Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,

kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,

elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!

Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,

mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,

mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Egy KZ láger falára

Ahova estél, ott maradsz.

A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.

Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.

Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.

Ravensbrücki passió
Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,

a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,

üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -

mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Apokrif

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                             Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Nagyvárosi ikonok

Déli 12 óra
Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!

Hajnali három
Megindulunk egy kőrakás felé,
és fölröpül mögüle egy madár.

Múzeum
A gyémántüres múzeum
közepében egy melltű lángol,
Lerombol és megörökít
Hová jutunk e lángolásból?
A mozdulatlan karzatok?
Magányos kézelőd talán?
Lerombol és megörökít
a júniusi délután.

Szeptemberi sugárutak!
Szerelmem, szerelmem, szerelmem!
Megállnak a sugárutak.
Egyetemes sebek a kertben.

Te megpróbáltad azt, amit

senki se merészelt, te árva!
fényeskedjék neked az éj
öröküres monstranciája.

Kórus
A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.

Vesztőhely télen

Kit fölvezetnek? Nem tudom.

Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.
Ki és kit öl? Ember öl állatot
vagy állat embert? Nem tudom.
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána? Nem tudom.
S a hó, a téli hó? Talán
számüzött tenger, Isten hallgatása.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

Pilinszky János

Sztavrogin elköszön (Magyar)

"Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim."

Költemény (Hungarian)

Nem föld a föld.

Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

NEMES NAGY ÁGNES

Nemes Nagy Ágnes: Fák

2010. 01. 26. Készítő: Verspatikus

Tanulni kell a téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak,
mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

KÖZÖTT

A levegő nagy ruhaujjai.

A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
 
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
 
Az ég s a föld között.
 
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
 
A nap s az éj között.
 
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
 
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
 
Az ég s az ég között.

Vihar (Hungarian)

Egy ing rohan a réten.

Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.

Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,

körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad

a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.

Szobrokat vittem
 
Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.

Ekhnáton
„Feljövetelt és lemenetelt

formálsz ki, eleven Nap,

Sötéten múlsz el, fényesen

térsz vissza.

Te dobogsz a szivemben.”

(Ekhnáton Naphimnuszából)

Ekhnáton jegyzeteiből
Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.

Egy istent kellene csinálnom,

ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,

nekem betonból kell az ég.

Hát lépj vállamra, istenem,

én fölsegítlek. Trónra bukva

támaszkodj majd néhány kerubra.

 És fölruházlak én, ne félj,

ne lásson meztelen az éj,

a szenvedést kapcsold nyakadra,

mintha kerek vércsík fakadna,

s az legyen langyos köpenyed:

szerettem növényeidet.

S helyezd el ékszeres szivedben:

hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,

és tedd hatalmas funkcióid,

csak ülj és nézz örökkön át.

Már nem halaszthatlak tovább.

Ekhnáton éjszakája
Mikor lement a térre, már a sátrak

a lampionok fényében áztak,

gyertyák üvegek nyakában álltak,

nyári Halottak-napja-fény,

és deszkapolcon porosan

a rózsaszínű krepp-papirbabák.

Oldalt tetováltak dombjai,

dinnyék olajzöld bőrén forradásos,

kötőtűvel kipontozott szivek.

Fent fényreklámok hullámzó haja.

Forró szél. Némi szalma.

Sötét volt az az éjszaka.

Ment, ahogy körbezárta

jelenlétének álruhája,

ment mozdulatlan, egy magasvasút

futott fölötte.

futott
Tisztítsd meg az arcod.
fölötte.

  Két tenyered öblébe hajtod,

  tenyéröbölnyi vízre hajtod,

  harántcsíkolt az akarat,

  itasd meg, mint egy madarat,

  itasd meg, mint egy állatot,

  mosd, mosd az arcod és a nap,

  melynek minden sugara végén

  apró keze van, majd a nap

  kezével az arcod –

Éjszaka. Vásznai súlyosodva

függtek be a fények közé,

a pultok közé, melyek selyemcukor-mód

és úgy csillogtak, mint a hernyók,

gyertyák fulladozása, szélroham.

A régi kertben.

A kertben volt a százezernyi,

az ostyafényű ég alatt,

a másik arcot kell lenyelni,

s a zöld virág, a bodzaág,

 
amelyre Judás felköti magát,

s egy csillag némi zöldje fönn,

a kertben volt a mérhetetlen,

bár volnál oly kicsiny, szerelmem,

mint egy isten az ostyán.

És jöttek már a tankok.

És
jöttek
Fém-hullámhegyek
már a
tankok.

elől futott az utca kőmederben,

futottak a puha testek fém és kő között,

egy-egy léggömböt húzva még magukkal,

dőlt bódék vászoncsattogásait,

hídkarfák loccsanásait,

távol hamut, és üveg-permetet,

s a hangközökben azt, ami fújt felettük,

azt, ami fújt

fent, fent, a teljes égitest fölött.

Egy mellvéden vetette át magát

a többivel együtt,

együtt, meredeken gurultak,

darabosan, zökkenve hulltak,

fent sorozatok még, ők egymáson át,

mint egy hegyomlás.

––––––––––––––––––

Köd volt, amikor ujra látni kezdett.

A vízparton feküdt. A nád.

Mellette másik test is az iszapban,

oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,

mintha külön hó hullott volna rá.

Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal

emelkedett föl, mint a füst,

mellőle, vagy, belőle fölkelt,

s oly áttetsző volt, amikor feküdt.

Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.

És vitte akkor is, mikor elindult.

Homályosan, a testet vitte még.

Elnyúlt ködök vízszintesében

ment,

ment, jobbkezével tartva balkezét.

Amikor
Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogy, ha vigasztal, elhihessem.

A csak-jó
Hogy a csak-jó se hal, se hús?

Én nem vagyok manicheus.

Az örök üdvösséget én

nem únnám.

 
 Ekhnáton az égben
Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,

a sziklák vékony oldalán,

s oly áttetsző a kő, a vas,

mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve,

oldalt hasít be a ködökbe,

jön-jön a néma robogás,

fölszikrázik a fű-alatti fém,

szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

 mert végetér a sín a fű alatt.

És aztán néhány talpfa csak,

mint néhány zökkenő lépés előre –

a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,

közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér-küllős növény-napokkal

hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.

A tárgyak
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szivemben boldogok a tárgyak.

A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.

S jönnek sorban, derengő végtelen,

fény-sapkában 92 elem,

mind homlokán hordozva mását –

 hiszem a test feltámadását.

Weöres: Tapéta és árnyék – képvers –

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

PETRI GYÖRGY

Petri György:
HÍRÖSSZEFOGLALÓ

Mint lépcsőzugban a pormacska:

gyűlik puhán a korszak mocska.

Reggel szoktál jönni (Magyar)

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása

annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,

kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált - mint egy mondat,

noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok

következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetenek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy. -t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és - megérkezel.

S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: - Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább---
---"Megint Isten?"
---"Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz és legyint:
---"Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom elött dugtok!
---de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól, mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben - de komolyan! - ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!"

Csak egy személy (Hungarian)

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltűnőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.*

Sári, ne vigyorogj rajtam (Hungarian)

Sári, édes, milyen

boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
amikor összekerültünk.
Föl is vetted néha.
Túl sok alkalmad nem volt
azon az egy nyáron.
Milyen boldogan vigyorogsz
ezen a jóval korábbi felvételen,
amikor egy még jóval korábbi
férfival éltél.
Vigyorogsz a fal előtt.
És úgy néz ki, mintha volna melled – – –
Meg az érettségi fényképed is itt van.
Ódri Hepbörn
stílusban villogtatod
a fogsorodat.
Az aprómintás
kékfestő ruhát
elajándékoztad
valami Zsófinak vagy Zsókának.
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.
Mert amikor a barátnőd
fölpróbálta a ruhád,
le kellett hogy vessed.
A próbához persze neki is le kellett
vetnie a magáét.
Megkért: „Fordulj el, légyszives.”
Én természetesen elfordultam,
s természetesen a tükör felé.
És összenéztünk a tükörben,
ő alig észrevehetően kacsintott.

