2

Eredeti cím: How I Live Now

Copyright © 2004 by Meg Rosoff All
rights reserved

Originally published in the USA by Wendy Lamb Books, New York,

in 2004.

Hungarian translation © Tóth Tamás Boldizsár, 2007

3
ELSŐ RÉSZ

4
 1

Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és

az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes,
szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy
halottnak. Később kiderült, hogy átlagos valaki vagyok, nincs bennem
semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy
élete, nem egy Elizabethé.
Azon a nyáron aztán, amikor elmentem Angliába az
unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt
is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra
emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a
könyvben.
Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem.
Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.

5
 2

Kiszálltam a repülőből – majd később elmondom, hogy kerültem fel

rá –, a londoni reptéren álltam, körülnéztem, és egy középkorú nőt
kerestem a szememmel, akit csak a fényképekről ismerek. Ő Penn
nénikém. Régi fotókat láttam róla eddig, azok alapján olyannak
képzeltem, mint aki vastag nyakláncot hord, meg lapos sarkú cipőt, és,
mondjuk, valamilyen fekete vagy szürke szűk ruhát. De ezt csak úgy
gondoltam róla, mondom, mert a képeken csak a feje látszott.
Na szóval, jó sokáig nézelődtem, már mindenki ment kifelé, a
mobilomat nem tudtam használni, és azt gondoltam, hogy itt fogok
maradni egyedül a reptéren, és már két ország is van ezen a világon,
ahol nem kellek senkinek. Ekkor vettem észre, hogy mindenki elment
már, kivéve egy srácot, aki odajött hozzám, és azt mondta:
– Te vagy Daisy, ugye? – Látszott rajtam a megkönnyebbülés, meg
rajta is látszott. – Edmond vagyok.
– Szia, Edmond – feleltem –, nagyon örülök. – És jó alaposan
megnéztem őt magamnak, hogy kitaláljam, milyen lesz az új életem
az unokatesóiméknál.
Most, amíg el nem felejtem, elmondom, milyen külsőre Edmond,
mert nem egy átlagos tizennégy éves a CIGARETTÁJÁVAL meg a
furcsa hajával. A haja, na igen: egy kicsit olyan, mintha saját magának
vágta volna le éjjel egy baltával. De amúgy pont úgy néz ki, mint egy
menhelyi kutyus; az a fajta, amelyik olyan aranyos meg bizakodó, de
azért van benne tartás, és rögtön az ember kezéhez nyomja az orrát, az
ember meg rögtön tudja, hogy haza fogja vinni. Na hát ilyen ez az
Edmond.
Csak most ő vitt haza engem.
– Viszem a cuccodat – mondta, pedig kábé fél mérfölddel alacsonyabb,
mint én, a karja meg olyan vékony, mint egy kutya lába, de azért
megmarkolta a kofferemet. Visszavettem tőle, és azt kérdeztem:
6
– Hol van anyukád, a kocsiban?
Erre mosolyogni kezdett, és beleszívott egyet a cigijébe. Persze a
dohányzás halált okoz meg minden, gondoltam magamban, ráadásul
elég hatásosan. Lehet, hogy Angliában minden gyerek cigizik? Inkább
nem szóltam semmit, hátha tudnom kéne, hogy Angliában már,
mondjuk, tizenkét éves kortól lehet bagózni. Ha ügyet csinálok belőle,
élből hülyének néznek, pedig még öt perce se vagyok itt. Mindegy.
– Anya nem tudott kijönni a reptérre, mert dolgozik, és ha dolgozik,
akkor életveszélyes zavarni, úgyhogy bedobtam magam a kocsiba, és
kijöttem egyedül.
Na akkor elég furcsán néztem rá.
– Kijöttél kocsival,egyedül? Kijöttél egyedül, KOCSIVAL? Na persze,
én meg a panamai főhercegnő titkos tanácsosa vagyok.
Megvonta a vállát, olyan menhelyikutyásan oldalra billentette a fejét,
és rámutatott egy szakadt fekete dzsipre. Úgy nyitotta ki a kocsi ajtaját,
hogy benyúlt a nyitott ablakon, és megrántotta a kilincset. Bedobta hátra
a kofferemet, illetve inkább betuszkolta, mert elég nehéz volt.
– Szállj be, Daisy!
Mivel nem volt jobb ötletem, beszálltam.
Miközben én még mindig próbáltam magamhoz térni, ő – ahelyett
hogy a Kijárat feliratú nyilakat követte volna – rágurult a kocsival a
fűre, megcélozta a Behajtani tilos táblát, és persze behajtott, aztán
átzötyögött egy árkon, és már az országúton is voltunk.
– Képesek tizenhárom font ötvenet elkérni egy óra parkolásért –
mondta. – Hihetetlen, nem?
Igazság szerint az a hihetetlen, hogy egy cingár, pöfékelő gyerek zúz
velem a bal oldali sávban; most őszintén: ki ne gondolná azt a
helyemben, hogy ez az Anglia teljesen flúgos egy hely?
És akkor megint olyan kutyásán nézett rám, és azt mondta: –
Majd megszokod.
Ez megint elég furcsa volt, mert nem szóltam semmit.

7
 3

Elaludtam a dzsipben, mert jó sokáig tartott, míg hazaértünk, és attól

mindig leragad a szemem, ha a suhanó országutat bámulom. Mikor
felébredtem, egy egész fogadóbizottság bámult rám az ablakon
keresztül: négy gyerek, egy kecske és két kutya, akikről később azt
mondták, hogy Jet és Gin a nevük. A háttérben macskákat is láttam, akik
a füvön bóklászó kacsákat kergették.
Egy percig nagyon örültem, hogy tizenöt éves vagyok és New Yorki,
mert ha vannak is nálam nagyobb spílerek, azért én se vagyok gyenge
kezdő, és a bandában én tudom az egyik legjobb „Asszed, most újat
mutattál?’’-képet vágni. Be is dobtam rögtön a grimaszt – pedig
igazából eléggé le voltam döbbenve –, nehogy már azt higgyék, hogy az
angol gyerekek vagányabbak, mint a New York-iak, csak mert
véletlenül hatalmas régi házakban laknak, és kecskéjük, kutyájuk meg
ilyen dolgaik vannak.
Penn néni még mindig nem volt sehol, de Edmond bemutatott a többi
unokatesómnak: Isaac-nek, Osbertnek és Pipernek. Erről most inkább
nem is mondok semmit. Isaac és Edmond ikertestvérek, teljesen
egyformák, csak Isaacnek zöld szeme van, Edmondé meg olyan, mint a
szürke ég. Elsőre Piper volt a legjobb fej, mert simán csak rám nézett,
és azt mondta:
– Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Elizabeth.
– Daisy – javítottam ki. Erre ő ünnepélyesen bólintott, amitől úgy
éreztem, biztos meg fogja jegyezni.
Isaac a ház felé kezdte vonszolni a cuccomat, de aztán Osbert, aki
mind közül a legnagyobb, főnökös mozdulattal elvette tőle, és eltűnt
vele a házban.
Mielőtt elmondom, hogy ezután mi történt, beszélnem kell egy kicsit
a házról, ami nagyjából leírhatatlan, ha az ember addig csak New Yorki
lakásokban élt.
8
 Először is tisztázzuk, hogy a ház olyan, mintha össze akarna dőlni, de
valahogy ettől még szebb, mint valójában. Bazi nagy, sárgás színű
kövekből vannak a falai, meredek a teteje, és L alakban épült egy tágas
udvar köré, ami jó nagy kavicsokkal van kirakva. Az L rövidebb része,
amin széles, boltíves kapu van, régen istálló volt, de most konyha, és
hatalmas. Hepehupás téglapadlója van, elöl végig nagy ablakai meg egy
istállóajtaja.
– Ez mindig nyitva van, kivéve, mikor havazik – világosított fel
Edmond.
A ház homlokzatán óriási szőlő kúszik fel, olyan vastag a törzse,
hogy tutira több száz éve nő ott, de még nincs rajta virág, gondolom,
ahhoz még korán van. A ház mögött fel kell menni pár kőlépcsőn,
aminek a tetejére érve egy négyszögletes kert fogad, amit magas téglafal
vesz körül. Itt bezzeg tonnaszámra nyílnak a virágok, csupa fehér, de
különböző árnyalatúak. A kert egyik sarkában egy málladozó kőangyal
áll behúzott szárnyakkal. Akkora, mint egy gyerek. Piper elmondta,
hogy ez a szobor egy gyerek miatt van itt, aki pár száz éve a házban
lakott, és a kertben van eltemetve.
Később, mikor körülnéztem odabent, kiderült, hogy a ház belülről
sokkal zegzugosabb, mint amilyennek kívülről hittem. Fura folyosók
vannak benne, amelyek mintha nem vezetnének sehová, és az emeleten
lejtős mennyezetű, apró hálószobák bújnak meg. Az összes lépcsőfok
recseg, egyetlen ablakon sincs függöny. Az összes helyiség hatalmas
ahhoz képest, amihez otthon szoktam; itt-ott nagy, kényelmes régi
bútorok terpeszkednek bennük, vannak festmények meg könyvek meg
óriási kandallók, amikbe be lehet menni, és mindenfelé állatok
pózolnak, csak hogy a ház még kajakabbra régimódin nézzen ki.
A vécékről is kiderült, hogy elég régimódiak, vagy talán jobb szó,
hogy antikok, és mindig iszonyú hangos, ha az ember az intim dolgát
végzi itt.
A ház mögött eszelősen nagy földterület van, egy része sima
mezőnek néz ki, egy részébe krumpli van ültetve, egy részén meg épp
kezd rikító sárgán virágozni valami. Ezt Edmond rape-nek hívja, ami
9
neki repcét jelent, nekem viszont nemi erőszakot, amiből naponta tíz
van az újságban, de nem foglalkozunk vele, csak ha a tettes pap, vagy
olyan ember, akit ismerni lehet a tévéből.
Van egy gazda, ő jár oda dolgozni, mert Penn néninek mindig van
valami fontos munkája A Béke-folyamattal Kapcsolatban, és Edmond
szerint különben sem ért a földműveléshez.
– Vannak juhaink, kecskéink, macskáink, kutyáink meg tyúkjaink, de
csak dísznek – mondta kicsit gúnyosan Osbert, és akkor úgy éreztem, ő
az egyetlen unokatesóm, aki valamennyire emlékeztet a New York-i
ismerőseimre.
Edmond, Piper, Isaac, Osbert és persze Jet és Gin, a fekete-fehér
kutyák, meg egy falka macska mind bevonultak a konyhába, és leültek
egy faasztal mellé meg alá. Valaki teát csinált, aztán mind úgy bámultak
rám, mintha egy állatkertből idetévedt csodabogár lennék, és egy csomó
kérdést tettek fel nekem olyan udvariasan, ami elképzelhetetlen lett
volna New Yorkban, ahol a gyerekek biztos megvárnák, hogy jöjjön egy
felnőtt álvidám vigyorral, sütit rakjon az asztalra, és mindenkivel
elmondassa, hogy hívják.
Egy idő után kezdtem kicsit elálmosodni, és arra gondoltam, de
meginnék egy pohár jó hideg vizet, hogy kitisztuljon a fejem. Mire
felnéztem, ott állt mellettem Edmond, és egy pohár jégkockás vizet
nyújtott felém, és egész idő alatt olyan majdnem mosollyal nézett rám.
Ezt akkor nem találtam különösnek, viszont észrevettem, hogy Isaac
furcsán néz Edmondra.
Aztán Osbert felállt, és kiment. Ő a legidősebb a testvérek között,
tizenhat éves, ha még nem mondtam volna, vagyis egy évvel idősebb
nálam. Piper kérdezte, hogy megnézem-e az állatokat, vagy inkább
lefekszem egy kicsit, én meg mondtam, hogy lefekszem, mert már New
Yorkban se aludtam ki magam. Piper csalódottnak tűnt, de csak egy
pillanatig, és különben se nagyon érdekelt, mert tényleg eléggé ki
voltam purcanva ahhoz, hogy jó fejnek mutassam magam.
Piper felkísért az emeletre, és bevitt az egyik folyosó végi szobába,
ami olyasféle volt, mint egy szerzetes cellája: szűk és egyszerű, vastag,
10
fehér falakkal, amelyek nem voltak olyan egyenesek, mint a modern
falak. Volt rajta egy jó nagy ablak, ami sok kicsi, sárgás és zöldes
üvegből állt. Az ágy alatt egy nagy, csíkos macska terpeszkedett, egy
régi borosüvegben pedig pár szál nárcisz virított. Ez a szoba hirtelen a
legbiztonságosabb helynek tűnt, ahol valaha jártam; ebből is látszik,
mekkorát lehet tévedni a jövőnket illetően, de ezzel most megint jó
előre szaladtam.
A kofferemet letettük az egyik sarokba, és Piper hozott egy nagy
halom régi takarót, és kicsit szégyellősen elmondta, hogy ezeket a
farmon tartott birkák gyapjából szőtték valamikor régen, és hogy a
feketék fekete birkák szőréből vannak.
A fejemre húztam a feketebirka-takarót, behunytam a szemem, és
nem tudom, miért, úgy éreztem, hogy évszázadok óta ismerem ezt a
házat. De talán csak erre az érzésre vágytam.
Aztán elaludtam.

11
 4

Nem akartam egész nap és egész éjjel aludni, mégis így sikerült.
Amikor felébredtem, arra gondoltam, milyen különös, hogy valaki
másnak az ágyában fekszem az otthonomtól több ezer mérföldre,
mindenütt szürkés fények és nagy, fura csend, ami New Yorkban
ismeretlen, mert ott éjjel-nappal a fülünkbe zúg az utcai forgalom.
Első dolgom az volt, hogy megnézzem a telefonomat, kaptam-e
üzenetet, de azt írta ki, hogy A SZOLGÁLTATÁS NEM
ELÉRHETŐ. Na tessék, ennyit a civilizációról, gondoltam, és egy kicsit
beparáztam, mert eszembe jutott az a film, amiben senki nem hallja, ha
sikítasz. De aztán odamentem az ablakhoz, kinéztem, és egészen
halvány rózsaszín fényt láttam az egyik irányban. Biztos épp készült
felkelni a nap, mert totálisan néma szürke pára lepte be az istállót, a
kertet meg a földeket, minden mozdulatlan és gyönyörű volt, és egyre
csak bámultam, hogy biztos mindjárt meglátok egy szarvast vagy akár
egy egyszarvút, ahogy hazafelé poroszkál a fárasztó éjszaka után, de
nem láttam semmit, csak pár madarat.
Egy idő múlva fázni kezdtem, és visszabújtam a takaró alá.
Nem nagyon mertem kimenni a szobámból, úgyhogy ott maradtam,
és a régi otthonomra gondoltam. Ez sajnos odáig fajult, hogy eszembe
jutott Démoni Davina, aki kiszívta az apám lelkét a micsodáján
keresztül, aztán felcsinálta őt a sátán, és most a hasában hordja a fattyát,
amit Leah-val Damian-nek fogunk nevezni, ha majd megszületik, még
akkor is, ha lány lesz.
Legjobb barátnőm, Leah szerint D. D. lassan ölő méreggel akart
eltenni engem láb alól, hogy megfeketedjek és felpuffadjak, mint egy
disznó, és kínlódva pusztuljak el, de becsődölt a terve, mert semmit se
voltam hajlandó enni, erre végül elintézte, hogy elköltöztessenek pár
ezer mérföldre, a soha nem látott unokatesóimhoz, hogy ő élhesse
világát apával és a sátáni kölykével. Ha esetleg megpróbált is javítani a
12
 mostohaanyák többszáz éve pocsék píárján, az eredmény így is egy
nagy kövér nullával volt egyenlő.
Már majdnem belecukkoltam magam egy korrekt lihegős
rosszullétbe, mikor halk zajt hallottam az ajtó felől. Piper lesett be, és
mikor látta, hogy ébren vagyok, nyikkant egyet, mint egy boldog
kisegér, és megkérdezte, kérek-e teát.
Aha, feleltem, aztán hozzátettem egy köszönömöt, mert beugrott,
hogy jó modorú akarok lenni, és rámosolyogtam Piperre, mert még
emlékeztem, hogy tegnap szerettem. Ő meg elúszott, mint a köd, kis
macskalábakon.
Megint odamentem az ablakhoz, kinéztem, és láttam, hogy eltűnt a
pára, és minden hihetetlenül zöld. Felvettem valamit, és miután
betévedtem néhány izgalmas szobába, sikerült megtalálnom a konyhát,
ahol Isaac és Edmond lekváros pirítóst evett, Piper meg a teámat
csinálta, és sajnálta, hogy nem hozhatta ágyba nekem. New Yorkban a
kilencéves gyerekek nem szokták maguk csinálni a reggelit, hanem
inkább a felnőttekre bízzák, szóval tetszett Piper talpraesettsége, de
közben beugrott, hogy Penn néni talán meghalt, és senki nem meri
megmondani nekem.
– Anya egész éjjel dolgozott –mondta Edmond –, és lefeküdt aludni, de
ebédre felkel, akkor majd találkozhatsz vele.
Na, most már ezt is tudom, köszi, Edmond. Miközben iszogattam a
teámat, láttam, hogy Piper fészkelődik, mondani akart nekem valamit,
és folyton Edmondra meg Isaacre pislogott, akik némán visszanéztek rá.
– Kérlek, gyere velem az istállóba, Daisy – mondta végül. De az a
„kérlek” inkább parancs volt, nem kérés, és utána úgy nézett a
bátyjaira, mint aki azt mondja a szemével: Nem tudtam megállni!
Mikor felálltam, hogy vele menjek, aranyos kislány módjára
megfogta a kezem, nekem meg kedvem lett volna megölelgetni őt.
Főleg azért, mert az utóbbi időben senkinek nem tartozott a kedvenc
szokásai közé, hogy kedves legyen velem.

13
 Az istállóban, ahol állatszag volt, az a kellemes fajta, mutatott egy
nagy szemű, bütyöknyi szarvú fekete-fehér kisgidát piros nyakszalaggal
és csengettyűvel.
– Csinginek hívják, az enyém. Neked adom, ha akarod. – Ekkor
tényleg megöleltem, mert ő és a kisgida pont egyforma aranyosak
voltak.
Aztán mutatott egy rakás birkát, akiknek hosszú és gubancos volt a
szőrük, meg tyúkokat, akik kék tojást tojtak, és talált is egyet a
szalmában, ami még meleg volt. A kezembe adta, én meg nem tudtam,
mit csináljak egy olyan tojással, ami most jött ki a tyúk fenekéből, de
azért ez is aranyos volt tőle.
Alig vártam, hogy mesélhessek Leah-nak erről a helyről.
Egy idő után eléggé elkezdtem dideregni, és mondtam Pipernek,
hogy le kéne feküdnöm egy kicsit. Erre ő ráncolni kezdte a homlokát.
– Enned kéne, nagyon sovány vagy.
– Jaj, Piper, ne kezdd már ezt, csak a hosszú repülés miatt van. – Erre
kicsit megbántódott, pedig én csak nem akartam ezt a régi lemezt
hallgatni olyanoktól, akiket alig ismerek.
Mikor újra felkeltem, már volt a konyhában leves meg sajt és egy
hatalmas vekni kenyér, és ott volt Penn néni is. Mikor meglátott, rögtön
odajött, megölelt, aztán hátralépett, megnézte az arcom, és csak annyit
mondott:
– Elizabeth – mintha ez egy mondat vége lenne. – Szakasztott
édesanyád vagy! – Ez persze erős túlzás, mivel anyám gyönyörű
szép volt, én meg nem vagyok az. Penn néninek ugyanolyan szeme
van, mint Pipernek, komoly és figyelős, és mikor leültünk ebédelni,
nem szedett nekem se levest, se semmit, hanem azt mondta:
– Parancsolj, Daisy, egyél, ami jólesik.
Elmondtam nekik mindent apáról meg Démoni Davináról és
Damianről, a sátán fattyáról, és nevettek, de látszott, hogy sajnálnak.
– Hát, ők elvesztettek, mi megnyertünk téged – mondta Penn néni, ami
kedves volt tőle. Még ha csak úgy mondta, akkor is.

14
 Próbáltam feltűnés nélkül figyelni őt, hátha a külsejéből meg a
viselkedéséből megtudhatom, milyen volt anya, akit nem ismerhettem.
Egy csomót kérdezett az életemről, és nagyon figyelt a válaszaimra, de
nem úgy, mint a legtöbb felnőtt, aki úgy tesz, mintha érdekelnéd, de
közben máshol jár az esze.
Megkérdezte, hogy van az apám, azt mondta, ezer éve nem látta őt,
én meg mondtam, hogy jól van, csak rosszul válogatja meg a barátnőit,
de most biztos megnyugodott, mert nem vagyok ott, hogy éjjel-nappal
emlékeztessem erre a hibájára.
Erre olyan furcsán mosolygott, mintha kerülgetné a nevetés vagy
lehet, hogy inkább a sírás, és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy
velem van.
Ez elég ritkán fordul elő, és Penn néni esetében is közrejátszhatott,
hogy ő a halott anyám nővére.
Ebéd közben ment a dumálás meg a vitatkozás, de Penn néni nem
nagyon szólalt meg, csak ha hozzám beszélt. Inkább megfigyelő volt, és
az az igazság, hogy kicsit szórakozottnak tűnt. Biztos a munkája miatt.
Aztán később, miközben a többiek mind beszélgettek, a karomra tette
a kezét, és azt mondta, bár láthatná az anyám, hogy milyen eleven
valaki lett belőlem. Eléggé furcsálltam ezt az „eleven”-t, és rögtön arra
gondoltam, nem azt akarja-e mondani ezzel, hogy flúgos vagyok. De
közben nem úgy tűnt, mintha mindenáron szemétkedni akarna velem.
Nem úgy, mint egyesek.
Még néhány másodpercig nézett, aztán nagyon óvatosan felemelte a
kezét, és kisimította a hajamat az arcomból. Valamiért nagyon
elszomorodtam ettől.
– Sajnos a hétvégén előadást kell tartanom Oslóban a fennálló
háborús veszélyről, és ezért most dolgoznom kell. Bocsáss meg –
mondta. – Csak néhány napig leszek Oslóban, addig a gyerekek
gondodat viselik. Na már megint a háború, gondoltam, visszajár, mint a
rossz pénz.
Én nem sokat filóztam a háborún, mert untam, hogy már vagy öt éve
mindenki a „lesz háború, vagy nem lesz háború” dilemmáján csámcsog.
15
Tudom, hogy úgyse rajtunk múlik, úgyhogy teljesen fölösleges agyalni
rajta.
Miközben ilyesmiken gondolkodtam, néha feltűnt, hogy Edmond a
furán figyelős tekintetével bámul engem, párszor vissza is néztem rá
ugyanolyan arccal, hogy lássam, mit szól hozzá. De többnyire csak
mosolygott és félig behunyta a szemét, amitől rettentően okoskutyásan
nézett ki. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha erről a srácról kiderülne,
hogy harmincöt éves.
Kábé ennyi történt az első angliai napon. Ekkor még magamnál
voltam, és az élet az unokatestvéreimnél egyelőre teljesen okésnak tűnt.
Ezerszer jobbnak, mint az úgynevezett életem otthon, a 86. utcában.
Aznap késő este hallottam, hogy valahol a házban csörög a telefon,
és arra gondoltam, talán az apám keres, hogy elmondja: megbánta, hogy
az egyetlen lányát külföldre küldte egy alattomos hárpia gonosz
szeszélye miatt. De akkor már túl álmos voltam hozzá, hogy felkeljek és
keressek egy kulcslyukat, amin keresztül hallgatózhatnék. Ebből is
látszik, hogy már akkor milyen jót tett nekem a vidéki levegő.

16
 5

Másnap kora reggel szokás szerint épp kellemetlen tartalmú

tudattalanomban kóboroltam, amikor meghallottam Edmond hangját
közvetlenül a fülem mellett:
– Ébredj, Daisy! – Ott volt az arca az enyém mellett, égő cigarettát
tartott a kezében, a lábán pedig csíkos török papucsot viselt. – Gyere,
megyünk horgászni.
Én meg elfelejtettem mondani, hogy utálok horgászni, sőt a halat is
utálom. Azért kikászálódtam a takaró alól, a mosakodást meg mindent
kihagyva felöltöztem, és mire magamhoz tértem, már a dzsipben
zötykölődtünk Edmonddal, Isaackel és Piper-rel egy hepehupás úton.
Besütött a nap az üvegen: így sokkal jobb érzés volt élni, mint általában,
még akkor is, ha pár halnak meg kell majd halnia.
Edmond vezetett, mi pedig az első ülésen szorongtunk, biztonsági öv
nélkül, mert az nem volt, és Piper egy ismeretlen dalt énekelt: egy fura,
szaggatott dallamot. A hangja olyan tiszta volt, mint egy angyalé.
Egy folyó mellett leparkoltunk a dzsippel, és kiszálltunk. Isaac vitte
az összes horgászfelszerelést,
Edmond meg a kaját és egy pokrócot, amire le lehetett feküdni, és
ugyan nem volt túl meleg, én csináltam egy fészket magamnak, egy
folton letapostam a magas füvet, leterítettem a pokrócot, és ráfeküdtem
mozdulatlanul, hogy a nap, ahogy egyre magasabbra emelkedik, még
jobban átmelegítsen. Nem hallottam mást, csak Edmondot, ahogy
halkan, folyamatosan beszél a halakhoz, Piper meg énekli a fura dalát,
és néha megcsobban a folyó, vagy a közelben felröppen egy madár, és
lelkesen csiripel.
Nem nagyon gondoltam semmi másra, csak arra a madárra. Egyszer
csak ott termett a fülemnél Edmond.
– Mezei pacsirta – suttogta, én meg csak bólintottam, mert tudtam,
hogy fölösleges megkérdeznem, honnan tudja a választ olyan
17
kérdésekre, amiket még fel sem tettem. Aztán a kezembe nyomott egy
pohár forró teát a termoszból, és visszament horgászni.
Nem nagyon fogott senki semmit, csak Piper egy pisztrángot, amit
visszadobott (Piper mindig visszadobja a halakat, mondta Edmond,
Isaac meg szokás szerint nem mondott semmit). Pazarul éreztem
magam, amíg fel nem ültem. Hideg szél fújt, úgyhogy inkább csak
feküdtem álmodozva, és Penn nénire gondoltam, meg az addigi
életemre, és egy pillanatra bevillant, milyen is lehet boldognak lenni.
Ilyenkor, amikor egy ezredmásodpercre megfeledkezem magamról,
anya előszeretettel besétál az agyamba. Bár már nem él, ez gyakran
megtörténik. Anyám halálhírét hallván az emberek rögtön émelyítően
álszent képet vágnak és sajnálkoznak, mintha ők tehetnének róla. Mi
lenne, ha nem kezdene el mindenki reflexből szabadkozni amiatt, hogy
feltett egy tök normális kérdést. Például hogy hol van az édesanyád?
Akkor talán több információt is ki tudtam volna már eddig is szedni
belőlük, és nem csak azt, hogy „meghalt, hogy életet adjon neked”. Ez a
sztenderd szöveg drága jó anyáról.
Elég ciki gyilkosként indulni ezen a bolygón, de hát ez van, nem volt
más választásom. Ettől függetlenül egész vígan eléldegélnék, ha emiatt
nem aggattak volna rám címkéket. Gyilkos vagy, szegény elárvult
bárányka.
Ti melyiket választanátok, a sziklaágyat vagy a kőmatracot?
Apa a „nevét se mondjuk ki soha”-típusú szülők közé tartozott, ami
szerintem az antipszichológiai korrektség csúcsa. Leah apja a tőzsdén
dolgozott, és főbe lőtte magát, miután egyszer elvesztette valaki hatszáz
millió dollárját. Bezzeg náluk otthon megállás nélkül beszélnek az
esetről. Leah szerint ez sem ideális megoldás.
Sokszor kívánom, hogy bár valaki beavatna az olyan egyszerű,
unalmas részletekbe, mint hogy nagy lába volt-e anyának, festette-e
magát, mi volt a kedvenc dala, milyen könyveket olvasott. Ilyenek.
Elhatároztam, hogy megkérdezek pár ilyen dolgot Penn nénitől, ha majd
hazajön Oslóból, de közben meg épp azokra a dolgokra vagyok
kíváncsi, amiket nem lehet megkérdezni. Például hogy „olyan szeme
18
volt, mint neked?”, meg „amikor hátrasimítottad a hajam, ugyanazt
éreztem, mint hogyha anya csinálta volna”, meg „neki is olyan komoly
és csöndes keze volt, mint neked?”, meg „nézett-e valaha rám ő is olyan
bonyolult arckifejezéssel, mint ahogy te?”. Mellesleg „félt-e a haláltól”?
Aztán Edmond és Piper kétfelől lefeküdtek mellém a pokrócra, Piper
szokás szerint megfogta a kezem, Isaac meg továbbra is békésen
ácsorgott a vízben, és elkezdtek vitatkozni arról, hogy melyik legyet
szeretik a legjobban a pisztrángok, de csak úgy lustán, csendesen.
Edmond füstkarikákat fújt, én meg behunytam a szemem, és azt
kívántam, bár az enyém lenne.

19
 6

A héten alig találkoztam Osberttel, mert iskolába járt, nem úgy, mint
Isaac, Edmond és Piper, akik, úgymond, otthoni tanulók voltak. Ez
látszólag azt jelentette, hogy azt olvasod, ami épp érdekel, és Penn néni
szökőévenként egyszer megkérdezte tőlük, hogy „tanultatok
földrajzot?”, ők meg mondták, hogy „igen”.
Ez egyértelműen minden idők legtutibb oktatási rendszerének tűnt, és
én is nagyon vártam, hogy megkezdhessem efféle tanulmányaimat, de
Penn néni azt mondta, hogy az ősszel kezdődő tanévig semmit nem kell
csinálnom, szeptemberben pedig már úgysem lesz iskola a pontpont-
pont miatt.
Anélkül hogy bárki nagy ügyet csinált volna belőle, vagy
megveregette volna a vállamat, hogy „Jó fej vagy, Daisy”, ahogy a
tévében látni, Piper, Edmond, Isaac meg én elkezdtünk mindent együtt
csinálni, bár Isaacről olykor megfeledkeztem, mert ő néha napokig egy
árva szót se szólt. Tudtam, hogy Penn néni nem parázik emiatt, mert
egyszer hallottam, mikor azt mondta valakinek, hogy Isaac majd beszél,
ha eljön az ideje. De azért belegondoltam, hogy New Yorkban egy ilyen
gyereket kábé egy perccel a születése után gúzsba kötve belógatnának a
nevelési szakértőktől meg a gyógypedagógusoktól hemzsegő medence
fölé, és azok húsz éven keresztül vérszomjasán kapkodnának a lába
után, hogy jó sok pénzért elvitatkozhassanak rajta, és alaposan
megtárgyalhassák, milyen különleges igényei vannak a gyereknek.
Egyik este lelopóztam Penn néni dolgozószobájához, hátha tudok
küldeni pár e-mailt azoknak, akik azt hiszik, végleg eltűntem a föld
színéről. Fényt láttam kiszűrődni az ajtó alatt, egyszer csak Penn néni
kiszólt:
– Edmond?
Először arra gondoltam, nem válaszolok, inkább lelépek, de az utolsó
pillanatban meggondoltam magam, és mégis feleltem.

20
– Nem, Daisy vagyok.
– Jaj, Daisy, gyere be – mondta Penn néni, és látszott, hogy örül
nekem. – Üljünk le egy percre a kandalló elé. – Esténként meg
lehetett fagyni, pedig már április volt. – Egy vagyonba kerül kifűteni
egy ilyen huzatos vén házat – tette hozzá.
Közelebb húzódtam a tűzhöz, ő meg félretette a munkáját, azt
mondta, eleget dolgozott már aznap, és mikor látta, hogy még mindig
reszketek, felállt a székből, rám terített egy plédet, és az arckifejezése
végig olyan mosolygós-szomorkás volt. Aztán leült mellém a kanapéra,
és elkezdett beszélni a húgáról, és én csak egy idő múlva kapcsoltam,
hogy akiről most beszél, az az anyám.
Teljesen új dolgokat mondott el, például hogy anyám eredetileg
egyetemre akart menni, történelem szakra, de aztán beleszeretett
apámba, és úgy döntött, hogy mégsem tanul tovább, és ettől az apja
iszonyatosan berágott rá. Mikor átköltözött Amerikába, a családból
szinte senki nem állt szóba vele. Aztán Penn néni felemelt az
íróasztaláról egy bekeretezett fotót, amin két, szinte teljesen egyforma
lány volt, az egyik nevetett, a másik komoly képet vágott, és egy ijesztő
kinézetű, hatalmas, szürke kutya nyakát fogta. A kutyáról Penn néni azt
mondta, Ladynek hívták, de csak viccből, mert egyáltalán nem
viselkedett úgy, mint egy úrihölgy.
– De nézd, mennyire imádta édesanyád!
Otthon rengeteg fotót láttam anyámról, szinte mindegyik apámmal
közös fotó volt, és egy se volt köztük, ami a megismerkedésük előtt
készült. Ez a mostani kép elég furcsa volt, mert itt egészen
másmilyennek tűnt: boldognak és fiatalnak, mintha ez még egy másik
élete lett volna. Penn néni nekem akarta adni a fotót.
– Köszönöm, nem kérem, ez a kép valahogy ehhez az asztalhoz és
ehhez a szobához tartozik, én... nem akarom kiszakítani innen.
Penn néni megdörzsölte a szemét, és azt mondta, késő van,
feküdjünk le aludni, de mikor elindultam az ajtó felé, utánam szólt.

