tudta venni. A falnál több sötét árny állt.
Lexie a csörömpölésre gondolt, amely az előbb halálra ijesztette.
Óvatosan leguggolt, és tapogatózni kezdett a földön.
Keze szinte azonnal egy hideg, sima és súlyos tárgyhoz ért, amelyet alig
bírt megemelni. Amikor megérintette, egymáshoz ütődő fémek jellegzetes
hangját hallotta.
Újra a falnál álló árnyalakok felé fordult, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. Nem emberek állnak ott, hanem páncélzatok. Lexie most már
azt is tudta, hol van. A várkastély dísztermében, ahol már megfordult az
épület bejárásakor. A csörgést pedig ő maga okozta, amikor álmában
feldöntötte az egyik páncélt. A darabjai most a lábánál fekszenek.
Valamelyest megnyugtatta, hogy már tudja, hol van, de a sötétséget,
amely körülvette, még mindig félelmetesnek találta.
Lázasan megpróbálta emlékezetébe idézni a vár alaprajzát, azt, hogy
merre kell átmennie a dísztermen, ha vissza akar jutni a szobájához.
Nem, nem oda, hanem Grayson szobájához – javította ki magát
gondolatban, és jóleső borzongás futott végig rajta, amikor eszébe jutott,
mi történt az alvajárása előtt. Teljes erőből azt kívánta, bár itt lenne vele a
férfi, mert nem tudta, egyedül sikerül-e eljutnia a terem túlsó végéig.
Itt sem maradhatott azonban, ezért még egyszer nagy levegőt vett, és
óvatosan elindult. A villanykapcsolóhoz akart eljutni, úgy emlékezett,
hogy az ajtó mellett van, az a sötét folt lesz az a falon. Amint odaért,
végigtapogatta a falat, és fellélegzett, amikor ujjai rátaláltak a kapcsolóra.
Megnyomta, felette azonban nem gyulladt ki a csillár. Lexie kapkodva újra
megpróbálkozott a kapcsolóval, de most is hiába, mert továbbra is sötét
volt.
– A francba! – káromkodta el magát halkan, és érezte, hogy
tehetetlenségében könnyek folynak végig az arcán.
A fény olyan hirtelen gyulladt ki, hogy Lexie egy pillanatig azt hitte,
csak képzelődött. De nem, a terem másik végében valóban fény cikázott a
padlón. Zseblámpától származhatott, és hunyorogni kezdett, amikor a
fénycsóva hirtelen rászegeződött.
– Grayson? – kérdezte, és tenyerét a szeme fölé tartva megpróbálta
kivenni, ki tartja kezében a zseblámpát. – Grayson, te vagy az?
Válasz nem jött.
– Hahó! – kiáltotta el magát Lexie újra, de csak a csend válaszolt neki.
Aztán megnyikordult egy ajtó, és a fény eltűnt.
– Ne! – Lexie ösztönösen futni kezdett, hajtotta a félelem, hogy egyedül
marad a sötétben. – Ne menj el, várj!
Az ereiben felgyűlt adrenalintól egyre gyorsabban vitte a lába. Odaért a
terem másik végében nyíló ajtóhoz, feltépte, és benézett a folyosóra. A
fény még ott volt, de távolodott, aztán eltűnt a sarkon. Lexie gondolkodás
nélkül futni kezdett arra, amerre az előbb a fényt látta. Hallotta, hogy a
falak lépteket vernek vissza, de nem az ő léptei voltak. És hiába kiabált, az
a valaki, aki zseblámpával a kezében futott a sötétben, nem állt meg.
Lexie több folyosón át követte a fényt, amíg az végül újra eltűnt egy
súlyos faajtó mögött, amelyet Lexie a sötétben is felismert: a vár
lakórészéből a szomszédos őrtoronyba vezetett. Lexie kinyitotta az ajtót,
és belépett a magas, nagy és kerek helyiségbe. Itt még hidegebb volt, mint
a ház többi részében, mert a szél süvítve befújt a jórészt kitört ablakokon.
A hold beeső fénye gyenge volt, de ahhoz elég, hogy ki lehessen venni a
tetőn a lyukat és a fal mellett vezető lépcsőt, amelynek felső végében
csukva volt a csapóajtó, és a fény is eltűnt. Lexie zihálva körbenézett,
miközben hevesen vert a szíve. Egyszeriben ráébredt, hogy hibát követett
el, amikor követte a fényt. Félelme arra késztette, hogy a nyomába eredjen
valakinek. Az a valaki azonban egészen nyilvánvalóan nem akarja, hogy ő
utolérje. Vagy talán szándékosan csalta ide, hogy csapdát állítson neki?
Ne veszítsd el a fejed! – próbálta nyugtatni magát. Valahogy eljutott a
toronyba, úgyhogy a lakórészbe is sikerül majd visszajutnia. Erősebb, mint
gondolta. Meg tudja…
Hirtelen hangos zaj hallatszott valahonnan, aztán pedig halk nyöszörgés.
– Hahó! – Lexie hangja visszhangzott a magas helyiségben.
– Van itt valaki?
Válasz nem jött, de a tetőn tátongó lyukon át megint fény szűrődött be.
Onnan, ahol állt, Lexie nem látta, merről jön, de most már legalább ki
tudta venni a környezetet. Ez megnyugtatta, és a feje is kitisztult. Valaki
van odafent. És a panaszos hangból ítélve, amelyet az előbb kiadott,
megsérülhetett.
– Helló! Segítségre van szüksége? – kiáltotta bele Lexie a csendbe.
Odafent a padlásajtó mögött zörgött valami, aztán újra csönd lett. Lexie
az ajkát harapdálta. Egy része menekülni akart, mert a helyzetet nem
találta bizalomgerjesztőnek.