Te észrevetted,
és jellegzetesen megrándult a szád,
de egy szót sem szóltál.
Ő maradt a ruhádban,
te fölvettél egy másikat.
(Csak az lehetett rajtad,
az a kék bugyi,
mert az az az este volt, amikor
rád zártam az ajtót,
hogy magadra nyithasd a gázcsapot,
és alig hiszem, hogy a boncmesterek
tiszteletére nadrágot váltottál volna.)

Deguszta egy bugyi volt.

Utáltuk is mind a ketten:
te fölvenni, én lesodorni rólad.
De akkoriban
(64–65)
nem lehetett még kapni ezeket a mai
poklokig hevítő fehérneműket.
Amikor utoljára láttalak,
a dögcédula ott volt a bokádon,
utált asszonyneveddel.
(Milyen fiatalok
voltunk! Én nem vagyok „né”!
mondtad és eldobtad
a jegygyűrűdet a VIDÁM
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)
Aztán a dögcédula a bokádon,
és vigyorogtál.
Vidoran, hamuszürkén.
És én szerettem volna rád feküdni,
lehúzni azt a bizonyos bugyit,
a koporsófödelet meg magamra.

(Azok a szarbarna munkakoporsók,

amikben az elföldelendő
anyagot mozgatják.)
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,
hogy engem is veled együtt,
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve
az egyikük – az igazság kedvéért
ezt hozzá kell tennem – azt mondta:
megérti a lelkiállapotomat.

A lelki
áll a potom
potomság.
Adtam a főhullásznak egy kilót.
(Az akkor még pénz volt.)
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam
tetemes mennyiség elfogyasztása után.
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül
kiléptem utolsó munkahelyemről.
Aztán egy másik
eszpresszóban kiesett a kezemből
a kávéscsésze.
De te most már örökre
boldogan vigyorogsz:
mint a széncsúszdára tévedt macska.
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki
a szén alól. Mosolygott.)
Te meg abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
mikor összekerültünk.

In memoriam Hajnóczy Péter

 

1
Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,

e hánykolódó földön sose látom,

mert meg nem adja a féltékeny föld,

hogy íly magábólvalót visszaküld.

2
Bocsáss meg, ha zavarlak.

– Mintha még ott

elfogadnának efféle indítékot…

De oly kevés ember maradt,

akinek telefonját

bosszús-aggódva várnám:

ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám;

életemet ugyan változatlanul telefonják

szöszös hírek, szakadós üzenetek,

a szájmenésesek, a számfelettiek,

több „roppant fazon”, több egynapi nő,

és az ügyeim, az ürügyeim – – –

Nyugodj békében. Telik az idő.

Elég legyen a kínon már a rím.

  

3
Mind több kedvem van

mind kevesebb napom

lemorzsolni az utolsó szemig.

Bőven számítva 2030-ig

feleségestül és ellenségestül,

ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel

együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók

leszünk, dózerek fura forgaléka.

Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből

a finom gyökerekkel átszőtt földet:

„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”

4
A köztetemeket tekintve az idei

hullatermés sovány volt.

Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok,

egymás saját halottjai.

Pusztulás vén ínyence, húznád a szád,

mint mikor egy önki választékát

olvastad már tizedszer.

A népesség a szokásos ütemben

halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul.

Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak.

Teótad figyelmesebben

böngészem át a halálhíreket,

s olvasom a márvány személyiket

a halótelepeken.

A szolga föld termi taxusait, fenyőit,

 szól a harang, hív valaki után,

az út két oldalán kövér csigák

húzzák hátuk. A pap hülyeségeket

fog beszélni, a két kövér ministránsfiú

izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű.

Isten nem tesz a nap alá egy felhőt,

gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen,

nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált

fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket,

és hogy az összenéző szakemberek mint formálják

a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk

valamit megérteni. Mi, szétszéledők

pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot,

hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos,

az özvegy reng, püffed a villamoson,

a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson.

Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban.

Megadjuk a módját.

Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb

– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…

A hagyma szól (Hungarian)

Én akkor is csak csupa héj vagyok,

ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.
Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem
zárok magamba. Lévén csupa héj.
Héj héja, sőt a héj héjának héja,
sőt… – Csupán hely híján nem folytatom.
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem
lehet rád hatni. Hallom a tojások
roppanását… A tojás éjjelébe behatol
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-
loccsantó kezed nem remeg
villával szétpüfölni a Magot?
– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,
Jelképzabáló! – hadd üvegesedem,
ízlés szerint.
                       Tojás, fiam, ne félj,
kimúlni a korszakból, hol az ember
nem érti már a Természet szavát,
hol a Patak és Liget néma már,
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt
hájára vettetnek a végső dolgok,
a magunkfajták –
Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt
füleket – szónk rekesztve egyesülni
a rántotta nagy mártíriumában.

TANDORI DEZSŐ

Töredék Hamletnek
– ily egyetlenné el-nem-gondolás

tehet csak. Minden megközelítés már

önmagától tünékeny: mérték,

melyet mindig saját

változása teremt meg; oly síp,

mely csak saját hangjára szól –

Ó, te állhatatlan odaadás,

te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő

megül halálosan –

II. Töredék
Ó, ismétlődés: szívszorultod is
 mind csak való, mindig csak változat még.

És készületlen bennünk, amiről

hogy készen érhet minket – elhihetjük.

Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni,

s már nem magunkon át –

III. Töredék
…Szárnycsapásokként, így, a folyton

egyhelyben maradó teret

másolva át visszájává: reménnyé:

egyetlen teljes maszkunkat talán

– a már halál-utánit –

olyan közelre hozza, hogy már

mozdulatlan színünk eléri…

Életrajzi töredék

„1946-ban

(1947-ben? legalább 1947-ben, de még

semmiesetre sem 1945-ben)

ismerkedtem meg a gombozással. Két, nagyjából hasonló

életkorú – nálam 4, illetőleg 5 évvel

idősebb barátomtól is tanulhattam,

nem tudom, melyikükkel játszottam először,

a negyedik emeleten, felettünk lakóval,

vagy az óbudaival, mindenesetre

ők voltak első ellenfeleim: mérkőzéseink

többnyire az ő győzelmükkel végződtek.

Nekem akkoriban még – ha a későbbiekkel vetem össze

a helyzetet – jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök

néhány játékost; igen kezdetlegesek; de tulajdonképpen

megdöbbentő arra gondolni, hogy

a reszelés igen egyszerű (és mint – nem itt –

látni fogjuk: igen bonyolult) műveletét

valakinek először kellett

elvégeznie gombjaimon, és ez – egészen biztos –

óbudai barátom volt. „Egyenesre” reszelt nekem,

ami nem volt tisztességtelen eljárás,

hiszen az ő gombjai is egyenesre voltak reszelve;

s bár később tökéletesítettem a reszelésen,

és főként (?) körbereszelt játékosokkal

értem el majdhogynem átütő sikereimet

(ez már 1962-ben volt, s előtte:

1961-ben), amikor a Rádió-klubban

meglepetésre döntőbe jutottam

egy 1 Ft-os alapon játszott villámtornán,

és (hát-ez-a-srác-meg-honnan-jött létemre)

azon nyomban kellemes, baráti feltűnést keltettem,

49

és hamarosan a RÖLTEX csapatához igazoltak.