21
– Mikor édesanyád felhívott, és elmondta, hogy terhes, olyan boldog
volt a hangja, amilyen még soha. A baba tette boldoggá, aki te voltál,
Daisy. Na, szaladj fel gyorsan, mert megfázol!
Utána még órákig dideregtem.
Másnap Penn néni elutazott Oslóba, de akkor nekünk ez csak úgy jött
le, hogy mi vagyunk az urak a házban.
Iszonyúan örültünk. Viszont ha így utólag visszagondolunk, kiderül,
hogy pont akkor kezdődött a baj, amikor Penn néni elment; mint ahogy
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása kirobbantotta az első világháborút,
habár az összefüggés, nekem legalábbis, nem teljesen világos.
Akkor csak annyi történt, hogy egymás után megpuszilt minket, ránk
mosolygott, és a lelkünkre kötötte, hogy viselkedjünk okosan. Az meg,
hogy a szeme se rebbent, mikor én következtem a sorban, valamiért
szinte nagyobb örömöt okozott nekem, mint az érkezésem óta történt
összes jó dolog együttvéve. Nemigen volt időnk elterpeszkedni és
élvezni az árvaságunkat, mert hamar beindultak a dolgok.
Az első eseményről nem mi tehettünk. Az egy pokolgép volt, ami
egy zsúfolt londoni pályaudvaron robbant fel másnap, miután Penn néni
elutazott. Nem is tudom, hétezer vagy hetvenezer ember halt meg...
Ez persze rémisztő volt meg minden, és a lakosság elég rosszul
fogadta, de igazság szerint nekünk, ott az isten háta mögött nem sok
közünk volt ehhez a balhéhoz. A dolog annyiban érintett minket, hogy
az összes repteret lezárták, vagyis bizonytalan ideig nem jöhetett haza
senki, aki külföldön rekedt, és Penn néni is ilyen volt. Egyikünk se
merte nyíltan kimondani, hogy a meghosszabbított szülőtlenség öröm a
köbön, de nem kellett gondolatolvasónak lenni hozzá, hogy ezt lássuk
egymás fején. Szinte el sem mertük hinni, hogy ekkora szerencse ért
minket: úgy éreztük, mintha egy lejtőn guruló vonaton ülnénk, és nem
törődtünk semmivel, csak élveztük a száguldást.
Az első pokolgépes merénylet napján mindenki rácuppant a tévére
meg a rádióra, és egyfolytában csörgött a telefon, mindenki érdeklődött,
hogy élünk-e. Kábé négymillió mérföldre voltunk a robbanástól,
úgyhogy elég jó sansszal lehetett a túlélésünkre fogadni.
22
 Persze rögtön mindenki elkezdett handabandázni az
élelmiszerhiányról, a szállítási nehézségekről, arról, hogy minden
épkézláb férfit be fognak hívni. A rádiós riporterek minden
világvégeszagú témáról, ami hamarjában az eszükbe jutott, rettentő
komolyan megkérdeztek mindenkit, akit be tudtak rángatni az utcáról.
Hogy akkor ez most háború, vagy sem, aztán meg kellett hallgatnunk az
összes rettentő komoly szakértőt, akik mind úgy tettek, mintha baromi
okosak volnának, pedig bármelyikük a fél karját adta volna érte, hogy
megtudja, mi a pálya.
Végül apám is felhívott a munkahelyéről, és nyilván már a hangom
hallatán megnyugodott, hogy élek, és nem kell aggódnia értem, mert
csak a szokásos menetet nyomtuk le.
– Hogy vagy? Nem kell pénz? Nem akarsz hazajönni? – Igen. Igen.
Nem. Nem. Persze.
Azt mondta, mind nagyon féltenek, de gőzöm sem volt, ki lehet az a
mindenki, aztán közölte, hogy most értekezletre kell mennie, de nagyon
szeret engem, és mikor erre nem mondtam semmit, letette a telefont.
Mivel már elegem volt a szómenésből, Edmond-dal lesétáltunk a
hosszú lejtőn a faluba. A vidék iszonyúan festői volt, tele egymáshoz
ragasztott kicsi házakkal, amelyek mind ugyanabból a sárgás kőből
épültek, mint a mi házunk. Nem volt nagy a falu, de volt benne sok kis
út a főutca két oldalán, egyforma házak, amik csak az ablakokba kitett
mütyürkékben különböztek. Edmond azt mondta, a falu elég nagy
ahhoz, hogy hetipiacot tartson, legyen benne három pék, két mészáros,
egy templom, ami eredetileg a tizenkettedik században épült, egy teázó,
két kocsma – egy jó meg egy rossz, a rossz egyben fogadó is – jó pár
idült alkoholista, legalább egy feltételezett pedofil meg egy cipőbolt,
ahol esőkabátot, gumicsizmát, futball-labdát, édességet és csőrikés
hátizsákot is lehet kapni.
Nagyjából a falu közepén volt egy ház, ami nagyobb és szabályosabb
alakú volt a többinél, az volt a tanácsháza, előtte macskaköves tér terült
el, szerdánként ott nőtt ki a földből a piac, és átlósan szemben vele volt
az egyik kocsma, ami „A lazachoz” nevet viselte a szomszédos
23
halkereskedés miatt, ami időközben bezárt ugyan, de senki nem vette a
fáradságot, hogy átkeresztelje a kocsmát. A másik sarkon működő
óangol hangulatú fűszeres furcsamód egyúttal postahivatal és
gyógyszertár is volt, meg a biztonság kedvéért újságokat is tartott.
Oda bementünk, és a pénzből, amit Penn néni a hétvégére hagyott,
annyi üveges vizet meg konzervet vettünk, amennyit csak elbírtunk,
mert ez sokkal jobb buli volt, mint a százszor látott Füstölgő Romokat
bámulni a tévében, és igyekeztünk alaposan megfontolni, milyen
élelmiszerekre lesz szükségünk, ha ostrom alá vesznek minket. Ennek,
eldugott vidéki faluról lévén szó, valljuk be, nem volt túl nagy a
valószínűsége. Rajtunk kívül mások is vásároltak a boltban, de
barátságosan bántak velünk, főleg, mert kísérő nélküli gyerekek
voltunk, és senki nem próbált leütni minket, hogy elrabolja tőlünk a
felezettkörte-konzervet.
Így is maradt még egy egész délutánunk a világvége előtt,
felballagtunk hát a domboldalon a házhoz, most lassabban mentünk a
sok üveges víz miatt, és mikor hazaértünk, Edmond kitalálta, hogy át
kéne költöznünk a juhellető istállóba, mert az több mint egy mérföldre
van a háztól, és néhány vén tölgyfa olyan jól elrejti, hogy aki nem direkt
oda megy, semmiképp se talál rá. Úgy gondoltuk, hogy ha az ellenség
betör a faluba, fel kell majd szívódnunk, de igazából inkább arról volt
szó, hogy muszáj volt végre kitalálnunk magunknak valami
elfoglaltságot.
Így hát Piper, Isaac, Edmond meg én nekiláttunk élelmet, pokrócokat
és könyveket hordani a juhelletőbe, amit különben csak szénatárolásra
használtak, és az egerektől eltekintve kényelmes és száraz volt. Víz is
volt ott, mert az kellett az elletéshez, és szóltunk Osbertnek, hogy
bizonytalan ideig ott fogunk táborozni, de lehet, hogy fel se fogta, olyan
feszülten figyelte a semmit a híradóban, meg hívogatta a barátait, és
hatvanmillió másik emberrel együtt aggódó képpel találgatta, hogy
kitört-e a háború.
A lényeg az, hogy a délután közepe táján beköltöztünk, és Piper, aki
kölcsönvette Osberttől a Cserkészek túlélési kézikönyvé-t, kijelentette,
24
hogy az élelmünket magunknak kell gyűjtenünk és elkészítenünk,
úgyhogy visszagyalogolt a házhoz, összeszedett pár kék tojást, meg
kiásott néhány újkrumplit, aztán azzal fenyegetőzött, hogy gilisztát
szárít a kövön, és porrá őrölve az ételbe keveri, hogy fehérje is legyen
benne. Mivel rajtam kívül senkinek nem volt fehérjehiánya, én meg már
megszoktam, rábeszéltük Pipert, hogy tegye el a gilisztaport ínségesebb
időkre, amitől egy kicsit elkámpicsorodott, de nem erősködött tovább.
Amíg Piper élelemgyűjtő úton volt, Isaac egy jókora tarisznyában
sajtot, sonkát, fémdobozban tárolt gyümölcskenyeret, aszalt
sárgabarackot, egy nagy üveg almalevet és egy vastag tábla barna
papírba csomagolt étcsokit hozott a házból.
A tarisznyát eldugtuk egy zabosládában, hogy ne sértsük meg Pipert.
Amivel végül megetetett minket, az nem volt épp királyi lakoma, de
legalább erősítette a szükségállapot-hangulatot. Edmond és Isaac tüzet
rakott, megsütötték rajta a krumplit, és mikor kialudtak a lángok, Piper
beletette a szélére a tojásokat, bele a parázsba. Egy-kettőnek ugyan
folyós maradt a külseje, de ízre nem lehetett túl rossz.
Én megmondtam, hogy nem tudok enni, mert túlságosan izgatott
vagyok, és ezen nem is akadt fenn senki, kivéve Edmondot, aki a
szokásos módján nézett rám, és akkor döbbentem rá, hogy ha az ember
egyszer észreveszi, hogy nézik, nagyon nehéz nem visszanéznie.
Utána csináltunk egy nagy ágyat a szénapadláson úgy, hogy
pokrócokat terítettünk le, aztán levettük a cipőnket, de a ruhánkat nem,
és szépen lefeküdtünk egymás mellé: Isaac, Edmond, én, Piper. Ebben a
sorrendben. Kezdetben tisztes távolságot tartottunk egymástól, de aztán
feladtuk és összebújtunk, mert denevérek röpködtek körülöttünk, meg a
tücskök is ciripeltek, amitől nagyon egyedül tudja érezni magát az
ember. Meg mert hideg volt, és mert arra a sok halott emberre
gondoltunk ott, egymillió mérföldre Londonban. Nem voltam
hozzászokva, hogy ilyen közel aludjak másokhoz, és jólesett ugyan,
hogy Piper mindig fogja a kezemet, de azért ez eléggé akadályozott a
forgolódásban, és biztos, hogy én aludtam el utoljára.

25
 Jet és Gin mozgását hallottam odalentről az istállóból, és mikor azt
hittem, hogy már rég alszik, Edmond halkan azt mondta, hogy a kutyák
mindig itt vannak elletéskor, mert akkor van a legnagyobb szükség
rájuk, hogy összetereljék a juhokat. Most biztos megzavarodtak attól,
hogy itt vagyunk. A dúdoló hangjától kedvem támadt közelebb húzódni
hozzá, úgy is tettem, egy picit közelebb mentem. Aztán egy darabig
néztük egymást, pislogás nélkül, szótlanul. Később jobbra mozdította a
fejét, de épp csak annyira, hogy az arcát hozzá tudja érinteni a
karomnak ahhoz a részéhez, ami ott volt a fejénél. Utána behunyta a
szemét és elaludt, én meg feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy ezt
kell-e érezni, amikor az ember unokatesója hozzáér az ember testének
egy totál ártatlan részéhez, amin ráadásul ruha van.
Még egy ideig feküdtem, beszívtam Edmond hajának cigarettaszagát,
és vártam, hogy jöjjön az álom, és eszembe jutott egy festmény, amit
rajzórán le kellett másolnunk. Vihar előtti csend volt a címe, és egy régi
típusú vitorlás hajót ábrázolt, ami a sima tengeren áll, mögötte az ég
arany, narancssárga és vörös árnyalatok sokaságában úszott. Az egész
végtelenül békésnek tűnt egészen addig, míg az ember észre nem vette a
zöldesfekete részt fent a sarokban, ami nyilván a Vihar volt. Valamiért
nagyon sokszor eszembe jutott ez a kép, gondolom, amiatt az érzés
miatt, mikor az ember tudja, hogy valami szörnyűség készül, de a
festményen senki sem tudja, és ha az ember figyelmeztetni tudná őket,
akkor talán másképpen alakulna az életük.
A vihar előtti csend pont jó kifejezésnek tűnt arra, ahogy akkor és ott
beugrott: akármilyen boldog voltam is abban a percben, de az addigi
életem hozzászoktatott, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, mint a
szabványos hollywoodi könnyfakasztóban. A vak lányt nem az év
Oscar-várományosa játssza, a nyomorék fiú nem kezd csodálatos
módon járni, és nem vigyorogva megy haza a tömeg.

26
 7

Nem jelentettük ki ugyan, hogy visszaköltözünk az elletőből, de azért

másnap leszivárogtunk a házba fürödni és átöltözni, mert ha érdekel,
hogy mennyire romantikus egy istállóban aludni, hát nem nagyon, mivel
viszket az ember a szénától, meg fél a denevérektől. Amúgy rettentően
fáztunk éjszaka annak ellenére, hogy elvileg tavasz volt.
Közben a házban Osbert eléggé bepöccent, mert neki kellett
megfejnie a kecskéket, ami Piper dolga, és kiderült, hogy Penn néni
telefonált Oslóból, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy haza
tudjon jönni, és van egy kis pénz a bankszámlán, azzal kihúzzuk
valahogy addig, és már beszélt is a bankigazgatóval, hogy
megkaphassuk. Osbert szerint Penn néni a hangjából ítélve jobban
aggódott a világért, mint értünk, de Osbertet nem zavarta ez a második
helyezés, Piper meg azt mondta, ez azért van, mert Penn néni tudja,
hogy jól elboldogulunk.
Egy pillanatra, miközben Osbert Penn nénivel beszélt, Edmond
falfehér lett, igaz, akkor Isaac felé nézett, úgyhogy nem vagyok teljesen
biztos benne. Mikor megfordult, már megint normálisan nézett ki, és azt
mondta, hogy egy csomó ember van a világon, aki segíthet, ha kell. És
ezzel vége is volt a beszélgetésnek.
A jó öreg Királyi Postának mintha nem esett volna le, hogy háború
van készülőben, és aznap jött egy levél apámtól, meg egy Leah-tól. Apa
egy csomót rinyált D. Davinán, hogy milyen vacakul van a terhesség
miatt meg minden, mintha én imádkoztam volna azért, hogy rosszul
viselje. Épp csak reméltem, hogy a bokája akkorára dagad, mint egy
lufi, a melle meg le fog lógni a térdéig, és betonná válik benne a
szilikon. A levél végén volt egy kis rész arról, hogy hiányzom neki,
vigyázzak magamra, nehogy a terroristafenyegetés áldozatává váljak,
próbáljak hízni egy kicsit, bla-bla-bla.
Leah sokkal szórakoztatóbb levelet írt, beszámolt arról, hogy
Álomszép kisasszony, azaz Melissa Banner mindenkinek azt harsogja,
27
hogy összejött Lyle Hershberggel. Felajánlom az összes földi javamat az
üdvhadseregnek, ha ez a világszenzáció igaz. És megígérem, hogy nem
majrézok, ha végül egy vallásos tubaművésznél köt ki a DVDlejátszóm:
Lyle ugyanis arról híres, hogy azt mondta az utolsó barátnőjének, Mimi
Maloneynak, hogy ha Mimi nem elégíti ki a vágyait naponta legalább
háromszor, akkor máshoz kell fordulnia, márpedig Melissa Banner a
szüzességőrzés profi világbajnoka. Leah egyszer rajtakapta Lyle-t,
amikor az saját magának elégítette ki a vágyait az osztályban, miközben
a többiek suligyűlésen voltak. Leah ekkor azt mondta neki, hogy Lyle
Hershberg, most ne nézz oda, de egy kanos hupikék törpike van a
gatyádban. Pontosabban Leah azt állítja, hogy ezt mondta; én nem
akarom fúrni vagy ilyesmi, de titokban vannak kétségeim.
Mindezt ott és akkor rögtön meg akartam dumálni Leah-val, és
majdnem elbőgtem magam, annyira hiányzott egy működő mobil meg
az e-mait, még úgy is, hogy kaptam helyette száztizenkét lökött
unokatesót.
Így aztán leültem, és írtam Leah-nak Edmond-ról, Piperről, Isaacról,
az állatokról, a házról meg a háborúról. Sokkal jobbnak írtam le
mindent, mint amilyen volt, és mire befejeztem a levelet, már kezdtem
beleélni magam, hogy jaj, de jó, hogy benne vagyok a tutiban, és hű de
nagy mázlim van. De azért nem olyan könnyű elhinni, hogy rád
mosolygott a szerencse, mikor igazából idegenek között élsz, mert a
gonosz mostohád álnokul száműzött, és akkor a legközelebbi
felmenődről még egy szót sem szóltunk.
Aztán jött Osbert, megint olyan pofával, mint egy döglött galambé,
és azt mondta, újabb merényletek történtek, de most az USA-ban.
És mikor érdeklődést színlelve megkérdeztem, hol, azt mondta,
Pittsburghben, Detroitban meg Houstonban, csak ő Húsztonnak ejtette
Hjúszton helyett. A lelkem egyik fele örült, hogy nem New Yorkban, az
Upper West Side-on robbantottak, a másik viszont fantáziálni kezdett
róla, hogy milyen lenne, ha apa meg Davina állig be lennének kötözve,
alig vonszolnák magukat, és könyörögnének, hogy ideköltözhessenek

28
hozzánk. Mi meg azt mondanánk, hogy sajnos a repterek le vannak
zárva, pedig ANNYIRA szívesen látnánk őket, esküszünk.
Ma megpróbáltam enni egy kis császárhúst, mert Edmond külön
megkért rá, de disznóíze volt, és öklendeztem tőle.

29
 8

Úgy gondolom, most már eljött az ideje, hogy Isaac-ról is beszéljek,

mert ő eddig a legtöbb sztoriból kimaradt. Ez azért volt, mert ő alig
szólal meg. Lassan azért kezdek rájönni, hogy sokszor azokra érdemes
odafigyelni, akik nem járatják folyton a szájukat.
Eleinte szinte észre se vettem őt, mivel ott volt Edmond, meg Piper,
aki folyton a kezemet fogta, meg a kotkodácsoló tyúkok, az ugató
kutyák, a bégető juhok, nem beszélve arról, hogy felrobbant a fél világ,
és éjjel-nappal ment a pánikduma. Így aztán a szokásosnál tovább
tartott, mire rájöttem, hogy amíg Piper és Edmond énrám vigyáznak,
addig Isaac őrájuk.
Nem feltűnően csinálta, mint Osbert, aki folyton vetítette magát,
hogy olyan dolgokat tud, amit senki más, és előadta, hogy ő viseli a
felelősséget a családért, és ez rettentően kimerítő, és neki ez csak púp a
hátán, de mivel ő a legidősebb, nincs mit tenni. Mély sóhaj.
Edmond viszont frankón őszinte volt, még ha az ember naponta
félmilliószor meg is lepődött a dolgain. Nem burkolózott sunyin bele a
gondolataidba: amit csinált, azt mindig lehetett tudni abból, ahogy rád
nézett.
Isaac titokzatosabb volt, és bölcsen hallgatott. Ez nem jelenti azt,
hogy alattomosnak vagy szentimentálisnak érezte volna az ember,
ahogy figyelt. Egyszerűen tudomásul vett mindent, amit mások
csináltak, nem tett megjegyzéseket, nem kritizált, és szerintem magában
sem csinált túl nagy ügyet semmiből. Olyan volt, mintha a családtagjai
is csak valahogy elvontan érdekelnék, mintha megfigyelésre begyűjtött
egyedek lennének, akikért felelősséget érez, és akiket megkedvelt.
Néha úgy éreztem, Isaac sokkal inkább állat, mint ember. Például ha
piacnapon a faluban járkáltunk, és tömeg volt mindenütt, nem kellett
félni, hogy végleg elveszítjük őt, még akkor se, ha már fél órája nem
láttuk, és azt is elfelejtettük, hogy együtt jöttünk ide vele.

30
Csámborogtunk jobbra-balra, mentünk, amerre épp kedvünk volt,
sokszor megálltunk teát inni. Aztán végigcsattogtunk pár eldugott utcán,
és kitaláltuk, hogy most aztán mindenképp be kell újítanunk, és ki kell
próbálnunk azt a péket, amelyiknél még soha nem járt egyikünk sem.
Persze otthon tele voltunk kenyérrel, úgyhogy tök fölösleges volt a
pékhez mennünk, de mindegy. Mikor legközelebb körülnéztünk, Isaac
már ott állt a pult mellett, tök lazán, mintha egész idő alatt velünk lett
volna, vagy simán követte volna a gondolataink nyomát a tömegen
keresztül.
Olyan volt, mintha Isaac felülről nézné az embereket, belátná az
egész életüket az elejétől a végéig. Olyan részleteket is beleértve, mint
hogy be fogsz-e ugrani a pékségbe, és ha igen, melyikbe és mikor.
A nem emberekkel egészen másként viselkedett. Ha egy kutyával,
lóval, borzzal vagy rókával volt dolga, akkor testestül-lelkestül bedobta
magát. Még az arca is más volt az állatok társaságában: olyankor az
udvarias tartózkodást az élénkség és az odaadás váltotta fel.
Ezt az állatok is érezték. Más órákig kutathat a vemhes macska után,
Isaac viszont egyből megmondja, hogy a kerti sufniban kell megnézni,
az üres vászonzsákok alatt. És tényleg ott találod a macskát, de már öt
kölyökkel, akiknek a nevét Isaac már rég megtudta az anyjuktól. Piper
mesélte, hogy az emberek kölcsön szokták kérni Isaacot, ha új kutyát
keresnek maguknak, mert ő ránézésre meg tudja mondani, ha valami
nem stimmel az állattal, vagy ha olyan típus, aki gondol egyet, és
szétmarcangolja otthon a kisbabát.
Meg lehet persze kérdezni – én is kérdeztem magamban –, hogy mi
olyat mondhat egy kutya vagy egy birka, ami érdekes lehet egy ember
számára, de közben szerintem Isaac is kérdezheti ugyanezt az olyan
egzotikus élőlényekről, mint amilyen én is vagyok. Mi olyat mondtam
életemben, ami rajtam kívül bárkit is érdekelt volna?
A pszichológusok nem számítanak. Azok a zsozsóért hallgatnak
végig.
9
31
 Ma bekopogott hozzánk két unott
képű ember, a Tanácstól jöttek, hogy nyilvántartásba
vegyenek minket, és meghatározzák az
egészségügyi és táplálkozási rászorultságunkat. Nagy nehezen kiderült,
hogy azt akarják megtudni, van-e közülünk valakinek vakbélgyulladása
vagy C-vitamin-hiánya.
Volt náluk egy telefonkönyv vastagságú lista nevekkel és címekkel,
néhány ki volt pipálva, néhány alá volt húzva, százával voltak
kérdőjelek a lapokon, és ordított a pasikról, hogy azt kívánják, bár
jobban meggondolták volna, mielőtt elvállalták ezt a melót.
Miután megtalálták Penn nénit a listán, és odaírtak egy csomó X-et
meg egy kérdőjelet a nevéhez, még feltettek pár hivatalos kérdést, aztán
azt mondták, beszélni szeretnének a gondviselőnkkel, és elég rendesen
ledöbbentek, amikor kiderült, hogy a felnőtt szerepét a házban Osbert
alakítja.
De mivel nem nagyon tudtak mást tenni értünk, mint hogy írtak egy
hivatalos jelentést, amit úgyse fog senki elolvasni, úgy döntöttek, hogy
azoknál a kérdéseknél maradnak, amelyeket a környéken mindenki
másnak is feltettek, például hogy vannak-e a farmon fogyasztásra szánt
állatok? Ezt elég viccesnek találtam, mert elképzeltem, hogy valaki
hizlalás helyett fogyókúráztatja az állatait. Osbert azt felelte, a juhok
nagyon ritka fajtához tartoznak, és csak tenyésztik őket, meg lenyírják a
gyapjúkat, meg eladják őket más farmokra, a kecskéket pedig csak
kedvtelésből tartják, a tyúkok viszont mind tojók.
Aztán mindenkinek megkérdezték a nevét meg a korát, és Osbert
elmondta, hogy én az amerikai unokatestvérük vagyok, amitől a két pasi
még jobban ledöbbent, és az útlevelemet kérték. Aztán hosszan
kérdezősködtek apáról, meg hogy miért küldte el otthonról az egyetlen
lányát ilyen veszélyes időkben. Ezen én is szoktam gondolkodni.
Aztán mindketten olyan émelyítően néztek rám, ahogy mostanában
szinte mindenki, és megkérdezték, van-e elég pénzünk kajára, Osbert
meg elmondta, hogy az anyja bankszámláján van valamennyi pénz. Erre
32
a pasik azt felelték, hogy megtesznek értünk mindent, amit tudnak,
aztán elmagyarázták, hogy nem biztos, de valószínű, hogy a napokban
bevezetik a fejadag-rendszert az embargók miatt, és korábban véget fog
érni az iskolai tanév is. Kérték, hogy ne nagyon tartózkodjunk az
országutak közelében. Mintha a világ legjobb bulija lenne az országút
mellett ácsorogni...
Kérdeztük, mire lehet számítani, és szerintük meddig fog tartani a
háború, de erre olyan bambán néztek ránk, mintha bennük soha nem
merültek volna fel ezek a kérdések.
Tulajdonképpen megnyugtató volt tudni, hogy a helyi közigazgatást
érdekli a sorsunk, de a két pasi látogatása után se sokat változott az
életmódunk, mivel napok óta már csak ténferegtünk: nem tudtuk, mihez
kezdjünk magunkkal. Néha lementünk a faluba, ahol órákig sorban
kellett állni, és hallgathattuk a pletykákat arról, hogy mi a helyzet
valójában. Persze szerintem erről senkinek se volt fogalma, de azért
mindenki úgy tett, mintha lenne.
Azok, akiknek a barátai vagy a barátaik barátai hírt kaptak telefonon
vagy e-mailben, azt mondták, hogy London megszállás alatt van, az
utcákon tankok meg katonák nyüzsögnek, minden lángol és teljes az
anarchia. A kórházak állítólag dugig voltak megmérgezett és
felrobbantott áldozatokkal, és az emberek verekedtek a kajáért meg az
ivóvízért.
Egy dilis öregember mindenkit azzal hülyített, hogy a BBC-t
elfoglalták a Gonosz Erői, és egy szót sem szabad elhinni abból, amit a
rádióban hallunk, de a felesége csak csóválta a fejét, és azt mondta, az
öreg még mindig a németektől fél az előző háború miatt.
Olyan arckifejezéseket láttam az embereken, amikhez hasonlót előtte
soha: valahogy sikerült egyetlen jól nevelt grimaszba gyúrniuk a
szorongást, a fölényességet és a paranoiát. Mindenki próbálta eljátszani,
hogy neki már a legújabb hír se újdonság, vagy hogy ő még sokkal
frissebb információkkal rendelkezik, de nincs felhatalmazása, hogy
ezeket közzé is tegye.

33
 Mindennap lesétáltunk a lejtőn a faluba, beálltunk a bolt előtti sorba,
és vártuk, hogy bemehessünk és megvehessünk pár szükséges dolgot. A
szertartás valamiért az Áruházi Kosárfutás nevű
vetélkedőre emlékeztetett engem, amire mindig is szerettem volna
benevezni, csak abban nem kellett megküzdeni az árukért, és nem volt
szabad fel-alá rohangálni, hogy minél több cuccot pakolhass a
kosaradba.
A legrosszabb az volt, hogy végig kellett hallgatnunk a jónép összes
idióta elméletét, és még csak el se játszhattuk a süketnémát, mert a kis
faluban mindenki ismert minket.
Leírom, hogy kábé milyen dumák mentek. Ezeket fojtott hangon
adták elő, főleg, mikor mi, gyerekek ott voltunk. Ha elsőre nem hangzik
elég durvának, ajánlom mindenkinek, hogy játssza le végtelenítve, és
közben mosolyogjon udvariasan, amíg be nem görcsöl a képe, és
rángásai nem lesznek.
1. A sógorom szerint a rohadt franciák csinálják.
2. A chelsea-i barátnőm azt meséli, hogy rémes, milyen fosztogatás
megy; ő is szerzett egy hatalmas, széles képernyős tévét.
3. A szomszédom a Lordsban azt mondja, a kínaiak csinálják.
4. Maguknak is feltűnt, hogy egy zsidó sincs az áldozatok között?
5. A Marks & Spencer alatt van egy atombunker, amit csak a
részvényesek használhatnak.
6. Az emberek már kutyát meg macskát esznek.
7. A királynő szerint nincs nagy baj.
8. A királynő szerint itt a vég.
9. A királynő velük van.
El lehet képzelni, hogy ez volt a nap fő társasági eseménye, és azon
ment a verseny, hogy ki tudja bedobni a legdurvább hírt.
Egy házaspár, akik Londonban laktak, de volt a falu közelében egy
víkendházuk, ahova leköltöztek az Események idejére, elmondták, hogy
van két gyerekük, meg egy fajtatiszta Bouvier des Flandres-juk, ami egy
kutya, és szerintük itt, vidéken sokkal biztonságosabb, mint Londonban.

34
Ebben igazuk is lehetett, ha leszámítjuk a helybeliek véleményét, akik
hirtelen elkezdték Őkre meg Mire felosztani a világot. A dolog egyelőre
civilizált szinten maradt, de azért lehetett érezni, hogy titkon mindenki
utálja ezeket az embereket a francia luxusblökijükkel együtt, és alig
várják, hogy beinthessenek nekik, ha majd elfogy a kaja.
Egy csomó aggódó család kérdezte tőlünk, hogy ne vegyenek-e
magukhoz minket arra az időre, amíg Penn néni távol van, de látszott,
hogy igazából nem nagyon vágynak ránk, ami szerencsére abszolút
kölcsönös volt. Mikor mondtuk, hogy nem kell, köszönjük, némelyikük
annyira látványosan megkönnyebbült, hogy egy kicsit meg is
sértődtünk.
Ahogy múltak a napok, egyre több ember arcára ült ki a pánik, a
többiek meg komor képet vágtak, ciccegtek, és azt hangoztatták, hogy
milyen borzalmas ez az egész. Mi viszont, mikor elszabadultunk tőlük,
felhőtlenül vidámak voltunk, és nevetve sétáltunk haza, részben hogy
felvidítsuk Pipert, részben meg, mert még mindig kalandnak éreztük az
egészet, és mert sütött a nap és szép volt a vidék – háború ide vagy oda.
Már nagyon vágytam rá, hogy beszámolhassak róla Leah-nak, milyen
király dolog parancsolgató felnőttek nélkül élni. Igaz, ezt nem vertem
nagydobra, de hát legyünk őszinték. Jó, szomorú képet vágtunk, és
mondtuk, hogy milyen szörnyű, hogy ennyi ember meghalt, és mi lesz a
Demokráciával meg dicső nemzetünk jövőjével, de közben ott volt
bennünk, gyerekekben, ha nem is mondta ki egyikünk se, hogy az egész
NEM NAGYON ÉRDEKEL MINKET. A legtöbben, akik meghaltak,
vagy öregek voltak, mint a szüléink, és már eleget élvezhették a jó
életet, vagy bankban dolgozó unalmas alakok voltak, vagy olyanok,
akiket nem ismertünk.
Osbert meg az iskolai barátai úgy gondolták, bulis lenne Londonban
lakni és hírszerzőnek lenni, ólálkodni és kémkedni az ellenség körül, én
meg azt gondoltam, hogy ha miniszterelnök lennék, biztos pont
Osbertre meg az agyas haverjaira bíznám az ország sorsát.
Egyik délután az alsó istállóban találtam Edmondot. Az állatokat
etette. Én Csingivel játszottam, amíg ő megfejte a kecskéket. Csingi
35
 olyan édes volt, mint egy kölyökkutya, és az volt a szokása, hogy addig
bökdösődött a fejével, amíg el nem kezdted vakargatni a füle tövét, és
akkor csak állt ott behunyt szemmel, teljes révületben, és minél jobban
vakartad, annál jobban neked dőlt, és ha elléptél onnan, elesett.
Egy idő múlva bevittük a tejet a házba, aztán eleredt az eső, így
Edmonddal leültünk a szobámban. Ő cigizett. Egy csomó mindenről
dumáltunk. Olyanokat kérdezett, amitől különben mindig idegbajt
kapok, például hogy miért nem eszem többet. Most valamiért nem
rágtam be, hanem megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy először nem
akartam, hogy a mostohaanyám megmérgezzen, és ezzel jól
kiakasztottam őt, aztán egy idő után rájöttem, hogy szeretek éhezni, és
ezzel mindenkit teljesen kiakasztottam. Apám egy vagyont költött
dilidokikra, de nekem ez végre egy olyan dolog volt, amit profin tudtam
csinálni.
Miközben beszéltem, Edmond nem nézett rám, de pár perc után
ledőlt és neki támasztotta a térdét a térdemnek, amitől megint jött egy
olyan érzés, aminek nem kéne jönnie, mikor az unokatesóddal vagy.
Nagyon halkan, magamban azon töprengtem, mi a fene ez, de persze
mindegy, hogy milyen halkan gondolsz dolgokat, ha Edmond
hallgatózik. Tök nehéz hozzászokni, hogy vigyázni kell rá, miket
gondolsz a kis agyadban. Viszont előnyei is vannak annak, hogy a
másik hallja, amit magadban mondasz. Egy csomó mellébeszélést meg
lehet vele spórolni.
– Szoktál arra gondolni, hogy meghalsz? – kérdezte Edmond hirtelen
témát váltva.
– Persze – feleltem –, nagyon sokszor, de főleg úgy gondolok rá, hogy
azzal szívatni lehet másokat.
Erre nem mondott semmit. Már jóval később, mikor végiggondoltam
magamban a beszélgetést, rájöttem, hogy nekem is meg kellett volna
kérdeznem tőle ugyanezt.
Hosszú ideig nem szólaltunk meg, csak hallgattuk az ablakon pergő
esőcseppeket. Edmond lába az enyémnek támaszkodott, és egy érzés
röpködött közöttünk őrülten cikázva, mint a szobába rekedt madár. Az a
36
bizonyos érzés, ami már egy ideje megvolt, de most annyira
felerősödött, hogy beleszédültem. Eddig úgy tettünk, mintha ez
unokatestvéri szeretet lenne, mert ilyen hülyeségekkel kábítja magát az
ember, amikor nem akar tudomást venni valamiről.
Még egy kis idő után is azzal kísérleteztem, hogy valamit
nagyonnagyon halkan kigondoltam, de hiába vártam, ezúttal nem történt
semmi. Edmond csak feküdt behunyt szemmel. Egy kicsit csalódott
voltam, de közben meg is könnyebbültem, és aztán, épp, amikor
elkezdtem más dolgokra gondolni, feltámaszkodott a fél könyökére, kis
mosollyal rám nézett, és nagyon lágyan és kedvesen szájon csókolt.
Aztán tovább csókolóztunk, csak már nem annyira lágyan.
Aztán mikor ez már ment egy ideje, az agyamat meg a testemet meg
minden részemet elöntötte az az érzés, hogy éhezem, éhezem, éhezem
Edmondot.
És lássatok csodát, ez véletlenül pont az abszolút kedvenc érzésem
volt.

37
 10

Sokkal könnyebb lenne elmondani ezt a történetet, ha egy szép és

szűzies szerelemről mesélhetnék két gyerek között, akik dacolnak a
világgal a történelem viharában, de nem lehet, mert az nyálas rizsa
lenne.
Őszintén szólva a háborúnak csak annyi köze volt a dologhoz, hogy
biztosította azt a rendkívüli helyzetet, amiben két túl fiatal és túl közeli
rokonságban álló ember csókolózni kezdhetett egymással anélkül, hogy
bármi vagy bárki megakadályozta volna őket benne. Nem voltak szülők,
nem voltak tanárok, nem voltak betáblázott napok. Nem mentünk
sehova, és nem csináltunk semmi olyat, ami arra emlékeztetett volna
minket, hogy ilyesmi nem történik meg a normális életben. Meg hát már
nem is létezett olyan, hogy normális élet.
Egy ideig úgy csináltunk Edmonddal, mintha bármikor
visszafordítható lenne, ami köztünk zajlik. Egész nap úgy mászkáltunk,
hogy nem is néztünk egymásra, úgy tettünk, mintha mi sem történt
volna.
Csakhogy hiába. Igaznak bizonyult a tétel, hogy a mozgó test
mozgásban is marad. Kösz szépen, Miss Valerie Green! Ja, ő a
természettudomány-tanárnő a jó öreg Nightingale-Bamford
Leányiskolában. Ki hitte volna, hogy olyat is tetszik mondani, aminek
egyszer hasznát veszem?
Mindenesetre tisztáznunk kell, hogy az egyáltalán nem szerepelt az
angliai programtervemben, hogy szenvedélyes szexuális és érzelmi
kapcsolatba bonyolódom az egyik kiskorú vérrokonommal, de rá kellett
jönnöm, hogy akár tetszik, akár nem, történhetnek váratlan dolgok. És
amikor a váratlan dolgok elkezdenek történni, akkor nincs mit tenni,
sodródunk, és várjuk, hogy megtudjuk, hol kötünk ki a végén.
A mi esetünkben a váratlan dolgok látványosan történtek.
38
 A következő, ami történt, az volt, hogy rászoktunk a nappali alvásra,
mert fent akartunk maradni éjszaka, mikor a többiek aludtak. Persze ha
közönséget kell választani a tiltott szerelmeskedéshez, méghozzá úgy,
hogy kizárásos alapon felsorolod, kiket akarsz a legkevésbé a
közeledben, akkor Piper és Isaac simán listavezetők lehetnének. Isaac
azért, mert ő a navigációs ösztönével mindig tudta, hol van és mire
gondol Edmond, bár az utóbbi ordított rólunk, csak ránk kellett nézni.
Piper meg azért, mert ő olyan tiszta és ártatlan volt, hogy ha épp nem
értette, mi zajlik körülötte, akkor csak állt és nézett rád, amíg meg nem
mondtad neki az igazat, vagy el nem menekültél. Mivel az igazat
egyikünknek se akaródzott elmondani, többnyire bujkáltunk Piper elől.
A dolog olyan vibráló volt, hogy biztosra vettem, a többiek is hallják
a testünk zümmögését. Piper és Isaac nem tettek megjegyzést erre, de a
kutyák furcsán viselkedtek velünk, mintha nyugtalanította volna őket a
zümmögés és a bőrünk szaga. Gin, a szuka nem tágított Edmond mellől,
a lába köré csavarodott, ha Edmond menni akart valahova, ha meg leült,
akkor befúrta magát a hóna alá, mintha el akarna bújni benne. A dolog
odáig fajult, hogy Edmondnak szüntelenül simogatnia kellett Gint,
különben az panaszosan szűkölni kezdett, Osbert meg átkiabált a
szomszéd szobából, hogy hallgattassuk már el a kutyát!
Volt olyan este, amikor Edmondnak be kellett zárnia Gint az
istállóba, hogy kettesben lehessünk, de nekem titkon fájt a szívem
szegény kutyáért, mert pontosan tudtam, mit érez.
Látszólag egyedül Osbert nem gyanított semmit. Teljesen lekötötte a
figyelmét a Nyugati Civilizáció Hanyatlása, és nem vette észre, hogy
annak egy speciális változata épp az orra előtt zajlik.
Penn néniről nem kaptunk hírt. Hetek teltek már el az elutazása óta,
és minden nap minden perce egy újfajta, bizarr létezésnek tűnt, amibe
tökéletesen beleillett a Penn néniről szóló hírek hiánya. Piperen látszott,
hogy hiányzik neki az anyja, és én is akartam pár dolgot kérdezni Penn
nénitől, de ettől függetlenül az érkezése most, a világ legelítélhetőbb
szexuális kalandjának a kellős közepén enyhén szólva kellemetlen lett
volna.
39
 Hogy bennem mi zajlott? Eléggé el voltam szállva, de annyira nem,
hogy azt higgyem, hogy van valaki, aki csak egy fél lábujjal is a valóság
talaján áll, és jó dolognak tartja, amit művelünk.
De mielőtt folytatom, szeretnék tisztázni egy fontos dolgot.
Mégpedig azt, hogy ha valaki sittre akarna vágni, mert megrontottam
egy ártatlan gyereket, hát ne tegye. Csak annyit mondok, hogy
Edmondot nem lehetett megrontani. Igenis vannak ilyen emberek, és ha
nem hiszed el, az csak azt jelzi, hogy még eggyel sem találkoztál.
Az pedig a te bajod.