Csakhogy vissza a lakórészbe sötétben kellene megtennie az utat, és ez
óriási erőfeszítésébe kerülne. Itt legalább van fény.
Ha elmenne, azt sem tudná meg, ki van odafent, és miért bujkál előle.
Lexie tudta, hogy veszélyt vállal, hiszen már kétszer is támadás áldozata
lett, a menekülést mégsem tartotta jó ötletnek. Az egészen biztos, hogy itt
különös dolog történik, és csak akkor derítheti ki, mi az, ha kitart.
Szíve a torkában vert, amikor az első lépcsőfokra tette a lábát.
 – Most felmegyek – mondta hangosan, hogy még egyszer bátorságot
öntsön magába.
Az odafentről lejutó fényben elég jól látott, és akkor is sikerült
továbbmennie, amikor véget ért a korlát. Mielőtt azonban a csapóajtóhoz
ért volna, megint elaludt a fény, és Lexie körül teljes lett a sötétség. A
félelme azonnal visszatért, és elszorította a torkát. Végtelen másodpercekig
nem bírt megmozdulni, aztán azonban belátta, hogy nincs más választása.
Ahhoz már késő van, hogy visszamenjen. Minden bátorságát összeszedte,
és óvatosan megtette az utolsó lépéseket, amíg megérezte maga felett a
következő szint fapadlóját. Kitapogatta a csapóajtó fogóját, kinyitotta az
ajtót, és felmászott a következő szintre.
Ülve maradt a földön, és feszülten körbenézett. Első pillantásra semmit
sem látott, amit szokatlannak talált volna. A kör alakú, tágas helyiség
ugyanolyan üres volt, mint akkor, amikor itt járt Duncannel és Graysonnal.
Az ablakon át bejutó halvány holdfény azonban nem világított meg
mindent.
Beljebb olyan sötét volt, hogy bárki elrejtőzhetett ott úgy, hogy innen ne
lehessen látni.
Lexie még egyszer mélyeket lélegzett, hogy erőre kapjon.
Aztán felállt, és kinyújtotta a karját. Az ujjhegyeivel megérintette a
falat, és óvatosan betapogatózott a helyiségbe.
Félve gondolt a padlón tátongó lyukra, de tudta, hogy ha távol marad
tőle, nem érheti baj.
Feszülten kémlelte a sötétséget, és minden pillanatban számolt azzal,
hogy egyszer csak szemben találja magát valakivel. Minél tovább ment
azonban, annál biztosabb lett benne, hogy rajta kívül senki sincs itt. Már
majdnem visszaért a lyukhoz, ahonnan elindult, amikor hirtelen
koromsötét lett.
Alighanem egy felhő úszott a hold elé.
Lexie szorongva várta, hogy újra világosabb legyen. Nem volt messze
tőle a csapóajtó, amelyen át visszajuthatott volna a földszintre, de nem
tudta, pontosan hány lépést kellene még megtennie odáig. Úgy döntött,
inkább továbbmegy, amíg újra lát valamennyire…
A lépcső felől egyszer csak zajt hallott, és érezte, hogy valami
megmozdult a háta mögött. Ijedten megfordult, és hátrább húzódott.
Semmit sem látott, de érezte, hogy valaki van ott, és már halk szuszogást is
ki tudott venni a csendben.
– Ki van ott? – kérdezte remegő hangon.
Válaszként újra kigyulladt a zseblámpa, és egyenesen Lexie arcába
világított. Felemelte a karját, hogy ne vakítsa el a fény, és ösztönösen még
egy lépést hátrált. Ott azonban már nem volt padló. A lyuk – gondolta
rémülten, de elkésett a felismeréssel. Felsikoltott, amikor rádöbbent, hogy
le fog zuhanni, és látta is magát összetörve feküdni az őrtorony
kőpadlóján. Az utolsó pillanatban azonban sikerült megkapaszkodnia a
lyuk szélében, de a lába már a levegőben himbálózott.
– Segítség! – kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért. – Lezuhanok! –
Hangját visszaverték a falak. A fényt még mindig látta, választ azonban
nem kapott. – Már nem bírom sokáig megtartani magam – mondta, mert
érezte, hogy zsibbadni kezdtek az ujjai. – Segítség! – könyörgött újra,
és végre lépteket hallott. – Itt vagyok! – kiáltotta kétségbeesetten,
miközben a bal keze már lecsúszott a deszkáról, és csak fél karral
kapaszkodott. – Kérem! Gyorsan!
A fény közelebb jött hozzá, és újra meglátta a zseblámpát.
A fénye felülről világított le rá. Az a valaki azonban, aki a kezében
tartotta a lámpát, most letette maga mellé a földre, és Lexie így már ki
tudta venni, ki az, aki lehajol hozzá.
– Grayson! – mondta megkönnyebbülten. – Hála az égnek!
A férfi lenyúlt Lexie-hez, és éppen akkor érte el a karját, amikor az ő
ujjaiból kiment az erő. Rémülten megkapaszkodott Grayson karjában, de
érezte, hogy a keze lassan lecsúszik róla.
– Lezuhanok! – kiáltotta rémülten, és felnézett a férfira. Az arcát
feszültnek látta a zseblámpa fényében. – Húzz fel!
Lexie keze még lejjebb csúszott Grayson karján, majdnem a csuklójáig.
– Kérlek, Grayson! – mondta újra.
A keze most a férfiéban volt, és egyszeriben egészen kiszáradt a torka.
Ne engedje el! – gondolta, és kibuggyantak a könnyei, miközben elveszett
Grayson kék szemében.
 Tartalomjegyzék
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27