De erről majd később. Egyelőre még csak ott tartunk,

hogy – néha – vasárnaponként szüleimmel

átjártunk óbudai barátomékhoz,

ahol – többnyire – vereséget szenvedtem; párszor

a negyedik emeleten lakó barátom gombjait is

kölcsönkértem, ami nem sokat változtatott a helyzeten;

a negyedik emeleti barátommal meg

általában hétköznap délutánonként játszottunk,

és az általa kiírt „kupákban”

(eleve kisebb kapussal és játéktudással, kezdetlegesebb

gombokkal, és négy évvel fiatalabban)

mindig az ő csapatai mögött

végeztek csapataim, így a legjobbjuk számára barátom

külön „dícsérő oklevelet” adományozott, ami

többnyire a 4., vagy ha csak két-két csapattal indultunk,

a 3. helyet jelentette nekem a tornán. Még csak

itt tartunk: 1946-ban vagy 47-ben; innen kell folytatni

– bármilyen vonzó lenne is most rögtön

arról írni, hogyan kellett kétszer is abbahagynom

(másodszor: végleg) a klubszerű játékot 1962 májusa, illetve

1962 novembere táján; az első alkalommal közvetlenül

a Budapest-bajnokság nyolcas döntője előtt,

ahova – ha jól emlékszem – bejutottam,

de P. stílusjegyeiről („képeiről!”) irandó

egyetemi szakdolgozatomra kellett szánnom

azt a napot és éjszakát (meg is írtam a dolgozatot

azon a napon és éjszakán; nehogy magyar nyelvtanból

vizsgáznom kelljen – hogy magyar nyelvtanból

vizsgáznom ne kelljen –, azért választottam ezt a

stilisztikai témát, afféle mondvacsinált nyelvtani izét;

s nekem lett egyedül négyes szakdolgozatom, a többiek mind

ötöst – jelest – kaptak a csoportban); másodszor pedig

– miután újra visszatértem, és hamarosan főszerepet játszottam

a Dél-Pesti Vendéglátóipar

csapatának legyőzésében (négyes csapatmérkőzés volt,

körbe, mindenki mindenkivel; a kezdő

50

négyesbe nem állítottak be,

valaki azonban igen gyengén kezdett, beugrottam a helyére,

és egymás után két győzelmet arattam. Szünet következett,

az utolsó mérkőzés volt csak az enyém megint; egy Baross-utcai

KISZ-klubban játszottunk, fűrészporral volt

felszórva a padló. Kölcsönkértem a fiúktól egy tízest,

kiballagtam a Körút és a Baross utca

kereszteződéséhez, s a koraesti fényben úszó

tükrös nagybüfében

virslit ettem, és már nem is emlékszem, mit

ittam rá; visszaballagtam, és küzdelmes mérkőzésen,

ahol az 1:1-es – vagy bármilyen –

döntetlen is elég lett volna hajdan közepes,

de dél-pesti vendéglátóipari korszakában

igencsak megerősödött ellenfelemmel szemben,

némi szerencsével, igaz, mégis:

győztem, megnyertem a harmadik mérkőzést is); e csapatgyőzelem

volt utolsó klubszerű szereplésem,

mert másnap elhelyezkedtem egy I. úti

iparitanulóintézetben, ésatöbbi –

Mondom, jó lenne már itt tartani, s főként:

ilyen veszélytelenül

szólhatni mindenről, dehát egyelőre még csak ott

folytathatom, hogy …”

A bethlehemi istállóból egy kis jószág kinéz

Hc3

Egy talált tárgy megtisztítása

I.

(Törlendő segédegyenesek)

Hogy egyáltalán

szólhassunk

hosszúra nyúlt W.-i tartózkodásáról,

hogy érkezését, távozását

– (ugyan)oda, (ugyan)onnan –,

rengeteg mászkálását (közben),

e csatangolások látszólag céltalan ismétlődését

térben

egyáltalán elképzelhessük,
(ahogy mintha egy üres városban bolyongna):

szólnunk kell

a Plac Trzech Krzyżyre torkolló, innen nyíló

utcákról: a Wiejskáról, a Brackáról,

a Mokotowskáról, a Żurawiáról, a Hożárol,

a Książęcáról, az Aleja Ujazdowskieről,

s miután ezeket megemlítettük,

tágítani kell valamelyest a kört, de

egyelőre még csak magán a Wiejskán, a Mokotowskán, az Aleja

Ujazdowskien, s még itt sem a Piękna utcáig,

az Ujazdowski- meg a Łażenki-parkig,

a Koszykowáig, vagy netalán a

Plac Unii Lubelskiejig,

ahova ezeken az útvonalakon mindig eljutott,

hanem csupán annak megállapításával,

hogy az említett három utca

(illetve köztük egy „fasor”)

a Trzech Krzyży térről

116

sugár-alakban ágazott szét; de ha már valóban

nekilendülünk, mondjuk, az Aleja

Jerozolimskiere vezető Brackán,

s eljutunk az Aleja Jerozolimskietől (a Poniatowski

híd felé nézve) balkéz felől eső,

kőlapokkal borított kis térre,

ahova a Hibnera, a Szpitalna, a Widok és

– a már említett Żurawiát és Hożát

derékszögben metsző s a Mokotowskával a Piękna utcánál

hegyesszögben összefutó –

Krucza utca torkollik:

ha tehát a Krucza utcával nem egészen párhuzamos,

az Aleja Jerozolimskiere nem egészen merőleges

Bracka utcán indulunk el,

az ő egyik leggyakoribb útvonalát követnénk.

Mert míg az Aleja Ujazdowskien való gyaloglást

(méghozzá: szállásáról el, oda vissza, egyképp)

hegedű- vagy zongoraversenynek, a Wiejskán

valót kamarazenének, a Mokotowskait meg

nagyzenekarból bizarrul kihallatszó

fa- vagy rézfúvós szólamnak érezte mindig

(vagyis: most, utólag), a Brackát

egészen hétköznapi, nagyvárosi zörgésnek, zajnak (akkor).

Mindezzel bizonyára azt akartuk

mondani, hogy

sokat – nagyon sokat – gyalogolt. Itt

kétségkívül kellemes kitérőt

jélenthetne annak megállapítása, hogy

mászkálásai közben

le is ült sokfelé; mindjárt első nap például

több padon – a Kultury-parkban, az ivókútnál –,

a sugárút-szélességű lépcsőn,

valami Piękna utcai kávézó teraszán a posta mellett,

egy kúszórózsával befuttatott vaskerítés

betonlábazatán a Plac Unii Lubelskiejt és az

Aleja Ujazdowskiet összekötő Bagatela utcában,

117

egy üres kőmedence mellett valahol az Aleja

Róż vagy a Szopena utca környékén,

továbbá – ezt ő talán még fontosabbnak

érezte (akkor) – : le szeretett volna ülni – többek között –

a Koszykowán, a Kruczán, a Hożán, ésatöbbi;

valamint hogy – bár leülhetett volna –

nem ült le az Ujazdowski parkban, a Łażenkiben

(a Bagatela utcához közel eső Chopin emlékműnél),

– első nap legalábbis nem, később aztán

ott is, mindenütt, padokra –,

és még sokhelyütt. Leült azonban

– igaz, szintén nem első nap (akkor járműre

egyáltalán nem is szállt) – egy trolibuszon is,

melynek útvonalát (a Plac Unii Lubelskiej, az Aleja

Ujazdowskie, a Koszykowa környékén) később különösen

megkedvelte, mondhatni: a gyaloglás után

közvetlenül ez a trolibuszvonal volt a legjobb: igen,

ez itt

kellemes kitérő lehetne. Mindezzel azonban csak

tágítani akartuk azt a kört,

ahova a Trzech Krzyży téren lévő szállásáról

a Wiejskán, az Aleja Ujazdowskien, a Mokotowskán

(erre ritkán indult el!)