40
 11
A
háború már öt hete tartott.
Nagyjából naponta lehetett újabb robbantásokról hallani. A repterek
még mindig nem működtek, és időnként elment az áram. A szokásos
információ-források, így az e-mail meg a mobiltelefon, túl lassúak és
megbízhatatlanok voltak, és a tévé sem ért semmit. Osbert azt mondta,
lehet próbálkozni e-mail-küldéssel, de a levelek többsége indoklás
nélkül visszajön. Ez volt a helyzet az SMS-ekkel is. Máskor meg célba
jutottak az üzenetek, de nem az volt bennük, amit a feladó írt. A telefon
néha órákig nem adott vonalat, úgyhogy az ember inkább hagyta a
fenébe az egészet, és elővett egy könyvet.
Mindez engem nem különösebben izgatott, mivel soha senki sem
próbált elérni, de Osbertet, azt hiszem, idegesítette, mert egyre
nehezebben tudott kapcsolatot tartani a kémkedő barátaival, akiknek az
volt az egyetlen elfoglaltságuk, hogy információ-cserének nevezett
titkos kocsmalátogatásokat szerveztek. Ezek a fiúk, bár komor képpel
jártak, valójában boldog izgalommal várták, mikor indul be végre az
igazi akció, hogy nekiláthassanak a kollaboránsok kifüstölésének, és
farkasszemet nézhessenek a veszéllyel, miközben üzeneteket juttatnak
át az ellenséges vonalakon.
Ők is filmeken nevelkedtek.
Már épp kezdtük megszokni az új életünket, a mindennapi sétát a
faluban, a többórás sorban állást két vekni kenyérért, fél font vajért és
négy pint tejért (amit azért kaptunk, mert gyerekek vagyunk), amikor az
egész vidéket lezárták himlőjárvány miatt. Helyesebben egy állítólagos
himlőjárvány miatt, hisz akkoriban nem nagyon tudtuk, mi igaz, és mi
nem, és gyakorlatilag Osbert meg a sorban állók voltak a kizárólagos
információforrásaink. Igen, még a rádió is furcsán szólt, és ha sikerült
rendesen beállítani egy adót, akkor se lehetett tudni, ki beszél, és aki
41
beszél, az igazat mond-e. Nem jelentek meg újságok, és a telefon
többnyire süket volt.
Na szóval az úgynevezett himlőjárvány azzal járt, hogy már az utcára
se volt szabad kimenni, és hetente kétszer nagy fekete teherautóval
hozták a kaját, egy zsákban lerakták a bekötőút végén. Ha valakinek
külön kívánsága volt, azt leadhatta egy papíron.
Ezt egy darabig viccesnek találtuk, és felírtuk, hogy kérünk csokit,
kolbászt, süteményt, kólát meg ilyeneket, Piper meg dühöngött, mert
általában ő főzött, és pár dologra tényleg szüksége lett volna, de a felírt
hülyeségek miatt nem volt teljesen egyértelmű, vajon liszt tényleg kell-
e. Nem mintha egyébként bárki foglalkozott volna a listánkkal. Kaptuk,
amit kaptunk.
Na szóval himlőjárvány volt. De mivel a helyzet különben is napról
napra megbízhatóan rosszabbodott, és nem lehetett tudni, mi igaz, és mi
nem, ezt is ugyanúgy tudomásul vettük, mint a többi hírt. Fölöslegesnek
gondoltuk, hogy különösebben izguljunk miatta.
Gondoljunk csak bele. Vidéken vagyunk, és tombol a május.
Mindenki azt mondja, hogy nem is tudja, mióta nem volt ilyen szép
májusunk, meg hogy ez az egész elég bizarr. Az én szemszögemből ettől
még nehezebb volt komolyan venni a világvégejóslatokat, főleg mivel
én a betondzsungelben nőttem fel, ami lehet, hogy kicsit túlzás, mivel
az Upper West Side-on egy betondzsungelhez képest elég sok a zöld
terület. De ott az csak pár szép fát jelent, itt, Angliában meg fulladoztam
a buja burjánzásban. És hiába jöttek mindenfelől tonnaszám a rémhírek,
VELÜNK nem történt semmi BORZALMAS.
Eközben a falon vagy százezer fehér rózsa virágzik, mint az őrült, a
zöldségek kábé hat hüvelyket nőnek naponta, és a ház körüli
virágágyások olyan kirobbanóan színesek, hogy az ember eksztázisba
esik, és szédelegni kezd, ha csak rájuk néz. Isaac ritka megjegyzéseinek
egyike szerint a madarak most, az invázió idején boldogabbak, mint
bármikor, mert nem járnak se autók, se traktorok, az emberek szinte
semmivel nem zavarják őket, úgyhogy nincs más dolguk, mint fészket
rakni, énekelni és vigyázni, hogy ne egy róka szájában végezzék.
42
 A környék kezdett olyan lenni, mint egy életre kelt Walt
Disneyrajzfilm, a mókusok, a sünök és az őzek együtt mászkáltak a
kacsákkal, a kutyákkal, a tyúkokkal, a kecskékkel és a juhokkal. Szóval,
ha valaki, hát ők tényleg totál megzavarodtak ettől az egész
háborúügytől.
Piper, Edmond, Isaac meg én mindennap együtt néztük ezt a dilis
fesztiváli kavargást, mikor alkonyodott, aztán Edmonddal leléptünk az
emeleti kis hálószobába vagy az eresz alatti nagy sufniba vagy az
elletőbe vagy máshova az ezer lehetséges hely közül. És véget nem
érően próbáltunk betelni egymással, de olyan volt, mintha valami
boszorkány megátkozott volna minket: minél jobban igyekeztünk
jóllakni, annál éhesebbek lettünk.
Mióta az eszemet tudom, ez volt az első eset, amikor az éhség nem
büntetés, bűn, fegyver vagy önpusztítási módszer volt a számomra.
Hanem egyszerűen a szerelem egy fajtája.
Volt úgy, hogy azt hittem, órák teltek el, pedig valójában csak percek.
Volt úgy, hogy elaludtunk, és mikor felébredtünk, ott folytattuk, ahol
abbahagytuk. Néha úgy éreztem, mintha belülről falna valami, mint
annál a furcsa betegségnél, mikor az ember megemészti a saját gyomrát.
És néha abba kellett hagynunk, mert már mindenünk fájt és
kimerültünk, de még mindig zümmögött és zümmögött bennünk az a
valami, és már nem volt erőnk elcsendesíteni.
Utána aludtunk egy kicsit, végül aztán előbújtunk, és próbáltunk
normálisan viselkedni, ami azt jelentette, hogy segítettünk Pipernek
lépes mézet vagy pitypanglevelet gyűjteni, vagy egy-két órát
gyomláltunk a veteményesben. A sok napsütés miatt a rendes időnél
korábban értek a zöldségek, és ahhoz képest, hogy állítólag
szűkölködtünk, tele voltunk kajával. Én meg persze most, hogy háború
volt, és fejadagrendszer működött, meg minden, a megvonási
mennyországban éreztem magam. Nem kellett apámnak Davinát dugnia
a szomszéd szobában ahhoz, hogy évekre elmenjen az étvágyam.
A többiek tojást ettek, meg zöldségeket a kertből, kecsketejet ittak.
De ott volt a babfőzelékkonzerv-készletünk is, Piper pedig hihetetlenül
43
profi lett a bab, a rizs és a császárhús felhasználásában, mivel
legtöbbször ezeket kaptuk a zsákban. A kertben megértek az első
paradicsomok, volt rengeteg bab, és rajtam kívül mindenki a kenyeret
hiányolta, amit egyre nehezebb volt szerezni, meg a vajat, amiről
Edmond még álmodott is, habár csináltunk valami hasonlót, úgy, hogy a
kecsketejet a végtelenségig vertük a habverővel. Szerintem egész jó lett.
Az egyik furcsaság, amibe idővel beletörődtünk, az volt, hogy senki
sem tudta, kik osztják az élelmiszert. Eleinte mindenki azt hitte, hogy a
helyi tanács, de később páran azt suttogták, hogy a Vöröskereszt vagy
az amerikaiak. Mások az Ellenségre gyanakodtak, és egy csomóan
hozzá se nyúltak a kajához, mert mi van, ha...
Nekem békeidőben teljesen normális dolognak tűnt, hogy inkább
éhezem, de nem eszem meg Davina főztjét, a háború alatt viszont
eszembe se jutott, hogy valaki meg akarhat mérgezni minket. Próbáltam
egy kicsit többet enni, hogy Edmond ne bámuljon úgy rám, és kábé egy
hét után mondta is, hogy jobban nézek ki. Ezzel biztos arra célzott, hogy
meghíztam, úgyhogy utána megint csökkentettem az adagot.
De térjünk vissza a járványhoz.
Osbert az egyik titkos kocsmai amatőrkémtalálkozón azt hallotta,
hogy a himlőjárvány csak rémhír, amit azért terjesztettek el, hogy
beijedjünk, nyugton maradjunk, és ne legyünk útban.
Aztán azt hallottuk, hogy tömegesen halnak meg az emberek.
Edmond azt mondta, nem himlő-, hanem kanyarójárvány van, amibe
amúgy csak kevesen halnak bele, de mivel szinte lehetetlen
antibiotikumokhoz jutni, olyan egyszerű betegségek is elviszik az
embereket, mint a tüdőgyulladás, a szövődményes bárányhimlő meg a
csonttörés, néhány nő a szülésbe is belehal.
A kajával együtt röplapokat is kaptunk, amiben figyelmeztettek
minket, hogy csak forralt vizet igyunk, és legyünk „különösen óvatosak
a kés, a szerszámok és a lőfegyverek használatakor, mert a legkisebb
sérülés is halálos kimenetelű fertőzéshez vezethet”. Ezt a dumát elég
röhejesnek találtam, mivel elvileg háború volt, ami szintén nem
életbiztosítás.
44
 Nem tudtam, van-e méreg a kajában. Nem tudtam, kapunk-e halálos
kimenetelű fertőzést. Nem tudtam, a fejünkre esik-e egy bomba. Nem
tudtam, Osbert nem hozza-e haza valamelyik halálos betegség
kórokozóját a titkos gyűlésekről. Nem tudtam, van-e esély rá, hogy
elfognak, megkínoznak, kinyírnak, megerőszakolnak, hamis vallomásra
kényszerítenek minket, vagy épp besúgót csinálnak belőlünk.
Egyedül csak azt tudtam biztosan, hogy úgy pezseg körülöttem az
élet, ahogy e világi éveim során még soha, és hogy amíg nem zárnak be
Edmond nélkül az istállóba éjszakára, addig biztonságban vagyok.

45
 12

Szóval javában éltük a kiskorú szexmániások, gyerekmunkások és

kémek gondtalan életét, amikor egyszer csak látogató érkezett hozzánk.
Az édesötösben eltöltött hosszú hetek után ez enyhén szólva
meglepetésként ért minket.
Az illető, egy tűrhető kinézetű, harmincöt év körüli pasas meg se
próbált jópofizni, nyilván túl fáradt volt hozzá. Ehelyett rögtön a
lényegre tért.
– Bocsánat a zavarásért, vannak itthon drogjaitok?1
Szájtátva bámultunk rá. Nekem személy szerint az ugrott be erről,
hogy a pasas talán kisvállalkozásban kokaint árul olyan embereknek,
akik otthon ülnek, tévéelvonásban szenvednek, és általában halálosan
unatkoznak a háború miatt.
Biztos elég hülyén néztünk ki, ahogy ott álltunk tátott szájjal, mert a
pasas ismét megszólalt. – Talán inkább édesanyátokkal vagy apátokkal
kellene beszélnem.
Ekkor Osbert kidüllesztette a mellét, mintha szónoklatot készülne
tartani, és válaszolt neki.
– Csak mi vagyunk itthon. – Szóval valamiért mégiscsak lemondott a
szónoklatról.
A jövevény meghökkent képet vágott, Osbert meg elmesélte, mi van
Penn nénivel, és bár a pasas nem mondott rá semmit, az arckifejezését
látva csodálkoztam volna, ha ennyiben hagyja a dolgot, még ha van sok
más gondja is.
Aztán nagyjából onnan folytatta, ahol abbahagyta.
– Bocsánat, megmagyarázom, miért kérdeztem a drogokat. Jameson
doktor vagyok. Mint bizonyára tudjátok, háború van, és mi próbáljuk

1 a drug (drog) szó az angolban gyógyszert és kábítószert is jelent.

46
 egészségügyileg ellátni a környéken élőket. – Egy mukkot se
szóltunk, úgyhogy tovább beszélt. – Az orvosi rendelők mind
bezártak. A kórházak minimális személyzettel dolgoznak. A
városokból érkező sérülteket ápolják, és lefoglalták a patikák
raktárkészletének nagy részét, így a magas vérnyomásban,
diabéteszben és hasonló betegségekben szenvedő helyi lakosok nem
jutnak hozzá a gyógyszereikhez. Ezekben az esetekben igyekszünk
megelőzni a közvetlen életveszélyt. Ehhez viszont gyógyszerekre
van szükségünk. Leginkább antibiotikumokban szenvedünk hiányt,
és mindenkitől azt kérjük, nézzen körül otthon, hogy fel tud-e
ajánlani valamit. A legkisebb segítség is jól jön.
Ránéztem Edmondra, aki úgy figyelt az orvos szavaira, ahogy a
nagyothallók szoktak, és rájöttem, hogy valami olyasmit próbál
kihallani belőlük, ami nem hangzott el.
– Jó, megnézzük odafent – mondta erre Osbert, és mivel Edmond is
felment a többiekkel átkutatni a fiókokat, hogy megkeressék a
gyógyszereket, gondolom, rendben volt, amit hallott.
Így aztán kettesben maradtunk Jameson doktorral, és miközben ő
alaposan megnézett magának, én azon tűnődtem, hogy Angliában eddig
színét se láttam orvosnak, és milyen kár, hogy ez a boldog időszak ilyen
hamar véget ért. Egy kis hallgatás után a doki szólalt meg.
– Mióta megy ez? – Tudtam, hogy nem a háborúról beszél, és
reméltem, hogy nem is Edmondról meg rólam, tehát
visszakérdeztem.
– Micsoda? – Mintha el se tudnám képzelni, mire gondol.
Ő meg ahelyett, hogy elkezdett volna kioktatni, vagy lenyomta volna
a szokásos fárasztó rizsát, csak szomorúan rám nézett a fáradt szemével,
és nagyon halkan azt mondta:
– Nincs elég baj a világban e nélkül is?
És ez egyszer nem tudtam, mit feleljek.
Végül Edmond, Isaac, Osbert és Piper lejöttek egy csomó
megkezdett doboz gyógyszerrel, mert Penn néni az a típus, aki nem dob
ki semmit. A doki megnézte, fáradtan mosolygott, és megköszönte.
47
 Aztán nézett még minket egy kicsit, ahogy ott álltunk és vártuk, hogy
elmenjen, kicsit hallgatott még, és végül megkérdezte:
– Nincs szükségetek valamire?
Pontosan tudtuk, hogy mire gondol, és én legszívesebben üvöltöttem
volna, hogy NINCS, és főként NEM KÉRÜNK KORMÁNYZATI
SEGÉLYSZÜLŐKET, KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, de aztán inkább nem
mondtam semmit, és a többiek se, így hát a doki fáradtan sóhajtott és
elment.

48
 13
Az orvos látogatása után
megváltozott a hangulat. Nem valami konkrét, megfogható dolog miatt,
hanem – ha muszáj lenne megmagyaráznom – azt mondanám, hogy
azért, mert a varázslatot, amiről azt hittük, megvéd minket a külvilágtól,
egyszerre túl törékenynek éreztük ahhoz, hogy még sokáig biztonságot
nyújtson.
Aznap este mindenki hallgatagabb volt, mint máskor. Mi Piperrel
bepasszíroztuk magunkat az egyik nagy karosszékbe, és együtt olvastuk
a Flash-man-t. Késő volt, de még elég világos ahhoz, hogy egy-két
gyertyával olvasni lehessen, és az összes ablakot meg ajtót kinyitottuk,
hogy bejöjjön a loncillatú meleg, és a kutyák a közelünkben
szundítottak. Piper egyszer csak abbahagyta az olvasást, nagy komolyan
rám nézett, és feltette a kérdést.
– Szerelmes vagy Edmondba?
Egy kicsit gondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb válasz, aztán csak
annyit mondtam: – Igen.
Piper a családi nézéssel bámult rám. Azzal, amit normális emberek
nem használnak, mert neveletlenségnek tartják engedély nélkül turkálni
mások gondolataiban.
– Örülök, hogy szereted őt. Mert én is.
Nem akartam, de könnyes lett a szemem. Átöleltem Pipert, és csak
ültünk, a könnyem a hajára csörgött, és puhán körülvett minket a
sűrűsödő sötétség.
Piper megkérdezte, velem alhat-e aznap, mondtam, hogy igen, és
felmentünk, összekucorodtunk a keskeny ágyon, és arra gondoltam,
biztos hiányzik neki az anyja. Aztán az éjszaka közepén Edmond is
bejött, azt mondta, nagyon magányos volt, és ő is lefeküdt, de lábtól,
mert csak úgy fért el mellettünk, aztán napfelkeltekor Isaac is benézett,
mert nem tudta, hova tűnt mindenki, és mikor meglátott minket, kicsit
49
mosolygott, aztán lement a konyhába, és egy tálcán felhozta a nagy
barna teáskannát meg a bögréket. Ott kuporogtunk az ágyon egymás
hegyén-hátán, mint a kutyakölykök, és ittuk a teánkat, miközben a
napfény sűrűn és sárgán ömlött be az ablakon.
Edmond, aki a maga csodabogár módján meg szokta érezni, mi fog
történni, tudta azt is, hogy ezt a napot meg kell becsülnünk.
– Hőség lesz, menjünk, ússzunk egyet a folyóban.
Így hát összeszedtük a törülközőket meg a plédeket, Piper pakolt egy
kosárba kaját, cipőt húztunk, és tiszta pólót vettünk, meg lecseréltük a
rövidgatyát, amit hetek óta mindennap hordtunk.
Isaac hívta a kutyákat, Piper meg kihozta Csingit az istállóból, és
aztán azzal az érzéssel, hogy aznap lógunk az iskolából, ami tiszta
hülyeség volt, de mégis ezt éreztük, elindultunk.
Ha felcaplattál az ösvényen, és csak mentél és mentél, el a juhellető
meg még vagy hat szántóföld mellett, Csingi csengettyűjének finom
csilingelősétől kísérve, akkor egy óra múlva egy folyóhoz értél.
Edmond azt mondta, horgászni nem olyan jó ez a rész, mint az, ahol
első nap voltunk, fürödni viszont jobb, mert mélyebb a víz. És a part
mellett a világ leggyönyörűbb mezője terült el. Annyi volt ott a pipacs, a
boglárka, a százszorszép, a vadrózsa és a több százféle egyéb virág,
aminek nem tudom a nevét, hogy ha hunyorítva nézte az ember, olyan
volt, mint egy színes hóvihar.
A folyó mellett egy ősi almafa állt, épp kezdte hullatni a virágait, és
mi Piperrel leterítettük a plédeket félig alá, félig meg a napra, aztán
leültünk az árnyékba hűsölni, miközben a fiúk ledobták a ruhájukat, és
ordítva beugrottak a jéghideg vízbe. Később megpróbáltak lespriccelni
minket, és kiabáltak, hogy menjünk be, vagy megbánjuk! Végül
meguntuk, hogy cikiznek, és gondoltuk, miért is ne mennénk, és Piper
meztelenre vetkőzött, én meg levettem a sortomat, és kézen fogva,
lábujjhegyen bementünk a vízbe. Kicsit sikítottunk meg ugráltunk, mert
nagyon hideg volt.
Úgy volt, ahogy mondani szokták: ha már bent vagy, nagyon jó.

50
 Hogy milyen volt a hideg víz és a tűző napsütés, és az, hogy a folyó
szaladt a bőrömön, mint egy delfinnek, azt nem tudom szavakkal leírni,
de olyan érzés volt, amit sosem felejt el az ember.
Hamarabb elkezdtem fázni, mint a többiek, akik versenyt úsztak meg
ücsörögtek a parti sziklákon, mint a teknősök, hogy napfényt szívjanak
magukba, mielőtt újra beugranak a vízbe, úgyhogy kijöttem, ledobtam
magam az egyik plédre a napon, és türelmesen vártam, hogy elmúljon a
didergés a bőrömön. Aztán lassan eljutott a meleg a vérembe is, átjárta a
testemet, akkor behunytam a szemem, és néztem a lehulló
virágszirmokat, és hallgattam a pollentől kába, kövér méhek halk, lusta
zümmögését, és elképzeltem, hogy beleolvadok a földbe, és az
örökkévalóságig ez alatt a fa alatt maradok.
Aztán Edmond és Piper is kijött a vízből. Edmond nadrágot húzott,
aztán felváltva a hasamra nyomták a hideg kezüket, én meg úgy tettem,
mintha észre se venném. Közben Osbert és Isaac meg a kutyák
sodortatták magukat a folyóval, Isaac egy dallamot dúdolt, Osbert meg
a kíséretet dúdolta hozzá kicsit hamisan, és jó volt, hogy már Osbert is
közénk tartozott, nem kívülálló volt, akinek mindig fontosabb dolga
van.
Edmond lefeküdt pár hüvelykre tőlem a plédre, rágyújtott, és
behunyta a szemét. Egy perc múlva érezni kezdtem, hogy a meleg
átárad a testéből az enyémbe, és mikor Piper odajött hozzánk egy nagy
marék virágszirommal, és az egészet feldobta a levegőbe, hogy ránk
hulljon, Edmond nevetett, és megkérdezte, hogy ezt miért kaptuk? Piper
ünnepélyesen mosolygott.
– A Szerelemért – felelte.
Végül aztán a többiek is kijöttek a vízből. Hosszú-hosszú-hosszú
órákig feküdtünk a fa alatt, beszélgettünk meg olvastunk, időnként
felkelt valamelyikünk, hogy elhajítsa a kutyák botját. Piper Csingivel
játszott, és pipacsból meg margarétából apró koszorúkat font a kis
szarvára, Isaac fütyörészve beszélgetett egy vörösbeggyel, Edmond meg
csak feküdt, cigarettázott, és mondogatta, hogy szeret, de úgy, hogy meg

51
se szólalt. Ha volt ennél csodálatosabb nap, mióta világ a világ, hát én
arról nem hallottam.
Aznap a szokásosnál későbbre tolódott a naplemente, így aztán egyre
halogattuk az indulást, és a fiúk meg a kutyák fürödtek még egyet.
Végül aztán szinte sötétben baktattunk haza, hullafáradtan és olyan
boldogan, hogy alig szóltunk egymáshoz.
Lehet, hogy aznap este valahol a világban dúlt egy háború, de
nekünk nem volt közünk hozzá.

52
 14

Pár nappal később újabb látogatónk érkezett, de ez most a brit

hadsereg egyenruháját viselte, és egy szolgát is hozott magával, aki
jegyzetelt és kipipálta a dolgokat a listáján. Ő nem csinált nagy ügyet
abból, hogy nincs velünk felnőtt, habár Edmond cigarettáján megakadt a
szeme. Azt gondoltam magamban, Jesszusom, ha szaglászni akarsz itt,
jobban válogasd meg, mitől akadsz ki és mitől nem, aztán Edmond egy
pillantással rám szólt, hogy Vigyázz, mit mondasz. Ha ő van ott, akkor
Vigyázz, mit gondolsz a mottó.
A pasas körülnézett, és olyanokat kérdezett, hogy hány szoba van a
házban, beázik-e a tető, hány melléképület van, járt-e valaki nálunk és
kicsoda. Ekkor észrevettem, hogy Edmond csak a melléképületeket
mondta, nem szólt a juhellelőről. Aztán Katona Bácsi és hű szolgája,
Péntek kivonult megszemlélni a ház környékét, egy idő múlva
visszajöttek, és azt mondták, hogy a hely tökéletesen megfelel, és ez
akkor ISZONYATOSAN rosszul hangzott.
Kiderült, hogy rekvirálva vagyunk, amit el kellett magyarázniuk
nekem, mivel nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy csak úgy
lefoglalják idegenek az abszolút privát házakat, a lakókat meg az
események idejére elköltöztessék a fene tudja, hova, és egyre az járt a
fejemben, hogy Amerikában ez nem történhetne meg, ami persze nem
jelenti azt, hogy a zöld sapkás kommandósok nem pont akkor sáncolták
el magukat a Bloomingsdale áruházban.
Osbert majdhogynem vigyázzban állt, annyira kepesztett, hogy
lássák, milyen szolgálatkész, de most az egyszer sajnáltam őt, mert tök
világos volt, hogy úgyis azt kell csinálnunk, amit mondanak, és Osbert
talán azt remélte, hogy ha tisztelettudó, akkor valahogy meg tud védeni
minket. Én azt mutattam, amit jól tudok, vagyis a morcosba hajló

53
közönyöst. Mikor Edmondra néztem, mély szomorúság ült az arcán, de
mikor látta, hogy nézem, elmosolyodott.
Egyedül Osbertnek volt bátorsága kimondani azt, amit mind
gondoltunk, vagyis hogy mi lesz velünk? A katona válaszul
szórakozottan nézett ránk, ami kimerítően informált minket arról, hogy
mennyire izgatja őket a sorsunk. Úgyhogy egy tömbben
elsomfordáltunk onnan. Szabadon akartunk lélegezni, és egyikünk sem
mert szem elől téveszteni senkit a többiek közül.
Persze akkor még fel sem merült bennem, hogy el is választhatnak
minket egymástól, de hát van valaki, aki tud olyan embert, aki akár egy
háború közepén befogadna öt gyereket, pláne olyanokat, mint mi, akik a
legjobb formánkban sem emlékeztetünk senkit a Kisasszonyok-ra?
A katona elment, és azt mondta, hogy másnap visszajön, mi meg csak
álltunk, mint akik harctéri sokkot kaptak, ha szabad ezt mondani.
Hallgattunk, nehogy igaz legyen, amit épp kimondanánk.
Aznap este először Piperrel bújtam ágyba, és ahogy ébren feküdtem,
és átöleltem őt, vártam, hogy elaludjon. Közben azon töprengtem, vajon
Jameson doktor-e a hunyó ebben. Mert azért az elég feltűnő volt, hogy
egy héten belül két látogatónk is volt, miközben előtte száz évig
senkinek nem tűntünk fel. Úgy egy óra múlva, mikor Piper már
nyugisán aludt, átszöktem Edmondhoz, akivel még kevesebbet
beszéltünk, mint máskor, csak bemásztunk egymásba vigasztalást és
felejtést keresni, és úgy aludtunk el feketebárány-takarókba csavarva,
hogy ugyanazt álmodtuk: nem maradt senki a világon, csak mi.

15

Minden háború történetének van fordulópontja, és minden

emberének is.
Először Osbert ment el kocsin a katonával, és mikor visszajött, fülig
ért a szája, mert kapott munkát, szóval talán mégse volt teljesen
54
felesleges hírszerzősdit játszania és bemagolnia a morzejeleket. Örültem
volna a sikerének, ha nem lett volna annyira nyilvánvaló, hogy mi,
többiek csak feláldozható civileknek minősülünk a szemében, és sokkal
kevésbé érdekeljük őt. Azt hiszem, a maga módján felelősséget érzett
irántunk, de valamelyik nagyon sokadik helyre szorultunk csak vissza a
Gondok-Bajok listáján most, hogy már a világ megmentésének feladata
is az ő vállát nyomta.
Délre a ház kezdett megtelni egyenruhásokkal. Először kiakadtunk,
hogy a MI szobáinkba pakolják be a cuccaikat, és rádióállomást raknak
össze az istállóban, hogy kérdés nélkül kiköltöztetik az állatokat, de
aztán úgy okoskodtunk, hogy az óvatosság teszi a hőst, és ha
meghúzzuk magunkat, talán nem fogják úgy érezni, hogy olyan
gyerekek vagyunk, akikre máshol kell vigyázni.
Odáig mentünk, hogy ebéddel kínáltuk őket, ami szerintem ugyanaz
volt, mint amit a franciaországi kollaboránsok csináltak a nácikkal,
hogy a kedvükben járjanak, és undok kétkulacsos talpnyalónak éreztem
magam, pedig elvileg ugyanazon az oldalon álltunk. De azt mondták,
köszönik, nem kérnek, hoztak kosztot. Én megint elcsodálkoztam, hogy
lehet az ennivalóra olyan szót használni, amiben benne van, hogy
„kosz”. Piper azt mondta, az ő kajájuk jobb a mienknél, persze, mivel
mi már lezongoráztuk a rizsből készíthető ételek teljes skáláját, ők meg
csirkét és gombócot ettek.
Na szóval Piper, Isaac, Edmond meg én szorgalmasan meghúztuk
magunkat. Épp azt latolgattuk, nem kéne-e még messzebb húzódnunk és
felköltöznünk a juhelletőbe, amikor Osbert bűntudatos képpel kijött, és
azt mondta Pipernek meg nekem, hogy pakoljunk össze egy táskányi
holmit, mert átköltöztetnek minket. Ránéztem, és elkezdtem ordítani,
hogy engem SENKI NEM FOG elküldeni
valamiMENEKÜLTSZÁLLÁSRA AZ ISTEN HÁTA
MÖGÉ, és FŐLEG NEM TE. Osbert siralmas képet vágott, a földet
bámulta, és azt mondta, a parancs az parancs, úgyhogy arra gondoltam,
milyen jó, hogy nem azt mondták neki, hogy lőjön le minket.

55
 Piper felváltva rám meg a bátyjára nézett, mint egy csapdába esett
egérke, aztán Edmond megfogta a karomat, épp mikor arra gondoltam,
hogy ha behúznék egyet Osbertnek, talán felfogná, hogy komolyan
beszélek. Edmond nagyon-nagyon szelíden azt mondta, ne izguljak, én
meg mondtam, hogy NEM IZGULOK, mert ESZEM ÁGÁBAN SINCS
ELMENNI. És ahogy végignéztem a gyászos képükön, azon tűnődtem,
az vajon valami kulturális dolog-e, vagy mi a fene, hogy ebben az
országban senki se mondja, hogy elmentek ti a jó büdös francba, mikor
egy rakás mitugrász kiszuperált katona, aki heccből háborúsdit játszik,
ki akarja dobni őket a házukból, és kitalálja, hogy váljanak el a nemrég
megtalált szeretteiktől.
Osbert visszavonult, mint egy megtaposott kígyó, és azt hittem, ezzel
le is van zárva az ügy, de öt perc múlva megjelent egy pasas, aki azt
mondta, hogy ő nemtommilyen hadnagy, és őszintén sajnálja. Persze
egyáltalán nem úgy beszélt, mint aki sajnálja. Amit mondott, annak az
volt a lényege, hogy akár tetszik, akár nem, el kell mennünk. Eléggé
egyértelművé tette, hogy a hadsereg a jelenlegi kritikus történelmi
helyzetben nem fecsérelheti az idejét egy hisztiző amerikai állampolgár
pátyolgatására, úgyhogy Piperrel felmentünk az emeletre, és
összepakoltunk mindent, amit egy hétre szükségesnek gondoltunk.
Könyveket is például, hátha falusi táhók közé zárnak minket. Aztán
tehetetlenségemben csak bámultam Edmondra meg Isaacre, sőt Osbertre
is, és próbáltam nem elbőgni magam, és aztán Edmond megcsókolt, és
azt mondta, vigyem magammal Jetet, de úgy mondta, hogy nem hallotta
senki más, legfeljebb csak Isaac. Én meg azt mondtam, hogy
megkeresem őt, és ő úgy bólintott, mintha azt mondaná, ő is engem.
A sofőrünk nem volt kimondottan boldog, mikor megjelentem a
kutyával, de ebben a dologban hajthatatlan voltam, úgyhogy megadóan
az égre pillantott, és mondta, hogy szálljunk be, és miközben majdnem
mindenki, aki ezen a világon megmaradt nekem, ott állt és nézett ránk
szomorúan, fiatalon és tehetetlenül, elindultunk.

56
 Azok után, ahogy a dolgok alakultak, biztos nem lehet megérteni,
miért nem csináltunk nagyobb balhét, hogy együtt maradhassunk, de
akkor úgy gondoltuk, egy-két hetet kibírunk egymás nélkül.
Ebből is látszik, mennyire nem volt fogalmunk arról, hogy a helyzet
igen komoly.
Na mindegy, szóval becuccoltunk a kisteherautóba, és mikor
elindultunk, Csingire gondoltam, de nem szóltam, nehogy Piper még
jobban beparázzon, mint amennyire látszott rajta, hogy parázik.
Mentálisan erőt gyűjtöttem, mert most én voltam Piper gondviselője, hát
úgy is kellett viselkednem: éreztetnem kellett, hogy amíg velem van,
nem kell félnie semmitől. És ettől a gondolattól elszánt és erős lettem,
mint egy anyatigris. Egyszerre megértettem, hogy lehet az embereknek
olykor akkora ereje, amivel egy autót is fel lehet emelni, ami alá,
mondjuk, beszorult egy kisbaba. Ezt eddig hülye mesének gondoltam.
Megfogtam Piper kezét, és olyan bátorítóan mosolyogtam, mint még
soha életemben. Igazán őszinte bátorítás volt, még ha nem is száz
százalékig épelméjű, és valamennyire be is jött, mert Piper
visszamosolygott, és átölelte Jetet. Nem sokkal ezután elkezdte nagyon
csendesen énekelni azt az angyali dalát.
Csak robogtunk és robogtunk a teherautóval, és próbáltam figyelni a
táblákat, hogy merre járunk, de elég hamar belezavarodtam, úgyhogy
már csak néztem a faluneveket, és reméltem, hogy valahogy fel tudom
majd idézni őket.
Emlékezetsegítő kódokkal próbáltam dolgozni, ahogy régen az
iskolában, de nehéz volt, mert folyamatosan újabb és újabb szavakat
kellett felvennem a listára. Mondanom sem kell, hogy aki ezeket a
helységeket elnevezte, nyilván nem használt semmilyen rendszert.
Átmentünk Upper Ellastonon, aztán Deddonon, Wincasteren, New
Northfielden, utána Broomhillen, Norton Waltonon. Na, itt feladtam a
memorizálást, és már csak néztem a neveket, és reméltem, hogy ha
egyszer szükség lesz rá, elő tudom kotorni őket az emlékezetemből.
Egy kicsit berágtam azokra a kémfilmekre, amikben a pasinak
bekötik a szemét, és bedobják a kocsiba az ülések közé, és aztán
57
hazatalál, mert emlékszik egy tyúk hangjára meg két bukkanóra az úton,
meg egy kutyára, amelyik D-dúrban ugatott.
Most már saját tapasztalatból is állíthatom, hogy ez baromság. Ki
hitte volna?
A legfeltűnőbbek azok a dolgok voltak, amik akár normálisak is
lehettek volna, mégsem voltak azok. Például hogy az emberek nem
voltak kint, pedig hétágra sütött a nap: üresek voltak a játszóterek, nem
bicikliztek a gyerekek az utcákon, és máshol sem. A miénken kívül nem
láttunk közlekedő autót, viszont egy csomó állt otthagyva az út szélén.
Valószínűleg kifogyott belőlük a benzin, de erre csak egy idő múlva
jöttem rá. Olyan volt ez, mint amikor az ember hibákat keres a képen.
Aztán voltak olyan dolgok, amiket már a mi falunkban is láttam,
például hogy a legtöbb boltnak vagy betörték a kirakatát, vagy
bedeszkázták, sőt egy csomó háznak is bedeszkázták az ablakát. Biztos
attól féltek, hogy Az Isten Háta Mögött fosztogató hordák
végigsöpörnek mindenhol, megerőszakolják a háziasszonyokat, és
elhurcolják az új ebédlőbútort.
Időnként tankokat is láttunk. A legtöbb csak állt az út mellett, és a
tetején kilógott egy ember feje meg a két keze: az egyikben cigaretta, a
másikban fegyver. Voltak falvak, ahol egy csomó tank volt, aztán meg
sokáig egyetlen egyet se láttunk.
Kábé két-három mérföldenként ellenőrző pontokhoz értünk, ott a
sofőr mindig megállt, és megmutatott valamilyen papírokat a
gépfegyveres pasiknak, akik nem tudtak valami jól angolul. Ekkor
gondoltam először, hogy tényleg van ellenség. De nem viselkedtek
ijesztően, inkább az látszott, hogy unatkoznak, és a mi katonánk nagyon
udvarias volt az ő katonáikkal, és arra gondoltam, tök fölösleges lenne
azzal töltenem az időmet, hogy kifilózom, miről szól ez az egész, mikor
ezek arra se veszik a fáradságot, hogy rendesen háborúzzanak.
Majdnem egy óráig robogtunk kanyargós kis utakon, és ugyan nem
erősségem a távolságok megsaccolása, hacsak nem manhattani
háztömböket kell számolni, de kábé tizenöt-húsz mérföldet tettünk meg,

58
mire megérkeztünk. Persze csak ha a sebesség osztva idővel egyenlő
négy madár, akik a „Melancholy Baby”-t éneklik egy fán.
A hely, ahová mentünk, egy kicsit jobb volt, mint a leglidércesebb
álmom, aminek ilyen körülmények között alapvetően örülni kellett, és
miután kikászálódtunk a teherautóból, bemutattak minket Mrs.
McEvoynak, aki egy viszonylag új téglaházban lakott a katona férjével,
egy Reston Bridge nevű falu mellett. Az volt az első benyomásom, bár
az néha félrevezető, hogy a nő nem az a típus, aki miszlikre metélne
minket, és megetetne a kutyákkal, ha durvává válna a helyzet. De volt
már olyan, hogy tévedtem.
Apropó kutyák: az látszott, hogy a nő nem számított rá, hogy hozunk
egyet magunkkal, de egész jól viselte a dolgot ahhoz képest, hogy Jet
rögtön odaügetett a csinos kis zsemleszínű cocker spánieljéhez, és
egyből megmászta.
Volt a házban még egy Albert nevű négyéves fiúcska is, akit Albynak
szólítottak, és a szoba, ahol a nő elszállásolt minket, arról árulkodott,
hogy van egy nagyobb fiú is, aki viszont nem lakik otthon, hiszen
megkaptuk a szobáját. Kipakoltunk, közben Mrs. McEvoy feljött, és
mondta, hogy szólítsuk Jane-nek, és hogy a férje szolgálatban van, meg
hogy hallottak a szomorú helyzetünkről, és úgy gondolták, mivel van ez
a szép szobájuk, bűn lenne, ha üresen hagynák állni, mikor vannak ilyen
szegény gyerekek, mint mi, akikre nem vigyáz senki. Erre én
hunyorogni kezdtem, és Piperre gondoltam, hogy a jól nevelt mosolyom
ne változzon át olyanná, mint Jasoné a Péntek 13-ban.
De mikor kinyitottam a szemem, és megint ránéztem Mrs.
McEvoyra, azt láttam, hogy jópofizik velünk, pedig közben
iszonyatosan szomorú, és a kivörösödött arca azt mutatta, hogy egy
csomót sírt mostanában. Az jutott eszembe, hogy ebben a lökött
háborúban mindenkinek megvan a maga kis története, és biztos ezé a
nőé se vidámabb, mint másoké, sőt lehet, hogy még sokkal durvább.
Aztán kicsit ciki lett ez a barátkozós nyomulás, főleg, mikor elkezdte
mondani, hogy Piper milyen aranyos, meg hogy mennyire szereti,
ahogy az amerikaiak beszélnek. Egy idő után ezt is megszoktam, és arra
59
 gondoltam, ez a nő legalább megpróbál kedves lenni, és most már én is
amondó vagyok, hogy ez igenis nagy dolog.
Miután teáztunk, megkérdeztük, nem baj-e, ha felmegyünk egy kicsit
a szobánkba olvasni, mert kifárasztott minket az utazás, a háborúról
nem is beszélve, és megcéloztuk az ágyainkat. A falakra számtalan
versenyautó képe volt kitűzve, meg valami úszógumis tinisztár csaj
kábé húsz félmeztelen posztere. Erről az jutott az eszembe, hogy ez a
szoba jó sok Lyle Hershberg Veri A Hupikék Törpikét típusú meccset
láthatott.
– Most itt kell laknunk? – kérdezte egyszer csak Piper.
– Szerintem egy darabig igen – mondtam –, de aztán majd csak
kitaláljuk, hogyan jutunk vissza Edmondhoz meg Isaachez.
Ettől Pipernek egy kicsit jobb lett a kedve, és látszott, mennyire
szeretné azt mutatni, hogy nem is olyan gázos a helyzet.
– Fura egy helyen kötöttél ki, mi, Daisy unokatesó?
– Mármint hogy Reston Bridge-ben? – kérdeztem.
– Nem – felelte Piper –, itt Angliában, velem.
És akkor olyan mélyen a szemébe néztem, hogy szinte kiláttam a
tarkóján, úgyhogy senki ne mondja, hogy nem vagyok vérrokona ennek
a telepatikus bandának.
– PIPER – kezdtem nagy lendülettel –, ha élve eltemetnének, és
áthajtanának rajtam egy elefántcsordát, akkor se jutna eszembe, hogy
ahol te vagy, ott nekem rossz lehet. ERRŐL ENNYIT.
Jane McEvoy egyszer csak szólt, hogy mehetünk enni, és mi azon
kaptuk magunkat, hogy trappolunk lefelé a lépcsőn, mint valaki másnak
a jól nevelt gyerekei, mire Piperrel egymásra néztünk, és kitört belőlünk
a nevetés. Már annyira hozzászoktunk, hogy totálisan felnőttmentes
világban élünk, hogy ezen tényleg csak nevetni lehetett.
Titokban azon filóztam, hogy ezek az emberek vajon tényleg
gondunkat viselik-e majd, vagy továbbra is egyedül leszünk, csak
mostantól egy kicsit másképp.