eljuthatott. De nekilendülhetnénk a Bracka

irányában is, akár nem is magán a

Brackán, hanem

az Aleja Jerozolimskie balkéz felőli kis terétől

a Poniatowski híd felé haladva

ugyancsak balra nyíló Nowy Świat utcán,

végig a – folytatását képező – Krakowskie Przedmieścién,

ki a Plac Zamkowyre, onnan

az Óvárosba – így is az ő (másik) leggyakoribb

útvonalát követnénk. Kellemes kitérőt

jelenthetne itt annak megállapítása, hogy közben

többfelé étkezett is, helyesebben:

főként egyfelé, a Krakowskie Przedmieścién, s megemlíthetnénk

118

annak a két-három ételnek a nevét, melyet

különösen megkedvelt (ő most

bizonyára nem állná meg, hogy a nagyon szárazon készített,

kicsit megpirult lekváros omlettet s a pirozski nevű

tésztaféleséget külön ki ne emelje), melyeken kívül

mást alig evett. Az ételek emlegetésekor

(neki)
bizonyára eszébe jutna az az eset,

mikor megéhezvén – s mászkálásain örökké magával hurcolt

oldaltáskájában lévő tízóraiját unván –

ez utóbbit odalökte egy padja körül ólálkodó

kóbor kutyának, hogy aztán nyugodt szívvel mehessen ebédelni,

de a kutya

a nyomába szegődött, be akart menni vele a vendéglőkbe,

ahol is ő hosszadalmasnak találta, hogy

a tiltakozni készülő pincéreknek

elmagyarázza a dolgot, esetleg segítségüket kérje,

ezért inkább

a Kilińskiego egyik kapualjába tért be hosszas bolyongás

után, s ott egy belső udvart találván, rácsukta a kutyára

az ajtót, s futva

menekült, részben az ugatásra előkerült házmester,

részben a pillanatokon belül újra kóbor

kutya elől a Miodowa kis palotáinak irányában. De hogy

akár ennek a kétségbeesett, akár más, sokkal nyugodtabb

s látszólag céltalanabb óvárosi manőverezéseinek

útvonalát

(térben)

elképzelhessük, meg kell ismerkednünk az Óváros

– a térképen külön kis négyzetbe foglalt s felnagyított –

utcarendszerével; egyáltalán: most mindjárt

magunk elé kell terítenünk W. térképét, és türelmesen végig-

néznünk a lehetséges útvonalkombinációkat, hogy

hosszúra nyúlt tartózkodásáról legalább

valamelyest is tárgyszerűen szólhassunk.

119

II.

(Tartózkodási gyakorlatok)*;**

* (Ami az eddigiek ismeretében nem hat idegenül.);

1. Megérkezése (az Aleja Jerozolimskie „végén” lévő pályaudvarra).

2. A villamos lépcsője (ahonnan az utolsó pillanatban leugrik, és – éjfél körül – újabb

ajánlatot fogad el leendő szálláshelyére vonatkozóan).

3. Szállása a Trzech Krzyży téren (ötemeletes épület két park közt).

4. A hátsólépcső, ahol minden nap fel- ill. leszalad, kettesével (nem: kettesével) ugrálva át a
fokokat.

5. A zuhanyozó (mielőtt szállásadójával éjszakai sétára indul az Óvárosban, lezuhanyozik)

(itt).

6. Szobája, melyet szállásadója kiürít (átköltözik egy másik szobába) a számára.

7. Az Aleja Jerozolimskie sarkán lévő utazási és jegyiroda. Két jegyüzértől – nagy örömmel –
belépőt vásárol a szombat-vasárnapi nemzetközi (stb.) re.
8. A szálláshelye alatti park. Egy padon aznapi ujságot talál, benne aznapi moziműsorral.

9. Az ivókút. (Arcot mos.)

10. Többszöri leüléssel az Ujazdowski parkig. (De nem megy be.)

11. Az ivókút (folyt.), melyről másnap a nemzetközi (stb.) után szivesen elbeszélgetne
szállásadójával ill. annak barátjával ill. a többiekkel. (Mert: ld. 12. pont.)

12. A helybeliek számára a nemzetközi (stb.) helybeli részvevői ismerősebbek, mint neki. (Év
közben összeállított eredménytáblázatát nem vette elő egyszer sem.) (Helyszín: felfelé a park
sugárút-szélességű lépcsőjén.)

13. A hazaiak számára az ivókút is nyilván ismerősebb. (Hogy jön ez ide! Helyszín: a
kőlapokkal borított kis tér sarkán lévő nagyáruház alagsori csemegeboltja; erős neonfény;
bevásárlás a nemzetközi – stb. – sikeres befejeződésének örömére. Főleg italféleségek; két
üveg uborka.)

14. Egy üveg uborka (bevásárlás saját céljaira).

120

15. Két szál erősen megfogyatkozó kolbász (hazulról hozott). (Átlopózás saját szobájába,
ivászat közben, ahol tör/harap a kolbászból, hogy bírja a stb., ld.: „több üveg…”)

16. Bírja. Szállásadója – és a társaság – úgy véli, hányni jár ki.

17. (Másodmagával) „fogja” szállásadója fejét a mosdóban. (Szállásadója megkönnyebbül.)

(bizonyára megkönnyebbül.)
18. Meghívások (a társaság tagjaitól) (másnap esedékes utazásokra; – nyilván – autón).

19. A meghívásokkal kapcsolatban (tanusított tartózkodó magatartása; a szobát még nehány

napra elkéri szállásadójától).

20. Időpont: kb. d.e. 10 óra (hétfő) (másnap).

21. A zuhanyozó(ba menet) (ból jövet) (egyetlen ismerőssel sem találkozik).

22. Helyszín: ld. Törlendő segédegyenesek. (Időpont: hétfő) (kedd) (szerda).

23. A helybeli (sport) ujság egy példánya. (Tárgy: a nemzetközi – stb. – eredményeinek
összehasonlítása a tavalyi ill. az idei világ – stb. – val, vel.) (Előveszi saját táblázatait.)

24. Időjárási változatok (végig kedvező, száraz, szeles, napos idő). (Az iméntiek kombinációi;
napok – hétfő, kedd stb. – külön.)

25. Napos száraz időben egy kőmedence mellett. Kúszórozsák (ugyanaznap).

26. (… időben a) (helyszín; valamelyik irányban elindulva)

27. A portás fülkéje a hátsó lépcső lengőajtajánál. (Tárgy: ébresztéssel kapcsolatos kérés a
portásnál.)

28. Helyszín: ld. 27. pont. (Tárgy: ujabb ébresztéssel kapcsolatos kérés; mentegetőzés
ébresztés hiábavalóságáért.)
29. (Előbbiek ismétlődése.) (Napok: külön.) (Közben: a kőlapokkal borított tér sarkán lévő
utazási és jegyirodában; odahaza G.-be váltott jegyei érvényesek; érdeklődés alkalmas vonat
után.)

30. Gondolatai.

31. Színhely: még mindig W. (még mindig nem G.).

32. Elgondolások G.-ba (a tengerhez) történő utazásáról. Éjszakai vonat gondolata

(menetrendje a kis stb. sarkán lévő stb. üvegvitrinjében).

33. Moziműsor. Egy előadás időpontjának (esti előadás időp.) egyeztetése a vonat
indulásával.

121

34. Mozi a Wolában. Megközelítése (villamossal; villamosút leírásának elhanyagolása;

villamosútról – K.-ban – ld. III. rész: A megtisztogatás).

35. Villamos peronján a mozi felé (mégis valami a villamosútról). Mozi megtalálása. Este 8
után a Wolában. (Földszintes házak közös udvara, száradó lepedőkkel, a mozi mellett.)

36. Villamos peronján mozi után az Aleja Jerozolimskie „végében” lévő pályaudvar mellett
elhaladva (egy másik pályaudvar felé) (mégis valami a villamosútról, folyt.).

37. Szövő(?)gyár kivilágított termei az éjszakában (még a villamos úton) (a peronról nézi;
eltünnek).

38. Villamossal végig az Aleja Jerozolimskien (keresztezve a Kruczát, a Brackát, a Nowy

Światot) (ill.: egyiket sem keresztezve). Pályaudvar.
39. A G.-ba induló éjszakai vonat. Beszállás rakodórámpák mellől.

40. A G.-ba induló éjszakai vonat (zsúfolt fülkéje). (Alvási kísérletek.) (Ölében oldaltáskája.
Oldaltáskáján: a feje.)

41. G.-ban nem találja a tengert. (Időpont: megérkezés után G.-ba.)

42. Esős idő G.-ban. Reggelizés (odabent); eső (odakint). Nem kap (lekváros omlettet).

43. Üres (piszkos) félliteres bögre (a talponálló pultján, visszanézve). Eső (odakint).
Katedrális (odakint és odabent).

44. Utcák G.-ban. (Nem találja a tengert.) Gyártelepek (valószínűleg közel jár a tengerhez).

45. Felszáll a (3-as) villamosra.

46. (Villamosút kertvároson át: ld. III. rész, K.-ban.) G. üdülővárosa: S.

47. Tevedés: a 3-as villamos végállomása még nem S. (Busszal tovább – ill. busszal vissza –
S.-ba – ill. S.-ból.)

48. (S.-ban: a gyógypark – kis templom zárva; mozgóárusok a parkban; gyógykút, BAR–
DANCING–RESTAURANT, móló.) (A S.-i móló) (borús idő, erős szél; hajó indul). (A S.-i
mólóról látszanak a G.-i gyártelepek, a G.-i katedrális tornya.) (Átszállás buszról a 3-as
villamosra, visszaúton.)

49. Néhány óra a G.-ból vissza W.-ba induló vonatig.

50. A W.-ba induló vonat megrohamozása. Állóhely (és még kb. 20 személy) a hátsó peronon.
Kb. 5 órás út vissza W.-ba; ideális hely a 122peronon, a kb. 2 cm-re lenyomható ablak
mellett.

51. Egy (ex) korcsolyabajnokkal kettesben (közös erővel) lenyomják az ablakot (kb. 2 cm-re).

52. Levegő az ablakon át.

53. Beszélgetés (kb.10 napja először „beszélget”).

53. Fütyörészgetés, énekelgetés (egy – ? – dallam).

55. Tartós fütyörészgetés. Az (ex) korcsolyabajnok és családja W.-i címének (tudatos)

(elfelejtése) (felírásának tud. elf. stb.).

56. (Előzetesen: meghívás stb., ld. 55. pont.) Már a rakodórámpás pályaudvar is ismerős (kb.).
(Nála érdeklődnek valami után) (saját ismeretlen honfitársai). (Csak a helybeliek nyelvén
beszél velük) (pár szót, továbbállva) (eufórikus boldogsággal továbbállva).

57. Vissza a Trzech Krzyży térre. Szállásadója (ill. stb.) még mindig sehol.

58. Még egy nap W.-ban. Óvárosi séták. (Napfényes telefonfülkék. Bőrülések a bisztróban. Fa
a pirostégla-intarziás falú bisztró előtt. A fa árnyéka.) (Újra hosszú, egybefüggő, zárójeles
mennyiségek.)

59. Környékbeli kisgyerekek. Ujabb beszélgetés (az Óvárosban, bélyegekről. Egy kisfiú
szegődik hozzá. További kisgyerekek szegődnek hozzájuk).

60. (Az Óvárosban; ill.: talán már egy kicsit kívül is az Óvároson.)
61. Ajánlatok bélyegcserére. Csaknem erőszakos elszakadó hadmozdulatok. (A Krakowskie
Przedmieścién fellélegzik.)

62. Lebombázott ház helye (gyep, pár pad, kavicsos sétány) közvetlenül a Hotel B. (Hotel
Bristol) mellett.

63. A Hotel Bristol. (Követek és nagykövetek?) (érkeznek diplomáciai kocsikkal.) A Hotel

Bristol (mellékutcai bejárata mellett az enyhén lejtős utcán sorakozó diplomáciai kocsik).

64. A Hotel Bristol (körüli esti élet. Szórakozásról és jövedelemről történő gondoskodások).
(Rajta kívüli – v. más helyes kifejezés – személyek.)

65. A festő „kokainnal”. (Akit az Óváros bástyájáról ismer.) (Megjelenik a Bristol főbejárata
előtt. Kezében fakoffer. A fakoffert egy Cortina csomagtartójában helyezik el.) (rajta kívüli
személyek.)

66. Nem érkezik több (követ, nagykövet?).

67. Nem megy lekváros omlettet enni.

123

68. Az alkony (aznap).

69. „Kinek? Miért? Hogyan?” (Rajta kívüli személyek, folyt.)

70. Végülsem. (Az alkony fényei a toronyépületek kőlapokkal borított falán. Ott megy a
kőlapokkal borított falú toronyépületek tövében. Másnap szép idő lesz.)
71. Este. „A levegő kristályos törésfelületei.” (Marhaság; úgysem kap ilyen levelezőlapot.)

72. Nem küld levelezőlapokat. (Ld. 69. és 70. pont).

73. Válasz egy (több) kérdésre (elmarad).

74. Fel a hátsó lépcsőn. Kérés a portáshoz.

75. Szállásadói csomagolás közben érik (megérkeznek). A csomagok (az oldaltáska és a –

zöld! – sportszatyor). Tartóztatják.

76. Meghívás (körülmények mellőzése) (itt) (vinyak-ra) (meghívás).

77. Elutasítása stb., stb. (Majd: vinyak, stb.)

78. Végül: (végülis) szállásadója (másodmagával) fogja a mosdóban a fejét. (Majd: újabb
üvegek, stb.) (Majd: egyedül hány.)

79. Ujra a mosdóban. Meghívás újbóli elutasítása. (RAJTA KÍVÜLI SZEMÉLYEK) (+

vinyak hatása) (kolbász és uborka hiánya).

80. Szállásadóitól való búcsú (elmaradása). Ébredés rövid alvás után. Már a zuhanyozóból
(feltakarította) visszajövet találkozik az ébresztésére érkező portással.

81. Taxi a Trzech Krzyży téren. Futás sporttáskával (és oldaltáskával).

82. Ismerős pályaudvar (rakodórámpa). Az L.-ba induló vonat. (Pontosabban: indulás K. felé,
L.-on keresztül.).
83. , és egyéb kimaradt pontok.

–––––––

** (Ami az eddigiek ismeretében idegenül hat) (ld. bármelyik ponttól kezdve fentebb).

124

III.

(A megtisztogatás)

Ha lesz ideje, ha később

visszagondolhat – ezzel kezdi. Kezdjük

inkább így: W.-ból

vonaton ment K.-ba, jó egy napi út

volt; eredetileg hajóval

akart menni, de a kabinjegy

helyi pénzben számolva túlságosan

drágának bizonyult, kabin

nélkül az út meglehetősen

kényelmetlennek. De mintha már odahaza

elhatározta volna: nem megy hajóval; hiszen

(akárcsak a G.-i kirándulásra)

vasúti jegyet vett már odahaza

W.-ból L.-on át K.-ba.

Elég nagy kerülő. Végül aztán

L.-ból annyi lett, hogy a W.-ból K.-ba vezető

rövidebb útvonal helyett csakugyan

L.-on át utazott, de épp csak

húsz-huszonöt perce volt átszálláskor; el sem

hagyta az állomás területét, L.-ból

ennyi lett. De – nem is érdekelte; K.