60
 16

Mikor McEvoy őrnagy este hazajött, már az ajtóban elkaptam, és

követeltem, hogy mondja meg, Edmondot és Isaacet is elköltöztették-e,
és ha igen, hová.
Először megrökönyödve nézett rám, talán elfelejtette, hogy lett egy
tizenöt éves lánya, aztán finoman elmosolyodott.
– Talán kezdjük a bemutatkozással – mondta finoman –, Laurence
McEvoy vagyok.
– Én meg Daisy vagyok, és tudni akarom, hol vannak az
unokatestvéreim – feleltem. Úgy gondoltam, hogy felőlem
játszhatunk udvariasosdit, de én csak annyira tudok mézesmázos
lenni, amennyire illedelmes kislány valójában vagyok.
Mr. McEvoy mosolygott, és egy percig fürkésző tekintettel nézett
rám, talán arra gondolt, hogy az információt, amit ki akarok szedni
belőle, biztos az angol kormány megbuktatására használnám fel. Aztán
valószínűleg észbe kapott, hogy én csak egy magára maradt gyerek
vagyok a háború viharában, és hogy nagyjából ugyanazon az oldalon
állunk, mert kicsit lazított, és válaszolt:
– Őket is elköltöztették. Egy farmra kerültek Kingly mellé, ami keletre
van, elég messze innen, de biztosra veszem, hogy viszontlátjátok
őket, ha eljön az ideje.
Eléggé ledöbbentem, hogy ilyen könnyen túltette magát a „név,
rendfokozat, nyilvántartási szám és semmi több’’-szabályon, és kibökte,
hol vannak Edmondék. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Azt kellett
volna, hogy:
– Legyen szíves, mutassa meg a helyet a térképen, és hagyja itt a
kocsikulcsot, hátha éjjel kedvünk támad elmenni oda és vissza se
jönni.

61
 Szerintem a világ nem értékeli eléggé, hogy menynyi mindent sikerül
végül nem kimondanom.
Persze a túlélés érdekében Piperrel szükségünk volt egy tervre, amit
nekem kellett kidolgoznom. Piper dolga az volt, hogy titokzatos
teremtés legyen, az enyém meg az, hogy az e világi problémákat
megoldjam, mert hogy így voltak leosztva a lapok, és fölösleges volt
más szereposztáson agyalni.
Az alapterv, amit meg se kellett beszélnünk, az volt, hogy ha törik, ha
szakad, megkeressük Edmondot, Isaacet és Osbertet. Csak a részletek
voltak még ködösek.
Viszont aztán találtam a házban egy Nagy-Britannia autóstérképe
könyvet, amiben megkerestem Kinglyt meg Reston Bridge-et, és
kiderült, hogy a jó öreg Laurence McEvoy őrnagy igazat mondott,
Kingly tényleg pont keletre feküdt tőlünk. Még Penn néni elrekvirált
házától se volt túl messze, igaz, Reston Bridge-től az ideálisnál kicsit
távolabb esett, mivel a taxirendelés momentán nem igazán volt
megoldható.
Annak viszont örülhettünk, hogy a mi otthoni úszós-horgászós
folyónk annak a folyónak az egyik mellékága volt, ami fölött a Reston
Bridge-i híd átívelt, és ezt a tájékozódás szempontjából elég nyerőnek
értékeltem.
Azt hiszem, jobb, ha nem csinálok titkot belőle, hogy a
térképmemóriám nem az igazi. Így hát azt tettem, amit a New York-i
Városi Könyvtárban minden normális ember csinál, azaz kitéptem a
lapot, és eldugtam a bugyimban. Attól kezdve mindig nálam volt, mert
sose lehet tudni.
Aznap este korán lefeküdtünk. És utána minden este, mivel nem volt
villany, és a gyertyával is spórolni kellett, a sötétben gubbasztani meg
nem volt túl szórakoztató. A fiúszoba a csajos poszterekkel nem nagyon
jött be nekem, és tudom, hogy Pipert se dobta fel, mint ahogy az se,
hogy nem voltak ott a bátyjai. Mielőtt elaludt, megszólalt: – Daisy...
– Mi van, Piper? – Mindig egy lánytestvérre vágytam, és ha lenne, azt
akarnám, hogy olyan legyen, mint te.
62
 Hallgatott egy kicsit.
– Bár mindig úgy képzeltem, hogy őt Amynek hívnák – folytatta.
Kicsit nevettem ezen.
– Ha akarsz, felőlem nyugodtan hívhatsz Amynek – válaszoltam, de
úgy láttam, ettől egy kicsit megbántódott. Inkább abbahagytam a
hülyéskedést.
– Most teljesen olyan, mintha a testvéred lennék. – Ez elég is lehetett
neki, mert ejtette a témát. Arról mélyen hallgattam, hogy én sose
akartam lánytestvért, sőt az utóbbi időben kimondottan arra
hajtottam, hogy NE LEGYEN lánytestvérem, de csak azért, amilyen
körülmények között lett volna. Különben meg sose hittem, hogy egy
ilyen valakit, mint Piper, ennyire tudok szeretni, igaz, több mint
valószínű, hogy ilyen ember, mint Piper, nincs még egy a
Földgolyón.
Azt kérdezte, mi lesz velünk, én meg mondtam, hogy nem tudom, de
amíg együtt vagyunk, senki nem bánthat minket.
– Tudod, milyen az, ha valaki legyőzhetetlen? – kérdeztem tőle. Ő meg
bólintott, mert a kilenc éve alatt több könyvet olvasott el, mint sokan
egész életükben. – Hát, mi legyőzhetetlenek vagyunk, amíg együtt
maradunk.
– Anya biztos nagyon aggódik értünk – mondta rekedt hangon, és a
csönd, ami ezután következett, olyan reményvesztett volt, hogy
odaültem az ágya szélére, és elkezdtem simogatni a haját. Próbáltam
nem gondolni rá, hogy hol lehet Penn néni, és vajon él-e még.
Végül aztán Piper elcsendesedett, úgy látszott, elaludt, visszamentem
hát az ágyamba, és egy ideig a saját gondolataimmal foglalkoztam.
Most, hogy Edmond nem volt velem, nagyjából tanúk nélkül
gondolkodhattam az életembe belezsúfolt változásokról. Egyúttal azon
töprengtem, hogy lehet egy másik embert jobban szeretni, mint
önmagadat. Amikor már nem az izgat, hogy egy háború közepébe
csöppentél, és lehet, hogy meg fogsz halni, hanem az, hogy az a másik
életben maradjon.

63
 Erre még rátett egy lapáttal, hogy míg Pipert védelmező módon
szerettem, Edmondot egy kicsit másképp, hogy finoman fogalmazzak,
és mivel eddig nulla tapasztalatom volt a szexről és a fiúzásról – ahogy
persze a testvérségről is –, elég fura érzés volt, hogy a paranormális
különcök hatalmas tömege halmozott el hirtelen a figyelmével. Nincs is
belőlük még egy a világon.
És hogy a dolog még kuszább legyen, elkezdtem felelősséget érezni
az életükért és a boldogságukért, és bepánikoltam már a gondolatától is,
hogy a világ foglyul ejtheti vagy megronthatja őket. Ez azért elég nagy
váltás volt ahhoz képest, ahogy kezdtük, vagyis hogy teát csináltak
nekem, és megfogták a kezem, de hogy pontosan mikor történt ez a
váltás, azt nem tudnám megmondani.
Ahogy próbáltam ezt kibogozni magamban, teljesen beleszédültem,
és arra gondoltam, bár lenne valaki, akit meg lehet kérdezni erről, mivel
ilyesmi szituról soha nem írtak azokban a magazinokban, amiket
Leahval venni szoktunk. Ez amúgy szerintem azt jelenti, hogy vagy én
vagyok dilis, vagy mindenki más a világon.
Viszont a sorsom most az egyszer kristálytisztán látszott, tudtam,
hogy össze van kötve Edmondéval és Piperével, sőt még Isaacével és
Osbertével is, szóval ezen nem volt agyalnivaló, csinálnom kellett, ami
elő volt írva nekem.
Ettől most már kevésbé voltam kétségbeesve, mint előtte. Ha teljesen
mozdulatlanul feküdtem, hallottam, hogy Edmond rám gondol ott, ahol
van, és visszagondoltam rá, és már meg is volt köztünk a kapcsolat.
Azt hiszem, az a különbség Gin és énköztem, hogy ha Gin be volt
zárva az istállóba, azt hitte, Edmond már nem szereti, de mivel én
éreztem, hogy Edmond valahol messze örökké szeret, nem kellett egész
éjjel vonyítanom. Attól, hogy így gondoltam Edmondra, hirtelen túl
nagynak éreztem az egyszemélyes ágyamat, és bebújtam Piper mellé,
aki meg se mozdult, annyira hozzászokott már. Közben hallgattam Jet
szuszogását az ágy alatt.
Amikor már karnyújtásnyira volt tőlem minden, ami megmaradt
nekem, végre én is el tudtam aludni.
64
 17

Piperrel úgy laktunk McEvoyéknál, mintha valaki másnak az életét

élnénk.
Mivel katonacsalád tagjai voltunk, elég sokat megtudtunk arról, hogy
mi történik Angliában. Egy csomó mindent jobb lett volna nem
megtudni, mivel nem voltak túl vidám dolgok.
Pár napot azzal töltöttünk, hogy infókat gyűjtöttünk Jane McEvoytól,
aki nagyon szeretett beszélni, és mégis magányos volt. A fia valahol
északon volt egy iskolában, és az első robbantások óta nem jött hír róla.
Az anyja rettentően aggódott, hogy valami rossz történt a sráccal, amit
én elég valószínűnek is tartottam.
Egyszer késő este lementem vízért, és hallottam, hogy a nő a
konyhában van McŐrnaggyal, aki épp azt magyarázta neki, hogy
szerinte a fiuk biztonságban van, és haza fog jönni, ha véget ér ez az
átkozott mizéria. Csodálkoztam, hogy milyen higgadt és megnyugtató
az öreg hangja, de közben időnként olyan rekedt hörgésszerűségeket
hallottam, mint mikor egy hurokba akadt állat éppen megfullad, és
mikor benéztem az ajtón, láttam, hogy Mrs. McEvoynak az egész teste
rázkódik. Ekkor a férje teljesen lefáradva átölelte, simogatta a hátát, és
azt mondogatta, hogy: – Nyugodj meg, drágám, ne sírj!
Akkor úgy döntöttem, hogy megleszek a pohár vizem nélkül is.
Másnap Mrs. M.-nek vörös volt a szeme, de különben egész jól volt,
akarta, hogy beszélgessünk, és azzal nyitott, hogy mennyire büszke a
férjére. Elmondta, hogy McEvoy őrnagynak az az egyik legnagyobb
melója, hogy tábori kórházat szervez a helyi lakosságnak, mert a rendes
kórházakban azokat kezelik, akiket robbanás, méreg vagy gáz intézett el
Londonban. Azért hozzák le őket ide, mert a fővárosi kórházak már
megteltek.
Azt mondta, mivel a vidékiek többsége vakbélgyulladásba, szülésbe
vagy valami régebbi keletű betegségbe hal bele, az ő ellátásukat a tábori
65
kórházban végeznék, miközben a különleges hadisérüléses esetek olyan
kórházakat kapnának, ahol rendes falak meg ágyak vannak.
– Kezdetben – mesélte Mrs. M. – naponta bejártam a kórházba.
Felolvastam a betegeknek, játszottam szegény sebesült gyerekekkel,
igyekeztem hasznossá tenni magam. De most már csak a hadsereg
állományába tartozó embereket engedik be, a biztonsági kockázat miatt.
– Látszott, hogy ez eléggé kiakasztja. – Hát veszélyes vagyok én azokra
a szerencsétlenekre?! – fakadt ki hirtelen. Mi egy gyors pillantást
váltottunk Piperrel, és mindketten ugyanarra gondoltunk: Csak akkor,
ha az elmezavar fertőző.
Később M. őrnagy elmondta, hogy megdöbbentő, hányféle baj érheti
a civileket háború idején. Mondjuk például egy gyerek vakbélgyulladást
kap, vagy eltöri a lábát, és nincs telefon, hogy szólni lehessen valakinek,
hogy kilóg a csont a gyerek combjából. Nincs benzin, hogy el lehessen
vinni kocsival a tábori kórházba, ha egyáltalán tudja az ember, hogy hol
a tábori kórház. Ha valahogy mégis eljut a gyerek egy sebészhez, akkor
meg nincs antibiotikum, szóval nyugodtan meghalhat egy hét múlva
fertőzésben.
Beszélt rákosokról is, akiknek drága gyógyszerekre lenne szükségük,
meg egy ismerőséről, egy RH-negatív terhes nőről, akinek a gyerekét
esélytelen megmenteni. Öregekről, akik közül sokan előbb-utóbb meg
fognak halni agyvérzésben, szívrohamban vagy a gyógyszerek hiánya
miatt, és olyanokról, akik már meg is haltak.
Egy másik alkalommal McEvoy őrnagy elkezdett beszélni a
környékbeli gazdálkodók problémáiról, amiket próbálnak megoldani,
például hogy a teheneket nem lehet az elektromos fejőgépekkel fejni,
mióta nem működnek a tartalék áramfejlesztők, és kézzel kell megfejni
őket, különben tőggyulladást kapnak és elpusztulnak. Ez például egy
olyan mellékhatása a háborúnak, amire nem is gondol az ember.
Ha elkezdeném sorolni, hogy mi minden nem működik, sose érnék a
végére. Nem működnek a kiscsirkék inkubátorai – hogy a
csecsemőkéről ne is beszéljünk –, az elektromos kerítések, a kórházi
monitorok, meg azok a gépek, amelyek áramütéssel élesztik fel azokat,
66
akiknek megállt a szívük. Nem működnek a számítógépes rendszerek,
nem mennek a vonatok, a repülők. Még a fűtésre meg a főzésre való gáz
szétosztását is elektromos berendezések szabályozzák, mondta McEvoy
őrnagy, és mit gondolsz, mivel szivattyúzzák ki a vizet a kutakból?
Kezdett összeállni a fejemben egy iskolai dolgozat Jó barátunk, az
elektromosság címmel.
Aztán ott volt a tehenek, kiscsirkék és halott emberek eltemetésének
problémája. Nyilván sok hulla volt, és azok szépen haladtak afelé, hogy
nagy, büdös járványügyi kockázat legyen belőlük, de ez akkor már egy
kicsit túl sok információ volt nekem. Ekkor jutottam el odáig, hogy egy
darabig nem fogok se hamburgerhez, se csirkecombhoz nyúlni.
A jóságos őrnagy ezen kívül tejet, tojást és más megtermelt
élelmiszereket próbált osztani, hogy a megszállt népesség ne haljon
éhen, és még foglalkozott pár hasonló aprósággal. Szóval nem lehet
ráfogni, hogy unatkozott volna.
Tény, hogy azalatt a pár hét alatt, amíg McEvoy-éknál pecóztunk,
csupán csak jól nevelt odafigyelés meg agyba szivárgás útján többet
tudtam meg a mezőgazdaságról, mint amennyit életem végéig
összeszedtem volna egy 86. utcai tömbház tízedik emeletén. Ez
utóbbiban élve mezőgazdasági termékkel maximum a Zabarnál vásárolt
marhahúsos szendvics savanyúval nevű fogás formájában találkozik az
ember. A savanyúról persze mindig is tudtam, hogy eredetileg uborka
volt. Hogy az hogyan változik át csemege ecetessé, az nagy-nagy rejtély
számomra.
Egyébként ez az egész a megszállás miatt érvényes szabályok között
zajlott, amik sose voltak teljesen világosak nekem, illetve körülbelül
annyit vettem le belőlük, hogy bármit lehet csinálni, amire nem
mondják, hogy tilos. Magát a megszállást se nagyon értettem, mivel
egyáltalán nem olyan volt, mint az a fajta háború, amit az átlag
tévésorozatokból megismertem és megszerettem.
Amikor megtudtam, hogyan zajlott az egész, kajakra ámuldoztam
rajta, hogy milyen okosak voltak a fejek, akik kitervelték. Amennyire
megértettem ugyanis, arról volt szó, hogy szimplán kivárnak, amíg a
67
Brit Hadsereg nagy része elmegy a világ túlsó végébe válságokat
kezelni, akkor aztán beindulnak, megbénítják a szállítást, a hírközlést
meg ilyeneket, vagyis tulajdonképpen nem megostromolják
NagyBritanniát, hanem megvédik a saját, hazatérő fegyveres erőivel
szemben.
– Fogd fel úgy, hogy ez egy túszdráma, amiben hatvanmillió túsz van
– mondta McEvoy őrnagy.
Hát úgy fogtam fel.
A magyarázat pár fontos része biztos kimaradt nekem, de úgy tűnt,
hogy lényegében erről van szó, és ha valaki ennél jobban belement a
részletekbe, nekem mindig elkalandozott a figyelmem. Ekkor már azok
a kérdések jöttek, hogy:
– Vajon festi a haját? Meg vannak ezek húzatva, hogy ilyen tapétát
választottak?
Persze azért maradt Angliában pár katonaszerűség, többségükben a
Tartalék Hadsereg tagjai, ami elég komolyan hangzik, csak aztán
kiderült, hogy egy csomó civilről van szó, akik évente párszor elmennek
valamilyen hétvégi alapkiképzésre, és arról álmodoznak, hogy majd ők
lesznek a Piszkos Tizenkettő. McEvoy őrnagy azt mondta,
tulajdonképpen mindenki tudja, hogy az egész helyzet csak átmeneti, és
ha a Brit Haderő rendezi a sorait, a dolognak hamar vége lesz. A
megszállókkal leszámolnak, vagyis kinyírják őket. Persze szerintem a
támadók nem is számítottak rá, hogy örökké tart a buli, csak jelezni
akartak valamit.
Én igazából azon döbbentem le, hogy milyen egyszerűen káoszba
lehet taszítani egy egész országot: csak megmérgezel valamennyi vizet,
kikapcsolod az áramot meg a telefont, és itt-ott felrobbantasz pár
komolyabb bombát az alagutakban, a kormányépületekben meg a
reptereken.
Azt is megtudtuk, hogy a benzinhiány egyik oka az ellenség, mert
McEvoy őrnagy elmondta Pipernek meg nekem, hogy az
üzemanyagkészletekre rögtön az elején rátették a kezüket. A másik ok

68
az volt, hogy ahhoz, hogy a benzint bele tudják pumpálni a kocsi
tankjába, na mi kell? Na mi?
A válasz négy betű, A-val kezdődik, és RAM-mal végződik.
Szerintem ebből is látszik, milyen fontos, hogy legyen saját
hadsereged, még ha csak egy kis maradék hadsereged is, mert igaz,
hogy a rosszfiúk lenyúltak mindent, amit bírtak, de így legalább voltak
jófiúk, akik beindultak, hogy ami maradt, azt szétosszák, és a lehető
legkevesebb ember haljon meg a többiek hanyagsága vagy szimplán a
hülyesége miatt.
A lényeg az, hogy egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy amíg mi,
gyerekek Riley Életét éljük, addig mások hülyére melózzák magukat,
hogy ne bomoljon fel a szociális háló. Személy szerint úgy gondoltam,
hogy sok a gond, és kevés az ember, aki megoldja.
Más szóval: rohadtul kellettek önkéntesek, akik elvégeznek fontos
dolgokat. Na, ez már volt valami! Reménykedhettünk, hogy egyszer
kiszabadulhatunk innen, és visszamehetünk a mieinkhez. Igen, ez volt a
végső cél. Addig is – úgy gondoltuk – csinálnunk kell valamit. Akkor
legalább nem öl meg minket az unalom, ami tapasztalatom szerint az
egyik legkegyetlenebb gyilkos a modern háborúkban.
Szóval miután annyit cikiztük Osbertet meg a nagy háborús
beindulását, most úgy nézett ki, hogy mi is efélével vehetjük meg a
jegyünket a hazaútra.
Legalábbis ez volt a terv.

69
 18

Közben végig tartottam a kapcsolatot Edmonddal. Akármilyen furán

hangzik, eljött hozzám, nem pont úgy, mint az Úr Mózeshez, vagy az
angyalok Máriához, mikor megmondták neki, hogy a terhességi tesztje
pozitív lett, és a gyereke a Kisjézus lesz, de ha belegondolok, nem is
teljesen másképp.
Egy bizonyosfajta állapot kellett hozzá – nyugis, bambulós. Volt
olyan is, hogy félig aludtam, és olyankor néha éreztem... olyan
auraszerűséget: egy világos teret a szemem mögött, és akkor tudtam,
hogy Edmond ott van. Éreztem a cigi- és földszagát, meg valami
sugárzóan és csípősen sárgát; éreztem a bőre simaságát, bár igazából
nem láttam őt soha. Egyszer köhögött, és lassan, nehezen lélegzett.
Egyszer meg egy hideg éjszakán, amikor megcsókolt, didergett a teste a
testemen. Néha csak azt éreztem, hogy néz, hogy rám szegezi azt a fura
okoskutya-tekintetét, és olyankor belekapaszkodtam ebbe az érzésbe, és
próbáltam órákig lubickolni benne.
Egyszer egy ilyen elszállt állapotban, szóval nem álmomban,
megjelent a fejemben egy kép, és tudtam, hogy azt a helyet látom,
ahova ő meg Isaac került, és láttam az embereket, akikkel együtt laknak,
meg hogy mivel töltik az idejüket. Egy másik alkalommal meg egy
csecsemő gyenge, karcos sírását hallottam, Edmond pedig fáradt és
rosszkedvű volt, és eltűnt, mielőtt megtudhattam volna, mi baja.
Akár éreztem a jelenlétét, akár nem, folyamatosan beszéltem hozzá,
meséltem Piperről, Jetről, McEvoyékról és az egész akkori életünkről,
aztán az ilyen csapongó monológok közepén néha jött az érzés, hogy
hallgat engem, mintha odavarázsoltam volna őt, mintha a fülénél fogva
kihúztam volna a cilinderből, mint a bűvész a nyuszit. Az volt a legjobb,
ha csak jött és lefeküdt mellém, és szinte magamon éreztem a teste
súlyát. A jelenléte, ha csak másodpercekre is, de elnémította a recsegő
70
félelmet, amitől a vérem a csontjaimat karistolta, és egy kis időre
felengedtem. Lágynak éreztem magam.
Nem, nem fogok tudományos tanulmányt írni erről. Pont annyira
hiszek a szellemvilágban, amennyire mások, akik nem hisznek benne.
Csak azt mondom, ami történt.
Így utólag belegondolva ez ugyanaz a fajta kapcsolat volt, mint ami
miatt két ember, akik ötven éve nem beszéltek egymással, pont
egyszerre határozzák el, hogy felhívják a másikat. Hallani lehet
testvérekről, akik rögtön a születésükkor több ezer mérföldre kerültek
egymástól más-más nevelőszülőhöz, és utána mindketten Verának
keresztelik az első gyereküket. Tudni kutyákról, akik pont akkor
kezdenek vonyítani, amikor a gazdájuk elesik a fronton, meg
emberekről, akik megálmodnak repülőgép-szerencsétlenségeket.
Olyanfajta kommunikáció ez, amiben normális körülmények között
nincs oka hinni az embernek, és nekem alaphangon különben se jön be a
kísértetesdi. A tarokk meg a fekete macska eléggé hátul kullog a
neurózisaim listáján.
Így aztán, gondolom, érthető, miért nem zengtem örömódát Edmond
felbukkanásai miatt. Még Pipernek se nagyon akartam beszélni róluk.
Megpróbáltam új arculatot csinálni magamnak. Arra gondoltam,
kivételesen én fogom játszani az épelméjű szerepét.

19

Mielőtt elkezdtük szervezni a kijutásunkat a nagyvilágba, először is

tisztázni akartam a himlőjárvány-ügyet.
Mikor rákérdeztem, McEvoy őrnagy zavarba jött, és azt mondta, a
himlő jelenleg nem fenyegeti számottevően a lakosságot, és mikor erre
elővettem legszebb döbbent arcomat, azt mondta:

71
 – Gondolj bele, Daisy, mi lenne itt, ha az emberek összevissza
kóborolnának, rémhíreket terjesztenének, felhergelnék egymást, és
bandákba verődve rárontanának az ellenségre és így tovább, hmmm?
Aztán vetett rám egy „név, rendfokozat és nyilvántartási
szám’’pillantást, és másra terelte a szót.
Mivel nem vagyok teljesen hülye, felfogtam ebből, hogy ha ki is
purcanunk, nem a himlő fog elvinni minket.
Ebben a kis felismerésben az volt az érdekes, hogy el kellett
fogadnom a hadsereg érveit, mégis gennyes dolognak éreztem, hogy így
átverik az egyszerű vidéki embereket.
Most, hogy a himlőpara le volt tudva, azon kezdtem agyalni, mit
lehet tenni az ügyben, hogy Pipernek meg nekem ne kelljen Reston
Bridge-ben aszalódnunk, ha helyette a nyakunkba vehetjük a világot, és
esetleg összefuthatunk pár rég nem látott rokonnal.
Úgyhogy miután napokig csak malmoztunk, és félig beleőrültünk
abba, hogy Alby öt másodpercenként fejbe vágott minket a műanyag
kardjával, miközben mi próbáltunk komolyan beszélgetni, megkértük
McEvoy őrnagyot, hogy adjon nekünk valami feladatot, mert bírjuk a
munkát, és szeretnénk segíteni az embereken. Végül is ez nem volt
hazugság, csak épp az emberek közül főleg saját magunkon akartunk
segíteni. Az őrnagy tűnődött egy kicsit, aztán azt mondta, gondolkodik a
dolgon, majd visszatérünk rá.
Gondolom, mennyit törhette a fejét szegény őrnagy, mivel minket a
legjobb indulattal se lehetett használható embereknek nevezni, de aztán
eszembe jutott Jet, és ez egy igazi isteni szikra volt, hiszen egy ügyes
juhászkutya meg valaki, aki tud parancsolni neki, akkoriban
felbecsülhetetlen értékű kincsnek számított. A helyi farmerek korábban
ugyanis nagy terepmotorokon terelték az állataikat, viszont most nem
volt üzemanyag.
Piper megtanulta a kutyakiképzést Isaactől, meg hát ők ketten a világ
legjobb született állatidomárai voltak, engedelmességre tudták bírni a
kutyákat, a kecskéket, a juhokat, de szerintem még a bogarakat is, simán
csak azzal, hogy egy bizonyos módon néztek rájuk, és halkan
72
füttyentettek, ami Isaachez különösen illett a fejletlen beszédkészsége
miatt.
McEvoy őrnagynak felcsillant a szeme, mikor ezt ledaráltam neki, és
munkakutya-bemutatót kért. Erre aztán Piper egy pár füttyel kiküldte
Jetet a kertbe, és lássatok csodát, a kutya kilőtt, mint a golyó, és mikor
elérte Albyt, lekuporodott, aztán nagyon finoman és szinte észrevétlenül
terelgetni kezdte őt felénk, és a végén szegény kis Alby ott állt az apja
előtt teljesen megzavarodva, és nem értette, miért állja el Jet az útját,
valahányszor megfordul, hogy visszaszaladjon játszani.
Piper megpaskolta a kutyát, és olyan huncut képet vágott, mint még
soha. Sínen voltunk, már csak azt kellett kitalálnom, hogy én mire
lennék jó, mielőtt még bepakolnak egy Ágyútöltelék feliratú ládába.
De kiderült, hogy McEvoy őrnagy rendes ember, tudja, hogy valaki
másnak a csinos kilencéves kislányával lelépni még háború idején sem
egészen kóser dolog, úgyhogy azt mondta, én is menjek velük.
Gondolatban küldtem egy nagy OKÉ-t Pipernek, és ő rám mosolygott.
Közben megtudtuk, hogy nem csak a mi házunkat rekvirálták el.
McEvoy őrnaggyal elkezdtünk reggelente a Meadow Brook Farmra
járni, ami a legnagyobb tejgazdaság volt ötvenmérföldes körzetben,
amúgy át kellett volna keresztelni Fort Knoxnak, mert hemzsegett a
katonáktól, akik a gépeket igyekeztek pótolni.
A gond az volt, hogy a teheneket mindennap ki kellett hajtani a
legelőre, mert nem volt elég széna a takarmányozásukra, és naponta
kétszer be kellett hozni őket fejésre, ami így első hallásra nem tűnik túl
bonyolult feladatnak, de ezt úgy kell elképzelni, hogy van vagy
háromszáz ki-be mászkáló tehén meg egy csomó lófráló katona, akik
kábé annyi hasznot hoznak a farmon, mint az elefántok a
porcelánboltban.
Jetet élvezet volt nézni munka közben, és a megszállt Brit Hadsereg
maradék állománya javarészt már az első napon beleszeretett, Piper meg
rögtön utána következett a népszerűségi listán. Piper el tudta érni Jetnél,
hogy tíz tehenet leválasszon a csordából, beterelje őket a katonákhoz

73
 fejésre, és aztán készítse is a következő adagot, miközben visszatereli az
előző tízet.
Azok a nagy mélák katonák nem bírtak betelni a látvánnyal, hogy a
bűbájosán komoly kis Piper fütyüli a varázsfüttyeit a fekete-fehér
turbókutyának, az meg viharsebesen csinálja, amit kell, és Piper biztos
mindnek az otthoni kishúgát juttatta eszébe, vagy a kishúgot, akit
otthonra kívántak maguknak, vagy talán magát a Szűz Máriát. Ha épp
nem volt más dolguk, a katonák ott ténferegtek ábrándozó arccal,
bámulták a Piper-Jet páros artistamutatványát, és látszott, hogy már az
is elég nekik a boldogsághoz, hogy ott lehetnek Piper közelében, és
láthatják a jó öreg családi csodát.
Piper úgy tett, mintha észre se venné a rá irányuló figyelmet, de azért
én láttam, mennyire tetszik neki, hogy nagy komolyan kérdezgetik
Jetről, és csodálattal néznek rá. Egy átlagos reggelen legalább
háromnégy nagydarab pasi téblábolt hosszasan körülötte, hogy aztán
végül összeszedjék a bátorságukat és kinyögjék, hogy:
– Nekem is van otthon egy ilyen kutyám, a Dipper... – Honnan tudja a
kutya, melyik fütty mit jelent?
De nekem volt egy olyan érzésem, hogy igazából mind azt akarnák
mondani, hogy:
– Soha életemben nem láttam még ilyen szép szemű kislányt, mint te.
Ebben persze nem volt semmi különös, hisz Piper a legtöbb emberre
ilyen hatást tett, csak amikor az extrém bátyjai is ott voltak, neki
kevesebb figyelemjutott, mint amennyit megérdemelt volna.
Az űröm az örömben az volt, hogy Jetnek túl sok munka jutott,
nekem meg túl kevés. Ha isteni csoda folytán ott terem Gin, hogy
segítsen Jetnek, az megoldotta volna az első problémát, de a másodikat
nem. Korlátlan szabadidőm egy részét azzal töltöttem, hogy lőni
tanultam, mert gondoltam, az egyszer még jól jöhet, ha nem a
háborúban, akkor a New York-i utcákon. A dolog sokkal nehezebb volt,
mint hittem, de egy idő után egész jól belejöttem, hála a tehenésznek
álcázott mesterlövészek szakértő tanácsainak.

74
 Egyszer felvetettem McEvoy őrnagynak, hogy be kéne sorozni Gint
is a seregtestünkhöz, és akkor egy percre láthatóan megfeledkezett róla,
hogy neki az a dolga, hogy mi ne is gondoljunk a család-egyesítésre.
– Nem, most nem lehet elhozni Gint a közlekedési helyzet miatt –
felelte szórakozott képpel –, meg hát biztos ugyanakkora szükség
van rá a Gateshead-farmon, mint Jetre itt nálunk.
Tiszta szerencse, hogy sokéves rutinom volt a vészhelyzeti fapofa
produkálásában, mert egyáltalán nem látszott rajtam, hogy a
Gatesheadfarm picit is fontosabb lenne nekem, mint mondjuk Alsó-
Zabszemfalva. Miközben jó titkos ügynök módjára két adatból
összeraktam egy pontos címet, McEvoy őrnagy végig abban a
hiszemben volt, hogy mi most tényleg a kutyákról beszélgetünk.
Pipernek még nem szóltam, mert egyelőre vártam az isteni sugallatra,
ami majd megsúgja, hogy mikor és hogyan fogunk eljutni a tőlünk
keletre fekvő Kingly mellé a Gateshead-farmra.
De térjünk vissza a kutyákra. Végül született egy kompromisszumos
megoldás, beújítottak egy Ben nevű lüke, kamaszkorú skót juhászt,
azzal, hogy majd biztos kitanulja a szakmát a Mester mellett, de Ben
nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményekét, egyrészt mert nem
volt valami okos kutya, másrészt mert félt a tehenektől.
Jet viszont már olyan jól tudta a dolgát, hogy én vagy valamelyik
katona néha át tudtuk venni őt egy időre, hogy Piper addig
megpróbálhasson kihozni valamit a csekély értelmű Benből, akinél
kitartó munkával már azt sikerült elérnie, hogy nem teljesen volt
használhatatlan, hanem csak egy kicsit. Ha valamelyik tehén csúnyán
nézett rá, még mindig bégetve menekült, de ha a csorda az általában
szokásos jámbor formáját hozta, úgy-ahogy elboldogult velük.
Néha rajtakaptam Jetet, hogy megvető pillantást küld Ben felé, és
szinte hallottam, hogy azt gondolja, bocs, de ki hívta meg ezt a féleszűt
a buliba?
És néha azt kérdeztem magamtól, vajon nem gondolja-e rólam is
ugyanezt.