érdekelte; K.-ban járt már valamikor, és azt is tudta,

hogy W.-ban (két hányás közt) kapott

ajánlólevele épp abba a szállóba szól,

amelyben annakidején, első K.-i tartózkodásakor

nem sikerült megszállnia (elhagyta valahogy az

igazolványait). Mármost

a W.-ból L.-en át tett kerülőt

nem bánta meg; sőt, valamelyest

megnyugtatta lelkiismeretét

a kihasznált jegy. L.-tól P.-ig (P. volt

az utolsó átszállóhely K. felé) régifajta

termes kocsiban döcögött, mindenféle

125

helybeliek, csomagjaik-kecskéik közt szorongva,

olykor – P. felé közeledve? – szinte egyedül,

(„táncolhatott volna akár”). Kinézett az ablakon. Kezdett

megnyugodni W. után. (Hogy jön ez ide?) A sík táj

teljesen érdektelen volt, ilyet

odahaza is láthatott; az ablakon befújt

a közelgő, majd mégis elvonuló

eső szele. P.-ben tűzött a nap, még

a mozdonyitató kürtős csapja sem a kiszáradt

betonporba csöpögött (megkockáztatta volna

ezt a viccet, de semmilyen nyelven

nem akart beszélni) (ez is, hogy jön ide??) (de még

idegen szóhoz is túlságosan kiszáradt a nyelve,

a szájpadlása). A büfé

zárva volt. Végre

befutott a K.-i expressz. Alig

talált helyet; mikor végre akadt egy,

egészen magától értetődően

foglalta el. Feltünt neki,

utitársai milyen jólöltözöttek, így, másodosztályon is.

Persze, szombat volt; sokan mentek

szórakozni K.-ba. És K.-ban is

nagy volt a tolongás, mindjárt az állomáson,

a hajdani várfal helyén húzódó,

fákkal, századforduló-táji (hogy jön ez?)

házakkal szegélyezett körúton. Valami

baj lehetett a villamosokkal (nem volt áram?),

így aztán gyalog vágott neki, útközben

kiszemelt egy kellemesnek látszó véndéglő-félét,

ahol majd sörözni fog, gondolta, eszik egy jó

omlettet (sajtost, lekvárost), ha elintézte

a szállodai szobája ügyét. A vendéglő épp a Várkörút

és a rá merőleges Kertvárosi sugárút sarkán

volt; itt villamosra szállt, a villamos

kellemes, fás vidéken haladt, balfelé ligetek, rétek,

jobbkéz felől a városi sportuszoda (ez az, így kell ezt;

de most végre lehet is!), a strand. Elhatározta,

126

ide eljön egyszer. A villamosvégállomás

a város szélén lehetett; egyébként

odalátszott a szálloda, nem volt messze; csomagja

– egyszál napszítta-zöld, trapézalakú sporttáska –

(– és oldaltáska! –)

nem volt túlságosan nehéz; a sarki vegyeskereskedés

nem volt zárva; vett egy

üveg

(citromos?) üdítő italt, s magával vitte, hogy a

szállodai szobában elfogyassza (legyen mit

innia). Hajnali fél hatkor indult W.-ból, most

érkezett meg a K.-i szállodába. A szállodában

várnia kellett, míg előkerül,

akihez ajánlólevele szólt. De nyomban látszott:

nem lesz semmi baj, nem lenne egyébként sem. Csak

még néhány óráig várnia kell. Visszavillamosozott hát

a kertvárosi körvégállomástól

a strand kékre festett kabinsorát

nézegetve a várkörúti vendéglőig.

(Épp akkor zárt a vegyeskereskedés,

mikor elhaladt előtte.) A vendéglőben

csakugyan

evett,

a sör nagyon ízlett; tetszett neki, hogy harmatos

a pohár a hideg sörtől. Jól

érezte magát sportszatyor nélkül,

(otthagyta a portán). Kisétált

a főtérre, megnézegette az

ismerős épületeket. A szökőkút

körül most is ömlött-áradt a kőlapokon a víz, galambokat

etettek. A szállodába visszatérve

megkapta szobáját, arra a kérdésre, hány

napra kéri, megmondta, hány napra

kéri (három napra, mondta). Mikor

a szobába belépett, lebukófélben volt a nap.

A szálloda a város szélén állt, rétek

húzódtak körülötte, egyelőre gondozatlanul, új

127

épületek nélkül, a távolban – jobbkéz felől –

néhány toronydaruval; balkézre volt a város

– tornyokkal, háztetőkkel. A réten át,

a város tornyai és a daruk között,

vöröslött a lebukó nap. Kicsomagolt,

(jóformán alig volt mit), jól lezuhanyozott a fürdőszobában,

(két szobának volt egy közös

fürdőszobája), majd a szobába visszatérve,

ágya szélén üldögélt. Zenét hallott, az akkoriban divatos

finn népi táncból alakított tánczenét; lenézett

– áthajolva az erkély korlátján –

hat emeletnyi magasból a szállodához tartozó étterem

kátrányos tetejére. Onnan jött volna a zene? Mint végül

kiderült: a felette lévő emeletről (helyesebben:

a kettővel felette lévő emeletről). Felment,

épp csak bepillantott a bárba; az akkoriban divatos

tánc követelményeinek megfelelően

vonultak (alighanem körbe), egymás vállát fogva a táncolók.

Vissza is ment saját emeletére. Két

napot töltött K.-ban; nem ebédelt,

nem vacsorázott többet a Várkörút-sarki

vendéglőben; eléggé szerencsétlenül ebédelt-vacsorázott

egyébként. A szállodai tisztviselő; akihez ajánlólevele

szólt, szerzett neki ingyen ebéd-vacsora-kártyát,

éttermükbe; egy este kivételével megszökött az étkezés

elől. A városban megint végigjárta a különböző épületek

egy részét, nem töltött hosszú időt

a meglátogatott műemlékeknél. A dómban, első ottjártakor,

nagyon tetszett neki egy ráccsal elkerített kis

imádkozó-oldalfülke; most ez a hajdani

élménye nem ismétlődött meg. A Várkörúton sétálgatva

– mindkét nap – elolvasta az ujságban

egy bizonyos sportág bizonyos küzdelmeinek

pontversenyéről szóló tudósítást; a rovat természetesen

a hazaiak eredményeivel foglalkozott bővebben,

értesült azonban honfitársai

128

helyezéseiről is. Negyednap hajnalban indult haza a vonata.

Nagyon korán

kellett kelnie, ébresztéséről

a szállodai tisztviselő gondoskodott, házitelefonon,

valamint elintézte azt is,

hogy egy vendégváró különbusz

sofőrje kivigye az állomásra. Elég lassan

készült el, bedobálta holmiját a sporttáskába, hosszadalmasan

zuhanyozott, az üveget otthagyta a polcon.

Előző este visszaválthatta volna,

a vegyeskereskedés a villamos

körvégállomásnál még csak épp zárni készült.

Keresztülhajtottak az alvó városon.

Egészen más irányban, mint a kertvárosi villamosvonal,

az uszoda, a Várkörút; ez utóbbinak

mégis a sarkára érkeztek meg (a Várkörút sarkán volt a

pályaudvar). Hosszan, dideregve várt vonatára; a busz

két-három órával korábban hozta ki. Az állomás

neonlámpái kialudtak a hajnali ködben, a nap

első stb.

a hajnali ködön; nedves volt a pad

három szál deszkája. A várakozás ideje

eléggé unalmasan telt. Aztán

összeállították a helybeli

vasutasok a szerelvényt is. Ha

lesz időm, ha később

visszagondolhatok,

nem lesz a végső

e hajnal hajnala, e fél-éj,

nem lesz e szálloda,

e távozás, a lift linóleum

csusszanása, vagy a

korlát, a hosszú fémcső,

a lépcsőforduló

recés üvege, falbalapuló

nyomógombok süket

129

fülében zizegő neon –

nem lesz a végső –

Kulcsom ráfordítom.

(ha lesz ideje, ha később)

(visszagondolhat,)

(A SZÁLLODA ELÉGGÉ
RÉSZLETES LEIRÁSA)

(Kulcsát ráfordítja.)

(NAP, EST, HAJNAL, DÉL, ÉJSZAKA

MINDIG ÖNMAGA HAJNALA,

NAPPALA, DELE, ÉJE, ESTJE.

EGY SE, MELY EGY SE.)

(?)

Ma reggel a reggel elmarad

– minden egyszerre nem megy.

Amíg a hallba lejutok,

vagy a lift, vagy a lépcsőház üres lesz.

Egyetlen nyomot hagyhatok.

(Amíg a hallba lejut,)

(Ha más is nem megy épp!)

(Egyetlen nyomot hagyhat)

(A NAP LEMEGY. UGYANOTT FEJEZŐDNEK

BE A NAPOK, A HÓNAPOK;

MINDEGY, MENNYI ELŐLEG,

AMIT EGY PERCHEZ HOZZÁSZÁMÍTOK,

(AMIT EGY PERCHEZ HOZZÁSZÁMÍT

HONNAN SZAMÍTOM VESZENDŐNEK.)

(HONNAN SZÁMÍTJA VESZENDŐNEK.)

Még egy mosdás. Csomagolás helyett.

Mézítláb megáll pizsamád.

Hűvösség az erkélyen át.

Nyújtózol. Borzongása megcsap.

Kád, zuhany, permetverte csempe.

Ilyenkor is melegcsap.

Szappanozkodás, végeérhetetlen.

Kétszer megmosod a fejed.

Csomagolás helyett.

(Mezítláb megáll pizsamája.) (?)

(Stb.)

130

(ŐRZÜNK MAGUNKBAN EGY

KÉPET A TÁVOZÁSRÓL.

MULANDÓ FÖLDI KEGY

EGY PONTTÓL ELHATÁROL.)

Hirtelenebb

nem lesz majd a halál sem.

Kulcs fordul át,

félig eltünsz a zárban,

félig elviszed, félig ittmarad,

egy félnapod félig nyitvamarad –

– Megérkezel:

a nap szobádba lobban,

személytelen

égtájak négy sarokban.

Megéhezel, megszomjazol,

papírból étkezel olcsón,

egy fél kenyér

marad utánad a tükörpolcon,

üres üveg,

betétje visszaváltatlan –

Hajnali négy.

Rács van a bolton.

ORAVECZ

Emlékezés az ülőkalauzrendszerre

az ülőkalauzrendszerben, miként a neve is jelzi, a kalauz ült, méghozzá az autóbusz

menetirány szerinti jobb oldalán, az egyik hátsó kerékdudorra erősített támlás ülésen, a csak
fölszállás céljára igénybe vehető hátsó ajtó mellett, háttal az ablaknak, arccal az utastérnek,

a kizárólag őt megillető ülőalkalmatosság nemcsak elhelyezésében, hanem jellegében is

elütött a többitől: a rendeltetésszerű használatához nélkülözhetetlen teret körötte
derékmagasságig érő, elöl csuklópántra járó, fönt pultszerű asztalkában végződő, simaélű
fémlap határolta,

az asztalka műanyagborítású, szegélyes lapja az éppen használatban lévő jegytömb és az 1, 2,

5 forintos és 10, 20, 50 filléres tételekben fölhalmozott, szükség esetén visszaadandó
aprópénz készenlétben tartására, kihúzott állapotban jól megfigyelhető fiókja pedig az
értékesítésre váró, még érintetlen jegyek és az egy műszak folyamán összegyűlt, érvényben
lévő fizetőeszköz tárolására szolgált,
az ülőkalauz a viteldíj átvétele után bal kezével rendesen leszorította a megkezdett tömb
ellenőrzőszelvényrészét, s az állandó pénzfogdosástól zsírosan sötétlő alumínium- és
rézoxidos (télen levágott ujjú pamutkesztyűbe bújtatott) jobbjával villámgyorsan letépte, és az
elébe járuló utasnak nyújtotta a kívánt átszálló- vagy vonaljegyet, aki azután annak birtokában
immár jogosan haladhatott tovább leendő ülő- vagy állóhelye felé,

43

az ülőkalauz teendői közé tartozott még a közhasznú jármű megállóból történő mindenkori
indítása, pontosabban az indítás engedélyezése, ami, kivált csúcsforgalom idején, mikor
bizonyos felszállói remények óhatatlan szertefoszlatásával járt, nem volt éppen hálás feladat,

ez is egyszerű művelet volt: miután az ülőkalauz jobbra s balra tekintve meggyőződött róla,
hogy a le- és fölszállás megtörtént, vagy a leszállás befejeztével a fölszállás hely hiányában
megtörténtnek tekintendő, egyetlen, határozott mozdulattal megnyomta az ugyancsak az
asztalkán található indítógombot, mire megszólalt a berregő, és a busz le volt csöngetve,

de ezt gondos mérlegelésnek kellett megelőznie, és ez olykor meglehetősen bonyolult

dolognak bizonyult, mivel az ülőkalauz a szolgálati helyéről az utasoktól nem mindig látta, mi
történik a csak leszállás céljára igénybe vehető középső és első ajtónál, a vállán nyugvó
felelősségről nem is beszélve,

az ülőkalauzrendszer a harmonikus utasfelvétel fékezése és munkaerőigénye miatt elégtelen

és gazdaságtalan volt ugyan, de minden fogyatékossága ellenére volt benne valami otthonos,
megnyugtató: a fizetség fejében biztosított mostoha körülmények ellenére az ember nem
érezte magát annyira magára hagyatva, mert az ülőkalauz, akire az egész rendszer épült,
kapcsolatba lépett, jól-rosszul, de mintegy törődött vele, és ez némiképp személyes jelleget
kölcsönzött az utazásnak

Tokpela

Tokpela a végtelen tér,

a föld Tokpelában van,

Tokpela a föld,

a sivatag Tokpelában van,

Tokpela a sivatag,
az ország Tokpelában van,

Tokpela az ország,

a falu Tokpelában van,

Tokpela a falu,

a ház Tokpelában van,

Tokpela a ház,

az ágy Tokpelában van,

Tokpela az ágy,

az asszony Tokpelában van,

Tokpela az asszony,

az öl Tokpelában van,

Tokpela az öl,

a magzat Tokpelában van,

Tokpela a magzat,

a férfi Tokpelában van,

Tokpela a férfi,

a szív Tokpelában van,

108

Tokpela a szív,

az erő Tokpelában van,

Tokpela az erő,

a lét Tokpelában van,

Tokpela a lét,

az ima Tokpelában van,

Tokpela az ima,
a dicséret Tokpelában van,

Tokpela a dicséret,

az út Tokpelában van,

Tokpela az út,

a cél Tokpelában van,

Tokpela a cél,

a vég Tokpelában van,

Tokpela a vég,

a kezdet Tokpelában van,

Tokpela Tokpela,

Tokpela Tokpelában van

Domonkos István:

Kormányeltörésben
Bosnyák Istvánnak ajánlva

Elmém csak tévelyeg széllel kétségben,

Mint vasmacska nélkül gálya a tengerben;
Kormányeltörésben,
Nincsen reménysége senki szerelmében.
(Balassi Bálint)

IZZASZTÓ RENDSZEREK – a tőkés iparban a munkaintenzitás növelésének különféle

rendszerei.
(Közgazdasági kislexikon)

A társadalmi fejlődés azt mutatja, hogy a magántulajdon nem örök kategória.