75
 20

Az elejtett célzásokból talán már sejthető, hogy a

táplálkozástudományban nem igazán vagyok otthon. Már csak ezért is
elég vicces volt, hogy a hadseregnek pont abban a részében szolgáltam,
amit a kajafronton vetettek be.
Először is ott volt a tehénfejés című performansz, amit Piper és a
Csodakutya főszereplésével adtak elő, aztán jött a következő fázis, ami
arról szólt, hogy mivel hűteni nem lehetett, forralással kellett sterilizálni
a tejet, de ez olyan körülményes volt, hogy végül lemondtak róla, és a
klasszikus módon osztották, úgy, ahogy kijött a tehénből. Egy darabig
mindenki azon izgult, honnan kerítünk steril edényeket, de aztán
kiderült, hogy a legjobb megoldás, ha az emberek szépen hozzák a kis
üvegüket, a hadsereg így elmondhatta, hogy a tej rendben volt, amikor
kiadták. Ha később valaki mérgezést kapott tőle, arról nem ők tehetnek.
Két helybéli arc, akik profi mészárosok voltak, azt a kitüntető
feladatot kapták, hogy ők ölhették le és darabolhatták fel a teheneket. Ez
elég véres akció volt ahhoz, hogy az embernek eszébe jusson a sötét és
viharos éjszakákon. Ennek ellenére a két pasit mindenki sztárolta,
hirtelen egy csomó barátjuk lett, akikről addig nem is tudtak, és ezek a
barátok véletlenül mind imádtak húst sütögetni.
Abban az időben nagy divattá vált kitekerni a tyúkok nyakát,
különösen azokét, amelyek nem tojtak rendesen, és csodálkozva láttam,
hogy az idősebb emberek milyen gyakorlottan fojtogatják a baromfikat.
Piper azt mondta, ez még az előző háború meg a fejadagrendszer miatt
van, meg mert mindenki tart tyúkokat, és örömmel hallottam, hogy a
most elsajátított készségek némelyike hasznomra válhat a későbbi
életemben, feltéve, ha lesz nekem olyan.

76
 És végül mindenkit, akinek az egészségi állapota megengedte, és
hajlandóságot mutatott rá, beszerveztek segíteni a betakarításban. Itt
léptem be én a képbe.
Először korai almát kellett szednem, ami valamivel hasznosabb
elfoglaltság volt, mint a Pipert Dicsőítők Klubja körül lézengeni.
Kezdetben ugyan kaptam néhány kétkedő pillantást, mert nem mindenki
hitte el, hogy elég erős vagyok az ilyen nehéz munkához, de akkortájt
kilencven százalékban a szándék szabta a törvényt, és az idő múlásával
egyre több lett a sovány ember, úgyhogy már nem keltettem akkora
feltűnést.
Nyolc másik olyan emberrel dolgoztam együtt, akik közel álltak a
hadsereghez, három katonával, a feleségeikkel és két másik polgári
bedolgozóval. Kora reggel kezdtünk, alkonyatig dolgoztunk, és alig
néhány óra után elkezdtünk klikkesedni. Olyan volt, mintha újra az
iskolában lennék.
Az én párom egy Elena nevű helybéli nő volt, aki Liverpoolból jött,
úgyhogy a kiejtése miatt az első pár napban nem sokat értettem abból,
amit mondott, de ő is ugyanígy volt velem. Végül aztán mégis
elkezdtünk dumálni erről-arról, nemsokára teljesen beindult a sztorizás.
Megtudtam, hogyan ismerkedett meg a férjével, Daniellel, és melyek a
kedvenc filmjeik, és milyen gyakran szoktak szeretkezni, és ugyan
Elena sokkal öregebb volt nálam, és szinte nem is ugyanazt a nyelvet
beszéltük, kiderült, hogy ő az a fajta ember, akinek nyugodtan el lehet
mondani bármit, mert biztos nem fog felnyomni érte a pápánál.
Nagyon érdekelte őt a félig amerikai, félig angol rokonságom, habár
Piperen kívül senkit nem ismert közülük. Azután is kérdezgetett, hogyan
lett belőlem almaszedő egy vadidegen országban egy vadidegen háború
kellős közepén. Néha úgy éreztem, felrobbanok, ha nem beszélhetek
egy másik emberi lénnyel az új életem eseményeiről, közülük is főként
azokról, amiket csak korhatáros mozifilmekben lehet látni. De
valahányszor ott tartottam, hogy kipakolok Elenának, az utolsó
pillanatban mindig felülkerekedett bennem az óvatosság, és inkább
hallgattam.

77
 Szerencsére neki már az is elég izgalmas volt, hogy amerikai vagyok,
és hogy a gonosz mostohám száműzött ide, jóízűeket ciccegett meg
hüledezett rajta, nekem meg nem is kellett mást csinálnom, csak
fájdalmas képet vágni meg hallgatni pár percig. Egy csapásra lett egy új
legjobb barátnőm, aki mozgósította az egész almaszedő bagázst, hogy
szívből utálják Davinát, és ezzel napokra felvidítottak engem.
Munkakezdéskor mindig kaptunk egy csomó ládát, azokba kellett
rakni a gyümölcsöt. Az volt a trükk, hogy tilos volt dobálni az almát,
mert akkor ütődött lesz és megrohad, és a többit is tönkreteszi a
ládában. Most végre megértettem, mit jelent a kifejezés, amit a tanáraim
folyton használtak rám, hogy én vagyok a rossz alma, ami igazából Két
Rossz Alma volt, ha Leah-t is hozzávesszük.
Voltak kosaraink, meg létránk, amit mindig odébb kellett rakni, ha
már nem volt több alma elérhető közelségben. Ha a kosár megtelt, vagy
már túl nehéz volt, akkor leadtuk a társunknak, a lentiek kirakták a
gyümölcsöket, és visszaadták az üres kosarat. Az nem számított, hogy
éppen szedek vagy pakolok, mert a két munka egyformán fárasztó volt,
és az első pár napban húsz percekre le kellett feküdnöm a földre, hogy
ne ájuljak el a kimerültségtől meg attól a fájdalomtól, amit a karomban
éreztem. Elena nagyon jó fej volt, olyankor békén hagyott és helyettem
is dolgozott.
Annyira nehéz volt a meló, hogy kezdetben azt hittem, egyáltalán
nem fogom bírni. Minden izmom fájt, külön-külön és együtt is;
esténként alig tudtam felmászni a teherautóra, és alig bírtam felkelni
reggelente. De mégis tovább csináltam, mert a kitartó hajtás, az, hogy
túlléptem a saját képességeim határát, nyugalommal töltött el. Persze azt
nem tudom megmagyarázni, ez miért volt, de nagyon jól működött.
Volt egy nálam pár évvel idősebb srác, aki velünk dolgozott: elég
unszimpatikus volt nekem, én viszont neki sajnos nem. Joe-nak hívták,
és elkezdett nyomulni, munka közben hülye viccekkel próbálta felhívni
magára a figyelmemet, meg olyan fárasztó kérdésekkel jött, hogy
milyen érzés jenkinek lenni. Elena megsajnálta őt, mert Joe-nak nem
volt valami gyors a felfogása, főleg mikor a hárításaimat kellett volna

78
levennie. Persze könnyű úgy sajnálkozni, ha másnak jutott a kiszemelt
préda szerepe.
– Biztos magányos szegény – mondta Elena.
– Szerinted menhelyet kéne nyitnom talán a Kapcsolatépítési
Zavarokkal Küszködőknek? – Erre Elena kuncogni kezdett, és az volt az
érzésem, hogy ugyanarra gondolunk. Mármint arra, hogy egyesek nem
ok nélkül magányosak.
Ezek után mindketten keresztülnéztünk Joe-n.
A munkások többsége, Pipert, Jetet, még egy pár embert és engem
kivéve, a Meadow Brook Farmon lakott, úgyhogy minket reggel hétkor
elhoztak, este hétkor hazavittek, és hazafelé mindig elaludtunk a kocsin.
Még annyira is alig tudtunk felébredni, hogy együnk valamit. Aztán
elvonszoltuk magunkat az ágyig, és ennyi volt a nap.
Elég nehéz volt beleszokni, de az első hét után már összemértük a
muszklinkat. Később meséltem Pipernek Elenáról, és ez majdnem
kárpótolt azért, hogy a szabadnapunkon egyikünk se kelt fel az ágyból.
Még Jet se nagyon akart kimászni az ágy alól, csak amikor kaját adtunk
neki.
A szilva nagyjából egy időben ért be az almával, és néha átálltunk
egyikről a másikra, csak hogy legyen egy kis változatosság. Az
almafákat azért könnyebb volt lepucolni, nem kellett annyit
szöszmötölni velük, mint a szilvával, meg a létrát is ritkábban kellett
odébb rakni. A lehullott szilvák egyébként is megrohadtak, és ezrével
csalogatták oda a darazsakat, úgyhogy mi Elenával inkább az almánál
maradtunk, ha már választhattunk.
Elena az a típus volt, akire azt mondják, hogy Erős Lány, és látszott
rajta, hogy szívesen szóba hozná a soványságomat, de mivel angol volt,
előbb vágta volna le tőből mind a két lábát, mint hogy rákérdezzen.
Párszor rajtakaptam, hogy döbbenten néz engem, amikor csak
piszkáltam az ebédet, miközben mindenki más tömte magába, amit csak
elé raktak. Látszott Elenán, hogy háború ide vagy oda, azt gondolja,
bárcsak neki lenne ilyen önuralma.

79
 Elmesélte azt is, hogy már hét éve próbál teherbe esni, és épp valami
speciális utolsó esélyt jelentő kúra közepén volt, amikor kitört a háború,
és félbemaradt a kezelés, ő meg már negyvenhárom éves, és nem tudja,
kap-e valaha még egy esélyt.
Mondtam neki, hogy kérje kölcsön pár napra Albyt, akkor majd
megtudja, micsoda áldás gyermektelennek lenni, de mikor ránéztem,
csak nagyon halványan mosolygott, és fátyolos volt a tekintete,
úgyhogy legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam.
Úgy tíz nap gyümölcsszüretelés után páran átmentünk lóbabot
szedni, ami még rosszabb volt, mint a gyümölcs, mert egész nap
görnyedni kellett. Ebben teljesen más izmaink fájdultak meg, viszont a
bab finom volt, ha hazavitte és megfőzte az ember. Addigra már nem
nagyon volt semmi, aminek rendes kajára hasonlított az íze. Ekkor már
én is azt mondtam, hogy jólesne egy szelet finom pirítós, amin Elena
nagyot nevetett.
Egyik este a szokásos ellenőrző pontokon át teherautóztunk hazafelé,
Pipernek meg nekem már épp lecsukódott a szemünk, amikor Joe, aki
ekkor velünk jött, hogy a faluban aludjon a szüleinél, hirtelen kitalálta,
hogy feláll és produkálja magát. Szerintem azt hitte, hogy a háború egy
nyilvános vitafórum, ahol meghallgatják mindenkinek a véleményét,
mert elkezdett trágárságokat kiabálni az ellenőrző pont egyik őrének, és
mikor McEvoy őrnagy fagyos katonastílusban rászólt, hogy üljön már
le, oda se bagózott, és tovább kiabálta, hogy kib... külföldi rohadékok, a
k... anyátokat. Meg még rosszabbakat.
És akkor az ellenőrzési pontos pasas, aki addig csak nézett, lusta
mozdulattal felemelte a fegyverét, meghúzta a ravaszt. Hangos dörrenés
hallatszott. Joe-nak szétrobbant a fél arca, mindenfelé fröcskölt a vér.
Majd Joe lezuhant a platóról.
Piper mozdulatlanná dermedve nézte végig az egészet, nekem
viszont hányingerem lett az iszonyattól, és ki kellett hajolnom oldalt.
Valaki sikoltozott, és mikor visszafordultam, mintha lelassult és
elnémult volna a világ. A csönd belsejéből kinézve ekkor láttam meg,
hogy az őr visszamegy dumálni a barátaihoz. McEvoy őrnagy egy
80
pillanatra hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét, és fájdalmasan
összeráncolta az arcát. Átvillant az agyamon, hogy vajon tényleg
annyira közel állt-e hozzá a srác. De akkor borzadva láttam, hogy Joe
még él; hörgött, és próbálta felemelni azt a karját, amelyik nem szorult a
teste alá. Mikor megint M. őrnagyra néztem, rájöttem, hogy azt készül
tenni, amit a fegyveres erők tagjaként kötelességének érez megtenni egy
brit állampolgár védelmében. Láttam, még mindig lassítottban, hogy
lemászik a teherautóról, és biztos az volt a szándéka, hogy valahogy
felsegíti és elvonszolja Joe-t, de akkor megszólalt egy golyószóró, ami
vagy száz lövést adott le. A találatoktól M. őrnagy hanyatt átzuhant az
út túloldalára, messze Jóe-tól, és csupa vérző lyuk volt az egész teste.
Ekkor már Joe is száz százalékig halott volt, mert szanaszét fröccsent az
agyveleje. A sofőrünk nem várta meg, mi jön ezután, hanem rálépett a
gázra, és miközben távolodtunk onnan, éreztem, hogy könnyes az
arcom. Mikor letöröltem, láttam, hogy vér, és senkinek nem jött ki egy
hang se a torkán, kővé dermedten ültek, és én csak arra tudtam
gondolni, hogy szegény M. őrnagy ott fekszik a porban, bár azt hiszem,
már volt annyira halott, hogy ez ne zavarja.
Talán sose ült még ilyen némán hét ember egy teherautón, a
döbbenettől nem tudtunk beszélni, de még sírni se. Mikor hazaértünk
Reston Bridge-be, a sofőrünk, aki tudta, milyen jóban voltam az
őrnaggyal, leszállt a teherautóról, aztán egy percig csak állt, erőt
gyűjtött hozzá, hogy bemenjen és elmondja Mrs. M.-nek, mi történt.
Előbb azonban felénk fordult, és megtört, indulattól izzó haragon
megszólalt.
– Ha valaki elfelejtette volna, háború van.
És a szavaitól úgy éreztem, mintha szakadékba zuhannék.

81
 21

Épp elég jelét láttuk annak, hogy a szerencsétlen Jane McEvoy már
az elmúlt pár hét alatt elvesztette az esze jelentős részét, és most a
tévedés kockázata nélkül meg lehetett jósolni, hogy ezzel végleg be fog
telni nála a pohár.
Piper meg én Albyt próbáltuk lekötni, miközben az asszony
jajveszékelve rohangált a házban. Sorban érkeztek hozzá a
katonafeleségek, próbálták vigasztalni, persze sikertelenül, és Alby, aki
semmilyen szinten nem fogta fel, hogy az apja meghalt, egész idő alatt a
kedvenc játékát űzte, vagyis földhöz vágott dolgokat, aztán földhöz
vágott további dolgokat, aztán meg földhöz vágott mindent, amit még
talált. Ezt kábé hat órán keresztül csinálta, aztán mikor elfogytak a
földhöz vágható dolgok, belecsimpaszkodott az anyjába, és bömbölni
kezdett. Ettől csak még nagyobb diliház lett.
McEvoy őrnagy barátja és sofőrje, Francis tizedes, akit mindenki
csak Frankie-nek hívott, két másik pasassal együtt elment a halottakért,
de el se jutottak az ellenőrző pontig, mert ott figyelmeztető lövésekkel
fogadtak minden közeledőt. Mikor este visszajött, mert nálunk aludt,
mondani akartam neki, hogy kéne valami nyugtatót szerezni Mrs.
M.nek, de olyan csüggedt és kimerült volt, amilyennek embert még sose
láttam. Rájöttem, hogy így is egy csomó fronton a dupláját csinálja meg
annak, ami egy embertől elvárható, és ha most elküldeném Valiumot
szerezni, akkor végképp kikészülne, mellesleg rá is ráfért volna pár száz
milligramm.
Néhány tojásból meg Alby tejéből összehoztunk Piperrel egy
omlettszerűséget, megfőztünk hozzá valamennyit a farmról hozott
babból, és felvágtunk pár szilvát. A nagy részét Frankie-nek adtuk, aki
keveset evett, meg Albynek, aki sokat, aztán lefektettük Albyt, és rögtön
utána mi is elmentünk aludni. Frankie ott maradt a síró Mrs. McEvoyjal

82
és két katonafeleséggel a konyhában, ahol akkor már majdnem
koromsötét volt.
Nehéz éjszakánk volt, Piper újra meg újra felriadt, tágra nyílt a
szeme és reszketett. Azt mondta, folyton a lelőtt fiú arcát látja. Aztán
sírva fakadt, és az anyját akarta, hiába nyugtatgattam, alighogy
visszaaludt, már kezdődött is elölről az egész. Én is sajnáltam Joe-t,
amiért szétlőtték a fejét, de leginkább dühös voltam rá, mert az ő
hülyesége miatt kellett Mac őrnagynak meghalnia.
Mikor végre nyugtom lett, jött Edmond, és elmondtam neki, mi
történt. Ott maradt velem órákon át. Ekkor már nem tudtam, hogy
álmodom, vagy csak kezdek skizofrén lenni, de nem is érdekelt.
Hajnali hat óra körül, mikor még mindenki aludt, berontott a házba
négy katona, Frankie-t keresték, és azt mondták, azonnal el kell
tűnnünk, mert szerveződött egy partizáncsapat, akik az éjjel
megtámadták a katonákat az ellenőrzési ponton. Most az ellenség házról
házra jár, és mindenkit megölnek, aki nem szimpatikus nekik.
Erre elszabadult a pokol.
Mrs. M. mozdulatlanul állt, mintha nem értene angolul, vagy már
járni se tudna, de mindenki más kiabált és futkosott. Próbáltam rávenni
Mrs. M.-et, hogy menjen el Albyért, de rám se nézett, aztán jött Frankie,
hogy ő majd foglalkozik vele, én meg öltözzek fel. Összeszedtem pár
ruhát meg két meleg takarót, és szóltam Pipernek, hogy vegye magához
az őrnagy egyik pulóverét, és foglaljon nekem egy helyet a teherautón.
Aztán belepakoltam a takaróba pár hasznos holmit, például egy üveg
olajbogyót meg egy üveg eperdzsemet a spájzból, ami ezzel nagyjából
ki is ürült, és mikor körülnéztem, hogy mire lehet még szükségünk,
megláttam egy ezüst iránytűt egy kis oszlopon, amin McEvoy őrnagy
neve volt, meg valami felirat. Fogtam, és olyan érzéssel, mintha
hullarablást követnék el, földhöz vágtam, hogy az iránytű lejöjjön róla.
Le is jött, úgyhogy zsebre tettem a kis késsel együtt, amit még a
gyümölcsszedéshez kaptam.
Azt hittem, Jet magától kijön velünk a teherautóhoz, de mikor indulni
kellett, nem volt sehol, talán a nagy hangoskodás miatt. Piper sápadt
83
volt az aggodalomtól, füttyögött, és egyre élesebb és kétségbeesettebb
hangon szólongatta Jetet, és hiába örült volna mindenki, ha kislány és
kutyája egymásra találnak, a késlekedés emberéletekbe kerülhetett.
Úgyhogy felhúztam magam mellé Pipert, és elindultunk Jet nélkül.
Piper nem sírt, csak ült kifejezéstelen arccal. Ez sokkal rosszabb volt.
Mind szédülten és szótlanul gubbasztottunk, ez egyszer Alby is
csöndben maradt. Mrs. M. még mindig dermedt volt. Az iránytűm
szerint dél felé haladtunk, és csak egyszer álltunk meg, hogy felvegyünk
pár katonát, akiket ismertem a Meadow Brook Farmról, és akiknek még
éppen tudtunk helyet szorítania platón.
Útközben sokan próbáltak leinteni minket, akkoriban egy közeledő
teherautó elég volt hozzá, hogy az emberek kirohanjanak a házukból
megnézni, mi történik, és voltak, akik úgy próbáltak megállítani minket,
hogy kiálltak az út közepére. Mások oldalról akaszkodtak a kocsira, de
Frankié csak annyit mondott halkan, hogy húzzuk be a fejünket, és
továbbhajtott, még csak nem is lassított.
Piperrel egymásba kapaszkodtunk, kábák voltunk a félelemtől és a
veszteség fájdalmától. Mrs. McEvoy úgy csüggött Albyn, mint fuldokló
az utolsó szalmaszálon, Alby meg olvadozott a gyönyörűségtől, hogy
kocsikáztatják, és nézheti az elsuhanó fákat. Miközben Mrs. McEvoy
arcán patakokban csörgött le a könny, arra gondoltam, meghalt a férje,
talán a nagyobbik fia is, most a házát is ott kellett hagynia, nem maradt
neki senki és semmi, csak egy nyáladzó kiskölyök, akinek lövése sincs
róla, hogy mi folyik körülötte, és Mrs. M. még csak tejet se hozott
magával neki.
Jó hosszú ideig utaztunk, aztán megérkeztünk egy nagy csűrhöz, ami
körül egy csomó katonai teherautó állt, ott leszálltunk.
– Egy darabig itt maradunk – szólalt meg Frankie. Bementünk a
csűrbe, ami nagyon tágas volt belülről, eredetileg szénát tároltak benne,
és tele volt fegyverekkel meg hálózsákokkal, meg még egyéb jelek is
mutatták, hogy a hadsereg szálláshelynek használja. Piperrel találtunk a
padláson egy sarkot, ahová még nem tette le senki a cuccát, oda
lepakoltunk, aztán leültünk, és vártuk, mi történik.
84
 Alby pazarul elvolt, szaladgált, mindent megnézett, mi meg jobb
híján azzal tettük hasznossá magunkat, hogy próbáltuk távol tartani őt a
szanaszét heverő fegyverektől. Nem szándékoztam hagyni, hogy szitává
lője magát. Az aztán tényleg az utolsó csepp lett volna szegény,
megzakkant anyjának.
A nap folyamán jöttek-mentek a katonák, látszott, hogy valamilyen
közös terv szerint tevékenykednek, mint a hangyák, akik szép
szervezetten teszik a dolgukat a bolyban, amíg egy arra járó hatalmas
láb össze nem tapossa mindazt, amit felépítettek.
Piperrel aludtunk egy kicsit. Aztán találtunk a csűrben magazinokat,
amelyek közül kölcsönvettük azt a párat, amelyikben nem meztelen nők
rettentően disznó képei voltak. Végül Piper szégyenkezve kibökte, hogy
éhes egy kicsit, és elment keresni valami kaját. Egy fél kenyérrel jött
vissza, amit akkoriban kábé olyan nehéz volt szerezni, mint egy darabot
a Szent Keresztből, meg hozott valami joghurtszerűséget, amit
aludttejnek hívtak, és egész jó volt.
Kora este elkezdtek befutni a katonák, akik három-négy fős
csoportokban járőröztek szerte a körzetben, és páran odajöttek hozzánk,
hogy meséljenek a kinti helyzetről, ami a mi tudomásunk szerint nem
volt valami rózsás: az addig tök nyugis ellenséges csapatok hirtelen
bedurvultak, és elkezdtek akciózni, ami úgy tűnt, nagyjából azt jelenti,
hogy megkeresnek és legyilkolnak olyan embereket, mint mi.
Ezt én persze nem tartottam jó dolognak, de tény, hogy sokkal
közelebb állt ahhoz, amilyennek én egy háborút elképzeltem.
Na mindegy, szóval sok katona megszólított minket, meg sokan
emlékeztek Piperre a farmról, de azt senki nem kérdezte, hogy hol van
Jet, meg hogy mi van Mac őrnaggyal. Mindannyian éreztük, hogy
bizonyos dolgokra jobb nem rákérdezni.
Piperrel nagyjából ugyanazt gondoltuk, mármint hogy eleinte öten
voltunk, plusz Jet, Gin és Csingi, aztán hárman maradtunk Jettel, és
most már csak ketten vagyunk.

85
 Ha nem voltál még háborúban, és kíváncsi vagy, mennyi idő alatt
lehet hozzászokni ahhoz, hogy elveszítesz mindent, ami a tiéd és amit
szeretsz, akkor elárulom, hogy egy szemvillanás alatt.

22
Furcsa volt együtt aludni a
csűrben ilyen sok katonával, sokkal kevésbé éreztem magam
biztonságban, mint korábban hittem. Azt hiszem, pont a rengeteg
fegyver miatt. Ez valószínűleg azért volt, mert az ember valahol érezte,
hogy a rosszfiúk előbb-utóbb kinyomozzák, hol alszanak a jófiúk, és
rajtuk fognak ütni álmukban. Ez ellen persze nem nagyon tehettünk
semmit.
Piperrel volt egy kis sarkunk, fölötte egy kinyúló résszel – igazán
búvóhelyszerű volt az egész. Letettük a két takarót, a ruhákat meg
összecsavartuk párnának. Aztán eszembe jutott, hogy még egyszer
megnézem Mrs. McEvoyt és Albyt, hogy jól vannak-e, és nem fáznak-
e. Nem, nem fáztak, és nem, nem voltak jól. Leültem és próbáltam
mondani dolgokat Mrs. M.-nek, de nem volt sok értelme, mert látszott,
hogy semmit nem fog fel a világból, és végül is minden, amit mondani
tudtam, tök hülyén hangzott.
Nem akartam túl sokáig ott maradni vele, nehogy átragadjon rám is a
kiborulása, úgyhogy valami átlátszó ürüggyel otthagytam, és
visszamásztam a padlásra.
Piperrel összebújtunk a takaró alatt. Egyre nagyobb zsivaj meg jövés-
menés lett körülöttünk: a katonák főztek meg a fegyvereiket pucolták,
és vicceket kiabáltak át a csűr egyik végéből a másikba, de főleg
olyanokat, amiket nem akarok megismételni. Végül lecsavarták a
viharlámpákat, és ők is aludni tértek. Voltak persze őrök, akik pár
óránként váltották egymást. Nem az volt életem legjobb éjszakája, de a
legrosszabb se, mert addigra hozzászoktunk a furcsa körülményekhez.

86
 Az egyik katona, Baz, akit még a tehenészetből ismertünk, reggel
hozott nekünk zabpelyhet meg tejet meg két bögre teát, amiért iszonyú
hálásak voltunk neki. Annyira imádta Pipert, hogy leült hozzánk, amíg
reggeliztünk, és elmesélt mindent, amit tudott.
Elmondta, hogy Mac őrnagy és Joe meggyilkolása véres
összetűzésekhez vezetett a környéken, és pont ez volt az, amit addig
mindenki próbált elkerülni. Nemcsak mi, hanem az ellenség se vágyott
lövöldözésre. Ezt az is jól mutatta, hogy majdnem három hónapon át
hagyták, hogy a mieink azt csináljanak, amit akarnak.
De most mindenki megkattant, és egy csomó idióta hősködő falusi
fogta a sörétes puskáját, és elkezdett vaktában tankokra lövöldözni,
aminek általában az lett a vége, hogy lemészárolták őket.
Baznak jó dumája volt, próbált viccelődni, hogy felvidítson minket,
és azt mondta, hogy ne izguljunk. Szerzett nekünk pár nem túl
színvonalas könyvet, hogy legalább legyen mit olvasnunk, ha már
naphosszat unatkozunk. Azt mondta, este, ha megjön a járőrözésből,
majd megint dumálunk.
Amikor megjött, Piper épp nem volt ott, a szakácsnak segített, én
meg kihasználtam az alkalmat, és elmondtam neki a tervemet, hogy
meg akarjuk keresni Piper családját. Mielőtt beavattam volna,
titoktartást kellett fogadnia. Eléggé sötét képet vágott, mikor hallotta,
hogy kettesben akarunk útra kelni, de nem vágta rá azonnal, hogy tiszta
hülyék vagyunk, és én ezt biztató jelnek tartottam.
Kérdeztem tőle, szerinte lehetséges-e, hogy Isaac, Edmond és Osbert
még együtt vannak, amire egyszerűen csak megvonta a vállát.
– Minden lehetséges, de elég zűrös a helyzet mindenütt – szólalt meg
végül. Egy percig szótlanul méregetett, mintha fel akarná becsülni,
mire vagyok képes. – Nincs sehol olyan hely, ami most száz
százalékig biztonságos. Az lenne a legjobb, ha itt maradnátok
velünk... – tette még hozzá.
Itt elhallgatott egy pillanatra, de aztán úgy tett, mintha csak valami
zajt hallott volna, és folytatta.

87
– De ha mégis elindultok, és nem mentek túl közel az utakhoz, meg a
nyilvánvalóan veszélyes helyekre, akkor megúszhatjátok. Az a
lényeg, hogy senki előtt ne mutatkozzatok, akiről nem tudjátok
biztosan, hogy kicsoda, mert már mindenki ki van készülve, az
ellenség emberei meg valahol tudják, hogy úgyse jutnak haza élve,
szóval nem sokat teketóriáznak. – Itt megint elhallgatott.
Ezúttal azért, mert Piper közeledett a tábori konyha felől, levest
hozott. Mikor meglátta Bazt, bedobta az angyali mosolyát, és
lekuporodott a szénára. Aztán odabújt Bazhoz, mint egy macska, és úgy
evett.
Az egyik olyan dolog, ami a háborúban mindenképp feltűnik az
embernek, az; hogy rengeteg furcsa szövetség születik. Bazról lerítt,
hogy hiába van háború, szimplán attól, hogy Piper ott ül mellette,
teljesen boldog, és még csak nem is hátsó szándéktól vezérelve.
Látszott, hogy miután hónapokig csak böfögő-fingó büdös férfiakat
látott maga körül, az őzikeszemű, ártatlan Piper jelenlétében az a vágya
támadt, hogy meghalhasson érte. Én senkiben nem keltettem ilyen
vágyat, de hát fölösleges is lett volna mindkettőnknek szentnek lenni.
Aznap este Baz áthozta a hálózsákját a padlás túlsó végéből, ahol
addig aludt, és letette keresztben a mi sarkunk elé. Pár óra alvás után
felébredtem, és azt láttam, hogy félig ül, nyitva van a szeme, és éberen
figyel. Ahogy időnként ránk nézett, hogy jól vagyunk-e, tisztára olyan
volt, mintha Jetet látnám.

88
 23

Majdnem egy hétig maradtunk így, közös szálláson a Tartalékos

Hadsereg katonáival. Piper magába fordultabb volt, mint máskor, én
viszont ezt az egészet csupán az egyre szürreálisabb normális életem
egy újabb fejezeteként éltem meg, és többnyire az a kellemes érzés
töltött el, hogy már nem történhet velem olyan, amin meglepődnék.
Mrs. McEvoyt leszámítva ketten képviseltük a csűrben a női nemet
több mint száz férfi mellett. Sába Királynője és Királylánya voltunk a
szemükben, hordták nekünk a kaját, odajöttek beszélgetni, kártyázni, és
egészében véve úgy bántak velünk, mintha kabalaállatkák vagy szent
ereklyék lennénk, pedig csak két szurtos gyerek voltunk, akik egy
csomó katona között egy koszos, ablaktalan csűrben kuksolva vártuk,
hogy mikor szakad a nyakunkba a háború.
A katonák többsége sokkal normálisabb és barátságosabb volt, mint
azokban a régi szép időkben hittem volna, amikor még nem volt minden
barátomnak és ismerősömnek valamilyen szinten köze a hadsereghez.
Ezek a katonák tök átlagos embereknek tűntek, és szerintem mikor
felcsaptak hétvégi vitéznek, meg se fordult a fejükben, hogy egyszer
talán majd mozgósítják őket. Általában az látszott rajtuk, hogy
magányosak, elegük van az egészből, és pont annyira szeretnének végre
hazamenni és folytatni a régi életüket, mint mi.
Mivel nagyjából a háború volt az egyetlen közös témánk, a nomád
élet trükkjeiről, a vadonbeli kajaszerzésről meg ilyenekről kérdezgettem
őket. Senki nem furcsállta, hogy annyira érdekelnek a túlélési
technikák, mivel a többségük imádta ezt a témát, és hajlandó volt órákig
beszélgetni róla.
Nem nagyon örültek neki, ha Piperrel elcsászkáltunk, ezért főleg
olvastunk meg segítettünk a konyhán. Néha aludtunk is. Kábé úgy
éltünk, mint korábban McEvoyéknál, csak itt több emberrel lehetett

89
 beszélgetni, és rengeteg időm volt azon filózni, hogy ezt az életet itt,
egy ablaktalan csűrben, katonák között, több ezer mérföldre Amerikától,
vajon miért érzem normálisabbnak a korábbi életem jelentős részénél.
Lassan hozzászoktunk, hogy Baz őriz minket, mikor alszunk, meg
hogy hozzák nekünk a kaját, és hogy gátlásos húszéves srácok
sündörögnek oda hozzánk, és esetlenül beszélgetni próbálnak velünk,
csak mert nincs jobb dolguk. Valahol még megnyugtató is volt hallgatni
a pasik tömegét, pedig a zajok, amiket keltettek, nem mind tartoztak a
kulturált társaságban elfogadhatók közé.
Bazt különleges rangra emelte, hogy vállalta Piper pesztrálását. Az
után az első nap után fél másodperc alatt belezuhantak a
bátyuskámhúgocskám történetbe, szerintem főleg azért, mert Pipernek a
korábbi életében a bátyjain kívül nem nagyon volt kapcsolata senkivel.
Baz normálisabb volt, mint az otthoni bátysereg, de egy szinten ő is
művelte azt a figyelős hallgatást, ami az én szememben a család
védjegye volt.
Szóval a zsák megtalálta a foltját.
Persze ennek az egész cserkészlányos családi boldogságnak
előbbutóbb véget kellett érnie.
Néhány nappal később hajnali négy óra tájban arra ébredtünk, hogy
mindenki rohangál és kiabál.
– Szedjétek össze a cuccotokat, és maradjatok itt – szólalt meg egyszer
csak Baz, aztán őt is elnyelte a káosz. Mi nem láttunk semmit, mert a
lámpák nem égtek, de aztán lövöldözés kezdődött, és nemsokára
visszajött Baz. Kivezetett minket az istállóajtón át hátra a latrinák
felé, aztán megfogta a holminkat, és azt mondta, menjünk utána.
Szaladtunk, csak szaladtunk, és a végén már azt hittem, szétszakad
az oldalam, úgy szúrt, és folyton elbotlottam, mert nem sütött a hold,
és a koromsötétnél is sötétebb volt. Aztán végül kiértünk egy nyílt
területre, ott megálltunk és lihegtünk.
– Nézzétek, arrafelé egy kicsit világosabb az ég, az a keleti irány, arra
menjetek, aztán az iránytű segítségével forduljatok É-ÉK felé. Ne
ÉK felé – hangsúlyozta Baz –, mert akkor eltévedtek.
90
 Hálás voltam ezért a felvilágosításért, elvégre New Yorkból jöttem,
ahol a csecsemők is tudják, hogy a felsőváros északra van, de ennél
többet aztán nem tud senki, így hát én se tudtam, mi a különbség É-ÉK
és ÉK között. Totál feldobott, hogy most már beavattak engem is a
titokba.
Piper addigra rádöbbent, hogy Baz nem jön velünk, és sírva fakadt.
Erre Baz felkapta a karjába, de úgy, mintha Piper nem volna nehezebb
egy marék szénánál, és olyan szorosan megölelte, ahogy csak tudta,
aztán megpuszilta a két arcát, és azt mondta, Daisy majd vigyáz rád,
aztán rám kacsintott Piper háta mögött, mintha cinkosok lennénk, és azt
hiszem, azok is voltunk.
Aztán még egyszer megszorította Pipert, nekem pedig a kezembe
nyomott egy nehéz csomagot, és mielőtt megnézhettem volna, mi van
benne, elrohant vissza arra, amerről jöttünk.
– Gyere, Piper – mondtam –, menjünk tovább, amíg még sötét van,
aztán majd ha megvirrad, keresünk búvóhelyet, ahol pihenhetünk.
És miközben mentünk, és a lövések zaja kis pukkanássá halkult,
elmondtam Pipernek, hogy tudom, hova került Isaac és Edmond, hogy
van térképünk, és hogy Bazzal is beszéltem a tervemről, és a csűrben az
összes katonát kifaggattam a túlélés trükkjeiről. A sok meglepő újság
látványosan javított Piper hangulatán.
– Ha felkel a nap – folytattam keresünk egy helyet, ahol
bivakolhatunk. – Ezen mindketten elkezdtünk nevetni, hiszen nem
túl gyakran szólaltam meg cserkésznyelven. – Ez nem vicc, tényleg
így hívják a szabadban alvást tettem hozzá nagy komolyan.
Na most tartunk ott, amikor el kell mondanom, hogy az ösvények
isten ajándékai azoknak az embereknek, akik messzire indulnak, de nem
akarnak a rendes utakon menni. Az a gyanúm, hogy Amerikában
nekünk magunknak kellett volna csapást vágnunk az erdőkön keresztül,
itt viszont szép civilizált ösvények voltak. Sokszor kis nyilak mutatták,
hogy merre van a kapu, amin át lehet mászni, de mikor nem valakinek a
birtokán jártunk, hanem vadabb vidéken, ahol nem voltak kerítések, ott
is mindig találtunk csapásokat.
91
 Úgy éreztük, mintha ezer mérföldre lennénk a legközelebbi embertől,
és ugyan éjszaka hideg volt, fél kilenc tájban, amikor úgy gondoltam,
már ideje búvóhelyet keresnünk, mert órák óta gyalogoltunk és a nap is
felkelt, szóval addigra már kezdtünk átmelegedni.
Az ösvény, amit követtünk, szederrel és más tüskés bokrokkal benőtt
kőfal mellett futott, amögött alacsony fák álltak, és az aljnövényzet
ugyan sehol nem volt magasabb néhány lábnál, de elég sűrű volt ahhoz,
hogy ne merészkedjünk bele.
Fogalmunk se volt róla, mennyire lesz veszélyes a gyalogtúránk. Az
egyik katona, akivel beszéltem, azt mondta, a civilek százával
menekültek a vérontás elől a vadonba, hogy ott várják meg a harcok
végét, ami akár azt is jelenthette, hogy úgy fogjuk kerülgetni az
embereket, mint egy bevásárlóközpontban. Viszont azt is tudtam, hogy
Anglia elég nagy, és sok ösvény lehet benne, az átlag menekült pedig
nem nagyon keresi a társaságot. A katona elmélete az volt, hogy
többnyire angolokkal fogunk összefutni. És azt is hozzátette, hogy
könnyen előfordulhat, hogy kapásból rátok lőnek.
Nem tartottam valószínűnek, hogy túl sok ellenséges katona tölti a
szabadidejét a bozótosokban, és lelőni való vándorokat keres, de azért
okosabbnak tűnt tovább játszani a bújócskát, ha nem is a végtelenségig,
de legalább addig, amíg a világ az elmebaj egyértelmű tüneteit mutatja.
Mivel a nap egyre melegebben sütött, úgy döntöttünk, megállunk
pihenni. Az ösvénytől ötven-lábnyira találtunk egy jó száraz helyet, ahol
nem láthatott senki, ha ültünk vagy feküdtünk, és hát mi pont azt
akartuk csinálni.
A csomag, amit Baztól kaptam, már az elején se volt könnyű, és
aztán percről percre nehezebb lett, szóval örültem, hogy végre
letehetem, és elkezdhetem kibontani, hogy megnézzem, érdemes-e
egyáltalán magunkkal cipelni. Csupa olyan dolog volt benne, amire
gondolnunk kellett volna, hogy magunkkal hozzuk, de persze mi nem
gondoltunk rá. Például egy műanyag üvegben víz, egy jó nagy darab
kemény sajt, egy kis szalámi, gyufa, egy könnyű, vízhatlan ponyva,
kicsire összehajtogatva, műanyag kötél, egy kis csajka. És egy pisztoly.
92
A gyufa meg a pisztoly egyelőre nem kellett, azokat
visszacsomagoltam, a kaját és a többi holmit pedig átraktam a
takarókhoz meg az élelemkészlethez, amit az olajbogyó és az
eperdzsem alkotott. Hogy jó hangulatunk legyen az utazásunk első
napján, dzsemes szendvicset csináltam reggelire, aminek egészen
reménykeltő íze volt.
Ittunk a vizünkből, aztán a tikkasztó napsütésben lefeküdtünk a fűbe
pihenni, és ha nem lettünk volna földönfutók úton az ismeretlenbe,
minden tökéletes lett volna. Miután aludtunk egy keveset, szedtünk
szedret és megettük. Mivel hihetetlenül nagy csönd volt körülöttünk, ha
a madarakat és a bogarakat leszámítjuk, úgy döntöttünk, már világosban
továbbindulunk, mert elméletnek szuper, hogy éjjel kell haladni, de
mondani könnyebb, mint csinálni, főleg ha fogalmad sincs, hol vagy, és
a hold se süt. Egyszerre követni az ösvényt és figyelni az iránytűt fényes
nappal is épp elég nehéz volt, mivel az ösvény kissé délkelet felé tartott,
mi meg É-ÉK felé akartunk menni, de úgy terveztem, hogy amint lehet,
felkanyarodunk északnak.
Szeder mindenütt volt bőven, és jobb híján marokszám ettük, meg is
fájdult tőle a gyomrunk. Azért finom volt, úgyhogy a hasfájással nem is
törődtünk.