(Közgazdasági kislexikon)

PROLETARIATUS – a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya,

amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni
munkaerejét.
(Közgazdasági kislexikon)
NÉPESSÉG MIGRÁCIÓA – egyes országok állampolgárainak bevándorlása egy
másik országba állandó, vagy időleges letelepedés céljából.
(Közgazdasági kislexikon)

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
világ
pro-árjai
világ
kontra-árjai
ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
és nem bírni nemzeti
fogások erős szaga
csinálni külföldből
portable haza
és menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni
új látóhatár
én menni külföld
talpalni csikorgó havon
élet nercbundákban jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én lenni kicsi prémes
külföld nem húzni vonósnégyes
adni tabletta be nekem
én lenyelni
mi megszűnni
én keverni kártya
mondani röf-röf
hitvesi ágy
enni orosz-forradalom-kaviár
keresni mi
találni rím
mirím mirím
mirririm
lenni harmincéves
nappal mutogatni
este tapogatni
éjjel hófehér lapon
élet hegyes fák közül jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
forradalom lárma tömeg
szavak szakállak vér
ízléses pakolásban
fagyasztva szárazon
nem venni el sámson erejét

a szivárványos északon
marx jönni fehér kesztyű
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én kapni levél
egri ki kell juttatni
vili bácsi
gellért fia fifi
siptár otthagyni nénát
tata leesni bicikli
mentő elvinni
lenni piac szerda
pap jönni szedni adó
mosni ing gatya
kapálni sír
nem merni lehunyni szem
hallani egér kapar

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag pris köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon

élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
koponyánkból a habverő nyele kiáll
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
én menni könyvtár
játszani sakk
ott ülni pavlik
ő lenni cseh
ő csinálni nagy rokád
orosz honfoglalás után
marcuse satre godard
morris laing russel nietzsche
kepler galilei newton
einstein poincaré lukács
marshall mcluhan
pavlik járni száj
én kapni matt
király meg két paraszt
lenin lenni emigráns
marx lenni emigráns
joyce musil mann brecht
bartók picasso chagall
marx fájni fog neki
feleség hívni jenny
rilke baudelaire rimbaud
mind csavarogni
én lenni külföldön babon
élet patika előtt kapásból
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni fogorvos
ő lenni herr schmidt
ő mutatni fénykép
fekete-fehér
védeni hid sisakban
hansi meghalni szegény
gyomor nem bírni
szög ólom csalán
esőkukacok
latrina-banán
herr schmidt szeretni olasz pizza
páciens előtt nem lenni titka
menni nyaralni adria
szeretni szoknya fokhagyma
szeretni kövér nő
szeretni hátul szeretni elöl
halál jönni kelet felől

én gyáva
rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon

élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon

én lenni
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó igérni jó szórakozás
tortúra-vita
lenni régimódi proletár
folt rakni maxi-kabát
hús nélkül enni főzelék
moziba nyilvános helyen
turkálni titokban
meleg selyem
mikor senki nem néz oda
dugni csokoládé pofa
én menni plakáttal hátamon
élet gumibottal jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
pszichiáter mondani
aludni aludni
ellenség nem lenni
nem lenni susogás
ablak fa
nem lenni cella őr akasztás
tisza-kanyar
nem lenni magyar
venni kutya
venni
menni spanyol mallorca
enni
nézni bika
szagolni mimóza
enni sós hal
újság nem olvasni
vecsere vecsere
vacsornya vacsornya
alonypor alonypor
forradalomfesztivál
szórakoztatóháború
hullaaukció csontkereskedés
elosztás elkobzás
államosítás csőd
belső piac(lélek)
ledolgozás lockout

én megúszni szárazon
élet honorárisan jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én nem látni sehol határ
én látni új látóhatár
én menni utcán
látni herr hallon
sétáltatni kutya
túloldalon
ő jönni messzi India
lenni szárazság
állat megdögleni
ember feküdni halott
mama kút ugrani este
papa menni zarándok
ő menni külföld
lenni orvos
lenni villa medence pénz
víz tej méz olaj
ő mama kút ugrani este
ő mama nyolc gyerek
mind meghalni
ég hamu gangesz
ő nem india
ő új név új passeport
ő kapni sürgöny
papa ég hamu gangesz
ő feleség buchenwald

ő feleség ideg máj szív tüdő

ő feleség nyugágy pongyola
ő feleség kommunista doktor fizika
ő feleség ő feleség

én hallgatni ő papol
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
 én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

Djuphult, 1971

KUKORELLY ENDRE

Azt mondja aki él

Azt mondja aki él és fenn járkál,

azt sem tudni, hogy meddig
bírja. Talán felírta valami kis papírra,
a zsebében hordja, aki él,
hogy meddig. Talán van, aki

tudja, és remeg, mintha

a szerelemtől. Talán ha kibírnánk
nem keresni és nem találni semmit.
Azt mondja akire süt a nap, Uram
rám süt a te napod, miránk süt

ez a nap. Vagy így hallgat

tovább, és senkihez se szól, nem

megy, megáll, néz, vagy nem is
néz, csak hallgat. Nem látja,
micsoda fekete is az a nap.

Azt mondja aki él, hogy lenni csak,

egy kicsit is lenni, azt nem lehet.
Az élők, ahogy vannak, lépkednek
csak, mint a gép. És lépnek úgy,
mint a gép. Mint a gép, Uram.

(1986)
PARTI NAGY LAJOS

Rókatárgy alkonyatkor

                                     Mottó:  "A róka az róka, az róka, az róka"

A rókatárgy, hogy menekülsz,

a luftod és a laufod,
zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,
a rókatárgy az az, hogy

"egy rókatárgyban mennyi vér,

egy rókatárgyban meghalok,
mit ér a nyurga, könnyü prém,
mit ér a bordalok?"

A rókatárgy egy frakkzakó,

nehéz étrend a mellén,
a rókatárgy faggyas, fakó
felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu,
hanyag lukaktól ékes,
eléggé rongyolt állagu,
éppenhogy partiképes.

Egy rókatárgy mit is mutat,

mellényzsebében óra,
méri a szőlőpartokat
és vér csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap,

idő és tér tudója,
a pontos, lomha alkonyat
órása és szabója.

A rókatárgy az őszi ég
lomposka lobbanása csak,
kopott reverje zsírral ég,
mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt,

szélseprett sonkanadrág,
mint durrezüst, csizmára tolt
üleppel rogy le majd rád.

A rókatárgy alant repül,

kötésig csizmaszárba,
s ha éji vad vértóba gyűl,
vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál,

köhögve és zokogva
a csókos száj két oldalán
lecsorgó rézborotva.

A rókatárgy, hogy frakkot ölt,

és ritka már, ha nyelvet,
hogy fél ahányszor újratölt,
sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán
kárpáló körme, karma,
a frakk alól kinő a mál,
akarja, nem akarja.

A rókatárgyban mennyi bor

és mennyi másnapos vörös,
a rókatárgy a férfikor,
s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz,

mikorra könnyü volna,
hiába némi elmeméz,
ha lomha, lomha, lomha.

A rókatárgy apró kacsók

csontroppanása muffban,
hogy már a lusta puskacső
elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók

a föld meleg hasára,
a rókatárgy szőlőkacsok
szempillavakkanása.

A rókatárgy, hogy megvakul,

sarlóból sajttá már sose,
szembogara a ravaszul
kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás,

egy puskacsővel írt tükör,
a látványt rakja össze más,
a szél söpörje föl.
A rókatárgy a csönd, a must,
gerezna és vidéke,
bor és hamu, muslincafüst,
a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat,
ha dolgavégez, lóra száll,
porban a gyöngy, piros fogak,
vércsík és rókaszáj.

Műfaj:  vers
Szerzői jog:  Magvető Kiadó

Kovács András Ferenc: József Attila szonettje

26 júl

Gallyát töröm csak, mert a töve vén:

nem dönthető a korhadt líra fája –
vak föld alá nő visszás koronája,
s a szó a szájban senki: jövevény.

Megköt, felold a vándor szövevény –

hű mindenségben szétfutó gyökérzet
göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:
a dallam nem változtat szövegén.

De van szöveg mely falsít dallamán –

őszintébb volna ölni vagy rabolni…
s a lélek dúdol: kába, gyatra holmi.

De mindezt mintha másról hallanám:

nem a valót, csak én-imázsát,
mint földöntúli lombok roppanását.

Babits Mihályhoz

(Egy megzavart verselő a XX. századból)

Hunyt mesterem! ma hozzád száll az ének:

ládd, léha gáncsok hangom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához kapaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak még a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!

nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új hangosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:

egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.