Gyalogoltunk négy vagy öt órát, és mikor a nap már alacsonyan járt,

elkezdtünk alkalmas helyet keresni éjszakára. Egyszer csak megláttunk
egy házat, de az sajnos szinte a földig le volt égve, csak egy fala állt,
úgyhogy inkább messze elkerültük. Mivel szeptember volt, a levegő
alkonyaikor gyorsan lehűlt, és ugyan nem volt kimondottan hideg, de
hát mi se voltunk kimondottan dzsungelharcosok. Úgy gondoltam,
egyáltalán nem volna jó, ha tábor nélkül maradnánk éjszakára, hát
megálltunk, még mielőtt teljesen besötétedett, és a kötelet kifeszítettük
egy fa meg egy bot között, amit mélyen a földbe szúrtunk, mint egy
karót, a kötélen átvetettük a ponyvát, és a széleit kövekkel rögzítettük.
Kábé százötvenszer összedőlt, mire sikerült úgy megcsinálnunk, hogy
kitartson. Aztán bemásztunk a takaróinkkal, jó kényelmetlen volt
93
egyébként, de már megszoktuk a földön fekvést, és elég fáradtak is
voltunk, úgyhogy sikerült elaludnunk.
Éjjel esett egy kicsit, de nem áztunk el. Az összegyűlt esővizet
összegyűjtöttük a sátorponyva egyik sarkában, azt szürcsöltük ki reggel,
mert nagyon szomjasak voltunk, és spórolni akartunk az üveges vízzel.
Éjjel mindkettőnket megcsípett valami, és nem tett túl jót a
hangulatomnak, hogy az arcomat viszkető sebek borítják. A hajam is a
szemembe lógott, fogkefém sem volt, és még mocskosnak is éreztem
magam, mert már jó régóta nem fürödtem. Még jó, hogy túl sovány
voltam ahhoz, hogy menstruáljak - már csak az hiányzott volna.
Összepakoltuk a cuccunkat, és most két csomagot készítettem. A
nagyobbikat én vittem, a kisebbet Piper. A hátunkon keresztbe vetett
batyut egész jól el lehetett bírni, meg hát nem is rohantunk sehová.
Mentünk és mentünk és mentünk, az ösvény egy idő után már inkább
észak felé haladt, nem délnek, ami nagy megkönnyebbülés volt, és
mikor megint eleredt az eső, megálltunk pihenni, és próbáltuk a
cuccunkat meg magunkat is betakarni a ponyvával, közben meg a
csajkában esővizet gyűjtöttünk.
Piperrel akkor már olyan rég voltunk együtt, hogy szinte csak akkor
szóltunk egymáshoz, ha muszáj volt. Fáradtak voltunk, éhesek,
anyátlanok, fájt a lábunk, nem sok mondanivalónk volt, és örültem,
hogy Piper nem az a fajta gyerek, aki folyton kérdezgeti, hogy mikor
érünk már oda, mert pillanatnyilag baromira nem volt kedvem az
odaéréstémával foglalkozni.
Szóval pihentünk. Aztán továbbmentünk. Láttunk még egy kiégett
házat. Aztán egy fél pár gyerekcipőt, ott hevert az ösvényen.
Továbbgyalogoltunk. Aztán pihentünk. Megint mentünk. Nem
találkoztunk senkivel, de néhány dologból azért látszott, hogy jártak
arra emberek. Itt-ott néhány elvesztett ruha, aztán egy kevés papír, majd
egy döglött macska. Ettünk valamennyit és ittunk a vízből, és csak néha
törtük azon a fejünket, hogy tulajdonképpen hová a fenébe megyünk.
Még gyalogolhattunk volna egy vagy két órát, de a délután közepén
kiszúrtunk egy lepusztult kalyibát, ami elég közel volt az ösvényhez, és

94
nem volt kiégve. Ez megtetszett, úgyhogy átmásztunk a kőfalon, néhány
tüskebokron meg egyéb akadályokon, és elvergődtünk a viskóig. Hamar
felmértük, hogy van benne elég hely, lefeküdhetünk, mert viszonylag
száraz is, a korhadtfa-szagot meg ki lehetett bírni. Úgy megörültünk,
mintha ötcsillagos szállodát találtunk volna, és mire megint eleredt az
eső, már jó pár nyaláb hosszú füvet összegyűjtöttünk ágynak. Majdnem
elég puha volt hozzá, hogy kényelmesnek lehessen nevezni, aztán
kibontottam a két batyut és leterítettem a takarókat. Meglepően
kellemes kis kuckó lett belőle, egész civilizált hangulata volt, eltekintve
a pókoktól.
Piper kiment virágot szedni, hogy feldíszítse vele az új otthonunkat,
mintha évekig ott akarnánk pecózni, aztán hirtelen kiabált, nekem meg a
szívverésem is elállt, és rohantam arra, amerről a hangja jött, hátha
valami baj történt. Azzal fogadott, hogy nézzem meg, mit talált, de nem
láttam semmit, csak egy bokrot meg alatta valami makkszerűségeket.
Piper ébresztett rá, hogy ott egy csomó mogyoró van!
Hálát adhattam az égnek hűséges útitársamért, mert én akkor se
ismertem volna fel a mogyorót, ha leszólít és megkérdezi, merre van a
Carnegie Hall, de így teleszedtük a pólónkat, aztán feltörtük a szemeket
egy kövön, és hányingerig ettük magunkat, és közben azon
gondolkodtam, miért nem mondta eddig senki, hogy a mogyoró a
legfinomabb ínyencségek közé tartozik.
Miután megettünk vagy ezer darabot, és gyűjtöttünk még, amennyit
csak tudtunk, megtörtük és elpakoltuk a többi kaja közé, utána ettünk
pár szem olajbogyót meg egy kis kenyeret és desszertnek szedret.
Ezután nem maradt más dolgunk, mint azon merengeni, hogy milyen
éhesek és szomjasak vagyunk, és mennyire fájnak a kifakadt
vízhólyagjaink, ehelyett inkább lefeküdtünk aludni, és csak egy nagy
robajra ébredtünk fel. Akkora égzengés ütötte meg a fülünket, mintha a
fejünktől tíz centire csapott volna be a villám, de a kunyhó meglepően
vízállónak bizonyult, úgyhogy ha a jobb oldalon maradtunk, és a
sátorponyvát is jól betömködtük a tetőn tátongó lyukba, akkor nem
csörgött ránk az eső, és tudtunk aludni.
95
 Miközben zuhogott, eszembe jutott a csajka, kinyúltam érte,
leszedtem a tetején úszkáló szemetet, és kiittam belőle a vizet. Aztán
megint kitettem, tíz perc múlva megint tele volt, felébresztettem hát
Pipert, és mondtam neki, hogy most igyon, mert most van mit. Miután
magunkba öntöttünk fejenként négy csajka vizet, már sokkal jobban
voltunk, csak a hasunk görcsölt, talán a hideg víztől, de lehet, hogy a
mogyorótól, úgyhogy feltöltöttem a vizespalackot, aztán
visszafeküdtem aludni.
Mikor újra felébredtünk, még mindig esett, és egyáltalán nem tűnt jó
ötletnek kiköltözni a kényelmes kis házunkból, amíg nem muszáj. Nem
volt értelme eláztatni azt a pár ruhánkat meg a takaróinkat, mert akkor
semmilyen száraz holmink nem maradt volna.
Piper jól elvolt a takaró alatt, álmodozó arccal énekelgetett, én
viszont úgy éreztem, nem bírom tovább ilyen mocskosan, és a hideg
vízzel teli csajka meg az eső segítségével próbáltam megmosakodni, de
csak szerény eredményt értem el, főleg mivel nem volt nálunk szappan.
Aztán visszamentem a kunyhóba, felöltöztem, és odabújtam Piperhez
melegedni. Elkezdtünk játszani valami kitalálóst, amiben egy csomó
szóról meg kellett jegyezni, hány olyan betű van benne, ami szerepel
abban a szóban, amire a másik gondol, és ez pont eléggé agyalós játék
volt ahhoz, hogy jól teljen vele az idő.
Aztán miután Piper kitalálta a roller szót, és neki kellett gondolnia,
én meg elkezdtem találgatni, de egy-két perc múlva, mikor még csak a
tojást, a kábelt és a kedvest mondtam, már nem kaptam választ.
Szólongatni kezdtem, de Piper már mélyen aludt. Ott maradtam fekve,
és egy ideig hallgattam a fejemben Edmond hangját, ami nyugodt volt,
meghitten ismerős és egy kicsit vágyakozó, és lassan elernyedtem, és
mindent elfelejtettem, csak őt nem, és megint vége volt egy napnak.

96
 24

Kiderült, hogy a matektanáromnak igaza volt, mikor nyolcadikban

azt mondta, egyszer még szükségem lesz rá, hogy meg tudjak oldani
egy olyan feladatot, amiben X = Piper és Daisy, Y = négy mérföld per
óra, Z = tizenkét font cuccot viszünk, N = észak-északkeleti irány és 4N
= négy nap.
Na akkor ki lehet szépen számolni X (Y+ Z) + N x 4N-ből, hogy
mennyivel jutottunk közelebb a Gateshead-farmhoz! Gondolom, hamar
kiderülne, hogy abban az évben mennyire figyeltem matekórán.
Az ösvényünk ugyan keresztezett négy keskeny műutat, de az egyik
út mellett legelő tehenet leszámítva nem találkoztunk sündisznónál
nagyobb élőlénnyel. Néha láttunk egy-egy mezőgazdasági épületet,
egyszer meg egy egész utcányi kis házat, de lakatlannak tűntek, és nem
reszkíroztuk, hogy megnézzük, tényleg azok-e.
Az ösvény állandóan kanyargott, de összességében nagyjából jó
irányba mentünk. Ennek ellenére valamiért sokszor eszembe jutott egy
ismeretterjesztő film a bálnavadászhajók navigálásáról, amit a tévében
láttam, és amiben azt mondták, hogy elég a legkisebb hiba, és a
megcélzott sziget helyett ötszáz mérfölddel odébb lyukad ki a hajó.
Az egyik útkereszteződésnél még egy táblát is láttunk, amin ez állt:
STRUP 1/4 MÉRFÖLD, KELET-STRUP 1/2 MÉRFÖLD. Olyan
izgatott lettem tőle, hogy végre megtudjuk, hol vagyunk, hogy a remegő
kezemmel alig tudtam széthajtani a térképlapot. Mikor megnéztem azt a
részt, ahol szerintem lennünk kellett volna, ott nem láttam semmiféle
Strupot, Piper viszont azzal nyugtatott, hogy lehet, hogy csak pár ház az
egész, azért nincs rajta a térképen.
Hülyeség volt, de akkor elbőgtem magam, fojtogatott a kétségbeesés
meg az az érzés, hogy totálisan béna vagyok, és nem voltam eszemnél,
amikor Piperrel vaktában nekivágtam Angliának. Hogy hihettem, hogy
97
el tudom vezetni őt egy olyan helyre, ami a térképen akkora, mint egy
baktérium, mikor a normális életben még egy tiszta bugyit se találok
meg a fiókban. Sajnos senki nem ugrott elő a bokorból, hogy leváltson,
Piper meg csak állt, fogta a kezemet, és várta, hogy abbahagyjam a
sírást. Úgy éreztem, muszáj összeszednem magam, és továbbmennem.
A mogyoró után találtunk egy almafát is, és még sok szedret, de kicsi
volt az esély rá, hogy szembejöjjön egy sült húsos szendvics, az
élelemkészletünknek pedig akkorra lassan csak az emléke maradt meg.
Esni legalább esett néha, úgyhogy a vizünk nem fogyott el, viszont
csúszós volt tőle az út, és mikor az átázott cipő a kifakadt hólyagokat
dörzsöli, az nem valami király érzés, szóval ennyit a természet lágy
öléről.
Aznap tizenegy óra tájban álltunk meg ebédelni, de még egy takarót
se tudtunk leteríteni, hogy megadjuk a módját, olyan vizes volt a föld.
Egy-egy kövön kuporogtunk, pedig sokért nem adtuk volna, ha
elnyúlhatunk egy meleg és száraz helyen. Éppen kicsomagoltam a
falatnyira zsugorodott sajtot, hogy megegyük pár szem olajbogyóval és
a maradék mogyoróval, amikor Piper megszólalt.
– Daisy, mi ez a zaj?
Hegyeztem a fülemet, de nem hallottam semmit. Pipernek viszont az
a kifejezés ült az arcán, amit Isaactől és Edmondtól ismertem, szóval
tudtam, hogy tényleg hall valamit, csak azért imádkoztam, hogy ne
valami szörnyűség legyen az. Akkor hirtelen ezerwattos mosoly jelent
meg Piper arcán, és azt kiáltotta:
– A folyó! Ez biztos, hogy a folyó!
Otthagytunk mindent, és továbbrohantunk az ösvényen, és száz
yarddal odébb az út tényleg leért a folyóhoz, és mikor megnéztük a
térképet, biztosra vettük, hogy ez a MI FOLYÓNK, és már csak
követnünk kell, és ha nem kapnak el minket, nagyjából pont ott
lyukadunk ki, ahol terveztük.
Akkor táncra perdültünk és ujjongtunk és nevettünk és ölelgettük
egymást, aztán visszaszaladtunk a cuccunkhoz, összepakoltunk, és
mikor továbbindultunk, napok óta először könnyűnek éreztük
98
magunkat, nem pedig könnyelműnek, és napnyugtáig gyalogoltunk,
majd letáboroztunk a part közelében.
Nem volt túl meleg, de azért levetkőztünk, és bementünk a vízbe
mosakodni, és akkor láttam csak, hogy Piper milyen sovány, amit
valamikor réges-régen még normális dolognak tartottam volna, de most
azt gondoltam, ide vezet az, ha az ember kilencéves, és nem eszik
eleget, hogy rendesen fejlődni tudjon.
Körülcsobogott minket a jéghideg víz, és ledörgöltük a testünkről a
koszt, ami nélkül mindketten olyan fehérek lettünk, mint a kísértet, csak
az arcunk meg a tarkónk és a karunk volt barna, mint a melósoknak. A
fehér alap kiemelte minden egyes sérülésünket, és azok vörös
hieroglifákként meséltek hosszú vándorlásunkról. A lábfejünket friss és
félig begyógyult hólyagsebek borították, a karunkat és a lábunkat
összevissza karmolták a tüskés ágak, amiket már nem volt erőnk
félrehajtani az útból, tele voltunk véresre vakart rovar- és
csaláncsípésekkel. Nekem még egy széles horzsolás is volt a térdemen,
amiből szivárgott a genny, és sántítottam tőle, mert fájt minden lépésnél.
És még azoknak a kavicsoknak a nyomai is ott voltak rajtunk, amiken
egész éjjel feküdtünk, mert lusták voltunk kiszedni őket magunk alól.
Vadul dideregve, de többé-kevésbé tisztán jöttünk ki a vízből, és
inkább elfordultunk egymástól, mert nyomasztó volt látni, hogy nézünk
ki. A hideg esti szélben állva vártuk, hogy megszáradjunk, mert már
kényszeresen ragaszkodtunk ahhoz a szabályhoz, hogy nem szabad
összevizezni a takaróinkat.
Ennyit az egészséges vidéki életről.

Másnap továbbmentünk, az ösvény a folyót követte, és fél nap

gyaloglás után a folyó elágazott, ott megnéztük a térképet, és most
először tudtuk, mióta elindultunk Reston Bridge-ből, hogy PONTOSAN
hol vagyunk.
Akkor másodszor is elbőgtem magam, Piper nevetett, és azt mondta,
hogy ne pocsékoljam a vizet, de muszáj volt sírnom, mert egyszerre volt
bennem megkönnyebbülés és kételkedés, hogy ez nem is lehet igaz.
99
Persze, amikor láttuk, hol kötöttünk ki, kiderült, hogy egyáltalán nem
haladtunk olyan sokat, mint gondoltam, de legalább jó volt az irány, és
tudtuk, merre kell továbbmenni.
A térkép szerint húsz mérföldre voltunk a céltól. Egyszer, mikor részt
vettem egy jótékonysági túrán a szegénység vagy valami ellen,
huszonkét mérföldet gyalogoltam egy nap alatt, és akkor se ettem
sokkal többet, mint most.
Aznap este behúztam arra a helyre a fejemben, ahol Edmonddal
tudtam beszélgetni, és most végre jó híreim voltak a számára.

100
 25

Azzal, hogy a folyót követtük, egy csapásra könnyebb lett az életünk.

Nagyjából tudtuk, merre tartunk, és nem kellett órákon át
zsonglőrködnöm az iránytűvel meg a térképpel, meg folyton azon
pánikolnom, hogy nem kanyarodtunk-e el véletlenül Skócia vagy
Spanyolország felé.
Mivel tudtuk, mekkora út van még hátra, könnyebb volt beosztani a
kaját, amiből persze így se jutott sok, de legalább nem riogattam magam
azzal, hogy a fél üveg eperdzsemnek és a pár hüvelykes szalámivégnek
talán még egy hónapig ki kell tartania.
Piper sokszor mutatott mezei csiperkét, és bizonygatta, hogy abszolút
ehető, de eddig úgy voltam vele, hogy inkább ne próbáljuk ki, mert
hátha téved, és gombamérgezést kapunk. Végül annyit győzködött, és
olyan sok gomba volt – meg különben is kezdtem úgy érezni, hogy
nemcsak az éhezésbe lehet belehalni, hanem az unalomba is, ha mindig
ugyanazt kell enni –, hogy elhatároztuk, megfőzzük az első meleg
vacsoránkat gombából és szalámiból.
Először is felállítottuk a sátorszerűségünket, és vártunk sötétedésig,
hogy ne láthassák meg messziről a füstöt. Közben gyűjtöttünk egy
halom száraz füvet, odakészítettünk mellé gallyakat és teljesen száraz
ágakat, meg hoztunk köveket a folyópartról, és raktunk belőlük egy
kört, párat meg félretettünk, hogy majd azokat tesszük az edény alá.
Aztán gyufával meggyújtottuk a füvet, vártunk, amíg lángra kap, aztán
egyenként rátettük a gallyakat, és ezt kétszer csináltuk meg, négy gyufát
használtunk el. A gallyak nem voltak olyan szárazak, mint gondoltuk, de
végül is húsz perc alatt összehoztuk a tüzet.
Biztos közismert jelenség, hogy ha az ember tűzbe néz, mikor már
eleve félig meg van kattanva mindenféle dolgok hiányától, akkor rögön
hipnózisba esik. Iszonyatos erőfeszítésembe került levenni a
101
 tekintetemet a tűzről, és ha nem sikerült volna, talán még ma is ott
ülnénk Piperrel a lángokat bámulva, az arcukat meg a kezünket
melengetve, tele büszkeséggel, hogy sikerült egy ilyen vad és látványos
valamit teremtenünk, igaz, csak gyufával, ami sokkal könnyebb, mintha
ágakat dörzsöltünk volna össze.
Pipert hagytam a tűzbe meredni, én meg levágtam egy kis darabot a
szalámivégünkből, felaprítottam egészen picire, és beletettem a
csajkába. Az a sok zsír, ami benne volt, rögtön elkezdett kiolvadni,
akkor aztán fogtam hat-hét felszeletelt nagyobb csiperkét, meg néhányat
a kis kék fajtából, amit Piper szerint pereszkének hívnak, és óvatosan
beledobáltam a csajkába, rá a zsírra és a pici húsdarabokra.
Csajkafedőt is készítettem egy kéregdarabból, ami a kilógó szélein
füstölni meg izzani kezdett, úgyhogy elég nehéz volt levenni, mikor
meg akartam keverni a gombát.
A tíz ujjamból nyolcat megégettem, mikor lehúzogattam a csajkát a
tűzről, hogy ne égjen oda az egész, és ezt majdnem egy óráig kellett
csinálnom, mire a gombadarabok végre megbarnultak és
összetöpörödtek. Utána arra vártunk, hogy egy kicsit kihűljön, hogy
ehessünk végre. Elképesztő, hogy ilyen finom lehet valami, amit a
mezőn gyűjt az ember, főleg a kis szalámidarabkákkal, amik sósak,
kicsit égettek és ropogósak voltak.
És mikor elkezdtem enni a gombát, hirtelen elárasztottak a
gondolatok.
– Egész idő alatt éheztem – észre se vettem, hogy ezt hangosan is
kimondtam. Piper rám se nézett, úgy válaszolt:
– Én is.
Erre már tényleg csak magamban gondoltam, hogy nem úgy, mint én,
és remélem, úgy nem is fog soha.
Miután megettük a gombát, elmostuk a csajkát a folyóban, aztán
összekevertünk két marék szedret egy kis eperdzsemmel desszertnek.
Aztán megint elmostuk a csajkát, és vizet melegítettünk benne a tűzön,
és azt szürcsöltük, mintha tea lenne, és vagy egy óra hosszat tartott

102
bennünk az a jóleső érzés, hogy tele van a hasunk finom meleg
dolgokkal.
Aztán eloltottuk a tüzet, és lefeküdtünk.

Két vagy három órája alhattunk, amikor felriadtam, és azt láttam,

hogy Piper ott ül mellettem tágra nyílt szemekkel és iszonyatos
rémülettel az arcán. Én is felültem, de se nem láttam, se nem hallottam
semmit.
– Mi van? Mi történt? – kérdeztem tőle, de addigra ő már ordítani
kezdett, és le kellett tepernem, hogy elhallgattassam, mert
beparáztam, hogy meghall minket valaki.
Úgy dobálta magát, mintha rángógörcse lenne, és az arcomat
próbálta karmolni, és beugrott nekem, hogy ez talán gombamérgezés.
– NE! – visította, és először azt hittem, hozzám beszél, de aztán láttam,
hogy nem néz se rám, se sehova, pedig közben birkóztunk, hogy a
szájára tudjam tapasztani a kezem, és ordított tovább.
– NEM BÍROM TOVÁBB! – Én meg annyira csak őrá figyeltem,
hogy teljesen váratlanul ért, amikor én is meghallottam a fejemben a
hangokat. Halkan kezdődött, távoli, lüktető zajként, és először
rémülten körülnéztem, mert azt hittem, biztos a közelünkből jön, de
minden néma és üres volt, csak a természet és az éjszaka vett körül
minket.
Aztán a lüktetésből fokozatosan kivált valami, olyan volt, mint egy
gyorsítva lejátszott kazetta, sok vékony és fura hang, mint a marslakóké
a rajzfilmekben. Aztán már egyes hangok külön-külön is kivehetők
voltak, sírást és ordításokat hallottam, és addigra olyan hangosak és
kétségbeesettek lettek a hangok, és olyan rettenetes volt az egész, hogy
a karom közé kaptam a fejem, és könyörögtem, hogy legyen már vége.
– NEM BÍROM TOVÁBB – üvöltöttem én is.
Piper már nem kiabált, csak feküdt a földön összegömbölyödve,
becsukott szemmel, a kezét a fülére tapasztotta, és olyan rémület volt az
arcán, hogy odavergődtem, hogy valahogy segítsek rajta, de mikor
hozzáértem, csapkodott és rugdosott, úgyhogy inkább békén hagytam.
103
 Úgy mozgott, mint az árvaházi bolond kisgyerek, mikor elringatja
magát.
Eközben az üvöltözés a fejemben egyre hangosabb és hangosabb lett,
muszáj volt valahogy elmenekülnöm előle, de semmi nem használt,
egyedül azt tudtam csinálni, hogy búgó torokhangot adtam ki, hogy
elnyomjam. Egy idő után halkulni kezdett, egyre gyengébb lett, és aztán
a lüktetés is elmúlt, és újra csend volt körülöttünk, és akkor elhánytam
magam.
Piper végre kinyitotta a szemét, feltérdelt, és olyan eszelősen és
megvadulva nézett rám, mint egy sarokba szorított állat.
– Segítenünk kell rajtuk – szólalt meg végül!
– Kiken? – kérdeztem dühösen, mert arra gondoltam, inkább nekünk
kéne segítség, hogy ne dögöljünk meg itt a semmi közepén
gombamérgezésben. De Piper nem válaszolt, csak azt hajtogatta,
hogy segítenünk kell rajtuk, segítenünk kell rajtuk, mint egy
végtelenített pánikkazetta.
Aznap éjjel nem sütött a hold, nem volt semmi értelme elindulni,
mert olyan fekete volt a sötétség, hogy még az ösvényt se láttuk. Még
Piper is belátta, hogy hajnal előtt hülyeség elindulni, pedig nagyon be
volt sózva.
Próbáltunk tovább aludni, de nem sikerült, úgyhogy a hideg
éjszakában vacogva vártunk, amíg ki nem világosodott annyira, hogy
elindulhattunk. Akkor mentünk és mentünk, és nem is álltunk meg
sötétedésig, akkor aztán összeestünk, annyi erőnk se volt, hogy
felépítsük a sátrat, csak ledobtuk a takarókat a földre, és én
egyfolytában bogarakat éreztem magamon, meg köveket a csontjaim
alatt. Piper félig elaludt, de folyton felriadt, és mikor már kezdett
pirkadni, csak akkor aludtunk el rendesen, mint a vámpírok.
Pár órával később izzadtan és felpörögve ébredtünk fel, és megint
úgy belehúztunk a gyaloglásba, ahogy ilyen kimerültén és éhesen csak
bírtunk. Üres, elkeseredett hangulata volt a hallgatásunknak.
Egyikünk se hozta szóba többet a gombás éjszakát.

104
 Két napja indultunk el a folyó elágazásától, és úgy saccoltam, hogy
ha nem tévedünk el, még egy nap, és Kinglybe érünk.
Arra még csak egy kicsit se mertem gondolni, mit is fogunk ott
találni.
Nem volt jó ötlet hagyni, hogy az eszem előbb érjen oda. Lehet, hogy
visszafordult volna.

26

Az ösvényünk végül beletorkollt egy kanyargós műútba, ami olyan

keskeny volt, hogy nem fért el két autó rajta egymás mellett. Mélyút
volt, jobbra-balra domboldal emelkedett mellette, fent pedig sövény
futott, úgyhogy olyan volt, mint egy tíz láb mély árok szürke tetővel. Az
az ég volt.
A sövényből csicsergő és rikoltozó madarak röpködtek ki-be, biztos
nem értették, mit keresünk ott, hisz már hónapok óta csak az övék volt a
világnak ez a része. Nem örültünk neki, hogy egy nyílt úton kell
haladnunk, amin bármikor felbukkanhat egy autó, és a legközelebbi
búvóhely egy tíz láb magas domb tetején van. De a parázás mellett
titokban ott volt bennünk az öröm is, hogy talán már majdnem vagyunk
VALAHOL.
A térkép szerint kevesebb mint egy mérföldre voltunk Kinglytől, de
azért jól jött volna egy segítőkész rendőr vagy egy kedves
parasztasszony, aki útbaigazít minket a Gateshead-farm felé, mert
fogalmunk sem volt róla, hogy merre van, és melyik út vezet oda.
Mentünk kábé negyed mérföldet, elhagytunk pár lakatlan,
bedeszkázott ablakú házat, és találtunk egy táblát, amin nyíl mutatta az
irányt Kingly, Hopton és Ustlewithe felé, úgyhogy továbbmentünk, és
reméltük a legjobbakat. És mit adott isten? A következő elágazásnál egy
kopott tábla hirdette, hogy az a Gateshead-dűlő. Addigra már szinte
szaladtunk Piperrel. Hiába próbáltam lenyugodni, nem bírtam elfojtani a
105
reményt és az izgalmat, a szívem dörömbölt a bordáimon, és Piper is
furcsán ki volt pirulva.
Kábé fél mérföld után gyanakodni kezdtünk, hogy talán mégse ez a
jó út, de továbbmentünk, mert nem volt jobb ötletünk, és végül jött egy
tábla meg egy kapu és pár cséplőgép, amit otthagytak cséplés közben.
Mikor bementünk a kapun, az izgalmam elkezdett átmenni egy sötét,
szorongós érzésbe, mert rohadtul nem tetszett a hely hangulata.
A farmépületeket nem lehetett látni az útról, de távolabb balra egy
csomó madár röpködött, úgyhogy továbblopakodtunk arra, és végül egy
kanyar után megláttuk a nagy pajtát. Életnek azonban még ekkor sem
volt nyoma. Ekkor már legszívesebben hanyatt-homlok elrohantam
volna, mert nem kellett csodagyereknek lenni hozzá, hogy felfogjam, a
madarak nem ok nélkül köröznek pont ott.
Előtte gondolkodtam azon is, mit csinálunk, ha kiderül, hogy a
farmot elfoglalta az ellenség, és Isaacet meg Edmondot meg mindenkit
foglyul ejtettek, de muszáj volt biztosra vennem, hogy élnek, mert nincs
az a kicsit is épeszű ember, aki képes majdnem egy hétig éhezve
gyalogolni, ha nem hisz abban, hogy a dolog jó véget ér. Nem mindig
rajtunk múlik, milyen véget érnek a dolgok.
Ha az ember besétál egy ilyen kihalt helyre egy nyomasztóan szürke
őszi napon, amikor egy farmnak tele kéne lennie állatokkal,
emberekkel, élettel, de nem talál semmit, egyetlen embert se, csak a
zajok iszonyatosan rémisztő hiányát, és semmi nem mozog, csak a nagy
fekete madarak a levegőben, és egy egész hadseregnyi varjú tök
mereven áll és néz minket – hát, mindenki elképzelheti, nem éppen
szívderítő fogadtatás.
És aztán megláttuk a rókákat.
Az első gondolatom az volt, hogy milyen szépek, egészségesek és jól
tápláltak, ragyogott a narancsosvörös bundájuk, és csak másodikra
ugrott be, vajon miért vannak ilyen sokan, és miért nem futnak el?
Minek futottak volna? Ez a hely maga volt az édenkert nekik.
Tetemek mindenütt, és mikor megcsapott a bűz, az semmihez se volt
fogható. Ha azt mondják valamire, hogy halálszaga van, most már
106
tudom, azt máshogy nem lehet leírni, csak így: halálszaga van. Olyan
rohadó, dögletes és undorító, hogy a gyomrod ki akar mászni tőle a
torkodon, és ha az agyadnak van egy csöpp esze, kiugrik a fejedből,
hogy elhúzzon onnan a testeddel együtt vagy anélkül, csak hogy ne
kelljen megtudnia, mi okozza a bűzt.
Ha már eddig elmentem, nem tudtam rávenni magam, hogy
megállják. Vitt tovább a lábam, és közelebb érve láttam, hogy a tetemek
egy része emberi. Hidegség öntött el, és éreztem, hogy bármi történik,
nem fogok sikítani, se sírni, se semmit.
Jéggé dermedtem.
A madarak a szemem láttára csipkedték egy halott arcát, rángatták a
bőrét, a csőrükkel piros húscafatokat téptek le a csontokról, aztán pár
másodpercre felrepültek, mikor feléjük csaptam, hogy megnézzem, ami
a hullából maradt. Addigra már tudtam a test nagyságából és a ruhákból,
hogy a halott nem lehet Edmond, és ha nem lehet Edmond, nem lehet
Isaac se és Osbert se volt.
És jött a többi halott.
Összesen tizenhetet találtam, és csak egyről tűnt úgy, hogy ismerem,
szinte biztos voltam benne, hogy Jameson doktor az, és az élménytől,
hogy holtan látok valakit, akit ismertem, megint rám tört a pánik.
Annyira remegni kezdett a lábam, hogy le kellett guggolnom, különben
elestem volna.
Szépen sorjában odamentem a holttestekhez, egyenként
mindegyikről megállapítottam, hogy nem él, némelyikről, hogy nagyon
fiatal volt, és sorban mindegyikről, hogy nem az, akitől a legjobban
féltem, hogy lesz.
Szanaszét hevertek az emberek a farm udvarán, látszott, hogy
menekültek, vagy próbáltak elbújni vagy megvédeni valakit, és
amelyiknek még volt arca, arról leolvasható volt a rémület és a rettegés,
ha másból nem, a szája állásából, mert a szemük és az ajkaik tűntek el
leghamarabb. Kezdetben próbáltam elzavarni a rókákat a halottaktól,
iszonyú dühösen nekik rontottam, de nem foglalkoztak velem, csak
mikor beléjük rúgtam, akkor egy kicsit odébb mentek, de nem engedték
107
el a testrészt, amit épp rágcsáltak. Közönyösen néztek rám, tutira
érezték, hogy félek.
Kilenc férfit, három nőt és öt gyereket számoltam össze. Az egyik
gyerek egy Albynél fiatalabb kislány volt, az anyja karjában feküdt. Az
anya fiatal volt, de ahogy a többi nő is, teljesen fel volt öltözve koszos
és véres ruhákba, szóval az undokságok közül, amire egy háborúban
számítani lehet, itt nem történt más, csak hidegvérű mészárlás.
Hogy mióta halottak, azt nem tudtam megállapítani. Úgy tűnt, ahhoz
már elég régen, hogy a belső szerveik elkezdjenek bomlani, és a varjak
meg a rókák minden rokona és barátja odaérjen a lakomára.
Messzebb, a fedett karámban voltak az állatok. Főleg tehenek és
nagyobb borjak, közel száz darab összezsúfolva, takarmány nélkül, a
legtöbb már kimúlt, de pár még állt és néhány feküdt. Azok élesen
hörögve lélegeztek, és mikor pár lépéssel közelebb mentem a karámhoz,
felhőkben röppentek fel a madarak, de csak pár láb magasra, és rögtön
le is szálltak megint, hogy folytassák a marcangolást meg a harcot a
legjobb falatokért. Mivel most már közelebb voltam, megláttam a
tetemekből kimászó patkányokat meg a rókákat, ahogy a beleket
cibálták kifelé a feltépett hasakból, és akkor azt éreztem, hogy ha nem
húzok el onnan, de nagyon gyorsan, akkor üvölteni fogok, és abba se
tudom majd hagyni.
Rohanni kezdtem, hallottam a saját zihálásomat, és a fejemet
kapkodva kerestem Pipert, aki teljesen eltűnt, és ordítottam a nevét,
levegőt is alig vettem közben, időt se hagytam neki, hogy válaszoljon.
Nem volt sehol, bennem meg úgy dagadt a hisztéria, mint az áradó
tenger, a végén már fulladoztam tőle. Berohantam aztán az utolsó
helyre, ahol még nem jártam, az istállóba, és ott térdepelt Piper,
csendesen csorogtak a könnyek az arcán, és egy állatot ölelt át. Csak
akkor jöttem rá, hogy kit, amikor megmozdult, és halk csilingelés
hallatszott. Másként sose ismertem volna rá, mert csupa szar volt a
szőre, és annyira le volt soványodva, amennyire egy állat élve
lesoványodhat, biztos hosszú ideje be volt zárva étlen-szomjan. Tompa
volt a tekintete, de felismert minket, csilingelt a csengőjével, és a

108
szarvacskáit nekidörzsölte Pipernek, már amennyire az erejéből telt,
hisz alig élt. Csingi. Nem bírt felállni, és már a víz se érdekelte, amit
Piper hozott neki.
Így hát letakartam egy vászonzsákkal, és fejbe lőttem.
Aztán hazavittem Pipert.
Nem kerestünk táborhelyet, csak mentünk az úton, siettünk,
amennyire a maradék erőnkkel bírtunk, és valahányszor teherautó
közeledett, bemásztunk a bokrok közé, és ott lapultunk, amíg el nem
múlt a veszély.
Teljesen sose múlt el. Zseblámpák mozgó fényét láttuk, kiáltásokat
hallottunk, és a teherautók is elég sűrűn jöttek, normális körülmények
között biztos betojtunk volna.
Lassan haladtunk.
Nem beszéltünk, de fogtam Piper kezét, és újra meg újra mondtam
neki, hogy szeretem, az ereimben lüktető vér vitte az üzenetet, lefutott a
kezembe és átment az ujjaimból az ő ujjaiba. A keze eleinte ernyedt és
hideg volt, egy halott tárgy, de visszaimádkoztam belé az életet, és pár
óra gyaloglás után a keze elkezdte fogni az enyémet, eleinte gyengén,
aztán erősebben, és a végén már biztosan tudtam, hogy él.
Napnyugtakor eltűntek a felhők, az ég narancssárga, szürke és
rózsaszínű lett, és kezdett hideg lenni, de cserébe fényesen sütött a hold,
úgyhogy beburkolóztunk a takaróinkba, és továbbmentünk, amerre a
térkép mutatta. Sok lapulás meg a néhány pihenő után már majdnem
hajnal volt, de még sötét, amikor áthaladtunk az elnéptelenedett falun,
elmentünk a kocsma és a bolt előtt, és elindultunk a jól ismert hosszú
emelkedőn a ház felé. Arra számítottam, hogy kietlen és halott lesz a táj,
de nem volt az. A sövénykerítések roskadoztak az élettől, a bogyóktól, a
virágoktól, a madárfészkektől. A természet derűjének legalább egy
kicsit fel kellett volna vidítania engem, de nem – az egész olyan volt,
mintha vízióként látnám egy előző életemet, ami nem volt túl rég, mégis
olyan messze van, hogy tudom, akkor boldog voltam, de arra már nem
emlékszem, milyen érzés volt a boldogság.

109
 Ebben a mostani életemben nem számítottam semmire, se jóra, se
rosszra.
A ház elhagyatott, sötét és néma volt, még a mézszínű kőfalak is az
üresség érzését keltették. Az ócska dzsip ugyanott állt, ahol akkor
hagytuk, mikor kifogyott belőle a benzin. Életnek nyoma sem volt
sehol. De halálnak sem.
Bár mondhatnám, hogy megdobbant a szívem a ház láttán, de nem
dobbant meg. Ami a szívemből megmaradt, az mintha már nem húsból
és vérből lett volna. Hanem ólomból. Vagy kőből.
Mondtam Pipernek, hogy kint várjon, erre leült, és a karjára hajtotta a
fejét, én pedig belopództam a házba körülnézni, de nem volt erőm
végigjárni minden helyiséget, hanem egyenesen a kamrába mentem,
ahol egy alsó polc mélyén találtam egy paradicsom-, egy csicseriborsó-
és egy leveskonzervet, meg egy befőttesüvegben csatnit, ami elvileg
ehető ugyan, de még háborúban és az éhenhalás határán se szívesen
fanyalodik rá az ember. Kilyukasztottam a paradicsomkonzerv tetejét,
és odaadtam Piper-nek, aki kiszívta belőle a levet, a többit meghagyta
nekem.
Azután a felkelő nap első sugarainál lassan, elkínzottan és kimerültén
útnak indultunk a juhelletőhöz.

Biztos több ezer, több százezer, több millió olyan hely volt
Angliában, amit nem ért el a háború: tavak feneke, fák csúcsa, elfeledett
mezők távoli sarkai; messzi kis zugok, ahol békeidőben sem fordul meg
soha senki, mert nem elég fontosak, nem esnek útba sehová menet, vagy
senki nem veszi a fáradságot, hogy feldúlja őket.
Az elletőistálló ezek közé tartozott. Bár már beköszöntött az október,
elég sűrű volt még a fák lombja, hogy az útról abszolút ne lehessen
látni, és csak akkor indult el újra az ereimben a megdermedt vér, mikor
magunk mögött hagytuk a benőtt ösvényt, és láttuk, hogy az ellető
sértetlenül áll.
Sértetlen maradt, hiába dúlt fel máshol mindent a halál, a betegség, a
nyomor, a szomorúság, a gyász. Odabent is vigasztaló változatlanság
110
fogadott minkét. Senki nem járt ezen a helyen azóta az ezer év előtti
este óta, amikor ott aludtunk boldog együttlétben.
A jó az volt, hogy annak idején lusták voltunk mindent visszacipelni
a házba, így a szénán most is ott feküdt pár takaró, és néhány ruha is,
amit a fiúk hagytak ott: váltás pólók, zoknik, farmernadrágok, annak a
régi világnak az emlékei, amikor az emberek csak egy napig viseltek
egy ruhát, utána tisztát húztak.
Hiába voltam teljesen kipurcanva, mondtam Pipernek, hogy muszáj
eltüntetnem a bőrömről a tegnapi bűznek még az emlékét is, és a kora
reggeli sápadt napfényben tetőtől talpig lemosakodtam a fémvályúból
kimert jéghideg vízzel, aztán felvettem Edmond otthagyott farmerét és
pólóját. Jó volt a ruháit viselni, pedig az illata már elszállt belőlük. Rá
se bírtam nézni a koszos pulóverre, ami olyan sokáig védett a hidegtől,
és bár az új ruhák kicsit dohosak voltak, mikor bebújtam a
gyapjútakarók alá és letettem a fejem Piperé mellé, majdnem úgy
éreztem, hogy tiszta vagyok, hogy már nem fenyeget veszély, és főként:
hogy hazaértem.
Aznap a halottak álmatlan álmát aludtam.

111
 27
Visszaköltözhettünk
volna a nagy házba, de nem akartunk.
Talán azért, mert túl közel volt az úthoz, vagy csak mert egy kicsit
elnomádosodtunk, és rossz lett volna rendes házban lakni. De mindegy
is, miért, az a lényeg, hogy az istállóban maradtunk, és az első három
napot nagyjából végigaludtuk, csak addig voltunk fent, amíg ettük a
maradék kajánkat, vizet ittunk, és kimentünk a bokrok közé pisilni.
Aztán mikor már kialudtuk magunkat, és tűzre volt szükségünk, meg
ennivalóra, hirtelen eszembe jutott a tarisznya, amit Isaac hozott, és
amit eldugtunk Piper elől öt hónapja, vagy lehet, hogy öt éve.
Előtte soha, még a legrosszabb percekben se imádkoztam, de most
igen.
Imádkoztam, hogy ne csak egérrágta maradványok legyenek a
zabosládában. Imádkoztam, hogy ne szemét legyen, ami megrohadt a
nyári melegben. Imádkoztam az összes istenhez, akikben sose hittem,
hogy legyen elég a kaja Pipernek, és esetleg még nekem is maradjon
valami. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy most már muszáj hinnem
Istenben.
A sajt kemény volt, és kívül penészes, de különben finom és jó sok
volt belőle. A gyümölcskenyér prímán elállt a fémdobozban, az aszalt
sárgabaracknak és a barna papírba csomagolt csokinak se volt semmi
baja, az almalé megerjedt, de azért meg lehetett inni. Az egyetlen, amit
ki kellett dobni, a megrohadt sonka volt, annak a szaga eléggé
emlékeztetett a farmon terjengő iszonyatos bűzre – olyannyira, hogy
öklendezni kezdtem tőle.
A felhőtlen októberi éjszakákat derűs októberi napok követték, és bár
az istállóban megrekedt a hideg, a szabadban délelőtt tíz felé már
kellemes volt a hőmérséklet, Piper azt mondta, azért, mert a föld még
raktározza a nyári meleget. A takaróinkat kitettük az istálló déli
112
oldalára, és úgy üldögéltünk a meleg kőfal tövében, mint a
vénasszonyok; erjedt almalevet ittunk esővízzel felhígítva, hogy tovább
kitartson, kis darabokat törtünk le a sajtból meg a gyümölcskenyérből,
és igyekeztünk lassan enni, nehogy besokkoljunk az igazi kajától, és
kihányjuk az egészet. Szinte elviselhetetlenül töménynek éreztük az
ízeket, kicsit bele is fájdult a gyomrunk. Csak ültünk mozdulatlanul,
vártuk, hogy meggyógyítsa az agyunkat meg a testünket a lassú falatok
és kortyok sora, meg a béke, a nyugalom és az ismerős környezet.
Pár ilyen nap után egyik este azzal az elhatározással feküdtünk le,
hogy másnap reggel visszamegyünk a házba körülnézni, és szerintem ez
azt jelezte, hogy kezdtünk megint emberi lényekké válni.
Akkor történt, hogy az éjszaka közepén felriadtam, és motoszkálást
hallottam lentről. Az istállóból jött a hang, és az első gondolatom az
volt, hogy ez csak Edmond lehet. A második az, hogy megint kezdődik
az egész háborúsdi elölről, a harmadik meg, hogy talán patkányok
tévedtek be, és biztonságba kell helyezni a kaját. A motoszkálás aztán
valahogy kellemesen ismerőssé vált, és mikor felültem, hirtelen
Pipernek is felpattant a szeme: hosszú-hosszú idő után először
elmosolyodott. Halkan füttyentett egyet, mire lent az a valami csaholt
egyet, és én majdnem hangosan felnevettem, mert akkor jöttem rá, hogy
Jet az.
Egy pillanat alatt lent voltunk nála. Nagyon sovány és lompos volt,
de különben egészséges, és örült nekünk. Büszke kutya létére hanyatt
vetette magát, ficánkolt a gyönyörűségtől, mikor simogattuk, ölelgettük,
csókolgattuk, és mondtuk neki, hogy mennyire hiányzott.
Aztán otthagytam őt Piperrel, és elővettem egy darab sajtot meg egy
darab gyümölcskenyeret, és próbáltam lassan adagolni neki, de hiába,
mert rágás nélkül befalta, annyira éhes volt. Csak azért nem adtam oda
neki az összes kaját, mert nem tudhattam, meddig kell még ebből a
készletből élnünk.
Az izgalomtól teljesen felébredtünk, és egy percre se akartuk szem
elől téveszteni Jetet, úgyhogy tuszkolva és vonszolva feltornásztuk őt a
szénapadlásra. Ezért persze nem rajongott túlságosan, de végül
113
mindhárman lefeküdtünk. Jet egy kicsit elhúzódott Pipertől, de Piper
fogta a mellső mancsát a biztonságérzet kedvéért, én meg Piper mellső
mancsát fogtam szintén a biztonságérzet kedvéért. Így aludtunk.
Amikor hosszan meneteltünk a házhoz, testileg és lelkileg is teljesen
kimerültünk, úgyhogy egyik fajta erőnkből se maradt sok. Egy szót se
szóltam, de felkészültem a legrosszabbra. Végül is nem a legrosszabb
fogadott minket, de azért elég rendesen le volt pusztítva a ház, és ez egy
kicsit olyan érzés volt, mint mikor még egyet rúgnak a földön fekvő
emberbe.
Még mindig nem volt se villany, se telefon. Nem találtunk se egy
levelet, se egy cetlit, semmit, amiből megtudtuk volna, hol keressük
Edmondot és Isaacet, viszont az jó volt, hogy nem voltak kitörve az
ablakok és a falakat se kenték össze szarral csak úgy viccből. Egy
csomó bútort kihajítottak az istállóba, a többit meg nagyrészt a sarkokba
dobálták, törött edények hevertek mindenütt, az épen maradt edényekre
meg rá volt kövesedve az ételmaradék, a klotyók el voltak dugulva, és a
szőnyegeken vastagon állt a sár.
A konyha volt a legrosszabb állapotban, gondolom, a katonák is ott
szerettek legjobban beszélgetni, mert a nagy asztalon halmokban
hevertek a papírok. A falakra térképeket rajzoltak, és egy szem kaját se
hagytak, csak az volt, amit első nap a kamrában találtam. Piperrel
átmentünk az istállóba, de nyomuk se volt a tyúkoknak meg a
birkáknak, se semmilyen állatnak, de az nem derült ki, hogy
szétkergették, elszállították őket, vagy ebédet főztek belőlük a
katonáknak.
A nagyobb hálószobákban valamivel jobb volt a helyzet, ott csak
félretolták a bútorokat, és nem volt nagy kosz. Visszafojtott lélegzettel
nyitottam be a kis padlásszobámba. Mikor beléptem, ugyanazok az
évszázados, fehér falak fogadtak, mint első alkalommal, és minden úgy
volt, ahogy hagytam, csak a nárciszok száradtak papírvékonyra a
borosüvegben. Felvettem a földről egy takarót, szépen az ágyra
terítettem, aztán kinéztem az ablakon, és felidéztem, hogyan érkeztünk
meg egykor a dzsippel, Edmond meg én.
114
 A falakban még mindig ott csengett a hangunk.
Mielőtt kimentem a szobából, belenéztem a kis komód fiókjába. Ott
találtam a tiszta ruháimat szépen összehajtva, és akkor a vágy hirtelen
minden mást kisöpört a fejemből: csak meg akartam tisztulni. A
ruháink, gondolom, azért nem jutottak a többi holmi sorsára, mert olyan
kicsik voltak, hogy senki nem tudta hasznukat venni.
Lent a hallban belenéztem a nagy tükörbe, ami hiba volt, mert
először rá se ismertem magamra, olyan sovány voltam meg olyan
koszos, és olyan csimbókos volt a hajam, és rögtön rohantam a csaphoz,
amiből persze nem jött semmi, hiszen nem működött a szivattyú. Piper
segített vödörrel vizet hordani a kerti hordóból az emeletre, negyedig
megtöltöttük a kádat, aztán Penn néni szappanja, egy flakon sampon és
egy szobára való tiszta ruha segítségével hozzáláttam, hogy új embert
varázsoljak magamból.
Akivel előfordult már, hogy heteken át éjjel-nappal ugyanazt a ruhát
kellett hordania, az tudja, milyen fantasztikus érzés, mikor újra selymes
és puha lesz az ember bőre. Hogy milyen boldogító élmény tud lenni,
hogy levágod a körmöd, finom rózsaillatú szappannal lemosod a retket a
kezedről meg a lábadról, aztán tiszta ruhát húzol, megfésülködsz, és
hallod a TISZTA hajad puha suhogását, miközben szárítod a napon.
Új vizet töltöttünk a kádba, aztán ruhákat kellett hoznom Pipernek a
szobájából, mert ő nem volt hajlandó felmenni. Nem tudom, mitől
parázott, de valamiért bekattant neki, hogy nem megy fel, kábé úgy,
ahogy a kisgyerek a fejébe veszi, hogy egy szörny kuksol a
szekrényében, amikor sötét van.
Szerintem a házban lakó kísértetektől félt, és ezt meg is tudtam
érteni.
Választottam neki ruhákat, köztük egy fehér inget, amiről tudtam,
hogy a lehető legkevésbé praktikus, de annyira csábító volt a tisztaság
és a célszerűtlenség luxusa, hogy nem tudtam ellenállni neki. Azért egy
táskába bepakoltam értelmes holmikat is, nadrágokat, kapucnis
pulóvereket, fehérneműket, meg pluszzoknikat, hogy legyen mit a
kezünkre meg a lábunkra húzni éjszaka, ha csípnek a bogarak.
115
 Mire mindketten megfürödtünk, tiszta ruhát vettünk, és nagyjából a
helyükre toltuk a bútorokat a nappaliban, addigra a hangulatunk is
egészen rendbejött. A legnagyobb öröm az volt, amikor kidobtam a
hónapok óta hordott koszos edzőcipőmet, és belebújtam az előző
életemből örökölt mokaszinba, amit újnak és drágának éreztem. Nagyon
finom bőrillata volt.
Valamit csinálnunk kellett Jettel, mert folyton kapkodott a szőrébe
ragadt bogáncsok után, a fürdés ötletét viszont határozottan elutasította,
úgy-hogy jobb híján megkerestük a belépőben a kutyakefét, felvittük
magunkkal a juhelletőbe, és ott nekiestünk a gubancos bundájának. Hát,
ez sem volt igazán ínyére. Felvittünk magunkkal egy nagy zsák száraz
kutyatápot is, amit még a kamrában találtunk, mert így legalább Jet
etetését könnyen megoldhattuk, ha a miénket ilyen egyszerűen nem is
sikerült. Nehéz volt a zsák, megszenvedtünk vele, de nem voltunk
biztosak benne, hogy Jet tud elég mókust meg nyulat fogni magának.
Fent, az elletőben aztán kipakoltam és szépen elraktam a szajrét: a
gyufát, a szappant, a tiszta ruhát, a plusztakarókat, a kutyakaját, a
gyertyát, amit egy szék alatt találtam, és néhány könyvet. Ahhoz, hogy
több mindent felhozzunk, kétszer kellett volna fordulni, de ha az ember
fáradt és alultáplált, akkor a kétmérföldes gyalogtúrából egyetlenegy is
bőven elég neki egy napra.
Aznap este Piper eltűnt, miközben én még kint üldögéltem, és
kihasználtam a nappali meleg utolsó perceit. Egy idő múlva a keresésére
indultam, és az istálló egyik sarkában találtam rá, ott ült egy takaróba
burkolózva, a karjában Jettel, és sírt, szinte hangtalanul, nyitott szájjal,
az orra meg a szeme vörös és dagadt volt, és úgy áradt belőle a könny,
mint egy feneketlen kút vize.
Nem kellett megkérdeznem, miért sír. Így, hogy tiszta ruha volt
rajtunk, és többé-kevésbé biztonságban érezhettük magunkat, még
kiáltóbb volt a többiek hiánya. Ami engem illet, én az Edmond utáni
vágyakozásom közben legalább annyi év után végre lerendeztem
magamban az anyám elvesztését, de Pipernek egy anya és három testvér

116
helyett nem maradt más, csak én, egy kutya és egy csomó
megválaszolatlan kérdés.
Kellett volna akkor valaki, akinek kijelenthetem, hogy ennyi volt, itt
a vége, nem bírom tovább elviselni a magam nyomorúságát plusz még
Piperét, ami még az enyémnél is durvább. Tele voltam haraggal és
kétségbeeséssel, mint Jób, mikor az öklét rázta Isten felé. Nem tehettem
mást, csak ültem Piper mellett, simogattam a fejét, és motyogtam, hogy
elég, elég, mert az volt mindkettőnknek, elegünk.

28

Nem bírtuk tovább. De tovább csináltuk.

Azzal töltöttük az időt, hogy életben maradtunk. Valamikor
régesrégen tanultuk társadalomismeretórán, hogy a barlanglakó
ősemberek, a busmanok és más primitív törzsek minden idejüket
élelemszerzéssel töltötték, és jó érzés volt, hogy szép egyenes vonalat
tudtam húzni a történelem segítségével a jó öreg neandervölgyi
ősszőrmók és önmagam között. Arra gondoltam, hogy ha legközelebb
New Yorkban járok, elmegyek a régi iskolámba, és javasolni fogom,
hogy a tömegkommunikáció tantárgy helyett inkább legyen egy olyan,
hogy
„túlélés félholtan a vadonban, mikor nincs remény”.
Szerencsére ehető dolgokban nem szenvedtünk hiányt, hiszen ősz
volt, a termékenység és a hálaadás évszaka, de túlzás volna azt állítani,
hogy izgalmas volt a menü. Olykor ölni tudtam volna egy
sajtosparadicsomos melegszendvicsért Diet Coke-kal, ami tőlem elég
nagy teljesítmény, és ha az ezer pszichológusom valamelyike akkor ott
van, biztos rém elégedett lett volna magával.
Mindegy, szóval volt rengeteg krumpli, mert az elletőhöz egy jókora
krumpliföld mellett vezetett az út, amit nyilván a házunkban állomásozó
katonák is észrevettek, de egy kis szakasz éhes rekviráló csak
117
korlátozott mennyiségű krumplit tud megenni egy hónap alatt, főleg ha
semmi se áll rendelkezésre a krumplipüré, a hasábburgonya, a
krumplisaláta stb. egyéb szükséges hozzávalói közül. Más szóval a
krumplitermés kábé kilencven százaléka megmaradt nekünk.
A legtöbb délelőttöm azzal telt, hogy kiástam valamennyi krumplit,
felcipeltem az elletőbe, és elraktam a zabosládákba, Piper meg ezalatt
olyan természetadta ínyencségek után kutatott, mint a vizitorma, a
szelídgesztenye és a méz. Hoztuk a szokásos felállást: ő a nimfapiacon
tarolt, én maradtam az édes anyaföldnél.
Néha mikor végképp elegem volt a krumpliásásból, elkísértem
Pipert. Rendes akcióban látva őt az embernek az ugrott be, hogy ennek
a testvérkvartettnek az apja csak valami nagypályás kobold lehetett.
Piper tudta, hogyan kell a méheket követve megkeresni a kaptárt, és
utána kiszedni a lépet: lombos ágat égetett, hogy a füsttől a méhek
elmeneküljenek, vagy annyira elkábuljanak, hogy hagyják, hogy
letörjön egy darabot a lépből, és nem csípik meg. Azért én a biztonság
kedvéért mindig tisztes távolságból figyeltem ezt a műveletet.
Egyik nap Piper magával vitt vízitormát keresni, és elmagyarázta,
hogy csak GYORSAN FOLYÓ folyóból szabad szedni, mert különben
tönkreteszi az ember máját. Én meg gondolkodtam magamban, hogy
vajon a kanyarogva folyó folyó az jó-e. Ez is egy olyan dolog, amit
nagyon nem bírok a természetben, mármint az, hogy a szabályok csak
nagyjából érvényesek. Mint például mikor Piper azt mondja, hogy ez a
gomba szinte biztos, hogy nem mérgező.
Én azt se nagyon tudtam, mihez lehet kezdeni egy darab ragacsos,
méztől csöpögő léppel vagy épp két marék vizitormával azon kívül,
hogy az ember beküldi valami üzembe, ahol szépen polisztiréntálcára
rakják és befolpakozzák. De meglepő módon a méznek mindenfajta
gyári hókuszpókusz nélkül is mézíze volt, a vizitormának meg
vizitormaíze, és kezdtem rádöbbenni, hogy ha az ember lemond az
édességekről meg még öt-tízezer feltétlenül szükséges holmiról, akkor
tulajdonképpen semmi szükség szupermarketekre.

118
 Közben azt is megtanultam a saját káromon, hogy az olyan dolgokat,
mint a méz, zárt edényben kell tárolni, ha az ember nem akarja
vendégül látni a Föld összes rovarát.
Piper szag után megtalálta a mezőn a medvehagymát meg a mocsári
hagymát; és hozott is belőlük nyalábszámra, és olyankor a változatosság
kedvéért medvehagymás-mocsári hagymás krumplit ettünk
medvehagyma és mocsári hagyma nélküli krumpli helyett. Voltak
napok, amikor boldogan odaadtam volna Anglia komplett jövőjét egy
üveg majonézért, de sajnos nem volt kivel üzletelnem ez ügyben.
A gesztenyét megsütöttük a parázson, és finom is volt, csak iszonyú
nehéz volt meghámozni, a héja beszűrődött az ember körme alá és
napokig fájt. Egyszer majdnem egy egész délutánt töltöttem
gesztenyegyűjtéssel, és mikor hazavittem, Piper úgy nézett rám, hogy az
már majdnem súrolta a megvető pillantás határát.
– Ezt vadgesztenyének hívják, és nem ehető, Daisy – mondta.
Penn néni veteményeskertjében volt pár sor csemegekukorica, annyi
káposzta, amennyit a brit meg a csigahadsereg meghagyott, elég sok
tök, pár szál póréhagyma, némi bab és egy csomó elburjánzott menta.
Felcipeltem egy ólomsúlyú serpenyőt a házból, és mivel olajunk nem
volt, vízzel pároltuk meg a zöldségeket. Piper javasolta, hogy fogjunk
egy nyulat, és vágjuk le a zsírjáért, de mikor rábámultam, hogy észnél
van-e, visszakozott és azt mondta, a Cserkészek túlélési kézikönyvéiből
emlékszik erre az ötletre.
Pár nappal később Piper kitalálta, hogy menjünk el horgászni, amitől
elszorult a szívem, mert eszembe jutott a gyönyörű napunk, és nagyon
nem akartam még egyszer elmenni oda és elrontani az emlékét, de a
nosztalgia abban az időben nem játszott jelentős szerepet a
döntéseinkben, úgyhogy magunkhoz vettük Piper pecabotját, és
elindultunk.
Borús nap volt, szemerkélt az eső, ami Piper szerint ideális idő a
horgászáshoz, és én szokás szerint csak kibiceltem, amíg ő próbálta
horogra csalni a zsákmányt. A kifogott halakat viszont nekem kellett az
instrukciói szerint kivégeznem és megpucolnom, ő addig elfordult. Nem
119
haragudtam rá, de lemondtam volna róla, hogy döglött pisztrángok
hasában turkáljak, csak azért, hogy ne Pipernek kelljen. Arról nem is
beszélve, hogy előtte fejbe kellett vágnom őket egy bottal. Utáltam
csinálni, de azért nekem legalább ment. Azt hiszem, ez volt a különbség
kettőnk között.
A menü pisztráng volt orvhorgász módra, amihez képest minden más
kaja csak undok moslék, aztán mézes mogyorót ettünk, és mentateát
ittunk rá. Tényleg finom volt, de azért este elalvás előtt mégis vajas
pirítósok lebegtek a szemem előtt.
A következő napokban kitaláltuk, hogyan lehet levest főzni
mindenből, ami kéznél van, és az sokkal jobban bejött, mint a
különkülön megfőzött dolgok. A legfinomabb a póréhagymás
krumplileves volt, és mikor elfogyott a póréhagyma, mocsári hagymát
használtunk.
Próbáltunk minél több élelmet elraktározni. Az elletőben csak két
egérbiztos zabosláda volt, és az egyiket már megtöltöttem krumplival, a
másik meg félig volt magokkal, kukoricával és káposztával. Akkor
tényleg nem hiányzott más, csak egy jó nagy hűtő-fagyasztó
jégkockakészítővel és üdítőcsapolóval.
A vicc az volt, hogy azokban a napokban nagyjából ugyanúgy
néztem ki, mint mikor megérkeztem Angliába, azzal a különbséggel,
hogy már mindent megettem, amihez hozzájutottam.
Időközben valamikor elvesztettem a koplalóképességemet.
Egyrészt nem is lennék a jó öreg Daisy, ha nem pont akkor jönne
meg az étvágyam, mikor körülöttem mindenki az éhezést gyakorolja,
másrészt azt még én se tartottam normálisnak, hogy mindenáron sovány
akarjak lenni egy olyan világban, ahol tömegével halnak éhen az
emberek.
Úgy tűnik, minden háborúban van egy kis derű.

120
 29

Tudtam, hogy Edmond visszajön, amint tud. Kipróbáltam, amit a

filmekben csinálnak a kutyákkal, mondtam Jetnek, hogy keresse
Edmondot, és rámutattam úgy általában széles e világra, de Jet nem
sprintelt el, mint Lassie a forró nyomon, hanem csak ült, és pár
másodpercig készségesen nézett rám, aztán levette, hogy hiába vár
tőlem értelmes parancsot, ezért hát nem méltatott további figyelemre.
– Nem tudod legalább Gint megkerestetni Jettel? – kérdeztem Pipertől,
a „miféle állatidomár vagy te” hangsúllyal. De csak a fejét rázta.
– Magától is megkeresné, ha érezné, merre van – felelte Piper.
Mindketten ránéztünk Jetre, aki nem messze ült tőlünk, és kissé
felemelte az orrát, hogy beleszagoljon a lusta szélbe.
– Figyeli a környéket – mondta Piper. – Több-mérföldes körzetet
feltérképez a szagok alapján.
Egyik délután tanúja voltam, hogy Piper elmélyülten társalog Jettel,
és mikor megkérdeztem, miről folyik a szó köztük, vállat vont, és azt
felelte, kutyadolgokról. Néha bántott, hogy kirekesztenek ezekből a
beszélgetésekből, de többnyire nem foglalkoztam vele. Nekem a régi
filmek jönnek be, Piper meg kutyákkal beszélget.
Ahogy múlt az idő, és se Edmond, se Isaac nem került elő, egyre
többet kellett küzdenem az elviselhetetlen félelemmel, ami mindig is ott
ólálkodott valahol az agyam legmélyén. Hosszú idő után vallottam csak
be magamnak, hogy már nem érzem Edmond jelenlétét, és néha
elkeseredett kitartással hajnalig hallgattam a csendet, próbáltam
felidézni az arcát.
Néha mintha felcsendült volna a fejemben a hangja, de mindig
kiderült, hogy csak a tudattalanom játszik vissza valami régi felvételt,
perverz nosztalgiából.
Nem akartam elhinni azt, ami egyre inkább biztosnak tűnt.
121
 A halottakat mindig láttam. Gondosan megvizsgáltam minden egyes
szörnyű rémálomarcot, és egyik se volt Edmondé.
Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy le kell mennem a nagy házba,
hátha ott vár ránk Edmond, hátha odáig még el tudta vonszolni magát
valahogy, de tovább már nem.
Mindenféle meséket találtam ki, hogy miért tűntem el órákra, vagy
egyszerűen azt mondtam Piper-nek, hogy korábban láttam valamit a
veteményesben, ami közben biztos megért, mondjuk, késői
paradicsomot. Vagy azt mondtam, hogy kell valami a házból, például
tiszta zokni. Piper nem bánta, hogy egyedül járok le, mert ő a kísértetek
miatt nem nagyon kívánkozott a házba, meg hát szerintem sejtette,
igazából miről szólnak a kirándulásaim, és örült, hogy rendszeresen
körülnézek odalent.
Jet, az élő riasztórendszer sose volt ott velem, ő Piper állandó útitársa
volt, ezért aztán a ház felé közeledve mindig figyeltem, nem látok-e
ómeneket, furcsa felhőalakzatot, tizenhárom szarkát, antilop méretű
békákat, ilyesmit. Volt úgy, hogy azt hittem, érzem valaminek a
jelenlétét, máskor meg rejtélyes nyugtalanságot tapasztaltam
magamban, de azt hiszem, nem kerülök be vele a híradóba, ha elárulom,
hogy ezek a megérzéseim sose jöttek be.
De nem érdekelt. Kalapálni kezdett a szívem a legapróbb dologtól is,
ami arra utalhatott, hogy van ott valaki. De általában csak egy ablakon
doboló éjjeli lepkét találtam. Vagy egy egeret. Vagy semmit.
Ha már úgyis ott voltam, próbáltam rendet csinálni a házban.
Bútorokat toltam a helyükre. Szőnyegeket söpörtem le. Tányérokat
mostam el hideg vízzel és szappannal. Sikáltam a koszt a falakról.
Máskor csak ültem a kis szobámban vagy Edmond és Isaac
szobájában, reménykedve, hogy történik valami.
Néha felhúztam Edmond ruháit, és bejártam a házat, de nem tudtam,
mit keresek.
Megijedtem magamtól. Belőlem lett az a kísértet, amitől Piper
annyira félt.

122
 Egyik nap aztán együtt mentünk le a házba, mert Piper meg akart
fürödni. Az ő jelenlétében fölösleges volt előjeleket keresnem, hisz
tudtam, hogy ha van mit megérezni, Piper meg fogja.
Szokás szerint vödörrel hordtuk be a vizet, és a fürdés dermesztő
volt, de legalább igazi kádban zajlott. Utána egy ideig ücsörögtünk a
kertben, kiolvasott könyveket cseréltünk olvasatlanokra, és az egész
olyan volt egy kicsit, mint a régi időkben – a háború előtt a moziba
menés, vagy a többi szabadidős program.
Egy ideig totális béke és nyugalom volt, a csöndet csak Piper halk
dúdolása törte meg, meg az almafán csiripelő füzike, meg én, amikor
lapoztam a könyvemben.
Aztán megcsörrent a telefon.
Annyira szokatlan volt a zaj, hogy hirtelen nem is tudtuk, mit kell
ilyenkor csinálni. Egy örökkévalóságig tartott, míg mozdulatlanul
meredtünk a készülékre.
Piper arcára rémület ült ki. A szeme elkerekedett.
Én világéletemben mindig felvettem a telefont, ha csörgött, és nem
most akartam változtatni ezen a szokásomon. A fülemhez emeltem a
kagylót, de meg se mukkantam.
– Halló? – szóltak bele, és először nem tudtam hova tenni a hangot. –
Halló? – jött megint, aztán a hang könyörgőre fogta: – Nagyon
kérem, mondjon valamit.
És akkor rájöttem, ki az.
– Halló – mondtam. – Daisy vagyok.

123
MÁSODIK RÉSZ

124
 1

Miután visszamentem New Yorkba, kórházba kerültem, és hónapokig

ott tartottak. Bámultam a falat, némán, görcsbe dermedve a haragtól és a
kíntól. Az, hogy végig hajlandó voltam enni, zavarba ejtette és
bosszantotta az orvosokat, hasztalan próbáltak rájönni, mit keresek ott.
Hónapokon át képtelenek voltak indokot találni az ottlétemre. Nekem
pedig eszem ágában sem volt a segítségükre sietni.
Végül aztán kénytelenek voltak elbocsátani, és még akkor se tudták
diagnosztizálni a kézenfekvőt.
Hát most elmondom ezt is.
Azért kellett kórházban lennem, mert nem volt más megoldás. Mert
csak így tudtak elhozni Angliából. Nem akartam se kiéheztetni, se
megölni, se összevagdalni, se kínozni, se megcsonkítani, se büntetni
magam.
Haldokló voltam, de hát mindenki az. A veszteség napról napra
módszeresen közelebb vitt a halálhoz.
Az egyetlen gyógyír az állapotomra akkor és most is az volt, hogy
makacsul őrzöm, amit szeretek. Mindent leírtam; először elszórt
töredékekben, ide egy mondat, oda pár szó, ennyit tudtam elviselni
akkoriban. Később többet írtam, az idő múlása tompította, de nem
enyhítette a fájdalmamat.
Ha most előveszem, amit leírtam, alig bírom elolvasni. A boldogság a
legrosszabb. Vannak napok, amikor nem tudom rávenni magam az
emlékezésre. De a múlt egyetlen apró részletét sem hagyom elveszni.
Az határozza meg, mi marad meg abból az életemből, ami hat éve
történt.
Az agyamban, a tagjaimban, az álmaimban még mindig az történik.
2

125
 A háború mostanra fejeződött csak be. Hozzátenném, hogy végleg,
de még most se merem elkiabálni.
Maga a megszállás kevesebb mint kilenc hónapig tartott; már az első
év karácsonyára véget ért. Addigra visszatértem New Yorkba, nem
önszántamból, hanem mert egyrészt elhurcoltak, másrészt kitoloncoltak,
a harmadik rész meg a zsarolás volt, és a rengeteg minden után, amit
sikerült legyőznöm, ezt a harcot már nem maradt erőm megvívni.
A legrosszabb azokban az években nem a kórház volt, nem is az
egyedüllét, nem a háború, és nem is Edmond hiánya.
Hanem a bizonytalanság.
Divatos manapság arról beszélni, hogy egy egész élet zsúfolódik
néhány évbe, főleg, ha a végére az illető meghal, ami egyre gyakoribb.
De velem épp fordítva volt. Attól kezdve, hogy eljöttem Angliából,
szünetelt az életem. Egész idő alatt mást se csináltam, csak vártam,
hogy hazamehessek.
Persze lehet, hogy ez túlzó leegyszerűsítés, és tárgyilagosabbnak
kellene lennem: persze, vártam, de közben munkát vállaltam, könyveket
olvastam, légópincékben ültem, fejadagpapírokat töltöttem ki, leveleket
írtam, életben maradtam.
Csak épp az igazság az, hogy semmi nem tudta feledtetni velem a
várakozást.
Múlt az idő. Ennyi.
Először persze visszakerültem a családomhoz. Megismertem a
féltestvér-húgomat. Aki igazából kevesebb mint fél. Nyolcad. Ötvened.
A Leonora nevet kapta. Fitos orrú, tündéri és üdítően normális, amint
azt Davina immár több mint fél évtizede naponta két-háromszázszor
megjegyzi.
Pontosan tudom, hogyan zajlanak a beszélgetései apámmal.
– Hála a jó Istennek, hogy Leonórával nincs semmi probléma, és nem
kell rá is egy vagyont költenünk, mint... (jelentőségteljes

126
 fejmozdulat). Apám, akinek szemlátomást kellemetlen a téma, azt
feleli:
– Hát igen, drágám. – És babonából lekopogja a kanadai fehér nyírfa
fejlapon. Az ő korában én is tündéri voltam.
Apám kedvéért eljátszottam Leonora szerető nővérének szerepét.
Nem mintha nem lett volna mindegy. Ez a kislány eleve abból indult ki,
hogy mindenki csodálja.
Jó neki. Úgy sokkal könnyebb az élet.
Pár nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, elhagytam a családi
fészket. A legtöbb iskola bezárt, és a halál és pusztulás közepette amúgy
is feleslegesnek tűnt tanulni, így hát beköltöztem egy elhagyott
irodaházba az egykori Központi pályaudvar romjai közelében. Azon a
környéken senki nem akart lakni, de nekem tetszett ott. Sokkal több
látszott most az égből, és néha lövöldöztek ugyan, de általában csend
volt.
Ott volt egy ugrásra a New York-i Városi Könyvtár központja, a 42.
utca és az 5. sugárút sarkán. Gyanítottam, hogy munkaerőhiánnyal
küzdenek, mint azon a környéken minden cég. A felvételi beszélgetésen
megkérdezték, hogyan állok hozzá a bombafenyegetésekhez meg az
orvlövészek jelentette veszélyhez, és nagyon imponált nekik az, amit ők
a bátorságomnak hittek. Egyedül én jelentkeztem az állásra, talán azért
nem zavarta őket a sajátos szakmai múltam. Teremőrzés a diliházban.
Nap nap után elvégeztem a dolgomat, ami többnyire a
semmittevésben merült ki. A könyvtár néma volt, hatalmas és üres.
Voltak napok, amikor kizárólag a törzsvendégeink jöttek be: néhány
régimódi megszállott forrásbúvár és szellemi kalandor. Mindenki más
inkább otthon maradt, és az internetet használta – őket az információk
minőségénél jobban izgatták az öngyilkos merénylők. Szinte mindenki
leszokott már az olyan kis luxusokról, mint a könyvtári könyvek.
Csak pár napja történt, hogy végre szünet állt be a bolygószerte dúló
több ezer háborúban. Vagy egyetlen nagy háború volt? Már nem is
tudom.
Szerintem senki nem tudja.
127
 Pár nappal azután, hogy végre ismét lehetővé vált a külön engedély
nélküli határátlépés az USA és Anglia között, megérkezett Piper levele.
Hosszúhosszú ideig nem bírtam rászánni magam, hogy elolvassam.
Ez egyszer hasznomra voltak apám összeköttetései. Próbálta
kiköszörülni a csorbát, és ez tényleg rendes volt tőle.
Az elsők között jöhettem vissza.
Rettentő körülményes utam volt. Az indulástól az érkezésig majdnem
egy hét telt el, amiben persze volt egy csomó várakozás is, de hát ahhoz
hozzá voltam szokva.
Mikor végre leszállt a gépem, valahol arra számítottam, hogy
megtörténik a csoda, és fohászkodtam is érte, hogy történjen meg,
Edmond bukkanjon fel a reptéren, úgy, mint legutóbb, a cigarettájával
és a bájos-kutyásan félrebillentett fejével. Persze erre nem volt semmi
esély.
De azért csalódott voltam.
A határőrök mindenkit alapos ellenőrzésnek vetettek alá, sokáig
vártam hát a soromra egy kisebb csapatnyi izgatott emberrel együtt. Az
érkezők között csak néhány amerikai akadt, többségük olyan brit
állampolgár volt, aki az óceán túloldalán rekedt, amikor világszerte
elkezdték lezárni a határokat.
Kétszeresen, sőt háromszorosan igazolni kellett, hogy van jogunk
Angliában tartózkodni, az újfajta útlevelünkön kívül ujjlenyomatos
személyazonosító kártyát kértek, meg még egy halom papírt.
Minden reptéri hivatalnok fegyvert viselt. De a mogorva képük
mögött fel lehetett fedezni rajtuk az izgalom apró jeleit. Mi már
majdnem turisták voltunk, évek óta az elsők. Egy hosszú, hideg tél
végét jelentettük számukra. Olyanok voltunk, mint a hóvirág. Alig
palástolt megkönnyebbüléssel köszöntöttek minket.
Mikor kiléptem a szabadba, az esős áprilisi nap ismerős illata úgy
fejbe kólintott, hogy elszédültem. Letettem a bőröndömet, úgy vártam,
hogy elmúljon a kábulat.
A reptér a felismerhetetlenségig megváltozott, teljesen benőtték az
ősnövény kinézetű bogáncsok, a sünzanót, a repkény. Úgy lett, ahogy
128
Isaac megjósolta: a táj boldogan falta fel a civilizációt. Szinte azt
vártam, hogy szarvasok és vaddisznók tűnjenek fel a kifutópályán.
A parkoló néhány katonai dzsiptől eltekintve üres volt. Tulajdonosaik
helyet vágtak maguknak a mindent elborító, sűrű bozótban, de ezek az
irtások nem tűntek túl maradandónak. Olyan volt, mintha a vadonban
landoltunk volna; örülök, hogy csak leszállás után láttam, milyen
állapotban van a kifutópálya.
A katona a ROKONLÁTOGATÁS szót pecsételte az útlevelembe.
Most újra megnéztem, mert önbizalmat adott, és mert tetszett a kövér
fekete nagybetűk brutális szigora.
Közeledem, üzentem magamban mindennek, amit itt hagytam, és
megcéloztam a szakadt buszt, amivel elindulhattam hazafelé.

129
 3

Amíg az átszállásra vártam Londonban, találtam egy működő

nyilvános telefont, és felhívtam a számot, amit Piper küldött. Sokáig
csengett, utána felvette egy ismeretlen férfihang. Azt mondta, senkit
nem tud adni, megüzentem hát vele, hogy körülbelül mikor érkezem.
Mielőtt letettük, még megjegyezte: – Nagyon örülnek, hogy eljöttél.
Olyan, hogy közvetlen járat, nem létezett. Hét órával és két busszal
később szálltam le végre a falunál, ami úgy festett, mintha száz éve
lakatlan lenne.
A busz a rendes időnél korábban érkezett. Nem várt rá senki, de az
úton egy kecses mozgású fiatal nő közeledett. Dús, hosszú fekete haja
volt, és páratlanul szép fehér bőre.
Mikor meglátott, sugárzó mosoly terült szét az arcán, és futni
kezdett. A mosolya árulta el nekem, hogy ő az, és senki más, aztán
felém kiáltott:
– Daisy! – És a hangja is ugyanolyan volt, mint régen. Próbáltam
megfigyelni az arcát, és összekötni a kislányéval, akinek
megismertem őt, de a könnyektől alig láttam valamit.
Ő nem sírt, mert eltökélte, hogy nem fog, ez látszott az arcán. Csak
nézett rám a nagy, komoly szemével, és nézett és nézett, mintha nem
akarná elhinni, amit lát.
– Jaj, Daisy – mondta. Csak ennyit. Aztán megint: – Jaj, Daisy.
Egy hangot se bírtam kinyögni, így hát válasz helyett megöleltem.
A végén kibontakozott a karomból, és lehajolt a bőröndömért.
– Mindenki nagyon vár téged – mondta. – Még mindig nem kaptunk
benzint a dzsipbe. Nem baj, ha gyalog megyünk?
Akkor elnevettem magam, mert mi van, ha azt mondom, hogy baj?
Felemeltem a másik bőröndöt, ő pedig megfogta a kezem, mintha egy
percre se váltunk volna el, és mintha még mindig kilencéves lenne, és
elindultunk a csendes tavaszi napsütésben hazafelé az elburjánzott,
130
zöldellő sövények mentén. Virágba borult almafák és parlaggá vált
szántóföldek mellett haladtunk el, felfelé tartottunk a domboldalon. És
mindazt, ami a levelébe nem fért bele, most elmondta Isaacről, Penn
néniről és Osbert-ről.
Edmond nevét egyikünk sem ejtette ki.
Többek között ezeket tudtam meg tőle:
Két évvel azután, hogy Penn néni elutazott Oslóba, megjött a
hivatalos értesítés a haláláról. Ezt már tudtam. De azt nem, hogy Penn
nénit a háború kitörése után néhány hónappal lőtték le, mikor
megpróbált beszökni az országba, hogy visszatérhessen a családjához.
Szerencsétlen nővérek, gondoltam. Mindkettőjüket a gyerekeik ölték
meg. Kiderült, hogy feltűnően hasonló volt a mi háborúnk és az övék.
Mindenfelé orvlövészek és kis lázadóbandák bukkantak fel, meg
önállósodott deszantos csapatok, sokszor az se volt világos, kik a jófiúk,
és kik a rosszfiúk, még ők maguk se mindig tudták egymásról. Buszok
robbantak fel, meg időnként egy-egy irodaház, posta és iskola.
Pokolgépeket találtak a bevásárlóközpontokban és a csomagokban, néha
meg rejtélyes okból tűzszünet állt be, aztán valahol valaki aknára lépett,
és kezdődött elölről az egész. Ha akkor hét földrészen ezer embert
megkérdeztek, hogy miről szól ez az egész, ezerfélét mondtak; igazából
senki nem tudott semmi biztosat, de borítékolhattuk, hogy a válaszban
benne lesz egy vagy több az alábbi szavak közül: olaj, pénz, terület,
szankciók, demokrácia. A bulvárlapok nosztalgiázva idézték fel a
második világháborút, amikor az ellenség idegen nyelven beszélt, és a
harcok külföldön zajlottak.
Ennek ellenére az élet ment tovább. Bár a határokat továbbra sem
nyitották meg a turisták előtt, a dolgok menete sok területen kezdett
kicsit jobban hasonlítani a normálishoz azután, hogy a megszállás –
nem sokkal az elutazásomat követően – véget ért.
Mikor bizonyossá vált, hogy Penn néni nem jön haza, és Osbert már
elmúlt tizennyolc éves – mivel senki nem jelentkezett, hogy örökbe
akarja fogadni a csonka családot –, őrá hárult a családfenntartás
feladata, bár Piper szerint ez semmin nem változtatott.
131
 – Tavaly elköltözött a barátnőjéhez – mondta –, de azóta is sokat
találkozunk.
Isaac a jelek szerint még mindig Isaac volt. Most már egy kicsit
többet beszélt, de inkább csak az állatokhoz. Az elmúlt öt évet azzal
töltötte, hogy megint összegyűjtött egy nyájra valót a gubancos szőrű
juhokból, emellett tartottak Piperrel pár kecskét, néhány tehenet és
disznót, két hátaslovat és tyúkokat. A veteményeskert hatalmasra bővült,
egy részét csak a következő évre szánt magok termelésére használták.
A család úgy döntött, hogy önellátó lesz; egyrészt, mert így
érezhették magukat a leginkább biztonságban, másrészt, mert ez az
életmód volt a természetes számukra. Piper elmondta, hogy nemcsak a
farmból élnek, hanem abból is, hogy az emberek Isaachez hordják a
különféle testi és lelki nyavalyákban szenvedő jószágaikat, mert
elterjedt, hogy ő tud segíteni rajtuk, és ebben az időben luxus volt
lemondani a beteg vagy agresszív állatokról. Piper azt mondta, a
környékbeliek a Vajákos néven emlegetik Isaacet, de nem
rosszindulatból.
Aztán Piper magáról is beszélt, elmondta, hogy szerelmes
Jonathanbe, hogy a fiú orvosnak tanul, és hogy ő is az akar lenni. Az
egyetemek újra működtek, de hosszú várólisták voltak, és Piper nem
bízott benne, hogy még abban az évben felveszik. A szavaiból azt
vettem ki, hogy a kapcsolat nem múló tinirománc, ami persze nem is
illett volna Piperhez. Azt mondta, a fiú imádja őt. Azt feleltem, alig
várom, hogy megismerhessem Jonathant, és így is volt.
Az utolsó pár száz yardot a kaptatón szótlanul gyalogoltuk végig, és
a bekötőúthoz közeledve megpillantottam a ház mézszínű kőfalait.
Akkor megszorítottam Piper kezét, a szívem összevissza kezdett
dobogni, és olyan hevesen vert, hogy hallottam a vér surrogását a
fülemben.
Isaac fogadott minket, fél kézzel egy szép collie nyakörvét markolva.
Mosolygott, mikor átöleltem, és beszívtam az ismerős illatát, és
láttam, hogy már magasabb, mint én, és csendes és karcsú és erős.

132
– Én akartam lemenni eléd – közölte komoly képpel. – De Piper nem
engedte. Ő ilyen kisajátítós típus.
Ez volt, azt hiszem, a leghosszabb monológ, amit valaha hallottam
tőle. Szavaihoz az ismerős módon félrebillentette a fejét, és kissé
felvonta a szemöldökét, és éreztem, hogy kiszalad a föld a talpam alól,
olyan erősen törtek rám az emlékek és a félelem.
– Gyere – szólt Piper, és megint megfogta a kezem. – Menjünk
Edmondhoz.

133
 4

Hat év telt el.

Végig ugyanaz maradtam, és végig ugyanarról fantáziáltam:
kettőnkről. Hogy együtt élünk, valahogyan.
Ennyi. A részleteket nem képzeltem el. A részletek nem érdekeltek.
Meleg idő volt aznap, Edmond kint ült a fehér kertben egy széken,
félig lehunyt szemmel, szálegyenesen. Hátulról közeledtünk felé. Piper
odament és letérdelt előtte.
– Edmond – suttogta, kezét lágyan az ülő alak térdére helyezve. –
Nézd, ki van itt.
Ő felém fordította a fejét, és én nem tudtam megmozdítani a lábam,
de még az arcizmaimat se.
Sovány volt, sokkal soványabb, mint én most. Az arca elgyötört, a
teste nem karcsú és kecses, mint Isaacé, hanem vézna.
Kicsit összehúzta a szemét, aztán elfordult, és a szemhéjai újra
leereszkedtek. Lezárta a témát.
Erre nem voltam felkészülve.
Piper odahúzott egy összecsukható fémszéket, letuszkolt rá, és
elment teát csinálni, én pedig egy darabig csak néztem Edmondot, és
végül visszanézett rám, és olyan volt a szeme, mint a háborgó ég. A
karját sebhelyek borították – frissek, gyógyulófélben levők és olyanok
is, melyek már vékony fehér csíkká halványultak. Ugyanolyan csíkok
voltak körben a nyakán is, és azt az ideges szokást vette fel, hogy ujjait
újra meg újra végighúzta a kitüremkedő hegeken. – Edmond...
Nem tudtam, hogyan folytassam.
Nem mintha számított volna. Neki én még mindig több ezer mérföld
távolságban voltam. Valahol a lezárt határokon túl.
Csak ültem zavartan, tanácstalanul. Meg akartam volna érinteni őt,
de mikor kinyitotta a szemét, a tekintete olyan volt, mint a kígyóméreg.

134
 Piper megjött a teával. Jó öreg angol tea. Két világháborúval
korábban a harctéri nővérek teát itattak a sebesült katonákkal, az meg
kiszivárgott a lőtt sebeken, és megölte őket.
Elfordultam, és megnéztem a kertet. Valaki kínos alapossággal
gondozta, eltűnődtem, vajon kicsoda. A gyermekangyal megtisztult a
mohától, körülötte hóvirágok és fehér nárciszok tengere virult, és kábító
illatot árasztott. Arra gondoltam, a néhai gyermek kísértete most néz
minket a föld mélyében porladó csontjai fölül.
A meleg kőfalon épp akkor borult virágba a futórózsa, s a lonc és az
iszalag kígyózó ágai versengve kúsztak fel és buktak át a túloldalra. Egy
másik falon fehér almavirágok nyíltak szigorú feszületté metszett
ágakon, a kőnek szorítva.
Lent az ágyásokban fodros ajkú óriástulipánok fehér és vajszínű
sokasága bólogatott. Már majdnem elvirágoztak, szirmaik szélesre
nyíltak és kifordultak, ezzel szemérmetlenül feltárva a fekete termőt.
Sose volt saját kertem, de itt ebben a kavargásban hirtelen megláttam
valamit, ami nem szépség volt. Hanem talán szenvedély. És még
valami. Harag. Ez Edmond műve, gondoltam. Őrá ismertem a
növényekben.
Visszafordultam felé, és a pillantásom találkozott az ő kemény, dühös
és makacs tekintetével.
Olyan gyönyörű nap volt. Meleg és élettel teli. Nem tudtam elhinni
benne ezt a jelenetet.
Piper halvány, fáradt mosollyal nézett rám.
– Adj időt neki – mondta, mintha Edmond nem is hallana minket.
Volt más választásom?
Az után a nap után minden akaraterőmre szükségem volt, hogy be
tudjak menni a kertbe. A levegője fojtó volt, vibrált, a sóvárgó növények
farkasétvággyal szipolyozták a talajt. Szinte látszott, ahogy nőnek,
vastag, zöld nyelvükkel átfúrták a fekete földet, és mohón, kiéhezetten,
levegő után kapkodva bukkantak a felszínre.
A kertbe lépve fulladozni kezdtem, bezártságérzet fogott el.
Kétségbeesetten igyekeztem a jó dolgokra gondolni, hogy Edmond ne
135
 lásson át rajtam, ne tudja meg, hogy rettegés, düh és bűntudat tölt el. De
azt hiszem, meg se próbált a fejembe férkőzni.
Még mindig ott ült, olyan mozdulatlanul és hidegen, mint a halott
gyermek szobra.
Mindennap egyre rövidebb ideig maradtam vele, mert erőt vett
rajtam a félelem, és elvakított a kert erőszakos fehérsége.
Kifogásokat találtam ki, belevetettem magam a munkába a farmon.
Volt mit csinálni, így áltathattam magam azzal, hogy senki nem veszi
észre a nyilvánvalót.
Olyan volt, mint mikor nem ettem. Mindenki nagyon jól látta.
Pár nap múlva egyszer kettesben találtam magam Isaackel. Piper
elment Jonathan elé, aki kórházi gyakorlatról érkezett vissza egy hét
után. Az utazás annyira körülményes volt, hogy nem érte meg naponta
hazajönnie.
Isaac kivételesen a szemembe fúrta a tekintetét úgy, ahogy a
kutyáknak szokta. – Beszélj vele – mondta bevezetés nélkül. – Nem
tudok.
– Nem azért jöttél?
– Nem figyel rám.
– De figyel. Nem tud nem figyelni. Annak köszönheti minden baját.
Tudtam, hogy bármelyikük szívesen elmondja nekem az egész
történetet, de nem mertem meghallgatni.
Néztem Isaac szemét, melyben a jóindulat és a szenvtelenség furcsa
keveréke ült. Látszott, hogy úgy fájlalja Edmond sorsát, amennyire csak
egy emberi lény sorsát fájlalni képes.
És hirtelen, mint a hányadék, feltört a torkomban az a mélyen őrzött
valami, amiből éveken át erőt merítettem. Égető volt, mint a méreg, és
ez egyszer nem nyeltem vissza, és nem próbáltam nyugodt szavakká
szelídíteni.
– Ha olyan kurvára figyel – ordítottam –, miért nem hallja meg, hogy
éveken át csak miatta csináltam végig minden egyes napot, csak
miatta nem döglöttem meg?

136
– Tudja – felelte Isaac –, csak elfelejtett hinni benne. Hosszú ideig
hallgattam.
– Félek a kerttől.
– Igen.
Egymásra meredtünk, és megláttam a szemében, amire szükségem
volt.
– Mondd meg neki – szólt higgadtan Isaac, aztán folytatta a disznók
etetését.
Nem tehettem mást, mondogattam. Megint eljártam a kertbe, ott
ültem vele órákig, és egyre csak mondtam, és legtöbbször éreztem, hogy
bevágódnak előttem az ajtók, kizárják a hangomat. De nem adtam fel.
– FIGYELJ RÁM, TE SZEMÉT! – Nem mozdult. – FIGYELJ RÁM.
Aztán végre történt valami. A meleg, az illatár és a méhek súlyos,
lassú zümmögése erőt vett rajtam, átjárta az agyam, akár az ópium, és
oldódni kezdett bennem a kőkemény maggá görcsösült félelem és
harag, ami éveken át életben tartott. Elkezdtem kinyílni.
– Szeretlek – mondtam végül. Aztán kimondtam újra meg újra, míg a
szavak már nem is hangzottak szavaknak.
És végül felém fordult, tompa tekintettel rám nézett, és megszólalt.
– Akkor miért hagytál el?
Megpróbáltam beszélni a hazautunkról és arról a napról, amikor
Piperrel lementünk a házba, hogy sokadszorra is megnézzük, nincs-e
ott. Elmondtam, hogy csöngött a telefon, és az apám volt az. Utána
évekig bántam, hogy felvettem a kagylót, és hogy mire rájöttem, mi a
terve velem, már semmit sem tehettem, mert tudta, hol vagyok és
nemzetközi összeköttetései voltak, és hiába tettem meg akkora utat,
hiába éltem túl annyi megpróbáltatást, akkor is csak egy háborúban
rekedt tizenöt éves kislány voltam, tehetetlen a nagy, hivatalos orvosi
szakvéleménnyel szemben, ami azonnali kórházi kezelést irányzott elő.
Külföldön.
Apám azt hitte, jót tesz velem.

137
 Edmond elfordította az arcát. Ismerte a történetet, hát persze. Biztos
vagy százszor hallotta Pipertől.
De azt hiszem, tőlem is hallania kellett.
Odahajoltam hozzá, megfogtam és az arcomhoz szorítottam a kezét,
és mikor el akarta húzni, nem engedtem. És akkor elmondtam neki az
összes többit is, és már törődtem vele, hogy figyel-e vagy sem.
Beszéltem a hosszú évekről, amikor újra meg újra átéltem az együtt
töltött időnk minden másodpercét, amikor végig őt kerestem, és nem
volt semmi és senki más. Elmondtam, hogy minden év minden napjának
minden percében haza akartam jönni.
Csak ültünk, és közben a nappal alkonyatba fordult, az alkony estébe,
és feljött a hold, és elindultak a csillagok az égen, és beszéltem, és ő
hallgatta, és késő éjjel lett, mire a végére értem, de nem hagytam abba,
amíg mindent el nem mondtam. És mikor végül el akartam engedni a
kezét, mert az enyém átfagyott és begörcsölt, nem tudtam.
Így ültünk egymás mellett a fehér kertben, a csillagok hideg fehér
fényében, és csak egymástól várhattunk melegséget.
– Jól van – mondta végül, és ezt hangosan mondta, de furcsán
erőlködve, mintha elfelejtett volna beszélni.
Ennyi volt. Jól van.
Aztán kiszabadította a kezét, és az enyémet, ami jéghideg és zsibbadt
volt, a két meleg tenyere közé fogta.
Elkezdődött valami.

138
 5

Piper elmondta, hogy a megszállás után a fiatal férfiak többségét

behívták a hadseregbe, és a városok lakói tömegesen vidékre költöztek,
mert úgy gondolták, ott biztonságosabb. Termelőszövetkezetek
alakultak a mezőgazdasági munkák elvégzésére és a szükséges élelem
megtermelésére.
Piper a szövetkezetükben ismerkedett meg Jonathannel. A fiú az
egyik orvos mellett dolgozott, Piper a fejőházakért felelt. Nem volt
szükség udvarlásra, egyszerűen megismerkedtek, és attól fogva együtt
voltak.
Jonathan most ott lakott náluk; vele beszéltem, amikor felhívtam őket
Londonból. Összeillő pár voltak Piperrel. Míg Piper komoly és
gyöngéd, ő figyelmes és tréfás kedvű volt, és szenvedélyesen érdekelte
a világ, olyan módon, ahogy Piper családjában senkit.
Azonnal megkedveltem őt. Mindketten kívülállók voltunk, és
mindketten a kitüntetett gondozó szerepkörében helyeztük el magunkat.
Tudtam, hogy Jonathan védelmezi Pipert, amennyire csak tudja.
Ő mesélte el nekem, mi minden történt az országban, amíg távol
voltam. Az iskolák újra kinyitottak, a farmok elkezdtek élelmiszert
árulni, elosztási hálózatok szerveződtek, és aki meg tudta fizetni, az
importgyógyszerektől a cipőig mindent megkapott a feketepiacon.
– Rengeteg embernek megy nagyon rosszul – mondta, és Piper
lesütötte a szemét. – Sokan meghalnak.

– Mondjátok el, mi történt – kértem egyszer csak őket. Az ég

rózsaszín-arany csíkos volt, alkonyodott, a kertet megfestették a
lemenő nap utolsó sugarai.
Csak annyit tudtam, hogy Edmond és Isaac is életben maradt, semmi
többet. Nem tudtam, hogyan élték túl a háborút, mi mindent láttak. És
mit tettek.
139
 Piper nem szólalt meg, így Jonathanre maradt, hogy elmondja nekem
a történet utolsó hiányzó részletét.
Elbeszélése szerint Edmond és Isaac egész nyáron békében élt a
Gateshead-farmon, akárcsak mi Piperrel Reston Bridge-ben. Aztán
elkezdtek megváltozni a dolgok. Nyugtalanná vált a légkör, erőszakról,
zavargásokról érkeztek hírek, és Edmond meg Isaac is megérezte, ahogy
ők meg szoktak érezni dolgokat, hogy ennek nem lesz jó vége, nagy baj
fenyeget. Próbálták figyelmeztetni az embereket a veszélyre, és
Jameson doktorral is beszéltek. Az orvos megértette és komolyan vette
őket, de tudta, messze nincs annyi bizalom senkiben az ottaniak közül,
hogy elszánja magát a cselekvésre. A kis közösség tagjai túlságosan
kötődtek a helyhez, és túlságosan féltek, semmint hogy mindent
hátrahagyva elbujdossanak az erdőbe, csak azért, mert van valami a
levegőben, és két gyereknek rossz előérzete támadt. Nem lehet
hibáztatni őket ezért, most már különösen nem.
Isaac tisztában volt vele, hogy a legfontosabb feladata megmenteni
magát és Edmondot. Edmond viszont nem így gondolkodott. Ő úgy
látta, ha elmennek, a sorsukra hagynak embereket, akikre ott a biztos
halál vár. Életükben először összevesztek, és Isaac bizonyult
kitartóbbnak. Akaratának minden erejét Edmondra zúdította. Nem
hagyott békét neki. Mindent elkövetett, ami szükséges volt ahhoz, hogy
megmeneküljenek. És megmenekültek. De az élmény megosztotta őket:
Isaac el tudta viselni a következményeket, Edmond nem.
Bevették magukat a vadonba, de a szimpla rejtőzködés túl veszélyes
volt. A környék hemzsegett a katonáktól meg a fegyveres civilektől, és
Isaac tudta, ha életben akarnak maradni, folyamatosan haladniuk kell.
Próbálta rábeszélni Edmondot, hogy menjenek haza, de Edmond nem
akarta vagy nem tudta rászánni magát erre. Végül Isaac megtette azt,
amire sosem hitte, hogy sor kerülhet: otthagyta Edmondot. Talán abban
reménykedett, hogy Edmond végül mégiscsak követi őt.
– Isaac egy darabig a faluban bujkált.
Jonathan ránézett Piperre, aki elfordította a tekintetét.
– Két nappal azután jött haza, hogy te elmentél.
140
 Elakadt a lélegzetem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A mondat
a szívembe markolt, pedig azt hittem, már rég nincs bennem mit
megmarkolni.
Jonathan vett egy nagy levegőt.
– Edmond, miután elvált Isaactől, visszament a Gateshead-farmra,
pedig tudta, mekkora veszélynek teszi ki magát. Előtte hónapokig
együtt élt és együtt dolgozott azokkal az emberekkel, és talán úgy
gondolta, ha meggyőzőbb tud lenni, ha sikerül elérnie, hogy
meghallgassák és higgyenek neki, akkor mégiscsak meg tudja
menteni őket.
– A jelek szerint nem tudta. A végén bizonyára belátta, hogy tehetetlen,
és elmenekült a farmról.
Jonathan megcsóválta a fejét.
– De ha azok az emberek be is húzódnak az erdőbe, mi lett volna ott
velük meg a gyerekeikkel élelem nélkül... – Egy gondolatnyi
szünetet tartott. – Ezer ilyen történet volt, és a legtöbb tragédiával
végződött.
Egyikünk se szólalt meg.
Jonathan újra vett egy nagy levegőt, és folytatta.
– Hogy utána mi történt, nem tudjuk pontosan, de azt tudod, mi zajlott
le a Gateshead-farmon. Te meg Piper tudjátok a legjobban.
Edmondra nem sokkal később katonák találtak rá, nem a mieink,
néhány mérföldre onnan. Alig élt, annyira ki volt készülve az
éhezéstől, és képzelheted, hogy még mi mindentől. A katonák több
mint egy hónapig magukkal hurcolták, de nem bántották. Csak éppen
sosem volt elég élelmük, és amennyi volt, azzal nem őt akarták
jóllakatni. Viszont tény, hogy életben hagyták, nem tudni, miért.
Idővel megszokták a jelenlétét, meg azt, hogy nem megy sehova,
nem beszél, nem próbál megszökni, így aztán mikor Edmond egy
szép napon felállt, és otthagyta őket, senki nem üldözte. Hazament.
Csak a Jóisten tudja, hogy tudott elvergődni a házig, de valahogy
sikerült neki, mert Piper és Isaac ott találtak rá. Beteg volt,
csontsovány, és nem beszélt. Valahogy felcipelték a búvóhelyükre, a
141
 juhelletőbe, de ott se mondta el, mi történt vele. Nem szólalt meg
több mint...
Jonathan Piperre nézett.
– Több mint egy évig. Láthattad, mit művelt magával. Mintha nem
szenvedett volna addig is eleget, mintha nem bűnhődött volna meg
eléggé. Hogy miért? Gondolom, azért, mert ő túlélte.
Hosszú hallgatás következett.
Végül halkan megszólalt Piper.
– Azután jött a kert. Sokáig csak ült a székben, de aztán lassan
elkezdett csinálni dolgokat. Ásott, meg segített a veteményesben, és
még akkor se nagyon beszélt, de napról napra többet dolgozott. És
attól jobban lett, látszott, mennyire jót tesz neki a munka. Gyomlált,
metszett, ősszel kiásta és eltette a virághagymákat, magokat gyűjtött,
azokat is elrakta fajták szerint, aztán tavasszal elkezdett növényeket
ültetni, és nem csak azért, hogy teremjenek – valami másért is.
Piper rám nézett.
– Pedig azelőtt nem nagyon foglalkozott a kerttel. Most meg
kényszeresen és fáradhatatlanul dolgozott. Mindennap még sötétedés
után is kint volt, és fölösleges volt szólni neki, hogy jöjjön be, mert
nem hagyta abba, képtelen volt a kedvünkért abbahagyni.
– Télen rosszabb volt neki, mert sokkal kevesebb volt a munka, de
még akkor is sokszor kint láttuk a hóban, lerázta az ágakat, hogy ne
törjenek le, zsákokat meg szalmát kötözött a növényekre, hogy
megvédje őket a fagytól. Néha ijesztő volt a megszállottsága, de ha
dolgozott, utána mindig nyugodtabbnak láttuk. Azóta se mondta el,
mit élt át a Gateshead-farmon, meg akkor, amikor a katonákkal volt.
Ami az után történt, hogy Isaackel elváltak egymástól, arról egy szót
se hallottunk tőle. Amit tudunk, azt Jonathan szedte össze olyan
emberektől, akik látták akkoriban Edmondot. Ő elásta magában az
egészet, és így jön ki belőle.
Rámutatott a vérrózsa sűrű, tüskés ágaira, amelyek könyörtelen
vízszintesekbe metszve a falra feszültek, mégis fékezhetetlen vadság

142
áradt belőlük, és csak úgy ontották a sötétvörös rózsákat. Néztük, ahogy
egy félájult méh egyik kövér virágról a másikra szállt, szédelegve a
növénysorsba oltott végzet áradatától.
És akkor hirtelen valami rémisztőén világossá vált számomra. Immár
tudtam, hogy Edmond végignézte a mészárlást. Látta, hogyan gyilkolják
le módszeresen az embereket, látta a haldoklókat, a férfiakat, a nőket és
a gyerekeket, a megölt vagy éhhalálra ítélt állatokat. Nem tudom,
hogyan élte túl az egészet, és talán sose fogom megtudni, de hogy ott
volt, afelől semmi kétségem nincs.
Elképzelni se mertem, milyen hatással volt rá az élmény. De nem is
kellett elképzelnem.
Ránéztem Piperre. Láttam a szemében, hogy ő nem tudja. Jonathan
se jött rá. És Isaac? De hisz ő mindent tud, ismeri mindannyiunk összes
titkát.
– Ennyi – mondta Piper. – Itt a vége.
Tudtam, hogy ez nem igaz. Egy fejezetet kihagytak.
Azt, amelyikben a hős hazaér, és nem talál ott engem.

143
 6

Kertész lett belőlem, vagy valami olyasmi.

Úgy lehetett csak beszélni Edmonddal, szavakkal nem, csak a
fárasztó munkával, az öreg szerszámok és a zsíros földbe ásva várakozó
kövér gumók nyelvén. Figyeltem Edmondot és tanultam tőle, ásást és
ültetést és nevelgetést. Eleinte nem segített, de nem is volt szükségem a
segítségére. Beértem annyival, hogy ott vagyok vele a napsütésben, a
földmorzsák közé apró magvakat dugok, és virágzásra biztatom őket.
Most már szoktunk együtt sétálni, néha beszél hozzám, megmondja,
hogy hívják a növényeket, amelyeket a mezőn látunk. Nehéz volna
mindegyiknek a nevét megjegyezni, nagyon sok van belőlük, és csak
azok maradnak meg a fejemben, amelyek megmentették az életemet.
Corylus avellana. Mogyoró. Rubus fruticosus. Földi szeder.
Agaricus campestris. Mezei csiperke. Rorippa
nasturtiumaquaticum. Vízitorma. Allium
ursinum. Medvehagyma. Malus domestica. Alma.
Néha ugyanúgy üldögélünk egymás mellett, mint ezer éve, egy szót
se szólunk, csak hallgatjuk a rigókat és a pacsirtákat. Nagy ritkán, ha
felbukkan benne egy emlék, Edmond még el is mosolyodik, olyankor
felé fordulok, nézem az arcát, az ujjam hegyével végigsimítok a
sebhelyein, és szavak nélkül elmondom neki újra meg újra, hogy
hazajöttem.
És így, hosszú idő után Edmond meg én újra együtt vagyunk.
A sorsa egyszerű és világos. Tudom, hogy sose fogja elnémítani
azokat a leírhatatlan hangokat. Hallott embereket ölni és meghalni. A
hangok megfertőzték, megmérgezték őt, átokként átjárták a testét. Nem
képes kizárni a fejéből a zajt, és velünk ellentétben nem tudta kilökni
magából és a világra zúdítani a gyűlöletét. Helyette önmagára zúdította.
Erről tanúskodnak a sebhelyei.
Isaac azért menekült meg, mert tud figyelni az állatokra. Segített
rajtuk, és az elviselhetővé tette a fájdalmát. És Piper? Pipernek ott
144
voltam én. Én pedig megmentettem Pipert és vele együtt önmagamat, és
ugyanazok a dolgok tartottak életben minket, amelyek el is pusztíthattak
volna. A csökönyösség, a tudatlanság és a csillapíthatatlan szeretetéhség
mind-mind mentőöv volt a háború borzalmai közepette.
Fogalmam sincs, mennyire rokkant meg Edmond, de azt tudom, hogy
békére és szeretetre van szüksége. És ezt a kettőt tudom neki biztosítani.
Így hát most itt vagyok vele, meg Piperrel és Isaackel és Jonathannel
és a tehenekkel és a lovakkal és a birkákkal és a kutyákkal és a kerttel és
a sok nehéz munkával, amit egy farmon el kell végezni, és ami ahhoz
kell, hogy életben maradjak egy olyan országban, amit megkínzott és
eltorzított a háború.
Ismerős állapot, de most nem az enyém. És különben is, mint
kiderült, ellentámadásban vagyok a legjobb. Hosszú idő után végre
tudom, hol a helyem. Itt. Edmond mellett. Hát így élek most.

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató Nyomta
a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető Vadász Katalin igazgató
Készült Szekszárdon, 2013-ban
Szerkesztette Bencze Mariann
Felelős szerkesztő Elekes Dóra

145
 Művészeti vezető Gerhes Gábor
Borítótervező Tabák Miklós
Készült 13,92 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 07 9662 0 www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado

146